Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Zalatnay István 2004. 09. 18. Ár és áldozat
Lekció: 1Móz 37,12-36 Textus: Zsid 10,1-8 Mivel a törvény az eljövendő javaknak csak árnyékát, de nem a mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek, mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére a bűnöket törölje el. Ezért, amikor eljön a világba így szól: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem. Égő- és bűnért való áldozatot nem kedveltél. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem! Előbb azt mondta: „Áldozatokat és ajándékokat, égő- és bűnért való áldozatokat nem akartál, nem is kedveltél” (ezeket a törvény szerint mutatták be.) Kedves Testvérek! A Zsidókhoz írt levél végig azt próbálja kifejteni minél világosabban, hogy Krisztus mennyivel több, más, mint minden egyéb tanítás, személy, vallás vagy vallásalapító. Ez minden korszak tanítására, személyére, igazságára nézve igaz, de természetes, hogy
akkor, azok között a körülmények között, amikor ez a levél megszületett, Krisztus egyedülvalóságának a bemutatása elsősorban az Ószövetséggel kapcsolatban, annak a kornak a szokásaival, törvényeivel és vallásával szemben volt szükséges. Ezen belül, a korabeli zsidóságon belül, kiemelt jelentősége volt az áldozatoknak, amelyeket nagyon szigorú rend szerint, nagyon világos parancsolatoknak megfelelően végeztek a papok. Hozzátehetjük azt is, hogy önmagában az áldozat egyáltalán nem csak az ószövetségi vallásnak volt fontos része, hanem majdnem minden vallásnak, amely létezett és létezik a világban. A korábbi időkben általában valóban állatokat áldoztak föl az isteneknek emelt oltárokon, a későbbiekben ez kicsit finomodott, szellemibbé vált, de az emberi vallásnak általánosan döntő eleme maradt az áldozat. Általában az áldozat leglényegét, alaptörvényét a régi latinok így fogalmazták meg: do ut des – adok, hogy adj! Ennek megfelelően gondolkozott és gondolkozik úgy az ember az Istenről, hogy a vele való viszony kicsit hasonló ahhoz, amilyennek az emberi kapcsolatokat tapasztaljuk az életünkben. Mert nem így van-e: adok, hogy adj? Nem úgy működik-e ez a világ, hogy abban a ’do út des’ törvénye uralkodik? Nem igaz-e, hogy a világban mindennek ára van, mindenért fizetni kell? Mindenben meg kell adni az árát annak, amit meg akarunk szerezni! Nemcsak a kézzel fogható áruk esetében, hanem a szellemiekben, az érzelmekben is, az emberi kapcsolatokban is. Talán nem olyan egyértelmű és kézzel fogható ez, mint amikor egy bolt polcáról emelünk le egy árut, hogy aztán a pénztárnál kifizessük, de bizony az emberi élet törvénye ez. Újra és újra, sokszor eléggé kiábrándultan és keserűen tapasztaljuk azt, hogy a nemesebb, szebbet ígérő emberi kapcsolatokban is felülkerekedik az adok, hogy adj!
Önmagában a kereszthalál mint kivégzési mód is már ezt jelenti, de mennyivel inkább az, akit ott 2000 éve kereszthalálra ítélnek! Nem a legrosszabbat, hanem a legjobbat! Nem a gyűlölködőt, hanem a mindig csak szeretőt! Jézus Krisztust, az ártatlant, a gyógyítót, a tanítót. Ez az emberi élet valósága. Ez a sötétség, mely János evangélista szavai szerint nem akarta, újra és újra nem akarja befogadni a világosságot. Az a sötétség, melynek igazi mélységét a kereszt fénye mutatja föl. A kereszthalál felmutatja az ember igazi valóságát – de nem csak az ember valóságát, hanem az Istenét is. Mert ott, amaz új szövetség megszületésekor, nem csak a szögek és a kalapácsütések jelenvalók, hanem Jézus Krisztusnak áldó, gyógyító és simogató keze is! Nem csak az átkozódás és a gúnyolódás hangzik el, hanem Jézus imádsága azokért, akik őt kínozták. Nem csak a halál, hanem ott van az élet is, az élet Istene. Az adóslevelet eltörlő, kettérepesztő isteni kegyelem, hogy új szövetségben Isten új életet ad az embernek minden feltétel nélkül, minden elvárás nélkül, minden áldozat, minden kötelezettség nélkül. Jézus Krisztusban, Isten örök és visszavonhatatlan szeretete jelent meg ebben a világban, minden ember számára, a számunkra is. És lehetőséget ad arra, hogy szülessen újjá bennünk, formálódjon napról napra egyre teljesebben maga az Isten Fia, Jézus Krisztus. Ámen.
Hogyne gondolkozna az ember valahogy így az istenekről is? Hát az isteneknek is fizetni kell! Nekik is adni kell valamit, hogy elérjék azt, amire tőlük reméltek segítséget: megfelelő időjárást, a személyes életben szerencsét, vagy a hadi vállalkozásokban diadalt. Adok, hogy adj – mondja az ember nyíltan vagy rejtetten a másik embernek is, meg az istennek is. Adott esetben igen komoly árat volt hajlandó fizetni az ember. A görögöknél az igazi nagy áldozat a hekatombé volt, amikor egyszerre száz ökröt áldoztak fel valamelyik istenségnek. Hatalmas vagyon! Nagy dolgot vártak az istentől és jól ki akarták pengetni az árát annak, amit meg akartak szerezni! Az Ószövetségben az ember számára valami sokkal több, sokkal nagyobb jelentetik ki. Az ószövetségi ember már megérthetett egy ennél sokkal messzebbre mutatót: azt, hogy az a száz ökör, a hekatombé – semmiség. Ugyan mit fizethet az ember az Istennek? Milyen nevetséges az a pár fillérecske, amit az Istennek akar adni az ember! Milyen kilátástalan az az üzlet, amit nem a sok-sok isten egyikével-másikával, hanem az egyetlen teremtő, örök Istennel akarnánk mi megkötni! Igen, az ószövetségi ember számára világossá vált, mert kijelentetett, hogy teljességgel összemérhetetlen az, amit az ember akar kapni és kaphat az Istentől és az, amivel az ember fizetni tud! Az az Isten, aki megjelenik először Ábrahámnak, aztán az ősatyáknak, majd Mózesnek, később a prófétákon keresztül a népnek, az az Isten nem üzleti partner! Az az Isten egy nagyon kegyelmes, szerető szívű Atya, aki szimbolikus, kicsi árat is elfogad választott népétől! Nem kell száz ökröt áldozni, mert az még mindig olyan kis semmiség lenne, amiért az Istentől semmit nem kaphatna az ember. Csak kis, szimbolikus áldozatokkal próbálhatja meg az ember kifejezni azt, hogy szövetségben van az egyetlen örök Istennel.
Ez az Isten, Jahve, hajlandó páratlanul kegyelmesen védeni népét, kimenteni teljesen kilátástalannak tűnő emberi helyzetekből és történelmi helyzetekből, mindössze szimbolikus árért. Mert az igazi ár felfoghatatlanul sok lenne! Az igazi árat legfeljebb csak sejteti az a hátborzongató történet ott Ábrahámról és Izsákról, mikor a saját fiát vinné feláldozni az első és legnagyobb ősatya. Ugyan micsoda kilátása lenne az embernek, ha valóban egyenrangú félként követelne tőle árat az Isten?! De nem kell feláldozni Izsákot, és száz ökröt sem kell vágni az Isten tiszteletére, hanem csak néhány kis fillérkét, néhány áldozatot kell hogy napról-napra végezzen az Isten népe. De hiába a hihetetlen gesztus az Isten részéről, hiába, hogy oly kegyelmesen fogadja el a filléreket is az ember részéről, az ember nem változik és nem javul! Az ember kiforgatja magát a kegyelmes szövetségből és kezdi azt hinni, hogy az a piaci ár, az a néhány galambocska, állat, az a kicsi vér, amit odaáldoznak Isten oltárának! Kezdi azt hinni, hogy azzal megvásárolhatja az Istent, megszolgálta az Isten jóindulatát, s ezzel kezd kialakulni a mai ember számára már nevetséges részletezése annak, hogy mit hogyan kell áldozni akár a személyes életvitelben is, hogy hány kavicsnyi súlyt hány méter távolságra szabad elvinni mondjuk szombatnapon, hogy ennek a törvénynek a betartásával, ezzel az áldozattal meg lehessen nyerni az Isten jóindulatát. Az ember nem képes felfogni az Isten csodálatos kegyelmét! Ezért az Isten még többet, még nagyobbat, még újabbat ad az embernek! Az ember számára Jézus Krisztusban odateszi tartozásának papírját, a felfoghatatlan nagy tartozás bizonyságát és utána eltépi ezt az adóslevelet. Ezt jelenti Jézus Krisztus keresztje! Ezt jelenti a helyettes áldozat, nem valamilyen elvont, nehezen
érthető, vagy már ósdi teológiai fogalmat, hanem ez a legfontosabb üzenet az ember számára! A kereszt azt jelenti, hogy felmérhetetlen a tartozásunk az Isten felé, hogy felmérhetetlen a távolság Isten és ember között, felmérhetetlen messze vagyunk a szentségtől, a tökéletességtől, a jóságtól és szeretettől, és az Isten mégis mindent ingyen hajlandó adni az embernek. Már nem is szimbolikus árért, már nem is olcsón, mint az ószövetségi áldozatban, hanem ingyen. De nem mindegy, hogy mi az, amit ad, és ezért kell annak a szörnyűséges keresztnek ott állnia a Golgota hegyén. Hogy egyszer és mindenkorra világossá tegye az ember számára a valóságot. Hogy letagadhatatlanná tegye azt a távolságot, amely Isten és ember között, sőt akár az Isten által teremtett, valóban istenképű ember és a mi életünk valósága között van! Mert a kereszt azt jelenti, újra és újra azt jelenti, arra mutat rá, hogy mi az emberi életnek a valósága, sötétsége, a gyilkos emberi indulatok, a Józsefet testvérei által eladó emberi gonoszságnak a valósága, rámutat a háborúk szörnyűségére és elégetett emberi milliókra, rámutat az újra és újra meghazudtolt igazságra. Mindezt mutatja, újra és újra felmutatja nekünk Jézus Krisztus keresztje! De a kereszthalál szörnyűségét önmagában az is megmutatja nekünk, hogy az egy bevett kivégzési mód volt. A lehető legokosabban, a lehető legrafináltabban a legszörnyűbbnek, legelviselhetetlenebbnek kitalált halál. Ez az ember gondolatának, fantáziájának valósága! A másik megkínzása, ami egy állatnak soha eszébe nem jut. És a kereszt újra és újra erre mutat, az emberi valóságnak erre a mélységére. Ez nem valahol Isten és az állat között van félúton, hanem minden más teremtett valóságnál messzebb az Istentől, a jótól, az igaztól, a szentségtől és a szeretettől.
