wings of desire

06.24. |

wings of desire

Tegnap hazatért az égiek közé Peter Falk. Régóta morfondírozott már rajta, aztán nyilván elege lett. Egyetlen szárnysuhintás, és huss, angyalosan távozott. Persze volt, akinek feltűnt: egy pillanatra más színt kapott Berlin fölött az ég. Én sem tudtam úgy tekinteni rá, mint azelőtt. Mintha ezzel búcsúzna Falktól a „rokonsága”, az ugrott be, ahogy a filmzenét felraktam. Nick Cave, Laurie Anderson, Simon Bonney és Rilke, együtt a család. „Az angyalok mi magunk vagyunk” – mondta nekem Laurie, amikor a Strange Angels című albuma és a Wenders-film kapcsán az angyalokról kérdeztem. A Művészetek Palotájában beszélgettünk a koncertje előtt. Képeket vetítettünk és sztoriztunk közben, ahogy egy laza közönségtalálkozón szokás. De úgy éreztem, igazat mond. Ennyit az Angel Fragmentsjéhez, adalékul. A B oldalon járunk; Nick Cave Carnyja és Laurent Petitgand Zirkusmusicja után. Most jön a kedvencem, a Six Bells Chime a Crime + The City Solutiontől. A Room Of Lights című lemezüket egy időben összekevertem a megváltással – eredetileg arra készült a szám. Azóta óvatosabb vagyok a ragyogással. Ismertem egy nőt, akinek meglehetősen szerencsétlenül alakultak a kapcsolatai. Elmaradtak mellőle a szerelmei, és elmaradtak a szeretői is. Az a nő odavolt ezért a filmért, és amióta látta, csak arra várt, hogy érte is lejöjjön egy angyal. Sokáig kellett várnia, de végül lejött… Egy koncerten találkoztak, akárcsak Damiel és Marion a filmben. Az angyal magához ölelte, ám a nőt teljesen más érzések öntötték el, mint amire számított. Nyomasztotta a fény, terhelte a súly, de legfőképpen: viszolygott az érintésétől. Arra kellett rádöbbennie, hogy mégis inkább egy szeretőre vágyik, nem angyalra. 62

laci_KESZ.indd 62

4/2/13 12:41 PM

Meg tudom érteni. Ahogy Rilke írta: „Iszonyú minden angyal.”

06.25. |

le train

Ma megint „a tegnap folytatódott”, moziznom kellett tovább. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nő, akit jobb híján Megváltónak neveztem el. Nap közben egy rákospalotai iskolában tanított, esténként pedig leveleket írt nekem. Azt írta, „mindig jókedvű leszek a leveleidtől. Vártam a mostanit is. Már látom, hogy mindig várni fogom.” Aztán nem válaszolt. Egy alkalommal a kedvenc filmjeinkről leveleztünk. A Megváltó a Minden reggelt, én A vonatot emlegettem. Sajnos, nem jelent meg DVD-n, és letölteni sem tudtam, pedig nagyon szerettem volna megmutatni neki. Nem mintha olyan tökéletes lenne; csak mert olyan mélyre rágta magát bennem. Még kamasz koromban. Azóta sem tudom, meddig lehet „árulásban” élni. Trintignant-nak három évig sikerült a filmben. „Na ugye, mégiscsak ismeri Anna Kupfert, Maroyeur úr – diadalmaskodott felette a Vichy-kormány rendőre. Az ideális kém... Kevés az esélye.” – Pedig csak egy jámbor rádióműszerész volt, aki a német megszállás elől menekült délre. A lánya és a felesége a vonat elején kapott helyet, de neki csak egy marhavagonban jutott. Ott húzta meg magát egy zsidó özvegy, Anna is. Papírokat kellett szereznie, hogy ne kerüljön német kézre. Elmondjam a végét? Nos, a vége mindig az lett, hogy bőgtem. Elég volt hozzá meghallanom Alain Sarde filmzenéjét. Pedig 1943 teléig úgy tűnt, hogy megússzuk mindannyian. Aztán megállt egy nagy fekete Citroën Maroyeur lakása előtt. 63

laci_KESZ.indd 63

4/2/13 12:41 PM

A rendőrségen előbb csak egy igazolványt mutattak neki. „Ismeri ezt az asszonyt?” Maroyeur oda nézett, de nem mutatta a jelét. „Látom, nincs nagy hatással Önre – somolygott a rendőr gúnyosan. Talán elfelejtette. Vagy valami félreértés történt. Bizonyára névvel való visszaélés. Elmehet, Maroyeur úr! Sajnálom, hogy rabolnom kellett az idejét…” De még mielőtt elment volna, támadt egy ötlete… „Bár ha már itt van, nem fáradság... Mégiscsak küldjék be!” És azzal bevezették Annát. Egy ideig rezzenéstelen maradt az arcuk, mintha nem találkoztak volna sosem. Iszonyú csend támadt, mozdulni sem mert a kamera. És akkor megszólalt Sarde zenéje. Azt a csendet már a rendező sem bírta tovább. Maroyeur ekkor Anna felé fordult, odalépett hozzá és kinyújtotta a kezét. Ahogy Anna a tenyerébe hajtotta az arcát, azt már alig láttam a könnytől, de az a pillanat úgyis a zenéről szólt nekem. Belehallottam mindent, amit szerelemről és árulásról, belehalásról és megváltásról gondoltam. Azóta sem tudok szabadulni tőlük. „Gonosz féreg az önvád” – írta Pilinszky. Arról nem beszélve, hogy A vonattal még hátravolt egy menetem… Már túljutottam a világ végén, amikor egy francia kereskedőnél egyszer csak a film zenéjére találtam. Simenon-regények Grannier-Deferre rendezésében, Philippe Sarde zenéjével. Egy fénylő bakelit! Hirtelen olyan távlat nyílt meg tőle, amiről álmodni sem mertem. – Ezentúl akár mindennap kikészíthetem magam! De hiába raktam fel. Vélhetően ott tévedtem, amikor azt képzeltem, hogy egy tökéletes filmzenéhez a film nem is kell... De A vonaté nem rázott meg Romy Schneider és Jean-Louis Trintignant nélkül. 64

laci_KESZ.indd 64

4/2/13 12:41 PM

Vajon hogy hihette három évig Maroyeur, hogy ha szereti a fe­leségét, akkor sorsára hagyhatja a szerelmét? Na de lehet-e egyáltalán választani? – ez itt a kérdés.

06.30. |

james brown: revolution of the mind

Kedvenc athéni lemezboltomban kétféle kiadásban árulták: tizennyolc euróért újranyomva, vagy harminckettőért eredetiben. Bécsben simán az újat vettem volna, de Athénben magával ragadott az antik kultúra. És csak úgy sugárzott a borítóból az a harminckilenc év, ami mögötte volt! Kiemeltem a korongokat, és a fény felé tartottam őket. A szokásos. Egy kis por meg néhány ujjlenyomat. Majd lemosatom – gondoltam. Arról a hetvenkettes lemezről van szó, amin Brown a sittről szabadul éppen. Nyilván durvult a feleségével, vagy valami lövöldözésbe keveredett megint. De már túl van rajta. Sőt. Ahogy keresztülnéz a rácson, nagyon úgy fest, mint aki túl van már mindenen. Bár ki tudja. Azt, mondjuk, nehezen tudnám róla elképzelni, hogy Athénbe járt lemezeket vásárolni… Na de ott tartottam, hogy a mosatás. Azon már én is túl vagyok. Engem se kell félteni. A Bewildered, mindenesetre, így is sercegett kicsit, de aztán elnyomta a vad Sex Machine. Attól én is szárnyra kaptam. 1974 nyara… „Tudom, hogy kire gondolsz!” – nézett ekkor rám Brown gúnyosan, még a rács mögül. „A faszomat tudod!” – pontosítottam. Honnan tudta volna? Nekem is legfeljebb tízévente, ha bekattan. A körszálló diszkójából vittem haza, és otthon erre a funkyra folytattuk tovább. Csak egy tánc volt. Még bele sem

65

laci_KESZ.indd 65

4/2/13 12:41 PM

melegedtünk, már otthagyott. „Akkor meg mit rugózol rajta?” – vigyorgott Brown tovább. Nem tudom, hogy mi a szarnak kellett beledumálnia. Így most ettől a lemeztől is elment a kedvem. Pedig már volt egy pillanat, amikor bedőltem a varázslatnak. Nyomába szegődni a múltnak, mintha lenne… – vagy mintha mellettem lenne megint.

07.02. |

aretha franklin: amazing grace

Van isten? Akkor kezdtem először gyanakodni, amikor meghallottam az Amazing Grace-t, pedig már elmúltam tizennyolc, és nem hittem semmiben. „Mary, Mary, don’t moan, listen Mary, tell your sister to don’t moan” – kezdte Franklin, és ennyi elég is volt, hogy abban a Los Angeles-i templomban elszabaduljon a pokol. Ezt nem lehetett csendben bírni, az isten sem bírta, pedig akkoriban már távol tartotta magát az ilyen mulatságoktól. De ott nem volt mese, ott engednie kellett, hogy megérintsék és ölelgessék, és aztán meginduljanak vele az országa felé. Láttam én ezt, pontosan láttam, szóval gyanús lett… – aztán persze a következő naptól továbbra sem hittem. Úgy három évig. Akkorra már huszonegy múltam, és egy nap arra ébredtem, hogy már nem bírom azt a poklot, amiben élünk. „Nem bírom tovább”, mondtam este neked, mire te azt felelted, hogy „akkor együtt kell csinálnunk”, és akkor mint valami ócska filmben, ölelkezni kezdtünk „halálosan”, és annyira belezavarodtunk, hogy egyszer csak az csúszott ki a szádon, hogy gyereket akarsz. Én pedig megnémultam. És nem találom, azóta sem találok szót arra az ismeretlenre, akit egy pillanatra magam előtt láttam abban a ziháló ragyogásban. Nem találom, pedig a nyelvemen van: „isten”.

laci_KESZ.indd 66

4/2/13 12:41 PM