XVII.B. ÁLLAM ÉS GAZDASÁG AZ ÁLLAM GAZDASÁGTUDOMÁNYI ELEMZÉSEI

II. kötet IV. rész XVII.B fejezet

XVII.B. ÁLLAM ÉS GAZDASÁG AZ ÁLLAM GAZDASÁGTUDOMÁNYI ELEMZÉSEI FORRÁSOK: James M. Buchanan: Piac, állam, alkotmányosság; James M. Buchanan Gordon Tullock: The Calculus of Consent; Ronald H. Coase: A vállalat, a piac és a jog; Friedrich A. Hayek: Piac és szabadság; Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához; Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája; Amartya Sen: A fejlődés mint szabadság; Rudolf Stammler: Wirtschaft und Recht nach der materialistischen Geschichtsauffassung; Max Weber: Gazdaságtörténet, Gazdaság és társadalom.

A GAZDASÁG FOGALMA A „gazdaság” fogalma éppoly sok problémát vet fel, mint az államé; s gyakran e kifejezést is többértelmű módon használják. A terminológiai problémákat itt nem elemezzük, de felidézzük Polányi Károly (1886-1964) egyik megkülönböztetését, amely rámutat a gazdaság fogalmában rejlő kettősségre. Polányi a fogalom formális és szubsztantív értelmezését állította szembe egymással. A gazdaság formális értelemben racionális választást jelent az alternatív célokra felhasználható, szűkösen rendelkezésre álló eszközök között, míg szubsztantív értelemben az anyagi javak termelésének, elosztásának és fogyasztásának formáit és struktúráit jelöli egy társadalomban. Polányi és követői amellett érveltek, hogy a gazdaságszociológia (gazdaságtörténet, gazdaságantropológia) vizsgálódásai során a fogalom szubsztantív értelmét kell alapul venni. Ez egyúttal a mainstream közgazdaságtan kritikáját is jelentette, amely a XX. század közepe óta egyértelműen a gazdaság formális értelmezését követi. A szembenállás megfogalmazható a gazdaságszociológia és a közgazdaságtan különbségeként (bizonyos vonatkozásban pedig a gazdaságszociológia kétféle paradigmájának vitájaként) is. Mindezek alapján jelezzük, hogy az alábbiakban – természetesen a közgazdasági államelméletekről szóló részt kivéve – a gazdaság szó a szükségletek, a szűkösség, a termelés, fogyasztás, elosztás fogalomkörére utal, vagyis elsősorban szubsztantív értelemben szerepel. Ehhez, az említett jellegzetességek mellett hozzátartozik a gazdálkodás formálisan békés jellege, valamint figyelembe kell vennünk a gazdasági tevékenységek ökológiai vonatkozását is, amely a természeti környezettel folytatott anyagcserére utal.

I. AZ ÁLLAM ÉS A GAZDASÁG KAPCSOLATÁNAK FŐBB ELMÉLETEI A XIX. század közismerten a társadalomtudományok differenciálódásának ideje volt, állam és gazdaság viszonya azonban több tudományterület kutatóinak vizsgálódási körébe is beletartozott. Éppúgy érdekelte a közgazdászokat és a jogászokat, mint sok filozófust és szociológust.

A KÖZGAZDASÁGTAN Bár a közgazdaságtan főárama (elsősorban formális gazdaságfogalma miatt) David Ricardo (1772-1823) óta a legutóbbi évtizedekig szinte mellőzte a gazdaság intézményi környezetének vizsgálatát s egy stilizált piac jelenségeit modellezte, mindig voltak olyan heterodox (a főáramon kívüli) gazdaságelméleti irányzatok, amelyekre épp ennek ellenkezője volt jellemző. Például a XIX. század második felének német történeti iskolája [historische Schule der Nationalökonomie] (melynek tagjai egyébként végzettségükre nézve többnyire jogászok voltak) vagy a XX. század első felében a régi amerikai intézményi közgazdaságtan képviselői a gazdaság társadalmi, kulturális, történeti beágazottságát, intézményi kereteit helyezték vizsgálódásaik középpontjába. Eredményeiket azonban nem sikerült átfogó és koherens rendszerbe foglalniuk – még azoknak sem, akik közülük törekedtek erre. Az utóbbi évtizedekben kibontakozott új intézményi közgazdaságtant viszont, melynek témánkba vágó megállapításaira majd visszatérünk, az analitikus szigor és a rendszeresség jellemzi.

1


Mindenesetre már a német történeti iskola tagjai nagy hangsúlyt helyeztek állam és gazdaság viszonyára. Ez az érdeklődés – akárcsak egy-két századdal korábban, a kameralizmus idején – a bismarcki Németországban gyakorlati gazdaság- és szociálpolitikai következtetésekre is vezetett. Az iskola tagjainak nagy része ún. katedraszocialista volt, akik a kibontakozó kapitalizmussal együtt jelentkező szociális feszültségeket különféle intézményi reformokkal s más állami intézkedésekkel kívánták orvosolni. Tevékenységük nagyban hozzájárult a jóléti állam elméleti megalapozásához. MARX, STAMMLER ÉS KRITIKUSAIK Az említett törekvések mellett a gazdaság, állam és jog viszonyáról számos más elméleti igényű állásfoglalás is született. Ezekben többféle, egymásra is ható (filozófiai, történeti, szociológiai, politikai) megközelítés volt jelen, s a kérdések az általánosság különböző szintjein fogalmazódtak meg: így vizsgálták a gazdaság és a jog ontológiai viszonyát; a gazdasági rendszer és jogtípus közötti, illetőleg a nemzetgazdaság és a jogrendszer közötti kapcsolatot, végül a gazdasági intézmények, cselekvések és jogintézmények közötti viszonyt. Gazdaság és jog viszonyának jog- és társadalomelméleti értelmezései közül különösen a marxista és kisebb részben az erre válaszul született Stammler-féle konstrukció vált szerteágazó viták kiindulópontjává. Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) a történelmi materializmus talaján az állami és jogi jelenségeket a gazdasági alap által („végső fokon”) meghatározott felépítményként, ideológiai tükröződésként értelmezte. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához című könyvének előszavában így foglalta össze tételét: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelxyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, szellemi és politikai életfolyamatot egyáltalában”. Az alap és felépítmény fogalompár a marxista társadalom- és történelemfilozófia olyan kulcskategóriái, amelyek mintegy másfél évszázadon át nagy hatással voltak a társadalomelméleti diskurzusra, s jelen voltak a marxista államelméleti gondolkodásban is. A két fogalom folyamatos átértelmezéseken ment keresztül. A szembeállítást legalább hatféleképp megfogalmazták: ok és okozat, anyag és forma, tartalom és forma, tükrözött és visszatükröző, elsődleges és másodlagos, lényeg és jelenség. Ezek a megfogalmazások differenciálatlanul keveredtek egymással. A gazdasági alap és a jogi - politikai felépítmény viszonyáról szóló diskurzust végigkísérte több feloldatlan ellentmondás is. A gazdaság primátusának tétele összeütközött a szocialista normativizmusra épülő “a jog az uralkodó osztály akaratának megfogalmazása” tétellel. Mindkettőnek lehetett pozitív és negatív olvasata, s így sajátos ellentétpárokat képeztek. Ha a gazdaság primátusa a jogot a gazdasági törvények mechanikus átírójává tette, úgy ezzel szemben a jogtudomány autonómiáját a “csupán végső fokon meghatározó” jelleg tételével védelmezték. Ha pedig a jogot a tervutasításos jellegű gazdaságirányítás eszközévé tették, ezzel szemben a gazdasági folyamatok önkényes jogi vezérlésének ökonómiai korlátairól szóló érvek fogalmazódhattak meg. Akik számára a marxista állam- és jogelméletben világossá vált a gazdasági alap végső fokon meghatározó szerepe marxi–engelsi

2


tételének (ökonomista determinizmus) és a politika gazdaság feletti primátusa lenini posztulátumának (voluntarizmus) egyidejű hirdetése közötti ellentmondás, azok a “determinizmus és a voluntarizmus elleni kétfrontos harc”, “a bonyolult és komplex kölcsönhatások”, a “végső fokon meghatározó jelleg” s hasonló megfogalmazásokkal kerestek kiutat ebből a helyzetből. Persze a gazdaság “végső fokon meghatározó jellege” kifejezéssel voltaképp cáfolhatatlanná s így tudománytalanná tették a gazdaság jogot meghatározó elsőbbségének tételét. “Miközben az elméletben állandóan hangsúlyozzák a gazdaság meghatározó szerepét, a konkrét eltéréseket elkenik a »végső fokon meghatározottság« fordulatával. E fordulat az elméletalkotást minden felelőssége alól felmenti, s persze ezzel a felelőtlenséggel az elmélet maga is megszűnik elméletnek lenni. Aminek nincs kockázata, az nem intellektuális pozíció.” – írta a korszak végén Sajó András.∗ A marxi kihívásra adott válaszok közül említésre érdemes az újkantiánus jogfilozófus, Rudolf Stammler (1856-1938) teóriája. Stammler az egyirányú gazdasági determinizmust mintegy megfordítva a jogot a társadalom olyan szükségszerű formájaként értelmezte, melynek a gazdaság a tartalma, illetőleg anyaga. Ez a hangsúlyozottan nem kauzális, hanem logikai viszony, kissé leegyszerűsítve azt jelenti, hogy „a gazdasági élet nem áll másból, mint jogviszonyok létrejöttéből és megváltozásából, vagyis a jogszabályok konkrét megvalósulásából”. Stammler tehát a történelmi materializmussal vitázva azt állította, hogy a jog az emberi cselekvések és társadalomi viszonyok filozófiailag elsődleges, logikailag szükségszerű formája. Az alap-felépítmény konstrukció kritikáját jelentették az ausztromarxista Karl Renner (1870-1950) jogszociológiai elemzései is. Renner azt mutatta meg, hogyan zajlottak le a kapitalizálódás gazdasági, társadalmi átalakulásai a magánjog egyes római jogi gyökerű (vagyis az egyszerű árucsere viszonyai közt kialakult) intézményeinek formai változatlansága mellett. Például a tulajdonjog intézménye a magánjogi dogmatikában lényegében változatlan maradt akkor is, amikor a tőkés nagyipar megjelenésével megváltozott a tulajdon társadalmi funkciója. Ez szerinte a jog bizonyos fokú autonómiájára utal, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a jog, a társadalmi igényeknek megfelelően ne változna folyamatosan. S nem jelenti a marxi tétel megfordítását sem, ti. hogy a jog okozná a gazdasági vagy társadalmi változásokat. Az egyoldalú marxi és stammleri felfogásokkal vitázva sajátos konstrukciót dolgozott ki a magyar közgazdász, Navratil Ákos (1875-1952) is. Megkülönböztetett elemi és másodlagos (összetett) gazdasági jelenségeket. Az előbbiek a jogi rendtől függetlenül, mindenféle jogi rend mellett egyformán keletkeznek és alakulnak (ilyenek a fogyasztás és termelés alapjelenségei), míg az utóbbiakat (ide sorolta a jövedelemelosztási kérdéseket) szerinte a jogi (konkrétan a magántulajdoni) rend hívja életre, enélkül nem léteznének; vagyis emberi akarattól függőek és történelmileg változók. Navratil felfogása hatást gyakorolt Horváth Barna (1896-1973) jogelméletére is. Horváth Barna (az évtizedekkel későbbi funkcionalista rendszerelméletekre emlékeztető módon) így fogalmazott: gazdaság és jog a társadalom összstruktúrájában elhelyezkedő ∗

Az alap-felépítmény kategóriapár jogelméleti értelmezésében mindenekelőtt Lukács György (18851971) társadalomontológiájának továbbgondolása hozott újdonságot. Ennek alapján a gazdaságot és a jogot a társadalmi totalitás heterogén részkomplexusaiként gondolták el. Mindkettő önálló formával, tartalommal és saját törvényszerűségekkel bír, mindkettőben megtalálható a teleologikus tételezéseket lehetővé tevő alternativitás. Az alap–felépítmény szembeállítás lényege pedig az, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbséggel rendelkezik a joggal szemben.

3


részstruktúrák. Szerinte a gazdaság (az anyagi szükségletek kielégítése a szűkösség körülményei között) a joggal és minden más társadalmi jelenséggel szemben „genetikus elsőbbséggel” rendelkezik, annál a triviális oknál fogva, hogy „minden magasabb szintű struktúraképződést megelőzően biztosítani kell az anyagi megélhetést”. Általánosan elfogadott az az állítása is, hogy gazdaság és jog egymást kölcsönösen feltételezik, vagy legalábbis hogy a közöttük lévő kauzális összefüggések még elméletileg, „végső soron” sem egyszerűsíthetők le egy egyirányú hatásra.

SZOCIOLÓGIA-ELMÉLET Úgy tűnik, a mai szociológiai irodalom egyetért a fenti – nem túl erős s ilyen általánosságban nem is túl tartalmas – megállapítással. Vagyis azzal, hogy a gazdaság és a jog között kétirányú összefüggés áll fenn: a jog társadalmi, s azon belül gazdasági meghatározottságát (másfelől nézve: bizonyos gazdasági összefüggések, változások jogi hatásait), másrészt a jog gazdasági hatásainak, funkcióinak (azaz a gazdaság jog általi meghatározottságának) kérdését egyaránt vizsgálni vagy legalábbis említeni szokták. Egyesek például az előbbit az ún. genetikus, utóbbit az ún. operatív jogszociológia körébe sorolják. Az újabb makroszociológiai avagy társadalomelméletek, mint például Talcott Parsonsé (19021979) vagy a részben Parsonsra építő Niklas Luhmanné (1927-1998) egy átfogó (társadalmi, illetőleg kommunikációs) rendszer funkcionálisan elkülönült alrendszereinek viszonyaként értelmezik és illesztik be elméletükbe a gazdaság, jog és politika közötti kölcsönös összefüggéseket. E rendszerszintű (makroszociológiai) összefüggések a modern társadalomban egymástól elkülönülő és belső működési mechanizmusaikat tekintve nagymértékben különböző alrendszerek (tevékenységi, illetve értékszférák) közötti olyan közvetítő (a részrendszerek közötti kommunikációt biztosító) mechanizmusokban ragadhatók meg a legáltalánosabban, mint gazdaságpolitika, jogpolitika vagy gazdasági jogalkotás. Az általánosan elismert általánosságokon és egyes részlet-elemzéseken túl azonban gazdaság, állam és jog kölcsönhatásának vizsgálatát az utóbbi évtizedekben sem az államelmélet, sem a jogszociológia, sem a gazdaságszociológia nem tekintette központi problémájának.

A gazdaság és jog kapcsolatának társadalomtudományi értelmezésében a legígéretesebbek valószínűleg azok a középszintű elméletek, amelyek a kölcsönhatások különféle mechanizmusait mutatják be. Ilyen elméletek kidolgozására alapvetően két irányból történnek kísérletek. Az egyiknek, amely a mai gazdaságszociológiában bontakozik ki, Max Weber (1864-1920) munkássága szolgál kiindulópontul, a másik megközelítés a jog gazdasági elemzése és az új intézményi közgazdaságtan keretében bontakozik ki. MAX WEBER A GAZDASÁG, ÁLLAM ÉS JOG VISZONYÁRÓL Weber mind Marx, mind Stammler felfogását egyoldalúnak és leegyszerűsítőnek tekintette és bírálta. Írásaiból egy összetett, sokirányú oksági összefüggésrendszer bontakozik ki, amely sem a jog gazdasági determináltságaként, sem a gazdaság jogi meghatározottságaként nem írható le. (a) Ami a jog és a gazdaság „legáltalánosabb értelemben vett” kapcsolatát illeti, Weber hat általánosan megfogalmazott tételben foglalta össze álláspontját a jog és a gazdaság kapcsolatáról. E tételek egyes elemei egyben a marxista, a stammleri és más leegyszerűsítő felfogások kritikáját is jelentik, s elvont megfogalmazásukban is olyan szerteágazó összefüggésekre utalnak, amelyek mindegyike részletes empirikus elemzésre tarthat számot. E tételek a következők. (a) A jog garantál bizonyos gazdasági érdekeket, hiszen a hatalom mögött álló összetartozó társadalmi csoportok cselekvését rendszerint befolyásolják az anyagi érdekviszonyok. A gazdasági érdekek a jogalkotást

4


legerősebben befolyásoló tényezők közé tartoznak. (b) A jog azonban nemcsak gazdasági érdekeket garantál, hanem a legkülönbözőbb nem gazdasági (bár gazdaságilag meghatározott vagy gazdaságilag releváns) érdekeket is: többek között a személyes biztonságot, eszmei javakat, politikai, egyházi, családi rangokat és előnyöket. (g) Weber úgy fogalmazott (s e teklintetben álláspontja közel állt Karl Renneréhez): „bizonyos körülmények között előfordulhat, hogy a ‘jogrend’ változatlan marad, holott a gazdasági viszonyok radikálisan megváltoznak”. (d) Weber szerint továbbá „a jogi gondolkodás kategóriáinak szemszögéből nézve egy adott helyzet jogi rendje sokféle – akár alapvetően különböző is – lehet, anélkül, hogy ez a különbség számottevő mértékben érintené a gazdasági kapcsolatokat. Az érintettek számára ugyanis – legalábbis a gazdasági szempontból általában mérvadó pontokon – alapvetően különböző jogi rendeknek is azonos gyakorlati hatása lehet”. (e) Ötödször: Weber úgy látta, hogy a gazdaság állami, jogi befolyásolásának határozott, bár esetről esetre változó korlátai vannak. A kapitalizmusban különösen az árképzés jogi befolyásolása problematikus. (f) S végül azt állította: „a jog ‘állami’ garanciája – ha tisztán elméletileg nézzük – semmilyen alapvető gazdasági jelenség esetén nem elengedhetetlen követelmény. [...] Tisztán fogalmi szempontból tehát a gazdaságnak sehol nincs szüksége az ‘államra’. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a gazdasági rend – különösen egy modern gazdaság esetében – nem hozható létre anélkül a nagyon sajátos jogrend nélkül, amely gyakorlatilag csak mint ‘állami’ rend lehetséges.” (b) Az állam, jog és gazdaság kapcsolatát Weber a fogalmi és cselekvéselméleti összefüggések mellett történeti és empirikus nézőpontból is vizsgálta. Két nagyobb kérdéscsoport tartozik ide: milyen szerepet játszik a gazdaság a jog fejlődésében; hogyan alakult az állam, a jog és a gazdaság kapcsolata a különböző társadalmakban (politikai rendszerekben, kultúrákban). Elméletében az előbbi kérdés a jog fejlődéséről szóló általános sémába illeszkedik, s a jogi és gazdasági racionalitás viszonyával függ össze. A második kérdés, amely persze kapcsolódik is az előbbihez, Weber számára főként a nyugati társadalomfejlődés egyediségének (s benne a modern kapitalizmus szerepének) problémája szempontjából volt fontos, vagyis azon sajátosságok vizsgálata miatt, amelyek szembeállítják a modern nyugati gazdaságot és jogot más társadalmak gazdasági és jogi viszonyaival. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk Weber álláspontját e két tárgykörben, röviden és a legfontosabb fogalmakra összpontosítva – Bertalan László elemzései nyomán – vázoljuk fel a gazdasági rendszerekről alkotott tipológiáját. A gazdasági rendszerek weberi ideáltípusai:

5


Jegyezzük itt meg, hogy Weber gazdaságszociológiájában a gazdaság terminus értelmezési tartománya változó. Felváltva jelent (a) gazdasági egységet (vállalatot, üzemet), (b) gazdasági szektort és (g) nemzetgazdaságot. Egy nemzetgazdaság különböző szektorai tehát különböző típusokba tartozhatnak, s maguk is többféle típusú gazdasági egységből állhatnak. Mint az ideáltipikus konstrukcióknál általában, az egyes (empirikus) nemzetgazdaságok vagy gazdasági szektorok besorolása aszerint történhet, hogy mely jellegzetességek vannak túlsúlyban.

A pénzgazdaságok megkülönböztető jellegzetessége Weber szerint az, hogy a gazdasági élet szereplői (a) csereeszközként (így eladáskor és vásárláskor) (b) monetáris vagy jelzett pénzt használnak. A kapitalizmus (a tőkés pénzgazdaság) ezen túl azt is feltételezi, hogy (c) természetes személyek, gazdasági társaságok vagy valódi szövetkezetek (azaz nem politikai szervezetek) (d) szabad tulajdonukban lévő (e) szerzést szolgáló eszközökkel (f) állótőkét és tőkeelszámolást alkalmazva (g) nyereség elérésére törekszenek. A történelem folyamán jelentős szerepet játszottak a nem tőkés pénzgazdaságok is (azok a gazdaságok vagy gazdasági szektorok tartoznak ide, amelyeknél valamelyik fenti ismérv hiányzik). Döntően ez jellemezte például Európát a X-XIV. században („egyszerű árutermelés”), a hellenisztikus Egyiptomot vagy egyes szocialista gazdaságokat az 1960-as évek közepétől (állami tulajdon, a tőkeelszámolás hiánya). Weber rendszerében különösen a racionális és a nem racionális kapitalizmus megkülönböztetése fontos. A racionális tőkés pénzgazdaságok az előzőek mellett további négy ismérvvel is rendelkeznek: (h) kétoldalúan irányulnak a piacra, (i) szabad munkaerőt foglalkoztatnak, (j) teljesen elkülönülnek az államtól és (k) kereskedőik árutermelők által előállított termékekkel kereskednek. A klasszikus típusú racionális kapitalizmust emellett (l) az autokefális gazdasági szervezetek közötti tisztán piaci munkamegosztás, (m) az üzemszerű, azaz folyamatos működés és (n) részfunkciókra szakosodott munkavállalók foglalkoztatása jellemzi. A nem racionális kapitalizmusnak, ahol e feltételek valamelyike hiányzik, Weber nyolc esetét különbözteti meg. Ezek közül is hatféle gazdasági tevékenységet a politikailag orientált kapitalizmus körébe sorol, amelyek témánk szempontjából különösen fontosak. Ezek a típusok, amelyekre a régmúltból éppúgy találhatunk példát, mint napjainkból, a következők: (a) az adó-, a vám-, a hadügy nem racionális tőkés pénzgazdasági módon történő megszervezése (vám- és adóbérlet, hadügyi vállalkozások); (b) a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a tisztikar tőkés módon történő megszervezése (hivatalok bérbeadása, elzálogosítása vagy eladása); (g) az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő szerzést szolgáló eszközök bérbeadása (koncesszió); (d) az állami vagy önkormányzati megrendelésre történő termelés, kereskedelem, szolgáltatásnyújtás (például közbeszerzés, „outsourcing”); (e) az államilag szavatolt egyéni vagy kollektív magánmonopóliumok; (f) a politikai uzsorán alapuló kapitalizmus (a pártfinanszírozás egyes formái). (c) Miként látta Weber – akit elsősorban a modern nyugati kapitalizmus mibenléte, létrejöttének feltételei, sokirányú hatásai és történelmi perspektívái foglalkoztattak – a jog és az állam szerepét a kapitalizmus kialakulásában? Gazdaságtörténeti áttekintése szerint a nyugati típusú kapitalizmus kialakulásában gazdasági, politikai és vallási tényezők játszottak szerepet. Számunkra most a politikai feltételek a legfontosabbak. Így összefüggéseket találunk az uralom ideáltípusai, a jog jellege s a gazdaság jellege között: a jog egy bizonyos típusa illeszkedik valamely uralmi rendszerhez, s az egyes uralomtípusok többé-kevésbé kedvezőek vagy kedvezőtlenek a gazdaság egyes

6


típusainak működéséhez. Az uralom típusai, az igazgatás, a jogrendszer és a gazdaság összefüggéseit mutatja be vázlatosan Richard Swedberg következő összegzése. Az uralomtípus, az igazgatás, a jogrendszer és a gazdaság összefüggései: AZ URALOM TÍPUSA

LEGÁLIS – RACIONÁLIS

A LEGITIMITÁS Engedelmesség a TERMÉSZETE jognak, a

szabályoknak (nem személyeknek)

AZ IGAZGATÁSI Bürokrácia; SZERVEZET TÍPUSA hivatalnokok (szakképzettség, hivatásos jelleg, kötelességérzet)

AZ IGAZGATÁS Adóztatás; fizetés, FINANSZÍROZÁSA; A esetleg nyugdíj TISZTVISELŐK JAVADALMAZÁSA

KARIZMATIKUS

a vezető rendkívüli képességein alapuló engedelmesség

követők és tanítványok. A rutinizáció során tisztviselőkhöz hasonlóvá válnak

a „tisztviselők” szükségleteit a rutinizáció kialakulása előtt zsákmányolás és adományok fedezik

A JOGRENDSZER A jog tudatosan JELLEGZETESSÉGEI alkotott elvont

irracionális eseti igazságszolgáltatás. szabályok Nincs jogi összefüggő rendszere hagyomány vagy elvont jogelv kezdetben szemben HATÁS A Előreláthatósága áll a rendszeres GAZDASÁGRA, A nélkülözhetetlen a racionális gazdasági RACIONÁLIS kapitalizmushoz; tevékenységgel, a KAPITALIZMUS szemben áll a rutinizációval KIALAKULÁSÁRA politikai általában kapitalizmussal konzervatívvá válik

TRADICIONÁLIS

(patrimoniális)

FEUDÁLIS (karizmatikus és tradicionális elemek)

a hagyomány szentségén alapuló engedelmesség, a vezető iránti lojalitás

úr és vazallus hűbéri szerződése; tradicionális és karizmatikus elemek keveredése a háztartási kisméretű igazgatás, személyzettől a hasonlít a fejlettebb patrimoniális hivatalnokságig, személyzethez, de főként ad hoc és megkülönböztetett sztereotíp feladatok státussal; a vazallusok katonai kötelességei az úr kincstárából, járadékok, saját forrásából; a szolgálatok; tisztviselő előbb az hűbérbirtok a úr asztalánál eszik, vazallusoknak, majd javadalmat kap kisebb tisztviselőknél patrimoniális jelleg jogi tradicionalizmus a társadalmat átfogó és uralkodói önkény hűbéri szerződések szembenállása; rendszere; stabil jogi instabil jogi helyzet helyzet önkényes elemei gátolják a racionális kapitalizmust; a gazdasági tradicionalizmusnak és a politikai kapitalizmusnak kedvez

a feudalizmus éthosza mindenféle kapitalizmussal szemben áll; gazdasági konzervativizmus

Ezen elméleti összefüggéseket Weber igen szerteágazó és elmélyült jogösszehasonlító elemzéssel is alátámasztotta. A főbb jogrendszerek formális racionalitásának foka és hozzájárulásuk a racionális kapitalizmushoz – ugyancsak Richard Swedberg összegzése alapján – a következőképp foglalható össze. Formális racionalitás, kereskedelmi jog és kapitalizmus összefüggései: JOGRENDSZER

A formális racionalitás szintje

Indiai alacsony (vallási jelleg és a szakképzett jogászság hiánya miatt) Kínai alacsony (mágia szerepe, a patrimonializmus és a szakképzett jogászok hiánya miatt) Iszlám alacsony (a vallási jelleg, a patrimonializmus és a kádi

A kereskedelmi jog jellemzői

A jog szerepe a racionális kapitalizmus létrejöttében

potenciálisan jelentős, ténylegesen fejletlen

nincs önálló hozzájárulás

Fejletlen

nincs önálló hozzájárulás

az iszlám kereskedők innovatív jogalkotása

néhány kereskedelmi jogi intézmény nyugati átvétele

7

II. kötet IV. rész XVII.B fejezet szerepe miatt)

Zsidó alacsony, a vallási jelleg miatt fejletlen; erősen duális Kánonjog Római Középkori európai (elsősorban a lex mercatoria)

gazdasági etika magas szintű, a római jog és a gyengén fejlett. katolikus egyház hatására Kamattilalom, mely nem volt hatékony magas szintű, a nyugati nincs fejlett kereskedelmi formális jog alapja jog alacsony szintű; a jog erősen a modern kapitalizmus pragmatikus jellegű összes jellegzetes jogintézménye itt jött létre

Újkori több racionális vonás természetjog

fontos filozófiai, jogi eszmék: jogegyenlőség, tulajdon, szerződés

nincs önálló hozzájárulás nincs önálló hozzájárulás bár jogtechnikai újítások csekély hozzájárulás, pl. a dominium (tulajdon) fogalma nagy számú hozzájárulás a racionális kapitalizmus jogi alapjaihoz

egyengette a kapitalizmus útját, pl. az emberi jogok révén

A táblázatból látszik, hogy a vallási jogrendszerek alig járultak hozzá a racionális kapitalizmus kialakulásához, kereskedelmi joguk fejletlen és (a kánonjogot kivéve) kevéssé formalizáltak. A dőlten szedett sorokból ellenben egy furcsa ellentét tűnik ki. A kifinomult kereskedelmi jog alacsony fokú formális racionalitással járt együtt (ez volt a helyzet a középkori kereskedelmi jog esetében), s ennek fordítottja jellemezte a római jogot. A középkori kereskedelmi jogi intézmények a városi kereskedők autonóm jogában alakultak ki, amelyet Weber szerint alig befolyásolt a római jog. A római kereskedelmi jogi intézmények mint a magánjog részei fejletlenek voltak, ellenben a politikailag orientált kapitalizmus igényeinek megfelelő jogintézmények viszonylag kidolgozottak voltak a közjogban. KÖZGAZDASÁGI ÁLLAMELMÉLETEK A közgazdászok háromféleképp járultak hozzá a magyarázó jellegű államelméletekhez: a közjavakól, a koordinációról és az evolúciós stabilitásról szóló érvelésekkel. Ezek közül a legismertebbek és a legszéleskörűbben kifejtettek a közjavakra építő elméletek. Részben azért, mert a közjavak elmélete nyers formájában már régóta viszonylag jól ismert (elég itt David Hume és Adam Smith elméletére utalni), s részben talán azért, mert a közjavak elmélete nemcsak magyarázatát adja az államnak, hanem igazolását is. Az a hosszú hagyomány ugyanis, mely az államot a közjavak keresletével és az állam ilyen javak nyújtására való képességével alapozza meg, egyszerre volt normatív és magyarázó jellegű. A normatív változatban a közjavak állami előállítása igazolja az állam létét és kényszereszközeinek alkalmazását. A közjavakra két fő vonás jellemző: (1) az egyik egyén fogyasztása nem csökkenti a közjószágnak a többiek szamára rendelkezésre álló mennyiségét, s (2) egy adott közösségen belül elméletileg vagy gyakorlatilag lehetetlen kizárni egyes egyéneket a közjószág élvezetéből. Ezeket valamilyen nem-piaci mechanizmussal (kollektív cselekvéssel) kell előallítani. (Képzeljük el például, hogyan volna megoldható egy város közvilágítása decentralizált módon, önkéntes hozzájárulásokból finanszírozva.* Természetesen egy ilyen megoldás nem elvileg lehetetlen.)

*

Ronald Coase briliáns tanulmányából tudjuk, hogy a világítótornyokat, melyek az állam által nyújtandó közjavak unalomig ismételt példájaként szerepelnek a közgazdaságtani tankönyvekben, a valóságban olykor magánvállalkozók üzemeltetik. Ennek finanszírozásához azonban nyilvánvalóan szükségük van egy megfelelő nem-állami intézményi mechanizmusra. Érdemes megjegyezni, hogy

8


A közjavakra építő államelméletek legegyszerűbb változatai azt feltételezik, hogy az emberek tudatosan hozzák létre az államot abból a célból, hogy biztosítsák maguknak azon javakat, amelyeket egyénileg nem volnának képesek előállítani a maguk számára. Vagyis, szószerinti értelemben szerződést kötnek arra, hogy létrehozzák a kormányzatot. Az állam azért jön létre, hogy olyan kollektív előnyöket biztosítson, melyet a spontán kollektív cselekvés nem volna képes előállítani. Az elmélet szigorúan magyarázó változata azonban körbenforgó, feltéve, hogy az állam maga is közjószág. Az érvelés szerint ugyanis a közjavak előállítására való képtelenségünk problémáját egy szuper-közjószág, az állam létrehozásával oldjuk meg. Vagyis amiatti csalódottságunkban, hogy nem tudtunk előállítani magunknak valamilyen közjószágot, egyszerűen előállítunk magunknak egy másikat, amely azután előállítja számunkra azt, amelyet nekünk nem sikerült. A hagyománynak ezt az ágát mintegy elvágta egy másik közgazdasági érvelés, Mancur Olson (1932-1998) elmélete a kollektív cselekvés logikájáról. E logika szerint a racionális önérdekkövető egyén önként csak akkor járul hozzá valamely közjószág előállításához, ha több előnyhöz jut a közjószágnak a hozzájárulásával megvásárolt darabjából, mint amennyibe e hozzájárulás kerül számára. Általában a nagyarányú kollektív cselekvések esetében az egyénnek saját hozzájárulásából csak elenyészően kis haszna származik. Ezért, noha mindenki nagy nettó haszonhoz jutna akkor, ha a közjószágoz mindannyian hozzájárulnának, ez egyénileg egyiküknek sem lesz érdekében. Az egyének hozzájárulását tehát csak ún. szelektív ösztönzők révén lehet biztosítani. A közjavak elméletét alkalmasabbá tehetjük az állam magyarázatára, ha evolúciós elméletté alakítjuk: azaz feltesszük, hogy a közjavak előállításának képessége túlélési értéket jelent az állam számára. Így azok az államok, amelyek képesek közjavakat kínálni, inkább fennmaradnak, mint azok, melyek nem képesek erre. A piacgazdaság Adam Smith-féle felfogásában például az az állam, amely bizonyos fajta közszolgáltatásokat nyújt, javítja saját termelékenységének és felvirágzásának esélyeit – azaz a smithi értelemben vett „nemzetek gazdagságát”. Ez a gazdagság azután visszacsatolásként további feladatokra teszi alkalmassá az államot. Az államot a közjavakkal összekapcsoló érvelések egyes változatai arról szólnak, milyen eltéréseket okoz, hogy bizonyos javakat sikeresebben vagy hatékonyabban lehet kollektíven (tipikusan állami úton) előállítani, mint egyénileg (a piacon keresztül). Ezek szerint a közösségi előállításnak pusztán bizonyos előnyei vannak az egyéni előállítással szemben. Ez az előny fennáll egyes esetekben, de vele szemben mérlegelni kell egy olyan állam hátrányait, amely hatalmat nyer arra, hogy közjavakat és közrosszat egyaránt előállíthasson. Az állam tehát, mint Douglass North (sz.: 1920) fogalmaz, kétélű kard, a közjavakkal igazolt állami tevékenység ugyanúgy összhangban van a totalitárius és kizsákmányoló államok lehetőségével, mint a liberális államéval. David Hume és Adam Smith derülátó felfogása szerint az állam, ha kikötőket épít és hadseregeket állít fel, olyan csodákat tehet, melyek felülmúlják a spontán módon együttműködő egyének képességeit. Ezt a belátást lehet úgy tekinteni, mint a közjavak elméletének megfogalmazását. Ugyanakkor az is igaz, hogy az állam épp azért rendelkezhet nagy hatalommal, mert az egyének összehangolják tevékenységüket az amikor Coase 1991-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat, a számára javasolt kísérőprogramok helyett azt kérte, hadd látogasson el egy ilyen magánkézben lévő svéd világítótoronyba.

9


állam támogatására. Ez a hatalom pedig a puszta rend érdekében való összehangolódás mellékterméke is lehet. Erre a gondolatra épülnek az állam koordinációs szerepével kapcsolatos magyarázó, illetve igazoló elméletek. Eszerint azon stratégiai interakcióknak, amelyek közjavakat vagy közhasznú szolgáltatásokat hoznak létre, legalább két osztálya van. Az egyik a hagyományos fogolydilemma formáját követi, és beleillik az Olson-féle kollektív cselekvés logikájába. A kollektív haszonnal járó stratégiai interakciók másik típusa a kölcsönösen előnyben részesített kimenetek koordinációját foglalja magába. Például a baloldali vagy jobboldali közlekedés kérdésében mindannyiunknak egyformán az az érdeke, hogy azon az oldalon vezessen, amelyet (szinte) mindenki más választ. Ha sikerül a bal- vagy jobboldali közlekedés koordinációja, mindannyian jól járunk. Vagyis a koordinációs elmélet szerint nagyrészt nem a valódi közjavak előállítása az, ami az államot értékessé teszi, e javak jó részét ugyanis sikeresen elő lehet állítani piaci eszközökkel is. Például a rádiójelek a közjavak egyik legjobb példáját jelentik, mégis gyakran piaci úton állítják elő őket. Az állam szerepe ezek előállításában lényegében a sávszélességek és az egymást zavaró állomások szabályozásában áll. Vagyis az állam a sokak által történő előállítás koordinálásában segít, s a koordinációs elmélet szerint ezen alapul az állam igazolása. Az elmélet szerint a koordinációs interakciók szerepe fogalmilag elsődleges az állam eredetéről szóló magyarázatokban is. A rendteremtés érdekében történő jelentős koordináció nélkül valószínűleg kevés cserekapcsolat lesz, s ezért kevés sikeres kollektív cselekvés lehetséges. Egyes rekonstrukciók szerint például erre épül Thomas Hobbes államelmélete. Némileg leegyszerűsítve, Hobbes lényegében az állam koordinációs elméletét alkotta meg, amelyben az állam fő haszna az egyének közötti rend, továbbá a tulajdon és a csere lehetőségének megteremtése. Az állam úgy biztosítja a rendet, amely lehetővé teszi, hogy az egyének hasznot húzzanak az egymással való kapcsolatokból, hogy megvédi őket egymástól. Ehhez pedig először a koordináció révén kijelölünk egyfajta államot a potenciális államok lehetőleg széles választékából. A kormányzatot megteremtő koordináció létrejöhet szerződés útján, vagy származhat történelmileg korábbi hódításból vagy forradalomból. Az utóbbi évtizedekben a fogolydilemma, a koordináció és más alapvető játékelméleti modellek gyakran szolgálnak analitikus eszközként az állam- és jogelméletben. Egy közgazdasági államelméletben azonban a stratégiai interakciók különböző típusainak szerepe lényegesen bonyolultabb, mint azt az előbbiek alapján gondolnánk. A racionális döntések elméletére épülő megközelítés az állami legitimitás, illetve a jognak való engedelmesség egyetlen, „lényegi” indokának keresése helyett a játékelmélet analitikus eszközeinek segítségével egyfajta analitikus tipológiává kívánja alakítani az állam és a jog „funkciójának” vagy „funkcióinak” kérdését. Ez annyit jelent, hogy a különféle „funkciók” más-más típusú játékelméleti szituációhoz, stratégiai interakcióhoz kapcsolhatók (azzal modellezhetők), s mindegyik „funkcióhoz” (illetve játékhoz) egy meghatározott típusú norma tartozik, amely ismét különböző cselekvési motívumokat, azaz indokokat generál. Ezzel azonban nem merítettük ki a közgazdasági elemzés lehetőségeit.

„TÁRSADALMI” ÉS „KÖZÖSSÉGI” DÖNTÉSEK: IGAZOLÁS ÉS MAGYARÁZAT A racionális döntések elméletének legalább két további, a szakirodalomban gyakran nem szigorúan elválasztott alkalmazása, illetve modellezési iránya releváns az államelmélet szempontjából: a társadalmi döntések elmélete [social choice theory] és a közösségi döntések elmélete [public choice theory]. A társadalmi döntések elmélete azzal foglalkozik, hogy az egyének preferenciáit aggregálva hogyan lehet meghatározni egy ún. társadalmi hasznossági függvényt. Ez a függvény meghatározott matematikai-logikai tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tartalmilag azt fejezik ki, hogy a függvény miképp tükrözi és aggregálja az egyének preferenciáinak összességét. Funkciója alapvetően kétféle lehet: vagy azon javak 10


(közjavak, kvázi-közjavak) előállításának és elosztásának szabályait határozza meg, melyekhez az egyének nem a piacon, hanem politikai mechanizmusok útján jutnak hozzá, vagy az egyének jólétének valamilyen összegző (aggregatív) mércéjét kívánja megalkotni. Ez az egyéni jólét azonban nemcsak fizikai javak vagy anyagi eszközök birtoklását, hanem például az autonóm cselekvés értékét vagy a választás szabadságát [freedom of choice] is magában foglalhatja. Ez a modellcsoport tehát elsősorban egy normatív elmélet része, az optimális közösségi döntési mechanizmust, a „közjó” meghatározásának sajátos módját keresi. Ami érdekessé teszi, az az, hogy e keresés logikailag igazolható módon ún. lehetetlenségi tételekben végződik. Az egyik ezek közül Kenneth Arrow (sz. 1921) tétele, amely szerint egyetlen társadalmi jóléti függvény sem rendelkezik azokkal a minimális kívánatos tulajdonságokkal, amelyek egy kollektív döntési eljárástól elvárhatók. A tétel egyik következménye kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy a demokrácia és az egyéni preferenciák kielégítése potenciálisan összeférhetetlen. Egy másik lehetetlenségi tétel szerint pedig a politikai intézmények nem lehetnek egyszerre diktatúra-mentesek és csalás-biztosak. Ezt Csontos László (1953-1997) így fogalmazta meg: „a diktatúramentes politikai intézmények manipulálhatóak abban az értelemben, hogy adott következmények halmazán értelmezett adott preferenciaprofilok mellett mindig létezik legalább egy személy, aki jobban jár, ha a valóstól eltérő preferenciát nyilvánít ki. A preferenciák torzítása és a stratégiai viselkedés tehát a politikai élet mindennapos velejárója.” A racionális döntések elméletének pozitív, leíró-magyarázó modelljei jelentik az államelméleti alkalmazások másik csoportját. Ide tartoznak, többek között, a közösségi döntések elméletének a modern tömegdemokráciák politikai piacainak működését vizsgáló elemzései, amelyek a választópolgárok, a választott politikusok, az érdekcsoportok és a bürokraták viselkedését tanulmányozzák, a racionális önérdekkövetés feltevéséből kiindulva. Eszerint a választó a politikai döntéshozatal útján számára elosztott javak mennyiségét, a politikus saját újraválasztási esélyét (és jövedelmét), a nyomásgyakorló csoport a megrendelői által kívánt politikai platform megvalósítási esélyét, a bürokrata a saját költségvetését kívánja maximalizálni. Mindebből egyebek mellett az következik (az az empirikusan ellenőrizhető hipotézis vezethető le), hogy a modern parlamenti törvényhozás által megalkotott jogszabályok tartalmát leginkább a különféle érdekcsoportok versengése határozza meg. Általánosabban: a politikai és bürokratikus eljárások rendszerint nem vezetnek a jólétmaximalizálás értelmében vett hatékony megoldáshoz. A piaci mechanizmus igazságosságra, méltányosságra hivatkozó korlátozásai pedig (pl. lakbérszabályozás, minimálbér) igen gyakran a deklarált céllal ellentétes következményekhez (hiány és a szabályok kijátszása; munkanélküliség) vezetnek. Ezekre a problémákra alább visszatérünk. James Buchanan (sz. 1919) és Gordon Tullock (sz. 1922) mára klasszikussá vált The Calculus of Consent (1962) című munkájukban amellett érveltek, hogy a közösségi döntéseknek három szintjét kell megkülönböztetnünk: (1) Az alkotmányt, amely a közösség intézményes berendezkedésének alapszabályait, illetve a későbbi közösségi döntések elfogadásának feltételeit rendezi. Az alkotmány tehát „játékszabályokat” tartalmaz. Ezek elfogadásához elméletileg egyhangúság, a közösség minden döntésképes tagjának hozzájárulása szükséges, a gyakorlatban pedig igen széles körű egyetértés. (2) A döntések második szintjén az alkotmányos

11


szabályozást nem igénylő, de egyéni (piaci) döntésre sem bízható kérdések közösségi szabályozása helyezkedik el. Ezen a szinten elvileg minden egyes kérdéskörhöz meg lehet határozni az „optimális többséget”, s ez nem feltétlenül az általánosan alkalmazott egyszerű többség szabálya. (3) Végül vannak a hatályos jog kikényszerítését szolgáló intézmények. Ezek döntései természetesen nem demokratikus (többségi) jellegűek. Az első két szinten szükséges szavazással kapcsolatban a főbb kérdések részben az egyén szavazási magatartására, részben a szavazatok összegzésére (a különféle szavazási eljárásokra és az eredmények értékelésére) vonatkoznak. Ami a szavazási magatartást illeti, az egyén saját - nem feltétlenül önző - érdekei szerint szavaz, ugyanakkor azt, hogy miért vesz részt egyáltalán a szavazásban, nagyméretű közösségek esetében a standard racionalitási feltevések nem tudják megmagyarázni. Ezt a problémát a racionális döntések elmélete az egyik legfontosabb paradoxonként tartja számon. A racionális szavazó ugyanis ez esetben az elmélet szerint nem menne el szavazni, mivel a részvétel költségei magasabbak, mint a számára kedvező eredmény értékének és annak a valószínűségnek a szorzata, hogy az ő szavazata lesz a döntő. Az instrumentális racionalitással nem magyarázható szavazási részvétel értelmezésekor valószínűleg a racionalitás más formáit (procedurális, expresszív) kell beépíteni az elméletbe. Ami a szavazási eljárásokat illeti, ha a választók preferenciái egy egydimenziós változó értékei mentén egycsúcsú eloszlással reprezentálhatók, akkor bebizonyítható, hogy egyszerű többségi szavazással a középen (a mediánban) elhelyezkedő választó platformja lesz a végeredmény. (Ez az ún. mediánszavazó-tétel.) Ha a preferenciák nem egycsúcsúak, akkor ún. szavazási ciklusok alakulhatnak ki. Pontosabban, bizonyos típusú testületi döntések során (s ilyen az egyszerű többségi eljárás is) kialakulhatnak olyan helyzetek, ahol a szavazás sorrendjétől függ, melyik javaslatot fogadják el - azaz a napirend meghatározásával manipulálható a végeredmény. Technikai nyelven fogalmazva: a közösségi preferenciákra nem érvényesül a tranzitivitás. Ha pedig a közösségi preferencia-rendezés intranzitív, a szavazás végeredménye instabil lesz, illetve a napirend stratégiai manipulációjával bármely eredmény előállítható. Ennek egy régóta ismert példája az ún. Condorcet-paradoxon,* amely egyúttal azt is jelzi, hogy az egyszerű többségi döntés korántsem problémamentes szavazási eljárás.** Azt is látnunk kell, hogy a szavazás nem feltétlenül vezet költség-haszon értelemben hatékony eredményre, mert nem tükrözi a preferenciák intenzitását. Ilyen értelemben a demokrácia és a piac analógiája félrevezető. Az „egy ember - egy szavazat” elve kizárja a (legális) szavazatcsere lehetőségét: ugyanannyi befolyása van *

A szavazási ciklusok problémáját ebben a formában elsőként Condorcet márki [Marie-Jean-AntoineNicolas de Caritat] (1743-1794) írta le a XVIII. század végén. A közösségi döntések elmélete őt tekinti a szavazáselmélet egyik úttörőjének. ** Tegyük fel, hogy egy háromfős testületben A, B és C javaslat között kell egyszerű többséggel dönteni, úgy, hogy először két javaslat közül kell választani, majd a győztes és a harmadik között. Ha az 1. képviselő preferenciái A>B>C, a 2.-éi B>C>A, s a 3.-éi C>A>B, akkor a szavazási sorrendtől függ, melyik javaslatot fogadják el. Ha például először A és C között kell dönteni, akkor a döntés C lesz, majd a második fordulóban B és C közül választva B lesz a végső döntés. De ha elsőként B és C között kell dönteni, akkor B természetesen most is nyer C-vel szemben az első fordulóban, utána azonban A nyer B-vel szemben. Végül, ha először A és B között kell dönteni, akkor nyer A, majd vele szemben a második fordulóban C.

12


annak is, akinek komoly érdeke fűződik egy kérdés mikénti eldöntéséhez, mint annak, akit a probléma csak marginálisan érint. A szavazási eljárás bizonyos hátrányait kiküszöböli az alku mechanizmusa. Az alkuval kapcsolatos legismertebb elméleti eredmény a Ronald H. Coase-ról (sz. 1910) elnevezett ún. Coase-tétel. Ezerint ha a tranzakciós költségek alacsonyak, akkor az eredeti elrendezéstől függetlenül önkéntes cserék folytán az erőforrások felhasználása hatékony lesz. Robert Cooter (sz.: 1945) a tételt a parlamenti politikára vonatkoztatva megfogalmazza e tétel „politikai” és „demokratikus” változatát is. A "politikai Coasetétel" a következő. Feltételezve, hogy a választók akaratát bizonyos értelemben reprezentáló politikusok egymás között szavazatcserélő alkut folytatnak,*** akkor „ha a politikusok közötti alkuk zérus tranzakciós költségűek, az állam által biztosított magánjogi szabályok és közjavak a jogalkotók preferenciáihoz viszonyítva hatékonyak lesznek.” A "demokratikus Coase-tétel" a következő: ha a jogalkotók preferenciái tükrözik a választókéit, akkor az említett jogok és javak az állampolgárok preferenciáihoz viszonyítva lesznek hatékonyak. Az elméleti feltevések miatt a tétel mindhárom változata analitikusan mindig igaz, empirikusan azonban sohasem, hiszen a tranzakciós költségek pozitívak. Ennek ellenére a tételek az alkotmányos szabályok megfogalmazásánál iránymutatóak lehetnek, amennyiben az alkotmányokat megítélhetjük aszerint, hogy mennyire képesek csökkenteni a politikai alku tranzakciós költségeit s ezáltal megközelíteni a hatékony végeredményt. Ennek a költségcsökkentésnek egyik módja a hosszútávú együttműködések, azaz a politikai szervezetek létrejötte. ÚJ INTÉZMÉNYI KÖZGAZDASÁGTAN Az állam és a jog a neoklasszikus közgazdasági modellekben mindig exogén változó volt. Az új intézményi közgazdaságtan olyan kérdésekkel foglalkozik, mint hogy (a) milyen intézmények működnek a gazdaságban a bizonytalanság és a tranzakciós költségek kezelésére, csökkentésére (például szükséges-e, s hogyan kell megszervezni egyes közhitelű nyilvántartásokat); és (b) található-e optimális, pontosabban a tranzakciós költségek összegét minimalizáló intézményi struktúra, mindenekelőtt a termelésben, szolgáltatásszervezésben. Az elmélet számára az is kérdés, hogyan endogenizálhatók [építhetők be a közgazdasági modellekbe] az intézmények és a gazdasági jelenségek kölcsönhatásai, ideértve a gazdasági érdekek hatását a jogra, illetve hogy a jogalkotók és a jogászok cselekvését milyen érték- és érdekviszonyok, információk befolyásolják. PÉLDÁK A JOGI SZABÁLYOZÁS MELLÉKHATÁSAIRA A társadalomtudományi gondolkodásban az emberi cselekvések nem szándékolt következményeinek fontosságára nemcsak Adam Smith "láthatatlan kéz" metaforája utal. Ugyancsak régóta elemzik a társadalomtudósok a káros, célellentétes következmények problémáját is. A jogi szabályozás nem szándékolt (nem kívánt) mellékhatásainak kérdésével a jogszociológia is foglalkozik. A kívánt célon túlnövő mellékhatásokkal járó gazdaságszabályozás klasszikus példája az alkoholtilalom az 1920-as évek Amerikájában, mely többek között a bűnözés rendkívüli növekedéséhez vezetett. De jól érzékelteti a gazdasági racionalitás jogi kezelésének nehézségeit egy, önmagában az előbbinél kisebb horderejű példa is. Ha a zöldterületek védelmében meghatározott méretnél nagyobb fák kivágását hatósági engedélyhez kötik, ez a környezetvédelmi célt szolgáló szabályozás könnyen oda vezethet, hogy összességében csökken a faállomány. A tulajdonosok ugyanis olyan fákat is kivágnak, mielőtt elérnék a meghatározott méretet, amelyek a szabályozás nélkül még sokáig zöldellhettek volna. Egyes szociális célú jogi beavatkozások ***

Ezt logrollingnak nevezik, ami természetesen nem explicit szerződés formájában történik, mely ugyanúgy illegális lenne, mint az állampolgárok közötti szavazatcsere.

13


hasonlóképp nem kívánt hatással járhatnak. A közgazdasági szakirodalomban ennek iskolapéldája a lakbérszabályozás. Ha a lakásbérlők védelmében megszigorítják a felmondást, szabályozzák a lakbér mértékét, korlátozzák a díjemelés lehetőségét stb., akkor ez a tulajdonosok magatartására hosszabb távon úgy hat, hogy az őket terhelő kockázatok és költségek növekedése folytán a bérlakások kínálata (minden egyéb körülmény változatlansága mellett) csökkenni fog. Vagyis a szabályozás összességében a lakást keresők (a jelenlegi és a potenciális bérlők) helyzetét nem javítja, hanem rontja. Hasonló következményei lehetnek a munkaügyi szabályozásnak a munkaerőpiacon (a bentlévő munkavállalók helyzete javul, de kevesebben lesznek). Vagy a házassági vagyonjog válás esetén alkalmazandó szabályainál a felek anyagi helyzetét kiegyenlíteni kívánó szabályozás a házasságok számának csökkenéséhez, s a gyengébb fél még védtelenebb helyzetéhez vezethet. Ilyen nem szandékolt következménnyel járt a fogyasztói jótállás minimális kötelező idejének meghatározása azzal, hogy bizonyos (5-6 évnél régebbi) használt autók piaca az EU-ban egyszerűen megszűnt (nem jöhettek letre kölcsönösen előnyös tranzakciók a kogens jótállási szabályok miatt), a gépkocsikat pedig az EU-n kívülre exportálják. Természetesen azt, hogy e célellentétes hatások milyen erősek, csak az egyes esetek részletes empirikus elemzése mutathatja meg. GAZDASÁGSZABÁLYOZÁS (REGULÁCIÓ) ÉS JOG Ami az állami gazdaságszabályozás szociológiáját általánosságban illeti, ez inkább a politikai, mint a jogszociológia kérdése. Kivéve persze, ha az a tény, hogy a szabályozás jogi eszközökkel és formában (is) történik, valamilyen szempontból jelentős. A mai nyugati államokról nagyjából megállapítható a következő: szabályozók és a szabályozottak is instrumentálisan (célracionálisan) tekintenek a gazdaságot szabályozó jogra. Az előbbiek technokrata vagy bürokrata szemlélettel, ugyanakkor az ún. gazdasági alkotmányosság elveinek korlátai között valamilyen elvileg mérhető célt kívánnak elérni (amely a GDP növekedésétől a baromfiállomány összetételéig terjedhet). A szabályozottak alkuerejüktől függően többféleképpen viszonyulhatnak ehhez. (1) Elfogadják a jogot, mint független változót, amelyhez alkalmazkodniuk kell, akárcsak egy menetrendhez. (Jellemzően ilyenek a pénz-, és mértékrendszer vagy egyes szabványok. Bár ez sem egyértelmű: NagyBritanniában például a metrikus rendszer bevezetése kiváltott bizonyos, pusztán az átállás költségeivel nem indokolható ellenállást.) (2) Az ellenőrzés, kikényszerítés esélyével kalkulálva cselekvésük korlátjaként tudomásul veszik vagy megkerülik (ilyenek például a közterhek). Ahogy Weber fogalmazott: „Természetesen csak igen kevés ember hajlandó feláldozni a gazdasági esélyeit annak érdekében, hogy kizárólag legálisan cselekedjék, hacsak nem nagyon erős a formális jog kijátszását élénken helytelenítő konvenció, ami viszont nemigen szokott előfordulni olyankor, amikor egy új törvény nagyon sokak érdekét sérti. A gazdaság területén a törvény kijátszása sokszor könnyen palástolható.” (3) Vagy, ha az érintettek jól szervezett kis létszámú csoportot alkotnak, esélyük van a szabályozás befolyásolására. Ez utóbbi esetre utal a járadékvadászat fogalma.

JÁRADÉKVADÁSZAT A járadékszerzés vagy járadékvadászat (rent seeking) körébe tartozik általában minden olyan tevékenység, amely a gazdasági értelemben vett járadék (egy erőforrás lehetőség-költsége feletti hozam) létrehozására, megszerzésére, megtartására irányul. Ez a tevékenység egyaránt ölthet produktív és improduktív formát. Szűkebb értelemben a járadékvadászat körébe soroljuk a gazdasági érdekek hatását a jogalkotásra, az állam által teremtett vagy fenntartott monopóliumokért, privilégiumokért folyó versenyt. Ennek többféle módja ismeretes; legálisak és illegálisak egyaránt. Weber politikailag orientált kapitalizmusról tett megállapításai egyébként sok szempontból megelőlegezik a járadékvadászat elméletének eredményeit. A mai képviseleti demokráciákban általában jellemző az a helyzet, hogy a különféle társadalmi csoportoknak juttatott jövedelem- és vagyontranszferek nyerteseit könnyű azonosítani, a veszteseket viszont nem. A potenciális nyertesek többnyire tudnak egymásról, s erőfeszítéseket tesznek privilégiumok, monopóliumok megszerzésére

14


vagy megtartására. A vesztesek ellenben vagy nem ismerik fel azonos helyzetüket vagy nem áll módjukban a közös fellépés és erőfeszítés, hiszen a nagyszámú vesztesre egyenként csupán egy-egy támogatási program költségének igen kis része esik, s ezt meghaladják a szervezés költségei. Erre mondják azt, hogy az adófizetők „fiskális illúzió” áldozatai.* Ebből a helyzetből társadalmi veszteségek származnak.** Nem pusztán a gazdasági verseny hiánya (monopóliumok, privilégiumok) miatt, hanem abból adódóan, hogy maguk a járadékszerző tevékenységek társadalmilag improduktívak: újraelosztásért folyó versenyre és nem termelésre fordítják őket. A járadékvadászatból származó társadalmi költségeknek három szintjét különböztethetjük meg. (a) Ide tartoznak, először is, a mesterségesen szűkössé tett lehetőségek, privilégiumok, kedvezmények megszerzésére fordított erőforrások. Amikor járadékvadászatról esik szó, leggyakrabban erre a jelenségre utalnak. (b) Ugyancsak reálerőforrások improduktív felhasználását eredményezi az, hogy az érintettek előbb említett befolyásszerzési erőfeszítései külön előnyökhöz juttatják a bürokratákat és politikusokat, ami megnöveli az ilyen módon értékesebbé vált döntéshozatali pozíciókért folyó improduktív versengést. (c) Végül pedig az a jelenség is ide tartozik, hogy ha a monopoljogok ellenértékeként vagy például befolyásos termelői csoportok érdekében kivetett vámokból stb. a költségvetés pótlólagos bevételhez jut, megindul a versengés (lobbyzás) különféle adókedvezmények vagy támogatások érdekében. Összességében a járadékvadászat államelméletileg releváns következményei a következők. A privilégiumokkal rendelkezők belépési korlátot akarnak, a riválisok a szabályok újraírását, a bürokrácia pedig (a végrehajtási diszkréció magáncélra való kihasználása végett) laza, illetve nem egyértelmű szabályokat. A jogalkotás partikulárissá válik és mennyiségileg növekszik. A jól szervezett külön érdekeket megjelenítő csoportok előnyös helyzetbe kerülnek, a költségeket pedig az adófizetők szervezetlen tömege viseli. AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE ÉS AZ EMBERI JOGOK Az elméleti közgazdaságtanban az absztrakció magas szintjén meglehetős egytértés uralkodik, hogy az állam miként járulhat hozzá a gazdasági fejlődéshez: közjavak előállításával vagy finanszírozásával, piaci kudarcok korrekciójával, a jövedelmi- és *

A társadalom kárára biztosított kiscsoportos előnyök jó példája az Egyesült Államok szövetségi földimogyoró-programja. (Valószínűleg az EU agrárpolitikájának nagy része is ebbe a problémakörbe sorolható.). Az 1949 óta hatályos szabályozás lényege, hogy maximálja a földimogyoró-értékesítésre jogosult farmerek számát, korlátozza az importot, továbbá a kvótával rendelkező farmerek számára ártámogatást határoz meg. A program hatására a legalacsonyabb értékesítési ár mintegy 50 %-kal magasabb a világpiaci árnál. Kutatók becslése szerint a nyolcvanas évek közepén a program révén a fogyasztóktól a termelőkhöz átcsoportosított összeg 255 millió dollár, míg a program tiszta társadalmi kára (az ún. holtteher-veszteség) 34 millió dollár volt évente. Ez a mintegy 23 ezer földimogyorótermelő számára átlagosan évi 11 ezer dollárnyi transzfert jelent. Az átlagos fogyasztó számára viszont a program költsége mindössze 1,23 dollár. Kevés olyan fogyasztó akad az Egyesült Államokban, aki ekkora várható nyereségért időt és pénzt áldozna a program beszüntetésének érdekében. A termelőknek viszont jól felfogott érdekük a program fenntartása érdekében nyomást gyakorolni. ** A járadékvadászat által okozott társadalmi veszteség mértékére több becslés is született. Például 1964-ben Indiában a nemzeti össztermékhez viszonyítva 7%, 1968-ban Törökországban 15 %, a hetvenes években az Egyesült Államokban 3% volt ez a veszteség. Számszerű becslések nélkül ugyan, de hazai kutatók a kilencvenes években Magyarországon is vizsgálták a járadékvadászat jellegzetes formáit, amelyek különösen a külkereskedelemben, a közbeszerzéseknél, a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban jelentkeznek intenzíven.

15


esélyegyenlőtlenségek mérséklésével, a túlzott gazdasági ingadozások mérséklésével. Ha azonban empirikus (statisztikai-ökonometriai) modszerekkel globálisan összehasonlítjuk, hogy milyen állami (kormányzati) tevékenységek játszanak döntő szerepet az egyes nemzetgazdaságok sikerességében vagy kudarcában, akkor a különbséget elsősorban olyan alapvető intézményi, jogi infrastruktúrában találjuk, mint a tulajdonjogok biztosítasa, a jogok hatékony bírói érvényesítése és a kormányzati visszaélések (korrupció) elleni fellépés. Ezeknek a statisziktikailag szignifikáns összefüggéseknek azonban a gazdaságfejlesztési politikákra nézve csak igen korlátozottan lehet hatása, részben mert nem ismerjük pontosan a mögöttes oksági mechanizmusokat, részben pedig mert a politikai intézményrendszer olyan alapelemeiről van szó, amelyek nem tartoznak a köznapi értelemben vett gazdaságpolitika körébe. Elméleti szempontból viszont igen jelentős összefüggésekre mutathatnak rá. Ez az empirikusan orientált közgazdasági szakirodalom sokat foglalkozik az alapvető jogok gazdasági következményeinek vizsgálatával is. E kutatások mára jelentős eredményeket is hoztak, amelyek összevethetők a teoretikus elemzések következtetéseivel. Itt természetesen nem az emberi jogokról szóló alkotmányszövegek és más jogi normák összevetéséről van szó, hanem - például L. Blume (sz.: 1971) és S. Voigt (sz.: 1962) elemzéseire utalva - arról, hogy a számos nemzetközi szervezet által gyűjtött adatok szerint egy adott országban a kérdéses jogok ténylegesen érvényesülnek-e, s ez a tény milyen összefüggesben van az ország gazdasági fejlődésével. Az emberi jogokat az elemzés céljából négy csoportra oszthatjuk. Zárójelben szerepel néhány olyan jellegzetes emberi jog, amelynek érvényesüléséről elegendő adat áll rendelkezésre. (1) Alapvető emberi jogok (kínzástól, politikai gyilkosságoktól, önkényes letartóztatástól való mentesség), (2) gazdasági jogok (a tág értelemben felfogott tulajdonjog, pártatlan bíróságok, bírói függetlenség – gazdasági szempontból ezek döntően a szerződések kikényszeríthetősége miatt jelentősek), (3) civil és politikai jogok (politikai részvétel joga, cenzúra hiánya, szabad utazás, szabad vallásgyakorlás), (4) szociális vagy emancipatorikus jogok (állam által nyújtott vagy garantált szolgáltatásokhoz való jog; diszkrimináció hiánya, munkavállalói jogok, nők társadalmi egyenlősége). Az emberi jogok „hasznosságát” illetően a közgazdászok egy része szkeptikus: szerintük e jogok csökkentik a jogrendszer hatékonyságát, a széleskörű szociális jogok pedig összeegyeztethetetlenek a piacgazdasággal. Pontosabban, az emberi jogok és a gazdasági jólét (hatékonyság és növekedés) összefüggésével kapcsolatban legalább három tipikus elméleti álláspontot érdemes megkülönböztetni. (a) Friedrich Hayek (1899-1992) a negatív és pozitív jogok közti hagyományos különbségtételből kiindulva azt állította, hogy amíg az előbbiek, vagyis az alapvető emberi jogok és a tulajdonjog garantálják a szabadságot, növelik a jólétet és elősegítik a gazdasági növekedést, addig az utóbbiak, vagyis a magas szintű szociális jogok összeegyeztethetetlenek a szabad társadalommal. Ha a pozitív jogok ténylegesen nem, vagy csak korlátozottan érvényesülnek, ez aláássa az állam legitimitását. Ha viszont a pozitív jogokat s a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségeket ténylegesen kikényszerítik, akkor az állam átfogó kollektív célok megvalósításába kezd, a klasszikus negatív szabadságjogok pedig veszélybe kerülnek. (b) A Richard Posner (sz.: 1939) által is képviselt elmélet szerint az alapvető emberi jogok magas szintű védelme csökkenti a gazdasági hatékonyságot, például a

16


kifinomult büntetőeljárás, a magas szintű terhelti jogok lehetetlenné vagy jelentősen költségesebbé teszik a társadalmi jólét növelését. Ehhez hasonló az az érvelés is, amely szerint a jól működő piacgazdasághoz elsősorban a tulajdonjog és a szerződési szabadság érvényesülése szükséges, de nem a politikai és civil jogoké. A demokrácia lehetővé teszi, hogy a többség a tulajdonjogot korlátozó újraelosztási politikát vezessen, be, s ezáltal korlátozza a piacgazdaságot. Pontosabban, a gazdasági jóléthez vezető úton először a tulajdonjogok védelme a fontos, ez biztosítja a gazdasági növekedést. A többi (költséges) jogok védelme csak a magasabb jövedelmű országok számára lehetséges. (c) Egy harmadik, Amartya Sen (sz.: 1933) munkásságához kapcsolódó hipotézis szerint a szabadság, a méltányosság és a reciprocitás egyaránt fontos társadalmi célok. A gazdasági jólétet és növekedést a társadalmi tőke magas szintje alapozza meg, amely az emberi jogok fenti csoportjainak mindegyikét magában foglalja. Ez a jólét ugyanakkor nem mérhető kizárólag a nemzeti jövedelem mércéjével. Mármost az emberi jogok fenti négy csoportja egymással is összefügg. A gazdasági jogok például feltételezik az alapvető jogok érvényesülését. Ahol az alapvető személyi biztonság hiányzik, a tulajdon védelméről sem lehet beszélni. Ugyanígy előfeltételei az alapvető jogok a politikai és civil jogok védelmének. De nélkülözhetetlenek bármilyen gazdasági tevékenység biztonsága szempontjából is, azaz mással nem helyettesíthetők, noha nyilvánvalóan nem elégségesek a gazdasági növekedés és fejlődés biztosításához. Az emberi jogok a következő mechanizmus útján hatnak a gazdasági jólétre: hozzájárulnak a fizikai tőke vagy az emberi tőke és szaktudás növekedéséhez, illetve növelik e termelési tényezők hatékonyságát, vagyis a termelékenységet. Az empirikus eredmények mármost azt mutatják, hogy az emberi jogok egyik csoportjának sincs szignifikáns negatív hatása a vizsgált gazdasági változókra. Blume és Voigt összességében azt állapítják meg, hogy (1) az alapvető emberi jogoknak erős pozitív hatása van a fizikai tőke-akkumulációra, s ezen keresztül a gazdasági jólét növekedésére, ugyanakkor nincsenek hatással a termelékenység növekedésére. (2) A tulajdonjogok biztonságának pozitív hatása van mind közvetlenül a növekedésre, mind a fizikai tőkébe történő beruházásokra, mind a termelékenységre. (3) A szociális vagy emancipatórikus jogok növelik a termelékenységet, de nincs kimutatható hatásuk a tőkeberuházásokra. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a három hipotézis közül egyik sem igazolódik teljesen: az erős emancipatórikus jogok nem fékezik a növekedést (pace Hayek), az alapvető jogok pozitív hatással vannak a beruházásokra (pace Posner), de sem az alapvető jogok, sem a civil és szociális jogok nincsenek szignifikáns hatással a nemzeti jövedelem növekedésére (pace Sen). Ez utóbbi negatív eredmény azonban azzal is összefügg, hogy a gazdasági jólét mérése nem egyszerűsíthető le a nemzeti jövedelemre, más változók esetén valószínűleg megmutatkozna a pozitív korreláció. Ezek az eredmények azonban még ezzel együtt sem feltétlenül meggyőzőek az emberi jogokat szkeptikusan szemlélők számára, az eredmények ugyanis többnyire a legalább közepesen fejlett országok adatai miatt alakultak így, az országok legszegényebb egyharmada esetében nincsenek szignifikáns összefüggések.

17


FORRÁSMŰVEK, SZAKIRODALOM, AJÁNLOTT IRODALOM KLASSZIKUS ÉS "MODERN KLASSZIKUS" MŰVEK BECKER, Gary: Verseny és demokrácia. = Államtan. Szerk. Takács Péter. Bp. 2003. BUCHANAN, James M.: The Collected Works of James M. Buchanan 1-20. kötet. Szerk. Geoffrey Brennan, Hartmut Kliemt és Robert D. Tollison. Indianapolis: Liberty Fund. 1999-2002. (a 2-10. kötet: http://www.econlib.org/library/Buchanan/buchCContents.html). Magyarul: Piac, állam, alkotmányosság. Válogatott tanulmányok. Vál.: László Géza és Pápai Zoltán. Bp. KJK 1992; Szerződéselvűség és demokrácia. = Államtan. Bp. 2003. 758–766. BUCHANAN, James M.- TULLOCK, Gordon: The Calculus of Consent. Logical Foundations of Constitutional Democracy. Ann Arbor: University of Michigan Press 1962.; COASE, Ronald H.: A vállalat, a piac és a jog. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó 2005. A társadalmi költség kérdése. = A jog gazdasági elemzése. Válogatott tanulmányok. Szerk. Harmathy Attila és Sajó András. Bp. KJK 1984. HAYEK, Friedrich: Piac és szabadság. Bp. KJK 1995. MACAULAY, Stewart: Nem szerződéses kapcsolatok az üzleti életben. = Jog és szociológia. Szerk. Sajó András. Bp. KJK 1979, 289–301.; MARX, Karl: A politikai gazdaságtan bírálatához. = Karl Marx és Friedrich Engels művei 13. kötet. Bp. Kossuth 1965, 1-147; NORTH, Douglass C.: Az állam neoklasszikus [gazdaság]elmélete. = Államtan. Bp. 2003. 738–751.; OLSON, Mancur: A kollektív cselekvés logikája. Közjavak és csoportelmélet. Bp. Osiris 1997; SEN, Amartya: A fejlődés mint szabadság. Bp. Európa 2003.; STAMMLER, Rudolf: Wirtschaft und Recht nach der materialistischer Geschichtsauffassung. Leipzig: Veit und Co. 1896.; WEBER, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Bp. KJK 1979; Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt.: Bp. KJK 1987; 2/1. köt.: Bp. KJK 1992. Max Weber elméletének elemzéséhez: Bertalan László: Max Weber kapitalizmuselméletéről. 1-2. [Előadások a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetemen, 2000–2001. Kézirat]; Swedberg, Richard: Max Weber and the Idea of Economic Sociology. Princeton, Princeton University Press 1998. A szövegben hivatkozott egyéb művek: Horváth Barna: Jogszociológia. A jog társadalom- és történelemelméletének problémái. Bp. Osiris 1995; Horváth Barna: Recht und Wirtschaft. = Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht III (1951) 3. 331–357; Renner, Karl: Die Rechtsinstitute des Privatrechts und ihre soziale Funktion. Tübingen, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) 1929; Navratil Ákos: A gazdasági élet és a jogi rend. Adalék a másodlagos gazdasági jelenségek elméletéhez. = Ünnepi dolgozatok a társadalomtudományok köréből. Földes Béla-emlékkönyv. Bp. Pallas, 1905. 141–190.; Posner, Richard A.: Creating a Legal Framework for Economic Development. = World Bank Research Observer 13 (1998).

KORTÁRS ELEMZÉSEK Balogh Gábor – Kovács Martin: A gazdaság társadalmi dimenziói. Előadások a gazdaságszociológia fogalmáról és irányzatairól. Bp. BIP–Osiris 2001; Baumol, William J.: A vállalkozás produktív, improduktív és destruktív formái. = Replika 1994. december; Bihari Mihály: A gazdasági alap és a politikai felépítmény kapcsolata. = Politika és politikatudomány. Tanulmányok. Szerk. Bihari Mihály. Bp. Gondolat 1982, 223-352; Blume, Lorenz – Voigt, Stefan: The Economic Effects of Human Rights = http://ssrn.com/abstract=652701; Cooter, Robert: The Strategic Constitution, Princeton: Princeton University Press 2000.; Csontos László: Ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. Bp. Osiris 1999.; Hardin, Russell: Economic Theories of the State. = Perspectives on Public Choice. Szerk.: Dennis C. Mueller, 1997, 21-34; Johnson, David B.: A közösségi döntések elmélete. Bevezetés az új politikai gazdaságtanba. Bp. Osiris 1999; Krueger, Anne O.: A járadékvadász társadalom politikai gazdaságtana. = Századvég 34 (2005), 107-129; Madarász Aladár: A német történeti iskola. = Magyar közgazdasági gondolkodás. A közgazdasági irodalom kezdeteitől a II. világháborúig. Szerk. Bekker Zsuzsa. Bp. Aula 2002, 768–777.; Mitchell, William C. – Munger, Michael C.: Az érdekcsoportok közgazdasági modellje. = Századvég 34 (2005) 129-170; Mueller, Dennis C.: Public Choice III. Cambridge: Cambridge University Press 2003.; Pejovich, Svetozar: A tulajdonjogok közgazdaságtana. Bp. KJK 1992.; Sajó András Gazdaság és jog viszonyáról – jogelméleti nézőpontból. Bp. Akadémiai 1989; Swedberg, Richard: The case for an economic sociology of law. = Theory and Society 32 (2003) 1, 1–37.; Tabellini, Guido: The role of the state in economic development. = Kyklos 58 (2005) 2, 283303. Gyűjteményes kötetek, válogatások: Vita az adótudatosságról. = Századvég. 1997 (4) 109-143; Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Szerk. Lengyel György és Szántó Zoltán. Bp. Aula 1997.; A gazdasági élet szociológiája. Szerk. Lengyel György és Szántó Zoltán. Bp. Aula 32001.;

18

II. kötet IV. rész XVII.B fejezet Jogbiztonság a magyar gazdasági életben. A tulajdonhoz és a szerződéshez fűződő jogok tényleges érvényesítési lehetőségei. Szerk. Papanek Gábor. Bp. Filum, 1999.; A jóléti állam politikai gazdaságtana. Szerk. Csaba Iván – Tóth István György. Bp. Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1999.

A fejezet szerzője: Cserne Péter

19

XVII.B. ÁLLAM ÉS GAZDASÁG AZ ÁLLAM GAZDASÁGTUDOMÁNYI ELEMZÉSEI

Recommend Documents