11. fejezet Alig tudtak betelni a látvánnyal. Brian óvatosan elengedte Mi Rae kezét, és gyengéden átkarolta őt. Egymásra borulva nézték a csodás tájat, míg a nap teljesen el nem tűnt a szemük elől. Még látszódott halvány fénye, de már egyre sötétebb lett az égbolt. Mi Rae kibontakozott az ölelésből, és a férfi tekintetét kereste. - Ezt sohasem felejtem el – mondta ki meghatottan. - Reméltem, hogy ezt mondod –suttogta a férfi, egészen közel hajolva. Pár pillanaig elmerültek egymás tekintetében, mintha valami csodát várnának. Brian erősen küzdött az érzéseivel, de elszánta magát: ezúttal megvárja, hogy Mi Rae kezdeményezzen. Kicsit álldogáltak még a dombtetőn, végül Brian volt az első, aki elindult lefelé. Mi Rae némán követte őt. A sátorban már megszűnt a varázs, könnyedebben tudtak társalogni. Eszükbe jutott a fogság, az első együtt eltöltött napok, és nevetgélve emlékeztek vissza. Mi Rae megkérdezte a férfit, hogy halad az írással. Brian beszámolt róla, milyen jól sikerült, amit az angol tájképfestészetről írt, és már el is kezdett egy másikat, a kőszobrászatról. - És hogy állsz a kínai templomokkal? - Azt még nem fejeztem be, de az nem is határidős, szerencsére. - Sokat utaztál azóta? - Nem sokat. Az egyetem elég sok időmet elveszi. Tényleg, tetszett az előadás, amit tartottam? - Igen, nagyon jó volt, csak az bántott, hogy betolakodónak éreztem magam. - Nem kell, hogy annak érezd magad, gyere bármikor. Alig várom, hogy beiratkozz. Most, hogy szóba került, eszembe jutott a legutóbbi találkozásunkkal kapcsolatban valami. A folyosón láttam, hogy nem voltál egyedül. - Igen, a barátnőmmel, Isabellel voltam, illetve az ő barátaival. - Elég közvetlen volt veled egy srác…. - Ja, Kenre gondolsz? Ő csak egy nagyra nőtt gyerek, ne is foglalkozz vele. - Aha, értem - könnyebbült meg Brian. - Nekem is eszembe jutott egy kérdés - kapott észbe Mi Rae. - Sokat beszéltél már a nagyapámról, hogy olyan neked, mintha a második apád lenne, és ismerem az anyádat is, sajnos – tette hozzá -, de semmit sem meséltél még az apádról. Olyan rég halt meg, hogy nem is emlékszel rá? - Elég kicsi voltam még, talán ötéves. - Nagyon megviselte az anyádat? - Ezen még nem is gondolkodtam, de most, hogy mondod: nem láttam még soha, hogy sírt volna miatta, vagy bánatos lett volna. Gondolom, nem lehetett valami nagy szerelem. Nem szokott beszélni róla, ráadásul elég nehezen jöttünk ki egymással. A magánéletéről, szerelmeiről szinte semmit sem mesélt. Apámról csak annyit tudok, hogy ő is a nagyapád cégénél dolgozott, ő volt a biztonsági szolgálat vezetője. Az apai nagyszüleim pedig elég gazdagok voltak, de még apám halála előtt meghaltak, egy autóbalesetben. Anyám családjáról pedig még ennyit sem tudok. Azt hiszem, nincsen senkije. 1
- Hát, nem túl nagy a családod. Nekem legalább egy nagyapám is van – állapította meg Mi Rae, és sóhajtott egy nagyot. - Igen, van, de minek, ha meg sem látogatod? - Ne kezdd megint, kérlek! Hogy tudnék a szemébe nézni, mikor ilyen szörnyűséget művelt?! - Nem tudnál kicsit elszakadni a múlttól, és csak a jelenre gondolni? - Nem könnyű. Tegyek úgy, mint akinek emlékezetkiesése van? - Nem, én csak azt szeretném, ha meghallgatnád, ha legalább egy kis esélyt adnál neki. Hidd el, nem bánnád meg, sőt, neked is jót tenne! Talán megszabadulnál a rémálmodtól is. Ha megismernéd, rájönnél, hogy ő már nem az, aki volt. Nagyon örülne a látogatásodnak. - Még mindig kórházban van? - Nem, otthon van, de még sokat kell pihennie. Kímélnie kell magát. Csak ül, otthon, egymagában, és gondolkodik. Nem csinál semmit, meg sem próbálja lekötni magát, ami nagyon aggaszt. Mint aki a vesztébe rohan, mintha minden mindegy lenne neki. Fel kellene rázni valahogy, de nekem eddig még nem sikerült. Pedig már mindent megpróbáltam! Azt hiszem, csak te segíthetsz rajta. Ha felkeresnéd, szívesen elkísérnélek. - Brian, most még túl korai. - Korai? – csodálkozott a férfi. – Csak nehogy túl késő legyen… Mi Rae elgondolkodott ezeken a szavakon, majd megigazította fekhelyét. - Nem fogunk megfagyni? - kérdezte aggódva. - Elég vastag a hálózsák, nem lesz baj. - Csak azért aggódom, mert még nem hallottam senkit december közepén sátorozni. - Ilyet is csak én találhatok ki, nem? Egyébként mi van azokkal, akik a havas hegycsúcsokat másszák napokig? Talán azok is mind megfagynak? - Na jó, de azok mégis csak edzettebbek - szabadkozott Mi Rae. - Késő van, próbáljunk meg inkább aludni - javasolta Brian. - Jó lenne, ha elaludnál, mielőtt kimerülne a lámpából az elem, mert, ha jól tudom, nem bírod a sötétet – emlékeztette Brian. Mi Rae-t meggyőzték ezek a szavak, megpróbált erősen az alvásra koncentrálni, de csak azt érte el, hogy még nehezebben aludt el. Következő nap reggelén Brian ébredt elsőként. Rendbe szedte magát, a hálózsákját betette a kocsiba, majd odakuporodott Mi Rae mellé, a földre. Hátrasimította a lány előrehulló fürtjeit, és közben álmodozva nézte. Fölé hajolt a csodás hajának, hogy magába szívja illatát, érezze közelségét. Egy apró csókot lehelt a lány homlokára, majd nézte tovább. Mosolyogva, csillogó szemekkel figyelte, mikor a smaragdzöld szempár hirtelen, csodálkozva kinyílt. Először nem is tudta, hol van, hogy is került ide, aztán lassan minden az eszébe jutott. - Jó reggelt, Mary! – üdvözölte a mosolygó férfi. - Nagyon hideg van! – jött az álmos válasz. – Legszívesebben ki se bújnék a hálózsákból. Mondd, miért van épp most december? - Mert november után általában az következik – jött a könnyed válasz. Mi Rae nagyon lassan bújt elő a hálózsákból. Brian kiment a sátorból, amíg a lány átöltözött, majd utána Mi Rae is kiment. Kint meglepetten vette észre, hogy minden hófehér. Megmosakodott, majd előkeresték az ennivalót. Beültek a kocsiba reggelizni, és bekapcsolták a rádiót is, ami ezúttal halkabban szólt. - Nehezen aludtál el? – kérdezte Brian váratlanul. 2
- Igen, bár féltem, hogy elalszik a lámpa. Azért jó, hogy figyelmeztettél. - Ne haragudj, hogy tegnap annyit győzködtelek a nagyapád miatt. - Megvolt rá az okod, és kezdek rájönni, hogy igazad lehet. Ezen rágódtam az éjszaka is. Azt hiszem, meg fogom látogatni őt. - Nagyszerű! Elkísérjelek? - Jó lenne. Kicsit félek még a találkozástól. - Nincs rá semmi okod. Nagyon örülök, hogy így döntöttél. Nemsokára itt a karácsony. Nem is jöhetne jobbkor! - Azért ne éld bele magad nagyon! Nem biztos, hogy jól alakul. Nem ígérem, hogy megbocsátok neki. - Tudom, de ez már nagy dolog, hogy hajlandó vagy felkeresni - mondta Brian elismerően, s miközben egymás szemébe néztek, pár pillanatra a lány vállára tette a kezét. - És most? Merre tovább? – kérdezte Mi Rae. - Lemenjünk a parthoz? - Naná! Végre megmártózhatom a tengerben! - Csak nem ilyenkor akarsz fürdeni?! – rémült meg Brian. - Jaj, nem jól fejeztem ki magam! Arra gondoltam, hogy megmártom benne valamimet, például a kezemet. - Ah, így már más! Ne ijesztgess! Sátrat bontottak, mindent összepakoltak, majd elindultak felfelé. A domb tetején megálltak, majd elindultak lassan lefelé, ami nagy élvezet volt, és csodás látvány, bár közel sem olyan szép, mint amilyet az esti naplemente nyújtott. Ezúttal nem kapcsolták be a rádiót sem, várták, hogy végre megérkezzenek. Áthaladtak a városon, ahol nagy volt a forgalom, az utcákon már karácsonyi hangulat uralkodott. Nevetve néztek össze, mikor a piros lámpánál egy mikulás bekopogott hozzájuk az ablakon, és üdvözölte őket. Mi Rae számára hihetetlen volt ez az egész kaland, és nagyon boldog volt. Tudta, ezek az élmények örökre megmaradnak. Csak az fájt neki, hogy nem Roberttel éli át ezeket a csodás perceket, s hogy ő még a kisujját sem mozdította, hogy megismertesse vele a hazáját, kimozduljon vele a birtokáról. A tengerpart már fel is tűnt előttük, amint kiértek a városból. A hó pedig ismét elkezdett esni, mikor végre megérkeztek. - Nos, mit szólsz? – kérdezte az ámuldozó lányt. - Ez csodálatos – suttogta meghatottan. - Dél-Koreában is a tengerpartot szeretem a legjobban, habár nem sokszor volt hozzá szerencsém. - Most nincs nagy szél, különben láthatnál szép, hatalmas hullámokat is. - Nekem így is nagyon tetszik. Fenséges, hatalmas és gyönyörű. Lenyűgöző látvány. - Látszik, hogy közöd van a művészetekhez, tudod értékelni a világ és az élet szépségeit. - De te is! - Igen, én is – ismerte be Brian. – Ha festő volnék, rögtön ecsetet ragadnék! - Erről jut eszembe, szeretnék mutatni neked valamit – szólt Mi Rae, és elővette a feltekert képet, amit Vittoriotól kapott. Odaadta, és várta a hatást. Brian döbbenten nézte, alig akarta elhinni, hogy Mi Rae-t látja a képen. - Ez mikor készült? – kérdezte zavartan, a képet bámulva. - Néhány napja. Emlékezetből festettek le. - A stílusából ítélve… - tanakodott Brian. - Vittorio Runeville? 3
- Igen. Tetszik? - Nagyon, de aggódom érted. Az a férfi nagy nőcsábász hírében áll. Mondd, mi történt köztetek? - Semmi. Csak beszélgettünk. Talán féltékeny vagy? - Ugyan, kérlek! - Pedig nagyon annak tűnsz! Brian idegesen adta vissza a képet, és visszasétált az autóhoz. - Kérlek, ne aggódj miattam! Nem fog semmi történni köztem és Vittorio között. Talán elfelejtetted, hogy én Robertet szeretem? - Nem. Hogy is felejthetném el? - Te ugye Robertre is féltékeny vagy? Megígérted, hogy sztornózod a szerelmet! - Nehezebb, mint hittem – ismerte be a férfi, egész halkan, majd a lány szemébe nézett. Mi Rae sóhajtva szemlélte barátja bánatos tekintetét. - Túl jó vagy hozzám. Miért lettél épp belém szerelmes? Ez nem igazságos! Nagyon rendes, értékes ember vagy, aki képes lenne boldoggá tenni bárkit. - Csak téged nem… - Engem is boldoggá tudtál volna tenni, ha előbb ismerlek meg. Hidd el… Brian megfogta a kezét, és lágyan megsimogatta a tenyerét. - Talán elhiszem – mondta, szemét lesütve. – Tudom, hogy nincs számomra remény, de szeretném, ha tudnád, bármi is történjék, én mindig melletted leszek. Várok, hogy segíthessek, a barátod legyek, tanácsot adjak, meghallgassalak, együtt örüljek a sikereidnek, és vigasztaljalak, ha bánat ér. Ez talán erősebb a szerelemnél is, amit érzek. Most nem is mondok többet, nem akarlak még jobban zavarba hozni. Csak szerettem volna, hogy tudd… - Tudom - szólt közbe Mi Rae. – Nagyon is jól. Ismerlek már, túlságosan is. Tényleg több vagy, mit barát, tisztában vagyok vele. Épp ezért nem akarom, hogy szenvedj miattam, mert az nekem is fáj. - Akkor tényleg jobb, ha nem hozom többé szóba – állapította meg Brian. Mi Rae szeretett volna tisztán látni, rendbe tenni zavaros érzéseit. Talán el kellene távolodnia mindkettejüktől? Lehet, hogy ez a megoldás? Nemsokára visszaültek az autóba, és nekivágtak a hazaútnak. Szólt a zene, és közben mindketten mélyen gondolkodtak. Alig váltottak pár szót Londonig. Mi Rae ebédre már otthon is volt. Catherine kíváncsian várta az élménybeszámolót. - Nagyon szép helyekre vitt el Brian – jött a rövid válasz. - Nem vagy túl vidám. Talán összevesztetek? - Nem, épp ellenkezőleg. Azt hiszem, kicsit összezavarodtak az érzéseim. Bevallotta, hogy még mindig szeret, és várni fog rám. - Ez elég romantikusan hangzik. És te? Mit érzel? - Nem is tudom. Robertbe vagyok szerelmes, de mégis, Briant is nagyon szeretem, jó vele lenni. Törődik velem, jól megértjük egymást, sok a közös bennünk. Robert viszont szenvedélyt, forróságot szít fel bennem, ha látom. Elég, ha a szemébe nézek, és felgyorsul a pulzusom. Nem tökéletes, vannak hibái, mostanában pedig alig látom, de mégis, nagyon szeretem. Te érted ezt, anya? Mintha az eszem az egyiket, a szívem pedig a másikat választaná. De melyikre hallgassak? - Nehéz kérdés. Alaposan át kell gondolni ezt az egészet. - Igen, igazad lehet. Lepihenek a szobámban. 4
Még egy óra sem telt el, mikor Mi Rae nyugtalanul felült. Nem tudott aludni, mert eszébe jutott Brian-nek tett ígérete, hogy meglátogatja a nagyapját. Szeretett volna hamar túllenni rajta. Fel is hívta a férfit, hogy megbeszéljék, mikor menjenek el Richard March-hoz. Brian nagyon örült a hívásának. Megbeszélték, hogy egy óra múlva érte jön a férfi. Épp befejezték a beszélgetést, mikor Catherine lépett a szobába. - Újabb randevú? - Így is nevezhetjük, csak ezúttal nem Brian Downey-val. - Akkor hát kivel? – csodálkozott az anya. - Tulajdonképpen Briannel találkozom, de csak azért, hogy elkísérjen valakihez. Catherine nem értette, és nem is sejtette, kiről van szó. Kíváncsian várta Mi Rae válaszát. - Az a valaki pedig Richard March. - Hogy?! – csodálkozott Catherine. – Ezt komolyan mondod? - Igen. Brian rábeszélt, hogy látogassam meg, adjak neki egy esélyt. Te nem akarsz eljönni? – kérdezte félénken. - Nem, semmiképpen! Nem akarom látni – tiltakozott hevesen a megbántott nő. – Ezt hogy is képzelted?! Még csak meg se említs majd neki, rendben? Nem akarom! Semmit sem akarok tőle! – tört ki belőle az indulat, ami végül zokogásba fulladt. Mi Rae átölelte őt, és megértően vigasztalta. Már bánta, hogy Brian-nek megígérte, neki sem volt túl nagy kedve ehhez az egész látogatáshoz. El is határozta, hogy nem megy, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Nem akarta, hogy Brian hiába várjon rá. A férfi a kocsija mellett ácsorgott, mikor kilépett a kapun. - Tudja, hogy megyünk? – kérdezte Mi Rae, mikor már bent ültek a kocsiban. - Igen, felhívtam. - Mit szólt hozzá? - Alig akarta elhinni. Talán még most is azt hiszi, hogy ugrattam. Mi Rae elmosolyodott ezen a feltevésen, de aztán meg is komolyodott, mikor belegondolt a rá váró néhány órára. Azon gondolkodott, mit is mondjon, hogy reagáljon. Elhatározta, hogy nem beszél Sarah Downeyról. Nem akarta Brian előtt leleplezni, hogy miféle ember. Vagy talán tud róla? Átszelték a várost, és Mi Rae azt vette észre, hogy mindjárt elhagyják Londont. - Hová megyünk? Nem Londonban lakik? – csodálkozott. - Mindjárt ott vagyunk – jött a válasz, és rögtön be is kanyarodtak egy keskeny útra. Egy rövid erdősáv után előtűnt egy hatalmas kastély, amely egy csodás tó mellett magasodott az ég felé. Mi Rae-nek elállt a szava, ámulva figyelte az egyre közeledő jelenséget. Mintha egy mesébe csöppent volna, úgy érezte magát, mint a szegénylány, akiről kiderült, hogy valójában királykisasszony. Zavarában azt is elfelejtette, hogy mennyire félt ettől az úttól. Egy művészettörténeti remek állt előtte, fenséges, ámulatba ejtő valóságában. Még sohasem látott ilyen szépet. Úgy érezte, ez nem is vele történik meg. Nem tudta levenni a szemét róla, még akkor is csak bámult, mikor kiszállt az autóból. Közelebbről még jobban szemügyre vehette a gótikus elemeket, a bordás keresztboltozatot, a magas, karcsú ablakokat, és a színes üvegeket. Legszívesebben végigsimította volna ezeket a csodás falakat, amelyek oly sokat tudnának mesélni. Meghatottan lépett be a kapun. Brian nem szólt hozzá, látta, mennyire felkavarta a látvány. Egy hatalmas 5
terembe léptek, ahol az angol arisztokrácia jegyeit fedezte fel. A bútorok, a falon függő képek, és az óriási csillár is az előkelőségről tanúskodtak. Megijedt, mikor megjelent az ajtóban egy komornyik. Azt hitte, ilyen már csak a filmekben van. A férfi felkísérte őket egy hosszú lépcsősoron, majd a folyosón végigsétálva, a legutolsó ajtóhoz mentek. A komornyik bejelentette őket, majd visszavonult. A szobában félhomály és síri csend volt. Az eddig látottakhoz képest egyszerűbb, komorabb látványt nyújtott a helyiség. Mi Rae alig ismerte meg a nagyapját, annyira megváltozott. Sápadt, lesoványodott volt az arca, mintha legalább tíz évet öregedett volna. A tekintete megtört, szomorú volt, szemében könnycseppek csillogtak, amikor meglátta a lányt. Brian odament hozzá, és homlokon csókolta, majd megfogta reszkető kezét. - Látod, mégiscsak elhoztam neked - szólt hozzá Brian, s ekkor már nem tudta visszatartani könnyeit az öreg. - Én nem érdemlem ezt meg – nyögte ki elgyötören. – Hosszú évek keresése után kellett rájönnöm, hogy nem érdemlek semmi jót ebben az életben. Legjobb lenne csak meghalni, hogy ne is emlékezzenek rám. - Ne mondj ilyet, apám. - Szeretem, amikor apának hívsz. Olyan jó vagy hozzám. - Nem fogsz meghalni, meggyógyulsz, meglátod. - Annyi rosszat tettem életem során! Csoda, hogy ilyen sokáig élhettem! Kegyetlen és könyörtelen ember voltam. Mindent csak saját magamért tettem. Gőgös voltam, lenéző, és megvetettem mindent, ami az érdekeim ellen szóltak. Az akadályokat erőszakkal söpörtem el az útból. Mindent megtettem, hogy visszaszerezzem családom pozícióját, vagyonát, amit az apám idejében elvesztettünk. Most már tudom, minden hiába volt. Hiába a vagyon, a pozíció, ha nincs, aki a helyemre lépjen, akinek mindent továbbadjak. A nagy küzdelemben elvesztettem azok szeretetét, akik igazán fontosak nekem. Mondd, miért vagyok ilyen?! - Már nem vagy ilyen, nyugodj meg – vigasztalta Brian, de ekkor elfordult az öreg, és jobban magára húzta a takarót. – Az már nem te vagy. Megváltoztál. Kérlek, ne zárkózz el előlünk! Mary is szeretne valamit mondani neked. Ugye? – nézett kérdőn a lányra, és bátorítóan intett felé, hogy lépjen közelebb. A lánynak még fülébe csengtek az elhangzott szavak, az idős ember vallomása, és látta, mennyire szenved. El kellett végleg döntenie, hogy megbocsát-e, és odamegy hozzá, vagy közömbösen megfordul, és otthagyja. Megteheti még, hogy számon kérőn beolvas neki, de ennek már nem látta értelmét. Látta, hogy tisztában van vele az öreg, mit tett, érzi annak súlyát. Már csak rajta múlik, könnyít-e a terhén, vagy hagyja, hadd hurcolja élete végéig. Tétovázva álldogált, a szíve egyre hevesebben dobogott. Tudta, ez élete egyik nagy pillanata, és rajta múlhat egész jövője is. Hogy jó irányba terelődik-e a sorsa, ha megbocsát, azt nem tudhatta biztosan, csak azt, amit érzett. Az érzései azt diktálták, nem játszhatja Istent, nem akart ítélőbíró lenni. Egy váratlan mozdulattal közelebb lépett az ágyhoz. Átment a túlsó oldalra, és le is guggolt, hogy jobban lássa a könnyes arcú öreget. - Bízza a Jóistenre a sorsát! Kérem, ne zárkózzon el tőlünk! Olyan rövid az élet, és azt a kis időt szeretném magával is megosztani. Kérem, legyen részese az életemnek! Ne hagyjon el, mikor már megtalált! – ezeket a szavakat már ő is könnyes arccal mondta. 6
Nem akart sírni, de a helyzet mégis így hozta. Sajnálta ezt a megtört öreget, és azt, hogy nem akar már küzdeni. Egymásra emelték a tekintetüket, és ekkor váratlan dolog történt. Richard March kinyújtotta unokája felé a kezét. Mi Rae a két kezébe vette azt, és az arcához tette. - Te vagy a fény ebben a sötét világban – suttogta az öreg. – Az én reménységem! Érted bármit megtennék. - Akkor, kérem, ne hagyja el magát! Legyen újra erős és egészséges, mert nekem így van szükségem magára. - Ez tényleg igaz?! Igazán szükséged van rám? - Igen, szükségem van magára. Tudja-e, hogy mennyire örültem, mikor megtudtam, hogy van egy nagyapám? - Igen? – csodálkozott az öreg. - Igen. Nagy árat fizettem érte, súlyos sérülésekbe, fizikai fájdalmakba került, hogy megtudjam, de nem bántam a fájdalmat, egyik sebemet sem, mert olyan boldog voltam. Mint egy eszelős, sírtam örömömben, miközben összetörve feküdtem, moccanni sem tudtam. Most már elhiszi? Richard March ekkor mosolyodott el először. Szemében még ott csillogtak a könnycseppek, de már bizakodóbb, nyugodtabb volt. Felhőtlen öröm kezdte megszállni, és határtalan szeretet. Megpróbált felülni az ágyban, mire Brian lépett oda, hogy segítsen neki. Hívogatón nyújtotta mindkét kezét Mi Rae felé, aki odahajolt, hogy megöleljék egymást. Miután elváltak, Richard fogta még a lány kezeit, és hálásan nézett rá. - Jó nézni benneteket – törte meg a beállt csendet Brian. – Nem is tudjátok elképzelni, mennyire örülök ennek. - A te érdemed is volt – mondta a meghatódott nagyapa. - Ez így igaz! – helyeselt Mi Rae is, és mosolyogva pillantott a férfira. – Ha te nem győzködsz, most nem lennék itt – ismerte be, majd karjával intett neki, hogy ő is jöjjön közelebb. Richard megfogta a két fiatal kezét. - Ti vagytok számomra a legfontosabbak ezen a világon. Szeretném, ha nagyon boldogok lennétek. Együtt, vagy külön, de nagyon boldogok. A szeretetem örökre a tiétek. - Akkor most már megígéri, hogy meg fog gyógyulni? – kérdezte Mi Rae. - Megteszek mindent, hogy így legyen, de ugye meglátogatsz még? - Persze, jövök még. Különben hogy ismerhetem meg jobban a nagyapámat, ha sose látom? - Nagyon foglak várni, minden nap. - Azt nem ígérem, hogy minden nap el tudok jönni, de azért hetente legalább egyszer eljövök. Rendben? - Nagyon hálás vagyok, hogy időt szakítasz rám. - Ez csak természetes. Most már egy család vagyunk. - Ezt olyan jó hallani! - Akkor barátkozzon a gondolattal! - Így lesz. - Most el kell mennünk. Pihenjen sokat! Nem szeretném, ha nagyon kifárasztaná magát. - Vigyázni fogok – ígérte az öreg, kedves hangon. – Nagyon siettek? Nem akartok körbenézni kicsit? Mi Rae felcsillanó tekintete láttán Brian bólintott. - Körbekísérem Maryt. Nagyon tetszik neki az épület. Ugye? - Igen! – felelte a lány lelkesen, majd elköszöntek Marchtól, és felderítő útra indultak. 7
Mi Rae ámuldozva nézte a csodás termeket. Mintha meseországba lépett volna. Brian kitűnő idegenvezetőnek bizonyult, mindenről tudott mesélni. Még a falon függő festményekről is. Az egyik teremben megmutatta az őseit, ami nagy hatással volt a lányra, a bálteremben pedig lenyűgözve forgott körbe. - Milyen gyönyörű és tágas! - Látom, ez a terem tetszik a legjobban. Nekem is ez a kedvencem. Nézd ezeket a falakat! Ezek a kis szobrok pedig itt az évszakokat jelképezik. - Csodálatos! Sok időt töltöttél itt gyermekkorodban? - Igen, szerencsémre. Mit gondolsz, miért lettem művészettörténész? Mindig is lenyűgözött, ahogy most téged is. Érdekelt minden része, szerettem volna minél többet tudni róla. - És most már mindent tudsz róla? - A tudásom sohasem teljes. Mindig újabb és újabb ismerettel bővül, amint átlépem a küszöböt. Annyi minden van itt, hogy egy élet sem elég rá, hogy mindent felfedezzünk, vagy megfejtsünk. Már találtam egy titkos folyosót is, és rájöttem, miért olyan magasak az ablakok. Kiskoromban pedig találtam egy utat a toronyba. - Van torony is? - Igen. Oda szoktam elbújni, amikor szomorú voltam. Ott mindig erőre kaptam, jobb kedvem lett. - Megnézhetem? - Persze! Gyere, megmutatom! – hívta Brian, és előre ment. Átvágtak néhány termen, és futólag említett még néhány érdekességet róluk, míg egy szűk folyosóra nem értek, ahol csak egymás mögött tudtak haladni. Brian előre ment, és mutatta az utat. Az út végén egy meredek, magas csigalépcső vezetett fel a toronyba. Megfogták egymás kezét, és így mentek fel sorban. Egy csapóajtót kellett felnyomni a lépcső tetején, és már meg is érkeztek. Odafönt igen erős szél fújt. Mi Rae – mit sem törődve a széllel és hideggel -, mikor felért, körülnézett, és a korláthoz lépett. Az őket körülvevő erdő és egy kis tó tárult a szemei elé. A távolban ott fénylettek London fényei is. A másik oldalon kanyarodott el, a távolban, a Temze. Csodálkozva meredt a szép tájra. A hirtelen jött sok élmény, s talán a szél hatására is, hirtelen könnyes lett a szeme. Meghatottan ácsorgott, sírni lett volna kedve örömében. Olyan érzése volt, mint aki meglelte volna elveszett hazáját. Még alig ismerte, de máris megszerette. Legszívesebben az egész környéket magához ölelte volna! Brian lépett ekkor oda hozzá, és a kabátját ráterítette a vállára. - Nagyon hideg van. Nehogy megfázz! Eléje lépett, és megigazította a kabátot. Mi Rae belebújtatta a kezeit is. - Te sírsz? - Olyan boldog vagyok, Brian! A férfi zsebkendőt vett elő, és letörölte a könnyeit, majd megigazította a lány haját. Egy eltévedt hajtincset a füle mögé simított, miközben ujjaival az arcát is gyengéden érintette. Egymást nézték, s mintha megállt volna az idő. Mi Rae legalábbis szerette volna azt hinni, örökre így maradni. Brian halványan elmosolyodott, és a lány tekintetét próbálta megfejteni. Szerettek volna belelátni egymás gondolatába, fürkészve figyelték egymást. - Köszönöm – rebegte a lány hálálkodva. - Érted bármit megteszek, hogy boldog légy. Tudod, megígértem! Mi Rae zavartan sütötte le a szemét. Brian megragadta a vállait, kényszerítve, hogy ránézzen. 8
- Zavarban vagy, ugye? Mit érzel, mondd? Mi Rae belenézett a nagy, barna szemekbe, amelyek ezúttal nem meleg mosolyt, hanem fényt, és féktelen szenvedélyt sugároztak. Szíve nagyot dobbant, azt hitte, meg fogja csókolni a férfi. Már szinte érezte puha ajkait, csókjának édes ízét, csiklandozó szakállának izgató érintését. Feléje nyújtotta a kezét, a férfi meg is fogta azt, és megcsókolta, de csak ujjai hegyét. Mi Rae meglepetten állt, és még jobban csodálkozott, mikor Brian hirtelen elindult visszafelé. - Gyere, ideje indulnunk! – szólt vissza a lánynak. Az úton alig beszélgettek, hallgatták a csendet és békét. Mi Rae Robert házától egy utcányira megállíttatta az autót és kiszállt. - Mary, kérlek, gondold meg még egyszer! – tiltakozott Brian. – Nem kellene egyedül kószálnod az utcán, nem biztonságos. Hadd vigyelek el a kapuig! - Értsd meg, szükségem van egy kis sétára, gondolkodásra! Ne félts, nem lesz semmi bajom! – mondta határozottan a lány, majd elindult. Brian nyugtalanul hajtott tovább. Aggasztotta, hogy nem tudta meggyőzni. Mi Rae lassú léptekkel közeledett a birtok felé. Útközben megállt egy platánfánál, s váratlanul átölelte sima, fehér törzsét. Úgy érezte, legszívesebben magához ölelte volna az egész világot! Rádöbbent, hogy most már két családtagja is van, s ez hihetetlen örömmel töltötte el. Kisbabájával együtt már négytagú a családja! Ezt nemrég még álmában sem gondolta volna. Örömkönnyek közt nézett fel a fa magasba nyúló ágai között az égre. Kis idő múlva indult csak tovább, felszabadultan, sietős léptekkel. Hazatérve szinte lerohanta ölelésével az anyját. - Mi az, mi történt? – kérdezte mosolygós arccal a nő. - Olyan boldog vagyok! Ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani, amit érzek! Megbocsátottam a nagyapámnak! Képzeld, megbocsátottam neki! .- újságolta lelkesen. - Annyira boldog vagyok! - Ez igaz? Alig tudom elhinni – csodálkozott Catherine, és látszott rajta, vegyes érzések kavarognak benne. - Pedig igaz. Megsajnáltam szegényt. Hiszen ő is csak ember! Ráadásul megbánt mindent, és nagyon elkeseredett. Láttad volna, milyen rossz állapotban van! Alig ismertem meg. Tudod, már nem érdekel, hogy mit tett, vagy milyen volt, csak az számít, hogy most milyen. Rájöttem, hogy szüksége van rám, és ez nagyon jó érzés. Azt hiszem, nekem is szükségem van rá. Nem bánod, ha néha meglátogatom? - Nem, dehogy! Azért, mert én nem bocsátottam meg neki és nem akarom látni, attól még te nyugodtan meglátogathatod. Én nem akarok beleszólni az életedbe, vagy befolyásolni téged. Ismerlek annyira, hogy tudjam, ha rosszat akarna neked, vagy uralkodni akarna fölötted, ahogy rajtam akart, idejében rájönnél, és nem hagynád. Te sokkal erősebb vagy, mint én voltam ennyi idősen. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Te vagy a legjobb anya! - Ugyan! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Ugye nem hagysz magamra soha? - Dehogy, anya! - Lehet, hogy arra kér majd, hogy költözz hozzá…
9
- Nem! Azt azért nem fogom megtenni! Nem hagylak el! Mindig együtt maradunk. Majd ingázok közted és közte. Megígértem, hogy hetente egyszer meglátogatom. - Értem. Én csupán azt szeretném kérni tőled, hogy ne próbálj meg kibékíteni minket. Ne is beszélj rólam, jó? - Miért? Olyan jó lenne együtt! - Ezt felejtsd el, kérlek! Számára én már meghaltam, és talán jobb is így. Jobb nem bolygatni a múltat! Nem akarok semmit sem tőle, ki akarok teljesen maradni az életéből. Ugye segítesz ebben? - Nem lesz könnyű, hogy ne beszéljek rólad. Mintha azt kérnéd, hogy felejtselek el, amíg nála vagyok. - Pedig pontosan ezt szeretném. Örülök, hogy boldog vagy, és a szívedben nincs már harag, de ne akarj mindent! Szeretheted őt is, és engem is, de soha se várd, hogy mi szeressük egymást! Ez lehetetlen! Megígéred? - Igen, megígérem – egyezett bele nagy nehezen, egy sóhaj kíséretében, majd támadt egy ötlete. – Most pedig felhívom Robertet is, hadd tudja meg ő is a nagy hírt. Mit szólsz hozzá? - Remek ötlet! Már úgyis rég beszéltetek. Kérdezd meg, hazajön-e karácsonyra! Már csak néhány nap van! - Igen, megkérdezem. Remélem, el tud jönni. A beszélgetésre azonban nem került sor, Robert telefonja ugyanis ki volt kapcsolva. Mi Rae megpróbálta később is, de hiába. Végül feladta a további próbálkozást, és inkább hagyott egy üzenetet. Az éjszaka nem telt túl nyugodtan, Mi Rae-nek ismét rémálma volt, ezúttal azonban egészen más. Isabelről álmodott, hogy sikoltozva hívja, segítségért kiabál. Könnyes szemekkel, rémülten ébredt, és nagyon rossz érzés vett erőt rajta. Elhatározta, minél előbb felhívja a kórházat, hogy megtudja, hogy van barátnője Hajnalban megpróbált még aludni egy keveset, de másnap már korán reggel Catherine rontott be hozzá, lelkesen ébresztgetve. - Gyerünk, ki az ágyból! Vár minket a város! - Mi történt? Vasárnap van, nem? – kérdezte Mi Rae álmos szemekkel. - Két nap múlva karácsony! Nem jut eszedbe erről valami? - Mi? - A vásárlás! Hogy ajándékot vegyél például Robertnek, vagy kiválasszunk egy szép fenyőt, esetleg valami finomat vegyünk, vagy…. - Jó-jó! Értem már! Rögtön magamhoz térek, és már indulhatunk is. - Azért egy gyors reggeli még belefér. Nem akarom, hogy korgó gyomorral gyere. - Rendben – felelte Mi Rae, aztán hirtelen eszébe jutott még valami. – És mi van, ha Robert keres, amíg nem leszünk itt? Hagytam neki üzenetet, hogy feltétlenül hívjon vissza. - Nem is tudom. Talán megadhattad volna a mobilod számát. - Nem akartam, hogy tudjon róla, mert elkezd kérdezgetni a telefonról, és én nem tudnék hazudni neki. Szeretném inkább személyesen elmondani neki, hogy dolgozom. Ugye megértesz? - Persze, kislányom! Így már minden világos. És mi lenne, ha elolvasnánk a telefonod használati utasítását? Lehet, hogy a házba érkező hívásokat át lehet irányítani a mobiltelefonodra. - Tényleg! De jó lenne! Rögtön hozom! – szólt, és elszaladt. Fél órába telt, mire rájöttek, hogyan kell beállítani a telefont. A végén nagyon büszkék voltak magukra. Igazi sikerélmény volt! Már indulni is 10
akartak, csak előtte még Mi Rae felhívta a kórházat. Isabel állapota nem változott, még mindig kómában volt. Mi Rae-nek el is ment a kedve a vásárlástól. Catherine próbálta vigasztalni, hogy ne adja fel a reményt, van még esély a gyógyulásra, hisz sokan ébrednek fel a kómából. Azzal is érvelt, hogy ez legalább enyhíti a fájdalmát, és talán eltereli a figyelmét. Mi Rae sokáig tétovázott, míg végül beleegyezett. Egy hatalmas áruházba vezetett az útjuk, ahol már az előcsarnokban elakadtak, nem tudták, merre is induljanak. - Nagyon rég jártam itt – magyarázkodott Catherine zavartan. – Hihetetlen, hogy megváltozott azóta! - Gondolom, átalakították, mióta utoljára itt vásároltál. - Igen, úgy néz ki. Az intézetet nem hagytam el soha, ezért nem nagyon tudok a változásokról. - Ez csak természetes. Ne légy zavarban ettől! Majd együtt felfedezünk mindent, rendben? Mi Rae bátorítóan elmosolyodott, aminek nagyon megörült az anya. Végre örömöt látott lánya tekintetében! Együtt léptek be az áruház egyik részlegére, ami, mint kiderült, a gyermekruhaosztály volt. Mi Rae lelkesen fordult az apró ruhácskák felé, és elindult a sorok között. - Nézd, milyen aranyosak! – hívta Catherine-t rajongva, és levett a polcról egy kicsi inget. – Legszívesebben megvenném – vallotta be halkan. - De lányom! Nem korai még? - Ó, anya, olyan szép itt minden! Te nem érzed, hogy legszívesebben mindet hazavinnéd? - Nagyon szépek, de azért ez túlzás – felelte Catherine, és gyanakvóan nézett lányára. Mi Rae észrevette, hogy édesanyja megsejtett valamit, ezért inkább kifelé indult. A következő helyen csak törölközőket, ágyneműket találtak, úgyhogy rögtön tovább is mentek. Megtalálták a férfiruhaosztályt, ahol sokáig elidőztek, és vettek is egy inget Robertnek. Utána felmentek az emeletre, ahol nagyon sok látnivaló volt. Mindenütt karácsonyi hangulat uralkodott. Betértek egy olasz étterembe, ahol pizzát rendeltek, majd folytatták útjukat. A következő állomás a női ruhaosztály volt, amelynek még az előzőeknél is nagyobb volt a forgalma. Sokáig bolyongtak benne, egy hálóinget keresve, míg végre megtalálták a megfelelőt. - Hihetetlen, hogy mekkora ez az áruház! Nem győzök csodálkozni – ámuldozott Mi Rae, mikor a pénztárhoz értek. – Egy egész nap is kevés rá végigjárni az egészet. - Félelmetes, hogy egyszer talán mindez a tiéd lesz, nem? - Ezt hogy érted?! - Talán nem tudod, hogy a nagyapádé a város szinte összes szupermarketje? Többek között ez is. - Ez igaz? - Tényleg nem tudtad? - Annyit tudtam csak, hogy egy kereskedelmi hálózat tulajdonosa, és hogy nagyon gazdag. - Igen, ez így igaz. Hihetetlenül gazdag. A hatalom és a gazdagság miatt azonban önző és gátlástalan lett, mindent elsöpört, megsemmisített, ami az útjába került. Ilyen akadály volt a számára az apád is. Szegény volt, ráadásul külföldi, ami elég volt ahhoz, hogy tönkretegye, elpusztítsa őt. Nem tudta 11
elviselni, hogy egy átlagemberé legyek, az ő életét éljem. Nagyon szerettük egymást, és amikor megtiltotta, hogy többé találkozzunk, megszöktünk. Sajnos azonban egy-két év után megtalált minket. - Igen, tudom, de erről most inkább ne beszéljünk, jó? - Igazad van, jobb nem emlékezni rá. Most merre tovább? - Talán arra – mutatott az egyik irányba, sok színes tárgy felé. Kiderült, hogy a játékosztályt vették célba. Catherine félúton meg akart fordulni, de lánya lebeszélte. - Hadd nézzem meg! Alig voltam még játékboltban. Az árvaházból nemigen engedtek ki minket, utána pedig már ki is nőttem a játékokból. Catherine szemébe könnyeket csaltak ezek a szavak, és megölelte lányát. - Mary, úgy bánt, hogy alig tudtam játékot venni neked. Olyan kicsi voltál még, mikor elszakítottak tőlem! - Igen, nagyon kicsi. Annyira hiányoztál! - Drága kislányom! Úgy szeretnék mindent bepótolni! Bár meg nem történtté tehetném ezt az egészet, s el tudnék feledtetni veled minden rosszat! Sokáig maradtak így, egymást átölelve, míg végre tovább indultak. Mi Rae boldogan nézegette, simogatta a helyes plüssállatokat. Utána a babákat nézte meg, kezébe is vett egyet. Rajongva nézte kicsi testét. Olyan volt, mint egy igazi csecsemő. Meghatottan ölelte magához, és a saját kisbabájára gondolt. Mérhetetlenül boldog volt, és úgy érezte, nem tud tovább titkolózni, meg kell osztania édesanyjával az örömét. - Aranyos ez a baba. Nagyon jól illik a kezedbe – szólt Catherine, és fürkészőn nézett lánya tekintetébe. - Olyan boldog vagyok, anya! - Látom. Egészen megváltozott az arcod. Mi történt? - Rájöttem, hogy nem tudom tovább magamban tartani, el kell mondanom. - Mit akarsz mondani, Mary? – nézett rá érdeklődőn Carherine. - Én is anya leszek – mondta ki egyszuszra a lány, és várta, hogyan reagál az édesanyja. Catherine először meglepődött, kezét csodálkozón a szája elé kapta, a következő pillanatban pedig boldog izgatottság tört elő belőle. - Ez igaz? Gyermeket vársz? – kérdezett vissza lelkesen. Mi Rae bólintott és anyjához bújt, aki gondoskodón átölelte őt. Mi Rae nem látta tekintetét, de érezte simogató kezét, és tudta, nagyon jó döntés volt végre felfednie a titkát. A meghitt pillanatok után rögtön hazafelé vették az irányt. Mindketten fáradtak voltak a sok mászkálástól, jó érzés volt végre otthon megpihenni. Mi Rae rögtön fel is szaladt a szobájába, Catherine előbb el akarta rendezni a csomagokat, így pár percig még a fölszinten maradt. Utána sem ment fel rögtön, előbb bement a könyvtárszobába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a telefonhoz lépett. Gyorsan beütötte a számokat és várt. Sokáig kicsörgött, már azt hitte, nem is veszik fel, mire végre kattanást hallott. Izgatottan várta a bejelentkezést. - Halló, itt Sarah Downey – szólt bele egy szigorú női hang. - Itt Monica Davis. Információm van…
12
