WILBUR SMITH Gyémántvadászok A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: The diamond hunters Pan Books Ltd in association with William Heinemann Ltd, London, 1973 © Wilbur Smith 1971 Fordította: BULATH ÉVA Borítógrafika: HELÉNYI TIBOR Borítótipográfia: GÁLÓCSI ÁGNES Hungarian edition by © Rege Kft. in association with Maecenas International, 1991 Hungarian translation © Bulath Éva, 1990 Az interkontinentális Boeing három órán át vesztegelt Nairobiban, Johnny Lance-nek azonban az elfogyasztott négy hatalmas whisky ellenére sem sikerült elaludnia, éppen csak elbóbiskolt a Heathrow-i leszállásig. Úgy érezte magát, mint akinek homokot szórtak a szemébe. Pocsék hangulatban sétált keresztül a megalázó vám- és útlevélvizsgálaton, a nemzetközi váróba. A Van Der Byl Gyémánt Társaság londoni képvisel je már várta. - Jól utaztál, Johnny? - Hogyne, mintha egyenesen a pokolból jönnék! - méltatlankodott Johnny. - Legalább tudod, milyen lesz - mondta amaz vigyorogva. Hajdani közös kicsapongásaik jutottak eszébe. Johnny kelletlenül vigyorgott vissza rá. - Szereztél szobát és autót? - Igen, szobát a Dorchesterben, az autó pedig egy Jaguar - mondta a férfi, s átadta neki az autókulcsokat -, és lefoglaltam két els osztályú jegyet a holnapi kilenc órás gépre, vissza Fokvárosba. A jegyeket leadtam a szálloda recepcióján. - Derék! - jegyezte meg Johnny. A kulcsot kasmír felölt je zsebébe csúsztatta, miközben mindketten a kijárat felé indultak. - Na és hol van Tracey van der Byl? Az alkalmazott vállrándítással felelt. - Miután megírtam neked azt a levelet, elt nt. Azt sem tudom, hol lenne érdemes keresni. - Hát ez óriási! - jegyezte meg Johnny keser en. Id közben kiértek a parkolóba. - Mindenesetre Benedictnél kezdem a keresést. - Tudja az Öreg, mi újság Tracey-vel? Johnny megrázta a fejét. - Az Öreg nagyon beteg. Nem mondtam meg neki. - Itt az autó. - Az alkalmazott megállt egy ezüstszürke Jaguar mellett. - Nem iszunk valamit? kérdezte. - Most nem, ne haragudj. - Johnny beült a kormány mögé. - Majd legközelebb. - Na jó, de akkor a szavadon foglak - mondta a másik, és sarkon fordult. Majdnem sötét volt már, amikor Johnny a nyirkos este füstös félhomályában áthajtott a Hammersmith felüljárón; kétszer is eltévedt Belgravia útveszt iben, mire megtalálta a keskeny utcát a Belgrave Square mögött, és leparkolt. Johnny elhúzta a száját; utolsó látogatása óta a ház kívülr l fény z felújításon esett át. Ha a pénzkeresésnek nem is, a pénzköltésnek nagymestere ez a Benedict fiú. Odabent égtek a lámpák, Johnny többször hangosan dörömbölt az ajtón. A visszhang bejárta a kicsiny utcát, amikor pedig újra csend lett, Johnny suttogó hangokat hallott, és az ablak mögött egy elsuhanó alakot pillantott meg. Johnny három percet várt a hidegben, majd kiállt az utca közepére.
- Benedict van der Byl - ordította. - Tízig számolok, és te kinyitod az ajtót! Vagy szétrúgom ezt a kócerájt. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. - Johnny Lance vagyok, tudod, hogy nem viccelek. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, Johnny berontott, és ügyet sem vetve az ajtónál álló férfira, továbbcsörtetett a nappali szoba felé. - A fenébe is Lance, oda nem mehetsz be! - kiáltott rá Benedict van der Byl, és utána iramodott. - Miért ne mehetnék? - kérdezte Johnny visszafordulva. - Ez a ház a Társaság tulajdona, a Társaságnak pedig én vagyok az igazgatója. Miel tt Benedict válaszolhatott volna, Johnny már bent is volt a nappaliban. Az egyik lány felkapta a ruháit a földr l, és meztelenül átfutott a hálószobába. A másik belebújt egy földig ér kaftánba, és mogorván bámult Johnnyra. Szétdúlt haja s r tincsei groteszk glóriaként övezték a fejét. - Látom, nem unatkozol - jegyezte meg Johnny, és körülnézett. Egy kis asztalon filmvetít állt, a szoba másik végében pedig vetít vászon. - Filmek, meg minden! - Maga zsaru? - kérdezte a lány. - Pokoli arcátlan vagy Lance! - Benedict van der Byl Johnny mellett állt, s köntöse övét kötözte. - Zsaru ez az ember? - kérdezte újra a lány. - Nem - nyugtatta meg Benedict. - Apámnak dolgozik. - Ez a megállapítás úgy látszik, t magát is megnyugtathatta, mert kiegyenesedett, és kezét végighúzta hosszú, sötét haján. Hangja ismét a régi magabiztossággal csengett. - tulajdonképpen a papa kifutófiúja. Johnny a férfi felé fordult, de a lányhoz intézte szavait, anélkül, hogy ránézett volna. - T nés, cicuska! Eredj a barátn d után! A lány tétovázott. - T nés! - Johnny hangja recsegett, akár a száraz avar. A lány kiment. A két férfi egymás mellett állt. Mindketten harmincas éveik elején jártak; magasak és sötétbarna hajúak voltak, de egyébként minden másban elütöttek egymástól. Johnnynak széles válla, lapos hasa és keskeny csíp je volt, napbarnított b re fénylett a sivatagi naptól. Kiugró pofacsontja fölött tekintete a távolba meredt. Orr hangon beszélt, és a másik földrész szokásai szerint elharapta a szóvégeket. - Hol van Tracey? Benedict szemtelenül értetlenséget színlelt. B re sápadt és zöldes volt, hiszen hónapok óta nem járt Afrikában. Ajka cseresznyepiros, mintha rúzsozta volna, szabályos vonásai belesüppedtek a húspárnákba. Szemei alatt finom kis táskák húzódtak, selyemköntöse domborulatai pedig arra engedtek következtetni, hogy sokat eszik-iszik, de keveset mozog. - Drága barátom, mib l gondolod, hogy tudom, hol tartózkodik a testvérem? Hetek óta színét se láttam. Johnny elfordult t le, és odament az egyik festményhez a szoba másik végében. A falakon körös-körül neves dél-afrikai fest k - Alexis Preller, Irma Stern, Tretchikoff eredeti képei. Különféle fest i technikák és stílusok szokatlan keverékét nyújtották, de valaki annak idején meggy zte az Öreget, hogy jó befektetés megvásárolni ket. Johnny Benedict van der Byl felé fordult. Ugyanolyan alaposan vette szemügyre t is, mint az imént a festményeket, és összehasonlította a néhány évvel azel tti Benedicttel, a karcsú, fiatal sportolóval. Tisztán látta maga el tt, amint Benedict egy leopárd eleganciájával mozog a pályán a zsúfolt lelátók el tt; amint finoman megfordul, hogy a magasan szálló labda íve alatt feltartott fejjel, tisztán vegye át a labdát; amint elszántan küzd, hogy szabaddá tegye a terepet a visszarúgás el tt. - Hízásnak indultál, Buck fiacskám - jegyezte meg Johnny csendesen. Benedict vörös lett a méregt l. - Hordd el magad! - förmedt Johnnyra.
- Azonnal, de el bb mesélj nekem Tracey-r l. - Már mondtam. Nem tudom, hol van. Alighanem valahol Chelsea-ben kurválkodik. Most Johnny gurult dühbe, de a hangja nyugodt maradt. - Honnan van pénze, Benedict? - Nem tudom, talán az Öregt l... Johnny félbeszakította. - Az Öreg heti tíz fontot biztosít neki. Úgy hallottam, ennél jóval többet költ. - Az ég szerelmére Johnny! - Benedict hangja békésebb lett. - Nem tudom, és nincs is semmi közöm hozzá. Lehet, hogy Kenny Hartfordtól... Johnny megint félbeszakította. - Kenny Hartford egy vasat sem ad neki. így állapodtak meg a váláskor. Azt akarom tudni, ki pénzeli az "utazásait"? Err l mit tudsz? - Én? - kérdezte Benedict méltatlankodva. - De hiszen tudod, hogy sosem szerettük túlságosan egymást. - Muszáj a szádba rágnom? - kérdezte Johnny. - Na jó. Az Öreg haldoklik ugyan, de változatlanul irtózik mindennem gyengeségt l és züllöttségt l. Van rá esély, hogy a mi kis Benedictünk visszakerül a papa kegyeibe, ha kiderül, hogy Tracey-b l kábítós kis tyúk lett. Ügyes húzás lenne t led, ha most belefeccölnél néhány ezrest, hogy Tracey-t a pokolra juttasd. Vadítsd el teljesen apát a lányától, és egyedül a tiéd az a sok szép millió. - Ki beszél itt kábítószerr l? - csattant fel Benedict. - Én - lépett hozzá Johnny. - Nekünk kett nknek van még egy kis elintéznivalónk egymással. Kimondhatatlan örömet okozna, ha kibelezhetnélek, és megnézhetném, mi mozgat belülr l. Hosszan farkasszemet nézett Benedicttel. Benedict unta meg els nek, babrálni kezdett a köntöse zsinórjával. - Hol van Tracey? - kérdezte Johnny. - A fenébe már! Nem tudom. Johnny lassan a vetít felé indult, a mellette álló asztalról felemelt egy tekercs filmet. Letekert róla egy méternyit, és a fény felé tartotta. - Gyönyör ! - mondta, undorodva fintorgott. - Tedd le! - horkant fel Benedict. - Ugye tudod Benedict, miként vélekedik az ilyesmir l az Öreg? Benedict hirtelen elfehéredett. - Úgysem hinne neked. - Dehogynem. - Johnny visszadobta a tekercset az asztalra, majd Benedict felé fordulva megjegyezte. - Mindent elhisz nekem, mert én sosem hazudtam neki. Benedict tétovázott, kézfejével idegesen megtörölte a száját. - Két hete nem láttam. Chelsea-ben bérel egy lakást. A Stark Street 23-ban. Egyszer meglátogatott. - Mit akart? - Kölcsönadtam neki néhány fontot - motyogta Benedict. - Néhány fontot? - kérdezte Johnny. - Jól van, na. Néhány százat. Végtére mégiscsak a n vérem. - Marha rendes dolog t led! - gúnyolódott Johnny. - írd fel a címét! Benedict a b rbevonatú íróasztalhoz ment, és felírt valamit egy papírdarabra. Aztán visszajött, és odaadta Johnnynak. - Szereted magad nagynak és veszélyesnek hinni, Lance. - Hangja halk volt, de remegett a düht l. - Tudd meg, én is jelenthetek még veszélyt a számodra, bár igaz, hogy másképpen. Az Öreg sem él örökké, Lance. A halála után egy perc nyugtod nem lesz, ezt megígérhetem. - Marhára megijesztettél! - vigyorgott rá Johnny, azzal kiment az autóhoz. A Sloane Square-en élénk volt a forgalom. Lassan haladt a kocsisor Chelsea központja felé. Johnnynak rengeteg ideje volt gondolkodni; emlékezetébe idézni,
milyen közel is álltak valaha k hárman egymáshoz. , Tracey és Benedict. Gyerekkorukban vadul futkároztak a végtelen tengerpartokon, a hegyekben és játszóterükön, a Namaqualand napfürdette síkságain. Ez persze azel tt volt, hogy az Öreg megtette a nagy felfedezést a Slang folyón, amikor nekik, gyerekeknek még cip re se telt. Amikor Tracey liszteszsákból varrt ruhákban járt, amikor naponta együtt lovagoltak iskolába. Hárman ülték meg sz rén az egyetlen pónilovat. Olyanok voltak rajta, mint piszkos, szürke kis verebek a kerítésen. Emlékezett rá, milyen vidáman teltek a forró nyári napok mindenféle titkos játékokkal az Öreg távolléte alatt. Esténként felmásztak a sárral borított kunyhó mögötti kopje-ra, hogy a naplementében a hússzín és bíbor, végtelen földek felett kémleljenek észak felé; onnan lesték az Öreg érkezését jelz távoli porfelh t. Eszébe jutott még az a szinte fájó izgalom, amit olyankor éltek át, amikor az ütött-kopott Ford teherautó porosan, nagy zajjal hirtelen begördült az udvarba. Az Öreg - portól ragacsos szakállal, fején átizzadt, mocskos kalappal - kimászott a vezet ülésb l, és Tracey-t magasan a feje fölé lendítette. Majd Benedictet üdvözölte, végül Johnnyt. Mindig ez volt a sorrend: Tracey, Benedict, Johnny. Johnny sosem gondolkodott el azon, miért nem lehetett néha az els . Mindig egyformán következtek; Tracey, Benedict, Johnny. Azon sem töprengett soha, hogy miért Lance és nem van der Byl. Egyszer aztán hirtelen véget ért a gyermekkor minden édes álma. - Johnny, én nem vagyok az édesapád. A szüleid akkor haltak meg, amikor te még nagyon kicsi voltál. Johnny hitetlenkedve bámulta az Öreget. - Érted, Johnny? - Igen, papa. Tracey keze, mint egy meleg kis állat, Johnnyét keresgélte az asztal alatt, de elrántotta az övét. - Johnny, azt hiszem, jobb lesz, ha ezentúl nem szólítasz papának. - Johnny pontosan emlékezett az Öreg száraz, tárgyilagos hanghordozására, amely szilánkokra törte gyermekkora törékeny világát. Akkor ismerte meg a magányt. Johnny felgyorsította a Jaguárt, és befordult a King's Roadra. Meglep dött, hogy még mindig ennyire fájnak az emlékek; az azóta eltelt id nek enyhítenie, tompítania kellett volna a bánatát. Ett l kezdve élete állandó versengés volt az Öreg kegyeiért - a szeretetére nem is mert gondolni. Hamarosan újabb változások következtek be. Egy hét múlva a rozoga Ford váratlanul felb gött az éjszakában; a kutyák ugatása és az Öreg hangos kacagása verte fel a gyerekeket. Álmos szemmel kászálódtak el az ágyukból. Az Öreg meggyújtotta a Petromax lámpát, és odaültette ket a konyhaszékekre, a tisztára sikált feny faasztalhoz. Majd egy b vész arckifejezésével kitett valamit az asztalra, ami úgy festett, mint egy nagy darab, törött üveg. A három álmos gyerek ünnepélyesen és értetlenül bámulta a követ. A kristály elnyelte a Petromax közönséges fényét. Elnyelte, megsokszorozta, felnagyította, és visszaverte rájuk izzó, kékes fényét. - Tizenkét karátos - mondta az Öreg, közben majd felfalta a tekintetével. - Kékesfehér és hibátlan, ráadásul van még b ven bel le ott, ahol ezt találtam. Ezután új ruhák és autók következtek, majd a költözés Fokvárosba, az új iskola és a Wynberg Hill-i nagy ház - de a versengés megmaradt; természetesen az Öreg elismerését nem hozta meg Johnny számára, noha ez volt Johnny célja, ellenben sikerült kivívnia vele Benedict van der Byl féltékenységét és gy löletét. Benedict céltudatossága és kitartása kellett ahhoz, hogy egyáltalán felvehesse a versenyt Johnny tanulmányi- és sporteredményeivel. Még így is messze elmaradt a Johnny által diktált tempótól, kell képpen utálta is Johnnyt miatta. Az Öreg észre sem vette a fiúk vetélkedését, mivel ritkán volt velük. A gyerekek egyedül laktak a
nagy házban a szikár, halk szavú házvezet n vel. Az Öreg ritkán járt haza, és akkor is csak rövid ideig maradt velük. Mindig kimerült és elcsigázott volt. El fordult, hogy hozott nekik valamit Londonból, Amszterdamból és Kimberley-b l, de ezek az ajándékok nem sokat jelentettek a számukra. Jobban szerették volna, ha úgy marad minden, ahogy a sivatagban volt. Az Öreg távolléte alatt a Johnny és Benedict közötti ellenségeskedés és rivalizálás olyan méreteket öltött, hogy Tracey-nek választania kellett kettejük között. Tracey Johnnyt választotta. Kínzó magányukban egymás társaságát keresték. A komoly kislány és a nagy, nyurga fiú együtt épített magának várat a magány ellen. Biztonságos hely volt, ahol nem érte ket utol a szomorúság, és ahova Benedict sem férk zhetett utánuk. Johnny letért a zsúfolt útról, bekanyarodott az Old Church Streetre, és a folyó felé hajtott tovább. Automatikusan vezetett, az emlékek hamar visszatértek. Igyekezett visszajutni a szeretet és a bizalom mentsvárába, amelyet annak idején ketten építettek fel Tracey-vel, emlékei azonban éppen ahhoz az éjszakához vezették vissza, amikor ez a vár romba d lt. Egy éjszaka a Wynberg Hill-i nagy házban Johnny távoli sírásra ébredt. Mezítláb, pizsamában indult a szívbe markoló, panaszos pityergés irányába. Tizennégy éves volt, mégis félt abban a hatalmas, sötét házban. Tracey zokogott. Sírását igyekezett a párnájába fojtani. Johnny föléhajolt. - Mi a baj, Tracey? Miért sírsz? Tracey hirtelen föltérdelt az ágyon, és Johnny nyakába borult. - Ó, Johnny, olyan szörny rosszat álmodtam! Ölelj át, jó? Ne menj el! Ne hagyj itt! - Még mindig fuldoklott a sírástól. Johnny bebújt mellé az ágyba, és addig tartotta átölelve, amíg a lány el nem aludt. Ezután minden este átment Tracey szobájába. Az egész tökéletesen ártatlan és gyermeki volt a tizenkét éves kislány és a fiú között, akit a bátyjának tekintett. Átölelték egymást, sugdolóztak, nevetgéltek, amíg el nem aludtak. Majd a fejük fölött meggyulladó lámpafény egyszer csak romba döntötte kettejük várát. Az Öreg állt a szoba ajtajában, mögötte a pizsamás, ujjongó Benedict visongott. - Látod, papa! Ugye megmondtam. Az Öreg reszketett a düht l, haja égnek állt, mint a sebesült oroszlán sörénye. Kiráncigálta Johnnyt az ágyból. Tracey megpróbálta visszatartani, de apja lefejtette kezét a fiúról. - Te kis szajha! - ordította. A halálra rémült fiút fél kézzel tartotta, közben el rehajolt, hogy a lányt pofon üsse. Aztán otthagyta a vigasztalhatatlan Tracey-t, aki arccal az ágyra borulva zokogott. Az Öreg levonszolta Johnnyt a földszinti dolgozószobába. Olyan er vel hajította be az ajtón, hogy a fiú nekivágódott az íróasztalnak. Az Öreg a fogashoz ment, leakasztott egy lovaglópálcát, visszament Johnnyhoz, megmarkolta a hajánál fogva, és arccal lefelé az asztalra fektette. Máskor is elverte már t az öreg, de nem úgy, ahogy most. Szinte eszét vette a harag, nem is célzott, egyik-másik ütés Johnny hátát érte. A fiú halálosan fontosnak tartotta, hogy el ne sírja magát. Er sen az ajkába harapott, szája megtelt a vér sós, fémes ízével. Nem szabad, hogy sírni lásson, gondolta, és visszatartotta a nyögéseket, miközben érezte, hogy pizsamája elnehezül, vérrel itatódik át. Csendes t rése csak szította az Öreg dühét. Elhajította a pálcát, talpra állította a fiút, és puszta kézzel esett neki. Két oldalról pofozta - Johnny csillagokat látott a fájdalomtól. De az asztal szélébe kapaszkodva mégis talpon maradt. Felszakadt, duzzadt szájjal, zúzódásoktól foltos, bedagadt arccal állta az ütéseket, míg végül az Öreg már nem volt magánál. Ökölbe szorított kézzel ütötte arcul Johnnyt, és a fiú megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nincs több fájdalom. Sötét langyosság árasztotta el. El ször hangokat hallott. Egy idegen hangját: - ...mintha egy vadállat esett volna neki. Jelenteni fogom a rend rségen.
Kés bb egy ismer s hangot is. Beletelt egy kis id be, amíg azonosítani tudta. Megpróbálta kinyitni a szemét, de az mintha le lett volna lakatolva; arcát szörnyen nagynak, dagadtnak és forrónak érezte. Mégis felemelte bedagadt szemhéját; Michael Shapirot, az Öreg titkárát pillantotta meg. Halkan beszélgetett a másik férfival. Fert tlenít szaga terjengett a leveg ben, az orvos táskája nyitva hevert az ágy melletti asztalon. - Doktor úr, tudom, hogy csúnyák a sérülések, de nem lenne helyesebb beszélni a fiúval, miel tt szólna a rend röknek? Mindketten az ágy felé pillantottak. - Magához tért! - Az orvos gyorsan odalépett hozzá. - Mi történt veled, Johnny? Mondd el, mi történt! Akárki tette, felelni fog érte, ígérem. Tévedett. Soha, senki nem büntette meg az Öreget. Johnny szeretett volna megszólalni, de ajka kemény és duzzadt volt. Újra megpróbálta kinyitni a száját. - Elestem - mondta. - Elestem, senki nem bántott, igazán senki. Csak elestem. Az orvos távozása után Mike Shapiro odament hozzá, és föléhajolt. Szomorú zsidó szeme tele volt szánakozással és valami mással is - talán haraggal vagy csodálattal. - Hazaviszlek, Johnny. Most már nem lesz semmi baj. Két hétig Michael Shapiro felesége ápolta, viselte gondját. A hegek leestek, a zúzódások már csak piszkossárga szín ek voltak, de az orra lapos maradt, nyergén egy horpadással. Hosszan nézegette új orrát a tükörben, és megtetszett neki. Olyan így, gondolta, mint egy bokszoló vagy egy kalóz. Több hónap telt el, mire megsz nt az érzékenység az orrában, és rendesen is meg tudta érinteni. - Figyelj csak, Johnny. Új iskolába fogsz járni. Egy klassz bentlakásos iskolába, Grahamstownban. - Michael Shapiro mindent elkövetett, hogy hangja lelkesen csengjen. Grahamstown ötszáz mérföldre volt onnan. - A szünetekben Namaqualand-en fogsz dolgozni, mindent megtanulsz majd a gyémántról és a gyémántbányászatról. Ugye, jó lesz? Johnny Michael arcát fürkészve egy percig elt n dött, miel tt válaszolt volna: megérezte a másik szégyenkezését. - Szóval nem megyek haza többé? - A Wynberg Hill-i házra gondolt. Michael megrázta a fejét. - Mikor fogom látni... - Johnny habozott, a megfelel szavakat kereste - ... ket? - Nem tudom, Johnny - hangzott Michael szinte válasza. Az új iskola valóban jó iskolának bizonyult. Az els vasárnapi istentisztelet után Johnny követte a fiúkat a tanterembe; a kötelez levélírás következett. A többiek azonnal nekiláttak, hogy írjanak szüleiknek. Johnny tanácstalanul ült a helyén, míg a felügyel tanár egyszer csak meg nem állt a padja mellett. - Te nem írsz haza, Lance? - kérdezte kedvesen. - Biztosan kíváncsiak rá, hogy érzed magad. Johnny engedelmesen felemelte a tollat, és elmélázott az üres papír fölött. Végül ezt írta: Tisztelt Uram! Bizonyára örömmel értesül róla, hogy már járok iskolába. Jó a koszt, de az ágyak meglehet sen kemények. Naponta járunk templomba, és rögbizünk is. Tisztelettel: JOHNNY Attól a naptól kezdve, három éven át, amíg az iskolát be nem fejezte, és egyetemi tanulmányait meg nem kezdte, Johnny hetente írt az Öregnek. Minden levél ugyanazzal a megszólítással kezd dött. "Bizonyára örömmel értesül róla...". Soha, egyetlen levelére sem érkezett válasz. Minden tanévben kapott Michael Shapirótól egy géppel írt levelet, amelyben Michael közölte vele a nyári szünetre tervezett teend it. Általában több száz mérföldes vonatutat kellett megtennie a Karroo-n keresztül egy távoli városig a végtelen, száraz, kietlen vidéken, ahol a
Van Der Byl Gyémánt Társaság repül gépe várta, hogy a sivatag még távolabbi, még kihaltabb tájára vigye, a Társaság egyik telepére. És Michael Shapirónak megint igaza lett; Johnny mindenfélét tanult a gyémántról és a gyémántbányászatról. Amikor elérkezett az id , hogy Johnny egyetemre járjon, magától értet d volt, hogy geológia szakra iratkozzon be. Ez id alatt végig számkivetett volt. Egyiküket sem látta, sem az Öreget, sem Tracey-t, de még Benedictet sem. Aztán egy hosszú, mozgalmas napon mindhármukkal találkozott. Az utolsó egyetemi éve alatt történt. Már szinte kezében érezte a diplomáját. Kezdett l fogva minden évben évfolyamels volt. A Stellenbosch Egyetem mintadiákjának nevezték ki, és most karnyújtásnyira állt egy újabb megtiszteltetést l. A nemzeti válogatóbizottság tíz napon belül kihirdeti az új-zélandi "Feketék" csapata elleni összeállítást. Johnny helye a csapatban éppoly biztosnak látszott, mint amilyen biztos lehetett abban is, hogy meglesz a diplomája. A sportsajtóban Johnnyt az afrikai vadon kegyetlen ragadozója után "Jag Hond"-nak becézték, a jaguár ugyanis hihetetlenül elszánt és kitartó, áldozatát futás közben támadja meg. A becenév ráragadt, és Johnny hamarosan a közönség kedvence lett. A Fokvárosi Egyetem csapatában is volt egy "közönség kedvence", az helye szintén biztosítottnak látszott a nemzeti válogatottban a "Feketék" elleni mérk zésen. Benedict van der Byl olyan elegánsan és m vészi tökéllyel uralta a pályát, mint egy isten. Széles vállú, izmos, hosszú lábú, magas, jókép , barna fiatalember lett bel le. Johnny vezette ki a vendégcsapatot a puha, zöld, bársonyos pályára, s miközben bemelegített, a zsúfolt lelátóra pillantott, hogy megbizonyosodjon afel l, hogy a rögbi el kel ségei mind ott vannak. Meg is találta dr. Daniel Cravent a többi bizottsági tag társaságában, az újságírók számára fenntartott helyek alatt a dísztribünön. El tte a miniszterelnök ült; most éppen hátrafordult hozzá, hogy néhány szót váltson vele. A két egyetem találkozója a rögbiszezon egyik fénypontja volt, a rajongók több ezer mérföldet tettek meg, hogy megnézhessék a meccset. A miniszterelnök mosolygott és bólogatott, majd el rehajolt, és megérintette egy sz, nagydarab ember vállát, aki az el tte lév sorban ült. Johnny hátán borzongás futott végig, amikor az sz hajú férfi egyenesen ráemelte a tekintetét. Hét éve, azóta a szörny éjszaka óta, most látta el ször az Öreget. Johnny üdvözlésképpen felemelte a karját, és az Öreg visszanézett rá, miel tt válaszolt volna a miniszterelnöknek. Most a n i tamburmajorok vonultak ki a pályára. Fehér csizmában, a Fokvárosi Egyetem színeiben, rövid, libeg szoknyácskában, magas kalappal a fejükön. A csinos, fiatal lányok lábemelgetve, izgalomtól és igyekezett l felhevültén parádéztak. A közönség moraja együtt lüktetett Johnny fülében saját szívverésével, mivel Tracey van der Byl vezette az els sort. Johnny azonnal megismerte, noha Tracey az eltelt évek alatt fiatal n vé érett. Karja és lábszára bronzszín volt, sötétbarna haja fényesen omlott a vállára. Szökdécselve, dobbantva kurjantgatta a hagyományos éljenz jelszavakat; természetes fesztelenséggel riszálta kemény, fiatal popsiját. A közönség kiabált, hullámzott, és máris hisztérikus örömujjongásba hergelte magát. Johnny tökéletes csendben állt a harsogó zsivaj közepén, Tracey-t bámulta; volt a legszebb n , akit életében látott. Aztán véget ért a m sor, a tamburmajorok kivonultak a stadion bejáratán, és a hazai csapat kifutott a pályára. Az Öreg és Tracey jelenléte csak fokozta Johnny gy löletét a magas, fehér mezes alak iránt, aki a fokvárosi védelmet fogja irányítani. Benedict van der Byl beállt a helyére, megfordult, hosszú zoknijából el vett egy fés t, és végighúzta barna haján. A közönség rjöngeni és fütyülni kezdett; a színpadias jelenet nagy sikert aratott. Benedict visszatette a fés t, és egyik kezét csíp jére téve, pimaszul felemelt fejjel végigmérte az ellenfél játékosait. Hirtelen
elkapta Johnny tekintetét, és az iménti g gös pózból kivetk zve Benedict lesütötte a szemét, majd tett néhány bemelegít mozdulatot. Megszólalt a síp, elkezd dött a mérk zés. Volt ott minden, amire a közönség vágyott. Emlékezetes meccs volt, sokáig beszéltek még róla. A csatárok vakmer én támadtak, a véd k messzire el retörtek, az ovális labda kézr l kézre járt, míg egy rettenetes feltartóztatás a labdaviv t a gyepre nem terítette. A néz k kemény, gyors és kiegyensúlyozott játéknak lehettek tanúi. Százszor is talpra ugrottak tágra nyílt szemmel, és teli torokból ordítottak szinte elviselhetetlen volt a feszültség -, aztán nagy morajlás közepette egy emberként ültek vissza, amikor a labdát néhány centiméterrel a gólvonal el tt az elszánt véd k végül is elcsípték. Három perccel a befejezés el tt még nem esett gól. A fokvárosi csapat csomóban támadott, áttört a védelemben támadt résen, majd egy hosszú, rézsútos passzal adta a leveg be a labdát, a széls el is kapta, anélkül, hogy lendületéb l veszített volna. A lába alig érte a zöld gyepet, a közönségnek megint elállt a lélegzete. Johnny alacsonyan, éppen a térde fölött találta el a vállával. Mindketten kiperdültek a játéktéren túlra, porzott mögöttük az alapvonalról felvert mész; a néz k felzúdulva visszaültek. Míg a bedobásra vártak, Johnny utasításokat osztogatott. Barna-arany szín mezét átizzadta, a csíp jén szerzett horzsolás bevérezte fehér sortját. - Gyorsan szerezd vissza! Ne fuss sokáig a labdával! Add át Dawie-nek! Dawie, rúgd magasra és hosszan el re! Johnny magasan felugrott a bedobott labdáért, pontosan Dawie kezébe öklözte, és ugyanazzal a lendülettel megfordult, hogy a támadókat feltartóztassa. Dawie hátrált két lépést, és rúgott. A rúgás erejét l jobb lába a feje fölé lendült, és a lendület kibillentette az egyensúlyából. A labda lassan emelkedett a magasba, úgy suhant, mint a nyíl, nem imbolygott, nem csavarodott meg a leveg ben, és pályája csúcspontján már jóval túl járt a felez vonalon, majd visszaérkezett a földre. Húszezer szempár követte a labda útját; néma csend szállt a pályára, és a szokatlan csendben Benedict van der Byl mélyen a saját térfele mögé húzódott vissza, a labda leesésének várható helyére, félrevezet én lassú, de jól kiszámított léptekkel. A labda pontosan a kezébe érkezett, Benedict lusta mozdulatokkal befelé indult, hogy nagyobb szögben lehessen elvégezni a visszarúgást. Delejes, lüktet csend lengett a pálya fölött, a figyelem középpontjában: Benedict van der Byl. "Jag Hond!" hangzott egy figyelmeztet kiáltás a közönség soraiból, ezután húszezer szempár meredt a gyep egy bizonyos pontjára. "Jag Hond!" Most már egy emberként morajlott a közönség. Johnny a többiekt l távolabb állt; kezét, lábát készenlétbe helyezte, hogy lecsaphasson Benedictre. Hiábavaló er feszítés, gondolta, ekkora távolságból úgysem tud feltartóztatni egy Benedict kaliber játékost; mégis minden erejét összeszedte. Arca maga volt a verejtékt l fényl eltökéltség; vadul taroló cip je alól röpködtek a kitépett gyeptégla-darabok. És akkor valami hihetetlen, szinte a képzeletet felülmúló dolog történt. Benedict van der Byl körülnézett, és észrevette Johnnyt. Megtorpant, tett két ügyetlen, kusza lépést; saját térfele irányába igyekezett. Magabiztosságának híre-hamva sem maradt, minden ügyessége és eleganciája cserbenhagyta. Bukdácsolt, botladozott, majdnem felbukott; a labda kiesett a kezéb l, és esetlenül pattogott a földön. Benedict utánanyúlt; igyekezett visszaszerezni, vaktában keresgélte, hátrapillantott a válla fölött. Arcán páni félelem jelent meg. Johnny nagyon közel járt. Minden lépéshez morgott egyet, mint egy sebesült oroszlán, izmos vállait már felkészítette az összecsapásra, összeszorított ajka egy vérengz fogvicsorítás paródiája volt.
Benedict van der Byl térdre esett, és a f be kuporodva, karjaival eltakarta a fejét. Johnny elsöpört mellette, rá sem nézett, s futás közben könnyedén csípte el a pattogó labdát. Amikor Benedict felemelte a fejét, és még mindig térden állva körülnézett, Johnny tíz yardnyira állt t le a két kapufa között, és t nézte, majd szándékosan letette lábai közé a labdát, hogy szép szabályos legyen a gól. Ekkor, mintha csak el re megbeszélték volna, Johnny és Benedict a központi lelátó felé nézett. Látták, hogy az Öreg feláll, és lassan utat vág magának a tomboló tömegen a kijárat felé. A mérk zés utáni napon Johnny visszament a sivatagba. Johnny éppen egy keskeny, mer leges falú, tizenöt láb mély árok fenekén dolgozott. Tikkasztó h ség volt odalent. Johnny nem viselt semmit a rövidke, khakiszín sorton kívül; napbarnított izmai olajosán csillogtak a verejtékt l, kitartóan folytatta a mintavételt. Egy réges-régi - homok alá temetett - tengeri fennsík körvonalait és metszetét vizsgálta. Azt remélte, hogy a felszín alatti k zetben rábukkan a gyémántot tartalmazó vékony hordalékrétegre. Egy terepjáró közeledését, majd léptek csikorgását hallotta magasban a feje fölött. Felegyenesedett, és megfogta sajgó hátát. Az Öreg állt az árok szélénél, és Johnnyt figyelte. Kezében széthajtott újság. Johnny most látta el ször közelr l azóta, és megdöbbent mennyire megváltozott. Teljesen meg szült, arca ráncos és gy rött lett, mint egy szelindeké; hatalmas, horgas orra dombként magaslott ki az arcából. De testi hanyatlásnak, gyöngülésnek semmi nyoma. Szeme pedig még mindig titokzatos kékséggel ragyogott. Az Öreg behajította az újságot az árokba. Johnny elkapta, de szemét még nem vette le az Öregr l. - Olvasd el! - mondta az Öreg. Az újság a sportrovatnál volt kinyitva. Ez állt a f címben nagy, vastag bet kkel szedve: JAG HOND BEKERÜLT. VAN DER BYL KIESETT Olyan kellemesen érte a meglepetés, mintha h s viz hegyi patakban mártózott volna meg. Bevették a válogatottba. Viselheti hát a zöld-arany mezt, és zakója zsebén ott fog díszelegni a szökken gazella. Födetlen f vel állt a t z napon; büszkén és boldogan nézett fel az Öregre, várta, hogy megszólaljon. - Jól gondold meg! - mondta az Öreg nyugodt hangon. - Rögbizni akarsz inkább, vagy a Van Der Byl Társaságnál dolgozni. A kett kizárja egymást. - Azzal visszasétált a terepjáróhoz, és elhajtott. Johnny magának a Doktornak táviratozta meg, hogy lemond a válogatottságról. A felháborodott, tiltakozó és vádló cikkek sokasága a nemzeti sajtóban, és a hozzá érkez piszkálódó levelek százai gyávasággal, árulással és még rosszabbakkal vádolták, így Johnny végül is hálás volt a sivatagi magányért, amely megkímélte a további kellemetlenségekt l. Sem Johnny, sem Benedict nem rögbizett soha többé. A mai napig, ha csak eszébe jutott, Johnny mindig maró fájdalmat és keser csalódottságot érzett. Olyan nagyon szerette volna a zöld-arany jelvényt viselni! Johnny hirtelen megállította a Jaguárt és böngészni kezdte London térképét. A Stark Street messze a King's Road mögött bújt meg. Továbbhajtott, s közben azon járt az esze, milyen is volt azután, hogy az Öreg megfosztotta a jelvény viselésének jogától. A lelki gyötrelem akkor szinte elviselhetetlennek t nt. Sivatagi társai a következ k voltak: Ovambo, egy északi törzs tagja, és néhány - a sivatag teremtette hallgatag fehér ember, vakmer és hajthatatlan, mint maga a sivatagi növényzet vagy a hegyek. A Namíb és a Kalahári sivatag a Föld legelhagyatottabb vidékei közé tartoznak; a sivatagi éjszakák pedig igen hosszúak. De a szakadatlan fizikai munka sem tudta eléggé kifárasztani
Johnnyt ahhoz, hogy álmában olykor ne látogatta volna meg egy szép, csizmás, fehér szoknyás lány - vagy egy sz, gránitszikla arcú öregember. Ezek a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák komoly sikereket eredményeztek, és Johnny pályájának mérföldköveit jelentették. Beindított egy új - kicsi, de gazdag gyémántmez t egy olyan vidéken, amelyt l senki emberfia nem remélt gyémántot. Feltárt egy uránbányát, amelyet aztán a Van Der Byl Gyémánt Társaság két és fél millióért adott el; ezen kívül több jövedelmez - ha nem is ennyire látványos - vállalkozást indított be. Ilyen és hasonló eredmények sokaságát tudta felmutatni. Huszonöt évesen Johnny Lance nevét a sokat ígér újoncok között emlegették a gyémántszakma félelmetes palotáiban. Kapott is ajánlatokat: - egy geológusokból álló tanácsadó vállalkozásba betársulhatott volna; vagy elszeg dhetett volna a Murderers Karroo szélén, egy félrees helyen kutató kisebb társaság terepvezet jének. Johnny minden kedvez ajánlatot visszautasított. Kitartott az Öreg mellett. Egyszer aztán a Nagy Társaság felfigyelt rá. Dél-Afrikában száz évvel azel tt az els gyémántot tartalmazó "kék földre" egy alig m velhet , kemény talajú farmon találtak rá. Egy De Beer nev búr farmeré volt a föld. Az öreg De Beer 6000 fontért adta el a farmját; álmában sem gondolta volna, hogy 300 000 000 fontot ér kincs fekszik a terméketlen, száraz szántóföld alatt. Az új - De Beers New Rush nev - lel helyet bányászok, kiskeresked k, vándorok, szerencselovagok, zsiványok és gazemberek lepték el, akik parányi - egy-egy nagyobb szobányi - területeket vásároltak meg, és tártak fel. A szerencselovagok e díszes társaságából két embernek sikerült magasan a többiek fölé emelkednie. Nemsokára övék lett a De Beers New Rush legnagyobb része. Amikor k ketten, Cecil John Rhodes és Barney Barnato, végül egyesítették vagyonukat, félelmetes pénzügyi vállalkozás jött létre. A szerény kezdetek után ez a társaság - mesés vagyona, mérhetetlen befolyása, csillagászati bevételei útján - döbbenetes tekintélyre és méltóságra tett szert. Ez a vállalkozás ellen rizte a világ minden tájára irányuló gyémántszállításokat, és ugyancsak ez felügyelte az ásványkiaknázási jogokat Közép- és Dél-Afrikában, vagyis több százezer négyzetkilométeren. Kiaknázatlan nemes- és egyéb érclel helyei száma felbecsülhetetlen. Mindaddig engedélyezte a kisebb gyémánttársaságok fennmaradását, amíg azok bizonyos jelent ségre szert nem tettek, majd hirtelen azok is részévé váltak; elnyelte ket, ahogy a tigriscápa kapja be a túlságosan nagy és vakmer kalauzhalat. A Nagy Társaság megengedhette magának, hogy megvásárolja a legígéretesebb lel helyeket, a legjobb felszerelést és a legkiválóbb szakembereket. Számtalan csápja egyikét most Johnny Lance után nyújtotta ki. Jelenlegi bérének a dupláját ígérték, de hamarosan a háromszorosára is számíthatott volna. Johnny kereken visszautasította az ajánlatot. Talán az Öreg nem is szerzett tudomást róla, talán mer véletlen volt, mindenesetre egy hét múlva Johnnyt a Beach Operations terep vezet jévé léptették el . Új munkaköre mellé a "Kanut király" nevet örökölte. A Van Der Byl Gyémánt Társaság közvetlenül a parton egy harminchét mérföld hosszú, nagyon keskeny - az árvízszint fölött, illetve az apályszint alatt 120-120 lábnyira terjed partszakasszal rendelkezett. A szárazföldi terület már ismét a Nagy Társaság tulajdona volt. Csak azért vásárolta meg a tucatnyi óriási területet, hogy megszerezze az ásványok ellen rzésének jogát. A tengeri terület a parttól számított tizenkét mérföldig szintén a Nagy Társaságé volt. Húsz évvel azel tt a kormány bocsátotta a rendelkezésére. Az Admirality sáv azonban a Van Der Byl Társaságé volt, és ennek kiaknázása a mindenkori "Kanut király" feladata volt. A Benguela-áramlat hideg vizének permete gomolyogva szálldosott, akár a finom por. A lassan hömpölyg , óriási hullámok a Namaqualand sárgán csillogó homokja és magas, hullámtörte sziklái felé közeledtek.
Amint megérezték a szárazföld közelségét, a hullámok felcsaptak a magasba. Tarajuk megremegett, sugárzó zöld szín vé vált, majd a szélben tollszer permetté foszlott szét, végül belezuhant a fehéren morajló vízbe. Johnny a nyitott Land Rover vezet ülése mögött állt. A hajnali hideg ködben bárányb r kabátkát viselt, mivel azonban fején semmi nem volt, barna haját a szél nyugtalanul borzolta a homlokán. Er s állkapcsát el reszegte, kezét ökölbe szorította a b rzakó zsebében. Mogorván és ellenségesen figyelte a hullámverés magasságát és erejét. Ferde orrával úgy festett, mint gongütésre váró bokszoló. Darabos, dühös mozdulattal hirtelen kirántotta a bal kezét a zsebéb l, és megnézte az óráját. Még két óra és három perc van az apály végéig. Visszadugta kezét a zsebébe, és megfordult, hogy szemügyre vegye a bulldózereket. Tizenegy nagy, fényes, sárga D8-as hernyótalpas munkagép várakozott az árvízszint vonala mentén. Vezet ik feszülten, kimeresztett szemmel ültek a magas, kemény üléseken. Mindannyian Johnnyt figyelték, arcukon gondterhelt kifejezéssel. Mögöttük, jóval hátrébb a markolók sorakoztak. Tömzsi, nagy hasú, otromba gépek, embermagasságú kerekekkel. Ha eljön az ideje, harminc mér földes sebességgel fognak vágtatni, fémlapátjaikat kieresztik a hasuk alá, felmarkolnak tizenöt tonna homokot, kavicsot, majd visszavágtáznak vele a szárazföld felé, ott megszabadulnak a terhükt l, és rohannak vissza egy újabb óriáshoz méltó adagért. Johnny igyekezett minél pontosabban felmérni, mikor jön el a pillanat, amikor oda lehet vetni - egy maroknyi csillogó kavics reményében - a negyed millió font érték gépeket az Atlantióceán elé. Eljött a pillanat, és Johnny értékes másodperceket szánt arra, hogy utoljára még egyszer mindent alaposan átgondoljon, miel tt akcióba lép. - Rajta! - kiáltotta a hanger sít be, és ugyanakkor félreérthetetlenül jelzett a karjával is. - Rajta! - kiáltotta újra, de hangja elenyészett; még a heves hullámverés moraját is elnyomta a gépek b gése. Súlyos fémkarjaikat leeresztették. A fémszörnyetegek énekkara rázendített: nekilódultak a gépek. A lapátok úgy túrták maguk el tt az aranyszín homokot, ahogy vajat a kés pengéje. A homok el ször oszloppá, majd magas fallá tornyosult az óriási gépek el tt. A bulldózerek újra meg újra nekirontottak, tolták, visszahúzták, rázták; söpörték maguk el tt. A gépkezel k úgy rángatták a karokat, mint eszeveszett csaposok, akik napi több ezer pint sört csapolnak. A munkagépek zúgtak, elcsendesedtek, majd újra felb gtek. A homokfal szembetalálta magát az els gyenge hullámokkal, és megszelídítette ket. A tenger látszólag meglep dött ezen, és kavarogva húzódott vissza a közeled homokgát el l. A bulldózerek most egy bonyolult, de jól begyakorolt balettszámot adtak el . Kanyarogtak, keresztezték egymást, lapátjaikat fölemelték és leengedték, el rehaladtak, faroltak; mindezt a koreográfus, Johnny Lance felügyelete alatt. A Land Rover föl-le száguldozott az apránként kialakuló hatalmas gödör szélénél; Johnny parancsokat osztogatott, utasításokat ordibált a hanger sít be. Lassacskán sarló alakú homokgát emelkedett a parton, mögötte pedig a bulldózer lapátjai hat, tíz, tizenöt láb mélyre ástak a lágy, sárga homokban. Egyszer csak elérték az osztriga-szintet, azt a vékony, megkövült kagylóréteget, amely Délkelet-Afrika szerte gyakran megtalálható a gyémántot tartalmazó kavicsréteg fölött. Johnny látta, hogy megváltozott a gödör anyaga. Észrevette, hogy kagylóhéj fordul ki a bulldózerek lapátjai alól.
Néhány utasítással kísért kézmozdulat segítségével sikerült megértetnie, hogy a bulldózerek alakítsanak ki rámpát a gödör két szélén, hogy a markolók is lejuthassanak. Aztán a bulldózereket a homokgáthoz vezényelte, hogy megakadályozzák a tengervíz beömlését. Az órájára nézett. - Egy óra tizenhárom perc - dörmögte az orra alá. - Nagyon fogy az id nk! Gyorsan felmérte a helyzetet! A gödör kétszáz yard hosszú, tizenöt láb mély, a felesleges homokréteg el van távolítva, az osztrigavonal tisztán kivehet a szikrázó napsütésben, a bulldózerek pedig elhagyták a terepet, és most a hullámokkal viaskodnak. - Rendben - dörmögte. - Lássuk, mi van itt! A dagályszint fölött várakozó két markoló felé fordult. - Induljatok, és hozzátok ide! kiáltotta, és kézmozdulatával jelezte is. A markolók zúgva-b gve nekilódultak, A gödör lejáratánál er sen himbálóztak, legurultak a rámpán, majd végigrobogtak a gödör alján. Fürgén felemeltek egy kupac kagylót és kavicsot, majd morogva, imbolyogva elindultak a rakománnyal a távoli feljáró felé, s a szikla alatt jóval a dagályszint fölött - megszabadultak terhükt l. Egymás sarkába érve többször is megtették ezt az utat, körbe-körbe, miközben a bulldózerek az egyre haragosabb hullámokat igyekeztek feltartóztatni. A tenger a homokgát elé küldte csatározni a seregeit, hátha találnak rajta egy gyenge, könnyen megtámadható pontot. Johnny megint az órájára pillantott. - Három perc múlva kezd dik a dagály - jegyezte meg fennhangon egy bizakodó grimasz kíséretében. Azt hiszem, meglesz. Megkönnyebbülten rágyújtott. Leereszkedett az ülésre, elindította a Land Rovert, felhajtott vele a partra, és leállította a markolók által emelt kavicshegy mögött. Kiszállt, és belemarkolt a kavicsba. - Nagyszer ! Csodálatos! - suttogta. Nem kellett csalódnia. A jelek biztatóak voltak. Abban az egyetlen maroknyi kavicsban egy kicsiny gránitot és egy nagyobb darab achátot talált. Még egyszer belemarkolt a kupacba. - Jáspis! - örvendezett. - És vasérc! Ezek a k zetek gyakran fordulnak el a gyémánt társaságában. A kövek alakja szintén sokat ígért: gömbölydedek voltak, és csillogtak, mint az üveggolyó, míg ha laposak lettek volna, az azt jelentené, hogy csak egy oldalról érte ket a víz. A gömböly kövek arról árulkodtak, hogy a hely valóságos gyémántcsapda. - Kincsesládára akadtunk - erre mérget veszek! Harminchét mérföldnyi partszakaszon Johnny egy kétszáz yardos szakaszt szemelt ki magának, és telibe talált. Persze nem véletlen szerencse folytán, hanem miután alaposan átvizsgálta a partvonalat; kitartóan tanulmányozta a hullámok mintázatának légifelvételeit és a tengerfenék domborzati körvonalait; miután elemeztette a parti homokot; mindezek birtokában pedig arra a bizonyos "ráérzésre" hagyatkozott, amivel minden jó gyémántvadásznak rendelkeznie kell. Johnny Lance rendkívül elégedett volt magával, vidáman szállt vissza a Land Roverbe. A markolók egészen a fekük zetig eltávolították a kavicsot. Munkájuk végeztével el jöttek a gödörb l, és kimerültén, zihálva pihentek az általuk kibányászott óriási kavicshalom mellett. - A fenékre, fiúk! - kiáltott Johnny, mire Ovambo parton guggoló, türelmes emberei elindultak, és hamarosan elárasztották a gödröt. Nekik kellett legyalulniuk és megtisztítaniuk a gödör fenekét, mivel a gyémánt nagy része keresztülfúrja magát a kavicsrétegen, és megbújik a fekük zet réseiben, hasadékaiban. Id közben a tenger hangulata igencsak megváltozott. Dühbe gurult a partjait ért er szak láttán; sziszegve, dühöngve csapkodta hullámaival a homokgátat. A vízszint emelkedni kezdett, a bulldózerek egyre nehezebben birkóztak meg a beáramló vízzel.
Ovambóék eszeveszett tempóban dolgoztak a gödörben, és csak olykor vetettek egy aggódó pillantást a homokfalra, amely tisztes távolságban tartotta t lük az óceánt. Johnnyn ismét az idegesség jelei mutatkoztak. Ha túl korán hívja vissza ket, esetleg gyémántok maradnak a mélyben; ha túl kés n, a gépeket és az emberek életét teszi kockára. Hajszálon múlt, de sikerült. Akkor hívta vissza az embereket, amikor a tenger már-már áttört a gáton, és alatta is kezdett beszivárogni. Aztán a bulldózereket is kivezényelte; tíz már kint is volt, az utolsó végtelenül lassan cammogott keresztül a széles gödrön. És ekkor egyszerre két helyen is betört a tengervíz; derékig ér hullámok zúdultak a gödörbe. A bulldózer kezel je azonnal észrevette. Néhány pillanatig tétovázott, majd mivel bátorsága cserbenhagyta, kiugrott, sorsára hagyva a gépet; lélekszakadva menekült a legközelebbi meredek fal irányába. - A büdös életbe! - káromkodta el magát Johnny, amikor látta, hogy a gép kezel je biztonságba helyezte magát. - Kihozhatta volna! - De magára éppúgy haragudott. Túl kés n szánta rá magát a kihívásukra; egy 20 000 font érték munkagép vész a tengerbe emiatt. Azonnal beindította a Land Rovert, és elindult vele a gödör felé. Az autó úgy vetette magát a mélybe, mint egy síugró; tizenöt lábnyit zuhant, miel tt földet ért volna. Esését a homoklejt tompította; miután lehuppant, bátran szállt szembe a bezúduló árral. ' A víz átcsapott a motorháztet felett, megperdítette az autót, de Johnnynak sikerült visszafordítania és az elakadt bulldózer felé irányítania. A Land Rover motorját leszigetelték és vízhatlanná tették, éppen az ehhez hasonló helyzetekre számítva, így a kocsi, jobbra-balra spriccelve a vizet maga körül tovább csörtetett el re. Iramát azonban mégis megtörte a rázúduló zöld víz súlya. Hirtelen az egész homokgát beomlott a fehér hullámok súlya alatt, s a gödörben az óceán vette át az irányítást. A zöld hullámok egy pillanat alatt elérték a Land Rovert, felborították, és Johnny a gy zedelmes tajtékcsíkok közé esett. A Land Rover ezalatt felborult, és az ég felé fordította mind a négy kerekét mintegy jelezve, hogy megadta magát. Johnny elmerült ugyan, de nyomban felbukkant a felszínre. Küszködött a hullámokkal, s félig úszva, félig csapdosva a sárga fémsziget felé igyekezett. A tenger megint lerántotta. Egy kis ideig leért a lába aztán újra elveszítette a talajt. Egyszer csak hozzáért a bulldózerhez, a hernyótalpakon felmászott a vezet fülkébe. Megragadta a vezérl karokat; orrán, száján d lt a víz. A bulldózer mozdulatlanul állt a gödör fenekén, saját huszonhat tonnás súlya megbénította. A hullámok átcsaptak fölötte, de a gép meg sem moccant. A sós tengervízt l elhomályosult, könnyben úszó szemmel Johnny sietve a m szerfal mutatóira pillantott. Az olajnyomás és a fordulatszám rendben, a kipufogócs magasan Johnny feje fölött kék füstöt eregetett. Johnnynak megint köhögnie kellett. Hányás és tengervíz csípését érezte a torkában. Kinyitotta a szelepet, és m ködésbe hozta a kuplungkarokat. A hatalmas gép nehézkesen meglódult, szinte megvetéssel lökve félre a hullámokat; hernyótalpai er sen kapaszkodtak a talajba. Johnny kapkodva körülnézett. A tenger elmosta a felhajtókat a gödör két szélén. A meredek falakkal találta szemben magát, mögötte a víz akadálytalanul áramlott a mélybe. Egy hullám átcsapott a feje fölött. Mint egy spániel, Johnny kirázta a vizet a hajából, és növekv elkeseredéssel nézett körbe; a menekülés útját kutatta. Legnagyobb meglepetésére az Öreget pillantotta meg. Ott állt a gödör szélénél, noha Johnny Fokvárosban hitte t, négyszáz mérföldnyire innen. Fehér haja csak úgy világított a magasban. Johnny ösztönösen az Öreg felé irányította a bulldózert a zajgó hullámokon át.
Az Öreg két másik bulldózerrel próbálkozott; olyan közel terelte ket a gödör széléhez, amilyen közel csak lehetett. Közben a szikla alatt parkoló katonai teherautóból Ovambóék súlyos traktorvontató láncot vettek el , és a vállukra emelve, imbolygó léptekkel leereszkedtek vele a partra. Behajlított lábakkal, görnyedezve közeledtek a lánc szörny súlya alatt; minden lépésnél bokáig süppedtek a homokba. Az Öreg rájuk mordult, hogy siessenek, de a hangja elveszett a dízelmotorok, a tenger és a szél zajában. - Hozd errefelé! - kiáltotta az Öreg. Leengedem a láncot! Johnny intett, hogy hallotta; megragadta a karokat, mivel a következ hullám még ezt az óriási gépet is elmozdította, s most vette csak észre, hogy akadozik a motor - a víz végül mégis átjutott a szigetelésen. A sárga, meredek, homokfal húsz lábnyira tornyosult fölé; Johnny fölmászott a gépháztet re, és elindult az Öreg felé. Az Öreg a gödör legszélén egyensúlyozott a vállára tekert vontatólánccal. El regörnyedt a lánc súlya alatt, majd tett egy lépést el re, s ekkor a homok beomlott alatta. Derékig a homokba temetve csúszni kezdett lefelé a meredek lejt n. A nehéz lánc utánakígyózott. Johnny felmérte a tenger erejét, és utánavetette magát, hogy segítsen. A tenger alaposan próbára tette ket, együtt valahogy mégis odavonszolták a láncot a bulldózerhez. - Er sítsd a lapáthoz! - mondta az Öreg. Kétszer körbetekerték a láncot a vastag fémlapáton. - A bilincset! - szólt oda Johnny, miközben az Öreg leoldotta derekáról a kötelet, amellyel a szorítóbilincset er sítette magához. Johnny felpillantott a meredek falra, amely vészjóslóan lógott fejük fölött. - Jézusom! - mondta egészen halkan; a tenger oda is elért már, és az egész töltés omladozott, remegett a fejük fölött, arra várva, mikor zuhanhat rájuk és temetheti maga alá ket. Az Öreg odaadta neki a hatalmas rögzít bilincset, Johnny pedig zsibbadt ujjakkal nekilátott, hogy keresztüler ltesse a láncon. Az acélozott pecket két láncszem közé kell beillesztenie, aztán még le is kell zárnia. Az adott körülmények között gigászi er feszítés kellett a feladat végrehajtásához; a hullámok csapkodták a fejét, igyekeztek kitépni a láncot a kezéb l; és akkor ott volt még a fenyeget homoktömeg is, amely bármely percben rájuk omolhat. A munkafelügyel aggódva figyelte ket húsz láb magasból, készen arra, hogy kiadja a parancsot a két várakozó bulldózernek a lánc felhúzására. Johnnynak sikerült eltalálnia a csavarmenetet. Még öt ilyen csavarmenet, és kész - úgy gondolta, be is fejezi a munkát, mire az üzenet odaér a bulldózer kezel ihöz. - Oké - bólintott, és elakadó lélegzettel odaszólt az Öregnek: - Húzhatják! Az Öreg felemelte a fejét, és felkiabált a partra. - Húzzátok! A munkafelügyel intett, hogy vette az üzenetet. - Oké. - És már ott se volt, futott vissza a bulldózerekhez. Ugyanebben a pillanatban azonban a hullámok megrántották a láncot. Ez csak néhány centiméteres elmozdulással járt, de éppen elegend volt ahhoz, hogy Johnny bal mutatóujja két láncszem közé szoruljon. Az Öreg látta Johnny arcát, látta, hogyan próbálja kiszabadítani magát. - Mi történt? A víz ekkor éppen visszahúzódott egy pillanatra, és így az Öreg saját szemével is láthatta. Odaevickélt, hogy segítsen Johnnynak - de felülr l megszólalt a motorok rekedt bugása, és a lánc megindult fölfelé tekeregve, mint egy óriáskígyó. Az Öreg odaért Johnnyhoz, elkapta a hóna alatt, hogy megtámassza. Rémülten, egymásba kapaszkodva bámultak a foglyul ejtett kézre. A lánc er sen megrándult, és egy skarlátvörös freccsenés kíséretében letépte a beszorult ujjat; Johnny az Öreg karjaiba hanyatlott. A bulldózer nagy, sárga teste továbbra is fenyeget en
emelkedett egyre magasabbra a fejük fölött lebegve. Kihasználva a következ hullám taszítását, az Öreg biztonságba ráncigálta Johnnyt. A hullámok hamarosan mindkettejüket elragadták és félredobták a bulldózer el l. Johnny a mellkasához szorította sérült kezét, amely élénk vércsíkot húzott maga után, megfestve a vizet körülöttük. Feje lemerült a víz alá, a sós víz beáramlott a tüdejébe. Úgy érezte, megfullad, és minden ereje elhagyja. A felszínre bukkanva elhomályosult szemmel megpillantotta a nedvesen csillogó bulldózert félúton a homokpart teteje felé. Érezte az Öreg karját maga körül, s újra elmerült; szemére és agyára sötétség borult. Amikor minden újra kivilágosodott, Johnny a száraz homokon találta magát; az els , amit meglátott, az Öreg fölébe hajoló ráncos, beesett arca, homlokára tapadó ezüstös haja volt. - Kihoztuk? - kérdezte Johnny rekedten. - Ki - válaszolta az Öreg. - Kihoztuk. - Azzal felállt, odament a terepjáróhoz, és elhajtott. Johnnyt a munkafelügyel gondjaira bízta. Johnny elmosolyodott ett l az emlékt l, s felemelve bal kezét a Jaguar kormányáról, megnyalta a fényes csonkot a mutatóujja helyén. - Megért egy ujjat - mondta fennhangon, és még mindig útjelz táblák után kutatva hajtott lassan tovább. Hosszan mosolygott, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét; eszébe jutott, milyen csalódott és bánatos volt, amikor az Öreg fogta magát, és odébbállt, otthagyva t a homokon, kiterítve. Természetesen nem számított arra, hogy az Öreg térdre rogyik el tte, fülébe zokogja háláját, és bocsánatot kér az eddigi mostoha bánásmód meg az elmúlt évek nyomorúsága miatt - de azért várt valamit. Ennél mindenesetre többet. Miután megtettek egy kétszáz mérföldes autóutat a sivatagi éjszakában a legközelebbi kórházig - ahol ellátták és bekötözték a sebét -, Johnny másnap reggel a megszokott id ben munkába állt, hogy jelen legyen az els adag kavics átvizsgálásánál. Távolléte alatt a kavicsot megszitálták, az összes méreten felüli követ, szikladarabot eltávolították, majd átmosták egy szilíciumiszap tartályban, hogy kisz rjék a 2,5-nél kisebb fajsúlyú anyagokat, a fennmaradó anyag pedig végül egy zúzómalmon ment keresztül. A zúzómalom hosszú, egyenletesen forgó acélhenger, amelyben baseball-labda nagyságú acélgolyók porrá zúznak minden, a Mohs keménységi skálán mért 4-esnél puhább anyagot. Most ott álltak a visszamaradt anyag fölött, ami a tengerb l kibányászott kavics ezredrésze volt. Ha van valahol gyémánt, akkor ebben az üledékben kell lennie. Amikor Johnny visszatért a tengerpart fölötti szirtre, az osztályozóüzemként m köd barakkba, még bódult volt az érzéstelenít t l és a kialvatlanságtól. Keze kitartóan lüktetett, mint egy világítótorony. Szeme vörösen égett, állat s r , fekete borosta borította. Elhelyezkedett a fél barakkot elfoglaló rázóasztal szélénél. Kissé ingatagon állt a lábán, miközben a készül dést figyelte. Az asztal végénél hatalmas, kaviccsal teli láda, a szitalapok bekenve, az emberek készen álltak. - Kezdhetjük! - Johnny intett a munkavezet nek, aki azonnal beindított egy motort, amit l az asztal mint egy szélütött öregember - remegni kezdett. Az asztal több - enyhén megdöntött, sárga zsírral vastagon bekent - acéllemezb l állt. A vibráló szerkezet egyik végénél egy ládából kavics és víz keveréke kezdett csöpögni; állagát és áramlása sebességét a munkafelügyel szabályozta. A massza szétterült a bezsírozott asztalon, majd kiloccsant szirup módjára elken dött; egyik tálról a másikra csörgött, végül az asztal másik végénél lev hulladéktartályba került.
A gyémántot ugyanis nem lehet benedvesíteni; ha víz alá meríti az ember, ha vízben áztatja, akkor is száraz marad. Az acéllemezen a zsírréteg szintén benedvesíthetetlen, tehát a kagyló meg a nedves kavics lecsúszik róla, és végigszalad az izg -mozgó, lejt s asztalon. Ám ha gyémánt zsírba ütközik, beleragad, mint pokrócba a félig elnyalt cukorka. A nagy idegesség és izgalom közepette Johnny már nem érezte olyan fáradtnak magát, még a csonk sajgása is alábbhagyott. Szemével, minden porcikájával a csillogó, sárga, zsíros lapra figyelt. Az egy karátosnál kisebb súlyú, ipari fekete és színes gyémántot nem lehet észrevenni az asztalon a rezgés hevessége és az úszó anyag sebes áramlása miatt. Olyannyira belefeledkezett a látványba, hogy jó kis id be telt, mire észrevette, hogy valaki áll mellette. Hirtelen felkapta a fejét. Az Öreg volt az; sajátos terpeszállásban, a rá jellemz feszült testtartással állt Johnny mellett. Johnny számolt az Öreg jelenlétének jelent ségével, és pillanatnyi riadalom futott át rajta. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez egy eredménytelen kísérlet csupán? Egész életében soha semmire nem volt még annyira szüksége, mint itt és most a gyémántra. Fürkész pillantásokat vetett a sárga, zsíros fémlapokra, azután a k után kutatott, amelynek vételára visszavásárolhatná számára az Öreg megbecsülését. A foltos kavics zavartalanul hömpölygött tovább a lapokon; Johnny határozott és egyre növekv pánikot érzett. Ekkor azonban a munkafelügyel a másik oldalon elkurjantotta magát, és az asztalra mutatott. - Ott van, ni! Johnny odaszegezte a tekintetét, ahova amaz mutatott. Közvetlenül a láda nyílása alatt, saját súlyától félig elmerülve a vastag zsírrétegben - szilárdan lehorgonyozva - ott üldögélt egy nagydarab gyémánt. A gyarló kavicsok pedig továbbcsörtettek mellette. Egy nagydarab, öt karátos k volt; sárgán és dacosan tündökölt, mint egy csapdába ejtett vadállat. Johnny megkönnyebbülten sóhajtott fel, és az Öregre pillantott. Az Öreg kifejezéstelen arccal bámulta az asztalt, és bár nyilván érezte, hogy Johnny figyeli, nem nézett fel. Johnny tekintete is visszakívánkozott az asztalra. A véletlen különös szeszélye folytán a következ gyémánt a ládából egyenesen az alatta horgonyzó másik darabra pottyant. Amikor gyémánt gyémánthoz üt dik, visszapattan róla, mint a golflabda az aszfaltról. A második - gyönyör fehér, kisebb szibarackmag nagyságú gyémánt - hangosan koppant, amikor az el z re ráesett, majd fejmagasságig felpattant a leveg be. Johnny és a munkafelügyel elragadtatásukban önkéntelenül felnevettek olyan szép volt ez a csillogó, szilárd napsugárszilánk. Johnny az ép kezével keresztülnyúlt az asztalon, és felkapta. Dörzsölgette az ujjai között, mohón élvezte szappanszer tapintását, aztán az Öreghez fordult, és odanyújtotta neki. Az Öreg megnézte a gyémántot, és elismer en bólintott. Aztán felhajtotta a kabátujj át, és az órájára nézett. - Kés van. Vissza kell mennem Fokvárosba. - Nem várja ki a végét, uram? - Johnny rájött, hogy túl lelkes hangot ütött meg. - Utána ihatnánk valamit. - Miután kimondta, eszébe jutott, hogy az Öreg irtózik az alkoholtól. - Nem - rázta meg a fejét az Öreg. - Estére vissza kell érnem. - Mélyen Johnny szemébe nézett: - Tracey-nek holnap délután lesz az esküv je, azon feltétlenül ott kell lennem. Johnny arcát fürkészve elmosolyodott; soha senki nem tudta megállapítani, mit jelent az Öreg mosolyra húzott szája, szemében ugyanis az egésznek nyoma sem volt. - Nem tudtad? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Azt hittem, kaptál meghívót - mondta, majd sarkon fordult, és kiment a barakkból. Terepjárója a fényl napsütésben várta, hogy kivigye a homokd nék között megbúvó kifutópályára. Johnnyt fájó keze és az Öreg szavai nem hagyták aludni, pedig nagy szüksége lett volna az alvásra; hajnali két órakor ledobta magáról a takarót, és meggyújtotta az éjjeli lámpát. - Azt mondta, kaptam meghívót. Ha kaptam, hát bizisten ott leszek. Egész éjszaka vezetett, és másnap délel tt is. Az els kétszáz mérföldet a sivatagban kellett megtennie homokos, sziklás úton, majd hajnaltájt rátért egy kikövezett útra, és délnek fordult, ahol óriási síkságokon át és hegyek között folytatta útját. Déli tizenkét óra is elmúlt, mire a Table Mountain tömzsi, kékes körvonalai kirajzolódtak el tte. Az alatta elterül város egészen kicsinek t nt. A Vineyard Hotelben szállt meg. Sietett a szobájába fürödni, borotválkozni, öltönybe bújni. Az öreg ház kertje zsúfolásig tele volt drága autókkal; azok, akik itt már nem tudtak megállni, kint az utca két oldalán parkoltak, Johnny is ott talált helyet a poros Land Rover számára. Besétált a fehér kapun, és keresztülvágott a zöld pázsiton. A házban zenekar játszott, a bálteremb l társalgás és nevetgélés hallatszott. Az oldalajtón ment be. Mindenütt vendégek tolongtak, s Johnny ismer s arcokat keresve vágott utat magának a hangoskodó, gesztikuláló férfiak és kacarászó n k között. Végül talált is valakit. - Michael! - Michael Shapiro körülnézett, észrevette Johnnyt; arcán az öröm, a meglepetés és az ijedtség egyszerre jelent meg. - Johnny, de jó, hogy látlak! - Vége van a szertartásnak? - Igen, és a beszédeket is elmondták már, hál' istennek. - Megragadta Johnny karját, és félrevonta. Hadd kínáljalak meg egy pohár pezsg vel! - Michael odaintett egy pincért, és egy kristálypoharat nyomott Johnny kezébe. - A menyasszonyra! - mondta Johnny, és belekortyolt a pezsg be. - Tudja az Öreg, hogy itt vagy? - Michael azt kérdezte, ami a legjobban izgatta, és amikor Johnny megrázta a fejét, Michael arca elkomorult. - Michael, milyen Tracey férje? - Kenny Hartford? - Michael alaposan megfontolta a választ. - Azt hiszem, rendes. Jókép fiú, rengeteg pénzzel. - Mib l él? - Az apja egész vagyont hagyott rá. Az idejét divatfotózással csapja agyon. - Johnny elhúzta a száját. Michael összeráncolta a homlokát. - Nincs vele semmi baj, Johnny. Az Öreg nagy körültekintéssel választotta ki. - Az Öreg? - Johnnynak tátva maradt a szája. - Hát persze, ismered t, nem hagyná, hogy egy ilyen fontos kérdésben más döntsön helyette. Johnny lenyelte az utolsó csepp pezsg jét, Michael aggódva figyelte az arcát. - Hol van most Tracey? Elmentek már? - Nem - Michael megrázta a fejét. - Még a bálteremben vannak. - Kösz, Michael. Azt hiszem bemegyek, és sok boldogságot kívánok a menyasszonynak. - Johnny! - Michael elkapta a könyökét. - Ne csinálj semmi marhaságot, jó? Johnny megállt a bálterembe vezet márványlépcs tetején. Lent vidám, hangos zene szólt, a terem zsúfolásig volt táncoló párokkal. Az ifjú házasok egy megemelt asztalnál ültek a terem másik végében. Benedict van der Byl vette észre els nek Johnnyt. Elpirult, gyorsan odahajolt az Öreghez, súgott valamit a fülébe, majd felállt. Az Öreg lefogta Benedict karját, és odamosolygott Johnnyra. Johnny lement a lépcs n, és utat vágott magának a táncolok között. Tracey még
nem vette észre. A mellette ül bársonyos b r férfival beszélgetett. A férfinak sz ke, hullámos haja volt. - Hello Tracey! - Tracey felpillantott Johnnyra, és elállt a lélegzete. Szebb volt most így, mint valaha. - Hello, Johnny! - Alig jött ki hang a torkán. - Táncolhatok veled? - kérdezte Johnny. Tracey elsápadt, szemével nem a férjét, hanem az Öreget kereste. A fényl fehér fej alig észrevehet en bólintott. Tracey felállt. Miel tt elhallgatott a zene, egyszer körbetáncolták a termet, Johnny annyi mindent szeretett volna mondani, de csak táncoltak némán, amíg a zenekar játszott. Johnny elszalasztottá a lehet séget. A még rendelkezésére álló néhány másodperc alatt sietve ennyit mondott neki: - Remélem, boldog leszel, Tracey. De ha valaha, bármikor, segítségre lesz szükséged, ott leszek, ígérem. - Köszönöm - mondta Tracey fátyolos hangon, és egy pillanatig olyan volt, mint kislány korában, amikor az ágyában zokogott. Johnny visszavezette a férjéhez. Az ígéret öt éve hangzott el; Johnny most eljött, hogy beváltsa. A Star Street 23 egy kétemeletes, keskeny homlokzatú ház volt. Johnny leparkolt a ház el tt. Sötét volt már, mind a két emeleten égtek a lámpák. Johnny a sötét Jaguárban üldögélt, hirtelen nem akaródzott tovább mennie. Most már tudta, hogy Tracey odabent van, és azt is jól tudta, hogy valószín leg nem lesz szívderít látvány, ami majd fogadja. Eszébe jutott, milyen szép volt Tracey fehér szatén esküv i ruhájában. Johnny kiszállt az autóból, és felment a lépcs n. Már majdnem becsengetett, amikor észrevette, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Belépett, és egy n i ízléssel berendezett nappali szobában találta magát. A feldúlt szobán látszott, hogy alaposan átkutatták. Az egyik függöny leszaggatva a földön hevert, rajta könyvek és különféle dísztárgyak. A falakról levett képek halomba rakva elszállításra vártak. Johnny felvett egy könyvet, kinyitotta. A legels lapon kézzel írott név: Tracey van der Byl. Johnny éppen visszadobta a könyvet a kupacba, amikor az emeletr l közeled léptek zaját hallotta. Egy férfi jelent meg a lépcs n. Piszkos, zöld bársonynadrágot, b rcsizmát és fakó, elny tt, katonai zubbonyt viselt. Keze n i ruhával volt tele. Észrevette Johnnyt, és idegesen megállt. Rózsaszín szája tátva maradt a meglepetést l, lenyalt, szalmasz ke haja alól ki villanó apró, mélyen ül szeme azonban rendületlenül csillogott tovább. - Hello! - mosolygott rá Johnny vidáman. - Költözködik? - kérdezte, egyúttal közelebb lépett a lépcs n álló férfihoz, és nem vette le róla a szemét. Ekkor föntr l halk nyöszörgés hallatszott. Hátborzongató hang volt. Sem szenvedély, sem fájdalom nem érz dött rajta, leginkább kiáramló g z hangjára hasonlított, éppen csak annyit lehetett megállapítani, hogy emberi hang. Johnny megdermedt a hang hallatán, a férfi pedig idegesen nézett a válla fölött az emelet irányába. - Mit csinált vele? - kérdezte Johnny békésen, fenyeget hangsúly nélkül. - Én semmit! Utazik. Eléggé kikészült t le - magyarázkodott zavartan a férfi. - El ször utazik LSD-ben. - Maga pedig ezalatt megtisztítja a terepet, ha jól látom - állapította meg Johnny higgadtan. - Tartozik nekem, de nem tud fizetni. Megígérte, mégse tud. - Ó! - mondta Johnny - Az más. Azt hittem csak úgy elemeli ezeket. - Kabátja zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, és végighúzta a kezét egy bankjegykötegen. A barátja vagyok. Mennyivel tartozik?
- Ötvennel. - A férfi szeme felcsillant, amikor meglátta a bankjegyköteget. - Kölcsönadtam neki. Johnny leszámolt tíz ötöst, és a férfi felé nyújtotta. Amaz áthajította a ruhákat a lépcs korláton, és mohón megindult lefelé a lépcs n. - Maga adta el neki a szajrét? Az LSD-t? - kérdezte Johnny. A férfi egy lépésnyire gyanakodva megállt. - Az ég szerelmére! - mondta Johnny vigyorogva. Nem vagyunk gyerekek, ismerem a dörgést - mondta, és odanyújtotta a pénzt. - Szóval maga szerezte? A férfi alig észrevehet en visszamosolygott, és bólintott. Kinyújtotta a kezét a pénz után. Johnny a szabad kezével elkapta a férfi törékeny csuklóját, lerántotta a földre, és hátracsavarta a kezét. Aztán visszagy rte a pénzt a zsebébe, és letaszigálta a férfit a lépcs n. - Mit szólna hozzá, ha felmennénk, és körülnéznénk? Az ágyon szürke katonai pokróccal leterített matrac. Tracey törökülésben ült a pokrócon. Csak bugyi volt rajta, haja fakón lógott a nyakába. Keresztbe tett sovány karja krétafehér volt, arca sápadt, b re áttetsz a lámpafényben. El rehátra hintáztatta magát, és halkan nyöszörgött, lehelete meglátszott a jéghideg szobában. Johnnyt azonban a lány szeme ijesztette meg legjobban. Aránytalanul nagynak t nt, alatta zúzódás-szer , sötét foltok. Pupillái kitágultak, és a csiszolatlan drágak hideg fényével, természetellenesen ragyogtak. A hatalmas, zölden csillogó szemek Johnnyra és az ajtóban álló férfira tapadtak, a nyöszörgés váratlanul sikollyá er södött, majd ismét elhalkult. A lány el red lt, arcát a kezébe temette. - Tracey! - suttogta Johnny. - Istenem, Tracey! - Semmi baja se lesz - mondta nyögdécselve a férfi, és megpróbált lazítani a szorításon. El ször csinálja ezzel, nem lesz semmi baja t le. - Gyerünk kifelé! - Johnny ki vonszolta a férfit a szobából, lábával belökte az ajtót. A falhoz állította, és sápadt, kifejezéstelen arccal, szánalmat nem ismer tekintettel, higgadtan szólalt meg. Türelmesen beszélt, mintha egy gyereknek magyarázna. - Most meg fogom ütni. Nagyon csúnyán ellátom a baját. Amennyire csak lehet anélkül, hogy megölném. És ne higgye, hogy élvezetb l teszem, hanem azért, mert ez a lány nagyon fontos nekem. Ha legközelebb azon töri majd a fejét, hogy egy másik lánynak mérget adjon el, szeretném, ha eszébe jutna, mi történt itt magával ma este. Bal kezével a falhoz szorította a férfit, jobb kezével a bordái között megcélozta a gyomrát. Két-három ütés után azon kapta magát, hogy túl magasan jár. Hallotta, hogy ökölcsapásai alatt recsegnek-ropognak a férfi bordái. Amikor Johnny hátralépett, a másik megroggyant, és lassan összecsuklott. Johnny búcsúzóul még egy utolsót húzott az arcába. A férfinak felszakadt a szája, és szétnyílt, mint a rózsaszirmok. Nagy lármával járt a verés, Johnny benézett Tracey szobájába, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem zavarták meg a lányt. Tracey háborítatlanul himbálta magát el re-hátra. Johnny megkereste a fürd szobát, benedvesítette a zsebkend jét, letörölte a vért a kezér l és a zakójáról. Amikor kijött a fürd szobából, odalépett az eszméletlen férfihoz, hogy megnézze, milyen állapotban van. Pulzusa szabályos és er s volt. Johnny megkönnyebbülten odébb tolta a fejét, hogy arca ne érjen bele a hányás- és vértócsába, nehogy abba fulladjon bele. Bement Tracey-hez, és a lány heves kapálózása ellenére belecsavarta a koszos pokrócba, majd levitte az autóhoz. Tracey elcsendesedett, és miközben Johnny letakarta, olyan nyugodtan feküdt a hátsó ülésen, mint egy alvó gyerek. Aztán Johnny visszament a házba, és felhívta a ment ket. Megadta a címet, utána azonnal letette a kagylót.
A Dorchester el tt Tracey-t kint hagyta az autóban, amíg maga a recepciónál intézkedett. Percek alatt megérkezett a tolókocsi, és Tracey már úton is volt a második emeleti kétszobás lakosztály felé. Negyedóra múlva az orvos is megérkezett. Miután az orvos távozott, Johnny megfürdött, majd egy pohár Chivas Regallal a kezében bement Tracey szobájába, és megállt az ágya mellett. Akármit adott is be neki az orvos, Tracey alaposan kikészült t le. Sápadtan, elesetten feküdt az ágyon. Törékeny, elvarázsolt szépségét kiemelték a szeme alatti sötét karikák. Johnny föléhajolt, hogy kisimítsa az arcából a hajszálakat; kezén érezte a lány finom, langyos leheletét. Olyan végtelen gyöngédséget érzett iránta, amilyet még soha senki iránt - maga is megdöbbent az érzés hevességén. . Föléhajolt, és leheletfinom csókot adott a szájára. A lány ajka hófehér és száraz volt, érintése érdes, mint a dörzspapír. Johnny felegyenesedett, és odasétált egy fotelhez. Fáradtan beleroskadt, és kortyolgatni kezdte a whiskyt, érezte, ahogy az ital a gyomrából kiindulva szétárad az egész testében. A lány párnán pihen sápadt, meggyötört arcát figyelte. - Jól nézünk ki mind a ketten! - mondta fennhangon, és elöntötte a méreg. A haragja hosszú percekig nem irányult semmire és senkire, de hamarosan alakot öltött, és megtalálta a célpontját. Életében el ször nagyon megharagudott az Öregre. - Ezt neki köszönheted - mondta az ágyon hever lánynak. - És én is... Ez csak úgy kicsúszott a száján; az Öreg iránti feltétlen h ség ugyanis jelleme részévé vált. Elhitette magával, hogy az Öreg mindig igazságosan és bölcsen cselekedett - még akkor is, ha olykor nem találta igazságosnak és bölcsnek ezeket a cselekedeteket. Jobb, ha a földi halandó, nem kételkedik istenei mindenhatóságában. Egészen belebetegedett saját árulásába. Észérvek alapján vizsgálgatni kezdte az Öreg indítékait és tetteit. Miért küldte utána az Öreg Michael Shapirót? Miért hozatta el a sivatagból? - Az Öreg Fokvárosban akar látni, Johnny. Benedict nem váltotta be a hozzá f zött reményeket. Az Öreg rábízta a londoni iroda vezetését, ott tölti a szám zetését. Azt akarja, hogy te vedd át a Társaság irányítását - magyarázta Michael. - Tracey már nem jelent akadályt. Férjével együtt Londonban élnek. Gondolom, úgy véli az Öreg, hogy most már nem jelent veszélyt, ha visszatérsz Fokvárosba. Michael látta Johnny cseppet sem palástolt örömét, majd így folytatta: - Lehet, hogy felesleges, de azért elmondom. Mr. Van Der Byl különös ember, más mint a többiek. Tudom, hogyan érzel iránta. Szemtanúja voltam mindennek, tudod jól. Johnny, te oda mész, ahova kedved tartja. Sok más társaság örömmel fogadna... - ekkor észrevette Johnny arckifejezését, és abbahagyta a mondandóját. - ...rendben van Johnny, felejtsd el az egészet. Csak azért mondtam, mert kedvellek. Visszagondolva erre a beszélgetésre, Michael figyelmeztetése nem volt teljesen alaptalan. A Van Der Byl Társaságnak ugyan tényleg lett az igazgatója, de az Öreghez egy lépéssel sem került közelebb. A hegy lábánál lakott ugyan, de a hegy legkisebb lejt jét sem sikerült megmásznia. A városban éppen olyan magányos volt, mint a sivatagban, de elég feln tt ahhoz, hogy az els vonzó n rövid id n belül kivesse rá a hálóját. Ruby Grange magas, karcsú lány volt; haja színe, mint a gyémántok között a sárgás fény , mint a napfény játéka egy kristálypohár pezsg ben. Johnny elcsodálkozott egykori naivitásán; azon, hogy olyan könnyen félre lehetett vezetni, és olyan könnyen besétált a lány hálójába. Az esküv után azonban hamarosan fény derült felesége igazi természetére. Minden megnyilvánulását a pénzsóvárgás, a hiúság és az anyagi javak hajhászása vezérelte, ezen kívül a lányt a saját magával való tökéletes megelégedettség
jellemezte. Johnny egész egyszer en képtelen volt hinni a szemének. Hónapokon át hitegette magát, végül a kétségbevonhatatlan tények meggy zték, és elborzadva vette tudomásul, milyen önz , sekélyes kis teremtés a felesége. Túltette magát a dolgon, és teljes er bedobással a Társaság ügyeinek intézésébe vetette magát. A Társaság ügyeivel való foglalkozás töltötte ki az életét, de hamarosan belátta, hogy az is csak az Öreg által felfújt, üres valami. El ször futott át az agyán, hogy maga a tény, mármint az, hogy az Öreg bevonta a Társaságba, szintén csak egy gondosan és szadista módon el készített húzás lehetett, az egykori, félig gyerek fiú ártatlan cselekedetének megbosszulására. Mintha csak az ijeszt gondolatok el l menekült volna: elnyomta az álom a fotelben, a pohár kiesett a kezéb l. Jacobus Isaac van der Byl egy b rszéken ült a röntgengép el tt. A rettegést l lepattogzott a gránitkifejezés az arcáról; repedezett, petyhüdt b r maradt a helyén. Fényes, fehér sörénye alatt az arca felismerhet volt ugyan, de alaposan megváltozott. A szemében is félelem ült. A felszín alatt bújt meg, mint a halványkék tavakban lakó nyálkás teremtmények. Félelemt l dermedt végtagokkal bámulta a zavaros képeket. A szakorvos nyugodt, személytelen hangon beszélt hozzá, mintha el adást tartana. - ...beborítja a csecsem mirigyet, és benyúlik a légcs mögé. Aranyszín ceruzája hegye a kísérteties körvonalak mentén haladt. Az Öreg nagy nehezen nyelt egyet. Mintha megdagadt volna a torka, miközben az orvost hallgatta; hangja még saját fülének is szokatlanul rekedtnek és fátyolosnak t nt. - Megoperál? - kérdezte. Az orvos abbahagyta a magyarázást, és a sebészre pillantott az asztal túloldalán. Pillantásuk b ntudatról árulkodott, mint az összeesküv ké. Az Öreg a sebész felé fordította a székét. - Nos? - kérdezte szárazon. - Nem. - A sebész bocsánatkér en megrázta a fejét. - Túl kés ! Ha legalább... - Mennyi id m van még? - szakította félbe az Öreg. - Hat hónap, nem több. - Biztos benne? - Igen. Az Öreg álla a mellkasára zuhant, szemét lehunyta. Teljes csend borult a szobára; az orvosok hivatástudatból szánalommal és érdekl déssel figyelték, hogyan nyugszik bele a tulajdon halálhírébe. Az Öreg végül kinyitotta a szemét, és lassan felállt. Megpróbálta mosolyra húzni a száját, de ajkai nem engedelmeskedtek. - Köszönöm, uraim - recsegte új, érdes hangján. Bocsássanak meg, most el kell mennem. Sok elintéznivalóm van még. Lement a bejárat el tt várakozó Rolls Royce-hoz. Lassan, csoszogva ballagott; a sof r elésietett, de az Öreg félretolta kinyújtott kezét, és egyedül szállt be a hátsó ülésre. Michael Shapiro a nagy ház dolgozószobájában várta. Azonnal észrevette az Öregben végbement változást, és talpra ugrott. Az Öreg megállt az ajtóban, teste mintha összement volna. - Hat hónap! - mondta. - Hat hónapot jósoltak nekem. - Odament az íróasztalhoz, és leült a székébe. - Azok után, hogy annyi pénzt otthagytam náluk! Úgy mondta ezt, mintha legalábbis a halhatatlanságra fizetett volna be, és most derült volna ki, hogy ezek az orvosok becsapták. Megint lehunyta a szemét, amikor pedig kinyitotta, ravasz fény csillant meg benne, és mintha az arcán is megjelent volna valami halvány kajánság. - Hol van? Visszajött már?
- Igen, reggel kilenckor szállt le a gépe. Most az irodában van. - Michael megdöbbent, el ször látta az Öreget álarc nélkül. - És a lány? - Tracey-t a válás óta nem volt hajlandó lányának nevezni. - Johnny elhelyezte egy szanatóriumban. - Semmirekell némber - jegyezte meg az Öreg csendesen. Michael még idejében visszaszívta a mondandóját. - Fogja a noteszét, diktálok. - Az Öreg rekedten kuncogni kezdett. - Na, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá! - mondta fenyeget en. - Nagyon kíváncsi vagyok! Johnny orvosa a fokvárosi repül téren várta ket. - Vidd magaddal, Robin. Purgáld ki, és hizlald fel. Nagyon rossz b rben van, tele van kábítószerekkel, és legalább egy hónapja nem evett. Tracey mintha magához tért volna. - Hova...? - Egy szanatóriumba - Johnny megel zte a lányt, el re válaszolt a még fel sem tett kérdéseire. - Addig leszel csak ott, amíg feltétlenül szükséges. - Nem vagyok... - Ó, dehogynem, Tracey. - Megfogta a lány karját. Robin a másikat. A parkolóig kísérték így a kapálózó lányt. - Köszönöm Robin, öreg harcos. A gondjaidra bízom. - Egészségesebb lesz, mint valaha - ígérte Robin, és elhajtott. Néhány percig Johnny a hegy masszív, szögletes körvonalait bámulta; ez szokásos hazaérkezési ceremóniái közé tartozott. Aztán beugrott a repül tér parkolójába a Mercedesért; el ször habozott, haza vagy az irodájába menjen, végül az iroda mellett döntött; úgy érezte, nincs ereje Ruby faggatózását végighallgatni. Irodája fürd szobájában tartott egy tiszta inget és egy borotválkozókészletet. Amikor besétált a Van Der Byl Gyémánt Társaság központi épületének kissé hivalkodóan berendezett várótermébe, munkatársai úgy csaptak le rá, mint az emberev amazonok. A két csinos portáslány egymás szavába vágva kezdett rá. - Mr. Lance, egy halom üzenet van itt a maga számára. - Mr. Lance, a felesége... Sikerült eljutnia irodája ajtajának közelébe, ott azonban az Öreg titkárn je el pattant rejtekhelye - egy homályos ablaktábla - mögül. - Mr. Lance, hol az ördögben volt? Mr. Van Der Byl már kereste... Erre föl Lettie Pienaar, Johnny titkárn je is akcióba lépett. - Istenem, de jó, hogy visszajött Mr. Lance! Johnny megállt, és megadóan feltartotta a kezét. - Egyszerre csak egyikük beszéljen, hölgyeim! Ne aggódjanak, mindenkit meg fogok hallgatni! Ett l a fogadóbizottság lecsendesedett, csak a kuncogás foszlányai lebegtek továbbra is a leveg ben, az Öreg ház rz je utálkozó fintorgással visszavonult üvegtáblája mögé. - Mi a legfontosabb, Lettie? - kérdezte Johnny, miközben odament az íróasztalához, gyors pillantást vetett a levélkupacra, s kibújt a zakójából, majd útban a fürd szoba felé bontogatni kezdte nyakkend jét, és kigombolta az ingét. A fürd szoba nyitott ajtaján keresztül kiabáltak egymásnak, miközben Johnny gyorsan megborotválkozott, és lezuhanyozott. Lettie elmondta neki, mi újság a Társaságnál, és elmesélte a legfrissebb családi eseményeket. - Mrs. Lance gyakran idetelefonált. Hazudósnak nevezett, amikor azt mondtam neki, hogy ön a Cartridge-öbölben tartózkodik. - Lettie elhallgatott egy pillanatra, majd mivel Johnny éppen kijött a fürd szobából, megkérdezte t le: - Tényleg, hol volt?
- Legalább maga ne gyötörjön! - Johnny az íróasztala mellett állt, és az összegy lt újságokat lapozgatta. Legyen szíves, hívja fel nekem a feleségemet... vagyis, inkább ne! Várjon csak! Mondja meg neki maga, hogy hétre otthon leszek! Lettie látta, hogy Johnny már nem figyel rá, magára hagyta. A férfi leült az íróasztalához. A Van Der Byl Társaság meglehet sen beteges vállalkozás volt. Johnny tiltakozása ellenére az Öreg más vállalkozásokba fektette be az innen kivett tartalékalapot. Például egy ingatlanfejlesztési vállalatba, egy ruhagyárba, a Van Der Byl halászati vállalkozásba, az Orange folyón létesült öntöz rendszerbe - és ezekt l persze szinte kiürült a széf. A tengerparti koncessziók fényes, ám rövid karrierük végnapjai felé jártak. Már olyan terepen dolgoztak, ami éppen csak ráfizetéses nem volt. Gyors nyereség reményében az Öreg eladta a Huib Hoch koncessziót a Nagy Társaságnak - de az abból származó bevétel, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is t nt Johnny szeme el l. Egyetlen hízott tyúkot tudhatott Johnny magáénak, az pedig még nem kezdte el tojni az aranytojásokat. Másfél évvel ezel tt Johnny megvett két nyílttengeri gyémántlel helyet egy társaságtól, amellyel saját eredménytelensége végzett: azalatt ment tönkre, amíg a kutatások eredményeire várakozott. A tengerb l nyolcszor olyan költséges kibányászni a gyémántot, mint a szárazföldön, külszíni fejtéssel. Ki kell kotorni a kavicsot a kiszámíthatatlanul háborgó tengerb l, uszályhajókra kell rakodni, az uszályokat biztonságos helyre kell vontatni, le kell rakodni róla, s t: akkor kezd dik csak maga a feldolgozás - pontosabban ez volt a gyászos vég vállalat munkamódszere. Johnny merészen kigondolta az egészet, aztán megrendelt egy teljesen felszerelt hajót, amely a következ ket tudta: kihajózott a vízre, felszivattyúzta és feldolgozta a kavicsot; a medd t visszaengedte a tengerbe ugyanolyan gyorsan és hatásosan, amilyen sebesen a fedélzetre szivattyúzta. Mindehhez egy bonyolult, számítógéppel ellátott osztályozó állomás csatlakozott, szintén a fedélzeten. Kis létszámú személyzettel m ködött, és a tornádó kivételével bármilyen id járási viszonyok mellett munkaképes volt. A Kingfisher a portsmouth-i hajógyárban közel állt a befejezéshez. A próbaútját augusztus elejére tervezték. Johnny számára kész rémálom volt a hajó építésének finanszírozása. Az Öreg segít késznek éppen nem volt mondható, néha pedig kifejezetten ellenségesen viszonyult a kérdéshez. Sosem beszélt err l a vállalkozásról úgy, hogy szája sarkában ne jelent volna meg egy apró, lenéz mosoly. A Van Der Byl Társaság olyan kevés t kével szállt be a vállalkozásba, hogy Johnny kénytelen volt két milliót a Társaságon kívül beszerezni. Amikor kiderült, hogy Johnny megszerezte a hiányzó pénzt, az Öreg megint csak mosolygott. A Kingfishernek már három hónapja a tengeren kellett volna lennie, és javában keresgélnie a gyémántot. Az egész pénzügyi elgondolás a hajó id ben való befejezésén alapult, de mivel a Kingfisher elkészítése hat hónapot csúszott, ez az alap most megingott. Johnny kidolgozta, hogyan lehetne megakadályozni az összeomlást, még miel tt a Kingfishert vízre bocsátják. A hitelez k már morogtak, és Johnny csak a jó hírnevére és saját lelkesedésére számíthatott, hogy lecsendesítse ket. Tehát újabb három hónap haladékot kell kérnie a kölcsönök visszafizetésére. Felemelte a telefonkagylót. - Hívja fel nekem Mr. Larsent a Credit Finance-nál mondta el reszegett állal, és ökölbe szorította zsebre dugott kezét. Öt órakor felállt az íróasztala mell l, és a bárszekrényhez sétált. Három ujjnyi whiskyt töltött, majd visszament az asztalhoz, és fáradtan belesüppedt a forgószékébe. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy lelkesedni tudjon a frissen kicsikart haladék miatt. Megszólalt a titkos készülék; Johnny felvette a kagylót.
- Itt Lance - jelentkezett be. - Milyen volt Londonban? - Johnny azonnal megismerte az Öreg hangját, és egy cseppet sem lep dött meg azon, hogy az tudott a londoni útjáról. Az Öreg mindig mindenr l tudott. Miel tt válaszolhatott volna, újra hallotta a rekedtes károgást. - Gyere fel a házba, most azonnal! - mondta az Öreg, és máris letette a kagylót. Johnny bánatosan nézett a kezében tartott pohár whiskyre, és érintetlenül letette az asztalra. Ha az Öreg megérezné a szagát, nyilván azon is gúnyosan mosolyogna. A szél felh ket sodort a hegy fölé, a lenyugvó nap szibarack- és narancsszín re festette ket. Az Öreg az ablaknál állt, figyelte, amint a völgybe .zuhanó fellegek szétszóródnak esésük közben. Amikor Johnny belépett, az Öreg elfordult az ablaktól; Johnny azonnal látta rajta, hogy távolléte alatt jelent s fordulat következett be. Gyors pillantást vetett Michael Shapiróra, hátha kiolvas valamit a szeméb l, de Michael tekintete az ölében tartott papír kötegbe fúródott. - Jó estét! - köszönt oda Johnny az Öregnek. - Ülj le ide! - mondta amaz, s az íróasztalához tolt b rszékre mutatott. - Olvasd fel! - utasította Michaelt. Michael megköszörülte a torkát, és kiterítette maga elé a papírt, miel tt olvasni kezdett. Az Öreg Johnnyra szegezte a tekintetét. Nyílt, fürkész pillantással kémlelte Johnny arcát, de Johnnyt ez egyáltalán nem zavarta, s t úgy érezte, mintha simogatná. Michael Shapiro intelligensen, érthet en olvasta fel a tekervényesen fogalmazott jogi szöveget. Az okmány az Öreg végrendelete volt. Húsz percbe telt, amíg Michael a végére ért. Amikor befejezte, a szobára teljes csend szállt, amelyet végül az Öreg tört meg. - Érted? - kérdezte. Valami eddig sosem tapasztalt szelídség lengte körül. Mintha összement volna; mintha a b re ráaszalódott volna rég elszáradt madarak napszítta csontjaira emlékeztet , színtelen csontjaira. - Értem - bólintott Johnny. - A biztonság kedvéért magyarázd el egyszer en, ne az ügyvédek bürokratikus nyelvén mondta az Öreg. Miké magyarázni kezdett. - Mr. Van Der Byl magánvagyonát, a Van Der Byl Gyémánt kft-ben elhelyezett részvényekt l eltekintve, a kiadások és az adók levonása után, két gyermekére: Tracey-re és Benedictre ruházza át... Az Öreg türelmetlenül félbeszakította; úgy csapta agyon Miké szavait, mint a röpköd legyet szokás. - Ne ezt! A Társaságra vonatkozó részt. Magyarázd el neki a társasági részvényeket! Mr. Van Der Byl részvényei egyenl en lesznek elosztva közted és a két van der Byl utód, Tracey és... Az Öreg megint félbeszakította. - A fenébe! Nagyon jól tudja a nevüket. Mindketten el ször hallották az Öreget káromkodni. Miké gyászosan Johnnyra mosolygott, mintha elnézését kérné, de Johnnyt teljesen lekötötte az Öreg. Az arcát fürkészte, s közben mély, jóles izgalom dagasztotta a mellét. A Van Der Byl Társaság részvényeinek egyharmada nem nagy vagyon - Johnny tökéletesen tisztában volt vele. Azzal azonban, hogy t is számításba vette Tracey és Benedict mellett, a magáénak ismerte el, saját gyerekei közé fogadta. Ezért küzdött Johnny hosszú éveken át. A végrendelet nyilvánosságra kerül, az egész világ meg fogja tudni a nagy újságot. Johnny Lance-nek végül mégis lett apja. Szerette volna megérinteni az Öreget. Mellkasa dagadt a büszkeségt l. Szeme csípett, hirtelen pislogni kezdett. - Nem is tudom... - szólalt meg, hangja elakadt, köhintett egyet -, ...mit mondjak.
Az Öreg türelmetlenül félbeszakította, s egy ellentmondást nem t r mozdulattal csendre intette, majd Mike-hoz fordult. - Most olvasd fel a végrendelet záradékát. Vagyis inkább magyarázd el neki. Michael arckifejezése elkomorodott, tekintetét beletemette a papírjaiba, úgy beszélt, mintha nem szívesen nézne Johnny szemébe. Megint megköszörülte a torkát - ezúttal feleslegesen -, és mocorogni kezdett a székében. - A végrendelet ugyanaznap kelt záradéka szerint, amelyet Mr. Van Der Byl aláírása hitelesít, a Van Der Byl kft. részvényeib l a John Rigby Lance-re es rész a következ feltételhez van kötve: fent nevezett John Rigby Lance a továbbiakban személyes felel sséget vállal a Társaság tartozásaiért, a jelenlegi kölcsönöket és kintlev ségeket beleértve. - Jézusom! - kiáltott fel Johnny; megdermedt a székében, és hitetlenkedve bámult az Öregre. A jóles érzésnek már nyoma sem volt. - Mire készül? Mik a tervei velem? Az Öreg csendesen kiküldte Miké Shapirót, anélkül, hogy ránézett volna. - Majd szólok, ha szükségem lesz rád. - Amikor Miké már nem volt a szobában, megismételte Johnny kérdését. - Mik a terveim veled? - kérdezte. - Azt akarom, hogy te felelj két és fél millió rand adósságért. - Senkinek sem jutna eszébe behajtani rajtam félmilliót, hiszen a magánvagyonomból még tízezret se tudnék összeszedni. - Johnny dühösen megrázta a fejét; teljes képtelenségnek t nt az egész. - Dehogynem! Én tudok valakit, aki boldogan be is perelne. Nem azért, hogy visszakapja a pénzét, hanem saját örömére. A legnagyobb élvezettel tenne tönkre téged. Johnny szeme hitetlenkedve összesz kült. - Benedictr l beszél? Az Öreg bólintott. - Ez egyszer Benedictnél vannak a nyer lapok. Igazgatói székedb l ugyan nem fog tudni kitúrni, mert Tracey, mint mindig, most is téged fog támogatni, de mivel is tagja az Igazgatótanácsnak, onnan minden lépésedet figyelni fogja. Nyomodban lesz... az egész vállalatot tönkreteheti veled együtt anélkül, hogy t magát veszteség érné. Ha pedig tönkrementél, tudod jól, hogy nem számíthatsz a jóindulatára. Nem lesz kegyelem. Az általad nevelt emberev szörnyeteg fog felfalni. - Általam nevelt...? - Johnny megdöbbent. - Mir l beszél? - Te tetted ilyenné. Összetörted a lelkét, gyengévé és haszontalanná tetted... - Maga meg rült! - Johnny talpra ugrott. - Soha nem ártottam Benedictnek. Épp ellenkez leg, volt az, aki... De az Öreg érdes károgása elnyomta Johnny tiltakozását. - Megpróbált együtt futni veled, de lemaradt. Feladta a küzdelmet. Jelentéktelen, gonosz ember lett bel le. Pontosan tudom, mivé lett, pontosabban, hogy milyenné tetted. - Hallgasson meg, kérem. Én nem... De az Öreg könyörtelenül folytatta. - Tracey-nek is tönkretetted az életét. Bebörtönözted a saját b nödbe... - Az az éjszaka! - kiáltott fel Johnny. - Miért nem engedi, hogy megmagyarázzam, mi ketten sohasem... Az Öreg hangja most már olyan volt, mint az ostorcsattogás. - Csend legyen! - És Johnny nem tudott tovább dacolni vele, hiába, a megszokás nagy úr! Az Öreg reszketett, szeme szikrákat szórt a méregt l. - Mind a két gyerekem szerencsétlen lett. Megkeserítetted az életemet és a családom életét. A fiam egy akaratgyenge senkiházi, aki az élvezeteket hajhássza, hogy elrejtse sebzett önérzetét. De, most a kezébe adom azokat az eszközöket, amelyekkel tönkretehet téged, és ha meg is teszi, lehet, hogy ember válik bel le. Az Öregnek most már nehezére esett a beszéd, hangja torz és rekedt volt. Nagy nehezen nyelt egyet, a fájdalom azonban nem enyhítette haragját. - A lányomat is a paráznasága teszi tönkre. Az a paráznaság, amit te ébresztettél fel benne. is keresi a kiutat, menekül b nös szenvedélye el l. A te bukásod megváltás lesz a számára is.
- Nagyon téved - kiáltotta Johnny félig kétségbeesetten, félig tiltakozásképpen. - Hadd magyarázzam meg... - A következ fog lejátszódni. Hozzákötlek egy rozoga, ingatag vállalkozáshoz, ezáltal sebezhet vé teszlek, így majd megszabadulunk t led. - Elhallgatott, mint egy kimerült kutya, zihálni kezdett, majd fojtott, sípoló hangokat hallatott. - Benedict lehetetlenné tesz, és Traceynek végig kell néznie az egészet. nem segíthet rajtad, zároltam az örökségét, nem férhet hozzá a vagyonhoz. Az egyetlen, amiben reménykedhetsz a Kingfisher. De meglátod, a Kingfisher a vámpíroddá válik, és ki fogja szívni a véred. Mindig tudni akartad, miért helyeztem át szisztematikusan a t két a Van Der Byl Társaságból más társaságaimba. Most már tudod a választ. Johnny mondani akart valamit. Nagyon sápadt volt. Halkan, szinte suttogva szólalt meg. - Megtagadhatom az aláírást. Az Öreg arcán fagyos mosoly jelent meg; ajkát széjjelhúzta, de se jóindulat, se jókedv nem volt a mosolya mögött. - Alá fogod írni - zihálta. - Amilyen büszke és g gös vagy, nem cselekedhetsz másképp. Látod, milyen jól ismerlek. Régóta figyellek ám. De ha mégsem vállalod a kezességet, akkor is tönkreteszlek. Úgy a te részed is Benedictre száll. Ki vagy rekesztve, és kész. Vége. Leszámolunk veled. - Majd lecsendesedett: - De alá fogod írni, biztos vagyok benne. Johnny egy önkéntelen, kérlel mozdulatot tett az Öreg felé. - Végig, a hosszú évek alatt, amikor magánál maradtam; pedig... - hangja elcsuklott - ...soha, semmit nem érzett irántam? Az Öreg felegyenesedett a székében. Mintha visszanyerte volna az erejét, mosolyogva megszólalt. Most már nyugodt hangon beszélt, nem kellett Johnnyt túlkiabálnia. - Repülj ki a fészkemb l, te kakukkfióka! T nj végre el! - mondta. Johnny arckifejezése lassan megkeményedett, vállát leeresztette. Kezeit - a két ökölbe szorított csontkalapácsot - zsebre vágta. Bólintott, jelezve, hogy megértette. - Értem - bólintott ismét, és mosolyra húzta a száját. Mosolya nem volt túlságosan meggy z , tekintete továbbra is riadt és borús maradt. - Jól van, maga zsugori vénember, majd megmutatom én magának! Megfordult, és kiment a szobából. Az Öreg arca felderült a mélységes megelégedettségt l. Felnevetett, de elakadt a lélegzete. Köhögni kezdett, a fájdalom a torkába hasított, olyan er vel, hogy kénytelen volt megkapaszkodni az íróasztalban. Érezte húsában a halál rákjának harapását; egyre mélyebbre nyesett ollójával torkába és tüdejébe. Érezte..., és félt. Ijedtében és fájdalmában segítségért kiáltott, de senki nem volt a házban, aki meghallhatta volna. A Kingfishert augusztusban bocsátották vízre. Az Északi-tengeren tette meg a próbaút ját. Az Öreg határozott utasítására Benedict is a fedélzeten tartózkodott. Csoda lett volna, ha egy ilyen bonyolult és mer ben újszer felszerelés hajó tökéletesen m ködik. Az augusztus nem volt különösebben szerencsés hónap abban az évben. A próbaút végére Johnny huszonhárom módosításból álló listát állított össze; csupa olyan módosítás volt, amelyet feltétlenül el kellett végezni, miel tt a hajó munkához lát. - Mennyi id t vesz ez igénybe? - kérdezte Johnny a hajógyár képvisel jét l. - Egy hónapot. - A válasz kissé bizonytalanul hangzott. - Kett t akart mondani, ugye? - kérdezte Benedict, és hangosan felnevetett. Johnny t n dve nézett rá; feltehet en az Öreg beszélt neki a hajóról. - Tudod Johnny - mondta Benedict még mindig nevetve -, örülök, hogy ez az agyrém nem az én rögeszmém.
Johnnynak elállt a lélegzete. Az Öreg szavait vélte hallani, persze jóval gyengébb el adásban, s egyúttal beigazolódott iménti feltételezése is. Johnny visszautazott Fokvárosba. Hitelez it a lázadás határán találta. Ki akarták árusítani a hajót, akár úgy is, hogy veszítenek rajta. Johnny két teljes napot töltött Larsen sz l jében, Stellenboshban, hogy megnyugtassa a hitelez háborgó lelkét. Amikor a férjénél húsz évvel fiatalabb Fifi Larsen megszorongatta a combját az asztal alatt, Johnny tudta, hogy meglesz a két hónap haladék. A következ mozgalmas, kimerít hét tárgyalásokkal és megbeszélésekkel telt el, Johnny azonban arra is szakított id t, hogy Tracey-t meglátogassa. Tracey már egy hónapja kijött a szanatóriumból, s most barátainál lakott egy kis farmon Somerset West közelében. Amikor Johnny kiszállt a Mercedesb l, Tracey a tornácról sietett elé, hogy üdvözölje. Johnny hosszú ideje akkor érzett el ször felszabadult örömöt. - H ha, de jól nézel ki! - jegyezte meg. Tracey vékony, nyári pamutruhát viselt, lábán könny szandált. Barátai aznap nem tartózkodtak otthon, így kettesben sétáltak a gyümölcsfák alatt. Johnny leplezetlenül szemügyre vette Tracey-t; megállapította, hogy arca és karja kitelt, színe ismét a régi. Haja is visszanyerte eredeti fényét, és ide-oda lebbent a napfényben, de szeme alatt a sötét karikák nyoma még ott éktelenkedett. Mosolyogni is csak egyszer mosolygott, amikor Johnny szakított neki egy virágzó szibarackfaágat. Úgy viselkedett, mint aki tart a másiktól, mint aki saját magában sem bízik. Végül Johnny a lány elé állt, és kezét a vállára tette. - Nos, halljuk, mi gyötör? Tracey akadozva beszélni kezdett. - Szeretném megköszönni, hogy eljöttél értem, és meg akarom magyarázni, miért voltam olyan állapotban. Nem szeretném, ha azt hinnéd... szóval nem szeretném, ha rosszakat gondolnál rólam. - Tracey, nem kell semmit sem megmagyaráznod. - De szeretném... Meg kell magyaráznom. - És elmesélte az egészet. Nem nézett Johnny arcába, összevissza gy rte és tépkedte az szibarack virágot. - Eleinte nem értettem, azt hittem minden férfi ilyen, mármint, hogy nem akarja... vagyis, szóval nem csináltuk. - Itt hirtelen abbahagyta, majd így folytatta. - Kedvesnek kedves volt, érted? Gyakran rendeztünk partykat, és minden este fölugrottak hozzánk a barátaink. Aztán Londonba akart költözni a karrierje miatt. Mert itt nem voltak megfelel ek a kilátásai. Még akkor sem jöttem rá semmire. Azt persze tudtam, hogy sok férfi barátja van, és egyesek közülük elég különösen viselkedtek, de... Aztán egyszer felmentem a m termébe, és ott találtam ket kígyómódra összefonódva, Kennyt meg azt a fiút. Nevettek, és Kenny megjegyezte: "De hiszen tudnod kellett!" És akkor egyszerre mindent megértettem. Mocskosnak és becsapottnak éreztem magam. Rettenetes volt! Meg akartam halni. Nem volt senki, akinek elmondhattam volna, és persze nem is akartam akárkinek elmondani; egyszer en meg akartam halni. - Tracey elhallgatott, és kérd n Johnnyra pillantott. - Még mindig meg akarsz halni? - kérdezte Johnny kedvesen. Tracey csodálkozva felpillantott, és megrázta fényes haját. - Én sem akarom, hogy meghalj. - Hirtelen mindketten elnevették magukat, és attól a pillanattól fogva jól érezték magukat egymás társaságában; megsz nt közöttük minden feszültség, és sötétedésig vidáman folytatták a beszélgetést, mint régi jóbarátok. - Most már mennem kell - mondta Johnny. - Vár a feleséged? - kérdezte Tracey kevésbé der sen. - Igen, vár.
Már teljesen besötétedett, amikor Johnny hazaérkezett Bishopscourtba, az újonnan épült kétemeletes házba, a lakásába, amelyet a legkevésbé sem érzett az otthonának. Éppen csengett a telefon, amikor belépett az ajtón. Felvette a kagylót. - Johnny? - Hello, Michael. - Megismerte a hangot. - Johnny, gyere fel a nagy házba! Most rögtön! Michael hangja riadt volt. - Az Öreg? - kérdezte Johnny izgatottan. - Ne kérdezz semmit, gyere gyorsan! A függönyök be voltak húzva, a kandallóban ropogott a t z, az Öreg mégis fázott. Mélyen belül járta át a fagy, ahová a kandalló melege nem hatol el. Keze remegett, amint a nyitott iratrendez b l papírlapokat húzott el . Egy-egy pillantást vetett rájuk, aztán a t zbe hajította ket. Lángra lobbantak, majd összepöndörödve szürke hamuvá zsugorodtak. Végül kiürült a doboz, már csak egy vastag, szalaggal átkötött, színes borítékköteg maradt benne. Kioldotta a csomót, kivette az els borítékot, s egy levélpapírt húzott ki bel le. Tisztelt Uram! Bizonyára örömmel értesül róla, hogy már járok iskolába. Jó a koszt, de az ágyak meglehet sen kemények... A borítékot a levéllel együtt a t zbe vetette, másikat vett el . Egyenként elolvasta, majd elégette ket. ...hogy bekerültem a kezd tizenöt közé... Néha elmosolyodott, egyszer még kuncogott is. ...Minden tárgyból els lettem, kivéve a történelmet és a hittant. Remélem legközelebb ezekb l is jobb leszek. Az utolsó borítékot sokáig tartogatta kék eres, csontos kezében. Aztán egy gyors csuklómozdulattal azt is a lángok közé hajította, majd a kandallópárkányba kapaszkodva felállt. Belenézett a kandalló fölötti aranykeretes tükörbe. Szemügyre vette a tükörképét. Kissé meglepetten vette tudomásul az elmúlt hetek alatt végbement változást. Tekintete elvesztette a fényét, piszkos barnáskékké fakuló szemében a szétesés jelei mutatkoztak. Szeme kidülledt, és így az Öreg azzal a rémült, üveges tekintettel meredt a világba, amely annyira jellemz a rák végs stádiumában szenved kre. Tagjai er tlenségét és az állandó vacogást nem a fájdalomcsillapítók okozták, ezzel tökéletesen tisztában volt. A lábvonszoló járást sem, amellyel elvánszorgott a vastag buharai sz nyegen az ostorfából készült íróasztaláig. A hosszúkás, réz díszítés b rtokra pillantott, de hirtelen köhögés fogta el. Egyetlen ugatásszer , húsba markoló hörgéssel felköhögött. Megkapaszkodott az asztalban, várta, hogy enyhüljön a fájdalma, s akkor majd kipattintja a zárat, és felhajtja a tok fedelét. Aránylag határozott mozdulatokkal vette el a tizenkettes kaliber Purdey Royal csövét és agyát a tokból, majd biztos kézzel össze is szerelte. Az Öreg ugyanúgy halt meg, ahogy az egész életét leélte - magányosan. - Istenem, annyira gy lölöm a feketét! - Ruby Lance a hálószoba közepén állt, és a franciaágyra terített ruhát bámulta. - Olyan sápadt vagyok benne! Megrázta a fejét, s a pezsg szín hajzuhatag ide-oda lobogott. Lustán körbejárt a szobában, minden tükörben megnézte magát. Kacéran belemosolygott a tükrökbe, majd válla fölött beszélni kezdett saját képmásához. - Azt mondod, Benedict van der Byl hazajött Angliából? - Igen - bólintott Johnny. Leroskadt az öltöz szoba ajtaja melletti székbe, tenyerét a szemére tapasztotta. Ruby láb ujj hegyen odament hozzá, hasát behúzta, kicsi, kemény mellét kidüllesztette.
- Ki lesz még ott? - kérdezte. Kezébe vette a mellét, mellbimbóit a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta, és bíráló pillantásokkal szemügyre vette ket. Johnny levette kezét a szemér l. - Hallod, mit kérdeztem? - szólt Ruby éles, dorgáló hangon. - Nem szoktam magamban beszélni! Ellépett a tükört l, szembefordult Johnnyval. Vékony, magas és aranybarna volt az egész n , akár egy leopárd, még a szemében is a leopárd feszült figyelme villogott; mintha bármelyik pillanatban fogvicsorgatva dühösen rámordulhatna az emberre. - Ruby! Temetésre megyünk, nem koktélpartyra. - Nem várhatod el t lem, hogy szomorkodjak. Ki nem állhattam az Öreget. - Odament az ágyhoz, felvette róla szibarackszín bugyiját, és arcához dörzsölte a fényes holmit. Aztán hosszú lábain felhúzva belebújt. - Legalább valami szépet viselhetek ez alatt a szörny ség alatt. - A gumi halkan csattant az aranybarna kis hason, a majdnem színtelen sz ke tincsek lelapultak a finom selyem alsónem alatt. Johnny lassan felállt, és bement az öltöz szobájába. Ruby gúnyosan utánaszólt. - Az ég szerelmére, Johnny Lance, ne lógasd már az orrod, mintha itt lenne a világvége! Ne félj, a világon senki nem tartozik a vén ördögnek, hiszen mindenki tartozását gondosan bekasszírozta, jóval a kölcsönök lejárata el tt! Néhány perccel korábban érkeztek, mint a többiek; kint várakoztak a feny fák alatt, a kápolna bejárata el tt. Az ezüstszürke Rolls Royce begördült a kapun, s amikor a testvérek kiszálltak és elindultak feléjük, Ruby nem tudta tovább türt ztetni magát. - Az ott Benedict? Johnny bólintott. - Nagyon jókép ! Johnny azonban Tracey-t figyelte. Döbbenetes változáson ment keresztül azóta, hogy utoljára látta. Járása megint a régi; magabiztos és büszke. Egyenesen Johnny felé tartott, és megállt el tte. Levette sötét napszemüvegét, s így látszott, hogy könnyezett, mert a szeme kissé megduzzadt a sírástól. Kifestetlen arcát sötét kend szegélyezte, olyan volt, mint egy apáca. A bánat érettséget varázsolt az arcára. - Nem gondoltam volna, hogy ez a nap is eljön mondta csendesen. - Én sem - válaszolta Johnny. - Olyan volt, mint aki örökké fog élni. Tracey közelebb lépett, meg akarta érinteni Johnnyt, de keze megállt a leveg ben néhány centire a férfi karjától. Johnny megértette Tracey kézmozdulatát: jelezte, hogy közös veszteség érte ket, hogy osztozik a bánatában, s a gesztus egyúttal szótlan vigaszt is nyújtott Johnny számára. - Azt hiszem, mi még nem találkoztunk - szólalt meg Ruby negédesen. - Van Der Byl kisasszonyhoz van szerencsém, ugye? Tracey odafordult, arckifejezése üressé, semmitmondóvá vált. Feltette a szemüvegét, hogy elrejtse a szemét. - Mrs. Hartford vagyok - mondta. - Üdvözlöm. A kápolnában Michael Shapiro állt Johnny mellett. Szinte mozdulatlan szájjal szólalt meg, még Johnny is alig hallotta, mit mond. - Benedict ismeri a végrendelet feltételeit. Ne lep dj meg, ha azonnal akcióba lép. - Kösz, Mike. Johnny kitartóan nézte a súlyos, fekete koporsót. A gyertya lángja meg-megcsillant a finoman megmunkált ezüst fogantyúkon. Johnny eddig igyekezett megfeledkezni a tisztázásra váró viszályról; nagyon megviselte, hogy életének ez a korszaka lezárult; sorsa újabb fordulóponthoz érkezett. Biztos, hogy meg fog változni - s t már meg is változott az élete.
Váratlanul átnézett a másik oldalra, mert a tekintetét odavonzotta valami. Benedict van der Byl t figyelte; a pap ebben a pillanatban szólította a koporsóviv ket. Odamentek a koporsóhoz. Benedict és Johnny a fényes, fekete koporsó két ellentétes oldalára álltak a nagy halom kontyvirág között. Fenntartással méregették egymást. Johnny különös fontosságot tulajdonított a jelenetnek. k ketten az Öreg holtteste felett álltak, egymással szemben, s Tracey aggódó szemmel nézte ket. Johnny hátranézett a templom belseje felé, pillantása Tracey-t kereste, de helyette Rubyt találta. Ruby kettejüket bámulta, és Johnny hirtelen megértette, hogy megváltozott a felállás. Új szerepl lépett a színre. Mike Shapiro gyengén oldalba bökte, mire Johnny észbe kapott, el relépett, és megragadta az ezüst fogantyút. Kivitték az Öreget a ragyogó napsütésbe. A fogantyú - a koporsó súlya alatt - mélyen belevágott a tenyerébe. A koporsót már rég leeresztették a gödörbe, de Johnny még mindig dörzsölte fájó kezét. A friss sírhantra fényes, mesterséges f takarót terítettek. A gyászolók kezdtek szétszéledni, Johnny még ott ácsorgóit fedetlen f vel a sírhant fölött. Végül Ruby odament hozzá, és karon fogta. - Gyere már! - mondta halkan, de igen keményen. - Nevetségessé teszed magad. Benedict és Tracey a feny fák alatt, a templomkert kapubejáratánál álltak, és fogadták a távozók részvétnyilvánításait. - Gondolom, te vagy Ruby - mondta Benedict, miközben nyájas, elb völ mosollyal kezet fogott Rubyval. - Egy cseppet sem túloztak a rólad szóló hízelg leírások. - Ruby arca felragyogott a boldogságtól; olyan lett, mint szárnyát szétterít pillangó a napon. - Johnny - fordult hozzá Benedict, és Johnny majdnem hanyatt esett behízelg mosolyától meg az szintének ható kézfogástól. - Michael Shapiro mondta, hogy összes feltételével együtt elfogadtad apám végrendeletét, és vállaltad a kezességet. Ezt örömmel hallom. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélküled a Van Der Byl Társasággal. Te vagy az egyetlen, aki ki tudja húzni ebb l a szorult helyzetb l. Szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok, Johnny. Ezentúl sokkal többet akarok foglalkozni a Társasággal, és minden segítséget megadok, amire szükséged lehet. - Tudom, hogy sok múlik rajtad, Benedict. - Johnny elfogadta a kihívást, válasza éppen olyan kétértelm én hangzott, amilyen rafináltan Benedict bejelentése. - Remélem, minden a legnagyobb rendben lesz. - Hétf n egy értekezleten kell részt vennem, és csütörtökön már vissza is megyek Londonba, de egyik este szívesen látnálak vacsorára, természetesen bájos feleségeddel együtt. - Köszönjük - vágta rá Ruby, mivel el re sejtette Johnny visszautasító válaszát. - Szívesen elfogadjuk a meghívást. - Vissza akartad utasítani, ugye? - kérdezte Ruby. - Felhúzott lábakkal ült a Mercedes hátsó ülésén, és közben Johnny arcát fürkészte, szemében egy perzsa macska alamuszi pillantásával. - Hát ezt eltaláltad! - mondta Johnny bosszúsan. - De miért? - Benedict van der Byl valóságos métely. - Szerinted. - Igen, szerintem. - Talán, mert féltékeny vagy rá. - Ruby rágyújtott egy aranyfilteres cigarettára, és lebiggyesztett ajkán kifújta a füstöt. - Nahát, ez jó! - horkant fel Johnny, majd egy darabig mind a ketten szótlanul nézték maguk el tt az utat. - Szerintem eléggé álmodozó alkat.
- A tiéd lehet! - mondta Johnny közönyösen. Ruby viszont annál követel z bben vágott vissza. - Ha akarnám... az enyém is lenne, de nem akarom. Ellenben te és Tracey nagysága... - Hagyd abba Ruby! - Ty ha! Rosszat mondtam. A drága Mrs. Hartford... - Azt mondtam, hagyd abba! - szólt rá Johnny éles hangon. - A kis kacér! Jézusom! Kis híján még a bugyiját is lehúzta neked abban az átkozott temet ben... - Fogd be! Az ördög vigyen el! - Te, velem ne beszélj így! - felelte Ruby, és az ülésen el rehajolva, nyitott tenyérrel Johnny szájára ütött. Johnny fels ajka felszakadt, szivárogni kezdett a vére. Miközben mellényzsebéb l el vette a zsebkend jét, és a szájára nyomta, fél kézzel tartotta a kormányt. Ruby összegömbölyödve, durcásan pöfékelve ült a sarokban. Egyikük sem szólalt már meg, amíg a Mercedes a garázsajtó el tt meg nem állt. Ott Ruby kipattant az autóból, és a kerten át a bejárati ajtóhoz futott, majd olyan er vel vágta be maga mögött, hogy a hatalmas üvegtábla beleremegett. Johnny bevitte a Mercedest a garázsba, bezárta a garázsajtót, és komótosan bement a felesége után a házba. Ruby lerúgta a cip it a hallban, és a medencéhez futott. Mezítláb ácsorogva, vállait átölelve nézte a vizet. Johnny mögé lépett, s igyekezve elfojtani a dühét, békülékeny hangon szólalt meg. - Ruby. Figyelj ide... Ruby szembefordult vele, szeme szikrákat szórt, mint a sarokba szorított vadállaté. - Te csak ne nyugtatgass engem, te szörnyeteg! Mit gondolsz, mi vagyok én neked, a cseléded? Mikor csinálhattam utoljára azt, amit szerettem volna? Johnny már réges-rég rájött, hogy a leggyorsabb út a Rubyval való kibéküléshez az engedékenységén keresztül vezet, a célozgatás azonban felbosszantotta. - Soha nem akadályoztalak meg... - Nahát ez szép! Tehát nem akadályozol meg abban sem, hogy szedjem a sátorfámat, és elköltözzek. - Mir l beszélsz? - Johnny hirtelen azt sem tudta, sírjon vagy nevessen. - Válásra gondoltál? - Válásra? Hát te teljesen meg rültél! Tudom, hogy az öregúr egy nagy zsák pénzt hagyott rád; a kis Ruby most szépen belenyúl ebbe a zsákba... mégpedig azonnal. - Mit szeretnél? - kérdezte Johnny h vösen. - Egy új ruhatárat és egy kisebb körutazást, azokat a szép helyeket érintve, ahová te szoktál utazgatni... Londont, Párizst és egyebeket. Kezdetnek ennyi elég is lesz. Johnny egy pillanatig töprengett, meddig húzhatja még így; amióta megn sült, mindig csak tartozik a banknak. Végül úgy döntött, megéri. Szórakozásra úgysem lesz ideje a következ hónapokban; viszont könnyebben mozog és gyorsabban tud dönteni, ha Ruby nincs a közelében. Sokkal jobban jár tehát, ha hagyja elutazni. - Hát jó! - egyezett bele. - Ha ez a kívánságod. Ruby szeme összesz kült, Johnny arcát fürkészte. - Túl hamar beleegyeztél - mondta. - Meg akarsz szabadulni t lem? Nahát, ez eszedbe se jusson, öregfiú. Ha csak megfordul a fejedben, hogy rossz fiú leszel, és a hátam mögött intézkedsz, agyoncsaplak. - Egy bizonyos Mrs. Hartford keresi, uram - hallatszott Lettie Pienaar suttogó hangja a házi vonalon, majd alig hallhatóan hozzátette: - Jó napja lesz, ha ezt a n t meglátja. Johnny kelletlenül elvigyorodott. - Szemtelenkedés miatt ki van rúgva, de el bb küldje be a hölgyet.
Felállt, és a belép Tracey elé sietett. Tracey hagyományos, szürke kosztümöt viselt, haja szorosan hátrafésülve. Úgy kellett volna kinéznie, mint egy nevel n nek - de nem úgy nézett ki. - Rosszkor jöttél, Tracey. Az Igazgatótanács megbeszélése csak kett kor kezd dik. - Milyen szívélyes fogadtatás! - Tracey hosszú lábait keresztbe téve leült egy tojás alakú székbe; Johnny csak nagy nehezen tudta levenni szemét a látványról. - Munkát keresek mondta Tracey. - Munkát? - Johnny tanácstalanul nézett rá. - Igen, munkát. Tudod, munka, munkahely, dolgozni. - Minek az neked, Tracey? - Hát most, hogy egy sember ügyes fortélyával kivontál a forgalomból, csak nem képzeled, hogy ölbe tett kézzel várom, míg felfordulok az unalomtól! Mellesleg a háziorvosod úgy véli, jót tenne nekem, s t a gyógykezelésem része lehetne egy kis egészséges munkavégzés. - Aha! - Johnny visszaült a székébe. - Mihez értesz? - No de Mr. Lance! - kérte ki magának Tracey kimért hangon, és rosszallóan nézett Johnnyra. - Na, jó! - kacagott fel Johnny. - Milyen képesítésed van? - Ha nem tudnád, a Fokvárosi Egyetem jogi karán szereztem diplomát. - Nem tudtam. - Arra gondoltam, az eljövend hónapokban szükséged lehet valakire, akiben megbízhatsz. Most már komolyan beszélt, Johnny is komolyan hallgatta. - Mint régen - tette hozzá Tracey szelíden. A következ néhány másodpercben csendben üldögéltek. - Az a helyzet, hogy éppen jogi szakért t keresünk - dünnyögte Johnny, majd csendesen hozzátette: - köszönöm, Tracey. A Van Der Byl Gyémánt Társaság halvány barnákkal és zöldekkel fény z én berendezett igazgatói irodája azokat a napokat idézte, amikor a Társasághoz még d lt a pénz. Most viszont meglehet sen feszült volt a légkör. A vita tárgya, s egyben a Társaság utolsó reménysége, egyetlen számottev vagyona mellesleg Johnny személyes keresztje - a Kingfisher kutatóhajó volt. - Ennek a hajónak kilenc hónapja vízen kellene lennie. Minden számítást erre alapoztunk, a hajó pedig még mindig a portsmouth-i hajógyárban vesztegel. - Benedict nem titkolt megelégedéssel ejtette ki ezeket a szavakat. - Következésképp az egyre növekv kamatteher arra kényszerít bennünket... - A hajógyári munkások négy hónapig sztrájkoltak a hajóépítés ideje alatt, ráadásul... - szállt harcba Johnny el reszegett állal. - Nem hinném, hogy a brit munkások kiszámíthatatlanságáról kellene most vitát nyitnunk, másfel l a japánok árajánlata kedvez bb volt, velük kellett volna megkötni a szerz dést... - Velük kötöttük volna meg - füstölgött Johnny -, ha apád nem ragaszkodik mindenáron... - A halottakat hagyjuk ki a dologból, ha lehet, jó? - mondta Benedict álszent hangon. - Inkább próbáljunk meg kilábalni a súlyos helyzetb l. Mikorra készül el a Kingfisher? - Szeptember tizenharmadikára. - Legf bb ideje lenne! - Benedict belenézett a papírjaiba. - Most pedig szeretnénk Sergio Caporettir l, a hajó leend kapitányáról hallani. - Tizenöt évet töltött a Vörös-tengeren egy olajfúró hajón; három évig az Atlantis Gyémánt Társaság kotróhajójának volt a kapitánya a nyugati partok mentén. Semmi kétség, egyike a legjobb szakembereknek. - Rendben. - Ezt Benedict szó nélkül elfogadta, s újra a feljegyzéseibe pillantott. - A Társaság két tengeri koncesszióval rendelkezik. Az egyes számú a Cartridge-öbölnél, a kettes számú húsz mérfölddel északabbra van. Az eddig elvégzett talaj kutatásokból ítélve, a hajó az Egyes számú területen kezdené meg a munkát.
Johnny bólintott, és várta a következ támadást. Benedict hátrad lt a székében. - Az Atlantis Gyémánt kft. azalatt ment tönkre, amíg a mi egyes számú területünkön kutatott. Mib l gondolod, hogy nekünk sikerülni fog, ami nekik nem? - Ezt már egyszer megbeszéltük - csattant fel Johnny. - Nem voltam jelen azon a megbeszélésen, nem emlékszel? Tedd meg nekem, hogy újra elmagyarázod. Johnny sietve magyarázni kezdte, hogy az Atlantis Gyémánt Társaság költségeit a kutatási módszer tette elviselhetetlenné. Kotróhajóik nem motoros hajók voltak, vontatni kellett ket; a kibányászott kavicsot tárolniuk kellett; aztán ömlesztve az öbölbe szállítani, és áthajózni egy szárazföldi feldolgozóüzembe. Míg a Kingfisher motoros, teljesen önellátó hajó. Felhozza a kavicsot a felszínre, ott helyben, a fedélzeten feldolgozza, mégpedig a legfejlettebb ciklon- és röntgenfelszerelések segítségével, majd a medd t visszaereszti a tengerbe. - A mi költségeink az Atlantis Gyémánt költségeinek az egynegyedét sem érik el - fejezte be Johnny. - És a felvett kölcsönünk is mindössze kétmillió - morgott Benedict. Mike Shapiróra pillantott az asztal túlsó végén. - Titkár úr, legyen szíves jegyezze a következ javaslatot. - "A Társaság kezdeményezi a Kingfisher nev , jelenleg Portsmouth-ban befejezésre váró hajó értékesítését. Azután pedig áruba bocsátja minden gyémántkiaknázási jogát a lehet legkedvez bb feltételek mellett; azt követ en haladéktalan önfelszámolást kezdeményez." Jegyezte? Ez nyílt, frontális támadás volt. Ha megszavazzák az indítványt, nyilvánvaló, hogy a Társaság elveszett. Kizárt, hogy a Kingfisher árát kényszereladás révén visszaszerezzék. Kevesebbért fog elkelni, a veszteség pedig Johnnyé, hiszen vállalta a kezességet. Benedict máris próbára tette Johnnyt, csatarendbe állítva haderejét. Tracey volt a mérleg nyelve kettejük között. Benedict most arra kényszerítette a lányt, hogy színt valljon. A szavazás közben Benedict Tracey-t figyelte. T zpiros ajkain halvány mosollyal el rehajolt kipárnázott b rszékében; jól öltözötten, azzal a hamisítatlan eleganciával, amelyet a nagy vagyon és a magas tisztség kölcsönöz az embernek. Az élvezetek azonban elhomályosították az egykori kisportolt testet; az álla tájékán vastag zsírpárna ült, fölötte az agyonkényeztetett, pufók kisgyerek ábrázata kerekedett. Tracey Johnny Lance mellett szavazott, s ráadásul egy másodpercig sem habozott, miel tt felemelte a kezét. Visszamosolygott Benedictre, és látta bátyja vadállativá torzuló mosolyát; Benedict nem szeretett veszíteni. - Hát jó, drága kishúgom, legalább tudom, mire számíthatok. - Johnnyhoz fordult. Gondolom azt szeretnéd, ha visszamennék Londonba, és folytatnám az ottani munkámat. Benedict évek óta a Társaság gyémánteladását irányította Londonban. A munka nem igényelt különösebb hozzáértést; az Öreg alkalmasnak tartotta rá Benedictet. - Köszönöm Benedict - mondta Johnny. - A következ javaslatot szeretném el terjeszteni: a cég igazgatói, szolidaritásuk kifejezéseképpen mondjanak le az ket megillet juttatásokról, mindaddig, amíg a cég anyagi helyzete meg nem szilárdul. Elég er tlen kis visszavágás, de egyel re csak ennyi telt t le. Youngsfieldr l szálltak fel, kora hajnalban. Johnny észak felé kormányozta a kétmotoros Beechcraftot, bal fel l maguk mögött hagyva a Table Mountain hatalmas kék tömegét. Tracey rózsaszín inge fölött anorákot viselt, farmernadrágja szárát puha b rcsizmába bújtatta, sötét haját pedig a tarkóján egy b rszíjjal fogta össze. Meg sem moccant, a repül gép szélvéd jén keresztül nézte a hajnali színekben alattuk elterül táj körvonalait. A zord lila és bíbor hegyeket, a nagy oroszlánszín síkságokat, amelyek belevesztek az Atlanti-óceán fölött lebeg ködbe. Tracey mozdulatlanságában Johnny megérezte az izgalmat, feszültsége rá is átragadt.
A nap ekkor bukkant fel a láthatáron, er s fénnyel, arányló ragyogással árasztotta el a síkságot, és lángra gyújtotta a hegyek csúcsát. - A Namaqualand - mutatott maguk elé Johnny. Tracey izgatottan felnevetett - ahogy a kisgyerekek szoktak karácsonykor -, majd Johnny felé fordult. - Emlékszel... - kezdte, majd zavartan elhallgatott. - Igen - mondta Johnny - emlékszem. Déli tizenkett el tt landoltak egy kezdetleges leszállópályán, amit a bulldózerek a vadonból varázsoltak oda. Egy Land Rover várta ket, azzal mentek le a tengerpartra, hogy ellen rizzék a munkálatokat. Nagyon kevés maradt a harminchét mérföldes Admirality sávból, amit még érdemes lett volna átvizsgálni; felszámolt, lezárt területet találtak a helyszínen. Az éppen uralkodó "Kanut király" kissé röstelkedve adta át a havi kitermelt gyémántmennyiséget. - A legszebbek rég nincsenek itt, Johnny. Minden más, mint a régi szép id kben. Johnny mutatóujjával beletúrt az apró, rossz min ség gyémántkupacba. - Más bizony - ismerte el. - De minden kis darabka számít. Visszaszálltak a Beechcraftba, és tovább repültek észak felé. Most óriási, feltépett, agyonszaggatott sivatagi területek fölött szálltak el. Traktorok lánctalpas nyomait pillantották meg a puha földben. - A mieink? - kérdezte Tracey. - Bárcsak azok lennének! Akkor nem lennének gondjaink. Nem, itt minden a Nagy Társaságé. Johnny az órájára nézett, automatikusan összehasonlította tényleges el rehaladásukat a tervezett menetid vel. Aztán felemelte a rádiótelefon mikrofonját. - Alexandra-öböl irányítótorony, jelentkezz. Itt Zulu Sugar Peter Tango Baker. Tudta, hogy radarral bemérik, és nyomon követik az útját - no persze nem az biztonsága miatt, hanem azért, mert most repültek el Délnyugat-Afrikai Egyezményes Gyémántmez k fölött. Irigyen rizték a hatalmas semmit. A rádió azonnal visszajelzett. Engedélyszámát, útvonalát tudakolták, valamint szándékai és úticélja fel l érdekl dtek. Miután meggy zte az irányítókat, hogy ártatlanok a szándékai, megkapta az engedélyüket a továbbrepüléshez. Kikapcsolta a készüléket, és csúfondáros grimaszokat vágott. Ez a kis csetepaté az "istenekkel" kihozta a sodrából. Tudta jól, hogy nagyrészt szakmai féltékenysége okozza haragját. Szenvedett a tudattól, hogy neki a Nagy Társaság által gazdaságtalannak ítélt, lenézett területeken kell keresgélnie. Néha arról álmodozott, hogy téves bejegyzésre bukkan a földtulajdonokról rendelkez iratokban, vagy hibát talál egy hetven évvel korábbi alkalomszer en vázolt tervrajzon, amit még azel tt készítettek, hogy felmérték volna ennek a sivár, lepusztított földnek a valódi értékét. Elképzelte magát, amint visszaköveteli néhány négyzetmérföld kiaknázás! jogát a Nagy Társaság leggazdagabb területeinek kell s közepén. Képzel dései közben kéjesen megborzongott, Tracey csodálkozva pillantott rá. Johnny megrázta a fejét, ugyanez a gondolat azonban egy távolabbi célpont felé terelte. - Tracey, mutatok valamit. Johnny bedöntötte a gépet; a hófehér tengerparti homokra csapódó, habzó hullámokon átrepülve a tenger fölé értek. - Mit? - Tracey-t kíváncsivá tette Johnny különös hanghordozása. - A Mennydörg t és a Halálszigetet - válaszolt Johnny. Tracey-nek nem sokat mondott a két név. - Ott vannak - mutatott el re Johnny. A tenger felett szállongó köd finom páráján keresztül Tracey megpillantotta ket - csupaszok, fényesek és vakító fehérek voltak, mint egy albínó bálnapár.
- Két sziget, nem? - kérdezte. - Mi olyan különös rajtuk? - Az alakjuk és az elhelyezkedésük - válaszolt Johnny. - Nem látod, mennyire hasonlítanak egy kürt nyílására? A két sziget között csak egy keskeny hasadék van. Tracey bólintott. A két sziget tökéletesen egyformának t nt; két keskeny, egyenként körülbelül három mérföld hosszú, ék alakú - az ékek csúcsainál majdnem összeér - sima gránitdomb. Az óriási hullámok dél fel l nekifutottak, és egyenesen a kürt szájába rohantak. De ott csapdába estek, hiszen gránitfalak vették ket körül, vadul felágaskodtak, és nekirontottak a szikláknak. A sziklafalon szétcsapódtak, majd fehér habként kitódultak a két szigetet elválasztó keskeny hasadékon keresztül, - Most már értem, miért pont Mennydörg nek hívják az egyiket. - Tracey leny gözve figyelte a vadul csapkodó hullámokat. - De miért Halálsziget a másik? - A régi guanógy jt k nevezhették el így, miután megpróbáltak partra szállni rajta. - Szóval guanó - bólintott Tracey - hát attól ilyen fehér! Zuhanórepülésben, egész alacsonyan száguldottak végig a zöld víz fölött. El ttük a madarak kormoránok és szulák - ijedten rebbentek fel, majd hosszú, fekete csíkban elárasztották a leveg t. Ezeknek a madaraknak az ürüléke festette ilyen vakító fehérre a sziklákat. A sziklák között húztak el a hasadékban. Tracey felkiáltott: - Nézd csak! Valami toronyszer építmény van ott, a sziget túlsó végében! - Tudom - mondta Johnny. - Régi faállványzat, azon keresztül töltötték a guanót a dereglyékbe. Újból felemelte a Beechcraftot a magasba, s föntr l néztek vissza a két szigetre. - Látod, hol tör utat magának a hullám a hasadékban? És most nézz csak a víz alá! Látod a zátonyt? A zátony hosszú, sötét árnyékként húzódott a zöld víz felszíne alatt, a fehér tajtékokra mer legesen. - Nos, a világ legügyesebben kieszelt természetes gyémántcsapdáját látod magad el tt. - Magyarázd el, miért - kérte Tracey. - Arra lent vannak a nagy folyók - mutatott Johnny dél irányába. - Némelyik évmilliókkal ezel tt kiszáradt, de csak miután ideszállította és beleköpködte a tengerbe a gyémántjait. Az áramlatok és a széljárás észak felé sodorta a drágaköveket. Egy részük visszakerült a partra, de volt, ami errefelé sodródott. Johnny egyenesbe hozta a gépet, és észak felé folytatták útjukat. - Itt hirtelen belebotlanak ebbe a két szigetbe. A hasadékban összegy lnek, összezsúfolódnak, majd egy sor hegyes, meredek zátony zárja el az útjukat. Nem jutnak keresztül a zátonyon, hát megállapodnak az üregekben, itt várják, hogy valaki kihalássza ket. Akkorát sóhajtott, mint akit szerelmi csalódás ért. - Jaj, Tracey, a kezemben érzem ket! Szinte látom a csillogásukat a százhatvan láb vízrétegen keresztül! Megrázta magát, mintha mély álomból ébredne. - Világéletemben jó szimatom volt, Tracey. Egyszer en megérzem a gyémántot, akárcsak a varázsvessz s ember a vizet. Száz százalékos biztonsággal állítom, több millió karát gyémánt hever a két sziget elágazásánál. - Hát akkor hol a bökken ? - kérdezte Tracey. - Ez a terület húsz éve a Nagy Társaságé. - Kit l kapta? - A délnyugat-afrikai kormánytól. - Akkor miért nem bányásznak? - Majd fognak, valamikor az eljövend húsz évben. Semmi nem sürgeti ket.
Elnémultak, és szótlanul bámultak maguk elé. Johnny egyszer csak bosszankodva csettintett a nyelvével, és rosszallóan megcsóválta a fejét - még mindig a két szigeten járt az esze. Hogy elterelje róluk a figyelmét, Tracey megkérdezte: - Végül is honnan ered a gyémánt? - Vulkanikus kürt kb l - válaszolt Johnny. - Száznál is több feltárt kürt található Dél-Afrikaszerte. Persze nem mindegyik tartalmaz gyémántot, de a New Rush, a Finsch, a Dutoitspan, a Bulfontein, a Premier és a Mwadui igen. Óriási, ovális kincsesláda mind, telis-tele a legendás "kékfölddel", a gyémánt "szül anyjával". - Errefelé ugye nincsenek kürt k? - kérdezte Tracey Johnny felé fordulva. - Nincsenek - válaszolt Johnny. - Mi az elsodort drágaköveket keressük. Némelyik régi kürt egy hidrogénbomba erejével robbant fel, és több száz mérföldes körzetben szórta szét a gyémántokat. Más tengeralatti kürt k a tengerben rakták le kincseiket. A passzívabb kürt k pedig egyszer en szétmállottak, elhordta ket a szél és a víz, a gyémánt pedig a felszínre került. - Ezeket aztán elmosta a tenger - fejezte be Tracey. Johnny jóváhagyóan bólintott. - Igen. A földcsuszamlások, az áradások, a folyók és az es víz több millió év alatt végtelen lassúsággal elmozdította ket. Szállítás közben az összes többi kavics és k felaprózódott vagy szétmállott, miközben a gyémánton, amely négyszázszor keményebb minden más természetes anyagnál, ez a kopás semmi nyomot nem hagyott. Végül ezek a kövek elérték a tengert, ott összekeveredtek a többi kürt b l odaérkez gyémánttal, aztán a hullámverés a partra, vagy az ehhez hasonló torkolatokba vetette ket. Tracey kérdezni akart valamit, de Johnny nem engedte szóhoz jutni. - Megérkeztünk. Ez itt a Cartridge-öböl. - Johnny szép lassan eresztette le a gép orrát. Inkább lagúna, mint öböl volt az alattuk elterül - a tengert l keskeny homokzátonnyal elkerített terület. Sivár, fák nélküli szárazföld vette körül. A hatalmas kiterjedés , nyugodt, sekély víz furcsa ellentétben állt a zátonyra felcsapó, háborgó hullámokkal. A zátonyon mély, hajózható bejárat és egy csatorna nyílt, amely a magasból sötétebb zöldnek látszott. A csatorna kanyarogva szelte át a lagúnát, egészen a fehérre meszelt, magányos házsorig, amely a sivatag szélén emelkedett. Johnny élesen bedöntötte a gépet az épületek irányába. Alattuk fekete-fehér pelikánok és rózsaszín flamingók raja emelkedett riadtan a leveg be. Johnny letette a gépet, és odagurult a rájuk várakozó Land Roverhez. Az autó oldalán vakító fehér felirat állt: Van Der Byl Gyémánt. Johnny, kezében ételdobozzal, az autóhoz vezette Tracey-t, és bemutatta neki a munkafelügyel t. Beszálltak a Land Roverbe, és zötyköl dve az épületekhez hajtottak. A munkafelügyel beszámolt Johnnynak a munka menetér l. A néhai Atlantis Gyémánt Társaságról maradtak rájuk ezek az üres épületek. Johnny rendbehozatta ket, hogy a Kingfisher bázisául szolgálhassanak, valamint, hogy a személyzet számára pihen - és szabadid központot rendezhessenek be. Ezen kívül rádióállomást helyeznek majd el az egyikben, egy másikban pedig m helyt, ahol az üzemeltet és javító munkálatokat fogják végezni. Ezen túlmen en Johnny mólót építtetett, a lagúna végében egy hetven láb hosszú, átalakított halászhajó számára, amely a Kingfisher segédhajója lesz, vagyis hol kísér hajóként, hol meg kompként üzemel majd a nagy hajó mellett. Mindent nagyon alaposan szemügyre vettek a bázison. Johnny elégedetten tapasztalta Tracey érdekl dését; boldogan és lelkesen válaszolt a kérdéseire. Két óra körül járt az id , mire befejezték az ellen rzést. - Hogyan halad a megfigyel tornyok építése? - kérdezte Johnny. - Készen vannak. Johnnynak támadt egy ötlete, amelyhez nyomban egy hátsó gondolat csapódott. - Mi lenne, ha megnéznénk? - Úgy tett, mintha hirtelen kedve támadt volna a toronynézéshez. - Oké, hozom a Land Rovert - egyezett bele a munkafelügyel .
- Ismerem a járást - igyekezett lerázni t Johnny. - Maga csak menjen ebédelni. - Igazán nem okoz gondot... - kezdte a másik, de észrevette Johnny rosszalló homlokráncolását, és el is hallgatott, majd Tracey-re pillantva így folytatta: - Hát persze. Jó, rendben. Tessék, itt vannak a kulcsok. Átnyújtotta a Land Rover kulcsait Johnnynak, és elindult a szállása felé. Johnny belekukkantott az ételdobozba, majd beszálltak a nyitott Land Roverbe. - Hová megyünk? - kérdezte Tracey. - Megnézzük a megfigyel tornyokat a homokzátonyon. - Milyen megfigyel tornyokat? - Építettünk egy sor ötven láb magas fatornyot a part mentén. Ezekr l állandóan figyelemmel kísérhetjük a Kingfishert, amikor kint dolgozik a tengeren. Rádión bármikor közölni tudjuk vele, néhány lábnyi pontossággal, hogy mennyire van a tengerfenék fölött, s így méréseinket összevetjük a számítógép adataival. - H , ezt aztán jól kiagyaltad! - ámult el Tracey, és csúfondárosan megremegtette a szempilláit. - Szemtelen némber! - mondta Johnny, és kinyomta a kuplungot. A kemény, nedves homokon elhajtottak a lagúna végében álló rádióskunyhó mellett. Johnny felgyorsította az autót; kettesbe, aztán hármasba kapcsolt. Végigrobogtak a lagúna mentén. A partot szegélyez sárga, szélfútta d nék felé robogtak. Tracey felállt, megragadta a szélvéd sarkát. A szél belekapott a hajába, Tracey pedig kivette bel le a b rpántot, és megrázta a fejét. Kibomló fényes haja fekete zászlóként csapkodott, kígyózott mögötte. - Odanézz! - kiáltott fel, amikor a megzavart flamingók raja a magasba lendült; fehér, rózsaszín és fekete csíkokat hagyva maga mögött a csillogó ezüst vízen. Johnny együtt nevetett vele. Tovább száguldottak a d nék felé. - Fogódzkodj! - kiáltotta Johnny. Tracey még er sebben kapaszkodott a szélvéd be, és rémült elragadtatással sikoltozott. A d ne egyik oldalán a magasba repültek, a hátsó kerekek homokörvényt kavartak maguk mögött, aztán a dombtet után, a másik oldalon - egy gyomrot felkavaró zuhanással - földet értek. Keresztülhajtottak a homokzátonyon, versenyre kelve, fogócskázva a homokot nyaldosó hullámokkal. Még öt mérföldet tettek meg így a part mentén, aztán Johnny leparkolt a dagályszint fölött. Ott helyben, egymás mellett ülve a homokban, a Land Rover kiemelt háttámlájának támaszkodva megették a hideg csirkehúst, és megittak egy üveg hideg fehér bort. Evés után lementek a tengerhez, hogy lemossák a zsírt a kezükr l. - H , de hideg! - Tracey két kézzel merített a tengervízb l, majd Johnnyra pillantott, és ördögi kis mosoly jelent meg az arcán. Johnny azonnal hátralépett, de nem elég gyorsan. A fagyos víz a mellkasán érte, és most leveg után kapkodott. - Harcolj! - kiáltotta. Annak idején ez volt a csatakiáltásuk. Tracey megpördült maga körül, és hosszú léptekkel futásnak eredt a homokban, Johnny szorosan a nyomában. Érezte, hogy a férfi nemsokára utoléri, kiáltozni kezdett. - Véletlen volt! Igazán nem is akartam, bocsánatot kérek! Az utolsó pillanatban, amikor Johnny kinyújtotta a kezét, és már majdnem el is érte a vállát, Tracey kitért el le, és térdig gázolt a vízbe, majd szembefordult Johnnyval, és egy jól irányzott rúgással lefröcskölte. Kihívás volt a hangjában, amikor kacagva megszólalt. - Na jó, hát akkor gyere! Johnny mit sem tör dve a további fröcsköléssel, odafutott Tracey-hez, felkapta a rúgkapáló, szabadulni igyekv lányt, és derékig belegázolt vele a tengerbe. - Jaj, ne! Johnny, légy szíves, ezt ne! Megadom magam. Bármit, csak ezt ne!
Ebben a pillanatban azonban egy - a többinél jóval nagyobb és er sebb - kósza hullám kirántotta Johnny alól a lábait. Mindketten alámerültek. A hullámok kisodorták ket a partra, ahol csuromvizesen, egymásba csimpaszkodva, nagy kacagás közepette, dülöngélve kimásztak a vízb l. A Land Rover mellett állva igyekeztek kifacsarni a vizet a ruháikból. - Ó, te szörnyeteg! - korholta Johnnyt a lány nevetést l elcsukló hangon. Haja nedves csomókban lógott, szempilláiról csöpögött a tengervíz. Johnny átölelte, és megcsókolta. A nevetés abbamaradt. Tracey szorosan lecsukott szemmel Johnny mellkasához simult, sós ajkai viszonozták a csókját. Mellettük recsegve megszólalt a rádiótelefon, kis piros jelz lámpája haragosan villogott. Lassan, kelletlenül váltak szét, és bódultan, elködösült szemmel néztek egymásra. Johnny odament a Land Roverhez, leakasztotta a mikrofont, és a szájához emelte. - Igen - szólalt meg rekedt hangon. Megköszörülte a torkát, és megismételte. - Igen? A munkafelügyel hangja sercegett a telefonban. - Mr. Lance, sajnálom... - már majdnem folytatta is -, ... hogy megzavartam. - De hirtelen elnémult, és újrakezdte a mondanivalóját. - Úgy gondoltam, jobb, ha tudja: vihar jelzést kaptunk. Az észak fel l érkez szélvihar gyorsan ideér. Ha vissza akarnak menni Fokvárosba, jobban tennék, ha felszállnának, miel tt a vihar ideér. Máskülönben napokra ittragadhatnak. - Köszönöm. Azonnal ott leszünk. - Visszatette a mikrofont. Tracey vacogott, miközben mosolyogva, fátyolos hangon megszólalt. - Nem is lenne olyan nagy baj. Tracey haja még nedves volt. Szinte ki sem látszott a kölcsönkért magas nyakú szvetterb l. A szürke, ugyancsak kölcsönkapott és felt rt szárú nadrágból pedig meztelenül kandikált ki a lába. Békésen, elgondolkodva ült a Beechcraft hátsó ülésén. Mélyen alattuk egy kis halászhajót pillantott meg, fölötte köröz madarakkal, s ezeket bámulta szinte túlzott érdekl déssel. Mind a ketten feszélyezetten viselkedtek, valami különös tartózkodás miatt képtelenek voltak egymás szemébe nézni. - Halászhajó - mondta Johnny, mert látta, hogy a lány hova mered. - Tudom - mondta Tracey, és újra csend telepedett rájuk. - Semmi sem történt - jegyezte meg Johnny kimérten. - Semmi - hagyta jóvá Tracey. - Semmi sem történt. - Majd félénken megfogta Johnny kezét. Nagyon finoman megcirógatta a hiányzó ujj csonkját. - Barátok maradunk? - kérdezte. - Hát persze - mosolygott rá Johnny megkönnyebbülve; és repültek tovább Fokváros felé. Hugo Kramer a messzelátóján keresztül figyelte a repül gépet, s közben ügyesen egyensúlyozott a himbálódzó fedélzeten. - rjárat? - kérdezte a kormánykeréknél álló férfi. - Nem - válaszolt Hugó anélkül, hogy levette volna a messzelátót a szemér l. - Piros-fehér, kétmotoros Beechcraft. Nyilvántartási jelzése: ZS-PTB. Valószín leg az egyik gyémánttársaság magángépe. Leengedte a messzelátót, és átment a parancsnoki híd túloldalára. - Egyébként egyiknek sem sértjük meg a felségvizeit. A repül gép zúgása elhalkult, Hugó újra az alsó fedélzeten folyó sürgöl désre fordította a figyelmét. A Vadliba halászhajó er sen az egyik oldalára d lt a halakkal teli háló súlya miatt. A hajó mellett dagadozó háló ötven láb átmér j , kerek zsákká duzzadt a több mint száz tonnányi
verg d , ezüstös szardíniától. Fölötte kiéhezett madarak kavarogtak, örvénylettek sikoltozva szinte beborították az eget. A személyzet három tagja az árbocdaruról lelógó merít hálóval merte a halakat a hálóból. Minden egyes merítés alkalmával egy-egy tonna halat emeltek be a fedélzetre. A halak - mint ezüst felh szakadás - a hajó rakterébe zuhantak. A csörl g zmotorja hangosan zakatolt. Hugó elégedetten figyelte a rakodást. Ügyes személyzete volt, és bár a halászat csak a fed tevékenység volt a Vadliba számára, Hugó germán alapossággal tökélyre törekedett ebben is. Ráadásul a halászatból származó többletbevétel az személyes nyeresége. Ez szerepelt a Klikkel kötött megállapodásban. A messzelátót óvatosan visszahelyezte a b rtokjába, és a navigációs fülke ajtajára akasztotta. Aztán súlyos gumicsizmájában macskaügyességgel, sebesen leereszkedett a fémlépcs n az alsó fedélzetre. - Átveszem egy kicsit - szólt oda a csörl kezel jének délnyugat-afrikai némettel f szerezett afrikaans nyelven. Széles vállán csak úgy feszült kék matróztrikója. Fegyelmezett, kimért mozdulatokkal dolgozott. Keze érzékeny b rét a nap és a szél vörösre, érdesre marta. Arca b re is vörös és napégette volt, félig már le is hámlott, úgyhogy imitt-amott kilátszott friss nyers húsa, ajkain pedig sötét hegek éktelenkedtek. Sapkája alól kilógó haja olyan volt, mint a kifehérített szizálkender; vastag, fakó szempillája miatt enyhén rövidlátónak t nt. Szeme halvány búzavirágkék szín volt, anélkül - ellentétben a legtöbb albínóéval -, hogy egyúttal gyenge és vizeny s is lett volna. Most éppen hunyorgott: a hajó dülöngélésének mértékét próbálta megállapítani, hogy aszerint engedje fel a tengelykapcsolót, és fékezze a motort. - Parancsnok! - kiáltotta valaki a feje fölött. - Ja! - Hugó nem hagyta, hogy elkalandozzon a figyelnie, miközben válaszolt. - Mi baj? - Viharjelzés. Északról er s, hideg szélvihar közeledik. Hugó elhúzta a száját, fékezett, leállította a motort. - Jó, akkor rendcsinálás következik. Vágjátok el a háló kötelét, engedjétek szabadon a halakat. Megfordult, felmászott a létrán a hídra, majd odalépett a térképasztalhoz. - Három órába telik, míg odaérünk - gondolkozott fennhangon a térkép fölé hajolva, aztán visszament a híd oldalszárnyára, hogy összeterelje a legénységet. A többiek már elvágták az erszényháló kötelét, s az szétnyílt, mint egy szoknya; a kiáramló halak sötétre festették a vizet. A személyzet egyes tagjai öntöz cs vel mosták a halakat a fedélzetr l a tengerbe, a többiek a rakodótér fedelét engedték vissza a helyére. Negyven perc múlva a Vadliba teljes g zzel délnek tartott, hogy elfoglalja várakozó pozícióját. Délnyugat-Afrika gyémántban gazdag partvidéke a passzátszelek övezetébe tartozik. Errefelé a délkeleti szél az uralkodó, de megesik, hogy teljesen megfordul a széljárás, és északi szélvihar érkezik a szárazföld fel l. Sirokkó típusú szél ez is, hasonlóan a líbiai sivatag "Khamsin" vagy a tripoli "Simoom" nev orkánjához. Mint a harcmez n a mindenre ráboruló füst, ez a perzsel , száraz sivatagi szél is sötét por- és homokfelh vel borítja be az eget, és pokoli leplet von minden fölé. A porfelh k hozzátartoztak a tervhez; a Klikk emberei számoltak velük a rendszer kidolgozásakor - ugyanis az északi szél ilyenkor olyan nagy mennyiség csillámport emel a magasba, hogy a gyémántlel helyekért felel s biztonsági er k radarerny i megbolondulnak a nagy z rzavarban, hamis jeleket adnak le, vagyis teljesen lehetetlenné válik apró repül tárgyak észlelése. A Fordulópont az Orange folyótól hatvan mérföldnyire északra, a parttól pedig három mérföldre esett. Nevét az els utazóktól kapta, az nézetüket tükrözte az észak felé való
továbbhaladás kilátásait illet en. Azok a régi utazók nem tudhatták, hogy egy fennsík közepén tartózkodnak, egy si tengerparton, amely id vel a tenger szintje fölé emelkedett. Azt sem tudták, hogy egy gyémántban gazdag vidék leggazdagabb lel helyén állnak, amelyet kés bb körül kellett zárni; dzsipes, kutyás és repül gépes rjárattal kellett ellen rizni; puskás rökkel és radarokkal rizni. Olyan biztonságos tábort kellett körülötte létrehozni, amelyet csak röntgensugaras ellen rzés után lehetett elhagyni, ahonnan az ember a saját ruháján kívül mást nem hozhatott ki. A Fordulópont volt a négy osztályozó telep egyike, ahol a Nagy Társaság által - több mérföldes körzetb l - kibányászott kavicsot feldolgozták. A telep viszonylag nagy kiterjedés volt, és üzemekkel, m helyekkel, üzletekkel, valamint ötszáz dolgozó és családja elhelyezésére elegend lakóépülettel rendelkezett. Ám a Társaság minden igyekezete ellenére sem sikerült a helyet elviselhet vé, netán vonzóvá tenni. Fordulópont továbbra is vad, fenyeget sivatagi pokol maradt. Ami máskor csak kellemetlen volt, ezzel az északi széllel egyenesen elviselhetetlenné vált. Az épületek ugyan er sen le voltak szigetelve, még az ajtók, ablakok illesztését is betömték papírral vagy ronggyal, a vörös por mégis mindenhova beszivárgott, és apró szemcsékben lerakódott a kárpitra, az asztalokra, az ágynem re, s t, még a h t szekrény belsejébe is befurakodott. Rátelepedett a hajra, belement a szájba, eldugaszolta az orrlyukat, ráadásul rendszerint perzsel h ség kíséretében érkezett, ami szinte kiszárította az ember szemüregét. A porvihart fényl , vörös köd kísérte, néhány yardra csökkentve a látótávolságot. Aki kénytelen volt ilyen cudar id ben kimenni a mindent ellep száraz ködfelh be, az véd szemüveget viselt; ruháját hamarosan egyenletes csillámpor-réteg borította be, amit l aztán még ebben a borongós id ben is jól kivehet en csillogott az illet . A telep közelében egy férfi vágott utat a ködben, egy kis henger alakú tárggyal a kezében. Az er s szélben lassú léptekkel távolodott a sivatag felé. Odaért egy kisebb gödörhöz, és belemászott. Csomagját letette a homokba, várt egy pillanatig, aztán letérdelt, és a henger fölé hajolt. B rkabátjában, b rsapkájában, arcán sállal és véd szemüveggel úgy festett, mint egy szörnyeteg. Az üveggyapottal bevont henger sárga, fluoreszkáló festékkel volt lefestve. Egyik végén világító gömb helyezkedett el átlátszó m anyag burában, a másikon egy összehajtogatott, gumírozott ballon, amelyet rozsdamentes acél kapcsolószerkezet rögzített a hengerhez, a kapcsolószerkezethez pedig egy kisméret , acél hidrogénpalack csatlakozott. Az egész henger tizennyolc hüvelyk hosszú és három hüvelyk átmér j volt. Valamivel többet nyomott tizenöt fontnál. A henger belseje két különálló részb l állt. A nagyobbikban egy rendkívül bonyolult, tranzisztoros önvezérl áramkör helyezkedett el, amely - hosszúhullámú rádióvezérlésre - a világító gömböt be- és kikapcsolta; és ugyancsak távvezérlésre a kapcsolószerkezet segítségével szabályozta a hidrogén beáramlását a ballonba. A kisebbik rekeszben csak egy szigetelt m anyag doboz volt huszonhét darab gyémánttal. A legkisebb tizennégy, a legnagyobb - egy hatalmas - ötvenhat karátos k volt. Minden egyes követ szín, fény, és min ség szerint külön-külön szakért válogatott és vizsgált meg. Mind els rangú gyémánt volt; megmunkálás után szabadpiaci áruk hétszázezer és egymillió font között volt várható - a csiszolás min ségét l függ en. A Klikk négy tagja dolgozott Fordulóponton. Közülük ketten régi megbízható gyémántválogatók voltak, k az osztályozó telep féltve rzött falai között dolgoztak. Azért dolgoztak együtt, hogy ellen rizzék egymást, mivel a Társaság kétszeresen is be akarta biztosítani magát, s így kölcsönös ellen rzést gyakoroltatott az alkalmazottaival; ennek a módszernek persze semmi értelme, ha az alkalmazottak történetesen összejátszanak. Ezek az emberek kiválogatták a legszebb gyémántokat, aztán kijuttatták ket a telepr l.
A Klikk harmadik embere, egy gépszerel , a Társaság m helyében dolgozott. Az volt a feladata, hogy összeállítsa a berendezést, ami egy megjelölt gépzsíros dobozban elrejtve érkezett el hozzá. A követ is tette bele a hengerbe, majd átadta annak az embernek, aki most kint a sivatagban, a gödör mélyén térdelt, és a kavargó homokviharban a henger felbocsátásához készül dött. Miután mindent ellen rzött, felállt, a gödör széléhez ment, és kikémlelt a porviharba. Végre elégedett volt azzal, amit látott, s visszasietett a sárga hengerhez. Egy er teljes mozdulattal kinyitotta a hidrogénpalack szelepét. Kígyószisszenés-szer nesz hallatszott, a ballon kezdett felfújódni, miközben az anyag gy r dései sercegve kisimultak. A ballon megemelkedett, mintha alig várná, hogy a leveg be emelkedhessen; a férfi azonban nagy nehezen visszatartotta, és csak akkor engedte el, 'amikor már egyenletesen feszült mindenhol. A ballon - a himbálódzó hengerrel együtt - felszökkent a magasba, és a homokfelh k között csaknem azonnal el is t nt a férfi szeme el l. A férfi a kemenceszín ég felé fordította az arcát, s egy darabig követte a ballont a tekintetével; szemüvege megcsillant, s bár az égvilágon semmit sem látott már, viselkedése mégis mélységes elégedettségre utalt. A nagy veszélyt maga mögött hagyó ember könnyed lépteivel állt tovább. - Na, még egy ilyen csomag, aztán befejezem - ígérgette magának. - Még egy utolsó, aztán vége. Megveszem azt a farmot az Olifants folyó mellett, és szépen halászgatok, vadászgatok... - Még javában álmodozott, amikor ismét a Land Rover mellett találta magát. Beült, beindította a motort, felkapcsolta a világítást, és lassan elindult hazafelé. A Land Rover hátulján fehéren világított a vörös ködben is jól kivehet felirat: BIZTONSÁGI RJÁRAT. A Vadliba orral a szélnek egy helyben várakozott, motorja üresjáratban halkan brummogott. Még húsz mérföldre a szárazföldt l, kint a tengeren is perzsel volt a szél. Az a néhány vízcsepp, ami néha megcsapta Hugó arcát, legalább felfrissítette egy kicsit. A parancsnoki híd egyik szögletében álldogált, ahonnan egyszerre tarthatta szemmel a tengert és a kormányost, mégis nyugtalan volt. Nyugtalan volt, mert a Vadliba idestova tizenöt órája várakozott egyhelyben, és tépázta b szükén az északi szél a tizenöt órából tíz órán át a hajó árbocait. Mindig is ideges volt, valahányszor a zsákmányra várt. Annyi minden jöhetett közbe, rend rségi rajtaütést l kezdve a berendezésben bekövetkez , egészen parányi elektromos hibáig. - Hány óra van, Hansie? - kiáltotta. A kormányos megnézte a kronométert a feje fölött. - Hat óra múlt három perccel, parancsnok. - Fél óra múlva sötét lesz - dörmögte Hugó bosszúsan, és megint kimeresztette a szélbe fakó pillájú szemeit, majd egy vállrándítással visszaballagott a kormányosfülkébe. Megállt a térképasztal melletti állványnál. A masina még a gyakorlott szem számára is hagyományos halkeres hangradarnak t nhetett, ez pedig a háborús id k tengeralattjárók elhárítására használt "letapogató készülékének" sokkal prózaibb célokra átalakított változata volt; a halrajok felszín alatti elhelyezkedésének megállapítására szokták használni. Ez a példány azonban meglehet sen különleges és költséges átalakításon ment keresztül. A Klikk Japánból hozatott szakembert a munka elvégzésére. A készülék most halkan zümmögött a vezérl asztal halványzöld bels világítása mellett, hangjelzést azonban nemigen adott, és a kerek üveglap alatt sem látszott semmi. - Kérsz kávét, Hansie? - kérdezte Hugó az öreg színes b r kormányost. Hugó legénysége gondosan összeválogatott, h séges, megbízható emberekb l állt. Másképp nem is m ködhetett volna egy ilyen társaság; egyetlen fecseg száj, és ugrik a többmilliós üzlet.
- Kösz, parancsnok, kérek. - Az öreg elismer en összeráncolta viharvert arcát, és Hugó lekiabált a konyhába. - Mester, csinálna egy feketét? De a választ már nem hallották, mert beleveszett az id közben beindult keres készülék zajába. A vezérl asztal fölött kigyulladt egy sor lámpa, a halk zümmögés gyors sípolássá er södött, a képerny n pedig kísértetiesen élénk, zöld foltok jelentek meg. - Már a leveg ben van! - kiáltott fel Hugó megkönnyebbülve, és a készülékhez futott. Az els tiszt kirohant a kabinjából, menet közben t rve be az ingét kigombolt nadrágjába; arca gy rött volt a kialvatlanságtól. - Hát már itt volt az ideje! - morgott. - Vedd át Hansie-tól! - kérte Hugó, azzal leült a b rpárnás székre a letapogató készülék elé. - Menjünk két ponttal balra, és közelítsük meg, amennyire csak lehet. A Vadliba megugrott, belefúrta az orrát a tengerbe. Nagy iramban haladt el re. Mozgása megváltozott, a szelíd ringatózásból vad roham lett. A parancsnoki híd ablakára is felcsaptak a hullámok. Hugó a letapogató készülék el tt ült, s a ballon útját követve mindvégig úgy irányította a Vadlibát, hogy a letapogató irányban maradjon. A ballont az északi szél negyven csomós sebességgel repítette át a partvonalon, és háromezer láb magasba emelte. Hugo a készüléken keresztül parancsot adott a ballonnak, hogy eresszen ki gázt, és tartsa a magasságot. A ballon reagálását azonnal láthatta a képerny n. - Jó kislány! - suttogta Hugó. - Okos, jó kislány! Majd hangosan megszólalt. - Oscar, menjünk utána! A ballon dél felé sodródik. Még húsz percig küszködtek így a hullámok között. - Oké - törte meg Hugo a csendet. - Beleengedem a vízbe. - Lassan elfordított egy gombot az óramutató járása szerint, mire az összes gáz kiáramlott a palackból. - Kész! Lent van. - A készülék fölött kinézett az ablakon. A porral teli felh k korán meghozták az estét. Kint már sötét volt, a fekete, alacsony boltozatú égen nem látszottak csillagok. Hugó megint a készüléket figyelte. - Jól van Oscar! Rajta vagy. Tartsd ebben az irányban! Aztán az öreg Hansie-t kereste a szemével. Hansie egy fiatalabb férfi társaságában türelmesen várakozott egy padon, a válaszfalnak támaszkodva. Mind a ketten tet t l talpig vízhatlan, sárga m anyag ruhában és gumicsizmában üldögéltek. - Oké, Hansie - intett Hugo. - Kimehettek a hajó orrára. Már csak egy mérföldnyire lehet. Amazok lemásztak a tenger-áztatta fedélzetre. Hugó figyelte, hogyan haladnak el re az egymást követ zöld hullámtarajok között, hogyan kuporodnak le a hajó orrában; mind a ketten egyszerre húzták be a nyakukat, amikor újabb hullámok csaptak át fölöttük; sárga m anyag öltözetük a fedélzet gyér, siralmas megvilágításában is jól láthatóvá tette ket. - Most bekapcsolom, hogy észrevegyük - figyelmeztette Hugo a kormányost. - Rendben. - Oscar kikémlelt el re, Hugó pedig megpöccintett egy kapcsolót a vezérl asztalon, amely arra szólította fel a ballont, hogy kapcsolja be a jelz világítását. Oscar felkiáltott. - Ott van! Pontosan el ttünk. Hugó fölpattant, és el refutott. Eltelt néhány másodperc, amíg a szeme hozzászokott a sötéthez, aztán észrevette a csöppnyi piros fényt maguk el tt. A nagy feketeség kell s közepén nem t nt nagyobbnak egy szentjánosbogárnál. Felbukkant egy pillanatra, aztán elt nt a következ hullámvölgyben. - Átveszem. - Hugó átvette Oscar helyét a kormánynál. - Te irányítsd rá a fényszórót! A fényszóró er s, fehér fénynyalábot lövellt a sötétségbe. A sárga henger a reflektorfény közepén fluoreszkált.
Hugó hagyta, hogy a Vadliba a henger felé sodródjon. Hansie és a segédje készenlétben álltak a húsz láb hosszú csáklyával. Hugó óvatosan a bukdácsoló sárga henger közelébe irányította a hajót. Amikor a csáklya elérte a kampót, és a két férfi végre a hajó orrába emelte a hengert, elégedett kifejezés ült ki Hugó arcára. Figyelte, amint a két csuromvizes, vízhatlan ruhás alak felkapaszkodik a létrán a kormányfülkébe, és leteszi a hengert a térképasztalra. - Remek, remek! - örvendezett Hugó, s lelkesen megveregette a vállukat. - Most menjetek, és szárítkozzatok meg. A két férfi elt nt a lejáróban. Hugó átengedte a kormányzást Oscarnak. - És most irány hazafelé! - adta ki a parancsot! Amilyen gyorsan csak akarod - mondta, és a hengerrel a kezében, visszavonult a kabinjába. Kabinja lehajtható asztalánál ülve Hugó lecsavarta a henger alsó rekeszét, és kiemelte bel le a m anyag dobozt. Kinyitotta, tartalmát az asztalra borította. Elismer en füttyentett kezébe vette a legnagyobb darab gyémántot. Nem értett ugyan a drágakövekhez, de megérezte, hogy különösen értékes darabot tart a tenyerén. A k mélyében rejl tüzet még felszínének egyenetlensége sem tudta elfedni. Hugó számára értéktelen ásvány volt csupán; nem lett volna képes értékesíteni egy ilyen drágakövet. Tehát semmiféle kísértést nem érzett, hogy elemelje, és átverje a Klikket. Az semmi egyebet nem hozna neki a konyhára, mint tizenöt év kemény fizikai munkát. A Klikk éppen ezen a kölcsönös egymásrautaltságon alapult. Tagjai közül egymaga senki sem boldogult volna a többiek nélkül, noha minden egyes részegység önállóan és kifogástalanul m ködött. Egyetlen ember ismerte az összes résztvev t, de senki nem tudta, ki az az ember. Hugó szerszámokat vett el a fiókjából, és az asztalra tette ket. Begyújtotta a spirituszf z t, és a paraffinviaszos edényt rátette melegedni. Aztán beleszórta a gyémántokat egy kutyaközönséges, hétköznapi konzervdobozba. Számolva a hajó dülöngélésével, ügyesen leemelte az edényt a t zr l, és a g zölg , folyékony viaszt ráöntötte a gyémántokra; a konzervdobozt lassan színültig töltötte viasszal. A viasz leh lt és megszilárdult, átlátszatlanná, majd fehérré vált. A kövek immár viasztáblába voltak beágyazva; így zörögni sem tudnak, és a konzervdoboznak is meglett a kívánt súlya. Hugó rágyújtott, felállt, a kabin ablakához lépett, és kinézett a kormányfülkébe. A kormányos rákacsintott, Hugó visszamosolygott. Visszament az asztalhoz, ahol a doboz már annyira kih lt, hogy meg lehetett fogni. Feltette rá kerek fedelét, majd egy fiókos szekrényhez lépett, amelyben egy hordozható orsózógépre emlékeztet szerkezet bújt meg; Hugo a szájából kilógó cigaretta füstjét l hunyorogva rápréselte a fedelet a dobozra. Végül elégedetten letette az asztalra a légmentesen lezárt dobozt, majd az ajtófélfán lógó kabátjához lépett. Bels zsebéb l kivett egy barna borítékot, a borítékból színes, nyomtatott címkét húzott el . Visszament a dobozhoz, és nagy gonddal felragasztotta rá. A címkén magasztos m vészi elgondolás szerint - egy skót lazac módjára magasba szökken szardíniahal volt látható. - Szardínia paradicsommártásban - olvasta Hugó fennhangon a címke szövegét, közben kicsit eltartotta magától a dobozt, hogy megszemlélje a munkáját. "Készült Délnyugat-Afrikában." Elvigyorodott, és nekilátott elcsomagolni a felszerelést. - Mennyi? - kiabált át a szivattyútelep m vezet je a mólóról a közeled Vadliba fedélzetére. - Ötven tonna körül - kiáltotta vissza Hugó. - Az északi szél hazakergetett minket. - Tudom, egy hajó se maradt kint a tengeren. - A m vezet figyelte, hogyan horgonyozzák le emberei a hajót, és hogyan dobják át a Vadliba fedélzetére a szivattyú töml jét, hogy majd megkezdhessék a halak átszivattyúzását.
- Oscar, vedd át! - mondta Hugo. Felkapta zakóját, sapkáját, majd még odaszólt. - Holnap jövök - azzal átugrott a mólóra, és siet s léptekkel, vállán átvetett kabátjával elindult a konzervgyár felé, amelyb l csak úgy áradt a szardíniaolaj szaga. A kazánházak és a szárító üzem mellett vezet keskeny kis utcán ment végig, majd átvágott egy tágas udvaron, ahol két emelet magasságig értek a felhalmozott halkonzervekkel megtöltött zsákok. Végül befordult egy barlangszer raktárhelyiségbe, ahol a plafonig álltak a kartondobozok a következ felirattal: l tucat konzerv szardínia paradicsommártásban Címzett: Vee Dee Bee Agencies Ltd, 32 Bermondsey Street, London SE 1. Hugó besétált az apró helyiségbe, amely a raktárosnak szolgált irodául. - Hello, Hugó! Milyen volt a fogás? - kérdezte a raktáros, aki mellesleg Hugó sógora volt. - Ötven tonna - Hugó felakasztotta a kabát ját az ajtóra szerelt fogasra. - Ki kell mennem mondta, és kisietett a raktár másik végébe, az illemhelyre. Miután visszajött, megivott egy teát a sógorával. Majd felállt, és azt mondta: - Jeannie már vár. - Mondd meg neki, hogy csókolom. - Nincs szüksége a te csókjaidra, kap t lem eleget - kacsintott rá Hugó, és leakasztotta a kabát ját a fogasról. A kiköt f bejáratán át távozott, néhány szívélyes szót váltott a kapussal, majd a parkolóban rá várakozó öreg, viharvert, felnyitható tetej sportkocsihoz ment. Megcsókolta a volánnál ül lányt, bemászott mellé, kabátját a hátsó ülésre hajította. - Te vezetsz, nekem mind a két kezemre szükségem lesz. A lány jót nevetett, és kihúzta a férfi kezét a szoknyája alól. - Nem tudsz várni, míg hazaérünk? - Öt napig kinn voltam a tengeren. Pokoli étvágyam van! - Fura egy alak vagy, tudod-e? - nevetett a lány; azzal elindultak. Sergio Caporetti, a Kingfisher leend kapitánya, kövérkés, hóemberszer figura volt. Johnny irodájának ajtaját egészen betöltötte, s nagy pocakját maga el tt tolta be a szobába. Arca is pufók volt, akár egy csecsem é; gyönyör , hosszú szempillájú szeme egy lányéra emlékeztetett. - Gyere, Sergio! - üdvözölte Johnny. - Örülök, hogy látlak! Az olasz meglep en gyorsan átért a szobán, és Johnny kezét máris hatalmas, sz rös mancsában szorongatta. - Hát végre kész! - dörmögte Sergio. - Három hónapja csak ülök a seggemen, és semmit se csinálok. Nézz rám... - csapott a pocakjára, ami akkorát dörrent, mintha pisztolyt sütöttek volna el a közelben - ...milyen dagadt vagyok! Nem jó ez így! - Még nincs teljesen kész - helyesbített Johnny. Sergiót és a legénységet azért hozatta át Angliába jóval a hajó elkészülte el tt, mert azt akarta, hogy az olasznak legyen b ven ideje tanulmányozni a hajót, és ismerkedni a meglep en újszer felszerelésével. Ha majd készen lesz, Sergio fogja átvinni Afrikába. - Ülj le Sergio. Fussuk át a legénység névsorát... Amikor Sergio egy órával kés bb távozott, Johnny a liftig kísérte. - Ha bármiben segítségre van szükséged, Sergio, hívj fel engem. - Si. Ne aggódj, ahol Caporetti átveszi az irányítást... ott baj nincs - mondta, miközben kezet fogott Johnnyval. Visszafelé Johnny megállt az eligazító pultnál. - Mrs. Hartford bent van? - kérdezte az egyik ügyfélfogadó titkárn t. A két titkárn kórusban válaszolt. - Nincs bent, Mr. Lance.
Tracey-nek nyoma veszett. Öt napja se híre, se hamva. Irodája teljesen kihalt. Johnny mérges volt rá, ugyanakkor aggódott is érte. Aggódott, mert attól tartott, hogy megint a múltkorihoz hasonló állapotban bukkan majd rá valahol, és nagyon haragudott rá, mert hiányzott neki. Bosszús ábrázattal ment vissza az irodájába. - Istenem! - sóhajtott fel Lettie Pienaar, s kezében egy rakás levéllel megállt Johnny asztala mellett. - Jól nézünk ki! De van itt valami, ami majd feldobja. Johnny kezébe nyomott egy képeslapot, az Eiffel torony színes képével. Ez volt Ruby els jelentkezése, mióta elutazott. Johnny sietve elolvasta. - Úgy t nik, Párizst izgalmas városnak találja. - Az asztalra dobta a lapot, és belemélyedt az aznapi munkájába. Sokáig dolgozott. Egy steakhouse-ban vacsorázott, majd hazahajtott a kihalt bishopscourti házba. A kavicsos felhajtón közeled kerekek csikorgása és a hálószoba falán felvillanó fényszóró fénye ébresztette fel. Amikor a cseng sürget hangon megszólalt, felült az ágyban és meggyújtotta az éjjeli lámpát. Jézusmária! Éjjeli két óra! Magára rántott egy köntöst, és letámolygott a lépcs n, sorra kapcsolta fel a lámpákat. A cseng megállás nélkül csörömpölt. Elfordította a kulcsot a zárban. Kivágódott az ajtó, Tracey viharzott be, irattárcát szorítva a melléhez. - Hol az ördögben voltál? - Johnnynak nyomban kiment az álom a szeméb l. Mérges volt, de óriási k esett le a szívér l! - Johnny! Johnny! - Tracey örömében szinte táncra perdült, arca kipirult, szeme csillogott. Megszereztem ket! Az egyiket mindenképpen. De nem, mind a kett t - ujjongott kissé összefüggéstelenül. - Hol voltál? - Johnny gondolatait nem volt könny mellékvágányra terelni. Tracey nagy nehezen lecsillapodott, de vidáman mosolygott, és érezhet en zakatolt tovább, mint egy bekapcsolva felejtett motor. - Gyere! - Kézen fogta Johnnyt, és bevezette a nappaliba. - Tölts magadnak egy jó nagy whiskyt, és ülj le adta ki a parancsot ellentmondást nem t r hangon. - Nem kérek whiskyt, és nem... - Pedig szükséged lesz rá! - szakította félbe Tracey, majd maga ment oda a kitárt ajtajú bárszekrényhez, egy hatalmas adag whiskyt töltött egy kristálypohárba, szódat engedett rá, és odavitte Johnnynak. - Mi a csudát csinálsz? - Johnny, kérlek! Olyan csodálatos az egész, ne rontsd el a kedvem. Csak ülj, és figyelj! Johnny vonakodva belesüppedt egy karosszékbe, Tracey pedig egy nagy halom okmányt vett el az irattartójából; majd egy Viktória-korabeli színészn pózában megállt a szoba közepén. - Ez itt - magyarázta - az eredeti német nyelv nyilatkozat fordítása. A nyilatkozatot 1899. május 3-án Windhoekben a helyhatóság állította ki. Kihagyom a bevezet t, csak a lényeget olvasom fel. Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett: - "Az itt befizetett, és általunk átvett 10 000 márka pénzösszeg fejében átengedjük a déli 23°15' szélességi, és a keleti 15°12' hosszúsági fok között található tíz kilométer átmér j terület kiaknázási jogát, középpontjaként a sziget legmagasabb kiemelkedésével; vonatkozzon az nemes- vagy nem nemes fémre; féldrága- vagy drágak re; guanóra; növényi vagy bármilyen egyéb szerves vagy szervetlen eredet anyagra; és történjék akár kiaknázás, feltárás avagy begy jtés és elszállítás formájában. Ezek a jogok kilencszázkilencvenkilenc éven át Farben, Hendryck és Mosenthal urakat, az alábbi címen található guanókeresked ket illetik meg-: 14 Bergenstrasse, Windhoek SA."
Tracey szünetet tartott, és Johnnyra pillantott, aki mozdulatlanul, k vé dermedten bámulta, és feszülten hallgatta. Tracey sietve folytatta a felolvasást. - "Minden régi német ásvány koncessziót és az ezekhez kapcsolódó jogokat a Parlament ratifikált, amikor a Dél-Afrikai Unió átvette a mandátumokat az els világháború után." Johnny bólogatott, képtelen volt megszólalni. Tracey továbbra is boldogan mosolygott. - ,,E koncesszió a mai napig a törvény erejével bír. Minden kés bbi adományozás érvénytelen, és bár az eredeti adomány f ként a guanó begy jtésére szól, ugyanúgy vonatkozik a drágakövekre is." Johnny megint bólogatott, Tracey pedig a kezében tartott paksaméta legaljára tette az imént felolvasott iratot. - A koncessziós Társaság, a Farben, Hendryck és Mosenthal SA még mindig létezik. A Társaság egyetlen fennmaradt vagyona, a rég elfelejtett koncesszióktól eltekintve, egy öreg ház Windhoekben, a Bergenstrasse 14. szám alatt. Tracey hirtelen témát váltott. - Azt kérdezted, hol voltam. Nos: végigjártam Windhoek és Délnyugat-Afrika legrosszabb útjait. - A Farben, Hendryck és Mosenthal Cég a Hendryck testvérek tulajdona. A testvérek, két rettenetes öregember, karakul bárányokat tenyésztenek. Amikor megláttam, hogyan vágják el a szegény kicsi perzsa bárányok torkát, csak azért, hogy ne egyenesedjen ki a sz rük, hát tudod... - Tracey elhallgatott, és egy nagyot nyelt -, ...semmit nem mondtam nekik a koncesszióról, csak felajánlottam, hogy megveszem a Társaságot. Húszezret kértek, odatartottam eléjük a papírt, és annyit mondtam nekik "írják alá!" k meg aláírták. Nagy örvendezés közepette hagytam ott ket. Azt hiszik borzasztó bölcs húzás volt a részükr l. Tessék! A tiéd! Tracey átnyújtotta a megállapodást Johnnynak, s miközben Johnny olvasott, így folytatta: - A Van Der Byl Gyémánt Társaság megbízásából kötöttem meg a szerz dést, és az Igazgató nevében írtam alá, remélem nem haragszol érte. - Jézusom! - Johnny egy nagyot kortyolt a whiskyjéb l, majd letette a poharat, és felállt. - Még hogy haragszom! Tálcán kínálod nekem a Mennydörg és a Halálsziget koncesszióját, és még azt kérded, haragszom-e! Kinyújtotta a kezét Tracey felé, és a lány lelkesen lépett oda hozzá. - Tracey, csodálatos vagy! - Elragadtatva átölelték egymást. Johnny felkapta Tracey-t a leveg be, s anélkül, hogy bármelyikük el re sejtette volna, a kanapén, egymás karjaiban találták magukat. Csókolózni kezdtek, nevetésük halk suttogássá, összefüggéstelen hangokká halkult. Végül Tracey elhúzódott, és lecsúszott a kanapéról. Megállt a szoba közepén. Szaggatottan lélegzett, haja összekócolódott. - Jaj! Elég! - Tracey! - Johnny felállt a kanapéról. Majd megveszett a lányért, de Tracey eltolta magától, és ellépett el le. - Ne, Johnny, ne! - A lány kérlel n rázta a fejét. - Hallgass meg! Johnny megállt. A vad tekintet elt nt a szeméb l. - Ide hallgass, Johnny, tudod, hogy nem vagyok szent, de nem akarom, hogy... szóval nem akarom, hogy egy idegen n házában, egy kanapén. Nem így szeretném. Benedict lelassította a mézszín Bentleyt, kiállt a hosszú sorból, amely megbénította a forgalmat a Bermondsey Streeten, és bekanyarodott a raktár területére. A rakodó rámpa mellett leállította az autót, és kiszállt.
Miközben levette a keszty jét, végignézett a rámpán. Áruhegyek várakoztak felhalmozva, szállításra készen. Fokföldi borok és szeszes italok ládaszám, barna kartondobozban gyümölcskonzervek, halkonzervek, halolajok, egy rakás k kemény nyersb r, és egyéb, meghatározhatatlan áruk sokasága: mind, mind dél-afrikai termék. Tíz éve indította be Benedict a Vee Dee Bee vállalkozást; a vállalat ez alatt a tíz év alatt futott fel ennyire. Benedict hármasával vette a lépcs fokokat, nagy iramban sietett fel a rámpán a plafon sötétjébe vesz , felhalmozott árurengeteg között. Magabiztosságán látszott, hogy hazai pályán mozog, s most széles vállú, szép szál ember benyomását keltette; felölt je alja a térde körül csapkodott. A raktáros és a teherhordók nagy tisztelettel üdvözölték. Amikor belépett a központi irodaépületbe, a gépírón k összenéztek, és suttogni kezdtek, akkora susogást keltve, mint amikor szél járja át az erd t. Az ügyvezet igazgató Benedict elé sietett, és betessékelte az irodájába. - Hogy van, Mr. Van Der Byl? Már hozzák a teát - mondta, s lesegítette Benedict kabátját. A megbeszélés harminc percig tartott, ezalatt Benedict átnézte a heti eladást, az árak alakulását, a kiadást és a bevételt; kérdezett, megjegyzéseket tett, tetszését vagy éppenséggel nemtetszését fejezte ki bizonyos számadatokra vonatkozóan. Sokan meglep dtek volna, ha akkor és ott látják. Nem azt a tunya aranyifjút látták volna viszont, akit ismerni véltek, hanem egy szigorú tekintet üzletembert, aki hideg fejjel, szenvedélymentesen igyekszik a legtöbbet kihozni a vállalatából. Mások nyilván azon csodálkoztak volna, honnan szerzett Benedict egy ekkora vállalkozáshoz szükséges t két, különösen, ha azt is tudták volna, hogy az épületek - a hozzájuk tartozó telekkel - szintén az tulajdonát képezték; ezen túl pedig az üzleti életben a Vee Dee Bee Ügynökség nem is az egyetlen, amelyben Benedictnek érdekeltségei voltak. A pénzt nem az apjától kapta - az Öreg ugyanis fél kiló vaj megvásárlásának sikeres lebonyolítását sem nézte ki bel le. A megbeszélés befejeztével Benedict felállt, vállára vette a felölt jét, az ügyvezet pedig közben odament a sarokban álló szürke páncélszekrényhez, beállította a kombinációt, majd kitárta a nehéz ajtót. - Tegnap érkezett a szállítmány - magyarázta. Benyúlt a páncélszekrénybe, és kivette a konzervdobozt. - Az SS Loch Elsinore-on jött, a Walvis-öbölb l. Átadta a dobozt Benedictnek. Benedict sebtében végigmérte a dobozt, megmosolyogta a vet d halat és a "szardínia paradicsommártásban" feliratot. - Köszönöm. - Betette a táskájába a dobozt. Az igazgató lekísérte a Bentley-hez. Benedict egy Broadwick Street-i garázsban állította le az autóját, és keresztülvágott a Soho forgatagán. Végül egy koszos, szürke épülethez ért a tér háta mögött. Megnyomta az Aaron Cohen ékszerkészít neve melletti cseng t, s amikor kinyílt az ajtó, felment a negyedik és egyben legfels emeletre. Ott megint csöngetett, kis id múlva a kémlel nyílásban megjelent egy szem, nyomban utána pedig kinyílt az ajtó. - Hello, Mr. Van Der Byl. Fáradjon be! - üdvözölte egy fiatal férfi, majd becsukta Benedict mögött az ajtót. - Papa már várja - folytatta, miközben mind a ketten belenéztek a zárt láncú televízió kamerájába, amelyet az útjukat elzáró, kovácsoltvas rács fölött helyeztek el. Arcuk meggy z lehetett: megszólalt a berreg , és kinyílt a rács. A fiatal férfi bekísérte Benedictet. - Ismeri' a járást. Papa az irodájában van, Benedict egy elrongyolódott sz nyeggel letakart padlójú, rossz kis fogadószobában találta magát, két kiszuperált szék társaságában. Belépett a jobb oldali ajtón. Hosszú szobába ért, amely szemmel láthatóan elfoglalta a legfels emelet nagy részét.
A szoba egyik oldalán keskeny munkapad futott végig, amelyhez húsz darab kis méret esztergapad volt hozzáer sítve. A pad alatt mindegyik géphez központi meghajtású hajtószíj csatlakozott. A gépeket egy fehér köpenyes alak kezelte, aki most odadörmögött Benedictnek. - Hello, Mr. Van Der Byl. Papa már várja. - Benedict azonban elid zött egy pillanatig a f részeknél. Minden esztergapad tokmányában egy-egy gyémánt várta a bronztárcsa közeledését. Miközben Benedict ezt a látványt bámulta, a férfi folytatta a munkáját, ami abból állt, hogy vékony olívaolaj és gyémántporréteget vitt fel a tárcsa élére, hiszen természetesen nem a bronz metszette a gyémántot. Gyémántot csakis gyémánttal lehet metszeni. - Micsoda gyönyör kövek, Larry! - jegyezte meg Benedict. Larry Cohen egyetért n bólintott. - Mind négy vagy öt karátos. o Benedict odahajolt, és közelebbr l szemügyre vette az egyiket. A metszés vonalát tussal jelölték meg. Benedict tudta, milyen beható vizsgálatok, keresgélések és viták el zik meg egy-egy ilyen tusvonal elhelyezését és meghúzását. Egy gyémánt elf részelése akár két napig is eltarthat, úgyhogy Benedict odébbállt. A szoba másik oldalán a többi Cohen testvér ült pontosabban nyolcan közülük. Az öreg Aaron a híre szerint nagyon értett fiúgyermekek nemzéséhez. A fiúk életkora tizenkilenct l negyven évesig terjedt; ketten még iskolába jártak, és nem kóstoltak bele a szakmába. - Mit szól ehhez, Mr. Van Der Byl? - faggatta Michael Cohen a közeled Benedictet. Michael egy szépséges gyémántot csiszolt, egy kisebb gyémántot használva f részként. Az esztergapad alatti tálca felfogta a két k r l lehulló gyémántport. Ezt a port használják aztán a f részelésnél és a fényesítésnél. - Gyönyör ! - mondta Benedict. Ezek a férfiak a szakmai testület tagjai, egész életükben gyémánttal foglalkoztak, és úgy szeretik ezt a drágakövet, ahogy más férfiak a n ket, a lovakat vagy a festményeket. Benedict továbbment, mindegyik fivérnek odaköszönt, meg-megállt, hogy megcsodálja a szeret gondoskodást, amellyel az id sebbek - szakmájuk mesterei és m vészei - csiszolták a fazettákat, amelyek majd a tökéletes, kerek brilliánst alkotják. Az ötvennyolc fazetta; a tábla, rundiszt, kalett és a többi, a megmunkált gyémántot k ruházzák fel misztikus "élettel" és "t zzel". Benedict végül magára hagyta ket a fazekasokéhoz hasonló pózban, korongjaik fölé görnyedve, és távozott a szoba túlsó végében nyíló ajtón át. - Benedict, barátom! - sietett elé Aaron Cohen kitárt karokkal. sz hajú, vékony, magas, hatvanas évei második felében járó ember volt. Görnyedt volt a válla a sok éves gyémántcsiszolástól. - Nem tudtam, hogy már visszajöttél Londonba, azt mondták Fokvárosban vagy. Tegnap volt Ruth születésnapja. Ha én ezt tudom!... Benedict el vett egy borítékot a zsebéb l, és kiöntötte az asztalra a huszonhét darab gyémántot. - Mit szólsz ezekhez, Papa? - A mindenit! - Papa elragadtatottan megveregette saját arcát, és már nyúlt is a legnagyobb k után. - Már azért is érdemes volt megszületni, hogy egy ilyen követ lásson az ember! - Szeméhez illesztett egy nagyítóüveget, és az ablak felé fordult, hogy természetes fénynél vizsgálhassa meg a gyémántot. - Igen, itt van egy kis hasadás. Nagyon, nagyon kis hiba. De majd kihagyjuk. Igen, két ékkövet csinálunk ebb l a k b l. Két tökéletes gyémántot, egyenként tíz, tizenkét karátosakat, és talán öt kisebbet. - A gyémántnak ugyanis több mint fele elvész csiszolás közben. - Igen, igen. Ebb l a k b l több, összesen százezer font érték drágakövet lehet kihozni. Aaron az ajtóhoz ment. - Fiúk! Gyertek csak, nézzétek ezt a követ! Egy fenséges darabot mutatok nektek. - Fiai becs dültek az irodájába. Michael vette szemügyre els nek, és
véleményt is mondott róla. - Igen, szép darab, de nem olyan tökéletes, mint a legutóbbi szállítmányban az az oktaéder kristály... - Micsoda beszéd! - szakította félbe az apja. - Már a gyémántot se tudod megkülönböztetni egy darab gorgonzolától! - Michaelnek igaza van, Papa - csatlakozott Larry a vitához. - Az a másik szebb volt. - No lám, a szívtipró vitába száll az apjával! Kis n cskékhez, akiknek kilátszik a fenekük a szoknyájukból, azokhoz értesz te. A csacsacsát táncolni, azt igen, de ugyan mit tudsz te a gyémántról? - Ez a kijelentés kisebb családi összeszólalkozást eredményezett, amelyhez élvezettel csatlakoztak a többiek is. - Elég volt! Dologra! Kifelé! Kifelé! - Aaron felfüggesztette a tanácskozást, kitessékelte a fiait, és becsapta mögöttük az ajtót. - H ! - mondta, szemét az égnek fordítva -, micsoda mesterség! Most végre lemérhetjük ket. Miután megmérték és jegyzékbe vették a köveket, Aaron betette ket a széfbe, Benedict megszólalt: - Arra gondoltam, feloszlatom a Klikket. Aaron döbbenten fogadta a hírt, és Benedictre pillantott. Mindig úgy tettek, mintha kettejük kapcsolata törvényes lett volna. Soha nem beszéltek a Klikkr l, sem arról, hogy a kövek honnan származnak, sem pedig arról, hogy a kész drágakövek hogyan jutnak ki Svájcba. - Miért? - kérdezte Aaron óvatosan. - Gazdag ember lettem, nagyon gazdag. Apám pénzével meg azzal, amit a Klikken keresztül szereztem, és amit befektettem, nem szorulok már arra, hogy vállaljam ezt a kockázatot. - Bárcsak nekem lennének ilyen gondjaim! De talán igazad van, nem akarok beleszólni. - Lesz még egy vagy két szállítmány. De aztán vége. Aaron bólintott. - Értem - mondta. Mint minden jó dolognak, ennek is vége szakad egyszer. Benedict valamivel déli tizenkét óra után parkolta le a Bentley-t a Belgrave Square mögötti kis utcában. Amint hazaért, indult zuhanyozni. A hosszú londoni évek alatt sem tudta megszokni a város piszkos leveg jét, így naponta legalább háromszor megfürdött vagy lezuhanyozott. Zuhanyozás közben énekelt, majd egy hatalmas fürd leped be burkolózva és nedves lábnyomokat hagyva maga mögött, kilejtett a nappaliba, és kevert magának egy koktélt Martinival. Épp csak lenyelte az els kortyot, amikor megszólalt a telefon. - Van Der Byl - jelentkezett be, s az arca felragyogott, miközben a másik felet hallgatta. Hirtelen letette a poharat, és mindkét kezével megragadta a kagylót. - Hát te mit keresel itt? - Megdöbbenése szinte volt. - Milyen kellemes meglepetés! Mikor láthatlak? Mi lenne ha most azonnal... mondjuk együtt ebédelnénk? Óriási! Nem, el tudom halasztani. Ez most egészen különleges alkalom. Hol laksz? A Lancasterben, rendben. Figyelj csak! Negyvenöt perc múlva ott vagyok a Tükörteremben, a legfels emeleten. Igen, egy után öt perccel. Nahát, micsoda remek... de ezt már mondtam. Akkor viszlát, háromnegyed óra múlva! Visszahelyezte a kagylót, megitta a maradék Martinit, és besietett a hálószobájába. Az amúgy is sikeres napot ez a találkozás igazán emlékezetessé teheti, gondolta, miközben kikeresett egy selyeminget. Belenézett a tükörbe, és szélesen elvigyorodott. - Kezd jól állni a szénád, Benedict - jegyezte meg halkan. A lányt nem találta sem a bárban, sem a Tükörteremben. Odasétált a hatalmas ablakokhoz, hogy London egyik legszebb kilátását megcsodálja; a Hyde Parkot a Serpentine-nal. Aznap füstös, kék volt a leveg , a halvány napsugarak a park arany és lángvörös tónusait bronzszínnel gazdagították.
Elfordult az ablaktól; a lány éppen akkor lépett a terembe, s egyenest Benedict felé tartott. Benedict kellemes izgalmat érzett a gyomrában, a lány hosszú - szintén bronzszín - lábai és csupasz karjai halvány, arany fényben ragyogtak. Kecses járása titka - már amennyire Benedict meg tudta állapítani - abban rejlett, hogy roppant precizitással, figyelmét erre összpontosítva rakosgatta keskeny lábfejét a vastag sz nyegre. Benedict nem mozdult, várta, hogy a lány közelebb érjen. A teremben utána fordultak az emberek; valóban nagyszer látványt nyújtott aranybarna lénye. Benedict elhatározta, hogy megszerzi ezt a n t. - Hello, Benedict! - köszöntötte a lány, pedig egy lépést tett el re, hogy a kezét a kezébe zárja. - Ruby Lance! De jó, hogy újra látlak! Az a tény, hogy a n t vezetéknevén szólította, a rá tett mély benyomásnak volt tulajdonítható. Ruby ahhoz az emberhez tartozott, akit Benedict a világon a legjobban irigyelt, és egyben a legjobban utált. És talán éppen emiatt Ruby rettenetesen kívánatos volt a számára. - Ünnepeljük meg a találkozásunkat egy itallal. Azt hiszem, ez az alkalom megérdemel egy pezsg koktélt. Ruby egy fotelban ült, hosszú, karcsú lábait illedelmesen egymáson pihentetve, miközben talpas poharát vékonycsontú, elegáns ujjai között tartotta. Egyenes szálú haja a vállára omlott, mint valami különleges, fehér arannyal átsz tt, selyem kárpitritkaság; a macskák nyílt, nyugodt, kitartó tekintetével bámult Benedictre, mintha olvasott volna a gondolataiban. - Nem kellett volna alkalmatlankodnom - jegyezte meg -, de olyan kevés embert ismerek itt. - Meddig tudsz Londonban maradni? - Benedict tudomást sem vett a menteget zésr l. - Ha kell, lemondom a többi programomat. - Egy hétig - vetette oda Ruby, mint egy megtárgyalható ajánlatot. - Ugyan, ne viccelj! - mondta a férfi túlzott elkeseredéssel a hangjában. - Biztos el tudod intézni, hogy tovább maradhass. Ennyi id alatt a felét sem tudom megmutatni annak, amit elterveztem. Ugye, maradhatsz tovább is? - Talán - mondta Ruby, és felemelte a poharát. Örülök, hogy találkoztunk! - Én is - er sítette meg Benedict. Mélyen egymás szemébe nézve belekortyoltak habzó italukba. Benedict könnyedén jutott be olyan helyekre, ahová más csak napokig, hónapokig tartó, kényszer várakozás után. azonban mintha valamiféle különleges kiváltsággal élt volna. Egy mosoly, néhány halkan elsuttogott szó, és - csodával határos módon - máris megnyíltak el tte az elegáns vendégl k ajtajai, vagy máris a kezében tudhatta a színházjegyeket. Az els este a Nemzeti Színházba vitte Rubyt, onnan a Coeur de France-ba mentek vacsorázni. Asztaluk mellett kisvártatva megállt egy nagyon híres filmszínész. - Hello, Benedict. Vacsora után party lesz a jachton. Gyere át hozzánk. - Majd a legendás szép szemek Rubyra pillantottak. - És feltétlenül hozd magaddal szép barátn det is. Reggelijüket a jacht hátsó fedélzetén a ponyvasátor alatt fogyasztották el. Sonkás tojást ettek, Veuve Cliquot pezsg t ittak hozzá, s közben a csodás, öreg Temze hajnali forgalmát figyelték. Ruby volt az egyetlen n a társaságban, aki nem viselt bundát a reggeli csíp s hidegben. Benedict ezt meg is jegyezte magának. Hazafelé a Bentley-ben Ruby maga alá húzta hosszú lábait. Az éjszaka fáradalmai ellenére még mindig kicsattanó formában volt, csak-a szeme alatt látszott a fáradtság némi nyoma. - Nem is emlékszem, mikor töltöttem utoljára ilyen kellemesen az estét - mondta, miközben elfojtott egy ásítást. - Csodálatos volt veled. - Ma este megint találkozunk, ugye? - kérdezte a férfi. - Igen, jó lenne - suttogta Ruby.
Aznap este a szálloda halljában Ruby különös sürgetést érzett a férfi részér l. Amint kilépett a liftb l, Benedict nyomban elé sietett, és meglep magabiztossággal arcon csókolta, majd karon fogta. Szótlanul ültek egymás mellett, miközben a Bentley keresztülkígyózott az esti városon. Rubynak most jutott el a tudatáig, hogy karnyújtásnyira van egy akkora vagyontól, amekkoráról soha életében még csak nem is álmodott. Ett l aztán rettenetesen megijedt. Egy rossz mozdulat, egy rossz szó, és oda a remény, hogy valaha is e vagyon közelébe férk zhet. Soha többé nem adódik ehhez fogható alkalom, így aztán szinte mozdulni se mert, csaknem megbénította a tudat. Tudta, hogy nemsokára sorsdönt kérdésben kell határoznia. Elutasítsae Benedict közeledését, vagy fogadja olyan nyíltan és leplezetlenül, ahogy a férfi tette? Olyannyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy döbbenten kapta fel a fejét, amikor Benedict megállította az autót egy elegáns épület el tt. Benedict megkerülte a Bentley-t, kinyitotta az ajtót Rubynak, majd bementek a házba. Ruby kíváncsian nézett körül az el szobában, s felismert néhány festményt a falon. Benedict bevezette a hosszú nappaliba, és figyelmesen leültette egy fotelba, amely trónként uralta a szobát. Ruby félelme egy csapásra elszállt. Máris úgy viselkedett, mint egy királyn . Érezte, hogy itt minden az övé lesz. Benedict a szoba közepén állt, majdnem úgy, mint aki kérni jött, majd beszélni kezdett. Ruby végighallgatta, arcán nyoma sem volt a lelkesedésnek, de amikor Benedict befejezte a mondandóját, egy percig sem habozott. - Igen - válaszolta. - Melletted leszek, amikor közlöd vele - ígérte Benedict. - Nem szükséges - vélte Ruby. - Egyedül is boldogulok Johnnyval. - De igen! - Benedict odament a lányhoz, kézen fogta, és felállította a fotelb l. - Melletted akarok lenni, ígérd meg, hogy ott lehetek! Akkor fogta fel Ruby Lance, hogy helyzete mennyire támadhatatlan. Benedictnek nem fizikailag van rá szüksége; Ruby csakis azért kell neki, mert Johnny Lance-hez tartozik. Egyenesen Benedict szemébe nézett. Elhatározta, hogy próbára teszi a megérzéseit. - Nem kell tudnia rólad - mondta. - El tudom intézni a válást. - Muszáj tudnia rólam! Pontosan azt akarom, hogy tudjon rólam, nem érted? - De igen. Értem. - Ruby most már egészen biztos volt a dolgában. - Megegyeztünk? - Benedict alig tudta leplezni aggodalmát. - Igen - mondta Ruby. - Megegyeztünk. - Egymásra mosolyogtak; mindketten elégedettek voltak. - Gyere! - Benedict el zékenyen betessékelte Rubyt a hálószobába. Ruby megállt az ajtóban, és egy halk, elragadtatott kiáltást hallatott. A franciaágyon nagy halomban gyönyör bundák, a világos, rózsaszínes krémszín t l a bézsen, az osztriga szín n, és az acélos halványkéken keresztül a fényes koromfeketéig. - Válassz egyet! - szólította fel Benedict. - Pecsételjük meg az egyezséget. Ruby, mint egy alvajáró, elindult az ágy felé, de miel tt az ágyig jutott volna, Benedict megállította. - Várj csak! Ruby engedelmesen megállt, a férfi odalépett hozzá, és megállt mögötte. Ruby érezte a kezét a nyakán, s fejét el rehajtotta, haját el rerázta, hogy a férfi hozzáférjen a ruhája zippzárjához. A ruha a bokájára omlott, Ruby kilépett bel le, majd megvárta, hogy Benedict lassan levegye róla a melltartót is. - így próbáld fel ket! - mondta. Magas sarkú cip jében, harisnyásan, ringó léptekkel Ruby odasétált az ágyhoz, és felvette az els kezébe akadó bundát.
Benedict elterpeszkedett egy fotelban a szoba túlsó végében. Kipirult arccal, mohón bámulta a lányt; amikor Ruby hátrapillantott, a férfi arcát duzzadtnak, vonásait közönségesnek találta. Megértette azonban, hogy k most egy szertartás szerepl i. Benedict gy ztes római hadvezér módjára ünnepelte a diadalát; most éppen szemlét tartott a rablott zsákmány felett. Semmiféle szexuális vagy fizikai vágy nem sarkallta. Tulajdonképpen Benedict bálványozása zajlott, és Ruby játszotta a papn szerepét. Ruby mégsem neheztelt Benedictre. S t, inkább felizgatta az él kép rideg perverzitása. Ahogy ott parádézott, pózolt, forgolódott, vonaglott és lebegtette a nercbundákat, nagyon is tudatában volt annak, hogy a férfi tekintete a testére tapad. Tudta, hogy tökéletes az alakja, a férfi pillantása pedig fizikailag felizgatta, ami életében el ször fordult vele el . Érezte, hogy pezseg a vére, a szíve kalapál, majd kiugrik bordái börtönéb l, ágyéka megfeszül, mint az ökölbe szoruló kéz. Ruby számára is nárcisztikus volt a szertartás - mélységesen kielégítette saját lelki szükségletét. Ruby egymás után hajította a földre a bundákat; már térdig ért a drága sz rme az ágy mellett. Végül szembefordult Benedicttel, szorosan magához ölelve egy puha, krémszín csodát. Majd széttárta a karjait - szétnyílt a bunda is - és lábujjhegyre állt, hogy megfeszüljenek, még jobban kidomborodjanak szép hosszú lábizmai. - Ezt kérem - suttogta. Benedict felállt a fotelb l, felkapta a lányt, és úgy ahogy volt, bundástul a bundahegy tetejére fektette. Ruby másnap a franciaágyban ébredt; izgatottan és olyan jóles érzéssel, mint utoljára diáklány korában, az els szünidei napon. Kés délel tt volt már, és egy fakó hasáb alakú napsugárnyaláb úgy hatolt be a nyitott ablakon, mint egy színpadi reflektorfény. Benedict sárga selyemköntösben állt az ágy mellett, és Rubyt bámulta kifürkészhetetlen tekintettel, ami azonnal megváltozott, amint észrevette, hogy a lány felébredt. - Az emberem elhozta a holmidat a Lancasterb l. A pipere holmid a fürd szobába vittem, a ruháid az öltöz szobában vannak. Leült az ágy szélére, el rehajolt, megcsókolta Ruby arcát és homlokát. - Ha elkészültél, megreggelizünk - mondta, miközben a lány pillantását fürkészte; várt valamire. Ruby azonnal észrevette, résen állt, nehogy elrontson valamit. A férfi szemében kereste a megoldást. - Tegnap éjjel - kérdezte Benedict - neked is olyan jó volt, mint nekem? Ruby megnyugodott. Benedict azt akarta tudni, hogy jobb volt-e vele, mint Johnnyval. - Soha életemben - hangsúlyozta ki Ruby - ilyen jó még nem volt. Benedict megkönnyebbülten, elégedetten bólintott, majd felállt. - Reggeli után bemegyünk a városba. Aznap Edmund, Benedict sof rje vezette a Bentley-t. A Bond Street északi végén kiszálltak, és karonfogva sétáltak tovább. Edmund lassan, méltóságteljesen haladt a nyomukban, próbára téve a többi autós türelmét. A reggel meglehet sen h vös volt, Ruby fel is avatta új krémszín nercbundáját. A járókel k bámész, irigyked pillantásai nagy megelégedéssel töltötték el Benedictet. Szerette volna elkápráztatni Rubyt, kérkedni akart a vagyonával. - Egy gyémántos felesége viseljen gyémántot - jegyezte meg indulatosan, amikor egy elegáns ékszerbolt kirakata el tt haladtak el. Ruby megszorította Benedict karját, és a kirakat felé fordult. - Uramisten! - nevetett fel Benedict. - Csak nem képzeled, hogy itt veszünk gyémántot! Ruby meglepetten nézett rá. Benedict fennhangon olvasni kezdte a kirakatban díszelg hatalmas hirdetést. - "Éden Ékszerbolt. Kékesfehér drágakövek nagy választékban. Tanúsítvánnyal igazoljuk az általunk eladott gyémántok hibátlanságát. Tökéletes drágakövek méltányos áron, ahogy a
tévében és a hazai sajtóban hirdettük. Kis összeg el leg befizetése után még ma átveheti a gy r jét. A gyémánt egy életre szól. Mutassa meg szíve hölgyének, hogy igazán szereti." - De hát ez egy jó nev cég! Az egész világon, még Dél-Afrikában is vannak üzleteik méltatlankodott Ruby. Egy kicsit bántotta Benedict lesajnáló mosolya. - Hadd meséljek neked a gyémántról. Kétféle embertípus, kétféle okból vásárol gyémántot. A nagyon gazdag emberek befektetésként, mert a gyémántnak nemhogy csökkenne, inkább növekszik az értéke az id k során. Ezek az emberek szakért k tanácsára hallgatva értékes köveket vásárolnak. A gyémánttermelés legszebb darabjai hozzájuk vándorolnak. Tehát amikor Richard Burton vesz Liz Taylornek egy 300 000 font érték gyémántot, nem pazarol, hanem éppen ellenkez leg, nagyon is takarékosan bánik a pénzével. - Imádom ezt a fajta fukarságot - nevetett fel Ruby. Benedict szintén elmosolyodott ezen a megjegyzésén. - Lehet, hogy én is ugyanilyen takarékos leszek ígérte. - Folytasd, mesélj még a gyémántról! - kérte Ruby. - A másik fajta gyémántvásárló a n sülés el tt álló hétköznapi ember; az, aki nagy szerencséjére életében mindössze egyetlen gyémántot vásárol, és csak igen ritkán fordul el , hogy kés bb megpróbálja eladni. Máskülönben óriási csalódás érné. Nahát, az, aki bemegy egy ilyen ékszerboltba, mint ez az "Éden" - Benedict gúnyosan a kirakat felé bökött -, mert látta a hirdetésüket a tévében, és mert részletfizetéssel hozzájuthat egy gyémántgy r höz. A k gyakran nem ér többet, mint amennyit el legként otthagy az ékszerésznél. A többi természetesen profit, amib l a hirdetéseket meg az egyéb kiadásokat fedezni lehet. - Honnan tudod, hogy ez is ilyen hely? - kérdezte Ruby kislányosan tágra nyílt szemmel. - A nagy, harsány hirdetésb l és a reklámszöveg nyelvezetéb l. - Megint kiragadott egy mondatot a szövegb l - "kékesfehér drágakövek nagy választékban", nos, minden ezerb l egy k van olyan színmin ség , hogy kékesfehérnek lehessen nevezni. Nem hinném, hogy ilyenb l sok lenne nekik. A "drágak " elnevezés pedig csak a minden szempontból kifogástalan k re alkalmazható. "Tökéletes drágakövek méltányos áron". A hibátlanság csak egyike a gyémánt értékét meghatározó tényez knek. Ami pedig a méltányos árakat illeti, ilyen állat nincs. A tapasztalt, ravasz gyémántkeresked k közötti ádáz versengés az árakat a legalacsonyabb szinten tartja, és senki kedvéért nincs leértékelés vagy különleges árengedmény. - De hát akkor hol vegyen az ember gyémántot? kérdezte Ruby, akarata ellenére kétségbeesetten. - Mindenesetre ne itt - kacagott fel Benedict. - Gyere, megmutatom, miért. - És még miel tt Ruby tiltakozhatott volna, karon ragadta, és beviharzott vele az üzletbe. Az üzletvezet lelkesen üdvözölte ket, valószín leg felfigyelt Ruby nercbundájára, és az odakint várakozó Bentley-re, amely addigra már kisebbfajta dugót okozott, nem kis bosszúságára a forgalom többi résztvev jének. - Jó napot kívánok, hölgyem, uram. Segítségükre lehetek valamiben? - Igen - válaszolt Benedict. - A kékesfehér drágaköveik kollekcióját szeretnénk megnézni. - Erre parancsoljanak. - A f nök hátrálva haladt el ttük, mutatta az utat, közben ujjaival csettintett, mint egy flamenco táncos, hogy összehívja a segédeket. - Namármost - jegyezte meg Benedict, miközben helyet foglaltak a f nök irodájában; el ttük egy tálcán hevertek a gyémántgy r k -, a foglalatban nem lehet rendesen megvizsgálni egy követ. Kiválasztotta a legnagyobb gyémántot, zsebéb l el vett egy különleges szerszámmal ellátott aranyozott zsebkést, amellyel az eladók felhördülése közepette szétfeszítette a foglalatot. - Minden okozott kárt megtérítek - csattant fel Benedict. Az eladók elcsendesedtek, Benedict a kiemelt követ a bársonnyal bevont tálcára helyezte.
- El ször vizsgáljuk meg a méretét. Ez a k nagyjából egy karátos - a f nökre pillantott, meger sítést várt t le. A f nök bólintott. - A k értéke körülbelül 500 font. Tíz ilyen k 5000 fontot ér, ugye? Egy tíz karátos k azonban akár 75 000 fontot is. Tehát a k karátonkénti ára meredeken emelkedik a k súlya szerint. Ha pénzt akarnék befektetni, három karát alatti k re rá se néznék. Az eladók éppen olyan élénk figyelemmel hallgatták az okfejtést, mint Ruby. - Következik a szín - mondta Benedict, és megint a f nökre nézett. - Kérek egy tiszta fehér papírt. A f nök keresgélni kezdett a fiókjában, majd el vett egy papírlapot, letette Benedict elé, Benedict pedig csiszolt aljával felfelé ráfektette a követ. - Megnézzük milyen színeket "vesz fel" a fehér papírról természetes fényben. Kérem, oltsa el a lámpákat, és húzza el a függönyöket. A f nök készségesen tett eleget a kérésnek. - Gyakorlat kérdése az egész. A színt egy bizonyos standard alapján állapítják meg. Felejtsük el az olyan különleges színeket, mint a kék, a vörös, a zöld, és foglalkozzunk csak a standard kékesfehérrel. A kékesfehér olyan k , amely van annyira fehér, hogy leheletnyi kék árnyalatot mutasson; ennek a legnagyobb az értéke, ezután következik sorban lefelé a tiszta fehér és a fehér, majd azok a kövek, amelyek sárgás árnyalatú elszínez dést mutatnak, ezeket nevezzük "cape"-nek, végül vannak barnás szín kövek; a barnás elszínez dés nyolcvan százalékkal is csökkentheti egy k értékét. Benedict benyúlt az órazsebébe, el húzott bel le egy szelencét, és kinyitotta. - Minden szakért tart magánál egy speciális gyémántot, amelyet színsablonként használ a többi k színének megállapításához. Ez itt az én sablonom. A többiek figyelmesen követték Benedict mozdulatait, amikor a kicsi gyémántot a másik mellé helyezte. Egy pillanatig vizsgálta ket, majd a sajátját visszatette a dobozába. - Szerintem ez egy másodrangú ezüst cape - vetette oda, a személyzet nem kis megdöbbenésére. - Most pedig lássuk a min ségét. - A f nökre pillantott. - Legyen szíves kölcsönadni a lupéját! - A lupémat? - álmélkodott a f nök. - Igen, a nagyítóüvegét. - Nekem... - a f nök igencsak zavarba jött. - Gyémántot árul, és nincs lupéja! - Benedict rosszallóan megcsóválta a fejét. - No mindegy, itt van az enyém. Benedict a bels zsebéb l kivette a nagyítóját, és a szeméhez illesztette. - A szépséghiba az elhanyagolhatótól, azaz a foglalat magasságában elhelyezked természetes hasadástól, a t hegy vagy szénzárványon keresztül a durva hasadásig, a fátyolig, a homályig, a jegecességig vagy egyéb komolyabb színbeli fogyatékosságig terjedhet, ezek viszont már nagymértékben csökkentik a k értékét. De ezen a darabon valóban nincs hasadás, tehát amikor majd kiállítják a tanúsítványt a k r l, nem állítanak valótlant, ha azt írják róla, hogy hibátlan. - Benedict összecsukta a nagyítóüvegét, és visszacsúsztatta a zsebébe. Mindamellett azért, hogy kiküszöböljék a hibákat, a csiszolásnak kellett csorbát szenvednie. Hüvelyk- és mutatóujja közé vette a követ. - Egy k csiszolása, más néven megmunkálása a negyedik és egyben utolsó dönt kritériuma egy k értékének. A metszésnek egy bizonyos ideálhoz kell igazodnia. Ezt a követ úgy metszették, hogy kimaradjon bel le a hibás rész, így viszont csúnyák az arányai: nehézkes és nem igazán kerekded. A magam részér l szívesebben vennék meg egy követ, amelyiknek van ugyan egy szemernyi hibája, de arányos, mint egy ilyen kis rokkant, groteszk példányt. Azzal letette a gyémántot az asztalra.
- Az Éden Ékszerbolt 500 fontot kér ezért a k ért, ami helyénvaló és jogos is lenne egy drágak ért. A színe azonban hagy némi kívánnivalót maga után, és bár hibátlan, másrészr l ormótlan is. Valódi értéke úgy 185 font körül lehet. A jelenlev k - élükön a f nökkel - tiltakozó morajjal fogadták ezt a megállapítást. - Biztosíthatom, uram, minden egyes kövünket szakért k becsülték fel. - Mióta dolgozik az Édennél? - kérdezte Benedict váratlanul. - Négy hónapja, ha nem tévedek. A f nöknek tátva maradt a szája. - Miel tt idejött, egy balzsamozó- és temetkezési vállalat mintatermében volt eladó. - Hát... - A f nök zavarodottan izgett-mozgott. Honnan tudja mindezt? - Szeretek mindent tudni az alkalmazottaimról. - Alkalmazottairól? - kérdezte a f nök elképedve. - Igen. Benedict van der Byl vagyok. Az Éden Ékszerbolt az én tulajdonom. Ruby összecsapta a kezét. - Nahát, meglepetések sorozata! - csicseregte. Benedict szerénykedve elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. - Most pedig - mondta, majd felállt, és Rubyt is felsegítette - elmegyünk, és veszünk neked néhány tisztességes gyémántot. Aaron Cohennél vettek két tiszta fehér, marquise csiszolású brilliánst, és Ruby - egy b rkötés katalógusból - kiválasztott hozzá egy pár fehérarany fülbevaló-foglalatot. Benedict húszezer fontról szóló csekket adott át Aaronnak, majd Rubyhoz fordult. - Most megebédelünk a Celeste Grill-ben. A konyhájuk csapnivaló, de a hely rendkívüli. Nem árt persze, ha el bb odatelefonálunk, és asztalt foglalunk. Nincs igazán szükség rá, de rettenetesen megharagudnának, ha ezt elmulasztanánk. Visszasüppedtek a Bentley buja párnái közé, és Benedict utasítást adott a sof rnek. - Menjen a Trafalgar Square felé, Edmund. Beugrók az újságokért a South Africa House-ba. Edmund megállt a nagykövet autójának fenntartott hely melletti sávban. Amint a portás észrevette az autót, besietett, és felkapta az újságcsomót. Elindultak a téren a Haymarket irányába, Benedict kinyitotta a Cape Argus egyik számát. - Lássuk, mi történik odahaza. - Megakadt a szeme a címlapon. - Mi történt? - kérdezte Ruby aggódó hangon, de Benedict meg sem hallotta. Tekintete szinte keresztüldöfte a papírt. Teljesen belefeledkezett az olvasásba, arca elfehéredett. Miután befejezte az olvasást, odatolta Ruby elé az újságot. Ruby kiterítette az ölében a lapot, A VAN DER BYL GYÉMÁNT TÁRSASÁG ÉRTÉKES TERÜLETHEZ JUTOTT A FELJEBBVITELI BÍRÓSÁG TÁMOGATJA A KAISER BÁNYAJOG ÁTRUHÁZÁSÁT. LANCE MEGSZERZI MENNYDÖRG T ÉS HALÁLSZIGETET Bloemfontein, csütörtök "A Központi Gyémántbányászat kft. sürg sséggel kérte beadványában, hogy a bíróság akadályozza meg a Van Der Byl Gyémánt kft-t kutatási és bányászati jogának gyakorlásában a délnyugat-afrikai partvidéken. Mr. Justice Tromp a mai napon hirdetett ítéletet, a következ indokkal utasítva el a kérelmet: "Az eredeti bányászati jog, az 1899-es Német Birodalmi Dekrétum adománya - amelyet kés bb, 24-es számú határozatában az 1920-as Parlament ratifikált - jogilag érvényes; tehát értelemszer en minden kés bbi engedélyezést vagy koncessziót érvénytelenít, akár a bányaügyi miniszterre, akár bármely egyéb forrásra való hivatkozással született is." A szóban forgó 100 négyzetmérföldnyi terület, a Cartridge-öbölt l tizenöt mérfölddel délre, a parttól öt mérföld távolságra fekv két kis sziget és környéke. A Mennydörg és a Halálsziget néven ismert két sziget a századfordulón a Német Guanó Társaság kiaknázásainak színhelye
volt. Mr. John Rigby Lance, a Van Der Byl kft. vezérigazgatója átvette a használaton kívüli guanótársaságot, megszerezve ezzel a terület bányászati jogát. Mr. Lance Fokvárosban a mai napon így nyilatkozott: "Egész életemben erre a lehet ségre vártam. Minden jel arra utal, hogy a két sziget a világ egyik leggazdagabb tengeri gyémántlel helye." A Van Der Byl Gyémánt kft. egy speciálisan felszerelt gyémánt-kutatóhajóval rendelkezik az Egyesült Királyságban, amely rövidesen elkészül. Mr. Lance kijelentette, hogy tervei szerint még ebben az évben megkezdik a kutatásokat." Ruby leengedte az újságot, és Benedictre pillantott. Benedict fizikailag is teljesen összeomlott. Összezsugorodott az ülésen, odavolt minden magabiztossága és fölényes mindentudása. Arca még mindig halálsápadt volt, szája remegett, és Ruby utánozva vette észre, hogy a szeme könnyben úszik. Benedict összekuporodva ült, fejét lassan, elkeseredetten ingatta. - A nyomorult féreg! - suttogta felindultságtól remeg hangon. - Mindig kivágja magát. Azt hittem, hogy most végre elintézhetem, de nem!... Istenem, mennyire gy lölöm! Önsajnálattól ellágyult arccal nézett a lányra. Mindig kivágja magát! Gyakran volt már úgy, hogy azt hittem, a kezemben van, de olyankor mindig... Ruby nem gy zött csodálkozni a férfi reagálásán. - Hát nem örülsz? A társaság milliókra fog szert tenni... - Ugyan, ugyan! - Benedict durván félbeszakította. A hosszú évek gy lölete, rengeteg kudarca és megaláztatottsága most egyszerre fakadt ki bel le. Ruby csendesen hallgatta, és lassacskán mindent megértett; elámult a felgyülemlett fájdalom és gy lölet felszínre tör áradatán. Benedict húsz évvel azel tti párbeszédeket idézett, gyerekkori élményekre emlékezett vissza, ártatlan apró megjegyzésekre, amelyek évtizedekig gy ltek és mérgesedtek benne. - Nem akarod, hogy sikerüljön neki? - kérdezte Ruby. - El akarom tiporni, össze akarom törni, meg akarom alázni. Néhány másodpercig Ruby egy szót sem szólt. - Mégis, mit tehetünk ellene? - kérdezte aztán szárazon. - Alighanem semmit. - Benedict hanghordozása bosszantotta Rubyt. - Mindig gy ztesként kerül ki mindenb l, egyszer en nem lehet... - Marhaság! - csattant fel Ruby. Most már dühös volt. - Gondoljuk át alaposan a dolgot, aztán majd meglátjuk, hogyan akadályozhatnánk meg. is csak ember, te pedig épp most bizonyítottad be nekem, hogy tehetséges és sikeres üzletember vagy. Benedictbe visszatért az élet, arcán megjelentek a bizakodás jelei. Szinte lelkesen fordult a lány felé. - Komolyan így gondolod? - kérdezte pislogva. Az ágy igen keskeny volt, Sergio Caporetti szerint túlontúl keskeny. Elhatározta, még aznap megkér egy asztalost, hogy szélesítse ki. A hátán feküdt, szorosan tapadva az ágyra; leped vel letakart pocakja dél felé eltakarta el le a kilátást. Fektében felmérte fizikai állapotát. Meglep en jónak találta. Semmi másnaposság, csak enyhe csípés a szemében. A torkában terjeng állott szivar- és áporodott borszag tulajdonképpen elviselhet volt. Alsó végtagjainak ólmos súlya ellenben majdnem ráijesztett, ám hamarosan eszébe jutott, hogy azt alighanem a nehéz gumicsizma okozza, amit elfelejtett lehúzni. Most már emlékezett, hogy az egyik lány panaszosán szóvá is tette. Könyökére támaszkodva felemelkedett, és szemügyre vette ket. Mindkét oldalán egy lány feküdt, Caporetti alaposan beékel dött rózsaszín testük domborulatai közé. Er s, nagydarab lányok voltak, egy dekával sem könnyebbek nyolcvan kilónál. Sergio maga választotta ki ket. Elégedetten sóhajtott fel - csodálatos hétvége volt! A lányok békés egyetértésben egyszerre horkoltak, mintha csak begyakorolták volna. A férfi szelíd ábrázattal gyönyörködött bennük néhány percig, aztán keresztülmászott a kívül fekv lányon, és megállt a kabin közepén egy szál gumicsizmában. Jó nagyot ásított, megvakarta sz rös mellkasát és pocakját,
majd a válaszfalon lógó órára sandított. Egy igazán emlékezetes hétvége utáni hétf , hajnali négy óra. A piszkos tányérok és üres üvegek erdejével belepett asztalon egy nagy tál összetapadt, kih lt, száraz bolognai spagetti szomorkodott. Sergio magához vette, és miközben döng léptekkel a Kingfisher fedélzetére igyekezett, kezével tömte magába a tésztát. A meztelen, sz rös alak hatalmas, fekete gumicsizmájában, a tál spagettivel a kezében megállt a híd korlátjánál, és körbejáratta tekintetét a hajógyáron. A Kingfisher a hajóépít állványon állt még, most végezték rajta a Johnny Lance által el írt módosításokat. Jóval több látszott ki bel le, mint amennyi akkor fog majd, amikor vízre bocsátják. Noha mindössze 3000 tonna vízkiszorítású, rettenetesen feketének és rendkívül nagynak t nt a hajógyári reflektorok fényében. Szokatlan alakjából sejteni lehetett, hogy különleges feladat ellátására készült. A vízszint feletti része a tat felé tolódott el, mint az olajszállítóké, míg az elüls részét a szívómarkolót irányító óriási daru állványzata és a s rített leveg s tartályok foglalták el. Ebben a korai id pontban még kihalt volt a hajógyár. A tengeri köd finom foszlányokban kacskaringózott a Kingfisher teste körül. Ötven lábnyira a szárazdokk fölött, a hideg spagetti majszolgatása közben Sergio átvizelt a korláton - gyermeki örömét lelte az ívelt sugár látványában és a hosszú utat megtev folyadék sercegésében a betonon. Visszaballagott a kabinjába, és az utolsó falatokat is elfogyasztva gyengéden méregette két alvó valkürjét. Kezét gondosan beletörölte mellkasa sz rzetébe, majd kedvesen ébresztgetni kezdte a lányokat. - Cicuskáim, galambocskáim, vége a gyereknapnak, kezd dik a munka! A hajógyár kapuja el tt latinos lovagiassággal taxiba ültette ket. Mind a ketten cuppanós csókot és egy-egy bankjegyet kaptak, továbbá egy-egy üveg Chiantit, szóbeli szeretetnyilvánítást, végül ígéretet még egy ugyanilyen hétvégére. Sergio elindult visszafelé a hajógyár gép- és épületdzsungelében. Rágyújtott egy hosszú fekete szivarra, élvezettel szívta be a füstjét. Amikor azonban a Kingfisher látótávolságon belül került, felettébb kellemetlen meglepetés érte. Egy mézszín Bentley parkolt a fedélzetre vezet hajópalló közelében. Sosem vette jó néven a társaságok f nökeinek látogatását; ezt a mostanit, ebben a hétf hajnali, képtelen id pontban pedig szerfelett nehezményezte. Egymás kezét fogva ereszkedtek lefelé a töml mentén, amely beleveszett a tenger mélységes zöldjébe. Tracey egy kicsit még ideges volt. Itt ugyanis nem olyan fogadtatásban részesül az alámerül , mint a Földközi-tengerben, amely langyos, kék öleléssel üdvözli látogatóit. Ez itt a vad Atlanti-óceán fenyeget en hideg, zöld, zabolátlan vize. Tracey félt; egyedül Johnny keze jelentett némi biztonságot. Búvárpalackjuk szelepe fémes, sípoló zihálásként visszhangozta lélegzetüket. A fagyos víz utat talált magának, és minduntalan beszivárgott Tracey búvárruhájának ujjánál és gallérjánál.. Hatvan lábbal a felszín alatt Johnny megállt, és bekukucskált Tracey búvárszemüvege üvegén. A szopókától eltorzult arccal rávigyorgott a lányra. Tracey felemelte hüvelykujját, jelezve, hogy minden rendben. Mind a ketten felnéztek a magasba. A felszín ezüstszürke volt, mint egy kopott tükör, a hajó szivar alakú teste feketén lebegett a furcsa megvilágításban. A töml és a horgonylánc az ezüst mennyezetet átfúrva a zöldes mélységbe merült. Johnny lefelé mutatott, mire Tracey helyesl n bólintott. Fejüket el rehajtva, úszótalpukat a felszín felé fordítva, továbbra is kéz a kézben megindultak a tengerfenékre. Tracey recseg , sziszeg hangokat hallott. Az alattuk terpeszked , zöldes sötétségb l ezüstös buborékok igyekeztek kígyózva a felszínre. Tracey pillantása a töml t követte lefelé. A homályból lassan kibontakozott két feketébe öltözött ember alakja. A töml végén dolgoztak; mozdulataik kísértetiesek és misztikusak voltak, mint sátáni misét celebráló fekete papoké.
Közben k is megérkeztek Johnnyval a fenékre. Egy kicsivel a két férfi fölött megálltak. Johnny odafordította feléjük a csuklóján viselt mélységmér t. Százhúsz láb mélységet mutatott. Aztán Tracey felé fordult, és a zátonyok felé intett. A hosszan elnyúló, fekete víz alatti sziklák gerincei között, afféle völgyben voltak; Tracey most ugyanazokat a zátonyokat látta, mint a múltkor a leveg b l. A víznek egész határozott húzóereje volt, ahogy az áramlat a zátonyokra mer legesen sodorta ket. Johnny megszorította Tracey kezét, majd elkezdte lefelé húzni. Hasra feküdtek a tenger fenekén, Johnny belemarkolt a fehér homokba, összedörzsölte a kezeit. A kisebb szemcséket magával ragadta az áramlat, a megmaradt durvább kavicsokat Johnny mosolyogva odatartotta Tracey orra elé. Tracey visszamosolygott rá. Újra megfogták egymás kezét, lassan odaúsztak a két férfihoz, és megálltak mellettük, hogy figyeljék, mit csinálnak. Egy merev, két hüvelyk átmér j , húsz láb hosszú acélcs csatlakozott a töml höz. A tengerfenék homokjából most csak a fele látszott ki. A két búvár ezt a csövet igyekezett a homok- és kavicsrétegen át az alsóbb rétegbe fúrni. A töml a hajó fedélzetén elhelyezett kompresszorral volt összekötve, amely vákuumot hozott létre a töml ben, és a felszínre szivattyúzta a homokot meg a kavicsot. A Mennydörg és a Halálsziget körzetében végezték a kutatásokat. Azért gy jtötték a mintákat ötszáz lábanként, hogy megállapítsák a víz mélységét, a fed réteg vastagságát, és meghatározzák a tengerfenék anyagát. A zátonyokat is feltérképezték és helyszínrajzot készítettek róluk, hogy mire a Kingfisher munkához lát, legyen valami elképzelésük a terepr l, és egy többé-kevésbé pontos helyrajzzal is rendelkezzenek. Addigra tudni fogják, hol érdemes belevágni a kotrásba, és milyen eredményre számíthatnak. Az eddigi eredmények Johnny legder látóbb elképzeléseit igazolták. A kavicshordalék vastag rétegben ülepedett le a zátonyok közötti hasadékokban. Amint arra Johnny számított is, a nehezebb fajsúlyú kavics a két szigethez közelebb es hasadékokban rakódott le, míg a könnyebb fajsúlyúak távolabb sodródtak. Egyes hasadékokban a kavicságy tizenöt láb vastag volt, és az ott fellelhet k zetek a sokat ígér fajtákból származtak. Gránitot, jáspist, vasércet, apró berilldarabkákat és titánport találtak közöttük. A végs és dönt bizonyíték szintén ezen a két hüvelyk átmér j töml n érkezett a napvilágra. Megérkeztek az els gyémántok a két sziget körzetéb l. Ha figyelembe vesszük, milyen csekély annak a valószín sége, hogy az ember gyémántot talál egy két hüvelykes, ötszáz lábanként vett mintában, és azt, hogy a gyémánt egy az ötvenmillióhoz arányban van jelen a kavicsban, izgalmas és biztató volt a tudat, hogy máris négy darab gyémántot találtak. Kicsik voltak ugyan, egyik sem volt fél karátosnál nagyobb, de gyémántok voltak, és volt köztük kiváló min ség . A töml nél dolgozó egyik búvár Johnny felé fordult, és kézmozdulattal jelezte, hogy "leállt". A cs megérkezett a fekük zetbe. Johnny bólintott, ujjával felfelé bökött, és magával húzva Tracey-t, elindult a felszín felé. Búvárpalackjuk súlya alatt esetlenül botladozva másztak fel a kutatóhajó lépcs jén, majd átléptek a hajó hátsó fedélzetére. Szolgálatkész kezek húzták fel ket a fedélzetre, segítették le róluk a nehéz búvárfelszerelést és a búvárruhát. Tracey boldogan elfogadott egy felkínált törölköz t a legénység egyik tagjától, és miközben átnedvesedett haját szárítgatta, a zöld tengeren id zött a tekintete. A két bálnahátú szigetet és az elmaradhatatlan madárfelh t bámulta. Fél mérföldnyire, a sziklákra csapódó hullámok hangja messzi tüzérségi zajokra, méginkább távoli mennydörgésre hasonlított. - Micsoda vadregényes hely ez itt! - hangja remegett az izgalomtól. - Az ember egészen megváltozik t le.
Johnny megértette; Tracey a félelmetes, és nyugtalan tengerre, a zord - veszélyeket és kalandokat ígér - szárazföldre gondolhatott. is mondani akart valamit, a két búvár azonban ugyanebben a pillanatban mászott a fedélzetre. A magasabbik kiköpte a szájából a szopókát. - Ha maga is úgy gondolja, Mr. Lance, indulhatunk a következ helyszínre. - Levette búvárszemüvegét, búvársapkáját is; el t nt fehér haja és napégette arca. - Rendben, Hugó - egyezett bele Johnny, és helyesl pillantásokkal figyelte, amint Hugó utasításokat ad a horgony és a töml felszedésére, miel tt a Vadliba elindult volna a következ helyszín felé. Johnny kezdetben nem szívesen vette bérbe a Vadlibát, a Kingfisher kutató- és kiszolgálóhajójaként, mivel Hugó Kramert nem ismerte, és Benedict Hugóhoz való ragaszkodása mélységes gyanakvással töltötte el. Mindazonáltal kézenfekv volt, hogy a Van Der Byl hajóállomány egyik emberét fogadják fel kapitánynak, Johnny tehát készségesen belátta, hogy tévedett. Kramer intelligens, tettrekész ember; találékony, megbízható, jó tengerész; olyan hozzáért én bánik a Vadlibával, amire majd nagy szüksége lesz a Kingfisher kísér hajójaként a viharos tengeren. Szerencsétlen külseje már fel sem t nt Johnnynak, pedig amikor el ször pillantotta meg Hugó rózsaszín arcát, fehér haját és vaknak t n szemeit, meglehet sen elképedt. Tracey korántsem volt ilyen megért . Kifejezetten rosszul érezte magát a férfi társaságában. Volt benne valami vadállatias, valami alig leplezett er szakosság. Egyik-másik pillantásától Tracey-nek borsózott a háta. Például most is; miközben utasításait adta, megfordult, és végigjártatta a tekintetét Tracey testén. A fekete gumi búvárruhában Tracey szép, telt keblei remekül érvényesültek, Hugo Kramer pedig csak úgy falta azzal a fehérpillájú, sanda szemével. Tracey ösztönösen a melle elé rántotta a törölköz t; a férfi szája csúfondáros mosolyra húzódott. Johnnyhoz intézte a szavait. - Azt mondják, az a feldolgozóhajó igen fura szerzet, Mr. Lance. Igaz ez? - Az bizony, Hugó. Nem olyan, mint az eddigi szerencsétlen, felemás, átalakított, korcs uszályhajók, amikkel a többi társaság próbálkozott. Ez lesz az els , kifejezetten ilyen célra kifejlesztett, gyémántkitermel hajó. - Mi olyan különös rajta? - Szinte minden. A töml jét, amely keresztülnyúlik a hajótesten, a hajó orrából irányítja egy daru. - És milyen az a töml ? - Tizennyolc hüvelyk átmér j , fém borítású, gumi bélés acélhenger. Száz öl mélységbe is le tudjuk engedni; van egy kiegyenlít rekesze, az megakadályozza, hogy a hajó ringása függ legesen elmozdítsa. - Tizennyolc hüvelyk, az jó nagy. Mi fogja m ködtetni a vákuumszivattyút? - Hát éppen ez az, Hugó! Nem szivattyúzunk, hanem fújunk! Úgy távolítjuk el a vizet a töml b l, hogy s rített leveg vel átfúvatjuk; a víz beáramlása a töml bemeneténél beszippantja a kavicsot. - Ezt nevezem! Tehát minél mélyebben dolgoznak, annál hatékonyabban m ködik a szerkezet. - Úgy van. - És a kitermelés? A szokásos felállásban, k zettör vel és zsírral bekent rázóasztallal akarnak dolgozni? - Az vitte a sírba a többieket! Megpróbáltak a régi módszerrel osztályozni. Mi ciklonnal dolgozunk. - Ciklonnal? - Tudja, hogyan m ködik a tej lefölöz gép? - Igen. - Hát ez ugyanúgy. Egy kör alakú tartályban forgatja a kavicsot, és kivet mindent, aminek fajsúlya egy bizonyos értéknél; 2,5-nél kisebb. Ami megmarad, azt kiszárítjuk, egy
szállítószalagon szétterítjük, végigfuttatjuk egy röntgengép alatt, az pedig kimutat minden egyes gyémántot. - Biztos maga is tudja, a gyémántot nagyon könny elkülöníteni, mert fluoreszkál a röntgensugarak alatt. A röntgengép jelzi a központi számítógép felé, hogy gyémántot talált... Johnny hangja és egész viselkedése csupa lelkesedés volt, valósággal leny gözte a hallgatóságát. Tracey együtt lelkesedett vele; Johnny szemét, száját, figyelte, vele együtt nevetett, szája mozgása engedelmesen utánozta Johnnyét. - Ez a ciklonfülke - magyarázta Benedict van der Byl, miközben lesegítette Rubyt az utolsó lépcs fokon. - Már elmeséltem, hogyan m ködik. - Igen - bólintott Ruby, és érdekl déssel nézett végig a fülkén. A Kingfisher durván összeszegecselt, szürkére festett szögletes fémdobozra emlékeztetett, közepén helyezkedett el rajta a "ciklon", egy kúp alakú, tíz láb magas, ugyancsak hadihajó-szürkére festett torony. - Itt ömlik be a kavics - mutatott Benedict a tizennyolc hüvelyk átmér j cs re, amely az elüls válaszfalon keresztül csatlakozott be a ciklonfülkébe és a ciklon aljával is össze volt kötve, aztán följut benne ide - mutogatott tovább Benedict -, és körbekörbe forog - s most körkörös mozdulatokat tett is. - A nehezebb anyagokat ezen keresztül elvezeti - a ciklon vállmagasságában egy kisebb átmér j cs látszott, amely a hátsó válaszfalon át távozott. - A könnyebbeket pedig elkülöníti, és itt fölül kiveti magából, majd visszaereszti a tengerbe. - Értem. És hol van a gépezet gyenge pontja? - Gyere, megmutatom - mondta Benedict. Keresztülbotorkáltak a rengeteg szemétkupacon, amit a Kingfisheren még javában dolgozó munkások hagytak maguk után. Egy fémajtóhoz értek. - Vigyázz a fejedre! - Nyakukat behúzva egy hosszú folyosón mentek végig, amelynek mind a két végét ajtó zárta le. Jobb kéz fel l zárt alagút futott végig a fal mentén. - Ez itt a továbbító fülke - magyarázta Benedict. A kavicskoncentrátum egy elektromos kemence által kibocsátott forró léghuzaton megy át, ott megszárad. Aztán egy szállítószalagra kerül, ami ezen a zárt alagúton keresztül a röntgenfülkébe viszi. - Ide gondoltad? - Igen, a továbbítófülkébe. Ez azzal jár, hogy azt a megfigyel nyílást tizenkét lábbal hátrébb kell tenni, hogy legyen elég helyünk. Ruby bólintott, jelezve, hogy érti. - És megbízol abban, akire rábíztad ezt a munkát? - Igen. Már azel tt is dolgozott nekem. Benedict nem tette hozzá, hogy tervezte a Klikk által használt ballonokat, és volt az, aki egyenesen Japánból repült ide, hogy a Vadliba hangradarát átalakítsa. - Nagyszer . - Ruby elégedettnek látszott. Lassanként átvette a vezet szerepet kettejük szövetségében; adott mindig újabb lendületet Benedict elhatározásának a csüggedés perceiben, vagy olyankor, amikor Benedict ki akart térni a Johnny Lance-szel való - el bbutóbb elkerülhetetlen - összecsapás el l, illetve az el l, ami addig is vár rá. - Lássuk a röntgenfülkét! A röntgenfülke kicsi, szekrény nagyságú helyiség volt. A plafont, a padlót és a falakat vastag ólomréteg borította. A röntgengép a mennyezetr l lógott alá, alatta lépsejt alakú asztal állt, rozsdamentes acél lappal leterítve. - A kavicskoncentrátum a röntgengép alatt forgó asztalra ömlik, a fluoreszcencia-szeparátor pedig minden gyémántot kimutat; a számítógép jelzi a k méreteit és pontos helyét az asztalon. Aztán ezek egyikét - Benedict a fémkarokhoz er sített m anyag csövek erdejére mutatott - ráengedi a kiszemelt gyémántra, és felszippantja. A számítógép kiválasztja a gyémánt méretének megfelel átmér j csövet, majd miután a cs végrehajtotta az utasítást, az asztalt egy második röntgengép is átvilágítja, amely meger síti, hogy a gyémántot valóban felszippantotta a cs . Ha véletlenül nem szívta volna fel, a számítógép automatikusan egy
másik szeparátorkörhöz továbbítja. Ha viszont rendben összeszedte a gyémántokat, a medd t letisztogatja az asztalról, majd visszafordul egy újabb adag kavicsért a ciklonfülkéhez, és kezd dik minden elölr l. A rendszer száz százalékos hatásfokkal m ködik. Minden egyes gyémántot megtalál, még az olyan apró szemeket is, amilyenekb l a kristálycukor áll. - Hol van a számítógép? - kérdezte Ruby. - Ott, mögötte - mutatott Benedict egy ólomüveg ablakra, amely a röntgenasztalra nyílt. Ruby az üvegre tapasztotta az orrát, és beleselkedett; az ablak mögött egy másik, kisméret fülke volt. A számítógép - a temérdek gombtól és kapcsolótól eltekintve nem sokban különbözött egy jégszekrényt l - majdnem az egész helyiséget elfoglalta. Benedict is bekukucskált. - Minden m veletet a számítógép irányít. Ellen rzi a s rített leveg beáramlását a szívócs be; szabályozza a ciklont; m ködteti a röntgengépet és az asztalt; majd leméri és megszámolja a gyémántokat, miel tt a páncélszekrényben elhelyezné ket, s t a Kingfishert is navigálja; jelenti a hídnak, hogy a hajó hány lábnyira tartózkodik a tengerfenék fölött; ellen rzi a motorok és a hajtóm h mérsékletét és olajnyomását; kérésre azonnal jelentést készít egyes részm veletekr l, vagy a kitermelés egészér l. Ruby még mindig a számítógépfülkét bámulta. - Mi lesz a gyémántokkal, amikor a forgó asztalról lekerülnek? - kérdezte. - Egy elektronikus mérleg leméri a súlyukat, majd a számítógépfülkében lev páncélszekrénybe kerülnek. - Benedict a válaszfal acélajtaja felé mutatott. - A páncélszekrény id - és számkombinációs zárral van ellátva. Tehát emberi kéz érintése nélkül kerül a gyémánt a páncélszekrénybe. - Menjünk, beszéljünk azzal az olasz szörnyeteggel - javasolta Ruby, az ablaktól elfordulva. Benedict átölelte, és magához szorította. - Most ne! - csattant fel Ruby ingerülten, lerázta magáról Benedict karját, és elindult kifelé a röntgenfülkéb l. A számítógép vezérl fülkéjének bezárt ajtaján kellett áthaladniuk, amely a továbbító fülke ajtajával szemközti falon nyílt. Rubyt elb völte a rendszer leleményessége, végtelenül felbosszantotta azonban a tény, hogy éppen Johnny Lance-nek jutott ilyesmi eszébe. Ruby ugyanis már átpártolt ahhoz, aki többet ígért. Sergio Caporetti rövid ideig tartó, ám mélységes sajnálatot érzett, amikor megpillantotta Rubyt. Olyan soványka szegény, és hátulról tisztára, mint egy fiú! Nem sok vigaszt nyújthat egy férfinak hideg éjszakákon. Sergio szája egyik sarkából a másikba ügyeskedte át - a m velet közben alaposan összenyálazott - manillaszivarját. Azt is megállapította a n r l, hogy ritka hidegvér egy perszóna lehet. Sergiónak többnyire helyesek voltak a megérzései, ha egy n szenvedélye h fokának megítélésér l volt szó. Ez egy hideg n személy, döntötte el magában; ezzel sajnálata máris alábbhagyott, és utat adott nemtetszésének. Megborzongott, miközben Ruby helyet foglalt a kabinjában, és kecsesen egymásra tette hosszú, aranybarna lábait. Ez a n képes lenne egészben lenyelni egy férfit, mint kígyó a békát. Sergio sokra tartotta ugyan Johnnyt, de ett l függetlenül úgy vélte, hogy egy ilyen n mellett még sem tudhatja magát biztonságban. - Na, hogy tetszik a hajóm? - kérdezte barátságos hangot megütve. - Nagyon jó hajó ám ez! Sergio a nagyon helyett persze er teljesebb jelz t használt, mégpedig egy olyat, amelyik a Kingfisher nemz képességére utalt. Ruby elborzadt a szótól. Nem is válaszolt a kérdésre. Rágyújtott egy cigarettára, türelmetlenül lóbálni kezdte a lábát, és tekintetét elfordítva Sergióról, kinézett a hajóablakon. Sergiót megbántotta a barátságtalan viselkedés, de nem sok ideje maradt a duzzogásra, ugyanis Benedict van der Byl, háta mögött összekulcsolt kezekkel, megállt a kabin közepén. - Mr. Caporetti - kezdte - mennyire szereti maga a pénzt? Sergio elvigyorodott, szutykos tengerész sapkáját hátratolta. - Hát áztat igencsak szeretem. Jobban, mint az anyámat, pedig az anyámat annyira szeretem, mint az életemet. - Szeretne gazdag ember lenni? - kérdezte Benedict. Sergio nagyot sóhajtott.
- Si - bólintott. - De az nekem sose fog sikerülni. Túl sok a jó vino, a szép lány; a lapjárás meg olyan kegyetlen tud lenni... - Itt elhallgatott, odaül hasonlat után kutatva, aztán Rubyra vetett egy pillantást, majd így folytatta: - ...mint egy sovány n . Nem, a pénz nem marad meg nálam. Jön, aztán megy. - Mire lenne hajlandó huszonötezer fontért? - kérdezte Benedict. - Huszonötezerért - Sergio tekintete elködösült, mint egy haldokló gazelláé vagy egy szerelmes asszonyé - nincs olyan dolog, amit meg ne tennék. A Kingfisher október negyedikén kezdte meg Afrika körüli útját. Benedict van der Byl, a tulajdonosok képvisel jeként Londonból Portsmouth-ba utazott, hogy bon voyage-t kívánjon a hajónak. A hajó indulása el tt azonban még egy órán át zárt ajtók mögött tárgyalt Sergio Caporettivel. A Kingfisher jó iramban haladt délnek az út els szakaszában, a nem tervezett, tíz napos késlekedés Las Palmas szigetén azonban felbosszantotta Johnnyt. Fokvárosból feladott sürgönyeire azt a választ kapta, hogy problémák merültek fel a gépházban, de a Las Palmas-i hajójavító üzemben nekiláttak kijavítani a meghibásodást. Amint befejezik a javítást, azonnal folytatják az utat. A japán úriember neve, aki Las Palmasban várta a Kingfishert, Kaminikoto volt. Sergiónak ez túl hosszúnak t nt, úgyhogy egyszer en csak "Kammy"-nak hívta. Sergio legénységét azzal az ürüggyel távolították el a hajóról, hogy az elvégzend munka veszélyes lehet. Szeszes italokkal b ségesen felszerelkezve a legjobb turistaszállóban voltak elszállásolva. A következ tíz nap alatt, amíg és Kammy a Kingfisher számítógépének és osztályozó berendezésének módosításán fáradoztak, Sergio a színüket sem látta. Ezalatt a tíz nap alatt Sergio és Kammy rájött arra, hogy nagyon is eltér megjelenésük dacára k bizony édestestvérek. Kammy titokzatos kis b röndöket vitt magával a fedélzetre, az ezekb l el került tárgyakkal munkához láttak, és mint a megszállottak, hajnaltól kés estig dolgoztak minden áldott nap. Esténként viszont nagyokat pihentek. Kammy fele akkora volt, mint Sergio, arca egy csintalan majoméra emlékeztetett. Széles karimájú, puha kalapját egy percre sem vette volna le a fejér l. Sergio egyetlen egyszer fürdés közben - látta fejfed je nélkül, akkor derült ki, hogy Kammy feje csupasz, mint a Szent Péter-székesegyház kupolája. Kammy, Sergióhoz hasonlóan igencsak kedvelte a n ket, és ízlése is megegyezett Sergióéval. így aztán könnyen találtak partnereket; ami megfelelt az egyiknek, megfelelt a másiknak is. Sergio sokáig emlegette azt a jópofa jelenetet, amikor a kis japán egy szál kalapban, lován kuporgó zsoké gyanánt sipítva tüzelte, biztatta jól megtermett kancáját. Amikor végül Sergio hazaterelte eltévelyedett legénységét a Kingfisher fedélzetére, kettejük munkájának egyetlen kézzelfogható jele az volt, hogy a továbbító alagúton nyíló megfigyel nyílás tizenkét lábnyira elmozdult. - Eddigi legjobb munkám - jegyezte meg Kammy. Már el re búsult a közelg elválás miatt. Sergióval testvérként szerették egymást. - Aláírtam a munkámat - mondta. - Ha meglátod, eszedbe jutok majd. - Klassz srác vagy, Kammy! Te vagy a legjobb srác! - mondta Sergio, s felkapta Kammyt, kétfel l arcon csókolta. A kis japán kétségbeesetten kapaszkodott a kalapjába. Kammy magányosan, elhagyottan állt a rakparton, miközben a Kingfisher nekivágott az Atlanti-óceánnak. Johnny bánatosan méregette a hegyekben álló, üres pezsg süvegeket és a nyársonsült maradványait. Ennek a kis összejövetelnek ezrekre fog rúgni a számlája, pedig nem történt esztelen költekezés. A meghívottak listáján kizárólag a Van Der Byl Gyémánt Társaság legjelent sebb hitelez i és feleségeik szerepeltek. Johnny Lance meg akarta mutatni nekik, mibe fektette a pénzüket. A hitelez számára ugyanis a siker látszata ugyanolyan
biztosítéknak számított, mint a valódi siker. Johnny teletömte vendégeit enni- és innivalóval, most pedig körbevezeti ket a Kingfisheren, majd végül fölteszi ket a repül gépre is, abban a reményben, hogy eléggé mély benyomást tett rájuk a látvány, és jó ideig nem fogják zaklatni, hanem hagyják, hogy rendezze a Társaság szénáját. Tracey elkapta Johnny pillantását. Mókás szemforgatással együttérzéséért rimánkodott, ugyanis középkorú bankárok és pénzügyi szakért k kis csoportja - akiket a pezsg különösen fogékonnyá tett Tracey bájaira - kíméletlenül közrefogta t. Johnny visszakacsintott rá, majd röstelkedve Ruby keresésére indult. Nagy megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy a hatalmas sátor félrees sarkában elmélyülten társalog Benedict van der Byllel. Johnny a d ne széléhez igyekezve utat tört magának a vendégek között, ott rágyújtott egy cigarettára, és az öblöt kémlelte. A bérelt Dakoták, amelyek a vendégeket és az élelmiszerszállítókat Fokvárosból odarepítették, az épületek mögötti kifutópályán várakoztak. A homokd ne tetején felvert hatalmas sátorból az öböl keskeny bejáratára lehetett lelátni. A d nét bulldózerek simították el, hogy alkalmassá váljon a sátor felállítására. A megrakott asztalok körül fehér ruhás felszolgálók sürögtek-forogtak. A nyárson már szépen barnult a bárány- és ökörhús, finom illatok terjengtek a leveg ben. Tracey Johnnyt figyelte. Fáradtnak látszik, állapította meg. Az elmúlt hónapok kimerítették. Visszagondolva Tracey arra a következtetésre jutott, hogy szinte minden nap tartogatott Johnny számára egy kisebb csapást. Alig fejez dött be a két szigetr l lefolytatott tárgyalás, amikor Johnny megkapta a hírt a Kingfisher építésének elakadásáról; aztán a hitelez i kezdték zaklatni, ezer egyéb gond szakadt a nyakába, és sok-sok csalódás is érte mostanában. Olyan, mint egy profi bokszoló, aki az utolsó menetet vívja, elmélkedett Tracey, miközben Johnny tengert fürkész arcát figyelte. Fellépése most is energikus volt, er s állat szokása szerint el reszegte, sérült kezét pedig, amelyben a cigarettát tartotta, mint oly gyakran, most is ökölbe szorította, de a szeme alatt sötét karikák húzódtak, szája sarkában pedig ráncok jelentek meg. Johnny hirtelen felélénkült, szemét beárnyékolta, majd a sátorban tartózkodók felé fordult. - Figyelem! - kiáltotta, mire a többiek fecsegése elhalkult. - Itt jön a hajó! Hangos morajlás követte a bejelentést, majd a vendégek kiözönlöttek a ver fénybe, és fülsiketít , izgatott, borg zös hangon üdvözölték a hajót. - Nézd, ott van! - Hol? Hol? - Én sem látom. - Ott, egy kicsit jobbra attól a felh t l. - Jaj, látom! Nézd, ott van! Tracey leemelt két pohár pezsg t az egyik pincér tálcájáról, és odament vele Johnnyhoz. - Kösz. - Johnny azzal a természetességgel mosolygott rá, amely mostanára már megszokott lett kettejük között. - Elég sok id be telt, amíg ideért - jegyezte meg Tracey, miután szemével megtalálta a távoli kis pontot a zöld óceánon. - Mikor kezdi meg a munkát? - Holnap. - És mikor tudjuk meg, hogy... bejött-e a számításunk? - Egy hét múlva - fordult felé Johnny. - Egy hét múlva biztosat tudunk, de már egy-két nap múlva is sejthet lesz, hogy nagyjából mire lehet számítani. Mindketten elhallgattak, a közeled fekete pontot figyelték. A többiek hamar ráuntak a várakozásra, szétszéledtek, visszamentek italukhoz és a messzir l illatozó, ropogósra sült húshoz. Végül Tracey törte meg a hosszú, békés csendet. Tétovázva szólalt meg, mintha nem szívesen hozakodna el a témával.
- Hány napja jött vissza Ruby, tíz? - Körülbelül - hagyta rá Johnny, és a lány felé fordult. - De nem sokat láttam azóta - ismerte be. - Azt hiszem, jót tett neki az utazás, kipihente magát, és legalább nem lóg állandóan a nyakamon. - Nagyon jól megértik egymást Benedicttel. - Tracey futó pillantást vetett arra a helyre, ahol a másik pár egy vidám, lármás társasággal kacarászott. - összefutottak Londonban - jegyezte meg Johnny mintegy mellékesen. - Ruby azt mesélte, néhányszor együtt vacsoráztak. Tracey várta, hogy Johnny folytassa, hátha felfedez némi gyanakvást vagy féltékenységet a hangjában, de Johnny már le is zárta a témát. Inkább a nap hátralev teend it beszélte meg Tracey-vel. - Számítok rád a fedélzeten; légy szíves, foglalkozz a feleségekkel. Mrs. Larsent különösen tartsd szemmel, rengeteget ivott. A következ két órában - ugyanis ennyi id be telt, amíg a Kingfisher befutott a Cartridgeöböl keskeny bejáratán, Johnny alig vette le a szemét a hajó szokatlan körvonalairól. Kecsesnek éppenséggel nem volt mondható, de kéményén a hófehér Van Der Byl felirat mégis különösen szépnek t ntette fel Johnny szemében. A hajó a kiköt felé igyekezett; amikor elhaladt alattuk, Larsen pohárköszönt t mondott szerencsés pályafutására, majd mindnyájan lementek a Land Roverekhez, beszálltak, és lehajtottak a mólóra. Mire odaértek, a hajó már kikötött. Sergio Caporetti kapitány pedig izgatottan várta a vendégek látogatását. A pallóhídon állt, s mivel tisztában volt a pillanat jelent ségével, alaposan kicsípte magát, legszebb darabjait öltve fel. Kétsoros, lila és krémszín , hajszálcsíkos öltönye megfelel en érvényre juttatta paradicsompiros, selyem nyakkend jét; a császárpingvinére emlékeztet járása és fekete-fehér, krokodilb r cip je pedig hatalmas lábaira terelte a szemlél figyelmét. Fekete haj tincsei lesimítására b ségesen locsolt magára az er sen ibolyaillatú pomádéból, rózsaszín , nyílegyenes választéka pedig két egyforma félre osztotta ezt a csillogó, gumibels re emlékeztet frizurát. De a pomádé illata sehogy se illett össze a különösen szagos manillaszivarral, amelyet Sergio esküv kre, temetésekre és hasonló ünnepélyes alkalmakra tartogatott. Amikor Sergio megpillantotta Fifi Larsent, szép gazellaszeme szenvedélyesen felcsillant. Mrs. Larsen sz k nadrágja mintha eleven nyulakkal lett volna tele, rózsaszín szvettere pedig majd szétrepedt a varrás mentén. Szeme szikrákat szórt a rengeteg pezsg t l, ok nélkül vihorászott, és irult-pirult Sergio leplezetlenül fürkész pillantásaitól. Megkezd dött a Kingfisher bemutatása. Sergio Caporetti szorosan Mrs. Larsen mögött foglalta el kísér i helyét. Alig tették meg az els lépéseket a lépcs n, Mrs. Larsen máris halk kiáltást hallatott, s a kisebb zuhanást követ földet érésbe minden dús idoma beleremegett. - Drága Fifim! Mi történt? - Férje maga volt a megtestesült aggodalom, a közvetlenül Fifi mögött haladó Sergio viszont nyugodt, angyali ártatlansággal bámult a lába elé. Johnny zavarban volt, mivel az imént tisztán látta Sergio óriási, sz rös kezét a fenséges popsira rátelepedni. Johnny hitetlenkedve, ám megkönnyebbülten hallotta Fifi vihorászó válaszát. - Úgy látszik, kificamodott a bokám. Azt hiszem, le kell ülnöm valahol. Johnny kétségbeesetten nézett körül. Szerette volna, ha Tracey minél el bb eltávolítja Fifit a Sergio által veszélyeztetett övezetb l, de még miel tt jelezhetett volna, Fifi már Sergio Caporetti karjára támaszkodva - a többi önkéntes jelentkez segítségét udvariasan elhárítva sántikált tova. - Nem szeretném elrontani a jókedvüket. Néhány percig elüldögélek a kapitány kabinjában menteget zött. Johnny gyorsan az ezüst hajú Larsen mellé sietett, azzal az elhatározással, hogy amíg szükséges, mellette is marad. Ha már Fifit nem tudta megakadályozni abban, hogy felkeresse Sergio szállását, legalább gondja lesz rá, hogy a férj ne csatlakozhasson a mulatsághoz.
- Ez a robbanóanyag-raktár - magyarázta Johnny. Karon fogta Larsent, és arrébb vonszolta. A víz alatti robbantáshoz használjuk ezeket a plasztikbombákat... Larsen felesége sérülése felett érzett aggodalma hamarosan feledésbe merült, figyelmét teljesen lekötötte a Kingfisher. Johnny részletesen kifejtette a m veletek menetét a kavics beszippantásának pillanatától kezdve. Amikor elhagyták a ciklonfülkét, Johnny pár lépéssel megel zte Larsent, hogy megtartsa a nehéz ajtót. - A ciklonból a koncentrátum ezen áramlik keresztül a... - magyarázott Johnny, de elakadt a hangja, ekkor léptek be a ciklon mögötti keskeny kis fülkébe. - Mi baj, Lance? - faggatta Larsen. - Semmi, semmi baj - nyugtatta meg Johnny. Egyetlen pillanatig tartott a meglepetése, amíg nyugtázta, hogy a továbbítóalagúton a megfigyel nyílás fedelét elmozdították eredeti helyér l. De nyomban belenyugodott, arra gondolva, hogy biztonsági szempontból talán így még jobb is. Alighanem a hajómérnökök rendelték el a módosítást. - A koncentrátum ezután a röntgenfülkébe kerül. Kérem, erre jöjjön! Johnny elhatározta, hogy utánanéz a dolognak, beszél a mérnökökkel. Larsen kérdezett valamit, válaszolt, s már meg is feledkezett az egészr l. Beléptek a röntgenfülkébe. - Kiszúrta - dühöngött Benedict, s idegesen fújta ki cigarettája füstjét. - Mindent észre kell vennie a rohadéknak! - Igen, kiszúrta, de elfogadta. - Ruby biztos volt a dolgában. - Ismerem. Figyeltem az arcát; egy pillanatig zavarba jött, de aztán megmagyarázta magának. A Kingfisher hídján álltak, kettesben. Ruby hirtelen felnevetett. - Ne vágj ilyen aggodalmas képet! - tanácsolta der sen. - Már megint leselkedik ránk a húgod. Lent áll az el fedélzeten. Gyere! Mosolyogva elsétáltak a parancshídház mellett, s amint elt ntek Tracey szeme el l, megint komoly arccal folytatta. - A drágalátos kishúgod gyanút fogott. Amíg Johnnyval nem beszéltél, nem szabad együtt látnia bennünket. Benedict beleegyez en bólintott. - Mikor mondod meg neki? - kérdezte Ruby. - Hamarosan. - Mikor lesz az a hamarosan? - Ruby már alig gy zte kivárni, hogy nyilvánosságra kerüljön az ügy, s hogy Benedict elkötelezze magát. Ugyanakkor tudta, hogy nem szabad nagyon rámen snek látszania. - Amint cs dbe jut a Társaság, mégpedig a Kingfisher áldásos tevékenysége folytán. Azt a pillanatot választom, amikor anyagilag is tönkremegy, és akkor mondom meg neki. Azt akarom, hogy ez legyen a kegyelemdöfés. - De mikor lesz az, Benedict drágám? Annyira szeretnék már veled lenni anélkül, hogy folyton valami ürügyet kelljen hozzá kitalálnom. Benedict válaszolni akart, de tátva maradt szájjal megdermedt, mint aki nem hisz a szemének. Elnézett Ruby válla fölött. Ruby gyorsan megfordult. A kapitány kabinjának ablakán résnyire széthúzódott a függöny. Nos, Rubynak olyan gigászi, odaadó, pirospozsgás készség látványában volt része, amilyenben legutóbb az Olümposzon lehetett annak, aki megleste a Junohoz közeled tüzes Jupitert. A kabinban éppen Fifi Larsen kapott gyógykezelést megrándult bokájára. - Megkaptad végre a játékszert, amire áhítoztál. Mindannyiunk érdekében reméljük, tudsz majd mit kezdeni vele - jegyezte meg kellemes mosollyal Benedict, amikor átért a Kingfisher el fedélzetére, ahol Johnny a bitófa alakú daru alatt beszélgetett Larsennel.
- Miféle játékszert, Mr. van der Byl? - tudakolta Larsen összehúzott szemöldökkel. - Biztos benne, hogy nem több annál? Még csak kételyei sem merültek fel? Úgy értem, most, hogy megszerezték ennek a két szigetnek a kiaknázási jogát? - Ó! Én nem kételkedésr l, inkább fenntartásról beszélnék. Mr. Lance karolta fel az ügyet, az lelkesedése vitte keresztül a nehézségeken, akadályokon. Többek között elhunyt apám ellenállásán is - Benedict szép lassan Larsen felé fordult. - Az apja is ellenezte a tervet? Ezt nem is tudtam! - Larsen egészen összezavarodott. - Nem ellenezte, Mr. Larsen. - Benedict megnyugtatóan mosolygott. - Ellenezni ugyan nem ellenezte, de nem t nt fel önnek, hogy nem a saját pénzét, hanem csak az önét lett volna hajlandó kockára tenni? Ez nagyjából arra is rávilágít, hogyan vélekedett err l a tervr l. Fagyos csend ereszkedett a társaságra, majd Larsen Johnnyhoz fordult. - Hát, Lance, köszönöm a kellemes napot. Nagyon izgalmas volt. Figyelemmel fogom kísérni a hajó munkáját, feszült figyelemmel, ígérem. - Azzal megfordult, és visszasietett oda, ahol a megszelídült és lehiggadt Fifi a többi feleség társaságában már várta. - Kösz - jegyezte meg Johnny zord vigyorral. - Igazán nincs mit - mondta Benedict, és bájos, kisfiús mosollyal visszamosolygott Johnnyra. - A hét végén fogom ezt a szép kis szentbeszédet, galacsint gyúrok bel le, és lenyomom a torkodon - ígérte Johnny, mire Benedict arckifejezése elkomorult. Szemét összehúzta, puha ajkai vékony csíkká torzultak. - Nagyon nagy a szád, Lance! Ellenségesen méregették egymást, szembenállásuk olyan egyértelm en és olyan elemi er vel nyilvánult meg, mint a szarvasbikák b gése, úgyhogy hamarosan a figyelem középpontjába kerültek. A vendégek kíváncsian bámulták ket, érezték, hogy valami drámai esemény zajlik a szemük el tt, de nem értették, miféle. Ruby megindult, hogy közbelépésével megakadályozzon egy esetleges, váratlan eseményt. Karon ragadta Johnnyt, és mézes-mázas hangon megszólalt. - Ó, Benedict, ugye nem haragszol, ha váltok néhány szót Johnnyval? Tudni szeretném, visszajön-e velem Fokvárosba ma este. Arrébb húzta Johnnyt, és máris enyhült a feszültség; a csalódott vendégsereg odébbállt, és lassan kezdett a hajóhídon leszivárogni a mólóra. Miközben beszálltak a Dakotákba, Johnnynak még sikerült egy-két szót váltania Tracey-vel a kavarodásban. - Itt maradsz, amíg meg nem tudod, ugye? - kérdezte Tracey. Johnny bólintott. - Sok szerencsét, Johnny! Imádkozni fogok, hogy sikerüljön - suttogta, majd Ruby Lance után beszállt az egyik Dakotába. Johnny nézte, ahogy a két nagy gép a kifutópálya végéhez gurul, befordul, majd zajosan elt nik a lángvörös és bíborszín esti leveg ben. Miután a vendégek elrepültek, a sivatagban minden újra csendes és mozdulatlan lett. Johnny a nyitott Land Roverben cigarettázott; lassan beesteledett. Kellemetlenül érezte magát: rossz el érzete támadt, és megfoghatatlan balsejtelmek gyötörték. A nap utolsó sugarai is elt ntek a nyugati égbolton, a sivatagi csillagok fényesen, zordan és alacsonyan fénylettek, olyan tündökl , ezüst ragyogással borítva be a mennyboltot, amilyet egy városlakó el se tud képzelni. Johnny nyakát a válla közé húzva még mindig a Land Roverben ücsörgött, és nyugtalansága okát kutatta, de oly kevés eredménnyel, hogy jobb híján kimerültségének, az utóbbi hónapok meger ltet feladatainak tulajdonította; továbbá annak, hogy beleszeretett Tracey-be; meg aztán annak, hogy a Rubyhoz f z d kapcsolata egyre jobban megromlott; végül volt egy egészen friss ok is: a Benedicttel való mai összezördülés. Elpöccintette a csikket, és morcosán nézte, ahogy a piros szikrák szétpattannak a földön, majd beindította a Land Rovert, és lassan elindult a móló felé. A Kingfisher fényei elmosódott, sárgás és ezüstös foltként ver dtek vissza az öböl sima víztükrén. Minden hajóablakból fény sz r dött ki, amit l olyan ünnepélyesen festett, mint egy
sétahajó. Johnny a móló bejáratánál leállította a Land Rovert, és besétált a hajóhoz. Halk motorzúgása, és az a tudat, hogy ez a másnapi indulásra való készül dés el jele, kicsit megnyugtatta. Fent a fedélzeten megállt a g zmozdony nagyságú, s rített leveg vel telt tartályok mellett, és ellen rizte a nyomást. A mutatók jól láthatóan forogtak körbe a számtárcsán, s ett l megint valamivel jobb kedvre derült. Felment a hídra, onnan pedig a navigációs szobába, ahol Sergio és Hugó éppen kávéztak. - Én nem tehetek róla - menteget zött Sergio. Úriember vagyok, nem utasíthatok vissza egy hölgyet. - Egy szép napon a saját magad által ásott csapdába fogsz belesétálni - jegyezte meg Johnny egykedv en. A térképasztalhoz lépett, és föléhajolt. - Most pedig fogjunk hozzá! - Amint megpillantotta a nagylépték tengerészeti térképet, minden aggodalma elszállt. A két sziget dupla púpja be volt jelölve rajta. - Hugó, nálad vannak a talaj kutatási táblázatok? - Ott vannak az asztalon. - Hugó és Sergio közrefogták Johnnyt, miközben az a gépelt oldalakat tartalmazó iratköteget el vette. - Méréseink eltérnek a tengerészeti térkép adataitól. Rávezetjük a saját adatainkat, s csak aztán rajzoljuk be a kutatási területet. Mind a hárman letelepedtek az asztal mellé, és körz vel, vonalzóval nekiláttak bejelölni az útvonalat, amelyet majd a Kingfisher követni fog a zátonyok és hasadékok útveszt i között. Csak jóval éjfél után sikerült Johnnynak fáradtan visszavonulnia a híd alatti vendégkabinba. Lerúgta magáról a cip jét, és csak úgy, ruhástul levetette magát az ágyra, hogy egy pillanatra megpihenjen, miel tt vetk zni kezdene. Azonnal elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy valaki egy bögre kávét hoz be a kabinjába. Johnny hirtelen magára rántott egy vihar kabátot, aztán kisietett a hídra. A Kingfisher a Cartridge-öböl bejáratán haladt át, és éppen akkor ért ki a nyílt tengerre. Sergio a kormány mell l barátságosan rávigyorgott. Mögöttük még csak a hajnal citromsárga ígérete derengett a sivatagban, a koromfekete tengeren gyenge szél fodrozta a hullámokat. A kivilágítatlan hídon álltak, kezüket zománcozott bögréjükre kulcsolva kortyolgatták g zölg kávéjukat. A hajó délnek fordult; a tüzes narancssárgába és lilába burkolózó sivataggal párhuzamosan haladtak. A hajó orra el tt a felkel nap fényében csillogó nyílként húzott el egy madárcsapat. Aztán a látóhatár szélén nagy hirtelen el bukkant a nap, és éles megvilágításba helyezte a két krétafehér szigetet, amelyek messze el ttük jelz fényként világítottak a hideg, zöld tengeren. A szigeteken szétrobbanó vízfüggöny felágaskodott és leomlott, magasra csapott, majd újból aláhullott. A Vadliba már várta ket a szigetek szélárnyékos oldalán. Amikor észrevette a másik hajót, elésietett, hogy üdvözölje. Imbolyogva közeledett a szigetek körül nyugtalanul örvényl apró, er s hullámok hátán. A Kingfisheren ekkor vijjogva, recsegve megszólalt a rádiótelefon. A parti megfigyel tornyokból kezdtek beérkezni a hivatkozási számmal ellátott jelentések, hogy megadják a Kingfisher tengerfenékt l számított pozícióját. Amikor összetalálkoztak, Sergio és Hugó váltott néhány szót. A kis halászhajó végig szorosan a nagy hajó mellett haladt, készen arra, hogy szükség esetén segítsen a másiknak a horgonyok kivetésében. Sergio Caporetti a híd egyik sarkában állt, és onnan irányított. Hátratolt, piszkos sapkájában, a szája sarkában lógó hosszú, fekete manillaszivarjával fel-le hintáztatta magát párnás talpain; hol a hullámmozgást, hol a számítógép képerny jét figyelte, ahonnan a tenger mélységére és a hajó helyzetére vonatkozó adatokat olvasta le; közben fél füllel a rádiótelefont hallgatta: a partról és a Vadlibáról kapta a híreket. Ahogy elnézte Sergiót munka közben, Johnny nagy megelégedést érzett, hogy annak idején rá esett a választása; öröm volt nézni, ahogy dolgozik. A Kingfisher fél mérföldnyire a
hófehér szikláktól lassan haladt a Halálsziget szélcsendes oldalán, majd egyszer csak megállt. Sergio rácsapott a vezérl asztal egyik gombjára. A hajó orrából a lefutó horgonylánc fémes hangja hallatszott. A Kingfisher hátrafelé haladt, s egy h légballon nagyságú, sárgára festett bóját hagyott maga mögött, amely le-föl bukdácsolt a Halálsziget sziklái között. Az egyik súlyos csörl automatikusan elkezdte kiengedni a hat hüvelyk átmér j acélkábelt. A Kingfisher hol el re ment, hol hátrált, hol nekirohant az árnak, hol meg sodródott vele, miközben mindvégig azon igyekezett, hogy négy horgonyát a megfelel pontokon eressze le. Minden horgony fölött óriási sárga bója lebegett, és minden bójáról acélkábelek vezettek a Kingfisher fedélzetén elhelyezett cs dökhöz. A számítógépt l kapott utasítások alapján mind a négy csörl kiengedi vagy behúzza a horgonykábelt, hogy egy helyben tartsa a hajót, mialatt dolgozik. Ráment a fél délután, de végre lecövekelték a Kingfishert, ahogy a rovarokat gombost zik a gy jteménybe. A számítógép beszámolt róla, hogy a hajó pontosan a Johnny által kiszemelt hasadék fölött van. Huszonhat öl mély volt a tenger - fenekén pedig a vastag kavicsréteg. - Minden bevetésre kész - fordult Sergio Johnny felé, aki mindvégig csendben, mozdulatlanul figyelt, nem avatkozott a hajó elhelyezésének m veletébe. - Most indítod el a programot? - Igen - mondta Johnny, és csak ekkor moccant meg. - Nézhetem? - kérdezte Sergio. Johnny beleegyezett. - Rendben van, gyere. - Sergio visszaadta a kormányt a kormányosnak, k ketten pedig lementek a számítógép-fülkéhez, és megálltak a fémajtó el tt. Johnny kinyitotta a zárat. Ennek a helyiségnek mindössze két kulcsa volt. Az egyiket Johnny, a másikat Benedict van der Byl tartotta magánál. Benedict ragaszkodott hozzá, hogy nála legyen a másolat. Johnny vonakodva bár, de beleegyezett; természetesen mit sem sejtve arról, hogy a kulcsot már Las Palmasban használni fogják. A súlyos fémajtó kitárult, és Johnny átlépett a küszöbön, majd letelepedett a számítógép elé. A billenty zet fölött lógtak a celofánba burkolt kártyák a programokkal. Johnny kiválasztotta az INDÍTÓ M VELETEK: SZÍVÁS ÉS KITERMELÉS cím kártyát, és betáplálta a programot a számítógépbe. A következ ket ütötte be: Béta, köt jel, nulla, nulla, hét, alfa. Hangváltozás jelezte a billenty zeten, hogy elindult az új program, a mágnesdob zümmögni, a szelektorok pittyegni, a vezérl pult lámpái villogni kezdtek. Azután a képerny n a következ üzenetek jelentek meg: Új program. Indító m veletek. Szívás és kitermelés. Els fázis. Biztonsági eljárás indul: a) Légnyomásmérés ... l b) Légnyomásmérés ... 2 Johnny hátrad lt a kipárnázott székben, és végigolvasta a kimerít jelentést, amely most a Kingfisher felszerelési tárgyait sorolta fel. - Most mit csinálsz? - kérdezte Sergio kíváncsian, mintha életében el ször járna ebben a helyiségben, pedig tíz teljes napot töltött el itt japán barátja társaságában. Johnny nagy vonalakban elmesélte. - Honnan tudod ezt ilyen jól? - érdekl dött Sergio. - Tavaly egy hónapot töltöttem annál a számítógéptársaságnál, amelyik ezt a gépet tervezte, ráadásul éppen akkor, amikor tervezték. - Te vagy az egyetlen a Társaságnál, aki tud bánni ezzel a masinával? - Benedict van der Byl is részt vett ugyanazon a tanfolyamon - adta tudtára Johnny, majd ismét el rehajolt.
- Most már be van állítva. A képerny elégedetten jelentette: Els fázis befejezve. Második fázis indul. Szívófej leeresztése és elhelyezése. Johnny felállt. - Oké, felmehetünk. Visszazárta a számítógép-fülke ajtaját, és követte Sergiót a hídra. Johnny megállt a másodmonitor mellett, amelyen a központi képerny szövegének pontos mása volt olvasható. A kormányosfülke ablakán kilátott a fedélzetre, megfigyelhette az ormótlan berendezések automatikus válaszlépéseit. A daru meglódult, acélkarjai kiemelték a szívófejet a támaszából; a szivattyú fémmel bevont töml je mögötte himbálózott. Aztán a daru visszahúzódott, és egy hirtelen, mechanikus mozdulattal beleengedte a fejet a fedélzeten tátongó szögletes lyukba. A töml ezen - a hajó testén nyíló - lyukon keresztül utánatekeredett a mélybe, mint egy vackába hazatér , fekete óriáskígyó. A töml t tartó óriási tekercsek egyenletesen forogtak; finoman engedték lefelé a szívófejet a tengerfenékre. - Szívófej a fenéken! - közölte a számítógép, s hirtelen abbamaradt a tekercsek forgása. Második fázis befejezve. Harmadik fázis indul. Ciklon fordulatszám 300. Markolószivattyú kiengedve. Ekkor magas, emelked hangú sivítás hallatszott, mintha sugárhajtású repül gép közeledett volna. Miután elért a csúcsra, a hang megállapodott egy bizonyos magasságon, ekkor azonban egy másik hang nyomta el: a s rített leveg fojtott, bugyborékoló moraja a vízben. Szédületes erej hang volt, Johnnynak libab rös lett a karja. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor, arcán az elragadtatottság jelei, ajkán halvány mosoly. Számára ez a hang két hosszú év tervezgetései és er feszítései beteljesedését jelentette. Ez volt lelkesedése és elszántsága jutalma; jutalom azért, hogy oly hosszú id n át ennek a feladatnak szentelte magát. Most végre valóra vált az álma. Hirtelen úgy érezte, jó lenne, ha Tracey itt lehetne mellette, hogy megossza vele az örömét, majd eszébe jutott, hogy a lány szándékosan hagyta magára, hogy , Johnny, egyedül élvezhesse a gy zelem perceit. Aztán elmosolyodott, mert a vaskos, fekete töml életre kelt, lüktetni kezdett, mint egy hatalmas üt ér, és aztán egyre csak szivattyúzott, szivattyúzott. Képzeletében Johnny látta, ahogy a töml t dagasztó tengervíz, sár és kavics kásás keveréke keresztülfut benne; útját végigkísérte egészen a ciklonig. Elképzelte az acél kotrófejet a tengerfenéken, amint a hajó alatt ritmikusan meg-megrándul, hogy fellazítsa a talajt, és szétrázza a nyomás alatt konglomerátummá s r södött kavicsot. A Kingfisher tatján elhelyezett ürít csövön keresztül a ciklonból kivetett piszkossárga homokkal és kaviccsal keveredett - folyadék tömör sugárban távozott a hajóról. A zöld tengert ürülékszer áradattal szennyezte be, mintha egy szennyvíz-elvezet csatorna ürítette volna ide a hordalékát. Három nap, két éjszaka búgtak a Kingfisher szivattyúi, miközben a hajó centiméterr l centiméterre haladt a tengeri hasadék mentén, mint az alapos háziasszony, aki a padló összes repedéséb l kiporszívózza a porszemeket. A harmadik éjszaka Johnny Lance-t a számítógép el tt találta. Egy teljes órán át ült elkeseredetten, térdére könyökölve, fejét két kezében tartva. Felemelte a fejét: az eredménytelenség kegyetlen vés je mélyen beleszántotta megviselt arcába a kudarc vonásait. A három nap feltárása szegényes eredménnyel járt, épesz ember számára nem volt kétséges, hogy minden reményteljes várakozás ellenére a két sziget térségéb l kibányászott gyémánt nem fedezi még a hajó önfenntartási költségeit sem, az üzemeltetési költségekr l, a hitelek és a kölcsönkamatok visszafizetésér l nem is beszélve!
A Van Der Byl Gyémánt Társaságnak ezennel befellegzett. Johnny Lance anyagilag helyrehozhatatlanul, a talpraállás legkisebb reménye nélkül tönkrement. Most már a sakálokon a sor, hogy civakodjanak a tetemén. Sergio Caporetti a hajóhíd korlátjára támaszkodva orrán, száján eregette a manillaszivar kék füstjét; segített tovább szennyezni a már amúgy is szürke, nehéz, párás tengeri leveg t. A két szigetet s r köd borította, csak a láthatatlan, ködbe vesz sziklákon megtör hullámok távoli, tüzérségi zajokra emlékeztet robaja, és a madarak elhaló, panaszos siráma jutott el a hajóig. A ködb l egyszer csak el bukkant a Vadliba, és egy szempillantás alatt a Kingfisher mellett termett, hogy beavatkozásra készen körülötte lebegjen. Hugo Kramer kidugta fehér fejét a kormányosfülke ablakán, és felkiáltott a másik hajó fedélzetére. - Oké, jöhet, f nök! Sergio szemügyre vette a Kingfisher fedélzetére kilép magas alakot, aki úgy nézett körül, mintha mély álomból ébredt volna. Johnny Lance felemelte a fejét, és felnézett a hídra, Sergio ekkor vette észre, hogy álla borostás, járomcsontját friss szakáll fedi, kihangsúlyozva annak er teljes csontjait. Kialvatlannak t nt. Amennyire lehetett, Johnny behúzta nyakát vihar kabátja felhajtott gallérjába. Nem mosolygott, de egyik kezét felemelte, hogy búcsút intsen Sergiónak, aki furcsa módon most fedezte csak fel, hogy Johnnynak hiányzik az egyik mutatóujja. Ez az apró, patetikus részlet megrázta Sergiót. szintén sajnálta Johnnyt. De minden játszmának van egy vesztese, és huszonötezer font mégiscsak nagyon nagy pénz. - Minden jót, Johnny! - Kösz, Sergio. - Johnny irattárcájával a kezében odament a korláthoz, és átlépett rajta; gyorsan lemászott a Kingfisher oldalához er sített fémhágcsón, és a két hajót egymástól elválasztó rést átugorva lehuppant a Vadliba fedélzetére. A halászhajó motorja felbúgott, és a másik hajót megkerülve távolodni kezdett a Cartridgeöböl irányába. Johnny Lance a nyitott fedélzeten állt, és a Kingfishert bámulta. - Pedig rendes srác a f nök! - jegyezte meg Sergio sajnálkozva. - is csak f nök - dünnyögte a kormányos. - És egy f nök sose lehet rendes. - Te idefigyelj! Én is f nök vagyok! - mordult rá Sergio. - Megmondtam. - Fejezte be a kormányos vigyorogva. - Csókoltatom az édes anyukádat! - vágott vissza Sergio, s azzal le is zárta a vitát. - Most lemegyek, vedd át a kormányt! Sergio a kulcsmásolattal kinyitotta a vezérl fülke ajtaját. Bement, majd bezárta maga mögött az ajtót, odaült a számítógép elé, s kivett a zsebéb l egy papírt, amelyen ez állt: KAMINIKOTO MÁSODLAGOS KITERMELÉSI PROGRAM. Tíz perccel kés bb kilépett a vezérl fülkéb l, és visszazárta az ajtót. - Kammy, imádlak! - kuncogott, miközben kinyitotta a vízzáró ajtót, amelyik elválasztotta ezt a szintet a fölötte lev t l. Aztán belülr l visszahelyezte a keresztrudat, nehogy megzavarja valaki. A válaszfalba beépített szerszámos szekrényb l kivett egy villáskulcsot, és magával vitte a továbbító fülkébe. Húsz percbe telt, míg kicsavarta a megfigyel nyílás borítólemezét rögzít vastag, hosszú csavarokat. Eredetileg úgy tervezték - a nem kívánt leselkedéseket megel zend -, hogy mindenféle behatolásnak ellenálljon. Sergiónak nagy nehezen sikerült leemelnie a fémlemezt a helyér l. Ellenszenvvel mérte végig a szögletes nyílást, és önkéntelenül behúzta lógó pocakját. Hogy nem hozzá hasonló méret emberekre tervezték ezt a hézagot, annyi bizonyos! Levette sapkáját, zakóját, felakasztotta ket az egyik cs kiálló bütykére, szivarját eloltotta a cip je talpán, egy kézmozdulattal kisöpörte szeméb l a haját, ellen rizte, hogy elemlámpája a zsebében van-e, és nekivágott az üregnek.
Verg dött, rúgkapált, morgott és rettenetesen megizzadt az alatt az öt perc alatt, amíg sikerült keresztülprésel dnie a nyíláson. Végre bejutott a szállítószalag alagútjába. A hátsó fertályán kuporgva er sen zihált; végigvilágított az alagúton. Feje fölött a futószalag szabályosan m ködött, annak rendje és módja szerint továbbította a kavicsot. A szárítók által kibocsátott h t l az alagútban elviselhetetlen volt a meleg. Sergio gyorsan mászni kezdett az alagút másik vége felé. Mérés nélkül nem lehetett észrevenni, hogy a futószalag alagút ja belülr l tizenkét lábbal rövidebb volt, mint kívül. Az alagút végében álborítás volt, mögötte egy kis fülke, éppen csak akkora, hogy a Kaminikoto-féle berendezés elférjen benne. Azon a parányi fülkén vándorolt keresztül az összes kavics, a röntgen-fülkébe vezet útján. A japán miniatürizáló hajlam ezen a titkos fülkén, ezen a berendezésen is megmutatkozott. A röntgenfülkében lév másik osztályozó berendezés tökéletes mása volt; az egyetlen, amiben különbözött t le, a mérete volt. Egytizedére kicsinyített mása volt amannak, de természetesen a hatékonyságából ez mit sem vont le. Mi több, ez a miniat r üzem tovább osztályozta a kiválogatott gyémántot. A négy karát fölötti köveket nem engedte tovább, és a kisebbek egy bizonyos százalékát is visszatartotta, így az utóbbiak közül csak az értéktelenebbek folytathatták útjukat a központi röntgenfülke felé. Az elektromérnöki munka gyöngye volt a berendezés, de Sergiót ezekben a pillanatokban hidegen hagyta a berendezés zsenialitása, mivel az oldalán feküdt a sz k, tikkasztó leveg j alagútban. Szorgalmasan fogott hozzá egy újabb, ezúttal kisebb fémlap lecsavarozásához az álborítású válaszfalon. Eltávolította a fémlapot, benyúlt a nyíláson; majd néhány másodpercnyi tapogatózás, keresgélés, no meg heves zihálás után el húzott egy kétpintes, rozsdamentes acélpoharat, amelyet kis kapcsok rögzítettek a helyére a Kaminikoto-féle gép alatti csúsztatópályán. A fémpohár súlyos volt. Sergio óvatosan maga mellé helyezte, aztán könyökére támaszkodva belevilágított. Döbbent képet vágott, beletúrt a pohárba, kivett valamit, egy pillanatig bámulta, majd visszaejtette. - A sz zmáriáját! - leesett az álla a meglepetést l, de azonnal meg is bánta, hogy ilyesmi csúszott ki a száján; elemlámpával a kezében gyorsan keresztet vetett. Aztán megint belevilágított a pohárba, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Zsebéb l vászonzacskót vett el , és úgy, ahogy volt, az oldalán fekve, óvatosan beleöntötté a pohár tartalmát a zacskóba, összehúzta a zsinórját, és visszadugta a zsebébe. Csíp jén jókora k kemény - teli zacskó kandiscukorra emlékeztet - dudor keletkezett. A poharat visszakattintotta a helyére, a fémlapot is visszahelyezte a nyílás elé, majd négykézláb visszahátrált az alagútban oda, ahonnan jött. Muszáj volt elszívnia egy szivart. Négy órával kés bb Hugo Kramer felmászott a Kingfisher fedélzetére, a kormányos pedig visszavitte a halászhajót a szélárnyékba, és ott várta Hugót. Sergio lekiáltott a hídról. - Elment? - Ja. - Kiáltott vissza Hugó. - Nagyjából most kell megérkeznie Fokvárosba. A Beechcraft gyors gép. - Jó. - És itt nálad, minden rendben ment? - kérdezett vissza Hugó. - Gyere csak, megmutatom. Sergio bevezette Hugót a híd mögötti kabinjába, és magukra zárta az ajtót. Aztán odament az ablakhoz, behúzta rajtuk a függönyt, és csak ezután kapcsolta fel az asztalán álló olvasólámpát.
- Ülj le - javasolta Hugónak, és az íróasztalával szemközti székre bökött. - Kérsz valamit inni? - Gyerünk! - türelmetlenkedett Hugó. - Ne gatyázz! Hadd lássam! - Ó, ti németek - nézett rá Sergio szomorkásán -, ti mindig siettek. Nem tudjátok élvezni az életet... - Elég volt! Most már tényleg ne piszmogj tovább! - Hugó sápadt tekintete Sergio arcán csüngött. Sergiónak most t nt csak fel, hogy ez az ember veszélyes, akár egy tigriscápa. Nincsenek indulatai, de számítóan, szenvedélyek nélkül veszedelmes. Sergiót megdöbbentette, hogy ezt eddig nem vette észre. Ezzel az emberrel óvatosnak kell lennem, gondolta, miközben kinyitotta íróasztala fiókját. El vette a zacskót. Meglazította a zsinórt, és kiborította a gyémántokat egy itatóspapírra. A legkisebb k gyufafej nagyságú, a legsilányabb min ség pedig fekete, szemcsésnek látszó, csúf kis ipari gyémánt volt; Kammy nagyon vigyázott, nehogy a kibányászott kövek közül csak a kiváló min ség ek kerüljenek hozzájuk, hiszen ezáltal gyanúsan meghamisítanák a Kingfisher kitermelési eredményét. Ezek a parányi szilánkok százával hevertek az asztalon; a piacon ezekért senki sem adna többet néhány fontnál, de voltak ott másmilyen kövek is, többféle színben és méretben. Zöldborsószem nagyságúak, akkorák is, mint egy üveggolyó, s t, néhány ezeknél is nagyobb. Némelyik tökéletes oktaéder volt, más kövek megviseltek, kopottasak, csorbák, vagy egyenesen formátlanok voltak. Összesen vagy ötszáz darabból álló, homályosan csillogó gyémántkupac állt az itatós közepén. Ezek azonban mind eltörpültek egy hatalmas k mellett, amely a halom közepén emelkedett ki a többi közül, mint a Mount Everest az el hegységei közül. Vannak különleges gyémántok, amelyek méretük vagy szokatlan alakjuk miatt legendás hír vé válnak. Ezeknek saját nevük van, történetüket feljegyzik, és regényes meséket kerekítenek köréjük. Ezeket "paragonnak" hívják, és ezen a megmunkált állapotban 100 karátnál nagyobb súlyú, hibátlan gyémántokat értik. Sok ilyen gyémántnak Afrika volt a lel helye: a Jonker-nek, egy 726 karátos, csiszolatlan gyémántnak, amely 125 karátos brilliánssá csiszolva a nepáli királyn nyakán lóg. A Jubileenek, amely fenséges, 245 karátos, földöntúli tüz , párna alakú gyémánt, s amelyet egy 650 karátos, csiszolatlan darabból készítették. És a legnagyobbnak mind közül, egy irgalmatlanul nagy, nyers állapotban 3106 karátos gyémántnak, a Cullinannak, amelyb l nem is egy, hanem két "paragon" nagyságú gyémántot nyertek: az 530 karátos Afrika nagy csillagát és a 317 karátos Cullinan II- t; ezek a kövek az angol koronaékszereket díszítik. Sergio Caporetti asztalán egy olyan k feküdt, amely majd egy újabb paragonnal gazdagítja a listát. - Megmérted? - kérdezte Hugo. Sergio igenl en bólintott. - Mennyi? - Háromszázhúsz karát - mondta Sergio csendesen. - Jézusom! - suttogta Hugo. Sergio megint buzgón hányta magára a kereszteket. Hugo Kramer el rehajolt, és tisztelettudóan kezébe vette a nagy darab gyémántot. Egész tenyerét kitöltötte, a k alja pedig sima és egyenletes volt, mintha baltával vágták volna el. Találtak ennél nagyobb köveket is a történelem során, ennek a gyémántnak azonban volt egy sajátos vonása, amely különleges értékkel ruházta fel, és amelynek alapján elnyeri majd a maga tiszteletet érdeml helyét a híres gyémántok között. Színe a nyári égbolt der s kékjével vetekedett. Ebb l a k b l fedezni lehetne a Kingfisher építési költségeinek legalább a felét - ha el fordulhatna egyáltalán, hogy erre a célra használják fel. Hugó visszatette a kék gyémántot a többi közé, majd cigarettára gyújtott, anélkül, hogy szemét levette volna a gyémántról. - Ez a terület gazdagabb, sokkal gazdagabb, mint gondoltuk - jegyezte meg. Sergio egyetért én bólintott.
- Három nap alatt annyi gyémántot hoztunk fel, amennyire öt év alatt számítottam - folytatta Hugó, miközben a nagyobbacska gyémántokat szedegette ki a kupacból, és nagyság szerinti sorrendben egymás mellé rakosgatta ket az asztalon. Sergio ezalatt kihúzta a fiókot, és el vett egy dobozzal az ünnepi alkalmakra tartogatott manillából. - Szólnunk kell a f nöknek - határozta el Hugó. A kék gyémánt köré kezdte rendezni a többi követ, s közben er sen törte a fejét. - Meg kell tudnia, milyen hatalmas vagyonra tett szert, miel tt Lance-szel beszélne. Aszerint fogja rendezni a dolgait. Tudni fogja, mit kell tennie; okos ember a f nök. - Mi legyen ezekkel? - Sergio az asztalon fekv kövekre mutatott. - Elviszed ket? Hugó habozott. - Nem - határozott végül. - A szokásos módon úgysem tudnánk elküldeni ezt a kéket, ahhoz túl nagy, túlságosan felt n . Itt tartjuk a fedélzeten. Amikor a f nök majd visszaveszi a Társaság vezetését, akkor szépen, legálisan bejelentjük. Nem lesz semmi gond mondta, s felállt. - Vigyázz rájuk! Nekem most sietnem kell, ha azt akarom, hogy id ben odaérjen az üzenet Fokvárosba. - A Társaság apám nevét viseli, Mr. Larsen. Egyszer en err l van szó. - Benedict hangja fátyolos volt a megrendültségt l; lesütötte a szemét, s a kezeire pislogott. - Ennyivel tartozom apám emlékének. - Rendben van, fiam... - Larsen, egyik kezével megfogta Benedict karját. - Nem is tudom, mit mondjak. A tiszteletadás ritkaságszámba megy napjainkban. A másik kezével lázasan keresgélte a cseng t a háta mögött lév asztalon. Gyorsan alá kell vele íratni, miel tt meggondolná magát. - Igyekeztem figyelmeztetni, Mr. Larsen. Apám és én soha nem bíztunk ebben a tengeri kitermelésben. Lance er ltette a dolgot... - Igen, tudom - mondta Larsen, és az alkalmazottjához fordult, aki a cseng hívó hangjára berobogott az irodába. - Simon, a Van Der Byl Társaság kölcsöneir l tárgyalunk. Lenne szíves most rögtön elkészíteni a szerz dést, amely szerint Mr. Van Der Byl átvállalja az összes adósságot. Szemével igyekezett a titkár tudtára adni, hogy igyekezzen az irat elkészítésével, mert az ügy nem t r halasztást. A fiatalember megértette, és negyed óra múlva Larsen asztalára helyezte a megállapodást. Larsen lecsavarta tölt tolla kupakját, a tollat átnyújtotta Benedictnek. Larsen és három fiatal munkatársa lekísérte Benedictet a bank üvegajtaján túlra, a járdáig, ahol a Rolls Royce az Adderley Street-en fenntartott parkolóhelyen várakozott. Benedict beszállt hátulra, visszaintegetett a banktisztvisel knek, majd megkopogtatta a sof r ablakát. Amint elhajtottak a bank el l, Ruby Lance belekarolt, és megszorította a karját. - Megvan? - kérdezte. Benedict elégedetten vigyorgott. - Halálra rémítettem az öreg Larsent. Majd a nyakát törte, hogy odaadhassa. - Na, most már minden a tiéd - mondta Ruby, és közelebb húzódott Benedicthez a puha b rülésen. Benedict rábólintott, majd az órájára nézett. - Az értekezlet negyed óra múlva kezd dik. Én a f bejáraton megyek be, de te a külön liften menj fel az alagsori garázsból, és várj meg az irodámban. Mi a tanácsteremben leszünk; a megfelel pillanatban majd odaszólok neked. A Rolls Royce lassan megkerülte a Heerengrachtot, és az épület el tt egy másik autó mellett megállt. A sof r kiszállt, ajtót nyitott Benedictnek; Benedict azonban, miel tt kiszállt volna, Rubyra mosolygott. - Ez lesz életem egyik legszebb pillanata - mondta. - Most végre végérvényesen leszámolok vele.
- Várni foglak - mondta Ruby. Benedict kiszállt, és megvárta, amíg az autó elt nik a garázs lejáratában, aztán besétált a felh karcoló el csarnokába. Nyújtott léptekkel a lifthez sietett, száján izgatott, alig észrevehet mosollyal. A tanácsterem magasan volt, hatalmas ablakai a nagy, tömzsi hegyre nyíltak, amelynek kopár sziklái fás hegyoldalban folytatódtak. Elszórtan városszéli épületeket lehetett látni rajta. Johnny Lance az asztalf nél állt. Lefogyott az utóbbi napokban, válla csontosnak, soványnak látszott fehér selyeminge alatt. Zakóját levetette, nyakkend jét meglazította. Arca beesett volt, s ezt még felt n bbé tették a fáradtság sötét karikái a szeme alatt. Kezét mélyen a zsebébe dugta, és beszélt, beszélt anélkül, hogy az asztalon el tte fekv jegyzeteibe belenézett volna. - Munkaköltségeink megközelítik a száz font per órát, igaz, Mike? - Michael Shapiro bólintott. - Nos, hatvanhat órán át dolgoztunk a Halálsziget legnagyobb hasadékában, és mindössze kétszáz karátnyi, kivételesen gyenge min ség szemetet bányásztunk ki. Életemben nem láttam ilyen pocsék köveket. Örülhetünk, ha az egészért megadnak egy ezrest. A kiadás hat és fél ezer volt. Itt szünetet tartott, és végignézett a jelenlév k arcán. Michael Shapiro elszántan firkálgatott a jegyzettömbjébe, Tracey sápadt volt, szemét le sem vette Johnnyról. Arckifejezése szánalomról és együttérzésr l árulkodott. Benedict van der Byl - székén kényelmesen elterpeszkedve - a hegyeket nézegette, és miközben udvariasan hallgatta Johnnyt, egyfolytában mosolygott. - A Halálsziget legnagyobb hasadékát az egész körzet öt legértékesebb lel helyei egyikének véltük. Ha ez a lel hely ilyen gyatrának bizonyult, elképzelhet , hogy a többi egyenesen hasznavehetetlen. Még kísérletet tehetünk a két eredeti területen, de három-négy napba is beletelik, amíg a Kingfisher odaér. - Johnny megint szünetet tartott. Benedict az iménti mosollyal az arcán megpördült a székében. - A kamatok visszafizetésének határideje harmincadikán, azaz három nap múlva lejár. Honnan fogsz ennyi id alatt százötvenezer randot el teremteni? - Hát igen - mondta Johnny. - Azt hiszem, Larsent rá tudom venni, hogy adjon még néhány hét haladékot; meg is fogja tenni, ha nem akarja kockáztatni... - Álljunk csak meg egy pillanatra! - szakította félbe Benedict. - Larsennek már semmi köze ehhez az egészhez. Johnny egy szót sem szólt, Benedictet figyelte. - Hogyhogy? Magyarázd meg, mir l van szó kérte aztán. - Átvállaltam a hiteleket Larsent l - mondta Benedict. - És nekem nem áll érdekemben, hogy meghosszabbítsam ket. - Larsen nem lett volna képes ezt anélkül megtenni, hogy velem tárgyalt volna! - szaladt ki Johnny száján. Megdöbbenésében és elkeseredettségében mondta, amit mondott. - Shapiro! - fordult Benedict Michael Shapíróhoz, hogy állítását meger sítse. - Ne haragudj, Johnny. Tényleg úgy van, ahogy mondta. Láttam az iratokat. - Kösz, Michael! - Johnny hangja vádlón, keser en csengett. - Köszönöm, hogy figyelmeztettél! - Közvetlenül az értekezlet el tt mutatta meg a papírokat, Johnny. Esküszöm, nem tudtam róla. - Michael sajnálkozása szinte volt. Benedict felegyenesedett a székében, és élénk hangon megszólalt. - Rendben van. Vegyünk sorra mindent. Lance, te tönkretetted az apám vállalatát, de hál'istennek én még megmenthetem. Nevezd érzelg sségnek vagy aminek akarod, de ragaszkodom a részedhez és a tiédhez is - fordult Tracey felé. - Nem adom - hangzott Tracey határozott válasza. - Hát jó! - Benedict csak mosolygott tovább. - Akkor az egészet Johnny Lance-en hajtom be. Mindenképpen megszerzem a Társaságot, de egyúttal t is úgy tönkreteszem, hogy soha a büdös életben többé ne tudjon talpra állni.
Tracey a torkához kapott, és Johnny felé fordult. Várta, hogy az kivágja magát. Hosszú, súlyos csend következett. Johnny Lance lesütötte a szemét. - Van még három napom - mondta rekedtes, fáradt hangon. - Valóban! - vigyorgott Benedict. - Légy boldog vele! Johnny magához vette a jegyzeteit, a hóna alá csapta ket, majd lekapta a szék támlájáról a zakóját, és a vállára vetette. - Várj csak! - kiáltott utána Benedict. - Ugyan mire? - kérdezte Johnny keser mosollyal. Mára már kiszórakoztad magad. Benedict felemelte a telefonkagylót, és sebesen tárcsázni kezdett. - Drágám, gyere át, légy szíves - mondta a kagylóba, s miközben visszatette a kagylót, Johnny rá mosolygott. Kisvártatva kinyílt az ajtó, belépett Ruby Lance. Benedict elésietett, és szájon csókolta. Kart karba öltve álltak egymás mellett, és Johnnyt figyelték. - Nem a Társaság az egyetlen dolog, amit elvettem t led - mondta Benedict higgadtan. - El akarok válni t led - vágta Ruby Johnny képébe. - Benedict megkérte a kezem. Minden szem Johnnyra meredt. Látták, hogy megrándultak az arcizmai. Johnny Benedictre, majd Rubyra nézett; összeszorított szájjal ráncolta a homlokát. Tracey érzékelte Johnny növekv haragját, és gyorsan Benedict arcára pillantott. Benedict várakozással teli képet vágott, ajkai reményked én meg-megremegtek, szeme csillogott a diadalmámortól. Tracey szeretett volna odakiáltani valamit Johnnynak, megakadályozni, hogy belesétáljon a Benedict által gondosan el készített csapdába. Johnny elindult Benedict felé, de még id ben meggondolta magát, miel tt teljessé és visszavonhatatlanná tette volna saját vereségét. Benedict azonban megtette neki azt a szívességet, hogy ez ne is következhessen be, mert tovább piszkálta: - Gém-, játszma- és mérk zéslabda - vetette oda fennhéjázón. Johnny arcán nem látszott, milyen óriási er feszítés árán sikerül visszafojtania az indulatait. Elindult az ajtó felé; igyekezett természetesen viselkedni. - A ház persze a te neveden van, Ruby. Légy szíves, küldd utánam a holmimat a Tulbagh Hotelbe - mondta méltóságteljesen. Megállt el ttük, szavait Rubyhoz intézte. - Nyilván meg akarod rizni a jó hírneved, úgyhogy nem perellek be házasságtörésért. Elhagyásnak fogjuk min síteni. - Kiteheted a lelked - gúnyolódott Benedict. - A lényeg ugyanaz marad, Lance nem tudta megtartani a feleségét! Van Der Byl elszerette t le. Csak pereld be házasságtörés miatt! Hadd hallja a világ! - Ahogy óhajtod - hagyta rá Johnny. Fogta magát, kisétált a tanácsteremb l, odament a lifthez. Johnny ruhástól vetette magát az ágyra, és megdörzsölte a szemét. Zavarodott volt, kibillent egyensúlyából. Villámgyors észjárása alaposan cserbenhagyta. Agya hihetetlenül tompa volt. A mostani probléma többszörösen összetett és zavaros; Johnny úgy érezte magát, mintha egy afrikai bozótból kellene kijutnia egy szál életlen machetével a kezében. Csukott szemmel nyúlt a telefon után. A szállodai telefonos kisasszony vette fel a kagylót. Johnny megadott neki egy Kimberley-i számot. - Személyesen Mr. Ralph Ellisonnal szeretnék beszélni. - Negyedóra várakozásra kell számítania, Mr. Lance - mondta a lány. - Oké - egyezett bele Johnny. - Legyen szíves, szóljon a szobapincérnek, hogy hozzanak fel nekem egy Chivas Regalt szódával. - Hirtelen úgy érezte, jót tenne neki egy búfelejt . - Tudja mit?... Duplát kérjen nekem, édes! S t, két duplát. Mire befutott a Kimberley-i vonal, mind a kett t eltüntette. - Ralph? - szólt bele a kagylóba.
- Johnny, milyen kedves t led, hogy felhívtál! - A diplomatikusan h vös fogalmazás mögött mintha gúnyolódás lett volna a hangban. A fenébe is! Túl lassú volt, Benedict nyilván megel zte. - Érdekel még a Mennydörg és a Halálsziget térség koncessziója? - tett Johnny egy utolsó kétségbeesett kísérletet. - Természetesen. Tudod, hogy bennünket minden érdekel - válaszolta Ralph. - Kétmillió az ára. - Johnnynak hirtelen elege lett az egészb l, visszad lt az ágyra, és újra becsukta a szemét. Tudta, hogy Ralph bosszút áll majd rajta valahogy, nem az a fajta, aki elveszít egy pert, és soha többé nem hallat magáról. - Kétmillió! - dünnyögte Ralph. - Hát az egy kicsit sok egy olyan területért, amelyik 10 000 adagonként csak 200 karát apró, ipari gyémántot ad. Hát igen, azt hiszem, az felettébb magas ár. Pillanatnyilag a csatahajótokat sem áll szándékunkban megvenni, még nem fogtunk hozzá a hadiflottánk felállításához - kuncogott Ralph jóíz en. - Ötven és száz leped közötti ár jöhet szóba, magasabb semmiképp. - Oké, Ralph - szólalt meg Johnny fáradt hangon. - Azért kösz. Majd megiszunk valamit legközelebb, rendben? - Bármikor, Johnny - egyezett bele Ralph -, amikor csak akarod. Hívj fel, és már megyünk is. Johnny visszaakasztotta a kagylót a helyére, és a plafont bámulta. Úgy hallotta, hogy ha megl nek valakit, el ször zsibbadást érez az illet . Nos, most teljesen elzsibbadt. Minden ereje elhagyta, s már szinte nem is tudta, mit merre talál. Fülsiketít hangon szólalt meg a telefon. Felvette. A telefonos kisasszony udvariasan megkérdezte: - Kész van, Mr. Lance? - Kész vagyok. Milyen jól mondja! - Óhajt még valamit? - hangzott a lány zavarodott kérdése. - Igen, édes, küldesse fel a büröklét. - Nem értem, uram. - Még két jó nagy adag whiskyt kérek. Fürdés közben megitta azt a kett t is. Éppen szárítkozott, amikor megszólalt a cseng . Maga köré csavart egy törülköz t, úgy ment ajtót nyitni. Tracey lépett be a szobába, s becsukta maga mögött az ajtót. Egy teljes percen át némán nézték egymást. Tracey szeme tágra nyílt, és borús tekintete pontosan tükrözte Johnny kedélyállapotát. - Johnny... - szólalt meg fátyolos hangon. Kinyújtott kezével megérintette a férfi mellkasát. Johnny tartása megroggyant; közelebb lépett Tracey-hez, homlokát a lány vállához nyomta. Összetörtén nagyot sóhajtott. - Gyere! - mondta Tracey, és az ágyhoz vezette, leültette, aztán az ablakhoz ment, és behúzta a függönyöket. Meleg és barátságos volt a befüggönyözött szoba félhomálya, s ebben a félhomályban ugyanúgy hosszan átölelve tartották egymást, mint egyszer sok-sok évvel azel tt. Összefonódtak, lélegzetük összekeveredett, nem volt szükségük szavakra. Amikor egymás szeret ivé lettek, úgy érezték, egész életükben erre a pillanatra vártak. Aztán egymás karjaiban feküdtek az ágyon, és Johnny érezte, hogy visszaszáll belé az er Tracey ereje. Amikor kés bb felült az ágyon, a ködös, kába tekintetnek nyoma sem volt a szemében. Állat el reszegte, mint rendesen, és a szeme csillogott. - Még van három napom - mondta. - Igen - Tracey is felült. - Indulj, Johnny! Menj gyorsan, ne vesztegesd az id t! - Kihozom a Kingfishert abból a hasadékból. Meg fogom találni azokat a gyémántokat! Ott kell lenniük valahol. Tudom, hogy ott/vannak. Beviszem egyenesen a két sziget legmélyebb
üregeibe. Csak azért is megtalálom azokat az átkozott gyémántokat! Kutya legyek, ha nem! Lekászálódott az ágyról, magára kapta a ruháit, közben az órájára pillantott. - Négy óra. Néhány órával sötétedés után már a Cartridge-öbölben leszek. Felhívnád nekem a központot? A Cartridge-öböli rádióállomást kellene hívnod, s azt kellene kérned t lük, hogy biztosítsanak egy leszállópályát a számomra, a Vadliba pedig álljon készenlétben, hogy ki tudjon vinni a Kingfisherhez. - Máris hívom ket. Aztán megfürdöm. Te csak menj. Egy pillanatig se késlekedj! - nógatta Tracey. Johnny tekintete végigfutott Tracey testén. Kinyújtotta a kezét, és szinte félve megérintette a lány egyik hófehér, telt keblét. - Gyönyör vagy, olyan nehezemre esik itthagyni. - Minden porcikám a tiéd, itt fogom várni, hogy visszajöjj. - Nem így képzeltem! Nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem! - dühöngött Benedict, miközben fel-alá járt az Öreg dolgozószobájában. Az ablakhoz ment, kinézett a völgybe, a hegyekre. - Vérig sértetted. Eltapostad. - Ruby kellemetlenül érezte magát; fészkel dött a székén, s védekez n maga alá húzott hosszú, aranybarna lábaival úgy festett, mint egy összegömbölyödött macska. Gyászos képet vágott, szeme sarkában apró szarkalábak jelentek meg, ajkát lebiggyesztette. Elébe kellett volna mennie Benedict dührohamának, meg kellett volna akadályoznia ezt a kirohanást, hisz el re tudhatta, hogy a sikerélmény úgysem lesz olyan, amilyennek Benedict magában elképzelte. A bosszút rendszerint undor és keser kiábrándulás érzése követi. Ruby úgy döntött, legjobb lesz, ha most magára hagyja Benedictet, hiszen tulajdonképpen nem is lett volna szabad idejönnie vele a Wynberg Hill-i házba. Ruby felállt, és Benedicthez lépett. - Drágám, én most hazamegyek. Összecsomagolom a holmiját, és elküldöm neki. Még az emlékét is ki akarom törölni az életemb l. Mostantól mi ketten, te meg én leszünk egy pár. Meg akarta csókolni Benedictet, de a férfi elfordította az arcát. - Igen? Szóval elmész? - förmedt rá ingerülten Benedict, és gy lölködve csücsörített hozzá. - Mind a ketten fáradtak vagyunk, drágám. Pihenjünk egy kicsit, kés bb visszajövök - mondta Ruby. - Szóval még te utasítgatsz! - nevetett fel Benedict csúfondárosan. - Drágám... - Engem ne drágámozz többé! Megegyeztünk valamiben, de nem úgy sült el, ahogy terveztük. Arról volt szó, hogy fejbe fogja vágni az újság, mármint az, hogy elhagyod. És mondjak neked valamit? Oda se bagózott! Direkt figyeltem az arcát... kifejezetten örült neki. Piszkosul megörült, hogy szabadulhat t led! - Benedict! - Ruby hátrah költ. - Ide figyelj! - Benedict közelebb lépett a lányhoz, arcát egészen közel tolta Rubyéhoz. - Ha olyan nagyon el akarsz menni, hát menj, ne is lássalak! Ha neki nem kellesz... hát biztosíthatlak, nekem se! - Benedict! - suttogta Ruby. Arcából kifutott a vér, falfehér lett. A rémülett l megdermedve nézett a férfira. Álmai, tervei kezdtek semmivé foszlani. - Ezt nem mondod komolyan! - Nem? Na ne mesélj! - Benedict visszahúzta a fejét, és felkacagott. - Kaptál két szép gyémántot és egy nercbundát. Van egy nagy házad Bishop's Courtban; nos, szerintem ez igen szép fizetség egy kurvának. - Benedict... - Ruby leveg után kapkodott a sértegetés hallatán, de Benedict fütyült rá, mit akar Ruby mondani. - Bebizonyítottam, hogy meg tudlak szerezni, nem? Bebizonyítottam, hogy el tudlak venni t le: erre ment ki a játék. Úgyhogy most menj szépen haza, mint egy jó kislány. - És a berendezés a Kingfisheren? Ne felejtsd el, hogy tudok arról a berendezésr l! - Ez óriási hiba volt. Ameddig ezt nem mondta, még volt némi esélye. Most azonban Benedict arca eltorzult, elöntötte a düh. Bizonytalan, haragtól remeg hangon megszólalt.
- Na, csak azt próbáld meg! - sziszegte. - Próbáld csak meg! Tizenöt évet kapsz érte. Ugyanannyira benne vagy, mint én. Gondolj csak bele szépségem, milyen lehet tizenöt év egy n i fogházban. És számolnod kell ezzel is... - kezét fenyeget en Ruby szeme elé tartotta, mint egy bárdot. - Megöllek, esküszöm, ezzel a két kezemmel öllek meg. Most már eléggé ismersz, tudod, hogy megteszem, ha arról van szó. Ruby hátrálni kezdett el le, de Benedict követte, és keze máris a n torkán volt. - Megkaptad a fizetséged. Most szépen elt nsz! Még néhány másodpercig álltak így egymással szemben, de a düh még nem vette el annyira Benedict ítél képességét, hogy ne látta volna Ruby szemében a rémületet, de amellett valami mást is... a lány szeme összesz kült, szája felhúzódott, és kivillantak apró, fehér fogai. - Rendben van - mondta Ruby. - Elmegyek. - Fogta magát, és kecses léptekkel kisétált a szobából; sz ke haja meg-meglibbent a vállán. Ruby óvatosan vezetett, hiszen alig látott a könnyekt l. Kétszer is rádudáltak, de csak markolta a kormányt, és mereven bámult maga elé, amint a De Waal Drive-on a hegy lankásabb oldalán hajtott. Miel tt az egyetemhez ért, letért a f útról, és a feny erd be vezet úton haladt tovább, amíg a Cecil Rhodes emlékm mögötti parkolóba nem ért. Leállította az autót, és lesétált a lépcs n a görög oszlopok között a kikövezett teraszra, ahol a szobor szemét beárnyékoló kezével - mindörökre a látóhatárt kémleli. Ruby elsétált a mellvédig, és a távoli Helderberg hegy kék körvonalait bámulta. Összehúzta magát, a h vös szell keresztülfújt vékony nyári selyemruháján - akárcsak a lelkén. Kicsordultak a könnyei, végigperegtek az arcán, és zavartalanul potyogtak le a selyemruhára. Nem csak az önsajnálat könnyei voltak ezek, de a tehetetlen düh perzsel könnyei is, amelyek úgy égették, mint a t z sivatagi nap. - A disznó! - suttogta reszket ajkakkal. A közelében, a szakadékba lógatott lábakkal egy fiatal pár üldögélt a k párkányon, és az els szerelem önfeledt ölelkezéséb l kibontakozva egyszer csak mindketten Rubyra meredtek. A fiú súgott valamit a lánynak, mire a lány nagy kegyetlenül kuncogni kezdett, de amikor Ruby egy mérges pillantást küldött felé, azonnal elfordította a fejét. Zavarukban lemásztak a párkányról, és odébbálltak. Ruby magára maradt. Egy percig sem jutott eszébe, hogy valóban félreálljon az útból; Benedict fenyegetését nem vette komolyan. Azon törte a fejét, hogyan bánthatná meg legmélyebben a férfit. Azzal egy percig sem tör dött, hogy saját magára nézve milyen következményekkel jár majd ez a lépés. A bosszú leggyorsabb, leghatásosabb és legkegyetlenebb módját kutatta. Amint az elméjét elborító sötét felh k kezdtek szétszéledni, úgy vált egyre világosabbá a megtorlás módja is. Johnny a Tulbagh Hotelben lakik. Visszarohant az autóhoz, hosszú, sz ke haja úgy lobogott mögötte, mint a zászló a lovassági lándzsán. Nagyon gyorsan hajtott egészen addig, amíg el nem kapta a hazaindulók csúcsforgalmát. Könnyei az arcára száradtak; az autóáradat közepén dúlt-fúlt mérgében a lassú, cammogó forgalom miatt. Öt óra után állt meg a Tulbagh Hotel bejárata el tt. Besietett a haliba. - Hányas szobában lakik Mr. Lance? - kérdezte a lányt a recepciós pult mögött. - Mr. Lance egy órával ezel tt kiköltözött. - A lány furcsállva méregette Ruby elken dött sminkjét. - Nem hagyta meg, hova költözik? - mordult Ruby a lányra egyre növekv elkeseredéssel. - Nem, asszonyom - rázta meg a fejét a lány. - De látszott, hogy nagyon siet. - A fenébe is! - morgott tovább Ruby bosszúsan. Elfordult a pulttól, de tanácstalan volt, nem tudta, hol keresse ezek után. Visszament volna az irodába? A hall túlsó végében éppen nyíltak a liftajtók. Az egyik liftb l Tracey Hartford lépett ki. Tracey kicsattanó arcszíne egyértelm en arról árulkodott, hogy a lány frissen kelt ki a szeretett férfi ágyából; ezt Ruby még ebben a zaklatott állapotban is azonnal megállapította. Rubyban a leghalványabb kétely sem merült fel a férfi kilétét illet en.
A döbbenett l egy pillanatig szóhoz sem jutott. Aztán úgy érezte, most azonnal oda kell mennie, és le kell karmolnia az elégedett mosolyt Tracey arcáról. De leküzdötte ezt a vágyát, és odasietett Tracey-hez, aki már a küls üvegajtók felé tartott. - Hol van Johnny? - kérdezte Ruby. Tracey kissé zavarba jött, és egy másodpercig tétovázott; pillanatnyi habozása meger sítette Ruby diagnózisát. - Hol van? A fene essen beléd! - ismételte meg Ruby halkan, de izgatottságtól remeg hangon. - Itt nincs - válaszolta Tracey, és gyorsan összeszedte magát, igyekezvén palástolni boldog, kiegyensúlyozott arckifejezését. - Hova ment? Muszáj beszélnem vele. - A Cartridge-öbölbe repült. - Mikor ment el? Nagyon fontos lenne tudnom. Életbevágóan fontos. - Egy órával ezel tt. Már a leveg ben van. - El tudsz juttatni egy üzenetet hozzá? - Idegességében megragadta Tracey csuklóját, és olyan er sen szorította, hogy ott maradt a keze nyoma. - Rádiózhatok neki... - mondta Tracey, miközben kiszabadította a csuklóját. - Nem, az nem jó - szakította félbe Ruby. - Ezt nem lehet az éteren át, mindenki füle hallatára a tudomására hozni. - Különgéppel utol tudod érni? Tracey megrázta a fejét. - Sötétedés után senki nem fog a kedvemért egy menetrendben nem szerepl leszállópályára leszállni. - Akkor... autóval kell utána menned. Muszáj utolérned! - Miért? - kérdezte Tracey. Furcsállta Ruby konok, kitartó követelését. Ekkor észrevette a Ruby arcára rászáradt könnyeket és különös, elszánt, indulatos tekintetét is. - Nyolc órás autóút vezet odáig. - Elmondom. Felmehetnénk Johnny szobájába? Tracey habozott egy pillanatig, ugyanis eszébe jutott a széttúrt, bevetetlen ágy, de a szálloda menedzsere éppen akkor fordult be a hallba. Tracey fellélegzett. A Beechcraft hirtelen dobálni kezdett, majd er sen megd lt az egyik oldalára. Johnny kiegyensúlyozta a d lést a bot- és az oldalkormánnyal, majd a m szerfalra vetett egy pillantást, hogy megtudja, mi okozhatta az iménti billenést. Mivel semmiféle magyarázatot nem talált, szemügyre vette a szárnyakat, és akkor látta csak meg, mekkora homokvihar kavarog odalent a hatalmas síkságon. A homok a földhöz közel szállongott, mint a köd. A lenyugvó nap mályva- és óarany szín re festette az alacsonyan gomolygó homokfelh ket. Johnny végigmérte az alatta elterül tájat, és rémülten tapasztalta, hogy észak fel l egyre lejjebb ereszkedik a látóhatár, mint valami hatalmas, kékes hegytömeg. A nap alacsonyan járt, a száguldó homoktömeg elvonult el tte, eltakarta, a nap ezáltal baljós, vörös koronggá változott. A pilótafülke furcsa, izzó ragyogással telt meg, mintha egy kemence ajtaját vágta volna ki a szél. A Beechcraft egy újabb széllökést l megint komiszkodni kezdett; ugyanabban a pillanatban recsegve megszólalt a rádió. - Zulu Sugar Peter Tango Baker jelentkezz! Itt az Alexandra-öböl, irányító központ. A beszél szavait alig lehetett érteni a légköri zavarok miatt. Johnny már nyúlt is a készülékért, de hirtelen meggondolta magát. Gyorsan járt az agya. Bizonyára azért hívják, hogy visszavonják a leszállási engedélyt. Hatalmas, tomboló északi szélvihar támadt a sivatag fel l, ezért valószín leg le akarják állítani a repülését, és el akarják téríteni a szélvihar el l. Megnézte az óráját. Még húsz perc, és a Cartridge-öbölbe ér. Azaz mégse: a széllel szemben repül, tehát beletelik huszonöt, harminc percbe is. Gyorsan lenézett a menetirány fel li bal oldalon, és az egyre s r bb, bíborszín homályban megkereste a partvonal hosszan húzódó,
fehér hullámait. Odalenn még világos nappal volt, és lehet, hogy még vagy fél óráig az is marad. - Zulu Sugar Peter Tango Baker. Ismételten kérem, jelentkezz! Itt az Alexandra-öböl. Zulu Sugar Peter Tangó Baker jelentkezz! - A repülésirányító nyugtalansága a rossz min ség vétel ellenére is érezhet volt. Johnnynak volt rá - s nem is kevés - esélye, hogy ha nagyon igyekszik, a vihart megel zve eljut a Cartridge-öbölbe. Ha kicselezi az északi szelet, és ki tud térni el le, akkor a tenger fel l közelíti meg a szárazföldet, és a lehorgonyzott Kingfisher jelz lámpáját irányfényként használva belopakodhat a porfelh k pereme alatt. Ha ez nem sikerülne, megfordul, és a szél hátán ereszkedik le. A rádió dühösen recsegett, kattogott, a repülésirányító hangja olykor beleveszett a hangzavarba, olykor tisztán hallatszott. - ...nem engedélyezi. Megismétlem: A repülést nem engedélyezi. Vetted, Zulu Sugar Peter Tango Baker? Jelentkezz! Hetes er sség Beaufort. ...látótávolság a vihar körzetében... megismétlem: látótávolság nulla a... Az északi szél most napokig itt fog tombolni a nyakukon, és az utolsó reménységüket is elfújja, már ami a két sziget közötti hasadék átvizsgálását illeti. Johnny kikapcsolta a rádiót, megsz nt a kapcsolata az irányítótoronnyal. Békés csend telepedett a pilótafülkére. Kényelmesen elhelyezkedett a pilótaülésen, és rákapcsolt. A fordulatszám mér m szerének mutatója megindult felfelé. Már csak háromszáz láb magasan repült, s a gép olyan látványt nyújtott, mint egy horogra akadt kardhal. Johnny kizárólag a m szerekre hagyatkozott, mivel odakint koromsötét volt. Még a repül gép szárnyait sem látta, csak a feje fölött a csillagokat. A szélvihar el tt vágtatott, a lenti porfelh k viszont még t is nyargalva megel zték, hogy mire a Cartridgeöbölbe ér, homokkal terítsék be a leszállópályát. Johnny s r n kémlelt ki maga elé a sötétbe, hogy kiszúrja a jelz fényt, majd ismét a m szerfalra pillantott. - Most már - morfondírozott -, most már a leszállópálya fölött kellene lennem. Még harminc másodperc, és megtudom, elszúrtam-e. Megint kinézett a szélvéd n. A Kingfisher pontosan az orra el tt volt. Az összes lámpája be volt kapcsolva - reménysugár a sötétségben! Könnyedén lebegett a víz színén, mivel a szél még nem korbácsolta fel a hullámokat. A Beechcraft elrepült fölötte, olyan közel, hogy szinte súrolta a hajót; a kivilágított leszállópályát kereste a szárazföldön. Az éjszaka teljes sötétjében a leszállópálya világosabb foltjaival viszonylag jól látható volt. Johnny megközelítette, és látta, amint a világos foltok mindkét oldalon hosszú csíkká alakulnak át, s látta azt is, hogy a leszállási jelz fény - amit jelen esetben olajlámpákkal oldottak meg - hogyan pislog és füstöl a szélben. Túl nagy sebességgel érkezett a kifutópálya fölé, így tartani lehetett attól, hogy leszállás közben a rázkódás tönkreteszi a gép futóm vét. A guruló repül gép nagyokat rángatott a lebetonozatlan kifutópálya talaján, miközben szárnyvégi jelz lámpái pirosán villogtak. - Hát, öreg harcos - jegyezte meg magában Johnny -, ez nagyon gyatra leszállás volt! A szél süvítése, amely a hegyi úton kanyargó Mercedest kísérte, és a gumi csikorgása a makadámon nagyjából összhangba volt Tracey szívének kalapálásával és vérének sebes lüktetésével. Úgy vezetett, mint egy megszállott, csak a sötétb l hirtelen el bukkanó kanyarokat figyelte; az útra szinte ráboruló sziklafalak elrohantak a feje fölött, félig eltakarva az éjszakai égboltot. A Clanwilliam tó ezüstjében visszatükröz d csillagok lassan elmaradtak mell le. A hegyekb l lehajtott az Olifants folyóhoz tankolni, Vanrynsdorpban a benzinkút fényeinél egyúttal a térképet is alaposan áttanulmányozta. Elképedve olvasta le a hátralev út piros
szalagja mellett szerepl számokat; ráadásul - küldetése halaszthatatlansága miatt - a feltüntetett adatok a sokszorosára n ttek a ténylegesekének. Amikor visszaült a kormány mögé, hamarosan a Namaqualand hatalmas kiterjedés pusztasága kell s közepén találta magát, és szinte átrepült rajta. - "...van valami berendezés, nem pontosan értem miféle, de annyi biztos, hogy kiválogatja a gyémántokat. Las Palmason szerelték fel a hajóra Benedict megrendelésére..." A fényszórók fénye vékonyka fénynyalábnak látszott a végtelennek t n , hosszú, kék aszfalton. Tracey fél kézzel rágyújtott, fülében megint Ruby hangját hallotta. - "...van ezek között egy gyémánt, amit Benedict a "kék óriás"-nak nevezett. Azt mondta, megér egymilliót is..." Tracey még nem tudta, elhiggye-e. Az árulás, a csalás hihetetlen mértéke miatt vonakodott elhinni Ruby történetét. - "...az olasz kapitánnyal nagyon óvatosnak kell lenni. is Benedictnek dolgozik. Az a másik, Hugo is. Mind benne vannak a buliban. Figyelmeztesd Johnnyt!" Benedict! A gyönge, elkényeztetett Benedict, az aranyifjú, a tékozló fiú! találta volna ki, és vitte volna véghez ezt az egészet? Egy széllökés hirtelen oldalba kapta az autót, és lesodorta az aszfaltozott útról a padkára. Tracey-nek nagy nehezen sikerült úrrá lennie a helyzeten. A megperdült autó kerekei alól por és kavics csapott a magasba. Végre visszakecmergett az útra, és száguldott tovább, észak felé. - "Figyelmeztesd Johnnyt! Figyelmeztesd Johnnyt!" Benedict van der Byl egyedül volt apja házában, és apja székében üldögélt. Az egyedüllét a csontjáig hatolt. El tte, az íróasztalon egy kristálypohár és egy üveg brandy. Hiába, az alkohol sem segített; a torkában és a gyomrában szétáradó meleg még nyilvánvalóbbá tette fagyos magányát. Értéktelen embernek érezte magát, úgy gondolt magára, mint egy üres borsóhüvelyre, amelyben a melankólián kívül más nem található. Körülnézett a sötét faburkolatú szobában, és áporodott hullaszagot érzett a leveg ben. Elmélázott azon, hogy apja vajon hányszor ült ebben a székben magányosan, elhagyatottan; a szervezetét elevenen felfaló ráktól való dermedt félelemben. Benedict felállt, és fásultan járkálni kezdett a szobában, meg-megérintve a bútorokat, mintha így akarna érintkezni azzal, aki itt élt, és itt halt meg, ebben a szobában. A besötétített ablakok elé lépett. Új sz nyeg volt a földre terítve. A régit nem sikerült kitisztíttatni. - Igaza volt az Öregnek - mondta hangosan, saját fülének is idegen hangon. Aztán egy hirtelen támadt ötlet sugallatára odasietett a kandalló mellett álló szekrényhez, és megpróbálta kinyitni az ajtaját, de az ajtó be volt zárva. Az indulat legkisebb jele nélkül hátrébb lépett, és belerúgott a fatáblába; a fa beszakadt. Még egyszer belerúgott. Az ajtó leszakadt a zsanérjáról. A hosszúkás b rtok a legfels polcon volt. Leemelte, és odavitte az asztalhoz. Kipattintotta a zárat, és hátrahajtotta a tok fedelét. Kivette bel le a kékes, duplacsöv Purdey Royalt. Csupa olaj lett a keze. - Jacobus Isaac van der Byl - olvasta fennhangon az arannyal kirakott nevet, amely a fácánok és vadászkutyák neve mellett szerepelt. Ezen elmosolyodott. - Az öreg róka! - rázta meg a fejét mosolyogva, mintha egy csakis kettejük által érthet viccen derülne, majd lassan elkezdte összeszerelni a vadászpuskát. Megemelte néhányszor; élvezte a fegyver súlyát a kezében. - Az öreg csirkefogó aztán nem teketóriázott! - jegyezte meg, majd még mindig mosolyogva az új sz nyegre lépett a puskával. Csövét felfelé irányította, a markolatot a lábai közé tette, lassan ráborult, kinyitotta a száját, bevette a torkolatot, hüvelykujjait a ravaszokra helyezte, és egyszerre meghúzta mindkett t. - Klakk! Klakk!
Az üt szeg az üres tölténytartóra csapódott, Benedict felegyenesedett, megtörölte olajos száját, és tovább vigyorgott. - Szóval így csinálta! Mindkét csövét mélyen a torkába. Hatásos gyógymód a mandulagyulladásra! - kuncogott, és a darabokra tört szekrényajtóra pillantott. A szögletes tölténydoboz a második polcon volt. Hóna alá kapta a fegyvert, és jóval céltudatosabban, mint az imént, odament a szekrényhez. Megragadott egy doboz töltényt, és kibontotta. Kezei hirtelen remegni kezdtek, a vastag vörös töltények a padlóra hullottak. Lehajolt, kett t fölvett. Egyre zaklatottabb, egyre rémültebb lett, miközben szétnyitotta a vadászpuskát, és a töltényeket az üres töltény rbe csúsztatta, amelyek két tompa kattanás kíséretében a helyükre csúsztak. Benedict visszasietett az ablakhoz, ugyanoda, ahol az el bb állt. Szeme csillogott, kapkodva szedte a leveg t, amikor a biztonsági kallantyút a "t z" állásra állította; aztán a fegyver markolatát ismét a földre, a lábához támasztotta. Megint a szájába vette a torkolatot, majd megpróbálta elérni a ravaszt. Hideg, olajos tapintása volt. Finoman megérintette a barázdákat a meghajlított fém felületén, tapintásuktól olyan jóles borzongás járta át a testét, amilyen soha, még n i test érintését l sem. Hirtelen talpra ugrott. Leveg után kapkodott. Támolyogva visszavitte a fegyvert az asztalhoz, és a sötéten fényl asztallapra fektette. Brandyt töltött magának egy kristálypohárba, de szemét egy pillanatra sem vette le a gyönyör , csillogó fegyverr l. A g z bepárásította a fürd szoba tükörfalait, teste a párás homályon át derengett. Ruby Lance komótosan szárítkozott egy vastag, bolyhos törülköz vel. Ráér sen mozgott; azt akarta, hogy Tracey legalább négy óra el nyre tegyen szert a Cartridge-öbölbe vezet úton. Mély megelégedéssel gyönyörködött fürd vízt l kipirult teste fényes, halványrózsaszín domborulatain. Maga köré csavarta a törülköz t, bement az öltöz szobába, kezébe vett egy ezüst szín hajkefét, és fésülködni kezdett. Aztán odasétált a tárva-nyitva álló szekrényhez, hogy kiválassza az alkalomnak megfelel ruhát. Valami különlegesre gondolt: talán felvehetne vadonatúj, földig ér , nárciszsárga, szatén Louis Feraud-féle ruháját. Még nem döntött; leült a fésülköd asztalhoz, és nekilátott a sminkelés bonyolult szertartásának. Aprólékos gonddal végezte a m veletet, végül elégedetten rámosolygott tükörbeli képmására. Ledobta magáról a törülköz t, megint odament a szekrényhez, és pucéran megállt el tte. A keresgélésre összpontosított, ajkát kicsit lebiggyesztette, és úgy határozott, hogy mégsem a Feraud-t veszi fel. Hirtelen elmosolyodott, és a Benedictt l kapott nercet vette el . Belebújt a halvány sz rmekölteménybe, amelynek gallérját felhajtotta, hogy arcát is sz rmekeretbe foglalja. Ez így tökéletes! Semmi egyéb, csak a bunda és a kis arany cip ; csodálatosan illik a haja színéhez. Kedve támadt azonnal elindulni. A házból egyenesen a kocsifelhajtóig szaladt. Miel tt a Wynberg Hill tetején álló öreg házhoz vezet kacskaringós magánútra rákanyarodott volna, kikapcsolta a fényszórókat. A motor halk duruzsolása az esti szél panaszhangjával keveredett, még Ruby kocsijával az utat szegélyez gesztenyefák között hajtott. Az udvarban állította le az autót; látta, hogy Benedict Rolls Royce-a a garázsban áll, és a dolgozószoba hosszúkás elfüggönyözött ablakai mögül fény sz r dik ki. A f bejárat ajtaját nyitva találta. Könny kis cip je nem csapott semmi zajt a rideg folyosókon. Próbálkozásának a dolgozószoba ajtaja is nyomban engedett. Ruby belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót. Megállt, hátát az ajtónak támasztotta. Egy kis asztali lámpa világította meg a szobát. Benedict az íróasztalnál ült. Nehéz szivar- és brandyszag ülte meg a leveg t. Nagyon sokat ihatott. Arca felpüffedt, legfels inggombja kigombolódott. El tte az íróasztalon egy
vadászpuska hevert. Rubyt annyira meglepte a fegyver, hogy elfelejtette el re kigondolt mondókáját. Benedict felnézett. Szemei enyhén keresztbe álltak, nagyon nehezen emelgette a szempilláit. Aztán gúnyosan elhúzta a száját, és amikor megszólalt, szavai egybefolytak. - Szóval visszajöttél! Ruby gy lölete hirtelen teljes er vel éledt újjá. De arcán semmi sem látszott ebb l. - Igen - válaszolta. - Visszajöttem! - Gyere ide! - Benedict megperdült a forgószékkel, hogy Ruby odaférhessen mellé. Ruby azonban nem mozdult, még mindig az ajtónak támaszkodott. - Gyere ide! - Benedict hangja parancsolóbbá vált, mire Ruby elmosolyodott, és elindult felé. Megállt el tte, összébb húzta magán a bundát. - Térdelj le! - utasította Benedict. Ruby tétovázott. - Gyerünk! - reccsent a férfi hangja. - Gyerünk, a fene essen beléd! Ruby térdre ereszkedett el tte. Benedict kihúzta magát a széken. A lány az alávetettség testtartásában térdelt el tte, lehajtott fejjel, el rehulló, aranyszín haja függönyként takarta el az arcát. - Kérj - förmedt rá Benedict -, hogy bocsássak meg neked. Ruby lassan felemelte a fejét, és a férfira nézett. Halkan megszólalt. - Tracey úton van a Cartridge-öböl felé. Fél hatkor indult. Benedict elkomorodott. - Már félúton lehet. Négy órás el nye van. Benedictnek tátva maradt a szája, húsos, piros ajkai bambán szétnyíltak. - Azért ment, hogy értesítse Johnnyt - folytatta Ruby. - Tud a Kingfisheren elhelyezett berendezésr l, és a nagy kék gyémántról is. Benedict hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét. - Holnap hajnalban már Johnny is tudni fog mindent. Látod, drágám, megint te veszítettél, vagy talán nem? Sosem sikerül legy znöd t, igaz, drágám? Vagy tévednék? Hangja diadalittas volt. - Te? - hörgött Benedict. - Te mondtad el neki? Ruby nagyot nevetett, bólogatott: igen, . Nem tudott megszólalni a nevetést l. Benedict esetlenül felpattant, és két kézzel esett a lánynak. Ruby hátrált, de a torkára akadt a nevetés, mert Benedict a nyakát szorongatta. Lezuhantak a padlóra. Benedict er sen szorította Ruby torkát; közben pedig kétségbeesetten, rjöngve ordítozott. A lány meg rúgkapált, csapkodott; összekarmolta a férfi arcát, kezét. A bekerített vadállat erejével küzdött ellene. Hirtelen megperdültek, és Benedict feje hangos koppanással az íróasztal kemény fájába ütközött; egész teste beleremegett. Keze elernyedt; Ruby nyakán meglazult a szorítás, mire a lány hirtelen kirántotta magát. A leveg végre szabadon áramolhatott a szájába, tüdejébe. Arrébbgurult, gyorsan talpra ugrott; megtépett nercbundában, összekócolt hajjal igyekezett minél távolabb kerülni a férfitól. Benedict az íróasztalba kapaszkodva térdre emelkedett. Még mindig magánkívül volt, ordítozva összefüggéstelen dolgokat kiabált. Ruby az ajtóhoz rohant. Haja azonban eltakarta a szemét, míg akadozó lélegzettel, háttal Benedictnek a kilincset keresgélte. Benedict felemelte a vadászpuskát az asztalról, s még mindig az íróasztal mellett térdepelve a csíp jéhez emelte. Amikor elsütötte a fegyvert, enyhe lökést érzett a kezében; a torkolat döreje a szoba sz k terében mennydörgésként hatott; a hosszú, sárga torkolatt z pedig megvilágította a jelenetet, mintha fényképész vakuja villant volna. A lövés vese tájon érte Rubyt. Ilyen közelr l nincs szóródás, a lövedék keresztülhatolt a gerincén, a medencéjén, és szétzúzott mindent, amit az útjában talált. A hasfalon keresztül tört
utat magának; Ruby megperdült, majd a falnak zuhanva, arccal Benedict felé, a földre csúszott. A nercbunda szétnyílt rajta. A térdel férfi követte a zuhanó testet a puska csövével, és még egyszer tüzelt; megint a gyors dörrenés, és megint a torkolatt z felvillanó lángja. A második lövés - amely ha lehet, még közelebbr l érte Rubyt - gyönyör arca közepébe talált. Benedict a garázsban ácsorgott, homlokát a Rolls Royce h vös fémjének támasztotta. A vadászpuska még a kezében volt; miel tt elhagyta a dolgozószobát, zsebeibe gyömöszölte a földr l felkapott töltényeket. Összekoccantak a fogai, hangosan vacogott, mint a lázas beteg. - Nem, nem, nem - hajtogatta magában, újra és újra ezt az egy szót ismételve és a hatalmas autóhoz nyomva a homlokát. Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, micsoda mészárlást rendezett odafent. Émelyegni kezdett; majd, még mindig az autónak támaszkodva, felöklendezte az undorához vegyült brandyt. Sápadt és gyenge volt továbbra is, de megkönnyebbült, és biztosabban állt a lábán. A lehúzott ablakon át bedobta a fegyvert a hátsó ülésre, és remeg tagokkal bemászott a kormány mögé. Tanácstalanul üldögélt a kormánykerékre hajtott fejjel. Önfenntartó ösztöne azonban egyszer csak m ködésbe lépett. Úgy t nt, hogy a menekülésnek már csak egyetlen útja maradt nyitva el tte. A Vadliba képes lenne átvinni t az óceánon, akár Dél-Amerikába is. A pénze pedig Svájcban van. Beindította a motort, és kitolatott a garázsból. A fényszóró megvilágította a betonon súrlódó gumik kékes füstjét. A Mercedes lassan vonszolta magát el re a vastag homokréteggel belepett úton. Nem sok hasznát vette a fényszóróinak a porvihar-okozta narancssárga ködben, amely végefogyhatatlanul kavargóit az úton. A forró, szemcsékkel teli szél er sen dobálta az autót. Tracey el regörnyedt a kormánynál, és azon igyekezett, hogy lásson is valamit maga el tt az úton, bár bedagadt szeme csípett a fáradtságtól és a mindenhová beférk z finom porszemekt l. Ez az egyetlen, száz mérföldes, zúzott kövekkel kirakott, homokos és kanyargós út vezetett a f úttól a tengerpartig a Cartridge-öbölbe. A Mercedes h t vize forrni kezdett a perzsel szélben, az egyes sebességgel küszköd motor mérgesen csikorgott a s r homokban. Volt, ahol Tracey csak az orra után ment, mégpedig úgy, hogy arra hajtott, amerre nem ütközött térdig ér satnya, sivatagi bokrokba. Percenként megesett, hogy egy-egy szél által görgetett ördögszekér keresztülfutott az úton, mint egy riadt, sz rös kis állat. Tracey néha úgy érezte, elvétett egy kanyart, letérhetett az útról, és most valahol a sivatag közepén bolyong céltalanul. Majd váratlanul felbukkant a megnyugtató kett s keréknyom. Egyszer véletlenül letért az útról, de akkor a Mercedes azonnal megfeneklett, hátsó kerekei gyámoltalanul forogtak a puha homokban. Tracey-nek ki kellett szállnia, puszta kézzel ki kellett ásnia a homokot a kerekek mögül, és támasztékként ördögszekeret gyömöszölni a gödrökbe. Majdnem elsírta magát örömében, amikor az autót sikerült visszaterelnie az útra. A hajnal fényei lassan áttörtek a porvihar felh in. Tracey kikapcsolta a világítást, úgy hajtott tovább. Egyszer csak teljesen váratlanul felt ntek az ismer s raktárépületek, megérkezett a Cartridge-öbölbe. Leállította az autót, és a lakónegyed felé futott. Sürget kopogtatására a m vezet nyitott ajtót. Döbbenten bámult a lányra, miel tt betessékelte volna. Tracey megel zte a férfi kérdéseit. - Hol van a Vadliba? - Kivitte Mr. Lance-t a Kingfisherhez, de már vissza is jött, a kiköt ben van.
- Hugo Kramer, a kapitány hol van? - Fenn a fedélzeten, a kabinjában. - Köszönöm - mondta Tracey, kinyitotta az ajtót, és már rohant is tovább. A Vadliba lehorgonyozva állt a kiköt ben, vastag kötelekkel a kiköt cölöphöz er sítve, de a széllökésekt l még így is nyugtalanul hánykolódott a vízen. Ablakaiból fény sz r dött ki. Egy pallóhíd vezetett a fedélzetére; Tracey felsietett a hajóra. Hugo Kramer gy rött, csíkos pizsamában állt a kabinja ajtajában. Tracey odaviharzott hozzá. - Maga vitte ki Lance-t a Kingfisherhez? - kérdezte vádlón. Hangja aggodalmat sejtetett. - Igen. - Maga szerencsétlen, nem vette észre, hogy valami nincs rendben? Uramisten! Mit gondol, máskülönben miért repült volna idáig ebben a pocsék id ben? Hugó úgy nézett rá, hogy Tracey azonnal megértette, minden szó igaz abból, amit Ruby elmesélt neki. - Nem értem, mir l van szó - hebegte Hugó. - Majd megtudja, ha a rács mögött ül, maga is, meg a többiek is! Lesz tizenöt, hosszú évünk arra, hogy gondolkozzunk rajta. Lance rájött, maga tökfilkó! Meg kell akadályoznom, hogy valami marhaságot csináljon. Vigyen ki gyorsan a Kingfisherhez! Hugó összezavarodott, semmit sem értett, és félni kezdett. - Én semmit sem tudok... - kezdte újra a menteget zést. - Ne vesztegessük az id t - szakította félbe Tracey a férfi tiltakozását. - Vigyen ki a Kingfisherhez! - És a bátyja? Hol van a bátyja? Miért nem jött? Tracey készen állt a válasszal. - Lance csúnyán összeverte. Kórházban van. küldött. Ez meggy zte Hugót. - Gott! - káromkodta el magát. - Mihez kezdünk most? Ez a vihar... még ha a hajóig ki is tudom vinni, nem hagyhatom el a Vadliba fedélzetét. A legénységem nem tud bánni vele ilyen viharos tengeren. Hogyan fog egyedül boldogulni? - Vigyen csak oda! - mondta Tracey. - Tegyen át a Kingfisherre, és már fordulhat is vissza. Caporetti, az olasz meg én, ketten majd csak elbánunk vele. Ilyen viharban könnyen megesik, hogy valaki véletlenül a vízbe pottyan. - Ja - hagyta rá Hugó, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Hát persze! Az olasz. - És már nyúlt is a rekeszfalon lógó vízhatlan öltözéke után. Miközben sietve magára rántotta, egészen más, elismer tekintettel mérte végig Tracey-t. - Nahát! Nem is tudtam, hogy maga is benne van. - Azt gondolta talán, hogy a bátyám és én félreállunk, és hagyjuk, hogy egy idegen elvegye t lünk, ami születésünknél fogva bennünket illet? Hugó elmosolyodott. - Maga aztán belevaló lány! Még engem is sikerült átvernie - mondta, majd kiment a hídra. Johnny Lance és Sergio Caporetti egymás mellett álltak a Kingfisher hídján. Óriási víztömeg zúdult a hajó orrára, a zöld hullámok átcsaptak rajta, a felszálló permetfelh pedig alaposan lemosta a parancshídház ablakait. A Kingfisher még el z este leeresztette a horgonyt; a nagy sárga bóják horgonyláncaikhoz er sítve lebegtek a víz felszínén. A hajó szabadon dolgozhatott, láncai nem akadályozták a munkájában. Számítógépes irányítás alatt állt, a motor és a kormánylapát segítségével önállóan tartotta helyzetét a tengerfenék fölött a heves hullámverés és a vad szél ellenére is. - Nem tesz jót neki! - jelentette ki Sergio morcosán. - Túl közel jöttünk a sziklákhoz. Beteg lesz t le a szívem, ha sokáig nézem. A porfelh k nem jutottak el a hajóig, bár a szél gonoszul süvített kint a nyílt tengeren is. Egymérföldes vagy talán még annál is nagyobb volt a látótávolság, a két sziget dupla púpja tisztán odalátszott. A vihartépázta hullámok kétszáz láb magas permetet fröcskölve a
borongós égre nekivágódtak a szikláknak, majd visszazuhantak, kitakarva a vakító fehér szirteket. - Tartsd er sen - kérte Johnny Sergiót. Éjjel kétszer is megváltoztatták a helyüket, egyre közelebb merészkedve a két szigetet elválasztó réshez. A Kingfisher derekasan állta a sarat az alattomos áramlattal szemben, amelynek kellemetlenségét az er s hullámzás és a szél csak fokozta. Johnny a hasadékok egyikét sem szándékozott alaposan átvizsgálni; a hátralev rövid id alatt a lehet legnagyobb területr l akart mintát gy jteni. A vihar nem akadályozta a kotrást, a Kingfisher ennél zordabb id járásban is képes volt dolgozni. A kiegyenlít rekeszek révén a kotrófej a hajó himbálódzása ellenére is zavartalanul folytathatta a munkát. - Csillapodj, Sergio! - nyugtatgatta Johnny. - A számítógép üzembiztos. - Annak az átkozott számítógépnek nincs szeme, hogy lássa a sziklákat. De nekem van, én belebetegszek, nem bírom tovább nézni! Éjszaka Johnny kétszer is lement a vezérl fülkébe, és jelentést kért a számítógépt l arról, hogy mennyi és milyen min ség követ találtak. A válasz mindkét alkalommal ugyanaz volt: négy karát feletti és említésre méltó min ség egy darab se, másmilyen is csak elenyész mennyiségben. - Átmegyek a térképhez. Addig vigyázz rá! - kérte Sergiót, majd imbolyogva elt nt a híd mögötti ajtón. Megállt a számítógép másodmonitora el tt, és látta, hogy a Kingfisher az els m veletnél tart, és minden részleg normálisan m ködik. Ellépett a képerny mell l, átment a térképasztalhoz. A délnyugat-afrikai partszakasz Luderitz és a Walvis-öböl között elterül részének nagy lépték térképe volt a táblára t zve. A Vadliba mélységmérései ceruzával voltak bejelölve rajta, a Kingfisher tervezett kutatási területei a két sziget körül összpontosultak. Johnny felkapott egy mér körz t, és bosszúsan bámult a térképre. Hirtelen dühroham kerítette hatalmába, nagyon megharagudott a két szigetre. Olyan sokat ígértek, mégis olyan keveset váltottak valóra az ígéretükb l! A mélységadatok erdejében a Mennydörg és a Halálsziget kurzív bet kkel szedett nevére meredt, és dühe váratlanul vad gy löletté fajult. Hozzávágta a körz t a térképhez. A vastag papír két helyen is felszakadt, kereszt alakú hasadás keletkezett rajta. Ez a kisebb fajta er szakos cselekedet eloszlatta a haragját. Kellemetlenül érezte magát, zavarba jött a gyerekes, kisszer dühöngés miatt. Igyekezett kisimítani a szakadás széleit, ekkor azonban a sérült papír alatt egy másik lapot pillantott meg, amit a térkép alá csúsztatott valaki. Bedugta egyik ujját a térképen keletkezett hasadékba, és kipiszkálta a papírt. Gyors pillantást vetett az odafirkantott címre és az azt követ számoszlopokra. KAMINIKOTO MÁSODLAGOS KITERMELÉSI PROGRAM Alaposan szemügyre vette, és azon töprengett, vajon mi rejlik a cím mögött; a számokból azonban ráismert egy számítógépprogramra. A kézírás Sergio Caporetti hegyes, európai bet ire emlékeztette. Legjobb lesz, ha magát Sergiót kérdezi meg, mit jelent ez az egész. Johnny visszament a hídra. - F nök! - szólalt meg Sergio nyugtalanul, amint Johnny átlépte az ajtó küszöbét. - Odanézz! El re, egyenesen a szélvihar közepébe mutatott. Johnny odasietett mellé, a kezében tartott, galacsinná gy rt papírról meg is feledkezett. - A Vadliba! - azonosította Sergio a homályból el bukkanó, feléjük verg d kis vízi alkalmatosságot. - Mi a fenét keres errefelé? - t n dött Johnny hangosan. A Vadliba két másodpercre elt nt egy óriási zöld gödörben, majd megint felbukkant, s t amikor az egyik hullám éppen a hátára kapta, természetellenes magasságba emelkedett, el bukkant piros mélységjelz je, kifolyó
nyílásaiból d lt a víz, aztán ismét elmerült egy újabb, meredek hullámvölgyben, orrát mélyen a tajtékzó tengerbe temette. A Kingfisher farkosara alá igyekezett befordulni. - Mi az ördögöt akar? - méltatlankodott Johnny, majd elképedve látta, hogy egy karcsú alak rohan ki a Vadliba kormányosfülkéjéb l, és a hajónak arra a pontjára fut, ahol az szinte hozzáér a nagy hajóhoz. - De hiszen ez Tracey! - kiáltott fel Johnny. Tracey éppen akkor érte el a korlátot, amikor egy hullám átcsapott a hajó orrán, és teljesen beborította. Johnny azt hitte, lesodorta a hajóról a lányt, de szerencsére Tracey ott állt a korlátot markolva. Johnny a zsebébe gyömöszölte a papírdarabot, és kirohant a híd küls szárnyára, lemászott a létrán az alatta lev fedélzetre. Az utolsó tíz láb magasságot ugorva tette meg, amint földet ért, azonnal futni kezdett. Odaérve Tracey ázott kismacskaképe fogadta. - Menj vissza! - kiáltotta Johnny. - Nehogy átugorj! Tracey is kiáltott valamit, de a hangja beleveszett a következ permetzuhatagba; amikor pedig a vízfal visszahúzódott, Johnny már csak azt látta, hogy a lány ugrani készül a két hajót elválasztó rés fölött. Alatta a kavargó tenger. Johnny átvetette magát a Kingfisher oldalán, és sebesen szedte a létrafokokat. Még mindig tíz lábnyira volt a lánytól, aki éppen elrugaszkodott. - Menj vissza! - kiáltott Johnny kétségbeesetten. Tracey ugrott, és elvétette az ugrást. Beleesett a fenyeget en háborgó tengerbe a két hajótest közé. Feje valahol Johnny alatt bukkant fel; Johnny tudta, hogy a következ hullámtól a két hajó összekoccan, és Tracey-t maguk közé szorítva összepréselik. Johnny egyik karjával a létrába kapaszkodva tette meg a hátralev tíz lábnyi utat. Kihajolt, a másikkal elkapta Tracey-t. Óriási er feszítés árán emelte ki a lányt a vízb l, éppen csak megel zve a hajók összeütközését. A két hajó hatalmas reccsenéssel csapódott egymáshoz. A Vadlibából szilánkok szakadtak ki, a Kingfisher oldalán pedig idegen szín festéknyomok maradtak. A Vadliba dízelmotorja felb gött; máris odébb húzódott, és a szélben bukdácsolva igyekezett eltávolodni a nagy hajótól. Tracey lábánál egyre nagyobb lett a tócsa. Csuromvizes volt, ruháiból a Kingfisher vendégkabinjának padlójára csöpögött a víz. Sötétbarna haja arcára és nyakára tapadt. A hidegt l és az átélt izgalomtól olyan er sen vacogott, hogy meg sem tudott szólalni. Fogai csattogtak, ajka sötétkékre fagyott. Pedig kétségbeesetten igyekezett szavakat formálni, és a szemét egy pillanatra sem vette le Johnny arcáról. Johnny sietve levetk ztette, a vállára terített egy törölköz t, egy másikkal pedig dörzsölni kezdte, hogy felmelegedjen. - Te kis kelekótya! - korholta. - Teljesen meg rültél? - Johnny - kezdte Tracey összekoccanó fogakkal. - Jézusom! Ha tudnád, milyen könnyen ottmaradhattál volna! - morgott tovább Johnny, miközben letérdelt, hogy a lány lábait is megdörzsölje. - Johnny, figyelj csak ide! - Csend legyen, szárítsd a hajad! Tracey megadóan szót fogadott. Nemsokára úrrá lett a vacogásán. Johnny odament a ruhás ládához, keresett egy vastag szvettert, és ráadta. Majdnem a térdéig ért. - Na, halljuk. - Határozottan megragadta a lányt a vállánál fogva. - Most elmondhatod, mir l van szó. És Tracey nagy vonalakban mindent elmesélt. Úgy d lt bel le a szó, ahogy a víz az átszakadt gáton. Aztán sírva fakadt, és csüggedten ácsorgott Johnny mellett az óriási szvetterben. Vállára omló, nedves hajával olyan panaszosán zokogott, mintha rögtön megszakadna a szíve. Johnny átölelte. Tracey egy hosszú percen át élvezte Johnny karjainak melegét, majd kibontakozott a férfi öleléséb l.
- Csinálj valamit Johnny! - kérlelte még mindig sírós hangon. - Ne hagyd, hogy folytassák! Ne engedd, hogy kitoljanak veled! Johnny visszament a ruhásládához, és feltúrta az egészet, hogy találjon egy Tracey-re ill nadrágot. Közben az imént hallott történeten rágódott. Nézte, ahogy Tracey belebújik a kék gyapjúnadrágba, és a dereka köré kötözi egy kötéldarabbal. Tracey végül visszahajtotta a nadrág szárát, majd belegy rte a vastag gyapjúzokniba, zoknis lábát pedig egy gumicsizmába dugta, amely csak néhány számmal volt nagyobb a méreténél. - Hol kezdjük? - kérdezte. Johnnynak egyb l eszébe jutott az összegy rt papírdarab. Kihalászta a zsebéb l, és az ágya melletti asztalkán kisimította. Pillantása végigfutott a számoszlopokon. El bbi sejtése helyesnek bizonyult; valóban egy számítógépprogram volt. - Maradj itt! - parancsolt rá Tracey-re. - Dehogy maradok - vágta rá azonnal a lány. Johnny elhúzta a száját. - Idehallgass! Csak a hídra megyek fel, hogy valami elfoglaltságot találjak nekik. Aztán visszajövök érted, megígérem. Semmir l sem maradsz le. - Hogy van a kis hölgy, f nök? - Sergiót szintén érdekelte Tracey állapota. Johnny arra gondolt, hogy Sergio nyilván rülten aggódik, és azt találgatja, vajon miért kellett Tracey-nek ilyen sürg sen idejönnie. - Elég rosszul - válaszolta Johnny. - Mit akar? - érdekl dött Sergio. - Különben pedig örülhet, hogy túlélte. Kis híja, hogy haleledel nem lett bel le. - Nem tudom - válaszolta Johnny. - Légy szíves, vedd át idefönt az irányítást. Én megyek, és ágyba dugom. Amint megtudom, mir l van szó, azonnal értesítelek. - Oké, f nök. - Ja! Sergio, tartsd szemmel azokat a sziklákat! Közelebb ne engedd hozzájuk a hajót. Johnny úgy vélte, elég hathatós érvet talált Sergio számára, hogy a hídon tartsa. Otthagyta Sergiót, és elindult lefelé; a vendégkabinnál megállt. - Gyere! - szólt be Tracey-nek. Tracey a nyomába szeg dött, imbolygó léptekkel követte Johnnyt a himbálózó Kingfisheren. Két szinttel lejjebb a számítógép vezérl fülkéjéhez érve Johnny kinyitotta a súlyos fémajtót, s miután bementek, magukra zárta. Tracey a válaszfalnak támaszkodva figyelte Johnnyt, aki letelepedett a számítógép elé, majd a gy rött papírt a táblára t zte. Beütötte az els feljegyzett számsort a gépbe. A számítógép azonnal tiltakozni kezdett: Operátori hiba. Johnny figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, betáplálta a második számsort is. Ezúttal a gép még nyomatékosabban fejezte ki magát. M velet nem indul. Operátori hiba. Johnny immár a harmadik számsort vitte be a gépbe. Arra a következtetésre jutott, hogy akárki írta is ezt a programot, biztosan többszörösen levédte, nehogy avatatlan kezek véletlenül felfedjék a titkot. Megint megjelent a tiltakozó szöveg: Operátori hiba. Johnny mormogott magában valamit: "miel tt a kakas háromszor megszólal" - idézte az irányítófülke feszült légkörébe egy cseppet sem ill mondatot. Az utolsó sort is beütötte a gépbe, az elutasító válasz elt nt a képerny r l. A gép kattant egy nagyot, mintha egy szörny nagy rák ollói csapódtak volna össze, majd hirtelen valami egészen más jelent meg a képerny n. KAMINIKOTO MÁSODLAGOS KIFEJTÉSI PROGRAM. 1969. OKTÓBER, LAS PALMAS. TERVEZTE HIDEKI KAMINIKOTO A TUDOMÁNYOK DOKTORA, TOKYO UNYVERSITY
A kis japán nem tudott ellenállni a csábításnak, aláírta a m vét. Tracey és Johnny leny gözve meredt a képerny re, és a számítógép elkezdte kiírni a jelentést. A ledolgozott munkaórák felsorolásával kezdte, majd az ez id alatt feldolgozott kavics mennyiségét írta ki. Ezután a ciklonba befutó kavicskoncentrátum mennyiségér l számolt be, végül oszlopokra tagolva feltüntette az összes talált gyémántot súly és méret szerint osztályozva. A kék óriás a legels helyen szerepelt, Tracey némán a 320-as számra mutatott. Johnny bosszúsan bólogatott. A számítógép végül a karátokat is összeadta. Johnny csak ezután szólalt meg. - Tehát igaz - mondta halkan. - Hihetetlennek t nik, mégis igaz! A számítógép bugása abbamaradt, a képerny elsötétült. Johnny felegyenesedett a széken. - Vajon hol helyezték el? - kérdezte magától, miközben még egyszer végignézte a kinyert kövek listáját. Felállt, és az ólmozott üveg kémlel nyíláson benézett a röntgenfülkébe. - A ciklon és a szárító innens oldalán... a szárító- és a röntgenfülke között kell lennie... morfondírozott hangosan. És ekkor valahonnan az emlékezete mélyér l el bukkant az a tervmódosítás, amelynek utána akart nézni, de amir l végül megfeledkezett. - A borítólap a továbbító alagúton! - csapott öklével a tenyerébe. - Megvan! Elmozdították a borítólapot! A továbbító alagútban kell lennie. Sietségt l remeg kezekkel nyitotta ki a vezérl fülke fémajtaját. Sergio Caporetti fel-alá járkált a hídon, mint egy foglyul ejtett medve, s közben oly ádázul szívta a szivarját, hogy a parázs szanaszét szállt a végér l. A szél éhesen tombolt a parancshídház körül, északról még mindig ugyanolyan er vel érkeztek a hullámok. Sergio hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább türt ztetni magát. Odaszólt a kormányosnak. - Figyeld egy kicsit ezeket az átkozott sziklákat! De tényleg rajtuk legyen a szemed! A kormányos bólintott, Sergio pedig a navigációs fülkén átvágva a saját kabinjába cammogott. Magára zárta az ajtót, és az asztalhoz lépett. Motoszkált a kulcsával, kinyitotta az asztal legalsó fiókját, a szivardobozok alatt matatott, végül el halászta a vászonzacskót. Kezében a zacskóval azt fontolgatta, hol találna a kabinjában ennél biztonságosabb rejtekhelyet neki. Érezte a kövek szabálytalan alakját a vásznon keresztül. - Ez a Johnny agyafúrt fickó - mormogott magában. - Jobb lesz, ha máshova teszem. Aztán eldöntötte hová rejti. - Itt lesz a legjobb helyen, itt mindig szem el tt van. Kigombolta a zakóját, a bels zsebébe gyömöszölte a zacskót, aztán visszagombolkozott, és megveregette a szíve fölött kidudorodó halmot. - Jól van - mondta. - Jól van. - Azzal felállt az asztal mell l, kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, és a navigációs fülkén átvágva visszasietett a hídra. De egy rövid id re megállt a navigációs fülkében, és a másodmonitorra pillantott. A jelz cseng b szen zörgött, akár egy csörg kígyó; az új m veletek beindulását jelz piros ég élénken villogott. Sergio rémülten közeledett a képerny höz, és fölé görnyedt. Egyetlen pillantás elegend volt; odarohant a térképasztalhoz. Észrevette a térképen a szakadást. - Sz z Mária! Kihajtotta a vastag beszakadt papírt, és alányúlt. Hátrah költ, és mellbe verte magát. - Te hülye! Te idióta! - Még vagy tíz másodpercig így korholta magát, aztán körülnézett, fegyverként használható tárgyat keresve. A kabin ajtajának elreteszelésére szolgáló tizenkét hüvelyk hosszú fémrúdra esett a választása. Kihúzta a helyér l, majd bedugta a nadrágja övébe. - Én most lemegyek - közölte a kormányossal, és elindult lefelé a kabinlejárón; gyorsan és különösebb nehézség nélkül vágott keresztül az imbolygó hajón.
Amikor leért a legalsó szintre, óvatosan, csendben lépkedett el re. A fémrudat már a kezében tartotta. Gyakran meg-megállt fülelni, de a Kingfisher továbbra is szép szabályosan zúgott, és himbálódzott a hullámok hátán. Más zajt Sergio nem is hallott. A vezérl fülke ajtajához lopakodott, és nagy el vigyázattal beleselkedett az ablakon. A vezérl fülkében nem volt senki. Megpróbált benyitni, de az ajtót zárva találta. Ekkor azonban hangokat hallott a háta mögül, a továbbítófülke nyitott ajtaja fel l. Gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, és az ajtófélfához lapult. Johnny szavait hallotta halkan és alig érthet en: - Van itt egy második megfigyel nyílásfedél. Hozz egy fél hüvelykes villáskulcsot a szerszámos szekrényb l. - Hogy néz ki egy fél hüvelykes villáskulcs? - Jó nagy. De fel van tüntetve rajta. Sergio fél szemmel beleselkedett az ajtó mögül a másik terembe. A továbbítóalagút megfigyel nyílásának a fedele nem volt a helyén, Tracey feje viszont bent volt a nyílásban. Világos, Johnny odabent van, és megtalálta a titkos rekeszt. Tracey most visszahúzta a fejét a nyílásból, Sergio is visszahúzódott, és az átjáró felé nézett. A szerszámos szekrény a lépcs lejáró alatti válaszfalba volt beépítve. Megfordult, és az átjáró sarkát fürkészte. Tracey kijött a továbbítófülkéb l, és a szerszámos szekrényhez sietett. Rányitotta az ajtót a rengeteg fényl , biztonságosan rögzített szerszámra. Amíg Tracey a szekrényben kotorászott, és teljesen belefeledkezett a fél hüvelykes villásfogó keresésébe, Sergio el bújt a sarokból, és halkan mögé settenkedett. A vállához emelte a fémrudat, lábujjhegyre emelkedett, készen arra, hogy lesújtson. Tracey halkan dünnyögött magában; feje kicsit el rebillent, ahogy a villáskulcsok között matatott - Sergio tudta, hogy az ütése szétroncsolja a lány koponyáját. Igyekezett nem belegondolni, és óvatosan célba vette Tracey tarkóját. Nekilendült, hogy lesújtson, majd megtorpant. Egyetlen - végtelennek t n - másodpercig dermedten állt a lány mögött. Nem tudta megtenni. Tracey elégedetten kiáltott fel; megtalálta, amit keresett. Sergio behúzódott a válaszfal mögé, miel tt a lány megfordult volna. Tracey visszasietett a továbbítófülkébe. - Megvan! - kiáltott be Johnnynak. - Hozd ide! Gyorsan! Sergiónak gyanús lesz, ha sokáig távol maradok - kiabált vissza Johnny. Tracey nekigyürk zött, feljebb húzta magán a hatalmas nadrágot, és bemászott a nyíláson. Négykézláb odaverg dött Johnnyhoz. Nagyon sz k volt a hely, a leveg pedig elviselhetetlenül forró a keskeny alagútban. Johnny átvette a villáskulcsot. - Tartsd a lámpát! - Tracey elvette, és megvilágította a fémburkolatot, amíg Johnny meglazította a csavarokat, majd levette a fed lapot. Johnny az oldalára d lve bekémlelt a nyíláson. - Van ott egy kis tartályszer ség - mondta, és benyúlt érte. Majdnem egy percig vesz dött a csíptet kkel, aztán leemelte a helyér l a fémpoharat. Ebben a pillanatban egy szeszélyes hullám megdobta a Kingfishert, a hajó felágaskodott, majd lemerült, a pohár pedig kicsúszott Johnny kezéb l, kipotyogtak bel le a gyémántok. Mindkett jüket beborította a sokféle szín , kisebb-nagyobb, csillogó kövek zuhataga. Egyesek Tracey nedves hajába ragadtak, a többi továbbgurult, visszapattant, széjjelszóródott körülöttük. Elfogták az elemlámpa fényét és fényszilánkként verték vissza. - Hurrá! - örvendezett Tracey, és nagyot nevetett Johnny örömujjongásán. Egymás mellett fekve kapkodtak a körülöttük szétszóródott kincs után. - Ezt nézd meg! - ujjongott Tracey.
- Meg ezt! - Repestek a boldogságtól, kezük gyémántokkal volt tele. Örömmámorban úszva megölelték, megcsókolták egymást, és nagyokat nevettek. Johnny józanodott ki els nek. - Gyere, menjünk ki innen! - És mi lesz a gyémántokkal? - kérdezte Tracey. - Itt hagyjuk ket. Kés bb rengeteg id nk lesz velük foglalkozni! Nevetgélve, ujjongva hátráltak vissza az alagútban, majd el bukkantak a továbbítófülkében. Kisimítgatták összegy r dött ruhájukat, és szoktatták magukat a friss leveg höz. - És most mi lesz? - kérdezte Tracey. - El ször is lakat alá tesszük Sergio barátunkat a legénységével együtt - mondta Johnny szigorúan. - A szemét disznókat - tette hozzá mérgesen. - Aztán? - kérdezte Tracey. - Aztán felhúzzuk a töml t, és visszavisszük a Kingfishert a Cartridge-öbölbe. Ott rádión értesítjük a rend rséget. Leszámolunk a szemét banda összes díszpéldányával, a drága bátyádat is beleértve. Johnny elindult az ajtó felé, majd Tracey-hez fordult: - Miért zártad be az ajtót? - Én nem zártam be - válaszolt a lány, és utánasietett. Johnny elkomorodott. Nekifutásból, teljes erejével nekifeszült a súlyos fémajtónak. Az ajtó meg se nyekkent. Johnny megfordult, és a ciklonfülke ajtajára pillantott. Csukva volt az is. Odarohant hozzá, megragadta a kilincset, és minden erejét összeszedve megpróbálta belökni. Végül hátralépett, és dühödten nézett körül a hosszú, keskeny helyiségben. A ciklonfülkébe vezet páncélajtó közepén lev apró kémlel nyílást leszámítva semmi más nyílása nem volt; se hajóablak, se raktárfedél. Ez a kémlel nyílás is három hüvelyk vastag, huzalbetétes üvegdarab volt, ami majdnem olyan er s, mint az t körülvev acél. Johnny kikukucskált rajta. A magas ciklonberendezés a padlótól a plafonig ért, szinte az egész helyiséget elfoglalta. Mögötte a kavicsot szállító fémcs törte át a plafont - de Johnny a ciklonfülkében nem látott senkit. Johnny Tracey vállára tette a kezét. - Azt hiszem, baj van - mondta. Miután a továbbítófülkébe vezet mindkét ajtót bezárta és elreteszelte, Sergio visszasietett a hídra. A kormányos kérd n nézett rá. - Hogy van a hölgy? - Jól - csattant fel Sergio - jól... és most már biztonságban is. - Majd fölösleges durvasággal rámordult. Te csak tör dj a magad dolgával! Asszed, te vagy ennek a hajónak a kapitánya? A kormányos zavarba jött, s igyekezett ismét a viharra koncentrálni, amely még mindig vadul tombolt a hajó körül. Sergio fel-alá járkált a hídon, mit sem tör dve a hajó er teljes himbálódzásával. Kerekded babás ábrázatát most csúf, mogorva fintor torzította el, de szája sarkában most is ott lógott az elmaradhatatlan szivar. Sergio hihetetlenül bánta már, hogy belement ebbe a buliba. Bárcsak sose hallotta volna a Kingfisher nevet, bosszankodott magában. Ha nincs ez az egész, most békésen üldögélhetne az ostiai tengerparton, finom bort kortyolgatva, s közben bámulná a szép lányokat! Hirtelen elhatározással egyszer csak feltépte az egyik huzatfogó ajtót a híd egyik sarkában, és kilépett a híd fedetlen részére. A szél ide-oda dobálta, haját is kénye-kedve szerint borzolta a fején. Kabátja bels zsebéb l kihalászta a vászonzacskót. - Ez az oka mindennek! - mérgel dött, és a kezében lev zacskóra meredt. - Átkozott kis kövek!
Hátralendítette a karját - mint a labdát eldobni készül baseball játékos -, készen arra, hogy az alatta sisterg zöld tengerbe vesse a zacskót, de a dönt pillanatban megint nem tudta megtenni a megfelel mozdulatot. Halkan káromkodni kezdett, zsebébe gyömöszölte a zacskót, és visszament a kormányosfülkébe. - Szólj a rádiósnak! - utasította a kormányost, aki már nyúlt is a hangtölcsér után. A rádiós gy rött arccal, kialvatlan szemekkel, gombolkozva érkezett a hídra. - Hívd a Vadlibát! - mondta Sergio. - Ilyen id ben nemigen hiszem, hogy bejön - ellenkezett a rádiós, és a tenger felé bökött. - Nem baj, te csak hívd! - biztatta Sergio, és tett egy fenyeget lépést a másik felé. - Hívd, ameddig meg nem kapod! A Vadliba a Cartridge-öböl bejárata el tt imbolygóit, az er s sodrású, örvényl víz hátán; végül sikeresen utat tört magának a csatorna menedékébe. Nehéz útjuk volt visszafelé, és Hugó érezhet en megkönnyebbült, de rossz érzése még nem múlt el teljesen. Remélte, hogy a lány csakugyan el tud bánni Lance-szel. Kemény dió ez a Lance; Hugo nem bánta volna ha elkísérheti a lányt, akkor biztosra mentek volna. Tizenöt év marha nagy id - mire letelne, már majdnem ötvenéves lenne. Hugó követte a csatornában elhelyezett jelzéseket, amelyek most szinte mérföldk ként bukkantak el a porfelh k közül; aztán végre láthatóvá váltak a kiköt és a raktárépületek körvonalai. A mólón a dízelolajos hordók mellett egy kuporgó alakot pillantott meg. Hugó riadtan hunyorogni kezdett, hogy jobban ki tudja venni, ki lehet az az ember. - Ki a fene az ott? - töprengett hangosan. A férfi felegyenesedett, és kiállt a móló szélére. Hajadonf tt volt, és gy rött, sötét öltönyben. Vadászpuskát tartott a kezében, eltelt még néhány másodperc, míg Hugó felismerte. - Jézusom! A f nök. - Hugó gyomra megemelkedett, szíve hevesen vert, majdnem elállt a lélegzete. Benedict van der Byl átugrott a Vadliba fedélzetére, amint az a mólóhoz ért. - Mi történt? - kérdezte Benedict, és becsörtetett a kormányosfülkébe. - Úgy tudtam, kórházban van - hárított Hugó. - Ki mondta ezt magának? - A húga. - Látta Tracey-t? Most hol van? - Kivittem a Kingfisherhez, ahogy maga meghagyta. Ment, hogy elintézze Lance-t. - Elintézze! Maga szerencsétlen, hiszen Tracey az pártján áll! Nem velünk van, hanem Lance-szel! Mindent megtudott, és most mindent elmond neki. - Azt mondta nekem... - hebegett Hugó elképedve. De Benedict nem hagyta szóhoz jutni. - Az egész bulinak l ttek. Fel kell szívódnunk. Szedje össze az embereit, és pakoltassa be velük ezeket a dízeles hordókat a hajófenékre. Mennyi víz van a tartályokban? - Teli vannak. - Élelem? - Tele van a raktár. - Mennyi id re elegend ? - Három, ha megszorítjuk, négy hétre. - Hál'istennek. - Benedict határozottan megkönnyebbült. - Még három napig így fog tombolni a vihar, addig mi egérutat nyerünk. Ebben az id ben bottal üthetik a nyomunkat, és mire kitisztul, mi már árkon-bokron túl leszünk. - Hová megyünk? Angolába? - Dehogyis! Annál jóval messzebbre. Dél-Amerikába. - Dél-Amerikába?! - Igen. Ha viszünk magunkkal tartalék üzemanyagot, átjuthatunk Dél-Amerikába.
Hugó néhány másodpercig hallgatott, igyekezett megbarátkozni a gondolattal. - Átjuthatunk - ismételte meg Benedict. - Igen - bólintott Hugó. - Át. - Ismerte el, miután jobban belegondolt. Most el ször vette alaposabban szemügyre Benedictet. Látta rajta, hogy a fizikai és a lelki összeroppanás határán van. Véres szemei alatt sötétkék karikák húzódtak; az állat borító borosta is inkább elhanyagoltságra, mint szándékosan növesztett szakállra vallott. Egész megjelenésében volt valami baljós és hátborzongató; üldözött vad benyomását keltette. Ruhája csupa por volt, zakója elején pedig egy koszcsík éktelenkedett, ami akár odaszáradt hányadéknak is beillett volna. - De mihez kezdünk Dél-Amerikában? - érdekl dött Hugó. Amióta Benedictet ismeri, most el ször érezte nyeregben magát. Úgy vélte, eljött a tárgyalás, az alkudozás ideje. - Egy kihalt vidéken partra szállunk, szétszéledünk, és felszívódunk. - Pénzr l még nem esett szó - jegyezte meg Hugó óvatosan. A vadászpuskára esett a tekintete. Benedict keze idegesen fészkel dött a fegyveren. - Pénz, az van. - Mennyi? - kérdezte Hugó. - Elég sok - pislogott Benedict. - Nekem is jut? - érdekl dött Hugo, Benedict bólintott. - Nekem mennyi? - folytatta Hugó. - Tízezer. - Font? - Font - hagyta rá Benedict. - Az nem lesz elég - rázta meg a fejét Hugó. - Annál többet kérek. - Húsz - licitált Benedict; adta az er set, noha tulajdonképpen semmi oka nem volt rá. Felrémlett el tte Ruby szétroncsolt teste a dolgozószobája padlóján; a rend rség pedig már valószín leg kivetette rá a hálóját, és mindenütt keresik. - Ötven - mondta határozottan Hugó. - Annyit nem tudok. - Na ne vicceljen velem! - horkant fel Hugó. - Évek óta rakosgatja halomba. Benedict sokatmondóan Hugó hasára irányította a puska csövét. - Rajta, húzza csak meg! - biztatta Hugó, és sápadt, albínó szemeivel Benedictre meredt. Akkor aztán evezhet Dél-Amerikáig. Ki akarja próbálni? Az öböl bejáratán se jutna túl, elhiszi nekem? Benedict félrehúzta a puskát. - Legyen ötven - egyezett bele. - Rendben - vágta rá Hugó. - Akkor t njünk el innen! A Vadliba már kint járt a tengeren, távol a hevesen tomboló, szemgyötr porvihartól. Tatja alatt sietve maradoztak el a hullámok, nyugati irányba hajtva a hajót; a kötélzetet tépázó szél süvít hangja szintén sietésre buzdította. - Miért nem megy le, és alussza ki magát? - kérdezte Hugo. Benedict izgága, nyugtalan jelenléte a kicsiny kormányosfülkében kifejezetten zavarta. Benedict elengedte a füle mellett Hugó javaslatát. Kapcsolja be a rádiót - mondta. - Minek? Semmi se jön be rajta - mondta Hugó. - Már kikerültünk a porviharból - válaszolt Benedict. - Lehet, hogy elcsípünk egy rend rségi felhívást. Ruby képe olyan nagyon elevenen élt benne. Szerette volna tudni, megtalálták-e már. Megint émelyegni kezdett. Az az arc! Úristen, az az arc! Gyorsan odament a rádióhoz, és bekapcsolta. - Még nem tudhatják, merre vagyunk - mondta Hugó, de Benedict tovább tekerte a gombokat, kereste a meggyötört rádióhullámokat. A légkörb l csak nyöszörg , sípoló zagyvaságok érkeztek.
- Kapcsolja már ki! - csattant fel Hugó, ugyanabban a pillanatban azonban egy hang szólalt meg az éterben. - ...Vadliba jelentkezz! - hallatszott az el bbi hang jól érthet en. Benedict ráfeküdt a készülékre, keze a gombokon; Hugo is odalépett. - ...Vadliba jelentkezz! Itt a Kingfisher. Megismétlem, Vadliba jelentkezz!... Benedict és Hugó egymásra meredt. - Ne válaszoljon - kérte Hugó, de mégsem fogta le Benedict kezét, amikor az leakasztotta a mikrofont. - Kingfisher, itt a Vadliba. - Maradj vonalban, Vadliba - hangzott azonnal a válasz. - Maradj vonalban, Caporetti kapitány akar veled beszélni. - Maradok. Hugó megragadta Benedict vállát, hangja dühös, mégis bizonytalan volt. - Hagyja a fenébe! Ne csináljon marhaságot! Benedict lerázta Hugo kezét. Sergio hangja menny-, dörgött a hangszóróból. - Itt Caporetti, ott kicsoda? - Nem mondok neveket. Hol vannak a vendégei? - Biztos helyen. H vösön, ahogy kell. - Mind a ketten? Nem tudnak kiszabadulni? Egészen biztos? - Si. Holtbiztos. - Maradjon vonalban. - Benedict a készülék fölé görnyedt, agya villámsebesen dolgozni kezdett. Johnny Lance a markában van! Ez az utolsó lehet sége! Kezdtek kialakulni a tervei. - A gyémántok! A gyémántok Caporettinél vannak. A kék óriás magában megér egymilliót mondta Hugó. - Ha Caporetti elintézte a többieket, megéri a kockázatot. - Igen - fordult felé Benedict; éppen azon töprengett, hogyan tudná rábírni Hugót a visszafordulásra. A gyémántról megfeledkezett. - Hát igen, megérné. - Odamegyünk a Kingfisher mellé, felvesszük Caporettit a gyémántokkal, és megyünk tovább. - Fel kell mennem a fedélzetre - jelentette ki Benedict, felülbírálva ezzel Hugó javaslatát. - Miért? - kérdezte Hugó. - Hogy letöröljem azt a szalagtekercset, amelyikre a programunkat írtuk; rajta van ugyanis a japcsi neve. Még megtalálják. A svájci bankommal fizettettem ki a neki járó összeget. Rábukkanhatnak a folyószámlám számára. Hugó tétovázott. - De semmi gyilkolás, meg ilyesmi ne legyen! Anélkül is éppen elég bajunk van. - Azt hiszi, meg rültem? - kérdezte Benedict. - Na jó - egyezett bele Hugó. - Kingfisher - szólt bele Benedict a mikrofonba. Odamegyünk. Átmegyek a fedélzetre, hogy megbeszéljünk bizonyos dolgokat. - Remek - Sergio megkönnyebbülését a rádión keresztül is hallani lehetett. - Várom magukat. Majdnem két órát vett igénybe, míg a Vadliba visszavánszorgott a két kísértetiesen szikrázó sziget közelében horgonyzó Kingfisherhez, és csak déli tizenkett után sikerült Hugónak a nagy hajó szélárnyékába man vereznie a kisebbiket. - Ne maradjon sokáig! - figyelmeztette Hugó Benedictet. - Minél el bb odaérünk, annál jobb mindenkinek. - Körülbelül fél óra lesz - mondta Benedict. - Vigye arrébb a hajót, és várjon bennünket. - Azt az átkozott puskát is magával viszi? - kérdezte Hugo. Benedict bólintott. - Minek? - De Benedict nem válaszolt, felnézett az égre. A szélfútta ködfátylon keresztül a nap ragyogó, ezüst fényfoltként derengett a fodrozódó víztükrön. A vihar még mindig vadul tombolt a tenger felett. - Csak lassítaná a mozgását a hágcsón - er sködött Hugó. Nagyon szerette volna, ha Benedict nem viszi magával a puskát; legszívesebben a tengerben látta volna. Jelenléte ugyanis károsan
befolyásolta Hugó frissen kieszelt tervét, miszerint Dél-Amerikában könny szerrel el lehetne adni a gyémántokat, és mellesleg úgy vélte, nem volna kívánatos két másik emberrel osztozni a kövek eladásából származó nyereségen. - Magammal viszem - markolta meg Benedict a puskatust. Egyrészt nélküle gyengének, sebezhet nek érezné magát, másrészt a fegyver fontos szerepet játszott az különbejáratú terveiben. Benedict agytekervényei egy pillanatra sem pihentek az elmúlt órákban. - Akkor hát tegyen, amit akar - engedett Hugo Benedict makacsságának; úgyis lesz még rá alkalom a hosszú út alatt. - De most már igyekezzen! - sürgette Benedictet. Ez alkalommal Hugónak sikerült finoman megközelítenie a másik hajót; a Vadliba ügyesen a másik hajó oldalához man verezett; a gigászi hullámok pillanatnyi szünetében Benedict átlépett a másik hajó hágcsójára, és még miel tt a következ hullámok lecsaptak volna, már kapaszkodott is felfelé a Kingfisher lépcs in. Intett Hugónak, hogy eltávolodhat, és elindult a híd felé. - Hol van Lance? - kérdezte Sergiótól, amint a hídra ért, Sergio azonban sokatmondóan az éberen figyel kormányosra pillantott; Benedictet a kabinjába vezette. - Hol van Lance? - ismételte meg Benedict a kérdést, mihelyt becsukódott az ajtó mögöttük. - A húgával együtt a továbbítófülkében vannak. - A továbbítófülkében? - álmélkodott Benedict. - Si. Megtalálták Kaminikoto berendezését. Leszedték a fed lapot, és bemásztak. Mind a két ajtót rájuk reteszeltem. Oda vannak bezárva. - Most is odabent vannak? - kérdezte Benedict, hogy id t nyerjen terve módosításához. - Si. Még most is. - Rendben. - Benedict már határozott. - Figyeljen ide, Caporetti, a következ ket fogjuk csinálni. Az egész bulinak l ttek. Azon leszünk, hogy a lehet legtöbb nyomot felszámoljuk magunk mögött, aztán elpucolunk. A Vadlibával lelépünk Dél-Amerikába. A gyémánt magánál van, ugye? - Si - veregette meg Sergio a kabátját a szíve fölött. - Adja ide! - nyújtotta a kezét Benedict, Sergio azonban szélesen elvigyorodott. - Én is tudok vigyázni rájuk. Melegen tartják a szívem. Benedict kissé bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét, de nem mérgel dött tovább. - Na jó - mondta viszonylag barátságos hangon. Most menjen le a vezérl fülkébe, és törölje le a Kaminikoto-féle programot. A japán nevét is törölje le a tekercsr l. Megmutatta, hogyan kell? - Si - bólintott Sergio. - Meddig fog tartani? - Legfeljebb fél óráig - válaszolt Sergio. Benedict az órájára pillantott, hogy meggy z djön, elegend lesz-e az a fél óra ahhoz, amit végre akar hajtani. - Jól van. Hát akkor gyerünk! - F nök! - habozott Sergio az ajtóban állva. - Mi lesz a fiúkkal... a legénységemmel? Nagyon rendes fiúk. Ugye nem esik bántódásuk? - k teljesen tiszták - mondta Benedict, majd idegesen kifelé mutatott. - Összehívom ket, és elmagyarázom nekik, hogy feltétlenül ki kell jönnöd a partra. Semmi mást nem kell csinálniuk, mint egy helyben tartani a Kingfishert, amíg te visszajössz. Miután elvonul a vihar, biztosan odarádióznak a bázisra, és akkor kiderül majd, hogy elt ntünk. Semmi bajuk nem lesz. Sergio megnyugodott. - Akkor összehívom ket a hídra. De maga beszél velük, f nök! Az öttagú legénység a hídon gyülekezett. Sergio elt nt.
- Beszél valaki angolul maguk közül? - kérdezte Benedict. Ketten azt állították, hogy beszélnek. - Rendben - folytatta Benedict. - Gondolom felt nt maguknak ez a sok jövés-menés ebben a kutya id ben. Azt akarom, hogy szedjék össze az értékeiket, most azonnal. Az angolul tudók tolmácsoltak a többieknek, akik le sem vették szemüket Benedictr l, err l a furcsa, vad tekintet alakról, hóna alá csapott puskájával. - Rendben, akkor indulás! - Egyikük sem ellenkezett, engedelmesen indultak a kabinlejáróhoz. Benedict követte ket az átjárón át a legénységi kabinokig, aztán a karórájára pillantott. A fél órából már hét perc elmúlt! Az el tte lépked embereket figyelte. Fejük hátulról biztos célpont lenne. Namaqualand-en vadászott már így gyöngytyúkra. Tömött sorokban menekültek el le; térdelve célzott a fejek s r jébe, két tölténnyel fél tucatot terített le. Tudta, hogy két lövéssel mind az öt embert eltalálná. Csak hagyni kellene, hogy egy kicsit megn jön a távolság közöttük, hogy a sörét szétszóródhasson. De eszébe jutott Ruby, és megint hányingere támadt. A másik megoldás legalább ilyen hatásos. - Állj! - parancsolt rájuk, amikor a festékraktár magasságába értek. Megálltak, és szembefordultak vele. Benedict most már úgy tartotta a fegyvert, hogy senki nem érthette félre fenyeget szándékát. Az öt férfi riadtan meredt a fegyverre. - Nyissák ki az ajtót! - mutatott a raktárajtóra. Senki nem mozdult. - Maga! - jelölte ki Benedict az egyik angolul tudó férfit. A férfi, mintha önkívületi állapotban lenne, odament a fémajtóhoz, elforgatta a kart, és kinyitotta az ajtót. - Befelé! - intett a fegyverrel Benedict sokatmondóan. A legénység vonakodva besétált az ablaktalan, kicsi kabinba, Benedict meg rájuk vágta az ajtót. Visszaforgatta a kart, és minden erejét megfeszítve bezárta az ajtót. Végre szabad volt az út, és volt még húsz perce. El resietett, igyekezett minél messzebb kerülni a vezérl fülkét l és Sergio Caporettit l. Az elüls lejárót használta, lesietett a feldolgozó fedélzetre, és el kotorászta a kulcsmásolatokat. FIGYELEM! ROBBANÓANYAG. BELÉPNI TILOS! Kinyitotta az ajtót, a fegyvert a földre fektette, és leemelt a polcról egy huszonöt fontot nyomó robbanószeres hordót. A nagy sietségben beszakította egyik körmét a hordó fedelén, fájdalmat azonban alig érzett. Legöngyölt egy hat láb hosszú darabot a lágy, sötét tejkaramella szín anyagból, és a vállára vette. Aztán egy kartondobozból id zített gyújtórudat vett el . Elolvasta a címkéjét. - Tizennégy perces késleltetés. Az pont jó lesz! A beszakadt körmér l csöpög vér barnásvörös foltokat hagyott a kartondobozon, ahonnan Benedict kivett négy gyújtórudat. Miután ezzel megvolt, felvette a földr l a fegyvert, és sietve indult a hajó hátulja felé. Ahogy a ciklonfülke felé közeledett, a berendezés a sugárhajtóm vek panaszos hangján egyre elviselhetetlenebbül süvített. Tracey a csupasz fémpadlón feküdt összegömbölyödve, Johnny párnává gy rt kabát javai a feje alatt. Fáradtságtól ájultan olyan mélyen aludt, mint egy hulla. Johnny percenként megszakította nyugtalan cirkálását a továbbítókabinban, ilyenkor odament a lányhoz, és megállt a bódult álomba merült test fölött. Aggódó arckifejezése egy kissé megenyhült, valahányszor a lány sápadt, kedves arcára esett a tekintete. Egyszer lehajolt, és félresöpört egy arcába hulló sötét hajtincset, aztán tovább folytatta föl-alá járkálását a keskeny kabinban. Valahányszor az ajtóhoz ért, kinézett a parányi ablakon; már megpróbálta betörni a villáskulccsal, de az üveg ellenállt. Segítségért kiáltott az ablaklyukon keresztül, er feszítése azonban meg se kottyant a vastag, huzalbetétes üveglapnak.
Be kellett látnia, hogy a kabinból nem lehet kijutni. Már minden lehetséges kijáratot kipróbált. A továbbítószerkezet nyílásait egyik oldalról a kemence, másikról maga a m köd gépezet zárta el, amely azon nyomban cafatokká tépné azt, aki a karmai közé kerül. Er s rizetben tartotta tehát ket ez a ketrec és Johnny föl-alá járkált, ahogy a ketrecekben szokás. Megint megállt a kémlel nyílás el tt, ezúttal öklével bokszolt bele néhányszor az ajtóba. A fém lehorzsolta a b rt az ujjairól; végül az éles fájdalom józanította ki. Az üvegre szorította az arcát, és látta, amint Benedict van der Byl belép a továbbítófülkébe, és egyenesen a ciklon felé tart, anélkül, hogy az üvegablakra pillantana. Benedict félretette a vadászpuskát, és egy pillanatig a plafont áttör vastag fémcsövet bámulta, amely föntr l szállította ide a kavicsot. Leemelte a válláról a vastag plasztikkígyót, és Johnny ekkor már pontosan tudta, mire készül. Éberen figyelte, hogyan mászik fel Benedict a ciklon oldalán elhelyezett vaslétrán. Egyik kezével kapaszkodott, a másikkal a kaviccsal teli cs höz rögzítette a plasztikbombát. Úgy csüngött ott, mint valami nyaklánc egy k korszaki szörnyeteg nyakán. - Te szemét! Te átkozott rohadt gyilkos! - ordította Johnny, és megint beleöklözött a fémajtóba. De a vastag ajtó és a ciklon süvítése teljesen elnyomta a hangját. Benedict semmiféle jelét nem adta annak, hogy hallotta volna, Tracey azonban felült, és vaksin körülnézett. Majd felállt, és a hajó himbálózását nagy nehezen leküzdve odatámolygott Johnnyhoz, és arcát az övéhez tapasztva kinézett a kis ablakon. Benedict éppen az id zít rudakat nyomta bele a puha, sötét robbanóanyagba. Mind a négy rudat belegyömöszölte, nehogy ilyen kis hiba miatt hiúsuljon meg a terve, ha az egyik csütörtököt mondana. - Mit csinál? - kérdezte Tracey, miután magához tért afeletti meglepetéséb l, hogy fivérét itt látja. - Elvágja a csövet, és hagyja, hogy a Kingfisher teleszívja magát kaviccsal. És akkor elsüllyed? - kérdezte Tracey riadtan. - Teleszívja magát vízzel meg kaviccsal, és a feszültség szétszakítja a bels válaszfalakat. - Ezt itt? - kopogtatta meg Tracey a falat maga mellett. - Szét fog durranni, mint egy felfújt zacskó. Fogalmad sincs, mekkora nyomás van ezekben a szivattyúkban. - Nem! - rázta meg a fejét a lány. - Benedict a testvérem, ezt nem fogja megtenni, Johnny. Meggyilkolni azért nem lenne képes bennünket. - Mire befejezi ezt a m veletet - ellenkezett Johnny - a Kingfisher kétszáz láb vízben fog állni. Teleszívja magát kaviccsal, olyan lesz, mint egy cementtömb. Mi, és velünk együtt minden, ami a hajón van, magát a szerkezetet is beleértve, a felismerhetetlenségig szét lesz lapítva. Ezek után több millióba kerülne a Kingfisher helyreállítása, annyit pedig senki sem fog rá áldozni. - Nem. Benedict ezt nem lenne képes megtenni! - Tracey szinte védelmébe vette a bátyját. Azért ennyire még nem elvetemült! Johnny félbeszakította. - Pedig így megúszhatna. S t, csak így úszhatna meg az egészet, nincs más esélye; betonba falazni, és jó mélyre eltemetni minden ellene szóló bizonyítékot. - Ne, Benedict! - Tracey a bátyját figyelte, amint mászott lefelé a ciklonlépcs n, majd magához vette a puskát. - Kérlek, Benedict, ezt ne tedd! Mintha csak hallotta volna, Benedict az ajtó felé fordult, és meglátta a két arcot az ablakban. A látványtól felébredt b ntudata egy másodpercre megbénította. Látta Tracey sápadt ajkait; látta, hogy mondani szeretne valamit, de nem hallotta mit, és látta Johnny vádló tekintetét. Lesütötte a szemét, tett egy határozatlan - szinte elesett - mozdulatot, aztán felpillantott a gyújtószerkezettel ellátott és kibiztosított robbanóanyagra, és elvigyorodott. Szája idegesen megrándult, gúnyos mosoly vonaglott végig rajta, majd kibotorkált a ciklonfülkéb l.
- Vissza fog jönni - suttogta Tracey. - Nem hagyhatja, hogy ez bekövetkezzen. - Én a te helyedben erre nem mernék mérget venni - jegyezte meg Johnny. Benedict a Kingfisher korlátjához ért, és megkapaszkodott benne. A Vadlibái kereste a tekintetével. Látta a kormányosház ablaka mögött Hugó fehér pacaként világító arcát, de amikor a kis hajó elindult a Kingfisher felé, intett, hogy még ne jöjjön. El ször gondterhelt arccal az órájára pillantott, majd vissza a hídra. Hosszú percek teltek el így. Hol a fenében van az olasz? Nem hagyhatja ott, részben mert nála vannak a gyémántok; részben pedig azért, mert még képes és megállítja a kotró szivattyúkat, és kiszabadítja a foglyokat odalent. Benedict megint az órájára nézett; már tizenkét perc telt el azóta, hogy elhelyezte az id zít rudakat. Vissza kell mennie, és el kell kerítenie Caporettit. Elindult visszafelé a korlát mentén, de ugyanabban a pillanatban Sergio felt nt a hídon. Odakiabált valamit Benedictnek, de hangját elfújta a szél. - Jöjjön már! - intett neki mérgel dve Benedict. Jöjjön gyorsan! Sergio még utoljára körülnézett a hídon, aztán gyorsan a létrához futott, és egy fedélzettel lejjebb mászott. - Hol vannak a fiúk? - kiáltotta Benedict felé. Miért nincs senki a kormánynál? Mit csinált velük? - Nincs semmi bajuk - nyugtatta meg Benedict. A tenger felé fordult, és odaintette a Vadlibát. - Hol vannak? - kérdezte Sergio. - Hol vannak a fiúk? - Elküldtem ket... - de mondata félbeszakadt; a Kingfisher megremegett a lábuk alatt. A hajó hasából tompa rázkódás hallatszott: Sergiónak leesett az álla. Benedict a korlátba kapaszkodva hátrálni kezdett el le. - Mocskos gazember! - mordult fel Sergio, majd szétvetette a harag. - Megölte ket, maga mocskos disznó! Megölte a fiúkat! Megölte Johnnyt... azt a lányt! - Menjen innen! - Benedict nekitámaszkodott a korlátnak, hogy mindkét kezét használhassa. Még Sergio sem volt elég bátor ahhoz, hogy elinduljon a fegyver két vakon rámered szeme felé. - Itt a fedélzeten ontom ki a beleit, ha megmozdul - figyelmeztette Benedict; mutató új ja már a ravaszon volt. - így bámulták egymást egy darabig, a szél a hajukba kapott, és vadul tépázta a ruhájukat. - Adja ide a gyémántokat! - parancsolt rá Benedict. De mivel Sergio nem mozdult, hát így folytatta. - Ne akarjon h s lenni, Caporetti. Ha kell, lepuffantom. A köveket mindenképp elveszem. Ha ideadja, áll az egyezség. Velünk jöhet. Segítek elt nni, ígérem. Sergio feldúlt, vad ábrázata kissé megenyhült. Egy pillanatig még habozott. - Jöjjön, Caporetti. Nincs sok id nk. - Lehet, hogy Benedict csak képzel dött, de mintha a Kingfisher másképp mozogna a vízen, mint addig; mintha tehetetlenül dobálná magát, és er sebben dülöngélne. - Oké - szólalt meg Sergio, és elkezdte kigombolni a zakóját. - Maga nyert. Odaadom. Benedict megkönnyebbülten fellélegzett. Sergio a zsebébe nyúlt, aztán elindult Benedict felé. Nyakánál ragadta meg a vászonzacskót, mint egy furkósbotot. Nagyon közel álltak egymáshoz, túlságosan is közel ahhoz, hogy Benedict rá tudja irányítani a puska csövét. Sergio vadállati arckifejezéssel felemelte a kezét, amelyikben a zacskót tartotta, sötét, düht l lángoló szemei tükrözték a szándékát. Már éppen lesújtani készült Benedict fejére, de nem számolt az ellenfél sportoló korából meg rzött, rendkívüli reflexeivel. Sergio lecsapott, de Benedict az ütés pillanatában elrántotta a vállát és a fejét, a puskát pedig maga elé emelte. Sergio csuklója a kemény diófa korlátnak üt dött, s az olasz felordított a fájdalomtól. Ökle tehetetlenül szétnyílt, a vászonzacskó kirepült bel le. Lepattant Benedict halántékáról, és még csúszott egy darabig a földön, majd harminc lábnyira, az egyik s rített
leveg s tartály mellett állapodott meg. Benedict visszatornázta magát, leengedte a puska csövét, így Sergio ismét a fegyver torkával nézett farkasszemet. - Maradjon veszteg, maga disznói - mordult rá Benedict. - Maga akarta. Hát akkor lássuk, milyenek a belei. Sergio a hasához szorította sérült csuklóját, és összegörnyedt. Benedict a tartályig hátrált, ahol a zacskó a földön hevert. Felpüffedt arca vöröslött a düht l, szeme sarkából a zacskót figyelte. Ekkor azonban a Kingfisher orrán megint keresztülcsaptak a hullámok, és a víz végigsöpört a fedélzeten, magával sodorva a zacskót a kifolyók felé. - Vigyázat! - kiáltotta Sergio. - A víz elviszi a zacskót! Benedict utána vet dött; teljes hosszában elterült. Szabad kezével az utolsó pillanatban ragadta meg az átázott zacskót. Harminc lábnyira volt Sergiótól, a puskát a másik kezében tartotta. Sergiónak semmi reménye nem volt már, hogy megközelítse, de ne kapja mindkét lövedéket a hasába. Úgyhogy meg sem kísérelte. Megfordult, és a híd irányába iramodott. Benedict térden állva igyekezett begyömöszölni a zacskót zakója oldalzsebébe, közben Sergio után üvöltött. - Álljon meg! Állj, vagy lövök! Sergio se el re, se hátra nem nézett. Benedict közben elkészült, betette a zacskót a zsebébe, szabad lett mindkét keze. Felemelte a puskát, és célzás közben igyekezett egyensúlyban tartani magát. A lövés talált. Sergio megtántorodott, de tovább futott. Elérte a létrát, és mászni kezdett felfelé. Benedict megint megcélozta. A puska tompán dörrent a szélben. Ezúttal Sergio hatalmas testét lökésszer fájdalom rázta meg; megdermedt a létrán. Benedict új töltények után kezdett keresgélni a zsebében, de még miel tt újratöltette volna a puskát, Sergio ismét megindult felfelé. Benedict szétnyitotta a fegyvert, és behajította a lövedéket a töltény rbe, de mire visszacsukta, Sergio már elt nt a szeme el l a huzatfogó ajtó mögött, s a két lövés, amelyet Benedict még utána eresztett, csak a festéket szedte le, és a kormányosfülke ablaküvegét repesztette meg. - A hülye barom! - Hugo a Vadliba kormányosfülkéjéb l figyelte a jelenetet. - Ez meg rült! Hugó hallotta a robbanást, és látta a lövéseket is. - Tizenöt se kis id , de hogy még lógjak is...! Megtekerte a kormányt, és a Kingfisher mellé man verezett. Kinézett a sós, habos összefröcskölt ablakon; látta, hogy Benedict feláll, és elindul Sergio után. Hugó az elektromos hanger sít höz kapott, kitárta a kormányosfülke ablakát, és a szájához emelte. - Hé! Maga rült! Elment az esze? Mi a frászt csinál? Benedict gyors pillantást vetett a halászhajóra, aztán mintha mi sem történt volna, megint megtöltötte a puskát. Majd folytatta útját a fedélzeten, ment Sergio után, hogy végezzen vele. - A végén még mindnyájan lógni fogunk maga miatt! - kiáltotta Hugo a hanger sít be. Hagyja békén azt az embert! Gyerünk innen! Benedict folytatta a csúszkálást, azon volt, hogy eljusson a Kingfisher hídjára. - Na jó, én megyek! Mégpedig most azonnal. Hall engem? Megeheti, amit f zött. Már indultam is! Benedict lenézett a halászhajóra, s felmérte a két hajó közötti távolságot. A hídra mutatott, és kiáltott valamit. Hugó egyetlen szót értett bel le: - gyémántok. - Helyes, barátocskám! Csináljon, amit akar... viszlát! - búcsúzott Hugó, és teljes g zre kapcsolta a halászhajót. A hajócsavar körül felhabzó víz, és a dízelmotorok bugása végül mégis meggy zte Benedictet. - Várjon, Hugó! Várjon meg! Jövök. - Visszafutott a létrához, és már mászott is lefelé.
Hugó visszavitte a Vadlibát, és pontosan a létra alatt állította meg. - Ugorjon! - kiáltotta még mindig a hanger sít be. Benedict szót fogadott, és lehuppant az el fedélzetre. A puska ugrás közben kiesett a kezéb l, bele a vízbe. Sóvárgó tekintettel nézett utána, majd talpra állt, és besántikált a kormányosfülkébe. A Vadliba addigra már ismét eltávolodott a másik hajótól. Benedict benyitott a kormányosfülkébe. Hugó felé fordította rózsaszín - méregt l lángoló - albínó arcát, és ráförmedt. - Mi az úristent csinált odaát, maga rült? Hazudott nekem. Mi volt az a robbanás? - Robbanás? Miféle robbanás? Semmilyen robbanásról nem tudok. Hugó lekevert neki egy hatalmas pofont. - Abban állapodtunk meg, hogy nem lesz öldöklés. És a végén még mindenkit bajba sodor. Hugo a kormányosfülke legtávolabbi sarkában lapító Benedictre összpontosította minden figyelmét. Benedict az el bbi ütés vörös nyomát dörzsölgette sajgó állán. - Berobbantotta a szivattyút, mi? Micsoda undorító féreg maga! Úristen! Rossz rágondolni, mit tett Lance-szel és a lánnyal. A tengeren a vihar most érte el a csúcspontját. Egy felh szakadás söpört végig a Vadliba fedélzetén, ami azt jelentette, hogy a szélvihar hamarosan alábbhagy. Hugó automatikusan odanyúlt az ablaktörl kapcsolójához, hogy letörölje az es cseppeket az üvegr l, de közben tovább korholta Benedictet. - Láttam, hogyan akarta lel ni az olaszt. Jézusom! Miért? Ö a mi emberünk! Csak nem én vagyok a következ , akit ki akar nyírni? - Nála vannak a kövek - menteget zött Benedict. Meg akartam szerezni a gyémántokat. Hugó hirtelen elsápadt; elfordult a kormánytól, és Benedictre meredt. - Nincsenek meg a gyémántok? Csak nem azt akarja mondani, hogy nála maradtak? Kérdezte felháborodva. - Megpróbáltam elvenni... de nem adta oda... Hugó elengedte a kormányt, és a kabin túlsó felében termett, mint egy hófehér leopárd. Megragadta Benedict zakóját, és a képébe kiáltott. - Otthagyta neki a gyémántokat! Vásárra viszi a b römet, ráadásul semmi hasznom nincs bel le!? Remegett a méregt l, sápadt, fakó szeme majdnem kiesett a helyér l. Miközben Hugó szemeit figyelte, Benedict rádöbbent, miféle veszély fenyegeti. Míg a Kingfisher elhagyására készül dött, és útban volt a Vadliba hídja felé, a következ t eszelte ki: elhiteti Hugóval, hogy nem sikerült Sergiótól megszereznie a gyémántokat. És akármilyen kényes is Hugó - mert hát annak t nt, amikor Johnny és Tracey elsüllyesztését kifogásolta -, a többször megismételt "csak semmi öldöklés" ellenére Benedict tisztában volt azzal, hogy Hugónak esze ágában sem lett volna megosztani vele az egymillió fontot ér gyémántokat. Ha Hugó tudná, hogy nála vannak a gyémántok, nem jutna el élve Dél-Amerikába - ezt Benedict egészen biztosra vette. Hetekig eltarthat az átkelés, a halászhajó legénysége pedig Hugó embereib l áll, és k h ségesek hozzá. De Benedictnek most már muszáj aludnia, álmában pedig biztosan megtámadnák, és elvennék t le a köveket. Másfel l természetesen Benedict sem szándékozott megosztani Hugó Kramerrel az egymilliót ér gyémántokat. Panaszosán nyöszörgött Hugó kezei között. - De hiszen mindent megtettem... a kövek nála voltak, nem akarta ideadni ket, hát rál ttem. Hugó megint ütésre emelte a kezét, de Benedict félreugrott, épp csak annyira, hogy térdével eltalálja Hugót a lába között, amit l amaz a sajgó testrészéhez kapta a kezét, és a fájdalomtól nyüszítve végigtántorgott a kormányosfülkén. - Na, Kramer, ez egy jó kis lecke volt. Viselkedjen tisztességesen, és akkor megkapja az ötven leped t, ha átértünk a túlsó partra.
Hosszan bámultak egymásra. Hugo Kramer elesett és gyenge volt, Benedict ismét tagbaszakadt, fennhéjázó és pökhendi. - Bánjon velem rendesen Kramer, hiszen én vagyok most a jövedelemforrása. Ezt ne feledje! Hugó szájtátva figyelte Benedictet. Milyen gyorsan fordultak az er viszonyok! Felállt, de hangján még érezni lehetett az el bbi kínszenvedést. Meghunyászkodva szólalt meg. - Elnézést, Mr. van der Byl. Elragadott az indulat. Rettenetesen... - Parancsnok! Nézzen el re! - A figyelmeztetés az öreg színesb r Hansie-tól jött. Hugó odarohant az rizetlenül hagyott kormányhoz, o és kikémlelt a viharba. A Vadliba nagy sebességgel nekirontott egy zöld hullámvölgynek, s a hajó orra el tt Hugó egy hatalmas sárga bóját pillantott meg, amelyet a Kingfisher felejtett a vízben. A horgonykábel tartotta foglyul. A kábel olyan szorosan feszült a halászhajó orra el tt, mint egy acélhuzal, alig valamivel a víz felszíne fölött; a bója súlyának feszít hatására vízcseppek peregtek le róla. - Atyaúristen! - Hugó villámgyorsan elrántotta a kormányt, ugyanakkor hátramenetbe váltott, de a hajó éppen egy hullám hátán száguldott lefelé, így irányíthatatlan volt, s a kábel kíméletlenül végighorzsolta a gerincét. Majd a meghajtott tengely csattogása és csörömpölése hallatszott, a kábel beleakadt a hajócsavarba; aztán a tengely szétroppanásának szörny reccsenése következett. Amint megsz nt a terhelés, felvisított a Vadliba túlpörgött motorja. Hugó kikapcsolta a motort; a kormányosfülkében hatalmas csend támadt. A Vadliba ide-oda hánykódott a tengeren, a hullámok vadul végigtarolták a fedélzetet. Hajócsavarja nélkül a robusztus kis tengeri lény sodródó fadarabbá változott, amelyet a legkisebb áramlat, a legenyhébb fuvallat is elsodorhat. Hugó lassan körbejáratta a tekintetét, végül ott állapodott meg, amerr l a hátszél fújt, ahol a két sziget masszív alakja sejlett az es függöny mögött. - Jó er sen szorítsd a tenyered a füledre! - mondta Johnny Lance, és Tracey-t a válaszfalhoz nyomta. Olyan messzire igyekeztek eltávolodni a ciklonfülkét l, amilyen messze csak lehetett. - Huszonöt fontnyi plasztikbomba van odaát, akkora lesz a robbanás, mint egy vulkánkitörés. Benedict rövid gyújtórudat használt, tizennégy percest. Nem kell sokáig várnunk. Johnny a fémlaphoz szorította Tracey vállát, és ráborult, saját testével igyekezett a lány testét oltalmazni. Fogukat összeszorítva, kezüket szorosan a fülükre tapasztva egymás szemébe néztek. Igyekeztek minél jobban összehúzni magukat a hamarosan bekövetkez robbanás idejére. Hosszú percek teltek el így, Tracey életének leghosszabb percei. El sem tudta volna viselni hisztérikus sikítozás nélkül, ha nincs ott mellette az a nagy, er s, az testét oltalmazó másik test. Az id csigalassúsággal múlt, Tracey percr l percre jobban rettegett. A légnyomás hirtelen odapréselte Tracey-t a válaszfalhoz, Johnnyt hozzálapította az testéhez, nem kapott leveg t. A robbanás szinte beszakította a dobhártyáját, és majd szétvetette a fejét; mindenféle fényeket látott elsuhanni a szeme el tt, és úgy érezte, hogy a fémlap egyenesen a mellkasába fúródik. Aztán kitisztult a feje, és bár dobhártyája még zúgott és szaggatott, örömmel tapasztalta, hogy legalább életben van. Kinyújtotta a kezét Johnny után, de nem találta a közelben. Tracey el bb ijedten tapogatózott, majd kinyitotta a szemét. Johnny a hosszú továbbítófülke végébe támolygott, s amikor odaért a bezárt ajtóhoz, arcát a kémlel nyílásra nyomta. A robbanás füstje még vastagon szállongott, kékes, kavargó köd ülte meg a ciklonfülke leveg jét, Johnny mégis szemügyre tudta venni a robbanás utáni romhalmazt.
Az óriási - talapzatáról leszakított - ciklonberendezés szétzúzódott a szemközti válaszfalon, és ez mind semmi sem volt a következ borzalmas látványhoz képest, amely Johnnyt egy pillanatra megbénította. A kavicsot szállító cs a fels fedélzettel érintkez pont alatt kettétört. A hat láb hosszú csonk most a kiáramló kavics erejét l körbe-körbe csapdosott és tekeredett, mintha nem is acélból lenne. Úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott kerti öntöz cs . Tizennyolc hüvelykes tömör sugárban d lt bel le a barnássárga víz-, sár- és kavicsmassza, majd tompa visszhangzó morajlással a hajótest fémlapjaihoz csapódott. A robbanás óta eltelt néhány másodperc alatt a ciklonfülke félig megtelt nyálkás, mocorgó anyaggal, ami a hajó himbálózásával együtt faltól falig áramlott. Olyan volt, mint valami szörny séges medúza, amely percr l percre nagyobb és er sebb lesz. Tracey odaért Johnnyhoz. Johnny átölelte. Tracey is kikukucskált, lába a földbe gyökerezett. A sárgás szörnyeteg épp abban a pillanatban érte el a kémlel nyílás magasságát, és azonnal el is borította. Johnny ekkor már érezte, hogy feszül a fémburkolat a keze alatt. A fém megremegett és kidomborodott, majd nyikorogva tiltakozni kezdett a rettenetes nyomás ellen. De megrepedt egy ereszték, és vékony, mocskos sugárban sisteregve szivárogni kezdett a jéghideg víz. Johnny szvetterét pillanatok alatt átáztatta. - Gyerünk vissza! - ráncigálta el Tracey-t a nyikorgó, nyöszörg válaszfaltól. Átbukdácsoltak a keskeny továbbítófülkén. Nehezen mozogtak, er sen lejtett a talaj a lábuk alatt mivel a Kingfisher megd lt a bend jében egyre növekv súly alatt. Johnny még mindig fogta Tracey-t, de a bezárt ajtóhoz érve ezúttal ellenállt a vágynak, hogy puszta kézzel megint nekiessen. Helyette inkább az agyát kényszerítette gondolkodásra, megpróbálta el relátni, mi fog bekövetkezni ezután; igyekezett maga elé idézni az eseményeket, amelyek sora végül majd a Kingfisher elsüllyedéséhez és mindazok pusztulásához vezet, akik a fedélzetén tartózkodnak. Benedict tárva-nyitva hagyta a ciklonfülke másik bejáratának ajtaját. A nyúlós sármassza a legkisebb ellenállás útvonalát követve már bizonyára elöntötte a hajótest alsóbb szintjeit; megkereste a gyönge pontokat, és azokon keresztül utat tört magának. Ha a továbbítófülke falai ellenállnának is a nyomásnak, a hajótest többi része akkor is megtelne; a hatalmas sárga szörny körülzárná karjaival, csapdába ejtené a kis leveg buborékot, és magával rántaná a tenger fenekére, vissza oda, ahonnan érkezett. Vajon kitartanak-e ezek a falak? Az egymáshoz súrlódó fémek csikorgása, és a kipattanó szegecsek recsegése szinte azonnal megadta a választ. A szörny megtalálta a gyenge pontot a szárítókemence nyílása és a szállítószalag között. A kemencéb l - a törékeny terel lemezeket félresodorva - vastag sugárban tört el a szennyvízszagú, büdös, mélytengeri iszap. A Kingfisher újabb - hozzá nem méltó, szokatlanul ügyetlen - dülöngélést hajtott végre; ezután az iszap tömör, térdig ér fal alakjában ömlött végig a továbbító alagúton. A hideg és undorító tapintású - réges-rég halott, rothadó anyagra emlékeztet - massza mindkettejüket hihetetlen er vel préselte a fémajtóhoz. A hajó újabb, ellentétes irányú billenésére az iszap a túloldali válaszfalig csúszott, de máris készült az újabb támadásra. Derékig borította, és a következ billenésnél majdnem magával rántotta ket. Tracey most már sikítozott, idegei és izmai t r képességük végs határához érkeztek. A büdös iszap a derekáig ért. Belecsimpaszkodott Johnnyba, s az iszonytól tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámult az újra támadásba lendül iszaptömegre. Johnny fogódzó után nyúlt, hogy megkapaszkodhassanak valamiben. Talpon kell maradniuk, ha túl akarják élni az iszap következ rohamát. Az ajtó záróreteszét kapta el, belekapaszkodott, és minden erejét összeszedve magához szorította Tracey-t.
Az iszap halkan, gyilkos szándékkal újra nekiindult. Összecsapott a fejük fölött, iszonyú er vel lapította ket a falhoz. Aztán megint visszavonult, és k ketten térdre rogytak, Johnny továbbra is er sen markolta a reteszt. Tracey a borzasztó rossz szagú iszapot öklendezte fel, amely szemét, fülét, orrlyukait is eltömte; a légutakba pedig annyira behatolt, hogy a lány minden lélegzetvételnél bugyborékoló hangot hallatott. Johnny érezte, hogy Tracey-t utolsó csepp ereje is elhagyja, amint megpróbál felállni. Látta, hogy a lány igyekezete egyre kevesebb sikerrel jár. Saját ereje is alaposan megfogyatkozott. Csak a legnagyobb er feszítés árán sikerült talpra állnia, és Tracey-t is talpra segítenie. Egyszer csak megmozdult kezében a retesz, és kinyílt az ajtó. Az ajtó, amelynek eddig nekitámaszkodott, elt nt mogulé; Johnny megtántorodott, nem volt már miben megkapaszkodnia, de Tracey-t továbbra is er sen magához szorította. Egy pillanat alatt felismerte Sergio Caporetti nagydarab, nyugalmat árasztó hústömegét maga mellett; és Sergiónak is mindössze egy másodperce maradt arra, hogy feny törzs vastagságú karja er sen megragadja Johnnyt, miel tt az újabb iszapáradat mindhármukat ledöntötte volna a lábukról. Dülöngéltek, jobbra-balra sodródtak, mígnem az iszap támadó ereje javát a továbbítófülke mögötti - újonnan meghódítható - területekre csoportosította át. Johnny a válaszfalba kapaszkodva feltápászkodott, Tracey nem volt sehol. Nevén szólongatva, kábán és kétségbeesetten kezdte keresgélni a lányt. Tracey magatehetetlenül, arccal az iszapba fordulva lebegett a derékig ér sár tetején. Johnny a hajánál fogva megragadta, és kiemelte a lány fejét a sárból, de elvesztette az egyensúlyát; az ide-oda vándorló iszap ismét kirántotta alóla a lábait. - Sergio, segíts! Sergio, az ég szerelmére, segíts! hörögte. És Sergio ott termett, felkapta Tracey-t, mint egy kisgyereket, átgázolt az iszapon a fels fedélzetre vezet lépcs höz. Johnnyt az iszap megint leterítette, de amikor újra felbukkant, látta, hogy Sergio biztosan halad felfelé a lépcs n. A szemébe került iszap és víz elhomályosította ugyan a látását, mégis felt nt neki, hogy Sergio széles hátát - vállától a csíp jéig - tucatnyi barnás petty díszíti, mintha köt t vel számtalanszor hátba szúrták volna. Mindegyik kis sebb l vér csöpögött, és - mint tinta az itatóspapíron - felszívódott ázott zakóján. A lejáró tetején Sergio - Tracey-vel a karjában - visszafordult; olyan volt, mint egy kolosszus, ahogy lebámult Johnnyra, aki odalenn még mindig az iszappal küszködött. - Lance! Eredj, állítsd le azt a rohadt gépet! Még elsüllyeszti a hajómat. Mostantól én irányítom, úgy ahogy kell, nem pedig az a hülye masina. Johnny nekitámaszkodott a válaszfalnak, és felkiáltott Sergiónak: - Sergio, mi történt Benedict van der Byllel? Hol van most? - Asszem, a Vadlibán, de miel tt távozott, szanaszét lövöldözte a hátamat. Na, csináld meg a gépet, nincs id társalogni. Azzal odébb cammogott; a lány még mindig a karjában volt. Egy újabb iszaproham az elárasztott átjáróba sodorta Johnnyt, majd nekivágta az irányítófülke ajtajának. Teste már amúgy is mer fájdalom volt, de még várt rá egy keserves feladat: ki kell nyitnia az irányítófülke ajtaját. Nagy nehezen, kihasználva az iszap szívóerejét, megrántotta, majd szélesre tárta az ajtót. Belépett; a sárga, nyálkás iszap utána lódult, és vállmagasságig ellepte a kis kabint. A számítógép-állványban megkapaszkodva Johnny felnyúlt, és megnyomta a központi vezérl gombokat. Szivattyúzás leállítva.
Szivattyú motorja leállítva. Motor kézi irányításra átkapcsolva. Navigációs rendszer kézi irányításra átkapcsolva. Minden program azonnal megszakítva. A sérült cs hörgése, amely az iszappal való küzdelmük közben mindvégig visszhangzóit az egész hajón, azon nyomban elhalkult, valahogy úgy, mintha egy hatalmas vízesés hirtelen kiszáradna. Aztán teljesen elhallgatott, csend lett. Persze csak viszonylagos csend, mert a hajótest továbbra is szívbe markoló hangon morgott, nyikorgott a váratlan teher alatt. Az iszap most a lemezburkolatot ostromolta. Johnny elgyengülve, elesetten támaszkodott az állványnak. Kirázta a hideg, minden izmát túler ltette. Hirtelen megváltozott a hajó mozgása; mint egy megszigonyozott bálna, megemelkedett a lába alatt, oldalát odafordította a viharnak. Johnny megemberelte magát. A visszaút - az elárasztott folyosón a kabinlejáróig testileg-lelkileg kikészítette a Kingfisher teljesen szokatlan viselkedése miatt. Amikor végre sikerült felvonszolnia fáradt testét a hídra, a szeme elé táruló látványtól megfagyott a vér az ereiben. A Mennydörg és a Halálsziget jobbról alig kétszáz yardnyira volt a Kingfishert l. Mind a két sziget ködbe burkolva bukkant fel el ttük. A hullámok ágyúdörgésszer robajjal törtek meg a sziklákon, majd permetfelh vé foszlottak szét. \ szél tébolyodott süvítése a hullámok dobálásától kist re a Pokol kapujának zenéjét idézte; s ezt a pokoli szimfóniát Sergio Caporetti üvöltése koronázta: - Bedöglött a bal oldali motorunk! Johnny Sergio felé fordult. Sergio a kormányra támaszkodott, Tracey a lábánál hevert, mint egy megunt játékbaba. - A víz tönkretette a bal oldali motort - rángatta Sergio a géptelegráfot. Hamarosan belátta, hogy semmi értelme, kinézett az ablakon. A párás, füstölg sziklák most még közelebb voltak, sokkal közelebb, szinte meg lehetett érinteni ket. A szél sebesen sodorta feléjük a hajót. Sergio ütközésig balra forgatta a kormányt, megpróbálta úgy fordítani a hajót, hogy orral legyen a tengernek és a szélnek. A Kingfisher úgy himbálódzott, ahogy a hajó még soha; a kilengéseknél majdnem beborult a vízbe, ilyenkor a kormányosfülke ablaka csak néhány lábnyira volt a zöld hullámok tarajától. Úgy dülöngélt, mintha soha többé nem is óhajtana függ leges helyzetbe kerülni. Aztán keservesen és esetlenül mégis egyenes helyzetbe tornázta magát. Felgyorsult, de a belsejében felgyülemlett víz és iszapmassza meglódult, és átbillentette a másik oldalára; jó darabig úgy is maradt, szinte leszögezve arra az oldalára, és végtelenül hosszú id telt el, amíg ismét vissza tudott lendülni függ leges helyzetbe. Aztán az egész kezd dött elölr l. Sergio lefogta ugyan a kormányt, a Kingfisher mégis könyörtelenül sodródott a sziklák felé. A szél úgy játszott a hajóval, mint kutya a szájában lev csonttal. Fél motorral, vízzel elárasztott fedélzettel a Kingfisher nem tudott kitörni ebb l a kényszer ölelésb l. Johnny tehetetlen szemlél je volt az eseményeknek. Dermedten állt, és csak bámult, nem tudván elszakadni a látványtól; még a földön fekv Tracey-nek sem sietett a segítségére. Mindent hihetetlenül tisztán látott; a l tt sebek apró lyukaiból szivárgó vért Sergio hátán; a fenyeget en közeled sziklákat a felcsapó fehér hullámokkal... - A hajó nem kormányozható. Túl beteg hozzá - szólalt meg Sergio csendesen, mégis, az elemek harsogó zaján át is meglep en jól lehetett hallani a hangját. Hát jó, akkor a másik utat választjuk. A nyíláson át megyünk.
Johnny egy pillanatig nem is értette, mir l beszél. Aztán rájött. A Kingfisher orra a két sziget közötti átjáró felé közeledett. Az átjáró legkisebb szélessége száz yardnyi sem volt. Dühös, rosszindulatú ellenáramlatok találkoztak ott szembe egymással, és amikor összecsaptak, a hullámok ötven lábnyira is felágaskodtak a leveg ben. A víz felszínét itt egy vastagon habzó tajtékréteg homályosította el, amely úgy dobálta magát, és úgy emelkedett a magasba, mintha az óceán kapkodott volna leveg ért vastag, krémszín leple alól. - Ne! - rázta meg a fejét Johnny, a félelmetes átjárót fürkészve. - Nem fog sikerülni, Sergio! Nem fog sikerülni! De Sergio már ütközésig tekerte a kormányt, és csodák csodája, a Kingfisher megmozdult. A szél segítségével lassan irányt változtatott, s közben mintha végighúzta volna az orrát a Mennydörg fehér szikláin, majd sietve célba vette az átjárót. Johnny döbbenten kiáltott fel. - Jézusom! Egy hajó van el ttünk! A meredek hullámok egészen addig a pillanatig elrejtették el lük, de most egy hullámtaréj hátán a magasba emelkedett; egy kis halászhajó hánykolódott a két sziget gránitkarmai között. Zömök árbocán mocskos vászondarab feszült tarcsvitorla gyanánt. - A Vadliba! - kiáltott fel Sergio, és máris a feje fölött lev ködszirénához kapott. - Most egy kis móka következik. - Megrántotta a kart. A kétoldalról felettük tornyosuló sziklák visszaverték a ködkürt rekedt b gését. - Elteszed a srácokat láb alól, mi? Engem meg kinyírsz, mi? Átversz? Na, most majd én verlek át téged...de alaposan ám! - Sergio minden egyes diadalmas kiáltását kürtszó nyomatékosította. - Jézusom, ezt ne! Ezt nem teheted! - ragadta meg az olasz hatalmas vállát Johnny, de Sergio egy mozdulattal lesöpörte a kezét, és a Kingfishert egyenesen a keskeny átjáróban elhelyezked halászhajó felé irányította. - Én figyelmeztettem. - Sergio még egyszer meghúzta a szirénakart. - bezzeg nem figyelmeztetett, miel tt rám l tt, a strici! Az emberek a halászhajó el fedélzetén álltak. Johnny látta, hogy egy fekete, felfújható ment csónakot próbálnak a vízbe dobni a hajó hozzájuk közelebb es oldalán; de a sziréna hangjától döbbent mozdulatlanságba dermedtek. Rémülten bámulták a vészesen közeled fémóriást. Sápadt arcuk csak úgy fehérlett a gyászos félhomályban. - Sergio, ez gyilkosság! Tekerj egyet a kormányon, az istenit! Úgy még esetleg kikerülhetjük ket! Fordítsd el! - Johnny megint el relendült, és megragadta a kormányt. Sergio visszakézb l óriási pofont kevert le neki. Az ütés halántékon érte Johnnyt: félájultan esett neki az ajtónak. - Ki a kapitány ezen az átkozott hajón? - Sergio szájából vér szivárgott, a kiabálástól úgy látszik, valahol elpattant egy ér. A Kingfisher orra fenyeget en hintázott a halászhajó el tt, mint a hóhér pallosa. Most már voltak olyan közel, hogy Johnny felismerje a fedélzeten állókat, de csak egyetlen emberre összpontosította a figyelmét. Benedict van der Byl a hajó korlátjához bújva két kézzel szorongatta a korlát vasát. Sötét haja lágyan lobogott a szélben. Szeme nagy, sötét lyuknak látszott a halálfej üregeire emlékeztet gödrök ültek a két szeme helyén. Rózsaszín ajka kerekre nyílt a rémülett l. A halászhajó hirtelen elt nt a Kingfisher orra alatt, majd a szilánkokra hasadó gerendák szörny csikorgása, recsegése hallatszott. A Kingfisher sebesen távolodott a sziklák közötti átjáróban. Johnny a huzatfogó ajtó kilincsével bajlódott, de a szél egyszer csak kiszakította a kezéb l, és szélesre tárta az ajtót. Johnny kitámolygott a híd fedetlen szárnyára, és a korláthoz lépett. A viharos szél belekapott a ruhájába. Lenézett a szétroncsolt hajóra, amely a Kingfisher mellett sodródott, majd elmaradt mellette.
Alámerül , felbukkanó fejeket pillantott meg a vízen; a Kingfisher hajócsavarjának nyomdokvize a Halálsziget sziklái felé sodorta ket. Az egyiket felkapta egy hullám, és kivetette a sziklára, aztán kavarogva odébbállt; a partra vetett testet a sima fehér gránitdombon hagyta. Az az ember még életben volt. Johnny látta, amint a gránitlejt n megpróbál feljebb kapaszkodni oda, ahol már nem érhetik el a hullámok. A s r permetfelh ellenére semmi kétség nem fért hozzá: fehér haj, hajlékony, karcsú test; Hugo Kramer volt az. A következ hullám elkapta, és visszarántotta a sziklára, kapaszkodó ujjain beszakadtak a körmök, amikor fogódzót keresett. Még miel tt egy újabb hullám felkapta, és odacsapta volna a gránithoz, egy másik megforgatta, és belevetette az alatta kavargó tengerbe. Az üt dést l egyik lába eltört; térdt l lefelé, mint a malomkerék lapátja, lazán engedett a víz cibálásának. Megint partra vetették a hullámok, ezúttal azonban nem mozdult többé. Széttárt karokkal feküdt, lábszára természetellenes szögben hevert a combja mellett. Aztán a hatalmas hullámok közül kiemelkedett egy óriás, mellette a összes többi eltörpült. Lassan, méltóságteljesen ágaskodott fel, és mozdulatlanul meredezett a gránitszikla fölött, miel tt lecsapott volna Hugó meggyötört, összetört testére, akkora dörrenéssel, hogy még a szikla is beleremegett. Amikor az óriás visszahúzódott, a szikla üres volt. Hugót elsodorta a víz. Ugyanaz az óriáshullám, amelyik elbánt Hugóval, a sziklák között lefelé hömpölyögve megszelídült. Iménti viselkedésével ellentétben most gyöngéden és n iesen lágy mozdulatokkal megemelte, kiragadta a Kingfishert a kegyetlen sziklák karmai közül, és kivezette a nyílt tengerre. A két sziget közötti átjáróra visszapillantva az utolsó dolog, amit Johnny a Vadlibából látott, a ringatódzó, fekete ment csónak volt a nyugtalanul kavargó víz és a habzó hullámtajték tetején. - Erre se lesz már szükségük - jegyezte meg fennhangon. Túlél után kutatott, de nem látott él embert a vízben. Testük alighanem szétroncsolódott a két sziget szikláin, aztán elt nt a tenger hideg, zöld torkában. Johnny elfordult, visszament a kormányosfülkébe. Felemelte Tracey-t a földr l, és átvitte Sergio kabinjába. Lefektette a keskeny ágyra, és a fülébe súgta: - Örülök, hogy semmit nem láttál, drágám. Éjfélkor még mindig üvöltött a szél a hajó körül, és ökölnyi es cseppekkel verte a híd ablakát. Negyven perccel kés bb száznyolcvan fokos fordulatot vett, és enyhe délkeleti szell vé csillapodott. A fekete égbolt szétnyílt, mint egy színházi függöny, s a telihold olyan er sen sütött, hogy elhalványultak mellette a csillagok. A magas, fekete hullámok ugyan még mindig csatasorban masíroztak észak fel l, a lágy szell azonban ket is lecsendesítette. - Sergio, most pihenned kell. Addig átveszem a kormányt. Engedd, hogy Tracey ellássa a sebeidet. - Méghogy átveszed! - horkant fel Sergio gúnyosan. - Megmentem neki a hajót, meg el akarná süllyeszteni. Szó se lehet róla! - Figyelj ide, Sergio! Nem tudhatjuk, milyen súlyosak a sérüléseid. Megölöd magad. Ugyanez az érvelés elhangzott még néhányszor az éjszaka folyamán, de Sergio makacsul ragaszkodott a kormányhoz, és a dülöngél hajót a Cartridge-öböl felé terelgette. Ragaszkodott ahhoz, hogy jókora kitér t tegyenek a tengeren, mert így kikerülhetik a szigeteket, úgyhogy hajnalhasadáskor a szárazföld még csak egy barna vonal volt a látóhatár szélén, a hegyek a szárazföld belsejében pedig távoli kék foltoknak látszottak. Egy órával kés bb Johnny rádiókapcsolatot teremtett a Cartridge-öböli állomás izgatott hangú rádiósával. - Mr. Lance, tegnap este óta próbáljuk elérni.
- Dolgom volt. - Kimerültsége ellenére Johnny elmosolyodott a tények szépít körülírásán, majd így folytatta. - Most figyeljen ide! A Cartridge-öböl felé közeledünk, két óra múlva ott leszünk. Azt szeretném ha odahívnának egy orvost Fokvárosból, dr. Robin Sutherlandet. A rend rséget is hívják ki! A gyémántfelügyelett l, a rablási- és gyilkossági csoporttól is legyen ott valaki! Érthet ? - A rend rség már itt van, Mr. Lance. Mr. Benedict van der Byl után nyomoznak. Itt találták az autóját... elfogatási parancsuk van... - A rádiós hangja elhalkult, Johnny sustorgást hallott a háttérben, majd: - Mr. Lance, ott van még? Stander felügyel a b nügyi rend rségt l szeretne néhány szót váltani magával. - Nem - szakította félbe Johnny. - Senkivel sem beszélek. Várjon, amíg beérünk az öbölbe. A legfontosabb, hogy dr. Sutherland ott legyen. Súlyos sérült van a fedélzeten. Johnny kikapcsolta a rádiót, aztán visszament a hídra. Minden tagja sajgott, merevek voltak az izmai; alig állt a lábán a fáradtságtól, mégis folytatta a csatározást Sergióval, ott, ahol abbahagyta. - Figyelj ide, Sergio! Most le kell feküdnöd. A zátonyig még elviheted a hajót, de utána okvetlenül le kell pihenned egy-két órára. De Sergio még mindig nem adta be a derekát; nem eresztette el a kormányt, de hajlandó volt derékig levetk zni, és beleegyezett abba is, hogy Tracey megnézze a sebeit. Fehér, izmos hátán kis fekete lyukak éktelenkedtek, bíborszín holdudvar közepén. Némelyiket alvadt vér pecsételte le, a többib l még mindig csordogált valamiféle folyadék világos vagy rózsaszín váladék; a sebekb l enyhén édeskés szag áradt. Johnny és Tracey aggódó pillantást váltott egymással, majd Tracey az els segély-dobozból el vette a kötszereket, és munkához látott. - Na milyen? - faggatta Tracey-t Sergio, kedélyes hangjára azonban rácáfolt némi kékeszöld árnyalattal tarkított falfehér arca. - Attól függ, szereted-e a véres húst. - Tréfálkozott Johnny is, mire Sergio kuncogni kezdett, de hamar abbahagyta a nevetést, arca megrándult. Johnny szivart dugott Sergio szájába, és gyufát gyújtott neki. Sergio szipákolni kezdte a szivart, mire az felparázslott. Johnny mintegy mellékesen megkérdezte: - Miért gondoltad meg magad? - Sergio b nbánó ábrázattal felnézett rá a szivar füstön keresztül. - Bennünket már elintéztél, talán még meg is úszhattad volna - folytatta Johnny csendesen. Miért jöttél vissza? - Ide hallgass, Johnny! Én már sok szörny ocsmányságot elkövettem életemben, de embert sose öltem. Soha! Benedict azt mondta, gyilkolás nem lesz, hát jó, akkor benne vagyok. Pucoljunk. De aztán hallom a robbanást. Tudom, hogy ti ketten a továbbítófülkébe vagytok bezárva. Arra gondoltam, a pokolba vele! Most kiszállok a buliból, mire ez a szemét szitává lövi a seggem. Ezután egy rövid ideig mind a hárman hallgattak. Tracey figyelmét a sebek kitisztítása és leragasztása kötötte le. Johnny törte meg a csendet. - Láttál egy nagy gyémántot a többi között, Sergio? Egy nagy kék gyémántot? - Si - sóhajtott Sergio. - Hát, olyan gyémántot se látsz többé! - Benedictnél van? - Si. Benedictnél van. - Magánál tartja? - Igen, a zakójában, a zakója zsebében van. Tracey hátralépett. - Egyel re ennyi - mondta halkan, majd Johnnyra nézett. Rosszalló, aggódó arckifejezéssel megrázta a fejét. - Minél el bb orvoshoz kell vinni.
Valamivel déli tizenkét óra el tt a Kingfisher átjutott a Cartridge-öböl bejáratán. Sergio a mester rutinjával ügyeskedte be az iszappal teli hajót, de amint az megtette az els fordulót a csatornában, Sergio a földre rogyott, a kormány kifordult a kezéb l. Miel tt Johnny elkaphatta volna a kormányt, a hajó hirtelen kimerültén az oldalára d lt a csatornában. Olyan kevés volt hátra, hogy amikor zátonyra futott, már csak kisebb zökkenést lehetett érezni és azt, hogy néhány fokkal még jobban megd l. Johnny a géptávírót a STOP állásba kapcsolta. - Segíts, Tracey! - Johnny Sergio fölé hajolt, és megragadta a hóna alatt. Tracey a bokájánál fogta meg. Félig a földön húzva, félig emelve átvonszolták a kabinjába, és lefektették az ágyra. - Bocs, Johnny. Ne haragudj! - motyogta Sergio - El ször fordul el , hogy zátonyra viszek egy hajót. Ilyen még soha nem esett meg velem! Én marha! Már olyan közel voltunk! És egyszer csak, hopp... Ne haragudj, Johnny! Tényleg ne haragudj! A rend rségi motorcsónak már elindult a mólóról, és a csatornán közeledett a homokzátony felé, amelyen a Kingfisher megfeneklett. A csónak tele volt; a motor nyüszítése megriasztott egy csapat madarat; szárnyak förgetege csapott a magasba. Amint közelebb ért a csónak, az utasok közül Johnny felismert néhányat. Miké Shapirót, Robin Sutherlandet, de velük volt még két egyenruhás rend r is; egy másik civil ruhás ember, aki felállt a csónakban, amint hallótávolságon belül kerültek. Szájához emelte a kezét, és kiabálni kezdett. - Rend rfelügyel vagyok. Letartóztatási parancsom van Benedict... Mike Shapiro gyengéden megérintette a karját, és csendesen mondott neki valamit. A felügyel habozott, felpillantott Johnnyra, majd beleegyez en bólintott, aztán visszaült a helyére. - Robin, gyere fel, amilyen gyorsan csak tudsz! - kiáltott le Johnny a csónakba. Amikor Robin fent volt a fedélzeten, Johnny a híd felé taszigálta. Mike Shapiro szorosan a nyomukban volt. - Johnny, beszélnem kell veled. - Akármir l is van szó, ráér! - Nem, ez nem ér rá. - Mike Shapiro Tracey-hez fordult. - Lenne szíves a beteghez vezetni a doktort? Muszáj beszélnem Johnnyval, miel tt a rend rséggel tárgyal. Miké levezette Johnnyt a lépcs n, majd cigarettával kínálta; a két rend r tisztes távolságból figyelte ket. - Johnny, rettenetes dolog történt! Azt akartam, hogy ne idegenekt l kelljen megtudnod. Johnny szemmel láthatóan felkészült a szörny hírre. - Nos? - Rubyról van szó... Johnnyt a Kingfisher vendégkabinjában hallgatta ki a rend rfelügyel . Két órába telt, amíg a történet végére ért. Ezalatt az egyik egyenruhás rend r megtalálta a festékraktárba zárt legénységet. Félholtak voltak ugyan a festékg zökt l, de képesek voltak vallomást tenni. A szomszédos kabinban várakoztak, amíg a felügyel befejezte Johnnyval. - Már csak két kérdésem van Mr. Lance. Mit gondol, a két hajó összeütközése szándékos, vagy véletlen volt? Johnny a felügyel acélkék szemébe nézett, és most el ször nem mondott igazat. - Véletlen volt. - Utolsó kérdés. A halászhajó túlél inek milyen esélyük volt a megmenekülésre? - A vihar elsodorta ket. Semmi remény nem volt arra, hogy a szinte harcképtelen Kingfisherrel mentésbe kezdjünk, különösen, ha figyelembe vesszük a hullámok tomboló erejét abban a keskeny átjáróban. - Értem. Köszönöm, Mr. Lance. Egyel re befejeztük. Johnny kijött a kabinból, és a fels fedélzetre sietett.
Tracey és Robin még Sergio ágyánál szorgoskodott, Robin felpillantott, és odament Johnny elé az ajtóhoz. - Mi újság? Hogy van? - Semmi esélye - válaszolt halkan Robin. Az egyik tüd szétroncsolódott, és úgy t nik, hogy a lövedékek átlyuggatták a beleket és a gyomrot is. Súlyos hashártya-gyulladásra gyanakszom. Nem merem megmozdítani, mert azzal bels vérzést idézhetek el . - Eszméleténél van? Robin megrázta a fejét. - Nagyon gyorsan romlik az állapota. Csoda, hogy eddig húzta. Johnny odament az ágyhoz, karját Tracey vállára tette. Összebújva figyelték Sergiót. Szeme csukva volt, arcát vastagon borította a friss, sötét borosta. Tüdeje minden egyes lélegzetvételnél hangosan recsegett, és sípolt a csendes kabinban, lázrózsák égtek az arcán. - Te csodás, öreg csirkefogó! - szólalt meg Johnny csendesen. Sergio megemelte a szempilláit. Johnny gyorsan föléhajolt. - Sergio, a legénység... a legényeid épségben vannak. Sergio elmosolyodott. Lehunyta sötét gazellaszemeit, majd ismét kinyitotta ket, és keservesen megszólalt. - Johnny adsz nekem munkát, ha majd kiszabadulok? - Nem kerülsz börtönbe... rontanád a hely színvonalát. Sergio nevetni próbált. Egyetlen fojtott kuncogás hagyta el a torkát, majd felkönyökölt, és kidülledt szemekkel leveg után kapkodott. Éles, sípoló hangon felköhögött, szájából alvadtés friss vér keveréke buggyant el . Hirtelen visszazuhant a párnára, és meghalt, miel tt Robin odaért volna az ágyához. Tracey a szomszédos hálófülkében aludt. Robin nyugtatóitól akár a következ napot is átaludhatta volna. Johnny meztelenül pihent a Cartridge-öböli telephely másik vendégszobájának keskeny ágyán; amikor meggyújtotta az éjjeli lámpát az ágya mellett, órája hajnali 2 óra 46 percet mutatott. Végignézett a testén. Bordáin és oldalán a sebek hol bíborlilák, hogy pedig lángoló vörösek voltak; ezeket a sérüléseket akkor szerezte, amikor az iszaptenger a válaszfal érdes fémborításához vagdosta. Bárcsak is elfogadta volna az altatót, amelyet Robin felajánlott! Sajgó sebei és kavargó gondolatai nem hagyták aludni. Rémlátomások gyötörték, annak a két halálesetnek a rémképei, amelyekért Benedict van der Byl a felel s; amelyekért számolnia kell, akárhol, akármilyen sötét helyre jutott is. Ruby és Sergio. Ruby és Sergio. Egyiküket látta is meghalni, a másik halálát pedig sajnos hátborzongató részletességgel el tudta képzelni. Felült, és rágyújtott. Igyekezett elhessegetni a kínzó képeket, amelyekkel agyongyötört agya folyamatosan bombázta a képzeletét. Megpróbálta összeszedni magát annyira, hogy a következ napok halaszthatatlan teend it átlássa, legalább azokat, amelyek feltétlenül szükségesek az utóbbi napok katasztrófa sorozata utóhatásának felszámolásához. Még az est folyamán beszélt rádión Larsennel. Megkapta az ígéretét, miszerint Larsen teljes anyagi támogatást nyújt arra az id re, amíg a Kingfishert meg nem tisztítják az iszaptól, el nem kerítik a gyémántokat a továbbító alagútból, amíg tartanak a javítások, és minden nehézség el nem hárul; tehát mindaddig, amíg a hajó képes nem lesz a két szigetet körülvev gazdag lel helyen újra munkába állni. Egy ment alakulat már holnap a helyszínre repül, hogy megkezdje a Kingfisher kitakarítását. Táviratozott az IBM-nek, hogy küldjön számítógép szakembereket a számítógép esetleges meghibásodásának kijavítására. Hat hét, és a Kingfisher megint kint lehet a tengeren, vélekedett Johnny.
Ezután szabadon csapongó képzelete Ruby temetéséhez szaladt el re, amelyet a következ hét keddjére t ztek ki. Johnny nyugtalanul forgolódott az ágyán, szerette volna bezárni agyát az ilyesfajta gondolatok el tt, ezek azonban akarata ellenére hosszú sorokban kígyózva bukkantak el a sötétségb l. Ruby, Benedict, Sergio, a nagy kék gyémánt. Ismét felült, elnyomta a cigarettáját, és megint meggyújtotta az éjjeli lámpát. Ekkor egy mondat cikázott át az agyán, és ett l megdermedt. Sergio hangját hallotta: - Hát, olyan gyémántot se látsz többé! Az izgalomtól borsózni kezdett a háta, tarkóján, karján felállt a sz r. - A Vörös Istenek! - örvendezett szinte kiabálva. Majd ismét Sergio hangját hallotta. - ...a zakójában, a zakója zsebében van. Johnny felugrott az ágyról, és sebesen öltözni kezdett. Amikor az ingét gombolta, érezte, hogy szíve hevesen kalimpál. Sebtében magára rántotta a nadrágját és a szvetterét, cip f z jét gyorsan megkötötte, felkapott egy b rkabátot, és már rohant is kifelé a szobából. A kihalt rádiósszobába érve rángatta fel magára a b rkabátot. Meggyújtotta a lámpát, és a térképasztal fölé hajolt. Megtalálta a keresett nevet a térképen, és hangosan megismételte. - A Vörös Istenek! A Cartridge-öbölt l északra a part egyenes vonalú és lapos harminc mérföldön át, aztán hirtelen megtörik; egy vörös szikla kiszögellése szakítja meg, a szikla vádló ujja a tenger felé mutat. Johnny nagyon jól ismerte a helyet. Hiszen az volt a dolga, hogy megtaláljon és megvizsgáljon minden olyan természetes domborzati jelenséget, amely az uralkodó part menti áramlatok útját állhatja. Ugyanis éppen az ehhez hasonló helyeken vet dik partra a gyémánt, és minden egyéb hullámok által elsodort tárgy. Jól emlékezett a szélvájta, tengerkoptatta vörös sziklákra, amelyek groteszk szobrokra hasonlítanak, innen kapták a nevüket is, de ami ennél sokkal fontosabb, jól emlékezett a szikla lábánál partra vetett szeméttörmelékre. Vízsodorta fa, vízzel átitatódott deszkák, üres üvegek, m anyag dobozok, halászháló-darabok, dugók... mindaz, amit a vízbe hajítottak valahol, és amit a hullámok idesodortak, és itt leraktak. Johnny végighúzta az ujját a térképen; a két sziget mellett megállapodott. Elolvasta a sz kszavú feljegyzést, ami az apró nyilak fölött állt. A nyilak egyébként a két sziget fel l a Vörös Istenek szikla határozott körvonalai felé mutattak. - Déli, délkeleti áramlatok. 5 csomó. A térképasztal fölött megtalálta a számokkal és címkékkel ellátott raktár kulcsokat. Kiválasztotta azt a kett t, amelyiken a GARÁZS és a LAND ROVER felirat szerepelt. A telihold magasan állt. Csendes, nyugodt volt az éjszaka, szélnek semmi jele. Johnny kitárta a széles garázsajtót, és bekapcsolta a Land Rover parkolóvilágítását. A gyenge fénynél megvizsgálta az autó állapotát; benzintartály tele, tartalék kannák tele, ivóvizes kanna ugyancsak tele. Beledugta az ujját a kannába, megkóstolta a vizet. Tiszta édesvíz volt benne. Megemelte a hátsó ülést, ellen rizte az alatta lev csomagtartót. Emel rúd, villáskulcs, els segélycsomag, elemlámpa, világítórakéta, füstrakéta, vizespalack, leteríthet ponyva, két doboz konzerv, vontatókötél, hátizsák, zsebkés és tájoló, minden megvan. A Land Rovert ellátták a sivatagi utazásoknál el forduló vészhelyzetek során szükséges felszerelésekkel. Johnny beszállt, és beindította a motort. Lassan, csendesen haladt el a raktárépületek mellett, nem akarta felébreszteni az alvókat, de amikor a lagúna széléhez ért, bekapcsolta a fényszórókat, és beletaposott a gázba. Az öböl bejáratánál keresztülhajtott a homokd néken, kint a parton pedig észak felé folytatta az útját. A fényszórók hosszú csóvát vetítettek a tengeri ködbe. A felvert, megriadt madarak csapkodó szárnyakkal röppentek fel a száguldó Land Rover el tt.
Apály volt, a kitakart tengerpart talaja kemény, fényes és sima, mint egy aszfaltút. Johnny gyorsan hajtott; az elvakított, hófehér rákok recsegve roppantak szét a kerekek alatt. Korán hajnalodott; a piros ég háttere el tt felderengett a d nék sejtelmes alakja. Egyszer egy tengerparti farkast, egy barna hiénát riasztott meg, amelyiknek éppen erre a sivár partszakaszra támadt gusztusa. Görbe háttal, pánikszer en ügetett a biztonságot nyújtó d nék felé. Johnny még nagy siettében is undorodva borzongott meg az ocsmány jószág láttán. Az arcába csapó hideg, nyirkos szell felfrissítette. Kimosta kialvatlanságtól perzsel szemét, és enyhítette halántéka forró lüktetését. A nap felbukkant a látóhatár szélén, és reflektorfénybe állította az öt mérföldnyire lev Vörös Isteneket. A tenger felé menetel félistenek alakjai arany fénnyel ragyogtak a pirkadatban. Ahogy közeledett feléjük, fény és árnyék játszott a sziklákon: Johnny egy száz láb magas Neptunt pillantott meg, aki lobogó vörös szakállát a tenger fölé tartotta; egy szörny séges, görbe hátú, hiéna fej lény ágaskodott mellette. Arrébb, vörös sziklaruhában, fantasztikus alakú Veszta-szüzek taszigálták egymást; hátborzongató, nyugtalanító látványt nyújtottak. Johnny igyekezett megzabolázni a képzeletét és a sziklák lábánál elterül tengerpartra figyelni. Megint libab rös lett az elé táruló látványtól. A padlóig nyomta a gázpedált. Nem messze fehér madárfelh körözött; a madarak le-lecsaptak, és ugrándoztak valami körül, amit partra vetett a víz. Johnny odasietett. Egy sirály repült el a Land Rover el tt. Cs réb l hosszú, nedves húsra emlékeztet szalagszer ség lógott ki, amit a madár reptében mohón nyeldesett. Begye egészen megduzzadt, kitelt a hatalmas adagtól. A Land Rover közeledtére a madarak rekedtes hangon, méltatlankodva szétszéledtek; tollakkal, ürülékkel szennyezett emberi test feküdt az úszóhártyás lábnyomoktól összetaposott homokban. Johnny megállította a Land Rovert, és kiugrott. Hosszan végignézett a testen, majd elfordult, és megkapaszkodott az autó oldalában. Gyomra megemelkedett, er s hányingere támadt, de elfojtotta. Itt-ott rongyfoszlányok fedték az egyébként lemeztelenített holttestet; egyik lábán még rajta volt a gumicsizma. A madarak a koponya kivételével a kitakart testrészek minden centiméterét megtámadták. Az arc már felismer hetetlen volt. Orr sehol, a szemüreg két fekete, tátongó, üres gödör. Nem voltak ajkak sem, hogy eltakarják a vigyorgó fogsort. A szétmarcangolt arc fölött a színtelen, albínó haj mintha rosszíz tréfából odakerült paróka lett volna. Nagy utat tett meg Hugo Kramer a két szigett l a Vörös Istenekig. Johnny kivette a Land Rover hátsó ülése alól a ponyvát. Miközben óvatosan belecsavarta a holttestet, megpróbált nem odanézni, aztán a vontatókötélb l levágott kötéldarabbal összekötözte a csomagot, majd fölvonszolta a partra a dagályszint fölé. A vastag ponyva távol tartja a madarakat, de a biztonság kedvéért Johnny a helyszínen talált, szétszórt fadarabokkal és deszkákkal is lefedte a becsomagolt testet. Egyik-másik deszkán még látni lehetett, hogy nemrég tört szét, a festék is friss volt rajta. Johnny feltételezte, hogy a Vadliba roncsának darabjai. Visszament a Land Roverhez, és továbbhajtott a Vörös Istenek felé, ami most már csak egy mérföldnyire lehetett. A nap már magasan járt az égen, és szinte elviselhetetlenül t zött. Johnny vezetés közben kibújt a b rkabátból, de eközben sem vette le a szemét a partról. Újabb sirályfelh re számított, helyette azonban egy nagy, fekete tárgyat pillantott meg a vörös sziklák tövében, a partra kivetve. Egészen közel kellett kerülnie, hogy meg tudja állapítani, mi az. Sokként érte a szeme elé táruló látvány, kemény csomót érzett a gyomra helyén.
A fekete, felfújható ment csónak volt az. Valaki felvonszolta a dagályszint fölé! Johnny kiszállt a Land Roverb l; reszkettek a lábai, mintha most mászott volna meg egy nagy hegyet. A mellkasát szorító rossz érzést l alig kapott leveg t. Lassan elindult a csónak felé; a puha homokban hagyott friss nyomok sok mindent elárultak. Csónakvonszolás nyoma, és két pár lábnyom. Az egyik mezítlábas, széles, lúdtalpas nyom volt; valaki olyannak a lábnyoma, aki gyakran járt mezítláb. Ezek nyilván a Vadliba legénységéb l az egyik színesb r lábnyomai, állapította meg Johnny. Elfordult, és a másik pár lábnyomra koncentrált. Hosszú, keskeny, cip s lábbal hagyott nyomok voltak, sima b rtalp nyomai; éles körvonalai arról árulkodtak, hogy keveset hordott, új cip r l van szó, a lépések hosszából és a nyomok mélységéb l pedig visel jük nehéz súlyára lehetett következtetni. Johnny meglep dve vette észre, hogy már a keze is reszket, s t ajkai is - mint egy nagybetegé. Szédült, eler tlenedett, és egész teste remegett. Csakis Benedict van der Byl lehetett az. Most már egész biztos volt benne. Benedict túlélte hát a katasztrófát! Johnny nagyon szorosan ökölbe szorította a kezét, álla el remeredt, ajkát összeszorította. A gy lölet még most is forró hullámokban öntötte el az agyát. - Hála istennek! - motyogta magában. - Hála istennek! Legalább én magam végezhetek vele. A lábnyomok összekuszálódtak a csónak körül. Mellettük vastag deszkadarab hevert, amit a víztartály és az élelmiszeres láda felfeszítéséhez vehettek igénybe. A láda már üres volt. A vastablettákat alighanem zsebre vágták, hogy minél kevesebb súlyt kelljen cipelniük, a vizeskanna sem volt sehol. A két pár lábnyom egyenesen a homokd nék felé tartott. Johnny futva követni kezdte, de az els szélfútta d néhez érve el is veszítette ket. Johnny azonban nem csüggedt. A d nék csak ezer yard mélységig hatolnak a szárazföld belsejébe, aztán síkságok következnek. Visszafutott a Land Roverhez. Ismét tudott uralkodni az érzelmein. Gy lölete hatalmas, emészthetetlen csomóvá állt össze a bordái alatt. Néhány másodpercig gondolkodott, miel tt felemelte volna a rádiómikrofont. Stander felügyel a raktárépületek mögötti leszállópályán készenlétben tartja a rend rségi helikoptert. Fél óra múlva itt lehetne, egy órán belül elkapnák Benedict van der Bylt. Johnny elvetette az ötletet. Benedict hivatalosan halottnak van nyilvánítva, hiszen vízbe fulladt. Miért keresné bárki is a Namíb sivatag pusztaságának alacsony halmai között? A társaságában lev tengerész is csak bonyolítaná a helyzetet; t azonban meg lehetne vesztegetni, félemlíteni vagy fenyegetni. Most már semmi sem akadályozza meg, hogy bosszút álljon Benedicten. Semmi a világon. Johnny kivette a Land Roverb l a zsebkést. A csónakhoz sietett, több helyen beleszúrt a vastag gumiba. A leveg sziszegve távozott a lyukakon, a csónak lassan leeresztett. Johnny összecsomagolta, és betette az autó csomagtartójába. Majd kés bb elássa valahol a sivatagban; semmi nyoma nem maradhat annak, hogy Benedict partot ért ezen a helyen. Beindította a motort, sebességbe tette az autót, és a homokd nék pereméig követte a nyomokat. Homokvölgyeket és penge élesség homokgerinceket hagyott maga mögött. 'Amint az utolsó d néhez ért, megcsapta az t körülvev hatalmas földdarab nyomasztó csöndje. Erre a helyre - pedig csak egy mérföldnyire van a tengert l a hideg Benguela áramlat mérsékl hatása már nem jut el. A forróság elviselhetetlen volt. Johnny érezte, amint a pórusaiból el bújó izzadságcseppek nyomban rá is száradnak a b rére a tikkasztó h ségben. Lépésben haladt tovább a d nék vonalával párhuzamosan, s a talajt fürkészve olykor kihajolt az autó oldalán. A homokban lev csillámok visszaverték arcára a nap melegét.
Újból keresztezte a lábnyomokat ott, ahol a d nékr l lejöttek, majd tovább követte a nyílegyenes csapást, amely a távoli hegyek felé tartott. A hegyek már alig látszottak a déli h ség párás leveg j , kékes homályában. Johnny meg-meglendülve haladt el re: gyorsabban ott, ahol tisztán kivehet nyomokat látott, lelassulva, esetleg meg is állva ott, ahol fáradságos keresgélésre volt szükség a nyomok felismerésére, például a sziklás vagy hepehupás területeken. Kétszer ki is kellett szállnia az autóból, hogy a nehezen olvasható terepen fölfedezze a nyomokat, de volt olyan fehér, sókristályos sík vidék is, ahol viszont négy mérföldet tett meg ugyanannyi id alatt. Ott a nyomok éles körvonalaikkal úgy követték egymást a csillogó sórétegen, mint felf zött gyöngyszemek. A lapos terület után fekete sziklák útveszt jéhez vezettek, amelyet a vízmosások több részre apróztak, és amelyet magas, idomtalan, torz monolitok riztek. Az egyik ilyen vízmosásban Johnny ráakadt Hansie-ra, a Vadliba apró termet , id s színesb r matrózára. Szétzúzott koponyája mellett alvadt vérrel szennyezett szikladarab feküdt a homokban. A vér vastagon, fényesen rászáradt a k re. Hansie száraz szemgödrökkel meredt a könyörtelen mennyboltra. Arcáról némi csalódottságot lehetett leolvasni. Az újabb tragédia történetét is meg rizte a homok. Összekuszált lábnyomok sokasága: két ember veszekedett valamin. Johnny arra a következtetésre jutott, hogy Hansie vissza akart fordulni a tengerpart felé. Bizonyára tudta, hogy az út száz mérfölddel odébb, a hegyek mögött vezet. Nem akarta megkísérelni, inkább a part és a Cartridge-öböl mellett döntött. A vitának az vetett véget, hogy Hansie hátat fordított Benedictnek, és elindult visszafelé a saját nyomait követve. A közelben jókora mélyedés volt, ahonnan Benedict felemelte a követ. Aztán Hansie után eredt. Most, hogy Hansie holtteste fölött állt, és lenézett erre a megrendít , szétroncsolt fejre, Johnny rádöbbent, hogy egy dühöng rült nyomában jár. Benedict van der Byl egyszer en elmebeteg. Már nem is ember, hanem rjöng tébolyodott állat. - Megölöm - ígérte meg Johnny a lábainál kiterített sz hajú öregnek. - Erre már nincs mentség. Ha utoléri Benedictet, és valóban megöli, nincs bíróság a világon, amely kétségbe vonná a jogos önvédelmet. Benedict kivonta magát az emberekre vonatkozó törvénykezés szabályai alól. Johnny visszament a leeresztett ment csónakért, és letakarta vele Hansie-t. Nehezékként köveket tett a csónak sarkaira. A vibráló, forró leveg ben újfajta indulatokkal, felajzottan, gyilkos elszántsággal hajtott tovább. Jól tudta, hogy abban a pillanatban maga is félig vadállatként viselkedik, akit prédája lealacsonyított magához. A saját ízlése szerint akarta megbüntetni Benedict van der Bylt. Szemet szemért, fogat fogért. Egy mérfölddel odébb megtalálta a víztartályt. Heves mozdulattal hajíthatták el, a dobás ereje, lendülete jól kivehet volt a homokban. A víz kiömlött, a szomjas föld azonnal beitta, de a mélyedés ott maradt a felszáradt tócsa helyén. Johnny hitetlenkedve nézte a tartályt. Még egy dühöng rült sem ítélné magát ilyen borzalmas halálra. Odament az öt gallonos fémhordóhoz. Felvette, megrázta; még vagy egy pint folyadék lötyögött benne. - Istenem! - csúszott ki a száján, és akarata ellenére szánalmat érzett Benedict iránt. - így nem húzza már sokáig. A szájához emelte a hordót, és beleivott. Orrát nyomban megfacsarta a b z, a hordót elejtette, és undorodva kiköpte a folyadékot, majd buzgón törölgetni kezdte a száját.
- Tengervíz! - motyogta elképedve. Visszasietett a Land Roverhez, és kiöblítette a száját édesvízzel. Hogy mikor és hogyan kerülhetett tengervíz az édesvíz helyére, arra nem tudott rájönni. A ment csónak alighanem évek óta állt a Vadlibán anélkül, hogy ellen rizték vagy kicserélték volna tartalékkészleteit. Ett l a pillanattól fogva azonban Benedictnek tudnia kellett, hogy halálra van ítélve. Elkeseredése könnyen leolvasható volt a tétova, tanácstalan lábnyomokból. Hirtelen kétségbeesésében futni kezdett. Ötszáz yarddal arrébb egy kiszáradt vízmosásba zuhant, és egy ideig fekve maradt, miel tt újra elindult volna. Ekkor elvétette az útirányt. Megint futólépésben indult el; a nyomok észak felé vezettek, nagy ívet írtak le, majd visszakanyarodtak oda, ahonnan kiindultak. Ott Benedict leült. Feneke nyoma tisztán kivehet volt. Valószín leg legy rte pánikját, összeszedte magát; az újabb nyomok határozottan a hegyek felé indultak. Fél mérfölddel arrébb megint megbotlott valamiben, és elesett. Ezután ismét bizonytalanul folytatta az utat, dél felé húzott. Ekkor megint elesett, és elveszítette az egyik cip jét. Johnny kezébe vette, és elolvasta az aranybet s címkét. "Bally of Switzerland. Készült a Harrods áruház részére." Ez bizony a jó öreg Benedict. Negyven fontos csuka! - jegyezte meg Johnny gúnyosan, majd visszaszállt az autóba. Egyre izgatottabb lett. Most már nem lehet messze! Valamivel távolabb Benedict leereszkedett egy kiszáradt patakmederbe, és ott haladt tovább. Jobb lábát kicsipkézték a meder borotvaéles kavicsai, és minden lépése után barnás, elken dött kis vércseppeket hagyott maga mögött. Kacsázva járt, mint a részeg. A Land Rover cikcakkban haladt a leomlott sziklatömbök között, amelyek a kiszáradt patak fenekén hevertek. A meder egyre mélyebbé vált, kétfel l a fekete szikla éles kakastaréj alakú gerince szegélyezte. A leveg odalenn a patakmederben olyan volt, akár egy kemencében. Torkot, orrot szárító, tikkasztó h ség volt. A hegyek fel l enyhe szell érkezett, de csak lomhán felkavarta a nehéz leveg t, semmi enyhülést nem hozott, még talán fokozta is a nap t z erejét és a leveg fojtogatását. A patakmederben elszórtan satnya bokrok t ntek fel. Groteszk kis cserjék voltak; a szárazság hosszú évtizedek alatt rozzant, torz növényekké deformálta ket. A Land Rover el tt az egyik bokorból óriási fekete madár rebbent föl, tespedten csapkodott a szárnyaival. Johnny döbbenten bámulta; nem tudta ébren van-e, vagy a szeme káprázik, és csak a megkínzott leveg délibábja játszik vele. A madár váratlanul és elszántan rontott neki a tövises bokron fennakadt, sötétkék zakónak. A szell meg-meglibbentette a drága holmit. - A zakójában, a zakója zsebében van. Johnny szeme el tt már csak a zakó lebegett, és meggondolatlanul beletaposott a gázba; a Land Rover meglódult. Johnny nem vette észre az útjába kerül , térdig ér , hatalmas szikladarabot. Húsz mérföldes sebességgel hajtott rá. Hasadó fém recsegése hallatszott; az autó azonnal fennakadt. Johnny el reesett a kormányra, tüdejéb l kiprésel dött a leveg . Még fel sem egyenesedett, leveg után kapkodva, máris a zakó után nyúlt, és egyetlen mozdulattal lekapta a bokorról. A zakó szinte lehúzta a kezét. Aztán már a dundi vászonzacskó is a kezében volt, és amint elkezdte a zsinórt bontogatni, a kövek egymáshoz koccantak. Semmi máshoz nem fogható érzés volt. - Olyan gyémántot se látsz többé! A zsinór nagyon szorosan volt megkötve. Johnny visszafutott a Land Roverhez. rült izgalommal matatott az ülés alatt, míg megtalálta a zsebkést, és elvágta a zsinórt. A zacskó tartalmát a motorháztet re borította.
- Atyaisten! Jóságos atyaúristen! - motyogta kicserepesedett ajkaival. A nagy kék gyémánt tompán csillogott könnyekt l elhomályosult szeme el tt. Egy teljes perc is eltelt, mire annyira magához tért, hogy képes volt megtapintani a követ. Olyan tisztelettel érintette meg, mintha legalábbis szent ereklyével lenne dolga. Egész életén át egy ilyen k ért dolgozott. Két kezébe fogta, és a Land Rover árnyékában a földre ereszkedett. Újabb öt percbe telt, amíg a motorolaj émelyít szaga elért az orráig - pontosabban a tudatáig. Odafordult, és megpillantotta az egyre terebélyesebb olajtócsát a Land Rover alváza alatt. Gyorsan hasra fordult, és kezében a gyémánttal bemászott az autó alá. A szikla felhasította az olajtekn t. A Land Rover elvérzett a folyómeder forró homokjában. Johnny kikecmergett az autó alól, és nekitámaszkodott az els keréknek. Az órájára- nézett, meglep dve állapította meg, hogy délután két óra van. Azon is elcsodálkozott, milyen nehezére esik az óra számlapjára összpontosítania a figyelmét. Két nap és két éjszaka alvás nélkül, ráadásul nem is akármilyen napok és éjszakák voltak! A szüntelen érzelmi megterhelések, a sérülések, a forró sivatagban eltöltött hosszú órák, a holdbéli táj idegtép sivársága - ezek most mind egyszerre éreztették hatásukat. Johnny szédülni kezdett, mintha becsípett volna, és viselkedése ésszer tlenné vált. Átmeneti bizonytalansága mutatkozott meg a sziklás patakmederben való figyelmetlen száguldozásban is. Simogatta, cirógatta a nagy gyémántot, szájához emelte, a hüvelyk és a mutatóujja között morzsolgatta, egyik kezéb l a másikba tette, miközben minden porcikája egy kis pihenés után áhítozott. Jótékony ernyedtség áradt szét a tagjaiban, és a tompaság alattomosan átterjedt az agyára is. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy a nap ne vakítsa olyan nagyon. Amikor kinyitotta, négy óra volt. Feltápászkodott; közben sokkal hosszabbak lettek az árnyékok, a szél elállt. Öregesen és mereven mozgott még, de agyának jót tett az alvás. Felfalt egy csomag húspástétommal megkent kekszet, egy bögre langyos vízzel leöblítette, s mire befejezte az evést, már készen volt a terve. A gyémántokkal teli zacskót elásta a Land Rover alatt, de a kék óriástól nem tudott megválni. Begombolta nadrágja hátsó zsebébe. A hátsó ülés alatti ládából el vette a hátizsákot, beletette a vizespalackot, az els segély-dobozt, a kézi tájolót, két jelz rakétát és a zsebkést. Benyúlt a zsebébe, megnézte, cigarettája és öngyújtója nála van-e. Aztán egy utolsó pillantást vetett a Land Rover m szerfalán a rádióvev re, majd hátat fordított neki, és elindult felfelé a vízmosás oldalán Benedict van der Byl nyomában. Fél mérfölddel kés bb már nem érezte annyira merevnek a lábait. Megnyújtotta a lépteit, egész jó iramban haladt tovább. A heves gy lölet és a bosszúvágy, amely néhány órával ezel tt - amikor a gyémántra rátalált már csak pislákolt valahol mélyen a lelkében, most újult er vel lángolt fel. Er t öntött a lábaiba, felfrissítette az érzékszerveit. A nyomok váratlanul elfordultak a vízmosás oldalán, a fekete szikla peremén Johnny szem el l tévesztette ket, de aztán hamarosan újra rájuk bukkant. Most már nem lehet nagyon messze. A nyomok világosan jelezték, hogy Benedict gyorsan fárad. Többször elesett, vérz térdekkel mászott tovább az érdes sziklákon és köveken; belebotlott a satnya bokrokba, ruhafoszlányokat hagyva a piros vég , tüskés ágakon. A nyomok eltávolodtak a szikláktól, és egy másik alacsony, narancsszín , dombos területre vezettek. Johnny futólépésben haladt tovább. A nap ereszkedni kezdett az égen, és kék árnyékot vetett a homokd nék mélyedéseibe. Alábbhagyott a nagy meleg, így a verejtékcseppeknek - miel tt megszáradtak - maradt idejük leh teni Johnny izzadó testét.
Johnny a tántorgó lábnyomokat fürkészte, és aggódni kezdett, nehogy holtan találjon rá Benedictre. Egy végs kig kétségbeesett, sarokba szorított ember nyomában járt, aki makacsul vonszolta magát tovább. Johnny eleinte nem figyelt fel rá, hogy mer leges irányból egyszer csak másfajta lábnyomok csatlakoztak azokhoz, amelyeket követett; ezek párhuzamosan futottak Benedict nyomaival, mígnem körülvették, majd elfedték az emberi lábnyomokat. Amikor aztán észrevette, letérdelt, és közelr l szemügyre vette a széles, kutyatappancsra hasonlító nyomokat. - Hiéna! - rökönyödött meg, s a hideg futkosott a hátán, amint felrémlett el tte a rút állat. Gyorsan körülnézett: balfel l újabb hiénanyomok csatlakoztak az el bbiekhez. - Mindjárt kett is! Megérezték a vérszagot. Johnny futásnak eredt a hiénanyomok mentén. Borzongást érzett egész testében, ha arra gondolt, mihez kezd a hiéna, amikor segítségre szoruló, magatehetetlen emberre akad. A hiéna Afrika legundorítóbb, leggyávább állata, állkapcsa viszont könnyedén cafatokra tépi akár a feln tt bivaly combját is. Vastag, rövid - döghúshoz szokott - tép fogain a baktériumok vígan tenyésznek; már a puszta harapása is halálos, akár a fekete mámba kígyóé. - Jaj, istenem, add, hogy id ben érkezzek! Hadd találjam meg élve! Ekkor iszonyatos hangra lett figyelmes, megdermedt futtában. A közvetlen közeléb l, az el tte lev homokd ne mögül átható, éles, csöndbe halkuló vihogást hallott. Johnny csak állt, hallgatózott, kifulladtan zihált. Megint felröhögtek a hiénák - démoni, izgatott, vérszomjas kacajjal. - Szóval már elkapták! Johnny nekiiramodott, felkaptatott a dombra. A dombtet t l lepillantott a homokd ne által formált, félkör alakú küzd térre. Benedict a hátán feküdt. Fehér inge derékig kigombolva. Kék öltönynadrágja végighasadt, elrongyolódott foszlányai kitakarták sebes térdét. Egyik lába már csak mocskos zokni- és megkeményedett vércafat volt. Teste körül a hiénapár alaposan letaposta a homokot. Órák óta körözhettek körülötte, míg végül éhségük felülkerekedett gyávaságukon. Az egyik hiéna kígyóéra emlékeztet , lapos és visszataszító fejét leszegve, púpja mögé behúzott nyakkal Benedictt l tíz lábnyira lapított a homokban. A barna pöttyös, lompos bundájú, kerekded fülét el remereszt , ocsmány állat mohón csillogó szemekkel bámulta a társát. A másik hiéna mells lábaival Benedict mellkasán tiporva, lehajtott fejjel szorosan Benedict arcára tapadt. Aztán hátrahajtotta a fejét, mells lábait összekulcsolta, és megveszekedetten ráncigált valamit, mintha egy falat húst készülne kiszakítani áldozatából. A tépázástól Benedict feje megrándult, megvonaglott. Lábaival er tlenül rúgkapált, kezei, mint két megnyomorított fehér madár verdestek a homokban. A hiéna feltépte a húst Benedict arcán. Johnny tisztán hallotta a szakadó hús hangját a sivatagi este tökéletes csendjében. Olyan könnyen szakadt, mint a selyem - Johnny felüvöltött. A hiénák az ordítás hallatán ügyetlen kapkodással, pánikszer en, szinte egymást taposva menekülni kezdtek. Benedict, arca helyén a véres maszkkal, ott maradt a színen. Johnny elnézte ezt az arcot, és tisztában volt vele, hogy most már semmiképp nem lesz képes megölni Benedictet. Lehet hogy soha, semmilyen körülmények között nem is lett volna képes rá. Nem tud bosszút állni egy ilyen szétmarcangolt arcú, becsavarodott, roncsolt test lényen. Térdre rogyott Benedict mellett, majd bizonytalan ujjakkal bontogatni kezdte a hátizsákot. Benedict leszakított füle és egyik arcának húsa ráborult a szájára; fogait azon az oldalon nem fedte semmi, vékony sugárban spriccelt a vére. Johnny kibontott egy csomag nedvszívó kötszert, és
azzal hajtotta vissza a lifeg húscafatot, majd széttárt ujjakkal er sen odaszorította a helyére. A nyomás hatására a vér egyre enyhébben szivárgott át a kötésen. - Most már rendben lesz minden, Benedict, itt vagyok. Nem lesz semmi baj - suttogta rekedt hangon, miközben feltette a kötést. Szabad kezével egy második csomag kötszer kicsomagolásán fáradozott, majd az átázott helyett az újat tette Benedict arcára. A tiszta kötést is leszorítva tartotta; közben felemelte Benedict fejét, ölébe vette, és lágyan ringatni kezdte. - Elállítjuk a vérzést, utána inni kapsz. - Johnny el vett egy darab vattát az els segélydobozból, és óvatosan kitisztította Benedict orrából, szájából a vért meg a homokot. Benedictnek valamivel rendezettebb lett a légzése, de még mindig sípoló hangok jöttek ki elfeketült ajkain. Nyelve megduzzadt, és bíborszín szivacs gyanánt terpeszkedett a szájában. - Máris sokkal jobban vagy - nyugtatgatta Johnny. Még mindig er sen szorította a kötést Benedict arcára, miközben leügyeskedte a kupakot a vizespalackról. Hüvelykujját a palack szájára tette, úgy szabályozta a víz csorgását; egy cseppet a kiszáradt, fekete gödörbe csöppentett. Még tíz ilyen cseppet engedett az els után, majd megtámasztotta a palackot a homokban, és elkezdte masszírozni Benedict torkát, hogy életre keltse a nyel reflexeket. Az eszméletlen férfi fájdalmasan nyelni kezdett. - Jól van, jól van - biztatta Johnny, majd ismét cseppenként adagolta a vizet Benedict szájába, szelíden mormolva itatás közben. - Most már rendbe fogsz jönni. Ez az, nyeld le szépen. Húsz percbe telt, míg beadta Benedictnek a fél pint langyos édesvizet; addigra a vérzés is alábbhagyott. Johnny két só- és egy glükóztablettát vett el az els segély-dobozból. Bevette ket, szétrágta, majd a megcsonkított arc fölé hajolt, száját szorosan Benedict duzzadt ajkára szorította, és belecsorgatta a s r pépet annak az embernek a szájába, akit nemrég még mindenáron meg akart ölni. Aztán felegyenesedett, és megint vizet csöpögtetett a szájába. Beadott neki négy újabb tablettát, majd miután a vizespalack félig kiürült, Johnny bedugaszolta, és visszatette a hátizsákba. Átitatta a gézt fert tlenít oldattal, és szorosan bekötözte Benedict arcát. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondolta; néhány sikertelen nekifutás után nagy nehezen mégis sikerült a pólyát az álla alatt, szemén keresztülvezetve bebugyolálnia - orra és szája kivételével - Benedict egész fejét. A nap ekkor már lent járt a látóhatár szélén. Johnny felállt, nyújtózkodott, és elgyönyörködött a csodálatos arany és vörös sivatagi naplementében. Tudta, hogy ezt csak azért teszi, hogy ne kelljen azonnal döntenie. Becslése szerint öt mérföldnyire hagyhatta a Land Rovert. Öt mérföld kemény gyaloglás, négy óra - sötétben öt is megvan. Vajon megteheti-e, hogy itthagyja Benedictet, odagyalogol az autóhoz rádiózik a Cartridge-öbölbe, aztán visszajön hozzál Johnny a homokd nék felé pillantott. A válasz ott állt, nem messzire t le. Az egyik hiéna a homokd ne tetején lapult, és átható tekintettel bámulta Johnnyt. Az éhségt l és a közelg éjszakától szokatlanul felbátorodott. Johnny valami nagyon rondát kiáltott oda neki, és egy ijeszt mozdulatot tett az állat felé. A hiéna felpattant, és elsomfordált. - Ma nyolckor kel a hold. Addig pihenek, és ha leh l az id , elindulunk - határozott végül, azzal leheveredett a homokba Benedict mellé. A nagy k a hátsó zsebében nyomta a fenekét; kivette, és egy darabig a kezében tartotta. A sötétben a hiénák visítani, vihogni kezdtek; a felkel hold megvilágította ket, otromba árnyékuk a d ne oldalára vet dött. - Gyere, Benedict! Hazamegyünk. Két szép szál rend r szeretne veled néhány szót váltani. Johnny felültette Benedictet, karját átvetette saját vállán, majd alámászott, és a hátára vette. Egy percig állt így, bokáig süllyedve a laza homokban, megrémülve terhe iszonyatos súlyától.
- Minden ezredik lépés után megállunk, és pihenünk egy kicsit - ígérte meg magának, és elindult felfelé a domboldalon, halkan számolta magában, de érezte, hogy nem lesz képes még egyszer felemelni Benedictet, ha nincs egy szikla, vagy akármi más, amiben megkapaszkodhat. Ezt a meredek utat tehát egyetlen nekirugaszkodással kell megtennie. - Kilencszázkilencvenkilenc, ezer - számolt, de csak magában, mert erejét a gyaloglásra tartogatta. Összegörnyedt a súlyos teher alatt, válla sajgott, háta majd beszakadt az er lködést l. A homok is alaposan megnehezítette a járást. - Na, még ötszáz. Még ötszáz lépés, aztán megállunk. A két hiéna közelr l követte ket. Felfalták a völgyben hagyott kötszert, a vér íze felhergelte ket. - Most már csak ötszáz. - És Johnny harmadszor is újrakezdte a számolást, aztán negyedszer, majd ötödször is. Érezte, hogy valami végigcsöpög a vádliján. Benedict fejjel lefelé lógott a válláról, sebe újra vérezni kezdett, a hiénák duruzsolásba, majd üvöltésbe fogtak a vér szagától. - Már majdnem ott vagyunk Benedict, tarts ki! Nemsokára ott leszünk. Az els ezüstös, holdfényes sziklacsoport közé érve Johnny megszédült, megtántorodott, és arccal el re a földre zuhant. Eltelt egy kis id , amíg annyi er t gy jtött, hogy Benedictet le tudja tenni a hátáról. Megigazította Benedict kötését, beletöltött a szájába egy korty vizet, amit a másik már le is tudott nyelni. Aztán Johnny - két korty szigorúan kimért vízzel - bevett egy marék só- és glükóztablettát. Húsz percig pihent, majd megkapaszkodott egy sziklában, hátára vette Benedictet, és indultak tovább. Johnny óránként tíz percet pihent. Éjjel egykor elfogyott az utolsó csepp vizük is, kett kor már minden kétséget kizáróan tudta, hogy elment a patakmeder mellett, és nem vette észre, vagyis eltévedtek. Elkeseredetten, a fáradtságtól teljesen kimerültén nekitámaszkodott egy k táblának, és hallgatta a közeli sziklák mögött settenked halál kacagó kórusát. Megpróbált rájönni, hol tévesztette el az utat. Elfordult volna a meder, pedig párhuzamosan haladt mellette? Az is lehet, hogy túlment rajta, csak nem vette észre. Ez bizony el fordulhatott; hallott már olyan esetr l, hogy valaki úgy keresztezte a keresett aszfaltutat, hogy észre sem vette. Vajon hány sziklagerincre mászott fel, és hányról ereszkedett le? Képtelen volt visszaemlékezni. Egy helyen belebotlott egy tüskés bokorba, amely felszakította a lábán a b rt. Lehet, hogy ott van a folyómeder. Odamászott Benedicthez. - Kapaszkodj, haver! Visszamegyünk. Johnny utoljára pirkadatkor esett össze. Amikor az órájára pillantott, már látta a számlapot a hajnali fényben. Öt óra volt. Becsukta a szemét, és elég hosszú ideig feküdt mozdulatlanul. Feladta a küzdelmet. Szép kísérlet volt, de cs döt mondott vele. Egy óra múlva már fent lesz a nap. Az pedig azt jelenti, hogy nincs tovább. Ekkor éhes kutya szimatolására emlékeztet , hangos, hörg szaglászást hallott. Kinyitotta a szemét. A hiéna tíz lábnyi távolságból bámulta t. Állkapcsát bambán leeresztette, rózsaszín nyelve kilógott a szájából. Johnny érezte a leheletét; olyan átható és büdös volt, mint az állatkertben a vadállatok ketrece körül terjeng trágya-, moslék- és rothadó dögszag. Szerette volna elriasztani, de nem jött ki hang a torkán. Torka kiszáradt, elzáródott, duzzadt nyelve kitöltötte az egész szájüregét. Nagy nehezen felkönyökölt. A hiéna visszahúzódott, de mozdulataiban az éjszakai, komikus pániknak már nyoma sem volt. Ráér sen arrébb baktatott, de húsz yardnyira onnan megállt, és megfordult, hogy szemmel tarthassa. Rávigyorgott Johnnyra, nyelt egyet, nyelvét visszaszürcsölte a szájába. Johnny odahúzódott Benedict mellé, és lenézett rá.
A vak, bekötözött fej felé fordult, mire a fekete száj megmozdult. - Ki van itt? - kérdezte Benedict száraz, érdes, suttogó hangon. Johnny megpróbált válaszolni, de még mindig nem volt hangja. Megköszörülte a torkát, nyelt egyet, igyekezett egy kis nyálat a szájába varázsolni. Most, hogy Benedict magához tért, Johnny gy lölete ismét fellángolt. - Johnny - recsegte. - Én vagyok az, Johnny. - Johnny? - Benedict a fejéhez kapott, keze a szemén lev kötésbe ütközött. - Tessék? Johnny, oldalán fekve átnyúlt Benedicthez, kioldotta a csomót Benedict halántékán, majd letekerte a kötést a szemér l. Benedict Johnnyra hunyorgott. Már elég világos volt. - Van víz? - kérdezte Benedict. Johnny megrázta a fejét. - Vizet kérek! - Elfogyott. Benedict becsukta a szemét, majd kinyitotta, és riadtan nézett Johnnyra. - Mit tettél Rubyval - suttogta Johnny - és Sergióval és Hansie-val? Benedict arca b ntudatosan megrándult, Johnny pedig még közelebb húzódott hozzá, és a fülébe sziszegte: - Te aljas gazember! Aztán visszafeküdt az oldalára, és könyökére támaszkodva, fájdalmasan nyelt egyet, majd megszólalt. - Ülj csak fel! - mondta, s Benedict háta mögé kúszott. Húzta, ráncigálta, míg valahogy sikerült felültetnie Benedictet. - Odanézz! A két hiéna t lük húsz yardnyira reményked ábrázattal, türelmetlenségt l csillogó szemekkel, bárgyún fixírozta ket. Benedict reszketni kezdett. Nyávogó, nyöszörg hangokat hallatott. Johnny addig huzigálta hátrafelé, amíg a hátát neki tudta támasztani egy sziklának. Aztán Benedict mellé húzódva, a sziklának d lve ismét pihent egy keveset. - Én most elmegyek. Te pedig itt maradsz - mondta halkan. Benedict megint nyüszíteni kezdett, mint az el bb; er tlenül rázta a fejét, a két nyáladzó állatra meredt. Johnny a vállára csapta a hátizsákot. Lehunyta a szemét, s minden erejét összeszedte. Nagy lendületet vett, és feltérdelt. Szeme el tt elhomályosult, majd ismét kitisztult a világ. Miután szemkáprázása megsz nt, megint er t vett magán, nekirugaszkodott, és talpra állt. Térdei megroggyantak alatta, meg kellett kapaszkodnia a sziklában, hogy el ne essen. - Isten veled! - búcsúzott halkan. - Jó szórakozást! - azzal dülöngélve, tántorogva elindult a fekete sziklák felé. Mögötte a panaszos nyöszörgés vad sikolyba csapott át. - Johnny! Johnny, kérlek, ne! Johnny igyekezett nem meghallani, és vánszorgott tovább. - Gyilkos! - kiáltotta Benedict. Az utána kiáltott vádtól földbe gyökerezett Johnny lába. Megkapaszkodott egy sziklában, hogy el ne d ljön, és hátrapillantott. Benedict arca eltorzult, száját véres habcsík szegélyezte. Szeméb l potyogtak a könnyek, végigcsorogva az arcán és a fert tlenít s, véres kötésre. - Johnny! Testvérem! Ne hagyj itt! Johnny eltolta magát a sziklától. Kibillent az egyensúlyából, és majdnem elesett. Aztán visszatántorgott Benedicthez, és ül helyzetbe ereszkedett mellé a földre. Kivette a hátizsákból a zsebkést, és az ölébe tette. Benedict nyögdécselt, hangosan zokogott. - Maradj már csendben! A fene essen beléd! - suttogta Johnny.
A nap már magasan járt fenn az égen. Egyenesen Johnny arcába t zött. Majd szétszakadt arcán a b r. A sötétség fátylai továbbra is ott lebegtek a szeme el tt, de eddig még mindig sikerült elhessegetnie ket. Az utolsó órában meg se moccant, csak a szempillái verdestek. A hiénák egyre közelebb merészkedtek. Le-föl mászkáltak Johnny és Benedict el tt. Most az egyik megállt, nyakát el remeresztette, s mohón szaglászni kezdte Benedict véres lábát, majd még közelebb merészkedett. Johnny megmoccant, mire a rondaság hátraugrott, fejét alázatosan meghajtva vigyorgott, mintha elnézést akarna kérni. Megérett az id , hogy bevessék utolsó fegyverüket. Johnny remélte, hogy nem túl kés n szánta rá magát. Nagyon gyenge volt már is. Érzékcsalódások gyötörték; elhomályosodott a látása, a tárgyak ugráltak a szeme el tt. Fülében folyamatos zúgást hallott, mintha gyümölcsöskertben járna, ahol méhek zsonganak. Meggyújtotta az öngyújtóját, a láng felcsapott. Óvatosan a jelz rakéta gyutacsához érintette, a gyutacs lángra kapott. Johnny meglobogtatta a jelz rakétát a hiénák felé, s alighogy a szerkezet okádni kezdte a rózsaszín füstöt, a két állat rémült visítozások közepette fejvesztetten menekülni kezdett. Egy óra múlva már megint ott csellengtek körülöttük. Óvatosan el ólálkodtak a sziklák mögül. Johnny már alig látta ket a szeme el tt kering sötét foltoktól. A méhzümmögés egyre er södött, megzavarta a fejét, már gondolkozni is alig tudott. Tíz percbe telt, míg sikerült egy újabb jelz rakétát meggyújtania. Alig volt ereje elhajítani, a rakéta majdnem a lába el tt ért földet. A rózsaszín füst beborította ket. Miközben a kavargó rózsaszín füstfelh k rájuk telepedtek, Johnny érezte, hogy a vére a fülében lüktet. A füst kénes csípése er sen fojtogatta a torkát. Fülében a zaj harsány dübörgéssé, elviselhetetlen, sz nni nem akaró, kattogó-sziszeg morajjá er södött. A sivatag nyugodt leveg jét hirtelen vad szélroham zavarta meg. Csodával határos módon a füstfelh t is elfújta a szél. Johnny felpillantott az égre, amerr l az er s szél érkezett. Húsz lábnyira a feje fölött rend rségi helikopter körözött légcsavarja csillogó szitaköt szárnyán. A helikopter ablakában Tracey arcát pillantotta meg. Miel tt elájult, még felfogta, hogy Tracey az nevét kiáltja. VÉGE ISBN 963 7865 29 2 Kiadja a Rege Kft. Felel s kiadó a Rege Kft. ügyvezet igazgatója A kötet kiadásában részt vett: Maecenas International Kft. Felel s szerkeszt : Lukács Laura M szaki vezet : Szakálos Mihály Megjelent 15 A/5 ív terjedelemben Készült a Dabasi Nyomdában 1991-ben Felel s vezet : Bálint Csaba igazgató Munkaszám: 90-1833
