Bíró László Nemzeti kisebbségek a királyi Jugoszláviában Politika, oktatás, gazdaság (Megjelent a História folyóirat 2010/1-2. számában) Az elsı világháború után a különbözı korábbi országok részeinek egybeolvadásával létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jelentıs, nem az államnemzethez tartozó népességgel rendelkezett. A politikát meghatározó csoportok eltérıen tekintettek az egyes kisebbségekre: voltak közöttük olyanok, melyekkel szemben – legalábbis úgy érezték – visszafizetni valójuk van a korábbi évszázadokban érzett elnyomás és asszimilációs törekvések miatt (magyarok, németek, törökök), voltak olyanok, amelyeket kisebb testvérnépnek tekintettek (szlovákok, ruszinok, lengyelek, csehek), és volt olyan nemzet, melyrıl tudták, hogy integrálása nehéz lesz az új államba (albán). Voltak olyan nemzetek, amelyrıl nem hitték el, hogy nem a délszláv állam felbomlasztásán, az esetleges revízión dolgoznak. Ezek közé tartozott a magyar. Nemzetek keveredése Az ország területe olyan vidékekre terjedt ki, amelyek a középkor századaiban még különbözı népek szállásterületeit alkották. A 15. század közepén az egyes etnikumok jól elkülöníthetıek. Az etnikai határok változása a 15–16. században kezdıdött az oszmán hódítás miatt elindult menekülési hullám hatására (ekkortól érkeztek részben a szerbek helyére folyamatosan albánok és törökök), majd pedig folytatódott a következı évszázadokban is, egyes területeken – fıképpen az egykori dél-magyarországi, illetve horvátországi részeken – a népesség tervszerő betelepítésével.* Jugoszláviát megalakulásának pillanatában különbözı népek, nemzetek lakták, több területen egymással keveredve. A korabeli felfogás szerint az államalkotó – ahogy akkor mondták – háromnevő, háromtörzső nemzetet a szerbek, horvátok, szlovének képezték. Ideszámították a mai macedónokat, akikre szerbként tekintettek, valamint a mai bosnyákokat. A népszámlálások során nem kérdeztek rá az állampolgárok nemzetiségére, a közzétett eredménysorok pedig nem tartalmaztak nemzetiségre vonatkozó rubrikákat, így az anyanyelvi adatokból lehet a nemzetiségre következtetni. Az 1921. évi népszámláláskor a „szerb–horvát”, illetve szlovén anyanyelvőek aránya 82,8% volt, a maradék 17,2%-on tíznél több nemzeti kisebbség osztozott. 1%-nál nagyobb volt a német (506 ezer, 4,2%), a magyar (468 ezer, 3,9%), az albán (440 ezer, 3,7%), a török (150 ezer, 1,3%) népesség aránya. A nemzeti kisebbségek a Vajdaságban, Koszovóban és Macedóniában voltak jelen nagy számban. A Vajdaságban a szerbek és horvátok aránya 37,3%-ot, a magyaroké 27,9%-ot, a németeké 23,5%-ot, a maradék 11%-ból a románok 5,2%-ot, a többi egyéb szláv népesség 4,9%-ot tett ki. Koszovóban a két világháború között az albán lakosság a népességmozgásoktól függıen 60-65%nyi volt, a szerbek, bosnyákok együttesen 26–30%-ot, a törökök 4% körüli arányt adtak.
Macedóniában az albánok, illetve a törökök 13-13%-ot tettek ki (az 1921. évi népszámlálás anyanyelvi adatai szerint: 105 ezer albán és 107 ezer török). A nemzeti kisebbségek közül a magyarok döntı többsége a Vajdaságban, egy területen élt. A németek viszont valamivel szétszórtabban: legnagyobb tömegben a Vajdaságban (317 ezren), valamint Horvátországban (124 ezren) és Szlovéniában (41 ezren), de kisebb számban ott voltak Bosznia-Hercegovinában (16 ezren), illetve Szerbiában is (5,8 ezren). A Bánátban, a Dunától– Tiszától keletre, a román határig húzódó területen élı mintegy 70 ezer román tekinthetı a modern román nemzet részének. A csehek – egykori betelepítettek utódai – zömmel Horvátországban telepedtek le (Eszék megyében 33 ezren laktak), de cseh kézmővesek, iparosok az ország minden részére eljutottak. A szlovákok (60 ezren) a Vajdaságban éltek. Az albán kisebbség is jól körülhatárolható összefüggı területen lakott: Koszovóban (289 ezren) és Nyugat-Macedóniában (110 ezren), szorosan kapcsolódva Albániához, csakhogy ez a terület korábban több történelmi tájnak volt része. A török közösség is egy területen helyezkedett el, jelentıs hányadban városlakó volt (Skopjéban 14 ezer, Tetovóban 6,5 ezer, Bitolában 6 ezer, Prilepben 3,3 ezer). A szerb–horvát–szlovén állam megalakulásával egy idıben megkezdıdött az északi területekrıl a magyar és a német hivatalnokok, tanárok, tanítók, valamint a gazdagabb birtokosok jelentıs részének elvándorlása. 1924-ig több mint 40 ezren települtek Magyarországra, ezzel a vajdasági magyarság jelentıs veszteségeket szenvedett el, mivel értelmiségi rétege nagymértékben megfogyatkozott. A déli vidékeken a török lakosság elvándorlása az egész korszakban folytatódott. A jugoszláv államban A nemzetiségek nem önszántukból kerültek az új államba. Azokról a fórumokról, ahol róluk döntöttek, zömüket kizárták. Mint például a vajdasági nagy nemzetgyőlésrıl 1918 novemberében, ahol a jelenlévık a Szerbiához való csatlakozás mellett döntöttek. A nemzetiségi területek két idıpontban kerültek a délszláv államhoz. Ennek a nemzetiségek megítélésében, valamint jogaik biztosítása tekintetében jelentısége lett. A Dél-Szerbiának nevezett országrész (Koszovó és Macedónia) elıször az Oszmán Birodalom Európából való kiszorítását célul tőzı – és azt gyakorlatilag el is érı –, a balkáni kis országok által indított Balkán-háborúk (1912–1913) eredményeként került a szerb államhoz. 1918 ıszén, a szaloniki fronton aratott gyızelmek nyomán a szerb állam visszaszerezte a területet, s megkezdte a szerb közigazgatás kiépítését. Az itt élı nem szerbek közül a törökök viszonylag hamar és különösebb ellenállás nélkül elfogadták az új államhatalmat, az albánok viszont idegennek érezték az új viszonyokat, és fegyveres harcot indítottak a délszláv fennhatóság ellen. A néhány éven át tartó szerb–albán ellenségeskedéseknek több ezer halálos áldozata volt. Az északi területek az I. világháború végén kerültek az akkoriban alakuló jugoszláv államhoz. Az osztrák–magyar fegyverszünet után (1918. november 3.) a szövetséges és szerb csapatok két hét alatt bevonultak a Délvidékre (nagyjából a Szabadka–Baja–Pécs– Dráva vonalig). A magyar
közigazgatás összeomlott, az adminisztrációt a szerb hatalom, a Nemzeti Igazgatóság vette a kezébe. A magyar és más nemzetiségő hivatalnokoktól már ekkor hőségesküt követeltek. (A Bánát beillesztése az új államszervezetbe hosszabb idıt vett igénybe.) Hogy mutassák, a terület lakossága a „népek önrendelkezése elve” alapján kíván Szerbiához csatlakozni, 1918. november 25-én a vajdasági nagy nemzeti győlés kimondta az elszakadást Magyarországtól és a csatlakozást Szerbiához. És kimondták: támogatják a délszlávok nemzeti vágyának megvalósítását, az egységes jugoszláv állam megalakítását a Karañorñević-dinasztia uralma alatt. A gondos választások eredményeként felálló, 757 fıs győlés tagjai közül kilencven fı tartozott a késıbbi kisebbséghez (62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 1 magyar). A győlés határozatai homályosan utaltak arra, hogy a kisebbségek létét elısegítı jogokat garantálni fogják. Kisebbségi jogok (1920) A kisebbségi jogok biztosítása tekintetében az új szerb–horvát–szlovén állam nem mutatott nagy igyekezetet. Inkább – mint új államképzıdmény – nemzetállami mivoltát hangsúlyozta. A békeszerzıdések során a fıhatalmak által szorgalmazott kisebbségi konvenció elfogadásától az új szerb–horvát–szlovén állam sokáig elzárkózott. Csak erıs nemzetközi nyomásra, az Ausztriával megkötött saint-germaini békeszerzıdés pontjaként sikerült ráerıszakolni. Itt szabályozták az állampolgárság kérdését. Eszerint a helyben lakók egyrészt megkapják az új állampolgárságot, de bizonyos esetekben joguk van más állampolgársághoz folyamodni (optálás**). Ugyanakkor garantálták a nemzetiségtıl, illetve vallástól függetlenül az általános, törvény elıtti jogegyenlıséget, a kisebbségek szabadságát, az élethez való jogot, a szabad vallásgyakorlatot, szabad nyelvhasználatot a magánéletben, a kereskedelemben, a vallási és kulturális intézményekben, a sajtóban, a nyilvános győléseken, valamint jótékonysági, kulturális intézmények és iskolák alapításának jogát. A 9. cikkely kimondta: ott, ahol kisebbségiek jelentékeny arányban laknak, a kormány a közoktatásügyben „megfelelı könnyítéseket fog engedélyezni”, hogy a gyermekeket az elemi iskolákban saját nyelvükön taníthassák. (A 9. cikkely esetében a jugoszláv kormánynak sikerült elfogadtatni, hogy az csak az 1913. január 1. után megszerzett területekre vonatkozik, és felfogása szerint a nemzetiségi tannyelvő oktatáshoz való jogok a déli területekre nem érvényesek.) A konvenció pontjait 1920-ban ideiglenes törvényként életbe léptették. A kisebbségi jogokról az 1921. évi alkotmány is szőkszavúan rendelkezett: kimondta polgárai jogegyenlıségét „fajtól függetlenül”. Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat, de kollektív kisebbségi jogokat nem tartalmazott. A kisebbségi szempontból jelentıs oktatás kérdésérıl egy mondatban rendelkezett: „a más fajú és nyelvő kisebbségek elemi oktatásban részesülnek anyanyelvükön, olyan feltételekkel, amelyeket törvény fog elıírni.” Kisebbségek a politikában A jugoszláv állam megalakulását követıen a kisebbségek néhány év alatt létrehozták politikai szervezeteiket, pártjaikat: 1919 decemberében Skopjéban megalakult a muszlimok (albánok,
törökök) politikai szervezete, a Džemijet (Cemiyet). Az 1920-as évek elején létrejöhettek a németek, a magyarok, a szlovákok, a románok és a ruszinok pártjai. Ezek az egyes kisebbségek létszámából adódóan eleve nem képviselhettek nagy erıt. Gyakran még a nemzetiségi közösség szavazatainak javát sem tudták begyőjteni, aminek oka részben a megosztottság, részben pedig az a hit lehetett, hogy a nagy nemzeti pártok jobban tudják az egész terület érdekeit képviselni. A nemzetiségi pártok programjának homlokterében a kisebbségi jogok biztosításának elérése, a nemzetiségi vallási, kulturális intézményrendszer felállítása, autonómiájának megszerzése állt. Szociális kérdések ritkán jelentek meg bennük. E tekintetben kivételt jelentett a Džemijet, amely nyíltan vállalta a muszlim földesurak, agák védelmét az agrárreform során. Az alapvetı dilemmát a kisebbségi pártok számára az 1920-as években a választások elıtt mindig az jelentette, hogy egyedül induljanak-e (esetleg maradjanak távol a választásoktól – mint tette többször a Magyar Párt), vagy jelöltjeik valamelyik nagyobb párt listáján szerepeljenek. Átütı sikert egyik megoldás sem hozott. A mandátumhoz jutott néhány politikus nem tudott jelentıs eredményt elérni a parlamentben. Többször pedig a megígért mandátumokat sem kapták meg. A jugoszláv állam vezetıi politikai tekintetben nem kívántak lapokat osztani a kisebbségeknek, leginkább azt várták tagjaiktól, hogy illeszkedjenek bele a jugoszláv politikai életbe. S hogy azok, akik politikai szerepet kívánnak vállalni, azt a jugoszláv pártokban tegyék. A kisebbségek ritkán szólhattak bele lényeges kérdések eldöntésébe, inkább csak dekorációként szerepelhettek bizonyos igények alátámasztására, mint tették a szlovák és ruszin képviselık az újvidéki nagy nemzeti győlésen. A magyarokat pedig azzal az indokkal, hogy még nem zárult le az optálásra engedélyezett idı, 1922-ig kizárták a politikai életbıl. A hazai politizálás homlokterében az államszervezés kérdése állt, pontosabban az a vita, hogy az új állam centralista berendezkedéső legyen, vagy pedig autonómiával rendelkezı egységekbıl álljon. A kérdés eldöntése az alkotmányozó nemzetgyőlésre maradt (1921). Úgy tőnt, hogy a centralizmus hívei, fıképpen a szerbek, kisebbségbe kerülhetnek. Ekkor a legnagyobb szerb párt vezetıi megegyezésre jutottak a Džemijettel, hogy az agrárreform idején a földbirtokmaximum és a kárpótlás meghatározása során az agák érdekeinek figyelembevételéért a párt megszavazza az alkotmányt. A kisebbségek csak a külkapcsolatok alakulásától remélhették helyzetük javítását. Az olasz– jugoszláv szerzıdések (1920, 1925), valamint a két kisantantállam: Románia és Jugoszlávia közti tárgyalások bizonyos gazdasági, kulturális engedményekhez vezettek a nemzetiségek – a román, olasz kisebbségek – javára. Az 1930-as évek végén pedig a jugoszláv külpolitikai útkeresés elısegítette, hogy a magyar, illetve a német kisebbség bizonyos könnyítésekhez jusson a kulturális intézményalapítás során. Oktatás A szerb–horvát–szlovén állam kisebbségi oktatáspolitikája nem volt egységes: más elbírálás alá esett – már külpolitikai okokból is – például a német, a magyar vagy a román kisebbség, mint a
déli területeken élı török és albán lakosság. Utóbbiakra – mint fentebb említettük – nem vonatkoztatták az anyanyelvő iskoláztatás jogát, mivel 1914 elıtt kerültek Szerbiához. Így ık állami anyanyelvő oktatásban nem részesültek. Alapfokú tanításuk muszlim egyházuk keretében (a mektebekben) zajlott, de ez a gyermekeknek csak elenyészı hányadát érte el. A kormányzat szándéka mindegyik kisebbség esetében ugyanaz volt: erısíteni az asszimilációt. A kormány törekvéseiben különbözı eszközöket alkalmazott: ilyen volt például az oktatás állami kézbe vétele (az 1920-as évek elején kiterjesztették a szerbiai oktatási törvényt, amely iskolafenntartónak csak az államot ismerte el), új iskolák alapításának megtiltása, az iskolák tanítási nyelvének megszabása, a kisebbségi osztályok indításához szükséges gyermeklétszám meghatározása (általában 30–60 fı kellett a kisebbségi osztály indításához), tanítók-tanárok elbocsátása, hőségesküre, illetve vizsgára kötelezése, a tantervek egységesítése. Ezenkívül az úgynevezett névelemzés bevezetésével szabályozták, kik iratkozhatnak be a kisebbségi osztályokba (akinek az apja délszláv volt, nem tanulhatott nemzetiségi osztályban). A kisebbségek számára a legnagyobb csapást az iskolák államosítása jelentette, mivel korábban a Vajdaságban 379 felekezeti (ebbıl 224 katolikus), 252 községi fenntartású magyar, 352 községi és 269 felekezeti német népiskola mőködött, emellett a felekezetek és a községek számos középiskolát is fenntartottak. A gyermekek alapfokú anyanyelvő oktatásában jelentıs különbségek mutatkoztak az egyes kisebbségek között. 1932-ben a kiadott oktatási statisztika szerint a német gyermekek 78%-a, a románok 75%-a, a magyarok 62%-a, a cseh, illetve szlovákok 58%-a, a rutének 25%-a végezte elemi tanulmányait az anyanyelvén. Az iskolába járó 11 240 albán és 7739 török nemzetiségő gyermek nemzeti tannyelvő oktatás hiányában nem tanulhatott az anyanyelvén. Gazdasági élet Az egyes kisebbségek önszervezıdését nagyban meghatározza, hogy tagjai mekkora gazdasági erıvel rendelkeznek. A kormányzat mindenekelıtt az államnemzethez tartozókat kívánta erısíteni. Különbözı rendeletekkel elısegítette, hogy a határ mentén csak az államnemzethez tartozók juthassanak földhöz, az ipari és a bankszektorban az egyes vállalkozóknak szerbeket, horvátokat kellett társnak maguk mellé venni, és a felügyelı- és igazgatóbizottságok összetételét is módosítani kellett. A királyi korszak legnagyobb szabású gazdaság- és társadalomátalakító beavatkozása az agrárreform és az azzal együtt végrehajtott kolonizáció volt. Az 1919-ben meghirdetett agrárreform elrendelte a nagybirtokok kisajátítását, és földhöz juttatta a szegényparasztokat. A birtokok kisajátítása a korábbi birtokmegoszlásból adódóan leginkább a magyarokat és a németeket érintette, a Vajdaságban az agrárreform céljaira kisajátított birtokok kétharmada korábban magyar, illetve német tulajdonban volt. Az agrárreformot levezénylı helyi bizottságok viszont felettébb ügyeltek arra, hogy nem szláv nemzetiségő paraszt ne jusson földhöz, pedig a Bánátban a magyarok 60%-a lett volna jogosult földre, a Bácskában pedig a közel 60 ezer szegényparaszt 41%-a magyar, 18%-a német volt.
Jelentıs változás állt be a bankszektor területén is. Több pénzintézet beszüntette mőködését a Vajdaságban, számos tulajdonosi köre megváltozott, valamint az új valutára, a dinárra való áttérés során a korábban a koronaövezethez tartozók veszteségeket könyveltek el. Mindennek eredményeként, még az 1920-as évek elején, a magyar bankok tıkéje a korábbinak a negyedére esett vissza a Vajdaságban, és a legtıkeerısebbek a szerb intézetek lettek, a németek megtartották pozíciójukat (szerb 60%, német 25%, magyar 10%, szlovák 3%). * A királyi Jugoszlávia igazgatási rendje úgy épült fel, mint egy egységes nemzetállamé. Jogrendszere nem ismert el semmilyen területi vagy nemzeti alapú autonómiát. Politikai elitje, amely ugyan nem egyformán kezelte az egyes nemzetiségeket, nem volt nagyvonalú a kisebbségi politikában. A kormányzat az államalkotó nemzetek erısítését célozta, hol erıszakosabban, hol enyhébb módszerekkel. Az állam nemzeti kisebbségei nem léptek fel közösen, de együttesen sem tettek ki akkora politikai erıt, hogy változtatásokra kényszeríthették volna a hatalmon lévıket.
* Vö. erre Varga J. János cikkét e számunkban! (A szerk.) **
A jugoszláv optálási jog szerint az egyén 1922. július 26-ig dönthetett arról, hogy fel kívánja-e venni az új állampolgárságot, vagy a régit tartja meg. Kérvényezés nélkül csak azok lehettek jugoszláv állampolgárok, akik már 1910. január 1-jén is a volt Monarchia SZHSZ Királysághoz kerülı részén éltek. (A szerk.)
