Wilbur Smith A MÁGUS. Fordította: Boda Mária. Borító: Császma József. Hungarian edition Delej Kft., Hungarian translation Boda Mária, 2001

Wilbur Smith A MÁGUS A fordítás az alábbi kiadás alapján készült WILBUR SMITH: WARLOCK First published in 2001 by Macmillan Publishers Ltd. 25 Eccleston Place, London SW1W 9NF Copyright © Wilbur Smith 2001 All rights reserved

Fordította: Boda Mária Borító: Császma József

Hungarian edition © Delej Kft., 2001 Hungarian translation © Boda Mária, 2001

Új szerelmemnek, MOKHINISO-nak Dzsingisz kán és Omar Khajjám szelleme reinkarnálódott egy holdban, mely oly tisztán fénylő, akár egy igazgyöngy

A völgyszorosban harci szekerek sora haladt sebesen lefelé, akár egy tekergő kígyó. A vezérszekér védőfalába kapaszkodó fiú felpillantott a kétoldalt magasodó meredek sziklafalakra, melyeket átlyuggattak az ősi barlangsírok bejáratai. A sötét gödrök egylégiónyi dzsinn kérlelhetetlen szemével bámultak le rá. Nefer Memnon herceg megborzongott, és elfordította tekintetét, bal kezével lopva a gonosz elleni jelet mutatta. f Válla fölött hátrapillantva végignézett az oszlopon és látta, hogy a mögöttük haladó szekérről Taita figyeli a kavargó porfelhőkön át. A por halvány réteggel vonta be az öreget és szekerét, a mély völgybe behatoló egyetlen fény-' sugár megcsillant a porszemcséken, amitől az öreg úgy ragyogott, mint egy testet öltött isten. Nefer bűntudatosan behúzta a nyakát, szégyellte, hogy az öreg tanúja volt futó, babonás félelmének. Nem méltó a Tamose uralkodóház hercegéhez, hogy ily gyengeséget mutasson, most hogy 1 már a férfikor küszöbén áll. Viszont Taita mindenki más| nál jobban ismeri, hisz csecsemőkora óta ő neveli, köze; lebb áll hozzá, mint akár a szülei vagy testvérei. Taita l arckifejezése nem változott, de úgy tűnt, hogy vén szeme még ebből a távolságból is Nefer lényének legmélyébe ; hatol, mindent lát, minden ért. i Nefer visszafordult és kihúzta magát apja oldalán, ki [ megrángatta a gyeplőt, és hosszú ostorát megpattogtatva ^ serkentette a lovakat nagyobb sebességre. Előttük a völgy j hirtelen kitárult, előtűntek Gallala városának kopár romjai. Nefert elfogta az izgalom, ahogy először megpillantot-i ta a híres csatamezőt. Fiatalkorában Taita maga is harcolt ! itt, mikor a félisten Tanús, Harrab úr, legyőzte az Egyiptol mot fenyegető sötét erőket. Ennek már hatvan éve, de Taita elmesélte neki a harc minden részletét, és Nefer úgy érezte, mintha maga is itt lett volna azon a sorsdöntő napon. Nefer apja, Tamose, az isteni fáraó, szekerével a városkapu leomlott romjai elé kanyarodott, és megállította a lovakat. Mögöttük száz szekér ügyesen végrehajtotta ugyanezt a műveletet, és a hajtok mind leszálltak, hogy megitassák a lovakat. Mikor a fáraó szóra nyitotta száját, az arcára tapadt porkéreg morzsákban hullott a mellére. - Uram! - szólította Naja urat, Egyiptom Nagy Oroszlánját, seregének parancsnokát és szeretett barátját. - Tovább kell indulnunk, mielőtt a nap lemegy a hegy mögött. Még az éjszaka át akarok vágni a homokdombokon El Gabarba. A kék hadi korona Tamose fején kőportól csillogott, szemét vörösre csípték a sarkukban megülő apró sárgolyók, midőn lepillantott Neferre. - Téged itt hagylak, innen Taitával mégy tovább. Bár tudta, hogy hiábavaló, Nefer tiltakozásra nyitotta száját. Az osztag az ellenséggel készült összecsapni. Tamose fáraó csataterve az volt, hogy a nagy homokdombokon át délnek kerülve és a szikes tavak között utat találva az ellenség hátába jut, és rést üt a derékhadon, amelyen majd az Abnub előtt a Nílus partján összegyűlt várakozó egyiptomi seregek beozönlenek. Tamose egyesíti a két erőt, és mielőtt az ellenség összevonhatná csapatait, elsöpör Teli el-Daba mellett, és elfoglalja az ellenség legfőbb erődítményét, Avarist. Merész és briliáns terv volt, ha sikerül, egy csapásra véget vet a hikszoszokkal vívott háborúnak, mely már két nemzedék óta dúl. Nefert arra tanították, hogy létének értelme ezen a földön a harc és a dicsőség, de mindeddig nem volt része benne, pedig már tizennégy éves volt. Teljes szívéből arra vágyott, hogy apja oldalán száguldjon győzelemre és halhatatlanságba. Mielőtt tiltakozása elhagyta volna száját, a fáraó megelőzte. - Mi a harcos legfőbb kötelessége? - kérdezte a fiút. Nefer lesütötte a szemét. - Az engedelmesség, felség -válaszolta halkan, kelletlenül. - Sose feledkezz meg róla - bólintott a fáraó és elfordult. Nefer úgy érezte, hogy eltaszították és eldobták. Szeme könnybe lábadt, és felső ajka megremegett, de Taita tekintete megkeményítette. Pislogott, hogy kitisztuljon látása, húzott egyet a szekér oldalrácsán lógó vizestömlőből, aztán odafordult a vén Mágushoz, hetykén megrázva por borította, vastag, fekete fürtjeit. - Mutasd meg az emlékművet, Tata - parancsolta. Az össze nem illő pár átvágott szekerek, férfiak és lovak tömegén, mely elzárta a romváros szűk utcáját. Húsz, a hőség miatt meztelenre vetkőzött katona lemászott az öreg kutak mély aknáiba, és láncot alkottak, hogy vedrekben felhozzák a gyér, sós ízű vizet. Egykor bőségesen volt víz ezekben a kutakban, elegendő a Nílus és a Vörös-tenger közötti kereskedelmi út mentén fekvő gazdag és népes város számára. Aztán, évosztagokkal ezelőtt, földrengés törte össze a víztartó réteget, elzárta a föld alatti áramlatot, és Gallala városa szomján halt. Most alighogy csillapították a kétszáz ló szomját, és feltöltötték a vizestömlőket, elfogyott a víz a kutakból. Taita szűk utcákon át vezette a fiút, templomok és paloták között, melyekben már csak gyíkok és skorpiók laktak, mígnem elérték az elhagyatott főteret. Közepén állt az emlékmű, Tanús urat és a banditaseregek fölött aratott győzelmét hirdette, kik csaknem elpusztították a földkerekség leggazdagabb és leghatalmasabb nemzetét. Emberi koponyákból emelt hátborzongató piramis volt, mely fölött vörös kőlapokból épült nyitott szentély emelkedett. Ezernél is több koponya vigyorgott a fiúra, aki hangosan olvasta a kőbe vésett feliratot: - Lecsapott fejünk tanúskodjék az e helyt vívott csatáról, melyben Tanús, Harrab úr kardjától leltük halálunkat. E nagy férfiú tetteiből tanulja meg minden elkövetkező nemzedék az istenek dicsőségét és az igaz férfiak hatalmát. Imigyen rendelte uralkodásának tizennegyedik esztendejében az isten és fáraó Mamose. Taita az emlékmű árnyékában guggolva figyelte, hogy a herceg körbejárja az emlékművet, pár lépésenként csípőjére tett kézzel megáll, hogy minden oldalról szemügyre 9 vegye. Taita arckifejezése tartózkodó maradt, de szeméből gyöngédség sugárzott. Szeretete az ifjú iránt két másik életben gyökerezett. Ezek egyike Lostris volt, Egyiptom királynője. Taita eunuch volt, de azután kasztrálták, hogy megismerte az asszonyi test örömeit. Testi csonkasága miatt Taita szerelme tiszta volt, és teljes egészében Lostris királynőnek, Nefer nagyanyjának szentelte. Oly mindent felülmúló szeretet volt, hogy még most is, húsz évvel Lostris halála után, ez állt létezése középpontjában. A másik személy, akiből Nefer iránti szeretete eredt, Tanús volt, Harrab úr, akinek ezt az emlékművet emelték. Drágább volt Taitának, mint egy fivér. Már mindketten elmentek, Lostris és Tanús, de vérük ott lüktetett e gyermek ereiben. Törvénytelen egyesülésük gyümölcse volt a gyermek, kiből Tamose fáraó lett, Nefer herceg apja, ki a szekérosztagot vezeti, mely idehozta őket. -Tata, mutasd meg, hol fogtad el a rablók vezérét! -Nefer mutáló hangja megcsuklott az izgalomtól. - Itt volt? - A tér déli végébe, a leomlott falhoz szaladt. Meséld el megint! - Nem, itt volt, ezen az oldalon. - Taita felállt és hosszú, vékony gólyalábain a keleti falhoz lépkedett. Felnézett a málladozó fal tetejére. - Shuftinak hívták a gazembert. Félszemű volt és rusnya, mint Széth isten. Megpróbált elmenekülni a csatából úgy, hogy átmászik itt a falon. -Taita lehajolt, felvett egy fél égetett agyagtéglát a törmelékből, és váratlanul elhajította. Az átszállt a magas fal teteje fölött. - Egyetlen dobással betörtem a koponyáját. Bár saját tapasztalatból ismerte az öreg erejét, és tudta, hogy szívóssága legendás, Nefert elképesztette a dobás. Vén, mint a hegyek, ámuldozott, idősebb a nagyanyámnál is, hisz ő nevelte, ahogy engem is. Azt mondják, kétszáz áradását látta a Nílusnak, és ő építette a piramisokat saját kezével. Aztán hangosan azt kérdezte: - Lecsaptad a fejét, Tata, és odatetted abba a halomba? - mutatott a félelmetes emlékműre. - Ismered jól a történetet, százszor meséltem neked -vonakodott Taita színlelt szerénységgel ecsetelni saját tetteit. 10

- Meséld el újra! - parancsolta a fiú. Taita leült egy kőtömbre, Nefer pedig boldog várakozással a lábához telepedett, és sóváran hallgatta, míg a kosszarvtülkök gyülekezőt nem fújtak, hangjukat a fekete szirtek fokozatosan halkulva visszhangozták. - A fáraó szólít bennünket - állt fel Taita, és visszavezette a fiút a kapuhoz. A falakon kívül nagy volt a sürgés-forgás, ahogy az osztag készülődött, hogy átvágjon a homokdombokon. A vizestömlők ismét hasasodtak, a katonák felszállás előtt ellenőrizték és meghúzták fogatuk hámját. Tamose fáraó katonái feje fölött a kapuban megjelenő párra nézett, és egy fejbólintással magához intette Taitát. Kettesben kissé odébb sétáltak, hogy hallótávolságon kívül legyenek a tisztektől. Naja mozdult, hogy csatlakozzék hozzájuk, de Taita valamit súgott a fáraónak, mire az kurta szóval elküldte Naját. A sértődött úr, megalázottsá-gában elvörösödve, indulatos pillantást vetett Taitára, mely éles volt, mint egy harci nyíl. - Megbántottad Naját. Lehet, hogy egy nap nem leszek a közelben, hogy megvédjelek - figyelmeztette a fáraó. - Nem bízhatunk senkiben - vetette ellen Taita. -Addig nem, amíg szét nem zúztuk az árulás kígyójának fejét, mely egyre szorosabban tekeredik palotád oszlopai köré. Amíg vissza nem térsz északi hadjáratodról, csak mi ketten tudhatjuk, hová viszem a herceget. -De Naja! - nevetett a fáraó elutasítóan. Naja olyan volt neki, mint fivére. Együtt tették meg a Vörös Utat. - Még Naja sem. - Taita nem mondott többet. Gyanúja végre kezdett bizonyossággá szilárdulni, de még nem gyűjtött elegendő bizonyítékot, amivel meggyőzhette volna a fáraót. - Tudja a herceg, miért rejtőztök el a sivatagban? - Csak annyit tud, hogy folytatjuk beavatását a misztériumokba, és foglyul ejtjük istenmadarát. - Jól van, Taita - bólintott a fáraó. - Mindig titokzatos-kodó voltál, de becsületes. Nincs már mit megbeszélni, mindent elmondtunk. Most menj, Hórusz terjessze szárnyait föléd és Nefer fölé. 11 - A magad hátát figyeld, felség, mert manapság mögötted is vannak ellenségek, nem csak előtted. A fáraó megragadta a Mágus felsőkarját, és keményen megszorította. Ujjai alatt a kar vékony volt, de kemény, mint egy száraz akáciaág. Aztán visszament a királyi szekérhez, ahol Naja várakozott sértődött arccal, akár egy óljába zavart kölyökkutya. - Isteni felség, nálam fiatalabbak is vannak az osztagban - tett a herceg egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy meggyőzze apját, neki is a szekerekkel kellene tartania. A fáraó természetesen tudta, hogy igaza van. Meren, a hírneves Kratas tábornok unokája ma ott van a hátsó szekerek egyikén, mint apja lándzsahordozója. - Mikor engeded meg, hogy veled tartsak a csatába, apám? - Talán amikor megtetted a Vörös Utat. Akkor még én sem tagadhatom meg tőled. Üres ígéret volt, mindketten tudták. A Vörös Út a lovakkal és a fegyverekkel bánni tudás kemény próbája volt, melyre kevés harcos vállalkozott. Olyan megpróbáltatást jelentett, mely még egy legszebb férfikorában lévő, jól képzett és erős férfit is elgyötört és gyakran meg is ölt. Nefer még messze volt attól a naptól. A fáraó szigorú tekintete megenyhült, és megszorította fia karját, ennél több érzelemnyilvánítást nem engedett meg magának katonái szemeláttára. - Most az a parancsom, hogy menj Taitával a sivatagba, ejtsd foglyul istenmadaradat, imigyen bizonyítsd királyi származásodat és a jogodat, hogy egy nap a kettős koronát viseld. Nefer és Taita Gallala omladozó falainál álldogálva nézte, hogyan iramlik tova a szekerek oszlopa. A fáraó haladt az élen, a gyeplőt a csuklója köré tekerte, hátrahajolva feszült a lovaknak, melle csupasz volt, fehér vászonszoknyája csapkodott izmos lábszára körül, fején a kék hadikorona magassá és istenhez hasonlóvá tette. Mögötte jött Naja, ki majdnem olyan magas, majdnem olyan szép volt. Megjelenése dölyfös volt és büszke, nagy visszahajló íját a vállán átvetve viselte. Naja Egyiptom 12 egyik legnagyszerűbb harcosa volt, nevét a tisztelet jeleként kapta. Naja a királyi ureusz korona szent kobrája. Tamose fáraótól kapta azon a napon, amikor együtt diadalmaskodtak a Vörös Út megpróbáltatásain. Naja nem kegyeskedett Nefer felé tekinteni. A fáraó szekere már eltűnt a sötét szurdokban, mikor az utolsó szekér elszáguldott mellettük. Meren, barátja és számos tiltott gyerekkori kalandban társa, az arcába nevetett, illetlen mozdulatot tett, és a szekerek nyikorgását és csattogását túlkiabálva csúfolódva odakiáltott neki: - Elhozom neked Apepi fejét játszani - ígérte, és Nefer gyűlölte Me-rent, ahogy elszáguldott. Apepi a hikszoszok királya volt, neki pedig nem volt szüksége játékszerekre, ő már férfi, még akkor is, ha apja nem hajlandó elismerni. A fiú és az öreg sokáig hallgattak, miután az utolsó szekér is eltűnt, és a por elült. Majd Taita szó nélkül megfordult, és kipányvázott lovaikhoz ment. Megszorította a hevedert lova mellén, feltűrte szoknyáját, és egy sokkal fiatalabb férfi könnyed mozdulatával felpattant a hátára. Mihelyt szétvetett lábbal ült puszta szőrén, szinte eggyé vált vele. Nefernek eszébe jutott, hogy a legenda szerint ő a legelső egyiptomi, aki elsajátította a lovaglás művészetét. Még mindig viselte a Tízezer Szekér Mestere címet, melyet a Dicsőség Aranyával együtt két fáraó is adományozott neki. Az biztos, hogy egyike volt azon keveseknek, kik nem riadtak vissza attól, hogy szétvetett lábbal üljék meg a lovat. A legtöbb egyiptomi borzadt ettől a gyakorlattól, illetlennek és nevetségesnek, és nem kevéssé veszélyesnek találták. Nefernek soha nem voltak efféle aggályai, és ahogy felugrott kedvenc ménjére, Csillagászra, sötét hangulata kezdett elpárologni. Mire felértek a romváros fölött magasodó gerincre, már majdnem szokásos pezsgő önmaga volt. Egy utolsó vágyakozó pillantást vetett az északi horizonton lebegő vékony porfelhőre, amit az osztag hagyott maga után, aztán határozottan hátat fordított neki. -Hová megyünk, Tata? - kérdezte. - Azt ígérted, hogy elárulod, mihelyt úton leszünk oda. Taita mindig is szűkszavú és titokzatoskodó volt, de rit13 kán ennyire, mint mostani úti céljuk tekintetében. - Gebei Nagarába megyünk - mondta. Nefer még nem hallotta ezt a nevet, de halkan megismételte. Romantikus, hívogató csengése volt. Az izgalomtól és várakozástól megbizsergett a tarkója, és előre tekintett a nagy sivatagba. Csipkézett, kopár dombok végtelen sora nyúlt a távolban a hőségtől kékes ködben úszó látóhatárig. A nyers sziklák színébe belekáprázott a szem: kékek voltak, mint a baljós viharfelhők, sárgák, mint a szövőmadár tollai, vörösek, mint a felsebzett hús, és csillogtak, mint a kristály. A hőségtől vibráló levegőben táncoltak és reszkettek. Taita a hazatérés szívsajdító érzésével nézte a félelmetes tájat. Ide, ebbe a pusztaságba vonult vissza imádott királynője, Lostris halála után, szinte kúszva, mint egy sebzett állat, majd ahogy az évek múltak, és magukkal vittek valamit fájdalmából is, újra a nagy isten, Hórusz titkai ejtették rabul. A pusztaságba orvosként és sebészként, az ismert tudományok mestereként érkezett. Sivatagi búvóhelyének magányában felfedezte a kulcsot a szellem és lélek kapuihoz, melyeken túl kevesen merészkednek. Emberként érkezett, de a nagy Hórusz isten beavatott ismerőjeként, és minden képzeletet meghaladó, különös, misztikus titkok tudójaként távozott. Csak akkor tért vissza az emberek világába, mikor Lostris királynő meglátogatta álmában, midőn Gebei Nagira-i remetebarlangjában aludt. Újra tizenöt éves szűz volt, hamvas, házasságra érett ifjú lány, akár egy frissen kinyílt sivatagi rózsa, melynek szirmain még ott csillog a harmat. Még álmában is érezte, szívét annyira megtölti a szeretet, hogy már-már szétveti mellkasát. - Drága Taita - suttogta Lostris, ahogy arcát megérintve felébresztette -, te vagy az egyik a két férfi közül, kit szerettem. Tanús már velem van, de mielőtt te is eljöhetsz hozzám, van még egy feladat, amivel megbízlak. Soha nem hagytál cserben. Tudom, hogy most sem fogsz cserbenhagyni, ugye, Taita? - Alázatos szolgád vagyok, úrnőm. - Taita hangja furcsán visszhangzóit a fülében. 14 - Thébában, az én százkapus városomban, ma éjszaka gyermek születik. Az én fiam fia. E gyermeket Nefernek nevezik majd, ami azt jelenti, hogy tiszta és tökéletes testben és lélekben egyaránt. Az a kívánságom, hogy vele az én vérem és Tanús vére Felső-Egyiptom trónjára emelkedjék. De nagy és sokféle veszedelem gyűlik már e gyermek körül. Segítséged nélkül nem arathat sikert. Egyedül te védelmezheted és vezetheted. A pusztaságban eltöltött magányos éveid, az itt szerzett képességeid és tudásod csakis ezt a célt szolgálták. Menj el Neferhez. Indulj máris, és maradj vele, mígnem feladatodat

teljesíted. Aztán jöjj el hozzám, drága Taita. Várni foglak, és visszakapod szegény megcsonkított férfiasságodat. Ismét egész és ép leszel, mikor legközelebb az oldalamon állsz, kezeddel a kezemben. Ne hagyj cserben, drága Taita. - Soha! - kiáltotta Taita álmában. - Soha nem hagytalak cserben, míg éltél, nem foglak cserbenhagyni halálodban sem. - Tudom, hogy nem fogsz - mosolygott Lostris édesen, és alakja lassan beleolvadt a sivatagi éjszakába. Taita könnyben ázó arccal ébredt, és összeszedte kevés holmiját. A barlang kijáratában csak azért állt meg, hogy a csillagok segítségével megállapítsa, melyik irányba induljon. Ösztönösen az istennő' ragyogó csillagát kereste. A királynő halála utáni hetvenedik napon este, mikor a balzsamozás hosszadalmas rítusa befejeződött, ez a csillag tűnt fel váratlanul az égen, egy óriási vörös csillag ragyogott ott, ahol előtte semmi nem volt. Taita most megkereste, és meghajolva tisztelgett előtte. Aztán elindult nyugatnak a sivatagba, vissza a Nílus és Théba városa, a százkapus, gyönyörű Théba felé. Mindez tizennégy évvel ezelőtt történt, és most már szomjúhozta a csöndet, mert képességei csak itt nyerhették vissza teljes erejüket, hogy teljesíteni tudja a kötelességet, melyet Lostris rótt rá. Csak itt tud átadni a hercegnek valamit ebből az erőből. Jól tudta, hogy a sötét erők, amelyekre a királynő figyelmeztette, ott gyülekeznek körülöttük. - Gyere - szólt a fiúhoz -, menjünk, ejtsük foglyul az istenmadaradat. 15 A harmadik napon este, miután elhagyták Gallalát, mi-xxkor a Vadszamarak csillagkép tetőpontjára hágott az északi égbolton, a fáraó megállította az osztagot, hogy megitassák a lovakat, és sietősen magukhoz vegyenek némi napon szárított húst, datolyát és hideg durralepényt, majd kiadta az indulási parancsot. Most nem hangzott fel a tülökszó, mert már mélyen benn jártak a területen, ahol gyakran előfordultak hikszosz szekeres őrjáratok. Az oszlop ügetésben indult tovább. Ahogy előrehaladtak, gyökeresen megváltozott a táj. Végre kijutottak a nehéz terepről, vissza a folyóvölgy fölötti eló'hegységbe. A holdfényben már ki tudták venni a sűrű növényzet távolban sötétlő csíkját, ami az életadó Nílus folyását jelezte. Befejezték az Abnub körül tett széles kört, és a folyónál állomásozó hikszosz hadsereg hátába kerültek. Noha parányi erőt képviseltek ahhoz, hogy megtámadjanak egy akkora ellenséget, mint Apepi, akik Tamose seregeinek legügyesebb szekeresei voltak, ami azt jelentette, hogy nem volt náluk jobb a világon. Azonfelül a meglepetés is őket erősítette. Mikor a fáraó először javasolta ezt a stratégiát, és bejelentette, saját maga kívánja vezetni a hadműveletet, a haditanács tagjai akkora hevességgel ellenezték, amekkorával mertek egy isten szavával szembeszegülni. Még a vén Kratas is, ki egykor az egész egyiptomi sereg legvak-merőbb és legvadabb harcosa volt, sűrű ősz szakállát tépve ordította: - Széth rongyos és rothadó fitymájára, nem azért cseréltem rajtad a szaros pólyát, hogy egyenesen Apepi ölelő karjaiba küldjelek! - Talán ő volt az egyetlen, ki az isteni uralkodóhoz ily hangon mert szólni. - Küldj valaki mást erre az alantas feladatra. Vezesd az áttörést, ha ahhoz van kedved, de ne tűnj el a sivatagban szellemek és dzsinnek martalékául. Te vagy Egyiptom. Ha elveszel, mindnyájan elveszünk. A haditanácsban egyedül Naja támogatta tervét, de Naja mindig is állhatatosán hű volt hozzá. Most együtt győzték le a sivatagot, és az ellenség hátában vannak. Holnap végrehajtják azt az elszánt támadást, mely kettészakítja Apepi hadait, és lehetővé teszi, hogy a fáraó 16 seregének további öt osztaga, ezer harci szekér, rajtuk áttörve csatlakozzék hozzájuk. Már érezte a győzelem mézédes ízét a nyelvén. A következő holdtölte előtt Apepi avarisi palotájában fog vacsorázni. Közel kétszáz éve annak, hogy Egyiptom Alsó- és Felső-Királysága elszakadt egymástól. Azóta vagy egyiptomi bitorló, vagy idegen megszálló uralkodott az északi királyságban. Tamose rendeltetetett arra, hogy kiűzze a hikszoszokat, és ismét egyesítse a két országot, csak akkor viselheti majd jogosan és az ősi istenek jóváhagyásával a kettős koronát. Az éjszakai szél oly hidegen fújt arcába, hogy megdermedt tőle, lándzsahordozója a védőlap mögé kuporodott előle. Nem hallatszott más, csak a szekérkerekek csikor-dulása a durva talajon, a lándzsák halk koccanása, olykor egy fojtott hangon továbbadott figyelmeztetés: „Vigyázz! Gödör!". Tamose előtt hirtelen kitárult Gebei Wadun, a széles vádi, amelyen majd lejutnak az ártéri síkságra. A fáraó lándzsahordozójának dobta a gyeplőt, és leugrott a földre. Kinyújtóztatta elmerevedett, fájó tagjait. Nem fordult hátra, de hallotta, hogy utoléri Naja szekere. Egy halk parancsszóra elnémult a kerekek zaja, majd könnyű, határozott léptekkel Naja jött oda hozzá. - Innentől nagyobb a veszélye, hogy felfedeznek - mondta. - Nézd azt ott! - mutatta hosszú, izmos karját a fáraó válla fölött átnyújtva. Ahol alattuk a vádi a síkságba torkollt, egy fény világított, egy olajlámpás lágy, sárga fénye. - Az ott a falu, El Wadun. Ott várnak kémeink, hogy átkalauzoljanak a hikszosz előőrsökön. Előremegyek a megbeszélt találkozóra, hogy biztonságos legyen utunk. Te csak várj itt, felség, rögtön visszatérek. - Veled tartok. -Könyörgök, ne tedd. Lehet, hogy elárultak, Mem -szólította az uralkodót gyermeknevén. - Te vagy Egyiptom. Túl értékes vagy, hogy veszélynek tedd ki magad. A fáraó megfordult, hogy a szeretett barát finoman metszett, szép arcába nézzen. Ahogy mosolygott, Naja fogai fehéren villantak meg a csillagok fényében, és a fáraó 17 könnyedén, de bizalommal és szeretettel megérintette a vállát. - Akkor hát indulj gyorsan, és térj vissza ugyanolyan gyorsan - adta beleegyezését. Naja a szívére tette a kezét, majd visszasietett kocsijához. Tisztelgett, mikor elhajtott a fáraó mellett, ki mosolyogva viszonozta az üdvözlést, aztán nézte, hogyan hajt le a vádi oldalában. Mikor a száraz folyómeder kemény homokjára ért, Naja ostorral parancsolva gyorsabb iramot a lovaknak, elszáguldott a falu felé. A szekér után sötét keréknyomok maradtak az ezüstös homokon, mielőtt eltűnt volna az első kanyarban. Ekkor a fáraó visszasétált a várakozó osztaghoz, halkan szót váltott a katonákkal, sokat a nevén szólított, buzdította őket, bátorságot öntött beléjük. Egyáltalán nem volt csoda, hogy szerették, és oly örömmel követték, bárhová is vezette őket. Naja úr óvatosan hajtott, szorosan a száraz folyóágy déli partja mellett maradva. Olykor felpillantott a hegygerincre, míg végre felismerte a szélfútta sziklatornyot, mely kissé ferdén rajzolódott ki az égre, és elégedetten felmordult. Egy kicsivel odébb elérte a helyet, ahol a vádiból keskeny, kanyargós gyalogösvény vezetett fel a meredek lejtőn az ősi őrtoronyhoz. Kurta parancsot vetve lándzsahordozójának, leugrott és megigazította vállán az íjat. Leoldotta a szekérről az agyagból készült parázstartó edényt, aztán elindult az ösvényen. Olyan jól volt álcázva, hogy ha nem véste volna emlékezetébe minden kanyarulatát, egy tucatszor eltéved, mielőtt eléri a tetőt. Végül kilépett a torony felső szintjére. Sok évszázaddal korábban épült, és meglehetősen romos állapotban volt. Nem ment közel a széléhez, hisz alatta meredek mélység tátongott. Megkereste és kihúzta a köteg száraz gallyat a falmélyedésből, ahová elrejtette. Gyorsan gúlát rakott belőle, aztán addig fújta a faszenet a parázstartóban, míg nem izzott, akkor egy marék száraz füvet szórt rá. Mikor lángra lobbant, meggyújtotta vele a jelzőtüzet. Nem rejtőzött el, hanem kiállt oda, ahol egy lentről figyelő jól láthat18 ta a torony tetején. A tűz kialudt, ahogy elégett a rozsé. Naja leült, és várakozott a sötétben. Mikor kicsivel később kavics csikordult a köves ösvényen a torony alatt, éles füttyjelet adott. Jelzését viszonozták, mire felállt. Meglazította kardjának bronzpengéjét a hüvelyében, és egy nyilat helyezett íja húrjára, készen, hogy azonnal megfeszítse. Pillanatokkal később érdes hang szólította hikszosz nyelven. Folyékonyán és természetesen válaszolt ugyanezen a nyelven, és legalább két férfi léptei hangzottak fel a kőlapokkal kirakott feljárón. Még a fáraó sem tudta, hogy Naja anyja hikszosz volt. A megszállás évtizedei alatt a behatolók sok egyiptomi szokást átvettek. Mivel saját asszonyaikban hiány volt, sok hikszosz egyiptomi feleséget vett, és a nemzedékek alatt a vérvonalak elmosódtak. Magas férfi lépett ki a tetőre. Bronzsisakot viselt, és sza-kállába színes szalagok voltak fonva. A hikszoszok roppant szerették az élénk színeket. Kitárta karjait. - Szeueth áldása legyen rajtad, rokon -dörmögte, ahogy Naja az ölelésébe lépett. - Mosolyogjon rád is, Trok fivérem, de kevés az időnk -figyelmeztette Naja, és mutatta a hajnal első sugarait, melyek egy szerelmes érintésével simogatták a keleti eget. - Igazad van. - A hikszosz tábornok leengedte karjait, és megfordult, hogy átvegyen egy vászonba bugjolált csomagot hadnagyától, ki szorosan mögötte

állt. Átadta Najának, aki kicsomagolta, miközben életre rugdosta a jel-zőrüzet. A lángok fényében megvizsgálta a tegezt, ami a csomagból előkerült. Könnyű és erős fából faragták, szépen kidolgozott és finom öltésekkel összevarrt bőr borította. Pompás munka, magas rangú tiszt felszerelése volt. Naja letekerte a tegez tetejét, és kivette belőle az egyik nyilat. Ujjai közt forgatva megvizsgálta egyensúlyát és szimmetriáját. A hikszosz nyilakat könnyű volt felismerni. A tollakat az íjász regimentjének színeire festették, és szárába személyes pecsétjét vésték. Ha a találat nem is volt halálos, a kovából készült szakállas nyílhegy úgy volt a szárra erősítve, hogy ha egy orvos megpróbálta kihúzni az áldo19 zat húsából, a hegy leszakadt, és mélyen a sebcsatornában maradt, és elgennyesedve lassú, fájdalmas halált okozott. A kova sokkal keményebb volt, mint a bronz, nem hajolt meg vagy csorbult ki, ha csontot ért. Naja visszacsúsztatta a nyilat a tegezbe, és rátette a tetejét. Nem kockáztatta meg, hogy ennyire jellegzetes nyilakat magával hozzon a szekerén. Nehéz lett volna megmagyarázni, ha lovásza vagy lándzsahordozója kezébe akad. - Még sok mindent meg kell beszélnünk. - Naja leült, és intett Troknak, hogy tegye ő is azt. Halkan beszélgettek, mígnem Naja felegyenesedett. - Elég! Mindketten tudjuk, mit kell tenni. Végre elérkezett a tettek ideje. - Az istenek mosolya kísérje vállalkozásunkat! - Trok és Naja ismét megölelték egymást, aztán Naja minden további szó nélkül leszaladt a torony tetejéről a dombról levezető ösvényre. Még mielőtt leért, talált egy helyet, ahová a tegezt elrejthette. Egy mélyedés volt, melyet egy tövises akácia gyökerei téptek a kövek között. A tegezre egy követ helyezett, nagyjából akkorát és olyan alakút, mint egy lófej. A fa girbegurba felső ágai határozott keresztet alkottak az éjszakai égbolton, könnyen meg fogja ismerni a helyet. Aztán lement az ösvényen oda, ahol szekere várakozott a vádi fenekén. Tamose fáraó látta a szekeret visszatérni, és abból, ahogyan Naja hajszolta a lovakat, arra gondolt, hogy valami kellemetlenségre kell számítani. Katonáinak halkan kiadta a parancsot, hogy szálljanak szekérre, és kivont fegyverekkel készüljenek minden eshetőségre. Naja szekere felcsattogott a vádi fenekéről. Mihelyt a fáraó mellé ért, leugrott. - Mi baj van? - kérdezte Tamose. - Istenek áldása - mondta neki Naja, izgalomtól remegő hangon. - Védtelenül a kezünkre adták Apepit. - Ez hogyan lehetséges? - A kémeim elvezettek oda, ahol az ellenséges király tá20 bort ütött, nem messze innen, ahol állunk. Sátrait az első dombok mögött ütötte fel, ott - mutatott hátra kivont kardjával. - Biztos vagy benne, hogy Apepi az? - Tamose maga is nehezen tudott úrrá lenni izgatottságán. - Világosan láttam a tábortűz fényében. Arcának minden vonását. Nagy, horgas orrát és a tűz fényében ezüstösen csillogó szálakat a szakállában. Nem lehet összetéveszteni senkivel egy ilyen termetet. Kimagasodott a körülötte lévők közül, és a keselyűs koronát viselte a fején. - Hány ember van vele? - Szokásos önteltségében alig ötvenfős testőrség. Megszámoltam őket, a fele alszik, lándzsáik gúlába rakva. Egy villámgyors támadás a sötétből, és a király a kezünkben van. - Vezess oda, ahol Apepi táborozik - utasította a fáraó, és felugrott a szekerére. Naja hajtott az élen, a vádi puha, ezüstös homokja elfojtotta a kerekek zaját, így az osztag kísérteties csendben fordult be az utolsó kanyarba, ahol Naja magasba emelt ököllel megálljt parancsolt. A fáraó mellé hajtott és áthajolt. - Hol van Apepi tábora? - A gerincen túl, a kémeimet ott hagytam, hogy figyeljék - mutatott fel Naja az őrtoronyra. - A túloldalon van egy rejtett oázis. Egy édesvizű kút meg datolyapálmák. A sátrakat a fák között verték fel. - Viszünk magunkkal egy pár embert, és felderítjük a tábort. Csak aztán tervezhetjük meg a támadást. Naja számított erre, kurta parancsszavakkal kijelölte az öt katonából álló felderítő csapatot. Mindegyiküket vérrel pecsételt eskü kötötte hozzá, az ő emberei voltak testestüllelkes tül. - Tömjétek ki a tegezeket, egy hang se legyen - adta ki az utasítást. Aztán visszahajló íjával a bal kezében, rálépett az ösvényre. Sietve haladtak felfelé, mígnem Naja meglátta az akácia ágai alkotta keresztet kirajzolódni a hajnali égen. Hirtelen megállt, és felemelt jobb kezével csendre intett. Hallgatózott. 21 , - Mi az? - kérdezte suttogva a fáraó a háta mögött. - Azt hiszem, hangokat hallottam a gerincről, hik-szoszul beszéltek. Várj itt, felség, amíg szabaddá teszem az utat. - A fáraó és az öt katona lekuporodtak az ösvény mellé, Naja pedig előrelopakodott. Homályos alakja eltűnt egy nagy kőtömb mögött. A percek lassan múltak, a fáraó kezdett nyugtalankodni. Gyorsan hajnalodott, a hikszosz király hamarosan tábort bont és továbbáll, megmenekül a markukból. A csalogány hajnali hívószavát ügyesen utánzó halk füttyszót hallva, talpra ugrott. Felemelte híres kék kardját. - Az út tiszta - morogta -, kövessetek! Tovább kapaszkodtak fel a domboldalon, a fáraó az ösvényt eltorlaszoló kőtömbhöz ért. Megkerülte és megtorpant. Naja ott állt szemben, húszlépésnyire tőle. Egyedül voltak, rejtve a katonák szeme elől. Naja íja meg volt feszítve, és a nyíl a fáraó meztelen mellét célozta meg. Mielőtt mozdulhatott volna, a felismerés, hogy mivel áll szemben, szikrázó fénnyel gyúlt ki agyában. Ez volt az a gyalázatos, becstelen dolog, amit Taita látnoki képességeivel megérzett. Elég világos volt, hogy minden vonását tisztán lássa az ellenségnek, kit mindeddig barátjaként szeretett. Az íjhúr keményen feszült Naja ajkaihoz, szörnyű mosolyra húzva őket, szeme mézarany színű és kegyetlen volt, mint a vadászó leopárdé, ahogy a fáraóra meredt. Nyilán bíbor, sárga és zöld színű tollak voltak, és hegye hikszosz módra borotvaéles kovából készült, hogy keresztülhatoljon az ellenség sisakján és mellvértjén. - Élj örökké! - Naja némán formálta a szavakat, mintha átkot mondana, és kilőtte a nyilat. Pengve pattant el a húrról, és suhogva szelte át a levegőt. Lassúnak tűnt, mint valami mérges repülő rovar. A tollak forgatták, egy teljes fordulatot tett meg, míg átszelte a húszlépésnyi távolságot. Bár a fáraó szeme éles volt, és többi érzékét is fokozta a halálos veszély, mellyel szembetalálta magát, csak lidér-ces lassúsággal tudott mozdulni, túl lassan ahhoz, hogy elkerülje a nyilat. A nyílvessző a mellén találta el, ott, hol királyi szíve vert bordái ketrecében. Olyan hanggal csapó22 dott testébe, mint mikor egy követ ejtenek magasról a vastag nílusi iszapágyba, és félig befúródott mellkasába. A becsapódás ereje megperdítette, és a vörös sziklának lökte. Egy pillanatig begörbített ujjakkal kapaszkodott a durva kőbe. A nyílhegy teljesen áthatolt a testén, vérben úszó szakálla kiállt a vastag hátizmok közül, a gerince jobb oldalán. A kék kard kiesett kezéből, halk kiáltás tört ki nyitott száján, elfojtotta a tüdejéből kiáramló élénkpiros vér. Ahogy lába megrogyott, a térdeire csúszott, körmei végigkarcolták a vörös követ. - Vigyázat! Csapda! - ugrott előre Naja vad kiáltással, és egyik karjával átkarolta a fáraó mellét a kiálló nyílvesz-sző alatt. A haldokló királyt támogatva, harsogva adott parancsot: - Ide, hozzám, testőrök! - A parancsra nyomban két markos katona jött elő a kőtömb mögül. Azonnal látták, mi történt a fáraóval, és a színes tollakat is felismerték a nyíl végén. - Hikszoszok! - kiáltotta egyikük, miközben gyorsan kiemelték a fáraót Naja karjából, és a kőtömb mögé húzták. - Vigyétek vissza a fáraót a szekeréhez, addig én visz-szatartom az ellenséget - parancsolta Naja, és megpör-dült, új nyílvesszőt húzva elő a tegezéből, kilőtte az üres hegygerinc felé, kihívást üvöltve, aztán fojtott hangon hik-szosz nyelven válaszolt magának. Felkapta a kék kardot onnan, ahová Tamose ejtette, szö-kellve rohant le az ösvényen, és utolérte a kis csapatot, akik a királyt vitték le a vádiban

várakozó szekerekhez. - Kelepce volt - mondta nekik Naja sürgető hangon, -a dombtetőn nyüzsög az ellenség. Biztonságba kell helyeznünk a fáraót. - Abból, ahogyan a király feje himbálózott a nyakán, látta, hogy már nem lehet rajta segíteni, és győzelemittasan dagadt a melle. A kék hadi korona leesett a király homlokáról, és legurult az ösvényen. Naja futtában felkapta, legyőzve a kísértést, hogy a saját fejére tegye. - Türelem, még nem érett meg rá az idő - korholta magát némán -, de Egyiptom és minden koronája, pompája 23 l és hatalma már az enyém. Én leszek Egyiptom. Isten leszek. A nehéz koronát védelmezőén a hóna alá szorította, és fennhangon azt kiáltotta: - Igyekezzetek, az ellenség itt van a nyomunkban. Gyorsabban! A király nem kerülhet a kezükbe! A lent várakozó katonák hallották a vad kiáltozást, és az ezredorvos ott várt a fáraó szekerénél. Taita tanítványa volt, s bár nem rendelkezett az öreg mágikus képességeivel, képzett orvos volt, és talán képes lett volna a vérzést elállítani még egy oly rettenetes seb esetén is, mint ami a fáraó mellét átdöfte. De Naja nem kockáztathatta, hogy áldozatát visszahozza a túlvilágról. Nyersen elparancsolta az orvost. - Az ellenség a nyomunkban van. Most nincs idő a kuruzslásodra. A fáraót biztonságba kell helyeznünk, mielőtt lerohannak bennünket. Gyengéden kiemelte a fáraót az őt tartó emberek karjaiból, és saját szekere aljára fektette. Letörte a vessző kiálló részét, és a magasba emelte, hogy mindenki jól lássa. -Ez az átkozott fegyver ölte meg a fáraónkat, a mi isteni királyunkat. Széth átka sújtsa azt a hikszosz disznót, aki kilőtte, égjen ezer évig a pokol tüzében! - Emberei harciasán bólogatva fejezték ki egyetértésüket. Naja gondosan a nyilat becsomagolta egy vászondarabba, és a szekér oldalfalán lévő tartókosárba tette. Majd be kell mutatnia Thébában a tanácsnak, a fáraó haláláról szóló jelentése bizonyítékaként. - Egy derék embert ide, hogy tartsa a fáraót! - parancsolta. - Szelíden bánj vele! Míg a király lándzsahordozója előlépett, Naja lecsatolta a kardkötőt a fáraó derekáról, a kék kardot a hüvelyébe dugta, és saját fegyvertartójában helyezte el. A lándzsahordozó felugrott a kocsira, és ölébe vette Tamose fejét, kinek friss vér buggyant ki szája sarkain, mikor a szekér egy kört leírva visszafordult, és elindult visz-szafelé a száraz folyómederben. A többi szekér keményen hajtott, hogy ne maradjanak le mögötte. Bár a fáraót lándzsahordozója erős karjai támogatták, ernyedt testét könyörtelenül rázta a szekér. 24 Előretekintve senki nem láthatta arckifejezését, és Naja halkan elnevette magát. A hang elveszett a kerekek nyi-korgásában és az alvázhoz csapódó kövek zajában, melyeket meg sem próbált kikerülni. Elhagyták a vádit, és továbbszáguldottak a homokdombok és a szikes tavak felé. A vakító fehéren tűző nap már magasan járt, mikor Naja megengedte, hogy az osztag megálljon, és az orvos megvizsgálja a királyt. Nem volt szüksége az orvos tudományára, hogy tudja, a fáraó lelke már elhagyta testét, és megkezdte utazását a túlvilágra. - A fáraó halott - mondta az orvos csendesen és felállt, kezeit csuklóig borította a királyi vér. Az oszlop elején szörnyű gyászkiáltás hangzott fel és futott végig rajta. Naja hagyta, hadd adják ki magukból gyászukat, aztán magához hívta kapitányait. - Az állam államfő nélkül maradt - mondta nekik. -Egyiptom végzetes veszélyben van. A fáraó testét a tíz leggyorsabb szekérrel kell Thébába vinni minél előbb. Én vezetem a csapatot, mert lehet, hogy a tanács engem óhajt megbízni azzal, hogy Nefer herceg helyett uralkodjam. Elvetette az első magokat, és félelemmel vegyes tiszteletet sugárzó arcukon látta, hogy szinte azonnal megeredtek. A rájuk szakadt tragikus helyzethez illő komor, gyakorlatias modorban folytatta. - Az orvos csomagolja be a királyi testet, mielőtt hazaviszem a halotti templomába. De közben meg kell keresnünk Nefer herceget. Értesíteni kell apja haláláról és a trónutódlásról. Ez most legfontosabb államügy és kötelességem, mint kormányzó uralkodónak. - Simán felvette a címet, és senki sem vonta kétségbe, még csak ferdén se nézett rá. Kihúzott egy papirusztekercset, a Théba és Memphis között elterülő terület térképét, és szekere védőlapjára terítette. Elgondolkodva hajolt föléje. - Oszoljatok rajokra és fésüljétek át a vidéket a herceg után. Azt hiszem, a fáraó a sivatagba küldte az eunuchhal, hogy elkezdje a férfivá avatás szertartásait, tehát kutatásunkat erre a területre összpontosítjuk, Gallalától, ahol utoljára láttuk, délre és keletre. - Parancsnokhoz illően Najának jó szeme volt a terephez, kijelölte a 25 kutatási területet és megparancsolta, vessék ki a hálót, melyen a herceg majd fennakad. Az osztag Naja úrral az élen tért vissza Gallalába. Őt követte a szekér, melyen a fáraó részben bebalzsamozott teste volt. A Waifra szikes tó partján az orvos kiterítette a királyi testet, és elvégezte a hagyományos bemetszést a bal oldalán. Ezen keresztül emelte ki a zsigereket és a belső szerveket. A gyomrot és a beleket kimosta a tó tapa-dós sós vizével, aztán a szerveket a tó partjáról gyűjtött kristályos sziksóval együtt agyagkorsókba helyezte. A testüreget is sóval töltötte meg, majd sóba áztatott vászoncsíkokba tekerte. Mikor Thébába érnek, halotti templomába viszik, és átadják a papoknak és balzsamozóknak a szertartásos hetven napig tartó temetési előkészületekre. Naja sajnált minden percet, amit úton töltöttek, mert kétségbeesetten igyekezett visszaérni Thébába, mielőtt a király halálának híre megelőzi. Mégis a romváros kapuja előtt szánt valamennyit értékes idejéből arra, hogy kiokítsa kapitányait, kiknek a herceget kellett felkutatniuk. -Pásztázzátok végig valamennyi keletre vezető utat. Az eunuch agyafúrt vén róka, biztosan eltüntette a nyomait, de fürkésszétek ki. Satam és Lakara oázisokban vannak falvak, kérdezzétek ki az embereket. Használhatjátok az ostort és a tüzes vasat, hogy biztosan ne titkoljanak el semmit. Kutassátok át a pusztaság minden rejtett zugát, és találjátok meg a herceget és az eunuchot. Ne hagyjatok cserben, különben megkeserülitek. Mikor a kapitányok végre feltöltötték vizestömlőiket és készen álltak, hogy a rajokat a sivatagba vezessék, Naja egy utolsó parancsot adott nekik. Hangjából és sárga szeme vad tekintetéből tudták, mind között ez a legvégzete-sebb, az engedetlenség halált jelent. - Mikor megtaláljátok Nefert, hozzám hozzátok. Senki más, csakis az én kezembe adjátok. A rajokkal núbiai felderítők tartottak, fekete rabszolgák a vad délvidékről, kik mesterei voltak a nyomolvasásnak. A szekerek előtt szaladtak, ahogy legyező alakban neki26 vágtak a pusztaságnak, és Naja úr további néhány értékes percet áldozott arra, hogy lássa őket elindulni. Örömét szorongó érzés lohasztotta. Tudta, hogy a vénséges eu-nuch, Taita, különös, csodás képességeknek van birtokában. Ha van valaki, aki még megállíthat, az ő. Bárcsak magam csíphetném el őket, az eunuchot meg a kölyköt, ne fullajtárokat kellene küldenem, hogy mérjék össze erejüket a Mágus fortélyaival. De sorsom Thébába szólít, nem késlekedhetem. Visszafutott szekeréhez, és megragadta a gyeplőt. -Előre! - adta ki a parancsot ökölbe szorított jobbjával. - Előre Thébába! Keményen meghajtották a lovakat, annyira, hogy mikor leszáguldottak a keleti hegyek meredek oldalán a széles ártéri síkságra, a tajték fehéren rászáradt ziháló horpaszukra, és szemük vadul, vérben forgott. Naja a teljes Phat Gárdát kivonta az Abnub előtt táborozó hadseregből. A fáraónak azt a magyarázatot adta, hogy ez a stratégiai tartalék, ami bevethető, hogy megakadályozzon egy hikszosz kitörést, ha netán a támadás kudarcot vallana. A Phat Gárda azonban az ő saját külön regimentje volt, parancsnokai esküvel fogadtak hűséget neki. Titkos utasításait követve visszavonultak Abnubtól, és most a Boss oázisnál várakoztak rá, mindössze hat mérföldre Thébától. Az őrszemek látták a közelgő szekerek által felvert porfelhőt, és fegyverbe szólítottak. Asmor ezredes és tisztjei teljes fegyverzetben indultak Naja úr elébe. A regiment felsorakozott mögöttük. - Asmor úr! - üdvözölte Naja az ezredest a szekérről. -Szörnyű hírt viszek a thébai tanácsnak. A fáraót megölte egy hikszosz nyílvessző. - Naja úr, állok szolgálatodra, várom parancsaidat. - Egyiptom gyenge gyermek apa nélkül. - Naja megállította szekerét a feltollazott és csillogó harcosok sorai előtt. Felemelte hangját, hogy az utolsó sorokban is tisztán hallható legyen. - Nefer herceg még gyermek, és még nem áll készen az uralkodásra. Egyiptomnak nagy szüksége van egy kormányzó uralkodóra, nehogy a Hikszosz ki-

27 használja a zűrzavart. - Elhallgatott és jelentőségteljes pillantást vetett Asmor ezredesre. Asmor állat kissé felszegve nyugtázta a bizalmat, amit Naja belehelyezett. Nagyobb jutalmat ígért neki, mint amiről valaha is álmodott. Naja még erősebben harsogta: - Ha a fáraó elesik a csatában, a hadseregnek joga van közfelkiáltással régenst választani a csatamezőn. - Elhallgatott, ott állt, egyik kezét ökölbe szorítva a mellére téve, másik kezében lándzsával. Asmor előlépett, és szembefordult a talpig felfegyverezett katonákkal. Színpadias mozdulattal levette a sisakját. Arca sötét és kemény volt. Orrát kardvágásból maradt sápadt sebhely ferdítette el, borotvált fején lószőrből készült, befont paróka ült. Kivont kardját az égnek szegezte, és elkiáltotta magát azon a hangon, amellyel megszokta, hogy túlkiabálja a csatazajt: - Naja úr! Éljen Egyiptom kormányzó uralkodója! Éljen Naja úr! Egy pillanatnyi döbbent csend után a regiment, mint egy falka vad oroszlán, bömbölésben tört ki: - Éljen Naja úr, Egyiptom kormányzó uralkodója! A zajos éljenzés addig tartott, míg Naja úr újra felemelte öklét, és a beállt csöndben jól hallhatóan azt mondta: -Nagy megtiszteltetésben részesítetek. Elfogadom a feladatot, amit rám bíztok. - Bak-her! - kiabálták, karddal és lándzsával verték a pajzsokat, és a meredek hegyoldalak távoli égzengésként verték vissza a zenebonát. A lármában Naja magához hívta Asmort. - Állíts őröket minden útra. Egy lélek se távozhat innen előttem. Nem szabad, hogy ennek híre menjen Thébába, mielőtt én odaérek. A fáradságos utazás Gallalából három napot vett igény--tJLbe, a lovakat teljesen elcsigázta, még Naját is kimerítette. Mégsem engedett magának egy óránál hosszabb pihenőt, hogy lemossa az út porát, és kicserélje öltözékét. Aztán simára borotvált állal, olajozott és megfésült hajjal felszállt a díszszekérre, mellyel Asmor várakozott rá a sá28 tor előtt. A védőlapot díszítő aranyborítás ragyogott a napfényben. Naja fehér vászonszoknyát viselt, meztelen, izmos mellkasát féldrágakövekkel kirakott aranylemez borította. Derekára a mesés kék kardot kötötte az aranyhüvelyben, melyet a fáraó holttestéről vett le. Pengéjét valami csodálatos fémből kovácsolták, nehezebb volt, keményebb és élesebb, mint bármi bronz. Egész Egyiptomban nem akadt párja. Egykor Tanúsé volt, Harrab úré, ki a Fáraóra hagyta örökbe. Minden pompás felszerelése között a legjelentősebb volt a legkevésbé szembetűnő. A jobb karján, a könyöke fölött, egyszerű aranypánt rögzítette a kék sólyom pecsétet. Mint a kardot, ezt is Tamose holttestéről vette le. Egyiptom kormányzó uralkodójaként joga volt viselni a birodalom e hatalmi jelképét. Testőrei alakzatban felálltak köré, és az egész hadtest felsorakozott mögötte. Ötezer emberrel maga mögött Egyiptom új kormányzó uralkodója megindult Thébába. Lándzsahordozóként Asmor kísérte. Még fiatal volt, hogy egy egész hadtestet vezessen, de a hikszoszokkal vívott csatákban bizonyította rátermettségét, és közel állt Najához. Neki is folyt hikszosz vér az ereiben. Egykor úgy hitte, a hadtestparancsnoki tisztség becsvágyának csúcsa, de most hogy ide feljutott, hirtelen a magas hivatal, a korlátlan hatalom és - merje-e akár gondolni is? - a nemesség legelőkelőbb soraiba való felemelkedés lehetősége tárult szeme elé. Nem volt semmi, mit ne lett volna kész megtenni, nem volt oly vakmerő vagy alávaló tett, mit ne vállalt volna készségesen, hogy meggyorsítsa pártfogójának, Naja úrnak Egyiptom trónjára emelkedését. - Mi áll most előttünk, öreg bajtársam? - Úgy tűnt, Naja olvasott a gondolataiban, oly találó volt a kérdés. - A sárga virágok egyetlen kivétellel eltakarították utadból a Tamose ház valamennyi hercegét - válaszolta Asmor, lándzsájával a Nílus iszaptól szürke vizén túl, a távolban emelkedő nyugati hegyek felé mutatva. - Ott nyugszanak sírhelyükön a Nemesek Völgyében. Három évvel korábban járvány söpört végig a két ki29 rályságon. A betegséget sárga virágoknak nevezték el az iszonyatos sárga sebekről, melyek ellepték a fertőzöttek arcát és testét, mielőtt belehaltak a himlő égető lázába. A járvány senkire nem volt tekintettel, a társadalom minden rendű és rangú tagjai közül szedte áldozatait, nem kiméit se egyiptomit, se hikszoszt, se férfit, se nőt, se gyermeket, se parasztot, se herceget, úgy kaszálta le őket, mint durramezőt aratnak le sarlóval. A Tamose ház nyolc hercegnőjének és hat hercegének életét oltotta ki. A fáraó gyermekei közül csak két lány és Nefer Memnon herceg maradt életben. Mintha az istenek elhatározták volna, hogy szabaddá teszik Naja útját Egyiptom trónjára. Voltak, kik megesküdtek volna rá, hogy Nefer és két húga is meghaltak volna, ha Taita, a vén Mágus nem tesz csodát, hogy megmentse őket. A három gyermek bal felsőkarján még mindig látszik az az apró sebhely, ahol megvágta őket, és a sárga virágok elleni varázsszerét a vérükbe juttatta. Naja összeráncolta homlokát. Még győzelmének e pillanatában is gondolni tudott a különös képességekre, melyeknek a Mágus birtokában volt. Nincs, ki tagadná, hogy megtalálta az élet titkát. Már oly régen él, hogy senki sem tudja, milyen idős, egyesek szerint száz, mások szerint kétszáz évet élt meg. Mégis még mindig úgy jár, fut és hajt egy harci szekeret, mint egy ereje teljében lévő férfi. Nincs, aki túltenne rajta vitában, senki sem múlja felül tudásban. Az istenek kétségtelenül szeretik, hisz megajándékozták az örök élet titkával. Mihelyt ő, Naja lesz a fáraó, már csak ennek az egyetlen dolognak lesz híján. Vajon ki tudja majd csikarni a titkot Taitából, a Mágusból? Mindenekelőtt meg kell találni, és be kell hozni Nefer herceggel együtt, de vigyázni kell, hogy ne essék bántódása. Túlságosan is értékes. A szekerek, melyeket azért küldött, hogy átfésüljék a keleti sivatagot, Nefer herceggel a trónt, Taitával, az eunuchhal az örök élet titkát hozzák majd el neki. - Rajtunk, a hűséges Phat Gárdán kívül nincsenek katonák Abnubtól délre - szakította félbe Asmor a gondolata30 it. - A sereg többi része a hikszoszok ellen vonult fel északon. Thébát csak egymaroknyi fiú, nyomorék és aggastyán védi. Semmi sem áll az utadban, régens. Minden félelem, hogy a felfegyverzett seregtől megtagadják a belépést a városba, alaptalannak bizonyult. Mihelyt az őrök felismerték a kék lobogót, a kapuk feltárultak, és a polgárok kitódultak üdvözlésükre. Pálmalevelekkel és vízililiomból font virágfüzérekkel jöttek, mert a városban pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy Naja úr a Hikszosz felett aratott hatalmas győzelem hírét hozza. De az üdvkiáltásokat és nevetést hamarosan a gyász ja-jongása váltotta fel, mikor meglátták az isteni fáraó bepó-lyált testét a második harci szekér padlóján, és meghallották az élen haladó szekeresek kiáltását: - A fáraó halott. A Hikszosz megölte. Éljen örökké! A jajveszékelő tömeg a szekeret követte, mely Tamose holttestét a halotti templomba szállította. Az általában nyüzsgő város most szinte kihalt, és a szűk, girbegurba utcákon Naja vágtában haladt csapatával a folyóparti palota felé. Tudta, hogy a tanács tagjai a gyűlésterembe sietnek, mihelyt meghallják a szörnyű hírt. A szekereket a kert bejárata előtt hagyták, és Asmor és ötven testőr felsorakozott Naja körül. Zárt rendben vágtak át a belső udvaron, el a kék jácintokkal teli vízinövénykert tavacskái mellett, melyekben a folyami halak úgy csillogtak az áttetsző víz alatt, mint megannyi ékszer. A fegyveres csapat érkezése váratlanul érte a tanácsot. A gyűlésterembe vezető ajtókat nem őrizték, és még csak négy tanácstag volt jelen. Naja megállt az ajtóban, és gyorsan végigpillantott rajtuk. Menset és Tállá öreg volt, és túl egykori félelmetes hatalmukon, Cinka mindig is gyenge és állhatatlan volt. Csak egyetlen erős ember volt a teremben, kivel számolnia kell. Kratas öregebb volt mindegyiküknél, de úgy, ahogy egy tűzhányó öreg. Öltözéke rendetlen volt - láthatóan egyenesen az ágyából jött, de nem alvásból. Azt mondták róla, hogy még mindig képes gondoskodni róla, hogy két fiatal felesége és öt ágyasa ne unatkozzék, amiben Naja nem kételkedett, hisz rengeteg legenda szólt fegyveres és 31 szerelmi hőstetteiről. A friss, nedves foltok fehér vászonszoknyáján és az asszonyi bujaság édes illatú, természetes parfümje, ami körüllengte, onnan is feltűnt, ahol Naja állt. A karjait és mellkasát borító sebhelyek az évek során vívott száz győztes csatáról tanúskodtak. Az öreg már nem tartotta fontosnak, hogy viselje a számos Vitézség Aranyát és Dicsőség Aranyát, amihez joga volt - mindenesetre ekkora mennyiségű értékes fém alatt egy ökör is megrogy-gyant volna. - Nemes urak! — üdvözölte Naja a tanácstagokat. - Gyászos hírt hozok. - Nagy léptekkel beljebb ment a terembe, Menset és Tállá elhúzódott tőle, úgy bámultak rá, mint két nyúl a tekeregve közelítő kobrára. - A fáraó halott. Egy hikszosz nyílvessző oltotta ki életét, mikor megrohamoztuk az ellenség állását

El Wadun fölött. A tanácstagok némán bámultak rá, de nem úgy Kratas. Elsőként tért magához a hír okozta döbbenetből. Bánatát csak haragja múlta felül. Nehézkesen felkelt, és fenyegetően meredt Najára és testőreire, mint egy bivalybika, amelyeket egy falka oroszlánkölyök zavart meg dagonyázás közben. - Milyen mérhetetlen hitszegő arcátlanság révén viseled a sólyompecsétet a karodon? Naja, Timlat fia, ki egy hikszosz szajha hasából bújtál elő, arra sem vagy méltó, hogy a porban csússz a férfi lábai előtt, kitől azt a talizmánt raboltad! Azt a kardot az oldalon a te gyenge mancsodnál sokkal nemesebb kéz forgatta! - Kratas kopasz koponyája bíborvörösre pirult, csontos arca remegett a felháborodástól. Naja egy pillanatra meghökkent. Honnan tudja a vén szörnyeteg, hogy az anyja hikszosz volt? Ez gondosan őrzött titok. Kénytelen volt arra gondolni, Taitán kívül ez az az ember, kinek elég ereje és hatalma lehet, hogy a kettős koronát kiragadja a keze közül. Akarata ellenére is hátralépett. - Én vagyok a Nefer herceg helyett kormányzó uralkodó. Jogosan viselem a kék sólyompecsétet. - Nem! - bömbölte Kratas. - Nincs hozzá jogod. Csak nagy és nemes férfiaknak van joguk, hogy viseljék a sólyompecsétet. Tamose fáraónak volt hozzá joga, Tanús 32 Harrab úrnak volt hozzá joga, és előttük egy sor nagyszerű királynak. Neked, te alattomos korcs, nincs hozzá jogod. -Akatonáim kiáltottak ki Nefer herceg helyett kormányzó uralkodónak a harcmezőn. Kratas elindult Naja felé. - Te nem vagy katona. Téged a sakálfajzat hikszosz rokonaid tönkrevertek Lastránál és Sivánál. Te nem vagy államférfi, sem bölcselő. Csakis azért vergődtél némi hírnévre, mert a fáraó tévedett megítélésedben. Százszor is óva intettem tőled. - Vissza, vén bolond! - figyelmeztette Naja. - A fáraó helyében állok. Ha hozzám érsz, Egyiptom koronáját és méltóságát sérted meg. - Letépem rólad a pecsétet és azt a kardot! - Kratas nem állt meg. - Aztán lehet, hogy megszerzem magamnak azt az örömet, hogy elfenekellek. - A felségsértés büntetése halál - súgta Asmor Naja jobb oldalán. Naja azonnal felismerte a lehetőséget. Felszegte állat és az öreg még mindig fiatalosan csillogó szemébe nézett. -Hencegő vén szarzsák vagy provokálta. - Eljárt fölötted az idő, Kratas, te totyakos vén szamár. Egy ujjal se mersz Egyiptom kormányzó uralkodójához nyúlni. Ahogy számított rá, ekkora sértést Kratas nem viselt el. Elüvöltötte magát, és nekirontott Najának. Korához és termetéhez képest meglepően gyors volt, megragadta Naját, a levegőbe emelte, és megpróbálta letépni a sólyompecsétet a karjáról. - Nem érdemled meg, hogy... Naja hátra se nézett, mikor odaszólt Asmornak, aki csak egylépésnyire állt mögötte kivont, sarló alakú rövid kardjával a jobb kezében. - Adj neki! - mondta halkan. - Szúrd le! Asmor oldalt lépett, amivel Kratas oldala védtelenné vált a szoknya korca fölött, a derékra, a vesetájékra irányzott döfés előtt. Edzett kezében a csapás pontos volt és hatalmas. A bronzpenge hangtalanul csúszott be, könnyen, mint tű a selyemszövetbe, egészen markolatig, aztán Asmor megfordította, hogy kitágítsa a sebcsatornát. 33 Kratas egész testében megmerevedett, szeme tágra nyílt. Szorítása ellazult, és elengedte Naját. Asmor kihúzta a pengét. Nehezen jött, a hús rátapadt. A fényes bronzot sötét vér szennyezte, és lassan csöpögött Kratas fehér vászonszoknyájára. Asmor újra szúrt, most magasabbra, a pengét felfelé fordítva, a legalsó borda alá. Kratas homlokát ráncolta, és megrázta oroszlánfejét, mintha valami gyermekes badarságon bosszankodna. Megfordult és elindult a gyűlésterem ajtaja felé. Asmor utánaszaladt, és még egyszer hátba szúrta. Kratas csak ment tovább. - Uram, segíts megölni a kutyát - lihegte Asmor, mire Naja kivonta a kék kardot, és odafutott hozzá. Pengéje mélyebbre hatolt, mint bármi bronz, ahogy Naja szúrt és vágott. Kratas kitámolygott a belső udvarra, egy tucat sebből ömlött a vére. Mögötte a többi tanácstag kiáltozott: - Ez gyilkosság! Kegyelmezzetek a nemes Kratas-nak! Asmor éppoly hangosan kiáltotta: - Áruló! Kezet emelt Egyiptom kormányzó uralkodójára! - és újra lesújtott, most Kratas szívét célozva meg, de Kratas a halastó falának tántorodott, és megpróbált nekitámaszkodni. Keze azonban csúszós volt saját vérétől, és nem tudott megkapaszkodni a csiszolt márványban. Átdőlt az alacsony falon, és egy nagy csobbanással eltűnt a víz alatt. A két kardvívó megállt, hogy a falra támaszkodva kifújja magát, miközben a vizet rózsaszínre színezte az öreg vére. Hirtelen felbukkant kopasz feje, és hangosan zihálva mély levegőt vett. - Az istenek nevére, hát nem akar a vén gazember meghalni? - Asmor hangjából döbbent csalódottság csengett. Naja átugrott a falon, és derékig a vízben állva, egyik lábát Kratas nyakára téve lenyomta a víz alá. Kratas kínlódva vergődött alatta, a víz vértől és felkavart iszaptól lett zavarossá. Naja teljes súlyával ránehezedett, hogy a víz alatt tartsa. - Mintha egy vízilovon lovagolnék - nevetett fel lihegve, Asmor és a medence szélén összesereglett katonák azonnal csatlakoztak hozzá. Hangosan hahotázva gúnyolódtak: - Fogyaszd el az utolsó italodat, Kratas, te vén korhely! 34 - Megfürdetve és illatosán, mint egy kisbaba, úgy mégy Széthhez. Az isten nem fog rád ismerni. Az öreg egyre gyengébben küszködött, aztán utolsó lélegzetének buborékai a felszínre jöttek, és többé nem mozdult. Naja a medence széléhez gázolt és kilépett. Kratas teste lassan a víz színére emelkedett, és ott arccal lefelé lebegett. - Halásszátok ki! - parancsolta Naja. - Ne legyen bebalzsamozva, hanem aprítsátok testét darabokra, és jeltelen sírba földeljétek el a Sakálok Völgyében a többi haramia, erőszakoló és áruló mellé. - Ezzel Kratastól megtagadta, hogy eljusson a túlvilági boldogság földjére, arra ítélte, hogy örökké a sötétség birodalmában bolyongjon. Derékig csuromvizesen Naja visszament a gyűlésterembe. Mostanra már valamennyi tanácstag összegyűlt. Tanúi voltak Kratas végzetének, sápadtan és megrázva kuporogtak a padokon. Rémülten bámultak Najára, amint megállt előttük, kezében a vértől gőzölgő kék karddal. -Nemes uraim, a felségsértés büntetése mindig halál volt. Van közöttetek olyan, aki vitatja a kivégzés jogosságát? -Sorban mindegyikük arcába nézett, azok pedig lesütötték szemüket: a Phat gárdisták felsorakoztak körben a gyűlésterem falánál, és hogy Kratas már nem volt többé, nem volt senki, ki irányítsa őket. - Menset uram! - szemelte ki Naja a tanács elnökét, -Szentesítitek eljárásomat, hogy kivégeztem a felségsértő Kratast? Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, Menset talán dacol vele, ám aztán felsóhajtott, és lenézett ölében összekulcsolt kezére. - A büntetés jogos volt - suttogta -, a tanács jóváhagyja Naja úr intézkedését. -Jóváhagyja a tanács Naja úr Egyiptom kormányzó uralkodóvá történt kinevezését is? - kérdezte Naja halkan, de hangja világosan hallható volt a terem néma csendjében. Menset felemelte szemét, és körbenézett társain, de senki nem viszonozta pillantását. - Az elnök és e testület valamennyi tanácsnoka elismeri Egyiptom új kormányzó uralkodóját. - Menset végre Najára emelte tekintetét, ám 35 rendszerint derűs arckifejezése most olyan sötét megvetést tükrözött, hogy még a következő holdtölte előtt biztosan halva találják ágyában. Egyelőre Naja csak bólintott. - Elfogadom a kötelességet és nehéz felelősséget, amit rám bíztatok. - Visszadugta kardját a hüvelyébe, és fellépett a trónemelvényre. - Első hivatalos felszólalásomban az államtanács ülésén az isteni fáraó Tamose haláláról kívánok beszámolni. - Jelentőségteljes szünetet tartott, aztán a következő órában részletesen előadta saját változatát a végzetes hadjáratról és a támadásról az El Wadun-i magaslaton. - Imigyen lelte halálát Egyiptom egyik legvitézebb királya. Utolsó szavai, melyeket hozzám intézett, mikor levittem a hegyről, ezek voltak: „Gondoskodj egyetlen megmaradt fiamról. Vigyázz fiamra, Neferre, mígnem elég idős lesz ahhoz, hogy a kettős koronát viselje. Vedd két kislányomat a szárnyaid alá, és gondoskodj róla, hogy ne essék bajuk." Naja úr nem nagyon igyekezett titkolni szörnyű bánatát, egy darabig eltartott, míg úrrá lett érzésein. Aztán határozottan folytatta: - Nem fogom elárulni az isten bizalmát, ki barátom és fáraóm volt. Máris szekereseket küldtem a sivatagba, hogy keressék meg Nefer herceget, és hozzák vissza Thébába.

Mihelyt megérkezik, trónra ültetjük, és kezébe adjuk az ostort és a pásztorbotot. Először hangzott fel helyeslő mormogás a tanácsnokok soraiban, és Naja folytatta: - Most küldjétek a hercegnőkért. Hozassátok ide őket azonnal. Mikor beléptek az ajtón, az idősebb Heseret kézen fogva vezette kishúgát, Merykarát. Merykara dobálóst játszott pajtásaival. A játékban felhevült, és nyúlánk teste izzadságtól gyöngyözött. Még több év választotta el az asszonnyá éréstől, így aztán lába hosszú volt és vékony, fedetlen mellkasa lapos, mint egy fiúé. Hosszú, fekete haja oldalt összefogva hullt bal vállára, és vászon ágyékkötője oly parányi volt, hogy csak félig takarta apró, gömbölyű fenekét. Félénken rámosolygott a hírneves férfiak e félelmetes gyülekezetére, és még erősebben kapaszkodott nővére kezébe. Heseret asszonyiságának vörös holdja már megnyílt, a 36 házasulandó korban lévő lányok vászonszoknyáját és parókáját hordta. Még az öregek is sóváran nézték, hisz maradéktalanul örökölte nagyanyja, Lostris királynő messze földön híres szépségét. Bőre tejfehér volt, formás tagjai bársonyosak, meztelen keblei, mint két mennyei hold. Arckifejezése komoly volt, de szája sarkában huncut mosoly bujkált, hatalmas, sötétzöld szeme pajkosán csillogott. - Lépjetek közelebb, bájos gyermekeim! - szólt Naja, s a lányok csak ekkor ismerték meg a férfit, aki apjuk közeli szeretett barátja volt. Mosolyogva és bizalommal közelítettek hozzá. Naja felállt a trónról, elébük ment, és kezét vállukra tette. Hangja és arckifejezése gyászos volt. - Most bátornak kell lennetek, és nem szabad elfelejtenetek, hogy a királyi ház hercegnői vagytok, mert szomorú hírem van számotokra. Atyátok, a fáraó halott. - Egy percig úgy tűnt, fel sem fogják, aztán Heseret jajveszékelve sírni kezdett, amihez Merykara rögtön csatlakozott. Naja gyengéden átkarolva vállukat, a trón lábához vezette őket, ahol térdre estek, és egymásba kapaszkodva vigasztalhatatlanul zokogtak. - A királyi hercegnők bánata nyilvánvaló az egész világ előtt. A kötelesség, melyet a fáraó rám bízott, ugyanilyen nyilvánvaló. Ahogy Nefer herceget gondjaimba vettem, most a két hercegnőt, Heseretet és Merykarát is védelmem alá helyezem. - Már az egész királyi fészekaljat a markában tartja. De bárhol is legyen a sivatagban, és bármilyen egészséges és erős is Nefer herceg - suttogta Tállá a szomszédjának -, szerintem már a sír felé hajlik. Egyiptom új kormányzó uralkodója nem hagyott kétséget uralkodási stílusa felől. Nefer a Gebei Nagara fölött magasodó szirt árnyékában ült. Azóta nem mozdult, hogy a napkorong széle kibukkant a völgy túloldalán emelkedő hegyek mögül. Eleinte úgy érezte, az erőfeszítés, hogy mozdulatlanul maradjon, szinte égeti az idegvégződéseit, viszketett a bőre, mintha mérges rovarok másznának rajta. Ám tudta, hogy 37 Taita figyeli, ezért makacskodó testét lassan akarata alá hajtva, felülemelkedett kicsinyes késztetésein. Most végre az emelkedett tudatosság állapotában ült ott, minden érzéke a környező pusztaságra hangolódott. Érezte a sziklarepedésben megbúvó forrásból eredő víz szagát. Lassan csepegett egy mélyedésbe, mely alig volt nagyobb, mint a két kezéből formált csésze, aztán túlcsordulva lecsurgott a következő, csúszós algától zöld szikla-teknőbe. Onnan továbbfolyva, örökre eltűnt a völgyfenék vöröses homokjában. Mégis sok életet segített fenntartani ez a vékony erecske: lepkékét és bogarakét, kígyókét és gyíkokét, a kecses kis gazellák, kik sáfránysárga porgo-molyként táncoltak a síkság hőségtől remegő levegőjében, a magas sziklapadokon fészkelő pöttyös galambok a borszínű nyaktollazatukkal, mind idejártak inni. Ezért hozta Taita erre a helyre, hogy itt várjon az istenmadarára. A háló elkészítéséhez már aznap hozzáfogtak, mikor megérkeztek Gebei Nagarába. Taita a selymet Thébában vásárolta egy kereskedőtől. A pászma selyemfonal egy pompás mén árába került, mert évekig tartó úton hozták messzi földről, az Indus folyótól keletre fekvő vidékről. Taita megmutatta a fiúnak, hogyan szőjön hálót a finom szálakból. A szövedék lenből sodort vastag kötélnél és bőrszíjnál is erősebb volt, de a szemnek szinte láthatatlan. Midőn a háló elkészült, Taita ragaszkodott hozzá, hogy a fiú maga fogja el a csaléteknek szánt madarakat. - A te istenmadaradról van szó. Magadnak kell elfognod - magyarázta. - Ily módon a nagy isten, Hórusz kegyesebb szemmel tekint majd rád. így aztán a perzselő napfényben kinn a völgyfenéken, Nefer és Taita tanulmányozták a szirtre vezető útvonalat. Mikor besötétedett, Taita leült a szirt tövében rakott kis tűz mellé, és halkan elkántálta varázsigéit, időnként maroknyi illatos füvet szórt a tűzre. Mikor a felkelő félhold megvilágította az éjféli sötétséget, Nefer nekivágott a veszélyes vállalkozásnak, hogy felmásszon a sziklapárkányhoz, ahová a galambok ültek el éjszakára. Megragadott kettőt a nagy, verdeső madarak közül, mikor még meg voltak zavarodva a sötétségtől és a varázslattól, amivel 38 Taita babonázta meg őket. A hátára vetett bőr átalvetőben hozta le őket. Nefer Taita utasításai szerint kitépte a tollakat a madarak egyik szárnyából, így már nem tudtak repülni. Aztán kiválasztottak egy helyet közel a szirt tövéhez és a forráshoz, de eléggé kint ahhoz, hogy fentről az égből a csalimadarak láthatóak legyenek. A galambokat lószőrből készült béklyóval kikötötték a kemény földbe vert facövekekhez, majd rájuk terítették a pókhálószerű hálót, amit egy csomó száraz elefántfűszál tartott, ami majd eltörik és ledől, mikor az istenmadár lecsap a zsákmányra. - Szelíden feszítsd ki a hálót - mutatta Taita -, se túl feszesre, se túl lazára, hogy beleakadjon a sólyom csőre és karmai, és belegabalyodjék, nehogy megsértse magát, mielőtt kiszabadítjuk. Mikor Taita megelégedésére minden készen állt, megkezdték a hosszú várakozást. A galambok hamarosan hozzászoktak a rabsághoz, és mohón csipegették a durra-magot, amit Nefer szórt nekik. Aztán elégedetten sütkéreztek és fürödtek a porban a selyemháló alatt. Egyik tűzforró nap követte a másikat, és ők még mindig vártak. Az este hűvösében behozták a galambokat, összetekerték a hálót, és élelemre vadásztak. Taita felmászott a szirt tetejére, keresztbe vetett lábbal leült a peremére, ahonnan belátta a hosszú völgyet. Nefer lent állt lesben, mindig más helyen, hogy meglephesse a vadakat, mikor inni jönnek a forráshoz. Őrhelyéről Taita elmormolta a varázsigét, és ritkán fordult elő, hogy az ízletes gazella a bűverőnek engedelmeskedve ne közelítette volna meg lőtávolra a helyet, ahol Nefer várt felajzott íjjal. Minden este gazellapecsenyét sütöttek a barlang szája előtt rakott tűzön. A barlang sok évig volt Taita menedéke, mikor remeteként élt itt Lostris királynő halála után. Ez volt hatalmának helye. Noha Nefer még csak növendék volt, és még nem értette mélységében az öreg rejtelmes tudását, nem kételkedett benne, hisz nap nap után tanúbizonyságát látta. Sok napot eltöltöttek már Gebei Nagarában, mire Nefer kezdte felfogni, hogy nem csupán az istenmadárért jöttek 39 ide: ez a közjáték folytatása annak a nevelésnek és tanításnak, amit Taita nyújt neki, mióta az eszét tudja. Még a csalimadarak melletti várakozás hosszú órái is tanítását szolgálták. Taita ezzel azt tanította meg, hogyan legyen úrrá testén és létezésén, hogyan nyissa meg lelke kapuit, hogyan nézzen önmagába, hogyan figyeljen a csendre és hallja meg a hangokat, melyekre mások süketek. Mihelyt hozzászokott a csendhez, Nefer fogékonyabb lett a mélyebb tudásra és bölcseletre, mit Taita adhatott át neki. Együtt üldögéltek a sivatagi éjszakában a kavargó csillagképek alatt, melyek örökkévalóak és tünékenyek, akár a szelek vagy tengeráramlatok, és Taita csodákról beszélt, melyeknek úgy tűnt, nincs magyarázatuk, csak úgy foghatók fel, ha az ember megnyitja és kiterjeszti lelkét. Nefer tudta, e misztikus tudásnak csupán homályos peremére jutott el, de érezte, hogyan növekszik benne a mohó vágy, hogy mélyebbre hatoljon. Egy reggel, mikor a hajnali szürkületben kijött a barlangból, sötét, néma alakokat látott összebújva a Gebei Nagara-i forrás mögött. Szólt Taitának, és az öreg bólintott. - Egész éjjel várakoztak. - Gyapjútakarót terített vállára, és kiment hozzájuk. Mikor a félhomályban felismerték Taita ösztövér alakját, jajongó esdeklésbe kezdtek. A sivatagi törzsekhez tartoztak, gyermekeiket hozták el, kiknek lázban égő testét a sárga virágok szörnyű sebei lepték el. Taita ellátta őket, míg a forráson túl táboroztak. Egyetlen gyermek sem halt meg, és tíz nap múlva a törzs ajándékot hozott, kölest, sót és cserzett bőröket, melyeket a barlang bejáratánál hagytak, aztán eltűntek a sivatagban. Ezután mások jöttek, betegségben vagy ember és állat által ejtett sebekben szenvedők. Taita mindenkit ellátott, senkit sem küldött el. Nefer együtt dolgozott vele, és sokat tanult abból, amit látott és hallott. Mindegy volt, voltak-e ellátásra váró beteg beduinok, vagy kellett-e élelmet szerezni, vagy volt-e átadásra váró tudás, a galambokat minden reggel kitették a selyemháló alá, és ott várakoztak mellettük. Meglehet, hogy Taita befolyása alá kerültek, hisz az

40 egykor vad galambok békések, engedelmesek lettek, akár a csirkék. A félelem minden jele nélkül tűrték, hogy kezükbe vegyék őket, és lágy torokhangon turbékoltak, mikor lábukat a cövekekhez erősítették, aztán letelepedtek és felborzolták tollaikat. Ott-tartózkodásuk huszonötödik napján Nefer elfoglalta helyét a csalimadarak mellett. Mint mindig, bár nem nézett Taitára, nagyon is tudatában volt jelenlétének. Az öreg szeme csukva volt, és úgy tűnt, a galambokhoz hasonlóan ő is bóbiskol a napsütésben. Bőrét számtalan finom ránc hálózta be, és a kor barna foltokkal szórta tele, oly törékenynek látszott, mint a legfinomabb papiruszlap. Arca szertelen volt, szakállnak vagy szemöldöknek semmi nyoma, csak vékony pillák, átlátszóak, akár az üveg, övezték szemét. Nefer apjától azt hallotta, hogy Taita arca a kasztrálás miatt maradt szőrtelen, ezért nem hagyott rajta oly kevés nyomot az idő múlása, de biztos volt benne, hogy hosszú életének, és annak, hogy mit sem vesztett erejéből és vitalitásából, más, misztikusabb magyarázata van. Élénk ellentétben egyéb vonásaival, Taita haja sűrű volt, akár egy egészséges fiatal nőé, csak a színe volt a fényesre csiszolt ezüsté. Büszke volt rá, gyakran mosta, és a háta közepéig érő, vastag fonalba fésülve viselte. Hatalmas tudása és kora dacára, a vén Mágus nem volt ment a hiúságtól. Ez az apró emberi gyarlóság addig a pontig fokozta Nefer szeretetét a Mágus iránt, hogy belesajdult a szíve. Szerette volna valamilyen módon kifejezni, bár tisztában volt vele, hogy Taita úgyis tudja, hisz Taita mindent tud. Kinyújtotta kezét, hogy lopva megérintse az alvó öreg karját, de Taita szeme hirtelen felpattant, tekintete tökéletesen éber volt. Nefer tudta, hogy egyáltalán nem aludt, hanem minden erejét arra összpontosította, hogy az istenmadarat a csalikhoz vonzza. Tudta, hogy csapongó gondolatai és mozdulata valamilyen módon kihatott az öreg erőfeszítéseire, mert érezte neheztelését, oly világosan, mintha kimondta volna. Erőt vett magán, és ismét úrrá lett testén és elméjén, ahogyan azt Taita tanította. Olyan volt ez, mint egy titkos 41 ajtón belépni egy varázserővel bíró helyre. Az idő repült, számolás és sajnálkozás nélkül. A nap delelőre ért, és úgy tűnt, sokáig időzik ott. Nefert váratlanul eltöltötte a csodálatos érzés, hogy a jövőbe lát. Úgy érezte, mintha ő is a világ fölött lebegne, és mindent látna, ami alatta történik. Látta Taitát és önmagát a Gebei Nagara-i forrásnál ülve, és a körülöttük elnyúló sivatagot. Látta a folyót, mely mint valami hatalmas korlát jelölte ki Egyiptom határait. Látta a városokat és királyságokat, a kettős korona alatt megosztott országot, nagy hadseregeket csatasorban, a gonoszak üzelmeit és az igazak és jók igyekezetét és áldozatát. E pillanatban oly erővel ébredt tudatára sorsának, mely szinte összezúzta bátorságát. Ugyanebben a pillanatban azt is tudta, hogy istenmadara a mai napon fog eljönni, mert végre készen áll fogadására. - A madár itt van! A szavak oly világosak voltak, hogy egy pillanatig azt hitte, Taita megszólalt, de aztán rájött, hogy ajka meg sem mozdult. A gondolatot Taita juttatta el az agyába azon a rejtélyes módon, melyet sem felfogni, sem megmagyarázni nem tudott. Nem kételkedett benne, de a következő pillanatban a galambok vad szárnycsapkodása is megerősítette, kik megérezték a levegőből rájuk leselkedő veszélyt. Nefer nem jelezte, hogy hallotta és megértette. Nem mozdította meg fejét, és nem emelte szemét az égre. Nem mert felnézni, nehogy elijessze a madarat, vagy magára vonja Taita haragját, de egész lényével figyelt. A királyi sólyom oly ritka volt, hogy csak kevesen látták természetes élőhelyén. Az előző ezer év során a fáraók vadászai felkutatták és hálóba fogták a madarakat, még a fészkekből is kiemelték a fiókákat, mielőtt szárnyat bontottak, hogy megtöltsék a királyi madárröptetőket. A madarak birtoklása bizonyítéka volt, hogy a fáraó Hórusz isten jóváhagyásával uralkodik Egyiptomon. A sólyom az isten második énje volt: a szobrok és rajzok sólyomfejjel ábrázolták. A fáraónak, ki maga is isten volt, szabad volt vadásznia, foglyul ejtenie és birtokolnia, de ezért mindenki más halállal lakolt. 42 Most itt volt a madár. Az ő saját madara. Úgy tűnt, Taita az egekből varázsolta elő. Erezte, hogy szíve összeszorul a fojtogató izgalomtól, és tüdejében a levegő annyira összegyűlt, hogy azt hitte, szétveti mellkasát. De még mindig nem mert az égre nézni. Aztán meghallotta a sólymot. Kiáltása halk panasz volt, szinte elveszett az ég és a sivatag végtelenjében, de Nefert velejéig megrázta, mintha maga az isten szólt volna hozzá. Másodpercekkel később a sólyom újra kiáltott, közvetlenül a feje fölött, hangja most élesebb volt és vadabb. A galambok megvadultak a rémülettől, ugrálva rángatták a zsinórt, mellyel a cövekekhez voltak kötözve, oly hevesen csapkodtak szárnyukkal, hogy tollúkat hullatták, és halvány porfelhőt vertek maguk körül. Nefer hallotta, hogy magasan a feje fölött a sólyom megkezdte zuhanását, szárnya egyre hangosabban suho-gott a levegőbe. Tudta, végre felemelheti fejét, mert most a sólyom minden figyelmét zsákmányának szenteli. Felnézett, és látta, hogyan zuhan a madár a szemfájdí-tóan kék sivatagi égen. Isteni szépségű teremtmény volt, fejét előrenyújtotta, szárnyait hátraszegte, melyek olyanok voltak, mint félig hüvelybe dugott pengék. A madár szépsége és ereje láttán elakadt a lélegzete. Látott már sólymot az apja madárröptetőiben, de így még soha, ily teljes vad kecsességében és fenségében. Ahogy zuhant, a sólyom csodálatosképpen nőni látszott, és színei élénkebbek lettek. A hajlott csőr szép, mély sárga volt, hegye éles és fekete, akár az obszidián. A szeme a legvadabb arany, könny-cseppszerű mintázattal a belső sarkában, torka krémszínű és pettyezett, mint a hermelin, szárnya rozsdabarna és fekete, és az egész teremtmény minden ízében oly tökéletes volt, hogy Nefer egyszemernyit sem kételkedett, hogy magának az istennek megtestesülése. Sose hitte, hogy lehetséges oly mohó szenvedély, mellyel vágyott rá, hogy birtokolja. Felkészült a pillanatra, mikor a sólyom lecsap, és belegabalyodik a terjedelmes hálóba. Érezte, hogy mellette Taita ugyanezt teszi. Majd együtt rohannak oda hozzá. 43 Aztán történt valami, amiről nem hitte, hogy lehetséges. A sólyom akkora sebességgel zuhant, hogy semmi sem állíthatta meg, csak a galambok puha, tollas teste, de minden valószínűséget meghazudtolva, nem csapott le. Szárnyait kiterjesztette, a szél már-már kitépte a hálót tartó peckeket. A levegő süvített a szétterjesztett tollak között, és a sólyom irányt változtatott, ismét a magasba ívelt, a saját lendületét használta fel, hogy felszárnyaljon és néhány pillanat múlva már csak egy kis fekete pont legyen a kék égbolton. Kesergő és távoli kiáltása még egyszer felhangzott a magasban, aztán eltűnt. - Elutasított! - suttogta Nefer. - Miért, Taita, miért? - Az istenek akarata számunkra megfejthetetlen. - Bár órákig ült mozdulatlanul, Taita egy edzett atléta könnyedségével állt fel. - Nem fog visszatérni? - kérdezte Nefer. - Az én madaram volt. A lelkemben éreztem. Az én madaram volt. Vissza kell jönnie. - Ő az istenség része - mondta Taita csendesen -, nem a dolgok természetes rendjéhez tartozik. - De miért utasított el? Kell valami okának lennie - ma-kacskodott Nefer. Taita nem válaszolt azonnal, hanem ment, hogy elengedje a galambokat. Ennyi idő alatt kinőttek szárnytollaik, de mikor kiszabadította lábukat a lószőrbilincsből, nem repültek el. Az egyik felszállt, és a vállára ült. Taita gyengéden két kezébe fogta, és feldobta a levegőbe. Csak akkor repült fel a sziklafalra, a magas párkányon lévő alvóhelyére. Taita megfordult, és visszament a barlang bejáratához. Nefer lassan ment utána, szívét és lábát elnehezítette a csalódás. A barlang homályában Taita leült a hátsó falnál a kőpárkányra, és előrehajolt, hogy felélessze az akáciaá-gakból és lóürülékből rakott füstölgő tüzet, míg lángra lobbant. Nefer nehéz szívvel, balsejtelemmel teli foglalta el szokásos helyét vele szemben. Sokáig hallgattak, Nefer uralkodott magán, pedig a sólyom elvesztése miatti csalódottság oly fájdalmas kínnal gyötörte, mintha kezét lángok közé dugta volna. Tudta, Taita csak akkor szólal meg, ha már kész rá. Végre felsó44 hajtott az öreg, és halkan, szinte szomorúan megszólalt: -Bele kell néznem Ámon-Ré Útvesztőibe. Nefer megijedt. Erre nem számított. Idáig mindössze kétszer látta, hogy belenézett az Útvesztőkbe. Tudta, hogy a jövendöléshez szükséges, önmaga által

előidézett önkívület egy kis halál, mely lelkileg és testileg megviselte az öreget. Csakis akkor vállalta a természetfölöttibe tett utazást, ha más út nem állt nyitva előtte. Nefer csendben maradt, és áhítattal figyelte, ahogy Taita szertartásosan felkészült az Útvesztőkből történő jövendölésre. Először egy mozsártörővel összemorzsolta a füveket egy faragott alabástromedényben, majd kimérte egy agyagkorsóba. Aztán a rézkannából forró vizet öntött rá. A felszálló gőzfelhő oly csípős volt, hogy Nefer szeme könnybe lábadt. Míg a keverék hűlt, Taita a barlang hátsó részében lévő rejtekhelyéről elővette a bőrzacskót, melyben az Útvesztők voltak. A tűz mellett ülve, az elefántcsont korongokat egyik kezébe öntötte, és gyengéden összedörgölte őket uj-jai között, és kántálni kezdte Ámon-Ré varázsigéjét. Az Útvesztők tíz elefántcsont korongból álltak, melyeket Taita faragott. A tíz a legnagyobb hatalom bűvös száma. Minden egyes korong a hatalom egyik jelképét ábrázolta, és egy-egy aprócska remekmű volt. Miközben énekelt, simogatta őket, összekoccantak ujjai között. Minden egyes versszak után rájuk lehelt, hogy átadja nekik saját életerejét. Mikor átvették teste melegét, átnyújtotta őket Nefernek. - Fogd őket, és lehelj rájuk - szólította fel, s míg Nefer teljesítette utasításait, Taita ingatni kezdte testét az éneklő hangon szavalt varázsige ritmusára. Szeme lassan meg-üvegesedett, ahogy mélyebbre húzódott vissza lelke titkos zugaiba. Már önkívületben volt, mikor Nefer a korongokat két halomban letette elé. Aztán egyik ujjával, ahogy Taita tanította, ellenőrizte az agyagkorsóban hűlő főzet hőmérsékletét. Mikor már eléggé kihűlt, hogy ne égesse a száját, az öreg elé térdelt, és két kezébe fogva odakínálta neki. Taita az utolsó cseppig kiitta, a tűz fényében arca fehér 45 lett, akár az asszuáni kőbányából származó mészkő. Még egy ideig tovább kántált, de hangja lassan suttogássá halkult, aztán elhalt. Csak rekedtes légzése törte meg a csendet, ahogy megadta magát a kábító főzetnek és az önkívületnek. A barlang padlójára hanyatlott, és össze-gömbölyödve feküdt ott, mint egy tűz mellett szunnyadó macska. Nefer betakarta gyapjúkendőjével, és mellette maradt, míg rángatózni és nyögni nem kezdett, verejtékben úszó arccal. Szeme kinyílt és kifordult, csak a fehérje bámulta vakon a barlang sötét árnyait. Nefer tudta, nincs semmi, amit most az öregért tehetne, ki elutazott az árnyak sötét birodalmába, ahol ő nem tudja elérni. Nem bírta tovább elviselni a szörnyű szenvedést, mit az Útvesztők mértek a Mágusra. Csendesen felállt, előhozta íját és tegezét a barlang mélyéről, és lehajolt, hogy kilásson a barlangból. A dombok fölött a nap alacsonyan és sárgán ült a fátyolos horizont fölött. Nefer felkapaszkodott a nyugati homokdombokra, és mikor felért a tetőre és lenézett a völgyekre, annyira úrrá lett rajta a csalódottság az elveszett madár miatt, az aggodalom a jövendölés kínjait szenvedő Taita miatt, és a baljós előérzet, hogy mit fedez fel önkívületében, hogy ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy rohanjon, mintha valami félelmetes fenevad elől menekülne. Leiramodott a homokdomb oldalán, a homok zizegve omlott talpa alatt. Érezte, hogy a rémület könnyei futják el szemét, és lecsurognak arcán a szélben, és addig rohant, míg testét kiverte a verejték, melle zihált, és a nap a látóhatárra ereszkedett. Ekkor végre visszafordult Gebei Nagara felé, és az utolsó mérföldet már sötétben tette meg. Taita még mindig a tűz mellett feküdt, összegömbö-lyödve a kendő alatt, de már nyugodtabban aludt. Nefer melléfeküdt, és egy idő után őt is elnyomta az álom, mely nyugtalan volt és lidércnyomásos. Mikor felébredt, a hajnal ragyogott be a barlang bejáratán. Taita a tűznél ült, gazellaszeleteket sütött a parázson. Még sápadt volt és betegnek látszott, de egy s/eletet bronztőre hegyére tűzve Nefernek kínált. A fiút hirtelen 46 mohó étvágy fogta el, felült és nekiesett. Csak akkor szólalt meg, mikor a harmadik adag ízletes, porhanyós húst is elfogyasztotta. - Mit láttál, Tata? kérdezte. - Miért utasított el az istenmadár? - Az rejtve maradt - mondta Taita, és a fiú tudta, az ómen kedvezőtlen volt, és Taita meg akarja kímélni tőle. Egy ideig csendben ettek, de Nefer most már alig nyúlt az ételhez, végül halkan azt mondta: - Szabadon engedted a csalimadarakat. Holnap hogyan vetjük ki a hálót? - Az istenmadár nem jön el újra Gebei Nagarába -mondta Taita egyszerűen. - Akkor én sohasem lépek atyám helyébe? - kérdezte Nefer. Oly emésztő bánat csengett a hangjában, hogy Taita enyhítette válaszát. - A fészkéből kell kivennünk a madaradat. - Nem tudjuk, hol keressük az istenmadarat. - Nefer abbahagyta az evést, és szánni valóan könyörgő tekintettel meredt Taitára. Az öreg megnyugtatóan rázta meg a fejét. - Én tudom, hol a fészek. Az Útvesztők megmutatták. De most enned kell, hogy erős maradj. Holnap hajnal előtt indulunk, és hosszú az út odáig. - Lesznek fiókák a fészekben? - Igen - mondta Taita. - A sólymok szaporodtak, és a fiókák nemsokára szárnyat bontanak. Ott megtaláljuk a madaradat. - Magában hozzátette: vagy az isten újabb titkokat tár fel előttünk. A hajnal előtti sötétségben felrakták a vizestömlőket és átalvetőket a lovakra, aztán a hátukra pattantak. Taita ment elöl, megkerülte a sziklafalat, és a könnyebbik útvonalat választotta fel a hegyekbe. Mire a nap a látóhatár fölé emelkedett, Gebei Nagara messze alattuk maradt. Mikor előre tekintett, Nefer meglepve összerezzent: előttük a hegy halvány körvonala kéken rajzolódott ki a kék horizonton, oly messze, hogy anyagtalannak és múlé-konynak tűnt, mintha ködből és levegőből volna, nem 47 földből és sziklából. Nefernek az az érzése támadt, hogy már látta korábban, és egy ideig képtelen volt megmagyarázni magának. Aztán hirtelen eszébe jutott. -Azaz a hegy, ahová megyünk, ugye Taita? - mutatta, és oly bizonyossággal csengett a hangja, hogy Taita hátranézett. - Honnan tudod? - Álmomban láttam tegnap éjjel. Taita elfordult, hogy a fiú ne lássa arckifejezését. Végre kinyílik lelkének szeme, gondolta, akár hajnalban egy sivatagi virág. Megtanulja, hogyan lásson át a függönyön, mely eltakarja előlünk a jövőt. Mélységes elégedettség töltötte el. Áldott legyen Hórusz száz neve, nem volt hiába. - Az az, ahová megyünk, tudom, hogy az - ismételte meg Nefer a legnagyobb bizonyossággal. -Igen - hagyta helyben végre Taita -, a Birr Umm Masarába megyünk. A legforróbb napszak előtt Taita egy mély hasadékban állt meg, ahol egy csoport nyiszlett akácia nőtt, gyökereik vizet szívtak fel valahonnan mélyről, a felszín alól. Miután lemálházták és megitatták a lovakat, Nefer körülnézett a ligetben, és perceken belül felfedezte nyomát, hogy mások is jártak itt előttük. Izgatottan hívta oda Taitát, és megmutatta a keréknyomokat, melyek egy kis szekérraj, számítása szerint tíz jármű után maradtak, a tűzhely hamuját és a lelapított talajt, ahol férfiak feküdtek, míg lovaik az aká-ciatörzsekhez voltak kipányvázva a közelben. - Hikszoszok? - találgatott nyugtalanul, mert a lovak ürüléke friss volt, nem több mint néhány napos, kívül megszáradt, de belül még nedves volt, mikor széttört egy darabot. - A mieink. - Taita felismerte a szekerek nyomát. Végül is, ő tervezte az első ilyen küllős kerekeket sok évtizeddel ezelőtt. Váratlanul lehajolt, és felvett egy apró bronzrozet-ta díszítést, mely egy védőlapról eshetett le, és félig el volt temetve a laza talajban. - Az egyik könnyűlovassági rajunk, valószínűleg a Phat regimentből, mely Naja úr parancsnoksága alá tartozik. - Mit keresnek itt, ilyen messze az arcvonaltól? - kér48 dezte Nefer csodálkozva, de Taita megvonta a vállát, és elfordult, hogy elrejtse szorongó érzését. Az öreg rövidre fogta pihenőjüket, és még magasan állt a nap, mikor továbbmentek. A Birr Umm Masára körvonalai lassan határozottabbakká váltak, úgy tűnt, a hegység kitölti előttük az égbolt felét. Fokozatosan ki tudták venni szurdokok, szirtek és hegyfokok csipkézetét. Amint felértek az előhegység első

vonulatának gerincére, Taita megállította lovát és hátranézett. Távoli mozgás vonta magára figyelmét, felemelte kezét, hogy beárnyékolja szemét. Apró, halvány porfelhőt látott sok mérföldre lenn a sivatagban. Egy ideig figyelte, és látta, hogy keletnek, a Vörös-tenger felé halad. Lehet, hogy egy csorda nyársas antilop verte fel, de az is lehet, hogy egy raj harci szekér. Nem említette Nefernek, ki annyira átadta magát a sólyomvadászatnak, hogy nem tudta levenni szemét az előttük emelkedő hegyről. Taita sarkát lova oldalába vágta, és a fiú mellé ügetett. Aznap este, mikor félúton a Birr Umm Masára oldalában letáboroztak, Taita csendesen kijelentette: - Ma este nem rakunk tüzet. - De olyan hideg van! - tiltakozott Nefer. - És itt olyan nyílt helyen vagyunk, hogy a tűz harminc mérföldre ellátszana a sivatagba. - Ellenségeink vannak ott? - változott meg Nefer arckifejezése, és nyugtalanul kémlelte a sötétbe boruló tájat. -Banditák? Rabló beduinok? - Ellenségek mindig vannak - mondta Taita. -Jobb fázni, mint meghalni. Éjfél után, mikor a jeges szél felébresztette Nefert és hallotta, hogy lova, Csillagász a földet kapálja és nyihog, kibújt báránybőr takarójából, és odament hozzá, hogy megnyugtassa. Taitát már ébren találta, egy kissé távolabb ült. - Nézd! - mutatott le a síkra Taita. A távolban pislákoló, hunyorgó fény csillogott. - Tábortűz - mondta. - Lehet, hogy az egyik saját osztagunk. Azok, kik a nyomokat hagyták, melyeket tegnap találtunk. - Meglehet - értett egyet vele Taita -, de ugyanolyan könnyen lehet, hogy mások. 49 Hosszú, elgondolkodó szünet után Nefer kijelentette: -Eleget aludtam. Különben is nagyon hideg van. Szálljunk lóra, és menjünk tovább. Ne ezen a csupasz bércen virradjon ránk a hajnal. Felmálházták a lovakat, és a holdfényben találtak egy vadkecskék taposta csapást, mely megkerülte a Birr Umm Masára keleti nyúlványát, így mire kivilágosodott, már kívül kerültek a távoli tábor látóteréből. Ámon-Ré, a napisten szekere dühösen tört elő keletről, és a hegységet arany fénnyel vonta be, mely a szurdokokban ülő sötét árnyakat még komorabbá tette, és messze lent a pusztaság végtelen volt és fenséges. Nefer hátravetette a fejét, és ujjongva felkiáltott: -Nézd! Ó, nézd! - és a sziklacsúcs fölé mutatott. Taita követte pillantását, és két sötét pontot látott szélesen körözni az égen. A napsugár elkapta az egyiket, egy pillanatra felragyogott, mint egy hulló csillag. - Egy sólyompár - mosolygott Taita. Levették a lovak terhét, és kerestek egy helyet, ahonnan megfigyelhették a köröző madarakat. Még ebből a távolságból is oly királyiak és gyönyörűek voltak, hogy Nefer képtelen volt szavakkal leírni. Aztán hirtelen a kisebbik madár, a hím, megtörte röpte ívét, és a szélnek feszült, lusta szárnycsapásai hirtelen felgyorsultak. - Zsákmányt talált! - kiáltotta Nefer egy valódi soly-mász izgalmával és örömével. - Most figyeld! A hím sólyom oly sebesen csapott le, hogy Nefer elmulasztotta volna az ölest, ha csak egy pillanatra is elfordítja tekintetét. Úgy zuhant le az égből, akár egy elhajított dárda. Egy galamb lebegett gyanútlanul közel a szirt tövéhez. Nefer látta, mikor érezte meg a gömbölyded madár hirtelen a veszélyt, és próbált elmenekülni a sólyom elől. Oly hevesen fordult a biztonságot jelentő sziklafal felé, hogy röptében a hátára fordult, és egy pillanatra feltárult a hasa. A hím sólyom belemélyesztette karmait, és úgy tűnt, a nagy madár sötétbarna és kék füstben szétrobban. A tollakat felhőként sodorta tova a reggeli szél, a sólyom pedig karmait zsákmányába mélyesztve berepült vele a szurdokba. A gyilkos és áldozata nem messze Nefertől ért 50 földet a köves hegyoldalon. A tompa puffanás visszaverődött a szirtről, és visszhangzóit a szurdokban. Nefer ugrált izgalmában, és még Taita is, ki mindig nagy rajongója volt a vadászsólymoknak, hangot adott tetszésének. - Bak-her! - kiáltotta, amint a sólyom befejezte az öles szertartását: kiterjesztette csodálatos mintázatú szárnyait a halott galamb fölé, így hirdetve ki, hogy az ő zsákmánya. A nőstény kecses csigavonalat leírva leszállt a sziklára, a párja mellé. A hím összehajtogatta szárnyát, hogy hozzáférjen a zsákmányhoz, együtt szaggatták szét és falták fel a galamb tetemét, borotvaéles csőrükkel téptek bele, és minden falat után felemelték fejüket, és Neferre néztek vad, sárga szemükkel, míg lenyelték a hús és csont és toll véres darabjait. Tudatában voltak az emberek és a lovak jelenlétének, de eltűrték, míg megtartották a távolságot. Aztán, mikor a galambból csak egy véres folt és néhány toll maradt a kövön, és a sólymok általában sovány begye meg volt tömve élelemmel, a pár ismét felszállt. Lassú szárnycsapkodással emelkedtek felfelé a meredek szirt mellett. - Utánuk! - Taita felkötötte kötényét, és futásnak eredt a köves lejtő alattomos talaján. - Ne veszítsd el őket! Nefer gyorsabb és mozgékonyabb volt, nem veszítette szem elől az emelkedő madarakat, ahogy szaladt alattuk a hegyoldalban. A hegy két lentről is ijesztő, hatalmas kő-csúcsban végződött. Figyelték, ahogy a sólymok felszáll-nak erre a természet alkotta emlékműre, és Nefer észrevette, hová tartanak. A keleti torony felénél, egy kiugrás alatt, V alakú hasadék volt a sziklafalban, száraz ágak és gallyak látszottak ki belőle. - A fészek! - rikoltotta Nefer. - Ott a fészek! Egymás mellett állva, hátrahajtott fejjel figyelték, ahogy a sólymok, egyik a másik után, leszálltak a fészek szélére, és hozzákezdtek, hogy a galambhúst visszaöklendezzék a begyükből. Egy másik hangot is hozott a sziklafalon sóhaj-tozó szél: a fiókák követelődző kiáltozásának kórusát. Ebből a szögből nem láthatták a sólyomfiókákat, és Nefer 51 dühösen, csalódottan ugrált. - Ha felmászunk a nyugati csúcsra, ott - mutatta - lenézhetünk a fészekbe. - Előbb segíts a lovaknál - parancsolta Taita. Megbéklyózták, és otthagyták őket, hadd legeljenek a gyér csomókban növő hegyi füvön, melyet a szellő által a Vörös-tengerről hozott harmat táplált. A nyugati csúcs megmászására ráment a délelőtt. Annak ellenére, hogy Taita tévedhetetlenül kiválasztotta a csúcs túlsó oldalára vezető legkönnyebb útvonalat, helyenként az alattuk tátongó mélység láttán Nefernek elakadt a lélegzete, és kénytelen volt elfordítani tekintetét. Végre felértek egy keskeny párkányra a csúcs alatt. Ott egy kis időre lekuporodtak, hogy összeszedjék magukat, és megcsodálják az eléjük táruló vidék és a távolban a tenger fenséges látványát. Úgy tűnt, mintha az egész világ alattuk terülne el, a szél nyögdécselve sóhajtozott körülöttük, Nefer kötényének redőit cibálva és összeborzolva fürtjeit. - Hol van a fészek? - kérdezte a fiú. Még itt is, ezen a bizonytalan helyen, magasan a világ felett, csak egyetlen dolog járt eszében. - Gyere! - Taita felállt, és oldalvást végigcsoszogott a párkányon, lábujjai kilógtak a meredély fölé. Megkerülték a sziklát, és lassan látóterükbe került a keleti csúcs. Átnéztek a szemben lévő sziklafalra, mely csak százkönyöknyi távolságra volt, de oly mélység választotta el tőlük, hogy Nefer beleszédült. A szakadék innenső oldalán valamivel magasabban voltak, mint a fészek, és leláttak bele. A nőstény sólyom a szélén ült, és eltakarta előlük. Feléjük fordította a fejét, ahogy előbukkantak a szikla mögül, és szánalmat nem ismerő szemmel bámult rájuk. Hátán felborzolta a tollakat, ahogy egy dühös oroszlán mereszti fel sörényét fenyegetésként. Aztán vad kiáltást hallatott, és kiszállt a szakadék fölé, szinte mozdulatlanul lebegett a szélben, és figyelmesen nézte őket. Oly közel volt, hogy minden egyes tolla világosan kirajzolódott. Mozdulata feltárta a hasadékot, melyben a fészek ült. Két fiatal madár kuporgott a gallyakból épített fészek mé52 lyén, mely tollakkal és vadkecskék gyapjával volt kibélelve. Már teljesen kitollasodtak, és csaknem akkorára nőttek, mint anyjuk. Ahogy Nefer áhítattal bámulta őket, az egyik felemelkedett, szélesre tárta szárnyait, és vadul verdesett velük. - Gyönyörű - nyögött fel Nefer sóvárogva. - A legszebb dolog, mit életemben láttam. - Arra a pillanatra gyakorol, mikor kiszáll - magyarázta Taita halkan. - Nézd, milyen erős. Még néhány nap, és elrepül. - Még ma felmászom értük - fogadkozott Nefer, és már indult is volna vissza a párkányon, de Taita a vállára téve a kezét megállította. - Ez nem olyasmi, aminek meggondolatlanul nekivághatsz. A drága időből valamennyit arra kell szánnunk, hogy gondosan eltervezzük. Gyere, ülj mellém. Nefer a vallanak dőlt, és Taita rámutatott a szemben lévő szikla tulajdonságaira. - A fészek alatt a szikla sima, akár az üveg. Ötven könyökre nincs

semmi, amiben megkapaszkodhatnál, nincs egy párkány, ahová lábadat tehetned. Nefer elszakította szemét a fiatal madárról, és lenézett. Gyomra háborgott, de kényszerítette magát, hogy ne vegyen róla tudomást. Úgy volt, ahogy Taita mondta: még a szirti borzok, azok a szőrös, biztos járású, nyúlhoz hasonló élőlények, melyeknek itt a magasban van az otthona, sem találtak volna kapaszkodót azon a függőleges sziklafalon. - Hogyan juthatok a fészekhez, Taita? Akarom azokat a madarakat - oly nagyon akarom. - Nézz a fészek fölé - mutatta Taita. - Nézd, hogyan folytatódik a hasadék felfelé, egészen a szirt tetejéig. Nefer bólintott, beszélni nem tudott, ahogy bámulta a veszélyes utat, melyet Taita mutatott neki. - Keresünk egy utat a fészek feletti csúcsra. Magunkkal visszük a lovak pányváit. A tetőről leeresztelek a hasadékba. Ha a meztelen lábadat és kezedet oldalvást a nyílásba ékeled, meg tudod tartani magad, én pedig biztosítalak a kötéllel. Nefer még mindig nem tudott szólni. Émelygett attól, 53 amit Taita javasolt. Nem létezik, hogy van ember, aki meg tudja tenni ezt és túléli. Taita tudta, mit érez, nem sürgette a választ. -Azt hiszem... - Nefer habozva fogott az elutasításba, aztán elhallgatott, és a két fiatal madarat nézte a fészekben. Tisztában volt vele, hogy ez a sorsa. Egyikük az ő istenmadara, és ez az egyetlen mód, hogy elnyerje apja koronáját. Ha most visszaretten, mindent megtagad, amire az istenek kiválasztották. Vállalnia kell. Taita megérezte a pillanatot, mikor a fiú elfogadta a feladatot, és ezzel férfi lett. Szívének mélyén ujjongott, mert ez az ő sorsa is volt. - Megpróbálom - mondta Nefer egyszerűen, és felállt. - Menjünk le, és készüljünk fel. Másnap reggel még sötétben elindultak hevenyészett táborukból, és nekivágtak az emelkedőnek. Taitának valahogyan sikerült olyan csapásra találnia, amit még Nefer ifjú szeme sem vett észre. Vállukon mindketten karikába csavart nehéz, lenbó'l és lószőrből sodort kötelet vittek, amit a lovak kipányvázására használtak. Elhozták az egyik kis vizestömlőt is: Taita figyelmeztetett, hogy fenn a csúcson nagyon meleg lesz, mikor a nap delelőre ér. Mire a keleti csúcs túloldalára értek, már kivilágosodott és jól látták a fölöttük magasodó sziklafalat. Taita egy órát töltött avval, hogy felmérje a felfelé vezető útvonalat. Végre megelégedett. - A nagy isten, a mindenható Hórusz nevében, kezdjünk hozzá — mondta, és kezével az isten sebzett szemének jelét mutatta. Aztán visszavezette Nefert a pontra, melyet kiválasztott, hogy onnan kezdjék megmászni a hegyet. - Majd én mutatom az utat - mondta a fiúnak, miközben a kötél egyik végét a derekára kötötte. - Engedd utánam a kötelet, ahogy megyek. Figyeld, mit csinálok, és mikor szólítalak, kösd magadra, és indulj utánam. Ha megcsúszol, megtart. Eleinte Nefer óvatosan mászott Taita nyomában, eltökélt arckifejezéssel, ujjízületei elfehéredtek, ahogyan kapaszko54 dott egyik fogásról a másikra. Taita bátorító szavakat mormogott fentről, és a fiú önbizalma minden mozdulattal erősödött. Mikor elérte Taitát, rávigyorgott. - Ez könnyű volt. - Lesz még nehezebb is - biztosította Taita szárazon, és továbbvezette a következő csúcsra. Ezúttal Nefer úgy szökdécselt mögötte, mint egy majom, izgatott örömmel csacsogva. Egy kürtő alatt álltak meg, mely felül keskeny réssé szűkült. - Ez olyan lesz, mint mikor a fészekhez kell majd lemásznod a tetőről. Figyeld, hogyan támasztom ki magam a kezemmel és a lábammal a repedésben. Taita belépett a kürtőbe, és lassan, de megállás nélkül haladt felfelé. Mikor a kürtő összeszűkült, kitartóan ment tovább, mintha csak egy létrán mászna. Köténye csapkodott sovány combja körül, és a vászon alatt Nefer látta a szörnyű sebhelyet, ahol megfosztották férfiasságától. Sokszor látta már, és annyira megszokta, hogy a borzalmas csonkaság már nem keltett benne visszatetszést. Taita leszólt hozzá, és Nefer könnyedén felmászott a sziklakürtőben, magától értetődően megtalálva a ritmust. Miért is lenne másképp? Taita megpróbálta ésszerű korlátok közé szorítani büszkeségét. Harcosok és nagyszerű atléták vére folyik ereiben. Aztán elmosolyodott, és szeme felragyogott, mintha újra fiatal volna. És én voltam a tanítómestere, nem csoda, hogy jeleskedik. A nap még csak félúton járt a tetőpontjáig, mikor végre a keleti hegycsúcs tetején álltak. - Itt most megpihenünk. - Taita levette válláról a vizestömlőt, és lerogyott. - Nem vagyok fáradt, Taita. - Akkor is pihenni fogunk. - Taita odaadta neki a tömlőt, és nézte, ahogy mohón kortyolt belőle. - A fészekhez nehezebb lesz lemászni - mondta, mikor Nefer megállt, hogy lélegzetet vegyen. - Nem leszek ott, hogy mutassam az utat, és van egy hely, ahol majd nem látod a lábadat a szikla alatt. - Nem lesz semmi baj, Taita. - Ha az istenek is úgy akarják - értett egyet Taita, és elfordította fejét, mint aki a hegyek és az alattuk elterülő sivatag látványát csodálja, de valójában azért, hogy a fiú ne 55 lássa ajkát mozdulni, amint imádkozik. - Terjeszd ki szárnyaid védőn föléje, hatalmas Hórusz, mert ő az, akit kiválasztottál. Viseld gondját, Lostris úrnőm, ki istennővé lettél, mert ő méhednek gyümölcse és vérednek vére. Fordítsd el tőle kezed, és hozzá ne érj, tisztátalan Széth, mert nem győzedelmeskedhetsz azokon, kik őt védelmezik. -Felsóhajtott, és fontolóra vette, bölcs dolog-e kihívni a sötétség és káosz istenét, aztán intelmét egy kis vesztegetéssel enyhítette. - Engedd tovább, jó Széth, és ökröt áldozok neked abydosi templomodban, mikor legközelebb arra járok. Felállt. - Itt az idő, hogy megpróbáld. Végigment a tetőn és megállt a túlsó szélén, lenézett a táborhelyre és a legelésző lovakra, melyek a magasból oly aprók voltak, mint újszülött egerek. A nőstény sólyom a levegőben körözött a szurdok fölött. Valami szokatlant vélt felfedezni viselkedésében, különösen, mikor a madár furcsa, kétségbeesett kiáltást hallatott, amilyent még sohasem hallott sólyomtól. Párjának nyoma sem volt, hiába kutatta utána az eget. Aztán leengedte tekintetét, és átnézett a szakadékon a másik csúcsra és a sziklaperemre, melyen előző nap álltak. Ez segítette a tájékozódásban, hisz a sziklafal kidudorodá-sa elrejtette a fészket a szeme elől. Lassan végigment a tető szélén, míg meg nem találta a repedés kezdetét, amelyik abba a hasadékba vezetett, ahová a sólymok fészküket rakták. Felvett egy kavicsot, és leejtette a hasadékba. A kavics a sziklafalon csörömpölve eltűnt a szeme elől. Remélte, hogy felriasztja a hímet a fészkéről, és megerősíti a pontos helyet, de az továbbra sem mutatkozott. Csak a nőstény rótta egyre céltalan köreit, és hallatta különös, kesergő kiáltásait. Taita magához hívta Nefert, és derekára kötötte a kötelet. Gondosan ellenőrizte a csomót, majd apránként áthúzta az ujjai között, megkopott vagy meggyengült pontokat keresve. - Nálad van az átalvető, abban hozd el a fiókát. -Azt a csomót is ellenőrizte, mellyel Nefer a zsákot a vállára erősítette, hogy ne gátolja mozgását mászás közben. 56 - Ne aggodalmaskodj már annyit, Taita. Apám szerint olykor úgy viselkedsz, mint egy vénasszony. - Apád több tiszteletet is tanúsíthatna irántam. Én töröltem a fenekét óbégató csecsemőkorában, ahogy a tiédet is - húzta az orrát Taita, és ismét ellenőrizte a csomót a fiú derekán, halogatva a sorsdöntő pillanatot. De Nefer a szikla szélére lépett, és egyenes háttal megállt a repedés fölött, a habozás legkisebb jele nélkül. - Felkészültél? - nézett hátra a válla fölött, fehér fogait felvillantó széles mosollyal, sötétzöld szeme vidáman csillogott. Az a szempár oly élénken emlékeztette Taitát Lostris királynőre. Szíve belesajdult a gondolatba, hogy Nefer még szebb, mint apja volt ennyi idős korában. - Nem piszmoghatunk itt egész nap - használta Nefer apja egyik kedvenc kifejezését, hitelesen utánozva a királyi hangnemet. Taita leült, és úgy helyezkedett el, hogy sarkát a sziklának tudja feszíteni, és hátradőlve meg tudja tartani a vállán átvetett kötelet. Bólintott Nefernek, és látta, hogy arcáról eltűnik a hetyke mosoly, ahogy elindul a repedésben. Utána engedte a kötelet, ahogy a fiú lassan ereszkedett lefelé. Nefer elérte a kidudorodást a sziklafalban, és lábával támasz után tapogatózott a kiugró alatt. Lábujjai megtalálták a sziklafalat, nekifeszítette meztelen talpát, elfordítva bokáját, hogy rögzítse a fogást, majd lecsúszott. Még egyszer utoljára felnézett Taitára, mosolyogni próbált, de satnya grimaszra sikeredett, aztán átlendült a kiugrón. Mielőtt újabb fogást talált volna, érezte, hogy lába megcsúszik a falon, és kezd kifordulni a kötélen. Ha elveszti a fogást, forogni kezd, és menthetetlenül kilendül a szakadék fölé. Kételkedett benne, hogy az öregnek volna ereje felhúzni őt.

Kétségbeesetten kapott a sziklába, ujjai megkapaszkodtak, és megtámasztották. Másik kezét meglendítve megragadta a következő fogást. Túljutott a kiugrón, de szíve hevesen vert, és sípolva vett levegőt. - Minden rendben van? - hallotta Taita hangját fentről. - Minden rendben! - lihegte. Lenézett a térdei között és 57 látta, hogy a repedés a fészek fölötti hasadékká szélesedik. Karjai kezdtek remegni a megerőltetéstől. Jobb lábát kinyújtotta, és talált egy másik helyet, ahol megvetette. Taitának igaza volt: nehezebb volt lefelé mászni, mint felfelé. Mikor jobb kezével újabb kapaszkodó után nyúlt, látta, hogy bütykeiről már lejött a bőr, és kis véres folt maradt a sziklán. Lassan elérte a pontot, ahol a rés a hasadékká szélesedett. Ismét kénytelen volt átnyúlni a peremen, és látatlanban fogást keresni. Tegnap, mikor Taitával a szakadék másik oldalán ülve megbeszélték, ez az átmeneti pont oly könnyűnek tűnt, de most mindkét lába támasz nélkül hintázott a hasadék fölött, és a mélység úgy szívta magába, mint valami szörnyeteg szája. Felnyögött, és két kézzel kapaszkodva szinte a sziklafalhoz fagyott. Most már félt, a bátorság utolsó szikráját is elfújták a forró széllökések, melyek azzal fenyegették, hó, hogy letépik a szikláról. Lenézett, és arca verejtékébe könnyek vegyültek. A szakadék hívta, a rettegés karmaival kapaszkodott bele, felfordult tőle a gyomra. - Mozgás! - szivárgott le hozzá Taita hangja alig hallhatóan, de határozottan. - Nem szabad megállnod! Nefer óriási erőfeszítéssel összeszedte erejét egy újabb próbálkozáshoz. Meztelen lábujjaival tapogatózott maga alatt, és talált egy párkányt, mely elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy megálljon rajta. Fájó, remegő karokkal leereszkedett. Lába hirtelen lecsúszott a peremről, karjában már nem volt erő, hogy megtartsa súlyát, és sikoltva leesett. Csak karhossznyit esett, mikor a kötél kegyetlenül a húsába mart, a bordái alá csúszva kiszorította belőle a levegőt. Ott himbálózott a semmiben, csak az öreg tartotta fentről a kötélen. - Nefer, hallasz engem? - Taita hangja rekedten csengett az erőlködéstől. A fiú vinnyogott, mint egy kölyökku-tya. - Meg kell kapaszkodnod. Nem lóghatsz ott örökké. -Hangja megnyugtatta a fiút. Kipislogta a könnyeket a szeméből és látta, hogy a szikla csak egy karnyújtásnyira van az arcától. - Keress kapaszkodót! - nógatta Taita, és Nefer észrevette, hogy pont a hasadékkal szemben lóg. A nyílás épp 58 elég mély volt, hogy beférjen, a lejtős perem elég széles, hogy ráálljon, csak érje el. Kinyújtotta remegő karját, és ujjai hegyével megérintette a falat. Elkezdett hintázni felé. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tartott a küszködés és keserves erőlködés, de végre belendült a nyílásba, és sikerült mindkét meztelen talpát a peremre helyeznie és kétrét görnyedve lekuporodni a hasadékba. Beékelte magát, zi-hálva és levegő után kapkodva. Fent Taita érezte, hogy súlya már nem feszíti a kötelet, és bátorítóan kiáltott le hozzá: - Bak-her, Nefer, Bak-herl Hol vagy? - A hasadékban, a fészek fölött. - Mit látsz? - Taita igyekezett elterelni a fiú figyelmét a lábai alatt tátongó űrről. Nefer kitörölte a szeméből az izzadságot a kézfejével, és lepillantott. - Látom a fészek peremét. - Milyen messze? - Közel. - Eléred? - Megpróbálom. - Nefer begörbített hátát a szűk nyílás boltozatának feszítette, és lassan végigcsoszogott a lejtős párkányon. Csak a fészekből kiálló száraz gallyakat tudta kivenni maga alatt. Ahogy továbbaraszolt, a fészekből egyre több vált láthatóvá. Legközelebb erősebb és izgatott hangon kiáltott. - Látom a hímet. Még mindig a fészken ül. - Mit csinál? - kiáltott vissza Taita. - Kuporog. Úgy látszik, alszik - csodálkozott Nefer. -Csak a hátát látom. A hím madár mozdulatlanul feküdt a rendetlen fészekben. Hogy lehet, hogy alszik, és nem figyel a mozgásra a feje fölött, tűnődött Nefer. Saját félelméről megfeledkezett izgalmában, hogy a sólyom és a fészek oly közel van, hogy majdnem megérintheti. Gyorsabban, magabiztosabban mozgott, ahogy a párkány már nem lejtett a talpa alatt, és több helye volt, hogy kiegyenesedjen. - Látom a fejét! - A hím sólyom szétterjesztette szárnyait, mintha zsákmányt takarna. Gyönyörű, gondolta 59 Nefer, és most már oly közel vagyok, hogy szinte megérinthetem, mégsem mutat félelmet. Hirtelen rájött, hogy meg tudja fogni az alvó madarat. Összeszedte erejét a vállalkozáshoz, vállát a nyílásba szorította, meztelen lábával biztonságos állásba helyezkedett. Lassan a madár felé hajolt, aztán kinyújtott karja megállt fölötte. Apró vércseppek ültek a rozsdabarna háttollakon. Csiszolt rubinként csillogtak a napfényben, és Nefert hirtelen gyomorszájon ragadta a felismerés, hogy a sólyom halott. Szörnyű veszteség érzése fogta el, mint akitől valami roppant értékeset ragadtak el örökre. Többről volt szó, mint a sólyom haláláról. A királyi madár sokkal többet képviselt: egy isten és király jelképe volt. Ahogy meredten nézte, úgy tűnt, a madár teteme a fáraó holttestévé alakul át. Sírás fojtogatta, és elrántotta a kezét. Épp időben mozdult, mert száraz sustorgást és éles szi-szegést hallott, és egy hatalmas és fényesen fekete valami ostorként csapott le oda, ahol az imént a keze volt. Oly erővel sújtott a fészek száraz gallyakból összehordott falára, hogy az egész fészek beleremegett. Nefer visszahőkölt, amennyire csak tudott a szűk nyílásban, és meredten bámulta a groteszk lényt, ami ott ingadozott, tekergett az arca előtt. Úgy tűnt, az idő iszonyú lidércnyomás lassúságával múlik, és látása mintha megélesedett volna, mintha nagyítóüvegen át látta volna a halott fiókákat egymáson heverve a fészek mélyén, a sólyom tetemén túl, egy fényes fekete kobra testének tekergő gyűrűi között. A kígyó a fejét a magasba emelte, fekete-fehér sávos mintázatú csuklyája szétterült. Síkos, fekete nyelvét rezegve öltögette a vigyorgó, vékony ajkak között. Szeme feneketlen fekete mélység volt, közepében a visszatükröződő fény csillagként szikrázott, ahogy delejes tekintete fogva tartotta Nefert. A fiú sikoltva próbálta figyelmeztetni Taitát, de nem jött hang a torkán. Szemét nem tudta elszakítani a kobra szörnyű tekintetétől. A kígyó feje szelíden ingadozott, de testének a fészket teljesen kitöltő súlyos gyűrűi hevesen, lüktetve hullámoztak. A fészek ágaihoz súrlódó fényes 60 pikkelyei olyan hangot adtak, mint mikor ékkövet csiszolnak. Teste olyan vastag volt, mint Nefer karja, és gyűrűi lassan tekeregtek egymáson. A kobra hátralendítette fejét, száját akkorára tátotta, hogy Nefer belelátott a sápadt torokba. A szinte áttetsző méregfogak felmeredtek a puha hártyaredők között: mindegyik csontos tű hegyén egy csepp színtelen méreg ült. Aztán a gonosz fej villámként csapott előre Nefer arca felé. A fiú sikoltva oldalt vetette magát, és egyensúlyát veszítve, háttal kizuhant a hasadékból. Taita ugyan felkészült minden váratlan rántásra, mégis majdnem lerepült a szirt tetejéről, mikor Nefer súlya megrántotta a kötelet. A lószőr kötél egy tekercse átcsúszott az ujjai között, megégetve a bőrét, de megtartotta. Hallotta a fiú érthetetlen sikoltozását lentről, és érezte, hogy hintázik a kötél végén. Nefer, mint egy inga kilendült a hasadékból, majd visz-sza, egyenesen a sólyomfészek felé. A kobra hamar magához tért a sikertelen támadásból, és ismét felegyenesedett. A fiú felé fordította fejét, szemét rászegezte, miközben éles sziszegés tört elő torkából. Nefer újra felsikoltott, és vadul a kobra felé rúgott, ahogy feléje repült. Taita hallotta a rettegést a hangjában, és hátradőlve teljes erejéből húzta a kötelet, míg úgy nem érezte, öreg izmai beleszakadnak az erőlködésbe. A kobra ösztönösen Nefer szemét célozta meg, mihelyt a fiú elég közel került, de Taita épp abban a pillanatban húzott egyet a kötélen, és félrerántotta a fiút. A kobra tátott szája a füle mellett egyujjnyira suhant el, aztán a nehéz test korbácsütésként csapódott vállához. Újra felsikol-tott,abban a tudatban,

hogy halálos marást kapott. Ahogy ismét kilendült a szakadék fölé, lenézett a vállára, amelybe a kígyó a méregfogait mélyesztette, s látta, hogy a halványsárga méreg szétfolyt az átalvető vastag bőrén. Heves megkönnyebbüléssel tépte le magáról a zsákot, és mikor visszalendült oda, ahol a kobra még mindig fenyegetően várakozott, pajzsként tartotta maga elé. Abban a pillanatban, mikor a közelébe ért, a kobra is61 mét lecsapott, de a táska vastag bőre felfogta a csapást. A bestia méregfogai beleakadtak a bőrbe, és ahogy Nefer visszalendült, magával rántotta, ki a fészekből, csillogó pikkelyekkel teli, hevesen tekergő gyűrűk fekete gömbjeként. Nekicsapódott Nefer lábának, rémisztőén sziszegve korbácsolta nehéz farkával, látott szájából permetként lövellt ki a méreg, és lefolyt a bőrzsákon. Oly súlyos volt, hogy Nefer egész teste belerándult. Szinte gondolkodás nélkül messzire hajította magától a táskát, a méregfogait még mindig a bőrbe mélyesztő kobrával együtt. A táska és kígyó együtt zuhant le, a test még mindig vadul csapkodva vonaglott. Éles sziszegése fokozatosan halkult, ahogy egyre mélyebbre hullt. Úgy tűnt, zuhanása örökké tart, míg végre messze lent a kövekhez csapódott. A becsapódás nem ölte meg, el sem kábította, csapkodva tekergeti le az omladékos hegyoldalon, viszsza-pattanva a kövekről, mint valami nagy fekete labda, mígnem Nefer szem elől tévesztette a szürke kövek között. Az elméjét elhomályosító rettegés ködfátyolán át lassan eljutott hozzá Taita hangja. Rekedt volt a kimerültségtől és aggodalomtól. - Szólj hozzám! Hallasz engem? - Itt vagyok, Taita - mondta Nefer gyenge, reszketeg hangon. - Felhúzlak. Lassan, húzásról húzásra, Nefer egyre feljebb emelkedett. Még nyomorúságos állapotában sem győzte csodálni az öreg erejét. Mikor a sziklafal elérhető közelségbe került, csökkenteni tudta a kötélre nehezedő súlyát, és a dolog gyorsabban haladt. Végre körmeivel kapaszkodva átvergődött a kiugrón, és óriási megkönnyebbülésére megpillantotta Taitát, ahogy lenéz rá a tetőről, öreg, szfinxéhez hasonló arcába mély barázdákat vágott az erőlködés. Egy utolsó rántással Nefer átbukott a tető szélén, és az öreg karjaiba zuhant. Levegő után kapkodva, zokogva feküdt ott, képtelenül arra, hogy összefüggően beszéljen. Taita magához ölelte. Ő is remegett a felindulástól és a kimerültségtől. Lassanként mindketten lehiggadtak, és újból szabályosan szedték a levegőt. Taita a fiú szájához tartotta a tömlőt, és ő kortyolt belőle, fulladozott, majd 62 megint kortyolt. Aztán Taita arcába nézett, oly siralmas arckifejezéssel, hogy az öreg szorosabban ölelte magához. - Iszonyatos volt - mondta alig érthetően. - A fészekben volt. Megölte a sólymokat, mindet. Ó, Taita, borzalmas volt. - Mi volt az, Nefer? - kérdezte Taita szelíden. - Megölte az istenmadaramat, és a hím sólymot is. - Csak lassan, fiam. Igyál még egy kicsit - nyújtotta a tömlőt. A korty ismét megakadt a fiú torkán, és köhögési roham fogta el. Mikor újra tudott beszélni, zihálva nyögte: -Engem is megpróbált megölni. Óriási volt és oly fekete! - Mi volt az, fiú? Meséld el érthetően. - Egy kobra, egy óriási fekete kobra. A fészekben várt rám. Halálra marta a fiókákat és a sólymot, és azonnal nekem jött, mikor meglátott. Sose hittem volna, hogy egy kobra ekkorára tud nőni. - Megmart? - kérdezte Taita megrettenve, és lábra állította fiút, hogy megvizsgálja. - Nem, Tata. A zsákot használtam pajzsnak. Nem ért hozzám - tiltakozott Nefer, de Taita levette kötényét, és kényszerítette, hogy ott álljon meztelenül, míg aprólékosan megvizsgálta testét, marásnyomokat keresve. Egyik ökléről és mindkét térdéről lehorzsolódott a bőr, de egyébként az erős, fiatal testen nem volt más nyom, mint a fáraó kartusa sima bőrén, a combja belső felén. Taita maga tetoválta a jelet, miniatűr mestermunka volt, ami örökké hitelesíti Nefer jogcímét a kettős koronára. - Hála legyen a nagy istennek, hogy megoltalmazott -morogta Taita. - Ezzel a kobrajelenéssel Hórusz szörnyű eseményekről és veszedelmekről üzent neked. - Arca komor volt, kiült rá a bánat és a gyász. - Ez nem valódi kígyó volt. - De az volt, Tata. Közelről láttam. Hatalmas volt, de igazi kígyó volt. - Akkor hogyan jutott fel a fészekbe? A kobrák nem repülnek, és más módon nem lehet feljutni a szirtre. Nefer döbbenten bámult rá. - Megölte az istenmadaramat - suttogta. 63 - És megölte a hím sólymot, a fáraó másik énjét - bólintott rá Taita bánatos szemmel. - Titkok kerültek itt napvilágra. Láttam árnyaikat látomásomban, és ami ma veled történt, megerősítette ó'ket. Ez a dolog túlmegy a természet rendjén. - Magyarázd el nekem, Tata - kérlelte a fiú. Taita a kezébe adta kötényét. - Előbb le kell másznunk erről a hegyről, és el kell menekülnünk a körénk gyűlt veszedelmek elől, mielőtt fontolóra vehetem az ómeneket. Elhallgatott, és gondolataiba merülve felnézett az égre. Aztán tekintetét elfordította, Nefer arcába nézett, és csak annyit mondott: - Öltözz fel! Mihelyt Nefer elkészült, Taita visszavezette a tető másik végébe, és megkezdték a leereszkedést. Gyorsan ment, mert az útvonal már ismerős volt, és a Taita minden mozdulatában megnyilvánuló sietség átragadt Neferre. A lovak ott voltak, ahol hagyták őket, de mielőtt nyeregbe szálltak volna, Nefer megjegyezte: - A hely, ahová a kobra esett, itt van nem messze - mutatott az omladékos lejtőre a szirt tövében, melyen a sólyomfészek még látható volt. Keressük meg a tetemet, talán valami varázsigével el tudod űzni hatalmát. - Csak az értékes időt fecsérelnénk. Nem lesz tetem. -Taita felugrott a kanca hátára. - Szállj fel, Nefer. A kobra már visszatért a sötétség birodalmába, ahonnan jött. Nefer összerezzent babonás félelmében, aztán felkászálódott a csikóra. Egyikük sem szólt, míg le nem értek a felső lejtőkről a hegy lábánál kifutó töredezett keleti dombokra. Nefer jól tudta, fölösleges erőfeszítés Taitához szólni, mikor ilyen kedvében van, de odalovagolt az öreg mellé, és tisztelettel megjegyezte: - Tata, ez az út nem Gebei Nagarába vezet. - Nem megyünk vissza oda. - Miért nem? - A beduinok tudják, hogy ott voltunk a forrásnál. El fogják árulni azoknak, akik keresnek bennünket. Nefer nem értette. - Ki keres bennünket? Taita olyan szánalommal nézett a fiúra, hogy beléfojtot64 ta a szót. - Majd elmagyarázom, mikor lejutottunk erről az átkozott hegyről, és biztonságos helyen leszünk. Taita elkerülte a gerinceket, ahol alakjuk kirajzolódhatott volna a látóhatáron, a hegyszorosokon és völgyeken keresztül haladt. Egyre csak keletnek tartott, el Egyiptomtól és a Nílustól, a tenger felé. Már alkonyodott, mikor megállította lovát, és megszólalt. - A fő karavánút ott húzódik, a következő dombvonulat mögött. Át kell kelnünk rajta, de lehet, hogy ott ellenségek lesnek ránk. A lovakat kipányvázták egy eldugott vádiban, néhány marok durraszemet dobtak abrakos tarisznyájukba, hogy nyugton maradjanak, aztán felkapaszkodtak a dombgerincre, és találtak egy megfigyelési pontot egy vörös agyagpalahalom mögött, ahonnan leláttak a karavánútra. - Itt várjuk meg, míg teljesen besötétedik - magyarázta Taita -, akkor átkelünk. -Nem értem, mit csinálsz, Tata. Miért tartunk keletnek? Miért nem térünk vissza Thébába, apám, a fáraó oltalmába? Taita halkan felsóhajtott, és lehunyta szemét. Hogyan mondjam el neki? Soká már nem titkolhatom. Még csak gyermek, oltalmaznom kellene.

Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Nefer a karjára tette kezét, és csendesen mondta: - Ma, fent a hegyen bizonyítottam, hogy férfi vagyok. Bánj akként velem. Taita bólintott. - Valóban bizonyítottad. - Mielőtt folytatta volna, még egyszer lenézett a kitaposott útra, és rögtön visszakapta fejét. - Jön valaki! figyelmeztetett. Nefer hasra vetette magát a palarakás mögött, onnan figyelték a karavánúton nyugat felől gyorsan közeledő porfelhőt. Mostanra már a völgy sötét árnyékba borult, az eget a naplemente festette ragyogó színűre. - Gyorsan haladnak. Ezek nem kereskedők, ezek harci szekerek - mondta Nefer. - Igen, már látom őket. - Fiatal szeme felismerte a vezérszekér alakját, a magas szekéren álló hajtó előtt ügető, párba fogott lovakkal. - Nem hik-szoszok - folytatta, ahogy közeledve az alakok ha tározó t65 tabb formát öltöttek, - a mieink. Egy tíz szekérből álló csapat. Igen! Nézd a zászlót a vezérszekéren! - A hosszú, hajlékony bambuszrúdra tűzött zászló magasan a porfelhő fölött lobogott. - A Phat gárda egy raja! Most már biztonságban vagyunk, Tata! Talpra ugrott, és mindkét karjával integetni kezdett. -Ide, Kékek! Itt vagyok! Nefer herceg vagyok! Taita felnyúlt, és csontos kezével a földre rántotta a fiút. - Feküdj, te kis bolond! Azok ott a kobra szolgái. Még egy gyors pillantást vetett a palarakáson át, és látta, hogy a vezérszekér hajtója minden bizonnyal észrevette Nefert a láthatáron, mert ostorával vágtára serkentette lovait, és most száguldva közeledett feléjük. - Gyere! Nem szabad, hogy elkapjanak. Elvonszolta a fiút a tetőről, és megindult lefelé a domboldalon. Nefer kezdeti vonakodását legyőzte Taita sietsége. Komolyan futni kezdett, egyik kőről a másikra ugrálva, de az öreget nem tudta utolérni. Taita szinte repült hosszú, sovány lábain, haja ezüst serényként lobogott mögötte. Ő ért előbb a lovakhoz, és egyetlen ugrással a kanca pőre hátán termett. - Nem értem, miért menekülünk a saját embereink elől - lihegte a fiú. - Mi folyik itt, Tata? - Lóra! Nincs idő a beszédre. El kell tűnnünk innen. Ahogy kivágtattak a vádiból a nyílt terepre, Nefer vágyódó pillantást vetett hátra a válla fölött. A vezérszekér épp akkor ért a tetőre, és hajtója eleresztett egy kiáltást, de a távolság és a kerekek zaja elnyomta hangját. Korábban Taita átvezette őket egy töredezett vulkánikus eredetű kőzettel borított területen, most arra vették az irányt. A lovak váll váll mellett, egyszerre lépve vágtattak. - Ha elérjük a sziklás terepet, éjjel sikerülhet megszöknünk előlük. Már csak egyleheletnyi világosság maradt. -Taita felnézett a nyugati hegyek mögött lebukott nap utolsó sugaraira. - Egy lovas mindig le tud hagyni egy harci szekeret - jelentette ki Nefer olyan magabiztossággal, amit nem igazán érzett. De válla fölött hátranézve látta, hogy igaza van. A bukdácsoló, zötykölődő szekerek kezdtek lemaradni. 66 Még mielőtt elérték volna a sziklás terepet, a szekereket oly messzire hagyták maguk mögött, hogy azok szinte eltűntek a maguk verte porfelhőben és a sűrűsödő kék homályban. Mikor a sziklamező szélére értek, kénytelenek voltak a lovakat óvatos ügetésre fogni, de a terep oly nehéz és a fény oly kevés volt, hogy hamarosan csak lépésben haladtak. Mielőtt beköszöntött volna a teljes sötétség, Taita visszanézett, és látta, hogy a vezérszekér sötét alakja megáll a sziklamező szélén. Felismerte a hajtó hangját, aki utánuk kiáltott, bár szavait csak gyengén lehetett hallani. - Nefer herceg, miért futsz előlünk? Nem kell félned tőlünk. Phat gárdisták vagyunk, azért jöttünk, hogy visszakísérjünk Thébába. Nefer úgy tett, mint aki meg akarja fordítani lovát. -Ez Hilto. Jól ismerem a hangját. Ő jó ember. A nevemet kiáltja. Hilto híres harcos volt, ki a Vitézség Aranyát viselte, de Taita szigorúan továbbparancsolta a fiút. - Ne hagyd magad megtéveszteni! Ne bízz senkiben! Nefer engedelmesen továbblovagolt a köves pusztaságban. A kiáltások hamarosan teljesen elhalkultak a sivatag végtelen csöndjében. Nemsokára kénytelenek voltak le-szállni, és gyalog átkelni a nehéz helyeken, ahol a kanyargó csapás összeszűkült, és az éles, fekete köveken könnyen megsérülhetett egy óvatlan ló, vagy összezúzhatta kerekét egy jármű, ha megpróbálta követni őket. Végül meg kellett állniuk, hogy megitassák és pihentessék a lovakat. Leültek egymás mellé, Taita felszeletelt egy durracipót, azt maj-szolgatták, miközben csendesen beszélgettek. - Meséld el a látomásodat, Tata. Igazából mit láttál, mikor belenéztél Ámon-Ré Útvesztőibe? - Mondtam már. Csupa homályt. - Tudom, hogy ez nem igaz - rázta meg Nefer a fejét. -Csak azért mondtad, hogy kímélj. - Megborzongott az éjszaka hidegétől és a félelemtől, ami állandó társa volt, mióta azzal a gonosz jelenéssel találkozott a sólyomfészekben. - Valami szörnyű, baljós jelet láttál, biztosan tudom. Ezért menekülünk most. El kell mondanod nekem a látomásodat. Meg kell értenem, mi történik velünk. 67 - Igazad van - Taita végre egyetértett vele. - Eljött az ideje, hogy megtudd. - Vékony karjával magához húzta a fiút a kendője alá, aki meglepődött, milyen meleg az öreg vézna teste. Taita összeszedte gondolatait, aztán beszélni kezdett. - Látomásomban egy nagy fát láttam, mely Nílus anyánk partján állt. Hatalmas fa volt, virágai kékek, mint a jácint, és fölötte a Felső- és az Alsó-Királyság kettős koronája lebegett. Árnyékában ott volt a mi Egyiptomunk minden sokasága, férfiak és asszonyok, gyermekek és aggastyánok, kereskedők és parasztok, írnokok, papok és harcosok. A fa valamennyiüknek védelmet adott, valamennyien gazdagodtak, és boldogok voltak. - Ez jó látomás volt. - Nefer buzgón lefordította, ahogyan Taita tanította neki. - A fa minden bizonnyal a fáraó volt, az apám. A kék a Tamose ház színe, és az apám viseli a kettős koronát. - Ezt a jelentést olvasom ki belőle én is. - Aztán mit láttál, Tata? - Láttam egy kígyót a folyó iszapos vizében a part felé úszni, ahol a fa állt. Hatalmas kígyó volt. - Egy kobra? - találgatta Nefer félelemtől elhaló hangon. - Igen, egy nagy kobra volt. És kimászott a Nílus vizéből, felmászott a fára, a törzse és az ágai köré tekerte magát, mígnem úgy tűnt, hogy része annak, támogatja és erőt ad neki. — Ezt nem értem — suttogta Nefer. - Aztán a kobra felágaskodott a legmagasabb ágak fölé, lecsapott, és méregfogait a fa törzsébe temette. - Édes Hórusz! - rázkódott össze Nefer. - Gondolod, hogy ugyanaz a kobra volt, amelyik engem is megpróbált megmarni? - A választ meg sem várva, gyorsan folytatta: - Aztán mit láttál, Tata? - Láttam, hogy a fa elszáradt, ledőlt és összetört. Láttam a kobrát, még mindig diadalmasan ágaskodott a magasban, de most gonosz homlokán ott volt a kettős korona. A halott fa zöld rügyeket kezdett hajtani, de amint kibújtak, a kígyó lecsapott rájuk és ők is elpusztultak. 68 Nefer hallgatott. Bár a jelentés világosnak tűnt, képtelen volt értelmezésének hangot adni. - A f a összes zöld rügye odaveszett? - kérdezte végül. - Volt egy, mely titokban nőtt, a föld felszíne alatt, míg meg nem erősödött. Aztán szívós indaként tört elő és ösz-szekapaszkodva a kobrával, birkózni kezdett vele. Jóllehet a kobra minden erejével és mérgével támadta, mégis életben maradt. - Hogyan végződött a harc, Tata? Melyikük győzedelmeskedett? Melyikük viselte a kettős koronát a végén? - A harc végét nem láttam, mert elhomályosította a háború füstje és pora. Nefer oly soká hallgatott, hogy Taita már azt hitte, hogy elaludt, mikor a fiú remegni kezdett, és az öreg rájött, hogy a zokogás rázza. Nefer végre

megszólalt, ijesztő bizonyossággal a hangjában. - A fáraó halott. Az apám halott. Ez a látomásod üzenete. Ugyanezt üzente az, ami a sólyomfészekben történt. A halott sólyom a fáraó volt. Az apám halott, megölte a kobra. Taita nem tudott válaszolni, mindössze annyi telt tőle, hogy a fiút szorosan magához ölelve próbált erőt és vigaszt tölteni belé. - És én vagyok a fa zöld rügye. Te láttad ezt. Te tudod, hogy a kobra vár rám, hogy elpusztítson engem is, ahogyan az apámat. Ezért nem hagytad, hogy a katonák visz-szavigyenek Thébába. Te tudod, hogy a kobra ott vár rám. -Igazad van, Nefer. Nem térhetünk vissza Thébába, míg nem vagy elég erős, hogy megvedd magad. El kell menekülnünk a mi Egyiptomunkból. Keleten vannak országok és hatalmas királyok, a tervem az, hogy felkeressük őket, és szövetségest keresünk, ki segít nekünk elpusztítani a kobrát. - De ki a kobra? Nem láttad az arcát a látomásban? -Annyit tudhatunk, hogy közel áll apád trónjához, hisz a látomásban összefonódott a fával és támogatta. -Taita elhallgatott, aztán elhatározta magát és hozzátette: -A kobra másik neve Naja. Nefer csak bámult rá. - Naja! - suttogta. - Naja! Most már értem, miért nem mehetünk vissza Thébába. - Hosz69 szán hallgatott, aztán megjegyezte: - Keleten vándorolva kitaszított koldusok leszünk. - A látomás megmutatta, hogy erős leszel. Bíznunk kell Ámon-Ré Útvesztőinek jövendölésében. Apja miatt érzett bánata dacára Nefer végre elaludt, de Taita még hajnal előtt felrázta. Ismét lóra szálltak, és továbblovagoltak kelet felé, mígnem a köves pusztaság elmaradt mögöttük és Nefer úgy vélte, a tenger sós illatát érzi a hajnali szélben. - Segéd kikötőjében majd keresünk egy hajót, mely átvisz minket a hurrik földjére. - Úgy látszott, Taita olvasott a fiú gondolataiban. - Sargon király, a Tigris és az Eufrátesz között elterülő két hatalmas királyság, Babilon és Asszíria uralkodója apád szövetségese. Szerződés köti hozzá a Hik-szosz és minden más közös ellenség ellen. Úgy vélem, Sargon tartani fogja magát ehhez a szerződéshez, mert becsületes ember. Bízzunk benne, hogy befogad minket, és támogatja igényedet az egyesített Egyiptom trónjára. Szemben velük vörösen izzó fénnyel kelt fel a nap, s midőn felértek a következő emelkedőre, megpillantották a tengert, mely frissen kovácsolt bronzpajzsként csillogott alattuk. Taita megbecsülte a távolságot. - Még napnyugta előtt elérjük a partot. - Aztán összehúzott szemmel hátranézett a lova fara fölött, s megmerevedett, midőn nem egy, de négy sárga porfelhőt vett észre a síkságon. - Már megint Hilto! - kiáltott fel. - Tudhattam volna, hogy a vén gazember nem egykönnyen adja fel. - Felállt a lova hátán, hogy nagyobb látótere legyen, ami a lovas katonák régi fogása. - Bizonyára megkerülte a sziklás terepet az éjjel. Most széthúzott gyűrűalakban küldte szét a szekereket, hogy nyomunkra leljen. Nem volt szüksége szellemidézőre, hogy tudja, biztosan keletnek tartunk, a tengerpartra. Gyorsan körbenézett, rejtekhelyet keresve. Bár a nyílt, köves síkság teljesen laposnak tűnt, észrevett egy jelentéktelen gyűrődést a talajban, mely menedéket nyújthat, ha időben elérik. — Szállj le! - utasította Nefert. - Amennyire csak lehet, le kell hajolnunk, és nem szabad port csapnunk, nehogy 70 meglássák, hol vagyunk. - Néma szemrehányást tett magának, hogy az éjjel nem fordított nagyobb gondot arra, hogy eltüntesse nyomaikat. Most, ahogy a lovakat a gyűrődés felé vezették, ügyelt rá, hogy elkerüljék a puha talajt, és csak a sziklák alkotta természetes kövezetre lépjenek. Mikor rejtekhelyükhöz értek, látták, hogy túl sekély ahhoz, hogy elfedjen egy álló lovat. Nefer nyugtalanul pillantott hátrafelé. A legközelebbi mozgó poroszlop alig másfél mérföldre volt tőlük, és sebesen közeledett. A többi széles félkört alkotott. - Itt nem lehet elbújni, és ahhoz már késő, hogy elfussunk. Már bekerítettek. - Taita lecsúszott lova hátáról, halkan a fülébe sugdosott, aztán lehajolva megsimogatta mellső lábait. A kanca prüszkölt, lábával a földet kapálta, de az öreg unszolására kelletlenül az oldalára feküdt, de továbbra is halkan prüszkölve tiltakozott. Taita levette a kötényét, és bekötötte vele a ló szemét, hogy ne próbáljon felállni. Aztán Nefer lovához lépett, és ugyanazt a mutatványt vele is végrehajtotta. Mikor már mind a két ló a földön feküdt, odaszólt Nefernek: - Feküdj Csillagász fejéhez, és tartsd lenn, ha megpróbálna felállni! Nefer először nevetett, mióta megtudta, hogy apja halott. Mindig elbűvölték az öreg fortélyai az állatokkal. -Erre mivel tudtad rávenni őket, Tata? -Ha úgy szólsz hozzájuk, hogy megértsék, mindent megtesznek, amire kéred őket. Most feküdj a lovad mellé, és gondoskodj róla, hogy csendben legyen. A lovak mögött fekve figyelték, hogyan pásztázzák át a porfelhők körülöttük félkörben a síkságot. - Nem lesznek képesek a köveken megtalálni a nyomainkat, ugye Tata? -kérdezte Nefer reménykedve. Taita csak morrant egyet. A legközelebbi szekér közeledtét figyelte. A vibráló levegőben anyagtalannak tűnt, reszketegnek és torzítottnak, mint egy vízen keresztül látott kép. Meglehetősen lassan mozgott, ide-oda kitérve, ahogy nyomok után kutatott. Egyszerre csak határozottabban, nagyobb elszántsággal lódult előre, és Taita tudta, hogy megtalálták nyomaikat, azokat követik. 71 A szekér egyre közelebb került, már tisztán látták a rajta álló férfiakat, kik a védőlap fölött kihajolva fürkészték a talajt. - Széth bűzös leheletére, egy núbiai nyomolvasó van velük - dünnyögte csüggedten Taita. A magas, fekete bőrű alak még magasabbnak látszott gémtollas fejdíszétől. Ötszáz könyöknyire onnan, ahol feküdtek, a núbiai leugrott a mozgó szekérről, és a lovak elé szaladt. - Ott vannak, ahol irányt változtattunk - suttogta Taita. - Hórusz rejtse el nyomainkat annak a vadembernek a szeme elől. - Azt mondták, egy núbiai nyomolvasó még egy levegőben repülő fecske után maradt nyomot is képes kiszagolni. A núbiai egy határozott kézmozdulattal megállította a szekeret. Elvesztette a nyomot ott, ahol a köves talajra fordultak, és most keringve, szinte a földig hajolva kereste. Ebből a távolságból úgy nézett ki, mint egy kígyókra és rágcsálókra vadászó kígyászsas. - Nem tudsz láthatatlanná tévő hálót szőni? - suttogta Nefer szorongva. Taita gyakran alkalmazta a varázslatot, mikor gazellára vadásztak kinn a széles rónaságon, és többnyire sikerült neki nyíllövésnyi távolságba bűvölnie a kecses kis állatokat anélkül, hogy észrevették volna a vadászokat. Taita nem felelt, s mikor Nefer rápillantott, látta, hogy az öregnek már kezében van leghatásosabb amulettje, egy ötágú, gyönyörűen megmunkált aranycsillag, Lostris talizmánja. Nefer tudta, hogy egy hajtincset rejt, amit Taita Lostris királynő hajából vágott le, midőn a balzsamozó asztalon feküdt isteni megdicsőülése előtt. Taita az ajkához érintette, ahogy hangtalanul mormolta az ellenség szeme elől rejtő varázsigét. Kinn a síkon a núbiai feltámadt céltudatossággal egyenesedett fel, és tekintetét egyenesen abba az irányba fordította, ahol ők feküdtek. -Megtalálta a helyet, ahol elkanyarodtunk - mondta Nefer, és figyelték, hogyan indul a núbiai feléjük a köves talajon, nyomában a szekérrel. -Jól ismerem az ördögfajzatot - szólt Taita halkan. -A neve Bay, az usbak törzs varázslója. 72 Nefer aggodalommal telve nézte, ahogy a núbiai és a szekér kitartóan közeledett. A kocsihajtó felmagasodva állt a szekéren. Onnan biztosan le tud nézni rájuk. De nem adta jelét, hogy észrevette volna őket. Még közelebb értek, és Nefer a szekeresben felismerte Hiltót, egészen a jobb orcáját átszelő' fehér sebhelyig. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen a fiúra néz, de aztán odébb siklott tekintete. - Ne mozdulj! - Taita hangja lágy volt, mint a könnyű szellő a verőfényes síkság fölött. Ekkor Bay, a núbiai már oly közel volt, hogy Nefer tisztán látott minden egyes amulettet, mely nyakláncáról széles, meztelen mellére lógott. Bay megtorpant, és beszabdalt homlokát összeráncolva lassan körbefordította a fejét, mint egy vadászkutya, mely szimatot kapott. - Ne moccanj! - suttogta Taita. - Érzi, hogy itt vagyunk. Bay néhány lassú lépéssel közelebb jött, majd megint megállt, és felemelte a kezét, mire a szekér megállt mögötte. A lovak nyugtalanul izegtek-mozogtak. Hilto lándzsájának nyele a védőlaphoz ért, a halk súrlódó hangot hangos zajjá erősítette a csönd. Bay most egyenesen Nefer arcába meredt, aki próbálta a sötét, engesztelhetetlen tekintetet pislogás nélkül állni, de a szeme könnybe lábadt az erőfeszítéstől. Bay tenyerébe fogta a nyakláncán lógó egyik amulettet. Nefer felismerte, hogy emberevő oroszlán lengőbordájából készült, Taitának is volt

egy az amulett- és varázsszergyűjteményében. Bay mély, dallamos basszushangján kántálásba fogott, majd egyik meztelen talpát a kemény földhöz verte, majd Nefer irányába köpött. - Átlyukasztja a függönyömet - közölte Taita kurtán. Bay hirtelen elvigyorodott, és az öklébe szorított oroszlán-amulettel rájuk mutatott. Mögötte Hilto csodálkozva felkiáltott, és tátott szájjal bámulta a helyet, ahol Nefer és Taita váratlanul lelepleződött, ahogy ott feküdtek a földön, alig százkönyöknyire. - Nefer herceg! Ebben az elmúlt harminc napban csak téged kerestünk. Hála legyen a nagy Hórüsznak és Ozirisznek, hogy végre megtaláltunk. 73 Nefer sóhajtva feltápászkodott, Hilto odahajtott, leugrott a szekérről, és fél térdre ereszkedett előtte. Leemelte bronzsisakját a fejéről, és csatatéren parancsosztáshoz illő hangon kiáltotta: - Tamose fáraó halott! Üdv neked, Nefer Széthi fáraó! Örökké élj! Széthi a herceg isteni neve volt, egy az öt hatalmi név közül, melyet születésekor kapott, sokkal azelőtt, hogy trónra lépése biztossá lett volna. Senki sem használhatta az isteni nevet eddig a pillanatig, midőn először köszöntötték fáraóként. - Fáraó! Hatalmas bika! Eljöttünk, hogy a Szent Városba vigyünk, hogy isteni alakodban, arany Hóruszként emelkedj fel Thébában. - És ha úgy döntök, hogy nem megyek veletek? - kérdezte Nefer. Hilto elszomorodott. - Minden szeretettel és hűséggel, fáraó, Egyiptom kormányzó uralkodójának legszigorúbb parancsa, hogy Thébába vigyünk. Engedelmeskednem kell e parancsnak, még ha ki is teszem magam haragodnak. Nefer oldalt pillantott Taitára, s szája sarkából odasúgta: - Mit tegyek? - Velük kell mennünk. Hilto vezetésével, ötven harci szekér kíséretében indultak vissza Thébába. Szigorú parancsra az osztag előbb Boss oázisába ment. Gyors lovasokat küldtek előre Thébába, és Naja úr, Egyiptom uralkodó kormányzója kijött a városból, hogy az oázisban találkozzék az ifjú fáraóval, Nefer Széthivel. Az ötödik napon a szekérosztag, porosán és elcsigázottan a pusztaságban töltött hónapok után, beügetett az oázisba. Amint beértek a pálmaligetek árnyékába, a Phat Gárda egy teljes regimentje sorakozott fel üdvözlésükre. A katonák fegyverek helyett pálmaleveleket tartottak kezükben, azokkal integettek, miközben dicsőítő éneket zengtek királyuknak. 74 Széthi, hatalmas bika. Az igazság kegyeltje. A két úrnőé, Nekbeté és Wadjeté. Tüzes kígyó, erőben nagy. Arany Hórusz, ki élteti a szívet. Széthi, Re, a napisten fia, örökkön-örökké él. Nefer Hilto és Taita között állt a vezérszekéren. Öltözéke poros, szakadozott volt, vastag fürtjeire vastagon tapadt a por. A nap az érett mandula színére égette arcát és karjait. Hilto végighajtott a szekérrel a katonák sorfala közt, és Nefer félénken rámosolygott azokra, akiket megismert, azok pedig önkéntelenül megéljenezték. Szerették az apját, s most őt szerették. Az oázis közepén színes sátrakat állítottak fel a kút mellett. A királyi sátor előtt udvaroncoktól, nemesektől és papoktól körülvéve Naja úr várakozott, hogy fogadja a királyt. A kormányzó uralkodó hatalmához illő tekintélyt sugárzott, ragyogott a sok aranytól és drágakőtől, édes kenetektől és párlatoktól illatozott. Két oldalán ott állt Heseret és Merykara, a Tamose uralkodóház hercegnői. Arcukat gyöngyfehérre kendőzték, szemüket hatalmassá és sötétté tette a fekete szemfesték. Meztelen keblük bimbói festéktől vöröslöttek, mint érett cseresznyék. A lószőrből készült parókák túl nagyok voltak a fejükre, szoknyájuk oly nehéz volt a gyöngyöktől és az aranyszálaktól, hogy oly mereven álltak ott, mint faragott babák. Amint Hilto megállította a szekeret előtte, Naja úr odalépett, és leemelte a szutykos fiút. Nefernek nem volt alkalma fürödni, mióta otthagyták Gebei Nagarát, és bűzlött, mint egy bakkecske. - Kormányzó uralkodóként köszöntelek, fáraó. Alázatos szolgád vagyok és hűséges társad. Élj ezer évig -mondta éneklő hangon, hogy a legközelebbi sorokban állók minden szót halljanak. Nefert kézen fogva az afrikai kontinens belsejéből származó értékes fekete fából faragott, elefántcsont és igazgyöngy berakásos emelvényhez vezette. Felemelte rá a fiút, aztán letérdelt, és az 75 undor legkisebb jele nélkül megcsókolta csupa seb, mocskos lábát. Körmei lépettek voltak, és fekete kosz ragadt alájuk. Felállt, Nefert a talpára állította, levette róla a szakadt kötényt, így a combjára tetovált fáraójel láthatóvá vált. Lassan körbeforgatta a fiút, hogy mindenki jól lássa. - Üdv neked, Széthi fáraó, istenek fia. íme a jelvényed. Nézzétek e jelet, világ népei, és reszkessetek a király hatalmától! Hajoljatok meg a fáraó hatalma eló'tt! A katonák és az emelvény körül összecsődült udvaroncok hangos üdvrivalgásban törtek ki. - Üdv a fáraónak! Éljen örökké felséges hatalmában! Naja elővezette a hercegnőket, kik letérdeltek bátyjuk elé, hogy letegyék hűségesküjüket. Hangjukat nem lehetett hallani, mígnem Merykara, a fiatalabb, nem tudta tovább türtőztetni magát, felugrott az emelvényre, drágakövekkel kirakott szoknyája csak úgy suhogott, és bátyjához rohant. - Nefer! - rikoltotta. - Ügy hiányoztál. Azt hittem, meghaltál. - Nefer félszegen viszonozta ölelését, aztán a kislány elhúzódott. - Szörnyen büdös vagy -súgta kuncogva. Naja úr intett az egyik dajkának, hogy vigye el a gyermeket, aztán Egyiptom nemes urai, élen a tanácsnokokkal, egyenként a fáraó elé járultak, hogy letegyék a hűségesküt. Volt egy kellemetlen pillanat, midőn a fáraó a gyülekezetet fürkészve tiszta, átható hangon megkérdezte: — Hol van az én jó Kratas bátyám? Mindenekelőtt neki kellett volna üdvözlésemre sietnie. Tállá békítő magyarázatot motyogott. - Kratas úr nem tudott megjelenni. Később majd magyarázattal szolgálunk felségednek. - Most az öreg és határozatlan Tállá volt az államtanács elnöke, Naja kiszolgálója lett. Naja összecsapta kezét, és véget vetett a ceremóniának. - A fáraó hosszú útról érkezett. Pihennie kell, mielőtt a díszmenet élén bevonul a városba. Birtokló mozdulattal megfogta Nefer kezét, és a királyi sátorba vezette, melynek tágas termeiben és galériáin egy egész regimentet el lehetett volna szállásolni. Itt várakoztak rá a fodrászok, az illatszeresek, a ruhatár mestere, a ki76 rályi ékszerek őrzője, inasok, kézápolók, masszőrök és fürdető lányok. Taita eltökélte, hogy a fiú közelében marad, hogy védelmezhesse. Megpróbált észrevétlenül elvegyülni e népes gyülekezetben, de ösztövér alakjával és ezüstfehér hajával kitűnt a tömegből, és híre is olyan volt, hogy az országban sehol nem maradhatott volna észrevétlen. Szinte azonnal egy fegyveres ajtónállóval találta szembe magát. -Légy üdvözölve, Taita úr. Mosolyogjanak rád mindig az istenek. - Noha Tamose fáraó a nemesek közé emelte azon a napon, midőn pecsétet nyomott felszabadító levelére, Taita még mindig zavarba jött, ha úrnak szólították. - Egyiptom kormányzó uralkodója hívat. - Végignézett a Mágus piszkos ruháján és poros szandálján. - Jobb lesz, ha nem keresed fel jelen állapotodban. Naja úr nem szenvedheti a durva szagokat és a piszkos öltözéket. Naja úr sátra nagyobb volt és fényűzőbben volt berendezve, mint a fáraóé. Faragott ébenfa és elefántcsont trónon ült, melyet aranyból és a ritkább, még értékesebb ezüstből készült istenábrázolások díszítettek. A homokpadlót gyönyörű színekben szőtt hurri gyapjúszőnyegek fedték, volt köztük ragyogó zöld is, mely a Nílus mindkét partján zöldellő mezőket jelentette. Mióta a kormányzó uralkodó rangjára emelkedett, Naja a zöldet választotta háza színének. Hitt abban, hogy a kellemes illatok a közeibe vonzzák az isteneket, ezért tömjén égett a sátor kereszttartó rúdjá-ról lógó ezüstedényekben. A trón előtt lévő alacsony asztalon illatszerrel töltött üvegkelyhek álltak. A kormányzó uralkodón nem volt paróka, egy rabszolga illatosított méhviasz kúpot szorított borotvált feje tetejéhez. A viasz megolvadt, és orcáján, nyakán végigcsurogva, hűsítette és nyugtatta bőrét. A sátor belseje úgy illatozott, akár egy kert. Még az udvaroncoknak, követeknek és kérelmezőknek is, kik a trónnal szemben foglaltak helyet, meghagyták, hogy fürödjenek meg, és illatosítsák be magukat, mielőtt a kor-

77 mányzó színe elé járulnak. Hasonlóképpen Taita is megfogadta az ajtónálló tanácsát. Haját megmosták és vállára omló, ezüst zuhatagba fésülték, öltözéke frissen mosott, vakító fehér volt. A sátor bejáratában letérdelt, hogy hódoljon a trón előtt. Mikor felegyenesedett, a várakozók soraiban mormogás hangzott fel. A külföldi követek kíváncsian bámulták, és hallotta, hogy a nevét suttogják. Még a harcosok és papok is bólogatva hajoltak össze, ahogy egymásnak mondták: - Ez a Mágus. - A szent Taita, az Útvesztők mestere. - Taita, Hórusz Sebzett Szeme. Naja úr felnézett a papirusztekercsből, melyet vizsgál-gatott, és rámosolygott a sátor másik végéből. Valóban jóképű férfi volt, szoborszerű vonásaival és finom ajkaival. Orra egyenes volt és keskeny, szeme színe a sárga acháté, tekintete élénk és okos. Meztelen mellkasán egy csepp háj sem volt, formás karjain kemény izmok feszültek. Taita gyors, fürkésző pillantást vetett azokra, akik most a legközelebb ültek a trónhoz. A rövid időben, ami Tamo-se fáraó halála óta eltelt, a hatalom és a kegy átrendeződött az udvaroncok és nemesek között. Sok ismerős arc hiányzott, és sok más került az ismeretlenség homályából a kormányzó uralkodó jóindulatának sugaraiba, nem utolsósorban Asmor, a Phat Gárda parancsnoka. - Lépj közelebb, Taita úr! - szólt Naja kellemes, halk hangon. Taita elindult a trón felé, az udvaroncok sorai megnyíltak, hogy utat engedjenek neki. A kormányzó uralkodó lemosolygott rá. - Tudd, hogy nagyfokú jóindulatunkat élvezed. Kiválóan teljesítetted a feladatot, mellyel Tamose fáraó megbízott. Felbecsülhetetlenül értékes tanítást és nevelést adtál Nefer hercegnek. - Taitát elképesztette ez a meleg üdvözlés, de vigyázott, nehogy meglátsszék rajta. - Most hogy a herceg Széthi fáraó lett, minden eddiginél nagyobb szüksége lesz útmutatásodra. - Éljen örökké! - vágta rá Taita, és a gyülekezet megismételte szavait. - Éljen örökké! - Ülj le itt, trónom árnyékában - intett kezével Naja úr. 78 - Nekem is nagy szükségein lesz tapasztalatodra és bölcsességedre, midőn a fáraó ügyeiről rendelkezünk. - A kormányzó uralkodó nagyobb kegyben részesít, mint megérdemlem. - Taita nyájas, barátságos arccal nézett Na ja úrra. Bölcs dolog, ha nem hagyod, hogy titkos ellenséged felismerje ellenszenvedet. Leült a felkínált helyre, de a selyempárnát elutasította, és a gyapjúszőnyegen foglalt helyet. Háta egyenes volt, válla szögletes. Az államügyek intézése folytatódott. Éppen Kratas tábornok vagyonának felosztása folyt, mivel felségárulónak nyilváníttatott, minden tulajdona a koronára szállt. -Az áruló Kratasról szálljon Hápi templomára és papjaira -olvasta Naja a papiruszról -, minden földje és épülete a folyó bal partján Dendera és Abnub között. Taita hallgatta, és közben legrégibb barátját gyászolta, de nem engedte, hogy bánata beárnyékolja arcát. Visszafelé a sivatagból, a hosszú úton Hilto elbeszélte, hogyan halt meg Kratas, majd azt mondta neki: - Mindenki, még a nemesek és jók is lábujjhegyen járnak Egyiptom új kormányzó uralkodójának jelenlétében. Menset, aki az államtanács elnöke volt, halott. Álmában érte a halál, de vannak, kik azt mondják, nem segítség nélkül indult útjára. Cinka halott, árulásért végezték ki, pedig már ahhoz sem volt elég esze, hogy vén feleségét megcsalja. Birtokait elkobozta az állam. Még ötvenen kísérték el a jó Kratast a túlvilágra. És a tanácsnokok most mind Naja ebei. Kratas volt az utolsó kapocs a boldog napokkal, mikor Tanús, Lostris és ő maga még fiatalok voltak. Nagyon szerette. - Az áruló Kratasról szálljon Egyiptom uralkodó kormányzójára a teljes gabonakészlet, melyet nevében az athribisi magtárakban tárolnak - olvasta tovább Naja. Az ötven bárkarakomány, becsülte meg Taita, hisz Kratas jó szimatú befektető volt a gabonapiacon. Naja úr bőkezűen jutalmazta magát az orgyilkosság fárasztó munkájáért. - E készletek a köz javára használtassanak fel. - Az eltulajdonítást ezzel enyhítette, és Taita eltűnődött, vajon ki fogja eldönteni, mi a köz java. 79 A papok és az írnokok serényen jegyezték a felosztást agyagtábláikon, melyeket majd a templom levéltárában helyeznek el. Míg Taita figyelt, haragját és szomorúságát elzárta szívében. - Most rátérünk egy másik fontos királyi ügyre - jelentette ki Naja, miután Kratas utódait megfosztotta minden örökségüktől, magát pedig három lakh arannyal gazdagabbá tette. - Heseret és Merykara hercegnők jólétét és helyzetét kell fontolóra vennünk. A kérdést alaposan megvitattam az államtanács tagjaival. Valamennyien egyetértettek azzal, hogy vegyem feleségül mind Heseret, mind Merykara hercegnőt. Feleségként teljes védelmem alá kerülnek. Mivel mindkét hercegnőnek ízisz a pártfogó istennője, utasítottam az istennő papnőit, hogy mondjanak jóslatot. Megállapították, hogy e házasságkötés az istennő kedvére van. Imigyen az esküvői szertartásra a következő holdtöltekor Luxorban, ízisz templomában kerül sor, Tamose fáraó temetése és örököse, Nefer Széthi herceg megkoronázása után. Taita nem mozdult, arca kifejezéstelen maradt, de körülötte izgatott morajlás támadt a bejelentésre. Egy ilyen kettős házasság óriási politikai fontossággal bírt. Minden jelenlévő tisztában volt Naja úr szándékával: a házassággal a Tamose uralkodóház tagja, és imigyen a trónutódlási sorban a következő akar lenni. Taita a csontja velejéig megdermedt, mintha Nefer Széthi fáraó halálos ítéletét hirdették volna ki a Théba közepén emelkedő Fehér Toronyból. Már csak tizenkét nap volt hátra a halott fáraó szertartásos hetvennapi balzsa-mozásából. Miután Tamosét elhelyezik sírhelyén a Nílus nyugati partján, a Királyok Völgyében, nyomban sor kerül a trónörökös megkoronázására és lányai esküvőjére. Aztán a kobra újra lecsap, Taita erről meg volt győződve. Belemélyedt a herceg körül gyülekező veszélyekbe, és csak a körülötte támadt sürgölődés térítette magához. Rájött, hogy nem hallotta, de a kormányzó uralkodó bezárta a fogadást, most felkelt a trónról, és távozott a sátor hátsó kijáratán. A többiekkel együtt felállt, hogy elhagyja a sátrat. 80 Asmor ezredes elébe lépett, és mosolyogva, udvarias méghajlással megállította. - Naja úr, Egyiptom kormányzó uralkodója arra kér, ne távozz. Magánkihallgatáson óhajt fogadni. Asmor most a kormányzó uralkodó testőrségének ezredese volt, a Legjobb Tízezer rangjában. Rövid idő alatt tekintélyes és hatalmas ember lett. Nem volt értelme, sem lehetősége, hogy nemet mondjon a felszólításra, így Taita bólintott. - A fáraó és régense szolgája vagyok. Éljenek ezer évig. Asmor a sátor hátsó kijáratához vezette, és félrevonta előtte a függönyt. Taita kilépett, és a pálmaligetben találta magát. Asmor a fák között elvezette egy kicsi, egytermes sátorhoz. Egy tucat őrszemet állítottak gyűrűben köréje, mivel itt folytak a titkos tanácskozások, és senki sem közelíthette meg a kormányzó uralkodó parancsa nélkül. Asmor utasítására az őrök félreálltak, és az ezredes bekísérte Taitát a sátor hűvös belsejébe. Naja felnézett a bronztáltól, melyben épp kezét mosta. - Légy üdvözölve, Mágus. - Melegen mosolygott, és kezével a padlót borító szőnyeg közepén egymásra halmozott párnák felé intett. Míg Taita helyet foglalt, Naja bólintott Asmornak, aki kivont karddal a bejárathoz állt őrnek. Csak ők hárman voltak a sátorban, beszélgetésüket senki sem hallgathatja ki. Naja levetette ékszereit és hivatalának jelképeit. Barátságos és nyájas arccal jött oda, hogy helyet foglaljon egy párnán Taitával szemben. - Kérlek, frissítsd fel magad -mutatott a nyalánkságokkal és aranyserlegekbe töltött ser-bettel megrakott tálcára, mely közöttük állt. Taita ösztönösen el akarta utasítani, de tudta, ha visz-szautasítaná a régens vendégszeretetét, saját ellenséges érzületét leplezné le, és felhívná Naja figyelmét halálos szembenállására. Egyelőre Naja úrnak nincs oka, hogy gyanítsa, Taita tisztában van az új fáraóval kapcsolatos szándékaival, vagy bűntetteivel és további ambícióival. Fejét meghajtva megköszönte, és a kezétől legmesszebb eső serleget választotta. Megvárta, hogy Naja felemelje a másik serleg 81 serbetet. A régens ajkához emelte, minden tétovázás nélkül belekortyolt és lenyelte.

Taita szájához emelte a serleget, és szürcsölt az italból. A nyelvén tartotta. Voltak, kik azzal hencegtek, hogy oly mérgeknek vannak birtokában, melyek íztelenek és észrevehetetlenek, de ő tanulmányozta valamennyi mérgező hatású anyagot, és a mérget még a gyümölcs fanyar íze sem tudta volna elleplezni előle. Az ital tiszta volt, és élvezettel nyelte le. - Köszönet a bizalmadért - mondta Naja ünnepélyesen, és Taita tudta, hogy többre céloz, mint hogy elfogadta az italt. - A király, s ennélfogva régense szolgája vagyok. - Olyan valaki vagy, ki mérhetetlenül értékes a korona számára - vetette ellen Naja. - Hűségesen szolgáltál három fáraót, s mindannyian kételkedés nélkül támaszkodtak tanácsaidra. - Túlbecsülöd értékemet, régens uram. Öreg vagyok és gyenge. Naja mosolygott. - Öreg? Igen, öreg vagy. Egyesek szerint már kétszáz éves is elmúltál. - Taita lehajtotta fejét, se nem tagadva, se nem megerősítve az állítást. - De gyenge? Nem! Öreg vagy és monumentális, mint a hegyek. Mindenki tudja, hogy tudásod határtalan. Még az örök élet titka is a tiéd. Ez arcátlanul nyilvánvaló hízelgés volt, Taita kereste indítékát és mögöttes jelentését. Naja hallgatott, tekintetét várakozva szegezte rá. Vajon mit akar hallani? Belenézett a szemébe, lelkét arra hangolta, hogy elkapja a másik férfi gondolatait. Azok tovaröppentek, gyorsan elillantak, mint a szürkülő alkonyati égen cikázó barlangi denevérek. Egy gondolatot sikerült egészben elkapnia, s hirtelen megértette, mit akar tőle Naja. A tudás hatalmat adott kezébe, az előtte álló út úgy tárult ki előtte, mint egy elfoglalt város kapui. - Ezer éve minden király és minden tudós az örök élet titkát kutatja - mondta halkan. - Egy talán meg is találta. - Naja mohón előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta. 82 -Uram, kérdéseid túlságosan nehezek egy ilyen öreg embernek, mint én vagyok. Kétszáz év még nem az örök élet. - Taita mentegetőzve széttárta karjait, de szemét lesütötte, lehetővé téve, hogy Naja azt olvassa ki lagymatag tiltakozásából, amit hallani akar. Egyiptom kettős koronája és az örök élet, mosolygott magában, miközben arckifejezése továbbra is komoly maradt. Igazán kevés és egyszerű, amit a régens akar. Naja kiegyenesedett. - E mély dolgokról majd egy másik alkalommal ejtünk szót. - Diadalmas fény csillant meg sárga szemében. - De most van valami más, amit kérnék tőled. Módot adna számodra, hogy bizonyítsd, rólad alkotott jó véleményem nem alaptalan. Hálámat határtalannak fogod találni. Úgy tekergőzik, mint egy angolna, gondolta Taita, és még valamikor lassú észjárású, buta katonának tartottam. Lámpásának fényét sikerült valamennyiünk elől elrejtenie. Fennhangon csak annyit mondott: - Ha lehetőségeim határain belül van, semmit nem tagadnék meg a fáraó ré-gensétől. - Ámon-Ré Útvesztőinek értője vagy - jelentette ki Naja ellenvetést nem tűrő határozottsággal. Taita ismét bepillanthatott e férfiú becsvágyának sötét mélységeibe. Nem elég neki a kettős korona és az örök élet! A jövőt is ismerni akarja, álmélkodott Taita, de alázatosan bólintott. - Naja uram, egész életemben a rejtélyes titkokat tanulmányoztam, s talán elsajátítottam némi tudást. - Egész nagyon hosszú életedben - hangsúlyozta Naja, - és nagyon nagy tudást. Taita fejét lehajtva hallgatott. Miért is gondoltam, hogy meg fog öletni, kérdezte magában. Az életével fog oltalmazni, mert azt hiszi, halhatatlansága kulcsát tartom a kezemben. - Taita, királyok és istenek kegyeltje, azt kívánom, nézz bele nekem Ámon-Ré Útvesztőibe. - Uram, még nem néztem bele az Útvesztőkbe senkinek, ki nem volt királynő vagy fáraó, vagy nem arra rendeltetett, hogy a mi Egyiptomunk trónjára üljön. 83 - Könnyen lehet, hogy most egy ilyen személy kér erre - mondta Naja úr jelentőségteljesen. A nagy Hórusz kiszolgáltatta nekem. A markomban van, gondolta Taita. - Méghajlok a fáraó régensének óhaja előtt. - Még ma belenézel az Útvesztőkbe nekem? Alig várom, hogy megismerjem az istenek kívánságait. - Naja csinos arca felélénkült az izgalomtól és kapzsiságtól. - Az Útvesztőkbe senki nem léphet meggondolatlanul - aggályoskodott Taita. - Nagy veszélyek leselkednek, nem csak rám, de arra is, ki a jövendölést kérte. Időbe telik a jövőbe teendő utazás előkészítése. - Mikor? - Naja szemmel láthatóan csalódott. Taita homlokára szorított kézzel eljátszotta, hogy mély gondolatokba merül. Hadd szimatolja a csalit egy darabig, gondolta. Annál mohóbban nyeli majd le a horgot. Végre felnézett. - Ápisz bikája ünnepének első napján. Másnap reggel, mikor kilépett a királyi sátorból, Széthi fáraó már nem az a porlepte, kellemetlen szagot árasztó kis csibész volt, ki előző nap Boss oázisába érkezett. Környezetét elrémítő dühös fejedelmi hévvel ellenállt a borbélyok próbálkozásainak, hogy fejét kopaszra borotválják. Ehelyett sötét fürtjeit megmosták, és addig fésülték, hogy most, a kora reggeli napsugarakban vöröses fénnyel ragyogtak. Rajtuk viselte az ureuszt, az aranypántot, mely Nekbetet, a keselyűistennőt és Naját, a kobrát ábrázolta. Vörös és kék üvegszemekkel díszített képük egymásba fonódott a homlokán. Állán ott volt a királyi rangjával járó álszakáll. Arcát ügyesen festették ki, így kiemelte szépségét, és a sátor előtt várakozó tömeg elragadtatott csodálattal és áhítattal sóhajtott fel, mikor leborult előtte. Hamis körmei vert aranyból voltak, lábán pedig aranyszandált viselt. Mellén Egyiptom egyik legértékesebb koronaékszerét viselte: Tamose melldíszét, Hórusz, a sólyomisten drágakövekkel kirakott képével. Egy ily fiatal fiúhoz képest roppant méltóságteljes léptekkel haladt, 84 mellén keresztbe vetve vitte ostorát és pásztorbotját. Komoly arccal bámult maga elé, míg szeme sarkából meg nem pillantotta Taitát a tömeg első sorában, ekkor szemét forgatva beletörődő fintort vágott. Naja úr egy lépéssel mögötte jött, illatfelhőben, drágakövektől ragyogva és lenyűgöző méltósággal. A kék kard lógott az oldalán, és jobb karján ott volt a sólyompecsét. Őt követték a hercegnők, Izisz istennő aranyfóliáival a fejükön, aranygyűrűkkel kezük és lábuk ujjain. Már nem a tegnapi merev, ékkövekkel kirakott öltözéket viselték: nyaktól bokáig érő köntösbe öltöztek, de a vászon oly finom és áttetsző volt, hogy a napsugár úgy hatolt át rajta, mint a folyó fölött felszálló hajnali ködfátyolon. Merykara tagjai vékonyak voltak, melle fiús, de Heseret idomai érzékien gömbölyödtek, az átlátszó lepel alatt mellbimbói rózsállottak, asszonyiságának a hasa alján, combjai tövében megbúvó háromszöge sötétlett. A fáraó fellépett a díszkocsira, és elfoglalta helyét a magas trónon. Naja a jobbjára állt, a hercegnők pedig a lábához ültek. A Théba ötven templomából érkezett papok felsorakoztak a kocsi előtt, pengették lantjaikat, ütötték a dobot, rázták a sistrumot, fújták a dudákat, kantáivá zengték az istenek dicséretét. Majd Asmor testőrsége foglalta el helyét a menetben, utánuk pedig Hilto harci szekerei, mind frissen fényesítve, zászlókkal és virágokkal feldíszítve. A lovakat addig csu-takolták, míg szőrük úgy fénylett, mint az arany, söré-nyükbe szalagokat fontak. A királyi jármű elé fogott ökrök mind makulátlan fehérek voltak, széles hátukat liliomból és vízi jácintból font csokrok díszítették. Szétálló szarvaikat, még patáikat is aranylemezek borították. A hajtok anyaszült meztelen núbiai rabszolgák voltak. Fejüket kopaszra borotválták, és testükről az utolsó szőrszálat is eltávolították, ami erősen hangsúlyozta nemi szervük méretét. Tetőtől talpig gazdagon beolajozott testük feketén csillogott a napfényben, mint Széth szeme, pompás ellentétet alkotva ökreik hófehér szőrével. Ösztökélésükre az ökrök cammogva haladtak a porfelhőben. 85 Mögöttük felsorakozott a Phat Gárda ezer harcosa, és egy hangon dicshimnuszban tört ki. Théba népe kitárta a város főkapuját fogadásukra, és ellepte a falak tetejét. A kapun kívül egy mérföldnyi hosszúságban pálmalevelekkel és virágokkal borították be a poros utat. Théba falai, tornyai és épületei mind napon szárított sártéglából épültek, a kőtömböket a sírhelyek és templomok építésére tartották fenn. A Nílus völgyében szinte soha nem esett eső, így ezeknek az építményeknek az állaga nem romlott. Az ünnepre frissen meszelték, és égszínkék zászlókkal, a Tamose ház színével, fellobogózták őket. A menet áthaladt a kapun, a tömeg táncolt, énekelt és sírt örömében, zsúfolásig megtöltötte a szűk utcákat, így

a királyi kocsi egy óriási teknőc sebességével haladt. Minden templomnál nehézkesen megállt, és a fáraó komoly méltósággal leereszkedett, hogy áldozatot mutasson be az istennek, aki benne lakott. Késő délután volt, mire a folyóparti kikötőbe értek, ahol a királyi bárka várakozott, hogy a fáraót és kíséretét átszállítsa a nyugati partra, a Memnonpalotához. Amint hajóra szálltak, a sűrűn elhelyezett padokban kétszáz evezős kezdte forgatni evezőjét. A dobolás ritmusára emelkedtek és süllyedtek, mint egy hatalmas kócsag szárnyai, nedvesen csillogtak a napfényben. Gályák, vitorlások és kisebb vízi járművek hadától körülvéve keltek át a folyón a késői napsütésben. A király ezen első napi kötelességei a nyugati parton sem értek véget. Egy másik királyi jármű vitte a tömegen keresztül apja, Tamose fáraó halotti templomába. Már besötétedett, mikor végighajtottak a kikövezett úton, melyet mindkét oldalán örömtüzek világítottak meg. Théba népe egész nap dúskált a sörben és a borban, amiről a királyi kincstár gondoskodott. Fülsiketítőén üvöltöttek, midőn a fáraó leszállt a kocsiról Tamose halotti templománál, és felkapaszkodott a lépcsőkön a kétoldalt sorakozó gránitszobrok között, melyek apját és pártfogó istenét, Hóruszt ábrázolták mind a száz alakjában: Hóruszt, a gyermek Harpokratészként, homloktinccsel és egy ujjával a szájában, ízisz mellét szopva, vagy lótuszvirágon 86 ülve, vagy sólyomfejjel, vagy szárnyas napkorongként. A király és az isten szinte eggyé vált. Naja úr és a papok bevezették a gyermek fáraót a magas fakapukon át a Bánat Csarnokába, arra a szent helyre, ahol Tamose múmiája feküdt a fekete dioritból faragott balzsamozó asztalon. Az oldalfalnál külön szentélyben, Anubisznak, a temetők istenének fekete szobra vigyázta a gyöngyfényű alabástrom kanópuszedényeket, melyekben a király szívét, tüdejét és zsigereit helyezték el. Egy második szentélyben a szemben lévő falon az aranynyal borított szarkofág várta, hogy magába fogadja a királyi tetemet. A koporsó fedelén a fáraó arany képmása oly élethű volt, hogy Nefernek szívébe markolt a fájdalom, és szemét elfutotta a könny. Kipislogta őket, és követte a papokat oda, hol atyja teste feküdt a csarnok közepén. Naja úr vele szembe, a kőlap túlsó oldalára állt, a főpap pedig elfoglalta helyét a halott király fejénél. Midőn minden készen állt a Száj-megnyitás szertartására, két pap lehúzta a halott király testét takaró vászonlepedőt, s Nefer önkéntelenül visszahőkölt, amint lepillantott apjára. A halála utáni hetekben, miközben Nefer Taitával a sivatagban volt, a balzsamozók dolgoztak a király testén. Először a nagymester benyúlt egy hosszú nyelű ezüstkanállal az orron át, hogy a fej sértetlen maradjon, és kikanalazta a kocsonyás anyagot a koponyából. Eltávolították a szemgolyókat, melyek hamar oszlásnak indulnak, a szemgödröket és a koponyaüreget sóval és illatos füvekkel töltötték ki. Aztán a tetemet nátronos fürdőbe tették úgy, hogy a fejet ne lepje el, és harminc napig benne hagyták, naponta cserélve a maró folyadékot. Minden zsíros kötőszövete lebomlott, és a bőre lehámlott, kivéve a fejet. Mikor kiemelték a nátronos fürdőből, a testet a diorit-lapra fektették, olajokkal és illatos füvekből főzött tinktú-rákkal dörzsölték be, üres hasüregébe gyantával és viasszal átitatott vásznat tömtek. A nyíl ütötte sebet a mellén összevarrtak, és drágakövekkel kirakott arany amulet-teket helyeztek rá. A törött nyílvesszőt, mely megölte a 87 fáraót, a balzsamozók eltávolították a testéből. Miután az államtanács megvizsgálta, aranydobozba zárták, melyet majd vele együtt a sírkamrában helyeznek el, hogy hathatós talizmánként védje minden további rossztól, ami az alvilágon át vezető útján leselkedhet rá. A fennmaradó negyven nap során hagyták, hogy a test alaposan kiszáradjon a kitárt ajtókon át beáramló forró sivatagi szélben. Midőn oly száraz volt, akár a tűzifa, következhetett a pólyálás. A vászoncsíkokat bonyolult minta alapján helyezték egymásra, miközben a papok kórusban kántáltak varázsigéket az istenekhez. A kötés alá értékes, varázserejű tárgyakat és talizmánokat tettek, s minden réteget gyantával itattak át, amely fényesre és kőkeményre száradt. Csupán a fejét hagyták bontatlanul. A Száj-megnyitási szertartást megelőző hetet a balzsamozók céhének négy, a kendőzésben legjártasabb tagja azzal töltötte, hogy viasz és festék segítségével visszaadja a fáraó arcának eredeti szépségét. A hiányzó szemeket hegyikristályból és obszidiánból készült tökéletes másolatokkal pótolták. A szeme fehérje áttetsző volt, az írisz és a pupilla pontosan olyan, mint a királyé volt. Úgy tűnt, az üveggolyók élettel és értelemmel vannak teli, s most, mikor Nefer megilletődve nézett beléjük, szinte várta, hogy apja szempillái megrebbennek, és pupillája kitágul, ahogy felismeri. Ajkait kipirosították, mintha bármelyik pillanatban mosolyra húzódhatnának, festett bőre selymesnek és melegnek látszott, mintha alatta még mindig élénkpiros vér futna az erekben. Haját megmosták, és sötét csigákba fésülték, melyekre Nefer oly jól emlékezett. Naja úr, a főpap és a kórus énekelni kezdte a Második Halál elleni varázslatot, de Nefer nem tudta levenni szemét apja arcáról. Ő a tükörkép és nem a tükör. Ő maga a zene és nem a lant. Ő a kő, s nem a véső, mely formálja azt. Örökké élni fog. 88 A főpap Neferhez lépett, és átadta neki az aranykanalat. Kioktatták a szertartásra, de a keze remegett, mikor a kanalat apja ajkaira helyezte: Megnyitom a te szádat, hogy ajakad ismét szólhasson. - Ezután apja orrát érintette meg: - Megnyitom a te orrod, hogy ismét lélegezhess. -Külön-külön megérintette a csodálatos szemeket: - Megnyitom a te szemed, hogy még egyszer láthasd fényét e világnak, s fényét a világnak, hol lakhelyed leszen. Ezután megvárták, míg a balzsamozók bepólyálták a fejet, majd bekenték gyantával. Végül ráhelyezték az arany halotti maszkot, mely szintén csodálatosan élethű volt. A szokásoktól eltérően Tamose fáraó számára csak egyetlen halotti maszk és egyetlen arany koporsó készült. Az apja hét maszkkal és hét egymásba helyezett koporsóban ment sírjába, melyek mindegyike nagyobb és díszesebb volt, mint az előző. Az éjszaka hátralévő részében Nefer az arany szarkofág mellett maradt, imádkozott, tömjént égetett, és esedezett az istenekhez, hogy fogadják apját maguk közé, és ültessék gyülekezetük közepébe. Pirkadatkor a papok kíséretében kiment a templom előtti teraszra, hol apja fősolymásza várakozott, bőrkesztyűs öklén egy királyi sólyommal. - Nefertem! - suttogta a madár nevét Nefer. Átvette a pompás madarat a solymásztól, és a magasba tartotta, hogy a terasz alatt összegyűlt tömeg jól lássa. A sólyom jobb lábához aranyláncon apró aranylemez volt erősítve, melybe apja kartusa volt vésve. - Ez Tamose Mamose fáraó istenmadara. Az apám szelleme. - Elhallgatott, hogy összeszedje magát, mert közel állt a síráshoz, aztán folytatta: - Most szabadon engedem apám istenmadarát. Levette a bőrsisakot a sólyom fejéről. Vad szemek pislogtak rá a hajnali fényben, és a madár felborzolta tollait. Nefer leoldotta béklyóját, a sólyom széttárta szárnyait. - Repülj, isteni szellem! - kiáltotta a fiú. - Repülj magasra értem és apámért! Feldobta a madarat a levegőbe, az a hajnali szellővel felszárnyalt a magasba. Két kört írt le, majd éles rikoltással sebesen tovaszállt a Nílus felett. - Az istenmadár nyugatra száll! - kiáltott fel a főpap. 89 A templom lépcsőin álló gyülekezetben mindenki tudta, hogy ez rendkívül kedvezőtlen jel. Nefer testileg és érzelmileg oly kimerült volt, hogy megingott, miközben a madár röptét figyelte. Taita megfogta, mielőtt elesett volna, és elvezette. A Memnon-palotában, Nefer hálókamrájában Taita orvosságot kevert, majd az ágya mellé térdelve odakínálta a fiúnak. Nefer nagyot kortyolt belőle, aztán leengedte a csészét. - Miért van apámnak csak egyetlen kis koporsója, mikor azt mesélted, hogy nagyapámat hét nehéz aranyszarkofágban helyezték a sírjába, és húsz erős ökör kellett ahhoz, hogy elhúzza halottas kocsiját? - Nagyapádé volt a leggazdagabb temetés országunk történetében, és hatalmas mennyiségű kincset vitt magával a túlvilágra. De az a hét koporsó harminc lakh színaranyat emésztett fel, és majdnem koldusbotra juttatta az országot. Nefer elgondolkodva nézett a csészéjébe, majd kiitta az orvosság maradék néhány cseppjét.- Apám ugyanilyen gazdag temetést érdemelt volna, mert nagy ember volt. - A nagyapád sokat törődött túlvilági életével - magyarázta Taita türelmesen. - Apád népével és a mi Egyiptomunk jólétével törődött sokat. Nefer egy ideig elgondolkodott ezen, aztán felsóhajtott, ledőlt a báránybőr matracra, és becsukta szemét. Aztán ismét felnyitotta. - Büszke vagyok az

apámra - mondta egyszerűen. Taita áldóan a homlokára tette a kezét. - És én tudom, hogy egy napon apád is büszke lesz rád - suttogta. Taitának nem volt szüksége a sólyom, Nefertem röptének baljós előjelre, hogy tudja, Egyiptom hosszú történelmének leggyászosabb, legvégzetesebb szakaszába érkezett. Mikor kijött Nefer hálófülkéjéből, és nekivágott a sivatagnak, úgy tűnt, mintha a csillagok megdermedtek volna pályájukon, és az ősi istenek mind magukra hagyták őket ebben a legnagyobb veszéllyel fenyegető órában. -Nagy Hórusz, most a te útmutatásodra van szüksé90 günk. Ta-merit, ezt a drága földet te tartod tenyeredben, ne hagyd, hogy kicsússzon ujjaid közül, és darabokra törjön, akár a kristály. Ne fordíts hátat nekünk most kínjainkban. Segíts nekem, hatalmas sólyom. Vezess engem. Világosíts fel kívánságaidról, hogy követni tudjam akaratodat. Menet közben imádkozva, felkapaszkodott a nagy sivatag szélén emelkedő dombokra. Hosszú botjának csattogása a köveken felijesztett egy sárga sakált, mely eliramodott a holdfényben fürdő domboldalon. Mikor biztos volt benne, hogy nem figyelik, a folyóval párhuzamos irányba fordult, s meggyorsította lépteit. - Hórusz, jól tudod, hogy a háború és megsemmisülés kardélén táncolunk. Tamose fáraót megölték, és nincs harcos, ki vezessen bennünket. Apepi és hikszoszai megerősödtek északon, szinte legyőz-hetetlenné váltak. Gyülekeznek ellenünk, és mi nem tudunk ellenállni. A két királyság kettős koronáját az árulás férge marja, és nem tudja túlélni az új zsarnokságot. Nyisd meg szemem, hatalmas isten, mutasd meg nekem az utat, hogyan győzedelmeskedhetünk az északról behatoló hik-szosz hordák és a vérünkben pusztító méreg fölött. A nap további részében átszelte az elhagyatott, néma, köves dombokat, és közben imádkozott, hogy megtalálja a bajból kivezető utat. Késő délután visszafordult a folyóhoz, s végül elérkezett úti céljához. Egyenesen is idejöhetett volna egy vitorláson, de útközben túl sok szem látta volna, és arra a sivatagi magányra is szüksége volt. Az éj sötétjében, mikor legtöbben alszanak, közelítette meg Bész folyóparti templomát. A kapu fölötti mélyedésbe szúrva csöpögő fáklya égett, megvilágította Bész isten faragott alakját, mely a bejáratot őrizte. Bész a részegség és vidámság torz, törpe istene volt, nyelve kilógott vigyor-ra húzott ajkai között. A fáklya remegő fényében Taitának úgy tűnt, mintha részegen rákacsintana, amint elhaladt mellette. A templom egyik paptanonca már várta. Egy kőfalú cellába vezette a templom mélyébe, ahol az asztalon egy korsó kecsketej mellett durrakenyér és lépes méz volt egy tányérra készítve. Tudták, hogy a Mágus egyik gyengéje a méz, amit a méhek mimózavirágokból gyűjtenek. 91 - Már hárman várnak érkezésedre, uram - mondta az ifjú pap. - Először Bastetet hozd ide. Bastet Memphisz nomarkhoszának főírnoka volt, Taita egyik legtöbbre értékelt hírforrása. Nem volt gazdag ember, két csinos, de költséges feleség és egy fészekalja gyerek terhe nyomta. Taita mentette meg a gyermekeit a sárga virágok dúlásának idején. Jóllehet kevés befolyása volt a dolgok menetére, elég közel ült a hatalomhoz, hogy gyümölcsözően használja ki fülét és tüneményes emlékezőte-hetségét. Sok mondanivalója volt arról, mi történt a nomoszban a kormányzó uralkodó hivatalba lépése óta, és őszinte hálával fogadta jutalmát. - Áldásod elegendő fizetség lett volna, hatalmas Mágus. - A gyermekek áldáson nem híznak kövérre - bocsátotta el Taita. Őt Obos, a thébai Hórusz-templom főpapja követte. Kinevezését Taitának köszönhette, ki közbenjárt érdekében Tamose fáraónál. A nemesek zöme Hórusz templomába járt ájtatoskodni és áldozatot bemutatni, és a főpap valamennyiük bizalmát élvezte. A harmadik jelentést tévő Nolro, az északi hadsereg titkára volt. Ó is eunuch volt, és azokat, kik elszenvedték e csonkítást, testvéri kötelék fűzte össze. Fiatalkora óta, mikor először találta magát abban a helyzetben, hogy államügyeket irányít a trón árnyékából, tisztában volt azzal, hogy a megbízható értesülések elengedhetetlenül szükségesek a döntések megalapozásához. Az éjszakát és a következő nap nagyobb részét azzal töltötte, hogy meghallgassa és alaposan kikérdezze ezeket a férfiakat, így mikor készen állt, hogy visszatérjen a Mem-non-palotába, tudomása volt minden fontos eseményről, minden jelentős politikai mozzanatról, ami az idő alatt történt, mit a Gebei Nagara-i pusztaságban töltött. Este elindult vissza a palotába, az egyenes utat választva a folyópart mentén. A földekről hazatérő parasztok felismerték, kezükkel a szerencse és a hosszú élet jelét mutatták, és kiáltva kérték: - Imádkozz értünk Hóruszhoz, Mágus! -, mert mindnyájan tudták, hogy ő Hórusz embe92 re. Sokan apró ajándékokat erőltettek rá, és egy földművelő hívta, ossza meg vele kölespogácsából, parázson sütött szöcskéből és frissen fejt kecsketejből álló vacsoráját. Az éjszaka beköszöntével Taita köszönetet mondott a barátságos parasztnak, búcsút vett tőle, és magára hagyta a tűz mellett. Egész éjszaka loholt, nehogy lekésse a királyi felkelés szertartását. Hajnal volt, mire a palotába ért, alig maradt ideje, hogy megfürödjék és átöltözzék, mielőtt a királyi hálófülkébe sietett. Az ajtónál keresztbe tett dárdákkal két őr állta el az útját. Taita elképedt. Ilyen még nem esett meg vele. Ő volt a királyi tanító, kit Tamose fáraó nevezett ki tizenhárom évvel ezelőtt. Haragos tekintettel meredt a testőrség őrmesterére. Az lesütötte szemét, de rendületlenül megtagadta a belépést. - Nem akarlak megbántani, hatalmas Mágus. A testőrség parancsnokának, Asmor ezredesnek és a palota háznagyának szigorú parancsa, hogy a régens jóváhagyása nélkül senki sem járulhat őfelsége elé. Az őrmester hajthatatlan volt, így Taita otthagyta és lement a teraszra, ahol Naja kedvenc udvaroncaitól és talp-nyalóitól körülvéve fogyasztotta reggelijét. Naja uram, jól tudod, hogy engem a fáraó apja nevezett fia nevelőjének és mentorának. Szabad bejárást kaptam hozzá a nap minden órájában. - Annak már sok éve, jó Mágus - válaszolt Naja mézes-mázos hangon, elfogadott egy hámozott szőlőszemet a zsámolya mögött álló rabszolgától, és bekapta. - Akkor úgy volt helyes, de Széthi fáraó már nem gyermek. Már nincs szüksége dajkára. -A sértés nem volt szándékos, de attól még nem fájt kevésbé. - Én vagyok a régense. A jövőben tőlem vár tanácsot és útmutatást. - Elismerem jogodat és kötelességedet a király iránt, de távol tartani engem Nefertől szükségtelen és kegyetlen dolog - tiltakozott Taita, ám Naja dölyfös kézmozdulattal csendre intette. - A király biztonsága mindennél fontosabb - mondta -, és felállt a reggeliző asztaltól, jelezve, hogy az étkezésnek 93 és a beszélgetésnek vége. Testőrei körbevették, így Taita kénytelen volt meghátrálni. Figyelte Naját, ahogy kíséretével a fedett oszlopfolyosón a tanácsterembe vonult. Nem ment azonnal utána, hanem leült az egyik halastó alacsony falára, hogy mérlegelje e fejleményt. Naja elszigetelte Nefert, rab lett saját palotájában. Mikor eljő az idő, egyedül lesz ellenségeinek gyűrűjében. Taita törte a fejét, miképpen oltalmazhatná meg a fiút. Ismét fontolóra vette a szökés gondolatát, hogy kilopja Nefert a sivatagon át egy külföldi hatalom védelmébe, míg elég idős és erős nem lesz, hogy visszatérjen és visszakövetelje a születésénél fogva megillető jogát. Bizonyosra vette azonban, hogy Naja nem csak a királyi lakosztály ajtaját zárta el, de minden szökési útvonalat Thébából és Egyiptomból. Úgy látszott, nincs könnyű megoldás, egy óra elmélyült töprengés után felállt. A tanácsterem ajtajában álló őrök utat engedtek neki, végigment a padsorok között, s leült szokott helyére az első sorban. Nefer az emelvényen foglalt helyet a kormányzó uralkodó oldalán. Felső-Egyiptom könnyű hedjet koronáját viselte, sápadtnak és nyúzottnak látszott. Taitában fellángolt az aggodalom, hogy talán máris lassan ható méreg áldozata, de nem észlelt halálos aurát körülötte. Összpontosította erejét, hogy erőt és bátorságot sugározzon belé, de Nefer jeges, vádló pillantással büntette a felkelési szertartás elmulasztása miatt. Taita a tanács ügyeire fordította figyelmét. Épp az északi frontról érkezett legfrissebb jelentéseket vitatták meg, Apepi király három éve tartó ostrom után visszafoglalta Abnubot. Az a szerencsétlen város már nyolcszor cserélt gazdát az első hikszosz betörés óta, ami Mamose fáraó, Tamose apjának uralkodása idején történt. Ha Tamose fáraót nem teríti le a hikszosz nyíl, merész stratégiája elháríthatta volna ezt a tragikus fordulatot. Most nem arra kényszerülnének, hogy felkészüljenek a hikszoszok következő, Théba elleni csapására, hanem az egyiptomi seregek menetelhetnének az ellenséges főváros, Avaris felé. 94

Taita látta, hogy a tanács élesen megosztott a válság minden tekintetében. Azt keresték, mire hárítsák a felelősséget az újabb vereségért, holott a bolond is tudhatta, hogy fő oka a fáraó korai halála volt. Seregei fej és szív nélkül maradtak, és Apepi nyomban kihasználta a halálát. Miközben hallgatta vitatkozásukat, Taita erősebben érezte, mint valaha, hogy ez a háború gennyedző tályog Egyiptom testén. Elkeseredve, csendben felállt és elhagyta a tanácstermet. Itt már semmit sem tehet, hisz még mindig azon perlekednek, kit bízzanak meg, hogy átvegye az északi hadsereg vezetését a halott Tamose fáraó helyett. -Most, hogy ő elment, parancsnokaink között egy sincs, aki méltó ellenfele volna Apepinak, se Asmor, se Teron, de maga Naja sem - morogta Taita magában, midőn távozott. - Az országot és seregeinket a végsőkig elcsigázta a hatvan éve tartó háborúskodás. Időre van szükség, hogy megerősödjünk, és sorainkból kiemelkedjen egy nagy hadvezér. - Neferre gondolt, ám még évek múlnak el, mire a fiú átveheti a szerepet, melyet - Taita Ámon-Ré Útvesztőinek jövendöléséből tudta - a sors rendelt neki. Időt kell nyernem neki, és vigyáznom kell biztonságára, míg készen nem áll. Ezután a palotának abba a részébe ment, ahol a nők lakrésze volt. Eunuch lévén szabadon beléphetett a kapun, mely más férfiak előtt zárva volt. Már három napja, hogy a hercegnők megtudták, mily hamar lesznek menyasz-szonyok, és Taita tudta, korábban fel kellett volna keresnie őket. Minden bizonnyal megzavarta és elszomorította őket a hír, és nagy szükségük van vigaszra és tanácsra. Elsőként Merykara pillantotta meg, mikor az udvarba lépett. Felugrott az írótábla és ecset mellől, melynek használatára egy ízisz papnő okította, és odarepült hozzá azokon a hosszú lábain, oldalt összefogott haja a vállát verdeste. Átkarolta derekát, és tiszta erejéből szorította. -Ó, Taita, hol voltál? Mindenütt kerestelek az elmúlt napokban. Mikor felnézett, Taita látta, hogy sírt, szeme véreres volt, és alaposan kidörzsölte. Most megint rákezdett, vál95 lát rázta a zokogás. Taita felemelte, és a karjában tartotta, míg le nem csillapodott egy kicsit. - Mi baj van, majmocs-kám? Mi szomorított el ennyire? - Naja úr elvisz egy eldugott helyre, és szörnyű dolgokat művel velem. Valami óriásit és éleset dug belém, ami fájni fog és vérezni fogok. - Ki mondta ezt neked? - Taita nehezen türtőztette haragját. -Magara és Saak - felelte Merykara szipogva. - Ó, Taita, nem tudod megakadályozni, hogy ezt tegye velem? Kérlek, kérlek! Tudhatta volna, hogy a két núbiai rabszolgalány felelős a rémületéért. Meséik általában afrikai gonosz manókról és szellemekről szóltak, de most valami mást találtak a gondozásukra bízott gyermek kínzására. Komoran megfogadta magában, hogy megtorolja a két kis boszorkányon, és nekilátott, hogy eloszlassa a hercegnő félelmeit. Minden tapintatára és gyengédségére szüksége volt, mert Merykara halálra volt rémülve. A kert egy csendes sarkába, egy lugasba vezette, leült, a kislány az ölébe mászott, és arcát a mellére szorította. Félelmének természetesen nem volt alapja. A természet, törvény és szokások ellen való, hogy Naja Merykarát a hitvesi ágyba vigye, mielőtt felkelne első vörös holdja, s addig még évek múlnak el. Végül sikerült megnyugtatnia, aztán levitte a királyi istállókhoz, hogy megcsodálja és megsimogassa az aznap reggel született csikót. Mikor már újra mosolyogva csacsogott, Taita visszavette a zenandba, s néhány apró varázslattal szórakoztatta. Ujját egy kancsó Nílus-vízbe dugta, és finom serbetté változtatta, amit aztán együtt elfogyasztottak. Utána a levegőbe dobott egy kavicsot, mely élő kanárivá változott, felrepült egy fügefa tetejére, ahol trillázva szökdécselt, míg a gyermek örömében sikongva ugrándozott alatta. Utána megkereste a két rabszolgalányt, Magarát és Saakot, és olyan szóbeli ostorozásban részesítette őket, hogy hamarosan panaszosán jajveszékeltek, egymásba kapaszkodva. Tudta, hogy mindig Magara a főkolompos az ily bajkeverésben, ezért egy élő skorpiót húzott elő a lány 96 füléből és közel tartotta az arcához, ami oly rémületbe ejtette a lányt, hogy maga alá vizeit. Elégedetten indult Heseret keresésére. Ahogy gondolta, a folyó partján találta a lantjával. Szomorú kis mosollyal nézett fel rá, de tovább pengette hangszerét. Taita leült mellé a füves partra, a fűzfa földet seprő ágai alá. A dallam, amit játszott, nagyanyja kedvence volt. Taita tanította neki, s most elkezdte énekelni a szövegét. Szívem verdes, mint sebzett fürjmadár, ha látom imádott arcát, s mosolya, mint kelő nap az eget, orcámat pírral festi meg. Heseret hangja édes volt és tiszta, Taitának kicsordult a könny a szeméből, hisz olyan volt, mintha újra Lostrist hallaná. A refrént vele együtt énekelte. Hangja még tiszta és erős volt, a kor nem tette reszketeggé. Kinn a folyón egy gálya evezősei lapátjaikra támaszkodva megpihentek, és elbűvölve hallgatták a dalt, míg a hajó a folyó sodrán lassan elhaladt a parton ülő pár előtt. Mikor a dalnak vége lett, Heseret letette a lantot, és odafordult Taitához. - Drága Taita, úgy örülök, hogy eljöttél. - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, éjszakáim holdja. - A lány halványan elmosolyodott a becézés hallatán. -Miben lehetek szolgálatodra? - El kell menned Naja úrhoz, hogy tolmácsold őszinte bocsánatkérésemet, de nem lehetek a felesége. Oly nagyon hasonlított nagyanyjára ennyi idős korában. Lostris is lehetetlen feladatot varrt a nyakába, ugyanilyen szilárd bizonyossággal, hogy képes lesz teljesíteni. Heseret hatalmas zöld szemével most Taitáéba nézett. -Tudod, már megígértem Merennek, hogy az ő felesége leszek. - Meren Kratas unokája és Nefer herceg legjobb cimborája volt. Taitának már feltűnt, hogy a fiú borjúszemekkel bámulja Heseretet, de azt nem gyanította, hogy a lány viszonozza érzelmeit. Egy pillanatra felmerült benne a kérdés, vajon meddig mentek el szenvedélyük beteljesítésében, de 97 elvetetette a gondolatot. - Heseret, már sokszor elmagyaráztam neked, hogy te más vagy, mint a többi lány. Te királyi hercegnő vagy. A te házasságodról nem lehet dönteni holmi ifjonti fellángolással. Ez súlyos politikai fontossággal bíró kérdés. - Nem érted, Taita - mondta Heseret lágyan, de azzal az édes konoksággal, amitől Taita rettegett. - Szeretem Merent, apró kislány korom óta szeretem. Hozzá akarok feleségül menni, nem Naja úrhoz. - Nem bírálhatom felül Egyiptom kormányzó uralkodójának rendeletét - próbálta magyarázni, de Heseret megrázta fejét, és rámosolyogott. -Te olyan bölcs vagy, Taita. Majd kitalálsz valamit. Mindig kitalálsz valamit - mondta, és Taita úgy érezte, megszakad a szíve. Taita úr, nem vagyok hajlandó Nefer herceghez való bejárásodtól vagy a hercegnőkkel kötendő házasságomról beszélni veled. Döntésem mindkét kérdésben végleges - hangsúlyozta Naja, s ezzel mintegy jelezte, lezárta a témát, majd figyelmét ismét az előtte lévő asztalon kiterített papirusztekercsnek szentelte. Elég idő telt el, hogy egy vadlibaraj szálljon fel a keleti part mocsaraiból, nehéz szárnycsapásokkal átszelje a Nílus széles, szürke vizét, és elrepüljön a palota kertje fölött, ahol ültek. Végül Taita elvette róluk tekintetét, és felállt, hogy távozzék. Amint meghajolt a régens előtt, és kezdett kihátrálni, Naja felnézett: - Nem adtam engedélyt távozásodra. - Uram, azt hittem, nincs már szükséged rám. - Ellenkezőleg, sürgős szükségem van rád. - Haragos tekintetet vetett Taitára, és intett, hogy üljön vissza. - Próbára teszed a türelmemet és jóindulatomat. Tudom, hogy Tamose fáraónak bepillantottál Ámon-Ré Útvesztőibe, valahányszor erre kért. Velem miért húzod az időt? Az ország kormányzó uralkodójaként nem tűrök további halogatást. Nem saját érdekemben kérem ezt, hanem annak érdekében, hogy nemzetünk fennmaradjon az 98 északkal vívott háborúban. Szükségem van az istenek útmutatására. Te vagy az egyetlen, aki szolgálhat vele. Naja oly hirtelen állt fel, hogy az asztal felborult, papirusztekercsek, tinta és ecsetek gurultak terrakotta padlóra. Naja nem törődött vele, hanem hangját felemelve kiabálta: - Megparancsolom neked, a sólyompecsét minden erejével... - megérintette a felségjelvényt a jobb karján, - ... megparancsolom neked, hogy nézz bele Ámon-Ré Útvesztőibe az én nevemben. Taita tettetett megadással hajtott fejet. Az elmúlt hetekben felkészült erre az ultimátumra, és csak azért halogatta a dolgot, hogy minél hosszabbra nyújtsa az idó't, amíg Nefer viszonylag biztonságban van a régens becsvágyától. Meggyó'zó'dése volt, hogy Naja úr nem szánja el magát végzetes lépésre Nefer ellen, míg az Útvesztőktől nem kap megerősítést. - A holdtölte a legkedvezőbb idő az Útvesztőknek. Már megtettem az előkészületeket.

Naja lerogyott a zsámolyára. - Itt, a lakosztályomban fogod elvégezni - jelentette ki. - Nem, uram, az nem lenne szerencsés. - Taita tudta, ha befolyása alá akarja vonni Naját, bizonytalanságban kell tartania. - Minél közelebb vagyunk az istenek befolyásához, annál pontosabb lesz a jövendölés. Már beszéltem Ozirisz templomának papjaival Busirisban. Ott fogok bepillantani az Útvesztőkbe pontban éjfélkor teliholdnál. A jövendölést a templom belső szentélyében végzem el. Ott őrzik a djed oszlopot, az isten hátgerincét, melyet fivére, Széth vágott ki. A szent ereklye fokozza majd gondolataink erejét. - Taita hangja rejtelmesen csengett. - Csak te és én leszünk a szentélyben. Más halandó nem hallhatja, mi mondandójuk van számodra az isteneknek. Asmor egy regimentje őrizze a szentélyhez vezető utakat. Naja Ozirisz embere volt, ünnepélyes arcot vágott. Taita tudta, hogy az idő és a hely, melyet választott, kellő benyomást fog gyakorolni rá. - Úgy legyen - adta Naja beleegyezését. 99 Az út Busirisba két napba telt a királyi bárkán, melyet Asmor regimentje követett négy hadigályán. A templom falai alatt, a sárga fövényen szálltak partra, ahol a papok zsoltárokkal, mirhával és arab mézgával köszöntötték. Már szerte az országban ismerték a régens vonzódását a kellemes illatú anyagokhoz. A számukra előkészített lakrészbe kísérték őket. Míg Naja megfürdött, beillatosította, és gyümölcsökkel meg serbettel felüdítette magát, Taita a főpap társaságában felkereste a szentélyt, és áldozatot mutatott be a nagy Ozirisz istennek. Később Taita finom célzására a főpap magára hagyta, hogy megtegye előkészületeit. Naja még nem volt jelen az Útvesztőkkel történő jövendölésnél - az élők sorában kevesen voltak, akik igen. Hatásos előadást rendez majd neki, de esze ágában sem volt kitenni magát a valódi szertartás kimerítő és gyötrő megpróbáltatásainak. Napnyugta után a főpap lakomán látta vendégül a kormányzó uralkodót. Tiszteletére a templom körüli szőlőkben szüretelt híres bort szolgálták fel. Itt, Busirisban történt, hogy a nagy Ozirisz isten megismertette Egyiptom népével a szőlőt. Mikor a zamatos óbor meglágyította a régenst és a társaságot, a papok a nagy isten életének eseményeit bemutató jeleneteket adtak elő. Ezek mindegyikében Oziriszt más és más színű bőrrel jelenítették meg, fehérrel, akár egy múmia pólyatekercsei, feketével a halottak birodalmában, vörössel a bosszúálló istenként. Kezében mindig ott volt a pásztorbot és az ostor, az uralkodó felségjelvényei, és lábai szorosan össze voltak zárva, mint egy tetemé. Az utolsó jelenetben zöldre volt festve, növényi lényének jelképeként. Mint az életet és a létfenntartást jelentő durramagokat, Oziriszt is a földbe temették, ami a halált jelentette. Az alvilág sötétjében kicsírázott, mint a durramag, aztán a dicsőséges örök életre kelt. Míg az élőképeket előadták, a főpap az isten hatalmi neveit recitálta: Az Éjszaka Szeme, az Örökkévaló Jóság, Géb Fia és Wennefer, Tökéletes a Magasztosságban. Ezután, tömjénfüsttől övezve, gonggal és dobbal vert ütemre a papok előadták a jó és a rossz harcáról szóló hőskölteményt. A legenda elbeszélte, hogyan zárta az erényes 100 bátyjára irigy Széth Oziriszt egy faládába, és vetette a Nílusba, hogy megfulladjon. Midőn holtteste a partra vetődött, Széth darabokra szabdalta, és részeit más és más helyen rejtette el, a hátgerincet, a djed oszlopot, itt Busiris-ban. Nővérük, ízisz, megkereste a holttest darabjait, és összerakta, aztán közösült Ozirisszal. Miközben egyesültek, szárnyaival visszalegyezte bele az élet leheletét. Naja úr már jóval éjfél előtt elfogyasztott egy kancsó-val a nehéz, mámorító borból, és felajzott, befolyásolható állapotba került, vallási hiedelmeire serkentőleg hatottak a papok. Amint a holdfény ezüst sugara betűzött a tetőbe vágott nyíláson át, és némán osont a templomcsarnok kőlapjain a szentély csukott ajtaja felé, a főpap jelére a papok mind kivonultak, magukra hagyva Naja urat és Tai-tát. Midőn a távolodó papok halkuló éneke lassan síri csönddé enyészett, Taita kézen fogta a régenst, és a holdsütötte templomcsarnokban a szentély ajtajához vezette. Midőn a közelébe értek, a nehéz, bronzzal borított ajtószárnyak maguktól kitárultak. Naja úr összerezzent, keze megremegett Taita kezében. Meghátrált volna, de a Mágus továbbvezette. A szentélyt a négy sarkában elhelyezett szénserpenyők világították meg. A kőlapokkal kirakott padló közepén egy alacsony zsámoly állt. Taita odavezette Naját, és intett, hogy üljön le. Mikor megtette, az ajtószárnyak összezárultak, s Naja ijedten nézett körül. Felkelt volna, de Taita a vállára tette a kezét, és visszanyomta. - Bármit láss vagy hallj, ne mozdulj. Ne beszélj. Ha kedves az életed, semmit ne tégy. Ne szólj semmit. Otthagyta ülve, és méltóságteljes léptekkel az isten szobrához ment. Felemelte kezét, s hirtelen egy aranyke-hely jelent meg benne. Magasba emelve kérte Oziriszt, hogy áldja meg tartalmát, aztán Najához vitte, és intett, hogy igya ki. A mézsűrűségű folyadéknak őrölt mandula, rózsaszirom és gomba íze volt. Taita tapsolt egyet, és a serleg eltűnt. Üres kezét kinyújtotta, és kétszer elhúzta Naja arca előtt, s egy szempillantás alatt Ámon-Ré Útvesztői töltöt101 ték meg markát. Naja felismerte a csontkorongokat a szertartásról mesélt különös történetekből. Taita felszólította, hogy kezével takarja le őket, míg ő Ámon-Réhez és az istenek gyülekezetéhez fohászkodik. - Fényben és tűzben tündöklő, isteni fenséggel haragvó, jöjj el és hallgasd meg kérésünket! Naja fészkelődni kezdett a zsámolyon, ahogy az Útvesztők felforrósodtak a keze alatt, és megkönnyebbülve adta vissza őket Taitának. Erősen verejtékezve figyelte, ahogy a Mágus az óriási Ozirisz-szoborhoz lépkedett, és letette őket a lábához. A Mágus letérdelt, és föléjük hajolt. Egy ideig a szentélyben nem hallatszott más hang, csak a tűz sercegése, nem mozdult más, csak az árnyékok a kőfalon, melyeket a szénserpenyők pislákoló fénye vetett. Váratlanul testetlen, velőtrázó sikoltás visszhangzóit a szentélyben, mintha az isten nemes szerveit újra kitépné testéből gonosz fivére, Széth. Naja halkan felnyögött, és kendőjével eltakarta fejét. Ismét csend volt, mígnem a parázstartók lángjai hirtelen a mennyezetig csaptak, színük sárgáról vad zöldre és lilára, karmazsinvörösre és kékre változott. Vastag füstfelhők gomolyogtak elő, megtöltötték a kamrát. Naja fulladozva köhögött. Úgy érezte, nem kap levegőt, forgott körülötte a világ. Hallotta saját lélegzetvételét visszhangozni a fejében. Taita lassan feléje fordult, és Naja összeborzadt a rémülettől, mert a Mágus átalakult. Arca zöld fénnyel világított, akár a feltámadott istené. Zöld hab bugyogott a szájából, lecsorgott a mellére, szeme két vak golyó volt, melyek ezüstösen szikrázó sugarakat lövelltek. Lábát nem mozdítva csúszott Naja felé, és nyitott, habzó szájából démonok és dzsinnek vad hordájának hangjai törtek elő, sikolyok és nyögések, sziszegés és röfögés, öklendezés és őrült nevetés iszonyú kórusa. Naja úr megpróbált felállni, de úgy érezte, a lárma és a füst megtölti koponyáját, és elborította a sötétség. Lábai megroggyantak, és ájultán zuhant a zsámolyról a kőpadlóra. 102 Mire Egyiptom kormányzó uralkodója eszméletre tért, a nap már magasan járt az égen, fénye szikrázva csillant meg a folyó vizén. Selyemmatracán feküdt a sárga te-tö alatt a királyi bárka hátsó fedélzetén. Fátyolos szemmel tekintett körbe, látta a kísérő gályák vitorláit, fehérek voltak, akár a kócsagszárnyak a folyópart buja zöldjének hátterében. A napfénybe belekáprá-zott a szeme, megint lehunyta. Emésztő szomjúságot érzett, a torka fájt, mintha lenyelt volna egy maréknyi éles kőszilánkot, és olyan kalapálást érzett fejében, mintha látomásának minden démonát odazárták volna. Felnyögött, összerázkódott, és kiadósán hányt a vödörbe, melyet egy rabszolga tartott elé. Taita mellé lépett, felemelte a fejét, és egy hűs kortyot itatott vele valami csodás főzetből, ami hamarosan enyhítette a kalapálást a fejében, és megoldotta a felpuffadt hasában összegyűlt gázokat, melyek hangosan, mint bűzös széllökések távoztak alsó testnyílásán keresztül. Mikor eléggé magához tért, hogy szóljon, suttogva kérte: - Mesélj el mindent, Taita. Nem emlékszem semmire. Mi volt az Útvesztők jövendölése? Mielőtt válaszolt volna, Taita a legénységet és rabszolgákat mind hallótávolságon kívül zavarta. Aztán letérdelt az ágy mellé. Naja remegő kezét a karjára tette és szánalmasan suttogta: - Nem emlékszem semmire aztán, hogy... - Habozva elhallgatott, az előző éjszaka rettenetének emlékére egész testében összerázkódott. - Már közel járunk Sebennytoshoz, felség. Még a sötétség beállta előtt Thébába érünk.

- Mi történt, Taita? - rázta meg Taita karját. - Mit árultak el az Útvesztők? - Nagy csodákat, felség - mondta Taita megindultságtól remegő hangon. - Csodákat? - Naja érdeklődése felélénkült, küszködve próbált felülni. - Miért szólítasz felségnek? Nem vagyok fáraó. - Ez része a jövendölésnek. - Mondd el! Mondj el mindent! - Emlékszel, hogyan nyílt meg a templom teteje, akár a 103 lótusz szirmai, és ereszkedett le egy út az éjszakai égboltról? Naja a fejét rázta, aztán bizonytalanul bólintott. - Igen, azt hiszem. Az út egy aranylétra volt? - Lám, emlékszel - dicsérte meg Taita. - Felhágtunk az aranylétrán. - Naja megerősítést várva tekintett rá. - Két szárnyas oroszlán vitt a hátán - bólintott Taita. - Igen, az oroszlánokra emlékszem, de ami utána jött, az mind oly homályos és bizonytalan. - Ezek a rejtelmes csodák elkábítják a bennük járatlanok elméjét, és elhomályosítják szemüket. Még engem is, ki a hetedik, a legfelső' fokozat értője vagyok, bámulatba ejtett, amit kiálltunk - magyarázta Taita nyájasan. - Ám ne csüggedj, hisz az istenek megparancsolták nekem, hogy értelmezzem neked. - Beszélj, jó Mágus, ne hagyj ki egyetlen részletet sem. - A szárnyas oroszlánok hátán átrepültünk a sötét óceán és a fehér hegyek csúcsai felett, a föld és ég minden királysága ott terült el alattunk. Naja sóváran bólintott. - Folytasd! - Végül megérkeztünk a fellegvárba, ahol az istenek lakoznak. Alapjai az alvilág mélységeibe nyúltak, oszlopai az eget és a csillagokat tartották. ÁmonRé tüzesen ragyogva magasodott fölénk, s a panteon istenei mind ott ültek ezüstből, aranyból, tűzből, kristályból és zafírból való trónusukon. Naja pislogott, csak nehezen tudta figyelmét összpontosítani. - Igen. Most hogy mondod, emlékszem rá. A zafír- és gyémánttrónusokra. - A kétségbeesett igény, hogy higgyen, akár a tűz égett benne. - Aztán az isten szólt? -kockáztatta meg. - Szólt hozzám, ugye? - Igen. Hangosan, akár a hegyomlás, a nagy Ozirisz isten imigyen szólt: „Szeretett Naja, mindig hűséges maradtál irántam való odaadásodban. Ezért jutalmat nyersz." - Mit értett ezen? Világossá tette, Taita? Taita komolyan bólintott. - Igen, felség. - Ismét ezt a címet használod. Mondd meg, miért. -Ahogy parancsolod, felség. Szóról szóra elmondok 104 mindent. A nagy Ozirisz rettenetes ragyogással felkelt, leemelt a szárnyas oroszlán hátáról és maga mellé ültetett tüzes aranytrónusára. Megérintette a szádat és szívedet, s Isteni Fivéreként köszöntött. -Isteni Fivérnek szólított? Ezzel mit akart mondani? Taita elfojtotta ébredő ingerültségét. Naja mindig okos ember volt, éles eszű, gyors felfogású. Általában nem kellett ily fáradságosán elmagyarázni neki mindent. A varázshatású gombakivonat, amit Taita előző este adott be neki, és a kábítószeres füst hatása még nem múlt el. Napokba telhet, mire ismét tisztán tud gondolkodni. Vastag ecsettel kell festenem, döntötte el, majd folytatta: - Engem is megleptek szavai. Jelentésük nem volt világos előttem, de aztán a nagy isten újra szólt: „Üdvözöllek a mennyei panteonban, Isteni Fivér". Naja arca kitisztult, büszke és diadalittas kifejezést öltött. - Istenné tett engem, ugye Taita? Más jelentése nem lehet. - Ha volt is bármi kétség, azonnal eloszlott, mert Ozirisz fogta Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronáját, és a fejedre helyezte, majd ismét szólt: „Üdv neked, Isteni Fivér! Üdv a fáraónak, ki leszel!" - Naja most hallgatott, de csillogó szemmel meredt Taitára. Taita hosszú szünet után folytatta. - A koronával a homlokod körül világossá vált szent mivoltod. Letérdeltem eléd, és imádtalak a többi isten között. Naja nem is próbálta leplezni megindultságát. Valósággal extázisba esett, sebezhető volt, akárha orgazmusa lett volna. Taita megragadta a pillanatot. Aztán Ozirisz újra szólt: „Ezen rejtelmes csodákban Taita, a Mágus legyen kalauzod, hisz ő minden titkok tudója és az Útvesztők mestere. Kövesd útmutatását hűségesen, és a jutalom, mit ígértem neked, a tiéd lesz." Figyelte, hogyan reagál Naja. Vajon nem voltam túlságosan átlátszó, tűnődött, de úgy tűnt, a régens minden ellenállás nélkül fogadta a megszorítást. - Mi volt még, Taita? Mit mondott még nekem a nagy isten? - Neked már semmit, uram, most már egyenesen hoz105 zám szólt. Szavai a lelkem legmélyére hatoltak, mert roppant nagy feladatot bízott rám. íme szavai, melyek mindegyikét tűzzel égette szívembe: „Taita, Útvesztők mestere, mostantól máshoz se szeretet, se hűség, sem kötelesség nem köt. Királyi és isteni fivérem, Naja szolgája leszel. Csak azzal töró'dj, hogy segítsd sorsát beteljesülni. Addig ne nyugodj, míg nem látod Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronáját a fején. - Se szeretet, se hűség - ismételte meg halkan Naja. Úgy látszott, megpróbáltatásának káros hatásai szinte teljesen eltűntek. Ereje kezdett visszatérni, sárga szemében ismét kigyúlt az ismerős ravasz csillogás. - És elfogadtad a feladatot, melyet a nagy Ozirisz bízott rád, Mágus? Mondd meg nyíltan, ne kertelj, most már az én emberem vagy, vagy megtagadnád a nagy isten akaratát? -Hogyan szegülhetnék ellen a nagy istennek? - kérdezte Taita egyszerűen. Lehajtotta fejét, és homlokát a fedélzetdeszkához szorította. Két kezével megfogta Naja meztelen jobb lábát, és a fejére tette. - Elfogadom a feladatot, mellyel az istenek bíztak meg. A tied vagyok, isteni felség. Teljes szívemmel, elmémmel és lelkemmel hozzád tartozom. - És mi lesz a többi kötelességeddel? Mi lesz a hűségesküvel, amit Nefer Széthi fáraónak tettél születésekor, és megerősítettél koronázásakor? — Felség, a nagy Ozirisz feloldozott minden eddigi esküm alól. Más eskü már nem számít nekem, csak az, amit most teszek neked. Naja felemelte, és a csalárdság és hamisság nyomait kutatva nézett a szemébe. Taita derűs nyugalommal nézett vissza. Észlelte a régens kétségeit, reményeit és gyanúit, melyek úgy nyüzsögtek, akár egy kosár eleven patkány, mielőtt a sólymoknak dobják őket a királyi madárröptetőben. A vágy a tett szülője. Meg fogja engedni magának, hogy higgyen, mert erre szomjazik. Figyelte, hogyan enyészik el a kétség abban a sárga szempárban, és Naja megölelte. - Hiszek neked. Ha már fejemen lesz a kettős korona, olyan jutalomban lesz részed, miről nem is álmodnál. 106 A következő napokban Naja állandóan maga mellett tartotta, és Taita arra használta új bizalmi helyzetét, hogy megváltoztassa a régens néhány ki nem nyilvánított szándékát. Naja unszolására további jóslásokat végzett. Levágott egy birkát, és megvizsgálta zsigereit, majd szabadon engedett egy királyi sólymot, és megfigyelte röptét. Ezekből sikerült megállapítania, hogy az isten nem helyeselné, ha Naja és a hercegnők házassága megköttetne a Nílus következő áradásának kezdete előtt, és az áradás minden bizonnyal elmaradna. Egyiptom léte függött attól, hogy a nagy folyó elárassza a földeket. Ezzel a jóslattal sikerült elhalasztania a Nefert fenyegető veszélyt és a hercegnők lelki gyötrelmeit. Naja tiltakozott és érvelt, ám a szörnyű busirisi éjszaka óta szinte lehetetlennek találta, hogy ellenálljon Taita jóslatainak. Ebben még irányíthatóbbá tették az északi háborúról érkező nyugtalanító hírek. Naja parancsára, és Taita tanácsa ellenére, az egyiptomiak elkeseredett ellentámadást intéztek Abnub visszafoglalására. Vereséget szenvedtek, háromszáz harci szekeret és majdnem egy egész gyalogos regimentet vesztettek a város körül vívott szörnyű harcokban. Úgy látszott, Apepi arra készül, hogy döntő csapást mérjen a kedveszegett és meggyengült egyiptomi seregekre, és rohammal készül bevenni Thébát. Nem esküvőhöz illő idő volt, ezt még Naja is elismerte, és Nefer biztonsága egy ideig biztosítva volt. Thébából már megindult a menekültek áradata délnek szárazföldön és a folyón egyaránt. A keletről érkező karavánok száma ijesztően lecsökkent, a kereskedők a küszöbön álló hikszosz támadás kimenetelére vártak. Minden árucikket csak nehezen lehetett beszerezni, és az árak felszöktek. - Az egyetlen lehetőség, hogy elhárítsd a megsemmisítő vereséget Apepi kezéből, ha fegyverszüneti tárgyalásokba kezdesz vele - tanácsolta Taita a

régensnek. Még hozzá akarta tenni indoklásul, hogy a fegyverszünet semmi körülmények között nem jelentene megadást, a pihenőt csupán arra használnák, hogy megerősítsék katonai pozícióikat, de Naja nem hagyta, hogy kifejtse. - Én is 107 így gondolom, Mágus - értett egyet készségesen. - Gyakorta próbáltam meggyőzni szeretett társamat, Tamose fáraót e választás bölcsességéről. Soha nem hallgatott rám. - Időre van szükségünk - magyarázta Taita, de Naja egy kézmozdulattal elhallgatatta. -Természetesen igazad van. - Naját felvillanyozta a nem várt támogatás. Sikertelenül próbálta meggyőzni egyenként a tanácsnokokat, hogy egyezzenek bele egy békekötésbe a hikszoszokkal, egyikük sem, még Cinka sem támogatta. Még a hűséges Asmor is kockáztatta haragját azzal, hogy megesküdött, inkább kardjába dől, mintsem megadja magát Apepinak. Kijózanító felismerés volt, hogy ily valószínűtlen talajon virágzó tisztességre lelt, és rá kellett jönnie, hogy még kormányzó uralkodóként sem tud mindent keresztülhajtani a tanácson. A hikszoszokkal kötött béke volt Naja elképzelésének sarokköve, a látomásnak, hogy a két királyság egyetlen fáraó uralkodása alatt egyesül. Csak egy részben egyiptomi, részben hikszosz fáraó remélhette ezt, és teljes bizonyossággal hitte, hogy ez az, amit az istenek ígértek neki az Útvesztők révén. Megfontoltan folytatta: - Tudhattam volna, hogy te vagy az egyetlen, Taita, ki nem engedi magát előítéletektől elvakítani. Mindenki mást azt kiáltja, „Nincs megadás!", meg „Inkább a halál, mint a szégyen!". - Megrázta fejét. - Te meg én látjuk, hogy amit fegyverrel nem tudtunk elérni, talán szelídebb módon megvalósítható. A Nílus-völgyben eltöltött hatvan év után a hikszoszok egyre inkább egyiptomiak, mint ázsiaiak. Elcsábították őket az isteneink, a filozófiánk és az asszonyaink. Vad vérüket meglágyította és megédesítette a miénk. Vad szokásaikat mérsékelte a mi nemes modorunk. A régens oly hevesen reagált puhatolózó ötletére, hogy Taita meghökkent. Sokkal többről van itt szó, mint gyanította. Hogy időt nyerjen, míg meghányjaveti, és valami fogalmat alkot Naja valódi szándékairól, csak annyit dünnyögött: - Ezek bölcs szavak. Hogyan remélhetjük létrehozni ezt a fegyverszünetet, uram? Naja készségesen fogott a magyarázatba. - Tudom, 108 hogy a hikszoszok között sokan osztják ezt a véleményt. Nem kellene sok ahhoz, hogy csatlakozzanak hozzánk. Akkor békét és egységet teremthetnénk a két királyságban. A fátyol kezdett fellebbenni. Taitában felötlött a gyanú, melyet egyszer hallott rebesgetni, és akkor elvetett. -Kik ezek a hikszosz szimpatizánsok? - kérdezte. -Eléggé magasan vannak? Közel Apepihoz? -Nemesek, valóban. Egyikük Apepi haditanácsának tagja. - Úgy tetszett, Naja bővebben kifejti a témát, de látható erőfeszítéssel leállította magát. Ennyi elég volt Taitának. Az a szóbeszéd Naja hikszosz rokoni kapcsolatairól nyilván nem volt alaptalan, és ha ez igaz, a többi szépen a helyére kerül. Újra ámulatba ejtették Naja becsvágyának méretei. - Lehetséges volna találkozni e nemesekkel és beszélni velük? - kérdezte óvatosan. - Igen - erősítette meg Naja. - Néhány napon belül felvehetnénk velük az érintkezést. Taita számára az ezen egyszerű kijelentésből levonható következtetések óriási jelentőséggel bírtak. Egyiptom kormányzó uralkodójának titkos szövetségesei vannak a hagyományos ellenség soraiban. Mit rejteget még? Még hová érnek el kapzsi ujjai? Taita hátán végigfutott a hideg. És ő az a szerető barát, aki a fáraó mellett volt, amikor az elesett. Ő az egyetlen tanúja a fáraó halálának. Ez a határtalanul becsvágyó és kegyetlenül céltudatos ember elismeri, hogy hikszosz nemesek meghitt bizalmasa, és egy hikszosz nyíl oltotta ki a fáraó életét. Milyen mélyre hatol az összeesküvés? Nem engedte, hogy gondolatai meglátsszanak az arcán, hanem elgondolkodva bólogatott, és Naja sietve folytatta: - Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni a Hikszosszal, és úgy képzelem, hogy Apepi és jómagam megosztanánk a kormányzó uralkodó tisztét egy közös államtanács mellett. Akkor szükség volna a befolyásodra, hogy rábeszéld saját tanácsnokainkat, hogy ezt hagyják jóvá. Talán ismét bepillanthatnál az Útvesztőkbe, és tolmácsolhatnád az istenek óhaját. 109 Naja azt sugallja, hogy csalárd jövendölést tegyen. Netán gyanakszik, hogy ez történt Busirisban? Taita nem hitte, de még csírájában el kellett fojtania a gondolatot. Szigorú arcot vágott. - Az Útvesztőkkel kapcsolatban bármikor Amon-Ré szavát, vagy nevét hiába szánkra venni, vagy jóslatát elferdíteni egyet jelent azzal, hogy iszonyú megtorlást hívunk ki magunk ellen. Naja sietve visszakozott. - Nem indítványoztam ily is-tentelenséget, de az Útvesztők révén az istenek már megadták nekem jóváhagyásukat. Taita felmordult. - Először is meg kell állapítanunk, ke-resztülvihető-e ez a fegyverszünet. Lehet, hogy Apepi megtámadhatatlannak tartja katonai helyzetét, és megtagadja, hogy találkozzék velünk. Lehet, hogy minden béketeremtő közeledésünk dacára úgy dönt, hogy ezt a háborút a végsőkig folytatja. - Én ezt nem hiszem. Megadom neked szövetségeseink nevét a másik oldalon, titokban fel kell keresned őket, Taita. Téged jól ismernek és tisztelnek a hikszoszok között is, és adok neked egy talizmánt, mely igazolja, hogy tőlem jössz. Te vagy ügyünk legalkalmasabb követe. Meg fognak hallgatni. Taita hosszan gondolkodott. Próbálta eldönteni, vajon kifacsarhat-e további előnyöket a helyzetből Nefernek és a hercegnőknek, de ezen a ponton nem látott egyet sem. Bármi is történik, Nefer továbbra is halálos veszélyben marad. Egyetlen biztos út állt nyitva Taita előtt, ha biztosítani akarja Nefer túlélését, mégpedig ha elszökteti Egyiptomból, míg Naja van hatalmon. Van erre most alkalom? Naja biztonságos utat kínál neki a határvidékre. Kihasználhatja-e arra, hogy Nefert magával vigye? Azonnal rájött, hogy nem lehet. Kapcsolatának a gyermek fáraóval Naja még mindig szigorú határt szabott. Soha nem maradhatott kettesben vele. Még azt sem engedték, hogy a tanácsban a közelében üljön, vagy akár a legártatlanabb üzenetet váltsa vele. Az elmúlt hetekben egyetlen alkalommal engedték a közelébe, mikor Nefer torokfertőzést kapott. Akkor beengedték a királyi hálókamrába, hogy ápolja, de Naja és 110 Asmor is jelen volt, és árgus szemekkel figyeltek minden mozdulatot, minden elhangzott szót. Nyomorúságában Nefer csak suttogva tudott beszélni, de szemét nem vette le Taita arcáról, és a kezébe kapaszkodott, mikor eljött az idő, hogy elváljanak. Azóta már majdnem tíz nap telt el. Értesült róla, hogy Naja új tanítókat választott helyére, és Asmor a Kék Gárdából biztosított oktatókat, hogy folytassák Nefer képzését a lovaglás és szekérhajtás, a kardforgatás és az íjászat tudományában. Egyetlen régi barátja sem kapott engedélyt, hogy meglátogassa. Még pajtását, Merent is kiparancsolták a királyi lakrészből. Ha megpróbálná Nefert elszöktetni, és nem sikerülne, nem csak Naja bizalmát áldozná fel, de Nefert is szörnyű veszélybe sodorná. Nem, ezt a harcvonalakon való átkelést a hikszosz területre csak arra használhatja, hogy további lépéseket tegyen az ifjú fáraó biztonsága érdekében. -Kötelességem, melyet az istenek róttak rám, hogy minden módon segítselek. Vállalom a küldetést. Mi a legbiztonságosabb módja annak, hogy átkeljek a hikszosz vonalakon? Azt mondod, tudnak rólam, és fel fognak ismerni. Naja számított erre a kérdésre. - A régi szekérúton kell menned, át a homokdombokon és végig Gebei Wadun-i vádiban. A barátaim a másik oldalon megfigyelés alatt tartják az utat. Taita bólintott. - Ez az az út, amelyen Tamose fáraó a halálát lelte. Jómagam soha nem jártam Gallalán túl. Szükségem lesz vezetőre, aki onnan mutatja az utat. - Saját lándzsahordozómat és a Kékek egy osztagát küldöm veled, hogy átvigyenek - ígérte Naja. - De az út hosz-szú és nehéz. Azonnal indulnod kell. Minden egyes nap, minden egyes óra számíthat. Taita Gallala városának romjaitól az egész utat mindössze négy rövid pihenővel hajtotta végig. Fél nappal rövidebb idő alatt tették meg az utat, mint amennyibe Tamosénak és Najának telt ugyanez a szakasz, és a lovakat is kevésbé csigázta el. 111 A katonákat, kik a kilenc szekéren követték, félelemmel vegyes bámulattal töltötte el Taita hírneve. A lovasság szülőatyjaként ismerték, hisz ő volt az első egyiptomi, ki szekeret épített, és lovakat fogott elébe. Nevezetes futásáról Thébából Elephantine-ba, hogy megvigye Tamose fáraó hikszoszok fölött

aratott győzelmének hírét, legendákat meséltek. Most, ahogy követték szekerét a homokdombokon keresztül, meggyőződtek, hogy a legenda nem alaptalan. Az öreg kitartása hihetetlen volt, figyelme egy pillanatra sem lankadt. Kezei, melyek szelíden, de határozottan fogták a gyeplőt, nem fáradtak el, és a lovakat legjobb teljesítményükre bírták. Mindenkit lenyűgözött, nem utolsósorban a mellette álló Gilt. Gil volt Naja lándzsahordozója. Markáns vonású arcát sötétre égette a nap, vékony felépítésű volt, ami kívánatos egy szekeresnél, de szívós és izmos, és víg kedélyű. Kétségkívül a legjobbak közé kellett tartoznia, ha a parancsnoki szekérre osztották be. Mivel a legforróbb évszakban voltak, és hold telőben volt, az éjszaka hűvösében utaztak. Most, hajnalban, megálltak pihenni. Miután megitatta a lovakat, Gil egy kanna vizet vitt Taitának, aki egy nagy, gömbölyű kövön ült, mely a Gebei Wadun-i vádira nézett. Taita nagyot húzott a kanna csőréből, s az undor jele nélkül nyelte le a sós ízű vizet, amit Gallalából hoztak magukkal. A vén gazember szívós, akár egy beduin rabló, gondolta Gil csodálattal, és tisztes távolban lekuporodott, hogy várjon bármely parancsot, melyet Taita esetleg kiad. - Hol az a hely, ahol a fáraó elesett? - kérdezte Taita sokára. Gil beárnyékolta szemét a kelő nap elől, és lemutatott a vádira, oda, ahol a száraz folyómeder a síkságba torkollott. - Ott lenn, uram. Közel ahhoz a távoli dombvonulathoz. Taita először akkor kérdezte ki Gilt, mikor a lándzsahordozó tanúvallomást tett a tanács előtt a fáraó halálának körülményeiről. A tanács mindenkit, akinek tudomása lehetett róla, beidézett, hogy tanúskodjak a vizsgálat során. Taita emlékezett, hogy Gil tanúvallomása összefüggő és 112 hihető volt. Nem illetődött meg túlságosan a tanács pompájától és illusztris tagjaitól, nyíltan beszélt, mint az a becsületes, egyszerű katona, aki volt. Mikor megmutatták neki, a nyílban felismerte azt a hikszosz nyilat, mely megölte Tamose fáraót. A nyílvessző ketté volt törve. Naja úr törte el, hogy enyhítse a seb okozta fájdalmat. Akkor találkoztak először. Egyszer-kétszer váltottak néhány szót, mióta Thébából eljöttek, mostanáig nem adódott alkalom hosszabb beszélgetésre. - Van itt valaki, aki veletek volt azon a napon? - Csak Samos, de ő lenn várt a szekereknél a vádiban, mikor megtámadtak minket. - Azt akarom, hogy mutasd meg nekem, pontosan hol történt, és vezess végig a csatatéren. Gil megvonta a vállát. - Nem volt csata, csak egy kis összetűzés. Nem lesz sok látnivaló. Kopár vidék ez. De úgy lesz, ahogy a hatalmas Mágus parancsolja. A csapat szekérre szállt és libasorban leereszkedett a vádi meredek oldalán. Eső itt már vagy száz éve nem esett, és még a sivatagi szél sem söpörte el a fáraó szekereinek nyomait, melyek mélyen bevésődtek a talajba, és könnyen olvashatók voltak. Mikor elérték a vádi alját, Taita követte őket tovább, saját kerekeivel a mély barázdákban, melyek utánuk maradtak. Számítva egy hikszosz rajtaütésre, éberen figyelték a vádi mindkét partfalát, de csak a kopár sziklák reszkettek a hőségtől vibráló levegőben, ellenségnek nem volt nyoma. - Ott van a megfigyelő torony - mutatta Gil, és Taita látta elmosódott körvonalát kirajzolódni a tiszta, sápadt kék égboltra. Száguldva vették az újabb kanyart a folyómederben, és Taita már kétszáz lépés távolságból is jól látta a kusza keréknyomokat, ahol a fáraó osztaga megállt és visszafordult, ahol sokan leszálltak a szekerekről, majd visszaszáll-tak a puha homokban. Taita jelezte kis csapatának, hogy lassítson, és lépésben mentek tovább. - Ez az a hely, ahol a fáraó leszállt, és mi előrementünk Naja úrral, hogy kikémleljük Apepi táborát - mutatta Gil, átnyújtva kezét a védőlap fölött. 113 Taita megállította a szekeret, s intett a többieknek, hogy ők is ezt tegyék. - Várjatok meg itt - utasította a következő szekér hajtóját, aztán Gilhez fordult. Gyere velem, mutasd meg nekem a harc színhelyét. Gil vezette az utat felfelé a kezdetleges csapáson. Eleinte lassan haladt, az öregre való tekintettel, de hamar rájött, hogy Taita lépést tart vele, és gyorsította a tempót. Az emelkedő egyre meredekebb, a talaj egyre egyenetlenebb lett. Még Gil is hangosan zihált, mire elérték a hegyoldal közepe táján a kőomlást, mely majdnem elzárta az ösvényt. - Én eddig jöttem - magyarázta Gil. - Tehát hol esett el a fáraó? - Taita körülnézett a meredek, de nyitott hegyoldalon. - Hol álltak lesben a hikszosz katonák? Honnan lőtték ki a halálos nyilat? - Nem tudom megmondani, uram - rázta meg Gil a fejét. - Én meg a többiek azt a parancsot kaptuk, hogy itt várjunk, míg Naja úr előremegy oda, a sziklaomlás mögé. - Hol volt a fáraó? Ő is előrement Naja úrral? - Nem. Először nem, itt maradt velünk. Naja úr hallott valamit fentről, elment felderíteni, hogy mi az, és eltűnt a szemünk elől. - Nem értem. Mikor támadtak meg benneteket? - Mi itt várakoztunk. Láttam, hogy a fáraó egyre türelmetlenebb. Egy kis idő múlva Naja úr füttyjelet adott a sziklák mögül, mire a fáraó felugrott, „Gyerünk, fiúk!", mondta nekünk, s elindult felfelé. - Ott voltál mögötte? - Nem, én hátul voltam a sorban. - Láttad, hogy azután mi történt? - A fáraó eltűnt a kőtömbök mögött. Aztán kiáltozás és csatazaj volt. Hikszosz hangokat hallottam, meg hogy nyilak és dárdák csapódnak a kövekhez. Előre rohantam, de az ösvényen összeszorultak az embereink, akik megpróbálták megkerülni a kőtömböket, hogy felvegyék a harcot. Gil előreszaladt, hogy megmutassa, hogyan szűkül ösz-sze és kerüli meg az ösvény a legmagasabb kőtömböt. -Eddig jutottam el. Akkor Naja úr azt kiabálta, hogy a fáraót meglőtték. Az emberek összevissza nyüzsögtek előt114 tem, aztán hirtelen odahúzták a királyt, ahol álltam. Azt hiszem, akkor már halott volt. -Milyen közel voltak a hikszoszok? Hányan voltak? Lovasok voltak vagy gyalogosok? Felismertétek a regimentjük jelzéseit? - faggatta Taita Gilt. Minden hikszosz megkülönböztető jelzést viselt, és ezeket az egyiptomi katonák jól ismertek. - Nagyon közel voltak, és sokan voltak. Legalább egy teljes osztag. - Melyik ezredből? - firtatta Taita. - Felismerted a si-saktollukat? Most először Gil area bizonytalanságot és szégyenkezést tükrözött. - Uram, igazából én nem láttam az ellenséget. Tudod, a sziklák mögött voltak, ott fenn. - Akkor honnan tudod, hányan voltak? - kérdezte Taita rosszallóan. - Na ja úr kiabálta... - Gil elhallgatott, és lesütötte a szemét. - Naján kívül látta valaki közületek az ellenséget? - Nem tudom, tiszteletreméltó Mágus. Tudod, Naja úr visszaparancsolt minket a szekerekhez. Láttuk, hogy a király halálos sebet kapott, talán már halott. Elvesztettük a bátorságunkat. - Később biztosan beszéltél erről a társaiddal. Mondta valamelyikük, hogy összecsapott egy ellenséggel? Hogy nyila vagy dárdája eltalált egy hikszoszt? Gil határozatlanul ingatta fejét. - Nem emlékszem. Nem, nem hiszem. - A királyon kívül más is megsebesült? - Senki sem. -Erről miért nem beszéltél a tanácsnak? Miért nem mondtad meg nekik, hogy nem láttál ellenséges katonát? - Taita most már dühös volt.

- Naja úr azt mondta nekünk, hogy egyszerűen válaszoljunk a kérdésekre, és ne fecséreljük a tanács idejét haszontalan hencegéssel és hosszú mesékkel arról, hogyan vettük ki részünket a küzdelemből. - Gil szégyenkezve behúzta a nyakát. - Azt hiszem, egyikünk se akarta beismerni, hogy harc nélkül megfutamodtunk. 115 - Ne szégyenkezz, Gil. Parancsot teljesítettél - mondta Taita szelídebb hangon. - Most mássz fel oda a sziklákra, és tartsd nyitva jól a szemed. Itt már hikszosz területen vagyunk. Nem maradok el sokáig. Taita lassan előrement, és megkerülte az ösvényt eltorlaszoló kőtömböt. Megállt és szemügyre vette az eléje táruló terepet. Ebből a szögből csak az omladozó őrtorony tetejét látta. Az ösvény cikcakkban folytatódott irányába, aztán eltűnt egy dombháton, ami meglehetősen nyitott volt, nemigen kínált fedezéket egy lesből indított hikszosz támadáshoz a néhány kőhalommal és az elszórtan növő, napégette tövises akáciával. Aztán eszébe jutott, hogy éjszaka történt. De valami zavarta. Homályosan valami gonosz jelenlétét érezte, mintha valami hatalmas, rosszindulatú erő figyelné. Az érzés annyira erős lett, hogy mozdulatlanul megállt a napfényben, és becsukta szemét. Megnyitotta elméjét és lelkét, száraz szivaccsá változott, hogy magába szívjon minden közelben ható kisugárzást. Az érzés tovább erősödött: szörnyű dolgok voltak itt, de a gonoszság valahonnan nem messze előtte, egy pontból sugárzott. Kinyitotta szemét, és lassan arra indult. Nem látott mást, mint hőségtől perzselt követ és tövist, de most már a szagát is érezte a gonosznak a forró levegőben, gyenge, de rossz szagot, akár egy dögevő állat lehelete. Megállt és szimatolt, mint egy vadászkutya, s a levegőt nyomban porosnak és száraznak, de tisztának érezte. Ez annak bizonyítéka volt, hogy a megfoghatatlan bűz nem természetes jelenség. Egy gonosz tett halvány visszhangját érzékelte, melyet ezen a helyen követtek el, de mikor megpróbálta meghatározni pontos helyét, elillant. Egy lépést tett előre, majd egy másikat, és az undorító bűz ismét ott lebegett körülötte. Még egy lépés, és a szaghoz végtelen szomorúság érzése társult, mintha elvesztett volna valami mérhetetlenül értékeset, valamit, ami semmivel sem pótolható. Kényszerítenie kellett magát, hogy megtegye a következő lépést a köves csapáson, és abban a pillanatban valami lecsapott rá oly erővel, mely kiszorította tüdejéből a 116 levegőt. Fájdalmában felkiáltott és térdre rogyott, melléhez kapott, képtelen volt lélegezni. Végletes kín volt, a halál kínja, úgy küzdött vele, mint egy kígyóval, mely gyűrűibe szorította testét. Sikerült hátravetődnie az ösvényen, és a fájdalom azonnal elszállt. Gil hallotta kiáltását, és rohanva jött az ösvényen. Megragadta Taitát, és talpra segítette. - Mi baj van, uram? Mi bántja? Taita eltolta magától. - Eredj! Hagyj magamra! Itt veszélyben vagy. Ez nem emberek, hanem istenek és démonok dolga. Menj! A domb tövében várj rám. Gil habozott, de midőn meglátta a tekintetet azokban a szikrázó szemekben, visszahőkölt, mint egy kísértettől. - Eredj! - mondta Taita oly hangon, minőt Gil soha többé nem akart hallani, és eliszkolt. Miután elment, Taita még sokáig küszködött, hogy testén és lelkén úrrá legyen, hogy képes legyen szembeszállni az ellene felsorakozott erőkkel. Övére erősített erszényéből elővette Lostris Talizmánját, és jobb kezében tartva ismét előrelépett. Amint elérte azt a helyet az ösvényen, a fájdalom ismét lesújtott, még vadabb erővel, mintha kovakőhegyű nyílvessző fúródott volna a mellébe, alig tudta visszatartani a sikoltást, ahogy hátratántorodott, és a fájdalom megszűnt, éppúgy, mint az imént. Levegő után kapkodva bámulta a köves talajt. Eleinte úgy látta, semmiben nem különbözik a göröngyös ösvény egyetlen más pontjától sem, amelyet bejárt. Aztán apró, éteri árnyék jelent meg a földön. Ahogy figyelte, vibráló, sötét skarlátvörös vértócsává változott. Lassan térdre ereszkedett.- Egy isten és király szívének vére - suttogta. - Itt, ezen a helyen halt meg Tamose fáraó. Erőt vett magán, és halk, de határozott hangon elmondta Hórusz varázsigéjét, mely oly erővel bír, hogy csak hetedik fokozatú mester meri szájára venni. Hetedszer ismételte meg, midőn láthatatlan szárnyak suhogá-sát hallotta, mely felkavarta körülötte a sivatagi levegőt. - Az isten itt van - suttogta, és imádkozni kezdett. A fáraóért és barátjáért imádkozott, könyörögve kérte Hóruszt, 117 hogy enyhítse szenvedését, és szüntesse meg gyötrő kínjait. - Engedd, hogy elszabaduljon e rettenetes helyről - es-dekelt az istenhez. - Iszonyú kín lehet lelkének, hogy csapdába került itt. Miközben imádkozott, a gonoszt elűző jeleket mutatta. Szeme előtt a vértócsa zsugorodni kezdett, mintha a száraz föld szívná magába. Mikor az utolsó csepp is eltűnt, lágy, formátlan hangot hallott, alvó gyermek kiáltásához hasonlót, és a veszteség és bánat iszonyú súlya lehullt válláról. Mikor felállt, óriási megkönnyebbülést érzett. Rálépett a helyre, ahol a vértócsa volt. Még ekkor sem érzett fájdalmat, és jó érzése sértetlen maradt, mikor szandálos lábát szilárdan megvetette rajta. -Menj békével, barátom és királyom, és élj örökkön-örökké! - mondta hangosan, és kezével a hosszú élet és boldogság jelét mutatta. Megfordult, s már indult volna vissza a domb tövébe, ahol a szekerek várakoztak, de valami megtorpanásra késztette. Felemelte fejét, és ismét körbeszimatolt. Még mindig volt egyleheletnyi abból a gonosz szagból a levegőben, épp csak egy elenyésző nyoma. Óvatosan visszaindult felfelé a lejtőn, elhaladt a hely mellett, ahol a fáraó meghalt, s tovább ment. A szag lépésről lépésre erősödött, mígnem már a torkában érezte, és hányinger fogta el. Most is tudta, hogy ez valami természetfeletti. Továbbment, míg húsz megszámolt lépés után a szag gyengülni nem kezdett. Megállt és visszalépdelt ugyanazon az úton. A szag erősödött. Addig járt oda-vissza, míg megtalálta a pontot, ahol a legerősebb volt. Ekkor lelépett az ösvényről, és a szagot még áthatóbbnak találta, szinte fojtogatta. Egy tövises akácia nőtt az ösvény mellett, annak görbe ágai alatt állt. Felnézett, az ágak furcsa alakúak voltak, mintha emberi kéz formált volna belőlük keresztet, mely kirajzolódott az ég kékjére. Lenézett és egy szikladarabon akadt meg tekintete, mely akkora és olyan alakú volt, mint egy ló feje. Nemrégiben elmozdították, aztán visszatették eredeti helyére. Taita kiemelte a mélyedésből, és látta, hogy egy lyukat takart a fa gyökerei közt. Félretette a kö118 vet, és belenézett a lyukba. Valami volt benne, roppant óvatosan nyúlt érte - az a fajta menedék volt, amely köny-nyen rejthet kígyót vagy skorpiót. Csodálatosan faragott és megmunkált tárgyat húzott elő. Egy pillanatig bámulta, mielőtt rájött, hogy egy tegez. Eredetéhez nem fért kétség, mert mintázata a hikszosz címerek stílusában készült, s a bőrfedélbe vésett kép Seue-thet, a krokodil alakú hadistent ábrázolta, kit a hikszosz harcosok imádtak. Taita lecsavarta a fedelet, és öt, zöld és vörös tollú harci nyílvesszőt talált benne. Kihúzta az egyiket, s szíve hevesen verni kezdett, mikor felismerte. Tévedésről szó sem lehetett. Annak idején aprólékosan megvizsgálta a törött, véres nyílvesszőt, melyet Naja hozott a tanács elé. Ez itt a kezében teljesen ugyanolyan volt, mint az, mely megölte a fáraót. A fény felé tartotta, s alaposan szemügyre vette a festett nyílvesszőbe metszett pecsétet. Stilizált leopárdfej volt, mely fogai között egy hieratikus T-t tartott. Ugyanezt a rajzot látta a végzetes nyílvesszőn, ez itt teljesen azonos vele. Taita forgatta ujjai közt, mintha felvilágosítást várna tőle. Az orrához tartotta és megszagolta. Csak a fa, festék és tollak szagát érezte. A bűz, mely a rejtekhelyhez vezette, eltűnt. Miért kellett a fáraó gyilkosának elrejtenie tegezét? Az összecsapás után a hikszosz maradt ura a csatatérnek. Volt idejük bőven, hogy összeszedjék fegyvereiket. Ez itt gyönyörű és értékes darab. Nincs harcos, aki lemondana róla, ha nem kénytelen, gondolta Taita. Még egy óráig kutatta a hegyoldalt, de nem talált semmi érdeklődésre érdemeset, és a rothadás és gonosz természetfeletti szagára sem bukkant. Mikor lement a vádi homokjában várakozó szekerekhez, a tegezt a köténye alá rejtve magával vitte. A vádiban rejtőzködve várták meg, míg besötétedik. Addigra a kerékagyakat megkenték birkafaggyúval, hogy ne nyikorogjanak, a lovak patáira bőrt kötöttek, minden szabadon mozgó fegyvert és felszerelést gondosan bebugyoláltak, majd Gil vezetésével folytatták útjukat mélyen behatolva a hikszosz területre. A lándzsahordozó jól ismerte a vidéket, és Taita elgondolkodott, vajon hányszor tette meg ezt az utat urával, és hány találkájuk volt az ellenséggel. Most már a Nílus árterületén jártak. Kétszer kellett letérniük az útról, és megvárniuk, míg a sötétben felismer-hetetlen fegyveres csapatok elhaladnak

búvóhelyük mellett. Éjfél után valami elfeledett isten, elhagyatott templomához értek, melyet egy alacsony agyagdomb oldalába vájtak. A barlang elég tágas volt, hogy az egész osztag, szekerestül és lovastul, elférjen benne. Szemmel láthatóan már máskor is használták erre a célra. A romba dőlt oltár mögé lámpások és egy korsó olaj volt eldugva, a szentélyben pedig szénakötegek voltak halomba rakva. Miután kifogták és megetették a lovakat, a katonák maguk is ettek, aztán leheveredtek a szalmára, és hamarosan hangosan horkoltak. Közben Gil lovassági egyenruháját nehezen meghatározható parasztgúnyára cserélte. - Nem ülhetek lóra - magyarázta Taitának -, túl nagy érdeklődést keltene. Gyalog egy fél napba telik, amíg eljutok a táborba Bubasti mellett. Holnap este előtt ne várj vissza. - Kisurrant a barlangból, és eltűnt az éjszakában. A derék Gil nem az a közönséges durva katona, aminek látszik, gondolta Taita, midőn letelepedett, hogy megvárja, mit válaszolnak Naja úr szövetségesei az üzenetre, melyet Gil visz nekik. Amint kivilágosodott, őrszemet állított a dombtetőre, ahová a barlangtemplom szellőzőnyílása kiért. Valamivel dél előtt egy halk füttyszó veszélyre figyelmeztetett, mire Taita felmászott az őrhöz. Kelet felől alaposan megrakott szamarak karavánja tartott egyenesen a templom bejárata felé. Nyilván ezek a kereskedők használják a templomot ideiglenes karavánszerájnak, gondolta Taita. Szinte bizonyos, hogy ők hagyták a szénát a szentélyben. Lement a domboldalon, de nem mutatkozott a közelgő karaván előtt. Az út közepén fehér kvarckavicsokból egy mintát rakott ki, miközben elszavalt három strófát a Gonosz Hegy 120 Asszír Könyvéből. Aztán visszavonult, és várta a karaván érkezését. A vezérszamár mintegy ötven könyök távolságra haladt a többi előtt. Úgy látszott, hogy az állat ismeri a templomot és tudja, milyen örömök várnak ott rá, mert hajcsárjának nem kellett nógatnia, anélkül is szaporán ügetett. Amikor a fehér kavicsrakáshoz ért, a kis állat oly hevesen hőkölt vissza, hogy málhája a hasa alá csúszott. Egyszerre kezdett ágaskodni és vágtázni, kiszáguldott a mezőre a templommal ellentétes irányba, patáival összevissza kalimpált. Rekedtes bőgése a többi állatra is hatott, és hamarosan valamennyien ágaskodva rángatták fejüket a kötőfékben, rugdostak a hajcsárjuk felé, rohangáltak körben, akárha méhraj támadta volna meg őket. A karavánhajcsároknak hosszú időbe telt, mire elkapták és összegyűjtötték a szökevényeket, megnyugtatták az állatokat, és ismét elindultak a templom felé. Ezúttal a potrohos, és gazdag ruházatú főhajcsár masírozott az élen, vonakodó szamarát hosszú kötőféken húzta maga után. Meglátta a köveket az út közepén, és megállt. Az oszlop összesereglett mögötte, a többi hajcsár előrejött. Rögtönzött tanácskozást tartottak az út közepén hadonászva. Kiáltozásuk elhangzott odáig, ahol Taita ült a domboldalon, az olajfák között megbújva. Végül a főhajcsár otthagyta a többieket, és egyedül ment előre. Eleinte merész, magabiztos léptekkel haladt, de hamarosan lelassult és elbátortalanodott, mígnem kínos zavarban megállt, és biztos távolságból tanulmányozta a kvarckövek mintáját. Kiköpött feléjük és hátraugrott, mintha attól tartana, viszonozzák a sértést. Végül kezével a gonosz szem elleni jelet mutatta, megfordult, és fürgén visszaügetett társaihoz, kiabálva és hadonászva küldte őket hátra. Azoknak nem kellett sok rábeszélés, a karaván hamarosan visszafelé tartott az úton, melyen érkezett. Taita lejött a dombról, és szétszórta a köveket, hogy erejük elenyésszen, és az út szabad legyen a látogatók előtt, akikre ő várt. A röpke esti szürkületben jöttek sebesen lovagolva, húsz fegyveres férfi, élükön Gil egy kölcsönkért harci mé121 nen. Elszáguldottak a szétszórt kavicsok mellett, fel a templom bejáratához, ahol fegyvercsörgés közepette leszálltak lovukról. Vezetőjük magas férfi volt, széles vállú, erősen kiugró szemöldökcsonttal és húsos, kampós orral. Vastag fekete bajusza kétoldalt a melléig lógott, szakállá-ba színes szalagok voltak fonva. - Te vagy a varázsló. Igen? - kérdezte erős akcentussal. Taita nem tartotta időszerűnek elárulni, hogy úgy beszéli a hikszosz nyelvet, mint bármelyikük, így szerényen egyiptomi nyelven válaszolt, mágikus képességeit nem megerősítve, de nem is tagadva. - A nevem Taita, a nagy Hórusz isten szolgája vagyok. Áldását kérem rád. Látom, hogy nagy hatalmú ember vagy, de a nevedet nem tudom. - Trok vagyok, a Leopard nemzetség feje, Apepi király északi hadseregének parancsnoka. Mivel igazolod magad, varázsló? Taita kinyitotta jobb markát, és megmutatta a kékmázas porceláncserepet, Seueth isten fogadalmi szobrocskájának felső darabját. Trok futólag megvizsgálta, aztán ő is elővett egy porcelándarabot a kardkötőjén lógó bőrzacskóból, és összeillesztette a két darabot. Tökéletesen egymásba illettek, és Trok elégedetten morgott. - Gyere velem, varázsló. Trok, Taitával az oldalán, nagy léptekkel kiment a sűrűsödő sötétségbe. Csöndben felkapaszkodtak a domb tetejére, és egymással szemben leültek a csillagfényben. Trok hüvelyébe dugott súlyos kardját a térde közé fogta, kezét a markolaton tartva. Inkább szokásból, mint bizalmatlanságból, vélte Taita, mindazonáltal a parancsnok olyan ember, akire oda kell figyelni. -Híreket hozol nekem délről. - Kijelentés volt, nem kérdés. - Uram, hallottad Tamose fáraó halálának hírét? -Hallottunk a thébai trónbitorló haláláról a hadifoglyoktól, kiket Abnub elfoglalásakor ejtettünk. - Trok ügyelt a szóhasználatára, nehogy elismerje az egyiptomi fáraó hatalmát. A hikszoszoknak Apepi volt az egyetlen uralkodó mindkét királyságban. - Azt is hallottuk, hogy most egy gyermek bitorolja Felső-Egyiptom trónját. - Nefer Széthi fáraó még csak tizennégy éves — erősítet122 te meg Taita, ugyanolyan gondosan ügyelve, hogy használja a címét, mikor róla beszél. - Addig Naja úr kormányoz helyette. Trok hirtelen támadt élénk érdeklődéssel hajolt előre. Taita elmosolyodott magában. A hikszosz hírszerzés valóban gyatra, ha még ennyit sem tudnak a Felső-Királyság ügyeiről. Aztán felidézte a hadjáratot, melyet épp a király halála előtt ő és Tamose fáraó indítottak a thébai kémek és besúgók ellen. Több mint ötvenet szimatoltak ki, és tartóztattak le. Kínvallatás után valamennyit kivégezték. Taita most elégedetten nyugtázta, hogy ezek szerint sikerült elvágniuk az ellenséghez áramló hírek csatornáit. - Tehát a déli kormányzó uralkodó megbízásából jöttél hozzánk. - Taita különös diadalittasságot hallott ki Trok hangjából. - Milyen üzenetet hozol Najától? - Naja úr azt akarja, hogy üzenetét közvetlenül Apepinak adjam át - bújt ki a válasz elől Taita. Nem akart Troknak többet elárulni, mint amit feltétlenül szükséges. Trok nyomban megsértődött. - Naja az unokatestvérem - mondta fagyosan. - Azt kívánná, hogy halljam minden szavát, amit üzent. - Taita olyan önuralommal bírt, hogy az arcán nem látszott meglepetés, jóllehet e kijelentés roppant meggondolatlanság volt Trok részéről. A régens származásával kapcsolatos gyanúi beigazolódtak, de hangja kimért volt, mikor válaszolt. - Igen, uram, tudom. Mégis, az üzenet, mit Apepinak hozok, oly nagy jelentőséggel... -Alábecsülsz, varázsló. Régensed teljes bizalmát bírom. - Trok hangja nyersen, ingerülten csengett. - Nagyon jól tudom, azért jöttél, hogy fegyverszünetet ajánlj Apepinak, és tartós békéről tárgyalj vele. - Többet nem mondhatok, uram. - Ez a Trok lehet, hogy nagy harcos, de nem összeesküvő, gondolta Taita, de hangja és modora nem változott. Üzenetemet csak a Pásztor Királynak, Apepinak adhatom át. - Felső-Egyiptomban így emlegették a hikszosz uralkodót. - El tudsz vezetni hozzá? -Ahogy kívánod, varázsló. Tartsd szádat zárva, ha akarod, bár semmi értelme. - Trok dühösen állt fel. -Apepi király Bubastiban van. Máris odamegyünk. 123 Feszült csöndben mentek vissza a barlangtemplomba, ahol Taita magához hívta Gilt és a csapat parancsnokát. -Feladatokat jól végeztétek, de most vissza kell térnetek Thébába, ugyanolyan titokban, ahogy jöttetek. — Te is visszatérsz velünk? - kérdezte Gil aggódva. Láthatóan felelősséget érzett az öregért. - Nem - rázta meg Taita a fejét. - Én itt maradok. Mikor jelentést teszel a kormányzó uralkodónak, mondd neki, hogy elindultam Apepihoz. Az olajlámpások sápadt fényénél befogták a lovakat a szekerekbe, és hamarosan útra készen álltak. Gil levette Taita bőr átalvetőjét a szekérről, s a kezébe adta. Aztán tisztelgéssel búcsúzott. - Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy elkísérhettelek, uram. Gyerekkoromban apám sokat mesélt

kalandjaidról. A regimenteddel harcolt Asziutnál. A balszárny kapitánya volt. - Mi volt a neve? - Lasro, uram. - Igen - bólintott Taita. - Jól emlékszem rá. Elvesztette a bal szemét a csatában. Gil megilletődött csodálattal bámult rá. - Annak már negyven éve, és még emlékszel. - Harminchét - javította ki Taita. - Járj szerencsével, ifjú Gil. Tegnap este elkészítettem a horoszkópodat. Hosszú életed lesz, és hírnevet szerzel. A lándzsahordozó meghúzta a gyeplőt, és elindult az éjszakába, elnémulva a büszkeségtől és az örömtől. Ekkorra már Trok úr csapata is lóra szállt, és indulásra kész volt. Taita azt a lovat kapta, melyen Gil tért vissza a templomhoz. Átvetette a marján az átalvetőjét, és felpattant mögéje. A hikszoszok nem osztották az egyiptomiak aggályait a lovaglással kapcsolatban, kicsattogtak a barlangból és nyugatnak fordultak, az ellenkező irányba, mint amerre a szekéroszlop indult. Taita az állig felfegyverkezett hikszosz csapat közepén lovagolt. Trok haladt az élen, és nem hívta Taitát maga mellé. Távolságtartó és zárkózott maradt, mióta Taita megtagadta, hogy neki adja át Naja üzenetét. Taita örült, hogy nem vesz róla tudomást, mert sok mindent 124 kellett végiggondolnia. Különösen Naja zavaros rokoni kapcsolatai nyitottak meg egy sereg érdekfeszítő lehetőséget. Egész éjjel lovagoltak, egyre nyugatnak a folyó és Bubasti, az ellenség fő támaszpontja felé. Jóllehet még éjszaka volt, egyre nagyobb forgalommal találkoztak az úton. Katonai ellátmánnyal megrakott társzekerek tartottak hosszú sorokban ugyanabba az irányba, mint ők. Ugyanilyen számban voltak az úton visszafelé, Avaris és Memphisz irányába tartó üres járművek, melyek már lerakták terhüket. Ahogy közeledtek a folyóhoz, feltűntek a Bubasti körül táborozó hikszosz csapatok tábortüzei. A hunyorgó fénytenger hosszú mérföldekre nyúlt mindkét irányba a folyóparton, a sötétség láthatatlan emberek és állatok hatalmas gyülekezetét rejtette. Nincs semmi a földkerekségen, ami egy letáborozott hadsereg bűzéhez fogható. Egyre erősödött, ahogy közeledtek, mígnem már fojtogatott. Számos szag keveréke volt, lovaké, trágyáé, ganéjtüzeké, bőré és penészes gabonáé. Ebbe vegyült a mosdatlan férfiak és üszkösödő sebeik szaga, fövő ételé és erjedő söré, a szanaszét heverő szemété és mocsoké, a latrinák és ganéjrakások büdös am-móniumszaga, és az elhantolatlan holttestek még élesebb hullaszaga. Ebben a fullasztó szagegyvelegben Taita egy beteges szagra figyelt fel. Úgy vélte, felismeri, de csak akkor lett bizonyos benne, mikor az egyik szenvedő a lova elé tá-molygott, és kénytelen volt keményen visszafogni lovát, és meglátta sápadt arcán a rózsapiros hólyagokat. Most már tudta, miért nem használta ki eddig Apepi Abnubnál aratott győzelmét, miért nem küldte harci szekereit délre Théba ellen, ahol a felbomlott egyiptomi sereg ki volt szolgáltatva neki. Taita Trok mellé lovagolt, és halkan megkérdezte: - Uram, mikor sújtott le csapataitokra a pestis? Trok oly erővel rántotta meg a zablát, hogy lova táncolni kezdett alatta. - A te műved ez az átkozott betegség? Te hoztad ránk ezt a dögvészt? - Választ se várva, megsar-kantyúzta lovát, és elvágtatott. Taita tisztes távolságból 125 követte, de szeme fürkészve itta be minden részletét annak, ami körülötte zajlott. Már világosodott, és egy halvány, elmosódott napkorong tűnt fel alig láthatóan a földet beborító és a hajnali eget eltakaró köd és füst sűrű felhője mögött, mely hátborzongatóan földöntúli jelleget kölcsönzött a látványnak, mintha az alvilág tárult volna fel. A férfiakat és állatokat sötét, démoni alakokká változtatta, s lovaik patája alatt a nemrég visszavonult áradás után maradt sár feketén, nyú-lósan cuppogott. Elhaladtak az első halottas szekér mellett, a férfiak Taita körül köpenyükkel fedték el szájukat és orrukat a bűz és az ártalmas gázok elől, ami a szekéren magas halomba rakott meztelen, felpuffadt holttestekből áradt. Trok megsar-kantyúzta lovát, hogy mielőbb lehagyják, de előttük a sok hasonló rakománnyal megrakott társzekér szinte eltorlaszolta az utat. Kicsit odébb elhaladtak az egyik halotthamvasztó mellett, ahol további szekerek rakodták le szörnyű terhüket. Tűzifában nem bővelkedett eí. a vidék, és a lángok nem voltak elég erősek, hogy elhamvasszák a hullahegyeket. Sercegve pislákoltak, ahogy a zsír kiolvadt a rothadó húsukból, olajos, fekete füstöt eregettek, mely megtapadt az élők szájában és torkában, kik belélegezték. A halottak közül vajon hányan a pestis áldozatai, és hányan vesztették életüket a seregünkkel vívott harcban, tűnődött Taita magában. A pestis, akár egy kegyetlen fantom, együtt menetelt minden hadsereggel. Itt Bubastinál Apepi már hosszú évek óta állomásozott táborokban, ahol nyüzsögtek a patkányok, keselyűk és a dögevő marabuk. Emberei saját mocskukban zsúfolódtak össze, testüket bolhák és tetvek lepték, romlott ételt ettek, és az öntözőcsatornák vizét itták, melyet temetők és trágyadombok szennyeztek. Ezek azok a körülmények, melyek kedveznek a pestis terjedésének. Bubastihoz közeledve a táborhelyek megszaporodtak, a sátrak és viskók egymáshoz szorulva egészen a helyőrségi várost övező falakig és árkokig húzódtak. A pestis sze126 rencsésebb áldozatai a tűző naptól vajmi kevés védelmet nyújtó rongyos pálmalevéltetó'k alatt feküdtek. Mások az összetaposott szántóföldek sarában hevertek, kiszolgáltatva a szomjúságnak és az elemeknek. A holtak haldoklókkal keveredtek, a csatatéren megsebesültek, és akiket vérhas gyötört, egymás mellett feküdtek. Bár Taitában felébredt gyógyító hajlama, mégsem tett semmit, hogy segítsen rajtuk. Saját sokaságuk ítélte őket halálra, mit tehetne egyetlen ember ily sokért? Ráadásul a mi Egyiptomunk ellenségei voltak, és biztos volt benne, hogy a pestis az istenek büntetése. Ha csak egyetlen hik-szoszt meggyógyítana, eggyel többen menetelnének Théba felé, hogy felgyújtsák és kifosszák imádott városát. Beléptek az erődbe, és látta, hogy a körülmények falakon belül sem sokkal jobbak. A pestis áldozatai ott hevertek, ahol a betegség legyőzte őket, patkányok és kóbor kutyák marcangolták tetemeiket, és azok testét is, kik még éltek, de már nem volt erejük védekezni. Apepi főhadiszállását Bubasti legnagyobb épületében, egy agyagtéglából épült, nádtetős, szélesen elterpeszkedő palotában rendezte be a város közepén. Lovaikat lovászfiúk vették át a kapunál, de egyikük Taita után hozta átal-vetőjét. Trok úr udvarokon és besötétített termeken keresztül vezette, ahol tömjén és szantálfa égett bronzserpenyőkben, hogy illatuk elfedje a pestis a városból és a falakon kívüli táborokból felszálló bűzét, de remegő lángjaik szinte elviselhetetlenné tették a forró levegőt. Még itt, a főhadiszálláson is a pestises betegek nyögéseitől visszhangoztak hátborzongatóan a termek, és összekuporodott alakok hevertek a sötét sarkokban. Az épület legmélyén, egy bronzajtó előtt őrök állták útjukat, de amint felismerték Trok öles termetét, félreálltak és engedték, hogy belépjenek Apepi lakrészébe. A falakon gyönyörű szőnyegek lógtak, a bútorok értékes fából, elefántcsontból és igazgyöngyből készültek, zömüket egyiptomi palotákból és templomokból rabolták. Trok egy kicsi, de fényűzőén berendezett előszobába kísérte Taitát, és magára hagyta. Rabszolganők egy kancsó serbetet és egy tál érett datolyát és gránátalmát hoztak ne127 ki. Taita kortyolgatott az italból, de a gyümölcsből csak keveset evett, mindig is mértékletes volt. Hosszan várakozott. Az egyetlen magas ablakon bevilágító napsugár nyugodtan haladt a szemközti falon, az idő múlását mérve. Lefeküdt egy szőnyegre, zsákját párnaként a feje alá tette, bóbiskolt, de nem süllyedt mély álomba, minden zajra azonnal felriadt. Időnként női zokogás távoli hangját hallotta, panaszos jajveszékelést valahol a vastag falakon túl. Végre nehéz léptek zaja hangzott fel a folyosón, és félrerántották az ajtónyílást borító függönyt. Egy tagbaszakadt férfi állt az ajtóban. Csupán egy karmazsinvörös szoknyát viselt, melyet aranylánccal erősített magára nagy hasa alatt. Mellét őszbecsavarodott, drótszerű, göndör szőr borította, durva, akár egy medve bundája. Nehéz szandál volt a lábán, és fényezett, kemény bőr lábvért fedte alsó lábszárát. De kardot vagy más fegyvert nem viselt. Karja és lába súlyos és tömör volt, mint templomoszlopok, és tele volt csatában kapott sebek nyomaival, egyesek selymes fehérek, már régen begyógyultak, mások frissebbek, haragos bíborban égők. Szakáilába és hajának vastag bozótjába is ősz szálak vegyültek, de híjával voltak a szokásos

szalagoknak és fonatoknak. Nem voltak beolajozva, sem megfésülve, hanyag rendetlenségben lógtak. Sötét szemének tekintete vad és zaklatott volt, vastag ajkait a nagy, kampós orr alatt mintha kín torzította volna el. - Te Taita vagy, az orvos - mondta. Hangja erős volt, de akcentus nélküli, hisz Avarisban született, és sokat átvett az egyiptomi kultúrából és életmódból. Taita jól ismerte: neki Apepi a betolakodó volt, az átkozott barbár, hazája és fáraója halálos ellensége. Minden önuralmára szüksége volt, hogy közömbös arckifejezését megőrizze, és hangja nyugodt maradjon, mikor válaszol. -Taita vagyok. - Hallottam a képességeidről. Most szükségem van rájuk. Gyere velem. Taita a vállára vetette zsákját, és kiment vele a fedett oszlopfolyosóra, ahol Trok úr várakozott fegyveres kísérettel. Körbefogták Taitát, aki követte a hikszosz királyt a 128 palota belsejébe. A zokogás hangja erősödött, mígnem Apepi széthúzott egy nehéz függönyt, mely egy ajtónyílást takart, és megfogva Taita karját, betolta. A zsúfolt szobát az avarisi ízisz-templom papjainak népes csapata uralta. Taita szája fintorra görbült, mikor kócsagtollas fejdíszükről felismerte őket. Énekeltek és sistrumot ráztak az egyik sarokban egy parázstartó fölött, melyben csipeszek izzottak vörösen. Taita szakmai viszálya ezekkel a kuruzslókkal két nemzedékre nyúlt vissza. A gyógyítók mellett még húszan gyűltek a szoba közepén elhelyezett betegágy köré, udvaroncok és tisztek, írnokok és más hivatalnokok, mind ünnepélyesen gyászos képpel. A nők többnyire a padlón térdelve zokogtak és jaj-veszékeltek. Csak egyikük próbálta ápolni a fiút, aki az ágyon feküdt. Nem sokkal látszott idősebbnek, mint ápoltja, tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Egy réztál melegített, illatosított vizébe mártogatott szivaccsal mosta le a fiút. Taita egy pillantással megállapította, hogy a lány határozott, értelmes arcával feltűnő jelenség. Szemlátomást aggódott a betegért, tekintetéből szeretet sugárzott, keze gyors és ügyes volt. Taita figyelmét a fiúra fordította. Meztelen teste formás volt, de lesoványodott a betegségtől. Verejtéktől gyöngyöző bőrét elcsúfították a pestisre jellemző kifakadt hólya-gok. Mellén nyers és gyulladt sebek voltak ott, ahol ízisz papjai eret vágtak rajta, és izzó fogóval kiégették. Taita látta, hogy a betegség végső szakaszában van. Sűrű, sötét haja izzadságtól csapzottan lógott beesett, nyitott és láztól csillogó, de semmit sem látó szemébe. - Ez Khyan, a legkisebb fiam - mondta Apepi, az ágyhoz lépett, és tehetetlenül nézett le a fiúra. - Elragadja a pestis, hacsak te nem tudod megmenteni, Mágus. Khyan felnyögött és oldalára fordult, térdét meggyötört melléhez húzva kínjában. Robbanásszerű zajjal folyékony ürülék és élénkpiros vér keveréke fröccsent ki összefony-nyadt farpofái között a szennyes lepedőre. A lány, aki ápolta, nyomban lemosta fenekét a szivaccsal, majd feltörölte a mocskot a lepedőről az undor minden jele nélkül. 129 A sarokban a papok újra kántálni kezdtek, a főpap fogta a felizzított csipeszt és megindult az ágy felé. Taita hosszú botját felemelve a pap elé lépett. - Ki innen! - mondta halkan. - Te és a mészárosaid már épp elég kárt okoztatok itt. - Ki kell égetnem a lázat a testéből - tiltakozott a pap. - Ki innen! - ismételte meg Taita fenyegetően, aztán a többiekhez fordult, kik bezsúfolódtak a szobába. - Ti is, mindannyian! -Ismerlek jól, Taita. Istenkáromló vagy, démonok és gonosz szellemek barátja. -A pap nem hátrált, fenyegetően meglóbálta az izzó bronzcsipeszt. - Nem félek a varázserődtől. Itt nincs hatalmad. A herceg az én gondjaimra van bízva. Taita hátralépett, és botját a pap lábához ejtette, aki fel-sikoltott és hátraugrott, mikor a rúd tekeregni kezdett és sziszegve siklott feléje a mozaiklapos padlón. Hirtelen fejmagasságba emelkedett, kétágú nyelvét kiöltötte keskeny, vigyorgó ajkai között, apró fekete gyöngyszeme gonoszul csillogott. Azon nyomban mindenki hanyatt-homlok, visítva menekült az ajtó felé. Udvaroncok és papok, katonák és szolgák páni rémületben, kézzel-körömmel tülekedtek, hogy elsőként jussanak ki az ajtón. Sietségében a főpap felborította a parázstartót, aztán üvöltve táncolt meztelen talpával a szétszóródott parázsdarabokon. Másodperceken belül kiürült a szoba, csak Apepi, ki meg sem mozdult, és a lány maradt a betegágy mellett. Taita lehajolt, és farkánál fogva felemelte a kígyót, mely nyomban egyenes, merev fadarabbá változott. Taita visz-szavarázsolt botjával a lányra mutatott. - Te ki vagy? -kérdezte. -Mintaka vagyok. Ő az öcsém - tette kezét védelmezőn a fiú izzadságtól nedves fürtjeire, és dacosan felszegte állat. - Tégy, amit akarsz, Mágus, de nem hagyom magára. - Ajka remegett, szeme kitágult a félelemtől. Szemlátomást rettegéssel töltötte el Taita híre és a kígyóbot, melyet rászegezett. - Nem félek tőled - mondta, de óvatosan az ágy másik oldalára került. 130 - Helyes - mondta Taita kurtán -, akkor több hasznodat veszem. Mikor ivott utoljára a fiú? Csak egy pillanatig tartott, míg a lány összeszedte magát. - Ma reggel, azóta nem. - Nem látták azok a sarlatánok, hogy ugyannyira haldoklik a szomjúságtól, mint a betegségtől? Szinte minden folyadékot kiizzadt és kiürített a testéből morogta Taita, felvette a rézkancsót az ágy mellől, és beleszagolt. -Ez a papok mérgétől és pestises nedvektől bűzlik -mondta, és a falhoz vágta. - Menj a konyhára, és keress egy másik kancsót. Ügyelj rá, hogy tiszta legyen. A kútból töltsd meg, ne a folyó vizével. Siess, te lány. - Mintaka szaladt, Taita pedig kioldotta zsákját. A lány szinte nyomban visszatért egy tiszta vízzel csordultig töltött kancsóval. Taita füvekből italt készített, és megmelegítette a parázstartón. - Segíts megitatni - utasította a lányt, mikor az ital elkészült. Megmutatta, hogyan tartsa öccse fejét, és hogyan simogassa torkát, miközben ő a vizet a szájába csepegteti. Hamarosan Khyan már magától nyelt. - Én miben segíthetek? - kérdezte a király. - Uram, neked itt nincs tennivalód. Te jobban értesz a pusztításhoz, mint a gyógyításhoz - küldte el Taita, fel se nézett betegéről. Hosszú csönd következett, majd Apepi bronzszögekkel kivert nehéz szandáljának dobogása, ahogy elhagyta a szobát. Mintaka félelme a Mágustól hamar eloszlott, gyors és készséges segítőtárs volt. Úgy tűnt, mintha előre kitalálná Taita kívánságait. Megitatta öccsét, miközben Taita újabb főzetet készített a táskájából elővett orvosságból a parázstartón. Ezt sikerült egy csepp veszteség nélkül lejuttatniuk a fiú torkán. Mintaka segített nyugtató kenőccsel bekenni a mellét borító égési sebeket, majd vászonlepedőkbe tekerték, és meglocsolták kútvízzel, hogy hűsítsék lázban égő testét. Mikor a lány leült mellé, hogy megpihenjen, Taita megfogta kezét, tenyérrel felfelé fordította és szemügyre vette az apró piros dudorokat csuklója belső felén. Mintaka el akarta húzni a kezét. - Ezek csak bolhacsípések, nem pestiskiütések. Tele van velük a palota. 131 - A bolhacsípésnek a pestis jár a nyomában. Vedd le az ingedet. A lány habozás nélkül felállt, és a bokájához csúsztatta ingét. Meztelen teste nyúlánk és karcsú, ugyanakkor izmos és erős volt. Ifjú keble már kezdett kitelni, hetyke bimbói úgy bújtak elő, mint két érő eperszem. Hosszú, formás combjai tövében egy lágy, pihés háromszög bújt meg. Egy bolha ugrott el hasa halvány bőréről. Taita ügyesen elkapta a levegőben és szétmorzsolta körmei között. A bolha rózsaszín pöttyöket hagyott a lány csinos köldöke körül. - Fordulj meg! - utasította, és a lány engedelmeskedett. Egy másik utálatos kis bogár szaladt le a hátán a kemény, kerek kis fenék vágása felé. Taita ujjai közé csípte, s összenyomta fényes fekete páncélját. Egy csepp vér maradt utána. - Te leszel a következő beteg, ha nem szabadulunk meg kis kedvenceidtől - közölte vele, és elküldte, hogy hozzon egy tál vizet a konyháról. A parázstartón felforralta szárított morzsikavirággal, és tetőtől talpig lemosta a lányt. Még négy-öt bolhát elcsípett, mikor a csípős zuhany elől menekülve leugrottak a lány vizes bőréről. Míg meztelen teste megszáradt, Mintaka leült mellé és önfeledten csacsogott, miközben együtt átnézték ruháját, eltávolítva az utolsó bolhákat és petéiket is varrásokból és ráncokból. Gyorsan összebarátkoztak.

Mielőtt beállt az este, Khyan még egyszer ürített, de nem sokat, és a székletben már nem volt vér. Taita megszagolta, a pestises nedvek szaga már enyhébb volt. Beadott egy erősebb gyógyfűfőzetet, és Mintaka segítségével még egy korsó kútvizet itatott meg a fiúval. Másnap reggelre Khyan láza lement, és nyugodtabban aludt. Végre vizeit, amit Taita jótékonynak nyilvánított, bár a vizelet sötétsárga és csípős szagú volt. Egy órával később újra vizeit, ezúttal világosabb színűt és kevésbé rossz szagút. - Nézd, uram! - kiáltott fel Mintaka, öccse arcát megsimogatva. - A vörös hólyagok halványodnak, és a bőre sem tüzel már annyira. -Gyógyító az érintésed, mint egy angyalé - dicsérte Taita -, de ne feledkezz meg a vizeskancsóról. Már üres. 132 Mintaka elrohant a konyhára, és nyomban visszatért a tele kancsóval. Átadta Taitának, és egy hikszosz altatódalt kezdett énekelni, Taitát gyönyörködtette édes, tiszta hangja. Halld a szellő susogását a fűben, kicsikém, S aludj, aludj, aludj. Halld a folyó csobogását, kicsikém, S álmodj, álmodj, álmodj. Taita alaposan megnézte magának az arcát. Hikszosz módra egy kissé túl széles volt, és pofacsontjai túlságosan kiálltak. Szája nagy volt, ajkai teltek, orrnyerge mély. Egyik vonása sem volt tökéletes önmagában, de mindegyik összhangban volt a többivel, nyaka pedig hosszú és kecses volt. Mandulavágású szeme valóban gyönyörű volt ívelt fekete szemöldöke alatt, tekintete élénk és csillogó. Az övé másfajta szépség, gondolta, de azért nem kevésbé szépség. - Nézd! - Mintaka abbahagyta az altatódalt és felnevetett. - Felébredt! Khyan szeme nyitva volt, és a nó'vérét nézte. - Visszajöttél hozzánk, te utálatos kis bestia. - Mikor nevetett, szögletes fogai vakító fehéren csillogtak a lámpafényben. - Úgy aggódtunk. Soha többé ne tegyél ilyet, hallod? - Megölelte a fiút, hogy elrejtse örömkönnyeit, és a szemében felragyogó megkönnyebbülést. Taita felnézett és Apepi tagbaszakadt alakját pillantotta meg az ajtónyílásban. Nem tudta, mióta állt ott, de most mo-solytalanul bólintott Taitának, aztán megfordult és eltűnt. Aznap este nővére segítségével Khyan már fel tudott ülni, és inni egy kis levest a szájához tartott tálból. Apepi naponta háromszor-négyszer felkereste a betegszobát. Khyan még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy felkeljen, de amint apja megjelent, tisztelete jeléül kezével megérintette szívét és ajkát. Az ötödik napon támolyogva felállt az ágyról, és megpróbált leborulni a király előtt, de Apepi megállította, és visszaemelte a párnákra. Bár érzései a fiú iránt nyilván133 valóak voltak, nem sokat szólt, és megint szinte rögtön távozott, de az ajtónyílásból visszanézett, és kurta fejmozdulattal jelezte Taitának, hogy kövesse. Kettesben voltak a palota legmagasabb tornyának tetején. Kétszáz lépcsőt másztak meg, hogy feljussanak ide, ahonnan kilátás nyílt Abnubra, az elfoglalt városra, tíz mérföldre feljebb a folyón. Théba alig száz mérföldre volt onnan északra. Apepi megparancsolta az őröknek, hogy menjenek le, és hagyják őket magukra itt a magasban, hogy senki ne hallgathassa ki beszélgetésüket. Most kibámult a nagy-szürke folyóra, déli irányban. Teljes harci öltözetet viselt, kemény bőrből készült láb- és mellvértet, aranyrozetták-kal kivert kardkötőt, szakáilába kötényének színével egyező karmazsinvörös szalagok voltak fonva. Oda nem illő módon az arany ureuszt, a keselyű és kobra képével díszített koronát viselte sűrű, őszülő fürtjein. Taitát felháborította, hogy ez a betolakodó és fosztogató egész Egyiptom fáraójának tekinti magát és a szent királyi jelvényt viseli, de arca komoly maradt. Inkább megpróbált Apepi gondolataiban olvasni. Oly kuszák és tekervényesek voltak, hogy még Taita sem tudta őket kibogozni, de érezte bennük az erőt, mely Apepit oly félelmetes ellenséggé tette. - Valami legalább igaz abból, amit rólad mondanak, Mágus - törte meg Apepi a hosszú csendet. - Nagy tudású orvos vagy. - Taita hallgatott. - Tudsz oly varázslatot tenni, mely kigyógyítja seregemet a pestisből, ahogyan a fiamat meggyógyítottad? Egy lakh aranyat fizetnék neked. Annyi aranyat, amennyit tíz erős ló elbír. Taita halványan elmosolyodott. - Uram, ha tudnék ily varázslatot tenni, a puszta levegőből elő tudnék varázsolni száz lakh aranyat anélkül, hogy haramiáid gyógyításán fáradoznék. Apepi ránézett, és viszonozta mosolyát, de semmi derültség vagy jóindulat nem volt benne. - Hány éves vagy, varázsló? Trok szerint már kétszáz is elmúltál. Igaz ez? 134 Taita nem adta jelét, hogy hallotta a kérdést, és Apepi folytatta: - Mi az árad, varázsló? Ha aranyat nem, mit kínálhatok neked? - A kérdés költői volt, nem is várt válaszra, hanem a torony északi mellvédjéhez cammogott, és kezét a csípőjére téve megállt. Lenézett serege táborára és a hamvasztó helyre mögötte. A tüzek most is égtek, fekete füstjük alacsonyan sodródott át a folyó zöld vize felett a sivatag felé. - Győzelmet arattál, uram - mondta Taita csendesen -, de jól teszed, ha elgondolkodsz halottégető máglyáidon. A fáraó megerősíti és átcsoportosítja haderejét, mire a pestis kifullad, és katonáid ismét harcra készek. Apepi bosszúsan megrázta fejét, mint egy legyeket elhessentő oroszlán. - Bosszantasz engem, varázsló. - Nem, uram, nem én, hanem az igazság és az ésszerű gondolkodás bosszant. - Nefer Széthi csak egy gyermek. Egyszer már legyőztem, újra meg fogom tenni. - A te szempontodból fontosabb, hogy az ő seregét nem pusztítja pestis. A kémeid majd elmondják, hogy még öt hadosztálya van Asszuánnál, s további kettő Aszi-utnál. Már vízre szálltak, és a folyó sodrásával tartanak észak felé. A következő újhold előtt itt lesznek. Apepi felmordult, de nem válaszolt. Taita irgalmatlanul folytatta: - Hatvan év háborúskodásban mindkét királyság kivérzett. Tovább kívánod adni apád, Salitis örökségét, a hatvan év vérontást? Ez az, amit fiaid majd tőled örökölnek? Apepi megfordult, és fenyegetően meredt rá. - Ne tedd próbára a türelmemet, vénember! Ne sértsd meg apámat, az isteni Salitist! - Kis szünet után, mely elég hosszú volt, hogy kifejezze rosszallását, Apepi ismét megszólalt. -Mennyi időre van szükséged, hogy összehozz egy tárgyalást a FelsőKirályság úgynevezett kormányzó uralkodójával, ezzel a Najával? - Ha biztonságos áthaladást biztosítasz a vonalaidon, és egy gyors gályát bocsátasz rendelkezésemre, három nap alatt Thébában lehetek. A visszaút még gyorsabb lesz. -Trokot küldöm veled, hogy átkísérjen. Mondd meg 135 Najának, hogy Hathor templomában találkozom vele Per-rában, Abnubon túl a nyugati parton. Ismered? - Jól ismerem, uram. - Ott tárgyalhatunk. De mondd meg neki, hogy ne számítson túl sok engedményre tőlem. Én vagyok a győztes, ő a legyőzött. Most távozhatsz. Taita nem mozdult. - Elmehetsz, varázsló - bocsátotta el Apepi másodszor is. -Nefer Széthi fáraó majdnem egykorú a lányoddal, Mintakával. Talán úgy kívánod, hogy kísérjen el Perrába. - Mi célból? - Apepi gyanakodva bámult rá. - Egy szövetség a te dinasztiád és a Tamose fáraóké között megpecsételhetné a tartós békét a két királyságban. Apepi megsimogatta a szalagokat a szakállában, hogy elrejtse mosolyát. - Seuethre mondom, éppoly ügyesen fondorkodsz, ahogyan orvosságot keversz, varázsló. Most eredj, mielőtt kihozol a béketűrésből. Hathor templomát a folyó fölött emelkedő sziklás domboldalba vájták több száz évvel korábban, Sze-hertavi fáraó uralkodásának idején, de azóta

minden fáraó épített hozzá. A papnők gazdag, befolyásos rendet alkottak, melynek valami módon sikerült fennmaradnia a két királyság közötti hosszú háborúskodás során, sőt gyarapodnia a nehéz időkben. Sárga palástjukban a papnők a templom udvarán, az istennő két hatalmas szobra között gyűltek össze. Az egyik aranyszarvú, fehér-feketén foltos tehénként ábrázolta Hathort, a másik emberi alakjában, sudár, szépséges asz-szonyként, fején koronát viselt, két szarv között a napkoronggal. A papnők énekeltek és sistrumot ráztak, ahogy Nefer Széthi fáraó kísérete a keleti szárnyból bevonult az udvarra, miközben Apepi király udvaroncai a nyugati oszlopsoron át érkeztek. Az érkezési rend oly heves vita tárgya volt, hogy a tárgyalások majdnem meghiúsultak, még mielőtt megkezdődtek volna. Ki elsőként érkezik, azé a hatalomban lévő uralkodó erkölcsi súlya, míg a másodikként 136 érkező békéért könyörgő kérelmezőnek tűnne. Egyik fél sem volt hajlandó lemondani az előnyről. Taista volt az, aki megoldásként az egyidejű érkezést javasolta. Ugyancsak ő oldotta meg azt az éppoly kényes kérdést, hogy a két főszereplő milyen királyi jelvényt viseljen: mindketten lemondanak a kettős koronáról, Apepi Alsó-Egyiptom vörös deshret koronáját viseli majd, míg Nefer Széthi megelégszik Felső-Egyiptom fehér hedjet koronájával. A két uralkodó kísérete megtöltötte a tágas udvart, egymással szemben sorakoztak fel, komor, fenyegető arccal. Csak néhány lépés választotta el őket, de a hatvan éve dúló, keserűséggel és gyűlölséggel teli harc erős válaszfalat alkotott közöttük. Az ellenséges csendet kosszarvak zengő fanfárja és bronzgongok mennydörgése törte meg. Ez volt a jel a királyi tárgyalófeleknek, hogy lépjenek elő a szemben lévő templomszárnyakból. Naja úr és Nefer Széthi fáraó ünnepélyes léptekkel jöttek elő, és helyet foglaltak a magas hátú trónusokon, míg a két hercegnő, Heseret és Merykara, szerényen követték őket, és Naja lábához ültek, hisz az ő jegyesei voltak. A két lány oly erősen volt kifestve, hogy arcuk ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint Hathor istennő szobráé, melynek árnyékában ültek. Ezzel egyidejűleg a hikszosz királyi család is kivonult a szemben lévő szárnyból. Apepi jött az élen, lenyűgöző, harcias alak, teljes harci vértezetben. Fenyegető tekintettel meredt az udvaron át a gyermek fáraóra. Nyolc fia kísérte, csak a legfiatalabb, Khyan nem gyógyult fel eléggé a pestisből, hogy megtegye az utat a folyón felfelé. Apjukhoz hasonlóan talpig fegyverben és vértben voltak, és ugyanolyan harcias tartással és peckesen jártak. Vérszomjas haramiák félelmetes bandája, gondolta Taita, ahogy végignézett rajtuk Nefer trónjának közeléből. Apepi számtalan lánya közül csak egyet hozott magával. Akár egy sivatagi rózsa a tüskés kaktuszok között, Mintaka szépsége úgy tündöklött fivérei között. Észrevette Taita magas, ösztövér alakját és ezüstös haját a szem137 közti tömegben, és arcán oly sugárzó mosoly ragyogott fel, mintha a napsugár áttört volna az udvar fölé kifeszített vászontetőn. Az egyiptomiak közül még senki sem látta korábban, és halk morajlás futott végig soraikon. Nem voltak felkészülve rá. A közhiedelem szerint a hik-szosz nők ugyanolyan vaskosak, mint a férfiak, s kétszer olyan rútak voltak. Nefer Széthi fáraó egy kissé előrehajolt, az alkalom ünnepélyessége dacára megrángatta fülcimpáját a palackformájú korona alatt. Taita próbálta leszoktatni erről a szokásáról, és Nefer csak akkor csinálta, ha valami nagyon felkeltette érdeklődését vagy felzaklatta. Taita már két hónapja nem látta Nefert - Naja elkülönítette őket egymástól, mióta visszatért Apepi bubasti főhadiszállásáról -, de oly jól ismerte a fiút, annyira rá volt hangolva lelkére, hogy még mindig könnyedén tudott olvasni gondolataiban. Érezte, hogy Neferben lelkesült izgalom forr, olyan hevesen, mintha épp egy gazellát pillantott volna meg lő-távolon belül, vagy egy betöretlen lovat készülne megülni, vagy egy sólymot eresztett volna egy kócsagra, és azt figyelné, mikor csap le. Taita még nem tapasztalta, hogy így reagált volna a másik nem egy képviselőjének jelenlétére. Nefer mindig fenséges lenézéssel tekintett minden nőre, a húgaira is. Mégis, alig egy éve, hogy a férfivá érés nyugtalan vizeire evezett, és ezen idő nagy részét Taitával töltötte a Gebei Nagara-i pusztaság magányában, ahol nem volt semmi, ami úgy ragadhatta volna meg figyelmét, mint most Mintaka. Taitát elégedettség töltötte el, hogy mit ért el oly kevés erőfeszítéssel. Bonyolította volna minden tervét, és növelte volna a veszélyt, amelyben vannak, ha Neferben heves ellenszenvet keltett volna a hikszosz lány. Ha összeházasodnának, Nefer Apepi veje lenne, és a védelmét élvezné. Még Najának is kétszer meg kell gondolnia, hogy megsért-e valakit, ki ily hatalmas és veszélyes. Mintaka tudtán kívül megmentheti Nefert a régens fondorlataitól és becsvágyától. Legalább is ez volt Taita szándéka az egybekelés elősegítésével. Az alatt a rövid idő alatt, mikor együtt ápolták öccsét, Mintaka és Taita szoros barátságot kötöt138 tek. Most Taita alig észrevehetően bólintott, és viszonozta mosolyát. Aztán Mintaka tekintete továbbsiklott róla. Érdeklődéssel fürkészte a nemes egyiptomi hölgyeket. Sokat hallott róluk, de látni még nem látott egyet sem. Tekintete Hesereten állapodott meg. Biztos női ösztönnel felismert valakit, ki ugyanolyan vonzó, mint ő, és lehetséges jövőbeli rivális. Heseret pontosan ugyanígy reagált, és a két lány röpke, de dölyfös és ellenséges pillantást váltott. Mintaka aztán tekintetét Naja úr lebilincselő alakjára emelte, és lenyűgözve bámulta. Olyan ragyogó látvány volt, annyira más, mint az apja és a fivérei. Aranytól és drágakövektől ragyogott, fehér vászonköntöse oly tiszta volt, hogy szinte vakított. Illatát még az őket elválasztó távolságból is érezte, akár egy vadvirágos rétét. Arca festett maszk volt, bőre szinte világított, szeme vonalát fekete festékkel hangsúlyozták. Mégis úgy érezte, szépsége egy kígyó vagy mérges rovar halálos szépsége. Megborzongott és szemét a régens melletti trónuson ülő alakra fordította. Nefer Széthi fáraó oly merőn bámult rá, hogy elakadt a lélegzete. Oly zöld volt a szeme - ez volt az első, ami megzavarta, és el akarta fordítani tekintetét, de képtelen volt. Ehelyett elpirult. Nefer Széthi fáraó olyan méltóságteljesnek és fenségesnek látszott fehér koronájával és az álszakállal az állán, hogy egészen elkábult. Aztán a fáraó váratlanul melegen és cinkosán rámosolygott. Arca egyszeriben kisfiús és roppant megnyerő lett, Mintaka pedig ki tudja, miért, gyorsabban kezdte szedni a levegőt, s még jobban elpirult. Erőszakkal elfordította szemét, és Hathor istennő tehénszobrát kezdte tanulmányozni roppant figyelmesen. Egy darabig eltartott, míg úrrá lett magán, ekkor már Naja úr, Felső-Egyiptom kormányzója uralkodója beszélt. Kimért hangon köszöntötte Apepit, diplomatikusan a hik-szoszok királyának nevezte, de elkerülte Egyiptom területére vonatkozó igényeinek említését. Mintaka figyelmesen hallgatta, de érezte magán Nefer tekintetét, és elhatározta, nem néz felé. Naja úr zengzetesen és unalmasán beszélt, és Mintaka 139 végül már nem bírta tovább, lopva Neferre pillantott a szeme sarkából, azt tervezve, hogy azonnal elkapja tekintetét, de a fiú szeme még mindig rászegeződött, néma nevetés csillogott benne, és őt teljesen lebilincselte. Nem volt félénk természetű, de mosolya ezúttal szégyenlős és tétova volt, s érezte, hogy ismét arcába szökik a vér. Lesütötte szemét az ölébe tett kezére, és azon kapta magát, hogy kezét tördeli, és nyomban abbahagyta. Mozdulatlanul tartotta kezét, de most már bosszankodott Neferre, hogy felkavarta nyugalmát. - Csak egy mesterkélt egyiptomi piperkőc. Bármelyik fivérem inkább férfi, és kétszer olyan csinos. Bolonddá akar tenni, hogy ily faragatlanul bámul. Többé nem nézek rá. Nem veszek róla tudomást - döntötte el, és elhatározása addig tartott, míg Naja úr befejezte beszédét, és apja emelkedett szólásra. Újabb gyors pillantást vetett Neferre sűrű, sötét pillái alól. A fiú az apját nézte, de abban a pillanatban, mikor a lány pillantása elérte arcát, tekintetét felé fordította. Mintaka próbált szigorú, elutasító arcot vágni, de mikor a fiú elmosolyodott, az ő ajka is megremegett. Valójában van olyan jóképű, mint néhány fivérem, ismerte el, aztán még egyszer odalesett. Vagy talán mint bármelyikük. Ismét lesütötte szemét, és elgondolkodott. Aztán újra a fiúra pillantott, csak azért, hogy megbizonyosodjék. Talán bármelyiküknél csinosabb, még Rugánál is. Nyomban úgy érezte, elárulta legidősebb bátyját, s módosította véleményét: de másképpen, természetesen. Oldalt pillantott Rugára, ki szalagokkal befont szakái-Iával és sötét szemöldökével minden ízében harcos volt. Ruga jó kiállású férfi, gondolta lojálisán. A szemközti sorokban Taitán nem látszott, hogy figyeli őt, pedig semmit nem mulasztott el a Nefer és Mintaka között lopva váltott pillantásokból. Ennél többet is látott. Trok úr, Naja unokatestvére közvetlenül Apepi trónja mögött állt, alig egy karnyújtásnyira Mintakától. Karját mellén összefonta, csuklói körül dombornyomásos, tömör aranypántokat viselt. Egyik vállára nehéz visszahajló íj, a másikra aranylemezzel borított tegez volt vetve. Nyakában a vitézség

és dicsőség aranyláncai lógtak. A hikszos140 zok az egyiptomi katonai kitüntetéseket is átvették, nem csak a hiedelmeket és szokásokat. Trok kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte a hikszosz hercegnőt. Mintaka és Nefer ismét pillantást váltottak, amit Trok komor, fenyegető tekintettel követett. Taita érezte haragját és féltékenységét. Olyan volt, mintha a hamszin, a rettenetes szaharai homokvihar forró és nyomasztó felhői gyülekeznének a látóhatáron. Ezt nem láttam előre. Trok vajon politikai vagy érzelmi okokból érdeklődik Mintaka iránt? Vágyakozik rá, vagy csak pusztán a hatalomhoz vezető lépcsőnek tekinti? Mindkét esetben veszélyes, és egy újabb szempont, amit figyelembe kell vennünk. Az üdvözlő beszédek végük felé közeledtek, de semmi fontos nem hangzott el: a fegyverszüneti tárgyalásokat csak másnap kezdik majd titokban. Mindkét férfi felemelkedett trónjáról, és kölcsönös meghajlások és tisztelgések után az újra felhangzó gongszó és kürtök harsogása közepette elvonultak. Taita egy utolsó pillantást vetett a hikszoszok soraira. Apepi és fiai eltűntek egy kapubejáratban, melyet magas gránitoszlopok őriztek, tetejükön az istennő egy-egy tehénfejével. Mintaka utoljára hátranézve követte apját és fivéreit. Mögötte Trok úr lépkedett, és ő is vetett még egy pillantást a válla fölött Nefer Széthi fáraóra. Aztán ő is elhaladt az oszlopok között. Ahogy ezt tette, a nyílvesszők halkan összekoccantak tegezében, és színes tollaikon megakadt Taita szeme. A hétköznapi bőrből készült hadi tegeztől eltérően, melynek fedele van, hogy a nyílveszszők ne essenek ki belőle, ez az ünnepi tegez arannyal volt borítva, és nem volt fedele, így a nyilak tollazott vége kiállt a válla fölé. A tollak vörösek és zöldek voltak, és valami gonosz emlék moccant meg Taitában. Trok keresztülmasírozott a kapunyíláson, és Taita csak bámult utána. T Tisszatért a cellába, mely szállásául szolgált a béketár-V gyalások idejére. Ivott egy kevés serbetet, mert az udvaron nagyon meleg volt, aztán a vastag falba vágott ablakhoz lépett. Egy csapat színes szövőmadár és cinke 141 ugrált csivitelve az ablakpárkányon és alatta, a kőkockákból rakott teraszon. A vállára ültek, vagy kezéből csipeget-tek, miközben összetört durramaggal etette őket, és elgondolkodott a délelőtt eseményein, kezdte összerakni az összefüggéstelen megfigyeléseket, melyeket az ünnepélyes megnyitó során gyűjtött. A Mintaka és Nefer közt történtek fölött érzett örömét elfeledte, mikor gondolatai Trokra terelődtek. Mérlegelte a férfi viszonyát a hikszosz hercegnőhöz, és az esetleges bonyodalmakat, melyek akkor támadhatnak, mikor megpróbálja véghezvinni az ifjú párral kapcsolatos terveit. Gondolatmenete megszakadt, mikor az ablakból meglátott egy lopakodó árnyat osonni a terasz szélén. A templom egyik macskája volt, sovány, sebhelyes, bundájában kopasz foltokat hagyott a rüh. A madarakra lesett, melyek az ablak alatt ugráltak a kőkockákon, a leszórt durrama-got csipegetve. Taita világos szeme résnyire szűkült, ahogy a macskára összpontosított. Az öreg kandúr megtorpant, s gyanakodva pillantott körül. Háta hirtelen felpúposodott, és minden szőre égnek állt, ahogy egy üres pontra meredt maga előtt a kőkockákon. Prüszkölve felnyivákolt, és futásnak eredt, lerohant a teraszról egy pálmafához, felszaladt rajta egészen a legfelső levelekig, és ott maradt, szánalmasan kapaszkodva. Taita dobott még egy marék durramagot a madaraknak, és visszatért gondolataihoz. A hosszú út alatt, míg együtt lovagoltak, Trok egyszer sem vette le tegeze fedelét, és Taitának nem jutott eszébe, hogy egyik nyílvesszőjét összehasonlítsa azokkal, melyeket a fáraó meggyilkolásának helyszínén talált. Csak találgatni tudott, hogy hány hikszosz tisztnek lehetnek még vörös és zöld tollú nyílvesszői, de valószínűleg soknak, bár mindegyiknek saját jelzése van. Csak egyetlen módja van, hogy Trokot, és rajta keresztül unokatestvérét, Naját, kapcsolatba hozza Tamose fáraó halálával, ha szemügyre veszi egyik nyilát. Eltűnődött, hogyan keríthetne erre sort anélkül, hogy felébresztené gyanúját. Valami ismét megzavarta elmélkedésében. Hangokat hallott a folyosón, a cellája előtt. Az egyik fiatal volt és 142 tisztán csengő, azonnal felismerte. A többi rekedtes, mély, kérlelő és tiltakozó. - Asmor úr határozott parancsot adott... - Hát nem én vagyok a fáraó? Nem vagytok kötelesek engedelmeskedni nekem? Meg akarom látogatni a Mágust, ne merészeljetek akadályozni! El az utamból, mind a ketten! - Nefer erős, tiszteletet parancsoló hangon beszélt. A kamaszodás okozta bizonytalan hangszínnek már nyoma se volt, férfihangon szólt. A fiatal sólyom kiterjeszti szárnyait, és megmutatja karmait, gondolta Taita, és kezéről letörölve a durraport, elfordult az ablaktól, hogy üdvözölje királyát. Nefer félrerántotta az ajtónyílást fedő függönyt, és belépett. Két fegyveres testőr követte tehetetlenül, eltorlaszolva az ajtónyílást mögötte. Nefer ügyet sem vetett rájuk, hanem két kezét a csípőjére téve, Taita elé állt. -Taita, roppant elégedetlen vagyok veled - mondta. - Le vagyok sújtva - hajolt meg mélyen Taita. - Mivel bántottalak meg? -Elkerülsz. Valahányszor érted küldök, azt mondják nekem, hogy titkos küldetésbe mentél a hikszoszokhoz, vagy hogy visszamentél a sivatagba, vagy valami más hasonló mesét. - Nefer haragosan ráncolta homlokát, hogy leplezze, mennyire örül, hogy ismét együtt van az öreggel. - Aztán váratlanul előbukkansz a semmiből, mintha el se mentél volna, és tudomást se veszel rólam. Még csak rám se néztél a ceremónia alatt. Hol voltál? - Felség, hosszú fülek vannak itt - intett Taita szemével az ajtóban álldogáló testőrök felé. Nefer dühösen fordult feléjük. - Nemegyszer parancsoltam, hogy távozzatok. Ha azonnal nem kotródtok el, elrendelem, hogy mindkettőtöket megfojtsanak. A testőrök kelletlenül visszavonultak, de nem mentek messzire. Taita hallotta mormogásukat és fegyvereik csörgését a folyosón, a függöny mögött. Fejével az ablak felé intett, és suttogva mondta: -Van egy csónakom a mólónál kikötve. Nincs kedve felségednek horgászni? - Válaszát meg sem várva, felhúzta köntöse alját, és felugrott az ablakpárkányra. Hátrapillantott a válla fölött. Nefer megfe143 ledkezett haragjáról, boldogan vigyorogva rohant az ablakhoz. Taita leugrott a teraszra, és a fiú fürgén követte. Mint két iskolakerülő, úgy osontak le a teraszon át, a pálmafák között a folyóhoz. A mólónál őrök álltak, de nem volt parancsuk, hogy tartóztassák fel az ifjú fáraót. Tisztelettudóan félreálltak, míg ők ketten bemásztak a kis horgászcsónakba. Mindketten evezőt fogtak, és ellökték magukat a parttól. Taita a csónakot bekormányozta a hajladozó, sűrű papiruszsásban nyíló rések egyikébe, és néhány perc múlva a titkos vízi utak szövevényében rejtve voltak a partról figyelő szemek elől. -Hol voltál, Taita? - kérdezte Nefer, sutba dobva az uralkodói viselkedést. - Úgy hiányoztál nekem. - Mindent elmondok majd, de előbb te mesélj el mindent, ami veled történt. Lehorgonyoztak egy apró, papiruszsástól övezett öbölben, és Nefer beszámolt mindenről, ami azóta történt, hogy utoljára volt alkalmuk bizalmasan beszélni. Naja utasítására aranykalitkába bebörtönözve tartották, nem találkozhatott régi barátaival, még Merennel és a húgaival sem. Csupán a palota könyvtárában lévő tekercsek tanulmányozása, és az öreg harcos, Hilto irányításával folytatott szekérhajtó és fegyverforgató gyakorlatok hoztak örömöt életébe. - Naja még solymászni vagy horgászni sem enged Asmor babusgatása nélkül - panaszolta keserűen. Nem tudta, hogy Taita ott lesz az ünnepélyes fogadáson a templom udvarán, míg meg nem pillantotta. Azt hitte, hogy Gebei Nagarában van. Az első adandó alkalommal, mikor Naja és Asmor zárt ajtók mögött összedugta a fejét Apepival, Trokkal és a többi hikszosz hadvezérrel, lehurrogta testőreit és kitört a lakosztályból, ahová becsukták, hogy megkeresse Taitát. - Az élet oly egyhangú nélküled, Taita. Néha azt hiszem, belehalok az unalomba. Najának meg kell engednie, hogy ismét együtt lehessünk. Valami varázslattal rá kéne venned. - Ez megfontolandó - hárította el Taita ügyesen az ötle144 tét -, de most nincs sok időnk. Naja egy egész hadsereget küld keresésünkre, mihelyt megtudja, hogy nem vagyunk a templomban. Nekem is be kell

számolnom a híreimről. -Fő vonalakban gyorsan elmesélte, mi történt vele utolsó találkozásuk óta. Elmagyarázta Naja és Trok kapcsolatát, beszámolt arról, hogyan kereste fel Tamose fáraó halálának helyszínét, és a felfedezésről, amit ott tett. Nefer egyszer sem szakította félbe, de mikor Taita apja haláláról beszélt, szemét elöntötte a könny. Elfordította fejét, és kézfejével megtörölte szemét. - Most már magad is felmérheted, mekkora veszélyben vagy - mondta Taita. - Biztos vagyok benne, hogy Najá-nak sok köze volt a fáraó megöléséhez, és minél közelebb kerülünk a bizonyítékához, annál nagyobb a veszedelem. - Egy nap meg fogom bosszulni apámat - fogadta meg Nefer, hangja hidegen és eltökélten csengett. - És én segítek neked - ígérte Taita -, de most téged kell megoltalmazni Naja rosszindulatától. - Mit gondolsz, Taita? Elszökhetünk Egyiptomból, ahogy terveztük? - Nem - rázta meg Taita a fejét. - Természetesen ezt a lehetőséget is fontolóra vettem, de Naja itt túl biztonságos börtönbe zárt bennünket. Ha ismét megpróbálnánk elérni a határt, ezer harci szekér venne üldözőbe. - Akkor mit tehetünk? Te is veszélyben vagy. - Nem. Meggyőztem Naját, hogy segítségem nélkül nem éri el a célját. - Elmesélte a hamis jövendölést Bész templomában, és hogy Naja azt hiszi, megtudhatja tőle az örök élet titkát. Nefer elvigyorodott a Mágus fondorlatán. - Tehát mit tervezel? - Várnunk kell, míg eljön az idő, hogy vagy megszökjünk, vagy megszabadítsuk a világot Naja gonosz jelenlététől. Közben oltalmazni foglak a legjobb tudásom szerint. - Hogyan? - Naja engem küldött, hogy előkészítsem ezt a béketárgyalást. - Igen, tudom, hogy Avarisba mentél. Akkor mondták, mikor követeltem, hogy láthassalak. 145 - Nem Avarisba mentem, hanem Apepi főhadiszállására, Bubastiba. Miután Apepi beleegyezett, hogy találkozik Najával, sikerült meggyőznöm, hogy a szerződést házassággal pecsételjék meg közted és a lánya között. Mihelyt a hikszosz király oltalma alatt állsz, Naja tőre kicsorbul. Nem kockáztathatja meg, hogy a szerződést megszegve újra háborúba sodorja az országot. - Apepi hozzám adja a lányát feleségül? - csodálkozott el Nefer. - Azt, akit a délelőtti ceremónián láttam? - Igen - bólintott Taita. - Mintakának hívják. - Ismerem a nevét - bizonygatta hevesen a fiú. - Arról az apró csillagról nevezték el a Vadász csillagképben. - Igen, ő az - helyeselt Taita. - Az a csúnya lány a nagy orrával és muris szájával. - Nem csúnya! - fortyant fel Nefer, és talpra ugrott, megbillentve a csónakot, majdnem beleborítva azt az iszapba. - Ő a legszebb... - Meglátva Taita arckifejezését, lehiggadt. - Úgy értem, egész kellemes ránézni. - Bocsá-natkérően vigyorgott. - Mindig sikerül becsapnod. De azt el kell ismerned, Taita, hogy gyönyörű. - Ha neked a nagy orr és a muris száj tetszik. Nefer felkapott egy döglött halat a csónak fenekéről, és hozzávágta, de Taita lebukott előle. - Mikor beszélhetek vele? - Igyekezett, hogy hangja közömbösen csengjen, mintha a válasz nem volna fontos neki. - Beszéli a nyelvünket, ugye? - Ugyanolyan jól, mint te - nyugtatta meg Taita. - Akkor mikor találkozhatom vele? Te biztosan el tudod intézni. Taita számított erre a kérésre. - Meghívhatnád a hercegnőt és kíséretét egy vadászatra itt a mocsarakban, és utána talán egy szabadban elköltött reggelire. - Még ma délután elküldöm Asmort a meghívással -döntötte el Nefer, de Taita megrázta a fejét. - Először a régenshez menne, és Naja nyomban felismerné a veszélyt. Nem engedélyezné, és mihelyt szagot kap, mindent elkövet majd, hogy megakadályozza, hogy találkozzatok. - Akkor mit tegyek? - Nefer izgatottnak látszott. 146 - Majd én megyek el hozzá - ígérte meg Taita, és ebben a pillanatban halk kiáltásokat és evezők csobbanását hallották maguk körül a nádasban. - Asmor rájött, hogy eltűntél, és utánad küldte a kopóit. Ez is bizonyítja, milyen nehéz lesz kijátszani a figyelmét. Most jól figyelj, mert nem sok időnk maradt, mielőtt újra elválasztanak. Sietve megbeszélték, hogyan váltanak üzenetet vészhelyzetben, és hogyan hajtják végre tervüket, közben a kiáltások és evezőcsobbanások egyre hangosabban, egyre közelebbről hallatszottak. Néhány perc múlva egy húszevezős, könnyű harci gálya, rajta fegyveres katonák, törte át a sűrű papiruszsást. A parancsnoki fedélzetről felhangzott a kiáltás: - Ott van a fáraó! Irány a csónak! A hikszoszok gyakorlóteret alakítottak ki az ártéren, a .ZXpapirusznádas partján. Mikor Taita lejött a templomból, Apepi testőreinek két zászlóalja épp fegyvergyakorlatot tartott a felhőtelen ég alatt, melyből tüzesen sütött a nap. Kétszáz állig felfegyverzett katona váltót futott a mocsáron át, derékig merülve küszködtek az iszapban, miközben kinn a mezőn szekérrajok gyakoroltak bonyolult alakzatváltoztatásokat, négyes oszlopokból egy vonalba fejődtek előre, majd legyező alakban kinyílva egymás mellé kerültek. A száguldó kerekek alatt porzott a föld, a lándzsák hegyén megcsillant a napsugár, és a ragyogó színű zászlók táncoltak a szélben. Taita megállt a céltábláknál, és egy ideig figyelte, hogy ötven íjász száz könyök távolságból gyors egymásutánban lead öt lövést, majd előrerohan, kihúzza a nyilakat, és újból lő a kétszáz könyök távolságban elhelyezett céltáblákra. A kiképzőtiszt korbácsa keményen lecsapott, ha valaki túl lassan futott, vagy eltévesztette a célt. A bőrszíjak végén lévő bronzszegecsek vérfoltokat hagytak a vászontunikákon. Taita háborítatlanul ment tovább. Mikor elhaladt a dárdások mellett, akik harci kiáltásokat hallatva, párban gyakorolták a szokásos támadásokat és hárításokat, abbahagyták és elhallgattak. Taitának félelmetes híre volt. Csak akkor estek ismét egymásnak, mikor már elhaladt. 147 A mező túlsó végében, az ingovány mellett a zöld fü-vön egyetlen szekér száguldott a jelzőkarókkal kijelölt akadálypályán. Felderítő szekér volt, szöges kerekekkel és bambuszból font kocsiszekrénnyel, nagyon gyors és elég könnyű, hogy két ember átemelje egy akadályon. Egy pár pompás pejkanca húzta, Apepi király saját legjobb lovai közül. Patáik alól földrögök szálltak, mikor sebesen megkerülték a pálya végét jelző karót, és vágtázva jöttek visszafelé, a kis harci szekér bukdácsolt és zötykölő-dött mögöttük. Trok úr hajtotta, a gyeplőszárat a csuklójára tekerve. Szakálla lobogott a szélben, szakáiiát és bajuszát hátrafújta a válla fölött, ahogy vad kiáltásokkal buzdította a lovakat. Taitának el kellett ismerni ügyességét: még ennél a sebességnél is tökéletesen uralta a lovakat, a jelzőkarókhoz közel haladt el, a legjobb esélyt kínálva a mellette álló íjásznak, hogy eltalálja a célt, ahogy elrobogtak mellette. Taita botjára támaszkodva figyelte a teljes sebességgel közeledő szekeret. Nem lehetett eltéveszteni a királyi tar-tású, karcsú alakot. Mintaka karmazsinvörös ráncolt szoknyát viselt, mely szabadon hagyta térdeit. Szandáljának keresztpántjait magasan formás lábikrájára kötözte. Bal csuklóján bőrvédőt viselt, és apró, kerek keblére formált bőr mellvértet, ami megvédte kényes bimbóit a húr ütésétől, mikor eleresztette a nyilakat vágta közben. Mintaka megismerte Taitát, kiáltva üdvözölte, és meglengette íját a feje fölött. Finomszövésű hálóba fogott sötét haja táncolt a vállán a szekér minden döccenésére. Nem volt kifestve, de a szél és a megerőltetés pírt csalt az orcáira és csillogást a szemébe. Taita Heseretet el se tudta képzelni lándzsahordozóként egy harci szekéren, de a hikszoszok másképpen viszonyultak a nőkhöz. - Hathor mosolyogjon rád, Mágus! - üdvözölte nevetve, mikor Trok oldalt fordítva a szekeret, megállt Taita előtt. Mintaka a szelíd istennőt választotta pártfogójául valamelyik szörnyeteg hikszosz istenség helyett. - Kísérjen örökké Hórusz szeretete, Mintaka hercegnő! - viszonozta Taita az áldást. Szeretetét mutatta, hogy neki 148

megadta a királyi megszólítást, míg apját nem ismerte el királynak. A lány leugrott a porfelhőbe, és Taitához szaladt, hogy megölelje. Karját felemelve átkarolta a nyakát, és kemény mellvértjének széle a bordái közé döfött. Érezte, hogy az öreg megrándul, és hátralépett. - Épp most találtam el öt fejet - dicsekedett. - Harci ügyességedet csak szépséged múlja felül - mosolygott Taita. - Nem hiszel nekem. Azt hiszed, mert lány vagyok, nem tudok kifeszíteni egy íjat. - Nem várta meg, hogy Taita tiltakozzék, hanem visszaszaladt a szekérhez és felugrott. -Hajts tovább, Trok úr! - parancsolta. - Még egy kört, és oly sebesen, ahogy csak telik tőled! Trok meghúzta a gyeplőt, és olyan élesen fordította meg a szekeret, hogy a belső kerék állva maradt. Aztán amint irányba fordult, elkiáltotta magát: - Ha! Ha! - és elszáguldottak a pályán. Mindegyik céltárgy rövid póznára volt tűzve, az íjász szemmagasságában. Emberi fejet ábrázoltak, fából kifaragva. Nemzeti jellegüket nem lehetett eltéveszteni. Mindegyik fej egy egyiptomi harcos karikatúrája volt, sisakkal és regimentjelzéssel teljes, festett arcuk rút volt, mint emberevő szörnyeké. Nem sok kétséget hagy afelől, mi a művész véleménye rólunk, gondolta Taita fanyar mosollyal. Mintaka kivett egy nyílvesszőt a védőlapra akasztott tartóból, a húrra helyezte és kifeszítette az íjat. Egyenesen célra tartotta, élénksárga tolla összeszorított ajkához ért, akár egy csókban. Trok az első célhoz közelített, próbált jó helyzetet biztosítani a lövéshez, de a talaj göröngyös volt. Mintaka térdben rugózva egyenlítette ki a döccenőket, de teste a szekér mozgásával lengett. Ahogy elsuhantak a cél mellett, Mintaka eleresztette a nyilat, és Taita lélegzet-visszafojtva szurkolt neki. Nem kellett volna izgulnia, mivel tökéletes magabiztossággal bánt a könnyű íjjal. A nyílvessző a bábu balszemébe fú-ródva remegett, a sárga tollazat ragyogott a napfényben. - Bak-herl - tapsolt Taita, és a lány boldogan nevetett a továbbrobogó szekéren. Még kétszer lőtt. Az egyik nyíl a 149 célpont homlokába, a következő a szájába talált. Még egy tapasztalt szekerestől is remek teljesítmény lett volna, nemhogy egy csitri lánytól. Trok megkerülte a túlsó jelzőkarót, és most visszafelé jöttek. A lovak hátraszegték fülüket, sörényük lobogott. Mintaka újra lőtt, újabb találat a bábu túlméretezett orrának hegyén. - Hóruszra! - lepődött meg Taita. - Úgy lő ez a lány, akár egy dzsinn! Sebesen közeledtek az utolsó célponthoz, Mintaka kecsesen egyensúlyozott, arca kipirult, fehér fogai csillogtak, ahogy összpontosítás közben az ajkába harapott. Lőtt, és a nyíl túl magasra repült, egytenyérnyivel elhibázta a fejet. - Trok, te ügyetlen ökör! Egyenesen belehajtottál abba a gödörbe, pont mikor eleresztettem a nyilat! - Fenség, halálosan szégyellem ügyetlenségemet. -A hatalmas Trok félszeg volt haragjával szembesülve, akár egy kisfiú. Taita látta, hogy oly lángoló érzelmeket táplál a lány iránt, mint gyanította. - Nem bocsátók meg neked. Többé nem részesülsz abban a kitüntetésben, hogy a szekérhajtóm lehess. Soha többé. Taita ily harciasán határozottnak még nem látta, és ez, az imént bemutatott céllövő képességével együtt, tovább javította a róla alkotott jó véleményét. Megfelelő feleség bárkinek, még egy Tamose-házból való fáraónak is, döntötte el magában, de ügyelt, hogy derültségének semmi jelét ne adja, nehogy Mintaka haragja ellene forduljon. Fölösleges volt aggódnia, mert mihelyt hozzáfordult, mosolya újra kivirágzott. -Ötből négy jó teljesítmény egy Vörös Utat megjárt harcostól is, fenség - bizonygatta Taita -, és valóban alattomos volt a gödör, melybe belefutottál. - Biztosan szomjas vagy, Taita. Én az vagyok. - Természetes egyszerűséggel kézen fogta, és odavezette, hol szolgálólányai gyapjúszőttest terítettek le a folyó partján, és tálakon édességet és kancsókban serbetet készítettek ki rá. - Oly sok mindent akarok kérdezni tőled, Taita - mondta, letelepedve mellé a báránybőr takaróra. - Nem találkoztunk, mióta elhagytad Bubastit. 150 - Hogy van az öcséd, Khyan? - vágott elébe kérdéseinek. - Újra a régi - nevetett a lány -, ha lehet, még haszontalanabb. Apám meghagyta, hogy csatlakozzék hozzánk, mihelyt teljesen felgyógyul. Az akarja, hogy egész családja körülötte legyen, mikor aláírja a fegyverszünetet. - Egy darabig jelentéktelen apróságokról beszélgettek, de Mintaka gondolatai máshol jártak. Taita várta, hogy szóba hozza a témát, mely leginkább foglalkoztatja. Azzal lepte meg, hogy váratlanul Trokhoz fordult, ki bűnbánó képpel álldogált a közelben, akár egy megvert kutya. - Magunkra hagyhatsz, uram - mondta neki hűvösen. - Holnap is velem tartasz, felség? - Trok szinte esde-kelt. - Holnap valószínűleg más dolgom lesz. -Akkor holnapután? - Úgy tetszett, még a bajsza is szánalmasan lekonyult. - Hozd ide az íjamat és tegezemet, mielőtt távozol -utasította a lány, kérdését meg se hallva. A férfi alázatosan, akár egy szolga, odahozta ó'ket, és letette mellé. - Isten veled, uram. - Mintaka visszafordult Taitához. Trok néhány percig tétovázott, aztán eldübörgött a szekeréhez. Mikor elhajtott, Taita halkan megkérdezte: - Trok mióta szerelmes beléd? A lány először meghökkent, aztán vidáman felkacagott. - Trok szerelmes belém? Taita, ez nevetséges! Trok öreg, mint a gízai piramisok - legkevesebb harmincéves! És van három felesége, és csak Hathor tudja, hány ágyasa! Taita kihúzott egy nyilat a gyönyörűen díszített tegezből, és közömbös pillantást vetett rá. Kék és sárga tollai voltak, és megérintette a szárába vésett apró jelet. - A Vadász övének három csillaga - jegyezte meg -, és köztük Mintaka a legfényesebb. - A kék meg a sárga a kedvenc színem. Minden nyilat Grippa készít nekem, a leghíresebb nyílkészítő Avarisban. A nyilak, melyeket ő készít, mind tökéletesen egyenesek és kiegyensúlyozottak, hogy egyenesen szálljanak. A díszítések és a pecsétek is mind művészi munka. Nézd, hogyan véste és festette ki a csillagomat! - Taita az ujjai 151 között forgatva hosszasan csodálta a nyilat, majd visszacsúsztatta a tegezbe. - Trok nyílvesszőin milyen jel van? - kérdezte közömbösen. A lány bosszúsan legyintett. - Nem tudom. Amennyire érdekel, valószínűleg egy vaddisznó vagy egy ökör. Elegem van Trokból mai napra és még sok ezután következőre. - Serbetet töltött Taita csészéjébe. - Tudom, mennyire szereted a mézet. - Feltűnően témát váltott, és Taita várt, hogy ő válassza meg a következőt. - Nos, van néhány kényes dolog, amit szeretnék megbeszélni veled - vallotta be a lány szégyenlősen. Letépett egy vadvirágot, és meghajlította szárát, mintha virágfüzért készülne fonni, még mindig nem nézett Taitára, de arca, melyről már elmúlt a felhevültség, ismét elpirult. - Nefer Széthi fáraó tizennégy éves és négy hónapos, csaknem egy évvel idősebb nálad. A Kecske jegyében született, mely jól illik a te jegyedhez, a Macskához. Taita megelőzte a kérdést, és a lány elképedve bámult rá. - Honnan tudtad, hogy mit akarok kérdezni? - Aztán összecsapta a kezét. - Hát persze, hogy tudtad. Te vagy a Mágus. - Ha már a fáraóról szó esett, azért jöttem, hogy átadjam őfelsége üzenetét. Mintaka nyomban teljes figyelmével fordult felé. - Üzenetet? Tudja egyáltalán, hogy létezem? - Nagyon is tudatában van e ténynek. - Taita kortyolt egyet a serbetből. - Ebbe kell még egy kis méz. - Töltött egy keveset a csészéjébe, és kevergetni kezdte. - Ne ingerelj, varázsló! - csattant fel Mintaka. - Azonnal add át az üzenetemet. - A fáraó meghív téged és kíséretedet kacsa vadászatra holnap hajnalban az ingoványban, és utána reggelire a Galamb-szigeten. A hajnali ég a kovácstűzhely parazsáról levett izzó kardpenge színében játszott. A papirusznádas teteje éles vonalakkal rajzolt fekete frízt formált a

látóhatáron. 152 Ilyenkor, napkelte előtt szellő sem volt, melyben hajladozott volna, egyetlen hang sem törte meg a csendet. A két vadászcsónak egymással szemben horgonyzott le egy apró öbölben, szorosan a nyílt vizet övező nádfalnál, alig ötven könyök távolságra egymástól. A királyi vadászlegények lehajtották a magas nádszálakat, hogy elrejtsék a vadászokat. Az öböl vize csendes és sima volt, fénye bronztükörként tükrözte vissza az eget. Épp csak annyira volt világos, hogy Nefer ki tudta venni Mintaka kecses alakját a másik csónakban, íját keresztbe fektette az ölében, és mozdulatlan volt, akár Hathor istennő szobra. Minden más lány, akit ismert, különösen a húgai, Heseret és Merykara, ugrándoztak volna, akár kanári a rúdján, és kétszer olyan hangosan csicseregtek volna. Sóvárogva felidézte az iménti rövid találkozásukat. Sötét volt, a pirkadat még nem homályosította el a földet borító mennybolton a csillagok fényét, a csillagok kövéren ragyogtak, úgy tetszett, ha kinyújtja a kezét, letépheti őket, akár érett fügét a fáról. Mintaka szolgálólányai kíséretében lejött a templomtól az ösvényen, előtte fáklyavivők világították az utat. Fején gyapjúcsuklyát viselt a folyó hűvös levegője ellen, és Nefer hiába meresztette szemét, arca homályban maradt. - Éljen a fáraó ezer évig. Ezek voltak az első szavak, melyeket tőle hallott. Hangja édesebb volt, mint bármely lant muzsikája. Mintha szel-lemujjak simítottak volna végig tarkóján. Beletelt néhány pillanatba, míg megtalálta a hangját. - Hathor szeretete kísérjen örökké. - Taita tanácsát kérte, hogyan üdvözölje, és addig gyakorolta, míg álmából felébresztve is el tudta volna mondani. Úgy látta, hogy a lány foga fehéren megvillan, ahogy kámzsa alatt elmosolyodik, és felbátorodott, hogy hozzátegyen valamit, amit nem Taita javasolt, hanem a pillanat ihlette. Felmutatott a csillagfényes égboltra. - Nézd! Ott van a te csillagod. - A lány felemelte fejét, és felnézett a Vadász csillagképre. A csillagfény megvilágította arcát, Nefer először pillantotta meg, mióta lejött az ösvényen. Elakadt a lélegzete. A lány arca komoly volt, 153 Nefer mégis úgy érezte, még soha nem látott elbűvölőb-bet. -Az istenek csakis a te kedvedért tették oda - csúszott ki a száján a bók. Mintaka arca nyomban felderült, és még gyönyörűbb lett. - Apró, kissé csúfolódó meghajlást tett, majd beszállt a várakozó csónakba. Nem nézett vissza, mikor a királyi vadászlegények eleveztek vele a mocsárba. Nefer most úgy ismételgette szavait, mint valami imát: „A fáraó éppoly udvarias, mint kegyes". Kinn a mocsárban felbúgott egy gém. Mintegy jeladásra, a levegőt hirtelen szárnycsapkodás zaja töltötte meg. Nefer szinte már el is felejtette, miért vannak kinn a vízen, ami jól mutatta lelkiállapotát, hisz a vadászatot különösen szerette. Vonakodva elfordította szemét a karcsú alakról, és a hajítóbotok után nyúlt. Úgy döntött, inkább hajítóbotot használ, mint íjat, mert biztos volt benne, hogy a lány nem rendelkezik a nehezebb fegyverek használatához szükséges testi erővel és ügyességgel. Ez határozott előnyt biztosít neki, Nefernek. Ha ügyesen dobják, a forgó bot szélesebb rendet vág, mint a nyíl. Súlyos ütése valószínűbben leterít egy madarat, mint a nyíl tompa hegye, mely megcsúszhat a vízimadarak vastag tollazatán. Nefer eltökélte, hogy lenyűgözi Mintakát vadásztudományával. A vadkacsák első csapata alacsonyan suhanva jelent meg a hajnali égen. Fényes fekete-fehér tollúk csillogott, csőrük végén ott volt a jellegzetes kidudorodás. A vezérmadár megriadt, és lőtávolon kívülre vezette csapatát. Ebben a pillanatban felhangzott a csalikacsák csábító hápogása. Szelídített madarak voltak, melyeket a vadászlegények helyeztek ki a nyílt vízre, lábukat egy hosszú zsineggel az iszapos fenéken heverő kőhöz kötve. A vadkacsák széles ívben visszafordultak, és kezdtek sorban leereszkedni a csalikacsák mellé a vízre. Hátracsapták szárnyaikat, és gyorsan zuhantak, közvetlenül Nefer csónakja fölött. A fáraó gondosan mérlegelte a pillanatot, aztán felállt a dobásra emelt bottal. Megvárta, hogy a vezérmadár kitárja szárnyát, akkor elhajította, pörögve szállt felfelé. A kacsa észrevette, és leejtette egyik szár154 nyát, hogy elkerülje. Egy pillanatig úgy tetszett, sikerül neki, de aztán tompa puffanás hallatszott, és a madár törött szárnnyal tehetetlenül zuhanni kezdett. Hangos csobbanással ért vizet, de szinte azonnal magához tért, és a víz alá bukott. - Gyorsan! Menjetek érte! - kiabálta Nefer. Négy meztelen rabszolgafiú kapaszkodott elgémberedett ujjakkal a csónak oldalába, csak a fejük látszott ki a vízből. Már vacogott a foguk a hidegtől. Ketten elúsztak a madár után, de Nefer tudta, hogy hiába. Mivel csak a szárnya tört el, a kacsa könnyen elúszik vagy lebukik előlük. Elveszett madár, gondolta Nefer elkeseredve, és mielőtt eldobhatta volna a második botot, a kacsacsapat elfordult, egyenesen Mintaka csónakja felé. Még mindig alacsonyan szálltak, a vadlibáktól eltérően, melyek ilyenkor azonnal egyenesen felfelé repülnek. Viszont nagyon gyorsan szálltak, ásó alakú szárnyaik fütyültek a levegőben. Nefer nem számolt a másik csónakban lévő vadásszal. Ebben a magasságban és sebességnél a madarak csak a legjobb íjászoknak nem jelentettek volna túl nehéz célpontot. Gyors egymásutánban két nyíl röppent ki a madárcsapat felé. A dupla becsapódás zaját tisztán lehetett hallani a víz fölött. Két madár zuhant le, elernyedt szárnnyal és lógó fejjel, amiből látszott, hogy már nem élnek. Csobbanva estek a vízbe, ott maradtak mozdulatlanul lebegve a színén. A rabszolgafiúk könnyedén összeszedték őket, és foguk közé szorítva úsztak velük vissza Mintaka csónakjához. - Két szerencsés nyíl - nyilvánított Nefer véleményt. - Két balszerencsés madár - tette hozzá Taita mosolyta-lanul a csónak orrában. Most az eget megtöltötték a madarak, mint sötét felhők emelkedtek fel, ahogy a nap első sugarai megcsillantak a vízen. Oly sűrű csapatokban szálltak, hogy távolból úgy látszott, mintha a nádas láng nélkül égne, és sötét füstfelhőket eregetne. Nefer húsz könnyű gályát és ugyanannyi csónakot rendelt ki, hogy cirkáljanak a nyílt vizeken Hathor temp155 lomától három mérföldes távolságban, és verjenek fel minden vízimadarat. A szárnyas sokaság nem ritkult. Nem csak egy tucat különböző fajta kacsa és lúd, de íbiszek és szürke gémek, kócsagok és kanalas gémek is repültek minden magasságban, magasan a fejük fölött és közvetlenül a hajladozó nádas fölött, sűrű csapatokban keringtek, vagy V alakban, gyors szárnycsapásokkal szelték a levegőt. Rikoltoztak, gágogtak, hápogtak, bömböltek és vijjogtak. Időnként a hangzavaron keresztül édesen gyöngyöző nevetés és ujjongás hangzott, ahogy Mintaka rabszolgalányai lelkesen buzdították úrnőjüket. Könnyű íja kiválóan alkalmas volt a feladatra. Gyorsan fel lehetett ajzani anélkül, hogy túlontúl igénybe vette volna erejét. Nem a hagyományos tompa végű nyílhegyeket használta, hanem éles fémhegyeket, melyeket Grippa, híres fegyverkovács készített neki. A nyílhegyek átdöfték a tömött tollazatot és a csontig hatoltak. Mintaka megértette, pedig egy szó sem esett róla, hogy Nefer versengésre akarja felhasználni a vadászatot, és most igyekezett bizonyítani, hogy versenyszelleme éppoly szenvedélyes, mint az övé. Nefert zavarba hozta kudarca az első madárral és Mintaka nem várt íjásztudománya. Ahelyett, hogy saját feladatára összpontosított volna, arra figyelt, mi történik a másik csónakban. Valahányszor arra nézett, úgy tűnt neki, hogy élettelen madarak potyognak az égből. Ettől még idegesebb lett, elvesztette ítélőképességét, kezdte a botokat vagy túl korán, vagy túl későn elhajítani. Erőlködött, hogy behozza hátrányát, és kezdte a karját rángatni, ahelyett hogy egész testével indította volna a dobást. Jobb karja hamar elfáradt, így ösztönösen lerövidítette a dobás ívét, behajlította könyökét, minek eredményeként majdnem kificamította a csuklóját. Tíz dobásból általában hat találatra számíthatott, most több mint a felét elvétette. Csalódottsága egyre nőtt. Az eltalált madarak közül is sok csak elkábult vagy megsebesült, és megmenekült a rabszolgafiúk elől, mert a víz alá bukott, vagy beúszott a sűrű nádasba, és ott elbújt a nád 156 tövében. A csónakfenéken felhalmozott madarak száma sajnálatosan lassan szaporodott. Ezzel szemben a szemközti csónakból szinte szünet nélkül hangzott a boldog si-kongás. Kétségbeesésében Nefer félretette a hajító botokat, és felkapta nehéz harci íját, de már elkésett vele. Jobb karjának erejét szinte teljesen elvették a botokkal tett erőfeszítései. A húrt csak kínkeservesen tudta megfeszíteni, és lövései a gyorsabb madarak mögé és a lassabbak elé ment. Taita figyelte,

hogyan merül egyre mélyebbre a verembe, melyet saját maga ásott magának. Egy kis megaláztatás nem fog megártani neki, állapította meg magában. Néhány velős tanáccsal könnyen ki tudta volna javítani Nefer hibáit, hisz közel ötven éve ő írta a ma is elfogadott műveket nemcsak a harci szekerek alkalmazásáról, hanem az íjászatról is. Most az egyszer azonban együttérzése nem volt teljes szívvel a fiú oldalán, és lopva elmosolyodott, mikor Nefer ismét hibázott, Mintaka pedig két madarat is leszedett ugyanabból a csapatból, ahogy elhúztak a fejük fölött. Mindazonáltal sajnálta királyát, mikor Mintaka egyik rabszolgája átúszott az öblön, és megkapaszkodott Nefer csónakjának oldalában. - Őfensége Mintaka hercegnő reméli, hogy a hatalmas fáraó még sok jázminillatú napban és fülemüle énekétől zengő csillagos éjszakában lelheti kedvét. Csónakja azonban kezd süllyedni zsákmánya alatt, és megéhezett a reggelire, amit ígértél neki. Rosszul időzített sziporka, gondolta Taita, mikor Nefer haragosan összevonta szemöldökét ekkora arcátlanság hallatán. - Hálát adhatsz a majmok és korcs kutyák istenének, kit imádsz, hogy könyörületes ember vagyok. Különben magam csapnám le a fejed, és küldeném el úrnődnek válaszként erre a tréfára. Ideje volt, hogy Taita beavatkozzék: - A fáraó elnézést kér figyelmetlenségéért, de annyira élvezte a vadászatot, hogy megfeledkezett az idő múlásáról. Kérlek, mondd meg úrnődnek, hogy nyomban indulunk reggelizni. Nefer mérgesen nézett Taitára, de letette íját, és nem 157 próbálta érvényteleníteni döntését. A két csónak egymás mellett evezett a szigetre, így a csónakfenéken egymásra rakott vadkacsák halmait nem volt nehéz összehasonlítani. Egy szó se hangzott el egyik csónak legénységének szájából sem, de mindenki tisztában volt a hajnali vadászat eredményével. - Felség - szólt át Mintaka Nefernek, - köszönetet kell mondanom e valóban élvezetes reggelért. Nem emlékszem, mikor szórakoztam ilyen jól utoljára. Hangja dallamos volt, mosolya angyali. - Nagyon jóságos és elnéző vagy. - Nefer komoran, királyi mozdulattal legyintett. - Én meglehetó'sen gyenge mulatságnak találtam. Félig elfordult a lánytól, és sötéten bámulta a nádat és a vizet a látóhatáron. Mintaka a megbántódás legcsekélyebb jelét sem adta a nyers letorkolás miatt, hanem szolgálóihoz fordult. - Rajta, lányok, énekeljünk egy pár strófát „A majom és a szamár"-ból. - Egyikük kezébe adta a lantját, Mintaka megadta rajta a kezdő hangot, majd belekezdett a csacska gyermekdalba. A lányok vele együtt énekelték a refrént, ami állathangok utánzásával és féktelen jókedvvel járt együtt. Nefer ajka megremegett a visszafojtott nevetéstől, de már fagyos méltóságot öltött magára, amiből nem tudott visszavonulni. Taita látta, hogy nagyon szeretne bekapcsolódni a mulatságba, de ismét csapdába ejtette magát. Az első szerelem oly korlátlan gyönyörűség, gondolta Taita együtt érző iróniával, és a másik csónakban ülő lányok gyönyörűségére, rögtönzött egy új változatot arra, hogy mit mondott a majom a szamárnak, ami sokkal viccesebb volt, mint az eredeti szöveg. Sikongattak és tapsoltak örömükben. Énekelve értek a szigethez, a kikötőhelyre. A part meredek volt, alatta az iszap fekete és ragadós. Az evezősök beugrottak a térdig érő iszapba, és megtartották a csónakot, amíg a rabszolgák átemelték a hercegnőt és szolgálóit a szilárd, száraz talajra. Amint biztonságban a parton voltak, beállt a királyi csónak is, és a rabszolgák felkészültek, hogy Nefert is át158 emeljék Mintaka mellé a magas partra. Határozott mozdulattal elküldte őket. Épp elég megaláztatásban volt már része, és nem volt hajlandó méltóságát tovább csökkentem azzal, hogy két félig meztelen, ázott rabszolgába kapaszkodik támaszért. Könnyedén egyensúlyozta magát a csónak orrán, és az egész társaság tisztelettel nézte, hisz valóban pompás látványt nyújtott. Mintaka igyekezett, hogy érzelmei ne látszódjanak az arcán, de azt gondolta, hogy Nefer a legszebb teremtés, akit valaha látott, karcsú és nyúlánk, fiús teste épphogy csak kezdi felvenni keményebb, férfias vonalait. Még dölyfös, mogorva arca is elbűvölte. Olyan anyagból van, amiből a hősöket és a nagy fáraókat öntik, gondolta romantikus fellángolással. Bárcsak ne haragítottam volna meg. Nem volt szép tőlem, de mielőtt még vége e napnak, megnevettetem, Hathor legyen a tanúm. Nefer úgy szökkent át a csónak és a part közötti résen, akár egy akáciafa ágáról leugró fiatal leopard. Könnyedén ért földet a magas parton, alig karnyújtásnyira Mintakától, és ott megállt, érezte, hogy minden szem őt figyeli. Ekkor a part beszakadt alatta. A nagy darab száraz, morzsalékos agyag, melyen állt, letört a súlya alatt. Egy fájdalmas pillanatig karjaival kapálózva próbálta megtartani egyensúlyát, aztán háttal beleesett a mocsárba. Mindenki rémülten bámulta, döbbenten a látványtól, hogy a királyi Egyiptom elképedt arccal ül derékig elmerülve a tapadós nílusi iszapban. Hosszú pillanatokig mindenki némán, mozdulatlanul állt. Aztán Mintaka felnevetett. Nem akart nevetni, de képtelen volt türtőztetni magát, és amint rákezdett, nem tudta abbahagyni. Bűbájos, magával ragadó nevetés volt, melynek egyetlen szolgálólánya sem tudott ellenállni. Vidám nevetgélésbe és kuncogásba kezdtek, ami átragadt a vadászlegényekre és evezősökre is. Még Taita is csatlakozott, magáról megfeledkezve vihorászott. Egy pillanatig úgy tetszett, hogy Nefer elsírja magát, de ekkor haragja, melyet oly sokáig féken tartott, kirobbant. Felkapott egy marék vastag, fekete iszapot és a kacagó 159 hercegnőhöz vágta. Megszégyenülése erőt adott karjának és javította célzását, míg Mintaka tehetetlen volt jókedvében, se elhajolni, se lebukni nem tudott, és az iszap képen találta. Nevetése elhalt, és óriási szemekkel meredt Neferre az arcáról csörgő fekete álarc alól. Most a fiún volt a sor, hogy nevessen. Még mindig a mocsárban ülve, hátravetette fejét és harsogó, gúnyos nevetésben engedett szabad folyást minden csalódottságának és megaláztatásának. Mikor a fáraó nevet, az egész világ vele nevet. A rabszolgák, vadászlegények és evezősök még hangosabban hahotáztak. Mintaka hamar magához tért a megrázkódtatásból, és minden figyelmeztetés nélkül rohammal támadott. Leugrott a partról és teljes súlyával Neferre esett. A fiú annyira meglepődött, hogy még levegőt se vett, Mintaka máris a víz alá nyomta, és ráült a fejére. Nefer vergődött a víz alatt, próbált fogást találni az iszapos fenéken, de a lány súlya leszögezve tartotta, karjait a nyaka köré fonta. Nefer igyekezett ledobni, de a másik fürge volt és csúszós az iszaptól, akár egy angolna. Óriási erőfeszítéssel felemelte annyira, hogy kidugja a fejét és gyors lélegzetet vegyen, de a lány ismét lenyomta. Sikerült fölébe kerekednie, de nagy erőfeszítésébe került, hogy megtartsa. Mintaka meglepő erővel rúgkapált, tunikája a derekáig felcsúszott, lábai hosszúak és simák voltak. Egyik lábát a fiú lába köré fonva csimpaszkodott bele. Most egymással szemben voltak, és Nefer a csúszós iszapon keresztül érezte a lány testének melegét. Sáros arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól, Mintaka haja a szemébe lógott, és a fiú meghökkenve látta, hogy vigyorog a ragadós iszap alatt. Visszavigyorgott, és máris mindketten nevettek. De egyikük sem ismerte be a vereséget, tovább birkóztak. A fiú melle meztelen volt, a lány inge pedig oly nedves és vékony, mintha nem is létezett volna. A lány lábai még mindig az övé köré fonódtak. Egyik kezével lenyúlt, hogy kiszabadítsa magát kemény szorításukból. Keze akaratlanul egy kis feszes, kerek fenékre tévedt, mely roppant energiával vonaglott. 160 Nefert különös, kellemes érzés fogta el, mely egész testét elöntötte. Már nem erőlködött, hogy a lányt legyőzze, megelégedett azzal, hogy csak fogja és engedje ficánkolni, miközben élvezte ezt az új és rendkívüli érzést. A lány váratlanul abbahagyta a nevetést, mikor egy roppant fontos felfedezést tett. Alsótestük között, ott, ahol néhány pillanattal ezelőtt még semmi sem volt, most egy dudor keletkezett. Oly kemény és nagy volt, hogy nem értette, hogy kerülhette el eddig figyelmét. Előretolta csípőjét, hogy megvizsgálja természetét, de valahányszor ezt tette, az még keményebb és nagyobb lett. Mindez meghaladta tapasztalatait, és a felfedezés szellemében megismételte a mozdulatot. Fel se tűnt neki, hogy a fiú abbahagyta heves próbálkozásait, hogy lerázza magáról, és hogy balkarjával átkarolja felsőtestét, jobb kezét pedig a fenekére szorítja, és mikor ismét előretolta csípőjét, hogy megvizsgálja a dudort, a fiú viszonozta a mozdulatot, ő is előrelökte magát, és fenekére szorított kezével még szorosabban húzta magához. A dudor úgy döfködte, akár egy önálló élettel bíró kis állat. Sose számított arra az érzésre, mely most elöntötte. Az a titokzatos valami hirtelen oly fontosságot kapott, melyről eddig nem is álmodott. Egész valóját

álomszerű, élvezetes melegség öntötte el. Ösztönösen lenyúlt, hogy kezébe kapja, mint egy kiscicát vagy kiskutyát. Ekkor, mintha gyomorszájon ütötték volna, eszébe jutottak a képtelen történetek, melyeket rabszolgalányai meséltek erről a dologról, és arról, hogy a férfiak mit csinálnak vele. Nemegyszer írták le neki ijesztő részletességgel. Mostanáig ezeket a leírásokat elvetette, mint merő kitalálást, mert semmi hasonlatossággal nem bírtak ahhoz a kis csüngő nyúlványhoz, melyet öccsei viseltek testük eme táján. Különösen emlékezetébe vésődött, amit Saak, a numí-diai rabszolgalány mondott neki: - Nem fogsz több imát fecsérelni Hathorra, mihelyt megláttad az egyszemű istent, mikor haragszik. Mintaka kitépte magát Nefer öleléséből, és döbbenten 161 bámult rá az iszapban ülve. Nefer is ülő helyzetbe küszködte magát, és kábán, homályos szemekkel viszonozta pillantását. Mindketten lihegtek, mintha roppant kimerítő versenyt futottak volna. A hahotázás és sikongó nevetés elcsitult a parton, amint a nézőközönség tudatára ébredt, hogy valami szokatlan dolog történhetett, és kínos csend keletkezett. Taita köny-nyedén áthidalta: - Felség, ha hosszúra nyújtod úszásodat, pompás reggeli leszel egy idetévedő krokodilnak. Nefer felugrott és Mintakához lábalt az iszapban. Oly gyengéden állította talpra, mintha a legtörékenyebb hurri üvegből volna. A hercegnőt, ki folyékony iszaptól és a Nüus vizétől csöpögött, és sáros haja ziláltán lógott arcába és vállaira, szolgálólányai egy kis tiszta vizű öbölhöz vezették, melyet a nád eltakart. Mikor kis idő múlva ismét megjelent, a nyú-lós iszap utolsó nyoma is eltűnt róla. A szolgálólányok váltás ruhát is hoztak magukkal, így Mintaka most selyemmel és apró gyönggyel hímzett tiszta, száraz kötényben tün-döklött, karján arany karpereceket, nyaka körül türkizből és színes üveggyöngyökből font láncot viselt. Haja még nedves volt, de megfésülték és csinosan befonták. Nefer elébe sietett és a hatalmas kigeliafához vezette, melynek terebélyes lombja alatt, az árnyékban a reggeli elő volt készítve. Eleinte a fiatalok visszafogottan és félénken viselkedtek az együtt átélt felkavaró élmény hatására, de hamarosan felülkerekedett természetes vidám kedélyük, és bekapcsolódtak az évődésbe és csevegésbe, de tekintetük folyton egymást kereste, és minden kiejtett szavukat egymásnak címezték. Mintaka kedvelte a rejtvényeket, és versenyre hívta Nefert. Hogy megnehezítse a dolgát, a kulcsot hikszosz nyelven fogalmazta meg. - Egy szemem van és hegyes orrom. Át- meg átdöföm áldozatomat, de vérét nem ontom. Mi vagyok? — Ez könnyű! - kiáltott Nefer diadalmasan. - Varrótű vagy. - Mintaka megadóan emelte fel a kezét. - Zálogot! - kiáltozták a rabszolgalányok. - A fáraó kitalálta. Zálogot! 162 - Legyen egy dal - kérte Nefer. - Csak ne a majomról. Abból mára már elég volt. - A Nílus dalát éneklem el neked - egyezett bele a lány, és mikor befejezte, Nefer még egyet követelt. - Csak ha velem énekelsz, felség. Nefernek erős tenor hangja volt, és amikor hamis hangot fogott, Mintaka elfedte hibáját, így sokkal szebbnek hangzott, mint valójában volt. Nefer természetesen magával hozta bao-tábláját és köveit. Taita szerettette meg vele a játékot, melynek mestere lett. Mikor beleunt az éneklésbe, rávette Mintakát egy játszmára. - Türelmesnek kell lenned velem, kezdő vagyok - figyelmeztette a lány, mikor a fiú felállította a táblát. A bao egyiptomi játék volt, és Nefer biztosan hitte, hogy ezúttal túltesz rajta. - Ne aggódj, majd én megtanítom neked. Taita elmosolyodott, hisz Mintakával számos kellemes órát töltöttek bao-tábla fölött a bubasti palotában, mikor öccsét ápolták. Tizennyolc lépés után a lány vörös kövei uralták a nyugati várat és a központját fenyegették. - Jól csináltam? - kérdezte a lány kedvesen. Nefert a partról felhangzó kiáltás mentette meg. Felnézett, és egy gályát látott sebesen közeledni a régens zászlója. - Milyen kár. Pont most, mikor a játék kezdett érdekessé válni. - Gyorsan hozzálátott, hogy elpakolja a táblát. -Nem bújhatunk el előlük? - kérdezte Mintaka, de Nefer megrázta fejét. - Már megláttak. - Egész idő alatt számított erre a látogatásra. Tudta, hogy a régens előbb-utóbb értesül erről a tilalmas kirándulásról, és elküldi Asmort, hogy eredjen elkóborolt védence nyomába. A hajó orrát a partba fúrta, és Asmor kiugrott. Nagy léptekkel odasietett a társasághoz. - A régens roppant neheztel távolléted miatt. Meghagyta, hogy azonnal térj vissza a templomba, hol fontos államügyek várják figyelmedet. - Én pedig, Asmor úr, roppant neheztelek faragatlansá163 god miatt - próbált Nefer valamit megőrizni sértett méltóságából. - Nem vagyok holmi szolga, hogy ily modorban szólj hozzám, és Mintaka hercegnő előtt se róttad le tiszteletedet. - De azon nem változtathatott, hogy úgy bánnak vele, mint egy iskolakerülővel. Mégis megpróbált jó arcot vágni a dologhoz, és meghívta Mintakát, tartson vele a visszaúton, míg szolgálólányai a másik csónakban utaztak. Taita tapintatosan a csónak orrában maradt, hisz ez volt első alkalmuk bizalmas beszélgetésre. Nem lévén biztos benne, mire számíthat tőle, Nefert meglepte, mikor a lány udvarias semmiségekkel mit sem törődve, azonnal a szembenálló felek közötti béketárgyalások sikerének vagy kudarcának esélyeire terelte a szót. Hamar lenyűgözte Nefert politikai éleslátásával és határozott nézeteivel. - Ha mi nők irányíthatnánk e világot, eleve nem lett volna semmi ostoba háború - foglalta össze véleményét, de ezt Nefer nem hagyhatta megjegyzés nélkül. Egész úton élénken vitatkoztak. Az út sokkal rövidebb volt, mint Nefer szerette volna, és amint befutottak a kikötőbe, megfogta a lány kezét. - Szeretnék ismét találkozni veled. - Azt én is nagyon szeretném - válaszolta a lány, és nem vonta el a kezét. - Hamarosan - erősködött Nefer. - Hamarosan - ismételte meg a lány mosolyogva, és szelíden elhúzta a kezét. Nefer különös módon kifosztott-nak érezte magát, ahogy nézte, hogyan sétál el Mintaka a templom felé. Mágus Taitához fordult: - Uram, jelen voltál Ámon-Ré Útvesztőinek jövendölésénél. Ismered a súlyos kötelességet, melyet az istenek rám róttak. Tudod, hogy nem vehetem semmibe kifejezett kívánságukat, tehát elkötelezett vagyok a te érdeked mellett. Jó okom volt, hogy segítsek a fiúnak abban, ami végül is csak ártatlan csínytevés volt. Naját nem lehetett ilyen könnyen kiengesztelni. Még mindig dühöngött, hogy Nefer meglépett Asmortól, és si164 került a reggelt a mocsarakban töltenie a hikszosz hercegnővel. - Hogyan higgyek neked, mikor segédkezet nyújtottál a fiúnak? Nem! Te bujtottad fel erre az ostobaságra. - Régens uram, látnod kell, mily fontos vállalkozásunk szempontjából, hogy megőrizzem az ifjú fáraó korlátlan bizalmát. Ha olyan színben tüntetem fel magam, mint aki semmibe veszi parancsaidat és tekintélyedet, a fiú elhiszi, hogy még mindig az ő embere vagyok. Ez megkönnyíti az Útvesztők által rám rótt nehéz feladat teljesítését. Taita diplomatikusan elhárította a régens minden egyes vádját, míg dühe morgássá nem csillapult. - Még egyszer ne történjék meg, Mágus. Természetesen bízom hűségedben. Valóban bolondság volna részedről ellenszegülni az istenek akaratának. Mindazonáltal mostantól Nefer csakis Asmor társaságában és teljes kísérettel hagyhatja el lakosztályát. Nem kockáztathatom meg, hogy eltűnjék. - Uram, hogyan haladnak a tárgyalások a Pásztor Királlyal? Van valami, amivel segíthetnék neked előmozdítani a dolgok sikeres kimenetelét? - Taita ravaszul más csalétket vetett ki, amit Naja bevett. - Apepi gyengélkedik. Ma reggel oly erős köhögési roham tört rá, hogy vért köpött, és el kellett hagynia a tárgyalótermet. Annak ellenére, hogy személyesen nem tud jelen lenni, nem engedi senkinek, hogy szóljon nevében, még Trok úrnak sem, aki élvezi bizalmát. Csak az istenek tudják, meddig tart, míg a nagy medve visszatér a tárgyalóterembe. Lehet, hogy napokat, sőt heteket leszünk kénytelenek elvesztegetni.

- Mi az oka Apepi gyengélkedésének? -Nem tudom... - Naja elhallgatott, midőn egy ötlete támadt. - Miért is nem gondoltam erre már korábban? A te képességeiddel meg tudod gyógyítani, bármi is legyen a baja. Azonnal keresd fel, Mágus, és tegyél meg minden tőled telhetőt. Ahogy közeledett a király lakosztályához, Taita már az udvarról hallotta Apepit. Úgy üvöltött, akár egy csapdába esett fekete sörényű oroszlán, és bömbölése még hangosabban szólt, mikor Taita belépett a hálókamrába. A kü165 szöbön majdnem fellökte három rémülten menekülő Ozirisz-pap, és nehéz bronztál csapódott a küszöbnek. A hikszosz király vágta oda, aki meztelenül ült rendetlen ágyán a szoba közepén, szőrmetakarók és gyűrött lepedők között. — Hol időztél ilyen sokáig, varázsló? - ordította, mikor meglátta Taitát. - Még hajnal előtt érted küldtem Trokot. Miért csak a délután közepén jössz, hogy megments ezektől a förtelmes papoktól, meg bűzlő mérgeiktől és tüzes csipeszeiktől? - Troknak színét sem láttam - magyarázta Taita -, de azonnal jöttem, amint Naja úrtól megtudtam, hogy gyengélkedsz. -Gyengélkedem? Én nem gyengélkedem, varázsló. A halálomon vagyok. - Lássuk, mit tehetünk a megmentésedért. Apepi szőrös hasára fordult, és Taita meglátta a furcsa, bíborszínű daganatot a hátán. Akkora volt, mint a király két ökle együtt. Mikor ujjhegyével finoman hozzáért, Apepi elbődült, és kiverte a verejték. - Csak óvatosan, Taita! Rosszabb vagy, mint az összes pap együttvéve. - Hogy történt ez? - Taita hátralépett. - Mik voltak a tüneteid? - Átható fájdalommal kezdődött itt a mellemben - mutatta Apepi. - Aztán köhögni kezdtem, és a fájdalom még élesebb lett. Éreztem valamit itt benn mozogni, és aztán úgy tűnt, a fájdalom áttolódott a hátamba, és lett ez a daganat. - Kezével a válla fölött hátranyúlva megérintette a duzzanatot, és felnyögött. Taita mindenekelőtt készített neki egy adagot a vörös mákonyból, az altatóvirág porából. Olyan erősre keverte, hogy még egy elefántborjút is levert volna a lábáról, de Apepi eszméleténél maradt, bár szeme keresztbe állt, és nyelve nehezen forgott. Taita megtapogatta a duzzanatot, a király nyögött, de nem tiltakozott. — Valami idegen tárgy ékelődött mélyen a húsodba, uram - jelentette ki végül. — Ezzel nem okoztál meglepetést, varázsló. Gonosz emberek, többnyire egyiptomiak, azóta szúrnak idegen 166 tárgyakat a húsomba, mióta lekerültem a dajkám melléről. -Azt hihetnem, hogy nyílhegy vagy pengedarab, de nincs bemeneti sebhely - töprengett Taita. - Használd a szemed, ember, tele vagyok velük. - A király szőrös testét valóban régi sebhelyek borították. - Fel kell vágnom, hogy ki tudjam venni - figyelmeztette Taita. A király felmordult. - Csináld csak, varázsló, és hagyd abba fecsegést. Míg Taita kiválasztott egy bronzszikét a ládájából, Apepi felvette vastag bőrövét a padlóról, összehajtotta és ráharapott, így várta a kést. - Gyertek ide! - szólt Taita az ajtónál álló őröknek. -Gyertek, és fogjátok le a királyt! - Kotródjatok, ostoba fajankók! - vonta vissza Apepi a parancsot. - Nincs szükségem senkire, hogy lefogjon. Taita a király fölé állt, kiszámította a vágás szögét és mélységét, majd egyetlen gyors, mély bemetszést ejtett a daganaton. Apepi fojtottan felüvöltött összeszorított fogai között, de nem mozdult. Taita hátrébb lépett, amint a sebből szökőkútként sötét vér és sűrű, sárga genny tört elő, és undorító szag töltötte meg a szobát. Letette a szikét, és mutatóujját mélyen a nyílásba dugta. Körülötte vér bu-gyogott fel, de a bemetszés mélyén valami keményet és éleset érzett. Felvette az elefántcsont fogót, melyet a keze ügyébe készített, és addig kutatott vele a nyílásban, míg nem érezte, hogy hegye valami tömörbe ütközik. Apepi abbahagyta az üvöltést és mozdulatlanul feküdt, eltekintve hátizmai önkéntelen rángatózásától. Hangos, disznószerű szortyogással az orrán át szedte a levegőt. Harmadik próbálkozásra Taitának sikerült a tárgyat befognia, s húzta, mígnem érezte, hogy lassan megmozdul. Genny és roncsolt szövetdarabok áradatával együtt jött ki, és Taita az ablakon át beáramló fénybe tartotta. - Egy nyílhegy - jelentette ki. - És már jó ideje volt a testedben. Csodálkozom, hogy nem üszkösödött el már évekkel ezelőtt. Apepi kiköpte az övet és felült, bizonytalan hangon ne167 vetve. - Seueth szőrös heréire, ismerem ezt a csinos kis csecsebecsét. Egy bitang egyiptomi talált el vele tíz éve Abnubnál. Akkor az orvosaim azt mondták, olyan közel van a szívemhez, hogy nem tudják elérni, így aztán benne hagyták, és én azóta hordoztam. Kivette a háromszögű, pattintott kovakőből készült nyílhegyet Taita véres ujjai közül, és tulajdonosi büszkeségtől sugárzó arccal nézett rá. - Úgy érzem magam, mint egy anya, ki első gyermekét szülte meg. Amulettet készíttetek belőle, és aranyláncon fogom a nyakamban hordani. Mondhatnál rá egy varázsigét. Akkor elhárítana minden más nyilat. Mi a véleményed, varázsló? - Biztosan roppant hatásosnak bizonyul majd, uram. -Taita forró mézzel kevert bort vett a szájába a tálból, melyben odakészítette, és egy bronzcső segítségével mélyen befecskendezve kiöblítette a sebből a gennyet és a vért. - Micsoda pocsékolása a jó bornak - mondta Apepi, két kezébe fogta a tálat, és fenékig ürítette a maradékot. A tálat a falhoz vágta és böffentett. - Most jutalmul szolgálataidért, elmesélek neked egy mulatságos történetet, varázsló, ami kapcsolódik a Bubastiban, a torony tetején folytatott beszélgetésünkhöz. - Feszült figyelemmel hallgatom, uram, minden szavát. - Taita a király fölé hajolt, és hozzálátott, hogy vászoncsíkokkal bekötözze a nyitott sebet. Munka közben a sebek bekötözésének varázsigéjét mormolta: Bekötlek téged, ó Széth teremtménye, Eltömöm vöröslő szádat, gonosz úr. Apepi durván félbeszakította. - Trok egy lakh aranyat kínált Mintakáért, ha hozzáadom feleségül. Taita keze megállt az Apepi hordómelle köré félig tekert sebpólyával. - Mit válaszoltál neki, felség? Annyira megdöbbent, hogy a megszólítás kicsúszott a száján, mielőtt visszaszívhatta volna. Ez veszélyes és nem várt fejlemény volt. -Azt mondtam neki, hogy a menyasz-szony ára öt lakh arany - vigyorgott Apepi. - A kutya any-nyira odavan a kis ringyóért, hogy a dorongja a szeméig 168 mered és nem lát tőle, de még azzal a hadizsákmánnyal együtt, amit tőlem lopott el az évek során, se tud öt lakh aranyat előteremteni. - Ismét böffentett. Ne aggódj, varázsló, Mintaka túl értékes ahhoz, hogy olyan valakire té-kozoljam, mint Trok, mikor arra is használhatom, hogy a te kis fáraódat a birodalmamhoz láncoljam. Felállt, egyik vastag izmoktól duzzadó karját a magasba emelte, és megpróbált alatta hátranézni bekötözött hátára, mintha valami vén kakas dugta volna szárnya alá a fejét. - Időnek előtte múmiát csináltál belőlem, de rendes munka volt. Eredj, mondd meg a régensednek, kész vagyok megkockáztatni egy újabb szippantást a parfümjéből, és egy óra múlva találkozom vele a tárgyalóteremben. Naját lecsillapította Taita sikere és Apepi üzenete. Ha bármi sejtése is volt Taita hűtlenségéről, most megsemmisült. - Az a vén gazember Apepi a markomban van -mondta kárörvendezve. - Azon a ponton van, hogy nagyobb engedményeket tegyen, mint tudatában van, ezért voltam olyan dühös, mikor megszakította a tárgyalást, és ágynak esett. - Oly elégedett volt önmagával, hogy nem bírt ülve maradni. Felugrott, és nagy léptekkel rótta a kőpadlatot. - Hogy van a vén gazember, Mágus? Adtál neki valami főzetet, ami netán elhomályosítja elméjét? - Akkora adagot küldtem le a torkán, mely egy bivalybikát is elkábított volna - nyugtatta meg Taita. Naja a szé-pítőszeres szekrényhez ment, parfümöt spriccelt egy zöld fiolából a tenyerébe, és végigsimította vele a tarkóját. -Nos, ki fogom használni. - Az ajtó felé indult, aztán hátranézett a válla fölött. Gyere velem! - parancsolta. - Még szükségem lehet a képességeidre, mielőtt kész vagyok Apepival. Megkötni a szerződést Apepival korántsem volt oly könnyű feladat, mint Naja sugallta. Sem a sebének, sem a gyógyszernek semmiféle káros befolyása

nem mutatkozott rajta, és még sokáig szónokolt, kiabált és öklével verte az asztalt azután is, hogy az őr a templom falán elkiáltotta az éjfélt. Úgy tűnt, egyetlen kompromisszum sem elégíti ki, mit Naja kínált neki, és a végén Taitát is kimerítette csökönyös hajthatatlansága. Naja berekesztette a 169 tárgyalást, és az udvaron felhangzó kakasszó mellett eltá-molygott az ágyába. Másnap, mikor délben ismét találkoztak, Apepit semmivel sem volt könnyebb jobb belátásra bírni, és ha lehet, a tárgyalások még viharosabbak voltak. Taita minden tőle telhetőt elkövetetett, de Apepi csak nagyon lassan hagyta magát meggyőzni, így aztán az írnokok csak az ötödik napon láthattak hozzá, hogy a szerződés szövegét agyagtáblákra véssék mind hieratikus írással, mind hieroglifákkal, egyiptomi és hikszosz nyelven. Éjszakába nyúlóan dolgoztak. Naja mindeddig kirekesztette Nefer Széthi fáraót a tanácskozásokból. Apró-cseprő feladatokkal foglalta el, tanórákkal és fegyvergyakorlatokkal, ő fogadta a követeket, a kereskedők és papok küldöttségeit, kik mind engedményekért és adományokért kuncsorogtak. A végén Nefer fellázadt, így Naja solymászni meg vadászni küldte Apepi ifjabb fiaival. Ezek a kirándulások nem a legbarátságosabb légkörben zajlottak, az első nap a zsákmány fölötti zajos vitába torkollott, mely csaknem tettlegességig fajult. A második napon Taita javaslatára Mintaka hercegnő is a solymász társasággal tartott békéltetőként. Még bátyjai is meglehetős tisztelettel tekintettek rá, és kikérték véleményét olyan esetben is, amelyért máskor habozás nélkül fegyvert ragadtak volna, hogy nekiessenek az egyiptomi társaságnak. Ugyanígy Nefer harcias ösztönei is lecsillapodtak, mikor Mintaka mellette volt a szekéren. Kevés ügyet vetett faragatlan testvérei fenyegető, kérkedő viselkedésére, inkább élvezte a lány szellemességét és műveltségét, nem is szólva testi jelenlétéről. A szűk helyen gyakran egymásba ütköztek, ahogy a gazellákat üldözve a szekér zötykölődött az egyenetlen terepen. Ilyenkor Mintaka a fiúba kapaszkodott sokkal tovább annál, hogy a közvetlen veszély elmúlt. Mikor Nefer az első kirándulás után visszatért a templomba, Taitáért küldött, állítólag azért, hogy beszámoljon a vadászatról, de figyelmetlen volt, gondolatai máshol jártak. Még akkor sem mutatott lelkesedést, mikor Taita kedvenc sólyma teljesítményéről faggatta. Aztán váratlanul 170 révetegen megjegyezte: - Észrevetted már, Taita, milyen puhák és melegek a lányok? A hatodik nap reggelére az írnokok bevégezték munkájukat, és az ötven agyagtábla készen állt a hitelesítésre. Ekkor Naja Neferért küldött, hogy vegyen részt az eljárásban. Hasonlóképpen Apepi minden sarja, beleérve Mintakát is, jelen volt a ceremónián. Az udvart ismét megtöltötte a csillogó királyi és nemesi gyülekezet, midőn a királyi kikiáltó harsogó hangon belekezdett a szerződés szövegének felolvasásába. Nefer feszült érdeklődéssel hallgatta. Mintakával részletesen megbeszélték az együtt töltött napok során, és most jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással, mikor hibát vagy figyelmetlenségből eredő tévedést véltek felfedezni a feltételekben. Mindazonáltal ezekből kevés volt, és Nefer a hosszú okirat számos részében, felismerte Taita befolyását. Végül eljött az idő, hogy rátegyék a pecsétet. Kostülkök harsogása közepette Nefer rányomta kartusát a nedves agyagra, és Apepi ugyanezt tette. Nefer bosszankodva látta, hogy a hikszosz király elbitorolta a fáraó szent kartushoz való előjogát. Naja erősen kifestett arcának maszkja alatt talányos kifejezéssel figyelte, ahogy a két társuralkodó összeölelke-zik. Apepi Nefer nyúlánk alakját medveszerű ölelésébe fogta, és a gyülekezet hangos „Bak-her! Bak-her!" kiáltásokban tört ki. A katonák pajzsukhoz verték fegyvereiket, vagy lándzsájuk boldogabbik végével kopogtatták a kőkockákat. Nefert majdnem ledöntötte a lábáról Apepi erőteljes testszaga. Az egyik egyiptomi szokás, melyet a hikszos-zok nem vettek át, a testápolás volt. Nefer azzal vigasztalta magát, hogy ha ő visszataszítónak találja Apepi szagát, micsoda megrázkódtatás lesz Najának, mikor a király őt tünteti ki szeretetének e jelével. Óvatosan kibontakozott a társuralkodó öleléséből, de Apepi atyai szeretetet sugárzó arccal nézett le rá, és egyik szőrös mancsát a vállára tette. Aztán az udvaron összegyűlt tömeghez fordult. - Polgárai e hatalmas országnak, mely most újból egyesült, köteles171 séget és hazafiúi szeretetet fogadok nektek. Ennek zálogául lányom, Mintaka herceg kezét kínálom Nefer Széthi fáraónak, ki társuralkodóm a mi Egyiptomunkban, Nefer Széthi fáraónak, ki megosztja velem a Felső'- és Alsó-Királyság kettős koronáját, ki fiam lesz, és az ő fiai az unokáim lesznek! Hosszú csend támadt az udvarban, míg a gyülekezet megemésztette e meghökkentő bejelentést. Aztán még lelkesebb helyeslő kiáltásokban törtek ki, a fegyvercsörgés és a nehéz szandálok dobogása a kövön fülsiketítő zajt csapott. Nefer Széthi fáraó arcára olyan kifejezés ült ki, melyet más, jelentéktelenebb halandók esetében bárgyú vigyor-nak lehetne minősíteni. Szemét az udvar túloldalára, Mintakára szegezte. A lány megmerevedett, kezét a szája elé emelte, mint aki sikoltást vagy kiáltást fojt vissza, és a megdöbbenéstől tágra nyílt szemekkel meredt apjára. Arca lassan elvörösödött, és szégyenlősen fordította tekintetét Neferre. Úgy bámulták egymást, mintha senki más nem lenne a zsúfolt udvaron. Taita a fáraó trónusa mellől figyelt. El kellett ismernie, hogy Apepi időzítése mesteri volt. Most már nem lehet, hogy bárki - Naja, Trok vagy akárki más - a házasság útjába álljon. Naját is közelről látta. Arcfestése alatt a régens szemlátomást mélységesen megdöbbent, nagyon is tudatában volt a számára kellemetlen fordulatnak. Ha Nefer feleségül veszi a hercegnőt, megközelíthetetlen lesz számára. Erezte, hogyan csúszik ki markából a kettős korona. Megérezhette tekintetét, mert ránézett. Taita egy pillanatra belelátott a leikébe, akárha kiszáradt kútba nézett volna, melyben eleven kobrák nyüzsögnek, melyekről a régens a nevét kapta. Aztán Naja elfátyolozta kegyetlen sárga szemét, mosolygott és helyeslőén bólogatott, de Taita tudta, hogy bőszen gondolkodik. Mindazonáltal gondolatai oly gyorsak és összetettek voltak, hogy még Taita sem volt képes követni őket. Taita elfordította tekintetét, és a tömegben megkereste Trok úr termetes alakját a szemközti hikszosz sorokban. 172 A régenstől eltérően, Trok nem tett erőfeszítést, hogy leplezze érzéseit. Éktelenül dühös volt. Úgy tetszett, szakálla felborzolódik, arcát elöntötte a vér. Kinyitotta száját, mint aki tiltakozni akar, aztán becsukta, és kezét kardja markolatára tette. Oly keményen szorította, hogy ujjízületei elfe-héredtek, s Taita már azt hitte, mindjárt kivonja és átrohan az udvaron, hogy Nefert levágja. Akkora volt a tolongás, hogy szinte senki nem látta távozását. Csak Apepi figyelte gúnyos mosollyal. Amint Trok eltűnt a magas gránitoszlopok között, Apepi levette kezét Nefer válláról és Naja trónjához lépett. Könnyedén felemelte a régenst párnáiról, és még nagyobb lendülettel ölelte meg, mint Nefert. Ajkát Naja füléhez szorítva suttogta: - Nincs több egyiptomi fortély, édesen illatozó virágom, különben feldugom a seggedbe őket, oly mélyre, ameddig a karom ér. Visszaejtette Naját a párnákra, aztán leült a trónra, melyet odakészítettek. Naja elfehéredett, illatszerrel átitatott párnácskát tartott az orra elé, míg összeszedte magát. Az udvaron egyik tapsvihar a másik után söpört végig. Mikor elhalt, Apepi óriási mancsát a trón karfájához csapkodva biztatta őket újabb erőfeszítésre, és az éljenzés újból felzúgott. Roppant jól szórakozott, és addig csináltatta velük, mígnem teljesen kimerültek. Alsó-Egyiptom deshret koronájával a fején ő volt a domináns figura. Mellette Nefer, még a tekintélyt sugárzó magas hedjet koronával is csak tejfölösszájú taknyosnak tűnt. Végül egy utolsó tapsvihar után Naja felállt, és széttárta karját. Hálás csönd támadt. - Lépjen elő a szent szűz! - A faragott szentélyrekesztő fal mögül tanítványaitól kísérve előlépett a templom főpapnője, és a menet a kettős trón elé vonult. Előtte két papnő vitte a kettős királyság pshent koronáit. Miközben a templomi kórus az istennő dicséretét zengte, a tiszteletreméltó agg nő levette a koronákat a társuralkodók fejéről, és helyükre a kettős koronát tette, Egyiptom újraegyesítését jelképezve. Aztán reszketeg hangon áldást kért a két fáraóra és az új országra, majd visszavonult a templom mélyébe. Bizonytalan szünet támadt, hisz Egyiptom hosz173 szú történetében ez volt az első újraegyesítés! ceremónia, és nem volt a formaságokat tartalmazó bevett szabályzat. Naja leleményesen megragadta az alkalmat. Ismét felállt, és Apepi elé lépett. - E szerencsés és boldog napon nem csupán a két királyság egyesülésének örvendezünk, hanem Nefer Széthi fáraó és a gyönyörű Mintaka hercegnő kézfogójának is. Ennélfogva közhírré tétetik mindkét királyságban, hogy az esküvői szertartás ebben a templomban lesz azon a napon, melyen Nefer Széthi fáraó nagykorúságát ünnepli vagy teljesíti a

koronához való jogosultságának egyik feltételét, és saját jogán uralkodik ré-gens oltalma és segítő tanácsai nélkül. Apepi elkomorodott, Nefer pedig kétségbeesett kézmozdulatot tett, de már késő volt. A bejelentés a nyilvánosság előtt hangzott el, és Naja kormányzó uralkodóként mindkét koronás fő nevében szólt. Hacsak Nefer nem fogja el istenmadarát, vagy nem állja ki a Vörös Út próbáját, így igazolva jogát a trónhoz, Najának sikerült hosszú évekre elhalasztani az esküvőt. Mesteri húzás volt, gondolta Taita keserűen, de csodálattal adózott a mögötte rejlő politikai éleslátásnak. Gyors gondolkodásával és jól időzített közbelépésével Naja elhárította az őt fenyegető katasztrófát. Most, hogy ellenzéke megingott, még tovább ment. - Ugyanilyen örömmel hívom meg Apepi fáraót és Nefer Széthi fáraót Heseret és Merykara hercegnőkkel kötendő házasságom megünneplésére. Az örömteli szertartásra mához tíz napra az ízisz-ünnep első napján a thébai ízisz-templomban kerül sor. Tehát tíz nap múlva Naja a Tamose királyi ház tagja lesz, s közvetlenül Nefer Széthi fáraó után következik a trónutódlási sorban, gondolta elkeseredve Taita. Most már tudjuk, minden kétséget kizárva, ki volt a kobra a királyi sólyom fészkében Bir Umm Masára szirtjein. AHathor-szerződés szerint Apepi székhelye továbbra is Avarisban, Neferé pedig Thébában marad. Ki-ki korábbi királyságát kormányozza, de a kettős hatalom nevében. Évente kétszer, a Nílus áradásának kezdetén és vé174 gén, a két király együttes tanácsülést tart Memphiszben, ahol megvitatják a két királyságot érintő ügyeket, új törvényeket hoznak, és döntenek a folyamodványokról. Mielőtt azonban a két fáraó búcsút vesz egymástól, hogy ki-ki fővárosába vonuljon, Apepi és kísérete felhajózik a folyón Nefer Széthi flottájával Thébába, hogy részt vegyen Naja úr kettős esküvőjén. A két kíséret egyidejű hajóra szállása a templom alatti rakodópartról nagy felfordulással járt, melyre ráment a délelőtt nagyobbik fele. Taita elvegyült a hajósok, kikötőmunkások, rabszolgák és fontos utasok nyüzsgő tömegében. Még ő is elámult a temérdek holmin és felszerelésen, ami a parton összehordva várta, hogy dereglyékre, vitorlásokra és gályákra rakják. Mintsem szárazföldön tegyék meg a hosszú, nehéz utat, a thébai és az avarisi regiment is inkább szétszerelte a harci szekereket, és dereglyékre rakták a lovakkal együtt, ami nem kis mértékben növelte a zűrzavart. Ez egyszer nem Taita volt a figyelem középpontjában, elég dolog volt, hogy mindenkit teljesen lekössön. Időnként egy ember felnézett a munkájából és áldását kérte, vagy egy asszony hozta oda beteg gyermekét. Lassan át-furakodott a tömegen, Trok úr regimentjének szekereit és felszerelését kutatva szemével. Zöld és piros zászlaikról ismerte fel őket, és ahogy közelebb ért, észrevette Trok el-téveszthetetlen alakját az emberei között. Közelebb oldalgott, és látta, hogy Trok egy halom felszerelés és fegyver mellett a lándzsahordozóját szidja. - Te ostoba majom, hogy csomagoltad össze a felszerelésemet? Ott hever a kedvenc íjam, védelem nélkül. Valami barom előbb-utóbb áthajtja rajta a lovait. - Hangulata nem javult az előző nap óta, ahogy végigment a rakodóparton, minden útjába kerülő szerencsétlenen végigvágott ostorával. Megállt, hogy beszéljen egy másik katonájával, aztán elindult a templomhoz vezető ösvényen. Mihelyt szem elől tűnt, Taita közelebb ment a lándzsahordozóhoz. A katona csupán ágyékkötőt és szandált viselt, és ahogy lehajolt Trok felszerelésének egyik ládájáért és rogyadozva a várakozó dereglyéhez cipelte, Taita látta 175 a rüh körkörös kiütését a hátán. A lándzsahordozó felnyújtotta a ládát egy hajósnak, aztán visszajött. Csak most vette észre Taitát, és ökölbe szorított kezét a melléhez érintve tisztelgett előtte. - Gyere ide, katona - hívta magához Taita. - Mióta viszket a hátad? A fickó egyik kezével ösztönösen hátranyúlt a lapockái közé, s oly erősen megvakarta, hogy kiserkedt a vér. -Ez az átkozott dolog azóta kínoz, mióta elfoglaltuk Abnubot. Azt hiszem, az egyik egyiptomi kurva ajándéka... - Zavartan elhallgatott. Taita tudta, hogy egy olyan nőről beszél, kit megerőszakolt, mikor elfoglalták a várost. - Bocsáss meg nekem, varázsló, most már szövetségesek és honfitársak vagyunk. - Ezért segítek a bajodon, katona. Eredj fel a templomba és kérj egy csésze zsírt a konyhán, keverek neked egy balzsamot. - Taita leült Trok poggyászára, a lándzsahordozó pedig elsietett a parton. A poggyászban három harci íj volt - Trok igazságtalanul vádaskodott, hisz mindegyiken meg volt eresztve az ideg, és gondosan bőrhuzatba volt csomagolva. Taita egy rakás egymásra lakott ládára ült, nem véletlenül, mert a legfelsőn Grippa, az avarisi fegyverkovács pecsétjét látta, aki a magas rangú hikszosz tisztek nyilait készítette. Eszébe jutott, hogy beszélt Grippáról Mintakával. Kihúzta tőrét a köntöse alatt hordott tokból, elvágta a zsineget, mely a fedelet rögzítette, és felemelte. Egy réteg száraz szalma védte a nyílvesszőket, melyek váltakozva, a kovakő nyílheggyel a másik rikítóan vörös és zöld tollai mellé helyezve, voltak sorba rakva. Kivett egyet, és megforgatta ujja között. Nyomban felismerte a szárba vésett pecsétet, a stilizált leopárdfejet, vicsorgó szájában a hieratikus T betűvel. A nyílvessző azonos volt azokkal, melyeket Tamose fáraó meggyilkolásának helyszínén, a tegezben talált. Ez volt az utolsó szál a hitszegés és árulás szövetében. Naja és Trok eltéphetetlenül kapcsolódtak a véres cselszövényhez, melynek teljes alakját még csak találgatni tudta. A bűnjelet köntöse redői alá csúsztatta, és lezárta a lá176 dát. Ügyesen visszakötötte a zsineget, és várt a lándzsahordozó visszatérésére. Az öreg katona buzgón hálálkodott Taita szolgálataiért, aztán egy további szívességet kért. - Egyik barátom megkapta az egyiptomi nyavalyát, mit kéne tennie? -Taitát mindig mulattatta, hogy a hikszoszok egyiptomi nyavalyának nevezték, az egyiptomiak pedig viszonozták a bókot. Úgy látszott, soha senki nem kapta meg, mindig egy barát volt, ki a betegségben szenvedett. Az esküvői szertartás és Naja úr a két Tamose herceg-nó'vel kötött házassága tiszteletére rendezett ünnepség a legfényűzőbb volt mind között, melyet valaha is feljegyeztek a krónikák. Taita megállapította, hogy pompája messze felülmúlta mind Tamose fáraóét, mind apjáét, Mamose fáraóét, mindketten Re isten fiai, éljenek örökké. Théba köznépének Naja úr ötszáz kövér ökröt, az állami gabonatárolókból két dereglye kölest és ötezer nagy agyagkorsó sört adományozott. Az ünnepség egy hétig tartott, de még Théba éhes szájai sem tudtak ennyi élelmet felfalni ily rövid idő alatt. A megmaradt köles és hús, melyet füstöléssel tartósítottak, még hónapokig táplálta a várost. A sör persze más kérdés volt, azt az első héten megitták. Az esküvői szertartást ízisz templomában tartották a két fáraó, hatszáz pap és négyezer meghívott vendég jelenlétében. Midőn beléptek a templomba, minden egyes vendég emléket kapott, elefántcsontból, ametisztből, ko-rallból vagy egyéb drágakőből faragott ékszert, melybe a vendég nevét vésték a régens és arái neve közé. A két menyasszony a szent, púposhátú fehér ökrök vontatta díszkocsin érkezett, melyet fekete núbiai rabszolgák hajtottak. Az utat pálmalevelekkel és virágokkal szórták fel, és az esküvői fogat előtt egy harci szekér haladt, melyről ezüst- és rézgyűrűket szórtak az út két oldalán tolongó, örömtől mámoros tömeg közé. Lelkesedésük nem kis mértékben annak volt köszönhető, hogy Naja úr nem fukarkodott a sörrel. 177 A lányok áttetsző felhőfehér vászonköntöst viseltek, és a kis Merykara majdnem összeroskadt az aranytól és az ékszerektől, melyek apró testét borították. Könnyei árkot hagytak kifestett arcán, Heseret szorosan fogta a kezét, hogy bátorítsa. A templomhoz érve a két fáraó fogadta őket, midőn leszálltak a hatalmas díszkocsiról. Mikor bevezette a templomcsarnokba, Nefer odasúgta Merykarának: - Ne sírj, kiscicám, senki sem fog bántani. Mire eljön a lefekvés ideje, újra a dajkáidnál leszel. Húgai házassága elleni tiltakozása jeléül Nefer megpróbált kibújni a feladat alól, hogy ő vezesse be kishúgát a szentélybe, de Taita a lelkére beszélt. Nem tudjuk megakadályozni, pedig tudod, mennyire igyekeztünk. Naja eltökélt. Kegyetlenség volna tőled, ha nem lennél ott, hogy vigasztald rövid életének e legborzalmasabb eseménye során. - Nefer kelletlenül beleegyezett. Közvetlenül mögöttük Apepi vezette Heseretet, aki gyönyörű volt, akár egy angyal hófehér leplében és ékszereivel. Már hónapokkal ezelőtt megbékélt sorsával, melyet az istenek rendeltek neki, és kezdeti undorát és rémületét lassan kíváncsiság és titkolt várakozás váltotta fel. Naja úr pompás megjelenésű férfiú volt, dajkái, szolgálói és játszótársai sóvár részletességgel vitatták meg látható erényeit, és elfulladó lélegzettel találgatva rejtett tulajdonságait.

Talán e beszélgetések következménye volt, hogy Hese-retnek az utóbbi időben furcsa álmai voltak. Egyikben meztelenül futott egy buja kertben a folyóparton az őt üldöző régens elől. Mikor hátranézett rá a válla fölött, látta, hogy ő is meztelen, de csak derékig volt emberi formájú, onnan lefelé lóteste volt, pontosan olyan, mint Nefer kedvenc csődöréé, Csillagászé. A kancák társaságában gyakran látta Csillagászt ugyanebben a meghökkentő állapotban, mint amilyenben most a régens mutatkozott, és őt mindig furcsán megrendítette e látvány. Mikor azonban a régens kinyújtotta felékszerezett kezét, hogy megragadja, az álom váratlanul véget ért, s ő ott találta magát az ágyán ülve, egyenesen, mint egy gyertyaszál. Nem is tudta, mit csinál, ösztönösen lenyúlt s megérintette magát. 178 Kezét nedvességtől síkosán húzta el. Oly zaklatott volt, hogy nem tudott újra elaludni, és folytatni az álmot, ahol abbamaradt, pedig nagyon igyekezett. Tudni akarta e lebilincselő élmény végkifejletét. Másnap reggel nyugtalan volt, és rossz hangulatát a környezetén töltötte ki. Ettől kezdve kislányos érdeklődése Meren iránt halványodni kezdett. Egyébként is ritkán látta az utóbbi időben: aztán, hogy nagyapja Naja úr keze alatt lelte halálát, a család kegyvesztett lett, és megfosztották vagyonától. Heseret rájött, hogy Meren vagyontalan fiú, közönséges katona, pártfogó és kilátások nélkül. Naja úr viszont társadalmi rangban majdnem egy szinten volt vele, vagyona pedig messze felülmúlta az övét. Most szerényen és szűziesen viselkedett, ahogy Apepi a templom oszlopcsarnokán át a szentélyhez vezette. Naja úr ott várta a menyasszonyait, és jóllehet udvaroncok és tisztek állták körül pazar öltözetben és pompás egyenruhában, Heseretnek csak Naja úr számára volt szeme. Ozirisz istenét utánzó strucctollas fejdíszt viselt, és ettől még Asmor és Trok úrnál is magasabbnak látszott, kik két oldalán álltak. Amint Heseret közelebb ért hozzá, megérezte parfümjének illatát. Az Induson túli távoli vidék virágainak eszenciáiból keverték, s drága ámbrát is tartalmazott, melyet csak ritkán találnak a tengerparton, az óceán mélyén lakozó istenek ajándéka. Az aroma felkavarta, s habozás nélkül elfogadta Naja feléje nyújtott kezét, belenézett abba az igéző sárga szempárba. Mikor Naja másik kezét Merykarának kínálta, az hangos sírásra fakadt, s Nefer semmivel nem tudta megvigasztalni, végig halkan sírdogált végig a hosszú szertartás alatt. Mikor végül a szertartás csúcspontjaként Naja úr eltörte a Nüus vizét tartalmazó kancsókat, a tömegnek elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől: a nagy folyó, melynek partján a templom állt, ragyogó kékre változott. Naja az első folyó-kanyar után parttól partig bárkákat horgonyoztatott le keresztbe, és a templom tetejéről leadott jelre festéket öntöttek a vízbe. A hatás mindenkit lenyűgözött, hisz a kék a Tamose-dinasztia színe volt. Naja ily módon tudatta or-szággal-világgal új rokoni kapcsolatait az uralkodóházzal. 179 Taita, ki a nyugati part tetejéről kísérte figyelemmel az eseményeket, látta, hogy a folyó színe megváltozik, és megborzongott a balsejtelemtől. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra a nap elsötétül Egyiptom magas egén, és a kék víz vérszínűre változik. De mikor felpillantott, nem volt felhő az égen, és elhaladó madárcsapat sem takarta el sugarait, és mikor lenézett, a víz ismét égszínkék volt. Naja most már királyi vérnek számít, gondolta, és Nefert megfosztották még ettől az oltalomtól is. Én vagyok az egyetlen védőpajzsa, én pedig egyedül vagyok és öreg. Elegendők lesznek vajon képességeim, hogy elijeszszem a kobrát a szárnyait bontogató sólyomtól? Adj nekem erőt, ó isteni Hórusz! Te voltál pajzsom és lándzsám e hosszú évek során. Ne hagyj el most, hatalmas isten! Naja úr és két új felesége tündöklő pompával hajtott vissza a széles úton, a gránitoroszlánok sorfala közt a palota kapujáig. Ott leszálltak, és a menet gyalog vonult a kerten át a díszterembe. A vendégek zöme már előttük megérkezett, és már jócskán iszogattak az Ozirisz templomának szőlőskertjeiből származó borból. Fülsiketítő volt a zaj, mikor a menet bevonult. Naja két ifjú feleségét kézen fogva vezette két oldalán. Méltóságteljesen haladtak át a nyüzsgő tömegen, és röviden megszemlélték a terem közepén felhalmozott ajándékokat, melyek illettek egy ily jelentőségteljes eseményhez. Apepi aranylemezzel burkolt szekeret küldött. Oly vakítóan ragyogott, hogy még a homályosan megvilágított teremben is belekáprázott a szem. Sargon király Babilonból száz rabszolgát küldött, mindegyikkel egy-egy ékszerekkel, drágakövekkel vagy aranyedényekkel megtöltött szantálfa ládát. Letérdeltek a régens elé, és felkínálták neki terhüket. Naja sorban mindegyiket megérintette, jelezve, hogy elfogadja az ajándékot. Nefer Széthi fáraó, Naja úr sugalmazására, öt kiterjedt folyóparti birtokot ruházott új sógorára. Az írnokok kiszámolták, hogy mindez a kincs együttesen meghaladja három lakh színarany értékét. Egyiptom kormányzó uralkodója csaknem olyan gazdag lett, mint fáraója. 180 A házastársi trió helyet foglalt a menyegzői asztalfőn, és a palota szakácsai feltálalták az ünnepi lakomát, mely negyven különböző fogásból állt, és ezer rabszolga szolgálta fel. Volt ott elefántormány, bivalynyelv, núbiai kő-száli kecske, vaddisznó és varacskos disznó, gazella, varánusz és piton, krokodil és víziló, ökör és birka húsa. A Nílusban található minden halfajtából került az asztalra, a bajuszos harcsától, melynek húsa zsírtól sárgállott, a fehérhúsú sügérig. A tengeri tonhalat, cápát, fűrészes sü-gért, homárt és tarisznyarákot gyors gályák hozták fel a deltavidékről. Mindenféle szárnyast, köztük hattyút, háromféle ludat, egy sereg különböző fajta kacsát, pacsirtát, foglyot, fürjet és túzokot sütöttek meg borban vagy vadmézben pácolva, vagy keleti fűszerekkel töltve. A tüzek illatos füstjét és a fövő ételek szagát élvezettel szívták be a palota kapui előtt ácsorgó koldusok és polgárok, meg azok, akik a folyó túlpartján gyűltek össze vagy a vízen hemzsegő kis vitorlásokon, és egymással versenyezve próbálták közelről megpillantani az ünnepséget. A vendégeket zenészek, bűvészek, akrobaták és állat-szelídítők szórakoztatták. A hangos lármától megrémülve, az egyik óriási barnamedve letépte láncát, és elmenekült. Hikszosz nemesek csapata eredt nyomába Trok úrral az élen, részeg kiáltásokkal kergették végig a kerten, majd a folyóparton lemészárolták a meglapuló állatot. Apepi király érzékeit megbizsergette az asszíriai akrobatanők hajlékonysága, egyet-egyet a hóna alá kapva, elhurcolta a sikongva rúgkapáló teremtéseket a palota magán lakrészébe. Mikor visszajött, bizalmába avatta Taitát. - Egyikük, az a hosszú fürtös csinoska, fiú volt. Annyira meglepődtem, mikor megláttam, mit hord a lába közt, hogy majdnem hagytam elszökni. - Harsogva haho-tázott. - Szerencsére nem tettem, mert a kettő közül mesz-sze ő volt a zamatosabb. Mire beesteledett, a vendégek zöme részeg volt, vagy olyan degeszre tömte magát étellel, hogy alig tudott lábra állni, mikor Naja ifjú feleségeivel visszavonult. Mihelyt a magánlakosztályokhoz értek, Naja hívatta Merykara daj181 kait, hogy vigyék saját lakrészébe. - Szelíden bánjatok vele - intette őket -, szegény gyermek rögvest állva elalszik. Aztán kézen fogta Heseretet, és bevezette saját fényűzőén berendezett lakosztályába, mely a folyóra nézett. A Nílus sötét vizén visszatükröződtek a ragyogó csillagok. Amint beléptek a szobába, Heseretet szolgálólányai a bambuszparaván mögé vezették, hogy levegyék róla esküvői öltözékét és ékszereit. A nászágyat gyönyörűen kikészített hófehér báránybőr borította. Na ja úr gondosan szemügyre vette, s midőn megbizonyosodott tökéletességéről, kilépett a teraszra, és mélyet lélegzett a folyóról felszálló hűvös levegőből. Egy rabszolga egy serlegben fűszeres bort hozott, amit élvezettel kortyolgatott. Az első pohár ital volt, melyet megengedett magának az este során. Tisztában volt vele, hogy a túlélés egyik legfontosabb titka, hogy józanságát, világos gondolkodását tisztán megőrizze ellenségei jelenlétében. Látta, hogyan itta magát a többi vendég szánalmas állapotba. Még Trok is, kibe oly sok bizalmát helyezte, megadta magát állatias természetének - utoljára akkor látta, mikor okádott egy tálba, melyet egy csinos líbiai rabszolgalány tartott elé. Mikor végzett, száját a szoknyájába törölte, majd felhajtotta a lány fejére, ledöntötte a gyepre, és hátulról meghágta. Naja finnyás természetét megbotránkoztatta ez a viselkedés. Visszament a szobába, két rabszolga, a súly alatt roskadozva, éppen akkor hozott be egy kád meleg vizet, melyben lótuszszirmok lebegtek. Naja letette a serleget, és fürödni ment. Az egyik rabszolga megszárította és befonta haját, míg a másik tiszta, fehér köntöst hozott neki. Elküldte őket, és lefeküdt a nászágyra. Kinyújtóztatta hosszú, formás végtagjait, fejét az arany berakásos elefántcsont fejtámaszon nyugtatta. A szoba túlsó sarkából ruhasuhogás és női suttogás hallatszott. Felismerte Heseret kuncogását és a hang felkeltette vágyát. Egyik könyökére támaszkodva felült, és a bambuszparavánra nézett. Rései épp akkorák voltak, hogy mögötte csábítóan sejlett fel a halovány, sima bőr. 182 A hatalmi és politikai becsvágy volt e házasság fő indítéka, de nem csak az. Jóllehet szakmáját tekintve harcos, hajlamát tekintve kalandor volt, Najának

kéjvágyó, érzéki természete volt. Évek óta figyelte Heseretet titokban, és érdeklődése a lány iránt egyre nőtt az asszonyiság felé vezető útjának minden egyes lépcsőjén, a gyermekkortól az esetlen kamaszkoron át, az izgató időszakig, mikor keble bimbói kinyíltak, és a kölyökháj eltűnte után teste finoman kecses lett. Illata is megváltozott, valahányszor a közelében volt, érezte az asszonyiság alig észrevehető, édes pézsmaillatát, ami megigézte. Egyszer solymászni volt, mikor összetalálkozott Hese-rettel, ki két barátnőjével lótuszvirágokat gyűjtött, hogy koszorút fonjanak belőlük. Felnézett rá, aki ott állt fölötte a magas parton, nedves szoknyája a lábára tapadt, bőre át-sejlett a finom vásznon. Haját kisimította szeméből egy ártatlan mozdulattal, mely mégis szerfölött erotikus volt. Bár arckifejezése komoly, szűzies volt, ferdevágású szemének pillantása csúfondáros, buja természetről árulkodott, ami magával ragadta képzeletét. Ez a feltárulkozás csak egy pillanatig tartott, aztán a lány barátnőiért kiáltott, kigázolt a partra, és elszaladt a füvön a palota felé. Figyelte, hogyan villannak meg hosszú, nedves lábai, hogyan remeg gömbölyű feneke a vászonszoknya alatt, és hirtelen elfulladt a lélegzete. Az emlékre ágyéka megmoccant és feléledt. Vágyott rá, hogy előjöjjön a paraván mögül, de perverz módon halogatni akarta a pillanatot, hogy a végsőkig kiélvezze a várakozást. Végre két szolgáló kivezette a lányt, aztán csendben kisurrantak a szobából, otthagyva Heseretet a szoba közepén. Hálóruhája nyakától bokáig takarta. Ritka és drága selyemből készült, melyet a messzi Keletről hoztak, színe akár a tejszíné, és oly finom, hogy szinte lebegett körülötte, mint a folyóról felszálló hajnali ködpára, minden egyes lélegzetvételére megremegve. Egy háromlábú állványon olajlámpás állt mögötte a sarokban, sárga fénye átsütött a selymen, kirajzolva csiszolt elefántcsontként fénylő csípőjének és vallanak finom íveit. Meztelen lábát és kezét hen183 nával festették meg. Arcáról lemosták a festéket, most a makulátlan bőr alatt lüktető fiatal vére színezte pirosra, ajka remegett, mintha sírás kerülgetné. Fejét megejtően lányos mozdulattal hajtotta le, lesütött szemének sűrű pillái alól nézett fel rá. Szeme zöld volt, és Naja vére megpezsdült, midőn ugyanazt a huncut pillantást fedezte fel benne, mely annak idején felizgatta. - Fordulj meg - mondta szelíden, de torka kiszáradt, mintha éretlen datolyaszilva nedvét szívta volna ki. A lány engedelmeskedett, de álmatag lassúsággal, csípője hullámzott, fehér hasa felcsillant a selyem alatt. Feneke ringott, gömbölyűén és csillogón, akár két strucctojás, és hajának fényes fürtjei meglibbentek. - Gyönyörű vagy. - Naja hangja elakadt. Halvány mosoly jelent meg a lány szája sarkában, és megnyalta ajkát nyelvével, mely rózsaszín volt, akár egy kiscicáé. - Örülök, hogy uram úgy találja. Naja felkelt az ágyról, és odalépett hozzá. Megfogta a kezét, mely lágyan és melegen simult az övébe. Az ágyhoz vezette, a lány ellenkezés nélkül követte. Letérdelt a fehér báránybőrre, lehajtotta fejét, haja az arcába hullt. Naja föléje hajolt, ajkával megérintette a haját. A lányból egy egészséges fiatal nő első testi gerjedelmének meghatározhatatlan illata áradt. Megsimogatta a fejét, a lány felnézett rá a sötét függönyön keresztül. Naja szétválasztotta a fürtöket, egyik kezébe fogta az állat, és lassan, saját élvezetét halogatva felemelte fejét. - Olyan a szemed, mint Ikonáé - suttogta a lány. Ikona a szelídített leopárdja volt, az állat mindig megrémítette és megigézte. Most ugyanezt érezte, mert a férfi ugyanolyan csillogó, könnyed és kecses volt, mint a nagy macska, szeme sárga és engesztelhetetlen. Női ösztönével megérezte benne a könyörtelen kegyetlenséget, ami olyan érzelmeket váltott ki belőle, melyeket még soha nem tapasztalt. -Te is gyönyörű vagy - suttogta, s ez igaz volt. Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy ő a legszebb teremtés, akit valaha ismert. A férfi megcsókolta, szája érintésétől elámult. Olyan íze volt, mint érett gyümölcsé, melyet még nem kóstolt soha, 184 és teljes természetességgel nyitotta ki szájai, hogy jobban megízlelje. A férfi nyelve fürge volt, akár egy kígyóé, de nem keltett benne visszatetszést. Lehunyta a szemét, és megérintette a sajátjával. Ekkor a férfi a tarkójára csúsztatta a kezét, és szorosabban magához húzta. Annyira elmerült a csókban, hogy készületlenül érte, mikor a férfi kezébe szorította a mellét. Szeme tágra nyílt, elakadt a lélegzete. Megpróbált elhúzódni, de Naja szorosan fogta, és szelíd, de hozzáértő érintéssel cirógatta, ami lecsendesítette félelmeit. Mellbimbója felmeredt, s az érzés elöntötte testét, végighullámzott karjain egészen az ujjai hegyéig. Belenyilallt a csalódottság, mikor elvette a kezét. Talpra állította a báránybó'rön, ott állt eló'tte, keble a férfi arcának magasságában. Naja egyetlen mozdulattal lehúzta róla a hálóruhát, s a földre ejtette. Aztán megduzzadt mellbimbóját mélyen a szájába szívta, és a lány hangosan felkiáltott. Ebben a pillanatban a férfi a combjai közé nyúlt, keze a selymesen puha szőrzetre simult. A legcsekélyebb késztetést sem érezte, hogy ellenálljon, inkább teljesen átadta magát akaratának. Abból, amit szolgálóitól hallott, korábban tartott tőle, hogy majd fájdalmat okoz neki, de Naja keze, bár fürge és erős, de gyengéd volt. Úgy tetszett, jobban ismeri testét, mint ő maga, és olyan ügyességgel játszott rajta, hogy egyre mélyebben és gyorsabban merült alá ezen új érzések tengerében. Csak egyszer bukkant a felszínre, midőn hirtelen kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi köntöse is eltűnt, és meztelenül áll előtte. Eszébe jutott az álom, melyben Najá-nak ugyanaz a valami volt ott lenn, mint Csillagásznak, a csődörnek. Rettegve nézett le, de nem hasonlított az álomra, sima volt és rózsás, mégis kemény, akár a csont, tökéletes és tiszta formájú, akár egy templomi oszlop. Félelme elszállt, és újra megadta magát a férfi szájának és kezének. Csak egyetlen pillanat volt, mikor éles fájdalmat érzett, de az sokkal később következett, s máris elszállt, hogy a teljesség szokatlan, de csodálatos érzése váltsa fel. Aztán még később hallotta, hogy a férfi felkiált fölötte. A hangra szinte elviselhetetlen gyönyör robbant a testében, a férfi 185 köré kulcsolt karjainak és lábainak minden erejével szorította magához, és együtt sikoltott vele. Azon a túl rövid, varázslatos éjszakán még kétszer késztette arra, hogy ugyanilyen szenvedélyes gyönyörrel sikoltson fel, és mikor a hajnal derengése rózsás és ezüstös fénnyel töltötte el a szobát, még mindig a karjaiban feküdt. Úgy érezte, minden életereje elhagyta, mintha csontjai oly puhává váltak volna, mint a folyami iszap, hasában jóleső, enyhe fájdalom sajgott. Mikor a férfi kibontakozott karjai közül, alig volt ereje tiltakozni. - Ne menj még. Ó, ne menj még, uram. Én szépséges uram. - Nem maradok sokáig - súgta, s szelíden kihúzta alóla a báránybőrt. Heseret látta a foltokat a hófehér gyapjún, a vér élénken virított, akár a rózsaszirmok. Annak a röpke fájdalomnak nyomai, mikor asszonnyá lett. Naja a báránybőrt kivitte a teraszra, Heseret nézte, ahogy a mellvédre terítette. A mélyből halk éljenzés hallatszott, amint a lent várakozó nép meglátta szüzességének bizonyítékát. Nem érdekelte a paraszt hordák helyeslése, férje meztelen hátát figyelte, és érezte, hogy szíve és sajgó méhe megtelik szerelemmel iránta. Mikor visszajött, feléje tárta karját. - Csodálatos vagy - suttogta, és elaludt karjaiban. Sokkal később lassan ébredezni kezdett, egész testét könnyűnek érezte, s oly boldogság töltötte el, melyet még soha nem tapasztalt. Eleinte nem tudta biztosan, mi örömérzetének forrása, aztán érezte, hogy a férfi meleg, izmos teste megmoccan a karjai között. Mikor kinyitotta a szemét, a férfi őt nézte különös, sárga szemével, és kedvesen mosolygott. - Mily nagyszerű királynő várnék belőled - mondta halkan, és komolyan gondolta. Az éjszaka során oly tulajdonságait fedezte fel a lánynak, melyeket nem is sejtett. Megérezte, hogy olyan valakire lelt benne, akinek vágyai és ösztönei tökéletes összhangban vannak az övéivel. - S te mily nagyszerű fáraója volnál a mi Egyiptomunknak - mosolygott vissza rá, és kéjesen nyújtózkodott. Aztán lágyan felnevetett, felnyúlt és megsimogatta az arcát. 186 - De ez sose történhet meg. - Arca hirtelen elkomolyodott, és halkan kérdezte: - Vagy igen? - Csak egyetlen dolog van, ami utunkban áll - válaszolt. Többet nem kellett mondania, mert látta, hogy ravasz, kapzsi tekintet gyúl a lány szemében. Tökéletesen lépést tartott vele. - Te vagy a tőr, én leszek a hüvelye. Bármit kérsz tőlem, soha nem nagylak cserben, én szépséges uram. Naja egy ujját az ajkára tette, mely duzzadtan vöröslött csókjaitól. - Látom, nincs nagy szükség szavakra köztünk, hisz szívünk egy ütemre ver. A pepi király kíséretével közel egy hónapig maradt Thébában az esküvő után. Nefer Széthi fáraó és ré-gense vendégei voltak, és királyi módon gondoskodtak szórakoztatásukról. Taita támogatta ezt a késlekedést, mert biztosra vette, hogy Naja addig nem tesz lépéseket Nefer ellen, míg Apepi és lánya Thébában időzik. A királyi vendégek vadászattal vagy solymászással töltötték napjaikat, felkeresték az egyiptomi isteneknek szentelt számos templomot a Nílus két partján,

vagy megtekintették, hogyan mérik össze erejüket harci játékokon az északi és a déli királyság regimentjei. Versenyeket rendeztek szekérhajtásban, íjászatban és futásban. Még úszóversenyt is rendeztek, melynek során a kiválasztott bajnokoknak a Nílust kellett átúszniuk a díjért, Hórusz aranyból készült szobrocskájáért. Kinn a sivatagban száguldó szekerekről vadásztak gazellára és nyársas antilopra, vagy óriástúzokokra gyors röptű kerecsenekkel, mert a királyi madárröptetőben egyetlen királyi sólyom sem maradt, mindet szabadon engedték Nefer apjának temetési szertartása során. A folyópart mentén a vendégek szürke gémre és kacsára vadásztak kerecsenekkel, vagy a sekély vizekben szigonynyal halásztak az óriás harcsákra. A hatalmas vízilovakra fürge harci gályákkal vadásztak, Nefer saját hajója, a Hórusz lehelete kormányánál állt, Mintaka hercegnővel az oldalán, ki izgalmában hangosan sikongott, amint az óriá187 si állatok, a hátukba fúródott dárdákkal feljöttek a vérüktől rózsaszínre festett víz felszínére. Ezekben a napokban Mintaka gyakran volt Nefer oldalán. Vele tartott a szekéren, mikor vadásztak, ő adta kezébe a lándzsát, mikor megközelítettek egy száguldó nyársas antilopot. Saját sólymát tartotta a karján, mikor szürke gémre vadásztak a nádasban. A sivatagi vadászkirándulások során, az étkezéskor mellette ült, és ínyencfalatokkal kínálta. A legédesebb szőlőszemeket válogatta ki, és hámozta meg neki, majd egyenként a szájába dugta. A palotában, az esti lakomán is ott ült mindennap Nefer balján, ami egy nő hagyományos helye, hogy ne akadályozza a férfi jobbját, ha netán kardot kell rántania. Megnevettette a fiút fanyar humorával, és bámulatos utánzóművész volt: tökéletesen imitálta Heseretet, ahogy kényeskedve és a szemét forgatva „férjemről, Egyiptom kormányzó uralkodójáról" beszél azon a fontoskodó hangon, melyet mostanában használt. Bár igyekeztek, sose tudtak kettesben maradni, erről Naja és Apepi gondoskodott. Hiába fordult Nefer Taitához segítségért, még ő sem tudott elintézni nekik egy titkos találkozót. Neferben fel sem merült a gondolat, hogy Taita nem nagyon töri magát, vagy hogy ugyanolyan gondosan ügyel erkölcseik tisztaságára, mint a többiek. Egykoron Taita összehozott egy találkát Tanús és imádott Lostrisa között, és következményeinek mennydörgő visszhangja még ma sem ült el teljesen. Mikor Nefer és Mintaka a bao-tábla fölé hajolt, mindig egy csapat rabszolgalány figyelte őket, miközben az udvaroncok hada és a mindenütt jelenlevő Asmor úr ott lézengett körülöttük. Nefer okult első kudarcából, már nem becsülte alá Mintaka hozzáértését. Úgy játszott ellene, akárha Taita volna ellenfele. Megismerte erősségeit, és felfedezte néhány gyengeségét: mindig túlontúl védelmezte a saját várát, és ha erőteljesen támadta a táblának ezen a negyedén, előfordult, hogy rést hagyott az oldalsorokban. Nefer kétszer kihasználta ezt, és felmorzsolta védelmét, de harmadszorra túl későn vette észre, hogy a lány számított erre a taktikára, és csapdát állított. Mikor védtelenül hagyta nyugati vá188 rát, a lány ellenállhatatlanul tört át a résen, és oly édesen nevetett, mikor Nefer kénytelen volt feladni a játszmát, hogy ő nyomban megbocsátott neki. Összecsapásaik egyre keményebbek lettek, végül már eposzba illő méreteket öltöttek, még Taita is órákat töltött azzal, hogy játékukat figyelte, miközben időnként helyeslőén bólogatott, vagy halvány mosoly játszadozott vén ajka körül. Nyilvánvaló szerelmük beragyogta környezetüket, bárhová mentek együtt, mindenütt mosoly és nevetés kísérte őket. Mikor Nefer végigszáguldott szekerén Théba utcáin, oldalán Mintakával, kinek sötét haja zászlóként lobogott a szélben, az asszonyok kiszaladtak házaikból, a férfiak abbahagyták munkájukat, hogy hangos jókívánságokat kiáltozva köszöntsék őket. Még Naja is nyájasan mosolygott rájuk, senki sem hitte volna, milyen rossz néven veszi, hogy a nép figyelme elterelődött az ő menyegzőjéről és új feleségeiről. Trok úr jelentette az egyetlen komor színt a vadászki-rándulásokon és a palotában rendezett lakomákon. Az együtt töltött idő túl gyorsan múlt. - Mindig olyan sokan vannak körülöttünk - súgta Nefer a bao-tábla fölött. - Arra vágyom, ha csak néhány percre is, de egyedül lehessek veled. Már csak három nap, és visszatérsz atyáddal Avarisba, s lehet, hogy csak hónapok, talán évek múlva találkozhatunk megint. Oly sok mindent akarok elmondani neked, de nem úgy, hogy eny-nyi szem és fül szegeződik ránk, akár íj húrjára helyezett nyilak. Mintaka bólintott, aztán kinyújtotta kezét, és elmozdított egy követ, melyre a fiú nem ügyelt, mert figyelmét más kötötte le. Nefer lenézett a táblára, és rá kellett jönnie, hogy nyugati várát két irányból is támadás fenyegeti, és szemlátomást megijedt. Három lépéssel később a lány áttörte védelmi vonalát. Nefer egy darabig még folytatta a vesztes csatát, de sorai felbomlottak, és a vereség elkerülhetetlen volt. - Kihasználtad, hogy más foglalkoztatott zsörtölődött. - Ilyesmi csak egy nőtől telik. - Felség, nem állítottam, hogy bármi más volnék, mint nő. - A gúny, mellyel címét használta, úgy döfött a fiú szí189 vébe, akár az ékkövekkel kirakott tőr, melyet a lány az övén viselt. Aztán közelebb hajolt, s azt suttogta: - Ha kettesben volnék veled, megígérnéd, hogy tiszteletben tartod szüzességemet? - A nagy Hórusz isten sebzett szemére esküszöm, soha nem hozlak szégyenbe, míg élek - mondta a fiú komolyan. A lány elmosolyodott. - Fivéreimet nem tenné boldoggá, ha ezt hallanák. Szívesen vennének valami ürügyet, hogy elvágják a torkodat. - Összehúzta azt a csodaszép szemét. - Vagy ha a torkodat netán elvétenék, valami egyéb testrészed is kielégítené őket. A lehetőség a következő nap jött el számukra. Egy királyi vadász érkezett a Dabba falu fölötti dombvidékről, hogy jelentse, egy oroszlán tört be a keleti pusztaságból, és éjszaka nagy pusztítást végzett a marhakarámokban. Átugrott a cölöpkerítésen, és nyolcat megölt a rémült állatok közül. A parasztok csak hajnalban zavarták el vad üvöltözéssel, tülökszóval és dobveréssel, égő fáklyákat suhogtatva. - Mikor történt ez? - kérdezte Naja. - Három napja, felséges úr. - A férfi leborult a trón előtt. - Azonnal feljöttem a folyón, mihelyt tudtam, de az áramlat erős, és a szél bizonytalan. - Mi történt az állattal? - szólt közbe Apepi mohón. -Visszament a dombok közé, de utánaküldtem a két legjobb núbiai nyomolvasómat. - Látta valaki? Mekkora? Hím vagy nőstény? - A parasztok szerint teljesen kifejlett hím, sűrű, fekete sörénnyel. Még hatvan évvel korábban oroszlán szinte soha nem merészkedett a folyóparti földekre. Királyi vadnak számított, az egymást követő fáraók könyörtelenül vadászták, nem csupán azért, mert kárt tett a parasztok állataiban, de a királyi vadászterületek legnagyobb becsben tartott trófeájának számított. A hikszoszokkal vívott hosszú, keserves harcok a fáraókat mindkét királyságban lefoglalták, és ritkán vadásztak oroszlánra. Ráadásul a csatatéren maradt holttestek köny190 nyű élelemforrást jelentettek az oroszlánfalkáknak. Az utóbbi néhány évben számuk megszaporodott, és merészségük is megnőtt. - Nyomban hajóra rakatom a szekereket - döntötte el Apepi. - Az áramlattal holnap korán reggel Dabbában lehetünk. - Elvigyorodott, és bal öklével kérges jobb tenyerébe csapott. - Seuethre mondom, szeretnék ennek az öreg fekete sörényesnek a szeme közé nézni. Mióta fel kellett hagynom azzal, hogy egyiptomiakat öljek, nagyon kiéheztem valami igazi zsákmányra. Naja elfintorodott a megjegyzés hallatán. - Felség, azt tervezted, hogy holnapután reggel indulsz Avarisba. - Igazad van, régens. De a poggyászunkat már zömmel berakodták, és a flotta indulásra kész. Ráadásul Dabba útba esik, megengedhetek magamnak egy-két napot, hogy részt vegyek a vadászatban. Naja habozott. Nem volt annyira a vadászat rabja, hogy szívesen elhanyagolta volna érte a számos államügyet, mely figyelmére várt. Már alig várta Apepi távozását, kinek hangoskodó, faragatlan jelenléte Thébában már régen terhessé vált. Más tervei is voltak, amelyek megvalósítására csak akkor tehet lépéseket, ha Apepi már távozott Thébából. Mégsem engedhette meg, hogy a hikszosz fáraó egyedül vadásszon a Felsó'-Királyságban. Nemcsak bárdo-latlanság volna, de meggondolatlanság is, ha hagyja, hogy Apepi úgy viselkedjék a déli királyságban, mintha kizárólagos joga volna az országhoz. - Felség - szólt közbe Nefer, mielőtt Naja alkalmas formába tudta volna önteni a visszautasítást -, a legnagyobb örömmel csatlakozunk a vadászathoz. Remek lehetőséget látott a vadászatban, hisz még nem volt alkalma, hogy szekerével űzőbe vegyen egy oroszlánt, és próbára tegye bátorságát azzal,

hogy szembenéz támadásával. De ennél százszor fontosabb volt, hogy a vadászat Mintaka rettegett távozását is elhalaszthatja. Ez a szerencsés fordulat talán még azt a lehetőséget is megteremti, mely eddig elkerülte őket, hogy egy rövid időt kettesben töltsenek. Mielőtt Naja megakadályozhatta volna, Nefer a vadászhoz fordult, aki még mindig arcra borulva feküdt a trón előtt. - Helyesen 191 cselekedtél, jó ember. A kincstárnok majd egy aranygyűrűvel jutalmazza fáradozásodat. Nyomban térj vissza Dabbába flottánk leggyorsabb vitorlásán, és készülj érkezésünkre. Teljes csapattal megyünk a fenevad ellen. Nefer csak azt sajnálta, hogy Taita nem lesz vele élete első oroszlánvadászatán, hogy tanácsaival segítse. Az öregember újabb titokzatos útra indult a pusztaságba, és senki nem tudta, mikor tér vissza. A vadásztársaság másnap kora reggel partra szállt Dabba alatt. Utána kirakodták a lovakat és a húsz szekeret az őket kísérő dereglyékről és gályákról. Eközben a lándzsahordozók megélesítették a lándzsahegyeket, újrafeszítették az íjakat, és ellenőrizték a nyílvesszők egyenességét és egyensúlyát. Míg a lovakat megitatták, abrakoltatták és szőrüket fényesre kefélték, a vadászok elfogyasztották a kiadós reggelit, mellyel a falu lakói várták őket. Az izgatott, vidám hangulatban Apepi hívatta a királyi vadászt, aki visszaérkezett jelentéstételre a dombok közül. - Nagyon nagy oroszlán. A legnagyobb, mit valaha is láttam a folyótól keletre - mondta a vadász, ami csak fokozta izgalmukat. - Igazából láttad őt? Vagy csak a nyomait? - kérdezte Nefer. - Tisztán láttam, de csak messziről. Olyan magas, mint egy ló, s járása méltóságteljes, akár egy uralkodóé. A söré-nye úgy lengedezik, mint durraszálak a szélben. - Széthre mondom, ez a fickó valóságos költő - gúnyolódott Naja. - Szorítkozz a tényekre, szolga, és tartózkodj a szép szavaktól. A vadász öklét a szívéhez emelte, hogy jelezze bűnbánatát, és visszafogottabb hangnemben folytatta beszámolóját. - Tegnap egy ligetes vádiban pihent, hat mérföldre innen, de sötétedéskor elindult prédát keresni. Utoljára négy napja evett, most már megéhezett, és újra vadászik. Az éjszaka megpróbált lerántani egy nyársas antilopot, de az elrúgta, és elmenekült előle. 192 - Mit gondolsz, hol remélhetjük ma megtalálni? - kérdezte Nefer sokkal nyájasabb hangon, mint amit Naja használt. - Ha vadászott, akkor szomjas is, nem csak éhes. Hol fog inni? A vadász tisztelettel nézett rá, mi nem csupán királyi méltóságának szólt, de a vadakkal kapcsolatos ismereteinek is. - Miután elszalasztottá a nyársas antilopot, köves talajra tért, ahol már nem tudtuk követni a nyomát. -Apepi bosszús mozdulatot tett, mire a vadász sietve hozzátette: - De azt hiszem, ma reggel egy kis oázisban ihatott. Eldugott hely, csak a beduinok ismerik. - Meddig tart, amíg odaérünk? - kérdezte Nefer, és a vadász karjával akkora ívet írt le, amekkorát a nap három óra alatt tesz meg az égen. - Akkor nincs sok vesztegetni való időnk - mosolygott rá Nefer, majd a szekeresek kapitányához fordult. - Meddig készülődtök még, katona? - Készen állunk, felség. - Fújass riadót - utasította Nefer, és a kostülkök harsogó jelére a vadászok szétszéledtek a várakozó szekerek között. Mintaka Neferrel tartott. E fesztelen körülmények között minden királyi méltóságról megfeledkeztek, csak egy fiú meg egy lány voltak, akik izgalmas kiránduláson vesznek részt. Illúziójukat Trok úr foszlatta szét, aki, amint felugrott szekerére, és megragadta a gyeplőt, átszólt Apepi királynak. - Felség, nem bölcs dolog, hogy a hercegnő egy tapasztalatlan fiúval tartson. Most nem gazellára megyünk. Nefer megmerevedett, és felháborodva meredt Trokra. Mintaka meztelen karjára tette apró kezét. - Ne ingereld. Félelmetes verekedő és szörnyen indulatos, és ha felelősségre vonod, még rangod sem fog megoltalmazni. Nefer dühösen lerázta a kezét. - A becsületem nem engedi, hogy egy ilyen sértést figyelmen kívül hagyjak. - Kérlek, szívem, a kedvemért hunyj szemet. - Első ízben használt ilyen, kedveskedő megszólítást. Szándékosan tette, tudta, milyen hatással lesz a fiúra, egy szerelmes nő korát és tapasztalatait meghazudtoló ösztönével kezdte megtanulni, hogyan kezelje a fiú változékony hangulatait és lobbanékony természetét. Nefer azon nyomban 193 elfeledte Trokot és a becsületén esett gyalázatot. - Minek neveztél? - kérdezte fátyolos hangon. - Nem vagy süket, kedvesem. - A fiú csak pislogott e második becézés hallatán. - Tisztán hallottad - mosolygott rá. Apepi bódult bele a csendbe. - Ne aggódj, Trok. A lányomat azért küldöm, hogy vigyázzon a fáraóra, ne essék baja. - Horkantva felnevetett, és megrántotta a gyeplőt. Mikor lovai előreugrottak, ismét kiáltott: - A fél délelőttöt elvesztegettük itt. Vadászok, kezdjétek a hajszát! Nefer Apepi mögé kormányozta szekerét, meredeken átvágva Trok lovainak orra előtt. Fagyos tekintettel meredt Trokra, midőn azt mondta neki: Arcátlan vagy. Biztos lehetsz afelől, hogy ezzel nem végeztünk. Még beszélünk erről, Trok úr. - Félek, hogy ezzel ellenségeddé tetted, Nefer - mormolta Mintaka. - Troknak gonosz híre van, és még gonoszabb vérmérséklete. A királyi vadász vezetésével, aki szőrén ült meg egy csenevész, de szívós kis pónit, a vadásztársaság felkapaszkodott a kopár, sziklás dombokra. Ügetésben haladtak, hogy a lovakat kíméljék, és minden meredek emelkedő után hagyták, hogy kifújják magukat. Egy órán belül meglátták az egyik núbiai nyomolvasót, aki a dombtetőn várta őket, és leszaladt, hogy jelentést tegyen a vadásznak. Élénk beszélgetésbe elegyedtek, majd a vadász visszament, hogy jelentsen a királyi társaságnak. - A núbiaiak átfésülték a dombokat, de nem bukkantak a fenevad nyomára. Bizonyosra veszik, hogy az oázisban van a forrásnál, de nem akarták felzavarni, ezért itt vártak be bennünket. - Vezess a vízhez - parancsolta Apepi, és folytatták útjukat. Mielőtt a nap delelőre ért, sekély völgybe értek. A folyó nem volt messze, de ez itt olyan volt, akárha a sivatag mélyén lettek volna, száraz és vészjósló. Az ivóhely a völgy túlsó végében van. A fenevad minden bizonnyal ott lesz a közelében - mondta a vadász, aki Apepi szekere mellett ügetett. 194 Természetesen Apepi, az öreg harcos vette kézbe az irányítást, és Nefer nem vitatta ehhez való jogát. - Három rajra ősziünk, és körülvesszük az oázist. Ha kitör a rejtekéből, körül lesz kerítve. Régens uram, te vezesd a balszárnyat, Nefer Széthi fáraó legyen középen, magam a jobb oldalt fedezem. Meglóbálta súlyos harci íját a feje fölött. - Ki az első vért ontja, azé a trófea! Valamennyien tapasztalt szekérhajtók voltak, s gyorsan, minden zökkenő nélkül felvették az új alakzatot. Széles ívben körbevették az ivóhelyet. Nefer az íját átvetette a vállán, a gyeplőszárat letekerte a csuklóiról, hogy egy szempillantás alatt ledobhassa, és szabaddá váló kezével kifeszíthesse az íjat. Mintaka az oldalához simult, készenlétben tartotta a hosszú lándzsát, hogy átadja neki. Ezt a mozdulatot tökéletesen begyakorolták az elmúlt hetekben, és Nefer tudta, számíthat rá, hogy a kellő pillanatban a markába nyomja a lándzsát. Lépésben közelítették meg az oázist, egyre szorosabbra húzva a gyűrűt körülötte. A lovak megérezték hajtóik feszültségét, és talán az oroszlánszagot is megszimatolták. Felcsapták fejüket, szemük forgott, prüszköltek, lábukat idegesen magasra kapkodták. A szekerek alkotta kör lassan bezárult az ivóhelyet rejtő alacsony bozót körül, és Apepi felemelt kezével megálljt parancsolt. A királyi vadász leszállt, és gyalog ment tovább, kantáron vezetve lovát. Óvatosan közelítette meg a gyér növényzetű rejteket. - Ha az oroszlán itt van, már biztosan megláttunk volna egy akkora állatot - mondta Mintaka remegő hangon, és Nefer még jobban szerette azért, hogy nem titkolta félelmét. -Egy oroszlán úgy le tud lapulni, hogy szinte eggyé válik a földdel, és az ember oly közel mehet hozzá, hogy megérinthetné, mégsem veszi észre magyarázta. A vadász apránként haladt előre, fülét hegyezve meg-megállt, minden bokrot és fűcsomót megvizsgált. A bozót szélén lehajolt, felvett egy marék kavicsot, és módszeresen, minden lehetséges búvóhelyre dobott egyet. - Most mit csinál? - kérdezte Mintaka suttogva. 195 - Az oroszlán felmordul, mielőtt támad. Ingerelni próbálja, hogy leleplezze magát.

A csöndet csak a kavicsok pottyanása, a lovak prüszkö-lése és patáik nyugtalan dobogása törte meg. A vadászok mindegyike nyílvesszőt helyezett az íja húrjára, s felkészült, hogy azonnal lőjön. Váratlanul rikoltás és csattogás támadt a fűben, az íjak nyomban felemelkedtek, és a lándzsahordozók is felemelték fegyverüket. Mindenki ellazult, és szégyenlős képet vágott, amint egy csokoládébarna gógó szállt fel, és lassú szárnycsapásokkal elrepült a völgyben, a folyó irányába. Egy percbe telt, míg a vadász összeszedte magát, aztán lépésenként folytatta útját a bozótban, mígnem elérte a szivárgó forrást. A sós ízű víz lustán csöpögött egy kis sziklamélyedésbe, aligha volt elég, hogy egy nagy ragadozó szomját csillapítsa. A vadász fél térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja a forrás környékét, aztán megrázta a fejét és felállt. Visszafelé gyorsabban tört át a bozóton, majd felszállt pónijára és Apepi szekere mellé lovagolt. A többiek is odajöttek, hogy hallják a jelentését, de a vadász bánatos képet vágott. - Felség, tévedtem ítéletemben. Az oroszlán nem erre jött. — Akkor most mi lesz, fickó? - Apepi nem leplezte csalódását és bosszúságát. - Ez volt a legígéretesebb hely, de vannak mások is. Onnan, ahol utoljára láttuk, átmehetett a völgyön is, de az is lehet, hogy itt lapul valahol a közelben a sötétre várva, mielőtt iszik. Ott lejjebb van hol elbújnia - mutatott a köves domboldalra. - Még hol lehet? - faggatta Apepi. - Van egy másik ivóhely a következő völgyben, de ott beduinok táboroznak. Lehet, hogy elijesztették a bestiát. És van még egy kis vízszivárgás azok alatt a dombok alatt nyugatra - mutatott a bíborszínű csúcsok alacsony vonulatára a látóhatáron. - Az oroszlán bármelyik helyen lehet, vagy egyiken sem ismerte be. - Az is lehet, hogy visszament a síkság szélére, ahol bőven talál vizet. Talán a marhák és kecskék szaga is vonzotta oda, nem csupán a szomja. 196 - Fogalmad sincs, hol rejtőzhet, igaz? - kérdezte Naja úr. - Jobb lenne lefújni a vadászatot, és visszatérni a hajókhoz. - Nem! - vágott közbe Nefer. - Jóformán el se kezdtük. Hogy adhatnánk fel ily hamar? - A fiúnak igaza van - helyeselt Apepi. - Folytatnunk kell, de nagy területet kell bejárni. - Egy pillanatig hallgatott, aztán elhatározásra jutott. - Külön kell várnunk, s egyenként kell átfésülnünk a területeket. - Najára nézett. - Régens uram, vidd a rajodat a beduin táborba. Ha látták a vadat, útba fognak igazítani. Én a dombok tövében lévő forráshoz megyek. - Most Trokhoz fordult. - Menj három szekérrel végig a völgyön. Az egyik nyomolvasó majd veled megy, te pedig Asmor, három szekérrel a síkság széléig menj vissza, ha netán visszatért oda, ahol utoljára ölt. -Végül Neferhez fordult. - Fáraó, te az ellenkező irányban, északnak, Achmim felé fésüld át a terepet. Nefer tudatában volt annak, hogy a legkevesebbet ígérő terepet kapta, de nem élt panasszal. Ez az új terv azt jelentette, hogy végre megszabadulhatnak Mintakával őrzői közvetlen felügyeletétől. Naját, Trokot és Asmort más-más irányba küldték. Várta, hogy valaki erre rámutasson, de valamennyiüket annyira lekötötte a vadászat, hogy úgy tűnt, senki nem veszi észre e fejlemény jelentőségét. Kivéve Naját. Szemét mereven Neferre szegezte. Talán azt latolgatta, tanácsos-e ellentmondani Apepi utasításainak, de végül bizonyára ráébredt, hogy ez nem volna bölcs dolog, és nyilván arra a következtetésre jutott, hogy a sivatag legalább oly hatékonyan őrzi Nefert, mint Asmor: nincs hova menekülnie, s ha magával viszi Mintakát valami vad kalandba, mindkét királyság egész hadserege nyomába ered, akár a rajzó vadméhek. Naja elfordította tekintetét róla, közben Apepi a találkozóhely kijelölésével folytatta, és kiadta a végső utasításokat. Aztán a kostülkök megadták a jelet, s az öt oszlop kihajtott a völgyből. A sík talajra érve a rajok különváltak, és széttartó irányokba indultak. Mikor az utolsó raj is eltűnt a kopár dombok között, 197 Mintaka közelebb húzódott a fiúhoz. - Végre Hathor megkönyörült rajtunk - mormolta. - Szerintem Hórusz vett minket pártfogásába - vigyorgott rá Nefer -, de én elfogadom ezt a kegyet, bárkitől is származzék. Nefer rajához még két szekér tartozott, Hilto ezredes, az öreg katona parancsnoksága alatt, aki megtalálta őket Taitával, mikor szökni próbáltak Egyiptomból. Egykor Nefer apja alatt szolgált, és sírig hűséges volt, Nefer tudta, hogy fenntartás nélkül megbízhat benne. Nefer sebes iramot diktált, a lehető legjobban akarta kihasználni a napvilágot, és alig egy óra múlva feltárult alattuk a végtelenbe nyúló folyóparti síkság látványa. Megállította a lovakat, hogy néhány percig csodálja. A mezők és ültetvények buja zöldjébe foglalt folyó smaragdként csillogott. - Mily gyönyörű - mondta Mintaka szinte álmodozva. - Mikor már házasok leszünk, akkor sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mi vagyunk e földért, és nem a föld miértünk. Nefer néha elfelejtette, hogy Mintaka Avarisban született, és ugyanolyan erős kötelékek fűzik e földhöz, mint őt. Keble büszkeségtől dagadt, hogy a lány ugyanúgy szereti, mint ő, ugyanazt a hazafias kötelességet érzi. -Veled az oldalamon soha nem fogok megfeledkezni róla. - Mintaka kissé megnyíló ajakkal felnézett rá. Nefer érezte édes leheletét, és a kísértés, hogy azokat az ajkakat saját szájával érintse, szinte ellenállhatatlan volt. Aztán megérezte Hilto és a többiek rájuk szegeződő tekintetét, és szeme sarkából látta, hogy egyikük megértőén mosolyog. Elhúzódott és hűvös pillantást vetett Hiltóra. Következő parancsát azóta gyakorolta, hogy elváltak a vadásztársaság többi tagjától. - Ezredes, ha az oroszlán itt van, valószínűleg itt lapul valahol alattunk a domboldalon. - Széles karlendítéssel mutatta a területet. - Kiterjesztett vonalban akarom átfésülni a terepet. A balszárny legyen a síkság szélén, a jobbszárny pedig itt fenn a dombgerincen. Északi irányban haladunk. - Széles karmozdulatot tett, de Hilto kétkedő arcot vágott, és megvakarta a sebhelyet az arcán. 198 -Túl széles front, felség. Majdnem másfél mérföld a völgyfenékig. Helyenként nem leszünk egymás szeme előtt. Nefer tisztában volt vele, hogy minden katonai ösztönével ellenkezik parancsa, és sietett megbékíteni: - Ha elveszítjük egymást, ott, a harmadik gerincen gyülekezünk, annál a buckánál - mutatott rá egy jellegzetes alakú kőhalomra négy mérföldre előttük. - Ha valamelyikünk késne a találkozóról, a többiek várjanak, míg a nap abba a szögbe kerül, mielőtt a hiányzó szekér keresésére indulnának. Ezzel néhány órát ajándékozott magának, mielőtt keresni kezdenék őket. Hilto még mindig habozott. - Ese-dezve kérem felséged elnézését, de Naja úr a legszigorúbban... Nefer éles hangon és fagyos tekintettel vágott közbe. -Vitatkozni merészelsz fáraóddal? - Soha, felség! - döbbent meg Hilto a vádra. - Akkor tedd a kötelességedet, fickó. Hilto mélységes tisztelettel szalutált, és szekeréhez visszasietve kiáltva adott parancsokat az embereinek. Amint lekerekeztek a lejtőn, Mintaka mosolyogva oldalba bökte Nefert. - Tedd a kötelességedet, fickó! - utánozta Nefer dölyfös hanghordozását, és elnevette magát. - Kérlek, soha ne nézz így rám, és ne beszélj ilyen hangon velem, felség. Biztosan belehalnék a rémületbe. -Nincs sok időnk. Jól ki kell használnunk, találnunk kell egy helyet, ahol egyedül lehetünk. Visszafordította a szekeret, így már nem lehetett őket látni a folyóvölgyből, sem a szekerekről lejjebb a domboldalon, és ahogy a lovak ügetésben haladtak, mindketten nyakukat nyújtogatva kémlelték a terepet. - Nézd azt ott - mutatott Mintaka jobbra. Egy apró aká-cialiget bújt meg egy földgyűrődés mögött, csak a fák fakózöld lombjának teteje látszott. Nefer arra vette az irányt, és találtak egy szűk hasadékot, melyet évezredek alatt vágott a sziklába a szél és az időjárás, meg az oly ritka zivatarok. Bizonyára bőven volt talajvíz, mert a fák nagyra nőttek. Sűrű lombjuk árnyékot és rejteket kínált a déli for199 róságban. Nefer lehajtott az árnyékba. Mikor megállt, Mintaka leugrott. - Lazítsd meg a hámot, és engedd a lovakat pihenni -javasolta. Nefer habozott, aztán megrázta a fejét. Ellenkezett azzal, amire tanították: a többiektől elszakadva, támogatást nélkülöző helyzetben, amilyen ez is, a szekeret készenlétben kell tartania bármilyen váratlan riadóra vagy támadásra számítva. Leugrott a szekérről, és a vizestömlőből megtöltötte a vödröket, hogy megitassa a lovakat. Minta-ka odajött segíteni. Csendben dolgoztak egymás mellett. Most hogy eljött a pillanat, melyre mindketten vágytak, félénkek és szótlanok voltak. Hirtelen egyszerre fordultak egymáshoz, és egyszerre szólaltak meg.

- Azt akartam neked mondani... - Azt hiszem, nekünk... Elhallgattak, és zavartan nevettek, szorosan egymás mellett állva az árnyékban. Mintaka elpirult, és lesütötte a szemét, Nefer a csődöre fejét simogatta. - Mit akartál mondani? — Semmit. Semmi fontosat - rázta meg Mintaka a fejét, és Nefer látta, hogy még jobban elpirul. Imádta nézni, ahogy a pír elöntötte orcáit. A lány még mindig nem nézett a szemébe, és hangja oly halk volt, hogy alig lehetett hallani. - Te mit akartál mondani? -Mikor arra gondolok, hogy néhány nap múlva már nem leszel itt, úgy érzem, mintha levágták volna a jobb karomat, és legszívesebben meghalnék. - Ó, Nefer! - Az első szerelem elragadtatott mámorától csillogó, óriásira tágult szemekkel nézett fel rá. - Szeretlek. Igazán szeretlek. Ugyanebben a pillanatban egymásnak estek, fogaik összekoccantak, Nefer alsó ajkából kiserkedt a vér, első csókjuk sós ízű lett. Önkéntelen összeölelkezésük ügyetlen és heves volt, mindkettőjükben vad, féktelen érzelmeket ébresztett. Ezen új érzések erejétől felnyögve kapaszkodtak egymásba. Bár Mintaka teste szorosan hozzásimult, Nefer még közelebb akarta húzni, és a lány is úgy szorította magához, mintha eggyé akarna válni vele, 200 mintha húsukat össze akarná gyúrni, mint a fazekas az agyagot. Felnyúlt és ujjait a fiú sűrű, poros hajába fúrta. -Oh! Oh! - lihegte fátyolos hangon. - Nem akarlak elveszíteni - szakította félbe a csókot Nefer. - Soha nem akarlak elveszíteni. - Soha nem akarok elválni tőled, soha, de soha! - súgta a lány elakadó lélegzettel, és újra megcsókolták egymást, ha lehet, még hevesebben, és elindultak felfedezni a lélek és a test ismeretlen birodalmát. Együtt utaztak egy irányításuk alól kikerült szekéren, melyet a szerelem és a vágy megbokrosodott lovai húztak. Összefonódva lehanyatlottak a vádi puha fehér homokjára, és kézzel-körömmel kapaszkodtak egymásba, akárha ellenségek volnának, vad, nem látó szemekkel, szaggatottan, kapkodva lélegezve. A szoknya vászna, akár a papirusz szakadt el Nefer kezében, és benyúlt a nyíláson. Mintaka nyögdécselt, mint akit halálos kín gyötör, de combjait ernyedten és megadóan nyitotta szét. Egyiküknek se volt sejtelme, mindez hová vezet. Nefer mindössze meztelen bőrén akarta érezni a lány selymes puhaságát. Mélységes szükséglet volt, melytől úgy tűnt, az élete függ. Letépte a saját kötényét, egymáshoz szorították testüket, teljesen átadták magukat az önkívületnek, hogy a lány meleg, fiatal húsa a kemény férfiasságához szorul. Nefer ösztönösen mozogni kezdett, ütemesen ringva, és a lány úgy nyargalt vele, mintha egy egyenetlen talajon száguldó szekéren egyensúlyozna. Váratlanul azt érezte, hogy valami kemény követelőzik erélyesen asszonyisága kapujánál, és szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy lökést lökéssel fogadjon, hogy segítsen neki áttörni, és boldogan befogadja ölének lágy, titkos rejtekébe. Aztán megrohanta a valóság. Vadul kirúgott, háta ívbe hajlott, újult erővel küzdött, akár egy gazella egy vadászgepárd fogai között. Eltépte száját és felsikoltott: - Ne, Nefer! Megígérted! Hórusz sebzett szemére, megígérted! Nefer visszahőkölt, akárha ostorcsapás érte volna. Rémülettől tágra nyílt szemmel bámult a lányra. Rekedtes, elfulladt hangon szólalt meg, mint aki messziről és futva 201 érkezett. - Mintaka, szerelmem, kedvesem. Nem tudom, mi történt velem. Őrültség volt. Nem akartam. - Kétségbeesett mozdulatot tett. - Inkább meghalnék, mintsem megszegjem eskümet, és szégyenbe hozzalak. Mintaka olyan nehezen lélegzett, hogy nem tudott rögtön válaszolni. Tekintetét elfordította a fiú meztelen testéről, és az siralmasan folytatta: - Kérlek, ne gyűlölj. Nem tudom, mi történt. - Nem gyűlöllek, Nefer. Sohasem tudnálak gyűlölni. -A fiú kétségbeesését nem bírta elviselni, legszívesebben újra a karjába vetette volna magát, hogy megvigasztalja, de tudta, mily veszélyes lenne. A szekér kerekére támaszkodva felállt. - Ugyanannyira hibás vagyok, mint te. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez megtörténjék. - Lábai remegtek, amint két kezével megpróbálta kifésülni arcából a haját. A fiú bűntudatos képpel állt fel, egy lépést tett feléje, de mikor a lány visszahőkölt, azonnal megállt. - Eltéptem a szoknyádat. Nem akartam. A lány lenézett, és látta, mily feltűnően feltárulkozik, majdnem olyan meztelen volt, mint a fiú. Kapkodva ösz-szehúzta a tépett széleket, és még távolabb lépett a fiútól. - Fel kell öltöznöd - suttogta, és akarata ellenére végignézett a fiún. Olyan szép volt, hogy érezte, vágya újraéled. Erőszakkal elszakította tekintetét. A fiú gyorsan lehajolt, felkapta ledobott kötényét, és a derekára erősítette. Bűntudatos, zavart csendben álldogáltak. Mintaka kétségbeesetten keresett szavakat, melyek kizökkenthetnék őket ebből a szörnyű pillanatból. Végül a saját teste jött segítségére. Tudatára ébredt hólyagja valóságos és sürgető teltségének. - Mennem kell! - Ne! Ne menj! - könyörgött Nefer. - Nem akartam. Bocsáss meg. Többé nem fordul elő. Maradj velem. Ne hagyj itt. Mintaka halványan elmosolyodott. - Nem, nem érted. Csak egy kis időre megyek el. - Félreérthetetlen mozdulatot tett szakadt szoknyáját összefogó kezével. - Nem maradok soká. Szívfacsaró volt a fiú megkönnyebbülése. - Ó, már ér202 tem. Addig előkészítem a szekeret. - Odafordult a lovakhoz, a lány pedig beljebb ment az akáciák között. Az oroszlán figyelte, hogyan közeledik a hely felé, ahol lapult. Fülét leszegte, s testével még szorosabban lapult a köves talajhoz. Vén állat volt, már túl a legszebb évein. Sűrű, bozontos fekete sörényébe fehér szálak szövődtek. Hátán a szőr valamikor fényesen csillogott, de most már megütötte a dér. Fogai kopottak és foltosak voltak, egyik tépőfoga az ínyig letörött. Bár még mindig le tudott rántani, és hatalmas mancsának egyetlen csapásával meg tudott ölni egy ökröt, karmai tompára koptak, és fürgébb prédával nehezen boldogult. Az előző éjszaka elhibázott egy nyársas antilopot, és az éhség tompa, kitartó fájdalomként marta belsejét. Sárga szemével figyelte az emberi teremtést, felsőajka néma vicsorgásban felhúzódott. Kölyökkorában az anyja rászoktatta, hogy a csatamezőkről rabolt halottak húsával táplálkozzék. Nem volt meg benne az a természetes undor, amit a húsevő állatok zöme az emberhús ízével szemben érez. Az évek során ölt embert és lakomázott húsán, valahányszor alkalma adódott rá. Ezt a hozzá közeledő embert természetes zsákmányának tekintette. Mintaka ötven lépésre állt meg tőle, és körbenézett. Az oroszlán ösztöne azt parancsolta, hogy cserkészés közben kerülje a zsákmány pillantását, fejét lesunyta, és szemét résnyire szűkítette. Ez még nem a támadás pillanata volt, farkát nem mozdította. Mintaka az egyik fa törzse mögé lépett, leguggolt és könnyített magán. Az oroszlán pofája mély ráncokba gyű-rődött, mikor megszimatolta a vizelet éles szagát, ami fokozta érdeklődését. Mintaka felállt, és tépett szoknyáját leengedte combjára. Megfordult, és elindult oda, ahol Nefer várta. Az oroszlán ide-oda csapta a farkát, ami a támadás bevezetője. A fejét felemelte, fekete bojtos farka az oldalát csapkodta. Mintaka meghallotta az ütemes suhogást és csattanáso203 kát, megállt és csodálkozva hátrapillantott. Egyenesen az állat sárga szemébe nézett. Felsikoltott, áthatóan magas hangon, ami Nefert szívébe szúrt. Hátraperdült, és nyomban felfogta a helyzetet: a lány ott állt az ugrásra készülő oroszlánnal szemben. -Ne mozdulj! - kiáltotta. Tudta, ha a lány futásnak ered, az állat ösztönösen üldözőbe veszi. - Jövök! Felkapta íját és tegezét a védőfalra erősített tartóról, a lányhoz szaladt, futtában felajzva az íjat. - Ne mozdulj! - ismételte meg kétségbeesetten, de ebben a pillanatban az oroszlán felmordult. Rémületes hang volt, Mintaka úgy érezte, a csontja velejéig hatol, és lába alatt megremeg a föld. Nem tudott úrrá lenni a rettegésen, mely elfogta. Megfordult és vakon, zokogva rohant Nefer felé. Az oroszlán sörénye nyomban felmeredt, mint valami sötét dicsfény a feje körül, és felugorva támadásba lendült, mint egy sötét sárgásbarna csík suhant a fák között. Utolérte a lányt, mintha annak még mindig földbe gyökerezne a lába. Nefer megtorpant, ledobta tegezét, hogy mindkét keze szabad legyen, a nyílvessző tollat az ajkához húzta, és célba vette az állat hatalmas, ziháló mellkasát. Bár a távolság nem volt nagy, nehéz lövés volt. Az oroszlán ferdén közeledett, így a röppályát nehéz volt kiszámítani, és Mintaka pont célirányban volt. Ráadásul tudta, ha csupán megsebesíti az oroszlánt, nem menti meg Mintakát. Létfontosságú szervét kell eltalálnia, ha meg akarja

állítani, hogy a lánynak esélye legyen a menekülésre. De nem volt idő a mérlegelésre, az oroszlán már majdnem rajta volt. Minden szökkenésnél mordult egyet, hatalmas mancsai alól göröngyök és kavicsok repültek szerteszét. Sárga szeme borzalmas volt. Nefer egy cseppet előrelendült, épp annyit, hogy a nyíl egytenyérnyivel szélesebb ívbe repüljön, és elüvöltötte magát, ahogy torkából kifért: - Feküdj, Mintaka! Feküdj! A hetek során, mikor együtt vadásztak, tökéletes összhang alakult ki köztük és a lány megszokta, hogy fenntartás nélkül megbízzon benne. Páni félelme dacára Nefer 204 hangja eljutott tudatáig. Egy pillanatig sem tétovázott, azon nyomban hasra vágta magát a köves talajon, szinte a rárohanó oroszlán elé. Abban a pillanatban, hogy elvágódott, Nefer kilőtte a nyilat. Rémülettó'l elhomályosult szemének úgy tűnt, hogy kényelmes lassúsággal repül át az őket elválasztó téren, akár egy túlterhelt ragadozó madár. Elszállt Mintaka fölött, már lefelé tartott, aprónak, lassúnak és hatástalannak látszott egy ekkora állat ellen. Aztán hangtalanul becsapódott, Nefer félig arra számított, hogy a könnyű vessző eltörik, s az óriási, morogva szökellő állat megvetően félresöpri. Az oroszlán épp kitátotta száját, s előtűntek kopott, el-színeződött tépőfogai, mikor a kovakő nyílhegy eltűnt a mellét borító sötét szőr között. A becsapódásnak hangja nem volt, de a karcsú, egyenes nyílvessző utánacsúszott, míg csak egytenyérnyi állt ki belőle, a színes tollakkal a végén. Nefer úgy vélte, a szívét találta el. Az oroszlán iszonyúan rángatózva a magasba ugrott, morgása folyamatos bömböléssé változott, ami egy csomó száraz levelet rázott le a feje fölötti ágakról. Aztán csak forgott maga körül, a melléhez kapkodva szilánkokra rágta a kiálló nyílvesszőt. Mintaka majdnem a hevesen csapkodó mancsok alatt feküdt. - Menekülj! - sikította Nefer. - Fuss! Lehajolt és kikapott egy másik nyílvesszőt a lábához dobott tegezből, és előreszaladt, közben felajzva az íjat. Mintaka felugrott. Eléggé észhez tért ahhoz, hogy tudja, akadályozná a fiút a lövésben, ha hozzá futna védelemért, inkább a legközelebbi fa törzse mögé ugrott. A mozdulat elég volt, hogy a megsebzett oroszlán figyelmét felkeltse. Most már inkább a fájdalom és a düh hajtotta, mintsem az éhség, mikor nekirohant. A görbe, sárga karmok jókora darabot hasítottak ki a fa kérgéből, mely mögött Mintaka kucorgóit. - Ide gyere! Itt vagyok! Hozzám gyere! - kiáltozta Nefer vadul, próbálva elterelni figyelmét a lányról. Az oroszlán bozontos sörényét megrázva felé fordította a 205 fejét, és Nefer egyetlen kétségbeesett mozdulattal kifeszítette az íjat és kilőtte a nyilat. Karjai remegtek, elhamarkodottan és pontatlanul célzott. A nyílhegy túlságosan lent találta el a fenevadat, mélyen a hasába fúródott, felköhögött csípésére. Otthagyta Mintakát, és Neferre vetette ma-gát. Bár halálos sebet kapott, s már lelassult, Nefernek nem volt esélye, hogy kitérjen a támadás elől. A nyilat már kilőtte, és a tegez a földön feküdt, jó messze tőle. Az övén viselt tőrért nyúlt. Gyenge fegyver volt e felbőszült állat ellen. A vékony bronzpenge túl rövid volt, hogy a szívéig hatoljon, de a királyi vadászoktól hallott történeteket, melyek pontosan ilyen halálos veszélyből történő csodálatos megmenekülésről szóltak. Amint az oroszlán elugrott, Nefer hanyatt vágta magát, meg sem kísérelve ellenállni súlyának és lendületének. Mellső mancsai közt feküdt, az oroszlán kitá-totta száját és fejével lecsapott, hogy összeroppantsa a fiú koponyáját azokkal a szörnyű tépőfogakkal. Lehelete oly bűzös volt a rothadt hús és nyitott temetők szagától, hogy Nefer öklendezett az undortól. Összeszedte minden lelkierejét, és jobb kezét a tőrrel a nyitott szájba döfte. Az oroszlán ösztönösen ráharapott. Nefer szilárdan fogta a tőrt, felfelé tartott pengével, s amint az oroszlán állkapcsa összecsukódott, a hegye bele-fúródott a szájpadlásába. Nefer elkapta a kezét, nehogy a fogak péppé zúzzák a csuklóját, de az oroszlán száját nyitva tartotta a tőr, nem tudott harapni. A két mellső mancsával, teljesen kieresztett karmokkal esett neki. Nefer tekergeti és vonaglott alatta, elkerülve néhány csapását, de érezte, hogy a csontos karmok a húsába tépnek. Tudta, hogy soká nem tud kitartani. Önkéntelenül ráordított az oroszlánra maga fölött. - Hagyj békén, te mocskos teremtés! Takarodj rólam! Az oroszlán még mindig bömbölt, a szájpadlásán ejtett sebből patakzó vért, bűzös leheletével és forró nyálával összekeveredve, vörös felhőként fújta Nefer arcába. Kiáltásai életre keltették Mintakát, kilesett az akácia mögül, meglátta Nefert vérben úszva a hatalmas oroszlán 206 alatt, ahogy épp halálra marcangolja, és saját félelméről nyomban megfeledkezett. Nefer íja a teste alá szorult, nélküle a nyílvesszőkkel teli tegeznek nem vehette semmi hasznát. Kiugrott a fa mögül, és a szekérhez rohant. A sikoltások és bömbölés a háta mögött ösztökélték, és úgy rohant, hogy szíve majd kiszakadt a helyéből. A lovak megrémültek az oroszlán szagától és bömbölé-sétől. Ágaskodtak és dobálták fejüket, kirúgtak a hámból. Már régen elinaltak volna, ha Nefer nem teszi rá a fékzárat az egyik kerékre, így csak körben tudtak forogni. Mintaka rúgkapáló patáikat kikerülve felugrott a szekérre, megragadta a gyeplőt, s rájuk kiáltott: - Hó, Csillagász! Nyugalom, Kalapács! Nefer sokszor megengedte, hogy Mintaka hajtson, a lovak ismerték hangját és felismerték fogását a gyeplőn. Gyorsan megzabolázta őket, de egy örökkévalóságnak tűnt, mert hallotta Nefer sikoltozását és az oroszlán fülsiketítő bömbölését. Mihelyt kézben tartotta a fogatot, kihajolt és kioldta a féket. Kemény balkanyarral megfordította a lovakat, és egyenesen az oroszlán és áldozata felé hajtott. Kalapács megmakacsolta magát, de Csillagász rendesen húzott. Felkapta az ostort, amit Nefer soha nem használt, és akkorát húzott Kalapács fényes tomporára, hogy ujjnyi vastag hurka támadt rajta. - Gyí! - kiáltotta. - Húzz, az isten verjen meg, Kalapács! Kalapács elképedve megugrott, és robogva indultak az oroszlán felé. Annak minden figyelme a mellső mancsai között vergődő, sikoltozó áldozatára fordult, nem nézett fel a dübörögve közeledő szekérre. Mintaka eldobta az ostort, és felkapta a hosszú lándzsát a tartójából. Órákon át tartotta a vadászatokon, most könnyedén és ismerősen simult tenyerébe. A száguldó fogatot balkezével irányítva, messze kihajolt az oldalfalon és magasra emelte a lándzsát. Ahogy elszáguldottak az oroszlán mellett, annak feje lenn volt és feltárult nyaka. A gerincoszlop és a koponya találkozásának pontos helyét a sűrű, fekete sörény eltakarta, de Mintaka megbecsülte, 207 és Nefer iránti szerelmének és aggodalmának minden erejével lesújtott. Lándzsát tartó kezének erejét megnövelte a száguldó szekér. Megdöbbenésére a penge könnyedén hatolt be, átszelte a vastag bőrt, és mélyen beleállt a nyakába. Érezte a kis kattanást a kezében, mikor a hegy megtalálta a gerinccsigolyák közötti rést, és elvágta a gerincoszlopot. Ahogy a szekér továbbrobogott, a lándzsa nyele kicsúszott a kezéből, de az oroszlán ernyedt, élettelen halomként zuhant Neferre. Meg se moccant, azon nyomban halott volt. Csak ötven könyök távolság után sikerült megfékeznie a rémült lovakat, megfordulnia a szekérrel és rábírni őket, hogy vigyék vissza oda, ahol Nefer feküdt az óriási tetem alatt. Volt annyi lélekjelenléte, hogy bekapcsolja a kerékféket, mielőtt leugrott. Nefer szemmel láthatóan súlyosan megsebesült. Amennyi vér borította, azt gondolta, talán meg is halt. Térdre esett mellette. - Nefer, szólj hozzám! Hallasz? Végtelenül megkönnyebbült, mikor a fiú felé fordította a fejét, a szeme nyitva volt, és rá szegeződött. - Visszajöttél - sóhajtotta. - Bak-her, Mintaka, bakher! Mintaka látta, hogy döglött állat hatalmas súlya kiszorítja tüdejéből a levegőt. Felugrott és a fejénél fogva húzkodni kezdte. - Mindjárt leveszem ezt rólad. - A farka - suttogta Nefer fájdalmasan az arcát borító vér alól. - A farkánál fogva fordítsd át. A lány azonnal engedelmeskedett. Megragadta a hosz-szú, bojtos farkat, és teljes erejéből húzni kezdte. Lassan mozdulni kezdett, majd az oldalára dőlt, és Nefer kiszabadult.

Mintaka letérdelt mellé, és ülőhelyzetbe segítette, de a fiú kábán szédelgett, és belé kapaszkodott támaszért. -Hathor segíts, szörnyen megsebesültél. Rengeteg a vér. - Nem mind az enyém - szaladt ki a száján, de a jobb combjából, ahol a karmok eltéptek egy eret, szökőkútként lövellt a vér. Taitától hosszú és alapos képzést kapott a 208 harctéri sebesülések kezelésében, most hüvelykujját mélyen a sebbe dugta, és addig szorította, míg a vérzés el nem állt. - Hozd ide a vizestömlőt - mondta, Mintaka a szekérhez szaladt és odahozta neki. A szájához tartotta, míg szomjasán ivott, aztán gyengéden lemosta a vért és mocskot az arcáról, fellélegezve, hogy az arca ép. Mikor azonban megvizsgálta többi sebét, nehezen tudta leplezni kétségbeesését, oly súlyosak voltak. - A takaróm a szekéren van - mondta Nefer gyengülő hangon. Mikor a lány odahozta, megkérte, hogy tekerje szét és keresse meg a készletét. Mintaka kivett egy tűt és selyemszálat. Nefer megmutatta, hogyan kösse el a vért spriccelő eret. A feladat nem volt ellenére, nem tétovázott és nem rettent vissza tőle. Kezei csuklóig véresek lettek, ahogy fürge ujjakkal körültekerte a nyitott artériát, majd összevarrta a mélyebb vágásokat. A fiú utasítására tépett tunikájából hasított vászoncsíkokkal kötözte be a sebeket. Durva, kezdetleges sebészet volt, de arra elegendő, hogy az erős vérzést elállítsa. - Ennél többet most nem tehetünk. Vissza kell segítselek a szekérre, hogy elvihesselek valahova, hol egy sebész elvégzi a többit. O, bárcsak itt volna Taita! Csillagászhoz futott, és a fogatot a fiúhoz vezette. Nefer egyik könyökére támaszkodva vágyakozva bámulta az oroszlán tetemét. - Az első oroszlánom - suttogta gyászosan. - Hacsak meg nem nyúzzuk, a trófea tönkremegy. Kihullik a szőre. Rettenetes aggodalmában Mintaka kijött a sodrából. -Ez a legnagyobb badarság, amit valaha is hallottam. Az életedet kockáztatnád egy bűzlő szőrös bőrdarabért? -Dühösen talpra segítette, ami mindkettőjüktől roppant erőfeszítéseket kívánt. Nefer teljes súlyával a lányra támaszkodva a szekérhez sántikált és erőtlenül a fenékre omlott. Mintaka, a báránybőr takaró segítségével, amennyire lehetett, kényelembe helyezte, aztán ő is felszállt, és a gyeplővel a kezében megállt fölötte. - Most merre? - kérdezte. 209 - A többiek már jó messzire juthattak a völgyben, és túl gyorsan haladnak, hogy utolérhessük őket. Ráadásul a rossz irányba tartanak. A többi vadász szétszóródott a sivatagban, álló nap kereshetjük ó'ket anélkül, hogy megtalálnánk. - A Dabbánál várakozó flottához kell visszamennünk. A hajókkal van orvos. - Az egyetlen ésszerű következtetésre jutott, és a fiú bólintott. Mintaka elindította a lovakat, elhagyták a ligetet, és felkapaszkodtak a dombgerincre, ismét délnek tartottak. - Három óra, talán több is, mire Dabbába érünk. - Nem, ha levágjuk a folyókanyart. Legalább tíz mérfölddel lerövidíthetjük az utat. Mintaka habozva nézett keletre, félelemmel töltötte el a gondolat, hogy átvágjon a kopár pusztaságon. - Lehet, hogy eltévedek - dünnyögte bátortalanul. - Majd én irányítalak - jelentette ki Nefer magabiztosan, bízva abban, amit Taitától tanult a sivatagi utazásról. - Ez a legjobb esélyünk. Mintaka balra fordította a lovakat, a kék palahalom felé, amit Nefer mutatott neki. Korábban mindketten örömet találtak az egyenetlen talajon futó szekér bukdácsolásában, izmos lábukkal élvezettel lovagolták meg a hepehupákat, de most, bár a lovak csak lépésben vagy ügetésben haladtak, a szekér minden huppanása és döccenése belehasított Nefer összemarcangolt testébe. A fájdalomtól megvonaglott és kiverte a verejték, de gyötrő kínjait próbálta elrejteni a lány elől. Mégis, ahogy múlt az idő, sebei megkeményedtek, és a fájdalom elviselhetetlenné vált. Egy különösen kellemetlen zökkenésre hangosan felnyögött, és elvesztette eszméletét. Mintaka nyomban megállította a lovakat, s megpróbálta magához téríteni. Átitatott vízzel egy vászondarabot, és pár csepp vizet facsart az ajkai közé. Aztán lemosta sápadt, izzadt arcát. Mikor át akarta kötözni a sebeit, látta, hogy a mély combseb ismét erősen vérzik. Megpróbálta elállítani, de csak lassú szivárgássá sikerült csökkentenie. - Rendbe fogsz jönni, kedvesem - mondta neki oly meggyőződéssel, melyet nem érzett. Gyengéden megölelte, 210 csókot nyomott fejére, melyre rászáradt a vér, és újra felvette a gyeplőt. Egy órával később a maradék vizet odaadta Nefernek és a lovaknak, ő maga nem ivott. Aztán felállt a védőlapra, és felágaskodott, és körbenézett a hőségben reszkető köveken és paladombokon. Tudta, hogy eltévedt. Vajon túlságosan elsodródtam keletre, töprengett, felnézett a napra, és megpróbálta kiszámítani szögét. A lábánál Nefer megmoccant és felnyögött, s ő bátran mosolyogva nézett le rá. - Már nincs sok hátra, szívem. A következő dombon túl már megpillantjuk a folyót. Megigazította a báránybó'rből gyűrt párnát a fiú feje alatt, aztán felállt, fogta a gyeplőt és nekigyürkőzött. Hirtelen rájött, mennyire kimerült: minden izma sajgott, szeme fájt a vakító napsütéstől és a homoktól, de kényszerítette magát és a lovakat, hogy menjenek tovább. Hamarosan a lovakon is meglátszott, hogy szenvednek. Abbahagyták a verejtékezést, a só száraz zúzmaraként lepte hátukat. Próbálta ügetésre bírni őket, de nem tudtak engedelmeskedni a nógatásnak, ezért leszállt, és a csődör kantárjába kapaszkodva vezette őket tovább. Már tántorgott, de egy homokos völgyfenéken végre szekérnyomokra lelt, és bátorsága visszatért. - Nyugati irányba tartanak - suttogta kicserepesedett ajkai között. - Visszavezetnek minket a folyóhoz. - A keréknyomokban haladt tovább, mígnem összezavarodva megállt, mert saját lábnyomait látta maga előtt. Eltartott egy ideig, míg rájött, hogy minden bizonnyal körbejárt és a saját nyomait követte. Úrrá lett rajta a kétségbeesés. Térdeire rogyott, gyámol-talanul és elveszetten, és a még mindig eszméletlen Nefer-hez suttogott. - Bocsáss meg, kedvesem. Cserbenhagytalak. - Kisimította a fiú csapzott haját az arcából. Aztán keletre nézett, az alacsony dombtetőre, és pislogott. Megrázta fejét, hogy tisztábban lásson, elfordította tekintetét, hogy megnyugtassa égő szemét, aztán visszanézett. Érezte, hogy lelkiereje visszatér, de még nem tudta eldönteni, hogy amit lát, káprázat-e vagy valóság. A látóhatáron, a dombtetőn ösztövér figura rajzolódott 211 ki, hosszú botjára támaszkodott. Ezüstös haja felhőként ragyogott, szoknyáját a forró sivatagi szellő csapkodta vékony gólyalábai körül. Őket nézte. - Ó, Hathor és minden istennő, ez nem lehet igaz - suttogta a lány. Mellette Nefer kinyitotta a szemét. - Taita itt van - motyogta. - Érzem, hogy közel van. - Igen, Taita itt van. - A lány hangja gyenge volt, s torka elszorult. - De honnan tudta, hol keressen minket? - Ő tudja. Taita mindent tud - válaszolta Nefer, lecsukta szemét, és újra elmerült az öntudatlanságban. Az öreg nagy léptekkel jött le a köves domboldalon, Mintaka feltápászkodott és tántorogva elébe ment. Fáradtsága gyorsan elmúlt, boldogságtól mámorosán kiáltozva, integetve üdvözölte. Taita lehajtott a meredek lejtőn a folyó és Dabba irányába. A lovak engedelmeskedtek érintésének, könnyed mozgással haladtak, ami szinte dédelgette a sebesült fiút. Úgy látszott, Taita valami rejtélyes módon pontosan tudta, milyen orvosságra és kötszerre lesz Nefernek szüksége, és ezek nála voltak. Miután átkötötte a sebeket, a lovakat egy eldugott forráshoz vezette a közelben, ahol a sós ízű víz felélesztette őket. Maga mellé vette Mintakát, és tévedhetetlenül a folyó és Dabba irányába fordította a szekeret. Mintaka szinte könnyek között kérlelte, magyarázza meg, honnan tudta, hogy szükségük van rá, és hol találja őket. Taita csak szelíden mosolygott. - Csak nyugodtan, Kalapács! Lassan a testtel, Csillagász! - kiáltotta a lovaknak. A szekér alján Nefer a vörös mákony mély álmát aludta, sebei már nem véreztek, Taita kitisztította és vászoncsíkokkal bekötözte őket. Haragos vörös alkonyat borult a Nílus fölé, akár egy ki-hunyóban lévő bozóttűz. A flotta hajói még a folyón hor-gonyoztak, játékszereknek tűntek a halványuló fényben.

Apepi és Naja elébük jött Dabbából. Naja úr roppant izgatott volt, Apepi pedig a lányára üvöltött, mihelyt bika212 hangjának hatókörébe értek. - Hol voltatok, te ostoba gyermek? A fél hadsereg benneteket keres! Naja úr izgalma nyomban alábbhagyott, mikor elég közel jött, hogy megpillantsa a bekötözött és eszméletlen Nefert a szekér alján. Szinte vidám lett, mikor Taita felvilágosította a fáraó sebesülésének mértékéről. Az alig eszméleténél lévő" Nefert hordágyon vitték le a parton, és óvatosan az egyik gályára emelték. - A fáraót a lehető leggyorsabban Thébába kell vinni - közölte Taita Majával -, még ha éjszaka is kell utaznunk. Fennáll az a nagyon valós veszély, hogy a sebei elgennyesednek. Egy nagymacskától kapott sérüléseknél ez szokott történni, mintha fogaikat és karmaikat erős méregbe mártották volna. - Kiadhatod a parancsot, hogy a gálya azonnal induljon - mondta Naja a társaság előtt, de aztán megfogta Taita karját, és odébb vezette a parton, hogy hallótávolságon kívül legyenek. - Gondolj a feladatra, Mágus, mellyel az istenek megbíztak. Tisztán felismerem az isteni beavatkozást ebben a most előállt rendkívüli helyzetben. Egyik királyságban sem tartaná senki természetellenesnek, ha a fáraó belehalna a sebeibe. - Többet nem mondott, de sárga szemének szűrős tekintetét Taita arcába szegezte. - Az istenek akarata minden mással szemben győzedelmeskedik - helyeselt Taita csendesen, de talányosán. Naja azt olvasta ki a válaszból, amit hallani akart. -Egyetértünk, Taita. Bízom benned. Eredj békével, követlek Thébába, miután Apepi elkerül láb alól. Taita e fogalmazást szokatlannak találta, de túl zaklatott volt ahhoz, hogy elgondolkodjék rajta. Naja rejtélyes mosollyal tette hozzá: - Ki tudja? Meglehet, hogy roppant fontos hírekkel szolgálhatunk egymásnak, mikor ismét találkozunk. Mikor Taita visszasietett a gályára, a kis fedélzeti fülkében ott találta Mintakát, ki könnyek közt térdelt Nefer hordagya mellett. - Mi a baj, drágám? - kérdezte kedvesen. - Oly bátor voltál, mint egy nőstény oroszlán, és úgy küzdöttél, mint egy rettenthetetlen harcos. Miért adod meg magad most a kétségbeesésnek? 213 - Reggel az apám visszavisz magával Avarisba, pedig nekem Neferrel kellene maradnom. A jegyese vagyok. Szüksége van rám. Szükségünk van egymásra. - Szánalomra méltóan nézett fel Taitára, aki látta, hogy testileg és lelkileg egyaránt kimerült. Megragadta Taita kezét. - Ó, Mágus, kérlek, keresd fel atyámat és kérd meg, engedjen el Thébába veled, hadd segítsek ápolni Nefert! Rád hallgatni fog. De Apepi nevetve felhorkantott, mikor Taita megkísérelte rábeszélni. - Még hogy Naja akoljába engedjem a bá-ránykámat? — Mulatva rázta a fejét. Annyira bízom meg Najában, akár egy skorpióban. Ki tudja, milyen cselekkel próbálkozna, ha kezébe adnám ezt az adut? Ami pedig azt a kölyköt, Nefert illeti, olyan hamar a szoknyája alá bújna, ahogy a sólyom csap le a túzokra, ha ugyan még nem járt ott. - Újra felnevetett. - Nem akarom szüzességének értékét veszélyeztetni. Nem, varázsló, Mintaka visszajön velem Avarisba, és az esküvó'ig a szárnyaim alatt marad. És nincs oly varázslatod, mellyel elhatározásomat megváltoztathatnád. Mintaka szomorúan vett búcsút Nefertől, aki csak félig volt eszméleténél, elgyengülve a vérveszteségtől és az orvosságtól. De mikor a lány megcsókolta, felnyitotta a szemét. Mintaka halkan a szerelméről biztosította, és a fiú szemét figyelte, miközben beszélt. Mikor felállt, hogy távozzon, levette az aranytalizmánt, mely a nyakában függött. - Ebben egy hajfürtöm van. Ez a lelkem, és én neked adom. - Nefer kezébe helyezte, aki szorosan a markába fogta. Mintaka egyedül állt a Nílus partján, midőn a gyors gálya Neferrel és Taitával a fedélzetén nekivágott a folyónak. Húsz-húsz evezőssel a két oldalán, az orra előtt fehér vízfodorral, felfelé, Thébának vette az irányt. Mintaka nem integetett a hátsó fedélzeten álló Taita magas alakjának, csak elhagyatottan, reményt vesztve nézte. 214 Másnap reggel került sor Apepi és a régens, Naja úr utolsó találkozójára a hikszosz királyi bárka fedélzetén. Apepi mind a kilenc fia jelen volt, Mintaka az apja oldalán foglalt helyet. Apepi rövid pórázon tartotta, mióta az előző este a Nefer Széthi fáraót szállító hajó elindult. Tapasztalatból elég jól ismerte önfejű lányát, hogy ne bízzék se ítélőképességében, se gyermeki kötelességérzetében, ha egyszer a fejébe vesz valamit. A szertartásos búcsú Apepi gályának fedélzetén zajlott, a kölcsönös bizalom és a béke melletti elkötelezettség ünnepélyes hangoztatása mellett. - Tartson ezer évig - mondta Naja éneklő hangon, midőn Apepi nyakába helyezte az Örökkévalóság Aranyát, a kitüntetést, melyet erre az ígéretes alkalomra hozott létre. - Ezerszer ezer évig - válaszolt Apepi ugyanolyan ünnepélyesen, mikor a drágakövekkel és féldrágakövekkel kirakott lánc a nyakába került. A király és a régens testvéri szeretettel megölelte egymást, aztán Naját egy csónak átszállította saját gályájára. Midőn a két flotta elvált, az egyik, hogy visszatérjen Thébába, a másik, hogy az áramlattal eljusson a több száz mérföldre lévő Memphiszbe és Avarisba, a két legénység lelkes éljenzéssel vett búcsút egymástól. Az egymás felé dobált virágfüzérek és pálmalevél-koszorúk elborították a széles folyó felszínét. Apepi király útja nem volt oly sürgős, hogy flottája a sötét holdvilágtalan éjszakában hajózzék, így aznap este lehorgonyoztak Balasfuránál, Hápi, a Nílus hermafrodita, félig víziló istenének templomával szemben. A király és családja partra szállt, és hófehér ökröt áldozott a szentély oltárán. A főpap élve belezte ki a bőgő állatot, kihúzta és megvizsgálta zsigereit, hogy jósoljon belőlük a királynak. Undorodva látta, hogy az állat hasát bűzös fehér férgek lepték el, melyek nyüzsögve özönlöttek a templom padlójára. Palástját széttárva megpróbálta elrejtem a förtelmes jelenséget a király elől, és belekezdett valami hazug sület-lenségbe, de Apepi félrelökte vállával, és rámeredt az ocs-mány látványra, amely még őt szemlátomást megrázta. Ez egyszer kedvetlen volt, mikor elhagyták a templomot és lementek a partra, ahol Trok és a parancsnoksága alá 215 tartozó tisztek lakomát és mulatságot rendeztek tiszteletére. A templom szent fekete kakasai sem voltak hajlandók csipegetni az áldozati állat fertőzött zsigereiből. A papok a templom tüzére dobták a szörnyű mocskot, de a tűz, mely ősrégi idők óta égett, nem emésztette el, hanem kialudt. A jelek baljósabbak már nem is lehettek volna, de a főpap megparancsolta, hogy a zsigereket ássák el, és a tüzet gyújtsák meg újra. - Még soha nem láttam ilyen baljós előjelet - mondta tanítványainak. - Egy ilyen jel Hápi istentől csupán valami rettenetes eseményt jelenthet, háborút vagy a fáraó halálát. Ma egész éjjel imádkozni fogunk Nefer Széthi fáraó felgyógyulásáért. A folyóparton Trok úr élénk színű, vörös, sárga és zöld függönyökkel díszített sátrakat állíttatott fel a királyi család fogadására. Egész ökrök sültek a parázzsal töltött gödrök fölött, és a legkitűnőbb borok hűltek nagy agyagkorsókban a Nílus vizében. A teher alatt roskadozó rabszolgák hordták fel őket, ahogy a társaság gyors ütemben ürítette ki egyiket a másik után, és Apepi újabb korsóért ordított. A király mogorva hangulata lassan felengedett, minden torkán leengedett serleg bor javított kedélyén, és hamarosan arra biztatta fiait, hogy vele együtt énekeljék regimentje vaskos indulóit. Némelyik oly trágár volt, hogy Mintaka, kimerültségre és fejfájásra hivatkozva, szolgálói kíséretében visszavonult a királyi bárkára. Megpróbálta legfiatalabb öccsét, Khyant is magával vinni, de Apepi közbelépett. A jó bor hatására megfeledkezett a balsejtelemről, ami a templomban, a jövendöléskor szállta meg. -Hagyd a fiút ott, ahol van, te kis boszorkány! Meg kell tanulnia, hogy értékelje a jó muzsikát. - Túláradó érzelemkitöréssel magához ölelte a fiút, és szájához tartotta a boros serleget. - Igyál egy kortyot. Annál édesebben fogsz énekelni, kis hercegem. Khyan bálványozta az apját, és e megnyilvánulása elragadtatott büszkeséggel és imádattal töltötte el. Az apja végre férfiként és harcosként bánt vele. Bár émelygett tőle, sikerült kiürítenie a serleget, és a társaság Trok úr veze216 lésével megéljenezte, akárha az első ellenséget ölte volna meg csatában. Mintaka habozott. Már-már anyai érzelmeket táplált öccse iránt, de látta, hogy apja már túl van azon, hogy értelmesen lehessen vele beszélni. Méltóságteljesen végigvonult a parton szolgálóival, és a társaság gúnyos, részeg éljenzése közepette felmentek a bárkára. Az ágyán fekve hallgatta a részeg tivornya hangjait. Próbált elaludni, de folyton Nefer járt a fejében. A veszteségérzet, melyet egész nap féken tartott, és Nefer sebesülése miatti aggodalma most újult erővel tört rá, és hiába igyekezett visszafojtani, könnyei patakzottak a szeméből. Párnájába fojtotta zokogását. Végül fekete, álomtalan alvásba merült, melyből nehezen ébredt. Csak egy korty bort ivott, de kábultnak érezte magát, és fájt a feje.

Eltűnődött, mi ébreszthette fel. Aztán rekedtes, durva hangokat hallott a hajótest falán keresztül, és a bárka himbálózni kezdett alatta, ahogy súlyos férfiak kapaszkodtak fel a fedélzetre. Részeg nevetés hallatszott, nehéz lépések a feje fölött a fedélzeten. A megjegyzésekből úgy tűnt, hogy apját és fivéreit cipelik a hajóra. Nem volt szokatlan, hogy családjában a férfiak ilyen állapotba igyák magukat, de a kis Khyan miatt aggódott. Felkelt ágyáról, és öltözni kezdett, de furcsán fásultnak és zavartnak érezte magát. Támolyogva ment fel a fedélzetre. Az első, akivel találkozott, Trok volt. Az embereket vezényelte, akik apját cipelték. Hatan kellettek ahhoz, hogy óriási, ernyedt testét elbírják. Fivérei sem voltak jobb állapotban. Dühös volt és szégyenkezett. Aztán meglátta Khyant, kit egy hajós hozott az ölében, és odaszaladt hozzá. Most már Khyant se hagyják békén, gondolta keserűen. Addig nem nyugszanak, míg nem faragnak iszákost belőle is. Utasította a hajóst, hogy vigye le Khyant az apja fülkéjébe, ahol levetkőztette és gyógynövénypárlatot kénysze-rített az ajkai közé, hogy magához térítse. Egyetemes orvosság volt, melyet Taita kevert neki, és úgy tűnt, hatásos. Khyan végre mormogott valamit, és kinyitotta sze217 mét, hogy azonnal mély, de természetes álomba zuhanjon. Remélem, ebből tanul, mondta magában Mintaka. Mást nem tudott tenni érte, mint hagyta, hadd aludja ki mámorát. Egyébként is szédült, és elviselhetetlenül fájt a feje. Visszament saját fülkéjébe, le sem vetkőzött, csak ledőlt az ágyra, s máris elaludt. Mikor legközelebb felriadt, azt hitte, rosszat álmodik, mert sikoltozást hallott, és vastag füst fojtogatta. Mielőtt teljesen visszanyerte volna öntudatát, érezte, hogy szó'r-metakaróba bugyolálják, felkapják az ágyról és felviszik a fedélzetre. Ellenállt, de tehetetlen volt, akár egy csecsemő, az erős markok szorításában. A koromsötét éjszakát lobogó lángok világították meg. A királyi bárka nyitott első fedélzeti nyílásán csaptak ki, és pokoli, narancsszínű áradatként kúsztak fel az árbocokra és a vitorlázatra. Még soha nem látott hajót égni, a lángok gyorsasága és hevessége elborzasztotta. Sokáig nem nézhette, mert gyorsan átvitték a fedélzeten, és leengedték a hajó oldalánál várakozó csónakra. Nyomban magához tért, megint kapálózni és sikítozni kezdett. - Az atyám! A fivéreim! Khyan! Hol vannak? A csónak ráállt az áramlatra, Mintaka most már teljes erejéből küszködött, hogy kiszabadítsa magát, de könyörtelen karok tartották fogva. Sikerült elfordítania a fejét, és megpillantania a férfi arcát, ki lefogta. - Trok! - Éktelen haragra gerjesztette a férfi elbizakodottsága, hogy így bánik vele, hogy nem vesz tudomást kiáltásairól. - Eressz el! Megparancsolom! A férfi nem válaszolt. Erőlködés nélkül tartotta, de az égő bárkát figyelte, nyugodt, szenvtelen arccal. -Menj vissza! - sikította a lány. - A családom! Menj vissza értük! Trok csupán kurta parancsot adott az evezősöknek. -Evezőt ki! -Az evezősök kiemelték a lapátokat a vízből, és a csónak ringott az áramlaton. A legénység megigézve bámulta az égő bárkát. A fedélzet alatt rekedt emberek szívet tépően sikoltoztak. A hátsó fedélzet hirtelen beomlott, és szikrázó lángtorony emelkedett fel. 218 - Kérlek! - változtatott Mintaka hangnemet. - Kérlek, Trok úr, a családom! Nem hagyhatod őket megégni! A hajó belsejében elhaltak a sikolyok, helyükbe a lángok halk morajlása lépett. Mintaka arcán patakzottak a könnyek, lecsurogtak állán, de még mindig tehetetlen volt Trok szorításában. Váratlanul felcsapódott a fő fedélzeti nyílás fedele, és a csónak legénységének elállt a borzalomtól a lélegzete, midőn egy alak tűnt elő. Trok úr karjai szorosabban fonódtak Mintaka köré, mígnem csaknem összezúzták bordáit. -Ez nem lehet igaz! - mondta fogcsikorgatva. Az alak a füstön és lángokon keresztül az alvilág árnyai közül előlépő jelenésnek látszott. Meztelenül és szőrösen, kidülledő hasával Apepi a bárka oldala felé támolygott. Legfiatalabb fiát vitte a karjaiban, száját szélesre tátva kapkodott levegőért a lángok tengerében. - Nehéz megölni a szörnyeteget. - Trok dühébe félelem vegyült. Mintaka még kétségbeesésében is felfogta szavai értelmét. - Te voltál, Trok! - suttogta. - Te tetted ezt velük. - Trok nem vett tudomást a vádról. A szőrzet Apepi testén megperzselődött, és a hő egy fuvallatára eltűnt, egy pillanatra csupasz és fekete maradt. Aztán bőre kezdett felhólyagozódni és cafatokban lehullani. Bozontos szakálla és haja lángra lobbant, akár egy kátrányba mártott fáklya. Már nem lépkedett, szétvetett lábbal megállt, Khyant a feje fölé emelve. A fiú ugyanúgy megperzselődött, mint az apja, a nyers hús vörösen és nedvesen tűnt elő ott, ahol a bőre leégett. Apepi bizonyára megkísérelte, hogy a hajó oldalán át a folyóba dobja a lángok elől, de ereje elhagyta, és most úgy állt ott, mint egy szoborkolosszus lángban álló fejjel, képtelenül arra, hogy utolsó tartalékát összeszedve a Nílus hűs, biztonságos vízébe hajítsa fiát. Mintaka moccanni sem tudott, a látvány borzalma elnémította. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a fedélzet beszakadt Apepi lába alatt, és magasra szökő lángok, füst és szikrák között fiával együtt eltűnt a hajó gyomrában. - Vége van. - Trok hangja higgadt, közönyös volt. Oly 219 hirtelen engedte el Mintakát, hogy a lány a csónak fenekére zuhant. Az elborzadt legénységre nézett. - Evezzetek a gályámhoz - parancsolta. - Te tetted ezt a családommal - ismételte meg Mintaka a lábánál fekve. - Megfizetsz érte. Esküszöm. Gondoskodom róla, hogy megfizess. De zsibbadtnak és összezúzottnak érezte magát, mintha megkorbácsolták volna. Az apja nincs többé, az a monumentális alak az életében, kit egy kicsit gyűlölt és nagyon szeretett, nincs többé. Nincs többé családja, az összes fivére meghalt, még a kis Khyan is, akit inkább fiának, mint testvérének tekintett. Látta őt megégni, és tudta, a borzalom egész életén át elkíséri. A csónak Trok gályája mellé siklott, és Mintaka nem tiltakozott, mikor Trok felkapta, akár egy babát, és a fedélzetre vitte, majd le a parancsnoki fülkébe. Rá nem jellemző' szelídséggel tette le a matracra. - A rabszolgalányaid biztonságban vannak. Ideküldöm ó'ket - mondta és kiment. Mintaka hallotta, ahogy a retesz zárját a helyére csúsztatja, aztán felkapaszkodik a fedélzeti lépcsőn, majd lépteit dübörögni a fedélzeten, a feje fölött. - Akkor most fogoly vagyok? - suttogta, de ez jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, aminek az imént tanúja volt. Arcát a párnába fúrta, mely Trok állott izzadságszagától volt büdös, és zokogott, míg minden könnyét el nem sírta. Aztán elaludt. A pepi királyi bárkájának égő roncsai Hápi templomával szemben sodródtak partra. Hajnalban a füst magasan felszállt a mozdulatlan levegőbe, égett hús szaga keveredett bele. A szag behatolt a hajó belsejébe, és mikor Mintaka felébredt, hányingere támadt tőle. Úgy tűnt, a füst jelzőtűzként működött, mert a nap még alig emelkedett a keleti dombok fölé, mikor Naja úr sebesen közeledő flottája már megjelent a folyókanyarban. Mintakának a rabszolgalányok hozták a hírt. - Naja úr teljes kíséretével megérkezett - jelentették izgatottan. -Tegnap indult vissza Thébába. Nem furcsa, hogy ily ha220 mar ideért, mikor már hatvan mérföldnyire kellene lennie? -Több, mint furcsa - helyeselt Mintaka komoran. -Most fel kell öltöznöm, és fel kell készülnöm bármi újabb aljasságra, ami rám vár. Poggyásza mind elégett a királyi bárka lángjaiban, de szolgálói kölcsönöztek ruházatot a flottával tartó nemes hölgyektó'l. Megmosták, és csigákba rendezték haját, egyszerű vászoninget adtak rá, aranyövvel és szandállal. Déleló'tt fegyveres kíséret jött érte a gályára, s követte őket a fedélzetre. Tekintete először a királyi bárka meg-feketedett roncsaira vetődött, mely a túlparton feküdt, merülési vonalig leégve. Senki nem tett erőfeszítést, hogy a testeket előhozzák a roncsok közül. Ez volt családja halotti máglyája. A hikszosz hagyomány hamvasztást írt elő, nem balzsamozást és bonyolult temetési eljárásokat és szertartásokat. Mintaka némi vigaszt talált a gondolatban, hogy apja helyeselte volna távozásának módját. Aztán Khyanra gondolt, és elfordította tekintetét. Nagy nehezen elfojtotta könnyeit, és beszállt a csónakba, mely átvitte a partra, Hápi temploma alá. Naja úr egész udvarával várta. Közömbös és sápadt maradt, mikor a régens átkarolta. - Gyötrelmes idő ez mindannyiunknak, hercegnő. Atyád, Apepi király nagy harcos és államférfiú volt. A két királyság közti új szerződés, és a mi Egyiptomunk egyetlen szent és történelmi egésszé egyesítése tekintetében veszedelmes űrt hagyott maga után. Ezt az űrt mindannyiunk érdekében haladéktalanul be kell tölteni.

Kézen fogva a sátorba vezette, mely előző este a lakmá-rozás és mulatozás színhelye volt, de ahol most gyászosan ünnepélyes tanácskozásra gyűltek össze a két királyság nemes urai és magas rangú hivatalnokai. Trokot látta e tömeg előterében. Feltűnő figura volt teljes katonai díszben. Kardját aranyszegecsekkel kivert övön viselte, harci íját átvetette vállán. Mögötte sorakozott valamennyi tisztje, komoran, hideg szemekkel, a szakállukba font színes szalagok dacára fenyegetőn. Mosolytala221 nul meredtek Mintakára, aki hirtelen keserű tudatára ébredt, hogy ő az utolsó Apepi véréből, elhagyatva és oltalom nélkül. Töprengett, kihez fordulhatna, kinek a hűségét bírja még. Ismerős, baráti arcokat keresett a sokaságban. Mind ott voltak: apja tanácsnokai és tanácsadói, tábornokai és bajtársai a csatamezőn. Aztán látta, hogy elkerülik tekintetét, egyik sem mosolygott rá, egyik sem viszonozta vizsga pillantását. Még soha életében nem érezte ennyire egyedül magát. Naja egy párnázott zsámolyhoz vezette a sátor falánál. Mikor leült, Naja és kísérete paravánt alkottak körötte és eltakarták. Biztosra vette, hogy ezt szándékosan rendezték így. Naja úr a tanácskozást Apepi király és fiai tragikus halála fölötti siránkozással nyitotta meg. Aztán a halott fáraó magasztalásába kezdett. Elsorolta számtalan katonai győzelmét és államférfiúi hőstetteit, melyek a Hathor templomban kötött szerződésben érték el tetőpontjukat, békét teremtve az évtizedek óta testvérharc és gyilkos viszály dúlta két királyságban. A Hathor-szerződés veszélybe került Apepi király, vagy egy erős fáraó nélkül, ki az Alsó-Királyságot kormányozza és Nefer Széthi fáraóval és régensével egyetértésben uralkodik. Elképzelhetetlen a visszatérés a szerződést megelőző hatvan év borzalmaihoz és háborúskodásához Trok úr bronzpajzsához verte kardhüvelyét és elkiáltotta magát: - Bak-her\ Bak-her\ - Példáját nyomban követték a mögötte álló katonai parancsnokok, és a tetszésnyilvánítás lassan átterjedt az egész gyülekezetre, végül fülsiketítő mennydörgéssé erősödött. Naja egy ideig hagyta, aztán mindkét karját felemelte. Midőn elcsendesedtek, folytatta: - Apepi király halálának tragikus körülményei folytán a koronának nem maradt fiú örököse. - Simán átsiklott azon, hogy Mintakáról említést tegyen. - Az ügy sürgőssége miatt kikértem mindkét királyság tanácsnokainak és nomarkhoszainak véleményét, mely egyhangú volt az új fáraó személyét illetően. Egybehangzóan a memphiszi Trok urat kérték, hogy vegye 222 kezébe a hatalom gyeplőjét, fogadja el a kettős koronát, és kormányozza tovább a nemzetet az Apepi király által teremtett nemes hagyományok útján. A bejelentést hosszú, néma csend követte. Az emberek elképedve néztek egymásra, és csak ekkor vették észre, hogy míg Naja úr beszédére figyeltek, két, Trok parancsnoksága alatt álló és hozzá hű regiment osont elő csendben a pálmaligetekből, és vette körül a gyülekezetet. Kardjuk hüvelybe volt dugva, de minden kesztyűs kéz a markolaton volt. Csak egy pillanatig tart előhúzni a bronzpengéket. Döbbenet és szörnyülködés lett úrrá valamennyiükön. Mintaka megragadta a pillanatot. Felugrott a zsámolyról, ahová rejtették és felkiáltott: - Egyiptomunk nemes urai és hűséges polgárai... Tovább nem jutott. A négy legmagasabb hikszosz harcos körülfogta és eltakarta. Kardjukkal verték pajzsukat és kórusban kiáltották: - Éljen soká Trok Uruk fáraó! - A kiáltást átvették a katonák, és a vidám ünneplés zajában Mintakát erős kezek ragadták meg, és tüntették el az éljen-ző tömegen keresztül. Tehetetlenül küszködött, mozdulatait legyűrték, hangja elveszett a viharos éljenzésben. A folyóparton megfordult fogva tartói karjaiban és hátrapillantott. A tömeg feje fölött látta, ahogy Naja úr a kettős koronát az új fáraó fejére helyezte. Aztán lelökdösték a parton a várakozó csónakba, és visszavitték Trok úr gályára, egy bezárt és őrzött fülkébe. Mintaka rabszolgalányaival a zsúfolt kis fülkében üldögélve várta, hogy az új fáraó visszatérjen a hajóra, és megtudja, mi lesz a sorsa. Lányai rémültek voltak, ugyanolyan zavarodottak, mint ő maga, mégis megpróbálta őket megvigasztalni. Mikor kissé megnyugodtak, kedvenc játékait kezdte játszani velük. Ebbe hamarosan beleuntak, ezért egy lantot hozatott. Az övé az apja bárkáján veszett, de az egyik őrtől kaptak egyet kölcsön. Mintaka versenyt rendezett, minden lánynak sorban táncolnia kellett a szűk helyen. Nevettek és tapsoltak, mikor hallották, hogy az új fáraó visszatér. A lányok el223 némultak, de Mintaka biztatta őket, hogy csak folytassák, így hamarosan éppúgy viháncoltak, mint korábban. Mintaka nem vett részt a mulatságban. Előzőleg gondosan felderítette környezetét. Fülkéjéből egy másik, sokkal kisebb fülke nyílt, alig nagyobb, mint egy szekrény, amely illemhelyként szolgált. Egy nagy agyagcsésze volt benne fedéllel, mellette egy kanna víz. A szomszédos fülkétől csupán egy vékony deszkafal választotta el. A hajóépítők igyekeztek a hajó súlyát csökkenteni. Mintaka már járt ezen a gályán boldogabb időkben, mikor apjával Trok úr vendégei voltak. Tudta, hogy a falon túl a parancsnoki fülke található, Mintaka beosont az illemhelyre. A lányok zsivaja dacára hangokat hallott a falon túl. Felismerte Naja tiszta, parancsoló hangját és Trok rekedtes dörmögését. Fülét óvatosan a deszkafalra nyomta, és a hangok rögtön tisztábbak, a szavak érthetőek lettek. Naja elbocsátotta testőreit, akik a gályára kísérték. Mintaka hallotta dobogó lépteik távozását, utána hosszú csend következett. Oly hosszú, hogy már azt hitte, Naja egyedül maradt a fülkében. Csobogást hallott, ahogy bort töltöttek egy serlegbe, és Naja gunyoros hangját: - Felség, nem frissítetted fel magad már túlságosan? Felhangzott Trok eltéveszthetetlen nevetése, és mikor akadozó nyelvvel válaszolt Naja csípős megjegyzésére, Mintaka tudta, hogy valóban részeg. Ugyan már, testvér, ne légy oly szigorú. Igyál velem. Igyunk vállalkozásaink sikeres kimenetelére. Igyál a koronára a fejemen, és arra, mely hamarosan a tiédre kerül. Naja hangja kissé megenyhült. - Egy évvel ezelőtt, midőn elkezdtük szőni terveinket, minden oly lehetetlennek, oly távolinak tűnt. Akkor lenéztek minket, átnéztek a fejünk fölött, oly messze voltunk a tróntól, akár a hold a naptól, és most mégis itt vagyunk, két fáraó, kik együtt uralják egész Egyiptomot. - És két fáraó kotródott el az urunkból. Tamose a nyiladdal a szívében, és Apepi, a nagy disznó a saját zsírjában sült meg a malacaival együtt. - Trok diadalittasan felröhö-gött. 224 - Könyörgök, ne oly hangosan. Elővigyázatlanság, még ha egyedül is vagyunk - korholta Naja szelíden. - A legjobb volna, ha többé nem említenénk ezeket a királyokat. Kis titkainkat hadd vigye magával Tamose a sírjába, a Királyok Völgyébe, és Apepi a folyó fenekére. - Rajta, igyál velem arra, amit elértünk! - unszolta Trok. -Arra, amit elértünk! És arra, ami eztán következik. -Ma Egyiptom, holnap Asszíria, Babilon és az egész világ kincsei és gazdagsága! Semmi nem állhat az utunkba. Mintaka hallotta, ahogy Trok hangosan kortyolt. Aztán csattanást hallott a falon a füle magasságában. Ijedten hátraugrott, aztán rájött, hogy Trok az üres serleget a falhoz vágta, és az darabokra tört. Trok hangosan böfögött, aztán folytatta. - Mégis, maradt még egy kis gond. Még mindig Tamose kölyke viseli a koronádat. Miközben hallgatózott, Mintakában viharos érzések örvénye kavargott, míg már forgott körülötte a világ. Elborzadva hallgatta, ahogy azok szenvtelen hangon beszéltek apja, fivérei és Tamose fáraó meggyilkolásáról, de arra nem volt felkészülve, amit Neferről mondtak. - Már nem soká - mondta Naja. - Ez a gond megoldódik, mihelyt visszatérek Thébába. Minden elő van készítve. Mintaka a szájára szorította kezét, nehogy felsikoltson. Meg akarják ölni Nefert, ugyanolyan hidegvérrel, mint a többieket. Tehetetlenségében szívébe markolt a fájdalom, hisz fogoly, és nincsenek barátai. Lázasan törte a fejét, hogyan figyelmeztethetné Nefert, hisz most ébredt rá, mily határtalan az iránta érzett szerelme: bármire kész, hogy megmentse. -Kár, hogy az oroszlán nem végezte el a munkádat, csak egy kicsit megkarcolta. -De szépen előkészítette a színpadot. Neférnek csak egy kis lökés kell, és még pompásabb temetést rendezek neki, mint az apjának. - Mindig nagylelkű voltál - kuncogott Trok részegen. - Ha már Tamose porontya szóba jött, beszéljünk arról is, aki Apepi fészekaljából maradt - javasolta Naja behízel-gő hangon. -A kis hercegnőnek a többiekkel együtt kellett volna elégnie, nem ebben egyeztünk meg? 225

- Úgy döntöttem, ezen a részleten változtatok. - Trok hangja dacosan csengett. Mintaka hallotta, hogy ismét bort tölt magának. - Veszélyes Apepi egyetlen magját learatatlanul hagyni - figyelmeztette Naja. - Mintakából könnyen válhat jelkép az előttünk álló években, lázadás és zendülés ihletője. Szabadulj meg tőle, testvér, mégpedig hamar. - Te miért nem szabadultál meg Tamose lányaitól? Ők miért vannak még életben? - vágott vissza Trok védekezve. - Én feleségül vettem őket - mutatott rá Naja -, és He-seret máris bolondul értem. Bármit megtenne, amire kérem. Egyet akarunk. Ugyanúgy szeretné fivérét holtan látni, mint én magam. Majdnem annyira sóvárog a koronára, mint királyi pálcámra. — Ha egyszer megízleli a mézemet a kis lótuszkelyhé-ben, Mintaka se lesz más - jelentette ki Trok. Mintaka tetőtől talpig libabőrös lett. Annyira undorította a kép, melyet Trok hencegése felidézett, hogy majdnem elmulasztotta Naja következő megjegyzését. — Szóval a golyóidnál tart fogva, testvér. - Naja hangjából hiányzott a humor. - Túl határozott és szilaj az én ízlésemnek, de kívánom, teljék örömed benne. Vigyázz vele, Trok, van benne valami vadság. Lehet, hogy nehezebben boldogulsz vele, mint gondolod. -Késedelem nélkül feleségül veszem, és ugyanolyan gyorsan megtermékenyítem - nyugtatta meg a másik. -Egy batyuval a hasában könnyebben kezelhető lesz. De már sok éve szítja ágyékomban a tüzet, melyet csak édes, fiatal nedvei olthatnak el. - Többet használhatnád a fejed, és kevesebbet a szerszámodat. - Naja hangjában beletörődés csengett. - Reméljük, nem kell megérnünk, hogy megbánjuk ezt a hevületedet. - Mintaka hallotta, hogy a padló megnyikor-dul Naja lába alatt, midőn feláll. - Akkor az istenek szeretete és oltalma legyen veled, testvér - búcsúzott. -Mindkettőnkre fontos ügyek várnak. Holnap elválunk, de találkozunk Memphiszben, ahogy megbeszéltük, mikor a Nílus visszatért medrébe. 226 Az úton Balasfurából le a folyón, Mintaka nem hagyhatta el Trok gályáját. Míg haladtak, felmehetett a fedélzetre, de mikor lehorgonyoztak vagy kikötöttek, a fülkéjébe zárták, és őrt állítottak az ajtaja elé. Erre gyakran sor került, hisz Trok minden templomnál partra szállt, hogy áldozatot mutasson be, és köszönetet mondjon az ott székelő istennek vagy istennőnek azért, hogy Egyiptom trónjára emelkedett. Jóllehet mások nem tudták, arra is figyelmeztette őket, hogy hamarosan egyenrangúként csatlakozik az istenek gyülekezetéhez. E korlátozásoktól eltekintve, Trok nagyon igyekezett, hogy megkedveltesse magát Mintakával. Próbálkozásai állhatatosságukkal pótolták azt, amit finomságban nélkülöztek. Naponta legalább egy csodálatos ajándékkal lepte meg. Egyszer egy pár fehér csődörrel, amit a lány a gálya kapitányának ajándékozott. A következő nap egy aranyozott és drágakövekkel kirakott harci szekérrel, melyet Mintaka apja zsákmányolt Líbia királyától. Ezt a palotaőrség parancsnokának adta, ki egykor Apepi harcosa volt. Másszor egy vég káprázatos keleti selyemmel, majd egy ezüstládikával, tele drágakövekkel, melyeket szétosztott a szolgálói között. Mikor felcicomázták magukat, Mintaka felvonultatta őket Trok előtt. - Ezek a cifra darabok rabszolgalányokon egész jól mutatnak - mondta lenézően -, de nem illenek egy előkelő hölgyhöz. Az új fáraó rendíthetetlen maradt, és midőn Asziutot elhagyva az Alsó-Királyságba értek, egy bujazöld, termékeny földdarabot mutatott neki, mely legalább három mérföld hosszan nyúlt el a folyó keleti partján. - Ez most már a tied, fenség, az én ajándékom, íme az irat, mely tanúsítja - adta át Trok széles mozdulattal a tekercset, önelégülten vigyorogva. Mintaka még aznap hívatta az írnokokat, és okiratot készíttetett velük, melyben a birtok valamennyi rabszolgáját felszabadította, és egy másikat, melyben az egész birtokot Hathor Memphiszben álló templomára ruházta. Mikor Mintaka, hogy bánatát és gyászát enyhítse, szolgálóival a hátsó fedélzeten tánccal, énekkel, bao-játékkal és találós kérdésekkel múlatta az időt, Trok is megpróbált 227 csatlakozni hozzájuk. Rávett két lányt, hogy járja el vele a három fecske röpte nevű táncot, aztán Mintakához fordult. - Adj fel nekem egy találós kérdést, hercegnő - kérte. -Mi az, aminek olyan a szaga, mint egy bivalybikáé, úgy néz ki, mint egy bivalybika, és mikor gazellákkal ug-rándozik, azt egy bivalybika kecsességével teszi? - kérdezte Mintaka kedvesen. A lányok vihogtak, míg Trok arca elborult és elvörösödött. - Bocsáss meg, fenség, ez túl nehéz nekem - válaszolta, és peckes léptekkel elvonult a tisztjeihez. A következő nap megbocsátotta, de nem felejtette el a sértést. Mikor Samalut falunál lehorgonyoztak, a hajóra rendelt egy csapat vándorkomédiást, akrobatát és muzsikust, hogy szórakoztassák Mintakát. A bűvészek között volt egy csinos, mulatságosán fecsegő fickó. Mutatványai azonban elcsépeltek voltak, s előadása is sok kívánnivalót hagyott maga után. Mégis, mikor megtudta, hogy a Hathor-szerződés teremtette békét kihasználva a csapat most Thébába tart, hol reményeik szerint felléphetnek a déli fáraó udvara előtt, Mintakát azonnal lenyűgözte az előadásuk, különösen a bűvészé, kinek Laso volt a neve. Az előadás után serbettel és mézes datolyával kínálta őket. Intett a bűvésznek, hogy üljön a párnára a lába elé. A fickó hamar úrrá lett megilletődöttségén, s néhány történetet mesélt mulattatására, melyeken Mintaka vidáman nevetett. Szolgálói csacsogásának és kacagásának fedezéke alatt arra kérte Lasót, hogy adjon át egy üzenetet a híres Mágusnak, Taitának, mikor Thébába ér. A megtiszteltetéstől elbűvölve Laso készségesen beleegyezett. Előbb megértette vele, mily titkos és kényes a feladat, aztán lopva kezébe csúsztatott egy kis papirusztekercset, melyet a fickó az inge alá dugott. Nagy megkönnyebbüléssel figyelte, ahogy a komédiások partra mentek, hisz mindeddig lázasan kereste a lehetőséget, hogyan juttathatna el egy figyelmeztetést Taitának és Nefernek. A levélben megerősítette Nefer iránti szerelmét, figyelmeztetett Naja gyilkos szándékaira, és arra, hogy Heseretben már nem lehet bízni, mert átállt 228 az ellenséghez. Beszámolt apja és fivére halálának körülményeiről, végül pedig megírta, hogy Trok felségül akarja venni annak ellenére, hogy ő Nefer jegyese, és arra kérte Nefert, hogy minden tekintélyével lépjen közbe és akadályozza meg. Úgy becsülte, hogy a komédiások nagyjából tíz nap alatt Thébában lehetnek, és leborulva imádkozott Hathorhoz, hogy üzenete ne túl későn érkezzék. Aznap éjjel jobban aludt, mint a balasfurai borzalmak éjszakája óta bármikor. Másnap reggel szinte vidám volt, szolgálói meg is jegyezték, milyen szép. Trok ragaszkodott hozzá, hogy a társaságában reggelizzék az előfedélzeten. Szakácsai pazar lakomát szolgáltak fel. Még további húsz vendéget hívott, és Mintaka mellett foglalt helyet. A lány eltökélte, még e zaklatás dacára is megőrzi derűs kedélyét. Feltűnően nem vett tudomást Trokról, minden kedvességét és szellemességét a risztjeinek szentelte, kikből a társaság zömmel állt. Az étkezés végén Trok tenyerét összecsapva kért figyelmet, mire alázatos csend támadt. - Ajándékom van Minta-ka hercegnő számára. - Ó, nem! - rándította meg vállát Mintaka. - És ezzel mit tegyek? - Úgy vélem, fenséged jobban kedvére valónak találja majd, mint eddigi hitvány ajándékaimat. - Trok oly önelégültnek látszott, hogy Mintakát szorongás fogta el. - Nagylelkűségedet méltatlanra pazarolod, uram. -Nem volt hajlandó számos új, királyi címe közül egyet sem használni. - Alattvalóid ezrei, a háború és a pestis áldozatai, éheznek és nagyobb szükséget szenvednek, mint én. - Ez valami különleges, amely egyedül számodra bú-értékkel - biztosította Trok. Mintaka megadóan tette fel kezét. - Csak egy vagyok hűséges alattvalóid közül. - Nem próbálta leplezni hangjának gúnyos csengését. - Ha ragaszkodsz hozzá, távol álljon tőlem, hogy bármit megtagadjak tőled. Trok összecsapta kezét, a hajó orrából két testőr jött oda, nagy nyersbőr zsákot cipelve, mely erős, kellemetlen 229 szagot árasztott. A lányok némelyike undorodva felkiáltott, de Mintaka arca kifejezéstelen maradt, mikor a két testőr megállt előtte. Trok bólintott nekik, mire megoldották a zsák száját záró zsinórt, és tartalmát kiborították a fedélzetre. A lányok elborzadva sikítoztak, még a férfiak közt is akadt olyan, ki visszahőkölt és undorában felkiáltott.

A levágott fej Mintaka lábához gurult, ott feküdt, tágra nyílt, rémült szemeket meresztve rá. A hosszú, sötét fürtök kemények volta a rájuk száradt fekete vértől. - Laso - suttogta Mintaka az ügyetlen bűvész nevét, kire Thébába küldött üzenetét bízta. - Ah! Emlékszel a nevére - mosolygott Trok. - Mutatványai bizonyára téged is éppúgy lenyűgöztek, mint engem. A nyári hőségben a fej már oszlásnak indult, és a szag erős volt. A legyek nyomban ott termettek, és ellepték a nyitott szemgolyókat. Mintaka torkában érezte a gyomrát, s nagyot nyelt, hogy elfojtsa hányingerét. Látta, hogy egy papiruszdarab áll ki Laso elkékült ajkai közül. - Sajna, úgy látszik, utolsó trükkje volt a legmulatságo-sabb mind közül. - Trok lehajolt a véres papiruszért. Úgy tartotta, hogy Mintaka biztos lehessen, az ő kartusával volt lepecsételve az üzenet, aztán a parázsra dobta, melyen a bárányhúspogácsák sültek. Pillanatok alatt szürke hamuvá égett. Trok intett, hogy vigyék el a fejet. Az egyik katona hajánál fogva felemelte, visszadobta a zsákba, és elvitte. A társaság egy hosszú percig döbbent csendben ült, csak az egyik lány sírdogált csendesen. - Királyi fenség, kiváló emlékű isteni atyád minden bizonnyal megérezte végzetét - jelentette ki írok komor ünnepélyességgel. Mintaka túlságosan megrendült ahhoz, hogy válaszoljon. - Tragikus halála előtt beszélt velem. Arra kért, hogy vegyelek oltalmamba. Esküt tettem neki, és elfogadtam e szent kötelességet. Soha senki máshoz nem kell fordulnod védelemért. Én, Trok Uruk fáraó esküdt híved vagyok. -Jobb kezét lehajtott fejére tette, a másikkal egy papirusztekercset emelt fel. 230 -íme királyi kiáltványom, mely semmissé nyilvánítja az Apepi-házból való Mintaka hercegnő eljegyzését a Tamose-házból való Nefer Széthi fáraóval, továbbá kihirdeti Mintaka hercegnő házasságát Trok Uruk fáraóval. A rendeleten Naja úr kartusa áll, mellyel elfogadta és megerősítette Nefer Széthi fáraó nevében. - A tekercset kurta paranccsal kamarása kezébe nyomta. - Készíttess száz másolatot róla, és gondoskodj arról, hogy Egyiptom minden nomoszának minden városában nyilvánosan kifüggesszék. Aztán két kezével talpra állította Mintakát. - Már nem soká leszel egyedül. Te és én házasok leszünk, mielőtt Ozirisz holdja felkel. Három nappal később Trok Uruk fáraó megérkezett Avarisba, katonai székhelyére az Alsó-Királyságban, és azonnal kimeríthetetlen energiával fogott hozzá, hogy az államügyeket és a hatalom gyeplőit a saját kezébe vegye. A lakosság örömmámorban úszott a Hathor-szerződés hírére, mely békét és jólétet ígért az elkövetkező évekre. Ezért némi csodálkozással és megdöbbenéssel fogadták, hogy az új fáraó egyik első rendeletére ismét tömegesen sorozták be a férfiakat a hadseregbe. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy feltett szándéka a gyalogos regimentek létszámának kétszeresére növelése, és kétezer új harci szekér építése. Feltették a kérdést, csak nem Trok szemébe, hogy honnan számít új ellenségre, most hogy Egyiptom újra egyesült és béke van. Az, hogy a szántóföldeken és legelőkön dolgozó férfiakat beszippantotta a hadsereg, élelemhiányhoz és az árak meredek emelkedéséhez vezetett. Az új szekerekre, fegyverekre és hadifelszerelésre fordított kiadások szükségessé tették az adók emelését. Kezdtek arról pusmogni, hogy Apepi, annak dacára, hogy háborúsko-dott, adókat vetett ki és semmibe vette az isteneket, mégsem volt oly rossz uralkodó, mint hitték. Néhány hét múlva Trok elrendelte az avarisi palota 231 nagyarányú bővítését és felújítását, ide óhajtott költözni majd új asszonyával, Mintaka hercegnővel. Az építészek a munkálatok költségeit több mint két lakh aranyra becsülték. A pusmogás hangosabb lett. Trok, aki nagyon is tudatában volt a növekvő elégedetlenségnek, azzal válaszolt, hogy kihirdette istenségét, és felemelkedését az istenek gyülekezetébe. Egy hét múlva meg kellett kezdeni templomának építését a legjobb helyen Avarisban, Seueth pazar temploma mellett. Trok fejébe vette, hogy temploma pompában felülmúlja majd isteni fivéréét. Az építészek számításai szerint befejezéséhez legkevesebb ötezer munkásra, öt évre és további két lakh aranyra volt szükség. A zendülés a deltavidéken kezdődött, ahol egy gyalogos regiment katonái, akik már egy éve nem kaptak zsoldot, legyilkolták tisztjeiket, és megindultak Avaris felé, felszólítva a lakosságot, keljenek fel, és csatlakozzanak hozzájuk a zsarnok ellen. Trok háromszáz szekérrel ütközött meg velük Manashinál, és egyetlen rohammal felmorzsolta őket. Ötszáz lázadót heréltetett ki, és húzatott karóba. Mint valami hátborzongató erdő, másfél mérföld hosszúságban díszítették a faluba vezető út mindkét oldalát. A lázadók vezéreit szekerek mögé kötve vonszolták Avarisba, hogy előadják sérelmeiket. Sajnos, egyikük sem élte túl az utazást: mire megérkeztek, alig lehetett felismerni, hogy valaha emberek voltak - bőrüket és húsuk nagy részét is lenyúzta a köves talaj. Az utat hatvan mérföldön keresztül húsdarabok és csontszilánkok borították, a vadkutyák, sa-kálok és fekete varjak örömére. Néhány száz lázadó elmenekült a mészárlás elől, és eltűnt a sivatagban. Trok nem vesződött azzal, hogy a keleti határon túl is üldözze őket, hisz ez a csip-csup ügy máris túl sok figyelmét rabolta el, és hónapokkal kitolta esküvője napját. Sietett vissza Avarisba, vad türelmetlenségében három pár lovat használt el. Míg Trok távol volt, Mintaka még kétszer kísérelt meg üzenetet küldeni Thébába Taitának. Egyik küldönce a hárem egyik eunuchja volt, egy kövér, nyájas fekete férfi, kit 232 egész életében ismert. Az eunuchokat mindkét királyságban különleges kötelék fűzte össze, ami felülemelkedett fajon és hazán. Még azokban az időkben is, mikor a két királyság között háború dúlt, Soth, mert ez volt az eunuch neve, tiszteletben tartotta ezt a köteléket, Taita barátja és bizalmasa volt. Trok kémei azonban mindenütt jelen voltak, és sohasem aludtak. Soth Asziutig sem jutott el, félholtan, bőrzsákban hozták vissza. Akkor halt meg, mikor fejét egy kád forrásban lévő vízbe nyomták. Koponyáját, melyről lefőzték a húst, fehérre lúgozták, fényesre csiszolták, üres szemgödrébe két lazúrkő golyót helyeztek, és Trok Uruk fáraó különleges ajándékaként Mintakának adták. Ezek után Mintaka nem tudta rászánni magát, hogy újabb üzenetvivőt keressen, és ezzel szörnyű halálra ítélje. Egyik líbiai rabszolgalánya, Thana, aki ismerte úrnője szerelmének mélységét, azonban önként vállalkozott, hogy elviszi üzenetét. Nem ő volt a legcsinosabb a lányok között, mert egyik szemére bandzsított és nagy orra volt, de hűségesen szerette űrnőjét. Javaslatára Mintaka eladta egy kereskedőnek, aki másnap indult Thébába. Magával vitte Thanát, aki három nap múlva ismét Avarisban volt, csuklójánál és bokájánál fogva a határőrgárda egyik szekerének oldalára kötözve hozták vissza. Thana ügyében Trok rendelkezett, miután visszatért Manashiból: szerelem általi halálra ítélte, odaadta a regimentnek, amely a rohamot vezette Manashinál. Több mint négyszáz katona töltötte örömét rajta, mígnem elvérzett a harmadik napon alkonyatkor. Mintaka három napig siratta szüntelen. Trok Uruk fáraó és Mintaka Apepi hercegnő menyegző-jét a hikszosz hagyomány szerint tartották meg, melynek kezdetei ezer évvel korábbra és háromezer mérfölddel keletebbre nyúltak vissza, Asszíria hegyein túl a füves pusztaságra, ahonnan őseik indultak Egyiptom meghódítására. A menyegző napjának hajnalán mintegy kétszázan, 233 Mintaka hercegnő rokonai és nemzetségének tagjai, berontottak a királyi lakosztályba, ahol Mintakát fogva tartották, mióta visszatért Avarisba. Az őrök, kik számítottak e támadásra, nem mutattak ellenállást. A csapat magával vitte Mintákat, a hercegnőt közrefogva, szoros alakzatban hajtottak keletnek, harciasán kiabálva és furkósbotokkal és dorongokkal hadonászva. Az ünnepségen mindenféle éles fegyver használata tilos volt. Mikor a menyasszonyi társaság némi előnyre tett szert, a vőlegény saját nemzetségének, a leopárdoknak élén üldözésükre indult. A szökevények nem nagyon siettek menekülni, és mikor az üldözők a közeibe értek, visszafordultak, és lelkesen összecsaptak velük. Annak ellenére, hogy kardokat és tőröket nem használhattak, két embernek a karja tört, és többeknek beverték a koponyáját. A vőlegény sem úszta meg sérülések és horzsolások nélkül. Végül Trok követelte jutalmát. Karját Mintaka dereka köré fonva, felkapta és átemelte szekerére. Mintaka nem csupán színleg tiltakozott, körmeivel mélyen végigszántott Trok jobb orcáján, hajszál híján kikaparta a szemét, kicsorduló vére beszennyezte színpompás ünnepi öltözetét. - Sok harcias fiút szül majd neked! - ujjongott kísérete, Mintaka bősz ellenállásának csodálattal adózva.

A menyasszony harcias kedvétől boldogan vigyorogva, Trok győzelemmámorban hajtott templomához, ahol az újonnan kinevezett papok vártak, hogy elvégezzék a szertartást. A templom még csak nyitott alapárkokból és kőtömbök halmaiból állt, de ez nem csökkentette sem a násznép örömét, sem a vőlegény lelkesedését, míg a nádból font tető alatt a főpap egy kötőfékkel hozzákötötte Mintakát. A szertartás csúcspontján Trok elvágta kedvenc lovának, egy gyönyörű pejménnek a torkát, annak jeléül, hogy menyasszonyának nagyobb értéket tulajdonít, mint e másik értékes tulajdonának. Amint a ló rúgkapálva a földre zuhant, miközben nyaki verőeréből sugárként lövellt a vér, a násznép üdvrivalgásban tört ki, és a párt a virágokkal feldíszített szekérre emelték. 234 Miközben a palotába hajtott, Trok egyik karját szorosan menyasszonya köré fonta, nem kockáztatva egy második szökést. A hadsereg felsorakozott az út mentén, a szekér körül nyüzsögve amuletteket és szerencsehozó talizmánokat szórtak a párra. Mások borral telt serleget kínáltak Troknak, mikor elhajtott mellettük, és ő elfogadta, zömét a tunikájára locsolta, ahol összevegyült a megkarmolt arcából csöpögő vérrel. Mire a palotába értek, Trok vérben és vörös borban ázott, csupa izzadság és por volt a szekérhajtástól és menyasszonyrablástól, a bortól felhevült, és eszelős vágy égett tekintetében. Mintakát a tömegen át új lakrészükbe cipelte, és az őrök az ajtónál kivont karddal álltak a vendégsereg útjába. Ők azonban nem oszlottak szét, körülvették a palotát, és kiabálva bátorították a vőlegényt, és adtak pajzán tanácsokat a menyasszonynak. A hálókamrában Trok a fehér báránybó'rrel fedett matracra dobta, és két kezével esett kardkötőjének, hogy kikapcsolja, teli torokból káromkodott, mikor az nem akart engedni. Mintaka úgy ugrott fel az ágyról, akár a nyúl, melyet vadászmenyét riasztott fel vackából. A teraszra vezető ajtóhoz rohant, és megpróbálta feltépni, de a külső záró pántokat Trok parancsára feltették. Kétségbeesésében a körmeivel esett az ajtótáblának, de az vastag volt és tömör, meg se moccant keze alatt. Mögötte Trok végre megszabadult a kardkötőtől, és a kardhüvely csattanva esett a mozaikpadlóra. Nehéz, bizonytalan lépésekkel jött utána. - Ficánkolj csak, ha úgy tetszik, szépségem - mondta akadozó nyelvvel. - Tűzbe hozza a szerszámomat, mikor rúgsz és sikoltozol. Egyik karjával átfogta a derekát, míg a másikkal átnyúlt, és megmarkolta egyik keblét. - Seuethre, micsoda érett, zamatos gyümölcs! - Keményen megszorította a kardmarkolattól és a gyeplőtől megkérgesedett ujjaival. A fájdalom Mintaka mellébe szúrt, sikított és vergődött szorításában, a férfi szeméhez kapott körmeivel, de az elkapta csuklóját. - Ezt a kis trükköt nem játszod el megint. - Felemelte a földről, és visszavitte az ágyhoz. 235 - Pávián! Te büdös, szőrös majom! Te mocskos állat! -sikoltozott Mintaka. - Édesen szól szerelmi éneked, kicsikém. A szívem és a szerszámom csak úgy dagad, mikor hallom, mennyire kívánsz. Ismét ledobta az ágyra, de most leszorította, egyik vastag, izmos karját keresztbe téve a mellén. Arca csupán pár hüvelykre volt az övétől. Szakálla szúrta, leheletének savanyú borszaga volt. Elfordította a fejét. A férfi nevetett, és egy ujját köntöse nyakába akasztva derékig hasította a selymet. Kezébe vette melleit, egyiket a másik után oly keményen megszorította, hogy vörös nyomok maradtak a gyenge bőrön. Ujjai közé csípte és húzta mellbimbóit, mígnem színük elsötétült, aztán jobb kezét végighúzta a hasán. Egyik vastag ujját játékosan a köldökébe döfte, majd megpróbált a combjai közé nyúlni. A lány összezárta lábait, egyiket a másikra fonva védekezett. A férfi hirtelen felegyenesedett, szétvetett lábbal ráült, teljes súlyával ránehezedett, hogy ne tudjon viaskodni, és letépte magáról tunikáját. Alatta meztelen volt. Testét harc, vadászat és durva játékok edzették, és bár Mintaka látását elködösítette a fájdalom, a könnyek és a rettegés, homályosan széles vállat látott, kidudorodó izmokat, a libanoni cédrus ágaihoz hasonló vastag, inas végtagokat. Testét maga alá szorítva, hasát az övéhez nyomta, a mellkasát borító durva szőrzet dörzsölte melleit. Növekvő rémülettel érezte, ahogy nagy pénisze keményen döfködi. Nem csupán erényét védte, akárha életéért küzdött volna, úgy viaskodott. Megpróbált az arcába harapni, de apró, éles fogai elvesztek a férfi szakállában. A hátáról le-karmolt bőr a körmei alá szorult, de úgy tűnt, a másik nem is érzi. Trok megpróbálta térdével szétfeszíteni a combjait, de Mintaka egyik lábát a másikra fonva, szorosan összezárta őket. A félelemtől és undortól alsótestének minden izma megmerevedett, keménnyé és áthatolhatatlanná vált, akár egy istennő gránitszobra. Mindketten izzadtak, a férfi erősebben, valósággal öm236 lőtt belőle a verejték, beolajozta testüket, nagy hímtagja síkosán csúszkálva verte a hasát a combjai találkozásánál. A férfi váratlanul feltámaszkodott, és tenyérrel keményen arcul csapta. A pofon összeszorított állkapcsát érte, összezúzta ajkait és orrát. Érezte, hogy szájába vér ömlik, és elsötétült a világ előtte. -Nyílj meg, te szuka! - lihegte a férfi fölötte. - Nyisd meg már azt a forró kis rést, és engedj be! - Keményen dö-fölt a csípőjével, és érezte, ahogy az az undorító valami csúszkált a hasán. A fájdalom és az ütéstől az agyát elborító sötétség dacára sikerült ellenállnia, de tudta, hogy soká már nem tud kitartani, Trok túl nehéz és erős volt. - Hathor, segíts! - imádkozott behunyt szemmel. -Édes istennő, ne engedd, hogy megtörténjék! Hallotta, hogy a férfi felnyög fölötte, és felpattant a szeme. A férfi arca duzzadt és sötét volt az arcába tolult vértől. Háta ívbe feszült és úgy nyögött, mint akit kínok gyötörnek. Véreres szeme tágra nyílt, és vakon meredt a semmibe, száját szörnyű, merev vicsorgásra húzta. Mintaka nem értette, mi történik. Egy pillanatig azt hitte, az istennő meghallgatta imáját, és isteni tőrét Trok szívébe döfte. Aztán érezte, hogy hasára meleg folyadék lövell, oly forró, hogy szinte égette bőrét. Megpróbált elhúzódni előle, de a férfi teljes súlyával ránehezedett. Végre elapadt az undorító patak. Trok megint felnyögött, és ernyedten omlott a testére. Mozdulatlanul, csendben feküdt, és Mintaka nem mert mozdulni, nehogy újabb próbálkozásokra ösztönözze. Hosszú ideig feküdtek így, mígnem a csendes szobában mindketten tudatára ébredtek a palota falain kívül várakozó tömeg trágár kiáltozásának. Trok felemelkedett, és lenézett a lányra. - Szégyen- be hoztál, te kis lotyó. Elérted, hogy magomat hiába ontsam. Mielőtt rájött volna, mit akar, Trok nyakon ragadta és arcát a fehér báránybőrbe nyomta. - Ne félj, az orrod vére is megteszi, ha a mézes bödö-nödből nem kaphatok. Félrelökte a lányt, és elégedetten megszemlélte a karmazsinvörös foltot, melyet véres arca hagyott a tiszta, fehér gyapjún. Aztán felugrott, anyaszült meztelenül az 237 ajtóhoz ment és berúgta, a fa recsegve szakadt be, aztán eltűnt kint a ragyogó nappali fényben. Mintaka a lepedő sarkával letörölte az undorító nyálkát, mely kezdett megalvadni elefántcsont simaságú hasán. Mellén és végtagjain haragos vörös foltok éktelenkedtek. Félelmét szörnyű düh váltotta fel. Trok kardkötője ott volt, ahová ledobta. Mintaka nesztelenül lecsusszant az ágyról, és kihúzta a fényes bronzpengét a hüvelyből. A teraszra vezető ajtóhoz osont, és az ajtófélfához simult. Kinn Trok fogadta a tömeg éljenzését, és meglengette a vérpecsétes báránybőrt, hogy mindenki lássa. - Élvezte! -válaszolt egy felkiabált megjegyzésre. Mire végeztem vele, széles és nedves volt, mint a deltavidéki mocsarak, és forró, mint a Szahara. Mintaka erősebben szorította a nehéz kard markolatát, és minden erejét összeszedte. - Isten veletek, barátaim - kiáltotta Trok. - Megyek, harapok még abból az édes fügéből. Mintaka hallotta meztelen talpainak csusszanását a kövön, aztán megjelent árnyéka is az ajtónyílásban. Mindkét kezével fogva a kardot, derékmagasságba emelte. Amint Trok belépett, nekirugaszkodott és teljes erejéből feléje döfött, egy pontra célozva félúton a köldöke és a sűrű, fekete bozont között, melyből nemi szerve súlyos csomagja lógott himbálózva. Egyszer régen, mikor apjával vadászott, figyelte, hogyan vesz célba egy félelmetes hímleopárdot, mely nem vette észre őket. A nagymacskát felriasztotta

a húr pendü-lése, és egy szempillantás alatt elugrott a nyíl elől. Trokban megvolt a veszélynek és a túlélésnek ugyanez az állati ösztöne. A kard még a levegőben volt, mikor elfordította testét, és az szőrös hasától egy ujjnyira suhant el, még csak meg se karcolta, egy csepp vért sem ontott. Egyetlen óriási mancsába kapta Mintaka két csuklóját, s addig szorította, míg a lány úgy nem érezte, hogy összetörnek a csontjai, és a padlóra ejtette a kardot. Trok ijesztően nevetett, miközben átvonszolta a szobán. 238 Visszadobta a gyűrött, izzadságtól mocskos ágyra. - Most már a feleségem vagy - állt meg fölötte. - Az enyém vagy, akár egy kanca vagy egy szuka. Engedelmességet és tiszteletet kell tanulnod. Mintaka a hasán feküdt, arcát a gyűrött lepedőbe nyomta, nem volt hajlandó Trokra nézni, aki felvette a kardhüvelyt az ágy mellől. - Ezt a leckét engedelmességből a saját érdekedben kapod. Egy kis fájdalom most sok boldogtalanságtól és szenvedéstől kímél meg mindkettőnket a későbbiekben. Felemelte a fényezett bőrből készült, arany és elektrum pántokkal átkötött, fémrozettákkal kivert kardhüvelyt, és lesújtott vele meztelen lábaira. A csapás nyomán hurka támadt, amelyből élénkebb vörösen emelkedett ki a rozetták mintája. Mintakát oly váratlanul érte, hogy akarata ellenére felsikoltott. Trok nevetett fájdalmán, és ismét felemelte a kardhüvelyt. A lány megpróbált elgurulni előle, de a következő ütés felemelt jobb karját érte, a harmadik pedig a vállát. Erőt vett magán, hogy ne kiáltson fel újra, és kínjait leplezve gúnyos mosolyt erőltetett arcára és kiköpött, akár egy hiúz. Ettől Trok haragra gerjedt, és még nagyobb haraggal sújtott le. Lelökte az ágyról, és követte, ahogy a padlón kúszva menekült előle. A hátára húzott, s mikor összegömbölyö-dött, a hátát, vállát és fenekét verte. Miközben egyenletes ütemben csépelte, beszélt hozzá, szavait megszakítva, hogy lélegzetet vegyen. - Soha többé nem emelsz rám kezet, hah! Mikor legközelebb felkereslek, hah! Úgy viselkedsz, mint egy szerető feleség, hah! Különben négy emberemmel fogatlak le, hah! Miközben megháglak, hah! És mikor végeztem, hah! Megint elverlek, hah! így ni, hah! Mintaka összeszorította fogait, miközben az ütések záporoztak rá, mígnem úgy érezte, nem bírja tovább, de akkor szerencsére Trok otthagyta, erősen zihálva. Felhúzta pecsétes, poros ingét, derekára övezte a Mintaka vérében úszó hüvelyt, és beledugta a kardot, majd az ajtóhoz ment. Ott megállt és hátranézett. - Jól jegyezd meg, asszony, a kancáimat betöröm, vagy 239 Seuethre mondom, megdöglenek alattam. - Elfordult, és már ott se volt. Mintaka lassan felemelte fejét és utánabámult. Hang nem jött a torkán. Összegyűjtötte nyálát és utánaköpött. Megdagadt szájának vérével keveredve toccsant a kőpadlóra. Izisz holdja már régen elfogyott, mire Mintaka sebeiről leesett a var és sima, fehér bőrén az ütésnyomok zöldessárgás foltokká halványultak. Szándékosan vagy véletlenül, Trok egyetlen fogát sem verte ki, nem törte csontját és nem hagyott maradandó heget az arcán. Menyegzőjük szerencsétlen napja óta Trok békén hagyta. Ekkoriban többnyire délen hadakozott. Még akkor is elkerülte, mikor rövid időszakokra visszatért Avarisba. Talán taszította Mintaka sebeinek csúf látványa, talán szé-gyellte, hogy nem tudta elhálni házasságukat. Mintaka nem sokat törte fejét az okán, de örvendezett, hogy egy időre megszabadult állatias figyelmétől. A királyság déli részén újabb komoly lázadás tört ki, melyet Trok kíméletlenül megtorolt. Lerohanta a felkelőket, lemészárolta, akik ellenálltak, birtokukat elkobozta, családjukat eladta rabszolgának. Naja úr két regimentet küldött, hogy segítse a lázadók ellen folytatott hadjáratát, így támogatva rokonát, s egyúttal osztozva a zsákmányon. Mintaka értesült róla, hogy Trok három nappal korábban győzelmesen visszatért Avarisba, de még nem látta. Hálát adott Hathor istennőnek, de túl korán tette. A negyedik napon érkezett a parancs, hogy meg kell jelennie az államtanács rendkívüli ülésén. Oly sürgős volt az ügy, hogy csak egy órát kapott a felkészülésre. Trok üzenetében arra is figyelmeztette, ha netán nem tenne eleget a meghívásnak, testőreit küldi, hogy erővel vonszolják a tanácskozásra. Nem volt más választása, engedelmeskednie kellett, és szolgálólányai felöltöztették. Az esküvő óta először jelent meg a nyilvánosság előtt. Gondosan kifestett arcával oly szép volt, mint valaha, mi240 dőn helyet foglalt a királynő trónusán, a fáraóé alatt, a palota gazdagon feldíszített tanácstermében. Próbált szenvtelen arckifejezést ölteni, távol tartani magát az ügymenettől, de tartózkodása megingott, mikor felismerte a királyi hírnököt, aki belépett, és leborult a kettős trón előtt. Érdeklődéssel hajolt előre. Trok fogadta a tisztelgést, aztán felszólította a hírnököt, hogy keljen fel, és adja elő mondandóját a tanácsnak. Mikor felállt, Mintaka látta, hogy mélyen megindult. Többször is megköszörülte torkát, mire szóra tudta nyitni száját, és oly remegő hangon beszélt, hogy Mintaka eleinte nem értette, mit mond. Hallotta a szavakat, de nem tudta, képtelen volt elhinni őket. - Szent felséges Trok Uruk fáraó, Mintaka Apepi királynő, az államtanács kiváló tagjai, Avaris polgárai, testvérek és honfitársak az újra egyesült Egyiptomban, tragikus hírt hozok. Inkább halnék meg tízszeres túlerővel szemben vívott csatában, mintsem ezt kelljen közölnöm veletek. -Szüntetet tartott, ismét torkát köszörülte. Aztán hangja erősebben és tisztábban csengett. -Gyors gályán jöttem az áramlattal Thébából. Éjjelnappal utaztam, csak addig álltam meg, míg evezősöket cseréltem, és tizenkét napba telt, míg elértem Avarisba. Ismét elhallgatott és kétségbeesetten széttárta karját. -Múlt hónapban, Hápi ünnepének előestéjén, az ifjú Nefer Széthi fáraó, kit mindnyájan szerettünk, kibe oly sok bizalmunkat és reményünket helyeztük, belehalt súlyos sebeibe, melyeket Dabbában szerzett, mikor egy gulyagyilkos oroszlánra vadászott. Kétségbeesett sóhaj hangzott fel kórusban. Az egyik tanácsnok eltakarta szemét, és hangtalanul sírni kezdett. A hírnök megtörte a csendet. - Az elhunyt fáraó helyében Naja úr, Felső-Egyiptom kormányzó uralkodója, ki házasság révén a királyi Tamose-ház tagja, emelkedett a trónra. Megtisztítja a földet Kiafan nevében, örökké fennmarad Naja nevében, az egész világon rettegik őt Naja Kiafan fáraó nevében. A halott fáraó miatti gyász hangjaiba utódja zajos ünneplése keveredett, s megtöltötte a termet. A felbolydulás241 ban Mintaka a hírnököt bámulta. A festék alatt arca krétafehérre sápadt, és nem volt szüksége fekete szemfestékre, hogy kiemelje a bánattól hatalmasra tágult szemét. Úgy érezte, sötétbe borult a világ körülötte, és megszédült ültében. Hiába hallotta saját fülével, hogy Nefer halálát tervezik, meggyőzte magát, hogy nem történhet meg. Elhitette magával, hogy még figyelmeztetése nélkül is, Taita segítségével Nefer valahogyan elkerüli a Naja és Trok szőtte gonosz hálót. Trok alattomos, kárörvendő mosollyal figyelte, és ő tudta, hogy élvezi fájdalmát. Már nem törődött vele. Nefer elment, és vele együtt távozott elszántsága, hogy ellenálljon, már nem volt értelme, hogy tovább éljen. Felállt a trónról, és akár egy alvajáró, kiment a teremből. Várta, hogy férje visszarendeli, de nem tette. Az általános megdöbbenés és jajgatás közepette a jelenlévők közül csak kevesen figyeltek fel távozására. Akik észrevették, látták szörnyű bánatát, és eszükbe jutott, hogy egykor a halott fáraó jegyese volt, és megbocsátották neki az illemszabályok és protokoll ily megsértését. Mintaka három napig a szobájában maradt, és nem vett ételt magához, csak egy kis vízzel kevert bort ivott. Megparancsolta, hogy mindenki hagyja magára, még szolgálói is. Nem akart senkit látni, az orvosokat sem, kiket Trok küldött hozzá. A negyedik napon magához kérette Hathor templomának főpapnőjét. Az egész délelőttöt kettesben töltötték, és mikor az idős nő elhagyta a palotát, fehér kendőjét a gyász jeleként borotvált fejére borította. Másnap reggel a papnő két tanítványával tért vissza, kik egy nagy, pálmalevelekből font kosarat cipeltek. A kosarat Mintaka elé helyezték, aztán fejüket befedték és eltávoztak. A papnő letérdelt Mintaka mellé, és halkan megkérdezte: - Biztos vagy benne, hogy az istennő útját kívánod választani, lányom? - Nincs már semmi, amiért érdemes élnem - válaszolta Mintaka egyszerűen. Az előző nap a papnő órákon át próbálta lebeszélni

242 szándékáról, és most még egy kísérletet tett. - Még fiatal vagy... Mintaka feltartotta vékony kis kezét. - Anyám, lehet, hogy nem sok évet éltem, de e rövid időben több fájdalom jutott nekem, mint másoknak egész hosszú életükben. A papnő meghajtotta fejét. - Imádkozzunk az istennőhöz. - Mintaka behunyta szemét, míg a papnő fohászkodott. - Áldott úrnő, hatalmas égi tehén, a muzsika és szerelem úrnője, ki mindent látsz, mindenható vagy, hallgasd meg lányaid könyörgését, kik szeretnek téged. A kosárban valami megmoccant, halk susogás hallatszott, mint könnyű folyami szellő a papiruszsás között. Mintaka hideget érzett a gyomrában, és tudta, ez a halál első fuvallata. Hallgatta az imát, de gondolatai Nefernél jártak. Felidézte, amit együtt éltek át, és lelki szemei előtt úgy jelent meg, mintha még mindig élne. Újra látta mosolyát, és ahogy büszkén tartja fejét erős, egyenes nyakán. Eltűnődött, vajon meddig jutott a túlvilágba vezető félelmetes útján és imádkozott, hogy biztonságban tegye meg. Imádkozott, hogy jusson el a boldogság mezejét övező zöld hegyek közé, s hogy ott hamarosan újra találkozzanak. Hamarosan utánad megyek, szívem, ígérte neki. - Szeretett lányod, Mintaka, az isteni fáraó, Trok Uruk felesége, könyörögve kéri tőled a kegyet, mit azoknak ígértél, kik túl sokat szenvedtek e világban. Engedd, hogy találkozzék sötét hírnököddel, és segítségével békére leljen kebleden, hatalmas Hathor. A papnő befejezte az imát és várt. A következő lépést Mintakának egyedül kell megtennie. Mintaka kinyitotta a szemét, és úgy tanulmányozta a kosarat, mintha most látná először. Lassan kinyújtotta két kezét és leemelte a fedelét. A kosár belsejében sötét volt, de valami mozgott benne, nehézkesen, bágyadtán tekergett, feketén fekete csillant, mint mély, sötét kút vizén lebegő olaj. Mintaka előrehajolt, hogy belenézzen a kosárba, és lassan egy pikkelyes fej emelkedett fel előtte. Ahogy kijutott a fénybe, csuklyája szétterült, míg akkora nem lett, mint egy fekete-fehér mintás női legyező. Szeme csillogott, mint két apró üveggyöngy. A vékony ajkak gúnyos mo243 solyra húzódtak, és a bársonyos, fekete nyelv rezgeti köztük, mintha a levegőt és az előtte ülő lány illatát kóstolgatná. Némán bámulták egymást, a lány és a kobra, száz lassú szívdobbanásig. Egyszer a kígyó hátralendült, mint aki támadni akar, de aztán szelíden kiegyenesedett, mint valami hosszú szárán ingadozó halálos virág. - Miért nem teszi a dolgát? - kérdezte Mintaka, ajkával oly közel a kobráéhoz, hogy csókot válthatott volna vele. Kinyújtotta a kezét, a kobra elfordította a fejét, hogy közeledő ujjait figyelje. Mintakán nem látszott félelem. Finoman megsimogatta a kiterjesztett csuklya hátoldalát. Támadás helyett a kobra félig elfordult, akár egy macska, mely simogatásra nyújtja fejét. - Vedd rá, hogy tegye meg, aminek meg kell lennie - kérte Mintaka a papnőt, de az idős nő elképedve rázta a fejét. - Ilyet még soha nem láttam - suttogta. - Üsd meg kezeddel a hírnököt. Akkor biztosan átadja neked az istennő ajándékát. Mintaka hátrahúzta a kezét, nyitott tenyérrel célba vette a kígyó fejét, és már majdnem megütötte, mikor meglepődve összerezzent, és leengedte a kezét. Tanácstalanul körbenézett a homályos szobában, a sötét sarkokat kutatva, aztán a papnőre nézett. - Te szóltál? - kérdezte. - Nem szóltam semmit. Mintaka ismét felemelte a kezét, de ezúttal közelebbről és tisztábban hallotta a hangot. Babonás félelem fogta el, és végigfutott a hátán a hideg, mikor felismerte. - Taita? - suttogta, körbetekintve. Arra számított, hogy ott áll a háta mögött, de a szoba üres volt, csak ők ketten térdeltek a kosár előtt. - Igen! - mondta Mintaka, mintha kérdésre, vagy utasításra felelne. Hallgatta a csendet, kétszer bólintott, aztán azt mondta lágyan: - Ó, igen! A papnő semmit sem hallott, de felfogta, hogy valami rejtelmes beavatkozás történt. Nem lepte meg, hogy a kobra lassan visszaereszkedett a kosár mélyére. Visszatette a fedelet a kosárra és felállt. -Bocsáss meg nekem, anyám - szólt hozzá Mintaka 244 kedvesen, - de nem indulok el az istennő útján. Még sok dolgom van e világban. A papnő felvette a kosarat. - Az istennő áldása kísérjen, és adjon neked örök életet. - Kihátrált a szobából, magára hagyta a félhomályban ülő Mintakát, ki úgy tűnt, egy hangot hallgat, melyet az idős nő nem hallott. Taita a vörös mákony előidézte mély álomban hozta vissza Nefert Thébába. Amint a gálya kikötött a palota alatti kőgátnál, Taita a pórnép kíváncsi pillantásai elől elfüggönyözött hordszékben vitette partra. Nem lett volna tanácsos, ha a fáraó kritikus állapotának híre elterjed a városban. Nemegyszer előfordult már, hogy egy uralkodó halála a várost és az egész államot vad kétségbeesésbe döntötte, ártalmas spekulációt idézett elő a gabonapiacon, zendülésekhez, fosztogatáshoz, a társadalmi erkölcsök és szokások teljes fellazulásához vezetett. Mihelyt biztonságba helyezte a palotában, királyi lakrészében, Taita hozzáláthatott, hogy háborítatlanul munkálkodjék a fiún. Legelső dolga volt, hogy megvizsgálja a szörnyű tépett sebeket a lábain és hasán, és megállapítsa, nem történt-e valami kóros változás. Legnagyobb félelme az volt, hogy belei megrepedtek, és tartalmuk a hasüregbe került. Ha ez történt, minden tudománya hasztalan. Letekerte a kötéseket, óvatosan megnyomogatta a sebek nyílásait, és a kiszivárgó nedvet megszagolta, érzik-e rajta a bélsár szaga. Nagy megköny-nyebbülésére ennek nyoma se volt. A legmélyebb sebeket ecetben oldott keleti fűszerekkel öblítette ki, aztán legjobb tudása szerint bélhúrral összevarrta, majd bekötözte, mindegyiket megérintette Lostris Talizmánjával, és az istennő kegyébe ajánlotta unokáját, valahányszor tekert egyet a vászoncsíkon. A következő napokban Taita fokozatosan csökkentette a vörös mákony adagját, és Nefer azzal jutalmazta, hogy eszméletre tért és rámosolygott. - Taita, tudtam, hogy velem vagy. - Aztán körülnézett, még kábán az altatótól. -Hol van Mintaka? 245 Mikor Taita elmagyarázta a lány távollétének okát, Nefer csalódása szinte kézzelfogható volt, hisz túl gyenge volt ahhoz, hogy leplezze. Taita azzal próbálta vigasztalni, hogy elválásuk csupán átmeneti, és hamarosan elég jól lesz, hogy megtehesse a hajóutat északra, Avarisba. -Majd találunk valami jó ürügyet Najának, hogy engedélyezze az utazást - bizonygatta. Egy ideig Nefer gyógyulása biztató volt. A következő napon felült, és elfogyasztott egy kiadós tányér csicseri borsólevest durrakenyérrel. A rákövetkező napon tett néhány lépést a mankók segítségével, mit Taita faragott neki, és húst kért enni. Hogy vére ne hevüljön túlságosan, Taita eltiltotta a vörös hústól, de a halat és szárnyast engedélyezte. Másnap Merykara látogatta meg bátyját. Vidám kacagásával és gyermeki csacsogásával felvidította a fiút. Nefer érdeklődött Heseret felől, megkérdezte, miért nem jött el ő is. Merykara kitérő választ adott, és egy újabb játszma baót javasolt. Ezúttal Nefer szándékosan védelem nélkül hagyta várát, hadd nyerjen a kislány. A következő napon ért el a balasfurai szörnyű tragédia híre Thébába. Az első jelentések szerint Apepival együtt egész családja, Mintaka is elpusztult a lángokban. Nefert lesújtotta a gyász. Taita kénytelen volt ismét beadni neki egy adag vörös mákonyt, de néhány óra múlva a sebek a lábán begyulladtak. A következő néhány napban állapota egyre rosszabbodott, nemsokára a halál küszöbén állt. Taita ott ült mellette és figyelte, hogyan hánykolódik lázas önkívületben, miközben a gyulladás égővörös csíkjai tűz-folyamként kúsztak fel tagjain és hasán. Aztán hír jött az Alsó-Királyságból, hogy Mintaka túlélte a tragédiát, melyben családja elpusztult. Mikor Taita ezt a nagyszerű hírt a fülébe súgta, úgy tűnt, Nefer megérti és reagál. A következő napon gyenge volt, de elméje világos, azt bizonygatta Taitának, hogy már elég erős a hosszú úthoz, hogy Mintaka mellett legyen gyászában. Taita gyöngéden lebeszélte, de megígérte, hogy mihelyt elég erős lesz, minden befolyását latba veti, hogy meggyőzze Naja urat, engedje el. Most, hogy volt célja, amiért küzdjön, 246 Nefer ismét a gyógyulás útjára lépett. Taita látta, hogyan lesz úrrá puszta akaraterejével lázán és a vérében ható rosszindulatú nedveken. Naja úr visszatért északról, és Heseret órákon belül meglátogatta Nefert, első ízben azóta, hogy az oroszlán megtépázta. Ajándékokat hozott neki, édességet meg lépes mézet, és egy csodaszép, színes achátból készült bao-táblát, faragott elefántcsont és fekete korallkövekkel. Kedves volt,

végtelenül gyengéd és aggódó, mentegetőzött, hogy elhanyagolta. - Drága férjem, a Felső-Királyság kormányzó uralkodója, a nagyhírű Naja úr távol volt ezekben a hetekben - magyarázta -, és oly nagyon sóvárogtam utána, hogy nem voltam alkalmas társaság senkinek, ki oly beteg, mint te voltál. Féltem, hogy boldogtalanságom rossz hatással lehet rád, drága kis Neferem. - Egy óráig maradt, énekelt neki, mesélt az udvar dolgairól, főleg a botrányokról. Végül kimentette magát: - Férjem, a Felső-Királyság kormányzó uralkodója, nem szereti, ha túl soká távol vagyok tőle. Oly nagyon szeretjük egymást, Nefer. Ő csodálatos ember, oly jószívű, és oly odaadó híve neked és Egyiptomnak. Meg kell tanulnod, hogy tökéletesen megbízz benne, úgy, ahogyan én. - Felállt, hogy távozzék, aztán mintha csak most jutna eszébe, megjegyezte: - Biztosan nagy megkönnyebbüléssel hallasz arról, hogy Trok Uruk fáraó és drága férjem, Felső-Egyiptom kormányzó uralkodója megegyeztek, hogy államérdekből érvénytelenítik eljegyzésedet azzal a kis barbár hikszosszal, Mintakával. A férjem, Felső-Egyiptom kormányzó uralkodója, kezdettől fogva ellenezte ezt a kézfogót, ahogyan én is. Miután Heseret távozott, Nefer erőtlenül visszahanyat-lott párnáira, és lehunyta szemét. Mikor kis idő múlva Taita odajött hozzá, meghökkenve tapasztalta, hogy mennyire visszaesett. Mikor eltávolította a kötéseket, látta, hogy a fertőzés a sebekben ismét fellángolt, és a legmélyebb sebből rossz szagú, sűrű, sárga genny szivárog. Egész éjjel mellette maradt, minden tudását és képességét latba vetette, hogy elűzze az ifjú fáraó körül gyülekező gonosz árnyait. 247 Hajnalra Nefer önkívületben volt. Taitát őszintén megrémítette a fiú állapota, nem lehetett csupán bánatával magyarázni. Hirtelen bosszúsan felriadt valami zajra az ajtó előtt. Már épp ki akart szólni, hogy csendre intsen, mikor Naja úr parancsoló hangját hallotta, ahogy utasította az őröket, hogy álljanak félre. A régens nagy léptekkel jött be a szobába, Taitát nem is üdvözölte, a mozdulatlan Nefer fölé hajolt, fürkészve nézett sápadt, nyúzott arcába. Egy hosszú pillanat után felegyenesedett, és intett Taitá-nak, hogy kövesse a teraszra. Mikor Taita kilépett mögötte, Naja a folyó túlpartján gyakorlatozó szekérosztagot nézte, kik teljes vágtában váltottak alakzatot. Furcsamód sok hadi készülődés volt a Hathor-szerződés óta. - Beszélni kívántál velem, uram? Naja megfordult, arcán zord, fenyegető kifejezés ült. -Csalódást okoztál nekem, öreg - mondta, és Taita lehajtotta a fejét, de nem válaszolt. - Azt reméltem, mostanra már elhárult minden akadály az utamból, az istenek jövendölte sorsom elől. - Mereven nézte Taitát. - Úgy tűnik azonban, nemhogy engedted volna megtörténni, de minden tőled telhetőt megtettél, hogy megakadályozd. - Ez csak a látszat. Mutattam, hogy törődöm a betegemmel, miközben a te érdekeid előmozdításán fáradoztam. Ahogy magad is láthatod, a fáraó a túlvilág szakadéka fölött függ - intett Taita a szoba felé. - Biztosan te is érzed az árnyakat, melyek egyre közelebb húzódnak hozzá. Uram, már majdnem elértük célunkat. Napokon belül megnyílik az út előtted. Naját nem győzte meg. - Fogytán a türelmem - mondta figyelmeztetően, és elhagyta a teraszt. Átment a szobán anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna az ágyon fekvő mozdulatlan alakra. A nap folyamán Nefer állapota váltakozó volt, hol mély önkívületbe esett, hol verejtékezve, hagymázasan félrebeszélt. Mikor világossá vált, hogy combsebe erős kínokat okoz neki, Taita lebontotta a kötést és látta, hogy egész combja csúnyán feldagadt. A varratok, mellyel lezárta a sebet, megfeszültek, és mélyen bevágódtak a láztól forró, bíborszínű húsba. Tudta, hogy nem mozdíthatja a fiút, 248 míg élete ily gyenge szálon függ. A tervet, melyet oly gondosan szőtt az elmúlt hetekben, nem valósíthatja meg, ha nem tesz drasztikus lépést. Hozzányúlni a sebhez ebben az állapotában a halálos vérmérgezés kockázatával járt, de nem volt más választása. Kikészítette műszereit, és az egész lábat lemosta ecetes oldatban. Aztán újabb adagot erőltetett a vörös mákonyból Nefer ajkai közé, és miközben várta, hogy a szer hatni kezdjen, Hóruszhoz és Lostris istennőhöz imádkozott pártfogásukért. Aztán kezébe vette a szikét, és elvágta az egyik varratot, mely a seb száját összefogta. Megdöbbentette a mód, ahogyan a hús felpattant, és a sárga genny undorító áradata, ami kiömlött. Egy aranykanállal kitisztította a sebet, és mikor érezte, hogy a fém valami keménybe ütközik a seb mélyén, elefántcsont csipesszel nyúlt bele és közé csípte. Végre kihúzta. Az ajtóhoz vitte a fénybe és látta, hogy az oroszlán karmának törött szilánkja, fele akkora, mint a kisujja, mely bizonyára akkor törött le, mikor a fenevad összemarcangolta Nefert. Aranycsövet helyezett a sebbe, és újból bekötözte. Estére Nefer állapota csodálatosan javult. Másnap reggel gyenge volt, de a láza leesett. Taita erősítőszert adott neki, és a lábára tette Lostris Talizmánját. Midőn délidőben mellette ült, bátorságot gyűjtve, halk kaparászást hallott a redőnyön. Mikor résnyire nyitotta, Merykara surrant be a szobába. Zaklatott volt és látszott rajta, hogy sírt. Taitára vetette magát, átkarolta lábait. - Ők megtiltották, hogy idejöjjek - suttogta, s nem kellett elmagyaráznia, kik azok az „ők" -, de ismerem a teraszon álló őröket, és átengedtek. - Nyugodj meg, gyermekem - simogatta meg Taita a haját. - Ne gyötörd magad ennyire. - Taita, meg akarják ölni! -Kik? - Ők ketten. - Merykara megint elsírta magát, és alig volt érthető, amit mondott. -Azt hitték, alszom, vagy nem értem, miről beszélnek. Nem mondták ki a nevét, de én tudtam, hogy Neferről beszéltek. 249 - Mit mondtak? -Hívatni fognak. Mikor Nefert egyedül hagyod, azt mondták, nem telik sok időbe. - Hangja elcsuklott, nagyot nyelt, hogy visszafojtsa könnyeit. - Olyan borzasztó, Taita! A saját testvérünk és az a rettenetes ember - az a szörnyeteg! - Mikor? -Taita szelíden megrázta, hogy magához térjen. - Hamar. Nagyon hamar. - A kislány hangja nyugodtabb lett. - Azt nem mondták, hogyan, hercegnő? -Naja azt mondta, Noom, a babiloni sebész egy vékony tűt szúr majd Nefer orrán át az agyába. Nem lesz vér vagy egyéb nyom. - Taita jól ismerte Noomot, a thébai könyvtárban nyilvános vitát folytattak a törött végtagok helyes kezeléséről. Noom a vita végén Taita ékesszólásának és tudásának ostorcsapásaitól sajogva távozott. Mélységesen irigyelte Taita hírnevét és tudását. Vetélytárs és elkeseredett ellenség volt. - Az istenek megjutalmaznak, Merykara, hogy volt bátorságod figyelmeztetni bennünket. De most menned kell, mielőtt rájönnének, hogy itt jártál. Ha gyanakodni kezdenek rád, még veled is megteszik, amit Neferrel készülnek tenni. Miután a kislány elment, Taita összeszedte gondolatait, és áttekintette tervét. Egyedül nem tudja végrehajtani, másokra kell támaszkodnia. De a legjobb, legmegbízhatóbb segítőtársakat választotta. Készen állnak a cselekvésre, csak hívó szavára várnak. Tovább nem késlekedhet. Krró vizet hozatott a szolgákkal, és alaposan lemosta lefert tetőtől talpig. Átkötözte sebeit, báránygyapjúból készített tépést helyezett a combjában tátongó sebre, mely még mindig szivárgott. Mikor elkészült, meghagyta az őröknek, hogy senkit ne engedjenek be, és a szoba minden bejáratát elreteszelte. Egy darabig fohászkodott, aztán tömjént dobott a parázstartóra, és a kék, illatos füstben elmondta Anubisznak, a halál és temetők istenének varázsigéjét. 250 Csak ezek után készítette el Anubisz elixírjét egy új, még nem használt olajlámpásban. Az elegyet testhőmérsékletűre melegítette a parázstartón, aztán az ágyhoz vitte, ahol Nefer nyugodtan aludt. Gyengéden oldalra fordította a fejét, és a lámpa csőrét a fülébe helyezte. A sűrű folyadékot cseppenként töltötte a fülébe, gondosan letörölve a fölösleget, vigyázva, hogy ne érjen saját bőréhez. Aztán apró vattalabdaccsal lezárta a fülét, oly mélyen felnyomta a járatba, hogy csak nagyon alapos vizsgálattal lehetett volna felfedezni. A maradék elixírt a parázsra öntötte, ahol éles szagú gőzzé lobbant. Aztán olajat töltött a lámpásba, meggyújtotta a kanócot, és a többi közé helyezte a sarokba. Visszament az ágyhoz, és leguggolt mellette. Figyelte, hogyan emelkedik és süllyed Nefer mellkasa. Minden egyes lélegzet lassúbb volt az előzőnél, és köztük a szünetek egyre hosszabbodtak. Végül teljesen megszűntek. Két ujját Nefer nyakára helyezte a füle alatt, s érezte az életerő lassú, határozott lüktetését. Fokozatosan gyengült az is, míg végül csak parányi rebbenés volt, mint egy apró rovar szárnyrezdülése, amit csak minden ügyességével és tapasztalatával tudott megállapítani. Bal keze ujjait a saját nyakára helyezve számolta az élet lüktetését, és összehasonlította a kettőt. Végül saját szíve háromszázat vert Nefer két szinte észrevehetetlen szívdobbanása között. Gyengéden lezárta a fiú szemét, amulettet helyezett

szemhéjára, a holttest hagyományos előkészítéseként, majd egy vászoncsíkkal átkötötte, és egy másikkal felkötötte az állat, hogy szája ne nyíljon ki. Gyorsan dolgozott, hisz minden perc, míg Nefer az elixir hatása alatt van, veszélyt hordozott magában. Végül az ajtóhoz ment, és elhúzta a reteszt. - Üzenj Felső-Egyiptom kormányzó uralkodójának. Jöjjön azonnal, hogy hallja a szörnyű hírt a fáraóról. Naja úr meglepő gyorsasággal, futva érkezett. Vele volt Heseret, mögöttük bizalmi embereinek tömege, köztük ott volt Asmor úr, az asszír orvos, Noom, és a tanács tagjainak zöme. Naja utasította a többieket, hogy a királyi lakosztály 251 előtti folyosón várakozzanak, míg ő Heserettel belépett. Taita üdvözlésükre felemelkedett az ágy mellől. Heseret látványosan sírt, szemét hímzett vászonkendővel takarta el. Naja a bekötözött, merev testre pillantott az ágyon, aztán Taitára, kérdéssel a szemében. Taita aprót biccentett. Naja elrejtette a szemében felvillanó győzelmet, aztán letérdelt az ágy mellé. Egyik kezét Nefer mellére tette, érezte, hogyan váltja fel lassan a test melegét a terjedő hűvösség. Hangosan imádkozott Hóruszhoz, a halott fáraó pártfogó istenéhez. Mikor felállt, határozottan megfogta Taita felsőkarját. - Vigasztalódj, Mágus, mindent megtettél, amit kívánhattunk tőled. Nem marad el a jutalmad. - Összecsapta kezét, és mikor az őr besietett, megparancsolta: - Hívd ide a tanács tagjait. Ünnepélyes menetben bevonultak és hármas sorokban körbeállták az ágyat. - Lépjen elő a derék orvos, Noom! - parancsolta Naja. -Erősítse meg a Mágus megállapítását, hogy a fáraó eltávozott. A sorok megnyíltak, hogy az asszír az ágyhoz léphessen. Hosszú haját hajsütő vassal göndörítették, és a vállá-ig ért. Szakálla is göndörítve volt babiloni szokás szerint. Hosszú köntöse, melyet idegen istenek és mágikus minták hímzett jelei díszítettek, a földet söpörte. Az ágyhoz térdelt, és nekifogott a holttest megvizsgálásához. Megszagolta Nefer ajkait hatalmas, horgas orrával, melyből fekete szőrpamacsok álltak ki. Aztán fülét Nefer mellére tette és hallgatózott annyi ideig, amíg Taita szorongó szíve százat dobogott. Sokat bízott az asszír hiányos szakértelmére. Aztán Noom hosszú ezüsttűt húzott ki köntösének szegélyéből és megfogta Nefer ernyedt kezét. Mélyen az egyik körme alá szúrta, s figyelte, van-e izomreakció vagy egy csepp vér. Végre lassan felállt, Taita a mély csalódottság bizonyítékát látta lebiggyedt ajkában és panaszos arckifejezésében, amint megrázta fejét. Taita arra gondolt, hogy bizonyára busás jutalmat ígértek neki, ha azt a tűt más célra használja. - A fáraó halott - jelentette ki Noom, és az 252 ágyat körülállók a gonosz szem és az istenek haragja elleni jelet mutatták. Naja úr hátrahajtotta a fejét, és belefogott a siratásba, a mellette álló Heseret gyönyörű, szárnyaló hangján átvette a jajkiáltást. Taita türelmetlenségét leple/ve várta, hogy a gyászolók sorban elhaladjanak az ágy mellett, és egyenként elhagyják a szobát. Midőn már csak Naja és Heseret, Noom és a Felső-Királyság nomoszainak vezírjei maradtak, előlépett. - Naja úr, engedékenységedért esedezem. Jól tudod, hogy Nefer Széthi fáraó tanítója és szolgája voltam születése óta. Tisztelettel és engedelmességgel tartozom neki még most, halálában is. Arra kérlek, gyakorolj velem kegyet. Engedd meg nekem, hogy én vigyem el testét a Bánat Csarnokába, és a bemetszést elvégezve, én vegyem ki szívét és beleit. Számomra ez volna a legnagyobb kitüntetés, melyben részesíthetsz. Naja úr egy kicsit gondolkodott, aztán bólintott. - Kiérdemelted ezt a kitüntetést. Megbízlak, hogy a fáraó szent testét vidd el a halotti templomba, és a bemetszés elvégzésével kezdd meg a balzsamozási szertartást. Az öreg katona, Hilto sietett eleget tenni Taita hívásának. A palota kapuja előtt, az őrházban várakozott. Magával hozta a núbiai varázslót, Bayt, és négy legmegbízhatóbb emberét. Köztük volt Meren, Nefer gyerekkori barátja és társa is. Most már a testőrség jóképű zászlósa volt, magas termetű és tiszta tekintetű. Taita külön kérte, hogy vegyen részt e szolgálatban. Hosszú, fonott kosarat hoztak, amilyenben a balzsamozók szokták a holttesteket a halotti templomba szállítani. Az üres láda nehezebbnek tűnt, mint várható lett volna. Taita beengedte őket a halottas szobába, és odasúgta Hiltónak: - Csak szaporán! Minden másodperc számít. Nefert már betekerte egy hosszú halotti lepelbe, melynek laza redője elfedte arcát. A koporsóvivők az ágy mellé helyezték a kosarat, és tiszteletteljesen belefektették Nefert. Taita párnákat tett a test köré, hogy védjék az út 253 alatt, aztán lezárta fedelét, és bólintott. - A templomba -mondta -, már minden készen áll. Zsákját Merenre bízta, és sietve haladtak végig a palota folyosóin és udvarain, ahol mindenütt a gyász és jajveszékelés hangjai követték őket. Az őrök lehajtották fegyverüket, és letérdeltek, midőn a halott fáraó elhaladt. A nők arcukat elfedve zokogtak. Minden lámpást kioltottak, a konyhán eloltották a tüzeket, így a kéményekből nem szállt fel füst. A bejáratnál lévő udvaron Hilto szekeresei várakoztak befogott lovakkal. A fonott kosarat feltették a vezérszekérre, és bőrszíjakkal odaerősítették. Meren a Taita műszereit tartalmazó bőrzsákot is a szekérre tette, Taita felszállt, és kezébe vette a gyeplőt. A regiment kosszarv tülkeiből gyászinduló hangzott fel, és az oszlop lépésben kihajtott a kapun. A fáraó halálának híre futótűzként terjedt el a városban. A nép összegyűlt a kapuk előtt, és hangos jajveszékelésbe kezdett, mikor az oszlop elhaladt. A folyóparti út két oldalát tömeg lepte el. Gyászukban jajveszékelő nők a szent ló-tusz szirmait dobálták a kosárra. Taita ügetésre, majd könnyű vágtára fogta a lovakat. Kétségbeesetten igyekezett a kosarat mielőbb eljuttatni a halotti templom szentélyébe. Nefer atyjának temploma még állt, jóllehet Tamose fáraó már hónapokkal korábban a kopár nyugati dombok közötti sírhelyére költözött. Nefernek még nem épült templom: oly fiatal volt, hogy még hosszú életre számíthatott. Halála idő előtti volt, és más választást nem hagyott nekik, mint az apjának épült templom használatát. A templom rózsaszín gránitfalai és oszlopos előcsarnoka a zöld folyóra néző alacsony dombon emelkedtek. A sebtében összegyűlt papok frissen borotvált és beolajozott fejjel várakoztak érkezésükre. A dobok és sistrumok lassú ütemére Taita felhajtott a kövezett úton, és megállította a fogatot a Bánat Csarnokába vezető lépcsők alatt. Hilto és katonái a vállukra emelve vitték fel a kosarat a lépcsőkön. A papok mögéjük sorakoztak, gyászosan énekelve. A Bánat Csarnokának szélesre tárt bejárata előtt a koporsóvivők megálltak, és Taita hátranézett a papokra. 254 - Egyiptom kormányzó uralkodójának kegyéből és hatalmából én, Taita kaptam a feladatot, hogy a fáraó zsige-reit eltávolítsam. - Tekintetét delejes erővel fúrta a főpap szemébe. - Mindenki más künn várakozik, míg elvégzem e szent kötelességemet. Döbbent morgolódás támadt Anubisz papjai között. Ez nem volt ildomos, sértette a hagyományokat és a tekintélyüket. De Taita szigorúan nézett a főpap szemébe, és lassan felemelte a jobbjában tartott Lostris Talizmánját. A pap félelmetes híréből ismerte ezen ereklye hatalmát. -Ahogy Egyiptom kormányzó uralkodója parancsolta - adta meg magát. - Mi majd itt kinn imádkozunk, míg a Mágus elvégzi kötelességét. Taita bevezette Hiltót és a koporsóvivőket, akik a kosarat ünnepélyesen letették a Bánat Csarnokának közepén álló fekete diorittömb mellé. Taita intett szemével Hiltó-nak, az ősz harcos méltóságteljesen a bejárathoz masírozott, és becsukta az ajtókat az összegyűlt papok orra előtt. Aztán visszasietett Taitához. Kinyitották a kosarat, kivették Nefer bebugyolált testét, és a fekete kőlapra fektették. Taita leemelte Nefer arcáról a leplet. Sápadt volt és szép, akár egy elefántcsontból faragott fiatal Hórusz isten. Óvatosan oldalra fordította a fejét, és bólintott Baynak, aki a bőrzsákot a műszerekkel a jobb keze ügyébe helyezte, és kinyitotta. Taita az elefántcsont csipeszt vette elő, bedugta Nefer fülébe és kihúzta a vattadugót. Sötét rubinszínű folyadékkal töltötte meg száját egy üvegkancsóból, és egy aranycsövecske segítségével gondosan kiöblítette az eli-xírt Nefer füléből. Mikor belenézett a füljáratba, megköny-nyebbülve látta, hogy gyulladásnak semmi nyoma. Aztán nyugtató kenőcsöt kent a fülnyílásba, és ismét bedugta. Bay már előkészítette egy másik fiolában az elixir ellenszerét. Mikor kihúzta a dugót, kámfor és kén éles szagát árasztotta. Hilto segített Nefert ülő helyzetbe emelni, és Taita beadta neki a fiola teljes tartalmát.

Meren és a többiek mindezt teljes értetlenséggel figyelték. Mikor Nefer váratlanul felköhögött, babonás félelmükben hátraugrottak a kőlaptól, és a gonosz elleni jelet mutatták. Taita Nefer meztelen hátát masszírozta, aki is255 mét köhögött, és némi sárga epét hányt. Miközben Taita kitartóan élesztgette a fiút, Hilto térdre parancsolta embereit, és megeskette őket, hogy mindazt, aminek tanúi, örökre titokban tartják. Remegve és halálsápad tan az életükre fogadtak titoktartást. Taita fülét Nefer hátához szorította, egy ideig hallgató-zott, majd bólintott. Ismét masszírozta, és ismét hallgató-zott. Intett Baynak, aki egy csomó szárított gyógynövényt vett elő a zsákból, egyik végét meggyújtotta az egyik lámpás lángjánál, és Nefer orra alá tartotta. A fiú tüsszentett, és megpróbálta elfordítani a fejét. Taita végre elégedetten visszabugyolálta a lepedőbe, és ismét intett Baynak és Hiltónak. Mindhárman visszatértek a kosárhoz. A többieknek tát-va maradt a szája, mikor Taita kiemelte a kosár fenekét, és alóla előtűnt egy holttest, amely szintén fehér halotti lepelbe volt tekerve. - Gyertek! - parancsolta Hilto. - Vegyétek ki! Taita éles szeme és Hilto szigorú útmutatásai mellett kicserélték a két testet. Nefert elhelyezték a titkos rekeszben a kosár alján, de még nem tették vissza a másik lapot. Bay leguggolt a kosár mellé, hogy figyelemmel kísérje Nefer állapotát. A másik holttestet feltették a dioritlapra. Taita lehúzta a halotti leplet, és feltárult egy Neferrel nagyjából azonos korú és felépítésű fiú teste, kinek ugyanolyan sűrű, fekete haja volt. Hilto feladata volt, hogy megfelelő holttestről gondoskodjék, ami az ország jelenlegi állapotában nem volt nehéz. A pestis még mindig dúlt a nomosz félreeső, szegényebb területein, és ráadásul ott voltak a város utcáiról és sikátoraiból minden éjszaka ösz-szegyűjtött hullák, a verekedések, a gyilkosságok, vagy az útonállók áldozatai. Hilto mindezeket a forrásokat figyelembe vette. Végül megtalálta az ifjú fáraó ideális helyettesét, méghozzá a kutatáshoz oly tökéletesen illő körülmények között, hogy az nem lehetett véletlen műve. A városi törvényszolgák tetten érték a fickót, amint éppen felhasította Théba egyik legbefolyásosabb gabonakereskedőjének erszényét, és a bírák nem tétováztak fojtózsinór általi halálra ítélni. 256 Az elítélt fiatalember testalkata és arca annyira hasonlított Neferéhez, mintha testvérek lettek volna. Ráadásul jól táplált és egészséges volt, nem úgy, mint az éhenkórász csavargók és a pestis áldozatai. Hilto beszélt a városi őrség parancsnokával, kire a kivégzés végrehajtása hárult, és a barátságos beszélgetés alatt három nehéz aranygyűrű talált utat e kiváló férfiú erszényébe. Megállapodtak, hogy a kivégzést mindaddig elhalasztja, míg Hilto nem szól, s oly körültekintéssel hajtja végre, hogy az áldozatban a lehető legkevesebb látható kár essék. A rabnak aznap reggel szolgáltattak igazságot, és teteme még ki sem hűlt. A kanópuszedények a csarnok végében lévő kis ereklyetartóban sorakoztak. Taita utasította Merent, hogy menjen értük, és vegye le a tetejüket. Közben oldalára fordította a testet, és hosszú bemetszést ejtett a baloldalán, sebészi finomságokra nem volt idő. Bedugta kezét a nyílásba, és előrehúzta a zsigereket, majd mindkét kezét használva, a szikével mélyen a test belsejébe hatolt. Először átvágta a rekeszizmot, hogy bejusson a mellüregbe, majd még mélyebbre hatolt, túl a tüdőn, májon és lépen, aztán elvágta a légcsövet ott, ahol a tüdőhöz csatlakozik. Végül hasára fordította a testet, felszólította Merent, hogy húzza szét a farpofákat, és néhány határozott vágással elválasztotta a záróizmokat a végbélnyílástól. Ezzel a mellkas és a hasüreg tartalma felszabadult. Egyetlen csomóban kihúzta a dioritlapra. Meren elfehé-redett, megtántorodott, és a szája elé kapta a kezét. - Ne a padlóra, a lefolyóba - parancsolta Taita kurtán. Meren harcolt Trok fáraó regimentjeivel északon a lázadók ellen. Egy embert megölt, és hidegen hagyta a vérontás a csatatéren, de most rohant a sarokba a kőmedencéhez, és hangosan belehányt. Könyékig véresen Taita hozzálátott, hogy különválasz-sza a májat, a tüdőt, a gyomrot és a beleket. Mikor ezzel kész volt, a beleket és a gyomrot a medencéhez vitte, melyben már ott pihent Meren hozzájárulása. Kimosta a gyomor és belek tartalmát, és az edényekbe rakta. Minden edényt megtöltött tartósító nátronnal. Majd megmosta ke257 zét és karját a bronztálakban lévő vízzel, melyek kifejezetten ezt a célt szolgálták. Kérdő tekintetet vetett Bayra, és a núbiai kopasz, beszabdalt fejével megnyugtatóan bólintott. Fegyelmezett sietséggel Taita összevarrta a hasi metszést, aztán bepó-lyálta a fejet, mígnem teljesen elfedte arcát. Mikor ezzel is megvolt, Hiltóval a nagy kádhoz vitték, és belemerítették a maró nátronlúgba úgy, hogy csak a fej látszott ki. A következő hatvan napon át a kádban marad, eltakart fejjel. Akkor a papok eltávolítják a pólyát és rájönnek a cserére. Addigra azonban Taita és Nefer már messze jár. Még egy kis időt igénybe vett, hogy a medencét leöblítsék a bőrvödrökben lévő vízzel, és elpakolják Taita műszereit, mielőtt kész voltak távozni. Taita letérdelt a kosár mellé, kezét Nefer meztelen mellére helyezte, hogy ellenőrizze hőmérsékletét és légzését. Lassú volt és egyenletes. Lehúzta egyik szemhéját és látta, hogy a pupilla reagál a fényre. Elégedetten állt fel, és intett Hiltónak és Baynak, hogy fedjék le a titkos rekeszt. Mikor ezt megtették, és készültek a fedelet is helyére tenni, Taita megállította őket. -Hagyjátok nyitva. Hadd lássák a papok, hogy üres. A koporsóvivők fogantyújánál fogva megemelték a kosarat, és Taita nyomában az ajtóhoz mentek. Mikor közeledtek, Hilto kitárta, és a papok gyülekezete nyakát nyújtogatva lesett befelé. Az üres kosárra csak futó pillantást vetettek, ahogy kivitték, aztán szinte illetlen sietséggel berohantak a Bánat Csarnokába, hogy átvegyék a teendőket, melyektől megfosztották őket. A templom előtt összegyűlt tömeg ügyet sem vetett rájuk, mikor Taita emberei feltették a kosarat a vezérszekérre, és az oszlop visszahajtott a városba. A főkapun behajtva a szűk utcákat szinte kihaltán találták. A nép vagy a halotti templom köré gyűlt, hogy imádkozzék az ifjú fáraóért, vagy a palotához sietett, hogy várják utódja bejelentését, bár nemigen akadt ember, akinek bármi kétsége volt afelől, ki lesz a Felső-Királyság következő fáraója. Hilto a szekeret a keleti kaputól keletre lévő testőrségi laktanyához hajtotta, és a kosarat bevitték magánlakrésze 258 hátsó bejáratán. Itt már minden készen állt Nefer fogadására. Kiemelték a titkos rekeszből, és Taita Bay segítségével hozzálátott, hogy életre keltse. Néhány óra múlva már elég jól volt ahhoz, hogy elfogyasszon egy kis köleskenyeret, és igyon egy korsó meleg, mézes kancatejet. Végre Taita úgy ítélte meg, hogy egy kis időre nyugodtan Bay gondjaira bízhatja, és áthajtott a szűk, üres utcákon. Hirtelen fültépő lármával vad éljenzés hangzott fel előtte. Midőn a palota közelébe ért, az új fáraó trónra lépését ünneplő sűrű tömegben találta magát. - Éljen örökké ő szent felsége, Naja Kiafan fáraó! - üvöltöttek hűséges buzgalommal, és boros kancsókat adtak kézről kézre. Oly sűrű volt a tömeg, hogy Taita kénytelen volt a szekeret Merenre hagyni, és gyalog megtenni a hátralévő utat. A palotakapunál az őrök felismerték, és lándzsájuk nyelével nyitottak neki utat a tömegben. Mihelyt benn volt, a nagy csarnokba sietett, és ott újabb hajbókoló tömeget talált. Az összes katonatiszt, udvaronc és állami méltóság arra várt, hogy hűséget esküdjön az új fáraónak, de Taita hírneve és félelmet keltő pillantása utat biztosított neki az első sorokba. Naja Kiafan fáraó és királynője a csarnok végéből nyíló ajtók mögötti belső szobában tartózkodtak, de Taitának csak rövid ideig kellett várni, mielőtt engedélyt kapott, hogy a király színe elé járuljon. Elképedve látta, hogy Naja már a kettős koronát viseli, és az ostort és pásztorbotot a mellén keresztbe téve tartja. Mellette Heseret királynő úgy nézett ki, mint az eső simo-gatására kikelt sivatagi rózsa. Taita még soha nem látta szebbnek, sápadt és komoly volt az arcfesték alatt, szemét óriásira nagyította az ügyesen felvitt szemfesték. Midőn Taita belépett, Naja elbocsátotta a körülötte lévőket, s hamarosan hármasban maradtak. Ez már önmagában nagy kegy jele volt. Aztán letette az ostort és a pásztorbotot, és jött, hogy megölelje Taitát. - Mágus, nem kellett volna kételkednem benned - jelentette ki még az eddiginél is zengzetesebb és parancsolóbb hangon. - Kiérdemelted hálámat. - Jobbjáról lehúzott egy csodás rubinköves aranygyűrűt és Taita jobb mutatóujjára húzta. 259 Ez csupán szerény záloga kegyemnek. - Taita csodálkozott, hogy ily erős talizmánt ad kezébe, ennél csak egy hajfürtje vagy körömnyesedéke lett volna hatékonyabb.

Heseret hozzálépett és megcsókolta. - Legdrágább Taita, mindig hűséges voltál családomhoz. Több aranyat, földet, hatalmat fogsz kapni, mint mire valaha vágytál. Ennyi év után csak ily keveset tudott róla. — Bőkezűségedet csupán szépséged múlja felül - válaszolta és Heseret negédesen mosolygott. Aztán Najához fordult. -Megtettem, mit az istenek követeltek tőlem, felséges úr. De drága árat fizettem érte. Nem volt könnyű és fájdalom nélkül való kötelességérzetem és szívem parancsa ellen cselekednem. Tudod, hogy szerettem Nefert. Most neked tartozom ezzel a kötelességgel és szeretettel. De egy ideig gyászolnom kell Nefert, és ki kell békülnöm árnyékával. - Valóban különös volna, ha nem volnál részvéttel a halott fáraó iránt - helyeselt Naja. - Mit kívánsz tőlem, Mágus? Csak ki kell mondanod. -Arra kérlek, felség, engedélyezd, hogy elvonuljak a sivatagba, hogy egy időre egyedül legyek. - Mennyi időre? - kérdezte Naja, és Taita látta, megrettent a gondolattól, hogy elveszítheti a kulcsot az örök élethez, miről komolyan hitte, hogy ő tartja kezében. - Nem túl soká, felség - nyugtatta meg. Naja egy darabig gondolkodott. Soha nem volt az elhamarkodott döntések embere. Végül sóhajtott, és az alacsony asztalhoz ment, melyen íróvessző és papirusz volt. Gyorsan megírt egy szabad áthaladási engedélyt, és királyi kartusával lepecsételte. A pecsétet nyilván már régen elkészíttette a trónra emelkedés reményében. Miközben várta, hogy a tinta megszáradjon, azt mondta: -A Nílus következő áradásának kezdetéig távol maradhatsz, de akkor vissza kell térned hozzánk. Ezzel a menlevéllel szabadon utazhatsz, és bárhol a birodalmamban igényelhetsz a királyi raktárakból élelmet és felszerelést, amire szükséged van. Taita hálásan leborult, de Naja felemelte, újabb jelét adva rendkívüli kegyének. - Menj, Mágus! De a megjelölt napon térj vissza hozzánk, hogy átvedd a jutalmat, melyet oly gazdagon kiérdemeltél. 260 A papirusztekerccsel a kezében Taita kihátrált az ajtón, az áldás jelét mutatva. Másnap a kora reggeli órákban hagyták el Thébát, mikor a város még aludt, még az őrök is karikás szemmel ásítoztak a keleti városkapunál. Nefert a négyes fogat húzta társzekér aljára fektették. A lovakat Hilto választotta nagy körültekintéssel. Erősek, egészségesek voltak, de nem volt rajtuk semmi rendkívüli, ami irigységet vagy megjegyzést válthatott volna ki. A kocsi meg volt rakva élelemmel és felszereléssel, amire szükségük lesz, miután elhagyták a folyóvölgyet. Hilto módos parasztnak öltözött, Meren a fiának, Bay pedig a rabszolgájuk volt. Nefer szalmazsákon feküdt a kocsi fenekén, a cserzett bőrből készült ponyva alatt. Már teljesen eszméleténél volt, és képes volt felfogni mindent, amit Taita mondott neki. Az őrség parancsnokát a fáraó menlevele dacára elfogta az ügybuzgalom. Nem ismerte fel Taitát a kámzsája alatt, így felmászott a kocsi hátuljába, hogy megvizsgálja rakományát. Mikor felemelte a ponyvát, és előtűnt Nefer sovány, sápadt arca, és rajta a pestis eltéveszthetetlen vörös kiütései, melyeket Taita festett rá, a parancsnok rémülten elkáromkodta magát és leugrott a kocsiról, oly hevesen mutatva a gonosz elleni jelet, hogy elejtette lámpását, ami összetört. - Hordjátok el magatokat! - ordított dühösen a gyeplőt markoló Hiltóra. - Vigyétek ezt a himlős nyomorultat a városból! Még kétszer állította meg őket katonai járőr, míg átkeltek a parti síkságon, és elérték a dombokat, melyek a határt jelezték a megművelt földek és a sivatag találkozásánál. A királyi tekercs és a himlős beteg mindkét alkalommal elég volt, hogy késlekedés nélkül útjukra engedjék őket. A járőrök viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy Thébában még nem fedezték fel a cserét, és nem fújtak riadót. Ennek ellenére Taita megkönnyebbült, mikor átkeltek 261 a dombokon a sivatagba, és a régi kereskedelmi úton haladtak tovább keletnek, a Vörös-tenger felé. Ekkorra már Nefer képes volt felkelni fekhelyéről, és rövid ideig sántikálni a kocsi mellett. Eleinte szemlátomást fájt a lába, bár tagadta, de hamarosan könnyebben és hosszabb ideig tudott talpon maradni. Három napig megpihentek Gallala ősi romvárosában. Megtöltötték a vizestömlőket a kutak gyér és sós ízű vizéből, és hagyták, hogy a lovak magukhoz térjenek a kemény, köves út viszontagságaiból. Bay és Taita leápolták csánkjaikat és patáikat. Mikor eléggé megerősödtek, hogy továbbmenjenek, elhagyták a járt utat: a hűvös éjszakában utazva a Gebei Nagarába vezető ösvényre tértek, melyet csak Taita ismert. Bay és Hilto elsöpörték nyomaikat, eltüntették minden jelét, hogy erre jártak. A csillagfényes éjszaka közepén érkeztek meg a barlanghoz. A parányi forrás nem adott elég vizet ennyi embernek és lónak, így mihelyt lerakodták a kocsit, Hilto és Bay nyomban visszafordultak, csak Meren maradt Taita és Nefer szolgálatára. Hilto megrendült egészségére hivatkozva kilépett regimentjéből, így minden teliholdkor visz-szatérhetett Bayjal, hogy ellátmányt, orvosságot és híreket hozzon Thébából. Az első hónap Gebei Nagarában gyorsan elszállt. A tiszta, száraz sivatagi levegőn Nefer sebei újabb visszaesés nélkül begyógyultak, és hamarosan kisántikált a sivatagba Merennel vadászni. Felriasztották a sivatagi nyulakat és leterítették őket hajítóbotjaikkal, vagy Taita felült a forrás fölötti szirtre, és a rejtőzködés varázslatával a gazellacsordákat nyíltávolságba bűvölte. A hónap végén Hilto és Bay visszajött Thébából. Azt a hírt hozták, hogy Taita cselét még nem fedezték fel, és Naja Kiafan fáraó, Théba népével együtt abban a hitben él, hogy Nefer holtteste a nátronfürdőben ázik a Bánat Csarnokában. Hírt hoztak a zendülésről is az Alsó-Királyságban, és Trok fáraó kegyetlen megtorlásáról Manashinál. Az elégedetlenség a Felső-Királyságban is erősödött, ahol Naja, Trokhoz hasonlóan, megemelte az adókat, és sorozást ren262 delt el. - Az emberek dühösek a hadsereg ilyetén bővítése miatt, hisz az egész országban béke van - jelentette Hilto. - Szerintem a fegyveres felkelés hamarosan átterjed a Felső-Királyságra, ahol Naja éppoly jóságosán fog elbánni vele, mint Trok tette északon. Az emberek nemsokára megbánják, hogy megéljenezték e két fáraó trónra emelkedését. - Mi híred van még az Alsó-Királyságból? - kérdezte Nefer mohón. Hilto hosszú előadásba kezdett a kereskedelmi hírekről és a gabonaárakról, az asszír követ Trok udvarában tett látogatásáról. Nefer türelmetlenül hallgatta, és mikor Hilto befejezte, megkérdezte: - Mi hír van Mintaka hercegnőről? Hilto zavart képet vágott. - Nem tudok semmiről. Úgy gondolom, Avarisban van, de biztos nem lehetek benne. Hilto jövetben az út utolsó szakaszán nyársas antilopok nagy csordájának nyomaira bukkant. Engedélyt kért Taitától, hogy utánuk eredjen, és elejtsen néhányat, szárított húsukkal kipótolhatnák készleteiket. Taita készségesen beleegyezett, de úgy döntött, Nefer még nem elég erős, hogy a vadászokkal tartson. Furcsamód ez nem szegte Nefer kedvét, sőt azt javasolta, menjen Taita is velük, hogy különleges képességeivel segítsen megtalálni a vadat, és elrejtse a vadászokat, mikor a közelükbe jutnak. Mihelyt egyedül maradt a barlangban, Nefer kicsomagolta a papirusztekercsekkel és írószerrel teli kis cédrusfa ládát, melyet Hilto hozott neki, és hozzálátott, hogy levelet fogalmazzon Mintakának. Biztosra vette, hogy mostanra halálhíre már eljutott Avarisba. Nem felejtette el, mily szörnyű szenvedést okozott neki a hamis hír, hogy Minta-ka családjával elpusztult Balasfuránál, és meg akarta kímélni hasonló gyötrelmektől. Azt is el akarta neki mondani, hogy Naja és Trok semmisítették meg az eljegyzésüket, de ami őt, Nefert illeti, annyira szereti, hogy az örök életről is lemondana érte, és nem nyugszik, míg felesége nem lesz. Mindezt oly módon kellett szavakba önteni, hogy ha netán a tekercs rossz kezekbe kerül, Mintakán kívül másnak ne jelentsen semmit. 263 A levélben „Első Csillagként" szólította meg. Emlékezni fog, hogy mikor nevének eredetéről beszéltek, Mintaka azt mondta: — Az égi vadász övében lévő harmadik csillagról kaptam a nevem. Ő pedig azt válaszolta: - Nem, nem a harmadikról. A legelsőről az egész égbolton. Nagy gonddal rajzolta a hieratikus jeleket, mindig is kitűnt az írásművészetben. A levelet a dabbai bolondként írta alá, biztosan abban, hogy felismeri az utalást az ő illetlen viselkedésére, mikor a sivatagban voltak. Aznap este, miután a vadászok visszatértek és friss antilopszele-tet vacsoráztak, Nefer megvárta, míg bizalmasan tud szólni Hiltóval. Erre akkor nyílt alkalom, mikor Taita elhagyta a tábortűz fényétől bevilágított kört, és kiment a sötét

sivatagba. Hilto az ellátmánnyal néhány nagy korsó sört is hozott Thébából, és Taita is ivott egy-két kupával, de a kevés dolog közül, miben kora megmutatkozott, az a sebesség volt, mellyel az ital keresztülhaladt rajta. Mihelyt hallótávolságon kívül volt, Nefer Hiltóhoz hajolt. — Különleges megbízatásom van számodra - súgta. - Nagy megtiszteltetés számomra, felség. Nefer átadta neki az apró papirusztekercset. - Az életeddel vigyázz rá - mondta, s mikor Hilto elrejtette kendőjében, megparancsolta, hogy vigye el a hercegnőhöz Avarisba. Újabb figyelmeztetéssel fejezte be. - Erről ne szólj senkinek. Még a Mágusnak sem. Szent esküvel fogadd! Másnap este Hilto és Bay napnyugta után hagyta el Gebei Nagarát, mikor már hűvösödni kezdett. Hűséget fogadtak Nefernek, Taitától áldását kérték és egy oltalmazó talizmánt, aztán nekivágtak a csillagfényes pusztaságnak. A lovak felkapaszkodtak a dűnék első dombjaira, a holdfényben ezüstösen csillogó kőrengetegbe, mely pattogva-ropogva hűlt az éjszakában. A lovak előtt gyalogló Bay hirtelen visszahőkölt, ijedten felkiáltott barbár anyanyelvén, és a nyakában lógó oroszláncsont amulettért nyúlt. A furcsa árnyra mutatott vele, mely a sziklák árnyékából lépett elő. Hilto még rémültebb volt. - Állj félre, gonosz árny! 264 kiabálta, megsuhintva ostorát, és a gonosz elleni jelet mutatta, aztán elhadart egy varázsigét, mely elűz minden kí-sértetet és szellemet. - Nyugalom, Hilto! - szólalt meg végre a jelenés. A hold oly fényesen ragyogott, hogy az alak hosszú árnyékot vetett a kőkemény földre, és feje fénylett, akár olvadt ezüst az olvasztótégelyben. - Én vagyok az, Taita, a Mágus. -Az nem lehetsz! - kiáltotta Hilto.- Taitát Gebei Nagarában hagytam alkonyatkor. Ismerlek. Te valami félelmetes árny vagy a túlvilágról, ki a Mágus képét öltötte magára. Taita előrelépett, és megragadta Hilto ostort tartó kezét. - Erezd a testem melegét - mondta, aztán Hilto kezét az arcához emelte. - Erezd az arcomat, és hallgasd a hangomat. Az öreg katona azonban csak akkor hitte el neki kelletlenül, mikor Bay megérintette Taita mellét az oroszláncsonttal, megszagolta leheletét, érződik-e rajta a sír szaga, és kinyilvánította, hogy az, akinek állítja magát. - De hogyan értél ide előttünk? - kérdezte Hilto panaszosán. - Ez a Mágus titka - mondta neki Bay rejtélyesen. -Jobb, ha nem is kérdezed. - Hilto, van nálad valami, ami halálos veszélyt jelent mindannyiunkra nézve - tért Taita a lényegre. - A halál és pusztulás szaga árad belőle. - Nem tudom, mi lehet az - mondta Hilto zavartan. - Valami, amit a mi Egyiptomunk bízott rád, és nagyon jól tudod, mi az. - A mi Egyiptomunk. - Hilto megvakarta a szakáiiát, és megrázta a fejét. Taita kinyújtotta a kezét, Hilto felsóhajtott, és további ellenállás nélkül megadta magát. Az övén hordott erszényébe nyúlt, és kivette a tekercset. Taita elvette tőle. -Erről ne szólj senkinek, még magának a fáraónak sem. Megértetted, Hilto? - Értem, Mágus. Taita jobb kezében fogta a papiruszt, és áthatóan nézte. Néhány másodperc múlva parányi fényes pont jelent meg 265 a tekercsen, vékony füstkunkor emelkedett az éjszakai levegőbe, aztán váratlanul lángra lobbant. Taita megvárta, míg elég ujjai között, arcizma se rebbent a hőtől, aztán a hamut porrá morzsolta ujjai közt. - Ez varázslat - hápogott Hilto. - Egyszerű fogás - morogta Bay -, olyan, amit még egy bűvészinas is meg tud csinálni. Taita áldón emelte fel jobbját. - Az istenek vigyázzák léptetek utatok során - mondta, és nézte, hogyan olvad bele a homályba a tovagördülő szekér. Mikor ismét a Gebei Nagara-i barlangban állt, a sivatagi hidegtől áthűlt csontjait melengetve az apró tűzhelynél, tanulmányozta a hátsó falnál, a báránybőr takaró alatt alvó Nefert. Nem érzett haragot a fiú szánalmas kísérlete miatt, hogy túljárjon az eszén. A kor nem sorvasztotta el emberségét, a viharos szenvedélyek emlékeit sem homályosítot-ta el benne, és együtt érzett Neferrel, hogy enyhíteni szeretné Mintaka félelmeit és szenvedését. Ehhez még hozzáadódott a szeretet határát súroló mély vonzalom, ami Mintaka iránt támadt benne. Soha nem fogja szembesíteni Nefert, milyen következményekkel járhatott volna e könyörületes tette. Hadd higgye, hogy Mintaka hamarosan megtudja, életben van. Leguggolt Nefer mellé, s anélkül, hogy megérintette volna, gyengéden behatolt a fiú belső lényébe. Nefer megmoccant, felnyögött, és valami érthetetlent motyogott. Taita hatalma, melyet hálóként dobott föléje, még mély álmában is megérintette, és majdnem felébresztette. Teste jól halad a teljes gyógyuláshoz vezető úton. Taita mélyebbre hatolt. Szelleme erős, nem gyengítette meg a megpróbáltatás, amin keresztülment. Rövidesen hozzáfoghatunk következő vállalkozásunkhoz. Visszament a tűzhöz, dobott rá néhány akáciaágat. Aztán ledőlt, nem aludni, hisz ebben a korban már csak néhány óra éjszakai alvásra volt szüksége, hanem hogy megnyissa lelke kapuit az áramlatok előtt, melyeket az 266 események keltettek, egyesek távol, mások sokkal közelebb. Hagyta örvényleni őket maga körül, mintha egy szikla volna a létezés folyamában. A következő hónap még gyorsabban szaladt el, ahogy Nefer egyre erősebb lett, és egyre kevésbé bírta a tétlenséget. Sántítása napról napra kevésbé volt észrevehető, míg végül teljesen elmúlt. Hamarosan versenyt futott Merennel a völgyből a domb tetejéig. Ezek a versenyek oá-zisbeli életük rendszeres részévé váltak. Eleinte Meren könnyedén nyert, de hamarosan ez is megváltozott. A Hilto távozása utáni huszonegyedik nap hajnalán a barlang szájától indultak, a köves völgyfenéken váll váll mellett futottak át, de a dombhoz érve Nefer előretört. Félúton a dombtetőig erősen megiramodott, és Meren nem ért a nyomába. A domb tetején hátrafordult, és lenevetett Merenre, kezét győzelmes mozdulattal a csípőjére tette. A hajnali szélben hosszú, sűrű fürtjei lobogtak a válla körül, és a mögötte felkelő nap arányló sugarai fénykoszorúba vonták fejét. Taita az egészet lentről figyelte, és már megfordult, hogy visszamenjen a barlangba, mikor a sivatagi csendben felhangzó titokzatos hang hallatán megállt. Az égre nézett, és egy apró pontot látott körözni a kék égen, de érezte az isten jelenlétét a közelben. A kiáltás ismét felhangzott, halk volt és távoli, de a szívig hatolt: a királyi sólyom feledhetetlen kiáltása. A dűne tetején Nefer is hallotta, és arcát az égnek fordítva kereste forrását. Észrevette az apró alakot, és két karját feléje tárta. Mintha a mozdulat parancs lett volna, a sólyom zuhanni kezdett, úgy tűnt, egyre nagyobb lesz. Hátraszegett szárnyai közt süvített a szél, midőn egyenesen Nefer felé zuhant. Ha ezzel a sebességgel lecsap rá, húsát tépi és csontját töri, de Nefernek arcizma se rándult, ahogy felfelé fordított arcához közeledett. Az utolsó pillanatban a sólyom kiterjesztette szárnyait, és ott lebegett a fiú feje fölött. Nefer felnyújtotta kezét, majdnem elérte fényes melltollait. Egy pillanatig Taita azt 267 hitte, talán engedi, hogy a fiú foglyul ejtse, de aztán változtatott szárnycsapásain, és a magasba emelkedett. Még egyszer hallatta azt a panaszos, szép kiáltást, aztán elsuhant a nap felé és úgy tűnt, beleolvad a lángoló korongba. Utolsó Gebei Nagara-i látogatásakor Hilto hozott magával egy súlyos harci íjat. Taita irányítása mellett Nefer naponta gyakorlatozott vele, eró'sítette hátés váll-izmait, mígnem képes volt felemelni, megfeszíteni és karjának remegése nélkül célra tartani a fegyvert. Ekkor Taita parancsszavára kilőtte a nyilat, mely magas ívet leírva a kétszáz könyökre elhelyezett célpontba fúródott. Egy eldugott kis ligetben vágott magának egy vastag akáciaágat, addig faragta, csiszolta, míg tökéletes hosz-szúságú és egyensúlyú bot nem lett a kezében. A hűvös hajnalban Taitával a hagyományos módon harcoltak. Taita kora iránti tiszteletből eleinte visszatartotta magát, de a Mágus bevérezte sípcsontját, és jókora dudort ütött a feje búbján. Dühösen és megalázva, Nefer komolyan támadott, de az öreg gyors és hajlékony volt. Elugrott Nefer

lecsapó botja elől, hogy aztán mint a villám, fájdalmas ütést mérjen egy fedetlenül hagyott könyökre vagy térdre. Taita kardforgató tudományából sem veszített sokat. Hilto hozott nekik egy csomó nehéz, sarló alakú kardot, és mikor Taita úgy döntött, már eleget gyakorolták a boto-zást, kihozta a kardokat, és megtanította Nefernek és Merennek a vágások, szúrások és hárítások teljes repertoárját. Minden gyakorlatot ötvenszer ismételtetett meg velük, aztán újrakezdték. Mire megálljt engedett a vacsorához, a két fiú vörösre hevült, és izzadságban úszott, akárha a Nílusban fürödtek volna. Taita bőre azonban száraz és hűvös maradt. Mikor Meren bánatos megjegyzést tett erre, felkuncogott. - Még meg sem születtél, mikor már utolsó csepp verejtékemet is elhullattam. Más estéken Nefer és Meren csupaszra vetkőzött, beolajozták testüket és birkóztak, miközben Taita bíráskodott, tanácsot és utasításokat adott. Bár Meren egy 268 kézfejjel magasabb volt és vállasabb, Nefernek természetes egyensúlyérzéke volt, és Taita megtanította, hogyan fordítsa ellenfele nagyobb súlyát a maga hasznára. Méltó ellenfelei voltak egymásnak. Esténként késő éjszakába nyúlva Taita és Nefer a tűz mellett ülve vitatkoztak mindenféle témáról az orvostudománytól és politikától a hadviselésig és vallásig. Taita felvázolt egy elméletet, majd felszólította Nefert, hogy keressen hibát alaptételeiben és érvelésében. Rejtett csapdákat és következetlenségeket helyezett el ezekben a leckékben, és Nefer egyre gyakrabban és egyre gyorsabban fedezte fel és vonta kétségbe őket. Aztán ott volt a bao-tábla is, hogy eltöprengjen a lépésekben és a kövek alakzataiban rejlő törvényszerűségek és végtelen lehetőségek megfejtésén, kibogozásán. - Ha mindent értenél, amit a bao-kövekről tudni lehet, mindent tudnál, amit magáról az életről tudni lehet -mondta neki Taita. - A játék bonyolultsága és finomságai ravaszságai megélezik az elmét a nagyobb rejtélyekhez. A hónap oly gyorsan elszaladt, hogy Nefert meglepetésként érte, mikor éppen egy halálra sebzett gazellát hajszolt a sivatagban, a hőségtől vibráló levegőben eltorzulva váratlanul egy kis sárga porfelhő és alatta a folyóvölgyből visszatérő társzekér tűnt fel előtte a látóhatáron. Nyomban megfeledkezett a gazelláról, és Hilto elé rohant. Bár Hilto embereitől megszokta a fizikai teljesítményeket, mély benyomást tett rá a sebesség, mellyel Nefer a perzselő hőségben megtette a távolságot. - Hilto! - ordította Nefer messziről, egy cseppet sem kifulladva. - Szeressenek az istenek, és adjanak neked örök életet! Mi újság? Mi újság? Hilto úgy tett, mint aki félreérti a kérdést, és miközben Nefer a kocsi mellett lépdelt, hosszadalmas beszámolóba fogott a két királyság politikai és társadalmi eseményeiről. - Északon újabb lázadás tört ki. Ezúttal Troknak nem volt könnyű dolga, négyszáz embert vesztett három napig tartó kemény csatában, és a lázadók felének sikerült elmenekülnie haragja elől. - Hilto, tudod, hogy nem ezt akartam hallani tőled. 269 Hilto Bay felé intett fejével. - Talán ez nem alkalmas idő, hogy bizonyos dolgokról beszéljek - javasolta tapintatosan. - Felség, nem volna jobb, ha később és bizalmasan szólnánk egymással? Nefer kénytelen volt erőt venni türelmetlenségén. Aznap este a tűz mellett ülve a barlangban, kész kínszenvedés volt végighallgatnia Hilto Taitának tett hosszú, részletes jelentését, melynek leglényegesebb pontja az volt, hogy felfedezték a cserét, mikor Anubisz papjai lebontották a Bánat Csarnokában hagyott holttest fejéről a pólyát. Naja Kiafan mindent elkövetett, hogy elhallgattassa a hírt, és megakadályozza, hogy nyilvánosságra kerüljön, hisz trónja alapjait veszélyeztetné, ha a nép gyanítaná, hogy Nefer életben van. Ily rendkívüli eseményt azonban lehetetlenség volt titokban tartani, mikor sok pap és udvaronc bírt róla tudomással. Hilto jelentette, hogy a híresztelés elterjedt Théba városának utcáin és piacain, és már eljutott a környékbeli városokba és falvakba is. Részben e híresztelések következtében, mindkét királyságban terjedtek és összehangoltabbá váltak a zavargások. A lázadók a Kék Pártnak nevezték magukat. Kék a Tamose-dinasztia színe volt, Naja a zöldet választotta királyi színének, Trok pedig a vöröset. Emellett gyülekeztek a viharfelhők keleten. Az egyiptomi fáraók a hurri követtel üzenetet küldtek urának, Sar-gon királynak, a Tigris és az Eufrátesz között elterülő hatalmas birodalom, Babilon uralkodójának, melyben követelték, hogy Sargon éves adóját emelje húsz lakh aranyra. Ekkora összegbe még Sargon is tönkremenne, tehát nem egyezhet bele. - Szóval ez a magyarázata a hadsereg erősítésének mindkét királyságban - állapította meg Taita, mikor Hilto szünetet tartott beszámolójában. - Végre világossá vált, hogy a két fáraónak Mezopotámia kincseire fáj a foga, meg akarják hódítani. Babilon után Líbia és Káldea ellen fordulnak majd. Addig nem nyugszanak, míg az egész világ a lábuk előtt nem hever. Hilto elképedt arcot vágott. - Erre nem gondoltam, de biztosan igazad van. 270 - Oly ravaszak, mint két vén majom, akik a parasztok folyóparti földjeit fosztogatják. Jól tudják, hogy a háború egyesítő tényező. Ha Mezopotámia ellen vonulnak, a nép hazafias szenvedélytől hajtva felsorakozik mögéjük. A hadsereget elbűvöli a hadizsákmány és a dicsőség ígérete, a kereskedőket pedig a megnövekedett forgalom és nyereség kilátása. Remek módszer elterelni az emberek gondolatait a sérelmeikről. - Igen - bólintott Hilto, - most már értem. - Természetesen ez előnyünkre szolgál - töprengett Tai-ta. - Régóta keresek menedéket magunknak. Ha Majával és Trokkal háborúban áll, Sargon király szívesen lát majd minket az oldalán. - Elhagyjuk Egyiptomot? - szólt közbe Hilto. Taita elmagyarázta: - Most hogy Naja és Trok tudják, hogy Nefer életben van, a nyomunkba erednek. Egyedül a keleti út áll nyitva előttünk. Nem leszünk távol sokáig, csak addig, míg kiépítjük erőinket és támogatásunkat a két királyságban, és erős szövetségeseket szerzünk. Akkor visszatérünk, hogy kiköveteljük Nefer fáraó jussát. Valamennyien némán bámultak rá, amint magukhoz tértek e kilátás okozta döbbenetből. Ennyire előre nem gondolkodtak, soha nem jutott eszükbe, hogy kénytelenek lesznek elhagyni szülőföldjüket. Elsőként Nefer törte meg a csendet. - Nem tehetjük -mondta. - Én nem hagyhatom el Egyiptomot. Taita a többiekre pillantott, és egy fejmozdulattal elbocsátotta őket. Hilto, Meren és Bay engedelmesen felálltak, és sorban kimentek a barlangból. Taita számított erre a helyzetre. Tudta, hogy minden ravaszságára szükség lesz, hogy megoldja, mert Nefer megátalkodott arcot vágott és kijelentését azon a makacs hangon tette, melyet jól ismert. Tudta, hogy nem lesz köny-nyű rábírni Nefert, változtasson álláspontján. A fiú a tűzbe bámult, és Taita tudta, kényszerítenie kell, hogy ő törje meg a csendet, hisz akkor ő, Taita lesz előnyben. - Meg kellett volna vitatnod velem ezt a tervet - szólalt meg végre. - Már nem vagyok gyerek, Taita. Férfi vagyok és fáraó. 271 - Elmondtam neked szándékaimat - mondta Taita halkan. Megint hallgattak, a tűzbe bámulva, és Taita érezte, Nefer tartózkodása kezd repedezni. Végül Nefer ismét megszólalt. - Tudod, itt van Minta-ka. Taita még mindig hallgatott. Ösztönösen megérezte, hogy kapcsolatuk válsághoz közeledik. Ennek be kellett következnie, ezért nem is próbálta elhárítani. - Üzenetet küldtem Mintakának - mondta Nefer. -Megírtam neki, hogy szeretem, az életemre és örök lel-kemre esküdtem, hogy nem hagyom el. Most Taita törte meg a saját csendjét. - Biztos vagy benne, hogy Mintaka megkapta ezt a meggondolatlan esküdet, mellyel magadat és körülötted mindenkit halálos veszélybe sodortál? - Igen, természetesen. Hilto... - Nefer elhallgatott, arckifejezése megváltozott, ahogy Taitára meredt a tábortűz lángjai fölött. Hirtelen felugrott, és a barlang bejáratához lépett. Nem úgy mozgott, mint egy fiú, hanem mint egy férfi, mint egy haragvó férfi. Az elmúlt rövid hónapokban teljesen megváltozott. Taitát mély megelégedés töltötte el. Az előttük álló út nehéz, Nefernek minden újonnan talált erejére és határozottságára szüksége lesz. - Hilto! - szólt ki Nefer a sötétbe. - Gyere ide! - Hilto meghallhatta hangjában az új tekintélyt, mert sietve engedelmeskedett és fél térdre ereszkedett Nefer

előtt. - Felség? - Átadtad az üzenetet, melyet rád bíztam? Hilto a tűz mellett ülő Taitára pillantott. - Ne őt nézd - csattant fel Nefer -, én kérdeztelek. Válaszolj. - Nem adtam át az üzenetet - mondta Hilto. - Kívánod tudni az okát? - Jól tudom az okát - mondta Nefer vészjóslóan. - De figyelj rám. Ha még egyszer előfordul, hogy szándékosan nem engedelmeskedsz nekem, megkapod büntetésedet. - Értem - mondta Hilto egykedvűen. - Ha egyszer újra választanod kell a fáraó és egy kot272 nyeles vénember között, á fáraót fogod választani. Világos? -Világos, mint a déli nap. - Hilto bűnbánóan lehorgasztotta fejét, de mosolygott a szakállába. -Elkerülted a választ a kérdéseimre, Hilto. Mi hír Mintaka hercegnőről? Hilto arcáról lehervadt a mosoly, szóra nyitotta a száját, majd becsukta, bátorságot gyűjtve, hogy elmondja a szomorú hírt. - Beszélj! - parancsolta Nefer. - Ily hamar megfeledkeztél kötelességedről? - Kegyelmes felség, a hírnek nem fogsz örülni. Hat héttel ezelőtt Mintaka hercegnőt összeadták Trok Uruk fáraóval. Nefer oly mereven állt, mintha gránitszoborrá változtatták volna. A barlangban hosszú ideig egyetlen hang az akáciaágak pattogása volt a tűzön. Aztán Nefer egy további szó nélkül elment Hilto mellett, ki a sivatagi éjszakába. Mikor visszatért, a hajnal halványpiros ígéret volt a keleti égbolton. Hilto és Meren báránybőrbe burkolózva aludt a barlang mélyén, de Taita pontosan ugyanabban a pózban ült, mint mikor Nefer kiment. Egy pillanatig azt hitte, az öreg is alszik. Akkor Taita felemelte a fejét, és a tűz fényében csillogó, élénk szemmel nézett fel rá. - Én tévedtem, neked volt igazad. Most nagyobb szükségem van rád, mint valaha, öreg barátom. Nem fogsz elhagyni? - Ezt nem kell kérdezned - válaszolta Taita lágyan. - Ne hagyhatom őt Troknál. -Nem. Nefer visszaült helyére Taitaval szemben, ki lassan, mélyen felsóhajtott. A vihar elvonult. Még mindig együtt voltak. Nefer felvett egy félig elszenesedett farönköt, és mélyebben a lángok közé tolta. Aztán ismét Taitára nézett. -Próbáltad megtanítani, hogyan nézzek a távolba. Soha nem sikerült elsajátítanom ezt a képességet. Ma estig. Ott kinn, a sötétben és a mérhetetlen csendben, megpróbáltam elérni Mintakát. Ezúttal láttam valamit, Taita, de csak homályosan és nem értettem meg. 273 - Az iránta érzett szerelmed érzékennyé tett a kisugárzására - magyarázta Taita. - Mit láttál? - Csak árnyakat láttam, de végtelen szomorúságot és gyászt éreztem. Oly elviselhetetlen kétségbeesést, hogy a halált kívántam. Tudom, hogy ezek Mintaka érzései voltak, nem az enyémek. Taita kifejezéstelen arccal bámult a tűzbe, és Nefer folytatta: - Neked kell felkeresned őt. Valami szörnyű baj van. Most csak te segíthetsz neki, Taita. - Van valamid Mintakától? Valami ajándék vagy zálog, mit tőle kaptál? Nefer megérintette a nyakláncáról lógó apró arany amulettet. - Ez a legdrágább tulajdonom. Taita a tűz fölött érte nyúlt. - Add ide. - Nefer tétovázott, aztán lecsatolta a láncról, és a markába szorította. - Rajtam kívül ő érintette utoljára. Egy hajfürtjét rejti. - Akkor roppant hatásos. A lényegét tartalmazza. Add ide, ha azt kívánod, hogy segítsek neki. - Nefer a kezébe adta. - Várj itt - mondta Taita és felállt. Bár egész éjszaka keresztbe tett lábbal kuporgott, nem merevedett el, mozdulatai egy fiatal, életerős férfié voltak. Kiment a hajnali égbolt alá, felkapaszkodott a dűne tetejére, aztán összefogta hosszú köntöse alját sovány lábszárai körül, és leült a homokba, arccal a kelő nap felé. Mintaka amulettjét a homlokához szorította, és becsukta szemét. Lassan ringatni kezdte testét. A nap elérte a horizontot, és az arcába világított. Úgy tűnt, jobbjában az amulett életre kel. Érezte lüktetni saját szívdobogásának ritmusára. Megnyitotta lelke kapuit, és beengedte a létezés áramait, úgy örvénylettek körülötte, mint egy nagy folyó. Lelke kiszabadult testéből, és magasba szárnyalt. Mintha valami óriási madár szárnyain repülne, homályosan városokat, erdőket, síkságokat és sivatagokat látott elsuhanni maga alatt. Seregeket látott menetelni, a felvert sárga porfelhőben lándzsahegyek csillogtak. Hajókat látott hánykolódni a viharos tenger hullámain. Fosztogatók dúlta égő városokat látott, és furcsa hangokat hallott a fejében, és tudta, hogy ezek a múlt és 274 jövő hangjai. Látta a rég meghaltak és a még meg nem születettek arcát. Továbbhaladt, lelke messzire kószált, mindig az amu-lett volt a mágnese. Lelkében Mintakát hívta hangosan, s az amulett meleg, majd tűzforró lett kezében. Lassan a képek eloszlottak, és meghallotta lágy hangú válaszát: - Itt vagyok. Ki szólít? - Mintaka, én vagyok az, Taita - válaszolta, de érezte, hogy valami gonosz erő közbeavatkozott és megszakította köztük az áramot. Mintaka eltűnt, helyére valami vészjósló lépett. Minden erejét erre összpontosította, próbálta eloszlatni a fekete felhőket. Összesűrűsödtek, és egy ágaskodó kobra alakját öltötték, azét a baljós jelenését, mellyel Nefer a királyi sólyom fészkében találkozott Bir Umm Masára szirtjein. Lelkében birkózott a kobrával, minden erejével próbálta elűzni, de a kígyó képe nem tűnt el, sőt kitisztult, és fenyegetőbb lett. Hirtelen rájött, hogy nem jelenés, hanem Mintakát közvetlenül fenyegető halálos veszély. Megkettőzte erőfeszítéseit, hogy áttörje a függönyt és elérje Mintakát, de a közéjük feszülő mérhetetlen fájdalom és bánat áthatolhatatlan falat alkotott. Aztán hirtelen egy karcsú, kecses kis kéz nyúlt az ijesztő, pikkelyes fej felé. Tudta, hogy Mintaka keze, mert mutatóujján a lazúrköves gyűrűbe az ő kartusa volt vésve. Erejével fogva tartotta a mérges kígyót, nem engedte, hogy lecsapjon Mintaka kezére, midőn az megsimította kiterjesztett csuklyáját. A kobra félig elfordult a lánytól, akár egy törleszkedő macska. - Vedd rá, hogy tegye meg, aminek meg kell lennie -hallotta Mintaka hangját, és egy másik hang válaszát: -Ilyet még soha nem láttam. Üsd meg kezeddel a hírnököt. Akkor biztosan átadja neked az istennő ajándékát. Az avarisi Hathor-templom főpapnőjének hangja volt, és Taita mindent megértett. A gyásztól sújtott Mintaka arra készül, hogy elinduljon az istennő útján. - Mintaka! - Erőlködött, hogy elérje, és végre nem hiába. - Taita? - suttogta a lány, és mert most már tudott róla, Taita látóköre kitágult, és az egészet tisztán látta. 275 Mintaka egy kőfalú hálókamrában térdelt egy kosár eló'tt, a szent papnővel az oldalán volt. A kobra előtte ágaskodott. - Nem szabad elindulnod ezen az úton - parancsolta neki Taita. - Ez nem a te utad. Az istenek más sorsot rendeltek neked. Hallasz engem? - Igen! - Mintaka felé fordította a fejét, mintha látná. - Nefer életben van. Nefer él. Hallasz engem? - Igen! Ó, igen. - Légy erős, Mintaka. Érted jövünk. Nefer és én eljövünk érted. Oly erővel összpontosította figyelmét, hogy tenyerébe vájt körmei alatt kiserkedt a vér, de már nem tudta tartani. Kezdett távolodni tőle, képe elmosódott, elhalványult, de mielőtt végleg eltűnt volna, még látta gyönyörű mosolyát, telve szerelemmel és megújult reménnyel. - Légy erős! - bátorította. - Légy erős, Mintaka! - Saját hangját nagy távolságból visszavert visszhangnak hallotta.

Nefer a dűne tövében várt reá. Taita még csak félig ért le, mikor a fiú már tudta, hogy valami jelentőségteljes dolog történt. - Láttad őt! - kiáltotta, s ez nem volt kérdés. - Mi történt vele? - rohant Taita elé. - Szüksége van ránk - mondta Taita, és kezét a fiú vállára tette. Nem mondhatja el neki, mily mélységes bánatban és kétségbeesésben lelte Mintakát, arról sem szólhat, mily sorsot szánt magának. Nefer nem bírná elviselni, még valami vad kalandba hajszolná magát, mely mindkettőjük pusztulásához vezetne. - Igazad volt. Félre kell tennünk a tervemet, hogy elhagyjuk az országot, és keleten keresünk menedéket. Mintakához kell mennünk. Megígértem neki. — Igen! — helyeselt Nefer. - Mikor indulhatunk Avarisba? - A dolog nem tűr halasztást. Azonnal indulunk - válaszolta Taita. 276 Tizenöt kemény napba telt, hogy elérjék Thanét, az apró helyőrséget és lótenyésztő állomást, egynapi utazásra Avaristól délre. Négyszer cseréltek lovat az út során -Taita a Najától kapott rekvirálási parancsot használta, hogy lecserélje az elcsigázott lovakat, és feltöltse készleteiket az útjukba eső katonai helyőrségeken és táborokban. Mióta csak maguk mögött hagyták Gebei Nagarát, szüntelenül terveket szőttek, hisz tudták, hogy Trok Uruk fáraó hatalmával szállnak szembe. A helyőrségi tisztek úgy becsülték, hogy Troknak már huszonhét teljesen kiképezett és felszerelt regiment és közel háromezer harci szekér áll rendelkezésére. E sokasággal szemben nekik mindössze egy társzekerük volt, melyen már meglátszott a hosszú és viszontagságos szolgálat, egyik hátsó kereke aggasztó hajlamosságot mutatott arra, hogy a lehető legal-kalmatlanabb pillanatban essék ki, kocsiszekrényét madzagok és bőrszíjak tartották össze. Csak négyen voltak: Nefer és Meren, Hilto és Bay. De velük volt Taita. - A Mágus felér legkevesebb huszonhét regimenttel -mutatott rá Hilto -, tehát méltó ellenfelei vagyunk Troknak. Hilto ismerte a thane-i helyőrség parancsnokát, a Socco nevű sebhelyes és deres vén katonát. Egykor régen együtt tették meg a Vörös Utat, együtt harcoltak, tivornyáztak és látogatták a bordélyházakat. Miután egy óra hosszat emlékeiket idézték, és közben kiürítettek egy fazék sört, Hilto cimborája kezébe nyomta a tekercset. Socco fejjel lefelé tartotta kinyújtott kezében, és bölcs képet vágott. - Lásd a fáraó kartusát - érintette meg Hilto a pecsétet. - Ha egy kicsit is ismerlek, Hilto, pedig Hóruszra mondom, ismerlek jól, valószínűleg magad rajzoltad ezt a csinos képet - adta vissza Socco a tekercset. Mire van szükséged, te vén gazember? Friss lovakat választottak a több száz lóból álló ménesből, aztán Taita megszemlélte a hosszú sorokban álló szekereket, melyek épp most érkeztek Avarisból. Kiválasztott hármat közülük, majd befogták eléjük a friss lovakat. Mikor elhagyták Thanét, Taita hajtotta az öreg kocsit. Meren, Hilto és Nefer egy-egy szekeret hajtott, míg Bay a 277 húsz tartaléklovat terelte mögöttük. Nem egyenesen Avarisnak vették az irányt, nagy kitérőt tettek kelet felé. A sivatag szélén volt egy kis oázis, ahol a beduinok és a keletre induló és onnan visszatérő karavánok szoktak megpihenni. Míg a többiek lerámolták a takarmányt, mit Thanéból hoztak a kocsin, megbéklyózták a lovakat, és megkenték az új szekerek kerékagyait, Taita üzletet kötött a közelben táborozó karaván asszír vezetőjével. Vásárolt egy halom piszkos, rongyos ruhát, meg húsz gyapjúszőnyeget, melyeket a távolabbi tenger mentén fekvő földön szőttek. Anyaguk és kidolgozásuk gyenge volt, de kénytelen volt uzsoraárat fizetni értük. - Az az asszír majom egy orgyilkos rabló - morogta, mikor a szőnyegeket a kocsira rakták. - Mire kellenek nekünk? - akarta tudni Nefer, de Taita eleresztette a füle mellett a kérdést. Aznap éjjel Taita befestette mimózakéreg-kivonattal ezüst sörényét, ami drámai módon megváltoztatta külsejét. Másnap reggel Bay őrizetére hagyva a lovakat és szekereket, még sötétben felszálltak a rozzant társzekérre, és a feltornyozott szőnyegeken ülve elindultak nyugatnak, Avarisba. A használt rongyokba öltöztek, melyekről Taita gondoskodott. Taita széles övvel összefogott hosszú köntöst öltött, és arcának alsó felét eltakarta, ahogy az a káldeai Úr polgárainál szokás. Sötétre festett hajával senki nem ismerte volna fel a Mágust. Este volt már, mire elérték az északi királyi várost. A falakon kívül több ezer lélek, többnyire koldusok, vándorzenészek, külhoni kereskedők meg egyéb gyülevész népség ütötte fel állandó táborhelyét. Tábort vertek közöttük, másnap reggel Merent a kocsival hagyták, ők pedig beálltak a falakon kívül összecsődült tömegbe, mely arra várt, hogy napkeltekor kinyissák a város kapuit. Mihelyt átjutottak a kapuőrségen, Hilto elindult, hogy végigjárja a kocsmákat és bordélyokat az óváros sikátoraiban, ahol régi cimborákat és fegyvertársakat remélt találni, kiktől begyűjtheti a legfrissebb híreket. Nefert Taita magával vitte, átvágtak az ébredező város zsúfolt utcáin a palotáig, ahol csatlakoztak a kapuk előtt gyülekező koldu278 sokhoz, kereskedőkhöz és kérelmezőkhöz. Taita nem próbált bejutni a palotába, inkább azzal töltötte a délelőttöt, hogy a körülötte lézengő léhűtők fecsegésére és pletykálkodására figyelt. Végül beszédbe elegyedett egy hozzá hasonlóan öltözött babiloni kereskedővel, ki Nintura néven mutatkozott be. Taita úgy beszélte az akkád nyelvet, akár egy született mezopotámiai, épp ezért választotta ezt az álöltözetet. Elfogyasztottak együtt egy kanna ritka és drága, Etiópiából hozott babból főzött kávét, és Taita minden fortélyát latba vetette, hogy elbűvölje Ninturát, ki már tíz napja őgyelgett a palota előtt sorára várva, hogy bemutathassa áruját Trok új asszonyának. Már megfizette az égbekiáltó baksist, amit a palotafőnök követelt azért, hogy az ifjú királynő színe elé léphessen. - Azt mondják, Trokkal kegyetlenül bánik fiatal felesége. Nem engedi az ágyába - kuncogott Nintura. - Trok majd megveszik érte, akár egy bőgő szarvasbika, de ő zárva tartja combjait és hálókamrája ajtaját. Trok drága ajándékokkal próbálja megnyerni kegyeit. Azt mondják, semmit nem tagad meg tőle. Ő pedig mindent megvásárol, amit kínálnak neki, aztán hogy bosszantsa férjét, nyomban eladja töredékéért annak, amit Troknak kellett fizetni, és a bevételt szétosztja a város szegényei között. -A kereskedő térdét csapkodva, hangosan hahotázott. -Azt mondják, ugyanazokat a holmikat veszi meg újra meg újra, Trok pedig egyre csak fizet. - Hol van Trok? - Délen folytat hadjáratot. A lázadásokat veri le, de alig fordít hátat, ismét fellángolnak. - Kit kellene megkörnyékeznem, hogy bejussak Minta-ka királynőhöz? - A palotafőnököt. Soleth a neve a hájas, heréit szörnyetegnek. - Ninturának fogalma se volt Taita testi állapotáról. Taita csak hírből ismerte Solethet, tudta róla, hogy az eunuchok titkos testvériségének tagja. - Hol találom? -kérdezte. - Csak az egy aranygyűrűdbe fog kerülni, hogy a színe 279 elé juss - figyelmeztette Nintura. Soleth fallal körülvett kertjében üldögélt a lótuszvirá-gos medencénél. Nem állt fel, mikor egy háremőr elébe vezette Taitát. A hikszoszok felhagytak ősi szokásaikkal, átvették az egyiptomiakat, már nem tartották feleségeiket a zenana falai közé bezárva. Az eunuchok sokat megőriztek korábbi hatalmukból a királyi hölgyek felett, de illő kíséret mellett sok szabadságot engedtek a gondjaikra bízott hölgyeknek. Kijárhattak a városba, hajókirándulásokat tehettek a folyón, fogadhatták az áruikat bemutató kereskedőket, vagy együtt vacsorázhattak, énekelhettek, táncolhattak és társasjátékokat játszhattak barátaikkal. Taita ünnepélyesen köszöntötte Solethet, akinek álnéven mutatkozott be, majd a testvériség jelét mutatta, két begörbített kisujját egymáshoz érintette. Soleth meglepve pislogott, tekintete végigfutott Taita ösztövér alakján: nem nézett ki eunuchnak. Mindenesetre intett neki, hogy foglaljon helyet vele szemben a párnákon. Taita elfogadta a serbetet, mellyel egy rabszolga kínálta, és egy ideig látszólag semmiségekről beszélgettek, de gyorsan tisztázták Taita bizonyítékait és a közös ismerősöket a testvériségen belül. Bár nem adta jelét, Soleth elgondolkodva tanulmányozta Taita vonásait, próbált a fátyol és a festett haj mögé nézni. Lassan felismerés gyúlt ki szemében, és végül halkan megkérdezte: - Utazásaid során netán találkoztál a híres Mágussal is, akit a két királyságban és azon túl is Taita néven ismernek? - Ismerem jól Taitát.

- Netán ugyanolyan jól, mint tenmagad? - Legalább olyan jól, mint önmagam - erősítette meg Taita, és Soleth pufók arca mosolyra ráncolódott. -Többet ne is mondj. Miben lehetek szolgálatodra? Csupán kérned kell. Este Nefer, Meren és Hilto a szőnyegrakományon üldögéltek, miközben Taita a nyikorgó kocsit, a javíthatatlan, imbolygó hátsó kerékkel, a palota egyik oldalbe280 járatához hajtotta, ahol egy banda rongyos utcagyerek lézengett a szűk, piszkos sikátorban. Taita egy rézgyűrűt adott egyiküknek, hogy vigyázzon a kocsira, aztán botjával bezörgetett a kapun. Azonnal feltárult, de rájuk szegezett lándzsákkal találták szembe magukat. A zenana bejáratát erősen őrizték: Trok gondosan ügyelt kis szar-vasünőjére. Soleth nem volt ott, hogy üdvözölje Taitát, nyilván tisztán óhajtotta tartani kezét, de elküldte egyik emberét, egy öreg fekete rabszolgát, hogy átkísérje az őrökön, és kalauza legyen. Bár Taitánál ott volt a papirusztekercs, mit Solethtól kapott, az őrség parancsnoka ragaszkodott a motozáshoz, mielőtt átengedi őket. Megparancsolta Hiltó-nak, hogy csavarja ki a szőnyegeket, és minden egyes gyűrődést megböködött lándzsája hegyével. Végre megelégedett, és intett, hogy mehetnek. Az öreg rabszolga előttük bicegve mutatta az utat a szűk folyosók labirintusában. Ahogy beljebb jutottak, a környezet egyre pompásabb lett, míg végül megálltak egy gazdagon faragott szantálfa ajtó előtt, melyet két nagydarab eunuch őrzött. A vén rabszolga suttogva szót váltott velük, aztán az őrszemek félreálltak, és Taita bevezette a többieket egy tágas, tiszta levegőjű szobába, melyet virágok, illatszerek és a fiatal nőiesség csábító illata hatott át. A szoba széles teraszra nyílt, ahonnan lantszó és női hangok hallatszottak. Az öreg rabszolga kiment a teraszra. - Felség - rebegte, - egy kereskedő van itt, finom selyemszőnyegeket hozott Szamarkandból, hogy megtekintsd. - Elég szemetet láttam már a mai napra - válaszolt egy női hang, és Nefer megremegett az ismerős, hőn szeretett hang hallatán, még a lélegzete is elakadt. - Küldd el őket! Az öreg hátranézett Taitára, elfintorította arcát, és tehetetlenül széttárta kezét. Nefer nehéz puffanással a kőpadlóra dobta válláról a szőnyegtekercset, és a teraszajtóhoz lépkedett, ahol megállt. Rongyokban volt, feje piszkos kendővel volt bekötve úgy, hogy arcát is félig eltakarta, csak a szeme látszott ki alóla. Mintaka a mellvéden ült, két rabszolgalányával a lábá281 nál. Nem nézett Nefer felé, hanem újra énekelni kezdett. A majomról és a szamárról szóló nóta volt, és Nefer úgy érezte, minden egyes szava a szívébe markol, miközben szemével beitta arcélének édes ívét és hátára hulló sűrű, sötét fürtjeit. A lány hirtelen elhallgatott, és bosszúsan tekintett rá. - Ne álldogálj ott engem bámulva, te szemtelen fajan-kó! — csattant fel. - Fogd az árudat, és tűnj el. - Bocsáss meg nekem, felség - tárta szét karját csengve Nefer -, én csak egy szegény bolond vagyok Dabbából. Mintaka felsikoltott, elejtette lantját, és szája elé kapta két kezét. Égővörösre gyulladt arccal meredt a fiú zöld szemébe. A fekete rabszolga kihúzta tőrét, és erőtlenül Nefer felé támolygott, hogy megtámadja, de Mintaka nyomban magához tért. - Ne bántsd! - Felemelte jobbját, hogy nyomatékot adjon parancsának. - Távozhatsz. Beszélni akarok ezzel az ostoba fickóval. - A rabszolga bizonytalan arccal tétovázott, meztelen tőre még mindig Nefer hasára irányult. - Tedd, amit mondok! - vicsorgott Mintaka, akár egy nőstény leopard. - Eredj, bolond! Eredj! Az öreg megzavarodva eldugta tőrét és eloldalgott. Mintaka egyre csak Neferre szegezte szemét. Lányai nem értették, mi bántja, csak annyit fogtak fel az egészből, hogy valami különös dolog történik. A bejáratot takaró függöny a helyére hullott az öreg rabszolga mögött, Nefer lerántotta fejéről a kendőt, és hosszú haja a vállára hullt. Mintaka ismét felsikoltott. - Ó, kegyelmes Hathor, hát te vagy! Tényleg te vagy! Azt hittem, sohasem látlak többé! - Neferhez repült, az pedig hozzárohant, mellére ölelte. Egymásba kapaszkodtak, egyszerre beszéltek, ösz-szefüggéstelen szavakkal próbálták elmondani egymásnak szerelmüket, hogy mennyire hiányoztak egymásnak. A rabszolgalányok magukhoz tértek elképedésükből, tapsolva ugrándoztak körülöttük, örömükben és izgatottságukban sírva, míg Taita botjának néhány jól irányzott böködésével el nem hallgattatta őket. - Hagyjátok abba ezt az esztelen visítozást! Nyomban nyakunkra hozzátok az őröket. - Mikor lecsillapította 282 őket, Hiltóhoz és Merenhez fordult. Utasítására a legnagyobb szőnyeget kiterítették a padlón. - Mintaka, figyelj ide! Erre lesz időtök később. A lány felé fordította arcát, de karját továbbra is Nefer nyaka köré fonta. - Te voltál, aki szólított, ugye Taita? Oly tisztán hallottam a hangodat. Ha nem állítottál volna meg, akkor... - Azt hittem, több eszed van, minthogy csak álldogálj és fecsegj itt, mikor oly sok forog kockán - vágott közbe Taita. - A szőnyegbe tekerve fogunk kivinni a palotából. Siess! - Van időm, hogy elhozzam... -Nincs. Csak arra van időd, hogy engedelmeskedj nekem. A lány még egyszer megcsókolta Nefert, hosszan, sóvá-ran, aztán szaladt és végigvágta magát a szőnyegen. Felnézett a lányokra, kik elképedve álltak az ajtónyílásban. -Tegyétek meg, bármit parancsol Taita. - Nem hagyhatsz bennünket magunkra, úrnőm - sirán-kozott kedvence, Tinia. - Nélküled semmik se vagyunk. - Nem maradtok magatokra sokáig, ígérem, érted küldök, Tinia, de addig légy bátor, és ne hagyj cserben. Nefer segített Hiltónak és Merennek Mintakát a szőnyegbe csavarni, és egy nádszálat helyezett ajkai közé. A másik vége egy ujjnyira kiállt a vastag tekercsből, majd azon vesz levegőt. Közben Taita kioktatta a sírdogáló rabszolgalányokat. -Tinia, te a hálókamrába mégy, és elreteszeled az ajtót. Takarózz be jól, mintha az úrnőd lennél. Ti többiek itt maradtok az előszobában. Az ajtót nem nyithatjátok ki senkinek. Mindenkinek, ki kérdezi, mondjátok azt, hogy úrnőtöket leverte lábáról a havi baja és nem fogadhat senkit. Megértettétek? - Tinia reményvesztetten bólintott, nem bízott abban, hogy szólni tud. - Tartsátok fel őket, míg lehet, de mikor lelepleznek, és többé már nem titkolózhattok, mondjátok el nekik, amit tudni akarnak. Ne próbáljatok meg hallgatni kínvallatás alatt. Nem sok haszna lesz, ha meghaltok vagy megnyomorodtok, csak úrnőtök lelkiismeretét fogja bántani. 283 - Nem mehetek én is a királynővel? - tört ki Tiniából. -Nem tudok élni nélküle. — Hallottad úrnőd ígéretét. Mihelyt biztonságban lesz, érted fog küldeni. Most reteszeljétek el az ajtót, mikor kimentünk. Az öreg rabszolga a folyosón várakozott, mikor a szőnyegtekerccsel a vállukon kijöttek. -Sajnálom. Én megtettem, ami tőlem tellett, ahogy Soleth parancsolta. Mintaka királynő egykor kedves és boldog lány volt, de már nem az. Az esküvője óta szomorú és haragos. - Intett, hogy kövessék, és a zenana zegzugos folyosóin át elvezette őket az oldalkapuhoz, ahol az őrség parancsnoka ismét útjukba állt. - Csavarjátok szét azokat a szőnyegeket! - parancsolta kurtán. Taita közelebb lépett hozzá, és merőn a szemébe nézett. A parancsnok ellenséges arckifejezése megenyhült, enyhén zavarodott kifejezés ült ki rá. Látom, hogy elégedett és boldog vagy - mondta Taita nyájasan, és a férfi csúnya, ráncos arca lassan elvigyorodott. - Nagyon boldog -mondta Taita, és kezét szelíden a férfi vállára tette. - Nagyon boldog - ismételte meg a parancsnok. -Egyszer már átvizsgáltad a szőnyegeket. Biztosan nem akarod fecsérelni értékes idődet, igaz? - Nem akarom fecsérelni az időmet - jelentette ki a parancsnok, mintha az ő ötlete volna.

— Azt akarod, hogy távozzunk. - Távozzatok! Azt akarom, hogy távozzatok - mondta a parancsnok, és azzal félreállt. Egyik embere elhúzta a reteszt, és kiengedte őket az utcára. A parancsnokból annyit láttak utoljára, mielőtt a kapu becsukódott, hogy jóindulatúan vigyorog utánuk. A kocsi ott állt, ahol hagyták, az utcagyerekek vigyáztak rá. Óvatosan feltették a szőnyeget a kocsira, Nefer halkan beszólt a tekercs szájába: - Mintaka, szerelmem, jól vagy? - Meleg van, és nincs levegő itt benn, de nem nagy ár azért, hogy tudhatom, itt vagy közel. - Hangja fojtottan csengett, Nefer benyúlt, és megérintette a feje búbját. 284 - Bátor vagy, akár egy nőstény oroszlán - mondta, és felmászott a kocsira Taita mögé, aki elindította a lovakat. Taita ostorral serkentette a lovat nagyobb sebességre. -Hamarosan bezárják a városkapukat éjszakára. Mikor Mintaka szökését felfedezik, első dolguk lesz, hogy lezárják a várost, minden épületet és járművet átkutatnak majd, és minden idegent kikérdeznek a falakon belül. Vágtában hajtottak végig a keleti kapuhoz vezető széles úton. Közelebb érve látták, hogy az utat a kapunál sorakozó más kocsik és szekerek torlaszolják el. Aznap vallásos ünnepség és felvonulás volt, a résztvevők most visszatérőben voltak az Avaris környéki falvakba. Kínkeserves lassúsággal haladtak előre. A nap már lebukott a falak mögött, már kezdett alko-nyodni, de még mindig két jármű volt előttük, mikor az őrség parancsnoka előjött a kapuőrség épületéből, és odakiáltott az embereinek. - Elég! A nap lement. Zárjátok be a kapukat! A távozni kívánó utasok mind tiltakozni kezdtek. - Beteg a gyermekem! Haza kell vinnem! - Megfizettem a vámot, engedjetek ki! A rakományom hal, meg fog romlani! Az egyik kisebb kocsi előrehajtott, és megakadályozta az őrök erőfeszítéseit, hogy bezárják a kaput. Kisebb zen-dülés tört ki, az ordibáló őrök bunkóikkal hadonásztak, a felháborodott polgárok visszakiabáltak nekik, a megrémült lovak ágaskodtak és nyerítettek. Hirtelen mozgolódás támadt a kapun kívül is. Harsányabb hangok harsogták túl a tiltakozó utasokat és az őröket egyaránt. - Utat a fáraónak! Félre az útból Trok Uruk fáraó elől! Dübörgő dobszó adott nyomatékot a parancsnak. Az őrök felhagytak próbálkozásukkal, hogy becsukják a kaput, most egymáson keresztül esve igyekeztek ismét szélesre tárni szárnyait a harci szekerek bebocsátást követelő osztaga előtt. A vezérszekér fölött a vörös leopárdos zászló lengett. Trok Uruk fáraó alakja magasodott rajta, csillogó bronzsisakban, szalagokkal befont szakáilát egyik válla mögé dobva, ostorral és gyeplővel kesztyűs kezében. 285 Mihelyt kinyílt a kapu, négyes fogatával a népe és a kocsik közé hajtott, válogatás nélkül lesújtva ostorával bárkire, ki útjában állt. Emberei előtte rohantak, az útban álló járműveket feldöntötték és félrevonszolták, rakományukat, a síkos halakat és zöldségeket az út menti csatornába borítva. - Utat a fáraónak! - ordították, túlharsogva a bajba került szerencsétlenek sikoltozását. A katonák Taita kocsijához értek és hozzáláttak, hogy felborítsák, hogy szabaddá tegyék az utat Trok eló'tt. Taita felállt és ostorával csapkodta őket, de ütései sisakjukat és bronzvértjüket érte. Nevettek és megemelték a kocsit, mely oldalára dőlt. A szőnyegtekercs lecsúszott az alján és összezúzódhatott volna a felboruló jármű alatt. - Segítsetek! - kiáltotta Nefer, és odaugrott, hogy megtartsa a tekercset és tompítsa zuhanását. Hilto megragadta egyik végét, Bay a másikat. Ahogy a kocsi recsegve felborult, a szőnyegbe burkolt Mintakát sikerült biztonságba húzniuk a legközelebbi épület falához. Trok fáraó szekerével átgázolt a roncsokon és a kiborult rakományokon, ostorát lovai feje fölött pattogtatta, parancsokat bömbölt harci ménjeinek. - Rúgj! Rúgj! - A lovakat csatára képezték ki, és biztatására minden útjukba kerülőre kirúgtak bronzpatkós patáikkal. Nefer látott egy öregasszonyt, ki egyenesen a vágtató lovak patái alá rohant. Az egyik telibe találta az arcát. Koponyája szétrepedt, fogai úgy repültek ki szájából, mint fehér jégeső. Kopogva hulltak a macskakövekre, és a nő elterült Trok szekere előtt. A bronzabroncsos kerekek megdöccentek testén, ahogy Trok áthajtott rajta, oly közel haladt el Nefer mellett, ki a Mintakát rejtő szőnyegtekercs fölé görnyedt védelmezőén, hogy egy pillanatra találkozott tekintetük. Trok nem ismerte meg rongyaiban és a kendővel a fején, de közömbös kegyetlenséggel ostorával Nefer vállára sújtott. Az ostorszíjak végén lévő fémhegyek átszúrták az ingét és egy csíkban vörös vérfoltok maradtak utánuk. - El az utam-ból, paraszt! - vicsorgott Trok, és Nefer már ugrott volna, hogy a szakállánál fogva lerántsa Trokot a szekérről. Ez az 286 a vadállat, ki megbecstelenítette Mintakát, Nefer dühe vörös ködként takarta el látását. Taita megragadta a karját, hogy visszatartsa. - Hagyd. A szőnyeget vigyük ki a kapun, te bolond. Itt csapdába esünk. - Nefer ki akarta magát szabadítani, mire Taita megrázta. - Megint el akarod veszíteni? Ilyen hamar? Nefer úrrá lett dühén. Lehajolt, és megfogta a tekercs egyik végét, a többiek segítettek neki. Futva vitték a kapuhoz, de a szekérosztag már bejött, és az őrök ismét behajtották a nehéz kapuszárnyakat. Taita előrefutott és botjával szétoszlatta az őröket. Mikor az egyik bunkót emelt rá, Taita szembe fordult vele, és delejes tekintetét a szemébe fúrta, mire a katona visszahőkölt, mintha emberevővel került volna szembe. Az összecsavart szőnyeget cipelve átpréselték magukat a bezáródó kapuszárnyak közötti szűk nyíláson, aztán lerohantak a városfalak alatti táborba. Bár dühös kiáltások követték őket, a sűrűsödő sötétségben eltűntek az őrök szeme elől a bőrsátrak és bódék között. Egy kecskekarám mögött terhüket letették a földre és kigöngyölték. Ziláltán és felhevülve Mintaka felült és rámosolygott az előtte térdelő Neferre. Egymás felé nyújtották karjukat és összeölelkeztek, míg a többiek nézték őket. Taita visszahozta őket a valóságba. - Trok váratlanul visszatért - közölte Mintakával. - Nem tarthat soká, míg észreveszi, hogy eltűntél. - Talpra segítette a lányt. - A kocsit elvesztettük. Hosszú utat kell megtennünk gyalog. Ha nem indulunk azonnal, holnap napvilág előtt nem érjük el az oázist, ahol a szekereket hagytuk. Mintaka nyomban kijózanodott. - Én kész vagyok -mondta. Taita egy pillantást vetett türkizekkel kirakott könnyű kis aranyszandáljára, és eltűnt a bódék között. Néhány perc múlva visszatért, egy lompos öregasszony jött mögötte. Kezében egy nyűtt, de erős parasztszandált hozott. - Elcseréltem erre a szandálodat - mondta. Mintaka nem akadékoskodott, lehúzta szép szandálját, és az öregasszony kezébe nyomta, aki elszaladt vele, mie287 lőtt még valaki visszavenné tőle. Mintaka felállt. - Kész vagyok - mondta. - Most merre, Mágus? Nefer kézen fogta, és felsorakoztak Taita mögé, aki nagy léptekkel indult a sivatag felé. Trok behajtott a palota kapuján, és poros, tajtékos lovait az első udvaron, fényűző lakosztálya előtt állította meg. Két ezredese, mindketten a leopard törzs tagjai és közeli cimborái, nehéz léptekkel, fegyvercsörgéssel követték a díszterembe. A háziszolgák ünnepi lakomát készítettek az asztalra a hazatérő fáraó tiszteletére. Trok kiürített egy serleg édes vörösbort, aztán marokra fogott egy főtt vaddisznócombot. - Van valami, amire nagyobb szükségem van, mint ételre vagy italra - kacsintott a társaira. Azok felröhögtek, és oldalba bökték egymást. Trok tisztában volt vele, hogy fér-ji viszontagságairól sokat sustorognak a seregben, és nem tesz jót hírnevének az, ahogyan új felesége bánik vele. A déli lázadókon aratott győzelme és a kegyetlen megtorlás dacára, mellyel büntette őket, tekintélyét férfiként veszteség érte. Eltökélte magát, hogy ezen változtat, mégpedig ma este. - Annyi étel van itt, hogy még ti sem bírnátok megza-bálni, és elég bor, hogy egy víziló belefulladjon - intett Trok a roskadásig megrakott asztal felé. Lássatok hozzá, de rám ne számítsatok reggel előtt. Fel kell szántanom egy mezőt, és be kell törnöm egy rakoncátlan kancacsikót. Kiballagott a teremből, menet közben nagyokat harapott a combból a kezében, egyben nyelve le a zsíros falatokat. Két rabszolga égő fáklyával világította előtte az utat a zenana homályos folyosóin. Mintaka lakrészének ajtaja előtt a két kasztrált őr hallotta, hogy közeledik. Fegyverüket meglengetve, majd mellükön keresztbe téve tisztelegtek. - Kinyitni! - parancsolta Trok. A combot elhajította, és zsíros kezét tunikájába törölte.

- Felség - tisztelgett ismét az egyik őr idegesen -, az ajtó zárva van. 288 - Kinek a parancsára? - kérdezte Trok dühösen. - Őfelsége Mintaka királynő parancsára. - Seuethre! Ezt nem tűröm! A pimasz kis ringyó tudja, hogy én vagyok itt - dühöngött Trok, kihúzta a kardját, és a markolat bronzgombjával megverte az ajtót. Válasz nem jött, így újra próbálta. Az ütések visszhangoztak a néma folyosókon, de az ajtó mögött még mindig nem adtak életjelet. Trok hátralépett, aztán vállával rugaszkodott az ajtónak. Recsegett, de nem engedett. Kikapta a lándzsát az őr kezéből, és azzal esett az ajtótáblának. Szilánkok repdestek a penge alatt, és néhány csapással elég nagy lyukat ütött, hogy benyúljon, és kiemelje helyéről a keresztrudat. Berúgta az ajtót, és bemasírozott a szobába. A rabszolgalányok rémülten bújtak össze a szemközti falnál. - Hol van az úrnőtök? Egyszerre locsogtak, kotkodácsoltak érthetetlenül, de nem tudták megállni, hogy pillantásuk ne forduljon a hálókamra ajtaja felé. Trok odament, és a lányok nyomban tiltakozni kezdtek. - Beteg. - Nem fogadhat. - Meglátogatta a holdja. Trok felnevetett. - Ezzel a kifogással már túl gyakran élt. - Dörömbölt az ajtón. - Ha vér van, jobb lesz, ha egy egész folyónyi van, több mint amennyit Manashinál ontottam. Seuethre mondom, átgázolok rajta, hogy elérjem a boldogságos kaput. Belerúgott a hálókamra ajtajába. - Nyisd ki, te kis boszorkány! A férjed van itt, hogy eleget tegyen kötelességének. A következő rúgásra az ajtó beszakadt, és Trok besétált. Az ágyat afrikai ébenfából faragták, ezüsttel és igazgyönggyel volt kirakva. Rajta a női alakot egy csomó vászon ágynemű takarta, de egy kis láb kilátszott. Trok kardkötőjét a padlóra ejtette. - Hiányoztam neked, kis liliomom? Sóvárogtál szerető karjaim után? Megragadta a csupasz lábat, és kirántotta a lányt a takarók alól. - Gyere, édes bárányom. Újabb ajándékom van számodra, oly hosszú és kemény, hogy nem visz rá a lélek, 289 hogy eladd vagy elajándékozd... - Elhallgatott és tátott szájjal meredt a rémülten szipogó lányra. - Tinia, te szuty-kos kis lotyó, mit keresel az úrnőd ágyában? - Válaszra nem várt, a lányt a földre lökte, és tombolva dúlta a szobát, letépte a függönyöket és faliszőnyegeket. - Hol vagy? - Berúgta a szekrény ajtaját. - Gyere elő! Ez a gyerekes viselkedés nem sok hasznodra lesz. Mindössze egy perc alatt meggyőződött róla, hogy Mintaka nem rejtőzik sehol. Ekkor Tiniához rohant, és hajánál fogva megragadva, végighúzta a padlón. - Hol van? - Hasba rúgta. A lány sikoltozott, és megpróbált elgurulni vasalt szandálja elől. - Kiverem belőled, lenyúzom a bőrödet nyomorúságos testedről. - Nincs itt - sikoltotta Tinia. - Elment! - Hová? - Trok ismét belerúgott. Harci szandálja bronzszögekkel volt kiverve, mint kések hasítottak bele a gyenge húsba. - Hová? - Nem tudom - nyüszítette a lány. - Férfiak jöttek és elvitték. - Milyen férfiak? - Trok megint rúgott, és a lány zokogva reszkető labdává gömbölyödött. - Nem tudom. - Taita utasítása ellenére nem fogja elárulni szeretett úrnőjét. - Idegenek. Még sose láttam őket. Szőnyegbe tekerték, és magukkal vitték. Trok egy utolsót rúgott bele, aztán az ajtóhoz ment. - Keressétek meg Solethet! Nyomban hozzátok ide a kövér naplopót! - kiáltotta az őröknek. Soleth hajbókolva, párnás kezeit tördelve érkezett. - Isteni fáraó! Az istenek legnagyobbika! Egyiptom hatalma! - Leborult Trok lába elé. Trok belerúgott fémszegecses szandáljával. - Kik voltak azok a férfiak, akiknek megengedted, hogy a zenanába lépjenek? - A te utasításodra, kegyes fáraó, minden kereskedőt beengedtem, kinek szép áruja volt, hogy bemutassa Mintaka királynőnek. - Ki volt a szőnyegkereskedő? Az, aki utolsóként járt itt. - Szőnyegkereskedő? - Soleth úgy tett, mint aki eltűnődik a kérdésen. 290 Trok megint belerúgott. - Igen, Soleth, szőnyeg! Mi volt a neve? - Most már emlékszem. A szőnyegkereskedő Úrból. A nevét elfelejtettem. - Majd segítek az emlékezetednek. - Trok magához hívta a kasztrált őröket. - Szorítsátok le az ágyra. Az őrök a gyűrött ágyhoz vonszolták, és hasra fordítva lefogták Solethet. Trok felvette ledobott kardkötőjét, és kihúzta kardját a hüvelyéből. - Hajtsátok fel a köntösét. -Egyikük felhúzta Soleth köntösét, feltárva kövér fenekét. -Tudom, hogy a palotaőrség fele már járt itt - Trok megérintette a végbélnyílást a kard hegyével -, de egyikük sem volt oly kemény és éles, mint ez lesz. Nos, áruld el nekem, ki volt a szó'nyegkereskedő? - A kenyérre és a Nílus vizére esküszöm, hogy sose láttam korábban. - Ez roppant sajnálatos neked - mondta Trok, és a kard hegyét ujjnyira felnyomta Soleth végbelébe. Solethból éles, remegő fájdalomsikoly tört ki. - Ez csak a hegye volt - figyelmeztette Trok. - Ha eny-nyire élvezed, kaphatsz még egykönyöknyi bronzot, egészen a torkodig. -Taita volt! - visította Soleth, vér spriccelt belőle. -Taita vitte el! - Taita! - kiáltott fel Trok elképedve, és kihúzta a pengét. - Taita, a Mágus. - Babonás rettegés csengett a hangjából. Hosszan hallgatott, aztán megparancsolta az eunuchok-nak, kik még mindig lefogták Solethet: - Engedjétek el! Soleth nyöszörögve felült. A mozdulatra a gázok hosz-szú, bugyborékoló szellentésként szabadultak ki a beleiből. - Hová vitte? - kérdezte Trok, tudomást se véve a hangról, sem a szörnyű bűzről, mely elárasztotta a szobát. - Nem mondta meg nekem. - Soleth kínlódva összegyűrte a lepedőt és a lába közé gyűrte, hogy elállítsa a vérzést. Trok felemelte a kardot, és hegyével egyik csüngő csupasz mellére bökött. Soleth felvinnyogott, és ismét szellentett. - Nem mondta meg nekem, de beszéltünk a két folyó, a Tigris és az Euf291 rátesz közötti földről. Talán oda szándékozik vinni a királynőt. Trok csak röviden gondolkodott el rajta. Logikus volt. Mostanra Taita már tudomást szerezhetett Egyiptom és a keleti királyságok feszült viszonyáról. Tudja, hogy ott menedékre és védelemre lel, ha addig tud futni. De mi volt az indoka, hogy elrabolja Mintakát? Váltságdíj semmiképpen. Taita híres volt arról, hogy megveti az aranyat és a gazdagságot. Érzéki vágy sem lehet. Agg eu-nuch lévén Taita képtelen a testi vágyra. A barátság, mely az öreg és lány között szövődött? Mintaka hozzá fordult, hogy segítsen neki megszökni Avarisból és a házasságból, melyet oly elviselhetetlennek talált? Minden bizonnyal önszántából ment vele, és valószínűleg örömmel. Ezt bizonyítja az, hogy rabszolgalányai megpróbálták eltitkolni szökését, és nyilván nem tiltakozott, hisz ha segítségért kiált, az őrök hallották volna. Egy pillanatra félretette elmélkedését. Most az a legfontosabb, hogy kézbe vegye az üldözést, és elfogja őt és a varázslót, mielőtt elérik a Vörös-tenger partját, és átkelnek a babiloni Sargonhoz hű területekre. Lemosolygott Solethre. - Remélem, szeretőid kedvükre valónak találják majd a változtatást, melyet kéjnyílásodon tettem. Még foglalkozom veled, ha visszatértem. Van elég éhes hiéna és keselyű, melyeket meg kell etetni. A két ezredes még a díszteremben volt, tömték magukba az ételt és italt, de még nem volt idejük eszméletlenre inni magukat. - Hány szekeret tudunk ellátni legénységgel, és még éjfél előtt útnak indítani kelet felé? - kérdezte. Meghökkentek, de katonák voltak, és gyorsan alkalmazkodtak haragos kedvéhez. Tolma ezredes kiköpte a bort, mit épp lenyelni készült és talpra ugrott, épp csak egy kicsit dülöngélve. - Ötvenet tudok két órán belül elindítani - bökte ki. - Százat akarok - követelte Trok. - Százat fogok kiállítani éjfél előtt - ugrott fel Zander ezredes, aki nem akart alulmaradni. - És további száz lesz indulásra készen még hajnal előtt.

292 Taita egész éjszaka vezette őket a hold alatt, melyet már csak pár nap választott el a holdtöltétől. Botjának vége kopogott a köves ösvényen, árnyéka, akár egy óriási fekete macska surrant előtte. A többieknek szaporázniuk kellett léptüket, hogy ne veszítsék szem elől. Éjfél után Mintaka kezdett kimerülni. Erősen sántított és lemaradozott. Nefer rövidebbre fogva lépteit mellette maradt. Ezt nem várta tőle, általában olyan erős volt, mint bármelyik fiú, akit ismert, és futásban a legtöbbet le is hagyta volna. Bátorítást mormolt neki, halkan, hogy ne jusson el Taita füléig. Nem akarta, hogy a Mágus tudomást szerezzen Mintaka gyengeségéről, és megszégyenít-se a többiek előtt. -Már nincs messze - biztatta, és megfogta a kezét, hogy gyorsabban vezesse. - Bay indulásra kész lovakkal fog várni. Az út hátralevő részét királyi módon tesszük meg. - Mintaka nevetett, de feszült, fájdalmas hangon. Nefer csak ekkor vette észre, hogy valami komoly baja van. - Mi fáj? - Semmi. Csak túl soká voltam bezárva a palotába. Elgyengültek a lábaim. Nefer nem fogadta el a magyarázatot. Leültette egy sziklára az ösvény mellett, kezébe vette egyik apró lábát és kibontotta a szandál szíjait. Lehúzta és elakadt a lélegzete. - Jóságos Hórusz, hogy voltál képes egy lépést is tenni? - A durva, lábára nem illő szandál csúnyán felhor-zsolta. A vér feketén csillogott a holdfényben. Nefer felemelte a másik lábát, és gyengéden lehúzta a szandált. Bőr és hús jött le vele. -Sajnálom - suttogta Mintaka, - de ne aggódj, majd mezítláb megyek. Nefer dühösen hajította a véres lábbelit a kövek közé. -Korábban kellett volna szólnod. - Felállt, felsegítette a lányt, háttal fordult neki és felkészült, hogy a hátára vegye. - Karold át a nyakamat, és ugorj fel. - Aztán a többiek után eredt, kik mostanra már csak sötét és távoli, mozgó árnyak voltak a holdsütötte sivatagban. A lány szája Nefer füléhez ért, és suttogott neki, miköz293 ben a fiú cipelte, hogy elterelje figyelmét és bátorítsa. Elmondta, mily nagyon hiányzott neki, és mikor halálhírét hallotta, nem akart tovább élni nélküle. Meg akartam halni, hogy veled lehessek. - Aztán mesélt neki Hathor papnőjéről, ki elhozta neki a kígyót. Nefer annyira elborzadt, hogy letette a földre, és dühösen korholta. - Butaság volt. - Felindultságában erősen megrázta. -Soha többé ne jusson eszedbe ilyesmi, bármi is történjék. - Nem tudhatod, mennyire szeretlek, kedvesem. El se tudod képzelni, mennyire megsemmisültem, mikor azt hittem, meghaltál. - Kössünk egyezséget. Mostantól kezdve egymásért élünk. Soha nem szabad halálra gondolnunk, míg el nem jő hívatlanul. Esküdj meg nekem! - Esküszöm. Mától kezdve csak érted élek - fogadta meg a lány és megcsókolta, hogy megpecsételje egyezségüket. Nefer ismét a vállára emelte, és folytatták útjukat. Úgy tűnt, Mintaka minden lépéssel nehezebb lesz. Ahol az út puha, homokos volt, letette és a lány rá támaszkodva bicegett mellette véres talpain. Mikor a talaj durva és köves lett, ismét felvette és továbbvánszorgott. A lány elmesélte, hogyan kereste fel Taita és mentette meg a haláltól. - Rendkívüli érzés volt, mintha ott állt volna mellettem és erős, tiszta hangon szólt volna hozzám. Azt mondta, hogy életben vagy. Milyen messze voltatok, amikor felkeresett? - Gebei Nagarában voltunk, délen, tizenöt napra Avaristól. - Olyan messzire elért? - kérdezte Mintaka hitetlenkedve. - Hát nincsenek határai a képességeinek? Ismét megálltak pihenni a sötétben, a lány Neferre támaszkodott és azt suttogta: - Van valami, amit el akarok mondani neked, a nászéjszakáról Trokkal... - Ne! - tiltakozott a fiú hevesen. - Nem akarom hallani. Gondolod, hogy engem nem gyötört a gondolat, nap mint nap? - Meg kell hallgatnod, szívem. Soha nem lettem az asz-szonya. Bár megpróbált erőszakot tenni rajtam, képes voltam ellenszegülni neki. Az irántad érzett szerelmem adott erőt, hogy ellenálljak neki. 294 - Hallottam, hogy felmutatta a vérfoltos báránybőrt a palota faláról. - A szavak fájdalmat okoztak, elfordította arcát. - Igen, az én vérem volt - mondta a lány, és Nefer ki akart bontakozni az öleléséből, de Mintaka nem engedte el. - Nem a szüzességem vére volt. Az orromból és számból folyt a vér, mert megütött, hogy megadásra kénysze-rítsen. Az istennő iránti szeretetemre és a reményre, hogy fiúkat szülök neked, esküszöm, hogy még szűz vagyok, és az maradok, míg szerelmem bizonyítékául el nem fogadod lány ságomat. Nefer a karjába ölelte, megcsókolta, sírt megkönnyebbülésében és örömében, és Mintaka vele sírt. Kis idő múlva felállt, és ismét hátára vette a lányt. Úgy tűnt, esküje új erőt adott neki, és gyorsabban haladtak. Már elmúlt éjfél, mikor a többiek észrevették, hogy valami történt velük, és visszajöttek megkeresni őket. Taita bekötözte Mintaka lábát, és ettől kezdve Hilto és Meren is felváltva cipelték. Gyorsabban haladtak, de a csillagok már fakulni kezdtek, és erősen pirkadt, mire végre elérték az oázist, ahol Bay várt rájuk a lovakkal. Mostanra már mindannyian kimerültek, de Taita nem engedett pihenőt. Utoljára megitatták a lovakat, feltöltötték a vizestömlőket, mígnem feszesek lettek és fényesek a szivárgó nedvességtől. Míg ők ezzel foglalkoztak, Taita félig töltött vízzel egy vödröt a kútból, és valami habzó balzsammal kimosta a festéket a hajából, és az újra ezüstösen ragyogott. - Miért mos ilyenkor hajat? - tűnődött Meren. - Talán az erejét állítja helyre, amit elvesztett, mikor befestette - vélte Mintaka, és ezt senki sem vonta kétségbe. Mikor készen álltak az indulásra, Taita megparancsolta, hogy igyanak megint a kútból, töltsék meg gyomrukat annyi vízzel, amennyit csak le tudnak nyelni. Eközben halkan odaszólt Bayhoz. - Érzed? Bay összeráncolta homlokát és bólintott. - Érzem a levegőben és remegni a talpam alatt. Jönnek. A sürgető veszély dacára Taita kihasználta az utolsó alkalmat, hogy ellássa Mintaka lábát. Gyógyírral bekente a 295 sebes és felhorzsolt helyeket és átkötözte. Aztán parancsot adott az indulásra. Taita Merent vette maga mellé a vezérszekérre. Utána Nefer jött Mintakával, ki a védőlapba kapaszkodott, hogy kevésbé nehezedjék a lábára. Hilto és Bay alkották az utóvédet. Az asszír kereskedő, ki eladta nekik a szőnyegeket, éppen a rabszolgáit felügyelte, hogyan rakodják meg a társzekereket és málháslovakat. Feléjük fordult, mikor elhaladtak mellette, és búcsút kiáltott Taitának. Érdeklődése feléledt, mikor meglátta a lányt a második szekéren. Még poros öltözéke és zilált haja sem rejtette el feltűnő megjelenését. Még mindig utánuk bámult, mikor átkeltek az utolsó emelkedőn és eltűntek a pusztaságban, kelet felé a karavánúton, ami a Vörös-tenger partjára vezetett. Míg Trok türelmetlenül várta, hogy osztagai összegyűljenek a városkapu előtt, utasította Tolma ezredest, hogy embereivel kutassa át a koldusok és idegenek táborát Avaris falai előtt. - Fordíts ki minden viskót. Győződj meg róla, hogy Mintaka királynő egyikben sem rejtőzik. Keresd Taitát, a varázslót. Hozz be minden magas, sovány öreget, akit találsz. Magam fogom kikérdezni. Sikoltozás és kiabálás hangzott fel a kunyhók között, Tolma katonái ajtókat téptek le, és vékony falakat zúztak össze, miközben teljesítették a parancsot. Rövid idő múlva két katona jött vissza, egy beduin vénasszonyt vonszoltak magukkal a szekérhez, ahol Trok várakozott. Az asszony hisztérikusan sikoltozva gyalázta fogva tartóit, rúgkapál-va vergődött a kezük között. - Mi ez, katona? - kérdezte Trok, mikor a nőt a lába elé lökték. A katona feltartott egy pár finom aranyszandált, a türkizek csillogtak a fáklyafényben. - Felség, ezt találtuk a kunyhójában. Trok arca elsötétedett a haragtól, mikor felismerte, és hasba rúgta a vénasszonyt. - Honnan loptad, mocskos vén banya? 296 - Én nem loptam semmit, isteni fáraó - nyüszítette. - Ő adta nekem. - Ki az az ő? Egyenesen válaszolj, különben feldugom a fejedet a punádba, hogy megfulladj bűzös nedveidben.

- Az öregember, ő adta nekem. - Hogy nézett ki? - Magas volt, és sovány. - Milyen idős? - Öreg, mint a sivatag sziklái. Ó adta nekem. - Volt vele egy lány is? - Három másik férfi és egy csinos kis ringyó, finom ruhában, festékkel az arcán és szalagokkal a hajában. Trok talpra rántotta, és rémült arcába ordította: - Hová mentek? Merre? Az asszony remegő ujjal mutatott a dombok közé és mögöttük a sivatagba vezető útra. - Mikor? - Ennyit tett meg a hold azóta.- A nő egy ívet mutatott, mely négy-öt órának felelt meg a hold pályáján. - Hány lovuk volt? - vicsorgott Trok. - Szekerük? Kocsijuk? - Nem volt lovuk. Gyalog mentek, de nagyon siettek. Trok eltolta. Tolmára vigyorgott, ki mellette állt. - Nem jutnak messzire gyalog. Elkapjuk őket, ha fel tudod verni lusta gazfickóidat a vackukról, hogy szekérre szálljanak. A nap tüzes volt és félúton járt az égen, mikor Trok felért a dombtetőre az oázis fölött, a pusztaság küszöbén. Kétszáz szekér követte négyes oszlopban. Öt mérfölddel mögöttük, porfelhőjük tisztán látszott a ragyogó napfényben, jött Zander további kétszázzal. Minden egyes szekéren két állig fegyverzett katona állt, és meg voltak rakva vizestömlőkkel, dárdákkal és nyilakkal. Látták az asszír kereskedőt feljönni karavánja élén a kút-tól az emelkedőn. Trok elébe ment és messziről rákiáltott: -Isten hozott, idegen! Honnan jössz és mi járatban vagy? A kereskedő reszketve nézett fel e harcias alakra, nem tudta, mire számítson. Trok barátságos üdvözlése nem so297 kát jelentett. A hosszú úton Mezopotámiából találkozott már rablókkal, banditákkal és hadurakkal. Trok megállította a szekerét eló'tte. - Én őfelsége, az isteni Trok Uruk fáraó vagyok. Isten hozott az Alsó-Királyságban. Ne félj. A védelmem alatt állsz. A kereskedő térdre esett és leborult. Ez egyszer Trok türelmetlenül tűrte a tisztelgést, és félbeszakította. - Állj fel és beszélj, derék ember. Ha őszinte vagy hozzám és elmondod, amit tudni akarok, engedélyt adok, hogy egész királyságomban adómentesen kereskedhess, és tíz szekeret adok melléd, hogy Avaris kapujáig kísérjenek. A kereskedő feltápászkodott, és belekezdett, hogy kifejezze mély háláját, bár tapasztalatból tudta, hogy az ily királyi leereszkedés többnyire sokba kerül. Trok félbeszakította. - Egy csapat szökevény bűnözőt üldözök. Láttad őket? - Sok utazóval találkoztam útközben - válaszolta az asszír óvatosan. - Ha isteni felséged kegyeskedne leírni ezeket a gonosztevőket, mindent elkövetek, hogy a nyomukra vezessem. — Valószínűleg négyen-öten vannak. Minden bizonnyal keletnek tartanak. Egy fiatal nő van velük, a többi férfi. Vezetőjük egy vén gazember. Magas és sovány. Lehet, hogy haját feketére vagy barnára festette. Trok nem jutott tovább a leírással, mikor az asszír izgatottan a szavába vágott. - Felség, jól ismerem őket. Néhány napja a festett hajú öreg szőnyegeket és használt ruhákat vásárolt tőlem. Akkor a nő nem volt vele. Lovakat és három szekeret hagyott az oázisban egy rusnya fekete haramia őrizetében. A többiekkel együtt egy öreg kocsin, melyre a szőnyegeket pakolták, amit tőlem vásárolt, ezen az úton, ahol most állunk, indult Avaris felé. Trok diadalittasan vigyorgott. - Őt keresem. Azóta láttad? Visszajött a szekerekért? - Ő meg a másik három ma korán reggel jöttek vissza, gyalog, Avaris irányából. Velük volt a fiatal nő, akiről kérdeztél. Úgy látszott, megsebesült, mert cipelték. - Merre mentek, fickó? Melyik irányba? - kérdezte Trok mohón, de az asszír nem hagyta magát siettetni. 298 - A nő fiatal volt. Bár megsebesült és csak nehezen tudott járni, finom holmit viselt. Szemlátomást előkelő származású és gyönyörű, a haja hosszú és sötét. - Ebből elég. A nőt elég jól ismerem a te leírásod nélkül is. Miután elhagyták az oázist, merre mentek? - Befogták a lovakat a három szekérbe és azonnal indultak. - Melyik irányba, ember? Melyik irányba mentek? - Keletnek, a karavánúton - mutatott a kanyargós útra, mely felkapaszkodott a dűnevidék dombjaira. - De az öreg haja már nem volt festett. Mikor utoljára láttam, úgy világított, akár egy felhő a nyári égen. - Mikor indultak? - Egy órával napkelte után, felség. - Milyen állapotban voltak a lovak? - Pihentek és ittak eleget. Három napig voltak az oázisban, és egy rakomány takarmányt hoztak magukkal, mikor idejöttek. A vizestömlőik tele voltak, mikor ma reggel elindultak, és úgy látszott, el vannak látva készletekkel a hosszú útra a tengerig. - Akkor csak néhány órára vannak előttünk - Jól van, fickó, kiérdemelted a hálámat. Az írnokaim majd kiállítják neked az engedélyt, Tolma ezredes pedig kijelöli a kíséretet Avarisba. További jutalmat kapsz, mikor visszatérek a városba a gúzsba kötött szökevényekkel. A nézők első sorában kapsz helyet a kivégzésükön. Addig jó utat, s kívánom, tegyél szert sok haszonra a királyságomban. Elfordult az asszírtól, és parancsokat adott Tolma ezredesnek, ki mögötte volt a második szekéren. - Adj ennek a fickónak egy kereskedelmi engedélyt meg kíséretet Avarisba. Töltsétek fel a vizestömlőket a kútnál, és itassátok meg a lovakat. De fürgén, Tolma. Legyetek kész indulásra még dél előtt. Addig küldd hozzám a varázslóidat meg a regiment papjait. A katonák húszasával vitték le a lovakat inni a kúthoz. Azok, kik nem voltak elfoglalva ezzel a munkával, leheve-redtek szekerük árnyékába, és elfogyasztották köleskenyérből és szárított húsból álló egyszerű ebédjüket, a lovasság szokásos táplálékát. 299 Trok árnyékot talált a kúthoz közel, egy göcsörtös tamarindusz alatt. Hívására megjelentek a varázslók és a papok és lekuporodtak köré. Négyen voltak, két borotvált Seueth-pap fekete köntösben, egy núbiai varázsló teleaggatva amulettekkel és csontokkal, meg egy keleti varázsló, kit Ishtar, a méd néven ismertek. Ishtar egyik szeme há-lyogos volt, arca pedig lila és vörös csigavonalakkal és körökkel volt teletetoválva. - Az ember, kit üldözünk, az okkult tudományok ismerője - figyelmeztette őket Trok. - Minden képességét latba fogja vetni, hogy meghiúsítsa vállalkozásunkat. Azt beszélik róla, hogy képes hálót szőni, mely láthatatlanná tesz, és olyan képeket varázsolni, melyek rémületbe ejtik katonáinkat. Be kell vetnetek saját varázserőtöket a hatalma ellen. - Ki ez a sarlatán? - kérdezte Ishtar, a méd. - Biztosra veheted, hogy nem kerekedik felül a mi egyesített erőnkön. - A neve Taita - válaszolt Trok, és egyedül Ishtaron nem látszott rémület, mikor kiderült, ki az ellenfelük. — Csak hírből ismerem Taitát, de már régóta várom, hogy összemérhessem magam vele. - Lássatok munkához - parancsolta Trok. Seueth papjai arrébb vonultak, és szétrakták felszerelésüket és kellékeiket a homokon. Énekelni kezdtek, és rázták a csörgőiket fölöttük. A núbiai a kút körül keresgélt a kövek között, míg egy mérges viperát nem talált az egyik alatt. Lecsapta a fejét, és vérét a saját fejére csorgatta. A vér végigcsurgott az arcán, és csöpögött az orra hegyéről, közben köröket leírva ugrált, mint egy nagy fekete varangy. Minden kör végén kiadósat köpött kelet felé, merre Taita volt. Ishtar kis tüzet rakott a kút mellett és föléguggolt, a sarkain hintázva, és varázsigéket mormolt Mardukhoz, Mezopotámia kétezer és tíz istene közül a

leghatalmasabbhoz. Miután kiadta parancsait Tolmának, Trok odalépett mellé, és figyelte ténykedését. - Milyen varázslatot űzöl most? - kérdezte végül, mikor Ishtar megnyitott egy eret a 300 csuklóján és hagyta, hogy néhány csepp vére sisteregve a tűzbe csöpögjön. - Ez a tűz és vér igézete. Akadályokat és megpróbáltatásokat gördítek Taita útjába. - Ishtar nem nézett fel. -Megzavarom a követó'i elméjét. Trok kételkedve mordult egyet, de titokban le volt nyűgözve. Látta már Ishtart munka közben korábban is. Egy darabot előrement az úton, és szemét a keleti dombvonulatra szegezte. Égett a vágytól, hogy folytassa az üldözést, és sajnálta ezt a késlekedést. Másrészt elég jó tábornok volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, a hosszú éjszakai út után a lovaknak feltétlenül pihenniük és inniuk kell. Jól ismerte az előttük lévő terepet. Fiatal szekérparancsnokként sokszor portyázott ezen a vidéken. Átkelt a palaágyakon, melyek úgy vágták a patákat és csánkokat, mint kovakések, és elviselte a dűnék szörnyű hőségét és szomját. Visszasétált a szekeréhez, de meg kellett állnia és hátat fordítania, amint váratlanul egy homoktölcsér jött pörögve a sárga síkságon, a tikkasztóan forró levegőben több száz könyök magasba emelkedve. Az örvény elérte és körülölelte. A levegő forró volt, akár egy kemence lehelete, és kendőjével kellett eltakarnia orrát és szemét, hogy kiszűrje a szálló homokot. A tölcsér tovarohant, egy háremtáncosnő kecsességével elpörgött a perzselő földön, ő köhögött és szemét törölgette. Épp befejezték az itatást, mikor valamivel dél előtt a második oszlop Zander ezredes parancsnoksága alatt beérte őket, és lejött a lejtőn a kúthoz. Ugyanakkora szükségük volt vízre, mint az első oszlopnak, és most fennállt a veszély, hogy összezsúfolódnak az oázisban. A víz már leapadt és felkavarodott. Kénytelenek lesznek az értékes vizestömlőkre hagyatkozni, ha azt akarják, hogy elég legyen a lovaknak. Trok rövid tanácskozást tartott Zanderral és Tolmával, elmagyarázta tervét, és az alakzatot, melyet be akart vetni, hogy megakadályozza, nehogy Taita elkanyarodjék és kibújjon a hálóból, amit kivetnek neki. - Figyelmeztessétek a parancsnokokat, hogy legyenek résen, készüljenek fel a kelepcékre, melyeket Taita varázsol elő, hogy megza301 várjon minket - fejezte be. - Ishtar, a méd, hatásos bűbájt alkalmazott. Nagy bizalmam van benne, még sohasem hagyott cserben. Ha tisztában vagyunk a Mágus fortélyaival, sikerrel járunk. Végül is, hogyan győzhetne le ekkora erőt? - lendítette karját a lovak, szekerek és elit katonák hatalmas gyülekezete felé. - Nem, Seueth leheletére mondom, holnap ilyenkor a szekerem mögé kötve hurcolom vissza Taitát és Mintakát Avarisba. Parancsot adott az osztagnak, hogy szálljanak szekérre. Fél mérföld hosszú, négyes oszlopban indultak a pusztaságba. A puha, homokos talajban világosan látszottak űzőbe vett zsákmányuk keréknyomai. Taita intett a mögötte lévő két szekérnek, hogy álljanak meg. A bíborszín árnyékban álltak le, melyet egy magas, suvadt dűne gigantikus kagylóhéjhoz hasonló íve vetett a homokra. A lovakon már meglátszott a kimerültség. Lógatták fejüket és ziháltak. Az izzadság fehér sórétegként száradt poros hátukra. Gondosan kimérték a vízadagot a vizestömlőkből a bőrvödrökbe, és a lovak mohón ittak. Taita ellátta Minta-ka lábát, és megkönnyebbülve látta, hogy nincs nyoma, hogy a sebek elfertőződtek volna. Miután újból bekötözte, Bayt hallótávolságon kívül vezette. - Figyelnek minket - mondta egy kedvűén. - Egy fenyegető befolyás lassan beburkol minket. - Én is érzem egy ideje - értett egyet Bay, - és már megkezdtem az ellenállást. De nagyon erős. - Meghiúsíthatjuk, ha egyesítjük képességeinket ellene. - A többiekre kell vigyáznunk. Ők sebezhetőbbek. - Figyelmeztetem őket, hogy legyenek résen. Taita visszament a többiekhez, akik épp befejezték az itatást. - Álljatok készen az indulásra - mondta Nefernek. - Bay meg én felderítjük az előttünk álló terepet. Rövidesen itt leszünk. A két varázsló gyalog előrement, és eltűnt a dűne ívelt homokfala mögött. Mikor a szekerektől már nem látták 302 őket, megálltak. - Tudod, ki van Trokkal, aki képes ily hatásos igézetet szőni? - Minden regimentjével vannak papok és varázslók, de leghatalmasabb köztük Ishtar, a méd. - Hallottam róla - bólintott Taita. - Tűzzel és vérrel dolgozik. Meg kell próbálnunk, hogy visszafordítsuk ellene a varázslatát. Bay kis tüzet rakott száraz lóürülékből, és mikor már egyenletesen égett, megszúrták ujjuk hegyét és kipréseltek belőle néhány csepp vért a tűzre. Az égett vér leheletnyi illatával a levegőben nyugatnak fordultak, szembe az ellenséggel, mert érezték, hogy a gonosz befolyás abban az irányban van, amerről jöttek. Kifejtették egyesített varázserejüket, és egy idő után érezték, hogy csökkenni kezd és eloszlik, mint a kialvó tűz füstje. Mikor befejezték a szertartást, és homokkal kioltották a tüzet, Bay halkan megjegyezte: - Még mindig ott van. - Igen - mondta Taita. - Legyengítettük, de még veszélyes, különösen azoknak, akik nem tanulták meg, hogyan álljanak ellen neki. - A fiatalok fogékonyabbak lesznek - vélte Bay. - A két fiú, a fáraó és Meren, meg a lány. Visszamentek a várakozó szekerekhez. Mielőtt felszálltak, Taita beszélt a többiekkel. Tudta, hogy csak megrémülnének, ha felfedné aggodalma igazi okát, így azt mondta: - A dűnevidék legbarátságtalanabb és legveszélyesebb területére lépünk. Tudom, hogy mind fáradtak és szomjasak vagytok, elcsigáztak az út viszontagságai, de végzetes lehet, ha bármelyikőtök elővigyázatlan lenne. A lovakat figyeljétek és a földet magatok előtt. Ne engedjétek, hogy figyelmeteket elterelje bármi furcsa hang vagy szokatlan látvány, egy madár vagy állat. - Elhallgatott és Nefer szemébe nézett. - Ez különösen rád vonatkozik, felség. Légy résen állandóan. Nefer bólintott, és ez egyszer nem vitatkozott. A többiek is komoly képet vágtak, megértették, hogy Taitának megvan rá az oka, hogy óvatosságra inti őket. Ahogy továbbmentek, a magas dűnék közötti völgyeket követve, úgy tűnt, a hőség a kerekek minden egyes 303 fordulatával növekszik. A mindkét oldalon emelkedő laza homokfalak élénk színű, citromsárga és arany, szilvakék, bíbor és kócsagkék, rókavörös és sárgás oroszlánbarna, tarkabarka bohócruhát öltöttek. Helyenként a dűnéket fehér zsírkő csíkozta, vagy fekete homok rajzolt beléjük mintákat, mint az olajlámpás korma. Fejük fölött az égbolt haragos bronzszínűre változott. A fény is megváltozott: sárga lett és földöntúli. A távolságok zavaróak és torzak lettek. Nefer összehúzta szemét a bronzszínű ég vibráló ragyogása ellen. Az ég oly közelinek tűnt, mintha megérinthetné ostora hegyével. Ugyanakkor úgy tetszett, Taita csak ötven könyökkel eló'tte járó szekere homályos és távoli látóhatárra húzódott vissza. A forróság kegyetlenül égette arcuk és testük fedetlenül hagyott bó'rét. Nefert valami alaktalan rémület fogta el. Nem volt rá oka, de nem tudta lerázni. Mikor Mintaka remegve nekidőlt és megragadta ostort tartó kezét, tudta, hogy ő is érzi. Valami hatalmas és gonosz lebegett a levegőben. Kiáltani akart Taitának, tanácsot kérni és megnyugtatást, de torkát elzárta a por és hőség, nem jött ki rajta hang. Hirtelen érezte, hogy Mintaka megmerevedik az oldalán, és ujjait fájdalmasan a bicepszébe mélyeszti. Lenézett rá és látta, hogy halálra rémült, és szabad kezével kétségbeesetten a dűne tetejére mutat, mely úgy tűnt, föléjük tornyosul. Valami óriási és fekete vált el a magaslatról, és kezdett gurulni feléjük. Még soha nem látott ilyesmit. Ugyanolyan súlyos, formátlan alakja volt, mint egy óriási vizestömlőnek, de akkora volt, hogy eltakarta a dűne egész oldalát, elég nagy volt ahhoz, hogy ne csak három szekeret, de egy egész regimentet maga alá temessen és összenyomjon. Ahogy gurult lefelé a szinte merőleges falon, felgyorsult, hangtalanul hullámzott és bukdácsolt, oly sebesen közeledett feléjük, hogy eltakarta a sárga sivatagi eget. A hőségben váratlan hideget árasztott, ami kiszorította a levegőt tüdejükből, mintha hegyi patakba ugrottak volna. A lovak is látták, vadul megugrottak, letértek a homokos ösvényről és átrohanva a völgyfenéken, megpróbáltak

304 elfutni a félelmetes jelenés elől. Közvetlenül előttük töredezett lávakövek borították a talajt, egyenesen arra száguldottak. Nefer észrevette a veszélyt, és próbálta elfordítani a fejüket, de irányíthatatlanok voltak. Miközben a gyeplővel birkózott, Mintaka mellette sikoltozott. Biztosra véve, hogy a fekete szörnyűség legázolja őket, Nefer hátrapillantott a válla fölött. Arra számított, hogy ott magasodik majd fölöttük, mert érezte a hideg kisugárzást a tarkóján, de nem volt semmi. A dűne oldala csupasz volt, sima és néma. A sárga ég fölöttük üres volt és ragyogó. A két másik szekér a lejtő alatt állt, a lovak nyugodtak voltak. Taita és a többiek elképedve meredtek rájuk. - Hó'he! - üvöltött Nefer a megbokrosodott lovakra, és minden erejével húzta a gyeplőt, de a lovak rá se hederí-tettek. Teljes vágtával rohantak bele a lávamezőbe, a szekér bukdácsolt és megfarolt mögöttük. - Hőhe! - sikította megint. - Állj, a pokolba, állj! A lovak megőrültek a rémülettől, már nem lehetett megfékezni őket. Megfeszített nyakkal próbálták lerázni a gyeplőt, teljes sebességgel vágtáztak, minden lépésnél horkantva. - Kapaszkodj, Mintaka! - kiáltotta Nefer, és egyik karjával átkarolta a vállát, hogy védje. - Ütközni fogunk! A fekete köveket furcsa alakúra csiszolta a szélfútta homok. Voltak emberfej nagyságúak, mások akkorák, mint alattuk a szekér. Nefernek sikerült elkormányozni a megvadult lovakat az első mellett, de aztán belerohantak a két legnagyobb közötti résbe. Nem volt elég széles, hogy átférjenek, és a jobb kerék éles csattanással ütközött a kőbe, és darabokra tört. Küllők és abroncsdarabok repültek a levegőbe. A kocsi a tengelyére zuhant, lerántva az ostorhegyest a következő sziklára. Nefer hallotta, hogy törnek el reccsenve mellső lábai, akár száraz ágak, miközben Mintakával kirepültek a szekérről. Puha homokra estek, alig elkerülve a sziklát, mely a lovat megnyomorította. Mikor földet értek, Nefer Mintakát még mindig a karjaiban tartotta. Tompította esését, és most levegő után kapkodva kérdezte: - Jól vagy? Nem lett bajod? 305 - Nem - válaszolt a lány azonnal. - És neked? Nefer térdére emelkedett, és elszörnyedve bámult a szekér roncsaira és a megnyomorodott lovakra. - Jóságos Hórusz! Végünk van! - kiáltotta. A szekér teljesen összezúzódott, semmi remény nem volt arra, hogy meg lehessen javítani. Az egyik ló többé már nem áll fel, mindkét mellső lába eltört. A másik még állt, még rajta volt a hám, mely a kocsirúdhoz kötötte, de egyik lába ki-marjult. Nefer bizonytalanul lábra állt, és felhúzta Mintakát is, és egymásba kapaszkodtak. Taita szekerét a lávamező széléhez hajtotta, odadobta a gyeplőt Merennek és leugrott. Hosszú léptekkel sietett hozzájuk. - Mi történt? Mitől bok-rosodtak meg a lovak? - Nem láttad? - kérdezte Nefer, még mindig összetörve és megzavarodva. - Mi volt az? - faggatta Taita. - Valami sötét és óriási, akár egy hegy. Legurult a dűné-ről, egyenesen ránk. - Nefer szavak után kutatott, hogy leírja, mit láttak. -Akkora volt, mint Hathor temploma - segítette ki Mintaka. - Borzasztó volt. Nektek is látnotok kellett. - Nem. Az elmétek zavara volt. Valami, amit ellenségeink ültettek el benne. - Boszorkányság? - Nefer meghökkent. - De a lovak is látták. Taita elfordult és odakiáltott Hiltónak, aki most ért oda. - Intézd el szegény párákat - mutatott a megnyomorodott lovakra. - Segíts neki, Nefer. - El akarta terelni a fiú figyelmét a szerencsétlenségről és következményeiről. Nefer nehéz szívvel fogta meg a földön fekvő ló fejét. Megsimogatta homlokát, és kendőjével eltakarta szemét, hogy ne lássa a közelgő halált. Hilto öreg katona volt, már sokszor végezte ezt a szomorú munkát távoli csatamezőkön. Tőrét az állat füle mögé helyezte, és egyetlen döféssel az agyába szúrta. A ló megmerevedett, összerázkódott, aztán ellazult. Átmentek a másik lóhoz, mely a döfésre nyomban elterült és többé nem mozdult. 306 Miközben Taita és Bay egymás mellett állva figyelték a szívfacsaró jelenetet, Bay halkan odasúgta Taitának: -A méd erősebb, mint gondoltam. Kiszemelte a legsebezhetőbbeket köztünk, és erejével őket célozta meg. - Trok többi varázslója segít neki, hogy megerősítse befolyását. Mostantól kezdve Hiltót és Merent is figyelnünk kell. Amíg nem tudom összegyűjteni saját erőmet Ishtar ellen, nagy veszélyben vagyunk. Otthagyta Bayt. A többieket nyugtalanítaná, ha látnák őket titokban sugdolózni. Most az a legfontosabb, hogy megőrizzék bátorságukat. - Hozzátok a vizestömlőket - parancsolta. Az egyik megrepedt az ütközéskor, a másik kettő is csak félig volt, de felkötötték a megmaradt szekerekre. - Meren mostantól Hiltóval és Bayjal utazik. Őfelségét és Mintaka hercegnőt én veszem magamhoz. A szekereket a vizestömlők és a további utasok többletsúlya túlterhelte, a lovak erőlködve mentek előre a perzselő hőségben, a furcsa, sárga felhő mögött homályosan ragyogó nap alatt. Taita Lostris Talizmánját a jobb kezében fogva halkan kántált magának, hogy elhárítsa a gonoszt, mely ott sűrűsödött körülöttük mindenütt. A másik kocsiban Bay is énekelt, egy monoton, ismétlődő refrént. Egy olyan útszakaszhoz értek, melyet a szél tisztára söpört, eltüntetve más karavánok és utasok nyomait. Az utat csupán kis kőhalmok jelezték. Idővel ezek is elfogytak, és jeltelen homokban mentek tovább, Taita tapasztalataira, sivatagismeretére és ösztöneire bízva magukat. Végül két magas dombvonulat közt elterülő sík terepre értek. A homok itt sima volt és egyenletes, de Taita megállt a szélén és figyelmesen méregette. Leszállt a szekérről, és magához intette Bayt, aki odalépett hozzá, és együtt vizsgálgatták az ártalmatlannak tűnő homokmezőt. - Nagyon nem tetszik nekem - mondta Taita. - Kerülőt kell keresnünk, valami van itt. Bay kisétált a szilárd, egyenletes homokra, és beleszimatolt a forró levegőbe. Kettőt köpött, és tanulmányozta 307 köpése mintáját. Aztán visszament Taitához. - Semmi nyugtalanítót nem tapasztalok. Órákba, sőt napokba telhet, míg megkerüljük. Az üldözők itt vannak mögöttünk. El kell döntenünk, melyik jár nagyobb kockázattal. - Valami van itt - ismételte meg Taita. - Hozzád hasonlóan én is érzem e sugallatot. Az érzés túl erős és illogikus. A gondolatot a méd ültette fejünkbe. - Hatalmas Mágus - rázta meg a fejét Bay -, most nem értek egyet veled. Vállalnunk kell a veszélyt, és át kell kelnünk ezen a völgyön, különben Trok beér bennünket még a sötétség beállta előtt. Taita vállon ragadta, és mélyen fekete szemébe nézett. Látta, hogy kissé révetegek, mintha kábítószert szívott volna. - A méd áthatolt a páncélodon jelentette ki, és a Talizmánt Bay homlokára helyezte. Bay pislogott, és szemét tágra nyitotta. Taita látta, hogyan küszködik, hogy lerázza a befolyást. Saját akaratával segített neki. Végre Bay összerázkódott, és tekintete kitisztult. - Igazad van — suttogta. - Ishtar kerített hatalmába. Nagy veszély leselkedik ezen a helyen. Végignéztek a szűk völgyön. Sárga homokfolyam volt, se kezdete, se vége nem látszott. A túlsó part közel volt, nem messzebb, mint háromszáz könyökre a legszűkebb helyeken, de kétszáz mérföld hosszú is lehetett, és Trok regimentjei már itt voltak közel. - Délnek vagy északnak? - kérdezte Bay. - Nem látok kerülőutat. Taita becsukta szemét, és minden erejét kifejtette. A nyomasztó csendben hirtelen egy halk kiáltás hangzott fel a magasban. Mindnyájan felnéztek, egy sólyom apró alakját látták körözni a vad, sárga égbolton. Két kört írt le, aztán elrepült délnek a völgy fölött, és eltűnt a fátyolos levegőben. - Délnek - mondta Taita. - A sólymot kell követnünk. Elmerültek a tanácskozásban, egyikük sem vette észre, hogy Hilto melléjük hajtott. Merennel a védőlapon áthajolva hallgatták ezt az eszmecserét. Hilto homlokát ráncol-ta türelmetlenségében. Hirtelen felkiáltott. - Elég ebből! Az út tiszta előttünk. Nem késlekedhetünk tovább. Mertek követni, ha Hilto mutatja az utat? 308 Ostorával végighúzott a lovakon, és azok ijedten megugrottak. Merent oly váratlanul érte, hogy majdnem hanyatt esett, de sikerült megkapaszkodnia a védőlapban és fennmaradnia a száguldó szekéren. - Gyere vissza! - kiáltott Taita Hiltóra. - Gyere vissza! Megbabonáztak, nem tudod, mit teszel! Bay felugrott, hogy elkapja az ostorhegyes hámját, de elkésett, a szekér elrohant mellette, ki a sík homokmezőre. Felgyorsult és Hilto nevetve kiáltott

vissza. - Az út nyitva áll. Sima és gyors. Nefer felkapta a gyeplőt az álló szekéren. - Megállítom, vagy visszafordítom! - Ne! - fordult Taita feléje, és kétségbeesett mozdulattal felemelte kezét, hogy megálljt parancsoljon. - Ne menj ki oda! Veszélyes! Állj meg, Nefer! De Nefer nem figyelt kiáltozására. Mintakával az oldalán, megostorozta a lovakat, és a kerekek énekelve suhantak a sima, kemény homokon. Gyorsan beérte Hiltót. - Ó, jóságos Hórusz! - nyögött fel Taita. - Nézd a kerekeket! Hilto szekerének forgó kerekei alól ezüstös homok kezdett sugárban felszállni. -Aztán elborzadva látták, hogy a pihekönnyű homok helyett vastag, sárga latyak, majd laza sárrögök verődnek magasra. A lovak lelassultak, ahogy csüdig süllyedtek a laza talajba, és patáik alól a sárrögök oly magasra szálltak, hogy elrepültek Hilto feje fölött. Hilto nem próbált megállni, sem visszafordulni, csak hajtotta a lovakat tovább, egyre mélyebbre az in-goványba. - A süppedő homok! - kiáltott fel Taita keserűen. - Ez a méd műve. Elrejtette előlünk a helyes utat, és ebbe a csapdába csalt. Hilto fogata alatt váratlanul beszakadt az alattomos mocsár kérge. Amint a kerekek belezuhantak, a szekér oly hirtelen állt meg, hogy Hilto és Meren átrepült a védőlapon. Végiggurultak az ártalmatlannak látszó homokon, de mikor megpróbáltak felállni, testükre ragadós, sárga sár tapadt és nyomban térdig merültek. A lovak a szügyükig süllyedtek a sárba, csak a fejük 309 volt szabad, de egyre mélyebbre merültek, ahogy vadul nyerítve erőlködtek. Nefer meg volt zavarodva, túl lassan reagált a szeme előtt lezajló katasztrófára. Mire megpróbált visszafordulni, már késő volt. Tíz könyök után a szekér kerékagyig süllyedt, a lovak pedig szügyig elmerültek. Leugrott, hogy segítsen rajtuk, le akarta venni róluk a hámot, hogy kivezesse őket, de azonnal csapdába esett a nyálkás sárban, előbb térdig, majd derékig süllyedt benne. - Feküdj! - kiáltott rá Mintaka kétségbeesetten. - Be fog szippantani. Feküdj hasra és ússz! Fejjel előre kivetődött a süllyedő szekérből és hasra feküdt a remegő sáron. - így, Nefer, így csináld, ahogyan én. Nefer észre tért és elnyúlt a felszínen. Ügyetlen úszó mozgással, akár egy kutyaúszást tanuló gyerek, elérte a szekeret, mielőtt teljesen elsüllyedt volna. Tőrével átvágta a padlólemezeket rögzítő bőrszíjakat, és elkeseredett sietséggel letépte őket. A deszkák fennmaradtak a folyós homok felszínén, de a nehéz szekér feltartóztathatatlanul elmerült, és magával húzta a lovakat is. Perceken belül sírjukat már csak egy világosabb folt jelezte a szürkésbarna felszínen. Hilto szekere és lovai is elsüllyedtek. Hilto és Meren rémülten kiáltozva vergődtek, csak sáros fejük és válluk maradt szabadon. Nefer odalökte Mintakának az egyik deszkát. - Feküdj rá! - parancsolta neki, és a lány engedelmeskedett. Maga is rámászott egy másik deszkára, ami megtartotta súlyát. Két másik deszkát a bőrszíjaknál fogva maga után vontatott, átevickélt a mocsáron, s mikor már elég közel ért, odadobta őket Hiltónak és Merennek, kiknek sikerült kivergődniük a sár ragadós karmaiból. Mind a négyen erőlködve úszni kezdtek szilárd talaj felé, ahonnan Taita és Bay elszörnyedve figyelte őket. Taita hevesen integetve kiáltotta: - Félúton vagytok a túlpartra! Ne gyertek vissza ide! A túlsó partra menjetek! Nefer nyomban felfogta ennek értelmét. A túlpart felé fordultak. Lassú, fáradságos erőfeszítés volt, a sár szívósan tapadt karjukra, lábukra és a deszkák aljára. Mintaka 310 könnyebb súlyának köszönhetően hamar megelőzte a többieket. Elsőnek ért a szilárd talajra, és kiszabadította magát a süppedő homokból. Végre Nefer, Hilto és Meren is kiértek, és teljesen kimerülve elterültek a keleti dűne tövében. Miközben átkeltek, Taitának volt ideje, hogy fontolóra vegye helyzetüket. Reménytelennek tűnt. Két csoportra szakadtak, kétszáz könyök széles szakadék választotta el őket egymástól. Lovaik és szekereik, minden fegyverük és felszerelésük odaveszett, de legnagyobb csapást a vizestömlők elvesztése jelentette. Bay megérintette karját. - Hallgasd! - suttogta. Távoli zúgás hallatszott a levegőben, hol elhalkult, hol felerősödött a körülölelő dűnékről visszaverődve. Halk volt, de eltéveszthetetlen, egy felvonuló szekérhadoszlop hangja. A völgy túloldalán a három sáros alak is meghallotta, és felálltak. Mindannyian a nyugati dűnékre meredtek, és hallgatták, hogyan közeledik Trok az emberei élén. Mintaka váratlanul az ingovány széléhez rohant, ahol a deszkákat hagyták. Nefer csak bámult utána, nem értette, mit akar. A lány összeszedte a deszkákat és maga után húzva őket, térdig gázolt a mocsárba. Nefer hirtelen rájött, mire készül, de már elkésett azzal, hogy megállítsa. Mintaka hasra vágta magát az egyik deszkán és elkezdett evezni a sárga sárban. Nefer nem érte utol, derékig merülve kénytelen volt megállni. - Gyere vissza! - kiáltott utána. - Majd én megyek. - Könnyebb és gyorsabb vagyok nálad - kiáltott vissza a lány, s bár Nefer tovább könyörgött neki, rá se hederített, minden erejét arra használta, hogy előrejusson. A szekerek zaja hangosabb lett, és még nagyobb erőfeszítésre ösztökélte Mintakát. Nefernek szívébe markolt a féltés és elöntötte a düh konoksága miatt, de még erősebb volt a büszkeség, melyet bátorsága láttán érzett. -A szíve egy harcosé és egy királynőé - suttogta, miközben a lány egyre közelebb ért a túlsó parthoz. Most már felerősítve hallották az üldözők kiáltozását, a kerekek csattogását és a fegyverek csörömpölését, ahogy a dűnék fala visszaverte a hangokat. 311 Taita botját az övébe dugta, hogy keze szabadon maradjon, aztán Bayjal Mintaka elébe gázoltak. Átvettek tőle egy-egy deszkát, és nekivágtak az alattomos mocsárnak, mind a hárman elkezdtek evezni a keleti part felé. Hátuk mögött a dűnék közül előbukkant az üldöző szekerek első sora. Trok eltéveszthetetlen alakja magasodott a vezérszekéren, bikahangjának győzelemittas bömbölése visszhangzóit a dűnék falán. - Előre! Rohamra! Az élen haladó alakzat vágtába kezdett, és őrült iramban száguldott a süppedő homok felé. A három szökevény lázas igyekezettel lapátolt a sárga mocsárban, hátuk mögött a szekeresek kiáltásai egyre hangosodtak. Trok súlya alatt kerekei mélyebben süllyedtek a laza homokba, mint a többi szekéré, és bár kíméletlenül ostorozta lovait, lemaradt a támadás első sorától. A másik három szekér egyenesen belerohant a süppedő homokba, mely ugyanolyan gyorsan beszippantotta őket, mint korábban Taitáék járműveit. Trok felfigyelt a veszélyre, sikerült megfékeznie fogatát és elkanyarodnia a mocsártól. Előkapta rövid visszahajló íját a tartótól és leugrott. Mögötte a többi szekér leállította a rohamot és összetömörültek. - íjakat elő! - kiáltotta Trok. Sortűzhöz készülj! Ne hagyjátok őket elmenekülni. Lőjétek le őket! Az íjászok előre futottak, és vállukon teli tegezekkel és felajzott íjakkal, egymás mögött négy sorban felsorakoztak a mocsár szélén. Mintaka már megelőzte társait. A felén már túljutott, Taita és Bay egyre inkább lemaradt, pedig fölöttébb igyekeztek. Trok a sorok előtt elsétálva, parancsot adott. - íjászok, nyilat a húrra! - Százötven katona helyezett nyílvesszőt a húrra. - íjászok, feszíts és célra tarts! - Felemelték az íjakat és a húrt az ajkukig húzták, a nyilak a sötétsárga égboltra meredtek. - Ereszd el! - üvöltötte Trok. A nyilak sötét felhőként szálltak fel. Röppályájuk tetőpontját elérve a mocsárban küszködő három kis alakra hulltak. 312 Taita meghallotta suhogásukat, és felnézett az égre. A halálos felhő feléjük zuhant, halkan süvítve, mint repülő vadludak szárnyai.

- A sárba! - kiáltotta Taita sürgetően, mind a hárman lecsúsztak a deszkáról és elmerültek a vastag sárban, csak a fejük látszott ki. A nyilak jégesőként záporoztak körülöttük. Az egyik mélyen beleállt abba a deszkába, amelyiken csak másodpercekkel korábban Mintaka feküdt. - Tovább! - parancsolta Taita, felhúzták magukat a deszkákra, és megint lapátolni kezdtek. Nem jutottak messzire, mikor a levegő ismét megtelt a hulló nyilak zümmögésével, és újra a sárga sárban kellett menedéket keresniük. Még háromszor voltak kénytelenek a deszkákról levetődni, de minden egyes alkalommal nagyobb volt a lőtá-volság, és a sortűz kevésbé pontos. Mintaka még gyorsabban húzott el, mint az előbb, és hamarosan lőtávo-lon kívül került. Trok bősz, csalódott bömbölése követte őket, ahogy biztatta embereit, hogy lőjenek. A nyilak loccsanva csapódtak körülöttük a sárba, de a sortüzek már kevésbé voltak összpontosítottak. Taita átnézett Bayra. Nagy fején a beszabdalt bőr sártól és izzadságtól csillogott. Véreres szeme kidülledt, szája tátva volt, elővillantak hegyesre csiszolt fogai, melyek élesek voltak, akár egy cápáé. - Bátorság, Bay! - szólt oda neki Taita. - Már majdnem átértünk. - Alig mondta ki, már rájött, hogy szavai istenkísértésnek számítanak. Hátuk mögött a parton Trok látta, hogy lassan kicsúsznak a markából. Katonái a rövidebb, kevésbé erős íjjal voltak felszerelve, mely arra szolgált, hogy száguldó szekérről lőjenek vele, hatékony lőtávolsága csak kétszáz könyök volt. Trok megfordult, és haragos pillantást vetett lándzsahordozójára, ki a lovakat tartotta féken. - Add a harci íjamat - ordította. Trok volt az egyedüli a regimentben, ki a hosszú harci íjat magával hordta a szekerén: úgy döntött, hogy a többi katona esetében az íj esetlen hosszát nem kárpótolja a nagyobb erő és lőtávolság. 313 Trokot azonban óriási ereje és hosszú karjai felülemelték a közönséges emberek korlátain. Többnyire ő is a rövid, visszahajló íjat használta, tervezett azonban egy tartót a szekere oldalfalára, melyben az erősebb, de ormótlan fegyver elfért. Lándzsahordozója rohanva hozta, és a kezébe adta a nagy íjat. Hozta a tegezt is, a hosszú íjhoz való leopárdfe-jes nyílvesszőkkel. Trok átfurakodott az íjászok között az első sorba. Egy hosszú nyílvesszőt helyezett a húrra, és összehúzott szemmel méregette a lőtávolságot. A két úszó feje apró gömbnek látszott a széles, sárga mocsárban. Körülötte emberei még buzgón lőttek, de nyilaik nem értek el a célig, ártalmatlanul hullottak a sárba. Trok kiszámította a lövés szögét, és bal lábával előre lépve felvette a lövő állást. Mélyen beszívta a levegőt és egyenes bal karral húzott, míg a húr horgas orra hegyéhez nem ért. Az íj még az ő erejét is próbára tette. Meztelen karjain az izmok kidagadtak, arca eltorzult az erőlködéstől. Egy szívdobbanásnyi ideig tartotta, parányit igazítva a célon. Aztán elengedte, és a nagy íj ellazult, lüktetve remegett kezében, akár egy élőlény. A hosszú nyílvessző zúgva emelkedett a magasba, magasan a kisebb nyilak felhője fölé, elérte tetőpontját és lefelé ívelt, mint egy zsákmányára lecsapó sólyom. A sárban Taita meghallotta röptének élesebb, sivító hangját és felnézett. Látta, hogy egyenesen feléje tart, és már nem volt ideje, hogy leugorjon kezdetleges tutajáról, vagy akár megpróbáljon elhajolni előle. Önkéntelenül becsukta szemét. A nyíl oly közel repült el feje fölött, hogy érezte szelét a hajában. Aztán hallotta a tompa becsapódást. Kinyitotta szemét és fejét a hang irányába fordította. A hosszú nyílvessző Bayt csupasz háta közepén találta el. Átszúrta testét és a kovakő nyílhegy beleállt a deszkába, melyen feküdt, odatűzte a fára, mint valami fényes, fekete bogarat. Bay area csak karnyújtásnyira volt az övétől. Taita belenézett a mély, fekete szempárba és látta benne fellob314 bánni a halálfájdalmat. Bay kiáltásra vagy szóra nyitotta száját, de az ajkai között előtörő vérözön elfojtotta hangját. Keservesen felnyúlt a nyakláncáért és levette. A felbecsülhetetlen értékű amulettet, melyet hosszú körmű ujjai köré tekert, Taitának nyújtotta, mint utolsó ajándékát. Taita a láncot gyengéden kibontotta a merev ujjak közül, és a saját nyakába tette. Érezte, hogy a haldokló varázsló lelkének lényege átáramlik belőle az ő testébe, és megerősíti hatalmát. Bay feje előrebukott, de a nyílvessző megakadályozta, hogy leguruljon a deszkáról. Taita felismerte a nyflvesz-szőn a leopárdos pecsétet, és tudta, ki lőtte ki. Átnyúlt, két ujját Bay nyakára tette, és érezte a pillanatot, mikor elszállt belőle a lélek. Bay meghalt, már nem tehetett érte semmit. Otthagyta, és tovább éviekéit a part felé, ahol Nefer és Mintaka a parton állva buzdította. Még négy hosszú nyfl hullott le a közelében, de egyik sem érintette, és lassan kiért a lőtávolból. Nefer elébe jött és felsegítette a vastag sárban. Taita hosszú botjára támaszkodva kilábalt a szilárd talajra, és levegőért kapkodva leroskadt. Alig egy perc múlva ismét felállt, és tekintetét a túlpartra szegezte, ahol Trok állt, csípőre tett kézzel, testtartása dühéről és csalódottságáról árulkodott. Aztán Trok tölcsért csinált a kezéből a szája előtt. - Ne gondold, hogy megmenekültél előlem, varázsló! El akarlak kapni, és vissza akarom kapni a kis szukámat. Elkaplak mindkettőtöket. A nyomotokban maradok, nem fogom elveszíteni a szagotokat. Mintaka előrelépett, amennyire csak lehetett. Pontosan tudta, hol a legsebezhetőbb, hogyan szégyenítse meg fájdalmasan az emberei előtt. - Kedves férjem, fenyegetéseid oly erőtlenek és üresek, mint az ágyékod. - Magas, édes hangja tisztán csengett, és a kétszáz hikszosz harcos minden szót hallott. Döbbent csend támadt, aztán gúnyos nevetés hangzott fel soraikból. Trokot még saját emberei is eléggé gyűlölték ahhoz, hogy örömüket leljék megaláztatásában. Trok íjával hadonászott és toporzékolt tehetetlen dühé315 ben. Végül vicsorogva az embereihez fordult, akik elhallgattak, meghökkenve saját vakmerőségükön. A csöndben Trok elüvöltötte magát: - Ishtar! Ishtar, a méd! Lépj elő! Tshtar a süppedő homok szélén állt, szemben a túlparti kis JLtársasággal. Arcát tetovált minták borították, szeme körül bíborszínű csigavonalak, hályogos szeme úgy csillogott, mint egy ezüstkorong. Orrán két sorban élénkvörös pöty-työk futottak végig. Orcáin és állán páfrányszerű rajzolatok díszelegtek. Haját vörös sellakkal hosszú, kemény tüskékbe fésülte. Megoldotta köntösét, és a homokra ejtette. Ott állt anyaszült meztelenül, hátára és vállára leopárd-foltok, a hasára nagy, vörös csillag volt tetoválva, szeméremszőrzetét leborotválta, amitől hatalmas, lógó pénisze még nagyobbnak tűnt. Fitymájába apró, arany és ezüst harangok voltak akasztva. Taitára szegezte szemét, és előrelépett, hogy szembenézzen vele. Úgy tűnt, hogy a szakadék közöttük összeszűkül, ahogy egymásra meredtek. Lassan Ishtar hímtagja duzzadni kezdett, a harangok csilingeltek, ahogy vastagon felmeredt. Csípőjét előrelökte, a haragos vörös makkot Taitára szegezte. Félreérthetetlen kihívás volt, Taita eunuchságát hangsúlyozta, és Ishtar férfiasságának hatalmát fölötte. Taita felemelte botját, és a méd ágyékára mutatott vele. Sokáig egyikük sem mozdult, teljes erejüket kivetítették egymás ellen, mint elhajított dárdákat. Ishtar hirtelen felnyögött, és magját a homokra lövellte. Pénisze összezsugorodott, kicsi lett, ráncos, jelentéktelen. Térdre esett, sietve magára húzta köntösét, hogy elfedje szégyenét. Az első közvetlen összecsapást a Mágussal elveszítette. Hátat fordított Taitának, és visszacsoszogott oda, ahol a két Seueth-pap és a núbiai varázsló guggolt. Csatlakozott körükhöz, megfogták egymás kezét, és kántálni kezdtek. - Mit csinálnak? - kérdezte Nefer idegesen. - Azt hiszem, a süppedő homokot kikerülő utat próbálják megtalálni - suttogta Mintaka. 316 - Taita megállítja őket - mondta Nefer olyan bizonyossággal, amit nem érzett. Ishtar hirtelen újult elevenséggel ugrott fel. Rekedt, hol-lókárogáshoz hasonló hangot hallatott, és délnek mutatott, le a homokvölgyön. - Azt az útvonalat választotta, amit a sólyom fedett fel eló'ttünk - mondta Taita csendesen. - Még nem vagyunk biztonságban. Trok katonái szekérre szálltak. Ishtar Trok mellett utazott a vezérszekéren, elügettek déli irányban, a végzetes sártenger kanyargó partján. Ahogy elhaladtak, a katonák fenyegetéseket kiabáltak a szemközti parton elhagyatot-tan álldogáló csapatnak. Miután elült a por, látták, hogy Trok hátrahagyott öt szekeret és tíz embert a dűnék tövében, hogy megfigyelés alatt tartsák őket. Hamarosan az utolsó

szekér is eltűnt a völgykanyarban, a hőségtől remegő, sárga, fátyolos levegőben. - Mielőtt a sötétség beáll, Trok megtalálja az átjárót a mi oldalunkra - jósolta Taita. - Mit tehetünk? - kérdezte Nefer. Taita odafordult hozzá. - Te vagy a fáraó. Te vagy a Tízezer Szekér Ura. Te adj parancsot nekünk, felség. Nefer csak bámult rá, nem jutott szóhoz e gúnyos megjegyzés hallatán. Taita nyilván csúfolódik vele. Aztán belenézett abba az öreg, világos szempárba, és látta, hogy nincs benne semmi gúny. Haragja az epe keserű ízével fulladt a torkán. Tiltakozni készült, rámutatni, hogy mindenüket elvesztették, járműveiket és minden vizüket, hogy előttük a perzselő sivatag, mögöttük az üldöző sereg, de Mintaka megérintette karját, amitől lecsillapodott. Taita szemébe bámult és ihletet kapott. Elmondta nekik tervét, még be sem fejezte, Hilto már vigyorogva bólogatott, Meren pedig nevetve dörzsölte össze kezét. Mintaka közelebb lépett hozzá, büszkén kihúzta magát. Mikor kiadta utasításait, Taita bólintott. - Ez egy igazi fáraó csataterve - mondta. Hangja érzelemmentes volt, de 317 a szemében helyeslés csillant. Végre tudta, hogy a feladat, mellyel Lostris bízta meg, hamarosan véget ér. Nefer már majdnem készen áll, hogy átvegye az irányítást sorsa fölött. Alig tettek meg néhány mérföldet, mikor Ishtar előre mutatott. Trok megállította az oszlopot, és szemét erőltetve a furcsa sárga fényben és vibráló hőségfátyolban látta, hogy előttük a süppedő homok völgye erősen összeszűkül. - Mi az ott? - kérdezte. Úgy tűnt, mintha valami kígyózó tengeri szörny úszna át a mocsáron. Hátuszonyai feketén és tüskésen meredtek ki a sárga sárból. - A hidunk - mondta Ishtar -, egy palagerinc a két part között. Ott átkelhetünk. Trok két legjobb emberét küldte előre gyalog, hogy derítsék fel a hidat. Könnyedén átfutottak, és száraz szandállal értek a túloldalra. Kiabáltak és integettek Troknak, aki megostorozta lovait és utánuk hajtott. Az oszlop egyesével átkelt mögötte. Mikor mindannyian biztonságosan átértek, Trok északnak fordult a völgyben és elindult vissza, oda, ahol utoljára látták a szökevényeket. De még a távolság felét sem tették meg, mikor az eget takaró felhő sárga, majd sötét köddé változott, amely idő előtt elhozta az estét. Néhány percen belül az utolsó fénysugarat is kioltotta, és a koromsötétben az oszlop kénytelen volt megállni. - A lovak fáradtak. - Trok próbált jó képet vágni döntéséhez, hogy éjszakára megállnak, mikor a sötétben parancsnokai köréje gyűltek utasításra várva. Itassátok meg és hagyjátok pihenni őket meg az embereket. Az első fényre továbbmegyünk. Gyalog és víz nélkül még a Mágus sem juthat messzire. Még holnap délelőtt elkapjuk őket. 318 Taita lebontotta Mintaka lábáról a kötést, és elégedetten bólintott. Aztán benedvesítette a süppedő' homok erősen lúgos nedvével, és újra bekötözte. A lány hasztalan tiltakozott, Nefer ráerőltette a saját szandálját. Túl nagy volt neki, de a kötéstől szorosabban simult a lábára. Nem volt mit vinniük, se víz, se élelem, se fegyver vagy egyéb csomag, csak az elsüllyedt szekerek padlólapjai. A túlparti hikszosz harcosok kíváncsi pillantásaitól kísérve, Nefer felvezette őket a magas dűnére, keletre tartva. Zihálva értek a tetőre. A szomjúság már elviselhetetlenül gyötörte őket. Nefer egy utolsó pillantást vetett a süppedő homokra. A túlsó parton Trok katonái már kifogták a lovakat, körbeállították a szekereket, és most éppen jelzőtüzeket gyújtottak. Nefer gúnyosan szalutált nekik, aztán a többiek után indult, le a dűne másik oldalán. Mihelyt rejtve voltak a figyelő szemek elől, egy kicsit megpihentek. - Minden erőfeszítés sokba fog kerülni nekünk - figyelmeztette őket Nefer. - Még sok órán át nem lesz vizünk. Ahogy lihegve feküdtek a hőségben, aggódva hegyezték fülüket, nem hallják-e emberek és szekerek zaját. Mintaka adott hangot félelmeiknek. Imádkozzatok az összes istenekhez, hogy Trok ne találjon átkelőt, és ne érjen vissza sötétedés előtt. Mikor erőre kaptak, Nefer továbbvezette őket a homokdűne fedezéke alatt, párhuzamosan a süppedő homok völgyével. Nem mentek messzire, de a szörnyű hőségben ez a kis távolság is komoly megpróbáltatást jelentett. Ismét leültek pihenni a bágyasztó sárga ködben. Nem kellett sokáig várniuk, hogy beköszöntsön a sötétség. Az éjszaka nem sokat enyhített a hőségen. Visszakapaszkodtak a dűne tetejére, ahonnan látták maguk alatt az őrtüzeket a völgy túloldalán. A lángok épp annyi fényt adtak, hogy ki tudták venni a hikszosz tábor körvonalait. Az ellenség szekereit négyzetalakba állították, a lovak fejét a kerekekhez kötötték. Egy-egy őrszem ült a két tűznél, a többiek a szekértábor menedékében aludtak. - Látták, hogy keletnek indulunk. Remélem, azt hiszik, még mindig abba az irányba tartunk, és elővigyázatlanok 319 - mondta Nefer, mikor lekúsztak a dűne oldalán. Néhány száz könyök távolságra a tábortól leértek a völgyfenékre. Ez a távolság épp elég volt, hogy elfedje mozgásukat, és elnyeljen minden hangot, amit esetleg keltenek. Összekarolva, hogy senki se tévedjen el a sötétben, a tábortüzek segítségével tájékozódva, kitapogatták az utat a süppedő homok széléhez. Rátették a deszkalapokat, és átlapátoltak az ingová-nyon. Már egész ügyesen csinálták, és rövid idő alatt átjutottak a túlpartra. Szorosan egymás mellett a táborhoz osontak, és lekuco-rodtak a tábortűz megvilágította körön kívül. Úgy tűnt, a két őrszem kivételével az egész tábor alszik. A lovak csendben voltak, az egyedüli hang a lángok halk pattogása volt. Váratlanul az egyik őrszem felállt, és átsétált bajtársához. Halkan beszélgettek. Nefert bosszantotta a késlekedés, és már épp Taitához fordult segítségért, mikor az öreg megelőzte. Botját a két alakra szegezte. Perceken belül hangjuk álomittasan csengett, végre az egyik felállt, nyújtózkodott és nagyot ásított. Visszaballagott a saját tü-zéhez és letelepedett, kardját keresztbe fektetve az ölében. Taita a botját továbbra rászegezte tartotta, és a férfi feje lassan a mellére bukott. A másik tűztől is halk hortyogás hallatszott. Mindketten mélyen aludtak. Nefer megérintette Hiltót és Merent. Tudták a dolgukat. Előreosontak, otthagyva Taitát és Mintakát a sötétben. Nefer a közelebbi őrszem mögött bukkant fel. Öléből lecsúszott a kard, mellette feküdt a homokban. Nefer felkapta és ugyanazzal a mozdulattal lesújtott a férfi halántékára a bronz markolatgombbal. Egy hang nélkül összeesett és elterült a tűz mellett. A karddal a kezében Nefer átpillantott a másik tűzhöz. Hilto és Meren már elintézte a másik őrszemet, aki össze-gömbölyödve feküdt, mint egy alvó kutya. A kardját Hilto tartotta a kezében. Mind a hárman a legközelebbi szekérhez rohantak. A dárdák az oldalfalra erősített tartóban voltak. Nefer megragadott egyet, nehéznek és megnyugtatónak érezte kezében. Meren is felfegyverezte magát. Váratlanul az egyik ló halkan felnyihogott, és patájával dobolni 320 kezdett. Nefer megmerevedett. Egy pillanatig azt hitte, nem fedezték fel őket. Aztán egy álmos hang szólt ki a szekerek alkotta négyszögből. - Noosa, te vagy az? Felébredtél? Egy katona támolygott a tűz fényébe, csak félig ébren, az ágyékkötőjét leszámítva meztelenül. Jobbjában kardot tartott. Megállt és száját tátva bámult Neferre. - Te ki vagy? -Hangja megemelkedett ijedtségében. Nefer elhajította a dárdát. Mellének közepén találta el a férfit, ki feldobta karjait és a homokra rogyott. Meren odaugrott és felkapta kardját, mely kiesett a kezéből. Mint őrült dzsinnek, üvöltve átugrottak a szekérrudakon, és berontottak a járművek négyszögébe. Üvöltésük megzavarta az ébredő katonákat, némelyiknek arra se volt ideje, hogy előhúzza fegyverét, a zsákmányolt kardok gyilkos ritmusra emelkedtek és süllyedtek, pengéjük csillogását vér homályosította el. Csak egy tért magához és fordult ellenük. Tagbaszakadt férfi volt, sebzett oroszlánként üvöltve verte vissza őket. Teljes erőből Nefer fejére vágott, s bár Nefer magas védéssel hárította, karja vállig elzsibbadt az ütéstől, és a bronzpenge elpattant a markolat alatt. Nefer le volt fegyverezve, ellenfele meglendítette kardját, hogy a fejére sújtson. A háta mögött Taita előlépett a sötétből, és botjával nagyot sózott a koponyájára. A férfi összeesett, és Nefer kikapta a kardot elgyengült ujjai közül, mielőtt földet ért. A harcnak vége volt. Öt túlélő, kezüket a fejükre téve, térdelt Hilto és Meren előtt. Mintaka és Taita felszították a tüzet, és a lángok fényénél

megállapították, hogy három katona halott, ketten pedig súlyosan sebesültek. Míg Taita ellátta sebeiket, a többiek a szekereken talált kötőfékekkel összekötözték a foglyok kezét és lábát. Csak ezután húzhatták meg a vizestömlőket, és vehettek a kenyeres zsákból meg szelhettek a szárított húsból, amit találtak. Mire lecsillapították éhüket és szomjukat, már pirkadt. Újabb félelmetes, skarlátvörös hajnal köszöntött rájuk, a 321 hőség már most fullasztó volt. Nefer kiválasztott három szekeret, és a legjobb lovakat fogták eléjük. A szekerekről leraktak minden felesleges felszerelést, a katonák személyes holmiját és a fegyvereket, melyekre nekik nem volt szükségük. Nefer a többi lovat szabadon engedte, és egy takarót a szemükbe rázva elzavarta őket a pusztaságba. A kísérteties hajnal vöröslő fénye percről percre erősödött, sietve szekérre szálltak. Mikor indulásra készek álltak, Nefer az összekötözött foglyokhoz lépett. - Egyiptomiak vagytok, mint mi is. Mélységes fájdalmat okoz, hogy néhány társatokat megöltük vagy megsebeztük. Nem mi akartuk, és nem szívesen tettük. A trónbitorló Trok kényszerített erre bennünket. Leguggolt a behemót mellé, aki majdnem megölte. -Bátor fickó vagy. Bárcsak egy napon egymás mellett harcolhatnánk a közös ellenség ellen. Nefer köténye felcsúszott, és a fogoly tekintete izmos jobb combjára tévedt. Leesett az álla. - Nefer Széthi fáraó halott. Miért viseled a királyi kartust? kérdezte. Nefer megérintette a tetoválást, melyet egykor Taita rajzolt bele. -Jogosan viselem. Én vagyok Nefer Széthi fáraó. - Nem! Nem! - A fogoly izgatott volt és félt, ami valószínűleg még soha nem történt meg vele csatamezőn. Mintaka leugrott a szekérről és odament hozzájuk. Barátságos hangon szólt a katonához. - Tudod, ki vagyok? - Őfelsége Mintaka királynő vagy. Atyád az istenem és parancsnokom volt. Szerettem őt. Ezért szeretlek és tisztellek téged. Mintaka előhúzta tőrét a tokjából, és elvágta a kötelékeit. - Igen, Mintaka vagyok, ő pedig Nefer Széthi fáraó, aki a jegyesem. Egy nap visszatérünk Egyiptomba, hogy visszaköveteljük a születésünknél fogva megillető jogunkat, hogy békében és igazságosan uralkodjunk. Nefer és Mintaka felállt, és a lány folytatta: - Vidd el ezt az üzenetet bajtársaidnak. Mondd el az embereknek, hogy életben vagyunk, és vissza fogunk térni a mi Egyiptomunkba. A katona előrecsúszott a térdein és megcsókolta a lábát, aztán Neferhez kúszott, megfogta a lábát és a fejére tette. 322 - A te embered vagyok - mondta. - Elviszem üzeneteteket az emberekhez. Térj vissza hozzánk hamar, isteni fáraó. A többi fogoly is csatlakozott hozzá, kinyilvánították hűségüket és szeretetüket. - Éljen a fáraó! Éljen és uralkodjék ezer évig! Mintaka és Nefer felszálltak a szekérre a szabadon engedett foglyok kiáltozása közben. - Bak-herl Bak-herl A három jármű elhúzott a szétvert táborból. Taita egyedül hajtott az élen, mert ő volt az, aki leginkább képes volt ellenállni Ishtar, a méd fortélyainak és megtalálni a helyes utat, melyet elrejtett előlük. Nefer Mintakával szorosan mögötte haladt, Hilto és Meren alkották az utóvédet. Arra tartottak, amerről jöttek. Csak rövid utat tettek meg, a süppedő' homok és a tábor még nem tűnt el szemük elől, mikor Taita megállt és hátranézett. A másik két jármű megállt mögötte. - Mi van? -kérdezte Nefer, mire Taita felemelte kezét. A csendben hallották, hogy Trok hadoszlopa közeledik a távolban. Aztán a komor, vörös pirkadatban hirtelen előbukkant az oszlop első sora a túlparti dűnék között. A vezető szekéren Trok keményen meghúzta a gyeplőt, és ráordított Ishtarra: - Seueth vérére és magjára, a Mágus megint túljárt az eszeden. Nem láttad előre, hogy át fognak kelni és elrabolják a tábori őrsünk szekereit? - Te sem láttad előre? - vicsorgott rá Ishtar. - Te vagy a nagy tábornok. Trok hátrarántotta jobbját, hogy ostorával a méd tetovált arcába vágjon ily pimaszságért, de mikor a méd sötét szemébe nézett, meggondolta magát, és leeresztette az ostort. - Most mi lesz, Ishtar? Hagyod, hogy meglépjenek? - Csak egy úton mehetnek, és azon Zander jön kétszáz szekérrel. Még mindig csapdában vannak - mutatott rá Ishtar. Trok arcán vad mosoly gyúlt. Dühében majdnem elfelejtette Zandert. - Még alig kelt fel a nap. Egy egész napod van, hogy visszamenj a palahídon és utánuk eredj - folytatta Ishtar. - Érzem a szagukat az orromban. Kivetem a hálómat, 323 hogy tőrbe ejtsem őket, és hűséges vadászebként foglak elvezetni a vadhoz. Trok egy ostorcsapással elindította lovait, és kiment a szilárd homokra a mocsár szélére, s megállt, szemben a három szekérrel a másik parton. Sikerült előparancsolnia magából egy nevetést és egy széles mosolyt, ami majdnem meggyőző volt. - Jobban élvezem ezt, mint ti, barátaim. A bosszú oly eledel, mely hidegen ,a legjobb! Seuethre, élvezni fogom az ízét! - Előbb el kell fognod a nyulat, hogy megfőzhesd - kiáltott vissza Mintaka. - Úgy lesz. Nyugodj meg, van még néhány meglepetésem a szórakoztatásotokra. Mosolya lehervadt, amint a három szekér elindult a dű-nék közé, Mintaka vidáman integetett vissza neki. Bár tudta, hogy a lány csak fel akarja dühíteni, annyira felingerelte, hogy forrón és keserűn égett benne a gyűlölet. - Vissza! - kiáltott embereire. - Vissza a hídra! Taita egyre gyakrasbban pillantott az égre, arckifejezése komoly és elgondolkodó volt, ahogy a kénsárga felhők egyre lejjebb ereszkedtek. - Még soha nem láttam az eget ilyennek - jegyezte meg Hilto, mikor megálltak megitatni a lovakat a délelőtt közepén. - Az istenek haragszanak. Furcsa volt, milyen könnyen rátaláltak a helyes útra. Már messziről látták az elágazást, ahol letértek róla. Lehetetlennek tűnt, hogy nem vették észre a magas kőrakást, mely a Vörös-tengerhez vezető utat jelölte. Az utat számtalan kereskedőkaraván taposta ki, mélyebb volt és feltűnőbb, mint a kezdetleges csapás, amelyet a Süppedő Homok völgyébe követtek. - Ishtar vakított meg minket - morogta Nefer -, de most már nem tesz oly könnyen bolonddá. - Szorongva nézett az égre és a gonosz elleni jelet mutatta. Ha az istenek kegyesek hozzánk. Hilto vette észre a porfelhőt, egy harcos gyakorlott sze324 mével. Az alacsonyan lógó felhők mostanáig eltakarták, csak most látta meg, mikor már közel volt. Taita szekere mellé vágtatott, és odakiáltott neki: Mágus! Azok ott előttünk szekerek, és nem kevés. Megálltak, szemüket előre meresztették. A porfelhő mozgott, miközben nézték. - Mennyire vannak előttünk? - kérdezte Taita. - Másfél mérföldre, talán még kevesebbre. - Gondolod, hogy Trok egy másik hadoszlopa, ami utánajön? - Nálam is jobban tudod, Mágus, hogy ez a hikszoszok szokásos taktikája. Nem emlékszel a dammeni csatára? Hogyan szorított ott bennünket Apepi két hadosztálya közé? - Elérhetjük a kereszteződést, mielőtt elvágják előlünk? - kérdezte Taita, és Hilto összehúzta a szemét. - Talán. De kemény verseny lesz. Taita megfordult és hátranézett. - Trok már biztosan a hátunkban van. Nem fordulhatunk vissza, hogy a karjaiba fussunk. - Letérni az útról a homokba biztos katasztrófa volna. Világosan követhető nyomot hagynánk magunk után, és a lovak kikészülnének, még mielőtt vége a napnak. - Nem csoda, hogy Trok kiröhögött minket - jegyezte meg Mintaka keserűen. -Már megint két tűz között vagyunk - tette hozzá Meren.

- Futnunk kell - döntött Nefer. - Meg kell próbálnunk, hogy még előttük elérjük az útelágazást, és rátérjünk a ka-ravánútra. Ez az egyetlen menekvésünk. - Akkor fussunk, ahogy a lovak lába bírja, még ha belepusztulnak is az erőfeszítésbe - értett egyet Hilto. A három szekér egymás mellett lendült vágtába. A szekerek zötykölődtek és megfaroltak a keréknyomokban, de a lovak jól bírták. Előttük a porfelhő egyre fenyegetőbbé vált, ahogy száguldottak felé, de úgy tetszett, az útjelző kőhalmok egy cseppet sem kerülnek közelebb. Még ötszáz könyökre voltak az útelágazástól, mikor feltűntek a közeledő hadoszlop első szekerei, homályosan a porban és az ijesztő sárga fényben. 325 Megálltak, mintha nem tudnák azonosítani a feléjük száguldó három szekeret, aztán ismét megindultak, egyenesen a szökevények felé. Taita megpróbálta a lovakat még nagyobb sebességre ösztökélni, de érezte, hogy erejük gyengül. Az utolsó lehetséges pillanatig kitartottak, de az ellenség rohanvást közeledett, és fokozatosan világossá vált, hogy nem érik el az útelágazást eló'ttük. Végül Taita felemelt kézzel megálljt intett. - Elég! kiáltotta. - Ezt a versenyt nem nyerhetjük meg. Megálltak a csapáson, a lovak tajtékosak voltak és eresen ziháltak. A szekeresek sápadtak voltak az arcukra tapadt por alatt, és szemükben kétségbeesés tükröződött. - Merre, fáraó? - kiáltotta Hilto. Már kezdték Nefertől várni az irányítást. - Csak egy lehetőségünk maradt. Vissza, amerről jöttünk. - Aztán halkan, hogy csak Mintaka hallja, hozzátette: - Trok karjaiba. De legalább lesz egy utolsó esélyem, hogy leszámoljak vele. Taita beleegyezően bólintott, elsőként fordította meg szekerét kis ívben, és elindult visszafelé a süppedő homokhoz. A többiek is megfordultak, és mentek utána a szekere porában. Az üldözőket eleinte eltakarta előlük a por, de aztán egy forró szélfuvallat elfújta egy pillanatra, és látták, máris csökkent közöttük a távolság. Száguldottak tovább, Nefer érezte, hogy lovai kezdenek kifulladni. Járásuk nehézkes lett és erőlködő, lábuk rogyadozott, és patáik kezdtek oldalra kilengeni. Nefer tudta, hogy közel a vég. Egyik karjával átfogta Mintaka derekát. - Az első pillanattól fogva szeretlek, mióta megláttalak. Örökké szeretni foglak. - Ha igazán szeretsz, nem engeded, hogy újra Trok markába kerüljek. A végén így bizonyíthatod szerelemedet. Nefer zavartan nézett le rá. - Nem értem - mondta, és a lány megérintette a zsákmányolt kardot az oldalán. - Nem! - szinte sikította a szót, és teljes erejével magához szorította Mintakát. - Meg kell tenned értem, szívem. Nem adhatsz vissza 326 Troknak. Nekem nincs hozzá bátorságom, neked kell erősnek lenned a kedvemért. - Képtelen vagyok rá! - kiáltotta. - Gyors lesz és fájdalommentes. A másik mód... A fiú annyira gyötrődött, hogy majdnem belerohant Taita szekerébe, aki váratlanul farolva megállt előttük. Taita előre mutatott. Trok volt ott. Még messziről is ki lehetett venni medveszerű alakját az egyenesen feléjük tartó oszlop élén. Hátranéztek, a másik ellenség ugyanolyan sebesen közeledett. - Egy utolsó ütközet! - Hilto meglazította kardját a hüvelyében. - Az első a legrosszabb. A második ugyanolyan. Az utolsó a legjobb az egész játékban. Őszinte várakozással idézte a Vörös Út harcosainak mondását. Taita felnézett az epeszínű égre, amint egy újabb perzselő széllökés borzolta meg haját, akár ezüstszínű fűvel benőtt mezőt. Mintaka megrángatta Nefer karját. - ígérd meg nekem! - suttogta, és Nefer szeme megtelt könnyel. - Megígérem - mondta, a szavak szinte égették a száját és torkát. - És utána a saját kezemmel ölöm meg Trokot. Mikor azt megtettem, rögtön utánad indulok a sötét utazásra. Taita nem emelte fel hangját, de mindannyian hallották. - Erre gyertek. Jól figyeljetek, és maradjatok pontosan a nyomomban. Elképedésükre derékszögben letért az útról, lovait északnak, a dűnék jeltelen futóhomokjába irányította. Nefer azt várta, hogy nyomban kerékagyig süllyed, de valahogyan szilárd kérget találhatott a puha felszín alatt. Kitartó ügetéssel haladt, és ők követték, bár tudták, hogy ez csak egy utolsó, kudarcra ítélt kísérlet. Visszanézve Nefer még ki tudta venni a két porfelhőt, ahogy keletről és nyugatról közelítettek egymáshoz. A legcsekélyebb esély sem volt arra, hogy nem találják meg a helyet, ahol a három szekér letért az útról. Hacsak Taita, túljárva Ishtar eszén, nem tudja láthatatlanná tenni őket, de erre nem volt remény. Ishtar már bebizonyította, hogy nem fogékony ily szokványos varázslatra, Trok pedig saját szemével láthatta őket letérni az útról. 327 Mégis, mikor előrenézett, látta, hogy Taita jobb kezében Lostris Talizmánját tartja, és derekára kötötte Bay nyakláncát. Nem nézett hátra az üldözőkre, arcát, melyen elragadtatott kifejezés ült, a fenyegető égre emelte. Sorsuk reménytelennek látszott, Neferbe mégis ésszerűtlen és természetellenes remény költözött. Rájött, hogy Bay ajándéka valamilyen rejtélyes módon megnövelte az öreg már amúgy is hatalmas erejét. - Nézd Taitát - súgta Mintakának. - Talán még nincs itt a vég. Talán még maradt egy lépésünk a baotáblán, mielőtt eldől a játszma. nprok vágtatva jött a csapáson, míg el nem érte a helyet, JL ahol látta, hogy a három szekér elfordul, és a dűnék felé veszi az irányt. Keréknyomaik oly mélyen nyomódtak a homokba, mintha egyetlen pár kerék hagyta volna. Ekkor ért oda Zander a másik oszlop élén az ellenkező irányból. - Derék munka volt! Megfordítottad a vadat. Most megvannak - kiabálta neki Trok. - Jó hajsza volt - bömbölte vissza Zander. - Mit akarsz, milyen alakzatot tartsak? - Maradj utóvédnek. Négyes oszlopban kövess. - Mikor letért az útról a szökevények nyomában, a két szekérosztag követte. Előre nézett. Taita és apró csapata már eltűnt a magas homokdombok között, tetejük bíbor és kék színben játszott, közöttük mély árnyak ültek a komor ég alatt. Még kétszáz könyök távolságot sem tett meg, mikor az oszlop szélső szekerei elsüllyedtek a homokban. Már tudta, miért tartott Taita oly szigorú alakzatot. Csak a középső vonalon volt a talaj elég szilárd, hogy megtartson egy szekeret. - Egyesével előre! - változtatott alakzatot. - Maradjatok a nyomomban! A két egyesült osztag fél mérföld hosszú sorrá kinyúlva követte Trokot az ismeretlen pusztaságba, a katonák növekvő rémülettel néztek fel a tornyosuló homokfalakra s a mogorva égre. Trok nem sarkallhatta lovait az előbbi gyilkos sebességre, lépésre lassult, de a nyomokból úgy ítélte meg, hogy Taitáék is lassabban haladnak. Közel egy mérföldet mentek előre, mikor a vidék jelle328 ge váratlanul megváltozott. A puha homokhullámokból egy sötét sziklasziget emelkedett ki. Olyan volt, mint egy kis hajó, mely eltévedt a dűnék óceánjának hullámai közt. Oldalait évezredek homokot hordó szelei likacsossá tették és lepusztították, de a csúcsa hegyes volt, mint valami mesebeli szörnyeteg tépőfoga. A csúcson, a távolban apró, eltéveszthetetlen alak állt, sovány és magas, ezüst haja vad bokra csillogott, akár egy sisak, a furcsa és ijesztő' fényben. - Az ott a Mágus - szólt Trok kárörvendve Ishtarnak. -A sziklák közt kerestek menedéket. Remélem, megpróbálnak megküzdeni velünk. Fújj csatariadót! parancsolta kürtösének. Mikor Nefer és Mintaka meglátták az előttük emelkedő' sziklákat, meglepődtek. - Taita tudta, hogy ez itt van? - kérdezte csodálkozva Mintaka. - Honnan tudhatta volna?

-Egyszer azt mondtad, hogy ő mindent tud. - Erre Nefer nem tudott mit válaszolni. Hátranézett, hogy leplezze zavarát, az üldözők pora már egész közel szállt a magasba, beleolvadva a naptalan ég sárga ragyogásába. -Lényegtelen. Mit hasznunkra lehet? Nagyon rövid ideig talán meg tudnánk védeni azokat a sziklákat, de Trok emberei több százan vannak. Ez itt a vég. Megtapogatta a vizestömló't, mely mellette lógott a szekéren. Majdnem üres volt, annyi vizük sem maradt, hogy a lovakat még egy napig életben tartsák. - Bíznunk kell Taitában - mondta Mintaka, és Nefer keserűen felnevetett. - Úgy tűnik, az istenek elhagytak bennünket. Ki másban bízhatnánk, mint Taitában? Mentek tovább, a lovak lassan, botladozva léptek. A hátuk mögött hallották az üldözés gyenge hangjait: a parancsnokok kiáltásait, ahogy nógatták katonáikat, hogy tartsák a sort, a fegyverek csörömpölését és a száraz kerékagyak éles nyikorgását. 329 Végre megérkeztek a fekete és okker színű szikladomb alá. Száz láb magas volt, úgy sugározta az összegyűjtött hőt, akár egy máglya. Egyetlen növény sem nőtt rajta, a szél réseket és repedéseket faragott szirtjeibe. - Hajtsátok a szekereket szorosan a szikla mellé -parancsolta Taita, s ők engedelmeskedtek. - Fogjátok ki a lovakat és hozzátok erre. - Taita mutatta, merre, lovait odavezette, ahol egy mély, meredek falú hasadék nyílt a sziklafalban. - Erre. - Bevezette őket a mély, függőleges hasadékba, amilyen mélyre csak be tudtak menni a homokos talajon. - Most fektessétek le a lovakat. A lovasság minden lovának megtanították ezt a fortélyt. Buzdításukra a lovak térdre ereszkedtek, majd hor-kantva és prüszkölve az oldalukra dőltek a hasadék alján. - így! - mutatta Taita. A szekérről magával hozott vászontekercset, most csíkokat tépett belőle, és bekötötte a lovak szemét, hogy csendben és nyugton maradjanak. Aztán egy dárdát szúrt mélyen a laza talajba, és ehhez kötötte a lovak bepólyált fejét, hogy ne tudjanak felállni. A többiek követték példáját. - Most hozzátok ide a maradék vizet. Sajnos, nincs any-nyi, hogy a lovakat is megitassuk utoljára, minden csepp-re nekünk lesz szükségünk. Mintha tudott volna a létezéséről, egy kiugró sziklaereszhez vezette őket. Olyan alacsony volt, hogy csak négykézlábra ereszkedve lehetett bemászni alá. - Használjátok az omladékot, és építsetek ide falat. - Egy záréba falat? - csodálkozott Nefer. - Ezt a helyet nem tudjuk megvédeni. Benn az üregben felállni sem tudunk, nemhogy egy kardot meglendíteni. - Nincs idő a vitatkozásra - Taita metsző pillantást vetett rá. - Tegyétek, amit mondok. Nefer idegeit megviselte a Mintaka miatti aggodalom, és kimerült az elmúlt napok megpróbáltatásaiban. Mérgesen visszabámult Taitára. A többiek érdeklődve figyelték: a fiatal bika kihívja az öreget. Múltak a másodpercek, aztán Nefer ráébredt oktalanságára. Most csak egyetlen ember mentheti meg őket, és megadta magát. Lehajolt, felvett 330 egy nagy kődarabot a törmelékhalomból és az üregig tá-molygott vele. Elhelyezte és visszasietett egy másikért. A többiek is csatlakoztak a munkához. Még Mintaka is buzgón cipelte a durva paladarabokat, keze felhorzsoló-dott és lejött róla a bőr, mire körülzártak egy szűk helyet a kiugró alatt. - Most mit csinálunk? - kérdezte Nefer kimérten, még mindig bántotta az összecsapás a Mágussal. - Iszunk - mondta Taita. Nefer a tömlőből vizet töltött egy bőrvödörbe, és Mintakának nyújtotta. A lány kortyolt belőle, aztán Taitának kínálta. Taita megrázta a fejét. - Igyál csak, és igyál sokat. Miután mindnyájan annyit ittak, amennyi beléjük fért, Nefer ismét Taitához fordult. - És most mi lesz? - Várjatok itt - válaszolt Taita, fogta hosszú botját és kezdett felkapaszkodni a csipkézett sziklafalon. - Mi a helyzet ezzel a zarebával? - kiáltott utána Nefer. - Mi célt szolgál? Taita megállt egy keskeny kiugrón harminc lábbal fölöttük, és lenézett. - Felséged tudni fogja, mikor itt lesz az ideje - mondta, aztán mászott tovább. - Búvóhely? Netán sírbolt? - kiáltott utána gúnyosan Nefer, de Taita nem válaszolt, vissza se nézett. Nem pihent meg, míg a tetőre nem ért. Ott megállt, abba az irányba nézett, ahol Trok fog feltűnni. A hasadékban, a szikla tövében a kis társaság figyelte, ki értetlenül, ki reménykedve, és egy közöttük haragosan. Nefer erőt vett magán. - Hozzuk el a dárdákat meg a többi fegyvert a szekerekről. Fel kell készülnünk a védekezésre. - Elsietett oda, hol a szekereket hagyták, és egy nyaláb dárdával jött vissza, mögötte jött Hilto és Meren hasonló teherrel. - Mit csinál Taita? - kérdezte Mintakát. A lány felmutatott a sziklacsúcsra. — Meg se moccant. Gúlába rakták a fegyvereket, aztán letelepedtek a kezdetleges menedék bejáratánál. Minden tekintet ismét Taitára vándorolt. Alakja kirajzolódott a rémítően kénsárga égre. Senki 331 sem szólt, senki sem mozdult, míg meg nem hallották ismét a rettegett zajt. Fejüket elfordítva hallgatták a szekérkerekek elmosódott nyikorgását, több száz szekérét, meg a férfihangokat hol a dűnék által eltompítva, hol tisztán és fenyegetően. Taita lassan az égnek emelte két karját. Tekintetükkel kísérték a mozdulatot. Jobb kezében a botját tartotta, a baljában Lostris Talizmánját, nyaka körül Bay ajándékát viselte. - Most mit csinál? - kérdezte Hilto, félelemmel vegyes áhítattal a hangjában. Senki sem válaszolt. Taita oly mozdulatlanul állt, akárha a sziklából faragták volna ki. Fejét hátravetette, ezüst haja lágyan omlott vállára. Köntösét felkötötte derekára, kilátszottak pipaszár lábai. Úgy nézett ki, mint egy aludni tért öreg madár. Az égen alacsonyan szálló felhők örvénylettek. A fény elhalványodott, mikor vastagabban takarták a napot, és felragyogott, mikor elvékonyodva kavarogtak. Taita még mindig nem moccant, botját az égbolt várandós hasára szegezte. A közeledő oszlop zaja egyre hangosabb lett, és a távolban hirtelen felharsant egy kosszarv kürt. - A csatariadó. Trok meglátta Taitát - mondta Mintaka halkan. Trok rákiáltott kürtösére: - Fújj rohamot! - De úgy tűnt, a harcias hang elvész a kietlen sivatagban és az alacsonyan gomolygó felhőkben. - Várj! - szólt Ishtar, a méd, Taita apró alakját figyelve a szikla tetején. - Várj! - Mi az? - kérdezte Trok. - Még nem tudok a mélyére hatolni - válaszolta Ishtar, de szemét nem vette le a Mágusról -, de átható és roppant erős. Az oszlop állva maradt, mindenki félelemmel bámulta az alakot a sziklacsúcson. Ijesztő némaság ülte meg a sivatagot. Egyetlen hang se volt. Még a lovak is nyugton maradtak, nem volt szerszámcsörömpölés. 332 Csak az ég mozgott. Örvényt formált a Mágus feje fölött, óriási forgókereket a füstszürke felhó'kbó'l. Aztán az örvény közepe megnyílt, akár egy ébredező' szörnyeteg egyetlen szeme, és a mennyei szemből egy vakító fénysugár tört eló'. - Hórusz szeme! - sóhajtotta Ishtar. - Megidézte az istent. - A védelem jelét mutatta, mellette Trok kó'vé dermedt a babonás rettegéstől. A ragyogó sugárnyaláb a csúcsra vetődött, és megvilágította a Mágus alakját, akár egy villámcsapás, ezüst ra-gyogású dicsfénybe vonta fejét. Taita lassú kört írt le a botjával, és a hikszosz harcosok meglapultak, mint korcs kutyák a korbács alatt. A felhők tágabbra nyíltak, és az ég kitisztult. A napsugár táncolt a dűnéken, melyek, akár csiszolt bronztükrök, visszatükrözték a fényt a szemükbe, elkápráztatva és elvakítva őket. Pajzsukat vagy kezüket felemelve védték szemüket a furcsa ragyogástól, de némák maradtak. A csúcson Taita még egy határozott kört írt le botjával, és végre felhangzott egy hang, lágy, akár egy szerelmes sóhaj, úgy tűnt, egyenesen az égből. A katonák fejüket forgatva keresték forrását. Taita újra intett, és a sóhaj morajló, halk sivítássá változott. Keletről jött, és lassan minden fej arra fordult. Abból a furcsa, felhőtlen ragyogásból látták előjönni. Tömör, szürkésbarna fal volt, mely a földtől az égig ért.

- Hamszin! - suttogta Trok a rettegett szót. A levegőben lebegő homok szörnyű eltökéltséggel vonult feléjük. Hullámzott és lüktetett, akár egy élőlény, és a hangja megváltozott. Már nem suttogás volt, hanem egyre erősödő üvöltés, egy démon hangja. -Hamszin! - szállt a kiáltás szekérről szekérre. Már nem voltak harci láztól fűtött harcosok, csupán megrettent kis teremtmények ezen embereket, városokat és civilizációkat pusztító, világokat felfaló szörny előtt. A szekéralakzat felbomlott és darabokra szakadt, ahogy az emberek megpróbáltak megfordulni és elmenekülni a homokvihar elől. Mihelyt elhagyták a szilárd talaj keskeny ösvényét, a 333 homok beszívta a kerekeket. Az emberek leugráltak, otthagyták járművüket, a befogott lovakkal együtt. A lovak ösztönösen megérezték a veszélyt, ágaskodva nyerítettek, rúgkapálva próbáltak szabadulni a hámból. A hamszin feltartóztathatatlanul csapott le rájuk. Hangja üvöltésből bömböléssé erősödött. Az emberek fejvesztve menekültek előle. Megcsúsztak, a laza homokba estek, felhúzták magukat és futottak tovább. Hátrapillantottak és látták, hogy a nagy vihar száguld utánuk, akár egy őrült szörnyeteg, hömpölyögve és kavarogva, a vonagló homokfüggönyök rézszínűen csillogtak, ahol a nap érte őket, szürkésbarnán és komoran sötétlettek, ahol saját hegymagasságú árnyékuk vetődött rájuk. Taita csak állt ott, kinyújtott karjával és botjával, és figyelte, hogyan temeti maga alá a sereget. Látta Trokot és Ishtart, akik még mindig meredten álltak, mint két szobor a napfényben, aztán, ahogy a vihar elérte őket, varázslatos gyorsasággal eltűntek, ők és minden emberük, szekerük és lovuk, a hamszin kavargó hullámaiban. Taita leengedte karját, hátat fordított a szörnyetegnek, és sietség nélkül indult lefelé. Hosszú lábai áthidalták a nehéz helyeket, botjára támaszkodva lépett kiugróról kiugróra. Nefer és Mintaka kézen fogva várták a szikla tövében. Döbbent arccal fogadták, s Mintaka szelíd és hitetlenkedő hangon kérdezte: - Te idézted meg a vihart? - Már napok óta készülődött - mondta Taita kifejezéstelen arccal, kitérve a válasz elől. - Mind észleltétek a hőséget és a fájdalmasan sárga ködpárákat. - Nem - tiltakozott Nefer -, ez nem volt a természetes. Te voltál. Tudtad és értetted egész idő alatt. Te idézted elő. És én még kételkedtem benned. - Menjetek most a menedékbe, mindjárt itt lesz fölöttünk. - Taita hangja elveszett a hamszin sikoltozó kakofó-niájában. Mintaka ment elől, bemászott a kezdetleges fal nyílásán az alacsony, szűk barlangba. A többiek követték, bezsúfolódtak az apró helyre. Mielőtt bement, Hilto beadta a majdnem üres vizestömlőket. Végül már csak Taita állt a menedék előtt. Mintha a vi334 har a saját teremtménye volna, fürkészve figyelte fenyegető közeledését. Oly erővel csapott le, hogy úgy tűnt, a szikla beleremeg, és Taita magas alakja eltűnt, mintha kitörölte volna. Az első széllökés csak néhány másodpercig tartott, és mikor elmúlt, Taita még mindig ott állt, mozdulatlanul és derűsen. A vihar bömbölve gyűjtött erőt, mint egy megvadult szörnyeteg, és amint teljes szörnyűséges fenségében lesújtott, Taita lehajolt, belépett a szűk nyíláson keresztül, és leült háttal a belső falnak. - Zárjátok el - mondta, Meren és Hilto a kezük ügyébe készített kövekkel eltorlaszolták a bejáratot. - Fedjétek el a fejeteket - mondta Taita, és kendőjét az arca köré tekerte. - Tartsátok csukva a szemeteket, különben megvakultok. Óvatosan vegyetek levegőt a szátokon keresztül, különben belefulladtok a homokba. A vihar oly lehengerlő erővel csapott le, hogy első rohama felkapta Trok szekerét és felborította, a lovak fájdalmasan nyerítettek, mikor a felcsapódó szekérrúd eltörte a hátukat. Trok kirepült. Nagy nehezen lábra állt, de a vihar ismét leterítette. Állati erejével sikerült feltápászkodnia, de elvesztette tájékozódó képességét. Mikor megpróbálta kinyitni szemét, elvakította a homok. Nem tudta, milyen irányban áll, merre meneküljön. A vihar örvénylett, úgy tűnt, minden irányból egyszerre támad. Nem merte újra kinyitni a szemét. A hamszin szaggatta arcát, durva rohama dörzsölte orcái és ajka bőrét, míg be nem takarta kendőjével. A homok és szél zűrzavarában Trok elkiáltotta magát: -Ments meg! Ments meg, Ishtar, és legmohóbb álmaidon túl megjutalmazlak! Lehetetlennek tűnt, hogy valaki meghallhatja kiáltását a fülsiketítő zenebonában. Aztán érezte, hogy Ishtar megragadja a kezét, és keményen megszorítja, hogy figyelmeztesse, kapaszkodjon bele erősen. Továbbbotladoztak, időnként térdig süllyedtek a homokba, mely futott, akár a víz. Trok megbotlott valami335 ben, és elvesztette Ishtar kezét. Mikor rémülten tapogatott utána, megérintette a tárgyat, amelyben felbukott, és rájött, hogy az egyik oldalára dőlt, elhagyott szekér. Ishtarért üvöltözött, körben tántorogva, és Ishtar keze megragadta a szakáiiát és tovább vezette. A homok körülölelte, perzselte, megvakította, fulladozott benne. Térdre esett, Ishtar felrángatta, kitépve egy maroknyi szakáilát. Megpróbált beszélni, de mikor kinyitotta száját, megtelt homokkal és fulladozott. Tudta, hogy meghal, hisz nincs ember, ki túlélhetné azt a szörnyű dolgot, ami markában tartja őket. Végtelennek tűnt kínkeserves utazásuk a semmibe. Aztán hirtelen úgy érezte, enyhül a szél ereje. Egy pillanatra azt hitte, a vihar elhaladt, de üvöltése nem csitult, sőt úgy tűnt, inkább erősödik. Továbbtámolyogtak, tántorogva és egymásba ütközve, mint két részeg, kik egymást támogatják haza a kocsmából. A szél ereje mégis csökkent, íróknak az a homályos, zavaros gondolata támadt, hogy Ishtar valami varázslattal védelmezi őket, de akkor egy szélroham majdnem felemelte a földről, és kiszakította szakáiiát Ishtar kezéből. Egy sziklába ütközött, oly erővel, hogy érezte, eltörik a kulcscsontja. Térdre esett és belekapaszkodott a sziklába, mint egy gyermek az anyjába. Nem tudta, hogyan hozta ide Ishtar, és nem is érdekelte. Csak az számított, hogy fölöttük a sziklán megtörik a vihar ereje. Érezte, hogy Ishtar letérdel mellé, és felhúzza tunikáját a fejére, aztán lenyomja a földre a szikla menedékében, és melléfekszik. Az apró barlangban Nefer Mintakához kúszott és a karjaiba vette. Próbált beszélni hozzá, vigasztalni, bátorítani, de mindkettőjük feje be volt bugyolálva, és a szél minden más hangot túlüvöltött. A lány a vállára hajtotta a fejét, s egymásba kapaszkodtak. El voltak temetve az üvöltő sötétségben, némán, vakon és félig megfulladva. Minden egyes lélegzetet a vásznon át kellett megszűrni, és csak aprókat lélegezhettek, nehogy a finom homok ajkaik közé jusson. 336 Egy idő után a szél bömbölése megsüketítette őket, és a többi érzékszervüket is eltompította. Egy pillanatra sem hagyott alább. Nem volt mivel mérni az idő múlását, csak a világosság és sötétség lezárt szemhéjukon keresztül észlelt apró jeleivel. A nappal érkezését gyenge rózsaszín aura jelezte, mely teljes sötétséggé enyészett, mikor este lett. Nefer még soha nem tapasztalt ilyen teljes és végtelen sötétséget. Azt gondolta, megőrülne, ha Mintaka teste nem simulna hozzá, Olykor a lány megmoccant, és viszonozta karjai szorítását. Lehet, hogy aludt, de nem voltak álmok, csak a ham-szin bömbölése s a sötétség. Újabb hosszú idő után megpróbálta megmozdítani lábát, de nem tudta. Páni rémület fogta el, azt hitte, elvesztette uralmát a testén, hogy elgyengült és haldoklik. Újra próbálkozott minden erejével, és sikerült megmozdítani lábujjait. Ekkor rájött, hogy a záréba fal résein beszűrődött homok ejtette csapdába. Már a derekáig ért. Lassan elevenen eltemeti őket. Az alattomos halál gondolata félelemmel töltötte el. Csupasz kezével elkapart annyi homokot, hogy mozgatni tudja lábait, ugyanezt megtette Mintakának is. Érezte, hogy a többiek is ezen munkálkodnak a zsúfolt barlangban, megpróbálnak harcolni a homokkal, de az úgy csurgóit be, akár a víz, lerakódott rájuk a kavargó, sűrű homokfelhőkből. És a vihar tovább dühöngött.

Két napon és három éjszakán át a szél nem hagyott alább. Ez idő alatt Nefernek sikerült távol tartani a homokot épp annyira, hogy fejét és karjait mozgatni tudja, de alsótestét teljesen betemette. Nem kezdhetett hozzá, hogy kiássa magát, hisz nem volt hová tenni a homokot. Egyik kezével felnyúlt, és megérintette a kőmennyeze-tet alig néhány hüvelykre a feje fölött. Végigtapogatta ujjaival, érezte, hogy enyhén boltozatos. A fejük ebben a kis térben volt, de a homok elzárta a bejáratot, így több homok már nem tudott behatolni. De még hallotta a vihar nem szűnő bömbölését. Várt. Időnként érezte, hogy Mintaka némán zokog mel337 letté, és karja gyengéd szorításával próbálta vigasztalni. A levegő azon a kis helyen elhasználódott és büdös lett. Arra gondolt, már nem soká tartja őket életben, de valamennyi friss levegő biztosan átszivárgóit a homokon, mert noha minden lélegzetvétel egy kínszenvedés volt, még éltek. Megitták a víz zömét, ami a tömlőkben maradt, csak egy pici maradt a fenekén. Aztán jött a szomjúság. Bár nem tudtak mozogni, hogy testük elhasználta volna a nedvességet, a forró száraz homok és levegő kiszívta belőlük. Nefer érezte, hogy nyelve lassan a szájpadlásához tapad. Aztán dagadni kezdett, és az eddig is nehéz lélegzés szinte lehetetlenné vált a nagy, szivacsos dolog miatt, ami kitöltötte a száját. A félelem és a szomjúság elvette időérzékét, úgy tűnt, évek teltek el. Felrázta magát a bódulatból, mely lassan úrrá lett rajta. Valami megváltozott. Próbálta megfejteni, mi az, de agya zsibbadt volt és nem működött. Mintaka nagyon csendes volt mellette. Rémülten megszorította. Apró kis remegéssel válaszolt. Még élt. Még mindketten éltek, de el voltak temetve, testüknek csak egy kis részét tudták mozdítani. Érezte, hogy visszacsúszik abba a sötét kábulatba, melyben álmok kísértik vízről, a széles, zöld folyóról, vízesésekről és csillogó patakokról. Kényszerítette magát, hogy felmerüljön a sötétségből, és a fülét hegyezte. Nem hallott semmit. Ez volt az, ami felrázta. Nem volt semmi hang. A hamszin üvöltését tökéletes csönd váltotta fel. Egy lezárt sír csöndje, gondolta, és rémülete teljes erővel visszatért. Megint küzdeni kezdett, hogy megpróbálja kiszabadítani magát a homokból. Végre sikerült kiszabadítania jobb karját, kinyújtotta és megtalálta Mintaka bebugyolált fejét. Megsimogatta, és hallotta nyöszörögni a csöndben. Szólni próbált, hogy megnyugtassa, de dagadt nyelvétől egyetlen szót se tudott kinyögni. Ehelyett túlnyúlt rajta, hogy megérintse Hiltót, aki a lány másik oldalán ült. Hilto vagy eltűnt, vagy odáig nem ért el a karja, mert semmit nem talált. Egy darabig pihent, aztán megint összeszedte magát, és erőfeszítést tett, hogy eltakarítsa a homokot a bejárat elől. 338 De kevés hely volt, ahová tegye, amit elkapart. Egyszerre egymaréknyit kapart el, és apró cellájuk egy sarkába tolta. Hamarosan karját már nem tudta messzebbre kinyújtani, és egyszerre csak néhány szemet tudott elkaparni. Kétségbeesett próbálkozás volt, de tudta, nem adhatja fel, mert akkor feladná a reményt. Hirtelen érezte, hogy a homok megindul ujjai alatt, és még a kendő alatt is érezte, hogy friss levegő, amit még nem lélegeztek be, szivárog a barlangba. És nagyon halvány fényt érzékelt lezárt szemhéja mögött. Erőlködve elkezdte lebontani a kendőt az arcáról. A fény erősebb lett, a levegő édes volt szájában és fájó tüdejében. Mikor arca szabad lett, félig kinyitotta egyik szemét, és belekáprázott a fénybe. Mikor látása alkalmazkodott, látta, hogy lyukat nyitott a külvilágra, nem nagyobbat, mint a hüvelyk- és mutatóujja által formált kör, de kívül csönd volt. A vihar elült. Izgatottan, új reménnyel rántotta le a Mintaka arcát borító kendőt, és hallotta, hogy a lány belélegzi a friss levegőt. Újra szólni próbált, de hangja megint cserbenhagyta. Mozdulni akart, kiszabadulni a nehéz homok halálos szorításából, de hónaljig be volt ágyazva. Maradék erejével némán küszködött, hogy kiszabadítsa magát, de az erőlködés hamar kifárasztotta, torkát fájdalmasan égette a szomjúság. Arra gondolt, milyen kegyetlen dolog lenne meghalni most, mikor a levegő és világosság ígérete incselkedik vele azon az apró lyukon keresztül. Megadva magát, ismét behunyta a szemét. Aztán újabb változást észlelt a fényben és kinyitotta. Hitetlenkedve látta, hogy egy kéz nyúl be a nyíláson feléje. Egy öreg kéz, melynek aszott bőrét a kor sötét foltjai borították. - Nefer! - Oly különös, rekedt és annyira más hangot hallott, hogy egy pillanatig kételkedett benne, hogy a Mágusé. - Nefer, hallasz engem? Nefer próbált válaszolni, de még mindig nem tudott beszélni. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Taita ujjait. Az öreg ujjai nyomban meglepő erővel zárultak köréjük. - Tarts ki. Kiásunk. 339 Ekkor más hangokat is hallott, szomjúságtól és erőlködéstől gyenge, rekedt hangokat, kezek kaparták el a homokot, ami fogva tartotta, végre megfogták és kihúzták a homok lágy, halálos öleléséből. Nefer úgy csúszott ki a szűk nyíláson, mint egy szülőcsatornán, mintha a szikladomb adna életet neki. Aztán Meren és Hilto Mintakát is kihúzta puha, sötét ménéből a ragyogó napsütésre. Talpra segítették a párt, és fogták, nehogy elessenek megint, mert a lábaikban nem volt erő. Nefer lerázta Meren kezét, Mintakához tántorgott és némán megölelte. A lány úgy remegett, mintha malarias rohama volna. Egy idő után eltolta magától, és elborzadt szánalommal tanulmányozta arcát. Haja fehér volt a homoktól, ami vastagon ült szempilláin is. Szemei mélyen beestek, ajkai feketén feldagadtak, s mikor megpróbált szólni, megrepedtek és egy csepp vér, ragyogó, mint a rubint, csurgott le állán. - Vizet - sikerült végre Nefernek kinyögnie. - Vizet kell kapnia. Térdre esett és lázasan ásni kezdett a homokban, ami még mindig elzárta a barlangot. Meren és Hilto segítettek, s kiásták a vizestömlőt. Kihúzták és látták, hogy a maradék víz zömmel elpárolgott vagy kipréselődött belőle. Csak néhány korty maradt mindenkinek, de ez is elég volt, hogy még egy kicsit életben tartsa őket. Nefer érezte, hogyan tér vissza kiszáradt testébe az erő, és először pillantott körül. Délelőtt közepe volt. Nem tudta, melyik délelőtt, hogy hány napig voltak eltemetve. Az álló levegőben még mindig finom porfátyol lebegett, mint aranyfüst. Kezével beárnyékolta a szemét, végignézett a sivatagon, de nem ismerte fel. A táj teljesen megváltozott: a magas dűnék elvándoroltak, más helyen, más alakú dombok támadtak helyettük. A dombok helyén völgyek, a völgyek helyén dombok voltak. Még a színük is megváltozott: a komor bíbor és kék árnyalatokat vörösek és aranysárgák váltották fel. Csodálkozva ingatta fejét és Taitára nézett. A Mágus a botjára támaszkodva figyelte vén, de kortalan szemével. 340 - Trok? - sikerült Nefernek kimondani. - Hol van? - Eltemetve - válaszolta Taita, és Nefer csak most látta, hogy ő is kiszáradt, mint a tűzifa, ugyanazok a kínok gyötrik, mint őket. -Víz? - suttogta Nefer, megérintve dagadt és vérző száját. - Gyertek - hívta Taita. Nefer kézen fogta Mintakát, s elindultak mögötte a rézszínű homokban. A szomjúság és a viszontagságok végül Taitát is megviselték, lassan és mereven mozgott. A többiek támolyogva követték. Úgy látszott, Taita céltalanul barangol a finom homokkal borított új völgyeken keresztül. Maga elé tartotta botját és söprő mozdulatokat tett vele. Egyszerkétszer térdre ereszkedett, és homlokával megérintette a homokot. - Mit csinál? - suttogta Mintaka. A víz, amit ivott, nem volt elég neki, és újra gyengült. - Imádkozik? Nefer csak a fejét rázta, nem akarta ereje szűkös tartalékait felesleges beszédre pazarolni. Taita lassan haladt, és ahogyan a botjával söpört, Nefernek az jutott eszébe, hogy olyan, mint aki varázsvesszővel vizet keres. Taita ismét letérdelt, arcával a földre hajolt. Ezúttal Nefer nagyobb figyelemmel kísérte, s látta, hogy nem imádkozik, hanem a levegőt szagolgatja a homok fölött. Ekkor jött rá, mit csinál Taita. - Trok seregének eltemetett szekereit keresi - suttogta Mintakának. - A bot a varázsvesszője, s a rothadás szagát szimatolja a homok alatt. Taita nehézkesen felegyenesedett, és bólintott Hiltónak. - Itt ássatok. Mindannyian odasereglettek, és markukkal kezdték elhányni a laza homokot. Nem kellett mélyre ásniuk. Karhosszúságú mélységben valami keménybe ütköztek, és megkettőzték erőfeszítéseiket. Hamarosan előbukkant egy oldalán fekvő szekér kereke. Néhány perces lázas ásás után előhúztak egy vizestömlőt. Kétségbeesve bámulták, mert kidurrant, talán akkor, mikor a szekér felborult. Száraz volt, s bár hevesen dögönyözték, egy cseppet sem

adott a drága folyadékból. 341 - Másiknak is kell lennie - mondta Nefer dagadt ajkai között. - Ássunk mélyebbre. Kétségbeesve estek újra a homoknak, és minél mélyebbre ástak, annál erősebb s émelyítőbb lett a döglött lovak bűze. Több napja feküdtek itt a hőségben. Nefer hirtelen valami puhát és rugalmast érzett a keze alatt. Megnyomta, és mind hallották a víz lötyögését. Letakarította róla a homokot, s együtt kiemelték a degesz tömlőt. Nyüszítettek a szomjúságtól, midőn Taita kihúzta a dugót, töltött belőle a bőrvödörbe, ami a tömlő mellett feküdt a gödör alján. A víz meleg volt, akár a vér, de mikor Taita Mintaka ajkához tartotta a vödröt, a lány lehunyta szemét és néma elragadtatással ivott. - Először ne túl sokat - figyelmeztette Taita, elvette tőle a vödröt és Nefernek adta. Sorban ittak, aztán újra Mintaka, és a vödör még egyszer körbejárt. Közben Taita magukra hagyta őket, és folytatta a kutatást. Rövid idő múlva szólította őket, hogy ássanak megint. Ezúttal nagyobb szerencséjük volt: a szekeret kevesebb homok fedte, három vizestömlőt találtak, és egyik sem sérült meg. - Most a lovaknak - mondta Taita, és ők bűntudatosan néztek egymásra. Gyötrő szomjúságukban róluk teljesen megfeledkeztek. A vizestömlőkkel elvánszorogtak a szikladombhoz. A szűk hasadék, ahol kikötötték a lovakat, jó irányban volt, hogy megvédje őket a hamszin teljes erejétől. Mikor ásni kezdtek a falapáttal, melyet az eltemetett szekér felszerelése közt találtak, szinte azonnal megtalálták az első lovat. A szag azonban figyelmeztette őket, mire számítsanak. Az állat kimúlt, hasa felpuffadt a gázoktól. Otthagyták, és a következőt kezdték kiásni. Most szerencsésebbek voltak. Ez egy kanca volt, a leg-szófogadóbb és legerősebb a süppedő homoknál zsákmányolt lovak között. Még élt, de már alig. Elvágták a kötőféket, ami leszorította, de túl gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül lábra álljon. A férfiak együtt felemelték. Gyenge volt, s remegett, imbolygóit, már-már újra feldőlt, 342 de mohón ivott a vödörből, amit Mintaka tartott elé, és szemlátomást nyomban javulni kezdett. Közben a férfiak a többi lovat próbálták kiásni. Kettőt holtan találtak, szomján haltak vagy megfulladtak, de két másik még élt, és nyomban magukhoz tértek, amikor inni kaptak. Mintakára hagyták, hogy szegény párákat gondozza, ők visszamentek a kiásott szekerekhez takarmányt keresni. Gabonás zsákokkal s még egy vizestömlővel tértek vissza. -Jó munkát végzel velük - dicsérte Nefer Mintakát, és megsimogatta a kanca nyakát. - De félek, túlságosan legyengültek, hogy valaha is szekeret húzzanak. Mintaka felfortyant: - Mindet meggyógyítom, az istennőre esküszöm. Száz meg száz zsák takarmánynak és vizestömlőnek kell még lenni a homok alatt. Lehet, hogy még sok napig itt kell maradnunk, de mikor elmegyünk, ezek a derék állatok visznek el. Nefer ránevetett repedezett, sebes szájával. - Félelemmel tölt el szenvedélyes természeted. - Akkor ne bosszants tovább - intette a lány -, különben megtapasztalod bizonyságát. - Először mosolyodott el azóta, hogy a hamszin elült. - Eredj, segíts a többieknek. Nem lehet elég nagy a vízkészletünk. Nefer magára hagyta és kiment a sivatagba, ahol Taita varázsvesszőjével távolabb keresett vizet. Nem minden hikszosz szekeret fedett olyan kevés homok, mint az elsőket, melyeket megtaláltak. Sok örökre el volt temetve az új, magas dűnék alatt. Egyre távolodtak a szikladombtól, ahogy folytatták a kutatást. A homok alatt sok felpuffadt hasú, bűzlő holttestet találtak. Hamarosan hallótávolságon kívül kerültek a hasadéktól, ahol Mintaka a lovakat ápolta, mint egy lovászinas. A csend magához térítette Trokot, és nyögve próbált -Ł~\.megmozdulni. A homok nyomasztó teherként nehezedett rá. Úgy érezte, betöri bordáit, és kiszorítja a levegőt tüdejéből. Tudta azonban, hogy Ishtar, véletlenül vagy 343 szándékosan, jó helyet választott nekik. Bárhol máshol örökre eltemette volna a homok, itt ezt sikerült elkerülnie. Az elmúlt napokban, ahogy a szélfútta homok rétegekben rárakódott és súlya elviselhetetlen lett, sikerült kikecmeregnie belőle, csak annyit hagyva magán, hogy megvédje a hamszin teljes erejétől. Most úgy küszködött a fény és levegő felé, mint egy mély tóból felmerülő búvár. Miközben fáradságosán felfelé úszott a homokban, sérült válla tüzes kínokat okozott neki. Addig erőlködött, míg bebugyolált feje ki nem szabadult. Letekerte a kendőt, és pislogott a vakító fényben. A szél elült, de a levegő világított a lebegő porszemcséktől. Egy darabig pihent, míg vállában a fájdalom nem csillapodott egy kicsit. Aztán lekotorta a homokréteget, amely alsótestét fedte, és megpróbált kiáltani - Ishtar! Hol vagy? -, de csak krákogás jött ki a torkán. Lassan elfordította fejét, s meglátta a médet, aki ott ült mellette, hátával a sziklafalnak dőlve. Olyan volt, mint egy kiásott, többnapos hulla. Aztán Ishtar kinyitotta a jó szemét. — Víz? — Trok hangja épphogy érthető volt, de a méd megrázta a fejét. - Tehát csak azért éltük túl a vihart, hogy mégis ez legyen sírhelyünk - akarta Trok mondani, de nem jött ki hang tönkremart torkán és száján. Csak feküdt, úgy érezte, minden életösztönét kiszívta a kimerültség és a beletörődés. Milyen könnyű lenne csak lehunyni a szemét, lassan álomba merülni, melyből nincs többé ébredés. A gondolatra erőt vett magán, és erőszakkal felnyitotta a szemhéját, amelyre kéregként tapadt a homok, éles szemcséi kaparták alatta a szemgolyóját. - Vizet. Keress vizet. A sziklafalba kapaszkodva támolyogva talpra állt, ott állt imbolyogva, erőtlen karját a melléhez szorította. Ishtar nézte, vak szeme olyan volt, mint egy hüllőé vagy egy hulláé. Trok tántorogva elindult, párlépésenként a sziklának ütközve végigtámolygott a tövében, míg ki nem látott a sivatagra. A homokdombok szűziesen tiszták, makulátlanok voltak, oly érzéki domborulatokkal, mint egy szép, fiatal lányé. 344 Embereknek vagy szekereknek nyoma se volt. Harci osztagai, a legvitézebbek egész Egyiptomban, nyom nélkül tűntek el. Megpróbálta megnyalni ajkát, de krétaszáraz szájában nem volt nyál. Érezte, hogy lábai megroggyannak, tudta, ha most összeesik, soha többé nem kel fel. A kőfalnak támaszkodva tántorgott tovább, nem tudta, hová megy, agyában nem volt más gondolat, csak az, hogy tovább kell mennie. Aztán emberi hangokat hallott, és tudta, hogy képzelődik. Ismét csend lett. Tett néhány lépést előre, megállt és hallgatózott. Megint hallotta a hangokat. Ezúttal közelebbről és tisztábban. Nem várt erőt érzett visszaáramlani a testébe, de mikor kiáltani próbált, nem jött hang kiszáradt torkából. Megint csend támadt, a hangok elhallgattak. Elindult újra, aztán megtorpant. Női hang, semmi kétség. Lágy, csengő hang. Mintaka. A nevet némán formálták megduzzadt ajkai. Aztán egy másik hang. Ezúttal férfié. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, a hangot sem ismerte fel, de ha Mintakával van, minden bizonnyal egyike a szökevényeknek, akiket üldözött. Az ellenség. Trok végignézett magán. Kardkötője eltűnt, vele együtt fegyverei. Fegyvertelen volt, egy szál tunikában, melynek anyagába annyi homok ivódott, hogy úgy dörzsölte bőrét, akár egy szőrcsuha. Körbenézett fegyvert keresve, egy botot vagy követ, de nem talált semmit. Az omladékot belepte a homok. Határozatlanul állt, a hangok megint felhangzottak. Mintaka és a férfi egy sziklahasadékban beszélgettek. Miközben tétovázott, hallotta, hogy valaki léptei alatt a homok megcsikordul, mint a sókristályok. Az a valaki a hasadékból arra tartott, ahol ő, Trok állt. A sziklafalhoz lapult, egy férfi lépett ki a hasadék száján, húsz lépésre a rejtekhelyétől. Az idegen határozott járással indult a dűnék közé. Furcsán ismerős volt, de nem ismerte fel addig, míg megfordulva hátra nem kiáltott a hasadék felé: - Ne terheld magad túlságosan, Mintaka. Keserves megpróbáltatáson mentél keresztül. - Aztán továbbment. 345 Trok tátott szájjal bámult utána. Halott, gondolta. Ez nem lehet ő. Naja üzenete világos volt... Fontolóra vette a lehetőséget, hogy egy dzsinn vagy valami gonosz szellem vette fel a fiatal Nefer Széthi fáraó alakját, miközben figyelte, hogy a fiatal férfi kimegy a sivatagba. A homoktól elhomályosult szemével látta, hogy csatlakozik három másikhoz, köztük ott volt a Mágus eltéveszthetet-len alakja. Valami titokzatos és varázslatos módon nyilván ő a felelős Nefer

Széthi feltámadásáért. De most se ideje, se kedve nem volt ezen tovább tépelődni. Egyetlen gondolat volt az agyában, a víz. Amilyen csendben csak tudott, a hasadékhoz lopakodott, ahonnan Mintaka hangját hallotta, és belesett. Először nem ismerte meg a lányt, oly lompos volt, akár egy paraszt. Haja és rongyos köntöse merev volt a homoktól, szeme beesett s véreres volt. Néhány ló volt a hasadékban, az egyik előtt térdelt, és egy vödröt tartott a szája elé. A víz volt az egyetlen dolog, amire Trok gondolni tudott. Érezte az illatát és egész testével sóvárgott rá. Minta-ka felé tántorgott. A lány háttal volt feléje, s a puha homok elnyelte léptei neszét. Addig nem vette észre, míg karon nem ragadta. Megfordult, és felsikoltott. Trok kitépte kezéből a vödröt és a földre lökte. Mivel egyik karja használhatatlan volt, a lány hátára térdelt, míg ivott a vödörből. Hatalmas kortyokkal vedelt, gurgulázott és böffentett, aztán ismét ivott. Mintaka vergődött alatta és sikoltozott. - Nefer! Taita! Segítsetek! Trok megint böfögött, a lány arcát a homokba nyomta, hogy elhallgattassa, és az utolsó cseppeket is kiitta a vödörből. Körülnézett, mint egy áldozata fölött kuporgó oroszlán. Meglátta a vizestömlőt a sziklafalnál, mellette a dárdákat és kardokat. Gyorsan felállt, és feléjük indult. Mintaka nyomba talpra akart ugrani, de Trok visszarúgta a földre. - Azt már nem, te szuka! - morogta, és homoktól átitatott hajába markolt. Maga után vonszolta a homokon a vizestömlőig, akkor el kellett engednie. Egyik hatalmas, szandálos lábát a hátára rakta, a vizestömlőért nyúlt, s a térde közt tartot346 ta, míg kivette a fadugót. Csőrét a szájához emelte, és a meleg, sós ízű vizet leöntötte a torkán. Bár arcával a homokban feküdt, Mintaka rájött, hogy Trokot most lefoglalja kínzó szomja. Cselekednie kell, mielőtt csillapítja és teljes figyelmével feléje fordul. Tudta, hogy több megaláztatást szenvedett el tőle, mint amennyit el tud viselni, és most inkább megöli, mintsem hagyja újra elmenekülni. Elszántan kinyújtotta kezét a sziklafalhoz támasztott fegyverekért. Ujjai összezárultak egy dárda nyelén. Trok még mindig hátrahajtott fejjel ivott, de megérezte mozdulatát és leengedte a tömlőt, épp mikor Mintaka elcsavarodott, hogy felszúrjon a hasába a rövid, de halálos fegyverrel. Ám hason fekve szúrásában nem volt erő. Trok látta a fényes bronzhegyet megvillanni, és ijedt kiáltással hátraugrott előle. - Te alattomos kis szajha! - Ledobta a tömlőt és rávetette magát, de mihelyt megszabadult a súlyától, Mintaka felugrott. Megpróbált elcsúszni mellette és kirohanni a nyílt sivatagba, de Trok elvágta az útját, s hosszú karjával utánanyúlt. Elkapta köntösének szegélyét, de Mintaka félreugrott. A vászon elszakadt, a lány elfutott, de még mindig csapdában volt a hasadékban. Trok nehéz léptekkel ment utána, de Mintaka a sziklafalhoz szaladt, elkezdett felmászni rá egy macska gyorsaságával és könnyedségével. Mire Trok odaért, már nem érte el. A lány sebesen haladt felfelé, és nem remélhette, hogy követni tudja. Felkapta a dárdát, amit a lány elejtett, utánahajította, de a bal karját használta, így kevés erő volt a dobásban. Mintaka lebukott, amint a dárda átrepült a feje fölött és az arca előtt a kőhöz csapódott. Gyorsabban mászott, hajtotta a félelem. Trok odatántorgott, ahol a többi fegyver volt halomba rakva, s újabb dárdát ragadott. Újra dobott. Egytenyérnyivel tévesztette el a célt. Csalódottságában dühösen felmordult, és egy harmadik dárdáért nyúlt, de abban a pillanatban Mintaka egy kiugróhoz ért, és eltűnt mögötte. Ott feküdt a sziklához tapadva. Hallotta, hogy Trok őrjöngve szidalmazza. Még 347 kétségbeesett helyzetében is hányinger fogta el a mocskos szavaktól, amiket utánaküldött. Aztán egy újabb dárda suhant át fölötte és csapódott a sziklafalhoz. A kiugróra esett, és Mintaka elkapta, mielőtt legurult volna a hasadékba. Átlesett a kiugró peremén, készen, hogy újra lebukjon. Trok bizonytalan arccal bámult felfelé, sérült karját tehetetlenül lógatta. Mikor a lány feje kibukkant, arcát eltorzította a düh és a fájdalom, elindult, mint aki utána akar mászni. Mintaka nekiszegezte a dárdát. - Gyere csak fel - sziszegte -, hadd szúrjam ezt abba a disznó hasadba! Trok megállt. Egy kézzel kellene másznia és megvédeni magát. Látta, hogy a lány komolyan beszél. Míg habozott, Mintaka ismét kiabálni kezdett. Nefer! Taita! Hilto! Segítsetek! Hangját visszaverte a sziklafal és csengett a hasadékban. Trok idegesen nézett körül, mintha arra számítana, hogy fegyveres ellenség rohan rá. Hirtelen döntésre jutott. Felkapta a vizestömlőt, és a vállára vetette. - Ne hidd, hogy megszabadultál tőlem. Egy nap megkóstolom a tested örömeit, s utána a katonáimnak doblak játékszerül - kiáltotta fel a lánynak. Aztán megpróbált felülni a kancára, de az túl gyenge volt, nem bírta, el és összerogyott. Trok feltápászkodott, és kicammogott a hasadékból. Mintaka attól tartott, hogy visszavonulása csel lehet. Nem mert leereszkedni a sziklaperemről. Vadul sikítozott: -Nefer! Segíts! Még mindig kiáltozott, mikor Nefer jött rohanva a sziklahasadékban, karddal a kezében, Meren ott futott mögötte. - Mi történt? - kérdezte Nefer, mikor Mintaka a karjaiba csúszott a szikláról. -Trok! - Mintaka zokogott a megkönnyebbüléstől, hogy biztonságban van. - Trok él. Itt volt. Elbeszélte a történteket, de még be sem fejezte, Nefer már parancsokat osztogatott a többieknek, hogy fegyverezzék fel magukat, készüljenek, mert indulnak Trok után. 348 Taita is visszajött, és Mintakával maradt, míg ők hárman Trok lábnyomait követték a homokban, oly óvatosan, mintha sebesült oroszlánt cserkésznének be. Megkerülték a szikla tövét, megtalálták a hasadékot, ahol Trok vészelte át a hamszin dühét. Nefer megvizsgálta a megbolygatott homokot és értelmezte a nyomokat. -Ketten voltak. Őket is eltemette a vihar, ahogy minket. Kiásták magukat. Az egyik itt várt. - Felvett egy gyapjúdarabot, ami a sziklához tapadt, s a fény felé tartotta. - Fekete. - Feketét az egyiptomiak ritkán viseltek. - Majdnem biztos, hogy a méd. Hilto egyetértőén bólintott. - Ishtarnak megvan a varázsereje, hogy túlélje a vihart. Biztos, hogy ő mentette meg Trokot, ahogy Taita megmentett minket. - Erre mentek.- Nefer felállt és mutatta a nyomot. -A vizestömlővel Trok visszajött a medert, és erre indultak. Követték a lábnyomokat egy darabon. - Nyugatnak mentek. Vissza a Nílushoz és Avarisba. Vajon elérik? - Nem, ha utolérem őket - mondta Nefer komoran, és felemelte dárdáját. - Felség - szólalt meg Hilto tisztelettel, de határozottan. - Náluk van a vizestömlő, és nagy előnyük van. Most már messzire járnak. Nem követheted őket víz nélkül. Nefer habozott. Bár belátta, hogy Hiltónak igaza van, nagyon dühítette a gondolat, hogy engedje Trokot meglépni. Abból, amit Mintaka mondott, arra következtetett, hogy Trok megsebesült és nem volna túl veszélyes ellenfél, bár maga is gyenge volt. Végül megfordult és felszaladt a legközelebbi dűne tetejére. Szemét kezével árnyékolva nézett nyugatra, végig az érintetlen, szélhordta homokon futó lábnyomok során, míg a távolban, másfél mérföldre vagy messzebb, megpillantott két apró, kitartóan nyugat felé haladó alakot. Ádázul figyelte őket, míg bele nem olvadtak a vibráló levegőbe. - Lesz még alkalom - suttogta. - Elkaplak, Hórusz száz szent nevére esküszöm. 349 Még tizenhat eltemetett szekeret találtak és ástak ki. Ily bőséges víz- és élelemkészlet mellett gyorsan felépültek emberek és lovak egyaránt. Ezenkívül Trok sok katonájának tetemét is kiásták. Ezekről fel tudtak öltözködni. Nefer átalakított egy szandált Mintakának, akinek a lába most már majdnem teljesen meggyógyult. A tizedik napon készen álltak az indulásra. A három megmaradt ló nem volt elég erős, hogy elhúzzák a szekereket a laza homokban, ezért Nefer úgy határozott, mál-háslovaknak használja, és annyi vízzel pakolja meg őket, amennyit csak elbírnak. A lovakat vezetve sötétedés után vágtak neki a homokdomboknak. A kanca nem bírta volna el Mintaka súlyát a málnája tetejében, de Nefer eszkábált egy bőr kötőféket a nyaka köré, és ragaszkodott hozzá, hogy Mintaka ebbe kapaszkodva segítse magát a puha homokban.

A hamszin annyira megváltoztatta a tájat, hogy Taitának a csillagok segítségével kellett tájékozódnia. Aznap és a következőn egész éjszaka úton voltak. A második napon hajnal előtt elérték a régi karavánutat. Helyenként kitörölte a hamszin, de mielőtt sokkal tovább értek volna, kivilágosodott és meglátták a kőhalmot, mely az útleágazást jelezte. Felfedezték, hogy a vihar után valaki már járt előttük az úton. Két pár lábnyom vezetett nyugatnak, a Nílus völgye és Avaris felé. Az egyik nagy volt, a másik kisebb. Taita és Nefer alaposan megvizsgálta őket. - Ez Troké. Senki másnak nincs ilyen nagy lába, akkora, mint egy nílusi bárka. Mintakának igaza volt. Megsebesült, a jobb oldalán. Kíméli járás közben olvasott Taita a nyomokból. - A másikban még nem vagyok biztos. Lássuk csak, hagyott-e valami nyomot a kilétét illetően. - Követték a nyomokat az útjelző kőhalomig. - Ah! Megvan! - A kőhalom mellett valaki nemrég egy bonyolult mintát rakott ki kövekből a homokon. - Most már semmi kétség. Ishtar, a méd. - Taita dühösen szétszórta a köveket. - Itt az ő gonosz Mardukjához, az Emberfalóhoz fohászkodott. - Az egyik kisebb követ elhajította az úton, amerre Trok és Ishtar ment. - Ha Ishtarnak lett vol350 na egy csecsemő a keze ügyében, valószínűleg feláldozza. Marduk emberi vérre szomjazik. Itt, az útelágazásnál Nefernek nehéz döntést kellett meghoznia. - Ha meg akarjuk tenni a hosszú utat keletre, készletekre és aranyra lesz szükségünk. Nem érkezhetünk az asszír udvarba számkivetett koldusokként. Taita bólintott. - Sok tekintélyes, gazdag ember van Egyiptomban, akik teljes támogatásukban részesítenének, ha biztosan tudhatnák, hogy fáraójuk életben van. - Hiltónak és Merennek vissza kell térniük Thébába -jelentette ki Nefer. - Magam mennék, de az egész világ minket fog keresni Mintakával. - Lehúzta egyik királyi gyűrűjét és Hiltónak adta. - Erről megismernek. Mutasd meg barátainknak. Emberekkel és arannyal, szekerekkel és lovakkal térj vissza hozzánk. Mikor Sargon királyhoz megyünk, némi pompával kell megérkeznünk, hogy lássa, még bírunk támogatással Egyiptomban. - Azt teszem, amit parancsolsz, felség. -Ugyanilyen létfontosságú lesz számunkra a hírszerzés. Híreket kell gyűjtenetek. A hamis fáraók minden lépéséről tudomással kell bírnunk. - Este indulunk, fáraó - egyezett bele Hilto. A hosszú, forró napot egy sátorponyva árnyékában töltötték, melyet az egyik eltemetett szekérről mentettek meg, terveiket megvitatva. Mikor a nap a látóhatárra ereszkedett és kezdett veszíteni erejéből, elváltak, Hilto és Meren nyugatnak, Thébába indult, Taita, Nefer és Minta-ka pedig keletnek. - A gallalai romoknál várunk rátok. - Ezek voltak Nefer utolsó szavai Hiltóhoz. Aztán figyelték, hogyan tűnik el Merennel a sűrűsödő szürkületben. A hetekből hónapok lettek, és még mindig Gallalában várakoztak. Taita napokra eltűnt a várost övező hegyek között. Nefer és Mintaka időnként megpillantotta messziről, ahogy a völgyeket és durva hasadékokat rótta. Gyakran látták, amint a köveket tapogatta és bökdöste a botjával. 351 Máskor a majdnem kiszáradt kutaknál ült a városfalon kívül, lebámulva, a mély aknákba. Mikor Nefer kérdezősködött, tartózkodó volt és kitérő választ adott. - Egy hadseregnek szüksége van vízre. - Ennél többet nem volt hajlandó mondani. -Magunknak is alig van elég vizünk - mutatott rá Nefer -, nemhogy egy hadseregnek. - Taita bólintott, felállt és elment, botjával a köveket kopogtatva. Mintaka kialakított egy lakrészt a romok között, és Nefer befedte a rongyos sátorponyvával. Hikszosz hercegnő lévén Mintakának soha nem kellett főznie vagy takarítania, így első próbálkozásai siralmasak voltak. Egy szénné égett falatot rágva Taita megjegyezte: - Ha el akarjuk pusztítani Trok seregét, a leghatékonyabb módszer az volna, ha elküldenénk nekik szakácsnőnek. - Ha oly nagy szakértő vagy, talán részesíthetnél bennünket nagyszerű szakácsművészeted kegyében. - Vagy az, vagy az éhhalál - helyeselt Taita, és átvette helyét a tűzhelynél. Nefer újra felvette szerepét, mint vadász, s első nap egy kövér, fiatal gazellával és négy csodás mintázatú és csak kissé záp túzoktojással tért vissza. Mintaka elhúzta az orrát, fintorgott a rántottára, amit Taita készített, és eltolta. - És még ez az ember panaszkodott a főztömre? - Neferre pillantott a tűz fölött. - Te ugyanolyan hibás vagy, mint ő. Legközelebb veled megyek, hogy amit hazahozol, biztosan ehető legyen. Egymás mellett feküdtek a hegyeket átszelő egyik sekély kiszáradt folyómederben, és egy legelésző gazellacsordát figyeltek. - Oly kecsesek, akár a tündérek - suttogta Mintaka. -Gyönyörűek. - Majd én lövök, ha bántja a lelkedet - ajánlotta Nefer. - Nem - rázta meg Mintaka a fejét. - Nem azt mondtam, hogy nem teszem meg. - Hangjában határozottság csengett, Nefer már elég jól ismerte, hogy ne kételkedjék döntésében. A bak csordája előtt járt. Háta finom fahéjszín árnyalatú volt, hasa ezüstösen fehér, akár a látóhatáron tornyosuló 352 viharfelhők. Fényes szarva lant alakú volt a felálló, kürtformájú fülek között. Elfordította fejét hosszú, ívelt nyakán, és hátranézett csordájára. Az egyik borjú toporzékolni kezdett, merev lábakkal ugrált, orra majdnem csokorba rakott patáit érintette. Ez a veszélyt jelző viselkedés volt. - A kicsike csak gyakorol, a tudását fitogtatja - mosolygott Nefer. A bak elvesztette érdeklődését e gyermeteg bemutató iránt, tovább jött arra, ahol ők lesben álltak. Kecsesen ügyelt lépéseire a köves talajon, minden pár lépés után megállt, és óvatosan körbenézett veszélyt keresve. - Még nem látott meg, de mindjárt észrevesz - súgta Nefer. - Nincs itt Taita, hogy becsapja. - Lőtávolon kívül van - súgta vissza Mintaka. -Ötven lépés, nem több. Lőj, különben egy pillanat alatt eltűnik. Mintaka kivárta, míg a bak ismét elfordítja a fejét, akkor lassan felemelkedett a térdére, s megfeszítette az íjat. Rövid, visszahajló íj volt, amelyet egy eltemetett szekérről mentettek meg. Elengedte a nyílvesszőt, és az szelíd ívben emelkedett a sápadt sivatagi ég felé. Hatalmas, sötét szemével a bak azonnal észrevette az apró mozdulatot. Odarántotta a fejét és Mintakára bámult. A húr pendülésére előreszökkent, mikor nyíl még a levegőben volt. Elsuhant, apró porfelhők szálltak a patái alól, ahol a földhöz értek. A nyíl csattanva esett a kövekre ott, ahol az imént állt. Mintaka talpra ugrott és nevetve nézett utána, szemlátomást nem bosszankodott, hogy elhibázta. - Nézd, hogy repül, akár egy fecske! Nefer Taitától azt tanulta, hogy az igazi vadász szereti és becsüli a zsákmányát. Még jobban csodálta Mintakát, hogy együtt érez az állatokkal, amelyekre vadászik. A lány még mindig nevetve fordult felé. - Sajnálom, szívem. Ma este éhesen térsz nyugovóra. - Nem, ha Taita van a tűzhelynél. Ő a levegőből is lakomát varázsol. Versenyt futottak a kilőtt nyílvesszőért. Mintaka előnynyel indult, előbb ért oda. Lehajolt érte és rövid, szakado-zott szoknyája fellebbent. Combja barna volt és sima, 353 feneke tökéletesen kerek, hibátlan bőre, ahol a nap nem érte, fehér és fénylő, akár a drága keleti selyem. Kiegyenesedett és villámgyorsan fordult meg, még elkapta a fiú tekintetét. Szűz volt ugyan, tapasztalatlan az érzékiségben, de női ösztönei már megértek. Látta, hogy ártatlan mozdulata mily szenvedélyt ébresztett a fiúban, és e tudás őt is felkavarta. Megérezte, hogy mennyire kívánja, s ez benne is fájón heves vágyat keltett. Úgy érezte, ágyéka elolvad az iránta érzett szerelemtől, mint a déli napon felejtett lépes méz. Félénken felé hajolt, de Nefert izzó szégyen fogta el a testi vágy miatt, mely megint majdnem úrrá lett rajta. Emlékezett ígéretére. - Inkább meghalnék, mintsem megszegjem eskümet és szégyenbe hozzalak. - Ezt mondta neki akkor, s az emlék arra késztette, hogy elforduljon. Észrevette, hogy keze remeg, majd nyersen, tekintetét elfordítva, mondta: - Tudom, hol találunk egy másik csordát, de sietnünk kell, ha oda akarunk érni, mielőtt besötétedik. Elindult, rá se nézett, s a lány kisemmizettnek érezte magát. Minden másnál jobban akarta, hogy maga körül érezze a fiú karjait, és kemény, fiatal teste az

övéhez simuljon. Gyorsan erőt vett magán, és indult utána, próbálva elhessegetni a furcsa érzéseket, melyek eltöltötték, de nem könnyen szabadult tőlük. Utolérte, néhány lépéssel mögötte szaporán szedte lábait. Tanulmányozta a hátát. Figyelte, hogyan táncolnak vállán sűrű, sötét fürtjei. Megcsodálta, milyen széles lett a válla azóta, hogy először látta. Aztán pillantása lejjebb vándorolt, s érezte, hogy elpirul, mikor nézte, hogyan mozog a feneke a vékony, rövid kötény alatt. Édes szégyenérzet fogta el kéjes érzései miatt. Túl hamar értek a hegyeket átszelő hosszú vádihoz. Nefer hátranézett és majdnem rajtakapta, hogy a testét mustrálgatja. Épp időben emelte fel tekintetét. - Itt több száz régi sírhely van a szirtek tövében. Először akkor láttam, mikor apámmal jártam erre, épp azelőtt, hogy... - Elhallgatott, elszomorította a Tamoséval töltött utolsó nap emléke. 354 - Kiknek a sírjai? - kérdezte a lány, hogy elterelje gondolatait a fájdalmas emlékről. -Taita szerint ezerévesek, Kheopsz és Kephren idejéből, akik a gizai nagy piramisokat építtették. - Akkor majdnem olyan öregek, mint maga a Mágus -mosolygott Mintaka, és a fiú elnevette magát. - Átkutattad már őket? Nefer tagadólag rázta a fejét. - Mióta itt vagyunk, már sokszor gondoltam rá, de még nem volt rá alkalom. - Menjünk most - javasolta a lány. Nefer habozott. -Kötél és lámpa kellene hozzá. - De a lány már megindult lefelé a szirt oldalán, kénytelen volt követni. A tövében hamar rájöttek, hogy a legtöbb sír megközelíthetetlen, túl magasan voltak a meredek kőfalban, tátongó mélység nyílt alattuk. Nefer észrevett egy nyílást, melyről úgy gondolta, talán elérhetik. Megmásztak egy részt, ahol a sziklafal leomlott, s egy kis kiugróra értek. Óvatosan végigmentek rajta, Nefer ment elöl. Elérte a sötét nyílást és lehajolt, hogy belessen. - Természetesen a halottak szellemei őrzik. - Megpróbálta tréfának feltüntetni, de a lány megérezte szorongását, amely rá is hatott. - Hát persze! - tréfálkozott ő is, de a háta mögött a gonosz elleni jelet mutatta. - Nagyon sötét van benn - mondta Nefer elgondolkodva. - Holnap visszajöhetnénk egy lámpással. Mintaka átnézett a vállán. Rövid folyosó vezetett enyhe szögben felfelé a tömör sziklába. A rajzok évszázadok múltán is tisztán láthatóak voltak a falon. - Nézd - érintette meg az egyiket Mintaka -, ez egy zsiráf, ez pedig egy férfi. - Igen - vigyorgott Nefer -, nagyon is férfi, semmi kétség. Mintaka úgy tett, mint aki megsértődik, de nem tudta elrejteni mosolyát. Az ősi művész óriási, merev hímtaggal ruházta fel az alakot. - Ezek itt írások. - Mintaka beljebb lépett a folyosón. -Kíváncsi vagyok, mit jelentenek. - Azt már soha senki nem fogja megtudni - mondta 355 Nefer, és ellépett mellette. - Az ősi írás már régen elveszett. Vissza kéne fordulnunk. A folyosót puha, szélfútta homokréteg borította. Az akna mélye komor sötétségbe borult. -Még egy kicsivel beljebb mehetünk - jelentette ki Mintaka konokul. - Szerintem nem jó ötlet. - Majd én megyek előre. - Várj! - Megpróbálta visszatartani, de a lány nevetett s elszaladt. Nefer kezét tőre markolatára téve követte, szé-gyellte magát a lány példája és saját vonakodása miatt. A homály minden egyes lépéssel erősödött, mígnem Mintaka megállt, és szorongva nézett körül. Nefer lehajolt, felvett egy kovadarabot a homokból, s a lány válla fölött a folyosó sötét mélyébe dobta. Csörömpölt a kőfalon. - Semmi - mondta Mintaka a beálló csendben, de mielőtt újabb lépést tett volna előre, valami mozdult a sötétben. Suhogó hangot hallottak, mely felerősödött a szűk helyen. Éles visítás hallatszott, melyet nyomban kórus ismételt meg, a suhogás hangos zúgássá vált és a sötétből cikázó alakok vijjogó, repdeső felhője vágódott egyenesen az arcukba, szárnyaik ijedt arcukat csapkodták. Mintaka felsikoltott, megperdült a sarka körül, Nefer-hez rohant és karját a nyaka köré fonta. A fiú átkarolta, lehúzta magával a homokos padlóra. - Denevérek - mondta. - Csak denevérek. - Tudom! - lihegte a lány. - Nem bántanak. - Tudom. - Hangja nyugodtabb volt, de nem sietett karját levenni a nyakáról. Nefer az arcát a lány sűrű, ruganyos hajába nyomta, mely illatozott, akár a frissen kaszált fű. A lány halk, mormogó hangot hallatott az élvezettől, arcát a fiú nyakához nyomta, és szelíden hozzásimult. - Mintaka - próbálta Nefer gyengéden eltolni magától, - ígéretet tettem neked, hogy ez még egyszer nem történik meg. - Feloldalak az ígéreted alól. - Oly halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Felemelte fejét és az arcába nézett. Lehelete édes és meleg volt, telt ajka lágy és remegett, mint 356 akit sírás kerülget. - A feleséged akarok lenni, jobban, mint bármit kívántam életemben. Nefer a szájára hajolt, nedves volt és oly forró, hogy szinte égette az övét, egészen beleveszett. Mintaka úgy érezte, csakis az ő ölelésébe tartozik. Miközben csókolta, ujjbegyeivel felfedezte hátának szögleteit és íveit. Kitapintotta gerincének vonalát, a csigolyák feszes izmok között futó gyöngysorát. Nefer egyik kezével végigsimította csípője és dereka ívét, mely drága kerámiavázáéhoz hasonlított. Mögé nyúlt, két tenyerébe fogta fenekét, elképedve szimmetriáján és ruganyos feszességén. Mintaka eló'retolta csípőjét, és a fiú még szorosabban vonta magához. Érezte, hogy ágyéka duzzad és merevedik, ívbe feszítve hátát megpróbálta elrejteni előle. Mintaka halk tiltakozó hangot hallatott, nem engedte elhúzódni. Hozzászorította hasát, büszkeséggel töltötte el a fiú vágyának e bizonyítéka, hogy mennyire kívánja őt. Agyán átfutott Trok emléke, ahogy förtelmes, kék eres micsodájával csapkodta, de annak a borzalmas epizódnak semmi köze nem volt ahhoz, ami itt és most történt. Nehézség nélkül kitörölte az emléket a fejéből. Érezte Nefer ujjait, ahogy lassan végigjárják a vágást a fenekén, az érzésre összpontosított, csodálkozott, hogy visszhangját duzzadó mellbimbóiban és testének titkos mélyén érzi. - Érints meg - súgta a szájába. - Igen! Érints meg! Szoríts magadhoz. Simogass. Szeress. Az érzetek összevegyültek, úgy tűnt, minden porciká-ját, egész testét és lelkét áthatják. Nefer abbahagyta a csókot, ajkait meztelen vállán érezte tapogatózni. Ösztönösen tudta, mit akar, kinyitotta tunikája elejét és kivette egyik mellét. Súlyosnak érezte kezében, duzzadt bimbója saj-gott. Másik kezének ujjait a fiú sűrű, hullámos hajába fúrta, és bimbóját a szájába tette. Mikor éhes csecsemőként szívta, érezte, hogy valami görcsbe rándul és összehúzódik mélyen a hasában, és ámulattal jött rá, hogy a méhe. Gyengéden áttette a másik mellére, és az érzés nem halványult, hanem még hevesebb lett. 357 Gyönyörtől kábultan észrevette, hogy a fiú felemelte szoknyája elejét és az ágyékkötőjével matat. Széttette lábait, hogy könnyebben hozzáférjen, és szabad kezével segített kioldani a csomót a csípőjén. Az ágyékkötő lehullt, a sírkamra levegője hűvös volt meztelen hasán és fenekén. Érezte, hogy a szeméremdombját borító göndör szőrze-tet simogatja, aztán megtalálja a résből kiduzzadó szeméremajkakat, és remegő ujjaival

gyengéden széthúzza. Felkiáltott, mintha fájna, és önkéntelenül félrehúzta a fiú kötényét és lenyúlt érte. Elámult méretén, hüvelyk és mu-tatóujja közé fogta. Mint valami élőlény ugrált szorításában, meg akarta nézni. Nem engedte el, eltolta magától a fiút, hogy le tudjon nézni maguk közé. - Oly gyönyörű vagy - lehelte -, oly sima, oly erős. Aztán újra megcsókolta, és a szájára tapadva hanyatt dőlt, magával húzta a fiút a hasára, széttárta lábait, hogy befogadja, megérezve tapasztalatlanságát. Anyaian védelmezőnek érezte magát. Saját tudatlanságában irányította, érezte, hogy az ő túlcsorduló vágyában csúszkálva próbálkozik lénye bejáratánál. Megváltoztatta csípője szögét, és a fiú mélyen beléje repült, hasa az övéhez szorult, kitöltötte, úgy érezte, talán kettészakítja, és győzedelmesen felkiáltott keserédes gyönyörében. A fiú úgy lovagolta, akár egy elszabadult ló, és ő átvette a ritmusát, csípője lökéseit a sajátjával viszonozta, vele együtt emelkedett egyre magasabbra és egyre gyorsabban, mígnem tudta, hogy elérték a határt. Aztán hihetetlen módon, messze túlmentek azon a határon. Elszakadtak a földtől és kötelékeitől, már az egekben jártak, mikor érezte, hogy kirobban és folyékony hőséggel tölti meg, felduzzad benne, és ő válaszolt, különálló lényük egybeforrt, eggyé váltak, hangjuk egyetlen örömkiáltássá egyesült. Jóval később, hogy visszatértek azokról a távoli magaslatokról, egymás karjában feküdtek, leheletük és verítékük összevegyülve hűlt, még mindig összekapcsolódtak, a fiú még mindig mélyen benne volt. - Azt akarom, hogy ennek sose legyen vége - suttogta végre a lány. - Örökké így akarok maradni veled. Sokkal később Nefer bágyadtán felült és az akna nyílá358 sa felé tekintett. - Már sötétedik - mondta csodálkozva. -Olyan gyorsan elmúlt a nap. Mintaka feltérdelt, lesimította szoknyáját, s a fiú megérintette a friss pecséteket a szegélyén. - A szüzességed vére - suttogta megilletődve. - Az ajándékom neked - válaszolta a lány. - A bizonyíték, hogy egyedül téged szeretlek. Nefer letépett egykörömnyi kárminvörösre festett darabot a szoknya széléből. - Mit csinálsz? -Ezt örökre megőrzőm e gyönyörű nap emlékéül. -Nefer kinyitotta a nyakán viselt amulettet, és a vászondarabkát a benne őrzött hajtincs mellé tette. - Igazán szeretsz, Nefer? - kérdezte Mintaka, mikor a fiú lezárta az amulettet. - Az ereimben folyó vér minden cseppjével. Jobban, mint az örök életet. Akkor beléptek a szobába az ősi épületben, melyet helyrehoztak és lakhatóvá tettek, Taita a tűzhelynél állt egy fazék tartalmát kevergetve. Felnézett Mintakára, ahogy ott állt az ajtónyílásban, háta mögött a nap utolsó fényével. Szoknyája még nedves volt, ahol megpróbálta kimosni a kút szűkös vizében, és a combjához tapadt. -Sajnálom, hogy ennyire későn jöttünk meg, Taita - mondta félénken. - Kimentünk a gazellák után a sivatagba. Eddig még soha nem kért bocsánatot, ha későn érkeztek vissza, és Taita fürkész pillantást vetett rájuk. Nefer szelíd, kába arckifejezéssel állt a lány mögött. Szerelmük kisugárzása oly erős volt, hogy úgy tűnt, csillogó aurát von köréjük, Taita szinte érezte illatát a levegőben, mint egy vadvirágét. Tehát megtörtént az elkerülhetetlen, gondolta. Csak az a csoda, hogy ilyen soká tartott. Tartózkodóan felmordult. - Szemmel láthatóan nem értétek őket utol. Túl gyorsan futottak, vagy valami más kötötte le a figyelmeteket? -A fiatalok feszélyezetten álldogáltak, zavar és bűntudat sugárzott belőlük, hisz tudták, mily átlátszóak Taita előtt. 359 Taita visszafordult a fazékhoz. - Szerencsére van közöttünk valaki, aki gondoskodott élelemről. Sikerült kelepcébe ejtenem egy pár vadgalambot. Nem kell éhesen lefeküdnünk. A következő napok Mintaka és Nefer számára a gyönyörűség aranyködében teltek el. Azt hitték, tartózkodóak és tapintatosak Taita jelenlétében, hiszen próbálták távol tartani tekintetüket egymásról, csak akkor érintették meg egymást, mikor úgy gondolták, Taita nem látja. Mintaka berendezkedett egy csupasz kis cellában, mely a lakrészükből nyílt. Nefer minden este megvárta Taita halk hortyogását, mielőtt lopva beosont Mintakához ebbe a kis szobába. A lány minden reggel jóval napkelte előtt felébresztette, és visszaküldte saját fekhelyére, mikor azt hitték, Taita még alszik. A harmadik nap reggelén Taita rejtélyes bejelentést tett. - Úgy látszik, ezekben a szobákban itt patkányok vagy más furcsa lények laknak, mert nem nagynak aludni mászkálásukkal és suttogásukkal. - Mindketten döbbent arcot vágtak, és Taita folytatta: - Nyugalmasabb szállást találtam magamnak. Matracát és egyéb holmiját átköltöztette a tér túloldalára, és esténként itt tért nyugovóra, miután együtt elfogyasztották a vacsorát. Napközben a szerelmesek a sivatagban kóboroltak, idejüket beszélgetéssel, szeretkezéssel, és ezernyi terv szövögetésével múlatták, hogy mikor és hogyan fognak összeházasodni, hány fiuk és hány lányuk lesz, és mindegyiknek nevet találtak. Annyira elvesztek egymásban, hogy teljesen megfeledkeztek a pusztaságon túli világról egy reggelig, mikor még pirkadat előtt elhagyták a romvárost, kötéllel és két olajlámpással felszerelve, hogy alaposabban átkutassák az ősi sírokat. Kerülővel jutottak el a szirt tetejére, ahol leültek, hogy megpihenjenek és megcsodálják a csodálatos látványt, ahogy a nap felkelt a titokzatos kék hegyek fölött. - Nézd! - kiáltott fel Mintaka váratlanul, kibontakozott Nefer karjából és nyugatra, az Egyiptomba vezető régi ke360 reskedelmi útra mutatott. Nefer felugrott, együtt bámulták a feléjük tartó furcsa karavánt. Az élen öt rozzant jármű haladt, melyet vánszorgó emberek oszlopa követett. - Legalább százan vannak - kiáltott fel Mintaka. - Kik lehetnek? - Nem tudom - ismerte be Nefer komoran -, de azt akarom, hogy szaladj és figyelmeztesd Taitát érkezésükre, míg én kikémlelem őket. Mintaka nem vitatkozott, nyomban indult Gallalába, lerohant a hegy túloldalán, kőről kőre ugrált egy vadkecske fürgeségével. Nefer elrejtette a kötelet és a lámpásokat, aztán újrakötötte íja húrját, és ellenőrizte a nyílvesszőket tegezében, mielőtt végiglopakodott a gerincen, vigyázva, hogy alakja ne rajzolódjék ki a látóhatárra, míg olyan helyre nem ért, ahonnan le tudott nézni a lassan haladó karavánra. Szánalmas látvány volt. Ahogy közelebb ért, Nefer látta, hogy az első két jármű ütött-kopott harci szekér, melyet sovány, agyoncsigázott lovak húztak. Arra tervezték őket, hogy két embert szállítsanak, de ezeken négyen-öten is álltak. Mögöttük különféle teherkocsik és társzekerek jöttek, cseppet sem jobb állapotban. Betegeket vagy sebesülteket szállítottak, akik szánni valóan összekuporodtak vagy hevenyészett hordagyakon feküdtek. A kocsik mögött hosszú sorban emberek gyalogoltak, néhányan mankóra vagy botra támaszkodva bicegtek, mások hordagyakon betegeket vagy sebesülteket cipeltek. - Hórusz nevére, úgy néznek ki, mint akik csatamezőről menekültek - dünnyögte Nefer, ahogy szemét erőltetve próbálta kivenni a vezető szekéren álló férfiak vonásait. Hirtelen felállt a szikla mögül, ahol rejtőzködött és izgatottan kiáltotta: - Meren! - Végre felismerte a magas alakot, aki a gyeplőt tartotta az első szekéren. Meren megállította a lovakat, és kezével beárnyékolva a szemét, felnézett a kelő napba. Aztán ő is kiabált és integetett, midőn meglátta Nefert a gerincen. Nefer lerohant a hegyoldalon, meg-megcsúszva a laza görgeléktalajon, összeölelkezett Merennel, nevettek és egyszerre beszéltek. - Hol maradtál ily soká? - Hol van Mintaka és Taita? 361 Aztán Hilto sietett oda Neferhez, tisztelegve. Mögötte összezsúfolódott a sok kimerült és sebesült ember. Arcuk nyúzott volt és sovány, a vér és genny kéreggé száradt koszos kötéseiken. Még azok is, akik túl gyengék voltak, hogy felálljanak, megemelkedtek a kocsikon és a hordagyakon, s félelemmel bámultak Neferrre. Nefer gyors pillantással megállapította, hogy ezek harcosok, de csatában megvert harcosok, testük és szellemük megtört. Miután Hilto üdvözölte Nefert, odafordult hozzájuk és elkiáltotta magát. - Úgy van, ahogy ígértem! íme, itt áll előttetek az igazi fáraótok, Nefer Széthi. A fáraó nem halott! A fáraó él! Az emberek fásultan és csüggedten hallgattak. Bizonytalanul meredtek Neferre. - Felség - súgta Hilto -, kérlek, állj fel erre a kőre, hogy jól lássanak.

Nefer felugrott rá és érdeklődve tekintett végig rajtuk. Némán bámultak vissza rá. Többségük még sosem látta a királyt. Az a néhány, aki látta őt ünnepi menetben, csak távolról tette. Akkor játék babához hasonlított, tetőtől talpig pompás ruhák és ékszerek borították, arca fehér álarc volt a festéktől, mereven ült a fehér ökrök vontatta királyi kocsin. Nem tudták összeegyeztetni azt a távoli, mesterkélt figurát ezzel a keménykötésű, fiatal férfival, ki férfias volt és szívós, arca napbarnított, tekintete eleven és éber. Nem az a gyermekfáraó volt, akit csak hírből ismertek. Miközben még mindig értetlenül bámultak, vagy kétkedő pillantásokat váltottak egymással, egy másik alak tűnt elő, szinte a levegőből. Akár egy dzsinn, úgy jelent meg Nefer mellett a kövön. Ezt az alakot jól ismerték, hírből és látásból egyaránt. - Taita, a Varázsló - sóhajtották megilletődve. -Tudom, mennyit szenvedtetek - szólalt meg Taita, tiszta, csengő hangon, amely minden fülig elért, még a betegekhez és sebesültekhez is a kocsikon. - Tudom, milyen árat fizettetek azért, hogy ellenálltatok a gyilkosok és trónbitorlók zsarnokságának. Tudom, azért jöttetek, hogy megtudjátok, él-e még igazi királyotok. 362 Helyeslőén morogtak, és Nefernek hirtelen megvilágosodott, kik ők. Ezek az emberek itt a Naja és Trok elleni lázadás túlélői. Hogy hol lelt rájuk Hilto, rejtély, de ezek a megtört emberek egykor harcos katonák voltak, a szekeresek és harcosok színe-java. - Ezzel kezdődik - mondta Taita halkan az oldalán. -Hilto elhozta neked jövendő sereged magvait. Szólj hozzájuk. Nefer még néhány pillanatig méregette őket, büszkén, magasan állva előttük. Kiválasztott egy férfit a tömegben, ki idősebb volt a többieknél, már őszült a haja. Tekintete eleven volt és értelmet tükrözött. Rongyai és lesoványo-dott teste ellenére tekintélyt sugárzott. - Ki vagy, katona? Mi a rangod s melyik regimentből vagy? A férfi felemelte fejét és kihúzta magát. - Shabako vagyok. A Legjobb Tízezer közül. A Vörös Út mestere. A Műt regiment középszárnyának parancsnoka. Egy valódi hős, gondolta Nefer, de hangosan csak eny-nyit mondott: - Üdvözöllek, Shabako. - Felemelte kötényét és feltárta a királyi kartust a combján. Én Nefer Széthi vagyok, Alsó- és Felső-Egyiptom igazi fáraója. Sóhajok és mormogás futott végig a madárijesztők sorain, midőn felismerték a királyi kartust. Egy emberként borultak a földre. - Bak-her, isteni fáraó, istenek kegyeltje! - Hűséges alattvalóid vagyunk, fáraó. Járj közben az isteneknél érdekünkben. Mintaka is Taitával tartott, és most ott állt alatta. Nefer lenyúlt és megfogta a kezét. Felhúzta a sziklára maga mellé. - íme Mintaka hercegnő az Apepiházból. Mintaka, ki a feleségem s a királynőtök lesz. Újabb üdvrivalgás hangzott fel. - Hilto és Shabako lesznek parancsnokaitok - rendelkezett Nefer. - Egyelőre Gallalában lesz a bázisunk, míg győztesen nem térünk meg Thébába és Avarisba. Az emberek felálltak, még a súlyos sebesültek is megpróbáltak feltápászkodni hordagyukról, és megéljenezték. Hangjuk gyenge volt, majdnem elveszett a sivatag végtelen csendjében, de Nefert büszkeséggel töltötte el, megújí363 tóttá elhatározottságát és elszántságát. Fellépett a vezető szekérre, átvette a gyeplőt Merentől, s szedett-vedett kis seregét a romos fővárosába vezette. Miután felállították a kvártélyokat a romok között, Nefer hívatta Shabakót és Hiltót meg a többi tisztet. Aznap, és még sok következő napon, késő éjszakáig ott ült velük, meghallgatta beszámolójukat a lázadásról, a harcokról, a két fáraó egyesített seregétől elszenvedett végső vereségről. Beszéltek a szörnyű megtorlásról, mellyel Naja és Trok azokat sújtotta, akik a karmaik közéi kerültek. Nefer utasítására részletesen beszámoltak az új egyiptomi sereg csatarendjéről, a parancsnokok nevéről, regimentjeik számáról és nevéről, a Naja és Trok rendelkezésére álló emberek, szekerek és lovak összességéről. Három ezredírnok is volt a menekültek között, Nefer munkára fogta őket, agyagtáblákra íratta velük ezeket az adatokat, meg az ellenség helyőrségeinek és erődítményeinek listáját. Közben Taita Mintaka segítségével kórházat állított fel, ahol a betegeket és sebesülteket szállásolták el. Hilto mintegy tucat nőt is hozott magával, menekültek feleségeit vagy csupán táborkísérőket, Taita bevonta őket is a munkába ápolóként vagy szakácsként. Egész nap dolgozott, törött csontokat illesztett össze, szakállas nyílhegyeket távolított el aranykanalaival, kardvágta sebeket varrt össze, egy esetben mégy egy bunkóval bezúzott koponyát is meglékelt. Mikor szürkülni kezdett, s a betegekkel már nem foglalkozhatott, csatlakozott Neferhez és társaihoz, kik birkabőrre festett térképek fölé hajolva szőtték terveiket az olajlámpások fényénél. Bár névleg Nefer volt a legfőbb parancsnok, a hadviselés művészetét még csak tanulta, ezek a tapasztalt öreg katonák voltak tanítómesterei. Rendszerint már elmúlt éjfél, mire Nefer e komoly tanácskozásokat berekeszthette, és Mintakához osonhatott, aki türelmesen várt rá birkabőrrel leterített fekhelyén. Szeretkeztek és suttogva beszélgettek, s bár mindkettőjüket kimerítette a munka, gyakran már a hajnal lopakodott a néma sivatag fölé, mikor egymás karjában elszenderültek. 364 Mindössze százötven lélek és ötven ló volt Gallalában, de néhány nap alatt kiderült, hogy a város kútjai még ezt a csekély létszámot sem tudják ellátni vízzel. A víz minősége is rosszabbodott, egyre keserűbb, egyre sósabb lett, a végén már csak kancatejjel keverve volt iható. Kénytelenek voltak a vizet adagolni. A lovak megsínylették, a kancák teje elapadt, a kutak vize mégis egyre fogyott. Végül Nefer tanácskozásra hívta össze parancsnokait, hogy megtárgyalják a vészhelyzetet. Az egyórás komoly megbeszélés eredményét Hilto foglalta össze. - Hacsak Hórusz nem tesz csodát, a kutak teljesen kiszáradnak, és kénytelenek leszünk elhagyni a várost. Akkor hová menekülünk? Mindannyian Neferre néztek, aki Taitához fordult vára-kozóan. - Mikor a víz kiszárad, hová megyünk, Mágus? Taita kinyitotta szemét. A hosszú vitát némán ülte végig, a többiek azt hitték, szunyókál. - Holnap reggel pirkadatkor minden épkézláb ember, aki tud ásóval bánni, gyülekezzék a városkapu előtt. - Mi célból? - kérdezte Nefer, de Taita csak rejtelmesen mosolygott. A hajnali hűvösben ötvenhat férfi várakozott az ősi kapu előtt, mikor Taita kilépett. Minden jelvényét viselte, a Talizmánt, Bay ajándékát meg a többi nyakláncát, karkötőket és amuletteket. Haját fényesre mosta és Mintaka befonta neki. Nála volt faragott kígyófejes botja is. Nefer mellette állt, ünnepélyes arckifejezéssel leplezte zavarát. Taita végignézett az összegyűlt embereken. Ahogy parancsolta, valamennyien fel voltak szerelve valamilyen ásószerszámmal, fából készült ásókkal és lapátokkal, fémhegyű ásóbotokkal. Elégedetten bólintott, lelépkedett a lépcsőkön, s elindult felfelé a völgyben. Nefer szavára az emberek vállukra vetették szerszámukat, és követték az öreget, magától értetődően katonai menetoszlopba fejlődve. Nem kellett azonban messzire menniük, mert Taita megállt a hegy lábánál és felnézett a magaslatra. Nefernek eszébe jutott, hogy ez az a hely, ahol Taita oly sok időt töltött az elmúlt hónapokban. Gyakran látták 365 Mintakával, amint itt üldögélt, félig lehunyt szemmel sütkérezve a napon, mint egy gyík, vagy ahogy botjával kopogtatta, döfködte a köveket. Nefer először vette szemügyre e terület sziklaképződményeit, és feltűnt neki, hogy nem olyanok, mint máshol. A kőzet morzsalékos volt, a kristályos palát mészkő erezte. Mély, különböző színű rétegeket mutató törés futott ré-zsútosan a kopár, lepusztult hegyoldalban. Aztán valami mást is észrevett. Nemrégiben valaki jeleket festett a kövekre, titkos értelmű hieroglifákat, valószínűleg kútvíz-ben feloldott apróra tört mészkőből készült fehér festékkel. Kőhalmok is voltak elrendezve a földön. - Nefer, az embereket öt csapatra kell osztani - szólt Taita, és Nefer kiadta a parancsokat. Mikor ez megtörtént, Taita az első csapatot szólította. Kezdjetek tárnát ásni a hegybe itt - mutatta a hieroglifákat, melyek jelezték, hol kezdjék ásni a vízszintes aknát. Az emberek egymásra néztek, értetlenül és habozva, de mikor Taita egy szót se szólt, Shabako teljes természetességgel átvette az irányítást. Hallottátok a Mágust. Lássatok hozzá szaporán! Kemény munka volt, annak ellenére, hogy a kőzet töredezett volt a Taita által választott helyen. Minden egyes szikladarabot le kellett feszíteni, aztán kiásni a mögötte lévő laza földet. Porfelhő emelkedett körülöttük, amely hamarosan belepte testüket. Bár kezük megkeményedett a fegyverforgatástól,

tenyerükön vízhólyagok támadtak, felszakadtak s véreztek. Vászonrongyokkal bekötötték és zokszó nélkül dolgoztak tovább. A kelő nappal a hőség gyorsan erősödött, Shabako leváltotta az első csapatot a másodikkal. Délben, a legnagyobb forróságban pihentek egy órát. Taita bement a sekély üregbe, és figyelmesen szemügyre vette a sziklafalat. Nem tett megjegyzést, mikor kijött a napfényre, és Shabako elrendelte a munka folytatását, így folytatták egészen addig, míg olyan sötét nem lett, hogy már nem látták, mit csinálnak, ekkor Shabako leküldte őket a hegyről szerény vacsorájukhoz. A durrakészletek szinte ugyanolyan gyorsan apadtak, mint a kutak vize. 366 Hogy kihasználják a hűvös időt, másnap ismét napkelte előtt láttak munkához. Estére a tárnát mindössze húsz-könyöknyire sikerült mélyíteniük. Ott tömör, kékszínű kőzetbe ütköztek, melyről lecsúsztak a bronzhegyű ásóbotok, és az emberek morogni kezdtek. - Harcosok vagyunk vagy bányászok? - motyogta egy öreg veterán, vízhólyagos, feltört tenyerét vizsgálgatva. - Vajon mit ásunk? A saját sírjainkat? - kérdezte egy másik, miközben a mély sebet kötözte, melyet egy figyelmetlen mozdulatra egy ásóbot ütött a lábszárán. - Hogy áshatnánk keresztül a tömör sziklát? - méltatlankodott egy harmadik, a szemébe csurgó, porral vegyes verejtéket törölgetve. Taita leküldte őket a völgybe, ahol egy sűrű, kiszáradt akácialiget állt, akár a réges-régen elapadt víznek emelt emlékmű. Szálakat vágtak a száraz ágakból, amelyet kötegbe rakva felcipelték a kivájt üreghez. Taita útmutatásával elhelyezték a kemény kövön és meggyújtották. Egész éjszaka táplálták a tüzet, és reggel, mikor a kő már izzott, a sekély kutakból megtöltött tömlőkkel lelocsolták. A szikla megrepedezett és szétrobbant. Az egyik embert eltalálta egy éles szilánk, és elvesztette jobb szemét. Taita eltávolította a maradékát és összevarrta a szemhéját. - Az istenek épp egy ilyen baleset lehetősége miatt adtak nekünk két szemet - vigasztalta betegét. - Egy szemmel éppen olyan jól fogsz látni, mint kettővel láttál. Megvárták, míg a megrepedezett szikla kihűlt, aztán nagy, megfeketedett darabokat feszegettek le belőle. Mögöttük a szikla még mindig áthatolhatatlanul tömör volt. Ismét tüzet raktak rajta és megismételték az egész fáradságos, veszélyes műveletet, ugyanolyan eredménnyel. Mindössze néhány könyöknyit haladtak előre napok szív-fájdítóan kemény munkája árán. Még Nefer is elcsüggedt, el is mondta Mintakának, mikor egymás mellett feküdtek a sötétben aznap éjszaka. - Sok dolog van, amit mi nem érthetünk, szívem - súgta a lány, és keblére vonta a fejét. - Még azt sem tudjuk, miért ásatja velünk azt a lyukat, 367 ha kérdezem, csak néz rám azzal a bosszantó tekintetével, akár egy vén teknősbéka. Mintaka kuncogott. - Vén teknősbéka! Jobb, ha vigyázol, hogy ezt ne hallja meg. Még varangyos békává változtat, aminek egy cseppet sem örülnék. Másnap korán reggel a kimerült, mogorva emberek felbaktattak a völgybe, s az alagút bejáratánál várakoztak a Mágus érkezésére. A tőle megszokott drámai érzékkel, Taita akkor jött fel az emelkedőn, mikor a mögötte felkelő nap első sugarai dicsfénybe vonták sűrű ezüsthaját. Egyik vállán egy vászontekercset hozott. Nefer és a tisztek felálltak, hogy üdvözöljék, de Taita ügyet sem vetett rájuk, Shabakót utasította, hogy a vásznat akasszák az akna szája elé, mint egy függönyt. Mikor a helyén volt, egyedül lépett be az elfüggönyözött aknába, a kint összegyűlt emberek hallgatásba merültek. Hosszúnak tűnt a várakozás, pedig a nap még csak egy-tenyérnyi utat tett meg az égen, mikor a vászonfüggönyt félrerántva, Taita megjelent a tárna bejáratában. Véletlenül, vagy a Mágus szándékának megfelelően, a nap egyenesen az aknába sütött. A tárna üres falát ragyogóan megvilágította és az emberek érdeklődve közelebb húzódtak. Látták, hogy a nagy Hórusz isten sebzett szemének képe van a kék sziklára festve. Taita arcán elragadtatott kifejezéssel belekezdett az arany Hórusz varázsigéjének kántálásába. A várakozó gyülekezet térdre esett és refrénnél csatlakozott. Arany Hórusz, hatalmas bika! Legyőzhetetlen erejű! Ellenségei ura! A mindenség sebzett szeme! Jutalmazd sikerrel erőfeszítéseinket! Az utolsó versszak után Taita megfordult, és miközben minden szem rászegeződött, visszalépkedett a tárnában a végében feltárt kékesszürke sziklafalig, melyben a kicsiny földpátkristályok szikráztak, ahogy a napsugár játszott rajtuk. 368 - Kidash! - kiáltotta Taita, és megütötte botjával a falat. A bejáratnál az emberek visszahőköltek, mert ez a hatalom egyik szava volt. - Mensaar! Elállt a lélegzetük a félelemmel vegyes áhítattól, Taita ismét ütött. - Ncube! - Harmadszor és utoljára ütött, majd hátralépett. Semmi sem történt, Nefer mélységes csalódottságot érzett. Taita mozdulatlanul állt, a nap lassan magasabbra hágott, s az árnyék terjedt a falon. Nefert hirtelen izgalom fogta el, körülötte az emberek mocorogtak és összesúgtak. A fal közepén, a festett szem alatt, sötét, nedves folt jelent meg. Fokozatosan terjedt, egy csepp nedvesség szivárgott ki, és parányi drágakőként ragyogott a napfényben. Aztán lassan legördült a falon és a porba hullt. Taita megfordult, és kijött a tárnából. Mögötte éles hang hallatszott, mint mikor egy száraz gally eltörik, és vékony repedés támadt a szikla teljes hosszában. Víz csepegett a kőre, egyik csepp a másik után, a tempó gyors kopogássá erősödött. Újabb hang, mint mikor agyagcserép reped el a lángok között, egy darab szikla vált le a falról. Lomha, sárga sár szivárgott ki a helyén. Aztán nagy robajjal az egész sziklafal összeomlott és sárözön, majd vastag sugárban kristálytiszta víz lövellt ki. Térdmagasságig elöntötte a tárnát, kitört a száján, lefolyt a hegyoldalon, megtört és fodrozódott a köveken. Elképedt, dicsérő, és hitetlenkedő kiáltások hangzottak fel a poros sorokból. Váratlanul Meren előrerohant és fejjel előre belevetette magát a rohanó áradatba. Köpködve jött fel, vizes haja az arcára tapadt. Két markába vizet merített és mohón lenyelte. - Édes! - kiáltotta. - Édes, mint a méz! A férfik ledobálták ruháikat, meztelenül vetették bele magukat az áradatba, csapkodtak, sárral dobálták, lenyomták egymást a víz alá és harsogva nevettek. Nefer nem tudott soká ellenállni a csábításnak, méltóságát levetkőzve ráugrott Merenre és lebirkózta a víz alá. 369 Taita a parton állva jóindulatúan szemlélte a zajos felfordulást, aztán Mintakához fordult. - Verd ki a fejedből a gondolatot. - Milyen gondolatot? - kérdezte a lány tettetett ártatlansággal. - Szégyen-gyalázat volna, ha egy egyiptomi hercegnő durva, meztelen katonák hadával viháncolna. - Kézen fogta és levezette a hegyoldalon, de Mintaka sóvárogva pillantott vissza a lármás mulatságra. - Hogyan csináltad, Taita? Hogyan fakasztottál vizet? Miféle varázslattal? - A józan ész és megfigyelés varázslatával. A víz már évszázadok óta itt volt, csak arra várt, hogy leássunk hozzá. -De az imádság és a hatalom szavai? Azoknak nem volt hatásuk? -Néha az embereknek szükségük van bátorításra -mosolygott Taita, és megvakarta az orrát. - Egy kis varázslat hathatós orvossága a lankadt szellemnek. A következő hónapokban mindenki azon dolgozott, jCxhogy csatornát ássanak, mely az édesvíz áramát levezeti a hegyoldalon a régi kutakba. Ezek lettek a település víztárolói. Mikor színültig teltek, Taita megvizsgálta a völgy alsó végében az egykori szántókat, melyek helyén most köves pusztaság volt. A régi öntözőcsatornák azonban még látszottak, nem sok fáradságba került rendbe hozni, és a túlcsorduló vizet az árkokba vezetni. A sivatagi föld termékeny volt, nem lúgozták ki nagy esőzések. Az állandó napsütésnek és bőséges víznek csodás hatása volt. Elültették az Egyiptomból csempészett durramagokat. Minden egyiptomi természeténél fogva és a hagyományoknak köszönhetően földműves és kertész, hozzáértésüket most a földnek és a terményeknek szentelték. Néhány hónap múlva betakarították az első durrater-mést. Aztán füvet ültettek legelőknek, melyek virultak és jelenlegi szükségleteiknél jóval gazdagabb termést hoztak. A nők részt vettek a takarmány lekaszálásában, szárításában és kötegelésében, és egy éven belül egy lovassereg 370 szükségleteinek megfelelő szénájuk volt, jóllehet a lovak még hiányoztak hozzá. Dacolva a sivatagi átkeléssel, szinte naponta érkeztek a hamis fáraók zsarnoksága elől menekülők. Egyenként jöttek, vagy kis csapatokban, kimerültén,

félholtan az éhezéstől és szomjúságtól. A hegyen elhelyezett őrszemek feltartóztatták és Hiltóhoz irányították őket. Hilto hűséget esketett velük Nefer Széthi fáraóhoz, kiosztotta nekik az élelmet, és alkalmasságuktól függően beosztotta őket katonai kiképzésre, vagy dolgozni küldte őket a mezőkre vagy a régi város düledező épületeinek helyreállítására. De nem csupán menekültek jöttek. A hamis fáraók seregéből egy csapat katonaszökevény masírozott be dárdákkal, hangosan dicsőítve Nefert, mihelyt meglátták a falakat. Aztán húsz szekérrel válogatott katonák osztaga érkezett fegyveresen az Ankh regimentből, egy Timus nevű ezredessel az élen, akik örömmel tették le a hűségesküt Nefer Széthi fáraónak. Timus hozta a fontos hírt, hogy Naja és Trok végre felkészültek, hogy egyesített támadást indítsanak Babilónia és Asszíria uralkodója, Sargon király ellen. Az elmúlt hónapokban a két fáraó összevonta háromezer szekeret jelentő erőit Avarisnál, és már majdnem befejezték a felkészülést, hogy átkeljenek a földnyelven, amely Egyiptomot a Nagy Keserű-tótól és Timszáh-tótól északra fekvő keleti területekkel összekapcsolta. Először egy oszlopot küldtek, hogy átvágjon a babilóniai előőrsökön a határ mentén, aztán mihelyt szabad lett az út, társzekereken több tízezer korsó vizet szállítottak a sivatagba, és stratégiai fekvésű raktárállomásokon helyezték el. A sivatagon túli vidék termékeny volt, bővelkedett vízben. Azt tervezték, hogy teliholdkor kelnek át a földnyelven, holdfényben és az éjszaka hűvösében vonulnak el Iszmailia mellett, fel a Khatmia-hágón át Beersheevába, útközben összegyűjtve vazallusaik erőit. Nefer és Taita már jó ideje felkészültek Gallala védelmére a hamis fáraók küszöbön álló támadása ellen. Tudták, hogy jelenlétük az ősi városban mostanra már bizonyára köztudomású mindkét királyságban. Határo371 zottan számítottak arra, hogy Naja és Trok előbb ellenük indul, mielőtt belevágna a mezopotámiai kalandba. Ezért meghökkenve fogadták ezt a haladékot. - Nem veszik komolyan a fenyegetést, amit jelenlétünk ilyen közel a határaikhoz jelent - örvendezett Nefer. - Ha most támadtak volna meg, mikor még oly gyengék vagyunk, nem lett volna más választásunk, mint a menekülés. -Talán számításba vették ezt a lehetőséget - értett egyet Taita. - Talán azért szorgalmazzák annyira Mezopotámia meghódítását, hogy elvágjanak bármi támogatást, amit Keleten szerezhettünk volna, és bekerítsenek bennünket. Szerintem rosszul számolnak, hisz legalább még egy évet hagynak nekünk, hogy erősödjünk. - Biztosak lehetünk abban, hogy ez nem elterelő hadmozdulat? - kérdezte Nefer elgondolkodva. - A keleti támadás nem csak színlelés? Talán a valódi támadás ellenünk irányul, miután hamis biztonságérzetbe ringattak minket. -Ez a lehetőség mindig fennáll. Trok csak egy nagyhangú bika, de Naja rendkívül ravasz és fondorlatos. Egy efféle csel rávallana. - Megfigyelés alatt kell tartanunk a felvonuló sereget -határozta el Nefer. - Egy felderítő csapattal északra megyek az Iszmailiába vezető utat figyelni, hogy bizonyosak lehessünk, valóban arra mennek. - Veled megyek - ajánlotta Taita. -Nem, Mágus - tiltakozott Nefer. - Több hasznodat vesszük, ha itt maradsz, éberen tartod a védelmet, és biztosítod, hogy amennyiben Naja háromezer szekérrel jön ellenünk, a nép kész legyen az azonnali menekülésre. És van még egy szolgálat, amire kérlek... - Habozott. - Vigyázz Mintakára. Azt hiszem, nem elégíti ki, hogy itt maradjon a többi nővel, lehet, hogy valami oktalanságra adja a fejét. Taita elmosolyodott. - Valami hebehurgyaság lehetősége mindig határozottan fennáll a hercegnő esetében. Mindazonáltal nagyon jól tudom, hova szólít legfőbb kötelességem. Veled megyek. - Noha Nefer hosszan és kitar372 tóan érvelt, Taita hajlíthatatlan maradt, és végül Nefer titokban megkönnyebbült, hogy az öreg mellette lesz, mint mindig. Még ügyük legutóbb érkezett támogatóival együtt is csupán harminckét csatakész szekeret tudtak kiállítani, és alig száz elég erős lovat. A szekerek felét Shabako parancsnoksága alatt hagyták Gallala védelmére. Hiltót és Merent is magukkal vitték, tizenhat harci szekérrel indultak el, hogy a Nagy Keserű-tavat megkerülve elérjék az Iszmailiától északra fekvő főutat. Csak néhány nappal korábban volt újhold, az éjszakák sötétek, de kellemesen hűvösek voltak, így jól haladtak, megtették az utat a feltérképezetlen pusztaságon át, mielőtt a hold a második negyedébe ért. A tizenötödik napon, miután elhagyták Gallalát, elrejtőztek az Iszmailiától keletre fekvő dombok között, ahonnan ráláttak a városra. A fő útvonal alattuk haladt el, a két fáraó seregének erre kellett elvonulnia. Iszmailia volt az egyiptomi határerőd, és a hadjárat természetes kiindulópontja. - Úgy tűnik, értesüléseink helytállóak voltak - szólt le Taitának Nefer, aki felmászott egy magas cédrusfára a domboldalon, ahonnan több mérföldre belátta a terepet. -A város valósággal nyüzsög. Rengeteg ló van kipányvázva, és egy sátorváros van az erőd falain kívül. — Beárnyékolta szemét. - Porfelhők közelednek az úton a deltavidék felől. Úgy látszik, Egyiptom minden társzekere és harci szekere útra kelt. Egész délelőtt kiabálta le megfigyeléseit a Mágusnak, míg a hőség el nem érte azt a fokot, hogy a város körül és az utakon minden tevékenység leállt a déli pihenő idejére. Akkor lemászott és a raj többi tagjához hasonlóan árnyékos helyet keresett a forró órákra. Késő délután, mikor a levegő hűlni kezdett, összeszedték magukat, enni és inni adtak a lovaknak, aztán Nefer újra felmászott megfigyelő helyére. Nyomban kiderült, hogy épp időben érkeztek. A kelet373 re vezető út egy hatalmas hadsereg életerejétől lüktető érré változott. Ótven harci szekérből álló rajok kanyarodtak ki Iszmailia kapuin, egyik a másik után, mindegyiket felszerelést és takarmányt szállító társzekerek követtek, csak úgy özönlöttek rejtekhelyük felé. Az élcsapat oly közel haladt el a cédrusfához, melynek magas ágán Nefer ült, hogy meg tudta különböztetni az embereket. A sereg végtelen folyamként áradt, bronzfegyverekről visszaverődő fénytől csillogott, a por sűrű felhőként emelkedett föléje, már-már azzal fenyegetett, hogy eltakarja a napot. Négy osztag alkotta az előcsapatot, utána rést hagytak a menetoszlopban a királyi társaság előtt, nyilván azért, hogy a por egy kissé elüljön és enyhítse kényelmetlenségüket. Legközelebb két szekér jött egymás mellett. Mindkét jármű olyan nagy volt és olyan nehéz az aranylemez-borítástól, hogy hat-hat ló kellett ahhoz, hogy elhúzzák. Nefer gyűlölete az epe keserű ízével szaladt a torkába, mikor felismerte a hajtókat. Trok fogta a közelebbi szekér gyeplőjét. Nem lehetett eltéveszteni széles vállát, sem szalagokkal díszített sötét, bozontos szakállát. Méhkas formájú aranysisakot viselt, habos, fehér strucctollforgóval. Vállán ott volt a kettős pajzs, mindkét lap olyan vastag, mint a hüvelykujja, azt mondták, annyira nehéz, hogy egész seregében egyedül ő tudja használni, csakúgy, mint a nagy harci íjat a jobb kezénél. A másik nagy szekeret Naja Kiafan fáraó hajtotta. Névrokonához, a kobrához hasonlóan karcsúbb, kecsesebb alak volt. Drágaköves arany mellvértet viselt, amely csillogott a porfelhőn átszűrődő vöröses napfényben. Fején Egyiptom kék hadi koronáját viselte, oldalán pedig, a tür-kizzel és lazúrkővel kirakott aranyhüvelyben, a legendás kék kardot, melyet Nefer atyjának holttestéről rabolt el. Különös módon, annak ellenére, hogy jóval kisebb termetű volt Troknál, Naja volt kettőjük közül a félelmetesebb. Az aranyozott szekerek elhaladtak előttük és eltűntek a 374 maguk verte porfelhőben, de Nefer ott maradt kinyújtózva a cédrusfa ágán, míg a hadoszlopok egymás után elgördültek alatta. A nap már a látóhatár mögé bukott, de még elég világos volt, hogy kivegye a végtelen menetoszlop következő szakaszát, és megújult érdeklődéssel és figyelemmel egyenesedett fel. Himbálózva és zötykölődve az úton, melybe már barázdákat vájt a több száz szekér és teherkocsi előttük, két ökör vontatta hordszék következett. Oly tágasak voltak, és selyemfüggönyeiket arany csillagok és rozetták díszítették, hogy Nefer biztosra vette, a királyi hárem hölgyei utaznak bennük. Azt nem gondolta, hogy Trok magával viszi feleségeit vagy ágyasait a hadjáratra - hallotta, hogy Trok élvezetet a meghódított ellenséges városokban ejtett foglyokban keres, hogy egyenlő étvággyal fogyaszt lányokat és fiúkat. Tehát ha nem Trokhoz tartoznak, akkor minden bizonnyal Naja hölgyei. Nefer eltűnődött, vajon Naja ráunt-e Heseretre, és vett-e más feleséget is. Ekkor a második hordszék függönyét félrerántották, és egy lány ugrott le a poros útra, szökdécselt az ökrök mellett. Bár nagyon megváltozott, mióta

utoljára látta, semmi kétsége nem volt, hogy ez a bájos teremtés Merykara, a kisebbik húga. Haját már nem a gyermekkorban szokásos módon, oldalt összekötve viselte, a válláig omlott és szemöldöke fölött egyenes vonalban volt levágva. Azoldal-fonat elvesztése annak jele volt, hogy már látta első vörös holdját. Neferbe belenyilallt a fájdalom, hogy mulatságos kis majma már nem gyermek többé. Aztán felötlött benne, hogy már nincs akadálya, hogy Naja Merykarát a nász-ágyba vigye. Hallotta, hogy Naja élvhajhász kéjenc, és a gondolat, hogy megbecsteleníti kishúgát, annyira undorította, hogy a torkában érezte ízét, mint romlott halét. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hosszan beszéljen Merykarával, megtudja, boldog-e, van-e valami, amivel könnyíthet sorsán. Eszébe ötlött, hogy megszöktethetné, és elvihetné Gallalába. Tudta, hogy e gondolatok veszélyesek, társai majd megpróbálják lebeszélni ily öngyilkos képzelgésről. 375 Közvetlenül a hordszékek mögött látta a társzekereket, melyek a hamis fáraók hadipénztárát szállították, íme egy indíték, melyet a többiek is elfogadnak majd. Dísztelen járművek voltak, tompa, komor kékre festve, de szilárd építésűek, megerősített kerekekkel, hogy elbírják súlyos terhüket. A fémabroncsos kerekek mély barázdát vágtak az út felszínébe. A hátsó ajtókat leláncolták, lelakatolták, és fegyveres katonák meneteltek mellettük. Ez volt a szokásos módja a kincsek szállításának, melyek nélkül nem indul útnak egyetlen hadsereg sem. Nefer tudta, hogy színaranyat tartalmaznak, kisebb-nagyobb rudakba, gyűrűkbe és gyöngyökbe öntve. Ebből fizetik a katonákat, vásárolják meg kiskirályok és vazallusok hűségét, vesztegetik meg Babilónia és Asszíria szövetségeseit, és ebből vásárolnak kémeket és besúgókat az ellenség soraiban. Nefer lecsúszott a cédrusfa törzsén a földre. Taita csendesen szundított, de kinyitotta szemét, még mielőtt Nefer megfogta volna karját. - A hamis fáraók hadipénztára -súgta Nefer a fülébe. - Elég egy hadsereg zsoldjára vagy egy trón megvásárlására. Ezután Nefer és a Mágus sok éjszakán át követte titokban a menetoszlopot a holdvilág vetette árnyékokban, párhuzamosan haladtak a kincset szállító társzekerekkel, és megfigyelték az őrök szokásos munkarendjét és viselkedését. Első pillanattól fogva tisztában voltak azzal, hogy a szekereket megkaparintani, és elvinni azt az óriási mennyiségű aranyat lehetetlen anélkül, hogy az egész sereg ne eredne nyomukba. -Azzal a sebességgel, amire azok az ökrök képesek, Naja szekerei három mérföldön belül utolérnének - jegyezte meg Nefer bánatosan. - Ennél körmönfontabb megoldásra van szükségünk -helyeselt Taita. - Csakis akkor dézsmálhatjuk meg a ládákat^ mikor napközben letáboroznak. - Mi lesz az őrökkel? — Ah! Az őrök valóban jelentenek némi gondot. 376 Mindennap, mikor a nap magasra hágott és a hőség elviselhetetlenné vált, az egész hadsereg letáborozott. A királyi feleségek hordszékeit és a kincstárat szállító társzekereket rendszerint a seregtől kissé távolabb, különálló táborhelyen helyezték el. Először nagy sürgés-forgás közepette kifogták, megetették, megitatták az állatokat, felállították az őrszemeket s a feleségek sátrait. Aztán meggyújtották a tüzeket, megfőzték az ebédet és megették, sörrel öblítve le. Ezt követően Heseret és Merykara szolgálóikkal visszavonultak a sátrukba. A férfiak, akik nem álltak őrséget, lefeküdtek, hogy a hevenyészett tetők alatt kipihenjék a hosszú, éjszakai menetelést. Lassan lusta csend ülte meg az emberek és állatok hatalmas gyülekezetét, a tábor aludt. A többieket Nefer és Taita fenn, a völgyben hagyta egy sűrű tövisbozótban, ők pedig a táborhoz osontak. Sikerült néhány száz lépésre megközelíteniük az őröket, ott megbújtak egy óra hosszat, és suttogva megvitatták, hogyan közelíthetnék meg a ládákat az őröktől észrevétlenül. - Nincs rá mód, hogy eltereljük a figyelmüket? - kérdezte Nefer. -Ahhoz belső segítségre lesz szükségünk - mondta Taita. - Merykara? - nézett rá Nefer szúrós szemmel. - Merykara - bólintott Taita. - Hogyan üzenjünk neki? - Nefer tanácstalan volt, de Taita mosolygott, megérintette Lostris Talizmánját, mely a nyakában lógott, és lehunyta szemét. Egy idő után Nefer azt hitte, elaludt. Az öreg pontosan tudta, hogyan bosz-szantsa fel. Hiába, kezd meglátszani a kora, gondolta ingerülten, és már azon volt, hogy felrázza, mikor hangokat hallott a táborból és felnézett. Merykara jött ki a sátrából. Szemlátomást aludt, mert arca kipirult és a párna nyomot hagyott rajta. Nyújtózkodva ásított. Csak egy kék szoknyát viselt, melynek redői a térde alá értek. Felsőteste csupasz volt. Nefer akaratlanul elámult, hogy megteltek mellei, körte alakúak voltak, és rózsaszín bimbói büszkén álltak. Merykara a sátra bejára377 tánál álló őrrel vitatkozott, hangja olyan erélyesen csengett, hogy Nefer minden szót hallott. - Nem tudok aludni, sétálok egyet. - Az őr próbálta visszatartani, de a lány a fejét rázta, haja táncolt a vállán. - Nem, nem engedem, hogy elkísérj. Egyedül akarok maradni. - Az őr makacsko-dott, mire a lány haragra gerjedt. - Félre az útból, arcátlan fickó, különben panaszt teszek rád a férjemnél! - Az őr vonakodva engedelmeskedett, leeresztette lándzsáját. - Kérlek, felség, ne maradj el soká, és ne merészkedj messzire. Nyomorúságos életem mit sem ér, ha a fáraó netán tudomást szerez erről. Merykara nem figyelt rá, átbújt a kipányvázott lovak sorai között, és kilépett a tábort övező tövisbokor kerítés kapuján. Csak azért pillantott hátra, hogy biztos legyen, egyik őr sem figyeli. Aztán, akárha megbeszélt találkára menne, egyenesen oda ment, ahol Nefer és Taita lapult a bozótban. Nefer feszült figyelmet látott zöld szemében, arcán ré-veteg kifejezés ült, mint aki zenét hallgat, amit egyedül ő képes hallani. Mikor elég közel volt, hogy akár megérintse, Nefer halkan súgta: - Merykara, ne ijedj meg. Én vagyok az, Nefer. A lány megrezzent, mint álmából ébredő alvajáró és lebámult rá. Aztán arcán kigyúlt a végtelen öröm, előre-ugrott, hogy megölelje. - Várj! - intette Nefer. - Ne árulj el az őröknek. Büszke volt rá, mert rögtön engedelmeskedett és megállt. Mindig is értelmes gyerek volt. Gyorsan körbepillantott, s remegő, halk hangon szólalt meg. Mélyen aludtam, de hirtelen felébredtem, és tudtam, hogy ki kell jönnöm a sivatagba. Olyan volt, mintha egy hang hívott volna a fejemben. - Taitára nézett. - A te hangod volt, Mágus? - Aztán tekintete visszatért Neferre. - Drága fivérem, nem is tudod, mennyire hiányoztál. Először azt hittem, meghaltál, meggyászoltalak, hamut szórva a fejemre a temetési menetben. Nézd a sebhelyet, ahol megvágtam a karomat, hogy véremet ontsam érted. -Élek, Merykara. Higgy nekem, nem árnyékot látsz. - Tudom, Nefer. Az egész világ tudja, hogyan szöktet378 ted meg Mintakát Avarisból a sivatagba, és a szívemben éreztem, hogy egy nap értem is eljössz. - Mosolygott boldog könnyein keresztül. - Tudtam, hogy el fogsz jönni. -Igen, elviszünk magunkkal. De előbb van valami, amiben segítened kell nekünk. -Bármit megteszek érted és Taitáért - egyezett bele készségesen. Taita sietve elmagyarázta, mit kell tennie, aztán elismé-teltette vele. Hibátlanul megtette. - Okos lány vagy, kicsim - mondta Taita. - Pontosan ezt kell tenned. - Átadott neki egy kis csomagot. - Tessék, a por. Ne felejtsd, csak annyit, amennyi a körmödet elfedi, minden korsóba. - Először azt mondod, okos vagyok, aztán úgy teszel, mintha buta lennék - csattant fel a lány. - Bocsáss meg nekem, felség. - Taita bűnbánóan széttárta kezét. - Annak se hívj. Utálom, hogy annak a kenetteljes kígyónak vagyok a felesége, és most, hogy tudom, mit akar művelni velem, még jobban utálom. - Nem könnyű a kedvedre tenni, Merykara. Most menj vissza a táborba, mielőtt az őrök keresni kezdenek. A lány gyorsan lehajolt, és megcsókolta Nefer ajkát. -Akkor holnapig, szeretett fivérem. Másnap délben a hatalmas egyiptomi hadsereg a magas fennsík alatt ütött tábort, ahol a homokos sivatagnak és száraz pusztaságnak vége szakadt. Már majdnem befejezték az átkelést, holnap a hágón felmennek a hűvösebb vidékre, ahol az oázisok csak egynapi járóföldre vannak egymástól, ahol erdők, mezők és szőlőskertek zöldellnek, és hegyi patakok csordogálnak egész évben. Mikor a királyi feleségek kísérete hozzákezdett a táborveréshez, azt tapasztalták, hogy az ifjú Merykara királynő ingerlékeny és zsarnokoskodó, egyáltalán nem a szokásos kedves és jóindulatú önmaga. Azt akarta, hogy sátrát távolabb állítsák fel nővére, Heseret királynő sátrától, és mikor ez

megvolt, ragaszkodott hozzá, hogy a társzekereket 379 a hadipénztárral hajtsák le egy szűk vádiba, kétszáz lépésre a főtábortól. Az őrség parancsnoka hasztalan mutatott rá, hogy a vádi talaja puha és homokos, és a nehéz társzekerek kerekei majd mélyen belesüllyednek. - Azt se bánom, ha teljesen elsüllyednek a homokban -mondta Merykara. - Elegem van abból, hogy azokat a csúf kocsikat nézzem, és az ökrök bőgését hallgassam. Vidd őket a szemem elől. A parancsnok arra gondolt, Naja Kiafan fáraóhoz fordul, hogy erősítse meg fiatalabb felesége ésszerűtlen parancsát. Aztán megfontolta a tényt, hogy a sereg mintegy tizenkét mérföldre elnyúlva táborozik a sivatagban. Egy órába telne, hogy elérje a fáraót az élen, és a visszaút ugyanolyan fáradságos lenne. A forróság még a korábbi napokénál is nagyobb, ráadásul találkája van Merykara egyik szolgálójával, egy bűbájos kis núbiaival, aki több trükköt ismert, mint egy mutatványos majom. A társzekereket a vádiba küldte, és hogy megnyugtassa lelkiismeretét, megkettőzte az őrséget. Hogy teljesült az akarata, Merykara ismét az a megnyerő lány lett, akit mindnyájan szerettek. - Sajnálom, hogy szigorú voltam veled, Mórám. Biztos ez a szörnyű hőség, amely mindannyiunkra hatással van — mondta kedvesen az őrség parancsnokának az emberei előtt. - Kárpótlásul küldök nektek Mishával öt korsóval a legjobb sörből, a saját készletemből. De igazságosan oszd meg az embereiddel, mert nekik is többletmunkát és gondot okoztam. Misha, a szoborszép, királyi tartású és legendás hátsójú núbiai szolgáló hozta a sört Mórám sátrába, az emberek sorba álltak a részükért, az istenek áldását kérték Merykara királynőre, és az egészségére itták az első kortyokat a habzó italból. A sör olyan kiváló volt, hogy Merykarának tett ígérete ellenére Mórám többet ivott a részénél. Mihelyt egyedül maradtak a sátorban, rávetette magát Mishára, aki játékosan visítozva ellenállt, de aztán megengedte, hogy felemelje ruháját, és feltárja tüneményes fenekét. Rövid vászonszoknyája alól fényes feketén, akár frissen bányá380 szőtt antracit, ugrott elő a két remegő gömb, akár sötét teliholdak, melyek kicsordultak markából. Heves gerjedelmében nyomban meghágta, de alig egy tucat erős lökés után lassan feldőlt, és mély álomba zuhant, mielőtt elérte volna a padlót. Misha elképedve bámult rá. Ilyen még soha nem fordult elő rövid, de annál mozgalmasabb életében. Mórám horkolni kezdett, mely visszhangzóit, mint távoli mennydörgés, a lány felugrott, felvette szoknyáját, dühösen belerúgott az alvó alakba, s kiviharzott a sátorból, vissza az úrnőjéhez. Az őr a királyi sátor bejáratánál szintén aludt, akár egy halott. -Minden férfi disznó - mondta Misha barbár anyanyelvén, és hosszú, formás jobb lába minden erejével belerúgott. Nefer levezette kis csapatát a száraz folyómederben. A part mellett maradtak, lépteik neszét elnyelte a homok. A négy társzekér egymás mellett sorakozott, kerekeiket összeláncolták, hogy banditák vagy rablók ne hajthassanak el velük sebtében. Nyolc fegyveres őrszemet rendeltek melléjük, most mind elnyúlt a puha homokban, akár a balzsamozókra váró holttestek. Taita sorban odament mindegyikhez, kitapintotta nyakán a pulzust, majd a szemhéjat felhúzva megvizsgálta az eszméletlen ember szemét. Végül bólintott Nefernek, és az első kocsi hátsó ajtajához lépett. Hosszú bronzpálcikát vett elő zsákjából, és elmélyülten dolgozott az erős, bronzból készült záron. A zár szétesett a nyelve hátracsattant. Taita kitárta a súlyos fémajtót, és előtárult a négy láda, melyek füles csavarokkal voltak a padlóhoz rögzítve. A kincses ládák teteje agyagpecséttel volt lezárva, melyen Naja Kiafan fáraó kartusa volt látható. Taita tőrével lefeszítette a pecséteket, a zsákjába tette, hogy ne maradjon áruló nyom, mikor legközelebb kinyitják a kocsi ajtaját. Tőre hegyével kicsavarta a fedelet rögzítő csavarokat, majd felemelte. A láda kis bőrzacskókkal volt tele. Taita egyiket kezébe fogva megbecsülte súlyát és 381 elmosolyodott. Kinyitotta a zacskó száját, s látta az értékes fém eltéveszthetetlen csillogását. Míg munkálkodott, Nefer és Meren sekély gödröt ásott a puha homokba a kocsi alatt. Taita kiadta a bőrzacskót Nefernek, aki a gödör aljára helyezte. Az első ládából kiválasztott ötvenet a legnehezebb zacskók közül. Aztán visszacsavarozta a fedelet. A magával hozott friss, nedves agyaggal újból lepecsételte a fedelet. A vésett rubinköves gyűrűvel, amit Naja ajándékozott neki, mikor elhagyta Thébát, belenyomta a királyi kartust. Aztán a következő ládához lépett. - Nem veszünk el eleget - morgott Meren. - Több mint felét meghagyjuk Najának és Troknak. - A kapzsiság vesztünket okozná - mordult rá Taita, midőn az utolsó láda fedelét nyitotta fel. - így nem fogják észrevenni, hogy hiányzik az aranyból, míg a fizetőtiszt legközelebb ki nem nyitja a ládákat, amire lehet, hogy csak hónapok múlva kerül sor. A négy kocsiban minden ládából ötven zacskót emeltek ki és temettek el a kiszáradt folyómeder laza homokjában. Bár oly gyorsan dolgoztak, amilyen gyorsan a körültekintés engedte, a nap már alacsonyan járt a nyugati égen, mikor az utolsó ládára is pecsét került, és bezárták az utolsó kocsit. Az egyik őr mocorogni kezdett, motyogott valamit és megpróbált felülni. Taita odalépett hozzá, és szelíden homlokára tette a kezét. A férfi felsóhajtott és visszahanyatlott. Taita kinyitotta a száját, egy kis fehér port szórt a nyelve alá, és az őr mozdulatlanul feküdt. - Sietnünk kell. Kezdenek ébredezni. Homokkal betemették az utolsó kocsi alatti gödörben sorakozó zacskókat, aztán lábnyomokkal egyenetlenné tették, hogy a sima felület ne szúrjon szemet. - Mennyire becsülöd, amit elvettünk? - kérdezte Nefer. - Lehetetlen megmondani, míg le nem mérjük. De azt gondolom, legalább három lakhot. -Elég lesz egy hadsereget toborozni és felszerelni -dünnyögte Nefer, ahogy dolgozott. Egy utolsó gyors, de alapos ellenőrzést végeztek a kocsikon és a környékükön, hogy meggyőződjenek, semmi 382 nem kerülte el figyelmüket. Aztán az őröket mély, kábult álmukban hagyva, elosontak a vádiban. Felkapaszkodtak a fennsík alatti dombokra, ahol Hiltót hagyták a szekerekkel. Innen tartották szemmel a helyet, ahová az elemelt aranyat eltemették. Nem látták jelét felbolydulásnak, sem szokatlan tevékenységnek a vádiban. Talán az őrök túl bűnösnek érezték magukat, hogy jelentsék kötelességmulasztásukat. Sötétedés előtt az erőlködő ökrök kivontatták a négy társzekeret a homokból, és elbandukoltak a királyi hord-székek mögött, midőn a hamis fáraók serege folytatta éjszakai menetelését. Még öt napig özönlött át a nagy egyiptomi hadsereg ezen a ponton. Szekérosztagok, parittyások, íjászok és lán-dzsások regimentjei jöttek sorban. Őket rabszolgák menetoszlopai követték, akik majd a nehéz munkát végzik erődítmények építésekor és futóárkok ásásakor az ostrom-lőtt városok körül. Utánuk jöttek a kézművesek, a szekérépítők és asztalosok, a fegyvermesterek és nyílkészítők, utánuk pedig a táborkísérők, a feleségek, ágyasok és szajhák, rabszolgáikkal és gyermekeikkel. Őket a kereskedők követték minden lehetséges árut és pompázatos cikket tartalmazó kocsirakományaikkal, amit majd eladnak a katonáknak, amikor azok megszedik magukat a zsákmányból és fosztogatásból. A dombon figyelők ebből a sokaságból nem láttak senkit, hogy belépett volna a száraz vádiba, ahol az aranyat elásták, és bár nap nap után regimentek táboroztak a közelében, senki nem közelítette meg, hogy latrinának vagy táborhelynek használja. Mikor a hatalmas seregből az utolsó jármű is elhaladt és felkapaszkodott a köves Khatmia-hágóra, és az utolsó csellengő is tovasántikált, Nefer és Taita biztos volt abban, hogy az arany hiányát nem fedezték fel a fizetőtisztek, és azt is majdnem biztosra vették, hogy a rejtekhelyre senki sem bukkant rá véletlenül. Mikor a keleti út végre kihalt, éjszaka lejöttek a dombokról, a szekereket a befogott lovakkal a magas parton hagyták, készen az azonnali menekülésre. Nefer és Meren 383 ment le a homokos mederbe, a holdfényben még világosan látszottak a nyomok, melyeket a társzekerek és az ökrök hagytak. Alig néhány ásónyom után

Meren vidáman füttyentett, mikor kifordította az első zacskó aranyat. Miközben kiemelték a zacskókat, megszámolták, nehogy egyet is elnézzenek. Aztán a súly alatt roskadozva felcipelték a partra, és halomba rakták a várakozó szekerek mellett. A nyolcszáz arannyal teli bőrzacskó lenyűgöző látványt nyújtott. - Túl sok! Nem fogjuk tudni mind elszállítani - mondta Nefer határozatlanul. - E gonosz világ egyik természeti törvénye - rázta meg Taita a fejét -, hogy aranyból soha nem lehet túl sok. A könnyű harci szekereket nem arra tervezték, hogy terhet szállítsanak, de úgy megrakták őket, hogy a tengelyek meghajlottak és a kocsiszekrények recsegtek. De még a fele sem fért fel. A lovakat a zablájuknál vezetve vitték fel a túlterhelt szekereket a dombokra, aztán visszajöttek a következő adagért. Még két fordulóra volt szükség, hogy az egészet elszállítsák. A kincset öt egyenlő részre osztották, négyet elástak különböző rejtekhelyekre, egymástól jó messzire, gondosan ügyelve, hogy ne hagyjanak nyomot. Ily módon, ha egyet véletlenül felfedeznek, nem veszítik el az egészet. Az ötödik részt tizenhárom szekérre rakták, és Nefer Hilto parancsnoksága alatt visszaküldte őket Gallalába. Onnan majd nehéz társzekerekkel tér vissza a maradékért. Nefer három szekeret visszatartott, ezeket ő, Taita és Meren fogja hajtani. A két raj elvált egymástól, Hilto a megrakott járművekkel délnek, Nefer a kisebb csapat élén keletnek indult, a két fáraó hadseregének nyomában. X Tefer napközben utazott, tudván, hogy a sereg, melyet JL >l követnek, ilyenkor táborozik, és valószínű volt, hogy napvilágnál nem futnak bele valami meglepetésbe. Felmentek a hágón a fennsíkra, ahol bőségesen találtak vizet, bár többnyire beszennyezte a több ezer állat és ember, akik előttük itt jártak. A lovak pihentek voltak, és 384 gyorsan haladtak a könnyű szekereken. Száz meg száz elhagyott táborhely mellett mentek el, melyeket kialudt tüzek és roskadozó fedelek, szemét és mocsok jelöltek. Kapkodva megásott sírokat is találtak, hisz egy felvonuló hadsereg létszáma állandóan csökken. Néhányukból a tetemeket már kikaparták a hiénák és sakálok, és félig megették. - Erre szükségünk lesz - mondta Nefer, mikor leszállt és megállt egy fiatal nő, valószínűleg egy szajha holtteste fölött. Nem lehetett megállapítani, hogyan érte a halál, mert a keselyűk már majdnem befejezték, amit a hiénák elkezdtek. Szeme és ajkai hiányoztak, koponyája vértói fekete fogakkal vigyorgott rájuk. - Az összes isten szerelmére - kiáltott fel Meren -, elment az eszed? Ez a valami az egekig bűzlik. - Segíts becsomagolni - mondta Nefer, ügyet sem vetve tiltakozására. Talált egy darab kihajított vásznat, mely oly rongyos és mocskos volt, hogy még a sereg nyomában gyűjtögető beduinoknak sem kellett. Ráemelték a halott nő maradványait, és beletekerték. Aztán Meren hangos viszolygása mellett a szekerére kötözték a csomagot. Bár hajnal óta porlepel alatt utaztak, csak a délelőtt közepén érték be a sereg utóvédjét. Az egész felvonuló sereg letáborozott már, és a tüzekből felszálló füst különálló táborhelyek százait jelezte előttük az út mentén. Letértek az útról, s kerülőt tettek, hogy elkerüljék a poggyászkocsikat, nehogy meglássák őket az útról. Felderítve az előttük fekvő terepet, óvatosan haladtak. Idővel elérték a hadipénztárt szállító társzekereket és a királyi feleségek magas hordszékeit, melyeket egy olajfaligetben állítottak le. Már jóval elmúlt dél, mikor Nefer a közelükbe lopakodott, és felmászott egy tamarinduszfára, ahonnan be tudott lesni a tábort körülvevő tövisbokor záréba fölött. Merykara királynő sátra némi távolságra volt Hesere-tétől, de a testvérek együtt ültek egy naptól védő vászontető alatt, és a bőséges ebédből csipegettek, melyet szolgálóik hoztak a tűzhelyekről. Nefer nem volt elég közel, hogy hallja beszélgetésüket. Heseret szemben ült vele, vidáman csacsogva és nevetgél385 ve. Még gyönyörűbb volt, mint amire emlékezett. Még ilyen fesztelen körülmények között is arca gondosan ki volt festve, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a memphiszi Hathor-szoborhoz tegye hasonlóvá. Pompás ékszerekkel cicomázta fel magát, sűrű, sötét haját frissen olajozták és göndörítették. Misha, a legendás tomporú magas rabszolgalány áthajolt a vállán, hogy megtöltse aranyserlegét. A vörös bor kiloccsant Heseret ruhájának elejére. Heseret felugrott, és súlyos strucctollas legyezó'jével Misha fejére csapott. A lány térdre esett, kezével védte a fejét, de vér spriccelt az ujjai között. Merykara megpróbálta lefogni nővérét, de Heseret addig püfölte Misha fejét, míg legyezője el nem törött, aztán a törött véget Merykarához vágta és elviharzott, fenyegetéseket és szitkokat üvöltve hátra a válla fölött. Merykara felemelte a rabszolgalányt, és saját sátrába vezette. Nefer türelmesen várt a tamarinduszfa lombja között rejtőzködve. Kis idő múlva Misha bekötözött fejjel jött ki a sátorból. Még mindig sírva eltűnt a fák között. Nefer nem mozdult, míg Merykara meg nem jelent a sátornyílásban. Mikor legutóbb találkoztak, Nefer figyelmeztette, hogy legyen éber és várja, hogy érte jön. Most a lány alaposan körülnézett, szólt a sátor előtt álló őrnek, és sétálni kezdett, látszólag cél nélkül, a tábor szélén. Nyilván komolyan vette Nefer utasításait, és most a környéket kémleli, látja-e jelét megmentőinek. Ő volt az egyetlen, aki mozdult: a többiek elbújtak a nap és a hőség elől, még az őrök sem mutattak érdeklődést iránta. Nefer elővett egy kis csiszolt ezüsttükröt az erszényéből, a nap felé tartotta és a fénysugarat Merykara arcába tükrözte. A lány nyomban megállt, beárnyékolta szemét és a férfi irányába lesett. Még háromszor villantott, ez volt a jel, amiben megegyeztek, még abból a távolságból is látta mosolyát, amely úgy ragyogott, mint a visszatükrözött napsugár szép arcán. 386 Merykara a himbálózó, zötyköló'dő hordszékben feküdt párnákon és egy hattyúpehellyel töltött matracon. Misha a lábához kuporodva aludt, mint egy kutya, de Merykara ébren volt és figyelt. A hordszék függönyei félre voltak húzva, hogy beengedjék a hűvös éjszakai leve-gó't, és hallotta a vonuló hadsereg hangjait: a paták dobogását, az ökrök bőgését, a kocsihajtók kiáltásait és a hordszék mellett masírozó testőrök lábdübörgését. Váratlanul mozgolódás támadt elöl, ostorok suhogása és pattogása hallatszott, köveken megcsikorduló kerekek, rohanó víz és vízbe csobbanó állatok és járművek zaja. Aztán nővére nyafogó hangját hallotta: - Hé, ott! Mi történik? - Felség, egy vízfolyáson gázolunk át. Arra kell kérjelek, hogy szállj le, attól félünk, hogy a hordszék felborul. Isteni személyed biztonsága a legfőbb gondunk. Hallotta, hogy Heseret keservesen panaszkodik a kényelmetlenség miatt, és az alkalmat kihasználva elsuttogta utolsó utasításait Mishának. Aztán leszálltak a hordszékről. Rabszolgák vártak lámpásokkal és levezették őket a folyópartra, ahol Heseret már várt. - Felébresztettek, mikor aludtam - siránkozott Merykarának. - Panaszt teszek erre fajankó karavánvezetőre a férjemnek, Felső-Egyiptom fáraójának. -Biztosan jótékony hatással lesz az egészségedre, ha véresre korbácsoltatod - helyeselt Merykara szelíd gúnynyal. Heseret megvető fejmozdulatot tett és elfordult. Ebben a pillanatban egy csalogány szólalt meg, és Merykara megremegett. Gyerekkorukban Nefer megpróbálta megtanítani, hogyan utánozza ezt a lágy, trillázó hangot, de sose tanulta meg. A madár háromszor szólt, de csak ő figyelt rá. A többieket lekötötte, hogy az esetlen hordszékeket és a nehéz társzekereket átjuttassák a kockázatos folyóágyon. Az előttük elhaladt több ezer jármű feldúlta a gázló bejáratát, s ingovánnyá köpülte a fenekét. Már elmúlt éjfél, mire befejezték az átkelést, s az utolsó társzekeret is felvontatták a túlsó partra, hangos „hórukk!" kiáltásokkal és ostorcsapásokkal biztatva az ökröket. Ekkor a karavánvezető gyaloghintókat hozatott a kirá387 lyi feleségeknek, és a rabszolgák őket is átvitték. A túlparton újabb szörnyülködés és zűrzavar támadt, mert az egyik társzekérnek kiesett egy kereke és eltorlaszolta az utat. E szerencsétlenség tetejében a rabszolgák, akik Hese-retet szállították, nem vigyáztak eléggé, beleért a vízbe a lába és tönkrement a szandálja. Heseret ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben megkapják büntetésüket, a zajos felfordulást a felügyelők ostorcsapásai és a szerencsétlen bűnösök üvöltései fokozták. Az egészen túl Merykara ismét hallotta a csalogányszót, ezúttal egész közelről és a vízfolyás innenső partjáról. - Ne hagyj cserben - kérte Mishát.

- Az életem a tiéd, úrnőm - válaszolt a lány, és Merykara megcsókolta. - Ezt gyakran bizonyítottad, és sohasem felejtem el. -Elfordult Mishától és besétált a sötétbe. Csupán Heseret fordított rá némi figyelmet. - Hová mész, Merykara? - Megfullasztani a rossz tündéreket - használta a gyerekkori kifejezésüket. Heseret vállat vont, felszállt a hord-székébe, és behúzta a függönyöket. Mihelyt az úttól már nem látták, Merykara megállt és a maga ügyetlen módján utánozta a madárszót. Szinte nyomban egy erős kéz ragadta meg a felsőkarját. - Kö-nyörgök, ne tovább, kicsikém, minden csalogányt elijesztesz innen Beersheeváig - súgta fülébe a bátyja. A lány megperdült sarka körül, átkarolta a nyakát és teljes erejéből megölelte, annyira megindult, hogy nem tudott beszélni. Nefer gyengéden lefejtette karjait, aztán kézen fogta, és elindult vele a sötét folyóparton. Gyorsan haladt, úgy tűnt, leopárdszeme van, mert egyszer sem botlott meg vagy tétovázott. Nem beszélt, csak néha suttogva figyelmeztette, mikor egy gödör vagy más akadály volt az ösvényen. Merykara vakon követte. Fél éjszakának tűnő idő után végre megállt, és engedte pihenni. - Misha tudja, mit kell tennie? -Behúzva tartja a függönyöket, és mindenkinek, aki kérdezi, azt fogja mondani, hogy alszom. Senki sem fogja tudni, hogy eltűntem. 388 - Amíg holnap meg nem állnak - helyesbített Nefer. -Csak ennyi időnk van, hogy eltűnjünk. Mehetünk tovább? Itt vissza kell mennünk a túlsó partra. Könnyedén felkapta és átvitte a vízfolyáson, Merykara csak ámult, milyen erős lett. Játék baba volt a karjaiban. A túlparton letette és továbbmentek. Egy idő után megráncigálta a bátyja kezét. - Mi ez a szörnyű szag? - kérdezte undorodva. - Te vagy. Legalábbis az, aki átveszi a helyedet. Be sem fejezte a mondatot, mikor két sötét alak lépett ki a csillagfénybe előttük az ösvényen, és Merykarának elállt a lélegzete a rémülettől. - Csak Taita és Meren - nyugtatta meg Nefer. Egy cserjésbe vezették, ahol a sűrű növényzet elrejtette őket, és Meren elhúzta a lámpás redőnyét, amit cipelt. Merykara megint levegőért kapott, midőn a halvány sárga fényben meglátta a hátborzongató valamit a földön. Egy hulla volt, de oly szörnyen megcsonkított, hogy nehéz volt megállapítani, hogy egykor ember volt és nő. - Gyorsan! - sürgette Nefer. - Add ide az összes ékszeredet és ruhádat. Merykara meztelenre vetkőzött, és mindent átadott Nefernek. Taitától kapott egy kis csomag ruhát, tunikát, szoknyát és szandált a sajátja helyett. Nefer letérdelt a tetem mellé, a láncokat a halott lány nyaka köré tette, a gyűrűket és karkötőket a csontváz uj-jakra és csuklókra húzta. Merykara szoknyáját és ágyékkötőjét nem tudta a merev lábakra húzni, ezért összetépte és a porba dörgölte, aztán megszúrta hüvelykujját tőre hegyével és friss vért csepegtetett a finom szövetre. A közelben felhangzott egy falka éhes hiéna átható, üvöltő kórusa. Merykara megborzongott. - Megszagolták a hullát. -Épp csak annyi bizonyítékot hagynak, hogy meggyőzze Naját, vadállatok faltak fel. - Felállt. - Most indulnunk kell. A szekerek feljebb vártak a folyónál. Nefer nem akart nyomokat hagyni a tetemhez túl közel. Ahogy felhúzta húgát maga mellé a szekérre, keletre nézett. A hajnalcsil389 lag - mondta csendesen. - Egy óra múlva kivilágosodik. Ki kell használnunk a maradék sötétséget. Mikor a hátuk mögött az égen a hajnal hasadt, akár egy mimóza- és rózsacsokor, már félúton jártak a fennsíkról levezető meredek lejtőn, és a sivatag kitárult előttük. Olyan nagyszerű látvány volt, hogy önkéntelenül megállították a lovakat, és megilletődve csodálták az arányló homoktengert. Mindenki, kivéve Merent. Mint zarándok, aki átkelt a fél világon, hogy elérje az Istennő szentélyét, akit imád, úgy bámult Merykarára, aki bátyja mellett állt a vezető szekéren. A hosszú éjszakai utazás során a sötétség elrejtette előle, de most a korai napfény megvilágította, ő pedig csak bámulta. Élete nagy részében úgy ismerte, mint legjobb barátja szemtelen, pajkos kishúgát, de két év óta most látta először. Az idő csodálatos változást hozott. Most minden mozdulata, minden gesztusa és fejmozdulata maga volt a tökéletes kellem. Arcának minden síkja és szöge, karcsú testének minden íve és vonala maga volt a tökély. Bőre fehér és gyöngyházfényű, szeme zöldebb és ragyogóbb minden smaragdnál, hangja és nevetése a leg-elragadóbb zene, amit valaha is hallott. Taita elkapta arckifejezését és elmosolyodott magában. Az élet még a legszörnyűbb helyzetekben is küzd, hogy megújítsa magát, gondolta, de hangosan csak annyit mondott: - Felség, nem időzhetünk itt. A lovakat meg kell itatni. A hegy lábánál letértek az útról és déli irányba indultak a Nagy Keserű-tó felé. Addig mentek, míg el nem érték az első helyet, ahol korsókban vizet rejtettek el a visszaútra, és látták, hogy Hilto itt járt előttük. A nyomokból megállapították, hogy az arannyal megrakott szekerek lassan haladnak, és nem sokkal járhatnak előttük. Megkönnyebbülve tapasztalták, hogy Hilto nem használt el minden vizet, négy korsót érintetlenül hagyott, ami elég a lovaknak, amíg elérik a következő oázist Zinallánál. Bár Merykara sziporkázó és élénk volt, amikor Neferrel és Taitával csevegett és tréfálkozott, valami véletlen folytán Merenről nem vett tudomást, még csak nem is pillantott felé, csak mikor tudta, hogy biztonságosan megteheti. 390 Meren nem is olyan rég fölényes megvetéssel kezelte a lányt, de most túlságosan megilletődött volt, hogy közeledjék hozzá. Végtére is királynő, jóllehet egy hamis fáraóé, és az ő szemében legalábbis istennő'. Mióta megálltak, századszor helyezkedett ügyetlenül tekintete irányába. Ezúttal a lány, aki egy virágzó akácia gyér árnyékában pihent, ráemelte szemét és biccentett fejével. Meren hódolattal meghajolt előtte. - Üdvözöllek, felség. Boldog vagyok, hogy biztonságban látlak. Kimondhatatlanul aggódtam biztonságodért. Merykara egyetlen hosszú, fürkész pillantással felmérte megnövekedett magasságát, erős vállát és magabiztosságot sugárzó tartását. Látta, milyen hosszú és sűrű lett a haja, és a nap folyamán nem először furcsamód nehezen kapott levegőt. - Meren Cambyses - mondta szigorúan -, mikor utoljára volt dolgom veled, összetörted a kedvenc sárkányomat. Bízhatom benned valaha? - Az életedet rám bízhatod - mondta a fiú lelkesen. Mikor a lovak ettek, pihentek és ideje volt indulni, Merykara mellékesen odavetette bátyjának: - A lovaid viselték egész éjszaka a többletsúlyomat. Szerintem most könnyítenem kell rajtuk. - Hogyan? - csodálkozott Nefer. - Egy másik szekéren fogok utazni - mondta a lány, és a várakozó Merenhez lépett. Másnap elérték Zinalla oázist, ahol Hilto csapatával találkoztak. Nefer egyenlően elosztotta az emberek és az arany súlyát a tizenöt szekér között, és sokkal jobb tempóban haladtak Gallala felé. Mintaka Hathor templomának tetején állt. Néhány nővel és öreggel azon igyekezett, hogy a templomot lakhatóvá tegyék az istennő számára, hogy jelenlétében kezdhessék újra tiszteletét. Az épület ezeréves is lehetett, nem lehetett tudni, de a falfestmények közül sok csodálatosan megmaradt, csak némi javításra szorult. A tető más kérdés volt. A természeti elemek azonban oly jóindulatú-ak és állandóak voltak, hogy a nagy lyukak nem sokat szá391 mítottak, csak az elkorhadt gerendákat kellett eltávolítani, melyek halálos veszélyt jelentettek az alattuk imádkozók-ra. Mintaka ezt a munkát felügyelte. Mint a többi nő, egyszerű, kopott ruhát viselt, és hozzájuk hasonlóan barnára égette a nap. Ez a lét annyira más volt, mint az avarisi zenana bezárt élete, élvezte új szabadságát, egyszerű társai barátságát és társaságát. Felegyenesedett és kinyújtóztatta fájó hátát, könnyedén egyensúlyozva a magas falon. Aztán kezével beárnyékolta szemét, és elnézett a zöld durramezők és a Taita forrásából csillogó vízzel telt öntözőárkok mintája fölött. A buja réteken tehéncsordák és egy birkanyáj legelészett, de nagyon kevés ló. Mint mindenki más Gallalában, fájdalmasnak találta hiányukat. Aztán, ahogy minden órában az elmúlt hosszú és magányos napokban, mióta Nefer elhagyta a várost, felemelte tekintetét és végignézett a völgyön a kopár, vészjósló hegyek között, melyek oly éles ellentétet alkottak a várost körülvevő zöld mezőkkel. Ez volt az irány, amerről Nefer jönni fog. Kutatta a kék

messzeséget valódi remény nélkül, hisz túl gyakran csalódott mostanában. Hirtelen összehúzta szemét a vakító napsütésben, és hevesen dobogni kezdett a szíve. Valami volt ott, valami apró a végtelen égbolt szélén, valami anyagtalan és éteri, mint tollpihe a szélben. Talán egy portölcsér, melyet a forró sivatagi levegő szült. Elfordította tekintetét és letörölte a verítéket sűrű, sötét szemöldökéről, megpihentetve szemét. Mikor ismét felnézett, a porfelhő közelebb volt, és megengedte magának, hogy reménykedjék. Ebben a pillanatban egy hosszú tül-kölés hangzott fel. A hegygerincen figyelő őrszemek is észrevették. Körülötte a többiek is abbahagyták a munkát, és a völgyet kémlelték. Lenn az utcákon a gyerekek izgatottan kiáltoztak, lovászok rohantak az istállókba, szekeresek siettek járműveikhez. Csupa boldog sürgés-forgás. Mintaka nem tudta tovább türtőztetni magát. Lemászott a templom külső fala mellett emelt állványzaton, fürgén, mint egy cerkófmajom, melyet lopáson kaptak egy 392 gyümölcsösben. Shabako hajtott át szekerével a fórumon, el Tanús emlékműve mellett, a kapu felé. -Shabako! - Rohant, hogy feltartóztassa. Shabako feléje kanyarodott, és amint lelassított, Mintaka felugrott mögé. Kiszáguldottak a kapun, le a keréknyomokkal barázdált csapáson. Szemben velük a porfelhő sebesen közeledett. - Ők azok, Shabako? Mondd, hogy ó'k azok! - Azt hiszem, felség - kiáltotta túl Shabako a szélzú-gást. - Akkor miért hajtasz olyan lassan? Mintaka a védó'lapba kapaszkodva próbálta kivenni a lejtőn közeledő kocsit hajtó szekeres vonásait, de még túl messze volt. - Nézd, úrnőm! A kék zászlót tűzte ki - mutatott Shabako a hosszú bambuszrúdon lobogó kékre festett vászondarabra. - Nefer! Ó, hála legyen az istennőnek, ő az! Letépte kendőjét és meglengette, Nefer pedig megostorozta lovait és vágtába kezdett. - Engedj leszállni! - Mintaka verte Shabako vállát, hogy érvényesítse parancsát, a férfi ügetésre fogta a lovakat. Mintaka leugrott a mozgó járműről és kecsesen a talpára esett. Aztán szélesre tárt karokkal rohant a közeledő szekér felé. A második szekéren érkező Taita azt gondolta, hogy türelmetlenségében Nefer még elgázolja, de az utolsó pillanatban elkanyarodott, és ahogy a szekér vesztett sebességéből, messze kihajolt a szekér oldalán s lenyúlt érte. Mintaka habozás nélkül vetette magát ölelő karjába. Ha tétovázik vagy visszahőköl, a vágtató lovak vagy a fém-abroncsos kerekek alá kerülhetett volna, de Nefer elkapta és ő boldogan nevetett a karjában. "IVTefer összehívta a tanácsot a város régi fórumán, és 1\ részletes jelentést tett. Izgatottan hallgatták beszámolóját, hogyan emelték el az aranyat a kincses ládákból. Aztán bemutatta Merykarát, és elmesélte, hogyan szöktették 393 meg Naja és Trok orra előtt. - Bak-herl - kiabálták s felállva megtapsolták. Aztán Nefer az írnokokat hívatta, akik lemérték az aranyat a tanács jelenlétében. A végeredmény több mint fél lakh lett. - Urak, ez csak egy ötöde annak, amit szereztünk. Hilto teherkocsikkal fog visszamenni a többiért. Holnap indul, de emberekre lesz szüksége, akik vele tartanak. Úgy tűnt, minden egészséges ember Gallalában égett a vágytól, hogy vele tartson, amikor Shabakót és legtöbbet próbált tapasztalt harcosait kihagyták, elkeseredetten tiltakoztak. - A fáraó azt kívánja, hogy itt üldögéljünk Gallalában, és vénasszony módjára a tűznél álmodozzunk? Nefer mosolygott. - Rátok keményebb feladat vár. De a nap már régen lement, és győzelmi lakomát készítenek nekünk. Nemsokára haditanácsot tartunk, esküszöm -biztosította őket, és berekesztette az ülést. Morogva távoztak, de jobb kedvre derültek, miután ledöntöttek néhány kupával a frissen főzött sörből. Nefer elrendelte, hogy vágjanak le két ökröt, egy tucat kövér birkát, a nők, visszatérte óta, szüntelenül az ünnepi lakoma elkészítésén szorgoskodtak. A város minden lakója meghívót kapott, még a hegygerincen figyelő szolgálatot teljesítő őrszemeknek is elküldték részüket. A forrás kiásásához hasonlóan, az arany megszerzése is olyan siker volt, mely szorosabbra fűzte a közösséget. Taita nőskölteményt írt az esemény tiszteletére, amely azonnali és lehengerlő sikert aratott, mint minden alkotása. Nem engedték leülni, mikor befejezte kiabáltak és az asztalt verték serlegükkel, míg meg nem ismételte mind a hatvan versszakot. Addigra megtanulták az egész költeményt, a zenészek pedig dallamot rögtönöztek hozzá. Az egész társaság élvezettel kapcsolódott be a mű harmadik, végső előadásába. Aztán Nefer felszólította a polgárokat, hogy aki szónoki késztetést érez, álljon fel és beszéljen. Néhány beszéd összefüggéstelen volt, de lelkes fogadtatásra talált, mások vidámak voltak vagy olyan szívbemarkolóak, hogy az asszonyok és a férfiak közül is sokan a könnyekig meghatódtak. Ebben a túlfűtött hangulatban Merykara áthajolt 394 Mintakán, hogy bátyjával beszéljen. A lárma akkora volt körülöttük, hogy kénytelen volt felemelni a hangját. - Királyi és isteni fivérem! - ugratta, hisz ő is megkóstolta a sörös fazekak tartalmát. - Egy kegyet szeretnék kérni tőled. - Kishúgom, ki nem vagy kicsi már, kérj, amit kívánsz, és ha hatalmamban áll, megkapod. - Nagyon is a hatalmadban áll. - Elhallgatott, végigpillantott az asztalon Merenre, elkapta sóvár tekintetét, lesütötte szemét és meghatóan elpirult. - Tudod, hogy gyermekként belegyezésem és akaratom ellenére férjhez adtak. Ez a házasság sohasem lett elhálva. Azt akarom, hogy bontsd fel házasságomat Kajával. Azt akarom, tégy szabaddá, hogy magam választhassak férjet. Ez volna a legdrágább ajándék, amit valaha is adhatsz nekem. - Ez lehetséges? - Nefer nyomban kijózanodott, és Taitára pillantott. - Hatalmamban áll elválasztani azokat, akik az istenek szemében férj és feleség? -Te vagy a fáraó - vágott közbe Merykara, mielőtt Taita válaszolhatott volna. - Ahogy Trok elvált Mintakától, te is elválaszthatsz engem Kajától. - Trok elvált Mintakától? - kérdezte Kefer olyan élesen, hogy a hallótávolságban ülők elhallgattak. -Kém tudtad? - lepődött meg Merykara. - Bocsáss meg, hogy ilyen tapintatlan, meggondolatlan módon hoztam tudomásodra. Azt hittem, ily fontos hír még ide is eljutott. - Kefer megfogta Mintaka kezét és megrázta fejét, ahhoz túl feldúlt volt, hogy szóljon. Merykara vidáman folytatta. - Ó, igen! Saját szent ünnepén, saját templomában Trok fáraó egy kost áldozott és háromszor kihirdette: „Elválok tőle". - Merykara összecsapta a kezét. - És puff, ezzel megtörtént a szörnyű tett. Kefer közelebb húzta magához Mintakát, és Taitára tekintett. Az öreg jobban ismerte a törvényt, mint bármely templomi írnok Egyiptomban, és most válaszul Kefer néma kérdésére, ünnepélyesen bólintott. Merykara tovább fecsegett. - Persze, nyomban a válás után még egy kost áldozott, és kimondta Mintaka halálos ítéletét házasságtörés és egy isten szégyenbe hozásával elkövetett szentségtörés miatt. 395 Nefer elfordította fejét, és Mintakával egymás szemébe néztek, ahogy megfontolták Merykara közlésének jelentőségét. Lassan különös kifejezés jelent meg Nefer arcán, ahhoz hasonló, mint egy halálra ítéltén, aki kegyelmet kapott. - Szabad vagy, egyetlen igaz szerelmem. És a szabadságod engem is felszabadított. Másnap napkelte előtt, mikor a város lakóinak zöme még aludt a jó erős sör mámorában, Nefer megkereste Taitát lakásán, az egyik régi épületben. Taita felnézett a papirusztekercsből, melyet az olajlámpás pislákoló sárga fényénél tanulmányozott. - Valami fontos dologgal foglalkozol? - kérdezte szokatlan félénkséggel. - Láthatod, hogy igen - felelte Taita, de beletörődve elkezdte a papiruszt a rúdjára tekerni. Nefer egy darabig céltalanul ődöngött a szobában, megmegállt, hogy szemügyre vegyen néhány dolgot, amit az öreg azóta gyűjtött, mióta itt vannak Gallalában: kitömött színes madarakat, kis emlősök és csúszómászók csontvázait, furcsa alakú faágakat és szárított növényeket, és más alaktalan anyagokat tálakban, palackokban vagy zacskókban, amelyek fel voltak halmozva a padokon vagy falmélyedésekben. Taita türelmesen várt, hogy rátérjen látogatása céljára, bár tudta jól, mi az. Nefer kezébe vett egy kövületet, valami özönvíz előtti rákfélét, és a lámpafénybe tartotta. - Mintaka már nem felesége Troknak - mondta, de nem nézett fel.

-Lehet, hogy süket vagyok mindkét fülemre, de ezt még én is felfogtam. Nefer visszatette a kövületet, és egy rézszobrocskát vett a kezébe, a csecsemő Hóruszt szoptató íziszét, melyet Taita a városfal alól ásott ki. Vastag zöld patina borította. -Milyen korlátokat támasztanak Kephren törvényei egy király házasságával kapcsolatban? - kérdezte közömbös hangon. Taita elmélyülten vakargatta orrát. - Mint minden 396 menyasszony, jövendő felesége legyen szabad, tehát szűz vagy özvegy. - Vagy akitől a férje elvált. - Vagy akitől a férje elvált, vagy akit az uralkodó fáraó férjétől elválasztott. És mielőtt istenné lesz vagy megházasodik, a királynak meg kell erősítenie felségjogát. - Hogy megerősítse felségjogát, a fáraónak el kell érnie nagykorúságát, amit én még nem értem el, vagy foglyul kell ejtenie istenmadarát, amit én megpróbáltam, de kudarcot vallottam, vagy a Vörös Út mesterének kell lennie. - Nefer szünetet tartott, aztán folytatta: - Ami én nem vagyok. Még nem. - Hangsúlyozta az utolsó két szót, és Taita pislogott, de nem válaszolt. Nefer letette a szobrocskát, és elszántan nézett Taitára. - Le akarom tenni a Vörös Út próbáját. Taita némán tanulmányozta. - Még növésben vagy és nem érted el teljes erődet. - Elég nagy és erős vagyok. - Ki tart majd veled? - Meren - mondta Nefer határozottan. -Vannak nála erősebbek és tapasztaltabbak, akik nagyobb segítségedre lehetnek. Sokan lesznek, akik nagyon szeretnék megszerezni egy Tamosevérből való fáraó haj-fonatát. - Megígértem Merennek - mondta Nefer határozottan. Két kölyökkutya, a saját lábukban botlanak fel lelkesedésükben és tudatlanságukban, gondolta Taita, de azt mondta: - Gallalában nincs betöretlen ló, legalábbis olyan, amelyik megfelelne a célnak. -Tudom, hol keressem őket. Naja és Trok őrizetlenül hagyta Egyiptom maradék méneseit. - Taita nem vette a fáradságot, hogy rámutasson e kijelentés téves voltára. A hamis fáraók több veterán katonát hagytak Egyiptom védelmére, mint amennyivel a mezopotámiai kalandra indultak, de tudta, hogy Nefer nem szokta meghallani az érveket, melyek ellenkeznek elhatározásával. - Ha elbuksz a próbán, sokkal többet veszítesz, mint a hajadat. Oly nagy tekintélyveszteséget szenvedsz, hogy trónigényed is meghiúsulhat. 397 - Nem fogok elbukni - mondta Nefer nyugodtan. Taita pontosan ezt a választ várta. - Mikor akarod megfutni a Vörös Utat? - Először lovakat kell szereznem. Mihelyt kiásták a forrást, és lehetővé vált, hogy Gal-lalát állandó bázisnak használják, Taita tanácsára Nefer megszervezte a város takarítását. Az emberi hulladékot, a trágyát a marhakarámokból és a lovak alól összeszedték és szétterítették a mezőkön, míg a többi szemetet a völgy végében rakták le. A szemétlerakó hamarosan varjak és kányák, keselyűk és a csúf, kopasz fejű, dögevő marabuk állandó lakhelye lett. Cerkófmajmok jöttek le a hegyekből, sakálok és gazdátlan kutyák százai válogattak a szeméthalmokban. Nefer utasítására minden este csapdákat állítottak fel a szemétlerakó helyeken, és másnap reggel ketrecekben elszállították a foglyul esett állatokat. Közben Shabakót és legmegbízhatóbb embereit kémkedni küldte a Nílus-völgy városaiba és falvaiba. Ittak a kocsmákban, kikérdezték az utasokat, akikkel az úton találkoztak. Minden erődöt és helyőrséget felderítettek, megszámolták, hány katona megy be, hány távozik, hányan gyakorlatoznak. Mikor hetekkel később visszatértek, részletes és pontos híreket hoztak. Jelentették, hogy a hamis fáraók gyalogságuk, lándzsá-saik, parittyásaik és íjászaik legalább felét hátrahagyták egy esetleges hátbatámadás elhárítására. A határ menti erődök mind teljes létszámúak és jól őrzőitek, a helyőrségek pedig ébernek tűnnek. - Mi a helyzet a lovassággal? - kérdezte Nefer, mikor Shabako hosszú beszámolója végére ért. - Trok szekerei többségét magával vitte Mezopotámiába, mindössze két regimentet hagyott tartalékban Egyiptomban. De a hadsereg műhelyei mind keményen dolgoznak új szekerek építésén. - És a lovak? - Minden állatot, amire tolvaj mancsukat rá tudták ten398 ni, elkoboztak mind a két királyságban. Még Líbiába is küldtek felvásárlókat, hogy vásárolják meg, amit találnak. Úgy tűnik, a thane-i és manashi utánpótlási állomások állománya teljes. De ezeknek az állatoknak a zöme fiatal és betöretlen. A tapasztalt csatalovakat mind keletre vitték a hadsereggel. - Thane - döntötte el Nefer. - Közelebb van a sivataghoz, mint Manashi. Nem felejtette el, hogy Thane-ban történt, hogy Taita a Kajától kapott rekvirálási paranccsal friss lovakat és szekereket szerzett Soccótól, Hilto régi bajtársától, mikor Mintaka megmentésére indultak Avarisba. Megpróbált visszaemlékezni a helyőrség elrendezésére és a környékre, de már régen volt. - Mondj el mindent, amit Thane-ról tudsz. Még mindig Socco a parancsnok? -Együtt söröztünk a helyi bordélyban a helyőrség egyik őrmesterével. Ó mondta, hogy Socco olyan jó munkát végzett Thane-ban, hogy Trok a Legjobb Tízezer rangjára emelte. Tíz nappal később Nefer és Taita a sűrű fűben ülve úgy tettek, mintha a körülöttük legelésző kecskenyájra vigyáznának. Bár a vidék Thane körül jól öntözött volt s gazdag legelőkben, sík és jellegtelen volt, és nem voltak fák. Nem voltak dombok sem, ahonnan megfigyelhették volna a tábort. A legközelebbi magaslat a sivatag szélén, három mérföldre keletre emelkedett. Mindketten a beduinok szakadozott, poros, fekete köntösét viselték. Ebben az álöltözetben olyan könnyen beleillettek a tájba, akár egy pár nyúl vagy varjú. Időnként felálltak, kicsit közelebb terelték a kecskéket a helyőrséghez, aztán ismét lekuporodtak a beduin pásztorok jellegzetes módján. Nem messze tőlük fegyveres és egyenruhás katonák legeltették az utánpótlási állomás lovait. - Szerintem több mint kétezer állat van itt - találgatta Nefer. -Annyi talán nincs - rázta meg fejét Taita. - Inkább másfél ezer, de még mindig több, mint amennyivel meg tudunk birkózni. Az egész hosszú, lusta délután alatt csak figyeltek és 399 vártak. A lovassági karámok cölöpkerítésén belül a lovászok a fiatal állatokat szoktatták a hámhoz. Vezényszavakat kiabáltak, az ostorpattogás hangja elhallatszott odáig, ahol Nefer és Taita ült. Késő délután a lovakat behajtották a legelőről és a karámokból az erőd mögött hosszan elnyúló állásokba. A távolból figyelték, hogyan kötik ki őket éjszakára. Naplementekor Nefer és Taita összeterelték a kecskéket, és lassan elindultak a sivatag felé. A szürkületben négy szekérből álló raj közeledett az úton Avaris felől. A vezető jármű gyeplőjét egy tagbaszakadt tiszt fogta a kezében, mellén a Legjobb Tízezer ezüst melldísze. Amint közelebb ért, mindketten felismerték. - Széth átkozza meg - morogta Nefer -, ez Socco, Hilto régi bajtársa. Vajon megismer? Lehajtották a fejüket, alázatosan meggörnyesztették vállukat, és továbbcsoszogtak a kecskék mellett. Socco lekanyarodott az útról, egyenesen feléjük hajtott. - Büdös söpredék! - ordította. - Hányszor kell még mondanom, hogy tartsátok távol koszos, beteg állataitokat a legelőmtől és a lovaimtól? Kihajolt és végigvágott Nefer vállán. Az ostorcsapás nagyot csattant rajta, Nefer agyát elfutotta a vörös düh. Mielőtt azonban kiránthatta volna Soccót a

szekérből, Taita fékező mozdulatot tett, ami a helyére szegezte. Úgy tűnt, Soccóra is hatott, mert összetekerte ostorát, és kissé mérsékeltebb hangon mondta: - Ha még egyszer itt talállak benneteket, levágom a golyóitokat, és a seggetekbe dugom. - Visszakormányozta a szekeret az útra, és elügetett az erőd felé. Hat éjszakával később, az újhold sötétjében, csapattal tértek vissza Tahne-ba, az összes férfi Gallalából, ki keresztbe tett lábbal meg tudott ülni egy lovat, negyven lovas, feketére festett köntösben és bekormozott arccal. Mindegyik lovas mögött egy nagy zsák volt a lova tomporára vetve. A zsákok vonaglottak és tekeregtek, fojtott nyü-szítést és csaholást bocsátottak ki magukból: mindegyik két-három eleven sakált tartalmazott. Lábukat összekötötték, és lenmadzaggal tekerték körül a pofájukat. A lovak patáit bőrbe burkolták, így lépteik nem csaptak 400 zajt, ahogy Nefer egyes sorban széles kerülővel az erőd nyugati oldalához vezette őket, jó messze a leállásoktól, hogy ne riasszák fel az őröket. Mindenki tudta, mi a feladata, hisz alaposan begyakorolták ezt a manővert, hangtalanul felvették az alakzatot, a fekete lovasok félkört alkottak Thane és a folyó között. Épp akkora távolságra helyezkedtek el egymástól, hogy egy halk vezényszót tovább lehessen adni. Nefer volt középen, Meren a balszárnyon és Shabako a jobb oldalon. Mikor Nefer elégedett volt, hogy elhelyezkedtek, megadta a jelet, a csalogány három trillázó hívását, és látta az izzó pontok sorát a sötétben, amint emberei kinyitották a magukkal hozott agyag tűztartókat, és lánggá fújták a parazsat. Ő is ezt tette, majd kioldotta a lova hátán lévő zsákot és belenyúlt. A tarkójánál fogva kihúzott egy kövér nősténysakált, amely vergődött szorításában. Erős kátrányszag terjengett, mely elfedte az állatok természetes szagát. Szőrüket és farkukat sűrű, fekete folyadékkal kenték be. Taita gyűjtötte ezt a nyúlós anyagot egy természetes lelőhelyről a sivatagban. A földből szivárgott, és Taita szerint nagy mélységből jött fel. Gyúlékony volt, de Taita összekeverte egy másik anyaggal, valami sárga kristályos porral, amitől még inkább az lett. A csapdába esett sakálokat mind bekenték ezzel a keverékkel. Nefer tőrével elvágta a madzagot, mely az állat négy lábát kötötte össze. Mikor megérezte a szabadságot, rúgott és csapkodott a markában. A parázstartót a farkához érintette, ami sercegve, füstölve meggyulladt. Az állat kettőzött erővel próbált szabadulni, de mielőtt Nefer elengedte, tőrének hegyét a fogai közé dugta és elnyisszantotta a hurkot, ami befogta száját. Szélesre tárta állkapcsát és valami nem e világi, borzalmas sikoltást eresztett ki magából. Nefer ledobta a földre, és a kis állat elszáguldott, tüzes szikrázó csíkot húzva maga után, és úgy vonyított, hogy attól még Nefer idegei is felborzolódtak, és végigfutott a hátán a hideg. Még egy sakált húzott elő a zsákból. Végig a sorban lánggömbök lobbantak fel a sötétben és elözönlőitek a nyílt mezőt, és az a szörnyű, gyötrelmes vonyítás borzal401 mássá tette az éjszakát. Néhány megkínzott állat a folyó felé rohant, de a többi ösztönszerűen sivatagi otthona felé vette az irányt, a helyőrség közvetlenül az útjukba esett. Csapatostul rohanták meg a leállásokat. Mikor Nefer eleresztette az utolsó vonyító sakált, kihúzta kardját és sarkát a lova oldalába vágta. Az égő állatok után vágtatott, két oldalán katonái vele lovagoltak. Mindannyian üvöltöttek, mint démonok, saját hangjukkal tetézve a félelmetes hangzavart. Néhány sakál végighúzta égő farkát a száraz almon és szénán, ami szintén lángra lobbant. A helyszínt földöntúli, lobogó lángok világították meg, amitől a sötét lovasok óriásinak tűntek. Nefer látta, hogy a legközelebbi őrszemek elhajítják fegyvereiket és menekülnek, ugyanolyan hangosan üvölt-ve, mint az égő állatok. - Dzsinnek! - Segítség! Széth sötét légiói támadtak ránk! - A pokol hordái! Fussatok! Fussatok! A kipányvázott lovak megbokrosodva ágaskodtak. Mikor egy cöveket kirántottak a földből, vagy egy kötél elszakadt, egyszerre húsz ló szabadult ki és száguldott el a tábort elözönlő üvöltő lovasok előtt. Nefer lehajolt a lováról és levágta az egyik menekülő őrt, mélyen a lapockái közé szúrt és hagyta, hogy az eler-nyedt test lecsússzon a pengéről. Aztán odakanyarodott, ahol egy csapat megrémült ló küszködött egy kötéllel, mely ellenállt együttes szabadulási erőfeszítéseiknek. Egy csapással elvágta a kötelet, és hujjogatva küldte őket a megrémült ménes után, aztán egy újabb csapat nyüzsgő, megzavarodott lovat terelt össze és hajtott ki a nyílt mezőre. Shabako és emberei vele lovagoltak, kiáltásokkal és ostorral terelték a lovakat, a vágtázó lovasok és állatok egyetlen tömeggé sűrűsödtek össze, melyet megvilágított a hátuk mögött égő helyőrség. Az utolsó sakálok is elégtek, fekete, füstölgő tetemeiket a fűben hagyva, a lovasok elviharzottak a dombok felé. Shabako előbukkant a sötétből, és Nefer mellé lovagolt. - Széth verítékére és magjára! - kiabálta. - Ez jó móka 402 volt! - Hátranézett. - Még nincs jele, hogy üldöznének, kár. Egy jó kis csetepaté tökéletes befejezése lenne egy ily szórakoztató estének. -Megígérhetem, lesz még részed szórakozásban később - nevetett Nefer -, de most le kell állítanunk a ménest, mielőtt kivágtázzák a lelkűket. Sarkukat a lovuk oldalába vágták, áttörtek a száguldó lovak között az élre, aztán keresztbe lovagolva előttük lelassították futásukat vágtáról ügetésre, majd lépésre, s a nyílt sivatag és Gallala felé fordították őket. A hajnal a könnyű, de kitartó ütemben haladó lovak hosszan elnyúló csapatát egy barátságtalan, köves szakadékban érte, Nefer és Shabako lovagolt az élen, míg Meren és hajcsárjai hátul ügyeltek az elcsellengőkre. Nefer hunyorgott a nap első sugaraiban, és odaszólt Shabakónak: - Tartsd őket együtt és menjetek tovább. Én visszamegyek, megnézem, jön-e már utánunk Socco az embereivel. Ahogy visszalovagolt, kiválasztotta Merent és három másikat, akik mind ügyesen bántak a dárdával és a karddal, és magához intette őket. - Ha üldözőbe vettek, meg kell győznünk őket, hogy gondolják meg magukat. Nefer a saját csapásukon vezette vissza őket, és egy ponton, ahol a szoros összeszűkült, a három embert lenn hagyta a lovakkal, ő pedig Merennel felkapaszkodott a meredek, sziklás emelkedőn. Mire a tetőre értek, a nap már a látóhatár fölé emelkedett, de még nem oszlatta el az éjszaka hűvösét, a levegőben még nem volt por és nem vibrált a hőségtől. A táj a sivatagi hajnal jellegzetes sápadt fényében ragyogott. A távoli dűnék és sziklák, a szirtek és a göcsörtös fák minden részlete lélegzetálló szépséggel rajzolódott ki. - Ott! - mutatta Nefer. Merennek is éles szeme volt, de az övé élesebb. - Tíz lovas. - Nefer próbálta leplezni bosszúságát, hogy nem ő vette észre előbb. - Tizenegy - javította ki Nefer, és Meren nem vitatkozott, sőt boldogan elvigyorodott. - Egész tisztességes arány a mi ötünkkel szemben. 403 - Ott fogadjuk őket - mutatott le Nefer a szorosba. -Ott, ahol a szoros összeszűkül. Nem szabad, hogy megvigyék a hírt Avarisba. Nem maradhat túlélő. - Semmi kifogásom ellene - nevetett Meren. A sziklatömbök között várakoztak, kezükkel befogták a lovak orrát, nehogy nyiffantással vagy prüszkölésükkel idő előtt felfedjék a csapdát. A szoros közepén Nefer elhelyezte a bőrzsákot, melyben a sakálokat hozta. Most a ruháikkal volt megtömve, amire már nem volt szükségük az egyre melegebb reggelben. Fejüket felemelték, amint a szoros aljából meghallották a paták csattogását a köveken és a felvert kavics csörgését. Nefer átnézett a másik oldalra, ahol Meren rejtőzködött az egyik emberükkel. Széttárt ujjakkal felemelte bal kezét. A csend és éberség jele. Az apjától tanulta, hogy a kézjelek többet érnek, mint a szóban adott parancsok, különösen a csata hevében, mikor elnyelheti őket a zaj, vagy olyan helyzetekben, mikor a rejtőzködés mindennél fontosabb.

Most már más apró hangokat is megkülönböztetett, melyeket felhangosított a csönd: a lószerszám nyiszorgá-sát és a nyilak zörgését a tegezekben. Kilesett a sziklatömb fölött, mely őt és két emberét rejtette. A csenevész növényzet eltakarta fejét. Egy lovas jelent meg a szoros bejáratában, és megállította lovát, mikor meglátta a bőrzsákot. Óvatosan körülkémlelt, a csapata összegyűlt mögötte. Nefer még a krokodilbőr sisak alatt is megismerte Soccót, és a háta viszketni kezdett, ahol az ostorcsapás nyomán véres hurka támadt. Ideje, hogy viszonozza a szívességet, gondolta komoran. Socco nem siette el a dolgot, tapasztalt katona volt, óvatos és gyanakvó. Aztán lépésben elindult, a többiek követték. Szoros csoportban álltak meg, mind lehajolva bámulták a zsákot. - Nyugalom! Fedezzetek! - mordult fel Socco, és leugrott lováról. A zsák fölé hajolt, és Nefer kiadta a parancsot, egy csapó mozdulatot tett felemelt balkezével. Mindegyikük jobb csuklójára volt tekerve a dobószíj, és a cél közvetlen lőtávolságra volt. Egy emberként dobtak, 404 és mert Hiltótól és Shabakótól tökéletes kiképzést kaptak, egyikük sem választotta ugyanazt a célt. Az öt dárda zümmögött, mint feldühített méhek, és ott csapott le, ahol páncél nem állta útjukat, három torokba, kettő tarkóba fúródott. Öten estek megrémült hátasuk patái alá. Nefer és emberei kihúzott karddal és csatakiáltásukat harsogva törtek elő a lesből: - Hórusz és Széthi! Az első halálos dárdazápor túlélői nyomban szembefordultak velük, de nem volt idejük kardot rántani, amikor nekik rontottak. Lovaik arra voltak idomítva, hogy szüggyel támadjanak. Socco két másik lova elvesztette egyensúlyát és felborult, ledobva hátáról lovasát. Nefer a legközelebbi embert választotta, aki még lóháton maradt, és egy torkára mért csapással megölte. Socco már kihúzta kardját és felszúrt Nefer hasa felé. Nefer elhárította az ütést, lova felágaskodott és két patájával Soccóra csapott, az egyikkel alaposan eltalálta. Elszállt és elterült a homokban. Mielőtt Nefer végezhetett volna vele, egy másik ellenség rontott rá kivont karddal. Nefer elébe lovagolt a csapásnak és fogadta, vágott és hárított, közelharcot vívott vele. Socco emberei épp csak magukhoz tértek az első megrázkódtatásból, mikor Meren, tökéletes időzítéssel, társával együtt csatlakozott a csetepatéhoz. Egy ellenséget szíven szúrt és diadalmasan felkurjantott. Aztán nyomban megfordította pengéjét és ismét ölt, egy vágással a nyakra. Áldozata a földre csúszott, remegő, rángatózó törzsétől félig elvált fejjel. Socco elvesztette sisakját és kardját, most térden csúszva igyekezett a kard felé. Ő volt az egyetlen, aki még képes volt ellenállni. Nefer lehajolt a lova hátáról és megcélozta a nyílást krokodilbőr páncélján a lapockái között, de az utolsó pillanatban nem tudta rászánni magát, hogy beledöfjön. Csuklóját megfordítva simán változtatott a csapáson, és a kard lapjával sújtott le Socco ősz feje búbjára, ki arccal a homokba zuhant. Nefer körbepillantott, hogy Meren kézben tartja-e a dolgokat. Aztán lecsúszott a lováról, épp akkor, amikor Socco felnyögött, megrázta fejét, és megpróbált felülni. 405 Nefer sarkát ellenfele mellébe fúrta és kardját a torkának szegezte. - Add meg magad, Socco, vagy megüzenem halálhíredet anyádnak és mind a száz büdös kecskepásztornak, kiknek részük volt nemzésedben. Socco kába arckifejezése kitisztult, tekintetébe dac költözött. - Csak vegyem kezembe a kardomat, kölyök, és megtanítom, hogyan emeld fel a lábadat, mikor pisálsz. -Tetézni készült a sértést, mikor váratlanul kihunyt szemében a harcias fény. Némán dadogott. A kartust bámulta Nefer combján. - Felség! - hebegte. - Bocsáss meg nekem! Sújts le rám! Vedd el értéktelen életem büntetésül otromba és ostoba szavaimért. Hallottam a szóbeszédet, hogy élsz, de megsirattalak a temetéseden, és nem tudtam hinni ilyen csodában. Nefer megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem akarta megölni - szeretetreméltó vén gazember volt, és Hilto szerint nincs senki az egész egyiptomi seregben, aki nála jobban értene a lovakhoz. És ha valaki, hát Hilto tudja. -Hűséget esküszöl nekem mint fáraódnak? - kérdezte szigorúan. - Boldogan, mert az egész világ féli Nefer Széthi nevét, minden istenek kegyeltje, a mi Egyiptomunk fénye. A szívem csak érted dobog, a lelkem irántad való kötelességemet énekli halálom órájáig. - Akkor, Socco, kinevezlek Ezer Szekér Urává, és jobb lesz, ha Taita vigyáz koszorús költő címére, mert ügyesen csűröd a szót. - Engedd, hogy megcsókoljam a lábadat, fáraó - kö-nyörgött Socco. - Inkább add a kezed - mondta Nefer, megragadta kérges kezét, és talpra húzta. - Sajnálom az embereidet - pillantott a halottakra. - Ha osztoztak volna hűséges érzelmeidben, nem kellett volna meghalniuk. - Egy isten kezétől érte őket a halál - mutatott rá Socco. - Ettől nincs nagyobb tisztesség. Mellesleg lehet, hogy Taita, a varázsló még meg tudja menteni azt a néhányat, aki még nyög és mocorog. Három nappal később, mikor belovagoltak Gallalába, 406 közel négyszáz lovat hajtottak, és Socco büszkén lovagolt új fáraója jobbján, sisakja magasan ült a kötésen, amit sérült feje köré tekertek. Socco nemcsak a Legjobb Tízezer rangjára emelt parancsnok volt a hamis fáraók seregében, de a Vörös Út szakavatott ismerője is. Felvilágosítással tudott szolgálni Nefernek az ellenséges harci szekerek és szállító járművek pontos számáról, és arról, hol vannak telepítve. Emlékezetből összeállított egy listát a lovak és ökrök számáról a deltavidéki állomásokon, és a fegyverraktárak legfrissebb leltáráról. - Trok és Naja szinte az utolsó használható harci szekeret is magával vitte a keleti hadjáratra. Alig ötven maradt Egyiptomban, az Alsó- és FelsőKirályságban együttvéve. A katonai műhelyek Avarisban, Thébában és Asszuánban éjjel-nappal dolgoznak, de az elkészült szekereket azonnal útnak indítják Beersheevába és Mezopotámiába. - Lovaink már vannak, hála a fáraó merész lépésének Tahne-ban, még ha zömmel fiatalok és betöretlenek is, de szekerek nélkül nem vívhatunk csatát mondta Hilto rosszkedvűen. - Nem szerezhetjük meg, ami nem létezik, és a kincstár minden aranyával sem tudunk még egy századot sem kiállítani. Míg távol voltak Gallalától a thane-i rajtaütésen, Hilto visszatért a keleti út mentén elrejtett maradék arannyal. Most több mint három lakh volt az értékes fémből a város alatti ősi ciszternákban. - Trok minden bizonnyal nemsokára értesül sikereinkről. Rá fog jönni, hogy valódi veszélyt jelentünk. Mihelyt elfoglalta Babilont, serege egy részét ellenünk küldi. Ha csak száz szekeret küldene, akkor sem tudnánk ellenállni jelenlegi állapotunkban. Miután mindenki előadta mondanivalóját, Nefer felállt, hogy szóljon a tanácshoz. Nem beszélt hosszan. - Socco, te csak képezd ki a lovakat nekem. Taita meg én kerítünk szekereket. - Ahhoz, felség, kisebb csodára lesz szükség - mondta Socco komoran. 407 - Ne légy oly kishitű, Ezer Szekér Ura - mosolygott rá Nefer. - Hogyan bizonyíthatnánk rangodat egy kisebb csodával? Bízzunk egy nagyobb csodában. Taita a fekete szikladombon állt. Körülötte mindenütt homokdombok nyúltak el, ameddig a szem ellátott. A szikla tövéből százan figyelték, értetlenül, de feszült érdeklődéssel. A Mágus híre olyan végtelen volt, mint a sivatag, ahol magukat találták. Valamennyien harcosok voltak, akik saját elhatározásukból jöttek Gallalába, hogy a hamis fáraókat megtagadva, felajánlják hűségüket Nefer Széthinek. Ez a hűség kezdett vékonyodni, hisz itt álltak fegyverek és szekerek nélkül, és naponta érkeztek újabb hírek, hogy Trok vagy Naja, vagy mind a ketten már elindultak, hogy bosszút álljanak hűtlenségükért. Nefer Széthi fáraó a Mágus mellett állt a szikla csúcsán. Mély beszélgetésbe merültek. Időnként az egyik vagy másik gesztikulált, vagy nyugatra mutatott, ahol nem volt semmi, csak homok, homok és még több homok. Türelmesen vártak a nappali hőségben. Egyikük sem adott hangot kiábrándulásának vagy hitetlenségének, mert valamennyien félelemmel vegyes tisztelettel néztek fel Taitára. Ahogy a dűnék völgyeiben bíborszínűre sötétedett az árnyék, az össze nem illő pár, az ifjú uralkodó és a vénséges Mágus, lejött a csúcsról és kisétált a dűnék közé. Minden látható cél nélkül, a Mágus ide-oda kószált az egyik dűne oldalán. Időnként megállt, furcsa, rejtett értelmű jeleket írt le hosszú botjával, aztán továbbment, a fáraó és tisztjei követték. Végül a sűrűsödő homályban a Mágus botját a homokba szúrta, és halkan mondott valamit Nefer Széthi fáraónak. Most hirtelen valamennyiüket felvillanyozták a tisztek elkiabált parancsai. Húszan siettek oda az ásószerszámokkal, melyekkel ellátták őket. Hilto és Meren útmutatásával, királyuk és a Mágus megfélemlítő tekintetétől kísérve, ásni kezdtek. Mikor a gödör vállig ért, a laza homok szinte ugyanolyan gyorsan folyt vissza bele, mint amilyen gyorsan kilapátol408

ták, és kénytelenek voltak megkettőzni erőfeszítéseiket, hogy valamit haladjanak. Az emberek feje lassan eltűnt a gödörben, aztán váratlanul izgatott kiáltás hangzott fel az aljáról. Nefer a gödör széléhez lépett. - Valami van itt, isteni felség. - Egy ember térdelt a gödör fenekén, felnézett, izzadsága összekeveredett az arcára és testére száradt homokkal. - Hadd lássam. - Nefer leugrott a gödörbe, és félretolta az embert az útból. Egy darab bőr látszott ki, még rajta volt a szőr, de kemény volt, akár a cédrus. Nefer felnézett Taitára. - Egy ló teteme! - kiáltotta. - Milyen színű? - kérdezte Taita. - Fekete? - Honnan tudtad? - Nefer nem igazán volt meglepve. - Rajta van a hámon Trok Uruk fáraó arany kartusa? -válaszolt kérdésére Taita kérdéssel. - Ássátok ki! - parancsolta Nefer a verejtékező embereknek. - De vigyázzatok. Ne tegyetek kárt benne. Roppant óvatosan dolgoztak, puszta kezükkel söpörték el a homokot. Fokozatosan feltártak egy fekete lófejet, melynek homlokán, egy aranylemezre domborítva ott volt Trok kartusa, pontosan úgy, ahogy Taita előre látta. Aztán folytatták a munkát, hogy a tetemet egészen kiássák. Az állatot csodálatosan tartósította a forró, száraz homok. A thébai balzsamozók nehezen állnak a versenyt a sivataggal. Mellette feküdt társa, egy másik mén. Nefer emlékezett, hogy akkor látta utoljára ezt a két pompás állatot, mikor Trok szekerét húzták a hamszin föléjük tornyosuló homokfelhői alatt. Mostanra már besötétedett, a munkások olajlámpásokat gyújtottak és a gödör szélére helyezték. Egész éjszaka dolgoztak. A lovakat kicsatolták a hámból és kiemelték. A kiszáradt tetemek oly könnyűek voltak, hogy négy ember könnyedén elbírta. Aztán a hámot emelték ki. Tökéletes állapotban maradt meg, és Nefer nyomban munkára fogta a lovászokat, hogy olajozzák be a bőrt és fényesítsék ki az arany és bronz részeket. Most a szekérhez fogtak hozzá, a munkásoknak elállt a lélegzetük, mikor a védőlapról eltávolították a homokot: 409 aranylemezzel volt borítva, csillogott a lámpafényben, a visszatükröződő fénysugarak elvakították szemüket. A dárdák és lándzsák is ott voltak a tartókban mindkét oldalon, a szekérhajtó keze ügyében. Minden fegyver kész műalkotás volt önmagában, a lándzsanyelek rétegeltek, hogy erősebbek legyenek, a fémhegyek élesek, akár egy sebész szikéje. A nyilakat az avarisi Grappa készítette, száruk tökéletesen egyenes volt, a tollak karmazsinvörösre, sárgára és zöldre festve, szárukba vésve a királyi kartus. Trok nagy harci íja még a tartójában volt, csak a húrt kell majd kicserélni rajta. Nefer meghajlította az íjat a kezében, és eltűnődött, vajon van-e elég ereje, hogy csatában használja. Mikor az egész szekeret felfedték, kötelet húztak át alatta és kiemelték a gödörből. Az aranylemezt oly vékonyra verték, hogy mindössze két taellel növelte a szekér összsúlyát, és hogy ezt ellensúlyozzák, az alvázat fekete keményfából faragták, melyet a félelmes esőerdőkben döntöttek ki, Egyiptom határaitól messze délre. Ez a fa rugalmasabb volt, mint a legfinomabb bronz, de könnyű és szívós. El lehetett vékonyítani anélkül, hogy fel kellett volna áldozni az erőt. Már reggel volt, a nap a látóhatár fölé ért. Nefer és Taita körbejárta a napfényben csillogó szekeret. Olyan fényes és kecses volt, hogy úgy tűnt, mintha máris mozgásban volna. Szekérrúdja sóvárogni látszott, akár egy szerelmes, két büszke ló érintésére. Nefer megsimogatta az aranyborítást. Sima és meleg volt tapintása, akár egy szép asszony bőre. - Olyan, mint egy élőlény - sóhajtotta. - Ennél szebb hadieszközt még biztosan nem készítettek. - Ötven évvel ezelőtt építettem egy szekeret Tanús úrnak - húzta az orrát Taita, és megrázta a fejét. - Azt kellett volna látnod. De az vele van a sírjában, a messzi Etiópiában. Nefer elrejtette mosolyát - az öreg sosem ismerné el, hogy valamiben nem ő a legjobb. - Akkor meg kell elégednem ezzel a másodrendű munkaszekérrel - mondta ko410 molyan. - Már csak a kék kardra van szükségem, amit Naja ellopott apámtól, hogy teljes legyen a fegyverzetem. A következő hetekben és hónapokban Taita hajszálpontosan megjelölte az eltemetett szekerek és felszerelésük helyét. A munkacsapatok kiásták, és a szekérkészítőkhöz vitték, akik műhelyüket a szikla széltől védett oldalán ütötték fel, pálmalevelekből font tető alatt. Itt ötven szekérkészítő és közel száz fegyverkovács dolgozta át a napot, még a tüzes déli hőségben sem tartottak pihenőt. A fegyvermesterek kifényesítették és megélezték a kardokat, dárdákat és lándzsákat. Újrakötözték a nyeleket és újraillesztették a hegyeket. Lassú tűz fölött kiegyenesítet-ték az elgörbült nyílvesszőket. A szekérkészítők minden szekeret szétszedtek, amint kikerült a homok alól, ellenőrizték minden egyes darabját, befestették és lelakkozták az alvázat és a lapokat, kiegyensúlyozták és megolajozták a kerekeket, hogy egyenletesen fussanak. Aztán újra összerakták, és útnak indították Gallalába, megrakva a helyreállított fegyverekkel, hogy felszereljék a sereget, melynek kiképzésén Hilto, Shabako és Socco munkálkodott. Sok szekér olyan mélyen volt eltemetve a naptól égetett, sárga dűnék alatt, hogy örökre elvesztek, vagy legalábbis addig, míg a következő nagy vihar nem hozza felszínre őket. A végén százöt szekeret sikerült megmenteni, eleget öt osztag kiállításához. Mikor Nefer behajtott Gallala kapuján a királyi szekérrel, Meren állt mellette. Mintaka és Merykara együtt álltak Hathor templomának háromszögű oromfalának tetején és leánderszirmokat szórtak rájuk, mikor elhaladtak alattuk. - Olyan jóképű - Merykara hangja fátyolos volt az áhítattól. - Olyan magas és jóképű. - Olyan magas és jóképű és erős - helyeselt Mintaka. -A legnagyobb fáraó lesz a mi Egyiptomunk történetében. - Én nem Neferről beszéltem - mondta Mintaka. 411 Mostanra élénk forgalmú csempészút kötötte össze a várost Egyiptommal, és rendszeresen érkeztek karavánok a keleti kikötőből, Szafagából is. Trok és Naja kincsének megszerzése óta Gallala aranyban gazdag város volt. Mint hiénák, a kereskedők messziről kiszagolták a sárga fémet, és a világ távoli sarkaiból is elhozták portékájukat. Mostanában nem volt olyan luxustárgy vagy szükséglet! cikk, amit ne lehetett volna beszerezni a város szukjaiban, így Mintakának sikerült vásárolnia egy kocsi-rakománnyit a busirisi Ozirisz-templom környéki szőlőskertek legfinomabb vörösborából az ünnepi lakomára, melyet a szekeresek hazatértének estéjén rendezett. Utasítására tíz egész ökröt húztak nyársra, csirkéket és libákat pedig százával sütöttek meg. Az új szekerek gyors váltói friss halat és kosarakban tengeri hínárba csomagolt homárt hoztak a tengerpartról. A hosszú bajuszú rákok többsége még élt, mikor a forró vízbe dobták őket. Vadászok cserkészték be a környező sivatagot és gazellával, nyársas antiloppal, strucchússal és tojásokkal tértek meg. A lakoma vidám ünneplése volt eredményeiknek és a hamis fáraókon aratott apró győzelmeiknek. A patakokban folyó bor nem maradt hatástalan, mikor Nefer felállt, hogy köszöntse a vendégeket, és bejelentse az öt raj szekér kimentését a homok alól. - A lovakkal, melyeket Trok zsarnoksága alól szabadítottunk ki... - itt füttyögés és ha-hotázás hangzott fel - ..., és a fegyverekkel meg szekerekkel, melyekkel most rendelkezünk, képesek leszünk megvédeni magunkat Trok és Naja ellen. Mint tudjátok, minden nappal újabb emberek gyűlnek a kék zászló alá. Hamarosan nemcsak arról lesz szó, hogy megvédjük magunkat, hanem hogy visszavegyük, amit elloptak tőlünk és megbosszuljuk azokat a szörnyű tetteket, melyeket ez a két szörnyeteg elkövetett. Igazi és nemes királyok vére szárad a kezükön. Ők a gyilkosai Apepi királynak, aki atyja volt e nemes hölgynek az oldalamon, és ők ölték meg az én atyámat, Tamose fáraót. A vendégek most némán és értetlenül néztek egymásra. Ekkor Hilto emelkedett szólásra. Nefer felkészítette, ő adta szájába a kérdést. - Isteni felség, bocsásd meg tudatlan412 ságomat, hisz csak egyszerű ember vagyok, de nem értem. Az egész világ tudja, hogy Apepi király balesetben vesztette életét, bárkája kigyulladt, mikor Balasfuránál hor-gonyzott. Most halálával a trónbitorlókat vádolod. Ez hogy lehet? - Van közöttünk valaki, ki tanúja volt, mi történt valójában azon a tragikus éjszakán. - Nefer lenyúlt és felállította Mintakát. A társaság megéljenezte, mert

mindenki szerette szépségéért és szívélyes természetéért. Mikor Nefer felemelte kezét, elhallgattak, és figyelmesen hallgatták, amint elmesélte apja és fivérei meggyilkolásának történetét. Egyszerű szavakat használt, és úgy szólt hozzájuk, mint barátaihoz és társaihoz, mégis meg tudta osztani velük saját borzalmát és gyászát. Mikor befejezte, úgy morogtak, mint ketrecbe zárt éhes oroszlánok etetési időben. Most Shabako állt fel, hogy feltegye az előre megbeszélt kérdést. - Isteni fáraó, atyád, az áldott emlékű Tamose király haláláról is beszéltél. Őt hogyan gyilkolták meg, és kik? - A választ erre a kérdésre a Mágustól, Taita úrtól kell kérnem, aki eló'tt nincs titok, mi rejtve maradna, bármily fondorlatos és szörnyű legyen. Taita eléjük állt és suttogva beszélt, ami lebilincselte figyelmüket. Minden szava eljutott még a legtávolabbi fülekbe is, és e szavak lágysága oly hatásos ellentétben állt a hátborzongató körülményekkel, melyekről szóltak, hogy a férfiak összeborzadtak, a nők pedig sírtak. A végén Taita feltartotta a törött nyílvesszőt a karmazsinvörös, zöld és sárga tollakkal. - íme Tamose fáraó halálának eszköze, a nyíl, mely Trok jelét viseli, de melyet Naja lőtt ki, az az ember, akiben a fáraó fivéreként bízott és szeretett. Felháborodásukat és igazságszolgáltatás utáni vágyukat Gallala csillagos egére üvöltöttek. Taita a nyilat a legközelebbi tűzbe hajította, mely fölött egy ökör sült. Nem viselt volna el közelebbi szemrevételt, mert nem az a nyíl volt, mely Tamose fáraót megölte, Taita a kiásott szekérről vette magához. Leült és behunyta szemét, mint aki aludni készül. 413 Nefer hagyta, hogy a vendégek szabadjára engedjék érzéseiket, s mikor kissé csendesedni kezdtek, intett, hogy hozzanak még bort. Még egy bejelentést készült tenni, és megvárta, míg a hangulat tovább csillapodott, mielőtt ismét felállt. Mindenki elhallgatott és várakozással tekintett rá, amit fokozott a jó busirisi bor. Az este már oly sok csodálatos dolgot hozott, kíváncsiak voltak, mi jön még. - Mielőtt a király seregét őseink szent földjének ellenségei ellen vezeti, valóban királynak kell lennie, igazi és hiteles királynak. Elhatározott szándékom, hogy a bitorlók ellen vezesselek benneteket, de még nem erősítettem meg jogomat mint fáraó. Ezt akkor érhetem el, ha megvárom nagykorúságomat, de az még messze van, és nem akarok addig várni. Ellenségeim se adják meg nekem e kegyet. -Szünetet tartott, a hallgatóság lenyűgözve figyelte - mily fiatal, mégis olyan magas és sudár, mint apja volt előtte. Most jobb kezét esküre emelte, - Népem és isteneim szeme előtt leteszem a Vörös Út próbáját, hogy bizonyítsam, királyotok vagyok. Voltak, akik felsóhajtottak és fejüket csóválták. Mások talpra ugorva kiáltozták: - Nem! Fáraó, nem akarjuk látni halálodat! - Megint mások így kiabáltak: Bak-her\ Ha elbukik, hát bátor emberként hal meg. Aznap éjszaka Mintaka sírva kérdezte: - Miért nem nekem mondtad meg először? - Mert megpróbáltál volna megállítani. - De miért kell megtenned? - Mert az isteneim és a kötelességem így kívánja. - Még akkor is, ha belehalsz. - Még akkor is, ha belehalok. Mintaka hosszan nézett a zöld szempárba, és látta, mily szilárd az elhatározása. Aztán megcsókolta. - Büszke vagyok, hogy olyan férfi felesége leszek, mint te vagy. Hórusz papjai között voltak asztrológusok, akik a Mágus segédletével tanulmányozták a naptárakat, és a Vörös Út próbáját az isten újholdjának napjára tűzték ki. 414 így, ahogy Taita megjegyezte, Nefernek nem sok ideje maradt felkészülni a megpróbáltatásra. Minden más kötelességétől visszavonult, még az államügyek intézését is Taitára és a tanácsra hagyta, míg ő teljes figyelmét legfőbb feladatának szentelte. Mielőtt egy jelölt jelentkezhet a próbára, előbb be kell törnie és tanítania a lovakat, melyekkel a Vörös Útra indul. Nefernek is ki kellett választani két lovat a ménesből, melyet Thane-ból szereztek, és hozzászoktatni őket a sze-kérrúdhoz. Szívesen kérte volna Soccót, hogy segítsen kiválasztani a lovait, nem csupán azért, mert híres lovász volt, de azért is, mert minden egyes lovat ismert a ménesben. Socco azonban egyike volt a mindössze öt Vörös Utat megjárt harcosnak Gallalában, és egyike azoknak, akik Nefer bírái lesznek. Nem segíthet neki a felkészülésben. Volt még valaki, akihez Nefer fordulhatott: Taita lovakkal kapcsolatos és szekérharcászati tudása és tapasztalata még Soccóét is felülmúlta. Taita azonban nem volt a Vörös Utat megjárt harcos, testi hiányossága kizárta a testvériségből, emellett vallási fenntartásai is voltak. Soha nem mondana le Hóruszról és a panteon többi istenéről, hogy elkötelezze magát a háború titokzatos Vörös Istene mellett, akinek nevét csak a beavatottak ismerik. Az első napot a hegyoldalban töltötték, a zöld mező fölött, ahol a betöretlen lovak legelésztek. Egymás mellett ülve nézegették a lovakat, megvitatva azokat, melyeken a tekintetük megakadt. Nefer kiszemelt egy formás, fehér méncsikót, de Taita a fejét rázta. - Egy szürke jól mutat a hámban, de én mindig óvakodtam tőlük. Úgy tapasztaltam, hogy nincs bennük elég kitartás és szív. Feketét vagy pejt keressünk, színben összeillőt. Nefer kiválasztott egy kancacsikót, fehér folttal a homlokán, de Taita megint csak a fejét rázta. - A beduinok azt mondják, a fehér folt az ördög vagy egy dzsinn jele. Ne legyen semmi fehér a kiválasztott lovakon. - Elhiszed, amit mondanak? Taita vállat vont. - Egy csillag vagy harisnya rontja a szimmetriájukat. Neked a fogatoddal fáraóhoz méltó látványt kell nyújtanod, mikor kihajtasz. 415 Taita és Nefer estig üldögéltek a domboldalon, és másnap reggel újra kimentek Merennel és három lovászinassal, mihelyt elég világos volt, hogy lássák az ösvényt. Hozzáfogtak a lovak szétválogatásához, a bármi tökéletlenséget mutató lovakat átterelték a szomszéd legelőre. Délre a csapatot huszonhárom állatra csökkentették, mind arányos termetű és erős, semmi sebhely, szépséghiba, semmi látható akadály a járásukban. Egyiken sem volt egyetlen fehér szőrszál sem. Hagyták őket megnyugodni, és mikor ismét nyugodtan legeltek, leültek a fűbe és figyelték őket. — Tetszik az a fekete csikó - jegyezte meg Nefer. - Sánta. Majdnem biztos, hogy berepedt a bal mellső patája. - Nem sántít - tiltakozott Nefer. - Figyeld a bal fülét. Minden lépésnél megrántja. Szólj Merennek, hogy hajtsa el. Kicsivel később Nefer egy fekete kancacsikót szemelt ki. - Szép feje és csillogó szeme van. - Túl ideges. A szemében több az idegesség, mint az értelem. A csatazajtól elbátortalanodik. Meren elviheti. - És az a fekete méncsikó a dús farkával és sörényével? - A farok elleplezi a tényt, hogy a háta fél hüvelykkel rövidebb a kelleténél. Késő délutánra már csak hat ló maradt a legelőn. Szavak nélkül megállapodtak, hogy egy bizonyos csikóról nem beszélnek. Túl nyilvánvaló volt, hogy őt kell választaniuk. Pompás állat volt, nem volt túl magas, sem nehéz, arányos volt, lába és háta erős. A nyaka hosszú és a feje nemes vonalú. Még egy ideig figyelték. Végre a Mágus megszólalt. - Nem találok benne hibát. Szikra van a szemében, mely a szívében égő tűzből jön. - Krusnak fogom hívni - határozta el Nefer. - Ez a beduin neve a tűznek. - Igen, a név fontos. Sose ismertem jó lovat, melynek csúf neve volt. Olyan ez, mintha az istenek ügyemének erre. Legyen Krus az ostorhegyes, de kell még egy a bal oldalra is. - Egy másik méncsikó... - kezdte Nefer, de Taita leállította. 416 -Nem, a bal oldalra kanca kell. Női befolyás, hogy Krust féken tartsa, és lecsillapítsa a harc hevében. Lelkes kitartás, hogy együtt húzzon vele, mikor az út nehéz.

- Te már választottál, ugye? - kérdezte Nefer. -Ahogy te is - bólintott Taita. - Mindketten tudjuk, melyik legyen. Tekintetük a kancacsikóra vándorolt, mely békésen legelt a fő öntözőcsatorna mellett, kicsit távolabb Krustól és a többi lótól. Mintha érezte volna, hogy róla beszélnek, felemelte fejét és nagy csillogó szemével a sűrű pillák alatt visszabámult rájuk. - Gyönyörű - suttogta Nefer. - Nagyon szeretném úgy befogni, hogy ne kelljen kötőféket rátennem. - Taita hallgatott, és Nefer egy újabb perc után felpattant. - Megpróbálom! - Odakiáltott Merennek: - Vidd el a lovakat, csak a pejkancát hagyd itt! Mikor egyedül maradt a legelőn a kancacsikóval, Nefer otthagyta a kerítést, és hanyagul közelebb ment hozzá, nem egyenesen felé, hanem rézsútosan ballagott át előtte. Az izgalom első jelére leguggolt a fűbe és várt. A ló ismét legelni kezdett, de szeme sarkából végig Nefert figyelte. Nefer elkezdte halkan énekelni a majmos nótát, a kanca felemelte fejét és megint ránézett. Nefer kivett egy durra-pogácsát az övén lógó erszényből és a kancának nyújtotta, de nem állt fel. A ló kitágította orrcimpáit és hangosan szortyogott. - Gyere, drágaságom. A kanca bizonytalan lépést tett felé, aztán megállt és hátravetette a fejét. - Kedvesem - búgta Nefer -, szépséges angyalom. A kanca apró lépésekkel közeledett, aztán kinyújtotta a nyakát és hangosan megszaglászta a pogácsát. Saját merészségétől megrémülve hirtelen hátraugrott és elvágtatott, nagy kört írt le a legelőn. - Úgy fut, akár a szél - kiáltotta Meren. - Dov. - Nefer az északi szelet, a téli időszak lágy, hűvös szelét jelentő beduin szót használta. - Dov, ez lesz a neve. Megmutatva nőies szeszélyességét, Dov kacéran visz417 szaoldalgott, és most a másik oldalról közeledett. Ezúttal készségesen elfogadta a felkínált pogácsát, és nyálát csorgatva elropogtatta. Bársonyos orrát Nefer nyitott tenyeréhez nyomta, morzsákat keresve, s mikor nem talált, az erszényéhez nyomta, oly követelődzőén, hogy hanyatt lökte. Nefer feltápászkodott, és előhalászott még egy pogácsát. Miközben evett, Nefer a másik kezével megsimogatta a nyakát. Mintha legyek mászkálnának rajta, sötét mahagóni színű bőre rángatózott, de nem húzódott el. Egy tetűlégy volt a fülében, Nefer levette, körmei közt összenyomta és a véres maradékot odakínálta neki, szagolja meg. A kanca undorodva összerázkódott, szemét forgatta a visszataszító szagra, de megengedte, hogy megvizsgálja és megsimogassa a másik fülét is. Mikor eljött a legelőről, követte a kerítésig, akár egy kutya. Átlógatta a fejét a korláton és utánanyihogott. - Elemészt a féltékenység. - Mintaka a templom tetejéről nézte végig a jelenetet. - Már majdnem annyira szereti, mint én. Másnap reggel Nefer egyedül ment ki a mezőre, Taita és Meren a templomtetőről figyelte. Ez csak Neferre és Dovra tartozott, senki nem avatkozhatott közbe. Nefer füttyentett, mikor a kerítéshez ért, Dov felvágta a fejét és keresztülvágtatott a legelőn. Mikor odaért hozzá, orrát az erszényébe dugta. - Tipikus nő vagy - korholta Nefer -, csak az ajándék érdekel, amit hozok neked. Miközben a kanca a pogácsát ette, Nefer addig simogatta és dédelgette, míg egyik karját a nyakára nem tudta csúsztatni. Aztán végigsétáltatta a kerítés mentén, majd vissza, és a kanca nekinyomta a vállát. Még egy pogácsát adott neki, és miközben élvezettel habzsolta, a bal horpa-szához került, közben simogatta és mondogatta, hogy mily gyönyörű. Aztán egyetlen sima mozdulattal fellendült a hátára és megülte. Dov összerázkódott alatta és Nefer felkészült, hogy leveti, de a kanca csak állt remegve, kicsit szétterpesztett lábbal. Aztán hátrafordította a fejét és oly komikus elképedéssel bámult Neferre, hogy az nem 418 tudta megállni nevetés nélkül. - Nincs semmi baj, édesem. Ez az, amire születtél. A kanca mellső lábával a földet kapálta és horkantott. - Nosza! Nem próbálsz meg ledobni? Intézzük el ezt a kérdést tüstént. - Dov hátranyúlt fejével és megszaglászta a lábujját, mintha képtelen volna elhinni, hogy méltóságát ily rendkívül illetlen módon megsértették. Össze-rázkódott, s patáját ismét a földhöz verte, de szilárdan állt. - Akkor gyere! - mondta Nefer. - Próbáljunk meg egy könnyű vágtát. - Sarkait az oldalába nyomta, a kanca meglepve megugrott, aztán előre sétált. Nyugodtan végigmentek a kerítés mellett, és Nefer ismét oldalába nyomta sarkait. Dov ügetni kezdett, majd könnyű vágtába fogott. Meren hujjogatott és kiabált a templomtetőn. A mezőkön dolgozó férfiak és asszonyok kiegyenesedtek, s érdeklődve figyelték. - Lássunk igazán repülni. - Nefer megpaskolta a nyakát, csípőjét előre lökve ösztökélte előre. A kanca kinyúlt és szinte elúszott, úgy tetszett, kecses patái alig érintik a földet, akár a lágy szellő, melyről a nevét kapta. Úgy szállt, hogy Nefernek csípte a szemét a szél, és könnyei hátracsurogtak a halántékán és benedvesítették sűrű fürt-jeit. Csak száguldottak a legelőn körbe-körbe, miközben Mintaka a tetőn tapsolva és kiáltozva csodálta. Mellette Taita tartózkodóan mosolygott. - Királyi pár -mondta. - Nehéz lesz őket utolérni a Vörös Úton. Már az egész város hallott a fáraó és kancája villámgyors egymásba szerelmesedéséről. Gyorsan elterjedt a hír Gallalában, hogy Nefer most arra készül, hogy rátegye Krusra a kötőféket. Mindannyian lovasok lévén tudták, hogy a méncsikó egészen más vállalkozás lesz, mint a kanca volt. Az egész várost lázba hozta Nefer első kísérlete, hogy betörje. Senki nem ment ki a földekre, a műhelyekben és építkezéseken is leállt a munka, még a gyakorlatozó regimentek is szabadnapot kaptak, hogy vé419 gignézhessék a kísérletet, így aztán nagy versengés folyt a legjobb helyekért a városfalakon és háztetőkön, melyek a Hórusz-forrás alatti legelőkre néztek. Mikor Nefer és Meren kiment a kapun, a városfalon összegyűlt tömegből a tréfacsinálók csúfolódó kiáltásokat és sikamlós tanácsokat kiabáltak. Krus a ménes közepén legelészett. Kitűnt a többi állat közül, egy kézfejjel magasabb volt és feje előkelő. A lovak megérezték a nézők hangulatát, ijedősek és idegesek voltak, mikor a két férfi megállt a kapunál és a gyűrűbe tekert lenkötelet a kerítésre tették. - Először egy pogácsával próbálkozom - jelentette ki Nefer, és Meren felnevetett. - Nézz a szemébe, szerintem, előbb fogyaszt el téged, mint a pogácsát. - Azért megpróbálom. Várj itt. Nefer átment a kapun, és lassan közelítette meg, ahogyan azt Dovval tette. Krusnak nem tetszett ez a figyelem. Kinyújtotta nyakát és forgatta a szemét. Nefer megállt és hagyta, hadd legeljen. Elővett egy durrapogácsát az erszényéből és Krusnak kínálta, de mikor előrelépett, a csikó elrántotta a fejét, lábát az égnek rúgta s vadul elszáguldott a kerítés mentén. Nefer sajnálkozva kuncogott. - Ennyit az ajándékaimról. Nem fogod megkönnyíteni a dolgomat. -Nézd, hogyan vágtat! - kiáltotta Meren. - Jóságos Hóruszra, ha Dov az északi szél, ez maga a hamszin. Krus most a többi ló élén száguldott. Nefer és Meren együtt mentek be a legelőre és lassan a vastag cölöpökkel elkerített sarkába terelték a csapatot. Ott forgolódtak idegesen a porban, ahogy a férfiak közeledtek. Aztán a rossz irányba törtek ki és visszavágtattak a legelő túlsó sarkába, mielőtt Nefer el tudta volna vágni útjukat. Krus még kétszer vezette ki őket a csapdából, de akkor Nefer Merent küldte, hogy vágja el az útját, és Krus elkövette az első hibát. Visszaszáguldott Nefer felé. Nefer kirázta a hurkot a vállára vetett kötéltekercsből és várta, hogy a csikó a közte és a kerítés közötti szűk résbe érjen. Gondosan megítélve a pillanatot, a levegőbe hajította a hurkot, mely a feje fölött forgott, aztán ahogy Krus 420 kinyújtott nyakkal elvágtatott előtte, megrántotta a kötelet, a hurok a fejére esett és lecsúszott a nyakán a marjáig. A kötélkarikák sebesen tekeredtek le Nefer válláról, egyik a másik után, ahogy Krus menekült. Nefer nekigyürkő-zött, szétvetett lábbal hátrahajolt, a kötél végét fél tucatszor a csuklója köré tekerte. A rohanó csikó hatalmasat rántott a kötélen, lerántotta Nefert a földre, arccal lefelé, a hasára. Megérezte a kötél szorítását és a súlyt, rémületében

megugrott, Nefert úgy vonszolta maga után, mint egy szánt, a fiú ide-oda gurult a kötél végén. A falakon és háztetőkön az izgatott tömeg jókedvű él-jenzésben tört ki. Mintaka a szájába tömte ujjait, hogy ne sikoltson, Merykara eltakarta szemét és elfordult. - Nem tudok odanézni - sírta. A csikó elért a kerítésig és azzal párhuzamosan futott tovább. Egy pillanatra meglazult a kötél, és ezt Nefer arra használta, hogy a talpára guruljon. Hasa és lábai lehorzso-lódtak és zöld fűnyomokkal voltak tele, de a kötél még mindig szilárdan a csuklója köré volt tekerve. Krus megint kegyetlenül előrerántotta, de megmaradt a lábán. A lendítő erőt használva óriási léptekkel ment utána, a kötél végén vonszolódva. Egy kör után Krus lelassult, és Nefer azzal nehezítette a dolgát, hogy beleásta bronzzal sarkalt szandálját a földbe. Aztán, mikor még jobban lelassultak, kilendült a kötél végén, ami meglepte a csikót, és botladozni kezdett, mikor a húzás iránya megváltozott. Mihelyt egyenesbe jött, Nefer a másik oldalra vetette magát. Krus még kétszer lerántotta Nefert, de ő mind a kétszer talpra küszködte magát, és teljes erejéből húzta vissza a csikót. Közben Meren kinyitotta a kaput, és a lovakat áthajtotta a szomszédos legelőre, így a férfié és a lóé volt a mező, hogy megküzdjenek. Nefer a földbe mélyesztette sarkát és a kerítés felé húzta a ló fejét, arra kényszerítve, hogy hátráljon a kötélen vagy beleütközzön a nehéz cölöpökbe. A laza kötelet ösz-szegyűjtötte, aztán előrerohant. Mielőtt Krus magához tért volna, a kötelet háromszor a sarokpózna köré tekerte s le421 szorította a lovat. Krus ágaskodott és rúgkapált, rángatta a fejét, vadul forgatta a szemét. - Most megvagy - zihálta Nefer, és a kötélen egyre közelebb húzódott a ló felé. Krus a hátsó lábára emelkedett, és élesen nyerítve lecsapott a kötélre. Csak nyugalom, nyugalom. Mindkettőnket meg akarsz ölni? Krus megint felágaskodott és felemelte Nefert a földről, aztán letette lábát és most szemben álltak, a csikó vadul remegett, hátán és horpaszán csurgott a verejték. Nefer sem volt jobb állapotban, melle és lábai tele voltak karcolásokkal és horzsolásokkal, melyekből vér és nyirok szivárgott. Rajta is csurgott a veríték, és arca eltorzult az erőlködéstől, hogy megtartsa a csikót. Mindketten pihentek egy kicsit, aztán Nefer ismét kapaszkodni kezdett a kötélen Krus felé. Elért a ló fejéig, és egyik karját átvetette a nyakán. Krus felágaskodott, magasra emelte Nefert, de Nefer nem eresztette el. Újra és újra Krus megpróbált szabadulni, de Nefer csak lógott rajta. Végre a csikó remegve megállt, és mielőtt magához tért volna, Nefer hurkot vetett a hátsó lábára és szorosra húzta. Mikor Krus ismét megpróbált megugrani, orra majdnem a jobb oldalát érintette és csak éles körben tudott megfordulni. Nefer megerősítette a csomókat, nehogy elcsússzanak és megfojtsák Krust, aztán hátratámolygott. Annyira kimerült, hogy alig tudott talpon maradni. Krus megpróbált elfutni, de megint csak az orrát tudta követni egy újabb szűk kört leírva. Körbekörbejárt, míg végre megállt, zavarodottan és tehetetlenül, orrával a fara felé. Nefer otthagyta és összetört testét a kapuhoz vonszolta. Másnap reggel a háztetők és városfalak ismét megteltek férfiakkal és asszonyokkal, mikor Nefer kilépett a városkapun, és elindult a mezőre. Igyekezett nem sántítani. A balzsamok és kenőcsök dacára, melyeket Taita kevert és Mintaka kent fel, sérülései reggelre megmerevedtek. Krus még mindig úgy állt ott, ahogy hagyta, orrával a farka felé. 422 Nefer halkan énekelni kezdett, mikor a kapun át belépett a legelőre. Krus nem mozdult, de fülét lesunyta és gonoszul vicsorgott. Nefer lassan mozgott körülötte, énekelt és suttogott neki, Krus pedig idegesen izgett-mozgott és megpróbált elfutni, de be volt zárva abba az egyhangú körbe. Nefer megfogta a kötőféket a fején, és gyengéden megigazította a csomókat, hogy egyetlen mozdulattal le lehessen venni. Aztán csendesen átkerült Krus bal oldalára, ahol az nem látta. Simogatta a hátát és egyre beszélt hozzá, miközben összeszedte magát. Egyetlen könnyed mozdulattal felugrott a hátára. A csikó teljes testében megvonaglott, aztán megmerevedett a rémülettől és felháborodástól. Megpróbált futni, de a feje le volt szorítva, újabb kényelmetlen kört tett. Próbált felágaskodni, de a kötél keményen megszorult a nyaka körül. Megint megállt, de a fülét hátracsapta. Nefer megrántotta csúszócsomó végét, először azt, amelyik a lábát rögzítette, majd a hurkot a nyakán. A kötél leesett, Krus felemelte a fejét és kinyújtotta a nyakát. Egy pillanatig nem történt semmi. Akkor rájött, hogy szabad. Úgy tűnt, egyenesen a levegőbe emelkedik, akár egy felszálló sirály, négy merev lábon, orra a mellső patáit érintette. Lejött, és újra felugrott, forgott a farka körül, egyik oldalról a másikra váltva. Nefer úgy tapadt a hátára, mint egy kinövés. Krus le akarta vetni a magáról, gonoszul az égre rúgta a két hátsó lábát. Ilyen vad ugrásokkal szelte át a legelőt. Aztán felágaskodott a hátsó lábaira, és akkora dobbanással vetette magát a hátára, hogy elhangzott a nézőkig, megkísérelve összezúzni lovasát maga és a föld között. Mintaka felsikoltott, arra számított, hogy csonttörés hangját hallja, de Nefer leugrott, ügyesen földet ért, akár egy macska és a csikó mellé guggolt, miközben Krus a hátán feküdt s lábaival a levegőbe rugdosott. - Csak egy okos és harcias ló próbál így végezni egy férfival - jegyezte meg Taita szenvtelen hangon. Krus csalódottan a mellső lábaira emelkedett, de mielőtt négy lábra állt volna, Nefer szilárdan a hátára pattant. 423 A ló felállt vele, remegve és a fejét rázva, aztán dühös vágtába lendült. Átszáguldott a mezőn, egyenesen a kerítésnek. Nefer a nyakához simult, és kiabált hozzá: - Igen! Oly gyorsan szállj, ahogy tetszik! Krus tétovázás nélkül rontott neki a magas kerítésnek és Nefer megemelkedett rajta, hogy átsegítse. Együtt szálltak át magasan a legfelső rúd fölött, és egyensúlyukat megtartva értek földet. Nefer boldogan nevetett, és csípőlökéssel ösztökélte tovább. - Gyerünk! Lássuk a legnagyobb sebességedet! Krus úgy ment fel a kopár dombok alsóbb lejtőin, akár egy nyársas antilop, aztán eltűnt a látóhatár mögött a pusztaságban. Az éljenzés és a zsivaj elhalt a városfalakon, és mély csend állt be. Valakit utánuk kell küldeni - kiáltott fel Mintaka a csendben. - Lehet, hogy ledobta Nefert. Lehet, hogy Nefer törött gerinccel fekszik valahol a vadonban. Taita megrázta a fejét. - Ez kettőjükre tartozik. Senki ne avatkozzék bele. Vártak a falakon és a háztetőkön, míg a nap delelőre ért, aztán lefelé kezdett menni a horizont felé, de senki nem hagyta el a helyét - nem kockáztatták, hogy elmulasszák ember és állat erőpróbájának végkifejletét. -Megölték egymást - aggodalmaskodott Mintaka. -Az a ló egy szörnyeteg. Ha bántotta Nefert, gondoskodom róla, hogy elpusztuljon - fogadkozott haragosan. Újabb óra múlt el a csöpögő méz lassúságával, aztán nyugtalan mozgolódás futott végig a városfal tetején. Az emberek felugrottak és felbámultak a hegygerincre, és a mormogás lassan kiabáló és nevető kórussá hangosodott. A látóhatáron szánalmas pár tűnt elő. A csikó lógatta a fejét, szőre sötétlett a verejtéktől és helyenként fehérlett a rászáradt tajtéktól. Halálos kimerültség látszott minden egyes vontatott lépésén. Hátán Nefer ernyedten kornya-dozott, és ahogy Krus óvatosan lépdelt le a lejtőn, látták, hogy a fáraó teste tele van horzsolással és ütésnyomokkal. Krus leért a domb tövébe. Túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy újra átugorja a kerítést, engedelmesen jött a poros úton a városkapu felé. 424 Mintaka felkiáltott: - Bak-herl Nagyon derék dolog volt, felség! - A kiáltást nyomban átvették, emberről emberre szállt, mígnem visszhangzott a Hóruszforrás fölötti hegyekről. - Bak-her! Bak-herl Nefer kiegyenesedett a csikó hátán és jobbját győzelmes köszöntésre emelte. Az éljenzés kétszer olyan hangosan harsogott. A falak előtt bemutatta, hogy uralja a lovat, egy sor fordulatot végeztetett Krussal, előbb az egyik, majd a másik irányba. Aztán megállította, kezét a marjára téve arra késztette, hogy hátráljon. Parancsai szinte észrevétlenek voltak, egy gyengéd szorítás a térdeivel, vagy egy bökés a lábujjával Krus combjába, vagy finom változtatása a súlypontjának, de a ló engedelmesen válaszolt.

- Attól féltem, hogy megtöri a csikó szellemét - mondta Taita Mintakának -, de Krus egyike azoknak a ritka teremtéseknek, akiknek inkább határozott bánásmódra van szükségük, semmint kedvességre. Nefernek meg kellett alapoznia uralmát fölötte, és Hórusz legyen a tanúm, még sose láttam ezt ilyen gyorsan és tökéletesen véghezvinni. Nefer belovagolt a városkapun, felintegetett Mintakának, aztán a hosszú, széles úton az istállókhoz ment. Kikötötte Krust, és elé tartotta a bőrvödröt, hogy igyon. Mikor a csikó eloltotta szomját, meleg vízzel lemosta róla a port és a rászáradt izzadságot, aztán kivitte az istállóból, hogy meghemperedjen a homokban. Abrakos tarisznyáját megtöltötte mézzel édesített összetört durrával, és míg Krus mohón evett, lecsutakolta, közben mondogatta neki, hogy milyen derék teremtés, hogy majd együtt futnak a Vörös Úton, Krus pedig előre-hátra csapva füleit hallgatta. Mikor a nap lement, Nefer vastagon szalmát terített az istálló padlójára alomnak. Krus megszaglászta, elmajszolt egyharapásnyit, aztán leereszkedett és fáradtan elnyúlt az oldalán. Nefer lefeküdt mellé a szalmára, fejét Krus nyakára tette. Együtt aludtak el, és Mintaka azon az éjjelen egyedül maradt. 425 Másnap Nefer bemutatta Krust Dovnak. A lovak óvatosan kerülgették egymást, megszagolták egymást és megint keringtek egymás körül. Mikor Krus orrát Dov farka alá dugta, az felháborodást színlelt, kirúgott a két hátsó lábával és kacéran elszaladt, Krus pedig táncolva utánafutott. Nefer engedte, hadd legeljenek együtt egész nap, és a következő reggel megmutatta nekik a szekeret. Nem a csodálatos királyi járművet, hanem egy régi, elhasznált darabot. Hagyta, hogy megszagolják a szekér-rudat, amelyet oly sok ló horpasza csiszolt simára és fényesre. Mikor mindketten elvesztették érdeklődésüket egy ilyen közönséges tárgy iránt, Meren elvezette Krust, Nefer pedig átvezette Dovot a következő lépésen. Kedvesen cirógatva a kancát, óvatosan a vállára tette a hámot, és meghúzta a szíjakat. Dov boldogtalanul izgett-mozgott, de engedte, hogy rátegye e szokatlan korlátokat. Felült rá és két kört tett vele a mezőn. Mikor visszahozta, Meren már készenlétben tartotta a rudat. Nem volt hozzáerősítve a szekérhez, de az egyik végén rajta volt a füles csavar. Nefer hozzáerősítette a hámot, Dov idegesen forgatta a szemét, ahogy megérezte az oldalán lógó súlyt. Odafordította a fejét, hogy szemügyre vegye a rudat, és amikor kielégítette kíváncsiságát, Nefer fogta a fejét és előrevezette. Fújtatott és hánykolódott, ahogy a rúd követte, de Nefer megnyugtatta és lecsendesítette. Mire néhányszor megkerülték a mezőt, már nem járt cikcakkosan. Most jött a kritikus lépés. Nefer kölcsönkérte Hilto békés öreg kancáját és befogta a jobb oldali hámba, most ott állt egyked-vűen. Dovot a bal oldalra fogta. Az öreg kanca higgadt természete biztonságérzetet adott neki, és nyugton maradt. Nefer felkötötte az abrakos tarisznyákat és adott nekik egy-egy adag törött durrát. Mikor Dov jóllakott és ellazult, hátsó lábaira lenvászon csíkokat tekert, nehogy megsértse magát, ha elkezd rugdosni, amikor megérzi a szekér súlyát. Fölösleges volt aggódnia. Mikor megfogta a fejét és vezetni kezdte, Dov készségesen jött az öreg kanca mellett. Nefer megérintette a vállát, és Dov belefeküdt a hámba és 426 kivette részét a szekér súlyából, akár egy veterán. Nefer futni kezdett, és Dov ügetett az oldalán. Aztán felugrott a szekérre és megfogta a gyeplőt. Egy sorozat fordulatot végeztetett a párral, mindegyiket kisebb ívben, mint az előzőt, és noha Dov eddig még soha nem érezte a gyeplőt, hűségesen utánozta jobb oldali társát. A nap végére felismerte a vezényszavakat, és azonnal engedelmeskedett nekik, meg sem várta az öreg kancát, hogy példát mutasson. Nefer még öt napig gyakorlatozott a két kancával, és Dov gyorsan tanult. Eljött az ideje, hogy Krust is átvezesse ezen a gyakorlaton. Három napba telt, mire abbahagyta, hogy megbokro-sodjék, mihelyt megérzi a rúd súlyát. Nefer már majdnem feladta, de Taita kitartásra bírta. - Légy hozzá türelmes most, és később ezerszeresen megjutalmaz érte - tanácsolta. - Esze és szíve van. Soha nem találsz olyat, aki helyettesítené. Idővel Krus beletörődött a rúdba, amely mellette siklott és ijesztően utánozta minden mozdulatát. Nefernek végre sikerült befognia a hámba Dov mellé. A kanca Krus felé fordította a fejét, és orrával megbökdöste a nyakát, mint egy anya a durcás gyermekét. Krus lehiggadt és elfogyasztotta durráját. Mikor Nefer vezetni kezdte, megpróbált kitörni, de Nefer szigorúan a farára csapott. Egyenesbe állt és beállt Dov mellé, de nem húzott. Még egy legyintésre nekifeszült a hámnak és kivette részét. Az érzés minden bizonnyal kedvére volt, mert hamarosan akarattal húzott. Az egyetlen nehézség az volt, hogyan állítsa le. Meren kinyitotta a kerítés kapuját, és felugrott a tovagördülő szekérre. A kereskedelmi utat választották, és vörös porfelhőben felszáguldottak a dombokon. Ez volt az az útvonal, melyen a következő hónapokban minden hajnalban elindultak. Minden este, mikor visszatértek Gallalába, a lovak gyorsabban és egyenletesebben futottak, váll váll mellett, mint egyetlen állat, melynek két feje és nyolc lába van. A két ifjú harcos a szekéren egyre keményebb és szívósabb lett, sötétre égette őket a sivatagi nap. Mintaka megtanulta, milyen érzés lehet özvegynek lenni. 427 A Vörös Útnak csak öt harcosa volt Gallala városában: Hilto, Shabako, Socco, Timus és Torán. Sokan próbálkoztak mások is, de elvesztették hajfonatukat a vállalkozás során. Hilto és Shabako a rend harmadik, legmagasabb fokozatának birtokosai voltak, a névtelen istennek, a Mennyország Bikájának, a sumer hadistennek tisztelői. Az istennek csak a beavatottak ismerték igazi nevét, mindenki más elől a Vörös Isten fedőnév mögé rejtőzött. Nem volt temploma vagy szentélye. Eljött, mikor kettő vagy több híve" megidézte nevét bárhol, ahol férfiak haltak meg csatában. Gallala ilyen hely volt, hisz Tanús úr itt aratott győzelmet Egyiptom ellenségein, és itt emelt halmot levágott fejükből a város főterén. A tér alatt mészkőbe vájt titkos katakombák húzódtak, melyek nagyon alkalmatos templomként szolgáltak a névtelen isten imádatára. Éjfél után, mikor mindenki más már aludt, Hilto pompás fehér ökröt vezetett végig a szűk alagúton, mely a katakombákhoz vitt, és feláldozta az oltáron, amit a legnagyobb terem sötét mélyén emeltek. A fáklyák reszkető fényénél a vér kilövellt és tócsába gyűlt a padló kőlapjain. Ekkor a rend öt harcosa kardját a vérbe mártotta, és a titkos isten áldását kérte döntésükre és könyörögtek, hogy segítsen nekik bölcsen határozni. Aztán fontoltóra vették a próbát, mely elé Nefer Széthi fáraót és társát állítják. -Nem szabad engedményt tenni a fáraónak. Ugyanolyan könyörtelenül kell próbára tenni, mint bármely más jelöltet - jelentette ki Hilto. - Ha másképp tennénk, megsértenénk a hatalmas harckedvelőt. - Shabako még ebben a válogatott társaságban is habozott használni az isten igazi nevét. - Kisebbítené azon harcosok dicsőségét, kik Nefer Széthi előtt futották meg a Vörös Utat. Tanácskozásuk az éjszaka nagyobb részét igénybe vette, miközben a két jelölt gyapjúköpenyébe burkolózva a katakombákba vezető alagút bejárata előtt várakozott. Nem sokat beszéltek, hisz nagyon is tudatában voltak, hogy az öt harcos alattuk a sötét barlangban az életükről 428 határoz. A pirkadat fénye még nem oltotta ki teljesen a hajnalcsillagot, mikor Shabako a testület elé szólította őket. Követték a kővel bélelt alagúton. Fáklyája bevilágított a falfülkékbe, ahol ötszáz éve vagy régebben halott férfiak és asszonyok festett múmiakoporsói feküdtek. A levegő száraz és hűvös volt, föld, penész, és rothadás szaga érződött benne. Lépteik kísértetiesen visszhangoztak, halk suttogás hallatszott a levegőben, talán a halottak hangjai vagy denevérszárnyak suhogása. Aztán friss vér szagát érezték, a vér tocsogott a talpuk alatt, amikor elmentek az áldozati ökör mellett. Fáklyák égtek a tartókban a visszhangos üreg falán, ahol a harcosok vártak rájuk. - Ki közelít a titkokhoz? - hangzott a kérdés Hilto hangján, de arcát elrejtették köpenyének ráncai. - Nefer Széthi vagyok. - Én pedig Meren Cambyses. - A Vörös Utat kívánjátok megkísérelni? - Igen. - Mindketten testben és lélekben ép, egészséges férfiak vagytok? - Igen.

- Öltetek már embert tisztességes harcban? - Igen. - Van harcos, ki jótáll érted, Nefer Széthi? - Én ajánlom - mondta Shabako. - Van lovag, ki jótáll érted, Meren Cambyses? - Én ajánlom - válaszolt Socco. A katekizmus végeztével Nefert és Merent beiktatták a rend első fokozatába. - A Bika vérében és hatalmának tü-zében, az isten elfogad benneteket növendékeinek. Még nem vagytok jogosultak, hogy tanácsot üljetek a második és harmadik fokozat felkent harcosaival, sem a Vörös Isten imádatára, még titkos nevét sem ismerhetitek meg. Csak arra van jogotok, hogy megkíséreljétek végigjárni az utat, melyet az isten jelöl ki számotokra. Tudván, hogy halált is jelenthet, elfogadjátok a kihívást? - Igen. 429 - Akkor halljátok, hogy öt szakasza van az útnak, melyek közül az első... A felkent harcosok egymás után szóra emelkedtek, elmagyarázták a megpróbáltatásokat, mellyel még soha nem néztek szembe, és a szabályokat, melyeket be kell tartaniuk. Az öt szakaszt a dárda, a birkózás, az íj, a szekér és a kard próbájának nevezték. A két jelölt érezte, hogy bátorsága lankad. Végül ismét Hilto beszélt. - Hallottátok, mit rendelt az isten számotokra. Eltökélt szándékotok belefogni ebbe a vállalkozásba? - Igen. - Hangjuk természetellenesen hangos volt, színlelt bátorságtól rekedt, hisz most már tisztában voltak vele, mi vár rájuk. - Akkor mostantól fogva nincs visszaút. Taita az emberek felé fordult: - A szekér a lényeg. Ne feledjétek, ez verseny. Tíz szekér fog üldözni benneteket. A legfontosabb a sebesség. Meg kell tanulnotok, hogyan hozzátok ki a legtöbbet a lovakból. Fáradhatatlanul dolgoztak. Mire Ozirisz újholdja egy vékony bronzszilánk volt a látóhatáron, Dov és Krus mindent megtanultak, amit Nefer és Meren meg tudtak tanítani nekik. Úgy futottak, mintha egyek lennének, ugyanazzal a lépéstávolsággal, tisztában voltak a szekér egyensúlyával a hátuk mögött, saját súlyukkal és erejükkel tartották egyenesben a legmeredekebb fordulóban is, egy szekérhossznyi távolságon belül teljes vágtából megálltak, a legfinomabb parancsoknak is nyomban engedelmeskedtek. Mintaka kihozta Merykarát a sivatagba a saját szekerén, hogy megnézzék, hogyan gyakorlatoznak. Délben, mikor leálltak, hogy a lovak igyanak és pihenjenek, Minta-ka önkéntelenül felkiáltott: - Tökéletes! Többet már biztosan nem tudtok tanítani nekik, hisz nincs mit tanulniuk. Nefer kortyolt a vizeskancsóból, majd megtörölte száját a keze fejével, és felpillantott a fekete szikladombok gerincére. 430 - Van valaki, aki nem értene egyet veled. A lányok beárnyékolták szemüket, és követték tekintete irányát. Látták az alakot fenn kuporogni, oly mozdulatlanul, hogy akár a szikla része lehetett volna. - Taita. Mióta figyel? - Néha úgy tűnik, egy örökkévalóság óta. - Van még valami, amit megmutathat neked? - kérdezte Mintaka. - Ha igen, akkor miért nem tette még meg? - Arra vár, hogy megkérjem. - Nyomban eredj oda hozzá - parancsolta Mintaka. -Ha te nem mész, majd én megyek. Nefer felmászott a dombra és leült Taita mellé. Egy darabig hallgattak, aztán Nefer megszólalt. - Ismét szükségem van rád, Öreg Atya. Taita nem válaszolt azonnal, csak pislogott, akár egy bagoly, melyet felriasztott fészkében a kelő nap. Soha nem lesz fia, és még soha senki nem szólította atyának. - Te tudsz segíteni. Mit kell még tennem? Hosszú szünet után Taita halkan megszólalt. - Krus megérzi, mikor hajítod el a dárdát, vagy lövöd ki a nyílvesszőt. Abban a pillanatban magasat lép a jobb mellső lábával. Dov érzi, és megijed. Nefer elgondolkodott. - Igen! Éreztem a törést a járásukban. - Egy hüvelykkel eltérítheti a célzásodat. - Mit tehetek? - Meg kell tanítanod nekik az ötödik lépésnemet. - Csak négy van. Séta, ügetés, rövid vágta, vágta. - Van még egy. Én siklásnak nevezem, de ezt meg kell tanítani. A legtöbb ló sose tanulja meg. - Akkor segíts nekem. Kifogták a lovakat a hámból, és Nefer felült Dov hátára. Elvitte egy rövid vágtára, aztán visszajött vele Taitához. Az öreg felemelte a jobb mellső patáját és egy keskeny bőrszíjat kötött a csüdjére. A szíjhoz egy tökéletesen gömbölyűre csiszolódott, bőrbe csomagolt folyami kavics volt erősítve. Dov lehajtotta fejét, és kíváncsian megszagolta. - Vidd körbe megint - mondta Taita Nefer-nek. 431 Nefer megbökte a lábujjaival és Dov elindult. A kavics himbálódzva nekiverődött a jobb lábának, ösztönösen igyekezett megszabadulni tőle, minden lépésnél rántott rajta egyet. Ettől egész mozgása megváltozott. Háta már nem emelkedett meg, hogy Nefer fenekéhez ütődjék, megszűnt az a ringó mozgás, az a hirtelen lendülés. - Úgy úszik alattam, akár egy folyó! - kiáltott fel Nefer boldogan. - Akár a Nílus maga! Két nap múlva már levehette a fityegőt, és parancsára Dov rövid vágtából vagy vágtából siklásra váltott. A vezényszó a „Nílus" volt. Mikor először hozták oda hozzá, Krus úgy viselkedett, mintha a fityegő mérges kobra volna. Ágaskodott és a levegőt kapálta. Mikor meglátta Nefer kezében, forgatta a szemét és egész testében remegett. Három napig mérték össze akaratukat, míg a negyedik napon váratlanul megrántotta jobb patáját és siklani kezdett. A következő napon már ugyanolyan készségesen siklott parancsra, mint Dov. A tizedik napon Taita a hegytetőről figyelte, ahogy elvágtattak a céltáblák sora előtt, Nefernek a dárdaszíj a csuklójára volt tekerve. Krus a festett fakorongokat nézte a háromlábú állványokon, füleit idegesen előrehegyezte, de mielőtt kitörhetett volna, Nefer elkiáltotta magát: - Nílus! Dov és Krus egyszerre váltottak lépést, a szekér futása egyenletes lett és úgy siklott előre, akár egy harci gálya. Nefer első dárdája a céltábla pirosra festett közepébe talált. Taita figyelte, hogyan helyez Nefer egy nyílvesszőt a húrra, hogyan feszíti meg és tartja célra. A kétszáz lépésre felállított céltáblák mögötti rúdon lengő sárga zászlóra nézett, A zászló csapkodott, egy pillanatra kiöb-lösödött, aztán lekókadt, amint a forró szellő elült. Nefer eleresztette a nyilat, és az lusta ívben emelkedett. Elérte tetőpontját, és amint esni kezdett, a szél megint Taita arcába fújt. 432 A nyílvessző is megérezte a szellőt, és röptében észrevehetően irányt változtatott. A céltábla felé hullt, és szélirányban három kézfejnyire a vörös középponttól fúródott bele. - Széth okádja le ezt az alattomos szelet! - szitkozódott Nefer. - A könnyű nyíl jobban megérzi a szelet - mondta Taita, odament a kis taligához, melyen a tartalék íjak és a tegezek voltak. Egy hosszú, bőrbe csomagolt tárggyal jött vissza. - Nem! - tiltakozott Nefer, mikor kicsomagolta belőle Trok nagy harci íját. - Ezzel nem bírok. - Mikor próbáltad utoljára felajzani? - kérdezte Taita. - Aznap, amikor kiástuk. Tudhatnád, ott voltál te is.

- Annak már hat hónapja - mondta Taita, és jelentőségteljes pillantást vetett Nefer csupasz mellére és karjaira. Izmai megkeményedtek, mint faragott cédrusfa. Kezébe nyomta az íjat. Nefer vonakodva vette el, és megforgatta kezében. Látta, hogy frissen áttekerték vékony elektrumszállal és lelakkozták. A húr új volt - egy oroszlán mellső lábának inából készült, addig szárították és sodorták, míg olyan szilárd nem lett, mint a bronz. A visszautasítás már az ajkára emelkedett, de nem mondta ki, mert Taita figyelte. Felemelte az íjat és nyílvessző nélkül megpróbálta felajzani. Egy fél könyökre hátrahúzta, ekkor karjai elakadtak, mellizmai ellaposodtak és megkeményedtek, de az íj nem mozdult tovább. Óvatosan engedett rajta, és az íj visszanyerte eredeti alakját. - Add vissza - nyúlt érte Taita. - Nincs benned elég erő, se elszántság. Nefer elrántotta előle, ajka elvékonyult és elfehéredett, szemében tűz égett. - Nem tudsz mindent, öreg, még ha azt is hiszed. Benyúlt a taligába és előkapott egy hosszú, nehéz nyílvesszőt a tegezből, melyen Trok kartusa volt kidomborítva a fényezett bőrön. Az íjhoz hasonlóan, ez is a kiásott szekérről került elő. Visszament a vonalig, és felvette a lövőállást. A húrra helyezte a nyílvesszőt. Melle felda433 gadt, ahogy tüdejét teleszívta levegővel. Összeszorította fogait, és elkezdte a felajzást. Eleinte lassan ment, mikor félig megfeszítette, felnyögött, a levegő sziszegve jött ki a torkán, karján az izmok büszkén kidagadtak és teljesen kihúzta, megcsókolva a húrt, mint egy szerető. Ugyanezzel a mozdulattal elengedte és a nehéz nyílvessző elrepült, énekelve szállt a kék égre, elérte tetőpontját és zuhanni kezdett, magasan átrepült a céltáblák fölött, egyre mész-szebb, kétszer akkora távolságra. Aztán a kovakőhegy ragyogó szikrákat ütött egy távoli kőből, és a nyílvessző eltörött a becsapódás rettentő erejétől. Nefer elképedve bámult a nyfl után, és Taita halkan dünnyögte: — Talán igazad van. Nefer elejtette az íjat, és megölelte. - Eleget tudsz, Öreg Atya. Eleget mindannyiunknak. Taita elvitte Nefert és Merent a sivatagba, három napig utaztak a kegyetlen és gyönyörű vidéken át. A rejtett völgybe vezette őket, ahol egy sziklarepedésből fekete folyadék szivárgott, az a sűrű, kátrányos anyag, mellyel a sakálok szőrét kenték be thane-i éjszakai rajtaütéshez. Megtöltötték a magukkal hozott agyagedényeket, és visszatértek a gallalai műhelybe. Taita lassú tűzön forralva addig finomította a fekete folyadékot, míg oly síkos tapintású nem lett, mint a finom selyem. - Ez egyenletesebben és hosszabban fogja kenni a kerékagyakat, mint a disznózsír, vagy valami egyéb kotyvalék. Ezer lépésen ötven lépés előnyt nyertek vele. Talán a siker vagy a bukás, de meglehet, hogy az élet vagy halál közötti különbséget. Nefer hajlott rá, hogy a királyi szekérrel vágjon neki a Vörös Útnak, de Taita megkérdezte: - Valóban egy aranyszarkofágban akarsz utazni? - Az aranydíszítés csak két taelt nyom. Magad mérted meg. - Akár kétszáz is lehetne, mikor kimész oda. Taita megvizsgálta mind a százöt szekeret, melyet a homok alól kiemeltek, kiválasztott tízet és szétszedte őket. Lemérte az alvázat és ellenőrizte a szekér eresztékeit. 434 Megpörgette a kerekeket az agyukon, éles szemével észrevette a legapróbb imbolygást is forgásukban. Végre meghozta döntését. A kiválasztott szekéren módosította kerékagy felépítését úgy, hogy a kereket egyetlen bronz tengelyszeg tartotta, amit egy kalapácsütéssel el lehetett távolítani. Mikor újból összerakta a szekeret, a védó'falat és oldalfalakat elhagyta, hogy minden felesleges súlytól megszabadítsa. Ezek nélkül a szekereseknek majd egyensúlyérzékükre és egyetlen, a padlóhoz eró'sített kötélhurokra kell majd hagyatkozniuk, hogy megtartsák magukat az egyenetlen talajon. Végül megkente a kerékagyakat a sivatagi lelőhelyről származó fekete kenőccsel. Taita felügyelete alatt hüvelykről hüvelykre átvizsgálták a lószerszámot, és Mintaka, Merykara és a szolgálóik késő éjszakáig virrasztva öltögették az illesztéseket. Aztán kiválasztották a fegyvereket, amelyeket magukkal visznek. A dárdákat és nyílvesszőket sima lapon görgették, hogy észrevegyenek bármi tökéletlenséget, majd felfüggesztették őket egy kiegyensúlyozó táblára, melyet Taita külön erre a célra tervezett, ha kellett, egy ólomgyöngyöt tettek a nyelükhöz vagy fejükhöz, míg tökéletesek nem lettek. A hegyeket úgy élezték meg, hogy harapjanak és megragadjanak a célban. Újratalpalták szandáljukat, és a bronzszegecseket tüskévé reszelték. Új bőrvédőket szabtak, hogy védjék alsókarjukat a visszapattanó íjhúrtól és a dárdaszíjtól. Háromhárom kardot választottak, mert a bronzpengék gyakran elpattannak a csata hevében. Megfenték élüket, aztán addig csiszolták porrá tört tajtékkővel, mígnem le tudták borotválni velük a szőrt az alsókarjukról. Tartalék húrokat készítettek, melyeket majd övként a derekukra kötnek. Bőrsisakon és bőrmellényen kívül más vértezetet nem viselnek majd az úton, hogy ezzel is köny-nyebb legyen Dov és Krus terhe. Bezárt ajtók mögött dolgoztak a műhelyben, hogy mások ne értesüljenek előkészületeikről. De mindenekelőtt edzettek és gyakoroltak, erősítették izmaikat, kitartásukat és a lovak bizalmát. 435 Tudták, hogy Dovnak és Krusnak a próba legnehezebb része a tűz lesz. Rőzsenyalábokból és szalmakötegekből tüzeket raktak kinn a sivatagban. Hagyták, hogy a lovak megnézzék a lángokat és megszagolják a füstöt, aztán bekötötték a szemüket. Bár eleinte Krus megmakacsolta magát és rémülten nyerített, végül lovasában bízva vakon rohant olyan közel a pattogó lángokhoz, hogy megperzse-lődött a sörénye. A várakozás ideje alatt Mintaka és Merykara hosszú órákat töltött Hathor újonnan rendbe hozott templomában, áldozatot mutattak be a szeretett férfiakért és imádkoztak az istennőhöz, hogy oltalmazza őket, s avatkozzék be az oldalukon. Harmincöt nappal Hórusz holdtöltéje előtt furcsa karaván érkezett Gallalába, a tengerpartról, Szafaga kikötőjéből. Egy félszemű és félkarú, óriás termetű férfi vezette, akit Aartlának hívtak. A Vörös Út öt harcosa elébe ment, mikor még kilenc mérföldre volt a városfalaktól. Tisztelettel kísérték Gallalába, mert lovagtársuk volt, a harmadik fokozat birtokosa, aki közel harminc évvel korábban futotta meg a Vörös Utat. Húsz évvel ezelőtt egy nyíl állt a szemébe Tamose fáraó líbiai hadjárata során, és öt évvel később egy núbiai szekercés vágta le a karját egyetlen csapással könyék alatt. Aartla most gazdag ember volt. Egy különleges tehetségű és ügyességű férfiakból és nőkből álló utazó cirkusz volt a tulajdonában. Társulatának egyik tagjáról úgy hírlett, hogy a világ legerősebb asszonya. Fel tudott emelni két lovat, egyet-egyet a két kezével, és le tudta harapni egy bronzrúd végét, aztán meghajlítani a csonkot vaginája szorításával. Egy másik arról volt híres, hogy ő a legszebb nő a világon, jóllehet kevesen látták arcát. Távoli országból származott, a messzi északról, ahol az év bizonyos szakában a folyók fehér kővé változtak és megszűntek folyni. Aartla tíz tael ezüstöt kért a kiváltságért, hogy fátyol nélkül lássák az arcát. Azt mondták, aranyhaja van, mely a földig ér, és a két szeme különböző színű, az egyik 436 sárga, a másik kék. További bájai látványáért Aartla arányos árat számított fel, és csak egy gazdag ember szemlélhette meg összes bájait. Azonkívül Aartlának volt egy fekete rabszolgalánya, aki tüzet nyelt, tetőtől talpig élő skorpiókkal borította be magát, és egy pitont tekert a nyaka köré. Mutatványa csúcspontján rávette a kígyót, hogy másszon be teste titkos nyílásába, míg egészen el nem tűnt testében. E csodás mutatványok csupán arra szolgáltak, hogy kedvet csináljanak a közönségnek a cirkusz fő attrakciójához, egy csapat birkózóhoz és kardforgatóhoz, akik meg-küzdöttek mindenkivel, aki kiállt ellenük. Aartla száz tael színaranyat ajánlott fel annak, aki legyőzi egyik bajnokát. A versenyekre kötött fogadásokról legendákat meséltek, és Aartla óriási vagyonának forrását képezték. Bár manapság ő nem állt ki, szívében még harcos volt és a Vörös Isten követője. Mikor eljutott hozzá a hír, hogy a Tamose-dinasztiából származó fáraó eltökélte, hogy megfutja a Vörös Utat, a világ másik végéből hozta el bajnokait, hogy megmérkőzzenek vele. Annyira szerette a versenyt, hogy ezért a szolgálatért nem számított fel díjat. Harcostársai az egyik ősi palotát készítették elő Aartlának és társulatának szálláshelyül. Az érkezése utáni este nagy lakomát tartottak tiszteletére, melyre csak Nefert és Merent nem hívták meg. - Nem fogadhattuk volna el a meghívást - magyarázta Nefer Mintakának. - Még nem vagyunk a rend tagjai. Ráadásul egy asztal mellé ülni azokkal, akik ellenfeleink lesznek, a szokások és hagyományok megcsúfolása lenne. A lakoma utáni napon a bajnokok folytatták soha véget nem érő gyakorlataikat Aartla felügyelete alatt. Az ősi palota udvarán gyakorlatoztak, ahonnan

minden idegen ki volt tiltva. Aartla túl ravasz volt, hogy engedje, más szerencsejátékosok felbecsüljék bajnokai formáját és stílusát anélkül, hogy arannyal fizetnének a kiváltságért. Taita azonban nem volt idegen. Mikor Aartla elvesztette karját, Taita vágta le s varrta be a csonkot, megmentve az üszkösödéstől, ami megfertőzte a sebet és Aartla életét 437 fenyegette. Aartla a gyakorlóudvaron köszöntötte, és egy halom párnára ültette a jó szeme oldalára. A világ legszebb asszonya mézzel ízesített serbetet szolgált fel neki aranyserlegben, és rámosolygott azzal az elbűvölő felemás szempárral a fátyla mögül. Először Aartla beszámolt az egyiptomi hadsereg mezopotámiai hadjáratának legújabb híreiről, hiszen onnan érkezett. Úgy tűnt, Sargon király, kinek seregeit szétverték, visszavonult fővárosa, Babilon falai mögé. A háború kimenetele nem lehetett kétséges. A hamis fáraók seregei hamarosan visszatérhetnek Egyiptomba, hogy elintézzék az uralkodásukat fenyegető másik veszélyt, a gallalai kis hadsereget. Mikor ezt mondta, jelentőségteljes pillantást vetett Taitára, időben érkezett figyelmeztetésnek szánta egy régi barátnak. Ahogy ott ültek a párnákon és sok mindenről szót ejtettek, politikáról, hatalomról, s háborúról, mágiáról és az istenekről, úgy látszott, Taitát teljesen leköti beszélgetésük, alig pillantott az atlétákra, akik verítékezve robotoltak a napon. De sápadt, vén szeme nem mulasztott el egyetlen hajítást vagy kardcsapást sem. A bajnokok gyilkos képességeikből éltek. A Vörös Isten követői voltak, és vállalkozásuk egyfajta vallásgyakorlat volt. Mikor aznap este Taita visszatért cellájába, ahol Nefer és Meren vártak rá, arca komor volt. - Figyeltem ma ellenfeleiteket edzés közben, és meg kell mondanom, hogy még sok dolgunk van, pedig már csak napok vannak hátra. - Mondd el nekünk, Öreg Atya - kérte Nefer. -Először is ott van Polios, a birkózó... - fogott bele Taita, és felvázolta minden egyes bajnok jellemét, s erejét, harci stílusát és különleges erősségeit. Aztán ismertetett minden gyenge pontot, amit felfedezett bennük, és tanácsot adott, hogyan lehetne ezeket a legjobban kihasználni. Aartla segédletével a rend öt harcosa hozzálátott a pálya megtervezéséhez. Napokat töltöttek a pusztaságban, míg kijelölték a széles kört, mely a város főteréről 438 indult, felment a dombokra és a szurdokokkal szabdalt hegyek közé, aztán kilenc mérfölddel később visszafordult, lejött a hosszú völgyön, el Taita forrása mellett, s a városkapun át a főtéren ért véget. Mihelyt kijelölték a pályát, munkáscsapatok fogtak hozzá, hogy megépítsék az akadályokat. Tíz nappal a verseny előtt Hilto és Shabako kihirdették a város népének. Részletesen ismertették a pályát és a szabályokat, aztán megnevezték a bajnokokat, akikkel a jelöltek megmérkőznek. -Abirkózás próbájában Nefer Széthi fáraó ellenfele Polios lesz Úr városából. - A tömeg egy emberként sóhajtott fel, mert Polios híres verekedő volt. Gerinctörő volt a ragadványneve. Nemrégiben ölt meg egy embert Da-maszkuszban, tizenhetedik áldozatát a szorítóban. - Meren Cambyses a núbiai Sigassával mérkőzik meg. - Őt majdnem olyan jól ismerték. A Krokodilnak hívták, mert valami furcsa betegségtől a bőre olyan kemény, du-doros és fekete volt, mint a nagy hüllőé. - A kard próbájában Nefer Széthi fáraó a taurini Khama ellen áll ki. - Meren Cambyses az indusi Drossával küzd meg. Aznap este Mintaka és Merykara fehér bárányt áldoztak az istennőnek, és sírva könyörögtek hozzá, hogy védelmezze meg a férfiakat, akiket szerettek. Hét nappal a Vörös Út próbája előtt az öt harcos válogató versenyeket tartott, hogy kiválasszák az üldözőket. Jelentkezőkben nem volt hiány e megtisztelő feladatra, hisz aki megszerzi egy király hajfonatát, bizton számíthat az örök életre. Hilto megígérte, hogy öt könyök magas sztélét emelnek az általa tisztelt isten vagy istennő templomában, hogy megörökítsék győzelmét. Száz tael arany lesz a díja, amin szép birtokot vehet, mikor végre visszatérnek a szülőföldjükre. Ráadásul övé lesz a legyőzött jelölt minden fegyvere és felszerelése. Az öt harcos a kieséses verseny alapján hozta meg a végső döntést és az eredményt kihirdette a város főterén 439 álló kőemelvényről. - A tíz legjobb, legtapasztaltabb embert választották, és megengedték, hogy tetszésük szerint válogassanak a lovak és szekerek között. Nagy veszély vár rátok elöl és hátul egyaránt - figyelmeztette Taita a párost, amint ismét átnézte a listát. - Itt van például ez a Daimios. Kapitány a szekereseknél. Ért hozzá, hogyan hozza ki a legtöbbet a lovakból. - Minden a rajton múlik - mondta Nefer. - És azt egyedül a Vörös Isten dönti el. A próbát megelőző hét éjszaka Mintaka nem engedte Nefert az ágyába. - A szerelmem meggyengítené elszántságodat és kiszíná erődet. De nekem százszor jobban fogsz hiányozni, mint én neked - mondta, miközben együtt fonták be Krus hosszú sörényét. A Hórusz teliholdja előtti napon Taita parancsára valamennyien pihentek. Dov és Krus békésen legelészett a forrás alatti mezőn. Merykara fügét, narancsot és durra-pogácsát pakolt egy kosárba, és Merennel a forrásnál üldögéltek, a lovakat nézték lenn, a zöld füvön. Miután elfogyasztották egyszerű ebédjüket, Merykara a fiú mögé térdelt és befonta haját, a vastag fonat a háta közepéig ért. - Olyan sűrű és fényes - dünnyögte és beletemette arcát. Olyan jó illata van. Ne hagyd, hogy elvegyék tőled, nekem hozd vissza a hajfonatodat. - Mivel jutalmazol, ha megteszem? - kérdezte Meren. - Olyan jutalmat kapsz, amiről nem is álmodtál - pirult el Merykara. - Álmodtam róla - mondta a fiú lelkesen. - Életem minden éjszakáján arról álmodom. ~O éggel Taita jött ébreszteni Nefert, aki még aludt, egyik J-Xkezével az arca előtt. Taita érintésére felült, kinyújtózott és ásított. A vastag hajfonat, melyet Mintaka font be, a hátára lógott. Ahogy Taitára nézett, szeme kitisztult és megkeményedett, midőn eszébe jutott, mi vár rá ezen a napon. 440 Míg Nefer ivott egy kupa savanyú tejet és evett egy maréknyi fügét, Taita az ablakhoz ment és elnézett a háztetők felett a fiatal pálmaligetre, melyet a kutak fölött ültettek. Látta, hogy a legfelső levelek hajladoznak az enyhe szélben. Valamennyien szélcsendes napért imádkoztak, ez a szellő a kudarc fenyegetését hozta. Nefernek most még inkább a nagy harci íjra kell hagyatkoznia, hogy kivédje. A fiúnak nem szólt aggodalmairól. Tekintetét a széles útra fordította. Még nem kelt fel a nap, de a város népe már özönlött ki a kapun. - Igyekeznek, hogy jó helyet kapjanak a pálya mentén, és minél többet lássanak a próbákból - mondta Nefernek. - A résztvevőkön és a bírókon kívül senki nem ülhet lóra vagy szekérre, mindenki más csak gyalogosan követheti a hajszát. Vannak, akik azt tervezik, hogy megnézik a dárdavetést és a birkózást, aztán átvágnak a dombokon, hogy közelről lássák a kardviadalt. Akik kevésbé gyors lábúak, felmásznak a Sas-hegy tetejére, onnan nézik végig az átkelést a szakadékon, aztán visszasietnek ide, hogy lássák a célba érést. A tömeges kivonulás ellenére több százan maradtak, akik azt választották, hogy inkább a rajtot nézik végig, és megtöltötték a főteret. Mások felmásztak a falakra és erkélyekre magasan a tér fölé. A korai óra ellenére ünnepi, lázasan izgatott hangulat uralkodott. A falakon lévők közül néhányan magukkal hozták reggelijüket, és lerágott csontok és morzsák záporoztak a lent állókra. Mások fogadásokat kiabáltak Aartlának és írnokainak. Aartla egyenlő esélyt kínált arra, hogy Nefer és Meren átkel a szakadékon, kettőt az egyhez ellenük a kardforgatásban, és négyet az egyhez ellenük, hogy célba érnek anélkül, hogy az üldözők beérnék őket. Mikor a nap a falak fölé emelkedett, a tíz szekeres felsorakozott a fórumon, gongok szóltak, dobok peregtek és sistrumok csörögtek, a nők visítoztak és virágokat dobáltak, a gyerekek ugrabugráltak körülöttük, de a szekeresek komoly arcot vágtak, amikor felsorakoztak a rajtkorlátnál. Feszült várakozással teli szünet támadt, aztán éljenzés hangzott fel az istállók irányából, egyre erősödve jött kö441 zelebb. Aztán kitörő Bak-her! kiáltásokra feltűnt a jelöltek lecsupaszított szekere a fórum bejáratának időmarta oszlopai között. Dovot és Krust addig kefélték, míg szőrük csiszolt fémként csillogott a korai napfényben. Sörényüket színes szalagokkal befonták, farkukat felkötötték.

Nefer és Meren csak könnyű bőrpáncélt viselt, testüket beolajozták a birkózáshoz. Leléptek a szekérről és térdre ereszkedtek, kezükkel a kardjuk markolatán. Taita lépett elő és megállt fölöttük. Imát mondott Hóruszhoz és a Vörös Istenhez, áldásukért és védelmükért fohászkodott. Végül levett egy amulettet a nyakáról, s Nefer lehajtott fején át a nyakába tette. Nefer lenézett a tárgyra, amely a mellén lógott, és döbbenten érezte, mintha az erő furcsa árama áradna belőle. Lostris Talizmánja volt, nagyanyja arany amulettje, melyet Taitán kívül még senki nem érintett. Aztán Hilto a rend harmadik fokozatának vörös köpenyében felállt a kőemelvényre a tér közepén. Felolvasta a szabályokat. Mikor befejezte, szigorú hangon megkérdezte: - Megértettétek és vállaljátok, hogy betartjátok a Vörös Út rendjének szabályait? -AVörös Isten nevében! - jelentette ki határozottan Nefer. -Ki vágja le a hajfonatokat? - kérdezte Hilto, mire Mintaka és Merykara lépett a térdelő harcosok mögé. Mintaka szeme alatt sötét karikák voltak, mert egy szem-hunyást sem aludt az éjszaka. Mind a két lány sápadt és feszült volt az aggodalomtól. Nefer és Meren lehajtotta fejét, és a nők gyengéden felemelték a fonatokat és lenyisz-szantották. Átnyújtották Hiltónak, aki a szekér két oldalán a magas zászlórudakra erősítette a hajfonatokat. Ezek voltak a trófeák, melyeket az üldözők majd megpróbálnak megszerezni, és melyeket Nefernek és Merennek az életük árán is meg kellett védeniük. - Szálljatok fel! - parancsolta Hilto, és Nefer és Meren felléptek a szekérre. Nefer kezébe vette a gyeplőt. Dov és Krus a nyakát nyújtogatta, kapáltak a patáikkal és egy ke-rékfordulatnyit hátráltak. 442 - Hozzátok a kakasokat! - parancsolta Hilto. Két férfi mászott be a kör alakú, homokkal felszórt küzdőtérre, egy-egy harcikakassal a hóna alatt. A madarak taréját levágták, fejük sima volt, szinte hülló'szerű, nem volt rajtuk hús- vagy bőrlebernyeg, ami az ellenfélnek fogást kínált. A napfény úgy csillogott tollazatúkon, mint színjátszó olajfolt a vízen. Feszült, fájó csend ülte meg a zsúfolt főteret. A kakasok gazdái egymással szemben térdeltek a küzdőtér közepén, maguk előtt tartva a madarakat. A kakasok lábára nem erősítettek sarkantyút, a hosszú fémtüskék túl gyorssá és biztossá tennék az ölest, de természetes sarkantyúikat kihegyezték és kifényesítették. - Dühítsétek fel a madarakat! - kiáltotta Hilto, és a kakasok gazdái egymáshoz tolták őket, de azt nem engedték, hogy megérintsék egymást. A két madár szeme gonoszul csillogott, fejük dagadni kezdett a dühtől, s kopasz fejükön és nyakukon a bőr haragos vörösre vált. Csapdostak szárnyaikkal, próbálták kitépni magukat gazdájuk markából, hogy egymásnak ugorjának. Kivont kardjával Hilto Bész, Gallala pártfogó istenének a tér túloldalán emelkedő romos templomának tetejére mutatott, ahol egy kék zászló csapkodott lustán a meleg szélben. - A jelöltek akkor indulnak, mikor a madarakat elengedik. A zászlót levonjuk, mikor az egyik madár elpusztul, és csak akkor kezdődik az üldözés. Végtelen bölcsességével a Vörös Isten dönti el, meddig maradnak életben a madarak és mekkora lesz az előny. Most készüljetek fel. Minden tekintet, még Neferé és Merené is a harcias kakasokra fordult. Hilto felemelte kardját. A madarak felborzolták gallérukat, vöröslöttek a dühtől, küszködtek, hogy egymásnak essenek. - Most! - kiáltotta Hilto, és a kakasokat eleresztették. Színes szárnyaikat csapdosva ugráltak magasra a homokon, lesújtva karmaikkal és sarkantyújukkal. - Gyí, Dov! Gyí, Krus! - kiáltotta Nefer, és a lovak meg-iramodtak, kavics és por szállt patáik alól. Hatalmas kiáltás harsant fel a tömegből, a szekér egyszer körbeszá443 guldott a téren, aztán kirobogott a széles utcára. Mögöttük az éljenzés elhalkult, ahogy átsuhantak a városkapun és ráfordultak a pályára, mely a dombok közé vezetett, nyomvonalát kétszáz lépésenként letűzött fehér zászlók jelezték, melyek lustán lobogtak a sivatag felől fújó korareggeli szélben. - Maradj a zászlók bal oldalán! - figyelmeztette Nefert Meren. Ha egy zászló mellett a rossz oldalon haladnak el, a bírók visszaküldik őket, hogy szabályosan kerüljék meg. Miközben hajtott, a lovakat kiméivé, ügetésre lassítva őket a meredek emelkedőn, Nefer a por és a zászlók segítségével megbecsülte a szél erejét és irányát. Kegyetlenül és forrón fújt nyugat felől, elég erős volt, hogy elfújja a porfelhőt mögöttük. A lehető legrosszabb fajta szél volt. Kiszívja a lovak erejét és megzavarja a célzást, mikor a dárdavetésre és nyilazásra kerül a sor. Elhessegette a gondolatot, és az emelkedőre összpontosította figyelmét. Mikor az emelkedő nagyon meredek lett, Nefer vezényszavára mindketten leugrottak, és a lovak mellett futottak, hogy könnyítsenek terhükön. Dov és Krus olyan sebesen lódult előre, hogy kénytelenek voltak a kantárszárba kapaszkodni, hogy lépést tartsanak velük. Mikor felértek a gerincre, Nefer megállította és hagyta őket pihenni saját szívének háromszáz dobbanásáig. Visszanézett a városfalakra lenn, és hallotta a felharsanó, majd elülő bömbölést, akár korallzátonyon megtörő hullámok zúgását, a kakasviadalok jellegzetes zaját, ahogy a közönség a madarak minden egyes támadását lelkesen köszönti. De a kék zászló még mindig lobogott Bész templomának omladozó tetején, jelezvén, hogy a kakasviadal még nem dőlt el. Elfordult és végignézett az előttük elnyúló sík terepen, és meglátta a dárda céltáblákat, ötöt, egymástól kétszáz lépés távolságra. Ötven lépésre tőlük alacsony, tövises ágakból font kerítés futott párhuzamosan velük. Nefer felugrott a szekérre. - Gyerünk! - kiáltotta, és a lovak elindultak. Hátranézett, a kék zászló még mindig ott lobogott Bész templomán. Miközben a céltáblák vonalában száguldottak, Nefer a csuklójára tekerte a hajító szíjat és felkészült, látta lelki 444 szemei előtt a célt, elképzelte a lövedék pályáját a kezétől a vörös célközépig, a külső sárga kört figyelmen kívül hagyta. Figyelte a szélben lebegő zászlókat. Látta Shabakót, aki egy alacsony buckán állt a céltáblák alkotta sor közepén. Vörös zászlóval jelzi majd a telitalálatot, sárgával, ha elhibázta. Csak öt dárdájuk volt, és csak egy sárga zászlójuk lehet. Ha elbuknak az első kísérletre, vissza kell fordulniuk, felvenni az elhajított dárdákat, és addig folytatni, míg nincs meg a négy vörös zászló. Nefer átadta a gyeplőt Merennek, aki közel kormányozta a szekeret az elválasztó kerítéshez, hogy a legelőnyösebb lőtávolságot biztosítsa Nefernek. Az első céltábla sebesen közeledett, és Nefer összeszedte magát a zötykö-lődő, himbálózó szekéren. - Nílus! - kiáltotta a vezényszót, és Dov és Krus nyomban arra a csodálatos, sikló mozgásra váltott. A szekér egyensúlyba jött alatta, lábaival meglovagolta a könnyed mozgást és hajított. Szemernyi kétsége sem volt attól a pillanattól fogva, hogy a dárda elhagyta kezét, a szíj csapása felgyorsította sebességét, és a szelet is beszámította. A dárda lendületesen szelte át az ötven lépés távolságot a szélben, bele a vörös kör szívébe, és a szeme sarkából látta, hogy Shabako a vörös zászló meglengetésével elismeri a találatot. Egy másik dárdát kapott elő a tartóból, és csuklójára tekerte a szíjat. Páratlan, szinte isteni önbizalmat érzett, tudta, hogy a következő négy dárda ugyanolyan egyenesen fog repülni, mint az első. Figyelte, ahogy a második céltábla közeledett, és ismét hajított. Egy újabb tökéletes találat volt, még a jelzőzászlóra sem kellett pillantania, Meren ujjongott mellette: - Bakher! -, és a harmadik felé kormányozta a szekeret. A töviskerítéshez közel száguldottak, elmosódva suhant tova a jobb kerék mellett. Nefer beállt, karját dobásra lendítette, és pontosan ebben a pillanatban a kerék hozzáért a kerítéshez, a szekér hevesen megingott és egy pillanatig azzal fenyegetett, hogy felborul. A lovak egyensúlyba hozták, de a dárda már a levegőben volt. Nefer kétségbeesve látta, hogy félreszáll, a céltáblát teljesen elhibázza, és a sárga zászló emelkedik a magasba. 445 - Én voltam a hibás - mondta Meren a fogát csikorgat-va. - Túl közel vittem. - Most tartsd egyenesben - förmedt rá Nefer. - Még két vörös találatot kell elérnünk. - Hó, Krus! - kiáltotta Meren, és a gyeplőt megrántva próbálta egyenesbe hozni. Akkor Dov egy kicsit hozzásimult, Krus érezte ritmusát, és átvette tőle a lépést, éppen a negyedik céltábla előtt. Nefer hajított, és Meren kiáltott: - Vörös! Tiszta találat. Megcsináltad. - Még nem - mondta Nefer és elővette az utolsó dárdát -, még egy hátra van. Sebesen közeledtek az utolsó céltáblához, minden izmuk és minden idegük megfeszült, akár egy felajzott íj. Krus megérezte ezt a feszültséget Meren

jobb kezének fogásából a gyeplőn, jobb szemével látta a céltáblát közeledni, pontosan tudta, melyik pillanatban fog Nefer hajítani, és ösztönösen beleesett régi rossz szokásába, megtörte a lépést. A szekér megbillent, éppen akkor, mikor Nefer dobott. Még így is eltalálhatta volna a célt, ha nincs a szél. Egy forró széllökés söpört végig rajtuk, elég erős, hogy meglengesse a nehéz hajfonatokat a zászlórudakon. A dárda már amúgy is kissé eltért az iránytól, de a szél súlyosbította a hibát. Még inkább jobbra sodródott, és kétujjnyira a vörös középtől, a külső sárga körben állt meg remegve. Shabako a fekete zászlót, a kudarc jelét, emelte a magasba, és olyan hevesen lengette meg, hogy hangosan csapkodott. Első próbálkozásuk érvénytelen. Vissza kell menniük a dárdákért és megismételni a kísérletet. Nefer fenyegető némasággal tépte ki a gyeplőt Meren kezéből, élesen befordult a töviskerítés végénél és visszaindultak. A lovakat a legnagyobb sebességre ösztökélte, most nem gondolt arra, hogy takarékoskodjék erejükkel. Amennyire tudta, az egyik kakas már kimúlhatott, és a tíz szekér megkezdte a hajszát. Végigszáguldottak a céltáblák előtt, oly közel, hogy Meren ki tudta húzni a dárdákat a kitömött szalmabábukból anélkül, hogy meg kellett volna állniuk. A harmadik dárda a földön hevert, és Nefer messziről látta, hogy eltö446 rött, mikor a köves talajhoz csapódott. Csak négy dárdájuk maradt, hogy négy vörös zászlót kapjanak. Egyetlen elhibázott dobás azt jelenti, hogy itt kell maradniuk, kettőjüknek tíz válogatott harcossal szemben: meg kell adniuk magukat, vagy utolsó leheletükig harcolniuk kell. Csak négy dárdával a tartóban beálltak a rajthoz, Nefer megállította a szekeret, leugrott és Krushoz rohant, megsimogatta homlokát. - Most szépen fuss, drágaságom, ne hagyj cserben megint. A messzi távolban hosszú, kitartó éljenzés hangzott fel. Ezúttal nem halt el. - Az egyik kakas kimúlt! - kiáltott fel Meren. - Megkezdődött a hajsza. Nefer tudta, hogy igaza van. Az egyik madár elbukott, és az üldözők elindulhattak utánuk. Elvesztették kezdeti előnyüket. Az üldöző szekereknek nem kell letenni a dárdapróbát, a céltáblák sora előtt lassítás nélkül fognak el-száguldani. Őket pedig, még ha ezúttal sikerül is négy tiszta találatot elérniük, várják a birkózók. Mintaka és Merykara egymás mellett állva nézte a kakasviadalt. Bár zsámolyokat készítettek oda nekik, nem tudtak ülve maradni, ahogy lángoló aggodalommal figyelték a véres összecsapás zárófejezetét. A két kakast gondosan választották ki, méltó ellenfelei voltak egymásnak, mindkettő nagy csaták veteránja, már sokszor bizonyították bátorságukat és kitartásukat. Lábuk hosszú volt, de combjuk erős, izmoktól gömbölyű. Gonosz, fekete sarkantyújukat csontig tudták verni az ellenfél húsába. Kígyószerű nyakukat kinyújtva, vastag csőrükkel tollat és húsát tépték, és mikor vérét ontották és legyengítették, halálos szorításba fogták, és létfontosságú szerveikbe döfték csőrüket. Az idősebbik madár tollazata arany és vörösréz színű volt, ragyogó, akár a napkelte, farktollai, mint egy zafírfényekkel átszőtt büszke zuhatag. A másik madár fekete volt, de fényesen szikrázó fekete, kopasz feje pedig bíborvörös. 447 Most egymás körül keringtek. Hosszan és keményen harcoltak, a homokot tollak borították, sodródtak a nyugati szél meleg fuvallatával. Mindkét madár kapott sebeket, kövér, súlyos cseppekben hullatták vérüket, ragyogva csillantak meg tollaikon. Erejük elapadóban volt, már kissé bizonytalanul álltak lábukon. Szemük azonban még vadul villogott, mintha még csak most kezdenék a csatát. - Könyörgök, hőn szeretett és imádatra méltó Hathor, adj erőt mindkettőjüknek, hogy tovább éljenek - suttogta Merykara, aki Mintaka kezébe kapaszkodott. - Engedd, hogy naplementéig küzdjenek. - Maga is tudta, milyen hiábavaló fohászkodása. - És őrizd meg Merent és Nefert a bajtól. A fekete kakas hirtelen felvágta fejét, és hatalmas szárnycsapással előrelendült, mindkét lábát előrenyújtva. A vörös felemelkedett, hogy elébe menjen, de már kimerült, ellentámadásából hiányzott a tűz. Összecsaptak, csak úgy repült a toll, összekapaszkodva gurultak a homokon, és mikor szétváltak, a vörös kakas húzta az egyik szárnyát. Most már közel volt a vég. Merykara hangosan felzokogott. - Ó, Hathor, ne hagyd, hogy meghaljon! - Megragadta Mintaka karját, körmeit a húsába mélyesztette, de Mintaka alig érezte. Elborzadta látta, hogy a vörös madár elgyengülve támolyog, és a tömeg vadul üvöltött. A fekete madár tudta, hogy győzött, és ereje feléledt. Fényesen csillogó szárnyait kitárva, hosszú, erős lábairól magasra ugrott. Lesújtott a vörös kakasra, mielőtt az visz-szanyerte volna egyensúlyát, és földre döntötte tehetetlenül verdeső ellenfelét. Gyilkos mozdulattal a szeméhez kapott, csőrét az arcába vágta és beleakaszkodott. A vörös kakas lábra állt, de a fekete nem eresztette. A vörös kínlódva futni kezdett, ellenfele súlyát cipelve, és a lányok túlsikoltották a lármás tömeget: Engedd el, Széth fekete árnyéka, engedd élni! A vörös körbevitte ellenfelét a küzdőtéren, de minden lépéssel gyengült, míg végül összerogyott, éppen ott, ahol ők a korlátnál álltak. 448 - Halott! - üvöltött valaki. - A viadalnak vége. Induljanak a szekerek. - Nem! Még él! - tiltakozott Mintaka hevesen. A fekete madár eleresztette a másik fejét, és ott állt fölötte. Utolsó erejével és bátorságával a vörös kakas nagy nehezen felemelkedett, és imbolyogva megállt, mindkét szárnyát a homokban húzta, és fejéből ömlött a vér. Úgy tűnt, a fekete madár a távolságot méricskéli köztük, aztán ismét magasra ugrott és mindkét sarkantyúját tövig ellenfele szívébe és tüdejébe vágta. A vörös kakas összerogyott alatta, csőre néma halálkiáltásra nyílt, szárnyai vonaglottak. A fekete kakas a tetem fölött állva hátranyújtotta fejét és rekedt győzelmi rikoltást hallatott, amitől Mintaka hátán végigszaladt a hideg, és megrázkódott. - Az isten szólt. Bevégeztetett! - Hilto felemelte a tépett és véres tetemet, és a kék zászló Bész templomán lehullt. A szekeresekhez fordult, akik lovaik mögött vártak. - A Vörös Út szabad előttetek! - kiáltotta. - Induljatok a halálba vagy a dicsőségbe! - A hosszú ostorok pattogtak, a lovak hátravetették fejüket, megrázták serényüket, a tíz harci szekér egyszer körbeszáguldott a téren, miközben a tömeg futva menekült kerekeik elől, a nők sikoltoztak, a férfiak éljeneztek. Aztán kirontottak a városkapun, és elszáguldottak, fel a dombokra, a jelzőzászlók sorát követve. Nefer még egy kis időt áldozott a lovak kényeztetésére és megnyugtatására. Átkarolta nyakukat és suttogott nekik. Aztán visszajött és felugrott a szekérre. Lépésben indította és fokozatosan rövid vágtára ösztökélte őket. Mikor már tökéletes összhangban futottak, csak akkor adta ki a vezényszót: Nílus! Simán suhantak a céltáblák felé a második próbálkozásra, átadta Merennek a gyeplőt. Nem intette figyelemre, mert tudta, még bánkódik az előbbi sikertelen kísérlet miatt. Miközben a szíjat a csuklójára tekerte, Krus fülét figyelte, látja-e jelét, hogy megint lépést fog váltani, de a ló fülét 449 előre szegezte, és egyenletesen futott. Tökéletesen tartotta a lépést, mikor egy szintbe kerültek az első céltáblával, és a dárda a vörös körbe állt. Úgy tűnt, szinte nyomban ott volt a következő cél, Nefer könnyedén dobott, a karlendítés végén pluszerőt kifejtve, és a dárdahegy mélyen a belső körbe fúródott. Az oldalán Meren hallgatott, szívét, lelkét beleadta a hajtásba. A harmadik dárda csillogva szelte át a levegőt, akár a napsugár, és Shabako vörös zászlóval jelezte az újabb találatot. Az utolsó dárda már Nefer kezében volt, a szíj szorosan tapadt csuklójára, mikor odaszólt a lovaknak, határozott, de megnyugtató hangon. - Még egyet! Csak még egyet nekem! Úgy tűnt, Krus erőt vesz magán, leszegte fejét és tartotta a lépést, és amint Nefer elhajította a fegyvert, már tudta, hogy a vörös kellős közepébe fog találni. Még a levegőben volt, mikor kiáltott a lovaknak: - Gyí! Gyí! Gyerünk! - És megiramodtak, a siklásból teljes vágtára váltva olyan erővel, hogy Nefernek meg kellett vetni lábát és a kötélhurokhoz kapni, nehogy hanyatt vágódjék.

Shabako meglengette a vörös zászlót a feje fölött, a hangját tisztán lehetett hallani: - Bak-her, felség! Teljesítetted a próbát! De Nefer tudta, hogy nem hozhatják be az elvesztett előnyt, és az üldözők már teljes sebességgel közelednek mögöttük. A zászlójelzések széles ívben északra vezették őket, egy jtVmeredek szakadék szélén, fel egy sor természetes teraszon, ahol a kopár föld lágy barackszínű volt, meghazudtolva kemény, terméketlen voltát. A harmadik teraszon mintegy ötven szívósabb néző álldogált, akik Gallalából kapaszkodtak fel ide. Ahogy Nefer szekere sebesen közeledett, éljenezve biztatták tovább, és megnyitották soraikat, hogy átengedjék. A terasz teteje lapos sík volt, e nyitott tér közepén vártak a birkózók. 450 Egy-egy fehérre festett kövekből kirakott kör közepén álltak. Nefer feléjük kormányozta a szekeret, a nézők élje-nezve és izgatottan nevetve szaladtak utánuk. A küzdőterek közvetlen közelében Nefer megállította a lovakat, és a két készenlétben váró lovász odarohant, hogy megfogják a kantárszárakat. -Ügyeljetek, hogy csak egy-egy vödörrel igyanak -utasította őket Nefer, amint leugrott a szekérről. Ez volt az első pont, ahol szabad volt megitatni a lovakat, de nem akarta, hogy hasuk felpuffadjon a túl sok folyadéktól. Nefer és Meren gyorsan levetették bőrvértjüket és a rövid inget, amit alatta viseltek, és teljesen csupaszon álltak a napfényben. A tömeg elismeréssel hümmögött, midőn felfedték tökéletesen arányosra edzett, izmos testüket, néhány alantas származású és kétes erkölcsű nő szemérmetlenül sikongott és ugrándozott izgalmában. Most minden egyes másodperc közelebb hozta az üldöző szekereket. Nefer még csak nem is pillantott a vihán-coló nőkre, hanem Merennel együtt előreléptek, ki-ki a saját kijelölt ellenfele felé. Nefer megállt a fehér kövekből rakott körön kívül, és szemügyre vette Poliost, ki a kör közepén állt. Nem volt különösebben nagy termetű, sem magas, nem nagyobb és súlyosabb Nefernél, mert a bírók gondosan és tisztességesen választották ki ellenfelét. Polioson azonban nem volt egy csepp háj vagy fölösleges hús sem. Szemmel láthatóan bemelegített, mert bőre izzadságtól és olajtól fénylett, kemény izmai kidagadtak és megteltek vérrel. Válla tökéletes arányban állt derekával, hasa lapos volt, végtagjai hosszúak és hajlékonyak. Mellén keresztbe tett karral állt, és rideg, szenvtelen tekintettel nézte Nefert. Nefer mély lélegzetet vett, ismét hallotta Taita szavait, olyan világosan, mintha a fülébe súgta volna: - A bal térde. Az az egyetlen gyenge pontja. Tekintete a kérdéses testrészre vándorolt, de Polios bal térde ugyanolyan erősnek látszott, mint a jobb. Keménynek és megingathatatlannak, mint egy olajfa törzse. Nefer megérintette az arany talizmánt a nyakában, és belépett a körbe. A nézőközönség felordított, kiabált és 451 kurjongatott. Polios kezét térdére helyezte, felhúzta vállát, és egy kígyó hideg, kérlelhetetlen tekintetével figyelte Nefert. Nefer tisztában volt vele, hogy neki kell megtenni az első lépést, hisz Poliosnak nem volt sürgős. Neki az a feladata, hogy itt tartsa Nefert, míg az üldözők beérik. Nefer egyszer megkerülte, és Polios lassan fordult utána, hogy mindig szemben legyen vele. - Igen - mondta Nefer magában -, megvan. Húzza a bal lábfejét. - De oly apró hiba volt, hogy soha nem veszi észre, ha Taita nem hívja fel rá a figyelmét. - Egy régi sérülés - mondta Taita. - Itt! - és hüvelykujját Nefer térdébe nyomta, hogy megmutassa pontos helyét. De Taita hozzátette: - Ezzel együtt ne becsüld alá. Polios egy gyilkos. Ez a kedvenc dobása, szinte ellenállhatatlan - és Taita megmutatta a dobást. Nefer most a másik irányba keringett, és Polios vele együtt fordult. Most már látta is, egy enyhe, természetellenes kis bemélyedést a térdkalácsa alatt. Nem vesztegethetett több időt, és összecsaptak. A klasszikus előjátékba kezdtek, két kézzel ragadták meg egymást, dobó fogást keresve, aztán fogást váltva forogtak, próbálták kibillenteni egymást egyensúlyukból. Polios hirtelen előreugrott, alacsonyan, Nefer védekezése alatt támadott, és bár Nefer számított rá, nem tudta megakadályozni, hogy egy hosszú kar ne csapódjék a dereka köré. Váratlanul olyan magasra emelkedett, hogy csak a lábujjai érték a földet, és Polios hirtelen megfordult vele, hátradöntötte annyira, hogy elvesztette egyensúlyát. Ekkor Polios villámgyorsan a jobb térdére esett, és lerántotta magával Nefert. Másik lábát kitámasztotta, bal combja párhuzamos volt a földdel, Nefer ráesett, az ütés a derekát érte a vese vonalában. Eltörte volna a gerincét, ha nem gyakorolja százszor a védést Merennel. ívbe feszítette a hátát, hogy felfogja az ütést, ugyanakkor mindkét sarkát a földbe vágta, hogy megtörje erejét. Még így is érezte, hogy gerince recseg, ahogy a csigolyák a végsőkig feszülnek. Polios felsőtestének teljes súlyával ránehezedett, de Nefer a háta mögé nyúlt és jobbjával megragadta Polios térdét. Taita megkövetelte, hogy órákat töltsön jobb hüvelykujja 452 megkeményítésével, egy bőrlabdát kellett szorítania addig, míg mély bemélyedés nem maradt benne. Taita még akkor sem volt elégedett. Addig csináltatta Neferrel ezeket a gyakorlatokat, míg össze nem tudott törni egy csigaházat a hüvelyk- és mutatóujja között. Aztán újra meg újra megmutatta a sérülés pontos helyét a térdkalács alatt, és hogy milyen irányban alkalmazzon nyomást. Nefer most megtalálta, és hüvelykujját benyomta a sípcsont vége és a térdkalács közötti mélyedésbe. Nefer jobb karjának minden izma kidagadt az erőlködéstől és úgy tűnt, szemei kidüllednek. Aztán érezte, hogy valami hirtelen enged a hüvelykujja alatt, és fokozta a nyomást. Ujja mélyebbre hatolt, a meggyengült porc és ín recsegve-ropogva szakadt el, a térdkalács megemelkedett Nefer szorításában, ahogy kiszakadt helyéből. Polios felüvöltött, oly végtelen kínnal, hogy elnyomta a küzdőteret körülálló nézők ordítását. Elengedte Nefert, és megpróbálta eltolni magától, de Nefer könnyedén vele gurult, nem engedte el a szétroncsolt térdet, még széjje-lebb tépte. Tehetetlenül, akár egy csecsemő, Polios hirtelen felzokogott, a fájdalomtól fuldokolva. Nefer fölébe kerekedett és az arcát a homokba nyomta. Hátrahajlította bal lábát, és Polios képtelen volt védekezni. Nefer addig nyomta hátra, míg a sarka a fenekéhez nem ért, ekkor teljes súlyával rádobta magát. A szörnyű kiáltás, ami Poliosból kitört, nem volt emberi. - Add meg magad! - parancsolta Nefer, de Polios süket és béna volt a kíntól. A bíró odarohant, megérintette Nefer vállát, hogy jelezze győzelmét. Nefer talpra ugrott és otthagyta a porban vonagló és bőgő Poliost. A nézők némán nyitottak utat neki, döbbenten győzelmének gyorsaságától és teljességétől. Nefer hallotta, hogy valaki a tömegben azt mondja: -Soha többé nem áll arra a lábára -, de vissza se nézett, hanem a másik körhöz rohant, utat törve a nézők között. Meren és Sigassa, a Krokodil, mellt mellhez vetve kapaszkodtak össze. Átgurultak a küzdőtéren, először az egyik, majd a másik volt felül. Nefer rögtön látta, hogy Meren megsérült. Sigassa beteg bőre vastag és kérges volt, 453 érzéketlen a fájdalomra, és most fegyverként használta, hozzádörgölte magát Merenhez, feltépte húsát, vér szivárgott a sekély vágásokból a mellén és karjain. Taita figyel-mezette őket erre, de lehetetlen volt elkerülni ezt az utálatos ölelést, és Meren kezdett alulmaradni. Nefer épp időben érkezett. A Vörös Út szabályai szándékosan nem a jelölteknek kedveztek. Azt azonban megengedték, hogy az egyik jelölt a másik segítségére siessen, miután legyőzte saját ellenfelét. Ez egyike volt a kevés engedménynek, amit kaptak. Nefer most élt ezzel a lehetőséggel. Mihelyt belépett a körbe, lehajolt és felvett egy fehér kavicsot, mely méretre és alakra olyan volt, mint egy galambtojás. Miközben Meren segítségére rohant, ujjai közé zárta és oly erősen szorította, hogy ujjízületei elfehéred-tek. Ökléből oly hatékony fegyvert csinált, akár egy bunkó. A tömeg kiabálva figyelmeztette a Krokodilt, aki elengedte Merent és egyetlen gyors mozdulattal talpra ugrott. Fejét előreszegezve támadt Neferre. Taita figyelmeztetett arra is, hogy kopasz és dudoros koponyája halálos faltörő kos. Sigassa már első támadásával eltörte Meren két bordáját, s most ugyanezt készült tenni Neferrel is. Nefer hagyta közeledni, lábát szilárdan megvetve várta az alkalmas pillanatot, aztán összeszorított jobb öklével lesújtott Sigassa állára, pontosan arra a pontra, amit Taita mutatott neki. Sigassa rohamának ereje és sebessége ösz-szeadódott Nefer vallanak teljes erejével. A nagy, pikkelyes fej hátracsapódott, Sigassa lábai megrogytak alatta, de a nyomaték továbbvitte, a jelzőköveken kívül terült el teljes hosszában. A nézők közül még senki nem látta, hogy egy csupasz öklöt fegyverként használtak volna. Elképedésükben ellátottak a szájukat. Még Nefer is elámult az eredményen, mert Sigassa meg se moccant. Nefer egy szempillantás alatt magához tért, és a bíróra kiáltott. - Sigassa elhagyta a kört! Veszített!

A bíró egyetértett. - Nefer Széthi a győztes. Sigassa elveszítette a mérkőzést. Teljesítetted a próbát, Nefer Széthi! 454 Nefer Merenhez rohant és felsegítette. - Megsérültél? - A bordáim! A disznó úgy ökleit, mint egy bika -mondta a fiú elakadó lélegzettel. - Tovább kell mennünk. - Persze. - Meren kiegyenesedett és kihúzta magát. Arca hamuszürke volt a fájdalomtól. - Semmiség. - De kezét oldalához szorította, ahogy visszafutottak a szekérhez. Sietve felvették ingüket és felcsatolták bőrvértjüket. - Ez túl soká tartott. Minden pillanattal veszítünk az eló'nyünkből. - Mikor sietve felmásztak a szekérre, mindketten visszanéztek a lépcsőzetes hegyoldalon a dárdavetés céltáblái felé, lenn a mezőn. - Ott vannak - nyögte Meren, és látták a napfényben sápadtan és éterien kavargó porfelhőt. Az üldöző járművek még csak apró fekete pontok voltak a szálló por alatt, de úgy tűnt, nőttek még az idő alatt is, míg nézték. Nem volt mit mondani. Az üldözőknek nem kell megküzdeniük birkózókkal. Egyenesen elszáguldanak majd a küzdőterek mellett. Nefer és Meren tudta, mily csekély az előnyük, és mily könnyen elveszíthetik még ezt is. Csak egyetlen rossz lépés vagy tévedés kell hozzá. Nefer megrázta a gyeplőt és szólt a lovaknak. Dov és Krus pihentek, míg ők birkóztak, most frissen, teljes erőből feszültek a hámnak és vágtatva indultak. Előttük a fehér zászlókkal jelölt pálya széles ívben visszakanyarodott délnek, abba az irányba, amerről jöttek. - A felén túl vagyunk! - Meren próbált vidámnak hangzani, de hangja elfúlt a törött bordái okozta fájdalomtól, minden egyes lélegzetvétel gyötrelem volt. Átszelték a fennsíkot, és elérték a túlsó szélét, ahol a teraszok óriási lépcsőkként lejtettek a szakadék széléig. Lenéztek a környező okkersárga és szürkésbarna tájban megdöbbentően zöld mezőkre és legelőkre, Gallala tornyaira és háztetőire, melyek oly kuszák és földszínűek voltak, hogy ebből a távolságból nem is ember művének, hanem a sivatag természetes tartozékainak látszottak. Előrenéztek, a szakadék úgy tátongott előttük, akár egy szörnyeteg pofája. Meredek, megmászhatatlan falai sötét, bíborszín mélységbe vesztek. A szirtek tövében futó ösvé455 nyen kis csoportokban emberek siettek, azok a nézők, akik megnézték a dárdavetés próbáját, és most az utat levágva igyekeztek, hogy lássák az íjászatot. Nefer gyorsan hajtott végig a teraszon, a lovakat legnagyobb sebességükre ösztökélve próbált visszanyerni az üldözőktől valamennyit az elvesztett előnyből. Krus jóvátette a dárdavetésnél elkövetett hibáját: roppant ereje bátorságot öntött beléjük és lelkesítette Dovot az oldalán. A szakadék peremére értek, ott száguldottak tovább, oly közel, hogy az apró kavicsok, melyeket a kerekek felvertek, kirepültek a semmibe. Bár Krus volt közelebb a szakadékhoz, nem törte meg a lépést, hanem belefeküdt a hámba és teljes szívéből és akaratából húzott. Nefer érezte, hogy kedve magasba szökken. - Még elérhetjük a hidat az üldözők előtt - kiáltotta a szélben. - Rajta, Dov! Rajta, Krus! Előrenézett, és meglátta Taita magas, eltéveszthetetlen alakját a meredély peremén. A túloldalra bámult, ahol az íjászati célpontokat helyezték el, és nem fordult hátra, mikor megálltak mögötte és leugrottak a szekérről. Előző este Taita megjósolta: - Ha nyugati szél fúj, az íjászat és a szakadékon való átkelés dönti el a verseny kimenetelét. Ott fogok várni rátok. Kivették az íjakat és a tegezeket a tartókból, a lovakat a várakozó lovászokra bízták, és csatlakoztak Taitához a szakadék szélén. - Időt veszítettünk a dárdapróbánál - mondta neki Nefer mogorván, miközben felajzotta a nagy harci íjat, egyik végét a földhöz támasztotta a lába között, s teljes erejével és súlyával ránehezedett a másik végére, hogy meghajlítsa. - Krus túl türelmetlen volt - mondta Taita -, és az voltál te is. De semmi haszna hátratekinteni. Előre nézz! -mutatott át a mély szakadékon a könnyű bambuszállványzatra felfüggesztett célpontokra. Ahogy a dárdapróbánál is, most is öt célpont volt, felfújt disznóhólyagok, lenmadzaggal az állvány keresztrúd-jára kötve. Egymástól jó messzire voltak elhelyezve, hogy az egyiknek szánt nyílvessző ne találjon el véletlenül egy 456 másikat. Két könyök hosszú zsineggel voltak kikötve, így szabadon mozogtak. Könnyűek lévén, mint a levegő, táncoltak a nyugati szélben, kiszámíthatatlanul libegtek ide-oda. A közöttük tátongó üres mélység szinte lehetetlenné tette a lőtávolság megállapítását, a nyugati szél pedig forgott és örvénylett a szirtek körül. A szél ereje és iránya a túloldalon különbözhetett attól, amit ezen az oldalon észleltek. A nyílvesszőkre azonban majdnem ugyanakkora hatással lesz majd, mint a célpontokra. - Mekkora a lőtávolság, Öreg Atya? - kérdezte Nefer, amint kiválasztott egy hosszú nyílvesszőt a tegezből. Aznap reggel korábban Taita kilépte egy derékszögű háromszög egyik oldalát a szakadék innenső oldalán. Aztán megmérte a túloldalon felfüggesztett célpontok által bezárt szöget egy furcsa szerkezettel, mely egy tábla volt, rajta peckek és zsinegek. Ezeknek alapján számolta ki, Nefer számára megfejthetetlen módon, a szakadékon átívelő távolságot. -Százhuszonhét könyök - mondta most Nefernek. Nefer ezt az információt hozzáadta a saját maga által megítélt szélsebességhez és szélirányhoz, midőn lövő állásba helyezkedett a szirt omladozó szélén. Meren egy köny-nyebb íjjal a kezében lépett mellé. - Hórusz és az istennő nevében - fohászkodott Nefer -, kezdjünk hozzá! - Egyszerre lőtték ki nyílvesszőiket. Nefer nyila átrepült az állvány felett, túl magasan és túl messzire. Merené meredekebben emelkedett, és mikor röppályája csúcsán lelassult, a szél elkapta, balra sodorta és majdnem a pályája végén a lebegő disznóhólyagok felé esett. Eltalálta a középső célpontot, hallották a pukkanást, mikor felrobbant és eltűnt, mint egy varázsütésre. A nézők örömkiáltásokban törtek ki, és a bíró hangosan bejelentette a találatot, de Meren csak dünnyögött, ahogy új nyílvesszőt helyezett a húrra. Vakszerencse volt. - Örömmel veszem a többi vakszerencsét is, ami a tegezedben van. Bak-her, testvér, Bak-herl Ismét megfeszítették az íjakat és lőttek, ezúttal Meren nyila rövid lett, csattanva esett a szirt köveire. Nefer a 457 jobbszélső hólyagot fél könyökkel hibázta el, és Széthet átkozta a szél miatt, amit rájuk küldött. A dárdapróbától eltérően, a Vörös Út szabályai a nyílvesszők számát nem korlátozták. Az egyetlen kikötés az volt, hogy a rajttól kezdve náluk kellett lenniük, tehát választaniuk kellett a súly és a számuk között. Mindketten ötvenet hoztak, bár Nefer hosszú nyílvesszői másfélszer annyit nyomtak, mint Merenéi. Lőttek és nem találtak, újra lőttek, és újra elhibázták. Taita figyelte a szelet és minden egyes nyíl röptét. Minden hatalmát maga köré gyűjtötte, hogy érezze az alattomos szél erejét és irányát. Szinte látta a folyását és erejét, mint egy tiszta folyó vizében az áramlatokat. - Tartsd a célt! - utasította Nefert. - De várj a vezényszavamra. Nefer megfeszítette az íjat és megtartotta, jóllehet jobb karja minden izma remegett az erőfeszítéstől. Taita olvasott a szélben, része lett, lénye legmélyén érezte. - Most! - suttogta, és a nyíl elrepült magasan a szakadék fölött és megremegett a szeszélyes szélben. Aztán úgy tűnt, erőt gyűjt, akár egy lecsapni készülő sólyom, és a célpontra zuhant. A hólyag eldurrant, a tömeg felüvöl-tött. - A következőt! - parancsolta Taita, és Nefer megfeszítette az íjat, magasra és a második hólyagtól jobbra célzott. - Most! - suttogta Taita. Úgy tetszett, a nyíl röptét az öreg irányítja akaraterejével. Mielőtt becsapódott, a legutolsó pillanatban a nyugati szél rosszindulatúan megpróbálta elfordítani, de tartotta az irányt, és a hólyag hangos pukkanással eldurrant. - A következőt. Feszíts! - suttogta Taita. - Tartsd! - És egy szívdobbanással később: - Most! - Ezúttal a hólyag az utolsó pillanatban félrelibbent a nyfl előtt. Nefer ismét lőtt Taita vezényszavára, most egy nyílhosszal lőtt mellé, túl magasra és balra. A nagy íj túlságosan megerőltetőnek bizonyult, jobb karja fájt,

izmai begörcsöltek, akarata ellenére rángatóztak. - Pihenj! - utasította Taita. - Fogd Lostris Talizmánját a jobb kezedbe, és pihenj. 458 Nefer letette az íjat, és lehajtott fejjel állt az arany amu-lettel a kezében, mint aki imádkozik. Érezte, hogy az erő kezd visszaáradni jobb karjába. Meren még mindig próbálkozott a kisebb íjjal, de a törött bordái miatti fájdalomtól meggörnyedt és a gyötrelem verítéke csurgott sápadt arcán. Ebben a pillanatban a szirt tetején álldogáló nézők izgatottan mocorogni kezdtek, megfordultak és hátranéztek a völgy teraszra. - Jönnek! - kiáltotta valaki, a tömeg átvette, és az ordítás fülsiketítővé hangosodott. Nefer felemelte fejét, és meglátta az első szekeret felbukkanni a látóhatáron. Elég közel volt ahhoz, hogy felismerje Daimiost a gyeplőnél, aranyszőke haja lobogott a szélben. Mögötte jött a többi szekér, hosszan elnyúló sorban. Elmosódva hallotta a hajtok kiáltásait, ahogy a lovakat biztatták, és a kerekek zörgését a durva talajon. - Ne őket nézd - parancsolta Taita. - Ne is gondolj rájuk. Csak a célra gondolj. Nefer hátat fordított a közelgő járműveknek és felemelte az íjat. - Feszítd meg és tartsd! - mondta Taita. A szél pöffen-tett és elült. - Most! - A nyíl csalhatatlanul szelte át a szakadékot és a negyedik hólyag is eldurrant. Nefer újabb nyílvesszőt húzott ki a tegezből, aztán megállt és a kétségbeesés a szívébe markolt. Portölcsérjött elő a sivatagból a célállvány vonalában. Az ötödik hólyag eltűnt az örvénylő, piszkos sárga por, homok és törmelék mélyén. Magasan fölöttük az üldöző szekeresek győzelemittas kiáltozásban törtek ki, és Nefer hallotta Daimios hangját a forgószél bömbölésén túl. - Most meg kell állnod, és meg kell küzdened velem, Nefer Széthi! Még egy találat és kész vagy - kiáltotta Socco, a bíró, szigorúan. - Alid a sarat! - Nincs célpont - tiltakozott Nefer. - A Névtelen Isten akarata - mondta Socco. - Bele kell törődnöd. - Ott! - kiáltott fel Taita. - Ott van egy nagyobb és hatalmasabb istennő akaratának nyilvánvaló bizonyítéka 459 mutatott át a mély szakadékon a sárga por áthatolhatatlan felhőjére. Mint egy zavaros tó mélyéről felmerülő parafadugó, a hólyag az alatta lógó elszakadt zsineggel a porfelhő tetejére emelkedett, és remegve megállt a forró levegőben. - Most, Lostris istennő nevében! - biztatta Taita Nefert. - Csak ő segíthet most neked. - Az istennő nevében! - kiáltotta Nefer, felemelte a nagy íjat, és kilőtt a forgószél vad ölelésében vergődő apró léggömbre. Egyre feljebb szállt a nyíl, úgy tetszett, el fogja kerülni balra, de a hólyag váratlanul lebukott és elébe ment, a borotvaéles nyílhegy felhasította, eldurrant és rongydarabként tovalebbent. -Teljesítetted a próbát - engedte őket tovább Socco. Nefer eldobta az íjat és a szekérhez rohant. Meren törött bordáit kímélve utánaszaladt, és a tömeg lelkes biztatása közben Dov és Krus nekiiramodott. Mögöttük az üldözők csalódottan és dühösen kiabáltak, de Nefer nem nézett hátra. A függőhíd ezerlépésnyire előttük ívelte át a szörnyű mélységet szirttől szirtig, de előbb még át kell törniük a tűzön. A hídnál Shabako volt a bíró. A dárda vetés helyszínéről jtxlovagolt át ide, mihelyt Nefer és Meren teljesítette a próbát, hogy elfoglalja következő posztját a hídnál. Az egész Vörös Útnak ez volt a legkritikusabb szakasza. A jelöltek itt választhattak. Dönthettek úgy, nem vállalják, hogy a tűzön áttörve érjék el a hidat, inkább a hosz-szabb útvonalat választják, és lejjebb a völgyben kelnek át, ahol a szirtek lankává szelídülnek. Ez azonban közel hat mérfölddel meghosszabbította az utat. Shabako a hídfőnél állt és látta, hogy Nefer szekere elhagyja az íjászat helyét, és sebesen közeledik feléje a szakadék peremén, az üldözőkkel szorosan a nyomában. Shabakót szíve a fáraójához húzta, de hűsége a Vörös Istenhez még kényszerítőbb volt. Bár teljes szívéből arra vágyott, hogy Nefer győzelmét lássa, nem mert kedvezni 460 neki. Ezzel megszegte volna szent esküjét, és veszélybe sodorta volna lelkének halhatatlanságát. Megszemlélte a kerítést, melynek tövében emberei kuporogtak égő fáklyákkal a kezükben. A kerítés kétszer olyan magas volt, mint egy ember, és szénakötegekből rakták, mely ebben a forró, száraz szélben úgy ég majd, akár a gyújtós. Félkör alakú volt, mindkét vége a szakadék széléhez volt rögzítve. Nem volt rá mód, hogy megkerüljék, a jelölteknek át kell törniük, ha el akarják érni a hidat. Shabako kelletlenül kiadta a parancsot, hogy gyújtsák meg a tüzet. A fáklyások végigrohantak a kerítés mentén, és végighúzták a fáklyákat a tövén. Azonnal meggyulladt, fekete füstöt eregető félelmetes, vörös lángfalként tornyosult fel. Nefer látta, ahogy a lángfal felemelkedik előttük, s bár számított rá, bátorsága megingott, féltette a lovakat, hisz eddig már oly sokat elviseltek. Figyelte Krus fülét, melyet előre-hátra csapkodott, amint megszagolta a füstöt és meglátta a szélben lobogó lángnyelveket. Nem messze a hátuk mögül hallotta Daimios gúnyos kiáltását: - Válaszd a hosszú utat, Nefer Széthi! A tűz túl forró a te gyenge bőrödnek. Nefer nem vett róla tudomást, az égő falat tanulmányozta, miközben felé robogtak. Nem látott benne gyenge helyet, de a közelebbi végén gyújtották meg, és itt a lángok gyorsabban és hevesebben lobogtak. Miközben vizs-gálgatta, egy nehéz szénaköteg kiesett a falból és keskeny rés támadt a helyén, melyen keresztül ki tudta venni a híd forró levegőben vibráló körvonalát. A rés felé kormányzott, és odaszólt Merennek: - Takard be a fejed! - Kendőbe bugyolálták a fejüket, és a tömlőből vizet locsoltak magukra, átitatták kendőjüket és ingüket. - Készítsd elő a szemkötőket. Már olyan közel voltak, hogy megcsapta őket a forróság, Krus megtörte a lépést, és kezdett visszahőkölni a magasba szökkenő lángkorláttól, amivel szembekerült. - Lóra! - kiáltotta Nefer, még mindig vágtában végigszaladtak a lovak között a szekérrúdon, és szétvetett lábbal fellendültek a hátukra. Nefer Krus nyakához simult, és 461 megnyugtató hangon beszélt hozzá. - Semmi baj, drágaságom, ismered a szemkötőt. Tudod, hogy nem bántalak. Bízz bennem, Krus, bízz bennem! Bekötötte szemét a vastag gyapjúszövettel, térdével irányította az égő falban támadt nyílás felé. A hőség hullámként öntötte el őket. Nedves ruhájuk gőzölgött, és Nefer érezte, hogy kézfején felhólyagzik a bőr. Krus serényének vége megperzselő-dött és felkunkorodott. De mind a két ló kitartóan futott tovább. Nekirohantak a lángoló szénafalnak, és az valósággal szétrobbant. Nefer úgy érezte, megsül a szeme, szorosan behunyta és nógatta Krust tovább. Szikrákat és tüzet vonva maguk után kitörtek a fal másik oldalán. Nefer hátranézett a karja alatt, s látta, hogy Daimios szekerét a rés felé kormányozza, melyet az égő falban ütöttek. Daimios lovainak szeme nem volt bekötve, látták a lángokat és visszarettentek, ágaskodtak, megbokrosod-va menekültek a borzalomtól, amivel szembe találták magukat. - Daimios lovai ellenszegültek! - kiáltotta Nefer. - Most van esélyünk. A hídfőhöz száguldottak, ahol lefékezték a lovakat. - Hagyd a szemüket bekötve! Nem szabad, hogy meglássák a szakadékot. A függőhíd pallóját szándékosan olyan keskenyre építették, hogy szekérrel ne lehessen áthajtani rajta, a súlyát sem bírta volna el. Szét kell majd szedniük a járművet, és darabokban átvinni a túlsó oldalra. Míg Meren lecsatolta a hámot és megbéklyózta a lovakat, Meren kiütötte a kerekeket tartó csapszegeket egy fakalapáccsal, és levette őket. Felkapta az egyiket, Meren a másikat és a hídhoz futottak. Nem volt elég széles, hogy egymás mellett elférjenek, de Nefer habozás nélkül kifutott a keskeny pallóra, és Meren követte. A híd úgy ringott lépteik alatt, mint egy hajófedélzet, de kiegyensúlyozták a mozgást, szemüket a túlpartra szegezték, egyszer sem pillantottak le az alattuk tátongó szörnyű mélységre és a szurdok fenekét borító éles kövekre.

Átértek a túloldalra, lehajították a kerekeket, és vissza462 szaladtak. Az égő kerítés lángjai még mindig túl magasak és hevesek voltak Daimiosnak, pedig látták, hogy szitkozódva korbácsolja lovait. Lemondtak a vizestömlőről, a maradék nyilakról, minden más fölösleges felszerelésről, és felkapták az alvázat. Kivitték a hídra, ahol a szél belekapaszkodott a zászlóru-dakhoz erősített hajfonatokba és örvendezve csapkodta őket. Minden egyes óvatos lépés egy örökkévalóságnak tűnt, de végre elérték a túlpartot. Letették az alvázat, és visszarohantak. Nefer a szekérrudat vette a vállára, Meren a hámot és a kardokat vitte át. Most már csak a lovak maradtak. Mikor visszaindultak, a lángok már kezdtek kialudni, de ahol a kerítés összerogyott, vastag hamuágyat alkotott, mely még mindig tüzesen izzott. Rastafa, az egyik üldöző, ostorcsapásokkal és fenyegető kiáltásokkal kényszerítette lovait, hogy lépjenek bele, de néhány lépés után a bőr leégett lábukról, és kilátszott a nyers hús. Hajtójukkal dacolva, fájdalmasan nyerítve és rúgkapálva visszafordultak. Nefer futva vezette vissza Merent, hintázott alattuk a híd. Elérték a lovakat. Dov és Krus megbéklyózva és bekötött szemmel türelmesen álldogált. Kicsatolták a béklyókat. - Először te vidd át Dovot - mondta Nefer. - Ő a nyugodt természetű. Miközben Nefer karját Krus nyaka köré fonva várakozott, Meren kivezette Dovot a hídpallóra. Megérezte, hogy mozog alatta, felemelte fejét és rémülten prüszkölt. Meren halkan beszélt hozzá. Óvatosan tett még egy lépést, és ismét megállt. - Ne siettesd - kiáltott oda Nefer. - Hagyd, hogy ő diktálja az iramot. - Egyszerre csak egy lépést téve Dov kiment a hídra. Mikor a közepére ért, megmerevedett, négy lábát szétterpesztve remegve megállt. Meren megsimogatta homlokát, suttogott neki, és Dov továbbment. Elérte a túloldalt, lelépett a pallóról, szilárd talajt érzett a patái alatt, felnyerített és megkönnyebbülten rázta a fejét. Az égő akadály túloldalán Daimios felkiáltott: - Már átvitték az egyik lovukat! Most kell megállítanunk őket. 463 Rastafa, add a lovaidat, már úgyis megsérültek. Áthajtom őket, ha beledöglenek is. Nefer odapillantott, és látta, hogy Daimios belelovagol az izzó parázsba. A ló térdéig ért, és a megnyomorított állat botladozott és majdnem elesett, de Daimios tovább hajtotta a szikraesőben és az égő szőr és hús bűzében. A borzalmasan megsebesült pára átvitte, aztán összeesett, alig ért ki a nyílt terepre. Daimios leugrott a hátáról, kivonta kardját és Nefer felé iramodott. Nefer is kihúzta kardját, és átkiáltott Merennek a szakadékon. - Gyere, vidd át Krust. Addig én majd elszórakoztatom ezt a fattyút. - Előrelépett, hogy fogadja a támadó Daimiost. Magasan felfogta a szúrást, a pengék csengve összecsaptak. Daimios váltott és újra támadott, a fejére suhintott. Nefer hárította és visszaszúrt, kényszerítve Daimiost, hogy hátráljon. Nefernek volt egypillanatnyi ideje, hogy hátratekintsen, látta, hogy Meren már kivezette Krust a himbálózó pallóra. Krus megérezte, hogy mozog a patái alatt, felrántotta a fejét, és megpróbált hátrálni. - Rajta, Krus! - kiáltott rá Meren szigorúan, hangjára a csikó lecsillapodott, és óvatosan a pallóra lépett. Daimios megint támadott, és Nefernek minden figyelmét rá kellett összpontosítani. Gyors sorozatcsapást irányzott Nefer torkára és mellére, s mikor Nefer kivédte, váltott, és alacsonyan a bokája felé suhintott. Nefer átugrotta a penge csillogó ívét és megcélozta Daimios védelem nélkül hagyott vállát. Eltalálta, ragyogó vér ömlött a nap-barnított és beolajozott izmokra. De úgy látszott, Daimios meg se érzi a nem túl mély sebet. Ugyanolyan erővel támadott, mint korábban. Ütésre hárítással, védésre szúrással válaszoltak, aztán Daimios hátra és balra lépett, megpróbált Nefer mögé kerülni és elvágni a hídfőtől, de Nefer támadott és hátrálásra kényszerítette. Egypillanatnyi pihenő, és Nefer látta, hogy a lángok kihunytak, a szénakerítés szinte teljesen leégett. A többi üldöző otthagyta szekerét, átugráltak az izzó hamun és rohantak, hogy csatlakozzanak a harchoz. 464 - Fogjátok körbe és vágjátok le! - kiáltotta nekik Daimios, ahogy közelebb értek. Nefer hátrapillantott, és látta, hogy Meren már messze kivezette Krust a pallón. A csikó remegett és verejtékezett az érzéstói, hogy patái alatt leng a híd, de a tátongó mélységet szerencsére nem látta maga alatt. Épp ekkor ért oda a többi üldöző, kivont kardjukkal hadonásztak, és gúnyolódtak Neferrel: - Most majd feldugjuk a hajfonatodat a királyi seggedbe. Nefer gyorsan kihátrált a hídfőre. Most hogy csak egyenként mehettek ellene, a gúnyolódás elhalt. Egy csoportban álltak a hídfő előtt. - Engem megvágott - mondta Daimios. - Menj te utána, Rastafa, amíg bekötöm. - Fogaival letépett egy csíkot tunikája szegélyéből, és bekötötte a nem túl mély sebet. Eközben Rastafa a hídra rohant. Szakállas, füstös képű ember volt, haragos tekintetű, nagydarab, de fürge, akár egy menyét. Könnyedén egyensúlyozott a mozgó pallón, és Nefer torka felé vágott, hevesen támadott, Nefernek ismét hátra kellett lépnie. Krus meghallotta a pengecsattogást és kiáltozást a háta mögött, és tiltakozva felágaskodott. A híd megingott és kilengett alatta, és egy szörnyű pillanatig úgy tűnt, hogy a csikó elveszíti egyensúlyát és a mélybe zuhan, de valami csoda folytán négy lábra jött le, és remegve állt a vadul lengő hídpallón. Rastafa volt az, aki megbotlott, s most a palló szélén billegett, karjaival hadonászva próbálta visszaszerezni egyensúlyát. Nefer egy gyors lépést tett előre, és megszúrta felemelt karja alatt. A bronzpenge mélyen behatolt a bordák között. Rastafa enyhén meglepődve nézett rá. -Ez fáj - mondta. - Széth nevére, ez fáj! Nefer kirántotta a pengét, és Rastafa szívének vére szö-kőkútként tört elő. Karmazsinvörösen bugyogva hátradőlt, és forogva zuhant a mélybe, karjai és lábai széttárva, mint kerékküllők. Vad sikoltása egyre halkult, ahogy zuhant, és hirtelen megszakadt, mikor vértje csörögve csapódott a kövekhez a szurdok alján. Társai tétováztak a hídfőnél, meghűlt bennük a vér a 465 borzalomtól, hirtelen vonakodtak kilépni a keskeny pallóra. Nefer megragadta az alkalmat, hogy hátraforduljon és megsimogassa Krus remegő farát. - Nyugalom, Krus. Itt vagyok, drágaságom. Sétálj tovább. Krust megnyugtatta a hangja, és mikor a híd heves lengése megszűnt, tett egy lépést előre, majd egy másikat. - Sétálj tovább, Krus, sétálj tovább. Már majdnem félútnál tartottak, mikor Meren rákiáltott. - Mögötted, testvér! Nefer épp időben pördült meg, hogy újabb ellenféllel nézzen szembe. Ismerte hírből. Líbiai rabszolga volt, a szabadságáért harcolt. Félelem nélkül rohant végig a hídon, egyenesen Nefernek. Teljes lendületét beleadta a támadásba, és Nefernek alig sikerült hárítania az első csapást. Összeakasztották kardjukat és mellt mellnek vetve csaptak össze, szabad karjukkal halálos ölelésbe fonódva. Zihálva birkóztak, húzták, tolták egymást. Krus hallotta a küzdelem zaját a háta mögött és ez ösztökélte. Meglódult előre, újra megtett néhány lépést a biztonságot jelentő túlsó oldal felé. Nefer szemtől szembe volt ellenfelével. Fogai feketék és töredezettek voltak, és lehelete bűzlőtt, mint rohadt hal. Megpróbálta azokat a mocskos fogakat Nefer arcába vájni, úgy kapkodott utána, mint egy kutya, de Nefer elhúzódott, aztán lefejelte, bőrsisakjának hegyét ellenfele orrnyergébe vágta. Érezte, hogy törik a csont és a porcogó, a férfi szorítása ellazult és hátratántorodott. Elvesztette a lába alól a talajt, elkapta a híd kötélkorlátját, kétségbeesetten kapaszkodott belé, háta ívben hajolt a mélység fölé. Nefer lecsapta kapaszkodó ujjait, és a kötél kicsúszott a véres csonkokból. Háttal esett le, üvöltve és megcsavarodva a levegőben. Úgy tűnt, sokáig zuhan, mielőtt tompa puffanással földet ért. Hárman voltak mögötte a pallón, Daimiossal az élen. Sebét bekötötte és úgy tűnt, semmi baja. De látta, mi történt két bajtársával, és most óvatosabb volt. Nefer megtámadta, pengetávolságra tartotta magától, csak annyit engedte előre, amennyit Krus haladt lassan és tétován a túloldal felé. 466 Hirtelen Mereh győzedelmes kiáltása hangzott fel: -Átjutottunk, Nefer! - Hallotta Krus patáinak dobogását a köveken. - Krus átjött! Nefer nem tudott hátranézni, mert Daimios pengéje villogott a szeme előtt, de azt kiáltotta: - Vágd le a hidat, Meren, vágd el a tartóköteleket! Daimios hallotta a parancsot, és rémülten hátraugrott. Hátrapillantott a válla fölött, és döbbenten látta, milyen messzire kijött a pallón, milyen messze van

a másik oldal. Meren a két vastag kötél fölé állt, mely a palló teljes súlyát hordta. Rácsapott az egyikre, és félig átvágta, a fonatok éles, pattanó hanggal váltak el, és párzó kígyókként kezdtek kitekeredni. Sápadt borzalom öntötte el Daimios izzadt arcát, megfordult és menekült, társaival együtt, vissza a keskeny pallón. Nefer megpördült és rohant oda, hol Meren állt a tartóköteleknél. Elérte a híd végét és leugrott róla. Nyomban nekiesett a másik kötélnek, hatalmas ütésekkel csapkodta. Az egyik kötél engedett, a híd megrázkódott, aztán oldalra billent. Daimios előrevetette majd kivonszolta magát a szilárd talajra épp abban a pillanatban, mikor a másik kötél is elengedett, a híd leszakadt és a szakadékba zuhant. Daimios összeszedte magát, most ott állt a szakadék szélén, és dühödten bámulta őket a mélységen át. Nefer hüvelyébe csúsztatta kardját és gúnyosan intett neki. -Hosszú út áll előtted. Aztán sietett, hogy segítsen Merennek összerakni a szekeret. Ezt vagy egy tucatszor gyakorolták Taita felügyelete mellett. Meren megemelte az alváz egyik oldalát, Nefer a kerékagyra helyezte a kereket, és fakala-páccsal beütötte a bronz csapszeget. Aztán felemelték a szekérrudat és hozzáerősítették a padlólemezen lévő szemes csavarhoz. Nefer néhány másodpercet arra pazarolt, hogy átnézzen a szakadék túloldalára. Daimios és társai éppen szekérre szálltak, és a kerítés izzó maradványaiból felszálló utolsó füstfoszlányokon át látta, hogy egyes sorban elszá-guldanak a szurdok mentén futó úton, melyen idővel le467 jutnak a szelíd lankákra, ahol át tudják hozni járműveiket és lovaikat, és újrakezdhetik az üldözést. - Elég idó't nyertünk - mondta Meren, aki próbált magabiztosnak mutatkozni, de a megerőltetés, amivel az ideges lovak átjuttatása járt, komolyan megviselte, és kezét sérült oldalához nyomta. Nefer aggódott érte. - Talán, de ez a Vörös Istenen múlik - mondta, és megérintette Lostris Talizmánját a nyakában. Feltették a lovakra a hámot, és a rúdhoz kötötték őket. Aztán felszálltak, és elindultak a jelzőzászlók mentén. Ezen a szakaszon meghajthatták a lovakat, mert a végén a taurine-i Khama és az indusi Drossa várta őket. Lehet, hogy a lovaknak hosszú pihenőjük lesz, míg hajtóik összecsapnak Aartla társulatának két leghírhedtebb kardforgatójával. Nefer erőltetett iramot diktált, a jelzőzászlók gyors egymásutánban maradtak el mögöttük. Atkeltek az utolsó gerincen, a hosszú, keskeny völgy végében meglátták Gallala városát, amely tárt kapukkal várt érkezésükre. A völgy felső végén, félúton köztük és a város között, egy sekély medencében több százan gyűltek össze. Úgy látszott, a város minden polgára kijött, hogy megnézze a kardviadalt. Gyorsan robogtak lefelé, a tömeg lármája viharos hullámveréssé erősödött közeledtükre. Fakorláttal elválasztott átjáró vezetett a tömegen keresztül a fehér kövekkel kirakott két körhöz középen. Amint leugrottak, és a lovászok odarohantak, hogy megfogják a lovakat, Nefer megölelte Merent. - Súlyos a sérülésed, testvér - súgta neki. - Nincs benne semmi szégyen, hisz tisztességes harcban szerezted, de akadályozni fog. Nem szabad szembeszállnod Drossával, és csapásra csapással válaszolnod. Gyors és erős, és teljes páncélzatot visel. Fuss előle, és addig fuss, amíg nem jövök segítségedre. Elváltak, ki-ki a bírók által kijelölt körbe, és Nefer megállt a fehérre festett köveken kívül, és szemügyre vette a középen álló harcost. 468 A taurine-i Khama teljes páncélt viselt, sisakot, mell- és lábvértet. Ha Nefer és Meren ugyanilyen védelmet akar, kezdettől fogva magukkal kellett volna cipelniük a szekéren, de két páncélzat súlya még Krus erejét is meghaladta volna. A kőgyűrű széléről Nefer tanulmányozta emberét. Khama sisakja szörnyű maszk volt, kiterjesztett szárnyakkal a füle fölött, az orr-része sas csőrét formázta. A mögötte villogó szempár embertelen és kérlelhetetlen volt. Mellét bronz mellvért védte. Páncélkesztyűjét aranypikkelyek borították. Kis, kerek pajzsot viselt a bal vállán. - Torok, csukló, hónalj, boka és szemek - okította Taita Nefert. - Minden más védve van. Nefer levette Lostris Talizmánját a nyakából, és a hosz-szú aranyláncot a bal csuklója köré tekerte. Aztán a kis aranyfigurát az ajkához emelte és megcsókolta. Átlépett a fehér köveken és ment, hogy megmérkőzzék a taurine-i Khamával. Egyszer jobbra keringtek, aztán vissza, majd Khama hirtelen heves szúrásokkal és vágásokkal sorozta meg, melyek olyan gyorsak voltak, hogy szinte becsapták a szemet. Nefer nem várta, hogy annak a páncélnak a súlya alatt ilyen gyors lesz. Minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy távol tartsa, mégis kapott a bőrpáncélján keresztül egy vágást az oldalára. Erezte, hogy a meleg vér végigcsurog rajta, ahogy szétváltak és megint keringtek. A tömeg kiabált és bömbölt körülöttük, akár a viharos tenger, de a hirtelen támadt csendben, amint szétváltak, fájdalmas kiáltást hallott a másik küzdőtérről, és felismerte Meren hangját. Meren találatot kapott, és a hangjából ítélve súlyosat. A segítségére van szüksége, valószínűleg az élete függ tőle. De az ő élete is szörnyű veszélyben forgott, hisz még soha nem került szembe Khamához fogható ellenféllel. Még Taita sem volt képes felfedezni egyetlen gyenge pontját, de ahogy újra támadásnak lendültek, élesen csendülő pengékkel szúrtak, vágtak és védekeztek, észrevett egy apró hibát. Mikor Khama alacsonyan, alulról indított támadást, egy pillanatra fedetlenül hagyta jobb oldalát és 469 fejét előre lökte egy esetlen mozdulattal, ami ellentétben állt egyébként könnyed és kecses stílusával. Nefer tisztában volt vele, hogy már nem sokáig tudja tartani magát. A Kígyó egyszerűen túl ügyes és erős volt neki. - Mindent egy kockadobásra kell feltenni. - Vállalta a kockázatot, felkínálta fedezetlenül hagyott jobb csípőjét, és Khama, akár egy támadó vipera, mélyről indított vágással csapott le rá, fejét előre lökve. Nefer felkészült rá, és elrántotta csípőjét a vágás elől, a penge felhasította inge szegélyét, de vért nem ontott. Az arany Talizmán csillogott, mikor megpörgette a lánc végén, majd kilőtte, akár egy parittyakövet, a láncot használva, hogy felgyorsítsa röptét, olyan volt, mint egy szökkenő fénysugár. Becsapott Khama sisakjának szemnyílásán és éles vége mélyen belehasított szemébe. Khama hátratántorodott, kocsonyás anyag és vér keveréke csurgóit le aranysisakján. A fájdalom megvakította és megzavarta, megpróbálta levenni sisakját, hogy hozzáférjen a szeméhez. Mihelyt a sisak széle felemelkedett és feltárult a nyaka, Nefer egyhüvelyknyire az ádámcsutkája fölött beleszúrta a kardja hegyét olyan szögben, hogy az agyáig hatolt. Khama széttárta karját és összeesett, már halott volt, mikor páncélja a napégette földön csattant. Nefer szegecsekkel kivert szandálját a torkára tette és minden erejére szüksége volt, hogy kihúzza a sisak széle és a koponyacsont közé szorult kardját. Nefer otthagyta a tetemet, és az amulett láncát újra a csuklójára tekerve kiszaladt a körből. A másik körhöz akart rohanni, ahol Meren halálos veszélyben volt, de a tömeg akadályozta. Kardjával vágott magának utat, a nézők sikoltozva menekültek előle. Áttört a tömegen, és látta, hogy Meren elveszítette fegyverét, és ömlik a vére egy tátongó szörnyű sebből a jobb oldalán és egy vágásból, mely félig leszelte a fülét. Valahogyan sikerült távol maradnia Drossától, kétségbeesetten hátrált előtte. Az öles örömében Drossa bömbölve hahotázott, mint egy bika, a hang kísértetiesen szólt tollforgós harci sisakja alatt. Lassan terelte Merent a gyilkos csapáshoz alkalmas helyzetbe, nem sietett, élvezte kínlódását. 470 Drossa háttal volt Nefernek, aki nekirohant és egy dö-fést irányzott a résbe, ahol a mellvért össze volt fűzve. Drossa megérezte a veszélyt és villámgyorsan szembefordult vele, Nefer szúrása a fémet érte és félrecsúszott, Drossa pedig erőteljes vágást indított a fejére. Nefer lebukott és hátraugrott, aztán megint keringtek egymás körül. Meren lehetőséget látott, és lehajolt elejtett kardjáért, de Drossa ráugrott. Meren olyan gyenge volt, hogy meg-tántorodott és elesett. Drossa kirúgta a kardot a körből, és lábát a vállára téve leszorította Merent. - Lásd, hatalmas fáraó, akit az egész világ retteg, kis barátod a hatalmamban van. - A bakó mozdulatát színlelte, de pengéjét megállította Nefer tarkójánál. - Neked adjam a fejét? Királyhoz méltó ajándék.

Nefert vak düh rohanta meg, nekirontott Drossának, hogy elzavarja Merentől. Érezte a penge csípését a combján, és ez kijózanította. Hátraugrott, és a sisak mögött Drossa szeméből látta, hogy játszik vele, minden csepp szadista örömöt kifacsar a viadalból. Drossa hivatásos szórakoztató volt, a tömeg élvezte előadását, zajos tetszésnyilvánítással kísérte. Meren hirtelen felnyúlt, és megragadta Drossa bokáját két véres kezével, és megpróbálta lerántani. Drossa megbotlott, káromkodott és elrántotta a lábát, de egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, Nefer megragadta az alkalmat és támadott. A torkát célozta meg, a sisak álltakarója és a mellvért szegélye közötti rést. Drossa elfordult és Nefer kardjának hegye megcsikordult a fémen. Nefer elmulasztotta az esélyt, hogy megölje, de áldozatától elzavarta, Meren feltápászkodott és Nefer mögé tá-molygott, akár egy pajzs mögé. Megint keringtek, és Nefer érezte, hogy a kétségbeesés első hideg hullámától feláll a karján a szőr. Tudta, nem számíthat rá, hogy egy olyan kardforgató, mint Drossa, még egy esélyt kínál neki. Elkeseredésében újra a Talizmánnal próbálkozott, megpörgette az aranyláncon és Drossa sisakjának szemnyílását célozta meg. Drossa leejtette állat és az aranyamulett lepattant a sisak homlokrészéről. Ha nem lett volna a láncon, Nefer elvesztette volna, 471 de visszarántotta és hagyta, hogy a lánc a csuklója köré te-keredjék. - Ez nem fegyver, csak gyerekeknek való játékszer - nevetett Drossa gúnyosan. Keringtek és félrevezető támadásokat indítottak, Drossa könnyedén mozgott, de Nefert akadályozta, hogy ügyelnie kellett Merenre. Nem indíthatott támadást, nem hagyhatta fedezetlenül. Drossa úgy terelte őket, mint a kutya a birkanyájat, hátra, a fehér kövekből rakott kör széle felé. Látványosan akart gyilkolni, hogy a közönség kedvére tegyen, és növelje hírnevét. - Az üldözők! - kiáltotta valaki a tömegben, és minden fej a gerinc felé fordult a hosszú völgy végében. A látóhatáron Daimios szekere jött száguldva. Elszántan, hogy megfizet a megaláztatásáért a hídnál, keményen hajtott és lehagyta a csapat többi tagját. Teljes sebességgel közeledett feléjük. - Te az enyém vagy, hatalmas Egyiptom! - csúfolódott Drossa. - Nem hagyom, hogy egy ilyen jöttment senkiházi, mint Daimios, elvegye tőlem a hajfonatodat. Fenyegetően közeledett, Nefer látta világos szemében a fagyos eltökéltséget, ahogy a sisak mögül ránézett. Nefer odasúgta Merennek: - Ha megöl, mentsd magad. Lépj ki a körből. - Nem, fáraó, veled tartok mint lándzsahordozód a boldogság mezejére vezető úton - mondta Meren halkan, de ereje cserbenhagyta. Lábai megroggyantak és vérezve omlott a földre. Drossa kihasználta az alkalmat és úgy rontott Neférnek, akár egy lavina. Kardja úgy csattogott Nefer elkeseredett védekező hárításain, mint a rézműves kalapácsai. Minden csapása megrendítette és vállig elzsibbasztotta Nefer jobb karját, tudta, hogy sokáig nem tud kitartani. Még mindig Drossa szemét figyelte, látta, hogy összeszűkül, ahogy erőt gyűjt a halálos csapáshoz. Magasról érkezett, mint villámcsapás az égből, és Nefer csak annyit tehetett, hogy kardját a feje fölé emelve fogadta. Tudta, hogy egy kézzel nem tudja hárítani, ahhoz túl 472 erős volt. Ezért bal kezét, melyben Lostris Talizmánját fogta, a jobb csuklójára szorította. A két kard olyan erővel csapott össze, melynek bronz nem tud ellenállni. Mindkét penge elpattant és csillogva kirepült a fehér kőgyűrűből. Egyszerre mindketten fegyvertelenek lettek, és egy pillanatig elképedve meredtek egymásra. Nefer tért előbb magához, és a kard markolatát Drossa fejéhez vágta. Drossa pislogott és ösztönösen lehúzta a fejét. Nefer nekirontott és összekapaszkodtak. Akár a templomi táncosok, körbeforogtak, előbb az egyik, majd a másik irányba, mindkettő megpróbálta a másikat földhöz vágni. Drossa ellenállhatatlanul átnyúlt Nefer hóna alatt és két páncélkesztyűs kezét összefogta lapockái között. Ezüst csuklóvédőivel és arany alkarvédőivel kezdte Nefert bronzmellvértjéhez dörgölni. Nefernek nem volt válasza, hisz elemelkedett a földről. Nem volt fegyvere, hogy megvédje magát, kivéve Lostris Talizmán-ját. Utolsó erejével sikerült az aranyláncot átdobnia Drossa sisakján. Egy-egy végét a csuklójára tekerte és lefelé húzta, míg hirtelen a lánc megtalálta a rést a sisak szegélye alatt és összezárult Drossa nyakán. Nefer erőlködve fűrészelt a lánccal, és érezte, hogy az arany láncszemek mélyen az élő húsba marnak. Drossának elakadt a lélegzete, elengedte Nefert és mindkét kezével felnyúlt, hogy kiszabadítsa magát. Megmarkolta Nefer csuklóit és megpróbálta elhúzni a nyakáról, de ettől a lánc még inkább szorította. A sisaknyílásokon keresztül Nefer látta, hogy Drossa szeme kidülled és elfutja a vér. Még egyet tekert a láncon a jobb csuklójára és ide-oda huzigálta. Drossából gurgulázó hang tört ki, az egyik szemében elpattant egy ér, vérvörösen kidülledt gödréből, mint egy érett bogyó, és még mindig Nefer csuklójába kapaszkodva a térdére rogyott. Nefer fölötte állt, és csuklóját forgatva feszítette a láncot. Hirtelen érezte, hogy átvág valami porcogósat, Drossa lélegzete robbanásszerűen tört ki elmetszett légcsövéből. Nefer még egyet tekert a láncon, megint meghúzta, érezte, hogy 473 csontig hatol. Vér fröccsent ki vastagon a sisak alól, Nefer pedig összeszedte magát és kifejtette maradék erejét. A lánc megtalálta a két csigolya közti ízületet Drossa nyakában és átvágta. Drossa feje leugrott a válláról, és a nehéz sisakban elgurult. Ahogy Nefer hátratántorodott, hallotta a bírót kiáltani: - Teljesítetted a próbát! -, és a véres láncot visszacsúsztatta a nyakára. Eközben elnézett az ó'rjöngő tömeg fölött, fel a völgybe. Daimios szekere már félúton járt, és teljes vágtában közeledett egyenesen feléje. Nefer Meren fölé hajolt. - Fel tudsz állni? - kérdezte, de mikor Meren megpróbált felállni, lábai nem tartották meg, és elterült a letaposott földön. Nefer egyik karjánál fogva felhúzta, majd a kart átvetette a vállán. A súlyt a vállára véve talpra állította Merent, megragadta a térdénél és felemelte ernyedt testét a földről, feje a hátára lógott, lába a mellére. Meren nehéz volt, Nefer pedig kimerült, szinte teljesen elfogyott az ereje. A várakozó szekérhez támolygott vele, s egy halomban a padlóra ejtette. Egy pillanatig lihegve támaszkodott a kerékhez és hátrapillantott. Daimios már leért a sík terepre a lejtő tövében, alig négyszáz lépésnyire, és sebesen közelgett, oly közel volt, hogy Nefer látta arcán a diadalittas kifejezést. Előrehajolva pattogtatta hosszú, fekete ostorát a lovak hátán, és úgy tűnt, azok megugranak, még sebesebb vágtába kezdenek. A többi üldöző szekér is jött utána a lejtőn, összesen hatan. Ha valaha is felmerült benne a gondolat, hogy megküzd velük, most kiverte a fejéből. Jelenlegi állapotában Daimiost egyedül se tudná vállalni. Futnia kell. A kapaszkodó kötélhurkot kétszer Meren teste köré tekerte, felhúzta a hóna alá és csomóra kötötte. Aztán felvonszolta magát a szekérre és terpeszben Meren fölé állt. - Engedjétek el! - szólt a lovászoknak, akik a lovakat tartották, azok eleresztették a kantárszárat és elugrottak az útból. - Rajta, Dov! Rajta, Krus! - biztatta a lovakat, és a gyeplőszárral megsuhintotta fényes hátukat. Eliramodtak és a tömeg szétrebbent előttük. A lovak fejét a város nyitott kapuja felé fordította, és hagyta őket futni. 474 Lába közt Meren akaratlanul nyöszörgött, ahogy a szekér zötykölődött, és Nefer megpróbálta kikerülni a talaj egyenetlenségeit. Háta mögött hallotta az ostorpattogást, hátrapillantott és látta Daimiost feléjük robogni. Korbácsolta a lovait és dühödten szidta őket, de dacára Daimios kegyetlen ostorának Dov és Krus tartotta az előnyt. Nefer előre nézett, megbecsülte a távolságot, mennyit kell még futniuk. Kevesebb, mint másfél mérföld volt még Gallala kapujáig. Már ki tudta venni a pálmalevélből font koszorúkat, melyek a falakat és a kapu vörös kőoszlopait díszítették. Ebben a pillanatban megfizette figyelmetlensége árát. Jobb kereke az út szélén kőre futott, és a jármű magasra visszapattant és vadul megingott alatta. Majdnem felborult, de ahogy küszködött, Krus belefeküdt a hámba és segített neki egyenesbe hozni a szekeret.

Mikor visszanézett, látta, hogy a hiba sokba került nekik, mert Daimios százlépésnyi távolságot hozott be rajtuk. Dárdatávolságon belül került, és Nefer látta, hogy kivesz egyet a tartóból az oldalán és a szíjat a csuklójára tekeri. Nefernek nem volt mivel válaszolnia. A dárdáit mind elhasználta az első tusában. Az íját a szakadéknál hagyta, és utolsó kardja eltörött a Drossával vívott párviadalban. Még ostora sem volt. Egyedüli védekezése a sebesség volt. - Rajta, Dov! Gyerünk, Krus! - És a lovak hátraszegték fülüket, mikor nevüket hallották, patáik dobogtak a kemény talajon, és a kerékagyak nyikorogtak, mert még Taita fekete olaja sem tartott örökké. Aztán ott volt más paták zaja, elvegyülve Nefer fogatának patadobogásával, s mikor ezúttal visszanézett, Daimios még közelebb volt, lovai hátát és horpaszát véresre ostorozta. Daimios egy dárdát tartott a kezében, és most elhajította. Nefer figyelte, ahogy elhagyja a kezét és repül, mint egy mérges rovar. Ösztönösen elhajolt, mikor a padlóba csapódva remegve megállt a jobb lába mellett. - Gyerünk, drágáim! Mindent bele! - Hangja metsző tónust öltött, hatott a lovakra. Krus talált még egy kis rejtett erőtartalékot és magával húzta Dovot. Kezdtek elhúzni Daimios véresre korbácsolt fogatától. 475 - Húzzatok, ti disznók! - üvöltötte Daimios. - Húzzatok, vagy megnyúzlak elevenen! - És ahogy hosszú ostora pattogott, együtt száguldottak, mintha a két szekeret láthatatlan kötél kötné össze. Daimios újabb dárdát ragadott kezébe és feltekerte a szíjat. Ahogy meglendítette karját a dobáshoz, Nefer ügyesen megválasztotta a pillanatot, mikor rántsa meg a gyeplőt. Dov belehajolt Krus vállába és kissé elkanyarodtak, ami elég volt ahhoz, hogy a dárda elszálljon Nefer válla fölött. De a kanyar előnyvesztésbe került, Daimios pedig elővette az utolsó dárdáját, és a szíjat csuklójára tekerte. Most közel volt, nagyon közel. Nefer kétségbeesve figyelte, határozottan meghúzta a gyeplőt, hogy lovai számítsanak parancsára. Abban a pillanatban, mikor Daimios előrehúzta vállát a dobáshoz, Nefer az ellentétes irányba kormányzott, és teljes vágtában kitértek. De a dárda nem hagyta el Daimios kezét, csak színlelte a dobást. Ismét felemelte a dárdát és célzott. Nefer kénytelen volt visszakanyarodni vagy letérni az útról az egyenetlen, sziklás terepre. Változtatott a szögön és ezúttal Daimios nem Nefert, hanem Dov a fordulóban fedezetlenül maradt oldalát vette célba. A dárda magasan a marján találta el. Átvágta a bőrt és izomköteget, de aztán csontba ütközött, és nem ért létfontosságú szervet. Nem volt halálos sebesülés, de megnyomorító, mert a dárdának szakállas hegye volt, és lelógott a horpaszára, minden lépését akadályozva. Igyekezett, teljes szívéből igyekezett, de már nem tudott lépést tartani Krussal, és a vér hátrafutott az oldalán és Nefer lábára fröcskölt. Nefer érezte, hogy a szekér lassul alatta, és hiába biztatta Dovot, a dárda minden lépésnél az oldalát csapkodta és a mellső lábai közé akadt. Daimios előreszáguldott, és szeme sarkából Nefer látta, hogy lovai feje egy vonalba kerül bal kerekével, és szinte a fülében hallotta Daimios erőlködéstől rekedt diadalittas hangját. - Vége, Nefer Széthi. Most megvagy. Nefer felé fordította a fejét és ránézett. Daimios ajka ijesztő, merev vicsorgásra húzódott, akár egy hulláé, aki 476 merevgörcsben halt meg. Utolsó dárdáját elhajította, és letette ostorát, de a kardját kivonta. Milyen messze van még a kapu, kérdezte magában Nefer. Kevesebb, mint ötszáz lépésnyire. Oly közel, oly közel! Mégis túl messze. Akaratlanul felpillantott a templom tetejére. Apró emberi alakok sorakoztak rajta, és köztük, pont ott, ahol várta, meglátta Mintaka tunikájának karmazsinját, és látta, hogy egy zöld ágat lenget a feje fölött, és sötét haja lobog, akár egy zászló az északi szélben. Mindennél értékesebb díj, gondolta, és keze Daimios dárdájára tévedt, ami a lába mellett állt bele a padlóba. Hegye mélyen beékelődött a fába, de összeszedte erejét, és húzva, csavarva kiráncigálta. Nem volt hajító szíja, de úgy tartotta, mint egy lándzsát, és átnézett ellenfelére. Daimios szeme összeszűkült, mikor meglátta a fegyvert Nefer kezében és felvette az alapállást a karddal. Feltartóztathatatlanul Nefer mellé húzott s támadott. Nefer a dárda nyelével hárította a vágást. A két jármű elkanyarodott egymástól, majd ismét összejött, és olyan erővel ütközött egymáshoz, hogy Nefer majdnem kirepült, keményen a gyeplőbe kellett kapaszkodnia, hogy visszanyerje egyensúlyát. Daimios rásújtott a hosszú zászlórúdra, melyen Nefer hajfonata lobogott, de nem vágta át a kemény bambuszt. Nefer visszanyerte egyensúlyát, és a dárdával Daimios felé döfött. A két jármű most kerék kerék mellett futott. Nefer és Daimios áthajoltak, egyik a karddal csapkodott, a másik a dárdával döfködött. A bronzpenge végigmetszette Nefer mellét, és bár hátravetette magát a gyeplőn, átvágta bőr mellvértjét és érezte borotvaéles csípését. De a dárda hegyével Daimios arcába bökött, és kényszerítette, hogy elhajoljon. Dov keményen erőlködött, a dárda hegye még mindig a vállába volt akadva, és a nyele minden lépésnél a lábához csapódott. Nefer zsivajt hallott, eleinte halkan, majdnem elnyomta a patadobogás és keréknyikorgás, de rohamosan erősödött. Felnézett, és az izzadságon át, ami csípte a szemét, 477 közvetlenül maga előtt látta a városkaput. A városfalak és háztetők tele voltak emberekkel. Úgy hitte, éljenzésük zajából kihallja Mintaka hangját. - Értem tedd meg, szívem, értem tedd meg! - Lehet, hogy csak képzelődött, de megacélozta szívét, kiáltott a lovaknak, és a gyeplővel ösztökélte őket. De Dov egyre gyengülve tántorgott. Daimios ismét támadott, és most, mikor Nefer feléje szúrt, erősen lesújtott, nem Neferre, hanem a dárdára. Pengéje a nyelet egy arasznyira Nefer kezétől szelte át, csak egy hasznavehetetlen csonk maradt a kezében. Nefer Daimios fejéhez vágta, de az lebukott előle és ismét Neferre vágott, arra kényszerítve, hogy a kocsipadlózat túlsó szélére ugorva kerülje el a fényes pengét. Daimios nyomban kihasználta, és Nefer elé került a szekérrel. Ahogy elhaladt, átnyúlt, megragadta a rudat, melyen Nefer hajfürtjét lobogtatta a szél. Megpróbálta eltörni, erősen meghajolt, de ellenállt törekvésének. A rudat az egyik kezében fogva, a másikkal felnyúlt a vastag, fekete hajfonatért. Ott csapkodott az ujjainál, de a kardja markolatát is próbálta tartani egyidejűleg, így nem tudta megfogni a trófeát. Ledobta kardját, megragadta a hajfo-natot, és megpróbálta letépni, de a bambusz ellenálló és szívós volt, a fonat pedig erősen volt odakötve. Krus és Daimios bal oldali lova most fej fej mellett vágtatott. Daimiost teljesen lekötötte próbálkozása, hogy letépje trófeáját a bambuszrúdról. Tudta, hogy Nefer fegyvertelen és nem jelent valódi veszélyt, és nem vett tudomást a kőkapuról, ami felbukkant előttük. - Dőlj be! - kiáltott Nefer Krusra, - Adj neki a vállad-dal! - Nefer ide-oda húzta a gyeplőt. Ezt gyakorolták hónapokig a sivatagban. Taita hajtotta a másik fogatot, és Nefer megtanította Krusnak, hogy szeresse ezt az erőpróbát, és most hatalmas jobb vállával megtolta a másik lovat és kizökkentette egyensúlyából. Az összeakadt szekerek jobbra kanyarodtak, és a kapu rohamosan közeledett. A faragott vörös kőoszlopokat ugyan évszázadok alatt lecsiszolta a szélhordta homok, még mindig erősek és félelmetesek voltak. -Taszigáld! - kiáltotta Nefer Krusnak, és határozott 478 gyeplőrántással serkentette. Krus még odébb nyomta a másik lovat, most már egyenesen a tömör, vörös kőoszlopnak tartott. Az utolsó pillanatban Daimios ráébredt, mi történik, rémült kiáltással eleresztette a bambuszrudat és megpróbálta visszanyerni uralmát száguldó szekere fölött, de Krus hatalmában tartotta a másik lovat, és vitte tovább, fejjel a kőkapu felé. Daimios rájött, hogy nem tudja megállítani a repülő szekeret és elkerülni az ütközést. Megpróbált kiugrani, de elkésett. Mindkét lova teljes sebességgel nekirohant a kőoszlopnak. Azon nyomban kimúltak. Nefer hallotta utolsó rémült nyerítésüket, a becsapódás zaját, az összetörő csontok roppanását, a darabokra hasadó fa reccsenését. Az egyik kerék leszakadt, és egy pillanatig Nefer szekere mellett pattogott. Daimios, mint egy dárda, egyenesen a falnak repült. Fejjel ütközött bele, és koponyája megrepedt, akár egy túlérett dinnye. Erős fehér fogai beékelődtek a vörös kőbe, az utcagyerekek később kifeszegették, aranyláncra akasztották és emléktárgyként eladták a piacon. Nefer Krust és Dovot a kapunyílásba kormányozta, noha jobb kerekük agya súrolta a vörös követ, bevágtattak a város főutcájára, melynek mindkét

oldalán örvendező tömeg gyűlt össze. A kövezetét pálmalevelekkel, virágokkal, sőt sálakkal és kendőkkel meg ruházatuk egyéb darabjaival szórták tele. Nefer első gondja Dov volt. Megállította a lovakat, leugrott, és a sebesült kancához rohant. A szakállas dárdahegy mélyen a vállába fúródott. Csak Taitában bízott, hogy eltávolítsa, de a nyelét letörte, hogy ne lógjon az oldalán. Aztán ismét felszállt és kezébe vette a gyeplőt. A nép ellepte az utcát, a szekér mellett szaladtak, ahogy az lépésben haladt. Felnyúltak, hogy megérintsék Nefert, kendőjükkel törölték le a vért, mely sebeiből folyt a lábára. Egy isten, egy fáraó és egy Vörös Utat megjárt harcos vére a kendőt szent ereklyévé teszi. Hisztérikusan sikoltozva dicsérték. - Imádkozz értünk, hatalmas Egyiptom! Fáraó valóban! 479 - Vezess minket, nagy fáraó! Engedd, hogy osztozzunk dicsőségedben! - Éljen a Vörös Isten isteni fivére! - Élj ezer meg ezer évig, Nefer Széthi, igazi fáraó! A fórum bejáratánál olyan sűrű tömeg tolongott, hogy a városi őröknek a szekér előtt szaladva kellett bunkóikkal szétverni, hogy Nefer behajthasson. A fórum közepén, a kőemelvényen Hilto és Shabako várakozott, hogy köszöntsék rendjük új tagjait. Nefer megállította a viharvert, poros és véres szekeret az emelvény előtt, a két férfi lejött és segített Merent felemelni. Együtt vitték be Hathor templomába, ahol Taita várta, hogy gondjaiba vegye. A kecskelábú asztalra fektették, amiről Taita gondoskodott, és a vén Mágus nyomban hozzáfogott, hogy ellássa sebeit, legelőször a mély, kardvágta sebet az oldalán. Merykara könnyeivel öntözte Meren összetört, vérző testét. A Vörös Út harcosai visszavezették Nefert a fórumra. Nefer lement a lépcsőn, levágta a két hajfonatot a szekérről, és az emelvény közepén elhelyezett háromlábú parázstartóhoz vitte. Letérdelt előtte, és kijelentette: -Ellenség nem tette kezét becsületünk és lovagi rangunk e trófeáira. - A magasba tartotta a fonatokat, hogy az egész világ tanúja legyen, aztán tisztán csengő, büszke hangon bejelentette: - A Vörös Istennek ajánlom őket. A hajfonatokat a tűzre dobta, ahol nyomban lángra lobbantak. Felállt, sebeitől elgyengülve, támolyogva állt előttük. - Megfutottam a Vörös Utat! Bár még nem vagyok nagykorú, megerősítettem jogomat Egyiptom kettős koronájához. Fáraónak kiáltom ki magam. Az egyetlen igaz fáraónak. Bárki más követelje a koronát, saját veszedelmére tegye. Megéljenezték, miközben a Vörös Út két harcosa letérdelt előtte, megcsókolták jobb kezét és lábát, sírig és azon túl tartó hűséget fogadtak neki. Nefer felemelt jobbjával kért csendet, de lába megrogy-gyant, és már-már összeesett, de Mintaka odasietett és 480 megtámasztotta. Nefer egyik karjával átölelte, lenézett rá és azt suttogta: - Amit tettem, a mi Egyiptomunkért és érted tettem, szerelmem. Halk, fátyolos hangját csak Mintaka hallotta, aki szájon csókolta Nefert, és a nép ezt a gesztust a kézfogó nyilvános bejelentéseként fogadta. Hangos ujjongásuk visszhangja csapatostul verte fel a szirti galambokat a városfalakon kívül a sziklákról. A két nagy folyó vizein lebegő város úgy feküdt eló't-tük, mint egy lótuszvirág, mely arra vár, hogy leszakítsák. Huszonhét könyök vastag falait égetett téglából rakták, magasabbak voltak, mint a legmagasabb pálmafa ezen a termékeny és bőségesen öntözött vidéken. -Mekkora távolságot fognak közre? - kérdezte Trok Ishtart, a médet. - Meddig tart megkerülni ezt a várost? - Harminc mérföldet, felség. Félnapos út. Trok felegyenesedett a szekerén és beárnyékolta a szemét. - Az ott a legendás Kék Kapu? - kérdezte. Tudta, hogy Ishtar tizenöt évig élt Babilon királyi városában, és varázstudományának zömét is itt sajátította el, Marduk templomában. A kapu még ebből a távolságból is óriási drágakőként tündökölt. Olyan széles volt, hogy egymás mellett tíz szekér hajthatott be rajta, és a faragott cédrusfa kapuk magasabbak voltak, mint tíz egymás vállán álló ember. - Valóban kék - ámuldozott Trok. - Hallottam, hogy la-zúrkővel van borítva. - Nem úgy van, felség. - Ishtar lekicsinylőén elfintoro-dott. - Azok kerámialapok. Mindegyik Babilon kétezer és tíz istenének egyikét ábrázolja. Trok tábornoki szemmel vizsgálgatta a Kék Kaputól mindkét irányban hosszú mérföldekre elnyúló falakat. Kétszáz lépésenként őrtornyok emelkedtek rajta, és szabályos távolságra vastag gyámfalakkal voltak megerősítve. Ishtar kitalálta, mi jár a fejében. - A fal tetején, az úton két szekér fér el egymás mellett. 481 Sargon egy órán belül ötezer embert tud küldeni bármely ostrom alá vett pontjára. Trok horkantott, jelezvén, hogy nincs lenyűgözve. -Nincs olyan fal, mit ne lehetne aláásni és meggyengíteni. Elég egy helyen rést ütni rajta. - Belső fal is van, isteni fáraó - dünnyögte Ishtar halkan. - Majdnem oly áthatolhatatlan, mint a külső. - Ha nem tudjuk áttörni, majd találunk kerülő utat -vonta meg a vállát Trok. - Azok ott Sargon palotájának kertjei? - bökött szalagokkal díszített szakállával a teraszok felé, melyek mint óriási lépcsőfokok emelkedtek az ég felé. Oly mesterien emelték őket egymás fölé, hogy fordított piramist alkottak, mely úgy tűnt, a levegőben lebeg, akár egy kiterjesztett szárnyú hatalmas sas, amit nem kötnek a föld béklyói. Ishtar inas, kék mintákkal tetovált karjával mutatta: -Hat terasz épült egy óriási udvar köré, mindegyik szélesebb, mint az előző. Csak a zenana ötezer szobából áll, Sargon minden feleségének egy. Kincseit a palota alatti mély pincék rejtik, embermagasságig zsúfolva vannak arannyal. - Netán saját szemeddel láttad ezeket a csodákat? - kételkedett Trok. - A zenanát nem - ismerte el Ishtar -, de a kincstár legnagyobb termében jártam, és megmondom neked kereken, király, ki isten vagy, hogy egész seregedben nincs elég társzekér, hogy elszállítsa a kincset, ami előtted fekszik. -És én megmondom neked kereken, Ishtar, a méd, hogy társzekereket nem gond készíttetni. - Trok hátravetett fejjel harsogva hahotázott féktelen jókedvében. A felvonulás Babilon falai elé egyetlen hosszú diadalmenet volt, győzelmek töretlen sorozata. Rannal, Sargon legidősebb fiával, Bahr ál Milh partjainál ütköztek meg: Trok és Naja szekerei úgy őrölték fel seregét, mint durra-magot, a pelyvát a tóba söpörték, míg a víz vértől nem pi-roslott s felpuffadt holttestek nem borították parttól partig a felszínét. Ran levágott fejét lándzsára tűzve elküldték apjának. Fájdalomtól tébolyultan Sargon belerohant a csapdába, 482 amit neki állítottak. Míg Naja hátrálva maga után csalta, Trok délről bekerítette, és ezer szekérrel hátba támadta. Mikor Sargon visszafordult, hogy megvédje a felszerelést szállító oszlopot, bronzfegyverekről csillogó gyűrűbe fogták. Sargonnak ötven szekérrel sikerült kitörnie, de kétezer szekeret és tizenegyezer embert hátrahagyott. Trok kihe-réltette a foglyokat, két egész napot vett igénybe e vállalkozás. Személyesen vette ki részét a munkából, könyékig véresen, akár egy mészáros, trágáran viccelődött minden egyes áldozatával, miközben levágott nemi szervét meg-lóbálta a szeme előtt. Aztán hagyta, hogy elvérezzenek, vérükkel áldozott Seueth istennek, ki épp ily táplálékra éhezik. Trok a levágott trófeákat sóba csomagolva, száz cédrusfa ládában elküldte Sargonnak, finom figyelmeztetésül, mire számítson, mikor Trok és Naja Babilonba érkezik. Babilon egy keskeny földnyelvre épült a két nagy folyó között, az Eufrátesztől keletre és a Tigristől nyugatra. Fejvesztett visszavonulása során Sargon nem tudta leromboltatni a hidakat. Különben is egy hadseregre lett volna szükség, hogy lebontsák azokat a masszív, égetett téglából emelt pilléreket, melyekre épültek. Sargonnak már nem volt hadserege. Egy megfogyatkozott gyalogos regimentet hagyott a hidak védelmére, de a kedveszegett katonák, akiket nem támogattak harci szekerek, nem sokáig tartottak ki a két fáraó ellen. Trok a túlélők kezét lábukhoz köttette, és a széles barna folyóba dobatta őket a híd közepéről, az egyiptomi katonák pedig a korlát mentén felsorakozva gyönyörködtek vergődésükben, ahogy fulladoztak. Most itt álltak Babilon előtt, alig egy évvel azután, hogy elindultak Avarisból. - Ismered a védműveket, Ishtar. Részt vettél némelyik tervezésében. Meddig tart, míg a város elesik? - A falak áthatolhatatlanok, felség. -Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha van elég idő, ember és eltökéltség, nincs fal, melyen ne lehetne rést ütni.

483 -Egy év - dünnyögte Ishtar elgondolkodva. - Vagy kettő, talán három is. - De sunyi képet vágott, és szemében ravaszság ült. Trok felnevetett, és játékosan belemarkolt a méd tüskésre lakkozott szakállába. Addig csavarta, míg Ishtar kék kacskaringókkal tetovált arca eltorzult a fájdalomtól és szeme könnybe lábadt. - Te játszadozol velem, varázsló. Tudod, mennyire szeretek játszani, ugye? - Kegyelem, hatalmas Egyiptom - vinnyogott Ishtar. Trok oly keményen lökte el, hogy majdnem leesett a szekérről, és meg kellett kapaszkodnia az oldallapban, hogy visszanyerje egyensúlyát. -Azt mondod, egy év? Kettő? Három? Annyi időm nincs, hogy itt üljek és bámuljam Babilon szépségét és csodáit. Nem érek rá, Ishtar, a méd, és tudod, hogy ez mit jelent, ugye? - Tudom, páratlan isten. De én csak egy gyarló és szegény ember vagyok. - Szegény? - üvöltött Trok az arcába. - Seuethre, te talpnyaló sarlatán, már egy lakh aranyat kicsaltál tőlem, és mit kaptam érte? - Egy várost és egy birodalmat, Egyiptom után a leg-gazdagabbat a világon. Én tettem a lábad elé. - Jól ismerte már Trokot, tudta, meddig mehet el. - Nekem a város kulcsa kell. - Trok a méd arcát figyelte, és örült annak, amit rajta látott. Majdnem oly jól ismerte Ishtart, mint a varázsló ismerte őt. - Aranyból kellene hozzá kulcsot készíteni - tűnődött Ishtar. - Talán három lakh aranyból? Trok felröhögött, páncélos öklével a fejére csapott. Szándéka nem volt komoly, és Ishtar könnyedén lebukott előle. - Három lakhkból még egy sereget vehetnék - rázta a fejét Trok, szakállában táncoltak a szalagok, mint megany-nyi színes pillangó. - Ott, Sargon kincstárában, száz lakh arany hever. Százból három nem nagy ár. -Add a kezemre a várost, Ishtar. Add nekem három holdtöltén belül, és két lakh aranyat kapsz Sargon kincstárából. 484 - És ha neked adom még a következő holdtölte előtt? -dörzsölte össze kezét Ishtar, mint egy szőnyegkereskedő. Trok arcáról eltűnt a vigyor e lehetőség hallatán, és elkomolyodva mondta: - Akkor megkapod a három lakh aranyadat, meg egy járműkaravánt védőkísérettel, hogy elszállíthasd. A két fáraó serege tábort vert a Kék Kapu előtt. Trok követet küldött Sargonhoz, és a város azonnali megadását követelte, „hogy az építészet ily csodáját megmentsd a lángoktól, személyedet és családodat és népedet pedig a kardtól", ahogy Trok nem minden humor nélkül fogalmazott. Válaszul Sargon, aki magabiztos és merész volt a falak védelmében, a követ levágott fejét küldte vissza Troknak. Az előzetes tárgyalásokat imigyen elintézve, Trok és Naja felvonult a falak körül, hadd lássák a babiloniak hatalmas erejüket és kiválóságukat. Az arany szekereket hajtották, Trokét hat fekete, Najáét hat fehér mén húzta. Naja mellett Heseret állt, ékszerektől csillogott, magasra tornyozott haján a fehér ureuszt viselte. Az arany szekerek mögött ötven fogoly gyalogolt, babiloni nők, kiket a két folyó közötti városokban és falvakban ejtettek rabul. Valamennyi várandós volt, sokuk nagyon közel a szülés órájához. Előttük és mögöttük egy-egy ötszáz szekérből álló osztag haladt. A lassú, ünnepélyes felvonulás a város falai körül az egész napot igénybe vette, alkonyatkor értek vissza a Kék Kapu elé. Sargon és haditanácsa a csillogó kapu fölötti mellvéden gyűlt össze. Sargon magas volt és sovány, bozontos haja hófehér. Ifjúkorában nagy harcos volt, egészen a Fekete-tengerig terjedő távoli vidékeket hódított meg és csatolt a fennhatósága alatt álló területekhez. Hadjáratai során csak egyszer szenvedett vereséget, éppen Tamose fáraótól, Nefer Széthi atyjától. Most két másik egyiptomi állt a kapuja előtt, és nem áltatta magát a gondolattal, hogy ezek ugyanolyan könyörületesek lesznek, mint Tamose volt. Hogy megerősítsék ebben a hitében, Trok elrendelte, 485 hogy a várandós asszonyokat vetkeztessék meztelenre, aztán egyenként hozzák elő. Miközben az egész város figyelte, duzzadt hasukat felmetszették, a meg nem született gyermekeket kitépték belőlük, és az apró testeket halomba rakták a Kék Kapu küszöbén. - Ezeket is sorozd be a seregedbe, Sargon! - üvöltötte fel Trok a királynak. - Minden emberre szükséged lesz. Heseretnek hosszú, fárasztó napja volt, visszavonult sátrába rabszolgalányaival, magára hagyta férjét és Trokot, akik a lámpafénynél a város térképe fölé hajoltak. Valódi műalkotás volt, finomra cserzett báránybőrre rajzolták, a falakat, az utakat és csatornákat méretarányosan mutatta, a fontosabb épületeket színes részletességgel ábrázolta. - Hogyan került ez a birtokodba? - kérdezte Naja. -Tizenkét évvel ezelőtt Sargon király parancsára felmértem a várost és saját kezemmel rajzoltam ezt a térképet - válaszolta Ishtar. - Senki más nem tudott volna ily pontos és szépséges térképet készíteni. - Ha ő rendelte, miért nem adtad át neki? - Átadtam - bólintott Ishtar. - A rosszabb minőségű vázlatot adtam át neki, a tisztázatot, melyet itt láttok, titokban megtartottam magamnak. Tudtam, hogy egy napon valaki bőkezűbben fizet érte, mint Sargon. Még egy óráig tanulmányozták a térképet, olykor valami megjegyzést dünnyögve, de többnyire hangtalanul és elmélyülten. Hadvezérekként, kik szakértő szemmel mérnek fel egy csatamezőt, képesek voltak csodálattal adózni az évszázadok során rétegről rétegre felépült falak, tornyok és belső erődítések vastagságának és erejének. Végül Trok ellépett az asztaltól. - Nem találok gyenge pontot, varázsló. Igazad volt, három év kemény munkája kell ahhoz, hogy áttörjük ezeket a falakat. Ennél jobb tervvel kell előállnod, ha ki akarod érdemelni a három lakh aranyadat. - A víz - suttogta Ishtar. - Nézzétek a vizet. - Megnéztem a vizet - mosolygott rá Naja, de egy vékony ajkú kígyó jéghideg mosolyával. - A város minden részét csatornák látják el vízzel, elég vízzel, hogy öntözzék 486 Sargon égig érő kertjének hat teraszát, és száz évig öntözzék és itassák a várost. - A fáraó mindent lát és mindent tud - hajolt meg előtte Ishtar -, de honnan jön a víz? - Két hatalmas folyóból. A Nílus után a világ két leghatalmasabb folyójábóí. Olyan vízforrásból, mely ebben az évezredben még nem apadt el. - De hol lép be a víz a városba? Hogyan jön keresztül azokon a falakon, alattuk vagy fölöttük? - makacskodott Ishtar, Naja és Trok pedig összenézett, kezdett derengeni nekik a megoldás. Az Eufrátesz keleti partján, fél mérföldre Babilontól északra, ahol a folyam kiszélesedett és sodra lelassult, állt Ninurtának, az Eufrátesz oroszlánfejű, szárnyas istenének temploma. A folyóba nyúló kőpillérekre épült. Négy külső falán az istent sokszorosan ábrázoló domborműves fríz futott körbe. A bejárat fölötti kőpárkányba akkád nyelven figyelmeztetést véstek, mely az isten haragjával fenyegetett mindenkit, ki a szentélyt háborgatni merészeli. Ishtar, a méd, a küszöbön varázslattal hatástalanította az átkot, elvágta két fogoly torkát és vérüket az oszlopokra fröcskölte. Mihelyt szabad volt az út, Trok húsz katonával a háta mögött bemasírozott a templom udvarára, ahol Ninurta bíborpalástos papjai összegyűltek. Kántáltak és hadonásztak, karjukat lengették a betolakodó felé, Eufrá-tesz-vizet locsoltak az útjába, és Ninurtát hívták, hogy építsen varázshatalmú láthatatlan falat Trok útjába. Trok megállás nélkül lépkedett át a falon, és a főpapot egyetlen, a torkára mért csapással megölte. Ily szentségtörés láttán a többi pap jajveszékelve borult Trok lába elé. Trok hüvelyébe csúsztatta a kardját, és fejével intett a katonák parancsnokának. - Öljétek meg mind. Ügyelj, hogy senki ne meneküljön. A feladatot gyorsan teljesítették, és mikor az udvaron bíborpalástos holttestek hevertek szerteszét, Trok parancsot adott: - Nehogy a folyóba dobjátok őket. Semmi szük487 ség, hogy a városi őrök meglássák a tetemeket a vízen, és kitalálják, mire készülünk. Aztán Ishtarra fordította tekintetét, aki, miután a papokat elintézték, bejött az udvarba, hogy újabb varázslattal semlegesítse a megidézett isten ártó befolyását. Az udvar négy sarkában füveket égetett, melyek vastag, zsíros füstjét Nintura, és ahogy Trok kedélyesen megjegyezte, az összes többi isten

és halandó is undorítónak találta. Mikor Ishtar végzett, előrement, hogy mutassa az utat a templom szentélyébe, Trok és katonái pedig meztelen, véres karddal követték. Szögecses szandáljaik zaja tompán kongott a magas, barlangszerű csarnok sötét mélyén, még Trok is megborzongott, ahogy közeledtek az isten talapzaton nyugvó szobrához. Oroszlánfeje némán vicsorgott, kőszárnyait kiterjesztette. Ishtar hosszadalmas imában fohászkodott az istenhez, hogy kiengesztelje, aztán Trokot a hátsó fal és szobor közötti szűk résbe vezette. Itt rámutatott egy erős ráccsal fedett kapura, mely Nintura testébe volt építve. Trok megragadta a rácsot és teljes bikaerejével megrázta, de meg se mozdult. - Van könnyebb módja, mindentudó fáraó - javasolta Ishtar figyelmesen. - A kulcs a főpap holttestén lesz. - Hozzátok ide! - mordult Trok testőrsége parancsnokára, aki máris rohant. Mikor visszatért, véres volt a keze, de nagy csomó kulcsot hozott magával, némelyik oly hosszú volt, mint az alkarja. Trok kettőt próbált bele a rács zárjába, már a második elfordította az ősi szerkezetet. A kapu nyikorogva kitárult. Trok lelesett a sötétbe vesző csigalépcsőre. A mély aknából áradó levegő hűvös volt és nyirkos, és messze lent folyó víz hangját hallotta. -Hozzatok fáklyákat! - parancsolta, és a parancsnok négy katonát küldött, hogy vegyék ki a fali tartókból az égő fáklyákat. A feje fölé tartott fáklyával Trok elindult a keskeny, korlát nélküli lépcsőn. Óvatosan lépdelt, mert a kő lépcsőfokok nyálkásak és csúszósak voltak. A rohanó víz zaja hangosabb lett, ahogy ment lefelé. Ishtar szorosan mögötte haladt. - Ez a templom és alat488 ta az alagutak ötszáz évvel ezelőtt épültek - magyarázta Troknak. Most megcsillant alattuk a víz, a sötétségben sebesen rohanó áramlat hangját hallották. Végre Trok elérte a lépcső végét s egy kőpadkára lépett. A pislákoló fáklyafénynél látta, hogy széles, faragott boltozató alagútban állnak, egy lenyűgöző méretű vízvezetékben. A mennyezetet és a falakat geometrikus mintát alkotó kerámialapok borították. Az alagút két vége a sötétségbe veszett. Ishtar lekapart egy darab gombát a falról és a vízbe dobta. Elkapta az ár és eltűnt. - Mélyebb, mint amilyen magas egy ember - mondta, és Trok tűnődve nézett testőrsége parancsnokára, mint aki azt fontolgatja, hogy ellenőrzi ezt az állítást. A parancsnok hátrahúzódott az árnyékba, próbált láthatatlannak látszani. - Ez a járda, melyen állunk, végigfut az alagút teljes hosszában - magyarázta Ishtar. - A vízvezetéket javító és fenntartó papok használják, hogy hozzáférjenek. - Hol kezdődik és hol a vége? - kérdezte Trok. - Egy vízgyűjtő van a folyómederben, a templom pillérei alatt, ebbe folyik a víz. Az alagút túlsó vége Nintura másik templomában van, Babilon falain belül, a Kék Kapu közelében - magyarázta Ishtar. - Csak a papok tudnak ennek az alagútnak a létezéséről. Mindenki más úgy hiszi, hogy a víz az isten jótékony ajándéka. Miután előtör a templom területén a kútból, vízikerekekkel emelik a palota kertjeibe, vagy csatornákon jut el a város minden részébe. - Azt hiszem, Ishtar, a méd, közel állsz ahhoz, hogy kiérdemeld a három lakh aranyadat - nevetett Trok boldogan. - Már csak az van hátra, hogy elvezess ebben a patkányodúban a csodák és kincsek, mindenekelőtt a kincsek városába. Trok abból indult ki, hogy Ninurta városfalakon belüli templomának papjai bizonyára rendszeres kapcsolatot tartottak a folyón lévő templom papjaival. Szinte biztosan ezt az alagutat használták a két közösség közötti közlekedésre. Nem telik hosszú időbe, hogy rájöjjenek, valami 489 történt testvéreikkel a folyóra épült templomban, gyorsan kell tervet kovácsolnia. Kiválasztotta kétszáz legjobb és legmegbízhatóbb emberét, valamennyien a leopard nemzetség tagjai voltak. Két csoportra osztotta őket. Mihelyt az alagúton át bejutottak a városba, az első csoport feladata lesz, hogy elfoglalja a Kék Kaput és nyitva tartsa, míg Naja Kiafan fáraó bevezetheti rajta a derékhadat. A második, sokkal kisebb csoport a palotát rohanja meg, és megkaparintja Sargon kincsét, mielőtt eltüntetné. - Ezer társzekérre volna szükség az elszállításához - nyugtatta meg Ishtar. A kétszáz kiválasztott Sargon seregének egyenruhájába öltözött, melyeket a foglyokról és a csatatéren maradt halottakról vettek le. A bokáig érő, derékban megkötött csíkos köpenyt és a magas, méhkas alakú sisakot viselték. Ishtar megmutatta, hogyan bodorítsák szakállukat és hajukat a mezopotámiaiak jellegzetes gyűrűibe. Megkülönböztetésül az ellenségtől vörös övet viseltek. A hadseregírnokok sietve másolatot készítettek a térképről, melyeket kiosztottak a két osztag kapitányainak, hogy tisztában legyenek az utcák és épületek elrendezésével. Estére mindenki pontosan tudta, mi a feladata, mikor bejut a városba. Mikor besötétedett, Naja csendben felvonult támadó erejével a Kék Kapu elé, készen állva, hogy betörjön, mihelyt Trok emberei kinyitják. Ninurta folyóra épült templomának udvarában Trok összegyűjtötte osztagát. Ishtarral még napvilágnál libasorban levezették őket a csigalépcsőn az alagút szintjére. Nem kellett sietniük, volt idejük elég, hogy megtegyék a hosszú utat a föld alatt. Szegeccsel kivert szandáljukat bőrbe burkolták, hogy lépteik ne visszhangozzanak a sötét folyosón. Némán meneteltek, minden tizedik embernél volt egy fáklya, mely épp annyi fényt adott, hogy lássák, hova lépnek a járda csúszós kövén. Jobb oldalukon a víz véget nem érő zúgással áramlott tova. Minden ezredik lépésnél Ishtar megállt, hogy Nintura istent ajándékokkal és imákkal engesztelje ki, és eltávolítsa a halott papok által elhelyezett mágikus akadályokat az útból. 490 Mindazonáltal a néma menetelés Troknak végtelennek tűnt, és meglepetésként érte, mikor Ishtar váratlanul megállt és előre mutatott. Halvány fénysugár tükröződött vissza a fal fényes kerámialapjairól. Trok intett az embereknek, hogy álljanak meg, aztán előrement Ishtarral. Saját öltözetük fölött a lemészárolt papok bíborpalástját és fejdíszét viselték. Ahogy a fényforrás felé mentek, egy másik rácsos kaput láttak az alagútban, a falra torz emberi árnyékok vetődtek a kapu fölé tűzött fáklya fényében. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a rács túloldalán két pap ül zsámolyon egy bao-tábla fölé hajolva, a játékban elmerülve. Felnéztek, mikor Ishtar halkan megszólította őket. A kövér felállt és a kapuhoz baktatott. - Sinna küldött? - kiáltott. - Igen! - erősítette meg Ishtar. - Késtél. Alkony óta várunk. Már órákkal ezelőtt itt kellett volna lennetek. A főpap dühös lesz. - Sajnálom - mondta Ishtar bűnbánó hangon -, de ismered Sinnát. A kövér pap kuncogott. - Igen, ismerem Sinnát. Ő tanított meg a válaszlépésekre harminc évvel ezelőtt. Kulcsa csörgött a zárban, aztán kitárta a kaput. - Sietnetek kell - mondta. Trok előre lépett, a csuklyát a szemébe húzta, kardját a palást redőibe rejtette. A pap a falhoz hátrált, hogy utat engedjen nekik. Trok megállt előtte. -Ninurta meg fog jutalmazni, testvér - súgta, és megölte egy felfelé irányuló döf essél a torkába. Társa rémült kiáltással ugrott talpra, a bao-tábla felborult és a kövek a földre hulltak. Trok két hosszú lépéssel elérte, és egy csapással félig elválasztotta törzséről a fejét. A pap egy hang nélkül háttal a fekete áradatba zuhant, felfúvódott köntöse fenntartotta a felszínen, és az ár elvitte az alagútban. Trok halk füttyjelet adott, és emberei bebugyolált lábukkal halkan dobogva, kivont karddal sereglettek a fáklyafénybe. Ishtar ment elöl, mutatta az utat, míg egy meredek lépcsőhöz nem értek. Gyorsan felkapaszkodtak rajta addig, ahol egy nehéz függöny zárta el az utat. Ishtar kilesett mogulé és bólintott. - A templom üres. 491 Trok kilépett és körülnézett. Ez még nagyobb és pompásabb volt, mint a folyóra épült templom. Oly magas volt, hogy az ötven fáklya fénye nem érte el a mennyezetet. Alattuk az isten faragott szobra kuporgott az aknanyílásnál, melyből a víz gigantikus szökőkútként zubogott egy mély, fehér márványmedencébe. A pap holtteste, akinek Trok majdnem levágta a fejét, a medencében lebegett, ahonnan a víz túlcsordult a csatornába, mely elszállította a városba. Trok intett az embereinek, hogy jöjjenek elő. Az alagútból kijőve felsorakoztak parancsnokaik mögött. Trok kézjelére gyors lépésben indultak előre. A kisebbik csapatot Ishtar a csarnok egy oldalajtóján át a folyosóra vezette, mely a templomot Sargon palotájával kötötte össze. Trok a templom mögötti szűk utcába vezette embereit, a térképre emlékezve a második utcánál befordult a széles útra, amiről tudta, hogy a Kék Kapuhoz vezet. Még sötét volt, a

csillagok ragyogtak az alvó város fölött. Útközben találkoztak néhány köpönyeges alakkal, egykét tántorgó részeggel, de sietve kitértek az útjukból, és hagyták a fegyveres harcosok sötét csapatát elhaladni. Egy nő egy gyermekkel a karján utánuk kiáltott: - Marduk mosolyogjon rátok, bátor harcosok, és mentsetek meg minket Troktól, a barbár egyiptomitól! - Trok épp eléggé értette az akkád nyelvet, hogy megértse, és a szakállába mosolygott. A rablott ruhák álcájában háborítatlanul jutottak el az utca végébe, de ahogy felbukkant előttük a kapu, egy hang szólította meg őket az őrház ajtajából. - Állj! Adjátok meg a ma esti jelszót! - A kapuőrség parancsnoka, öt emberrel a háta mögött, kilépett a fáklyafénybe. De nem voltak felkészülve, nem viseltek sisakot és vértet, szemük puffadt, arcuk még gyűrött volt az alvástól. - Sargon király tiszteletreméltó követe az egyiptomi fáraókhoz - motyogta Trok pocsék kiejtéssel akkád nyelven, és megadta a kézjelet katonáinak, hogy támadjanak. -Nyissátok ki a kaput és álljatok félre! - Egyenesen a parancsnokra rontott. 492 A parancsnok még egy pillanatig bizonytalanul állt. Aztán meglátta a kardok villanását, és sürgetve kiáltotta: - Fegyverbe! Verjétek fel az őrséget! - De már késő volt. Trok már rajta volt, és egyetlen csapással levágta. Emberei nekiestek a többi őrnek, mielőtt védekezni tudtak volna, de a zajra felriadtak az őrszemek a kapu fölötti mellvéden. Harsogó kostülkökön riadót fújtak, és dárdákkal dobálták a támadókat. - Füstöljétek ki őket onnan! - parancsolta Trok, és emberei fele felrohant a kapu két oldalán elhelyezett rámpákon a falra, és nyomban ádáz közelharcba bocsátkozott az őrszemekkel. Trok az emberek felét magánál tartotta. Ishtar leírta a kapuszobát, ahol a hatalmas kapukat működtető bonyolult emelőszerkezet, a nehéz csigák és csör-lők rendszere volt elhelyezve. Trok embereit a bejáratához vezette, mielőtt a védők belülről bezárhatták volna ajtaját, és mindössze néhány percig tartó heves küzdelemben többségüket megölték, vagy harcképtelenné tették. A túlélők eldobták fegyvereiket, néhányan térdre borultak, de hasztalan könyörögtek kegyelemért, leszúrták vagy agyonütötték őket, ahogy ott térdeltek. A többiek kimenekültek a hátsó bejáraton, Trok pedig embereit az óriási csörlőkhöz vezette. Mindegyik hajtórúdba két ember kapaszkodott, és hozzáláttak, hogy kinyissák a súlyos kapuszárnyakat. De a tülökszó riasztotta a városi őrséget, kiözönlöttek barakkjaikból, néhányan vért nélkül és csak félig ébren rohantak a kapu védelmére. Trok eltorlaszolta a csörlőszoba nehéz ajtaját, és embereket állított védelmére. Fenn a mellvéden emberei megölték a védőket vagy lehajigálták őket a falról, most már a rámpákon verekedtek, visszatartva a támadó babiloniakat. A csörlőszoba ajtaja recsegett-ropogott a babiloniak ütései alatt, kik kétségbeesetten igyekeztek betörni, de a csörlők kitartóan fordultak Trok embereinek erőfeszítésére, a hatalmas kapuszárnyak kiemelkedtek ágyazatukból, és alattuk a rés megállíthatatlanul tágult. A kapuhoz vezető út már tömve volt babiloni védőkkel, 493 de saját sokaságuk akadályozta őket. Csak négyes sorokban tudtak felmenni a rámpákon a falakra, ahol Trok katonái állták útjukat és visszaverték őket. Mások még mindig a csörlőszobába igyekeztek betörni, de az ajtó szilárd volt, nem engedett. Mikor végre betörték, Trokkal és embereivel találták magukat szembe a küszöbön. A falakon kívül Naja katonái emelő és feszítő rudakkal sereglettek elő. Egyre szélesebbre feszítették szét a kapuszárnyakat, míg végre befért egy szekérosztag. Aztán félreálltak, és Naja szoros alakzatban vezette a harci szekereket könyörtelen támadásra a kapun keresztül, végigsöpörve a széles úton. Utánuk beözönlött az egyiptomi hadsereg. Trok az élükre állt és a várost dúlva megindultak a palota felé. Megkezdődött Babilon kifosztása. A palota védelme makacs volt, maga Sargon vezette. Estére azonban Trok rést ütött az első terasz külső falában. Nagy erőkkel tört át rajta és a védelem összeomlott. Mikor betörtek Sargon hálókamrájába, a király Marduk, Mezopotámia emberfaló istenének szobra előtt térdelt, véres karddal a kezében. Mellette feküdt kedvenc feleségének, egy ősz hajú asszonynak teste, aki harminc évig volt társa. Könyörületes volt halála ahhoz képest, hogy mire számíthatott Trok embereitől. Sargon azonban nem tudta elszánni magát, hogy kardjába dőljön. Trok kiütötte a kardot a kezéből. - Sok mindent meg kell vitatnunk, felség. Nem te voltál az, aki Seueth Fekete Fenevadjának neveztél? Remélem, meg tudlak győzni, hogy rosszul ítélted meg a színemet. A zenana hölgyeit kiterelték a palotából, mindössze ötszázat, nem ötezret, amennyiről Ishtar beszélt. Trok kiválasztott húszat, a legfiatalabbakat és legszebbeket saját magának, a többit rangidős tisztjei kapták. Majd ha már kedvüket töltötték rajtuk, továbbadják őket a közkatonáknak. További két napig tartott, míg betörtek a palota alatt rejtőző kincstárba, mélyen a föld alatt, mert sok leleményes 494 szerkezet és gépezet védte. Ishtar, a méd szakértelme és első kézből származó ismeretei nélkül sokkal tovább tartott volna behatolni a fő kincseskamrába. Mikor az út szabaddá vált, Trok és Naja, Heserettel a nyomukban, lementek a lépcsőn és beléptek a kamrába. Ishtar száz olajlámpással világította ki, ügyesen elhelyezett csiszolt bronztükrök verték vissza fényüket, hogy minél hatásosabban érvényesüljön a zsákmány látványa. A két fáraó és Heseret elnémult a döbbenettől a kincs nagyszerűsége láttán. Az ezüstöt rudakba öntötték, az aranyat egymásba illő kúpokba, hogy megkönnyítsék a tárolásukat. Mindegyiken ott volt az aranyműves jele és Sar-gon királyi kartusa. Heseretnek, aki ez egyszer szótlan maradt, el kellett takarnia érzékeny szemét az óriási mennyiségű nemesfém vakító ragyogása elől. Naja lassan besétált a rakások közé, melyek magasabbak voltak nála, meg-megállva simogatta az öntecseket. Végre visszanyerte hangját. - Simák és langyosak, akár egy szűz lány teste - suttogta. Trok kezébe fogott egy-egy nehéz rudat és boldogan nevetett. - Mennyi? - kérdezte Ishtart. - Sajnos, isteni felség, még nem nyílt rá alkalom, hogy megszámoljuk. De belenéztünk Sargon írnokainak tekercseibe. Ezek ötvenöt lakh ezüstről és harminchárom lakh aranyról szólnak. - Rosszallóan széttárta tetovált kezeit. -De ki bízna meg egy babiloni számításaiban? - Sargon nagyobb rabló, mint amit kinéztem belőle. -Trok szájából ez bóknak hangzott. - Legalább van elég, hogy megfizesd azt a csekélységet, amit nekem ígértél - indítványozta Ishtar behízelgő hangon. - Erről még beszélünk - mosolygott Trok barátságosan. -Jóságos és bőkezű ember vagyok, Ishtar, jól tudod. A túlzott bőkezűség azonban ostobaság. Ostoba pedig nem vagyok. Miután eleget legeltették sóvár szemüket a kincstár tartalmán, sok más látnivaló akadt a városban, amit megcsodálhattak. Trok és Naja bejárta a palotát, felkapaszkodott a szökőkutakkal, kertekkel és ligetekkel ékes legfelső 495 teraszra. Ebből a magasságból leláttak mind a két folyóra, és a városfalakon kívül elterülő mezőkre, mocsarakra és papiruszsás-rengetegre. Aztán a templomokat keresték fel, hisz ezek a pompás épületek is tömve voltak arannyal, pazar bútorokkal, szobrokkal, mozaikokkal és más műkincsekkel. Miközben eltávolították e kincseket, Naja és Trok társalgási hangnemben szóltak az istenhez, akinek a templomot emelték, mint egyenrangú istentársaik. Trok elmagyarázta, hogy Babilon immár nem főváros, csupán Egyiptom birtoka, ezért az istennek ajánlatos földi székhelyét Avarisba áttennie, ahol Trok megfelelő szállást ígért neki. Az isten kincseinek eltávolítását pedig kölcsönnek kell tekinteni, melyet majd később visszafizet. A templomok közt a legnagyobb Marduké, az Emberfalóé volt. Trok itt nem csupán kincsesbányára, de kimeríthetetlen igézet forrására talált. Ishtar Marduk követője volt, fiatalkorában itt, ebben a templomban tanulmányozta a rejtélyes tudományokat a főpap irányítása mellett. Mivel még nem kapta meg jutalmát, úgy tapadt Trokra, mint kullancs az oroszlán hasára. Bevezette Trokot Marduk imádatába, és Trok megjegyezte: - Marduk ízlése nagyon közel áll az én istenem, Seueth ízléséhez. Könnyen meglehet, hogy fivérek. -Mint mindig, felséged most is roppant éleslátású. Marduknak azonban sokkal nagyobb étvágya van emberáldozatra, mint Seuethnek. És nagyon finnyás arra, hogyan tálalják neki. A templomban, mely egy kisváros volt önmagában, a folyosók és átjárók labirintusán át, kerteken, udvarokon, és visszhangos csarnokokon keresztül

elvitte Trokot a legszentebb helyre a templom szívében, a kemencékhez. Mikor megálltak fölötte, Trok elbűvölten bámult le az áldozati kamrára, elámult méretén és berendezésén. - Meséld el, hogyan működik - parancsolta Ishtarnak. - Nem egy, hanem két kemence van azok mögött a falak mögött - mutatta Ishtar a fényes vörösréz falakat. -Mikor meggyújtják a szenet, nagy hajtatokkal szítják, míg az áttüzesedett fémfalak úgy nem ragyognak, mint a kelő 496 nap. A falak mozgathatók. A csörlőkkel a papok előregörgethetik vagy széthúzhatják őket... Mikor Ishtar befejezte magyarázatát, Trok páncélos öklével a tenyerébe csapott. - Seueth és Marduk nevére, ehhez foghatóról még nem hallottam. Látnom kell működés közben. Ha valóban úgy van, ahogyan leírtad, építtetek egy ilyen masinériát a saját templomomban, Avarisban. Parancsold meg a papoknak, hogy fűtsék be pokoli kemencéiket. Győzelmemet Marduknak bemutatott áldozattal ünnepeljük meg. - Napokig tart, míg a kemencék elérik a kívánt hőfokot - figyelmezette Ishtar. - Van időm - mondta Trok. - Felügyelnem kell a zsákmány elszállítását, és gondoskodnom kell arról is, hogy Sargon húsz ifjú felesége ne szenvedjen hiányt - forgatta a szemét. - Roppant fáradságos feladat. Különben is, gazfickóim még javában fosztogatják a várost. Időbe telik, mire észre tudom téríteni őket. Három nappal később Trok győzelmi lakomát rendezett rangidős risztjeinek a palota legfelső teraszán. A vendégek hatalmas agyagedényekben nevelt, virágzó narancsfák között heverésztek, a levegőt megtöltötte édes illatuk. Körülöttük szökőkutak csobogtak és csengtek. Az ünnepi asztalt selyemszőnyegek borították. A serlegek és tálak ezüstből és aranyból készültek, és drágakövekkel voltak kirakva - a templomok áldozati tárgyai közül kerültek ki. Sargon feleségei a nyakukon lévő aranylánctól eltekintve teljesen meztelenül térdeltek a padlaton, ők voltak a zsámolyok, melyeken a társaság helyet foglalt. Később, mikor a számtalan kancsó habzó sör és édes bor megtette hatását, az élő zsámolyokat párnának és matracnak használták a vendégek. E tivornya közepette Ishtar Trokhoz osont és fülébe súgta: - Isteni fáraó, aki tengereket nyelsz el és csillagokat falsz fel, a kemencék készek. Trok támolyogva talpra állt és összecsapta a kezét. -Nemes testvéreim! - szólította meg tisztjeit, kik hangosan hahotáztak a tréfán. - Szórakozást kínálok számotokra. Kövessetek! - Bizonytalan léptekkel indult a lépcső felé, emberei utánacsődültek. 497 Sorba álltak a karzat korlátjánál és lenéztek az áldozati kamrába. Fejük fölött a kettős kéményből füst szállt fel, és az izzó fémfalakból sugárzó hőtől nyomban izzadni kezdtek. - Azért gyűltünk ma össze itt, hogy áldozatot mutassunk be a nagy istennek, Marduknak, aki jutalomdíjként adta nekünk ezt a várost - mondta Trok, egy pap éneklő, ájtatos hangját utánozva. Szavait hangos tetszésnyilvánítással fogadták. - Mi volna különb áldozat, mint egy király és családja? - Újra megéljenezték. Trok intett Ishtarnak, aki lesietett a lépcsőn a terembe, ahol a csörlők fogantyúinál száz rabszolga várta, hogy működésbe hozzák a szerkezetet. A főpap jelére Mar-dukot dicsőítő ódát kezdtek zengeni. A pap az izzó falú kamra fölötti pulpitusára lépett. A rabszolgák kántálása szolgált aláfestésül, mikor kitárta karját és vékony fejhangon rákezdett egy imára az istenhez. Jelére kinyílt egy kis oldalajtó az áldozati kamra kőfalában, és egy másik pap egy sor emberi lényt vezetett be. Egyszerű, fehér tunikát viseltek, nem volt más ékességük, csak a kötélhurok a nyakukon. Voltak köztük mindkét nemből és minden életkorból valók. Voltak csecsemők az anyjuk karján, mások épphogy megtanultak járni, megint mások a kamaszkor küszöbén álltak. De a legmagasabb köztük egy sovány, ősz hajú férfi volt, kinek tartása egy királyt és harcost idézett. - Üdv neked, Sargon, a mennyek és a szent föld hatalmas uralkodója a két nagy folyam között! - gúnyolódott Trok. - Most megteszem neked azt, mit nem volt bátorságod megtenni magadnak. Elküldelek üzenetvivőként istened, Marduk, az Emberfaló szerető karjaiba. Mivel jószívű ember vagyok, nem akarom, hogy feleségeid és gyermekeid gyászoljanak, veled küldöm őket is, hogy ne legyél egyedül az úton. - Szünetet tartott, megvárta, míg emberei nevetése elcsitul. - Add át üzenetemet Marduknak, mikor elébe állsz. Mondd meg neki, hogy Trok, isteni fivére üdvözli és kegyét kéri. 498 Sargon maga köré gyűjtötte fiait, és nem méltatta Trokot arra, hogy felnézzen rá, vagy válaszoljon szavaira. Trok a főpapra nézett. - Nos, pap, akkor mutasd meg, hogyan működik a masinád. A főpap ismét énekelni kezdett, de másmilyen imát, durva és primitív hangzású éneket. Mögötte a teremben a rabszolgák együtt énekeltek vele, egyszerre léptek előre és csapták meztelen talpukat a kőlapokra, úgy szólt, akár a mennydörgés. Lépésről lépésre a csörlő fordulni kezdett. Eleinte úgy tűnt, semmi nem történik, aztán Ishtar odasúgta: - A tüzes falakat figyeld, hatalmas Trok, minden hős királyok legnagyobbika. Nézd, hogyan közelednek lassan egymáshoz. O, nagyon lassan. Míg végül találkoznak, és az áldozatok megperzselődnek és megfeketednek, mint lepkék a mécses lángjában. Trok előrehajolt, arcán izzadság és várakozás fénylett. Ishtar a serlegből feltekintve bejelentette: - Marduk elégedett. A kemencében bemutatott áldozatodat nagyon szívesen fogadta. -Trok bólintott. - Mondd meg Marduk fivéremnek, örülök, hogy elégedett. Trok egy halom leopárdbőrön térdelt a kőpadlón a templom belső szentélyében, Marduk, az Emberfaló oltára előtt. Az életnagyságnál háromszornégyszer nagyobb aranyszobor csinos, mosolygós ifjúnak ábrázolta az istent. A halandóktól csupán az apró kecskeszarvak különböztették meg göndör feje két oldalán, meg a hasított paták a lába helyén. - Azt mondtad, hogy Marduk félelmetes isten, kegyetlenebb és vadabb mindenki másnál az istenek gyülekezetében, még Seuethnél is vérengzőbb vonta felelősségre Trok Ishtart, mikor először pillantotta meg a szobrot -, ez pedig itt egy csinos fiú. - Isteni fáraó, ne légy megcsalatva! - intette Ishtar. -Ez az az arc, melyet Marduk az embereknek mutat. Igazi arca oly förtelmes, hogy aki megpillantja, megvakul és nyáladzó, rángatózó elmeháborodottá válik. 499 A gondolattól kijózanodva Trok letérdelt a szobor elé és csendben maradt, míg a papok behoztak két újszülött csecsemőt és felajánlották az istennek. Ishtar oly ügyesen elmetszette a torkukat, hogy szinte meg se nyikkantak, amint vérük az arany áldozati serlegbe folyt. Miután az apró, kivérzett testeket a szentély alatti kemencébe vezető márványcsúszdába dobta, Ishtar az aranyserleget az oltár elé helyezte és meggyújtotta a füstölőket. Kantáivá és motyogva füveket szórt a lángokba, a boltozatos kamra megtelt gomolygó füstkarikákkal, a levegő illatos és kábító lett. Egy idő után Trok nem tudott tisztán gondolkodni, látása eltorzult, az árnyékokat lebegni és táncolni látta és távoli, gúnyos kacajt vélt hallani. Behunyta szemét, s ujjait a szemhéjára szorította. Mikor ismét kinyitotta, az édes mosoly az isten arcán oly szemérmetlen és ijesztő vigyorrá változott, hogy bőre belebizser-gett, mintha mérges rovarok másznának rajta. Próbálta elfordítani tekintetét, de képtelen volt. - A nagy Marduk elégedett - ismételte meg Ishtar, a vérrel telt kehely felszínén mutatkozó jelekből olvasva. -Kegyeskedik válaszolni kérdéseidre. - Mondd Marduknak, hogy velem egyenrangúként tisztelem. Ezer áldozatot küldök még a kemencéjébe. - Marduk hall téged. - Ishtar felemelte a serleget és belekémlelt. Hosszú hallgatás után lassan előre-hátra kezdett hintázni a serleggel az ölében. Végül felnézett. - íme, Marduk, Babilon hatalmas istene! Szólj hozzánk, rettegett isten, könyörgünk! Széttárta karját az aranyszobor felé, és az isten megszólalt, édes, selypítő gyermekhangon. - Üdvözöllek, fivérem, Trok - mondta e különös hang. - A sólyomfiókáról kívánsz hallani, aki a sivatagban bontogatja szárnyát és élesíti karmait. Trokot nemcsak a testetlen hang rémítette meg, hanem a kijelentés pontossága is. Valóban tanácsot akart kérni a terveivel kapcsolatban, hogy megtámadja és elpusztítja Nefer Széthit. Válaszolni próbált, de torka elszorult, kiszáradt, akár egy ősi múmia pólyatekercsei. Az édes gyerekhang újra felhangzott. - Hűséges szol-

500 gám, Ishtar, a méd, jó tanácsadód volt. Jól tetted, hogy hallgattál rá. Ha másképp teszel, ha valóra váltod tervedet és Gallala ellen vonulsz, nagyobb csapás sújtott volna le rád, mint a hamszin, mely elpusztította és eltemette seregedet. Trok keserűen emlékezett vissza, hogyan beszélte le Ishtar a tervéről, hogy újabb sereget vezet a keleti sivatagba Nefer Széthi ellen és elfogja szökevény asszonyát, Mintakát. Kémei már régen jelentették, hogy a pár Gal-lalában tartózkodik. Újabb szekérosztagot és gyalogságot gyűjtött össze a vállalkozáshoz, hisz tudta, ha nem szabadul meg a trónját fenyegető' veszélytől, ha nem zúzza ösz-sze a gyermekfáraót, mielőtt megerősödik, akkor a lázadások és zendülések egész birodalmán végigsöpörnek. És ha ez megtörténik, a dinasztia, melynek alapításán fáradozik, nyom nélkül elpusztul. Nagyon vágyott rá, hogy megszabaduljon a fenyegetéstől, amit Nefer Széthi jelentett, de még ennél is jobban akarta kézre keríteni az egyetlen nőt, aki megalázta és szégyenbe hozta. Iránta érzett gyűlölete minden más érzelménél erősebb volt. Ishtar megakadályozta, hogy felvonuljon. Végzetes következményekről, pusztulásról és halálról szóló jövendöléseivel elérte, hogy erőivel Najához csatlakozzék erre a hadjáratra Babilon mesés városa ellen. Noha a hadjárat eddig győzedelmesnek bizonyult, noha a zsákmány és a vérengzés felülmúlt minden elképzelést, Trokot még mindig kielégületlenség gyötörte. Mikor megszólalt, szavai ugyanannyira szóltak saját magához, mint az arany istenhez. - El kell kapnom Nefer Széthit. A kettős korona addig kényelmetlenül ül a fejemen, míg meg nem ölöm és nem dobom testét a lángokba, hogy soha ne ismerjen feltámadást. Már kitöröltettem nevét és nemzője nevét minden épületről és emlékműről Egyiptomban, de őt magát és emlékét is el kell pusztítanom örökre. Dühödt gyűlöletében felugrott, és ráüvöltött Ishtarra és istenére: - Egyszer már megfosztottál sorsomtól baljós előjeleiddel és vészjósló figyelmeztetéseiddel. Most egyenrangú fivéredként szólok hozzád, nem mint imádód. 501 Követelem, hogy add Nefer Széthi testét és lelkét a hatalmamba, az igazság és a bosszú nevében. Nem tűrök el újabb visszautasítást tőled, és ettől a talpnyalódtól. - Tehetetlen dühében Ishtar felé rúgott. A méd látta és elgurult. Trok bronzszegecses szandálja a jövendölő kelyhet találta el, és a csecsemők vére az oltárra fröccsent. Még Trok is visszarettent attól, amit tett. Bénultan állt a szobor előtt, az isten válaszára várva. - Szentségtörés! - sikoltotta Ishtar. - Trok Uruk, vállalkozásod most már biztosan kudarcra van ítélve. - Halálra rémülten leborult a vértócsába, a tekintetét nem merte a szoborra emelni. Félelmetes csönd ülte meg a szentélyt, amit csak fokozott a kemence lángjainak a kőpadló alól hangzó halk ro-pogása. Aztán egy hang hallatszott, halk, de eltéveszthetetlen. Lélegzés hangja volt, eleinte olyan, mint egy alvó gyermeké, de aztán egyre erősebb és durvább lett, már olyan volt, mint egy vadállaté, aztán mint egy szörnyetegé, és bezengte a templomot. A végén egy haragra gerjedt isten hangján üvöltött, akár az égiháború, harsogott, mint az óceán viharkorbácsolta hullámai. Oly borzalmas volt, hogy Ishtar, a méd, nyüszítve vinnyogott, mint egy kisgyerek. - Most már az isten nem engedi, hogy sikerrel járj. Nem vonulhatsz Taita és a védence ellen, addig nem, míg a Mágus él. Ekkor egy iszonyatos hang szólalt meg, oly éles és túl-világi, hogy Trok idegei beleremegtek és megborzongott. -Hallj engem, Trok Uruk, te gyarló halandó, ki az istenség részének mondod magad! - A mennydörgéshez hasonló hang visszhangzott a szentély sötétbe boruló falairól. - Tudod jól, hogy nem vagy isten. Hallj engem, istenkáromló! Ha Gallala ellen vonulsz, dacolva velem és prófétámmal, Ishtarral, a méddel, elpusztítalak téged és a seregedet, éppúgy, ahogy másik seregedet a sivatag homokjába temettem. Most nem menekülsz haragom elől. Annak ellenére, hogy a tömjéntartók füstje elkábította, és Marduk haragja rettegéssel töltötte el, Trok elég tapasz502 talt volt ahhoz, hogy megérezzen valami hamis csengést Ishtar kinyilatkoztatásában, valami nem elég meggyőzőt Marduk dühének erejében. Összeszedte bátorságát, mely elszállt az isten természetfölötti megnyilatkozásaitól, és megpróbált rájönni, mi késztette habozásra. Rájött, hogy az állati lélegzés és az aranyszobor hasából kiáramló mennydörgés hangja. Alaposan megnézte magának a szobrot, és észrevette, hogy az isten köldöke egy sötét nyílás. Egy lépést tett a szobor felé, Ishtar rémülten felemelte fejét és felkiáltott. - Vigyázz, fáraó! Az isten haragszik. Ne menj a közelébe! Trok ügyet sem vetett rá, hanem még egy lépést tett előre, szemét az isten köldökére szegezve. Halvány fényt látott a nyílás mélyén, homályos mozgást. Csatában gyakran megérezte a pontos pillanatát annak, mikor szegődik mellé a sors, és most ez az érzés fogta el. Erőt vett magán és felkiáltott, túlharsogva az isten szörnyű lélegzését. -Dacolok veled, Marduk, az Emberfaló! Sújts le rám, ha képes vagy rá. Boríts el templomod lángjaival, ha tudsz! A gyanú bizonyossággá vált, amint az a fény ismét felvillant az isten hasán lévő nyílásban és a lélegzés akadozott. Trok kivonta kardját és lapjával félrelökte Ishtart az útból. Az aranyszobor mögé rohant. Gyorsan megvizsgálta a hátoldalát, pengéje hegyével tapogatva a fémet. Üresen kongott, mint egy dob, s mikor alaposabban szemügyre vette, feltűnt neki egy elmozdítható lap, mely szinte tökéletesen illeszkedett. - Egy titkos ajtó! - horkant fel. - Úgy tűnik, több van Marduk gyomrában, mint amennyi valaha a száján bement. Oldalt hajolt és belesett az isten köldökén. Egy emberi szem nézett vissza rá. A pupilla ijedten kitágult, és Trok elüvöltötte magát: - Gyere ki onnan, te mocskos állat! -Vállával nekifeszült a bálványképnek és teljes erejéből tolta. A szobor megingott kőtalapzatán, és Trok ismét nekifeszült. Lassan a szobor a kőpadlóra dőlt nagy csattanással. Ishtar sikoltozva ugrott félre előle, nehogy összezúzza. A szobor feje meggörbült a zuhanástól, és a csattanás után beállt csöndben a ledőlt szobor belsejéből kapirgáló 503 hang hallatszott, mint ijedt patkányoké. A csapóajtó kivágódott és egy kis alak mászott elő. Trok megragadta vastag, göndör hajánál fogva. - Kegyelem, nagy Trok király -könyörgött a kislány azon a mézédes hangján. - Nem én akartalak becsapni. Mások parancsára cselekedtem. -Olyan szép gyermek volt, hogy egy pillanatra Trok haragja elcsitult. Aztán a bokájánál fogva egy kézzel felemelte és meglóbálta fejjel lefelé. Sírt és vonaglott a markában. - Ki utasított erre? - Ishtar, a méd - zokogta. Trok kétszer megcsóválta a feje körül, hogy lendületet és nyomatékot nyerjen, aztán egy oszlophoz csapta. A kislány sikoltozása nyomban elnémult. Trok az élettelen testet az oltárra dobta. Visszafordult a szoborhoz és kardja hegyével az isten hasában kutakodott. Újabb sikoltás hangzott fel és egy groteszk teremtés vágódott ki a csapóajtón. Trok először azt hitte, egy óriási varangy, és ijedten hátrahőkölt. Aztán látta, hogy egy púpos törpe, még kisebb, mint a lány, akit az imént megölt. A törpe bikahangon üvöltött, apró termetét meghazudtoló fülsiketítő bömböléssel. Trok még nem látott nála ocsmányabb teremtést. Két kancsal szeme különböző nagyságú volt, fekete szőrpamacsok álltak ki füléből és orrlyukaiból, az arcán lógó nagy szemölcsökön is szőrszálak meredeztek. - Bocsáss meg nekem, hogy megpróbáltalak becsapni, Egyiptom hatalmas királya és istene! - Trok rávágott a karddal, de a törpe lebukott és félreugrott, fürgén szökdécselve elszaladt a szentélyben, rémülten bömbölve azon a furcsa hangon. Trok elnevette magát ugrabugrálásán. A törpe a hátsó falat borító függöny mögé rohant és eltűnt egy titkos ajtón. Trok hagyta, hadd menjen, és Ishtarhoz fordult, épp időben, hogy belemarkoljon merevre lakkozott hajába, ahogy menekülni próbált a szentélyből. A kőpadlóhoz teremtette és a bordáiba, hasába és hátába rúgott. - Hazudtál nekem. - Trok már nem nevetett, arca vérbe borult a haragtól. - Szándékosan félrevezettél. Eltérítettél a szándékomtól. 504 - Kérlek, uram - siránkozott Ishtar -, csakis a te javadra történt. - Az én javamat szolgálta, hogy hagytad, hogy Tamose porontya háborítatlanul éljen Gallalában, lázadást és zen-dülést szítson a birodalmamban? üvöltötte Trok. - Azt hiszed, bolond vagyok, olyan hülye, hogy ezt elhiszem? - Pedig így van - zokogta Ishtar, ahogy Trok lábujja a bordái közé döfött és hanyatt lökte. - Hogyan szállhatnánk szembe egy varázslóval, aki úgy parancsol a viharnak, akár a kutyája volna? - Te félsz Taitától. - Trok hátralépett, hogy visszanyerje lélegzetét. - A Mágustól? - kérdezte hitetlenkedve. - Hatalma van fölöttünk. Ellenem tudja fordítani a saját varázslataimat! Nem tudok felülkerekedni rajta. Csak téged akartalak megmenteni tőle, nagy fáraó.

- Csak a saját kékre tetovált irhádat akartad megmenteni - förmedt rá Trok, és ismét rugdosni kezdte Ishtar ösz-szekuporodott testét. - Könyörgök, istenek közt az első - Ishtar két karjával védte a fejét -, add ki a jutalmamat és engedj el. Már nem lehetek a hasznodra. Trok ütésre lendített lába megállt. - A jutalmadat? -kérdezte elképedve. - Csak nem hiszed, hogy hűtlenségedet három lakh arannyal jutalmazom? Ishtar felemelkedett a térdére és megpróbálta megcsókolni Trok lábát. - A kezedre adtam Babilont, uram. Nem tagadhatod meg tőlem, amit ígértél. Trok dühösen felnevetett. - Bármit megtagadhatok tőled, amihez kedvem van. Még az életet is. Ha egyetlen nappal is tovább akarsz élni, akkor elvezetsz Gallalába és összeméred varázserődet a Máguséval. Ügy tűnt, egész Egyiptom értesült arról, hogy Nefer Széthi megfutotta a Vörös Utat és megerősítette felségjogát. Gallalába naponta érkeztek látogatók az ország minden részéből. Voltak köztük ezredesek és kapitányok a regimentekből, melyeket Trok és Naja Egyiptom védelmére hagyott hátra. Mások a Nílus menti nagyvárosok - Avaris 505 és Memphisz, Théba és Asszuán - véneinek és e városokban emelkedő templomok főpapjainak követei voltak. Megelégelve Naja és Trok zsarnokságát és túlkapásait, és felbátorodva, hogy oly messze keleten, Babilonban vannak, mind eljöttek, hogy hűséget fogadjanak Nefer Széthinek. - Egyiptom népe készen áll üdvözlésedre - mondták a követek. - Regimentjeink melléd állnak, mihelyt újra a szent anyaföldre lépsz, meglátják arcodat, meggyőződnek róla, hogy az életben maradásodról szóló szóbeszéd igaz - biztosították a parancsnokok. Nefer és Taita alaposan kikérdezték őket regimentjeik létszámáról és harckészültségéről. Hamar világossá vált, hogy Trok és Naja lefölözték a regimenteket mezopotámiai kalandjukhoz, és csak a tartalékos zászlóaljakat hagyták hátra, melyek főleg nagyon fiatal és tapasztalatlan újoncokból álltak, vagy megfáradt és elgyengült idős harcosokból, akik katonai pályafutásuk végén jártak, már alig várták azt a kis darab földet a folyó partján, ahol elüldögélhetnek a napon és játszhatnak unokáikkal. -Mi a helyzet a szekerek és lovak terén? - tette fel Nefer a döntő kérdést. A kapitányok deres fejüket csóválták és gyászos képet vágtak. - Trok és Naja lecsupaszította a regimenteket. Szinte az összes szekeret magukkal vitték. Arra is alig maradt, hogy a keleti határokon jár-őrözzenek, hogy elvegyék a sivatagból betörő beduin fosztogatók kedvét. -Mi van a műhelyekkel Memphiszben, Avarisban és Thébában? - érdeklődött Nefer. - Mindegyik legkevesebb ötven szekeret tud gyártani havonta. - Mihelyt a hámhoz szoktatják a lovakat, az új szekereket útnak indítják keletre, hogy csatlakozzanak a két fáraó seregéhez Babilonban. Taita mérlegelte ezt az információt. - A két fáraó tisztában van a veszéllyel, amit mi jelentünk a hátukban. Biztosítani akarják, hogy ha az Egyiptomban maradt regimentek fellázadnak ellenük és az igazi fáraó, Nefer Széthi mellé állnak, lovak és szekerek nélkül ne képviseljenek valódi eró't. 506 - Térjetek vissza a csapataitokhoz - utasította Nefer a tiszteket. - Gallalában már így is túl sokan vagyunk, élelmünk és vizünk is fogytán van. Akadályozzátok meg, hogy további lovak és szekerek hagyják el Egyiptomot. Gyakorlatoztassátok embereiteket, a legjobbakat tegyétek az új szekerekre, mikor rendelkezésre állnak. Nemsokára eljövök hozzátok, nagyon hamar, és a zsarnokok ellen vezetlek benneteket. - Elmentek, áldották a nevét és ismét biztosították hűségükről. - Nem teljesítheted ígéretedet elhamarkodottan. Egyiptomba csak jól kiképzett és jól felszerelt, erős sereggel a parancsnokságod alatt térhetsz vissza tanácsolta Taita Nefernek. - Ezek a kapitányok, akik átálltak hozzád, hűséges, jó emberek, tudom, hogy rájuk számíthatsz. Lesznek azonban sokan, akik hűségesek maradnak Trokhoz és Najához, vagy azért, mert félnek a következményektől, mikor majd a hamis fáraók visszatérnek, vagy azért, mert hisznek isteni jogukban az uralkodáshoz. Sokan lesznek bizonytalanok is, akik nyomban ellened fordulnak, ha valami gyengeséget tapasztalnak. - Akkor sok a dolgunk - fogadta el Nefer a tanácsot. -Még be kell törnünk az utolsó lovakat, melyeket Thane-ban szereztünk, és be kell fejeznünk a homok alól kiásott szekerek javítását. Aztán be kell fejezni embereink kiképzését is, hogy szembe tudjanak szállni Trok és Naja veteránjaival. Mikor ezzel megvagyunk, visszatérünk Egyiptomba. így a gallalai kis hadsereg megkettőzte erőfeszítéseit, hogy olyan erővé váljék, mely képes dacolni a hamis fáraók hatalmával. Ifjú parancsnokuk példája lelkesítette őket, mert Nefer mindenkinél keményebben dolgozott. Jóval hajnal előtt indult gyakorlatozni az első osztagokkal, és a Vörös Út harcosainak, meg Taita tanácsainak segítségével fokozatosan ütőképes erőt kovácsolt seregéből. Mikor este fáradtan és porosán visszahajtott a városba, a műhelyeket kereste fel, ahol a fegyverkovácsok és a szekérépítők mestereit győzködte hízelkedéssel vagy korholással. Aztán, miután evett, órákat üldögélt Taitával a lámpafényben, csataterveket és erőik hadrendjét megvitatva. 507 Rendszerint éjfél volt, mikor hálókamrájába botorkált. Mintaka felébredt és zokszó nélkül felkelt, hogy segítsen levenni vértjét és szandálját, megmossa lábát, és édes olajakkal dörzsölje be fájó izmait. Aztán egy serleg mézes bort melegített neki, hogy mélyebben aludjék. Még meg sem itta, mikor a serleg gyakran kiesett kezéből és feje a párnára hanyatlott. Akkor levette ingét, keblére vonta fejét és karjaiban tartotta, míg fel nem ébredt a hajnal első ígéretére. M erén napról napra gyengült a sebektói, melyeket a Vörös Utón kapott. Taita pólyával rögzítette törött bordáit, és elég gyorsan összeforrtak. Tépett fülét oly ügyesen varrta vissza, hogy csak egy kicsit állt ferdén, és Merykara szerint a félhold alakú sebhelytől idősebbnek és tekintélyesebbnek látszott. A kardvágás a hóna alatt azonban Taitát is aggasztotta. Mikor kitisztította a sebet, a szögéből és mélységéből megállapította, hogy a fegyver minden bizonnyal Meren tüdejébe hatolt. Kétszer már úgy látszott, hogy begyógyult, de aztán ismét felszakadt, és bűzös genny és folyadék szivárgott belőle. Néha Meren magánál volt, fel tudott ülni, és segítség nélkül tudott enni. Aztán, mikor a beteg nedvek újra felgyülemlettek testében, visszasüllyedt a félig öntudatlan állapotba és a lázba. Merykara mellette volt, cserélte a kötést és kenegette a sebet a balzsammal, amit Taita főzött. Mikor Meren jobban volt, énekelt neki, beszámolt, mi újság a városban és a seregben. Baót játszott vele, rímeket faragott és rejtvényeket, hogy mulattassa. Mikor a seb rosszabbra fordult, etette és fürösztette, akár egy csecsemőt, simogatta verítéktől nedves fejét, míg meg nem nyugodott. Éjszaka az ágya lábánál aludt, és azonnal felébredt, valahányszor Meren megmoccant vagy felnyögött önkívületében. Megismerte testét, oly bensőségesen, mintha gyermeke lett volna. Megtisztította fogát zöld akáciaággal, melynek végét saját apró, fehér fogaival rágta kemény kefévé. Gondozta haját, eleinte csak megfésülte, míg meg nem nőtt 508 annyira, hogy be tudja fonni. Levágta körmeit, megismerte és megszerette kardtól és gyeplőtől kérges ujjai formáját. Minden viszolygás nélkül kitisztította füléből a zsírt és orrából a beleszáradt váladékot. Saját elefántcsont fésűjét használta a puha sötét szőrzeten, mely vastag bokrokban nőtt a hóna alatt, göndörödött a mellén és bújt meg a hasa alján. Minden reggel tetőtől talpig lemosta, minden hajlatát, domborulatát és keményen dudorodó izmát, és megsiratta, ahogy a lázban lesorvadt róla a hús, és kezdtek kilátszani csontjai. Mosdatás közben eleinte elfordította tekintetét férfiasságától, de ezt hamarosan álszemérmességnek találta. Ekkor kezébe fogta, és közelről tanulmányozta. Gyengédséget és szánalmat ébresztett benne. Oly lágy és meleg volt, a bőre oly sima és hibátlan. Aztán érzései megváltoztak, mikor óvatosan hátrahúzta a bőrt, ahogy Mintaka mutatta, és rózsaszín hegye előbukkant, selymesen, mint egy leánderszirom. Megmerevedett és megduzzadt a kezében, a végén alig érte át hüvelyk és mutatóujjával. Mikor ez történt, furcsa, lélegzetelállító érzés és melegség támadt saját teste legvalószínűtlenebb tájain. Egy éjszaka felébredt, az ablakon besütő holdfény akár egy ezüstrúd feküdt a szoba kőpadlatán. Egy pillanatig azt hitte, a hálókamrájában van Thébában, a folyóparti palotában, de aztán meghallotta Meren fájdalmas légzését, zavaros kiáltásait lidércnyomásos álmában, minden eszébe jutott és rátört a rettegés. Meztelenül felugrott matracáról és odafutott hozzá. Mikor meggyújtotta a lámpát, Meren szeme nyitva volt, de nem látott, arca hamuszürke volt és eltorzult, fehér hab ült az ajkán, és egész teste verítékben úszott. Oly vadul hánykolódott a gyűrött vászonlepedőkön, hogy Merykara attól félt, még jobban megsérti magát. Tudta, hogy ez az a krízis, amire Taita

figyelmeztette. - Taita! - sikoltotta. - Kérlek, gyere, szükség van rád! -Taita cellája az udvar túloldalán volt, szemben az övékkel, és mindig nyitott ajtónál aludt, hogy meghallja hívását - Taita! - sikította megint, amint Meren mellére vetette 509 magát, hogy lefogja. Ekkor jutott eszébe, hogy a Mágus Neferrel és egy osztag szekérrel valami titokzatos útra indult a sivatagba, és valószínű, hogy napokig elmaradnak. Arra gondolt, hogy Mintakát hívja segítségül, de az ő szobája az ősi palota másik végében volt, és nem merte Merent magára hagyni. Magára volt utalva. Tudta, hogy Meren élete az ő kezében van, és ettől a gondolattól páni félelme alábbhagyott, hűvös eltökéltség váltotta fel. Melléfeküdt és szorosan átölelte, bátorító és megnyugtató szavakat suttogott neki. Egy idő után lecsillapodott annyira, hogy magára hagyhatta egy percre. A ládához ment az ablak alatt, megkereste a fiolát, melyet Taita hagyott itt neki, borba keverte a tartalmát és megmelegítette a parázstartón Taita utasításai szerint. A kupát Meren ajkához tartotta, a fiú megpróbálta visz-szautasítani, de Merykara kényszerítette, hogy megigya. Mikor a kupa kiürült, vizet melegített, és lemosta arcáról az izzadságot, ajkáról a habot. A testét készült lemosni, mikor Meren teste hirtelen görcsbe rándult, rángatózni és nyögni kezdett. Merykara rettegése teljes erővel visszatért. Rávetette magát és teljes erejéből belekapaszkodott. -Ne halj meg, drágám - könyörgött, aztán határozottabb hangon mondta: - Nem engedem, hogy meghalj. Ó, Hathor, segíts! Két kezemmel fogom visszahúzni a túlvilágról. - Tudta, hogy a fiú élethalálharcot vív, együtt küzdött vele, erejét hozzáadta az övéhez. Mikor érezte, hogy elernyed karjai közt és verítékben úszó teste hűlni kezd, felkiáltott: - Nem! Meren, gyere vissza! Gyere vissza hozzám! Nem mehetsz el nélkülem. Száját Merenére tette és megpróbálta saját életét lehelni bele. A fiú tüdejéből hirtelen robbanásszerű hanggal távozott a levegő, és Merykara azt hitte, mindennek vége. Két karjával magához ölelte sovány mellkasát, és mikor engedett a szorításon, Meren hangosan kapott levegő után, zajos lélegzetet vett, aztán még egyet és még egyet. Szíve rebegése erős, szabályos dobogássá vált, melyet Merykara a saját testében érzett. - Visszajöttél - suttogta. - Visszajöttél hozzám. A fiú teste még mindig hideg volt, és mikor megbor510 zongott, két karját a melle köré fonta, lábát csípője köré kulcsolta, testével melengette. Légzése lassan mély és szabályos lett, és Merykara érezte, hogy a meleg vér visszaáramlik ereibe. Ahogy ott feküdt vele, mélységes elégedettséget érzett, mert tudta, hogy megmentette, hogy ettől az éjszakától kezdve egyedül hozzá tartozik. Hajnalban újabb csoda történt. Érezte, hogy a fiú teste ébredezik, ami egykor puha és kicsi volt a tenyerén, most megduzzadt, óriási lett, kemény, mint a csont, és felfelé nyomult széttárt combjai között. Az arcába nézett és látta, hogy eszméletén van, beesett, sötét szemében oly gyengédség és áhítat ült, hogy szívét végtelen boldogság töltötte el, úgy érezte, mindjárt megfullad saját viharos érzései erejétől. - Igen? - kérdezte Meren. - Igen. Nincs semmi a világon, amit jobban akarnék. -Széttárta magát, lenyúlt, hogy vezesse, annyira kívánta, hogy szinte fájt, lényének legmélyébe fogadta, vele emelkedett a magasba, hol még sose járt, akárha szárnyakon repülne, aztán felkiáltott, mikor érezte, hogy megtölti meleg áradattal, mintha saját testébe szívott volna belőle minden lázat, kínt és szenvedést, megérezte benne a mély békét, ahogy ráomlott és elaludt. Csendesen feküdt mellette, vigyázott, ne háborgassa, élvezte lélegzése hangját és sovány, meggyötört testének melegét, élvezte a fájdalmat, ahol az előbb mélyen benne volt. Mikor ébredezni kezdett, szelíd csókkal üdvözölte. A fiú kinyitotta szemét és az övébe nézett, először meg-hökkenve, aztán kigyúlt benne az öröm, amint az éjszaka történtek az eszébe jutottak. - Azt akarom, hogy a feleségem légy. - Már az vagyok, és a feleséged leszek, amíg csak élek. Nefer hátrapillantott a négyes sorokban vágtázó szekéroszlopra, a rajparancsnokok a jelére vártak. Előre nézett, az ellenséges gyalogosok sorára kinn a síkságon, eltorzította a hőségtől vibráló levegő, úgy nézett ki, mint511 ha egy kígyó úszna tekergőzve egy tóban, melyben nincsen víz. A közepe felé vette az irányt. Taita gondoskodása mellett Dov teljesen felgyógyult sebéből, és most könnyedén tartotta a Krus diktálta iramot. Ahogy vágtatva támadtak, az ellenség alakzatot változtatott: mint egy óriási sündisznó, két ember mély, szoros körré gömbölyödött, a külső sorban állók hosszú lándzsájukat kifelé tartották, a belső sorban állók pedig átdugták köztük, így egy csillogó bronz lándzsahegyekből álló falat alkottak. Nefer egyenesen a kettős lándzsasor felé vágtatott, és mikor már csak kétszáz lépésnyire volt, megadta a „Hórusz szárnyai" kézjelét. A szekéralakzat kinyílt, mint egy virág a napfényben, a sorok felváltva jobbra és balra kikanyarodva kiterjesztették Hórusz szárnyait, hogy bekerítsék a gyalogosok sündisznóját. A szekerek forogtak körülöttük, mint a kerék az agy körül, és a rövid, visszahajló íjakból sötét nyílzáport zúdítottak rájuk. Nefer jelt adott a támadás megtörésére és a visszavonulásra. A szekerek könnyedén négyes sorokba fejlődve és elkarikáztak. Egy újabb jelre elváltak középen, és vágtatva jöttek vissza, hajításra emelt dárdákkal. Mikor elsöpört a gyalogosok köre mellett, Nefer tisztelgésre emelte a jobb öklét, és odakiáltotta: - Helyes! Most sokkal jobb volt! A gyalogosok felemelt lándzsával köszönték meg dicséretét. - Nefer Széthi és Hórusz! - kiáltották. Nefer lelassította a lovakat és visszaügetett, hogy megállítsa osztagát a gyalogosok sora előtt. Taita kilépett a védekező körből, hogy üdvözölje. - Van sérülés? - érdeklődött Nefer. Bár a nyilak hegyét, melyeket a sündisznóba lőttek, bőrrel kötötték be, köny-nyen kiverhettek egy szemet, vagy okozhattak más sérülést. - Néhány horzsolás - vonta meg a vállát Taita. Nefer odakiáltott a gyalogosok parancsnokának: Mondd a legényeidnek, hogy oszoljanak. Beszélni akarok velük. Utána ehetnek és ihatnak. Aztán megint a színlelt visszavonulást fogjuk gyakorolni. 512 A közelben volt egy sziklahalom, mely természetes emelvényt alkotott, Nefer felmászott rá, míg az emberek, gyalogosok és szekeresek egyaránt, összegyűltek alatta. Taita a szikla tövébe kuporodva figyelte. Nefer erősen emlékeztette apjára, Tamose fáraóra ennyi idős korában. Közvetlen modora volt, egyszerűen, de hatásosan beszélt, a köznyelvet használva, amit emberei legjobban értettek. Ilyen alkalmakkor, mint ez is, egy volt közülük, és a melegség és tisztelet, amit éreztek iránta, megnyilvánult viselkedésükből, ahogyan vigyorogtak és közelebb húzódtak, hogy minden szavát hallják, nevettek a tréfáin, szégyenkeztek korholása miatt, és felragyogott arcuk, ha megdicsérte őket. Nefer értékelte a délelőtti gyakorlatot, megadta az elismerést, amit teljesítményük megérdemelt, de könyörtelenül szóvá tett minden hiányosságot is. - Azt hiszem, már majdnem készen álltok, hogy Troknak és Najának életük legnagyobb meglepetését okozzátok - fejezte be mondandóját. - Most menjetek, harapjatok valamit. Még nem fejeztük be mára. Ami azt illeti, még alig kezdtünk bele. - A katonák nevettek és kezdtek szétszéledni. Nefer leugrott a szikláról, s ebben a pillanatban Taita talpra ugrott és halkan, de feszülten rászólt: - Állj, Nefer! Ne mozdulj! - Nefer kővé dermedve megállt. A kobrának bizonyára a sziklahalomban volt a fészke, de a zaj, a lábak és paták dobogása felzavarta. Csúszva jött ki a fekete sziklarepedésből éppen akkor, mikor Nefer leugrott, és kis híján ráesett. A kígyó majdnem a derekáig felágaskodott mögötte, csuklyáját kiterjesztette, keskeny, fekete nyelve rezgett a vékony, vigyorgó ajkak között. Szeme olyan volt, mint két szikrázóan fényesre csiszolt ónix, és Nefer hosszú, meztelen lábaira szegező-dött. A közelben az emberek hallották Taita figyelmeztetését, és hátrafordultak. Közel ötszázan voltak Nefer körül, de egyikük se mert mozdulni. Elborzadva bámulták a fáraójukat fenyegető halálos veszélyt. A kobra kitátotta száját, ami a támadás bevezetője, és a

513 csontos méregfogak felmeredtek sápadt szájában. Egy-egy méregcsepp csillogott tűhegyes végükön. Mint egy ingát, Taita meglengette hosszú láncán a napfényben csillogó Lostris Talizmánját a kobra felemelt feje mellett. A kígyó elfordította szemét Neferről, a szikrázó amulettet bámulta. Taita másik kezében a botjával közelebb óvakodott. - Ugorj el, mikor ütök - suttogta, és Nefer picit bólintott. Taita fokozatosan oldalra húzódott, és a kobra vele fordult, megigézve az arany amulettó'l. - Most! - mondta Taita és a kobrára vágott a botjával. Ugyanebben a pillanatban Nefer elugrott, és a kobra lecsapott a botra. Taita elrántotta, a kobra elhibázta és egy pillanatra elnyúlt a csupasz földön. Még az ütésnél is gyorsabb mozdulattal, a bot görbe végével a földhöz szegezte a feje alatt, és megkönnyebbült kiáltás hangzott fel az emberekbó'l. A kobra vonaglott, csillogó, pikkelyes gömbként teke-redett a bot végére. Taita lenyúlt és kezét végigcsúsztatta a hullámzó gyűrűkön, aztán megragadta a feje alatt. Felemelte és megmutatta az embereknek, akiknek a félelemtől és borzalomtól elállt a lélegzetük. Akaratlanul hátrahőköltek, mikor a kígyó Taita vékony karjára tekere-dett. Azt várták, hogy megöli, de Taita a vonagló kígyót tartva átlépkedett soraikon, ki a nyílt sivatagba. Ott elhajította. Amint a földhöz csapódott, kitekeredett és elsiklott a sziklás talajon. Taita feszült érdeklődéssel figyelte. Váratlanul éles kiáltás hangzott fel a magasban. Mindenkit annyira lekötött a kobra elfogása, hogy nem vették észre a kék égen fölöttük köröző sólymot. Most megkezdte zuhanását a kobra felé. Az utolsó pillanatban a kígyó tudatára ébredt a veszélynek és kiterjesztett csuklyával felágaskodott. A sólyom lecsapott rá, karmait egy hüvelykkel a feje mögött a csuklyába akasztotta, aztán lassú szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett az alatta vonagló kobrával. Taita figyelte a madarat, ahogy elvitte a kobrát. Egyre kisebb lett, ahogy távolodott, végül eltűnt a kékesszürke párába burkolózó látóhatáron. Taita hosszan bámult utá514 na. Mikor megfordult és visszaballagott Neferhez, arcán komor kifejezés ült, és a nap hátralévő részében hallgatásba burkolózott. Este Nefer szekerén indult vissza Gal-lalába, és még mindig hallgatott. - Előjel volt - mondta Nefer és rápillantott. Látta Taita arcán, hogy nem tévedett. - Hallottam az embereket -folytatta csendesen. - Nem értik. Egyikük sem látott még ilyesmit. A kobra nem természetes zsákmánya a királyi sólyomnak. - Igen, előjel volt. Figyelmeztetés és ígéret az istentől. - Mit jelent? - nézett Nefer fürkészve az arcába. - A kobra fenyegetett téged. Ez nagy veszélyt jelent. A királyi madár keletnek repült a kígyóval a karmaiban. Ez azt jelenti, hogy a veszély keletről érkezik. De végül a sólyom győzedelmeskedett. Mindketten keletre néztek. - Holnap pirkadatkor kimegyünk egy felderítő csapattal - határozta el Nefer. A napkelte előtti hűvös sötétségben Nefer és Taita a hegytetőn várakoztak. A felderítő csapat a hátsó lejtőn táborozott. Összesen húszan voltak. A könnyebb álcázás végett a szekereket Gallalában hagyták, és lóháton jöttek. A kerekek nagyobb port vertek, mint a paták, és ezek a magas, meredek szirtek, ahová szekérrel nem tudtak volna feljönni, lóháton megközelíthetőek voltak. Hilto és Shabako két másik csapattal a délre fekvő vidék felderítésére indult, így át tudtak fésülni minden utat, melyen Gallalát kelet felől meg lehetett közelíteni. Nefer csapatával végigjárta Gebei Ataqától a Vörös-tenger nyugati partját, minden kikötőbe és halászfaluba benéztek, ami útba esett. Eltekintve néhány kereskedőkaravántól és vándor beduin bandától, semmit nem találtak, nem bukkantak az előjel által jósolt veszély nyomára. Most Szafaga kikötője fölött táboroztak. Taita és Nefer sötétben ébredt és felkapaszkodtak megfigyelő helyükre. Egymás mellett üldögéltek, barátságos hallgatásban. Végül Nefer megszólalt. - Lehet, hogy hamis előjel volt? 515 Taita felmordult és kiköpött. - Egy sólyom kobrával a karmai között? Ez nem természetes. Kétségtelenül előjel volt, de meglehet, hogy hamis. Ishtar, a méd, és mások is képesek ilyen csapdákat állítani. Nem zárható ki a lehetősége. - De te nem gondolod, hogy az? - makacskodott Nefer. - Nem hajszoltál volna bennünket ilyen nagyon, ha hamisnak tartanád. - Rohamosan közeleg a hajnal. - Taita kikerülte a választ, a sötét keleti égre nézett, melyen a hajnalcsillag, mint egy lámpás, alacsonyan lógott a horizonton. Az ég lágyult, akár érő gyümölcs, datolya és érett gránátalma színűre változott. A túlparton az élesen csipkézett hegyek, mint egy vén krokodil fogai, feketén rajzolódtak ki az ég világosodó háttérfüggönyére. Taita hirtelen felállt és a botjára támaszkodott. Nefer soha nem győzte csodálni annak a világos, öreg szempárnak élességét. Tudta, hogy Taita meglátott valamit, és ő is felállt. - Mi az, Öreg Atya? Taita kezét a karjára tette. - Az ómen nem volt hamis -mondta egyszerűen. - A veszély itt van. A tenger színe szürkére változott, akár a galamb hasa, de ahogy a fény erősödött, fehér pontok pettyezték felszínét. - A szél fehér tarajú hullámokat vert a tengeren - vélte Nefer. - Nem - rázta meg Taita a fejét. - Az nem hullámverés. Vitorlák. Egy flotta úton. A nap kibukkant a messzi hegyek fölött, és megcsillant az apró fehér háromszögeken. Mint alvóhelyükre térő kócsagok hatalmas csapata, egy vitorlásflotta tartott Szafaga kikötőjébe. - Ha ez Trok és Naja serege, miért jönnének a tengeren? - kérdezte halkan Nefer. - Ez a közvetlen és legrövidebb út Mezopotámiából. Ha hajóval kelnek át, megkímélik a lovakat és az embereket a sivatagi út fáradalmaitól. Ha nincs a kígyó és a sólyom, nem számítottunk volna veszélyre ebből az irányból - válaszolta Taita. - Ravasz fogás - bólintott elismerően. 516 Úgy tűnik, a Vörös-tenger minden kereskedelmi és halászhajóját elkobozták az átkeléshez. Lemásztak a hegyről a szurdokban vert táborba. A katonák már ébren voltak. Nefer az őrszemeket szólította és kiadta parancsait. Ketten teljes sebességgel visszalovagolnak Gallalába, és átadják parancsait Soccónak, akinek parancsnoksága alatt hagyta a várost. A többiek zömét párokra osztotta és délre küldte, hogy keressék meg és hozzák vissza Hilto és Shabako felderítő csapatait. Öt katonát magánál tartott. Nefer és Taita megvárta, míg az emberek útnak indultak, aztán lóra szálltak és lelovagoltak a dombokon Szafa-ga felé, az öt kiválasztott katona követte őket. A délelőtt közepén értek a kikötő fölötti magaslatra. Taita egy elhagyott őrtoronyhoz vezette őket, ami a kikötőre és a bevezető utakra nézett. A lovakat a katonák gondjaira bízták, és felmásztak a rozoga létrán a torony tetejére. - Az első hajók most futnak be az öbölbe - mutatta Nefer. Erősen meg voltak terhelve, de a hátszéltől dagadó nagy, háromszögletű vitorlákkal gyorsan közeledtek, orruk előtt a hullámok fehéren örvénylettek a napfényben. A part előtt összegyűltek és kidobták a nehéz horgonyokat. A toronyról Nefernek és Taitának jó kilátása volt a nyitott fedélzetekre, ahol lovak és emberek nyüzsögtek. Mihelyt lehorgonyoztak, az emberek eltávolították a peremdeszkákat. Kiáltozásuk halkan felszűrődött a romos őrtoronyhoz, ahogy a lovakat nógatták, hogy ugorjának ki. A lovak magasra csapó csobbanással értek vizet. Aztán az emberek ágyékkötőre vetkőztek és utánuk ugrottak. Megragadták a lovak sörényét, kiúsztak velük a partra. A partra érve az állatok megrázták testüket, a permetfelhő szivárványosan csillogott a napfényben. Egy órán belül a partot emberek és lovak lepték el, és őrséget állítottak a kis kikötő vályogépületei köré.

- Bárcsak itt lenne most egy szekérrajunk - siránkozott Nefer -, most lecsaphatnánk. Még csak a sereg fele hajózott ki, a szekerek még szét vannak bontva, darabokra apríthatnánk őket. - Taita nem is válaszolt ilyen ábrándozásra. 517 Mostanra az öböl megtelt hajókkal. A szekereket és felszerelést szállító hajók a parthoz közel horgonyoztak le, és mikor a víz az apállyal kifutott alóluk, oldalukra dó'ltek. A víz hamarosan már csak térdig ért a hajótestek körül. A partról az emberek begázoltak és megkezdték a kirakodást. A szétszedett szekerek darabjait a partra vitték, ahol rögtön összerakták. A nap lemenőben volt a nyugati hegyek mögött, mikor az utolsó hajó is befutott az öbölbe. Ez volt a legnagyobb köztük, és zömök árbocának csúcsán a vicsorgó leopárd-fejes zászló és a Trok Uruk uralkodóház rikító színei lobogtak. - Ott van! - mutatta Nefer az eltéveszthetetlen alakot a hajó orrában. - Az pedig ott Trok mellett Ishtar, a kutya és gazdája. -Taita világos szemében vad fény csillogott, amit Nefer eddig csak ritkán látott. Figyelték, ahogy a furcsa pár a partra gázolt. Egy kőgát nyúlt el keresztben a parton, Trok ide mászott fel, hogy figyelje serege partraszállását. -Látod Naja zászlaját valamelyik hajón? - kérdezte Nefer, de Taita megrázta a fejét. - Trok egyedül vezeti ezt a bevetést. Naját minden bizonnyal hátrahagyta, hogy tartsa Babilont és Mezopotámiát. Személyes ügyet jött elintézni. - Honnan tudod? - Aura veszi körül, akár egy sötétvörös felhő', még innen is érzékelem - mondta Taita halkan. - Minden gyűlölete egy személyre összpontosul. Sose engedné, hogy Naja vagy bárki más osztozzék a bosszúvágyban, mely idehozta. - Én vagyok gyűlölete tárgya? - Nem, nem te vagy. -Akkor ki? - Mindenekelőtt Mintaka miatt jött. Mikor a nap lement, Nefer és Taita az öt katonára bízta, hogy kísérjék figyelemmel Trok előrenyomulását, és egész éjszaka keményen lovagoltak, vissza Gallalába. 518 A partraszállását követő reggelen Trok elkapott két be-ZXduint, akik szamarakat vezettek Szafaga felé. Gyanútlanul jöttek elő a sivatagból, egyenesen az őrök karjaiba futottak. Trok híre még ide, a sivatagba is eljutott, s mihelyt megtudták, ki foglyul ejtőjük, a beduinok kétségbeesetten igyekeztek kedvére tenni. Izgalmas beszámolóval szolgáltak az ősi romváros feltámadásáról. Meséltek neki az édesvizű forrásról, mely a dombokba vájt barlangból fakad, és a Gallala körül elterülő buja legelőkről. A Nefer Széthi rendelkezésére álló szekerek hozzávetőleges számát is megadták, és Trok megállapította, hogy ötszörös túlerőben van. A legfontosabb az volt, hogy felvilágosították a Szafagából az ősi városba vezető útvonalról. Mostanáig Trok csak hallomásból ismerte az utat, melyen Gallalába akart vonulni, és úgy tűnt, félretájékoztatták. Azt mondták neki, hogy még nagy sebességgel is három-négy napig tart az út, és azt tervezte, hogy vizet és abrakot visz magával a partról. Hosszú és fáradságos út lett volna. Ez az értesülés mindent megváltoztatott. A beduinok biztosították, hogy másfél nap vágtával elérhet Gallalába. Mérlegelte a kockázatokat és veszélyeket, aztán amellett döntött, hogy átrohan a sivatagon, hogy rajtaütéssel vegye be Gallalát. Ez természetesen azt jelenti, hogy a hosszú úttól fáradt lovakkal és üres vizestömlőkkel kell azonnal harcba bocsátkozniuk. Számbeli fölényük és a meglepetés ereje azonban nekik kedvez, el tudják majd foglalni a forrást és a legelőket, amiről a beduinok beszéltek. Mihelyt ezeket elfoglalták, a győzelem nem lehet kétséges. Még két napig tartott, míg valamennyi osztaga partra szállt és összerakták a szekereket. A második nap este készen álltak, hogy megkezdjék az erőltetett menetet Gallalába. Az élcsapat teli vizestömlőkkel indult Szafagából, mihelyt a lenyugvó nappal csökkent a hőség. Mindegyik szekér után két pár lovat kötöttek. Éjszaka nem fognak megállni, hogy a lovak pihenjenek, hanem lecserélik őket, mikor kifáradnak. A kimerült állatokat szabadon engedik, majd később összegyűjtik őket. 519 Trok vezette az előőrsöt, és gyilkos iramot diktált, az emelkedőkre lépésben ment fel, majd a lejtőkön és sík terepen ügetésre vagy vágtára fogta a lovakat. Mikor a vizestömlők kiürültek, már nem volt visszaút. A következő nap a délelőtt közepén a hőség perzselő volt, a tartalék lovak zömét elhasználták. A beduin kalauzok egyre bizonygatták, hogy Gallala már nincs messze, de valahányszor felértek egy dombtetőre, ugyanaz a csüggesztő látvány tárult szemük elé: a hőségben remegő sziklák és napégette föld. Késő délután a beduinok megszöktek. A dzsinnek segítségével felszívódtak a vibráló levegőben, és bár Trok utánuk küldött egy pár szekeret, többé nem látták őket. - Én figyelmeztettelek - mondta Ishtar, a méd, önelégülten Troknak. - Hallgatnod kellett volna a tanácsomra. Ezeket az istenteleneket valószínűleg Taita, a Mágus bérelte fel. Szinte biztos, hogy elrejtette az utat és tévútra csalt bennünket. Nem tudjuk, milyen messze van ez a mesebeli Gallala, vagy ami azt illeti, létezik-e egyáltalán. - Kéretlen véleményére válaszul Trok ostorával végigvágott tetovált arcán, de ezzel nem enyhült a pusztulás és reményvesztettség érzése, mely már-már úrrá lett rajta. Megostorozta a lovakat, felhajtotta őket a következő hosz-szú, köves emelkedőre. Eltűnődött, vajon hány van még előttük. Erejük végén jártak, és kételkedett benne, hogy képesek lesznek egész éjszaka hajtani. Valahogyan tovább küszködték magukat, legalábbis a többség. Ötven-hatvan szekér már az utolsó pár lovat is elhasználta, és Trok az úton elszórva hátrahagyta őket. Felvirradt a nap a második napon, meleg volt, akár egy csók az éjszaka hűvöse után, de alattomos csók volt. Hamarosan égette és vakította véreres szemüket. Trok először nézett szembe a lehetőséggel, hogy itt hal meg, ezen a semmibe vezető szörnyű úton. - Még egy domb - kiáltotta utolsó pár lovának, és ostorral próbálta ügetésre ösztökélni őket, de lógó fejjel, botladozva baktattak fel az enyhe emelkedőn, a verejték már régen fehér sórétegként száradt az oldalukra. Mielőtt felért a gerincre, Trok hátranézett seregének rendetlen sorai520 rá. Nem kellett megszámolnia őket, hogy tudja, szekereinek felét elvesztette. A katonák százával tántorogtak az oszlop mögött, csak amíg nézte őket, kettő-három kidőlt a sorból és élettelenül nyúlt el a földön. Az égen keselyűk követték őket, több száz fekete pont körözött a kék égen a magasban. Látott néhányat leereszkedni a lakomához, amit ő készített nekik. - Csak egy út van - mondta Ishtarnak -, előre. - Megpattogtatta ostorát a lovak hátán, és azok kínkeservesen továbbvánszorogtak. Felértek a domb tetejére, és Trok eltátotta száját meglepetésében. A völgyben eléje táruló látvány nem hasonlított semmihez, amit elképzelt. Az ősi város romjai emelkedtek előtte. Körvonaluk kísértetiesnek, de örökkévalónak tűntek. Ahogy ígérték, a várost hűvös, zöld mezők övezték, melyeket csillogó vizű öntözőcsatornák hálóztak be. Lovai megérezték a vizet, és újult erővel feszültek a hámba. Trok még kétségbeesett sietségében is szánt időt arra, hogy felmérje a taktikai helyzetet. Azonnal megállapította, hogy a város védtelen. Szélesre tárt kapuján rémülten tódultak ki lakói, gyermekeiket és szánalmas motyójukat cipelve özönlöttek felfelé a Gallalától nyugatra fekvő, szűk, meredek falú völgyben. Néhány gyalogos katona vegyült a tömegbe, de nyilvánvalóan ők is menekültek. Lovasságnak vagy harci szekereknek nyoma se volt. Egy birkanyáj menekült egy farkascsorda elől, de a farkasokat legyengítette a szomjúság. - Seueth a kezünkre adta őket! - kiáltotta Trok diadalittasan. - Mire a nap lenyugszik, több nőt és aranyat kaptok, mint amennyinek hasznát tudjátok venni! A kiáltást átvették az emberek, akik mögötte felértek a gerincre, aztán amilyen gyorsan a kimerült lovaktól telt, lehajtottak a legközelebbi öntözőcsatornához. Szétszóródtak a partján, a lovak szívták magukba az áldott folyadékot, mígnem hasuk úgy kigömbölyödött, mintha várandósak volnának. A katonák hasra vágták magukat, arcukat a vízbe nyomták, vagy sisakjukból öntötték a fejükre és le a torkukon. 521 Nefer tompa hangon szólalt meg, amint a völgy másik oldaláról szemmel tartották őket: - Hagynod kellett volna, hogy megmérgezzem az

öntözőcsatornákat. - Ennél több eszed lehetne - csóválta Taita ezüstös fejét. - Olyan vétek lett volna, melyet az istenek sohasem bocsá-tanának meg. Ezen a kietlen vidéken csak Széth vagy Seueth követne el ily gonoszságot. - Ma nem lenne ellenemre Széthet játszani - mosolygott Nefer fagyosan, de csak azért mondta, hogy bosszantsa a Mágust. - A két gazfickód derék munkát végzett -pillantott a két beduinra, akik Taita mellett térdeltek. -Fizesd ki és bocsásd el őket. — Nem tulajdonítanak értéket az aranynak - magyarázta Taita. - Mikor Gebei Nagarában éltem, elhozták hozzám gyermekeiket, és én kigyógyítottam őket a sárga virágokból. - Az áldás jelét mutatta a térdeplő férfiak feje fölött, néhány szót szólt hozzájuk a nyelvükön, megköszönte nekik, hogy az életük kockáztatásával félrevezették Trokot, és védelmet ígért nekik a jövőben. Azok megcsókolták a lábát és eltűntek a sziklák között. Taita és Nefer teljes figyelmüket a völgyben kibontakozó csatának szentelték. Trok emberei és lovai teleitták magukat, és most szekérre szálltak. Annak ellenére, hogy oly sok szekeret veszített az úton, Trok még mindig legalább háromszoros túlerőt képviselt. - Nem csaphatunk össze velük nyílt terepen - töprengett Nefer, és lenézett a völgyben menekülő tömegre. Először is nagyon kevés asszony volt a városban - Nefer szándékosan alacsonyan tartotta számukat, hogy több élelem maradjon harcosainak - és őket, beleértve Mintakát és Merykarát is, a gyerekekkel, betegekkel és sebesültekkel együtt már két nappal ezelőtt elköltöztették Gallalából. Meren az egyik társzekéren távozott, melyeken a kincstárat szállították el, az aranyat, amit a hamis fáraóktól emeltek el. Nefer valamennyiüket Gebei Nagarába küldte, ahol Trok sohasem találja meg őket, és az apró forrás vizével kihúzzák addig, amíg a csata eldől. Gallalából eltávolítottak minden értékeset, minden szekeret, fegyvert és vértet. Elégedetten nézte a menekülőket. 522 Még ilyen közelről is nehéz volt megmondani, hogy nem asszonyok és polgárok, hanem álcázott gyalogosok. A markos legények közül sokan botladoztak hosszú szoknyájukban. A csomagok, melyeket cipeltek, nem bepólyált csecsemők voltak, hanem kendőbe bugyolált íjak és kardok. Hosszú lándzsáikat feljebb, a völgyben rejtették el, ahol a derékhad állt lesben. Trok valamennyi szekere befejezte az itatást, most zárt alakzatban keltek át a mezőkön, harci szekerek hullámai, egyik a másik után. A víztől csodálatosképpen erőre kaptak, előttük pedig ott volt a rablás és fosztogatás csábító ígérete. - Imádkozzunk Hóruszhoz, hogy vegye üldözőbe a menekülőket és jöjjön be a völgybe - suttogta Nefer. - Ha nem kapja be a csalétket, hanem a védtelen várost foglalja el, akkor elzár minket a víztől és a legelőktől, és kénytelenek leszünk nyílt terepen kiállni ellene, ahol neki van előnye. Taita nem szólt semmit. Az arany Talizmánt ajkához szorítva, arcát az égnek fordítva állt ott, abban a testtartásban, melyet Nefer már oly jól ismert. Az ellenség most már elég közel volt, hogy felismerje Trok szekerét a mozgó járművek tömegében, ahogy a menekülőkkel zsúfolt völgy szájához kanyarodott. Trok az első sor közepén volt, két oldalán tíz-tíz szekér elég széles frontot alkotott, hogy a völgyet teljes szélességében végigsöpörje. Mögötte szoros alakzatban sorakozott fel a többi szekér. A por elült és félelmetes csönd támadt. Az egyetlen hang a menekülő tömeg halk lármája volt előttük a völgy katlanban. - Gyerünk, Trok! - suttogta Nefer. - Rendeld el a támadást! Hajts be szekereddel a történelembe! A hadrendbe felállt szekerek első sorában, a vezető szekéren Ishtar a teljes páncélzatot viselő Trok lábánál kuporgott. Oly izgatott volt, hogy felnyúlt és megrángatta a Trok szakáilába font szalagokat. - A Varázsló szaga olyan erős a levegőben, mint egy tíznapos hulláé. - Hangja éles volt, habzott a szája, fröcs-költ a nyála heves felindulásában. - Ott fenn vár rád, mint egy emberevő fenevad. Érzem a jelenlétét. Nézz fel, hatalmas fáraó! 523 Trokot eléggé megzavarta, hogy felpillantson az égre. A keselyűk lejjebb ereszkedtek. - Igen! Igen! - használta ki Ishtar az alkalmat. - Taita madárkái. Arra várnak, hogy megetesse őket a húsoddal. Trok visszafordította tekintetét a völgyre, ahol ott volt előtte a zsákmány, de a keselyűk árnyéka ott cikázott a földön, mely elválasztotta tőlük, és habozott. Nefer a völgy oldalában, a sziklák között rejtőzve figyelte. Olyan közel volt, hogy azt képzelte, olvasni tud az arcáról. - Előre, Trok! - dünnyögte. - Fújass támadást. Vezesd a seregedet a völgybe. - Tétovázást olvasott ki abból, ahogyan Trok a gyeplőt babrálta a kezében, és tekintetét Ishtar sovány alakjára szegezte. A méd kékre festett arcán zaklatott kifejezéssel nézett fel Trokra, a vértjét rángatta, hogy nyomatékot adjon kö-nyörgésének. - Ez csapda, melyet a Mágus állított neked. Nem bánom, ha soha többé nem bízol bennem, de most hinned kell nekem. Halál és árulás szaga van a levegőben. Érzem Taita varázslatát, mint denevérszárnyak csapkodják arcomat. Trok megvakarta szakáiiát, és válla fölött hátrapillantott a kerék kerék mellett álló szekerek soraira, emberei előrehajolva, kegyetlen várakozással a szemükben várták parancsát. - Fordulj el, hatalmas Trok. Foglald el a várost és a forrást. Nefer Széthi és a Mágus elpusztul ott kinn a sivatagban, ahogy mi is majdnem elpusztultunk. Ez a biztos megoldás. A másik út őrültség. A domboldalon Nefer összehúzott szemmel figyelte, ahogy álruhás katonái egyre feljebb jutottak a völgyben, és tudta, a pillanat lassan elmúlik. - Mi tartja vissza Trokot? Nem fogja elrendelni a támadást? - kiáltotta hangosan. -Ha most nem támad... - Nézz a völgy végébe. - Taita nem nyitotta ki a szemét. Izgatottsága dacára Nefer felpillantott, és megmerevedett a rémülettől. Keze úgy szorult kardja markolatára, hogy ujjízületei teljesen elfehéredtek. - Ez nem lehet! - nyögte. 524 A völgy végében, fenn a magasban, de jól láthatóan onnan, ahol Trok szekerei felálltak, egy kőtömb emelkedett. Négyszögletesen és okkersárgán úgy állt az út mentén, mint egy ember építette emlékmű. Tetején, a menekülő tömeg fölött, egy magányos alak jelent meg. Fiatal és karcsú nő volt, hosszú, sötét haja a derekáig ért. Az Apepi királyi ház színét viselte, karmazsinvörös tunikája ragyogó színfolt volt a csupasz sziklák és homok sivárságában. - Mintaka! - sóhajtotta Nefer. - Azt parancsoltam neki, hogy menjen Merennel és Merykarával Gebei Nagarába. -Tudjuk, hogy nem szegte volna meg parancsodat -Taita kinyitotta szemét és szelíd gúnnyal mosolygott. - Tehát úgy tűnik, bizonyára félreértett. - Ez a te műved - mondta Nefer keserűen. - Csaléteknek használod Trok ellen. Halálos veszélybe sodortad. - Lehet, hogy a hamszinnak parancsolni tudok, de Mintaka Apepit még én sem tudom irányítani. Amit tesz, saját szabad akaratából teszi. Alattuk Trok megfordult, hogy parancsot adjon a szekereknek a távozásra, hogy hagyják a menekülőket futni, és a forrást meg a várost foglalják el, ahogy azt Ishtar tanácsolta. Mielőtt szóra nyitotta száját, érezte, hogy Ishtar megmerevedik mellette és hallotta suttogását: - Ez Taita varázslata. Megpördült a sarka körül és felnézett a hosszú völgyre. Látta az apró, karmazsinvörös ruhás alakot a magasban, a sárga kőtömbön állni. Azonnal felismerte minden gyűlölete és haragja tárgyát. - Mintaka Apepi! Eljöttem érted, te házasságtörő kis szuka - fakadt ki dühödten.- Könyörögni fogsz a halálért. - Csak káprázat, fáraó. Ne engedd, hogy a Mágus becsapjon. - Ez nem káprázat - jelentette ki Trok komoran. - Majd bebizonyítom neked, mikor eltemetem szerszámomat meleg húsában és véresre döfölöm. - A Varázsló elvakított - nyüszítette Ishtar. - Körülöttünk mindenütt halál van. Megpróbált leugrani a szekérről, de Trok belemarkolt lakkozott hajába és visszahúzta. - Nem, te itt maradsz, 525 Ishtar, a méd. Megengedem, hogy megkóstold édes nyílását, mielőtt odadobom a haramiáimnak, hogy végezzék be, amit elkezdtem. - A feje fölé emelte öklét és elkiáltotta magát: - Előre! Indulj! A szekerek mindkét oldalán előregördültek, a mögöttük lévő sorok pedig követték Trokot a völgybe, a napfény csillogott a dárdahegyeken és a por füstként szállt köröttük. Mikor háromszáz lépésnyire megközelítették a menekülőket, Trok kiadta a következő parancsot. - Vágtában előre! Rohamra!

A lovak megiramodtak, az oszlop mennydörgő patado-bogással és kerékzörgéssel száguldott felfelé a szűk völgyben. - Trok elkötelezte magát - mondta Nefer halkan. - De milyen áron? Ha elfogja Mintakát... - Képtelen volt befejezni a mondatot, gyötrő aggodalommal szegezte szemét a vihar útjában derűs nyugalommal álló magas, karcsú alakra. -Most van miért harcolnod - mondta Taita szelíden. Nefer érezte, hogy Mintaka iránt érzett szerelme és halálos aggodalma harci dühhé változik, hideg haraggá, mely minden érzékét megélesítette, és minden mást kizárva betöltötte egész lényét. Ahogy az oszlop elszáguldott alatta, kilépett a szikla takarásából. Trok és katonái figyelmét teljesen lekötötték a száguldó szekerek elől menekülő védtelen áldozatok, nem vették észre a magas alakot, aki váratlanul megjelent a fejük fölött. De Nefer emberei tisztán látták. A völgy két oldalán rejtőztek kőtömbök mögött. Nefer felemelte kardját a feje fölé, s mikor az utolsó szekér is elhaladt, lerántotta. A teherkocsikat a meredek emelkedőn helyezték el, és kerékkötőkkel rögzítették. Száraz fűvel álcázták őket, pontosan olyan színűvel, mint a környezet, s annyira megrakták kővel, hogy a tengelyek meghajoltak. Nefer jelére a kocsisok kihúzták a kerékkötőket, elvágták a szíjakat, melyek a kerekeket tartották. A völgy két oldalán a kocsik gurulni kezdtek, egyre sebesebben rohantak a sűrű sorokban közeledő harci szekerek felé. 526 Mikor Ishtar felsikoltott az oldalán, Trok elszakította tekintetét Mintaka alakjáról a völgy végében, és meglátta a seregére zuhanó óriási járműveket. Vissza! - kiáltotta. -Oszolj! - De még az ő bikahangja is elveszett a pokoli lármában. A megindított rohamot nem lehetett leállítani, és a szűk völgyben nem volt hely a manőverezésre. Az első teherkocsik beleütköztek a rohamot vezető szekerekbe. Reccsenve tört a fa, az összezúzott emberek és lovak vadul sikoltoztak és nyerítettek, a felboruló kocsikról lezuhanó kövek mennydörögtek. Trok elől az utat hirtelen elzárta az egyik ormótlan kocsi, és lovai a mellette futó szekérbe rohantak. A nagyszerű rohamból egy szempillantás alatt darabokra tört, felfordult szekerek és megnyomorodott lovak zűrzavara lett. A kocsik elzárták a völgyet mind a két végén. A szekerek, melyek nem törtek össze és nem is borultak fel, most egymást akadályozva vergődtek. A harci szekér lényege, ereje és fenyegető volta a gyorsaságban rejlett, amellyel képes volt futni és fordulni, rohamozni és elszakadni. Most megbénultak, kőfalak közé szorultak, és Nefer íjászai ott voltak fölöttük a völgy oldalában. Az első nyílzápor megtizedelte a védtelen szekereseket. A völgy perceken belül mészárszékké változott. Trok emberei leugráltak a csapdába esett járművekről, és gyalog rohamozták meg a völgy oldalait. De a hosszú út Gallalába kimerítette őket, és nehéz páncélzatuk is akadályozta őket. A terep meredek volt és egyenetlen, csak lassan haladtak. A sziklák és a sietve épített záréba falak fedezékéből Nefer emberei hosszú lándzsákkal és záporozó dárdákkal fogadták őket. Zömük elesett, mielőtt elérték volna a védelem első vonalát. Trok vadul nézett körül, kiutat keresve a csapdából, de egyik lova kimúlt, agyonütötték a kövek, amelyek a kocsiból zuhantak ki, mely most elzárta előle az utat előre. Mögötte a többi szekér annyira összezsúfolódott, hogy nem volt helye sem megfordulni, sem hátrálni. Nyílvesszők és dárdák fütyültek körülötte, csattanva ütődtek a szekér oldalába és pattantak le sisakjáról és mell vér tjéről. Mielőtt visszatarthatta volna, Ishtar, a méd, kihasználta 527 a zűrzavart, leugrott és elfutott a szekérroncsok és a rémülten nyihogó, rúgkapáló lovak között. Trok ismét előre nézett, és nem hitt a szemének, mikor látta, hogy Mintaka még mindig ott áll mozdulatlanul szemben vele, a sárga kőtömb tetején. Mereven nézte, szép arcán hideg undorral, mely haragját őrjöngéssé korbácsolta. Felkapta harci íját a tartójából a szekér oldalfalán, és nyílvesszőért nyúlt a tegezbe, de meggondolta magát, ledobta a fegyvert és felkiabált a lánynak ágaskodó lova feje felett. - Nem! Egy nyílvessző túl enyhe büntetés egy tüzelő szukának. A két puszta kezemmel kaplak el, érezni akarom, ahogyan vergődsz, mikor kiszorítom belőled a lelket, te mocskos kis szajha! Kihúzta kardját és a földre ugrott. Előrerohant ágaskodó lova patái alatt, és átmászott a felborult társzekéren. Nefer két embere ugrott elő a szikla mögül, de levágta őket és átgázolt rángatózó testükön. Szeme éhesen tapadt a magasan és büszkén előtte álló, vörös ruhás lányra, vonzotta, mint láng a lepkét. Nefer látta, hogy Trok kitört a csapdából, és lerohant a lejtőn, szikláról sziklára ugrálva. - Fuss, Mintaka! Menekülj! - kiáltotta aggódva, de a lány nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Trok viszont meghallotta, megállt és felnézett. - Gyere csak, szépfiú! A pengémből futja rád és a kurvádra is. Nefer futtában elhajította dárdáját, de Trok felfogta a kerek kis pajzzsal, amit a vállán viselt, a fegyver elrepült, a sziklán ért csörömpölve földet, Mintaka lábánál, aki ügyet sem vetett rá. A dobás elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra kizökkentse Trokot, és Nefer leugrott eléje a lapos talajra. Trok vívóállást vett fel, amint Neferrel szembekerült, arca vad vigyorra torzult. A bronzpajzsot maga elé tartva, jobbjában meglengette kardját. - Gyere, kölyök! Tegyük próbára igényedet a kettős koronára. Nefer lendületből, megállás nélkül rohant neki. Az első csapást Trok felfogta a pajzzsal. Nefer hátraugrott éppen akkor, mikor Trok feléje vágott a pajzs fölött, aztán ismét támadott, szúrással válaszolva a vágásra. 528 Nefer emberei látták, hogy lerohant a lejtőn, és követték példáját, elhagyták a sziklák fedezékét, és csapatostul rohantak le a völgybe. Másodperceken belül a völgy teljes széliében tele volt közelharcot vívó, szúró, vágó katonákkal. Nefer támadást színlelt, megcélozva Trok csípőjén a páncélzat illesztékét. Mikor Trok fedezte, visszakézből az arcára vágott. Trokot meglepetésként érte az irányváltoztatás és a vágás gyorsasága. Bár hátrarántotta fejét, Nefer pengéjének hegye felhasította az arcát, a vér a szakállára ömlött. A seb feltüzelte, bömbölve rontott Nefernek. Csapássorozatot mért rá minden irányból és oly gyorsan, hogy úgy tűnt, áthatolhatatlan fényes bronzfal veszi körül. Nefer kénytelen volt hátrálni a támadás elől, mígnem érezte, hogy háta annak a sziklának falába ütközik, melyen Mintaka állt. Tovább nem tudott hátrálni, sem kitérni, kénytelen volt összemérni erejét Trok bikaerejével és csapásra csapással válaszolni. Ebben a harcnemben kevesen tudtak ellenállni Troknak, aki szemlátomást nem lankadt, csak nevetett, mikor Nefernek sikerült hárítania szúrásait. - Lássuk, meddig bírsz szembeszállni az árral, fiú! Én ezt akár egész nap tudom folytatni, te is? - kérdezte, és egyetlen vágást sem hibázott el. Fém pendült csengve fémen, és Trok fokozatosan jobbra húzódott, elzárva az egyetlen utat, amerre Nefer kicsúszhatott volna a markából. Trok ereje olyan volt, mint valami rosszindulatú természeti erő. Nefer úgy érezte, mintha viharos szél kapta volna el, mintha hatalmas tengeri áramlat sodorná magával. Bármennyire is megedzették a harci kiképzés hosszú évei, erre nem készítették fel. Jobb karja fáradni és lassulni kezdett, ahogy megpróbált méltó ellenfele lenni Troknak. Trok megkarcolta a nyakát, aztán rögtön utána felhasította bőr mellvértjét és metszést ejtett mellkasán. Nefer tudta, az egyetlen esélye, hogy túlélje a vihart, ha gyorsaságát és mozgékonyságát veti latba Trok állati erejével szemben, de a sziklához volt szorítva. Ki kellett törnie. A következő csapást magasan fogadta és csak annyira törte meg, hogy alatta kibújhasson, de eközben fedezetle529 nül maradt bal oldala. Trok ismét vívóállásba helyezkedett, és bevitt egy alacsony szúrást a jobb combjába, épp a tetovált kartus fölött. A vér lecsurgott szandáljába és minden lépésére cuppogott. Nefer maradék ereje kezdett elapadni, Trok felcsapta pengéjét a sajátjával és lefogta, egyre magasabbra feszítette. Tudta, ha megpróbál kitörni, melle támadási felületet kínál a halálos szúráshoz. A combsebe azonban tovább gyengítette és lassította. Trok arcán diadalittas vigyor ült. - Bátorság, fiú! Mindjárt vége lesz. Aztán pihenhetsz, örökre - mondta kárörvendve. Nefer hallotta, hogy Mintaka valamit kiált, de nem értette, mit, és nem kockáztathatta, hogy figyelme másfelé forduljon. Trok fokozatosan félrenyomta pengéjét és föléje tornyosult, mellel egymáshoz szorultak, aztán Trok hirtelen áthelyezte súlyát balra, Nefer sérült combja felé. Nefer próbált ellenállni, de lába megroggyant alatta. Trok lábát Nefer sarka mögé tette, gáncsot vetett neki és hanyatt dobta.

A kard kirepült Nefer elgyengült kezéből, és ahogy elterült a napégette földön, Trok két kezébe fogva emelte kardját a gyilkos csapásra, így állt, mikor arcára hirtelen meglepett értetlenség ült ki. A csapást nem fejezte be, egyik kezével hátranyúlt a tarkójához. Visszahúzta a kezét, a szeme elé tartotta, a saját vérétől volt nedves. Szóra nyitotta száját, de a két sarkából élénkpiros vér csurgott, lassan elfordult Nefertől, és felnézett a szikla tetején álló Mintakára. Nefer hitetlenkedve látta, hogy egy dárda áll ki Trok tarkójából. Mikor látta Nefert elterülni, Mintaka felkapta a dárdát, ami a lábánál hevert, azt a fegyvert, amit Nefer hajított el az összecsapás kezdetén. Trok hátának hajította, a hegye eltalálta a bronzsisak és a páncéling közötti rést és mélyen a nyakába fúródott, a gerincagyat épphogy elhibázta, de átvágta a nyaki ütőeret. Tátott szájjal, mint egy vízköpő, mely vért lövell, Trok eldobta kardját és felnyúlt. Megragadta Mintakát a derekánál fogva és leráncigálta a sikoltozó lányt a szikláról. Próbált valamit mondani, de a szájából ömlő vér elnyelte szavait. 530 Mintaka sikoltozott/ahogy a melléhez szorította, és Nefer nagy nehezen talpra állt. Felvette Trok kardját és sántítva mögéje lépett. Mintaka sikolyai új erőt adtak a jobbjának. Első szúrását a páncéling illesztékébe küldte, mélyen a hátába. Trok összerándult és eleresztette Mintakát, aki elfutott, Nefer kihúzta a kardot és újra döfött. Támolyogva Trok lassan szembefordult vele. Egy lépést tett előre, véres, páncélkesztyűs kezével feléje nyúlt. Nefer megszúrta a torkán, és Trok a pengébe kapaszkodva térdre rogyott. Nefer elhúzta a kardot, ami mélyen belevágott Trok ujjaiba és tenyerébe, elmetszette az inakat és idegeket. Trok az arcára dőlt, és Nefer beleszúrt a páncéling illesztésén keresztül a lapockái közt a szívébe. A pengét benne hagyta és Mintakához fordult, aki a szikla tövében kuporgott. Odarepült Neferhez, és minden erejével belekapaszkodott. Most hogy a veszély elmúlt, elvesztette minden fagyos önuralmát, alig érthetően zokogta: - Azt hittem, megöl, szerelmem. - Meg is tette volna, ha te nem vagy - lihegte Nefer. -Az életemmel tartozom neked. - Iszonyú volt. - Mintaka hangja remegett. - Már azt hittem, sose hal meg. - Isten volt. - Nefer nevetni próbált, de rosszul sikerült. - Őket nehéz megölni. Feltűnt neki, hogy a völgyből hangzó csatazaj megváltozott, és hátranézett. Trok emberei látták, hogy fáraójuk elesett, és elszállt belőlük a harci kedv. Fegyvereiket eldobálták és jajgatva kiáltozták: - Elég! Elég! Megadjuk magunkat. Dicsőség Nefer Széthi fáraónak, az egyetlen igaz királynak! Mikor felfogta, hogy győzött, Nefer úgy érezte, hogy maradék ereje is elhagyja megviselt és vérző testét. Csak épp annyi maradt, hogy felemelje hangját és kiáltson: -Kegyelmezzetek! Ők egyiptomi testvéreink. Kegyelmezzetek nekik! Ahogy Nefer összeroskadt, Taita felbukkant az oldalán, mintha a levegőből tűnt volna elő, és segített Mintakának a földre fektetni. Míg óTc ketten bekötözték a sebeit, és el531 állították a mély combseb vérzését, jelentéstételre megjelentek tisztjei. Saját sebeiről megfeledkezve, Nefer tudni akarta, ki élte túl a csatát, ki sebesült meg és ki esett el. Örömmel látta, és hálát adott érte Hórusznak és a Vörös Istennek, hogy a köréje gyűltek között ott vannak hűséges kapitányai, Hilto, Shabako és Socco, akik magukra és az embereikre büszkén ujjongtak a győzelem fölött, és örvendeztek, hogy életben látják királyukat. Lándzsákból hordagyat készítettek, és levitték a völgyben Gallalába, de hosszú volt az út, mert végig a völgy szélén Trok elfogott tisztjei és emberei térdeltek fegyvertelenül és fedetlen fejjel, kegyeleméért könyörögve, és hangosan bizonygatva, mennyire szégyenlik és megbánták, hogy fegyvert fogtak az igazi fáraó ellen. Mielőtt elérték a városkaput, Nefer háromszor jelezte, hogy tegyék le hordagyát, és megengedte, hogy az elfogott parancsnokok előlépjenek és megcsókolják a lábát. -Megkíméllek benneteket az árulóknak járó haláltól, amit oly gazdagon kiérdemeltetek - mondta nekik szigorúan, -de mindnyájatokat lefokozlak a Kékek őrmesteri rangjára, és bizonyítanotok kell, hogy kötelességrudóak és hűségesek vagytok a Tamose-házhoz. Dicsérték könyörületességéért, de Nefer összeráncolta homlokát és megrázta a fejét, mikor istennek címezték. -Nem tartozom az istenek gyülekezetéhez, ahogy azt az istenkáromló Trok és Naja állítja magáról. - De nem engedték magukat eltéríteni, egyre csak a dicséretét zengték, a legyőzőitek hangjához saját emberei is csatlakoztak a Vörös Út harcosaival az élen, és kérlelték, hogy hirdesse ki isteni mivoltát. Hogy másra terelje figyelmüket, Nefer rosszalló arckifejezéssel adta ki parancsait. -A mi Egyiptomunk kettős koronáját jogtalanul bitorló Trok Uruk teteme a formaságok mellőzésével égettessék el itt a csatamezőn, hogy lelke az örökkévalóságig vándoroljon, de sose leljen otthonra. Áhítatos félelemmel mormogtak, hisz ennél nagyobb büntetés nem létezett. 532 -Atöbbi ellenség holtteste kapja meg a legnagyobb tiszteletet, balzsamozás és tisztességes temetés engedtessék meg nekik. Trok Uruk neve töröltessék ki minden épületről és emlékműről az országban, és a templom, melyet magának emeltetett Avarisban, szenteltessék a szárnyas Hórusznak annak emlékére, hogy ma győzelemre segített minket Gallala városa előtt. Kiabálva helyeselték a rendeletet, Nefer folytatta. -Trok Uruk minden vagyona, minden kincse és birtoka, rabszolgái és épületei, raktárházai és bármi természetű tulajdona a koronára száll. Küldjétek vizeskocsikat, lovászokat és sebészeket a szafagai útra, hogy hozzák be a lovakat, szekereket és az embereket, kiket Trok Uruk elhagyott az úton, midőn arcátlan önteltségében fővárosunk, Gallala ellen vonult. Ha megtagadják a hamis fáraókat és hűséget esküsznek a Tamose-háznak, a foglyok kegyelmet kapnak és besoroztatnak seregünkbe. Mire Nefer kiadta utolsó rendeletét és utolsó parancsát arra a napra, hangja rekedt, arca sápadt volt és teljesen kimerült. Mikor átvitték a városkapun, halkan megkérdezte Mintakától: - Hol van Taita? Látta valaki a Mágust? - De Taitának nyoma veszett. Taita a csatatér feletti hegyoldalból figyelte, ahogyan a csapda összezárult Trok serege körül és szekereit tönkrezúzták a kővel megrakott társzekerek, miközben a nyilak és a dárdák sáskarajokként zúdultak az életben maradottakra, midőn egy bizarr alak vonta magára figyelmét a zűrzavarban. Ishtar, a méd loholt a sziklák között. Mint menekülő nyúl, időnként eltűnt, hogy feljebb az emelkedőn újra megjelenjék, nyakába húzta a fejét és ide-oda ugrált Nefer embereinek nyilai és dárdái elől. Véletlen folytán, vagy valami varázslatnak köszönhetően, a lövedékek elkerülték, végül felért a gerincre és eltűnt a szeme elől. Taita hagyta, hadd menjen, lesz még rá ideje később. A csata csúcspontját figyelte, minden erejét kiterjesztette, hogy pajzsként oltalmazza Nefert a Trokkal vívott párvia533 dalban. Még ebből a távolságból is sikerült Trok halálos vágásainak és szúrásainak irányát eltérítenie, s mikor Trok Nefer combját szúrta meg, átvágta volna az ütőerét, ha Taita nem használja fel minden befolyását, hogy elfordítsa a kard hegyét. Mióta megmentette az istennő kobrájától, Mintaka készségesen engedelmeskedett befolyásának. Rendelkezett azzal az értelemmel és képzelőerővel, ami megnyitotta előtte lelkét és elméjét. Ostoba embert lehetetlenség volt befolyásolni. Visszahívta Gallalába, hogy mutassa meg magát Troknak és csalja be a csapdába. Aztán, mikor rémülettől kővé dermedve állt a sziklán az élethalálharcot vívó pár fölött, ismét akarata alá vonta, és elültette agyában a sugallatot, hogy nyúljon le a lábánál heverő dárdáért. Támogatta jobb karját, mikor célzott és hajított. Mikor Trokból elszállt az élet, lesietett a lejtőn, hogy ellássa Nefert és bekösse a sebet, melyet a kard az ütőérhez oly vészesen közel ütött a combjába. Mikor a Vörös Út harcosai a lándzsákból rögtönzött hordágyra emelték az ifjú fáraót, Taita, kötelességét egyelőre teljesítve, elvegyült a tömegben. Senki sem figyelt fel rá, hogy elment. Rátalált a nyomra, amit Ishtar hagyott a szűk völgyből menekülve és követte, míg kivehetetlenné nem vált a dombok tetején, ahol a földet oly keményre égette a nap, mint mozaiklapokat. Taita megállt és leguggolt. Erszényéből szárított gyökeret vett elő és szájába csúsztatta. Miközben rágta, megnyitotta elméjét és lelkét, kiterjesztette, hogy felfedezze a méd auráját, a nyomot, amit hagyott, mikor elhaladt. Amint a gyökér megélesítette érzékelő képességét, látómezeje sarkában megpillantotta auráját. Piszkosszürke és tünékeny árnyék volt, mely szertefoszlott, mikor egyenesen ránézett. Minden egyes személynek megvan a saját aurája. Nefer

Széthié, nemes és isteni lényéből eredően, rózsásan tündökölt, mely Taita számára könnyen észlelhető volt. Ennek a rózsás kisugárzásnak segítségével találta meg Nefert, mikor Dabbánál az oroszlán összemarcangolta és Mintakával eltévedtek a sivatagban. 534 Ishtar aurája sötét volt és romlott. Taita felállt és követte, nagyokat lépve hosszú lábaival, botjával a köveket kopogtatva. Időnként kézzelfogható megerősítést is nyert, hogy a helyes nyomon van, egy puhább talajban hagyott elmosódott lábnyommal, vagy egy nemrégiben elmozdított kaviccsal. Ishtar délnek került, aztán visszakanyarodott Gallala felé. Taita megrémült és megnyújtotta lépteit. Ha Ishtar azzal próbálkozik, hogy ismét Nefer közelébe férkőzzék, és valami gonoszságot műveljen vele, meg kell állítania. A nyom azonban az egyik szekérhez vezette, melyet Trok hagyott el a felvonulás során. A romokból Ishtar valamit kimentett, Taita lehunyta szemét, és megfejtette, mi volt az. - Egy vizestömlő - dünnyögte, és látta, hol kaparta el a földet, hogy kihúzza a tömlőt az oldalára borult szekér alól. Egy másik kiszáradt, üres tömlő még mindig ott volt. Ishtar itt hagyta, valószínűleg azért, mert tudta, hogy csak egy teli tömlő súlyát bírja el. Taita felvette az üres tömlőt és a vállára vetette. Otthagyta a szekeret a döglött lovakkal a hámban, melyek már kezdtek bűzleni, és tovább követte Ishtart. Ishtar a tömlővel továbbment Gallala felé. Mikor átkelt a város fölötti hegygerincen, lelopakodott a legközelebbi öntözőcsatornához. Térde lenyomata világosan látszott a nedves agyagban, ahol letérdelt, hogy igyon, majd megtöltötte a tömlőt. Taita maga is ivott, aztán megtöltötte a saját tömlőjét. Felállt és követte a nyomot, melyet Ishtar hagyott, amint visszafelé indult Szafaga és a tengerpart felé. Beesteledett és Taita csak ment tovább. A méd aurája olykor teljesen eloszlott, ilyenkor Taita az utat követte. Máskor erősödött, mígnem már az orrában érezte az enyhén dohos, kellemetlen szagot. Mikor ennyire erős volt, Taita a méd lényének mélyére tudott hatolni, fel tudta tárni gyűlölködő és bosszúvágyó természetét. Észlelte, hogy Ishtar megrémült és elcsüggedt, hogy a sors ellene fordult, de hatalma még mindig rettentő. Nagy és valós veszélyt képviselt, mely nem csak Nefert és Mintakát, de Taitát is 535 fenyegette. Ha engedi, hogy elszökjék és újjászülje szétzilált erejét, veszélyeztetheti a Tamose- és Apepi-dinasztia jövőjét. Ishtar a titkos tudományok magasabb fokozatú ismerője volt, de gonosz lélek, ami annál veszélyesebbé tette. Nem vitás, hogy képes kiterjeszteni befolyását kiszemelt áldozataira, és elővarázsolni mindenféle gyalázatot, hogy szerencsétlenséget hozzon Neferre és Mintakára. Meg tudná mérgezni egymás iránti szerelmüket, szenvedést, balsikert és járványt idézhetne elő, értelmetlen fájdalmat és betegséget hozhatna rájuk, elmezavarba, őrületbe és végül halálba kergethetné őket. Még Taita sem volt védett ártó szellemétől. Ha megmenekülne, Ishtar fokozatosan felmorzsolná Taita hatalmát és meghiúsítaná művét. Hacsak nem cselekszik most, míg alkalma van, hogy végleg elpusztítsa. A dagadó hold a kopár hegyek fölé emelkedett és megvilágította Taita útját. Hosszú, lendületes léptekkel járt, melyekkel ugyanolyan gyorsan tudott haladni, mint egy lovas. Megérezte, hogy Ishtarnak sejtelme sincs arról, hogy a nyomában jár, és sokkal lassabb iramban halad. Minden elmúlt órával erősebben és közelebb érezte auráját. Még napkelte előtt beérem, gondolta, és abban a pillanatban összegörnyedt és sugárban hányt a köves ösvényre. Hirtelen szörnyű hányinger vett rajta erőt, és már-már összeesett, de visszanyerte egyensúlyát és hátra-tántorodott, kitörölve szájából az epe keserű ízét. - Elővigyázatlanság! - korholta magát mérgesen. -Ilyen közel az üldözött vadhoz körültekintőbbnek kellett volna lennem. A méd észrevett. Ivott egy kis vizet a tömlőből, aztán óvatosan ment tovább. Botját előreszegezte és lassan ide-oda lengette. Hirtelen súlyossá vált kezében. Ebben az irányban haladt tovább, és meglátta maga előtt a holdfényben csillogó, világos színű kavicsokból kirakott kört az út mellett. - Ajándék a médtől - mondta fennhangon. Megint hányinger fogta el, de visszafojtotta, megütötte botjával a földet és kimondta a hatalom egyik szavát: - Ncube! - Hányingere elmúlt, közelebb léphetett a körhöz. 536 Nem elég megtörnöm igézetét, gondolta komoran, viszsza kell fordítanom ellene. Botja hegyével elmozdította a kör egyik kövét, ezzel megbontotta erejét. Most már leguggolhatott a minta mellé, az már nem árthatott neki. Nem ért a kövekhez, csak közel hajolva megszaglászta őket. A méd szaga erős volt rajtuk, és fagyos elégedettséggel mosolygott. -Puszta kézzel érintette őket - suttogta. Ishtar rajtahagyta verítékét a köveken, fel tudja használni gyenge kisugárzását. Ügyelve, nehogy elkövesse ugyanazt a hibát, botja hegyével mozdította el és rendezte új alakba a kavicsokat, egy nyílheggyé, mely abba az irányba mutatott, amerre Ishtar ment. Egy korty vizet vett a szájába a tömlőből és a kavicsokra köpte, melyek nedvesen ragyogtak a holdfényben. Aztán botját úgy tartotta, mint egy dárdát, a kavicsokból kirakott nyíllal megegyező irányba. - Kydash! - kiáltotta, és érezte, hogy nyomás nehezedik dobhártyáira, mintha az óceán mélyére merült volna. Mielőtt elviselhetetlenné vált, lassan csökkenni kezdett, kellemes érzés és öröm töltötte el. Sikerült. Visszafordította a méd ellen a varázslatot. Három mérfölddel előtte a méd szaporázta lépteit az ösvényen. Már tisztában volt vele, hogy Taita a nyomában van. Bizonyos volt benne, hogy a legtöbb embert megállítaná az akadály, melyet a csapáson elhelyezett, de azt is tudta, hogy nem sokáig tartóztatja fel azt, akitől a legjobban fél. Lépés közben hirtelen megtántorodott, és két kezét a fülére tapasztotta. Vakító fájdalom tört rá, mintha vörösen izzó tőrt döftek volna a fülébe. Felnyögött és térdre rogyott. - Ez a Mágus. - Hangosan sírt. A fájdalom olyan átható volt, hogy nem tudott világosan gondolkodni. -Visszafordította ellenem. Remegő kézzel nyúlt az erszénybe az övén és elővette leghatásosabb talizmánját, bebalzsamozott kezét Tamose fáraó egyik gyermekének, aki nem sokkal születése után meghalt a sárga virágok járványa idején. Ishtar betört a kis 537 herceg sírkamrájába, hogy megszerezze. A kéz sötét volt és karmos, mint egy majom mancsa. Kalapáló fejéhez szorította és érezte, hogy a fájdalom alábbhagy. Bizonytalanul lábra állt, és csoszogó táncba kezdett, nyöszörgő hangon kantáivá hozzá. A fülében a fájdalom lassan elmúlt. Egy utolsót ugrott a levegőbe és megállt, arccal abba az irányba, amerről jött. Érezte a Mágus jelenlétét a közelben, mint a zivatar fenyegetését egy fülledt nyári napon. Gondolta, újabb kelepcét állít, de tudta, hogy Taita azt is ellene fordítaná. Le kell térnem az útról, és el kell rejtenem az ösvényemet, határozta el. Talált egy helyet, ahol a csapás szürke, kristályos palát keresztezett, oly keményet, hogy még Trok serege sem hagyott rajta nyomot. Bal mutatóujjával Marduk szentséges jelét rajzolta a kőre, ráköpött és kimondta az isten három titkos nevét, melyek megidézik. - Rejts el ellenségeim elől, hatalmas Marduk. Vezérelj vissza biztonságban babiloni templomodba, és bemutatom az áldozatot, melyet oly nagyon szeretsz. - Marduk mindennél jobban kedvelte, ha gyermeklányokat küldtek a kemencéjébe. Ishtar fél lábra állt, és ötvenöt ugrást tett hátrafelé, Marduk mágikus száma, melyet csak a beavatottak ismertek. Ott derékszögben letért az útról és észak felé indult tovább a pusztaságba. Gyorsan haladt, megpróbálta növelni a távolságot maga és üldözője között. HHaita elérte a helyet, ahol a szürke palakitüremkedés ke-JL resztezte az utat, és nyomban megtorpant. Az aura, mely az előbb még oly erős volt, elillant, mint a köd a kelő nap melegében. Se íz, se szag, se nyom nem maradt a méd után. Egy kicsit továbbment a csapáson, de a nyom kihűlt. Gyorsan visszament odáig, ahol elvesztette. Ishtar nem vesztegetné idejét holmi egyszerű elrejtő varázslatra. Tisztában van vele, hogy a Hamu, vagy a Víz és Vér engem nem tartóztatna fel sokáig, gondolta. Felnézett az égre, a csillagos égbolton megkereste a ma538 gában álló vörös csillagot a horizonton, Lostris istennő csillagát. Feltartotta Talizmánját, és elkezdte énekelni az istennő dicséretét. Alig fejezte be az első versszakot, mikor haragos, ellenséges jelenlétet érzékelt. Egy másik istent is megidéztek ezen a helyen, és Ishtart ismerve, könnyen ki tudta találni, melyiket. Belefogott a második versszakba, és a puszta sziklán izzó folt jelent meg, ahhoz hasonló, mint a kemence rézfalain Marduk templomában, mikor meggyújtják az áldozati tüzeket. Mardukot megsértették és most haragszik, gondolta elégedetten. A halványan izzó folt fölé állt és éneklő hangon mondta: - Távol vagy hazádtól és templomodtól, kemencék Mardukja. A mi Egyiptomunkban kevesen imádnak. Hatalmad itt szertefoszlik. Én Lostris istennő nevét hívom segítségül, és te

nem tudsz ellenállni neki. Felemelte köntösét. - Kioltom tüzedet, Marduk -mondta, és guggolva, mint a nők, a kőre vizeit. Sistergett és gőzölgött, mint az izzó fémrúd, mikor a rézműves kovácstűzhelyéről levéve a vízbe mártja. - Lostris istennő nevében, állj félre utamból, Marduk, az Emberfaló! A kő gyorsan kihűlt, és amint a gőz eloszlott, újból ki tudta venni a méd homályos nyomát, ahogy észak felé letért a csapásról. A fátyol, mellyel Ishtar borította nyomát, elszakadt. Taita átlépett rajta és ismét a nyomába eredt. A láthatár világosodott, a fény arany ragyogássá erősödött a keleti égbolton. Taita tudta, hogy a távolság kitartóan csökken köztük, és megerőltette szemét a gyülemlő fényben, hogy megpillantsa az üldözött vadat. Ehelyett váratlanul megállni kényszerült. Lábánál szörnyű mélység tátongott, meredek falai sötétségbe vesztek. Ezeket a meredek sziklafalakat senki nem tudná megmászni, és nem volt rá mód, hogy megkerülje az akadályt. Taita átnézett a túloldalra. Legalább ezerlépésnyi távolságra volt, és ebből a szögből a szakadék még félelmetesebbnek látszott. A feneketlen mélység fölött keselyűk köröztek. Az egyik groteszk madár leszállt a túloldali szirt párkányán ágakból és gallyakból épített fészkére. Taita elismeréssel csóválta a fejét. - Remek, Ishtar! -dünnyögte. - Még keselyűk is. Ez valóban mesteri részlet, 539 magam se tudnék javítani a képen, de ez az erőfeszítés sokba kerülhetett neked. Taita lelépett a szirt széléről, és ahelyett, hogy lezuhant volna a semmibe, szilárd talaj volt a talpa alatt. A szirtek és szakadék, meg a köröző keselyűk megremegtek és szertefoszlottak, mint a délibáb, mikor az ember megindul felé. A szakadék eltűnt, helyén köves síkság terült el, a túlsó végén még kék árnyékokba boruló dombokkal. E síkság közepén, alig ötszáz lépésnyire, ott állt Ishtar, a méd. Taitával szemben állt, két kezét a feje fölé emelte, elkeseredetten igyekezett fenntartani a káprázatot, amit teremtett. Mikor látta, hogy kudarcot vallott, és Taita feléje tart, akár egy bosszúszomjas dzsinn, reménytelen, belenyugvó mozdulattal ejtette le karjait, és a köves lapály túlsó végében lévő mészkődombok felé fordult. Csoszogó futásba kezdett, fekete köntöse csapkodott a lába körül. Taita követte hosszú, fáradhatatlan lépteivel, s mikor Ishtar hátrapillantott, kétségbeesés ült kék kacskaringókkal tetovált arcán. Egy pillanatig rémülten meredt a magas, ezüsthajú alakra, aztán elfordult és gyorsabban futott. Egy ideig nőtt közöttük a távolság, aztán futása lankadt, és Taita feltartóztathatatlanul közeledett hozzá. Ishtar ledobta a vizestömlőt a válláról, és könnyebb léptekkel szaladt, de így is csak néhány száz lépésnyire volt Taitától, mikor elérte a korai fényben a szürkéskék színben játszó mészkővel csíkozott, alacsony dombokat, és eltűnt az egyik hasadékban. Mikor Taita a hasadék szájához ért, látta Ishtar lábnyomait a homokban, de eltűntek ott, ahol a hasadék élesen jobbra kanyarodott. Taita követte őket, amikor a kanyarhoz ért, egy fenevad mennydörgő bömbölését hallotta. Mikor befordult, látta, hogy a hasadék összeszűkül előtte, és az utat elzárja egy négy lábán álló hatalmas hímoroszlán, farka ide-oda csapkodott. Az oroszlán fekete sörénye felmeredt, sűrű bozontja a kitátott szájából előtörő minden üvöltésre megremegett, akár a fű erős szélben. Szeme aranyszínű volt, a pupillák kérlelhetetlen fekete rések. Az állat visszataszító, bestiális 540 szaga vastagon ült a forró levegőben, rothadó tetemek bűzét árasztotta, melyekből azokkal a hosszú, sárga tépőfo-gakkal lakmározott. Taita lenézett a homokos talajra, melyre a kieresztett karmú, hatalmas mancsok nehezedtek. Ishtar lábnyomait látta a homokban, de az oroszlán mancsai nem hagytak nyomot. Taita nem is lassított, a Talizmánt megemelte láncán, és egyenesen a nyálát csorgató fenevadnak sétált. Ordítása nem erősödött, hanem elnémult, feje átlátszó lett, látta mögötte a hasadék kőfalát. Aztán, mint a ködpára a folyó fölött, az állat képe elhalványodott és elillant. Taita átsétált a helyen, ahol az imént állt, befordult a sarkon. A hasadék még jobban összeszűkült, oldalai meredekebbek lettek. Váratlanul vége szakadt egy sziklafalnál. Ishtar háttal állt a sziklafalnak, tébolyult tekintettel meredt Taitára. Szeme fehérje besárgult és vérbe borult, fekete pupillái óriásira tágultak. Rémülete bűze vissza-taszítóbb volt, mint az oroszlánfantom szaga. Felemelte jobb kezét, hosszú, csontos mutatóujját Taitára szegezte. -Vissza, Mágus! - sikította. Figyelmeztetlek! Taita csak ment tovább, mire újra felüvöltött, ezúttal valami torokhangon szóló nyelven olyan mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan dárdát hajítana Taitához. Taita gyorsan a szeme elé kapta Lostris Talizmánját, érezte, hogy valami elsuhan közel a fejéhez süvítve, mint egy nyílvessző. Ishtar sarkon fordult és eltűnt a sziklafal szűk nyílásában, melyet idáig teste eltakart Taita elől. Taita megállt a bejárat előtt, botjával megkopogtatta a falat. A szikla valódinak hangzott, hallotta Ishtar botladozó lépteit visszhangozni a sötét nyílásban. Majdnem bizonyos volt abban, hogy ez nem káprázat, hanem igazi bejárat egy üregbe a mészkőhegyben. Belépett Ishtar után, egy alacsony, köves folyósón találta magát, amelyet homályosan megvilágított a háta mögötti nyíláson beszűrődő napfény. A talaj enyhén lejtett, óvatosabb léptekkel továbbment. Most már biztos volt benne, hogy a folyosó valódi, térben és időben létezik, nem a méd varázsolta akadálynak az útjába. 541 Hallotta Ishtar lépteinek visszhangját, melyet eltorzított és felerősített az alagút. Taita számolta saját lépteit, ahogy továbbment a sötétben. Százhúsz lépés után ismét világosodni kezdett, valami mélyebben a hegyben lévő erős fénysugárnak köszönhetően. Váratlanul az alagút éles kanyar kanyart vett, a kanyar után Taita egy tágas barlangban találta magát. A magas mennyezet közepén repedés nyílt, amely minden bizonnyal a külvilágba vezetett, mert rajta keresztül ragyogó napsugár tűzött a barlang fenekére. A padlóról hegyes sztalagtitok emelkedtek a magasba, a kristályok csillogtak, mint egy emberevő cápa fogai. A magas mennyezetről a hozzájuk illő sztalaktitok lógtak, némelyik lándzsahegy formájú, mások mint istenek fényes szárnyai. Ishtar a barlang túlsó falánál kuporgott. Arra nem volt menekvés. Mikor meglátta Taitát megjelenni az alagút szájában, sikoltozni és zokogni kezdett. Kegyelem, hatalmas Mágus! Hisz kötelék van köztünk. Testvérek vagyunk. Kímélj meg, olyan titkokba avatlak be, melyekről még te sem álmodtál. Minden hatalmamat a rendelkezésedre bocsátom. Hűséges kutyád leszek. Életemet a te szolgálatodnak fogom szentelni. Olyan szánalmasan esdekelt és fogadkozott, hogy akarata ellenére Taita eltökéltsége megingott. Csak fikarcnyi kétség támadt az agyában, de Ishtar észrevette a parányi repedést páncélzatában, s azonnal kiaknázta. Meglendítette egyik kezét, a hüvelyk és mutatóujjával kört formálva, Marduk jelét, és kiáltott valamit azon a torokhangú, furcsa nyelven. Taita úgy érezte, hogy hátulról kibírhatatlan súly nehezedik a vállaira, egy láthatatlan óriáspolip karjai fonják körül, oldalához szorítják karjait, fojtogató szorítással a nyakára tekerednek. Égő emberi hús szagát érezte, az Emberfaló auráját, amelytől fulladozott. Képtelen volt megmozdulni. A barlang túlsó oldalán Ishtar szökdécselve táncolt, tetovált arca groteszk maszkká torzult, nyelve kilógott kék ajkai közül, a levegőt lefetyelte, mint egy macska a tejet. 542 Felemelte szoknyáit, csípőjét Taita felé lökte. Pénisze felmeredt, fitymája hátracsúszott a duzzadt, bíborvörös makkról, mely olyan volt, mint valami ocsmány gyümölcs. - Törékeny istennőd nem tud megvédeni itt a föld mélyében, Taita. Tovább nem dacolhatsz Mardukkal, az Emberfalóval és tanítványával, Ishtarral - üvöltötte. - Erőpróbánk eldőlt. Legyőztelek téged és minden fortélyodat! Most meghalsz. Taita tekintetét a barlang homályos mennyezetére fordította, minden figyelmét az egyik hosszú, csillogó szta-laktitra összpontosította, mely hatalmas, csillogó tőrként függött a mennyezetről. Minden rejtett erőtartalékát ösz-szeszedte, felemelte botját a jobb kezében, felfelé mutatott vele. Az utolsó levegővel a tüdejében elkiáltotta a hatalom szavát: - Kydash! Reccsenés hallatszott, mint mikor jég reped egy glecs-cser belsejében, a cseppkő levált a mennyezetről és lezuhant. Saját óriási súlyától hajtva, hegye Ishtar vállába fúródott, közel a nyakához. Átszúrta a mellét, hasát, és a végbélnyílásán jött ki. A hosszú cseppkődárda a barlang aljához szegezte, ahogy egy kibelezett halat szoktak a szárítórácsra tűzni. Ahogy Ishtar görcsösen vonaglott, rángatózott és rug-dalózott haláltusájában, Taita érezte, hogy a súly felemelkedik válláról, enyhül a szorítás a torka

körűi. Marduk visszavonult, Taita újra lélegzethez jutott. Az égett hús szaga elillant, a levegő tiszta volt megint, hűvös és csak enyhe gombaszag érződött benne. Felvette botját, megfordult, visszament az alagúton, ki a szabadba, a napfénybe. A bejáratnál megfordulva botjával megütötte az alagút mészkő oszlopait, egyszer, kétszer, háromszor. A hegy mélyéről sziklaomlás robaja hallatszott, és az alagút száján levegő és por fuvallt ki, mikor a barlang a hegy mélyén beomlott. - A kőtüskével a szívedben még förtelmes istened sem képes kiszabadítani sírodból. Feküdj benne az örökkévalóságig, Ishtar, a méd - mondta Taita és elfordult. Botjával a köveket kopogtatva, elindult vissza Gallalába. 543 A három hírnök tavasszal ért Babilonba, mikor a hó még vastagon ült a hegycsúcsokon a távoli északon, ahol a két nagy folyó eredt. Naja Kiafan fáraó a babiloni palota kertjének legfelső' teraszán fogadta őket. Heseret királyné a trónusa mellett foglalt helyet. A legpompásabb ékszereket viselte, melyek Sargon király kincstárából kikerültek. Magasra tornyozott haját selyemháló borította, melyen ékkövek csillogtak, mint az égbolt megannyi csillaga. Karjai tele voltak karkötőkkel, ujjai pedig smaragdoktól, rubinoktól és zafírkövektől nehéz gyűrűkkel, hogy szinte alig bírta őket mozdítani. A nyakán egy ékkövet viselt, mely akkora volt, mint egy éretlen füge, oly tiszta, mint hegyi forrás vize, és oly kemény, hogy elvágta az üveget és az obszidiánt is. Ez a csodálatos drágakő az Indus folyón túli vidékről származott, s mikor a nap rásütött, a visszaverődő fénysugarakba belesajdult a szem. A hírnökök mind magas rangú tisztek voltak a seregből, melyet Trok négy hónappal korábban keletre vitt. Életükért rettegve jöttek, hisz rossz híreket hoztak. Oly messziről és oly sebesen utaztak, hogy csontig soványod-tak, és barnára égette őket a nap a sivatagban a magas hegyek között. Leborultak a trónus elé, ahol Naja még a feleségéét is elhomályosító, ragyogó pompában ült. - Üdv neked, Naja fáraó, Egyiptom istenei közt a leghatalmasabb. Szörnyű hírt hozunk, kegyelmezz nekünk. Jóllehet amit mondanunk kell, nem lesz kedvedre, légy könyörü-letes és ne sújts haragoddal. - Beszélj! - szólt Naja szigorúan. - Csakis én döntöm el, mi lesz a sorsotok. - Trok Uruk fáraóról, isteni fivéredről és Egyiptom társuralkodójáról hoztunk hírt - mondta a tiszt, aki az előhad parancsnoka volt, a Legjobb Tízezerhez tartozott és a Vitézség Aranyát viselte mellén. - Beszélj! - parancsolta Naja ismét, mert a férfinak elcsuklott a hangja. - A sivatagban, mely az ősi várost, Gallalát övezi, hatalmas csatát vívtak Trok Uruk fáraó és a bitorló Nefer Széthi seregei. - Ismét elhallgatott. 544 -Tovább! - Naja felállt, a királyi jogart a férfi arcára szegezte, mely mozdulat kínhalállal fenyegetett. A hírnök sietve folytatta: - Gyáva fondorlat és gonosz varázslat révén fivéred és fáraónk, Trok Uruk seregét romlásba csalták. Emberei, akik életben maradtak, átálltak az ellenséghez és felesküdtek a hamis fáraó, Nefer Széthi zászlajára, Széth álljon rajta szörnyű bosszút, törölje ki nevét és minden művét. Ez a gonosz bitorló most seregével Avaris és a mi Egyiptomunk két királysága ellen vonul! Naja visszahanyatlott a trónra, döbbenten bámult a hírhozóra. Heseret elmosolyodott az oldalán. Ilyenkor eltűntek szája sarkából a gonosz ráncok és újra kimondhatatlanul gyönyörű lett. Megérintette Naja karját felékszerezett kezével, s mikor az hozzáhajolt, a fülébe súgta: -Dicsőség legyen az isteneknek, és üdv a Felső- és Alsó-Királyság egyetlen fáraójának, a hatalmas Naja Kiafannak! Naja igyekezett megőrizni szigorú és szenvtelen arckifejezését, de egy apró mosoly egy pillanatra átfutott szikár és szép vonásain. Letörölte arcáról, aztán ismét felállt. Hangja sziszegő volt és halk, de fenyegető, mint a kardpenge hangja a fenőkövön. - Egy fáraó és egy isten halálának hírét hoztátok. Jaj nektek, mert most tisztátalanok lettetek, szenvedés és balszerencse az osztályrészetek. -Intett a trón körül álló testőröknek. - Vigyétek, adjátok őket át Marduk isten papjainak, vessék őket a kemencébe, hogy csillapodjék az isten haragja. Miután megkötözték és elvezették őket az áldozathoz, Naja ismét felállt és bejelentette: - Trok Uruk, az isten és fáraó halott. Lelkét az isteneknek ajánljuk. Kihirdetem előttetek, hogy immár egyetlen fáraó uralkodik mindkét királyságon, Egyiptom minden tartományán, minden meghódított területén és tulajdonán. Továbbá kihirdetem, hogy ez az uralkodó én magam, Naja Kiafan fáraó vagyok. - Bak-her! - kiáltották az udvaroncok és a tisztek, akik a trón körül álltak, kivonták kardjukat s a pajzsukhoz verték. - Bak-her! Dicsőség az istennek és királynak, Naja Kiafannak! 545 -Üzenjetek minden seregem minden főparancsnokának és tábornokának. Még ma délben haditanácsot ülünk. A következő tizenegy napon Naja fáraó hajnaltól estig haditanácsában elnökölt Sargon palotájának tróntermében. Az ajtók elé őröket állítottak, hogy feltartóztassák a betolakodókat vagy kémeket, és kidolgozták haditervüket és csatarendjüket. A tizenkettedik napon Naja gyülekezőt rendelt el mezopotámiai seregeinek, követeket küldött a Babilon és Egyiptom határai között meghódított területek királyaihoz. Megparancsolta, hogy készüljenek háborúra, helyezzék magukat parancsnoksága alá a Nefer Széthi ellen indítandó hadjárat során. A következő teliholdkor negyvenezren sorakoztak fel Babilon Kék Kapuja előtt, valamennyien csatában edzett, kipróbált harcosok, lóval, szekérrel, íjjal és karddal jól felszerelve. Heseret férjével, Egyiptom egyetlen igazi fáraójával a város bástyafalán állt, hogy megszemléljék a csapatok felvonulását. - Minő nagyszerű látvány! - lelkendezett. - Ilyen seregszemléről még biztosan nem szóltak a háborús krónikák. -Ahogy nyugatnak vonulunk, vissza a szülőhazába, létszámunkat tovább növelik a sumerok és hettiták, a hur-rik és a meghódított országok seregei, melyeken áthaladunk. Kétezer szekérrel térünk vissza Egyiptomba. A kölyök nem mer szembeszállni velünk. - Lenézett He-seretre. - Nem érzel sajnálatot Nefer bátyád iránt? - Egy fikarcnyit sem! - Olyan hevesen rázta meg fejét, hogy ékszerei szikrázva felragyogtak a napfényben. - Te vagy az én fáraóm és férjem. Bárki, aki felkel ellened, áruló és halált érdemel. - Halál lesz a sorsa, az áruló Mágus pedig megosztja vele a halotti máglyát, mellette fog égni - hangzott Naja komor ígérete. Messziről megérezték a folyót, az édesen hűvös vizek illatát a sivatagi levegőben. A lovak felvágták fejüket és nyerítettek. A gyalogosok megnyújtották léptüket, 546 előre szegezték tekintetüket, sóváran várták, hogy megpillantsák a vizeket, melyek ebben az évszakban duzzadtak lesznek és sötétek a gazdag iszaptól, a szülőföld éltető elemétől. Mintakával az oldalán, Nefer haladt a hosszú menet élén, mely Gallalából érkezett a karavánúton. Meren és Merykara a jobb oldalán, az oszlop második szekerén utaztak. Merykara szerint még túl gyenge és beteg volt, de hasztalan tiltakozott, Meren ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen az élen. - A gallalai csatáról lemaradtam, de esküszöm, még egyről nem fogok lemaradni. Az utolsó leheletemig királyom és legjobb barátom mellett maradok. - Bár sovány volt és sápadt, mint egy kócsag, büszkén kihúzta magát a szekéren, a gyeplővel a kezében. A vezető szekerek felértek magaslat tetejére, alattuk elnyúlt a Nílus zöld völgye, a korai napfényben maga a nagy folyó vörösen ragyogott, mint a hutából csapolt olvadt vörösréz. Nefer Merenhez fordult és rámosolygott. - Hazaértünk! Mintaka énekelni kezdett, eleinte halkan, aztán amikor Nefer is csatlakozott hozzá, hangosabban. Istenek temploma, Tízezer hős hazája, Legzöldebb a világon, Legdrágább szerelmünk. Legédesebb otthonunk. A mi Egyiptomunk! Aztán Meren és Merykara is velük énekeltek, majd a dalt lassan átvette az egész oszlop. Egyik raj a másik után lépett be a boldog kórusba, ahogy a menet kanyarogva haladt lefelé a domboldalon. Egy másik sereg jött elébük, fegyveres szekeresek, parancsnokok regimentjük élén, gyalogos csapatok meneteltek mögöttük. Utánuk jöttek a vének, a papok és a kormányzók minden nomoszból, valamennyien díszbe öltözve, láncaikkal és egyéb hivatali jelvényeikkel ékesen, ki kocsin, ki hordszéken, melyet rabszolgák cipeltek, megint 547

mások lovon vagy gyalog. Utánuk következett a nevető, táncoló köznép sűrű tömegben. Sok asszony magával hozta gyermekét, sok örömében sírva fakadt, mikor megpillantotta férjét, szerelmét, fivérét vagy fiát a hazatérő száműzöttek soraiban. A két menet találkozott és összevegyült. A vének és a parancsnokok leborultak a fáraó szekere előtt. Nefer leszállt, felemelte azokat, akiket felismert, megölelte a leg-hatalmasabbakat és legtekintélyesebbeket, az istenek áldását kérve egész népére. Mikor ismét felszállt, mögé sorakoztak, s követték a Nílus partjáig. Ott Nefer megint leszállt és teljes öltözetben a folyóba vetette magát. Míg a tömeg a parton állva éljen-zett és énekelt, szertartásosan megfürdött, majd ivott az iszapos, barna vízből. Friss vászonköntösbe öltözve, a kék hadi koronával a fején, ismét felszállt a szekerére, és a folyóparton vezette a roppant sokadalmat Avaris városa felé. Három mérföldre a várostól az út mindkét szélét ellepte az üdvözlésére ösz-szesereglett tömeg. Az utat Nílus-vízzel locsolták fel, hogy ne legyen poros, pálmaleveleket és virágokat terítettek az útjába. Mikor megérkeztek a város elé, kapuja szélesre tárva várta, a nép a falak tetején tolongott. Zászlókat, édes illatú virágcsokrokat és gyümölcsfüzéreket aggattak a falakra, hálaadó és dicsőítő énekeket zengve köszöntötték, midőn Nefer, Mintakával az oldalán áthajtott a kapu boltíve alatt. Oly szépek voltak, mint egy ifjú isten és istennő. Legelőször a pompás templomhoz hajtottak, melyet Trok Uruk emeltetett magának a folyóparton. A kőfaragók már hetek óta dolgoztak, lecsiszolták a hamis fáraó valamennyi arcképét és kitörölték nevét a falakról és a magas oszlopokról. Még mindig azon szorgoskodtak, hogy helyükbe a szárnyas Hórusz és Nefer Széthi képét és címeit véssék, és megörökítsék Gallalánál aratott győzelmét a falán. Nefer első kötelességeként köszönetet mondott az istennek, és két pompás fekete bikát áldozott a kőoltár előtt. 548 A vallásos szertartás után egyhetes ünnepet hirdetett, ingyen köleskenyérrel, marhahússal, borral, sörrel minden polgárnak, játékokat és színházat, hogy szórakozzanak. - Agyafúrt fickó vagy, szívem - fejezte ki Mintaka elismerését. - Eddig szerettek, most már imádni fognak. Vajon meddig, tűnó'dött Nefer magában. Mihelyt trónra lépésünk híre eljut Majához a messzi Babilonban, megindul, ha még nem tette meg. A köznép addig fog szeretni, míg nem kezd dörömbölni a kapun. Naja Kiafan fáraó bizalmas emberét, Asmor tábornokot tette meg Babilon királyának. Ötszáz szekeret, kétezer íjászt és gyalogost hagyott vele, hogy biztosítsák a meghódított területeket. Aztán serege zömével Egyiptom ellen vonult, hogy visszaszerezze koronáját és trónját attól, ki elragadta. Mint egy hegyoldalon leguruló hógolyó, Naja Kiafan fáraó serege úgy növelte súlyát és lendületét, ahogy síkságokon, hágókon át nyugatnak, Egyiptom határa felé vonult. Ahogy haladt előre, a vazallus királyok seregei zászlaja alá gyűltek, és mire a Khatmia-hágó magaslatára ért, hadserege majdnem háromszorosára nőtt. Naja nyugatra nézett, a széles homoksivatagon át a Nagy Keserű-tó mellett fekvő Iszmailia, hazája határai felé. Mindvégig tudta, hogy a menetelésnek ezen a pontján akadályozni fogja hadserege mérete, zavaró lesz sokasága. Előtte hatalmas sivatag feküdt, melyben egyetlen forrás, sem oázis nem volt, hogy fenntartsa seregét, míg eléri Iszmailiát. Ismét arra kényszerült, hogy vízkészleteket helyezzen el az előtte álló útvonal mentén. Ha megerőltette szemét, ki tudta venni az emelkedő alatt, a keréknyomoktól szabdalt úton az agyagkorsókkal megrakott társzekerek hosszú sorait, melyek mint fekete hernyók araszoltak az okkersárga tájban. Hónapok óta dolgoztak a vízlerakatok létesítésén a sivatagban, a vízzel töltött edényeket elásták a homokban, gyalogságot hagytak az őrizetükre, majd visszatértek a következő rakományért. 549 Csaknem tíz napba és éjszakába kerül majd, hogy seregei átkeljenek a sivatagon. Ez idő alatt szigorú fejadagra lesznek fogva, csak annyi vizet kapnak, hogy bírják a hosszú éjszakai meneteléseket, és elviseljék a perzselően forró napokat, mikor leállnak pihenni valami apró árnyékban, amit a vászonsátrak vagy tövisbokrokból és fűből hevenyészett tetők nyújtanak. — Veled megyek az előhadban - szólalt meg Heseret a könyökénél, megtörve gondolatmenetét. Naja rápillantott. - Ezt már megbeszéltük. - Összerán-colta homlokát. A többévi házasság után bája és szépsége kezdett fakulni, elhomályosította nyűgösködő, féltékeny és követelődző természete. Mostanában Naja egyre több időt töltött ágyasaival, eltűrve féltékeny szóáradatát, mikor visszatért ágyába. - A többi asszonnyal jössz a felszerelést szállító oszlopban, a hátvéd parancsnokának, Prennek szárnyai alatt. Heseret duzzogva biggyesztette ajkát. Valaha ezt vonzónak találta, most csupán bosszantotta. - Azért, hogy Lassát teherbe ejthesd, ahogy a nővérével tetted - panaszolta. A két hercegnőre utalt, akiket Naja Suméria királyától kapott túszként, az egyiptomi koronához való hűsége bizonyítékaként. A hercegnők fiatalok voltak, karcsúak és kívánatosak, dús keblűek. Mellbimbóikat festették, és a szemérmetlen sumer szokás szerint fedetlenül hagyták. - Fárasztó vagy, asszony. - Naja felső ajkát mosolyra húzta, ami inkább vicsorgásra emlékeztetett. - Tudod, hogy politikai célszerűségből történt. Fiúra volt szükségem legalább az egyiktől, hogy legyen kit a trónra ültetnem, mikor az öreg meghal. -Széth leheletére és szívére esküdj, hogy nem viszel magaddal Lassát az előhadban - makacskodott Heseret. — Szívesen megesküszöm - húzta száját Naja ismét arra a szörnyű mosolyra. - A hurri Sinnalt viszem. - Sinnal is túsz volt, még a sumer hercegnőknél is fiatalabb, alig tizennégy éves, ragyogó vörös haja, zöld szeme, telt, kerek feneke volt. Heseret tapasztalatból tudta, hogy Naja ugyanolyan készségesen lép be a hátsó kapun, mint az elülsőn. 550 - Tőle is kell egy fiú - adott Naja ésszerű magyarázatot -, Asszíria trónjára. - Elnevette magát, halk, gúnyos kuncogással. - A király kötelességei valóban terhesek. Heseret dühös pillantást vetett rá, és selyemfüggönyös, selyempárnás hordszékét szólította, hogy vigyék vissza az oszlop végére, ahol Prenn csapatai alkották a hátvédet. Nefer Taita tanácsára telepített felderítő járőröket a Vörös-tenger partvonalára, hogy jelentsenek minden tengeren át történő támadást, Taita mégis biztosra vette, hogy a fő benyomulásnak a Nagy Homoksivatagon keresztül kell történnie. Naja és Trok erre indultak mezopotámiai hadjáratukra. Naja jól ismeri az útvonalat, és hadserege túl nagy ahhoz, hogy hajókon keljen át a Vöröstengeren, ahogy Trok tette jóval kisebb csapatával. A Mágus nagyszerű újításának köszönhetően, Nefer és vezérkara pontos értesülésekkel bírt Naja seregének létszámáról és összetételéről. Egy parancsnok, aki magas tisztséget töltött be Naja hadvezetésében, Taita régi barátja és lekötelezettje, üzenetet küldött neki, melyben kinyilvánította hűségét Nefer Széthihez és szándékát, hogy megszökik s csatlakozik Nefer seregéhez. Taita egy másik hívével, egy szőnyegkereskedővel juttatta el hozzá válaszát, melyben utasította, hogy maradjon hadosztálya élén. - Értékesebb vagy számunkra hírforrásként, mint harcosként - üzente, és a szőnyegkereskedővel két szokatlan ajándékot küldött neki: egy kosár élő galambot, és egy titkosírás rejtjeleit tartalmazó papirusztekercset. Mikor a parancsnok szabadon engedte a galambokat, nyomban visszatértek az avarisi dúcba, ahol kikeltek, és selyemszállal a lábukhoz erősítve magukkal hoztak egy rejtjeles üzenetet tartalmazó apró papirusztekercset. Ezen üzeneteknek köszönhetően Nefer pontosan ismerte a Naja parancsnoksága alatt álló csapatok létszámát és hadrendjét. Tudta a pontos napját, mikor indult el Babilonból, hány katonát hagyott ott Asmornak. Követni tudta előrenyomulását nyugat felé, Damaszkusz, Beersheeva és az útvonalán fekvő többi város és helyőrség érintésével. 551 Nagyon hamar nyilvánvaló lett, hogy Taita helyesen ítélte meg a helyzetet, Naja nem kísérel meg meglepetésszerű átkelést a Vörös-tengeren, valóban frontális támadásra készül a Nagy Homoksivatagon keresztül. Nefer visszarendelte járőreit a Vörös-tenger partjairól, és főhadiszállását és serege zömét nyomban a sivatag szélén fekvő határerődbe, Iszmailiába költöztette, ahol bőven volt édesvizű kút és legelő a lovaknak. Míg Iszmailiában várakoztak, a hazatérő galambok egyre hozták a jelentéseket. Nefer nemcsak Naja erejét ismerte, de azt is tudta, ki a parancsnoka az egyes hadosztályoknak. Mintaka jelen volt a haditanács ülésén az iszmailiai erődben. Hozzájárulása felbecsülhetetlenül értékes volt: hikszosz születésű lévén jól ismerte a tiszteket Naja vezérkarában, akik egykor apja alatt szolgáltak. Gyermekként hallotta apja véleményét róluk, és félelmetes emlékezőte-hetsége volt, amit a

bao-játék csak tovább élesített. Felvilágosítást tudott adni Nefernek ezen emberek erősségeiről, hibáiról és egyéni jellemzőiről. Átnézte a listákat, melyeket kaptak. - Nos, ez a Prenn parancsnok, aki Naja hátvédjét vezényli, rokonom, mert unokatestvére volt atyámnak. Jól ismerem. Ő tanított lovagolni. Tonka bácsinak hívtam, ami medvét jelent az anyanyelvemen. - Elmosolyodott az emlékre. - Apám azt mondta róla, hogy hűséges, mint egy kutya, óvatos és lassú, de ha fogát belemélyeszti az ellenségbe, nem engedi el, míg van benne szusz. Mostanra Meren majdnem teljesen visszanyerte egészségét és erejét, könyörgött Nefernek, hogy bízza meg valami hasznos feladattal, így Nefer előreküldte egy szekérosztaggal, hogy tudósítson Naja további előrenyomulásáról, miután lejön a hegyekből a sivatagba. Meren járőrei megfigyelték Naja társzekereit, ahogy lerakták agyagkorsó-rakományukat és kiépítették a vízraktárakat a sivatagban, amelyen Najának át kell kelnie, hogy elérje Egyiptom határát. Meren engedélyt kért, hogy megtámadhassa és szétverhesse a vízszállító kocsik konvojait, de Nefer visszaüzente, hogy ne avatkozzék közbe, csak 552 tartsa őket megfigyelés alatt, gondosan jegyezze meg a vízraktárak helyét. Ezután Nefer Iszmailiába rendelte az utolsó tartalékos erőket is, melyek a folyó mentén állomásoztak, és miután letáboroztak az erőd körül, haditanácsot tartott valamennyi csapatparancsnok részvételével. - Még a Troktól Gal-lalánál zsákmányolt szekerekkel együtt is Najának közel háromszor annyi szekere van. Minden embere csatában edzett, lovai hámhoz szoktak és jó erőben vannak. Nem engedhetjük meg, hogy átkeljenek a sivatagon, és elérjék a folyót. A sivatagban kell megütköznünk vele. Egész éjszaka tanácskoztak. Nefer ismertette haditervét és kiadta utasításait. Engedik Naját ellenállás nélkül előrenyomulni az első öt napon. Aztán, mikor már mélyen benn van a sivatagban, megrohanják, elpusztítják víztartalékait előtte és mögötte egyaránt. Ezzel csapdába ejtik a sivatag közepén. - Elég jól ismerem Naját, hogy a csatát az önteltségére és a saját harci tudományába vetett mérhetetlen bizalmára tegyem fel. Biztos vagyok benne, akkor sem fog visszafordulni, ha elvágjuk vízutánpótlását, hanem továbbnyomul előre. Csapatai többnapos sivatagi erőltetett menet után érik el majd Iszmailiát. Mi pihent lovakkal és emberekkel ütközhetünk meg velük az általunk megválasztott helyen. Ez némileg csökkenti az erőfölényüket. A hosszú tanácskozás során Taita hallgatagon ült az árnyékban Nefer zsámolya mögött. Úgy látszott, szunyókál, bár időnként felnyitotta szemét, pislogott, akár egy álmos bagoly, aztán újra lehunyta és mellére ejtette állat. - A legnagyobb hiányosságunk szekereink számában és állapotában van - folytatta Nefer -, de íjászokban, parittyásokban és lándzsásokban szinte biztosan felvesszük a versenyt Najával. Biztosra veszem, hogy mihelyt ráébred a vízhiányra, Naja minden szekerével a gyalogság elébe vág. Taitával kidolgoztunk egy tervet, hogy a szekereket csapdába csaljuk, ahol kihasználhatjuk azt a kis előnyt, amivel rendelkezünk. - A város és a kutak előtt alacsony kőfalakat emelünk, melyek mögött íjászaink és gyalogosaink elrejtőzhetnek. 553 Ezek éppoly magasak lesznek, hogy eltorlaszolják az utat egy szekér előtt. - Nefer egy faszéndarabbal felvázolta a tervet egy papiruszlapra. Hilto, Shabako, Socco és a többiek előrenyújtott nyakkal figyelték. - A falakat egy halcsapda felépítése szerint helyezzük el. - Lerajzolta a fordított tölcsért, melynek hegye az erőd felé mutatott. - Hogyan fogod becsalni a tölcsérbe? - kérdezte Shabako. -Szekérrohammal és színlelt visszavonulással, amit oly sokszor gyakoroltatok - magyarázta Nefer. - Az íjászaink és parittyásaink addig rejtve maradnak a falak mögött, míg Naja nem jön utánunk a tölcsérbe. Minél mélyebbre hatolnak, annál szorosabban szorulnak a szekérrajok a falak közé. Remek célpontot nyújtanak majd íjászainknak és parittyásainknak, ahogy kis lőtávolban elhaladnak. Még Shabako is le volt nyűgözve. - Karámba akarod zárni őket, akár a marhákat, pontosan úgy, ahogy Trokkal tetted. Lelkesen megvitatták a tervet, ötleteket és finomításokat javasoltak. Végül Nefer Shabakót bízta meg a falak felépítésével. Taita az utóbbi öt napot azzal töltötte, hogy felmérte a terepet, kijelölte helyüket, így a munka nyomban megkezdődhet, mihelyt kivilágosodik. -Kevés időnk maradt - figyelmezette őket Nefer. -Tudjuk, hogy Naja seregei már Khatmia magaslatán gyülekeznek. Vizeskocsijai már majdnem bevégezték a vízraktárak létesítését. Arra számítok, hogy napokon belül leereszkedik a hágóról. A tanácskozásnak végre vége szakadt, a tisztek elsiettek, hogy elvégezzék a feladatokat, melyeket Nefer osztott rájuk. A végén csak hárman maradtak az öreg erőd toronyszobájában: Nefer, Taita és Mintaka. Mintaka szólalt meg először. - Már szó esett Prennről, az én Tonka bácsimról - mondta, és Nefer bólintott, de fürkész pillantást vetett rá. - Ha találkoznék vele, ha szemtől szembe tudnék beszélni vele, biztosan meg tudnám győzni, hogy forduljon Naja ellen és álljon az oldalunkra. 554 - Mire gondolsz? - Nefer hangja nyers volt, arca szigorú. - Fiúnak öltözve, egy kis csapat jó emberrel és gyors lovakkal, megkerülhetném Naja derékhadát és eljuthatnék Tonka bácsihoz a hátvédhez. Nem jelentene nagy kockázatot. Nefer arca elfehéredett a haragtól. - Őrültség! - mondta halkan. -Az a fajta esztelenség, amit Gallalában mutattál, mikor megmutattad magad csalétekként Troknak. Egy szót sem akarok hallani erről. El tudod képzelni, mit tenne veled Naja, ha a kezébe kerülnél? - El tudod képzelni, mit tenne Naja, ha a csata döntő pillanatában Tonka bácsi csapatai hátba támadnák? - vágott vissza Mintaka. - Erről többet nem beszélünk. - Nefer felállt, öklével az asztalra csapott. - Itt maradsz Merykarával az erődben a hadjárat idejére. Ha nem adod ünnepélyesen szavadat, hogy ezt a szamárságot kivered a fejedből, a szobádba zárlak, és őrt állítok az ajtód elé. -Nem bánhatsz velem úgy, mint valami tárggyal. -Mintaka hangja elcsuklott a dühtől. - Még csak a feleséged sem vagyok. Nem parancsolhatsz nekem. - A királyod vagyok, és a becsületszavadat követelem, hogy nem sodrod magadat veszélybe ezzel a vad elképzeléssel. - Nem vad elképzelés, és nem adom a szavamat. Taita kifejezéstelen arccal nézte őket. Ez volt az első komoly veszekedésük, és egymás iránti mély érzéseik miatt annál keserűbb. Érdeklődéssel várta, mi lesz a vége. - Szándékosan megszegted a parancsomat Gallalában. Nem lehetek biztos, hogy most nem teszed meg. Nem hagytál nekem választást - mondta Nefer komoran, és kiáltott az ajtó előtt álló őrnek, hogy küldjön Zuggáért, a királyi hárem főeunuchjáért. - Merykarában sem bízhatom - fordult vissza Mintakához -, teljesen a befolyásod alatt áll, és ha a fejedbe veszed, még őt is beleviszed ebbe az eszelős vállalkozásba. Mindkettőtöket visszaküldelek a zenunába, az avarisi palotába. Ott maradtok Zuggá felügyelete alatt. Szórakoztathatjátok 555 egymást bao-játékkal, amíg megvívjuk a csatát és megnyerjük a háborút. - És Zuggá elvezette Mintakát. Az ajtóból hátrapillantott Neferre a válla felett, és Taita elmosolyodott azon, amit a tekintetéből kiolvasott. Nefer makacsabb ellenfélre talált, mint a két hamis fáraó együttvéve. Aznap este meglátogatta új szálláshelyén, ami valaha az erődparancsnok lakrésze volt, s melyet most Merykará-val osztott meg. Két nagydarab, szelíd eunuch állt az ajtónál s egy harmadik a rácsos ablak előtt. Mintaka még mindig forrt a dühtől, Merykarát ugyanúgy felháborította a mód, ahogy a bátyja vele és Mintakával bánt, különösen ez a megalázó bebörtönzés. - Ebből legalább megtanultátok, hogy nem kifizetődő szembeszállni egy királlyal, még akkor sem, ha szeret benneteket - mondta nekik szelíden Taita. - Én nem szeretem - válaszolta Mintaka, a tehetetlen düh könnyeivel a szemében. - Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel és gyűlölöm. - Én még jobban gyűlölöm - jelentette ki Merykara, aki nem akart alulmaradni. - Bárcsak itt volna Meren! - Eszetekbe jutott, hogy amit Nefer tesz veletek, szeretete és biztonságotok miatti aggodalmának bizonyítéka? -sugallta Taita. - Tudja, mily szörnyű sors várna rátok, ha Naja Kiafan és Heseret kezébe kerülnétek. - Olyan hevesen fordultak felé, hogy Taita bocsánatkérően széttárta kezét, hogy elkerülje haragjukat és tapintatosan visszavonult, sértődött vádaskodásuk még a fülében csengett. Másnap reggel Nefer és Taita az erőd bástyafaláról figyelte, ahogy a kis karaván elindult Iszmailiából Avarisba, az eunuchok és egy kis szekérraj

kíséretében. Mintaka és Merykara együtt utazott a befüggönyözött hordszékben az oszlop közepén. Nem mutatkoztak, el sem búcsúztak Nefertől és Taitától. - Ami engem illet, előbb zavartam volna fel egy méhkast rövid bottal - dünnyögte Taita. - Egy kis tapintat nyugodtabb légkört eredményezett volna. - Meg kell tanulniuk, hogy fáraó vagyok, és a szavam törvény, még számukra is. Ráadásul jelenleg egyéb gon556 dóm is van, mint holmi női szeszélyeskedés - mondta Nefer. - Majd túlteszik magukat rajta. - De ott maradt a falon, addig nézett utánuk, míg a himbálózó hordszék és a karaván el nem tűnt a fátyolos messzeségben. Taita és Nefer kilovagoltak, megszemlélték a kőfalakat, melyeket Shabako sietve emeltetett az iszmailiai oázistól keletre. - Shabako próbálkozását nem fogják számon tartani a kor kimagasló építészeti vívmányai között - nyilvánított véleményt Taita -, de annál jobb. Abból az irányból, amer-ről Naja jön majd, a falak természetesnek tűnnek, és nem keltenek gyanút, amíg be nem jön tölcsérbe, s nem jön rá, hogy a frontja fokozatosan összeszűkül. - A tervednek megvan az a kimagasló erénye, ami lehetővé teszi, hogy mi válasszuk meg a csatateret - bólintott Nefer. - Hórusz segítségével mészárszéket csinálunk belőle. - Aztán rátette kezét Taita csontos karjára. - Ismét adósoddá tettél, Öreg Atya. Ez az egész a te műved. - Nem - rázta meg fejét Taita. - Csak egy kis szelíd lökést adtam neked. Atyád, Tamose fáraó katonai ösztöneit örökölted. Te majd eléred azt a nagyságot, ami az övé lehetett volna, ha nem hal meg annak az ellenségnek a kezétől, akivel most szembenézünk. -Itt az ideje, hogy megbosszuljam halálát - mondta Nefer. - Gondoskodjunk róla, hogy a kobra ezúttal ne menekülhessen el. A következő napokban Nefer gyakorlatoztatta katonáit, részletesen elpróbálta a védelmi tervét és taktikáját. Az íjászok és parittyások ezredei minden reggel kivonultak és elfoglalták állásaikat a durva, ormótlan falak mögött. Apró köveket helyeztek a falak elé, melyek a lőtávolságot jelezték, így pontosan meg tudják majd ítélni, mikor zárják be a csapdát. Nyílkötegeket készítettek a kezük ügyébe, hogy ne fogyjanak ki lőszerből a csata során. A parittyások agyaggolyókat gyúrtak és kőkeményre égették azokat a tűzben. Aztán halomba rakták a falak mögött. 557 A gyakorlatok közben Nefer és parancsnokai játszották Naja katonáinak szerepét, behajtottak a sivatagból és kritikus szemmel nézték az állásaikat, meggyőződve arról, hogy tökéletesen rejtve vannak a mellvédek mögött. Aztán, míg várakoztak, Nefer elpróbálta taktikáját a falak előtt, roham, kanyarodás és visszavonulás, annyiszor, hogy katonái ismertek minden gyűrődést, buckát és repedést, még a földimalaclyukakat is a terepen. Gondosan megválasztotta a biztonságos pontokat a falak mögött, ahol megitathatják a lovakat csata közben, és hol tartózkodjék a tartalékerő addig, míg szükség nem lesz rájuk. - Kétlem, hogy volt valaha parancsnok, aki olyan bensőségesen megismerhette a táblát, melyen a játékot majd lejátsszák, mint én - mondta Taitának, és utasította rajait, hogy ismételjék meg még egyszer az alakzatváltoztatásokat. Este százada élén hajtott vissza az erődbe. A por összevegyült verítékével, és kéreggel vonta be testét. Halálfáradt volt, de elégedett, hogy minden tőle telhetőt elkövetett, hogy felkészítse seregét arra, ami előttük áll. Mikor megállította Krust és Dovot, a gyeplőt a lovászoknak dobta és leugrott a kőkeményre száradt gyakorlótérre, jó érzése elszállt. Zuggá, a zenana főeunuchja várta, kövér kezét tördelve, szeme sírástól volt vörös és fejhangjában félelem vinnyogott. - Nagy fáraó, bocsáss meg nekem. Megtettem mindent, de olyan ravasz, mint egy róka. Túljárt az eszemen. - Ki ez a róka? - kérdezte Nefer, holott tudta, kiről van szó. - Mintaka hercegnő. - Mi történt vele? - Nefer hangja durván csengett a rémülettől. - Megszökött és Merykara hercegnőt is magával vitte -sírta Zuggá, abban a biztos tudatban, hogy a hurok vár rá. Az úton Avarisba Mintaka és Merykara az időt többnyire azzal töltötte, hogy összebújtak a lefüggönyözött hordszékben és suttogva tervezgették szökésüket. Arról hamar letettek, hogy kezükre kerítsék kíséretük 558 egyik szekerét és azzal hajtsanak el. Abban a valószínűtlen esetben, ha sikerülne rászedni vagy legyűrni az egyik szekerest, egy órán belül az egész egyiptomi hadsereg eredne a nyomukba, élén egy haragvó fáraóval. Meggondolásaikból fokozatosan egy jobb terv kezdett alakot ölteni. Mintaka elsó' törekvése az volt, hogy kedvében járjon Zuggának, oltalmazójuknak és börtönó'rüknek, és azt a benyomást keltse, hogy engedelmesen beletörődik a helyzetbe. Mire négy nappal később megérkeztek az avarisi palotába, tökéletesen lóvá tette, elérte, hogy csak a legjobbakat hitte szelíd, ártatlan természetéről. Avarisban legkedvesebb és legmeggyőzőbb modorában arra kérte Zuggát, engedje meg nekik Merykarával, hogy felkeressék Hathor templomát, hogy imádkozzanak Neferért és győzelméért a küszöbön álló csatában. Némi nyugtalansággal Zuggá beleegyezett, a két lány közel egy órát tölthetett egyedül a templom szentélyében a főpapnővel. Zuggá szorongva várakozott az ajtó előtt, mert férfi nem léphetett a szentélybe, még egy eunuch sem. Nagy volt Zuggá megkönnyebbülése, és minden gyanakvása eloszlott, mikor Mintaka és Merykara végre előjöttek, mindketten ugyanolyan szépek, szerények és ártatlanok, mint bármelyik templomi szűz. Néhány nappal később, mikor kérték, hogy ismét imádkozhassanak a templomban, és áldozatot mutathassanak be az istennőnek, Zuggá ott totyogott a hordszékük mellett, vidáman fecsegett, a függönyön keresztül a palota életének csiklan-dós botrányairól mesélt a hercegnőknek. A főpapnő most is a templom előudvarán várta Mintakát és Merykarát, hogy üdvözölje és bevezesse őket a szentélybe. Zuggá gyanútlanul letelepedett várta a szépséges hercegnők visszatértét. A főpapnő két tanítványával egy sült csirkével és hallal alaposan megpakolt tálat küldött neki, meg egy nagy kancsó finom bort. Zuggá mind megette, a kancsó tartalmát is eltüntette, aztán elaludt az istennőt tehén képmásában ábrázoló szobor árnyékában. Mikor felébredt, a nap már lenyugodott és egyedül volt. Látta, hogy a hordszékvivők is elmentek. Feltápászkodott hatalmas termetével, nyilallást tapasztalt a gyomrában, 559 amit nem emésztési zavar okozott, hanem a rátörő ijedtség. Kiabálni kezdett, botjával verte a templom kapuját. Nagy sokára egy papnő jött elő egy üzenettel: - A két hercegnő menedéket kért a főpapnőtől a templomban. A szentséges anya teljesítette kérésüket, és védelmébe vette őket. Zuggát teljesen feldúlta e fejlemény. A templom szentélye sérthetetlen volt, nem követelhette a gondjaira bízott hercegnők kiszolgáltatását, még a fáraó nevében sem. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy visszamegy Iszma-iliába és bevallja kudarcát, de az roppant kockázatos. Az ifjú fáraó még nem mutatta ki igazi természetét, és haragja halálos lehet. Abban a pillanatban, mikor a templom kapui becsu-kódtak mögöttük, Mintaka és Merykara ledobta az ártatlan beletörődés álarcát. - Megtetted az előkészületeket, szentséges anya? - kérdezte Mintaka türelmetlenül. - Ne aggódj, leányom. Minden készen áll. - A papnő barna szeme vidáman csillogott. Szemmel láthatóan élvezte a kalandot, a törést a templomi élet nyugodt menetében. - Vettem magamnak a bátorságot, hogy egy kis altatót keverjek az eunuch borába - kuncogott. - Remélem, nem gondolod, hogy túlléptem hatáskörömet és megbocsátod. Mintaka megcsókolta sápadt, sima arcát. - Hathor biztosan olyan büszke lesz rád, mint én vagyok. A papnő egy cellába vezette őket, ahol minden, amit Mintaka kért, ki volt készítve számukra. Sietve bújtak a durva, paraszti gúnyákba, fejüket bekötötték gyapjúkendővel. Aztán a bó'rzsákokat a vállukra vetve, követték a papnőt a folyosók labirintusában. A templom háttal állt a Nílusnak, egyre hangosabban hallották a folyó hullámainak szelíd susogását annak külső falán. Végre kiléptek egy alacsony ajtón át a napfénybe, a mólóra, ahol egy vitorlás hajó volt kikötve. - A kapitányt kifizettem az arannyal, amit adtál, és tudja, hová kell mennie. Minden 560 egyéb, amit kértél, a fülkédben van a fedélzeten - mondta. - Tudod, mit kell mondanod Zuggának - mondta Min-taka és az öreg nő kuncogott.

- Hathor biztosan megbocsát nekem egy ilyen apró fül-lentésért, hisz nemes ügy érdekében teszem. A két lány leugrott a vitorlás fedélzetére, az árnyékban szundító legénység feltápászkodott, és sietett felhúzni a háromszögletű vitorlát. Parancsra nem várva a kapitány az áramlatba kormányozta a hajót, orrát a folyásirányba fordítva a deltavidék felé vette az irányt. A nap hátralevő részében Mintaka és Merykara a parányi fülkében tartózkodott, nem kockáztatták, hogy felismerjék őket a partról vagy egy szembejövő hajóról. Késő délután rövid időre kikötöttek a keleti parton, két fegyveres szállt a fedélzetre, nehéz zsákokat cipelve. A kapitány késlekedés nélkül ismét felhúzta a vitorlát, s teljes sebességgel folytatták útjukat lefelé a folyón. A két férfi bejött a fülkébe és leborult Mintaka előtt. - Szeressenek az istenek, felség - mondta a nagyobb termetű, egy szakállas, nagy orrú, markáns arcú hikszosz. - Hű kutyáid vagyunk. Azonnal jöttünk, mikor megkaptuk parancsodat. - Lök! - mosolygott Mintaka örömében, hogy látja a jól ismert arcot, aztán a másikhoz fordult. - Ő pedig biztosan a fiad, Lókká. - A fiú ugyanolyan nagynak és vitéznek nézett ki, mint az apja. - Legyetek üdvözölve mindketten. Lök, te egykor hűségesen szolgáltad atyámat. Készen álltok a fiaddal, hogy ugyanezt megtegyétek értem? - Hikszosz nyelven beszélt. - Az életünkkel szolgálunk, úrnőm! - Nehéz feladatom van számotokra, mikor partra szál-lünk, de addig pihenjetek, készítsetek elő a fegyvereiteket. A kapitány kiválasztott egyet a delta sok szája közül, ahol az áramlat lelassulva mocsarakon és lagúnákon át bolyongott, melyek fölött vízimadarak felhői lebegtek. Besötétedett, mielőtt kiértek volna a nyílt tengerre, de a kapitány csalhatatlanul kormányozta hajóját a sekélyes részek és rejtett fövenytorlódások között, míg végre a mo561 csarak kigőzölgését elfújta a Földközi-tenger tiszta, sós szellője. - Zuggá nagyjából most jön rá, hogy megszöktünk -mosolygott Mintaka Merykarára. - Kíváncsi vagyok, mit mond majd Nefernek. Hogy biztonságosan be vagyunk zárva a templomba a főpapnő szárnyai alatt? Remélem. Az égen világító félhold alatt kivitorláztak a szűk vízi utakról, és érezték, hogy a nyílt tenger hullámai megemelik a hajót alattuk. Mihelyt mély víz volt a hajótest alatt, a kapitány keletnek fordult, egész éjszaka a partvonal mentén hajózott. Hajnalban Mintaka és Merykara a hajó orrában álltak, kendőjükbe burkolózva melegedtek. Dél felé néztek, a lapos, sivár, sivatagos partot bámultak a jobb oldalon. - Ha arra gondolok, hogy Nefer csak néhány mérföld-nyire van arra kinn - suttogta Mintaka. - Úgy érzem, mintha meg tudnám érinteni, ha kinyújtom a kezem. - Meren is ott van, csak egy kicsit keletebbre. Mennyire meglepődnének, ha tudnák, mily közel vagyunk. - A szívem sóvárog Nefer után. Minden órában imát mondok Hathorhoz és Hóruszhoz, hogy őrizzék meg sértetlenül. - Akkor már nem gyűlölöd? - kérdezte Merykara. - Sose gyűlöltem - tagadta Mintaka hevesen, aztán habozott. - Nos, talán egy pillanatig és csak nagyon kicsit. - Tudom, hogyan érzel. Időnként olyan makacsak, önfejűek és... - Merykara a megfelelő szót kereste -, ...és olyan férfiak. - Igen! - helyeselt Mintaka. - Pontosan. Mint a gyerekek. Azt hiszem, meg kell bocsátanunk nekik, nem tehetnek róla. Aznap és a következő éjszaka keletnek hajóztak a part mentén, át a Khalig el Tinán és el a szigetlánc és fövény-torlódások mellett, melyek a Sabkhet ál Bardawill hatalmas lagúnáját zárják körül. A következő reggel a vitorlás megközelítette a partot El Arishnál, s mikor a víz már csak derékig ért, a két testőr, Lök és Lókká, a lányokat ölben kivitte a partra, majd visszament a hajóhoz a poggyászért. A kis társaság a partról figyelte, ahogy a legénység eleve562 zett, aztán vitorlát bontott, és elindult vissza a deltához, Egyiptomba. - Nos, sikerült - mondta Merykara bizonytalanul. Mintaka társasága ellenére sebezhetőnek és magányosnak érezte magát. - És most mit csinálunk? - Úgy tűnt, közel áll hozzá, hogy elsírja magát. - Elküldöm Lokot, keressen nekünk valamit, amivel tovább utazhatunk - mondta Mintaka, aztán hogy vigasztalja, és kicsivel több önbizalmat öntsön bele, elmagyarázta Merykarának: - Nefer megállíthatott volna, ha délnek megyünk a sivatagon át, hogy megkeressük Tonka bácsiká-mat, de túljártunk az eszén. - Vidámabban mosolygott, mint kedve diktálta, hisz jobban tisztában volt nem éppen könnyű helyzetükkel, mint Merykara. - Gondolj arra, milyen dühös lenne Nefer és Meren, ha tudnák! - Együtt nevettek, aztán Mintaka folytatta: - Itt vagyunk Naja felvonuló seregének hátában, és a Beersheeva és Iszmailia közötti út csak néhány mérföldre délre van tőlünk. Mikor Lök talál valami kocsit nekünk, elvegyülhetünk a sereg málhát szállító oszlopában, elbújhatunk a táborkísérők között, míg elérjük Tonka bácsi hadiszállását. Nem volt könnyű közlekedési eszközt találni, mint Mintaka feltüntette. Naja seregének gazdasági tisztjei megelőzték őket, elkobozták a helyi lakosság járműveit és lovait, élelmét és egyéb készleteit. Végül meg kellett elégedniük öt roskatag szamárral, ezekért is drága árat kellett fizetni, két nehéz aranygyűrűt és két ezüstöt. A szamarak a két lány súlyát is alig bírták, nem beszélve a testőreikről, így aztán többnyire gyalog mentek a göröngyös csapáson délnek, míg a partraszállás utáni harmadik napon felértek egy magaslatra, és alattuk a völgyben megpillantották Naja hadseregének uszályát. Ez a hatalmas tömeg mindkét irányban megtöltötte a kelet-nyugati utat, ameddig a szem ellátott, és a por, melyet felvert, bemocskolta az eget, mint egy erdőtűz füstje. Lementek, hogy csatlakozzanak hozzá, és a poggyászkaravánban találták magukat. Elvegyültek a kocsik és málhás állatok hosszú oszlopában. Mintaka és Merykara eltakarták arcukat, poros, lerongyolódott öltözékükben 563 nem keltettek feltűnést. Lök és Lókká szorosan mellettük maradtak, és elhárították a többi utas figyelmét. A menet roppant lassú volt, így még a szegény, rozoga szamarakon is kissé gyorsabban haladtak a többieknél, és mint a hatalmas folyó színén hányódó kis szemétdarab, sodródtak egyre közelebb a fejéhez. Útközben elhaladtak az emberi nem mindenféle képviselője, koldusok és kerítők, kereskedők, vízhordók, rézművesek, ácsok, dalnokok és szemfényvesztők mellett. A Vitézség Aranyában pompázó kapitányok hajtottak át vadul a tömegen, ostorukkal verték el útjukból a mankójukon sántikáló nyomorékokat, a nőket, akik gyermeküket szoptatták menet közben, és apróságok nyafogtak a szoknyájukba kapaszkodva. Mintaka és Merykara a legnagyobb sebességgel haladt, ami a szerencsétlen szamaraktól telt, és azon az első éjszakán a csillagok alatt táboroztak, a tábortüzektől, a hatalmas sokaság lármájától és bűzétől körülvéve. Hajnalban, mihelyt elég világos volt, hogy lássák az utat a lábuk előtt, újra nekivágtak. Még délelőtt beérték az utóvédet: a lándzsások menetelő zászlóaljait, az íjászokat a vállukra vetett, meglazított húrú íjakkal, a parittyások ezredeit, akik a nyugati szigetek barbár nyelvén énekelték indulóikat. Ezután a lóutánpótlás hosszú sorai mellett haladtak, egy kötőfékre húszat kötve vezették a lovakat az abrakos kocsik és vízszállító szekerek mögött. Mintaka el-ámult számukon: egész Egyiptomban nem lehetett ennyi állat. A katonák megnézték a két nőt, még hitvány ruhájuk és fejük köré tekert nagy kendőjük sem tudta elrejteni fiatalságukat és szépségüket az éles szemek elől. Kétértelmű bókokat és buja felhívásokat kiáltottak oda nekik, de a tisztjeik által megkövetelt fegyelem, meg Lök és Lókká zord jelenléte visszatartotta őket a további közeledéstől. Aznap továbbutaztak, miután a hadsereg letáborozott, és napnyugta után egy tövisbokorból s póznákból emelt nagy zarebához értek az út mellett. Alacsony dombok övezte, könnyen védhető szorosban állították fel. A bejáratát erősen őrizték, és nagy volt a mozgás körülötte, őrszemek meneteltek felalá, szolgák és küldöncök futkostak, a Vö564 rösök tisztjei jöttek-mentek szekereiken. A bejárat fölött zászló lengett, amelyet Mintaka azonnal felismert: egy levágott vaddisznófej volt rajta, agyaras szája sarkából kilógó nyelvvel. - Ez az az ember, akit keresünk - súgta Merykarának.

- De hogyan juthatnánk be, hogy találkozzunk vele? -kérdezte Merykara kétkedve, az őrszemeket méregetve. Felverték saját hevenyészett táborukat egy kicsit lejjebb az út mellett, ahonnan látták Prenn tábornok, a Vörösök parancsnoka és a hátvéd főparancsnoka főhadiszállásának kapuját. Az egyik nyeregtáskából Mintaka elővette a nagy becsben tartott olajlámpást, mely mindeddig túlélte az utazást, és fényénél rövid üzenetet írt egy papiruszdarabra. „Medve bácsi" volt a megszólítás, „a te kis tücsköd" az aláírás. A két lány lemosta arcáról a port, megfésülték egymás haját és kirázták köntösüket. Aztán kéz a kézben, hogy nagyobb bátorságuk legyen, megközelítették a tábor bejáratát. Az őrség parancsnoka meglátta őket és elébük lépett, hogy elzavarja őket. - Ugyan már, ti kis farokcsalik. Több eszetek lehetne, mintsem itt áruljátok kéjnyílásotokat. Kotródjatok. - Kedves és jó embernek látszol - mondta Mintaka kimérten. - Megengednéd, hogy egy gazfickó ilyen durván szóljon leányaidhoz? A katona megállt és eltátotta száját. A lány hikszosz nyelven beszélt, a nemesek művelt hangján és kiejtésével. Felemelte lámpását, az arcukba világított. Ruhájuk közönséges volt, de vonásaik láttán elakadt lélegzete. Szemmel láthatóan előkelő származású fiatal nők voltak. Ami azt illeti, arcuk ismerősnek tűnt, de nem tudta hova tenni őket. - Bocsánat, hölgyek - motyogta. - Összetévesztettelek... - Elhallgatott, és Mintaka kedvesen elmosolyodott. - Természetesen megbocsátunk. Átadnál egy üzenetet Prenn parancsnoknak? - kínálta a papirusztekercset. Az őrparancsnok egy pillanatig habozott, mielőtt átvette volna. - Sajnálom, de arra kell kérjelek, itt várjatok, míg parancsot kapok tőle. 565 Rövidesen sietve jött vissza. - Hölgyeim! Le vagyok sújtva, hogy megvárattalak benneteket. Kérlek, kövessetek. A tábor közepén álló színes vászonsátorhoz vezette, és még egy kicsit váratta őket, míg az altiszttel sugdosott a bejárat előtt. Aztán bevezette őket a sátorba. A belseje gyéren volt bútorozva, a földet állatbőrök, nyársas antilop-, zebra- és leopárdbőrök borították. Egy férfi foglalt helyet rajtuk keresztbe tett lábbal, térképek és papirusztekercsek hevertek körülötte, ölében egy tálat tartott, rajta sült oldalas és egy nagy darab durrakenyér. Felnézett, mikor a lányok beléptek. Arca sovány volt, orcái beestek, és még a belefont szalagok sem leplezték, hogy szakálla inkább szürke, mint fekete. Egy bőrfolt borította egyik szemét. Mogorva tekintetet vetett rájuk. - Tonka bácsi! - lépett Mintaka a lámpafénybe, és hátrahúzta kendőjét. A férfi lassan felállt és rámeredt. Aztán hirtelen elvigyorodott, felcsillant a szeme. Nem hittem, hogy igaz lehet! - Megölelte és felemelte a földről. - Azt hallottam, hogy átpártoltál az ellenséghez. Mikor letette, és Mintaka kissé magához tért szeretetének e megnyilvánulásából, elakadó lélegzettel mondta: -Azért jöttem, hogy erről beszéljünk, Tonka bácsi. - Ki ez itt veled? - pillantott Merykarára, aztán pislogott. - Széth bűzös leheletére, ismerlek téged. - Ő Merykara hercegnő - mondta Mintaka. - Naja szökevény felesége. Örülni fog, hogy visszakap - kuncogott Prenn. - Ettetek már? - Válaszra se várva, kiáltott szolgáinak, hozzanak még húst, kenyeret és bort. A lányok elfedték arcukat, míg kiszolgálták őket, de mikor a szolgák eltávoztak, Mintaka Prenn mellé ült, a jó füle oldalára, és lehalkította hangját, nehogy meghallja valaki a sátorfalon kívül. Prenn szótlanul hallgatta végig, de arckifejezése megváltozott, ahogy részletesen elmesélte a szörnyű éjszaka eseményeit, mikor apja és fivérei meghaltak az égő bárkán a folyón Balasfuránál. Mintaka azt hitte, egy könnyet lát szeme sarkában csillogni, de tudta, ilyen gyengeséget nem mutathat a Vörösök parancsnoka. Prenn elfordította arcát, 566 s mikor visszanézett, a könnycsepp már nem volt ott, s Mintaka tudta, hogy tévedett. Mikor végül elhallgatott, Prenn csak annyit mondott egyszerűen: - Szerettem apádat, majdnem annyira, mint téged szeretlek, kis tücsköm, de amit javasolsz, az felségárulás és hitszegés. - Egy darabig hallgatott, aztán felsóhajtott. - Mindezt végig kell gondolnom. De addig is, nem térhettek vissza oda, ahonnan jöttetek. Túlságosan kockázatos. Itt kell maradnotok a felügyeletem alatt, míg ez az ügy megoldódik. Mikor tiltakoztak, nyersen letorkolta ó'ket. - Ez nem kérés, hanem parancs. - Egy pillanatig gondolkodott. - Majd álcázlak benneteket, mint egy párat a fiúkáim közül. Nem lesz feltűnő, mert az embereim tudják, hogy a fartó't majdnem annyira kedvelem, mint a mellehúsát. -Küldhetek legalább üzenetet Nefernek? - kérte Mintaka. - Az is túl nagy kockázat. Légy türelemmel. Már nem tart sokáig. Naja ugrásra készen áll Khatmia magaslatán. Napokon belül megindul Iszmailiába. A csata eldől, mielőtt Ozirisz holdja fogyni kezd. - Hangja morgássá halkult. - És én is kénytelen leszek dönteni. M erén a távolból figyelte, ahogy Naja fáraó hatalmas serege lejött a Khatmia hágóról a száraz vidékre, és elengedett egy pár galambot, melyet Taitától kapott. Kettőt, mert ha az egyiket elkapja egy sólyom vagy más ragadozó madár, a másik még mindig hazajuthat. Mindkét madár egyik lábára vörös fonalat tekert annak jeléül, hogy az előrenyomulás megkezdődött. Meren nyomon követte az ellenséges csapatok impozáns felvonulását a sivatagon át, éjszakánként közelebb osont a táborokhoz, megfigyelte, hogyan itatnak az elraktározott korsókból, és kihallgatta a hangos beszélgetéseket a tábortüzek körül. Az ötödik éjszakára Naja teljes serege már mélyen benn volt a sivatagban, az előhad túljutott a Khatmia és Iszma-ilia között a fél utat jelző kőrakáson. Meren bevágott a hát567 véd mögé és megvizsgálta a már elhagyott vízraktárakat. Látta, hogy a vizet szinte teljesen felhasználták, vagy magukkal vitték. Naja annyira bízott a győzelemben, hogy nem hagyott tartalékot egy esetleges visszavonulásra. A teli korsókból feltöltötte saját tömló'it, melyek már majdnem kiürültek, a maradékot pedig összetörte. Naja seregével párhuzamosan haladva, tőle délre és a járőrök látómezején kívül, elébe vágott a nagyon lassan mozgó hadseregnek. Visszaért oda, ahol csapata zömét hagyta elrejtve. Ötven szekér volt, elsőrangú katonákkal és a Nefer seregében található legjobb lovakkal. Csak itatni állt meg, és hogy kicserélje a szekereken a kék zászlókat Naja seregének vörös zászlóira. Azzal vigasztalta magát, hogy ez háborúban megengedett csel. Aztán rajának élén Naja előőrse elé vágott, és őrülten száguldva haladt az előrenyomulás tervezett irányában. Az emberek, akiket a vízraktárak őrzésére hátrahagytak, abból az irányból látták a szekereket közeledni, ahonnan társaikat várták. Mikor felismerték a fölöttük lobogó hamis zászlókat, megnyugodtak. Meren nem hagyott időt, hogy még egyszer meggondolják a dolgot, hanem rájuk rontott és levágott mindenkit, ki megpróbált ellenállni. A túlélőket választás elé állította: halál vagy átállás. Zömük átállt Nefer Széthihez. Egyetlen kalapácsütés elég volt a korsóknak, hogy összetörjenek, és a drága folyadék a homokba ömlött. Nefer osztaga ismét szekérre szállt, s továbbment a következő raktárhoz. Mikor végre Iszmailia látóterébe értek, Nefer kijött élé-bük, megölelte Merent, mikor megtudta, hogy teljesítette feladatát, és Naja most víz nélkül maradt a sivatagban. -Kiérdemelted az első Vitézség Aranyát, előléptetlek a Legjobb Tízezer rangjára. - Megkönnyebbülve látta, hogy Meren szemmel láthatóan teljesen felgyógyult sebéből, szikár, lelkes és barnára égette a sivatagi nap. - Az előttünk álló csatában rád bízom a jobbszárny vezényletét. - Fáraó, ha elégedett vagy velem, kegyet kérek tőled. -Hogyne, öreg barátom. Ha hatalmamban áll, máris megkaptad. - Jogos helyem a te oldaladon van. Együtt tettük meg a 568 Vörös Utat, induljunk ebbe a csatába is együtt. Hadd tartsak veled újból, mint fegyverhordozód. Nem kérek ennél több megtiszteltetést. Nefer megragadta és erősen megszorította karját. - Újból velem tartasz a szekeremen. És ez számomra lesz megtiszteltetés. - Leejtette kezét. - De nincs több időnk a csevegésre. Naja nem lehet túl messze mögötted. Mihelyt felfedezi, mit tettél a vízkészletével, kénytelen lesz teljes sebességgel támadni. Akaratlanul mindketten hátranéztek a pusztaságba, ahonnan az ellenségnek jönnie kell, de a hőségtől vibráló levegő' szürke volt és homályos, nem sok látnivaló volt azon az ijesztő síkságon. De nem kellett soká várakozniuk. Naja fáraó megállította szekerét, rámeredt vízraktára romjaira. Bár a járőrök már jelentették, mégis megdöbbentette a pusztítás mértéke. Lassan leszállt

és kisétált a felforgatott mezőre. Széttört agyagcserepek recsegtek a szandálja alatt, hirtelen elvesztette szokásos hideg önuralmát. Tehetetlen dühében belerúgott az egyik összetört korsóba, aztán ökölbe szorított kézzel haragosan meredt nyugat felé. Lassan úrrá lett magán és ismét nyugodtan lélegzett. Visszament oda, ahol vezérkara várakozott. - Parancsot adsz a visszafordulásra? - kérdezte egyik kapitánya bátortalanul. Naja fagyos tekintetet vetett rá. - A következő gyávát, aki ilyesmit javasol, lábánál fogva meztelenül a szekeremhez köttetem, és magam vonszolom vissza Egyiptomba. — Lesütötték szemüket, zavartan csoszogtak a homokban. Naja levette a kék hadi koronát, átvett fegyverhordozójától egy négyszögletes vászondarabot, letörölte a verítéket borotvált fejéről. A koronával a hóna alatt, kiadta új parancsait. - Szedjétek össze az összes vizestömlőt az egész seregből. Mostantól kezdve a vízkészlettel közvetlenül én rendelkezem. Sem ember, sem állat nem iszik az engedélyem nélkül. Nem fordulunk vissza, nincs visszavonulás. Minden harci szekér menjen az oszlop elejére, még Prenn szekerei is a hátvédből. A többi járműnek és a 569 gyalogságnak vállalniuk kell a kockázatot, és követniük, ahogy tudnak. Én előre viszem a lovasságot, elfoglalom az iszmialiai kutakat... Heseret kidugta fejét a sátrából, és kiszólt testőrsége kapitányának: - Mi folyik itt, fickó? Ez itt királyi és sérthetetlen terület, mit művelnek azok a haramiák a táboromban? - mutatott a katonákra, akik a vizestömlőket szedték le a sátra mellett álló, személyes poggyászával megrakott kocsikról. - Mit képzelnek, mit csinálnak? Hogyan merészelik elvenni a vizünket? Mondd nekik, hogy azonnal tegyék vissza azokat a tömlőket! - A fáraó, isteni férjed parancsa, felség - magyarázta a kapitány, pedig őt is megrémítette a kilátás, hogy víz nélkül maradnak ebben a kegyetlen sivatagban. - Azt mondják, minden vízre a lovasság előretolt csapatainak van szüksége. -Ilyen parancsok rám, Egyiptom isteni királynőjére nem vonatkozhatnak! - visította Heseret. - Tegyétek visz-sza azokat a tömlőket! A katonák tétováztak, de az őrmesterük kardja hegyével megérintette sisakját. - Bocsáss meg, felség, de a parancsom úgy szól, hogy szedjek össze minden vizet. - Hogy mersz ellenszegülni nekem? - ordította Heseret az arcába. - Kérlek, bocsáss meg, értsd meg kellemetlen helyzetemet, de parancsom van. - A férfi állta a sarat. - A jóságos ízisz nevére, megfojtatlak és elégettetem a testedet, ha dacolni mersz velem. -A parancsom... - A pokolba veled és a parancsoddal! Nyomban Prenn tábornokhoz megyek, és új parancsod lesz, mikor visszajövök. - Testőrsége parancsnokához fordult. - A szekeremet és tízfős kíséretet! Heseret sátrától jól látszott Prenn tábornok tábora a lapos, nyílt síkságon. Csak néhány percbe telt, hogy a szekér odavigye, de a kapunál álló őr elébe állt. - Isteni felség, Prenn tábornok nincs itt. 570 - Ezt nem hiszem - förmedt rá Heseret. — Fel van vonva a lobogója - mutatott a vaddisznófejes zászlóra. - Felség, a tábornok egy órával ezeló'tt távozott teljes lovasságával. Parancsot kapott a fáraótól, hogy csatlakozzék az eló'őrshöz. - Látnom kell. Rendkívül sürgó's dologról van szó. Tudom, hogy nem ment volna el úgy, hogy nem szól nekem. Állj félre, majd én megnézem, itt van-e. Egyenesen nekihajtott a szekérrel, és az őr sietve félreugrott az útból. A kíséret utánacsattogott. Heseret egyenesen a sárga-zöld csíkos parancsnoki sátorhoz hajtott, a gyeplőt egy lovásznak dobta. Feldúltsá-gában nem ragaszkodott az előírásokhoz, leugrott és a sátor bejáratához rohant. Őrizetlen volt, kezdte hinni, hogy az igazat mondták neki, hogy Prenn valóban elment. Mindazonáltal belépett a sátorba, és a küszöbön hirtelen megtorpant. Két fiú ült az egymásra halmozott állatbőrökön a sátor közepén. Egy fatálról ettek az ujjaikkal, de most ijedten felnéztek rá. - Kik vagytok? - kérdezte Heseret, bár Prenn híréből tudta, kik és mik lehetnek. - Hol van a tábornok? Egyik sem válaszolt, csak bámulták szótlanul. Heseret szeme hirtelen összeszűkült, és egy lépést tett feléjük. -Ti?! - sikoltotta. - Ti alattomos, áruló szukák! - mutatott remegő ujjal a lányokra. - Őrök! - visította, ahogyan a torkán kifért. - Őrök, azonnal ide! Mintaka magához tért, megragadta Merykara kezét és felhúzta a földről. Átrohantak a sátron, ki a hátsó kijáraton. - Őrök! - üvöltött ismét Heseret. - Erre! - Testőrei berontottak mögötte az ajtónyíláson. - Utánuk! - A menekülő lányok után futott, testőrei a nyomában loholtak. Mikor kirohantak a szabadba, Minta-ka és Merykara már félúton voltak a kapuhoz. - Állítsátok meg őket! - kiáltotta Heseret. - Ne hagyjátok megszökni! Kémek és árulók. Testőrei a lányok után rohantak, a kapuőröknek kiabálva: - Állítsátok meg! Kapjátok el! Ne hagyjátok megszök571 ni őket! - És az őrszemek kivonták kardjukat és elálltak a kaput. Mintaka megállt, mikor látta, hogy zárva az út, vadul körülnézett, aztán Merykarát maga után húzva, a töviskerítéshez rohant és megpróbált átmászni rajta. De a testőrök utolérték őket, elkapták bokájukat és lerángatták a kerítésről. A tövisek feltépték karjukat és lábukat, vérez-tek, de kétségbeesve küzdöttek, rúgtak, karmoltak és haraptak. A katonák végül legyűrték és visszavonszolták őket a parancsnoki sátorba Heseret elé, ki bosszúszomja-san mosolygott. - Jól kötözzétek meg őket. Biztos vagyok benne, hogy férjem, Egyiptom egyetlen igazi uralkodója, megfelelő büntetést talál ki számukra bűneikért, mikor visszatér. Addig zárjátok ketrecbe őket, mint a vadállatokat, és a ketrecet tegyétek a sátram elé, ahol szemmel tarthatom. A testőrök feltették az egyik szekérre, Heseret táborába vitték a csuklójuknál és bokájuknál megkötözött lányokat. Az egyik poggyászkocsin ketrecekben tartották az állatokat, csirkéket, disznókat és fiatal kecskéket a konyha számára. A szopós malacok ketrece üres volt, ezeket már levágták és elfogyasztották. Nyers marhabőr szíjakkal összekötözött bambuszrudakból készült, és bűzlött a disznóürüléktől, ami az alját borította. A testőrök belökték a két lányt a keskeny ajtón. Nem volt elég magas, hogy fel-álljanak benne. Leültették őket háttal a falához, és csuklójukat az egyik keresztrúdhoz szíjazták. A nap ellen nem volt védelem. — Éjjel-nappal őrök állnak a ketreceteknél - figyelmeztette őket Heseret. - Ha netán szökni próbálnátok, levágatom az egyik lábatokat, hogy elvegyem a kedveteket a további próbálkozástól. Látták az arcán, hogy komolyan gondolja a fenyegetést. Merykara sírva fakadt, de Mintaka a fülébe súgta: - Ne sírj, kedvesem. Ne szerezd meg neki az örömet, hogy sírni lát. 572 Az iszmailiai erőd őrtornyából lekiáltott az őr: - Fáraó! Jönnek a járőrök! Nefer felpattant az asztaltól, ahol Taitával az udvarban a védőtető alatt az ebédjüket fogyasztották, s közben újra átvették a védelem részleteit. Gyorsan felmászott a létrán a toronyba, és szemét beárnyékolva keletre nézett. A sárga fátyolon át kivette az előretolt járőrök szekereit. Amint lehajtottak a vádi oldalán, az őrök kitárták a kapukat és beengedték őket az erődbe. - Az ellenség sebesen közeledik! - kiáltotta fel Nefer-nek a járőrparancsnok. - Derék munka volt, őrmester! - kiáltott vissza Nefer, aztán a kapu fölött álló kürtösnek kiáltott: - Fújj riadót! A kostülök hangja harsogva zengett a sivatagban, és a széles vádiban táborozó hadsereg mozgolódni kezdett. A tülökszót megismételték, osztagról osztagra, szakaszról szakaszra adták tovább. A sátrakból és a védőtetők alól emberek özönlöttek elő, megragadták fegyverüket és rohanvást csatlakoztak alakulatukhoz. Hamarosan menetelő katonák sorai és szekéroszlopok haladtak az előkészített állások felé. Taita felkapaszkodott a magas tetőre, és Nefer rámo-solygott. - Tehát még vizétől megfosztva sem fordult visz-sza. - Sose hittük, hogy azt teszi - mondta Taita halkan. Keleten a látóhatár sötétedni kezdett, mintha idő előtt köszöntene be az este. A közeledő ellenség porfelhője szélesen kavargóit, akárha vihar készülődne. - Még sok óra van hátra délig - nézett fel Nefer az irgalmatlan napra. - Van idő, hogy eldöntsük ezt a csatát, mielőtt vége a napnak. - Naja lovai nem sokat ittak az elmúlt három napban, és alaposan meg kellett hajtani őket, hogy ilyen hamar ideérjenek. Tudja, hogy győznie kell, és el kell

érnie a kutakat még a mai napon, különben nem virrad rá újabb. - Velem tartasz, hogy találkozz vele, Öreg Atya? - kérdezte Nefer, miközben felcsatolta a kardövet, melyet tisztiszolgája nyújtott át neki. -Nem! - emelte fel Taita a bal kezét. Középső ujján 573 aranygyűrűt viselt, óriási vörös rubinnal. Mikor szikrázva megcsillant rajta a napsugár, Nefer felismerte, az a gyűrű volt, melyet Naja a saját ujjáról húzott le és adott zálogul Taitának Thébában évekkel ezelőtt, mikor azt hitte, a Mágus megölte az ifjú fáraót. Nefer megértette, hogy bűvös ereklye, ereje majdnem olyan hatalmas, mint amilyen Naja egy hajfürtje, egy darabka szárított ürüléke vagy körömnyesedéke volna. - Én majd innen nézem a csatát. Talán a magam szerény módján nagyobb hasznodra lehetek, mintha dárdát hajítanék vagy íjat feszítenék. Nefer elmosolyodott. - A te fegyvereid élesebbek és pontosabban célba találnak, mint bármely fegyver, amit valaha a kezembe fogtam. Hórusz szeressen és védelmezzen, Öreg Atya. Figyelték, ahogy az íjászok és parittyások osztagai kimeneteltek a vádiból, és elfoglalták helyüket a mellvédek mögött. A sorok gyorsan, céltudatosan haladtak, hisz minden ember tudta, mi a feladata, hiszen számtalanszor elpróbálta ezt a manővert. Mikor az utolsó is eltűnt a lesállásban, a mező kihaltnak látszott. A Naja közeledését jelző porfelhő alig három mérföldre volt, mikor Nefer megölelte Taitát és lemászott a létrán. Mikor kilépett az erőd kapuján, az összegyűlt szekérosztagok harsogó kiáltásban törtek ki. Ahogy elhaladt soraik előtt, odaszólt kapitányainak és parancsnokainak: - Bátorság, Hilto! Még ez egyszer, Shabako! Ma este együtt iszunk a győzelemre, Socco! Meren tartotta kézben Krust és Dovot, amikor Nefer felugrott a szekérre. Átvette tőle a gyeplőt, Dov megismerte fogását és halkan felnyihogott, hátranézett nagy, hosszú pillás, csillogó szemével. Krus ívbe hajlította a nyakát, és egyik patájával a földet kapálta. Nefer felemelte jobb öklét, és kiadta a parancsot: - Indulj! Előre! Megszólaltak a kostülkök, és az előhad, egyik sor a másik után, méltóságteljesen elhaladt az alacsony mellvédek között, melyek mögött egyetlen íjász, sem parittyás nem mutatta magát, aztán kihajtott a nyílt terepre. Nefer újabb kézjelet adott, és az alakzat kinyílt. Az el574 ső sor szorosan egymás mellett ment előre a feléjük gördülő hatalmas porfelhő felé. A hetekkel korábban letett jelzésnél Nefer megállította a vezető osztagot, engedte a lovakat pihenni, míg ő az ellenség előrenyomulását tanulmányozta. A sárga porfelhők és a szürke sivatag homályos találkozásánál sötét pontok sora és miriád fémvillanás remegett a forró levegőben. Közeledtek, Na ja seregének első sorában a szekerek körvonalai ide-oda mozogtak a vibráló levegőben, változtatták alakjukat, mint békaporontyok egy tavacska mélyén. Aztán megszilárdultak, már ki tudta venni a lovakat és a páncélba öltözött férfiakat mögöttük a járműveken. - Dicsőség a jóságos Hórusznak - dünnyögte mellette Meren. - Úgy látszik, minden szekerét bevetette. Nem hagyott helyet tartalék szekereknek. - Iszonyúan szomjazhatnak a vízre. Egyetlen esélye a túlélésre, ha egy frontális támadással áttöri sorainkat és eljut a kutakig. Egyre közelebb gördült az ellenség, első sorában már a harcosok arcát is ki tudták venni, a színek és zászlók segítségével azonosítani tudták az egyes regimenteket és felismerték parancsnokaikat. Kétszáz lépésre tőlük a hatalmas sereg megállt. Néma csönd ülte meg a sivár tájat, melyet csak a szél ideges su-hogása tört meg. A por elült, akár egy lehulló függöny, és a két sereg minden vonása élesen kirajzolódott. Az ellenség középpontjából egy szekér húzott elő. Aranyborítása csillogott a por alatt és a hajtó feje fölött a királyi zászló lobogott. Naja alig százlépésnyire állt meg előttük, Nefer jól látta a hideg, szép arcot a kék hadi korona alatt. - Üdv, Nefer Széthi, kölyke a kutyának, akit saját kezemmel öltem meg! - kiáltotta Naja zengő hangján. Nefer megmerevedett a királygyilkosság ily nyílt beismerésén. -Fejemen viselem a koronát, melyet Tamosétól vettem el, mikor haldokolt. A kezemben tartom a kardot - felemelte a kék kardot, - melyet gyáva ökléből csavartam ki. Visszaköveteled tőlem, kölyök? 575 Nefer kezében remegni kezdett a gyeplő, a düh vörös ködként homályosította el látását. — Nyugalom! - suttogta Meren az oldalán. - Ne hagyd magad provokálni. Nefer óriási erőfeszítéssel elzavarta a düh függönyét. Sikerült szenvtelen arckifejezését megőriznie, de hangja úgy csikorgóit, mint fém a kövön. - Készülj rá! - és felemelte a kardját. Naja hangtalanul nevetett, megfordította szekerét és visszament helyére, a szemben álló sor közepére. - Indulj! Előre! - emelte fel a kék kardot. A szekerek megindultak, Nefer sorai felé gördültek. - Vágtában rohamra! - Tömör tömegként nekilódultak. Nefer állt, hagyta őket közeledni. Naja gúnyos szavai még a fülében csengtek, szörnyű kísértést érzett, hogy feladja gondosan kidolgozott tervét, és nekirontson, szemtől szembe megmérkőzzék vele és átszúrja az áruló szívét. Erőt vett magán, elhessegette a kísértést, felemelte kardját. Három villogó ívet írt le vele a feje fölött. Csapata nyomban válaszolt, mint egy levegőben irányt változtató madárcsapat vagy barrakudák támadását elkerülő halraj, egyszerre fordultak meg és elszáguldottak a síkságon arra, amerről jöttek. Naja első sora felkészült az összecsapásra, de nem ütköztek ellenállásba, és mint aki megbotlik egy nem létező küszöbben, vesztett lendületéből. Mire összeszedték magukat, Nefer százlépésnyire elhúzott tőlük. Osztagai simán alakzatot váltottak, csatárláncból négyes oszlopba fejlődtek. Naja utánavágtatott, de háromszáz lépés távolságon belül az oldalszárnyak alacsony, arcvonalukra rézsútosan húzódó kőfalakkal találták szembe magukat. Megállni már nem tudtak, így jobbra és balra, a saját közepük felé kanyarodtak. Úgy szorultak össze, akár egy széles folyó áramlata, mely hirtelen szurdok szájába kényszerül. Kerék akadt kerékbe, a lovaknak ki kellett térniük egymás elől. A roham megingott és lelassult, ahogy a lovak és szekerek sűrű tömeggé zsúfolódtak össze. Ebben a végzetes pillanatban felharsantak a kostülkök, 576 és a jelre az íjászok és parittyások felegyenesedtek a falak mögött. Az íjászok a nyílvesszőket már a húrokra helyezték, most felemelték és megfeszítették a rövid visszahajló íjakat. Célpontjukat gondosan megválasztva céloztak. Mindig az első nyílzápor a legfontosabb. A parittyások két kézzel megforgatták a hosszú szíjak végén a bőrzacskóban lévő keményre égetett agyaggolyókat a fejük fölött. Zümmögtek a levegőben, ahogy felépült félelmetes nyomatékuk. Naja vezető osztagai már mélyen benn voltak a falak alkotta tölcsérben, mikor a kostülkök újra megszólaltak, és az íjászok összehangolt sortűzben eleresztették a nyilakat. Azt az utasítást kapták, hogy a lovakat és az osztagparancsnokokat vegyék célba. A nyílvesszők szinte hangtalanul repültek, csak a tollak suttogtak halkan a levegőben, de roptuk rövid volt, és a nyílhegyek becsapódása az élő húsba úgy hangzott, mint mikor egy marék kavicsot dobnak az iszapba. A roham első vonalát lelőtték, és ahogy a lovak lerogytak, a szekerek beleütköztek a tetemekbe, irányíthatatlanná váltak, nekirohantak a falaknak, vagy felborultak. Aztán a parittyások eresztették félelmetes pontossággal el a lövedékeket. A tömör agyaggolyók akkorák voltak, mint egy-egy érett gránátalma, de nehezek, mint az elefántcsont. Be tudták törni egy ember vagy egy ló fejét, úgy törtek el egy lábat, vagy bordákat, mintha száraz gallyak volnának. A rohamozó szekerek második sorába csapódtak és szörnyű pusztítást műveltek. Az utánuk következő járművek képtelenek voltak leállítani a rohamot, beleütköztek a roncsokba. A kocsiszekrények recsegtek-ropogtak, úgy pattantak el, mint zöld galylyak egy tomboló bozóttűzben. A hosszú szekérrudak eltörtek, halálos szilánkjaik felnyársalták a lovakat, melyek húzták őket. Kerekek törtek el és szakadtak le a kerékagyakról. Emberek repültek ki a szekerekből az ágaskodó, nyüzsgő lovak patái alá. Osztaga élén Nefer megadta a kézjelet, amire emberei vártak, gyalogosok ugrottak elő és elvonszolták a tövisbokrokat, melyek a falban szándékosan hagyott nyíláso577

kát takarták. Nefer szekerei gyors egymásutánban kikanyarodtak rajtuk keresztül a nyílt terepre. Most szabadon manőverezhettek, visszakanyarodtak Naja csapdába esett osztagai mögé, és nekirontottak a hátsó soroknak. A két sereg összecsapott, mint szarvukat összeakasztó verekedő bikák. Najának nem minden szekere esett csapdába a falak között. Egyszerűen nem volt elég hely, hogy valamennyi egyszerre beférjen. Ezek a szabad szekerek most rárontottak Neferre, és gyorsan kibontakozott a hagyományos szekérharc. A futó szekerek köröztek, támadtak és visszahúzódtak, majd megint támadtak. Az osztagok kisebb csapatokra bomlottak, és külön-külön csaptak össze egymással, kerék kerék, ember ember ellen. A nyitó szakaszban az ellenségre mért ijesztő veszteségek dacára Nefer még mindig erős létszámhátrányban volt. Ahogy az előny ide-oda ingadozott, kénytelen volt egyre több tartalékát bevetni, amit az erőd mögötti vádiban rejtett el. Most az utolsókat is harcba szólította, és ezzel az utolsó szekérig minden erejét bevetette. De nem voltak elegen. Lovait és embereit lassan felőrölte az ellenfél puszta létszámfölénye. A porban, fegyvercsattogásban és zűrzavarban, Nefer elkeseredetten kutatta Naja aranyozott szekerét és a királyi zászlót. Tudta, még mindig megnyerheti a csatát, ha sikerül párviadalra kényszerítenie és megölnie Naját. De nyoma se volt. Talán elesett a falak között, talán sebesülten vagy holtan fekszik valahol a csatamezőn. A közelben Hiltót két ellenséges szekér bekerítette, az öreg harcos megsebesült és leesett a földre. Osztaga látta leesni, és megzavarodva felbomlott. Nefer érezte, hogy a kétségbeesés jéghideg keze markol a szívébe. Kezdik elveszítem a csatát. Látta, hogy a Vörösök egy vonala a falaknál elhelyezett íjászai és parittyásai hátába kerül, és lenyilazzák vagy dárdával leterítik őket. A gyalogosok szétszóródva menekültek, és kétségbeesésük ragályos volt. Nefer elkomorult, mikor eszébe jutott, hogy Taita ezt a „kis madár" effektusnak nevezte - ha egy repül, mind repül. Nefer érezte, hogy serege hamarosan megfutamodik, 578 bátorítást kiabált a szekereseknek, akik elég közel voltak, hogy hallják, megpróbált lelket önteni beléjük azzal, hogy lerohant egy újabb ellenséges szekeret, egy tucat kardcsapással levágta legénységét. Aztán egy újabb szekeret vett üldözőbe, de Dov és Krus már kimerült, és az ellenség elhúzott előlük. Aztán Meren elkiáltotta magát: - Nézd, fáraó! -, és keletre mutatott. Keze fejével Nefer letörölte arcáról a verítéket és az ellenség vérét, és a vakító napfénybe bámult. Ekkor teljes bizonyossággal tudta, hogy mindennek vége, elvesztették a csatát. Újabb csapat ellenséges szekér száguldott feléjük. Hogy honnan bukkantak elő ilyen hirtelen, Nefer el sem tudta képzelni. Azt hitte, hogy Naja minden szekerét bevetette. De ez most nem számított, hisz a csata elveszett. - Hány lehet? - tűnődött, sötét bánat töltötte el szívét. -Kétszáz - találgatott Meren. - Lehet, hogy több mondta lemondóan. - Mindennek vége, fáraó. De harcolva halunk meg. - Még egy utolsó roham - kiáltotta Nefer a közelében lévő szekereknek. - Utánam, Kékek! Dicsőséges halált! Rekedten megéljenezték és felzárkóztak a két oldalán. Úgy tűnt, még Dov és Krus is új erőre kap, és a Kékek vékony vonala az új ellenségnek rontott, hogy szemtől szembe ütközzenek meg vele. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a vezető szekéren egy tábornok zászlaja lobog. - Hóruszra, őt ismerem! - kiáltotta Meren. - Prenn az, a vén pederaszta. Most már olyan közel voltak, hogy Nefer is felismerte az ösztövér alakot, egyik szemén a fekete szemkendővel. Látta őt Apepi király vezérkarában, a perrai templomban, mikor Hathor békéjéről tanácskoztak. Ugyanazon a csodás napon, melyen először pillantotta meg Mintakát. - Rosszkor érkezik - mondta Nefer komoran -, de talán megmenthetjük a fiatal fiúk következő nemzedékét szerető figyelmességétől. Dovot és Krust egyenesen Prennek kormányozta, megpróbálva kanyarodásra kényszeríteni, hogy oldalát fedezetlenül hagyja egy dárdahajításhoz. De amint közelebb 579 értek, Meren meghökkenve felkiáltott: -A kék zászlót tűzte ki! - Prenn zászlója hátrafelé lobogott, ezért nem vette észre korábban Nefer, de Merennek igaza volt: Prenn és valamennyi szekere a Tamose uralkodóház kék zászlaját tűzte ki. Most Prenn lelassított, és jobb karját a mellén keresztbe téve üdvözölte Nefert, oly erős hangon, mely túlszárnyalta a kerekek zaját: - Üdv neked, fáraó! Élj ezer évig, Nefer Széthi. Nefer elképedve eresztette le a dárdát, melyet eldobni készült, és megállította lovait. - Mi a parancsod, fáraó? - kiáltotta Prenn. - Mi ez a furcsaság, Prenn tábornok? - kérdezett vissza Nefer. - Miért tőlem kérsz parancsot? - Mintaka hercegnő eljuttatta hozzám az üzenetedet, és eljöttem, hogy a parancsnokságod alá helyezzem magam, és segítsek megbosszulni Apepi király és Tamose fáraó halálát. - Mintaka? - Nefer nem értette, hisz ő minden bizonynyal még az avarisi templom szentélyében tartózkodik. De harcos ösztönei átvették a hatalmat, és elhessegette ezeket a gondolatokat. Később majd lesz idő efféle töprengésre. - Üdvözöllek, Prenn tábornok. Jobbkor nem is érkezhettél volna. Állj mellém szekereddel, söpörjük végig ezt a mezőt egyik végétől a másikig. Egymás mellett indultak rohamra, és Nefer felbomlott, szétszóródott osztagai látták a kék zászlókat és hallották a csatakiáltást: „Hórusz és Nefer Széthi!", meg a kostülkök harsogását, és új erőre kaptak. Naja Kiafan Vörös osztagai alig voltak jobb állapotban, és csak erőtlen ellenállás telt tőlük, mikor Prenn friss csapata lerohanta őket. Egy ideig még harcoltak, de nem nagy lelkesedéssel. Néhányan lemásztak a szekerükről, letérdeltek a porba, megadóan feltartották karjukat, kegyelemért könyörögtek, és Nefer Széthi dicséretét zengték. Magatartásuk ragadós volt, mindenütt a csatatéren a Vörös szekeresek eldobták kardjukat és letérdeltek. Nefer átkutatta a mezőt, Naját kereste. Lelke mélyén tudta, hogy addig nem teljes a győzelme, míg meg nem 580 bosszulta apja halálát. Visszafelé tartott, a kőfalak felé, ahol utoljára látta Naját a roham élén. Áthajtott a csata után maradt roncshalmazon, az összetört és felfordult szekerek, a sebesült és haldokló emberek és állatok, a szanaszét heverő holttestek között. Bár az ellenséges erők többsége elesett vagy megadta magát, kisebb, elszigetelt csoportokban még folyt a harc. Nefer emberei ezeknek nem kegyelmeztek, és levágták őket, még akkor is, ha próbálták megadni magukat. Nefer közbeavatkozott, ahol tudott, hogy megakadályozza a mészárlást és megvédje a foglyokat, de emberein úrrá lett a harci düh, több tucat ellenség halt meg még, mielőtt Nefer megmenthette volna őket. Elért a falakhoz, és megállította Krust és Dovot. A szekérről az alacsony falon át belátott a tölcsérbe, ahol csapdába ejtette Naja seregének előretolt erőit. Az összezúzódott szekerek úgy hevertek egymáson, mint egy flotta roncsai, melyet hatalmas tengeri vihar vetett a sziklákra. Néhány ló talpra állt, és az összetört járművekhez erősített hámban álldogált. Látott egy szép pejkancát három lábon állni, jobb mellső lábát eltörte egy parittyakő, mellette a fekete mén belei a földre lógtak egy vágásból a hasán. A szekerek mellett mindenütt halottak vagy sebesültek hevertek. Néhányan még mozogtak és siránkoztak, az isteneket és anyjukat szólították, vízért és segítségért könyörögtek. Mások sebeik kínjától kábán, leesett állal ültek. Egyikük hasztalan próbálta kihúzni a mélyen gyomrába fúródott nyilat. Nefer Naja holttestét kereste a halottak között, de nagy volt a zűrzavar, sokat maguk alá temettek a szekerek roncsai. Megakadt a szeme a csillogó aranyborításon, és Naja Kiafan királyi zászlóján, mely ott hevert a porban, egy alvadt vértócsában. - Meg kell találnom. Tudnom kell, hogy halott. - Leugrott a szekérről. - Segítek keresni - ajánlkozott Meren, és a lovakat kipányvázta a falhoz. Nefer átugrott a mellvéden, átmászott a roncsokon az arannyal borított szekérhez. Az oldalán feküdt, de üres volt. Az egyik ló még élt, de mindkét mellső lába el volt törve, felemelte fejét és siralmasan nézett 581 Neferre, aki kivett egy dárdát a tartóból, s egy füle mögé küldött döféssel megölte. Meren váratlanul felkiáltott, és lehajolt, hogy felvegyen valamit a roncsok közül. Magasra emelte és Nefer látta, hogy a kék hadi koronát találta meg. - A disznó holttestének itt kell lenni valahol - kiáltotta neki Nefer. - Ezt nem hagyta volna itt. Túl sokat jelent neki.

- Nézd meg a szekér alatt, talán alászorult - kiáltotta vissza Meren. - Segítek felemelni. - Elindult Nefer felé a roncsokon keresztül, mikor Nefer valami mozgást észlelt a szeme sarkából. Ugyanabban a pillanatban Meren is felkiáltott: - Vigyázz! Mögötted! Nefer lebukott és villámgyorsan megfordult. Naja emelkedett fel a szekér védőlapja mögül, ahol eddig kuporgott. Borotvált feje fehér volt és fényes, akár egy strucc-tojás, szeme vadul villogott. Még nála volt Tamose kék kardja, és két kezébe fogva csapott le vele Nefer fejére, de Meren figyelmeztetése időben jött, Nefer félrekapta fejét a sziszegő penge elől. Saját kardja a hüvelyében volt, de kezében ott volt a dárda, mellyel a megnyomorodott lónak megadta a kegyelemdöfést. Ösztönösen Naja torkára döfött vele, de az gyors volt, mint névrokona, a kobra, és félrecsavarta testét. Ez időt engedett Nefernek, hogy a kardjáért nyúljon, de Naja hátralépett és körülnézett. Látta, hogy Meren kivont karddal siet Nefer segítségére és meglátta a falhoz kötött üres szekeret Krussal és Dovval a hámban. A kék kard újabb szúrásával hátrálásra kényszerítette Nefert, aztán sarkon fordult és eliramodott. Nefer utánahajította a dárdát, de hajító szíj nem volt a csuklójára tekerve és elhibázta. Naja elérte a falat, a kék kard egy csapásával elvágta a pányvát és felugrott a szekérre. Nem volt gyeplő a kezében, de az ostort megragadta, s a lovak hátára csapott vele. Azok ijedten megugrottak, és fél tucat lépés után már vágtáztak. Nefer felugrott a falra, látta, hogy Naját elviszik a mezőn. Mély lélegzetet vett és füttyjelet adott, a magas, éles füttyöt, melyet Dov és Krus oly jól ismert. Felemelték a fejüket, fülük felállt és Nefer felé fordult. Aztán Krus lépést váltott, élesen kanyarodott és Dov simán vele tartott. 582 A szekér erősen megingott a fordulóban, Najának meg kellett kapaszkodnia a védőfalban, hogy ki ne repüljön. A lovak hangos patadobogással visszaszáguldottak oda, ahol Nefer állt a falon. Naja visszanyerte egyensúlyát, és felemelte a kardot, hogy lesújtson vele, mihelyt a közelébe ér. Nefer tudta, hogy saját bronzpengéje mit sem ér az ellen a szörnyű penge ellen. Biztos halál volna közelharcba bocsátkozni egy olyan nagyszerű kardforgatóval, mint Naja, ki azzal a fegyverrel van felszerelve. Ahogy a lovak elhúztak alatta, Nefer könnyedén Krus hátára ugrott, és még mindig vágtában, a térdével kikormányozta a nyílt terepre. Hátrapillantva látta, hogy Naja kimászott a szekérből és a szekérrúdon igyekszik feléje. Lehajolt Krus hátáról, kardjával elvágta a sodrott csomót, mely a lovakat a rúdhoz kötötte. A szekér szabadon futott, majd irányt változtatott. Naja súlya lenyomta a rudat és a vége beleállt a puha talajba. A szekér feje tetejére állt, Naja lerepült róla. Vállával ütközött a talajnak, Nefer még a patadobogáson és az összetörő szekér recsegésén keresztül is hallotta, hogy csontja eltörik. Visszafordította Krust, és Najának rontottak. Naja fájdalmasan feltápászkodott, megsérült karját a melléhez szorította. Esés közben a kék kard kiesett kezéből, és tíz lépésre tőle hegyével beleállt a földbe. A penge még remegett a becsapódástól, a csodás kék fém kéken szikrázva csillogott, a drágakövekkel kirakott markolat ide-oda rez-gett. Naja a kard felé tántorgott, de akkor meglátta Krust rárohanni, és a halálos rémülettől hamuszürke lett az arca. Megfordult és futni kezdett. Nefer lehajolt Krus hátáról, kihúzta a kardot a homokból és Krussal Naja után eredt. Naja hallotta az erősödő patadobogást a háta mögött és hátranézett. A szemfesték fekete könnyekként csurgóit le az arcán, vonásait eltorzította a rettegés. Már tudta, hogy nem menekülhet az iszonyú bosszútól, mely rohanva tart felé. Térdre rogyott és két kezét esedezve felemelte. Egy a marjára mért tenyércsapással és éles füttyel Nefer hirtelen megállította Krust a térdeplő alak előtt, leugrott és megállt fölötte. 583 -Kegyelem! - könyörgött Naja hangosan zokogva. -Átengedem neked a kettős koronát és az egész királyságot. - Az már az enyém. Már csak egy hiányzik, a bosszú! -Kegyelmezz, Nefer Széthi, az istenek nevében, és a nővéred, Heseret istennő kedvéért, és a gyermekért, kit ménében hordoz, kegyelmezz! - Váratlanul egy tőr volt a jobbjában, és vadul Nefer ágyéka felé döfött. Majdnem eltalálta, de Nefer még időben félrecsavarta testét, és a tőr hegye felhasította rövid köntösét. A kék karddal kiverte a tőrt Naja kezéből. — Csodálom állhatatosságodat. A legvégsőkig hű maradsz álnok természetedhez - mosolygott rá fagyosan. -Tőlem ugyanazt a könyörületet kapod, amit te tanúsítottál atyám, Tamose fáraó iránt. - A kék kard hegyét Naja mellének közepébe döfte és az a lapockái között jött ki. Naja arcán gyötrelmes hitetlenség futott végig. -Bemocskoltad ezt a szent pengét. Most a véreddel mosom le — mondta Nefer, és kihúzta, aztán ismét beledöfte. Naja arccal a porba zuhant, még egy kínlódó lélegzetet vett, de tüdejéből a levegő bugyborékolva távozott a lapockái közti seben, aztán összerándult és meghalt. Testét a lábánál fogva Nefer a Krus hámjáról lelógó istránghoz kötötte, aztán felült a lóra, maga után húzta a mezőn. Éljenzés hullámai kísérték, ahogy az erőd kapujához lovagolt. Elvágta a kötelet, és Naja véres tetemét otthagyta a porban. - Vágjátok a bitorló testét darabokra és küldjétek el egy darabját az ország valamennyi nomoszába, hadd lássa a mi Egyiptomunk minden polgára a királygyilkosság és az árulás jutalmát. Aztán felnézett az alakra, aki az erőd őrtornyán állt a magasban, a véres kék pengét felemelve köszöntötte. Taita felemelt jobbjával fogadta, és ujján sötétvörös fénnyel csillant meg Naja rubingyűrűje. — Egész nap ott állt a torony tetején. Milyen szerepet játszott a Mágus a csatában? - töprengett Nefer. - Vajon győztünk volna a hatakna és befolyása nélkül? - Válasz 584 nem volt a kérdésre, a gondolatot kiverte fejéből. Felmászott a létrán a toronyra, ott megállt Taita mellett. Innen szólt embereihez. Megköszönte kötelességtudásukat és bátorságukat. Jutalmat ígért nekik, mindenkinek részt a zsákmányból, előléptetéseket, aranyláncokat és vitézi címeket a kapitányoknak és parancsnoknak. Mire mindegyiket nevén nevezte, a nap bíborszínű viharfelhők között hanyatlott a horizont felé. Beszédének végén imára szólított. - E győzelmet az arany Hórusznak, az istenek sólymának ajánlom - kiáltotta, és miközben imádkozott, különös dolog történt. Egy utolsó röpke napsugár áttört a sűrű felhőkön és megvilágította az erőd tornyát, megcsillant a kék hadi koronán a fején és a kék kardon a kezében. Ugyanebben a pillanatban vad kiáltás hangzott fel a magasból, minden fej felemelkedett és minden szem az égre fordult. Mormogás és sóhajtozás tört elő a tömegből. Egy királyi sólyom lebegett a fáraó feje fölött a levegőben, és ahogy csodálkozva bámulták, újra azt a különös, szívet sajdító hangot hallatta, aztán három kört írt le, majd végül gyors, rövid szárnycsapásokkal elrepült egyenes vonalban a sötétedő keleti égbolt felé és eltűnt a homályban. - Áldás az istentől - énekelték a katonák. - Üdvöz légy, fáraó! Még az istenek is köszöntének. De mihelyt egyedül maradtak, Taita halkan, hogy a szobán kívül ne hallja szavait senki más, azt mondta: - A sólyom figyelmeztetést hozott neked, nem áldást. - Milyen figyelmeztetést? - kérdezte Nefer csendesen, de mély aggodalommal. - Mikor a madár kiáltott, Mintakát hallottam kiáltani -suttogta Taita. - Mintaka! - Nefer megfeledkezett róla a csata hevében. - Mit is mondott nekem Prenn róla? - Az ajtó előtt álló őröknek kiabált. - Prenn! Hol van Prenn tábornok? Prenn rögtön megjelent, és letérdelt a fáraó előtt. - Kiérdemelted legmélyebb hálánkat - szólt Nefer. - Nélküled nem győzedelmeskedtünk volna. Jutalmad felülmúlja majd a többi kapitányomét. - A fáraó kegyes. 585 - A csata kezdetén Mintaka hercegnőt említetted. Azt hittem, biztonságban van Hathor avarisi templomában. Mikor és hol láttad utoljára? -Fáraó, tévedésben vagy. Mintaka hercegnő nincs a templomban. Eljött hozzám az üzeneteddel. Nem hozhattam magammal a csatába, így két nappal ezelőtt a sivatagi táboromban hagytam, a khatmiai út mellett. Szörnyű balsejtelem markolt Nefer szívébe. - Ki maradt még abban a táborban? - Néhányan a királyi hölgyek közül, Merykara hercegnő, aki Mintakával jött, és őfelsége Heseret királynő...

- Heseret! - Nefer talpra ugrott. - Heseret! Ha Mintaka és Merykara a hatalmában van, mit művel majd velük, mikor megtudja, hogy megöltem a férjét? Az ajtóhoz lépett és Merenért kiáltott. - Mintaka és Merykara szörnyű veszélyben vannak - mondta neki. - Honnan tudod? - Meren nyugtalannak látszott. - Prenntől. És Taita figyelmeztetést olvasott ki a sólyom kiáltásából. Azonnal indulunk. A pirkadat előtti sötét és hűvös órákban, mikor a világ a legsötétebb és az emberi szellem a mélypontjára süllyed, Heseret felébredt. Először nem tudta, mi zavarta meg álmát, de aztán halk zsivajt hallott, még messziről, de egyre erősödve. Felült, hagyta a szőrmetakarót a derekára csúszni, és megpróbálta kivenni a távoli hangzavart. Most már meg tudott különböztetni szavakat: „legyőzték" és „elpusztult" és „azonnal menekülni". A szolgálóit szólította visítva, kettő jött elő támolyogva, még csak félig ébren, meztelenül, kis olajlámpásokkal a kezükben. - Mi történt? - kérdezte Heseret, és a lányok szeme értetlenül elkerekedett. - Nem tudjuk, úrnőnk. Aludtunk. - Ostoba lányok! Nyomban derítsétek ki - parancsolta Heseret dühösen. - És nézzétek meg, hogy a foglyok még a ketrecükben vannak-e, nem szöktek-e meg. - A lányok elsiettek. 586 Heseret felkelt ágyáról. Meggyújtotta az összes lámpást, aztán feltornyozta a haját, köntösbe bújt, és egy kendőt terített vállára. A kinti lárma egyre hangosabb lett, kiáltásokat hallott, az úton tovagördülő kocsik zaját, de még mindig nem értette, mi történik. A két szolgáló futva jött vissza a sátorba. Az idősebbik kifulladva, alig érthetően habogta: - Azt mondják, felség, nagy csata volt egy Iszmailia nevű helyen. Heseretet elöntötte az öröm. Naja győzelmet aratott, szíve mélyén biztos volt benne. - Mi volt a csata kimenetele? - Nem tudjuk, felség. Azt nem kérdeztük. Heseret belemarkolt a közelebbi lány hajába, és oly hevesen megcibálta, hogy csomók maradtak a kezében. -Egycsipetnyi ész sincs abban a kemény fejetekben? - Arcul vágta, és lelökte a sátor padlójára. Felkapott egy lámpást és az ajtóhoz sietett. Az őrök nem voltak sehol, először szúrt bele a félelem. A tárkocsihoz futott, a lámpást felemelve belesett a ketrecbe. Szorongása részben enyhült, mikor látta, hogy a két megviselt alak még mindig a ketrec hátsó falához van kötözve. Sápadt, maszatos arccal néztek fel rá. Heseret otthagyta őket és a tábort övező kerítés kapujához futott. A csillagfényben sötét menetet látott tovaözön-leni. Látta az ökör vontatta kocsik és társzekerek homályos körvonalait. Néhány magasan meg volt rakva bálákkal és ládákkal, másokon nők zsúfolódtak össze, gyermeküket magukhoz szorítva. Katonák százai siettek tova gyalog, és Heseret látta, hogy legtöbben eldobták fegyvereiket. - Hová mentek? - kiáltott oda nekik. - Mi történik? -Senki nem válaszolt neki, úgy tűnt, észre sem veszik. Kirohant az útra, és megragadta az egyik katona karját. - Én Heseret királynő vagyok, egész Egyiptom fáraójának felesége. - Megrázta a karját. - Figyelj rám, szolga! A katona furcsa, ugató nevetést hallatott, és megpróbálta lerázni. De Heseret elkeseredett erővel fogta a karját, mígnem a katona nagyot ütött rá, és otthagyta az út porában. 587 Feltápászkodott, egy másik katonát szemelt ki a tova-özönlő tömegben, aki őrmesteri rangjelzést viselt. Odaszaladt hozzá, orrából csepegett a vér. - Mi hír a csatáról? Mondd meg! Ó, kérlek, mondd el nekem! - könyörgött. A katona az arcába nézett, és épp elég világos volt, hogy felismerje. - A leglesújtóbb hírek, felség. - Hangja nyers volt. -Iszonyatos csata volt, és az ellenség diadalmaskodott. Seregünket leverték, minden szekér megsemmisült. Az ellenség sebesen közeledik, nemsokára itt lesz. Azonnal menekülnöd kell. - Mi van a fáraóval? Mi történt a férjemmel? - Azt mondják, a csata elveszett, a fáraót megölték. Heseret csak bámult rá, nem tudott se mozdulni, se szólni. - Jössz, felség? - kérdezte a katona. - Mielőtt túl késő lesz. Mielőtt megérkeznek a győztesek és megkezdődik a fosztogatás és dúlás. Én majd megvédelek. De Heseret megrázta a fejét. - Ez nem lehet igaz. Naja nem lehet halott. - Elfordult. Egyedül állt az úton, mikor feljött a nap, és a menekülő sereg még mindig futott. Ez a zavarodott és rendetlen gyülevész népség semmi hasonlósággal nem bírt a büszke hadsereghez, mely csak hónapokkal ezelőtt felsorakozott Babilon Kék Kapuja előtt. Kevés tiszt volt közöttük, és Heseret megszólította az egyiket: - Hol van a fáraó? Mi történt vele? A tiszt nem ismerte meg vértől maszatos arcával és poros, zilált öltözékében. Visszakiáltott: - Naja Kiafant párbajban maga Nefer Széthi vágta le, testét feldarabolták, hogy nyilvánosan kiállítsák darabjait Egyiptom minden nomoszában. Az ellenség gyorsan közeledik, valószínűleg még dél előtt ideér. Heseretből hosszú jajsikoly szakadt ki. Ezek túl élénk részletek voltak, hogy tovább kételkedjék. Két kezével port markolt fel és a fejére szórta. Jajongva végigszántott körmeivel az arcán, vére kiserkedt és a köntösére csur-gott. Szolgálói és testőrsége kapitánya kijöttek érte a táborból, de Heseret őrjöngött gyászában, és összefüggéstelen, 588 szemérmetlen szavakkal illette őket. Arcát az égre emelte, és káromolta az isteneket, mert nem védték meg férjét, aki sokkal nagyobb isten volt, mint bárki más az istenek gyülekezetében. Zokogása és sikoltásai egyre hangosabbak lettek, viselkedése egyre vadabb és tébolyultabb. Mellét szurkálta az apró, drágaköves tőrrel, melyet mindig magánál hordott, levizelte a saját lábát és meghempergett az így keletkezett sártócsában. Aztán hirtelen felugrott és berohant a táborba. A malacketrechez rohant, és Merykarára üvöltött a rácson keresztül. - Férjünk halott. Saját szörnyeteg fivérünk ölte meg. - Dicsőség legyen Hathornak és az isteneknek! - kiáltotta Merykara. - Te istenkáromló! - dühöngött Heseret. - Naja Kiafan isten volt, és te a felesége voltál. - Egyre inkább belelovall-ta magát az őrületbe. - Kötelességtudó feleségnek kellett volna lenned, de megszöktél tőle. Szégyent és gyalázatot hoztál rá. - Meren a férjem - mondta Merykara. - Utálom azt a teremtést, akit férjünknek nevezel. Meggyilkolta apánkat, és alaposan rászolgált a büntetésre, amit Nefertől kapott. -Meren csak közönséges katona, Naja isten volt és most is az. Bár Merykara ajka feldagadt a szomjúságtól és a perzselő naptól, kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. -Meren inkább isten, mint Naja valaha volt. És szeretem. Nemsokára itt lesz, úgyhogy jobban teszed, ha Mintakát és engem szabadon engedsz, mielőtt ideér, különben ő vagy Nefer drágán megfizetteti veled. - Nyugalom, édes barátnőm - suttogta Mintaka. - Megőrült. Nézd a szemét. Ne provokáld. Most bármi gonoszság kitelik tőle. Heseret már elvesztette minden eszét és önuralmát. -Egy közönséges katonát szeretsz? Össze mered hasonlítani a férjemmel, Egyiptom fáraójával? Akkor kapsz belőlük eleget! A testőrök parancsnokához fordult. - Vonszoljátok ki a kocát a mocskos ketrecéből! - A kapitány habozott. 589 Merykara figyelmeztetése a fülében csengett. Nefer és tisztjei hamarosan itt lesznek. Heseret látszólag visszanyerte önuralmát. - Megparancsolom neked, kaptány, hogy engedelmeskedj, vagy viseld a következményeket. - A kapitány kelletlenül kiadta a parancsot embereinek, akik elvágták a szíjakat, melyekkel Merykara csuklóját a keresztrúdhoz kötözték, és lábánál fogva kihúzták. Merykara keze és lába elkékült és megdagadt, ahol a kötél elszorította a vérkeringését, alig tudott megállni a lábán. Arcát és végtagjait, ahol nem fedte ruha, bíborszínűre égette a nap, haja kócos gubancokban lógott az arcába. Heseret gyorsan körbenézett, és figyelmét egy kerék ragadta meg, melyet egyik kocsijáról szereltek le, hogy megjavítsák. A kerítésnek volt támasztva. - Hozzátok ide azt a kereket! - parancsolta, és két katona odagördítette, ahová mutatta. - Kössétek rá a szukát. Nem, nem úgy. Kezét-lábát kifeszítve! Széttárt karokkal és lábakkal várja katonaszeretőit!

Teljesítették parancsát, Merykara csuklóit és bokáit a kerékabroncsokhoz szíjazták, mint egy tengeri csillagot. Heseret eléje állt és az arcába köpött. Merykara kinevette cserepes ajkaival. - Őrült vagy, nó'vérem. A gyász megzavarta az elmédet. Sajnállak, de semmi nem hozhatja vissza Naját. Mikor aljas bűneit megmérik az igazság mérlegén, a boldogság földjének kapuját őrző szörnyeteg felfalja fekete szívét, és emléke feledésbe merül. Heseret Merykara mindkét orcáját végigszántotta tőrének hegyével, felszínes, nem túl mély sebeket ejtve, melyekből mindazonáltal bőségesen omlott a vér köntösének elejére. Heseret a tőrrel felhasította a vásznat, aztán két kezével széttépte nyakától az aljáig. Merykara meztelen volt alatta. Teste, ahol nem érte a nap, fehér volt és finom, keble kicsiny, rózsaszín bimbójú, hasa lapos és fehér, és alján a szőrzet selymesen pihés. Heseret hátralépett és a testőrökre nézett. - Melyikőtök lesz az első? 590 Tátott szájjal bámulták a fiatal, meztelen testet a keréken. Mintaka kiszólt a ketrecből. - Vigyázzatok, mit tesztek! Nefer Széthi hamarosan itt lesz, és ő a húga! Heseret feléje pördült. - Fogd be azt a gonosz szádat. Te leszel a következő. Tízezer férfi van ott kinn, és zömüket megkapod, mielőtt vége a napnak. Visszafordult a katonákhoz. - Gyerünk, nézzétek ezt az édes húst. Nem akarjátok megkóstolni? Látom, hogy duzzad a farkatok a ruhátok alatt. - Ez őrület - suttogta a kapitány, de szemét nem tudta levenni a halovány testről. -Oá Tamose uralkodóház hercegnője. Heseret kikapta a hosszú lándzsát a legközelebbi katona kezéből és végigvágott a hátán a nyelével. - Mi van, tizedes, nincsenek golyóid? Lássunk beleugrani ebbe a mézes köcsögbe. A férfi elhátrált, a hurkát dörzsölve a hátán. - Te megháborodtál. Milyen büntetéssel sújtana Nefer Széthi szegény fejemre? - Váratlanul megfordult és kifutott a táborból, hogy csatlakozzék az úton áramló menekülők hadához. A társai csak egy pillanattal tovább tétováztak. -Ez megbolondult! Nem fogom megvárni, hogy Nefer Széthi ilyen állapotban találja a húgát - motyogta egyikük, és a kapuhoz rohant, társaival a nyomában. Heseret utánuk futott. - Gyertek vissza! Megparancsolom! - De már elvegyültek a tömegben és nyomuk veszett. Heseret egy sietve elhaladó magas núbiai íjászhoz szaladt, megragadta karját, és megpróbálta magával húzni a kerítés mögé. - Gyere velem! Tudom, hogy nektek, fekete állatoknak akkora a szerszámotok, mint egy elefántbikának, és szerettek elfoglaltságot adni neki. Az íjász gorombán ellökte. - Hagyj békén, kurva! Most nincs időm a portékádra! Heseret csak bámult rá, ahogy elsietett a hosszú, zsúfolt úton, és utánakiabált: - Nem én, te gazember! Hogy merészeled megsérteni Egyiptom királynőjét? Dühében sírva futott vissza a táborba. Mintaka a ketrecből szólt hozzá: - Nincs tovább, Heseret. Nyugodj meg. 591 Szabadítsd ki Merykarát, és mi majd megvédünk. - Halkan, megnyugtató hangon beszélt, mert tudta, hogy Hes-eret átlépte az épelméjűség határát és eltévedt az őrület vadonában. - Én Egyiptom királynője vagyok, és a férjem halhatatlan isten - visította Heseret. - Nézzetek rám és féljétek szépségemet és fenségemet! - Vér és mocsok borította, vadul hadonászott a lándzsával. - Kérlek, Heseret - kérlelte Merykara is. - Nefer és Me-ren mindjárt itt lesz. Gondodat viselik majd és megvédelmeznek. Heseret dühödt pillantást vetett rá. - Nincs szükségem védelemre. Hát nem érted, amit mondok neked? Istennő vagyok, te pedig egy katona szajhája. - Drága nővérem, a bánat megzavarta az eszedet. Engedj el, hadd segítsek. Ravasz kifejezés jelent meg Heseret arcán. - Azt hiszed, hogy nem találok egy férfiszerszámot, ami megfelel neked? Nos, nagyon tévedsz. Van nekem sajátom. - Felemelte a hosszú lándzsát, és megfordította a nyelét, hogy a tompa vége nézzen Merykara felé. - Itt van a katonaszeretőd, eljött hozzád. Fenyegetően közeledett Merykarához. - Heseret, ne! - kiáltott rá Mintaka feszülten. - Hagyd őt békén! - Te leszel a következő, te álnok szuka. Majd foglalkozom veled, miután ezt itt elintéztem. - Heseret, ne! - könyörgött Merykara is, a kötelékeiben vergődve. De úgy tűnt, Heseret nem hallja, a lándzsa nyelét Merykara szétfeszített lábai közé helyezte. -Nővérem, ezt nem teheted. Nem emlékszel... - elakadt a hangja és a szeme tágra nyílt a döbbenettől és fájdalomtól. - Tessék! - döfte bele Heseret mélyen a lándzsa végét. - Tessék! - üvöltötte. - Tessék! - Minden lökéssel mélyebbre lökte, míg már majdnem egy karhossznyira csúszott Merykara hasába, és vérétől szennyesen jött ki. Most már mind a két lány sikoltozott: - Hagyd abba! Ó, kérlek, hagyd abba! - De Heseret tovább döfködte a lándzsát a húgába. 592 - Tessék! Ez kielégíti a vágyadat? Merykarából ömlött a vér, de Heseret teljes súlyával a fegyverre nehezedett, és tovább nyomta. Merykara egy utolsót sikoltott, aztán teste elernyedt, és álla meztelen mellére esett. Heseret benne hagyta a lándzsát karcsú, fehér testében, és hátralépett. Zavart arckifejezéssel bámulta, mit tett. -A te hibád volt. Ne engem okolj. A kötelességem volt. Úgy viselkedtél, mint egy szajha. Úgy bántam el veled, mint egy szajhával. - Megint sírni kezdett, a kezét tördelte. -Nem számít. Már semmi sem számít. Naja halott. Hőn szeretett férjünk halott... Kábán, mint egy alvajáró, bement fényűzőén berendezett, de elhagyatott sátrába. Levetette vértől és vizelettől szennyes köntösét, a padlóra dobta, aztán találomra felvett egy másikat a sarokban lévő halomból, és szandált húzott a lábára. - Megkeresem Naját - mondta hirtelen elhatározással. Gyorsan összeszedett néhány holmit és egy bőrzsákba gyömöszölte. Aztán új eltökéltséggel indult az ajtó felé. Mikor kilépett a napfényre, Mintaka szólt hozzá a ketrecből. - Kérlek, Heseret, eressz ki. El kell látnom a húgodat. Súlyosan megsebesült. Légy irgalmas, engedj hozzá. - Hát nem érted? - rázta fejét vadul Heseret. - Meg kell találnom a férjemet, egész Egyiptom fáraóját. Szüksége van rám. Értem küldött. Nem nézett ismét Mintakára, hanem kisietett a táborból, a fejét rázva és összefüggéstelenül motyogva magában. Nyugatnak fordult, a rémült sokaság áradatával ellenkező irányba, és futva indult Iszmailia és Egyiptom felé. Mintaka még hallotta, ahogy kiáltozik: - Várj meg, Naja, egyetlen szerelmem, jövök! Várj meg! - Aztán tom-bolása elhalkult a messzeségben. Mintaka viaskodott kötelékeivel, csavargatta testét és erőlködött, meztelen talpát a rácshoz feszítve próbált nagyobb erőt kifejteni. Érezte, hogy csuklójáról lejön a bőr, és meleg vér csorog a kezére és ujjaira, de a bőrszíjak 593 szorosak és erősek voltak, se megnyújtani, se eltépni nem tudta őket, csak a keze zsibbadt el a vérhiánytól. Mikor megpihent viaskodása közben, tekintete Merykara kerékre kötözött, ernyedt testére vándorolt. Szólt hozzá: -Szeretlek, drágám. Meren szeret téged. Ne halj meg. A kedvünkért ne halj meg, kérlek. - De Merykara szeme tágra nyílva meredt a semmibe. Szemgolyója hamarosan kiszáradt és vékony porréteg lepte be, legyek nyüzsögtek fölötte és ittak a vértócsából a lába közt. Egyszer osonó léptek neszét hallotta a sátor bejáratánál, és mikor odafordította fejét, Heseret két szolgálóját látta kióvakodni a sátorból. Mindketten értékes holmikkal megtömött nagy zsákot cipeltek. Mintaka odakiáltott nekik: - Oldozzatok el, kérlek! Szabadságot és nagy jutalmat kaptok. - De ijedt, bűntudatos pillantást vetettek rá, és kisiettek a táborból, hogy csatlakozzanak a visszavonuló, legyőzött hadsereg kelet felé igyekvő tömegéhez. Később hangokat hallott a kapunál, már majdnem kiáltott, de időben felismerte a durva hanghordozást, és sikerült leállítania magát. Négy férfi lopakodott be óvatosan a táborba. Vonásaikból, öltözékükből és beszédükből ítélve tudta, hogy a legaljasabb fajtából való haramiák, valószínűleg azoknak a hullarabló bandáknak tagjai, melyek ott kullognak minden hadsereg nyomában, fosztogatva és rabolva. Leejtette állat és halottnak tettette magát. A férfiak megálltak és szemügyre vették Merykara testét. Egyikük felröhögött és oly ocsmány megjegyzést tett, hogy Mintakának kényszeríteni kellett

magát, hogy szemét csukva tartsa és nyelvét megfékezze. Aztán a ketrecéhez jöttek és belestek. Tökéletesen mozdulatlanul feküdt, visszatartva lélegzetét. Tudta, mily visszataszító látványt nyújthat, és halottnak tettette magát. - Ez bűzlik, akár egy disznó - jegyezte meg az egyik. - Inkább Tenyér asszonnyal és öt lányával csinálnám. -Mind röhögtek a durva tréfán, aztán szétszéledtek, hogy átkutassák zsákmányért a tábort. Miután elosontak, és magukkal vittek, amit csak tudtak, Mintaka figyelte, hogyan hosszabbodnak az árnyékok a tábor döngölt földjén, miközben kinn lassan elenyészett az elhaladó kocsik 594 és gyalogosok zaja. Épp napnyugta előtt haladt el az utolsó, a sivatag és a halottak néma csöndje ülte meg a tábort. Az éjszaka során Mintakát időnként legyőzte a kimerültség, az emésztő kétségbeesés, és elnyomta az álom. Valahányszor felriadt, az ezüstös holdfényben Merykara sápadt, kifeszített testét látta, és a bánat és gyász szörnyű ciklusa újra kezdődött. Eljött a hajnal, felkelt a nap, de nem volt más hang, csak a sivatagi szél sóhajtozása a kapunál álló sovány akácia ágai között, és saját fel-feltörő zokogása. De ez egyre gyengült, ahogy újabb nap múlt el víz nélkül. Aztán valami mást is hallott, távoli morajlást, mely halk robajjá erősödött, és tudta, hogy sebesen közeledő kerekek hangja - szekereké, mert most már patadobogást is hallott, és az emberi hangok erősebbek lettek, aztán még erősebbek, mígnem egyet felismert közülük. - Nefer! - próbált kiáltani, de hangja csak leheletnyi suttogás volt. - Nefer! Nefer rögtön észrevette és a ketrechez rohant. Puszta kezével tépte le ajtaját, aztán előhúzta tőrét és levágta csuklójáról a szíjakat. Gyengéden kihúzta a bűzös ketrecből és a mellére szorította. Sírt, ahogy a sátorba vitte. -Merykara! - lehelte Mintaka kicserepesedett, feldagadt ajkai közt. -Taita gondoskodik róla, de félek, már túl késő. -Mintaka visszanézett a fiú válla fölött, és látta, hogy Meren és Taita már levágták Merykarát a kerékről, és kihúzták az alvadt vérrel borított fegyvert a testéből. Most tiszta, fehér vászonlepedőt terítettek rá, eltakarva a szörnyűséges csonkítást. Mintaka lehunyta szemét. - Kimerített a bánat és a gyász, drágám, de az arcod a legszebb és legörvendete-sebb látvány, mit valaha láttam. Most pihenek egy kicsit -suttogta, és elvesztette eszméletét. 595 Mintaka lassan ébredt, mintha abból a szörnyű, sötét gödörnek mélyéből szállna fel, hol a démonok tanyáznak. Mikor kinyitotta a szemét, az álmaiban kísértő démonok megfutamodtak, határtalanul megkönnyebbült, mikor saját világának két legszeretettebb arcát pillantotta meg. Taita ült az ágya egyik, Nefer a másik oldalán. - Meddig? - kérdezte -, Meddig nem voltam magamnál? - Egy napot és egy éjszakát - válaszolt Taita. - Adtam neked a vörös mákony virágából. - Mintaka az arcához emelte a kezét, és vastag kenőcsbevonatot tapintott rajta. Nefer felé fordította fejét. - Csúnya vagyok - suttogta. - Nem! - válaszolt Nefer. - Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, és mindennél jobban szeretlek. - Nem haragszol, mert nem engedelmeskedtem neked. - Egy koronát és egy országot kaptam tőled - rázta meg Nefer a fejét, és egy könnycsepp esett szeméből a lány arcára -, és mindezen túl nekem adtad szerelmedet, ami mindennél drágább nekem. Hogyan haragudhatnék rád valaha is? Taita csendesen felállt, és elhagyta a sátrat, ők pedig a nap hátralevő részében együtt maradtak, halkan beszélgetve. Este Nefer a többiekért küldött. Mikor összegyűltek Mintaka ágya körül, Nefer komoran az arcukra nézett, és látta, hogy valamennyien ott vannak: Taita és Meren, Prenn, Socco és Shabako, aki mereven mozgott az iszma-iliai csatatéren szerzett fájó sebeitől. - Azért jöttetek, hogy tanúi legyetek az igazságszolgáltatásnak - mondta nekik, aztán az ajtónál álló őrökhöz fordult. - Hozzátok be a Heseret nevű nőt. Mintaka megriadt, és megpróbált felülni, de Nefer gyengéden visszanyomta a párnára. - Hol? Hogyan találtátok meg? - A járőreink bukkantak rá a sivatagban, az Iszmailiába vezető úton - magyarázta Nefer. - Először nem ismerték 596 fel, nem hittek neki, mikor azt állította, királynő. Tébolyo-dott asszonynak nézték. Heseret belépett a sátorba. Nefer megengedte neki, hogy megfürödjék, és ellátta friss öltözékkel, Taita pedig ellátta az arcán és testén a vágásokat és horzsolásokat. Most lerázta magáról az őrök kezét, és állat királyi módon felszegve körülnézett. - Boruljatok le előttem - parancsolta a férfiaknak vele szemben. - Királynő vagyok. Senki sem mozdult. - Hozzatok neki egy zsámolyt -szólt Nefer. Mikor leültették, oly hideg tekintettel meredt rá, hogy Heseret eltakarta arcát és sírni kezdett. - Te gyűlölsz engem - pityeregte. - Miért gyűlölsz engem? - Mintaka majd elmondja, miért - felelte Nefer, és az ágyon fekvő lányhoz fordult. - Kérlek, mondd el nekünk, hogyan halt meg Merykara hercegnő. Mintaka majdnem egy óráig beszélt, és a sátorban egész idő alatt senki sem mozdult, egy szót sem ejtett, eltekintve az elakadó lélegzetektől és elborzadt felkiáltásoktól a legszörnyűbb részleteknél. A végén Nefer Heseretre pillantott. - Tagadsz-e bármit e tanúvallomásból? Heseret viszonozta hideg tekintetét. - Szajha volt, és szégyent hozott a férjemre, Egyiptom fáraójára. Megérdemelte a halált. Elégedett és büszke vagyok, hogy én lehettem az igazságszolgáltatás eszköze. - Talán még most is megbocsátottam volna, ha egysze-mernyi megbánást mutatsz - mondta Nefer csendesen. -Királynő vagyok, fölötte állok csip-csup törvényeiteknek. - Már nem vagy királynő - válaszolta Nefer, és Heseret elbizonytalanodott. - A húgod vagyok. Nem ártanál nekem. - Merykara is a húgod volt neked. Megkímélted? - Ismerlek jól, Nefer Széthi. Nem fogsz bántani. - Igazad van, Heseret. Én nem foglak bántani. De van valaki, kinek nem lesznek aggályai. - Parancsnokaihoz fordult. - Ez a legnagyobb sérelmet szenvedett jogairól szóló ősi törvény. Lépj elő, Meren Cambyses. Meren felállt és előre lépett. - Fáraó, parancsolj velem. 597 - Te Merykara hercegnő jegyese voltál. A tiéd a legnagyobb sérelem. Átadom neked Heseret Tamose testét és lelkét, aki Egyiptom királyi házának hercegnője volt. Heseret sikoltozni kezdett, mikor Meren agy aranyláncot helyezett a nyakába. - Királynő és istennő vagyok, ne merészelj rám kezet emelni. Sikoltozásáról senki nem vett tudomást, s Meren Neferre nézett. - Felség, vannak megszorításaid? Kéred vagy megparancsolod, hogy könyörületet és szánalmat tanúsítsak? - Fenntartások nélkül adom kezedre. Az élete a tiéd. Meren meglazította kardját a hüvelyében, és a lánccal talpra húzta Heseretet. Kivonszolta a síró és jajveszékelő nőt a sátorból. Senki sem követte őket. Néma csendben ültek, és a vászonfalakon keresztül hallgatták Heseret jajveszékelését, könyörgését és hízelke-dését. Aztán hirtelen csend támadt és megacélozták szívüket. Éles, magas sikolyt hallottak, ami ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan kezdődött. Mintaka kezébe temette arcát, Nefer a gonosz elleni jelet mutatta. A többiek köhécseltek, és nyugtalanul mocorogtak. Aztán szétvált a bejáratot takaró függöny, és Meren lépett a sátorba. Jobbjában a meztelen kardot, baljában egy ijesztő tárgyat tartott. - Felség, igazságot szolgáltattam. - Sűrű fürtjeinél fogva magasba emelte Heseret, a hamis fáraó, Naja Kiafan feleségének levágott fejét.

További öt napba telt, mire Mintaka elég jól lett ahhoz, hogy megkezdjék a hosszú utat vissza Avarisba. Taita és Nefer még ekkor is ragaszkodott hozzá, hogy hordszé-ken utazzék, csökkentendő a zötykölődést a göröngyös úton. Lassan haladtak, tizenöt nappal később értek el a magaslatra, ahol a száraz pusztaságból lenéztek a Nílus széles, zöld völgyére. Nefer kisegítette Mintakát a hordszékből és egy kicsit távolabb sétáltak az úttól, hogy egyedül lehessenek, és maradéktalanul kiélvezzék a hazatérésnek ezt az örömte598 li pillanatát. Nem sok idő telt el, mikor Nefer felállt és beárnyékolta szemét. - Mi az, szívem? - kérdezte Mintaka. - Látogatókat kapunk - mondta Nefer, de mikor Minta-ka bosszúsan felkiáltott, hozzátette: - Ezeket a látogatókat mindig szívesen látjuk. Mintaka elmosolyodott, amint felismerte a két egymáshoz nem illő alakot, akik feléjük közeledtek. - Taita. És Meren! De miért e különös öltözék? Mindketten egyszerű köntöst és szandált viseltek, és vállukra vetve a zarándokúton lévő szent emberek bőrzsákját cipelték. - Búcsúzni jöttünk - magyarázta Taita. - Csak nem hagysz most itt? - döbbent meg Nefer. -Nem veszel részt a koronázásomon? - Már megkoronáztak az iszmaialiai csatatéren -mondta szelíden Taita. - Az esküvőnk! - kiáltott fel Mintaka. - Az esküvőnkre itt kell maradnod. - Már régen megvolt az esküvőtök - mosolygott Taita -, talán a születésed napján, hisz az istenek egymásnak szántak benneteket. - De te, társam a Vörös Úton és legjobb barátom - fordult Nefer Merenhez -, mi van veled? -Nincs, mi itt tartson, most hogy Merykara elment. Taitával kell mennem. Nefer tudta, hogy nincs mit mondani, hogy további szavak csak tönkretennék ezt a pillanatot. Azt sem kérdezte meg, merre tartanak. Talán maguk sem tudták. Megölelte és megcsókolta őket, Mintakával sokáig néztek utánuk, míg elballagtak s távoli alakjuk egyre kisebb lett a sivár pusztaság fölött lebegő vibráló levegőben, mindkettőjük szívét a sajnálat és bánat sajgó fájdalma töltötte el. - Nem mentek el igazán - suttogta Mintaka, mikor végleg eltűntek a szemük elől. - Nem - értett egyet Nefer. - Ők mindig velünk lesznek. 599 Mintaka Hathor templomának főpapnőjének és ötven tanítványának kíséretében érkezett esküvőjére Nefer Széthi fáraóval. Egymás mellett álltak a thébai palota teraszán, mely az áradó Nílus széles barna folyamára nézett, abban az évszakban, mely a legkegyesebb minden élőlényhez Egyiptom földjén. Mintaka már régen felgyógyult sebeiből és megpróbáltatásaiból. Szépsége maradéktalanul visszatért, és ebben a boldog pillanatban még fényesebben ragyogott. Úgy tűnt, egész Egyiptom eljött, hogy tanúja legyen a házasságkötésnek. Ameddig a szem ellátott, a tömeg megtöltötte a Nílus két partját. Mikor a pár megölelte egymást, és eltörte a Nílus vizét tartalmazó korsókat, az egekbe szálló kiáltás bizonyára magukat az isteneket is felriasztotta. Aztán Nefer Széthi kézen fogva kivezette királynőjét, és megmutatta szépségét a népnek, akik térdre borultak, örömükben sírva és kiáltozva bizonygatták hűségüket és szeretetüket. Hirtelen némaság ülte meg e végeláthatatlan tömeget, és lassan minden szem a parányi pontra fordult az égen, a palota fölött. A csöndben felhangzott a királyi sólyom vad, magányos kiáltása, a madár megkezdte zuhanását a kék égboltról. A végén, mikor már úgy tűnt, hogy menthetetlenül becsapódik, kiterjesztette szárnyait s ott maradt a fáraó magas alakja fölött lebegve. Nefer kinyújtotta jobb karját, a fenséges madár lágyan, akár egy tollpihe, az öklére szállt. Mint viharos tenger hangja zúgott fel a kiáltás tízezer torokból, mellyel a csodát üdvözölték. De Nefer szeme a vékony, színarany karikára tévedt, mely a madár jobb lábára volt erősítve a nagy, görbe karmok fölött. A fémbe egy jel volt vésve, mely heves dobogásra késztette Nefer szívét, mikor felismerte. - A királyi kartus! - suttogta. - Ez soha nem volt vadon élő madár. Ez Nefertem, apám sólyma. Ezért jött el hozzám oly gyakran a legnagyobb veszélyek idején, hogy 600 figyelmeztessen és vezessen. Mindig az apám szelleme volt. -És Nefertem most eljött, hogy az egész világ előtt megerősítse, király vagy valóban. - Mintaka közelebb húzódott Neferhez, s büszkeségtől és szerelemtől ragyogó tekintettel nézett az arcába. 601

ISBN 963 9124 33 8 Kiadja: a Delej Kft. Felelős kiadó: a Delej Kft. ügyvezető igazgatója Szerkesztő: Muzamel Judit Műszaki szerkesztő: Szakálos Mihály Szedte és tördelte: az AbiPrint Bt. Nyomta és kötötte: a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató Megjelent: 35,34 (A/5) ív terjedelemben