A legszebb magyar tündérmesék
Roland
Tartalom jegyzék Tündér Erzsébet. . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . .. . . . . . .. . . . . . . . . . 4 A béka . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . .. . . . . . .. . . . . . . . . 18 Tündérszép Ilona és Árgyélus . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . 31 Sárga kicsi kígyó . . . . . . .. . . . . .. . . . . . .. . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . 39 Béka királykisasszony . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . 45 A három aranygyűrű . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Szélike királykisasszony . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . 66 A rózsa . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . .. . . . . . .. . . . . . . . . 72 A zöld királyfi . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80 A hétszépségű királykisasszony . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 A háromágú tölgyfa tündére .. . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . 96 A tűzmadár . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . .. . . . . . .. . . . . . . . 104 Az aranypálca . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 Világszép Sárkány Rózsa . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . 1 1 3 Gyöngyvirág Palkó . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . . . .. . . . . . . 120
Tündér Erzsébet
V
olt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Száraz kenyér is egyszer volt, s kétszer nem az asztalfiában. Azt mondja egyszer az idősebb legény: - Édesapám, én nem éhezem többet itthon, elmegyek szolgálatba. - Jól van - mondja a szegény ember -, csak menj isten hírével. A szegény ember felesége süt egy hamuban sült pogácsát, s a legény útnak kerekedik. Amint megy, mendegél egy nagy erdőn keresztül, találkozik egy öregemberrel. Köszönti a legény: - Adjon isten jó napot, bátyámuram! - Adjon isten, fiam, hát te mi járatban vagy? - Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha találnék. - No, akkor éppen jó helyen jársz, mert én szolgát keresek. Nálam három nap egy esztendő, s ha becsületesen kitöltöd a három napot, adok neked egy véka földet s egy véka búzát, s amit az Isten ad, az a tied lesz. Hazamennek, s az öregember elküldi a legényt szántóba. Kimegy a mezőre, s hát a föld, amit meg kellene, hogy szántson, csupa bokor. Gondolja magában a legény: amíg én ezt kiirtom, megöregszem. Fogja magát, otthagyja az ökröket, az ekét, s hazáig meg sem állott. Kérdik otthon: - No, hát hol jártál, merre jártál, mit szolgáltál? Mondja: - Menjetek el ti is, majd megtudjátok. Még aznap elmegy a középső legény is, ugyancsak az öregembernél áll be szolgálatba, de éppen úgy járt, mint a bátyja. Ahogy meglátta azt a rengeteg sok bokrot a földön, vissza sem hajtotta az ökröket a gazdájához, ment haza egyenesen. Kérdi az öccse: - No, bátya, hol járt, merre járt, mit szolgált? - Eredj, öcsém, majd megtudod te is. Ment is a legkisebb legény, elér abba a rengeteg erdőbe, találkozik az öregemberrel, s mindjárt megegyeznek. Neki is egy véka vetést ígért az öregember, ha becsületesen kitölti az esztendőt. Befogja a legény az ökröket, elindul a mezőre, de volt az öregembernek egy nagy kutyája, az is vele ment. Kiér a legény a mezőre, látja a sok bokrot, de bizony nem sokat gondolkozott, vette a baltáját, vágta ki a bokrot egymás után, a kutya meg szépen összeszedte, amit levágott, vitte félre, s csomóba rakta. Mire esteledett, a bokrokat is kivágta, egy jó darab földet is megszántott. Mikor leszolgálta az esztendőt, azt mondja az öregember: - No, fiam, becsületesen kitöltötted az esztendőt, itt a véka búza, szánts meg egy véka földet, s vesd belé. Ami lesz rajta, az lesz a te béred.
4
Jól van, a legény megszántja a földet, elveti a búzát, azzal elmegy haza. Kérdik otthon: - Hát te mit szolgáltál? Mondja a legény: - Majd megtudjátok a jövő nyáron. Zsémbelt az apja, anyja, hogy mind a három fia élhetetlen, egyik sem szolgált semmit, igazán nem csuda, ha éhen halnak. A legény nem szólt semmit, hanem mikor eltelt az esztendő s elkövetkezett az aratás ideje, mondja az apjának: - Édesapám, a tavaly szolgáltam egy véka búzavetést, menjünk, s arassuk le. Elindulnak, mind ahányan voltak: a szegény ember, a felesége, a három fia. Mennek a búzaföldre, s hát, halljatok csudát, tiszta csupa színarany búza termett a földön, hogy a szemük is káprázott a ragyogástól. Hej, istenem, volt öröm! Azt mondja a szegény ember: - No, fiaim, én az anyátokkal hazamegyek, szekeret fogadok, ti meg addig őrizzétek a búzát, nehogy ellopják. Ottmaradnak a legények, kerülgetik a földet, hessegetik a verebeket - hess-hess, veréb, reppenj elébb! -, egy szem nem sok, annyit sem tudtak elvinni a verebek. De egyszer csak leröppen egy harkály, nagy hirtelen lecsippent egy búzakalászt, s huss, elrepül vele. Hej, megmérgelődik a legkisebb legény, s bolond fejjel szalad a harkály után. Kacagtak a bátyjai. - Ne szaladj, te bolond, maradt itt még elég! De a legény szaladt, mintha szemét vették volna, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egy sűrű rengeteg erdőbe került. Néz erre, néz arra, a harkály eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg nagy búsan bolyongott az erdőben, szeretett volna kikerekedni az erdőből, de mindjobban beléveszett. Mikor már azt sem tudta, hogy merre kanyarodjék, fölmászott egy magas fának a tetejébe, néz napkeletre: nem lát semmit, néz napnyugatra: nem lát semmit, néz északra: arrafelé látott valami gyenge világosságot. Leszáll a fáról, s elindul abba az irányba, amerre azt a világosságot látta. Megy árkon-bokron keresztül, s kiér egy szép tisztásra. Hát annak a közepén akkora tűz van, mintha éppen egy ház égne. Megy a tűzhöz, s mit lát, uramistenem? A tűz körül fekszik egy szörnyű nagy óriás, de akkora, hogy a teste egészen körülkerítette a tüzet, a fejét a lábára fektette, s úgy aludt. Gondolkozott a legény, vajon most mit csináljon? Ha az óriáson kívül fekszik le, megfázik, ha belül fekszik le, észreveszi az óriás, s megöli. Ő bizony fogta magát, s belebújt az óriás zekeujjába. Ott szépen elaludt, s reggelig meg sem moccant. Megébred reggel az óriás, feltápászkodik a földről, egy kicsit meglibbenti a zekéjét, s hát egy gyerek esik ki az ujjából. Azám, az óriásnak gyermek volt a legény! De akár hiszitek, akár nem, az óriás nem bántotta a legényt, szépen fölvette a földről, az ölébe vette, s fölvitte a palotájába. Ottan lefektette jó puha ágyba, s csicsijgatta: - Aludj, fiam, aludj! Mikor aztán a legény is megébredett, mondja az óriás: - No, édes fiam, akárki fia vagy, apád helyett apád leszek én ezentúl. Maradj te csak itt nálam, s amit csak szíved kíván, s a szájad ki tud mondani, mindent adok neked.
6
- No, az igaz, olyan dolga volt a szegény legénynek, hogy királyfinak sem lehetett különb. Csináltatott neki az óriás ezüstös, aranyos, gyémántos gúnyákat, s ha csak valamit kívánt a legény, az óriás beleírta a kívánságát a porba, s mindjárt megvolt. Hanem egyszer mégiscsak elkezdett szomorkodni a legény. Észrevette ezt az óriás. Kérdi tőle: - Mi bajod van, édes fiam, hiszen mindened van, amit a szíved kíván. - Mindenem, van, lelkem, apámuram - mondja a legény -, az Isten áldja meg még halóporában is kegyelmedet. De már én is nagylegénysorban volnék. Szeretnék megházasodni, lelkem, apámuram. - No bizony, ha szeretnél, házasodj meg, fiam. Ide nem messze, az erdőn túl, van egy kerek tó, abba jár fürödni Tündér Erzsébet. Odaszáll minden délben galamb képében, a tó partján keresztülbucskázik a fején, s leány lesz belőle, szépséges szép leány, amilyent te még nem láttál, s nem is látsz soha világi életedben. Te jó reggel menj a tóhoz, bújj el a bokor mögé, várd meg, míg Tündér Erzsébet belemegy a tóba, akkor kapd fel a gúnyáját, szaladj ide vissza, s akárhogy kér, istenkedik, hogy fordulj vissza, állj meg, te vissza ne fordulj, meg ne állj, csak szaladj ide hozzám. Ne félj, majd eljön ő teutánad. Elmegy jókor reggel a legény, megbúvik egy bokor mögé, várja, várja a fehér galambot. Hát csakugyan jő a galamb, álló délben leröppen a tó partjára, keresztülbucskázik a fején, s lesz belőle aranyhajú, tündérszép kisasszony. Belemegy a tóba, s hopp, kiugrik a legény a bokor mögül, felkapja Tündér Erzsébet aranyos gúnyáját, s szalad az erdő felé, mint a sebes szélvész. Kiált utána eleget Tündér Erzsébet: - Állj meg, legény, nézz vissza! - kiálthatott annak: szaladt az erdőbe, mintha szemét vették volna. Jól van, eltelik egy hét, eltelik két hét, de a legény nagy erős bánatnak adta a fejét, mert ím, elhozta Tündér Erzsébet gúnyáját, de mi haszna benne, ha nem az övé Tündér Erzsébet. Mondja az óriásnak: - Hej, apámuram, kár volt nekem elhoznom az aranyos gúnyát! - Ne búsulj, édes fiam, majd eljön érte Tündér Erzsébet. Eredj csak a kamrába, hozz onnét egy diót, vedd ki a belét, s tedd a héjába a gúnyát. Bemegy a legény a kamrába, hoz egy diót, kiveszi a belét, hát halljatok csudát, szépen belefér a Tündér Erzsébet köntöse. - No, fiam - mondja az óriás -, most én ezt a diót belevarrom a mellényed zsebébe, de jól vigyázz, hogy senki onnét ki ne bontsa. Sem anyád, sem apád, sem semmiféle nemzetséged ezt a diót meg ne találja, mert akkor szomorú lesz az életed ezen a világon. Bevarrja az óriás a diót, s hát ahogy az utolsó öltést csinálja, nagy csengettyűszóval befordul az udvarra egy hatlovas hintó. Abban ült Tündér Erzsébet. Mondja az óriás: - Nézz ki, fiam, az ablakon! Itt van, akiért a te szíved vágyakozik, szép Tündér Erzsébet. Leszáll Tündér Erzsébet a hintóból, fölmegy a palotába, de azonközben kijön az óriás, s ír a porba papot, vendégeket. S hát abban a szempillantásban ott a pap, jönnek
8
a vendégek, tele lesz az udvar, tele a palota, lesz nagy hejehuja, lakodalom, akár hiszitek, akár nem, felesége lett a szegény legénynek Tündér Erzsébet. Telik-múlik az idő, úgy éltek a fiatalok, mint két gilicemadár, de egyszerre csak elkezdett szomorkodni a szegény legény. Kérdi az óriás: - Hát neked mi bajod van, édes fiam? Minden van, amit a szemed-szájad kíván, mi kéne még, ha volna? - Van itt minden, lelkem, apámuram - mondja a legény -, de a szívem mégis búslakodik, mert rég nem láttam apámat, anyámat s az én testvéreimet. - Hát, fiam, eredj! Én hazaeresztelek. De jól megjegyezd, hogy a te apád azt hiszi, meghaltál, s amikor hazaérsz, éppen akkor tartja harmincadszor a tort teéretted. No, ha te hazaérsz, lesz a nagy szomorúságból nagy vígság, hejehuja, lakodalom. Vigyázz, meg ne felejtkezzél a dióról! Azzal kimegy az óriás az udvarra, hintót, paripákat, inast, kocsist ír a porba, azok mindjárt a palota elé állnak, felül a hintóba a fiatal pár, elbúcsúznak az óriástól. De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indultak, megmondta az óriás a legénynek, hogy akármi baja essék, ha mi jót gondol, írja a porba, s megint vis�szakerülhet hozzá. Na, elindulnak, megérkeznek a legény apjához, hát csakugyan úgy volt, amint az óriás mondotta. Hosszú asztal volt fölterítve az udvar közepén, ültek körülötte a falubeli népek nagy csöndességben, ettek-ittak, de egy szót sem szóltak, csak az öregek keseregtek, siratták a legkedvesebbik fiukat. Befordul a hintó az udvarra, leszáll abból a legény Tündér Erzsébettel. De uramistenem, lett csudálkozás, hogy vajon ki lehet az a fényes, aranyos, gyémántos ruhás uraság s vele az a tündérszép asszony, akinek földig selyem s arany volt a ruhája. Odamegy a legény egyenesen az apjához, köszönti, s kérdi: - Ugyan bizony, bátyámuram, miféle vendégség van itten? Mondja az ember: - A legkisebb fiunkat toroljuk, nagyságos úr. Ma harmincadszor tartunk tort, nem is feledjük el, amíg élünk ezen a világon. Mondja a legény: - Hát megismernék-e a fiukat, ha előkerülne? - Megismerném én ezer közül is - mondja az asszony -, mert jegy van a bal hóna alatt. Azzal csak felgyűri az ingét a legény, s mondja: - Ihol a jegy, lelkem, édesanyám. De bezzeg lett a torból mindjárt nagy vigasság. Fölkelnek az asztaltól, táncra kerekednek, járja Tündér Erzsébet, de olyan módosan, olyan szépen, hogy nem győzték csudálni. - No, még ilyen szép táncot nem láttunk világon való életünkben - mondták a népek. - Jaj, lelkeim - mondja Tündér Erzsébet -, hátha még a leánykori gúnyámban táncolhatnék. Kérdik a népek: - Hát az ugyan bizony hol van?
10
- Ó - mondja Tündér Erzsébet -, az az uramnak a mellényzsebében van, egy dióban; nem is adja ki soha, e világi életében. - Hiszen, majd kiveszem én - mondja a legénynek az anyja. Azzal fogja magát, álombort tölt a fia poharába. Mindjárt lekoppan a legénynek a szeme, ott, abban a helyben elszundít, s az anyja szépen kivágja a mellényzsebéből a diót. - Itt van, lelkem, menyemasszony, tessék. Tündér Erzsébet szépen kinyitja a diót, kihúzza belőle a leánykori gúnyáját, fölveszi magára, s azzal elkezd táncolni. De már, vagy volt szép tánc vagy nem az előbbi, földi ember szeme ilyet még nem látott. Táncol, táncol Tündér Erzsébet, s egyszer csak, halljatok csudát! - mit gondol, mit nem, olyat penderül, hogy abban a szempillantásban fehér galambbá változott, s hopp! felröppent egy körtefára. Összecsapták a népek a tenyerüket, Jézus Máriát kiáltottak, költötte a legényt az apja, az anyja: - Kelj fel, fiam, kelj fel, nézd, a feleséged galambbá változott! Haj, de a legény nem ébredt fel. Fölemelték, vitték a körtefa alá, ottan lefektették, hátha ott felébred, ott sem ébredt fel. Egy könnycseppet ejtett az arcára a fehér galamb, arra sem ébredt fel. Azután megszólalt: - Édes uram, lelkem, uram, ha látni akarsz még engem ez életben, gyere el Feketegyász országába, Feketegyász országában Johara városába, ottan majd megtalálsz. Abban a szempillantásban elröppent a galamb, s felnyílt a legénynek is a szeme pillája. Kiáltott utána: - Gyere vissza, gyere, szép fehér galambom! Bizony nem jött vissza. Búnak eredt szegény legény, rettentő nagy búnak. Hírét sem hallotta Feketegyász országának, Feketegyász országában Johara városának, hát most merre menjen, merre kanyarodjék? Eszébe jut, hogy mit mondott neki az óriás, hogy amit gondol, csak írja bele a porba. Gondol egy lovat, beleírja a porba, s ott a ló előtte szépen fölnyergelve. Akkor azt írja a porba: mindjárt ott legyen az óriás házában. Fölpattan a lóra, elbúcsúzik apjától, anyjától, minden atyjafiától, s ott volt mindjárt az óriás házában. - No, fiam - mondja az óriás -, kivették a zsebedből a diót, úgy-e? - Bizony, kivették, édes apámuram. Hát most mit csináljak? Azt mondta Tündér Erzsébet, hogy menjek Feketegyász országába. Feketegyász országában Johara városába, ottan megtalálom. - Hej, édes fiam, még a hírét sem hallottam ennek az országnak. Csak maradj itt velem, s felejtsd el Tündér Erzsébetet. - Én-e, apámuram?! Én nem! Addig meg nem nyugszom, amíg Tündér Erzsébetet föl nem találom! - Hát jól van - mondotta az óriás -, eredj. Nesze, adok egy buzogányt. Van nekem egy bátyám s egy néném. Azt a buzogányt mi hárman testvériesen nem tudtuk elosztani, így maradt nekem. Menj el hozzájuk, arról a buzogányról megtudják, hogy én küldöttelek. Ha ők útba tudnak igazítani, jó; ha nem: jobb, ha visszafordulsz. Ott mindjárt egy háromesztendős csikót ír a porba az óriás, s jól feltarisznyálja a legényt pénzzel, mindennel, aztán, útnak indítja:
12
- Eredj, fiam, jó utat, hol sár nincs. Megy a legény hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s amíg az óriás bátyjához ért, úgy megvénült a csikója, hogy minden foga elhullott. Bemegy a legény az óriás bátyjához - aki, hogy szavamat össze ne keverjem, a csúszó-mászó állatok királya volt -, s köszön illendőképpen. Elmondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is. Mondja a király: - Látom, hogy az öcsém küldött, segítenék is rajtad jó szívvel, fiam, de éppen most mentek széjjel az állataim. Bárcsak egy órával elébb jöttél volna! No, hanem reggelre megint összehívom mind. Fölkelnek reggel, a király háromszor sípjába fúj, s hát jönnek a csúszó-mászó állatok mindenfelől, belepik az udvart, s kérdi a király: - Ki hallotta hírét köztetek Feketegyász országának. Feketegyász országában Johara városának? Mind azt válaszolták, hogy ők sok országon-világon keresztül csúsztak-másztak, de Feketegyász országának hírét sem hallották. No, mit tegyen a legény, elmegy az óriás nénjéhez. Föl akarja nyergelni a lovat, hát az megdöglött. Hiszen jól van, írt a porba másik háromesztendős csikót, ott is volt az mindjárt. Felpattan rá, s indult az óriás nénjéhez. Megy a legény hetedhét ország ellen, megtalálja az öregasszonyt, elmondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is, de az öregasszony is azt mondja: - Én, édes fiam, jó szívvel útbaigazítanálak, de hírét sem hallottam Feketegyász országának. Bárcsak egy kicsit elébb jöttél volna, éppen most mentek széjjel a madaraim! No, hanem csak vacsorázz, s feküdj le, majd előszólítom én a madaraimat. Lefekszik a legény, s az öregasszony, mit gondol, mit nem, rátesz egy nagy malomkövet. Akkor elővesz egy aranycsapós ostort, kiáll az udvar közepébe, s rittyent egyet, akkorát, hogy ég-föld megzendült belé, s a szegény legény ijedtében egyarasznyira rúgta fel a malomkövet. Beszólt az öregasszony az ablakon: - Ne félj, fiam, ne félj, még csak kettőt rittyentek! Másodszor is rittyent az öregasszony, s akkor a szegény legény egy singnyire dobta fel a malomkövet. Beszól az öregasszony: - Ne félj, fiam, ne félj, még csak egyet rittyentek. Rittyent harmadszor is, de akkorát, hogy a szegény legény ijedtében a padlóig rúgta fel a malomkövet. Akkor bejött az öregasszony. - No most, fiam, felkelhetsz, többet nem rittyentek. Egyszerre csak jönnek a madarak, nagy erős szárnycsattogtatással, károgtak, fütyöltek, csiripeltek, zúgott a levegő, hogy a szegény legény azt hitte, vége a világnak. Kérdi az öregasszony: - Ki járt közületek Feketegyász országában? - Én nem, én nem, én sem, én sem. Egy sem járt ott, de még hírét sem hallotta Feketegyász országának. - No - mondja a szegény legény -, én most visszamehetek az óriás apámhoz. Föl akarja nyergelni a lovát, hát az is megdöglött. De már maga sem volt ám fiatal legény. Az arca úgy megtöpörödött, mint a szalonnabőr, a háta meggörbült, az ajka
14
lefittyent. Ír a porba egy csikót, mindjárt elejébe is toppan, ráül nagy kínnal-bajjal, búcsúzik az öregasszonytól, s hát abban a szempillantásban repül be nagy fáradtan egy harkály. Rákiált az öregasszony: - Hát te hol voltál eddig, mért jöttél ilyen későn?! Mondja a harkály: - Eltörött a lábam, azért nem jöhettem. - S hát az hol törött el? Mondja a harkály: - Feketegyász országában, Johara városában. - No, éppen jókor jöttél, te kellesz nekünk - mondja az öregasszony. - Vedd hátadra ezt a legényt, s vigyed Johara városába. De így s de úgy, mondja a harkály, nem akarja, hogy a másik lábát is eltörjék, s nem viszi el. Hanem az öregasszony azt mondta: - Indulj, amíg jó dolgod van! Fölül a szegény legény a harkály hátára, repül az vele erdőkön-mezőkön, tengereken keresztül, s egyszerre csak egy olyan magas hegyre vitte föl, hogy annak a teteje éppen az eget verte. - No, most szállj le rólam, mert itt el nem férünk. - Hát te hol mentél keresztül? - kérdi a legény. - Én egy lyukon - mondja a harkály. - No bizony, ha egy lyukon, akkor vigyél keresztül ott engem is. De így s de úgy, fogadkozik megint a harkály, hanem a legény sem vette tréfára, rárikkantott:
16
- Indulj, teremtette, úgyis te vitted el annak idején az arany búzakalászt a földünkről! De már erre megijedt a harkály. Úgy keresztülrepítette a lyukon a legényt, mint a parancsolat. Ahogy keresztülérnek a lyukon, hát ott vannak Feketegyász országában, Feketegyász országának Johara városában. Johara városában volt egy gyémántpalota, abban lakott Tündér Erzsébet asszony. Fölmegy a legény a palotába, s hát ott ül Tündér Erzsébet egy aranykanapén, de halljatok csudát, éppen olyan szép volt, éppen olyan fiatal volt, mint annak előtte. Köszön a legény, s kérdi: - Tudod-e, ki vagyok, szép Tündér Erzsébet? - Tudom, ha megmondod. - A te urad vagyok, szép Tündér Erzsébet. Nagyot kacag Tündér Erzsébet, de akkorát, hogy csengett belé a palota. - No bizony, ha te vagy az uram, menj isten hírével, ahonnét eljöttél! Nem kell nekem ilyen rusnya öregember. Megfordul a szegény legény, kiindul az ajtón nagy búsan, de mit gondol, mit nem Tündér Erzsébet, csak utánaszalad, asztalhoz ülteti, s mondja: - Egyél-igyál, aztán visszamehetsz. Eszik-iszik a legény, de nem esett jól sem étele, sem itala. Mondja Tündér Erzsébet: - No, most ettél-ittál, menj a szomszéd szobába, ott van egy aranykád, abban fürödjél meg. Megy a legény, megfürdik az aranykádban, jönnek a szobalányok, aranyfésűvel megfésülik, aranytörlővel megtörülik, adnak reá gúnyát, bíborvöröset, s ím, halljatok csudát, megfiatalodik a szegény legény, hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte. Na, csaptak mindjárt nagy vendégséget. Aztán írtak a porba hatlovas hintót, fölkerekedtek, meg sem állottak, míg az óriás házához nem értek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
A béka
H
ol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta: - Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit. - Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz. A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkantott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki.
18
Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem. - Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért. - No, ha ideadja, meg is veszem - mondta a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig. - Hát fiam, vettél-e valamit? - Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kegyelmed, fedele is van! - Ó, te mihaszna! - sopánkodott a szegény ember -, hogy tudtál ezért száz pengőt adni?! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig. - Azért bizony egyet se békétlenkedjék, apámuram! - mondta a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem? Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik! - Lássa, kegyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot! Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy kevélységgel leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt: - Brekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok! Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni. S hát ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért el az asztalon. - Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka. - No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondta a szegény ember, s kiment a kamrába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa. Volt még egy kis zsiradék, egy penészes kenyér, azt behozta, s a béka elé tette. - Amink van, itt van - mondta a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka. Megette a zsiradékot, és a penészes kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant az ördögadta varangyos békájának. Lehuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, előjött, s bekiáltott az ablakon: - Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél! No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsobbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz. Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.
19
- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember. Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt: - Mi jóba jársz, fiam? - Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom. - No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat. Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást. Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közöttünk legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte: - Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik. - No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondta a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nélküle vissza se kerülj! Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt! De már búslakodhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után. Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonyít. Megy a vonyítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó: - Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom! - Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - mondta a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist. - No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.
21
Gondolta a legény: „ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt” - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába. Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudta megmondani. Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiképp sem tud kivergődni az ága-boga közül. Megszólítja a szegény legényt:
- Segíts rajtam, s megszolgálom! - Nem várok én tőled semmit - mondta a legény -, de azért kiszabadítalak. Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpikkelyt. - Tedd el ezt a három pikkelyt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zörgesd meg, s én ott leszek segítségedre. - Jól van - mondta a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpikkelyt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy merre van Tündérország. - Na - búslakodott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap. De csak ment tovább, biztatta a lovát: - Elébb, elébb, édes lovam! Hát ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott. Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította. - No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj! Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták: - Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázd meg, s abban a minutában ott leszünk! - Jól van, jól - mondta a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek. - Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad. Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen. - Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország? No de most a galambok nevettek. - Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk! Hej, örült a legény, de még hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben. Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repdestek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták: - Itt van Tündérország, itt, itt, itt! Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, körték, szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésétől. - No; ez csakugyan Tündérország - mondta a legény. - Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.
23
- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza. Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emelete hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s kakas sarkán forgott az egész. Haj és milyen gyorsan forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül! - No, ide megérkzetem - mondta a legény -, de soha, míg a világ, be nem kerülök a palotába. - Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s érintsd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod. Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához lopakodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat. Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisas�szony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt. Odaszalad hozzá, s kérdi tőle: - Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide? Elmondja a legény illendőképpen: - Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem. - Hallottam hírét a fehér királynak - mondta Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez. Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg! Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja. Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búslakodik, készülődik, és ahogy vetkőzik, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázza a három halpikkelyt, s ahol ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől: - No, édes gazdám, mi baj? Mondja a legény, hogy mi baj. - Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Előkerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát. Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz. De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház. - Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békám! Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondta:
25
- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám! - Ó, édes varangyos békám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom! - Én szívesen, fiam - mondta a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk. Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abban a minutában előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül. Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázza a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó. - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel. Még ki sem mondta jóformán, szaladt is a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek. Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava: - De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony! Azt mondta erre Tündér Ilona: - Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből. Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság. - Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondta a legény. - Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát. Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, előszólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok. - Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodsz. - Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval. - No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egyetlen csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy. Erre a galambok elröpültek messze, messze, egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez. Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét.
27
Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja. - No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona! - Veled megyek, veled - mondta Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére! Ahogy kimentek az udvarra, elővette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda. - Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba! Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak. Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap előkerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre. Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény. Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját. Azt mondja Tündér Ilona: - No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom. Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte. Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre. - No, ez meghalt! - mondta Tündér Ilona. - Ez bizony meg - mondta a szegény legény is. Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta: - Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodálni. No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett... Holnap legyenek a ti vendégeitek!
29
Tündérszép Ilona és Árgyélus
V
olt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon. Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is. Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja. Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát. Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel. A középső sem járt jobban. Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá. A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott: – Megvagy, tolvaj! De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát. – Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek! – Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép lány –, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek! – Maradj nálam – kérte Árgyélus. – Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona –, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz! Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.
31
Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát. Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát. De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a vén banyát, és így szólt hozzá: – Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik! A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni a banya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak: – Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány. – Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. – Nem igaz! – De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van. Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment. Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is. – Mi bajod van, kedvesem? – Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak. Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta. – Neked adom – mondta –, erről akárhol megismerlek. Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült. Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit. – Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed. – Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem! A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána. Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust: – Hol jársz erre, ahol a madár se jár? – Öreganyám – mondta Árgyélus –, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona? – Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!
33
Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte: – Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös! Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot. – Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél – mondta a Nap –, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit. Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította. Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől. – Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit. Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt. – Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus –, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat? – Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit. Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas: – Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit. - A Feketetengeren túl lakik, ott törték el a lábamat. – Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király. A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust. – Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált. Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve.
A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek. – Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok” ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson. – No – mondta Árgyélus –, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra! Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!” Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett. Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott. – Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz többé hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél. – Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus –, megvívok én vele! Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta: – Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el! De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott: – Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól. De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a Vénbanya: – Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda. Másnap is úgy történt, harmadnap is. De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle. Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt. Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott. - Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában! Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt. Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.
37
Sárga kicsi kígyó
V
olt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek ügyes szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben: - Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló. De az Úristen nem hallgatta meg az imádságukat. No, telik-múlik az idő. Megébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának: - Hallá-é! Milyen bolond álmot láttam én az éjen. - Mit, ugyan bizony? - Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondja: - Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejébe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jő arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyermeketek. - No, hallod-e, asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg! Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejébe, s ott álldogálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó. Hé, ördög adta varasgyíkja! - neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel. Telnek-múlnak a napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondja a szegény embernek: - Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét! - Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti! - Csak menjen, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz. Addig s addig, hogy a szegény ember felkászolódik s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondja: - Felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó, azért küldött ide, hogy megkérjem neki a leányod kezét. Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordult belé. - Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem elébb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét. Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Hej, megszontyolodott a szegény ember! Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy is tudta ilyen bolond dologra adni a fejét. Csak hogy föl nem veté a nagy búbánat. Hazamegy, s mondja a fiának a király üzenetét. Azt mondja a sárga kicsi kígyó: - Azért bizony egyet se búslakodjék, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát. Azzal kiment az ajtón, s meg sem állott a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebújt a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszentett egy almát.
39
Hej - Atya-Fiú-Szentlélek! -, akkorát csendült erre a kert, hogy hetedhét országon is túlhallatszódott a csendülése. Hát csak törtet elé a hétfejű sárkány (mert tudjátok meg, hogy ez őrizte a kertet), a szájából hétsingnyire futott elé a veres láng. Megállott a fa alatt, szimatolt erre is, arra is, ha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó belebújt a fa odvába, s meg sem moccant, míg a hétfejű sárkány nagy lármával el nem szelelt. Akkor kiugrott az odúból, leszakasztott még két almát, s egy percre kívül volt a kerten. Bezzeg álmélkodott a szegény ember, mikor a sárga kicsi kígyó megérkezett a három aranyalmával. No, volt öröm. Mindjárt tarisznyába tette a három almát, s nagy lelkendezve futott a királyhoz. - Itt a három aranyalma, felséges királyom. Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színarany almák voltak. - No, jól van, te szegény ember, hanem még hátravan két főfeltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggel ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyire, milyen az enyém, szörnyű halálnak halálával hal meg. Aj, csak most szontyolodott el istenigazában a szegény ember. Renyekedett s évelődött szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a szegény teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, mikor egy babaházat sem volna képes. Sírva mondja otthon a fiának: - Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, szörnyű halálnak halálával halsz meg. Azt mondja erre a sárga kicsi kígyó: - No, bezzeg, édesapám, ha még ezen is tud epekedni! Csak feküdjenek le békével, kegyelmed is, édesanyám is, majd csudára ébrednek. Beesteledik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra. Elővesz egy sípot, megfújja, s hát abban a szempillantásban annyi ördög kerekedett össze, hogy a hold s mennyi ragyogó csillag mind megfeketedett. Csak előlibben egy sánta ördög, s azt kérdi a sárga kicsi kígyótól. - Mit kívánsz, édes gazdám? - Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé! Hej, neki az a rengeteg sok ördög, surrogtak-burrogtak, mozgolódtak-forgolódtak, s mire pitymallott, az utolsó szegig készen volt a palota. Megébred reggel a szegény ember s a felesége, csak dörzsölték, dörzsölték szemükből az álmot, kérdezték egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó, s azt mondja, hogy: bizony csak ők! Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz. Ez már ott állott az ablakában, s onnét nézte a palotája társát. Jó messziről elejébe kiáltott a szegény embernek: - Be se jöjj, te ördöngös gyermeknek ördöngös apja, hanem vidd meg a harmadik főfeltételt: hogy ha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal,
41
s ha a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével! Hazamegy a szegény ember, de most már nem is búsult olyan erősen. Gondolta, ha a többit megcsinálta az ő fia, csak megsegíti az Isten a harmadik főfeltételben is. Jól gondolta, mert reggel már az aranyhídon sétált a királyhoz. Magával vitte a sárga kicsi kígyót is. Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elmondja: - Felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már tartanók meg a lakodalmat. Eleget köntörfalazott, teketóriázott a király, de mit volt mit tenni, szavának kellett, hogy álljon. Jaj, a szegény királykisasszony, mikor meglátta az urának leendőt! Sírt, földhöz vágta magát hetvenhétszer, de mind hiábavalóság volt, a lakodalmat megtartották. Eközben beesteledik, s az ifjú pár bemegy a szobájába. A királykisasszony bizonygatózott, hogy ő inkább megöli magát, de nem fekszik egy ágyba azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál nyúlni, megfogja s kitekeri a nyakát. Hát egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó - s halljatok csudát! -, dali szép legény lett belőle! Megszólal a legény:
- Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony! Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hétig s hét napig kígyóbőrben járjak. Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mindketten erősen megbánjuk. Megörvendett ennek a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól. De reggel bemegy az apjához, s ez addig faggatta, hogy mégis elmondott mindent. “Várj csak - gondolta a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt!” Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatta, s megparancsolta neki, hogy előre menjen be az ifjú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el. A vén boszorkány előre be is ment, s mikor az ifjú pár lefeküdt, kibújt az ágy alól, megkereste a kígyóbőrt, s egy teli parázs serpenyőben porrá égette. Megébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondja a feleségének: - No, feleség, mégsem tartottad meg a szavad, a bőrömet elvitte valaki. Nekem most már el kell innen pusztulnom, haza, az apám várába. Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd.
Ezzel egy aranyabroncsot vett elő, s azt mondta: - Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhess, míg ismét egymásé lehetünk. Én megyek a fekete várba, te gyere utánam egyingesen, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap s hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: “Gyere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!” Elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindult a fekete várba. Estére kelve a felesége is utána, s meg nem állott, míg a fekete várhoz nem ért. Ott aztán csak kiabálta: “Gyere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!” Hét éjjel s hét nap mind ezt kiabálta, akkor megnyílt a fekete vár kapuja, kijött a dali királyúrfi, odafutott a feleségéhez, megölelte, megcsókolta, s az aranyabroncs magától lehullott. Azzal szépen fölkerekedtek, dióhéjba telepedtek, a Küküllőn leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
43
Béka királykisasszony
H
ol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a fiainak a király: - Na, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az Isten markából. - Hiszen mi meg is házasodnánk - mondák a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illőt? - Ezen én is sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna. Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőt, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget. Megcsináltatják a három nyilat, s nyílvesszőt. A királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílveszszejüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak. Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született. Ment, mendegélt erdőkön-mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált, haj, nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza is akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát Uram, Isten, mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött, évelődött magában, még a könnye is kicsordult. „Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol az ő nyílvesszeje van?” - amint így tűnődik magában, egyszer csak kiugrik a tengerből egy csúnya varangyos béka, s kérdi tőle: - Mi bajod van, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet? Ránéz a királyfi. - Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok? Mondta a béka: - Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél általmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én általhozom neked, de csak azzal a feltétellel, hogyha feleségül veszel engem. Nagyot kacagott a királyfi. - Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?! - Hát jól van - mondta a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet. Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:
45
- No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek. Azzal felült a lovára, maga mögé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s faképnél hagyta. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól. Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ült a béka a lovának a farán. - Úgy-e, meg akartál szökni tőlem? - kérdezte a béka. - De megállj, ezt még megkeserülöd! Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi. Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette a béka másodszor is, harmadszor is: - Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!
Mit volt mit tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai: - No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van? Mondta a királyfi nagy búsan: - Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg! Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyt. Kérdik tőle ismét: - Hát hol az asszony? - Itt van, ni! - mondta a királyfi. - Ott ül a lovamon. Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet a szemével ne lássa. Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta mögött, nem szólt egy szót sem. Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt. Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredt fel, hogy annak minden szege-köve ragyogó gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bezzeg hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg hogy megváltozott most a szíve indulatja. Szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s mondta: - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta: - Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! - Hanem azért azt gondolta magában: “Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!” Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor hagyta el. Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik. Meg is kérdezte egyszer: - Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodsz? Mondta az asszony: - De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget. - Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem, feleségem - mondta a királyfi -, bizony nem szomorítom meg a szívedet!
47
A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: “Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél.” Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes, ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy. Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá. Hát bizony az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elé, a jó Isten tudja, honnét s honnét nem, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák. Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának: - No, lelkem, uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Mondta a királyfi: - Emlékszem, emlékszem, lelkem, feleségem. - Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem? - Hej, arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem, feleségem. - No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, az Isten áldjon meg. Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el, de a szép asszony nem hallgatott rája, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol az éjjel megháltak akkor, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben. - No, édes lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá. Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön által, ha valahol szolgálatot találna.
49
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszönti a molnárt, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt: - Adjon isten jó napot, molnár gazda! - Adj’ isten, öcsém, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? - Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék. - Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon, ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat. Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrülnivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrölnivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet. Meg is kérdezte egyszer az öregtől: - Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrölnivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom? - Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol. - Hát aztán hová viszi? - Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben. Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le az éjjel, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a „rossz”. - Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet! A malomból jöttem, hogy itt szolgálatot keressek. - Jól van - mondta a sütőmester -, éppen sütőinasra van szükségem, felfogadlak annak. Így a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig miatta jött ide, elmondom nektek. Hetek múltak, hónapok múltak, hát egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak alatt sétál el egy szépséges szép asszony. Uram, Jézus, ne hagyj el! Hiszen ez az ő felesége! Hej, Istenem, nem találta helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, s sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű. Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert: - Ki sütötte ezt a cipót? Mondja a sütőmester:
51
- A sütőinas, felséges királyné. - Küldjed ide mindjárt! Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, vagy sem, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyat, hogy hét országra ment a híre. Még ma is élnek, ha meg nem haltak! Itt a vége, fuss el véle!
A három aranygyűrű
H
ol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, egyszer egy király, s annak egy szép fiacskája. Özvegyember volt a király, s a tanácsadó nagy urak addig beszéltek, hogy így meg úgy, asszony nélkül nem lehet a ház, anya nélkül a gyermek, hogy ő bizony feleségül vette az özvegy burkus királynét. Az özvegy királynénak is volt egy fiacskája. De bezzeg míg a maga fiát drága szép aranyos gúnyákban járatta, mosdatta, fésülte, cicomázta, a király fiára ügyet sem vetett, csak úgy lógott a rongy a testéről, piszkos volt, mocskos volt a szegény fiú. Megesett a szíve rajta mindenkinek, aki ránézett. Nem tetszett a királynak ez a dolog. Meg-megkérdezte a királynét, mi az oka, hogy az ő fia olyan rongyos, piszkos, a királyné fia pedig mindig tiszta. - Ó, lelkem, uram - mondta a királyné -, olyan a fiúnak a természete. Hiába mosdatom, hiába öltöztetem, belefekszik minden piszokba, s ha vasból csináltatnék neki gúnyát, azt is elszaggatná. Addig s addig beszélt a királyné, hogy a király szíve elidegenedett tulajdon édes fiától, s azt mondta egyszer: - Hát bizony, ha így van, nem is nevelek én királyt ebből a fiúból. Hadd menjen ki a mezőre, őrizze az aranyszőrű juhnyájamat, legalább nem kell drága pénzen pásztort tartanom. Ahogy mondta, úgy is tett. Botot a kezébe, tarisznyát a nyakába, kezére adták a nyájat, s ment a szegény királyfi nagy búval, bánattal a mezőre. De a gonosz lelkű királyné száraz, penészes kenyérnél egyebet nem tett a tarisznyába. Még azt a kenyeret is megöntözte ecettel, s a szegény fiú úgy lesoványodott, hogy a csontja is zörgött. Így volt ez egy hétig, kettőig. Akkor aztán a királyfi egyet gondolt, ott hagyta a nyájat, s elindult világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s estére kelve rengeteg nagy erdőbe ért. Búsult a királyfi, nagyokat sóhajtott: “Istenem, Istenem, mi lesz itt velem?! Le sem is fekhetem, megesznek itt a fenevadak!” Amint így sóhajtozik, megszólal valaki a feje fölött: - Ne búsulj, királyfi, nem lesz neked itt semmi bántódásod, csak gyere, s mássz föl erre a fára! Fölnéz a királyfi, s hát azon a fán, ahonnét a beszédet hallotta, egy kicsi ház van, s annak az ablakában gyertya világol. Nem sokat gondolkozik, fölmászik a fára, bemegy a kicsi házba, s ottan, mit gondoltok, kit talált? Az asztal mellett ült egy öreg barát, akinek földig ért a szakálla, s aki egy rettentő nagy könyvből olvasgatott. Köszön a királyfi illendően, a barát fogadja, az asztal mellé leülteti, aztán elébe terít egy nagy könyvet, s mondja neki: “Olvass, fiam, te is!” Olvasott a királyfi, elfelejtette az éhséget is, el a bánatát is. Aztán szépen elszenderedett, elaludt, s reggelig föl sem ébredt. Azt mondja reggel a barát:
53
- No, édes fiam, tudom ki vagy s mi vagy. Ismerem szomorú történetedet, hallgass rám, s nem bánod meg. Menj el a fekete király országába, állj be nála libapásztornak. A fekete király száz libát ad a kezedre, de azoknak a libáknak az a természete, hogy amint kihajtják a rétre, ahány, annyifelé repül, s nem volt még pásztor, aki össze tudta volna terelni. Te se fáraszd magadat hiába, hanem, nesze, adok neked egy sípot, ezt csak fújjad meg.
Arra mind a száz liba visszarepül, s aztán szépen hazahajthatod. Megköszönte a királyfi az öreg barát jó tanácsát, indulni akart, de a barát megállította. - Várj csak még egy kicsit! Nesze, adok neked még három aranygyűrűt. Mikor első este hazahajtod a libákat, kösd a legkisebb gyűrűt az ostorod csapójára. Meglátja majd azt a fekete király egyetlen leánya, kéri tőled a gyűrűt, de addig oda ne add, míg meg nem mutatja, miféle jegy van a bal füle mögött. Másnap a középső gyűrűt kösd az ostorod csapójára, s ezt csak úgy add oda neki, ha megmutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött. Harmadik nap a legnagyobb gyűrűt kösd az ostorod csapójára, ezt is kéri tőled a királykisasszony, de elébb hadd mutassa meg, hogy miféle jegy van fátyolos homlokán.
Még egyszer megköszöni a királyfi az öreg barát nagy jóindulatát, egymást istennek ajánlották, s azzal elindult a királyfi, s addig ment, mendegélt, míg a fekete király városába nem ért. Ott mindjárt fölment a királyhoz, s beajánlotta magát szolgálatra. - Éppen jókor jöttél - mondta a király -, libapásztorra van szükségem. Nálam három nap egy esztendő, de jól megjegyezd, ha csak egy híja is lesz a száz libának, karóba húzatom a fejedet. Ha pedig hűségesen megőrzöd, itt a kezem, nem disznóláb, nem kívánhatsz olyat, hogy meg ne adjam. Még aznap kezére adták a száz libát. Másnap reggel ki is hajtotta a rétre. De az ördögadta libák éppen csak megszagolták a füvet, huss! felrepültek, s szörnyű nagy gágogással elszárnyaltak százan százfelé. “Csak menjetek, menjetek - gondolta magában a királyfi -, majd visszajöttök estére!” Azzal lefeküdt egy fa alá, s aludt egész nap, mint a bunda. Estefelé fölkelt, megfújta a sípot, s hát csakugyan mind a száz liba egy szempillantás alatt összerebbent. Akkor a királyfi a legkisebb aranygyűrűt rákötötte az ostora csapójára, s nagy csattogtatással, nagy pattogtatással, hogy csak úgy csengett belé a helység, beterelte a libákat a király udvarába. A királykisasszony éppen az ablakban könyökölt, meglátja a ragyogó, fényes aranygyűrűt, s nem tudta elgondolni, hogy s mint lehet egy rongyos libapásztornak olyan szép aranygyűrűje. “No hiszen - gondolta magában -, csak jól beesteledjék, lemegyek a libaólba, elkérem én azt a gyűrűt.” A király már ott állott a libaól előtt, s csak szeme-szája tátva maradt, amikor látta a nagy sereg libát. Nem akarta elhinni, hogy egy se hiányozzék. Meg is számolta egyenként, amint a libák beléptek az ólba, hát csakugyan egy híja sem volt. Jól van, a király fölmegy a palotába, lefekszik, elalszik. De bezzeg nem aludt el a királykisaszszony. Szép csendesen kisurrant a palotából, lement a libapásztorhoz, s mondta neki: - Hallod-e, te legény, egy szép aranygyűrűt láttam nálad, add nékem, hiszen az úgysem szegény legénynek való. - Jó szívvel - felelte a királyfi -, de előbb mutasd meg, hogy miféle jegy van a bal füled mögött. - Jaj, azt nem mutathatom - mondta a királykisasszony -, mert azt az apámon, anyámon s felnevelő dajkámon kívül még senki sem látta. - No bizony, ha nem mutatod, nem is adom neked a gyűrűt. Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, annyira vágyakozott a gyűrű után, hogy mit gondolt, mit nem, szépen félrehúzta aranyhaját a bal füle mellől, s hát ott egy fényes csillag ragyogott, olyan fényes, hogy a királyfi majd megvakult a ragyogástól. A királykisasszony megkapta a gyűrűt, s felszaladt nagy örvendezéssel a palotába. A második nap éppen úgy volt minden, mint az első nap. Estefelé a száz libát szépen hazahajtotta, de most az ostor csapójára a középső gyűrűt kötötte. Ezért is leszaladt este a királykisasszony, de a királyfi addig oda nem adta, míg meg nem mutatta, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött. Mi volt ott, mit gondoltok? Egy gyönyörű szép hold, szebb annál, amelyik az égen világol.
55
Harmadik nap este a legnagyobb gyűrűt kötötte az ostor csapójára, s csattogtatott, pattogtatott, amint végigment az utcán, hogy kicsődült a házakból minden lélek, s úgy csudálták a libapásztort, aki meg tudta őrizni azt a száz ördöngös libát. A király ott állott a libaól előtt, s majd megette a méreg, mert ki tudja, hogy most mi lesz a libapásztor kívánsága. De hiába, szavát kellett, hogy tartsa. - Na, fiam - kérdezte a libapásztor királyfit -, az esztendőt becsületesen kitöltötted, mi a kívánságod? - Nincsen nekem, felséges királyom, egyéb kívánságom, van az udvarodban egy bogos csikó, add nekem azt hűséges szolgálatomért. Nagyot kacagott a király, de nem igaz jókedvéből, s mondta a legénynek: - Ó, te világ bolondja, te, csak nem ment el az eszed? Mi hasznát veszed annak a bogos csikónak? Ím, ott vannak az istállóban aranyszőrű paripáim, válaszd inkább azok közül a legszebbet, a szemednek, s szívednek leginkább tetszőt, jó szívvel adom akármelyiket. De a királyfi megkötötte magát. Azt mondta, hogy egy esztendei szolgálatért nem érdemel aranyszőrű paripát, elég neki azért az a bogos csikó is. Beszélhetett a király, kibeszélhette volna a lelkét is, nem használt semmit, oda kellett, hogy adja a bogos csikót. Fölment a palotába nagy haraggal a király, nagykésőre lefeküdt, elaludt. Akkor meg fölkelt a királykisasszony, kisurrant a palotából, le a libaólba. Cirógatta a libapásztor királyfi arcát, hízelkedett, hogy adja neki a harmadik aranygyűrűt is. - Jó szívvel - mondta a királyfi -, csak mutasd meg, mi van fátyolos homlokodon. Mit tehetett a királykisasszony? Ha már két jegyet megmutatott, megmutatja a harmadikat is. Felhúzta szép lassan a fátyolt, s hát a szegény királyfi majd megvakult a szertelen ragyogástól. De azt ugyan ne is csudáljátok, mert a fényes nap ragyogott a királykisasszony homlokán. A királyfi nekiadta a legnagyobb gyűrűt is, aztán jóéjszakát mondottak egymásnak. A királykisasszony visszasurrant a palotába, a királyfi meg ott maradott a libaólban, lefeküdt s elaludt. Reggel, ahogy felébredt, szerzett egy kötőféket, a bogos csikó fejébe húzta, s elkezdte vezetni. De a csikó csak egyet-kettőt lépett, mindjárt összeroggyant a lába, s földhöz vágta magát. Nagy keserves kínlódással lábra állította a csikót a királyfi, aztán átkarolta a nyakát, s úgy húzta ki az udvarból, úgy húzta végig az utcán. Esteledni kezdett, mire a város végire kikerültek. Ott aztán megrázkódott a bogos csikó, lett belőle olyan seregélyszőrű s hatlábú táltos paripa, amilyent még a világ nem látott. - Na, édes gazdám - mondja a táltos -, most ülj fel a hátamra! Mondjad nekem, hogy menjek veled! Úgy-e, mint a sebes szél, úgy-e, mint a madár, vagy úgy, mint a gondolat? - Nem bánom én, édes lovam, ha úgy mégy is, mint a gondolat. Azzal csak fölemelkedik a táltos a levegőégbe, nagyot nyerített, hogy ég-föld megzendült belé.
58
Rettentő nagy fergeteg kerekedett utána, s egyszerre csak letoppantott a földre, éppen az alá a fa alá, amelyen az öreg barát lakott. A királyfi mindjárt fölmászott a fára, bement a kicsi házba, s köszönti a barátot illendőképpen. - Na, fiam - mondotta az öreg -, látom, hogy becsületesen kiszolgáltad az esztendőt. Most itt ne töltsd az időt, hanem menj, nem messze innét van egy forrás, abban szépen mosdjál meg. Nesze, adok egy aranytörülközőt, abban törülközzél meg, meg adok egy diót, azt, mikor megtörülköztél, nyisd ki. Találsz abban egy királyfinak való aranyos, gyémántos gúnyát, azt vedd magadra, s menj vissza ahhoz a királyhoz, akinél egy esztendőt szolgáltál. A király éppen most hirdette ki ország-világ előtt, hogy annak adja leányát, aki kitalálja, hogy miféle jegyek vannak leányának a fülei mögött s a fátyolos homlokán. Lesz ott majd királyfi, herceg, gróf s báró, lesz ott még süveges tót is, még cigány is. Mind szerencsét próbálnak, de hiába. Te csak maradj legutolsónak, tied lesz majd a királykisasszony. Hanem hallgass jól ide, ha majd megtartjátok a lakodalmat, jól vigyázz, hogy a három első éjjel el ne aludjál, mert hogyha elalszol, a tündérek elragadják a feleségedet, azért, mert elárulta, hogy miféle jegyek vannak a fülei mögött s a fátyolos homlokán. Megköszöni a királyfi a sok minden jó tanácsot, elbúcsúzik az öreg baráttól. Táltos lován a forráshoz vágtat, ott szépen megmosakodik, az arany törülközőben megtörülközik, kinyitja a diót, s az aranyos, gyémántos gúnyába felöltözködik. De lett is belőle olyan szép legény, hogy kereshetted a párját hét puszta határban. Felült ismét a táltos lovára, s hipp-hopp! bevágtatott a király udvarába. No, csakhogy éppen befért, mert tele volt az udvar. Volt ott annyi herceg, gróf és báró, hosszú süveges tót, de még cigánylegény is, mint égen a csillag. De hiszen, ha ott voltak, szégyenszemre el is mehettek. Egyik egyet mondott, másik mást mondott, csupa kacagás volt a találgatásuk, de az igazi jegyet egy sem tudta kitalálni. Akkor aztán előlépett a királyfi, szalutált a királynak, szép sorjában megnevezte, hogy a királykisasszony bal füle mögött van egy ragyogó csillag, a jobb füle mögött egy hold, szebb annál, mely az égen világol, s a fátyolos homlokán ragyog a nap, szebb annál, mely az égen ragyog. - Eltaláltad, királyfi - mondotta a király -, szavamat meg sem is másolom: neked adom a leányomat s vele fele királyságomat. Na, megtartják a lakodalmat, volt nagy hejehuja, dínomdánom, rostával hordták a bort. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a táncot a legények s leányok. Mikor aztán vége volt a lakodalomnak, bement a fiatal pár a szobájába. De a királyfi nem feküdt le, virrasztott a felesége mellett, nehogy elragadják a gonosz tündérek. Hanem ahogy tizenkettőt ütött az óra, valami szellőcske meglegyintette a királyfi arcát, megnehezedett a szempillája, elkezdett bólintgatni, s hiába erőlködött, elnyomta az álom, s abban a helyben elaludt. Reggel fölébredt, dörzsöli a szemét, s hát híre-pora sincs a feleségének. Búsult a királyfi, nem találta a helyét. Sírt, mint a kis gyermek. Aztán kiment az istállóba, fölnyergelte a táltos lovát. - Gyerünk, édes lovam, a feleségem után!
60
Repült a táltos erdőkön-mezőkön, tengereken által, s egyszerre csak leszáll egy folyóvíznek a partján. Leszáll a királyfi, belehajlik a vízbe, iszik belőle, s hát látja, hogy a víz közepén egy üvegkoporsó úszik lefelé. Beszökik a vízbe, kiviszi a koporsót, ott a folyó partján fölrángatja a födelét, s mit látnak szemei? - a felesége fekszik a koporsóban, s egy nagy kés van a szívébe ütve.
Megfogja a kés nyelét a királyfi, kirántja a felesége szívéből, s ím a kés után piros vér kezd folyni. Kapja a királyfi a zsebkendőjét, beköti a sebet, aztán csókolgatja, szólítgatja a feleségét: - Ébredj, szívem, ébredj! S ím, halljatok csudát, az ajaka mosolyog, lassan pirulni kezd az arca, fölpattan a szeme pillája, s szépen felült az üvegkoporsóban. Hej, örült a királyfi. Leveles ágakból csinált egy kis kunyhót. Füvet tépett, zöld mohát szedett, abból ágyat vetett. Lefektette a feleségét, úgy ápolta, dajkálta. Elmúlt egy hét, elmúlt kettő, meggyógyult a királyné. Akkor azt mondta az urának: - Édes lelkem, uram, eredj, s menj el ebbe és ebbe a városba, s ottan ebbe és ebbe a boltba. Ott az ajtó mögött, üveg alatt árulnak drága szép fekete posztót, királyi gúnyának valót. Annak a posztónak fizesd te ki duplán az árát. A boltos sehogy sem akarja neked adni, de én adok neked egy cédulát, azt mutasd meg neki. Akkor aztán eladja a posztót, még ebédre is meghív, s te menj el. De vigyázz, lelkem, drága jó uram, ne aludjál el az ebéd alatt. Mert ha elalszol, kereshetsz ismét, míg megtalálsz engem. Ebéd után aztán hívd meg te is őt ebédre ide, ebbe a kunyhóba. Ne félj, lesz enni-, innivaló bőven. Bemegy a királyfi a városba, be abba a boltba. Ott elébe raknak mindenféle posztót, de ő azt mondja, hogy egyik sem kell neki. Adják azt, ami az ajtó mellett van, az üveg alatt. - Jaj, azt nem lehet - mondotta a boltos. - Nem-e, hát most lehet-e? - kérdezte a királyfi, s megmutatta a boltosnak a cédulát. Mi állott a cédulán, mi nem, azt én nem láttam, elég az, hogy a boltos mindjárt kétrét hajlott, elővette a posztót, s kimért egy rend gúnyára valót. No, hanem drága is volt ez a posztó, száz forint volt a rőfje, s a királyfi is ennek a dupláját fizette. Úgy volt, ahogy a fiatal királyné mondotta: a boltos ebédre marasztotta a királyfit. Csak ketten ültek az asztalnál, a királyfi meg a boltos. De volt annyi étel s ital az asztalon, amennyit még a királyfi nem látott. De még csak akkor maradt tátva a szája, amikor látta, hogy mennyit eszik s iszik a boltos. Evett a királyfi is, ivott is keveset, de tartotta magát erősen, nehogy elaludjék. Egyszer csak érzi, hogy elkezd álmosodni, nehezeket pislant. Majdhogy le nem fordult a székről. Az hogy ki volt, azt tudni nem lehet, de mikor éppen el akart aludni, valaki jól megkoppintotta az orrát. Arra aztán fölkelt az asztaltól, megköszönte az ebédet, meghívta a boltost, hogy jöjjön el ő is hozzá ebédre. Addig vissza sem ment a királyfi, ott megcsinálták a gúnyáját. Azzal felült a paripájára, a boltos is a magáéra, s csakhamar megérkeztek a kicsi kunyhóhoz. Azonban nem kunyhó volt az már, hanem egy tizenkét emeletes palota, színarany a födele, ezüst az ajtaja, gyémánt a lépcsője. Fölmennek a palotába. Mennek szobáról szobára. Mikor aztán keresztülmentek vagy tizenkét szobán, akkor értek az ebédlőszobába. Az asztal már meg volt terítve, de csak két személyre. A fiatal királyné nem volt sehol. Étel-ital ott volt az asztalon, amennyi kellett. Ha egy fogást megettek, más került helyébe. Na, evett is a boltos tizenkét ember helyett.
62
Amint esznek, eddegélnek, egyszerre csak az asztal közepére leesik egy karikagyűrű. Ottan egyet-kettőt perdül-fordul, azzal hirtelen leánnyá változik, s ott az asztal közepén elkezd táncolni. Utána leesik egy másik karikagyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, s táncol az is. Még szóhoz sem tudnak jutni, megint leesik egy gyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, most már táncolt mind a három.
Nagy szelet csaptak a szoknyájukkal, s ettől a széltől a királyfi csak lefordult a székről, s úgy elaludt, mintha álombort ivott volna. Fölébred másnap a királyfi, dörzsöli a szemét, körülnéz, s hát uramteremtőm, megint ott fekszik a kicsiny kunyhóban, híre-pora sincs a tizenkét emeletes palotájának, de még a feleségének sem. El kellett, hogy menjen a szegény királyné, mert hát az ura másodszor is elaludt. Búsult a szegény királyfi szörnyen, majd felvetette a búbánat, nem tudta, merre kanyarodjék, merre induljon. Gondolta magában, mégis csak elmegy az öreg baráthoz, talán segít az majd rajta most is. Elment a királyfi, megérkezik a fa alá, fölmászik rá, be a kicsi házba, s köszön nagy búsan. - Na, édes fiam - mondja az öreg -, úgy-e, nem tudtál három éjjel egymás után ébren maradni? Volt szép feleség, s nincs, úgy-e? No, jól van, még egyszer útbaigazítalak. A te feleséged Tündérországban van. Tündérországnak határán két sárkány áll őrségben, s azok téged nem akarnak majd beereszteni, de én adok neked egy botocskát, csak szólj annak, az majd megfizeti a vámot. Azután eldobhatod a botodat, elcsaphatod a lovadat, hadd legelésszen a selyemréten, mert úgyis térden kell csúsznod a rézhídtól az aranyhídig, hogy a tündéreknek a szíve megessék rajtad. Az aranyhídnál majd látsz egy asszonyt, de nem elevent, kőből lesz az kifaragva. Ez előtt mondj el egy miatyánkot. A többi a te gondod. Elbúcsúzott a királyfi az öreg baráttól, megköszönte nagy jóindulatát, aztán felült táltos lovára, s meg sem állott, míg Tündérország határáig nem ért. Csakugyan ott állott két sárkány, s nem akarták beereszteni a királyfit. Na hiszen, a botocska hamar lefizette a vámot. Szólott a királyfi neki: - Üssed, üssed, botocskám! S jól eldöngette a sárkányokat. Azok világgá szaladtak, a királyfi pedig szépen átment a rézhídon, ott leszállt a lováról, kicsapta a selyemrétre, hadd legelésszen, eldobta a botocskáját, aztán letérdelt, s úgy csúszott az aranyhídig hét nap s hét éjjel folytonosan. Megérkezik az aranyhídhoz, s hát csakugyan ott van az a kőből faragott asszony. De mit látnak szemei? Szakasztott olyan, mint az ő felesége, ragyogott a nap a homlokán. Szépen elmondta a miatyánkot, akkor fölállott, s tovább akart menni, de abban a szempillantásban csak megragadja az őr, aki ott állott a kőből faragott asszony mellett, nem szólt semmit, csak vitte egyenesen a királyfit a feleségéhez. Mert, hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal királyné maga faragtatta ki a képét, ő állította melléje az őrt, s megparancsolta neki, hogy ha majd egy ember térden csúszva jön ide, s elmond egy miatyánkot, azt egyenesen kísérje őhozzá. De volt öröm, istenem, mikor meglátták egymást a királyfi s a felesége. Most már csakugyan mondhatták: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A tündérek sem bántották többet. Élhettek tőlük békességben. Felültek a táltosra, hazarepültek a fiatal királyné hazájába, s a király nagy örömében átadta nekik az egész királyságot. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
65
Szélike királykisasszony
E
gyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve. Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt: - Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belőled derék ember. Kétszer sem mondotta ezt, János királyfi tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erős csodálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte: - Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged? Felelte a hosszú, vékony ember: - Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben. - No, azt szeretném látni - mondja a királyfi. Még jóformán ki sem mondja, előugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast. Mondja a királyfi: - Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg. Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább. Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert: - Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi? Feleli a széles vállú ember: - Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem. Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna. - Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak? - Jó szívvel - mondotta Hegyhordó. Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással dőlnek ki tőből. Megállnak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi: - Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged? Mondja a széles mellű ember: - Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.
66
- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak. Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen. Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle: - Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged? Mondja a nyilas ember: - Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz. - Próbáljuk meg! - mondja a királyfi. Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta. Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi: - Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged? Felelt a kicsi, zömök ember: - Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tőlük. Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek. Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve, mint Szélike királykisasszony. Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje. Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek. Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna. - Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a századik lesz a tied. Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember? Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erős szégyenében keservesen sírni kezdett. Azt mondja a király Villámgyorsnak: - Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát. Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába.
68
- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is. Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs. Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna. Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt. Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban. Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni. - Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír. Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig. - Itt van, vigyed, ha bírod! Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat, s ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat, s ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak. No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta: - No, most elég! Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja. Hiszen Szélikének sem kellett egyéb. Bezzeg szaladt örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyhoz szegődött, mellőle el sem maradt. Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak: - No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.
70
- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám. Jött is a regiment. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl. Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek János királyfi udvarába. Ott a temérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony. Mindjárt papot hívtak, lakodalmat csaptak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam. Itt a vége, fuss el véle!
A rózsa
H
ol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy gazdag kereskedő ember, annak két szép leánya. Azt mondja egyszer a kereskedő a leányoknak: - Na, édes leányaim, én most elmegyek idegen országba, mondjátok meg, mit hozzak onnét nektek? Mondja az idősebbik leány: - Nekem, édesapám, hozzon egy olyan aranyköntöst, hogy a derekát egy karikagyűrű átalérje, s ha leteszik a földre, ott szépen megálljon. Mondta a másik: - Nekem, édesapám, csak egy rózsát hozzon. Csodálkozott a kereskedő erősen, s mondta a kisebbik leánynak: - No, neked ugyan nem nagy a kívánságod. Hozhatok én rózsát, szebbnél szebbet, nem egyet, de százat. De jól van, ha rózsa kell, rózsát hozok neked. Elbúcsúzott a kereskedő a lányaitól. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt két szép rozmaringbokor, s meghagyta a lányainak, hogy azokat este, reggel öntözzék, amíg odajár, mert valahányszor elfeledik az öntözést, mindannyiszor egy-egy ága hervad el a rozmaringbokornak. Megígérték a leányok, hogyne ígérték volna meg. Elment a kereskedő, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön által, s amint egy nagy városba ért, ott mindjárt vett is egy aranyköntöst az idősebbik leányának, éppen olyat, amilyet a szíve kívánt: egy karikagyűrű általérte, s ha a földre eresztették, ottan szépen megállott. Haj, de halljatok csudát: ment városról városra, faluról falura, s rózsát nem talált sehol. Sem csúnyát, sem szépet. Talált rózsabokrot eleget, de rózsát egyet sem. Megszomorodott erősen a kereskedő, s mind csak sóhajtozott magában: - Istenem, Istenem, lám csak, egy rózsát kért a kisebbik leányom, s azt sem tudok szerezni! Föltette magában, hogy addig meg nem nyugszik, még ha térdig vásik is a lába, amíg rózsát nem talál. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön, folyóvizeken át, benézett minden kertbe, amerre csak járt, látott szebbnél szebb virágokat, csak rózsát nem. Látott rózsabokrot is eleget, de mintha valamennyiről éppen akkor vágták volna le a rózsát: csak a helye látszott. Már egy kerek esztendeje volt, hogy eljött hazulról, azt hitte, hogy már a világ vége sem lehet messze. Amint megy, mendegél, meglát egy gyönyörű szép szigetet. Hát azon a szigeten annyi a virág, hogy a szeme nem telt be a nézésével. Volt ott rózsa is, nem egy, de száz; nem száz, de ezer, szebbnél szebb; égővörös, haloványvörös, sárga, mint a színarany, s fehér, mint a fehér liliom. Bemegy a szigetre, s amint ott mendegél, egy aranysövényű kerthez ér, amelynek a kapujában két sárkány állott strázsát. Gondolja magában: “Na, ide jó helyre kerültem. Innen ugyan nem viszek rózsát!” De még jobban meggondolta: “Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom!” S nekiindult a kapunak. Hát hallgassatok
72
ide, mi történt! Nem történt a világon semmi. Az a két sárkány meg sem moccant; nem ám, mert kő volt mind a kettő. Megy tovább, s látja, hogy egy ember ott áll az ösvény szélén. Köszön neki illendőképpen: - Adj’ isten jó napot, földi! De bizony a földi azt sem mondta: befellegzett. Közelebb megy hozzá, nézi, nézi, aztán megtapogatja, s hát ez az ember is tiszta kő. Továbbmegy, néz erre, néz arra, s hát itt egy deli szép úrfi, ott egy gyönyörűséges szép kisasszony. Volt ott száz is, ha nem több, s mind meg voltak merevedve álló helyükben, csupa kő volt valamennyi.
Nem talált egy élő lelket, akivel beszéljen. Ott volt a kert közepén egy ragyogó szép palota: gondolta, fölmegy oda, majd csak talál ott valakit. Fölmegy a lépcsőn, be akar nyitni az ajtón, de még a kilincsre sem tette a kezét, kinyílt az ajtó magától, s utána be is csukódott. Éppen a konyhába lépett, s hát ott ég a tűz nagy lobogva, sül-fő a sok mindenféle drága étel, de szakácsnénak híre-nyoma sincs. “Uramisten, uramisten, tűnődött magában, hova kerültem én, talán valami elátkozott országba?!” Indul a szomszéd szobába, annak az ajtaja is megnyílik magától, s amint belép, be is csukódik utána, ott sincs senki. De volt a szoba közepén egy asztal, aranyabros�szal megterítve, aranytányérok, -villák, -kanalak, -kések, éppen két személyre való. Ő bizony, gondolja, akármi történik vele, asztalhoz ül, s ha enni hoznak, eszik. Le is ült az asztalhoz, s ahogy leült, színig volt a tányér levessel, de nemcsak az övé, hanem szemben vele a másik tányér is; s ahogy elkezdett kanalazni, látta, hogy vele szemben is mozog a kanál, fogy a leves, de hogy ki eszik ott, azt el nem tudta képzelni, mert nem látott senkit. Aztán sorban kerültek az asztalra a mindenféle jó pecsenyék, borok, gyümölcsök; került oda még kávé is. Evett-ivott mindenből, evett-ivott az a másik is, az a láthatatlan valaki, de már azt igazán a jó isten tudja, hogy ki. Mikor aztán jól megebédelt, fölkelt az asztaltól, ment a szomszéd szobába, ott sem talált senkit. Keresztülment vagy száz szobán, s hát a legutolsóban két ágy meg van vetve. Nem kérdezte senkitől, mert nem is volt kitől, szabad-e, vagy sem, az egyik ágyba belefeküdt, s mind csak azt nézte, hogy vajon a másik ágyban fekszik-e valaki? Egyszerre csak elkezd suhogni a párna s a dunna a másik ágyban, mintha nyughatatlanul forogna egyik oldaláról a másikra valaki. Nekibátorodik a kereskedő, gondolja, egy élete, egy halála, már csak mégis megnézi, hogy ki fekszik abban az ágyban. Odamegy, végigtapogatja az ágyat, de biz azt tapogathatta, senki sem feküdt abban. Nagy bosszúsan visszafeküdt az ágyába, de ahogy lefeküdt, csak megszólal egy hang a másik ágyból: - Jobb, ha alszol, amíg jó dolgod van. - Ejnye, ilyen-olyan adta, hát mégis van ott valaki?! - kérdezi a kereskedő. Kiszökik az ágyból, odaszalad a másikhoz, jól megrázza a dunnát, s mondja: - Szóljon, ki van itt?! Nem volt ott senki, nem felelt senki. Visszafekszik megint az ágyába, s hát ahogy lefekszik, az ablak alatt elkezdenek énekelni a madarak, de olyan szomorúan, hogy a kereskedőnek a szíve majd megszakadt belé. “Istenem, istenem, mégis csak elátkozott ország lesz ez!” - sóhajtozott magában a kereskedő. Aztán egyszerre csak hallja, hogy valaki a szobában elkezd sírni keservesen. Nézett erre, nézett arra, s ismét csak nem látott senkit, csak a keserves zokogást hallotta. Hát, jól van. Nagy nehezen elaludt, s reggel, ahogy fölébred, kinéz az ablakon. De azt emberi száj nem tudná elmondani, ami gyönyörű szép rózsa volt az ablak alatt. Egyik szebb volt, mint a másik! S a szegény kereskedő nem tudta, hogy melyiket szakítsa le, mert ahogy egyhez hozzányúlt, mindjárt szebbet pillantott meg. Egyszer mégis megakadt a szeme egy gyönyörűséges szép fehér rózsán, fehérebb volt a fehér liliomnál. Uccu neki! kiugrott az ablakon, elővette a fehérvári bicskáját, s lenyisszantotta a rózsát. De csak hallgassatok ide, mi történt!
74
Ahogy levágta a rózsát, valami keserves sírás, jajgatás tört ki a rózsafa tövéből. S kerekedék egyszerre nagy nehéz fekete förgeteg, dörgött az ég, hullott az istennyila olyan sűrűn, mint amikor a szilvafát rázzák. Aztán egy nehéz, fekete felleg mind alább-alább ereszkedett, egyenesen az ő feje felé. S abból a fekete fellegből kigömbölyödött egy csudálatos, szörnyűséges teremtés, akinek kígyóbőre volt, serteszakálla, ripacsos arca, s az egész teste úgy össze volt töpörödve, mint a pirított szalonnabőr. Reszketett a kereskedő, mint a nyárfalevél, s lelkét Istennek ajánlotta: bizonyosan hitte, hogy most már vége az életének. Akkor aztán megszólalt az a csudaszörny, és mondta neki: - Leszakasztottad a legszebb rózsát, a rózsáknak a királynéját; hát tudd meg, hogy ha hét nap alatt ide nem hozod a legszebb s legkedvesebb leányodat, szörnyű halálnak halálával halsz meg! Egy szót sem szólt a kereskedő, azt is lassan mondta. Hazaindult nagy búsan, a szíve majd megszakadt, ha arra gondolt, hogy az ő szép leányát ide kell hozni ehhez a csudaszörnyhöz. Hazamegy, s hát otthon is csak szomorúság várta. A nagyobbik leányának, amíg ő oda volt, mind csak a mulatságon járt az esze, nem gondolt a rozmaringbokorra, este-reggel nem öntözte. Kiszáradt, csak a száraz kórója maradt. Hanem a másik leány, az bezzeg ápolta a rozmaringbokrot: virult annak minden ága. Sírt a kereskedő, mikor a leányát meglátta, s mondta neki: - Hoztam rózsát, leányom, édes leányom, elhoztam a legszebbet, amely a világon volt. Haj, de ez a rózsa is lesz az én halálom! Aztán elmondta, hogy mi történt. Mondta a leány: - Ne búsuljon, édesapám! Jó az Isten, majd megsegít. Csak maradjon itthon békességben, elmegyek én abba az elátkozott országba. Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullatások közt, s addig ment a leány, míg arra a szigetre nem ért. Éppen úgy járt, mint az édesapja. Nem találkozott senkivel, még a csudaszörnnyel sem. Ott járt-kelt egymagában, hol a kertben, hol a palotában, nem volt egy lélek, kihez egy szót szóljon. Így teltek-múltak a napok nagy szomorúságban. Hanem egyszer álmot látott a leány. Azt látta álmában, hogy eljött hozzá egy tündérkirályfi, az őt elvitte ebből az elátkozott országból, elvitte egy aranykertbe, ottan koronát tettek a fejére, s királyné lett belőle. Ez a királyfi még egy arany hajszálat is hagyott nála. De mikor reggel fölébredt, bizony nem volt aranyhajszál, hanem serteszőr, amit talált. Na, telt-múlt az idő. Amint egyszer járt-kelt a kertben, fölsóhajtott nagy búsan: - Istenem, istenem, bárcsak egy oktalan állat vetődnék ide, hogy ahhoz beszélhetnék! Ahogy ezt a szót kimondta, elejébe toppan a csudaszörny, s mondja: - Beszélni akartál, hát itt vagyok. Megijedt szörnyen a leány. A szava elállott. Egy szó nem sok, annyit sem tudott szólni. Mondta a csudaszörny: - Hát jól van, látom, hogy félsz tőlem, nem beszélsz velem. Nesze, adok neked egy harangvirágot, ha ismét megkívánod a beszélgetést, rázd meg ezt a virágot, csenget ez, mint az aranycsengő, s a szavára itt leszek tenálad.
76
Azzal a csudaszörny eltűnt. Teltek-múltak a napok, s a szegény leány mind tűnődött magában, hátha az a csudaszörny az a tündérkirályfi, akit álmában látott. Addig s addig gondolta ezt, hogy egyszer csak megrázta a harangvirágot, s ím, abban a pillanatban előtte termett a csudaszörny. - Hívtál, itt vagyok. Félt a leány most is, hanem azért mégis elkezdett beszélgetni. Beszéltek erről-arról s mindenről. Azután hogy, hogy nem, mindennap megrázta a harangvirágot, s ha nem látta a csudaszörnyet, ha nem beszélhetett vele, olyan volt, mint az árva, akinek sem apja, sem anyja. Egyszer, amint beszélgettek egymással, felsóhajtott a leány: - Istenem, istenem, ha én még egyszer megláthatnám az édesapámat! Azt mondta a csudaszörny: - Nesze, itt van egy karikagyűrű. Este lefekvéskor háromszor fordítsd meg a kicsi ujjadon, s reggel otthon ébredsz fel. De azt megmondom, hogy egy hét elteltével visszajöjj, mert különben szomorú vége lesz az életednek. Hát csakugyan reggel otthon ébredt fel a leány. Volt nagy álmélkodás, volt nagy öröm. De bezzeg hamar búra változott a nagy öröm, mikor a leány megmondta, hogy egy hét múlva vissza kell mennie. Elbúcsúzott az édesapjától, mikor a hét letelt, keserves sírással visszament a csudaszörnyhöz. De alig volt ott egy hetet, kettőt, ismét kezdett sóhajtozni: - Istenem, istenem, de szeretném még egyszer látni az édesapámat! - Jól van - mondta a csudaszörny. - Nesze, itt van ebben a skatulyában egy csudabalzsam, kend meg ezzel a válladat, és akkor szárnyak nőnek belőle, s hazarepülhetsz a gondolatnál is sebesebben. De visszajöjj egy hét múlva, mert különben szomorú vége lesz az életednek. Hazarepült a leány, s elmondta otthon, hogy milyen jól bánik vele az a csudaszörny, hogy minden szavát megfogadja, s ő bizony szívesen megy vissza hozzá egy hét múlva. Hallja ezt az idősebb leány, megirigyelte a húga szerencséjét, eldugta a csudabalzsamos skatulyát, s mikor a hét nap letelt, a leány nem tudott szárnyat növeszteni magának, gyalog kellett, hogy visszainduljon az elátkozott országba. Megérkezik a szigetre, megrázza a harangvirágot, de a csudaszörny nem jelent meg. Kereste mindenfelé a kertben, s újra meg újra rázta a harangvirágot, a csudaszörny nem volt sehol. Nagy bánatában bement abba a kicsi kertbe, ahol az apja a rózsát szakasztotta, s hát uramisten, mit látnak szemei! Ott fekszik a rózsabokor tövében a csudaszörny megmerevedve, holtan. Föléje hajlik a leány, keltegeti sírva, de az nem hallja. Fölemeli hát a fejét, s megcsókolja a homlokát a csudaszörnynek, s hát ím, sóhajt egyet. Megcsókolja másodszor is, s hát ím, megmozdul. Megcsókolja harmadszor is, s hát ím, fölegyenesedik a halott. De halljatok csudát, nem volt az többet kígyóbőrű, serteszakállú, ripacsos arcú csudaszörny, hanem volt, mit gondoltok, mi volt? Egy szépséges tündérkirályfi! Ott mindjárt egymásnak a nyakába borultak, s mondták mind a ketten: - Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! S ott mindjárt elmondta a leánynak a tündérkirályfi, hogy őt egy ördöngös banya boszorkányozta meg, amiért nem vette feleségül a leányát. Kővé változtatott embert,
78
állatot az ő országában, őt magát pedig csudaszörnnyé, s megátkozta, hogy addig csudaszörny maradjon, amíg egy szép leány meg nem csókolja. Na, csaptak aztán lakodalmat, hét országra szólót. Fölkerekedtek szélhintóba, s hipp-hopp! ott voltak a kereskedőnél, ottan újra nagy lakodalmat csaptak. Engem is meghívtak, ettem, amit kaptam, s mikor nem volt semmi, szépen elinaltam. Aki nem hiszi, járjon utána!
A zöld királyfi
H
ol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három leánya. Az a király nem szerette a leányait, s egyszer nagy haragjában azt találta mondani: - Bárcsak az ördög vinné el ezeket a leányokat! Még jóformán ki sem mondotta: megnyílt a föld, egyszerre három ördög ugrott elé, megfogták a három királykisasszonyt, nagy fergeteg kerekedett, s úgy elnyargaltak velük, hogy többet nem is látták. A király mégis megbánta a szavát, búsult, bánkódott, de hamar megvigasztalódott, mert csakhamar három fiúval áldotta meg az Isten. A fiúk már nagy legények voltak, de senkitől sem hallották, hogy leánytestvérük is volt. Eközben a király erősen megöregedett, s mindig sóhajtozott: - Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék! Hallották ezt a fiúk, s megegyeztek, hogy elmennek a tündérek kútjához, s fiatalító vizet hoznak az édesapjuknak. Mondják, hogy mit akarnak, s az öreg király, akinek - közben legyen mondva - zöld király volt a neve -, jó szívvel beleegyezett, csak menjenek. Elindul a három királyfi három aranyszőrű paripán. Estére kelve betérnek egy csárdába, ott ételt-italt rendelnek; esznek-isznak, s különösen a két idősebbnek olyan virágos kedve kerekedett, hogy nem is akartak továbbmenni a csárdából. Eleget hívja a bátyjait a kicsi zöld királyfi, hogy induljanak, mert így soha, míg a világ s még két nap, a tündérek kútjához nem érnek, de az idősebb királyfiúk meg sem mozdultak, azt mondták az öccsüknek: - Csak eridj, te bolond! Majd mi is odaérünk, s ha nem érünk, úgy is jó! Jól van, a kicsi királyfi ott hagyta a bátyjait a csárdában, s még aznap egy rengeteg erdőbe ért. Rengeteg erdőben talált egy kicsi házat, s bement oda éjjeli szállásra. A kicsi házban egy öreg remete lakott. A királyfi köszönti illendőképpen, a remete fogadja, s kérdi, hogy mi járatban van? Mondja a királyfi, hogy a tündérek kútjához igyekezik: fiatalító vízért. - Hej - mondja a vén remete -, abból a vízből én is szeretnék kapni, s ha visszakerülsz onnét valaha, hozz nekem is egy csöppöt. Hanem a te lovadon ne menj, mert azon sohasem jutsz oda. Van nekem egy tarka lovam, az ördögök lovával testvér, ülj erre: ez a világ végére is elvisz! Megköszöni a királyfi a vén remete nagy jóindulatát, felül a tarka lóra, s még ki sem mennek az erdőből, megszólal a ló: - Hallod-e, kicsi gazdám, míg a tündérek kútjához mennénk, több rendbeli utad lesz addig. Mikor te még a világon sem voltál, volt a te apádnak három leánya, mind a hármat elvitték az ördögök. Előbb azokat meg kell szabadítanunk, úgy megyünk a tündérek kútjához. Először elmegyünk a legidősebb nénédhez.
80
A sógorod nem lesz otthon, de én majd hazakergetem, s mikor megtudja, hogy a tündérek kútjához igyekezel, ő is kér, hogy hozzál a fiatalító vízből, de addig meg ne ígérd, míg azt a lepedőt neked nem adja, amelyik az ágyán van. Ennek a lepedőnek olyan tulajdonsága van, hogy ha magadra teríted, sem ördög, sem ember meg nem lát téged. Ahogy ezt mondotta a tarka ló, nagyot fújt, s mint a nyíl felszállott a magas levegőégbe. Repült, mint a gondolat, erdők, mezők, tengerek felett. Aztán egyszerre csak leszállott a földre, s megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt. - Itt lakik a legidősebb nénéd, kicsi gazdám. Te csak menj be, én meg kimegyek a selyemrétre, ott jár valahol a te ördög sógorod, mindjárt hazakergetem. Bemegy a királyfi a palotába, a tarka ló is ki a selyemrétre, ott az ördögöt meglátja, s elkezdi hajtani. - Haza, ördög, haza! Ott van a sógorod, adj neki vacsorát! - Hej, kutya egye meg a májadat - mondotta az ördög a lónak -, te vagy a mi megölő hóhérunk! De nem mert ellenkezni, szaladt a ló előtt, föl a palotába egyenesen. A királyfi ott ült egy lócán, beszélgetett a nénjével, mikor az ördög belépett. Köszönti az ördög: - Szervusz, sógor! Mi jóban jársz? - A tündérek kútjához indultam, sógor - mondja a királyfi -, fiatalító vizet viszek az apámnak. - Hej, sógor - mondja az ördög -, azt én is megpróbáltam, nem egyszer, de százszor, hanem a kútnak még közelébe se juthattam, mert a kúttól hetvenhét mérföldre már olyan szörnyű melegség van, hogy aki arra jár, töpörtyű lesz belőle. - Nem bánom én, mégis odamegyek. Aközben az ördög ételt-italt rakat az asztalra, kínálja a királyfit: - Egyél-igyál, sógor, úgysem eszel-iszol sokáig. Mondotta a királyfi: - Ne félj attól, sógor! Esznek-isznak, vígan vannak, s egy kicsi idő múlva megszólal az ördög: - Ha a tündérek kútjához jutsz, sógor, hozz nekem is a vizéből! Nesze, itt van egy disznótök, merítsd tele. Adok aztán néked annyi aranyat, ezüstöt, amennyit elbírsz. - Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, van nekem elég; add nekem az ágyad takaróját! Mondogatta az ördög, hogy így, meg úgy, mindent kívánjon, csak azt ne, de a királyfi azt mondta: - Kell-e a fiatalító víz? - Kell, sógor, kell! - No, ha kell, add ide a takarót! Mit volt mit nem tenni az ördögnek, odaadta a takarót, azzal a királyfi elbúcsúzott, felült a tarkára, s repültek tovább: erdők, mezők, tengerek felett. Megszólal egyszer a tarka ló:
82
- No, édes gazdám, mindjárt leszállunk a mellé a palota mellé, ahol a középső nénéd lakik. Majd ez a sógorod is kívánja, hogy hozz neki a fiatalító vízből, de addig meg ne ígérd, míg az ujjáról a gyűrűt neked nem adja. Ennek a gyűrűnek az a tulajdonsága van, hogy akármilyen mélyen alszol, megszorítja az ujjadat, s mikor éppen szükség, akkor ébreszt fel. Leszáll a tarka ló a földre, egy kacsalábon forgó gyémántpalota mellé. A királyfi bemegy, a ló meg kimegy a rétre, hogy hazakergesse az ördögöt, mert az is ott lődörgött a réten. Megtalálja az ördögöt, s űzőbe veszi. - Haza, ördög, haza, mert itt a sógorod! Az ördög mindjárt megismerte a lovat, látta, hogy az ő lovának a testvére, visszaszólt haragosan: - Megyek, megyek, a kutya egye meg a májadat! Te vagy a mi megölő hóhérunk! Felmegy az ördög a palotába, fogadja a sógorát nagy barátsággal; három akó bort tétet az asztalra, s mindenféle jó ennivalót. Esznek-isznak, s közben megkérdi: - Mi jóban jársz, sógor? Mondja a királyfi, hogy miben jár. Nagyot kacag az ördög. - Hej, sógor, én százannyit érek, mint te, mégsem tudtam hozni a fiatalító vízből, pedig sokszor megpróbáltam. - Próbáltad vagy nem próbáltad - mondotta a királyfi -, én is megpróbálom, s hozok is, meglátod. - Hát akkor hozz nekem is, s annyi kincset adok, amennyit elbírsz. - Nem kell a kincsed, add nekem a gyűrűdet. - Azt nem adom! - No, ha nem, nem is hozok vizet. Azzal a királyfi felszedelőzködött s indult, de mikor az ajtóhoz ért, az ördög utána szaladt, s odaadta a gyűrűt. Ahogy felült a tarkára, mondja ez a királyfinak: - No, édes gazdám, még csak a legkisebb nénédhez megyünk. Az ő urának olyan kardja van, hogy csak szólani kell: kard, ki a hüvelyből! s ha annyi ellenség fog körül, mint fűszál a réten s csillag az égen, akkor sem kell félned, mert mind egy szálig levágja. Megérkeznek a legkisebb nénjéhez, s megkapja a királyfi a kardot, éppen olyan móddal, mint ahogy megkapta a takarót, a gyűrűt, s úgy indultak a tündérek kútjához. Fölszáll a tarka a levegőégbe, hét nap s hét éjjel szállott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Akkor aztán leszállott a földre, s megállott egy olyan palota előtt, amilyent még emberi szem nem látott. Ezüst volt az eleje arany az oldala, gyémánt a fedele. Kilencszázkilencvenkilenc ablaka volt, aranyból, gyémántból valamennyi. S éppen annyi lépcsője, az is színarany. Mondotta a tarka: - Menj fel ide, édes gazdám! Itt lakik a tündérek királynéja. Most éppen vacsorázik, egyedül, magában. Vedd a takarót magadra, ülj le mellé, s egyél-igyál te is. Ne félj, nem lát meg, csak annyit lát, hogy valaki eszik-iszik, de nem tudja, hogy ki.
84
Azután feküdj le, s hajnalban, mikor a gyűrű szorítja az ujjadat, hamar szedd magadra a gúnyát, s gyere le hozzám, hogy vizet meríthessünk a kútból. Fölmegy a királyfi a tündérkirályné palotájába, hát csakugyan éppen vacsorázik a királyné. Leül mellé a királyfi, jól eszik-iszik a sok drága ételből-italból, de a királyné csak azt látta, hogy fogy az étel is, az ital is, nem látott senkit. Haj, istenem, megijedt a tündérkirályné, végigszalad hetvenhét szobán, fellármázza a tündéreket: - Talpra, talpra! Szaladjatok a kúthoz, fújjátok az ólmot, hadd égjen, mert valaki kerülgeti a kutat.
De teremtő istenem, lett erre szörnyű nagy tűz a tündérek kútja körül! Támadt olyan forró melegség, hogy a kúttól hetvenhét mérföldre megsült ember, állat, minden. Azalatt a királyfi aludt szép csendesen, de egyszerre csak szorítani kezdi a gyűrű, felugrik az ágyból, szalad a lovához, felpattan a hátára. Mondja a ló: - Látod-e azt a tüzes folyót, édes gazdám? Azon túl van a tündérek kútja. Amennyi tündér, mind az ólmot fújja. Kapaszkodj belém jól, mert ha lefordulsz a hátamról, szörnyű halálnak halálával halsz meg. Olyan magasra szállok veled, hogy a fejed a csillagokat veri, oda nem ér el az ólom melegsége. Aztán a kút felett hirtelen leereszkedem. Te pedig azt a tököt, mit a sógorod adott, szúrd a kardod hegyére, s mielőtt az én lábam a kúthoz érne, hirtelen merítsd meg a tököt, mert ha elébb ér le az én lábam, vége az életednek, vége az enyémnek is. Fölszáll a ló a levegőégbe, fel olyan magasra, hogy a királyfi feje a csillagokat verte, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s mint a gondolat, leszállott a tündérek kútjához. Mielőtt a ló lába a kutat érte volna, a királyfi megmerítette a tököt, azzal hopp! nekiiramodott a ló, fel ismét a levegőégbe. Kiabálhattak, fenyegetőzhettek a tündérek, egy pillantásra úgy eltűnt a szemük elől, mintha soha ott nem járt volna. Mentek egyenest a királyfi legkisebb nénjéhez, ott a takarót magára vette a királyfi, ettől a sógora nem látta meg, s elvitte a nénjét. Ugyanígy vitte el a középsőt; ugyanígy a legidősebb nénjét is. Vitte mind a hármat a lován, úgy mentek a vén remetéhez. Már messziről kiáltotta a remete: - No, fiam, hoztál-e fiatalító vizet?! - Hoztam, öregapám, hoztam! - Hát akkor csak cseppents a tenyeremre egy cseppet. Reácseppent a királyfi, s hát uramteremtőm, abban a pillanatban megfiatalodott a remete. - No, fiam, köszönöm, hogy megfiatalítottál. Tartsd meg a tarka lovat, legyen a tiéd, van még ennek testvére, az kiszolgál engem. Megköszöni a királyfi a lovat, elbúcsúzik a remetétől, s még egy nap sem telt belé, otthon volt a nénjeivel. A bátyjai már rég otthon voltak, s az öreg király azt hitte, hogy valahol elpusztult a legkisebb fia. De aztán nagy volt az öröm, mikor mind haza kerekedtek. Hát még mikor a királyfi a fiatalító vízből rácseppentett az apja kezére annak örült csak igazán a király. Már alig tudott tipegni-topogni, s ím, egyszerre úgy megfiatalodott, hogy még szebb s erősebb lett, mint volt réges-régen, fiatal korában. Hanem eközben mi történt? Eközben az történt, hogy a tündérek királynéjának nem volt nyugodalma, s elindult Tündérországból a tündéreivel, hogy megkeresse azt a királyfit - mert jól tudta, hogy nem lehetett más királyfinál -, aki merített a tündérek kútjából. Megérkezik a tündérkirályné a zöld király országába, s hírül adja előre, hogy álljon elé az a királyfi, aki a tündérek kútjából merített, s a felesége lesz annak. De bezzeg búsult most a két idősebb királyfi, hogy miért nem voltak a tündérek kútjánál. Jön a királyné a király udvarába, ott egy nagy kádat megtöltet ólommal, keverteti, s felkiált:
86
- Aki a tündérek kútjából merített, ugorjék ebbe a kádba; arról tudom meg, hogy ott volt-e, vagy sem. A király s a két legidősebb fia szeretett is volna beleugorni, nem is, hanem a legkisebb királyfi egy szempillantásig sem gondolkozott, elővezettette az istállóból tarka lovát, s fölpattant a hátára. Akkor a ló felszállott a levegőbe, mint a nyíl, onnét egyenest le a kádba, s amint szállott lefelé, az egyik orra lyukán felszívta a forró ólmot, a másikon visszaeresztette: úgy ereszkedett bele a kádba, s az ólom úgy lehűlt, hogy semmi bajuk sem lett. - Te vagy az, te vagy az, aki nálam járt! - kiáltott a tündérek királynéja. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Egyszeriben nagy lakodalmat csaptak, a lakodalom után fölkerekedtek, s Tündérországig meg sem állottak. Még ma is élnek mind a ketten, ha meg nem haltak.
A hétszépségű királykisasszony
H
ol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi. Na, nem is hiába hívták kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete. Az apját, az anyját majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiúk mindenükből kiforgatja őket a nagy ostobaságával. Egyszer többek közt azt mondja az asszony a fiának: - Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak! Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s reá öntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat: - Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt! Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy legyen egyenes. Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mind elhintette az udvaron. Jő ki az apja, s nézi, hogy mit csinált Bandi. - Jaj, te világ bolondja, te, mit tettél?! - Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi. - Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én! Előkapott egy husángot, jól megnadrágolta Bandit, de nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze. Telik-múlik az idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s mondja neki: - Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán! Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal őket, míg el nem nyúltak az ólban. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta: - No, apám, én lefektettem a disznókat. Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát uramteremtőm, a disznók mind meg vannak dögölve. Előveszi a husángot az ember, megint jól megnadrágolja Bandit, de bizony megnadrágolhatta, attól ugyan meg nem jön az esze. Estére kerekedik az idő, lefekszenek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az istenverésével. Ha valahogy meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket. Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre a szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt; jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel fölkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak: - No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát! Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, mondja az ember Bandinak:
88
- Te csak maradj itt, fiam! Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok. Bandi nem szólt semmit; úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle. Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd
ezt a fát, milyen szép; nézd azt, még szebb az! - beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle. Mit volt mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána. Amint megy, mendegél hazafelé, szembejön vele egy ősz öregember, s kérdi: - Hát kend miért olyan szomorú, földi? - Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s ez is olyan kolontos. - Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem. - Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kegyelmeddel. Kérdi a fiától: - No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel? - El én, csak jó dolgom legyen. Mondotta az ősz öregember: - Ne félj, fiam! Nálam jó dolgod lesz. Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn; három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak. Megszólal egyszer Bandi: - Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem! - Jól van fiam, egyél - mondotta az ősz öregember. Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék. Továbbmentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijed Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeriben visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán ismét fölkerekedtek s továbbmentek, mendegéltek, rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, beledobta a tengerbe, s ím, halljatok csudát! a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott. Szépen beleültek a csónakba, hét nap és hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s mikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek. A tengernek ezen a partján is volt egy nyárfa, s az ősz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, mendegéltek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ottan volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek. Mondotta az ősz öregember: - Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás. Lefekszenek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az ősz öregember előszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte. Mondotta az ősz öregember: - No, fiam, látom, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.
91
Elővett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért a sok okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, mondotta az ősz öregember: - No most, fiam, eredj Isten hírével, próbálj szerencsét! Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette. Megy, mendegél Bandi, erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig vígan mehetett tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy meg sem győzte enni. No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, ha jól meggondolom: kettő is, három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat, be akar menni, de hát nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s mondta az ajtónak: Gingalló, szent ajtó, nyílj fel magadtól! Fölnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv. Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel: A Hétszépségű királykisasszony könyve Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé. Az volt belé írva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ hét legszebb leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő neve: Hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a Hétszépségű királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét. Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott: - Mit, te förtelem, még te mersz idejönni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől! Elment Kecskebak nagy búval-bánattal, s nagy bújában-bánatjában leugrott a legmagasabb szikla tetejéről, s meghalt szörnyű halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s legerősebb. Éjnek idején belopództak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludt, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe: hogy ettől a háztól hetvenhét mérföldre, aranyszínű föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová-merre lett a Hétszépségű királykisasszony. Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken át, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott megállott, s mondta:
93
Gingalló, szent ajtó, bűvös könyv, légy itt fönt! Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak az volt írva a táblájára: A Hétszépségű királykisasszony könyve Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a Hétszépségű királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ottan letették a várnak a hetvenhetedik szobájában, Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem is ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá. Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenesen a Hétszépségű királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdettette ország-világszerte, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfik, hercegek; minden rendű és rangú legények, de egy sem találta meg a Hétszépségű királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt; keresték a levegőégben, keresték mindenütt, nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja. - Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse. Adott a király alája aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből. Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága. Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát uramteremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s mondja: Gingalló, szent ajtó, nyílj fel magadtól! S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szeglete. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ottan feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette a szemét a Hétszépségű királykisas�szonyra, s mondotta csendesen: Gingalló, szent ajtó, kelj föl nyoszolyádból! S ím, egyszeriben fölnyitotta a szemét a Hétszépségű királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s mondta lelkes szóval: - Te leszel az én hites párom!
95
Mindjárt fölkaptak az aranyszőrű paripára s meg sem állottak hazáig. De volt otthon öröm, Istenem, de milyen nagy! Egyszeriben papot hívattak, a fiatalok összeesküdtek, lakodalom után tojáshajba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután jó volt dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A háromágú tölgyfa tündére
E
gyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett: - Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj, hadd meg az életemet. Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta: - Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz. Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki: - Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd. Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz: - Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigyél magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá. El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak: - Jaj, vizet, mert megfulladok! Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát. - No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál egyszer. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigyél neki, mert szükség lehet reá. Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen
96
ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen. Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal. - No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz. Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább. Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt. - No, most vágd le ezt a szép tölgyágat. Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja: - Vizet, vizet, mert megfúlok! A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradt, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, megköszönte neki, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát: - No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, ameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon. Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak: - Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát. Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni. Kiment a kútra egy boszorkány is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Nézett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Azt gondolta, hogy az a kép a kútban talán az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból mászott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, elmondott a boszorkánynak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki. Akkor a boszorkány megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és feltette azt a fűzfára. Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkány lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt. Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:
98
- Én itt hagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára. No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki: - Szállj le onnan, öltözzél fel! Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?
- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkány lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat. Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkány bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban. A boszorkány lánya élt, élt a királyfival, felesége lett neki. Elment egyszer a boszorkány a lányához. Mondja neki:
- Vajon nem történt-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja. A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszorkány lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske leesett a földre. Ahogy a földben az kinőtt, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka kivirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkány megint elment a lányához. Mondja a lányának: - Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát! Mondta is hát a királyné a királynak: - Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!
100
Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasogatta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette. A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember: - Bizonyára ez a kis fadarabocska világít. Úgy is volt. Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak. Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijön egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába. No, elkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király: - No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben. A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni: - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!” Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
A tűzmadár
H
ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogy ha valaki hozzányúlt, megcsendült s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt a szegény embernek ebben a sok szép, csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, a jó isten tudja, merre. Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludt, vagy ha el nem aludt, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Sem meg nem lőhette, sem meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is. Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig a szemét le sem hunyta, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjen egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott meg. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradt a kezében: a tűzmadár elrepült. Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg sem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s hetedik nap rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy virágos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradt. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy előkerülnek, vagy így, vagy úgy. Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát, s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy, kihúzza a kardot, s íme, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak sem kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalkozik jobbra-balra, előre-hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta. A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve.
Megnézik egymást, összekapnak; ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve: - Látom, hogy erősebb vagy, te legény, hagyd meg az életemet, bizony nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem. - Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vigyél el a tűzmadárhoz. - Ülj fel a hátamra, viszlek. Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az a rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt, s mondotta Lacinak: - Eredj, menj fel ebbe a várba, ott van a tűzmadár üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, fölébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz. Fölmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény. - No - mondja a király -, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját. Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
- Jól van - mondja a medve -, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is fölébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg. Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeriben fölébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondta a király: - No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, hogy indulj mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik. Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, ottan felmegy a tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, s hát ottan ül aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondotta: - Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki: - Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám. Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony.
106
Fölment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisaszszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. Ott a vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél. Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, s a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatát. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisaszszonnyal, Laci meg fölvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz. Hej, örült a király! Egyszeriben odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül. De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s ott hagyta a királyt. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba. - Van-e még a szívednek valami kívánsága? - kérdezte a medve.
- Nincs egyéb, édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat. Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény. Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édestestvérüket, úgy tartották. A tűzmadár többet nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémántpalotát épített Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály leánya. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Az aranypálca
V
olt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon. Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak. Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadt a sziklára, s elaludt. Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány: - Hát te hogy kerülsz ide? Elmondja a királyfi úgy, amint történt. - Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is. Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja: - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon! Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval: - Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor. - Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.
109
S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta: - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon. Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi: - Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’ istennek. Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér. Mondja a királyfinak: - Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázod, ott, ahová egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darabja esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!” - a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Odaérnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatozik, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak. - No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: “Vissza!” Szépen a pálcába visszamasíroznak.
De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisaszszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába. Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladt arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának: - Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat! - De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladt a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csudájára jártak. Hej, istenem, örült az öreg király! - Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten! Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának: - Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona. - Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani! S csak kiáltott a katonáknak:
- Vissza! - s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába. No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Világszép Sárkány Rózsa
A
z aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostan nektek, gyerekek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azon túl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot. Telt-múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenik egy ősz öregember, s mondja: - Ne búsuljon, felséges királyné, jó az Isten, majd megvigasztalja. Tartson számot rá, mához esztendőre olyan gyöngyömadta, aranyfogú táltos fiúval áldja meg az Isten, hogy nem lesz annak párja kerek e világon. De tartson számot arra is, hogy ennek a fiúnak Világszép Sárkány Rózsa lesz a felesége. Fölébred a királyné, végiggondolja az álmát, s örült is, búsult is. Örült, hogy fia lesz, de búsult is, mert tudta, hogy Világszép Sárkány Rózsát nagy Sárkányország királya elrabolta Tündérországból, s ahány világhíres vitéz utána indult, hogy kiszabadítsa, egy sem tért élve vissza. No, eltelik az esztendő, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: Isten meghallgatta a király s a királyné sűrű imádságát, megelégelte sok keserves könnyhullatását, s megáldotta egy gyöngyömadta, aranyfogú fiúval, aki már első nap talpra állott, s megszólalt. Azt mondta az apjának: - Édesapám, vigyen engem iskolába, mert tanulni akarok. Mondta az apja: - Hogyne vinnélek, édes, drága fiam. Mindjárt befogatok aranyos hintómba, s viszlek, ahová a szíved kívánja. Egy esztendő, kettő alig hogy eltelt, erős legénnyé cseperedett az aranyfogú királyfi, végigtanulta az iskolákat, bejárt országot-világot, akkor aztán hazakerült, s mondta az édesanyjának: - Emlékszik-e, édesanyám, hogy mit jövendölt az ősz öregember? Felelt a királyné nagy búsan: - Emlékszem, emlékszem, édes, drága fiam, bár ne emlékezném!
113
- Egyet se búsuljon, édes lelkem, anyám - mondta a királyfi -, megkeresem én Világszép Sárkány Rózsát, ha a világ végén van is, s elhozom a sárkánykirálytól, ha addig élek is. Hiába sírt a királyné, hiába kérte a fiát: maradj itthon, fiam, ne veszítsd el fiatal életedet - az aranyfogú királyfinak nem volt maradása, elbúcsúzott apjától, anyjától, az udvarbéli népektől, s elindult világgá. Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer, amint este megy rengeteg erdőn keresztül, valami fényességet lát az út közepén, egy pocsolyában. Közelebb megy, nézi, nézi, s hát a pocsolyában egy icipici aranyos kocsi van, a kocsiban egy szépséges szép asszony, s ámbátor hat fehér mókus volt a kocsi elé fogva, nem tudott kivergődni a pocsolyából. Bezzeg egy szóval sem kérette magát a királyfi, megfogta a kocsit, s szépen kiemelte a pocsolyából. - No, te királyfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy szólt a szép asszony -, jótét helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én vagyok a tündérek királynéja, mit kívánsz tőlem? - Ha te vagy a tündérek királynéja, akkor a te lányod Világszép Sárkány Rózsa. Nem kérek én tőled egyebet: add nekem a lányodat. Elszomorodott erre a szóra a tündérek királynéja, könnybe borult a szeme, s mondta a királyfinak: - Igazad van, te királyfi. Az én lányom Világszép Sárkány Rózsa, de mégsem az enyém, mert elrabolta tőlem nagy Sárkányország királya, annak a keze közül pedig nincs ember, aki kiszabadítsa. Mert tudd meg, hogy nagy Sárkányország királya a vasat úgy gyúrja, mint a tésztát,
a követ úgy morzsolja, mint a túrót, s a fát úgy töri pozdorjává, mint a kendert. Soha nem győzöd le őt, hiába próbálsz szerencsét. - Már egy életem, egy halálom, én azt mégis megpróbálom - mondta a királyfi. - Ha ő erős, én is az vagyok, ha ő tud egyet, én tudok kettőt. - Jól van - mondta a királyné -, ha csakugyan meg nem tántorodol erős föltételedben, nesze, adok neked egy tőből nőtt három arany hajszálat s egy kilincsmadzagot. Ezzel a kilincsmadzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három arany hajszálat, s lesz belőle olyan táltos paripád, amilyen még ezen a világon nem volt, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár. Csak ülj fel a lóra, s ez elvisz téged egy magas hegy aljába, ottan találsz egy forrást, abban fürödjél meg, a hajad egyszeriben arannyá változik, testedet kard nem fogja,
s magad hétszerte erősebb leszel, mint eddig voltál. A forrás mellett, a fűzfabokrok közt, találsz egy kardot, melynek csak a hegye látszik ki a földből. Ezt húzd ki, kösd az oldaladra, s ha majd kifáradsz a nagy viaskodásban, vág ez magától is, csak szólj neki: kard, ki a hüvelyből! De még ez sem elég, mert mondom neked, hogy rettentő nagy az ereje nagy Sárkányország királyának. Adok még három üveget, mind a háromban erősítő ital van. Ha szükséged lesz rá, előbb igyál a legkisebbik üvegből, azután a középsőből s legutoljára a legnagyobbikból. Így tán meggyőzöd nagy Sárkányország királyát. Azzal a királyné a mókuskákat meglegyintette aranycsapós ostorkájával, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a királyfi pedig ott maradt az út közepén. Elővette az egy tőből nőtt három arany hajszálat, megütötte a kilincsmadzaggal, s hát abban a szempillantásban egy gyönyörűséges vasderes paripa lett belőle, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár, de olyan fényes, hogy ragyogó világosság lett egyszeriben a rengeteg erdőben. Fölpattant a királyfi a vasderesre, s hipp-hopp! mire pitymallott, ott volt ama hegy tövében, megfürdött a forrásban, s ím abban a pillanatban aranyhaja lett, s hétszerte erősebbnek érezte magát, mint annak előtte. Megy a fűzfabokrok közé, s csakugyan ott a kard, kirántotta a földből, felkötötte az oldalára, s azzal ismét felpattant a lovára. Repült a vasderes, mint a szél, még a szélnél is sebesebben, s egyszerre csak nagyot toppant. Kinyitja szemét a királyfi, s hát egy rézhíd előtt állott meg a táltos. - Mi baj, édes lovam? - Semmi, édes gazdám, csak itt vagyunk a rézhíd előtt. Pihenj egy keveset, mert,
látod-e, két sárkánykígyó őrzi ezt a hidat, s míg ezeket el nem pusztítod, nem jutsz nagy Sárkányországba. No, pihent is, nem is a királyfi, nekiugratott a hídnak, de még a kicsi ujjának sem volt elég a két sárkánykígyó, egy szempillantásra összekaszabolta. Azzal keresztülugratott a hídon, be nagy Sárkányországba, annak is a kellős közepébe. Ott volt a sárkánykirály gyémántpalotája, egy gyönyörű selyemrétnek a közepén. Éppen akkor kaszálták a selyemrétet aranykaszákkal, rakták a boglyákat gyémántvillákkal, s kint volt Világszép Sárkány Rózsa is, üldögélt egy fa alatt nagy búsan. Egyenesen elejébe vágtatott az aranyfogú királyfi, köszöntötte szépen, illendően Világszép Sárkány Rózsát, s mondta neki mindjárt: - Ne sírj, ne búslakodj, Világszép Sárkány Rózsa, ím eljöttem, hogy megszabadítsalak. Felelte nagy búsan Világszép Sárkány Rózsa: - Eljöhettél s vissza is indulhatsz, engem soha meg nem szabadítasz, itt kell elhervadnom. - Itthon van-e a sárkánykirály? - kérdezte a királyfi. - Nincs - felelte Világszép Sárkány Rózsa -, de délebédre hazajő, s bizony jaj lesz neked akkor, te szegény királyfi. Mondta a királyfi: - Ahogy lesz, úgy lesz, Világszép Sárkány Rózsa. Az édesanyámnak egy ősz öregember azt jövendölte, hogy te leszel az én feleségem: én eljöttem érted. Akarod-e, hogy megszabadítsalak? - Jaj, hogyne akarnám! - Bizony, ha akarod, el is viszlek innét!
117
Amíg a sárkánykirály hazajött volna, Világszép Sárkány Rózsa megsúgta a királyfinak, hogy a pincében van egy hordó, abban lesz nyilván a sárkánykirály ereje, mert abból szokott inni. Mondja a királyfi: - Hozzál egy kulaccsal abból az italból, mindjárt megpróbálom. Leszalad Világszép Sárkány Rózsa a pincébe, teletölt egy kulacsot abból a hordóból, fölszalad vele, hajt belőle egyet a királyfi, s hát csakugyan sokkal erősebb lett, mint volt annak előtte. Eközben elkövetkezik a délebéd ideje, s hát jő a sárkánykirály táltos lován, s ahogy betoppan az udvarra, meglátja az aranyfogú királyfit. - Éppen jókor jöttél - kiáltott a sárkánykirály -, téged vártalak, aranyfogú királyfi! Ma éjjel megláttam álmomban, hogy idejössz. Gyere csak az ólomszérűre, hadd lám, melyikünk erősebb! Kimentek az ólomszérűre, ott a király hamarosan kettévágott egy kősziklát a fanyelű bicskájával, az egyik felét a királyfinak dobta, s mondta neki: - No, te aranyfogú királyfi! Morzsold össze úgy ezt a sziklát, mint én a másik felét, akkor aztán elhiszem, hogy erősebb vagy. Azzal mindjárt lisztté is morzsolta a sziklát. - Hiszen ez semmi! - mondta a királyfi, s úgy összemorzsolta a sziklát, hogy víz csepegett belőle. - Látom - mondta a sárkánykirály -, hogy erős legény vagy, most már viaskodhatunk. Várj csak, leszaladok a pincébe, hogy felhozzam a kardomat.
- Nem oda Buda - kiáltott a királyfi -, csak maradj itt, küzdjünk kard nélkül! - Jól van, hát küzdjünk kard nélkül - s azzal a sárkánykirály derékon kapta a királyfit, s úgy levágta, hogy térdig esett az ólomszérűbe. No de a királyfi sem hagyta magát, kiugrott a lyukból, felkapta, megforgatta a sárkánykirályt, s derékig vágta a földbe. De bizony a sárkánykirály sem hagyta magát, kiugrott, s a királyfit nyakig vágta az ólomszérűbe. - Megállj csak - rikkantott a királyfi -, mindjárt emberedre találsz! Kiugrott, megkapta derekán a sárkánykirályt, s levágta, de úgy belevágta az ólomszérűbe, hogy éppen az orráig süppedt le. De most már nem tudott kiugorni. Könyörgésre fogta, hogy hagyja meg az életét. Azt mondta az arany fogú királyfi: - Jól van, nem kell nekem a te életed, csak Világszép Sárkány Rózsa kell nekem.
Azzal elindult a királyfi a palotába, de még az ajtó elé sem ért, valahogy kimászott a sárkánykirály a lyukból, s megállította: - Hé, aranyfogú királyfi! Várj csak egy kicsit, még egyszer küzdjünk meg. De mármost a királyfi is elővette a három üveget, s kihajtotta mind a hármat fenékig, aztán neki a sárkány királynak. No, nem sokáig viaskodtak, fűbe harapott a sárkánykirály. Hej, istenem, örült Világszép Sárkány Rózsa, de még az aranyfogú királyfi sem búsult. Egy aranyvesszővel megsuhintotta Világszép Sárkány Rózsa a gyémántpalotát, gömbölyű gyémántalma lett belőle, beledugta a keblébe, aztán lóra ültek, s hipp-hopp! meg sem álltak Tündérországig, ott is a tündérkirály palotájáig. Ott egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, azután meg ismét fölkerekedtek, s az aranyfogú királyfi hazájáig, a nagy Meseországig meg sem állottak. Itt megint nagy lakodalmat csaptak, de milyen nagyot! Magam is ott voltam, egy cinegelábat kaptam, s halljatok csudát! - mégis éhen maradtam. Aki nem hiszi, járjon utána.
Gyöngyvirág Palkó
O
tt sem volt, itt sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak egy akkora fiacskája, mint egy ütés tapló: Palkó volt a neve. Búsult a király éjjel-nappal, sóhajtozott: istenem, istenem, kire hagyjam az országomat. Elveszik ettől a apró gyermektől, bizonyosan el. Búsult a királyné is, sírt éjjel-nappal, s egyszer csak olyan beteg lett a sok sírástól, hogy hívatták a csudadoktorokat: egy sem tudta meggyógyítani. Mikor a halála órája közeledett, hívatja a királyné az urát, s mondja neki: - Lelkem, uram, ha meghalok, temettess a kertbe, s a síromra ültess egy szál gyöngyvirágot. De őriztesd jól, nehogy ellopják, mert ha ellopják, még a sírban sem lesz nyugodalmam. Azzal a királyné behunyta a szemét, s többé ki sem nyitotta. Sírt a király, nagy volt a szomorúsága, eltemettette a királynét nagy parádéval, s a temetés után kihirdette az egész országban, hogy akinek van gyöngyvirága, csak hozza el, s amelyik legszebb lesz, azt majd elültetik a királyné sírjára, s nem feledkezik meg arról, aki a legszebbet hozza. Na hiszen, hoztak erre gyöngyvirágot az ország minden részéből, de mennyit! Szekérszámra hozták a legszebbjét, s a király udvarában mozogni sem lehetett a sok gyöngyvirágtól. De melyik a legszebb? Hét nap s hét éjjel folyton válogatta hetvenhét kertész, de nem tudtak megegyezni, mert mindegyik a maga választottját tartotta a legszebbnek. A hetvenhét kertész még hajba is kapott, s egymást vérbe köpülték. Hallja a király a nagy veszekedést, lármát, kiszalad a palotából, s kérdi: mi történt. A hetvenhét kertész egyszerre válaszolt: - Felséges királyom, nem akarják elhinni, hogy az enyém a legszebb gyöngyvirág!
120
Gondolkozott a király: hogyan tegyen most igazságot. Egyszerre csak szólítja Palkó fiát. Azt mondja neki: - Gyere, te babszem, hunyd be a szemedet, s válassz a hetvenhét gyöngyvirágból, hadd veszem legalább valami hasznodat. Rosszulesett Palkónak, hogy az ő uraapja ily kevésre becsüli, de behunyta a szemét, s választott. Ahogy kiválasztott egyet, kérdi a király: - Ki hozta ezt a gyöngyvirágot? Nagy későn előtipegett a tengernyi népből egy öreg anyóka, kinek az orra a térdét verte, s mondja: - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, ezt a gyöngyvirágot én hoztam a Tündér Ilona kertjéből. Nagyot nézett a király: higgyen-e, ne-e a vénasszony beszédjének, de amint kezében forgatta a gyöngyvirágot, egyszerre csillogó fehér gyémánttá változott minden gyöngye. Isten csudája, hogy meg nem vakult szertelen ragyogásától. - Na - mondta a király -, elhiszem, hogy a Tündér Ilona kertjéből való, de most már itt maradsz a palotámban, te vénasszony, te ülteted el, te gondozd ezt a virágot, s hogyha elvész, fejedet vétetem. - Jól van, felséges királyom - szólt a vénasszony -, én elültetem, meg is őrzöm, csak azt az egyet kérem, hogy Palkó királyúrfi mellettem legyen minden éjjel. - Bánom is én - mondta a király -, úgysem veszem semmi hasznát ennek a babszemnek. De hallod-e, te babszem, neked is fejedet vétetem, ha csak egy gyöngyszem is elvész a virágról. Azzal a vénasszony elültette a virágot, s többet el sem mozdult mellőle. Palkó pedig, mikor estére kelt az idő, nyakába akasztotta kis tarisznyácskáját, egy cipócskát tett belé, s lement a kertbe. A vénasszony már ott ült a gyöngyvirág mellett, s fonogatott. - Jó, hogy jössz - mondta Palkónak -, mert már elálmosodtam. Én most lefekszem, s ha tizenkettőt kondít az óra, kelts föl, mert akkor eljön Tündér Ilona, s ha nem leszünk ébren, visszaviszi a gyöngyvirágot. Jól van, a vénasszony lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De nem aludt Palkó. Elővette tarisznyájából a cipócskát, levágott belőle egy karéjt, s eszegetett, hogy ezzel is múljon az idő. Amint eszegetett, eléje áll egy kis törpeemberke. Még kisebb volt Palkónál is, de akkora szakálla volt, hogy hétrőfnyire húzódott utána. - Jó estét, Gyöngyvirág Palkó! - köszönt a törpe. - Adjon isten! - fogadta Palkó. - Hát te mi jóban jársz, te törpeember? - Azt mindjárt megmondom. Tudod-e, hogy ki az, akit te őrzöl? Ez a Törpeország királyának a leánya, gyöngyvirág képében. Tündér Ilona a törpék országában járt egyszer, s mikor meglátta a törpe-királykisasszonyt, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, addig könyörgött Törpeország királyának, hogy csak egy hétre, kettőre adja a leányát az ő udvarába, mert nála még ezerszerte szebbé válik, hogy így s hogy úgy, mígnem a király csakugyan odaadta leányát Tündér Ilonának. Na, hiszen azóta sem látta! Tündér Ilona irigykedett a törpe-királykisasszony szépségére, s oly gonoszul bánt vele, hogy a sok sírásban, évelődésben meghalt szegény.
122
Az öreg dajkája, aki vele volt, mindig ott sírt, ott üldögélt a sírja mellett. Hát egyszer csak a sírból egy gyémánt gyöngyvirág nőtt ki. S az a gyöngyvirág meg is szólalt egyszer, amint a vénasszony sírdogált: - Ne sírj, öreg dajkám, hanem húzz ki innen tövestül, mert én vagyok az eltemetett királykisasszony. Az éjjel azt láttam álmomban, hogy meghalt Fehérország királynéja, s gyöngyvirágot kíván a sírjára. Vigyél oda, mert azt is láttam álmomban, hogy addig nem lesz belőlem élő lélek, míg olyan anyának a sírjára nem ültetnek, aki sokat búslakodott a törpe fia miatt. - Na, megörült a vénasszony - mondta a törpe -, mindjárt kihúzta a gyöngyvirágot, s ment vele, ahogy csak győzték a vén lábai. De él Tündér Ilona palotájában egy vén boszorkány, ez kihallgatta a vénasszony meg a gyöngyvirág beszélgetését, s elmondta Tündér Ilonának. Hát tudd meg, hogy Tündér Ilona addig meg nem nyugszik, míg ezt a virágot innét el nem lopatja. Vigyázz, Palkó, s bizony nem bánod meg! Ezzel a törpeember lába közé kapta a hétrőfös szakállát, s úgy ellovagolt azon, hogy egy szempillantás alatt híre-pora sem volt. “Hm - gondolta Palkó -, furcsa beszéd volt ez, amit ettől a törpe-atyámfiától hallottam. De mármost csakugyan el nem alszom, ha addig élek is! Egy életem, egy halálom, csak azért is megmutatom az édesapámnak, hogy nem vagyok én olyan mihaszna babszem.” Amint ott üldögélt, gondolkodott magában, egyszerre csak nagy erős surrogás-burrogás kerekedett a feje fölött, mintha csak ezer meg ezer madár repkedett volna a levegőben. Még föl sem nézhetett, csak elébe toppant tizenkét tündérkisasszony, valamennyi ragyogó aranyruhában, aztán közrefogták, s úgy táncoltak körülötte. Közbe-közbe még énekeltek is, de olyan szépen, mintha angyalok szállottak volna le a földre. Aztán hívták, csalogatták Palkót, hogy menjen velük. Azt mondták: jobb, ha megy, mert ha nem, úgyis elviszik. - Na bezzeg! Majd veletek megyek - rikkantott Palkó -, eltakarodjatok innét, mert mindjárt csúfot láttok! Azzal oldalba lökte a vénasszonyt. - Keljen fel, öreganyám, eljöttek a gyöngyvirágért! A vénasszony egyszeriben talpra állott, csípőre tette a kezét. - Hát itt sem hagytok békét ennek az ártatlan léleknek, gonosz tündérek?! Mi?! Na, megálljatok! Fölkapta a guzsalyát, s azzal supp! supp! ne, neked is! ne, neked is! Úgy eldöngette a gonosz tündéreket, hogy azok mind keserves jajgatással repültek vissza Tündér Ilona országába. Na hiszen, kaptak aztán otthon Tündér Ilonától! Hogy még egy vénasszonnyal meg egy babszem gyerekkel sem tudtak elbánni. Táncoltak, énekeltek, ahelyett hogy kihúzták volna azt a gyöngyvirágot, s vitték volna szó nélkül! Következő éjjel más tizenkét tündért küldött el Tündér Ilona, de ezek éppen úgy jártak, mint az előbbiek. Azt gondolták: már mért ne táncolnánk, énekelnénk, azért csak elbírunk egy vénasszonnyal meg egy babszem gyermekkel.
125
De Palkó második éjjelre magával vitte a kis kardját is, s ugyancsak megtáncoltatta azt a tündérek hátán. Ha a tündérek meg akarták fogni, meghúzódott egy-egy virág levele mögött, s nem találták meg. - Na - mondta Tündér Ilona -, most magam megyek el, egyedül, majd meglátjátok, hogy elhozom én a gyöngyvirágot! Következő éjjel a vénasszony ismét lefeküdt, Palkó pedig ébren maradt. Egyszerre csak hallja, hogy valaki megszólítja. Néz mindenfelé, de nem lát semmiféle élő lelket.
- Hát nézz csak erre - mondta a hang -, én beszélek, a gyöngyvirág, a törpekirály kisleánya. S ahogy ezt a szót kimondta: a gyöngyvirág visszaváltozott törpe-királykisasszonynyá. Haj! megörült Palkó, csakhogy táncra nem kerekedett nagy örömében. Most már jöhet Tündér Ilona, nem talál gyöngyvirágot, s mehet vissza nagy bosszúsan. De a törpe-királykisasszony tudta, hol jár a Palkó esze, s azt mondta: - Ne hidd, Palkó, hogy Tündér Ilona visszamegy nélkülem, ha itt talál éjfélkor. Hiába változtam vissza azzá, ami voltam, akkor még inkább elvisz magával. Hej, csak volna itt az én pillangós hintóm, búmat sem mondanám, egy szempillantásra otthon lennék az én apám országában. Ahogy elsóhajtotta magát a törpe-királykisasszony, egyszerre megvilágosodott a sötét éjszaka, s hát - lássatok csudát! - aranyos hintó szállt alá a magasságból, elébe volt fogva két tarkabarka pillangó. A hintó körül egy sereg törpe, ki szárnyán, ki pillangón röpködött, bukfencezett, szinte kibújtak a bőrükből nagy örömükben, hogy újra megtalálták a kisasszonyukat. - Na, Palkó - mondta a törpe-királykisasszony -, jössz-e velem? - Én bizony megyek! - felelte Palkó. Azzal a hintóba kerekedtek, s repültek a pillangók, mint a sebes szélvész. Mikor aztán felszállottak jó magasra, hogy még a legmagasabb fa is alattuk volt, azt mondja a törpe-királykisasszony Palkónak: - Nézz le, Palkó, mit látsz? Felelte Palkó: - Látom, hogy valami szörnyeteg okádja fölfelé a lángot. - Ez a Tündér Ilona hétlábú lova - mondta a törpe-királykisasszony. - Csak a hold meg a nap közé érjünk, odáig már nem tud felrepülni a hétlábú ló. S repültek a pillangók, s utánuk a hétlábú ló. - Nézz vissza, mit látsz? - szólt a törpe-királykisasszony. - Azt, hogy mindjárt utolér Tündér Ilona. S ahogy ezt kimondta, megcsapta hátba a láng, mely a hétlábú ló szájából hetven mérföldre előre csapott ki. - No, még egyet iramodjatok, pillangóim! - biztatta a törpe-királykisasszony a pillangókat. Hipp-hopp! Repültek a pillangók, s mikor éppen a hintó utolsó kerekét csapta meg a láng, a hold fölé repültek. Tündér Ilona nagy mérgesen visszafordult, Palkóék pedig repültek tovább, a hold s a nap között. Egyszerre csak megszólal Palkó: - Jaj, istenem, odalenn feledtük a vénasszonyt! - Jaj, édes Jézusom - csapta össze a kezét a törpe-királykisasszony -, bizony ott feledtük, s most majd Tündér Ilona elviszi az országába, s meghalatja szörnyű halállal! Sírt a törpe-királykisasszony, hogy az ő dajkáját most már soha többé nem látja. De Palkó megvigasztalta: - Ne félj, majd elhozom én, ha addig élek is, csak hazaérjünk a te apádhoz.
127
Haza is értek szerencsésen. No de volt is öröm a törpekirály udvarában. Örült a vén törpekirály a leányának, de még Palkónak is. Azt mondta, hogy keresve sem találhatott volna alkalmasabb királyt Palkónál! Mindjárt neki adta fele királyságát s a leányát. De a törpe-királykisasszony azt mondta, hogy ő addig el nem járja a menyasszonytáncot, míg a dajkája haza nem kerül. Búsult Palkó, mert sajnálta a vénasszonyt, de mégis gondolta, nem lesz olyan könnyű elhozni a Tündér Ilona országából. Azok a tündérek úgyis fenik rá a fogukat, s ha valahogy észreveszik, kitekerik a nyakát. Amint így tűnődik magában, beállít hozzá a törpeember, kinek a szakálla hétrőfnyire húzódott a földön. Megkérdezi, hogy mi nagy búja lehet, mikor olyan nagy lehetne az öröme. Mondja Palkó, hogy mi búja-baja vagyon. - Hiszen azért egyet se búsulj! - mondta a törpeember. - Felülök a szakállamra, elrepülök Tündér Ilona udvarába, ott felkapom a vén dajkát, s vele hazarepülök. Alighogy ezt mondta, már lába közé kapta a szakállát, s úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Na, éppen jókor érkezett a Tündér Ilona udvarába, mert annak a kellős közepén egy magas fakazal volt rakva, s arra volt kikötve a vénasszony, hogy megégessék. Éppen akkor érkezett meg Plútó is az alvilágból, hogy alágyújtson a kazalnak. Már ki is vette a zsebéből a gyújtót, el is húzta a térdén, a gyújtó meg is villant, a fa is tüzet fogott, de abban a minutában a törpeember letoppant a kazal tetejére, feloldotta a vénasszonyt, felkapta, a szakállára ültette, s úgy elnyargalt vele, hogy a tündérkisasszonyok majd megpukkadtak mérgükben, mikor ezt látták. Hát még Tündér Ilona! Fel akart ülni a hétlábú lovára, hogy elfogja őket, de a hétlábú ló éppen akkor törte ki a hetedik lábát, s úgy feküdt a jászla előtt, mint egy dög: meg sem tudott mozdulni. Így aztán a törpe szépen hazaérkezett a vénasszonnyal. Most már csakugyan volt nagy öröm, de mekkora! Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon túl is híre ment. Palkó a törpeembert megtette udvarmesterének, akinek a nagy örömtől még hét rőfre nőtt a szakálla. Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
