Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXIX/1. (2011) pp. 73–87
A VÁLÁS SZABÁLYOZÁSA A KÉSŐ RÓMAI JOGBAN∗ SÁRY PÁL∗∗
A válás szabályai a klasszikus római jogban rendkívül liberálisak voltak: a házasságot bármely fél bármikor, indoklás nélkül, egyoldalúan felbonthatta.1 A válás legfeljebb némi vagyoni veszteséggel járt: a férj köteles volt visszaadni felesége hozományát, melynek bizonyos hányadát – törvényben meghatározott okokból – visszatarthatta.2 A kereszténység győzelme után e jogi helyzet gyökeresen megváltozott.3 Constantinus 331-ben megtiltotta, hogy bárki megfelelő ok nélkül (törvényben meghatározott közbűncselekmények hiányában) váljon el egyoldalúan házastársától.4 A rendelet szerint a feleség nem válhatott el a férjétől azért, mert az részegeskedett, szerencsejátékot űzött (kockázott) vagy nők után járt. A nő számára csak az adott megfelelő okot a válásra, ha férje bizonyíthatóan gyilkos (homicida), méregkeverő (medicamentarius) vagy sírgyalázó (sepulcrorum dissolutor) volt. Amint Evans Grubbs rámutat,5 e bűncselekmények a legsúlyosabb bűntettek közé tartoztak, melyek esetén se fellebbezésnek, se kegyelemnek nem volt helye.6 A neves amerikai szerző elképzelhetőnek tartja, hogy a válásra csak azt követően kerülhetett sor, miután az említett bűntettek valamelyikének
∗
A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával készült. ∗∗
DR. SÁRY PÁL egyetemi docens Miskolci Egyetem ÁJK, Római Jogi Tanszék 1
Nem csoda, hogy a frivol válások száma megszaporodott. Seneca szerint egyes előkelő római hölgyek nem a consulok, hanem a férjeik számával számolták az éveiket (Sen. De benef. 3,16,2). 2 Vö. CSILLAG P., A házassági vagyonjog Augustus korában, Antik Tanulmányok, 1968/1, 78 skk. 3 Vö. P. J. RIGA, Divorce in the Justinian Code. Harbringer of Things to Come?, Whittier Law Review, 8(1986–1987), 920 skk. 4 CTh 3,16,1. 5 J. EVANS GRUBBS, Law and Family in Late Antiquity. The Emperor Constantine’s Marriage Legislation, Oxford, 1995, 229. 6 Vö. CTh 9,38,1; 9,40,1; 11,36,1.
74
Sáry Pál
elkövetését bíróság jogerős ítéletében megállapította: e feltételt azonban a rendelet fennmaradt szövege expressis verbis nem tartalmazza.7 Azt a nőt, aki egyéb okból vált el, a constantinusi rendelet szerint kényszerlakhelyre való száműzéssel (deportatio in insulam) kellett büntetni. Ahogy Evans Grubbs is megjegyzi,8 a deportatio a római polgárjog elvesztését (capitis deminutio media) vonta maga után,9 aminek következtében a száműzött nő újabb törvényes római házasságot (matrimonium legitimum) nem köthetett. E büntetés – amint arra Evans Grubbs szintén felhívja a figyelmet – feltűnően hasonlított a házasságtörés klasszikus kori büntetéséhez.10 A Kr. e. 18-ban hozott lex Iulia de adulteriis coercendis szerint a házasságtörés elkövetőjét kényszerlakhelyre kellett száműzni részleges vagyonelkobzás mellett (a nők hozományának felét és egyéb vagyonának egyharmadát, a férfiak vagyonának felét kellett elkobozni).11 A törvényes ok nélkül elváló nő vagyonának sorsáról nem tudunk egyértelműen nyilatkozni. REYNOLDS szerint az ilyen nő teljes vagyona a volt férjére szállt.12 Evans Grubbs azonban úgy véli, hogy a száműzött nő vagyonát az állam elkobozta, a volt férj tehát ilyenkor csak a nő hozományára tarthatott igényt.13 Magának a rendeletnek a szövege („oportet eam usque ad acuculam capitis in domo mariti deponere”) az előbbi álláspontot támasztja alá, a rendelethez fűzött interpretáció szövege („ut et dotem, quam dederat, vel pro ipsa data fuerat, et donationem, quam percepit, amittat”) viszont az utóbbi nézetet erősíti.14 A férfiak szintén csak három okból válhattak el egyoldalúan feleségüktől joghátrány nélkül: ha feleségük házasságtörő (moecha), méregkeverő (medicamentaria) vagy kerítő (conciliatrix) volt. Érdemes itt megemlíteni, hogy Plutarkhosz szerint Romulus csak a gyermekek megmérgezése, kulcsok ellopása vagy házasságtörés miatt engedte meg a férjeknek, hogy elűzzék feleségüket.15 7
EVANS GRUBBS, i. m., 229. Uo., 231. 9 Vö. Ulp. D. 48,19,2,1. 10 EVANS GRUBBS, i. m., 230. 11 Vö. PS 2,26,14. A házasságtörés bűntettének klasszikus kori szabályozásával kapcsolatban részletesebben ld. MOLNÁR I., A házasságtörés, mint a római család alapját, tekintélyét sértő bűncselekmény = Iura Antiqua – Iura Moderna. Festschrift für Ferenc Benedek zum 75. Geburtstag, Pécs, 2001, 187–206. 12 PH. L. REYNOLDS, Marriage in the Western Church. The Christianization of Marriage during the Patristic and Early Medieval Periods. Leiden – New York, 1994, 50. 13 EVANS GRUBBS, i. m., 231. 14 A Codex Theodosianusban található rendeletek jelentős részéhez az V. század közepe táján interpretációt fűztek. A 476-ban összeállított barbár (vizigót) Codex Euricianus már tartalmazta ezeket az interpretációkat. 15 Plut. Rom. 22. 8
A válás szabályozása a késő római jogban
75
Dupont szerint Constantinus ezt az ősi törvényt vehette alapul,16 Biondi azonban ezt az álláspontot kifejezetten nevetségesnek („ridicolo”) tartja.17 A constantinusi rendelet szerint az a férfi, aki egyéb okból (tehát törvényes ok nélkül) vált el feleségétől, köteles volt visszaadni annak hozományát, s szankció nélkül nem köthetett újabb házasságot. A törvényes ok nélkül elváló férfit újranősülése esetén súlyos vagyoni hátrányok érték. E hátrányok vonatkozásában a kutatók véleménye ismét megoszlik. Evans Grubbs szerint a korábbi feleség ilyenkor csak a volt férje új feleségének hozományára tarthatott igényt.18 Reynolds viszont azt írja, hogy a korábbi feleség ilyen esetben az új feleség hozományán túl volt férje házát, s teljes vagyonát megszerezhette.19 Az előbbi álláspont a rendelet szövegén („domum eius invadere et omnem dotem posterioris uxoris ad semet ipsam transferre pro iniuria sibi illata”), az utóbbi az ahhoz fűzött interpretáción („domum mariti sui atque omnem eius substantiam sibimet vindicare”) alapul. A kutatók döntő többsége szerint e rendelet keresztény hatásra született.20 A communis opinio helyességét azonban több szerző (elsősorban Castello) kétségbe vonja, azon az alapon, hogy a constitutio számos szempontból eltért a keresztény tanítástól.21 A rendelet tartalma valóban több vonatkozásban különbözött Jézus és Szent Pál tanításától: a római hagyományoknak megfelelően – kettős mércét alkalmazva – eltérő módon szabályozta a férfiak és a nők magatartását (csak a nő házasságtörése adott okot válásra!), az egyoldalú nyilatkozattal történő válást több okból is megengedte, a konszenzuson alapuló válást pedig egyáltalán nem tiltotta.22 Mindez azonban a keresztény hatást nem zárja ki. A válások visszaszorítását célzó rendelet a római jog és a keresztény erkölcs szabá-
16
C. DUPONT, Les constitutions de Constantin et le droit privé au débaut du IVe siècle. Les personnes. Lille, 1937, 112–114. 17 B. BIONDI, Il diritto romano cristiano. Milano, 1952–1954, III, 173, 1. jz. 18 EVANS GRUBBS, i. m., 231. 19 REYNOLDS, i. m., 50. 20 Lásd pl. DUPONT, i. m., 112; BIONDI, i. m., III, 172 skk.; A. H. M. JONES, The Later Roman Empire 284–602. A Social Economic and Administrative Survey. Oxford, 1964, I, 92; T. D. BARNES, Constantine and Eusebius. Cambridge, 1981, 52. 21 C. CASTELLO, Assenza d’ispirazione cristiana in CTh 3.16.1. = Religion, société et politique. Mélanges en hommage à Jacques Ellul. Paris, 1983, 203–212. Arjava szintén úgy véli, hogy a constantinusi rendeletben a korábbi (pogány) római szellemiség világosabban kimutatható, mint a keresztény tanítás [A. ARJAVA, Divorce in Later Roman Law, Arctos 22(1988), 8]. 22 A házasság felbonthatatlanságáról szóló krisztusi és páli tanítást ld. Mt 5,32; 19,4 skk.; Mk 10,2 skk.; Lk 16,18; 1Kor 7,10 sk.
76
Sáry Pál
lyait mindenféleképpen közelítette egymáshoz: a korábbi római szellemiség ötvöződött a keresztény tanokkal.23 Érdemes megemlíteni, hogy a rendelet szövegében több olyan szó is található, mely más római jogforrásokban nem (vagy csak elvétve) fordul elő.24 Különösen feltűnő a jogi nyelvben szokásos veneficus / venefica (méregkeverő férfi / nő) szó helyett a medicamentarius / medicamentaria, továbbá a szintén szokásos adulter / adultera (házasságtörő férfi / nő) kifejezések helyett a moechus / moecha szavak használata. Volterra ebből arra a következtetésre jutott, hogy a rendeletet egy klerikus fogalmazhatta meg, s nem a császári kancellária egyik hivatalnoka.25 Constantinus rendeletét harminc évvel később a kereszténységet elutasító, s a pogánysághoz visszatérő Iulianus császár hatályon kívül helyezte. A iulianusi rendelet nem maradt fenn, de a válás szabályainak e változása a korabeli keresztény szerzők műveiből világosan kimutatható.26 A Rotterdami Erasmus által Ambrosiasternek elnevezett IV. századi ismeretlen keresztény szerző egy helyen említést tesz Iulianus edictumáról, mely az egyoldalú nyilatkozattal történő válás szabályait liberalizálta.27 Szent Ambrus és Szent Ágoston írásaiból jól kitűnik, hogy korukban a római jog (a világi, illetve emberi törvény: lex saecula, illetve humana) bűntett hiányában (sine crimine) is lehetőséget adott a repudiumra.28 Egy 407-ben tartott karthágói zsinat elítélte azokat, akik válásuk után újabb házasságot kötöttek, s azzal a kérelemmel fordult Honorius nyugatrómai császárhoz, hogy hozzon törvényt hasonló tartalommal.29 Valószínűleg ez a ké23
A rendelet keresztény motivációjának kérdéséről bővebben ld. EVANS GRUBBS, i. m., 253 skk. 24 Amint Evans Grubbs rámutat, a constitutio nyolc olyan szót tartalmaz (ebriosus, aleator, muliercularius, medicamentarius / -a, dissolutor, acucula, moechus / -a, conciliatrix), mely máshol nem szerepel a Codex Theodosianusban (EVANS GRUBBS, i. m., 258). A medicamentarius kifejezéssel kapcsolatban ld. A. DI MAURO TODINI, Medicamentarius, una denominazione insolita. Brevi considerazioni a proposito di CTh 3,16,1, Atti dell’Accademia Romanistica Costantiniana, 7(1988), 343–382. 25 E. VOLTERRA, Quelques remarques sur le style des constitutions de Constantin = Droits de l’antiquité et sociologie juridique. Mélanges Henri Lévy-Bruhl. Paris, 1959, 333. Sargenti ezzel szemben azt írja, hogy a rendelet kiadását annak címzettje, Ablabius praefectus praetorio javasolhatta, s ő is fogalmazhatta meg annak szövegét. Ablabius alacsony származású keresztény volt, aki – Sargenti szerint – nem rendelkezett megfelelő jogi ismeretekkel [M. SARGENTI, Il diritto privato nella legislatione di Constantino, Atti dell’Accademia Romanistica Costantiniana, 1(1975), 279 skk.]. 26 Vö. ARJAVA, i. m., 9–12. 27 Ambros. Quaest. de utr. test. 115,12. 28 Amb. In Luc. 8,5; Aug. nupt. et conc. 1,10. 29 Conc. Carth. can. 102.
A válás szabályozása a késő római jogban
77
relem is hozzájárult ahhoz, hogy Honorius 421-ben újra korlátok közé szorította az egyoldalú válás lehetőségét.30 A rendelet a válást bűntetteken kívül erkölcsi okból is lehetővé tette, megkülönböztetve ezáltal háromféle repudiumot: (1) válás közbűncselekmény elkövetése miatt, (2) válás a házastárs erkölcstelen magatartása miatt, s végül (3) válás megfelelő ok nélkül. Reynolds meglátása szerint Honorius a constantinusi rendeletet vette alapul, s annak két kategóriája (válás crimen miatt – válás crimen hiányában) közé betoldott egy harmadik, köztes kategóriát (válás erkölcsi vétség miatt).31 (Hozzátehetjük ehhez, hogy már a crimen miatti válás honoriusi kategóriája is tágabb volt a törvényes okból történő válás constantinusi kategóriájánál, melybe csak három meghatározott crimen tartozott.) Evans Grubbs szerint e köztes kategóriába tartozhattak többek között a férj azon cselekményei, melyeket a constantinusi rendelet kifejezetten a válásra okot még nem adó tényállásokként sorolt fel (részegeskedés, kockázás, nők után járás).32 E megállapításon annyit pontosíthatunk, hogy ha a férj házasságtörést követett el, akkor az emiatt történő válás – amint arra később Evans Grubbs is rámutat33 – már a crimen miatti válás kategóriájába tartozott. A férjet azonban a klasszikus római jogi szabályok szerint (melyek a keresztény korban is tovább éltek) csak akkor tekintették házasságtörőnek, ha házasságban élő idegen nővel alakított ki nemi kapcsolatot.34 A rendelet a következő szabályokat tartalmazta. Az a nő, aki megfelelő ok nélkül vált el férjétől, köteles volt visszaadni annak házasság előtti ajándékát (donatio ante nuptias), s elvesztette hozományát (dos). A nőt örökre száműzték. Ilyenkor a nő később nem köthetett újabb házasságot. A kellő indok hiányában elváló nő büntetése tehát lényegében megegyezett a constantinusi rendeletben előírtakkal. Azt a nőt, aki férje erkölcsi vétsége miatt vált el, nem száműzték, de a nő ebben az esetben is elvesztette férje házasság előtti ajándékát és saját hozományát, s ilyenkor sem köthetett újabb házasságot. Ha később mégis újra férjhez ment, volt férje vádat emelhetett ellene. Corbett szerint a volt férj ilyenkor házasságtöréssel (adulterium) vádolhatta volt nejét,35 Evans Grubbs viszont úgy véli, hogy a volt férj stuprum (törvénybe ütköző, egyéb nemi erkölcs elleni bűntett körébe nem tartozó szexuális magatartás) miatt emelhetett vádat.36 Véleményem szerint egyértelműen az utóbbi álláspont fogadható el, hiszen a nőt korábbi 30
CTh 3,16,2. REYNOLDS, i. m., 51. 32 EVANS GRUBBS, i. m., 234. 33 Uo. 34 Vö. Pap. D. 48,5,6,1, „adulterium in nupta committitur”. 35 P. E. CORBETT, The Roman Law of Marriage, Oxford, 1930, 244. 36 EVANS GRUBBS, i. m., 234. 31
78
Sáry Pál
házasságának megszűnésére tekintettel ilyen esetben nem lehetett házasságtörőnek tekinteni. Ha a nő férje súlyos bűntette miatt vált el, megtarthatta a házasság előtti ajándékokat, visszakapta hozományát, s öt év múlva újabb házasságot köthetett. Honorius – Constantinushoz hasonlóan – a férfiak magatartását enyhébb módon szabályozta. Az a férfi, aki megfelelő ok nélkül vált el feleségétől, elvesztette a házasság előtt adott ajándékát, köteles volt visszaadni a hozományt, s többé nem köthetett házasságot. A nő ilyen esetben (az özvegyasszonyokhoz hasonlóan) egy év múlva újra férjhez mehetett. Ha a férfi felesége erkölcsi vétsége miatt vált el, visszakapta ajándékait, de köteles volt visszaadni a hozományt, s két év múlva újra megnősülhetett. Reynolds itt felhívja a figyelmet a szabályozás egyenlőtlenségére: a neje erkölcsi vétsége miatt elválló férfi újraházasodhatott, a férje erkölcsi vétsége miatt elválló nő azonban ezt nem tehette meg.37 Végül, ha a nő súlyos bűntettet követett el, férje vádat emelhetett ellene, s ha a crimen bizonyítást nyert, a férfi válásakor visszakapta az ajándékait, megtarthatta a hozományt, s egyből újabb házasságot köthetett. A constitutio tehát a constantinusi rendelettel ellentétben – amint azt Evans Grubbs hangsúlyozza – kifejezetten megkívánta a crimen bíróság előtti bizonyítását.38 Honorius rendeletét 439. január 1-jétől (amikor a Codex Theodosianus a birodalom mindkét felében egyszerre hatályba lépett) a birodalom keleti részein is alkalmazni kellett. Egy fél évvel később azonban, II. Theodosius keletrómai uralkodó e rendeletet – talán túlzott szigora miatt – hatályon kívül helyezte, s visszaállította az egyoldalú válás klasszikus kori, liberális szabályait.39 Jones szerint e theodosiusi rendelet egyúttal megtiltotta a konszenzusos válást.40 Evans Grubbs ezt az álláspontot elutasítja.41 Az utóbbi nézetet osztom magam is: az egyoldalú válás szabályainak liberalizálása és a közös megegyezéses válás ugyanazon rendelettel való betiltása teljesen logikátlan lett volna, bár a rendelet szövege („consensu licita matrimonia posse contrahi, contracta non nisi misso repudio dissolvi praecipimus”) valóban félreértésekre adhat okot. A kutatók szerint e theodosiusi constitutio kibocsátása arra utal, hogy Constantinus rendeletét keleten nem alkalmazták: a birodalom keleti felében a repudium klasszikus szabályai éltek tovább. Ha Constantinus rendelete már egy évszázaddal korábban keleten is hatályba lépett volna, II. Theodosius a honoriusi 37
REYNOLDS, i. m., 51. EVANS GRUBBS, i. m., 234. 39 NTh 12. 40 JONES, i. m., II, 974. 41 EVANS GRUBBS, i. m., 235, 120. jz. 38
A válás szabályozása a késő római jogban
79
rendelet szabályait (melyek a constantinusi szabályoktól enyhébbek voltak) nem találta volna túlzottan szigorúnak, s így nem tiltotta volna meg azok alkalmazását.42 II. Theodosius a Codex Theodosianus lezárása után kibocsátott rendeleteit 448-ban hivatalosan megküldte III. Valentinianus számára, aki e novellákat megerősítette és az év nyarán saját nyugati területein is hatályba léptette.43 E lépését azonban a nyugati uralkodó négy évvel később megbánta: a válást liberalizáló theodosiusi constitutiót – a házassági kötelék tiszteletben tartása jegyében – 452 tavaszán hatályon kívül helyezte, s helyébe újra hatályba léptette Honorius rendeletét.44 Mindeközben liberális szellemű rendeletének kibocsátását maga II. Theodosius is megbánta, s 449 elején újraszabályozta a repudium különböző eseteit, újra szankcionálva a megfelelő ok nélküli válást.45 A rendelet taxatív módon számos tényállást felsorolt, melyek indokolttá tehették az egyoldalú válást. E válóokokat – Reynolds nyomán46 – a következőképpen csoportosíthatjuk: (1) Hűtlenség: bármely fél elválhatott a másik fél házasságtörése miatt.47 A nő akkor is elválhatott, ha férje erkölcstelen nőket vitt a közös otthonukba. A férj számára válóokot jelenthetett, ha felesége – hozzájárulása nélkül – olyan társaságba járt, ahol idegen férfiak is megjelentek, továbbá, ha – engedélye vagy erkölcsileg elfogadható ok nélkül – az egész éjszakát házon kívül töltötte, vagy ha – tilalma ellenére – látogatta a cirkuszi, színházi vagy egyéb látványosságokat. (2) Házasságon belüli erőszak: bármely fél elválhatott, ha a házastársa az életére tört. A feleség számára válóokot jelenthetett, ha férje verte őt. (3) Házasságon kívüli bűntett: bármely fél elválhatott, ha házastársa gyilkosságot, méregkeverést, felségsértést, hamisítást, sírrongálást vagy emberrablást követett el, továbbá, ha szent helyről lopott vagy útonállókat rejtegetett. A nő akkor is elválhatott, ha férje rabló vagy marhatolvaj volt. Ha a feleség a felsorolt okok valamelyike miatt vált el, megtarthatta férje házasság előtti ajándékait, visszakapta hozományát, s egy év múlva újra férjhez mehetett. Ha a nő törvényes ok nélkül vált el, vissza kellett adnia férje házasság előtti ajándékait, elvesztette hozományát, s öt évig nem köthetett újabb házassá42
Vö. ARJAVA, i. m., 14; EVANS GRUBBS, i. m., 235. NVal 26. 44 NVal 35,11. 45 C. 5,17,8. 46 REYNOLDS, i. m., 52 sk. 47 Itt megint hozzá kell ehhez tennünk, hogy a férj csak akkor számított házasságtörőnek, ha a nő, akivel házasságon kívüli szexuális viszonyt létesített, férjezett volt. (A házasságtörés fogalma tehát a férfiak vonatkozásában sokkal szűkebb volt, mint a nők esetében.) Erre Reynolds is felhívja a figyelmet (REYNOLDS, i. m., 53). 43
80
Sáry Pál
got. Ha öt éven belül mégis újra férjhez ment, új kapcsolata nem minősült törvényes házasságnak, s infamis személlyé vált. Ha a férj vált el törvényes okból, megtarthatta felesége hozományát, viszszakapta a házasság előtti ajándékait, s azonnal újabb házasságot köthetett. Ha a férfi törvényes ok nélkül vált el, vissza kellett adnia a hozományt, s elvesztette a házasság előtti ajándékait. A rendelet expressis verbis nem mondta ki, de Corbett és Reynolds is nagyon valószínűnek tartja, hogy a causa legitima hiányában elválló férfi két évig nem nősülhetett újra.48 A constitutióról általánosságban tehát elmondható, hogy a constantinusi szabályoknál jóval enyhébb rendelkezéseket tartalmazott. Számos crimen mellett erkölcsi vétségek esetén is lehetővé tette a válást oly módon, hogy – a honoriusi rendelettől eltérően – nem tett különbséget a crimen és az erkölcsi vétség miatti válás jogkövetkezményei között. A férfiak és a nők között csupán az újraházasodási tilalom időtartamában tett különbséget, a vagyonjogi szankciók terén nem. E válási előírások, melyek időtállónak bizonyultak, a gyakorlatban további részletszabályokkal egészültek ki. Az a nő, akitől férje törvényes okból vált el, öt évig nem köthetett újabb házasságot. Erre Anastasius császár egyik constitutiójából következtethetünk (argumentum a contrario). A keletrómai uralkodó 497-ben kimondta, hogy ha a házastársak közös megegyezéssel válnak el, s nem a férj válik el egyoldalúan, törvényes okból nejétől, a nőnek nem kell öt évet várnia az újabb házasságkötéssel: a nő ilyenkor – a klasszikus szabályoknak megfelelően – egy év múlva újra férjhez mehetett.49 Érdemes hozzátennünk ehhez, hogy konszenzuson alapuló válás esetén a férj – ahogy Reynolds írja – azonnal újranősülhetett.50 Mint szinte minden vonalon, Iustinianus a válás szabályozása terén is jelentős újításokat vezetett be.51 A császár először csupán kisebb részletszabályokkal egészítette ki II. Theodosius rendelkezéseit. 528-ban lehetővé tette, hogy a nő elváljon férjétől, ha az a házasságkötés kezdetétől két éven keresztül folyamatosan impotensnek bizonyult.52 Ilyenkor, ha válásra került sor, a nő visszakapta hozományát, a férfi pedig visszakapta a házasság előtti ajándékait. Büntetésben tehát egyik fél sem részesült, tekintettel a vétkesség hiányára. Péter Orsolya Márta egy tanulmányában rámutatott arra, hogy a férfi impotenciájával szemben a nő terméketlenségét Iustinianus nem sorolta a törvényes 48
CORBETT, i. m., 245; REYNOLDS, i. m., 53. C. 5,17,9. 50 REYNOLDS, i. m., 53. 51 Vö. K. VISKY, Le divorce dans la législation de Justinien, Revue internationale des droits de l’Antiquité, 23(1976), 239–264. 52 C. 5,17,10. 49
A válás szabályozása a késő római jogban
81
válóokok közé: a szerző ennek lehetséges magyarázataként a női meddőség gyakoriságát jelölte meg.53 Ez a magyarázat véleményem szerint nem helytálló. Az impotencia és a meddőség esete között az a fő különbség, hogy míg az impotencia esetében a keresztény felfogás szerint magának a házasságnak a létrejötte is kérdéses, a meddőség esetében ilyen kérdés nem merül fel.54 Az utóbbi esetben a házasság normális működésének nincs akadálya, bár kétségkívül igaz, hogy a házasság fő célja ilyenkor is meghiúsul. Minden bizonnyal hasonló megfontolások vezérelték Iustinianust is. 533-ban a császár három tényállással kibővítette azokat az eseteket, amikor a férj törvényes okból elválhatott feleségétől: ilyen volt, ha a nő szándékosan elvetélte magzatát, ha parázna módon idegen férfiakkal fürdött, vagy ha a házasságuk fennállása alatt másik férfival kísérelt meg házasságot kötni.55 A rendelet emellett – egy joghézagot pótolva – meghatározta a törvényes ok nélküli repudium vagyonjogi szankcióját arra az esetre, ha hozomány adására nem került sor.56 Ilyenkor a megfelelő ok nélkül elválló fél köteles volt házastársának adni vagyona egynegyedét, de legfeljebb 100 font aranyat. E vagyonrész felett az azt megszerző fél közös gyermekek hiányában szabadon rendelkezhetett. Közös gyermekek vagy unokák léte esetében a megszerzett vagyonrészt épségben meg kellett őrizni azok javára, a szülőt tehát ilyenkor csak haszonélvezeti jog illette meg. Az 536-ban kiadott 22. iustinianusi novella apróbb kiegészítésekkel összefoglalta a válás hatályban maradt szabályait.57 A novella a válás négy fajtáját különböztette meg: (1) válás közös megegyezéssel; (2) egyoldalú válás törvé-
53
PÉTER O. M., „Diffidens fecunditati tuae et dolens orbitate mea”: A női terméketlenség megítélése, Jogtörténeti tanulmányok, szerk. JUSZTINGER J., PÓKECZ-KOVÁCS A., Pécs, 2008, IX, 301 sk. 54 A Szentírás a házasság lényegét úgy fogalmazza meg, hogy „a kettő egy test lesz” (Ter 2,24; Mt 19,5). Ebből fakadóan a hatályos egyházi törvénykönyv szerint a házasságkötéskor már fennálló és állandó jellegű közösülési képtelenség a házasságot – természetéből kifolyólag (ex ipsa eius natura) – érvénytelenné teszi (CIC 1084. kán. 1. §.). A meddőség ezzel szemben a házasságot nem érvényteleníti. Vö. ERDŐ P., Egyházjog, Bp., 1991, 422. 55 C. 5,17,11. 56 Ilyen esetben valószínűleg házasság előtti ajándékozás sem történt. A rendelet egyébként kimondta, hogy a házasság hozomány adásának hiányában is létrejön a felek házasságkötésre irányuló megállapodásával. 57 Vö. J. T. NOONAN, Novel 22 = The Bond of Marriage. An Ecumenical and Interdisciplinary Study, ed. W. W. Bassett, Notre Dame, Ind., 1968, 41–90.
82
Sáry Pál
nyes okból, az egyik fél vétkes magatartása miatt; (3) egyoldalú válás törvényes okból, vétkesség hiányában; (4) egyoldalú válás törvényes ok nélkül.58 A rendelet a konszenzuson alapuló válást minden további nélkül engedélyezte: a válás ilyen esetéhez szankciókat nem fűzött. A császár lényegében a vétkességen alapuló törvényes repudium és a causa legitima nélküli egyoldalú válás szabályait sem módosította. A vétkesség hiányában történő törvényes repudium körében azonban a novella két említést érdemlő újítást vezetett be. Egyrészt a férj impotenciája esetét szabályozva kimondta, hogy a nő ilyenkor a továbbiakban két év helyett három évig köteles várni a válással.59 Másrészt a rendelet új szabályként – a vétkesség hiányában történő egyoldalú válás újabb tényállását meghatározva – azt is kimondta, hogy bármely fél törvényesen elválhat házastársától, ha szerzetesi tisztaságban kíván élni.60 A kolostorba vonult felet úgy kellett tekinteni, mintha meghalt volna (fictio legis). Ilyenkor tehát az illető halála esetére vonatkozó házassági vagyonjogi szabályok kerültek alkalmazásra. A feleség kolostorba vonulása esetén a férj azonnal újabb házasságot köthetett, ha azonban a férj választotta a szerzetesi hivatást, a nőnek a klasszikus szabályoknak megfelelően, az özvegyasszonyokhoz hasonlóan – ahogy arra Reynolds is rámutat – egy évet várnia kellett, s csak azután mehetett újra férjhez.61 Érdemes megemlítenünk, hogy Iustinianus azoknak a nőknek az ok nélküli elbocsátását is megtiltotta, akiket ugyan nem vettek feleségül, de akikkel hosszú ideig együtt éltek a házasságkötés ígéretével. A 74. iustinianusi novella szerint sok nő fordult azzal a panasszal a császárhoz, hogy őt egy férfi szerelmi vágyból a házába fogadta, s megesküdött neki a Szentírást megérintve vagy egy imaházban, hogy feleségül veszi; miután azonban hosszú ideig együtt éltek, s gyermekeik is születtek, a férfi – megunva őt – kitette a házából. A császár természetesen a panaszos nők védelmére kelt, kimondva azt, hogy ha állításaikat bizonyítani tudják, tekintsék őket törvényes feleségeknek (akiktől törvényes ok nélkül nem lehetett egyoldalúan elválni), s gyermekeiket törvényes gyermekeknek (akikről megfelelően gondoskodni kellett). Az 538-ban kiadott rendelet értelmében azok a hozománnyal nem rendelkező nők, akiket ilyen körülmények között, törvényes válóok nélkül elbocsátottak, igényt tarthattak az őket elbocsátó férfi vagyonának egynegyed részére.62 58
Nov. 22,4. Vö. RIGA, i. m., 924; REYNOLDS, i. m., 56. Nov. 22,6. 60 Nov. 22,5. Vö. SÁRY P., Szerzetesek és monostorok a iustinianusi jog forrásaiban, Iustum Aequum Salutare, 2007/3, 64 sk. 61 REYNOLDS, i. m., 54. 62 Nov. 74,5. 59
A válás szabályozása a késő római jogban
83
A császár 539-ben újabb szabályokat vezetett be a hozomány követelésével kapcsolatban. A novella értelmében a hozományígéret nemteljesítése miatt a volt férj (vagy annak örököse) bizonyos határidőn belül a házasság megszűnése után is panaszt tehetett (querela non numeratae dotis). Ha a házasság két évnél rövidebb ideig tartott, a megszűnésétől számított egy éven belül lehetett e panasszal élni. Ha a házasság időtartama a két évet meghaladta, de a tíz évet nem érte el, a megszűnés időpontjától kezdődően három évig volt még helye a querela indításának. Ha a házasság tíz évnél hosszabb ideig tartott, querela indítására már nem volt lehetőség.63 Válás esetén e keresetet a férj nyilván akkor indíthatta meg, ha ő törvényes okból vált el feleségétől, vagy ha a felesége causa legitima hiányában vált el tőle. A válás terén Iustinianus a legjelentősebb újításait az 542-ben hozott 117. novellájával vezette be. A császár jelentősen szűkítette az egyoldalú válás törvényes indokainak körét és módosította a válás jogkövetkezményeit. A novella értelmében a férj elválhatott feleségétől, (1) ha az tudott mások felségsértő cselekményéről, s ezt előtte elhallgatta; (2) ha azt házasságtörés miatt a bíróság elmarasztalta; (3) ha az az életére tört, vagy tudott arról, hogy mások az életére akarnak törni és erről őt nem értesítette; (4) ha az az ő akarata ellenére idegen férfiak társaságában fürdött vagy vacsorázott; (5) ha az az ő beleegyezése nélkül házon kívül tartózkodott (kivéve, ha a szüleit látogatta meg); s végül (6) ha az az ő tudta nélkül vagy tilalma ellenére cirkuszba, színházba vagy egyéb látványosságokra járt. Ezekben az esetekben a férj, ha elvált, megtarthatta felesége hozományát és visszakapta a házasság előtti ajándékait. Emellett, ha a nőt házasságtörésért elítélték, s a feleknek voltak közös gyermekeik, a férj megkapta a nő teljes vagyonának haszonélvezeti jogát: e vagyont ilyenkor épségben meg kellett őrizni a gyermekek számára. Közös gyermekek hiányában a férj megszerezhette házasságtörő felesége vagyonának egyharmadát, mely felett szabadon rendelkezhetett.64 Ha a férj törvényes ok nélkül vált el, vissza kellett adnia felesége hozományát, elvesztette a házasság előtti ajándékait, s mindezeken túl köteles volt a felesége számára az említett ajándékok értéke egyharmadának megfelelő további vagyoni juttatást nyújtani.65 A feleség a novella szerint akkor válhatott el férjétől, (1) ha az felségsértést követett el, vagy tudott mások felségsértő cselekményéről, s arról nem tett feljelentést; (2) ha az az életére tört, vagy tudott arról, hogy mások az életére akarnak törni, s az illetőket nem leplezte le; (3) ha az lépéseket tett annak érde63
Nov. 100,1. Vö. VÉCSEY T., Római családi jog, Bp., 1875, 228 sk. Nov. 117,8. 65 Nov. 117,13. 64
84
Sáry Pál
kében, hogy ő házasságtörést kövessen el idegen férfiakkal; (4) ha az vádat emelt ellene házasságtörés miatt, de a vádat nem tudta bizonyítani; s végül, (5) ha az idegen nőt vitt a közös otthonukba, vagy ha az többször töltötte idejét egy idegen nő társaságában a városuk területén. A feleség ilyen esetekben válásakor megtarthatta férje házasság előtti ajándékát, s visszakapta hozományát. Ha a férj a feleségét a bíróság előtt házasságtöréssel vádolta meg, de a vádat nem sikerült bizonyítania, s a feleknek voltak közös gyermekeik, az ártatlanul meghurcolt feleség mindezek mellett megkapta férje egész vagyonának haszonélvezeti jogát: ilyenkor e vagyont épségben meg kellett őriznie a gyermekeik számára. Közös gyermekek hiányában az aszszony még meg kellett hogy kapja férje házasság előtti ajándéka értékének egyharmadát, ami felett szabadon rendelkezhetett. Ugyanilyen mértékű vagyoni juttatásra tarthatott igényt a feleség akkor is, ha férje idegen nőt vitt a közös otthonukba.66 Ha a feleség causa legitima hiányában vált el férjétől, köteles volt visszaadni annak házasság előtti ajándékát, s elvesztette hozományát. Jelentős iustinianusi újítást jelentett, hogy a nőt ilyenkor büntetésből kolostorba kellett zárni egész hátralevő életére. Ha a nőnek voltak gyermekei, vagyona kétharmada azokra, egyharmada pedig a kolostorra szállt. Ha a nőnek nem voltak gyermekei, de még éltek a szülei, vagyona egyharmada a szüleié, kétharmada pedig a kolostoré lett. Ha a nőnek nem voltak élő gyermekei és a szülei sem éltek már, egész vagyonára a kolostor tarthatott igényt.67 Az egyoldalú válás törvényes indokainak körét tehát Iustinianus alapvetően oly módon szűkítette, hogy a házasságon kívüli bűntetteket – a felségsértés kivételével – kivette e körből. Gyilkosság, rablás, hamisítás vagy egyéb közbűncselekmény elkövetése tehát ettől fogva nem adott törvényes okot a repudiumra. Az asszony verése, ami korábban a törvényes válóokok közé tartozott, szintén kikerült a causae legitimae sorából. A férje által megvert nő csupán vagyoni elégtételre tarthatott igényt, melynek összege a házasság előtti ajándék értékének egyharmadával volt egyenlő. S a nőt ez sem illette meg, ha a verésre az ő olyan vétkes magatartása miatt került sor, ami miatt a férje akár el is válhatott volna tőle.68 A novella egyik fejezete felsorolta azokat az eseteket, amikor a házasságot – vétkesség hiányára tekintettel – bármiféle büntetés nélkül egyoldalú aktussal megszüntethette. A következő három tényállás tartozott ide: (1) ha a férj a házasság kezdetétől fogva impotens volt; (2) ha bármelyik fél szerzetesi tisztaság66
Nov. 117,9. Nov. 117,13. Vö. SÁRY, i. m., 69. 68 Nov. 117,14. 67
A válás szabályozása a késő római jogban
85
ban kívánt élni; (3) ha bármelyik fél hadifogságba esett, s a fogságba esés óta hosszabb idő telt el.69 Az első eset nem igényel különösebb magyarázatot: a feleség ilyenkor – bizonyos várakozás után – minden további nélkül elválhatott férjétől. A második esetben külön váló aktusra (repudium) valószínűleg nem volt szükség: az egyik fél kolostorba vonulása ugyanis – a halál tényéhez hasonlóan – ipso facto megszüntette a házasságot.70 Az egyik fél hadifogságba esésének esetét érdemes kicsit közelebbről megvizsgálnunk. A klasszikus római jog szabályai szerint a hadifogságba esés ténye a házasságot azonnal, automatikusan (ipso facto) megszüntette, tekintettel arra, hogy a fogságba esett fél rabszolgává vált (capitis deminutio maxima), rabszolgával pedig nem lehetett házasságban élni.71 Iustinianus már a 22. novellája által változtatott e szabályokon. A fogságba esés ettől fogva automatikusan nem szüntette meg a házasságot. Ha tudni lehetett azt, hogy a fogságba esett fél életben van, annak házastársa nem köthetett újabb házasságot, ha ezt mégis megtette, elvesztette a hozományát, illetve (ha a nő esett fogságba) a házasság előtti ajándékát. Vagyoni büntetés nélkül csak akkor lehetett új házasságot kötni, ha a fogságba esett fél életben létéről legalább öt éven keresztül semmilyen hír nem volt. Ilyenkor a házasság az újabb házasságkötéssel automatikusan megszűnt, válás külön kinyilvánítására éppen ezért nem volt szükség.72 A 117. novella legjelentősebb újítása az a rendelkezés volt, mely a tisztaság (szűzi életmód) választásának esetétől eltekintve eltörölte a konszenzuson alapuló válás lehetőségét. Ha a felek a tisztaság jegyében közös megállapodással felbontották házasságukat, a hozományt és a házasság előtti ajándékot épségben meg kellett őrizni közös gyermekeik számára. Az a fél, aki később újabb házasságot kötött vagy parázna magatartást tanúsított, teljes vagyonát elvesztette a közös gyermekek javára. Ha később mindkét fél újabb házasságot kötött vagy paráznaságra vetemedett, mindkettőjük vagyona gyermekeikre szállt. Gyermekek hiányában mindkét fél vagyonára az államkincstár tarthatott igényt.73 A császár 548-ban módosította a feleségüktől törvényes ok nélkül elválló férfiak büntetését. Kimondta, hogy a férfiakat és a nőket ugyanazért a bűntettért ugyanazzal a büntetéssel kell sújtani, s ezen elv alapján elrendelte, hogy a causa 69
Nov. 117,12. Vö. A. TABERA, Professio monastica causa divortii in iure Iustiniani, Acta congressus iuridici internationalis, Romae, 1935, I, 199; Sáry, i. m., 73. 71 Azt a Digesta-fragmentumot (Iul. D. 24,2,6), amely szerint a házas fél hadifogságba esése a házasságot nem szüntette meg, már Cuiacius is interpoláltnak tekintette (vö. CORBETT, i. m., 212). 72 Nov. 22,7. Vö. REYNOLDS, i. m., 57. 73 Nov. 117,10. 70
86
Sáry Pál
legitima hiányában elváló férfiakat – az ilyen cselekményt elkövető nőkhöz hasonlóan – egész hátralevő életükre zárják kolostorba.74 Iustinianus 556-ban módosította utoljára a válás szabályait.75 Ekkor elrendelte, hogy azokat, akik a tisztaság választásán kívül, más okból válnak el közös megegyezéssel, büntetésül zárják életük végéig kolostorba. Ilyenkor mindkét fél vagyonára azokat a szabályokat kellett alkalmazni, amit a császár korábban (a 117. novellájában) a törvényes ok nélkül, egyoldalúan elváló nők vagyona vonatkozásában előírt. Tehát a felek vagyonának kétharmada gyermekeikre, egyharmada pedig azokra a kolostorokra szállt, melyekben elhelyezték őket.76 Gyermekek hiányában a felek vagyonának egyharmadát a válásukba bele nem egyező szüleik igényelhették, a két kolostor ilyenkor a vagyon kétharmadára tarthatott igényt. Ha a feleknek nem voltak élő gyermekeik, s a szüleik sem éltek már (vagy a szüleik a válásukhoz hozzájárulásukat adták), teljes vagyonukat a kolostorok kapták meg. Azt a hivatalnokot, aki egy ilyen válásban közreműködött, testi büntetésben részesítették és száműzték. Ha a felek a kolostorokban való elhelyezésük előtt meggondolták magukat és visszaállították házassági életközösségüket, elkerülhették a büntetést. Ha az egyik fél hajlandó lett volna viszszaállítani a házasságot, de a másik fél ezt nem akarta, csak az utóbbi felet kellett megbüntetni. A császár a büntetések (a kolostorba zárás és a vagyonelkobzás) végrehajtásáért a helyi püspököket tette felelőssé. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Iustinianus a polgárok váláshoz való jogát a krisztusi tanítás (Mt 19,6: „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”) szellemében egyre erősebben korlátozta, de egyetlen rendeletében sem mondta ki azt, hogy a házasság felbonthatatlan kötelék.77 A válás abszolút tilalma minden bizonnyal súlyos társadalmi feszültséget eredményezett volna. Már a divortium ex communi consensu tilalma is nagy felháborodást és elégedetlenséget váltott ki az alattvalók körében. II. Iustinus e társadalmi nyomásnak engedve 566-ban kénytelen volt e tilalmat eltörölni, s a konszenzusos válás teljes szabadságát visszaállítani.78
74
Nov. 127,4. Nov. 134,11. 76 A felek nem kerülhettek ugyanabba a kolostorba; Iustinianus 529-ben parancsot adott a férfiakat és nőket egyaránt befogadó, vegyes kolostorok felszámolására (C. 1,3,43). Vö. SÁRY, i. m., 57 sk. 77 A iustinianusi rendeletek értelmében a causa legitima hiányában történő válás büntetendő volt ugyan, de érvényesnek minősült (a házasságot felbontotta). 78 Nov. 140. 75
A válás szabályozása a késő római jogban
87
Pál Sáry The Ruling of Divorce in Late Roman Law Summary The Christian Roman emperors drastically changed the classical legal rules of divorce which had been very liberal. The post-classical and Justinianic laws specified the just causes of unilateral divorce. These causes (different common crimes and various marital offences) were continuously altered by the successive constitutions. Persons who repudiated their consorts without a legitimate reason had to suffer a punishment. The punishment of frivoluos repudiation (loss of dowry or prenuptial gifts, deportation, prohibition of remarrying, relegation to a monastery) was modified from time to time. The penalty of the women was usually heavier than the men’s. This legal situation was changed only in 548 when Justinian decreed that men and women had to suffer the same punishment for the same offence. Persons who were repudiated by their consorts with a just cause were penalized, too. In Justinianic law there were only three exceptional reasons for which a marriage might be dissolved with impunity. They were impotence of the husband, entry of either party into the monastic life and captivity. Divorce by mutual consent remained unpenalized till 542 when Justinian prohibited this type of divorce except for the purpose of living in monastic chastity. This prohibition was revoced by Justin II. Summarizing, we can state that during the Christian era the Roman legal rules which restricted the right to divorce drew near the Christian religious and moral doctrines, but Roman law never precluded entirely the possibility of divorce. Even Justinian considered marriage only a human bond created by human affection, which, for this reason, was always dissolutive.
