William E. Odom: A NATO kibővítése A bírálatok bírálata A XX. század előtt a modern nemzetközi rendszereket Európában építették ki, és ezek főként Európára vonatkoztak. Századunkban azonban e konstrukciók Európából indultak ki ugyan, de globálissá váltak, magukba foglalva Észak-Amerikát és Kelet-Ázsiát mint központi térségeket és más térségeket mint perifériákat. Ezen rendszerek lebontása ugyancsak Európában kezdődött el. Nyílt kérdés, hogy Európa jelenleg a konstrukciós vagy a dekonstrukciós fázisban van-e. A trendeket figyelve a hangsúly inkább a dekonstrukción van. Miért? A rövid válasz erre a kérdésre a vezetés, különösképpen az Egyesült Államok általi vezetés problémáiban keresendő. Stabil rendszereket mindig a nagyhatalmak vezetői hoztak létre. A hatalmi felállás ma olyan, hogy csak az Egyesült Államok kezdeményezheti egy új rendszer kiépítését, habár szüksége lenne néhány más kulcsállam együttműködésére is. Hiszen nem elég megfelelő hatalommal rendelkezni. Nem kevésbé kritikus kérdés a határozott célkitűzésekkel rendelkező vezetés és az erőfeszítés, hogy a kijelölt pályán maradjunk. A hatalom és a vezető pozíció abban az esetben sem lesz elegendő, ha a züllesztő erők megszüntetik a lehetőségeket. Ha az Egyesült Államok és Európa elitjeinek nem sikerül megegyezniük egy közös stratégiában, és nem sikerül politikai konszenzusra jutniuk, hogy képviseljék is ezt a stratégiát, a lehetőségek valószínűleg hamarább bezárulnak. Az összehangolt gondolkodásnak és az egyeztetett politikai akcióknak a hiánya a Bush-adminisztráció utolsó két évére volt jellemző, az európai diplomácia történetének talán legjelentősebb eredményét követően: Németország újraegyesítése után a NATO keretein belül, és ami a modern korban példa nélküli, Németország békés beillesztése után Európába. De ez a tett átmeneti győzelemnek bizonyulhat, mivel Bush elnök 1991-ben elmulasztotta aktivizálni a NATO-t Jugoszláviában, és nem tervezte meg Európa keleti felének biztonsági rendezését. A lehetőségek skálája azóta csak szűkült. A hatékony politikai akciók hiánya nem járt együtt a stratégiai gondolkodás hiányával, és kéretlen tanácsokból is volt elég. Elképzelések bőven akadtak, konszenzus viszont alig. A volt amerikai államférfiak, egyetemi oktatók és tudósok hangosak, viszont mélyen megosztottak a boszniai válság és a NATO kibővítésének főbb kérdéseit illetően. A különböző politikai elképzelések túl számosak ahhoz, hogy mindegyiket külön elemezzük, így hát néhány általános elképzelést ismertetek, melyek magukban foglalják a legtöbb variánst. Ezek kritikai szemrevételezése során nem kívánom véka alá rejteni saját politikai preferenciáimat sem. „Mindenekelőtt Oroszország" Az elképzelések első csoportja Oroszországnak első számú prioritást biztosít az Egyesült Államok külpolitikájában. A „mindenekelőtt Oroszország" elképzelés leghatározottabb képviselője a Bush-adminisztráció idején Richard Nixon elnök volt. A Clintonadminisztráción belül a jelek szerint Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes az, aki a leghatározottabban kiáll mellette, de vélekedésével aligha áll egyedül a tisztségviselők körében. Habár Clinton elnök egyetért Talbott nézeteivel, úgy tűnik, hogy 1994 folyamán, amikor a NATO kibővítésének nagyobb figyelmet szentelt, eltávolodott tőlük. Fred Iklé volt védelmi helyettes államtitkár szintén a „mindenekelőtt Oroszország" táborba tartozik, és az
orosz-amerikai védelmi közösség mellett foglal állást.1 A Nemzetbiztonsági Tanács korábbi tagja, Stephen Sestanovich, a Szovjetunió kiváló ismerője óva int minden olyan amerikai politikától, mely lehetővé tenné az orosz nacionalistáknak és szélsőségeseknek, hogy lerombolják a kezdetleges orosz demokráciát – pontosabban arra figyelmeztet, hogy a NATO kiterjesztése és a Moszkva elleni vád, hogy imperialista politikát folytat a Független Államok Közösségén belül, nem járul hozzá a demokrácia megszilárdulásához Oroszországban.2 Nixon, Iklé, Sestanovich, Talbott és Clinton nézeteinek eme nem sok jóval biztató keveréke azt jelzi, hogy ez a tábor meglovagolja a baloldal-jobboldal szembenállást az Egyesült Államok politkájában, de egy alaposabb vizsgálat nyomán felszínre kerülnek saját belső baloldali-jobboldali árnyalatai is. Talbott érvelése, úgy tűnik, a liberális demokráciába történő sikeres oroszországi átmenetre épül. Sestanovich osztja ezt a szemléletet, s ezen felül elutasítja az orosz hegemón szerep visszaállítását a volt Szovjetunió nagy része felett, mivel ez jelentős veszélyt jelentene az orosz demokráciára nézvést. A cél nemes volta vitán felül áll. Az Egyesült Államok és egy demokratikus Oroszország közötti együttműködés révén kidolgozható egy biztonsági rendszer egész Európa számára, és a nyugat-európaiak messzemenően támogatnának egy ilyen együttműködést. Iklé érvelése másrészt kevésbé épít az orosz demokráciára, mint a katonai együttműködésre, s egy biztonsági kondommínium logikája szerint fogalmazódik meg. A demokrácia melletti érvelés problémájának két vonatkozása van. Az egyik, hogy Oroszország demokráciájának sikereket kell elérnie, és ez a fejlemény korántsem bizonyos. A másik, hogy elég rövid időn belül kell sikereket elérnie; másként a felfordulást a Balkánon és az átmenet programjainak kedvezőtlen fordulatait a Varsói Szerződés volt tagállamaiban nem lehet hatékony módon kezelni, hiszen a szükséges moszkvai kooperációra nem lehet majd számítani. Az Oroszország megsértésétől való félelem tulajdonképpen megakadályozza a Nyugatot abban, hogy e problémák megoldása során egyoldalú akciókba kezdjen. Ezek az ellentétes következtetések nem kis fejtörést okoztak a Clinton-adminisztrációnak, és talán így magyarázható az 1994. decemberi döntés a NATO kibővítésének szorgalmazásáról. Röviden, az „Oroszország mindenekelőtt" stratégia ezen variánsának megvoltak az esélyei, és felszínre kerültek hiányosságai. Feladása azonban nem jelenti azt, hogy lemondunk Oroszországról, vagy elállunk attól, hogy elősegítsük átmenetének sikerét. Sokkal inkább arról van szó, hogy felismertük: Európa biztonságát most kell megteremtenünk, anélkül, hogy megengednénk az orosz vétót; ha lehetséges, orosz együttműködéssel, de ha szükséges, akkor anélkül is. Másként szólva a „mindenekelőtt Oroszország" stratégia pozitívumairól nem kell lemondani, annak ellenére, hogy indítványozói következetesen és félrevezető módon lemondanak morális méltóságukról, amikor csendben eltűrik, hogy az oroszok a csecseneket alávetettségbe kényszerítsék. A kooperatív biztonság melletti érvelés problémái nem kevésbé komolyak. Először is az orosz hadsereget a megbukott peresztrojka-reformok és az általános hanyatlás túlságosan legyengítette ahhoz, hogy olyan típusú kapcsolatra legyen képes, amilyent Iklé és mások elképzelnek. Másodszor, az orosz hadsereg annyira belekeveredett a belpolitikába, hogy legalább annyi oka van az Egyesült Államokra mint ellenségre tekinteni, mint partnerre. Minden szilárd partneri viszony megkövetelné az Egyesült Államoktól, hogy implicit, ha nem éppen explicit módon ismételten áldását adja az antidemokratikus orosz viselkedésre, amelyre Csecsenföld csak egy példa. A közép-ázsiai és a transz-kaukázusi orosz politika ugyanilyen morális és politikai terhet jelentene az Egyesült Államok számára, ha belemenne egy közös biztonsági rendezésbe.
Hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára A nézetek egy másik csoportja lényegében azt tartalmazza, hogy hagyni kell Európát, kövesse saját biztonsági elgondolásait. Ennek a felfogásnak is több változata van, de mindegyik gyökerénél a következő elvárás húzódik meg: az Egyesült Államok ne garantálja többé Európa biztonságát. E nézet több képviselője kiáll ugyan a NATO mellett, de ellenzi kibővítését. Vannak viszont olyanok is, akiket tulajdonképpen nem érdekel, hogy a NATO fennmarad-e vagy sem. Ismét mások e felfogást nem koherens stratégiaként kezelik, hanem pusztán azért hivatkoznak rá, hogy költségvetési prioritásváltoztatásokat igazoljanak az Egyesült Államok belső programjai javára. E nézetrendszer leghangosabb képviselői a libertáriánusok. A CATO Intézet következetes külpolitikai szóvivője, Ted Galen Carpentier a NATO-t drága anakronizmusnak nevezi, de olyannak, amely még határozottan veszélyes is, mert képes arra, hogy az Egyesült Államokat európai háborúkba sodorja. Itt az ideje, mondja, hogy Európa maga szervezze meg saját védelmét, és megfizesse az európai béke árát.3 Owen Harries kevésbé preskriptív nézetet képvisel, de következtetése közel áll a fent említetthez, amikor azt állítja, hogy a „Nyugat", ahogyan mi ismerjük a hidegháború időszakából, már nem létezik. Ahelyett, hogy az Atlanti Szövetség megszüntetésére hívna fel, úgy érvel, hogy fenntartásának objektív feltételei megszűntek, és a kibővítésére, valójában pusztán a megmentésére tett erőfeszítések kudarcra vannak ítélve. A szovjet fenyegetés vagy annak megfelelője hiányában az Európán belüli és az Atlanti-óceánt átívelő külpolitikai érdekek túlságosan is ütköznek egymással ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezetői összeegyeztethessék őket.4 Három tényező teszi ezt a megközelítést olyanná, hogy nagyobb veszélyt jelenthet, mint amelyet el kíván hárítani. Az első: hogyha az Egyesült Államok teljes egészében az európaiakra hagyná Európa biztonságának garantálását, semmiféle nyugat-európai biztonsági közösség nem lépne helyébe. Az egyetlen állam, mely elég erős ahhoz, hogy egy ilyen közösséget irányítson, Németország. A német irányítást viszont Franciaország és NagyBritannia nem fogadná el. De sem Franciaország, sem Nagy-Britannia önmagában nem képes megbirkózni egy ilyen feladattal. A francia-német kooperáció az Európai Unió keretén belül ezt a bizalmatlanságot igyekszik eloszlatni, de annak kilátásai, hogy ez az együttműködés közös európai biztonság- és külpolitikává fejlődjön, csekélyebbek, mint két vagy három évvel ezelőtt. A boszniai kérdés kapcsán fény derült az ún. európai pillér létrehozásának problematikus voltára, amely olyan politikai unióra épült volna, melynek képesnek kellett volna lennie hatékony katonai hadműveletek folytatására egységes vezetés alatt. Az Egyesült Államok passzivitásával szembesülve Franciaország, Nagy-Britannia és Németország gyorsan bebizonyították, hogy távol vannak egy közös külpolitikától, még Európában is. Horvátországnak Németország által történt korai elismerése arra késztette Franciaországot és Nagy-Britanniát, hogy elítéljék Bonnt, és hogy Szerbia oldalára álljanak. Valószínűtlen, hogy a kompetitív diplomáciának ez a régi sémája csak a volt Jugoszláviára szorítkozzék; könnyen átterjedhet Közép- és Kelet-Európára is. A második tényező az orosz külpolitika. Oroszország elveszített egy birodalmat, de birodalmi ambícióit még nem. Amerikai jelenlét nélkül Európában Oroszország sikeresen folytathatja azt a diplomáciai játékot, melyet most játszik – vagyis széthúzást kelt az európaiak között, és elidegeníti tőlük az Egyesült Államokat. Egy régi német CDU-vezetőnek, Kurt Biedenkopfnak a volt Politbüró-tag Alexander Jakovlev 1989-ben azt mondta, hogy a
hidegháború után az európaiak „Moszkva kegyeiért fognak esedezni".5 Karsten Voigt, a német SPD egyik régi vezetője, a Bundestag tagja egy washingtoni audiencián 1993 decemberében hasonlóképpen fogalmazott: ha Németország mint Közép-Európa legkeletebbre fekvő liberális demokráciája magára marad, ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy egyezkedni kényszerül Oroszországgal Közép-Európa többi része felett. Európa számára nem egy új orosz katonai fenyegetés jelent veszélyt, hanem sokkal inkább egy orosz belső felfordulás, főként ha ez összekapcsolódik egy olyan külpolitikával, melynek célja Európa megosztása, miközben mindezt az Egyesült Államok tétlenül szemléli. A harmadik tényező katonai-technikai. Európa számára bonyolult lenne, hogy modern védelmi kapacitást építsen ki, még akkor is, ha hajlandó lenne a megfelelő pénzráfordításra. A katonai fegyverzet természete, a hadiipari bázis, az emberrel szembeni elvárások és a világűr szerepe az utóbbi négy évtizedben oly drámaian megváltoztak, hogy Európa nem képes semmi olyant elérni, ami NATO-n belüli katonai erejéhez lenne mérhető. A változások nem csak a technológiára vonatkoznak, hanem a földrajzi térre is, mely szükséges a kísérletekhez, a felvonulásokhoz és a katonák kiképzéséhez, hogy használni tudják a modern fegyvereket. Európának nincs ilyen területe, Oroszországnak viszont van. Európában közös nyelv sincs, mely szükséges az emberek összetartásához egy modern hadseregben, mint amilyen az Egyesült Államok hadserege. Oroszországban van ilyen nyelv. Az Egyesült Államok hadserege pótolja az európaiak eme hiányosságait.6 Habár szigorú mennyiségi korlátozásoknak voltak alávetve, a NATO katonai egységei manapság elég nagy minőségi előnnyel rendelkeznek bármely potenciális ellenfelükkel szemben. Ezt a minőségi szintet főként az Egyesült Államok hadserege biztosította. Amerikai ösztönzés nélkül az európai katonai berendezkedés nehezen tudott volna lépést tartani a dinamikus technológiai fejlődéssel katonai téren. És fordítva, NATO-kötelezettségek nélkül valószínűleg hasonló stagnálás jellemezné az Egyesült Államok hadseregét. Azok, akik azt szorgalmazzák, hogy az Egyesült Államok bízza Európára saját védelmét, valószínűleg nem értik, miben is áll ez a katonai előny. Ha értenék, az amerikaiak Európából történő kivonulása következményeinek felmérése jobb belátásra bírná őket. Pontosan az amerikai jelenlét Európában – a NATO-n keresztül – nyújtotta NyugatEurópának azt, ami a modern korban számára soha nem volt adott, és valószínűtlen, hogy belátható időn belül önmaga erejéből meg tudja szerezni. A szupranacionális politikai és katonai autoritás egyfajta pótlékáról van szó. Ennek eltávolítása egyenlő lenne az európai gazdasági integráció és politikai kooperáció lelassításával, esetleg visszafordításával, nem is szólva a katonai együttműködés kudarcáról. A libertáriánus elképzelések eszerint gazdaságilag stagnáló és katonai szempontból nem biztonságos Európát hoznának létre. Hogy a libertáriánusok hogyan egyeztetnének össze egy ilyen Európát az Egyesült Államok gazdaságára vonatkozó elképzeléseikkel, azt nehéz lenne megmondani. Mindenképpen el kell ismernünk, hogy az Egyesült Államok nem játszhatja tovább régi szerepét Európában, ha az európaiak nem óhajtják. Semmilyen amerikai politika sem bátortalaníthatja el vagy kísérelheti meg megakadályozni az európaiakat azon szándékaikban, hogy „maguk vigyázzanak önmagukra". Ellenkezőleg, bátorítani kell őket, hogy ezt az utat járják. De belekényszeríteni őket egy ilyen helyzetbe azelőtt, mielőtt még felkészültek volna rá, és elhatározták volna, hogy felbontják az Atlanti Szövetséget, aligha járul hozzá sikerük biztosításához. Visszatérés az erőegyensúlyhoz
A nézetek egy másik csoportja a hagyományos európai erőegyensúlyhoz való visszatérést javasolja. Henry Kissinger és bizonyos fokig Zbigniew Brzezinski, habár mindketten szorgalmazzák a NATO kibővítését, alárendelik azt az erőegyensúlynak.7 E nézetek leghatározottabb képviselői azonban nem szorgalmazzák vagy nem támogatják a NATO további fenntartását. Az európai és az észak-amerikai nagyhatalmak új koncertjének létrehozásával, mely hatalmak egy új kollektív biztonsági rendszer mellett köteleznék el magukat, a NATO lényegében irrelevánssá válna.8 Oroszország, Németország, NagyBritannia, Franciaország és az Egyesült Államok megszerveznék Európa biztonságát, úgy kezelve azt, ahogy a nagyhatalmak a XIX. században. Ezen elképzelés néhány híve nem formalizálja ennyire ezt a gondolatmenetet, de egy azzal egybehangzó politika mellett érvel. Owen Harries és Michael Lind jár el így, amikor ellenzi a NATO kibővítését. Nem hiszik, hogy az Egyesült Államok megtarthatja vezető szerepét Európában, s még kevésbé bíznak egy kibővített NATO-ban. Habár ennek az érvelésnek van egy spengleri minősége, Harries nyíltan tagadja, hogy tartható az Egyesült Államok hatalmáról alkotott „hanyatlás"-nézet. Inkább arról van szó, hogy Európa gazdaságilag megerősödött, és a politikai unió esélyei jelenleg csökkentek. Az esélyek ismét megnövekednek, mihelyt Európa gazdasági helyzete megváltozik. Lind korholja a brit (pl. Colin Gray) és a kelet-európai emigránsok („többnyire lengyelek") russzofóbiáját, akik félnek az orosz expanziótól, és óv attól, hogy túl határozottan bíráljuk Oroszországot csecsenföldi akciója miatt. Az etnikai szempontú becsmérlés származhat ugyan egy született amerikaitól, de a többi ·úgy hangzik, mint egy felhívás a semmittevésre az 1930-as évek Oxfordjából vagy Cambridge-éből. Globális szinten a nagyhatalmi koncert néhány változatának igenis van értelme. Ez a globális rend gyakorlati megközelítésének egyetlen lehetősége. De európai szinten ennek csak részben van jelentése. Európa biztonsági problémái elsősorban a belső instabilitás és a polgárháború problémái, melyeket az erőegyensúly nem fog tudni megoldani. A NATO-nak mint az európai katonai biztonság alappillérének feladása annyit jelentene, hogy azt a fajta diplomáciai versengést elevenítenénk fel, melyet a „hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára" megközelítés a múltban jelentett. És végül az erőegyensúly-elmélet, ha önmagában szemléljük, nincs összhangban az amerikai politikai értékekkel. A NATO létrehozásának alapján álló amerikai felfogás a régi nyugateurópai Realpolitik-játék visszatérésének megelőzése volt, és habár a szövetség a szovjet erőt ellensúlyozta, az is feladata volt, hogy megoldja Nyugat-Európa problémáit Németországgal. Ez legalább annyira fontos volt, mint a szovjet terjeszkedés megelőzése. Franciaországban és Nyugat-Európa legtöbb kontinentális államában a késő 40-es években a NATO sorsáról szóló vitákban nem a szovjet fenyegetés volt a legfőbb téma. Csak az Egyesült Államok és kisebb mértékben Nagy-Britannia tekintett a Szovjetunióra mint legfőbb problémára. Franciaországban Németország volt a fő kérdés. Jean Monnet és Robert Schuman úgy tekintett a NATO-ra, mint olyan ernyőre, mely alatt a gazdasági kooperáció, amely esetleg a politikai együttműködéshez is elvezethet, lehetségessé válik, hiszen a katonai szövetség megváltoztatja a régi erőegyensúly feltételeit. Konrad Adenauer ugyanezen a nézeten volt, és úgy tekintett a NATO-ra, mint olyan eszközre, mely lehetővé teszi Németország függetlenségének mielőbbi visszaszerzését. A NATO-nak pontosan ezt a nyugat-európai belső misszióját hagyják figyelmen kívül azok, akik a szovjet katonai fenyegetés megszűntével a NATO-t feleslegesnek ítélik.
A NATO-korszak jelentős mértékű amerikai idealizmust kölcsönzött Európának a nemzetközi kapcsolatokat illetően. Bizonyos szinten az erőegyensúlyt is létrehozta. Egy másik szinten olyan ideálokat és együttműködési formákat inspirált, melyek addig ismeretlenek voltak a modern Európában. Miért kockáztatnánk ezeket a számottevő eredményeket? Ugyanakkor a kollektív biztonságnak és az erőegyensúlynak csak egy tágabb értelemben vett, az Atlanti óceántól az Uralig terjedő Európában van értelme. Demokratikus béke Az európai biztonságról vallott nézetek egy másik csoportja erőteljesen támaszkodik az Egyesült Államok külpolitikájának idealista komponensére. Bruce Russett álláspontja abból az empirikus tapasztalatból indul ki, hogy a demokráciák nem harcolnak egymás ellen. Mindezt a demokratikus ideálokkal és a politika formálásában történő demokratikus részvétellel magyarázza. Európa biztonsági problémáinak megoldása a több demokrácia, vonja le Russett a következtetést. Ennek a nézetnek a variációi is fellelhetők, és a „mindenekelőtt Oroszország"-elképzelés összeegyeztethető vele. Ha Európában az Atlantióceántól az Uralig demokráciák lennének – és ezen a területen minden ország demokráciát próbál létrehozni –, a biztonsági problémák megoldódnának. Könnyű ezt a nézetet mint túlzottan idealisztikust elutasítani. De az érvelésben van igazság, habár néha oly módon artikulálódik, hogy összekeveredik az ok az okozattal. Nem egyértelmű helyzetekben, amikor különböző országok háborúztak egymással – például Amerika NagyBritanniával 1812-ben vagy Németország Nagy-Britanniával és Franciaországgal 1914-ben –, a háborús cselekményeket kezdeményező államot ez az érvelés úgy tünteti fel, mint nem igazán demokratikust. Ez közel áll ahhoz az érveléshez, hogy egy ország nem demokratikus, ha háborús cselekményeket kezdeményez, és ez olyan standard, amely alapján az Egyesült Államok néhány múltbeli alkalommal nem demokratikusnak minősülne. Vagy úgy is szokás érvelni, hogy ezekben az esetekben egy demokrácia a másik országot nem demokratikusként „fogja fel". Bármennyire is érvényes ez az elemzés, a jövőbeni biztonságot erre a változékony „felfogás"-ra alapozná. Félretéve a szőrszálhasogatást, el kell ismernünk, hogy a demokráciák abbéli hajlandósága, hogy a vitás kérdéseket háború útján rendezzék, sokkal kisebb, és ez olyan összefüggés, amely túl erős ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. Ezen az alapon az Egyesült Államok szövetségi rendszerébe tartozó demokráciák csaknem tökéletesen együttműködtek a háborút követően. A gazdasági összefonódás gyorsan terjedt az ezen rendszerhez tartozó piacgazdaságok között, és nemzetközi szervezetek születtek, hogy elősegítsék a demokratikus államok politikai, gazdasági és katonai együttműködését. Néhány megfigyelő ezt a háború utáni helyzetet amerikai birodalomnak nevezte. Jól ismert Paul Kennedy figyelmeztetése, hogy – akárcsak a korábbi birodalmak – ez is áldozatául esik majd a „birodalmi túlerőltetésnek". Az amerikai libertáriánusok és más hazai csoportosulások gyakran hivatkoznak erre, főként azok, akik a katonai költségvetésből több pénzt akarnak átemelni a szociális programok fejezetbe. Hogy az amerikai rendszer besorolása a „birodalom" kategóriába helyes-e vagy sem, az vitatható, de ha helyes, akkor egy új típusú birodalomról van szó. Ahelyett, hogy az Egyesült Államokat komoly katonai kiadásokkal terhelte volna meg, gazdaságos elképzelésnek bizonyult. Az Egyesült Államok katonai kiadásainak tiszta haszna aligha tekinthető deficitnek. Enélkül és a szövetségek nélkül, melyeket fenntartottunk, az észak-amerikai, nyugat-európai és északkelet-ázsiai háromszög virágzó gazdasági régiói nem jöttek volna létre. 1994 decemberében a Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájában tartott beszédében a kereskedelmi miniszter azt állította, hogy az Egyesült Államok vállalatai Európában évente 850 milliárd USD-t forgalmaznak, és ennek
nyeresége 30 milliárd USD. E vállalatok ugyanakkor az Egyesült Államokban 650 milliárdot forgalmaznak javakban és szolgáltatásokban. Az Egyesült Államok 110 milliárd USD-nyit exportál Európába, és az Egyesült Államokban működő európai cégek három millió amerikait alkalmaznak. Ted Galen Carpenter megdöbben azon, hogy az Egyesült Államok védelmi kiadásaiból az európai erők fenntartására 90 milliárd USD-t fordítanak. A valós számok, ha összevetnénk őket azokkal a kiadásokkal, melyek akkor merülnének fel, ha az amerikai csapatok nem lennének Európában, tulajdonképpen jóval alacsonyabbak. Az említett háromszög régiói többségének biztonságáért fizetett ár semmiképpen sem túl magas. Mi több, ha az egymással kereskedő demokráciák e rendszerének ázsiai részét, továbbá az európaikelet-ázsiai kereskedelem hozadékát is beszámítanánk, a haszon sokkal nagyobb lenne. Az Egyesült Államok katonai szövetségeinek ernyője nélkül ez a háború utáni, példa nélkül álló gazdasági virágzás aligha folytatódik. Amint azt a Nobel-díjas közgazdász, Douglass C. North kifejtette, ha a kormányok jogot, rendet és ideológiai konszenzust biztosítanak, a gazdasági vállalkozások tranzakcióinak kiadásai alacsonyabbak lesznek, ami nagyobb növekedést tesz lehetővé. Az Egyesült Államok szövetségi rendszere kiterjesztette és nemzetközi szintre emelte ezt az elvet, és hatékonyan csökkentette a nemzetközi kereskedelem tranzakciós kiadásait a háromszög régióiban. Akik lebontanák a régi biztonsági rendszert, inkább növelnék a kölcsönös gazdasági függőség tranzakciós kiadásait, semmint hogy fenntartanák a jelenlegi konjunktúrát. És az új erőegyensúly-rendszer hívei ennek a rendszernek a katonai kiadásait ugyanakkorának vagy még nagyobbnak találnák, mint a régebbi kiadásokat. Sőt, mi több, a gazdasági tranzakciók költségei az új biztonsági rendszerben, ha az Egyesült Államok hadserege kivonulna Európából és Kelet-Ázsiából, a kereskedelem bizonyos területein bizonyára egyre növekednének. Az állítás érvényes: ez az amerikai birodalom jövedelmező vállalkozás minden tagja számára. És pontosan ez az, amiért kívülálló államok be akarnak kerülni. Mexikó felülkerekedett hagyományos amerikaellenes érzelmein, és kiharcolta magának a bekerülést a NAFTA-ba. Nem csoda, hogy számos közép-európai állam csatlakozni kíván a NATO-hoz és az EU-hoz. Ha tagjai kezdik elhagyni az amerikai birodalmat, tudni fogjuk, hogy a tagság tranzakciós költségei túlságosan megnövekedtek, és a „birodalmi túlerőltetés" valós probléma lenne, amennyiben megpróbálnánk megállítani őket. Az amerikai jelenlét Európában több, mint idealizmus; kifizetődik. Kifizetődik részben azért, mert az idealizmus alacsonyabb tranzakciós költségekhez vezet; de ugyanakkor van mindennek egy reális összetevője is. Európa nagyobbik fele még nem demokratikus, és egyes részei, úgy tűnik, képtelenek demokráciát létrehozni. Az erőpolitikán alapuló nézet figyelmen kívül hagyja az idealista komponenst. Russett azon óhaja, hogy „ragadjuk meg a demokratikus békét", a figyelmen kívül hagyott problémát veti fel. Közép-Európa mely részei várhatják valójában, hogy a NATO védernyője alá kerüljenek, és hogy ez átsegítse őket a demokráciába és piacgazdaságba történő átmenet fájdalmas folyamatán? Ehhez a kérdéshez kapcsolódik, hogy mi történik a jelenlegi NATO-térséggel és az európai egyesülési erőfeszítésekkel, ha nem teszünk kísérletet a NATO kibővítésére, vagy ha hagyjuk a NATO-t elsorvadni, miközben a Nyugat kénytelen-kelletlen belesodródik egy egész Európára kiterjedő, tisztán az erőegyensúlyon alapuló játékba. Most bővítsük ki a NATO-t! A fenti nézetek mindegyikével nyilván szembeáll az a megfontolás, hogy a NATO-t nemcsak meg kell őrizni, hanem ki is kell bővíteni. Richard Lugar és Mitch McConnell szenátorok,
Zbigniew Brzezin-ski, Samuel Huntington és Henry Kissinger a leginkább említésre méltó, de korántsem egyedüli propagátorai a NATO kiterjesztésének. A többi csoporthoz hasonlóan az expanzionisták sincsenek azonos véleményen a megvalósítás részleteit illetően. A véleménykülönbségeket a legjobban a miért, kicsoda, mikor és milyen eszközökkel bővítsük ki a NATO-t kérdésekre adott válaszaikon keresztül érthetjük meg. Miért? Az alapvető különbség a bővítés hívei között abban a hangsúlyeltolódásban áll, melynek során egyesek a biztonságot veszélyeztető külső katonai fenyegetést emelik ki, mások pedig a leendő új tagok belső fejlődési problémáit. A Közép-Európát veszélyeztető új orosz katonai fenyegetés lehetőségét többen különbözőképpen ítélik meg. S még ha Oroszország nem is jelent katonai fenyegetést, félelem uralkodik az új orosz diplomácia közép-európai beavatkozása miatt. Az új katonai fenyegetés különösen gyenge érv, amely alkalmatlan arra, hogy bárkit is meggyőzzön, aki ismeri az orosz hadsereg állapotát és annak ipari bázisát. Habár máris nyilvánvaló jelei vannak az új orosz imperializmusnak KözépÁzsiában és a transz-kaukázusi területeken, ez a birodalom olyan tehertétel, mely meggátolja az orosz hadsereg komoly modernizációját, ami tulajdonképpen fenyegetést jelenthetne Közép-Európa számára. Sokkal jobb érvet találunk a NATO kibővítése mellett, ha visszanyúlunk a kezdetekhez. A NATO megalkotói Nyugat-Európa belső politikai és gazdasági helyzetéből indultak ki. Miközben nemzeti indítékaik egy másik állam ellen irányultak – Németország mihamarább függetlenséget akart, Franciaország elébe akart menni egy új német katonai fenyegetésnek –, mindkét ország vezetői megértették, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte egy atlanti szövetségi struktúra keretében létrehozza majd a gazdasági talpraálláshoz és az új államközi kapcsolatok építéséhez szükséges biztonságot és politikai környezetet. Hogy eljátszhassa szerepét, az Egyesült Államoknak nemcsak katonai hegemónnak kellett lennie, hanem politikai ideológiáját is Európába kellett vinnie. A NATO tisztán realista amerikai felfogása bukásra lett volna ítélve. Ha az újonnan csatlakozó közép-európai országok sikeres piacgazdaságot és liberális demokráciákat hoznak létre a NATO-n belül, akkor külpolitikájuk is meg fog változni. Az új közép-európai tagok nem engedhetik meg maguknak, hogy a Németország és Oroszország, a Franciaország és Németország vagy a Nagy-Britannia és Németország közötti kompetitív diplomácia játékszereivé váljanak. És nem térhetnek vissza két világháború közötti irredenta politikájukhoz és az etnikai politika sémáihoz sem. A NATO kibővítése kudarccal végződne, ha nem sikerülne kiiktatni ezeket a régi sémákat. Nyugat-Európában ez sikerült. Elvileg természetesen a külső katonai biztonság garantálása is a kibővített NATO feladatai közé tartozik. De ilyen kihívás ma nem létezik. Első helyen kiemelni ezt annyit jelent, hogy eltorzítjuk a helyzetet, és az amerikai vitát olyan irányba tereljük, amely megalapozatlan félelmeket ébreszt, felidézve az amerikai katona képét, aki meghal Lengyelország keleti határán. A katonai kihívás azonban hosszú távon visszatérhet, ha nem bővítjük ki a NATO-t. Ki? A válaszok köre a három vagy négy közép-európai államtól ezen államok mindegyikéig, majd a balti köztársaságokig, Fehéroroszországig, Ukrajnáig vagy éppen Oroszországig terjed. Ha a NATO elsődleges célja az, hogy kiterjesszen egy ernyőt az új tagok fölé, amely alatt azok gyorsabban alakulnak át Nyugat-Európa belpolitikai és államközi kapcsolatai szerkezetének mintájára, akkor könnyen megállapíthatjuk, mely államok a megfelelő pályázók a tagságra. Lengyelországnak, a Cseh Köztársaságnak és Magyarországnak vannak komoly kilátásai ilyen átmenetre. Szlovákia, melyet gyakran emlegetnek ebben a csoportban,
kérdéses, de mivel összefüggő határt biztosítana a jelenlegi NATO-tagok és Magyarország között, végül is számításba kellene venni. Románia és Bulgária belső fejlődése túlságosan problematikus ma ahhoz, hogy a NATO befogadja őket. Ugyanez érvényes Ukrajnára és Fehéroroszországra is. Habár megfelelő érvek szólnak a balti államok felvétele mellett, ki kellene hagyni őket. Úgy tűnik, a legnehezebben elbírálható folyamodványok tulajdonképpen Svédországból és Ausztriából érkeznek. E két országot nehéz elutasítani, mivel mindkettő szilárd demokrácia, és tagja az Európai Uniónak is. Valószínűleg be kellene fogadni őket, habár nem kell sietni korai felvételükkel, hiszen az nem sürgősebb, mint más esetekben, például a balti államokéban. Mi a helyzet Oroszországgal? Kissinger és Brzezinski a tagsága ellen érvelt, lényegében azt állítva, hogy az megszüntetné a szövetség európai jellegét, és meggyengítené belső szerkezetét. Oroszország emellett nem mutat komoly érdeklődést a csatlakozásra. Oroszország beillesztése egy hidegháború utáni biztonsági struktúrába globális feladat, és nem csupán európai biztonsági probléma. E kérdés kapcsán a kollektív biztonság és az új nagyhatalmi koncert hívei érvelnek a legjobban, de az új rendszernek magában kell foglalnia Kelet-Ázsiát és a Közép-Keletet is, nem csak az Uralig terjedő Európát. Globális szinten Oroszországot be lehetne venni a G-7 csoportba, amely ma a liberális, demokratikus, piacgazdasággal rendelkező államok egyetlen globális fóruma. Habár a G-7 azért jött létre, hogy gazdasági kérdésekkel foglalkozzon, egyre több politikai kérdés kerül napirendjére. Ellentétben az ENSZ Biztonsági Tanácsával, ahol az állandó tagok sorába Kína is beletartozik, tehát egy olyan állam, amely nem vallja magáénak a nemzetközi kapcsolatok nyugati elveit oly mértékben, amilyen mértékben azokat a G-7 államai magukénak vallják, és ahonnan az új nagyhatalmak, vagyis Németország és Japán ki vannak zárva, egy G-8 képviselné mindazon nagyhatalmakat, amelyek a liberális demokrácia és a piacgazdaság elkötelezettjei. Oroszország tagságának feltétele a piacgazdaság és a demokrácia felé történő folyamatos fejlődés kellene, hogy legyen. Európai szinten az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) keretén belül lehetne egy biztonsági tanácsot létrehozni, mely Oroszországból, Németországból, Franciaországból és Nagy-Britanniából állna. Az ezen államok közötti egyetértés, hogy megőrizzék a békét, az európai kollektív biztonság szilárd alapját képezné. Egyetértés hiányában az EBESZ nem tudna cselekedni, és nem is kellene cselekednie. Ilyen körülmények között a NATO a katonai akciók hátterévé válna. Másként szólva egy nagyhatalmi csoport az EBESZ keretein belül az intézményes nyitás révén biztosítaná Oroszország számára, hogy kellő mértékben részt vegyen Európa biztonságának alakításában, és leállítson bármely általa ellenzett EBESZ-akciót. Ez nagyjából minden, amit a következő évtizedben tenni lehet Oroszország helyének megtalálása érdekében. Oroszország azon határozott igénye, hogy a G-7 tagjává váljon, azt jelzi, hogy ha a NATO korlátozott kibővítése összekapcsolódna egyrészt G-7 tagságával, másrészt részvételével az EBESZ biztonsági tanácsában, az orosz vezetőket a NATO-bővítés kevésbé irritálná. És azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy néhány orosz demokrata tulajdonképpen helyesli a NATO kibővítését egy közép-európai destabilizáló vákuum kialakulásának megelőzése érdekében. A „mindenekelőtt Oroszország" nézet hívei nem értik meg, hogy céljukat, a demokratikus Oroszország létrehozását a „bővítsük ki a NATO-t" nézet sokkal inkább szolgálná, mint a sajátjuk. Hozzá kell tennünk, hogy mindhárom megoldás – korlátozott NATO-bővítés, egy EBESZ biztonsági tanács és a G-8 – javítaná Ukrajna, Fehéroroszország és a balti államok biztonsági
környezetét is. A helyzet bizonyára jobb lenne, mint a jelenlegi, mivel Oroszországot arra ösztönözné, hogy a G-8 és az EBESZ biztonsági szabályai szerint viselkedjen. Mikor? A halogatás nem válasz, habár sokan érvelnek mellette. A visegrádi hármakat vagy éppenséggel négyeket az 1993-as NATO-csúcson fel kellett volna venni. Eduard Shevarnadze mondta, hogy a NATO-t könnyebb lesz korábban kibővíteni, mint később. Az orosz keményvonalasok jól tudják ezt, és ez magyarázza fenyegető taktikájukat, vészkiáltásaikat és a nyugati vezetők és tudósok befolyásolására tett erőfeszítéseiket. Ha elég távolra tudják kitolni a bővítés időpontját, nemcsak azt remélhetik, hogy meglesz az az elégtételük, hogy lehetetlenné tették a visegrádiak NATO-csatlakozását, hanem azt is, hogy újra visszahozzák a kompetitív diplomácia régi sémáit Nyugat-Európába. A nyugati hezitálás, mely a Jelcin politikai ellenzékének felbátorításától való félelemre épül, tulajdonképpen erősíti ezt az ellenzéket. Ez, sokkal inkább, mint Jelcin, saját javára fordíthatja a halasztást, és meg is teszi. Milyen kritériumok alapján? Ez a kérdés összekapcsolódik a „mikor?" kérdésével. A nyugati katonai szakértők részletesebb kritériumrendszert részesítenek előnyben, de így tesz néhány politikus is a Clinton-adminisztrációból, egyébként éppen azok, akik az Egyesült Államok politikáját a kiterjesztés irányába fordították. Olyan kritériumokat javasolva, melyek jelentős reformokat és a potenciális tagok hadseregének a NATO szintjéhez közelítő minőségét követelik meg, a bővítés elhalasztódik. Ráadásul a közép-európai potenciális új tagok rossz gazdasági helyzetben vannak, a nagyobb katonai terhek vállalása gazdasági reformjaiktól vonja el a forrásokat. Nem olyan nagyon sürgős a lengyel, a cseh és a magyar katonai erők színvonalának radikális növelése, legalábbis nem a NATO-hoz csatlakozó spanyol hadsereg akkori színvonala fölé. Ha 1949-ben ilyen katonai feltételrendszert érvényesítettek volna, a NATO nem jött volna létre. A katonai kritériumok valójában figyelemelterelő kísérletek. A politikai és a gazdasági kritériumokkal más a helyzet. Ezeknek mérlegelés tárgyát kell képezniük, hiszen azt mutatják, hogy milyenek a potenciális tagok kilátásai a reformok folytatására. Ha egy új tag felvétele nem lenne kockázatos, a felvétel mellett szóló érvek gyengébbek lennének. Jelentősen megnövelni annak az esélyét, hogy egy korábbi diktatúra mély demokratikus gyökereket eresszen, és nem várni addig, amíg a demokrácia magától gyökerezik meg, nos, ez volt a cél 1949-ben Nyugat-Európában, és ennek kellene lennie ma Közép-Európában is. A NATO azon szerepének kiemelése, hogy belső reformokat segít elő, nem jelenti azt, hogy a külső biztonsági megfontolásokat el kellene felejteni. A NATO esetleg túl naggyá válik ahhoz, hogy megtarthassa belső katonai koherenciáját. Ha túl sok, a görög-török vitás kérdésekhez hasonló nehéz belső problémát épít magába, az töréshez vezethet a szervezeten belül. Ezért előbb, és valószínűleg kizárólag Közép-Európa felé kellene terjeszkednie, ahol a szövetség hagyományosan a legsebezhetőbbnek bizonyult. Senki sem lehet biztos abban, hogy az oroszországi, ukrajnai és fehéroroszországi események következményeként nem épül esetleg egy új fal Európában. A NATO-nak tehát olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy biztosítani tudja: a megosztott Európa nem zárkózik el a kontinens középső régiójától, amelynek a legerősebbek a történelmi kötődései Nyugat-Európához. Fennmaradhat-e a NATO jelenlegi állapotában? Az európai biztonságra vonatkozó különböző nézetek mindegyikében van egy pont, amely közös. Lugar szenátor fogalmazta ezt meg a legtömörebben: „a NATO-nak ki kell bővülnie, vagy kivonják a forgalomból". Egyértelmű, hogy a libertáriánusok és a kollektív biztonság
hívei készek elfogadni a kivonást a forgalomból. A „mindenekelőtt Oroszország" nézetet vallók nem, és legtöbbjük azt hiszi, hogy a NATO életképes maradhat jelenlegi határain belül is. Fred Iklé kivétel, amennyiben úgy véli, hogy akkor vonják ki a forgalomból, ha kibővítik. A „bővítés" természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a tagok száma növekszik, hanem azt is, hogy a NATO felkészül hadműveletek folytatására hagyományos határain kívül, más céllal is, mint a védekezés egy szovjet támadás ellen. A volt Jugoszlávia a legnagyobb „határon túli" kihívás. A boszniai válság még nem terjedt át a volt Jugoszlávia területén túlra, és Owen Harriesnek valószínűleg igaza van, hogy nem is fog, mégha hosszú ideig el is húzódik. Ugyanakkor kiterjedt két nemzetközi dimenzióra is. Először, morálisan egészségtelen légkört teremtett Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, hiszen a közönség tévén láthatta a mészárlásokat, és megszokta, hogy semmilyen felelősséggel sem tartozik azokért. A NATO és az Egyesült Államok külpolitikájának idealizmusa így nevetség tárgyává vált. Másodszor, megrontotta a diplomáciai kapcsolatokat Nyugat-Európa államai, az Egyesült Államok és Oroszország között. Az új erőegyensúly-stratégia hívei számára Boszniát úgy lehet kezelni, hogy falat vonunk köréje, a libertáriánusok és azok számára, akik szerint hagyni kellene, hogy Európa maga oldja meg problémáit, Bosznia figyelmen kívül hagyható. Minden más megközelítésben sürgősen megoldandó problémáról van szó. Ki lehet-e bővíteni a NATO-t anélkül, hogy érdemben foglalkoznánk Boszniával? A bővítés néhány híve, úgy tűnik, azt hiszi, hogy igen, és a Clinton-kormányzat új politikáját, mely a fokozatos bővítést szorgalmazza, úgy harangozták be, mintha a két kérdés szétválasztható lenne. De ez valószínűleg lehetetlen. A boszniai kérdés megoldását az európaiakra hagyva az Egyesült Államok vezetése hagyta a NATO-t lezülleni, és kitette az európai vezetők eleddig példa nélkül álló bírálatainak és lesújtó véleményének. A szövetség ilyen hangulattal való átitatása sajnálatos módon csökkenti Washington lehetőségeit, hogy meggyőzze az európai NATO-fővárosok mindegyikét a NATO közép-európai kibővítésének szükségességéről. Valójában az Egyesült Államoknak kell határozottságot mutatnia a boszniai kérdés kezelése során azért, hogy visszaszerezze az európaiak bizalmát. Az európaiaknak bízniuk kell abban, hogy Washington tudja, mit tesz, amikor a NATO kibővítését sürgeti. A jugoszláv dezintegráció bármely megoldásának legalább a következő elemeket kell tartalmaznia. Először: a katonai egyensúlyt a helyszínen meg kell változtatni, nemcsak Boszniában, hanem a volt Jugoszlávia más területein is. Ez annyit jelent, hogy megfelelő nagyságú békefenntartó erőt kell telepíteni – 150000-től 200000 emberig –, melynek nem több, mint egyharmada amerikai erő. Másodszor: az új katonai egyensúlyt hosszú ideig fenn kell tartani, egy generáción keresztül vagy tovább. Harmadszor: a beavatkozást végző erőknek idővel „béketeremtő", valamint „békefenntartó" szerepet kell játszaniuk. Negyedszer: a hadműveletek ellenőrzése nem maradhat az Egyesült Államok kezében. Az ellenőrzést teljes egészében a NATO hatáskörébe kell utalni. Ötödször: a nyugati vezetőknek hazai támogatást kell szerezniük e politika számára. A közvéleménykutatások követése nem vezetés. Azok megváltoztatása ellenben igen. A NATO „határon túli" hadműveleteinek kérdése természetesen túlmutat Bosznián. A következő évtizedben másutt is igény formálódhat ilyen hadműveletekre. Az Egyesült Államok minden virtuális szerepvállalása során Európában, a mediterrán térségben és a Közép-Keleten a hadműveleteknek sokoldalúaknak kell lenniük, akárcsak az Öböl-háborúban. A modern koalíciós katonai hadműveletek igencsak bonyolultak. Nem lehet őket egyik pillanatról a másikra összetákolni. A NATO kínálja az egyetlen intézményes keretet, ahol a
fárasztó, bonyolult és fejlett technikát igénylő részleteket ki lehet dolgozni. A NATO katonai struktúrájának tehát kulcsszerepe van abban, hogy megmaradjon az a kivételes katonai erőfölény, melyet az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak vezetői adottnak tekintenek. Ha a NATO abbahagyja a kemény munkát ezen a technikai feladaton, amelyet soha nem lehet tökéletesen teljesíteni, és amely az új katonai technológiák fényében állandóan változik, a Nyugat katonai ereje jelentős mértékben csökkenni fog. A közvélemény és a média nem veszi majd észre ezt a hanyatlást mindaddig, amíg nem keletkezik válság, és a katonai realitások a felelőtlen katonai válaszlépések következtében az érdeklődés homlokterébe nem kerülnek. Azon kísérlet, hogy a NATO-t többé-kevésbé megőrizzük jelenlegi állapotában, úgy tűnik, kudarcra van ítélve. Korábbi stratégiai környezete alapvető változásokon ment keresztül, és ez alapos változtatásokat tesz szükségessé az atlanti szövetségen belül. Ugyanakkor a politikai, a stratégiai és a haditechnikai folyamatosság megköveteli, hogy ne vigyük túlzásba a változtatásokat. Néhány bíráló, aki „új gondolkodásra" szólít fel, úgy érvel, hogy a szovjet hadsereg eltűnése feleslegessé teszi a NATO-t. De „új"-e ez a gondolkodás, vagy „régi"? A szovjet fenyegetésre való összpontosítás a hidegháborús gondolkodást jellemezte. A valóban új gondolkodás megköveteli, hogy mielőtt lemondunk a NATO-ról, folyamatosan új célokat keressünk számára. Lehetséges-e konszenzus? Az Európára vonatkozó amerikai nézetek skálája olyan széles, hogy a konszenzus nem tűnik lehetségesnek. Számos összeilleszthetetlen pont létezik, és néhány esetben az eltérések alapvetőek. Különösen a „hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára" iskola különül el mint biztos út az Egyesült Államok izolacionizmusa felé, függetlenül attól, hogy e nézet követői elismerik-e ezt vagy sem. A többi vélemény alaposabb vizsgálata egymást átfedő eszméket és képességeket fog feltárni. Ezen vélemények mindegyike olyan amerikai politikára épít, mely szerepet vállal Európában. A „mindenekelőtt Oroszország" stratégia nagyon fontos célt állít előtérbe, melyet támogatni kell. Az erőegyensúly-stratégia egyik változata rámutat az összeurópai szinten adott egyetlen lehetőségre. A „demokratikus béke" stratégiája egyforma kényszerítő erővel bír a NATO-államok és más stabil európai demokráciák számára. A „most bővítsük ki a NATO-t" stratégia megfelelőbb útnak bizonyulhat az orosz demokrácia bátorítására, mint a „mindenekelőtt Oroszország" stratégia, és kombinálja a „demokratikus béke" idealizmusát az „erőegyensúly" realizmusával. Elvileg tehát a konszenzus alapjai adottak. Elismerve ennek az alapnak a létezését, a konszenzus kialakítása kompromisszumokat követel, melyeket néhány esetben nehéz lesz elérni. A legnehezebb kérdés a megegyezés azok között, akik kitartanak amellett, hogy a NATO-t nem kell kibővíteni, és a szervezetnek nem kell „határon túli" hadműveleteket folytatnia, különösen nem a volt Jugoszláviában, valamint akik amellett kardoskodnak, hogy minderre szükség van. Egyesek azt állítják, hogy lehetséges a NATO Közép-Európa irányában történő bővítése úgy is, hogy a boszniai válságot lényegében figyelmen kívül hagyjuk, s így kényszeredetten támogatják az új amerikai kezdeményezést a NATO bővítésére. De ez a vélekedés valószínűleg megdől az európaiaknak az Egyesült Államok Bosznia-politikájával való elégedetlensége miatt. Konszenzust viszont ott kell elérni, ahol lehet, és minél hamarább sikerül, annál hamarább lehet majd közös stratégiai kontextusba helyezni és jobban megérteni a NATO bővítéséről és a jelenlegi területén kívüli hadműveletek folytatásáról szóló vitát.
A jelenlegi kihívás figyelemre méltó abból a szempontból, hogy kiderült: a vezetés szinte teljes egészében közösséget vállal az Egyesült Államokkal. Egyetlen európai vezető sem erőszakolhatja Európa politikai integrációját; egyetlen európai vezető sem biztosíthatja e folyamat visszafordíthatatlanságát. Egyetlen európai vezető sem biztosíthatja a demokratikus átmenetet és a piacgazdaságra történő átállást Közép-Európa egészében. S még kevésbé valószínű, hogy Jelcin elnök képes biztosítani az átmenetet Oroszországban. Az Egyesült Államok vezetői ezzel szemben megelőzhetik ezen folyamatok némelyikének visszafordulását, s ha nincs amerikai vezetés, e folyamatok többsége visszafordul majd – nem hirtelen, hanem hosszabb távon. A vita, mely arról folyik, hogy mi a szerepe a történelemben a „hatalmas személytelen erőnek" (E. H. Carr) és a vezetőnek, régi és többnyire értelmetlen. Mindkettő teszi a magáét, s habár a vezetőket gyakran maguk alá temetik a hatalmas személytelen erők, az erős vezetőnek néha megadatik, hogy uralja az eseményeket. A II. világháború végén Sztálinnak és Trumannak is megadatott ez a lehetőség Európában. Ma csak az Egyesült Államok vezetője van ilyen helyzetben. 1 Fred Iklé: Comrades in Arms, in: The National Interest, 1991/Tél, 22-32. o.; újabban: How to Ruin NATO, in: The New York Times, 1995. jan. 11., 21. o. A „mindenekelőtt Oroszország" többi lelkes hívével ellentétben Iklé inkább az orosz hadseregbe szeretett bele, semmint az orosz demokráciába. 2 Stephen Sestanovich: Giving Russia Its Due, in: The National Interest, 1994/Nyár, 3-13. o. Ld. még ostoba nézeteit az orosz demokrácia kilátásairól: Russia Turns the Corner, in: Foreign Affairs, 1994/Január-Február, 83-98. o. Ld. Beyond NATO: Staying Out of Europe`s Wars, Washington D. C., CATO Institute, 1994, 1-9. o. 3 Owen Harries: The Collapse of the West, in: Foreign Affairs, 1993/Szeptember-Október, 41-53. o. Biedenkopf a szerzőnek Washingtonban 1993 decemberében evidenciaként említette ezt, arra az esetre, ha Európa úgy politizálna, hogy a NATO vezetésében az Egyesült Államoknak nem lennének erős pozíciói. Ld. William E. Odom: America`s Military Revolution, Washington D. C., American University Press, 1993, 4. és 6. fejezet, melyek részletesen kifejtik ezt a nézetet. 4 Henry Kissinger: Expand NATO Now, in: Washington Post, 1994. dec. 19. és Zbigniew Brzezinski: A Plan for Europe, in: Foreign Affairs, 1995/Január-Február, 26-42. o. 5 Charles A. és Clifford A. Kuchan: Concerts, Collective Security and the Future of Europe, in: International Security, 1991/Nyár, 114-61. o. A szerzők megbirkóznak az erőegyensúly-elmélettel, fölhasználva a nemzetközi kapcsolatok elméletét és a kollektív biztonság fogalmát. Elképzelésükben a NATO-nak nem szánnak szerepet. 6 Owen Harries: My So-called Foreign Policy, in: The New Republic, 1994. okt. 10., 25-31. o. és Michael Lind: Let`s Appease Russia, in: The New Republic, 1995. jan. 9. és 16., 28-31. o. Harries érvelésének egyik mellékszála az európai vezetők és közvélemény elerőtlenedésével foglalkozik, amely annak következménye, hogy hagyják az Egyesült Államokat, hogy viselje a felelősséget Európa biztonságáért. Harriesnek igaza van ebben a kérdésben, de az következik-e ebből, hogy hagyjuk Európát diplomáciai káoszba hullani vagy éppenséggel háborúba sodródni azért, hogy leküzdje erőtlenségét? Néhány európai értelmiségi és az elit néhány tagja arra szavazna, hogy vállalni kell ezt a kockázatot, de az európai közönség bizonyára másként érez.
7 Roy Willis: France, Germany and the New Europe 1945-1967, Stanford CA, Stanford University Press, 1968. Ez a munka betekintést nyújt az európai gondolkodásba a NATO eredeti céljait illetően, melyekről főként Németországban és Franciaországban oly gyakran megfeledkeztek. 8 Bruce Russett: Grasping the Democratic Peace: Principles for a Post-Cold War World, Princeton NJ, Princeton University Press, 1994. Ld. John M. Owen érvelését: How Liberalism Produces Democratic Peace, in: International Security, 1994/Ősz, 87-125. o. Ld.: Structure and Change in Economic History, New York, W. W. Norton, 1981, különösen az 1-4. fejezetek. 9 Szergej Blagovolin: Oroszország kül- és katonapolitikájáról, in: Svobodnaja misl`, 1992/18, 3-14. o. és Dmitrij Trenin: Akar-e a NATO Kelet felé terjeszkedni?, in: Novoje Vremja, 1993/Október, No. 43, 36. o. 10 A liberális reformok Oroszországban soha nem voltak sikeresek a kelet-nyugati enyhülés időszakaiban vagy akkor, amikor a Nyugat békülékenyen viszonyult az orosz autokratikus törekvésekhez s később kommunizmushoz. Az orosz nyugatosok számára csak akkor nyíltak lehetőségek, ha Oroszország katonai vereséget szenvedett. Nagy Péter reformjai egy katonai vereségre adott válaszok voltak, és a jobbágyság eltörlését II. Sándor alatt, valamint az ehhez kapcsolódó reformokat a krími háborúban elszenvedett vereség következményeként kell számon tartanunk. Az 1905-ös októberi manifesztum egy forradalomnak tett széles körű engedmény volt, mely forradalmat a Japánnal szembeni katonai vereség robbantotta ki, és az 1917-es provizórium az I. világháborús vereségekből született. Végül Gorbacsov peresztrojkája válasz volt többek között az afganisztáni vereségre és a minőségi fegyverkezési verseny elvesztésére a Nyugattal szemben. A liberális reform Oroszországban ma biztosan elbukik, ha a Nyugatról jövő folyamatos nyomásgyakorlás hiányzik. Ezeket a történelmi tapasztalatokat a „mindenekelőtt Oroszország" hívei teljes egészében figyelmen kívül hagyják. 11 Korábbi írásaimban 300.000-400.000-ről beszéltem. A módosítás volt jugoszláv tisztekkel folytatott megbeszéléseim alapján történt.
