A kincses város legszebb táblája A II. Kolozsvári Magyar Napokról

www.magyarnapok.hu

A kincses város legszebb táblája A II. Kolozsvári Magyar Napokról Könyv, zene, kiállítások, városnézések, előadások, kirakóvásár minden műfajban és mennyiségben, de mindahány csak kiváló minőségben, és ami legalább en�nyire fontos: minden korosztálynak. Ezek voltak az augusztus 15– 21. között második alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok legfőbb, kiemelten gyermek- és családközpontú tartozékai, a kínálat pedig annyira bőséges, sokszínű és szerteágazó volt, hogy felsorolásuk majdhogynem lehetetlen. Az alaphangot a szentegyházi Gyermekfilharmónia, közismert nevén a Gyermekfili adta meg, felemelő hangulatot varázsolva a Magyar Opera teltházas nagytermébe. Az idősebb Haáz Sándor vezette, szeptember derekán nyugat-európai körúton fellépő százhatvan fős kórus és zenekar székely népviseletben tündökölt, de mert a hangulatot fokozni is lehet, a gyermekek meg is tették ezt azzal, hogy játékos és kedves gyermekdaloktól magyar, román, török, német, spanyol és francia énekekig igazi ízelítőt, de inkább leckét adtak abból, amit úgy hívnak, hogy igazi nyelvi és kulturális sokszínűség és tisztelete. Mindezek láttán-hallatán a

közönség egyáltalán nem fukarkodott a jutalommal. Legalább ilyen élményt jelentett a magyar napok műsorába illesztett, idén tizenharmadik Szent István-napi Néptánc-találkozó. A Kárpát-medencei szórású eseményre idén nyolc országból – Magyar-, Lengyel-, Horvát-, Görög- és Olaszországból, valamint Ukrajnából, Szlovákiából és Szerbiából – 350 táncos érkezett, akikhez közel kétszáz, Szilágy, valamint Kolozs megyei és csíki táncos és hagyományőrző csatlakozott. Utóbbiak között volt a kolozsvári Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, Szarkaláb, a kalotaszegi táncosokból verbuválódó Kalotaszeg, valamint a csíkkozmási Bojzás. Pillich Balázsék elképzelése – miszerint a Kárpát-medence valamennyi térségéből érkezzenek magyarok – csak részben vált valóra, hiszen a Mura- és az Őrvidékről a korábbi tervektől eltérően mégsem érkeztek magyar hagyományőrzők – egyelőre. A népes táncos tábornak ez nem szegte kedvét, aminek következtében amerre jártak – Bánffyhunyadon, Gyaluban, Magyarfenesen, Mákóban, Zsobokon – mindenütt nagy tetszést arattak, a kolozsvári ódon Farkas

utcában rögtönzött bemutatójukon pedig a vásáros nép sem sokat teketóriázott, s bizony volt, aki a szereplőkkel együtt perdült táncra. A Gyermekfiliéhez hasonló lecke volt ez Európa nemzeti, kulturális és nyelvi sokszínűségéből, az elismerésből pedig bőven jutott magyarnak, románnak, lengyelnek, ukránnak, görögnek, olasznak és másnak egyaránt. Ez a lényege annak a kolozsvári néptánc-találkozónak, amely mára az európai kisebbségi és regionális kultúrák egyik magasan jegyzett találkahelyévé, egyben a Kárpát-medencei Szent István-napi rendezvények egyik kiemelkedő eseményévé vált. A zenés-táncos műsoroknak ezzel korántsem volt vége. Hiszen a főtéri nagyszínpadon a kolozsvári Magyar Opera és a Transilvania Filharmónia művészei mellett olyan előadók léptek a deszkákra, mint a fiatalabbakhoz szóló Rúzsa Magdi, valamint a Kistehén együttes, az egykori lázadó tizenévesek, ma negyvenes-ötvenes nemzedék legszebb emlékeit megelevenítő Deák Bill Gyula és együttese, a minden korosztály egyformán kedvelte Horváth Károly Charlie, valamint a húszas-harmincas évek hangu-

3

Gyülekezik a közönség az esti hangversenyre latát felidéző Benkó Dixieland Band. Igazi erdélyi hangokban sem volt hiány, hiszen a főtéri színpadon Kolozsvár közkedvelt magyar rockzenekara, a Knock Out, a Farkas utcai deszkákon pedig a magyar népdalfeldolgozásokkal jeleskedő baróti – tulajdonképpen székelyföldi-szegedi vegyes – TransylMania etno-rock zenekar, örökzöld operettslágerekkel pedig a kolozsvári Magyar Opera művészei derítették jókedvre a népes közönséget. Na és természetesen az egyhetes eseménysorozat záróakkordjaként színpadra lépő és a Főtérre legalább húszezer nézőt kicsalogató Száztagú cigányzenekar, www.magyarnapok.ro

4

akiknek pazar muzsikáját – általános közvélekedés szerint – még olyan körülmények között is kár volt különféle beszédekkel megmegszakítani, hogy a felszólalók azért egytől egyig megszívlelendő üzeneteket fogalmaztak meg. A csendesebb műsorok kedvelői a levél- és könyvtár, valamint temető- és templomlátogatásnak hódolhattak. Az Állami Levéltárak Kolozs megyei Szolgálata székházának előcsarnokában régi kolozsvári okmányokból és iratokból nyílt kiállítás, amelyen Flóra Ágnes levéltáros, a Romániai Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke kalauzolta végig az érdeklődőket. Egyebek mellett olyan középkori iratok másolatai tárultak fel, amelyek megmentésére az egyesület éppen a magyar napok előestéjén indított kampányt Fogadd örökbe a múltad címmel. A kezdeményezés révén a szakemberek arra a történelmi értékre próbálják ráirányítani mind a szakma, mind a közönség figyelmét, mely hagyatékról manapság alig esik szó. Márpedig csak a kolozsvári levéltárban az elmúlt évszázadok során közel hatszáz folyóméternyi iratanyag gyűlt össze, az iratok mindenikében ott van az erdélyi magyarság múltja. Ezen belül a kolozsvári levéltár olyan rendkívül értékes oklevélgyűjteményt is őriz, amelynek korszerű tárolását kívánnák megoldani a kampány révén. Eszerint a mára korszerűt-

lenné vált, savas papírból készült dobozokat és palliumokat jó minőségű és méretre szabott tárolóeszközökre cserélnék. „Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500, értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordozón egyaránt, az 1224-től 1820-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredéke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek tárolásán javítani, az teljes sikerként értékelhető. S a kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklődők és mindazok, akik a cél érdekében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak a múltjuk örökbefogadásának történetét” – magyarázta kezdeményezésük lényegét Flóra Ágnes. Hozzátette: egy korszerű, pergamen tárolására alkalmas doboz és pallium legtöbb húsz euróba kerül, ugyanakkor minden adományozó az örökbefogadói oklevél mellé Mátyás király azon oklevelének másolatát is megkapja ajándékba, amelyben királyunk büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelméből a kincses városban született. A levéltár-látogatással társított kampánynak volt keletje, hiszen pár nap alatt több mint 4000 lejt dobtak össze a Mátyás oklevelének másolatát és az örökbefogadói oklevelet büszkén szorongató fogadószülők. A levéltárosokhoz hasonlóan a könyves emberek is igyekeztek felkelteni az olvasók Gutenberggalaxis iránti érdeklődését. Ehhez az Akadémiai Könyvtárban 15–18. századi könyvritkaságból állítottak ki néhányat. A szervezők, Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, valamint Bogdan Crăciun könyvtáros nem a tematikát, hanem a különféle műfajok bemutatását tartották fontosnak, amikor a tárlókba elhelyezték az említett évszázadokban Magyarországon működő nyomdák, ezen belül egyes tudományágak igen ritka termékeit. A Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus nyomdáiban született munkák, továbbá Thuróczy János Augsburgban, valamint Brünnben kiadott Chronica Hungaroruma, az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia, Temesvári Pelbárt

szentek életéről írt prédikációs kötete, Káldi György katolikus bibliafordítása, Werbőczy István Tripartitumának 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, Heltai Gáspár szintén Kolozsváron, 1566-ban megjelent Száz Fabulája, a nyomtatásban megjelent legelső magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa, Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István munkái a kolozsvári római katolikus, református és unitárius kollégiumokból, a ferences zárdából, illetve a szatmári római katolikus püspökségtől kerültek az akadémiai tékába. Ugyanakkor egy 1699-ben kiadott cirill betűs román ábécéskönyv, valamint az Újszövetség 1648-ban nyomtatott, szintén cirill betűs fordítása a balázsfalvi görög katolikus püspökségtől származik. A Kolozsvár Társaság székhelyén a két világháború közötti kolozsvári magyar könyvek és lapok bő terméséből nyílt kiállítás a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből, amelyen egyebek mellett az Erdélyi Szépmíves Céh, valamint a Minerva Részvénytársaság kiadványait mutatták be a közönségnek. A legújabb kötetekről erdélyi, ezen belül kolozsvári és székelyföldi, valamint magyarországi kiadók és forgalmazók – köztük a Művelődés – kínáltak bő termést az érdeklődőknek. Tucatnyi könyvstandon megannyi műfajban és korosztálynak szólóan sorjáztak a kötetek, érdekes és hasznos kezdeményezésnek bizonyult az is, hogy például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Múzeum is elhozta a régiót és annak tudományos életét megismerni szándékozók számára a külcsínjában és belbecsében egyaránt figyelemre méltó eszköztárat. Bár fogyogatott a portéka, a vásárlók-nézelődők véleményét összegezve, nem a felhozatallal, nem az árakkal és nem is a vásárlási igénnyel, hanem a pénztárcák vékonyságával volt a baj. S mielőtt még a Száztagú cigányzenekar megtartotta volna a hangpróbát ahhoz, hogy a záró nap estéjén közel húszezer néző előtt feltegye a II. Kolozsvári Magyar Napokra a koronát, a leg-

A Farkas utcában a székelyföldi csapat a közönséget is bevonta a táncba csendesebb műfajok kedvelői az immár nyolcadik alkalommal megtartott Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrán vehettek részt az Erdélyi Kárpát Egyesület–Kolozsvár 1891 és a Szentimrei Alapítvány szervezésében. Az 50, 25 és 10 kilométeres távnak ös�szesen huszonkilencen vágtak neki ahhoz, hogy órák múlva a Riszeg-tető, az Almási vár, végül a Varjúvár érintésével a sztánai Szentimrei villánál Szabó Zsolt célbíró emléklappal, kitűzővel és az elmaradhatatlan túrós puliszkával várja őket. A zárónapon nem hivatalos látogatásra Kolozsvárra érkező

Schmitt Pál magyar köztársasági elnök szavaival élve: gyönyörű hét állt a kincses város mögött. Gergely Balázs főszervező ennek kapcsán, egyben a hol elcsituló, hol újra hevesedő kolozsvári táblaháborúkra is utalva ajánlotta az államfő és értelemszerűen mindenki figyelmébe: a legtermészetesebb csoda a világon, hogy virtuóz cigánymuzsikusok soha nem látott számban csalogattak ki magyarokat és románokat Mátyás szobra elé, „az az igazi kolozsvári tábla, amit mi az elmúlt egy hétben tártunk a világ elé”.

Benkő Levente

Evangélikus ifjú lelkészek kerekasztala a Kolozsvári Napokon. Rohonyi D. Iván felvételei

5

A katolikus egyház kolozsvári építészettörténeti szerepéről

6

A II. Kolozsvári Magyar Napok keretében augusztus 17-én, a Bocskai ház adott otthont Sas Péter budapesti művelődéstörténész A Római Katolikus Egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében című újabb kötete bemutatójának. Köszöntőjében Fodor György piarista konfráter elmondta, szerinte nem véletlen, hogy a könyvismertetőre ezen a helyen, a Hunyadi Mátyás király szülőházával átellenben lévő Bocskai István, erdélyi fejedelem szülőházában (ma a Sapientia egyetem székháza) került sor, hiszen mindkét épület mind a magyarság történelme, mind a kincses város építészettörténete szempontjából felmérhetetlen értékű örökségünk. Bevezető beszédében Kovács Sándor főesperesplébános hangsúlyozta, hogy Kolozsvár Erdély szíve, így számos olyan fontos eseménynek volt tanúja, amelyek meghatározóak voltak mind az erdélyi szellemiség, mind a város arculata számára. „A Katolikus Egyház kétezer esztendős történelme folyamán mindig a keresztény értékeken alapuló kultúrát mozdította elő. Ezen értékeket szolgálták a tulajdonunkban levő kolozsvári ingatlanok az évszázadok során. Reményeink szerint még sokáig fogják szolgálni ugyanilyen hatékonyan magyar közösségünket” – fogalmazott a főesperes. Elmondta: valósággal megszoktuk az utóbbi években, hogy Sas Péter tollából jól dokumentált, hiánypótló könyveket vehetünk kézbe, a Verbum kiadásában most megjelent, gazdagon illusztrált kötet is a kolozsvári Gloria nyomda munkaközösségének hozzáértését mutatja. A szerző a könyvbemutató során kiemelte, hogy a Római Katolikus Egyház mindig teret enged a vallásos érzületet nem sértő korszellem építészeti formában való kifejeződésének. Erre megfelelő példát nyújtanak a meglevő, különböző időszakokból származó templomok mellett mindazok az építmények, amelyek nevéhez kötődnek. Mint mondta, a többi erdélyi vallásfelekezet – történelmi egyházak – építkezési elképzeléseivel nem kerültek ellentétbe, a felhúzott épületek pedig nem okoztak zavart sem az esztétikában, sem a városkép harmóniájában. Az ezredik esztendejét megélt erdélyi katolikus vallási közösség egész Erdélyre kiterjedő, várostörténeti jelentőségű építészeti emlékei kivétel nélkül a Krisztus érintette kultúrkör átmérőjén belül, a nagy Építőmester tervrajza szerint épültek. Ezért sem véletlen, hogy Kolozsvár legnagyobb római katolikus templomai – a kolozsmonostori apátsági, az egykori jezsuita (később piarista), a ferences, valamint a szentpéteri – elhelyezkedésükben keresztet formálnak és a szárak metszéspontjánál a Szent Mihály templom kereszttel ékesített tornya magasodik. Az írásban és képben bemutatott épületek meggyőző példái a katolicizmus által képviselt, megjelenített

stílusok Kolozsvár építészettörténetében gyakorolt hatásának. Az évezredes történelmi, kulturális, gazdasági, szociológiai együttélés során kialakult városképi megjelenésnek ma is álló épületei nemcsak Kolozsvár messzire magasodó szimbólumaivá váltak, hanem a Római Katolikus Egyház életerejének és Istenben remélő, jövőbe vetett bizalmának is. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, akinek méltatásában elhangzott, hogy ez a kötet újabb valós értékeket felmutató ismertetése a kolozsváriságnak, a kolozsvári lelkiségnek az építészettörténet szempontjából. Hangsúlyozta a műemlék épületek megmentésének és restaurálásának fontosságát, amelyet meggyőződése szerint diplomáciai úton is segíteni kell. Kifejtette a jogtalanul elvett javak visszaadásának szükséges voltát, amit Magyarország kormánya maradéktalanul támogat. A kötet külön érdeme, hogy magyar és román nyelven jelent meg, ami – a főkonzul szerint – a legfőbb eszköz az ismeretek átadására, és a szándékos félretájékoztatás megakadályozására.

Fodor György

Galéria

Hangtalan szín(m)fóniák Nagy Endre társaságában „Nem elég valakit lerajzolni, hanem bele is kell látni” – mondta egyszer Nagy Endre művésztársam, s most valahogy ugyanúgy vagyok én is vele, mikor ő ül modellt nekem, s megpróbálok röviden képet alkotni személyéről, munkásságáról. Jelentős műkritikusok írtak már Endréről – Banner Zoltán, Cs. Erdős Tibor, Muradin Jenő, Németh Jűlia, hogy csak néhányat említsünk –, többen alapos elemzéseket is végeztek munkáiról. Nemrég kitűnő portréfilmet készített róla Szuszámi Zsuzsa. DVD-ről nézem ezt a filmet érdekes, sajátos változatban: a számítógépen éppen nincs hangszóró, hangot nem hallok, csak a mozgóképet látom. Figyelmem kizárólag a látványra összpontosul, és fantasztikus élményben van részem. Figyelem Endrét, a mozgáskultúráját, a keze, az ujjai játékát, szuggesztív magyarázó stílusát. Mint egy valódi karmester vezényli a cselekményt, plasztikusan, finoman, lendülettel komponál. Balkezes. Jobb kezében pipája, néhányszor meggyújtja, majd a kialudt gyufát ujjai elbabrálják. A műteremszoba közepén ül, mint egy trónon, szép, régi, patinás, faragott karfás munkaszékében, előtte festőállvány. Figyelem a környezetet, a műterem hangulatát. A filléres emlékek itt valódi kincsek. Sűrűn, szinte minden négyzetcentiméteren, a falakon, bútorokon körülveszik a műtárgyak, kultúrtermékek, az élet és a természet csodái – képek, szobrok, plakettek, köcsögben ecsetek, fém–hal szerkezet és egyéb fémtárgyak, plakátok, könyvek, újságok, gyökerek, kagylók, csigaházak, fehér

állati koponyák, golyók, hegedű, citera, régi petróleumlámpa. Mellette egy asztalkán paletta, katonás sorban kinyomott olajfesték színek, példásan sorakozó ecsetek, spakli. Szívemet melengeti, mikor felfedezem kezében munka közben a manstokot, azt a kerekre csiszolt farudat, végében rongylabdával, a régi nagy mesterek precíz munkájának elmaradhatatlan szerszámát, amit ma már kevesen használnak. Mert ilyen Endre, igényes, precíz, pedáns, fantáziadús. Nagy Endre díszlettervező, festő- és grafikusművész 1938. december 1-jén született Kolozsvárt. A helyi művészeti középiskolában végzett, majd a szabad festőiskolában Szopos Sándor tanítványa volt. Pályaválasztáskor Kovács Zoltán festőművész biztatta. Évtizedeken át a Kolozsvári

Önarckép (porpasztell) Magyar Színház jelmez- és díszlettervezője volt, s ez a munkája művészi tevékenységében is nyomot hagyott. Első próbálkozásként 1961-ben adott be egy csendéletet a művészszövetség szokásos évi megyei tárlatára. 1962-től rendszeresen bevették munkáit. 1970-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Alapító tagja a Barabás Miklós Céhnek, szerepel a Korunk Galériában, tagja a Kolozsvár Társaságnak. Az évek során számos csoportos kiállításon és díszletbiennálén

Műterem-részlet

7

Corpus-kísérők (olajpasztell) vett részt. Alkotótáborokban is megfordult, Gyergyószárhegyen, Árkoson. Munkásságát 1994-ben az EMKE Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta. Autodidaktaként, önneveléssel, konok, szívós munkával jutott el az alkotás magasabb szintjére. Évtizedek óta megbecsült tagja a hazai képzőművészeti életnek. Általánosan elismert a sokoldalúsága, talán ő a legsokoldalúbb kolozsvári képzőművész. A szenvedés (olajpasztell)

8

Munkáját mesterségbeli tudás, mívesség, alapos kimunkáltság jellemzi. Itt kell említenünk kitűnő rajztudását, rajzkészségét, vonalainak szépségét. Szeret dolgozni, minden izgatja, mindenre nyitott, újító hajlamú, állandóan új anyagokkal kísérletezik, alkotásai sokszor vegyes technikával készülnek. A keze alól táblaképek, metszetek, rajzok, kollázsok, szobrok, plakettek, díszletek kerülnek ki. Számos anyagban, technikában

és változatban alkot. Böngészem munkáinak hosszú listáját, figyelem, milyen anyagokat használ: olaj vászonra vagy farostra, pasztell, akvarell, tempera, guache, zsírkréta, nyomdafesték, tus, grafit, préseltszén, színes ceruza, laparany, fém, fa, kő, égetett agyag, gipsz, linóleum, bőr, karton, kerámia, porcelán, kagyló, csigaház. Mindig is sokféle technikával kísérletezett, az anyagok és szerszámok gazdag skálája érdekelte, munkaeszközei közt találunk ecsetet, kést, spaklit, ecsetnyelet, hengert, kollázs-anyagokat. Többen állítják, hogy munkái alapján Tóth László, Kovács Zoltán jut eszükbe. Nekem még felötlik néhány név: Mondrian, Chagall, Cézanne, Braque, Gris, Picasso vagy Abódi, Aba Novák… Ugyanakkor munkái könnyen felismerhetőek, sajátosan nagyendrések. Egyforma könnyedséggel alkot síkban és térben. Munkáira jellemző az építkezés, egyfajta konstruktivizmus, szürrealizmus és absztrakt keveréke. Városi, urbánus művész, aki portréiban, kompozícióiban, városi tájképeiben megépít, felépít, szerkeszt, strukturál, komponál, egyszerűsít, síkokra bont, mozaikszerűen egyberak, felszabdal, foltoz, dekorál, egybehangol, csipkét ver… Színvilága is változatos, az egybehangolt színes szürkéktől a tobzódó, tüzes, ragyogó színorgiáig mindent kipróbál. Figyelem a képernyőn munkái reprodukciójának hosszú sorát, elidőzőm előttük, elemzem őket. Olajképek, szobrok, rajzok, igazi szép, vonalas vagy folthatásos grafikák váltják egymást. Kidolgozott aprólékos részek vázlatokkal társítva, a nézőre bízva a továbbépítést. A hangsúlyos részeket szünetek követik. Olvasom a címeket: Háztetők, Tájkép házakkal, Ablakok, Katedrális, Képarchitektúra, Konstruktív táj, Kapuban, Balkonon, Kolozsvári templomok és tornyok. Gyakori a fa motívum: Fehér fa, Piros fa. De szerepel József Attila-, Reményik Sándor-, Kölcsey Ferencversillusztráció, dekorált fajansz tál Juan Miro emlékére, Szabédi László festett csempe, több önarckép, egész sor fiú és leány portré.

Vagy olyan töprengésre késztető kompozíciók, mint a Csigahegy, A nagy fehér ragadozó, Félelmetes valami, A kezdet és a vég, Önmagunk keresése, Három spirál, Tükröződés, Délutáni repülés, Földasztal, Hajnalmadár, Furcsa gépezet, Egyensúlyvesztés, Koponyák, s még hosszan sorolhatnám. És persze számos díszletterv, jelmezterv, címlapgrafika, arlecchinováltozat, maszk, plakát. Számos anyagban, technikában jelenik meg a keresztre feszítés témája, úgy mint Corpusváltozat, Kereszt szimbólum, Corpus-kísérők, Gyász és szenvedés, Kereszt szimbólum, Szabadulás a keresztről. Jellemző rá, hogy az egyiken égetett barnás foltok között szöveget is bekomponált, mert Endrének az írása is szép grafika, kalligráfia. Tősgyökeres kolozsvári, aki nem csak megfesti szülővárosa részleteit, hanem szívén is viseli sorsát, arculatát, múltját, jelenét, jövőjét. Ezért aztán néha bos�szankodik is az elhamarkodott, nem mindig szerencsés urbanisztikai változtatásokon. Ő az a művész, aki kapcsolatot tart számos alkotótársával, meglátogatja őket, elbeszélget, vitázik velünk. Állandó kiállító a közös tárlatokon, részvevője mások kiállításainak, sokszor rendezője a kiállításoknak. Bevallom, mindig élvezettel szemlélem a csoportos tárlatainkon kiállított 2-3 munkáját, legtöbbször el is beszélgetünk a megnyitókon. Hadd tanácsoljam mindazoknak, akik ismerik Nagy Endrét: biztassák, hogy rendezzen egy már régebbről esedékes egyéni kiállítást, hogy eredetiben is láthassuk remekeit. Sokan várjuk, a sikere biztosított.

Táj házakkal (porpasztell) ban, az Egyesült Államokban, Olaszországban a Verdi Múzeumban, a Pármai Polgármesteri Hivatalban.

Jelentősebb díszlettervek

Sütő András: Káin és Ábel (rendező Harag György), Schiller: Stuart Mária (r. Horváth Béla), I. Erzsébet (r. Kovács Levente), Csép Sándor: Mi Bethlen Gábor (r. Kovács Ferenc), Karinthy Frigyes: Holnap reggel (r. Varga Vilmos), Albee: Mezítláb a parkban (r. Bán Ernő), Scribe: Egy pohár víz (r. Imrédi Géza), Hunyady

Sándor: Erdélyi kastély (r. Dehel Gábor), Mozart: Cosi fan tutte (r. Demény Attila), Székely János: Mórok (r. Tompa Gábor), Johann Strauss: Cigánybáró, Ecaterina Oproiu: Nem vagyok az Eiffel torony, Csepreghi Ferenc: Piros bugyelláris (r. Márton János), Fodor Sándor: Csipike, Machiavelli: Mandragora (r. Szígyártó Sándor), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (r. Harag György), Ionesco: Székek (r. Vlad Mugur). Számos plakát, színházi műsorfüzet tervezője és készítője.

A mennybemenetel elmarad – díszletterv, ceruzarajz (rendező Harag György)

Orbán István

Művei köz- és magángyűjteményekben

Kolozsváron a Szépművészeti Múzeumban, a Megyei Szaktanács Házában, a Korunk Galériában, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadónál, Bukarestben A Hét Művészeti Szalonban, Szamosújvárt, Zetelakán, Árkoson, a sepsiszentgyörgyi Képtárban, Magyarországon, Németország-

9

Enciklopédia

Bolyai János, az enciklopédikus Ács Tibor hadtörténész 80. születésnapjára, tisztelettel és nagyrabecsüléssel

10

Bolyai János matematikusként lett világhírű, és ő maga vallja, hogy életének értelme a matematika volt. De az is ismertté vált, főként Benkő Samu négy kiadást megért Bolyai János vallomásai című műve alapján, hogy nagy filozófus is volt, hiszen Üdvtanának megalkotásával az egész emberiség boldogulásán fáradozott. Sokan azt írták, e sorok írója is, hogy – amíg át nem olvasta Bolyai János kézirati hagyatékának egy részét – mint elszigetelt tudós, nem volt járatos az akkori tudományos világ vérkeringésében, elszigetelődött és így még a kortárs matematika egyes irányzatairól sem tudott. Tény, hogy Marosvásárhelyen csak a Teleki-tékában tájékozódhatott a tudományos eredményekről, de akkoriban az újságok elég alaposan beszámoltak minden jelentősebb felfedezésről. Matematika- és reáltudományok terén az olvasók gazdag gyűjteményben válogathattak a Teleki-tékában. Kiss Elemér Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából című művében egy külön paragrafust szánt Bolyai János matematikai olvasmányainak, azért, hogy bemutassa, mennyire járatos volt a matematikai szakirodalomban. Az pedig már nem a Bolyai János hibája, hogy az általa megrendelt fontosabb matematikai műveket nem tudta beszerezni az akkori Erdély egyik legelső könyvkereskedője, a nagyszebeni Thierry. Ács Tibor monumentális munkájában (Bolyai János új arca, a hadimérnök. Akadémiai Kiadó. Bp., 2004. 632 l.) bebizonyította, hogy Bolyai János a bécsi Hadmérnöki Akadémián elsősorban matematikai, de általában a mérnöki tudományok elméleti alapozását szerezte meg, amire egész életében építhetett. Ács Tibor részleteiben ismertette Bolyai János bécsi kadetségének éveit, amiből kitűnik, hogy a Hadmérnöki Akadémia az akkori művelt nyugat egyik elitképzője volt. Szó sincs arról, hogy nem kapott volna kiváló matematikai képzést, vagy az akkori mérnökképzés valamilyen tudományos szempontból hiányos lett volna. Ellenkezőleg, az akkor európai nagyhatalomnak számító Habsburg Birodalom Hadmérnöki Akadémiáját csak a kiváló képességű ifjak végezhették el, csak a végzett évfolyamelsők kerülhettek a műszaki osztályba és a mérnöki hadtestbe. Bolyai János élete során, főleg a marosvásárhelyi nyugdíjas évei alatt, figyelemmel kísérte a többi tudományok fejlődését és igazi enciklopédikus

volt. Érdekelte a fizika, a kémia, annak gyakorlati alkalmazása, a biológia és a humán tudományok (nyelvészet, történelem és filozófia). Véleményem szerint, nagyon érdekes, hogy kiket idéz kézirati hagyatékában: matematikusokat (Euklidész, Arkhimédész, Gauss, Euler, Bernoulli, Leibnitz, Montucla, D’Alembert, Lagrange, Cauchy, Jacobi, Poisson, Ettingshausen, Makó Pál, a két Fagnano), fizikusokat (Galilei, Newton, Laplace, Kepler, Ohm, Boscovich, Hindenburg), kémikust (Meisner), biológusokat (Halle, Borosnyai Lukáts János). Bolyai János enciklopédikus tudásán nem a polihisztorságot értem. Enciklopédikus volt a tájékozottsága, a világról alkotott képe és a tudományokhoz való hozzáállása. A polihisztorkodást maga is megveti, és atyja szemére is hányja, hogy kár volt matematikusi tehetségét kályharakásra fecsérelni. Íme, mit ír a polihisztorságról: „Ha csak a bölcsességben vagy is bölcselkedésben is nem túlságoskodunk vagy nem kicsapongunk, s nem akarjuk magunkat nem csak az élet éldeletesebben (ti. élvezhetőbben) használását elémozdító kényelmeket, hanem még a legszükségesebb anyagi kellékektől is (melyek tápszer, öltöny, lakház) megfosztani: hihetőleg könnyen senki sem elégséges vagy képes egyedül vagy önerején közvetlenül magának minden kívánatost megszerezni; s a legnagyobb tehetség és szorgalom mellett is a magukat igen sokféle művészetbe ártók az úgy nevezett ezer-mesterek a legtöbbnyire mindenekben csak középszerűek szoktak maradni. Hasonlólag a polyhistorok, vagy igen sokat tudók. Itt is igaz vagy áll a minél nagyobb a kiterjedés, annál kisebb a foglalat vagy tartalom vagy behatás. Más az úgy nevezett általános vagy universalis genius: mert nagyobb vagy kisebb mértékben mindenki az, s az igazi elme minden tárgyban mire függeszti vagy adja magát előbb-hátrább be- és áthat” (BJ 428/1 v). Bolyai Jánosnak nagyon érdekes gondolata az alábbi: „Csak Atyámtól hallám gyermek koromban, hogy egy szerben például az éppen tanult, közben kezében volt krétában annyi erő lehet, hogy tán egy bihal sem volna képes meggyőzni, bírni vele.” Tehát az anyagban, egy kis krétában annyi erő (amit ma energiának mondunk) van, amit egy bivaly sem volna képes kifejteni. Véleményünk szerint ennek egyik értelmezése a Boscovich-féle atomelmé-

letben keresendő. A kéziratban kétszer is történik utalás Joseph Boscovichra. Ismeretes, hogy Faraday is elfogadta Boscovich atomelméletét, amely szerint az atomok közötti kötéseket csak óriási erővel lehet szétszakítani. Viszont a Bolyai-kutatók eddig nem tudták, nem közölték, hogy mind a két Bolyai olvasta Boscovich Teleki-tékában is meglévő műveit: De Solis et Luna. Venetiis, 1761 (To-1482), Abhandlung von den verbesserten dioptrischen Fernröhren... Wien, 1765 (Bo-7110), Trigonometria plana et sphaerica. Collig. cum: Tacquet, Andreas: Elementa Geometria. Patavii, 1761 (Bo-3813). Rendkívüli tudományos tájékozottságról tesz tanúbizonyságot. Boscovichot a modern fizikatörténetben is alig említik. A magyar művelődéstörténet igazi gyöngyszeme az a levél, amelyet Szörényi László irodalomtörténész az amerikai Berkeley Egyetem Kézirattárában fedezett fel. Idézzünk tehát Makó Pál Boscovichhoz írt leveléből: „Krisztusban Tisztelendő Atyának, Rogerius Josephus Boscovich Jézustársaságbeli Atyának Milánóban Páviában Krisztus Tisztelendő Professzor Atya!… Tisztelendőséged Rendszere, amelyet új magyarázatokkal láttak el, kijött a stájerországi Gratzban, és Budán, Magyarországon; az én könyvem is erről a témáról, amelyet alaposan átdolgoztam, harmadik kiadásban nemsokára napvilágot lát. Addig is alázatosan ajánlom magamat régi kegyébe és jóindulatába, Bécsben, 1769. január 9-én, Tisztelendő Professzor Atyának Krisztusban legalacsonyabb szolgája Makó Pál”. (Szörényi László: Makó Pál levele Rogerius Boscovichhoz. Megjelent a Herner János szerkesztette Tudóslevelek. Művelődésünk külföldi kapcsolataihoz 1577–1794, Szeged, JATE, 1989. 135–141. l.) Lássuk most Bolyai Jánosnak egy feljegyzését Fagnanóról. Bolyai János ismerte Fagnano munkásságát, ezt eddig a Bolyai-kutatók nem tudták (vö. Kiss Elemér: Bolyai János matematikai olvasmányai. In Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából, Typotex, Bp., 2005, 67–77.) Giulio Carlo de Toschi di Fagnano olasz matematikus 1682. szeptember 26-án született Senigallia városában és 1766. május 18-án hunyt el. Rómában tanult a VIII. Kelemen pápa által alapított Collegio Clementinóban. Kiváló hallgató volt, csak matematikából volt gyenge. Ezt a kollégium befejezése után, autodidakta módon sajátította el. Kutatásait a Giornale de Letterati d’Italia újságban közölte. Legfontosabb műve a Pesaróban 1750-ben megjelent kétkötetes Multifariam divisa atque dimensa Deo veritatis gloria, amelyet XIV. Benedek pápának ajánlott. Nagyon vallásos ember volt, és a sírkövére is a Deo veritatis gloria feliratot vésték fel. Sok gyermeke közül Giovanni Francesco nevű fia (1715–1797) folytatott matematikai kutatásokat. A következő híres feladatot 1775-ben oldotta meg: Egy adott hegyesszögű háromszögbe írjunk minimális kerületű háromszöget. Ennek a megoldása

a talpponti háromszög, amit Fagnano differenciálszámítással oldott meg. De a feladat szépsége, hogy ez abszolút-geometriai tétel, vagyis belátható a párhuzamossági axióma felhasználása nélkül is. „Végre egy fiatalkori levelem jegyzésén akada kezembe melyet rengetegül egy általam legmélyebben tisztelt Atyámnak megírtam egy általam talált új módját a’ körparabola □-nek (ti. négyszögesítésnek) mit is az öszve-függésérti érdekért magam is tán némelyekre (indokért, alkalomra) nézve nem leend kellemetlen ide mellékelve vagy beszúrva, igtatva találom... s Fagnano, Montucla... (azt rögtön könnyön kicsináltam)” (BJ 411/2). Az idézett sorokban a parabola négyszögesítése a parabola rektifikációját is jelenti, de Bolyai János egy olyan módszeren is gondolkodott, amely a nevezetes görbék által bezárt területeket darabolja át sokszögek által bezárt területekké. A lemniszkáta, vagyis a csokorhossz hosszának kiszámítása késztette mélyebb vizsgálatra Giulio Carlo Fagnanót. (Ezért lett volna jó dolog, ha megmarad a csokorhossz megnevezés, mert már a nevében hordozza a lényeget: vagyis azt, hogy problematikus a hosszának kiszámítása). Ezt nevezzük a görbe rektifikációjának, Bolyai János általánosan négyszögesítésnek nevezte, és □ jellel írta. Bolyai János anyanyelvi szinten beszélt latinul, ennek legkorábbi bizonyítéka a 12 éves Bolyai János emléksorai Vajda Dániel emlékfüzetében: „Parce gaudere oportet et sensim queri. Totam quia vitam miscet dolor et qaudium.” („Mértékkel illik örvendeni és búsulni úgyszintén. Mivel az egész életet fájdalom és öröm egyaránt átjárja!” Papp Levente fordítása.) Feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy Bolyai János minden tudóssal szeretne elbeszélgetni, velük jó értelemben vett vitába szállni. Feljegyzi a témáról a saját véleményét, ami azt jelenti, hogy a nagy tudósegyéniségek elméleteit mélyen megértette. Van amihez hozzáadja saját meglátását, van, aki neve után feljegyzi magának: ezt jó lesz még alaposabban szemügyre venni. Van, ahol csak figyelmezteti saját magát, hogy nehogy a későbbiekben az illető elméletét figyelmen kívül hagyja. Szinte alig van számottevő fizikus, matematikus, akik neve ne fordulna elő Bolyai János kéziratos hagyatékában. Bolyai Jánost saját korában nem értékelték, nem hívták meg tanárnak egyetlen korabeli erdélyi kollégiumba, nem figyeltek fel rá az európai universitasok. Ki tudta akkor, hogy Bolyai János enciklopédikus tudású kiváló tanáregyéniség, aki nem csak matematikát, de az akkori reáltudományok bármelyikét is képes lett volna egyetemi szinten tanítani? Akaratlanul feltevődik a kérdés, ma hogyan viszonyulnak egy-egy kiváló tehetséghez, a mai erdélyi társadalom felismeri-e és megbecsüli-e az igazi nagy tehetségeket, avagy engedi, hogy a nagyvilágban keressék boldogulásukat.

Oláh-Gál Róbert

11

Tallózás Kecset és Kisfalud múltjában (1.) Szőke-Nyikó dicsérete • földnek legszebb leányai • az elpusztult Dömöslaka • Papösvénye • nem járt jókedvvel a nótáztatás • Kecset és Kecsed • II. János királynak jámborul szolgáltanak • Várad erősítésére szolgáló rendkívüli adó • udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvek • Pálfalva pere Kecsetfalvával • verekedős székely jobbágyok • székely szabadság ideje • örökség elővásárlási joga • az ács ember inkább otthon ül • mikor Moldva Erdély fennhatósága alá tartozott • kapitány uram őnagysága száza A Fehér-Nyikó felső völgyvidékén, Farkaslakától 3 kilométerre nyugatra egy mély völgyben, a Gada-patak felső és középső szakasza mentén fekszik Kecset (Păltiniş) és alább, a patak alsó

12

szakasza mentén Kisfalud (Satu Mic), amely Székelyszentmihályról is megközelíthető. A Gadapatak völgyét nyugatról egy éles gerinc határolja a Kecseti-hegy és a Duszó-hegy (Duzzó-hegy) vonalán, míg keletről, a Fehér-Nyikó két partján elterülő Farkaslaka felé, a Cseredomb gerince képezi a határt. Kisfaludtól nyugatra az Akasztó-tető emelkedik, keletre pedig a Gada-tető; nyugaton a Hargas oldala és a Nyíralja domboldalak húzódnak, keleten pedig a Mocsár és a Malomkert. Az egykori udvarhelyszéki települések a trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegyéhez tartoztak, ma Hargita megye részei. A településnév személynévből keletkezhetett magyar névadással, az előzményül szolgáló Kecse személynév -d kicsinyítő-

becéző képzős származéka lehet; a Kisfalud helynév pedig a település viszonylagosan kis méretére, kiterjedésére utal. (Nyelvészek vizsgálódásai szerint a -d képzőelem szerepe ebben a településnévben nem helynévképző, hanem kicsinyítő képzői: falu + d = falucska, s így ennek logikus jelzője a Kis-, amely a falud jelentését megerősíti. Ugyanakkor az a meggondolható vélemény is felvetődött, hogy talán létezett a magyar nyelvben egy önálló -falud alakú földrajzi köznév, amelynek falucska jelentése volt.) Az Oroszhegy mögötti lázról lerohanó patakok közül a legjelentősebb a Nyikó, melynek vize esőre forduló időben tejszerűen fehéres lesz (innen kapta a Fehér vagy Szőke előnevét). A felduzzadt Nyikó termékeny terén és számos jobb parti völgyében egymást sorjázzák a falvak, míg Székelykeresztúron felül össze nem ömlik a vele sokáig párhuzamosan folyó Nagy-Küküllővel. E vidék valódi szépségeinek állít emléket Orbán Balázs: „És itten e népes völgyben lakik fajunknak legszebbike, ott vannak a földnek talán legszebb leányai, kikre a szép nem kifejezés oly méltán reá illik, mert sem a válogatott árucikk gyanánt eladott georgiai szépségek, sem Olaszország ünnepelt signorái, sem Írhon bájos misissei nem mérkőzhetnek a te gyöngyeiddel, szép Nyikó-völgye! S valahányszor átutazom lakhelyemhez szomszédos virányaidat, mindig büszke önérzet gyullad kebelemben, mert meggyőződhetem, hogy testi szépség és lelki nemes tulajdonokra nézve is kevés párja van népünknek, s ha a szobrászok és festészek ismernék e csendes völgyecske titkait, bizonyára ide jőnének Venus, Juno, Hebe és Dianáikhoz mintákat keresni, és találnának akárhányat, de főként Madonna-képekhez, mert a szemérmes szerény székelyleányok leginkább arra

szolgáltathatnának mintaképeket.” (Orbán 1868. 105.) A tudós báró véleményét Barabás Endre is megerősíti három évtized múltán: „Itt találhatók – az egész Székelyföldön – a legszálasabb, legformásabb férfiak és legszebb arcú nők, kik leghívebben megőrizték az egyszerű, de ízléses székely viseletet”. (Barabás 1904. 6.) Kecset és filiája, Kisfalud e vidék egyetlen református egyházmegyéjét alkotják, „mely hogy miként ékelte be magát ide a katolikus és unitárius elem közé, kimagyarázhatatlan”, véli Orbán Balázs. Monumentális művében megjegyzi, hogy a két csermely közti dombot régi templom koronázta, melynek lebontott anyagával építették Kecseten a mostani templomot. Említ továbbá egy Dömöslaka nevű elpusztult települést is a falutól északkeletre, a Parajdra vivő országúton felül, s a falu létéről szóló hagyományokat a Papösvény helynévvel látja igazolódni, ezen az úton járhatott át a kecseti pap a dömöslaki filiába. Adataink a 17. század második felében említik először a kecseti templomot, viszont Kecset neve évszázadokkal azelőtt személynevekben már felbukkan. Orbán Balázs említi Andreas de Ketsed nevét (1385-ben szerepel Mária királynőnek okmányában), továbbá Ketsedi Lászlót mint azon székely főurak egyikét, akik 1467-ben Mátyás király ellen fellázadván a tordai országgyűlésen nótáztattak. (A nótára vonás, nótáztatás törvény elé rendelést, hűtlenségi perbe fogást, vagyonelkobzással is járó büntetést jelentett.) Ladislaus de Kechet neve 1460-ból ismeretes, Johannes de Kecheth neve pedig 1465-ből; ám minden bizonnyal nem a Gada-patak menti Kecset a névadó esetükben, sokkal inkább a belső-erdélyi Kecset vagy Kecsed valamelyike. Az Orbán Balázs által említett Kecsedi vagy Kecseti család nem udvarhelyszéki székely, hanem Doboka vármegyei magyar nemes család volt, amint ezt határozottan állítja Nagy Iván, hozzátévén azt is, hogy Doboka vármegyében van Kecset helység, melyről e család nevét és

előnevét vette. (Nagy 1860. 138.) Ehhez a családhoz tartozott a Mátyás király ellen fellázadt Kecsedi László is, állítja a Bethlenfalván született Balássy László az Udvarhelyszéket tárgyaló munkát recenzáló írásában, s tegyük hozzá, hogy az 1493–1495 között vajdai notáriusként tevékenykedő Kecseti László a Mátyás ellen lázadó nemes fia, akit a családi vagyon elvesztése terelt szellemi pályára. (Jakó 1976. 67) Kecsedi András pedig – akinek neve Mária királynőnek 1385-ben kelt levelében tűnik fel – nem is erdélyi, hanem magyarországi hasonnevű családnak lehetett tagja a levél tartalma szerint, hiszen e levél a leleszi (ma Szlovákia) konventhez volt intézve, és többnyire Zemplén vármegyei jószágokról szól. A Zemplén vármegye történetét feldolgozó Szirmay Antal csakugyan említ 1567 táján a vármegyei nemesek között egy Kecsety Mártont (Martinus de Kechet), kinek özvegye homonnai Drugeth Gáborhoz ment nőül. (Balássy 1869. 477–478.) Az 1497-ben, egy udvarhelyszéki birtokügyben szereplő Petrus de Kechet azonban már a szóban forgó településről való minden bizonnyal. Az 1497 novemberében datált oklevél szerint a kolozsmonostori konvent előtt Kecseti Péter (Petrus de Kechet) – leánykája: Dorottya nevében is – széplaki, besenyei, almási és szentiváni részbirtokait Szentmihályi György özvegye: Erzsébet asszony és leánykája: Erzsébet székely örökségeivel („Bodogazonfalwa, Bykafalwa, Heyazo, Sombathfalwa, Mykech Rethe, Ozfalwa, Martonosfalwa”) elcseréli. (SzOkl. VIII. 176–177; KmJkv. II. 159. nr. 3035) Ugyanez a (székelykecseti) Kecseti Péter (Zekelkechethi Kechethy Peter) 1500. november 8-án „Zeplak, Bessenyew, Almas, Zenthywan” Küküllő, Torda és Belső-Szolnok vármegyei birtokbeli részeit 200 arany forintért örök áron eladja Hederfaya-i Barrabassy Jánosnak és Lénárdnak. (KmJkv. II. 192. nr. 3156.) Gyulafehérvárt 1550. január 20-án keltezett levelében Izabella királyné néhai Kérész Máté özvegyének, Zsófiának s fiának, Kérész Mihálynak Farkaslaki Dem-

jén Péter ellen, ez utóbbi Etéd helységében lévő minden székely öröksége feléért Udvarhelyszék törvényszékén indított s onnan a királyi udvarhoz fellebbezett perében a felpereseket meg nem jelenésükért 6 forint bírságban marasztalja el, az alperest pedig a kereset alól teljesen fölmenti, s meghagyja egyszersmind több megnevezett székelynek – köztük szerepel „fidelibus nostris Agilibus Francisco Galfi de Kechet, Georgio Galfi de eadem” –, hogy az említett bírságot a felperesek bárhol találtató székely örökségeiből hajtsák be. A peres ügy egyik prókátora Kecseti Gáspár (Caspar Keczeti). (SzOkl. II. 86–89) 1555-ben ugyanez a Kecseti Gáspár (Gaspar Kechethij) prókátor az udvarhelyi fennebbviteli bíróságon Pókai Balázs ügyét képviseli Apafi László ellen, Nyárádtőn levő székely örökségekért folytatott perében, majd az erdélyi vajdákhoz való fellebbezésében is, végül Kendi Ferenc és Dobó István vajdák 1555. október 4-én Apafi Lászlót a kereset alól felmentik. (SzOkl. II. 129) A székely főemberek névsorában, akik II. János király (János Zsigmond) hadában híven szolgáltak, 1566-ban Kecheth faluból négy lófő szerepel „az kik ez mostani hadában Nagyságodnak hűen, szeretettel, jámborul szolgáltanak és az előtt is jámborul viselték magokat” (Galfij Janos, Kechethij Gaspar, Galfy Mijhalij, Chijkij Illijes). (SzOkl. II. 202) A királyhoz hű hadában ott volt Malomfalváról Sofalwij Janos is, róla tudjuk, hogy megjutalmazták hűségét, megerősítették tulajdonjogaiban. 1570. május 22-én, Tordán keltezett adománylevelében János Zsigmond szolgálatai jutalmául malomfalvi Sófalvi Andrásnak, valamint utódainak és örököseinek új adományként örökjogon adja, haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a bennük lévő királyi joggal együtt azokat a sófalvi, korondi, kisfaludi, sükői, malomfalvi és szentléleki birtokbeli részeit és lófői örökségeit, amelyeket már ősei is birtokoltak, de nem volt róluk oklevelük. (ETA VII.1. 93. nr. 305) Az 1567. évi 25 dénáros adó

13

14

összeírásakor Kechijet 15 portával és Kws ffalwd mindössze 2 portával szerepel (közvetlen szomszédai mind nagyobbak: Farkaslaka 36, Szentlélek 25, Nyikómalomfalva 24, Székelyszentmihály 10 és Bencéd 8 portával van lajstromba szedve).(SzOkl. II. 220) Az 1562-es székely felkelést követő országgyűlés a közszékelyeket kincstári jobbágyokká tette, amivel együtt járt a rendes adófizetés kötelezettsége is. Az elkövetkezett négy évtized alatt mindazokat az adókat, melyeket az országgyűlések megszavaztak, a székelyeknek éppúgy fizetniük kellett, mint a másik két nemzetnek. Az adónemek között volt két rendes és több rendkívüli adó. Az évenkénti rendes adók egyike volt a török portai adó, a szultánnak fizetett évenkénti 10–15 ezer forint hűbéradó törlesztésére. Ez rendszerint 99 dénárt tett ki portánként, olykor felment 1 forint 50 dénárra. A másik rendes adót a fejedelem, vagyis az ország szükségletére az őszi (az év második felében tartott) országgyűlésen vetették ki. Ez is rendszerint 99 dénár, néha 1 forint volt portánként, melyhez szükség esetén 25-50 dénár, néha 1 forintig terjedő fejedelmi pótadó járult. A rendkívüli adók sorában szerepel a váradi vár építésére szolgáló rovatal. Várad lévén az ország nyugati védbástyája, azt hatalmas erősséggé kívánták átalakítani, s 1570 óta majdnem minden évben megszavaztak rá 15–35, legtöbbnyire 50 dénárt portánként. Az udvarhely-, csík-, gyergyóés kászonszéki főemberek által fizetett 50 dénáros adó fennmaradt összeírása minden bizon�nyal 1576-beli. Ez is Várad erősítésére szolgált, az 1576. október 21. és 26. között tartott kolozsvári országgyűlés határozatainak megfelelően: „A mi a Várad épületire való szokott segítséget nézi, miért hogy mindenkoron hasznosnak ítéltük annak véghez vitelét, sőt károsnak, veszedelmesnek annak félbeállását, azért annak is épületire három nemzettől, Erdélyből magyarországi atyánkfiaival igérünk rovás szerént ötven–ötven pénzt ez jövendő szent Gergely

pápa napjára nagyságodnak [Báthori Kristóf] beszolgáltatni. Könyörgünk, hogy nagyságod azt fordítsa arra az épületre, mert ez idén is azt értjük: hogy igen kevés kőből való épület volt rajta.” (EOE III. 114) Az 50 dénáros adót fizető főemberek 1576-os lajstromán, Kechÿett és Kisfalud 17 forintot fizetett, ami 34 szabad portát jelent (Casparis Kechÿetj fl. 11, Joannis Gallffj fl. 3, Dominici Semien fl. 1, Matthiae Antalffj fl. 1, Georgÿ Zentbenedekj fl. 1). (SzOkl. IV. 41; SzOkl. ÚS IV. 40) Az oklevelekben egyre gyakrabban említenek kecseti és kisfaludi székelyeket különböző peres ügyek, örökségek, adományozások kapcsán. Báthori István 1574. január 19-én keltezett parancsa több megnevezett marosszéki előkelő birtokoshoz, hogy Kecseti Mihály özvegyét Csányi Margitot intsék meg, hogy miután ismét férjhez ment, hitbérét és menyasszonyi hozományát gyermekei – Borbála és Mihály – végrendeleti gyámjaitól, Kecseti Gáspártól (Nobilium et Agilium Casparis Kechetÿ de eadem kechett) és Káli Kún Benedektől vegye fel, a marosszéki Csíkszentmárton [Nyárádszentmárton], Köszvényes, Mája, Nádasd és Csíkfalva s az udvarhelyszéki Malomfalva, Boldogasszonyfalva, Újszékely, Solymosfalva és Semjénfalva helységekbeli részjószágokat pedig adja át gyermekei és említett gyámjainak. (SzOkl. IV. 29–31) Az ügy folyományaként említjük meg Báthori Kristóf erdélyi vajda Székelyvásárhelyen, 1579. május 20-án datált levelét, melyben bizonyítja, hogy előtte Várfalvi István, mint néhai Kecseti Mihály néhai Solymosi Margittól született leányának, Borbálának rendelt gyámja, és Nagy György, néhai Huszti Nagy András fia, úgy egyezkedtek ki, hogy Nagy György a marosszéki Köszvényes és Mája, s az udvarhelyszéki Kissolymos, Alsó-Bodos, Asszonyfalva, Újszékely, Malomfalva és Semjénfalva helységekbeli részjószágokat, melyekhez említett árva Kecseti Borbála örökségi jogot tartott, Várfalvi István kezébe bocsátotta; ez pedig Maros-

széken a csíkszentmártoni részjószágot, házat, nemesi udvart és malmot örökösen átengedte Nagy Györgynek és testvérének, Balázsnak. (SzOkl. IV, 65–67) A 16. századi udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvek számos kecseti és kisfaludi adatot tartalmaznak. Fancsali Ferenc és Bekesi János, Udvarhelyszék hites jegyzője Báthori Zsigmond tanúvallató parancsára 1585. április 20-án Székelyudvarhelyen a székelypálfalvi lófők javára 36 tanút – köztük kecsetieket és kisfaludiakat is – hallgattak ki arról, hogy miként osztották meg Pálfalva határát a lófők és Kőrösi István jobbágyai között. A „só aknához tartozó” pálfalvi és firtosváraljai adományt Kőrösi István apja, gyalui Kőrösi Mihály deák, vajdai számvevő (exactor) kapta. Egy 1584. február 27-én kiállított akta szerint Báthori Zsigmond, néhai Báthori Kristóf vajdának és neki teljesített szolgálataiért Keoressy Mihálynak, valamint utódainak és örököseinek, István és Mihály fiainak hűségükért, úgyszintén azon pálfalvi két jobbágyért, melyet Báthori István lengyel király, Erdély fejedelme ajándékozott nekik, s azokat a székely gyalogok minden szabadságaival megajándékozta, ezen okokból Farkaslakán, az udvarhelyi várhoz tartozó két jobbágytelket (melyeken Balas Lőrinc és Nagy Antal lakik) adott adományul örökjogon. (ETA VII.3. 150–151. nr. 450) Az adományozást 1584. május 18án Báthori Zsigmond megerősíti, időközben Kőrösi Mihály elhalálozott, s a kedvezményezettek „a jövőben teljesítendő szolgálatokért” fiai lettek. (ETA VII.3. 163. nr. 508; Jakab–Szádeczky 1901. 330) Az említett 1585-ös tanúvallomások arról is beszámolnak, hogy „vagyon több 25 esztendejénél hogy perlett Pálfalva Kecsetfalvával az erdő végett”. A vallomástevők között volt Kisfaludi Kecseti Gáspár és Kecseti Gálffi János főemberek, Csíki Illyés és Kecseti Gálffi Mihály kecseti lófők is. A Pálfalva és Kecset közötti per tárgya a „Fenyő hordó úttól fogva a Gál útjáig való erdő és a Demeslaka teteje belső rész”. A pálfalvi lófők mind Kőrösiék mellé álltak,

mivel ígéretet kaptak, hogy az ők részeiket, igazságaikat nem igtatják, s mikor „adiudicatával feleltettenek az pálfalvi tetőn, akkor az pálfalvi lófejek fejenként Kőrösi Mihály mellett forgolódtak és költségekkel, tudniillik hordó serrel, kenyérrel, berbécs taggal, sajttal és borral gazdálkodtak az feleltető uraimnak, az felelő községnek is”, „az pálfalvi lófejek husz–husz pénzt szedenek az appelatiora Kecsetfalva ellen”. A pálfalviak perét a kecsetiek ellen végül Kőrösi István a lófők támogatásával nyerte meg a gyulafehérvári fejedelmi táblán. (SzOkl. ÚS I. 22–27) 1590. június 21-én csehétfalvi Deák Tamás tanúit hallgatják ki a Széken, akik mind azt vallják, hogy Kecseti Gálffi István elfogta és kalodába tette Deák Tamást. Tanúként hallgatták ki ekkor Kecseti Gálffi Kristóf főembert és hat kecseti jobbágyot: Orbán Gergely, Antalffy Mihály jobbágyát; Elekes Imre, Semjén Miklós jobbágyát; Ladó Márton, Elekes Lukács és Miklós Tamás, Kecseti Gáspárné jobbágyait; Elekes Péter, Kacsó Jakab jobbágyát. (SzOkl. ÚS I. 190–191) Ez utóbbi Kacsó Jakab (Kachyo Jakab) lófőnek és feleségének, kobátfalvi néhai Kadachy Gergely leányának, Katalinnak, valamint utódaiknak és örököseiknek 1590. november 22-i iratával Báthori Zsigmond szolgálatai jutalmául új adományként adja örökjogon haszonvételeikkel és tartozékaikkal együtt azokat a kecseti és kobátfalvi részjószágaikat, illetve az utóbbiban lévő lófői házukat, továbbá a fenti, valamint Kadács, Bencéd, Szentmihály, Malomfalva, Tordátfalva, Szentlélek és Farkaslaka birtokokban lévő székely örökségeiket, melyeket már őseik is zavartalanul birtokoltak, de az azokkal kapcsolatos okleveleik elvesztek. (ETA VII.3. 356. nr. 1308) 1591. június 1-jén pedig Kecseti Gálffi Istvánt (Kechett-i Galffy István) erősíti meg tulajdonaiban (Farkaslakán és Csehétfalván egy-egy jobbágytelek, továbbá Kecset határában egy, Verespatak nevű földdarab), megjegyezvén, „ezeket már elődei zavartalanul birto-

kolták, és a kedvezményezett is a kezében tartja, de a reájuk vonatkozó oklevelei elvesztek”. (ETA VII.3. 420. nr. 1576) 1592. június 3-án 16 kecseti tanú tett vallomást a Kecseti Gálffi István felperes és kobátfalvi Antalfi János alperes közötti perben, hogy Bencze, más névvel Barrabás Tamás jobbágy kettőjük közül kié. A tanúk Kecseti Gáspár jobbágyai (Elekes András, Barabás János, Szántó Pál, Miklós Tamás, Ladó Albert, Tóth Zsigmond, Thot Mátyás, Por György, Csíki Péter), Kacsó Jakab jobbágyai (Thot Péter, Albert János), Semjén Miklós jobbágyai (Elekes Imre, Albert György), Antalfi Mihály jobbágya, Orbán György, Pálfi Mihály zsellér, Veress Jakab, valamint Kecseti Gálffi Mihály lófő. (SzOkl. ÚS II. 40–42) 1598. április 24-én Farkaslaki Csiki György kecseti Csiki Illyést (Eliam Cykj de Kechet) a Viceszéken a vicekirálybírók és fejedelmi biztosok jelenlétében gyámjaként ismeri el. (SzOkl. ÚS III. 36) Az udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvek szerint 1600. március 27-én kecseti Gálffi István felperes előadja keresetét Gálffi Farkas alperessel szemben: jobbágyai megverték, s mivel az alperes jobbágyain törvényt nem ült, 400 forintot keres rajta. A protocollum szerint „Ezért hívtam törvényhez ez alperest három jobbágya felől, földjén lakója felen egy néhányszor kértem, törvényt tegyen – kiknek nevük egyiknek Boldizsár György és Gergely, kik Kecsetben, ez alperes nemes házában laknak, az harmadik Boldizsár Dániel, mely Felsőbencédben lakik – mind ennyi ideig nem tőn. Ez meg nevezett három jobbágyának, földén lakóinak ez volt rajtam factumok, melyért most, ha törvény engedi, őt keresem érte. Vagyon nekem egy ló kertem házamon kívül, oda ballagtam vala ki, láttam disznók vagynak az kaszáló fűben; láttam, hogy Gálfi Farkas földjén, kertjén vagyon az rés. Boldizsár György és Gergely tehát ott szántanak ló kertemen kívül, oda ballagék, kérem, az réset csinálja meg. El végezvén, el jövék, mikor az Csorgó Kút árokába alá szállottam volna,

Boldizsár György és Gergely ketten két faragó fejszével hátul szó nélkül meg hajítanak, mind két fejsze miatt meg sebesedtem. Az harmadik Boldizsár Dániel azon Csorgó Kút árokából kivont meztelen szablyával hozzám vága szó nélkül, mely miatt meg sebesedtem, mely sebek miatt éltemig való felszeg vagyok, kit sérelmet, felszegséget akaratom szerint négy száz forintért nem akartam volna, és fejeket követtem volna érette, ha törvényt tett volna felőlük, de miért törvényt nem tett, mindent rajta, ez alperesen keresek, ha az törvény engedi. Ezeket cselekedték volt 1598 Áldozó Csütörtökön [április 30], Kecseten, Udvarhely székben, az én ló kertemen kívül, az mely Csorgó Kút ároka ugyan abban, mely kútnak két árokának mind két felöl ez alperes földei vagynak.” (SzOkl. ÚS III. 149) Az 1600. évi protocollumokból szemelgetve említjük továbbá a szombatfalvi Kecseti Imre felperes és kecseti Gálffi István alperes közötti pert, bizonyos kecseti örökség dolgában. A felperes szerint az örökség minden tartozékával őt illeti vérre. „Találtam meg az alperes kezében Kecsetben, Udvarhely székbe őseimtől, atyámtól maradt örökségimet, mely engemet vér szerint illet, mely örökség volt Ígyártó Orbáné. Annak fia Orbán Lukács, én pedig Orbán Lukács fia vagyok, Imre. Annak a meg nevezett örökségnek vicinussi az Gálffi Farkas öröksége, más felöl az Orbán Gergely öröksége. Ezt a felül megírt örökséget meg kívánom az alperestől, mind benn az falun, Kecsetben, Udvarhely székben való örökséget, mind pedig az falu, Kecset határán valókat, mind szántó földeket, széna füveket akár mi névvel neveztessék, erdeivel, mezeivel, mindenekkel meg kívánom magamnak törvény szerint, valamik ahhoz tartozandók.” Az alperes Gálffi István viszont a fenyegetés vádját mondja a felpereshez. „Nem tudván mire való indulatból 1600 esztendőben Szent Gergely pápa napján [március 12] ment volt Szálasdi Dánielhez, akkori kapitányunkhoz tanácsot kérdeni

15

16

ezen dologból. Ott azt mondotta: ha törvénnyel meg nem vehetem is, egy olykor reá megyek, be teszem az ajtaját, házába égetem.” A jegyzőkönyvekből nem derül ki a per vége, a Szék bizonyításra bocsátotta a feleket. („Deliberatum. Utraque pars felleti szerént bizonyítson.”) (SzOkl. ÚS III. 269–270) Kisfaludi János és Csiki Márton István kisfaludi felperesek 1600. április 17-én előadott keresetükben maguknak követelik a Barabás Lukács után maradt szabad székely örökséget, melyet Kecseti Gáspárné Mikó Anna alperes szerintük jogtalanul bír. „Tilalmat tettünk az alperes as�szony ellen ezen 1600 esztendőben, húsvét nap [április 2]. Tilalmunknak ezzel adjuk okát, hogy vagyon ugyan Kisfaludban és annak határában egy puszta ház nevű örökség, melynek vicinusa egyik felöl az falu erdeje, más felöl az ország útja, mely örökség szabad székely örökség volt, most is szabad székely számára volt. Azt mondom, hogy miért az szabad székely örökséget szabad székelytől vetted meg, mi felperesek is azok vagyunk, nem akarjuk, hogy kegyelmed bírja, meg tiltottuk mind adótól-vevőtől három törvénnyel. Ez alatt kegyelmed meg vette azt az meg nevezett örökséget, kinek árával, az tíz forinttal meg kínáltuk itt az Szék színén is, melyet el nem vett. Azt mondjuk, hogy immár az pénzeddel sem tartozunk, holott tilalmunk ellen meg vette kegyelmed. Ezekben ha valami részt kegyelmed tagadna, ki fogunk és bizonyítunk, az mellett az törvényt is kérjük.” Az alperes Kecseti Gáspárné Mikó Anna azt állítja, hogy a nevezett örökséget még a székely szabadság idején szerezte, s így törvény szerint benne maradhat. Ez is egy adalék arra nézve, hogy a „székely szabadság ideje” a székelyek tudatában az 1562. évi felkelés előtti korszakot jelentette. A Szék bizonyításra bocsátotta ki a feleket. (SzOkl. ÚS III. 228–229) A székely jogot és perrendtartást rendszerbe foglaló 1555. évi Székely Constitutio, a Kendi

Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák által 1555. április 28-án Székelyudvarhelyen megerősített okmány a székely örökség kérdésével is foglalkozik. (SzOkl. II. 119–127) A székely örökség eladásában a Constitutio úgy rendelkezik, hogy az eladó köteles tiszteletben tartani a testvérek és a többi rokon, a szomszédok és a falu elővásárlási jogát (ius praeentionis), először azoknak ajánlja fel a megvásárlást. „Ha valamely örököt eladnak, és a kit illetne meg nem kínálnák véle, ha ellene mond, 15-öd napig várják meg véle, ha megveheti az örökséget, adják néki: ha pedig meg nem veheti, vagy a kínáláskor ellene nem mond, adják annak, a ki az árát letészi, s az után az atyafi ne perelhessen érte.” Ami fenti peres ügyben is előforduló tilalmat illeti, a Constitutio úgy rendelkezik, hogy a „három törvénnyel való tilalmat törvénylátatlan (= bírói ítélet nélkül) senki fel nem szabadíthat; de ha harmad nap reá nem akar szólani, a ki megtiltotta, a más fél kérésére a biró megszabadíthatja”. Az 1602. augusztus 11-én Basta által császári hűségre esketett udvarhelyszéki székelyek között 1 nemes (Galfj Jstúan), 2 lófő (Galfj Mihalj, Nagj Mate), 9 szabad székely (Bak Janos, Bak Pal, Bak Peter, Barrabas Georgj, Elekes Ambrús, Elekes Lúkaczj, Miklos Tamas, Veres Janos, Veres Miklos) és 11 jobbágy (Beres Balas, Busa Marton, Czikj Gieorgj, Katona Peter, Kúpas Janos, Lado Marton, Paztor Jstúan, Por Gieorgj, Por Tamas, Tott Pal, Tott Sigmond) szerepel Kecsetről; 1 nemes (Keczietjh Boldisar), 1 szabad székely (Kisfalúdj Janos) és 3 jobbágy (Czikj Marton, Beres Balas, Paztor Jstúan) Kisfaludról. (SzOkl. ÚS IV. 97) Az 1604. március idusán ös�szeírt udvarhelyszéki lovasok és gyalogok között, a Zetelaki Nagy Máté hadnagy százában Kecsetről Bako Janos és Weres Mathe lófőket, valamint Miklos Tamas gyalogot találjuk. A nemesek szemléjéről Kisfaludról Kecheti Boldisar hiányzott; a lovasok és gyalogok között pedig csupán Kÿsfaludj Ja-

nos szabad székelynek lett volna kötelessége megjelenni, azonban a lustrán ő sem volt jelen, nevénél az összeírást végző deák megjegyzi: „Acz ember othon”. (SzOkl. ÚS IV. 154, 158) A Bethlen Gábor fejedelem által elrendelt 1614-es összeírás során Kecseten számba vettek 2 nemest (Szekelj Pal, Galfÿ Peter), 2 lófőt (Albert Janos, Nagÿ Mate), 1 gyalogot (Miklos Tamas), 6 szabadost és özvegyeiket (Bak Jstuanne, Elekes Ambrus, Elekes Lukach, Nagj Peterne, Tott Peterne, Veres Jstúanne), 15 ősjobbágyot (Basa Jakab, Basa Mihalj, Chÿkÿ Balas, Chÿkÿ Jstúanne, Katona Peter, Kupas Balas, Lado Georgj, Lado Marton, Lajos Jstúan, Magiar Orszagj Gergelj, Olah Mihalj, Por Janos, Por Tamasne, Szabo Jstúan, Tott Janos), 2 konfiskált jobbágyot (Fabian Marton, Veres Peter), 3 konfiskálás – az 1602. évi medgyesi országgyűlés – utáni jobbágyot (Bak, Daniel, Bak Janos, Barrabas Georgj), 4 zsellért (Farkas Pal és Jstúan Kobadfalúiak, Keowechi Marton, Pap Andras,) és 2 jövevényt (Olah Buda, Olah Miklos Mohaÿ). Az összeírás során Kisfaludon számba vettek 1 lófőt (Kÿsfaludÿ Janos), 8 ősjobbágyot (Beres Balas, Kosa Balint, Kosa Miklosne, Kÿs Paztor Jstúan, Nagÿ Paztor Jstúan, Orozhegÿ Balint, Paztor Ferencz, Szaz Daniel), 1 konfiskálás utáni jobbágyot (Miklos Mihalj), 3 zsellért (Anda Janos Chikbol, Chÿkÿ Ferencz Chik Rakosj, Kadar Janos Chiaúasý) és 1 jövevényt (Kÿs Andras). (SzOkl. ÚS IV. 345–346) Az 1614. évi Bethlen-féle lustra eredeti kéziratában, külön füzetet alkot a dátum nélküli Regestum, az udvarhelyszéki nincstelenek és zsellérek jegyzéke (Oly szegény meg nyomorodott lófőből, darabontból, szabad székelyekből álló férfiaknak, özvegy asszonyoknak és jobbágyoknak jegyzéke, kiknek semmi marhájok nincsen, hanem különben is nyomorultak és több koldusok. Ittem zselléreknek, kik uroknak földjén csak bizonyos ideig napig laknak és akkor mennek el onnan, az mikor akarnak, uroknak magokat jobbágyságra nem kötelezték, nem adták,

hanem szabados menetelek jövetelek vagyon valaha akarják), mely minden bizonnyal az 1614. évi után készült, valószínűleg a 17. század húszas vagy harmincas éveiben. Keczet cum Kis falud településeken Longodari Janos és Zabo Danielne (Kecheti Zsigmond zsellérei); Zasz Ersok (Nagy Márthon zsellére), Olah Anna (Miklos Tamás zsellére) mint nincstelenek (nih. habet = semmije sincs) szerepelnek, Leorincz Jstuan (Pálffi Ferencz) zsellére pedig mint 2 ökör, 1 tehén, 4 tinó gazdája. (SzOkl. ÚS IV. 554) Az 1627-ben az udvarhelyszéki nemesek, lófők, darabontok, hadi szolgálatra visszaszerzett székelyek összeírásában Kecseten és Kisfaludon feljegyzik Albert Janos, Elekes Ambrus bíró, Elekes Lukacz, Cziki Jstvan, Kisfaludi Janos, Kispasztor Jstvan, Miklos Thamas neveit. (SzOkl. ÚS IV. 719). Egy részletesebb, szintén 1627-es felmérés szerint Kecseten Galfi Peter nemest; Albert Janos, Cziki Jstvan, Elekes Ambrus, Elekes Lukacz, Miklos Thamas régi lófőket; Barrabas Thamas, Nagj Andras, Veres Janos, Veres Jstok régi darabantokat, Barrabas Gergeljnek fiaÿ Thamas és Jstvan, Fabian Marthon, Thot Jstvan, Veres Janos, Veres Peter visszaszerzett (szabad székely jogába visszaállított) székelyeket veszik lajstromba; Kisfaludon pedig Szekelj Pal és mostohafia, Keczieti Sigmond nemeseket, Kis Faludj Janos régi lófőt. (SzOkl. ÚS IV. 764) Egy harmadik összeírásban az említett Egregii Pauli Szekelÿ et Sigismundj Keczethj nemesek jobbágyai Kisfaludon Cziki Balas, Kys Pasztor Jstvan, Miklos Mihalÿ és Oroszhegÿ Balint. Kecseten Francisci Palffi jobbágya Balas Peter és Leörincz Jstvan; Alberthj Tarcziaffalvj jobbágya Bak Daniel és Barabas Georgj fia (megjegyzés neve mellett: Recuperaltatott); Pauli Szekelÿ jobbágya Deak Janczi, Langodari Janos vagus (= bújdosó), Leorincz Pal, Magiarorszaghj Gergelj; ugyanakkor szintén Kecseten szerepel Leörincz Marthonne „szegény öszvegy aszszonyállat”. A Székely Ládában őrzött összeírás az

ősjobbágyokat is felsorolja, Kecseten Sigismundj Kecziethj jobbágyai Bassa Jakab, Cziki Mihalj, Kathona Jstvan, Kathona Peter, Kupas Balas, Lado Georgi, Magiarorszaghj Mihalj, Olah Mihalj seller, Por Ferencz, Por Janosne, Por Jstvan, Szabo Danielne, Thot Janos, Thot Pal; Petri Galffi zsellérei Boncza Balas, Eős nemes heljben lako seller, Olah Janos similiter (= hasonlóképpen), Olah Balint idegen similiter; Joannis Bak zsellére Bak Marthon; Kisfaludon pedig Pauli Szekel és Sigismundi Keczietj jobbágyai Beres Balas, Kosa Balint, Szasz Georgi Dallja, Eős jobbagj heljben lako. (SzOkl. ÚS IV. 781, 782, 783, 786, 792, 803) A Székelykeresztúr melletti Betfalva rétjén 1635. július 17-én a frissen kinevezett Alia Sámuel udvarhelyszéki főkapitány tartott hadiszemlét minden bizonnyal I. Rákóczi György utasítására, a hadköteles székelyeket fegyvernemenként külön-külön írták össze, a százasok sorrendjében és azon belül településenként. A lovasság első százában (századában) szolgáltak a nemesek, az őket kísérő lovasokkal. Ezt nevezték rendesen „kapitány uram őnagysága százának”, idetartozott Keczeti Sigmond is. A székely lovasság soraiban, a lófők között szerepel, Dersi Mihály százában Kecsetről Kisfaludi Janos (valójában Kisfaludról), Cziki Jstvan, Elekes Ferencz, Elekes Janos, Elekes Jstvan, Miklos Tamas. (SzOkl. ÚS VI. 11, 22) I. Rákóczi György hadi lustráján, a Homoródszentpálon 1635. november 18-án, Kovács vagy másként Deák Bálint által ös�szeírt udvarhelyszéki hadköteles székelyek jegyzékében Keczeti Sigmond nemes 2 lóval szolgál a hadban, Galfi Peter örökségét pedig az anyja bírja. A kecseti falusbírák vagy esküdtek (septem jurati) eskü alatt tettek vallomást településük hadköteles lakóiról és azok állapotáról; Kecseten az esküdtek: Fabÿan Marton bíró, Fabÿan Geórgÿ, Totth Geórgý, Veres Peter darabontok és Elekes Ferencz, Elekes Janos, Miklos Tamas lófők. Lajstromba vették a

régi lófőket (Primipili Veterani): Cziki Jstuan (Fia Boldisar), Elekes Ambrus M. h. (meghalt?) (Fia Janos, [ennek] Fiaÿ Ferencz, Miklos), Elekes Jstuan (Fiaÿ Geórgi, Andras), Elekes Lukacz M. h., (Fia Ferencz. Ennek Fia Andras), Miklos Tamas (Fia Gergelj), ők egy-egy lóval szolgálnak, Albert Janos a nemesek között mustrált. A régi gyalogok vagy gyalog puskások (Pedites Pixidarii) rovatában szerepel Barrabas Tamas M. h. „Eórókseget Tarczÿafaluj Alberth birja Barrabasi Geórgi neuÿ jobbagýa utan”, Nagÿ Andras „el budosott, jozaganak rezet Zalagban Zekel Peter birja. Mas rezet az Annýa birja”, Veres Janos M. h., (Fia Jstuan Annorum 10). A hadköteles gyalogok özvegyei (Vidua Peditum) közül Nagÿ Matene férjhez ment (Fiai Marton Annorum 10, Jstok meg holt). A hadi szolgálatra visszaállított gyalogok (Recuperati) listáján találjuk az alábbiakat: Eóczie Tott Geórgý (Fia Andras), Fabÿan Geórgÿ, Fabÿan Marton (Fia Andras, Gergeli, Jstuan), Totth Jstuan M. h., (Fia Peter), Veres Janos „Galambfaluara ment Laknj Marus Zekre (!)”, Veres Peter (Fia Gergeli, Miklos, ez utóbbi elbújdosott). Az új (recentes) gyalogok között mustrált Bak Dauid M. h. „Eórókseget Tarcziafalui Albert birja”, Bak Janos Vagus, (Fia Geórgÿ. „Eórókseget Zekel Peter birja”), Bak Peter (Fia Jstuan, Mihalÿ), Elekes Jst-uan M. h., (Fia Gergeli, Marton gýermekek). Ugyanekkor Kisfaludról a nemesek között Keczeti Sigmond szerepel és Zekell Pall, akiről megjegyzik, hogy „az Mostoha Attÿa meg holt, Fia Zent Abrahamrol Mustraltak”, a település egyetlen lófője Kisfaludi Janos, akinek fiait (Janos, Gergeli, Lukacz, Boldisar, Jstuan, Peter) is számba veszik. (SzOkl. ÚS V. 316–317) 1637. szeptemberében a hadköteles udvarhelyszéki székelyek között tartják számon Miklós Ferenc gyalog százában, Kecsetről Bak Peter, Dobaj Balas, Fabjan Geörgj, Fabjan Marton, Tar Geörgÿ és Veres Peter van jelen. (Az 1637. évi udvarhelyszéki jegyzék részlegesnek tekinthető,

17

kézirata csupán részben maradt ránk.) (SzOkl. ÚS VI. 73) 1653. január 23-án kisfaludi Kecseti Zsigmondnak adományozza egész Kisfalud birtokot II. Rákóczi György, mely a Márkusfalvi Márton fia Ádám magvaszakadtával szállott a fiskusra. (Jakab–Szádeczky 1901. 385) II. Rákóczi György parancsára Kemény János országos főkapitány 1653-ban három hadjáratot vezetett Moldvába (és a fejedelem hűbéri fennhatósága alá vonta Moldvát), s mind a három „bemenetelkor” székely hadak (közöttük udvarhelyszékiek is) kísérték. A fejedelem utasítására jegyzékbe vették azokat a székelyeket, akik valamilyen okból kifolyólag nem vettek részt a moldvai hadjáratban, noha erre parancsot kaptak. Az 1653. december 20-án, Homoródszentmártonban elkészített összeírás során minden udvarhelyszéki település bírája két esküdt kíséretében tett vallomást a hadból való távolmaradást illetően. Kecset és Kisfalud három esküdtje (Bák Péter, Toth Giörgz, Veres Miklos) esküvel vallják, hogy Kisfaludi Peter a későbbi hadban Tarcsafalvi Mihály szolgája volt, Fabyan Gergely visszaszökött, Miklos Gergely Székely Péter beteg hadnagyot kísérve jött haza, Veres Péter fia az első hadjáratban elesett, ő maga beteg lévén, nem vonult hadba, Biro Janos fia Jstuan „Petki Uram akarattiabol” jött volt haza, Czik Jstuannak „exemptioya (= felmentése) uagion Urunktól”, Veres Jstuan szolga, nem kellett hadba vonulnia, Cziki Boldisar az első hadból zászlója előtt jött haza. (SzOkl. ÚS VI. 325) Az 1692. évi Apafi Mihály-féle udvarhelyszéki katonai összeírásban Biró Ferenc hadnagy százában Kecset község címszava alatt több kisfaludi székely is számba lett véve: Biro Ferenc szolga, Elekes Lukáts (4 ökre, 1 tehene), Küsfaludj Jstvan (8 ökre), Bak János (4 ökre, 3 tehene), Veres András polgár, Elekes Bálint (2 ökre, 1 tehene), Küsfaludj Boldisár (6 ökre és „gyermeklova”), Küsffaludi Mihály tehenes. (SzOkl. ÚS VIII. 330)

18

Szatmári László

IRODALOM SzOkl. II. = Székely Oklevéltár, II. kötet. 1520–1571. Szerkesztette Szabó Károly. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága. Kolozsvártt, 1876 SzOkl. IV. = Székely Oklevéltár, IV. kötet. 1264–1707. Szerkesztette Szabó Károly. Sajtó alá rendezte Szádeczky Lajos. Kiadta a Székely Történelmi Pályadíj-alap felügyelő bizottsága. Kolozsvár, 1895 SzOkl. VIII. = Székely Oklevéltár, VIII. kötet. 1219-1776. Közzéteszi Barabás Samu. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1934 SzOkl. ÚS I. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, I. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1569– 1591. Közzéteszi Demény Lajos és Pataki József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983 SzOkl. ÚS II. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, II. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1591– 1597. Közzéteszi Demény Lajos és Pataki József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985 SzOkl. ÚS III. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, III. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1598–1600. Közzéteszi Demény Lajos, Pataki József és Tüdős S. Kinga. Európa Könyvkiadó–Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994 SzOkl. ÚS IV. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, IV. kötet. Székely népesség-összeírások. 1575–1627. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi MúzeumEgyesület kiadása, Kolozsvár, 1997 SzOkl. ÚS V. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, V. kötet. Székely népesség-összeírások. 1635. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1999 SzOkl. ÚS VI. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, VI. kötet. Székely népesség-összeírások. 1635–1653. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi MúzeumEgyesület kiadása, Kolozsvár, 2000 SzOkl. ÚS VIII. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, VIII. kötet. Székely népesség-összeírások. 1680–1692. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006 EOE III. = Monumenta Comitialia Regni Transsylvanie. Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Történeti bevezetésekkel a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottsága megbízásából szerkeszti Szilágyi Sándor rendes tag. Harmadik kötet (1576–1596). A Magyar Tudományos

Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1877 KmJkv = A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. I–II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok. ETA VII. 1. = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. János Zsigmond királyi könyve. 1569–1570. Erdélyi Történelmi Adatok. VII. 1. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2003 ETA VII.3. = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. Báthory Zsigmond királyi könyve. 1582–1602. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 3. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2005 Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. Hatodik kötet. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1860, 138. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Első kötet. Udvarhelyszék. Ráth Mór bizománya, Pest 1868, 105–106 Balássy László: Észrevételek báró Orbán Balázs a „Székelyföld leírása” czímű munkájának I. kötetére. Századok. A Magyar Történelmi Társulat közlönye. Pest. Harmadik évfolyam, hetedik füzet. 1869. július, 466–482. Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig. Budapest 1901. Barabás Endre: Udvarhely vármegye közgazdasági leírása. Különlenyomat a Közgazdasági Szemle 1904. évi szeptemberi és októberi füzeteiből. Pesti Könyvnyomda Rt., Budapest, 1904 Szádeczky-Kardoss Lajos: A Székely Nemzet története és alkotmánya. Budapest, 1927 Jakó Zsigmond: Az erdélyi vajdai kancellária szervezete a XVI. század elején. Erdélyi Múzeum, LII. évf. 1–4. füzet. 1947, 50–80 (Erdélyi Tudományos Füzetek 202. szám. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1947) • Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1976. 42–61. Vofkori László: Székelyföld útikönyve. I. kötet. Aranyosszék, Marosszék, Udvarhelyszék. Cartographia kft. Budapest, 1998, 348–350.

A VILÁGLÁTOTT LOKÁLPATRIÓTA (2.) Mikó Imre a Bécsi döntést követően hazatér Kolozsvárra, hogy ügyvédi praxisát folytassa. Ebben az időszakban végzett munkáját újabb prioritások befolyásolják. A háborús események és a magyar revíziós remények teljesülésének sajnálatos egybeesése egy ellentmondásokban nagyon gazdag korszakot jelent. A magyar nagypolitikában hatalmas egymásnak feszülés észlelhető a németbarát vonal képviselői és Teleki Pál önálló magyar külpolitikát szorgalmazó igyekezete között. Teleki még lemondását is felajánlja (1940. szeptember 1.) Horthynak, aki nem fogadja el. A miniszterelnök a Bécsi döntés után próbál nagy mértékben az erdélyi lobbira támaszkodni. Nem csoda, hiszen a józan ész politikájának itt sokkal jobb iskolája működött a 22 év tapasztalatainak nyomása alatt. Mint arról Zathureczky Gyula ír: „a Teleki Pálnak eljuttatott beadványokban sokan óvtak attól, hogy Erdélyt a neobarokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját s sajátos történelmi értékeinek biztosítását javasolták.(…) Erdélyben az ott született ellentéteket az erdélyi lélek mindig megoldotta.(…)” Márton Áron és Gyárfás Elemér javasolják, hogy a román iskolaügyet bízzák a román egyházakra, és a püspökök kapjanak kétszer annyi szubvenciót, mint amennyit a magyarok kaptak előzőleg a román kormánytól. Tamási Áron egy Szellemi Tanács felállítását kéri, melynek megkérdezése nélkül ne lehessen döntéseket hozni Erdélyben. A Hitelben Vita Sándor figyelmeztet: „Megszűnt a külső nyomással szembeni védekezés szüksége, a veszélyeztetettség érzete, és helyreálltak azok a tényezők, amelyek a társadalom egyes rétegei között a különbségeket és ellentéteket okozták”. Mindez Telekit arra ösztönzi, hogy lépéseket tegyen. A visszatért Észak-Erdélyből képviselőket hív be. Közöttük van Mikó Imre is. Erdély a parlamentben mint önálló egység kíván jelentkezni. Teleki szorgalmazza az Erdélyi Párt létrejöttét. A párt elnöke Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lesz. Főtitkárnak Mikó Imrét választják. A nemzetiségi jogászi tekintélye ekkorra már igen magasra értékeli őt. A háború ezt követő szakaszában a párt munkájára is rányomja bélyegét Mikó Imrének és nyugodtan mondhatom így is, hogy Hiteles körének gondolkodása. Mikó egyébként a párt lapjának, az Ellenzéknek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagja. A párt programja szerint Erdély minden kérdésre választ kíván kapni, és egy erős és független Magyarország felépítésének szolgálatában kíván állni. A népi elemekből utánpótlást kapó értelmiségi rétegnek a nemzettársadalom szolgálatába való állítását óhajtja. A magyar állameszmét magáévá tevő románságnak biztosítani akarja a nyelv használatának jogát a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, az egyházi megbecsülést, nemzeti érzel-

me védelmét, politikai jogainak gyakorlását – olyan mértékben, ahogyan azt a romániai magyarságnak megadják. Az Erdélyi Párt mindent elkövet, hogy Teleki liberális politikáját támogassa, és a német befolyást ellensúlyozza. Mikó Imre is ezen fáradozik. 1941-ben jelenik meg rendkívüli jelentőségű és hézagpótló munkája a romániai magyarság Trianon és a Bécsi döntés közötti korszakáról, a Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918– 1940. Érdekes bepillantani az Előszóba. A szerző ezt mondja: „Mégis Erdély román uralom alatt töltött huszonkét éve olyan befejezett egészet képez, amit jól át lehet tekinteni, ha a tiszta látást nem homályosítja el semmiféle önigazolási szándék, sem a ma annyira divatos mártír-szemlélet. (…) Ezekkel szemben igyekeztem a legszigorúbb tárgyilagosságot megőrizni. A kisebbségi történetírás szempontjából csak az lehet az értékmérő, hogy mennyiben erősítette egyik vagy másik irányzat a magyarság ellenálló erejét kifelé és mennyiben tette a politikai front mögött belterjesebbé az erdélyi magyar életet. Ugyanilyen tárgyilagosságra törekedtem a román kormányzattal folytatott küzdelmek leírásánál, bár a tárgyilagosság ezen a téren már kiment a divatból. Politikailag érett nemzetnek azonban még háború idején is tisztán kell látnia, a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél. A román néppel szemben semmiféle elfogultság sem vezet, és ma éppen úgy, mint kisebbségi sorsban, a két nép közötti együttélés lehetőségének megtalálását tartom nemzetiségi politikánk egyik legfontosabb feladatának. Őrizkedtem a »morbus minoritatis« egy másik tünetétől is, ami most utólag azoknál jelentkezik, akik szeretik kiszínezni mindazt, ami velük történt és a sötétség hatalmaival harcoló Bayard lovagnak képzelik magukat. Pedig a kisebbségi életforma tele volt gánccsal és félelemmel, botlásokkal és megalázkodással, s ha közben olyan tulajdonságok fejlődtek ki az erdélyi magyarságban, amik a többi magyarokból hiányoznak, az azért van, mert kisebbségi sorsban többet kellett dolgozni és jobban össze kellett tartani, hogy a »családdá alakult« erdélyi magyar közösség átvészelhesse ezeket a nehéz időket. Az erdélyi magyarság román uralom alatt töltött huszonkét éve páratlan nevelőiskola volt annak számára, aki azt végigküzdötte. De a román kormányok kisebbségi politikája is intő példa mindenkinek, aki a népkisebbségi kérdéssel szembekerül: hogyan nem kell nemzetiségi politikát csinálni soknyelvű országban!” Ez az idézet az olvasó egyik legfontosabb útravalója lehet Mikó Imre tanulságos életének és életművének áttekintéséből. Egyrészt azért, mert az erdélyi sors sajátosan nevelő hatása azóta újabb hetven év tapasztalatával gazdagodott, és már három generá-

19

Szentimrei Judit és Mikó Imre Zilahon a Szilágysági magyar népművészet című könyv bemutatóján (1974)

20

ció vagy több is ilyen nevelést kapott. Annak, aki esetleg elgondolkodna az Erdélyből az anyaországba áramló demográfiai mozgás keltette vagy azt felhasználva keltett indulatok okain és indokként felhasznált egyes kapaszkodóin, erre kell elindulnia. Ugyanakkor felmerül annak a gondolatnak az elkerülhetetlensége is, hogy Mikó hangsúlyozott és értékelhető tárgyilagossága mögött mekkora a világlátott tudós esetleges naivitása. Mennyire került ő is az ortodox törésvonalat nem ismerő nyugati gondolkodás – Európa, Párizs – gondolatiságának hatása alá. Mert hiszen azok a román kormányok minden elődükkel és utódukkal együtt tulajdonképpen nem arról voltak nevezetesek, hogy keresték volna a helyes nemzetiségi politikát, hanem éppen ellenkezőleg, a homogenizáció mindenáron való megvalósítását szolgálták az éppen hatalmon levő ideológiától függetlenül. Van azonban a fenti Mikó idézetben egy mondat, mely mögött – érthetetlen okokból ki nem mondott – felismerések sejlenek fel, ezt megismétlem: „a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél”. Egészében véve nem volt könnyű dolga. Balázs Sándor ezt azzal indokolja, hogy csupán egy év állt rendelkezésére a nagy munkára, s közben sok más elfoglaltsága is volt, időbeni rálátása még nem lehetett, és a szereplők közül a legtöbb még élő, aktív kortárs volt. Nem véletlen tehát, hogy a dicsérő kritikák mellett támadások is érték. Kifogásolták a Trianon utáni évek és a későbbi időszak leírása közti aránytalanságokat, vádolták románbarátsággal, nem fogadták el a Magyar Párt iránti vélt elfogultságát stb. A magyarországi reakciók intenzitásukban elmaradtak az erdélyitől. A kritikákra a szerző határozottan válaszolt, és úgy vélte, nincs mit hozzátennie a könyvhöz. Mikó Imre munkásságának legkiemelkedőbb teljesítménye is ekkor jelenik meg. Egy tanulmányról van szó, melynek címe: Erdélyi politika. A tanulmány a Hitel 1940–41-es összevont évfolyamának második számában jelent meg. Az írás bevezetőjében elmondja, hogy a belvederei döntőbírásko-

dás Erdély életében páratlan helyzetet teremtett. Emlékezteti az olvasót, hogy: „A két nagyhatalom malomkövei között évszázadokon át kifinomult, és a román uralom két évtizede alatt megacélozódott erdélyi politikai ösztön is bizonyára értékes erőtartaléka a megnagyobbodott magyar hazának”. Ezután pontos és tárgyilagos leírását adja a román uralom alatt történteknek, a román államhatalommal szembeni erdélyi magyar magatartásnak. Elmondja a hídverés szándékának kudarcát, hiszen a másik oldalról ezt nem fogadták el. A Magyar Párt idejében a védekezés volt a cél, mert látták, hogy a megegyezés reménytelen, a Magyar Népközösség munkája során a népszervezés dominált, hogy minden eshetőségre felkészüljenek a változó Európában. A kisebbségi sors aktívái közt sorolja fel a társadalmi korlátok sok tekintetben lezajlott leomlását. Hangsúlyozza, hogy a kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság mindig nemzetpolitikát és nem pártpolitikát folytatott. Egyébként is a tulajdonképpeni nemzetpolitika a nemzetiségi politika is. Kijelenti, hogy „Erdélyben új magyar élet hajtott ki, s az egyetemes magyar újjászületés előfeltételeit éppen az idegen elnyomás teremtette meg. (…) ma az erdélyi politika egyetlen történelmi feladata az, hogy maradéktalanul átmentse a megnövekedett magyar haza számára mindazt az értéket, amit a kisebbségi életforma kitermelt, és olyan egységes népi Magyarország felépítésének legyen a kovásza, mely képes lesz megtartani azt, amit visszaszereztünk és visszaszerezni azt, ami még minket illet”. A fentiek sokszoros erővel visszhangzanak a jelen olvasójának fülében. Az ismert „merjünk kicsik lenni” és a Tamási Áron-féle „merjünk nagyok lenni”, mely utóbbi meg is magyarázza, hogy az új szellem kidolgozója Erdély is lehet, ezekkel a gondolatokkal kiegészítve ma is sokatmondó. De a kényszerű módon az utóbbi évtizedekben Magyarországra érkezett kovász sorsáról is elgondolkodhatunk, meg Bocskain, s az ő szavain a kisebbik és a nagyobbik haza sorsközösségéről. Mikóék Teleki halála után Bárdossy László miniszterelnöksége alatt már nem tudják befolyásukat érvényesíteni. Pedig Mikó Bárdossy tevékenységéhez reményeket fűz, feltételezi, hogy mivel az hat évig vezette a bukaresti magyar nagykövetséget, fontos tapasztalatokat szerezhetett. Csalódnia kell. Bárdossy az Erdélyi Párt beolvasztására tesz sikertelen kísérletet. Mikó Imre akkor jut ismét szerephez, mikor Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt teret nyer a németektől való fokozatos elszakadás gondolata, bár a beolvasztást Kállay is megkísérli. A Hitel 1943. évi szeptemberi számában Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája címen ír tanulmányt. Arról ír, hogy e két nagy szellem gondolatai ma is fáklyaként világítanak a nemzetiségi kérdés bonyolult szövevényében. Széchenyi maga hangsúlyozta, hogy mikor a latint a magyarral akarja helyettesíteni, ezzel nem a nemzetiségek nyelvi elnyomását akarja. Sőt. Csupán hűséget vár a nekik nyújtott jobbért. Hiszen jól tudja, hogy a magyar szó még nem magyar érzés is, és a magyar szó sem jelent mindenkor erényes embert vagy hazafit. Wes-

selényinek a Balítéletekről című művében megfogalmazott nézete az emberi jogok nemzetiségi jogot is megoldó biztosításáról szól, de úgy, hogy a nyelv ismerete ne legyen kötelező, inkább vonzó és szükséges. Ekkor még azt hiszi, hogy a szellemi emelkedés motorja a magyarság lehet, később ezt a nézetét revideálja. Már elveszíti látását mikor keményen figyelmeztet a nemzetiségi veszélyre. Elkészíti az első magyar nemzetiségi törvényjavaslatot. Utóbb a románság érdekében is törvényjavaslatot készít. Mikó kimutatja, hogy az 1868: XLIV. tc.-ben foglalt nemzetiségi törvény Széchenyi és Wesselényi előkészítő munkájának végeredménye. Ma szinte hihetetlennek tűnhet az, hogy a Hitel 1943. évi októberi számában Mikó Imre írást közöl Angolszász hadicélok a két világháborúban címmel, melyben ismerteti az első világháborús wilsoni pontokat és utóéletüket, illetve a második világháborús Atlanti Chartát. Teljes pontossággal és tárgyilagossággal írja le mindkettőt, csupán ös�szehasonlítva őket és a végén annyit jelezve, hogy a világ népei kíváncsian figyelik, hogyan alakul e téren a hatalom és az igazságtevés szándéka közti küzdelem. Ne feledjük, ekkor 1943 őszét írjuk Magyarországon. Ugyancsak 1943-ban, decemberben jelenik meg a Hitelben A magyar országgyűlés című írása. A magyar országgyűlési hagyományokat méltatja, arra hívja fel a figyelmet, hogy míg körülöttünk megszállt országok és szélfútta parlamentek működnek, a magyar parlament most is hagyományos szabályai szerint végzi munkáját. Kiemeli, hogy az összevont magyar haza parlamentjének az Erdélyi Párt képviselőcsoportja kovásza lett, s nemegyszer sikerült megteremtenie az oly szükséges egységet. Ha mai visszhangjait keressük ennek az időszaknak, megállapíthatjuk, hogy annak jelenkori ostorozói szeretik elfelejteni a fentieket, vagy anakronisztikusan szemlélni a történéseket. Mikó Imre a parlamentben mindvégig a parlamenti demokráciához való ragaszkodását bizonyítja. Feladatának érzi az erdélyi szellem érvényesítését, tapasztalatokban gazdag múltjából eredő értékeinek felkínálását a megnagyobbodott haza javára. Románok és magyarok című cikkében pedig arra figyelmeztet, hogy az erdélyi szellem nem kizárólagosan magyar érték. Másoknál is fellelhető. Az elméleti tudós munkájának eredménye: 1944ben újabb alapvető művet tesz közzé. A könyv tulajdonképpen egyetemi magántanári értekezése. Címe: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Utolsó percben lesz a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetem jogi karának tanára. Oktatói munkát azonban már nem kezdhet, mert ős�szel megtörténik a hatalomváltás. Előszavában Mikó így ír: „nincs a jogalkotásnak még egy olyan fejezete, amely annyira át volna itatva politikummal, mint a nemzetiségi jog (…). Az alap az oszthatatlan egységes magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.(…). Az európai rendezés figyelmen kívül hagyja a nemzetiségi együttélés sokféle változatait, amelyeket a hagyományos ma-

gyar politikai érzék olyan mesterien szabályozott, éppen olyan gyenge és törékeny közép-európai rendet tudna csak teremteni, mint amilyen gyenge és törékeny az a soknyelvű ország, amelyet az egynyelvű ország törvényszerűségei szerint akarnak kormányozni és igazgatni”. Figyelmeztet, hogy míg Európában a Trianoni béke után jelenik meg a nemzetiségi jog, addig nálunk az 1868: XLIV. tc. óta létezik rendszerbe foglalva. A trianoni békeszerződés ennek csak kis részét ismétli meg. „Nálunk a közjogi szabályozás megelőzte a kisebbségvédelem érdekében vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeket (…) A magyar nemzetségi jog önmagába véve is olyan szellemi és politikai tőke, amit az új Európa ítélőszéke előtt kell lemérni, mielőtt a magyarság és a nemzetiségek viszonya hosszú időre ismét eldőlne.” A könyv mondanivalója – írja Csatári Dániel – mindenütt hasznosítható, ahol nemzetiségi kérdés létezik. A hatalmas munka számos elismerést és bírálatokat is kap. Balázs Sándor szerint Mikó úgy írta meg, hogy ne tudjanak szövegéből Jászi-ellenességet kiolvasni. A szerző jelzi, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam, mely a nemzetiségi jogokat törvénycikkekbe foglalta és az alkotmány szerves részévé tette. Mikó 1944 márciusában a Hitelben jelenteti meg Eötvös és Deák nemzetiségi politikája című tanulmányát, melyben az 1868-as nemzetiségi törvény megszületésének történetét is leírja. Eötvös és Deák már évekkel előbb leszögezték véleményüket, és a kettő szerencsésen egészítette ki egymást. Mikó bizonyítja, hogy a magyarság legjobbjai a kiegyezéskor már tisztában voltak a nemzetiségi politika fontosságával. Deák bizonyítottan nem azért szólalt fel nemegyszer a nemzetiségek érdekében, hogy azok szimpátiáját elnyerje, hanem igazságérzetére alapozva. Nem befolyásolta sem hazafiúi szűkkeblűség, sem nemzetiségi sovinizmus. Sajnos hiába várták a törvénytől a megoldást. A nemzetiségek nem fogadták el a feléjük nyújtott kezet, de rövidesen kiderült, hogy ráadásul semmire sem emlékeztek és semmit sem tanultak. A Sztójay kormány idején Mikó tevékenysége már nagy nehézségekbe ütközik, mégis az ellenállással kapcsolatos ténykedése tulajdonképpen ekkor, a német megszállás után kezdődik. Az Erdélyi Párt fővárosi irodájának vezetését tiltakozásul azonnal átadja és hazaköltözik Kolozsvárra. 1944 nyarán, a Hitel júniusi számában jelenik meg Wesselényi szózata című tanulmánya, melyben a Zsibói Bölény elfelejtett vagy csak szövegkörnyezetből kiemelt részleteiből ismert látomásos írását elemzi. Wesselényi előre látta a keleti veszélyt, az orosszal összefogó románt és a forradalmi fenyegetettséget is. Egyedüli európai ellenszernek egy dunai föderációt, illetve egy európai szövetséget látott, és hangsúlyozta a nemzetiségek komfortérzetének fontosságát. A front már a Pruthoz közeledett, mikor Mikó arra emlékeztetett, hogy a vak Wesselényi egy évszázaddal előbb is látta, mi várható. A román kiugrást követően a Lakatos kormány

21

Nagy Endre: Feleségem profilja (monotípia)

22

idején sikerül létrehozni az észak-erdélyi németellenes erők egységfrontját. Erdély fokozatosan megszállás alá kerül. Az Erdélyi Párt szerepe megszűnik. Az Erdélyi Magyar Tanács tagja lesz Mikó Imre is. Ennek létrejötte körül ellentmondásos irodalmi adatok vannak forgalomban, ezért ismét figyelmeztetek a 2004-ben megjelent Vita Sándor és Teleki Béla levelezésre. Nincs kétség afelől, hogy a memorandumot Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István fogalmazzák meg, de részt vesz a munkában Tamási Áron is. A négy fogalmazó közül három a Hitel munkatársa. Teleki Béla Budapesten van. Így készül el tehát a negyvenek memoranduma, az a beadvány, melyet a 40 vezető erdélyi értelmiségi aláírásával Teleki Pál fia, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanító Teleki Géza visz el a kormányzóhoz. „A háborúnak lehet egy pontja, melyen túl a háború már nem háború, hanem embermészárlás” – írják benne, és figyelmeztetik a kormányzót, hogy ha nem tesz semmit, akkor „Erdély külön utakra léphet”. Későbbi információ szerint, amikor Teleki Géza Horthynak – határozott szavak kíséretében – átadta az iratot, az így szólt hozzá: „Apád nem mert volna így beszélni velem”. A memorandum megfogalmazásának időpontját tartják az Erdélyi Magyar Tanács megalakulása pillanatának. Elnökének a távollevő Teleki Bélát választják, s természetesen Mikó Imre is tagja, Balázs Sándor adatai szerint a végrehajtó bizottságba kerül be. Tehát a memorandum elkészítése megelőzte a Tanács létrejöttét. Ennek nem mond ellent az az adat, hogy Mikó Imre felutazott a fővárosba és felkereste a Lakatos kormány négy miniszterét, és hogy Vita Sán-

dorral együtt Horthy fiával, Miklóssal is tárgyaltak, aki a fennmaradt kézirat szerint: tajtékozva szidta a németeket. Mikó és a Hitel-csoport egyes tagjai ismét akcióba lépnek. Ekkor sikerül elérni, hogy Kolozsvár maradjon nyílt város, és megakadályozzák a kiürítést. Ezt követően a németek távozásával járó rombolások megakadályozásában is részük van. Mikó még a munkásság felfegyverzésében is szerepet kap. A szovjet és román csapatok bevonulása után a város életének megszervezésén munkálkodnak. Aztán jelentős törés következik be Mikó Imre életében. Miközben a már felsorolt, kiemelten fontos és felelős magyar politikusi tettek sorának élenjárója, éppen a szovjetek hadifogoly-vadász akciójának esik áldozatául. 1944 őszén őt is elhurcolják, és három év kilenc hónapig tartó hadifogság vár reá, jórészt Csehov szülőföldjén, az Azovi tenger partján levő Taganrogban. Itt nyílik alkalma a későbbi életében szerepet játszó hatodik nyelv, az orosz elsajátítására. Mert ő a hadifogságot is szellemi kincstárának gyarapítására fordította, a remélt – immáron más keretek között szükséges – szolgálat érdekében. Életének külön korszakát jelentik fordítói munkásságának évei. 1949-től az 1. számú fiú középiskola (az egykori Unitárius Gimnázium, később Brassai Sámuel nevét veheti fel) orosztanára. Közben számos orosz művet fordít magyarra, és tankönyvet is készít. 1958-ban eltávolítják a gimnáziumból. A hatvanas években esszéket kezd írni. Saját bevallása szerint fordítás közben lesi el ennek fogásait. Bölöni Farkas Sándorról, Brassai Sámuelről, Vicenţie Babeşről, Macchiavelliről, Morusról, Rousseau-ról ír a Korunkban. Lefordítja Rousseau Társadalmi szerződését, közben a magyar művelődéstörténet témái felé fordul. Esszékötetének kiadására már nem kerülhet sor, mert a tanügyből is kitiltják, és ezt követően a könyvterjesztésben helyezkedik el. Könyvelosztói alkalmazott, majd a Puskin utcai (az egykori és mai Egyetem utcai) tankönyvbolt eladója. Ez az időszak egy évtizedet jelent életéből. Időrendben ezután jelenik meg Honpolgárok és világpolgárok című esszékötete (1967) és az Orbán Balázs nyomdokain, valamint a Bölöni Farkas Sándorról szóló életregény, a Bércre esett fa, mely igazi szépirodalmi teljesítmény (1969). Érdekes adalék, hogy Farkas Sándor bölöni tanítómestere Mikó Imre ükapja volt. Két évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét vis�szatérhessen a nemzetiségi joghoz, de ekkor is csak a hetvenes évek adta korlátozott keretek között. Eleinte névtelenül és indokolt félelmekkel. Ilyen jellegű írásai tehát élete utolsó hét évében jelentek meg. A szakirodalmat több nyelven is figyelemmel kísérte. „Irodalmárnak lenni passzió, jogásznak lenni kötelesség” – mondotta egyszer. 1972-ben az akkori korlátok ellenére is leírta: „Az egyenjogúság adta alkotmányos lehetőségeket is meg kell ismertetni a nemzetiségi dolgozóink minél szélesebb köreivel”. Néhány tanulmányában elment az akkor lehetséges legmesszebbre. Felfe-

dezhetjük a kultúrnemzet elismerésének nem túlságosan rejtett igénylését. A népszövetséggel kapcsolatos csalódások a háború után is folytatódtak számára. Az Emberi Jogok 1948-ban elfogadott Egyetemes Deklarációja említést sem tesz a kisebbségi jogokról, úgy tekinti ezeket (akárcsak a mai uniós politikusok), mint amelyek benne foglaltatnak az általános emberi jogokban és felesleges a külön szabályozás. 1970 és 1973 között a nyelvhasználatról ír tanulmányokat (Nyelv és jog; Nyelvhasználat és jogtörténet Erdélyben; Nemzet és nemzetiség; Az együttélő nemzetiségek jogegyenlősége). „A nyelv a nemzetiség és a nemzetiségi lét legfontosabb ismertetőjele”, „a nyelv egy nemzet szent tulajdona”, „a nyelv a nemzetiség reagense” – írja. Szerinte a nemzetiség a történelem változásai közepette olyan közösség marad „amelynek tagjait egybehangolja a közös nyelv és a közös hagyományokban gyökerező kultúra”. Ekkoriban már a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében találjuk mint főszerkesztőt. A Téka sorozat beindításán munkálkodik, már kongresszusokra is eljárhat. Ekkor írja le azt, hogy a nemzetiség, felfogása szerint: „sajátos minőséget, etnikumot jelent, jellegzetessége a közös nyelv, a közös hagyományok, a közös kultúra s mindezeken túlmenően az összetartozás tudata”. Szerinte „teljes egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha az együttlakó nemzetiségek számára is biztosítják mindazt, ami a román nemzethez tartozók számára természetes és magától adódó…” 1971-ben jelenik meg Brassai Sámuelről szóló életregénye Az utolsó erdélyi polihisztor címmel. Dávid Gyulával írják a Petőfi Erdélyben címmel megjelenő kötetet (1972), és pályatársának, Balázs Ferencnek (aki iránt érdeklődése már diákként megmutatkozott) a könyvét is sajtó alá rendezi Bejárom a kerek világot címmel, s benne életrajzát is megírja (1975). Csatári Dániel hívja fel a figyelmet arra, hogy Mikó Imre ekkortájt (1974) nevezi magát egy nyilatkozatában „világlátott lokálpatriótának”. Mint mondta: „előbb-utóbb nekem is hozzá kell fognom a memoáríráshoz”. Csatári szerint e szándékát, az Akik előttem jártak című antimemoárjával kezdi megvalósítani. Ezt követően kezd hozzá A csendes Petőfi utca című önéletrajzi visszaemlékezéseihez. Balázs Sándor szerint ez egy családszociográfiai szálakkal átszőtt epikus mű. Ezt a munkáját töri derékba 1977. március 21-én a Mikók rettegett ellenfele, a rák okozta halál. Mikó munkásságának méltatása közben olvashatunk az ENSZ égisze alatt zajlott ohridi tanulmányi ciklusról, ahol érvényesülni kezdett az, miszerint „csoportok jogait nem helyes, nem célszerű és elméletileg sem helytálló az emberi jogokra vagy az alapvető szabadságokra leegyszerűsíteni”. Ez 1974ben hangzott el. Tudtommal ma, 2011-ben sem lett kodifikálva. De foglalkozzunk most Mikó Imre személyiségének egy fontos oldalával, a moralitással, mely egész életművét áthatja. Mikó Imre a szolgálat és a mara-

dás embere volt, az évszázados erdélyi hűség továbbhordozója. Amint azt Jancsó Béla egykor mondotta: „Erdély lelke a hűség”. Mikó egyik esszéjének zárómondata is így szól: „Az értelmiség szükségszerűen tér vissza szülőföldjéhez”. Nem felejthetjük el azt sem, hogy mély vallásos meggyőződésű ember is volt. A tehetség mellett, valamint komolysága és szorgalma mögött, derű és humorérzék is megfért. Zaklatottan kanyargós életpályája során – legtöbbször kényszerhelyzetben is nagyot alkotván – annyi területen kamatoztatta tehetségét, hogy életművét sokáig inkább mint a nemzetiségkutatóét, kultúrtörténészét, műfordítóét, szépíróét vagy szerkesztőét s nem kevésbé esszéíróét tanulmányozták. Közben nem figyeltek a jogászi teljesítményre. Ennek bizonyára az is oka lehetett, hogy a nemzetiségi jog azokban az években igen kényes terepnek látszott. Mikó Imre életének és munkásságának áttekintése közben a ma emberében elkerülhetetlenül merül fel egy kérdés. Miként lehetséges az, ami akkor az erdélyi kisebbségi lét első évtizedében a legnagyobb elbizonytalanodás, a legkeservesebb csalódások idején mégis működött. Nevezetesen, hogy a fiatal erdélyi magyarok jelentős csoportjai – már tizenévesen s még inkább húszas éveik elején – olyan céltudatosan tudtak elindulni a közösség szolgálatának útján. Már az is feltűnő, hogy a tehetségeknek milyen sokaságát neveli ki magából ez az addig nem tapasztalt nehéz körülmények közé került, kétmilliót sem elérő kisebbség. De, hogy ezek a tehetségek, ha különböző utakon is járva, miként vállalják fel tudatosan és áldozatosan ugyanazt a nehéz feladatot, nem lehet véletlen. Azt is felvethetnénk, hogy a Mikó Imre életműve vajon lehetett volna-e ilyen gazdag és sokoldalú, ha számára egy kényelmes polgári élet adatik meg. A kérdés azonban nagyobb perspektívában is felmerülhet, mert európai szintről nézve a kelet-európai, abban a magyar s magyar sorsunkon belül a kettős nyomás alatt élni kénytelen erdélyi sors lehetett az a pálmára nehezedő súly, mely a szenvedés igazgyöngyeit izzasztotta ki magából, amely a szenet gyémánttá préselte. Mikó Imrének és kortársainak sorstörténeteit és életműveiket nagyon fontos lenne sorra feldolgozva a mai anyaországi (és mai erdélyi) olvasók elé tárni. A mára mesterségesen elsatnyított nemzettudat, nemzeti önismeret, az egész nemzet – tehát az ezen értékeket tagadók – számára is nagy veszedelmeket rejtenek magukban. Erdély küzdelmes évei mára sem értek véget. A magyarság Kárpát-medencei sorsának nehéz fejezetei egymást követik. Amint azt Asztalos Miklóstól már idéztük, a múlt hozadékának felhasználása szükséges és végre el kell jutni ennek az igazságnak a felismeréséhez. A Mikói életmű – önmagán is túlmutatva – erre figyelmeztet.

Szász István Tas

23

Vadrózsa

Beavatási rítusok a hiripi cigány népmesékben

24

A cigány mesék (általában a mesék) beavatási rítusainak vizsgálata antropológiai eredetű, a diszciplína módszereivel párhuzamok és rokon vonások mutathatók ki a primitív társadalmak szokásai, jelképei és a varázsmesék egyes elemei között. Mielőtt rátérnénk a cigány mesék konkrét beavatási rítusainak antropológiai vizsgálatára, tágabb ös�szefüggésben elemezzük a rítusokat és azon belül a beavatási rítusokat. Nem is cselekedhetünk másképpen, hiszen a cigány mesélők környezetük meséivel együtt vették át a kész beavatási szertartásokat, bizonyos formai és motívumbeli módosításokat végezve rajtuk. Az így módosított beavatási rítusok otthonosabbak a cigány kultúrában, a sajátos életvitelben és a valóságértelmezésben. A mesékben megőrzött szertartások újraéltetik a múltat, olyan mértékben, hogy – Dömötör Tekla szerint – bennük a „szimbólumalkotás szükséges előfeltételeit”, egyben a nyelv előfeltételeit kell látnunk. A varázsmese tehát archaikus rítusok és egyetemes szimbólumok rendszere, ezek formai elemekként hordozzák a művészi tartalmat; a mesei felszín mögött felsejlenek számunkra azok az üzenetek, amelyek „örök” érvényűvé tették a műfajt. Hátterükben állandó jelleggel ott vannak az emberi közösségek kultúrájának szertartásokban és jelképekben konkretizálódó emlékképei. Ezek egyetemes érvényűek, így kortárs befogadásukban egyformán utalnak a feledés ködébe vesző kezdetekre és az időszerű vonatkozásokra, a történeti mesehallgató és a kortárs meseolvasó tapasztalataira. Ezért is feltételezheti Claude Lévi-Strauss, hogy az öröknek hitt emlékképeket folyamatosan újraélhetik az emberek a mitikus-mesei gondolkodásban, ebben leginkább a rítusok és a rítus értékű szokások segíthetik őket. Az idő múltán elhalványuló tartalmak miatt az állandóan ismétlődő szertartások és jelképek egyre inkább mesei sztereotípiákká válnak, egy ideig hű tükrei az eszményeknek, amelyeket képviselnek, azonban a sok ismétléssel a forma állandósul, előtérbe kerül a hordozott tartalommal szemben, „szentté” vagy legalábbis sérthetetlenné válik. Ez bizonyos pozitív előnnyel is járhat, mert a sok sztereotip ismétlés csiszolja a mesei szimbólumot, elmaradnak felesleges és alkalmi vonásai, az állandóak pedig szilárdabbakká, egyben stilizáltabbakká válnak. A jelképeknek ez az állandósulási folyamata átértékeli a rítusokat, főleg azok műfaji funkcióit; mindenkori szépségüket és funkcionalitásukat az adja meg, hogy nincs bennük semmi új elem, már nem is mondanivalójuk a fontos, ha-

nem az, ahogyan tolmácsolják és előadják őket. A szimbólumot létrehozó és alkalmazó mesélő valósághoz való viszonya hasonlít a mitikus korszakát élő primitív emberéhez: egyszerre reális és irreális, racionális és irracionális. Egyfajta rítus tehát maga a szimbólumalkotás is: a mese általában az ellentétes dolgokat egyesíti a szimbólumokban, például a láthatót a láthatatlannal. Nagy Olga ennek az ambivalens állapotnak legfőbb okát a mesemondónak a körülötte lévő világ iránti sajátos érdeklődésében látja, abban az intenzív lelki-szellemi állapotban, amelyben mesemondás alkalmával kerül: „Nem lévén képes igazi ok-okozati összefüggéseket megteremteni, a hiányzó láncszemeket mindig fantáziája és intuíciója teremti meg, megismerésében az űrt ez tölti ki” – írja A táltos törvénye. Népmese és esztétikum című munkájában (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 44). A mesei szimbólum mindennapi gondolkodásunk számára nem egyesíthető vagy asszimilálható szélsőséges jelenségeket és dolgokat is egyesít, olyan gátlástalan merészsége ez a műfajnak, amelyre csak az őt létrehozó, mitikus-fantasztikus világban élő naiv mesemondó kreatív elméje képes. A mesehallgatónak ezeket a szimbólumokat nem elemeznie, hanem elfogadnia kell, belehelyezkednie a mese mitikus világába. A varázsmesei rítusvizsgálat történetébe Boldizsár Ildikó vezet be bennünket Meseterápia című tanulmánykötetében (Magvető, Bp., 2010). Szakirodalmi olvasmányaiból kiderül, hogy egy évszázada foglalkozik a kulturális antropológia a rítusok vizsgálatával, és a primitív népek, törzsek beavatási rítusai tekinthetők modellnek a mesekutatásban. A felsorakoztatott szakirodalmi hagyományból leginkább Arnold van Gennep etnológus és Mircea Eliade antropológus, valamint V. J. Propp orosz mesekutató beavatási rítuselmélete hasznosítható a cigány népmesék vizsgálatában. Van Gennep a rites de passage kifejezéssel az emberi élet legfontosabb átmeneti rítusait jelöli, pl. a születéshez, a felnőtté váláshoz, a házassághoz és a halálhoz társuló rítusokat. Ezekben az antropológus három fő fázist különböztet meg: az elválasztó rítusok valamilyen állapotból vezetik ki a hőst, ezt egy átmeneti állapot követi, melyben a hős próbatételeken esik át. A próbatételek fázisában a mesehős démoni erőkkel találkozik és viaskodik, legyőzésükkel megtisztul, majd különböző befogadási rítusok (gyakran házasság) nyomán új szerepkörben tér vissza a társadalomba. A cigány varázsmesék nem rendelkeznek saját, csak a közösségre jellemző beavatási rítusokkal, ezeket

a magyar mesekincsből kölcsönzik, és közben változtatnak a jellegén. A cigány mesék egy része csak alkotóelemeiben (az ún. mesemotívumokban) egyezik meg a magyar népmesékkel, ám az alkotóelemek összeállítása, a mesék felépítése sokszor gyökeresen különbözik mind a magyar, mind a többi európai népmesétől. Ez a sajátos meseszerkesztés módosulásokat eredményez a beavatási rítusokban is. Különösen a két mesemondói véglettől: a legtehetségesebbektől és a leggyakorlatlanabbaktól hallunk időnként furcsa meséket. Előbbiek cigány ízlés szerint önállóan dolgozzák fel a magyar mesetémákat, utóbbiak pedig nem rendelkeznek kellő megismétlő képességgel, és ezért ösztönösen cigányosan adják elő a történet vázát. Ehhez a cigány ízléshez igazítják a mesemondók a beavatási rítusokat is, például azzal, hogy a „szegény fiú” mesealakot olyan mesetípusba helyezik át, amelyben eredetileg királyfinak kellene szerepelnie. Rajta és vele végeztetik el azokat a beavatási rítusokat, amelyeknek a legkisebb királyfival kellene megtörténniük, de ennek a fordítottja is gyakori: a királyfi minősül át szegény legénnyé, és helyette járja be a neki szánt mesei utat. A búcsúzás vagy elválás rítusa emiatt hol királyfi, hol pedig szegény legény módjára sikerül. A démonnal (sárkánnyal, ördöggel, óriással) való küzdelem is gyakran alakul cigányosan, a bátor kiállás, a személyes viadal helyett gyakran egy másik mesealak (rendszerint segítő táltos) küzd a királylány vagy Tündér Ilona kiszabadításáért. A házasság elmaradhatatlan rítusát követően a hős királyként tér vissza a mese elején elhagyott közösségbe. Az alkalmazott szerkezeti ugrások miatt egyszerre módosul a főhős személye és a beavatási rítus megszokott menete. Például Boros Olga hiripi cigány mesemondó Pernyeholló király fia című meséjében a főhős Laci királyfiként indult „világot próbálni”, később pedig ugyanő Körtefa Jánosként megy el hazulról felesége, Tündér Ilona és kisfia keresésére. A mese kétszer is megismétli az elválás és a visszatérés (a befogadás) rítusát: királyfiként és Körtefa Jánosként is. Ezt a mozaikszerű meseszerkesztést és a vele járó rítushalmozást a kétféle meseváltozat közötti analógia is elősegíthette, több mese szól arról, hogy a szegény legény feleségül veszi a királylányt, és ő maga is király lesz, másutt ugyanez a legkisebb királyfival történik meg. A szóban forgó hiripi mesének bár nem ez a témája, és a szerencsét próbáló hősnek is más a társadalmi pozíciója, de a mesemondó arra gondol, hogy sikeresebb a szegény fiú sorsa és a hallgatóság is jobban kedveli a felemelkedő mesehőst. Ugyancsak Boros Olga A fejetlen emberek című meséje az elmúlás misztériumába, a halál rítusába avatja be mesehallgató közönségét. A halál birodalma a hagyományhoz igazodva itt is a lenti világban, a föld gyomrában van, ahol példátlan rendben, egyben félelmetes körülmények között találhatók az elhunytak. Az akaratán kívül ide került király kiszabadításának, a holtak birodalmába való bejutásnak érzékelhetően jól megformált, sztereotip rítusa van: meg kell találni azt a mágikus képességekkel rendelkező táltos

cigányfiút, aki a férjét kereső királynőt levezetheti a föld alá a kilencvenkilenc lépcsőfokot számláló lejáraton, és aki rendkívüli képességeivel (alakváltoztatás, látnoki képesség, varázserő) legyőzheti a túlvilág törvényeit és démonait. Emellett a túlvilágba, a halottak birodalmába bejutó élőknek is be kell tartaniuk az előírt viselkedési szabályokat. Mesemondónk Kormos Piroska című meséjében, mely a Hamupipőke-típushoz sorolható, leginkább a befejező rész befogadási rítusa tanulságos számunkra. A mese eddig is többé-kevésbé hűen követte az eredeti történetet, talán azzal az egyetlen kivétellel, hogy az elválasztási rítusban Piroskát és az öccsét egy másik mese szereplőinek, Jancsinak és Juliskának a módjára kergetik el hazulról és hagyják kinn az erdőben. A mese végén az árva lány megjutalmazása és feleségül vétele az eredeti forgatókönyv szerint történik: a lány elveszíti a cipőjét, a királyfi megtalálja és felpróbáltatja több lánnyal is, míg végül rátalál eredeti tulajdonosára, akinek megkéri a kezét. A cigány mesezárlat megőrzi az eredeti motívumokat is: beszélő galamb, vérző láb, hintó. A mesemondónak valószínűleg nincs a tarsolyában a kezdő elválasztási rítushoz hasonló megoldása, „cigányos” befejezése, ill. befogadási rítusa, de más meséből átvehető kész mintája sem, ezért jobbnak látta meghagyni az eredeti, a célnak és szándékának legjobban megfelelő változatot. Éppen a cigány mese mint ellenpróba sugallhatja nekünk a felismerést, hogy a Hamupipőke európai mesetípusban végérvényesen állandósult, sztereotippé vált a közismert befogadási rítus. Mircea Eliade a primitív mítoszok felől közelíti meg, és komplex jelenségként tárgyalja a beavatási rítusokat. Szintén három típust különböztet meg: 1) a serdülőkorból a felnőttkorba történő átmenetek rítusait, amelyek a közösség valamennyi tagja számára kötelezőek; 2) beavatás valamilyen titkos társaságba; 3) sámánbeavatás. Ha ezeket a beavatási rítusokat a mesékre vonatkoztatjuk, akkor az ifjúvá avatást, az 1. számú típust kell követnünk. Ez előre kijelölt konvencionális alkalom arra, hogy az ifjúból felnőtté váló mesehős elsajátíthassa a tapasztaltabb felnőttek viselkedési mintáit és az ősöktől eredeztethető tudást. A hőst a mese elején vagy elszakítják a szüleitől, gyerekkori környezetétől, vagy önként távozik valamilyen célt követve a biztonságos otthonból. A reális világból rendszerint valamilyen szimbolikus-mitikus környezetbe (erdő), esetleg ismeretlen helyre kerül, itt egyaránt találkozik segítő és ártó szándékú mesealakokkal, majd démonokkal (sárkány, ördög, óriás) kell megküzdenie. Győzelme a mesei út végét és egyben házasságát jelenti, ez egyszerre a beavatási rítus vége és a befogadási rítus kezdete is: immár egyenrangú felnőttként fogadja vissza az a társadalom, amelyből egykor elindult. A felvázolt beavatási rítus számos szimbolikus motívumot tartalmaz, ilyen például a szimbolikus halál, amelyből rendszerint sokkal szebben és bátrabban támad fel a mesehős, így maga a feltámadás is éppen olyan szimbolikus rítus, mint a meghalásé. A hiripi cigány mesék közül a Pernyeholló király fiában

25

Koponya-csendélet (olajpasztell) Körtefa Jánost darabokra vágják, „mint a káposztába való húst”, de nemsokára megtörténik csodálatos feltámadása: „A lú egyenesen a varázslóhoz vitte. A banya levette az átalvetőt, bevitte, a húst egy nagy dagasztó tekenőbe rakta, kiáztatta, kimosta a vértül, s ráfújt. Körtefa János hétszer szebb lett”. Természetesen ezt a szimbolikus mesemotívumot próbatéteTiltakozás (karc)

26

lek előzik meg és követik a mesei cselekményben. Bolyongásai során a mesei fátum védőszellemet rendel az igaz úton járó mesehős mellé. Ez szintén valamilyen szimbolikus mesealakban konkretizálódik: tündér, segítő állatok, meghalt szülő szelleme, erdei remete stb. Ezek a rendkívüli teremtmények nemcsak előre tudják a hős sorsát, hanem képesek azt alakítani is. Boros Olga idézett meséjében egy banya segíti és figyelmezteti a mesehőst, a Kormos Piroskában az édesanya szelleme galamb képében igazgatja leánya boldogulását. Ennek a beavatási rítusnak ugyancsak szimbolikus motívuma az alvilágjárás és az égbe emelkedés. Amint láttuk, A fejetlen emberek című hiripi cigány mesében az élve eltemetett király sértetlenül tér vissza az alvilágból, más körülmények között a Szerelem ereje című novellamesében is visszatér a tetszhalottként eltemetett leány a másvilágról. Az égbeemelkedés motívuma a Pernyeholló király fiában jelenik meg, itt az égig érő fát vagy világfát a cigány mesékben hasonló funkciót betöltő körtefa helyettesíti, erre kell felmásznia életét veszélyeztető próbaként a mesehősnek. Ezek a próbák azt sugallják, hogy a kész férfi nem magától születik, nem természetes folyamatok eredményeként válik felnőtté, hanem kiállt próbák sorozata, tapasztalt, nagy tudású (szimbolikus) mesealakok kellenek hozzá. Ezek pedig mind fontos mesemotívumai, ill. szimbólumai a serdülőkorból a felnőtt korba történő átmeneti rítusnak. V. J. Propp a varázsmese történeti gyökereivel foglalkozó könyvében a mesei motívumok zömét a beavatási rítusokra vezeti vissza. Következtetését arra alapozza, hogy a mítoszok és a mesék kompozíciója egybeesik a beavatási szertartás eseményeinek sorrendjével. Valójában egymás formai leképezéséről van szó, ill. a műfajok közötti kölcsönhatásról. Természetesen ezt csak a mítoszok és a mesék kutatói látják így, viszont a narrációs formákat kialakító és éltető közösség számára ezek egyenértékűek, tartalmuk és szimbólumaik szerint egyformák. Ezért mondja Propp A varázsmese történeti gyökerei című, Istvánovits Márton fordításában a L’Harmattan Kiadónál 2005-ben megjelent könyvében: „Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy éppen azt mesélték el, ami a fiatallal (a mesehőssel) a valóságban is megtörtént. Közben azonban nem ő maga volt a történet főszereplője, hanem az ős, a nemzetség és a szokások létrehozója, aki csodálatos módon született (…). A beavatandónak elmondták azoknak az eseményeknek az értelmét, melyeket rajta is végrehajtottak. Az elbeszélések hasonlóvá tették őt ahhoz, akiről szóltak”. Boros Olga hiripi cigány mesemondó minden mesélési alkalmat beavatási rítusnak tekint, ilyenkor az általa meghatározhatatlan múltba tér vissza, ahhoz a beavatási élményhez, amelyet a mesék első befogadásakor megtapasztalt. Mitikus gondolkodásában és érzelmi életében ezért tűnhet minden mese igaz történetnek, minden mesélési alkalom pedig beavatási rítusnak. Azért őrzi féltőn a mesemondó cigányasszony saját meséinek integritását, nehogy sérüljön mitikus-mágikus világuk, ugyanis vele az ősök emléke, mítosza is

sérülne, ezért „sem elvenni, sem hozzátenni nem szabad”. Mesélése beavatás az ősök titkaiba, az elődök életébe, általa bölcsebbek és tapasztaltabbak lesznek a felnőttkorra készülődő ifjak, úgy cselekszik, ahogy nagyszüleitől és szüleitől látta, ezzel egy hagyományozási láncot szeretne folytatni, tudást és tapasztalatot átadni. Propp a hasonló beavatási szertartást a primitív népek rokonsági szervezete egyik intézményének tekinti, és szintén életkorhoz köti, a nemi érettséghez: „A szertartással a fiatalt bevezették a rokoni közösségbe, annak teljes jogú tagjává tették, megszerezte a házasságkötés jogát. Ez volt a szertartás szociális funkciója (…). A formákat a rítus gondolati háttere határozta meg. Feltételezték, hogy a szertartás idején a fiú meghalt, majd új emberként kelt életre. Ez az úgynevezett időleges halál. A halált és a feltámadást olyan cselekvésekkel idézték meg, melyek azt ábrázolták, hogy a fiút csodálatos állatok elrabolják és felfalják, azaz elnyelik őt. Bizonyos időt töltvén szörny gyomrában vis�szatért, egészen pontosan a szörny kiköpte vagy kiokádta (…) Az időleges halál másik formája abban fejeződött ki, hogy a fiút szimbolikusan elégették, megfőzték, megsütötték, darabokra szaggatták, majd ismét feltámasztották. A feltámadott új nevet kapott, bélyeget vagy a lezajlott szertartás más jeleit vésték rá. A fiúnak hosszabb ideig tartó, általában igen szigorú oktatásban volt része. Megtanították a vadászat módjaira, megismertették vallási jellegű titkokkal, a nemzetség történetével, a mindennapi élet szabályaival és követelményeivel”. Ha az orosz mesekutatónak a beavatási rítusról mondott tételeit a Pernyeholló király fia című cigány mesére alkalmazzuk, számos analógiát találunk, olyanokat, amelyek az ősrégi beavatási rítusokra emlékeztetnek bennünket, ill. a közös eredetre engednek következtethetni. Körtefa János is átesik az ideiglenes halál állapotán, ezt követően pedig a szimbolikus feltámadásén: először „miszlingekbe” aprítják (ezt a műveletet a mesemondó a mese gonosz szellemével, az óriással végezteti el), majd felélesztik és „hétszer szebb lett” (ez a feladat a banyára, azaz a segítő varázslóra hárul). Sajátos cigány mesei megoldás az említett mesehősnek házassága, jóval a befogadás rítusát követően kell bejárnia a tapasztalatszerzés útját, az oktatás különböző fázisait. Az anyja először arra kéri, hozza el a hegycsúcs tetején született farkaskölyök máját, majd a tizenkét fejű sárkány gyűrűjét, végül felküldi gyümölcsért a világfát szimbolizáló körtefa tetejébe. Csak ezeket a feladatokat teljesítve tudja legyőzni az életére törő óriást és a családját fogva tartó tizenkét fejű sárkányt. A mesék beavatási rítusairól kialakított elképzeléseink az újabb elméletekkel válhatnak teljesebbé, amelyek rendszerint úgy lépnek tovább választott témában, hogy összegezik a korábbi eredményeket. Ilyen összegezés a René Guénon-é, aki a beavatásban a szimbolikának szán lényegi szerepet. A mesei tanítást nem tekinti a profán tanítás meghosszabbításának, sem antitézisének, sőt nem is filozófiai kérdés, hanem valami egészen más, aminek a lényege közölhetetlen, szavakban kifejezhetetlen, minden

Tiltakozás (karc) definiálás csak rontana rajta. A beavatás szimbolikus fogalmai egy más mentalitásból származnak, s ezeket mindenki a saját intellektuális képességei szerint foghatja fel, vagyis úgy, mint a mesék befogadó aktusában; a jelentést személyes erőfeszítések révén és fokozatosan lehet csak kibontani. Guénon szerint beavatás nem létezik birtokolt rítusok nélkül, és valójában a mítoszok alkotják az igazi beavatási nyelvet. Ezért nem tartja beavatásnak sem Eliade, sem pedig Propp elképzelését: azok a rítusok, amelyeket egy törzs vagy egy nép minden tagja életének egy adott szakaszában megkaphat, nem beavatás, hanem integráció, csatlakozás egy csoporthoz, aminek inkább gyakorlati funkciója van, így foglalhat el helyet és így jut szerephez az egyén a közösségen belül, míg a valódi beavatási rítusok meghatározott kvalifikációt igényelnek, és egy szűk elit számára vannak fenntartva. A beavatási próbák lényegében a beavatást megelőző vagy azt előkészítő megtisztító rítusok. Ezek a próbák gyakran öltik szimbolikus utazások formáját, kivezetik a hőst a profán világ sötétségéből a beavatási világosságba. A második születés szükségképpen magában foglalja a meghalást a profán világra nézve. A szimbolikus halál és az újjászületés két nagyon fontos eleme a beavatásnak: meghalni valami régi számára, és késznek mutatkozni valami új befogadására.

Végh Balázs Béla

27

Családtörténet női ágon

28

Magyarországon az 1960-as évek közepétől végeztek családrekonstrukciós vizsgálatokat, melyek alapján az össztársadalomra vonatkoztatható következtetéseket is sikerült levonni. A család mint a társadalom legkisebb strukturális egysége megbízható tükör. Az általam kiválasztott család történetét női ágon (anya, lánya, unoka, dédunoka) fogom bemutatni kezdve Koós Andrásné Barabás Irmával, folytatva Bende Jenőné Koós Irmával, majd Miklós Istvánné Bende Máriával, végül Zsigmond Győzőné Miklós Máriával bezárólag. Nem csak azért szándékszom a család történetét női ágon visszavezetve bemutatni, mert folyamatosan a nők vállalták a mikrotörténelem szóbeli áthagyományozását, hanem azért is, mert ők képviselték az összetartozást és a lelki egyensúlyt, s nőként is sokszor férfiasan meg kellett hogy állják és meg is állták a helyüket. Elmondható ez a felsorolt négy asszony mindegyikéről. Korábbra nem nyúlik vis�sza az emlékezet. Barabás Irma (lánya és unokája is) a háromszéki Márkosfalván született. A márkosfalvi Barabás családról már 1595-ből okmányok tanúskodnak – állítja Pálmay József a székely nemesi családokról szóló művében, és megjegyzi: „Tudomásomra jutott ugyan, hogy a márkosfalvi Barabás család már 1577-ben is mint nemes család szerepelt, de az adatok nem kerültek kezeim közé”. Amit viszont biztosan tudhatunk: „Nemes levelet 1619. augusztus 7-én Bethlen Gábor fejedelemtől Barabás Mihály székely hadnagy nyert, de ez csak megerősítése lehetett a család ősjogán alapuló nemességnek, mivel Márkosfalváról Barabás Gergely 1602-ben már mint nemes lófő-székely esküszik Rudolf király hűségére; 1614-ben pedig az említett községben Barabás Mihály és Gergely mint primipilusok vétettek fel” – írja Pálmay Háromszék vármegye nemes családjait bemutató első kötetében. A könyvön keresztül jutott kezembe a családfa, melyet a kiválasztott ágon egészen napjainkig sikerült kiegészítenem. A családfa csúcsán a fentebb említett Márkosfalvi Barabás Mihály áll. Hat gyermeke közül kettőnek a foglalkozását is tudjuk: György deák volt, János pedig Béldi János tisztje. Barabás János két fiával, majd közülük is az ugyancsak János nevűvel folytatódik a családfa. Ő a kézdiszentléleki Folta Ilonával lép házasságra, akitől három gyermeke születik: Mihály, István és Anna. Mihállyal kellene folytatnom, de teszek egy kitérőt István leszármazottai irányába is, lévén hogy az ő unokájaként jön világra 1810-ben Barabás Miklós, aki festőművészként lett elismert. Igaz ugyan, hogy neki magának Márkosfalvához kevés köze volt, ugyanis édesanyja az iszákos apa elől karjaiban a gyermekkel Dálnokba, a szülői házhoz menekült, és Márkosfalvára már nem tért vissza. Ennek ellenére a falu Barabásai számon tartották a híressé vált rokont, akkor is, ha már csak távolról lehetett összeszőni a rokoni szálakat. Talán nem tudta volna ennyire pontosan megmondani, de

Barabás Irma negyedik unokatestvér volt Barabás Miklós unokáival, dédapja és a festő nagyapja testvérek voltak. Barabás Irma dédszülei tehát Barabás Mihály (megh. 1775-ben) és Köntzei Mária, nagyszülei: Barabás Elek (1769–1822) és Kovács Klára, szülei: Barabás József (szül. 1813-ban) és Becző Juliánna. Barabás Irma a szintén márkosfalvi Koós Andráshoz ment férjhez, aki földbirtokos volt. Budapestre elszármazott fiának családja őrzi még 1865-ös, bécsi kiadású Bibliáját, „melyet b. e. erdélyi ref. püspök és kir. tanácsos M. Bodola Sámuel úr kegyes alapítványából jó magaviselete és tanulásbeli szorgalmáért nyert” – harmadik elemi osztályos tanulóként 1867. június 26-án Vajna Sándor, a Székely Mikó Kollégium igazgatójától jutalomkönyvként. E Bibliába jegyzi fel élete fontosabb eseményeit: házasságkötésének és gyerekei születésének időpontját. Ebből derül ki, hogy 1882-ben (április 10-én, húsvét másodnapján) megkötött házasságuk hány gyermekkel volt megáldva, s hánytól kellett már csecsemőkorában elbúcsúzniuk. Haton érték meg a felnőttkort, négyen pedig már rögtön születésük után, vagy pár éves korukban meghaltak. Nem csak napra (pl. Áron napján, mely péntekre esett), hanem szinte percre pontosan (pl. virradatkor 3 órakor) feljegyezte az eseményt, azt is felrótta, hogy ki volt a bába, kik a keresztszülők, mikor tartották keresztvíz alá a csecsemőt. A bejegyzésekből az akkori törvényekre vonatkozóan is olvashatunk néhány utalást. Egyházi törvényekre: „minthogy Barabás Anis még konfirmálatlan volt, helyette anyja, Barabás Gyuláné Forró Mária tartotta keresztvíz alá” Andrást, elsőszülött fiát (sz. 1883); állami rendeletre: „1896. február 19én született egy leányom – anyakönyveztetett az új törvény szerint, anyakönyvvezető Veres Péter által, szülésznő Bak Mária”. Koós Andrásné Barabás Irma, mint ahogy akkoriban a legtöbb nő, háziasszony volt, gyerekeket szült és nevelt, emellett férjének is segített. A birtok szervezésében különösen férje halála után töltött be vezető szerepet, de gyermekei is segítségére voltak. A Koós-kúriában férje halála után hosszabb ideig Irma lánya családjával lakott, besegített a gyermekek nevelésébe, a házi munkába. Velük költözött Sepsiszentgyörgyre is, amikor úgy döntöttek, bérelnek ott egy lakást, mert így gazdaságosabb, mint ha minden gyermeknek internátust fizetnének, márpedig mindegyiket taníttatni akarták. Itt érte őket a hír, hogy közeledik a frontvonal. Nem akartak menekülni, de az idős nagymamát gyermekei Budapestre költöztették Albert fiához (ő Kolozsváron Mezőgazdaságtudományi Egyetemet végzett, Orosházán kapott állást a Wengheim birtokon intézőként. Nem tervezte, hogy végleg szülőföldjétől távol telepedjen le, de apja ezt javasolja neki egy 1918 körül írt levelében, arra hivatkozva, hogy otthon kiszámíthatatlan a politikai helyzet. Albert a gazdatiszt lányát vette el feleségül, Budapesten telepedtek le, utódaik

ma is többségükben ott élnek). Koós Irma nyolcvanon túl van, amikor a háborús körülmények okozta idegesség, nyugtalanság miatt egyre romlik egészsége és fekvőbeteg lesz. Bombariadókkor nem tudott lemenni a pincébe, egy fürdőszobát alakítottak át neki, hogy ott meghúzódhasson. Ott halt meg az egyik légitámadás alatt. Mivel kijárási tilalom volt, a bérház udvarán hantolták el. Háború után Budapest egyik temetőjébe költöztették, aztán az 1970es évek végén egy urnában hazahozták hamvait, és a márkosfalvi temetőben helyezték el. Akkor már gyermekei közül csak Albert élt. Az ifjabb Koós Irma a három lány közül egyetlenként tanult tovább. Szatmárnémetiben végezte a tanítóképzőt, és a háromszéki Páván kezdte pályáját. Itt ismerkedett meg a zabolai Bende Jenővel, akivel házasságra lépett. Bende Jenőnek volt már egy felesége, akit fiatalon elvesztett, s aki után maradt egy fia is. Ifjabb Bende Jenőt pávai nagyszülei nevelték. De aztán mindhárman Márkosfalvára költöztek. A szülők a helyi iskolában tanítottak, s a szolgálati lakásban kezdték egybekötött életüket. Négy közös gyermekük született, de mind az öten úgy nőttek fel, mint édestestvérek. Később az ös�szetartozást erősítette még egy különleges kötelék: nevelőanyja egyik testvérének lányát (féltestvérei első unokatestvérét) vette feleségül. Bende Jenőné Koós Irmának nem csak az anya, de a családfő szerepét is be kellett töltenie. Férjét alig tíz év házasság után egy rejtélyes betegség mozgásképtelenné tette, fokozatosan lebénította, majd elvitte. Tanítói fizetéséből, egyedül kellett gondját viselnie gyermekeinek – illetve mégsem teljesen egyedül, hisz édesanyjához költözött a Koós-kúriába, s ami a gazdaságból kikerült, abból szépen meg lehetett élni. Nagymamám emlékezetében elevenen élnek a cselédek, szolgák, szolgálók képei, a tágas szobák, a hatalmas udvar. Akkor fordult inkább szűkösebbre sorsuk, mikor Szentgyörgyre költöztek. Bende Irma két fiút és két lányt szült, a gimnáziumot mindannyian a Székely Mikó Református Kollégiumban végezték. A fiúk ezután tiszti iskolába iratkoztak, a budapesti Ludovika Akadémiára, a lányok pedig tanítóképzőbe. A fiúk részéről érthető a lelkesedés, kamaszként várták és látták bevonulni 1940-ben a magyar huszárokat. A II. bécsi döntés családi ünnepnek számított: a Magyarországon élő rokonok eljöttek látogatóba. Bende Mária későbbi férje, Miklós István ekkor szintén ifjúként várta két faluval arrább, Dálnokban a bevonulókat. Számára az alkalomnak különlegesebb ízt ad az, hogy Dálnoki Miklós Béla tábornok állt a sereg élén, akiről tudta, hogy rokona. Ezt a kapcsolatot szerette volna később kihasználni a család, hogy elérjék: nagytatámnak ne kelljen kimenni az orosz frontra, hiszen félárva és egyedüli fiúgyermek. Válaszát sokat idézgette nagyapám, Dálnoki Miklós Béla ugyanis ezt mondta neki: „Fiam, a hazáért el kell menni, én is ott leszek.” Mindketten ott voltak végül. Bende Mária 1924. október 2-án született, a család második gyermekeként. Szülei nyomdokába lépve 1942 őszétől a nagyváradi tanítóképzőben tanult, 1943-ban csatlakozott hozzá húga is. Ő má-

sodéves volt, amikor 1944 áprilisában a háborús körülmények miatt felfüggesztették az oktatást, a tanulókat hazaküldték. Otthon napról napra közeledett hozzájuk a frontvonal, a szorosokon (Ojtoziszoros, Úz-völgye) vonultak át az orosz csapatok, s már Brassóba is eljutottak. Augusztus elején halálhíre jött az idősebb fivérnek (Bende Sándor), az ifjabbról (Bende Lajos) pedig nem tudtak semmit. A Bende család ennek ellenére nem akarta elhagyni otthonát, csak augusztus végén, a legutolsó pillanatban döntöttek mégis úgy, hogy elmenekülnek budapesti rokonaikhoz. De az utolsó vonat, amelyet még éppen elértek, s amelyet több nem követett, más útvonalon haladt, mint az előzőek, és Budapestet nem érintette. A végállomás Szombathely volt. Innen költöztek folyamatosan nyugatabbra, Ausztriába, egyik menekülttáborból a másikba, mígnem 1945 szeptemberében hazaindulhattak. Bende Mária a váradi tanítóképzőben kezdett el kötelezően egy önművelési naplót vezetni, melyet aztán magával vitt a menekülőbe, és alkalomadtán feljegyezte benne élményeit. A naplószerű bejegyzések 1945. május 14-én, augusztus 26-án, szeptember 15-én íródtak. Aprólékosan írja le az utazásokat, hogy honnan hová irányították őket, mikor fordultak honnan milyen irányba. Beszámol az ott megült ünnepekről is: a május 20-ára eső anyák napjáról, Szentháromság vasárnapjáról, Szent István király napjáról, a Szent László hadosztály augusztus 30-án tartott műsoros estjéről és a legnagyobb ünnepről, amikor szeptember 13-án végre biztos hírt kaptak a hazamenetelükről. Szeptember 15-én tartották a búcsúistentiszteletet. Hazaérkezve, Márkosfalván újra fel kellett építeni a szétdúlt otthont, kemény fizikai munkát jelentett minden nap. A régi tervek ködbe vesztek, Bende Mária sem gondolt már arra, hogy tanítónő legyen. Az otthoni teendők túlságosan lekötötték, jelenét a munka töltötte ki, nem tervezgette a jövőjét. Féltestvére biztatására, sőt határozott utasítására tettek mégis próbát húgával a hazaérkezésüket követő nyáron a hasonló helyzetben lévőknek, tanulmányaikat a háború miatt abbahagyni kényszerülőknek meghirdetett felvételin. Mindketten felvételt nyertek, s így a következő tanévben Kolozsvárott befejezhették a képzőt. Bende Mária ezt követően került 1948-ban Dálnokba tanítani. Itt ment férjhez a helyi születésű Miklós Istvánhoz, aki anyagi gondok miatt nem tanulhatott tovább, de kitűnő szabó lett. Amikor 1954-ben megházasodott, nem csak választottjával kötötte ös�sze életét, de egy időre annak édesanyjával és három unokaöccsével is. Korábban sokan hitték a faluban, hogy a három gyermek Bende Mária sajátja (főleg hogy vezetéknevük is egyezett), hisz sok anya nevelte egyedül gyermekét, miközben férjük fogságban sínylődött, vagy életét vesztette a fronton. A Bende-testvérek közül akkor még csak Jenőnek volt családja. Legidősebb fiukat, Jánost, miután elvégezte Márkosfalván a négy elemit, Dálnokba küldték, mert különben minden nap át kellett volna gyalogolnia Márkosfalváról a szomszédos Martonfalvára, hogy iskolába járhasson. Így viszont,

29

30

hogy lakhatott Dálnokban, időt és pénzt takarítottak meg, sőt, mivel Bende Mária és édesanyja akkor együtt laktak a dálnoki bérelt lakásban, a kicsi János két tanítónőtől is segítséget kaphatott előmenetelében, amit szorgalmasan ki is használt. Később is sokat emlegette, hogy mennyi mindent tanult tőlük. Ugyanígy a két kisebb testvér is, akikről külön történet szól, hogy kerültek szintén Dálnokba. Az 1950-es évek elején Bende Jenő Sepsiszentgyörgyön dolgozott, mezőgazdasági igazgató volt a megyénél, Márkosfalván új házat épített, jelentős területen gazdálkodott. Felesége tűzről pattant székely asszony volt, és ami a szívén, az a száján: hangoztatta is az elveit. A kommunizmusról pedig nem volt jó véleménye, a kollektívbe nem akart beszállni, sőt nyíltan fel is szólalt ellene, ahányszor csak tehette. Nem csoda hát, hogy egy napon érte jöttek, s neki a két kisfiával és öreg édesanyjával indulnia kellett Dobrudzsába, kényszermunkára, nagyobbik fiától (aki Dálnokban tanult) el sem búcsúzhatott. Brassóban kis időre bebörtönözték, ott gyűjtötték össze a foglyokat, hogy egyszerre vigyék majd el. Ott találkozott férjével, akit utána hoztak. Együtt folytatták az utat. Bende Lajos orosz fogságba került. A hadapródokkal együtt menekítették nyugatabbra, nem akarták még a frontra küldeni őket. A harcokból így kimaradtak, s mikor vége lett a háborúnak, vonatra ültették őket, és elindították haza. Egy állomáson azonban az oroszok lekapcsolták a leventéket szállító vagont, és egy Oroszországba tartó vonathoz kötötték. A fogságból hazakerülve Lajos felháborodva vette tudomásul a helyzetet, és hogy legalább a gyermekek, unokaöccsei életén könnyíthessen, levelet írt egyenesen az ország első emberéhez, Gheorghe Gheorghiu-Dejhez, melyre válaszul haza is engedték a két fiút, akiket szintén Bende Mária vett gondozásába. Közben Dobrudzsában megszerették Bende Jenőt munkabírásáért és hozzáértéséért, s 1960 táján, mikor szabadon bocsátották őket, munkahelyet ajánlottak neki ott, ahol addig is dolgozott, csak ezután pénzt is ígértek. Mivel biztos helynek látszott, maradtak, gyerekeiket is magukhoz vették, csak a nyugdíjkor határára tervezte úgy a családfő, hogy hazaköltöznek, főleg azért, hogy a gyermekek is inkább ott telepedjenek le. Miklós Istvánné Bende Mária minden testvérének volt már gyereke, mikor ő is világra hozta elsőszülöttjét. A „kicsi buba”, akit ma is csak így emlegetnek, pár hónaposan meghalt. Az elvesztett kislány után két másik született, akik ma is élnek: Mária és Judit. Mindketten Dálnokban járták a nyolc osztályt, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban folytatták tanulmányaikat, ahonnan Kolozsvárra felvételiztek: Mária matematika, Judit műépítész szakra. Jelenleg mindketten saját családjukkal Sepsiszentgyörgyön élnek. Mária az egyetem utolsó évében férjhez ment a tordai (egész pontosan aranyospolyáni – csak az 1968-as megyésítés alkalmával a falut Tordához csatolták) születésű Zsigmond Győzőhöz, aki magyar–francia szakot végzett, mindketten tanári pályára készültek. Székelyudvarhelyen telepedtek le,

megszerették ott, nem is jöttek volna el, ha nem lett volna muszáj, de mivel Zsigmond Győző anyanyelvi vetélkedőket szervezett az iskolásoknak, és olyan cikkeket írt, amelyek a tanfelügyelőség számára is kellemetlen igazságokat tártak fel, s mert olyan emberekkel barátkozott, akiket az állam veszélyes elemeknek nyilvánított, el kellett hagyniuk a várost, nem kaptak ott többé munkát. Egy ízben Máriának is emlékezetes találkozása volt egy férfival, aki ismeretlenül leszólította az utcán, és közölte vele, hogy mondja meg a férjének: könnyű bekerülni hozzájuk, viszont annál nehezebb kikerülni, nem is biztos, hogy élve sikerül, úgyhogy jobb, ha betartja a játékszabályokat. Az 1985–86-os tanévet már Dálnokban kezdték, a következőt pedig Sepsiszentgyörgyön. Szeptembertől új város, új munkahely – és újszülött. Akkor jött világra lányuk (Júlia), másfél évvel később pedig fiuk (László). Társadalomtörténeti szempontból vizsgálva a család történetének szövetét, végigkövethetők a vallásosságra, a felekezeti hovatartozásra, az etnikai összetételre, a lokálpatriotizmusra, valamint az as�szimilációra, a migráció előfordulására, motivációira, a politikai rendszer provokációira, a gyermekvállalási kedvre, családszerkezetre, ezen területeken előforduló konfliktusokra vonatkozó változások. A család szín református. Az ősök áttérése valószínűleg a háromszéki reformációval köthető össze, mely a 16. század végére nyúlik vissza. A kézdi egyházmegye községeinek legrégibb összeírása 1735ből való, s ezen már szerepel Márkosfalva. Ha etnikai szempontból figyeljük a házasságkötéseket, csak Bende Mária generációjában, az 1950–60-as években fordul elő a családfán először vegyes házasság. Addig nemcsak hogy magyar, de lehetőleg háromszéki székely és társadalmi rang, pozíció szempontjából is megfelelő társat választottak. A suba a subával, guba a gubával érvényességét is ugyanekkor kezdődően látom meginogni. A lokálpatriotizmus, a szülőföldön való letelepedés, vagy legalább visszatelepedés vágya is ez időszakban kezd átcsapni az ellentétébe, az elvágyakozásba. Míg addig az elvándorlást a férfiak esetében a munkavállalás, a nők esetében pedig a házasság motiválta, addig a 20. században a politikai rendszer kedvezőtlen fordulatai és kiszámíthatatlansága lett a fő ok. A gyermekvállalási kedv is mintha a 20. század közepén kezdene csökkenni, míg előzőleg nyolc-tíz gyermeket számlált egy-egy család (igaz, néhányan el is hunytak). A családszerkezet is akkor alakult át: általánosságban a új családok különköltözése vált jellemzővé. Zárógondolatként álljon egy idézet: „A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület. Átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi változásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik” (Boreczky Ágnes).

Zsigmond Júlia

A Magyar Naplóról A Magyar Napló a Magyar Írószövetség havonta megjelenő irodalmi folyóirata. Egyidős a rendszerváltozással – 1989-ben Cseres Tibor, az Írószövetség elnöke ajánlotta a magyar olvasók figyelmébe azzal, hogy „politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében” indul útjára. Jelenlegi formáját 1994-ben nyerte el, amióta Oláh János, József Attila-díjas író, költő, a Kilencek néven indult költőcsoport tagja jegyzi főszerkesztőként. „Túl a Cseres Tibor által meghirdetett nyitottságon, a nemzeti irodalomnak ahhoz a fájdalmas, őszinte hangütéséhez kell visszatalálni, hűnek maradni, amely először, de máig képletes tömörséggel az Ómagyar Mária siralomban hangzik fel, s máig hallik” – vallja a lap szellemiségéről. A lap népszerű rovatai között meg kell említeni a Nyitott Műhelyt, amely írók, költők, irodalomtörténészek alkotói műhelyébe nyújt bepillantást, valamint az Európai Figyelőt, amely elsősorban kis népek irodalmára fókuszál. A Magyar Napló szerzői többek mellett Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Ferenczes István, Ferdinandy György, Juhász Ferenc, Kalász Márton, Kontra Ferenc, Kiss Benedek, Kovács István, Vasadi Péter, Vathy Zsuzsa, Vári Fábián László, valamint Alföldy Jenő, Márkus Béla, Szakolczay Lajos irodalomtörténészek stb., de ott volt közöttük a közelmúltban elhunyt Határ Győző, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Rába György, Utassy József is. Szerkesztőbizottságának elnöke Jókai Anna író. A folyóirat mellett 1999 óta könyvkiadó is működik. A rangos és ismert írók, költők, műfordítók, irodalomtörténészek mellett rendre jelenteti meg tehetségüket bizonyító fiatal szerzők könyveit is mind az anyaországból, mind a határon túlról. A szépirodalom mellett helyet ad történelmi, néprajzi, szociográfiai tanulmányköteteknek is. Megjelentetett már impozáns grafikai albumot, fotóalbumot is, sorozatai egyre népszerűbbek. 2002-ben indította útjára Az év esszéi, Az év novellái és Az év versei című antológiákat. Ezek a reprezentatív gyűjtemények évről évre széles panorámát nyújtanak a kortárs magyar irodalmi és szellemi életről. Másik közkedvelt sorozata a Magyar Irodalom Zsebkönyvtára, amely a diákságnak és az irodalomszerető olvasóközönségnek hatékony segítséget nyújt egy-egy magyar régi és kortárs klasszikus életművének megismerésében. Ezért az adott válogatáshoz mindig értő kísérőesszé társul. Eddig Ady Endre, Ambrus Zoltán, Arany János, Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Cholnoky László, Cs. Szabó László, József Attila, Kányádi Sándor, Kovács Imre, Mezey Katalin, Mikszáth Kálmán, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Takáts Gyula, Tollas Tibor, Tömörkény István, Utassy József, Vasadi Péter életművéből készített válogatást, valamint Minden nípnek az ü nyelvin címmel a régi magyar irodalomból szerkesztett értékes szemelvényt. A Magyar Napló

folyóirat közkedvelt rovatából, a Nyitott Műhelyből a kiadó reprezentatív albumsorozatot indított 2006ban. A beszélgetést fényképek és saját alkotások gazdagítják, majd egy átfogó tanulmány zárja. A sorozatban eddig Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Bella István és Tornai József munkássága és élete került górcső alá. 2008-ban regénysorozatot indítottunk egy pályázat nyerteseinek műveiből, amelyek a magyar rendszerváltás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait dolgozzák fel igényes irodalmi eszközökkel. Eddig Kiss Judit Ágnes, Kondor László, Nagy Gábor, Berta Zsolt, Burns Katalin, Horváth (EÖ) Tamás, Pósa Zoltán, Tompa Z. Mihály regénye látott napvilágot. 2009-ben sikerült Németh László világirodalmi írásainak befejező, harmadik gyűjteményét is megjelentetni Szimultán utazás címmel. A Magyar Napló kezdeményezte és működteti a Magyar Kulturális Folyóiratok Szövetségét, a FÓKUSZ-t, amely vállalja a határon túli lapok pályázatainak lebonyolítását, szervez közös lapbemutatókat Magyarországon, illetve részt vesz a határokon túli könyvvásárokon, író–olvasó találkozókon. A folyóirat előfizetésére és a kiadványok megrendelésére az [email protected] e-mailcímen és a Magyar Napló www.magyarnaplo.hu honlapján van lehetőség. A Művelődés szerkesztőségében is megrendelhetőek és megvásárolhatóak a Magyar Napló kiadványai.

31