Juhász József A KOSZOVÓI VÁLSÁG TÖRTÉNELMI HÁTTERE1 A délkelet-európai oszmán uralom utolsó maradványait felszámoló 1912-13-as Balkánháborúk viharában, 1912. november 28-án kikiáltott független Albánia a maga 800 ezres lélekszámával és 28,7 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésével az akkori albán etnikai területeknek csak a kétharmadát ölelte fel. A maradék területek túlnyomó részét Szerbiához és Montenegróhoz (Crna Gora) csatolták, a többit pedig Görögországhoz. A két szerb államhoz került vegyes népességű, de albán többségű területeken (Koszovó és Metohija nagy részén, Északnyugat-Macedóniában, valamint a montenegrói tengerpart - már 1878-ban megszerzett déli csücskén) közel félmillió, zömmel a gheg törzsekhez tartozó és nagyrészt muzulmán (szunnita és bektashi; de katolikusok is voltak közöttük) albán élt, akik az albánság korabeli összlétszámának csaknem az egyharmadát tették ki. A két szerb államhoz került területek közül a legnagyobb, s egyben az albánok számára politikailag, gazdaságilag és érzelmileg egyaránt legfontosabb a koszovói régió volt.2 Koszovó helye a szerb és az albán történelemben Az albán-szerb és az albán-montenegrói határoknak a nyelvi-etnikai választóvonalak figyelmen kívül hagyásával történt meghúzása ellentétes volt az albán nemzeti egyesülési törekvésekkel, s a Balkán-félsziget egyik legsúlyosabb és legtartósabb válságzónáját teremtette meg. Az albánok kezdettől fogva elfogadhatatlannak tekintették, hogy etnikai területük jelentős részei Szerbiához és Montenegróhoz kerüljenek. Az albán nemzeti mozgalmak már az 1878-as Albán Liga óta arra törekedtek, hogy (a Balkán-háborúkig csak az oszmán birodalmon belüli autonóm államként, azután függetlenként elképzelt) Albánia ölelje fel az összes albánlakta területet, sőt bizonyos történeti, biztonsági és gazdasági szempontok alapján annál többet is. Ezért igényt tartottak a négy albánlakta (pontosabban albán relatív többségű, de vegyes népességű) hajdani vilajet, a skodrai, a koszovói, a manastiri és a janinai teljes területére. A nemzetállamok megalapításának korszakában óhatatlanul szembe kerültek tehát a szerbekkel (valamint az érintett vilajetek egyikére-másikára szintén igényt tartó görögökkel és bolgárokkal), hiszen nemzetállami aspirációikat, mint a kevert lakosságú régiók népei mindenütt a világban, csakis egymás rovására elégíthették ki. Ilyenformán az Albánia megalakulása és 1918 utáni újjáalakulása körüli időszakot az éles és gyakorta fegyveres albán-szerb szembenállás jellemezte, s az albánok az első világháború után, 1918ban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot is az albán össznemzeti egyesülést megakadályozó nagyszerb nacionalizmus államának tekintették. Ennek megfelelően a koszovói albánok nem is akartak beilleszkedni a jugoszláv államba. Legfeljebb mint kényszerű realitást vették tudomásul állami hovatartozásukat, ellenben ha tehették, akkor többször is - fegyveres harcot indítottak az elszakadásért és az Albániával való egyesülésért. Ezekben a törekvésekben általában bírták Tirana támogatását. A másik oldalon viszont a szerbek sem akartak megbékélni az etnikai és az állami határok különbözőségével. Ők be sem akarták fogadni az albánokat az általuk nagyszerb nemzetállamként felfogott, 1929-től Jugoszláviának nevezett délszláv államba. A szerb nacionalizmus valójában a török uralom maradványainak, „az ősi szerb földeket megszállva tartó idegeneknek” tekintette az albánokat, s úgy gondolta, hogy a törököktől több mint öt 1
Készült „Az albán kérdés Jugoszláviában” (in: Krausz T. /szerk./: A Balkán-háborúk és a nagyhatalmak. Budapest 1999, Napvilág) és a „Háborúk a Nyugat-Balkánon” (Múltunk 2004/4. sz.) c. tanulmányok alapján. 2 A könnyebb azonosíthatóság érdekében és az elterjedt gyakorlatnak megfelelően a szerb változatban használjuk a koszovói földrajzi neveket, de itt megadjuk a legfontosabb albán elnevezéseket is: Kosovo-Kosova, MetohijaDukagjini, Priština-Prishtinë, Peć-Pejë, Prizren-Prizreni, Kosovska Mitrovica-Mitrovicë, Ðakovica-Gjakovë, Uroševac-Ferizaj.
évszázad után, 1912-13-ban államilag visszaszerzett Koszovót etnikailag is vissza kell szerezni, asszimilálva és/vagy kitelepülésre kényszerítve az albánokat. Ennek a politikának a megalapozására a szerb nemzeti ideológia elsősorban a történeti érveket, a dušani állam emlékét sorakoztatta fel. A középkori szerb állam, amely Dušan uralkodása alatt (1331-1355) élte fénykorát, valóban magában foglalta Koszovót. Prizren például egy ideig királyi székváros, Peć pedig egyházi központ volt, s számos szerb műemlék található a régióban. Sőt a peći (ipeki) patriarchátusnak az oszmán uralom idején is igen fontos szerepe volt a szerb történelemben, mivel világi feladatokat is ellátva a szerb identitás és összetartozás mintegy két évszázadon át legfontosabb fenntartójának számított. Miután azonban a „szerb Mohács”, az 1389-es rigómezei (koszovo-poljei) csatavesztés után Szerbia (teljes egészében 1459-ben) török uralom alá került, Koszovó elvesztette a középkorban még dominánsan szerb etnikai jellegét. A rigómezei csatavesztés után ugyanis a szerbek a törökök elől több hullámban észak felé húzódtak, illetve részben elűzték őket. A legnagyobb szerb exodus 1690-ben zajlott le, amikor a visszavonuló Habsburg-seregek nyomában III. Aršenije Černojević pátriárka vezetésével mintegy 35-40 ezer család (más adat szerint ugyanennyi ember) menekült a törökök elől a magyar Délvidékre, a mostani Vajdaságba. A helyükre főképp albánok telepedtek be, részben a mai Albánia területéről, de a 19. században már (más muzulmánokkal együtt) a függetlenedő szerb fejedelemség területéről is. Az egészen a 20. század elejéig folyó szerb kiés albán betelepülés, valamint egyes, iszlám hitre áttért szerb csoportok elalbánosodása következtében a Balkán-háborúk idejére, amikor Szerbia és Montenegró visszaszerezték Koszovót, annak (akkor bő 400 ezres) népessége már mintegy kétharmados arányban albán volt, s csak egyötöd részben szerb; a többit a törökök, vlahok, cigányok stb. tették ki. Ez a történelmi múlt magyarázza, a szerb expanzió egyik legfőbb céljának éppen Koszovó számított, az a terület, amelyhez mint „történelmi szülőföldhöz” érzelmileg már akkoriban is mítikus viszony fűzte a szerbséget - és a szerb nacionalizmus éppen a török időkben végbement „erőszakos etnikum-cserével” magyarázta az albánokkal szembeni diszkriminatív politikát.3 Ezzel szemben az albán nemzeti ideológia interpretációjában a mai Koszovót először az illírek, vagyis az albánok elődei népesítették be. Eszerint valójában az albán népesség tekintendő Koszovó őshonos etnikumának, s létszámuk nem csupán a 18. század óta, hanem mindig is felül múlta a régióban csak a 7. században megjelenő a szerbek számát.4 Emellett az albánok is éltek a történeti érvek erejével, arra hivatkozva, hogy Koszovó volt a modern albán nemzeti mozgalmak egyik szülőhelye: például Prizren volt székhelye az 1878-as Albán (más néven Prizreni) Ligának. Prizrennek ez a kettős történelmi szerepe - egykor szerb királyi székhely, később albán nemzeti központ - valóban érzékletesen szimbolizálja Koszovó etnikai és történeti kétarcúságát.
3
Sőt egyes szerb vélemények szerint a koszovói albánok valójában „arnauták”, vagyis (a szó itt használt értelmében) albanizált szerbek. Ezt az érvet Szerbia alkalmazta akkor is, amikor Albánia északi területeire támasztott igényt (ezeket a területeket 1912-21 között több alkalommal is megszállása alá vonta), részben történeti és etnikai érvek alapján (a hajdani dušani határokra hivatkozva, valamint gyakran arnautáknak tekintve az ottani népesség egy részét is), de a leginkább azért, hogy közvetlen, Montenegrótól független tengeri kijárathoz jusson. 4 A történészek többségének véleménye szerint az albánok valóban azon illír törzsek leszármazottai, amelyek hegyvidéki elszigeteltségükben kimaradtak mind a római uralommal együttjárt romanizációból, mind a 7. századi szláv bevándorlást követő elszlávosodásból. A térség más, jobbára romanizálódott illír népessége viszont összeolvadt a szerb törzsekkel, így a modern értelemben vett szerb nemzet egyik előd-csoportjának tekinthető. Vagyis a nem-romanizált illírből albánná vált népesség (noha minden bizonnyal jelen volt a térségben) többségi aránya Koszovóban valószínűleg valóban az oszmán uralom idején alakult ki.
A Koszovó körüli etnikai, történeti és érzelmi érvek csatájában nem feledkeznünk meg a terület gazdasági jelentőségéről sem. A két termékeny medence (Kosovo Polje és Metohija) valamint a föld mélyén rejlő bányakincsek (az elsősorban a tartomány északkeleti karéján található ólom-, cink-, nikkel-, szén- és ezüstlelőhelyek) megszerzése mindig fontos szempontnak számítottak a Koszovó hovatartozása körül folyó vitákban. A szerbek és az albánok szembenállását az is élezte, hogy az oszmán idők társadalmi struktúrájának más-más szintjein helyezkedtek el. A koszovói albánok többé-kevésbé beilleszkedtek az oszmán uralmi szerkezetbe, aminek következtében a féljobbágyi, ún. kmet státuszú (zömmel keresztény, azaz szerb) paraszti népességgel szemben az uralkodó helyzetben lévő muzulmán földbirtokos réteg, valamint a birodalmi adminisztráció jelentős részben albánokból állt. Ezért a szerbek szemében a koszovói török uralmat sokszor éppen az albán etnikum testesítette meg. Mindehhez társultak a vallási különbözőségek: a szerbek ortodox keresztények, a koszovói albánok pedig (zömmel) szunnita muzulmánok.5 S van az albán-szerb a vitáknak egy mélyebb, „történelmi” síkja is. Az albánok és a szerbek egyaránt olyan kis népek, akik a történelemben már sokszor megtapasztalták a létükben való fenyegetettség állapotát, s csak akkor érezték magukat biztonságban, amikor közvetlenül (mint a szerbek a jugoszláv állam hegemón nemzeteként) vagy közvetve (mint az albánok beilleszkedve a török birodalomba) hatalmi fennsőbbséget alkothattak. Ebből a szempontból nézve az összalbán egyesülés alapvetően megváltoztathatná az albán-szerb erőviszonyokat: az esetleg létrejövő össz-albán állam alig lenne kisebb, mint a maradék Szerbia. Az albán-szerb viszony kontextusában ez a perspektíva az albánok számára a kisnépi fenyegetettség 20. századi korszakának a végét ígéri, a szerbek szemében pedig éppen ellenkezőleg, a fenyegetett kisnépi állapotokba való visszazuhanás (1941-ben már keservesen megtapasztalt) veszélyét jelenti. Az albánok helyzetének alakulása a királyi Jugoszláviában Szerbiának és Montenegrónak közvetlenül azután, hogy 1912 októberében megszállta a koszovói régiót, igen kevés lehetősége volt ezen területek integrálására. Hamarosan kitört ugyanis az első világháború, amelyben 1915 végén vereséget szenvedtek a német, az osztrákmagyar és a bolgár haderőktól. Ezután csaknem három éven át, egészen 1918 októberéig az Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária megszállása alatt álltak. Ebben az időszakban Koszovót is ez a két állam ellenőrizte, s csak 1918 végén vonták újra hatalmuk alá a szerb hatóságok. Ezekben az években, lényegében egészen a nagyhatalmak nagyköveti konferenciájának 1921 november 9-i, Albánia függetlenségét újra kimondó határozatáig a Koszovó miatti albán-szerb konfliktus beolvadt az albán területek hovatartozása körüli általános szembenállásba és nemzetközi vitákba. Végül a nagyhatalmak a független Albánia határaként ismét az 1913-as határvonalat jelölték ki (némi, a szerbek számára előnyös módosítással), így a Koszovó feletti szerb fennhatóságot jóváhagyták. Az első világháború után megalakult első délszláv államban, a királyi Jugoszláviában albánok helyzetét a nyílt és brutális elnyomás jellemezte annak ellenére, hogy Belgrád is csatlakozott a versailles-i békerendszer kisebbségvédelmi rendelkezéseihez (igaz, azzal a kitétellel, hogy az 1913 előtt szerzett területekre, így Koszovóra sem lehetnek érvényesek). Az albánok még annyi lehetőséggel sem rendelkeztek a jugoszláv államban, mint más nemdélszláv kisebbségek, mivel a belgrádi kormányzat az ő politikai lojalitásukat tartotta a 5
Ennek ellenére nincs olyan nagy jelentősége a vallási-civilizatórikus különbségeknek, mint a civilizációs szembenállások huntingtoni teóriája alapján gyakran megfogalmazták. A szerb-albán háborúk elsősorban nem vallás- vagy civilizáció-közi háborúk voltak (mint ahogy a szerb-horvát-bosnyák háborúk sem). A térség népeinek a politikai kultúrái korántsem különböznek annyira, mint vallásuk vagy civilizatórikus tradícióik, másfelől az is figyelemre méltó, hogy a politikai törésvonalak sem voltak közvetlenül azonosíthatók a civilizációs-vallási megosztottságokkal: például a jugoszláv történelemben még az 1990-es években sem létezett komoly albán-bosnyák (vagyis az iszlám azonosságon alapuló) politikai összefogás.
legkétségesebbnek. A királyi Jugoszlávia államszervező alapelve, a nagyszerb eszme, valamint a régi szerbiai elit politikai hegemóniája pedig eleve megnehezítette az albánok helyzetét, hiszen ez az elit az összes kisebbség közül az albánokra nézett a legellenségesebben. Ennek következtében nem volt albán nyelvű oktatás (leszámítva a szűk körű vallási iskolákat). Az albán parasztságot mellőzték a földosztás során, sőt közülük sokaktól elvettek földet. Az albánlakta területek közigazgatási beosztását úgy alakították ki, hogy az albánok ne alkothassanak helyi többséget sem: az albánok előbb három tartomány, az 1922-es közigazgatási reform után öt körzet, 1929-41-ben pedig három bánság lakói voltak, mindig összevonva más etnikumú területekkel. Ezekben a körzetekben, illetve bánságokban gyakorlatilag minden közfunkciót szerbekkel töltöttek be. 1922-29 és 1933-38 között nagyarányú telepítéseket hajtottak végre, különböző adatok szerint 60-100 ezer szerb beköltöztetésével és földhöz juttatásával. Ennek, valamint az albán és török kitelepülésnek a következtében a szerb lakosság aránya Koszovóban a harmincas évek közepére egyharmadra emelkedett. A harmincas években Belgrád tárgyalásokat folytatott a török kormánnyal a koszovói és macedóniai muzulmánok (albánok és törökök) Törökországba telepítéséről. 1938 júliusában aláírták a megállapodást, de a terv a finanszírozási nehézségek miatt nem valósult meg, a világháború kitörése után pedig lekerült a napirendről. Ennek ellenére a Balkánháborúk és a második világháború közötti koszovói szerb fennhatóság idején, de elsősorban a két nagy kitelepülési hullámban (1912-20 és 1927-39 között) igen sok muzulmán költözött át Albániába és főleg Törökországba.6 Az albánok politikai megszervezésére először a Xhemijet (Dzsemijet, Társaság) nevű párt tett kísérletet. Az 1919-25 között tevékenykedő Xhemijet a viszonylag mérsékeltebb politikai csoportokat tömörítette, s hajlandó lett volna az autonómiát legalább időleges megoldásként elfogadni - ugyanakkor tevékenységének előterében nem az albánok összességének, hanem inkább csak a régi földbirtokos muzulmán elit érdekeinek a képviselete állt. Részben emiatt, részben mert a pártot 1925-ben betiltották (pontosabban vezetőit beléptették az uralkodó Szerb Radikális Pártba), az albánok között komoly támogatottságra tett szert a kaçakok (kacsak: menekült, ill. csempész) gerilla-mozgalma. Legismertebb vezetőjük Azem Bejta volt. A kaçakok politikai célja az albánlakta területek elszakadása és Albániával való egyesítése volt, és a két világháború között - de különösen az 1919-24 közötti években, amikor létszámukat 10 ezer körülire becsülték, azután viszont a szerb katonai és rendőri erők megtörték őket - váltakozó intenzitású, de csaknem folyamatos és eszközökben nem válogató gerillaháborút folytattak a szerb hatóságok és lakosság ellen. Albánia igyekezett támogatni a jugoszláviai albánok szecesszionista erőit, s otthont adott a kaçak-mozgalom politikai vezérkarának tekinthető, 1918. november 7-én Skodrában koszovói emigránsok (Bajram Curri, Hasan Prishtina és mások) által létrehozott Koszovó Bizottságnak. Azonban belső hatalmi harcokba fulladt, konszolidálatlan kisállamként nem tudott komoly segítséget nyújtani. A későbbiekben pedig Róma érdekei szerint alakult a tiranai kormányzat jugoszláv-politikája: Albánia ugyanis már 1925-26-tól olasz befolyás alatt állt, így az albánjugoszláv viszony alakulására rányomták bélyegüket a balkáni hegemónia megszerzését célzó olasz törekvések. Ennek megfelelően az albán-jugoszláv viszony ellenséges maradt, minthogy általában Olaszország és Jugoszlávia viszonya is az volt. Róma igyekezett a koszovói, a horvát (usztasa) és a macedón (VMRO-s) szecesszionizmust egységes erővé összefogni. Nagyobb konfliktusok azonban nem robbantak ki, mivel Mussolini a horvát szeparatizmust tekintette Jugoszlávia destabilizálása leghatékonyabb eszközének, ezért inkább az usztasákra 6
Albán források alapján 200-300 ezer közöttire tehetjük a menekülő és kitelepülő albánok számát, szerb források szerint viszont csak 25-40 ezerre. ld. M. Vickers: Between Serb and Albanian - A History of Kosovo. London, Hurst & Company, 1998., 118-119. old. és Dragnich, A. N. - Todorovich, S.: The Saga of Kosovo. New York, 1984., 120-121. old.
építette stratégiáját, nem a koszovói albánokra. Sőt az olasz-jugoszláv kapcsolatok átmeneti megjavulásának idején, 1937-38-ben még Albánia közös, olasz-jugoszláv felosztásának a lehetősége is felmerült. Másfelől ha tehette, Belgrád is igyekezett beavatkozni az albániai belpolitikai harcokba, hogy ezzel is gyengítse az albán összefogás esélyeit. 1924 decemberében például a belgrádi kormányzat segítette vissza a hatalomba Ahmed Zogut, a kaçakokkal meglehetősen ellenséges viszonyban álló későbbi királyt. A második világháború évei 1941. április 6-17-én Jugoszláviát a náci Németország (olasz, bolgár és magyar segédlettel) lerohanta, majd felosztotta. Ennek során Koszovó nagy részét (a német ellenőrzésű Szerbia részének meghagyott, bányászati szempontból legfontosabb északkeleti, valamint a Bulgáriához csatolt délkeleti sáv kivételével), valamint Montenegró délkeleti és Macedónia nyugati részét az 1939 óta olasz uralom alatt álló Albániához csatolták. Az egyesülés hivatalosan 1941. augusztus 12-én történt meg. Ezzel létrejött az albán nacionalizmus által megálmodott nagyalbán állam. Ez ugyan csak quisling-formáció volt, de az albán nemzeti igények látszólagos (illetve egyes esetekben, például az albán nyelvű közoktatás bizonyos fokú kiépítésével valóságos) kielégítése miatt különösen kezdetben széleskörű támogatással bírt. A jugoszláviai albánok tehát 1941 áprilisát „nemzeti felszabadulásként” fogták fel, így az ő köreikben - eltérően az albániai albánoktól, akik között komoly befolyásra tettek szert Enver Hodzsának a jugoszláv ellenállókkal szövetséges partizánjai - nem találtak széleskörű támogatásra a kommunista partizánok. Sőt a jugoszláviai albán milíciák általában az olaszok, illetve az 1943. szeptemberi olasz kapituláció után a németek megbízható segédcsapataiként szolgáltak. Ekkoriban az albánok törlesztettek az előző negyedszázadért. Az etnikai homogenizáció jegyében ezúttal az olasz hatóságok, valamint az albán quisling-kormányzat és fegyveres bandák űztek el - szerb adatok szerint - mintegy tízezer halálos áldozatot követelve 100 ezer szerbet, különösen az 1918 utáni telepeseket, másfelől újabb betelepítési hullám zajlott le Albániából, 70-75 ezer fő letelepítésével.7 Az olasz kapituláció után a németek vették kezükbe az önmagát semlegesnek nyilvánító albán bábállam feletti ellenőrzést. Kezdeményezésükre 1943. szeptember 16-án megalakult a Második Prizreni Liga, amely „össznemzeti frontként” folytatta a szerbek és a partizánok (mind Tito, mind Hodzsa partizánjai) elleni háborút. E célból hozták létre például a Szkander bég nevét viselő 21., albán SS-hadosztályt. Koszovó későbbi sorsának az alakulása szempontjából ebben az időszakban vált fontossá az, hogy miképpen vélekednek a régióról és az albán-szerb viszonyról az albán és jugoszláv kommunisták. A Jugoszláv Kommunista Párt az 1920-30-as években többször is elítélte a jugoszláviai albánok üldözését és síkraszállt az albánlakta területek önrendelkezése, akár Albániával való egyesítése mellett (sőt a JKP egy ideig együttműködött a Koszovó Bizottsággal is). Ez felelt meg a Komintern korabeli Balkán-politikájának. 1941 után viszont a JKP már a jugoszláv területi integritás platformján állt, s a koszovói kérdést a tervezett Balkán-föderáció keretében elgondolt jugoszláv-albán egyesülés révén kívánta megoldani. A JKP segítségével megalakult és vele szoros együttműködésben (gyakorlatilag alárendeltségben) lévő Albán Kommunista Párt elfogadta ezt az elképzelést. Emiatt - továbbá mert Koszovóban a szerbek között erősebb volt a kommunista befolyás, mint az albánok között - a koszovói antifasiszta ellenállás irányítása a JKP kezébe került. Ennek ellenére még a koszovói ellenállást is megkísértette az összalbán egyesítés perspektívája: a Koszovói Antifasiszta Népfelszabadító Tanácsnak a többségében albán delegátusokból álló és az 7
Ld. D. Bataković: Kosovo i Metohija: istorijsko nasleđe i geopolitička ograničenja. in: Kosovo i Metohija izazovi i odgovori. Belgrád, IGS, 1997., 361-388. old. Szerb adatok szerint a betelepítettek jelentős része 1944 után is Koszovóban maradt, sőt az albán bevándorlás tovább folytatódott: 1948-56-ban például még 40 ezren szivárogtak át Albániából (uo., 382. old.).
albániai Bujane-ban megtartott alakuló értekezlete (1943. december 31. - 1944. január 2.) amellett foglalt állást, hogy nyitva kell tartani az albánlakta területek állami egyesítésének a lehetőségét. A határozat ezen részét a jugoszláv pártvezetőség két hónappal később megsemmisítette, majd amikor 1944 október-novemberében a jugoszláv partizánhadsereg teljes ellenőrzése alá vonta az érintett területeket, gyakorlatilag visszaálltak az 1941-es határok. Erre a koszovói albánok decemberben az ún. ballista felkeléssel válaszoltak (ballista: az albán nacionalizmus angolszász-orientált csoportjai Nemzeti Frontjának, a Balli Kombëtarnak a híve). A felkelőket, akik között sok olyan albániai nacionalista is volt, aki az albán partizánmozgalom elől jött át Koszovóba, a jugoszláv hatóságok csak több hónapos harcok és komoly megtorlások árán tudták leverni. Február 8-án katonai igazgatást vezettek be, és márciusra letörték a felkelést. Egyes csoportok azonban egészen májusig folytatták utóvédharcaikat, s a jugoszláv hatóságoknak még évekig szembe kellett nézniük a merényletekkel és a szabotázs-akciókkal. Egyes albán állítások szerint az 1944-46-os időszakban 36-47 ezer albán halt meg a harcok és megtorlások során.8 Az albánok a titói Jugoszláviában 1945-ben Josip Broz Tito vezetésével föderációként szervezték újjá Jugoszláviát, amelyen belül az albánok zömének otthont adó koszovói régiót közigazgatásilag egyesítették és Koszovo-Metohija Autonóm Körzet néven Szerbiához csatolták (hivatalosan a koszovói Népfelszabadító Tanács 1945. július 9-10-i, illetve az ideiglenes jugoszláv parlament augusztus 7-i döntései alapján). Ekkoriban - mint már utaltunk rá - olyan szorosak voltak az albán-jugoszláv kapcsolatok, hogy az albán kérdés rendezésének új modelljei is felmerülhettek. Az albániai kommunista partizán-mozgalom a jugoszláv kommunistákkal szoros együttműködésben szerveződött meg, és egészen 1948-ig Belgrád befolyása alatt tartotta a felszabadult Albániát is. Emellett ezekben az években élte virágkorát a Balkánföderáció eszméje. Ezek alapján felmerült az a lehetőség, hogy Albánia hetedik tagköztársaságként csatlakozzék a titói föderációhoz. Így a jugoszláv-albán (vagy egy még szélesebb, jugoszláv-bolgár-albán) államszövetség keretében egyesülhettek volna az albánlakta területek. Ilyenformán az, hogy Koszovót 1945-ben beillesztették a szerb tagköztársaságba, tartalmazta az ideiglenesség elemét. Az 1941 után elűzött szerb telepesek zömét az új kormányzat nem engedte visszatelepülni, s bár nyitott kérdés maradt, hogy az albán tagállam felölelné-e a tervezett államszövetség összes albán többségű területét, vagy pedig Koszovó továbbra is Szerbia része maradna, perspektivikusan nem volt kizárt az albán kisebbség „...egybeolvadása Albániával, az albán-jugoszláv föderáció egyik külön köztársaságával”.9 Azonban 1948-ban, amint az közismert, Sztálin döntései alapján Jugoszláviát kiközösítették a szocialista blokkból. Így a Balkán-föderáció lehetősége is lekerült a napirendről, és fennmaradtak az eredeti határok, s ezzel együtt az albánok állami szétdaraboltsága. Sőt Albánia és Jugoszlávia államközi kapcsolatai igen gyorsan megromlottak és hidegháborús jellegűvé váltak: a sztálini anti-titóista kampányok egyik élharcosaként a tiranai Hodzsa-kormányzat hamarosan teljes nyíltsággal ösztönözte irredenta magatartásra a jugoszláviai albánokat. Az albánok helyzetét a titói Jugoszlávia első két évtizedében, a hatvanas évek közepéig egyfajta kettősség jellemezte. Többségük az autonóm körzet lakója volt, rendelkeztek kulturális lehetőségekkel (létesülhettek anyanyelvi iskolák, megjelenhettek albán nyelvű sajtótermékek és könyvek), s központi költségvetési támogatásban részesültek az albánlakta területek, minthogy Jugoszlávia gazdaságilag legelmaradottabb régiói közé tartoztak. 8 9
Ld. Vickers: im., 148. old. M. Ðilas: Találkozások Sztálinnal. Magvető, Budapest 1989., 132. old.
Ugyanakkor a jugoszláv vezetés szoros politikai és adminisztratív ellenőrzés alatt tartotta az albánokat, különösen Koszovót. A jugoszláv állambiztonsági szolgálat (UDBA) még az albán lapok vásárlóit is regisztrálta, és különösen erős nyomás nehezedett az albánokra 1956-ban, az illegális fegyverek begyűjtése idején.10 A koszovói közfunkciókat ekkoriban is nagyrészt szerbek töltötték be. A szoros ellenőrzés egyik oka az volt, hogy a Tito-vezetés nem akarta provokálni a szerb nacionalizmus Koszovóhoz fűződő érzelmeit (ráadásul a jugoszláv biztonsági erőkben eleve igen magas volt a szerbek aránya), a másik pedig az, hogy valóban kétséges volt az albánok Jugoszlávia iránti lojalitása. Ez az illojalitás megnyilvánult a korszak kezdetén, a ballista felkelésben, valamint a végén, a koszovói és a macedóniai albán diákok 1968. november 27-én (az „albán zászló napján”, Albánia nemzeti ünnepe előestéjén) kirobbant és december végéig elhúzódó tüntetésein is. Ezeknek a tüntetéseknek a fő politikai követelése az volt, hogy (lehetőleg az összes albánlakta területekre kiterjesztendő) Koszovó alakuljon át Jugoszlávia külön tagköztársaságává. Ebben egyesek egyszerűen csak a Szerbiától (vagyis nem Jugoszláviától) való elszakadást látták fontosnak, mások viszont azt, hogy Koszovó tagköztársaságként megkaphatta volna a Jugoszláviából való kiválás alkotmányos jogát is. A köztársasági követeléseket a jugoszláv vezetés nem teljesítette, ugyanakkor a hatvanas évek reformperiódusa az albánok számára is új helyzetet teremtett. Az albán kérdés megoldásának két adminisztratív-asszimiláns kísérlete után (a királyi korszak és a Rankovićéra) a jugoszláv vezetés ezúttal azzal próbálkozott, hogy a jugoszláv rendszernek az albán Hodzsa-rezsimmel szembeni fölényét és előnyeit kidomborítsa, s az albánokat ezáltal integrálja. Az 1963-as szövetségi alkotmányban a Vajdasággal azonos autonóm tartományi rangra emelték az addigi koszovó-metóhiai autonóm körzetet. A Jugoszláv Kommunista Szövetség nevezetes brioni plénuma után, az állambiztonsági szolgálat háttérbe szorításával és vezetőjének, Aleksandar Rankovićnak a bukásával (1966) lekerült Koszovóról az a szoros szerb adminisztratív, politikai-rendőri ellenőrzés, amely az autonómiát csak bizonyos nyelvhasználati-kulturális lehetőségekre szűkítette. Az 1967-1971 közötti alkotmányreformok tovább szélesítették az autonómiát. Egyfajta gesztusként az albánok felé a tartomány hivatalos elnevezéséből elhagyták a Metohija nevet, az albán hivatalos nyelvvé vált, majd az 1974-es szövetségi alkotmányban Koszovó, noha Szerbia tartománya maradt, csaknem köztársasági jellegű önállóságot kapott. Koszovó önállóságának a növelése persze nemcsak az albán kérdéssel függött össze, hanem szerves része volt a titói egyensúly-politikának is: fontos funkciója volt Jugoszlávia új államjogi kiegyensúlyozásában, főleg a szerb predominancia megakadályozásában. Ezek következtében Koszovóban (miként a Vajdaságban is) teljes állami struktúra épülhetett ki, a tartomány közvetlen képviseletet kapott a szövetségi párt- és állami testületekben, s belső ügyeit gyakorlatilag köztársasági önállósággal intézhette. Az egyetlen lényeges különbség a köztársasági státuszhoz képest az volt, hogy tartományként még elvont értelemben sem volt elszakadási joga. Azonban Szerbia (azaz a tagköztársasági kormányzat) kompetenciája Koszovót illetően gyakorlatilag arra minimalizálódott, hogy az autonóm koszovói kormányzat tevékenysége nem kerülhetett ellentétbe a szerb köztársasági alkotmánnyal. A kiterjesztett autonómia korszakában tovább bővültek az albánok kulturális lehetőségei. Az eredetileg a belgrádi egyetem kihelyezett tagozataként 1960-ban létrehozott prištinai egyetemet 1969-ben önállósították, amely így - noha egy ideig még őrizte multikulturalitását 10
Ld. J. Reuter: Die Albaner in Jugoslawien. München, R. Oldenbourg, 1982., 44-45. old. A fegyverbegyűjtési kampány idején tetőzött a harmadik nagy kitelepülési hullám: 1954-57-ben a törökök mellett csaknem 200 ezer albán (vagy önmagát töröknek mondó albán) települt ki Törökországba (Miranda Vickers: im., 170. old.). Az elköltözések egyébként egészen 1966-ig folytatódtak. A koszovói népmozgások albán értelmezéséről ld. még: H. Islami: The demographic problems of Kosova and their interpretation. In: Kekezi, H. - Hida, R. (eds.): What the Kosovars say and demand. Tirana, 8 Nëntori, 1990., 281-317. old.
az össz-jugoszláviai albán felsőoktatás és kulturális élet centrumává vált. Az albán-jugoszláv államközi kapcsolatok enyhülésével, a diplomáciai kapcsolatok rendezésével (1971) lehetőség nyílt az Albániával való legális kulturális kapcsolatok kiépítésére. Még fontosabb volt, hogy a tartomány etnikai jellegéhez igazodva az albánok, ha nem is etnikai többségük arányával teljesen azonos mértékben, de többségbe kerülhettek a vezető posztokon, a hatalmi apparátusban és a tartományi pártszervezetben. Így az albánok státusza valóban megváltozott: addig szerbiai kisebbség voltak, most viszont koszovói többség lettek egy olyan föderációban, amely kordában tartotta a nagyszerb nacionalizmust (is). Legtekintélyesebb politikusuknak Fadilj Hodzsa számított, aki a tartományi tisztségek mellett számos szövetségi testületnek is tagja volt. Igaz, ezek a változások csak az albánok többségére vonatkoztak és nem egészére, mert a macedóniai, valamint a jóval kisebb létszámú montenegrói és dél-szerbiai albánokra az autonómia nem terjedt ki. De ez akkoriban nem vált jelentős politikai problémává, részben a kisebb létszám miatt, részben mert az akkori enyhülésből állampolgárként mindannyian részesülhettek. Emellett a macedóniai albánok, akik amúgy is hagyományosan az albán mozgalmak perifériáján helyezkedtek el, nem is álltak közvetlenül szemben az albánok által fő ellenségnek tekintett szerb nacionalizmussal. A jugoszláviai albánok számára ekkor villant föl lényegében először az a történelmi távlat, hogy lehetnek egyenjogú jugoszláv állampolgárok anélkül is, hogy szerbekké kellene válniuk. Emellett Jugoszláviában összehasonlíthatatlanul jobbak voltak az életkörülmények és nagyobb volt a mindennapi élet szabadsága, mint Enver Hodzsa Albániájában: a koszovói albánok például utazhattak külföldre, lehetett saját földjük, gyakorolhatták vallásukat, stb. Ez a két körülmény csökkentette az albánok illojalitásának mértékét. Megindult az albán társadalom modernizálódása is. De még így sem szűntek meg azok a merev tradicionális válaszfalak, amelyek maguk is akadályozták az albánok jugoszláviai integrálódását, mint például a zárt nagycsaládos társadalom-szerkezet vagy (az egyébként a délszláv tradíciókban is fellelhető és a hatóságok által tiltott) vérbosszú hagyománya. Így az albán integráció jóformán kimerült az albánok munkavállalói beilleszkedésében (gyakorlatilag nem volt például albán-szerb vegyesházasság, eltérően a boszniai és vajdasági viszonyoktól), s az albánság körében - jóllehet létrejöttek közöttük Enver Hodzsa Albániájával szemben a távolságtartás elemei - még ekkoriban sem alakult ki széleskörű és szilárd, a jugoszláv establishmentbe integrálódott csoportokon túlterjedő állampolgári kötődés Jugoszlávia iránt. Ráadásul az egyenjogú beilleszkedés távlata a nyolcvanas években elveszett. Ugyanis a Koszovó státuszáról kialakult és az 1974-es alkotmányban rögzült kompromisszum, miszerint az elvben csak tartományi önkormányzat majdnem köztársasági jogosítványokkal rendelkezik, nem bizonyult tartósnak. A széleskörű autonómia és a népességrobbanás (amiről később még szólunk) megszilárdította az albánok politikai önbizalmát, s Tito 1980-ban bekövetkezett halála után, attól tartva, hogy az 1974-es autonómia revízió alá kerülhet, megpróbáltak „előre menekülni” és felelevenítették a köztársasági önállóság jelszavát. Ilyen körülmények között 1981. március 11-én újabb, egészen május elejéig tartó és utcai zavargásokba torkolló tüntetéshullám robbant ki Prištinában. Az eredetileg szociális indíttatású diáktüntetések hamarosan (részben a rendőrség „túlreagálása”, brutális fellépése hatására) a köztársasági önállóság melletti demonstrációkká váltak. A hivatalosan kilenc, albán források szerint viszont több tucat (sőt 200-300) áldozattal járó zavargásokat a jugoszláv hatóságok elfojtották, s a koszovói adminisztrációban jelentős személycseréket hajtottak végre (de még fenntartották az albán többséget). Ennek ellenére 1981 után már soha többé nem voltak képesek konszolidálni a tartományt. Az albánok között, különösen a fiatalabb generációk körében mind gyakoribbá váltak az illegális szeparatista szervezkedések, amelyek Tiranától is támogatást kaptak (a határt már akkor sem lehetett teljesen ellenőrizni). Ezek között volt a Koszovói Népi Mozgalom nevű csoport, amelyből kinőtt az 1993-ban (más
adatok szerint 1992-ben, illetve csak 1996-ban) alapított Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës, UÇK). Ezeket a szervezkedéseket a jugoszláv hatóságok annak ellenére sem tudták felszámolni, hogy 1981 óta ismét közvetlenebb ellenőrzés alatt tartották Koszovót. Albán adatok szerint 1981-1988-ban csaknem 600 ezer albánt ért politikai okokból valamilyen büntetőintézkedés, azaz a koszovói felnőtt lakosság felét, azon belül is főleg a fiatalabb generációkat.11 Ennek a repressziónak igen fontos szerepe volt abban, hogy az albánok politikai törekvéseit fokozatosan, de egyre egyértelműbben eluralták az elszakadási törekvések. Különbség közöttük az 1980-90-es évek fordulójától kezdve már csak abban volt, hogy az elszakadást fegyveres vagy békés úton, illetve hogy az összalbán egyesülést gyors, vagy halasztott folyamatként képzelték-e el. Milošević és a koszovói kérdés Jugoszlávia 1974-es föderatív alkotmányával a szerb nacionalizmus soha nem tudott megbékülni. A szerbek közül sokan úgy érezték, hogy a jugoszláv központi hatalom Szerbiát három részre szabdalta (Szerbia szűkebb területére, a Vajdaságra és Koszovóra), mégpedig azért, hogy ellenőrzése alatt tarthassa. Ennek következményeként - állították - de facto létrejöhetett egy albán állam Koszovóban, Szerbia történelmi területén. A szerb nacionalizmus érveléséhez újabb muníciót kapott azzal, hogy éppen a kiterjesztett autonómia korszakában ment végbe Koszovó teljes elalbánosodása. Az 1960-80-as évek között a szerbek aránya a tartományban egynegyedről egytizedre zuhant vissza. Ennek egyik oka az albánok igen magas népszaporulata volt. A jugoszláviai albánság ekkoriban ért el a demográfiai robbbanás periódusába, aminek következtében Európa leggyorsabban növekvő (1989-ben 23,1/1000 születési indexű) népcsoportjává vált. A másik ok pedig a szerbek 1966 utáni, hivatalosan az albánok politikai nyomásával magyarázott, valójában inkább gazdasági indíttatású elvándorlása volt (ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a szegénység miatt az albánok közül is sokan elvándoroltak, részben más jugoszláv köztársaságokba, részben külföldi vendégmunkára). Ezek a folyamatok egyfelől Koszovó etnikai homogenizációjához vezettek, másfelől ahhoz, hogy az 1948-91 között megháromszorozódott létszámú albánok a szerbek és a horvátok mögött Jugoszlávia harmadik legnagyobb lélekszámú népévé válva12 politikailag is nagyobb önbizalommal léptek fel. S ez az etnikai átrendeződés volt a döntő oka annak - Koszovó gazdasági elmaradottsága mellett -, hogy az albán kérdés egy „egyszerű” kisebbségi problémából a jugoszláv föderáció egész építményét megrendítő válsággóccá vált. Jól reprezentálja a szerb nacionalizmus Koszovóval kapcsolatos nézeteit a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia nevezetes nevezetes memorandumának (1986) néhány tézise: „Az 1974. évi alkotmánnyal Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány.[...] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparátcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ettől gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem 11
Ld. R. Qosja interjúját a prištinai „Fjala” 1989 januári számában. In: What the Kosovars says and demand. im., 246. old. 12 Igaz, ez teljes bizonyosággal nem állítható, mivel az albánok bojkottálták az 1991-es népszámlálást, amely a boszniai és szandzsáki délszláv muzulmánok létszámát valamivel a becsült albán létszám fölött állapította meg.
lehet.[...] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének [...] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint - az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva - kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az ‘etnikailag tiszta Koszovó’, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878-81-es Prizreni Liga által megalapozott és egyértelmű célja.”13 Koszovó etnikai arányai (%) Év
népességszám (ezer fő)
albán
Szerb-crnagorai
egyéb
1921
439
65,7
20,4
13,9
1931
630
62,9
27,9
9,2
1961
964
67,1
27,5
5,4
1991
1,983
84,0
10,0
6,0
Az albánok létszáma Jugoszláviában (millió fő)14 Év
Jugoszlávia össznépessége
ebből albán
1921
11,98
0,44 (3,7 %)
1948
15,77
0,75 (4,8 %)
1991
23,53
2,18 (9,3 %)
Mindehhez járultak azok a nehézségek, amelyek Koszovónak mint Jugoszlávia legelmaradottabb régiójának a gazdasági problémáiból fakadtak. Ezek csak súlyosbodtak annak ellenére, hogy Koszovó folyamatosan központi támogatásban részesült, sőt az 1970-es évek elejétől a tartomány kapta a szövetségi fejlesztési támogatások legnagyobb hányadát. Koszovó gazdasága az abszolút mutatókat tekintve növekedett is, relatív leszakadása mégis egyre nagyobb lett. Ennek részben az albán népességrobbanás, részben a támogatások irracionális felhasználása volt az oka, illetve - albán vélemények szerint - az, hogy a támogatások elégtelenek voltak (az 1950-es évek végéig tartó periódusban pedig kifejezetten elhanyagolták a tartomány fejlesztését), és nem ellentételezték a koszovói nyersanyag-kincs szerb és ösz-szövetségi kiaknázását. A tartomány gazdasági nehézségei, fajlagosan (egy főre vetítetten) egyre növekvő elmaradottsága növelte az albánok elégedetlenségét, kizsákmányoltság-érzetét, s bizonyos mértékig fogékonnyá tette őket az albániai szocializmus egalitarizmusa iránt, amelyről persze idealizált képet alkottak maguknak. Ráadásul a tartomány elmaradottsága nem csupán koszovói, „helyi” problémaként vetődött fel, hanem az egyik alapvető (bár nem a legfontosabb) okává vált annak, hogy Szlovénia és Horvátország a 13
B. Ćović: Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec - Školska Knjiga 1991., 285-287. old. A táblázatok forrásai: Kosovo i Metohija - izazovi i odgovori. Belgrád, IGS 1997.; H. Sundhassen: Geschichte Jugoslawiens 1918-1980. Stuttgart 1982.; Die Ethnostruktur der Länder Südosteuropas aufgrund der beiden letzten Volkszahlungen im Zeitraum 1977-1992. Südosteuropa 1993/1.sz. (Az 1991-es albán adatok becslések.)
14
Jugoszláviától való elszakadás mellett döntött. Ugyanis ennek a két fejlett tagköztársaságnak a gazdasági érdekeltsége Koszovó iránt csekély volt, etnikailag pedig egyáltalán nem voltak érdekeltek. Ezért szabadulni akartak a koszovói támogatási programok finanszírozásától, az 1980-as évek végétől pedig arra is mind határozottabban törekedtek, hogy elhatárolják magukat a szövetségi és a szerb kormányzat koszovói politikájától. Attól tartottak ugyanis, hogy az ő nyugati megítélésüket és eurointegrációs esélyeiket is lerombolhatja a jugoszláv központi és a szerb köztársasági hatalom koszovói repressziója. Ugyanakkor még Milošević ellenében sem keresték az albánok szövetségét, hiszen maguk is a köztársasági önállóság elvét vallották - ebből a szempontból pedig a koszovói kérdés a szerb tagköztársaság belügyének minősült. Ilyenformán Koszovó szerepe Jugoszlávia felbomlásában, ahogy A. Bebler szlovén politológus találóan írta, „...Bosznia-Hercegovinának az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásában játszott szerepéhez hasonlítható. Mindkettő elviselhetetelen feszültségeket gerjesztve destabilizált mindent, s ez okozta végül a központi hatalom összeonlását”.15 Koszovó fejlettségi szintje a jugoszláv föderációban16 Bosznia Crna G. Horv.
Mac.
Szlov.
Szerbia K.Sz.
Vajdaság Kosz.
1955
80
80
120
60
160
80
80
80
40
1988
65
71
129
65
200
88
100
118
24
Koszovó részesedése az elmaradott régiók szövetségi fejlesztési alapjából (%)17
Koszovó
1966-1970
1971-1975
30,0
33,3
1976-1980 37,0
1981-1985 42,6
A Koszovó körüli problémák, a szerbek elvándorlása, „a nemzet történelmi földjének az elvesztése” miatti félelmek voltak a közvetlen okai a nagyszerb nacionalizmus fellobanásának az 1980-as évek végén. És ezeket a félelmeket használta fel legitimációjának megteremtésére a Szerb Kommunista Szövetség elnöki székét 1986-ban elfoglaló Slobodan Milošević, aki módszeresen kijátszotta a nacionalizmus aduját azért, hogy a szerb nemzeti érdekek „legjobb képviselőjeként” léphessen fel. 1987-89 folyamán a koszovói szerbekkel és crnagoraiakkal való szolidaritás jegyében tüntetés-hullám vonult át egész Szerbián és Crna Gorán (ez volt a Milošević által manipulált „antibürokratikus forradalom”), s ebben a felajzott politikai légkörben Miloševićnek sikerült elérnie a tartományi autonómia radikális leszűkítését. Szerbia alkotmányának 1989. március 28-i módosításával a lényeges döntési jogköröket (a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a külkapcsolatok, a területvédelem és a gazdaság irányítását) a tartományi testületektől elvonták és a köztársasági szintre delegálták, bár az autonóm tartományi státuszt elvben megtartották. Egyúttal a tartományt újra Koszovo-Metohijának (gyakran alkalmazott mozaikszóval: Koszmet) nevezték el. Az albánok szembeszálltak a koszovói autonómia formalizálására törekvő miloševići politikával. 1988. november 17-én a Belgrád által lemondatott koszovói vezetők melletti szolidaritás jegyében egyhetes tüntetéshullám kezdődött. 1989 februárjában újabb tüntetések 15
A. Bebler: A föderalista kommunizmus jugoszláv modellje. Európai Szemle 1992/3., 117. old. Egy lakosra jutó GNP, 1972. évi áron számítva (Jugoszlávia=100. - K.Sz.: Közép-/tartományok nélküli/ Szerbia) Forrás: Adatok a jugoszláv köztársaságokról. KSH 1991. (A jugoszláv statisztikák alapján) 17 P. Ramet: Nationalism and Federalism in Yugoslavia. Bloomington, 1984., 194. és 199. old. alapján (az 198185. évi adat előirányzat). 16
és sztrájkok robbantak ki, amelyekre válaszul február 27-én rendkívüli állapotot vezettek be a tartományban. A rendkívüli állapotot hivatalosan ugyan 1990 áprilisában feloldották - közben 1990 január-februárban újabb albán tüntetések zajlottak le, s Ibrahim Rugova vezetésével január 4-én megalakult az egyfajta függetlenségi népfrontként fellépő Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) -, de a tartományt a szerb kormányzat nem tudta konszolidálni. A három nagy tüntetéshullámnak, illetve a rendőri önkénynek albán adatok szerint legalább 300 halálos áldozata volt. Júniusban újabb tiltakozások kezdődtek, ezért június 26-án Belgrád felfüggesztette az autonómiát. Ezután a koszovói parlament albán tagjai július 2-án kikiáltották a Szerbiától független (de még Jugoszlávián belüli, a föderáció hetedik tagköztársaságaként felfogott) „Koszovói Köztársaságot”, amire válaszul a szerb kormány július 5-én feloszlatta a tartományi testületeket. Ezeket később, a politikai tisztogatások után részben ugyan újra felállították, de az albánok akkoriban már - mint később látni fogjuk bojkottáltak minden szerbiai politikai intézményt és saját párhuzamos államuk kiépítésével voltak elfoglalva. Az albánok helyzetének alakulása 1991 után Miután a régi Jugoszlávia hat tagköztársaságából négy, Szlovénia, Horvátország, BoszniaHercegovina és Macedónia 1991-ben kinyilvánította függetlenségét, Szerbia és Crna Gora 1992. április 27-én megalakította a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot. Az albánok ezt az államot eleve nem tekintették a magukénak, hanem a koszovói parlament albán tagjainak 1990. július 2-i határozata alapján a régi Jugoszlávia felbomlásától kezdve „a független Koszovó szerb megszállásáról” beszéltek. Kinyilvánították, hogy nem elégednének meg az autonómia helyreállításával, mert semmiképpen sem akarnak a szerbekkel közös államban maradni. Az illegális parlament 1991. szeptember 22-én újra kimondta (most már a teljes) függetlenséget, s ezt a határozatot a szeptember 24-30-i albán népszavazás is megerősítette. A világ államai közül egyedül Albánia ismerte el Koszovó függetlenségét, de maga sem volt abban a helyzetben, hogy komoly gyakorlati segítséget adjon. 1992. május 24-én megtartották a „Koszovói Köztársaság” első elnök- és parlamenti választásait (amelyet a szerb hatóságok nem ismertek el, de végeredményben hagyták lefolytatni a szavazást), amelyeken az ellenjelölt nélkül induló Rugova, illetve az LDK aratott győzelmet. Az LDK a 130 mandátumból 96-ot szerzett meg, mellette a második legnagyobb erő a 13 mandátumot szerzett radikálisabb Parlamenti Párt lett, amely Adem Demaqi vezetése alatt egészen az UÇK fellépéséig Rugova legfontosabb ellenzékének számított (később egy fél évig, 1998-99 fordulóján Demaqi látta el az UÇK politikai képviselőjének a tisztét is). A kormányt a Rugova köréhez tartozó Bujar Bukoshi alakította meg, aki emigrációban tevékenykedett és a fő feladata az volt, hogy a nyugati albánság pénzforrásait mobilizálja. A „Koszovói Köztársaság” vezetői a későbbiekben többször állást foglaltak az összalbán egyesülés mint végcél mellett. Közvetlen politikai célként azonban nem tűzték ki, hanem saját államuk tartósabb fennmaradásával számoltak és több javaslatot tettek egy átmeneti megoldásra. Ilyen voltak például Rugova tervezetei a Szerbia és Albánia felé egyaránt nyitott „semleges Koszovóról” vagy a tartomány ENSZ-protektorátus alá helyezéséről, illetve Demaqi elképzelése a könföderatív „Balkániáról”, amely az önálló Koszovót, az albánok által is lakott délszláv köztársaságokat és (perspektivikusan) Albániát foglalta volna magában. Mindez mutatja, hogy a koszovói albán politikusok többsége számára az összalbán egyesülés végcélja nem volt azonos az Albániához való egyszerű csatlakozással.18 18
Ebben a kérdésben a tiranai vezetés sem volt egységes. Albánia eleve nem tudott nagy segítséget adni a jugoszláviai albánoknak, ráadásul az 1997-es összeomlás óta államként alig működött, és a gyors egyesülés akár össze is roppanthatta volna. A koszovói menekültek 1999-ben szerzett közvetlen albániai tapasztalatai sem erősítették a gyors egyesülési törekvéseket. Így ma a nagyalbán egyesítést nem tekinthetjük realitásnak: nincs
A koszovói vezetők törekedtek arra is, hogy a délszláv utódállamok albán pártjait stratégiai szövetségbe tömörítsék. Számos megoldatlan kérdést tartalmazott ugyanis a macedóniai albánság, valamint a montenegrói és dél-szerbiai albánok helyzete is.19 Ezért 1993 szeptemberében a koszovói, macedóniai és montenegrói albán pártok megfogalmazták alapvető közös céljaikat: Koszovó függetlenségét, a macedóniai albánok államalkotó státuszának az elismertetését, valamint a montenegrói és dél-szerbiai albánok autonómiáját. Különösen Macedóniában merültek fel éles konfliktusok, ahol a népességnek hivatalosan egynegyedét, más adatok szerint egyharmadát alkotó albánok létrehozták saját pártjaikat (amelyek gyakran tagjai a szkopjei kormányoknak) és a köztársaság kétnemzetiségű állammá változtatására törekedtek, azaz olyan föderális átalakítására, amelyben az albánok társnemzeti státuszt élveznének. Ezt viszont a macedónok elutasították, s csak az egységes államon belüli kulturális autonómiát kínálták fel. Így már több alkalommal is kiéleződtek az etnikai feszültségek. Ez történt a macedóniai albánok radikális szárnyának „Illíriada” (ÉszaknyugatMacedónia) területi autonómiájáról rendezett illegitim népszavazásakor (1992. január 11.), a tetovói önálló albán egyetem kapcsán több ízben is, valamint az 1999-es koszovói háború idején, amikor Macedónia befogadta ugyan a menekülteket, ám a gazdasági tehertől és a kényes etnikai egyensúly felborulásától tartva korántsem lelkesen. Végül (a 2000 novemberében, a Koszovóval határos dél-szerbiai területeken, Presevó környékén kitört harcok átterjedésével) 2001 februárjában albán felkelés robbant ki, amely az eszkaláció veszélye miatt igen súlyosnak ígérkezett. A különböző adatok szerint 200-400 halálos áldozattal járó összecsapásokat a nemzetközi nyomásra megkötött ohridi egyezmény (augusztus 13.) zárta le. Az egyezmény az albánok számára nyújtott kisebbségvédelmi garanciák, az állami integritásnak az albán pártok általi elismerése, valamint az egyezmény végrehajtásának nemzetközi felügyelete révén konszolidálta az országot és a föderalizáció kérdését levette a napirendről. Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy bármely nagyobb belpolitikai vagy külső változás (pl. Koszovó függetlenségének az elismerése) újból kiélezheti az albán-macedón vitákat. A koszovói válság (amely mint láttuk, az egyik legfőbb oka volt a régi Jugoszlávia felbomlásának) 1991 után eleve instabillá tette a szerb-montenegrói maradék Jugoszláviát. Egy nagyszerb jellegű tízmilliós államként Jugoszlávia még annyira sem lehetett képes integrálni az elszakadni akaró kétmilliós albánságot, mint amennyire előzőleg, egy huszonhárom milliós föderatív alakulatként még legalább megkísérelhette. Belgrád számára hosszú távon megoldhatatlan feladatot jelentett egy olyan terület állami megtartása, amelyet etnikailag teljesen elveszített. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem mondhatott le önként, küzdelem vagy kompenzáció nélküli „racionális előre látásból” állami területének egy részéről - ilyesmire egyetlen állam sem hajlandó sehol a világon.20 Ez Belgrád számára kényszerpályát jelentett, miközben az is nyilvánvaló, hogy az albánok sem akartak lemondani a függetlenségről: a jugoszláv felbomlásból, illetve az általános kelet-európai átalakulási folyamatokból adódó rendkívüli esélyeket nem akarták elszalasztani. Függetlenségi törekvéseiket az is erősítette, hogy az albániai rendszerváltás megindulásával és a kisjugoszláv államnak az 1991-95-ös horvátországi és boszniai háborúk, valamint a erre komoly mértékű politikai akarat sem népi, sem kormányzati szinten (sem Pristinában, sem Tiranában), s nincs effajta nagyhatalmi szándék sem. Azt persze, hogy mi lesz „holnapután”, senki sem tudhatja. 19 Az 1994-es macedón népszámlálás szerint Macedóniában 439 ezer albán él, zömmel a Koszovóval határos északnyugati területeken, s a köztársaság népességének 23 %-át alkotják. Az albán becslések szerint viszont a létszámuk 600-800 ezer fő, vagyis az összlakosság 30-40 %-a. Az 1991-es jugoszláv népszámlálás szerint Montenegróban 40 ezer, Szerbia szűkebb (tartományok nélküli) területén pedig 76 ezer albán él, zömmel szintén a Koszovóval határos körzetekben (Presevo). 20 Belgrád nyilvánosan sosem mondta ki, de az értelmiségi diskurzusokban gyakran felmerült, hogy Szerbia a boszniai szerb tagállam csatlakozásáért cserébe lemondana Koszovóról vagy annak egy részéről.
nemzetközi szankciók miatti gazdasági leromlásával csökkentek azok a különbségek, amelyek a mindennapi életkörülmények tekintetében korábban elválasztották a két országot. Eközben a szerb vezetés az 1945-66 közötti korszak mintája alapján, bizonyos kulturálisnyelvi és helyi önkormányzati jogokra szűkítve akarta kialakítani a koszovói autonómia tartalmát, s pusztán rendőri kérdésnek tekintett minden olyan követelést, amely túlment azokon. Ilyenformán 1989-92 között Belgrádba központosítottak minden lényeges döntési jogkört. A koszovói adminisztrációt ismét szerbekkel töltötték fel (tömegesen elbocsátva a politikailag megbízhatatlannak tekintett albán tisztviselőket és közalkalmazottakat, különösen az erőszak-szervezetekből és az igazságszolgáltatásból), a szerbiai tantervek alapján az egész országban egységesítették az oktatást (majd tömegesen felmondtak az albán tanároknak, mivel azok nem voltak hajlandók az új tanrend szerint oktatni), a prištinai rádiót és tv-t a belgrádi központi szerkesztőségek alá rendelték, de még a közönséges munkavállalások során is a szerbeket preferálták. Tervek születtek arról is, hogy újabb betelepítésekkel megváltoztassák a tartomány etnikai arányait, de ezekből gyakorlatilag semmi sem valósult meg: még a horvátországi és boszniai szerb menekültek sem akartak Koszovóba települni. Az albánok számára olyan szűk lehetőségeket kínáltak az új politikai és közjogi keretek (ráadásul eleve a függetlenségre törekedtek), hogy inkább egyáltalán nem vették igénybe azokat és teljesen kivonultak a hivatalos állami és társadalmi szférákból. Sokan közülük emigráltak: a politikai üldöztetés és a gazdasági-szociális gondok miatt 1996-ig mintegy 350400 ezer albán távozott Koszovóból Nyugatra. Akik pedig maradtak, bojkottálni kezdtek mindent, ami szerb - véleményük szerint ellenkező esetben de facto elismerték volna a szerb fennhatóságot -, és kiépítették saját intézményhálózatukat. Így a Rugova vezette párhuzamos állam politikai keretében létrejött az albánok többé-kevésbé szervezetten működő külön oktatási, közszolgáltatási és egészségügyi hálózata. A politikai és társadalmi intézmények kettéhasadásával együtt bekövetkezett a gazdaság megkettőződése is: kialakult az albánok egyfajta szürkegazdaságként funkcionáló önellátása, amely a nyugati vendégmunkások forrásai mellett biztosította az albánok önfenntartását. Ennek a szürkegazdaságnak, valamint a nyugati albánoknak az adóiból (3 és 5 %-os „jövedelemadójából”) finanszírozták a „Koszovói Köztársaság” kiadásait. Végeredményben az albánok elkülönülése a jugoszláv államtól gyakorlatilag teljessé vált, amit jól jellemez, hogy az 1990-es évek végén 75-80 %-uk már nem is beszélt szerbül. Az 1988-90-es tüntetések brutális letörése megmutatta az albánoknak a reális belső erőviszonyokat, függetlenségi politikájukhoz pedig Albánián kívül nem találtak nemzetközi szövetségest. Ezért az albánok a régi Jugoszlávia felbomlásakor, 1991-ben a passzív ellenállásra és a kivárásra építették stratégiájukat, illetve megpróbálták a koszovói kérdést internacionalizálni. Velük szemben a miloševići machiavellizmus és a nagyszerb nacionalizmus összefonódásán alapuló szerb politika állt, amely arra törekedett, hogy az albánokat politikai zsákutcába kergesse: vagy elfog Milošević szerb és albán ellenzéke között sem: a szerb ellenzékiek is elutasították Koszovó függetlenségét, az albánok viszont nagyszerb nacionalistának tekintettek mindenkit, aki Szerbia területi integritásának a platformján állt. Így a szembenállás végleg megmerevedett, olyannyira, hogy a szerbiai választások bojkottálásával az albánok maguk is hozzájárultak Milošević hatalmának a fenntartásához: az 1992-es elnökválasztáson például Milošević riválisa, Milan Panić a voksok egyharmadát kapta meg annak ellenére, hogy az albánok nem szavaztak. A merev szembenállás és az időnként kirobbanó - olykor halálos áldozatokat is követelő összetűzések ellenére a koszovói válság 1998-ig nem fordult háborúba, hanem egy sajátos patthelyzet jellemezte. A szerb vezetés gyakorlatilag tudomásul vette az albán párhuzamos állam létezését. Igaz, szoros rendőri felügyelet alatt tartotta a tartományt, és egyes igéretei ellenére semmit nem tett azért, hogy a helyzetet normalizálja (a legfontosabb ezirányú
kezdeményezések az albán nyelvű oktatás újraindításáról kötött, de nem realizált 1996. szeptember 1-i és 1998. március 23-i Milošević-Rugova egyezmények voltak). Belgrád azonban óvakodott a többfrontos háborútól, hiszen 1991-95 között Horvátországgal és Bosznia-Hercegovinával volt elfoglalva. Belgrád óvatos politikáját az tette lehetővé, hogy az 1988-91 közötti „rendcsinálással” a koszovói elszakadás közvetlen veszélyét elhárította, a fegyveres erők monopóliuma pedig az övé maradt. Rugova állama ugyanis akkor még nem állított fel saját hadsereget: csak 1998-ban kísérelte meg a Bukoshi-kormány a „Koszovói Köztársaság Fegyveres Erői” (FARK) létrehozását, azonban az jelentéktelen maradt, miként 1997-ig az UÇK is. A határok sérthetetlenségének elve ugyancsak a szerbek pozícióját erősítette. Mérséklően hatottak azok a nemzetközi figyelmeztetések is, amelyek a háború Koszovóra való kiterjesztésétől óvtak: 1992-93-ben például jelen voltak Koszovóban az EBEÉ emberi jogi megfigyelői. Az albán ellenállásnak pedig az 1988-90-es tüntetések elfojtása után bizonyos időre volt szüksége ahhoz, hogy ismét erőre kapjon. A tömeges elbocsátások után az albánok erőit lekötötte az, hogy megszervezzék minimális életkereteiket, s még inkább időre volt szükségük a radikális csoportoknak ahhoz, hogy tényleges erővé válhassanak. Ráadásul függetlenségi céljaikhoz Albánián kívül nem találtak szövetségest sem a nemzetközi színtéren, sem a volt jugoszláv tagköztársaságok között. Ugyanis a régi Jugoszlávia felbomlásakor a nemzetközi rendezés alapelvévé az vált, hogy a belső határokat nem lehet megváltoztatni, vagyis az önrendelkezés alanyai csakis a tagköztársaságok lehetnek. 1991-ben, amikor a függetlenségüket deklaráló volt jugoszláv köztársaságok mellett Koszovó is kérte nemzetközi elismerését, arra hivatkozva utasították el, hogy tartományként nincs elszakadási joga. Részben ezért nem jöhetett létre az 1991-95-ös háborúk idején egy szerbellenes horvátbosnyák-albán összefogás sem (a horvát-bosnyák ellentétek mellett), hiszen az albánok által hangoztatott etnikai elvű határrevizíó elfogadhatatlan volt a zágrábi és a szarajevói kormányzatoknak, mert tőlük ugyanazt követelték a horvátországi és boszniai szerbek. Ezek a tényezők eredményezték azt, hogy a koszovói albánok a régi Jugoszlávia felbomlásakor a passzív ellenállást választották, illetve a horvátországi és a bosznia-hercegovinai háborúk végkifejletében reménykedve a kivárásra rendezkedtek be. Úgy gondolták, hogy a várhatóan bekövetkező határváltozások precedensül szolgálhatnak majd Koszovó függetlenségéhez. Az albán-szerb szembenállásnak ez a sajátos patthelyzete 1998 elejéig tartott. A passzív ellenállás eredménytelensége, valamint a boszniai háborút lezáró daytoni szerződés (mivel elutasította a köztársaságközi határváltozásokat, az albán kérdéssel pedig egyáltalán nem foglalkozott) csalódást keltett az albánok között. Különösen erős volt a radikalizálódás azokban a fiatalabb generációkban, amelyek már újonnan léptek a politika színpadára (a koszovói albán népesség mintegy 70 %-a 30 évesnél fiatalabb). Nekik nem sokat jelentett, hogy Rugova milyen következtetéseket vont le a közel egy évtizeddel korábbi küzdelmekből, hanem inkább úgy látták, hogy Boszniában a szerbek és a horvátok a fegyverek erejével érték el legalább részben a céljaikat. Ennek következtében mind nagyobb befolyásra tett szert a Koszovói Felszabadítási Hadsereg. 1998 elejétől egyre többen álltak át hozzájuk a Rugovavezette LDK, a Koszovói Függetlenségi Szövetség hívei és aktivistái közül, valamint az egykor a jugoszláv hadseregben és rendőrségben szolgált, azaz fegyveres kiképzésben részesült idősebb albánok közül is. Az UÇK számíthatott az albániai (főleg az 1992-97 közötti tiranai elnök, Sali Berisha köreiből és az északi gheg klánoktól érkező) politikai támogatásra. Egyidejűleg a fegyveres harc iránt bizonyos fenntartásokkal élő, de Rugovánál radikálisabb városi-értelmiségi csoportok Rexhep Qosja vezetésével megalakították az Egyesült Demokratikus Szövetség (LBK) nevű pártkoalíciót. A radikalizálódást jelezte az is, hogy a „Koszovói Köztársaság” második választásait (1998. március 22.), amelyeken ismét Rugova és az LDK győzött, az UÇK és az LBK bojkottálta.
A Koszovói Felszabadító Hadsereg, amelyet Rugova eleinte nem létezőnek, illetve a szerb titkosszolgálatok eszközének minősített, 1996-tól lépett fel aktívabban. Számos fegyveres akciót hajtott végre a jugoszláv hatóságok és rendőrőrsök ellen, de nem ritkán terrorista eszközöket alkalmazva fellépett a szerb civil lakossággal vagy az általa kollaboránsnak tekintett albánokkal szemben is. Az UÇK akkor még nem volt egységes és központosított szervezet: inkább egyes radikális politikai sejtek, alvilági elemek, klánok és fegyveres falusi önvédelmi csoportok laza hálózatának volt tekinthető, centrumában egy néhány száz fős „kemény maggal” - 1998 nyarára viszont egyes becslések szerint már mintegy 30 ezer fegyverest tudott mobilizálni, bár még mindig eléggé szervezetlenül. Tisztázatlan az is, hogy milyen szerepe volt az illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelemben, de a nyugati sajtóelemzések is gyakran állították, hogy az UÇK anyagi hátterét többek között - a nyugati albánok részben önkéntes, részben kényszerű adományai mellett - az effajta tevékenységekből származó pénzbevételek biztosították. Jelentős szerepe volt az UÇK megerősödésében a szerb-montenegrói ellentét kialakulásának és Albánia összeomlásának. A Milošević-kormányzattól 1996 végétől távolodó Montenegróban 1997 októberében (többek között az ottani albánok szavazataival) a reformer Milo Ðukanovićot választották elnökké. Ezzel felbomlott a jugoszláv hatalom egysége. Albániában pedig egy piramisjáték 1997. januári csődje miatt összeomlott a teljes államigazgatás (érdemes megjegyezni, hogy egyes feltételezések szerint maga az UÇK állt a piramisjáték mögött), és hetek alatt kaotikus és polgárháborús állapotok alakultak ki. A káosz idején a különböző bandák és a lakosság kifosztotta a laktanyákat és a fegyverrraktárakat: egyes becslések szerint mintegy 750 ezer kézifegyvert, 3,5 millió kézigránátot, ugyanannyi gyalogsági aknát és 8oo ágyút vittek el. A nehézfegyverek zömét később begyűjtötték, a könnyűfegyverek egy része azonban ingyen vagy illegális áruként Koszovóba került. Ezzel az UÇK sokezer harcos számára elegendő (igaz, zömmel korszerűtlen és csak könnyű-) fegyverzethez jutott (később az UÇK tagjainál modern nyugti fegyverek is feltűntek, ami arra mutat, hogy egyéb beszerzési forrásaik is voltak). Ezek után a szervezetileg, fegyverzetében, létszámában és politikai önbizalmában megerősödött UÇK megindította „felszabadító háborúját”, de nem titkolta azt sem, hogy végső célja az összes (albániai, kis-jugoszláviai és macedóniai) albánlakta terület állami egyesítése.21 Az 1998-99-es háború Az UÇK színre lépésével megszűnt a tartományban a fegyveres erők feletti szerb monopólium. Ez Jugoszlávia szempontjából veszélyes új dimenziót adott a konfliktusnak, ami a belgrádi vezetést „megelőző csapásra” késztette. A harcok 1998. február végétől, a szerb erőknek az UÇK-fellegvárnak tekintett srbicai körzetben végrehajtott tisztogató akcióitól eszkalálódtak, majd az UÇK ellenőrzése alá vonta Koszovó területének bő egyharmadát, főképp a falusias vidéket, de nyáron már képesek voltak néhány város elfoglalására is. Mindeközben megkezdték a „szabad Koszovó” intézményeinek a felállítását, háttérbe szorítva a mérsékelt (és a Nyugat által favorizált) Rugova „köztársasági elnököt”. Augusztusszeptember során viszont a megnövelt jugoszláv egységek visszaszereztek minden fontosabb települést és szétszórták az UÇK-t. A két fél azonban kölcsönösen megnyerhetetlen háborúba keveredett egymással. A helyi lakosság bár nem maradéktalan, de széleskörű támogatását élvező gerillák felszámolására a szerb erők nem voltak képesek. Így Belgrád a határzónák megtisztítása, valamint a városok és a főútvonalak ellenőrzése mellett főképp arra törekedett, az UÇK bázisának tekintett vidékeken a civil lakosság megfélemlítését célzó tisztogatásokat hajtson végre, amivel viszont kivívta a terrorizmus ellen csak „arányos választ” toleráló 21
Ld. pl. a szervezet szóvivőjének, J. Krasniqinak a Der Spiegel 1998. július 6-i számában megjelent nyilatkozatát.
Nyugat ellenszenvét. Másfelől az UÇK-nak sem volt esélye a szerb reguláris erők legyőzésére, ezért sokszor csak a provokálásukra törekedett, hogy kiváltson ellenük egy nemzetközi beavatkozást. A februártól októberig tartó, mintegy 2000 halálos áldozatot követelő harcoknak a NATO légicsapásokkal való fenyegetése és az október 12-i Holbrooke-Milošević egyezmény vetett véget. Az egyezmény tűzszünetet, a szerb erőknek a februári szintre való lecsökkentését, a menekültek hazatérését, az EBESZ megfigyelő-missziójának felállítását, a koszovói légtér NATO-ellenőrzését és Koszovó autonóm státuszának tárgyalásos meghatározását irányozta elő. Az egyezménynek az UÇK nem volt részese, de a szervezet is vállalta a tűzszünet betartását. Az egyezmény azonban a tartomány jövőjére vonatkozó szerb-albán egyetértés teljes hiánya miatt nem épülhetett szilárd politikai bázisra. A fegyvernyugvás így nem volt teljes, s december végétől ismét elszaporodtak az összetűzések: a szerb csapatkivonás kezdete után az UÇK visszaszivárgott az általa előzőleg elvesztett területekre, amire Belgrád, megelőzendő a gerillák regenerálódását, visszavezényelt bizonyos egységeket. A Hill-terv (egy széleskörű koszovói önkormányzat létrehozása) alapján tervezett politikai párbeszéd pedig a kölcsönös kompromisszum-képtelenség miatt igazából be sem indult. A szerb elképzelések egy minimális, nyelvi-kulturális jellegű, Szerbián belüli autonómia elvére épültek (azaz Koszovónak a JSZK harmadik köztársaságává alakítását is elvetették, miként a föderáción belüli paritásos helyzetüket féltő montenegrói vezetők is), az albánok pedig a függetlenséget tekintették az egyedüli megoldásnak. Ebben a helyzetben kezdődött meg a nemzetközi összekötő csoport nyomására 1999. február 6-án Franciaországban a rambouillet-i konferencia. Az összekötő csoport javaslata értelmében Koszovó Jugoszlávia része maradt volna, de végső státuszának későbbi (3-5 év múlva rögzítendő) meghatározásáig széleskörű önállóságot kapott volna. A jugoszláv fegyveres erők közül csak a határőrség maradt volna a tartományban, az UÇK fegyvereit leadva párttá alakulna, az egyezmény betartására pedig a NATO KFOR (Kosovo Force) kontingense ügyelne. A tervezetet először az albánok is elvetették, mert nem tartalmazta legfőbb követelésüket, hogy az átmeneti időszak után népszavazás döntsön a függetlenségről. Később azonban aláírták, mert a módosított szöveg tett egy homályos ígéretet a népszavazásra azzal a kitétellel, hogy Koszovó végső státuszának későbbi meghatározásakor figyelembe veszik a helyi lakosság kívánságát. Emellett arra számítottak, hogy a szerbek úgyis elvetik a javaslatot, ezért ők a nemzetközi szimpátia megőrzése érdekében különösebb kockázat nélkül aláírhatják. A szerb küldöttség mutatott bizonyos hajlandóságot az egyezmény politikai kereteinek (de nem a függetlenségi népszavazásnak) az elfogadására, viszont elutasította a nemzetközi haderő bevonulását. Belgrád valamelyest lebegtette azt a lehetőséget, hogy egy koalíciós összetételű és ENSZ-mandátumú békefenntartó erő bevonuljon, attól azonban mereven elzárkózott, hogy a KFOR-t egyedül a NATO alkossa. Úgy ítélték meg, hogy ezzel eleve elvesztenék Koszovó jövőjének befolyásolási lehetőségét, mert a NATO-haderő kizárólagos jelenléte (eltérően egy koalíciós összetételű ENSZ-erőtől) nem hagyna számukra manőverezési teret. Ráadásul az egyezmény katonai függeléke szabad mozgást engedélyezett volna a KFOR-kontingensnek Jugoszlávia egész területén, ami nyilvánvalóan a jugoszláv szuverenitás de facto csökkenésével járt volna az egész ország területén (egyes feltételezések szerint a NATO ezúttal, 1998 októberétől eltérően, direkt elfogadhatatlan feltételeket szabott Miloševićnek azért, hogy leszámolhasson vele). A jugoszláv elnök számára személyesen sem volt visszavonulási tér, hiszen eredeti népszerűsége éppen Koszovó 1989-es „visszaszerzésén” alapult. Ilyenformán Belgrád elvetette a rambouillet-i tervet. Emellett nyílt katonai előkészületeket tett: negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és körülötte, ami több mint kétszeresen meghaladta az 1998. februári szintet. A korábbi háborúk tapasztalatai alapján amúgy is lehetett arra számítani, hogy a tél elmúltával kiújulnak a harcok, ezért a
január 15-i, 45 áldozatot követelő račaki mészárlástól érzelmileg is befolyásolt nyugati hatalmak a katonai beavatkozás mellett döntöttek. A nemzetközi közösség Koszovó-politikáját eleinte az határozta meg, hogy a konfliktust elsősorban emberi-jogi kérdésként szemlélték, emellett figyelmüket lekötötték a sokkal súlyosabb horvátországi és boszniai háborúk. Bizonytalanságot okozott az is, hogy a nemzetközi közösség mennyiben azonosulhat a humanitárius szempontból, ill. emberi és kisebbségi jogaik tekintetében valóban védelemre szoruló albánok céljaival (a határváltozásokkal) és módszereivel (a politikailag és anyagi forrásaiban homályos hátterű, 1998 végéig a nyugati nagyhatalmak által sem legitim partnernek tekintett UÇK félterrorista gerillaháborújával)? Az 1998-as harcok azonban a konfliktus elfajulásával fenyegettek és olyan menekülthullámot váltottak ki,22 amely a NATO-t (elsősorban az amerikai vezetést) preventív beavatkozásra ösztönözték. Emellett attól is tartottak, hogy a konfliktus magával ránthatja Macedóniát és Albániát, s így lokálisból regionális háborúvá dagadhat. Ezért Rambouillet kudarca után, március 24-én a NATO megkezdte - a hivatalos indoklás szerint az egyezmény elfogadtatását, a humanitárius katasztrófa megelőzését és a belgrádi hadviselő képesség meggyengítését célzó, de ENSZ-felhatalmazás nélküli - légitámadásait a jugoszláv katonai és infrastrukturális célpontok ellen. A beavatkozást azonban a szerb vezetés kompromisszumra kényszerítésének teljességgel akceptálható szempontjai mellett más okok is motiválták. Saját posztbipoláris helykeresése közepette (amikor katonai szövetségből tagállamainak többfunkciós érdekérvényesítő szervezetévé, általános konfliktuskezelő intézményévé igyekezett válni) a NATO reprezentálni akarta saját új szerepkörét, az „out of area” missziós vállalásait, kijelölve más nagyhatalmak és intézmények (Oroszország, Kína, ENSZ) helyét a formálódó új nemzetközi rendben (hogy aztán 2001 szeptembere után más irányba forduljanak az események). Ezért nemzetközi jogi legitimitás nélkül is vállalkozott a beavatkozásra. Emellett szerepet játszott a döntésben az is, hogy az első keleti bővítés és a félévszázados jubileum (1999. április 4.) ünnepi hangulatában a NATO nem tudott kellő higgadtsággal reagálni arra, hogy egy kisállam önkényura ellentmondhatott neki. Ráadásul sokan (de nem teljesen megalapozottan) egyre inkább az európai államszocializmus utolsó képviselőjét kezdték látni Miloševićben. Ezekből fakadthatott, hogy a békefenntartáshoz nem szükséges, viszont egy szuverén állam számára elfogadhatatlan követeléseket is támasztottak (az össz-jugoszláviai szabad csapatmozgások igénye), valamint hogy lebecsülték a várható ellenállást, így nem készültek fel a menekültáradatra sem. A jelek szerint a NATO-forgatókönyvek az 1995-ös boszniai bombázások alapján azt tekintették a legvalószínűbb variációnak, hogy a Milošević-rezsim hamar meghátrál, vagy még azelőtt megroppan, hogy komolyabb etnikai tisztogatásba kezdhetne. A március 24. és június 9. közötti mindennapos és egyre intenzívebb bombázások során a NATO légiereje katonai célpontok, hidak, repülőterek, ipari és kommunikációs központok sorát támadta, de polgári létesítményeket is lerombolt. Fokozta gerilla-tevékenységét az UÇK is. Belgrád szempontjából a háború fő frontjának szintén a koszovói harcok számítottak. A szerb vezetés úgy számolt, hogy a légitámadásokat kivédeni nem tudják, de egy ideig mindenképp kibírják, ezért Koszovóban kell minél gyorsabban kész helyzetet teremteniük. Ezért Belgrád intenzifikálta a koszovói hadjáratot: ismét megroppantotta a téli hónapokban újjászerveződött UÇK-t és hozzákezdett a lakosság tömeges elűzéséhez (Patkó-hadművelet). Március 24. után bő másfél hónap alatt több mint 800 ezer albánt űztek ki Koszovóból Albániába, Macedóniába és Montenegróba, akik embertelen körülmények között tengődtek a 22
Mintegy negyedmillió albán kényszerült elhagyni otthonát, de akkor még Koszovón belül maradtak és október után visszatérhettek.
sebtében felállított menekülttáborokban. Az albán lakosság kiűzésének részben katonai, részben politikai okai voltak. Egy esetleges szárazföldi invázióra számítva Belgrád meg akart szabadulni az UÇK és a NATO potenciális helyi támaszától, „tanulva” az 1998-as tapasztalatból (amikor a katonailag megvert UÇK hamar regenerálódott a saját etnikai közegében). Emellett elérkezettnek látta az időt a koszovói etnikai arányok megváltoztatására. Vagy az albánok létszámának drasztikus csökkentésére (mint már utaltunk rá, egyes szerb állítások szerint Koszovóban több százezer olyan albán is lehet, akik, vagy akiknek a felmenői 1941 utáni telepesként vagy 1948 utáni menekültként kerültek a tartományba), vagy egy olyan belső lakosságcserére, amely megalapozhatja a tartomány kettéosztását, a szerbek számára fontosabb és természeti kincsekben gazdagabb északkeleti karéj megtartását. Oroszország és Kína (amelynek belgrádi nagykövetségét az egyik NATO-bombázás lerombolta) elítélték a NATO légiháborúját, de nem nyújtottak gyakorlati segítséget Belgrádnak. Nem állt érdekükben Jugoszlávia miatt szembe fordulni a Nyugattal, sőt a légicsapások kezdetén a NATO által még periferizálni igyekezett Oroszország számára éppen a közvetítői szerepkör nyújtott lehetőséget nagyhatalmi fontosságának a bizonyítására. Az angolszász hatalmak és a mérsékeltebb álláspontra helyezkedő németek közötti viták ellenére a NATO egysége sem bomlott fel, hiszen a szervezet, ha már beavatkozott a konfliktusba, nem engedhette meg magának a kudarcot. Így hamar kiderült Belgrád teljes elszigeteltsége (még Montenegró is semleges maradt), s ezzel Milošević elvesztette azt a reményét, hogy a NATO nemzetközi okokból belátható időn belül kénytelen lesz beszüntetni a bombázásokat, ő pedig learathatja a koszovói terepen elért katonai győzelem belpolitikai hasznát. Ezért a szerb vezetés meghátrált és elfogadta a G-8 csoport (a hét legfejlettebb nyugati állam és Oroszország) május 6-i tervezetében megfogalmazott és az ENSZ BT által jóváhagyott, bizonyos kompromisszumos elemeket tartalmazó feltételeket. Ezután a NATO leállította a bombázásokat és azonnal megindult az albán menekültek hazatérése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának június 10-i, 1244. számú határozata kimondta, hogy Belgrádnak teljesen át kell adnia Koszovót, bár a tartomány elvben Jugoszlávia része marad. Egyidejűleg előírták az albán demilitarizációt is. A júniusi határozatokkal teljesült az albánok egyik legfőbb kívánsága, a szerb hatóságok és fegyveres erők távozása. Ugyanakkor az új feltételek egyes szempontokból a szerbek számára is elfogadhatóbbak voltak, mint a rambouillet-i terv: a KFOR ENSZ-mandátumú és koalíciós jellegű lett (orosz egységekkel, bár a zömét NATO-csapatok alkották), hatásköre csak Koszovóra terjedt ki, és a BT-határozat csak áttételesen (általánosságban érvényesnek mondva a rambouillet-i alapelveket) említette Koszovó függetlenségének a lehetőségét. A de facto végbement elszakítást tehát de jure nem mondta ki, sőt nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a szerb hatóságok – esetleg, ha a feltételek úgymond megérnek rá – korlátozottan visszatérhessenek a tartományba. Vagyis a BT-határozat az elvben mindmáig Szerbia részét képező Koszovót gyakorlatilag (BoszniaHercegovinához hasonlóan) meghatározatlan idejű nemzetközi protektorátus alá helyezte.23
23
Az ENSZ BT határozata Jugoszlávia, és nem közvetlenül Szerbia részének minősítette Koszovót, de a Solanaegyezmény (2002. március 14.) értelmében a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot felváltó Szerb-Montenegrói Államszövetség lett a JSZK nemzetközi jogi örököse, ennek az uniónak a megszűnése után pedig Szerbia.
