Weöres SánDor: Tíz lépcső Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad. Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Beköszöntő, nektek, naGyok
Szalagavatott, még-épphogy-bolyaisoknak! Ezzel a különszámmal nem flancolni, sem szirupálni nem akarunk, csak jelezni. Hogy azért üresebb lesz nélkületek. Fehérzsebkendő és kékszalag, ugyan. A lényeg... tudjátok ti. S elnefelejtsétek. (a Tentamen szerkesztő csapata)
„Soha ne feledjétek el azt, hogy hogyan jutottatok el idáig: emlékezzetek szüleitek, családotok, tanáraitok segítségére és szeretetére. A tőlük szerzett tudás és minta segítségével sikerrel hódíthattok meg minden előttetek álló lépcsőfokot...”
“A szalag feltűzése nemcsak lépcső, hanem kapu is. Jelképesen lezár egy korszakot, és megnyit valami titokzatost, valami reményteljest, valami ismeretlent.”
KeDves VéGzős diáktársaink! „(...) Ma találkoztok a jelenetekkel, mert nem a holnap teendői kötnek le, ma időtök van rácsodálkozni a pillanatra, az elmúlt idő tömörségére. Ma a hálaadás ideje, örülhettek a múlt tapasztalatainak, a jelen varázsának és a jövőbeli lehetőségeknek, melyek csábítóan állnak előttetek. Ma rádöbbentek az ifjúkor kettősségére, a bennetek élő gyermeki kiváncsiságra és a felnőtties, komoly döntések terhére. „Határ a csillagos ég!” - hangzik a megdöbbentő tanári késztetés. Ti diákként a rengeteg kihívás és elvárás közepette megéreztétek ennek a szépségét, mert szép a fényévekre lévő ragyogás, szép mindaz, mit nem tudtok felfogni, sem tapasztalni. Az előttetek tornyosuló döntésekhez adjon bátorítást nektek az, amit gyerekként iskolánkban tapasztaltatok: a semmiből születő új világ szépsége. Bátorítsanak az eddigi munkátok gyümölcsei, melyek később fognak beérni, és majd azt “Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre... Szamondjátok: megérte!(...) badnak lenni nehéz. Nehéz és jó. Az ember szabadnak Mi büszkék vagyunk születik.”(Eszterházy Péter) rátok, mert éltetek a lehetőséggel és vállaltátok a legfélelmetesebb felfedezést, hogy magatokat és a világot megismerjétek. Tekintsétek hát e kis szalagot kitüntetésnek, amely Szentgyörgyi Albert szavaival bátorít titeket: „Gondolkodj bátran! Ne félj attól, hogy hibákat követsz el, tartsd nyitva a szemed, az apró részleteket is vedd észre, legyél mindenben mértéktartó céljaidat kivéve!” A Bolyai Farkas Elméleti Líceum 11. évfolyama nevében köszönöm nektek, hogy példátokkal ösztönöztök minket, a kisebb diákok népes seregét. Kívánok nektek bölcsességet az elhatározásaitokhoz és szép, kiegyensúlyozott életet.” Szántó Kata
Elbúcsúzik a XII. A Nagyon szerencsések vagyunk. Nem csak azért, mert a nagyvilág hullámzó viharában a családunk biztos horgony, hanem azért is, mert egymásba is kapaszkodhatunk. Más tájakon nincsenek osztályok. Talán, mert túl nehéz elbúcsúzni. Mert túl nehéz elengedni egymás kezét. Mert olyan jó. És bármennyire is hazudjuk azt magunknak, nem unatkozunk soha. Főleg ennyi érdekes és értékes, immár felnőttel az osztályban. S ha belegondolunk, hogy naiv, tapasztalatlan szemeinkkel nézve mennyire fantasztikus és hatalmas az egyén a mai szabad világban, mit mondhatunk egy osztályról, melynek mind a 33 különleges egyénisége kihagyhatatlan alkotója. Persze nem csak mi alkotjuk meg az osztályt, hanem az osztály is alkot minket. Nem egy poros utat tettünk meg, hanem polcokat töltő kalandokon estünk át, s ez lényegesen megváltoztatott bennünket. Mássá tettük egymást. Nap mint nap, mikor nevettetjük egymást, bíztatjuk egymást és vigyázunk egymásra, egy életre szóló kapcsolatot fonunk, egy erős lelket öntünk, és egy egészséges szívet tartunk egymásnak és magunknak. És ezért hálásak vagyunk. Hálásak vagyunk az oszinak is. Köszönjük első sorban a kirándulásokat, melyeken igazán éreztük, hogy egy osztály vagyunk. Köszönjük a segítséget, a tanácsokat és a kezet, amely mindig igyekezett összetartani minket. És nem utolsó sorban, köszönjük az egész iskolának, hogy hiperbolizálva agyondicsért minket. Nem mintha nem tudták volna már, hogy az A osztály milyen ügyes. Azt viszont nem tudják, hogy miért vicces számunkra az, hogy Pákó, Rambo, Auchan, a bog, vagy Menő Jenő. Na meg a szakállpuszit sem ismerik sokan. Igazi kis kultusz alakult ki idővel, amelynek labirintusában csak mi tudunk eligazodni. Persze, sokszor mi is rossz irányba fordulunk, s arra ébredünk, hogy valami tevékenységen, versenyen vagy szervezésben veszünk részt. Egyfolytában történik valami az osztályban, mint egy hangyabolyban. Mit mondhatunk, próbálunk mi is szuper extrák lenni, és a maradandó időt is szuper extrává tenni, mert ebből oly kevés van. Mondták nekünk az „idősebbek”, hogy közeledünk a „véghez.” Hiába nem akarjuk, a félelmetes vég közeledik. Félelmetes és egyben hamis. Hiszen iskolán kívül és túl is egy osztály maradunk, s ha netán nem találunk egymásra, visszatérünk tízévente a bölcsőnkbe. Úgy, hogy nem most szól a „c’est la vie”. Az élet, az osztály élete nem itt áll meg. Magunkban fogjuk továbbhordozni sok-sok esztendeig, mert a mi életünk java még csak most következik. A kalandunk folytatódik, és egy nap ide fog visszahozni bennünket, a Bolyaihoz. Addig is, viszontlátásra és szervusztok pajtások!
XII. B osztály Emlékképek 29 ismeretlen név – így kezdődött 2009-ben a történetünk. Félve léptünk be az iskola hatalmas kapuján, amely átjáró volt a mesék világából az eposzok és drámákéba, az összeadás és kivonás világából a deriválás és integráláséba. Egy dolog kovácsolt minket össze, az, hogy egy picit mindannyian izgultunk. Előző életünkben azt tudtuk, hogy minden embernek van szeme, mára már biológiából megtanultuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, de a legfontosabb, hogy látunk vele, bár a kérdés az, hogy mit?! Láttunk olyan barátságokat kialakulni, amelyek máig is tartanak. Láttunk nevető arcokat, és reggelente fáradt, megviselt tekinteteket. Láttunk olyan fizika képleteket, melyekből csak az egyenlőségjel volt ismerős, és láttuk már a román tételeket, meg azt, hogy az „a” egyenlő az „e”-vel, aminek semmi értelme, mégis nyilvánvaló. Láttuk a Bolyalimpiát, és most azokat látjuk, akik négy évig mellettünk álltak jóban, rosszban. Akik megtanították, hogy tudjuk, nincs bocsánat, hogy vannak emberek, akik amit tudnak, azt stabilan nem tudják, hogy a Bolyaiban nem mi vagyunk a királyok, és hogy a töprengést nem kell halálkomolyan venni. Mostanra már azt is tudjuk, hogy lehet megoldani, hogy órán ne legyen se tél, se csend, se hó, se halál, fegyelmezettek lettünk. Csak akkor beszélünk, ha kérdeznek az osztálytársaink, vagy ha valami megosztanivalónk van saját magunkkal. Furcsa visszanézni, hogy kik voltunk, és kik lettünk négy év alatt. Sokmindent tanultunk, például, hogy kémia laborba enni tilos, hogy TIC órán a facebook tabu, és ha lógsz, aznap a tanári körül ólálkodni nem jó. De botlottunk nehézségekbe is, amelyeken tanáraink segítettek át. Néha, bár a matek feladatok nehéznek bizonyultak, tökfej módszerrel, vagy satubaszorítással, félresöpörtük az akadályokat. Négy évünket egy kérdés kísérte végig: Orvosnak lenni, vagy nem lenni? Sokan máig sem tudják a választ, de még van egy kis időnk. Egy kis időnk arra, hogy azokat is megismerjük, akikkel eddig esetleg nem mélyült el a kapcsolatunk, arra, hogy most az utolsó 100 méterben úgy összekovácsoljuk az osztályt, hogy pár hónap múlva nekünk legyen a legnehezebb az búcsúzás, és az elválás csak pár hétre szóljon, ne tíz évre. Arra van még egy kis időnk, hogy IGAZÁN EGYÜTT legyünk. Történetünk nem sokban különbözik a másokétól, epigrammaszerű volt. Rövid, tömör, és reméljük, csattanóra épülő. De még nincs vége, még nincs itt a befejezés ideje, az majd júniusban ráér, addig pedig nyugodtan végigballagunk utolsó 100 méterünkön. Utánajárunk történetünk végének, együtt.
Verses XII. C Egy felvételivel indult minden, Melyre szépen öltözve siettünk, ingben. Bár százan jöttünk, száz felől, Szemlélt mindenki más-más szemszögből. Így startoltunk szeptemberben, Nagy Bolyainak egy kis termében. E kis terem jó volt bizony nekünk, Segített egymást jobban megismernünk. Baráti köreink egyre csak nőttek, Míg a teendők, feladatok csak gyűltek. Sosem jöttünk rá, almafára hogy kell mászni, Így csak néha-néha volt meg a magyar házi. Sokszor kirándultunk, hátra s előre, Somiról a Cinegére, fel a hegyre s le a völgybe. Különös sapka köztünk vándorolt, Mely már mindenki fején rajta volt. Mi a szabadságért harcoltunk, Erről élő szobrot állítottunk. Hegedültünk, táncoltunk, Dona Nobist dúdoltunk, De még latinul is declináltunk. Pater Noster mindenben ott volt velünk, Míg Ave Maria-t imádkozva növekedett a hitünk. Osztálytársak jöttek-mentek, Az oszik is megcserélődtek. Gondoltunk mi minden másra, Nevetésre, tanulásra. Túráztunk és szórakoztunk, Jókedvünkből ki nem fogytunk. Tábortűznél énekeltünk, Sokat-sokat beszélgettünk. Játszani mi sosem szégyelltünk, De a gyerekkorból lassan felnőttünk. Komoly teendőnél a táncot betanultuk, Az iskola sportcsarnokát ezzel felavattuk.
Így teltek el Bolyais éveink, Lassan maradnak csak az emlékeink. Szép volt, ahogyan egymást elfogadtuk, Hogy könnyű volt, azt azért nem mondhatjuk. De lassan mostmár letesszük a lantot, És csak azt vesszük észre, hogy mindenki elballagott. Társak, minden jót kívánunk nektek, A szerencse az életben kísérjen benneteket. Múlik az idő, elsuhan az élet, Búcsút intünk, múló diákévek.
XII. d, rímekben Adiorján Hermina Melinda Kedves, rendes , mindig laza, Beszél, azért, hogy menjünk haza. De ha dolog van, odaáll, Neki sokszor hálás az osztály. Bajkó Nimrod Úgy látom, Ő egy lángész, Vagy inkább Egy partyface? Balogh Dávid Magas célokat Követsz, Ezért másokat Megvetsz. Bertalan Timea Tünde Remekül megy Neked a tánc, Mindig a figyelem Középpontjában állsz. Bodor Claudia Timea Akadály előtte nincs, Kitartása mindig kincs. Az irodalom a barátja, Cinikus a humora. Csók Timea Edit Hallgatás rá Jellemző, De sosem vagy Önző. Dobos Orsolya Beáta Határozott, céltudatos, A jelleme barátságos. Mindig tudja, mit kell tenni, Igazán lehet szeretni. Farkas Szidónia Aktív jellemed kész
csoda, Mindened a kémia, A realizmus, ami fekszik, Maximalizmusra törekszik. Fülöp Tekla Vásárolni bizony nagyon szeretsz, De Isten védje azt az
embert, Aki miatt idegeskedsz. Gálfi Nóra Ausztria, Szlovákia, Síelés az álmod, Ilyen tehetséggel Büszkén ki kell állnod. Gergely Levente Naivságod ritka, Az egyszer biztos. Foci miatt késni Gyakran hajlamos. Gólya Mercedesz A korcsolya számára A szórakozás, De amiben még nagyon jó, Az a tanulás. Kali Nóra
Táskádból a tükör nem Hiányzik, Szépséged sosem Hibádzik. Karácsonyi Timea Érdekes nevetésed Ne zavarjon téged, Költői tehetség Lakozik benned. Korodi Johanna
Érzékeny és aranyos, Egyfolytában mosolygós, A vásárlást szereti, Az osztály őt kedveli. László Beáta Őszinte vagy és alapos, Jellemed mindig gondos, Kitűzted a céljaid, Valósítsd meg álmaid. Lőrinczi András Sok a hasüregi Problémád, Hiányodat az oszi rossz Szemmel nézi ám. Mezei János István Tudom, hogy te vagy A nagy lovász, De ne vigyen el
A láz. Mihály Enikő Kedvességed határtalan, A mosolyod mindig megvan. Amit akarsz eléred, Mindenki tanulhatna tőled. Molnár Orsolya Zsuzsánna Alcsony termetű Vagy, De a szíved az, Ami nagy. Nemes Éva Szidónia Szerény és csendes, De ő nagyon kedves. Elvégzi a feladatot, Mer álmodni nagyot. Ritz István Lassú léptekben halad, De alul soha nem marad. Jelenléte mindig vicces, Kedvence a gyümölcsleves. Sásvári Nándor Életed a BMX, Élvezeted a Buli, az fix. Sebesi Sütő Andrea A mosolyod nagyon Édes, Te vagy az, Aki mindenre képes. Sinka Csilla Krisztina A beszélgetést szereted, A könyveket kedveled, Vág az agyad, okos vagy, Kívánom, mindig ilyen maradj. Szilágyi Hunor Barna Sok a duma és a zene, A lányok kedvenc hatásköre, Csábítóan udvarolgat, Hűségesen tudja a dolgokat. Varga Elek Szilárd Sokszor a büszkeség árad Belőled,
Főleg, ha egy jóbarát ott van Melletted. Vetési Orsolya Tünde A néptáncban a legjobb Vagy, És bizony nagyon kedves Is vagy. Potin tero noret; iaes o tus Catebunc renaterebati id consulumus Ad dest vidi teli publius, ser quem. Ihilinculis tem. Igin sum pectus, vivendenter que non a depotam movescris cons ferum, ocuperipse quam pror ignatori tus ia viverce conti sent. Gere ces dicae auroremerbis pricia supiore et inatum nit, clego pro eo, Pala delutem isse patus, diu inprobutum atum ommoristroxEx
“Minden keringő!” Talajon sikló lábak, szárnyaló, teret betöltő lépések és forgások!
Betekintő a XII. E emlékeibe 2009-2013, XII.E. Csupán ennyi lenne az egész? Dehogy. Ami igazán számít, az mind benne van abban a bizonyos, parányi kötőjelben. Benne van minden elnevetett nevetésben, minden éneklésben, még ha az n+1-edik alkalommal sem találtuk el egyből a jó kezdőhangot, minden összefogásban és megoldott problémában, minden csüggedni nem engedő szóban és biztató ölelésben, beleíródott, megmásíthatatlanul, örökre, mindannyiunk szívébe. Mégis, oly nehéz beszélni róla. Túl jó volt ahhoz. Túlságosan jó. Bármennyire is közhelyesen hangzik, de szegények hozzá a szavak. Kimondva eltörpül minden emlék, ami itt bent forr és tombol, egyszerre csal könnyet a szembe és mosolyt az arcra, szorítja el a szívet és tölti meg édes melegséggel azt. Tökéletes három és fél év volt. És a maga tökéletlenségei és ügyetlenségei tették azzá. Ámítás lenne romantikus idillt festeni magunkról. Tévedtünk, hibáztunk, apró-cseprőket és súlyosabbakat, és sokszor azokat bántottuk meg, akik a legtöbbet dolgoztak értünk. Felelőtlenek voltunk, gyakran nem nőttünk fel az adott feladathoz, zsörtölődtünk és háborogtunk mindenért, ami a saját kényelmünket és igényeinket kicsit is veszélyeztette. Szerencsére mindig ott volt egy kéz, amely atyai szigorral ugyan, de még annál is nagyobb szeretettel, a jó irányba terelt bennünket, és bebizonyította, még a 48-ból legkevésbé engedni akaróknak is, hogy megvan egy gitárzene mellett átbeszélgetett székelyvarsági estének is a maga egyszeri és megismételhetetlen varázsa. Ráeszméltünk egy hargitai hócsata szépségére, az Activity-játszmák nyújtotta önfeledt szórakozásra, és arra, hogy milyen jókedélyű hangulatot is teremt egy havas délutánon egy nagy pohár, forró … Fanta. Elnézést, kedves közönség, hogy ezt most csak mi értjük. 25 nagy, gondtalan gyerekként próbáltunk rájönni a logikai játékok nyitjára, azon a logikai napon, amelyen tulajdonképpen szervezői minőségben voltunk jelen. És mondhat bárki bármit, két székely dudás igenis jól megfér egy csárdában. Ami pedig a mindennapokat illeti, helytálltunk. Igen, helytálltunk. Hiszen célokat tűztünk ki, és a megvalósításukra törekedtünk. S ha az általános, világi értelemben vett siker néha el is maradt, a befektetett munka nyugodt szívvel nevezhető helytállásnak. Barátok lettünk, nem csak osztálytársak. Nem feltétlenül mindenki mindenkivel, hiszen az szinte lehetetlen. De mindannyiunk megtalálta a maga egyedi, személyre szabott helyét, és azt érezte, hogy igenis, jó idetartozni. Már nem te volt, és ő, és én, hanem mi. És mi ezentúl mindig XII. E leszünk, csak ez a betű már túlmutat a kissé száraznak ható matek-infó-intenzív angol-profil megjelölésen. A három és fél év alatt megteremtett családot illetően, E lesz, mint Együtt, s a személyre szabott sorsunkban pedig E, mint Ember.
A művészlelkű XII. F Ha rövid közvéleménykutatásba kezdenénk, valószínűleg kiderülne, hogy álmodozó művészlelkeknek tartanak minket. Ebből mindössze annyi igaz, hogy álmodozó művészlelkek vagyunk. A különbség az, hogy mi ebben nem látunk semmi kivetnivalót. Nem félünk meglátni a szépet, kérdőre vonni egy verset, vagy logikát találni a történelemben. Elhisszük és be is bizonyítjuk, hogy egy ember nem jó, vagy rossz, és hogy az életet igenis lehet élvezni és szeretni, úgy, hogy közben akár másoknak is örömet okozunk. Az utóbbiról igazán akkor nyertünk tudomást, amikor elkezdtük a közös pályafutásunkat. De kik is vagyunk mi? Ha az osztályunk személyi igazolványát kellene előállítani, kiderülne, hogy 2009. szeptember 14én születtünk, jelenlegi lakcímünk a Bolyai Farkas Elméleti Líceum 57es terme, ahol holt költők és írók társaságában éljünk színes mindennapjainkat, továbbá az osztály összetétele 27 lány és 2 fiú. Nem túl nyerő arány ez, ha társastánc bajnokságra készülünk, viszont már megbizonyosodtunk afelől, hogy minden ellenkező esetben kifogástalan. A mi házunk táján ugyanis nem az a cél, hogy a fekete és a fehér keveredéséből megszülessen a szürke, hanem, hogy szabadon érvényesüljön mind a fekete, mind a fehér. Ahogy a mondás tartja: a változatosság gyönyörködtet, és a mi erőnk ebben rejlik. Nem akarunk egy olyan egységet kialakítani, ahol a látszat megőrzéséhez szükséges szabályok elnyomják az egyént. Mindenkinek megvan a saját tere, és tiszteletben is tartjuk ezt. A demokrácia a mi osztályunkban nyer igazi értelmet, hiszen nem a többség dönt, hanem mindenki kedve szerint létezhet. Azonban, ha netalán bajba keveredünk – ami igencsak ritka, és kétségkívül félreértés eredménye –, akkor példátlanul fog össze mindenki azért a bizonyos egyért, és elfelejtjük, hogy van a magyar nyelvtanban egyes szám, ugyanis ilyenkor kizárólag első személy, többes szám létezik számunkra. Nálunk a siker is közös csillagzat alatt születik. Az elmúlt három és fél évben nem csupán saját magunkért, hanem az osztályunkért is küzdöttünk, természetesen „erőnk szerint a legnemesbekért”. És ez a jövőben sem lesz másként. Akkor sem, mikor az álmodozó címet lecseréljük életrevalóra, mert akkor is megőrizzük majd a legjobb iránti igényünket, amire az F-es lét tanított minket, vagy legalábbis itt fogalmazódott meg.
Valaki monDja meG a XII. géseknek! Valaki mondja meg, milyen a Gében, Valaki mondja meg, miért ilyen? Valaki mondja meg, miért szép a hét lány, Valaki mondja meg, miért igen?
Valaki mondja meg, az oszibácsi mit evett ma, Hogy neki a hegymászás csak egy séta? És hogy lett a három napos sítáborból Csak egy hideg, füstös éjszaka?
Valaki mondja meg, hogy az a négy év, Miért tűnt úgy mint egy pillanat, Valaki mondja meg, hogy az, mi elmúlt, Emlékeinkben megmarad?
Valaki mondja meg, hogyan kell élni, Felnőttként már jóval nehezebb. Mi már tudjuk, hogy büszkék maradunk, Bolyais emlékekkel, Géseknek.
Valaki mondja meg hová lett a zászlónk? A gólyabálon miért nem tűnt fel? És összerázón oszinénink a csúnya szót Miért fekvőtámaszokkal büntette?
Valaki mondja meg, miért kell elmennünk? Mindenki azt mondja, ember légy! De azt senki nem mondja, merre kell lépni, Azt senki nem mondja. Mondd miért?
Valaki mondja meg, miért sok a házi? Tanárnő, kérem értse meg, Mi mind azt mondjuk, nehéz a matek. Ki mondja azt, hogy nem ilyen? Valaki mondja meg, kinek kell hinnem Ebben a poénos közösségben? Valaki mondja meg, ki hova érhet A binárisok útvesztőjében? Valaki mondja meg, hogy a szünetek Miért tűnnek úgy, mint egy pillanat, És ha megszólal a csengő, A hátsó parlament merre szalad? Valaki mondja meg, az oxidációs szám Hogyan csökken nulláról zéróra? Milyen a biton newnominális képlet, És ki jön délelőtt infóra?
mese a XII.H-ról Hol volt, hol nem, volt kettő a harmadikon tűzrőlpattant jányka és kétszer annyi daliás, derék, délceg legény. Mentek, mendegéltek az élet beláthatatlanul rengeteg erdejében össze-vissza, ki-ki a maga feje szerint. Azonban egyszerre csak, váratlanul összetalálkoztak az erdő közepén, a csodakútnál. Kíváncsian néztek bele, s az alján csillogást láttak. Gondoltak egyet, s szerre beleugráltak. Sikeresen értek földet, de egy labirintus kellős közepén találták magukat. Mit volt mit tenni, az útvesztőből ki kellett keveredni. Ezért megfogták egymás kezét, s libasorban indultak el egymás után. Igyekeztek a labirintus minden zegét-zugát felfedezni, mélységi bejárás alapján haladtak. Bolyongásuk során számtalan kalandban volt részük: •
találkoztak Comeniussal
•
Általános Ki Mit Tudot, Fizika Hűhót szerveztek
•
mosolyt varázsoltak sérült gyerekek arcára
•
BDSz-tagok lettek
•
táncoltak a Carmina Buranában
•
országos fotóversenyt nyertek
•
díjat vettek át Brüsszelben
•
nemzetközi fizikaversenyeken lettek elsők
•
utánozhatatlanul fociztak, síztek, gitároztak és énekeltek
•
Magyarón gulyást főztek, Madarasra biciklivel tekertek ki – ezek voltak az M&M’s-es kirándulások
•
ha megszomjaztak, csak és kizárólag borszéki vizet ittak
Négy esztendeig tartó barangolás után sikerült kikeveredniük a labirintusból. Itt azonban újabb meglepetés várta őket: keresztúthoz érkeztek. Sokáig vakargatták a fejüket, hogy mitévők legyenek. Végül úgy döntöttek, különválnak, külön utakon indulnak szerencsét próbálni, és tíz kerek esztendő múlva találkoznak ugyanitt.
“A furulya a zene és a költészet múzsájának jelvénye.”
“...így haladva, araszolva a teljesség felé, amely Vörösmarty Mihály szerint elérhetetlen, de sok-sok törekvés, küzdelem után, a lépcső egyik fokán “ha majd benéztünk a menny ajtaján, / kihallhatók az angyalok zenéjét”
“A tánc érzelmi egységet, közösségi köteléket jelent. “Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel / A népek lelkét s nemzetek ízleteit” – mondja Berzsenyi Dániel.”
Nemes NaGy ÁGnes: Tanulni kell Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek. Tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell.
