Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET
Antropozófia Frisch Mihály: Szellemi élet az interneten
Világhelyzet Ertsey Attila: Szmolenszk
Gyógyászat Rose-Marie Wisslicen: Ritmikus folyamatok alkalmazása
Környezet Enst Michael Kranich: A teve
2010. június
13/2
TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Emil Leinhas: A nyelv tiszteletérõl és a stílusérzékrõl 1 Frisch Mihály: Szellemi élet az interneten 2 Alexander Caspar: Pénzügyi válság, növekedési kényszer 5 Rudolf Steiner: A fel- és alászálló erõáramlatok a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban és a templomlegenda 9 Dr. Herbert Hahn: Kenyér és tudat 15 Ertsey Attila: A bombák földjén (The Hurt Locker) 17
VILÁGHELYZET Ertsey Attila: Szmolenszk Thomas Meyer: Madeira mint világtörténelmi áramlatok keresztezõdési pontja „A németség mint legkisebb akadály”
18 24 32
GYÓGYÁSZAT Rose-Marie Wisslicen: Ritmikus folyamatok alkalmazása
34
KÖRNYEZET Bú Ella: Ülök egy homokbucka tetején Enst Michael Kranich: A teve
39 42
A címlapon napkitörés látható.
SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Stráma Éva, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: TérMûves Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303-77-46 Honlap: www.szabadgondolat.hu, E-mail:
[email protected] A Szabad Gondolatban megjelent minden szerzõi mû az 1999. évi LXXI. törvény (a szerzõi jogról) hatálya alá tartozik. 34.§ (1) „A mû részletét – az átvevõ mû jellege és célja által indokolt terjedelemben és az eredetihez híven – a forrás, valamint az ott megjelölt szerzõ megnevezésével bárki idézheti.” Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 3000 Ft (postaköltséggel együtt)
ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Emil Leinhas
A
NYELV TISZTELETÉRÕL ÉS A STÍLUSÉRZÉKRÕL
Rudolf Steinernek az a kijelentése, amelyet Albert Steffen a Nachrichten (Hírek) 12. számában közölt, mindenkire, aki komolyan foglalkozik az írással, megrázó erõvel kell hatnia: „Az írás egy beavatáshoz vezetõ úttá válhat.” Érezzük: ez egy nagyon gyümölcsözõ és felelõsségteljes mondás! És ugyanakkor kétségtelenül fájdalmasan emlékezteti az embert arra, amit az irodalom terén nélkülözünk azáltal, hogy a Rudolf Steiner által tervbe vett kurzusra, a „Szép-tudományokról” már nem kerülhetett sor, mielõtt tanítónk a fizikai színteret elhagyta. Rudolf Steiner mondásának közléséhez Albert Steffen hozzáfûz egy figyelmeztetést, amely tulajdonképpen belsõ szükségszerûséggel adódik ebbõl a mondásból. Most itt a kiváló alkalom, hogy hálánkat ne csak szavakban, de tettek által is kinyilvánítsuk, amennyiben az õt megilletõ figyelmet szenteljük ennek az intelemnek. Albert Steffen intelme két követelményt tartalmaz: azt kívánja az antropozófia területén írótól, hogy ne csak Buffon mondatát vegye komolyan: Le style, c´est l´homme, hanem hogy ezen túlmenõen törekedjen olyan alázatot érezni a nyelv iránt, amelynek akkor kell megszületnie, ha Rudolf Steiner mondását mélységében megragadjuk. Nos, biztos, hogy nehéz ennek a követelménynek valamelyest is eleget tenni, és ez csak keveseknek adatott meg. De hogy megértse, az minden antropozófus számára kötelezõ. Sõt, egyes esetekben ebbõl a megértésbõl adódhatna a második követelmény teljesítése: mellõzni a nyilvánosságnak és kiváltképp az Antropozófiai Társaságnak való írást, ha az elsõ követelmény teljesítése nem tartható komolyan szem elõtt. És ez talán még egy túl optimista megfogalmazás! Ám azoknál, akik nem érzik magukat „elhivatottnak” az írásra, ez a megértés az írottak megítéléséhez vezethetne. Mert ha társaságunkban létezne az írói teljesítményekrõl egy ilyen ítélet, akkor mindabból, ami ma megtölti a folyóiratokat, na-
gyon sok minden magától megszûnne. De pont ez az ítélet hiányzik. És még sokkal inkább: tulajdonképpen csak az ehhez való akarat; a stilisztikai minõség iránti érdeklõdés. Sok éve meggyõzõdésem, hogy Rudolf Steinernek az élet minden területét felölelõ tevékenysége egyetlen oldaláról sem létezik sorainkban oly kevés valódi vélemény, mint – szorosabb értelemben vett – írói teljesítményeirõl. Azok a tagok, akik rendelkeznek ilyen ítélettel, bizonyára osztani fogják a véleményemet. Ezeket a teljesítményeket – és kevés, mindenképp nagyon kevés egyebet – magunk között nem méltatjuk, mivel írói alkotásként egyáltalán nem értékeljük õket. Gondolati tartalmuk szerint talán megítéljük, de formájukért nem becsüljük õket. Társaságunk elég szónokot és elõadót megítél – talán el is ítél –, de az írói teljesítmények megítélésével és értékelésével egyáltalán nem törõdünk. (Kétségtelenül sok jó elõadó, de csak kevés jó író van közöttünk.) Napilapjaink, amelyeknek persze csak a brutális tartalommal, a szenzációval és egyáltalán nem a szép formával, a közvélemény befolyásolásával, és egyáltalán nem az individuális tudattal van dolguk, már teljesen elrontották a modern „olvasót”. Annak már minden, amit nyomtatva lát, csak egy tartalom közlése. A formát, a stílust semmibe veszi. Állítólag nincs ideje, hogy figyeljen rá. Ez ellen a felfogás ellen az antropozófusoknak tökéletesen tudatosan mindennap, minden SzG 2010/2
1
Emil Leinhas
Az írásról
ANTROPOZÓFIA órában fel kellene lázadniuk. Ám ez a kultúrbetegség antropozófiai folyóirataink olvasóit sajnos, a legaggasztóbb módon megfertõzte. Úgy olvassák egy antropozófus író fogalmazását, mint egy újságcikket, és ezért alig tudják azt megkülönböztetni egy íróskodó dilettáns elaborátumától. Az olvasóknak ez a hozzáállása aztán természetszerûleg visszahat magukra a folyóiratokra. Hiszen ha az olvasók nem vesznek észre különbséget egy olyan irodalmi minõségû fogalmazás, amelynek a fordulatain a szerzõ, aki képes valamire, talán napokat és éjjeleket dolgozott, és egy dilettánsnak a hanyagul összecsapott irományai között – akkor minek iparkodjanak a szerkesztõk, hogy elhárítsák a magukat rájuk tukmáló dilettantizmusokat, és jó munkákat kapjanak, amelyek viszont oly nehezen találhatók? Egy szerzõ minek kell, hogy órákig és napokig csiszolgasson egy oldalt, és kétségbeesetten küzdjön egy írás lekerekítésével, ha az olvasók úgysem veszik figyelembe ennek a fáradozásnak az eredményét? Szokás arra panaszkodni, hogy túl sok antropozófiai folyóiratunk van. Nem hiszem, hogy errõl az oldalról boldogulhatunk a bajjal. Csak a leírtak minõségére kellene figyelnünk; a mennyiség akkor teljesen magától szabályozná magát. Csakis önámításon nyugszik, hogy az olvasók az ajánlat mennyiségétõl sóhajtoznak. Ha létezne körünkben érdeklõdés és megértés a stí-
lus, az írói minõség iránt, és ennek következtében csak ez maradhatna meg folyóiratainkban, akkor az olvasók hamarosan nem panaszkodnának a túl sok anyag miatt. Akkor élénk érdeklõdés jönne létre az iránt, hogy mit, és még inkább, hogy hogyan ír valaki. Akkor nõnének az írói teljesítmények is, és azoknál, akiknek tehetsége van hozzá, erõsödne az „írás öröme” is. Mindenesetre eltûnnének azok az „antropozófiai” galandféreg stílusú, mondatszörnyekbõl álló irományok, amelyek iránt – bármi legyen is a tartalmuk – senki sem érdeklõdik, és amelyek publikálása révén nap mint nap nevetségessé tesszük a mûvelt világ elõtt az antropozófiát és nagy tanítónkat. Ebben a helyzetben Rudolf Steiner mondásának és Albert Steffen hozzáfûzött gondolatának a közlése tulajdonképpen úgy kellene hasson körünkben, mint egy tisztító zivatar. Az antropozófiai irodalom történetében egy új korszakot kellene jelentsen ez a bölcs mondás. Fordította: Kádas Katalin Elsõ megjelenés: a „Mi zajlik az Antropozófiai Társaságban?” (Was in der Anthrpopsophischen Gesellschaft vorgeht) címû folyóiratban, 1928/5. évfolyam, 71. o. Der Europäer, 14. évf., 6/7. szám, 2010 ápr./máj. 7–8. o.
Frisch Mihály
SZELLEMI
ÉLET AZ INTERNETEN
(Bevezetõ Paul Emberson elõadásrészletéhez) Többször is foglalkoztunk a Szabad Gondolat hasábjain a számítógép és az internet világával összefüggõ problémákkal. Több írást jelentettünk meg Paul Embersontól, a svájci Antro-Tech Intézet vezetõjétõl, aki a morális technika kutatása mellett behatóan foglalkozik – szellemtudományi megközelítéssel – az elektromosság, a számítógép és az internet világával. Arra biztatja hallgatóit, olvasóit, hogy antropozófiai ismeretekbõl kiindulva kíséreljék meg ezen technikák, ezen szellemi lények valódi megismerését. Azt mondja ugyanis Emberson – Rudolf Steiner nyomán –, hogy ezen technikákban mûködõ ahrimáni lényekkel szemben az egyetlen lehetséges harc ezek tudatos, világos áttekintése. A most közölt elõadásrészletnek aktu2
SzG 2010/2
alitást adhat talán a Michaeliták 2009. karácsonyi számában megjelent olvasói levél, amelyben Gyõrffy Gábor felveti, hogy lehetséges-e ezen újság, a benne lévõ szellemi tartalom e-mailes terjesztése. De szólhat a cikk, a benne felvetett kérdés a Magyar Antropozófiai Társaság azon tagjainak is, akik a legkényesebb és legérzékenyebb szellemi témákról is e-mailes levelezést folytatnak. Teszik ezt annak ellenére, hogy gyakran tapasztalhatják – bár talán így nem gondolják végig –, hogy ez a forma még a szóbeli vitánál is nagyobb indulatokat gerjeszt, nagyobb félreértéseket szül, és emellett sokszor fatális tévedéseket eredményez. (Pl. olyan címre is elküldik „véletlenül” az e-mailt, akinek semmiképpen nem akarták.) Ebben a folyamatban a szellemi élet,
ANTROPOZÓFIA amelynek színtere az egyes individuumokban, illetve az általuk létrehozott közösségekben lenne – a valós világban –, egyre inkább áthelyezõdik a virtuális világba, az internet világába, Ahrimán világába. Talán érdemes foglalkozni Emberson gondolataival, és talán még addig is el lehet jutni, hogy kijelentsük: minden látszólagos nagyszerûsége és
A
fõleg kényelme mellett az internet nem alkalmas, nem használható szellemi tények közlésére. Ezt az állítást még akkor is igaznak tartom, ha közben látom azt a leküzdhetetlennek látszó akadályt, hogy például ezek a sorok, amelyeket én most kézzel írok le, az e-mailes levelezéssel, majd számítógépes feldolgozással kerül az olvasóhoz.
SZÓ, AZ ÍRÁS ÉS AZ INTERNET
(2009. szeptember 12–18. Paul Emberson elõadásainak Frisch Mihály által lejegyzett részlete)
Ahogy az Atyától kapott ima általános értelemben ma is hat, azt gonosz célra nem lehet használni – sõt extrém esetekben az antropozófusok is használhatják, ha különösen erõs ellenhatalmakkal találkoznak, ugyanígy Steiner is adott olyan szövegeket, amelyek a szó erejével hatnak. Ezeket a szövegeket nem kell külsõ támadástól megvédeni, mert helytelenül nem lehet õket használni, „legfeljebb” nem hat. Ezen szövegek szavaiban olyan lények tevékenykednek, akik képesek megeleveníteni a szavak erejét. Ilyen például az Alapkõ meditáció. Azután vannak Steinernek olyan szövegei – ezeket nevezzük most mantráknak, ilyeneket adott például az I. Ezoterikus iskolában –, amelyekrõl Steiner mindig megjegyezte, hogy ezeket óvni kell, nem kerülhet illetéktelen kezekbe, mert ellenkezõ esetben a bennük megtestesülõ magas lény visszahúzódik. Ekkor azonban helyükre más, gonosz lények költöznek, így ezek a mantrák nemcsak hatástalanná, hanem ártalmassá is válnak. Ilyen példa az I. Ezoterikus iskolában történt, amikor Steiner az egyik résztvevõnek személyes mantrát adott, és a következõ történt. Az illetõ elkezdett dolgozni ezzel a mantrával, és egyszer a meditációja során a szobájában tartózkodott egy nem antropozófus, szellemi látó, illetve halló. Ez utóbbi a képességét felhasználva feljegyezte, és késõbb továbbadta a meditációt. Steiner ezzel összefüggésben arról beszélt, hogy az Ezoterikus iskola résztvevõje ugyan nem tudott ennek a látó embernek a képességeirõl, de szellemi értelemben mégis bûnt követett el, mert aki ilyen munkát végez, annak ezt is tudnia kell. Egy ilyen eset után sok ember – akinek ugyanezt a mantrát adta Steiner – tapasztal-
hatta, hogy a mantra elvesztette hatását, de fel is kellett hagyni az ezzel való munkával, mert a mantra megtartása esetén rosszabb dolgok is történhettek volna. (részletesen lásd: GA 270/3 127. old. F. M.) A szóval kapcsolatban viszont Steiner azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a szellemi világ törvényeirõl szóban, elõadásformában nyilvánuljon meg. Ezt támasztja alá, hogy 1924-ben, amikor már halálos beteg volt, akkor is elõadások sorozatát tartotta meg, többet, mint addig bármikor, mert ezt tekintette a legfontosabb eszköznek az antropozófia lehozására, beültetésére a Földbe. Kezdetben az elõadásokon megtiltotta, hogy jegyzeteljenek, mert úgy vélte, ennek írásos rögzítése lehetetlen, illetve csak torz formában jeleníthetõ meg. Tulajdonképpen csak akkor engedélyezte az elõadások leírását – akkor is csak gyorsírók számára –, amikor látta, hogy a tiltás ellenére leírják, továbbadják, meghamisítják az elmondottakat. Egészen más – és a szóhoz képest közvetett eszköz –, amikor a Steiner által írt könyvekrõl beszélünk. Általában véve azt mondhatom, hogy ezeket a könyveket – Steiner kijelentései alapján – két csoportba oszthatjuk a megformálásuk alapján. Az egyik csoportot a Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez címû könyve jellemez. Ebben a könyvben egy belsõ iskolázási utat mutat be, és ennek során a mondatait úgy kísérelte meg megfogalmazni, a szavak összefüggését úgy formálta meg, hogy az olvasónak a lehetõ legkisebb lehetõsége legyen a mondanivaló félremagyarázására, félreértésére. A másik csoportot talán legjobban a Szellemtudomány körvonalai, a kozmológia leírása jellemzi. Ebben a könyvben Steiner a mondatokat úgy formálta SzG 2010/2
3
ANTROPOZÓFIA meg, hogy annak megértése csak akkor válik lehetségessé, ha egy belsõ erõfeszítést, egy belsõ munkát végzünk, nevezhetjük ezt akár meditációnak. Az ilyen jellegû könyvnek – és errõl beszélt Steiner – a megértése legalább hét szinten történik. A szavak, a mondatok, a gondolatok összefüggéseit ebben és az ilyen jellegû könyvekben Steiner úgy fogalmazta meg, hogy azokat felületes módon nem lehet felvenni. Így fordul elõ ennél a könyvnél is, hogy sokan elfordulnak tõle, és a tartalmat csak az ún. Szekunder irodalomból veszik fel, mondván, azok érthetõbbek. A szótól eljutva az írásig, egy nagy ugrást téve, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon az ún. Elektronikus könyvek, így az internet által közvetített Steiner-könyvekbõl milyen értés születhet. A válaszhoz elõször azt kellene tudnunk, hogy van-e egyáltalában különbség a régi nyomdai technikából született könyvek olvasása és az elektronikus úton készült nyomtatott könyvek olvasása között. Mert azt még ma a legtöbben meg tudják állapítani, hogy jelentõs különbség van egy könyv olvasása és annak a monitoron való olvasása között. De vajon ha a számítógéprõl kinyomtatom a szöveget, akkor is marad a különbség? Nem könnyû elsõre a különbségtétel, betû itt is, betû ott is. Érdekes módon a különbségtétel képessége még megvan, ha a régi nyomdai betût és a kézírást hasonlítom össze. Egy külsõleg is egyféle különbségrõl feltétlenül beszélhetünk. A nyomdai betûk még mindenképpen a valóságos betûképek lenyomatai. Az elektronikus betûk viszont csak virtuálisak, semmiféle valóságalapjuk nincs, olyan ponthalmazok, amelyeket a szemünk úgy lát, mintha a nyomdai betûk lenyomatvalóságát adnák. Ez azonban így még csak külsõ különbségtétel! A szellemi különbséget akkor lehet csak érzékelni, ha Steiner nyomán magunkévá tesszük, hogy a szóban és az írásban is szellemi lények mûködnek, akik jellegük szerint lehetnek jó és gonosz lények. Ahogy Steiner mondotta, olyan mondatok, amelyek összecsengenek a szellemi világ törvényeivel, azok jó, igaz lényeket szülnek, illetve ilyen mondatokhoz ilyen lények tudnak kapcsolódni. A hazug mondatok pedig gonosz lényeket szülnek. A technika fejlõdése ezt a helyzetet súlyosbította. Amikor megjelent a könyvnyomtató, amikor a szó már csak közvetve jutott el az emberekhez, akkor a legigazabb szóhoz is a technikán keresztül olyan lények kapcsolódtak, akik akadályozzák a gondolat tiszta megjelenését az emberben. De ez ellen még lehet tenni! Mert egy 4
SzG 2010/2
elõadás leírásakor ugyan sok minden elveszik – az elõadó gesztusai, a kisugárzása –, és a szóban lévõ jó elemi lények támogatása is nagymértékben csökken, de az olvasó mindezt saját erõfeszítésével még pótolhatja. De döntõ változás következett be, amikor Steiner elõadásai már az interneten is olvashatók voltak, illetve innen lehetett kinyomtatni. Talán elsõre nem olyan egyszerû tudomásul venni, hogy ekkor az eredeti tartalom teljesen kiürül, jóllehet a holttest betû – illetve annak virtuális változata – látszólag ugyanúgy jelen van, így azt hihetnénk, ezek Steiner szavainak lenyomatai. De ez nem így van! Hogy ez miért nem így van, annak nagyon sok aspektusa van, én most az egyik nagyon fontos részére hívnám fel a figyelmet. Minden új technika, amely a világunkba jön, új elemi lényeket teremt. A számítógép, az Internet1 és az ehhez kapcsolódó gondolkodás különösen gonosz ahrimáni, démoni lényeket teremt. Ezek a lények fõ feladatuknak tekintik, hogy megakadályozzák az embert abban, hogy szellemi látáshoz jusson, hogy szellemi fejlõdésével eljusson Krisztus éteri látásához. Ebben az összefüggésben talán megsejtünk valamit abból, hogy mi történik akkor, amikor Steiner szövegeit olvasgatjuk az internetrõl kinyomtatva…
Jegyzet 1.
Itt hosszabban nem fejthetõ ki, de jelentõs különbség adódik ebbõl a szempontból a számítógép és a számítógépek összekötésébõl keletkezõ háló, az internet között. (F. M.)
ANTROPOZÓFIA
Alexander Caspar
PÉNZÜGYI VÁLSÁG, NÖVEKEDÉSI HOGYAN LÉPJÜNK TÚL A MUNKA ÖSSZEKAPCSOLÁSÁN? A mai pénzügyi válság jobb megértésében sokat segíthet, ha röviden szemügyre vesszük, milyen viszonyban állt egymással a nyereség (ill. a tõkejövedelem) és a bér az aranystandard-rendszer (1914-ig tartó) idõszaka alatt. A tulajdonról alkotott mai fogalmunk értelmében a munka eredményének értékesítésébõl származó bevétel a tõketulajdonost illeti meg, aki a tõkébõl fizeti ki a béreket. Az aranystandard-rendszer idején az aranytermeléssel nem rendelkezõ országok csak úgy növelhették saját pénzük mennyiségét, ha ezzel egyidejûleg az aranymennyiség is növekedett az exporttöbbletbõl származó bevételbõl. A pénzmennyiség növelése nélkül tovább élezõdött a tõkejövedelem és a bér közötti ellentét, már csak azért is, mert az ipari termelésben végbemenõ, egyre nagyobb racionalizálás lefelé nyomta az árakat, és így természetesen a béreket is, hiszen a munka eredményének eladási árát és a jövedelmet mind a mai napig egymástól függõ dolgoknak tekintik. E belgazdasági feszültségek mellett az exportpiacokon is feszültségek jelentkeztek, amelyek végül más tényezõk mellett (1914-ben) az elsõ világháborúhoz vezettek. Az aranystandard-rendszer 1914-es és végül az aranydevizastandard-rendszer 1971-es megszüntetésével a fenti konfliktust átmenetileg sikerült feloldani. A fogyasztás és a termelés második világháború utáni fellendülésével az aranyfedezet szûkössé vált. Annak érdekében, hogy a munka eredményének értékesítésébõl származó bevételbõl tõkehozamként visszatartott többletértéket a tõketulajdonos pénz formájában a saját céljaira fordíthassa, és e tõkehozam anélkül gyarapodhasson, hogy a másik oldalon automatikusan lefelé kellene nyomni a béreket, az anyagi termelést a pénzmennyiség egyidejû növelése mellett folyamatosan bõvíteni kell. Ezt az tette lehetõvé, hogy az aranydevizastandard-rendszer, azaz az amerikai államkincstár által a külföldi jegybankok dollárállományának aranyra való beváltására vállalt kötelezettség megszüntetése után az egyes jegybankok a saját monetáris övezetükben forgalomban lévõ pénz mennyiségét saját belgazdasági –
KÉNYSZER: ÉS A JÖVEDELEM ÁRTALMAS
gazdaságélénkítési vagy inflációcsökkentési – szempontok alapján határozhatták meg. Ez azt jelentette, hogy az aranytartalékok nagysága által korábban kordában tartott pénzmennyiséget ettõl kezdve – papírpénz és elektronikus pénz kibocsátásával – tetszés szerint lehetett növelni. Ez egyben ahhoz is vezetett, hogy a különbözõ nemzeti valuták egymás közötti átváltási árfolyama már nincs rögzítve, hanem azóta ingadozik. Le kell szögeznünk: mind a tõke, mind pedig a munka, tehát mind a tõketulajdonos, mind pedig a bérbõl és fizetésbõl élõk az utóbbiak teljesítményének hozamából, azaz a munka eredményének értékesítésével elért bevételbõl szerzik jövedelmüket. Azaz a jövedelmek nagyságát a teljesítmény hozamának nagysága határozza meg. Ennek megfelelõen mind a tõkejövedelmeket, mind a munkajövedelmeket (béreket) nominálisan kizárólag az anyagi javak termelésének bõvítésével és a pénzmennyiség egyidejû folyamatos gyarapításával lehet növelni. A gazdasági növekedés serkentése érdekében megnövelt pénzmennyiséget alapvetõen a valós értékek növelésére kell fordítani, ha nem akarjuk, hogy gerjessze az inflációt; de ebben az esetben is hozzájárul a monetáris értékek növekedéséhez. A természeti erõforrásokon végzett fizikai munka terén elért megtakarításból, azaz a munka ésszerûsítésébõl származó nyereség – a rendszerbõl egyénileg kivett pénzként – a tõketulajdonos vagyongyarapodását szolgálja, miután a folyamatos pénzmennyiségnövelés és az anyagi termelés ezzel párhuzamos, inflációcsökkentési célú, folyamatos bõvítése során pénzbeli formát ölt. Ha pedig nem fordítódik teljes mértékben a tõketulajdonosok elõbb említett, teljesítmény nélküli járadékára, akkor még általános árcsökkenéshez, illetve a vásárlóerõ növekedéséhez is vezet. A nyugati ipari államok az amerikai takarékpénztárak (savings and loans) nyolcvanas évek végén bekövetkezõ válságát és a 2001–2002-es tõzsdeválságot követõen is laza pénzpolitikát folytattak, amely az Ázsiából érkezõ olcsó importáruknak köszönhetõen nem a megtermelt SzG 2010/2
5
ANTROPOZÓFIA javak árainak általános növekedését, hanem az értékpapír-tulajdonosok örömére a „monetáris értékek” tõzsdei szárnyalását hozta magával. A valós és a monetáris értékek fenti növekedési spiráljából azok a kereskedelmi bankok húzták a legnagyobb hasznot, amelyeknek a hitelkihelyezésben megvalósuló elektronikuspénz-teremtési gyakorlatát – ami nem más, mint egy puszta könyvelési mûvelet, amely gyakorlatilag a semmibõl teremt pénzt – kizárólag a náluk elhelyezett betétek bankjegyekre (készpénzre) való viszszaváltásának kötelezettsége korlátozza, a likviditás megõrzését szolgáló jegybanki elõírások következtében. Az Egyesült Államokban jelenleg tapasztalható jelzálogpiaci válságot tovább mélyíti az, hogy a jelzálog-követelésekrõl kiállított, állítólag alacsony átlagos visszanemfizetési kockázatú jelzálogkötvény-csomagokat befektetési alapok vásárolták fel, amelyek a magasabb jelzálogkötvénykamatok és az alacsonyabb bankhitelkamatok közötti különbség tõkeáttételes (leverage) kihasználása érdekében a jelzálogkötvények megvásárlására értékük többszörösének megfelelõ hitelt vettek fel. Így azonban, ha a jelzálog-követelést már nem tudják visszafizetni, akkor az összege többszörösének megfelelõ bankhitelt kell leírni. A hiteltörlesztésnek a banki mérleg eszközoldalát sújtó elmaradása ugyanakkor a forrásoldalon is ennek megfelelõ kiesésekhez vezet, ami szélsõséges esetben a banknál elhelyezett betétek elolvadását is jelentheti. A bankhitel nyújtásához szükséges elektronikus pénz mennyiségének folyamatos növekedésével együtt növekvõ, a teljes gazdasági és monetáris rendszert fenyegetõ kockázat abban rejlik, hogy ha a hitelfelvevõk az adósságaikat már nem tudják törleszteni, akkor a bankoknak hatalmas veszteségeket kell leírniuk, általános bizalomvesztés áll be, és megindul a készpénz iránti roham. Ebben az esetben már a jegybankoknak kell közbelépniük, amelyek a rendszer összeomlásának vagy az infláció veszélyétõl tartva likvid pénzeszközt bocsátanak (kell bocsátaniuk) a bankok rendelkezésére, hiszen a válság méretére tekintettel ezúttal valószínûleg senki sem fog egy kézlegyintéssel belenyugodni pénzének elvesztésébe. A pénzügyi válság tehát annak a rendszerbeli adottságokra épülõ, nyereséghajhász egoizmusnak az eredménye, amely az egymással összekapcsolt munka és jövedelem közötti konfliktusból ered. Ezt a konfliktust szemlélteti a következõ oldalon látható ábra. 6
SzG 2010/2
A növekedési kényszer leküzdése A fenti ábrából jól látszik: ha a konjunkturális visszaesések, a költségtényezõként kezelt munka eliminálására irányuló törekvéseknek köszönhetõ munkanélküliség és a teljesítmény nélküli tõkenyereség – azaz a munka eredményének értékesítésébõl származó bevételbõl visszatartott nyereség – problémáját le akarjuk küzdeni, akkor elengedhetetlen, hogy a munkát és a jövedelmet elválasszuk egymástól. Ehhez azonban a mai közgazdaságtudománnyal ellentétben nem a munkavégzés eredményébõl kell kiindulnunk, és nem annak cserearányából vagy árából kell levezetnünk a jövedelmet meghatározó, állítólagos gazdasági értékét. Természetesen az ár az a központi kérdés, amely körül minden forog a gazdaságban, és természetesen van összefüggés a keresletet kiváltó jövedelem és a felkínált javak mennyisége között; de az ár csak a szükségletek kifejezése, és kizárólag a közvetítõ szerepét töltheti be egy magasabb rendû viszonyítási alap, nevezetesen a munka eredményének (a teljesítménynek) a tulajdonképpeni értéke felé. Ha a termelés egyedül a kereslethez, az elérni kívánt piaci árhoz igazodik, akkor önmagában még nem biztos, hogy az elõállított termék olyan értékkel fog bírni, amely lényegében megfelel mindazon más javak értékének, amelyekre a termék elõállítójának egy azonos vagy egyenértékû másik termék elõállítására fordított idõben szüksége van. A munka eredményének értékesítésébõl származó bevétel (a teljesítmény hozama) és a jövedelem kölcsönös függõsége esetén homályban marad az a tulajdonképpeni gazdasági érték, amely a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek a zsinórmértéke kell legyen. A szükségletek és a teljesítmény értéke közötti egyensúlyt akkor érhetjük el, ha az árat és a jövedelmet nem mint egymástól függõ nagyságokat rendeljük egymáshoz, hanem a teljesítmény értékét és a jövedelmet, azaz a termék költségelven alapuló, ún. „objektív” elõállítási értékét és „szubjektív” szükségleti értékét egyetlen eredendõ egységre (a teljesítmény hozamánál magasabb rendû viszonyítási alapra) vezetjük vissza. A gazdaság lényege az értékkel rendelkezõ áruk cseréje; az egyik érték másik értékre való elcserélésébõl alakul ki az ár. A gazdasági érték gondolati megragadása érdekében Steiner módszertanilag elszakad a munka eredményétõl, és felemelkedik ahhoz a munkafolyamathoz, amely az anyagi értelemben vett természet és az emberi intelligencia formájában megjelenõ szellem között játszódik le: a természet és a között a szellem között, amely a természeti
ANTROPOZÓFIA A mai növekedési kényszer alapja A konjunktúra, a munkajövedelem és a tõkehozam közötti ellentét A munka eredményének értékesítésébõl származó bevétel (a teljesítmény hozama) ma a jövedelem egyetlen vonatkoztatási alapja. A mai tõkefogalom (tõke = a teljesítmény hozamából visszatartott nyereség) magában foglalja a tulajdon mai fogalmát, ami a teljesítmény hozamának két részre esését eredményezi: Tõkejövedelem
Bér (ill. munkajövedelem)
A tõke nominális megmaradását és gyarapodását a mai fogalmaink szerint lehetõvé teszi: – az anyagi termelés folyamatos bõvítése a pénzmennyiség egyidejû növelése mellett; – az infrastruktúra, valamint az oktatási és egészségügyi intézmények birtokbavétele A teljesítmények hozamából visszatartott nyereségre ható folyamatos nyomás felfelé
A költségtényezõnek minõsülõ bérre ható folyamatos nyomás lefelé
? Lebegõ konjunktúra Spirál felfelé: a javak és a pénz mennyiségének növekedése (mint kényszer)
Spirál lefelé: a jövedelmek és a teljesítményhozamok zsugorodása (a munka és a jövedelem összekapcsolásának szükségszerû következménye)
Az erõs konjunktúrához szükség van: – a pénzmennyiség folyamatos növelésére (ami az aranydevizastandard-rendszer megszûnésének oka és egyben következménye is) – az anyagi termelés folyamatos bõvítésére (a javak párhuzamos elhasználódása, ill. minõségromlása, valamint élettartamuk párhuzamos csökkenése mellett)
A gyenge konjunktúra oka: – a pénz és a megtermelt javak mennyiségének stagnálása
Történelmi példa: a huszadik század harmincas éveinek válsága
A növekedés határai – a természeti erõforrások kimerülése és a túlzott terhelésbõl származó természeti károk; – a munkajövedelmek teljes kimerítése az infrastruktúrában, valamint az oktatási és egészségügyi intézményekben megtermelt hozamok maximalizálása mellett; – a növekedést finanszírozó bankhitelekhez kellõ pénzmennyiség folyamatos bõvülését biztosító bankhitelek visszafizetésének elmaradására visszavezethetõ összeomlás a bankrendszerben, ami magával hozza a (mai) pénzügyi rendszer összeomlását is. Ezt az összeomlást csak az inflációs nyomás elkerülhetetlen növekedésével együtt járó jegybanki pénzinjekció akadályozhatja meg
SzG 2010/2
7
ANTROPOZÓFIA erõforrásokat a gazdasági körforgás számára megmunkáló fizikai munkát szervezi (Közgazdasági Kurzus, 2. elõadás). Az egyrészt anyagi javakat elõállító, másrészt ezen anyagi javak megmunkálását szervezõ munka eme kettõs jellegének alapja az, hogy az értékteremtés kétpólusú folyamat. A gazdasági érték mennyiségi meghatározásához Steiner egy kvázi gazdálkodás elõtti állapotból indul ki, amelyben a szükségleti és az elõállítási érték még egy egységet képezett: abból az állapotból, amelyben egyelõre csak az egyik pólus, a természeti erõforrásokból anyagi javakat elõállító munka (a természeti erõforrásokon végzett munka) természeti pólusa van jelen. A munkamegosztás következtében – egyben ennek meghatározó tényezõjeként is – a szükségleti és az elõállítási érték késõbb elválik egymástól, a kettõ között egyensúlytalanság alakul ki, amelynek egyensúlyba hozásához a szükségleti és az elõállítási értéket asszociatív módon ismételten az irányadó értékké vált eredeti egységre kell visszavezetni. Az anyagi javak a természeti póluson keletkeznek, ott alakul ki az a gazdasági érték, amely minden teljesítmény – mind a materiális, mind az immateriális teljesítmények – mértékét megadja. Ez a mérték egy bizonyos lélekszámú népesség által közvetlenül a természeti erõforrásokon végzett fizikai munkának egy bizonyos idõszak – mondjuk egy év – alatt keletkezõ eredménye. Ennek az értéknek azonban csak akkor lesz gazdasági jelentõsége, ha a szellem elkezdi szervezni a munkát, a megtermelt javak fejlõdni kezdenek, és velük együtt a szükségletek is fejlõdnek, így elindul a munkamegosztás, és vele együtt beindul a módosított természeti javak gazdasági körforgása, ami az elõállítási és a szükségleti érték egymástól való eltávolodásához vezet. Az értékteremtésnek a közvetlenül a természeti erõforrásokon végzett munka által biztosított részét „természetbõl nyert értéknek”, míg a munka intelligens szervezése által biztosított részét „szervezési értéknek” nevezzük. A szervezési érték a természetbõl nyert érték terén elért megtakarítással egyenlõ, így az elõteremtett teljes érték (függetlenül a szervezési érték adott nemzetgazdaságban elért részarányától) az eredetileg tisztán meglévõ, természetbõl nyert érték nagyságának felel meg, és ezért (a népesség lélekszámától függõ) állandó. Szervezési érték nélkül nincs gazdasági fejlõdés, természetbõl nyert érték nélkül viszont nincs lehetõség szervezési érték elérésére. A szellem pólusán keletkezõ érték az elõjelét tekintve (negatív értékként) a közvetlenül a természeti erõforrásokon végzett fizikai munka terén elért megtakarítás ellenértéke – erre kell alapoznunk az új tõkefogalmunkat. Ez azt jelenti, 8
SzG 2010/2
hogy a fizikai munkát szervezõ szellemi munka – a természeti erõforrásokhoz közvetlenül kötõdõ munka emancipációja révén – egyre több termék elõállításához vezet, amelyek egyedi értéke ugyan csökken, de együttes értéke a népesség lélekszámának változatlansága esetén mindig ugyanannyi marad. A munkának a természet pólusán van a legnagyobb értéke, míg a szellem pólusán az értéke nullával egyenlõ. Egyik pólust sem szabad azonban független, önmagában létezõ pólusként elképzelnünk: a szellemet és az anyagot összeköti ugyanis egymással a munka, így indul el az értékteremtés. Ha a pénzteremtést az egy fõre jutó gazdasági értékhez (a társadalmi kvótához) kötjük, akkor a pénz funkciója a teljesítmények könyvelésére fog korlátozódni, ami az adott monetáris övezet termelésének társulásokon alapuló szervezõdése révén lehetõvé teszi majd, hogy a teljesítmények árát az egyéni jövedelmi kvótákhoz igazítsuk. A pénzöregítés segítségével pedig fenn lehet majd tartani a pénz reálértéke és névértéke közötti párhuzamot. Az egyén által megtermelt jövedelem és az egyén társadalmi kvótája közötti arány különbözõ lehet, és változhat. A gazdasági fejlõdés elõrehaladásával ugyanakkor egyre több teljesítmény jut az egyes társadalmi kvótákra, illetve a jövedelmekre, így a keletkezõ tõkenyereség végsõ soron a teljes monetáris övezet javára válik. Az itt felvázolt új tõkefogalomból és teljesítményrendszerbõl az következik, hogy a tulajdon idõleges tulajdon (forgótulajdon) formáját ölti. Ahogy azt már vázoltuk, a teljesítmény és a jövedelem valós gazdasági értékének felismerése, azaz a „társulásokon alapuló gazdálkodás” lényege megoldja a munka és a jövedelem összekapcsolásának problémáját, és biztosítja, hogy a gazdasági és a szellemi élet társadalmi összefüggésben – igazgatási szempontból – függetlenségre tegyen szert: az újraelosztó szerepet játszó eddigi állam helyébe a társulásokon alapuló gazdálkodás lép, amely felváltja a szellemi élet és a szociális ellátórendszer fenntartását szolgáló adóbeszedés mai formáját. Ehelyett a társulásokon alapuló gazdálkodás a jövedelmek tartós biztosítása érdekében a társadalmi kvótát szem elõtt tartva áttekinthetõvé teszi az anyagi teljesítményt nyújtók és a szükségleteik tekintetében tõlük függõk közötti viszonyt. A tõkenyereségbõl származó, teljesítmény nélküli járadék pedig feleslegessé válik. Fordította: Benedicty Gergely Forrás: Der Europäer, 13. évf. 1. sz. (2008. november), 23-26. o.
ANTROPOZÓFIA
Rudolf Steiner
A FEL- ÉS ALÁSZÁLLÓ ERÕÁRAMLATOK A MAKROKOZMOSZBAN ÉS A MIKROKOZMOSZBAN ÉS A TEMPLOMLEGENDA* Ha pillantásunkat a fejlõdés lényegére irányítjuk, akkor mindenütt, ahol élet nyilvánul meg, legyen az akár a világ, akár az egyes ember fejlõdésének menetében, két nagy áramlatot találunk, amelyek szimbolikusan úgy jelennek meg, mint egy felemelkedõ és egy leszálló vonal, amelyek az idõben és a térben megnyilatkoznak és egymásba átalakulnak. Maguk azok az erõk, amelyek ezeknek az áramlatoknak az alapjául szolgálnak, minden megnyilvánulás fölött állnak, és úgy nyúlnak bele ezekbe az áramlatokba, hogy az egész fejlõdést befonják ezek közé. A fejlõdés úgy vonul át ezen a két vonalon, mint egy kapun. Ez a két erõ a Föld minden bolygórendszerû fejlõdési állapotában, a régi Szaturnuszként való elsõ megtestesülése óta, mûködik. Van egy olyan idõszak, amikor fõleg a felfelé törekvõ erõk hatnak, és az ébredés, a felvirágzás állapotát idézik elõ, egy bizonyos pontig, amikor elkezdenek azok az erõk megnyilvánulni, amelyek az elalvással, az elhalással függenek össze. Elõször mindig létrejön a felvirágzásnak egy periódusa, amelyik aztán eléri a csúcspontját, és ezt követi egy olyan periódus, ahol minden megint felbomlik és az egésznek a leépülése megy végbe. A Földön minden fejlõdési periódusban ugyanaz található: valami új felvirágzik, egy bizonyos szintig kibontakozik, aztán szétesik és fokozatosan elhal. A Földön egy bizonyos idõszak alatt minden állapot úgy magyarázható, hogy egymásba hatnak és mûködnek olyan erõk, amelyek felvirágoznak és olyanok, amelyek elpusztulnak, olyanok, amelyek a felszálló és olyanok, amelyek a leszálló vonalhoz tartoznak. Hajnalpír és esti szürkület és köztük a delelõpont az, ahol a két erõ összekapcsolódik és átmegy egymásba. Saját horizontjából szemlélve az ember keleten látja a csillagokat felkelni és egyre magasabbra emelkedni, míg délen elérik a csúcspontjukat. Onnantól kezdve lefelé hanyatlanak, míg nyugaton lemennek. És ha el is tûnnek tekintete elõl nyugaton a csillagok, az ember mégis azt kell mondja magának: a lemenet valódi pontja délen van és egybeesik a csúcsponttal, mint ahogy a felkelés valódi pontja északon *
van és a mélyponttal, a nadírral (talpponttal) esik egybe, mert onnan indul a felkelés. Ezáltal egy körforgást írunk le, amely délrõl északra haladva két félre osztható egy függõleges vonallal. Abban a részben, amelyikben a kelet-pont található, a felemelkedõ erõk hatékonyak, abban a részben pedig, amelyikben a nyugat-pont van, lehanyatlóak. A kelet- és a nyugat-pont középen vágják szét a félkört. Ez az a két pont, ahol az ember fizikai-érzéki szeme számára az erõk megnyilatkozása elkezdõdik és megszûnik. Ezek alkotják a horizontját.
Ugyanaz a körforgás, amelyik a makrokozmoszban észlelhetõ, megtalálható az ember fizikai testében is mint vérkeringés. Eleinte ott is azok az erõk hatnak a vörös vérben, ahogy az a szívbõl kiáramlik, amelyek a felvirágzással, az élettel állnak rokonságban. Aztán fokozatosan azok az erõk nyilvánítják ki a hatásukat, amelyek a pusztulással, a halállal függnek össze, amikor a vörös vér kékre vált. Ezt a vérkört ugyanúgy fel lehetne osztani egy olyan félkörre, amelyik a felemelkedõ erõkhöz tartozik és egy másikra, amelyik a hanyatló erõké. Így van ez az ember életében is. A nap folyamán a fizikai-érzéki világban tevékenykedik, ekkor kiéli
Valószínûleg Rudolf Steiner feljegyzésérõl van itt szó, ám az eredeti dokumentum hiányzik. A szöveg egy gépírásos változatból való. Megjelent: GA 264 (Rudolf Steiner Verlag, 1987. Dornach), 372–387. o.
SzG 2010/2
9
ANTROPOZÓFIA az impulzusait és elhasználja azokat az erõket, amelyeket az éjszaka folyamán, alvás közben hoz ki a kozmoszból. Ahogyan a piros vér folyik ki a szívbõl, miután felfrissült attól az oxigéntõl, amelyet a tüdõkkel a külvilágból hoz magának, úgy ébred fel az ember reggelente új erõkkel. És mint ahogy a piros vér a fizikai testen keresztül vezetõ útja során leadja az életerõket, és fokozatosan kék, halott vérré válik, úgy éli ki az ember éber tudatállapotban az erõit, és az alvás állapotába kell süllyednie ahhoz, hogy új erõket gyûjthessen környezetébõl, a makrokozmoszból. Az alvó és az éber állapot mintegy az emberi lény be- és kilégzése. Éjjel új erõket lélegzik be, amelyeket nappal kilélegzik. Az emberi individualitás fejlõdése egy földi, fizikai megtestesülésben ugyancsak ennek a két erõnek a hatalmába kerül oly módon, hogy az ember mintegy a 35. életévéig saját magából kifejleszti lénye tagjait, és ezáltal egyre inkább beleéli magát a fizikai-érzéki világba. Ez olyan, mint lényének egy kilélegzése a fizikai síkon. Aztán következik az a periódus, amikor az ember többé már semmi újat nem fejleszt ki, és elkezd a fizikai-érzéki világból egyre jobban visszahúzódni. Fizikai emberként lassan elpusztul, itt lénye belélegzése játszódik le. Élete elsõ felében a felépítõ erõk hatása olyan kiemelkedõ, hogy ezekbõl az erõkbõl mindig jelen van egy többlet, ezért nõ az ember, lényét mint földi embert illetõen. De az élet második felében inkább a leépítõ erõk mûködnek, ekkor mindig visszamarad valami, amit már nem lehet felfrissíteni, és ez idézi elõ fokozatosan a fizikai test hanyatlását és halálát. Jóval azelõtt, hogy az ember egy fizikai megtestesülésben földi emberként megkezdi az életét, úgymond a horizonton megjelenik, az isteni-szellemi erõk a makrokozmoszból már építik a lényét. Ez annál a pontnál kezdõdött, amelyik a horizont alatt a legmélyebben van, a nadírnál. Mikrokozmoszként az ember tulajdonképpen a kelet-pontnál kel fel, csúcspontját körülbelül a 35-dik életévénél éri el délen, és a halállal nyugaton merül alá. De azután még leépítésén is sokáig tevékenykednek a kozmosz isteni-szellemi erõi. Így az a félkör, amelyik a kelet- és a nyugat-pont között van és a délen halad át, a mikrokozmosz tudatos, tevékeny életéhez, és az a félkör, amelyik az északon át nyugatról keletre megy, a makrokozmikus erõknek a mikrokozmoszra gyakorolt hatásához tartozik, A földi ember számára ezért az elsõ, a világos fél van, itt él és tevékenykedik õ maga, éber nappali tudatával. A második, a sötét félben minden a tudatalattiban hat rá, mert neki, mialatt alszik, nincs saját öntudata. Mindkét félben, mind a világosban, mind a sötétben, a felépítõ és a leépítõ erõk 10
SzG 2010/2
mûködnek. Így az egész kör négy részre oszlik fel, és mind a makrokozmoszban, mind a mikrokozmoszban létrejön két derékszög; egyik, amelyikben az életerõk dolgoznak, mint a piros vérben, és egy másik, amelyben a halál erõi hatnak, mint a kék vérben. A mai Föld minden kozmikus megnyilvánulásánál, minden planetáris fejlõdési állapotánál is létrejön egy olyan periódus, amelyet a felépítõ erõk uralnak és egy olyan periódus, ahol inkább a leépítõ erõk mûködnek, a fizikai-érzéki megnyilvánulásra vonatkozóan a ki- és a belélegzés. Így itt is egy felemelkedés és egy hanyatlás észlelhetõ. A fejlõdésnél ez úgy van, hogy kezdettõl fogva, amikortól a felépítõ erõk megnyilvánulnak, ugyanabban az idõben mûködnek a leépítõ erõk is, ahogyan a piros vérben, abban a pillanatban, amikor az elhagyja a szívet, elkezd mûködni a megölõ elem. Minden élet már a kezdeténél tartalmazza a halál csíráját, bár ez csak késõbb mutatja a hatását. A felkelési pont egyidejûleg a mélypont is, mint ahogyan a csúcspont a lemenet pontja. Így van ez az emberben és a kozmoszban is. Mivel kezdettõl fogva ezek a leépítõ erõk is mûködnek, így sok minden ezeknek az erõknek a kezére jut, még mielõtt egy bizonyos fejlõdés meghatározott csúcspontja elérhetõ lett volna, mielõtt sikerült volna kivívni azt, amit létre kellene hozni. Így aztán mindig visszamarad valami, aminek aztán egy új alkalomra van szüksége ahhoz, hogy továbbfejlõdjön. Amikor létrejön egy új fejlõdési állapot, akkor ehhez hozzátartozik egy bizonyos csúcspont megállapítása is, ami a megelõzõnek egy folytatása, mert itt is egy folyamatos felépítésre kerül sor egy bizonyos pontig. A visszamaradottnak ekkor új feltételek mellett azt kell tovább kialakítania, amit az egykori fejlõdési állapotban nem sikerült elérni. Ha nem errõl lenne szó, akkor minden fejlõdési állapot saját magára épülne, és elmúltával nem lenne indíttatása, alapja egy következõnek. Így azonban az egyik fejlõdési állapotba belekerül a következõnek a csírája azáltal, ami visszamaradt, és ami ezeket az állapotokat egy sorba rendezi. Ez az emberi individualitás fejlõdésénél az egymást követõ földi megtestesülésekben mutatkozik meg. Itt az, ami az egyik megtestesülésben nem a tökéletesítés meghatározott csúcspontjának megfelelõen fejlõdött ki, a következõ földi életben továbbfejlõdik. Így az emberi életben kezdettõl fogva nagyon elevenen jelennek meg a korábbi földi életbõl visszamaradt erõk. Mialatt az új fejlõdik, együtt él vele a régi, alkalmazkodva a megváltozott viszonyokhoz, mert az elérendõ csúcspont az ember mindegyik megtestesülése számára különbözõ. Mint valami sötét, az újjal, a felvirágzóval szembeszegülõ,
ANTROPOZÓFIA úgy éli bele magát az új megtestesülésbe. Így van ez a kozmoszban is. Ott ez azokban a lényekben (Wesen) mutatkozik meg, amelyek a mai Föld mindegyik planetáris fejlõdési állapotában visszamaradnak. Amennyiben ezek az erõk úgy helyezik bele magukat a normális fejlõdés menetébe mint valamit, ami nem tartozik hozzá ehhez a fejlõdéshez, akkor egy szembeszegülést képeznek, ami ennek a fejlõdésnek a normális menetén kívül helyezkedik el, egy külsõ világ ahhoz képest, ami egy bizonyos periódusban normálisként fejlõdik. Így a fejlõdés kettéoszlik arra, ami belül él és felvirágzik, és arra, ami korábbi állapotokból beletolakszik, és tulajdonképpen a fejlõdésen kívül van és pusztuló irányú. Kezdettõl fogva mindkettõ megnyilvánul egy fejlõdési periódusban, és a Föld fejlõdésében – aminek a feladata a makrokozmosz bensõvé, mikrokozmosszá tétele mint az emberi individualitás felépítése – csak az tartozik a felemelkedõ vonalhoz, amelyik minden megelõzõ planetáris állapotban elérte a fejlõdés meghatározott csúcspontját. A másik átszáll a leépítõ erõkre, és nem válik fokozatos bensõvé válással mikrokozmosszá, hanem visszamarad a makrokozmoszban. Így e két erõ hatása révén kezdettõl megvan az adottsága egy belsõ és egy külsõ világnak. Így vannak olyan Szaturnusz-lények, amelyek a Nap-állapotban még a fizikai fejlesztésén tevékenykednek, anélkül hogy képesek lennének rá, hogy elérjék azt, ami a Nap-állapot feladata: a fizikai mellett az éteri kialakítását. A Hold-állapotban mûködnek olyan lények, amelyek ott csak a fizikait és olyanok, amelyek az éterit alakítják ki, míg ott a feladat az asztrálisnak a fejlesztése. A Föld-állapotban mûködnek olyan lények, amelyek ott csak a fizikait alakítják ki, olyanok, amelyek az éterit és mások, amelyek az asztrálisat is, míg a normális feladat az énprincípium fejlesztése a fizikai, éter- és asztráltestben. Így minden szinten vannak visszamaradt lények. Azon lények számára, akik a Földön az én-tudatot a három burokban kifejlesztették, vagyis az emberek számára ezek a visszamaradott lények úgy élik ki magukat mint fizikai-érzéki külvilág, mint földi környezet. Ez az ember normális fejlõdésén kívülesik, és olyan valamiként áll vele szemben, mint valami, ami nem tartozik a lényéhez. Más tempója van a dolognak, ha ez olyasminek a kifejezõdése, ami korábbi állapotokból nyúlik bele a mai földi fejlõdésbe. De azzal nem tud teljesen együtt haladni, és a hanyatló fejlõdési vonalhoz tartozik. Ahogyan ezek a visszamaradt erõk a Földön fizikailag-érzékien mint külvilág élik ki magukat az embert illetõen, úgy a szellemiben is felismerhetõ visszamaradt erõknek a hatása. Azoknak a lényeknek a munkájába, amelyek egy bizonyos periódus
számára a fejlõdés normális menetét irányítják és vezetik, itt is belenyúlik a visszamaradott lények tevékenysége. Ellensúlyt és alapot képeznek az elõrehaladottabb lények mûködéséhez, és ahogyan a fizikai-érzéki ember nem élhet és fejlõdhet a Földön a környezete nélkül, úgy a fejlettebb lények sem tudják véghezvinni a munkájukat, ha a visszamaradott lények a saját erõikkel nem helyezkednek velük szembe, és nem képeznek így ellentétet. Ezért kezdettõl fogva kell lenniük olyan lényeknek, amelyek kiváltképpen a felépítõ erõkben hatnak és olyanoknak, amelyek a leépítõ erõkben nyilvánulnak meg. Egy fejlõdés csak e két erõ között mehet végbe. Így voltak olyan lények, amelyek egyre inkább beleolvadtak az emberi individualitásba, és erõiket belülrõl kifelé nyilatkoztatták meg az ember cselekedeteiben; õk elérték a földi fejlõdés meghatározott csúcspontját, az én-tudat kialakítását a három mikrokozmikus burokban. Õk aztán az én-erõ tevékeny munkájában éltek és nyilvánultak meg a külvilágban. Ezek a szellemi lények az emberi én-ben mûködnek, ahogyan az a maga három burkában él és erejét a külvilágba árasztja. Az ember éber nappali életében érzékeli õket, ezek hatnak, míg az ember öntudattal éli ki magát a világos félkörben. A fénynek és a melegnek ezek az erõi, amelyek a fejlõdés normális menetét követték, az emberben magában hatottak, belsõvé, mikrokozmosszá váltak, onnan sugároznak ki a külvilágba. De a világos félkörben is van egy olyan rész, amelyik a felépítõ és egy másik, amelyik a leépítõ erõkhöz tartozik, a keleti és a nyugati félhez. Azok az erõk, amelyek nappal fényként és melegségként kívülrõl, a Napból sugároznak a Földbe, olyan erõk, amelyek a fejlõdés menetét a makrokozmikus erõk belsõvé, mikrokozmikussá változtatását illetõen nem járták végig. Már a Holdállapot alatt, amikor a Nap és a Hold elváltak egymástól, a Nap-fejlõdés szintjén maradtak ezek az erõk; a régi Hold további fejlõdésében nem vettek részt. A makrokozmoszban maradtak, nem váltak belsõvé, mikrokozmosszá. Ez megismétlõdött a Föld-állapotban, amikor a Nap újra különvált és fényét kívülrõl sugározta tovább. Az az égitest, amelyet Napként látunk, a mikrokozmikus fejlõdés tekintetében a leszálló vonalhoz tartozik. Az, ami a Nap-erõkbõl a mikrokozmoszban belsõvé vált, a felszálló vonalhoz tartozik. Mindaz, ami az ember körül környezõ világként elhelyezkedik, legyen az fizikai, legyen az szellemi, azokhoz az erõkhöz tartozik, amelyek leépítõek, mert a belsõvé válás csak egy bizonyos fokig ment végbe. Környezetként aztán hatással van a fejlõdésre, ekkor felépítõleg hat kívülrõl befelé a mikrokozmoszba. Az, ami egyre inkább mikrokozmosszá SzG 2010/2
11
ANTROPOZÓFIA bensõségesítette magát és így a földfejlõdés egész menetében részt vett, a felépítõ erõkhöz tartozik. Általa jön létre a makrokozmoszban egy olyan középpont, amelybõl kiindulva olyan erõk sugároznak a környezetbe, amelyek ott eleinte leépítõ értelemben mûködnek, mert ez a középpont mikrokozmoszként környezete rovására fejlõdik. A fizikai környezetébõl szerzi meg a táplálékát. A szellemi világban kell lenniük olyan makrokozmikus lényeknek, amelyek kívülrõl öntenek bele táplálékként új erõket, hogy tovább fejlõdhessen. Azok az erõk, amelyek nem csinálták végig a normális fejlõdési folyamatot, nem bensõségesedtek mikrokozmosszá, az éjszaka folyamán hatnak az emberben. Az Én és az emberben lévõ asztráltest kialakításában nem vettek részt, elõbb visszamaradtak, ezért csak akkor mûködhetnek a mikrokozmoszban, amikor az Én és az asztráltest kiváltak, és ez az alvás állapotában van. A mikrokozmikus Énben és az asztráltestben ezek nem váltak belsõvé, hanem visszamaradtak kívül, a makrokozmoszban. A makrokozmoszból kiindulva aztán csak egy olyan mikrokozmoszban tudtak bensõvé válni, amelyik egy éteri és egy fizikai princípiumból állt. Itt olyanok, mint egy külsõ világ, amely úgy válik a mikrokozmoszban bensõvé, mint azok az anyagok és erõk, amelyek az ember táplálékául szolgálnak, amelyeket a külvilágból vesz fel. Csak tudatalatti, az emberi én-tudat nélküli hatás tud lejátszódni. Mert azok a lények, amelyek az ember fizikai-érzéki környezetében élnek, ugyanolyan kevéssé fejlesztettek ki egy individuális én-tudatot, mint amilyen kevéssé ezek a makrokozmikus lények az ember szellemi környezetébõl kialakították volna az én-tudatot, ahogyan azt az ember tette. Ezek az erõk a sötét félkörhöz tartoznak. A mikrokozmoszon való munkálkodásban a nappal és az éjszaka folyamán váltják egymást azok a lények, amelyek a felszálló és azok, amelyek a leszálló vonalhoz tartoznak. A nap folyamán a felszálló erõk mûködnek az ember én-tudatában, éjszaka ezek az én-jével együtt kiáradnak a kozmoszba. Éjjel a mikrokozmoszban azok az erõk hatnak, amelyek nappal ömlenek szét a makrokozmoszban. Amikor az ember alszik, akkor a makrokozmosz éber benne, amikor a mikrokozmosz van ébren, akkor a makrokozmosz alszik körülötte. Ehhez hasonlít az, ami a régi Hold fejlõdésében történt, amikor a Nap és a Hold szétváltak, és ami a földi fejlõdésben megismétlõdik, amikor a Hold kiválik a Földbõl. Itt is visszamaradnak a Hold fejlõdésébõl lények, ezek a hanyatló fejlõdési vonalra szállnak át oly módon, hogy a földi fejlõdés meghatározott csúcspontját nem tudják elérni. Az, ami a Hold-állapot alatt követte a normális menetet és el12
SzG 2010/2
érte a megfelelõ csúcspontot, ekkor fel tudta magába venni az én-erõt, és azt a mikrokozmoszban tovább tudta fejleszteni. Azonban annak, ami akkor visszamaradt, a Föld-állapot alatt még létre kellett hoznia az asztrálisat, nem vált megfelelõképp bensõvé, és csak Hold-szerûként, kívülrõl tudott a mikrokozmoszra hatni. A Hold-fejlõdésbõl visszamaradt lények hatása nem tudott eljutni a földi ember énerõihez, ezek az ember nappali tudatában az asztráltestig hatnak. A földi fejlõdés csúcspontját nem járják végig, a lefelé tartó vonal erõihez tartoznak. A földi fejlõdésre gyakorolt hatásuk ott lép fel, ahol az én-erõ felvirágzása megkezdõdik. Ez a lemúri korban volt, ahol az Én bensõvé válik a mikrokozmoszban, és az ember asztráltestében megkezdõdik a Hold-állapotból visszamaradt erõk, a luciferi lények mûködése. A fejlõdésben az új mellett fellép az is, ami a megelõzõ állapotból régiként nyúlik át az újba. A kettõ egy ideig egymás mellett fejlõdik, aztán eljön az a pillanat, amikor a réginek el kell pusztulnia, amennyiben az új tovább kibontakozik. Szimbolikusan a templomlegenda mutatja be azoknak az erõknek a fejlõdését, amelyeknek a földi állapotban kellene kialakulniuk, és azoknak, amelyek egy korábbi állapothoz tartoznak, fejlõdésüket új feltételek mellett tovább folytatják, és ezért a maguk szintjén kezdetben fejlettebbek, mint az, ami még épp csak kezdõdik. Ez a legenda azt meséli el: az egyik Eloha alászállt, nõül vette Évát, a Földanyát, és ebbõl a kapcsolatból jött létre Káin, az elsõ földi ember. Egy másik Eloha teremtette Ádámot, és Ádám és Éva kapcsolatából született Ábel. A Káin-ember olyan isteni-szellemi erõk fia, amelyek úgy hatottak a földi fejlõdésre, hogy létre tudtak hozni egy olyan mikrokozmoszt, amelyben a makrokozmikus erõk bensõvé váltak. Azokhoz az erõkhöz tartozik (a Káin-ember), amelyek a földi fejlõdésben a meghatározott csúcspontot el tudták érni úgy, hogy az embert hajlamossá tették az énerõre, és késõbb ki is alakították azt. Az Ábel-ember más makrokozmikus erõkhöz tartozik. Ezek az erõk benne nem tudták az én-erõt olyan közvetlenül bensõvé tenni. A makrokozmosz két ember közvetítése révén hatott. Ábel nem volt olyan közvetlen hordozója a makrokozmikus erõknek, mint a Káin-ember. Azok inkább kívülrõl hatottak rá és nem benne, hanem két ember közvetítése révén. Keresztül kellett mennie a nemiségen. Az Ábel-ember azokhoz az erõkhöz tartozik, amelyek egy korábbi fejlõdésbõl nyúlnak bele a földi állapotba. A Hold-fejlõdésbõl visszamaradt olyan erõk hatnak benne, amelyek annak idején nem érték el a megfelelõ csúcspontot, és ezért a Földön a mikro-
ANTROPOZÓFIA kozmoszban nem tudnak tovább bensõvé válni, mint az asztráltestig. Ezért a Föld fejlõdésére is csak egy emberpár közvetítése révén tudtak teremtõ hatást gyakorolni. Annak, amit teremtettek, keresztül kellett mennie a nemiségen, mert õk ebben az erõben tudtak hatni, amelyik a Holdfejlõdéshez tartozik. A Hold-állapotban a kettõsség princípiuma mûködött, mint két erõnek a princípiuma, amelyek Nap- és Holderõként teremtõen hatottak egymásra. Ez hozzátartozott ahhoz, aminek a fejlõdés meghatározott csúcspontján akkortájt ki kellett alakulnia. Azok a visszamaradt erõk, amelyek ugyanakkor nyilvánultak meg a Föld-állapotban, amikor az emberben az én-erõ felvirágzása elkezdõdött, belevitték ezeket a Hold-erõket a földi fejlõdésbe, és segítették ott bensõvé válásukat a mikrokozmoszban úgy, hogy abban egy kettõsség jött létre, ami által vagy a Nap-, vagy a Hold-hatás volt annak fizikai vagy étertestében túlsúlyban. Így jött létre a két nem. A Káin-embernek, aki a tulajdonképpeni Földfejlõdéshez tartozott, nem kellett keresztülmennie a nemiségen. Ahogyan a régi Holdon a kettõsség princípiuma volt érvényes, úgy a Földre egy hármasság volt meghatározva: Nap, Hold és Föld. A földi ember mindkét nem erõit magában foglalhatta, ahogyan a Föld Nap- és Hold-erõket hordoz magában. Alkotóan tudott hatni azáltal, ami a Földön fejlõdik ki, az én-erõ által. De a templomlegenda elmeséli azt is, hogy Káin bûnös lett, mert megölte fivérét, Ábelt. Ezáltal azokkal az erõkkel kerül kapcsolatba, amelyek Ábelben hatnak, a Hold-fejlõdésbõl visszamaradt erõkkel. Így tudtak ezek benne is teret nyerni. A halál okozása révén adósává válik azoknak az erõknek, amelyek a halálhoz vezetnek, a leszálló, leépítõ erõknek. A templomlegenda tovább tanít: Káin földmûves lett, Ábel-Séth, Ádám és Éva pótfia, pásztor. A Káin-ember együtt él a földi fejlõdéssel, benne van abban, beépíti magába azt, ami gyümölcsözõ, tovább dolgozza magát felfelé a felszálló fejlõdési vonallal. Azokkal az erõkkel, amelyek bensõvé váltak benne, a földi környezetében kell hatnia. Az Ábel-emberben a kozmikus erõk nem váltak ilyen bensõvé, inkább kívülrõl sugároznak belé, a makrokozmoszból áramlik hozzá az, amit a Káinembernek a környezetébõl a saját erõivel kell meghódítania. Õ nem lesz földmûves, mert magában a földi fejlõdésben õ nem tud úgy dolgozni, mint a Káin-ember, aki ehhez a fejlõdéshez tartozik hozzá. Pásztor lesz, az asztrálisra hat, legelteti az állatokat. A Káin- és az Ábel-ember áramlata tovább hat a földi fejlõdésben. Így a templomlegenda tovább meséli, hogy volt egy idõ, amikor egyszerre élt Sala-
mon, a nagy király, az Ábel-áramlat egy ivadéka és nagy építõmestere, Hiram Abiff, egy ivadék a Káináramlatból. Salamon király azzal a bölcsességgel rendelkezett, amely a szellemi világból, a makrokozmoszból áramlott hozzá. Építõmestere saját erõi révén épített mûalkotásokat. Legnagyobb mûve egy olyan templom megépítése kellett legyen, amelyikben minden megtalálható, ami a külvilágban volt, a templomnak a külvilág képmásának kellett lennie. Salamon király ki tudta gondolni ennek a templomnak a tervét, de felépíteni nem tudta a templomot. Ábel-emberként hatása nem tudott a fizikaihoz elérni. Az építõmester fel tudta építeni a templomot, mert Káinemberként megtanulta, hogy a földi anyagban dolgozzon és azt uralja. A Káin-ember fel tudta építeni magának a mikrokozmosz templomát, amelyben bensõségesítve voltak mindazok az erõk, amelyek a külvilágban mûködnek; az Ábel-ember csak a templom képszerû elképzeléséig jutott el. Az építõmester utolsó nagy mûve, így meséli tovább a legenda, az Érc-tenger öntésének kellett lennie. A Föld hét fémét ebben egy olyan összetételben kellett egymáshoz keverni, hogy egy átlátszó folyadék jöjjön létre. A hét fémben (réz, ón, arany, ólom, vas, higany, ezüst) az a hét erõ mûködik, amelyek a hét bolygóban fejezõdnek ki. Ott, ahol harmonikus módon egyesülnek, egy ragyogó egységet képeznek, amely mindegyiküket magába foglalja, ahogyan a fehér fény a spektrum hét színét. A Káin-ember én-erejével olyan harmonikusan tud dolgozni ezekben a bolygóerõkben, amelyek természete hét tagjaként (három magasabb, négy alacsonyabb) élik ki magukat benne, hogy azok egy olyan emberi lénnyé egyesülnek, amelyik a fizikaiérzéki világon keresztül belelát egy szellemi világba. Ez volt az utolsó nagy mû. Salamon király oldaláról eközben történik valami, hogy ezt az öntést megakadályozza. Három áruló segéd belekever valamit az öntvénybe, ami mindent tönkretesz. Mivel Káin egykor fivére, Ábel megölése révén bûnössé vált és ezáltal felvette magába azokat az erõket, amelyek a leszálló vonalhoz tartoztak, így most oda tudott férkõzni a Káin-emberhez az Ábel-ember oldaláról ez a leépítõ erõ, ami a felépítés munkájába rombolóan helyezte bele magát. A legenda elmeséli aztán, hogy a bekövetkezett katasztrófánál hogyan menekül meg az építõmester, és hogyan vezetik a tûzön át nagy õsapjához, Káinhoz a Föld közepébe. Ott kap egy új kalapácsot, és újrakezdi a munkáját, ami ekkor sikerül neki. Az énerõ, ami a vérben és a tûzben fejezõdik ki, a Káinembert a nemzedékek vérén keresztül nagy õsapjához vezeti. Ott bepillantást nyer a szellemibe, mivel SzG 2010/2
13
ANTROPOZÓFIA a Föld-fejlõdés középpontjaként meglátja a VilágÉnt, amely saját erejét benne bensõvé tette. Ezáltal új erõket nyer, hogy feladatát tovább betöltse. Ekkor elkezdõdik számára a munkának egy új periódusa is, amelyben azzal a bölcsességgel lép szövetségre, amelyik korábban a szellemi világból az Ábel-emberhez áramlott. Ezt a legenda Sába királynõjének a nagy építõmesterrel tartott eljegyzéseként meséli el, akinek pedig elõtte Salamon királlyal kellett volna egyesülnie. Ettõl az idõponttól kezdve apadnak azok az erõk, amelyek az Ábel-áramlatban hatnak; ekkor érték el földi fejlõdésük csúcspontját. Minden fejlõdés számára meg van határozva egy bizonyos csúcspont; itt történik meg annak az elérése, ami ennek a fejlõdésnek a feladata. Ezt a pontot delelõpontnak lehet nevezni. Odáig az erõk felvirágoznak, onnantól kezdve elapadnak. Ez a delelõpont a horizontból kiindulva kerül meghatározásra, ott érik el azok az erõk, amelyek Keleten nyilvánulnak meg, legnagyobb kibontakozásukat; odáig építõ értelemben folyik a munka, onnan pedig a leépítés munkája kezdõdik, nyugati irányban. Azok az erõk, amelyek korábbi fejlõdésállapotokból nyúlnak bele az újakba, nem tudják elérni a meghatározott delelõpontot; olyanok, mint azok az égitestek, amelyeknek egy rövid nappali és egy hosszú éjszakai ívük van. Rövidebb idõt töltenek a kör fényfelében, hosszabbat a sötét félben. Delelõpontjuk (a horizontra vonatkozóan) alacsony, pályájuk csak kevéssel a horizont fölött helyezkedik el. Így elsõsorban a kör sötét felében mûködnek. A Föld fejlõdése során, korábbi planetáris állapotain keresztül magáig a Föld-állapotig makrokozmikus erõknek kellett fokozatosan mikrokozmosszá bensõségesülni. Azok az erõk, amelyek visszamaradtak, nem tették meg ezt a bensõvé válást; visszamaradtak a makrokozmoszban, miközben a mikrokozmosz létrehozta az én-tudatot. Ezért magában a mikrokozmoszban is a körnek csak abban a felében tudtak mûködni, amelyik a mikrokozmosz tudatalatti életéhez tartozik. Tevékenységük elsõsorban a horizont alatt helyezkedik el. A mikrokozmosz tudatos nappali életében, a horizont fölé emelkedõn, csak a mikrokozmoszon kívül tudtak dolgozni. Azok a vonalak, amelyeket keletrõl nyugatra haladva a horizont formál, és az erre merõleges vonalon a meghatározott delelõpont, együtt alkotják a tao-jel szimbolikus figuráját. Ez az a kalapács, amelyet egy bizonyos fejlõdési periódus felépítéséhez adnak. Ezzel a kalapáccsal épült meg a mikrokozmosz temploma a makrokozmoszból, és ezzel folyik tovább a munka ezen a templomon. Ereje a Keletnek, a Délnek és a Nyugatnak a kör világos felé14
SzG 2010/2
ben lévõ három pontjában nyilvánul meg, ott, ahol a mikrokozmosz a bensõvé vált erõkkel tudatosan hatni tud, ott csendül fel az ütése. A Föld fejlõdésében, amikor a makrokozmoszból származó isteni-szellemi erõk a mikrokozmoszban belsõvé váltak, akkor zajlott le a legnagyobb bensõvé válás, amikor Isten maga beleélte magát a mikrokozmoszba. Ezzel a földi fejlõdés elérte csúcspontját. Ettõl kezdve fokozatosan azoknak az erõknek kell megnyilatkozniuk, amelyek a mikrokozmosz tekintetében leépítõen hatnak. Ekkor a fejlõdés egész menete megfordul. Ettõl a ponttól kezdve a mikrokozmosznak kell magát makrokozmosszá kitágítania. Eddig a pontig a mikrokozmoszban vált bensõvé mindaz, ami együtt haladt a fejlõdéssel. Mostantól a mikrokozmosznak is fel kell vennie magába azt, ami mindig visszamaradt, azért, hogy a fejlõdés folytatódhasson. Az isteni-szellemi lényeknek fokozatosan vissza kellett húzódniuk az embertõl; ekkor magának kell elkezdenie hatni a makrokozmoszban. Ahelyett hogy elvenne, el kell kezdenie adni. Azoknak a lényeknek, amelyek távol tartották magukat és visszamaradtak, és így az ember fejlõdhetett, most magától elébük kell mennie, hogy tudatát velük is összekapcsolhassa. A Káin-embernek a csúcspont eléréséig a mikrokozmosz építésén kellett dolgoznia, ott kellett a makrokozmoszból származó összes erõt beépítenie. A mikrokozmikus tudatban a kör fényes felében kellett mûködnie. De aztán eljön az az idõ, amikor a tevékenységének a feladata úgy változik meg, hogy a mikrokozmosz templomából kiindulva kell a külvilágon dolgoznia úgy, hogy az erõi beáramlanak a kör sötét felébe, oda, ahol a makrokozmikus erõk tudat alatt hatnak benne. Ekkor a mikrokozmosz templomában végzett munkája révén azt a sötétséget, amelyik õt környezetként körülveszi és azt, amelyik tudatalattiként benne él, átvilágítja a megértés fénye. Tudata a környezetén túlra kiterjeszkedik. A mikrokozmosz és a makrokozmosz összekapcsolódnak, a világos és a sötét fél olyan kört alkot, amelyben az ember tudatosan tevékenykedhet, ha a mikrokozmoszban lévõ makrokozmoszként érzi át/érzékeli magát. A felépítõ és a romboló erõk, élet és halál eggyé válnak, átalakulnak egymásba. Így halad át az ember tudatosan a felemelkedõ és a leszálló fejlõdési vonalon, a kapun, amely õt magához az isteni szellemhez vezeti, ami ezekben az erõkben nyilvánul meg.
Fordította: Kádas Katalin
ANTROPOZÓFIA
Dr. Herbert Hahn
KENYÉR
ÉS TUDAT
A kenyér története és az emberi tudat formáinak változásai
A kenyér minden értelemben olyannyira emberi táplálék, hogy bármely oldalról is szemléljük, mindenütt magának az emberlénynek a megnyilatkozásaihoz jutunk. A kenyérformák, a kenyérkészítés történetének figyelmes tanulmányozója számára feltûnõ a következõ titokteli összefüggés: az emberi táplálékul szolgáló kenyér megformálásának minden korszaka megfelel az emberiségtudatnak az õsi csoportszerû összefüggésektõl az emberi személyiség magjának megragadásáig ívelõ fejlõdésében egy egészen meghatározott szakasznak. A legõsibb idõkben, amikor keletkezõben volt a legelsõ kultúra, az ember a gabonamagvakból készített táplálékot még egyáltalán nem formálta meg, hanem lágy, megformálatlan alakban, pépes állapotban vette magához. Azok az emberek, akik a kenyértáplálékot ilyen formában fogyasztották, vagy még ma is így fogyasztják, olyan tudatban élnek, amely az égi, kozmikus tudat realitását még rendkívül erõsen hordozza magában. A kenyér ilyen formáját egyaránt nevezhetnénk az élõk és a holtak táplálékának. A Kelet némely népeinél a mai napig él az a szokás, hogy mintegy égi táplálékként a halottaknak ilyen kenyeret adnak. A kenyérkészítés következõ formájának elõfeltétele a tûz intenzív használata. A kenyér lapos, lepény formájú volt, többnyire két kõlap között pirítva. Élesztõt, lazító adalékot ehhez a kenyérhez még nem használtak. Azok az emberek, akik ilyen formában veszik magukhoz a kenyeret, már erõsen közelítenek a mai emberi tudathoz. Már nem oldódnak fel teljesen a kozmikus tudatban. Ekkor lép fel az, amit patriarchális tudatnak nevezhetünk. Ami egy törzsben, emberek egy láncolatában felér a fiútól az apához, a nagyapához, egész a távoli múltban lévõ õsökhöz, azt az emberek nagy, összefogó énjeként élték át. Ennek a kornak az embere még nem személyiség. A kozmikus tudat maradványai összekapcsolódnak a patriarchális tudattal. Ez kifejezésre jut a kenyér alakjában, ami leképezi az emberen kívüli és emberen belüli kozmikus viszonyokat. Elõszeretettel formálják a kenyeret a nap formájára, de éppúgy a nap emberen belüli reprezentánsa, a szív alakjára is.
A kenyér történetének valóságos forradalmát jelenti a kovász alkalmazása. Felismerhetjük, hogy a savanyított kenyér fogyasztása hozzásegített az emberi test olyan elõkészítéséhez, hogy az ezáltal a patriarchálistól eloldódott személyiségtudat hordozójává válhasson. Így érthetõ, hogy egy nép, melynek történelmi feladata ennek a személyiségtudatnak a kialakítása, már korán áttér a kovásszal készített kenyér élvezetére. A héber nép történetében ezt pontosan követhetjük. A savanyított, kovásszal készült kenyér korai fogyasztására vonatkozó utalás közvetett. Abból a ténybõl, hogy a nagy ünnepek rituális elõírásai a kovásztalan kenyér fogyasztását írják elõ, világosan leolvashatjuk, hogy az izraeli törzsek már áttértek a kovászolt kenyér fogyasztására. A világtörténelem legmélyebb jelentésû történése, hogy Jézus teste éppen ebbõl a népbõl származott; mindazon erõk hordozójáé, melyek a Földön a személyeset erõssé, ugyanakkor tisztává tudják tenni. A kenyér eddigi történetének legutolsó, fontos korszaka a francia forradalom földjén, a Krisztus utáni 17. században kezdõdött. Az élesztõvel készített kenyér koráról van szó. A Párizsi Egyetem orvosi fakultásától 1666-ban szakvéleményt kértek arra vonatkozóan, hogy elfogadható-e és az egészségre jó hatással van-e az élesztõvel készített kenyér fogyasztása. Az orvosi fakultás negatív véleményt adott. Ennek a döntésnek a figyelembe vétele nélkül az ezt követõ években olyan sok pékség készített kenyeret élesztõvel, hogy 1670-ben a parlamentben intervencióra került sor. Ekkor, csak négy évvel a szakvéleményt követõen, úgy határoztak, hogy a jövõben engedélyezik a kenyér készítését élesztõvel. A határozat tartalmaz egy kultúrtörténeti szempontból igen érdekes megszorítást: az élesztõt egész Franciaország számára Párizsból kell beszerezni. Rendkívül fontos látni, hogy ez a határozat egybeesik a legszélsõségesebb racionalizálási törekvésekkel, amelyek akkoriban Franciaországban a szellemi élet minden területén teret hódítottak. Ez ugyanaz a kor, amelyben a nyelvet is egyre inkább úgy tekintették, mint amit központilag lehet szabályozni, bizonyos értelemben igazgatni. És valóban: az élesztõs SzG 2010/2
15
ANTROPOZÓFIA kenyér bevezetése párhuzamosan halad a tudatnak a régi, inkább patriarchális formából a kifejezett nagyvárosi kultúra formájába történõ átmenetével. A modern intellektualizmust a táplálékforma alapozta meg. A kenyér eddigi fejlõdésébõl letapogathatóvá válhat, hogy a szellemi fejlõdés új útjai, melyeken az emberiség járni fog, magukkal kell hogy hozzák az érzékfeletti világ valóságos megragadásához való áttörést, ugyanakkor a kenyérkészítés új formáját is. Magát a kenyérszubsztanciát, a gabonát új formában kell ápolni, de a kenyér készítésével, a tészta elkészítésével, a sütés módjával is eddig ismeretlen, új utakra kell lépni. Ha a kenyér saját létesülési menete ily módon összekapcsolódik az emberi tudat fejlõdésének korszakaival, akkor azt is elvárhatjuk, hogy bensõséges kapcsolatot mutasson az emberiségtudat azon iniciálásával, melyet maga Jézus Krisztus adott. És ez valóban így van. Jézus egész élete a legbensõségesebb kapcsolatot mutatja a kenyérrel. Jézus Betlehem városában született. A név: Betlehem, annyit jelent: a kenyér városa. Az evangéliumok valamennyi döntõ helyén szimbolikus utalásokat találunk a kenyérre és a gabonamagra. Amikor Krisztus magát az élet kenyerének nevezi, ezzel valós-szimbolikus nyelven a földi világ és az égi világ tiszta emberi test által történõ tökéletes kommunióját mondja ki. Ennek a testnek a hordozója az utolsó vacsoránál a tanítványokkal a szó szoros értelmében megtörhette a kenyeret, és az utolsó vacsorán elhangzott szavaival kimondhatta a kenyér szent misztériumát. A Golgota napja, melyen Krisztus az egész földfejlõdés érdekében feláldozza testét, az évnek éppen az a napja volt, amelyen a jeruzsálemi templomban bemutatták a gabona elsõ áldozatát. Látjuk a szent kapcsolatot. Az európai közép népei számára rendkívüli jelentõségû elrendelésnek tekinthetjük azt a tényt, hogy a kenyér megnevezése maga egy nyilvánvaló titkot jelenít meg. A német nyelv azt mondja: egy vekni kenyér (ein Laib Brot). Aki ma németül beszél, többnyire nem tudja, hogy mit mond az elsõ szóval: Laib. De a nyelvtörténet rámutat, hogy eredendõen magát a kenyeret jelentette ez a szó. Régi korokban így hangzott: Hlaifs. Addig nevezték így a kenyeret, amíg határozott, kemény, szilárd alakot adtak neki, amilyet az élesztõ alkalmazása nélkül mutat. Amikor elkezdték a tésztát keleszteni, akkor keletkezett a Brot = kenyér szó. Ez a szó a forrongani, bugyborékolni (brodeln) szóval függ össze. A Brot 16
SzG 2010/2
szóval utalás történik a teremtõ, feltornyosuló erõkre, melyeket az a kenyérszubsztancia biztosított, amelyeknek segíteniük kellett, hogy az emberi tudatot személyessé izolálják és forradalmasítsák. Mindkét, germánból kifejlõdött szó, a Laib és a Brot, Európában a kultúrfejlõdés belsõ értelmét jellemzõ elterjedést mutat. Különösen az Európa északi és keleti részein élõ törzsek és népek vették át vagy õrizték meg a legkülönbözõbb módon a Laib szót, így például az orosz hleb, az észt leib szó. A Brot szó elsõsorban nyugat felé terjedt el (az angol nyelven keresztül) és a különbözõ északi területeken. Azzal az érdekes ténnyel találkozhatunk, hogy éppen azok a népek, amelyek kultúrtörténeti jelentõségük szerint hajlanak az erõteljesebb formaerõk felé, a kenyér (Brot) szót olyan formában mondják ki, melyben benne van a forrongó, forradalmasító elem. És azok a népek, melyek inkább egy még kaotikus, határozatlanul áramló életben állnak benne, mondják azt a szót, mely az erõs alakító erõket rejti. Európa déli részein, a határozatlan délkeleti, délnyugati területeken és mindenütt, ahol az étkezéseknél kenyeret és ugyanakkor bort is fogyasztanak, azok a formák alakultak ki, melyek a régi Pan szóhoz kapcsolódnak. Itt valóságos kapcsolatot találunk a régi dionüszoszi kultúra követõivel. A kenyér és a bor a dionüszoszi szimbólumokhoz tartoznak. A kenyér egész kultúrtörténeti fejlõdésének fényében fontos és érdekes jelenség, hogy a német nyelvben a Leib (emberi test) és a Laib (kenyér) szó eltérõ etimológiai származása ellenére egyformán hangzik. A külsõ tudományos megállapítások értelmében ezen a területen nem léteznek bizonyítékok, adódnak viszont ösztönzések, melyek az embert lénye legmélyebb és legszentebb mivoltában ragadhatják meg. Az, hogy ma a Laib és Brot szavakat együtt mondjuk ki, arra utal, hogy Európa közepére olyan feladatok várnak, melyek összefüggnek mind a formaerõkkel, mind az életerõkkel. A Közép szelleme eleven formákban teszi a táplálékhoz való hozzájárulását az emberiség asztalára.
Fordította: Kádas Ágnes Megjelent: A Natura folyóirat 1929/30-as, IV. évfolyamában. A kenyérrõl további fejtegetéseket olvashatunk Rudolf Hauschka Táplálkozástan címû könyvében. Ita Wegman Alapítvány–Natura-Budapest Kft., 2007
ANTROPOZÓFIA
Ertsey Attila
A
BOMBÁK FÖLDJÉN
(THE HURT LOCKER)
Nem az a kérdés, jó-e egy film. Ha már a halott anyagot, sõt a virtuális világ eszközeit használjuk mûvészi hatás eléréséhez, vajon ez nem oltja ki az alkotói szándékot, átjön-e valami üzenet, ami képes az átváltoztatásra, a katarzisra? A bombák földjén „jó film”. De valami rettenetesen hiányzik belõle. Egy idézettel kezdõdik a film, és lényegében a teljes mû ezt a gondolatot illusztrálja: a háború – drog. A szereplõk egy Bagdad utcáin bevetett tûzszerész-kommandó tagjai. Azok, akik megõrizték ember mivoltukat, igyekeznek jó katonaként, fegyelmezetten viselkedni. Egyikük azonban vakmerõ. „Ha meg kell halni, meg kell halni”-felkiáltással ledobja magáról a védõfelszerelést, belép a halálzónába. Az adrenalin hajtja. Otthon, a vidéki Amerika suburbjában, családja körében, a szupermarket áruhegyei közt nem találja helyét, a rövid szabadságolás után, amint teheti, visszajön. A film maga ennyit akar mondani, nem többet, s ezt kétségtelenül hatásosan teszi. A katonáknak, akiknek tudatát kitölti a túlélés kérdése és az, hogy ne öljenek meg ártatlanokat, ebbeli igyekezetükben nincs idejük belegondolni ennél mélyebbre ható kérdésekbe, hogy például miért is vannak ott? De nemcsak nekik nem jut eszükbe ezt az alapvetõ kérdést feltenni, hanem sajnos a rendezõnek sem. Ahogy egy amerikai filmkritikus írja: miközben egy hiperrealista ábrázolást látunk a harcról, a mikróra fókuszálás igyekezetében mintha elfeledkezne a makróról. Vagy egy másik szerzõ tollából: „A fõ téma olyan öreg, mint Hollywood: Amerika isteni joga más társadalmak leigázása, történelmük ellopása és a mi emlékezetünk elfoglalása. Amit Hollywood briliáns módon tud, az az igazság elhallgatása Amerika erõszaktételeirõl. Ezek nem háborúk, hanem egy fegyverfüggõ, öngyilkos kultúra exportja.” Ennyi, amit magáról a filmrõl el lehet mondani. Az adrenalinfüggõ õrmester típusa itt van velünk. Nem rosszindulatú ember, csak üres. A lelke halott. Minden szellemitõl elszakadt. Nem tud kapcsolódni semmihez, ami él; felesége, gyermeke játékszer, amivel nem tud mit kezdeni. A halálzónában érzi otthon magát, ahol az izgalmat a halál közelsége adja. De sem-
mi köze nincs Tarkovszkij Sztalkeréhez, aki saját életét, családját is feláldozva segít azoknak, akik önmagukkal akarnak találkozni, inkább a Fizikus cinikus, kiégett alakjához hasonlít, akinek a lelke halott, csak jelen esetben minden filozofálás nélkül kapjuk mindezt. Lassan érett meg bennem a csömör. A moziban egész idõ alatt egy idióta nézõ a lézeres ceruzájával világított oda a szereplõk homlokára, mintha lézeres irányzékot használna. Nem akadt egy szomszédja sem, aki pofán vágta volna, tisztán pedagógiai okokból. Nyilván otthon nap mint nap számítógépes játékokkal gyakorolja magát. A film nem túl mély mondanivalója hozzá nem hatolt el, õ szórakozni jött. Mint a mögöttem ülõ lányok, akik a film végén vihogtak. A moziban a sorok közt szemét: popcorn szétszórva, mint a disznóólban, üres papírpoharak szétgurulva. Fogyasztottunk. A virtuális világ belénk költözött. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy ez a film az Afganisztánban állomásozó magyar tûzszerész-alakulatokról is szól. Mit keresnek ott? Kinek a nevében? Ez nem film, kedves barátaim, ez a való világ. Ez ott senkit sem érdekelt. De nem láttam nyomát annak sem, hogy bárhol, bárki írt volna errõl. Többé nem érdemes moziba járni. Tévét se nézz, ha jót akarsz! Maga a film, a televízió a Hurt Locker. Fájdalomdoboz. Ha kinyitod, meghalsz.
SzG 2010/2
17
VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET Ertsey Attila
SZMOLENSZK „Ma az emberek egy olyan csoportja a hangadó, amely uralni akarja a Földet a mozgékony kapitalista gazdaság eszközeivel. E csoport a tõle függõ embercsoportokat a gazdasági eszközök révén kapcsolja össze és szervezi meg. A lényeg az, hogy ez a csoport tudja, hogy az orosz területen él egy, a jövõ szempontjából kialakulatlan embertömeg, amely magában hordozza egy szocialisztikus organizáció csíráját. A jól kiszámított cél az, hogy e szocialisztikus csíraimpulzus az antiszociális csoport hatalmába kerüljön. E célt nem lehet elérni, ha Közép-Európából megértésbõl fakadó egyesülést keresnek a keleti csíraimpulzussal. Mivel az említett csoportot az anglo-amerikai világon belül találni, a jelenlegi hatalmi konstelláció csak alárendelt pillanat, amely minden valódi szembenállást és érdeket elfed. Elleplezi mindenekelõtt azt a valódi tényt, hogy az orosz kultúrcsíráért az angloamerikai pluto-autokraták és a közép-európai népek között folyik a küzdelem. Abban a pillanatban, amelyben a világ felismeri e tényt, a valótlan
konstellációt egy valóságos váltja fel. A háború csak addig tart valamilyen formában, amíg a németség és a szlávság össze nem találkozik a közös célban: az emberiség felszabadításában a Nyugat igája alól. Csak az alábbi alternatíva lehetséges. Vagy leleplezi az ember a hazugságot, amellyel a Nyugatnak dolgoznia kell, ha boldogulni akar, és azt mondja: az anglo-amerikai machinátorok egy áramlat hordozói, amelynek gyökerei a francia forradalmat megelõzõ impulzusban rejlenek, amely a kapitalizmus eszközeivel világuralmat akar megvalósítani, s amely számára a forradalmi impulzusok csupán jelszóul szolgálnak, ami mögé elbújnak; vagy átengedi az ember a világuralmat az anglo-amerikai világon belüli okkult csoportnak, amíg a leigázott német–szláv területekrõl jövõbeli vérfolyamok árán meg nem menekül a Föld igazi szellemi célja.“ Rudolf Steiner, 1917
A baleset
eddigi vizsgálatok szerint a pilóta hibájából következett be. Az orosz légiirányítás háromszor utasította a pilótát, hogy válasszon másik repülõteret, ne kíséreljen meg leszállást. A pilóta negyedik kísérlete tragédiába torkollott. A feltéte´ lezések szerint maga Kaczynski utasította leszállásra a pilótát. Kérdéseket mindazonáltal fel lehet tenni. A baleset a leszállópályától mintegy 300 méterre, egy erdõben történt. A helyszínen készült képeken látható, hogy a gép apró darabokra hullott. A törzs nem maradt egyben, a roncsdarabok szanaszét hevertek, az áldozatok felismerhetetlenné váltak. A látvány elgondolkodtató. Szerény ismereteim szerint egy repülõgép le tud szállni egy erdõre. A fák koronája ilyenkor lefékezi a gépet, és az többé-kevésbé egészben marad. Ezt mutatja a szmolenszki katasztrófát pár nappal követõ baleset Ecuadorban, ahol egy utasszállító sikeresen
2010. április 10-én, az oroszországi Szmolenszk közelében lezuhant a lengyel minisz´ terelnök, Lech Kaczynski gépe. A katasztrófát senki sem élte túl. Odaveszett Lengyelország vezetõ rétegének jelentõs része, parlamenti képviselõk, a hadsereg vezérkara, egyházi vezetõk, és ´ a Katynban kivégzett tisztek leszármazottai, akik az emlékünnepségre igyekeztek, szám szerint 97 személy. Mintha megismétlõdött volna az 1939ben megtörtént tragédia. Akkor Sztálin utasítására 22 000 lengyel katonatisztet végeztek ki és temettek tömegsírba. A tragédia megrázta az egész világot. Számos kérdés vetõdik föl: hogyan is történhetett meg mindez, van-e felelõse a szerencsétlenségnek? Kinek állhatott volna érdekében a baleset? Ezzel a kérdéssel nem szándékom öszszeesküvés-elméletet gyártani. A katasztrófa az 18
SzG 2010/2
(http://sztmszc.hu)
VILÁGHELYZET landolt az erdõben, az utasok sértetlenül úszták meg a zuhanást. A túlélés mindazonáltal nem garantált, hiszen az emlékezetes, filmben is megörökített esetben („Vannak még csodák”), mikor a brazíliai õserdõben zuhant le egy gép, csak egyetlen túlélõ maradt. A vizsgálat minden bizonnyal kiterjed annak megválaszolására is, mi okozhatta mind a 97 utas halálát. Felmerült a robbanás lehetõsége is. Marad az elsõ kérdés: kinek állhatott volna érdekében a baleset? Ehhez arra kell elõször válaszolni, mi is tör´ tént, történt volna Katynban, az emlékünnepség kapcsán? A katyni ´ mészárlást az oroszok a közelmúltig tagadták. Elõször Jelcin ismerte el, nem túl látványosan. Az ügyet azóta is hallgatás övezte, nemcsak az oroszok részérõl, hanem az egész Nyugat is kerülte a témát. Kínos lett volna emlegetni azt, hogy a szövetségesek közt kereshetõ a felelõs, és az a tény, hogy a tömegsírra a németek bukkantak rá, amit kellõ mértékben ki is használt a korabeli német propaganda. A cinkos hallgatás egészen mostanáig tartott, hiszen Andrzej Wajda pár éve bemutatott kitûnõ filmje Nyugaton teljesen visszhangtalan maradt, nem véletlenül.
A fordulat A változás Putyintól indult. Nyilvánosan elismerte a mészárlást, és látogatást tett a helyszínen. Ezt a gesztust az egyébként határozottan ´ oroszellenes és Amerika-barát Kaczynski fordulatként értékelte. Nyilatkozata szerint az orosz fél olyan gesztust tett, amit nem lehet válasz nélkül hagyni. Ezért döntött úgy, hogy az emlékünnepségen a teljes lengyel vezetés legyen jelen, és közösen emlékezzenek meg az orosz vezetõkkel. Megtört a jég, az évszázados lengyel–orosz viszály fenntartása elõl elhárult az akadály, a megbékélés megkezdõdött. Mi ennek a megbékélésnek a jelentõsége? Lengyelország helyzete stratégiai jelentõségû. Bush ott akarta elhelyezni az amerikai rakétavé´ delmi rendszer elemeit, mely elé Kaczynski nem emelt akadályokat. A telepítés végül lekerült a napirendrõl, Obama döntése nyomán. A rakétarendszer ellen Putyin többször felszólalt nemzetközi fórumokon, azt az USA agresszív és fenyegetõ lépésének nevezte, mely körülbástyázta Oroszország és a FÁK államait amerikai támaszpontokkal és rakétákkal. Putyin a mézesmázos amerikai mellébeszélésekkel szem-
ben nyíltan beszélt. Válaszlépéseket ígért és kifogásolta az USA világcsendõri szerepét. Nyilatkozatában cáfolta nagyhatalmi ambícióit, csupán az önvédelem szükségességérõl beszélt. És valóban, figyelemreméltó módon megerõsítette nemzetközi pozícióit. Putyin lassú, de határozott offenzívába kezdett. Szorosra fonta kapcsolatait Chávez venezuelai elnökkel. Emlékezetes epizód az Amerika-barát Grúzia által elfoglalt Dél-Oszétia gyors és határozott visszafoglalása, melynek során az orosz légierõ szétrombolta azt a grúziai repülõteret, melyrõl az izraeli légierõ képes volt elérni Iránt. Az orosz gáz révén jó kapcsolatokat épített ki Kínával, és változás következett be az ukrán vezetésben is. Az amerikai támogatással, a „narancsos forradalommal” hatalomra került ukrán vezetés, Juscsenkó és Tyimosenkó egyaránt Amerika-barátságáról volt híres, és megindultak az elõkészületek Ukrajna NATO-tagsága felé. Ez a tendencia mára megfordult. Putyin 10 évig 30% árengedményt ad a földgáz árából, cserében Ukrajna további tíz évre engedélyezi az orosz flotta állomásozását Szevasztopolban. Ez az elsõ lépés az ukrán és orosz nép közti természetes szövetség helyreállításának folyamatában. Ezzel teljesülhet Putyin néhai nagy tanácsadójának, Szolzsenyicinnek kívánsága, aki az ukránok Amerikához való közeledését árulásnak tekintette. Ide tartozik az a friss hír is, hogy Putyin aláírta az orosz–osztrák gázvezeték építésének szerzõdését, egyúttal bírálta a Nabucco tervét, mondván: nincs értelme olyan vezetéket építeni, melyre nincs szállítási szerzõdés. Putyinnak ez a lépése is a német(osztrák)–orosz viszony ápolását célozza, Amerika ellenében.
Putyin Kikerülhetetlen, hogy ne térjünk ki Putyin személyiségére. Ki is õ, mi lehet a szerepe a mai világpolitikában? Egy kommunista, volt KGB-fõnök. A magyar közvéleményben ez a kép él, és gyanúval fogadják minden megnyilatkozását, mintha attól tartanának, hogy Putyin restaurálni kívánná a Szovjetuniót, és Magyarországot ismét meg kívánná szállni. Felróják neki antidemokratikus viselkedését és a sajtószabadság Oroszországban ismert korlátait. Kevesebben figyelnek fel a nemzetközi politikában szokatlan egyenes beszédére, melyre jó SzG 2010/2
19
VILÁGHELYZET példa a müncheni biztonságpolitikai fórumon tartott beszéde.1 Szokás élcelõdni azon is, hogy szobrot állítottak neki. Nehéz észrevenni, hogy Putyin gondolkodásában valamikor döntõ fordulat következett be, melynek eredményeképpen a volt kommunista ügynökbõl ma orosz hazafi és igazi államférfi lett. Ezt jelzi, hogy tanácsadójává fogadta az orosz népszellem XX. századi legnagyobb alakját, Szolzsenyicint. Szolzsenyicin legalább olyan jól ismeri az orosz néplelket, mint Dosztojevszkij. Dosztojevszkij tudott az orosz nép jövõbeli missziójáról. A Karamazov testvérekben mondatja el ezt az okkult titkot egy sztareccel. A szerzetes azt mondja: az orosz nép még gyermek, akit még évszázadokig tartó, gondos nevelésben kell részesíteni, hogy felnõhessen feladatához. Ezt a nevelõ feladatot a szerzeteseknek kell végrehajtaniuk. Az orosz nép – Rudolf Steiner leírása szerint – a Földrõl visszaverõdõ napfényben Krisztust látja. Lelkében mély, vallásos hit él, melyet akkor is megõriz és a fanatizmusig fokoz, ha lelkébe a kereszténység tanításai helyett a marxizmust csempészik. Jövõbeni missziójára utalnak az orosz nyelv egyes szavai is. A földmûvest kresztjányinnak, kereszthordozónak nevezi. A vasárnapot vaszkreszényje névvel illeti, mely feltámadást jelent. Szolzsenyicin jól ismeri ezt a karaktert. A ’80as években az orosz ellenzéknek két közismert alakja volt, akiket mi, magyarok, a Szabad Európa rádióból ismerhettünk: Andrej Szaharov polgárjogi aktivista és a Brezsnyev által emigrációba kényszerített Szolzsenyicin. Szaharov – ugyanúgy, mint a ma Putyin rendõrsége által idõnként letartóztatott Gari Kaszparov sakknagymester – a nyugati demokráciák polgári jogait kérte számon a rendszertõl. Meglepõ az ugyancsak kommunistaellenes ellenzéki Szolzsenyicin szájából az a kijelentés, hogy Szaharov az Antikrisztus. Szolzsenyicin is tud az oroszság jövõbeni missziójáról. Meggyõzõdése szerint az orosz népnek nem a nyugati demokráciára van szüksége, erre lelki alkata nem alkalmas – aki ezt szorgalmazza, az a Gonosz szolgája. Az orosz népnek vezetésre, tanításra van szüksége, amit õ – amennyire ereje engedte – országjáró útjain tartott elõadásaival és egész életmûvével maga is szolgált. Putyin ezt a feladatot és vele együtt mesterét is felismerte, és ezt az orosz nép megérezte. Ezért él az egyszerû, vidéki nép lelkében Putyin vallásos tisztelete. Nézzük csak meg a saj20
SzG 2010/2
tóban gyakran látható Putyin-szobrot. Putyin a muzsikok egyszerû vászoningében, mezítláb áll. Ludas Matyit láthatjuk, aki megvédi népét az oligarchák kizsákmányolásától. Ha képesek vagyunk nem nyugati szemmel, azaz a szellemi öszszefüggésekbõl kiesett, emancipált és gyökértelen intellektuális-értelmiségi nézõpontból kiemelkedve szemlélni, egy nagy ívû stratéga és nagy formátumú, reprezentatív ember alakja bontakozik ki. Féken kell tartsa az Amerika irányából érkezõ befolyásolási kísérleteket, melyek az értelmiségi ellenzék oldaláról érkeznek, illetve a környezõ államokban (Ukrajna, Grúzia) megrendezett „narancsos forradalmak”-ban, vagy a nyugati nagytõke benyomulásában öltenek testet. Ezzel egyidejûleg ellen kell állnia az USA katonai törekvéseinek, mellyel „védelmi” vonalat húz Oroszország köré, földi támaszpontokkal és ûrfegyverkezéssel.
Lengyelország sorstörténete Térjünk vissza a lengyel–orosz viszony jelentõségéhez. Putyin gesztusa nem csupán számításon alapuló, politikai sakkhúzás. Mélyen megérintette a rokon nép lelkét, de saját népéét is. A szmo-lenszki tragédiát követõen mutatták be az orosz televíziócsatornák Wajda Katyn´ címû filmjét. Egész Oroszország a képernyõk elõtt ült. Megrázta õket, amit láttak, különösen a tragédia árnyékában. Az évszázados lengyel–orosz ellentét feloldódott a két szláv nép között. A lengyelek közt fel sem merül a baleset okai közt egy esetleges orosz hátsó szándék feltételezése. A vizsgálatot a két fél közösen végzi, ez kizárja az esetleges ilyen tartalmú bizonyítékok eltüntetését. Természetesen felmerülhet egy ilyen verzió is, egy orosz elõkészítésû szeptember 11., melynek sokkoló élménye szolgálhatna alapjául az új orosz doktrínának. Csakhogy itt Putyin nem a terrorizmus elleni háborút hirdette meg, hanem a megbékélést. A mögötte álló doktrína nem az oroszság világuralmi törekvéseit akarja újjáéleszteni, hanem az oroszság és a kereszténység jövõbeni missziójának beteljesítését szolgálja. Nem utolsósorban a sorsszerûségrõl is szólni kell. A lengyel nép története – hasonlóan a magyar történelemhez – tragédiák, vesztes csaták ´ szó eredeti jelentése: hóhér. A sorozata. A katyn halállal való szembenézés képességét fájdalmasan szerezte meg a lengyel nép. Szmolenszk pedig szintén jelentõs szerepet játszik a lengyel és orosz nép történelmében. Szmolenszknél gyõzi
VILÁGHELYZET le Báthory lengyel király az oroszokat, akik ott hódoltak neki. Ezt a vereséget az orosz nép emlékezete nehezen emésztette meg. De Katyn ´ és Szmolenszk együtt begyógyította a két nép egymásnak adott sebeit. Mi lehet a legveszélyesebb a gazdasági világuralmat gyakorló USA számára? Az, ha a szlávság egysége helyreáll, nem a pánszlávizmus, hanem a kereszténység jegyében, és a németséggel kiengesztelõdik. Ha létrejönne egy orosz–német együttmûködés, akkor a már ingatag lábakon álló USA európai uralmának egy szempillantás alatt vége szakadhat. Putyin tudja ezt. A németek felé tett gesztusai ezt a szándékot nyilvánvalóvá teszik, csak az USA-val szervilis Angela Merkel fordít látványosan hátat neki.
Ennek fényében érthetõ az a már a botrány határát súroló viselkedés, hogy Angela Merkel ´ lemondta a Kaczynski krakkói temetésén való részvételt, az izlandi vulkánkitörés hamufelhõje miatt elrendelt légtérzárra hivatkozva. Semmi sem akadályozta volna meg, hogy vonatra vagy autóra szálljon és megtegye a Berlin és Krakkó közötti nem leküzdhetetlen távolságot. Ha azonban a jelen eseményeinek mélyebb jelentõségét akarjuk vizsgálni, fel kell emelkedjünk a történések érzelmi-morális megítélésén. Egy ilyen megítélés könnyen vezethet Amerika-ellenességhez vagy oroszellenességhez, illetve a sokat szenvedett lengyel nép iránti, egyoldalúan érzelmi viszonyhoz, amihez a saját sorsunkkal való összevetésbõl születõ önsajnálat társulhat.
„…a népkarma azzal függ össze, amit a néplélek a néppel átél… Így élnek az egyes nemzetek egymás mellett saját néplelkük és vele népkarmájuk kifejezõdéseként, és ha egyikük a másik által ezt vagy azt tapasztal, vagy egyikükkel a másik által ez vagy az történik, az a nemzetek egyéni karmája által adódik. Adódik egy bizonyos nemzeti karma, mivel a népléleknek egy lezárt élete van. A nemzetek párhuzamosan fejlõdnek. Míg az ember azt gondolja, hogy az egyik nemzet a másiknak valamit árt, ha az egyik nemzet a másikra vereséget mér, olyasvalami zajlik le, amit a nemzet magának okoz a saját karmája által… A népek egymás mellett haladnak. Mikor az egyik gyõz, a gyõzelem a saját karmája, a másik vesztesége is karma.” Hogy az embernek egy olyan folyamat megértéséhez, mint Lengyelország felosztása, a tárgyalásmódnak ilyen nézõpontjait kell megközelítenie, ezt a XIX. században olyan személyiségek, akik az akkori szellemi élet csúcsán álltak, mint például a német hegeliánus Carl Ludwig Michelet, August Cieszkowski lengyel gróf barátja, még tudták. Michelet írta az 1846-os krakkói lengyel felkelés után: „Hogy mi is Lengyelország sorsában »a Világrend erõs kezét« ismerjük fel, […] még kevésbé akarjuk tagadni, mivel ezt a gondolatot inkább megkíséreljük kifejezni. Annál kevésbé tudunk egyetérteni viszont […? abban, hogy ezt a sorsot két hatalmas nép szomszédságának tulajdonítsuk. Az igazság nézõpontja – és a Világszellem igazsága a legmagasabb – nem tûri el, hogy egy nép sorsát másból, mint saját szellemébõl vezessük le. A kereszténység szinte valamennyi népe a középkor
hûbéri arisztokráciája alól az abszolút monarchiáknak az egyes rétegek kiváltságait megtörõ teljhatalma által fel lett szabadítva. Ez ennek az államformának a történelmi értéke az emberi szellem fejlõdésében. Lengyelországban azonban az arisztokrácia maradt az egyedüli uralkodó réteg. Hogy tehát ez a nép az európai emberiség normális folyamatát végigcsinálhassa, a Világszellem három abszolút monarchia közé zárta, amely az említett folyamatot mint egy külsõ erõszakot szabta rá, mert õ, az egyén féktelen szabadságtudata következtében nem akarta azt a nép belsõ szellemébõl kifejleszteni. Ez Lengyelország felosztásának világtörténelmi jelentése. E tett végrehajtói számára ezáltal jogos a »morális felelõsség«…” Hogy Michelet itt a Világszellemet valahogyan az abszolutisztikus egységállam szociális formájával fenntartás nélkül mélyreható viszonyba hozza, annak oka Michelet hegeliánus mivoltában keresendõ. Szemléletének valós történelmi magja mégis annyira kézenfekvõ, hogy nem szükséges mélyebben belemennünk. Ez azonban másfelõl, annak megfelelõen, amit itt ki tudtunk fejteni, néplélektani szempontból téves azzal, hogy Michelet a lengyeleknek egyfajta világtörténelmi szemrehányást tesz abból kiindulva, hogy õk nem tudtak saját maguktól az abszolutisztikus állam lépcsõfokára odatalálni. Éppen az õ létük mélyén alapul az, hogy õk erre nem voltak képesek. A egységes állam nekik nem ugyanolyan kiváló. Ezáltal persze éppen ezért is érintették õket olyan keményen azok az évszázadok, amelyek során ennek az egységes államnak a diadalmenete világszerte lezajlott. SzG 2010/2
21
VILÁGHELYZET Lengyelország felosztásának értelmét és világtörténelmi jelentését a lengyelek számára teljes egészében még sokkal mélyebben és átfogóbban kell tárgyalni, mint az a XIX. század közepén Michelet számára lehetséges volt. Ezt Rudolf Steiner megtette, megmutatván, hogy a lengyeleknek maguknak volt szükségük a felosztásra ahhoz, hogy saját tehetségeik és képességeik helyes kiképzését elérjék. (A Világszellem vagy a történelemben mûködõ értelem tehát azt a – Hegellel szólva – „furfangot” alkalmazta, hogy a Lengyelország felosztását eltervezõ uralkodók hatalmi törekvéseit és az õ politikájuk államérdekét „szolgálja” azért, hogy a lengyelek számára pontosan azt a sorsot készítse elõ, mely nekik szükséges és gyógyító volt.) Ez nevezetesen egy hármas úton ment végbe: másképpen azon lengyelek számára, akik Oroszországhoz, másképp azoknak, akik Ausztriához és máshogy azoknak, akik Poroszországhoz kerültek. Mindegyik esetben befolyásokról van szó, melyeket kevéssé az uralkodó lengyel nemességre, mint inkább a lengyelek alsóbb rétegeire gyakoroltak. Ami ezáltal adódott, az tehát egy történelmi hármas tagozódás a lengyel nép sorsában: Azok a lengyelek, akik Oroszországhoz kerültek, ezáltal azon tehetségeknek egy különleges kiképzéséhez jutottak, melyek inkább a tulajdonképpeni szellemi élet irányában helyezkednek el. Itt ébredt fel a lengyel nemzeti irodalom és nemzeti filozófia; Orosz-Lengyelországból származnak a lengyel messianizmus fõ képviselõi. Az a lengyelek, akik Ausztriába kerültek, ott különösen nagymértékben politikai képességeket fejlesztettek ki. Õk kifinomult, éleslátó politikai koponyákká váltak. Az a lengyelek, akik Poroszországhoz kerültek, különösen a gazdaság területére vonatkozó nevelésben részesültek. Egy rendezett gazdaságot tanultak meg. Azt tanulták meg, hogy az úgymond „lengyel vircsaftot” meghaladják. Azokat a lengyeleket, akik 1772-ben Poroszországhoz kerültek, II. Frigyes hamarosan a porosz gazdasági nevelésben részesítette. A porosz igazgatás által rendezett állapotok köszöntöttek be az új országrészekben. Német telepesek áramlatát vezették ezekbe az országrészekbe, ahol egy posta létrehozásával a közlekedést újra meg kellett nyitni.
A leromlott lengyel állapotok helyett újra megmutatkoztak az európai kulturáltság jelei. Nyugat-Poroszország felvirágzott. Frigyes a legrövidebb idõ alatt megduplázta az õ „irokézeinek” népességét. Azokat a történelmi kötelezettségeket, melyek a lengyel föld megszerzésébõl adódtak annak lakói iránt, a maga módján teljes mértékben beteljesítette. Túl az említett gazdaságélénkítésen sikerült neki az õ lengyeleit – az õ szavaival – „a lengyel rabszolgaságból visszahozni és a porosz országjelleghez elvezetni”. Azt akarta, „hogy az adminisztrátorok alattvalóikat ne mezítlábas lengyelekként kezeljék”,2 hanem sokkal inkább „minden rabszolgaságot és jobbágyságot szüntessenek meg, és az alattvalókra mint szabad emberekre tekintsenek, és úgy is bánjanak velük.” Ez – mint látható – a lengyel szociális elmaradottság középpontját célozta meg. Néhány évtizeddel késõbb azonban a helyzet Poroszországban is a németek és lengyelek közt tisztán szellemi területen pozitív viszonyok kialakulásához, valamint a legtörekvõbb lengyel személyiségeknek az igazi német szellem, különösen a hegeli filozófia általi megtermékenyüléséhez vezetett. Itt valóban annak a német szellem és a szláv lélek közti spirituális frigynek egy részlete lett elõkészítve, melyrõl az elõbbiekben már beszéltünk. Egy olyan példán lehet világosan tanulmányozni ennek a szellemi frigynek a gyümölcsözõ mivoltát, mint a lengyel August Cieszkowski gróf viszonya a hegeliséghez és egyáltalán a német szellemi élethez, melybõl éppen Cieszkowskinál egy harmadik dolog kezdett kisarjadni, egy jövõbeni spiritualitás eleme, melyet egy olyan karakter hordozott, aki a pusztán gondolati-filozófiai forma fölé emelkedett. A német–lengyel viszonyok mély történelmi tragikumához tartozik az is, hogy a késõbbi, materialista XIX. században, melynek során a németség a maga nagy szellemi hanyatlásán végighaladt, ilyen reményteli jövõcsíráknak is el kellett száradnia.
A lengyel nép története egy magasabb szükségszerûségbõl fakadó fejlõdés, mely alkalmassá tette õket a Közép misztériumának megértésére. Ugyanez érvényes ránk, magyarokra is.
Az angolszász népek történelmi missziója az egységes világgazdaság kiépítése. Ez együtt jár az önmagát a Római Birodalom örökösének tekintõ anglo-amerikai világbirodalom, az
22
SzG 2010/2
Karl Heyer: Beiträge zur Gesichte des Abendlandes, 5. Band3
VILÁGHELYZET Imperium Anglosaxicum kiépülésével, és az ennek során lezajló mérhetetlen pusztítással, ami a gazdasági világhatalomért folyó háború mellékterméke. A párhuzam még valamit megmutat. Róma imperializmusa egy világbirodalmat hozott létre, de eközben észrevétlenül megszületett a kereszténység. Bár híveit üldözték, és az arénákban vadállatok elé vetették, Róma katakombáiban megerõsödött. Késõbb a Birodalom államvallássá tette, és ezzel ugyan részben korrumpálta a kereszténységet, de egyúttal lehetõvé tette elterjedését a világbirodalomban. Ma a katolikus egyház Róma dekadens impulzusát hordozza, és közben gõzerõvel folyik az angolszász világbirodalom kiépülése, melynek mélyén egy keresztény impulzus mûködik, a gazdaságban mûködõ testvériség. A pusztítás mint melléktermék oka, hogy az angolszász népekben ez az impulzus ösztönös. Ez az ösztönösség párosul egyes vezetõ személyek egoizmusával, mely népegoizmussá torzul. Európa népeiben a keresztény impulzus tudatos jellegû, de nem elég erõs. Az angolszász népek impulzusa és missziója jogos és szükségszerû, bár a vele együtt járó pusztítás és az, hogy egyes csoportok ezt a missziót a maguk érdekében eltérítik, nem az. Ugyanígy szükségszerû a germán népek impulzusa, mely a Közép misztériumának megteremtésére irányul, és feladata a szlávság nevelése. Egyszerre szükségszerû tehát a két folyamat. Meg kell valósuljon az egységes világgazdaság, akár egy világbirodalom keretén belül is, de közben a szláv kultúrcsíra nevelését a németségnek kell végrehajtania, és meg kell akadályozza, hogy az az angolszász népek befolyása alá kerüljön. Ennek a drámának fõszereplõje ma Putyin, és további szereplõi azok a németek, akik fél-tudatosan érzik ennek jelentõségét, és nyitottak egy orosz–német közeledés felé. És fontos szereplõi a történetnek a lengyelek, akik közvetítõk, és velünk, magyarokkal együtt a Közép misztériumának hordozói. A németség Kelet felé kiáradó kultúrmissziója hosszú idõn keresztül békében zajlott, a német-szász telepesek kiáradtak délen Erdély pereméig, keleten a lengyel területre és tovább, a Volga-mentéig. A német filozófia, kultúra és a telepesek által hordozott ipari és földmûveskultúra harmonizálta Európa keleti felét. Ez a folyamat szakadt meg a németség XIX. századi és XX. század eleji mulasztásával és ennek következményével, a két világháborúval.
Mi, magyarok Az oroszokkal és a németekkel együtt talán nekünk van legszorosabb viszonyunk a lengyel néphez. A történelemben idõnként sorsközösséget vállaltunk egymással, erre legutóbb 1956ban nyílt alkalom. Wajda Katyn-filmjét – ellen´ tétben Nyugattal és Kelettel – nálunk bemutatták és sikert aratott. Egyedül Budapesten avattak ´ mészárlás emlékére. emlékmûvet a katyni ´ Kaczynski ott nyugszik a krakkói Wawelben, ahol a lengyel királyok és nemzeti hõsök közt Báthory István és I. Ulászló magyar királyok és Nagy Lajos király lánya, Szent Hedvig – az õ nevéhez fûzõdik a lengyelek megtérítése – síremlét, valamint Árpád-házi Szent Kingának, IV. Béla lányának (és Szent Margit húgának), Lengyelország védõszentjének diadémját õrzik. Itt található a Szent Margitról elnevezett kápolna is. A két nép titokzatos kapcsolatát mitikus formában õrzi a Szent Kinga gyûrûjérõl szóló legenda.
Szent Kinga gyûrûje Amikor Kinga hazalátogatott a tatárjárás után, édesapjától elkérte a wielickai sóbányákat. Ekkor történt a legendás epizód is Kinga gyûrûjével. Amikor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik aknaszlatinai tárnában Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ahogy eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott (ún. fõtt) sóval kénytelenek beérni, így szólt atyjához: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.” A király teljesítette leánya kérését, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyûrûjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Késõbb, a bánya4 megnyitásakor, a legenda szerint a bányászok megtalálták Kinga gyûrûjét. A tragédia, mely szomorú módon ébreszt minket a sorsközösségre a két nép közt, megrázta az országot. Sólyom László elsõként nyilvánított részvétet a külföldi államfõk közül. A temetésen jelen volt Sólyom László, Bajnai Gordon és Orbán Viktor is. A lengyel nép hálásan fogadta a magyar együttérzést. A már csak szinte a legendákban élõ lengyel–magyar barátság egy pillanatra újjáéledt. A gyász azonban hamar múlik. Az érzelmek helyét fel kell váltsa az értelem és a rálátás. SzG 2010/2
23
Szent Hedvig síremléke a Wawelben
VILÁGHELYZET
A mai magyar politika Nyugat-orientált. Orbán Viktor megnyilatkozásai e tekintetben hasonlóak ´ ´ emlékünnepség elõtti állásKaczynskinak a katyni pontjához: atlantizmus és oroszellenesség. Egy kis ország geopolitikai realitásokat figyelembe vevõ, érthetõ álláspontja. De vajon van-e mögötte egy nagyobb távlatokban gondolkodó nemzetstratégia, mely Magyarország helyét nem EuroAmerikában képzeli el, hanem egy önálló, új szellemiségû Európában, mely beteljesíti Saint Germain gróf és utódai szándékát? Vagy maradunk Kompország, aki mindig késve hajózik és rossz partokon köt ki, Kelet és Nyugat kétsége közt ide-oda csapódva, mert nem ismeri fel feladatát, a Közép misszióját? Orbán Viktor szerepe kulcsfontosságú lehet. Egyensúlyoznia kell az angolszász érdekek megsértése nélkül egy európai
jövõ érdekében. Ehhez hozzá kell tartozzon Putyin missziójának felismerése és egy a lengyelekkel közös szerep betöltése. Ez a lengyel és magyar népszellem jelenkori feladata, a két nép misztikus kapcsolatának a korszellem által megkövetelt tartalma. Ha lenne egy ilyen stratégia, annak szakítania kellene a Civilizációk összecsapása koncepció permanens konfliktusokra alapozott angolszász doktrínájával, mely számunkra csak a gyarmati sort és a csatlós szerepet szánja. Az új, az ország és Közép-Európa jövõje szempontjából egyetlen, szellemileg és morálisan is megalapozott stratégia alapja a megértés és Európa valódi, élõ szellemisége lehet. Mert világbirodalmak jönnekmennek. A lengyel–orosz–német viszony mai fordulatai valamit jeleznek. Magyarország is változások elõtt áll. Sok szenvedés által talán valamit tanultunk. A történelem esélyt kínál, amit fel kell ismerni. Ha elmulasztjuk, még sokkal sötétebb idõknek nézünk elébe. Ez a következõ, sorsfordító évek tétje és a tragédia üzenete.
Jegyzetek 1. 2. 3. 4.
Szabad Gondolat, 2007/2 „nicht auf den harten polnischen Fuß umgehen” Ford.: Ertsey Attila Értsd: a wieliczkai sóbánya megnyitásakor
Thomas Meyer
MADEIRA
MINT VILÁGTÖRTÉNELMI ÁRAMLATOK
KERESZTEZÕDÉSI PONTJA Egy téli utazás impressziói az atlanti-óceáni szigetrõl Francisco d’Almeida halálának – 1510. március 1. – 500. évfordulójára emlékezve
Földrajzi fekvés és sajátosság „1505. március 26-án egy 21 hajóból és 2500 fõs legénységbõl álló portugál flotta Francisco d’Almeida vezetésével elhagyta a Lisszabon közelében fekvõ Rostalt, és elvitorlázott Madeira mellett” – olvassuk a flotta egyik utasának úti beszámolójában. Vasco da Gama már felfedezte Indiát; most birtokba kellett venni. Az odavezetõ út Madeira mellett haladt el, amely Afrikától 24
SzG 2010/2
700 km-re nyugatra, Casablanca magasságában és Lisszabontól mintegy 900 km-re délnyugatra van. Az atlanti-óceáni szigetet a Golf-áram fogja körül, ami rendkívül enyhe klímát és ennek megfelelõ vegetációt biztosít a szigetnek. Itt még a karácsony elõtti idõszakban is 18–20 °C-os átlaghõmérsékletek uralkodnak, és ettõl a tulajdonképpeni téli hónapok is alig hidegebbek. Pálmák virágoznak itt, banánfák nõnek, narancsok, van kó-
VILÁGHELYZET
Tengerész Henriktõl Kolumbuszig
úgy tûnik, hogy itt, apósánál jött meg a kedve a felfedezõ tengeri utazáshoz és ennek mûvészetéhez.
A világtörténelem protagonistáinak (elõharcosainak) átjáróhelye Nem csoda, hogy egy olyan helyen, ahol õsrégi geológiai eredetû globális tengeri és légáramlatok találkoznak, mindig megjelentek olyan emberek is, akiknek szintén globális, hogy azt ne mondjam, világtörténelmi szerepet kellett játszaniuk, ahogyan azt kezdetben a tengerészek vállalták magukra. Amikor a britek a waterloo-i csata után gondoskodni akartak arról, hogy Napóleon soha többé ne okozhasson meglepetést, az Atlanti-óceán déli részén lévõ Szent Ilona-szigetre számûzték, hogy írja meg a memoárjait. A hajó, amely a számûzetésbe vitte, megállt Madeirán. Erzsébet császárné (1837–1898), az osztrákHabsburg császár, Ferenc József hitvese, kétszer látogatott el Madeirára, mégpedig mindkét alkalommal hosszabb idõre. Nemcsak az enyhe
Reid's Hotel
A Reid's Hotel terasza
Madeirát 1420-ban portugálok fedezték fel (újra), és Tengerész Henrik (1394–1460) parancsára vették birtokba és telepítették be jómódú algarvei családokkal. Ezzel a sziget helyileg és idõben a Henrik által inspirált és finanszírozott nagy portugál felfedezõutak kiindulópontjánál áll. Bár úgy tûnik, hogy már az ókorban ismerték, és egyes útikönyvek a Platón által említett atlanti-óceáni szigettel, Poszeidoniosszal hozzák kapcsolatba. A Dumont-könyv azt kérdezi: „Vajon ez a kis paradicsomi hely az Atlanti-óceánban a mondáktól övezett Atlantisz csúcsa volt?” A sziget talán valóban a mintegy 10 000 évvel ezelõtt elsüllyedt, egykori atlanti világkontinens keleti peremterületeihez tartozhatott, hatalmas régi civilizációk és nagy kultúrák színhelyéhez, amelyekrõl a felszínes történelmi kutatás alig tud többet mondani, mint mondaszerût. Néhány évvel azelõtt, hogy a genovai Kolumbusz Kristóf (1451–1506), akinek portugál felesége volt, és aki eredetileg cukorkereskedés ügyében jött Madeirára, újra felfedezte Amerikát, egy pár évig Porto Santón, a kis szomszédos szigeten élt, és
Reid’s Palace Hotel
kuszdió, ananász, áloé és még sok minden. Nem beszélve a Madeira-borról, amely a cukor termesztését és exportját idõvel háttérbe szorította. Madeira botanikus kertjeirõl is híres és egy Funchalban található, rendkívül gazdag orchideaparkról, továbbá egy babérerdõrõl, egy „õskori reliktumról”, ahogyan azt a Dumont útikönyv nevezi. A geológiai altalaj vulkáni természetû, és St. Vicente barlangjaiban még ma is megcsodálhatók a kõvé merevedett lávafolyamok. A sziget 1900 métert is elérõ hegyvonulatai fölött tavasszal északkeletrõl délnyugati irányban passzátszelek fújnak. Ezért képezte évszázadok, ha nem évezredek óta Spanyolország vagy Portugália számára a délre induló hajózás egyik kiinduló vagy átmenõ pontját.
SzG 2010/2
25
VILÁGHELYZET
IV. Károly koronázási képe
atlanti-óceáni klímát kereste itt, hanem új inspirációkat is finom érzékû lelkének, amelynek a császárnéként viselt feladatok jelmeze újra és újra túl szoros lett. Az idõközben a nép által Sziszinek nevezett Erzsébet császárné akkor látogatott ide másodszor, amikor a 19. század 80-as éveiben a fõváros, Funchal peremén, a meredek, sziklás tengerparton megnyílt a Reid’s Szálloda, amelyet egy skót üzletemberrõl neveztek el, aki a saját erejébõl vitte sokra. Erzsébet látogatása a téli hónapokra esett, és a Reid’sben szállt meg. A még ma is üzemelõ szállodát az összes atlanti-óceáni szálloda gyöngyszemének nevezték. Nem is alaptalanul, mert a szálló egy szolid építészeti stílust köt össze a kényelem minden fajtájával, mégsem hat hivalkodóan. Ha Harold Freemannek errefelé lett volna dolga, biztos eltölt egy pár napot a Reid’sben… Mindenesetre egy tea a Reid’sben az alapítás idejétõl mind a mai napig a sziget számos látogatójának kedvenc idõtöltéseihez tartozik. Legalább egy tea a Reid’sben.
Károly császár utolsó számûzetése Ám a Habsburg-dinasztia egy további tagja, mégpedig a trónon legutolsó számára is sorsszerû jelentõsége lett Madeirának. Az elsõ világháború vége után leköszönésre kényszerített I. Károlyt egy rövid svájci tartózkodás és egy, legalább a magyar korona megmentésére tett hiábavaló kísérlet után ide számûzték; ismét brit rendezés szerint, és ez alkalommal Madeirának nemcsak átmeneti állomásnak kellett lennie, mint Napóleonnál, hanem bizonyos tekintetben végállomásnak. Megérkezése után, 1921 novemberében Károly elõször a Reid’sben lakott Zita császárnéval és a gyerekekkel, de a költségek miatt nem engedhette meg magának, hogy huzamosabb ideig itt tartózkodjon. Egy gazdag pártfogója télre felajánlotta neki a Funchal fölötti Monte-ban lévõ villáját, ahol a gyorsan változó idõjárás kétségtelenül egy kicsit nedvesebb és hûvösebb lehet, mint a part közelében. Károly egy séta során tüdõgyulladást kapott, és a szövõdmények következtében 1922. április 1-jén, mindössze 34 évesen elhunyt Monteban. Koporsója még ma is a monte-i templomban található, mely elõtt egy emlékmû próbál emlékeztetni rá. 2004-ben I. János Pál boldoggá avatta. Bizonyára nem azért, mert kabinetfõnöke, Arthur Polzer-Hoditz révén periferikus kapcsolatba került Rudolf Steiner hármastagozódásra vonatkozó gondolataival – ám ez egy olyan tény, amely nem 26
SzG 2010/2
kerülhette el a boldoggá avatási bizottság figyelmét. Mindamellett az elsõ mû, amelyet Károlyról írtak, ezt világosan és érthetõen dokumentálja. A hármastagozódás eszméjének megismerése alighanem a legfontosabb dolgokhoz tartozik ennek a boldogtalan utolsó Habsburg császárnak az életében, aki azoknak a nyugati hatalmaknak a cselszövését, amelyek a dunai monarchia bukásáról már a 19. század 90-es éveiben döntöttek, soha nem volt képes igazán átlátni. Ahhoz nemcsak a hármastagozódás impulzusát kellett volna valóban magáévá tennie, hanem bele kellett volna bocsátkoznia a Rudolf Steiner szellemtudománya értelmében végzett kortörténeti vizsgálatokba is. A továbbiakban röviden ábrázolt emberi konstellációt tekintve ez utóbbi sem lett volna egészen kizárva.
Világtörténelmi döntések az 1917-es évben Ferenc József császár 1916 novemberében bekövetkezett halála után nem sokkal a Habsburg trónon õt követõ utódja, I. Károly Arthur PolzerHoditzot nevezte ki kabinetfõnökké, akit ifjú kora óta jól ismert. Arthur Polzer (1870–1945) a bátyja volt Ludwig Polzer-Hoditznak (1869–1945), akiben a lehetõ legéberebb figyelem alakult ki Steinernek éppen a politikai háttérvizsgálatai iránt. Valamennyit beszélt errõl a fivérének is, aki
VILÁGHELYZET Wilson és Lenin eszméivel szemben egy komolyan megfontolandó alternatíva lett kifejlesztve.
Winston Churchill és Közép-Európa tervszerû kikapcsolása A szocialista kísérlet keleti megvalósításának egyik legfontosabb elõfeltétele Közép-Európának mint önálló kulturális-politikai-gazdasági hatalomnak a kiiktatása, és a világnak egy nyugati és egy keleti zónára történõ felosztása volt. E hosszú távú terv lépcsõzetes megvalósításának egyik fontos segítõje volt a második világháború idején Winston Churchill (1874–1965). Churchill évekig elodázta Európa nyugati részében egy második front létrehozását, amely a Németországban zajló szörnyûségeknek elõbb véget vethetett volna. Csak akkor gyõzték le Németországot, amikor már elég mélyre süllyedt a gyilkos mocsárba, azért, hogy így Németországot és vele együtt Közép-Európát morálisan és ezzel politikailag is évszázadokra félreállíthassák. (Nem beszélve arról az Antony Sutton és nemrég Guido Preparata által kimutatott pénzügyi építési segélyrõl, amelyet ugyanaz a Németország a háború elõtt és alatt Angliától és az USA-tól kapott.) Churchill nemcsak hogy már fiatalemberként tagja lett egy politikai orientációjú londoni páholynak, amelyben 1902-ben elnyerte a mester fokot; Steiner szellemtudományának és a hármastagozódás eszméjének létezésérõl is tudott.
Sissi szobra a szigeten
a császárról írt monográfiája bevezetõjében felhívja a figyelmet egy olyan Európa-térképre,1 amely a Közép-Európa szétrombolására és keleten egy szocialista kísérlet beindítására irányuló nyugati törekvéseket fedi fel. Steiner 1917 júliusában Ludwig Polzer közvetítésével kísérletet tett arra, hogy Arthur Polzeren keresztül eljuttasson a császárhoz a hármastagozódásról egy memorandumot. Ez Wilson Európa számára használhatatlan javaslataival, valamint a keleten már megkezdett szocialista kísérlettel szemben Európa korszerû szociális átalakításának valóban élhetõ alternatíváit tartalmazta. Ám az európai középnek ezt az esélyét úgyszólván egy szempillantás alatt eltüntették. Szinte szó szerint azt mondhatnánk: abban a pillanatban, amikor a dokumentumot Arthur Polzer át akarta adni õfelségének, intrikák viharai törtek ki a kabinetfõnök ellen. Ennek osztrák eszköze a teljesen angliai orientációjú külügyminiszter, Czernin volt. Károly császárnak Polzert bizonyítatlan vádaskodások miatt el kellett bocsátania. Késõbb a császár azt mondta: „Polzer grófot mindenféle elképzelhetõ cselszövéssel elragadták tõlem.” Az igazi korszellem ellen dolgozó hatalmak tudták, hogy mi fenyegette volna õket, ha az osztrák császár a „hármastagozódás” alternatíváját kihirdeti és ezzel – még ha nem is realizálódott volna – az egész világon ismertté vált volna, amit még ma sem lehet róla elmondani. A Károly császárra gyakorolt befolyása elleni intrikák következtében Arthur Polzer csak 1917 novemberében bekövetkezett visszalépése után merte átadni a memorandumot a császárnak, egy, a lényeges pontokat összefoglaló pro memoriával együtt. Ez utóbbira Károly többször visszatért, mivel az eredetit elvesztette. Ez a dolog iránt egy bizonyos, kétségtelenül gyakorlatilag csírájában elfojtott érdeklõdést mutat. Steiner mindaddig kiadatlan memorandumának teljes szövegét Arthur Polzer csatolta a Károlyról írt, 1928-ban megjelenõ monográfiájához, amelyet biográfiai forrásként a boldoggá avatási eljárásnál is fel kellett használni. A két évvel késõbb megjelenõ angol kiadásból ezt a memorandumot, a Rudolf Steinerre, valamint Ludwig Polzerre és annak a bátyja és Steiner közötti közvetítõ tevékenységére való összes utalással együtt, kihagyták. Törölték az említett nyugati politikai térképet is. Mindez szimptomatikus módon mutatja: az angolul beszélõ világban, ahol a szocialista kísérletet kitervelték és elindították, és ahol az utolsó Habsburg sorsa iránt legalább egy nosztalgikus érdeklõdéssel számoltak, szándékoltan teljesen ismeretlen kellett maradjon az, hogy Közép-Európában
SzG 2010/2
27
VILÁGHELYZET
Churchill a Reid's teraszán
kenykedett, miközben persze elhallgatta, hogy ennek végeredményben csak egy angol-amerikai vezetésû világuralom létrehozását kellene szolgálnia, amit csak a londoni közönsége elõtt pontosított. Ha nem ismerve azokat a mélyebb Európa-ellenes intenciókat, amelyeket Churchill szolgált, épp az európaiak a mai napig többnyire egy nagy, békeszeretõ államférfit látnak benne, akkor ez csak azt mutatja, hogy milyen mértékû Közép-Európa oldaláról a valós, politikai orientációjú nyugati intenciók naiv, elkápráztatottság jellegû félreismerése. E nélkül a mai napig tartó félreértés nélkül egy Obama USA-elnök sohasem nyerhette volna meg a hazug afganisztáni háborúhoz követõkként az európaiakat, élükön a németeket.
Churchill Madeirán Johannes Tautz szerint a háború vége felé a londoni számûzetésben élõ Walter Johannes Stein (1891–1957) vette át a közvetítõ szerepet az angol kormány és III. Leopold belga király között, és e célból megbeszélést folytatott Churchill-lel, amirõl kétségtelenül kevés konkrétum maradt fenn. És Steintõl függetlenül a Svájcban élõ antropozófus, Roman Boos 1945. január 1-jén egy nyílt levéllel fordult Churchillhez, amelyben Churchill Gondolatok és kalandok (Gedanken und Abenteuer) címû könyvének egyik részletéhez kapcsolódva részletesen ír a hármastagozódás eszméjérõl és Steiner A szociális élet kérdései címû mûvérõl. Boos ezt a levelet Rudolf Steiner Az imperializmus története és legyõzése (Geschichte und Überwindung des Imperialismus) címmel angol hallgatóság elõtt Dornachban (1920) és Oxfordban (1922) tartott elõadásainak általa kinyomtatott kiadásában hozta nyilvánosságra. Boos levele jó szándékról tanúskodik ugyan, ám egyúttal a közép-európaiakat, köztük sok antropozófust is jellemzõ naivitásról is az Európa és a világ jövõjéhez nyugaton régóta kovácsolt átépítési terveket illetõen: e tervek szerint Európának és a világnak egyszer s mindenkorra szigorúan angol-amerikai uralom alá kellene kerülnie. Az már egy más kérdés, hogy a „Churchill”-ként testet öltött individualitás jövendõ fejlõdése számára e Steiner tanítványaihoz fûzõdõ két kapcsolat vajon teljesen jelentéktelen volt-e. Egyelõre mindenesetre nem volt pozitív hatásuk. A háború után Churchill mondta ki elõször a „vasfüggöny” szót, amely Európa közepén leereszkedett; õ, aki a semleges Svájcban az „Európai Egyesült Államok” idealista szószólójaként tevé28
SzG 2010/2
Aligha meglepõ, ha a Reid’s vendégei között Winston Churchill neve is felbukkan. Már mint fiatalember, aki a búr háborúban haditudósítóként akart nevet szerezni magának, megállt itt. Egy 1949 õszén elszenvedett könnyebb szélütés után, 1950 januárjában feleségével együtt, tekintélyes munkatársi gárdától kísérve, hosszabb tartózkodásra kereste fel Madeira enyhe, kellemes atlantióceáni klímáját. Ugyanabba a lakosztályba költözött, amelyiket 1925-ben Lloyd George brit miniszterelnök használt, és amelyikben késõbb Anthony Edennek, Churchill követõjének a miniszterelnöki poszton, kellett laknia. Churchill – mint Napóleon Szent Ilonán, persze õ gyõztesként és nem mint Napóleon, vesztesként – terjedelmes memoárjain dolgozott. Olykor Rolls-Royce-ával elvitette magát a szomszédos halászfaluba, Câmara de Lobosba, hogy az öbölben a festõállványához üljön. Hogy közben valaha is gondolt-e vajon I. Károly tragikus sorsára, akit ide számûztek, és aki nem engedhette meg magának a Reid’set? Ha igen, akkor bizonyára nem lelkiismeret-furdalással vagy az emberi részvét érzelmeivel. Hiszen az õt megelõzõ kiválasztott brit államférfiak missziója volt a Habsburg Birodalom likvidálása. Mert e nélkül és egy nagy európai háború nélkül nem lett volna elérhetõ a Nyugat hegemóniája Keleten. Micsoda ellentét! A Reid’sben fotográfiák tömege emlékeztet Churchillre. Câmara de Lobos elején egy halászcsárda viseli a nevét, egy kilátóhelynél tábla emlékeztet rá. Károly utolsó lakóhelye félig összeomlott. A monte-i templom mellett, ahol eltemették, egy ajtón egy felirat tájékoztat a neki szentelt kiállítás nyitvatartási idejérõl. Ott-tartózkodásom napjai alatt ezek-
VILÁGHELYZET
Az ember õs-atlantiszi tulajdonságai I. Károly és Winston Churchill szembeállítása arra ösztönözhet, hogy megjelenítsük/elképzeljük azt az egészen különbözõ fajtájú anyagot, amelybõl Anglia – és ma az USA – politikáját szõtték, ellentétben Európáéval, legalábbis annak nemesebb törekvéseit illetõen. Ezt az anyagot úgy hívják: „hatalom”. Nemhiába volt Winston Churchill az, aki egykor azt mondta: „A háború elsõ áldozata az igazság.” A hatalmi kérdéssel szemben az igazságnak alárendelt jelentõsége van a politikai nyugatember számára. Ezzel szemben, ha az európaiak elhibázzák a hatalom elvét, ahogyan az Hitler Németországában történt, akkor az csak azért van, hogy a valódi nyugati túlerõ legyõzze és évszázadokra láncra kösse õket. I. Károlyhoz az igazság hangja Steiner memorandumának alakjában halkan bekopogtatott, ám az intrikák zajában eleinte nem tudott meghallgatásra találni. Ám ebben a tehetetlenségben talán több jövõ rejlik, mint abban a nyugati, látszólag békés terror- és hatalomviselkedésben, amely ma azzal fenyeget, hogy egész Európát végleg belerántja egy másokra kivetített „terror” elleni hazug háborúba. Mert az emberiség eredetileg az igazságra van organizálva, nem a hatalomra; és végképp nem egoista csoportoknak a hatalommal való visszaélésére. Hatalomnak és igazságnak ebbõl az õsi ellentétébõl valamit már az atlantiszi idõben megtalálunk. És ennek az ellentétnek a közelebbi szemügyre vételére is ösztönözhet egy látogatás Madeirán, amely – mint a bevezetõben említettem – az Atlantisz világsziget peremvidékéhez tartozhatott. Rudolf Steiner kutatása szerint az atlantiszi hét fõ faj közül az elsõ a rmoaháloké volt. Az emberi nyelv kezdetei a kora atlantiszi idõben alakultak ki, amely a Vízöntõ csillagjegy spirituális befolyása alatt állt, és amelyben a rmoahálok kibontakoztak. Ugyanakkor kicsirázott az emlékezés képessége. Az ember még uralta azokat az életerõket, amelyeket önzetlen módon a szolgálatába tudott állítani. A tüzet még nem fedezték fel, és az összes nyelv valami mágikus-megszentelt volt. Egy dolgot megnevezni azt jelentette, hogy az ember megszerzi a hatalmat fölötte. Mindezekkel a képességekkel nem lehetett még emberi egoizmus útján visszaélni. Mert az ember lelke egy bizonyos tisztaságban vett részt minden érzéki-érzékfölötti folyamatban.
A világ bölcsessége természeti és lelki folyamatokból csendült fel számára a nagy TAO-ban. A második fõ fajnál, a tlavatli-népeknél, már valami más is megjelenik. A fejlettebb emlékezõképesség alapján itt alakult ki elõször valami olyasmi, mint a személyes becsvágy. Ez a rmoaháloktól teljesen idegen volt. És csak a becsvággyal fejlõdött ki a hatalom elsõ akarása. A hatalom minden késõbbi politikája ennek a második atlantiszi fajnak köszönheti eredetét, nem az elsõnek. Ebben az értelemben Churchill, Roosevelt vagy Sztálin is hatalomemberek voltak; azzal a különbséggel, hogy a nyugatember hatalma Közép-Európa és a Kelet hatalmát igazi túlerõként végül képes volt saját szolgálatába kényszeríteni. De a rmoahál-erények utóhatására is emlékeztethetnek a sziget egyes látogatói: olyan költõk és írók jártak itt, mint John Dos Passos, George Bernard Shaw és Rainer Maria Rilke. Vagy Albert Schweizer is, akinek az „élet iránti tiszteletét” úgy élhetjük itt át, mint egy visszhangot rég elhangzott rmoahál idõkbõl.
Az ellentét utóhangja a felfedezõ utak korában A rmoahálok és a tlavatlik õsatlantiszi ellentétébõl valami utáncseng még a nagy portugál és spanyol felfedezések korában is. Míg a portugálok felfedezései mögött a templomosok spirituális impulzusa állt, a spanyolok hódító utakra keltek a felfedezett területekre, és egyre inkább az egyházi hatalom kiterjesztésének szolgálatában mûködtek. Az 1494-ben a spanyol és a portugál korona között VI. Sándor pápa szorgalmazására létrejött Tordesillas-i szerzõdés bizonyos értelemben megszilárdította ezt az ellentétet, amennyiben többek között az Új Világ gyarmatainak uralmi viszonyait rögzítette. Mexikó, Paraguay, Kolumbia és Peru spanyol befolyás alá került; Brazília portugál maradt. Nyilvánvaló, hogy az egyház befolyása a spanyol területeken erõsebben érvényesült. Gondol-
Botanikus kert Funchalban
ben az idõpontokban soha nem nyitottak ki. Egy boldoggá avatás hatalma nem hasonlítható össze a brit birodalom hatalmával…
SzG 2010/2
29
VILÁGHELYZET
Tomar, a templomosok várkolostora
junk csak arra a régi szocialista kísérletre, amelyet jezsuita vezetés alatt Paraguayban egy jelentõs idõtartamon át folytattak (1610–1778). A felfedezõutak portugál kezdeményezõje, Tengerész Henrik volt a portugál Krisztus-rend feje; maga a rend nem más volt, mint az új köntösben megjelenõ templomos rend, amelyet a 14. század elején egész Európában üldöztek és kiirtottak, és csak Portugáliában maradt fenn Diniz király (1261–1325) óvó kezének köszönhetõen; nem utolsósorban hálából azért a segítségért, amelyet a templomosok nyújtottak a mórok Portugáliából való kiûzésében. Ha a portugál hajókon a Krisztus-rend emblémáját látjuk, nem szabad megfeledkeznünk a templomos háttérrõl. Gondoljunk bele tovább abba, hogy a felfedezõutakra egy olyan korszakban került sor, amelynek vezetõ korszelleme Samael, a Mars-szellem volt, akirõl Steiner egyszer azt mondja, hogy a spirituális birodalmával szemben egy bizonyos oppozíciót inspirált;2 mert csak így volt elérhetõ az energikus Föld-felfedezés az ember által. Akkor annál jelentõsebbnek tûnhet, hogy a portugál tengeri hajózás impulzusa mögött a templomos rend emelkedett szellemiségû impulzusa áll, amely értett ahhoz, hogy önzetlenül felhalmozza azokat a vagyonokat, amelyeket Portugáliában Tengerész Henrik révén a felfedezõutak szolgálatába lehetett állítani. Ez a portugál felfedezõutakhoz kezdettõl fogva egy olyan impulzust ad hozzá, amely révén ezek az utak az egész emberiség és nem csak egy nemzeti vagy vallási embercsoport szolgálatává válhattak. Ebbõl a világot és emberiséget átölelõ levegõbõl Lisszabon mai látogatója is átélhet valamit, ha fölkapaszkodik a Tejo torkolatánál álló Belem erõdítmény tornyába.
Tomar, a templomosok helye Ami a portugál felfedezõutakkal kapcsolatban oly fontos templomos impulzust illeti, talán nincs is rá alkalmasabb hely, hogy még ma is megérezhessünk ebbõl valamit, mint a Lisszabontól kereken 100 km-re északra fekvõ városka, Tomar. Már a távolból láthatóvá válik az a magaslat, amelyen a templomosok 1160-ban épített kastélya áll, mellette egy hatalmas kolostor, valamint egy hármas osztású templom, amely egy szakrális épület és egy erõdítmény keverékének tûnik. A páratlan, kétszintes templomhajót egy erõteljes, majdnem vízszintesen futó ívfonat borítja, amely mintegy azt mondja a szemlélõnek: az eljövendõ felfedezõutak célja a Föld teljes horizontjának az uralma. De egy pillantás a fõoltár legrégebbi részébe, amelybe beillesztve egy, a jeruzsálemi templom mintájára alkotott nyolcszögû építmény emelkedik a magasba, mintha ki akarná ezt egészíteni: ám ennek csak a Földet átölelõ Krisztus-szellem nevében szabad történnie, mely minden nemzet és felekezet fölött áll. Itt válik érthetõvé, hogy miért kellett Rudolf Steiner szerint a portugál népnek a spanyol anyanemzetbõl kiválnia, és miért került évszázadokra közvetlenül az akkori korszellem, Samael vezetése alá, aki egyben portugál népszellemként is mûködött. De e korszellem mûködési szférájába belekerült az elõzõ, a spirituálisat közvetlenül támogató Rafael-idõben kifejlesztett templomos impulzus is, és nyomós oka volt annak, hogy ez épp Portugáliában tudott fennmaradni. Ezzel kellett megóvni a kor szükségszerûségének megfelelõ portugál felfedezõutakat attól, hogy pusztán anyagi-háborús hódító vagy rablóhadjáratokká fajuljanak, ahogyan ez például a Mexikóra irányuló spanyol aranyvágy révén történt, aminek, úgy tûnik, nincsen portugál ellenpárja. „Mindent az emberiségért, semmit a nemzet ellen”, mondta a 20. század talán legjelentõsebb portugál költõje, Fernando Pessoa, mintegy ennek a Portugália által egykor oly erõteljesen és harmonikusan betöltött sajátos tengerészmissziónak az utóhangjaként. Fiatal éveiben egyébként Pessoa is ellátogatott Madeirára, úton Dél-Afrikába, ahol angol nyelvû nevelésben részesült.
A világ fizikai meghódításától a spirituális meghódításig A világ külsõ meghódítása, amihez mindenekelõtt Portugáliának kellett a döntõ anyagi-spirituális lökést megadnia, már rég megvalósult történelemmé vált. 30
SzG 2010/2
VILÁGHELYZET
Az idõszerû metamorfózis Francisco d’Almeida individualitásának sorsában A bevezetõben említett Francesco d’Almeida (1450 [?] – 1510) egyike volt a kevésbé ismert portugál hajósoknak. Nemesi származású volt, V. Alfonz portugál király tanácsadója, kapcsolatban állt a portugál Krisztus-renddel, és annak megbízásából cselekedett. Átmenetileg kasztíliai szolgálatban is állt és részt vett Granada arab uralom alóli felszabadításában. Ez 1492-ben történt, ugyanabban az évben, amikor a kasztíliai korona rendelkezésre bocsátotta Kolumbusz felfedezõútjához az anyagi eszközöket. Almeidát Indiába utazása után – amit néhány évvel korábban Vasco da Gama (1469–1524) fedezett fel –, annak az 1505-ös évnek az õszén, melynek kezdetét a bevezetõben felidéztük, kinevezték India alkirályává. Mindössze öt évvel késõbb, 1510. március elsején, úton vissza Portugáliába, meggyilkolták – nem egészen tisztázott körülmények között, a Jóreménység foka közelében. A Wikipédia bejegyzése szerint ennek oka a bennszülött khoi-khoik bosszúja volt amiatt, hogy „a portugálok jószágot raboltak hajójuk legénységének friss hússal való ellátásához”. Ebben az értelemben d’Almeida halálát mártírhalálnak tekinthetnénk, egy baljóslatú intõ jelnek,
amelynek a portugálokat óvnia kellett attól, hogy a számukra elõírt humanitárius-emberiségi célkitûzéstõl eltérjenek. Rudolf Steinernek azon tanítványai között, akiket azért „szeretett”, mert különleges hajlamot mutattak a spirituális fejlõdésre, volt egy, aki Rudolf Steiner utolsó életévében éppen abba a halálba élt át egy visszapillantás-élményt, amely Francesco d’Almeida életének véget vetett. Errõl a Steinerrel még megbeszélt élményrõl készült Steinernek egy kézírásos vázlata, amely segíthet az átélteket értelmezni. Sõt van egy olyan vázlat is, amelyiken ez a szellemi tanítvány lerajzolta azt a sajátosan hullámos formájú tõrt, amellyel Almeidát meggyilkolták. Ez a szellemi tanítvány az 1957. július 7-én Londonban bevégzett utolsó megtestesülésben a Walter Johannes Stein nevet viselte – nem más õ, mint Rudolf Steinernek a Churchill-lel kapcsolatba került, az elõzõekben már említett tanítványa. Stein életében – Steiner mellett – a legjelentõsebb ember az antropozófus D. N. Dunlop (1868– 1935), a World Power Conference megalapítója volt. Róla tette Steiner egyszer azt a megjegyzést, hogy többek között a templomos rend egyik olyan belsõ körében mûködött, amelyik a portugál felfedezõutakkal kapcsolatban útmutatóvá és döntõvé vált. Rudolf Steiner e két tanítványának mûködése példásan megmutathatja, hogy régi templomos, és a nagy felfedezõutak idejébõl származó impulzusokat hogyan kell a mi korunkban a világ spirituális meghódításának impulzusaivá átalakítani. Mégpedig olyan spirituális világimpulzusokká, amelyek a jövõben képesek lesznek korunk pusztán a materiálisba lesüllyedt globalizációjába is olyan igazi, globális-spirituális jellegû célokat beilleszteni, amelyek nélkül az egész emberiségnek egy akkora civilizációs hajótörést kellene elszenvednie, amilyenre még soha nem volt példa.
Montei templom
A Brit Birodalom, a 20. században az amerikai impérium váltak a portugál felfedezõutak nagy haszonélvezõivé; ám olyan haszonélvezõkké, akik az eredetileg spirituális célkitûzésektõl egyre inkább elszakadtak, és inkább a spanyol világhódító impulzusok vonalán haladtak tovább. Ennek külsõ, mai kifejezõdése az angol-amerikai dominanciájú globalizáció; ami azt mutatja, hogy ez a szellemi világban történõ navigáció mûvészetének a rovására fejlõdött ki. A valódi korfeladat viszont ennek a szellemi navigálásnak a megtanulása a Mihály-korszak még hátralévõ idejében. Ennek kezdete, 1879 után nem sokkal ugyan a Rudolf Steiner által létrehozott szellemtudomány a világ spirituális meghódításának minden szükséges eszközével felfegyverezte az emberiséget; de hol vannak a világ spirituális körülvitorlázásának a mai flottaépítõi, hol vannak egy ilyen flottaépítés értõ szponzorai, hol vannak a navigáció megfelelõ mûvészetével rendelkezõ, bátor kapitányok, hol vannak a tengerészek, akik a világnak ebben a még korántsem befejezett, spirituális meghódításában önzetlenül részt akarnak venni?
SzG 2010/2
31
VILÁGHELYZET szélgetést is folytatott Károllyal és Zita császárnéval. Végül így ítéli meg az uralkodót: „Habsburg Károly […] mindent egybevetve nemes lelkû természet volt […]. Egyébként számomra azok az eszmék, amelyeket nekem Habsburg Károly egy kicsit primitíven, de jóhiszemûen kifejtett, amikor politikai jellegûek voltak, akkor Ferenc Ferdinánd tanainak a logikus folytatásait jelentették. Közismert, hogy ez a fõherceg, ha hatalomra jutott volna, azt tervezte, hogy a monarchiában élõ szlávoknak a legmesszebbmenõ autonómiát adja, ahelyett hogy Ausztria német vagy Magyarország magyar hegemóniájának vesse õket alá.” Károly császár utolsó napjairól így ír Sauerwein: „Idõ elõtti halálában valójában a pénzhiány volt a vétkes. Madeira egy olyan sziget, amelynek klímája télen kiváló a tüdõbajosok számára, ha nem merészkednek a hegyekbe. De Károlynak takarékosságból és mivel nem volt elég pénze ahhoz, hogy a parti szállodákban éljen, el kellett fogadnia néhány kilométerrel Funchal fölött egy villát, amelyet ingyen kínáltak fel neki. A köd hamarosan hatalmába kerítette legyengített szervezetét…
„1505. március 26-án egy 21 hajóból és 2500 fõs legénységbõl álló portugál flotta Francisco d’Almeida vezetésével elhagyta a Lisszabon közelében fekvõ Rostalt, és elvitorlázott Madeira mellett.” Így idéztük ennek az úti beszámolónak az elején Almeida flottájának egyik utasát. Milyen szellemi horizontok felé fognak vitorlázni azok a flották, amelyek olyan inkarnációkban építettek föl, amelyeket a spirituális felfedezõutak navigációs mûvészete tanulmányozásának, azaz Rudolf Steiner antropozófiája tanulmányozásának szenteltek? Így száll fel a kérdés a Madeiráról, errõl az oly figyelemre méltó szigetrõl hazafelé elrepülõ látogató lelkének mélyébõl.
Két utólagos megjegyzés 1. Ebben az írásban természetesen a világ fizikai meghódításában játszott portugál szerep került a középpontba. Egy külön témát jelentenének a spanyol, holland, angol vagy francia tengerentúli hódítások. Ám a nevezett népek ilyen irányú tevékenységeinek, amelyek inkább a keresztény hittérítés (Spanyolország), a létrejövõ világkereskedelem (Hollandia) vagy az üzleti világuralom (Anglia) jegyében álltak, a tulajdonképpeni fundamentumát a portugálok felfedezõútjai rakták le. 2. Ludwig Polzer-Hoditz és bátyja, Arthur mellett Rudolf Steinernek még egy másik tanítványa állt személyes kapcsolatban Károly császárral: Jules Sauerwein (1880–1967). 1932-ben egy, a Basler Nachrichtennek írt cikksorozatában Károlyt fõleg a háború végétõl a madeirai számûzetésig írta le. Sauerwein több személyes be-
„A
Fordította: Kádas Katalin Der Europäer, 14. évf. 5. szám, 2010. március
Jegyzetek 1. 2.
Az angol szatirikus folyóirat, a Truth 1890-es karácsonyi számában megjelent térképrõl van szó. 1924. szept. 6., GA 274.
NÉMETSÉG MINT LEGKISEBB AKADÁLY ”
Az anglo-amerikai politika alapelvei Rudolf Steiner ismeretlen feljegyzése az elsõ világháború idejébõl
Rudolf Steiner feljegyzésének szó szerinti szövege Az angolul beszélõ népek politikája mögött az a szilárd terv áll, hogy fokozatosan ezek a népek uralják a világot. E cél egyik eszközének tekintenek egy elszlávosított Kelet- és Középeurópát a szláv népeknek egy olyan szociálpolitikai szervezetével, ahol ezek a népek azt hi32
SzG 2010/2
szik, hogy nemzeti törekvéseiket az angolul beszélõ népek védnöksége alatt megtalálhatják, és ezáltal gazdaságilag a németek feje fölött egy olyan viszonyba kerülnek Angliával és Amerikával, amely ez utóbbi országok oldalán egy kereskedelmi egyenleg elõnyt eredményez. E terv érdekében az angolul beszélõ népek elitjét olyan szellemi közösségekben nevelik, amelyek e népek látható szellemi és kulturális
VILÁGHELYZET élete mögött állnak, és amelyeknek csak a külsõ megjelenése látható. Az az ember, aki nem akar azoknak hinni, akik az emberiség szellemi életébe való bepillantás révén tudnak ezekrõl a viszonyokról, az értõ szemlélõdéssel abból is kiolvashatja ezt a dolgot, amit angol-amerikai történészek évtizedek óta írtak, amit vezetõ angolok és amerikaiak számtalan alkalommal elõadtak, amikor faji célok alapján beszélnek az angolul beszélõ népek eszméirõl. És átélheti mindezt, ha rájön, hogy nem az szól az angolamerikai politika menetérõl, amit a dekoratív személyiségek Londonban vagy Berlinben véghezvittek a németekkel, hanem ami Angliában történt Cobdentõl és Jacob Brighttól Chamberlainig; Amerikában Lincolntól Rooseveltig és Wilsonig; és ami Anglia és gyarmati területei között lejátszódott. És akkor felfogja majd, hogy az angolul beszélõ népek abban a hitben dolgoznak, hogy: 1) népiségükben (Volkstum) benne van az az erõ, hogy az elkövetkezõ idõben lényükkel áthathassák a világot; 2) a szláv népeket annyira áthatják erre az idõre saját nemzeti céljaikkal, hogy azok a világon végig-
robogó angol gõzmozdonynak leadhatják a szükséges fûtõerõt. Ahhoz, hogy ezt az ember felismerje, bepillantást kell nyernie abba, hogy hogyan irányította Anglia – és mögötte Amerika – titkos utakon, rendkívül széles történelmi látókör alapján a szláv balkáni mozgalmakat; hogyan tudta a kezét úgy Oroszország fölött tartani, hogy az politikájával az angolul beszélõ népek célja felé futott. A németséget AngliaAmerika csak úgy tudja kezelni, ha az a legkisebb akadályként hat azokra. Ezért a németség csak úgy mentheti meg magát, ha felismeri, hogy mi fenyegeti, és saját érdekeinek a szláv világ érdekeivel való harmonizálása révén arra felkészül.
Fordította: Kádas Katalin Der Europäer, 14. évf. 5. szám, 2010. március
Steiner diagnózisának aktualitása Rövidlátásra vallana, ha alábecsülnénk ezt a feljegyzést, mivel kereken 90 évvel ezelõtt készült, és olyan személyiségeket nevez meg, akik már a történelemhez tartoznak. Ami lényeges benne, az az angolul beszélõ népek politikáját meghatározó két alapelv, valamint a németséggel és a szláv népcsoportokkal szembeni anglo-amerikai stratégia bemutatása. A Steiner által felmutatott alapelvek napjainkig tartó érvényességét mutatja, hogy amikor Németország 1989ben megpróbálta érdekeit (a gazdaságiakat is!) a szláv világ érdekeivel összhangba hozni, akkor ezt a kísérletet többek között Alfred Herrhausen brutális meggyilkolásával leállították. Különösen a szocialista kísérlet megszakítása után az egész „felszabadított” Kelet szolgáltatta a maga „nemzeti törekvéseivel” a szükséges „fûtõerõt a világon átrobogó angol gõzmozdonyhoz”, amely ma angloamerikai globalizációként az egész világ laposra hengerlésével fenyeget; látszólag Kínát kivéve.
És hogy mennyire sikerült Németországot a „legkisebb akadállyá tenni, az világosan megmutatkozott a nyugati pénzügyi körökkel együtt elõidézett Holocaust után”, amivel gazdaságilag és erkölcsileg a mai németeket is „pórázon lehet tartani”, ahogyan ezt az USA külügyminisztere, Baker egyszer megfogalmazta. Azokról a közösségekrõl szólva, amelyekben a nyugati elitet „nevelik”, a Yale vagy a Georgetown egyetemre gondolhatunk, és az olyan nagy alapítványokra is, mint a Carnegie, a Ford vagy a Rockefeller, amelyeknek a célkitûzései hosszú évtizedek óta tökéletes összhangban vannak az itt megnevezett alapelvekkel. Csak az olyan neveket kell kicserélni, mint Chamberlain vagy Roosevelt olyanokra, mint Samuel Hungtinton, Bush I és Bush II vagy Obama, és már meg is kapjuk Steiner feljegyzésének egy fölöttébb aktuális változatát. Thomas Meyer
SzG 2010/2
33
GYÓGYÁSZAT GYÓGYÁSZAT Rose-Marie Wisslicen
RITMIKUS
FOLYAMATOK ALKALMAZÁSA*
A WALA Helimittel GmbH keletkezésérõl (Részlet) A WALA-gyógyszerek elõállítása alapvetõen Dr. Rudolf Steiner és Dr. Ita Wegman könyvének (A gyógyászat kitágítása…) szellemébõl következik, és a WALA megalapítójának, Dr. Rudolf Hauschkának az 1920-as és ’30-as években Dr. Ita Wegmannal, Steiner legszorosabb orvos munkatársával és az arlesheimi Klinikai-Terápiai Intézet orvosi közösségével való együttmûködésére vezethetõ vissza. Wegman asszony az akkoriban megjelentetett folyóiratban, a Naturában utalt arra, hogy milyen jelentõsége van az orvos vagy leendõ orvos számára is annak, hogy ismerje azokat a tényezõket, melyek befolyással vannak a gyógynövények gyûjtésére és feldolgozására. Felhívta a figyelmet a gyógyszer-elõállítás finom összefüggéseire (gyógyhatás kapcsolata az évszakokkal, a begyûjtés, a magvetés idõpontjával, a geológiai alapokkal, a talajjal stb.), és kifejtette: „Az említett finomságok csak akkor jutnak érvényre az elõállított gyógyszerben, ha a feldolgozás további módja is olyan érzékeny, hogy a finomabb erõhatások megtarthatóak, és a beavatkozások nem teszik tönkre azokat.” Ez az érzékeny elõállítási módra törekvés a legszorosabban összekapcsolódik a WALA ideájával. Dr. Ita Wegman már 1929-ben megbízta Dr. Rudolf Hauschkát – aki néhány hónappal korábban az õ kívánságára rendezett be a klinikán egy kutató laboratóriumot – azzal, hogy növényi alapszubsztanciát állítson elõ alkohol nélkül. Frau Wegmannak ez a megbízása közvetlen kapcsolatban állt azzal a beszélgetéssel, amely Rudolf Steiner és egy fiatal orvos, Dr. Kurt Magerstädt között zajlott 1924-ben Jenában, amirõl Magerstädt tájékoztatta Ita Wegmant. Késõbb a Rudolf Hauschkának szóló tudósításában, valamint a „Wir erlebten Rudolf Steiner” 1 címû könyvben megjelent visszaemlékezésében ugyancsak leírja Magerstädt ezt a jelentõs beszélgetést: *
„Azt gondoltam, hogy feltehetem azt a kérdésemet, hogy vajon lehet-e jelentõsége annak a módnak, ahogy a rózsakeresztesek a maguk spagirikus szereit elõállították? Nekem személy szerint nem tetszik az alkohol a homeopátiás potencekkel kapcsolatban, az a benyomásom, hogy az erõsen mumifikálja a gyógyszert. Steiner nagy melegséggel ment bele a témába és azt mondta: »Természetesen ez egy nagyon fontos dolog; egy növénykivonatot 37 Celsius-fokon kell elkészíteni (megfelelõ forrásvízzel!). A 37 fok egy kozmikus hõentitás. Ha egy növénybõl vagy növényi részbõl, vegyen levelet vagy virágot, amit éppen akar, egy-két nap alatt 37 fokon készít kivonatot, akkor nagyon jó gyógyszert fog kapni.«” Az ez ügyben folytatott további fáradozásairól Magerstädt így tájékoztatta levélben Dr. Hauschkát: „…Egészen másképp reagált Frau Dr. Wegman Arlesheimben: »Amint megtalálom a megfelelõ embert, elkezdem ezeket a kísérleteket« – mondta nekem. Ezt követõen megtalálta a megfelelõ embert önben, Herr Dr. Hauschka, majd valamivel késõbb a megfelelõ munkatársat is.”2 Miért bízta meg Dr. Ita Wegman éppen Dr. Hauschkát? Ez rövid magyarázatot igényel, amelyben Hauschka késõbbi önéletrajzára, a Wetterleuchten einer Zeitenwende címû könyvre támaszkodunk. Dr. Hauschkát már ifjúkorában áthatotta az az érzület, hogy a Föld az ember számára nem lehet csupán kizsákmányolandó objektum, hanem azt ápolnia kell. A fõiskolán mélyrehatóan tanulmányozta a fiziológiai kémiát, gyógyszertant, mezõgazdasági kémiát, késõbb az anatómiát és a pszichiátriát is. Az elsõ világháborút követõ években különféle kémiai cégeknél végzett alapkutatást. E tevékenységgel szemben érzett szkepticizmusa ébresztette benne a másféle gyógyszer-elõállításra vonatkozó alapvetõ kérdéseket.
A cikk megjelent: Rudolf Hauschka: Zur Wiederkehr seines 100. Geburtstages am 6. November 1991. WALA Stiftung kiadása, Verlag Natur-Mensch-Medizin, 1991 34
SzG 2010/2
Egyre inkább meggyõzõdött arról, hogy a világnak szüksége van egy gyógyító impulzusra. 1924-ben találkozott Rudolf Steinerrel és az antropozófiával. Ebben világos kontúrokkal felismerni vélte azt, ami korábban csak sejtésszerûen élt a lelkében. És amikor 1928-ban Frau Wegman a Klinikai-Terápiai Intézet kutatómunkájához hívta munkatársnak, úgy érezte, hogy egy úttörõ csoport fogadja be, akik egy szellemi célt igyekeznek áttöréshez juttatni. „Ita Wegmans Forschungsauftrag” (Ita Wegman kutatási megbízása) címû feljegyzésében3 Hauschka maga tudósít az Ita Wegmantól kapott feladatról. Dr. Rudolf Steiner kívánsága volt, hogy az orvosok pácienseik kezeléséhez olyan gyógyszerekkel rendelkezzenek, melyeket alkohol felhasználása nélkül állítottak elõ. Így Hauschka arról ír, hogy az elsõ feladat, amelyet a szívébe helyeztek, az alkohol nélküli gyógyszer-elõállítás volt – azaz a gyógyszereket nem alkoholos kivonással kell elõállítani. Az erre vonatkozó megfontolásokat így írja le: „És nem azért, mert az alkohol a páciensnek árt, hanem elsõsorban a gyógyszernek. A mai ember feladata sokkal inkább abban áll, hogy a természeti folyamatok továbbvezetésében a szubsztanciákat megváltsa, mert – helyesen megvalósítva – ez jelent gyógyszert.”4 „Ha az ember megkísérli megvilágítani a problémafelvetést, észrevehetõ, hogy a gyakorlati megvalósításban itt konzerválási feladatról van szó. Ma azt állítják, hogy egy élõ szubsztancia a mikroorganizmusok jelenléte miatt megy tönkre, de ez nem így van. Ez legfeljebb szimptómája lehet annak, hogy az élet már széthullásban van, mert a mikroorganizmusok számára csak ott keletkezik táptalaj, ahol a fizikai formációból a képzõerõk visszavonultak. Az akadémiai tudomány szemléletébõl logikusan levonható következtetés szerint a mikroorganizmusokat sterilizációval – hõvel vagy méreggel – el kell pusztítani. Eközben azonban épp az fog elpusztulni, de legalábbis ká-
rosodni, amit konzerválni kellett volna. Ennek kifejezõdése például a vitaminok elpusztítása, melyek az éterikus képzõerõkkel állnak összefüggésben. Ezért egy jövõbeli konzerválási tudománynak nem a mikroorganizmusok százszázalékos elpusztítását kell megoldania, hanem azt a kérdést kell feltennie: mi a teendõ, hogy úgy konszolidáljunk egy eleven összefüggést, hogy az ne hulljon szét, és egyáltalán ne képezzen táptalajt patogén mikroorganizmusok számára. Ez az a probléma, amelyen Frau Wegman és én a WALA gyógyszer-laboratóriumában huszonhét éve dolgozunk.” E probléma felvetõdésekor Hauschka visszaemlékezett arra a beszélgetésre, melyet 1924-ben Arnheimben folytatott Dr. Steinerrel. Az egyetemi évei óta õt foglalkoztató kérdéssel fordult Steinerhez: „Mi az élet?” Mire Steiner így válaszolt: „Tanulmányozza a ritmusokat. A ritmus hordozza az életet.” „Substanzerkenntnis als Grundlage der Heilmittelerkenntnis” címû cikkében (Natura, 1936) így ír Hauschka: „Közvetlenül a szubsztanciaszemlélet középpontjába vezet az a kérdés, hogy mi által gyógyszer egy bizonyos szubsztancia. Mert e célból arra van szükség, hogy egy szubsztanciának ne csupán azokat a tulajdonságait vegyük szemügyre, melyeket a szokásos kémia és fizika kutatni tud, hanem arról van szó, hogy megfigyeljük a hatásokat, melyek egy szubsztancia belsõ erõkonfigurációjának a földbõl kisugárzó és oda (a kozmoszból) besugárzó erõkkel való kapcsolatából adódnak.5 Más szavakkal: az a lényeges, hogy azokat a viszonyokat tanulmányozzuk, amelyek egy szubsztancia valamint a Föld és univerzum változó kapcsolatai között fennállnak, és amelyek ritmusokban fejezõdnek ki.” Valóban minden természeti történést ritmusok hatnak át: a természet, a kozmosz és az emberi lét egyaránt ezekbe van beágyazva. Az emberben a ritmusok leginkább a légzésben és a keringésben nyilváSzG 2010/2
35
GYÓGYÁSZAT nulnak meg. A szívverés és a lélegzetvétel meghatározott, számszerû viszonyban állnak a földi nappal, évvel és a platonikus évvel („Nap-évvel”). A növényvilágban mindenekelõtt a nappal–éjszaka (ezzel összefüggésben az asszimiláció–disszimiláció), a tavasz–õsz (a nedvek felfelé és lefelé áramlása, kibontakozás és hervadás, terméshozás és csírázás) tûnik fel. Eközben megfigyelhetjük az összehúzódás–kitágulás (rügy–levél, gyökér–virág, vagyis kiáradás a virágszerûben) jelenségeit. Világosan látható, hogy a növényszubsztancia összefüggésben áll azokkal az erõkkel, amelyek a Földbõl kisugároznak, vagy oda besugárzanak. Már Goethe leírta, ahogy a növény szellemi õsképe az összehúzódás–kitágulás ritmusaiban mintegy belealvad a fizikai megjelenésbe (jelenségbe). Az egész növény a térbe belemerevedett ritmus. Ez a megismerés Hauschkát ahhoz a gondolathoz vezette, hogy vajon mi történne, ha a növény nedvét ugyanabban a ritmusban tovább kezelné az ember, mint amiben a növény korábban benne állt? Kísérleteinél Dr. Hauschka a következõképpen járt el: a kísérletek menetét a napkelte és napnyugta (mint a nappal–éjszaka közötti legerõteljesebb polaritás kifejezõdése), a Hold-fázisok, az évszakok és a csillagállások ritmusa határozták meg. Így szükségesnek mutatkozott, hogy a kozmikus ritmusok fokozásához vagy rögzítéséhez a napkelte és napnyugta említett polaritása közé egy cezúrát iktasson be, mégpedig elszigetelt, lesötétített nyugalmi állapotot, és a megvilágítási idõszakok alatt a kozmikus erõket megfelelõ mozgásritmussal vezesse be a kivonatba. Miután 1929-ben elsõ alkalommal sikerült létrehozni az Arlesheimi Klinikán rózsaszirmok tartós, vizes kivonatát – ez a kivonat mintegy harminc évig tartós volt (!) –, további egy teljes évig tartott, amíg a megismétlése is sikerrel járt, mert ennél az újszerû eljárásnál sok, még ki nem kutatott tényezõ is hatékony volt.6 Késõbb, mikor megismerte Steiner 1917 novemberében „Individuelle Geistwesen und einheitlicher Weltengrund” címmel tartott elõadásait, Dr. Hauschka megerõsítést kapott arra vonatkozóan,
36
SzG 2010/2
hogy a reggeli és esti erõk alkalmazásával helyes úton jár.7 Néhány mondat az elõadásokból: „Míg a tudomány évszázadokon keresztül csak arra tekintett, ami a Földön egymás mellett mûködik, lemondott arról, hogy rátekintsen arra, ami a történések legfontosabb elemeként a földön kívüli szférából érkezik. Éppen az ötödik Atlantisz utáni korban azoknak az erõknek a kihasználására kell majd figyelemmel lenni, amelyek a kozmoszból hatolnak be (a Föld szférájába). És ahogy a szabályszerû botanika professzora számára különösen fontos, hogy jó felbontású mikroszkópja és a lehetõ leghatékonyabb laboratóriumi módszere legyen, úgy a jövõben – amennyiben a tudomány spiritualizálódni fog – arról lesz szó, hogy bizonyos folyamatokat reggel vagy este viszünk véghez vagy éppen délben; hogy azt, amit reggel véghezvittünk, kitesszük-e tovább valamilyen módon az este hatásainak, vagy a reggeltõl estig ható kozmikus befolyásokat kizárjuk, paralizáljuk. A jövõben az ilyen folyamatokra szükség lesz, és le is fognak játszódni. Természetesen még sok víz lefolyik a Rajnán, ameddig a szellemtudomány tudósa ki lesz szolgáltatva a pusztán materialista katedráknak és laboroknak. De ezeket a laboratóriumi munkákat fel kell hogy váltsák – ha az emberiség nem akar teljesen dekadenciába jutni – az olyan munkák, amelyek, ahhoz, hogy valami jót el lehessen érni, úgy fognak lefolyni, hogy bizonyos folyamatokat reggel fognak elvégezni, majd napközben megszakítják azokat, aztán a kozmikus áramlás megint este fog keresztülhaladni rajtuk, és ezt egy ritmusban megõrzik megint reggelig. Vagyis a folyamatok olyan módon fognak lefutni, hogy bizonyos kozmikus hatásokat nappalra mindig meg fognak szakítani, és a kozmikus reggeli és esti folyamatokat fogják belevezetni. Ehhez sokféle berendezkedésre lesz szükség.” „[…] Nagy küzdelem fog lejátszódni a jövõben. Az emberi tudomány a kozmikusra fog irányulni; de különféle módon fogja megkísérelni az emberi tudomány, hogy ezt az irányt kövesse. A jó, a gyógyító tudomány feladata lesz, hogy rátaláljon bizonyos kozmikus erõkre, amelyek két kozmikus irány áramlásai-
GYÓGYÁSZAT nak együtthatásából létrejöhetnek a Földön. Ez a két kozmikus áramlási irány: a Halak-Szûz iránya. Mindenekelõtt azt a rejtélyt kell megoldani, hogy az az erõ, ami a kozmoszból, a Halak irányából mint Naperõ hat, hogyan kapcsolódik össze azzal, ami a Szûz irányából hat. A Jó az lesz, hogy az ember fel fogja fedezni, hogy a kozmosz két irányából – az egyik oldalon a Halak, a másikon a Szûz irányából – érkezõ reggeli és esti erõk hogyan állíthatók az emberiség szolgálatába.” „[…] Szubsztanciákat nem pusztán a kémiai vonzási és taszítási erõk alapján fognak elõállítani, hanem tudni fogják, hogy más és más szubsztancia keletkezik attól függõen, hogy a reggeli és esti folyamatok bevonásával vagy a déli folyamatokéval állítják-e elõ azokat. Tudni fogják, hogy az ilyen anyagok egészen más módon hatnak az Isten, Erény és Halhatatlanság hármasságára – az Arany, Egészség és az Élet meghosszabbításának hármasságára. Annak együttmûködésébõl, ami a Halak és a Szûz irányából jön, semmi hamisat, jogtalant nem lehet majd létrehozni.” További megfontolások vezettek a hõritmikus eljáráshoz. Idézünk Dr. Hauschka „Ita Wegmans Forschungsauftrag” címû írásából: „Wegman asszony felhívta a figyelmet arra, hogy a növényeknél, amelyek a virágzást követõen a terméshozás, magérlelés felé tartanak, a fényritmusok háttérbe lépnek, és a hõritmusok kerülnek elõtérbe. Ezért megkíséreltük a növényi nedveket hõritmusokkal kezelni. A +37 – +4 Celsius-fok intervallumot választottuk Rudolf Steiner utalásának megfelelõen, miszerint minden gyógyszer-elõállítás a szubsztancia emberivé tételét (Vermenschlichung) jelenti, és mert a megfigyelések szerint a természet számára a +4 fok optimális állapotot (legnagyobb sûrûséget) jelent. Itt is létrehoztuk a kitágulás-összehúzódás ritmust, magasabb értelemben az ember-természet ritmust.” Ezzel áll összefüggésben Steiner bevezetõben említett utalása Dr. Magerstädt kérdésére: „Egy növénykivonatot 37 Celsius-fokon kell elkészíteni (megfelelõ forrásvízzel!). A 37 fok egy kozmikus hõentitás. Ha egy növénybõl vagy növényi részbõl, vegyen levelet vagy virágot, amit éppen akar, egy-két nap alatt 37 fokon készít kivonatot, akkor nagyon jó gyógyszert fog kapni.”Az új elõállítási mód esetében ennek az „emberivé tételnek” messzemenõ jelentõsége van. Dr. Hauschka a Heilmittellehre címû könyvében arról tudósít, hogy orvosok megkérdezték Dr. Steinert, mitõl válik egy szubsztancia gyógyszerré. Ezt a választ kapták: „A szubsztancia emberivé tétele révén.” Az említett, a 37 Celsius-fokos emberi hõmérséklet alkalmazásával végzett hõritmuson kívül további fontos és érthetõ tényezõ, hogy az em-
ber és a gyógyszerré alakítandó szubsztancia közé semmilyen gépet nem lehet beiktatni. (A gép esetében nem beszélhetünk eleven ritmusról, legfeljebb taktusról.) Ezért a WALA növénylaborban csak kézzel aprítanak, pépesítenek és préselnek. A potencírozással történõ további feldolgozás is kizárólag kézzel történik. A Steiner fenti kijelentésében rejlõ mélyebb összefüggéseket Dr. Hauschka Heilmittellehre címû könyvének több fejezetében is kifejti. Dr. Steiner közléseire alapozva így ír: „A teremtési legenda történeteibõl emlékezetünkbe idézhetjük, hogy mindegyik természeti birodalom szubsztanciáit elementáris lények (természetszellemek) hordozzák. Az ember felelõssége lesz, hogy a szubsztanciákat a feldolgozás során úgy fogja-e kezelni, hogy az a természetszellemeket támogatja, vagy – ha az ember érdektelensége és értetlensége feldühíti õket – még erõsebben beleköti-e õket a szubsztanciába. Ezt a tényt a jövõ gyógyszer-elõállítójának mindig a tudatában kell hordoznia.” „A szellemi kutató Rudolf Steiner felhívta a figyelmet arra, hogy egészséges emberségünk fenntartásához ma már szükségünk van erre a kozmosszal való kapcsolatra. Az elementáris lények segítõen lépnek fel az éjszaka során, amikor alszunk. Amit egykor az iskolázott papi bölcsek vittek véghez, azt ma az elementáris lények végzik, ha az ember a lényüknek megfelelõ módon kezelt, emberivé tett szubsztanciákból felszabadítja õket; ekkor a beteg lelkét éjszaka a kozmikus felépítõ erõk birodalmába viszik, ahová egyedül már nem képes eljutni.” „A szellemtudományos kutatás a kozmosz, Föld és ember összefüggésének ismeretével lehetõséget ad az orvosnak arra, hogy differenciált és célzott hatásokat érjen el szubsztanciák által, de az orvos nem csupán a szubsztanciával gyógyít, hanem alapvetõen a szubsztancia szellemével.” Paracelsus (1541) felismerte: „Nem az az orvosság, amit a fogak megõrölnek, az orvosságot senki nem látja, az nem a testben, hanem az erõben rejlik.” És Hahnemann, a homeopátia megalapítója ezt írja: „Nem a magas fokon dinamizált testi atomok a gyógyszerek […] hanem […] egy a gyógyszubsztanciából szabaddá vált, specifikus gyógyerõ, amely az egész organizmusra dinamikusan hat, éspedig annál erõsebben, minél szabadabbá és anyagtalanabbá vált a dinamizálás révén.” Idézzük fel még egyszer Dr. Hauschka Heilmittellehre könyvébõl az ember és a természeti birodalmak közötti kapcsolatot, ami a gyógymûvészet szempontjából olyan jelentõs szerepet játszik: SzG 2010/2
37
GYÓGYÁSZAT „ A természeti birodalmak mindegyike az emberi lény sajátos rétegét szólítja meg. Ebben az értelemben egy ásványi szubsztancia az Én-lényt, egy növényi szubsztancia a lélektestet, egy állati szubsztancia az élettestet és egy emberi szubsztancia (saját-vérkezelés, nozódák, vérátömlesztés, implantáció) a fizikai testet szólítja meg. De a szellemtudományosan iskolázott orvos minden egyes megbetegedésnél meg tudja találni azt a szubsztanciát, ami éppen az adott speciális betegségnél gyógyulást jelent. Paracelsus a gyógyszer megtalálását »a természet (Natur) könyvében való olvasásnak« nevezte, és képezte a »Signatur« fogalmat. Rudolf Steiner Dr. Ita Wegmannal ezen az úton átfogó orvosi tudományt alapozott meg, ami a gyógyulást és nem pusztán a szimptómák leküzdését szolgálja.”8 Mindezen szemlélõdések, megfontolások és gyakorlati kísérletek eredményeként Dr. Hauschkának sikerült a gyógynövénykivonatokat oly módon beleállítani az idõbeli ritmusokba, hogy az alakítóerõk (képzõerõk), melyek korábban a növény alakját jelenséggé tették, továbbra is összekapcsolva maradtak a növényi nedvvel. A fizikaiságban nem létezik örök élet, így egy ilyen módon kezelt kivonat is öregszik; de dinamikus impulzusát a ritmikus létesülési (felépítõ) folyamat révén éveken keresztül belsõ elevenségben megõrzi. Egy fény- és hõritmikus kezelés idõtartama 7 nap. Ehhez idézzük megint magát Dr. Hauschkát: „A hetes ritmusok õsritmusok, teremtõ ritmusok. A Föld planetáris létesülésének grandiózus hetes ritmusa egyre kisebb ritmusokban állandóan ismétlõdik: 7 világkor, 7 gyökérfaj, 7 kultúrkorszak és így tovább, egészen a hét 7 napjáig. Egy hét is egy fejlõdési organizmus, melyben tükrözõdnek a teremtési ritmusok.” A kivonat készítése során rendszerint végbemegy egy lényegében tejsavas erjedés, ami sok tényezõtõl függ, pl. növényfajta, begyûjtés ideje, munkamódszer stb. A tejsavas erjedésnek – összefüggésben a ritmikus folyamatokkal – jelentõs befolyása van a vizes növénykivonat minõségére és tartósságára. A gyógynövényekkel végzett gyakorlati munka során merült fel annak szükségessége, hogy a kipréselés után a növényi maradékot ne egyszerûen kidobják, hanem szárítás után egy részét elhamvasztva, a hamut a kivonathoz keverjék. Ez a lépés aztán az alkalmazott ritmizálás kezdõbetûivel (W = Wärme, hõ; L = Licht, fény; A = Asche, hamu) a WALA névhez vezetett. A kivonat készítése közben jegyzõkönyvet vezetnek, melyben minden változó tulajdonságot (pl. a kivonat színe, szaga, a gázképzõdés, pH-érték stb.) fo38
SzG 2010/2
lyamatosan feljegyeznek. Ez a protokoll a kivonatkészítést nemcsak az elsõ hét napban kíséri, hanem tovább, akár évekig is, amíg teljesen fel nem használták azt. A kivonatkészítést vizsgálatok is kísérik (az elõírt analitikai vizsgálatokon túl) – a Dr. Lily Kolisko által kidolgozott kapillárdinamikus vizsgálat (részletes leírása megtalálható: Hauschka: Heilmittellehre, 227–232 old.). Ezt mindennap elvégzik a kivonatból vett mintával, így erõteljes, képszerû bizonyítékokkal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy a növénykivonatok milyen érzékenyen reagálnak a Dr. Hauschka kutatása alapján kidolgozott folyamat alkalmazására, és a fajtának megfelelõen minden egyes növénykivonat más és más fejlõdésen, illetve kibontakozáson megy keresztül. A növények begyûjtése a napkelte körüli idõszakban történik mind a szabad természetben „távol az ipari vagy közlekedési területektõl”, mind a saját biodinamikus mûvelésû kertjeikben. A növények vetésének idõpontja lehetõleg igazodik a bolygókonstellációk kutatási eredményeihez (Maria Thun vetési naptára szerint). Fordította: Kádas Ágnes
Jegyzetek 1 2
3
4 5
6 7 8
M. J. Kruck v. Poturzyn: Wir erlebten Rudolf Steiner. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 1957 M. P. van Deventer: Die anthroposophisch-medizinische Bewegung in den verschiedenen Etappen ihrer Entwicklung, NATURA-Verlag, 1982 Dr. Ita Wegmans Forschungsauftrag, megjelent: „Beiträgen zu einer Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen”, 1956, 9/10. füzet R. Hauschka: Heilmittellehre. Vittorio Klostemórmann Verlag, Frankfurt, 1965 R. Steiner–Dr. Ita Wegman: A gyógyítómûvészet kitágítása… Natura-Budapest Kft.–Ita Wegman Alapítvány, Budapest, 2006 R. Hauschka: Heilmittellehre. Vittorio Klostemórmann Verlag, Frankfurt, 1965 R. Steiner: Indiv. Geistwesen und ihr Wirken in der Seele des Menschen. GA 178, 1966, a 226., 227. és 230. oldalak M. J. Kruck v. Poturzyn: Wir erlebten Rudolf Steiner. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 1957
KÖRNYEZET KÖRNYEZET Bú Ella
ÜLÖK
EGY HOMOKBUCKA TETEJÉN
Az élmény Ülök egy nagy homokbucka tetején. Körülöttem is homokbuckák vannak. Körülöttem minden homokból van. Vörös homokból. Más nincs. A nap lemenõben. A dombtetõk éles gerincvonalai mentén határozott árnyékfelületetek rajzolódnak ki. Mint a megmerevedett, lágyan hullámzó tenger. Bármerre nézek, homokbuckák végeláthatatlan sorának egyhangú képe. Hiába a hullámzás, a szem nem ütközik akadályba, végigfut a tekintet a dombok fölött. A homok nyugalma. Pedig a homok ingatag. A gerincen egy finom mozdulattal megindított csuszamlás egy apró lavinát indít el. Megbabonázva bámulom a pergõ homokszemeket, ahogy egymáson átfordulva sebesen gördülnek lefelé egy sûrû folyadék mozgásához hasonlóan. (Gyerekkorom jut eszembe, amikor családi házunk építésekor egy nagy dömpernyi homokot öntöttek le az utcában elénk. 10 percen belül az utca összes gyereke ott játszott a hatalmasnak tûnõ homokdombon. Engem nyakig elástak a tetején.) Szélcsend van. Csak az éles homokhát sejteti a szél hatását. De most nem fúj. Hõség sincs. És csak ülök egy homokbucka tetején. Jó így. Nem akarok senkihez sem szólni, nem akarok semmire sem gondolni. Csak egyszerûen létezem. A nap kezd eltûnni a látóhatáron, én pedig lassan Napfelkelte a sivatagban
és csöndesen pánikba esem. Ismerem a gyors naplementéket Afrikában. A nálunk megszokott nyári lassú sötétedések helyett itt pillanatok alatt besötétedik. És itt a sötét, az sötét. Nincs szórt derengés. Fény egyedül a homoktenger szélén lévõ szálláshelyen van. Na igen, van zseblámpa, meg nem is vagyok egyedül, de akkor is. Végül persze visszatalálunk. Lefekvés elõtt utánanézek, mikor kel fel a nap. Az elhatározás megszületett, a sivatag sötétségét csak egy napfelkeltével tudom helyrebillenteni. Hajnalban csörög az óra. Teljesen sötét van még. Saját magam elhatározása fölötti morgolódásomban ólomnehéz léptekkel vánszorgok ki az imbolygó zseblámpa fényénél. Biztatgatom magam. Nem olvastam arról, hogy mostanában naiv, sivatagi romantikára vágyó turista csontvázára bukkantak volna. A nap pedig eddig még minden reggel felkelt. Elindulok a sötétbe, nekivágok a sivatagnak. Fél óra múlva lassan derengeni kezdenek körülöttem a dombok. Visszanézek, igyekszem megjegyezni az irányt, a fejembe vésem a szálláshely három hatalmas pálmafájának sziluettjét. Oda kell viszszamennem. A homokban a tegnapi (vagy még régebbi?) nyomok határozottan megmaradtak. Nem is értem. Nem fújta el a szél, mert tegnap óta nem fújt szél. Most már elég messzire elmentem, a szálláshely eltûnõben. Leülök. Csak én vagyok. Egyszer csak vakító fénnyel felbukkan a nap. SzG 2010/2
39
KÖRNYEZET
A külsõ táj
A homokgerinc
A sivatagoknak csak kisebb hányada homoksivatag. Nagy területek kõsivatagok, ahol a homokdombok lágy vonalai helyett sokkal szögletesebb kisebb-nagyobb sziklák határozzák meg a táj képét. A hõmérséklet igen szélsõséges, éjjel kemény mínuszok, nappal pedig perzselõ hõség is lehetséges. A homoksivatagban vannak olyan szélviharok, amelyek betemethetnek mindent, átrendezhetik a dombvonulatok rendjét. Élet nincs a sivatagban. A táj halott. Víz nélkül nincs élet. Élet az oázisokban van, ahol a föld alatti vízréteg eléri a felszínt. Az oázisok és az idõközönkénti esõk teszik lehetõvé, hogy a sivatagban mégiscsak legyen élet. A beduinok, a tuaregek, a berberek és még számos nomád apró népcsoport „lakja” a sivatagot. De a sivatag csak azon részét szelték át keresztül-kasul ezek a népek, ahol a távolság nem haladta meg a teve teljesítõképességének határát. A sivatag egy tágas síkság. Teljesen nyitott tér, ahol az ásványvilág uralkodik, csak a domborzati formák adják a táj képét. Ez egy folyamatosan széthulló táj. A hõmérsékleti ingadozások a legszilárdabb követ is elaprózzák egészen a homokszemcse méretéig. A homok pedig a szél játékának van kitéve. A homoksivatag csalóka. Finom, lágy vonalaival, itt épp vörös színével élettelensége ellenére is barátságos hangulatú az egyébként minden földi jóval felszerelkezett, néhány napra ideérkezõ turistának. Az itt lakó népek minden bizonnyal másképp élik ezt meg.
40
SzG 2010/2
A nyitott, szinte egyhangú földi alakzat bizonyos értelemben hasonlít az alföldi síkságra. Itt is, ott is az égbolt jelenségei a meghatározóak a benn tartózkodó számára. Az Alföld élménye közé tartozik számomra a „mindig én vagyok középen” érzése. Bárhol állok meg a Hortobágyon, ha nem tûnik föl egy torony vagy egy nyárfa, nem tudok megmenekülni attól, hogy mindig én vagyok középen, és rám borul az égbolt.
A belsõ táj Egy táj képében a természeti folyamatok mellett a helyhez kötõdõ ember gondolkodásmódja, élményei fejezõdnek ki. Ez mindenütt így van, ahol az ember és környezete közötti kölcsönhatás létrejön. De mi van a sivatagban? A sivatagban nincs olyanfajta kölcsönhatás, itt nem beszélhetünk megmûvelt, ember által átalakított kultúrtájról. A táj hangulata azonban minden kétséget kizáróan nagyon erõteljes. A hangulat, ami bennünk keletkezik: egy adott hely életösszefüggéseinek tükrözõdése tudatunkban. Ezért lehet más élménye a sivatagban egy ott élõ berbernek és egy odalátogató európai turistának. A kívülrõl, fizikai képekben átélhetõ összekapcsolódik azzal, ami a szemlélõben belül él. E kettõ, a belsõ és a külsõ találkozik egy szellemi egységben, és ez az alapja a szépérzéknek. A sivatagban élõ nomád népeket minden leírás szerint erõs szabadságtudat jellemzi. (Nyugat-Algéria egy részén 30 éve élnek menekülttáborban több tízezer szahravi, nyugatszaharai nomádok, akik függetlenségükért küzdenek a mai napig. Marsbeli tájon vályogházakban vagy sátrakban laknak, a szabad Szaharáért küzdenek.) Ha elfogadjuk, hogy nem a táj tartozik a néphez, hanem a nép tartozik a tájhoz, akkor vajon mit tartogat a sivatag, ami ezt a szabadságvágyat megszüli az emberekben? „Lassan ismerkedem a sivatag problémáival. Tévednek, akik a sivatagban nem látnak egyebet végtelen homok- és sziklaterületnél. Nem adatik meg az embernek azonnal, hogy észrevegye azokat a titokzatos fonalakat, amelyek a halál birodalmát átszövik. Ahogy a szem csak lassanként szokja meg a homokfelület különbségeinek felismerését, a sivatag vándora is csak lassanként ismeri fel bolyongásainak céljait. […] Hogy miért fordítottam hátat a trópusi Afrika növény- és vaddús területeinek,
KÖRNYEZET lelkében születhetnek meg. Egyedül a lélek belsõ erõi mozdulnak meg itt. Így adatik meg az a lehetõség, hogy könnyebben kezdjük el keresni a földi lét fölött álló világot, nevezzük azt bárminek, bárkinek is. És éppen ezért a megkísértések helye is. A kísértés nem kívülrõl jön. Szeretnénk ugyan sokszor ebbe a tévhitbe menekülni, hogy kívülrõl jön, csapásként ér bennünket, így valahogy könnyebb magunkban elfogadni, ha nem tudunk ellenállni, és a nem megfelelõ utat választjuk. Csakhogy a kísértés belülrõl jön. A belsõleg adott lehetõségek közt kell választanom, ami a felemelkedés és a bukás lehetõségét is magában hordozza. Szabadon dönthetünk. Ha megbukunk, akkor elszalasztottunk egy lehetõséget, hogy az Ég egy darabját megragadjuk.
Zárszó Ülök a sivatagban egy homokbucka tetején. Körülöttem is homokbuckák vannak. Körülöttem minden homokból van. Más nincs. Csak egyszerûen létezem. Egy beduin mondás szerint: a sivatag rettenetes és kérlelhetetlen, de vissza kell térnie a sivatagba annak, aki ezt valaha megismerte.
Mai tevekaraván
amelyek annyi izgalmas vadászkalandot, annyi természeti szépséget nyújtanak? Nem tudnám megértetni vadásztársaimmal. Tán azért, mert amikor elõször léptem Afrika földjére, a sivataggal ismerkedtem meg, és az elsõ impresszió volt a legmélyebb? Tán azért, mert a korlátlan messzeségekbe való rohanás a legtökéletesebb kifejezése a szabadság érzésének? …A sivatag végtelensége tisztítja a testet és a lelket. Az ember érzi a Teremtõ közelségét, és nincs, ami eltérítené ettõl a megismeréstõl. …Valóban, a végtelen sivatag fennkölt nyugalma közelebb hoz a létünket vezetõ Mindenható tudatához.” (Almásy László: Az ismeretlen Szahara) Honnan jön mindez? A Biblia szerint Isten kivezeti népét a pusztába, Izrael és Isten szövetsége a sivatag kiáltó csendjében valósul meg. Krisztus is kimegy a pusztába 40 napra. Szerzetesek is kivonulnak a pusztába, mint Szent Antal. De a sivatag, ahol az Isten közelségét akarják átélni, egyben a megkísértések helye is. Itt jelenik meg az ördög, a gonosz, a démon is. Nem a sûrû, sötét erdõben kísértenek meg, hanem a sivatagban, a nyitott térben. A zárt erdõ minden mesében, mondában, mitológiában az ember számára veszélyes hely, vadállatok, sárkányok, óriások vannak ott, ahol tisztán természeti erõk jelennek meg. A sivatagi táj lényege, hogy a külsõ természet visszavonul, teljesen elnémul. A külsõ világ hatása megszûnik, csak az élettelen veszi körül az embert. A nyitott, élettelen térben számtalan lehetõséget sejthetünk meg, amelyek nem földileg, hanem szabadon, az ember
SzG 2010/2
41
KÖRNYEZET
Enst Michael Kranich
A
TEVE egy családot. Az állatokat, elsõsorban a fiatalokat egy évben egyszer megnyírják, és majd 3 kg puha, meleget jól tartó gyapjút kapnak. A fában különösen szegény vidékeken összegyûjtik a száraz trágyát tüzelõanyagnak. Végül a bõrébõl mindenféle bõrterméket állítanak elõ. A legtöbb teve ma Szomáliában, Szudánban, Egyiptomban és Indiában van. Számuk az utolsó három évtizedben 10 millióról 19 millióra nõtt. Hogyan uralja a teve ezt az életet annyira visszautasító vidéket? Terhével átvonulva a sivatagon több napot is kibír víz nélkül, miközben ereje nem csökken. Megfigyelésekbõl tudjuk,
lóban óvatosan kell elõrehaladnunk, ha a fiziognómia benyomását akarjuk visszaadni, és az, ami benne kifejezõdik, csak akkor válik világossá, ha behatóan tanulmányozzuk. Egyértelmû, hogy a teve a Föld életidegen régiójában él, a sivatagi övben, az Észak-nyugatAfrikától Arábián át Ázsiáig és a határoló sztyeppeterületeken – egy olyan világban, ahol a nap tüze a száraz periódusban csak szegényes, nyomorúságos növényi sarjakat hagy nõni. Ez az a távoli terület, ahol a homok, a kavics és a szikla a nappalok perzselõ forróságával és az éjszakák hidegével ütközik meg. A sivatag homoktengerében egymástól távol fekszenek az oázisok, mint az élet szigetei. Itt soha nem lenne honos az ember a teve nélkül. Mert hogyan is érné el ezeket a szigeteket a sivatag hajója nélkül? Rajta (vele) szeli át a sztyeppét és a sivatagot. A teve még ma is sok mindent szállít a karavánban, amire az embernek szüksége van az élethez ezen a vidéken. A tevekanca ellátja tejjel. Gyakran elegendõ két kanca, hogy tápláljon
hogy 14 napig képes létezni víz nélkül a sivatagban. Mindemellett lefogy: teste kiszárad és víztartalmának 30%-át elveszíti. Csodálatos, hogy a teve ezt nemcsak túléli, hanem még mozog és eszik is. A honos emlõsállataink elpusztulnának, az ember meghal, ha teste víztartalmának 14%át elveszíti. A vére olyan sûrû lesz, hogy már csak lassan képes áramlani. A teve életfolyamatai nyilvánvalóan másképp zajlanak, mint az állatoknál és az embernél. Elõször is képes erõsen visszatartani a testében a vizet. A vesében a vizeletképzésnél intenzíven felszívja a vizet a vérbe. Így fordulhat elõ, hogy a teve egy nap csak egy liter vizeletet ürít, ami egyébként nagyon koncentrált. A vastagbél is erõsen felszívja a folyadékot, ezáltal a trágya
Felemelt fej
A teve feje és orrmetszetei. Az orrkagylók egyre spirálisabbak, az orr belsõ nyálkahártya-felülete egyre nagyobb
Kevés állat van, amelynek fizikai megjelenése olyan erõs benyomást gyakorol ránk, mint a tevéé. A nyak tartásában valami távoli dolog felé fordulás érezhetõ, hosszúkás fején az orra olyan magasan van, mint a szeme, felsõ ajka hosszabb, mint az alsó. Mindez egy nagyon erõteljes önálló élet kifejezõdése. A teve szó szerint „fent hordja az orrát”. Leereszkedõ és részvétlen, mint az a személy, aki saját jelentõségének teljes tudatában fitogtatja környezetétõl való belsõ távolságtartását. Néhány tudós elutasítja az ilyen hozzáállást, hibás antropomorf megközelítésnek tartja. Va-
42
SzG 2010/2
szokatlanul száraz. Éppígy az egész testfelületén a forróságban nagyon gyenge a folyadék-kiválasztás, elsõsorban a verejtékmirigyek csekély száma miatt. Különösen jelentõs a vízvesztés lefojtása az orrban. Az emlõsállatok a levegõvel nedvességet, párát is kilélegeznek. A tevénél a spirálisan kiképzett orrkagylóban nagy nyálkahártya-felület található. Itt megnedvesíti a száraz sivatagi levegõt a belégzésnél, egyébként erõsen károsodnának az érzékeny tüdõszövetek. Ekkor valamennyire kiszárad a nyálkahártya. A kilélegzett levegõ nedvességtartalmának nagy részét azonban leadja. A teve le is tudja zárni az orrlyukát egy külön izommal, pl. egy homokvihar esetében. Ezután lehúzódik alacsonyra, lefekszik, háttal az erõs szélnek és a forró homoknak. A vesében, a vérben, a bõrön és az orrban a tevénél azonos folyamatok mûködnek. Azáltal képes a szerv megtartani életét, hogy elhatárolja magát környezetétõl. A lehatárolás nem csak a bõrével történik. Bizonyos életfolyamatok segítségével is önállóságra tesz szert. Ez a tevénél sokkal erõteljesebben jelenik meg, mint más állatoknál. Különbözõ szerveivel, mint pl. a bõr, a gyomor és a tüdõ az állatok többé-kevésbé összekapcsolódnak környezetükkel. De szerveinek egyike elkülönülve fejleszti ki életét a test belsejében. Ez a vér. A tevénél olyan erõk hatnak, amely által az áramló vérnek különösen hangsúlyos saját élete van. Így a gyomor kiszáradása elsõsorban a bendõt és más szervek szöveteit érinti, de a vért alig. Önmagában a testrészek kiszáradásával a vére nem válik sûrûvé. Megtartja életképességét és ezáltal az egész szervezet eleven funkcióját. Minden szerv, amely szabályozóként lép be a vérbe és a vérképzésbe, így a vese, az erõs vízvisszatartás által kompenzálja a kiszáradást. Ez a folyamat a tevénél az egész szer-
vezetre kiterjed, az orrig bezárólag. A teve egy olyan állat, amely életorganizációjában, szervezettségében nagyfokú függetlenséget ér el. Más állatoktól eltérõen sokkal erõteljesebben önmagába zárt, önálló lény. Amikor egy teve átmegy a sivatagon, egy élõ oázis, életszerveinek erõs individualizálódása révén megtartja magát a forrósággal és a szárazsággal szemben. Egészen más a kapcsolata a sivatagok és a sztyeppék hõingadozásával, a nappalok felforrósodásával és az éjszakák lehûlésével. A nap folyamán a teve 36–39 Celsius-fokig melegszik fel. Éjszaka lehûl. Együtt él környezetével, a napi hõingással. Ha teste kiszárad a forróság miatt, akkor a hõmérséklet-változás erõsebben hat rá. A teve 40,7 fokig felhevül, éjszaka pedig képes 34,5 fokig lehûlni. A kiszáradással a víz temperáló hatása is csökken a tevében. Amikor a test hõmérséklete felemelkedik, kisebb lesz a különbség a forró sivatagi levegõhöz képest, és így az amúgy is gyenge verejték-kiválasztás ismételten csökken. Foglalkozzunk a teve formájával és viselkedésével is. Hogyan függ össze alakja az életterével? Végtagjai szokatlanul hosszúak. Törzse magasan a talaj fölött van. A teve a lóval ellentétben kétujjú patás. Elsõ és második ujja között sûrû, rugalmas párna van kötõszövetbõl. Így áll a teve 4 jellegzetes talpán a talajon – elcsökevényesedett lábakkal. Az igen széles kapcsolat a gyakran forró talajjal ugyanakkor egyértelmû elhatárolás is. Azon a részen, amelyre a teve a földre fekvéskor rátámaszkodik, bõrkeményedés van a könyök-, térd- és sarokízületeknél és a mellkasnál. A lábai által a teve a mozgás állata. Hozzátartozik a lénye a sivatagokhoz és sztyeppékhez. A térséget a teve a poroszkálás egyenletes ritmusában szeli át. Hosszú lábai miatt a lónál erõsebben különülnek el egyéb szervei. Egyfajta lengõ mozgásba hozza magát, amely meghatározó a poroszkálás során. A jobb
Berbersátor teveszõrbõl
Páros ujjak
KÖRNYEZET
SzG 2010/2
43
KÖRNYEZET készségessé alárendelni? Amikor a teve 3-5 mázsányi terhével végül feláll és elindul, a nyaka elõrenyúlik. A sivatagon át vezetõ úton elõreszimatol, a távolba. Orra finom érzékszerv egy vízforrás vagy a homokvihar számára. 10 km távolról is képesek érzékelni egy másik tevét. Útközben a tevét kölessel, árpával és babbal etetik. Amikor azután sok óra elmúltával megpihen és iszik egy kútnál, nagy mennyiségû vizet vesz magához. Egy teve 10 perc alatt több mint 100 l vizet iszik meg. „Ekkor virágzik ki a test.” Amikor nagyon erõsen kiszárad, iszik, hosszú
Igazán sajátosan kapcsolódnak lábai a testéhez, a felsõ combok ugyanis nem integrálódnak bele a törzsbe. Az elsõ és a hátsó lábak között úgy hordja a törzset, mint egy gyaloghintót. Erõsen önmagába zárt formája van. Így fejezõdik ki a formában is életfolyamatának jellegzetessége, az elkülönülés és az önállóság. A törzsnél leginkább a púp a feltûnõ. Jó táplálék esetén 30 kg zsírt is képes itt tárolni. A púp egyben szigeteli is a törzset a szõrrel együtt a felülrõl besugárzó hõséggel szemben. Elképzelhetõ olyan vészhelyzet, amikor „felemészti” a púpot. Egy kg zsírból a teve képes 1 l vizet nyerni. A csontváz erõs kialakítása folytatódik más szerveknél is, amelyek a mozgásorganizációhoz tartoznak. A nyak pl. szokatlanul hosszú. Viszszakanyarodó tartása egy külsõ mozdulatban fejezi ki környezetéhez való viszonyát, egy megelõzõ, megelõlegezõ elkülönülést. Ez a viszony nyilvánvalóan nemcsak fiziológiai, hanem lelki is. A fiziognómiában, a testi megjelenésben, a lelkiség lenyomatában, a fejben manifesztálódik egy belsõ tartás, egy fölényes távolságtartás, egy hangsúlyozottan önálló élet. És a magatartása? Amikor a tevét megterhelik, gyakran rendkívül makrancos. Bõg, ellenszegül, és megpróbálja a terhet ledobni magáról. Hogyan is lehet egy ilyen független állat lényét
ideig, akár 200 l vizet is. (Egy 70 kg-os ember már akkor szomjas, ha testének víztartalma 350 grammal kevesebb, mint a normális.) Amikor oltotta szomját, táplálék után néz. Gyakran csak sovány füvet és tövises bozótot talál, ajkával az apró leveleket ügyesen letépdesi. Tövises, tüskés ágakat is képes enni, ezeket sérülés nélkül szétmorzsolja. A teve a fákról vagy bokrokról csak néhány levelet szed le, azután megy tovább a másikhoz. Amikor nagyon éhes, kosarat vagy pálmalevélbõl készült szõnyeget is be tud falni. Kelet-Szudánban a bennszülöttek kerítéssel védik kunyhóikat, hogy a teve ne egye meg. A teve igénytelen táplálkozása a sivatag szegényes növényvilágának megfelelõ. Azért is képes szegényes táplálkozással életben maradni, mert kérõdzõként emésztése igen erõs.
Teve elõre nyújtott nyakkal
A teve körvonala és csontváza
és a bal közötti rendületlen változás ritmikus ingásba hozza a sivatag hajóját. Így valóban ökonomikusan szeli át a síkságot és az enyhén lankás vidéket, és egy óra alatt kb. 6 km-t tesz meg. 40 km a napi normál teljesítménye egy karavánnak. Egy erõs emelkedõ azonban jelentõsen kifárasztja az állatot, a lejtõn való lemenetel pedig igazi nehézség. Adott esetben a terhet is másképp kell elosztani, hogy az állat ne bukjon föl. A lovagló teve egy nap alatt 120 km-t tud megtenni, és óránként 20 km-es sebességet ér el galoppozva a sivatagi forróságban.
44
SzG 2010/2
Fordította: Buella Mónika Forrás: Wesensbilder der Tiere. Einführung in die goetheanistische Zoologie. Freies Geistesleben, Stuttgart 2004 A fotókat Buella Mónika és Garai Gábor készítette.
Szerkesztõségünk levelet kapott a Magyar Tudományos Akadémiától Folyóiratunk íratlan szabályai szerint cikkeinkben mindig törekedtünk a pontos hivatkozásokra, az idézetek, források korrekt megjelölésére. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetétõl kapott levél megerõsített bennünket ezen törekvésünkben. „Kutatásunkban úgy ítéltük meg, hogy az Önök által megjelentetett Szabad gondolat: antropozófia, nevelésmûvészet, szociális hármas tagozódás címû periodikum teljes mértékben megfelel a tudományos kiadványoknak támasztott követelményeknek….” Az intézet a magyar társadalomtudományi folyóiratok hivatkozási listájának adatbázisát kívánja létrehozni, amely tartalmazza a cikkek bibliográfiai adatait, valamint az egyes tanulmányok hivatkozását is. Ebbe az adatbázisba kerül be újságunk is.
Dr.H auschka Kozmetikumok
Dr.Hauschka Med Zsálya szájvíz A jó közérzet egészséges, üde lehelettel kezdõdik! A szájvizek hatékonyan segítik a fogtisztítást, és friss lehelet biztosításával magabiztosságot kölcsönöznek. Ott is segítik az egészséges szájhigiéniát, ahová a fogkefe vagy fogselyem nem jut el. A Dr.Hauschka Med Zsálya szájvíz segít megelõzni a szájüregi gyulladásokat, stabilizálja a szájflórát, így a kórokozó baktériumok egyáltalán nem tudnak megtelepedni.
Hatásai: - azonnal alkalmas a felhasználásra, nem kell hígítani - a mirha, ratanhiagyökér és a vérontó pimpó kivonatai segítségével erõsíti, feszesíti a fogínyt - harmonizáló hatású a gyulladáscsökkentõ zsálya, a sebgyógyulást elõsegítõ körömvirág és az irritációt csökkentõ orvosi ziliz kivonatai révén az antibakteriálisan ható éterikus olajok kombinációja friss leheletet biztosít - nem tartalmaz kémiai-szintetikus színezõ-, illat- és konzerváló anyagokat - hozzáadott fluoridoktól és tenzidektõl mentes
A folyóirat ára: 600 Ft
