Szabad Gondolat
KITEKINTÉSEK
8/3
2005. szeptember
MELLÉKLET
Rudolf Steiner
Vom Menschenrätsel Ausgesprochenes und Unausgesprochenes im Denken, Schauen, Sinnen einer Reihe deutscher und österreichischer Persönlichkeiten. "Ausblicke" c. fejezet Rudolf Steiner Verlag Dornach Tb 638
SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata MELLÉKLET Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Készült: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail:
[email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)
Rudolf Steiner: Kitekintések A fordítás egy csoport közös munkája során született. A munkát Irene Diet budapesti szemináriuma indította el, és egyben a következõ szemináriumra való felkészülés is volt.
Fordította: Szabó Attila és sokan mások, többek között Kemény Nándor, Kádas Ágnes, Papp Lajos.
Ebben az írásban azokra a fejlõdési csírákra akartam rámutatni, amelyek a Fichtétõl Hamerlingig terjedõ gondolkodók világszemléletében jelentkeznek. E csírák tanulmányozása azt a benyomást kelti, hogy ezek a gondolkodók a szellemi átélés egy olyan forrásából merítenek, amelybõl még sok minden fakadhat, amit õk maguk nem hoztak felszínre. Nem annyira arról van szó, hogy elfogadjuk vagy elvessük nézeteiket, hanem inkább arról, hogy megértsük megismerési törekvésük módját, útjuk irányát. Akkor észrevehetjük, hogy ebben a módban, ebben az irányban még ott rejlik valami, ami valójában csak ígéret volt, semmint teljesülés. Mégis egy olyan ígéret, amely magában hordja kiteljesedésének biztosítékát a benne rejlõ erõ folytán. – Ezáltal szert teszünk egy olyan viszonyulásra e gondolkodókhoz, amely nem jelent valamiféle hitvallást a részünkrõl világképük dogmái tekintetében, hanem egy olyan viszonyhoz vezet, ami ahhoz a belátáshoz juttat, hogy azokon az utakon, amelyen jártak, az ismeretek kutatásának még olyan eleven erõi mûködnek, amelyeket e gondolkodók nem merítettek ki az általuk kifejtett nézetekben, ennélfogva ezeken túlvezethetnek. – Mindez tehát egyáltalán nem azt jelenti, hogy vissza kellene térnünk Fichtéhez, Hegelhez stb. abban a reményben, hogy amennyiben kiindulópontjaiktól helyesebb úton haladnánk tovább, mint ahogyan õk tették, akkor ezáltal jobb eredményekhez is jutnánk. – Nem, nem arról van szó, hogy magunkat e gondolkodók révén „ösztönözzük”, hanem arról, hogy elhatoljunk azokhoz a forrásokhoz, ahonnan merítettek, és rátaláljunk arra, ami magukban e forrásokban mint ösztönzõ erõ még elrejtve maradt e gondolkodók minden munkássága ellenére. Az újabb természettudományos szemléletmód (képzetalkotási mód) szellemére vetett pillantás éreztetheti velünk, menynyiben beteljesedésre váró „ígéret” a jellemzõ gondolkodóiban élõ világszemléleti idealizmus. – Ez a természettudományos Melléklet - SzG 2005/2
1
Rudolf Steiner: Kitekintések szemléletmód az eredményei által bizonyította bizonyos irányban az általa alkalmazott megismerési eszközök hordozó erejét. E szemléletmód lényének elõjeleit már megtalálhatjuk egy gondolkodónál, ti. Galileinél, aki annak kifejlõdése kezdetén mûködött. (Galilei jelentõségét a legszebben Laurenz Müllner, osztrák filozófus és katolikus pap méltatta 1894-ben tartott rektori beszédében a bécsi egyetemen.) Amire Galileinél utalást találunk, az az újabb természettudományos gondolkodásmód kutatási irányaiban lép fel kifejlett formájában. Jelentõségét azáltal érte el, hogy a világ jelenségeit, amelyek az érzékszervi megfigyelés területén adódnak, a maguk törvényszerû összefüggéseiben tisztán önmagukban tekinti, és abba, amit a megismerés számára engedélyez, semmit sem enged belefolyni abból, amit az emberi lélek él át e jelenségek kapcsán. Bármiféle módon ítéljük is meg a természettudományos világképet, de ami ma ezeknek a megismerési követelményeknek a beteljesítése révén lehetségessé vált vagy beteljesült, az nem befolyásolhatja azt, hogy ezeknek a követelményeknek a hordozó erejét a természeti lét jogos képzetének kialakítása szempontjából elismerjük. Ha egy idealista vagy szellemtudományos világszemlélet képviselõje e követelménnyel szemben jelenleg elutasítóan viselkedik, akkor ezzel vagy arról tesz tanúságot, hogy annak értelmét nem fogta fel, vagy hogy saját, a szellemet számításba vevõ nézetével valami nincs rendben. A természettudományos szemléletmód elismerõi azonban többnyire abba a félreértésbe esnek az igazi szellemi világszemlélet megítélésekor, hogy szerintük az ilyen világszemlélet által valami megkérdõjelezõdne abból, ami a természettudomány eredménye. Aki behatol az újabb természettudomány igazi értelmébe, annak számára megmutatkozik, hogy a természettudomány nem ássa alá a szellemi világ megismerését, hanem támogatja és biztosítja azt. Ehhez a nézethez nem juthatunk el úgy, hogy mindenféle teoretikus megfontolásokból fakadóan a szellemi világ megismerésének ellenségévé válunk (fantáziáljuk magunkat), hanem inkább azáltal, hogy pillantásunkat arra irányítjuk, ami a természettudományos világképet meggyõzõvé és jelentõssé teszi. A természettudományos szemléletmód mindabból, amit megfigyel, kizárja mindazt, amit a szemlélõ az emberi lélek belsõ lénye által a szemlélt (dolog) kapcsán átél magában. Csak azt kutatja, ahogyan a dolgok és folyamatok egymással összefüggnek. Amit a lélek a maga bensõ lénye által megélhet a dolgokkal kapcsolatban, az csak arra szolgál, hogy 2
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések kiderítse/nyilvánosságra hozza, milyenek ezek a dolgok, függetlenül a lélek belsõ élményeitõl. Így keletkezik a tisztán természeti történések képe. Ez a kép pedig annál jobban teljesíti feladatát, minél inkább sikerül az ember belsõ életét kizárni belõle. Észre kell vennünk azonban e kép jellemzõ vonásait. Amit ilyen módon a természet képeként elénk állítanak, az éppen akkor, ha a természettudományos megismerés ideáljának megfelel, semmit sem tartalmazhat abból, amit egy ember – vagy bármilyen lelki lény – egyáltalán észlelhetne. A természettudományos szemléletmódnak egy olyan világképet kell nyújtania, amely a természeti tények összefüggését magyarázza meg, amelyek tartalmának azonban észlelhetetlennek kellene maradnia. Ha a világ olyan lenne, ahogyan a tiszta természettudomány kénytelen elképzelni, úgy ez a világ sohasem merülhetne fel egy tudaton belül mint képzettartalom. Hamerling úgy véli: „A fülünkben bizonyos léghullámok hozzák létre a hangot. A hang tehát nem létezik a fül nélkül. A puskalövés nem durranna, ha azt senki sem hallaná.” Hamerlingnek nincs igaza, mert a természettudományos világkép feltételeit nem látja át. Mert ha átlátná, ezt mondaná: a természettudománynak, amikor egy hang fellép, valami olyanról kell képzetet alkotnia, ami akkor sem hangzana, ha egy fül kész lenne ezt a hangzást meghallani. És a természettudománynak ebben igaza van. A természetkutató Du BoisReymond ezt igen találóan fejezte ki A természetmegismerés határairól (1872) címû elõadásában:. „Önmagában néma és sötét, azaz tulajdonságok nélküli” a világ a természettudományos vizsgálódás által nyert szemlélet számára, amely „zaj és fény helyett csak egy tulajdonságnélküli, itt mérhetõ, amott nem mérhetõ matériává lett õsanyag rezgéseit ismeri”. De ezekkel a szavakkal folytatja: „A mózesi kifejezés, ’Legyen fény’, fiziológiailag téves. Fény csak akkor lett, amikor egy ázalékállat kezdetleges vörös szemfoltja elsõ alkalommal megkülönböztette a világosat és sötétet. Látó- és hallószubsztancia nélkül ez a színkavalkádos, zajteli világ körülöttünk sötét és néma lenne.” Nem, ezt a második kijelentést nem tehetné éppen az, aki az elsõ egész jelentõségét felismeri. Mert az a világ, amelynek képét a természettudomány joggal megalkotja, „néma és sötét” maradna akkor is, ha szembeállítaná magát vele valamilyen látó- vagy hallószubsztancia. Az ember e tekintetben csak azért esik tévedésbe, mert a valóságos világ, amelybõl a „néma és sötét” világ képét nyerték, nem marad néma és sötét, ha valaki érzékel benne. De ettõl a képtõl éppoly kevéssé várhatom el, hogy megfeleljen a valóságos Melléklet - SzG 2005/2
3
Rudolf Steiner: Kitekintések világnak, mint ahogyan barátom képétõl, amelyet egy festõ megfestett, sem várhatom el, hogy a barátom abból kilépjen. Nézzük csak meg elfogulatlanul a dolgot minden oldaláról; azt fogjuk találni, hogy ha a világ olyan lenne, ahogyan a természettudomány bemutatja, akkor errõl a világról egy lény sohasem tapasztalna semmit. A természettudományos szemléletmód (képzetalkotási mód) világa mindenesetre a valóságban bizonyos értelemben ott van, ahonnan az ember a maga érzéki világát észleli; csakhogy mindazok nélkül képzeljük el, ami révén valamely lény számára észlelhetõ lehetne. Aminek e szemléletmód szerint a fény, a hang, a hõ számára alapul kell szolgálnia, az nem fénylik, nem hangzik, nem melegít. Csak az átélésbõl tudjuk, hogy e gondolkodásmód képzeteit a fénylõ, a hangzó, a meleg (tárgy) alapján alkották meg; ezért élnek abban a hitben, hogy az elképzelt is egy fénylõ, hangzó, meleg dolog. A tapintóérzék területén a legnehezebb átlátni ezt a tévedést. Itt elegendõnek látszik az, hogy az anyaginak éppen mint anyaginak kiterjedése van, hogy az ellenállás révén a tapintásérzetet kiváltsa. Egyedül egy anyagilag kiterjedt dolog képes csak ütközni; az ütközés azonban nem érzékelhetõ. Itt csal a látszat a leginkább. De mégis csak egy látszattal van dolgunk. Ami a tapintásérzetnek alapul szolgál, az nem tapintható. Emeljük ki még nyomatékosabban, hogy itt nem pusztán azt mondjuk: az érzékszervi érzet mögött rejlõ világ éppenhogy más, mint amit az érzékek csinálnak belõle. Sokkal inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a természettudományos szemléletmódnak ezt a világot úgy kellene elgondolnia, hogy az érzékek semmit sem csinálhatnának belõle, ha az a valóságban olyan lenne, mint ahogyan elgondolják. A természettudomány a megfigyelésbõl merít egy világképet, amely saját lényiségénél fogva egyáltalán nem megfigyelhetõ.1 Amirõl itt szó van, az a szellemfejlõdés egy világtörténelmi pillanatában lépett napvilágra: akkor, amikor Goethe a német idealizmus egész természetében rejlõ világszemlélet alapján elutasította Newton színelméletét. (Jelen írás szerzõje már csaknem három évtizede igyekszik különbözõ írásokban utalni erre a döntõ pontra Goethe színelméletének megítélésében. Még jelenleg is érvényes az, amit 1893-ban a frankfurti „Szabad német érsekség”-ben tartott elõadáson mondott: „El fog jönni az az idõ, amikor e kérdést illetõen is meglesznek a kutatók közötti megegyezés tudományos elõfeltételei. Manapság éppen a fizikai vizsgálódások egy olyan irányba tartanak, amely nem vezethet el a goethei gondolkodáshoz.”) – Goethe 4
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések megértette, hogy Newton színelmélete csak egy olyan világ képét nyújthatná, amely nem fénylik és nem ragyog színekben. Mivel õ maga nem ment bele egy tisztán természettudományos világkép feltételeibe, azért a tényleges szembenállása Newtonnal néhány helyen tévesnek bizonyult. A fõdolog azonban az, hogy Goethében megvolt a helyes érzés az alapokra vonatkozólag. Ha az ember a fény által színeket figyel meg, akkor egy másik világgal áll szemben, mint az, amelyet Newton képes volt leírni. És Goethe a színek valóságos világát figyelte meg. Ha azonban egy ilyen területre lépünk, legyen az a színeké vagy más természeti jelenségeké, akkor másféle eszmékre van szükségünk, mint azok, amelyeket a természettudományos szemléletmód „sötét és néma világának” képébe belerajzoltak. Ezzel a képpel semmilyen valóságot nem jelölnek, amely észlelhetõ lenne. A valóságos természet egyszerûen már magában foglalja azt, amit e képbe nem lehet felvenni. A fizikus „sötét világát” semmilyen szem nem érzékelhetné; a fény már szellemi. Az érzékiben ott mûködik a szellemi.2 Ha ezt a szellemit a természetkutatás eszközeivel akarnánk megragadni, akkor ugyanabba a tévedésbe esnénk, mint az a festõ, aki azt várná el magától, hogy megfestve egy embert, az járkáljon a világban. Goethe fizikusként is a szellemiség talaján mozgott: az a világszemlélet, amely számára õ a „szellemi”/„szellemszerû” [geistgemäß] kifejezést használta, lehetetlenné tette számára, hogy Newton színelméletében bármit is találjon a valóságos fény és a valóságos színek eszméirõl. De a természettudományos szemléletmód alapján az érzéki világban nem is találjuk a szellemet. A német idealizmus világszemléletének egyik lényeges ismertetõjele, hogy a szellem iránt megvolt a helyes érzülete. Bár az, amit az egyik vagy a másik személyiség ennek az érzületnek alapján kimondott, csak csíra volt egy kifejlett növény számára – a csíra kialakult, megvan, és magában hordozza saját kifejlõdésének erejét. Ahhoz a belátáshoz azonban, hogy a fizikai világban szellem van, amely nem ragadható meg a természettudományos szemléletmód útján, még egy másiknak kell csatlakoznia. Annak ugyanis, hogy az újabb természettudomány már kimutatta a szokásos, az érzéki világban végbemenõ emberi lelki élet függõségét a test eszközeitõl, illetve azon dolgozik, hogy ezt kimutassa. Itt egy olyan területre lépünk, ahol egészen magától értetõdõ ellenvetésekkel látszólag teljesen megcáfolható az a nézet, amely elismeri egy önálló szellemi világ létezését. Mert mi lehetne meggyõzõbb, mint hogy az ember lelki élete Melléklet - SzG 2005/2
5
Rudolf Steiner: Kitekintések a gyermekkortól kezdve úgy bontakozik ki, ahogyan a fizikai szervek kiképzõdnek, és hogy abban a mértékben hanyatlik, ahogyan ezek a szervek öregednek. Mi lenne világosabb, mint hogy bizonyos agyterületek bénulása bizonyos szellemi képességek megszûnését is elõidézi. Mi látszik tehát meggyõzõbbnek, mint hogy minden lelki-szellemi az anyaghoz kötött, és anyag nélkül semmilyen fennállása nem lehetséges, legalábbis semmi olyan, amelyrõl az ember tudhatna. Még az újabb természettudomány ragyogó eredményeit sem kell segítségül hívnunk; e magától értetõdõ állítást már eléggé helyesen kimondta De la Mettrie 1746-ban Az ember-gép címû könyvében. Ez a francia gondolkodó így fogalmaz: „Ha egy gyengeelméjûnek, ahogyan rendszerint megfigyelhetjük, nem az agya hiányzik, akkor e belsõ szerv kóros állapota, pl. elõrehaladott lágyulása tehet a gyengeelméjûségrõl. Ugyanez érvényes a bolondokra; agyuk hibája nem mindig marad rejtve természetkutatásaink elõtt; ha azonban a gyengeelméjûség és a bolondság stb. okai nem mindig ismerhetõk fel, akkor hol kell keresnünk minden szellem különbözõségének okait? Nem vennék észre a hiúzszemek és árgusszemek sem. Egy semmi, egy kis apróság, egy dolog, amit a legfinomabb anatómia sem fedezhet fel, Erasmust és Fontenelle-t ostobává tette volna. Ezt az észrevételt maga az utóbbi tette az egyik legjobb dialógusában.” A szellemi világszemlélet elismerõje kevés belátást mutatna, ha egy ilyen kijelentés találó voltát, magától értetõdõségét nem ismerné el. Sõt, ezen állítást még ki is élezheti, és azt mondhatja: részesülhetett volna a világ valaha is abban, amit Erasmus szelleme létrehozott, ha a testét még gyermekkorában megölték volna? – Ha egy szellemi világszemlélet arra lenne kárhoztatva, hogy egy ilyen magától értetõdõ tényt ne ismerjen el, vagy jelentõségét akár csak enyhítse, akkor rosszul állna az ügye. Egy ilyen világszemlélet azonban képes olyan alapokra épülni, melyeket semmilyen materialista ellenvetés nem vonhat el tõle. Az ember lelki átélése, ahogyan az a gondolkodásban, érzésben és akaratban megnyilvánul, elõször a testi eszközökhöz kötött, és úgy alakul, ahogy ezen eszközök meghatározzák. Aki azonban úgy véli, hogy a valóságos lelki életet látja, amikor a test közvetítésével megnyilatkozó lelket figyeli meg, az ugyanabba a hibába esik, mint az a személy, aki a tükör elõtt állva azt hiszi, hogy a tükör hozza létre a saját alakját, mivel a tükör tartalmazza mindazokat a szükséges feltételeket, amelyek által a test képe megjelenik. Ez a kép mint kép bizonyos 6
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések határokon belül valóban függ a tükör formájától stb.; amit azonban a tükör ábrázol, annak semmi köze nincs a tükörhöz. Az emberi lelki életnek ahhoz, hogy az érzéki világban a saját lényét teljesen beteljesítse, rendelkeznie kell saját lénye egy képével. Ezt a képet a tudatba kell emelnie; máskülönben lenne ugyan léte, de errõl a létrõl nem lenne semmilyen képzete, tudása. Ezt a képet, amely a lélek hétköznapi tudatában él, teljes mértékben meghatározzák a testi eszközök. Ezek nélkül nem létezne, mint ahogy a tükörkép sem a tükör nélkül. Ami azonban e kép közvetítésével megjelenik, vagyis maga a lelki, az lénye szerint nem függ jobban a test eszközeitõl, mint a tükör elõtt álló szemlélõ a tükörtõl. Nem a lélek függ a test eszközeitõl, hanem csakis a lélek hétköznapi tudata. Az emberi lélek materialista felfogása téved, aminek az az oka, hogy öszszetéveszti a hétköznapi tudatot, amely csakis a test eszközei révén áll fenn, magával a lélekkel. A lélek lénye éppoly kevéssé folyik bele ebbe a hétköznapi tudatba, mint ahogy a saját lényem sem folyik bele egy tükörképbe. A lélek lénye tehát nem is található meg a hétköznapi tudatban, hanem ezen a tudaton kívül kell átélnünk. És át is élhetõ, mert az ember képes még egy másik tudatot is kifejleszteni magában, mint az, amelyik a test eszközeitõl függ. A német idealizmus világszemléletébõl kiinduló (származó) gondolkodó, Eduard von Hartmann világosan felismerte, hogy a hétköznapi tudat a testi eszközök eredménye, és hogy maga a lélek ebben a tudatban nem található meg. De nem ismerte fel azt, hogy a lélek kifejleszthet egy másik, a test eszközeitõl független tudatot is, amely révén (amelyen keresztül) a lélek önmagát éli át. Ezért úgy vélte, hogy ez a léleklény egy tudattalanban található, amelyrõl csak képzeteket alkothatunk, ha a hétköznapi tudatból kiindulva következtetéseket vonunk le a lélek tulajdonképpen ismeretlennek megmaradó „magánvalójára” vonatkozóan. Ezzel azonban legtöbb elõdjéhez hasonlóan Hartmann is megállt a küszöb elõtt, amelyet át kell lépnünk ahhoz, hogy a szellemi világ megismerését biztos alappal közelíthessük meg. Ezen a küszöbön sohasem lépünk át, ha visszariadunk attól, hogy a lelki erõknek egy egészen másik irányt adjunk, mint amilyennel a hétköznapi tudat befolyása alatt rendelkeznek. A hétköznapi tudaton belül a lélek a maga saját lényét csak olyan képekben éli át, amelyek a testi eszközök révén hozhatók létre. Ha csak ezeket élhetné át, akkor ahhoz a személyhez hasonlítana, aki egy tükör elõtt áll, és csak a tükörképét láthatná, saját magából azonban semmit Melléklet - SzG 2005/2
7
Rudolf Steiner: Kitekintések sem élhetne át. Abban a pillanatban viszont, amikor ez a személy a maga számára élõvé-megnyilatkozóvá válna, egy egészen másféle viszonyba lépne a tükörképével is, mint az elõbbi volt. – Aki nem tudja elszánni magát arra, hogy lelki életében valami mást is felfedezzen, mint amit a hétköznapi tudat nyújt számára, az vagy kétségbe vonja a lélek megismerhetõségét, vagy egyenesen úgy magyarázza a lelket, hogy azt a test hozza létre. – Itt egy másik korlát elõtt találjuk magunkat, amelyet a természettudományos szemléletmódnak a maga teljesen jogosult követelményei alapján fel kell állítania. Az elsõ korlát azáltal adódott, hogy ezeknek a követelményeknek egy olyan világ képét kellett megrajzolniuk, amely az észlelés útján soha nem lenne képes belépni valamely tudatba. A második azért keletkezik, mert a természettudományos gondolkodásmódnak a hétköznapi tudat élményeirõl joggal azt kell állítania, hogy ezek a test eszközei révén jönnek létre, tehát valójában semmit nem tartalmaznak a lélekbõl. Teljesen érthetõ, hogy az újabb gondolkodás e két korlát közé állítva érzi magát, és tudományos lelkiismeretességébõl fakadóan kételkedik annak lehetõségében, hogy eljuthatunk a valóságos szellemi világ megismeréséhez, mert ez nem is történhet meg sem a „néma és sötét” természet képén keresztül, sem a hétköznapi tudat testtõl függõ jelenségei által. Aki pedig azt hiszi, hogy csak egy homályos érzésbõl, vagy egy ködös miszticizmusból kiindulva meggyõzõdhet a szellemi világ létérõl, annak inkább az újabb gondolkodók nehéz helyzetével kellene megismerkednie, semmint szitkozódnia a természettudomány „nyers, otromba” képzeteit illetõen. Amit a természettudományos szemléletmód adhat, abból csak úgy kerülhetünk ki, ha a belsõ lelki életben eljutunk ahhoz a tapasztalathoz, hogy létezik felébredés a hétköznapi tudatból; felébredés a lelki átélés egy olyan módjára és irányára, amely úgy viszonyul a hétköznapi tudat világához, ahogyan ez (a hétköznapi tudat) az álom képvilágához. Goethe beszél a maga módján a hétköznapi tudatból való felébredésrõl, és azt a lelki képességet, amelyhez ezáltal eljutunk, „szemlélõ [anschauende] ítélõerõnek” nevezi. Goethe szerint ez a szemlélõ ítélõerõ kölcsönzi a léleknek azt a képességet, amely látja azt, ami mint a dolgok magasabb valósága elrejtõzik a hétköznapi tudat megismerése elõl. Goethe az ember egy ilyen képességének elismerésével szembefordult Kanttal, aki kétségbe vonta, hogy az embernek lenne egy ilyen „szemlélõ ítélõereje”. Goethe azonban saját lelki életének tapasztalatából tudta, 8
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések hogy lehetséges a hétköznapi tudat felébredése egy ilyen szemlélõ ítélõerõvel rendelkezõ tudatra. Kant úgy hitte, hogy az efféle felébredést pusztán „az ész kalandjának” kellene minõsíteni. Goethe erre ironikusan felelt: „Ha én öntudatlanul és belsõ hajlamból szüntelenül törekedve mégiscsak eljutottam ahhoz az õsképhez, tipikushoz, sõt sikerült egy természetszerû ábrázolást is felépítenem, akkor azontúl már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy bátran megbirkózzam az ész kalandjával, ahogyan ezt a königsbergi Öreg nevezi.” (A königsbergi Öreg: Kant. Vö. errõl Goethe nézetét az általam szerkesztett kiadásban: Goethe természettudományos írásai. I. köt. Kürschners Deutscher National-Literatur.) A következõkben a felébredt tudatot látó [schauendes] tudatnak fogjuk jelölni. Egy efféle felébredés csak úgy következhet be, ha a gondolatok és az akarat világához másmilyen viszonyt alakítunk ki, mint amit a hétköznapi tudatban élünk át. Teljesen érthetõ, hogy egy ilyen felébredés jelentõsége iránt manapság bizalmatlanságot tanúsítanak. Mert ami a természettudományos szemléletmódot naggyá tette, az éppen az, hogy ellenszegült a homályos miszticizmus igényeinek. És míg szellemtudományos kutatási módként csak egy olyan tudatbeli felébredés lehet jogosult, amely matematikai tisztaságú és zártságú eszmék területére vezet, az emberek, akik könnyen akarnak bizonyossághoz jutni a világlét legmagasabb kérdéseit illetõen is, összecserélik ezt a felébredést a saját misztikus zavarosságaikkal, amelyekre mint igazi szellemi kutatásra hivatkoznak. Abból a félelembõl fakadóan, hogy a „lélek ébredésére” való hivatkozások ilyen misztikus zavarossághoz vezethetnek, és azon látvány miatt, amilyet az ilyen „misztikusan megvilágosodottak” ismeretei gyakran nyújtanak, az újabb természettudományos szemléletmód követelményeinek ismerõi távoltartották magukat minden olyan kutatástól, amely egy „felébredt tudat” igénybevételével akart belépni a szellemi világba.3 Egy ilyenfajta felébredés azonban teljesen lehetséges azáltal, hogy az ember belsõ (lelki) átélésében kifejleszti a léleklény (a gondolati és akarati élmények) erõinek egy bizonyos, a hétköznapitól különbözõ mûködtetését. Az az utalás, hogy a felébredt tudat eszméjével abban az irányban kell továbbhaladnunk, amerre Goethe világszemlélete tart, megmutathatja, hogy az itt elõadottaknak a homályos miszticizmus képzeteihez semmilyen közük nincs. Egy belsõ megerõsödés folytán úgy emelhetjük ki magunkat a hétköznapi tudat állapotából, hogy eközben egy ahhoz hasonló élményt élünk át, mint amikor az álmokból átmegyünk az éber képzetalkotáshoz. Aki átlép az álmokból az Melléklet - SzG 2005/2
9
Rudolf Steiner: Kitekintések ébrenlétbe, az tapasztalja, ahogy az akarata behatol képzeteinek lefutásába, szemben azzal, ahogy az álomban akarattalanul adta át magát a képek lefutásának. Ami az álomban tudattalan folyamatok által történik, az egy másik fokon már a tudatos lelki tevékenység által mehet végbe. Az ember a hétköznapi tudatos gondolkodásba egy erõteljesebb akarati kibontakozást vihet bele, mint amilyen a fizikai világ hétköznapi átélése során jelen van benne. Ezáltal átléphet a gondolkodástól a gondolkodás átéléséhez. A hétköznapi tudatban ugyanis nem a gondolkodást éljük át, hanem a gondolkodás által csak azt, amit gondolunk. Van viszont egy belsõ lelki munka, ami fokozatosan annyira viheti, hogy már nem a gondoltban él, hanem magának a gondolkodásnak a tevékenységében. Egy olyan gondolat, amelyet nem egyszerûen az élet hétköznapi lefolyásából merítünk, hanem amelyet az akarat segítségével emelünk a tudatba, hogy azt a maga lényében mint gondolatot átéljük, az másféle erõket mozgósít a lélekben, mint egy olyan gondolat, amelyet a fellépõ külsõ benyomások vagy a lelki élet szokásos lefolyása hívnak elõ. Ha pedig a lélek a hétköznapi életben még csak csekély mértékben gyakorolt önátadását a gondolatoknak mint olyanoknak mindig megújítja magában – a gondolatokra mint olyanokra koncentrálva –, akkor olyan erõket fedez fel saját magában, amelyeket a hétköznapi életben nem szokott alkalmazni, hanem amelyek mintegy szunynyadók (látensek) maradnak benne. Léteznek erõk, amelyek csakis a tudatos alkalmazásuk során fedezhetõk fel. Ezek pedig ráhangolják a lelket egy a felfedezésük nélkül nem létezõ átélésre. A gondolatok megtöltõdnek egy számukra sajátos (rájuk jellemzõ) élettel, amelyet a gondolkodó (a meditáló) összekapcsolva érez a saját lelki lényével. (Az itt vázolt látó [schauende] tudat a hétköznapi éber tudatból nem testi – fiziológiai – folyamatok révén keletkezik, ahogyan a szokásos éber tudat az álomtudatból. Amikor az álomtudatból felébredünk a nappali tudatba, akkor a a valósághoz való viszonyában a test beállítottsága megváltozik. Amikor a szokásos tudatból felébredünk a látó tudatba, akkor a szellemi-lelki képzetalkotási mód megváltozott beállítottságáról van szó a szellemi világgal kapcsolatban.) A gondolati élet e felfedezéséhez azonban szükséges a tudatos akarat munkája. De ez nem lehet minden további nélkül az az akarat, amely a hétköznapi tudatban napvilágra lép. Az akaratnak is bizonyos fokig más módon és más irányban kell beállítódnia, mint ahogyan a puszta érzéki lét átélésekor. 10
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések A hétköznapi életben annak középpontjában érzi magát az ember, amit akar, vagy amire vágyik. Mert a vágyakban is egy visszafogott akarat mûködik. Az akarat az énbõl áramlik ki, és alámerül a kívánságba, a testi mozgásba, a cselekvésbe. Az ilyen irányú akarat azonban hatástalan abban, hogy a lélek felébredjen a hétköznapi (szokásos) tudatból. Létezik azonban az akaratnak egy olyan iránya is, amely bizonyos értelemben ellentétes ezzel. Ez az az akarat, amely akkor mûködik, amikor az ember a saját énje irányítását anélkül kísérli meg, hogy közvetlenül tekintettel lenne egy külsõ eredményre. Ez az akaratirány nyilvánul meg azokban a fáradozásokban, amelyeket azért teszünk, hogy gondolkodásunkat ésszerûvé alakítsuk, érzéseinket tökéletesítsük, és benne van az önnevelés minden impulzusában. Az ebben az irányban mûködõ akarati erõk fokozatos erõsödésében rejlik az, ami ahhoz szükséges, hogy a hétköznapi tudatból felébredjünk. E cél követésében különös segítséget nyújt, ha bensõséges érzelmi részvétellel tekintünk a természet életére. Egy növényre például megkísérlünk úgy ránézni, hogy ne csak a formáját vegyük fel a gondolatba, hanem bizonyos fokig együtt érezzük azt a belsõ életet, amely a szárban felfelé törekszik, a levelekben oldalirányban kiterjeszkedik, a virágban a bensõt megnyitja a külsõnek stb. Az ilyen gondolkodásban lágyan együttrezeg az akarat, és ez itt egy odaadásban kifejlesztett akarat, amely a lelket irányítja, amely nem a lélekbõl veszi eredetét, hanem hatását a lélekre irányítja. Az ember természetszerûen elõször azt hiszi, hogy az akarat eredete a lélekben van. Magának a folyamatnak az átélésében azonban felismeri, hogy az akarat ezen megfordítása révén a lélek egy rajta kívüli szellemit ragad meg. Ha ebben az irányban megerõsödött az akarat, és a gondolati életet a jelzett módon ragadja meg, akkor a hétköznapi tudat körébõl valójában egy másik tudat emelkedik ki, amely a hétköznapi tudathoz úgy viszonyul, mint ez az álomképek világához. És egy ilyen látó tudat képes arra, hogy a szellemi világot átélõen ismerje meg. (Jelen írás szerzõje több mûvében részletesen kifejtette, amit itt csak mintegy közlésként, röviden jelezhet. Egy ilyen rövid kifejtésben nem mélyedhet el az ellenvetésekben, kételyekben stb.; egyéb írásokban ez megtörtént, amelyekben több minden megtalálható, ami az itt elõadottaknak mélyebb megalapozást nyújt. Az erre vonatkozó írásaim címei jelen mû végén megtalálhatók.) – Ha a gondolati élet területén a leírt módon alkalmazzuk az olyan akaratot, amely nem a most tárgyalt irányban halad, hanem a hétköznapi vágyak, Melléklet - SzG 2005/2
11
Rudolf Steiner: Kitekintések kívánságok stb. irányában, akkor azt tapasztaljuk, hogy az nem a látó tudatnak a hétköznapi tudatból való felébredéséhez vezet, hanem inkább e hétköznapi tudat lefokozódásához: éber álmokhoz, fantazmagóriákhoz, víziószerû állapotokhoz és hasonlókhoz. – Azok a folyamatok, amelyek az itt bemutatott látó tudathoz vezetnek, teljesen szellemi-lelki jellegûek. Már egyszerû leírásuknak is meg kell óvniuk bennünket attól, hogy az általuk elérteket patologikus állapotokkal (vízió, médiumizmus, eksztázis stb.) tévesszük össze. Mindezen patologikus állapotok lenyomják a tudatot azon szint alá, amelyet az ébren levõ emberben elfoglal, aki teljes mértékben uralja saját egészséges fizikai lélek-szerveit.4 Ebben az írásban gyakran történt utalás arra, hogy az újabb természettudományos szemléletmód befolyása alatt kifejlõdõ lélektudomány teljesen eltávolodott a lelki élet jelentõs kérdéseitõl. Eduard von Hartmann írt egy könyvet A modern pszichológia címmel, amelyben bemutatja a lélektudomány alakulását a XIX. század második felében. Ebben azt mondja: „A mai pszichológusok a szabadság problémáját vagy teljesen félresöprik, vagy csak annyiban foglalkoznak vele, ami annak kimutatásához szükséges, hogy szigorúan determinista talajon megvalósul a gyakorlati szabadságnak az a mértéke, ami a jogi és erkölcsi felelõsség számára elégséges. Csak az említett idõszak elsõ felében ragaszkodik még néhány teista filozófus az öntudatos lélekszubsztancia halhatatlanságához, illetõleg az indeterminált szabadság valamilyen maradványához, de azután többnyire megelégszenek azzal, hogy e hõn óhajtott vágyuk tudományos lehetõségét akarják megalapozni.” Valóban, a természettudományos szemléletmód nézõpontjából nem beszélhetünk sem az emberi lélek igazi szabadságáról, sem a halhatatlanság kérdésérõl. Az utóbbi tekintetében szabadjon még egyszer emlékeztetnem Franz Brentano, jelentõs lélekkutató szavaira: „Bizonyossághoz jutni Platón és Arisztotelész reményei tekintetében a jobbik részünk továbbélésérõl a test feloszlása után; ehhez képest a képzetek asszociációjának, a meggyõzõdések és nézetek fejlõdésének és a vágy és szeretet kicsírázásának törvénye minden egyéb lenne, csak nem egy igazi kártalanítás.” És ha az új természettudományos gondolkodásmód mégis „(…) valóban a halhatatlanság kérdésének kizárását közölte, akkor ezt a pszichológia számára fölöttébb jelentõsnek kellene tekintenünk.” A természettudományos gondolkodásmód számára csak a hétköznapi tudat létezik. Ez azonban egész terjedelmében a test szerveitõl függ. Ha ezek a 12
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések halálkor megszûnnek, úgy nyoma vész a hétköznapi tudatmódnak is. Csakis az ebbõl a hétköznapi tudatból felébredt látó tudat közelítheti meg a halhatatlanság kérdését. Bármilyen különösnek is mutatkozik a kizárólag a természettudomány területén megmaradni szándékozó szemléletmód számára ez a tudat, mégis: a látó tudat egy olyan szellemi világban éli át magát, amelyben a lélek a testen kívül létezik. Így ahogyan az álomból való felébredés ahhoz a tudathoz juttat bennünket, hogy többé nem akarattalanul adjuk át magunkat a képek lefutásának, hanem érzékeink révén egy valóságos külvilággal állunk kapcsolatban, úgy a látó tudatba való felébredésünk azt a közvetlen tapasztalati bizonyosságot nyújtja, hogy lényünkkel egy szellemi világban állunk. Megismerõen éljük át önmagunkat abban, ami a testtõl független, és ami valóban az Immanuel Hermann Fichte által leírt lélekorganizmus, amely egy szellemi világhoz tartozik, és kell tartoznia a test pusztulása után is. – És minthogy az ember a látó tudatban egy másik tudatot ismer meg, nem a hétköznapit, hanem egy a szellemi világban gyökerezõt, ezáltal többé már nem is eshet áldozatul annak a nézetnek, hogy a test elmúlásával minden tudatnak meg kell szûnnie, mert csak a hétköznapi tudat formájának kell a test eszközeivel együtt elmúlnia. A szellemtudományban, amely a látó tudatban egy megismerési forrást lát, megvalósul az, amit a német világszemléleti idealizmus alapján álló brombergi iskolaigazgató, Johann Heinrich Deinhardt megsejtett (vö. e könyv 63. oldalával): hogy lehetséges megismernünk azt, ahogyan a lélek „már ebben az életben kidolgozza az új testet”, amit azután a halál küszöbén át a szellemi világba visz. (Ha ebben az összefüggésben „testrõl” beszélnek, úgy az bizonyára egy materialistán hangzó megjelölés; hiszen itt természetesen éppen a testtõl megszabadult szellemi-lelkire gondolnak; mégis az ilyen esetekben szükséges az érzéki világ területérõl [érzékelhetõségbõl] vett nevek használata a szellemi számára, hogy élesen utaljunk arra, hogy itt egy valóságos szellemiségrõl, nem pedig fogalmi absztrakcióról van szó.) Az emberi szabadság kérdésénél megmutatkozik a lélek megismerésének sajátos konfliktusa. A hétköznapi tudat ismeri a szabad elhatározást mint belsõleg átélt tényt. Ezzel az élménnyel szemben a szabadság tulajdonképpen nem utasítható el. És mégis úgy tûnik, mintha a természettudományos szemléletmód ezt az élményt nem tudná (nem lenne képes) elismerni. Minden okozathoz okokat keres. Amit ebben a pillanatban teszek, az számára azoktól a benyomásoktól látszik függeni, Melléklet - SzG 2005/2
13
Rudolf Steiner: Kitekintések melyekkel éppen rendelkezem, vagy az emlékeimtõl, a velem született vagy belém nevelt hajlamoktól stb. Sok minden együtthat, amit nem tudok áttekinteni, és csak ezért tûnök szabadnak. Valójában azonban az együttható okok révén szántam rá magam a cselekvésre. A szabadság tehát illúzióként jelenik meg. Ebbõl a konfliktusból addig nem kerülünk ki, amíg a látó tudat álláspontjáról a hétköznapi tudatban meg nem pillantjuk a valóságos lelki folyamatok testi organizáció okozta tükrözõdését, a lélekben pedig egy, a szellemi világban gyökerezõ és a testtõl független lényt. Ami puszta kép, az önmaga által semmit sem okozhat. Ha egy kép által valami mégis végbemegy, úgy annak egy lény által kell megtörténnie, akit a kép által (a képen keresztül) határozhatunk meg. Ebben az esetben azonban az emberi lélek az, aki valamit cselekszik, amihez pusztán csak indíték egy a hétköznapi tudatban fellépõ gondolat. A saját képem, amit a tükörben látok, semmit sem okoz, amit nem én magam okozok a kép indítékából. Más a helyzet akkor, amikor az embert nem valamilyen tudatos gondolat vezeti, hanem egy indulat, egy szenvedély impulzusa többé-kevésbé öntudatlanul hajtja, és a tudatos képzet az ösztönzõ erõk vak összefüggését csak mintegy szemléli. Ha a hétköznapi tudatban ilyenek a tudatos gondolatok, amelyek hagyják az embert szabadon cselekedni, akkor a hétköznapi tudat révén az ember semmit sem tudhatna saját szabadságáról. Csak lopva pillantana arra a képre, amelyik meghatározza õt, és annak kellene tulajdonítania az okozatiság erejét. Ezt azért nem teszi, mivel a szabadság átélésében a lélek igazi lénye ösztönösen belevilágít a hétköznapi tudatba. (Jelen mû szerzõje A szabadság filozófiája címû könyvében az emberi lelki élmények megfigyelése alapján igyekezett részletesen megvilágítani a szabadság kérdését.) A szellemtudomány a látó tudat nézõpontjából próbál az igazi lelki életnek abba a területébe belevilágítani, ahonnan a hétköznapi tudatba belesugároz a szabadság ösztönös bizonyossága. Az álom képvilágát azáltal éli át az ember, hogy életállapota, mellyel az érzéki világban rendelkezik, letompul. Az egészségesen gondolkodó embert nem az álomtudata világosítja fel az ébrenléti tudatról, hanem az ébrenléti tudatát használja az álom képvilágának megítéléséhez. Az a szellemtudomány, amelyik a látó tudat nézõpontjára helyezkedik, hasonló módon gondolkodik a látó tudat viszonyáról a hétköznapi tudathoz. Az ilyen szellemtudomány által felismerjük, hogy az 14
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések anyagiság világa és folyamatai valójában csak tagjai egy átfogó szellemi valóságnak; egy olyan szellemi világnak, amely éppúgy ott rejlik az érzéki világ mögött, mint ahogyan az érzékelhetõ materiális folyamatok és anyagok világa az álom képvilága mögött. Felismerjük, hogy az ember a maga érzéki létezéséhez egy szellemi világból ereszkedik le, és hogy maga ez az érzéki létezés szellemi lények és szellemi folyamatok megnyilatkozása. Érthetõ, hogy sok ember a maga gondolkodási szokásai alapján számûzi az ilyen világszemléletet, mert valóságidegennek tûnik számára, és mert azt hiszi, hogy elfordítja õt az élettõl (az életre alkalmatlanná teszi). Az ilyen emberek számára riasztóan hat, amikor egy magasabb valósághoz viszonyítva valami álomszerûnek nevezzük a hétköznapi valóságot. De vajon megváltozik-e valami az álomtudatban azáltal, hogy valóságjellegét az ébrenléti tudatból akarjuk megérteni? Aki babonás módon közelít a saját álomképeihez, az ezáltal zavarossá teszi ítéleteit az éber tudatban is. Az éber ítélet azonban sohasem teheti tönkre az álmot. Így egy olyan világszemlélet, amelyik a szellemi világgal semmilyen kapcsolatot nem keres, a szellemi világra vonatkozó ítéletet is elhomályosíthatja. A szellemi világba való igazi betekintés azonban nem zavarhatja meg a fizikai világ tényleges értékelését. Ezért a látó tudat semmiképpen sem avatkozhat bele zavaróan a hétköznapi tudat életébe; csakis megvilágosítóan mûködhet annak számára. Csak a látó tudat nézõpontját elismerõ világfelfogás tanúsíthat azonos megértést mind az újabb természettudományos szemléletmód, mind az újabb világszemléleti idealizmus megismerési céljai iránt, amely (idealizmus) abba az irányba törekszik, hogy a világ lényét szelleminek ismerje el. (A szellemi világ megismerésének további kifejtése jelen írás keretei között nem lehetséges. A szerzõnek e tekintetben egyéb mûveire kell utalnia az olvasót. Itt a látó tudat nézõpontját elismerõ világszemlélet alapjellegét csak annyiban ábrázolom, ami a német világszemléleti idealizmus életértékének jellemzéséhez szükséges.) A természettudományos szemléletmód éppen azáltal nyeri el jogosultságát, hogy a látó tudat nézõpontjának megvan a maga érvényessége. A természettudományos kutató és gondolkodó e nézõpont lehetõségének elõfeltevésére építi megismerõ munkáját akkor is, ha ezt világképének teoretikus képviselõjeként nem ismeri be. Csak azok a teoretikusok nem látják át ezt a tényállást, akik a természettudományos szemléletmód Melléklet - SzG 2005/2
15
Rudolf Steiner: Kitekintések világképét az egyetlennek és világszemléletileg az egyedül jogosultnak tartják. Természetesen lehetséges az is, hogy a teoretikus és a természetkutató egyetlen személyben egyesül. A látó tudat számára ugyanis az érzéki észleletek valami hasonló dologban részesülnek, mint az álomképek a felébredéskor. Az álom képvilágát létrehozó erõhatások felébredéskor azoknak az erõhatásoknak kell, hogy átadják a helyüket, amelyek révén az ember olyan képeket, képzeteket alkot magának, amelyekrõl tudja, hogy azokat az õt körülvevõ valóság határozza meg. Amikor felébred a látó tudat, akkor az ember a saját képzeteit már nem ennek a valóságnak értelmében gondolja el; most tudja, hogy egy õt körülvevõ szellemi világ értelmében alkot képzetet. Ahogyan az álomtudat a saját képvilágát valóságnak tartja és az éber tudat környezetérõl semmit sem tud, úgy a hétköznapi tudat a materiális világot tartja valóságnak és nincs tudomása a szellemi világról. A természetkutató azonban annak a világnak a képét keresi, amely a hétköznapi tudat képzeteiben nyilatkozik meg. Magát ezt a világot a hétköznapi tudat képzetei nem tartalmazhatják. Ha azokban keresnénk, ez ahhoz lenne hasonlatos, mintha azt akarnánk elvárni, hogy valaki egyszer olyat álmodjon, ami az álom a maga lénye szerint. (Valójában ezen a sziklán futottak zátonyra az olyan gondolkodók, mint Ernst Mach és mások.) Mihelyt a természetkutató elkezdi érteni saját kutatási módját, nem vélheti többé, hogy az általa leírt világgal viszonyt alakíthatna ki a hétköznapi tudat. Egy ilyen viszonyt valójában a látó tudat teremt meg. Ez a viszony azonban szellemi. A hétköznapi tudat érzékszervi észlelése egy szellemi viszony megnyilatkozása, amely e hétköznapi tudaton túl játszódik le a lélek és ama világ között, amelyet a természetkutató leír. Ez a viszony csakis a látó tudat segítségével szemlélhetõ. Ha azt a világot, amelyet a természettudományos szemléletmód ábrázol, materiálisnak gondoljuk, akkor az érthetetlen marad. Ha úgy gondoljuk el, hogy benne szellemiség él, amely mint szellemiség az emberi szellemhez beszél, mégpedig olyan módon, amely csak a látó tudat által ismerhetõ meg, akkor érthetõvé fog válni e világkép jogosultsága is. A természettudományos szemléletmód egyfajta ellenképe az óindiai misztika. Amíg ez (a természettududományos szemléletmód) egy olyan világot ír le, amely nem észlelhetõ, addig amaz (a misztikus) egy olyan világot, amelyben a megismerõ ember ugyan a szellemit akarja átélni, de ezt az átélést nem akarja addig az erõig fokozni, hogy azt észlelje. Itt a megismerõ ember a lelki élmények erejével nem próbál felébredni a hétköznapi tudatból 16
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések a látó tudatba, hanem visszahúzódik minden valóságtól, hogy a megismerésben egyedül legyen. Így azt hiszi, hogy leküzdötte az õt zavaró valóságot, miközben csak a tudatát vonta ki abból, és azt annak nehézségeivel és rejtélyességével tulajdonképpen saját magán kívülre helyezte. (A misztikus) még azt is hiszi, hogy megszabadult az „én”-tõl, és a szellemi világnak való önzetlen odaadásában eggyé vált ezzel a szellemi világgal. Valójában azonban csak elhomályosította az „én”-rõl való tudatát, és tudattalanul éppenhogy teljesen az „én”-ben él. A hétköznapi tudatból való felébredés helyett visszaesik egy álomszerû tudatba. Úgy véli, megoldotta a lét rejtélyeit, holott csak elfordította lelki pillantását e rejtélyektõl. A megismerés jó érzésével rendelkezik, mert nem érzi a megismerés rejtélyeinek terhét. Ami megismerõ „észlelés”, azt csak a fizikai világ megismerésében élhetjük át. Ha ezt itt átéljük, akkor a továbbiakban kiképezhetõ a szellemi észlelés számára is. Ha ellenben visszavonul az ember az ilyenfajta észleléstõl, akkor teljesen megfosztja magát az észlelési élménytõl, és visszajuttatja magát a lelki átélés egy olyan fokára, amely kevésbé valóságos, mint az érzékszervi észlelés. A nem-megismerésben a megismeréstõl való egyfajta megszabadulást (megváltást) lát, és azt hiszi, hogy éppen ez által él egy magasabb szellemi állapotban. Az ember egészen belesüllyed az „én”-ben való puszta életbe, és úgy véli, hogy legyõzte az ént, mert tudatát letompította az iránt, hogy teljesen beleszövõdött az énbe (webt). Csak az énre való rátalálás képes az embert megszabadítani az énbe való beleszövõdöttségtõl (Lásd a 138. old. fejtegetéseit). Ezt mind valóban kijelenthetjük, de ettõl még nem kell kevesebbre tartanunk és kevésbé csodálnunk a Bhagavad Gíta nagyszerû mûvét, vagy az indiai misztika hasonló teljesítményeit, mint az a valaki, aki az itt elmondottakban annak bizonyítékát látná, hogy a szerzõnek „nincs szerve” az igazi misztika fennköltsége iránt. Ne higgye senki, hogy csak egy világszemlélet feltétlen híve képes azt méltányolni. (Annak ellenére írom ezt, hogy tudatában vagyok, hogy nem kevésbé élem át az indiai misztikát, mint annak bármelyik feltétlen híve.) Azokhoz az ismeretekhez, amelyek az itt jelzett módon viszonyulnak a világhoz, igazodik az is, amit Johann Gottlieb Fichte juttat kifejezésre. Ez megmutatkozik abban, ahogyan az álom képérõl beszél, hogy a hétköznapi tudat világát jellemezze. Ezt mondja: „Csakis képek azok, amelyek itt léteznek, és képek módján is tudnak magukról; képek, amelyek tovatûnnek, Melléklet - SzG 2005/2
17
Rudolf Steiner: Kitekintések anélkül, hogy lenne valami, ami számára tovatûnnek: képek, melyek a képek képei által függnek össze. Minden realitás átváltozik egy csodálatos álomba, valamely élet nélkül, amelyrõl álmodna valaki, és valamely szellem nélkül, amely álmodna; egy olyan álomba tehát, amely egy magáról való álomban él.” Ez a hétköznapi tudat világának leírása; és ez a kiindulópont a látó tudat elismeréséhez, amely meghozza a felébredést a fizikai világ álmából a szellemi világ valóságához. Schelling a természetet egy lépcsõfoknak tekinti a szellem fejlõdésében. Azt követeli, hogy a természetet elismerje az intellektuális szemlélet. Egy olyan irányban indul el tehát, amelynek célja csak a látó tudat nézõpontjából ragadható meg. Észreveszi azt a pontot, ahol a szabadság tudatában a látó tudat beleragyog a hétköznapi tudatba. Végül A kinyilatkoztatás filozófiája címû mûvében túl akar jutni a puszta idealizmuson, amennyiben elismeri, hogy maguk az eszmék csak képei lehetnek annak, ami a szellemi világból kiindulva kapcsolatban áll az emberi lélekkel. Hegel érzékeli (empfindet), hogy az ember gondolatvilágában rejlik valami, ami által az ember nemcsak azt mondja ki, amit a természet kapcsán átél, hanem amit benne és általa a természet szelleme maga él át. Érzi, hogy az ember szellemi szemlélõje lehet egy olyan világfolyamatnak, amely benne játszódik le. Annak, amit Hegel így érzékel és érez, a látó tudat nézõpontjához való felemelése azt a világképet is egy valóságos szellemi világ szemléletéhez emeli fel, amely (világkép) nála csak a fizikai világban megvalósuló folyamatok utángondolása. Karl Christian Planck felismeri, hogy a hétköznapi tudat gondolata maga nem vesz részt a világtörténésben, mert ha helyesen ítéljük meg, az az életnek csak képe, nem maga az élet. Ezért van Planck azon a nézeten, hogy aki a gondolkodásnak ezt a képtermészetét helyesen átlátja, az megtalálhatja a valóságot. Mivel a gondolkodás maga semmi sem akar lenni, de beszél valamirõl, ami létezik, azért egy igazi valóságra utal. Az olyan gondolkodók, mint Troxler, Immanuel Hermann Fichte magukba fogadják a német világszemléleti idealizmus erõit, anélkül, hogy azonosulnának azokkal a nézetekkel, amelyeket ez az idealizmus Johann Gottlieb Fichtében, Schellingben és Hegelben létrehozott. Õk már utalnak a „külsõ emberben” egy „belsõ emberre”, azaz a szellemi-lelki 18
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések emberre, amelyet a látó tudat nézõpontja átélhetõ valóságként ismer el. Különösen a Lamarcktól Lyellen és másokon át egészen Darwinig terjedõ újabb fejlõdéselméletet kifejtõ világnézeti áramlat, illetõleg az élet jelenségeit tárgyaló jelenlegi nézetek kapcsán derülhet ki a látó tudat nézõpontjának jelentõsége. Ez a fejlõdéselmélet a magasabb életformák kialakulását az alacsonyabbakból magyarázza. Ezzel egy olyan feladatra vállalkozik, amely önmagában teljesen jogosult. De úgy jár el, ahogyan az álomtudatban az emberi lélek az álomélményekkel: a következõ képet a korábbiból származtatja. A valóságban azonban a hajtóerõket, amelyek a következõ álomképet a megelõzõbõl elõvarázsolják, az álmodó személyben, nem pedig az álomképekben kell keresnünk. Csak az ébredõ (wachende) tudat van abban a helyzetben, hogy ezt érzékelje. A látó tudat éppoly kevéssé elégedhet meg azzal, hogy egy alacsonyabb létformában keresse a hatóerõket a magasabb létforma kialakulása számára, mint ahogyan az éber tudat sem teheti meg, hogy a következõ álomképet valóban a megelõzõbõl származtassa úgy, hogy közben az álmodó személyre nincs tekintettel. A magát az igazi valóságban átélõ lélek látja a lelki-szellemit, amelyet hatékonynak talál a jelenlegi emberi természetben, de éppen ilyen hatékonynak ismeri meg már azokban a fejlõdési formákban is, amelyek a jelenlegi emberhez elvezettek. Antropomorfiailag helytelen, ha a természet jelenségeibe belevetítjük a jelenlegi emberi lényt; ellenben azt a szellemi-lelkit kell tevékenynek tudnunk mindazokban a természeti történésekben, amelyek az emberhez elvezettek, amelyet a látó tudat révén átél magában a jelenlegi ember. Így felismerjük, hogy az ember számára megnyilatkozó (nyilvánvalóvá váló) szellemi világban kell keresnünk azon természeti képzõdmények eredetét is, amelyek az embert megelõzték. Így formálódik ki igazán az (az irány), amire a német idealizmus hatóerõibõl kiindulva Wilhelm Heinrich Preuß törekedett saját tanával, amely „a fajfogalmat megmenti tényleges lehetõsége alapján, egyúttal azonban a fejlõdés Darwin által felállított fogalmát átviszi a saját területére és ott termékennyé teszi.” A látó tudat nézõpontjáról ugyan nem mondható, amit Preuß kijelent: „ezen új tan középpontjában az ember áll, a bolygónkon csak egyszer megjelenõ faj: a homo sapiens”; hanem az emberi valóságot átfogó világszemlélet középpontjában az emberben magát megnyilatkoztató szellemi világ áll. Ebbõl a nézõpontból helyesnek fog tûnni az, amit Preuß állít: „Érdekes, hogy a régebbi megfigyelõk a természet tárgyaival Melléklet - SzG 2005/2
19
Rudolf Steiner: Kitekintések kezdték, és azután magukat olyannyira tévútra vitték, hogy az emberhez vezetõ utat már nem találták, ami még Darwinnak is csak nyomorúságosan és teljesen elégtelen módon sikerült, mivelhogy a teremtés koronájának õsapját az állatok között kereste, – holott a természetkutatónak önmagánál mint embernél kellene kezdenie, hogy így a lét és a gondolkodás egész területén át fokozatosan továbbhaladva visszajusson az emberiséghez…” – A látó tudat nézõpontja nem vezethet a természeti jelenségek antropomorf magyarázatához, mert elismer egy szellemi valóságot, amely megnyilatkozása éppen úgy megjelenik az emberben, mint ahogyan a természetben. Az emberlénynek ez az antropomorf beleálmodása a természetbe volt Feuerbach és követõinek ijesztõ réme. Számukra ez (a rém) a szellemi valóság elismerésének akadályává vált. Carneris gondolkodó tevékenységében is még jelen volt e rém utóhatása. Zavaróan besurrant, amikor Carneris az ember lelki lényére alapozott etikai életfelfogásának viszonyát kereste a darwini színezetû természetszemlélethez. De a német világszemléleti idealizmus ösztönzõ erõi legyõzték benne ezt a megzavarodást, így nála valójában bekövetkezik, hogy az emberben etikailag hangolt szellemi-lelkiséggel kezdi, és a lét és a gondolkodás egész területén fokozatosan visszatér az önmagát etikailag tökéletesítõ emberiséghez. Az az irány, amelyet a német világszemléleti idealizmus felvett, nem vezethetett egy olyan tan elismeréséhez, amely az alacsonyabbtól a magasabb létformákba való fejlõdésbe szellemnélküli hajtóerõket vetít bele. Ennélfogva már Hegel azt mondta: „Az ilyenfajta ködös, alapjában véve érzéki képzetektõl, mint különösen a növények és állatok ún. származása (hervorgehen) a vízbõl, azután a fejlettebb állati organizmusok kifejlõdése (hervorgehen) az alacsonyabbakból stb., meg kell szabadulnia a gondolkodó szemléletnek.” – E világszemléleti idealizmusból születtek azok az érzések (Empfindungen) Herman Grimmben, melyekkel kijelölte a természettudományos világkép helyét a világszemlélet egészében. Herman Grimm, a szellemdús mûvészetkritikus (Kunstbetrachter), az emberiség-történelem nagy összefüggéseinek ösztönzõ ábrázolója nem szívesen nyilatkozott világnézeti kérdésekrõl; ezt a területet inkább átengedte másoknak. Ha azonban mégis beszélt ezekrõl a dolgokról, akkor ezt személyiségének közvetlen érzületébõl fakadóan tette. Ilyenfajta ítéleteivel még biztonságban érezte magát azon a területen, amelyre a német idealista 20
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések világszemlélet kiterjedt, amelyhez tartozónak tudta magát. Lelkének e mélyébõl törtek elõ szavai a Goethérõl tartott huszonharmadik elõadásában: „Régóta, már (Goethe) ifjúkorában is közszájon forgott a Laplace-Kant féle elképzelés a Föld keletkezésérõl és majdani pusztulásáról. Az önmagában forgó világködbõl – ezt a gyerekek már az iskolából magukkal hozzák – formálódik ki a központi gázcsepp, amelybõl késõbb a Föld létrejön, majd mint megkeményedõ gömb végigjár felfoghatatlan idõ alatt minden fázist, beleértve az emberi faj által való benépesülés epizódját is, hogy végül mint kiégett salak visszazuhanjon a Napba; egy hosszú, de a közönség számára teljesen felfogható folyamat, amelynek megvalósulása a továbbiakban semmilyen külsõ beavatkozást nem igényel, csak valamilyen kívülálló erõ azon igyekezetét, hogy a Napot azonos hõmérsékleten tartsa. – Nem lehet a jövõ számára terméketlenebb perspektívát elképzelni, mint amelyet ma e várakozásban mint tudományosan szükségszerût ránk erõltetnek. Egy állati dög, amelyet egy éhes kutya kerülget, frissítõbbnek és étvágygerjesztõbbnek látszik, mint ez a végsõ teremtési ürülék, Földünk, amely legvégül ismét a Nap martalékává válik. Tudásvágyával nemzedékünk efféléket szív magába, és tévesen ítéli meg egy beteg fantázia jeleit, amit immár történelmi kortünetnek kell tekintenünk, és ami a jövõ korok tudósainak még sok fejtörést fog okozni. – Goethe az efféle sivárságoknak mindig ellenszegült. … Goethe õrizkedett volna attól, hogy a darwini iskola következtetéseit abból vezesse le, amit ebben az irányban õ maga lesett el elõször a természettõl és fogalmazott meg …” (Vö. Goethe viszonyát a természettudományos szemléletmódhoz a Goethe természettudományos írásaihoz írott bevezetõmben, illetve könyvemben, Goethe világszemléleté-ben.) Robert Hamerling elmélkedése is abban az irányban halad, amelyet a látó tudat nézõpontja igazolhat. A magát gondoló emberi éntõl átfordítja a vizsgálatot a magát gondolkodva átélõ énre, az emberben mûködõ akarattól pedig a világakaratra. Mégis a magát átélõ ént csak úgy lehet szemlélni, ha a lelki átélésben fellép a felébredés a szellemi valóságban; és a világakarat csak akkor nyomul be a megismerésbe, ha az emberi én átélõen megragad egy olyan akaratot, amelyben az én magát nem kiindulóponttá teszi, hanem céllá, amelyben annak kibontakozása felé fordul, ami a belsõ élet világában történik. Ekkor a lélek beleéli magát a szellemi valóságba, amelyben a természeti fejlõdés hajtóerõi a maguk lényében együtt-átélhetõvé válnak (miterlebt werden können). Hamerling elmélkedése annak Melléklet - SzG 2005/2
21
Rudolf Steiner: Kitekintések megérzéséhez (Empfindung) vezet, hogy a magát a szellemi világban tudó én ilyen felébredésérõl jogosult beszélni, amit könyve, Az akarat atomisztikája következõ helyei is elárulnak: „A merész misztika alkonyában és a szabad spekuláció fényében megmutatja és megragadja magát ez a rejtély, ez a csoda, a titokzatos én, mint a megszámlálhatatlan jelenségformák egyike, amelyben valósághoz jut a végtelen lét, és ami nélkül az csak egy semmi, egy árnyék lenne.” … „A gondolatokat az emberi agyban teljességgel az élettelen anyagi atomokból akarni levezetni, egyszer s mindenkorra hiábavaló és dõre vállalkozás marad. Az anyagi atomok sohasem lehetnének egy gondolat hordozói, ha bennük magukban már eleve nem rejlene valami, ami lényegileg azonos a gondolattal. És éppen ez az eredendõ, ami lénye szerint rokonságot mutat az eleven gondolattal, kétségkívül azoknak igazi csírája, igazi valója, igazi léte.” Ezzel a gondolattal Hamerling mindenesetre csupán valamit megsejtve áll a látó tudat nézõpontja elõtt. Az emberi agy gondolatait az anyagi atomok tevékenységébõl származtatni akarni bizonyára „egyszer s mindenkorra hiábavaló és dõre vállalkozás marad”. Mert ez nem jobb annál, mint ha egy ember tükörképét pusztán a tükör tevékenységébõl akarnánk levezetni. A hétköznapi tudatban a gondolatok mégis mint az eleven lényszerûnek (Lebendig-Wesenhaften) az agy anyagiságától függõ visszatükrözõdései jelennek meg, amely (lényszerû) bennük öntudatlanul mûködik e hétköznapi tudat számára. Ez az eleven lényszerûség csak a látó tudat álláspontjáról válik érthetõvé. Ez az a valóságos, amelyben a látó tudat átéli magát, és amelyhez az agy anyagisága is úgy viszonyul, mint egy kép az ábrázolt személyhez. A látó tudat nézõpontja egyfelõl le akarja küzdeni a „merész misztika alkonyát” egy önmagában következetes és önmagát teljesen átlátó gondolkodás világossága által, másfelõl azonban a filozófiai „spekuláció” nemvalóságos (absztrakt) gondolkodását is egy olyan megismerés révén, amely a valóságnak egyúttal gondolkodó átélése is. Azoknak a tapasztalatoknak megértése, amelyekre az emberi lélek az olyan szemléletmód révén tesz szert, mint ahogy az a Fichtétõl Hamerlingig terjedõ gondolkodókban megnyilvánul, megakadályozza azt, hogy a látó tudat nézõpontjának jogosultságát elismerõ világszemlélet visszazuhanjon olyan lelki hangulatokba, amelyek a régi indiai szemlélethez hasonlóan a hétköznapi tudatnak inkább letompítása, mint fokozása által keresik a szellemi valóságban való felébredést. (A szerzõ több könyvében és elõadásában ismételten utalt arra, hogy 22
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések tévutakra vezet az a felfogás, amely szerint az olyan õsi világszemléleti irányultságok felélesztése, mint amilyen az indiai is, jelenkorunkban elõnyös lehet a szellemi megismerés számára. Mindenesetre a szerzõ e kijelentései nem akadályozták meg azt, hogy az általa képviselt szellemtudományos világszemléletet újra és újra ne tévesszék össze az ilyen terméketlen és a történelemmel ellenséges felélesztési kísérletekkel.) – A német világszemléleti idealizmus nem törekszik a tudat letompítására, hanem a tudaton belül azoknak a lelki erõknek a gyökerét keresi, amelyek elég erõsek ahhoz, hogy a teljes én-élmény megtartásával hatoljanak be a szellemi valóságba. Ebben az idealizmusban az emberiség szellemi fejlõdése fölvette magába azt a törekvést, hogy a tudati erõk megerõsítésével jusson el a világrejtély megismeréséhez. A természettudományos szemléletmód azonban, amely némelyeket e világszemléleti áramlat hordozó erejével kapcsolatban megtévesztett, szert tehet arra az elfogulatlanságra is, hogy elismerje, hogy a valóságos világ megismerésének mely útjai esnek abba az irányba, amelyet ez az idealista világnézet keresett. Mind a német világszemléleti idealizmus nézõpontját, mind a látó tudatét félreismerjük, ha általuk egy olyanfajta „megismerést” remélünk, amely a képzetek sora által minden további kérdés és rejtély fölé emeli a lelket, és egy olyan „világszemlélethez” juttatja, amelyben minden kereséstõl kipihenheti magát. A látó tudat nézõpontja azonban a megismerés kérdéseit nem hozza nyugvópontra; ellenkezõleg, azokat tovább mozgatja, és bizonyos értelemben mind a számukat, mind pedig elevenségüket megnöveli. Ezeket a kérdéseket beleállítja egy olyan valóságterületre, ahol elnyerik azt az értelmüket, amit a megismerés öntudatlanul mindig is keres, még azelõtt, hogy felfedezte volna. Ebben az öntudatlan keresésben jön létre a világszemléleti álláspontok azon elégtelensége, amelyek a látó tudatot nem akarják hagyni érvényesülni. Ebben az öntudatlan keresésben keletkezik az a magát szókratészinek gondoló, de valójában szofista nézet, hogy az a megismerés a legmagasabb rendû, amely csak azt az egyetlen igazságot ismeri el, hogy nincs semmiféle igazság. – Egyesek aggályoskodnak arra gondolva, hogy az ember elveszítheti a megismerés elõrehaladásának ösztönzõit, ha felfegyverezve érzi magát a világrejtély megoldásával. De ennek az aggodalomnak senkit sem kell eltöltenie sem a német idealizmussal, sem a látó tudat nézõpontjával kapcsolatban.4 Az új világszemléleti idealizmus igazi elismerése a másik oldalról is azoknak a félreértéseknek a kiirtásához vezethet, Melléklet - SzG 2005/2
23
Rudolf Steiner: Kitekintések amelyeket szembehelyeznek vele. Mindenesetre nem vonható kétségbe, hogy e világszemléleti idealizmus néhány képviselõje az általuk vallott nézetek félreértése következtében éppúgy alkalmat adott az ellenségeskedésekre, mint ahogy a természettudományos szemléletmód képviselõi azáltal, hogy saját szemléletük hordozó erejét túlértékelték a valóság megismerését illetõen, e nézetek indokolatlan elutasítását maguk váltották ki. A jelentõs osztrák filozófus (és katolikus pap), Laurenz Müllner az Adolf Friedrich Graf von Schackról írt dolgozatában a kereszténység álláspontjáról szívhez szólóan nyilatkozott az újabb természettudomány fejlõdés-gondolatáról. Viszszautasítja Schack állításait, amelyek e szavakban csúcsosodnak ki: „A származáselmélettel szemben felhozott kifogások mind csak felszínességbõl erednek.” És ez után a visszautasítás után azt mondja Müllner: „A pozitív kereszténységnek nincs oka arra, hogy az evolúciós gondolattal mint olyannal szemben elutasítóan viselkedjen, ha a természeti folyamatot nem csupán egy öröktõl fogva önmagára állított kauzális mechanizmusnak fogják fel, és ha az embert nem annak produktumaként ábrázolják.” Ezek a szavak ugyanabból a keresztény szellembõl fakadnak, mint amely alapján Laurenz Müllner a bécsi egyetemen rektori hivatala elfoglalásakor tartott jelentõs beszédében Galileirõl ezt mondta: „Így az új világszemlélet (ti. a kopernikuszi-galileii) több tekintetben is látszólag azon nézetekkel való ellentétben jelent meg, amelyek igencsak kétes joggal a kereszténység tanaiból származtatták magukat. Sokkal inkább egy új korszak kitágult világtudatának az antik kor behatároltabb tudatával szembeni ellentétérõl volt szó, így inkább a görög, semmint a helyesen felfogott keresztény világszemlélettel szembeni ellentétrõl, amely az újonnan felfedezett csillagvilágban csak az isteni bölcsesség új csodáit láthatta volna, miáltal az isteni szeretetnek a Földön végrehajtott csodája csak még magasabb jelentõséget nyerhetett volna.” Ahogyan Müllnernél a keresztény gondolkodó nagyszerû elfogulatlansága mutatkozik meg a természettudományos szemléletmód iránt, úgy egy ilyen elfogulatlanság bizonyára lehetséges a német világszemléleti idealizmus iránt is. Az ilyen elfogulatlanság azt mondaná: A pozitív kereszténységnek nincs oka arra, hogy a lélekben jelentkezõ szellemi élmény mint olyan gondolatával szemben elutasítóan lépjen fel, ha a szellemi élmény nem vezet a vallási áhítat és jámborság élményének lerombolásához, és ha a lelket nem istenítjük. – Laurenz Müllner egyéb szavai is egy elfogulatlan keresztény gondolkodó számára így hangozhatnának: A német idealizmus világszemlélete több 24
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések tekintetben is látszólag azon nézetekkel való ellentétben jelent meg, amelyek igencsak kétes joggal a kereszténység tanaiból származtatták magukat. Sokkal inkább egy, a lélek szellemi mivoltát elismerõ világszemlélet ellentétérõl van szó egy olyannal szemben, amely ehhez a szellemi lényhez képtelen eltalálni, vagyis a félreértett természettudományos szemléletmóddal, nem pedig a helyesen felfogott keresztény világszemlélettel való ellentétrõl van szó, amelynek az emberi lélek valódi szellemi élményeiben csak az isteni hatalom és bölcsesség megnyilatkozását lenne szabad látnia, miáltal a vallási áhítat és épülés élményei, miként a szeretet hordozta emberi kötelesség erõi is további megerõsödéshez juthatnak. Robert Hamerling a világszemléleti idealizmushoz vezetõ erõt a német nép lényében rejlõ alaperõnek érezte. Az a mód, ahogyan megismerõ törekvését Az akarat atomisztikájában ábrázolta, megmutatja, hogy kora számára nem a régi indiai világszemléleti áramlat felélesztését szorgalmazza. Úgy gondolkodik a német idealizmusról, hogy az egy új kor követelményeinek értelmében népének lényébõl fakadóan látszik törekedni a szellemi valóságok felé, amelyeket a letûnt korszakokban az ázsiai emberiség akkoriban legerõsebb lelki erõin keresztül kutattak. E világszemléleti idealizmus megismerõ törekvése a szellemi valóságok felé forduló irányával nem letompítja, hanem megerõsíti az ember felpillantását az isteni magasságokba. Ez hatotta át õt magát is, mert ezt a fajta megismerõ törekvést Hamerling a vallási érzület gyökerével összenõve látja. Népének feladatáról – amely kifejezi népe lényének ezt a vonását – való gondolatok töltik el Hamerlinget, amikor 1864-ben a Germanenzug (A germánok vonulása) címû költeményét megírja. Egy vízió ábrázolása ez a mû. Az õsidõkben Ázsiából Európa felé vonulnak a germánok. A Kaukázusnál a vándorló nép pihenõt tart.
Leszállt az este. Az utolsó alkonyi fényben Aranyló foltokként lángolnak fel a Kaukázus Csúcsai, és mint távoli világokból Néznek le jelentõségteljesen a népre, Amely megpihenve ellepte körben a völgyeket Fegyvereivel, paripáival és tolongásával. Végül a Nap áldozati tüzébõl mint Phönix Emelkedik magasra a Hold a keleti Sík felett lebegve teljes korongjával. Melléklet - SzG 2005/2
25
Rudolf Steiner: Kitekintések De már nyugodnak a népek. Ébren csak Teut Maradt, az ifjú, királyi pillantással; A szõke fej mély töprengésbe merül, És mint röpke álomból ébredve, felfelé Veti szemeit, és egy fény, egy tündöklõ, mintha magasan felette az ég aranyló Glóbusza egyesítené ragyogását Egy csillag-szempár csillogásában: Mintha egy csodálatosan Lágy arc szállna alá, Mintha büszke napszárnyai elõtt Ázsia õsanya fenséges vonásokkal Szemtõl szemben megmutatná magát bátor fiának.
És Ázsia õsanya kinyilatkoztatja népe jövõjét Teutnak; nem csupán dicshimnuszokat mond; komolyan beszél a nép árnyoldaláról és fényes oldaláról. De feltárja lényének azon vonását is, amely a nép megismerõ törekvését az isteni felé való feltekintéssel teljes egységben mutatja:
Tovább fog élni benned az álomittas Istennel-töltekezés, boldog szívmelegsége Az õsi ázsiai hazának. Szilárdan fennáll majd Ez a szent fénysugár, az emberiség Templomi tüze, füsttel nem szennyezve, tiszta lánggal Továbbizzik a kebledben, és lelki dajkád Marad és vezetõje kormányodnak! Csak azért törekszel, mert szeretsz: legbátrabb gondolkodásod Áhítat lesz, amely Istenben akar elmerülni.
Robert Hamerling e szavainak felidézését senkinek sem kell úgy értelmeznie, hogy a világszemléleti idealizmus, amelyet ebben az írásban jellemeztem, vagy az a nézet, amely a látó tudat nézõpontját érvényesíti, valamiképpen a vallási világszemlélet helyére tudna lépni, vagy azt egyáltalán pótolhatná. Mindkettõ teljesen félreértené magát, ha vallás-, esetleg szektaalapítási igénnyel lépne fel, illetve ha valakinek a vallási hitébe zavaróan be akarna avatkozni.
26
SzG 2005/3 - Melléklet
Rudolf Steiner: Kitekintések
Megjegyzések 1. Ha valaki az elõbbi leírással szemben azt az ellenvetést akarná tenni, hogy az nem veszi figyelembe az érzékszervi fiziológia eredményeit, azzal csak azt árulná el, hogy e leírás horderejét/jelentõségét nem helyesen értékelte. Ugyanis így szólhatna: a sötét és néma világból képzõdmények keletkeznek, amelyek állandóan megsokszorozódnak, és végül olyan szervekké válnak, amelyek funkciója révén pl. a „sötét éterhullámok” fénnyé változnak. Ezzel mégsincs valami olyasmirõl szó, amit az itt adott leírás ne érintene. A „sötét világ” képében számolnak a szem meglétével; de semmilyen szem által nem lehet észlelhetõnek elgondolni azt, amit saját lénye alapján észlelhetetlennek kell elgondolnunk. – Talán azt is hihetné valaki, hogy leírásunk nincs tekintettel arra, hogy a legújabb természettudományos világkép többé már nem azon a talajon áll, amelyen még pl. Du Bois Reymond állt. Már nem várnak el olyan sokat, mint õ és tudományos felfogásának társai az „atomok mechanikájától”, attól, hogy visszavezessenek „minden természeti jelenséget a legkisebb anyagrészek mozgásaira”. Szemléletükben E. Mach, Max Planck, a fizikus és mások ezeket a régebbi teóriákat meghaladták. Az ebben az írásban mondottak azonban érvényesek ezekre a legújabb nézetekre is. Amikor pl. Mach a természetkutatás területét az érzékszervi érzetekre (Sinnesempfindungen) akarja felépíteni, akkor ez (a törekvés) egyenesen arra kényszeríti õt, hogy világképébe csak azt vegye fel a természetbõl, amit lénye szerint sohasem lehet észlelhetõként (wahrnehmbar) elgondolnunk. Ugyan az érzékszervi érzetekbõl (Sinnesempfindung) indul ki Mach, de saját fejtegetéseivel nem képes a valóságnak megfelelõ módon azokhoz ismét visszatérni. Amikor Mach érzetrõl beszél, arra utal, amit érzékelünk; de amikor az érzet tárgyára gondol, azt az „én”-tõl el kell különítenie. Nem veszi tehát észre, hogy éppen ezáltal valami olyasmit gondol, ami már nem érzékelhetõ. Ezt azzal is megmutatja, hogy saját érzetvilágában az én-fogalom teljesen szertefoszlik. Az „én” Machnál mitikus fogalommá válik. Elveszíti az „én”-t. Mivel annak ellenére, hogy nincs tudatában, de öntudatlanul arra kényszerül, hogy érzetvilágát érzékelhetetlennek gondolja, azért számára ez az érzetvilág az érzékelõt – az ént – kiveti magából. És éppen ezzel válik Mach felfogása az itt elõadottak bizonyítékává. Max Planck, az elméleti fizikus nézetei a legjobb példák a fenti ábrázolás helyességére. Sõt, azt lehetne mondani, hogy a legújabb gondolatok a mechanikáról és elektrodinamikáról egyre inkább afelé az irány felé haladnak, amelyet itt szükségszerûnek jelöltünk meg: az érzékelhetõ világból kiindulva egy olyan világ képét megkonstruálni, amely maga nem érzékelhetõ. 2. Amit napjainkban relativitáselméletnek neveznek, azt ilyen jellegû képzetekkel kell megítélnünk; különben a logikai-teoretikus síkról nem
Melléklet - SzG 2005/2
27
Rudolf Steiner: Kitekintések jutunk el a valóságnak megfelelõ eszmékhez, abban az értelemben, ahogyan ezen írásban a „valóságnak megfelelõ” fogalmát Planck nézeteinek bemutatásakor jellemeztem. 3. Akinek a szellemi világ valóságos megismerésével van dolga, annak nagy megelégedést okoz, amikor egy olyan szellemdús mûvész, mint Hermann Bahr a maga ragyogó vígjátékában, „A mester”-ben az olyan életkomédiákat ábrázolja, amelyek oly erõszakosan ráakaszkodnak azokra a törekvésekre, melyek a szellemi tudományát keresik. 4. Hogy az itt mondottak nem cserélendõk össze a léleknek azzal az alkatával [Seelenverfassung], amely az óindiai megismerési törekvésnek szolgált alapul, arra a következõkben még utalni fogok. (Vö. fent is a 84. oldalon.)
28
SzG 2005/3 - Melléklet
