zsidó humorról

Traktátus a pesti/zsidó humorról Mi a különbség a német és a zsidó humor között? Semmi. A zsidó humor éppolyan, mint a német. Csak még humor is. Fejtő Ferenc

Attól tartok, sokakban ellenérzést vált ki ennek az írásnak a címválasztása. Belátom, lehetne a városi humorról úgy is beszélni, hogy a zsidó szót elkerüljük, amiként egy jó tollú történész bizonyosan meg tudná írni az amerikai négerek történetét anélkül, hogy akár egyszer is megemlítené a bőrszín — egyébként valóban igen kényes — témáját. Mindazonáltal nem világos, hogy miért „kényes dolog” ilyesmiről beszélni, hiszen a magyar nyelvben bármely oppozíció, még a sült krumpli és a rósejbni dichotómiája is kifejezhető a népi és az „urbánus” őskettősségében. Nem titok, bár nem is érettségi anyag, hogy 1910-ben a Magyar Királyság magyar ajkú népességének legalább harmadát tették ki a 19. század során elmagyarosodott etnikumok, a magyar városi népességben minden harmadik polgár még német vagy jiddis nyelvű családba született, a budapestiek 23%-a pedig zsidó vallásúként azonosította önmagát. Kelet-Európa tucatnyi nagyvárosában — ilyen volt például Varsó is — a zsidóság számaránya 1910 körül már 40% fölé emelkedett. Az sem titok, bár esetleg van, aki nem tud ennek felhőtlenül örülni, hogy az elmagyarosodott zsidóságnak döntő szerepe volt az urbánus kultúra minden aspektusának, így a magyar humor arculatának formálásában is. NÉPSZÁMLÁLÁSI

A MAGYARORSZÁGI

A ZSIDÓSÁGON BELÜL

A ZSIDÓSÁGON BELÜL

ÉV

ZSIDÓ NÉPESSÉG

VÁROSLAKÓ

MAGYAR ANYANYELVŰ

1880

624 826 fő (4,6%)

35%

56,3%

1890

707 961 fő (4,7%)

39%

63,8%

1900

831 162 fő (4,9%)

47%

71,5%

1910

911 227 fő (5,0%)

51%

77,0%

Egy német szerző szerint a zsidók minden látszólagos szellemi kvalitásuk ellenére (scheinbare intellektuelle Eigenschaften) sem rendelkeznek igazi kultúrával, olyannal, ami valóban a sajátjuk lenne, csak olyannal, amit más népek szellemi javaiból tákoltak össze, mert hiányoznak belőlük a kreatív képességek (schöpferische Eigenschaften). 1 1 Adolf Hitler Mein Kampf. I. Eine Abrechnung. München: Zentralverlag der NSDAP, 1939, 331–332.

1

Van ugyanakkor olyan elképzelés is, amely szerint a mai magyar kultúra kizárólag a zsidó szellemiség munkálkodásának köszönheti a létrejöttét, mivel a bő gatyaszárból és a fütyülős barackból még többszörös áttétellel sem lehet Kosztolányi líráját levezetni. Mivel egyik típusú rasszizmussal sem tudunk mit kezdeni, a továbbiakban a faj és a kultúra nagy összefüggéseit nem érintjük. Ami viszont ennek a tanulmánynak a tárgyát illeti, evidencia az, hogy a városias („zsidós”) humornak a mesterei közt tucatjával vannak olyanok, akiknek a családfáján még nagy igyekezettel sem találunk mást, csak római katolikusokat és reformátusokat (néhány izgalmasabb esetben görögkeletieket). Ennek a nyilvánvaló ténynek ellenére ebben az írásban azt szeretném megvizsgálni, hogy lehet-e mégis a komikum és a humor etnikai és kulturális típusairól valami értelmes dolgot is mondani — mivel az ostobaságokat már elődeink elmondták erről. Azzal a hipotézissel, hogy a humornak talán vannak etnokulturális típusai, összefügghet az is, hogy az egyes nyelvekben már a humorra vonatkozó szavak rendszere is igen eltérő. Sem erről a tárgyról, sem a humor működéséről szóló elméletek fejlődéséről nincs módom most illő részletességgel szólni. 2 Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a nyelvek feltehetően azért vették át például magát az angol humor szót, mert nem létezett bennük a honi talajból sarjadt kifejezés arra a kiegyensúlyozott, derűs természetre, kedélyállapotra, amelynek révén az egyén képes felülemelkedni a nehézségeken. A görög asteios és a latin urbanus valami ilyesféle szellemes kifinomultságra, a humor képességére utalnak. Fogalmi hátterükben ott van egyrészt az a sajátos vélekedés, miszerint a kifinomult szellemesség ellentéte a vidéki bárdolatlanság (agroikia, rusticitas), másrészt pedig az, hogy a szellemesség lényegi eleme a komoly dolgok könnyed felfogása (vö. például a klasszikus latinban a lepos és facetiae ‘tréfa’ és az urbanus ~ urbanitas kollokációit). Ugyanakkor a komikum, a nevetségesség forrása Arisztotelész szerint a hitványság és közönségesség, vö. Poétika 1449a, Rétorika 1419b és Nikomakhoszi Etika 1127-1128 az otrombán bohóckodó harsányságról, amelynek ellenpontja a tettető szerénykedés (eironeia). Platón számára is a nevetségesség alapesete például az önmagát kiválónak képzelő ember hitványsága, vö. Philébosz 48c-50a. A nevetés előfeltétele az ambivalens érzés mellett a felülnézeti perspektíva: az, hogy morálisan a komikus tárgy fölé emelkedünk. Az ambivalencia nem csak arra utal, hogy a komikus tárgyhoz való viszonyulásunkban különböző érzelmek vegyülnek, hanem arra is, hogy inkongruencia lép fel a szavak kétértelműsége miatt, pl. persai ‘perzsák’ vagy ‘elpusztítani’, arkhê 2 Ehhez vö. George B. Milner „Homo Ridens”, Semiotica 6: 1–30 (1972) vagy Patricia C. Keith-Spiegel 1972. „Early conceptions of humor”, in: J. H. Goldstein & P. E. McGhee szerk. The psychology of humor. New York: Academic Press, 1972, 3–39. A legnagyobb bibliográfia: Jon E. Roeckelein 2002. The psychology of humor: a reference guide and annotated bibliography. Westport, CT: Greenwood Press.

2

‘kezdet’ vagy ‘uralom’. Arisztotelész ugyanitt (Rétorika 1412a) ír arról is, hogy a nevetés további előfeltétele a váratlanság, a várakozástól való eltérés. Fensőbbségérzet, ambivalencia, inkongruencia, váratlanság — ha a későbbi humorelméletek eme kulcsszavainak ismeretében nézünk vissza Platón és Arisztotelész passzusaira, akkor Karinthy megállapítása juthat az eszünkbe: „Már a régi görögök is ismerték a bőrt”. 3 Azt szokták mondani, hogy a zsidó humort három dolog teszi: a zsidó szereplők és közeg, a körmönfont stílus, illetve az önirónia. Valóban ilyen egyszerű lenne ez? Kezdjük azzal, hogy mi is a „zsidó humor” közege és kik a játszó személyei. Bár a zsidók egysíkúan shylocki (uzsorás-intrikus) imázsa már a 19. század közepétől kezd átformálódni, a század végén egy híres londoni rabbinak még azt kellett bizonygatnia, hogy a zsidók azért nem is olyan otrombán merev, sótlan és unalmas emberek, mint azt általában hiszik. 4 Ebben az időben tehát még nem létezik a teória, miszerint a humorérzék egyenest a zsidó génekből ered. 5 A „sajátosan zsidó humor” nem véletlenül egyidős a zsidóságnak a 19. század végén felgyorsuló asszimilációjával: talán többé-kevésbé annak a terméke. Ez az új humor más hangon szól, mint a hagyományos talmudi, vagy a lengyel és ukrán földön született jiddis népi humor (az utóbbihoz tartoznak például a 18. századi Hershele Ostropolerről, vagy Chelm városának együgyű lakóiról szóló történetek). Ha meg akarjuk fejteni a „zsidó humor” titkát, akkor nem lehet nagyvonalúan elsiklani afelett, hogy az asszimiláns zsidó lelkület két évszázadon át a belső vonzások és taszítások, illetve a társadalmi befogadás és kirekesztés ambivalens tapasztalatai során alakult. A saját arcát és identitását kereső zsidó allegóriája Woody Allen Zelig c. filmje. Zelig különös betegségben szenved: emberi kaméleonként mindig rögtön beolvad a környezetébe — az orvosok közt orvossá válik, kövér emberek közt másodpercek alatt meghízik. Pszichiáterének diagnózisa szerint Zelig betegesen vágyik arra, hogy mindenki elfogadja őt, hogy éppen olyan legyen, mint bárki más. A zeligi neurózisból bajos lenne huszárosan és okozatilag levezetni a zsidó humor hirtelen nézőpontváltásainak, a „komoly dolgok” fölött való könnyed átlépésnek a művészetét, de annyit azért mondhatunk, hogy a humor igazán csak olyan közegben működhet, ahol evidencia az, hogy bárminek létezik a fordítottja, hogy az értékek viszonylagosak és hogy a nézőpontok sokfélék. Az asszimiláns zsidó kultúra 3 A komikum elméletében minden görög. Ciceróig vezetik vissza a komikum (facetiae) két típusra való felosztását (De oratore 2.58–62): van a helyzetből (de re) és a nyelvi megformálásból, pl. szójátékból eredő (de dicto) komikum. Lehet azonban, hogy még ez a distinkció is Arisztotelésztől ered, a Poétika elveszett, II. könyvéből, vö. R. Janko Aristotle on Comedy. Berkeley: Univ. of California Press, 1984. 4 H. Adler „Jewish Wit and Humor”, The Nineteenth Century 33: 457–469 (1893). 5 A „sajátosan zsidó humor” megragadhatóságát sokan kétségbe vonják, vö. Heda Jason „The Jewish Joke: The Problem of Definition”, Southern Folklore Quarterly 31: 48–54 (1967); Dan Ben-Amos „The ‘Myth’ of Jewish Humor”, Western Folklore 32: 121–131 (1973).

3

nyilvánvalóan ilyen közeg. Asszimiláns zsidónak lenni többé-kevésbé traumatikus állapot, és ez a trauma tetszőleges számú nemzedéken át örökölhető. A mesümed (hitehagyott, kitért) inkább csak nyelvi apróságokkal jelezheti az eredeti identitását, miközben az új közösségben nem találja a helyét, „lebeg”, vagy amint mondani szokták „két világ határán reked”. Tudjuk, hogy a smádolásnak (kitérésnek) és az asszimilációnak legtöbbször nem volt alternatívája, és azt is, hogy az asszimilánsok mindig csak egyetlen közösségben lehetnek teljes jogú tagok: az asszimilánsok közösségében. Úgy tűnik, hogy az ebből eredő traumát nem enyhíti sem a személyiség integritása és belső harmóniája, sem a tehetség külső elismerése. Heinrich Heine esetére gondoljunk, akit persze a bűntudat aligha marcangolt, mert csupán annyira hitt a judaizmusban, mint a kereszténységben. Mindazonáltal nem csak a fizikai szenvedés okozta rossz kedvében írta néhány évvel a halála előtt, hogy érte bizony sem misét, sem kaddist nem mond majd senki. 6 Heine ugyebár a modern német szatíra első mestere, magánemberként pedig az (ön)irónia művésze. Thomas Mann lehetne a „lebegő” zsidó másik példája, 7 a harmadik pedig Sigmund Freud. 8 A „lebegésnek” van nyelvi vetülete is. Freud német értekező prózáját kortársai példaszerűnek ítélték (Goethe Díj, 1930). A viccről és a tudatalattiról írt könyvében 9 Freud a zsidó viccek természetes médiumát, a jiddissel megspékelt németet (azaz a Mauschelnt) a poén kivételével veretes irodalmi németre fordította (a viccek zömének egyébként ismerjük legalább egy jiddis változatát). Az egyik viccben például a krakkói rabbi szemöldökét összevonva az égre pillant és az mondja, hogy meghalt a lembergi rabbi. Minden bóher gyászol, de aztán vendégek jönnek Lembergből, és közlik, hogy a rabbijuk él. Mire a bóherek: „Na jó, lehetséges. De azért az a pillantás...”. A vicc hitelességét erősíti, hogy visszakapcsol az eredeti médiumra: Freud az utolsó mondatban („der Kück war doch grossartig”) nem helyettesíti a jiddis Kück szót (mondjuk a német Blick-kel). 10 A jiddisizmusok szerepe a német (vagy akár a magyar) 6 Keine Messe wird man singen,/ Keinen Kadosch wird man sagen,/ Nichts gesagt und nichts gesungen/ Wird an meinen Sterbetagen. (Gedächtnisfeier, 1851). 7 Manfred Dierks & Ruprecht Wimmer szerk. Thomas Mann und das Judentum. Frankfurt am Main: V. Klosterman, 2004; A számos kiváló monográfia közül igen részletesen tárgyalja az identitás problémáját Ronald Hayman Thomas Mann: A Biography. New York–London: Scribner, 1995. Hasonlóképp releváns Inge és Walter Jens Frau Thomas Mann. Reinbek: Rowohlt, 2003; magyarul Budapest: Európa, 2006. 8 Moshe Gresser Dual Allegiance. Freud as a Modern Jew. New York: SUNY Press, 1994. Elliott Oring The jokes of Sigmund Freud: a study in humor and Jewish identity. Northvale, NJ: Jason Aronson, 1997 és Jokes and their relations. Lexington: University Press of Kentucky, 1992, illetve „Sigmund Freud's Jewish Joke Book” in: Engaging Humor. Chicago, IL: University of Illinois Press, 116–128 (2003) 9 Sigmund Freud Der Witz und seine Beziehung zum Umbewußten. Wien: F. Deuticke, 1905. A Frankfurt: Fischer, [1940] 1999, Gesammelte Werke (GW) VI kiadást használom. 10 A Kück megérthető oldalági rokona, a német gucken ‘pillant’ alapján. GW VI: 67.

4

diskurzusban főként az identitás és a szolidaritás jelzése. Barátjával, Wilhelm Fliess-szel való levelezésében 11 Freud igen sokszor használ játékos, szolidaritásépítő jiddisizmust, pl. Schnorrer ‘koldus’ 1897/6/22; meschüge ‘hülye’ 1897/12/3, 29. 1900/3/23; Parnosse ‘megélhetés’ 1897/12/12; Dalles ‘szegénység’ 1898/6/9; Knetscher ‘ráncok’ 1898/12/5; Stuss ‘duma’ 1898/9/6; Shigan ‘őrültség’ 1899/11/9, 1900/3/23. A vicc esetében a kódváltás (kódkeverés) olyan fogás, amely nem a partnerrel való identitásviszony és az intimitás erősítésére, hanem a poén és a nézőpontváltás kiemelésére szolgál. Ez a magyar nyelvű zsidó viccek poénja esetében is gyakori. Figyeljük meg például a válasz „nem köznyelvi” formáját az alábbi viccben: — Te Kohn, hát nem szégyelled magad? Szegény Zálit csak a minap temettük, te meg itt a cselédlánnyal?!! — Látod, ebben az én nagy bánatomban már azt se tudom, hogy mit csinálok... Egy másik vicc alaphelyzete szerint Kohnt, a kitért zsidót a felesége rajtakapja, hogy zsidó módra (imaszíjjal stb.) imádkozik. „De hát te már keresztény vagy, Kohn!” — így a feleség. Kohn válaszának formája már ismerős: „Látod, ez az én hülye goj fejem.” 12 A kódnak nem csak verbális elemei vannak, a hanghordozás és a gesztusok nem kevésbé fontosak. A viccben — amelynek egy változatát Raj Tamás remek könyvében is megtaláljuk 13 — Kohn megy haza a piacról, hóna alatt két görögdinnyével, amikor megállítja valaki, és megkérdezi, hogy merre van a Liliom utca. Kohn megkéri, hogy fogja meg a dinnyéket, majd széttárja a karját: „Fogalmam sincs!” Higgyék el, hogy a megfelelő gesztus nélkül az idegen talán meg se értené a választ. A viccek tematikus elemzése kissé meglepő eredményt hoz. A zsidó humor tipikus célpontja egyrészt az összeférhetetlenség és elégedetlenkedés, másrészt a képmutatás és ravaszkodás. Ehhez a kettőhöz képest marginális a más kultúrák, másfajta humorából ismert valamennyi téma (pl. az együgyűség). Az önirónia célpontja lesz tehát a hajótörött zsidó, aki két zsinagógát épít a szigeten: az egyikbe imádkozni jár, a másikba pedig be nem teszi a lábát. Szintén az izgága, okoskodó ember karikatúráját rajzolja meg az a definíció, miszerint vicc az, amit egy goj meg se ért, egy zsidó viszont már 11 Jeffrey Moussaieff Masson ford. The Complete Letters of Sigmund Freud and Wilhelm Fliess, 1887–1904. Cambridge, MA: Belknap Press of the Harvard University Press, 1985. Német kiadás: Briefe an Wilhelm Fliess, 1887-1904. Frankfurt am Main: S. Fischer, 1986, 1999. 12 Az eredetiben: goyisher kop, amely sosem lehet olyan, mint a yidisher kop. A goy (-im) szó eredeti jelentése ‘nép(ek)’, de ma ‘keresztény(ek)’ jelentésben használatos, kétségtelenül pejoratív kifejezés. Viszont ‘állat’ jelentése soha nem volt, ez csupán egy fantáziadús német antiszemita, August Rohling (1839–1931) ötlete volt, amely ideát újabban sajnos ismét sokan terjeszteni látszanak. 13 Raj Tamás 100 + 1 jiddis szó. Budapest: Makkabi, 1999, 53.

5

régesrég ismer, sőt azt is tudja, hogy hogyan lehetett volna sokkal jobban elmondani. A másik komikus alaptípus, a ravaszkodó figurája jelenik meg például az alábbi viccben: — Igaz, hogy a Weisz lányának udvarolsz, Kohn? De hát, neked feleséged van!!! — Vanni van, de már köhög... Az antiszemita viccek (amelyekkel most nincs módunk foglalkozni) nyilvánvalóan másféle karikatúrát alkotnak a zsidókról, mint az önironikus zsidó viccek, amelyek tipikusan az említett két tulajdonságcsoportot teszik a komikum tárgyává. Ez lenne az, amin a vicc mesélője és hallgatója „morálisan felülemelkedik”, azaz eljut a Hobbes által emlegetett „hirtelen megdicsőülés” (sudden glory) állapotába, amely illuminációnak csalhatatlan jele a nevetés. 14 Ami a humor technikáját illeti, két dologra érdemes itt figyelni. Az egyik az inkongruitás, ami feltehetőleg bármiféle humor sajátja. Amint ezt már Kant is leírta, a nevetés oka az, hogy a dolgok szokványos rendjébe a várakozástól eltérő, a helyzetbe nem illő dolog kerül, és így „egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz”. 15 Az alábbi viccben például két olyan „forgatókönyv” (script) keveredik, amelyeket nem lehet összeilleszteni (nevezetesen a haldoklás és a vita scriptjei): A halálos ágyán remegő hangon végrendelkezik az öreg Kohn: — A ház az én drága Mojse fiamé legyen... — Micsoda?! Hát az még meg se nősült! — szólal meg erre a felesége. — A bolt pedig legyen az én szeretett Sára leányomé. — A Sárára hagynád a boltot?! Hát, neked teljesen elment az eszed? Kohn erre már méregbe gurul: — Ide figyelj, te Záli, hadd kérdezzem már meg: ki haldoklik most itt? Te, vagy én? Egy másik példa a forgatókönyvek inkongruitására: Kohn kimegy a temetőbe a felesége sírjához: — Édes Zálim, bárcsak újra láthatnálak! Bár újra hallhatnám az édes hangodat! Ekkor megmozdul egy göröngy a síron, Kohn meg gyorsan rátapos: — Ez a szegény Záli, nagyon jó asszony volt, de sose értette a viccet. 14 Thomas Hobbes Human Nature IX.13 (1650) és Leviathan I.6 (1651). 15 Vö. Kant Az itélőerő kritikája. Szeged: Ictus, 1997, 261. Ford. Papp Zoltán. Ugyanez az Anthropologie szövegében: „mit scheinbarer Entfalt eine gespannte Erwartung (wie eine gespannte Saite) plötzlich loslässt” (§79 [262]).

6

A másik „technikai apróság” most jóval érdekesebb a számunkra. A zsidó viccek nagy része semmiképpen sem nevezhető tömörnek, nyelvi bonyolultságuk, „túlírtságuk” le is lassítja őket — néha éppen a csattanó táján. A humor kutatói szerint ez rendkívül szokatlan dolog, ugyanis a váratlansággal párosuló tömörséget a „humor lelkének” szokták nevezni. 16 A dolog hátterében az áll, hogy a verbális rafinéria a zsidó kultúrában (akárcsak például a japán és a hagyományos kínai kultúrában) a humor és a szellemesség elengedhetetlen része, amely adott esetben akár a tömörség és váratlanság fölé rendelődik. Míg az európai keresztény kultúrában a „verbalitás kultuszáról” legfeljebb bizonyos időszakokban és régiókban lehet beszélni, a zsidó kultúrában a nyelvi kifejezés szerepe mindig felértékelődött, illetve a körmönfont nyelviséget, a szóval való bánás művészetét hagyományosan nem övezte gyanakvás. A szofisztika, kazuisztika stb. szavakat főként a csűrcsavarás és szőrszálhasogatás szinonímájaként használjuk, míg ezek megfelelőjére, a talmudisták pilpuljára ez egész a legutóbbi időkig nem volt igaz. A pilpul (‫ )פלפול‬gondosan „fűszerezett” 17 disputa és argumentáció, kijelentések és kategóriák átértelmezése, az ellentmondások feloldása. Az ilyen elemzést retorikai gyakorlatként is végzik (ħiluq ‫‛ חילוק‬osztás, taglalás’). Ettől a retorikai-teológiai műfajtól pedig már csak egy igen kis lépés a humor: Lehet-e a Talmud olvasása közben dohányozni? Nem. És dohányzás közben a Talmudot olvasni? Igen, hiszen a Talmudot mindig szabad olvasni. Néha el sem tudnám dönteni, hogy inkább viccről vagy szellemes példázatról van szó. Egy internet honlapon 18 találtam pédául az alábbi viccet, azaz példázatot: A bölcs rabbit megkérdezi a tanítványa: — Rabelében, miért van az, hogy ha valaki a szegényhez fordul, az segít, ha tud, de ha a gazdaghoz fordul a bajával, az meg sem látja. Azt mondja a bölcs: — Lépj az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz? — Utcát, jövőmenő emberekkel, állatokkal, járművekkel. — Most lépj a tükörhöz. Mit látsz? — Csak magamat. — Látod, az ablak is üveg, a tükör is üveg, csak a hátán van egy kis ezüstréteg. De 16 Ez a sokat idézett megfogalmazás Jean Paul Vorschule der Aesthetik c. művéből való (1804): „Kürze ist der Körper und Seele des Witzes” (§45), de Shakespeare is ezt a régi angol közmondást adja Polonius szájába: „Brevity is the soul of wit” (Hamlet II.2.90). 17 A bölcsek szerint a pilpul etimológiailag a pilpel ‫‘ פלפל‬bors’ szóval függ össze. 18 http://www.zsido.hu/viccek/

7

az már elég ahhoz, hogy az ember semmi mást ne lásson tőle, csak saját magát. A zsidó társalgási stílus 19 és humor alapvetően fontos kategóriája a „hohmecolás”. A jiddis khokhme (‫‘ )חכמה‬bölcsesség, szellemesség, humor, tréfa’ a nyelvi megformálásra és a tartalmi jegyekre egyaránt utal. A ‘vicc’ fogalmára konkrét értelemben a jiddis inkább más szavakat használ (pl. halotse ‫הלצה‬, letsones ‫)לצנות‬. A khokhme származéka a hohmecol ige, amelynek jelentése a Bakos Ferenc által összeállított Idegen szavak és kifejezések szótára (1994) szerint ‘teketóriázik; nagyzol, felvág, hazudozik’ (a szótár a hochmecol írásmódot használja). A szó eredeti értelme ‘körmönfont érvelést alkalmaz, bölcselkedik’, 20 de az igének valóban van többé-kevésbé negatív konnotációjú ‘okoskodik, ravaszkodik, köntörfalaz’ jelentése is. Az Idegen szavak és kifejezések szótára azonban messze túlmegy ezen: az általa megadott magyar ekvivalensek inkább a verbális rafinériával szembeni előítéleteket tükrözik, mint az ige valóságos jelentését. A „verbális burjánzás” nem öli meg a viccet, sőt az lehet a hitelességének a kulcsa: a verbalitás révén akár egy tökéletesen irracionális helyzet is valószerűvé válhat. Ennek példájaként az egyik legkedvesebb viccemet mutatnám most be az olvasónak — mégpedig nem az előbb említett internet honlapon olvasható variánsában, vagy Salcia Landmann jiddis változata 21 alapján, hanem nagyjából úgy, ahogy családi barátunk, H. I., az ismert filozófus mesélte el hajdan egy budai eszpresszóban: Egy átutazó kereskedő letétbe akar helyezni a rabbinál tízezer pengőt. A rabbi behívja a tanítványait: — Bóherek, ti vagytok a tanúk, hogy a mai napon átvettem megőrzésre Kohn Izidortól tízezer pengőt! El is helyezem ebben a fémkasszában. Elmehettek. A bóherek elmennek, Kohn kicsit szabadkozik, hogy hát igazán nem is kellettek volna ezek a tanúk, de a rabbi azt mondja, hogy ennek ez a módja. Harmadnap Kohn visszatér és kéri a rabbitól a pénzt. A rabbi viszont csodálkozó arcot vág: — Miféle tízezer pengőt? Bóherek, gyertek be! Emlékeztek ti olyasmire, hogy én ettől a Kohn Izidortól esetleg átvettem volna tízezer pengőt??! 19 Magyarországon nem tudok ennek a kutatásáról, de az amerikai zsidók által beszélt angol vonatkozásában létezik színvonalas szakirodalom, pl. Deborah Tannen “New York Jewish Conversational Style”, International Journal of the Sociology of Language 30: 133–149 (1981). Deborah Schiffrin “Jewish argument and sociability”, Language in Society 13: 311–335 (1984). 20 Egy talmudi példa a bölcselkedő argumentációra: A gonosztevők az Úr művét rombolják, a jámborak pedig fenntartják. Mivel Isten nem egy, hanem tíz mondással, tehát viszonylag nagyobb erőfeszítéssel teremtette a világot, ezért a gonoszok nagyobb büntetést, a jámborak nagyobb jutalmat érdemelnek. 21 Salcia Landmann Jiddisch. Das Abenteuer einer Sprache. Frankfurt: Ullstein, 1994, 266 (átírásban) és 408 (eredeti szöveg) [Landmann könyvének első kiadása 1962-ben jelent meg].

8

A bóherek egymás szavába vágva mondják, hogy ebből egy szó se igaz. Hazudik ez a Kohn, semmiféle letétről nem tudnak, még meg is esküsznek, hogy a Kohnt most látják életükben először. A rabbi erre kiküldi őket, Kohn pedig legyűri a mérgét és távozni akar. — Hát, nagyon sajnálom, hogy ez a kellemetlen tévedés... — Na, várjon, kedves Kohn, nehogy itthagyja már nekem a tízezer pengőjét! — De rabbi, nem most mondta, hogy semmit sem tud a pénzről, a bóherek még meg is esküdtek... Mire volt jó ez az egész?! — Mire volt jó, mire volt jó... Hát hogy lássa, hogy kikkel vagyok én körülvéve! Azt hiszem, hogy egy lépéssel közelebb jutottunk a „zsidó humor” kategóriájának értelmezéséhez. Kétségtelenül vannak nyelvileg szikár zsidó viccek is (amelyek vélelmezett zsidósága főleg abban áll, hogy a szereplőiket Kohnnak és Grünnek hívják), illetve talán léteznek retorikailag komplex székely viccek, sőt esetleg barokkosan építkező szőke nő viccek is, de az általános tendencia — lássuk be — mégsem ez. A „zsidó” vicc és általában az urbánus humor sokkal inkább játszik a nyelvvel, mint a népi humor. A zsidó viccekben rendszeresen játék tárgyává válnak a racionális társalgás előfeltevései és implikatúrái, a mesélő különféle paradoxonokkal és tautológiákkal hökkenti meg a gyanútlan járókelőt. Kohn a rabbija tanácsát kéri, hogy megnősüljön-e vagy sem. „Tégy, ahogy akarsz — mondja a rabbi —, de az biztos, hogy mind a kettőt megbánod!” A paradoxonok néha álruhát öltenek: a zsidó vicc egy legalább másfél évszázados szerkezeti mintáját („mi a szerencse definíciója?”) alkalmazza az a politikai vicc, amely szerint szerencse az, hogy szocialista hazánk, a Magyar Népköztársaság állampolgárának születtünk, balszerencse pedig az, hogy szerencsénk volt. Vagy figyeljük csak meg például az ún. társalgási implikatúra 22 (conversational implicature), azaz a racionális és koherens társalgás követelményének a felfüggesztését az alábbi viccben: — Ismered a Kohnt? — Nem! — És a Grünt? — Ajvé, akkor, ha lehet inkább a Kohnt, jó? A következő vicc is már mintegy száz éve csalja csapdába gyanútlan áldozatait. 22 H. Paul Grice „Logic and Conversation”, In Peter Cole & J. L. Morgan szerk. Syntax and Semantics 3. Speech Acts. New York: Academic Press, 1975, 41–58; magyarul: „A társalgás logikája”, In: Pléh Cs., Síklaki & Terestyéni szerk. Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest: Osiris, 1997, 213–227.

9

Mellesleg megjegyzendő, hogy ez a vicc választó visszakérdezéses szerkezetet, egy a pilpulból ismert, hagyományos zsidó retorikai alakzatot alkalmaz: {A és B} → {Miért A?} → {Ugyan már, miért B?}. Ez a didaktikus gyakorlat a szókrateszi irónia technikáját juttathatja az eszünkbe, amely szerint kinyilatkoztatás helyett a mester naívnak tűnő kérdésekkel tereli a tanítványt a helyes megoldás irányába. A tudás ugyanis már eleve ott van az emberi elmében, nem kell tehát beleplántálni, csak bábáskodó ügyességgel előrántani. — Mindenért a zsidók és a biciklisták felelősek! — Miért a biciklisták? — Miért a zsidók? Az első, azaz a hívómondat kimondásával a beszélő nem jelzi, hogy a mondat tartalmának, azaz propozíciójának igazsága mellett nem kötelezi el magát (pl. „Azt mondják, ...”). Persze ettől függetlenül az előítéletektől akár teljesen mentes hallgató is besétál a csapdába, mert a zsidókkal kapcsolatos előítéleteket, az antiszemita diskurzust nyilván ismeri, de el sem tudja képzelni, hogy kinek lehet baja szegény biciklistákkal és miért. A nyelvi játék és olykor a zsidó hagyomány retorikai alakzatainak alkalmazása nem csupán a zsidó vicceket jellemzi, hanem a zsidó/urbánus humor szinte minden fajtáját. Fónagy Iván (1920–2005) és Hetzron Róbert (1937–1997), a humor nyelvészeti kutatásának két legjelentősebb magyar képviselője az urbánus, azaz a pragmatikailag és retorikailag összetett humorral foglalkoztak: Fónagy mindezt még a nyelv metaforikus jellegének a kutatásával is összekapcsolta.23 Fónagytól ismerjük az anekdotát, amelyben Marcel Proustot megkérdezi egy barátja, Antoine Bibesco, hogy megváltozott vagy ugyanolyan-e, mint öt évvel azelőtt volt. „Kevésbé vagy” — válaszolja Proust. „Kevésbé vagyok mi? Jóképű?” — kérdezi Bibesco. „Nem. Egyszerűen csak kevésbé vagy”— mondja Proust. Bár ebben a tanulmányban főként a viccekben megnyilvánuló humorról esik szó, a zsidó humor sajátos „nyelviségéről” és a benne megnyilvánuló iróniáról szóló részbe való átvezetésként érdemes talán egy más típusú példáról is beszélni. A játékos humor, egyfajta közvetettség („kódoltság”) és irónia más műfajokban is jelen van. Például 1937. 23 Robert Hetzron “On the Structure of Punch Lines”, Humor 4: 61–108 (1992). Hetzron egyetemi humorszemináriumának (University of California Santa Barbara) anyaga kiadatlan. Fónagy Iván „Viccel a bácsi”, Magyar Nyelvőr 94: 16–43 (1970); Uő. “'He is only joking': Joke, metaphor and language development”, In: F. Kiefer szerk. Hungarian Linguistics. Amsterdam: Benjamins, 1982, 31–108. Uő. “Playing with language: Joke and Metaphor”, In: Languages within Language. An Evolutive Approach. Amsterdam: Benjamins, 2001, 275–336.

10

július 21-én kelt egy lektori jelentés, amelyet Szerb Antal írt egy Örkény István nevű, fiatal szerző Félálom c. regényéről. 24 Szerb Antal először Karinthy regényzanzásító stílusában összefoglalja az opus tartalmát, majd — mondjuk talán így — hatástörténetileg is segít elhelyezni azt irodalmunk fősodrában: „A könyv storyját nehéz elmondani, mert alig van: egy fiatalember egy nyaralóhelyen találkozik kedvesével, és különböző lelki komplikációk állnak elő, majd egy szigetre megy, és tudat alatti okokból megöli egy barátját.” „Ez a regény teljes mértékben odatartozik, amit Supka Géza nemrég igen találóan Márai-frontnak nevez. ... az ember néha azt hiszi, hogy Márai egy ismeretlen regényét olvassa. Kisebb mértékig hatottak rá a többiek is, Hevesi András, Cs. Szabó, csekélységem (Pendragon-legenda); ez az Örkény valahogy közös gyermekünk.” Ezután elkezdi a művet kíméletlenül agyba-főbe dicsérni. Megtudjuk, hogy a regény „nagyon mulatságos, jól olvasódik, helyenként egész kitűnő. Nívós, magas szellemiségű kultúra van benne, nyugati levegő, gondolkozni tudás, lelki elmélyedés és főképp szellemesség, üde, modern, elavulatlan humor”. A szép szavak eme pergőtüzében a lektori jelentés nyájas olvasója már nyilván nem tudja, hogy mit is gondoljon — csak akkor jön rá, hogy megtréfálták, amikor az utolsó sorokhoz ér: „A magam részéről kiadásra ajánlanám ezt a regényt, de bevallom, hogy elfogult vagyok. Annyira az én receptem vagy a mi varrásmintánk után készült, hogy már csaknem meg is ijeszt. Ilyen könnyű ezt megtanulni? Jó volna, ha valaki olyan is elolvasná, akinek egészen más ízlésiránya van, mint nekem.” A sajátos „nyelviség” mellett a zsidó humor másik alapvető ismérvének az iróniát és öniróniát tartják. A Nathan Ausubel által szerkesztett gyűjtemény kapcsán jó fél évszázada David Daiches, az ismert irodalomtudós határozottan kijelentette, hogy ez az álláspont tarthatatlan. 25 A dolog talán az „irónia” értelmezésén is múlik. Fentebb már említett könyvében Freud két helyen is érinti az iróniát (GW VI, 78, 198), amelyet ő a komikum egyik altípusának tekint. Az irónia lényege az, hogy a beszélő az általa 24

Közreadta Petrányi Ilona (Vigília 1978/3), a teljes szöveg olvasható még Lázár István monográfiájában is: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében. Arcok és vallomások. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1979, 68–69. 25 „Ausubel believes that irony in any form is a Jewish monopoly and any ironical remark must be an example of Jewish humor”, Commentary Magazine (Vol. 13, Jan. 1952). Nathan Ausubel A treasury of Jewish humor. Garden City, NY: Doubleday, 1951.; újranyomás: New York: M. Evans, 1988.

11

közölni szándékolt jelentésnek ellentmondó (vagy azzal ellentétes) kijelentést tesz, amit azonban — feltéve, hogy a kommunikáció sikeres — a másik fél nem a beszélő valóságos véleményeként vagy hazugságaként értelmez. Gyakori félreértés az, hogy az iróniát a „gúny” valamilyen fajtájának tekintik — a gúny valójában csupán az irónia járulékos jegye, illetve következménye. 26 Az irónia definíciójában ugyancsak járulékos jegy az is, hogy konfliktuskezelésre szolgál, illetve hogy a beszélő és a hallgató közötti azonosságokra, a közös tárgyalási univerzum (universe of discourse) és konszenzus létezésére épül. Ha például valakinek a kocsijába belerohan egy teherautó, akkor az kiszállhat és szitkozódhat, de azt is mondhatja: „Uram, Ön bearanyozta a napomat”. Nem állítanám, hogy ezzel a mondattal elementárisabb hatást érhet el, mint ha a sofőrt szídná és kijelentené, hogy az tönkretette a napját, mert most jön a helyszínelés, aztán a biztosítóhoz kell menni stb. Bizonyos viszont, hogy az ironikus attitűd révén a beszélő mintegy felülemelkedik a konfliktushelyzet egészén. Másrészt — és ez az, ami most különösen fontos a számunkra — az irónia nem egyszerűen a gúny, illetve az észlelt problémán való felülemelkedés retorikai technikája, hanem egy kommunikatív stílusnak is a neve. Ennek a kommunikatív stílusnak a jellegzetessége az, hogy a beszélő a közvetett, az általa szándékolt jelentéstől többé-kevésbé eltérő megállapításokat tesz — tudva, hogy a hallgató ezeket a kijelentéseket nem fogja névértéken venni. Ha például én egy szélsőjobboldali politikusról és íróról kijelentem, hogy ő „a magyar szatíra fintoros humorú mestere”, 27 akkor mindazok, akiknek ezt a kijelentést szánom tudni fogják, hogy a megfogalmazást nem kell komolyan venni. A működés kölcsönviszonyt feltételez: erre tanít egyébként korunk tudománya — a dialektikus és történelmi materializmus is. Az ironikus humor tehát csak akkor működik, ha létezik vagy létrejön a közös platform, a hallgatólagos konszenzus a beszélő és a hallgató, a szerző és a befogadó között. Unatkozva dobnánk a sarokba Esterházy Péter bármely írását, ha nem értenénk meg, hogy miért is hunyorgat a fintoros humorú mester folyton-folyvást az olvasóra — legalább az egyik szemével. Vagy gondoljunk Örkénynek az „Egy magyar író dedikációi” c. remekére, amelyet főként azon olvasók élveznek, akik ismerik értelmiségünk alkalmazkodástörténetének a tényeit, és többé-kevésbé hasonlóan 26 Az Idegen szavak és kifejezések szótára (1994) definíciója sajnálatos módon: „irónia gör-lat 1. többnyire dicsérő, elismerő szavakba burkolt, keserű, de szellemes, finom gúny 2. kesernyés, maró gúny.” A gúny és csúfolódás megítélése egyébként a hagyományos zsidó gondolkodásban negatív: a l’g (‫‘ )לעג‬gúny’ gyök 28 bibliai előfordulása általában pejoratív. A Talmud szerint is (Sotah 42a) négyféle emberre nem sugárzik az isteni fény: a gúnyolódókra, a hízelgőkre, a hazugokra és a rágalmazókra. 27 Elbert János irodalomtörténész használta „az orosz szatíra fintoros humorú mestere” kifejezést több írásában is — nyilvánvalóan ironikus felhang nélkül.

12

vélekednek erről, mint Örkény. Ha a „sajátosan zsidó humor” ironikus elemeiről akarunk értekezni, akkor lényegében azokat az elemeket kell megkeresnünk, amelyek például a zsidó viccek tárgyalási univerzumát, a humor működése mögötti értékrend és vélekedések „közös platformját” alkotják, amelyek nélkül a vicceken nem lehet nevetni. Ez a téma külön tanulmányt érdemelne: két dolog mindazonáltal bizonyos. Az egyik az, hogy a „sajátosan zsidó humor” domináns jellegzetessége ma már a városiság, nem pedig a zsidó etnicitás: a humor platformján formálódó, újfajta urbánus szolidaritás persze valamilyen módon az asszimiláns zsidó liberalizmus örököse. A másik pedig az, hogy az urbánus humor művelői és élvezői nem a felekezetek komoly militánsai közül, nem is a vigyázó szemüket a nemzetre vetők soraiból, de még csak nem is a proletariátus áramvonalasított élcsapatából kerülnek ki, hanem olyan toleráns városi értelmiségiekből, akik mindig képesek kellő távolságot tartani az elkötelezett és így megingathatatlan véleményekkel rendelkező felebarátaiktól.

13