Weöres Sándor legszebb versei

Weöres Sándor legszebb versei

TARTALOM ARS POETICA MI VAN A HÉJ ALATT? A GALAGONYA CSIRIBIRI A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI ROBOGÓ SZEKEREK ÖREGEK DIÁKNOTESZ FILIGRÁNOK FŰ, FA, FÜST MAJOMORSZÁG KÍNAI TEMPLOM ŐSZI ZÁPOR DOB ÉS TÁNC ÖNARCKÉP ÖRÖK PILLANAT BUDAI GYÜMÖLCSÖS ÓDA A KISPOLGÁRHOZ BUDA, FERENCHEGY MUNKANÉLKÜLIEK VÉNÜLŐ FÉRFI TOCCATA MEGHALNI TÉMA ÉS VARIÁCIÓK ECCE HOMO JAPÁN TÁNCJÁTÉK BOLDOGSÁG A TAVASZ JÁTÉKAI A KÉT NEM FÉRFIAK TÁNCA

A MENYASSZONY ÉNEKE FAMILIA PASTORALE ANYÁMNAK HAZATÉRÉS CANZONE HÁLA-ÁLDOZAT KODÁLY ZOLTÁN DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK ÜDVÖZLŐ KÁRTYA HÖLDERLIN JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE FÜST MILÁN MERÜLŐ SATURNUS NOCTURNUM PSYCHÉ ELSŐ SZIMFÓNIA NYOLCADIK SZIMFÓNIA AZ ÉLET VÉGÉN 1969 AZ ÖRÖK HOMÁLY CSEND HŰS DARÁLÓ SZÓ HÁRMAS MAJDNEM SZONETT SZÁZADVÉG TAVASZVÁRÓK FURULYASZÓ

ARS POETICA Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi. Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.

2

MI VAN A HÉJ ALATT? Örök sötétség tapad a felszín belső felére. Ez a fordított világ, ez a pokol. Egyforma az éje, mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng. Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet, a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat, belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget, a pokolból, mind, valahányon a fény elárad! Mindennek külső és belső íve melyik a visszája, melyik a színe? van-e harmadik ív: árny nélküli fény? Rögtől szívig, minden dalol; nem ésszel, lényével válaszol, mint egy nő, vagy egy költemény.

3

A GALAGONYA Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája.

4

CSIRIBIRI Csiribiri csiribiri zabszalma négy csillag közt alszom ma. Csiribiri csiribiri bojtorján lélek lép a lajtorján. Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány. Csiribiri csiribiri fült katlan szárnyatlan szállj, sült kappan! Csiribiri csiribiri lágy paplan ágyad forró, lázad van. Csiribiri csiribiri zabszalma még mellettem alszol ma.

5

A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI Száll a kék gömb körül földre lejt az idő Éjre nap tarka csík perdülő csigaház Vált a jel napra éj pántra pánt tűzkereszt Fönn libeg lenn suhog - el el el csak kering Hegy körűl sík vidék tüske sás égre szúr Görbe menny súly alatt síma víz visszanéz Megszakadt keblü hold pára szűz lépte hül Puha sár tekereg zivatar gomolyog Angyala hűs fehér ingü szú héj mögött Szél fa kő - Om! Om! Om! láncra lánc elmerül

6

Holdra nap körsugár mély morajt fölemel Szikla függ napra hold csillagok hideg űr

7

ROBOGÓ SZEKEREK Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek. Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog - a falon a ló feje, hószinen a fekete, tovasuhan - ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék. Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek - az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik - ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukkfejü tarka lovat lát.

8

ÖREGEK Kodály Zoltán mesternek Oly árvák ők mind, az öregek. Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé vagy tikkadt nyárban, a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóízüen nyujtott tenyérrel a templom előtt úgy állnak búsan, csüggeteg, mint hervadt őszi levelek a sárga porban. És ha az utcán bottal bandukolnak, idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.” A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni...” Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol. És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyerekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé.

9

És rabok ők már, egykedvü, álmos, leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata hetven nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: „No gyere, tedd le.”

10

DIÁKNOTESZ A szobában most egyedül vagyok és ezen a határolt helyen a Nap csak énnekem ragyog: itt értem van a mozgás, nyugalom, miattam száll a cigarettám füstje s miattam van kampó a vas-fogason. * Sokan jönnek már életembe gomolygó arcok szeszélyes orrok összevisszasága SZEMEK Jönnek valahonnan nem távoznak semerre már Honnan ez a tolongás arcok bonyolult összevisszasága ahogy az életembe záporoznak Kérem hölgyeim és uraim ez nem népgyűlés Jönnek kinálást se várnak leülnek mély nagy bőrfotelokba üresen nézik a falakat csak ülnek Nem távoznak semerre már. * Győr: a nyár az aszfaltot puhára nyalta, tikkadtan füstölgött a gyár. * Fáj, hogy a rím meghal. A drága beteg halotthalovány, hiába, nincsen segítség, körme kékül és tapadósak fakó ujjai. És a vers se jár lábakon már - a háborúban amputálták repülőgépre ül és repül: táv-kendőzte kicsi pont. Vajon eléri-e még a Földet?

11

FILIGRÁNOK Önkarikatúra Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg? Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg. Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon. Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon. Az okos A fogyó Holdnak kilopná félszemét, hogy neki három is legyen. Körhinta A szoknya-örvény körbe-kavarog nyári ruhák és meztelen karok öreg kintorna fás melódiája a forgás hívó kábult himnusza és hallgatom mint a kusza sellő-danát Goethe halásza. Füst Cigarettázom az árokparton. Húsz fillér az összvagyonom., de az egész Föld a hamutartóm. Dzsessz Hol a dzsessz-muri lesz, oda fut a dressz meg a fez, dominó, kimonó meg a nyílt apacsing, oda hol a dzsessz-zene lármáz, oda csoda-sok boka csámpáz, oda csoda-sok toka ring. Koratavasz A madár elszáll, a gally utána kiegyenesül.

12

Osvát Már meghalt. Sose láttam. Telefonon beszéltem vele. A hangját majd akkor temetik, amikor engem.

13

FŰ, FA, FÜST Özönvíz-táj ez, tág és szédítő, a kőkorszaknál ősibb az idő, emlékezés sem kísér az uton Ekképp mesélték, csak innen tudom: mikor pelenkám volt még és dadám s a hold kezemnél ült az almafán, az „ee-ee” és „papa-mama” után az első, amit kimondott a szám: „fű, fa, füst”. Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám: fölöttem süt víg napocska-anyám, a dajkával kis kocsiban tolat engem, reménydús fiatalurat s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd mitől országok esnek szerteszét és véres lesz a puszta és a rét, hogy kimondom e szent varázsigét: „Ffü - ffa - fjtt -” Fogatlan szájjal tátogattam és érzés nélkül jött sírás-nevetés, a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz, multat s jövőt még nem festett az ész, idő nem volt, csak az örök jelen, mely mint a pont kiterjedéstelen s mert kezdettelen így hát végtelen mi áll, vagy mozdul, minden névtelen, fű, fa, füst. A tarka egység részekké szakadt, rámzúdult a különbség-áradat. Képzelj faágakat: mindegyiken sok két- és három-magvú tok terem: így lett lassacskán mindennek neve párjával: tej-víz, fehér-fekete, orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe, s hármasban: elefánt-zsiráf-teve, fű-fa-füst. Óriások közt telt az életem, a vállukig sem ért föl a kezem. És egy nap - tisztán emlékszem reá nem fértem állva az asztal alá. Lejjebb ereszkedett a mennyezet és kezem-lábam megszélesedett. Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett, de napjaimnak kedvesebbje lett fű, fa, füst. 14

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt, még végigélnék néhány-milliót: hasztalan vággyal nézem a jövőt, gyerek áll így a más cukra előtt. De a kevés is jobb, mint semmi se, az élet szép, csak bánni kell vele, s ha félrebillen kedvem kereke, helyrezökkenti a varázsige: Fű, fa füst. Szép a való! szebb, mint minden mese, kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese. Azért van mind a tétlenség s a tett, hogy tompultabban várd a végzeted. Kinn ülök most a híg téli napon, mint aranya körében Harpagon, s ha mennem kell majd: tenger vagyonom bucsuzóul még összeszámolom: fű, fa, füst.

15

MAJOMORSZÁG Hej de messze majomország, ott terem majomkenyér, majomablak majomrácsán majomnótát ráz a szél. Majomtéren, majomréten majomhősök küzdenek, majomszanatóriumban sírnak majombetegek. Majomtanártól majomlány majomábécét tanul, gaz majom a majombörtönt rúgja irgalmatlanul. Megépül a majommalom, lesz sok majommajonéz, győzve győz a győzhetetlen győzedelmes majomész. Majompóznán majomkirály majomnyelven szónokol egyiké majommennyország másiké majompokol. Makákó, gorilla, csimpánz, pávián, orángután, mind majomújságot olvas majomvacsora után. Majomvacsoraemléktől zúg a majomreterát, majombakák menetelnek, jobbra át és balra át. Rémületes majomarcot vágnak majomkatonák, majomkézben majomfegyver, a majmoké a világ.

16

KÍNAI TEMPLOM Szent kert, bő lomb: tárt zöld szárny,

fönn lenn tág éj jő, kék árny.

Négy majd fém mély cseng: csönd Szép, leng, Jó, mint Hír, hült Rang, hang.

17

ŐSZI ZÁPOR zuhogó őszi zápor ablakra kopog pereg kopog az elfüggönyzött szívre beledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamába átlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen zörög mocorog zúg sziszeg lépdel az éberálom sivatagában utazik idegen világ sivatag síkján élő határtalan szívben vándorol susog dünnyög duruzsol regél dalol elvegyül a falióra énekébe szövöget a magány csöndjébe a zugok félelmébe a szögletek szorongásába a szőnyegek elsötétülő szinébe üvegen át találkozik szemérmes csipkefüggönyökkel nem ejti teherbe őket mint kinn a mezőket hol iramától sebesül a föld és sóhajt a sár kér libeg csillog sír súg mosolyog remeg dereng izen borong néz megérinti az emberi sivatagot ahol a gondok kaktuszai az örömök pálmái tikkadoznak megérinti az eleven medencét ahol a társaslét és a magány ahol az ébrenlét és az álom uszonya váltva csillan messze ázik ázik a lábnyom szikla jegenye tücsök veréb domb nyúl nád fű őz

18

DOB ÉS TÁNC csönd béke csönd béke fény csönd fénye béke csöndje fény békéje csönd fényes csönd béke csönd béke fény béke csöndes fénye fény csöndje csönd csöndje fény fénye béke csönd fény lombban kő csönd köve kövön fény csöndje kőben csönd béke kő békéje béke köve lombban csönd fényes béke kő lombban fény kút csöndje fű kútra hajló béke csönd kút békéje inda fű inda kő lomb hintája kúton fény ingája kútban csönd dajkája csepp csepp kút cseppje cseppek csengő csöndje csönd cseppje fény kút habja kő lombja fény csöndje béke szél víz föld kis patak irama fény halmai föld keblei kút karjai kő lábai víztüdejü szél lombtorkú csönd fűruháju fény kőarcú béke reggel dél 19

este éj hajnal karéja dél sziklája alkony karéja éj sziklája csönd béke fény hímzése hab szövése szél fonása füst rovása tűz írása örökös szálak verejtéke só orsó koporsó kop kop harkály óriási csönd órája sok külön kis csönd ingája kövön gyík fénylő néma bálvány béke veled szeretőd lappang virágzó ág rejtekében párod rejlik minden kapu hajlatában rend ünnep béke rend köve ünnep lombja csönd füve béke kútja szállj békés lomb csöndje fényes ünnep ága lengj ima irama unalom fénye csönd ünnep béke rend szállj ima fény ünnep lengj béke fény csönd béke csönd csönd béke béke

20

ÖNARCKÉP Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz. Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam. Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét. Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?

21

ÖRÖK PILLANAT Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.

22

BUDAI GYÜMÖLCSÖS Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától, a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga, fakó sziklák tövében galagonya-bozóton sok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba. A kert felső szögéből lelátni a Dunára hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel. Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem, nézem melyik kerül ki győztesen a csatából: szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány, de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.

23

ÓDA A KISPOLGÁRHOZ Mikor a pásztornak, szántóvetőnek gyökere már nincs a fenol és a töf-töf korában, egyetlen akinek gyökere van már, te folyton gúnyolt, aki sose én, mindig csak a másik: gúnyoljalak én is? Inkább néked dalolnék, egyetlen fülnek, de hogy is jut hozzád dicséretem? hiszen a szomszéd lakásra mutatsz: a szoros bestia ott szorong; s ha visszaküldöd a feladónak, én elfogadom, de hát tükörbe daloljak? Nem gúnnyal, áldozatos lélekkel szólok hozzád, egyetlen eleven emberi valóság korunkban, új nemes-osztály! címered autó, zászlód miki-egér, jelszód szerezni ami még nincs, kardod fényes könyököd, taposó talpad; hajdani lovagok utóda te, aki akarsz, aki hódítsz, ha tágas léttel szemközt nem lehet, szűk lehetőség kanyarjain át. Megvallom, már gyerekkoromban vonzottál: akarásod, erőd az eszközök és tárgyak sürüjében. Inkább, mint kutyabőrös aluszékony pereputtyom, vagy a lomha tempós munkájú parasztok: ámulatomra te voltál, átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz, Varvácshoz és Kogához: sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit, nem nézed a holdat, vagy ha mégis, érzelmes gramofon-zene mellett; haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor körülötted, és bohém kedélyed az ellenlábas nemre vadító, ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr, de jószivü vagy, mint senki más, csak ha megsértik önérzeted, hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen csodálatos ember a világon! 24

Feltalálsz mint Faust, hódítsz mint Casanova, és te vagy Byron is, alanyi költő, csupa ábránd, zabolátlan képzelet, dallal, mókával, nekibusulással ontod önmagad nagyszerüségét! Te vagy a lírai lélek; a hivatásos poétákban nyoma sincs költőiségnek. Jártam Ungarettinél, Babitsnál, Eliotnál: hűvös, tiszta szeretet fogadott, cifrátlan, unalmas. De mindeniknél a házmester motort berregetett, két-három felesége volt, öt-tíz szeretője, rengeteg adóssága, s este részegre itta magát és sírt, mert senkije, semmije a kerek érzéketlen végtelenségben! Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek. S mert irigységem alád-rendel: belőled és jelenedből bár szűkösen, részesülök én is. Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik? Hajdan Göcsej, a bugris vidék, mindenhol a szomszéd falutól kezdődött. Ha veled beszélni akarok, csak magamhoz fordulhatok, sokmillió lángeszű egyéniség közt egyetlen kispolgár a világon.

25

BUDA, FERENCHEGY Nagyvároson, mégis falun lakunk, hol mindenki mindenkit ismer, a láthatatlan eb hangjáról tudjuk, hogy Bodri vagy Bagó, hol elveszett kosár ezernyi szemmel kérlel, segítsük vissza otthonába, mivel rózsák közt lakni nem való, nem is egészséges, ha köd közelget, a gerlék illendőn köszönnek, lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül, a hegy az ösvényt összegöngyölítve kihengeríti lépteink elé, minden éjfélkor lesben áll a postás a nagyszakállú sarki fűszeressel, szögletből hirtelen kiugranak, hogy jó egészséget kívánjanak, csak az a baj: hét végén, szombaton az egész mindenség a semmibe ugrik fejest, vasárnap ott időzik, hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.

26

MUNKANÉLKÜLIEK Feléjük indulnak az utcák, lassan testükbe gyökereztek, szűk sorsuk beléjük fogódzik, mint földbe a vásott keresztek, vagy nők a levendula-szagba, mikor már túl sokat szemeztek, s a napjaik, bús libasorban, hosszú kötélen lengedeznek, mint kormos szélben rongyos ingek, miket egyszer kiteregettek, szekrénybe többé sose tesznek.

27

VÉNÜLŐ FÉRFI Úgy élt szegény már, mint puszta ház, ki szétvigyáz magába, némán, s fösvény a gazda, kaput se ád, két ablakát papír tapasztja, s ha látja, retten az út s ijedten könyökbe fut árva, se párja... de várva várja az új kaput.

28

TOCCATA Bata Imre barátomnak Ahogy öregszem, érezem: mint forr a multba életem, lentebbre váj a gyökerem, a történelmet viselem. Gyerekkorom: tündér, manó; nem volt tévé, se rádió, kocogott sok-száz ló, csacsi, ritkaság volt a gépkocsi, mögötte gyors kölyök-csapat csodálkozón loholt-szaladt. Az ég üres volt, kék mező, még nem csíkozta repülő. Vasút, vagy villany: távoli kis állomások lángjai. Félszáz évem merül tovább: a nagyapát, a dédapát mendemondából hámozom, emlékeimből toldozom, Klapkát, Perczelt rég ösmerém, úgy szólítám: uramöcsém,

29

mert már Rákóczi vagy Drugeth öreg koldusnak nézhetett. Oly vén vagyok hogy borzalom! Láthatott volna már Platon, de voltam fura figura s ő pislogott szebb fiúra. Amikor még ember se volt, páfrány-bokor fölém hajolt, apónak hívott a bokor. Mikor születtem? Semmikor. Két jó marék port könnyedén a teremtésből hoztam én kóválygó senki, a nevem Majtréja, Ámor, Szerelem, ős-kezdet óta itt vagyok, de a lepkével meghalok.

30

MEGHALNI Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű s a hangja mint harang és messzi hegedű s mind több és tétován sűrűdő lépteikre felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre, átzudul a hideg, mindent elönt a kék! Elönt a kék vonzás és villámló ekék s égő tüskék fölött a Meztelen viharja redőzve ráborúl a horpadó talajra, megreng az édesség vad fészke, cifra tál, s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

31

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik. Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel. Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik. Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik. Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos. Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt. Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik. Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik. Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik. Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik. Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz. Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

32

ECCE HOMO Szem: magány. Lenn út, fenn pára, át hegy cipel. Koponya: cella. Kinn zárt, benn végtelen. Nyitott szem ködbe húnyt. Csukott szem befele tárt. Test: határolt alak, sas száll maga fölé. Fáklyátlan csillag sötétben kel sötéten, a világosság királya

33

JAPÁN TÁNCJÁTÉK A gésának szánt lánygyerek egy fa-bábun gyakorolja a férfiakkal bánás művészetét Udvariasság Jó vagy és finom... Mondd, a kedved mit kiván? Eljátsszam neked, hogy kering a pille-pár? hó-szirommal hintselek? Dicsekvés Szép a lomb, ha új Nézd, de szép az új ruhám! Hítt a dájmió, mondta, ad majd szebbet is, én nem mentem, nem bizony! Kacérkodás Nézd, hajlong a nyír: párás szellő járja át. Így hajlong a lány, ha fülébe csöndesen nótát dúdol a legény. Gyengédség Úgy szeretlek, úgy, mint a nádzúgást az éj. Hadd becézzelek, ringatnálak hajnalig... Nem mondod hogy rossz vagyok? Biztatás Szép vagy, mint a hold, hogyha felhő folyja át. Szép a holdvilág, hogyha pára közt gurul, még szebb hogyha meztelen! Józanság Ládd, szegény vagyok, várj a kedvvel édesem! Mindennek, tudod, más-más útja-módja van, minden csóknak ára van!

34

Ajándék Ó mért nézel úgy hogy szégyellni kell magam! Jaj, nagyon szeretsz! Jőjj, ne szenvedj... és ne mondd hogy kis párod szívtelen! Sóhaj Ünnep-este volt Mennyi eltépett szalag! Nézd, az én szívem összeszabdalt pántlikád, porba-hullott és fakó. Könnyek Már a hold se süt, minden ajtó csukva rég. Mit tettél velem? hol legyek most reggelig? jaj de megver az anyám! Kiábrándulás Én szegény bolond, mit vesződöm itt veled? Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más...

35

BOLDOGSÁG A férfi Szeretem ernyős szemedet, etető puha kezedet, mellém simuló testedet, csókolnám minden részedet. Ha minket földbe letesznek, Ott is majd téged szeretlek, őszi záporral mosdatlak, vadszőlő-lombbal csókollak. A nő Hidd el, ha egyszer meghalunk, föl a felhőbe suhanunk. Vének leszünk és ráncosak, de szívünkben virágosak. Nagy felhő-hintánk csupa láng, alattunk sürög a világ, gurul a labda, sül a fánk, mosolyog hetven unokánk.

36

A TAVASZ JÁTÉKAI A tavaszi játszadozás a partokon, a réteken! Szerelmet hajszol a legény, lányban szunnyad a szerelem. Ó röpke labda, lenge tánc, a tavasz gyilkos bársonyán rosszul alszik a szerelem, mocorog, ébredni kiván. Lányban szunnyad a szerelem, gomolygó hajfürtjeiben melyekről pattogzik a fény ahogy üllőn parázs terem, ravasz varázs-lepleiben miket cifrára fest a fény; álomi tarkaság a lány, mögötte árnyék a legény. Lányban szunnyad a szerelem, szénserpenyő szemeiben hol felgyúl és kihúny a tűz de mindig rejtve kényesen; lányban szunnyad az ölelés, ringatózó karjaiban hol a toll-bábú üldögél, hol a halál bilincse van. Magányos éjek tőrei vér-erek dörgő dobjai két külön tűzvész kanyarog egymást akarja oltani, két szerelem egymás felé kígyózik mint a gyűlölet s az ősökkel telt temető susogva bíztat, integet. Ó a hináros férfi-szem ó a homályos nő-sikoly mikor tavasz indái közt két test először összeforr, ott a fehér kút angyala vonaglik, meghal csöndesen s jövendő koporsók hada nyüzsög, sötéten, férgesen. Lányban szunnyad a méz, a tej, övé lesz konyha, kamara, cukorral, dísszel telt fenyő, fosztja férj, gyermek, unoka. 37

Lányban dereng az éjszaka minden hulláma, csillaga, csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga. Ó a közös kétféle vágy vakon egymás felé szalad egyetlen cérnaszál-hidon és a híd mindig leszakad! Ó tavaszi játszadozás, egy érintés a lomb alatt, belőle mennyi könny fakad és nem lehet és nem szabad!

38

A KÉT NEM A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kisértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié: minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, címkék közt jár, mint egy patikában. Hiába száll be földet és eget, mindég a semmiségen át üget, mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent. Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, alkot s rombol, de igazán nem él s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik ha nők szeméből rá élet sugárzik. A nő: mindennel pajtás, eleven, csak az aprózó észnek idegen. A tétlen vizsgálótól összefagy; mozogj és mozgasd s már királya vagy: ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, oly férfit vár, kitől mozgásba jő. Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel, mint menny a záport, bőven osztogatva; de hogyha bárki kétkedőn fogadja, tovább-libeg s a legény vérig-sértve letottyan címkéinek bűvkörébe. Valóság, eszme, álom és mese úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; mindent, mit párja bölcsességbe ránt, ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. A világot, mely észnek idegenség, bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; és végső, királynői díszruhája a meztelenség.

39

FÉRFIAK TÁNCA Valaha, valaha gyermekek voltunk. Körülguggoltuk a tüzet, hol kukorica pattogott. Ágakon lógtunk fejjel lefelé. Anyánkkal aludtunk. Valaha, valaha gonoszok voltunk. Megrángattuk a cica farkát, kihúztuk a bogarak lábát, marokkal téptük a virágot. Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell. Valaha, valaha tiszták voltunk. És egy napon tündért láttunk a hegy felett, meztelen volt és nevetett és két kitárt lába között a Nap, a Nap emelkedett! Lestük estig, akkor szétszállt fekete köddé. Mikor hazamentünk, anyánk zokogott, hogy nincs fia többé.

40

A MENYASSZONY ÉNEKE Szép vőlegény ajtóm előtt: a szűz remény igérte őt. Ide igérte - kértem én idáig érte éltem én. Sóvár imám őt hívta mind, ágyasszobám feléje nyílt. Rámmondták: „Íme, balgatag, a földi színre tompa, vak.” Ezüst edény! fehér virág! őrző erény! való világ! Az üdv a számon föllobog: ágyasszobámon ő kopog! Bensőmbe hő villámlik át, megtörte ő az éjszakát és szív-szerelmét szent csatán szirom-lepelként ontja rám. Csókunk soha véget nem ér: a lélek a lélekhez ér s mint hajnal-lázban fellegek, örök-egy nászban úgy lebeg.

41

FAMILIA Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt, sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek, tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot holnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van. Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán. Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.

42

PASTORALE Bőrödre zöld fényt lop a félhomály s két szemgolyód egészen elsötétül. Lehelleted a vállgödrömbe szédül, nyakamra száll a pilleszárnyú száj. A szíved lüktetése szíven üt, feszes indák fonódnak derekamra, te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra, élő koporsó, átfogsz mindenütt. Oldalam bordás tengerpartja mellett hogyan hullámzik a nyakad, a melled! Fekszünk, lelketlen, mint az állatok. Megindulnak félelmes áramok mint fellegárnyas föld felé a villám. Aztán bokrot von a könny a pupillán.

43

ANYÁMNAK Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szivem a sziveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya, a kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált.

44

Így tűnődtem: „Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!” A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szivedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd.

45

HAZATÉRÉS Anyám szemében kapzsi féltés. Apám szemében görbe vád hogy megjöttem, fölhozta mégis a legvénebb üveg borát. Kutyánk bőrbeteg és öreg már, csupa csont... nézni siralom. Nemsokára, tudom, elássák a lucernás domboldalon. Vacsorázunk. Pár szó - és csönd lesz. És az a csönd úgy kiabál. Mintha az étel sótlan volna, mikor pupozva van a tál. Rámnéz anyám, rámnéz apám is: Nem az van itt már, aki volt? És fönn az égen, úgy mint régen, rostokol a nagybajszu Hold. Annyit játszottunk a kutyánkkal együtt, mind vad imposztorok! Most, hogyha fejét megsimítom, végigvonaglik és morog. Miért nem tudunk már örülni, ha étel és bor oly remek? Miért vagyunk mi mind a Földön olyan örök idegenek? Miért nem tudok sírni, bőgni, hogy megvénül anyám-apám anélkül, hogy megsimogatnám az arcukat, mint hajdanán? Három holt idegent takar majd a borostyános kriptabolt. És fönn az égen, úgy mint régen, rostokol a nagybajszu Hold.

46

CANZONE Feleségemnek Még nem tudom, hogy mennyi van nekem, ó, hallgat még felőled benn a lélek, mely fátylat von köréd, szerelmesem, s még nem tudom, hogy néked mennyit érek, jósorsodat hozom, vagy tán halálom arany s gyémánt díszét, még nem tudom: új, mézes fájdalom indái közt nehéz utat találnom. Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szivem s lettél egyszerre társa, elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra; hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad. Csak azt tudom, hogy hajlós testeden szinte öröktől ismerős a testem, fejemnek fészke ott a kebleden, s nem szégyen, ha előtted könnybe estem, semmit se titkolok s ős-ismerősen jársz vad, töretlen Tibet-tájamon, imbolygó szánalom, vagy éji égen csillagkérdező szem. A megtépett ideg, e rossz kuvik, szemed nyugodt kék mécsét megtalálja; kicsinyke úrnő, térdedhez buvik s elszunnyad az érzékiség kutyája; és benn a Fénykirály, az örök ember, még hallgat, tán nem tudja szép neved, s nem mond itéletet, így vár piros ruhában, szerelemben.

47

HÁLA-ÁLDOZAT Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanított ízére a dalnak, és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt-azt kívánó kordivat előtt. Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak mint csillagok, vezérlő tűzjelek. Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek érzi minden pompáját a daloknak. De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre. Három kanyargó lángnyelv sisteregne, ha fejemet izzó vasrácsra vetnék. Oltáromon vadmacska, páva, bárány: három költő előtt borul le hálám. Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

48

KODÁLY ZOLTÁN Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba: ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked, én állok kicsinyeid ágya mellett, lépteiket az én dalom fogadja és csalogatja folyton magasabbra mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem hallgat már bölcsőjében és tovább: szándéka ellen is színig telik szándékommal, s nem ád okot haragra. Itt minden szívet én vettem magamra, kezem között melengetem, és rátapad nem-földi asszonyillat bélyege. Itt minden lépést én vettem magamra, alájagördül vérem szőnyege. Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba: a kóbor széltől elragadtalak, hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet. Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

49

DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. Csonkán is rege-kincs a Tiéd - de kivánhat a lélek porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.

50

ÜDVÖZLŐ KÁRTYA (Fülep Lajoshoz) A rétet lerókázza szakadatlan ipar-csatorna, gyilkos áradat. Sorvasztó gyalázatban megmaradtam, satnya kóró, gesztenye-törzs alatt. A fű kiégett, én csak elfakultam, annyi vigaszra mégis van okom hogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan, óriás lombjába nézek vakon.

51

HÖLDERLIN míg lábon járok eszméletlen élek elalszom és álmomban ébredek fel a távolság gyűrűvé összezárul nem világít nekem többé a reggel a térben a fekete nap ragyog nem tudom mikor dél és mikor éj égi léggel öntöz külön időm állandó boldogság és nincs veszély

52

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE A szemből, honnan minden ég kifolyt, bánat, keserüség befele szédül. Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül és egyhelyben kaszál a széttiport.

53

FÜST MILÁN Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár homályba fordultál előlem. Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél, mégis az évek párával beleheltek - mert van ám gyengédség is e goromba létben és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat, avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? világolsz és engem hagytál sötétben. Megbénult tested börtönébe dugaszolva, palackba zárt dzsinn, kirobbantál, légen túli légben mindened szabadon lebeg... „Vagy azt várod, hogy eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél? és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál? netán megállítsam neked a menny görgését, medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet, mi gyümölcs fakad a másvilágon Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged, innen-e, ahol fény minden! felfoghatod? vagy onnan, gyászodból és rádhagyott ravatalomból.” A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kivánom, abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem, mint itt a haldoklók tanyáit, oly igen féltett apró kincseit - micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! aztán maholnap úgyis követlek... „Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsz a kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester! Mégse kárpállak, én is igy valék, mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számum a csontot rázza, s még kell! vacogtató a harapás!” De a táncost aligha irígyled. Báli cipőm neked adnám, te ropd, én zenét horkolok „Ne siess. Nézd: ablakodban a csonka Hold ereszkedik, egy hét és elfogy. Majd újra növekszik, azt hiszed? Tévedsz: ez a holdforduló nem újúl soha többé. Tehát ha dolgod van vele, addig kérj, perelj, vagy cselekedj, míg behajlik ablakodon. Ha nem is felel panaszodra, néma, ha szándéka és szabott útja egyként mostoha: fölemelt két könyörgő tenyered, meg ő! a háromban együttvéve semmi sincs, csak a fény! ez nem fogy el soha.”

54

MERÜLŐ SATURNUS T. S. Eliot emlékének Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta - bolond! és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja - bánjam-e? - már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs bánjam-e? - lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

55

NOCTURNUM Végtelenül únom szünetlen zártságomat egy férfi-testben, percre sem múlik jelenléte, közös ágyban kell hálnom véle, érzem melegét, nyirkát, végig lábujjától hajgyökeréig, beleinek kacskaringóit, hím-rönkjét, meddő mellbimbóit, tüdő-tömlője tátogását, változékony szívdobogását, zsibbadt s hegyes fájásait, gyönyöre villanásait, szomjazását és éhezését, zsákként telését-ürülését, s benn ahány érzés, eszme kel, tudnom kell, bár nem érdekel. Állati mézes testmelegben mint döngő piszkos ólban fekszem. Únom ha ébersége harsog vagy öntudata híján hortyog, érzékei szűk ablakát, értelme apró színpadát hol emlékek s tanult jelek összefogódzva lejtenek. Únom dajkálni, dédelgetni, szurkos hátulját törölgetni, gondjainak időt áldozni, s az ő fejével imádkozni; szolgálom türelmesen, ingyen, bár hozzá semmi közöm sincsen. Nem hóhéra, de gyámola, megölni nem fogom soha: maholnap úgyis vége van, vagy békésen, vagy kínosan. Minden ízinkje, porcikája örökre bakzana-zabálna s a mohón izzó pöttöm elme új tudnivalót mindig lelne: de én a hús-kapcsokba róttan szorongok mint egy koporsóban. Míg él s lót-fut, halott vagyok, s ha ő nincs, megszabadulok, vissza, az Isten szerelmébe, nem vagyok semminek se része, önmagammal nem osztozom testi vagy lelki koncokon, 56

vagyok a gát-nélkűli bőség, az észrevétlen lehetőség aki mindent magába-fogva teljes kincsét szünetlen ontja.

57

PSYCHÉ Egy hajdani költőnő írásai Emlék Tállyán, 25. Octobris Anno 1809. Tsak keze vólt akkorka, Mint ruhádon fodorka, Tsak lába vólt akkorka, Mint korai ugorka, Tsak szeme vólt akkorka, Mint gyullatlan sziporka, Tsak szája vólt pitzurka, Tsak haja vólt kunkorka Tsak törzse meg feje vólt, De ő maga sohse vólt, Álmodád, semmi se vólt. Dall Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám, Tiéd vagyok, érts-meg, légy óvatos hozzá. Nem örömest mondám, De gonoszok Szája morog Reám vádaskodván. Ha feléd gondolok, harmatos a testem, Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben, El-bágyasztol engem. Mérd eszedre, Ha kedvedre Nem mindent tehettem. Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek, Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek; De még is remélek. Magam vagyok, Meg is fagyok; Véled el is égek. Tállya, Februarii 1811.

58

Szózat Katitzához a férfiak ügyiben Kátai Kata, Menta illata, Levendula harmata! Halld kérésemet, Hogy kedvesemet, Ki engem híven szeret, Te ne izgassad, Ne háborgassad, És kedvemre hagyhassad. Keressed párod, Meg is találod, Ha szereted, imádod; És ő is téged, Tulipán szépet, Rubintos ékességet. Ha legény vólnék, Reád omolnék, Rajtad mindent tsókolnék; De leány vagyok, S ha lessz rája ok, Várj, szemedbe-karmolok. Mádon, 1811 tavaszán Klavier studium Brokat ablak-kárpit dupla szárnya Nap-fényt enged a setét Salonba, Ferde tsóva, át-látszó világos, Benne kóválognak porszemetskék. A homályos hátsó falon ráma Őrzi eggy Rákóczi-Déd-anyámat, Ott setétűl a Klavier alatta, Mint nagy medve, Pleyel instrumentom, S áll mellette a Mester Lavotta. Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl, Széles arczát bibirtsesre itta, Rekkent vatskos hangon ő vezérel. Elsőként Christinka űl ijetten A setétlő medve fog-sorához, Melly naponta kis leányt ebédel. Tejszín bőre, kássa szőkesége Versent villog a gyér nap-sugárral, Eggy könyörgés kövérkés alakja, Szurkol, fél az óriás tehénke. Lassan el-kezd hang sort pettyegetni, 59

Ám a Mester rőt vastag kezével Ujjatskáit másként igazíttya: - La-sol, la-sol, Christina Comtesska, Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel, Gyász futás a harczbúl. Én jövök most, És a do-re-mi-hez én sem értek. Mit tehessek? Praeventiv haraggal A mord medve fog-sorához vágok: Bestye reszkess, itt a hős oroszlán! Majd le nem rogy, még a fája is nyög, A hogy móldva tánczot kalapálok, Maior s minor mind eggy-másba frettsen. Fejet tsóvál jó Lavotta Mester: - A kis-asszony a fekete ördög, A kis-asszonyt én meg nem taníttom. Tállya, 1812. A habozó türelmetlen Szájára tsókot adni, Aztán belé karolni, Ő véle kertbe futni, Virág ágyásra vonni, Hamar melléje dőlni, Madár-zaj Edenében, Magnolia rejtekében. Tenném, de nem merem még. Kissé ő tűle félek, Talám mortzoska lenne; Nagyon félek magamtúl, Talám heveske lennék. Pátzinban, 1812. Julius. Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz Széphalom, 1812. Oct. 21. Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem, Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked, Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd, Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog. Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál; Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát! Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét, Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél, Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom, Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok. 60

Illustrissime Kazinczy Ferencz úrhoz Széphalomra Sáros-Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812. Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius Még ridegen alvó tengerünk hullámain, S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem! Első hálám Desevffi Jósefé legyen, Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú, Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada, Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó; Már tsets-szopó koromban ölben ringata S ezért gyakran le vala pisilve általam, Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem Akkoron is távol álla s az olta is) hanem Még gondtalan Necessitas vezérele. Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet, És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem). Habent sua fata libelli: eggy szép napon A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt: Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem, És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is, Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan. Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians humora vagyon - hanem a kik fel-tehetően szintén, de nem szintúgy olvasandnák! Barátnéjaimnak Bavariában, S. Catharina Convictusban, 14. Februarii 1813. Álmomban falumban Jártam jeltelen, Mint Elysiumban, Psyche, nem tetem, Szita-szárnya sintsen, Könnyebb mint a moly, Hogy árnyat se hintsen, Láthattlan gomoly; Ám de pillantásom 61

Még-is fogva volt, Édes látomásom Mind belé hatolt, Tsak az férkőzött-be, Mit vágyam viszen, Szemeimre kötve Nagy koloncz szivem. Nem a Menny országot, Tiszta ragyogást, Tsak honni világot Láthaték, mi mást: Bodrog hídgya mellett Vásáros sereg, Álmomban se tellett Hogy bábot vegyek, Posztó újjasom van, Vászon rokolám, Mit jó lesni rajtam, Pislogatni rám? Két kezembe pányva, Eggyre pörgetem, Fordúl fejre lábra, Által szökdelem, Eggy czigán a réten Nékem hegedül; Jó Atyám fut érttem, Karja rám terül. Botlik eggy sír kőbe, Villog aranya, Futunk temetőbe, Neheztel Anya. Ekkor ébredek-fel, Fejér zárda fal Köztt ásít a reggel, Szürke ravatal, Áll egy vén beguina Kamránk közepén, Szeme mint ha rína, Varnyú feketén, Pöndölben mi sárga Süldő malaczok Térgyeplünk imára, Fogunk is vaczog.

62

Psyche Confessioja Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814. Bolond Atyám hívott Psychének, Ez harmadik kereszt-nevem. Mindég Amor karjában égek, A Lélek és a Szerelem Külön nem válható sohsem. Míg másúlásiban reménylek, Hívságos forgalomban élek, Tarka s vidám az életem; S ha majdan eggyszer tsendre térek, Nem forgok többé: meg-lelem, Hogy Szerelemre vált a Lélek S Lélekre vált a Szerelem. Ungvár-Németi Tóth Lászlónak, a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem. Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján Laczkó, ugyan hiába Pislogsz-ki könyveidbűl Tűzes szemekkel én rám. Az ollyan nagy tudósnak, A millyen vagy te Ficzkó, Minden tudás a fejében, Az-után alább se-mennyi. Görbedt silány kukacczal Horgássz keszeget toczóbúl, Ne tengeri Sirenát. Bármelly suttyó kölök tud Lapos tsókot le-kenni, Bármelly reves karó tud Érzéstelen döfölni; Könyvekbűl meg nem érted, Mint kell nyakon lehellni, Nyelv-tsútssal fülbe mászni, Czimpák tsókolgatását, Bimbók birizgatását, Hajlások songatását, S ha már a kis fazék forr Véletlen bé-hatolni Tsiklándva és tsavarva, Hogy az el-bízott libuczka Levegő után sepegjen, Ismerve Herosára.

63

Maradgy nem illy igényes Úrnőid szoknya-szélén: Ágnes, jámbor lovatska, Nem vet le a nyeregbül, Akár mint nyargalod-meg; És Klára, komolly kisasszony, Hideg Pallas Athena Se óhajtson külömbet. Ha helettök engem áhítsz, Ne Philosophiábúl, Tanulj Empiriábúl S Natúrábúl, barátom, Hogy fűzőmet meg-oldhassd. Ficzkó, engedd-meg: addig Hypatiád lehessek, Ki ha ifjait taníttá, Hogy vágyódást ne keltne, Arczát el-fátyolozta. Tükör előtt Rég, ha járkáltam zajogó piarczon, Mint csudán ámúlt az egész közönség, Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám: Imhol a legszebb. Testesűlt álom vala földi képem, Lázas örvénylés kerekűlt köröttem: Venus Istennő lerepült az Égbűl, Minden elolvad. Most, a harminczad telemet taposván, S látva tükrömben, szaporúl a ránczom: Szinte meglep, milly csipetet törődöm Kűl alakommal. Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl? Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni. Úgy is ellen-tét vala női testem S férfiu lelkem: Kívül édes lágy simaság, de bévűl Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz, Óriás műhely, veritékben ázó Szomjas örök tűz. Vad czigány vérem hamarébb megérlelt, Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt, Nincs segítség itt; ha talám akadna, Úgy sem akarnám. Chramow, 1825. 64

Egy könyv árúshoz I. Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki? Mert a Hypocrisis nagy fene torka le-nyel. Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom, És lecsinált csúffá válhat a phantasiám. II. Írám hosszas rendjét sorsom verseinek Mindég történetbűl, mindég valakinek, Ki czímzettje vala, olvasója vala, Bánom, rejtse aztán feledtség angyala. Pest, 1825. Mariska leányom Nyakig a paplanyba takarva, Szemei alvásra bevarrva, Még ébren figyel az orrocska, Már álom-tenger a hajacska. Johannisberg, 1826.

65

ELSŐ SZIMFÓNIA - A négy évszak Jubilus Ti rengeteg fényben remegő vidékek, ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek, kedvemet kék labdaként magasba vigyétek! Te szinarany torony, tavaszi szerelem! halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mint tegyem? Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem. Íme, a madarak ismét dalba fognak, a százlábuak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak, láncolt óriások is odvukban forognak. A pecsenyesütő közeleg a nyárssal siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással. Proserpina kecsegtet kétszeres áldással. Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke, szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre, mikor csak a mulandó lelhet örömökre? Himnusz a Naphoz Lassú tűzzel guruló Nap, gabonával vemhes hónap templomában áldozópap! Mit tudsz a tünő örömről, ami a rügyön dörömböl, hős-hűst váltó légbe bömböl? Vasárnap van: ládd, a réten lányok kergülnek középen, mint a hattyúk, habfehéren. Kebelükben lángok laknak. Hogy mit kapnak, hogy mit adnak, meg se kérdik. Így mulatnak. Áldd meg őket, bizsergető arany-korbács, nedv-kergető legmagasabb égi tető!

66

Csókold hajról-hajra őket s a lócán a vén ülőket és a tarka temetőket. Pondró ébred zöld ereken, görnyedt ember bottal megyen, csontváz kattog fönn a hegyen. Lompos farkú szél csatangol, por-gubát varr, ágat hangol. Tej csordul a nagyharangból. Nap, ős-éjü forró csónak, élettelen, maradj jónak, kötözőnek, oldozónak. Valse triste Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este.

67

Haláltánc Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Pőre Panni, szár Boriska, lyukas Jancsi, zörgős Miska, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Mindenfelé csupa hó. Döcög a Hold, a fakó. A fagyos fák kérge pattan, a jég reccsen a patakban. Hé-hahó, hőhe! hó! kocog a Hold, a fakó. Nincs itt gyász, nincs itt láz, lábszárunkon, gerincünkön szerelem se citeráz. Nincs kikapós, nincs erényes, nincsen morcos, nincsen kényes, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, gazdag voltam, parádésan furikoltam. Osztozkodnak sok ruhámon, nincs egy veszett pityke rajtam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, szegény voltam, répát faltam nyomorultan. Egyszer csak a répadombról az árokba legurultam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, leány voltam, kötényemben almát hordtam. Mind megették a legények, csupa váz és bőr maradtam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, legény voltam, leányokat csiklandoztam. Hegyes bajszom szálai közt giliszta túr a homokban. 68

Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, kövér voltam, sokat ettem és szuszogtam. A lelkem mint nagy büdös szél szállt el, mikor megpukkadtam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Amíg éltem, sovány voltam, vékony árnnyal bandukoltam. Mint a kidült komlókaró olyan voltam, hogy meghaltam. Öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta. Se szántások, se utak. Mind hidegek a kutak. Jégcsap lóg a kereszt-ágon. Álom tesped a tanyákon. Hé! Hó! Mindenfele mély hó. Pőre Panni, szár Boriska, lyukas Jancsi, zörgős Miska, öreg csont, ifju csont, rajta-rajta-rajta.

69

NYOLCADIK SZIMFÓNIA Krúdy Gyula emlékére I. Valaki ül magasban s nézi az itélet elfoszló képeit: felhő-kúp a hegyet idézi, ablak-sor a menny fényeit: mind nyujtózik valami másért s már postát küld a pusztulásért Erkély lebeg mint léghajó ég-föld szabdalt ürében: tűzfalak, háztetők szögében zöld-barna domb, kék úsztató, s éjjel csatok-gombok ragyognak testén az égi állatoknak. Levegő alján, óriási pók, magasból függ a székesegyház, négy tornyán izzó fém-gumók, a láthatatlan kötélzet-váz ott kapcsolódik, s tört sovány kőszobrok ülnek homlokán. Valaki mozdul az erkélyen, körötte virág, kő-kalit, pamut-fonál fut a kezében, sok kis emléket gombolyít a kémények zsúfolt terébe, felhő-rovátkás messzeségbe: „Te karmazsin, a mennybolt ereszén drótok mögé bukó repedt tál, idegenül, mondd, mért fogadtál, hisz jöttödnek örültem én míg ajtóm szinte feléd lépett vele én nyíltam volna néked s a sok virág apró cserépben mely a kékségnek integet, én voltam, tarka udvarnépem feléd száguldott, mind tied...” Kondulnak a harangok sorba: „Ő nem gondolta, nem gondolta.”

70

Felkacag lentről a piac: göröngyösen kent vegyes-lekvár, sivít a síp s a kismalac, a sorompón túl rengeteg sár, mögötte lomb- és kő-sorok: ott már a temető suhog. A halottak mint nagy babák vermükbe szúnynak láthatatlan, nem forognak a forgatagban, belőlük nyílik a virág mely az erkélyre pirját ejti s hogy honnan fakadt, elfelejti. Magas az erkély, rajta állva a lenti nép mind föld pora, de aki a határon túlra látna, itt nincs és nem lehet soha; mert ha van: nem fönn-lebegőben, már érkezéskor eltünőben. II. Régi táj rejtekén lombba hulló völgy erén a feltámadt álom ujja kószál ernyedt húru hangszerén, lapoz árnyék-bibliában hol egy zergeszív lakott, ódon patikában mér bengáli balzsamot ez a tornyos haju öregasszony, régen meghalt ifju lány bámul rája elhanyatlón ingaóra homlokán (és a vendég-hölgyek ott bizalmatlan keblükön megrázzák a lakatot uzsonnáznak illatot ezüst fényü kötőtűvel szemelgetnek bánatot) itt soká élek én fecskefészek ereszén pelyhek közt magányosan kísértet-vadonban egymagam bontogatva pecsétjét agg italoknak ama vízre lépőn mely a ház mögött ered kettényílva kéklőn mint szépasszony karjai 71

s fejest ugró emberek csobbanását hallani: itt, bár szárnyam sose lesz, a denevér-multban hagytam, hátam tollakat növeszt s a viz elsüllyed alattam (kár hogy sose láthatom mi terem a hátamon: pulykafüggők pávafarkak szétterülnek sátoroznak) és a tollak közepén füstölő barna szén, kettő, félig-húnyva mosolyogva a ma behorpad alatta csupán a tegnapi szél kanyargat szén-füstöket fon belőlük felleget vágtató fodrokat (holdsütésre várnak) égi menyasszonyokat (elmeszesítik a vágyat) ó te messzi pára-lány és te kis arany köd-isten ki a szégyen alkonyán elolvadsz a fürdővízben! III. De te mikor jössz el értem? Idegen test ijedt szárnya dong a négy fal közti térben, forrás zúdul ablakrésen, csengő érzékeny pohárra fonja hűvös ujjait. Habba fúlva fekszem itt s kinn a kék légen keresztbe ahol már a kora-este gyökér nélkül szétültette fülemüle-bokrait, lentről függnek az egekbe. Míg az alkony rám-csattanna, zománcos doboz-fedél: megelőztem rárohanva, már e forgás bennem él, menny-ívemben szabadon leng a halvány Balaton rajta lebeg két kalács

72

a Badacsony és Gulács szempilláim ernyőjében. De te mikor jössz el értem? Két álom közt várok ébren, pillantásom gömb-medrében tó és part és ég forog fogam közt kristály ropog mosolyom völgy-teknőjében szőke jegenyesorok mosdanak az éj elé koponyámban befelé úsznak pára-szivarok s tarka bolyhos parazsat gyújt rájuk a pillanat s az égaljon egy motor mint túlérett gránátalma bíbor dühhel szétrobbanva messzi arcokat sodor tegnapokból e tág űrbe hol mind ujjá-melegűlne, vagy ha élni nem lehet, a perc horgán fönnakadva egy zugolyban lógaszkodna pókhálósan mosolyogva; de széttágult a keret pillantásom hűs szelében. De te mikor jössz el értem? Úgy érzem, már nem vagyok, és tudom, hiába érzem; mint ültessem el a fényben összeláncolt keringésben ezt az élő csont-magot melynek feszítése láng és hajtása e világ? Szivemből a Nap ragyog, mellkasomból csillagok, bizonyos a boldogságom; mért hagysz egyedűl örülni, nélküled is fölhevülni a belém-dobott világon? Érzem ajkamon a kebled és elsikló derekad, vad fűzvessző-táncodat ahogy suhog fülem mellett s fekete hátam mögött hol a sárkányt megölelted s fellökted az ördögöt; de nem nyugszol soha többet? 73

Előttem az asztalod, rajta minden italod, egyik édes másik mérges ez mint égő kút lobog az mint tenger hánytorog amaz mint a pára kényes, bármelyikből ihatom, nincs szemernyi panaszom; de te meg nem állsz, tudom, hogy ez óceán felett borba dugd a nyelvedet, villám-kárpitod alatt csepp hűsítse ajkadat, kihalt szemgödröm előtt szesszel mosd hevült csipőd, és kiömlött rózsa-vérben pihenjen táncos bokád, míg a telt kristályon át az ital vulkán-tüzében új szemem szemedbe lát De te mikor jössz el értem?

74

AZ ÉLET VÉGÉN 1969 Átbóbiskoltam teljes életem. A látványok, mint álmomban, forogtak, semmit se tettem, csak történt velem, ezernyi versemet fél-éberen írtam dohányfüstben, nem is tudom hogyan. Süvölvény-kortól fogva mostanig asszony-kormány pólyált vattába és elzsongított, nem bírtam tenni, élni, szunnyadtam délben, írtam éjszaka, sötétben szálltam, mint a denevér, benső szemem nyílt a külső helyett. Ha közben bölcsesség, vagy balgaság felrázott volna, szenvedés, akármi: kazánom túl-erős volt, sose robbant, minden belül kavargott, forrt, feszített. Dúlt két világvihar, százmillió ember pusztult, meghalt anyám-apám: álmomból serkentőnek mind kevés volt, akárhogyan szégyenlem, így igaz. Mindent vetítővásznon éltem át, még akkor is, ha engem hajkurásztak disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy fejem körül fütyültek a lövések, aludtam folyton, egykedvűn. De most, hogy vénülés megrázza tagjaim és bőrömben koccint a csontjaimmal: végtére fölriadnék és szaladnék szürcsölni elmulasztott kéjeket, örülni, s örömöt megbánva, fájni, késő gyönyörtől megrokkanva halni, bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan, mint trágyadombon a veszettkutya. De, mint mindent, ezt is csak álmodom. Ha mindeddig nem ébredtem: tudom, most már halálig hortyogok. Talán a haldoklás majd ébren szembesít minden mulasztás terhével. Talán az álmon túli csöndben ébredek.

75

AZ ÖRÖK HOMÁLY Ülök a napsütött falon s egy árnyékon gondolkodom. Bokám körül hűs áradat birtokba vette lábamat. Ahogy növekszik, ő az éj, mellemre és fejemre tér. Terjed hamar, nincs semmi más, csak ő, a teljes pusztulás. Egykedvű, nem bő, nem szoros, ősidő óta otthonos.

76

CSEND A félig nyitott ablakon behajol a szél a szobába, a világűr csendje, magánya. A bútor szögletétől a légi fellegekig és az égi csillagokig a csend vonulása lakik. Rozsdája a lárma.

77

HŰS Megül a csend a fán a lomb közepén. Alig súrolja egy-két madár. Az árny, az éj beléje vágva áll. A lomb közepén megül a csend a fán.

78

DARÁLÓ Jő a fecske tavasszal, minden szívet vigasztal, tavasszal vigasztal, csak engem nem nyugosztal. Megterítve az asztal, vendégeket marasztal, az asztal marasztal, engem menni tapasztal. Minden virág tavasszal följebb nő egy arasszal, tavasszal arasszal, tapasszák le tapasszal. Szemben ennyi pimasszal teli vagyok panasszal, pimasszal panasszal, nem bírok a ravasszal. Körben csupa kopasz fal, följajdúl a panaszdal, kopasz fal panaszdal, búbánatot magasztal.

79

SZÓ Aki a szót megragadja sugarát is ragyogtatja árnyékát is megmutatja. Aki a szót elcsépeli fényét árnyát elkeveri magasságát porba veri.

80

HÁRMAS Mezítelen a jelenkorom. Szakadt ruhák osztoznak multamon. Jövendőm futkos a folyosón.

81

MAJDNEM SZONETT Húszéveskori önmagunkkal ha találkoznánk negyvenévesen: irigyelnénk, vagy megpofoznánk. Aki tegnap voltál: ma már nem te vagy, Aki holnap léssz: ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi egy életté a folyamatos halált. Mert meghal szünetlen az én, meg az énre az én, a bennem sületlenebb én, a velem okosabb én, a rajtam kopottabb én, meg én...

82

SZÁZADVÉG Huszadik század vége: az idősebb fáradtan nyalogatja sérülését mit háború és diktatúra ejtett, s az ifjabb tombol emléktelenül. Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett néhány tucat indulatszó elég, míg füst-gatyában és már ismerősen s lomhán megérkezik az ismeretlen.

83

TAVASZVÁRÓK Megládd, megint futunk a berken át, feledve tél jegét. A záros kert-ajtón s a kerten át, ha felszikkadt a rét. Most hűs estére hűsebb éjszakát borít fehér sötét. De majd megint futunk a berken át s fogjuk köröskörűl az almafát, feledve tél jegét, ha felszikkadt a rét.

84

FURULYASZÓ Mi fáj? Mi volt és elszökött, emléke leng a táj fölött. A vándor-út, a zsák, a bot, meg nem becsültem s elhagyott.

.oOo.

85