Tőkés László 2005. szeptember 24. Zalatnay István szolgálatának 10. évf.
Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Megtartatni Alapige: 1Móz 8,8-20 Textus: 1 Móz 21-22 Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki több minden élőt, ahogyan most cselekedetem. Amíg csak föl lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka. Kedves Testvéreim, szeretett Gyülekezet! A Magyarországon Élő Erdélyiek Találkozójára készült az a műsorlap, amelyből idézek: „1987-89: A Ceausescu-rendszer egyre kegyetlenebb elnyomása elől ezrek, majd tízezrek menekülnek el Romániából, elsősorban Magyarországra. A menekültek megsegítését szervezett formában Németh Géza református lelkész kezdi el, aki a 70-es évek talán legismertebb protestáns ellenzéki személyisége.” Eszünkbe jut az az időszak, amikor már-már a végső elkeseredés lelki állapotába jutottunk. Ez a hangulat fogta el Temesváron is a mi szívünket; életük kockáztatásával menekültek az emberek, fiatalok mentek neki a határnak. Aki valahogy kiszabadult Ceausescu Romániájából, saját élete mentésével inkább az otthon maradottakért aggódott inkább ideátról. Ebben a közhangulatban az volt az érzésünk, hogy Erdélyország végveszélybe jutott. Soha nem felejtem el, amikor első utamon, 1990-ben a rákosszentmihályi templomban találkoztunk. Milyen ujjongó lelkesedés fogta el a szívünket, és milyen különleges értelmet nyert a Székely himnusz, és annak is az a sora: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Gondoljunk bele, hogy mit jelentett
Sodoma és Gomora elpusztulása! Mit jelentett a nagy városnak, Ninivének a végveszélybe jutása! Az élet elvesztése, a nemzet pusztulása. Az a világvégi állapot, mely sokszor környékez bennünket a jelenben is. Ebből az állapotból mutat kiutat ez az ige, és másfelől az ige az egyháznak a hivatására, Isten szolgáinak hivatására mutat rá. Akár Jónásra gondolunk, akit Ninivébe küld el az Isten, akár Ábrahámra, aki Sodomáért és Gomoráért alkudozik az Úr angyalaival, amikor gonoszságuk felhatolt az Istenhez. Sodoma és Gomora elpusztult, Ninive megmenekült. Sehol nincs megírva, hogy Erdély magyarsága nem pusztulhat el! Számolnunk kell a Biblia realizmusával: szembe kell néznünk azzal, hogy oly sok viszály után és balszerencse közt élhet még nemzet a hazán, de el is pusztulhat a nemzet a haza földjéről! Sajgó szívvel mondom, és úgy mondom, mint aki Ábrahámmal együtt, veletek együtt szeretnék alkudozni az Istennel: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mentsd meg, Uram, a mi lelkeinket! Mentsd meg Erdélyországunkat! A tét tehát szolgálatunknak is a tétje. Élet vagy halál. Egyetemleges értelemben is: a földgolyó semmivel nem több, mint Noé bárkája, mint az a lélekvesztő az özönvíz árjaiban. A világban ez a földgolyó éppen olyan törékeny, mulandó, mint a bárka volt egykor. Amikor visszagondolunk az Erdélyi Gyülekezet elmúlt 15 évére, vagy Zalatnay István lelkipásztor szolgálatának a 10 évére, vagy visszagondolunk Németh Géza menekültmissziójára, vagy Páncél Tivadar szolgálatára, a rákosszentmihályi kezdetekre, a ’80-as évek végének erdélyi állapotaira, akkor érdemes ennek az igének a fényében arra gondolnunk, hogy küzdjünk meg, viaskodjunk akár az Istennel is jövőnkért, megmaradásunkért, menekülésünkért! Az Isten szolgájának és anyaszentegyházának a tiszte az, amit így fogalmaz meg az igerész felirata: Ábrahám közbenjárása. Krisztus a mi közbenjárónk. Ábrahám megelőlegezi a krisztusi hivatást. Azt a főpapi hivatást, ami az egyedüli főpap kiváltsága. Hitünk szerint nekünk ugyanez a hivatásunk. Ha tetszik, azért a Sodomáért, azért a bűnös emberért is meg kell harcolnunk, akikért Krisztus életét áldozta. Akiket már rég megkövezett volna környezetük, de Jézus kinyújtotta értük a kezét. Azért a Sodomáért és Gomoráért is meg kell harcolnunk,
az isteni megtartatás és krisztusi kegyelem, ha nem fogadjuk el. Olyan, mintha nem vennénk be az orvosságot, amit az orvos előír. Elfogadjuk-e a kegyelmét? Van-e tíz, húsz, harminc, negyvenöt ember, aki igennel szavaz? Senki nem rázhatja le, senki nem hivatkozhat se a papra, se az Úr Jézus Krisztusra, se a miniszterelnökre! Mindenkinek személyesen kell válaszolnia arra a kérdésre, hogy igen, vagy nem. Ezt a kérdést akár aktuálpolitikai, akár elvont, egyetemes vallási összefüggésben ugyanúgy tehetjük fel: tudunk-e igent mondani hitvalló, bizonyságtévő szeretettel Krisztusra, Erdélyre? Ha ezt az igent ki tudjuk mondani, akkor megtartatunk, megtartatik a város. Így tekintsünk az erdélyi gyülekezetre, annak megboldogult, élen járó lelkipásztorára, utódjára, a gyülekezet mostani lelkipásztorára, szolgatársaira, és így tekintsünk a gyülekezet jövőjére! Kedves Testvéreim! Királyhágómellékről érkezve annak az alkalmából is mondom ezt, hogy 10 évvel ezelőtt csatlakozott az Erdélyi Gyülekezet a mi egyházkerületünkhöz. Valójában messze megelőztük a határok közötti egyesülést, politikai célkitűzést. Mi már akkor egyesültünk, és ebben a gyülekezet lelkésze, tiszteletbeli főgondnoka, gondnokai, presbiterei, szolgálattévői és tagjai mindnyájan egyetértettek. Legyen tehát ez a gyülekezet elhívott letéteményese annak a szolgálatnak, mely a megmaradás és a jövendő ügyét szolgálja. Isten így áldjon meg bennünket kegyelmével. Ámen.
amely megérdemelné a sorsát. De Isten a bűnre haragszik és nem a bűnös emberre. A bűnös embert meg akarja menteni. Az a hivatása tehát Isten szolgáinak, egyházának és gyülekezetének, hogy mindig imádságában hordozza Sodomát, Gomorát – Erdélyt, az árvízkárosultakat, ezt az egész világot. Mindig vigye Isten elé a rábízottak sorsát, hogy ragadja meg Isten kegyelmét, mely megtartó, szabadító, üdvözítő kegyelem. Úgy is mondhatjuk, hogy Ábrahámhoz hasonlóan a mi népünk szolgálata, figyelmeztetése, gyógyítása, megmentése a javának és boldogulásának a szolgálata. Milyen érdekes, hogy Jónás elmenekülne ezen hivatás elől. Sőt, megharagszik az Úrra, hogy Ninivét nem pusztította el! Való igaz, hogy megérdemelte volna Ninive a példás isteni büntetést. Amíg Isten meg nem leckézteti, nem fogja fel Jónás, hogy neki nem az a hivatása, hogy ítélkezzen. Hanem Ábrahám módjára az a hivatása és feladata, hogy tegyen meg mindent az „erdélyiekért” – hogy magunkra alkalmazzuk. Tegyünk meg mindent a nyáj maradékáért Nagyváradon vagy Kolozsváron, Székelyudvarhelyen vagy az Erdélyi Gyülekezetben! Tulajdonképpen ez ad értelmet az önállóan létrejött Erdélyi Gyülekezetnek is, távlatos terveinknek is, amit itt nemrégen a Főpolgármesterrel is megbeszéltünk. Kevés volna, hogyha csak nosztalgiáznánk, kedves Testvéreim. Ha van a határon kívül élők emléktemploma Budakeszin, vagy a Szabadság téren a Hazatérés temploma, akkor kell az „Erdélyi Reménység” temploma. Valamilyen módon ez a gyülekezet is ezt a célt szolgálja, lelkipásztorotok is Németh Géza örökébe lépve, aki szerelmese volt Erdélynek. Én személyesen tapasztaltam, személyes tapasztalatból beszélek: akkor is cselekedett Erdélyért, amikor a határon is nehéz volt átjutni, és amikor kockáztatnia kellett annak, aki segíteni akart. Vállalnunk kell ezt a szolgálatot. Minden lehetőt meg kell kísérelni. Olyan hétköznapi, ahogyan Ábrahám alkudozik az Istennel. 50-45-3020-10. Végülis Isten az egy Noénak is megkegyelmezett, és egyetlen egyszülött Fiáért, a Krisztusért. mindnyájunknak életet és szabadulást ajándékozott. De az az emberi oldala megható a történetnek, ahogyan alázatosan ugyan, de Ábrahám minden lehetőt megtesz annak érdekében, hogy szeretteit, a reá bízottakat valahogyan megszabadítsa.
Tudunk-e így küzdeni minden emberért, minden lélekért, minden elzüllött emberért, minden erdélyi magyarért? Testvéreim! Ezrével fogyatkoznak az erdélyi magyarok és bizony már belefáradtunk. A szórványlelkészek is belefáradtak. Belefáradtak a magyar érdekvédelmi szervezetek vezetői is. Rájöttek, hogy sokkal jobb, ha magukkal foglalkoznak, mintsem hogy az elvesző magyarokkal. Annak legalább valami haszna van. Aztán ti is meguntátok. Sokan vannak, akik otthagytak csapot-papot és eljöttek valami jobb után nézni. Bizony, nem harcolunk úgy, mint Jákób a Jabbok révénél. Nem küzdünk úgy erdélyi magyarságunkért, ahogyan egy-egy árvíz ébreszti fel bennünk a lelkiismeretet, vagy ahogy ’89-90 fordulóján mindenkiben a lelkiismeret felébredt, hogy valamit tegyen! Ábrahámról példát vehetünk, hogy vesztett helyzetben, a szinte biztos végzete felé rohanó Sodomáért és Gomoráért is meg kell mindent tenni, hát még ha több esélyünk is van! Nehogy úgy járjunk mi, lelkészek, mint Jónás, aki az isteni ítélet beteljesedését várja és ki akar térni a feladata elől. Menekül az isteni megbízás elől és kegyelem helyett ítéletet hirdet. Hirdessük Isten szeretetét, közvetítsük Istennek azt a kegyelmét, amely látjátok, eljött megmenteni a halálra ítélt, a sorsát megérdemlő várost. Ez a jó hír, erre van szüksége Erdélynek! Ezért olyan fontos Erdélyben az egyháznak a hivatása, küldetése napjainkban is. Szeretni Ninivét, szeretni Erdélyt. Ahogyan az Isten mondja a hivatásáról elfelejtkezett szolgának, érdemes felidézni, annak idején hallhattátok ti is Jónás könyvét, még Babits átköltésében is. Milyen megható, hogy a hivatása elől menekülő próféta perel az Istennel, azt mondja az Úr: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál és nem nevelted, mely éjjel támadt és más éjjel elveszett, én pedig ne szánjam Ninivét a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél? Ne szánjuk a Holt-tengert, Erdély aranykorát, ne szánjuk erdélyi Sionunkat, szülőfalutok, szülővárosotok apadó gyülekezeteit? Volna szívetek nem szánni Erdélyt?! Testvéreim! Az isteni szeretet átüt a mi tétlenkedésünkön, renyheségünkön, belenyugvásunkon és felbuzdítja bennünk a lelket, hogy még a lehetetlent is kíséreljük meg, még amikor nincs remény, akkor is mindent tegyünk meg! Akkor is, amikor máshol már csak statisztikai leírás kérdése egy-egy nép, mint az osztyákok
talán. Mint a kipusztuló indián törzsek. De mi még ott nem tartunk. És mégis, oly könnyen mondanánk le lelkünk javáról, népünk hazájáról! Múltunkkal együtt a jövendőnkről. 1989-ben az a vigilia, az a virrasztás volt megkapó, vigasztaló és reményt keltő, amely egységbe rántotta a veszedelemben nem csupán az ideátra menekülteket, hanem a Magyarországon születetteket egyaránt. Nem is volt hiábavaló, mert Isten ledöntötte az ősbálványt és a fenevadat annak idején. Most, amikor globális kérdés a lét vagy a nem lét, amikor New Orleans úgy tűnik el, hogy ehhez képest Sodoma és Gomora pusztulása szinte semmi; amikor Csernobil akkora kárt tesz, hogy országnyi emberiség betegedik meg, vagy pusztulhat el, amikor a terrorizmus már odahaza fenyeget bennünket a hálószobánkban, de a magánélet és polgári lét minden területén is, akkor még komolyabban kell vennünk Istennek a megtartó kegyelmét! Meg kell keresni azt a harmincat, húszat, tízet. Igenis tudnunk kell, hogy a tíz is milyen fontos! Fontos, milyen fontos ez a háromszáz ember, aki itt van! Ebben a helyzetben félrevezetőek a statisztikai többség szempontjai. Igen, ti vagytok fontosak. A tíz, a harminc a fontos! Az a 300 hűséges lelkipásztor az 1300-ból, aki komolyan veszi hivatását! Hogy mennyire a lehetetlen megkísérlése ez a szolgálat, arra egy előbbi fejezetből találunk jó példát. Emlékeztek, amikor Sára százéves kora körül van már, és kineveti az Úr küldötteit: hogy’ születne már neki gyermeke, magtalanul fog meghalni Ábrahám! –, akkor megígéri Isten, hogy nagy néppé teszi, megígéri Izsákot. Akkor hangzik el, hogy az Úrnak lehetetlen-e valami? Sára nevet a prófécián, de rápirít az Úr küldöttje: Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami? Ebben a lehetetlen hivatásunkban, ebben a lehetetlent megkörnyékező hivatásunkban Ábrahám hitére van szükség, aki viaskodik Sodomáért, aki képes volna odaáldozni egyszülöttjét, Izsákot is, amikor az Úr megköveteli. Az ő hitére volna szükségünk, hogy igazi megmaradásra vezető jövőképünk és cselekvésünk legyen jövőnkre és Erdélyre nézve. Végül a személyes felelősséget emelném ki. Ugyan közbenjár Ábrahám, közbenjár Krisztus, a mi közbenjárónk. De emellett nem hanyagolható el a mi személyes hitünk és viszonyulásunk ehhez a kegyelemhez. Elfogadom-e a kegyelmet, vagy visszautasítom. Mert hiába való válik
