A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei

A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei

5

A TEREMTMÉNYEK ARCA A huszadik század legszebb magyar versei A Korunk ankétja

KORUNK BARÁTI TÁRSASÁG KOMP-PRESS KIADÓ Kolozsvár, 2002

6

Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram

Oktatási Minisztérium Illyés Közalapítvány támogatásával Lucrare sprijinită financiar de Ministerul Culturii

Szerkesztette: Balázs Imre József és Kántor Lajos

Szerzôk Korunk szerkesztôsége, 2002 ISBN 973-9373-32-1

7

Vannak könyvek, melyeket „ki lehet olvasni”. Ha valaki végére ért egy szórakoztató úti regénynek, nyomban kihajítja a vonatablakon. Többé nincs rá szüksége. Mindent tud, amit akart belôle tudni. Oldalai ilyenkor annyira üresek számára, mintha szeme a szó szoros értelmében kiszívta, elfakította volna a fekete sorait, s csak a fehér papír maradt volna meg, mely nem közöl többé semmiféle újat. De némely könyv csakugyan kiolvashatatlan. Különösen az igaz versek azok. Ezekbe jobban beleolvassuk magunkat. Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak. Már tudjuk ôket fejbôl is, de minden alkalommal, hogy elénk kerülnek, új fényben ragyognak föl. Elolvassuk ezerszer, s legközelebb, ezeregyedszer, az Ezeregyéjszaka tündéri varázsát árasztják. Mi lehet ennek az oka? Nyilván az, hogy nem a szövegükben van a tartalom, hanem mögötte. Ezért nem „fogynak el” sohasem. A kontár mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk valamennyi szavát. A mûvész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen „mögöttes országrész”, melynek a betû csak afféle elôretolt katonája. (Kosztolányi Dezsô)

8

BEKÖSZÖNTÔ Kötetünk rendhagyó grafikai kivitelben rendhagyó válogatást kíván nyújtani a 20. század magyar költészetébôl. A válogatást ugyanis nem egyetlen személy végezte, hanem 104 költô, irodalomtörténész és irodalomkritikus. 2001 tavaszán a Korunk szerkesztôsége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához, arra kérve ôket, hogy nevezzék meg a 20. század tíz legszebb magyar versét, és rövidebb-hosszabb esszében indokolják is választásukat. A körlevélre beérkezett válaszok alapján állítottuk össze a kötet anyagát. A leggyakrabban említett versek mellé beválogattunk még néhányat a leggyakrabban említett költôk egyéni listákon szereplô verseibôl. Úgy gondoltuk, a 20. század magyar költészetének gazdagságát akkor képes leginkább érzékeltetni a kötet, ha egy szerzôtôl (a tíz „legszebbet” követôen) egyetlen költeményt szerepeltetünk. A könyv így hamincnyolc költô negyven versét tartalmazza, a tíz leggyakrabban említett költeményt pedig Erdélyben élô vagy Erdélybôl elszármazott képzômûvészek e kötet számára készült grafikái kísérik. Fontosnak tartottuk ugyanakkor, hogy a kötetbe bekerüljön a 104 beküldött válasz is a Korunk körkérdésére, hiszen ezáltal kirajzolódik az egyes irodalmárok személyes versolvasói ízlése is.

9

A HUSZADIK SZÁZAD LEGSZEBB MAGYAR VERSEI

10

Kosztolányi Dezsô HAJNALI RÉSZEGSÉG Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba, le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, 11

mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipôjük, a ruhájuk, s ôk a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de – mondhatom – ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltôóra átketyeg a csöndbôl, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: „ébredj a valóra”. A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég, valami tiszta, fényes nagyszerûség, reszketve és szilárdul, mint a hûség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekzô lelke csöndesen ragyog a langyos ôszi éjjelbe, mely a hideget elôzi, kimondhatatlan messze s odaát, ôk, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,

12

BARDÓCZ LAJOS RAJZA 13

s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az elôcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsôn bucsúzott, elôkelô úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk nôi suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklô, pazar belépô, melyet magára ölt egy drága, szép nô, és rajt egy ékkô behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szûzi szép mozdulattal csillogó fejékét 14

hajába tûzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyûcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalban hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tûnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élô, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 15

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kirôl nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

16

Pilinszky János APOKRIF 1. Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegôben menekvô madárhad. És látni fogjuk a kelô napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelô vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidôn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyûrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törôdött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?

17

Feljött a nap. Vesszônyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2. Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt ôrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdôt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ô is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törôdött csönd, öreg szülôk a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ôsi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. 18

SIMON SÁNDOR RAJZA 19

Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szivszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezôbe tûzdelt árva lécek, és mozdulatlan égô ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegôn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földbôl. 3. Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegôtlen présben. Akkorra én már mint a kô vagyok; halott redô, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.

20

József Attila ESZMÉLET I. Földtôl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegôben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. II. Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent. III. Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölôdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. 21

IV. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. V. A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az ôrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. VI. Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. VII. Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – 22

SZILÁGYI V. ZOLTÁN RAJZA 23

csilló véletlen szálaiból törvényt szôtt a mult szövôszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gôzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. VIII. Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. IX. Hallottam sírni a vasat, hallottam az esôt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belôled, arany öntudat! X. Az meglett ember, akinek szivében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért ôrzi meg, 24

ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. XI. Láttam a boldogságot én, lágy volt, szôke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledôlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. XII. Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedezô szösz-sötétben. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

25

Illyés Gyula EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsôben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó ôr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében, nemcsak a bíró hûvös ítéletében: bûnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan pattogtatott „vigyázz”-ban, „tûz”-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hirekben, a száj elé hulltan pisszt jelzô ujjban, ott zsarnokság van

26

nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergôdô jajsikolyban, a csöndet növelô néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurráhkban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, éppoly hazug-harsányan zengô szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; 27

KUSZTOS ENDRE RAJZA 28

ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget; nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, elôtte már a vágyban, 29

mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak, s bedôl a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ô, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamezô; a csillag: kémlelô ablak, a nyüzsgô égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;

30

húnyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, ez égig érô rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret, követed és teremted; kémlelôdsz ki e körbôl? ô néz rád a tükörbôl,

31

ô les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evôdik velôdig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ô eléd varázsolt, s már körbe lángol erdôtûz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ô vigyáz már, gyárban, mezôn, a háznál, s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, ôt növeszted, gyermeked neki nemzed; hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban: belôled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;

32

vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hû, akármilyen mû, mert ott áll eleve sírodnál, ô mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

33

József Attila ÓDA 1. Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyû szellôje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatûnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét – homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom elôrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlôidet és – amint elfut a Szinva-patak – ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2. Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövô, fondor magányt

34

s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tôlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verôdve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3. Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihûlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.

35

PAULOVICS LÁSZLÓ RAJZA

36

4. Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szôve, bontva bogját – hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját s lombos tüdôd szép cserjéi saját dicsôségüket susogják. Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élô állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong – tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.

37

5. Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált – Kit kétezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcsô, erôs sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)

(Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihûl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendô, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)

38

Kassák Lajos A LÓ MEGHAL A MADARAK KIREPÜLNEK Az idô nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu szeretômmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében a gyárkémények alatt ültünk tudtuk holnap a görbe vonalak ho zsup ho zsup azt mondta elmész Kasikám és én elszáradok a pódiumokon s nádler úr mázolmányaiban nyilván nyilván az úristen megfeledkezik a szépasszonyokról már jött is a félkrisztus faszobrász fiatal volt és gyalázatosan igazságszagú holnap túl leszünk a magyar határon hát igen hm igen nyilván nyilván a város rohant mellettünk ide-oda forgott és néha fölágaskodott láttam az apám kajla szalmakalapját amint úszkál a hóüveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és vissza valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek az érsekújvári plébánián de éppen tíz esztendôvel elôbb sporni úr lakatosmûhelyében ettem a füstöt az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza késôbb az én szépen elgondolt jövômet is beitta és kipisálta a sörrel szerelmes lett egy öreg takarítónôbe kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott 1909 április 25 Párizsba készültem gyalog a faszobrásszal a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott 39

leveszem rólad a szárnyaimat ó Szent Kristóf te sohse leszel az apád fia egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az „Arany Oroszlán” szálló falának dûlten éreztem mindennek vége keresztülszaladt rajtam egy vörös sínpár s a tornyokban harangoztak galambok bukfenceztek a háztetôk felett jobban mondva galoppoztak a napkocsin a ferenciek új harangja szinte énekelt már aki aludni készül fényesítse ki az ólomrudakat az órák fehér juhászkutyákon kísértenek éreztem mindennek vége pálinkások és rövidárukereskedôk becsukták boltjaikat csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez a kerekek többet nem fordulnak visszafelé az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol az élet beleharap a saját farkába a semmibe ó dzsiramári Ó lébli ó Bum Bumm a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat ez volt az elsô keresztbevágott nap az életemben fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek papagallum ó fumigó papagallum a partokon húszas csoportokban vörösréz madarak kukorékoltak a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak csak néha a víz fenekérôl néztek felénk az elkomorodott hullák de mi 21 évesek voltunk a faszobrásznak csúnya rózsaszínû szôrök kunkorodtak ki az állából különben jól éltünk csak éppen a gyomrunk átlója hiába húztuk meg a srófokat az ökrök újra meg újra nekiindultak a tarlókon át s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok bokáiról ilyenkor mindig felkiáltottak belôlem a cintányérok 40

HEIM ANDRÁS RAJZA

41

Bécsben 3 napig az utcán aludtunk aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból mi is az hogy civilizáció az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektôl mi is az hogy családi kapocs az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbítja a köldökzsinórját mi is az hogy istentisztelet az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk az ûrben arany mérföldlábakon higgyétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha a vörös nem vörösebb mint a fehér s ha mégis mi azért mentünk tovább kamaralógósz ha felállítjuk a mérleget úgyis mi húzzuk a rövidebbet és ekkor kinyíltak a szemeink és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidékén és mentünk és mentünk 13 angyal járt elôttünk szintén gyalog és énekeltek nekünk a fiatalságunkról már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal a hónunk alatt szerettük az árokba hullott gyümölcsöt a savanyútejet és a zsidók hitközségi kasszáit s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabôrû ábrázatokkal speciális szaga volt valamennyinek s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek még tejes volt a szája az anyja csecsétôl az utak fehér dunnákban hevertek alattunk a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre este láttuk amint az asszonyok lába között kinyíltak a virágok de mi növényevôk és asszonygyûlölôk voltunk és áthúztuk magunkat Passaun Aachenen Antwerpenen a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakálla egészen meg42

vörösödött nekem versek és hadzsura erdôk kezdtek nôni a fejemben a fényfolyókon kétszer átúsztak elôttünk a patkányok nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojásokkal voltak kimintázva postafiókokban vártak rám a szeretôm levelei de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik úgy jöttek elô a fejembôl mint valami aranygyapjas birkák semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok de ha valaki füle mögé dugja a táblát a redônyök ijedten leszaladnak ez a mi életünk a vámôrök minden állomáson bélyegzôt ütnek a szívünkre s mi csak úszunk tovább hajnal iránt bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy krumplicukorral kereskedne osszátok be a világot amiben éltek nekünk könnyû naponta 50 kilométert megyünk belôle kifelé alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdôkben érezzük a friss trágya szagát a földeken a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben a fák alapjában véve teherbe esett lányok de ha jobban megnézzük a határkövek is teherbe esett lányok halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják: ha ô elmegy én öngyilkos leszek tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét akasztok a fülébe vagy egyszerûen csak ezt mondják: a férfiak mint sánta kutyák a hegyek már egészen fölénk hajolnak az óriás kígyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot még utóbb is költô lesz belôlem csak jól felhúzni a kereplôket a legtöbb baj úgyis anna kisasszony szelességén múlik tegnap két verset küldtem haza a független magyarországnak s megint visszaestünk Stuttgartba 43

ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk s egy stájer paraszt szíve világított le a gerendákról a szomszéd ház udvarán az ÜDVHADSEREG misézett flóták és klarinétok visítottak a csillagok alatt láttuk a sárga üvegbaglyokat amint áthajolnak a fiatal anyák fölött ó isten báránya ki elveszed a világ bûneit a faszobrászban megint cihelôdni kezdett a félkrisztus és mindenáron beszélni akart fogd be a csuszalesôdet ordított föl a stájer paraszt egészen orrunk alá tolva a szívét látjátok 7 rozsdás tôrrel van keresztülszúrva a szeretôm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalán ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim 26 esztendôs vagyok s olyan tiszta volt az életem mint a reggeli harmat télen egész nap a házunk elôtt söpörgettem nyáron kövér gabonát arattam hej haj de az ember sorsa olyan mint a mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött láttuk amint a világ kifordítja szûrét budapest-párizs-berlin-kamcsatka-szentpétervár a faszobrász részeg volt már s a szemeibôl mint valami kanálisokból folydogált a szomorúság a kiáltások egyre inkább a sarok felé tartottak hogy elolthassák kanócaikat esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag varázshatalmában hisztek szólaltam meg egész váratlanul s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból én költô vagyok tehát csak tudom a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó és tele vannak petróleummal szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna valamit adni ezeknek a szegény embereknek de a csillagok már leléptek strázsáikról a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a padlás-grádicson uram-isten a falakról vörös seregekben lefelé masíroznak a poloskák 44

mindenki sózza be az orrahegyét íme milyen rövid az élet de belôlünk mégiscsak kanmacskák lesznek a párisi tûzfalakon tente baba hát tente az ember elalszik így lesznek a vertikálisokból horizontálisok és viszont az égbôl kiléptek a téntagyerekek gyertek át velem a kerten a folyó túlsó partján Mária altatgatja fiát mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim a sarkokban kinyíltak a hátizsákok és veszettül ugatni kezdtek mint Mária a fiát az egész kertet az ölemben ringattam és lejjebb íme itt vannak 11 / 2 márkáikkal a sameszek sóhajok üvegesednek virágok virágzanak ó hát itt vagy te is én és te rajtad én kösd csak rám a térdeidet asszonykám ezüst szalamander papagáj vitézkötés az életemen gyümölcsfa leszakított csillag ó jaj ó jaj mindenki csavarja meg az üvegdugókat az órák kiléptek csillag ketreceikbôl s hosszú parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok az elsô hang amit hallottam egy gramofon ordítása volt a perifériákról a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen meg fogok dögleni mondta meg fogok dögleni 45

a kolduskirálynô óriás mosogatódézsával állt a feje fölött az órából kijött a csontfejû kakukk és alázatosan meghajolt meg fogok dögleni sírta a faszobrász meg fogok dögleni s mindenki látta a halált amint kétszer végigment a szobán de hát miért is mennél el testvérem miért a mezôkrôl még be sem terelted a nyájat sárga hajadban meg sem gyújtottad a lámpákat s a kígyók is mind alszanak a szemedben ó ne törôdj a csúnya kávéskannával ô megharapta a szolgáló köldökét s most mind a ketten másállapotban fekszenek meg fogok dögleni visította a faszobrász meg fogok dögleni s a házak hosszú taktusban a templom felé hajoltak egy kese csikó még betolta fejét az ablakon és nyerített ki veszi meg a kabátomat mondtam én is 5 korona senki többet 5 korona s a hegyekrôl egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak hát menni megint menni azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt pedig nagyon jó barátok voltunk s esténként úgy égett elôttem a szakálla mint a csipkebokor 2 hétig egyedül vándoroltam szomorú voltam mint valami öreg szamár s minden pocsolyánál megmostam a fejem emlékeimet szerettem volna kimosni a fejembôl melyek szörnyen megülepedtek és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé hogy miféle partok felé azt nem tudom úgy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim vannak lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal mert akkor már költô voltam megoperálhatatlanul rendesen leveleztem a szeretômmel s tudtam csak föl kellene hasítani a szügyemet és tiszta arany csurogna ki a szívembôl 46

csak ezek a belga parasztok ne lennének annyira piszkosak ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ folyásáról hiába állok elôttük egyik sem látja meg homlokomon a csillagot olyan voltam mint a 7 árva de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak itt találkoztam össze szittyával aki zürichbôl jött és chilébe készült vallásalapítónak én komolyan hittem hogy lehet belôle valaki nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei kint hevertünk az antwerpeni rakodóparton s ô szónoklatot tartott a gyapotbálákhoz és rusznishordókhoz polgártársak énekelte polgártársak a házinyulak a legszaporább tyúkok s a malmok patkányfogakat csempésznek a gabonába de azért ôrölnek is és ez nem hiába történik mitôl féltek gyámoltalanok igéim virágokban lobogtak már a mezôkön dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerûségét reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé szegény eszemben kinyíltak a liliomok hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelû pajtában és szilvóriumot ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább egy krokodilus s ô aki a zürichi herbergbôl jött és chilébe készült vallásalapítónak ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matrózbordélyban a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak kerítések nôttek föl körülöttünk mint ahogy az állatkertben látható egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam: latabagomár ó talatta latabagomár és finfi a lemezek csak szakadatlanul forogtak le kellene fûrészelni a mesteremberek fekete kezeit az asztalosok minden csomót kilöknek a helyébôl a lakatosok nem értenek a kattantyúk betevéséhez s egy napon ezért össze fog dûlni a ketrecünk 47

látjátok Izabella is elvesztette egyik kesztyûjét ó hát ki is törôdhetne velünk szerencsétlen háromszemûekkel a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a madarak szittya az öltözôben felejtette az új vallás kulcsát s az elsô napon hangosan sírt utána mint a gyerekek aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé mint akiket kiraboltak mindenrôl lemondtunk és tudtuk csak az idô ért meg minket ô sohse fog bennünket kiejteni magából este már a maison du peuple hosszú asztalainál ültünk s szívtuk a jó belga dohányt láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista titkárságba más híres vezérek pedig a kassza elôtt játszottak új francia kártyákkal roppant gyûjtômedencében a világ embercsuszpejza volt itt együtt kék szemû oroszok kiket eljegyzett a forradalom olajszagú hollandok poroszok sovány hegyvidékiek magyarok lehervadt bajusszal garibaldi patétikus rokonai és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon nem volt elég kenyere némelyek vállán New York felhôkarcolói virrasztottak mások szemébôl vörösen kikönyökölt a gyûlölet nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az állomásról viharok zúgnak telefondrótok moszkva szívébôl visítanak elvtársnô üljön a zongorához pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel mozik elôtt gyülekeznek a proletárok a szövetkezet embere tízes csoportokban osztja ki a jegyeket kutyák fölszaladnak a repedt fogú falakon és énekelnek mint az öregasszonyok valaki azt mondta le az oligarchiával és egyszerre: róma páris tiflisz 48

stockholm szamarkand s a ruhrvidéki bányák halljátok-e a müncheni városháza harangocskáit florencben az apostolok vállán alusznak a galambok mindenki tudta már nem lehet messze isten órája a fanatikusok bôre érzékenyebb mint a szeizmográf s mi valamennyien vakarództunk elvtársnô üljön a zongorához föl föl ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretôm gyémántszemeit a középsô lámpa mellett elhajóztak a szalamanderek szittya már aludt a vörös tócsákban s most szép volt mint egy fiatal bulldog mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezôgép de az ember mindig be van csukva s bôre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok éjfélkor az orosz gyûlésre mentünk a petit passage-ba egy szôke tovaris beszélt még egészen gyerek lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek mint vörös galambok hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszkij ördöngöseivel mi leharaptuk magunkban a szentimentalizmus hetedik fejét és mindent le akarunk rombolni ó Oroszország te elátkozott föld ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal megjelölt fiaid nem látnák európa leköpi bennünk az ázsiait és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szentpétervári szajha egy napon meg fogja szülni az új embert oroszország a forradalom vörös tavaszával viselôs de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a virágok de oroszország hasonló a megmûveletlen földhöz segítsetek hát testvérek európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai 49

segítsetek segítsetek! s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje valamennyien a tenyerébe ültünk hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá! az én hátamról akkor leesett egy púp ablakokon kinyíltak a jégvirágok és szittya akibôl azsan provokatôr és rendôrkém lett késôbb megcsókolta az orosz kabátját tiszta vagyok mint a gyermek mondta – ha tripperem nem lenne elmennék carszkoje szelóba hogy megölhessem a cárt ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott lázadásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból és halkan és messzire hangzón énekeltünk végre hát végre eljött az idô s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák azt hittük márciusok arany lobogói seregelnek fölöttünk a hattyúk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegények asztalára de hajnalban eljöttek értünk a belga csendôrök még alig virradt a pisáló szobor elôtt még nem álldogáltak a bedekkeres idegenek a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan párisban fekszenek nevettek ránk a városháza arany cirádái s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben lefelé a meredek lépcsôkön a krumplisütôk megvasalt kályhái elôtt kocsmák moslékjában a halkereskedések hajnali bûzében szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most haldoklik bennük az isten a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk boldog voltam nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk a nap gyémánt fátyol mögül kukucskált rájuk a tûzfalakról 50

egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek s most nyálaztam a cigarettájuk után ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya ki nem régen még chilébe készült messiásnak valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról a szôke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt mint marinetti futurista istene és szerette oroszországot jobban mint fiú az anyját most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a kreml elôtt felakasztják segítsetek hát testvérek európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai segítsetek! segítsetek! én csak együgyû költô vagyok csak a hangomnak van éle mit ér ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt 12 napig ültünk az egérszagú toloncházban 105-en voltunk egyetlen teremben nappal és éjjel éjjel és nappal éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat hangosan a szakállas ôr után aki fönt ült egy magas pódiumon mint valami bálvány aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a francia határig uram isten hát mégis! uram isten jön páris akirôl éneklô csodákat hallottam s akit még nem ismerek tudtam a franciáknak vörös kakas áll a címerükben tudtam a francia föld lánnyal és mûvészettel áldott zola parasztjai ezüst gitárokon úsztak a hajnalban kék hulláit gyepágyra fektette a szajna szittya dunajecrôl mesélt a magyar tanítóról aki most hegedûvirtuóz a chat noir-ban 9 szeretôje van idegen francia lányok akik csatalovak voltak a francia–német háborúban 51

megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig 9-féle tojást találtam a madárfészkekben lüttichnél elhajtottam 2 tehenet tehát 300 kilométerre voltam páristól s fejünk fölött mankón jártak a papagájok Ó PÁRIS! PÁRIS! ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista költô tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van és mentünk naponta 60–70 kilométert és mentünk a vastorony árnyéka felé vegyétek meg a vízhólyagjainkat mondtuk az embereknek vegyétek meg jókarban tartott vízhólyagjainkat ha vékony tûvel szúrjátok föl meg sem érzitek utána az égetés ízét a franciák azért mégis nagyon hasonlítanak a belgákhoz bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók lehet hogy a jó malátasörtôl ilyenek de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült a keresztény filozófia megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban hordtuk mint valami nehéz sós kolompokat napokig sehol se kaptunk szállást ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott mindjárt házat is tojni a hátunkra? egy börtönôr aki különben suszter is volt 12 órára bedugott bennünket a szalmába a sárga csövekbôl lándzsákkal fogókkal és valóságos orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek ez azonban nem jelentett semmit messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval valaki állandóan azt énekelte felettünk: TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK s reggel feketekávét ittunk a suszterné szoknyája körül azt mondta nagyon szép hajam van s ha jobban megnéz egy igor nevû legényre hasonlítok aki 20 év elôtt a szajnába ölte magát miatta 52

a feketekávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban s én megígértem hogy Párisból küldök neki képeslapot két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát és ki tudja miért és többé nem szakadt el tôlem a hangja benne sírt a vámôrök sípjában és nevetett Páris elektromos kürtjeiben nevess hát te szamár nem látod hogy az élet aranyfészkében ülsz most Páris ringat bennünket mondta szittya egészen megfeledkezve a tripperérôl egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból hozzá képest szódavíz volt az anyám teje tûzd föl a szárnyaidat barátocskám tûzd föl a szárnyaidat holnap elmegyünk GRIZETTE-hez holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és megnézzük a villanyos madarakat holnap átmegyünk a tuilleriákon és a csillagbáron hát igen igen nagyon szomorú voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan nônek a körmök ó jaj jaj hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák 2x2=4 csipkebokor nyílik ki mindenütt de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik az a legboldogabb akinek kifordítható a bôre mert ki is nézhetne túl önmagán amit fölállítunk az föl van állítva de amit fölállítunk az nem jelent semmit a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek 53

tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját a majmok megnézték hátuljukat goldmann úr tükreiben és teljesen boldogok talán ha sakkozni tudnék de én semmihez sem értek igazán a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban én láttam párist és nem láttam semmit szeretôm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtôl nevetni akartam elôttük de nagyon szégyelltem hogy két nadrág van rajtam gatya nélkül bizonyos hogy a költô vagy épít magának valamit amiben kedve telik vagy bátran elmehet szivarvégszedônek vagy vagy madarak lenyelték a hangot a fák azonban tovább énekelnek ez már az öregség jele de nem jelent semmit én KASSÁK LAJOS vagyok s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

54

55

Babits Mihály ESTI KÉRDÉS Midôn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatosan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és ugy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt, vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat: vagy országuton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat, vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán, vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettôs vonalát, vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bûvös lámpának képe van is már, de nincs is, 56

melynek emléke sose lehet hûvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektôl terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvetô? minek az árok, minek az apályok s a felhôk, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égô szizifuszi kô? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelô idô? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nô a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nô?

57

JUHOS SÁNDOR RAJZA

58

Füst Milán

ÖREGSÉG Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstôl? S hol vagytok fogaim, ti vérengzôk, kiktôl felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelôs útaimon görbe bottal a kezemben? Loholni bolondúl? Kergetni az ôzet, az ôzlábút s utána ledôlni, susogni, nem is neki, de a holdnak... Holmi rejtelmekrôl, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngô hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor Leborúltam a sötétben elétek! Hallgass rám oh ifjúság. Volt egy öreg görög egykor Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni. Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve –, ôsz haját verte a szél is S pisla szemébôl könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé, S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger... Oly naggyá nôtt meg elôtte s oly szentté az öregség ôsi nyomora. 59

Mert hisz ott állt ô már önnön sírja elôtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielôtt elomolna... S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük, s egy másik, még nagyobb figyelem... S a feje körül tompa derengés.

60

MÁRTON ÁRPÁD RAJZA 61

Babits Mihály

JÓNÁS KÖNYVE ELSÔ RÉSZ

Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.” Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna, de nem hová a Mennybeli akarta, mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a feddett népség megkövezze. Kerülvén azért Jáfó kikötôbe hajóra szállott, mely elvinné ôtet Tarsis felé, s megadta a hajóbért, futván az Urat, mint tolvaj a hóhért! Az Ur azonban szerzett nagy szelet és elbocsátá a tenger felett s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor ingó és hulló kék hullámfalakból, mintha egy uj Ninive kelne-hullna, kelne s percenként összedôlne ujra. Forgott a hajó, kettétört az árboc, deszkaszál nem maradt hû deszkaszálhoz. A görcs hajósok, eszüket veszítve, minden terhet bedobtak már a vízbe s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé, kiki a maga istenét üvölté. Jónás mindent kiadva, elcsigázva, betámolygott a fedélközi házba, 62

le a lépcsôkön, a hajófenékre, s ott zuhant bódult félálomba végre gurítván ôt az ázott, rengô padlat. S így lôn hogy a kormányos belebotlott, a deszkákat vizsgálva, s rája szólt: „Mi dolog ez, hé, te nagy alható? Ki vagy te? Kelj föl s kiálts a keserves istenedhez, talán ô megkegyelmez! Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet? Mely város vall polgárának, büdös? S e fene vízen át velünk mivégre jössz?” S ô monda néki: „Zsidó vagyok én s az Egek Istenétôl futok én. Mi közöm nékem a világ bünéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én. Hagyjatok itt megbujni a fenéken! Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem. De ha kitesztek még valahol élve, tegyetek egy magányos erdôszélre, hol makkon tengjek és keserû meggyen békében, s az Isten is elfeledjen!” De a kormányos dühhel csapta vissza: „Mit fecsegsz itt erdôrôl össze-vissza? Hol itt az erdô? És hová tegyünk ki? Innen csak a tengerbe tehetünk ki! Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon az ilyet akit mit tudom mi bûn nyom. Már biztos hogy te hoztál bajba minket: magad mondod hogy Isten átka kerget. Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg. Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek 63

BENCSIK JÁNOS RAJZA 64

ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta, nehogy hajójuk süllyedjen miatta, mert nehéz a kô, és nehéz az ólom, de nehezebb kit titkos súlyu bûn nyom. Jónás azonban jajgatott s nyögött és meglóbálták a tenger fölött. „Vigyázz – hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!” S nagyot loccsant… s megcsöndesült a tenger, mint egy hasas szörny mely megkapta étkét. S már a hajósok térdencsúszva, kétrét görbedve sírtak és hálákat adtak, könnyelmü áldozatokat fogadtak, s a messzeségben föltünt a szivárvány. A víz simán gyürûzött, mint a márvány. MÁSODIK RÉSZ

Az Ur pediglen készitett vala Jónásnak egy hatalmas cethalat s elküldte tátott szájjal hogy benyelné, halat s vizet vederszám nyelve mellé minek sodrán fejjel elôre, hosszant Jónás simán s egészben úgy lecsusszant gyomrába hogy fején egy árva haj nem görbült, s ájultából csakhamar fél-ébren pislogott ocsúdva, kába szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába. És így jutott a szörny-lét belsejébe vak ringások eleven bölcsejébe, és lakozék három nap, három éjjel a cet hasában, hol éjfél a déllel egyforma volt, s csupán a gondolatnak égre-kigyózó lángjai gyuladtak, mint fulladt mélybôl pincetûz ha támad. 65

És könyörge Jónás az ô Urának a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád, hallj meg, Isten! Mélységbôl a magasság felé kiáltok, káromlok, könyörgök, a koporsónak torkából üvöltök. Mert dobtál vala engem a sötétbe s tengered örvényébe vetteték be, és körülvett a vízek veszedelme, és fû tekeredett az én fejemre, bô hullámaid átnyargaltak rajtam, és Egyetemed fenekébe hulltam, a világ alsó részeibe szállván, ki fenn csücsültem vala koronáján! Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? Ki titkaidat tudtam, mit tudok már? Kényedre hány-vet hánykódó vized s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.” S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt, sürûn szíván kopoltyuját a Halnak, mely csupa verdesés és lüktetés volt, s a vízbôl szürt lélekzet mind kevés volt, a roppant haltest lihegve-dobogva szokatlan terhét ide-oda dobta kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen tovább üvöltött a büzös sötétben, s vonítva, mint a farkas a veremben, nyögött: „Bezároltattál, Uram, engem! Sarak aljába, sötétségbe tettél, ragyogó szemed elôl elvetettél. Mindazonáltal szemeim vak odva nem szûnik nézni te szent templomodra. Sóvár tekintetem nyilát kilôttem s a feketeség meghasadt elôttem. Éber figyelmem erôs lett a hitben: akárhogy elrejtôzöl, látlak, Isten! 66

Rejteztem én is elüled, hiába! Utánam jöttél tenger viharába. Engedetlen szolgádat meggyötörted, magányos gôgöm szarvait letörted. De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, annál világosabb elôtte orcád. Most már tudom hogy nincs mód futni tôled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. De te se futhatsz, Isten, énelôlem, habár e halban sós hús lett belôlem!” Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal, Jónás meg visszarugott dupla talppal. S uj fájdalom vett mindkettôn hatalmat: a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak. És monda Jónás: „Ki táncoltat engem? Ki az aki nem hágy pusztulni csendben? Besóztál görgô tengered savával és csapkodsz, mintha játszanál csigával. Mert megfogyatkozott bennem a lélek: de az én Uram akará hogy éljek. Ebének kíván engemet a Pásztor és megszabadított a rothadástól. Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad. Mert imádságom elhatott tehozzád és végigjárta a Magasság hosszát. Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen, hogy amit megfogadtam, ne felejtsem, mert aki éltét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elrekeszti.” Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap és akkor az Ur parancsolt a halnak, ki Jónást a szárazra kivetette, vért, zsirt, epét okádva körülötte. 67

HARMADIK RÉSZ

S monda az Ur Jónásnak másodizben: „Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként elédbe írtam, prédikálj!” S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, melynek három nap volt járó vidéke, három nap taposhatta azt akárki s kanyargós utcáiból nem talált ki. Menvén hát Jónás, elsô nap kiére egy sátrakkal telt, csillagforma térre s az árusok közt akik vad szakállát és lotykos, rongyos, ragadós ruháját, ahol helyet vôn, kórusban nevették, kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként: „Halld az Egek Urának Istenének kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város s föld alá süllyed, negyven napra mához!” Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott, kimarjult arcán verítéke csorgott, de az árusok csak tovább nevettek, alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek s Jónás elszelelt búsan és riadtan az áporodott olaj- s dinnyeszagban. Másod estére másik térre ére, a színészek és mímesek terére, kik a homokon illegve kigyóztak s szemérem nélkül a nép elôtt csókolóztak. Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára hágván, olyat bôdült bozontos szája, 68

hogy azt hitték, a színre bika lép. Mohón hökkenve némult el a nép, míg Jónásból az Ur imígyen dörgött: „Rettegj Ninive, s tarts bünbánva böjtöt. Harminckilencszer megy le még a nap, s Ninive napja lángba, vérbe kap!” S az asszonyok körébe gyültek akkor s kisérték Jónást bolondos csapattal. Hozzá simultak, halbüzét szagolták és mord lelkét merengve szimatolták. Igy ért, az asszonyoktól közrevéve, harmadnap a királyi ház elébe. Ott már tudták és várták és bevitték egy nagy terembe, hol arany teríték mellett hevertek a Hatalmasok, nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok, és meztelen táncoltak ott a szolgák vagy karddal egymást ölték, kaszabolták játékul. Jónást meg egy cifra oszlop tetejébe tették hogy szónokoljon és jövendölje végét a világnak. És Jónás akkor egy iszonyu átkot kiáltva a királyra s udvarára s az asszonyokra és a palotára s a színészekre és a mímesekre s az árusokra és a mívesekre s az egész Ninivére mindenestül, leugrott, és az ôrökön keresztül kitört, s a termen át, s a szoborerdôn, csarnokon, folyosókon és a kerten, tavat megúszva, rácsokon lekúszva, s a vízvezeték-csatornán lecsúszva, utcán és bástyán, falmentén szaladva rohant ki Ninivébôl a szabadba, 69

egyetlen látomással dúlt szivében: hogy kô kövön nem marad Ninivében. És méne a pusztába, hol a sáskák a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták, hol aki a forró homokra lépett jó saru nélkül, a talpa megégett: ott megfogadta, harmincnyolc napig böjtölve s imádkozva ott lakik s nem mozdul, mígnem messze kénköves lángoktól lenne lenn az ég veres s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet dördül, s a nagy vár tornyai ledôlnek s ugy elpusztul minden ninivei, maga és apja s anyja, fiai s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja, mint hajdan a Jeroboám családja. S azontul, harmincnyolcból visszamenve, a napokat számlálja vala rendre, kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas! Hires Bosszuálló, szavamra hallgass! Elküldtél engem, férgekhez a férget, kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. Én inkább ültem volna itt a pusztán, sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán. De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te küldtél. Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! Szolgádat pellengérre állitották, mert gyönge fegyver szózat és igazság. Nincs is itt haszna szépszónak s imának, csak harcnak és a hatalom nyilának. Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, 70

harc és pusztulás prófétája lettem. Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le ôket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, mert nem lesz addig igazság, se béke, míg gôgös Ninive lángja nem csap az égre.” S elmult egy hét, és kettô, három, négy, öt, és már a harmincnyolcadik nap eljött. Jött a reggel és a dél és az este: Jónás egész nap az ég alját leste. S már a láthatár elmerült az éjben, s egy árva ház sem égett Ninivében. NEGYEDIK RÉSZ

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik szívben még Jónás szava kicsirázik mint a jó mag ha termôföldre hullott, s pislog mint a tûz mely titkon kigyulladt. S gondolta: „Van idôm, én várhatok. Elôttem szolgáim, a századok, fujják szikrámat, míg láng lesz belôle; bár Jónás ezt már nem látja, a dôre. Jónás majd elmegy, de helyette jô más”, így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás, s azért felette megharaguvék, és monda: „Mikor ide kijövék, s azóta napról-napra s egyre többen jöttek a városból kérdezni tôlem, kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még? S én számról-számra közlém pontossan. S most szégyenben hagytál! Hazudtam én, és hazudott a naptár. És hazudott az Isten! Ezt akartad? Bünbánók jószándékát megzavartad. Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni! 71

Azért vágytam hajón Tarsisba futni… Mert te vagy aki fordít rosszat jóra, minden gonosznak elváltoztatója. De már az én lelkem vedd vissza tôlem, mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.” Tudnivaló pedig itt hogy kimenve a városból Jónás, ül vala szembe, a város ellenébe, napkeletnek, árnyékban, mert egy nagylevelü töknek indái ott fölfutva egy kiszáradt, hôségtôl sujtott fára, olyan árnyat tartottak, ernyôt eltikkadt fejére, hogy azalól leshetett Ninivére fátylában a nagy fények fonta ködnek. S örüle Jónás módfelett a töknek. Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett a nagy Uristen egy kicsinyke férget, mely a töknek tövét megrágta volna és tette hogy indája lekonyulna, levele megpörögve kunkorodna s az egész tök elaszva szomorodna. Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnôtt: nem tartott többet sem árnyat, sem ernyôt. S akkor az Isten szerze meleget s napkeleti szárasztó szeleket s lôn hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadttá szédítette, ugyhogy immár úgy érzé, minden körülötte himbál, mintha megint a hajón volna; gyomra kavargott, és gyötrôn égette szomja s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.” 72

S monda az Ur Jónásnak: „Lásd, valóban méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban a széleslombu, kövér tök miatt, hogy hûs árnya fejedrôl elapadt?” S felelt, kitörvén Jónásból a méreg: „Méltán haragszom azért, mígcsak élek!” És monda akkor az Isten: „Te szánod a tököt amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél. És én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült vala fel? melynek tornyai vetekedve kelnek? mely mint egy gyôztes harci tábor terjed a sivatagban, és utcái mint képeskönyv amit a történet irt, nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének ormát mely lépcsôt emel a jövônek? A várost amely mint egy fáklya égett nagy korszakokon át, és nemzedékek éltek fényénél, s nem birt meg vele a sivatagnak annyi vad szele? Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkálva türelemmel: ô sem tudta, és ki választja széllyel, mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével? Bizd azt reám, majd szétválasztom én. A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak ujabb Ninivék 73

és jönnek uj Jónások, mint e töknek magvaiból uj indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi az én szájamban ugyanazt jelenti.” Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. A nap az égen lassan ballagott. Messze lépcsôs tornyai Ninivének a hôtôl ringatva emelkedének. A szörnyü város mint zihálva roppant eleven állat, nyúlt el a homokban.

74

Dsida Jenô PSALMUS HUNGARICUS I. Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt belé a vad hullámverés morzsoló harsogása, a morzsolódó kis sziget keserû mormogása. Jaj, mindenbôl csak vád fakad: miért kímélted az erôt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erôs, nagy védôgátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám visszafogadsz-e, bedôlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, 75

eget-nyitó, poklot-nyitó átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bôgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! II. Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerû, a minden embert megsimogató tág mozdulat, az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép, görög hangulat. A hûssel bíztató, közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden-eszme sajgó árulója, most mégis bôsz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, ója, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! –, most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: 76

DEÁK FERENC RAJZA 77

magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan, mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, s ha kedve támad, bárhová mehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Bûn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, szívszakadásig így kell énekelnem Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! III. Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörüségek, Páris tüze, Velence csillogása, még lelkemet is lehúnyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepût és szürke kócot és gôggel viselem 78

fajtám egyenruháját: a foltozott darócot. Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külsô sötétségre vettetett, kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ô szive fénylik, ô a rögeszmém, végsô szenvedélyem, ráfonódom, rajta kuszom fölfelé, mint szôlôkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs. Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelôs dal lett az utitársam, rekedt dal, nem zenél, csak hörög, mint a szél, zúg, mint vihartól ráncigált fák Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! IV. Mit nékem most a Dante terzinái s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, 79

mikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, ôsi szóra kell megtanítni fiainkat, mikor rémít a falvak csendje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költô, mikor anyád sikolt?! Európa, én nagy mesterem, lámcsak mivé lett fogadott fiad! Mily korcsbeszédû, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány. Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt. Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsôül és ragyogni kezd. Ezért nem is hányódom már magamban, vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! 80

Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! V. Idegen-vérû és beszédû kenyeres jópajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, kiket szerettem, s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklô sebét, nekem is fáj, higyjétek el, hogy zord a szóm és homlokom setét. Nekem is fáj, hogy búcsuzom, mert immár más utakra kell mennem, de így zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem s én nem tagadhatom meg Ôt, mikor beteg és reszketô és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekvôhelye szalma. Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tôle kérek kenyeret s csak ô, kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide; ha bûnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi „de”. Gyûlöletes, ki ünneplô ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, – mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bûnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álmokon, 81

seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegô fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! VI. Száraz nyelvem kisebzett, égô fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart. Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt s a bácskai szôlôhegyek közt, üljetek mellém. Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban, vagy Amerikában, üljetek mellém! Ti eztán születôk s ti porlócsontu ôsök, ti réghalott regôsök, ti vértanúk, ti hôsök, üljetek mellém! Ülj ide, gyûlj ide, népem s hallgasd, amint énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! – 82

– dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínû, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és ôrüljön bele! –: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk, mikoron hozzád hûtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

83

A VERSILLUSZTRÁCIÓK SZERZÔI 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Bardócz Lajos (Szászsebes, 1936) – grafikus (Tiszakécske) Simon Sándor (Nagysármás, 1954) – grafikus (Párizs) Szilágyi Zoltán (Kékes, 1954) – grafikus, filmes (Kecskemét) Kusztos Endre (Makfalva, 1925) – grafikus, festômûvész (Szováta) Paulovics László (Szatmárnémeti, 1937) – grafikus, festômûvész (Iserlohn – Szentendre) Heim András (Kolozsvár, 1946) – grafikus, festômûvész (Kolozsvár) Juhos Sándor (Kolozsvár, 1974) – grafikus, festômûvész (Kolozsvár) Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940) – festômûvész, grafikus (Csikszereda) Bencsik János (Budapest, 1945) grafikus, festômûvész (Budapest) Deák Ferenc (Kökös, 1935) – grafikus (Kolozsvár – Szeged)

84

Radnóti Miklós HETEDIK ECLOGA Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barak oly lebegô, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok Szerbia vak tetejérôl búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager ôrei, s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt, lázas test, s mégis egy életet él itt, – jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

85

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres ôrszemek árnya lépdel a falra vetôdve, az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben

86

Szabó Lôrinc SEMMIÉRT EGÉSZEN Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, én nem tudok örülni csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitôl, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. 87

Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

88

Márai Sándor HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nôtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt, Amikor a költô még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyûgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemet...” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedrôl az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Még szólnak és üzennek ôk, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: „Nem lehet, hogy oly szent akarat...” De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? 89

„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is, Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgô panaszt: „Testvért testvér elad...” Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...” Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...” Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitôl: miért? Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért. És eszt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A rádióaktív hamu mindent betemet. Tûrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, Tûrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tûrd, hogy az Isten tûri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Ôrizd eszelôsen néhány jelzôdet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt, Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet És Jenô nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk. (Posillipo, 1950)

90

Ady Endre KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomorú vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jaj-szó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér.

91

Juhász Ferenc A SZARVASSÁ VÁLTOZOTT FIÚ KIÁLTOZÁSA A TITKOK KAPUJÁBÓL Édes fiát az anyja hívta, messzirôl kiáltott, édes fiát az anyja hívta, messzirôl kiáltott, a ház elé ment, onnan kiáltott, nehéz kontyát lebontotta, szôtt abból sûrû rengô fátyolt, bokáig-érô drága leplet, szôtt súlyosan-lobbanó palástot, fekete-rojtos zászlót a szélnek a tûz-lucskos, vér-szagú alkony. Ujjait csillag-kacsokba fonta, arcát a hold habja bevonta és úgy kiáltott édes fiának, mint egykor édes gyermekének, a ház elé ment és szólt a szélnek, szólt az énekes madaraknak, szólt a szerelmes vadludaknak, odaszólt a didergô nádnak, a holdban-lebzselô krumplivirágnak, a földbe-nôtt here-fürtû bikáknak, a kutat-árnyazó kis ecetfának, odaszólt az ugráló halaknak, a gyûrûknek, amik gyapjasan szaladnak: hallgassatok madarak, ágak, hallgassatok, mert fölkiáltok, hallgassatok halak, virágok, hallgassatok, mert szólni szeretnék, hallgassatok föld mirigyei, vibráló-uszonyok, égi-ernyôk, csöndesülj nedvekbe ágyazott zsongás, 92

atomok mélyébôl szivárgó zajongás, érc-szemérmû szûzek, vatta-szügyû nyájak hallgassatok, mert fölkiáltok, fölkiáltok az én fiamnak! Édes fiát az anyja hívta, gyûrûzve szállt föl sikoltása, szállt a mindenség-csigatekervényben, oldala megvillant a fényben, mint halak zsíros-pikkelyes háta, utakon fém, só lázadása. Édes fiát az anyja hívta: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád! Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édes-öblöd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hûs forrásod, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te emlék-emlôd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hervadt-sátrad, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te félig-vak lámpád. Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütôdöm, csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bôröm, a combom, lábam-szára, a dolgok felöklelnek, mint a megbôszült kosok, szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés, megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok, a villany is rossz, megüt az áram, eres bôrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csôrén, az olló elúszik elôlem, mint fémbôl-való rák, veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas, vizenyô-indáktól érik a lábam, 93

csomós, lila növényzet borítja combjaimat, lábujjaimon csont-épületek nôttek, kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós, csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kôzetek, minden ágam búcsúzni készül, beteg, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, mert én csak révülök, szikáran betölt a benti-látomás, szikrázik a korhadt, deres szerveken, mint kerítésen lógó fagyott ingeken a tél-reggeli kakaskukorékolás, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, a dolgoknak adj újra elrendelést, a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, a rakoncátlan fésû mutassa meg magát, mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, áttetszô-könnyû, mint a szitakötô, akinek, fiam, te jól ismered, tarkója s állkapcsa között két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok és nem-földi dolgokat látok ezekkel. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, igazíts el mindent a lélekzeteddel. A fiú ezt meghallotta, fejét hirtelen fölkapta, szimatolt tág orr-vedrekkel, lüktetô lebernyegekkel, fülelt erezett fülekkel, síró hangra egész-testtel, mint vadász nyálkás léptére, erdô-tûz kondor füstjére, mikor a füst szövetében sír az erdô, vinnyog kéken. Egész fejjel fordult arra, 94

hogy a régi hangot hallja, s érzett ekkor riadalmat: meglátta farán a gyapjat, osztott patáit meglátta, gyopár-csülkeit csudálta, s ahol liliom világít, szôr-erszényû bak-almáit. Futott a tóhoz robogva, szüggyel a lombot kotorva, teste már habos csatakban, fehér tajték földre csattan, két-pár fekete patája virágot sebez halálra, gyíkocska mállik alatta, hûl toka-szakálla, farka. Amikor a tóhoz érne, ránéz holdfényes vizére: vízben rezeg holdas bükkfa, tóból szarvas néz rá vissza! Most látja csak, karcsú teste vastag szôrrel van befedve, fedi szôr a térgyét, combját, rojtos-ajkú vesszôtokját, feje agancsot rügyedzett, csont-ág csontot leveledzett, arcát állig szôr boritja, ferde-vágatú orrlikja. Fának veti dús agancsát, nyakát hurkás erek fonják, toporzékol, magát töri, szeretne már kiáltani, de csak szarvasé a hangja, amit vissza-hall az anyja, hullatna fiúi könnyet, nem-látni fúj vizi-szörnyet, hogy a szuszogás-örvényben megragyognak vizi-éjben 95

virág-uszonyú halacskák, buggyant-szemû gyémántocskák. Mikor a víz tolla csappan, szarvas áll a hold-habokban. A fiú most vissza-kiáltott, elbôdült nyakát kinyújtva, a fiú vissza-kiáltott, szarvas-hangon búgott a ködben: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, anyám, édesanyám, ne csalogass engem, anyám, édesanyám, fölnevelô dajkám, anyám, édesanyám, szép habos forrásom, növesztô-lakásom, nagy-rügyü csecsbimbóm, fagytól-óvó sátram, anyám, édesanyám, ne kívánd jöttömet, anyám, édesanyám, selyem-virágszálam, anyám, édesanyám, aranyfogú madár, anyám, édesanyám, ne csalogass engem! Ha én visszamennék, szarvamra vennélek, szarv-hegyrôl szarv-hegyre dobálnám a tested, ha én visszamennék, földön görgetnélek, eres kis emlôdet patámmal megtörném, szarvval szurkálnálak, foggal harapnálak, 96

ágyékod taposnám. Ha én visszamennék, anyám, édesanyám, lelked kiontanám, nagy zöld legyek dongnák, csillagok ámulnák virág-szerveidet, akik pedig engem bôven melengettek, zsíros ragyogással, meleg áramlással, mint lágy szuszogással Jézust a kis barmok. Anyám, édesanyám, ne akarj te engem, bizony holtra válnál, amikor meglátnád fiad közeledni. Szarvam minden ága tekert aranyperec, szarvam minden gallya karos gyertyatartó, szarvam minden hegye szép ravatal-gyertya, szarvam minden lombja aranycsipke-oltár. Bizony holtra válnál, ha látnád az égen röpülni a szarvam, mint halottak napján fénylô nagy temetôt, gyertyaláng-leveles kô-fát, a fejemet. Anyám, édesanyám, ha fölkeresnélek: téged pörzsölnélek fekete csutakká, 97

égetnélek zsíros fekete agyaggá, téged megsütnélek szenes húscafattá. Anyám, édesanyám, ne kivánj te engem, ha én visszamennék, téged fölfalnálak, ha én visszamennék, házadat földúlnám, a virágos-kertet ezer agancs-ággal össze-kaszabolnám, kitépném a fákat szarvas-fogaimmal, kiinnám a kutat egy nagy kortyintásra, ha én visszamennék, házad fölgyújtanám, akkor kiszaladnék a temetôkertbe, hegyes puha orral, mind a négy patámmal apámat kiásnám, föltépném fogammal koporsófödelét, csontjait kiszórnám! Anyám, édesanyám, ne csalogass engem, nem mehetek vissza. Ha én visszamennék, halálod okoznám. Szarvas-hangon a fiú így kiáltott, s rá vissza-felelt, szólva az anyja: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád. 98

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, fôzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába, ropog majd fogad alatt, mint a kô-falat az óriások fogsorában, adok meleg tejet tiszta pohárból, tüzeshasú békákkal ijesztô, zöld óriásvarangy-pislogású pincémben bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe, dagasztok kenyeret kôzetes ökleimmel, tudok én, tudok én habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, rikácsoló libák eleven-bögyébôl téptem dunnádba a tollat, sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt mellükön, mint a haldokló szája, napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot, lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja. Jaj anyám, édesanyám, nem mehetek én oda vissza, ne adj nekem te fonott-kalácsot, édes kecsketejet virágos pohárba, ne is vessed meg süppedôsre ágyam, ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét, borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára, a vöröshagymákat fond be koszorúba, tajték-belû lángost süss a kicsinyeknek. Számban a meleg tej csak ecetté válna, a kalács elôttem kô-teknôccé válna, borod poharamban piros vérré válna, dunnád minden pelyhe válna kék lángokká, itató kis bögréd kék kard-liliommá. Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám, a szülôi házban nincsen maradásom, nekem a zöld erdô lehet csak lakásom, gubancos nagy szarvam nem férne házadba, temetô-agancsom nem fér udvarodba, az én lombos szarvam dübörgô világ-fa, csillag a levele, tejút a mohája, 99

csak szagos füveket vehetek szájamba, elsô-szôrû gyepet fonhatok nyálamba, nem ihatok én már virágos pohárból, csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból! Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan. Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam, mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan? Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra, fiam? Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan. Emlékszel-e még, hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt, boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted, bújtad a repülôgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál, szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festô volt a barátod, emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél? Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd a régi szeretômet, barátaim elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festô ki tudja hol van, édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom? Anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott, kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat, mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi, mert föltántorog a sírból, körmeit, szôrét visszanöveszti. Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember, azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba, de ökrendezni kezdtem a félelemtôl, épp akkor jöttem haza Pestrôl, Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak, jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng, Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálazott, mint a csecsemôk, belseje kifordult csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt, hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték, reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd, 100

kiszôrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bôrû, sárga hernyó a gégéd, Jaj, azt hittem, benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak. Jaj, jaj nagy zöld esô volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek, egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott, mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott, mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva, fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál, fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgô ezüstkosár, fújták a cimborák kirepedt, vérzô ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel, fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat, fújták a borravaló címeres bolygóit föl az ûrbe utánad, kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva, tódult a villogó, merev, körajkú hangszerekbôl a hullaszagú ûrbe, tódultak megkövesedett szeretôk, rothadó asszonyok, korhadó bakanagyapák, kis házak, bölcsôk, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökû zsebórák, húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny, tódultak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgô sárga-pitykés közlegények, fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk, s te vezényelted ôket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok, két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllôi szíveden, a cipôd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgû lábadon fehér harisnya, fújták a cimborák a ropogó esôben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyûk, mint ôsmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréztrombiták. Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat, hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földbôl, kibújnak. Édes fiát az anyja hívta, messzirôl kiáltott: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, hagyd azt a kô-világot, kô-erdô szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények, 101

vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred, rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza. Ott állt az idô hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titkok-kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülô-anyjának: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettôs-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszültségû-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötôje, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegô tengerek, minden csigolyám nyüzsgô nagy-város, füstölgô kô-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelôm, az ûr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötô-szemû anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülôi-házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal. S majd ha a húsom bomlik széjjel, 102

bûzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.

103

Juhász Gyula ANNA ÖRÖK Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimbôl lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod, és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis, Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt, És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendômben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésemben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz, és uralkodol örökkön, Amen.

104

Domonkos István KORMÁNYELTÖRÉSBEN Bosnyák Istvánnak ajánlva Elmém csak téveleg széllel kétségben, Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben, Kormányeltörésben, Nincsen reménsége senki szerelmében. (Balassi Bálint) IZZASZTÓ RENDSZEREK – a tôkés iparban a munkaintenzitás növelésének különféle rendszerei. (Közgazdasági kislexikon) A társadalmi fejlôdés azt mutatja, hogy a magántulajdon nem örök kategória. (Közgazdasági kislexikon) PROLETARIÁTUS – a tôkés társadalom bérmunkásainak osztálya, amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva, kénytelen a tôkéseknek eladni munkaerejét. (Közgazdasági kislexikon) NÉPESSÉG IMMIGRÁCIÓJA – egyes országok állampolgárainak bevándorlása egy másik országba állandó vagy idôleges letelepedés céljából. (Közgazdasági kislexikon)

én lenni én nem tudni magyar élni külföldi élet pénz nyelv zászló himnusz bélyeg elnökök vezérek 105

elôkotorni megfelelô ott ahova érek mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren koponyánkból a habverô nyele kiáll világ pro-árjai világ kontra-árjai ez lenni vers szavak kínai falát megmássza a halál élet frázisait emberbôr kötésben adják ki írók: nemzeti irodalmak generálisai és nem bírni nemzeti fogások erôs szaga csinálni külföldbôl portable haza és menni külföld mit munkaengedély kofferban szalonna két kiló kenyér én nem látni új látóhatár én menni külföld talpalni csikorgó havon élet nercbundákban jönni vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren én lenni kicsi prémes 106

külföld nem húzni vonósnégyes adni tabletta be nekem én lenyelni mi megszûnni én keverni kártya mondani röf-röf hitvesi ágy enni orosz-forradalom-kaviár keresni mi találni rím mirim mirim mirririm lenni harmincéves nappal mutogatni este tapogatni éjjel hófehér lapon élet hegyes fák közül jönni vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek szavak kínai falát megmássza a halál én írni levél haza mama én lenni bacilushordozó én fertôzni nem beszélni érinteni én túlélni tan idea rendszer állam-temetés én vinni kereszt lenni forradalom alkimistája plasztik virággal gomblyuk nyolc elemi kijárva csinálni külföld buli mágikus bomba görbe csövû puska lôni halott királyra lelkemen nem lenni bugyi 107

forradalom lárma tömeg szavak szakállak vér ízléses pakolásban fagyasztva szárazon nem venni el sámson erejét a szivárványos északon marx jönni fehér kesztyû vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren én kapni levél egri ki kell juttatni vili bácsi gellért fia fifi siptár otthagyni nenát tata leesni bicikli mentô elvinni lenni piac szerda pap jönni szedni adó mosni ing gatya kapálni sír nem merni lehunyni szem hallani egér kapar én állni márványtalapzaton élet lábujjhegyre állni vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek én menni külföld mit munkaengedély kofferban szalonna 108

két kiló kenyér én menni üzlet gyalog üzletben lenni dolores ô lenni spanyol ô ülni kassza lenni nagy mell lágy massza finom bajusz lábon jó szag pris köröm én lenni elég bátor elôttem állni két görög ôk venni kenyér mosópor hagyma kisebbik hajában lógni szalma gatyámban lenni nagy nyomás nyomás lenni illegalitás én állni állni kassza elôtt vakon élet jönni inkognitó vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek koponyánkból a habverô nyele kiáll és menni utca grombikabát levegô repülni hogyhívnak-madár fajkutya ülni posta én érezni izé-virágok ohne-szagát én gondolni én nem menni haza fogni kapa emelni életszínvonal kapni gerincbôl görbe vonal 109

grafikon én megszokni tôkés munkafegyelem lenni két szabad napom az elbocsátás réme ülni futószalagon ô lenni profitom én szerezni óriás vagyon élet lóversenyen kukkertokkal vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek élet frázisait emberbôr kötésben adják ki írók: nemzeti irodalmak generálisai én menni könyvtár játszani sakk ott ülni pavlik ô lenni cseh ô csinálni nagy rokád orosz honfoglalás után marcuse sartre godard morris laing russell nietzsche kepler galilei newton einstein poincaré lukács marshall mcluhan pavlik járni száj én kapni matt király meg két paraszt lenin lenni emigráns marx lenni emigráns joyce musil mann brecht bartók picasso chagall marx fájni fog neki 110

feleség hívni jenny rilke baudelaire rimbaud mind csavarogni én lenni külföldön babon élet patika elôtt kapásból vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek én menni külföld mit munkaengedély kofferban szalonna két kiló kenyér én menni fogorvos ô lenni herr schmidt ô mutatni fénykép fekete-fehér védeni híd sisakban hansi meghalni szegény gyomor nem bírni szög ólom csalán esôkukacok latrina-banán herr schmidt szeretni olasz pizza páciens elôtt nem lenni titka menni nyaralni adria szeretni szoknya fokhagyma szeretni kövér nô szeretni hátul szeretni elöl halál jönni kelet felôl én gyáva rezegni nagyon váróteremben élet légycsapóval vágni engem nyakon

111

én lenni elnökök vezérek szavak kínai falát megmássza a halál én tolatni utcán venni virsli ára lenni potom nadrágban térd verni vándorbotom menni dolores sarkon állni egy magyar egész délelôtt ô lenni menekült király mikor bepiál ô ülni börtön öt év nézni tükörben nap hold akasztás tisza-kanyar minden reggel ôr mondani lógni te is hamar ô lógni külföld gyalog vonaton este félni fa susogni be ablakon ô kivágni fa természetbarátok jönni írni cikk cikk jönni utolsó oldalon ô nem lenni akármi fráter ô jönni pszichiáter én lógni öröklétben vizes madzagon élet csillagokat látni végtelenre dagadt lila talpamon én lenni élni külföld élet pénz nyelv zászló 112

himnusz bélyeg elnökök vezérek elôkotorni megfelelô ott ahova érek pszichiáter mondani relex relex magyar nem gondolni mi lesz nem gondolni mi volt menni alpok menni tirol menni copacabana hawaii menni estélyek bálok new guineában még élni kannibálok menni brazília menni szahara moszkva ankara menni utcákon vinni plakát lenni izgalmas felvonulás provokálni járókelô rendôr lobogtatni piros kendô lenni kommunista szó ígérni jó szórakozás tortúra-vita lenni régimódi proletár folt rakni maxi-kabát hús nélkül enni fôzelék moziba nyilvános helyen turkálni titokban meleg selyem mikor senki nem néz oda dugni csokoládé pofa én menni plakáttal hátamon élet gumibottal jönni vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek mi meghalni mindnyájan 113

úgyis téves csatatéren pszichiáter mondani aludni aludni ellenség nem lenni nem lenni susogás ablak fa nem lenni cella ôr akasztás tisza-kanyar nem lenni magyar venni kutya venni menni spanyol mallorca enni nézni bika szagolni mimóza enni sós hal újság nem olvasni vecsere vecsere vacsornya vacsornya alonypor alonypor forradalomfesztivál szórakoztatóháború hullaaukció csontkereskedés elosztás elkobzás államosítás csôd belsô piac(lélek) ledolgozás lockout én megúszni szárazon élet honorárisan jönni vágni engem nyakon én lenni elnökök vezérek én nem látni sehol határ én látni új látóhatár én menni utcán 114

látni herr hallon sétáltatni kutya túloldalon ô jönni messzi india lenni szárazság állat megdögleni ember feküdni halott mama kút ugrani este papa menni zarándok ô menni külföld lenni orvos lenni villa medence pénz víz tej méz olaj ô mama kút ugrani este ô mama nyolc gyerek mind meghalni ég hamu gangesz ô nem india ô új név új passeport ô kapni sürgöny papa ég hamu gangesz ô feleség buchenwald ô feleség ideg máj szív tüdô ô feleség nyugágy pongyola ô feleség kommunista doktor fizika ô feleség ô feleség én hallgatni ô papol élet lassan felmászni zászlórúdra lobogni ott nagyon én lenni elnökök vezérek én menni külföld mit munkaengedély kofferban szalonna 115

két kiló kenyér én lenni kormányeltörésben ez nem lenni vers én imitálni vers vers lenni tócsa beleülni lenni szivacs tönkretenni új ruha tócsában találni sok kövér kukac proletariátusnak proletariátus jövôbe vetni horgát fogni fürdôszoba vers lenni kérdezni: bírni el pici egér hátán egész-ház ha bebújni lyuk? én két gyerek én motorfûrész erdô vágni fa én gomba én madár én különféle vad különféle tárgy név nem tudni délután sötét fáradt este kemény szivornya asszony lepedô ágy clitoris rátenni ujj nem gondolni kollektív nem gondolni privát (Djuphult, 1971)

116

Weöres Sándor VALSE TRISTE Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ôsz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.

117

Nagy László KI VISZI ÁT A SZERELMET Létem ha végleg lemerült, ki imád tücsök-hegedût? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezôvé a sziklacsípôket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verôereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyût! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!

118

Székely János A VESZTESEK (Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)

A csata eldôlt. Kis, puha füstök Pettyezik még a hegyet. A völgyekbûl a síkvidékre Özönlenek a vesztesek. Toprongyos, tántori népség – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, Gönceik elkoszosodnak, Korcukban tetû terem? Ugyan mért nyû a vereség Több csizmát, mint a gyôzelem? Miféle belsô bomlás Oldja le róluk a szíjat, Rágja a vásznat, a posztót, Ütközik át a ruhán? Bekötött fejjel, felkötött karral Mennek az ágyúk után. Kialudt lávafolyam, Gördülô kôzuhatag – özönölnek. Rendetlen, sûrû tömegben Okádják ôket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbûz gôzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik – Hogy lehet az,

119

Hogy a vesztes egébôl Mindig esik? Apró szemû, ólmos esô veri ôket, Hüllôhideg szél lökdösi ôket, Képükbe öklöz az este. Szótlanul mennek, kétségbeesve, A lószagban, verejtékszagban, Pörkszagban, puskaporszagban, Csúszkálva lépnek egymás nyomába A sárba – Cuppog a, szörcsög a csizma –, Mennek az ágyúk után. Csak most, ez az éjszaka rossz – azután Már könnyû feledni a harcot. Rájuk villan a lámpa: Izzadt, pelyhes kamaszarc, Borostás, torz, öreg arc, Gyönyörû, gyönyörû arcok. Mért ütközik ki a vesztesek arcán Azonnal a serte? Miféle szurkot izzad a bôrük? Szemük miféle kútba merül? Elhagyták felszerelésük, Elhányják rendre a fegyvert, Vonulnak védtelenül. Némelyik térdre esik. Földbe tapossák. Fogát vicsorítja. Elesik még egy. Húsába vág a kerék, Vérében cuppog a csizma. Ágyú, szekér akad el: Szétválnak, 120

S összezárkóznak a háta megett, Ahogy egy folyó kerülne meg Valamely szigetet. Mennek, ömölnek hátrafelé, Értenek hozzá, Csontjukban hordják ezt a tudást. Apáik, apáik apái, Ükapáik is mindig visszavonultak, Nem láttak ôk soha mást. Vereségre termett nép, Évezrek óta verik, Egyébre se jó: Ez a sorsa. Vonul sorsába beletörôdve, S talán még büszke is Erre a sorsra. Mert ki tudja, igaza volt-e A csata elôtt? De most már igaza van. Ki tudja, jogos ügyért Szállt-e csatába? De most már jogos az ügye. Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba, Vonul a tájba merülve. Nem válogat a gyôzelem, Mindegy neki, Egyformán felemel Hamisat és igazat. Ám a vereség, Tönkrejutás, megalázás Jogot ad, igazat ad.

121

A gyôztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt. Mennek a lószagú éjben, a sárban, Kirokkan alóluk a szürke, Fogatuk sáncba suvad. De ôk keblükben rejtegetik, Görnyedve, zihálva hátukon cipelik Újszülött igazukat. Elhányták a Fegyvert, A Sáncot feladták, Rétjüket új kasza nyírja. De igazuktól Nem tudnak megszabadulni, Azt örökül Hagyják fiaikra. Okádják, egyre okádják Ôket a völgyek, Áradnak a síkon, Mennek az ágyúk után. Ezeknek olyan rossz, hogy csak Jobb lehet már ezután. Sohasem adja tetézve magát, Valamit megtagad tôlünk Mindig az élet. Ezeknek azonban Annyira semmijük sincs, hogy Minden övék lett. Aritmikusan ollózik a lábuk, Füst csap utánuk, Szörcsög alattuk a lé. Mennek szegények Új ezerévek 122

Ezer új veresége felé.

123

Tóth Árpád ESTI SUGÁRKOSZORÚ Elôttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szûrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ô lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek – Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetôdtek, És éreztem: szívembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!

124

Nemes Nagy Ágnes FÁK Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit.

125

Tandori Dezsô TÖREDÉK HAMLETNEK – Ily egyetlenné el-nem-gondolás tehet csak. Minden megközelítés már önmagától tünékeny: mérték, melyet mindig saját változása teremt meg; oly síp, mely csak saját hangjára szól – Ó, te állhatatlan odaadás, te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idô megül halálosan –

126

Szilágyi Domokos BARTÓK AMERIKÁBAN Milyen széles az Óceán

annak, ki hazagondol – s rossz hír számára mily rövid az út. S százszor jajabb annak, ki már-már gondolkodni se tud a gondtól. Jaj neked, hús-vér idegen! –: szerves gép itt az ember – – próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod – nem kilóra mért szerelemmel. Hova vetemedtél hova vetemedtél szivárvány havasról szivárvány havasról tûzre te vettettél hamuvá vedlettél mint jó Ráduj Péter szëme mënyecskéje románul Marinka magyarul Margitka ifjú Ráduj Péter szëme mënyecskéje románul Marinka magyarul Margitka Jaj istenem a világ kinek szoros kinek tág jaj de szoros a világ csontig hatol velôt vág hogy kitágul a világ ha egyszer jobb idôt lát.

127

Dolgos állat az ember, így bírja ki magát, lesz még célszerû is az agyontervezett világ, mindennek oka s célja s valami haszna van, a jövô alaprajza az arc ráncaiban, emez már föld alá nô, amaz csillagokig – – – Komponálni? lehet még? de hát az ember dolgozik. Körösfôi lányok, mármarosi románok, sátron sívó arabok, kunyhón tengô törökök: hogy a nóta régi s hogy mindig új: így örök – egy nyelven szól az mind, magyarul, románul, s ki más értené, ha nem Bartók tanár úr?! „Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket.” (Máté 7: 6)

Estélyiben-frakkban Urak-Hölgyek, hölgyek-urak, zongoraszónál szebb zongorafödélen a lakk, gyémántbolygók keringenek, csiribirivalcer – – pucér füleknek szól, veszett ez a hangszer!

128

Kicsi ember, tudsz-e szépeket hazudni, szép álságot hinni? Van-e erôd: utolsóig minden poharat kiinni? Kin veszed meg végül, hogy nem alhatol? Ten bûnöd az is, ha megszaggattatol. Fáj az otthon, ki megtagadott. Fáj az otthon, a megtagadott. Halál elôl meghalásba menekül, aki él – út-e az út, mely nincsen? Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér, kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten. Akit sorsa meg akar tartani: síriglan-reményben ég el. Akit sorsa el akar veszteni: megveri tehetetlenséggel. Gond a pénz is, míg szabadságot ad, gond a csönd is, ha nincs. Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad, a lélek végül rádpirít: hisz nem olyannak ismer, ki az alázatra is ráér körömfeketényi szabadságért. Mert a lélek, a lélek, a lélek már semmiségnek örülni sem átall – ó, boldogság az is, ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával. Marinka, Margitka, hamvasság hamvvedre, ajkadból rózsa nô, 129

rög tapos kezedre, jó Ráduj Péternek szëme-szép-mënyecske, Marinka, Margitka, hamvasság hamvvedre. Távol a gyûlölet, a szeretet is távol – akad-e, ki a sohatöbbéig kísér a West Side Hospitalból? Egy fájdalom sem mérhetô mással – megértik-e, mennyire megérte kimondani az óriás keserûséget úgy, hogy a legtörpébb is értse?! Jaj istenem a világ kinek szoros kinek tág jaj be szoros a világ csontig hatol velôt vág hogy kitágul a világ ha egyszer jobb idôt lát. Fából faragott fájdalom, kôbe kalapált gyûlölet, allegro-barbaro-jelen, polifón álom, ó, jövô, rezdülj végig, a megismeréstôl a fölismerésig, a céltudatos húrokon! Rezdülj végig, a végestôl a végtelenségig, tudatos, ésszerû varázs –: mert csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás. Tûz-víz-föld-ég Basa Pestát megölték fû-füst-zöld-kék 130

tûz-víz-föld-ég Basa Pestát megölték tûz-víz-föld-ég fû-füst-zöld-kék hívó hûség – a természet zenévé szervezôdik figyeljetek hangjaira (dúdol a mélybarna szemû – itt csak Mr. Bartok amerikaiak közt egy európai felhôkarcolók közt az elemek rokona.) Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken világot lépik az értelem – aj – múló élet múlhatatlan hangjainál pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál. Van-e jogod elítélni – hisz benne s belôle is élsz – a jelent, mert kínjában kérész-éltû fogalmakat teremt? Aki alkot, visszafele nem tud lépni – s már kinôtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ. lé.

A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, – keserves út ez az egyszerûség fe-

Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig, – keserves, hosszú út, mert: élet. S az élet a bizonyíték. Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei. Keserves és hosszú az út a léttôl a megismerésig, a megismeréstôl a fölismerésig. A megismerés üdvözítô módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés. A fölismerésé a küzdelem. Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya. Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerûen.

131

Nem szavaid: magadat pazaroltad – sokszor nemcsak a konyhapénzt: a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon. A beosztás kényszerû volt; magad pazarlása szükségszerû: céltudatos. Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevôknek. Vigasztal-e, ha szükségszerûen pazarlod magad? „... s a világot bármikor újraköltöm” (Lászlóffy Aladár)

Szereti a világ, ha újraköltik: hisz objektív valósággá válik az újraköltés is – : így lesz a világ halhatatlan. Mit számít a Te, az Ô, az én halhatatlanságom – egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért. Értetlenül él-hal, ha ki az érzelmek dialektikájához nem ért. Sajnálhatod a hímnôs fajokat – kettôs: tehát kettôzött magányukért, kik sose tudják fölfogni, hogy az élet, a reménytelenül szeretett: egymásra-utaltság –, s az egymásra-utaltság legmagasabb fokon szervezett formája a szeretet. Minden élôre ezer halál jut – könnyezik a kô is. A borzalom napjaiba belefárad az idô is. Dolgos állat az ember; a cél: remény is egyben. Így hát a félt halál sem oly kérlelhetetlen.

132

Éjek zuhogó titkát engeszteli a nap. Ki messze fényekig ellát az a boldogabb. Az a boldogabb s fájóbb. Már nem áltatja semmi. Unokák szeme tükrén jó lesz elpihenni.

133

Petri György HOGY ELÉRJEK A NAPSÜTÖTTE SÁVIG Szokványos nyári éjszakának indult. Sétáltam kocsmáról kocsmára. Talán éppen a Nylonban ittam, a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál (vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, lehet, hogy a Boráros téren. Ezek a séták mindig reggelig vagy épp két napig tartottak, és akárhová vezettek. Mindenesetre, valahol ültem, ittam. (Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.) Még nem olvastam a kocsmákban, nem, nem, még nem temetkeztem könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. „Fizetsz valamit?” – kérdezte egy dohánykarcos nôi hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. „Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven körüli nô állt rézsút mögöttem. Letapadt, koszmós, egykor világosbarna haj; beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas kötôhártya, aquamarin szemek,* megsárgult, fehér mûszálas pulóver, barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipô. Kevertet kért és sört, pikkolót. Ízlését nem vitattam. *

Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nônek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett. Magam pedig legyek valamivel megérthetôbb.

134

„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepôdtem. Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. Másrészt a nô nem állta volna meg a helyét a Rákóczi téren, sôt semmilyen téren. Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ô fizet. De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, akarom – mondta –, nagyon szeretnék.” Soha nôt nôiességében megbántani nem tudtam (hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj. Hiszen ûzött voltam és zavaros, mint a fölkavart iszap akkoriban, és csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben” érezhettem némi álfölényt a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsôt mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. Nem vetkôzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját, „Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok” – mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, magam is csak a legszükségesebb mértékben, meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyûrött. „Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen. Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem. Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, ettôl viszont röhöghetnékem támadt, ömlöttek durva bôrére a könnyeim, amíg ura lettem a perisztaltikának. A lába köze szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. „Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, 135

aztán még egy adagot. (ENNI is fog még ebbôl?) „Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem késôbb. Egy csôcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merô lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. „Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas meg egyszerûen kell.” „Akkor adj vissza – mondtam –, értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy – mondta –, ha vissza tudnék adni ötvenbôl, nem kéne a huszasod” – mondta logikusan. És a következô pillanatban elaludt nyitott szájjal. Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”), zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, és botorkáltam fel a lépcsôn. Hogy elérjek a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, fehér ingem világít, csorba lépcsôkön föl a tisztaságig, oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, nyári hajnal kilencszázhatvanegy.

136

Jékely Zoltán A MAROSSZENTIMREI TEMPLOMBAN Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiuban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt, – azt bünteti, akit szeret az Úr – s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiírtott az idô gazul.

137

Kányádi Sándor HALOTTAK NAPJA BÉCSBEN Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca elgurulsz mint egy villamos utánad felgörbül a vágány kutyatej páfrány tör át a járdán kit érdekel hogy erre jártál Oszlopnak vetett háttal hallgattam az ágoston-rendiek fehérre meszelt templomában hallgattam a rekviemet Mert a legárvább akinek még halottai sincsenek bora ecet könnye torma gyertyájának is csak korma álldogálhat egymagában kezében egy szál virággal mert a legárvább akinek még halottai sincsenek Mondják hogy ítéletidô tombolt összeért a temetô s a mennybolt vízszintben állt ösvénnyel az árok egymást se látták a gyászhuszárok toccsantak térdig tövig derékig senki se látta mégis beszélik 138

és a sírok is mint a leláncolt bárkák táncoló farukat föl-le-föl dobálták volt minden egérlyuk gurgulázó korsó s hogy elúszott volna akkor a koporsó dunából tengerbe ki az óceánra dunából tengerbe ki az óceánra úszik a koporsó zene a vitorla úszik a koporsó zene a vitorla Menjen innen kis vörös gömböc rúgott felé a fitos kis kóristalány és wolfgang amadeus mozart a megszégyenítéstôl még vörösebben kioldalgott az öltözôbôl a gnädige frau nem gyôzte várni a kocsi nemsokára visszajön hajolt földig a cseh portás és wolfgang amadeus mozart kilépett az utcára föltekintett a csillagokra a csillagok épp akkor kezdtek fürödni a fölérkezett muzsikában és wolfgang amadeus mozart megtörülgette homlokát és nekivágott gyalog dunából tengerbe ki az óceánra úszik a koporsó zene a vitorla 139

Mit szólhat isten amikor heréltek zengik az ô dicsôségét csupa semleges hang neutrum neutrum neutru-u-um Mondják sôt írja az histoire de la musique encyclopédie de la pléiade egyébként kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki franciául nem értené szívesen magyarra németre vagy románra fordítja azt a részt hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának egyedül mozart zenéje hallatán kezdték hegyezni a fülük Fehér templomokban fehér imádságot hej regô rejtem fekete templomban fekete imát hej regô rejtem fehér templomokban fekete imát hej regô rejtem fekete templomban fehér imádságot hej regô rejtem azt is megadhatja az a nagy úristen

140

Gágogó ludakkal hápogó récékkel tetves csirkékkel varas malaccal egyközös tenyérnyi udvarról alkoholmámorban fogant koszos kis kölykök serege bámul a hangnál sebesebben tovaívelô gépek egére szállj le világ állj meg világ sohase érünk utol Oszlopnak vetett háttal hallgattam az ágoston-rendiek fehérre meszelt templomában hallgattam a rekviemet Dies irae dies illa szórhat szikrát a favilla festve divat a szempilla megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni az a nap ha mégis eljô lobbot vet égnek a felhô lábon lángol minden erdô tüzet immár sokat láttunk égô várost is csodáltunk poklok poklára is szálltunk

141

megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni csak a bíró késett eddig bûn bûn alól új bûnt vedlik s nem tudhatjuk vajon meddig tartatunk ítélet nélkül s mint bûnhôdtünk azt is végül nem róják-e vissza vétkül megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni megásni tûz elföldelni lám a kétség belénk dobban hihetünk-e vajon abban mi sem marad megtorlatlan Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán nagyvárad szônyegbombázásakor egy anyának négy szép gyermeke maradt a romok alatt kettô négy hat nyolc éves korukban ölték meg ôket mondja el minden esztendôben a feleségem amikor már idáig ér a naptár-igazítással ez az ô békeverse poklot miattuk ki reszket aki gyôzött aki vesztett? bûn a vég és bûn a kezdet Kezdem megszokni hogy a kéz nehezen moccan kézfogásra 142

elmarad vidám parolája s a tekintet semmibe néz még szelídnek indul a szó de már a mondat enyhén karcos és sejteti a riadót mely mindnyájunkra annyi bajt hoz jó volna kezet rázni ismét s a vállat átölelni testvér mielôtt bután el nem esnék mielôtt bután el nem esnél Én királyom nagy királyom ki születtél kolozsváron gyertyámat most érted gyújtom szál virágom néked nyújtom mennyben s pokolban szószóló légy érettünk közbenjáró Fölséges uram kend hogyha férkôzése volna közelébe kérje meg odafent hogy vetne már véget a nagy protokollnak dolgaink romolnak s bizony hogy avégett s lenne védelmünkre hogy ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk s önnön szégyenünkre Küküllô-angara maros-mississippi 143

küküllô-angara maros-mississippi hazamegyek haza már maga se hiszi hazamegyek haza már maga se hiszi szóródik folyton porlódik él pedig folyton porlódik szabófalvától san franciscóig szabófalvától san franciscóig Uram ki vagy s ki mégse vagy magunkra azért mégse hagyj ajtódon félve kaparász kis szárnyával e kis fohász gyermeki hangon gügyöget dicsértessék a te neved Aj miféle népek volnánk szégyentôl mért ég az orcánk mivel vétettünk mi többet mint akár a legkülönbek vén zsidók ószövetségi nyelvével kéne most élni de hallgatunk senki sem mer feleselni az istennel verjed bartók verd a dobot frakkod szárnya tüzet fogott ég a kunyhó ropog a nád tüzet fogott ég a világ

144

Harmincnyolc éves voltam amikor krisztina a majdnemhogy meztelen szép stájer lány egy pohár whiskyre hívott engem a singerstrasse sarkán szegény vagyok szívecském s idegen macht nichts mondta halottak napja van megittunk aztán kétszer két felet az zsuzsanna az szép német leány bécsben lakik tiefengrab utcáján was für ein gedicht vier jahrhunderte alt piros rózsa tündöklik orcáján szép kaláris tetszik az ajakán kit sok vitéz kíván szép voltát csudálván de csak heában szeretik sokan lennék ma néked ingyen a zsuzsannád de gyász a gyász halottak napja van többet szólnom dolgunkról nem szükség csókot adott kedvesen cuppanósat s intett elég ha két schillinget hagyok a ruhatárnál Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal az ágoston-rendiek fehérre meszelt templomában hallgattam a rekviemet Volt egy kevéske földünk kertünk isten elôtt se térdepeltünk üggyel-bajjal de megvalánk panaszra nem nyílott a szánk fohászra is inkább szokásból s hogy ôrizne meg a kaszástól Rólam is majd emlékezzél megvizült hátamon az ing 145

mint a bujdosó kossuth lajosén mikor a törökhöz folyamodott megvizült hátamon az ing olyan egy beszédet vágtam ki én is rossz lábom a kapunyílásba vetve nehogy becsaphassa az orrom elôtt mert akkor oda az egész virrasztás égen volt még a hajnalcsillag amikor odaültem a kapujába nehogy elszalasszam ma is megvizült hátamon az ing akár a szegény kossuth lajosén fél kezem a kapukilincsen a másikkal botomat szorongattam mint a torkomat a visszanyelt szavak finomnak kellett lennem különben nem érek célt s ott rothad a kicsi rossz szénám akárcsak a tavaly a kicsi rossz szénám amit a tagútban kaszáltam a tagútban s harmadában amit régebben nagyidô elleni harangozás fejében a minden háztól kijáró kupa búza mellé ingyen jussolt a falutól a harangozó megvizült hátamon az ing amíg kértem a mérnök urat adna egy fogatot arat a nép mindenki a mezôn áll az iga ingyen eszik a ló közérdek is hogy az a kicsi rossz széna födél alá kerüljön a harmada csak az enyém a harmada 146

majd meglátjuk úgy dél felé hé-te-hé hé-te-hé suhintotta felém a szót úgy dél felé hogy suhant volna válaszul a bot de akkor oda a cél a kicsi rossz szénám hé-te-hé csavarni lehetett volna az inget a hátamon mint a szegény bujdosó kossuth lajosén ott égje el a tûz vagy ott rothadjon ítéletnapig s már nem is a lába a botja hozza az én hetvenen túli földig alázott édesapámat Róla is majd emlékezzél akiért a földre jöttél jézus meg ne feledkezzél adjad hogy jó véget érjen de szándékod felôl kérdezd meg mielôtt harsonáid megfúvatnád Rikitó rézpetúniák szirmain gyémánt harmat fürdôzô pufók angyalok tomporára rápall a karnagy mise és mese csörgedez eltrillázgat a szoprán és földöntúli édeni nyugalmat balzsamoz rám párától glóriás puliszka-óriás

147

susog a tej surrog a tej csobog a tej a bársonyos az édes csak ennyi kell csak enni kell csak ennyi kell az esti üdvösséghez mise és mese csörgedez köcsögök cserépfazekak messzi beszéde hallszik kérôzô kedves bivalyokra gondol a tej s megalszik Tu eşti văpaie fără grai de dincolo de matca mumii te vagy a láng a szótalan az áldott anyaméhen túli világvégét érintô angyalok szárnyaitól szoktál kigyúlni ó itt maradnom adj erôt örökre itt legyek megáldott hol sötéten enyésznek el gyilkos hiábavalóságok nem tudhatja század se szem oly mélyre nem lát olyan távol hová fészkemre menekít egy tûzpillangó a halálból

148

Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca wie die glocken ihren schall verloren felejted hamar minden örömöd Akarva nem akarva itt meg kell állanunk valami eltakarta vezérlô csillagunk pedig sehol egy felhô nincs egy tenyérnyi folt más csillag sincs ha feljô egymaga lesz a hold ormok és tornyok dôlnek egymásra hangtalan minden ránca a földnek kisimul boldogan ki elkezdett bevégez nincs gondunk ezután talpunk alatt a csöndes gömbölyû óceán Ahogy a harangok a harangszót felejtem hamar minden örömöm bort ide angyalkák az ajtóm elibe világból válni akarok szabadok közé szállni Utána már semmi sem következhet csak a lebegés olyan szegényen akár egy hidrogénatom 149

de megkísérthet még a félsz ha netán eszükbe jutna elvenni az egyetlen megmaradt elektronunkat is így legalább megvolna még a remény a tíz-húsz milliárd évnyi jövendôbe vethetô hit a feltámadásra vagy valami ahhoz hasonlóra

150

Kovács András Ferenc J. A. SZONETTJE Gallyát töröm csak, mert a töve vén: nem dönthetô a korhadt líra fája – vak föld alá nô visszás koronája, s a szó a szájban senki: jövevény. Megköt, felold a vándor szövevény – hû mindenségben szétfutó gyökérzet göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:

a dallam nem változtat szövegén.

De van szöveg, mely falsít dallamán – ôszintébb volna ölni vagy rabolni... S a lélek dúdol: kába, gyatra holmi. De mindezt mintha másról hallanám: nem a valót, csak annak én-imázsát, mint földöntúli lombok roppanását.

151

Áprily Lajos TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETÔBEN Apácai Cseri Jánosné Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan idôben s megállt a házsongárdi temetôben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmult nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem, akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épitett a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét befogta. 152

S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette, míg dörgô fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nô – szól a régi fáma urát keresve, sírba ment utána... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

153

Baka István TÁJKÉP FOHÁSSZAL Vonul a szürke téli ég: kopottas írógépszalag, sorjáznak a havas vidék lapján a halovány szavak: tanyák, zúzmarakoszorús gyümölcsfák, bokrok, csenevész akácok és a szigorú s ritmikus kerités, vasút, ahol vonat robog, villanva, mint a képzelet, csapszéktetô, min tántorog a kémény-ékezet, a jéggel – hályoggal – lepett tehénszemû tavak, a horhos és a nyárliget: szavak, szavak, szavak, szavak, s belôlük összeáll a strófa – rímei rögök, zárójel-szárnyú varjú száll barázda-verssorok fölött. Vonul a téli szürke menny, – mögötte ki hajol a gép fölé, mely szüntelen cseng, sort vált, zakatol? Talán te írod, Istenem, a föld szinére versedet? 154

Hozzád fohászkodom – nekem add meg, hogy benne rím legyek! És hogyha rímnek engemet elég tisztának nem találsz, beérem azzal is – legyek versedben asszonánc!

155

Szép Ernô MAGÁNYOS ÉJSZAKAI CSAVARGÁS A rendes kávéházból jöttem ki késô éjjel, Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem, Felgyûrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem. Jólesett a hûvösség, és jólesett szememnek Az utcai lámpák hû intése és felettem A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örûlök. Elfelejtettem, kik közt ûltem és mit beszéltünk, S milyen volt a sok nô a gôzölgô kávéházban, Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát. Van úgy, hogy nem birok már az emberekre nézni, Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek, S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt. Elkezdtem menni. Kesztyûm felhúztam akadozva, S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek, Mentem, mert csöndes éj volt és jólesett a járás. Mentem, mert vitt a járda a tág Andrássy-úton, Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak, Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla. Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz, Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak, Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedûhang. Egy ház elôtt eszembe jutott, hogy laknak benne, Külön familiák, meg szobaurak, cselédek, Mind levetkôztek, szemök behunyták és alúsznak.

156

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon, Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek) Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra. Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak, Maguk alá gyûrték félkarjuk, felhúzták lábuk, Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól. Reggel fölkelnek. Fûtés, zörgés és rendetlenség. Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk, Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról. A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel, Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját. Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel. Egy narancs sáros héjja került aztán utamba. Cipôim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták, Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre. A fejem fölemeltem s a hûvös égbe néztem, De semmit sem gondoltam az égrôl, csak felnéztem, Mint a legelô juh, ha a szík földet elunta. Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütôdtem, Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem, És szivemet meglepte az olvadás lágysága. Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek, Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrûl, S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét. Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál.

157

Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig, Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten, A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett. Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták) Kit szobrászok meg festôk annyit mesélnek nékem, Zengô fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal. Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában S arany lépcsôn lejönne hozzám tizenkét angyal. A lépcsôn összekulcsolt kezekkel lejtenének, Szemök lesütnék, szûzi zsoltárt húznának lágyan, De a földre érve elkezdenének kacagni. Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának, Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya. S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza: Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitôl vagy olyan fáradt? Ugye csúnya volt minden? Örûlsz most? Hitted volna? Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom, Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám, Egy angyal átölelne, mert látná, hogy szédûlök. S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva, S egy angyal egy kis könyvet venne elô. Jaj, hadd lám. Megállanánk s az angyal a kis könyvet kinyitná. Fel lenne írva abba, hogy hányat sóhajtottam, Minden könnycsepp, kit ríttam, ott össze lenne adva, Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.

158

De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam, A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni. Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez, Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek. Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni. Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet: A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni. A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban Fehér hölgyek, begyes szûzecskék, hosszu tisztek, Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott. A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal, Az asztalokon székek. Cipôim lassan visznek Tovább, elôre és fák jönnek két oldalt némán. Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellôtlen, Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten, Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot. Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni? Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken, Elhagyni a ligetet, a várost és határát. Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban, Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom, Barátot, nôket, múltam, nevem, minden emlékem. A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig. Milyen hosszu fasor. Hol a vége, még nem látom. Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

159

A tengerig mennék, leûlnék a tengerpartra És nem csinálnék semmit, ott ûlnék este-reggel, Ott ûlnék éjjel-nappal, ott ûlnék, míg csak élek. És a tengerre néznék, olyan messzire néznék, Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel, S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék.

160

Faludy György ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyrôl az esti fák alól elôször szólt az ének magyarul. Arcod tatár emléke már ködös, de titkunk itt e földön még közös, s a te dalod zsong minden idegemben itt, idegenben. Magyar nyelv! Vándorutakon kísérôm, sértett gôgömben értôm és kísértôm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bôröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász. Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengôs szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon: – nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem gyôz le ellenség, rangomra törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tôrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak fölött alkonykor krúgató ludak, s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország. 161

Kihalt gyökök: tôzeggel súlyos rétek, ahol a fák, mint holt igék, kiégtek. Ôs szók: a szemhatárról századok ködébôl még derengô nádasok, gyepüs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battyonyák, miket vadásztak vén csillyehajókról lápos aszókon. Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony violasötétje, káromlások veszejtô vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, kötôszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor, lelkünk dolmánya, szôtteses, világszép s búzavirágkék. Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? S ti mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzére vereslôn lóg az ereszrôl. Ragok: szegények szurtos csecsemôi, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nôni, és E-betűk serege: fekete mezôn zsellérek koldus menete, s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó könnyű harangszó. Jelentômód. Az aszály mindörökre ráült a szürke, megrepedt rögökre. Magánhangzó-illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbôczi gyúrt talán? 162

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotba tört paraszt alázata, vagy összhang, mely jövendô, szebb utakra messze mutatna? És fônevek, ti szikárak és szépek, ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztôk, elmozdíthatlanok, s ti elsikkadt, felôrölt alanyok, megölt vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak – ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal? Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska hajlongasz szélcibáltan, megalázva – s ki fog-e törzsed lombbal hajtani? Te vagy jelenünk és a hajdani arcunkat rejtô Veronika-kendô és a jövendô. Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égô ígéret, közös jövô és felzengô ítélet, nem hűs palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedô must, könnyeinkben úszó tárogatószó.

163

Vas István RAPSZÓDIA EGY ÔSZI KERTBEN Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Késôn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, ôszien égnek – már nem sokáig – Napszomjas, késô helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott. Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz, Ha jön a nagy esôzés hirtelen? Szebbek a rôt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes, növényi sejtelem Novemberi esôk verését: Itt gyôzni fog minden enyészeten A szépség. Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra. Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni – ha megérjük – a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek – S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítô telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel? Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bôrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ôsz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, 164

Míg végsô hóditásra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat. Hát lett-e a tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak. Mi más értelme van az idôben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergôdik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ôsünk; Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással veszôdünk. Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentô szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol. És új energiává lesz a múló idô S új csillagmáglyát gyújt meg érted, S vígasztalóvá lesz a rémítô, S mindent meglátsz, mindent megértek, És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik: Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid.

165

Karinthy Frigyes NIHIL Recitativ Utoljára még elmentem volt szeretômhöz És beszélgettem vele a lépcsôházban: Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem: Aztán lementem a Rottenbiller utcán, Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni, Találkoztam Biró barátommal. Biró beszélt a neo-impresszionizmusról, Én mondtam: mindent abba kell hagyni: A mûvészetnek ne legyenek korlátai – Se ütem, se vonal, se szín. Vagyis az a mûvészet, amit az ember gondol, És ha nem gondol semmit, az is mûvészet – És ha csak érez valamit, az is mûvészet És ha neked nem, hát nekem. És ha neked ez nem képez mûvészetet Kedves Ernô: hát akkor nem mûvészet – Nem is az a fontos, hogy mûvészet-e Vagy sem; – nem az a fontos. És ha ez nem mûvészet: hát nem az, De akkor nem is kell mûvészet – Mert az a fontos, hogy figyeljenek Az emberek és jól érezzék magukat.

166

Biró dühösen ott maradt az utcán, Én meg bementem egy kávéházba: Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót. A szélnek mondtam egy gorombaságot, Kávét ittam és olvastam egy lapot: Valami cikk volt a versköltészet céljáról, De nem egyeztem meg vele. Ja igaz: a lépcsôházból lejövet (Még ott, volt szeretômnél) arra gondoltam, Hogy most meg kellene dögölni És kiölteni a nyelvemet.

167

Kemény István EGY NAP ÉLET Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után szép ez is, Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált székeit. Férfiak és nôk, fiúk és lányok, június, este, sátortetô, Könnyû zsivaj volt, nagy szavakkal elôre föl nem törhetô. Nagy szavak váltak könnyû zsivajjá, tizenegy autó odakint, Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó: a valamink. S máris megy kettô: „tudod, a kölkök nélkülem nem alusznak el”, A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már ott a fej, Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll, hogy menni fog, Az asztal mögé bezárva ültem, mutattam: „kibújni sem tudok”. Vatatni szél jött és bodzaszag volt, eltelt a második óra is, Mutatta: „hány van?”, mutattam: „három. Hát neked?”, „jön a harmadik”. És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy „még egy pillanat”, Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve elszaladt. Átmásztam én is, hogy elszökésre, menekülésre kész legyek, Egyszercsak mégis délelôtt van, öten maradtunk, részegek. 168

Egymás nyitott-könyv-életébôl kihullott könyvjelzôk vagyunk, Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi: még igyunk. Repülô zúg a másik égen, kezdôdô, pontos napsütés, Figuráit kirakja lassan a gyümölcsfák közé a nemsötét, Fagyiért jön be egy család, a kocsmárosné a kertbe ment – Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak teremt és teremt... Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá erre sem, Ha délelôtt volt, hát délután lett, haza a hatvanegyesen. Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok S nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot – Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a csonka nap, Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit mondanak. Annak a napnak a délutánján fél kettô körül volna most, Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne, hogy vagyok, Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza a pénz iránt, Erdôbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a délutánt, Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pillantanék,

169

Azon a napon mesélés utánig megtartana a tartalék. S ha alszanak már, kilenc után, el mezítláb akkor menni csak, Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg férfiak.

170

Szôcs Géza VIRRADAT A VÍZ ALATT Ich liebe dich, mon amour du bist die See die Seele te vagy a tengerparti szél s a víz alatti kôfalak között egy utca-féle te vagy az én tengerszemem te vagy az én tengerhajam fal vagy és ablak a kôfalon ablak vagy s függöny az ablakon függöny vagy s írás a függönyön de ne is nagyon figyelj reám éppen csak morfondírozom épp csak magamban mondok én csak jár a szám, beszélek tengerszemem vagy, ablakom, a tó vagy és a lélek. És minden egyes évszak is, you are the sea the season. * A zöldes tengervízbôl leány, vagy napkorong kél. Ujjam hegyében ébredsz s újra ébredsz újra meg újra megidéz az emlékezés meg a kéz – 171

ujjaimban lüktetés: visszatérô arcod az, fölvirrad és alkonyul mon amour du mon amour elfelejt s újra fölidéz az ujj a szó a víz a kéz nap után új nap így telik ich liebe doch ich liebe dich te ne törôdj ne törôdj semmivel, a tengernek sincs ruhája meztelen alszik el és minden egyes évszak, tu es le mur la mer vízinevetés, az vagy, la soeur des sorcières Tengerbôl napkorong kél. Így élsz, gyanútlanul, nem sejtve, rád van írva: tu es la mer l’amour

172

Kormos István VONSZOLNAK PIROS DELFINEK vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldô fényjelek s kezek kezek kezek kezek küldô kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani vergôdnek csak homlokodon kérlelô szavam szárnyai szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan jövônk a halvaszületett koromtengereken libeg felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen fenn salétromos menny ragyog hûvösen lehajtom fejem cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

173

Lászlóffy Aladár MINT TÜKRE ELÔTT A KOMÉDIÁS Az álom, ez a meg nem írt szerep itt tartja azt is, aki elmehet, elküldi azt is, akit ideköt, egymásba nyit színpadot, öltözôt, ki ott kilép – egy más színpadra téved, a távozók tovább viszik a képet s e képzelet- és történet-ragály tízezer éve soha meg nem áll. Amit mutatnánk s amit titkolunk, egymás-magunkról már mindent tudunk, gúny, nevetés vagy szánalom és bosszú csak díszkeret, amely az élet-hosszú elôadást néhány szakaszba vágva, tanulságát az égre kiabálja. Az igazi, a meg nem írt szerep, akár az álom: odabenn ered. A látszaton elinduló varázslat bujócskáival megtölti a házat. Mint tükre elôtt a komédiás: mulatva, vagy csak meglepôdve látod, hogy kicserélik hajzatod, kabátod s kinn csak egy tincs, egy színfoltocska más, s mi ismerôs volt, máris látomás. Erôsen hinni, tudni kell magunk, hogy játszani küldhessük látszatunk.

174

Parti Nagy Lajos RÓKATÁRGY ALKONYATKOR „A róka az róka, az róka, az róka”

A rókatárgy, hogy menekülsz, a luftod és a laufod, zsombékra ülsz vagy lóra ülsz, a rókatárgy az az, hogy „egy rókatárgyban mennyi vér, egy rókatárgyban meghalok, mit ér a nyurga, könnyü prém, mit ér a bordalok?” A rókatárgy egy frakkzakó, nehéz étrend a mellén, a rókatárgy faggyas, fakó felhôk egy ôszi kelmén. A rókatárgy szivarhamu, hanyag lukaktól ékes, eléggé rongyolt állagu, éppen hogy partiképes. Egy rókatárgy mit is mutat, mellényzsebében óra, méri a szôlôpartokat, és vér csorog le róla. A rókatárgy az ôszi nap, idô és tér tudója, a pontos, lomha alkonyat órása és szabója.

175

A rókatárgy az ôszi ég lomposka lobbanása csak, kopott reverje zsírral ég, mikor a szôlô lángra kap. A rókatárgy egy szélcsiszolt, szélseprett sonkanadrág, mint durrezüst, csizmára tolt üleppel rogy le majd rád. A rókatárgy alant repül, kötésig csizmaszárba, s ha éji vad vértóba gyûl, vértóba lóg a szárnya. A rókatárgy egy kürti nyál, köhögve és zokogva a csókos száj két oldalán lecsorgó rézborotva. A rókatárgy, hogy frakkot ölt, és ritka már, ha nyelvet, hogy fél, ahányszor újratölt, sûrûn kér engedelmet. A rókatárgy a mellkasán kárpáló körme, karma, a frakk alól kinô a mál, akarja, nem akarja. A rókatárgyban mennyi bor és mennyi másnapos vörös, a rókatárgy a férfikor, s hogy éjszakára eltörök. A rókatárgy, hogy elnehéz, mikorra könnyü volna, 176

hiába némi elmeméz, ha lomha, lomha, lomha. A rókatárgy apró kacsók csontroppanása muffban, hogy már a lusta puskacsô elôl is földre puffan. A rókatárgy egy rókacsók a föld meleg hasára, a rókatárgy szôlôkacsok szempillavakkanása. A rókatárgy, hogy megvakul, sarlóból sajttá már sose, szembogara a ravaszul kiképzett ujjhold hûvöse. A rókatárgy egy villanás, egy puskacsôvel írt tükör, a látványt rakja össze más, a szél söpörje föl. A rókatárgy a csönd, a must, gerezna és vidéke, bor és hamu, muslincafüst, a lôpor könnyü béke. A rókatárgy az alkonyat, ha dolgavégez, lóra száll, porban a gyöngy, piros fogak, vércsík és rókaszáj.

177

Sinka István LOVASOK OPÁL MEZÔKÖN Tizenegyen voltunk sárral dobált fiak, jó lovasok, ismertük a bút, az ôs-sírást, s gyémánt éjszakákon ágyunk volt a penészes ól-piac, hol szemünkre, mint hó zuhant az álom. Óh, mi régi kóborgó fiúk! S angyal-ôrünk a mennyei Lenge vigyázott, hogy ne legyen túl sáros tizenegy hosszú nagy vándorút. Mert vándorokként éltünk e világon, kikrôl nem hallott hírt senki sem – opál börtönben éltünk körül zárva: lovat ôriztünk s juhot méla tájon és nap sütött ránk, s néha szép leányszem villant, mint a messzik titkos violája. Ó, opálföld és fenn a nagy sárga nap! És mi örökre s egyre útrakészen, mint tizenegy lengô felhôrongy-darab. S ki tudja, hogy ki s hova jutott el közülünk s hogy ki maradt élve még? Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltûnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mezô, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nôtt lovasok tízen – És e tíz lovas után már hiába nyill a szem. Emlékük öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt 178

útjaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mezô, az opál... És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ôsz nagy lelke együtt vágtat velük.

179

VÁLASZOK A KORUNK KÖRKÉRDÉSÉRE

180

ACZÉL GÉZA (1947) költô, irodalomtörténész, fôszerkesztô (Alföld, Debrecen) Kedves Barátaim! Körkérdésetekre adott válaszom elôtt a nemrégiben 50 éves Alföld folyóirat munkatársai nevében tisztelettel köszöntöm a nagy hírû 75 éves kolozsvári Korunk szerkesztôségét. Ezek után a kérdésrôl. Megítélésem szerint – miközben a fölvetés igen meggondolkodtató – „a 20. század legszebb tíz magyar verse” még szubjektíve sem létezik. Vannak nagy, variálható, laza listák, melyekbôl aligha hagyható ki Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila vagy Juhász Ferenc. S ha már itt tartunk, jelzem egy régi mániámat. Messzebb hangzó, kilencedik évtizede tündöklô, korszerûbb verset nem ismerek a században, mint Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek címû költeménye. Ugyanis nem csak a magyar avantgárd élverse, némi kódolással és tisztogatással gazdag szintézist teremtô realista mû is, mely a konkrét zene, a vizualitás és a paradigmaváltás idôszakában könnyedén szórja a neoavantgárd stílusjegyeket. Nemrégiben pedig, mikor egyik jelentôs színészünktôl hallottam fragmentumait, miközben nevetve dôlt a míves hallgatóság, nem volt kétség: hatalmas posztmodern mûként is van olvasata. Ilyen polifonikus mûvet roppant századunkban még ki látott? Szeretettel: Aczél Géza

181

ALEXA KÁROLY (1945) irodalomtörténész, kritikus (Budapest) Ady Endre: A Szerelem eposzából Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Szabó Lôrinc: Mézpergetés (Tücsökzene, 139.) Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Weöres Sándor: Valse triste Pilinszky János: Sztavrogin elköszön Veress Miklós: A CLIII. zsoltár Tisztelt Áprily Lajos, Nagy László, Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Ferenc, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Lászlóffy Aladár, Simonyi Imre, Erdélyi József, Radnóti Miklós, Sinka István, Szilágyi Domokos meg a többiek, akik – akár egyetlen verssel halhatatlanok. Mint Márai Sándor! Elnézést. Hívük, hívetek Alexa Károly

182

ANDRÁS SÁNDOR (1934) költô, irodalomtörténész (Budapest) A most elmúlt évszázad tíz legszebb versét megnevezni nem tudom. A tíz legjobbat se. A számomra lehetetlen feladatot úgy igyekeztem kijátszani, hogy elõvettem egy papírlapot és leírtam azt a tíz verset, amelyik legelõször eszembe jutott. Listám ezért szeszélyes, véletlenszerû. Ha másik órában vagy napon vettem volna elõ a papírlapot, gondolom, a lista másmilyenre sikeredett volna. Valamit persze jelent, hogy mi jutott elõször eszembe, mégis azt hiszem, mérlegelés és fontolgatás nélküli választásom más alkalommal más lett volna. Ha viszont fontolgatni és mérlegelni kezdek, frusztrációra ítéltem volna magam. Egy idõpillanathoz vagyok hû; kíváncsian kezdek bele a megokolásokba. Az átnézésnél és javításnál már nem leszek kíváncsi, de csak a meglévõ szöveget igyekszem javítani vagy rontani. Egy kivétellel. A listán hatodiknak jelzett versnek ugyanis a címe ötlött belém, nagyon jó cím most is, a verset azonban, újra elolvasva, olyannyira nem tudom vállalni, hogy másikat kellett keresnem. Nem vállalom halottaimat? Azt hiszem, nem az történik. Élõk közt válogatok. Nem vagyok hajlandó mindent a véletlenre bízni. (1) Kukorelly Endre versét, a Buszvezetést elõször az õ felolvasásában hallottam a Párizs melletti Marlyban, Magyar Mûhely összejövetelen. Egy számomra ismeretlen fiatalember felolvasott néhány verset és mind megragadott, jó volt, de engem ez a vers fogott meg igazán, a többire már nem is emlékszem. Egy bonyolult életérzést fejez ki hihetetlenül egyszerû eszközökkel. Nem tudom jelezni, mi az az érzés, illetve csak igen hozzávetõlegesen. A nyelvi kifejezés, a szöveg: egyszerû és kibogozhatatlan. Egyféle köznapi életbe, illetve egy kicsinyességében abszurd környezetbe illeszkedõ idegenéletet sugall. Egyszer írtam, hogy a Kukorelly-írások Buster Keatonhoz hasonlítanak. Hát ez a vers a legbusterkeatonosabb számomra. Még az utcán is úgy megy át, mintha nem ott lenne. Nem szórakozott, nem is mintha álomvilágban lenne. Csak ott van, ahol nem. (2) Weöres Sándor XX. századi freskój a talán azért ragadt meg bennem annyira, mert nyersfordítását csináltam egykor régen és bensõségesen kellett foglalkoznom vele. Nem tudok idézni belõle szinte semmit, míg az Õszi éjjel a nyelvem hegyén van, az utolsó szót azonban tudom: az Undor Angyala nem csinál semmit: „Vár”. Nem tudom, mire vár, és ez izgató. Arra vár, hogy még több undorító eseményre kerüljön sor, vagy arra, hogy az emberi világnak vége legyen? A nyersfordítást a vietnami háború idején Kaliforniában készítettem, és a magát tiltakozásul felgyújtó embernek, aminek valós lehetõségérõl én nem tudtam (a vers 1946-ban készült), hirtelen erõs és közvetlen valóságfedezete támadt. A verset azonban mégsem ezért a meghökkenésemért hordom magamban ma is, hanem, ha jól hiszem, azt szeretem benne, hogy olyan szabadvers, amilyen a magyarban kevés van szá183

momra. A hatalmas tablót a benne feltörõ pátosz ellenére, az a magát felgyújtó emberbõl szakad elõ, szenvtelenül váltják ki a szavak. Az ilyen szövegre ugyan késõbbrõl sok példát találni, de azok köznapi dolgokat idéznek, míg Weöresé valóban freskót, gigantikus távlatokkal, de tárgyilagos távolból, hûvösen jelezve szörnyûségeket: ez a vers se nem dalol, se nem nyög. Az Undor Angyala maga is ilyen jel, nem Disznófejû Nagyúr; azt jelzi, amit az egész vers nyelvi szinten is: szenvtelenül figyelni az elfogadhatatlant. Talán a legszabadabb szabadvers ma is: végletes dolgokról szól szabadon. Apró dolgokról könnyû szabadon szólni. (3) József Attila Tudod, hogy nincs bocsánatja bennem a mélyek mélyén van, annyi biztos. Van más kései verse is, amelyik ennyire köznapi nyelven szól legkeményebb dolgokról, de ez jutott eszembe elsõnek. Legalábbis az elsõ szakaszokban mindegyik sor egy-egy lélegzet, a természetes határ szinte eltünteti a verselési határokat: kijelentés kijelentés után, egyszerûen, de mégis a rímek pontosító erejével. Nemcsak mondat végére kerülnek, de mindig pontot tesznek egy-egy kijelentésre. Szókimondó és dramatizálásra nem törekvõ beszédben sem lehetne másként mondani, amit mond, vagyis amit magamnak mondok, amikor magamban mondom a verset. Semmi cicoma, semmi töltelék. A nyelvi kifejezés és a kifejezendõ teljesen fedi egymást; ezt érezteti a szöveg: amirõl szól és ahogyan szól, teljesen egybeesik. (4) Ady Kocsi-út az éjszakábanjának ez a sora ugrott be: „Minden Egész eltörött.” A vers címét, megvallom, keresnem kellett. Meggondolva az elõbb mondottakat, ebben a versben is mindegyik sor egy-egy kijelentés, egy-egy lélegzet. Csak másképpen hat az egész, mert egy expresszionistán mitizált idõtartamot idéz bennem elõ, egy helyhez és idõhöz nem kötött megélést, amelyben absztrakció és érzékletesség úgy járják át egymást, hogy az absztrakció érzékletes lesz, az érzékletes pedig valami benne rejlõ absztrakcióra nyílik. A „Minden Egész”-nél absztraktabb nemigen mondható, még ma is hihetetlen, hogy ezt versbe merte írni valaki. Az „eltörött” konkrétsága azonban — ebben az egymásra vonatkozó mellérendelésben — nemcsak megtölti az elõzõt konkrétsággal, magába is szívja annak absztrakcióját. Ha azt mondom: „A bögre eltörött”, a „bögre” csak valami konkrétra utal, nem arra, hogy ez a konkrét holmi egy egész, holott persze az. Megismétlõdik az ilyen mellérendelés a számomra legsúlyosabb, bár szenvtelennek hangzó sorban: „Minden szerelem darabokban.” Teljesen érzékletes, miközben elképzelhetetlen. (5) Babits Mihály Jónás könyve olyan történet, amelyik feloldódik számomra egy-egy lírainak mondható verssorban. Lehetne bölcseleti líra is. Már maga a cím is így hat rám. Az ótestamentumi próféták könyvei közé helyezkedik, a jellegzetesen nem profetikus Jób könyve mellé, mintegy ellenpólusaként. Sorok, mint: „mivel rühellé a prófétaságot” és „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, valamiképp magukban hordják, magukba oldják a 184

történetet, és nem úgy, mintha summáznák. Balladaszerû az egész, az ismert meghatározás szerint: „tragédia dalban elbeszélve”, de nem ballada. Az idézett és azokhoz hasonló sorokban vallomásos líra tör elõ, de olyan, amelyik személytelenségében személyes. A „rühellé” archaizálása — a „rühellte” éppúgy oda illett volna — valamiképp úgy teszi a kijelentést régiessé, hogy a személyes üt át rajta. Az is jellegzetes, hogy a két idézett sorban a magyarázat-megokolás — „mivel” és „mert” — mintegy eltûnik, egyszerû kijelentés lesz belõle, illetve lenne, ha nem vallomásként ágyazódnék a szövegegészbe. (6) Nagy László A Zöld Angyala nagy dobás volt, amikor megjelent. Egyetlen lendület, szó- és képözön, felismerhetõ bajok jelzésein át, amelyek most olvasva lehetnek mostaniak is, egy anarchikus-tobzódó lendület, kifinomulásra képes. Nem egyszerûen a kor és a korszak ellenében burjánzik, a vers lendülete is, letiporhatatlan gazokon át levelekbe lendülõ mozgás. A Mégis. Nem Ady „az Élet él és élni akar”-ja; formát-formáltat is teremve lendül a sok aprólékos holmi, tény és megállapítás zuhatagán át — felismerhetõ súlyok-nehezékek, ha szüntelen le is hullanak, vissza is maradnak, illetve ha be is lepi õket a gaz. A vers gaza is. Ahogy a vers falevele fölébük emelkedik. Valami efféle számomra A Zöld Angyal, így dolgozik bennem. Nem úgy, mintha a sajátom lenne, de ráérzek: olyan, ami van és legyen is, jó. Most meggondolva, ellenpólusa az Undor Angyalának Weöres Sándor versében. (7) Bakucz József Atlantisz címû verse valószínûleg azért ötlött belém, mert nem nagyon régen foglalkoztam vele, írtam róla. Ha nem szeretném, valószínûleg nem gondolok rá, de ki tudja. Annyit tudok, hogy szeretem. A zenéje, hang- és ideazenéje nagyon gazdag és nagyon 20. századi zene. Jobb hallani, mint olvasni, akkor jobban szól. Két nyelvre készült, aki nem tud angolul, ezt a verset nem tudja igazán élvezni. Magyar vers, egyértelmûen, az angol vendégszövegek azonban fontosak, nemcsak abban, amit mondanak; fontos, hogy más nyelv szóljon bele. A versépítés az õsi hajóépítés analógiájaként jelzi, hogy az az õsi hajóépítés is analogikus szenvedély volt. Nem részeg hajóról van szó, bár Európát el is hagyja, nem is delirál, inkább látomása van, illetve látomást jelez egy olyan láthatatlan Atlantiszról, amelyik az elme tudattalanjába süllyedt. Nagyon nehéz érteni, kibogozni, megfejteni ezt a Bakucz-verset is, mint sok másikat, de tudom, milyen lenyûgözõ volt elsõ hallásra, és minden alkalommal, amikor hallom, vagy böngészés nélkül olvasom. A hangzás segíti az ideák felzengését és ez nem követeli meg a világos értést. Mallarmének volt efféle szándéka a verssel, de Bakucz szókincse, a behívott képek, gondolatok egészen másfélék. Zeneként olyan, mintha behozná a zenekar mellé a nyererét is, az elektronikus zenét is, és persze dzsesszt. Hihetetlen kaland, kaland a kalandról. (8) Tolnai Ottó kis verse, a Kúszok utána úgy nyomódott belém, ahogy a versben anyja pecsételi le a padlót, ahogy felmossa, nagy kék pecsétekkel, amelyeket a beszélõ aláír. Nem tudom, miért pont ez a vers az anya-fiú viszony furcsa, fogalmilag számomra meghatároz185

hatatlan jelzése. Vagy ez a viszony jelez valami mást? Mögöttest? Bensõséges groteszk, minden érzelmi és gondolati jelzés nélkül. Tiszta kép, akár Ezra Pound metró-állomás verse, csak éppen egészen másfajta, valószínûleg a jelzett viszonnyal teljesen jelzetlenül hagyott bensõségesség és a kép dinamizmusa miatt. (9) Szabó Lõrinctõl egész könyvet kellene a listára tenni, a Tücsökzenét. Mivel ezt nem lehet — holott az egyetlen vers, mindegyik szonett egyetlen ciripelés cirip-ciripje —, találomra nevezek meg egyet: Emlékszel? Mire? Nem tudom röviden jelezni, „miért” hat rám ez a vers olyan erõsen, miért olyan jó. Azt hiszem, így nem készült vers se elõtte, se utána szerelmes egymásbaölelkezésrõl, a benne megélhetõ rejtélyrõl, amelyik egyrészt annyira egyszerû, másrészt kifejezhetetlen teljességre nyit. Egyszerre leír, felidéz és rákérdez valamire, amit magam is megéltem, de ez a vers riasztott fel, hogy én se tudom, mire. Ez a nem-tudás meglepõ, de nem nyugtalanító: nem hiányt kelt, hanem lebegtetõ ámulatot. A vers, mint a kötet többi darabja, úgy készült zárt formában, hogy az átkötések révén is, amelyek észrevehetetlenné teszik a sorokat és rímeket, annyira nyitott, „szabad”, hogy hozzá mérten minden azóta írt szonett klasszicizálásként hat. (10) Kemenes Géfin László A toronyugró románca nekem sokat mond és nagyon jól mondja. Nem „nagy vers” ez sem, de könnyedségében is igen pontos. Egyszerre magától értetõdõ és abszurd. Világjáró hazatérõk verse, akár Budapest vagy Szeged volt a világ, akár Kalifornia vagy Bangkok. Úgy ötvözi egybe a rendkívülit és a vállrándítást, hogy egyszerre érezni egymásrautaltságukat és különmaradásuk. Egyszerre szomorú és humoros, hõsies és sajnálatra méltó. Az érdektelen közönség lehúzza magához azt, ami érdeklõdését éppen zuhanásában igyekszik magához emelni. Én olvasóként egyszerre nézem a toronyugrót és ugrom vele, de én harmadik helyrõl is nézek, ami nem tudom, mi; lehet, hogy a torony. Valószínûleg ezt szeretem a versben.

186

BALASSA PÉTER (1947) esztéta, egyetemi tanár (Budapest) Ady Endre: Az eltévedt lovas Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Kosztolányi Dezsô: Esti Kornél éneke Füst Milán: Öregség József Attila: Téli éjszaka József Attila: Klárisok Weöres Sándor: Átváltozások (ciklus) Pilinszky János: Apokrif Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton éjszakája Tandori Dezsô: Hamlet királyfi, mostohaapja elõtt

A tizenegyedik… Orbán János Dénesnek, megismerkedésünkre Nehéz lenne megindokolni, miért ezt a tízet választottam. Magyar irodalmár többnyire hajlamos a szépet összekeverni a jelentékennyel és nagyszabásúval. Alighanem velem is ez történt. El-elnézegetve fél évvel ezelôtti válogatásomat, döntéseimben inkább a „jelentôs” vezetett, mint a spontán-elementáris módon szép szabad és radikális ízlésválasztása. Ez nem áll mind a tízre, de átjárja egész válogatásom fejtartását, kézmozdulatát, hogy így mondjam, képzavarosan. A szép jóval nehezebben indokolható, mint a jelentékeny. Közhely, hogy a szép elsôrendûen a nem-fogalmi világba tartozik, ami korántsem találkozik minden alkalommal a jelentôssel. A széprôl szóló ízlésítélet voltaképpen – Kant ide, Kant oda – valamiképpen közölhetetlenül szubjektív, már-már misztikus rá-ébredés, tudja fene, mire is, ugyanakkor mégis lehet / van benne valami közmegegyezésszerû, valami közös, sôt testies, az azonos nyelvhez, kultúrához tartozók laza és sokszínû, mégis mûködô testi-érzékelô közössége. Talán a verszene, talán a ritmus, talán a lüktetés ez a közös. Mindaz tehát, ami nem a szavak világa, de mégis szóközötti, s csak szóban, szó által hangzik. A világ felhangzásának vers-ziói végül áttörik a szubjektíve közölhetetlen szépségítélet vagy a nemzeti-kulturális határoltság (közös) falait. Nem a mondás, hanem az

187

alkalmanként változó, egyszeri, esetleges fel-hangzás egyetemessége ez, amelyben a szó, a szófûzés meg az értelemképzés legkiválóbb rafinériái is elhalványulnak, és elôlép a zene, tánc és nevetés sajátos jelentés nélkülisége, a túlfeszített értelem, jelentés stb. helyén a szemantikailag már nem értelmezhetô ornamentika. A minden nyelv és beszéd mélyén lappangó gyermeki, nevetô blabla és halandzsa, ami – bizonyos értelemben – mindennél többet „mond”. Azért szeretem szívbôl igazán a magyar költészetet (és persze a nemmagyart, sôt alkalmanként azt a „hallás utáni” verset is, amelynek nyelvét nem ismerem), mert olvasmányaim szerint a „szép”, „fontos” stb. nagy verstelitalálatok alján, mélyén, benne, között szabad értelmetlen gügyögés és „mondókázás" lakik, aminél jobb és persze mélyértelmûbb játék aligha adódik. Ez a játék a mindenkori tíz legszebben, után, mögött felhangzó, mindenkori tizenegyedik. Minden igaz vers mintha egy tizenegyediket kísértene.

188

BALÁZS IMRE JÓZSEF (1976) költô, szerkesztô (Korunk, Kolozsvár)

„Mind, el, ugyanarra” Ady Endre: A fekete zongora Babits Mihály: Jónás könyve Dsida Jenô: Hulló hajszálak elégiája József Attila: Eszmélet Kemény István: El Kosztolányi Dezsô: Esti Kornél éneke Pilinszky János: Apokrif Radnóti Miklós: Hasonlatok Szilágyi Domokos: Öregek könyve Szôcs Géza: Ballada és környéke I–II. Legintimebb viszonyba a vers használója kerül a verssel. Ha jön a spleen, a kéz máris tapogat egy Rilke-kötet után, amelynek mondjuk tárgyként is története van. Ha egy verset valaki saját kézírásával leírt már egyszer saját kedvtelésére vagy valaki más kedvét tölteni, az izmok emlékeznek arra a versre. Ezek a teljesen esetleges történetek teljesen behálózzák a versolvasót. Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem, mi az, amit kiiktat (vagy nem iktat ki) versek válogatásakor az az olvasó, aki tíz „legszebb” verset keres emlékei és verseskötetei közt. Én például a „legszebb” szót úgy értem, hogy „legjobb”, persze ha versre vonatkoztatom, akkor már nem is értem. Talán ha azt mondanám, „kedvenc”, akkor merészebb volnék, kevésbé helyezném cenzúra alá a vershasználói énemet, azokat a verseket mondanám, amelyekhez közöm van. Valószínûleg egy-egy szerzôtôl többet is. A fenti lista nem következetes, illetve annyiban az, hogy megfontolás eredménye. Többféle „vershasználatba” illeszkedô versek kerültek rá, annak a körnek az érzékeltetésére, amit bejár a versolvasó, aki nem mindig ugyanazt keresi, és nem mindig ugyanazt várja el egy verstôl. Különös például, ahogy a szerzôi nevek befolyásolni képesek egy listát. Nehéz például „a szerzôre jellemzô” kritériumot figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy Szilágyi Domokos Haragban címû verse például Radnóti Hasonlatok-jához mérhetô. A regiszterek, amit megszólaltatnak, a helyzet, amelyben olvastatják magukat, közel állnak egymáshoz. Szilágyi Domokosra mégis kevésbé „jellemzô” a vers, inkább olyan szövegek jutnak eszébe a 189

névrôl, mint az Öregek könyve vagy a Bartók Amerikában. Bármelyik joggal pályázhat egy listás helyre. A választás pillanatának esetlegessége viszont szintén hozzátartozik a játékhoz. Nem az szorul tehát indoklásra, hogy miért szerepelnek a listán a versek, inkább az, hogy miért nem szerepelnek más versek. Tulajdonképpen az sem, hiszen egyértelmû a dolog: azért nem, mert csak tíz lehetôség van a játékszabályoknak megfelelôen. A listát kísérô szöveg leginkább tehát a „mi lett volna, ha” típusú gondolatfutamok megjelenítésére alkalmas. Néhány más fontos, jó eséllyel pályázó verscím, szerzôi név felvillantására. Hervay Gizella Vaságyon címû verse számomra az egyik legfontosabb hiányzó, a „pótszám” a listán, de Szabó Lôrinc, Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Nemes Nagy Ágnes ugyanolyan joggal válogatódhatott volna be a Tízek Társaságába, mint azok, akiknek a neve végül ott olvasható. Ignotus versei, amelyeket sûrûn olvasok (a Tengerparti alkonyat, az Epilógus vagy a Változatok szemjátékra), szintén állják a versenyt. Petri György gyûjteményes kötetébôl csak azért nem látható egyetlen verscím sem a jegyzékben, mert nem sikerült egyet kiválasztani. De a kiválasztott szerzôk szövegeinek árnyékában is más szövegek vannak, hiszen A fekete zongora összemérhetetlen Az alvó csók-palotával vagy a Valaki útravált belôlünk címû verssel, bár mindhármat Ady írta. Az Eszmélet mértékegysége, ha van ilyen, más, mint a Medáliáké vagy a Nagyon fájé. A listakészítésnek akkor van értelme, ha saját listák összeállítására késztet, ha közelebb viszi a verset olvasójához. A listakészítôkre pedig remélhetôleg érvényes az Öregek könyve utolsó néhány, zárójeles sora: „[Heine a halálos ágyon: / »Isten nekem megbocsát: / az a mestersége.«]"

190

BALLA D. KÁROLY (1957) költô, szerkesztô (Pánsíp, Ungvár) 1. Ady Endre: Héja-nász az avaron 2. Kosztolányi Dezsô: Ilona 3. Babits Mihály: Esti kérdés 4. Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetôben 5. József Attila: Óda 6. József Attila: Eszmélet 7. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga 8. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez 9. Ladányi Mihály: A csillagok, a szerelem, a könyvek 10. Nemes Nagy Ágnes: Fenyô

191

BANNER ZOLTÁN (1932) költô, mûvészettörténész (Békéscsaba) Petôfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz Gellért Sándor: Tornácküszöbön Király László: Halljátok-é a dalt!? Arany János: Magányban Illyés Gyula: Bartók Lászlóffy Aladár: Az alexandriai könyvtár égése Bartalis János: Szôlôôrzés Horváth Imre: A sárga ház Dsida Jenô: Tíz parancsolat (Töredék) Csak olyan verseket tudok kiemelni a százezerbôl, de legalábbis az általam ismert sokezerbôl, amelyeket pódiumon mondtam el, mégpedig azért, mert úgy éreztem, mintha én írtam volna ôket. De nem a memorizálás és kidolgozás közben, hanem a közönség jelenlétében, a hallgatóság figyelme és hálája, engem is magával ragadó beleérzése nyomán ismertem meg összes rétegeiket, teljes szerkezetüket és igazi varázserejüket. Viszonyom éppen ezért sokkal meghittebb a versekkel, de különösen az elôadottakkal, mint azoké, akik csupán olvassák vagy másoktól hallják. Persze elfogultságom is nagyobb, így hát „találati” esélyeim is kisebbek a pontok összeadásakor, már csak azért is, mert többségükben erdélyi költôk a választottjaim. Talán hasonlítanak is ezek a versek egymásra, mert egyrészt a „költô a máglyán”szindróma végzetes örökkévalóságáról („Ott essem el én, / A harc mezején”, ahol „A hôsöket egy közös sírnak adják” – Petôfi; „Magyar sorskockákon ez ígyen döntôdött, / Mind összekerülünk közös mártír-hôsök” – Ady; „nagy vihar jöttekor / – bármi legyen bére – / valakinek állni kell a / tornác küszöbére” – Gellért; „Csak a szándék él, mégis, vas-szorítások, / pengehasogatások, megvakíttatások, / fojtva-elnémítások ellenére is” – Király), másrészt a költôi és mindenfajta mûvészi alkotótevékenység hitességérôl és felelôsségérôl szólnak („Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihûség, / Bátorságot nekünk mindez nem ad? / Megvert reménnyel induljunk csatába? / Hitben feladjuk már a diadalt?… / Nem, nem … stb” – Arany; „Ím a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Ím, a nagy lélek válasza a létre / a mûvészé, hogy megérte poklot szenvednie.” – Illyés; „Az ember kiáll – / és harsányan, / a szörnyûségekkel szembeszegezve / magasra, magasra tartja lobogóját / és kiáltja, kiáltja zengve: / Ó, Élet! Élet! / És nem! Nem a halál!” – Bartalis; [ha nem az Ima minden192

kiért 1940-ben-t jelöltem meg, hanem a Szôlôôrzést, akkor viszont ez az idézet jön: „Állok a

világ felett, / mint egy feltûzött vasvilla / és a világ borát ôrizem. / Ha ez elvesz, minden kihal / a földön. / Ha ez ellobog, / csönd borul a világra.”] „Ha minden aprócska ügyben összefutnak, / mert minden aprócska ügyben összefutnak, / ha minden aprócska ügyben összefutnak – / mért nincsenek jelen a döntô pillanatokban?” – Lászlóffy). És senki szomorúbb, ám csillogóbb szemmel, mint egy angyali üdvözletként be nem számolt a költôi hitességért és felelôsségért járó kárpótlás gyönyörûségérôl, mint földim, Dsida Jenô a Tíz parancsolatban:

Amint jó volt hozzám a bölcsô, tudom, hogy jó lesz a koporsó. Ki most lefekszik, nem kívánta, hogy földje legyen, háza, ökre, de amit látott, gyönyörû volt és véle marad mindörökre.

193

BÁNYAI JÁNOS (1939) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Újvidék)

Mottók a listához: 1. „Egy vers a legmagányosabb valami. Ahogy egy kép.” (Tandori Dezsô: Költészetregény) 2. „Fehérre ír fehérrel.” (Lator László: Nyárvég)

A „tízes lista” 1. Babits Mihály: Balázsolás 2. Kosztolányi Dezsô: Számadás 3. Füst Milán: Öregség 4. Szabó Lôrinc: Az Egy álmai 5. József Attila: Szürkület 6. Kálnoky László: Szanatóriumi elégia 7. Jékely Zoltán: Kert-kísértet 8. Pilinszky János: Miféle földalatti harc 9. Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa 10. Tandori Dezsô: Londoni Mindenszentek

Indoklás(féle) a „tízes (?) listához” Ezenkívül hány „tízes lista” állítható még össze a 20. század „legszebb magyar verseibôl”? És magam is hány másik tízes listával állhatnék még elô? A kérdés elsô pillantásra mentegetôzésnek tûnik, holott érvényes kérdés. Érvényessége abból ered, hogy nincsen biztonságos „mérômûszer” a „legszebb magyar vers” megnevezéséhez. Nincs „mérômûszer”, van azonban egy tévedhetetlen versolvasói tapasztalat, miszerint létezik olyan „jelenség”, olyan különös (vers)élmény, amely mindenki számára személyesen bizonyossá teszi, hogy van, létezik olyasmi, aminek neve a „legszebb magyar vers”. Csak éppen nem mondható meg, hogy hány legszebb magyar vers van és hány ilyen létezik (vers)olvasói élményként. Azt könnyû megállapítani, annál több, minél többen olvasnak verset, és annál kevesebb, minél kevesebben meg ritkábban. Tehát mindenkinek, aki verset 194

olvas, van valamilyen „mérômûszere”, még akkor is, ha ennek a (kritikai) eszköznek mûködési szabályáról alig tudható meg valami. És még kevesebb mondható el róla. Vannak ezenkívül versrôl szóló teóriák, verselméletek is, a lírai beszéd meg a verselés szabályairól sok minden tudható, vannak a vers megértésének megtanulható és továbbadható módszerei, vannak versértelmezési gyakorlatok, ám a vers – fôként a sok, semmiképpen csak „tíz” legszebb magyar vers – eltekint felettük, szívósan ôrzi magányosságának várát. Közben nem utasít el egyetlen feléje közelítô tekintetet sem, mert magányát védelmezve türelmesen várakozik minden megértô pillantásra. A kettô szépen megfér egymás mellett, holott láthatóan ellentétek. Együtt jár a vers magánya és a vers örökös várakozása a megértésre. Ebbôl az ellentmondásból következik, hogy nem választható ki a „legszebb” és nem is állítható össze ama „tízes lista”. Hogy mégis? Persze hogy összeáll, hiszen el lehet jutni tízig. A lehetetlen és a mégis találkozása megszólítottságunk idejében. Én például úgy jutottam el tízig, hogy tizenegyet mondtam, mert a Nyárvég verssora a mottóban a tízes határ megsértése. Nem ráadás, ellenkezôleg, annak jelzése, hogy a tíz egyszerre nagyon sok és nagyon kevés… Ennyit a hiányzó mérômûszer keltette zavarról. Arról, hogy nincs „mérômûszer”, holott van és már mûködik is. „Költészetregényileg” (Tandori Dezsô) el kell mondani még valamit. „Tízes listám” a mai napra és a mai napról szól. Ami azt jelenti, minden versnek errôl a listáról sokkal inkább az életrajzomhoz van köze és kevésbé kritikusi tapasztalatomhoz. Vagyis nem a (vers)kritikus állította össze ezt a listát, hanem a (vers)kritikus életrajzának valamely (a mai?) szakasza mutatja rajta meg magát. Azt mondhatom tehát, nem is én választottam ki a sok legszebb magyar vers közül a listámon szereplô tízet (tizenegyet), hanem a versek – nem a tíz (tizenegy), hanem mindegyik külön-külön, hiszen „a vers a legmagányosabb valami” – választottak engem. Már csak azért is, mert a vers olvasója legalább annyira „legmagányosabb”, mint maga a vers. Aki versrôl ír, „fehérre ír fehérrel”. Ha már így van, másként kellene felállítani a „tízes listára” vett versek sorrendjét. Nem (viszonylag követhetô) idôrendben. Mert a „mikor íródott” nem dönt afelôl, hogy mely vers választ engem, a (vers)olvasót. A vers megértése nem függ a vers(ek) születésének sorrendjétôl. A kontinuitás versek történetét magyarázza. Rá is telepszik a versekre, hiszen az irodalom (a költészet, a vers) története irányok és iskolák, eszmék és elôítéletek története, nem a versrôl beszél, fôként nem a „legszebb magyar versrôl”, legfeljebb érintôlegesen hozzászól… A vers megértése mindig a diszkontinuitások megtapasztalása. Azt akarom mondani, hogy nem minden a 20. században írott legszebb magyar vers a 20. század leg-

195

szebb magyar verse. Más szóval, a 19. vagy korábbi századokban írott legszebb magyar vers is 20. századi „legszebb magyar vers” a megértésben, a személyes érintettség okán. Honnan kezdve számoljam hát az engem választó 20. századi legszebb magyar verset?

196

BENKÔ SAMU (1928) mûvelôdéstörténész (Kolozsvár) Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

197

BERTHA ZOLTÁN (1955) irodalomtörténész, egyetemi oktató (Budapest–Debrecen) Kedves Szerkesztô Urak! Nagyon szépen köszönöm a megtiszteltetést, hogy javaslatot tehetek a század „tíz legszebb magyar versének” a kiválasztására. A felhívás meggondolkoztató, és számos problémát vet fel, amelyekre csak távirati stílusban utalnék. Kérdés, hogy mi a „szépség”-fogalom kritériuma. Például Loszev– Sesztakov-i szûkebb értelemben használjam-e e kategóriát, tradicionálisan szépnek tartott versekre alkalmazva, vagy tágabban, az egyetemes esztétikummal egyenértékûnek tekintve? S ez utóbbi esetben – másféle alapvetô széptani minôségekre is figyelve – megrázóan tragikus, zaklatott, elsôrendûen nem „szép” mûveket is számításba vehetek? Esetleg olyanokat, amelyeket szubjektív ízlés, egyéni élmény alapján a magam számára tartok nagyon fontosnak? Vagy elvonatkoztatva saját személyes érintettségemtôl igyekezzem egy-egy nagy költôtôl olyan jelentôs lírai alkotásokat válogatni, amelyeket az illetô szerzô életmûvének s a magyar irodalom egészének a tekintetében is jellegzetesnek, meghatározónak vélhetünk? Egy költôtôl lehet-e többet ajánlani? Esetleg e különféle szempontok vegyítésére, egyeztetésére törekedjem? Megpróbáltam e legutóbbi eljárást választani. Ez a lista tehát így mindegyik aspektusból tartalmaz valamit, de egyiket sem érvényesíti következetesen. De nem is töprengek tovább rajta, mert csak a fájó hiányok növekednének. Amennyire lehet tehát megfontoltan, sorolom a tíz mûvet: Ady Endre: A szétszóródás elôtt Babits Mihály: Esti kérdés Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség József Attila: Betlehemi királyok Weöres Sándor: Ének a határtalanról Dsida Jenô: Nagycsütörtök Márai Sándor: Halotti beszéd Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Székely János: A vesztesek Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

198

(Tudom, hogy érvénytelen mindezek után, de megbocsáttok, ha nem állhatom meg mégis ideírni, amit még szerettem volna belevenni: Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú; Juhász Gyula: Tiszai csönd; Sinka István: Anyám balladát táncol; Reményik Sándor: Ahogy lehet; Atlantisz harangoz; Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus; Radnóti Miklós: Nem tudhatom…; Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban; Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet; Pilinszky János: Apokrif; Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából; Tûzliliom az éjszakában; Kányádi Sándor: Fától fáig; Weöres Sándor: Az éjszaka csodái; Öröklét; Farkas Árpád: Mikor az öregemberek mosakodnak.) Barátsággal köszöntelek benneteket: Bertha Zoltán

199

BERTÓK LÁSZLÓ (1935) költô (Pécs) Kedves Lajos! Kedves Imre! Nagyon sok „a 20. század legszebb tíz magyar verse” van. Nem csak attól függôen, ahányan összeállítjuk, hanem azért is, hogy ki, mikor, hol, milyen hangulatban, helyzetben, lelkiállapotban állítja össze, választja ki abból a százból, harmincból, húszból, tizenötbôl, ami mindig ott marad. Tíz éve, egy éve vagy egy hete valószínû, hogy nem ugyanezeket vagy nem egytôl egyig ezeket vettem volna föl a listámra. De vallomásom nem csupán a választó esendôségét, hanem a 20. század magyar költészetének végtelen gazdagságát, sokszínûségét is bizonyítja. Ti is tudjátok. Játsszunk hát!

Tízes listám, a költôk betûrendjében: Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Babits Mihály: Ôsz és tavasz között Csorba Gyôzô: Március József Attila: Óda Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Nagy László: Játék karácsonykor Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok Pilinszky János: Apokrif Vas István: Szabó Lôrinc halálára Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember Baráti üdvözlettel: Bertók László

200

BOGDÁN LÁSZLÓ (1948) költô, szerkesztô (Háromszék, Sepsiszentgyörgy)

1. A lista: 1. Ady Endre: Az eltévedt lovas 2. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 3. József Attila: Levegôt! 4. Weöres Sándor: Hetedik szimfónia 5. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 6. Jékely Zoltán: Apátlan nemzedék 7. Radnóti Miklós: Erôltetett menet 8. Dsida Jenô: Szerenád Ilonkának 9. Nagy László: A Zöld Angyal 10. Pilinszky János: Apokrif

2. Az indoklás: Választásomat egy teljesen önkényes – az elsôhöz ebben is teljességgel hasonlatos – második lista érvényteleníthetné, Babits Balázsolásával, Rákos Anyasiratójával, Tóth Árpád Fénylô búzaföldek közöttjével, Szabó Lôrinc Különbékéjével, Kálnoky László Szanatóriumi elégiáj ával, Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusával, Kormos István Naconxipánban hull a hójával, Zelk Sirályával, Kányádi Halottak napja Bécsbenjével s Domonkos István Kormányeltörésbenjével… És kigondolható lenne egy harmadik, egy negyedik… Vers van elég, nagy költészet örökösei vagyunk. Választásom túl a nyilvánvaló önkényességen, gondolom, hûen fejezi ki a(z e századi magyar) versrôl vallott felfogásomat. Petôfi ezt így fogalmazta meg: „szabadság, szerelem…” Mivel a kiválasztott versek, mint ahogy az elmúlt század más nagy versei is, e kettôre rezonálnak. Ugyanott vagyunk, ahol voltunk. (Második nekifutás) Kezdjük akkor más irányból. Az eltévedt lovas bennem van, mint a gyermekkorom és a szerelmeim. Nem kifejezetten rajongok Ady verseiért, ezt a látomást viszont mindenképp elsô helyre tenném, itt valami olyasmi hangzik el, amit kockázatos magyarázni. Benne vagyunk. Akárcsak a Levegôt!ben, ennek a versnek a hallucinatorikus sorai, fragmentumai Visky Árpád hangján szólnak bennem, sorsom ajándékának tartom, hogy a tragikus sorsú színész elôadásában több201

ször is hallgathattam, akárcsak Radnóti döbbenetes Erôltetett menetjét. Illyés versén sem kell sokat magyarázni, ez a tegnapi önmagunkról szól, s ez a tegnap valahogy olyan nehezen akar elmúlni. Az elmúlás nagy versét, Nagy László búcsúzását talán épp azért választottam ki, ebben a versben, szilánkos soraiban dacos és fenséges erô van, ami ma lehet, hogy anakronisztikus, de ez a verskatedrális értékén mit sem változtat. Kosztolányi Hajnali részegsége kedvenc verseim közé tartozik, nem vagyok éppenséggel istenhívô, s talán éppen azért, Weöres Anyasiratója a maga szerkezetével páratlan és telített költemény, akárcsak Pilinszky Apokrifja, amely az ember pôre kiszolgáltatottságáról szól. Dsida egy lányt sirat el, a csengô-bongó sorok között ott bujkál a fájdalom, s a bánat nagy fekete kutyái is ott ugrándoznak a rímek között, támadásra készen. Jékely Apátlan nemzedéke saját fiatalságát siratja el (és vissza!); ez a vers egy nagy erdélyi költemény is: egy bujdosó vándoréneke…

202

BORI IMRE (1929) irodalomtörténész, egyetemi tanár, fôszerkesztô (Híd, Újvidék) A sok tíz legszebb magyar vers közül íme az egyik lehetséges: Petôfi Sándor: A puszta télen Arany János: Balzsamcsepp Ady Endre: A föltámadás szomorúsága Babits Mihály: Cigánydal Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Illyés Gyula: Jön az ôsz József Attila: Reménytelenül Sinka István: Anyám balladát táncol Weöres Sándor: Ôszi éjjel Juhász Ferenc: Rezi bordal

203

CSEHY ZOLTÁN (1973) költô, szerkesztô (Kalligram, Dunaszerdahely–Pozsony) 1. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek 2. Füst Milán: A részeg kalmár 3. Szapphó: Aphroditéhez – Babits Mihály fordításában 4. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga 5. Karinthy Frigyes: Almafa 6. Nemes Nagy Ágnes: Között 7. Pilinszky János: Kenyér 7 8. Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor 9. Tandori Dezsô: Töredék Hamletnek 10. Weöres Sándor: Psyché

204

CSOÓRI SÁNDOR (1930) költô, fôszerkesztô (Hitel, Budapest) Kedves Lajos! Amikor a szerkesztôség elsô levelét megkaptam, hogy másokkal együtt válasszak ki én is tíz verset a 20. század magyar költészetébôl, melyeket késôbb, némi összehangolás után, fölírhatunk akár az égre is, sugallatszerûen az futott át rajtam, hogy gondolatotok gyönyörû és nemes, de azok közül való, amelyeket jobb meghagyni inspirációs gondolatnak, mint megvalósítani. Mivelhogy „sikeresen” megvalósítani amúgy is lehetetlen. Felelôtlenül, léhán ennyiben maradtam magammal. Aztán meg is feledkeztem az egészrôl. Újabb leveled baráti hangja után eldöntöttem, hogy megadom magam és válaszolok a kérdésetekre. De a válasz csakis rendhagyó lehet. Adytól rögtön két verset választottam. Nem azért, mert el akarom hitetni Veled, hogy kettôig is tudok számolni, hanem azért, mert legalább két vers kell ahhoz, hogy egy vers a maga igazi lényegét, nagyságát, teljességét megmutathassa. Például Az ôs Kaján eredetisége önmagában is meggyôzô, lenyûgözô, de, mondjuk, az Elbocsátó, szép üzenet közelségétôl még nagyobb arányú. És így van ez fordítva is. Az „ikresítést” vagy a párosítást mindegyik költô esetében elvégezhetjük. Babits Ôsz és tavasz között címû verse mellé gyorsan odatenném a Jónás könyvét. Kosztolányi Szeptemberi áhítata mellé a Hajnali részegséget vagy a Marcus Aureliust. József Attila A Dunánál címû verséhez az Ódát írnám oda. Illyés Egy mondatához a Testvéreket társítanám vagy a Menedéket. Tudom, hogy elôkelôbb megoldás lett volna tíz verset kiválasztanom s tíz kis esszével megindokolnom döntésemet, de ha már a lehetetlennel játszunk, hadd tegyek a Tietek mellé egy másik, lehetetlen változatot. Ennyi bölcsködés után ideírom az ideiglenesen kiválasztott verseket: Ady Endre: Az ôs Kaján Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet Babits Mihály: Ôsz és tavasz között Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat József Attila: A Dunánál Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Radnóti Miklós: Levél a hitveshez 205

Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából Pilinszky János: Apokrif Nagy László: Menyegzô Budapest, 2001. augusztus 19.

206

Baráti üdvözlettel Csoóri Sándor

CSUHAI ISTVÁN (1961) kritikus, szerkesztô (Élet és Irodalom, Budapest) Juhász Gyula: Anna örök Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Babits Mihály: Esti kérdés Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…) Szabó Lôrinc: Köszönöm, hogy szerettelek Vas István: Rapszódia egy ôszi kertben Weöres Sándor: Le Journal Csorba Gyôzô: Ritmus, rend, zene Petri György: Papír, papír, zizegés

207

DEMÉNY PÉTER (1972) költô, szerkesztô (Krónika, Kolozsvár) 1. Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet 2. Ady Endre: Hunn, új legenda 3. Babits Mihály: Jónás imája 4. Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig 5. Juhász Gyula: Anna örök 6. József Attila: Eszmélet 7. József Attila: Kései sirató 8. Radnóti Miklós: Erôltetett menet 9. Pilinszky János: Ne félj 10. Pilinszky János: Miféle földalatti harc

208

DERÉKY PÁL (1949) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Bécs) Kedves Barátaim! Természetesen megkaptam az elôzô két felhívásotokat is, de nem válaszoltam rájuk, mint ahogyan most sem tudok érdemi válasszal szolgálni. Egyszerûen nincs ötletem arra nézvést, hogy melyik lehet a 10 legszebb huszadik századi magyar vers. Azt sem tudom megmondani, hogy én melyik tízet szeretem a legjobban, hiszen minden jó verset szívesen olvasok, és hát – mivel ez a foglalkozásom – nagyon sok, majd minden versben találok szépet. Olyan, mintha asztalost arról kérdeznétek, hogy melyik fát, hentest arról, melyik húst szereti a legjobban. Mikor melyiket. Azt, amelyik abban a pillanatban (lelkiállapotban vagy másképp szólva: feladat megoldásához) szükségeltetik. Azt szeretem a legjobban, amit éppen olvasok. Ha nem szeretem, leteszem. Barátsággal: Deréky Pali

209

DOMOKOS MÁTYÁS (1928) irodalomtörténész, szerkesztô (Budapest) Budapest, 2001. május 28-án Tisztelt Korunk-szerkesztôk! Kedves Barátaim! A felszólítást komolyan vettem, s töprengtem egy hétig, mert – gondolom, más is így volna ezzel – nem tíz, de akár száz „legszebb”, vagyis tökéletes magyar verset meg tudnék nevezni a mögöttünk lévô század termésébôl, de hát csak tízet engedélyez a felszólítás. Töprengés közben megértettem azt is, hogy az alábbi lista a szó filozófiai értelmében vett mostani „életérzés-tesztemmel” azonos, egy fél év múlva talán másik tízet neveznék meg ugyanilyen meggyôzôdéssel, s gondolom, ezzel ugyanígy vannak mások is, akikhez körleveletekkel fordultatok. Ilyenkor az ember elkezd költôi életmûveket és antológiákat lapozgatni, s elvarázsolódik, s nem juthat más meggyôzôdésre, mint hogy a magyar líra orgonájának végtelen sok sípja van, s nincsen olyan érzés, sejtelem, gondolat és költôi mondanivaló, ami ezen a csodálatos hangszeren makulátlan költôi tökéllyel meg ne szólalt volna a 20. század folyamán. Végezetül még annyit, hogy a sorrend, amellyel megnevezem az én választásomat, semmiképpen sem esztétikai „erôsorrend”, hiszen „ami tökéletes – mondta Osvát –, annak nincsenek méretei”. Tehát a költôk korfáját követve: Ady Endre: Új s új lovat Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Juhász Gyula: Az Isten malmai Kosztolányi Dezsô: Ének a semmirôl Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat Szabó Lôrinc: A földvári mólón József Attila: Téli éjszaka Weöres Sándor: Anyámnak Jékely Zoltán: Futballisták Pilinszky János: A szerelem sivataga Baráti üdvözlettel: Domokos Mátyás

210

PAUL DRUMARU (1938) költô, mûfordító (Bukarest) Kedves Balázs Imre! Hát ugyancsak kiment a fejembôl a Korunk-körkérdés, bevallom, nem is vettem nagyon komolyan, pedig ha utánagondoltam volna, észreveszem, hogy nem is annyira hazárd ez a vállalkozás: mert ha a számos top ten nyomában kikerekedik egy könyvnyi vagy egy elôadásnyi verskészlet, akkor már másképpen néz ki a dolog. Igyekszem tehát a ma esti tízesfogatomat felvezetni: meg vagyok gyôzôdve róla, hogy mindez évszak, napszak, hangulat s ki tudja még mi minden dolga, mint ahogy arról is, hogy egy ilyen századot, amely bôvelkedett versben, vérben egyaránt, nem lehet, még ha idônként kell is, ily mértékben tömöríteni. Mi több, ha netán volna valakinek tíz stabil kedvence, hát az nekem felette gyanúsnak tûnne: nem arra gondolnék, hogy nagyon sokat olvasott, és azt ennyire kiszûrte-kristályosította magának – hanem hogy túlontúl keveset. Jómagam sem ismerem úgy istenigazában a huszadik század magyar költészetét, noha egypárszor azért végigszáguldoztam rajta; talán többet nem is tehettem, itt-ott – magas csúcsokon, ez igaz – meg-megálltam, s elgondolkodtam, hozzágondoltam, és továbbgondoltam – románul. A tíz verset meg sem próbálom magyarázni, illetve, hogy miért éppen ez, talán azt írhatnám mindenik alá: mert most, e pillanatban ez a legszebb. (De – mi lesz velünk holnap?) Tehát: 1. Pilinszky János: Négysoros („Alvó szegek a jéghideg homokban...”) 2. Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt 3. József Attila: Nagyon fáj 4. József Attila: Óda 5. József Attila: Magány 6. József Attila: (Kedvesem betegen...) 7. Weöres Sándor: A megmozdult szótár 8. Weöres Sándor: Le Journal 9. Radnóti Miklós: Páris 10. Szilágyi Domokos: Mestrovic: Jób Persze most sorolnám végestelen, mert még csak alig jöttem bele, és ha félbeszakítanának azzal, hogy csupán tíz kell, felszisszennék: st, ne zavarjanak, számolok! Üdvözli

211

Paul Drumaru

212

EGYED EMESE (1957) költô, irodalomtörténész, egyetemi tanár (Kolozsvár) Kedves Lajos, tisztelt Fôszerkesztô Úr, kitartó bizalmú és hatalmas türelmû Kolléga! Ha Te ennyiszer mondod, üzened, ismételed; felkérsz, dorgálsz, megrósz, megszólítasz: végtére mégiscsak elszégyellem magam, és eltöprengek: tényleg közöm lenne ehhez a feladathoz? Ha már ennyiszer és még mindig így véled. Mert tizenhárom év és közben néhány verseskötet és negyvennégy év és közben több olvasó év, nap, helyzet – hogy a számoknál maradjunk – számodra bizonyára kétségtelenné teszi, hogy élek a verssel, hogy vannak bizonyos verstárgyak az emlékezetemben (mint valami polcon, szekrényben, kolumbáriumban). Megnevezhetôk, érték szerint sorba rakhatók, akár a bányavirágok vagy éppen az ôsök nevei. Ez itt a kérdés, mondod. De nem sikerült rá elôször sem, most sem illendô precizitással felelnem. Hogy a vers él a világban s leginkább az érzelmi lehetôségben él, amelyet képvisel, nagy ajándéknak tartom. Vannak gyönyörû verseskönyveim, emlékszem sorokra és teljes költeményekre, képekre, ritmusokra; hangulatokat teremtenek és idéznek akárhányszor, megoszthatóvá tesznek nehezen kimondható lélekállapotokat és távol maradnak az üresjáratú életidôtôl. Segítenek váratlanul összenevetni vagy elámulni valakivel, valakikkel a versnyelvben feltámadó vagy inkább újra meg újra megszületô emberi játékosságon, kedély-változatosságon. Hogy éppen tízet kellene felsorolni? Minek? Sok ez és kevés. A megközelítés a vers lényegétôl idegen. Tíz üvegcse levegô (réti, havasi, erdei, borospincei, visszhangos, esôs vagy havazás-idei), tíz víz (forrás, tenger, esô, hóból olvasztott)... Elég, leigáznak a suta képek. A vízre gondolás inkább, a levegô felszabadító ereje, az éjszaka rejtô vagy eloldó békessége, a világos gondolat és a nyelv kibomló hatása; „Afroditén, roditén” – foglalhatom össze egy kôtábla elmosódott soraival. A helyzet, amelynek kulcsa, ékessége a kiválasztott vers (akár csak versrészlet is). A verses közeledés a világhoz. Hogy hívó verset írok, de nem az indul el felém, akit megszólítani véltem; hogy gyógyítót, és nem büntette betegeimet a minden (versek) Ura. Hogy vigasztaló verset írok másnak és saját hervadt napjaim frissülnek, olvasgatom a verseket, könyveket lapozok és nincs eleje, vége: magába old a különös világ, ellensége a kimért idejû, az ideges életnek. Hogy a vers meg a mese ugyanaz, csak a verset könnyebb szó szerint felidézni? Hogy inkább tíz alkalmat tudnék elmesélni, amelynek lényeges része volt a vers, tíz könyvet, amelytôl nem szívesen válnék meg? Tíz verssé nem lényegült állapotot, amelyre emlékszem. Amelyre, amelyekre? 213

Mondjam ezeket? A verscímek, mint látod, elmaradnak, a drága szerzôk, az aranyálarcos fordítók mit vétettek? Tudod, amikor ráveszi magát a gyermek, hogy verset mondjon, a fiú, a lány, hogy írjon; amikor egymást nekünk kedves szövegekkel ajándékozzuk meg, amikor éppen verssel keresünk igazságot és verssel kimondjuk, mert hisszük, hogy kimondtuk, és azt mondtuk ki – mi lesz a bûvös tízes számmal, a leckeszerû gondolattal, a szemle ideájával? Lehet, lehetne, persze. A piac is szép, mindenkinek van portékája, egyeseknek kôasztalon. De hát, tudod: nemcsak a szakajtó alma, hanem az almáskert úgy mindenestôl. Hét ajtó a Kékszakállú várában. A „Legyen a te teled tél, legyen a te nyarad nyár”-szerû sorok, a verses irka, ami Nagyapámból itt maradt, küzdelmem az ütem értelméért a Homonna völgyében. Igazad volt, kitartó kérdezésed azt mondja nekem, bízol a versben (mindegy, hogy tíz vagy hány). Hogy van valami fontos, amit versnek is nevezhetünk. Igazad van, ahányszor újrakezdem, annyi név kínálkozik: fontos a kibetûzhetetlen, a láthatatlan írás, a különös és otthonos hangzások szférája valamennyiünk, igen, valamennyiünk életében. Kolozsvár, 2001. október 24.

214

Üdvözlettel Emese

ELEK TIBOR (1962) irodalomtörténész, fôszerkesztô (Bárka, Békéscsaba) Babits Mihály: Esti kérdés Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen Radnóti Miklós: Tétova óda Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus Márai Sándor: Halotti beszéd József Attila: Eszmélet Pilinszky János: Apokrif Illyés Gyula: Bartók Nagy László: Himnusz minden idôben

215

FALUDY GYÖRGY (1910) költô, mûfordító (Budapest) Ady Endre: Vér és arany Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára Ady Endre: Én nem vagyok magyar? Kosztolányi Dezsô: Ének a semmirôl Kosztolányi Dezsô: Szellemidézés a New York kávéházban József Attila: Kész a leltár József Attila: Thomas Mann üdvözlése József Attila: (Csak az olvassa...) Weöres Sándor: Dalok Naconxypan-ból Weöres Sándor: Macska

216

FARKAS ÁRPÁD (1944) költô, fôszerkesztô (Háromszék, Sepsiszentgyörgy) 1. Ady Endre: Intés az ôrzôkhöz 2. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 3. József Attila: Eszmélet 4. Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus 5. Áprily Lajos: Tetôn 6. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga 7. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 8. Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet 9. Bella István: Szeretkezéseink 10. Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben

217

FEJTÕ FERENC (1909) író, történész (Párizs) Kedves Kántor Lajos! ...Az, hogy kérésednek – hogy az általam legszebbnek tartott magyar versek tízes listáját megküldjem – eleget tegyek, abba a nehézségbe ütközik, hogy a verseket nem tudom kívülrõl s a kötetek meg nincsenek itt nálam. Viszont kapásból és azzal a kéréssel, hogy az általam idézett versek pontos címének nézz utána, a következõket javaslom: 1. Bessenyei György. Ezt le is diktálom, mert csak két sorból áll: „Kérdezed, barátom, hogy vagyok, mint vagyok, Állok a világban, nézek és hallgatok.” Ezt persze Bécsbõl írta, mint testõr, s majdnem mindenki, akinek elmondom, azt hiszi, hogy József Attila vagy Kosztolányi írta. 2. Csokonai Vitéz Mihálynak az a politikai verse, amelyben Rousseau-ról és az emberi jogokról ír. [Konstancinápoly] 3. Berzsenyi Dánielnek az a verse, amely így kezdõdik: „Romlásnak indult hajdan erõs magyar….” [A magyarokhoz] 4. Batsányi Jánosnak az a verse, amelyben azt írja, hogy: „s melyekért, bár mig élsz, sokan nem kedvellnek, a jók sirodban is áldanak, tisztelnek”. 5. Babits Mihálynak a cigányverse, amibõl zöng bennem valami: „zúg az esõ, fúj a szél cigányasszony útra kél.” [Cigánydal] 6. Tóth Árpád: Hajnali szerenád („…Annuska, hallod?”) 7. Ady Endre. Azt hiszem, az a címe, hogy Kalotaszegi vonulás, az asszonyok templomba mennek. Csodálatos vers. [A Kalota partján] 8. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség 9. Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd 10. József Attila: Nagyon fáj (és az egész utolsó kötet)

218

FEKETE VINCE (1965) költô, szerkesztô (Székelyföld, Kézdivásárhely–Csíkszereda) Kedves Lajos, kedves Imre, ez a tízes lista tulajdonképp csupán az egyik a 10, a 20 vagy talán még több ilyen tízes listám közül. Ha – tegyük fel – a múlt évben, de akár a múlt hónapban kellett volna összeírnom legszebb verseimet, elképzelhetõ, hogy más szerzõk, más versek kerülnek erre a képzeletbeli tízes „dobogóra”. Bármely középiskolás diák – na jó, nem éppen mindenik, de az, aki valamelyest konyít az irodalomhoz, és figyelmesen végig is ülte a magyarórákat – kapásból fel tudja sorolni azokat a fontosabb verseket a huszadik századból, amelyeket – ahogy azt az iskolában hallotta – a legjobbaknak tart a kritikákon, tankönyveken és egyéb szellemi ínyencségeken csiszolódott tanári elme. Valóban – és talán nincs is kivétel – a középiskolában elemzett, tanított versek jó és szép költemények, fontos helyük, szerepük van az irodalomban, az irodalmunkban. Engem általában nem ezek az alkotások izgatnak, igazából nem ezek érdekelnek. Noha szeretem õket, elismerem jelentõségüket, mégis nagyobb érdeklõdéssel olvasom azokat a lírai darabokat, amelyek az illetõ – kitûnõ – szerzõnek kevésbé ismert, nagyon nagynak igazából nem tartott, annyira közszájon nem forgó versei. Számomra az ilyen versek sokkal többet mondanak el a szerzõjükrõl, mint a remekmûveknek tartott alkotásaik. Ti nyilván az ilyen, hogy úgy mondjam: negatív listával nem sokat érnétek, hiszen nem erre vagytok igazán kíváncsiak. Ezért most inkább arra vállalkozom, hogy jó tanulóként felmondjam a leckét, a sok listám közül nem a saját külön csemegéimet tartalmazót bocsátom elétek, hanem egy másikat, a másokéhoz talán közelebb állót, de amit – különben – ugyanúgy szeretek, mint a többi tízeseket. Íme: Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet Juhász Gyula: Anna örök Babits Mihály: Õsz és tavasz között Kosztolányi Dezsõ: Szeptemberi áhítat József Attila: Óda Radnóti Miklós: À la recherche... Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek Baka István: Pügmalyon monológja Sziveri János: Bábel 219

Amint láthatjátok, egyetlen ma élõ költõ sem szerepel a felsoroltak között, pedig nagyon sokan nagyon sok verssel helyet követelnének maguknak. Valamiért idegenkedtem attól, hogy az élõ szerzõket, netán a barátaimat, jó ismerõseimet, kollégáimat beválogassam erre a listára. Ott vannak õk más listáimon, fontos helyeket foglalnak el. Errõl ennyit. Fekete Vince Kézdivásárhely, 2001. május 15.

220

FERENCZES ISTVÁN (1945) költô, fôszerkesztô (Székelyföld, Csíkszereda) Kedves Barátaim, tíz helyett legalább százat kellett volna kérjetek. Akkor se lenne jó, akkor is kételkednék, mérgelõdnék, hogy ez is kimaradt meg az is. Egyedül József Attilából kitelne a tíz, de nemcsak tõle. Így tehát minden viszonylagos, az itt felsoroltak, lehet, hogy épp a hajnali legjobb tíz versem, de egészen bizonyos, hogy vannak reggeli, déli, délutáni, alkonyati, késõ esti, éjszakai, elsõnapos, másodnapos, huszonegy éves koromi, halálomutáni tíz legszebb versek is. Ezek a maiak is két kategóriára oszthatók: vannak az egylélegzetes versek (ezekkel a legnehezebb) és a nagy, téröleléses poémák. Kezdem ezekkel: Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben Nagy László: Menyegzõ Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából József Attila: Hazám Weöres Sándor: Fairy Spring Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában (van még) Domonkos István: Kormányeltörésben Pilinszky János: Apokrif Sajnos lenne még (pl. Szõcs Géza: Délkelet). A sorrendnek nincs jelentõsége, ezért nem számoztam. Következzenek az egyszuszos versek: – József Attila: (Karóval jöttél…), Tudod, hogy nincs bocsánat, (Talán eltûnök hirtelen...), mindjárt megvan a tíz – Ady Endre: A fekete zongora – Kormos István: Vonszolnak piros delfinek (A Naconxipánnal mit kezdjek?) – Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban – Áprily Lajos: Hollóének – Kosztolányi Dezsõ: Akarsz-e játszani – Nagy László: Versben bujdosó – Pilinszky János: Utószó (Hol marad a Te gyõzz le, Panasz, Miféle földalatti harc stb.?) – Székely János: A vesztesek (Sztriptíz) – Radnóti Miklós: Tétova óda (Hetedik ecloga) 221

– Baka István: Székelyek – Király László: Levél Itt megállok, azt hiszem, több van tíznél. És akkor még hol maradt Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Márai, Faludy és a többiek, a barátaim s Orbán János Déneske? Viszlát: Ferenczes

222

FRIED ISTVÁN (1934) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Szeged)

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat

(A 20. századi magyar irodalom tíz legszebb [?] verse) Jó lenne tudni, milyen a szép, a legszebb, a szebb meg a legeslegszebb vers. Szerb Antal mindössze annyi címmel sugallta ezt, hogy Száz vers, majd erre a kihívásra Kardos László felelt hasonló címû, a hivatalosságtól jóváhagyott antológiájával. Az olyan címû elemzéskötetek, hogy ennyi meg ennyi fontos, híres stb. regény, vers szintén ebbe a körbe sorolandók, egyfelõl kanonizált szerzõk, mûvek darabjainak, darabjairól készült ilyen-olyan elmélkedéseknek, másfelõl kanonizálásra váró, kanonizálásban reménykedõ, kanonizálódó mûveknek és szerzõknek értelmezéseibõl összeállított gyûjteménye. Minek következtében legalább két veszély fenyegeti a magát hiú ábrándokba navigáló, bár felszólított és a külsõ „nyomásnak” engedõ szerzõt, egyrészt elhiteti, miszerint nem a kánonba beletörõdve, belesimulva, annak eleget téve jelöli meg a szép vers, sõt: a legszebb vers körébe tartozónak ítélt, korlátozott számú alkotást, másrészt választásával segít kijelölni a kánont, azaz úgy tesz, mintha képes volna arra, hogy ilyen választást végrehajtson. Adódnak természetesen más problémák. Hogy pillanatnyilag mit tartok legszebb versnek, „hirtelen felindulásból” fakadhat, nem megfontolásból, nem elméleti-történeti ismereteim (ha vannak) végiggondolásából. A megnevezéskor nem annyira az foglalkoztat, hogy miféle líramodellnek feleltethetõ meg 2001-ben (vagy akár 2050-ben) a legszebbnek minõsített vers, és még az sem, melyek a versszerûségnek, a versként elfogadhatóságnak a határai. A „használati” líra (az általam „háromgarasosnak” nevezett József Attila-versek, például a Mondd, mit érlel...) szép-e vagy csak „hasznos”? De: a kivételes történelmi pillanat csak pillanatnyilag írja-e át / tovább a verset, vagy tartós ragyogást, értéket, „legszebb”-séget kölcsönöz-e számára? (1956 októberének reménykeltõ napjaiban utcasarkonként szavalták alkalmi versmondók Várnai Zseni Katonafiamnak címû versét, s az utcák élénken visszhangozták a sort: „Ne lõj, fiam, mert én is ott leszek...”) Kapott-e új idõszerûséget, „szépséget” az 1980-as évek Erdélyében és / vagy a kilencvenes évek foszló Jugoszláviájában Végvári Eredj, ha tudsz... címû, egykor sokat emlegetett verse? És az emigráns-lét dokumentuma-e, vagy csupán (?) a versbe, a szóba menekülés, a költészet- és verstörténésben elrejtõzés költeménye-e Faludy György ódája a magyar nyelvhez és Márai Sándor Halotti beszéde? Az adandó alkalmakkor fontos vers, alkalmak múltán, széppé lesz / lehet-e? Elméleti elõfeltevések, paradigmák (?) gyors és feltûnõ változása, cserélõdése, elkopása, újra megjelenése arra késztet-e, hogy versolvasó ízlésünket is cseréljük, változtassuk, gondoljuk át? Vagy célzott körkérdésekkor az ifjúi él223

mény ébred újra erõvel: adgnosco veteris vestigia flammae? Vagy pedig Goethének higgyünk? Az Örök-egyrõl van-e szó, amely sajátszerûen, sokféleképpen, a maga módján nyilatkozik meg („Und es ist das ewig Eine, Das sich vielfach offenbart [...] Alles nach der eignen Art...”)? S minthogy nagyjában-egészében magam is azt hiszem, hogy (Friedrich Schlegelt hivatkozva) költészetet csak költészettel lehet (?), érdemes (?), célszerû (?), eredményes (?) magyarázni, a számomra örök modern Petõfit hozom föl a magam mentségére, aki választását az úgynevezett természeti szép ügyében (amely mondat a mûvészi szépre is vonatkoztatható) ekképpen fogalmazta meg: „Szép vagy, Alföld, legalább nekem szép”; és aztán ebben a szubjektív esztétikában már nincs a további vitának helye, pusztán az indoklás hiányzik, amely elfogadhatóvá teheti ezt a végletesen személyes kijelentést. S ami következik, az ember-lét két alapvetõ tényezõjének „helyzetbe hozása”, a születés és a halál egybefogása, a Sein zum Tode (a halálhoz-lét, valamint a halál meg a lét) erkölcsi-esztétikai parancsa; avval a többlettel a magyar olvasó számára, amely a Szózat „kategorikus imperatívuszát”, erkölcsi törvényét, amely fölé mindig a tiszta-csillagos ég borul, az individualitásba, ha úgy tetszik, a szingularitásba képes áthelyezni. A bölcsõ és a sír létmeghatározó toposza lokalizálódik, és jelöli ki nemcsak elõszövegét / elõszövegeit, hanem az irodalom létmódjaként fölfogott, „szépvers”-ként is funkcionáló szöveg / versuniverzumot. Persze, kérdéses, van-e különbség egy körkérdésre adandó, adható, adni szándékozó „megnyilatkozás” meg egy „szakmai” közönségnek készített olyan problémafölvetés, olyan „diszkurzus” között, amely a „szép” versek közül valamely kritérium alapján (s e kritérium lehet például biográfiai, általános történelmi, vö. följebb, mûvelõdés- és fejlõdéstörténeti, „esztétikai” stb. jellegû, vonzáskörû, „tartalmú”) ideiglenes és személyes érvénnyel kiemeli a legszebbnek tarthatókat. Kérdéses továbbá, hogy ezek a kritériumok miféle elméletitörténeti-„magánmitológiai” elõfeltevésekre hagyatkoznak. Minek következtében már az sem megnyugtató, hogy mily mértékben általánosítható a szép vers kategóriája, a klasszikus modernség és az utómodernség szépvers-eszménye szembesítendõ-e, vagy komplementer módon viszonyulnak egymáshoz, s mindkettõt felül(át)újraírja-e vagy destruálja / dekonstruálja a posztmodern verseszmény (ha van egyáltalában ilyen)? Az óhatatlanul irodalmi divattá váló verstípus aztán elméleti meggondolásokat hív elõ, amelyek visszahatnak a verstörténések folyamatára, amelyben megint csak óhatatlanul az elméletre reagálás, elmélettagadás, elmélettel elmozdulás gesztusai is láthatóvá lesznek. Hogy aztán a szakítás és a követés egymás ellen feszülõ mozgásában átrendezõdjék a verskánon. Amely ismételten igényt tart az elméleti / történeti értelmezésre. Aligha mond ellent ennek a majdnem rögtönzésszerû fejtegetésnek, hogy a verstörténés följebb (halvány vonásokkal) jelzett folyamatában nemcsak a verskorpuszba épülõ újabb alkotások végzik az átstrukturálás „munkáját”, hanem az elõzményként, elõszövegként fun224

gáló versszövegek is „változnak”, az átrendezõdött szöveguniverzumban új, több vagy kevesebb helyi értékkel fognak rendelkezni, netán másképpen és másért lesznek „szép” vagy „nem szép” versek, hangsúlyozódhat fejlõdéstörténeti, „dokumentatív” (vö. Várnai Zseni versét) vagy éppen irodalomtörténeti jelentõségük. Egyébként a „szép” inkább helyettesítõ fogalomként élhet valós „irodalmi” életet, nem tudom, hogy Weöres Sándor Psyché-ciklusa „szép”-e, olyan értelemben, amilyenben a szép esztétikai traktátusokban elõfordul Arisztotelésztõl Kantig és tovább, és azt sem tudom, hogy az avantgárd költészet (az expresszionista vagy dadaista versek) szép(ek)-e. Ha elfogadom Petõfi axiómáját, miszerint „legalább nekem szép”, akkor vagy (ön)életrajzilag hitelesítek, vagy az ízlés szubjektivitására hivatkozva harcolom ki magamnak az engem érdeklõ, a valamilyen okból megérintõ „költészet” széppé minõsítés jogát. Igaz, egy ilyen írásbeli kijelentés hozzászólás a kánonalkotás (mindig nyitott) kérdéséhez, és kapcsolatos az értelmezések önkényessége vagy tetszõleges volta körül kialakult, aligha a megnyugvás állapotában lévõ vitával. Ugyanakkor a „legalább nekem szép” védettséget biztosít, nem nyit a helyes–helytelen ellentétpárra, és korántsem indokolja egy igaz–téves dichotómia tételezését. A „legalább nekem szép” mégis állásfoglalás, kijelölése egy irodalmi-esztétikai érdeklõdés irányának, valójában a befogadás mikéntjérõl árulkodik, kiváltképpen a tíz vers egymáshoz való viszonyán töprengve. Messzemenõ következtetést nemigen lehet vagy érdemes levonni, de a szemlélõi, értelmezõi pozíció mégsem marad teljesen elfedve. S amennyiben számos megnyilatkozás elemzésére kerül(ne) sor, nemzedéki, világnézeti, elméleti, gondolkodástörténeti vonatkozások részleges érvényességû földerítése lehet az „eredmény”. Ami azonban mindenképpen figyelembe veendõ: a tíz legszebb vers kijelölésének ideiglenessége. Részint azért, mert a következõ évtizedben újabb „legszebb” versek válhatnak ismertté, amelyek saját jogon lesznek részei a kánonnak, részint azért, mert ez újabb „legszebb” versek fényében eddig mellõzött „legszebb” versek bukkanhatnak föl. Mindezeket elõrebocsátva közlöm a magam hevenyészett listáját, annak tudatában, hogy egy más, hasonló kérdésre esetleg egészen más lista készülne el. (A magam mentségére hozom föl, hogy a tízes keretbe nem fért be Szilágyi Domokos, Oravecz Imre, Petri György, Nemes Nagy Ágnes, a régebbi periódusból Ady Endre, lehet, hogy meglepõ, de nekem kedves Nadányi Zoltán és Olosz Lajos, a legújabbak közül Térey János és Peer Krisztián, pedig egy ennél tágasabb képzeletbeli antológiámban minden bizonnyal jó helyen szerepelnének, és az is lehetséges, hogy másik, más idõben föltett kérdésre több versük megnevezõdne mint „legszebb”.) Babits Mihály: Jónás könyve Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd 225

Dsida Jenõ: Hulló hajszálak elégiája József Attila: Eszmélet Szabó Lõrinc: Tücsökzene Weöres Sándor: Rongyszõnyeg II. Pilinszky János: Sztavrogin elköszön Baka István: Szekér Orbán János Dénes: All My Tomorrows Lövétei Lázár László: Mindent szó szerint

226

FÜZI LÁSZLÓ (1955) irodalomtörténész, fôszerkesztô (Forrás, Kecskemét) Kedves Barátaim! A címek helyett írást szerettem volna küldeni arról, hogy miért nem lehet a kérdésetekre válaszolni. Aztán jöttek az elfoglaltságok, ezért az írás nem készült el, így, „megalkuvásként” mégiscsak a címeket küldöm. „Megalkuvásként” – mert a kultúra szövedékként létezik, kiemelni egy-egy szálát lehetetlen. Ezért – szigorúan alfabetikus sorrendben – az én listám: Ady Endre: Párisban járt az õsz Babits Mihály: Esti kérdés Baka István: November angyalához Buda Ferenc: Himnusz haza József Attila: Eszmélet Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd Kovács András Ferenc: Ars erotica Márai Sándor: Halotti beszéd Szabó Lõrinc: Ahol élõbb a föld Szilágyi Domokos: Vád Kecskemét, 2001. május 2.

227

Barátsággal: Füzi László

GÁCS ANNA (1970) irodalomkritikus (Budapest) Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú Babits Mihály: Mint különös hírmondó… Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Szabó Lõrinc: Dsuang Dszi álma József Attila: Óda Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Pilinszky János: Apokrif Weöres Sándor: Egysoros versek Petri György: Horgodra tûztél, uram…

228

GÁL SÁNDOR (1937) költô (Kassa) Tisztelt Fõszerkesztõ Úr! Kedves Lajos barátom! Megpróbáltam – nem megy! Ha kerékbe törnek se tudok kiválasztani tízet. Száz is kevés volna! Mert: hogyan bontsak darabokra egy székesegyházat, költészetünk csodálatos szellemépítményét, a huszadik század bennem zengõ-visszhangzó csodáját?! Azt az egészet, amelyben minden kõnek és minden porszemnek szabott helye van immár! Az alapoktól a csúcsok magasáig nekem az egész EGY! Szándékotokat becsülve üdvözöllek: Kassa, 2001. július 31.

229

Gál Sándor

GEROLD LÁSZLÓ (1944) irodalomtörténész (Újvidék)

Tíz (legszebb?) vers 1. Babits Mihály: Esti kérdés 2. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség 3. Kosztolányi Dezsõ: Ének Virág Benedekrõl 4. Pilinszky János: Négysoros 5. Domonkos István: Kormányeltörésben 6. József Attila: A Dunánál 7. József Attila: (Karóval jöttél...) 8. Radnóti Miklós: Két karodban 9. Petri György: A szerelmi költészet nehézségeirõl 10. Nemes Nagy Ágnes: A szomj Tíz szép vers. Sõt: legszebb! Miért tíz, s nem egy, vagy száz, vagy ezer? S miért legszebb? És kinek? Miért s mitõl szép? Azért tíz, mert a szerkesztõségi kiírás ennyit kér. Azért legszebb, mert nekem az. Éppen most, amikor felkérésre válogatok. Biztos, tegnap vagy holnap másik tíz vers címe állt volna / állna itt. De most ezek, amikor a hangulatom ilyen. Milyen? Olyan, ahogy a versek mutatják. Mit mutatnak? Semmit és mindent. Másnak talán semmit, nekem most mindent, legalábbis sokat. Pedig akárhogy nézem: fölöttébb vegyes a válogatás. És nagyon hiányos. Hány kedves-fontos név nincs itt. Ady, Tóth Árpád, Karinthy, Szabó Lõrinc, Weöres, Jékely, Gál László, Kálnoky, Kormos, Vas, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Orbán Ottó, Lator László, Várady Szabolcs, Böndör Pál, Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa... Soroljam még? Szükségtelen, a név- és címsor úgyis végtelen, s mindig kimarad valaki, mindig hiányzik egy szép vers. Lehet a vers szép? Lehet, de ne legyen, nem kell hogy szép legyen. Vers legyen, amely megszólít, amelyet éppen akkor a sajátomnak érzek, helyettem szól, hozzám beszél. Mint: Az Esti kérdés, mert miértjeivel, melyek fülemben mindig Gáti József hangján csengenek, a magam létkételyeit sorjázza, miért, ha, s ha, akkor minek, és mégis. A Hajnali részegség, mert ötven, nem is ötven, immár hatvan év földi vendégségének értelmére kérdez, s adja meg a választ: azt és úgy csinálni, amit tudunk, s ahogy magunk legjobban képesek vagyunk rá. Az Ének Virág Benedekrõl, mert egy elérhetetlen idillt láttat, a tartal230

mas boldogságot teszi elérhetõvé, azt, amit oly közel s mégis oly távol érzek. A Négysoros, mert négy mondata a „tabáni idill” után kíméletlenül fejbe kólint, visszaránt a szigorú valóságba, melyrõl nem szabad megfeledkezni, de amelybõl, épp azért, mert könyörtelen, olyan jólesik, ha lehet, felemelkedni az elképzelt s olykor, ha rövid idõre is, megélt súlytalanságba. A Kormányeltörésben, mert helyettem és nekem mondja el annak a mikrovilágnak a nyomorát és áttörhetetlen szûkösségét, amelybe beleszülettem, amelybõl nincs hová. A Dunánál, mert életem folyójaként kísér, sodor, idéz, vonz, figyelmeztet, jelent múltat és jelent, a várost, Újvidéket, ahol születtem és élek, jelenti apámat s a fiamat, magyar, szerb, lengyel és német õseimet, mert maga az élet. A (Karóval jöttél...), mert saját, számomra is kifürkészhetetlen titkaimra figyelmeztet, s megmagyarázhatatlan tetteimre („hány hét a világ?”), bezártságomra és a mindent helyettesítõ apró örömök fontosságára („itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet”). A Két karodban, mert a legegyszerûbben mondja el a legnehezebben elérhetõ örök emberi vágyat, amit olyan kevesen ismer(het)nek meg, olyan ritkán érez(het) az emberfia és lánya megvalósultnak: hogy lesz / lehet két ember egy. A szerelmi költészet nehézségeirõl, mert azt panaszolja el, nem más, hanem éppen a mindent kimondani képes költõ, hogy a szerelem, annak ellenére, hogy a legmindennapibb részletekben rejlik, kimondhatatlan. A szomj, mert hasonlóan a „Hogy mondjam el?” vágyát és a vágy elmondhatatlanságát egyszerre fejezi ki, az enyém vagy s én a tiéd vagyok nagyszerûségét és látszatát sûríti versbe: „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.” Igen, a vers, szóljon létrõl vagy érzelemrõl, mindig sûrítés, s ezért ellenállhatatlan, ezért ejt(het) rabul. Ezért szép? Dehogy szép, csak van, mint a víz, a levegõ.

231

GÖMÖRI GYÖRGY (1934) irodalomtörténész, költô, egyetemi tanár (Cambridge) Tisztelt szerkesztõség! Nehéz válaszolni látszólag teljesen egyéni ízlést kihívó kérdésetekre: melyek a 20. század legszebb magyar versei? A problémát a „legszebb” szó okozza: mert sokan a legjobb vagy általuk legjobbnak tartott verseket fogják megnevezni. Márpedig ezek nem mindig a tisztán esztétikai szempontból „legszebbek”. Így hát én úgy próbáltam megoldani ezt a szöges kérdést, hogy a magyarul legjobban hangzó versek mellett azokat is a legszebbek közé sorolom, amelyek leginkább hatnak érzéseinkre, amelyek leginkább megszólítanak. Még ezek után sem vagyok teljesen elégedett alábbi listámmal – ugyanaz a költõ írhat remek verseket más-már versformában, s akkor hogyan döntsem el, melyik formailag a legszebb? Még jó, hogy a költészet nem szépségverseny, hogy vannak (mint a nõk között is) nem szabályosan szép darabok, s némely esetben éppen a szabálytalan vonás teszi izgalmassá, szinte érzékien vonzóvá a verset. Mindezek után következzék a lista: Füst Milán: Öregség Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Dsida Jenõ: Szerenád Ilonkának Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat Faludy György: Nyugat-Ausztrália Weöres Sándor: Fogak tornáca Vas István: Rapszódia egy õszi kertben Pilinszky János: Novemberi elízium Nagy László: A falak négyszögében Cambridge, 2001. VI. 1-jén

232

Gömöri György

GÖRÖMBEI ANDRÁS (1945) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Debrecen) Kedves Barátaim! Jól tudjátok, hogy a tíz legszebb huszadik századi vers kiválasztása lehetetlen. Ezért nagyon szubjektív listámat így tekintsétek. Azokat a verseket írom ide, amelyeket mindenképpen magammal vinnék ama lakatlan szigetre: 1. Ady Endre: Új s új lovat 2. Babits Mihály: Balázsolás 3. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség 4. József Attila: A Dunánál 5. Szabó Lõrinc: Különbéke 6. Pilinszky János: Apokrif 7. Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából 8. Nagy László: Menyegzõ 9. Kányádi Sándor: Fától fáig 10. Csoóri Sándor: Hó emléke További jó munkát és jó szórakozást kívánok Nektek! Baráti üdvözlettel: Görömbei András

233

GRECSÓ KRISZTIÁN (1976) költô, szerkesztô (Bárka, Békéscsaba)

Tíz vers

(2001 nyári aktuális [!] kedvencek) Baka István: Tájkép fohásszal József Attila: (Egy vak ember sír) Kántor Zsolt: Jézus Krisztus Szarvason Kemény István: Egy nap élet Kemény István: Udvari bolond, egyedül Parti Nagy Lajos: A fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a ten-

gert

Tandori Dezsõ: Szabó Lõrinc „száz” Térey János: A polgári disznótor Tóth Krisztina: Küld egy mosolyt Weöres Sándor: Sáros-Pataki polgár leány (Psyché)

234

H. NAGY PÉTER (1967) irodalomkritikus (Budapest) Ady Endre: A Szerelem eposzából Babits Mihály: Csak posta voltál Kosztolányi Dezsõ: Ének a semmirõl Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Füst Milán: Öregség Szabó Lõrinc: Az Egy álmai József Attila: Eszmélet Pilinszky János: Apokrif Domonkos István: Kormányeltörésben Kovács András Ferenc: J. A. szonettje

235

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN (1959) esszéíró (Heidelberg) A tíz legmegrázóbb huszadik századi magyar vers – egy palack 1993-as bordói Chateau Margaux társaságában összeállított – listája: 1. József Attila: Kései sirató 2. Márai Sándor: Halotti beszéd 3. Pilinszky János: Mégis nehéz 4. Áprily Lajos: Egy pohár bor 5. Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában 6. Radnóti Miklós: À la recherche 7. Mécs László: A királyfi három bánata 8. Tompa László: Lófürösztés 9. József Attila: Altató 10. Áprily Lajos: A láthatatlan írás

236

HARCOS BÁLINT (1976) költô (Budapest) Ady Endre: A rém-mesék uhuja Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Kosztolányi Dezsõ: Ének a semmirõl Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Szép Ernõ: Magányos éjszakai csavargás József Attila: Nagyon fáj Weöres Sándor: Hatodik szimfónia (1–2. tétele) Pilinszky János: Aranykori töredék Tandori Dezsõ: Párizsi Mindenszentek Kemény István: Igazságosztás A feladatot nem oldottam meg. Listám riasztóan szilánkos.

237

HARKAI VASS ÉVA (1956) költô, irodalomtörténész (Újvidék)

A bõség zavara

Jegyzet a legszebb tízhez A kérdés valahogy úgy fogalmazható meg, melyik az a tíz vers a huszadik századi magyar lírából, amelyet magammal vinnék – hová is? A lakatlan sziget közhelye helyett álljon itt talán az (locus helyett a tempus), hogy a következõ évszázadba / évezredbe, amelybe már át is léptünk. Ám akárhogyan kombináltam is, a tíz helyett állandóan sokkal többnél, majd kevesebbnél, végül pedig tizenkettõnél kötöttem ki – talán mondanom sem kell: ez az egy tucat vers is radikális és fájdalmas csonkítások / öncsonkítások árán, eredményeként állt össze. Valamivel könnyebb lenne a dolgom, gondoltam, ha például irodalmi naptárt kellene összeállítanom – egy-egy verset társítani az év tizenkét hónapjához (még könnyebb, ha 52 hetéhez). Azután napokig tizeneggyel bajlódtam. Kit húzzak ki? Ez gyilkosság. (Megtettem.) Amikor tanév elején a huszadik századi magyar irodalomról beszélek, gyakran elmondom, hogy olyan, mint a tenger (nem is hasonlatként, metaforaként fogalmazom meg: a huszadik századi magyar irodalom egy nagy tenger): végtelen, beláthatatlan... átúszhatatlan. Hogy olvasóját olvasás közben folyton nyomasztja annak a tudata, hogy miközben egy könyvet tart a kezében, ugyanabban az idõben újabbak íródnak. A huszadik századi magyar irodalom (s benne a líra is) számomra a huszadik században azt jelentette, hogy íródik. Most már lezárult – van vége, vége van a századnak –, ám a tenger metafora továbbra is érvényes: partjai ugyan (lazán) behatároltak, ám túlnõ a láthatáron, végtelen, beláthatatlan... átúszhatatlan – titkos mélységekkel, áramlatokkal teli. Még ár-apálya, hullámhegyei és hullámvölgyei is vannak. Melyik az a tíz virtuális hullámhegy, hullámtaraj, amelyeket (virtuális) hullámlovasként érintenék? Íme a lista (a sorrend nem fontossági, hanem nagyjából idõrendi, paradigmatikus): Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Füst Milán: Nyilas hava Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek József Attila: (Karóval jöttél...) Weöres Sándor: Háromrészes ének (Harmadik szimfónia) Radnóti Miklós: Levél a hitveshez 238

Pilinszky János: Apokrif Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem Petri György: Most éppen itten Domonkos István: Kormányeltörésben A kánon persze vezet is, zavar is. A „nagy” költõk és „nagy” versek prioritása kötelez is, fékez is. A tízbõl óhatatlanul maradtak ki ilyenek (is). Sokáig tépelõdtem, s nehezen tudnám megmondani, miért épp ez a tíz maradt. Talán mert egy mai kánonba jobban beleillenek? Vagy hozzám szubjektíve közelebb állnak? Nyilván csak amiatt, hogy tíz legyen. S ha még ehhez hozzáveszem a huszadik századi magyar líra számomra legkedvesebb, különös versciklusait (Kosztolányi Dezsõ: A szegény kisgyermek panaszai, Füst Milán: Õszi sötétség, József Attila: Medáliák, Weöres Sándor: Rongyszõnyeg, Magyar etûdök), a kései Kosztolányi- vagy a kései József Attila-líra még néhány költeményét, s azt, hogy pl. Pilinszky, Nemes Nagy és Petri lírájából sem csupán egy vers a lényeges számomra (nehezen is jelöltem ki egyet közülük), vagy pl. Vas István, Orbán Ottó, Tandori Dezsõ, Parti Nagy Lajos, Várady Szabolcs, Nádasdy Ádám, Kántor Péter, a kései Baka István-líra, Balla Zsófia, KAF, Kemény István, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel, OJD stb. néhány költeményét, máris kirajzolódik az a holdudvar, amely nélkül nem tudnám elképzelni a legszebb, legjelentõsebb tízet sem. Arról nem is szólva, hogy pl. a „nagy” versek belsõ erõvonalaik révén széttéphetetlenül vonzzák egymást (lásd Babits: Esti kérdés, Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú, Füst Milán: Este van; Kosztolányi: Hajnali részegség, Tóth Árpád: Körúti hajnal, Babits: Õsz és tavasz között, Kosztolányi: Õszi reggeli, Füst Milán: Õszi sötétség stb.). Tíz? Húsz? Harminc? – S a többi száz? (És egyáltalán: számoljunk, vagy verset olvassunk inkább?) A végeredmény pedig – a kétely: van olyan, hogy legszebb, legjelentõsebb... leg-leg tíz? A kételyek pedig gyakran lényegesebbek a végsõ, megfellebbezhetetlen (ám mégis kikezdhetõ) döntéseknél. A legszebb, legjelentõsebb... leg-leg tíznél is. Ui.: Most, hogy újraolvastam a tízes listát, feltûnik, hogy ez – egy kivételével – holt költõk társasága. Még egy lista kellene: az élõ, mai költõk verseinek tízes listája is. De ezzel még több bajom / bajunk lenne. A zajló jelen mindig bonyolultabb, mint a kikristályosodott (igaz, folyton átrendezõdõ) (közel)múlt. Marad hát a számomra tíz „leg” – és a bõség zavara.

239

HATÁR GYÕZÕ (1914) költô (London)

Válasz a Korunk körkérdésére „Legszebb”?! Maradjunk a „kedvenc” mellett. Az én 20. századi tíz legkedvesebb versem, amint alább következik. (1) Mahruh veszése. Mert akire sugalmazója rátelepedett és e kivételes megihletés vehikulumává avatta: Weöres Sándor Európa és a 20. század legnagyobb költõje; a század legnagyobb verse. (2) Mahruh veszése. Mert szerelvénye olyan történelmi / bölcseleti aranyrudak rakományát viszi rakterében, amire költõt nem tudok még egyet, hogy ily kincsek tömegével érkezett volna. (3) Mahruh veszése. Mert késztetõje / elindítója a Rákosi-korszak rémületes ideje volt. E „rövid” kor a benne élõnek egyáltalán nem tûnt rövidnek. Gyalázata oly lebénítónak hatott, hogy belém fojtotta Fakupofa címû regényemet, amely a Heliáne párdarabjának indult, de mert a kor megnyomorító légkörében elvonulni / elvonatkoztatni lehetetlen volt, töredékben maradt. De megihlette viszont a kor Az Õrzõ Könyve c. nyomasztó könyvemet („history-fiction”), amelyet az akkori ÁVO Intellektuális Osztálya „kiértékelt” és szerzõje börtönéveihez még külön egy évet hozzátett. (4) Mahruh veszése. Mert elhozza a kor rögtönítélõ terroruralmának mindennapos iszonyatát, a Mindenpercünk-Mozgalmának Rettegését, Menekülhetnékét és Özön Szegénységét – mindazt, amirõl három nemzedékkel késõbb, a fiatalságnak halvány fogalma sincs (érdeklõdése iránta nulla). (5) Mahruh veszése. Mert a poétika történetének és eszközei ismeretének oly integrált teljességét tartalmazza, hogy annak szummájához, tehetségben és mesterségbeli tudásban a ma élõk közül talán ha fél tucat költõ fogható. A tömörség, a töménység és a költõi foglalat oly tetõzése, amelyhez képest – Köztes-Európa országos versmenésében – a költészetközpontúság nem sajátos Magaszt és külön Dicsõség; hanem népbetegség: endémia, amely – akárcsak a kergezergekórnál – a kortexet támadja meg. (6) Nászdal. („Tu ne quaesieris…” Horatius) Vas István remeklése. Meglehet, azért oly kedves, mert személyes emlék is fûz hozzá. 1947 egy tavaszi délelõttjén összeakadtam Pistával, összehajtott kockás papírlapot vett elõ zsebébõl, és azon frissiben felolvasta, ami rajta állt, a javításoknál akadozva. Nemcsak az anyanyelv feltörhetetlen dióhéjába bezárva nagyvers (mert ha feltörik, tönkremegy az is, ami benne van); ez nem. Hitten-hiszem, hogy bár-

240

mely európai nyelvre kompetensen lefordítva (Zollman Péter vagy George Szirtes tolmácsolásában) – szívetreszkettetõ nagyvers volna. (7) Az utolsó szó keresése. Jékely Zoltán. Sem elõbb, sem azután nem írt Zsoli ilyen világérvényes nagyverset. Barátságunk akkor szakadt meg, amikor 1949 végén besétáltam a szegedi Csillagbörtönbe. Fiatalon váltig édesapja költészetén csüggtem: megbabonázott az Áprily-líra zeneisége. Szöllõsy Klára gyõzött meg róla, hogy Zsoli lírája ennél nagyobbszerû. Zsoli mindenkor igen óvatos volt, 3–4 levelezõlapot õrzök tõle s azokat is Bécsben élõ közös barátunkon keresztül merte küldeni (kihez Elégia egy rabhoz c. versét írta). (8) Szu Vu Kung lázadása. Szabó Lõrinc verse (de akár Shelley is írhatta volna). Hogy didaktikus? Meglehet; de „morálja” sokáig dördüldözik utána fülünkben. Hibátlan kicsiszolt gyémánt; máskor megesik, hogy felületesen, henyén rögtönöz, ragrímmel él vagy rárímel a névelõre (s ilyenkor, felolvasva, hinnéd, próza vonul el a füled mellett); de õ nem az, aki rászorulna, hogy én mondjam el róla: a Mesterek Mestere. Soha nem provinciális. (9) Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos. A prózavers – az igazi, a tömbbe szedett; s mert tömbbe szedett, az igazi – és nem a német expresszionizmus ittmaradt üledéke, a kassákiáda, a sorokba tördelt, csinálmányos bizarrerie. Az igazi prózavers magasabbrendû ihlet lecsapódása, és a rutinból írt formahû, megrímelt „költeményhez” képest teljességgel más kategória. Ez a vers az elszerencsétlenedett lélek elidegenedése, önmagábólelvágyakozása; e boldogtalan létállapotnak majdhogynem orvosélettani letétje. (10) A Karkasszban. H. Gy. álomfogantatású ciklusa (Littera Nova 2000). No de ilyet! – kiálthat fel az olvasó felháborodva. – Hát még csak nem is józsefattilázunk, se nem pilinszkyzünk? Az ám – csakhogy Mozartot is agyon lehet csépelni s ez odáig fajulhat, hogy ha hallom, eleresztem a fülem mellett. Persze sokkal szívesebben válogattam volna tíz helyett százat; hiszen a Száz Versnek, akárcsak a Száz Könyvnek, világszerte öreg hagyománya van. Abba bizonnyal belekerült volna mindenki, érdemei és memorabilitása szerint, Juhász Ferenctõl Lakatos Istvánig, Szepesi Attilától Marsall Lászlóig, Dsida Jenõtõl Domonkos Istvánig, Kányádi Sándortól Tornai Józsefig, Dobai Péterig, Papp Tiborig még sokan mások. Ám ez akkora vállalkozás, hogy rá életidõmbõl nem futja; amúgy is, nem az én dolgom, hanem a szak-Radamantiszoké, Szegedy-Maszák Mihályé, Kulcsár Szabó Ernõé, Szakolczay Lajosé. Õk majd a költõk „lelkét”, életmûvét metafizikai mérlegükre teszik, õk majd kikokszolják nekünk azt a naprakész újdándi kánont, amelyhez kormányzat és közvélekedés igazodni mindenkor tartozik. De mi hallatlanság ez már megint?! Nem valami posztmodern, fortélyos fenegyerekeskedés, ami felvértezetlenül talál?! Ki hallott még ilyet: valami gyalázat! Megtetézve azzal, hogy a magyar glóbuszon éktelen arcátlanság, ha valaki „beleválogatja” önmagát… Legyen szabad vállat vonnom; félévszázada Londonban élek, átkondicionálták 241

reflexeimet; az angolszász irodalmi világban senkinek a szeme se rebben, ha valaki a maga dolgát portálja: más a „zárkarend”. Nem önreklám, már megbocsássatok; hanem hermeneutikus átértékelés, didaktikus rávezetés arra, hogy mennyire másképp látom a költészet mibenlétét, élettani jogosultságát – leglényegét. Hogy is lehetne másként, hiszen báránybõrbe bújt farkas vagyok (költõ-bõrben – gondolkozó). Az én irodalmi értékrendemben a filozófia mindenek koronáriuma (tetején az ontológia gyémánttal). Utána sokáig nem jön semmi, és csak akkor sorjáznak a próza mûnemei, az esszé, a regény a maga válfajaival, az elbeszélés; a színpadi játékok, szövegkönyvek stb. A líra: messze, úgy hétmérföldes sóhajjal odébbast, külön kategória. S kinek a doxológiája ez, ki az a vakmerõ, aki a biztos távolból (mert érte kijárna néki a verés) mind e hallatlanságot hitten-hiszi és megégetve-vallja? Csak olyan lehet, aki az isteni irgalom iránti végsõ kétségbeesés örök-halálos bûne által és az Üdvbõl kirekesztve, a Kilencedik Kör megjegyzett jelöltje Beliál szájüregében, a Pokolban. Valaki távozó, aki így mutatkozott be, távolodóban:

már a végére ért hol mindenre fény derül ahogy a Bölcs mondta – „élj észrevétlenül” elment mellette az élet és õt észre se vette elment az élete mellett és õ észre se vette

(Epikureus)

242

HORVÁTH ANDOR (1944) esszéíró, egyetemi tanár, fôszerkesztô-helyettes (Korunk, Kolozsvár)

A 20. század 10 legszebb verse: 1. Ady Endre: Az Anti-Krisztus útja 2. Babits Mihály: Õsz és tavasz között 3. József Attila: Eszmélet 4. Kosztolányi Dezsõ: Akarsz-e játszani 5. Tóth Árpád: Az öröm illan 6. Radnóti Miklós: Páris 7. Füst Milán: Öregség 8. Weöres Sándor: Nature morte 9. Pilinszky János: Vesztõhely télen 10. Nemes Nagy Ágnes: Madár …ez persze nem lehet más, mint kísérlet, gondoltam, s ha az ötlet azt sugallja is, hogy amit keresünk, az „a 20 század tíz legszebb magyar verse”, azért ne képzelje senki, hogy amikor befutnak majd a szavazatok, s belôlük összeáll a várt sorrend, akkor nem éppen ez fog kiderülni, mármint hogy ez a vetélkedô szükségképpen sok-sok egyéni szép-érzék, ízlésforma és vonzalom mérlegelô gesztusa, szabad összjátéka, s ha eredménye olyan lista is, amely állít valamit, mint minden válasz, ha rangsort látszik is ily módon teremteni, az csupán a szavazatok jelölte sorrend, de nem kôtábla és nem dekrétum, merthogy ez nem szépségverseny, hanem a Szépség versenye, gondoltam, de persze ez szójáték, s mindjárt bajban is vagyok, ha azt keresem, mi a kettô közötti különbség, most eljátszom mégis a gondolattal, mondjuk az, hogy a szépségkirálynôt választják, a zsûri tagjai egyszerûen kijelentik, hogy döntöttek, megtalálták, övé a cím és a pálma, indulhat évre szóló diadalútjára, emitt viszont, lehetünk ugye kissé plátóiak, ô, a Szépség találja meg híveit és választottjait, ô jön közéjük, hogy megszólítsa ôket, és csak az jár a helyes úton, akit ô megszólított, hanem jól tudom, a szójátékot nem szabad feszíteni, mert még visszaüt, hol van már Platón, ha egyszer szavazatok döntenek, ha a számok határoznak, s különben is, nem éppen az-e a varázsa e játéknak, hogy kiben-kiben él saját el-képzelése a Szépségnek, s amikor keresi és kimondja: ez az, megvan, megleltem, akkor a rámutatással magamagát is megmutatja, hiszen jótáll azért, amit választott, szinte hitelezi neki a sikert, mivel hisz abban, hogy ô lelte meg, noha sikere saját választásának csakis akkor lehet, ha minél többen, ha szinte mind hozzá hasonlóan döntöttek, ha tehát kiderül, hogy sokaknak az övéhez egészen közeli elképzelése van a Szépségrôl, ami azért, ha meggondoljuk, hogy hozzáértônek mondott emberekrôl van szó, nem lehet egészen véletlen, nem múlhat csupán azon, hogy ôk sokban hasonlítanak egymáshoz, mélyebb oknak, egyszerûbb magyarázatnak kell itt lennie, ez pedig nem más, gondoltam, mint az, hogy ôk, a megkérdezettek, valóban azért hasonlóak, mármint ízlésük, tudásuk, érzékenységük eszközeiben, mert megérintette és

243

átjárta ôket a Szépség, s ennek csöppet sem mond ellent, hogy vonzásaik és választásaik részben különböznek is egymástól, elvégre ôk mind-mind saját maguk, hogyisne volna hát szükségszerû, hogy válaszaik össze is tartsanak, csoportosuljanak, de széjjel is szóródjanak, mint csillagok az égboltozaton, elvégre azok is egytôl egyig megannyi szikrája a Szépségnek, s ha azt mondjuk: ezek a legszebbek, aligha gondolhatjuk másként, mint úgy, Phaidrosz barátom, hogy miután hosszasan gyönyörködünk a magas firmamentumon látható fényes pontok ragyogásában, rámutatunk tízre, hogy mindenki észrevegye ôket a sok-sok, hozzájuk fogható, sugárzó fényforrás közepette…

244

IMRE LÁSZLÓ (1944) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Debrecen) Balassi Bálint: Bocsásd meg, Úristen... Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Echóhoz Vörösmarty Mihály: A vén cigány Arany János: Szondi két apródja Petõfi Sándor: Szeptember végén Ady Endre: Az õs Kaján Babits Mihály: Balázsolás József Attila: Óda Weöres Sándor: Háromrészes ének Nagy László: József Attila

245

JAKABFFY TAMÁS (1966) esszéíró, felelôs szerkesztô (Keresztény Szó, Kolozsvár) Ha a huszadik század minden évében – 1901-tôl számítva – átlagosan hat magyar irodalmi lapot járattam és olvastam volna rendszeresen, s feltételezve, hogy ezek mind havilapok; ha olybá vesszük, hogy átlagos szerkesztôi gyakorlatban egy irodalmi lap egyetlen alkalommal átlag hat verset közöl, akkor a huszadik században 43 200 verset kellett volna elolvasnom. El kellett volna olvasnom ôket mind, türelmesen, csemegézve, hol csámcsogva, hol fanyarkodva. Teljes értékû versérzékeléssel kellett volna olvasnom e 43 200 alkotást, emellett mindvégig ügyelnem kellett volna arra, hogy aktuális kedvenceim legyenek, s ezeknek listáját – mondjuk – évrôl évre összesítenem kellett volna, újabb és újabb szelekciók árán el kellett volna különítenem a legesleget, az igazi párlatot, hiszen 2001-ben majd megkérnek, hogy emberi erôt meghaladó desztillálás útján ezekbôl is tízet nevezzek meg. Emberi erôm van, tudom, nem haladhatom meg. Ezért az alább megnevezett tíz vers nem a „legszebb”, „legjobb”, nem A Tíz. Kedves versek. Ilyenkor persze az ember kézzellábbal kapálózik az ellen, hogy reprezentatív listát adjon, mert hát ôszinteség is van a világon, még ha nem divat is. Így történt, hogy Kosztolányi, Kányádi, Áprily, Kukorelly, Illyés, Tandori, Juhász Gyula, Kovács András Ferenc, Radnóti, Balla, Tóth Árpád, Sziveri nincs itt. És így, hogy két József Attilám van. Nem igazságos, mert magam sem gondolom ekként. Egy ilyen feladatot nem is lehet megoldani, ez csak azért van, mert a szerkesztô élvezkedni akar a sok balekon, akik igent mondtak neki, bár jószerével mindenikük tudta, hogy rosszul fog aludni utána. 1. Ady Endre: Valaki útravált belôlünk (A magunk szerelme címû kötetbôl) Amit Weöres Sándor késôbb tudós tudással mondott el, azt ugyanis, hogy Anima és Animus szétválása visszatéríthetetlen távolodással folytatódik, azt mondja el Ady a tapasztalatiság éles, égetô hitelével. Anima és Animus divergens pályára álltak, s innen kezdve idegenek vagyunk a világban: a nehéz és bonyolult világ a képünkbe bámul. Anima és Animus válása, úgy tûnik, mégis törvényszerû, életkor-függô vagy éppenséggel a tapasztalati telítôdés egy fokán elkerülhetetlenül bekövetkezik, olyan sorsszerû, mint a bûnbeesés, mert a „szabad akarat” kétségbe merül az egzisztencia életnyi küzdôterén. Végül is a férfi – férfi. Tehát nem teljes. 2. Babits Mihály: Esti kérdés (a Herceg, hátha megjön a tél is! címû kötetbôl, 1911)

246

Posztmodern tanácstalanság ide, eredetiséghajsza oda, mégiscsak a legelemibb kérdések az igazi kérdések. Például az életünké, a mások életéé, a szépségé, a parányoké és gigászoké. Ahogy Jesajahu próféta (a második!) meghaladhatatlan egyszerûséggel – talán mert elôször – hozta közös nevezôre a mindenséget s a fûszálat, hasonlóan hat itt is – bár meghaladottan –, Babits versében az enyészô és feltámadó fû egzisztenciális „tragédiája”. A többi (csak) lírás elôleg, természetismeret, litánia, szépkedés, igazi. 3. W. Shakespeare: XLIV. szonett (Ne volna testem nehéz hús, de szellem...) Szabó Lôrinc fordításában (1921) A 3. számú választásom behelyettesíthetô Szabó Lôrinc szonettfordításainak többségével – javasolnám elsôként a LXXV.-et (Az vagy nekem...). Szerintem a huszadik század legszebb magyar versei közé tartoznak. 2001-ben ezeket a szonetteket olvasni olyan, mintha a kólák, fasztfúdok és mindenféle burgerek között valaki bátortalanul bodzaszörpöt kérne, júliára találna és köszönne neki. Ki beszél ma rendesen az epedésig merült vágyról?! Ki szûköl úgy, mint a kívül-belül megélô József Attila?! Ki is találná meg az elemi ínség és az elemi szépség tökéletes arányát, ha nem a magyarul szóló Shakespeare! 4. József Attila: Téli éjszaka (1933) A legszebb huszadik századi gondolati filmek egyike. Annyira szép, hogy szinte megvalósul. Anyag és benyomás, eszme és érzéklet kevercséje: olyan mágikusan mûködik, hogy a mondatok, a szavak belsô ingerekkel aktivizálják érzékszerveidet, talán még a szaglás-ízlelést is. Másfelôl „pozitív” vers, az éjszaka és az üveges dermedtség ellenére az otthonosság kilátásával kecsegtet. 5. József Attila: Eszmélet (1934) Iskolában megszeretett (megszerethetô!) vers – vagyis tulajdonképpen versek. Aki próféciákat nyilatkoztat ki, de eközben képes arra, hogy százszázalékos figyelemmel olvassa le környezetét, aki úgy tanít, hogy közben tud a kétségeirôl is beszélni, attól még pelyhedzô vagy kamaszkorban is elfogadható a bölcsesség. Másfelôl – de ez csak spekuláció – valószínûnek tûnik, hogy József Attila nem írhatott volna ilyet, ha nem három évvel, hanem harminccal késôbb és nem úgy, hanem másképp búcsúzik földi életétôl. Semmi logikus nincs benne, mégis sejthetô mögötte valami törvényszerûség („a törvény szövedéke”). 6. Pilinszky János: Frankfurt (1948. A Harmadnapon címû kötetben) – 7. Szilágyi Domokos: Öregek könyve (1976)

247

– 8. Nemes Nagy Ágnes: A látvány (az Egy pályaudvar átalakítása címû kötetbôl, 1969– 1985) Ezek után tudhatjuk: sohasem lehet már ember olyan ép, mint egy remete. Sohasem lehet olyan védett, olyan sima és konszolidált. Egyre több lesz az éles kép, a fényes kés, a kiismerhetetlenül buja és bonyolult páfrány (amely nem altat, nem húz le, és nem fed be, csak környülvesz – „circumdederunt me” –, hogy soha többé ki se látszol belôle, erei és spórái közül). Ahol azelôtt rend volt, ott most préselôdés van. 9. Nagy László: Aranypénz-térdû szeretô (a Deres majálisból címû válogatásból, 1957) (A huszonharmadik oldalon van, abban a kötetben, amelyikbôl ismerem. Mindig ott nyílik ki. A huszonháromról a huszonharmadik zsoltár szokott az eszembe jutni, a pásztorról szóló. Semmi közük egymáshoz, sôt, most, hogy így elmondom, erôltetetté válik.) Térd, muzsika, szerelem, bor, ragyogás, láng: a szebbik rész s a valódi. 10. Petri György: Lesz ez még rosszabb (a Valami ismeretlen címû kötetbôl, 1990) Hiszen elôbb-utóbb mindenkit megkísért, hogy ô a gyerek. Hogy nem muszáj mindig marconának és rendíthetetlennek látszani. S ezt kimondani: felszabadító. Ez a vers igazán férfias (marconaság és rendíthetetlenség nélkül az!), sok erô hat benne, belül, amire jobb híján azt mondhatnók: paradox; de persze nem az, hiszen a változás, az elváltozás, a kilobbanás normalitása hat benne.

248

JÁNK KÁROLY (1968) költô (Szatmárnémeti) Tóth Árpád: Körúti hajnal József Attila: Téli éjszaka Dsida Jenô: Hulló hajszálak elégiája Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Pilinszky János: Apokrif Márai Sándor: Mennybôl az angyal Weöres Sándor: Négy korál Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton éjszakája Kovács András Ferenc: Önarckép gyufásdobozra à la japonaise

249

JUHÁSZ FERENC (1928) költô (Budapest) Budapest, 2001. szeptember 25. Kedves Barátom! Késésem oka: a Szerkesztõség kérésének és kérdésének lehetetlensége, a megvalósíthatatlanság szenvedése, ami bilincs az agyon és a szíven. Hogy válaszoljak a lehetetlenre bizonyossággal, ha csak nem engedelmességbõl, reménytelenül lobogva a csillagos ûrben?! Mert a magyar költészet, így a huszadik századi is: legszebb versek tömegébõl sûrû univerzum, amiben a versek égitestekként ragyognak, világítanak vigasszal, szeretettel és szenvedéssel. A büntetõ kérdés nem az, hogy mit tartasz a legszebbnek, de az, hogy mért hagyod ki azt a mûvet, azokat a verseket, amik ugyancsak a legszebbek. S ha ez igen, az miért nem? Válaszom hát nem az igazság, mert nem lehet, csak a kötelesség gyötrelme, nem is szólva arról, hogy a szûk lehetõség miatt az egész jelen idõ kimaradt a választás kényszerében. És ez is képtelenség. Büntetésre méltó! Ami verseket választottam, csak azért, mert ezek a remekmûvek kezdet-ifjúságom óta erkölcsi szerkezetem és költõi indulatom váz-gerendái, tartópillérei. Ezekre rakódott belsõ és külsõ életem minden vágya, bizalma, reménye. Hogy emberként megmaradjak. Sok szeretettel: Juhász Ferenc 1. Ady Endre: Új s új lovat 2. Babits Mihály: Õsz és tavasz között 3. Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz 4. Juhász Gyula: Anna örök 5. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek 6. József Attila: Külvárosi éj 7. Illyés Gyula: Három öreg 8. Radnóti Miklós: Tajtékos ég 9. Szabó Lõrinc: A huszonhatodik év 10. Zelk Zoltán: Sirály

250

K. JAKAB ANTAL (1942) irodalomkritikus, szerkesztô (Helikon, Kolozsvár) A 20. század legjobban megcsinált magyar verse 1–10-ig Képes Géza tolla alól került ki. Legalábbis én úgy vélem, ilyennek kell lennie a 20. században a versnek. Íme:

Az út éjjel Él a szirom, fény, felhõ és bokor s élnek a hullámok s a csillagok. Ó, ne mondjátok, hogy az út nem él, bár dermedten fekszik, mint egy halott. Ha átront rajta egy süket szekér, megborzongnak a gyöngyszínû rögök: felretten az út és nyög és zihál és mint egy õrült, zokogva röhög. Az útra gyöngéden figyeljetek, amíg alszik és szusszanása: csend. Kutyaugatás nem zavarja meg: jó, hogy valaki virraszt idelent.

251

KÁLMÁN C. GYÖRGY (1954) irodalomtörténész (Budapest) Ady Endre: Az eltévedt lovas Dsida Jenõ: Nagycsütörtök József Attila: Eszmélet Márton László: Bowen monológja sötétben Petri György: Apokrif Pilinszky János: Apokrif Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca Tandori Dezsõ: Hommage Weöres Sándor: Psyché

Jegyzet Merõben technikai okokból egyetlen napom maradt ennek a listának az összeállítására. De miért is kellett volna több? Legföljebb húszas, ötvenes, százas listává bõvíthettem volna, és töprenghettem volna – nem is annyira a verseken, inkább magamon: mit vettem be puszta hagyománytiszteletbõl? mit csakazértis? mit véletlenül, pillanatnyi szeszélybõl? – Ami persze nem jelenti azt, hogy ez a lista, amit nagy sietve összeállítottam, teljességgel spontán, egyenest a szívbõl jövõ, közvetlen és õszinte volna. Végtére is, hogy mi jut az ember eszébe úgy kapásból, az sem egészen ártatlan dolog. Benne van neveltetésünk, jelen állapotunk, körülményeink, vágyaink meg mindenféle. Adynak és József Attilának kellett benne lennie – két vitathatatlanul (vagy pontosabban: vitatlanul, kanonikusan) nagy verset választottam, részint megalkuvásból, részint az idõhiány miatt. De ezzel a döntéssel sem vagyok elégedetlen. Dsidát, megvallom, sokáig alig ismertem; egy egyetemi órán (Pécsett) diákjaim hívták fel a figyelmemet erre a valóban nagyszerû versére. Radnóti választott versének olyan befejezése van, amilyent csak Radnóti tudott írni – ezért esett rá a választás. Weöressel csaltam, de hátha senki nem veszi észre. Tandori és Pilinszky, azt hiszem, nemigen szorul magyarázatra, bár megint a könnyebb utat választottam, nagyon ismert, emblematikus mûveket vettem fel a listára. De miért is ne? Petrivel kicsit magam is provokálok, ahogyan versével õ teszi – de valóban szép versnek tartom: nemcsak a mítoszt rántja a sárba, hanem hõseit, a nyomorultakat is fölemeli; hasonlóan egyébként Dsida verséhez. Rakovszky és Márton a kortársiság ritka élményét ad252

ták; hogy kinyitja az ember az irodalmi lapot, és nagy versekkel találkozik, amelyeket olyanok írtak, akiket néhány napja láthatott az utcán, ugyanott és ugyanakkor élnek, mint õ maga. De itt abbahagyom. Minél többet magyarázkodom, minél jobban átgondolom választásaimat, annál komolyabbak a kétségeim, annál többet szeretnék a listán módosítani. Most, 2001 májusának derekán, maradjon így.

253

KÁNTOR LAJOS (1937) irodalomtörténész, fôszerkesztô (Korunk, Kolozsvár)

„…ott kívül a magyarázat”? Ha a két szakasszal elõbbi állítással („Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ…”) kapcsoljuk össze költészeti tippversenyünket, rá is érvényesnek fogadhatjuk el József Attila magyarázatát – amely további verssorral egészítendõ ki: „Im itt a szenvedés belül”. De bármennyire is komoly a tárgya, játékról, nemzeti összjátékról van szó. A kérésre, a kérdésre válaszoló, játékunkra vállalkozó föltehetõleg nem szenved, az újragondolás, újraolvasás inkább örömöt szerez; hiszen hétköznapi kötelezõ olvasmányaink közt igazi oázis a már klasszikus 20. századi magyar költészetben barangolni. Ott kívül csak annyiban a magyarázat, hogy a megkérdeztetést objektív tényként könyveljük el, az igazi magyarázat azonban bizonyára belül van. Az ötletadó Horváth Andor és a javaslatát elfogadó szerkesztõség (a Korunk) sem gondolja, hogy létezik „tíz legszebb vers”. Mégis, száz szubjektív válaszból figyelemre méltó összkép alakulhat ki: egy korszak magyar irodalmárainak határok fölött ívelõ versolvasó hangulata, egyfajta önarcképe. Feltételezzük, hogy legalább ezen a téren kialakítható – ha már a tippek igazi területén, a labdarúgásban nem – az eredményes nemzeti összjáték; az a válogatott tíz (ezúttal nem tizenegy), amely nemzetközileg képes helytállni a világ bármelyik csapatával szemben. Én mindenesetre hálás vagyok a játékötletért. És másokhoz hasonlóan kötelességemnek érzem (belülrõl jövõ) magyarázatot fûzni válogatottam összeállításához. Elõször is: csak halottak szerepelnek benne – persze (meggyõzõdésem szerint) szövegeikben élõk. A nagy hiányzókat, a nekem is hiányzókat hosszan sorolhatnám: Kassák, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula, Illyés Gyula, Dsida Jenõ, Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Kormos István, Petri György. (Ez éppen tíz – és semmiképp nem nevezhetõ B-válogatottnak!) Versolvasás közben jutottam arra a következtetésre, hogy meg kellene különböztetni két kérdést: a 20. század tíz legjelentõsebb magyar költõje, illetve a tíz – nem biztos, hogy általuk írt – legszebb 20. századi magyar vers. És ebben a versenyben jelen vannak az élõk. Például Juhász Ferenc (A szarvassá változott fiú kiáltozásával), Csoóri Sándor, Domonkos István (a Kormányeltörésben költõje), Tolnai Ottó, Tõzsér Árpád, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és a náluk fiatalabbak. Persze ez a hiánylista is hiányos. Mert ha megpróbálok igazságot szolgáltatni az esztétikai emlékezetünkbõl már-már kihullott nagyváradi költõnek, Horváth Imrének, miért nem teszem meg ugyanezt az Erdélyben zseniálisan indult kortárssal, baráttal, Páskándi Gézával? 254

A szövetségi kapitányok sorsa a szidalmaztatás. Szerencsére mi most sokan osztozunk ebben. De hátha végre egy világbajnok-esélyes csapat alakul ki? A tíz „legszebb vers” (a szerzõk ábécérendjében): Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára Babits Mihály: Jónás könyve Horváth Imre: A sárga ház József Attila: Eszmélet Nagy László: Tûz Pilinszky János: Hasonlat Radnóti Miklós: Levél a hitveshez Szabó Lõrinc: Most csak lélekben (A huszonhatodik év) Szilágyi Domokos: Ez a nyár Weöres Sándor: Anyámnak

255

KARÁTSON ENDRE (1933) író, irodalomtörténész, egyetemi tanár (Párizs) Párizs, 2001. május 2. Tisztelt Korunk! Ha a folyóirat nem volna hét évvel idôsebb nálam, talán csak mentegetôzô választ küldenék megtisztelô burokba bújtatott, erôs hiányérzetet keltô körkérdésükre. A 20. századi magyar költészet mérhetetlenül gazdag: ezt a bôséget kell a kérdezetteknek nem csupán méricskélni, de valósággal kalodába szorítani, sôt csonkolni mindazt, ami nem zárható belé. Tízre korlátozni a „legszebbeket", holott százszámra kelletik magukat – ez majdnem olyan méltánytalan, mint a monogámia. Elvégre milyen alapon hagyom ki például Tóth Árpádot, Radnóti Miklóst, József Attilát, Szabó Lôrincet, Áprily Lajost, Vas Istvánt, Kálnoky Lászlót, Kormos Istvánt, Parancs Jánost, Tolnai Ottót, Parti Nagy Lajost, Kukorelly Endrét, Villányi Lászlót, Vörös Istvánt, Jász Attilát vagy a nyugatiak közül András Sándort, Kibédi Varga Áront, Kemenes Géfin Lászlót, Horváth Elemért? Vagy a hölgyfrontról miért Balla Zsófiát, Rakovszky Zsuzsát, Gergely Ágnest, Tóth Krisztinát? Holott kedvenceimet ôk is írták. Feltéve persze, hogy vannak állandó kedvenceim. Ugyanis nem tartom magamat csökönyösen hûséges olvasónak. Hol tetszik a Mostan színes tintákról álmodom, hol kevésbé, noha Kosztolányi iránti vonzalmam fél évszázada érintetlen. Mikor Nemes Nagy Ágnesnél az Ekhnáton éjszakáját olvasom, azt választom; mikor a Paradicsomkertet, akkor azt. Elég alaposabb elemzéssel kibontanom egy költemény gazdagságát, és máris azt tartom a szerzô remekének, legalábbis egyik remekének, mint Babitsnál A költô életének pusztájárólt. Akkor miért választom mégis az Esti kérdést? Ez az én esti kérdésem, amelyre csupán pillanatnyi hangulatomnak engedô ízlésem ad választ. Ha nem így lenne, élvezhetném-e a fiatalabb korosztályok líráját? Hierarchia, állandóság, normatív gesztus mind az uralkodni vágyó alanyiság álcái, pláne a mi posztmodern korunkban. No persze az iskolázottság számít egy kicsit. Legfeljebb az nem biztos, hogy milyen vagy melyik. Hiszen a 20. században úgy követte egyik a másikat, mint hullám hullámot a tengeren. Csupa bizonytalansági hányadossal küldöm hát listámat, és kíváncsian várom, hogy az idôs Korunk által rendezett szavazás milyen összpanorámát tár fel az egyéni elfogultságokból. És kívánok a folyóiratnak hosszú életet, erôt és kedvezô hátszelet további eredményes munkájához. Szívélyes üdvözlettel

256

Karátson Endre

Ady Endre: Jó Csönd-herceg elôtt Babits Mihály: Esti kérdés Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd Szép Ernô: Vadlibák felé, téli éjszaka Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Weöres Sándor: Medeia Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert Pilinszky János: Apokrif Rába György: Beszélgetés Bakucz József: Volo ut uti sum ego et illi sint mecum (in: Napfogyatkozás. Magyar Mûhely, Párizs, 1968. 97. old.)

257

KEMÉNY ISTVÁN (1961) költô (Budapest) Kedves Szerkesztôk! Bocsánat, hogy ilyen sokára, de elküldök egy tízes listát. (Még tíz ilyet ki lehetne állítani! Indokolni nem tudom.) Köszönöm, hogy rám is gondoltatok! Várom az eredményt! Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Ady Endre: Az eltévedt lovas Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat Füst Milán: Egy magános lovas Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen József Attila: (Talán eltûnök hirtelen…) Radnóti Miklós: Razglednica (4) Weöres Sándor: Valse triste Weöres Sándor: Robogó szekerek Petri György: Belsô beszéd Szeretettel: Kemény István

258

KIBÉDI VARGA ÁRON (1930) költô, irodalomtörténész, egyetemi tanár (Amszterdam) Kedves Szerkesztõk! A csak nemrég kézhez kapott felkérést nagyon köszönöm, sietek válaszolni. Azt, hogy melyik a 20. század tíz legszebb magyar verse, nem tudom. De vannak költõk, akik közel állnak hozzám, és verseik, amelyek nekem különösen kedvesek. Ezeknek itt küldeném tehát a listáját, alfabetikus sorrendben: Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Bertók László: Mint aki rókát szelídít Imre Farkas: Epilógus József Attila: Kész a leltár Ladik Katalin: A varróleány attól jön Marno János: Szeptemberi áhítat Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz Pilinszky János: Te gyõzz le Újvári Erzsi: Próza 17 Weöres Sándor: Az elveszített napernyõ A tíz elég önkényes szám, már most sajnálom, hogy kihagytam egyeseket, és biztosan eszembe jut majd még más is. Pontosabb indoklásra, pláne esszére nem futja az idõbõl, de annyi talán így is kitûnik a válogatásból, hogy nem szeretem sem a nagyon személyes lírát – József Attila pl. nekem határeset most, hogy újra átolvastam, hajlottam arra, hogy kihagyjam –, sem a közéletit (Illyés, Ady is határeset). A líra arra való, hogy kibontsa a nyelv lehetõségeit, felkavarja az olvasó fantáziáját, és megindítsa gondolatait. Jó lenne minderrõl elbeszélgetni, vagy egyszer késõbb írni (ha adtok még rá alkalmat). Kíváncsian várom az ankét eredményét. Baráti üdvözlettel Áron

259

KIRÁLY LÁSZLÓ (1943) költô, fôszerkesztô-helyettes (Helikon, Kolozsvár) Ha jól értettem, föl kellene sorolnom a huszadik századi magyar költészet tíz legszebb darabjának a címét. Eszem ágában sem lenne efféle balgaságokkal foglalkozni, ám a Korunk szerkesztõi nem arról híresek, hogy egykettõre föladnák a harcot, és takarodót fújnának, ha a lap érdekeirõl van szó. Az ember végül enged, és mivel az irodalmi alkotások címét általában sehogy vagy pontatlanul szokta megjegyezni, kénytelen segédeszközökhöz folyamodni, jelen esetben a Hét évszázad magyar versei címû hatalmas munkához – melynek a negyvenöt utáni korszakot bemutató része egyébként úgy pocsék, ahogy van. Élõkrõl nem szólok, holtak közül is csak azokról, akiket éltükben ismertem személyesen – vagy ismerhettem volna. Még annyit: legszebb tíz vers nincs, legszebb csak egy lehetne – a magyar nyelv áldott törvényei szerint. Arról nem is beszélve, hogy hétfõn reggel nem ugyanaz a „legszebb” versünk, mint csütörtök este vagy mondjuk szombat éjjel az ágyban. Íme a hétfõ esti tíz vers – természetesen nem rangsorban: 1. Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus 2. Kassák Lajos: Vendéglátás 3. Nemes Nagy Ágnes: Félelem 4. Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet 5. Vásárhelyi Géza: Hajnali hó 6. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 7. Váci Mihály: A cigánylány 8. Weöres Sándor: Altwien ábránd 9. Székely János: A vesztesek 10. Tamkó Sirató Károly: Tengereczki Pál Eléggé változatos?

260

KOVÁCS ANDRÁS FERENC (1959) költô, szerkesztô (Látó, Marosvásárhely)

Top 10 Kántor Lajosnak

(Episztolával s mottókkal körítve)

Uram, ez az éved is de furcsa! Úgy látszik, rosszul böjtöltünk. Füst Milán: Kántorböjt Nem top 10 én életembe, Csak topogtem Debrecenbe, Mégis megtapodt a kopt nép Hát akkor most miért topnék?

Csokonai Vitéz Jack Cole

Kedves Lajos! Tophatnékom vagyon. Lenyûgözött kitartó, hõs türelmed, Míg nyaggattál több hónapon keresztül, Lelkemre kötve vajmi 10-szer azt, Hogy küldenék 10 verscímet Neked, Azaz, vagyis, tehát, sõt: nemkülönben A toplistákat áhító Korunknak… Csupán 10 verset, csak 10 kurta címet Múlt századunk világköltészetébõl, Ám mind a 10 szívem szerént való mû, Fölöttébb fontos, nagy legyék, s mi több: Magyar, hiszen világlíránk magyar, Mivel világgá íratott – csak úgy, Mellékesen, bár észrevétlenül… (Elég utalnom itt Weöresre tán.) De számolj vissza Zelktõl – lásd Adyt, Tekints Babitsra, Kosztolányira! Nézz Tóth Árpádra, Szépre, Füst Milánra, Lapozd Karinthyt, Somlyót, Heltait, Juhász Gyulát – no meg Kassákot is! 261

Nézd Áprilyt, Reményiket – kacsints Emõdre vagy Nadányira – s lapozz Szabó Lõrincbe, aztán nézd meg Illyést És József Attilát, gondolj Dsidára! Nézd meg Radnóti Miklóst és Vas Istvánt, Szabédi Lászlót, Szemlért, Kálnokyt, Majd Rónayt, majd ismét Jékelyt – S megint Weörest, Nemes Nagyot, Pilinszkyt, Kormost, Nagyot, Szilágyit, Hervayt! Nézd Csorba Gyõzõt, Méliuszt, Bakát, Nézd Rákost, nézd a Petri költeményit, Vagy Székely Jánost – nemdebár, halott A költészet, s megannyi klasszikussa? Ó, mily nehéz vón’ mindet fölsorolni – Felejt, s elejt a fád emlékezet!… Hány verskötet? Hány nagy vers? Mennyi verscím? (Élõ költõkrõl inkább szó sem essék.) Ugyan Lajos, gondold meg: ennyi õvrbõl 10 verscímet kivonni oly csekélység, Mint Plymouth-tyúknak mellsõ macskaúszás, S öncsonkítás japáni maffiákban – Nekem viszont kínszenvedés, hazugság, Kész õrület, halálos félelem, görcs, Torokszorító szégyen, szemtelenség, Háládatlanság, gõg, ítélkezés… Gondold meg, ember: ily pazar müvekbõl Hogyan tudnék, s miképp mernék valóban Meg is nevezni 10 címet kapásból, Ha nékem éppen 100 vagy pár ezer Vagy rengeteg sok nagy vers fontos és szép! De nem szabad most (úgy, ahogy szeretném) Az összeset, mindent választanom, Amint azt régen, ifjan megfogadtam. Gondold csak el, képzeld magad helyembe: Mily arcpirító helyzet, kérlek, ez, 262

Mily képtelenség s esztelen csalás, Zápult fejemmel föl se foghatom!… (Így írta volna Székely János egykor.) Redaktor úr, keserves böjtre fogtál! Leglényegem koplaltatod keszegre, Érdem fölött nyammogni kényszerítel: Halálra szánsz egy ínyenc habzsolót, Pompás étvágyát, létkedvét kicserzed, Kiszárítod víg torkát, szellemét… Gargantuát, Pantagruelt, Panurge-öt Nyuvasztanád belém – megállj, Louis! Inkább topok, mint itt következik: 1. Ady Endre: Szent Liber atyám 2. Áprily Lajos: Egy pohár bor 3. Babits Mihály: Õszi pincézés 4. Baka István: Háry János bordala 5. Füst Milán: A névtelen iszik 6. Jékely Zoltán: Bordal 7. Kormos István: A jóborivó királylány 8. Székely János: Borkóstolás 9. Szilágyi Domokos: Római muri 10. Weöres Sándor: Részegség De hopp… E top 10 még a tegnapi! 1000 bocsánat! (Vagy 10 már elég lesz?) Jól megkevertem, elkevertem esmeg, Bár toplistákat sem szabad keverni. A mái Top 10 jobb – körültekintõbb, S tán józanabb, ha megsegít a Top 10! Imígy szól, itt áll, másként nem tehet: 1. Ady Endre: Elillant évek szõlõhegyén 2. Babits Mihály: Golgotai csárda 3. Füst Milán: A részeg kalmár 263

4. Füst Milán: Részeg éjszaka 5. Jékely Zoltán: A borbogár 6. József Attila: Részeg a síneken 7. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség 8. Tóth Árpád: Aquincumi korcsmában 9. Weöres Sándor: A részeg ördög 10. Weöres Sándor: A másnapos A líra él – de halnak Top 10-ek! A líra egyre hosszabb, ó, Lajos! A líra hosszú, mint a böjtölés – A lét rövid, viszont heveny zabálás, Bõsz fogfenés az égi-földi jókra… A vers világra szomjúhozva szédül – A líra, ládd, a lélek mámorával Telítkezik, s gerjeszti önmagát, Mert szentigaz, magától értetõdõ: A részeg kalmár részeg éjszaka, A borbogár részeg a síneken, S a részeg ördög és a másnapos, Mint szép varázslat és potom valóság, Egymásra dõlve lõdörög pokolra… A vers pedig pro forma formabönt: A líra öl, butít, nyomorba dönt!

264

KUKORELLY ENDRE (1951) költô (Budapest) 10 (Vagy majdnem) kedvenc versem Babits Mihály: Jónás könyve Erdély Miklós: Metán József Attila: Arany + Szürkület Tasnády Attila: Szubkontinens Kosztolányi Dezsô 10 verse (ld. lejjebb) Weöres Sándor: A szegény kis üdülôgondnok panaszai Szabó Lôrinc: Mozart hallgatása közben Dsida Jenô: Bujdosás és keresés Tandori Dezsô: Londoni Mindenszentek Juhász Gyula: Anna örök Adyt kihagytam. Szabó Lôrincet viszont be kell venni, de tényleg nem tudom, mivel. „Az elhatározás, hogy verset ír [...], ugyanis rajtahagyja [...] érintését a szövegen” – így Erdély Miklós (nem Szabóról) (nem is Adyról). Úgy jó szinte mind, hogy szinte minden rossz, idegesítô, bosszantó, alig elviselhetô. Nem képes elfelejteni, hogy ô most egy költô. Persze abszolút az. Legyen a Mozart hallgatása közben, majdnem csak Mozart miatt. „A nyelvezet minden-

képpen szomorúan nevetséges – nem ám tragikomikus –, ezt elkerülni nem, csak feledtetni lehet. / – Ezért versírás közben kerülni kell, kívül-belül a költôi magatartást. Egyrészt erôsen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül” (Erdély Miklós: Metán), ez a szabály majdnem mindig stimmel, csak az abszolút csúcsokon

(Arany) vagy gyerekekkel (Weöres) vagyok úgy, hogy mindegy, minden belefér. Tandoritól, hát legyen a Londoni Mindenszentek + szövegkörnyezet: ezzel zárja a Köppar Köldüst (1991, Holnap), és nyitja a Vagy majdnem azt (1995, Balassi). A Köppar Köldüs egyébként kedvenc kötetem, nem mondom, hogy végig elolvastam, olvasgatom, aztán abbahagyom, mert kitörik a szemem a betûzgetéstôl. Úgy jó, ahogy van. Nekem 2x is van, mert TD szórakozásból vagy szórakozottságból elküldte 2x. Erdély Miklós Kollapszus orv.-ja és Tasnády Együgyû kísértete mellett a legjobb verseskötet az utóbbi harminc évben, ez tuti. Tasnádytól lehetne simán a Csönd vagy a Vasár- és ünnep, de ha csak a (Naumburg és környéke) felütését vesszük („Azon az ôszön! Azon az ôszön! – Azon az ôsszel. / A fogal265

mazás nem a legerôsebb oldalam”), az is. Késôbb ront, sokat, mint a legnagyobbak. Mint

mondjuk Kosztolányi, aki szinte képtelen nem elrontani: mintha nem lenne kedve nem. De akkor meg mivel szerepeljen? Az utolsó kötet (Számadás) utolsó (Ének a semmirôl) darabjával? Na igen. Na nem. Vagy az utolsó hárommal (Halotti beszéd, Hajnali részegség)? Nagy dolgok nagy gyatraságokkal. A leg„hibátlanabb” Kosztolányi-vers talán a hibákkal teli Csáth Gézának, ilyesmi izékkel: „bandzsal, csorba hold” vagy a pillád / pupillád rímpár. Viszont van cirillbetûs Szabadkán, és az a sor, hogy „Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom”, akkor legyen ez? Legyen a Marcus Aurelius? A Kétségbeesés? Néhány zseniálisan együgyû ének, mint az Együgyû ének, a Fejtörô felnôtteknek? A Ha negyvenéves elmúltál vagy a Költô a huszadik században? Ez idáig tíz, és ha „sok a kettô, / de több az egy", akkor a tíz túlzottan sok ahhoz a hiányzó egyhez képest. József Attilától majdnem – de mégsem – a (Négykézláb másztam). A Költônk és kora második sora. Az Íme, hát megleltem hazámat...-ból a 2. és 3. szakaszt nem. Hétbôl öt. Az Ars poeticájából a „Nincs alku – én hadd legyek boldog!” kezdetû versszak biztos. Onnan, hogy „Ehess, ihass”, az utolsó 2 sorig, dacára annak, hogy avuló anyag, majdnem minden majdnem tökéletes. Avuló anyag, ez Tandori terminológiája, legalábbis én tôle veszem, a Kosztolányi-kettôshangokból. A Jónás könyve (plusz Jónás imája) viszont csöppet sem avul. Hanem iszonyú erôs. Külön a tökös rész, az, hogy „örüle Jónás módfelett a töknek”. Tulajdonképpen, bocsánat, módfelett tökéletes, és ez nagyon ritka, tényleg egy-két József Attila-darabra mondanék csak ilyet, meg még néhány kis(ebb) mester olykor nem bír hibázni. Például vannak tökéletes kuplészövegek. Vagy, ezt is Tandoritól veszem szívbôl, Szép Ernô Néked szólja. Végül két szerelmes vers, és nem József Attilától, aki a legjobb, nem Szabó Lôrinctôl, aki a legjobb, és nem Adytól, akit kihagyok, hanem Juhász Gyulától és Dsidától. Juhász csak úgy szerepel, egy csapatban nem kizárólag sztárok kellenek, kicsik telitalálatai nélkül nem megy. Dsida Jenô a legkisebb (értsd legfiatalabb, 31 évet bírt), ezzel még a legnagyobbat, József Attilát is lehagyja. Ilyesmik, hogy „Édes, erjedt pusztulás, / súlyos pókháló, sûrû szálak, / / sebekre gyanta, vatta, gyom... / Már lefekszem, mert nem talállak", nagyon tetszik nekem. A nagyanyám és Dsida Szatmárnémetiben születtek, elsô fokú unokatestvérek, Dsida Csengery-Tóth nagyapja az én szépapám, ez is nagyon tetszik nekem. Ady kimaradt, ez persze így biztos nem stimmel, igazságtalan stb. Nagyjából az egész úgy igazságtalan, ahogy van. Hát ez. Vagy majdnem az. (2001. július 5–12.)

266

KULCSÁR SZABÓ ERNÔ (1950) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Budapest) József Attila: Eszmélet Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen Ady Endre: Párisban járt az ôsz Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd József Attila: „Költônk és kora” Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetôben Pilinszky János: Apokrif Domonkos István: Kormányeltörésben

267

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN (1973) irodalomtörténész, egyetemi oktató (Budapest) Kedves Szerkesztõk, a körkérdésre (10 legszebb vers...) a szokásos nehézségek (a döntés teljes szubjektivitása stb.) mellett nekem a „legszebb" szó, azaz a „szép” fogalmában rejlô megoldhatatlannak tetszô nehézségek teszik szinte lehetetlenné a választ, amely talán kisebb (v. másféle) gondot okozott volna a „legnagyobb”, „legjobb” stb. jelzôk mentén. Az alábbi listám tehát kb. felerészben egyezik csak avval, amelyet ez utóbbi „szempontok” mentén állítottam volna össze, amúgy pedig nyilván erôteljesen meghatározzák az aktuális olvasásélmények. Tehát: József Attila: A rák; Téli éjszaka; Eszmélet Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd; Hajnali részegség Kovács András Ferenc: Angyalfia, senki lánya Oravecz Imre: És akkor azt mondtad... az 1972. szeptemberbôl Pilinszky János: Apokrif Szabó Lôrinc: a Búsak, ahol találkozunk c. George-vers fordítása Tóth Árpád.: Esti sugárkoszorú 1. versszak Üdvözlettel, kíváncsian várva a végeredményt:

268

Kulcsár-Szabó Zoltán

LACKFI JÁNOS (1971) költô, mûfordító (Zsámbék)

A szép és az esetleges A legszebb (?) tíz elé

1 Az antológiák, a reprezentatív válogatások a költészet gyilkosai, mi több, sorozatgyilkosai. Kimetszik a verset eredeti, természetes környezetébôl, meztelenül hunyorogni késztetik túl erôs, színpadi megvilágításban. Megannyi állatkert, majomparádé, mi több, kocavadászat, ahol a vadász puskacsöve elé terelik a vadat, neki csak puffantania kell. Az antológiák mindje csupa protokoll, csupa bók és irodalomtörténeti összekacsintás, csupa arányérzék és komilfó, pukedli és piruett. A versválogatás a mûvészetet kerülô jólhízott polgár magamegnyugtatásának legkitûnôbb eszköze, olyan, mint a köztéri szobor, egy lépést sem kell tenni, máris lecsitult lelkiismeret: ma is mûvelôdtem. Húsz-harminc-ötven, de akárcsak tíz költô egy csapásra: valljuk meg, nem rossz találati arány... Nem beszélve arról, hogy az antológia jól mutat a polcon, üdíti a szemet, és elismerô füttyentésre készteti a szalon vendégeit. Az antológia izgalmas kávéház, mozgalmas találkozási pont, minden szinten szinte minden. A legkülönfélébb szempontok alapján válogatott kötetekben ismeretlen, idestova fellelhetetlen szövegek bukkannak napvilágra a tetszhalálból, elfeledett szerzôk rázzák meg magukat, szakállas vagy éppen hogy kamaszos irodalmi elôítéletek dôlnek romba a meztelen szöveg világánál. Az antológiákból kedvet kapunk a továbblapozgatásra, sosem ismert utak szövôdnek agyunkban, izgalom lesz úrrá rajtunk. A nyugat-európai könyves-kínálat ezernyi változatot vonultat fel, a tematikus válogatásoktól a történeti szelekcióig, átkozott költôktôl erotikusokig, misztikusoktól városcentrikusokig, természet-dalolóktól ellenállókig. Az ember pedig cserkészik, lesben áll, szimatol, nem tágít, s bére végül igazi mûélvezet ott, ahol esetleg nem is várná. S még egy: az antológia sokszor többet elárul válogatójáról, a válogatás koráról, mint amennyit a beválogatottakról. Két antológia összevetése kultúrtörténeti értekezéseknél beszédesebb. Az antológia az irodalom szakmai telefonkönyve: lehetetlen nélküle élni. 2 Már legszebb nôbôl is nagyon sok van. Talán mások is vannak úgy vele, hogy látják a tévében vagy épp az újságban kinyomtatva az az évi Miss Hungaryt (vagy értelemszerûleg Miss Romániát), de akár Miss Universe-et is, aztán kilépnek az utcára, és kapásból szembe 269

jön három-négy határozottan szebb nô. Velem ez mindenesetre többször elôfordult. Ami persze nem a Miss Universe-ek hibája, hiszen ôk is legszebbek. Csak éppen vannak náluk is szebb legszebbek meg náluk csúnyább mégszebbek. Mindezt persze nem azért mondom, mintha az irodalom megítélhetetlenségének és az értékek teljes relativitásának elméletét vallanám. Korántsem így van, hiszek a szép versekben, csak a legszebbeket illetôleg vagyok tamás. Pontosabban: nem egyszer történt meg, hogy ismert vagy ismeretlen költô ismeretlen verse olvastán elöntött a jólesô izgalom, lámlám, igen, lehet ma is még felhôtlenül remekmûre akadni. Ilyenkor persze a felfedezés öröme hozzáadódik az „objektív” mûélvezethez, aminthogy ismert versek esetében a szövegre tapadó sok-sok elôzmény tesz elfogulttá. Megesett az is, hogy jól ismert klasszikus vers valódi értelmére, gazdagságára csodálkoztam rá: addig nem láttam a sok mindenféle bevonattól. Éppen ezért nem hiszek a megrendíthetetlen bizonyossággal felállított listákban. Még költônként tíz verset is nehéz kiválasztani immár elmúlt századunkból, nemhogy öszes költônktôl együttvéve tízet. Persze mindegy, a mûtét mûtét, kár siránkozni, kimetszem hát a kért szövegmintákat. Ámde teszem ezt úgy, hogy sok haszon aligha lesz benne. Olyan verseket szemelek ki ugyanis, melyek gyaníthatólag nemigen lesznek rajta mások listáin. Nem mindig egész ismeretlenekre gondolok, csak éppen nem az elsô kör(ök)ben emlegetettekre, melyek ugyanakkor a viszonylagos rövidség erényével is bírnak. S bár ha a híres marxista szlogen, miszerint a mennyiség átcsap minôségbe, közvetlenül nem is alkalmaztatik, húsz megkérdezett közül tizenkilenc minden bizonnyal a Hajnali részegséget választja az Ôszi reggeli, a Tudod, hogy nincs bocsánatot a Két hexameter helyett. Mert hogy csak egy esély van, ennyi a mintavétel lehetôsége, és ha már így van, hasítsuk ki a legkövérebbet a rendelkezésre álló anyagból. Meg hát nem mondom, szépek is azok a hosszúak, de szeretem ôket magam is... Mindenesetre józanul látom válogatásom sorsát: alighanem bedarálja a statisztika árnyalatokra érzéketlen gépezete. A tíz szép vers kiszemelése nem tíz költô kiválasztása is egyben, hiszen például ha Füst Milán ellen kellett volna megválasztanom Radnóti Miklóst vagy Kassák Lajos ellen Somlyó Zoltánt, nyilván nem tettem volna. Az Éjszaka és a Hajnali imádság elhagyásának viszont már a gondolata is felbôszítene, olyannyira tagjai személyes repertoáromnak, ott suttognak, mormognak, zajonganak bennem, korteskedve beválasztatásukért. Hiszen életkor-függô ez a kis gyûjtemény, a versek egy részét gyermekeimnek mondogatva szoktam meg úgy, hogy most már válni sem igen tudnék tôle. Más részük a kamaszkorból maradt tartalékom, ez az elsô vers-hátizsák rakománya, melyet a bizonytalannak nekivágva sebtében összekészítgettem magamnak. Megkopott, sokat használt, de bevált darabok. Megint másokat a Kaláka zenéje csempészett a fülembe, Weöres Témája viszont elválhatatlan útitársam, példa-szöveg, amelyet diákok elôtt, vidéki iskolákban járva százszor hoztam fel annak illuszt270

rálására, miféle tôrôl fakad a modern költészet. Ugyanakkor tudom, hogy az itt soroltaknál jóval jobb, szebb, teljesebb, töményebb magyar versek léteznek ebbôl a korszakból. Vagyis kis gyûjteményem messzemenôen igazságtalan. Alkalmatlan listát küldök tehát alább, bizonyára nem lesz slágerlista, mi több, a befutók között nyilván aligha akadhatok majd istállómból származó paripára. Aránytalan is mindenképpen, hiszen az imént elmúlt század elsô felébôl bôven válogat, a végérôl pedig szinte semmit, mégpedig egyetlen okból: túl sok mindent szeretek, hogysem választani tudnék. Soroljam a nekem fájó kimaradtakat? A Jónás imáját, Szép Ernôtôl a Milyen jó nékem lefeküdni t, Nemes Nagy döbbenetes késeijét Istenrôl, Tolnai Ottótól a haláli Tolsztoj t, Markó Bélától az Aggteleki példázatot? Mondjam Faludyt, Vasadit, Oraveczet, Rakovszkyt, Csoórit, Petrit, Csukást s a fiatalok közül mindazokat (Kemény Istvánt, Vörös Istvánt, Tóth Krisztát, Szabó T. Annát, Szakács Esztert, Imreh Andrást, Jónás Tamást s másokat), akik felrántanak a padlóról, s valami másfélébe lendítenek át? Nem nyafogok, úgyis késô (most látom, milyen óriás ô). Nem a politikai korrektség igénye, hanem az amputáltak fájdalma mondatja ezt a pót-listát velem. A névsor (vers-sor) kész, az alkotó (bûntudattal) pihen. Ez az én listám, s ha falsul is, de benne zeng legalábbis az én 20. századom. 1. Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában 2. Kosztolányi Dezsô: Vágy eltévedni 3. Somlyó Zoltán: Hajnali imádság 4. József Attila: (Talán eltûnök hirtelen...) 5. Radnóti Miklós: Éjszaka 6. Pilinszky János: Te gyôzz le 7. Szabó Lôrinc: Dsuang Dszi álma 8. Weöres Sándor: Téma és változatok 9. Nagy László: Az angyal és a kutyák 10. Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

271

LÁNG GUSZTÁV (1936) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Szombathely) 1. Dsida Jenõ: Nagycsütörtök 2. Szilágyi Domokos: Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-bôl 3. Kosztolányi Dezsõ: Õszi reggeli 4. Ady Endre: Ádám, hol vagy? 5. József Attila: Nagyon fáj 6. Kányádi Sándor: Vén juh az õsz 7. Babits Mihály: Õsz és tavasz között 8. Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban 9. Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé 10. Füst Milán: A magyarokhoz Hónapok teltek el azóta, hogy elküldtem a Korunknak verslistámat, s most megjelent. Olvasom, s közben egyre kíváncsibb leszek, hogy miért éppen ezt a tízet választottam. Hiszen egy ilyen felsorolás úgy jön létre, ahogy (állítólag) egy szürrealista költemény; leírtam az elsô címet, mert valamilyen ismeretlen okból épp az volt (jutott) akkor eszembe, s a többiek elkezdtek „szabadon társulni” hozzá, szintén ismeretlen okból. Most, utólag próbálok megfejteni valamit ebbôl az okból. Tisztán esztétikai magyarázatot egyedül a Dsida-vers címéhez fûzhetek. A tíz közül talán ezt olvastam el legtöbbször, s egyedül ezt (most, írás közben ellenôriztem) tudom elejétôl végig könyv nélkül. S ahányszor olvastam vagy elmondtam magamnak, egyre inkább meggyôzôdtem, hogy ha van hibátlan, „gáncstalan” vers az újabb magyar irodalomban, akkor a Nagycsütörtök az. Ha nem is teljes magyarázat, legalább megnyugtató. Szilágyi Domokos verse a kétségbeesésrôl szól, a költészet kétségbeesésérôl, mely elvesztette hitét önmagában és lehetôségeiben. Ez teszi idôszerûvé, hiszen a költészet esélyei e vers megírása óta csak romlottak. Talán egy kicsit – magam sem tudom, miért – a költô búcsúleveleként olvasom mindig. Emlékszem a délelôttre, amikor az Utunk szerkesztôségében kiszámítottuk, hogy sétabotja nélkül (mert anélkül látták elôzô délután, s rögtön kitaláltuk – rémülten, hogy igazunk lehet –, miért dobta el utolsó támaszát) csakis bérautóval

272

és csakis a Kányafôhöz mehetett. E kínzó emlék is benne van számomra a szövegben, a költô nevéhez ezért kapcsolódik mindig elsôként. Kosztolányi verse Székely Jánosra emlékeztet, akivel hosszan beszéltünk róla egy estén, vacsora után. Megegyeztünk, hogy rokona Hölderlin utolsó verseinek, abban, ahogy derülten, a tiszta kontempláció magasából nézi az élet szépségeit, az életét, melyrôl már sikerült lemondania. Hölderlint a téboly vezette erre a magaslatra, Kosztolányit a bölcsesség. Szívszorító. Adytól biztosan sok más vers is eszembe juthatott volna, de ennek két sorát – „Az ô bús ’Ádám, hol vagy?’-ára / Felelnek hangos szívverések” – megrendítôen szépnek érzem. A vers egésze ennek az „ékkônek” (méltó) foglalata. A Nagyon fáj biztosan nem a legszebb magyar szerelmes vers, még csak József Attilának sem legszebb szerelmes verse. De talán a legôszintébb a világirodalomban. Önzés, gyûlölet, bosszúvágy és kétségbeesés torlódik benne; végre valaki merte kimondani, hogy ezek a „nemtelen” érzések is forrásai a szerelemnek. És ahogyan uralkodik a formán az, aki önmagán már nem képes uralkodni... Kányádi verse sokunk számára volt reveláció megjelenésekor. Az akkor kortárs erdélyi lírában ez a tárgyias leírásnak álcázott szimbolika s jelentésgazdagsága példa nélküli volt. Írtam róla, s büszkén fedeztem fel benne a Shakespeare–Arany János intertextust. Ma már tudom, hogy a Júlia szép leányra kellett volna gondolnom, az égi „fodor fehér bárány”-ra, mely lám mivé lett, mire hozzánk aláereszkedett. Milyen pásztorai voltunk, vagyunk? A Babits-vers nem szorul indoklásra. Persze sok más is eszembe juthatott volna Babitstól, de talán befolyásolt, hogy ezt egy temetésen hallottam, gyászbeszéd helyett. A sír mellett a búcsúztatótól mindenki vigaszt (is) vár, katarzist – helyette a vigasztalanság szavai intettek arra, hogy sírközelben (mindnyájan mindig ott vagyunk) nincs helye önnyugtató képmutatásnak. A Jékely-vers egy témakör és egy költeménytípus sorsát példázza. A legteljesebb és legmodernebb transzilvanista költeménynek tartom, s csak dühöngeni lehet, hogy ezt is és rokonlelkû vers-testvéreit (Dsida Psalmusát, Reményik Végvári-verseit, az Ahogy lehet indulatát, hogy csak néhány példára szorítkozzam) nemzedékek tudatából igyekezett kiirtani a parancsuralom, meggátolva hatásukat a nemzettudatra. Tanítványaimnak mindig idézem,

273

s azért is, mert gyönyörûen példázza, hogy lehet valaki egy személyben erdélyi és anyaországi, „összmagyar” költô. Tóth Árpád költeményében – minden szépsége mellett – egy finom stílusbravúrt csodálok. Abban a strófában, melyben az „édes ének – édesének” rímpár parodisztikusan idézi a Hajnali szerenád hangnemét, a szépségekben tobzódás bocsánatos bûnét. Valaha, 19–20 évesen, lelkesedtem e korai Tóth Árpád-hangért, aztán lassan megelégeltem. Ez az önparódia mintegy feloldoz a hûtlenség (ön)vádja alól; lám, én sem veszem már komolyan, súgja rímeivel fülembe maga a költô. S megvallom, itt megálltak „szabad képzettársításaim”. Nem jutott eszembe újabb cím, talán titkos tiltakozásul a „tíz vers” képtelen megkötése ellen (hiszen sokszor tízet lehetne könnyen találni), vagy úgy jártam, mint a kártyás, akinek már csak egyetlen játékpénze maradt, és sorsa függ tôle, hogy melyik lapra teszi? Keresnem kellett egy „tizediket”, s nem tudom, miért, Füst Milán-kötetet vettem ehhez kézbe. A verset most olvastam életemben elôször. Valósággal fájt, hogy eddig nem ismertem. Nemcsak adtam hát ennek a „vetélkedônek”, hanem kaptam is egy versélményt. Meg vagyok fizetve.

274

LÁNG ZSOLT (1958) író, szerkesztô (Látó, Marosvásárhely) Kedves Kántor Lajos és Balázs Imre József! Nem tudom, mitõl tíz, mitõl tizenegy, azaz nem találom a határt tíz és tizenegy között. Egy verset viszont töprengés nélkül tudok mondani. Mert ha azt hallom, hogy vers, akkor mindig ez az egy van bennem. Tizenhét voltam, amikor megismerkedtem vele, és ahhoz, hogy megsejtsem, mi is a vers, még hozzásegített valami más is: Láng Gusztáv magyarázata a tizenegyedikes tankönyvbõl. Számomra azóta sincs nagyobb vers, azóta sincs pontosabb verselemzés. És még történt akkor valami. Mert amikor Ligeti tanár úr felolvasta a verset, és ráült az üres elsõ padra, lábát az ülõkére támasztva, hirtelen úgy tûnt: nem más õ, mint a Szinva partján üldögélõ költõ. Most is elõttem van, és látom a költõt is, pedig már mindketten meghaltak, és látom magamat, és látok másokat, mindent, de mindent látok, mintha egy csodálatos gömbtükörbe pillantanék bele. Egy verset nevezek meg (vagy be) tehát itt a tizedik mondatban: József Attila Ódáját.

275

LÁSZLÓFFY ALADÁR (1937) költô, szerkesztô (Helikon, Kolozsvár) 1. Ady Endre: Az õs Kaján 2. Márai Sándor: Halotti beszéd 3. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez 4. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség 5. Szabó Lõrinc: Az operába indul az autó 6. József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…) 7. Nagy László: Arccal a tengernek 8. Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék 9. Szilágyi Domokos: A láz enciklopédiája 10. Weöres Sándor: Valse triste

276

LENGYEL BALÁZS (1918) esszéíró (Budapest)

Néhány megjegyzés tíz versrõl Legelsõ megjegyzés. Nem biztos, hogy a legszebbek, hanem a legsúlyosabbak, legfontosabbak. Második megjegyzés: nem az egész századra nézve válogattam. Azt képzelem, hogy az ember legfontosabb versei fiatalkora idején rögzülnek. Akkor vésõdnek bele, s megmaradnak emlékezetünkben egy életen át. Így azokat a vers-alapélményeimet válogattam egybe, amelyek úgy 17. és legfeljebb 30. évem között keletkeztek. Ha az évszámokat nézzük, 1935 és mondjuk 1948–50 körül. A 10 „legszebb” vers számomra a költõk idõrendjében tehát: 1. Ady Endre: Az Illés szekerén. Sok minden más késõbb szeretett Ady-verset ezért nem választottam. Csak egyet mondok a számtalan közül: A ló kérdez. 2. Babits Mihály: Mint különös hírmondó… Ez a vers is halálról szól, mint az Õsz és tavasz között. De az érettségire tanulva, 1936-ban, a tanulás terhének könnyítésére, Babits Versenyt az esztendõkkel címû kötetét olvastam. Ez volt a szórakozásom: a versolvasás. Továbbá ma már alappélda arra, hogy az ifjúságban milyen mélyen belegyökeredzik a halál kérdése. A késõbb keletkezett Õsz és tavasz közöttet („Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) is olvashattam volna. 3. Kosztolányi Dezsõ: Ének a semmirõl. Ezt a verset még Kosztolányi életében, gimnazista koromban olvastam. Ha jól emlékszem, a villamosban ülve a Pesti Naplóban találtam meg a verset, a Szerelmesek címû vers mellett. Meg is tanultam még a villamoson utazás közben az Ének a semmirõlt, melyet akkor Kosztolányi – úgy emlékszem – más, nem ezzel a címmel jelentetett meg. 4. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek. Megtanulhatatlanul hosszú vers. De a magyar irodalomban (s részben a világirodalomban is) vadonatúj hang. Nem csak trükk. Részletét ma is betéve tudom:

én láttam párist és nem láttam semmit szeretõm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtõl nevetni akartam elõttük de nagyon szégyelltem hogy két nadrág van rajtam gatya nélkül bizonyos hogy a költõ vagy épít magának valamit amibe kedve telik 277

vagy bátran elmehet szivarvégszedõnek vagy vagy madarak lenyelték a hangot a fák azonban tovább énekelnek ez már az öregség jele de nem jelent semmit én KASSÁK LAJOS vagyok s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár (1921)

5. Illyés Gyula: Nem menekülhetsz. A Márciusi Front makói gyûlésén hallottam tõle, ha jól emlékszem, 1937 õszén. Tudom, hogy az Egy mondat a zsarnokságról vagy a Nem volt elég talán ismertebb, de nekem akkor, személyesen elmondva, a legszuggesztívebb verse volt. 6. József Attila: A Dunánál. József Attila Nagyon fáj címû kötetét a Cserépfalvi könyvesboltban (a Váci utcában) még a költõ életében vettem meg. Tehetném így inkább a Nagyon fáj címû verset az elsõ tíz vers közül az egynek. 7. Radnóti Miklós: Nem tudhatom… Kifejezetten ezt a patriótának tekinthetõ verset választottam s nem a fantasztikusan formamûvész (cezurált jambusok) Erõltetett menetet, amely a teljes tragédiáját eleveníti meg. Nem is értem, hogy a testi szenvedések közben hogy tudhatott verset írni. De Radnóti tartása döbbenetes volt. 1944. április 20-án voltam nála (itt van kezemben Válogatott verseinek a dedikálása: „Lengyel Balázséknak szeretettel”, vagyis Nemes Nagy Ágnesnek is), s valami menekülésre használható iratot kínáltam neki. Elutasította. Nézd, mondta, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Mi lesz ebbõl az országból? 8. Weöres Sándor: Öregek. 1935-ben gimnazistaként személyesen találkoztam Weöres Sanyival. Alig látszott idõsebbnek nálam. Volt egy ifjú irodalmi társaságunk, a Hajnal. Ott hozta hozzánk Weörest atyailag Fodor József. Weöres nem sokkal ezután, a Hideg van címû kötetét Csöngérõl küldte meg ikertestvéremnek, Lengyel Piroskának dedikálva. (Megvan a kötet.) 9. Pilinszky János: Francia fogoly. Az Apokrif szerintem Pilinszky legnagyobb verse, valamivel késõbbi (1950 vagy 51). Miközben az Apokrifot írta nálunk, Nemes Nagy Ágnesnél úgy kétnaponként megjelent, alakította, formálta a verset, és fel-felolvasta a készülõ részeket. De ez már az Újhold megszüntetése után volt. Ezért nem az Apokrifot jelölöm.

278

10. Nemes Nagy Ágnes: Fák. Minden kötetének kiemelt verse. A lombtalan téli fák, a téli létezés, a mégis megmaradás, ha meggondoljuk, az elnyomottság, a tiltakozás jelképei. Ezért nem a talán legszuggesztívebb Patak címû versét választottam, bár a választott idõhatárokon belül talán az is lehetett volna. Végül a tíz vers után egy Mottó címû vers arról, hogy a költõ léte milyen az idõben, a pillanaton túl. Székely Magda írta, négy sor az egész:

Leüthetsz. Én nem ütök vissza. Az én kezem gyönge a rosszra. A hulló test helyén leüthetetlen Erõsen áll az én igazi testem.

279

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ (1972) költô, szerkesztô (Székelyföld, Csíkszereda)

Tíz vers a kedvenceim c. füzetbõl Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet Babits Mihály: Jónás könyve Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Szabó Lõrinc: Tücsökzene József Attila: Óda Dsida Jenõ: Miért borultak le az angyalok Viola elõtt? Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert Petri György: A szerelmi költészet nehézségeirõl Kemény István: Egy nap élet

280

MARGÓCSY ISTVÁN (1949) irodalomtörténész, szerkesztô (2000, Budapest) Kedves Barátaim, sajnos csak most, késôn kaptam meg a felkérô levelet, elnézést a késésért. De azért csatolom tíz vers címét, rangsorolás nélkül, minden indoklás nélkül, legfeljebb annyit kérnék odaírni, hogy szerintem ez nem a tíz legszebb vers, hisz olyan nincs, vagy rengeteg van, hanem csak „TÍZ NAGYON FONTOS VERS A HUSZADIK SZÁZADBÓL”. Köszönöm a felkérést, sok üdvözlettel Margócsy István Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana Szabó Lôrinc: Harc az ünnepért József Attila: Kirakják a fát Weöres Sándor: Negyedik szimfónia Pilinszky János: Apokrif Juhász Ferenc: József Attila sírja Petri György: Történet Tandori Dezsô: Round Pond, avagy a Kerek Tó Várady Szabolcs: Vécétartály-villanella Rakovszky Zsuzsa: Megnyitó

281

MARKÓ BÉLA (1951) költô, fôszerkesztô (Látó, Marosvásárhely) Tisztelt Szerkesztô Úr! Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe a legszebb, a legjobb, a legfontosabb verset mérô mérce. Rémlik, hogy volt ilyen mércém nekem is, de ki tudja, hova lett. Elvesztettem, vagy elvették tôlem. Ami eszembe jut: sorsok, költôsorsok és embersorsok. Eszerint tudok felidézni verseket, eszerint készíthetem el a mai gyorslistámat. Azt, ami ma, 2001. október 19-én éppen eszembe jut, mert valamiért sorsunkra emlékeztet. A költô sorsára vagy az olvasóéra. Ez a lista nem azonos azzal, ami a tegnap jutott eszembe, és minden bizonnyal azzal sem, amire holnap emlékeznék, ha ismét megkérdeznének. Tehát: Ady Endre: Új s új lovat Babits Mihály: Ôsz és tavasz között Juhász Gyula: Tápai lagzi Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus József Attila: Nyolcesztendôs lányok József Attila: Eszmélet Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetôben Székely János: A vesztesek Szabó Lôrinc: A huszonhatodik év (egy versként idézem az egész szonettkönyvet) 2001. október 19.

282

Markó Béla

MÁRTON LÁSZLÓ (1959) író (Budapest)

Buda, 2001. V. 22.

Tisztelt Szerkesztôség! Kedves Lajos, annak a megtisztelô felkérésnek, hogy állítsam össze a magam listáját a 20. század legszebbnek tartott tíz magyar versérôl, nem tudok eleget tenni. Mindenekelôtt azért nem, mert nagyon sok kedves versem van, s ezek nagy része 20. századi magyar vers. Nem számoltam össze ôket, biztosan több száz van, talán több ezer is. Ha kiemelnék közülük tízet (vagy akárhányat), úgy érzem, cserbenhagynám a többit. Aztán: vannak versek, amelyek nagyon fontosak, de nem annyira szépek. Mások nagyon szépek, de egy-egy részletük miatt mégis megoldatlanok. Tíz vers kiválasztása nagy felelôsséggel jár: ilyenkor óhatatlanul a fontosság dominál, nem pedig a szépség. Meg aztán: miért szép egy vers, mitôl tartom szépnek? Miért kedvelem? Azt hiszem, mindegyiket más-más okból. Azt hiszem, az év mindegyik napján más-más tízes listám lenne. De hiszen éppen ebben áll a versolvasás egyik öröme: hogy az örömnek jellege is, forrása is folyamatosan változik. Egy bizonyos életkoron túl az ember ízlése és világszemlélete már nagyjából állandó, de a figyelem jó esetben rugalmas marad, és a hangulat alakulásait sem lehet figyelmen kívül hagyni. Meg aztán: az ilyen listázás erôlteti, szinte kényszeríti az „egy költô – egy vers” hozzárendelést, holott ha egy költôt szeretek, rendszerint nem egy, hanem több kedvenc versem van tôle, s az egyik vers iránti vonzalmam érthetetlen lenne a másik, harmadik nélkül. Ha költô volnék, egy ilyen felkérés hatására talán megírnám tíz legkedvesebb, legszebbnek tartott 20. századi magyar versemet. De hát nem vagyok költô. Így csak ezt a kis eszmefuttatást küldhetem. S még valamit megtehetek: elmegyek a könyvtárba, elolvasok tíz verset a Korunk régebbi és újabb számaiból. Baráti szívvel: Márton László

283

MEKIS D. JÁNOS (1970) irodalomtörténész, egyetemi oktató (Pécs) Kedves Balázs Imre József, íme a 20. század legszebb tíz magyar nyelvû verse: Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Déry Tibor: Az ámokfutó Domonkos István: Kormányeltörésben Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd Kovács András Ferenc: J. A. szonettje Márai Sándor: Mennybõl az angyal Nemes Nagy Ágnes: Között Oravecz Imre: A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása Tandori Dezsõ: A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz De ezt nem állítom felelõsséggel.

284

Üdvözlettel: Mekis D. János

MÉSZÁROS SÁNDOR (1959) irodalomtörténész, író (Budapest) Babits Mihály: Intelem vezeklésre Füst Milán: Levél a rémületrôl József Attila: Eszmélet Szabó Lôrinc: Tücsökzene Weöres Sándor: Harmadik szimfónia Pilinszky János: Apokrif Kosztolányi Dezsô: Csáth Gézának – Tandori Dezsô: Mottók egymás alá Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig Borbély Szilárd: Hosszú nap el Kukorelly Endre: Egy gyógynövény-kert „A magyar szavazók többsége nyilván azt hiszi, hogy a választáson a gyôztest kell eltalálni...” – mondta derûs rezignáltsággal egyik barátom valamelyik demokratikus, politikai választás elôtt. Vagy után, erre már nem emlékszem pontosan, de a mondat hangsúlyából arra következtetek, hogy inkább utána lehetett. Szerencsére, egy efféle választásnak – hogy a huszadik századi magyar lírából melyik a legszebb tíz vers – nincs ekkora tétje, nem, ennél sokkal „nagyobb”!, mégis elsô olvasásra éreztem azt a kísértést, hogy eltaláljam a gyôztes(eke)t. Ami nem olyan nehéz, feltehetôen egy érettségizô gimnazista is jól megfelelne az elvárásoknak. Jól vagy jobban – talán ez a körkérdés kényes pontja. Ugyanis nehéz szétválasztani a személyes választ a kultúrában már adott esztétikai értékrendtôl. Bár indokolt lehet itt is a többes szám használata, hiszen botorság volna egyetlen lírai kánon létét föltételezni. Azt sem hiszem természetesen, hogy lehetséges volna kánonoktól független olvasás, azaz a személyes választásaimat ne határozná meg az elmúlt másfél-két évtized irodalmi ízlésváltozása és olvasástapasztalata. Mégis azokat a verseket választottam, amelyeket az utóbbi években a legtöbbször olvastam újra. Aki viszonylag rendszeresen olvas költôket és más efféle ôrültségeket, annak aligha kell bizonygatni, hogy az az egyik legszabadabb pillanat, amikor valaki késô éjszaka odamegy a könyvespolca elé, és kicsit hezitálva álldogál: most melyiket vegyem le? Önkényes, szabad és biztos választás. Szinte nem lehet hibázni. Vagy a hiba is jó, mert legfeljebb kiderül, hogy a korábban jónak és / vagy remekmûnek tartott vers nem az. Pontosabban: nem ez derül ki. Ennél talán kevesebb: valamiért nem tetszik. Nem szólal meg. Nem annyira. Túlzás. Sok manír, az ún. költôi eszköz. Zúg a fülem tôle,

285

ahogyan dörömböl. Vagy ellenkezôleg: annyira szép és míves és poétikus, hogy elalszom. És tényleg, már alszom is. Lehetséges, hogy az oktatás, illetve a nyilvános versértelmezések közös hibája, hogy az ún. remekmûvekre koncentrálnak. Mintha csak a hegycsúcsokat látnánk, ahol nincsenek dombok és völgyek. Pedig feltehetôen igaza van Gottfried Benn-nek, hogy a legjelentôsebb költôi életmûvek sem tartalmaznak négy-öt igazán nagy versnél többet. Ami nem jelenti azt, hogy a többi elhanyagolható vagy lényegtelen volna, hiszen az életmû kontextusa folyamatosan átértelmezôdik. Vagyis – ellentétben a nagy német költô állításával – soha nem lehet pontosan és véglegesen „tudni” vagy kijelenteni, melyik az a négy-öt remekmû, hiszen ez az (újra)olvasás, az értelmezés tétje és nem-kalkulálható folyamat. E belátás nélkül „mindig ugyanazt a mûvet olvassuk”, ahogy Roland Barthes mondaná. Ebben az értelemben megkockáztatható az az állítás, hogy a magyar költészet kánonja elmerevedett, nagyon hosszú ideje ugyanazokat a mûveket (nem)olvassuk. Különben hogyan fordulhatna elô az, hogy a huszadik század legjelentôsebb költôjének tartott Ady Endrérôl közel két évtizede nem jelent meg új, átfogó értelmezés – Király István monumentális monográfiájának doktriner-marxista elméleti elôfeltevései és esztétikai értékítéletei már születésükkor tarthatatlanok voltak, de a hatalmi diskurzus terében megvitathatatlannak bizonyultak. De említhetném Petôfit is, akirôl Horváth János óta csak Margócsy István kismonográfiája tett kísérletet arra, hogy új értelmezési keretbe állítsa e kivételes jelentôségû költészetet. Mégsem az irodalomtörténeti szakmát akarnám pellengérre állítani, vagy akár adósságait vázlatosan számba venni. Bár nyilván nem független ettôl, hogy az élô magyar költészet nem olvassa, azaz nem írja újra az említett két költônagyságot. Legalábbis nem ismerek az elmúlt idôszakban fellépô új költôk közül olyanokat, akiknek líravilágára számottevô hatással lett volna Petôfi vagy Ady költészete. Természetesen nem abban az értelemben, hogy nem tekintenék a lírahagyomány részének, esetleg ne adóznának tisztelettel emlékük elôtt, de nyelvi magatartásuk és poétikai tradíciójuk jelenleg nem vagy csak alig alakítja az élô magyar költészet beszédformáit. Mindez csak és kizárólag leíró értelemben érvényes, hiszen bizonyos költôi hagyományok kizárulása, „elnémulása” egy kultúrán belül többnyire idôleges, újra megszólalásuk váratlan és kalkulálhatatlan történés. A kánon(ok) konzerválására irányuló erôfeszítéseket nyilvánvalónak tekintem, hiszen ez létmódjukhoz tartozik, ugyanakkor azok lerombolását és átértelmezését egyetlen értelmezôi kör vagy intézményi erô sem tudja tartósan megakadályozni. A versízlés megváltozása nehezen vitatható olvasói tapasztalat. Az új magyar költészet szereptudatának, nyelvi magatartásának és poétikájának átalakulása szükségképpen más olvasói beállítódást alakít ki a huszadik századi lírahagyomány értékelésében. Éppen ezért a legszabadabbnak hitt választás is – amit az esti könyvespolc elôtti álldogálás konkrét vagy 286

metaforikus helyzete jelent – viszonylagos. A legszemélyesebbnek hitt választás is függ az adott verskultúrán belül ható értékrendtôl, legfeljebb nem vesz tudomást róla. Vagy ellenkezôleg, ami professzionális olvasóknál gyakori, szándékosan az anti-professzionalista olvasó maszkját ölti magára. Az ún. egyszerû olvasó ideáltípusa ugyanolyan konstrukció, mint a versértés szakmai professzionalizmusának túlhangsúlyozása. Aligha van olyan líraszakértô, aki a tudományos objektivitás vértjében feszítene fényes nappal, hiszen ennek ismeretelméleti keretfeltételei kérdôjelezôdtek meg, illetve bizonyultak illúziónak a humán tudományok körében. Míg az egyszerû olvasók és csillogó szemû lírarajongók is az intézményi közvetítéssel megszerzett tudásuk és ízlésük normái szerint választanak – igaz, elôfordulhat, hogy néha jobban, mint akik hivatásszerûen olvasnak. Annyi biztosnak látszik, hogy a sok olvasás rontja a szemet, különösen a televízió kékes fényénél nehéz feladat ez. És aki nem olvas verset, éppen úgy meghal, mint aki púposra olvasta a szemét. Éppen ezért nem szeretném megindokolni a választott tíz verset. Még afölött sem sopánkodnék, miért éppen tíz és nem tizenegy, mint az Aranycsapat, vagy tizenkettô, mint az apostolok, hiszen ezért játék, ahol a szabályok – bizonyos értelemben – önkényesek. Egy ponton megszegtem a szabályt, ami persze hozzátartozik a játék lényegéhez, mivel Kosztolányi Dezsô Csáth Gézának címû versét önmagában talán nem, hanem csak a Tandori-féle átiratban tartom kiemelkedônek – ez fordítva viszont nem képzelhetô el. És így legalább két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen egyik kedves költômrôl sem kellett lemondanom. A harmadik legyecske, amit így ütöttem, hogy ily módon négy élô költôt választhattam be, amit még az elején tûztem ki magam elé, teljesen önkényesen. Igaz, ez azzal az apró szépséghibával járt, hogy Petri Györgyöt is élô költônek tekintettem, amiben talán nem is tévedtem nagyot. Az, hogy a lista kicsit öregesre sikeredett, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a második legfiatalabb költô, Kukorelly Endre már ötvenéves, ami irodalomtörténeti értelemben vén faszt jelent, csak éppen ott másképp hívják. Kínosabb és nehezebb feladat lenne annak részletes indoklása, milyen költôk-versek maradtak ki és miért. Nyilván vérzô szívvel – volna ez az ájtatos manós hang. Igen, de annyira sok „legszebb vers” nem maradhatott ki, ha már tízet választottam, mert akkor nincs értelme a felsô foknak. Ám legalább két udvariatlanságot elkövettem. Nem választottam egyetlen erdélyi költôt sem, ami bizonyára bárdolatlan válasz lehet a Korunk olvasói felôl nézve. Hiszen Dsida, Jékely, Kányádi, Szôcs Géza és Kovács András Ferenc minden huszadik századi magyar költôi antológiában joggal kaphat helyet – a kérdés inkább csak az, ami fúrja az oldalam, hogy ezen alkotóknak van-e egyetlen versük, amit minden kétséget kizáróan beválogatnéke. Mert hármat könnyebben, mint egyet, ami nem ugyanaz. 287

Talán még ennél is nagyobb pofátlanság, amiért joggal kövezhetne meg a feminista kritika, hogy - feltehetôen „fallogocentrikus, hímsoviniszta elfogultságtól vezérelve” – nem választottam nôköltôt. Kész szerencse, hogy nincs még feminista hazai kritika, így bátran elmondhatom, hogy ez az aspektus csak utólag jutott eszembe, mivel számomra a költészet értékelésénél ez nem releváns szempont. A lehetséges tizenegyedik Nemes Nagy Ágnes Lovak és az angyalok címû verse lett volna, ha viszont a nôi írásra kellene példát keresnem, akkor Weöres Sándor Psychéjét elôbb említeném. Amiben tévedhetek. Mint ahogyan minden másban is. Aki nem mer hibázni vagy szorong a tévedés kockázatától, az radikálisan félreérti a költészetet. Remélem, tíz vagy húsz év múlva, ha hasonló kérdésre kell válaszolnom, belátom magamban, hogy tévedtem, és más versek jutnak az eszembe. Vagy nem egészen, és az is jó lesz.

288

MONOSTORI IMRE (1945) irodalomtörténész, fôszerkesztô (Új Forrás, Tatabánya) Kedves Barátaim, szívbôl köszönöm, hogy – bár a beküldési határidôt már többször lekéstem – mégis fogadjátok szavazatomat a 20. század legjobb (legszebb?) magyar költeményeirôl. Nem emlékszem már pontosan arra, hogyan szólt a feladat, de talán ez nem baj, hiszen úgyis azok közül a versek közül nevezek meg néhányat, amelyek a legközelebb állnak hozzám, úgy is mondhatnám, melyekhez személyes közöm van. Lássuk tehát! Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú József Attila: Eszmélet József Attila: Téli éjszaka Radnóti Miklós: Béke, borzalom Illyés Gyula: Bartók Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetôben Pilinszky János: Harbach, 1944 Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb Weöres Sándor: Az éjszaka csodái Minden jót kívánok nektek (az ötlet egyébként nagyon jó, kár, hogy nem én találtam ki). Tatabánya, 2001. augusztus 28.

289

Baráti öleléssel: Monostori Imre

NAGY GÁSPÁR (1949) költô, szerkesztô (Hitel, Budapest) Kedves Barátaim! Köszönöm megtisztelô körleveleteket, melyben a 20. század 10 legszebb magyar verse felôl érdeklôdtök. Nos, nekem nincs ennyi, akárhogy is kurtítom a listát, csak többem van, több maradt! A listám 15-ös. Mondjuk egy szép szonett, melynek a címe Ady verse, a zárósor pedig Szilágyi Domokosé. Ez egy másfél válasz (talán mások helyett is!): a költôé és a szerkesztôé. De igazából még hozzá kívánkozott volna az olvasó is, s akkor nem állunk meg bizony 20-nál sem! Vállalva, hogy válaszom érvénytelen, de én minden egyes verset azonos rangúnak gondolok. A költôk születésének (és nem haláluk és nem is a versek keletkezésének) sorrendjében írom ide a verseket most minden magyarázat nélkül (némelyekrôl már korábban írásban vallottam); tehát az én 15-ös listám: Ady Endre: Intés az ôrzôkhöz Babits Mihály: Az elbocsátott vad Kosztolányi Dezsô: Ének a semmirôl Nadányi Zoltán: Körmenet Sinka István: Lovasok opál mezôkön Szabó Lôrinc: Ima a gyermekekért Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról József Attila: Eszmélet Dsida Jenô: A sötétség verse Jékely Zoltán: Apa-váró Weöres Sándor: Anyámnak Pilinszky János: Négysoros Kormos István: Október Nagy László: Versben bujdosó Szilágyi Domokos: Circumdederunt

Budapest, 2001. április 22.

290

A szép gondolat megvalósulásában bízva, barátsággal: Nagy Gáspár

NAGY PÁL (1934) író, szerkesztô (Párizs)

A huszadik század tíz legszebb magyar verse 1. Füst Milán: A magyarokhoz 2. Kassák Lajos: Számozott versek: 70 („A virágnak agyara van...”) 3. Weöres Sándor: Mahruh veszése 4. Pilinszky János: Apokrif 5. Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteibôl 6. Juhász Ferenc: Rezi bordal 7. Bakucz József: Apolló és Anyolló 8. Erdély Miklós: Baal-Sém Tov homloka a zsámolyon 9. Tandori Dezsô: Egy talált tárgy megtisztítása 10. Parancs János: Portölcsér A hatvanas évek elején a Magyar Mûhely szerkesztôi elhatározták, hogy „Harminc magyar költô” címmel kiadják Párizsban az élô magyar költôk körülbelül háromszáz oldalas antológiáját. A szerkesztés munkájára az akkor éppen Párizsban tartózkodó Kormos Istvánt kérték föl. Ô – hogy munkája ne legyen egyoldalú – a Magyar Mûhely három szerkesztôjétôl (Nagy Páltól, Papp Tibortól, Parancs Jánostól), valamint Pomogáts Bélától elôzetes válogatást kért, s maga is készített egy ilyet. (Az antológia sajnos soha nem jelent meg.) Listám elsô hat költôje, illetve verse mind az öt válogatásba bekerült. Bakucz, Erdély, Tandori, Parancs az én kedves költôim; egyéni hangjuk, modernségük vonz, ezért válogattam be egy-egy versüket a tíz legszebb magyar vers közé. Nagy Pál a párizsi Magyar Mûhely szerkesztôje 2001. szept. 5.

291

NÉMETH ZOLTÁN (1970) költô, irodalomkritikus (Ipolybalog) Czóbel Minka: Virrasztó Juhász Gyula: Anna örök József Attila: Nagyon fáj Pilinszky János: Francia fogoly Ady Endre: Az ôs Kaján Szabó Lôrinc: Babits Karinthy Frigyes: Mint aki halkan belelépett… Tandori Dezsô: A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz Térey János: Hedvig hagyományai – Családi ügy Csehy Zoltán: Catullusi A huszadik század tíz legszebb magyar versére irányuló kérdéssel talán mindannyian úgy vagyunk, hogy a legszebb százból is maradnának ki kedvenc verseink. Szép? Szép az, ami megdöbbent? Ami lenyûgöz? Ami rabjává tesz? Némely verssel úgy vagyok, hogy életem egy bizonyos pillanatában rendkívül fontosnak éreztem, fontosabbnak minden más versnél. Ma pedig talán csak az elmúlt élmény tompa visszfénye csillan meg rajta. Soroljam a legszebb tízbe? Vajon kihagyhatatlanok a mai magyar kánon legfontosabb szerzôi? Összeállítható a tízes lista Ady, József Attila, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lôrinc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Tandori, Kukorelly, KAF… versei nélkül? Valószínûleg nem. De mégis: most, hogy gyorsan visszaolvasom a névsort, most látom: ez már a nevek szintjén is több, mint tíz. Mit tegyek tehát? Elsôként egy olyan verssel indítanék, amely valószínûleg nem sok szavazónál tartozik a legszebb tízbe, számomra viszont a századforduló lírájának egyik legfontosabb szövege: Czóbel Minka Virrasztó címû verse. Elsô olvasatban a századforduló dekadenciájának egyik ragyogó példája, egy következôben a perverz, túlfûtött szexualitásból táplálkozó nyelv ragad meg, amely a halott és az állat nászát örökíti meg, egy harmadik olvasat az emberi létbôl kitagadottak egymásratalálását „beszéli el”, egy negyedik pedig az alkímiából táplálkozó misztikus olvasat, amely a Nô és a Majom titokzatos egyesülését, az ösztön és a szexualitás találkozását hivatott demonstrálni… Legszebb magyar verseim közé sorolom még azokat az opuszokat, amelyek teljes világot állítanak az olvasó elé. Azaz amikor, úgy érzem, a szöveg szinte „kirobban” a költôbôl, teljesen eltûnni látszik a megcsináltság, a vers azt imitálja, hogy egyszerre, szinte tudatosítás 292

nélkül jönnek elô a szavak. Mindig lenyûgöz, amikor a szöveg el tudja játszani velem ezt a játékot: hogy alkotójának életét teljesen kitölti a verse. Ide sorolnám Juhász Gyula Anna örök, József Attila Nagyon fáj és Pilinszky János Francia fogoly címû versét. Ady Endrétôl Az ôs Kaján minden olvasás után újabb rejtelmeket tartogat számomra, egész egyszerûen befejezhetetlen szöveg, ifjúkorom nagy verse. Szabó Lôrinc Babits címû opuszát pedig referenciális olvasata teszi számomra utánozhatatlanná: két költôt látok mögötte, hús-vér embereket. E minden költôbarátság nagy verse szintén feledhetetlen számomra a huszadik századi magyar lírából. Tény, hogy a magyar költészet magaslataira általában az elégikus verseket helyezik az olvasók. Tandori Dezsô lovacskája és Karinthy Frigyes Így írtok ti címû kötete kicsit enyhít ezen a mérhetetlen komolyságon. Ráadásul Tandori verse vizuálisan is hat, vagyis arra figyelmeztet: szép magyar vers lehet a képvers is. A legfiatalabbak közül Térey János és Csehy Zoltán szövegei állnak hozzám a legközelebb. Csehy Catullusi címû szövege fordításként és saját versként is olvasható, s így összeállításunk végére érve elgondolkodhatunk, vajon irodalmunknak mennyire részei azok a nem magyar nyelvû szövegek, amelyek fordításként felbecsülhetetlen hatást tettek a magyar irodalom irányaira.

293

ODORICS FERENC (1956) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Szeged) Babits Mihály: Jónás könyve Erdély Miklós: Metán József Attila: Eszmélet Kukorelly Endre: Járás Oravecz Imre: A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor Petri György: Sári, ne vigyorogj rajtam Pilinszky János: Apokrif Tandori Dezsô: Halottas urna két füle E. E. Cummings magángyûjteményébôl Térey János: Nürnberg lucskosra ázva

294

OLASZ SÁNDOR (1949) irodalomtörténész, fôszerkesztô (Tiszatáj, Szeged) Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdôn Babits Mihály: Esti kérdés Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Szabó Lôrinc: Mozart hallgatása közben József Attila: (Talán eltûnök hirtelen...) Kormos István: Fehér virág Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából Pilinszky János: Apokrif Lászlóffy Aladár: Hallod-e te sötét árnyék Baka István: Vadszôlô Ennyi... Aztán még jöhetne száz – ugyanilyen joggal.

295

ORBÁN JÁNOS DÉNES (1973) költô, fôszerkesztô (Elôretolt Helyôrség, Kolozsvár) Faludy György: Óda a magyar nyelvhez Ady Endre: Vízió a lápon Ady Endre: Góg és Magóg… Ady Endre: Az ôs Kaján Szôcs Géza: Szônyeg a kolozsvári utcán Szôcs Géza: Waldemar Daa lányai Szôcs Géza: Virradat a víz alatt Gáll Attila: Maldoror hangján Faludy György: Ballada a Senki Fiáról Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben

296

ORBÁN OTTÓ (1936) költô, mûfordító (Budapest) 1. Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára 2. Babits Mihály: Esti kérdés 3. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 4. Füst Milán: Öregség 5. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek 6. József Attila: Óda 7. Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen 8. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 9. Weöres Sándor: Le Journal 10. Pilinszky János: Apokrif

297

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND (1972) író, szerkesztô (Krónika, Kolozsvár) József Attila: (Talán eltûnök hirtelen...) Weöres Sándor: Valaki hí Radnóti Miklós: Erôltetett menet Kovács András Ferenc: Missouri Weekend Pilinszky János: Ne félj Sziveri János: Rákrománc Szilágyi Domokos: Vád Nagy László: Én fekszem Nemes Nagy Ágnes: Fák Király László: Sehideg Ritkán kaptam ilyen ravaszul gonosz, kegyetlen felkérést. A 20. század tíz legszebb magyar verse. Az ember megszeppen, majd a köteteket levéve, elönti a hideg verejték. Mi lesz, ha kihagyom Babitsot, forgolódik az ágyában, a pizsama már csupa lucsok. Weöröst nem adom, vakkantja oda barátnôjének a reggeli pirítós mellôl, mert az kitartóan lobbizik Szabó Lôrinc mellett. De hát az olyan iskolás, mondja hervadtan, mert tudja, a Semmiért Egészen még mindig felállítja hátán a szôrt. Kosztolányit egy esôs délelôtt siratja meg, magában csöndesen vitatkozik Parti Nagy Lajos Dilettáin, melyeken mindig harsányan röhög, s ordítva recitálja mindenkinek, aki szembejön. Még csoda, hogy nem viszik be. Az Egy hosszú kávét azért nagyon sajnálja, átfut az agyán Szôcs Géza Ez már a föltámadása is, de hát sosem volt mazochista természetû. Adyt hetekig kerüli, már nincsenek köszönôviszonyban, a konok gyûlölet lassan megsárgítja a lapokat. A szerkesztô persze telefonál, kéri, követeli a listát, ô meg csak áll szemlesütve, mert hát mit is mondhatna. Azt is csak a foga közt mormogja, hogy nincs tíz, nincs legszebb, meg különben is mi az, hogy 20. század? Semmit sem lehet kôbe vésni. Ma reggel még csak József Attilából megcsinálta volna az egészet, dühösen, hogy neki itt most választania kell kétszázvalahány gyermeke közül. Komolytalan az egész. És mégis komoly. A fentiek egy szürke nap szürke reggelén érvényes, a beküldés pillanatában. Délutánra, a bádogtetôket ostromló napsütésre már más sorok kelnének életre. De hát ezt nem hiszi el senki. Se magyartanár, se szerkesztô, se esztéta. Csak az olvasó megértô.

298

PARTI NAGY LAJOS (1953) költô (Budapest) Kedves Korunk, bocsánat, hogy ennyire az utolsó pillanatban, hónapok óta ezer dolog, miközben az ember fontos tenni- és megírnivalókat elfelejt, mint ezt is, sajnos. Talán nem véletlenül, hisz lehet, hogy legszívesebben elhárítana egy ilyen felkérést, mármint a fenti általános én, az ember, hiszen mért tíz, moroghatná, s persze azt is: mért ne tíz, ha így se, úgy se fogja át a – hát, azt nehéz lenne megmondani, hogy mit kéne átfogjon vagy mirôl szóljon egy ilyen gesztus, legföljebb a válogató egy adott pillanatáról. S persze mindama konvencióról, reflexrôl, elfogultságról és hiányos emlékezetrôl, mely egy ilyen pillanatban összesûrûsödik. A pillanat esetemben egy napos, berlini vasárnap délután, egy májusvég, fölírok ezt-azt, és tulajdonképpen nem tudom, melyik vers miért tolakszik a listámra, ahogy mondani szokták, megmagyarázni talán meg tudnám, de tudni nem tudom. Másrészt ha most indokolni kezdenék, nem érne oda éjfélig, vagyis hogy az utolsó e-mailetekben kitûzött határidôig, a hét végéig, mely itt tizenegy óra. Verseket választok tehát, de azért költôk jutnak elôször az eszembe. Legelôször természetesen, noha ez nem sorrend, József Attila, s mivel dönteni kell, a Nagyon fáj-t delegálom a tízbe. Kosztolányi nélkül a lista elképzelhetetlen, s mivel a legerôsebb költôi mû, A szegény kisgyermek panaszai mégsem tekinthetô egy versnek, legyen kiválasztottam a Hajnali részegség. Jöjjön Babits Esti kérdés-e, a vers miatt is, meg azért is, mert Babits nélkül – hát, legalábbis nehéz lenne. Azután, illetve szigorúan amellett Ady, ráadásul a kicsi, agyonmammogott, agyonköszörült vers, a Párisban járt az ôsz, mely olyan, mint egy elnyûhetetlen selyem és csontsárga kesztyû, hiába iskolai penzum, s hiába az a többi is, kibírták és kibírják a gyûrôdést, ebbôl is látszik, hogy örök darabok. Elhagyva most a kötelezô olvasmányok terepét, következzék az alighanem a legmaradandóbb Kassák-vers, A ló meghal a madarak kirepülnek, mely kissé az Úr lelkeként lebeg a magyar költészet vizei felett. Dsida Esti teázás-át nagyon és alighanem elfogultan szeretem, legyen ez Dsidától, legalább van alkalom leírni, hogy nagyon nagy költô. Szabó Lôrinc víz-verse pedig, A földvári mólón, a kedvenc víz-versem, a vízrôl mint érzéki anyagról, mint húsról talán a legtöbbet tudja a magyar irodalomban. Pilinszky Apokrif-je – de errôl aztán fölösleges bármit mondani, ott van, szép képzavarral, vízjelként beleégetve a magyar vers bôrébe. S mivel Weöres nélkül, naná, sántácskák az ilyen listák, én ma a Valse triste címûre szavazok, az Elsô szimfónia külön is elhíresült darabjára. Lám máris kész a lista, egy hely maradt kiadó, vers pedig – de ebbe végképp nem kezdek bele. Van Petri Györgynek egy kevéssé ismert kicsike, tizenhét szótagos verse az Egy ôszi levélre, a legkisebb nagy vers, talán ennyi mondható róla, 299

zárja hát ez a hevenyészett listát, melyet, hogy véletlenül se lehessen sorrendként értelmezni, ideírok ábécé-sorrendben, íme: Ady Endre: Párisban járt az ôsz Babits Mihály: Esti kérdés Dsida Jenô: Esti teázás József Attila: Nagyon fáj Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Petri György: Egy ôszi levélre Pilinszky János: Apokrif Szabó Lôrinc: A földvári mólón Weöres Sándor: Valse triste Hát ennyi, kedves Korunk, és ismét elnézést kérek, hogy az utolsó pillanatban küldöm. Megköszönve a felkérést szeretettel és nagyrabecsüléssel köszönt mindannyiótokat hívetek, Parti Nagy Lajos

300

POMOGÁTS BÉLA (1934) irodalomtörténész (Budapest) Ady Endre: Az eltévedt lovas Babits Mihály: Jónás imája Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség József Attila: Hazám Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Radnóti Miklós: Nem tudhatom Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus Pilinszky János: Apokrif Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

Közösségi rítus A huszadik század tíz „legszebb” (avagy „legigazabb”, „legfontosabb” stb.) magyar versét megnevezni: egyszerre felelôsség és játék – erkölcsi felelôsség és szellemi játék. A felelôsséget nem lehet vállalni némi játékosság nélkül, és a játékot nem lehet eljátszani felelôtlenül. Egyszerre kell(ene) felelôsnek és játékosnak lenni, máskülönben a versek között válogató eszméletet elborítja az irodalomtörténeti pátosz, vagy megcsalják az alkalmi ötletek. Pátosz és ötlet kísértését talán csak úgy lehet elkerülni, ha a válogatásra vállalkozó irodalmár egyszerûen vállalja saját magát: a saját ízlését, a saját emlékeit, azokat a szövegeket, amelyekhez élmény és életsors fûzi, amelyeket bármikor föllapozhat, megnyugvásra, egyszersmind izgató új felismerésre talál. Azokat a verseket kell talán kiválasztani, amelyeknél mintegy önmagától kinyílik a verskötet, és a válogató kéz ismerôsen nyugszik meg a papír redôin, mint aki végre hazaérkezett. Nos, ezért választottam Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezsô, József Attila, Radnóti Miklós, Nagy László és a többiek verseit. Ezek a költemények, hitem, sôt meggyôzôdésem szerint, a huszadik századi ember drámai tapasztalatait, állásfoglalásra kényszerítô élményeit szólaltatják meg. Nemegyszer tragikus tapasztalatokat és élményeket, minthogy maga a huszadik század volt tragédiákkal terhes. (Talán nem véletlen, hogy a választott versek költôinek sorsában is rendre ott sötétlett az emberi tragédia.) A tragikus tapasztalat megvallása ugyanakkor mindig a katarzis élményével párosul. Ez a katartikus hatás is a választott versek szellemi erôteréhez: esztétikai és erkölcsi értékvilágához tartozik.

301

Kétségtelen, hogy az általam választott költemények nem érik be azzal, hogy csupán a huszadik századi emberi személyiség drámáiról adnak képet, szólnak az emberi közösségek, mindenekelôtt a magyarság történelmi drámáiról is. Hiszen közös történelmünket is tragikus események tagolták: elveszített háborúk, országcsonkítások, levert forradalmak, a számtalan egyéni tragédiából egybeálló nemzeti tragédiák. Két amerikai tudós, aki (Az irodalom elmélete címmel) a mögöttünk lévô évtizedek leginkább hatásos és népszerû irodalomelméleti kézikönyvét írta, az írói alkotások értékelése tekintetében két alapvetô kritériumot jelölt meg: a mûvészetet mint öncélt és a mûvészetet mint közösségi rítust, kulturális kötôerôt. Valóban, az általam választott versek egy közösségi rítusnak is részei, ahhoz a közösségi rítushoz tartoznak, amely a huszadik század véres és kegyetlen magyar történelmének eseményeivel, csapásaival szemben próbált védelmet adni mindazoknak, akik a szótól, a verstôl, a kultúrától (is) várták ezt a védelmet. Hogy túlélhettük ennek a történelemnek a gyilkos merényleteit, talán a költészetünknek is köszönhetô. Budapest, 2001. május 3.

302

Pomogáts Béla

POSZLER GYÖRGY (1931) irodalomtörténész, esztéta, egyetemi tanár (Budapest)

„Nevelôdési regény” – „dalban elbeszélve” Tíz remekmû. Remekmû – persze – a század költészetében több is van. Most ezek a legfontosabbak. Néhány megjegyzés. Nem a „kimaradottakról”, de a „bekerültekrôl”. Naiv olvasó vagyok. Naivitásomba bele is születtem. Naivitásomat tovább is képeztem. „Párbeszéd” a mûvel. Szeretem, ha megszólíthatom. Kérdezhetem életem gondjairól. Szeretem, ha megszólíthat. Válaszolhat életem gondjaira. Nem általában a létrôl van szó – az évszázadban. Történetemrôl, nevelôdésemrôl vagy visszanevelôdésemrôl. Versek, nekem most éppen a legsokatmondóbbak. Ideírom ôket. Nem a kronológia, hanem a logika, nem születésük, hanem nevelôdésem sorrendjében. Ahogy kérdezem életem gondjait, ahogy válaszolnak életem gondjaira. Majdnem mind régi versek. Majdnem mind régi élmények. Úgy látszik, régiek a gondjaim, kérdéseim, válaszaim, élményeim. Lehet, hogy „úgy maradtam”? Tehát: Nemes Nagy Ágnes: Ész Babits Mihály: Zsoltár férfihangra Babits Mihály: Egy filozófus halálára Ady Endre: Az eltévedt lovas Illyés Gyula: Haza, a magasban Füst Milán: Öregség Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Dsida Jenô: Hálóing nélkül Nemes Nagy Ágnes: Istenrôl Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Az elsô ötben létem, történelmi korom eszmei állócsillagai. „Prológnak” is szánom – mind a tízhez – az Ész négysorosát:

„Belátom, nincsen rá okom, de mégiscsak gondolkodom. S mert illik ôt fitymálva néznem: esztelenül bízom az észben.”

303

Valamikor ’42 és ’46 között. Az elsô kötetben. Tomboló esztelenségben vagy azután. Tomboló esztelenségben vagy azelôtt. Lehet, a két és fél éves irodalomnak nevezett esztelenség-szünet békeszigetén. Négy sorban két fellobbanó vallomás – a gondolathoz és észhez. Négy sorban két tompított kétely – a mégiscsakban és fitymálásban. Félszázada hordom emlékemben e vallomást. Szinte mormolom magamban régi és új, régi-új esztelenségek között. Nekem a Zsoltár férfihangra és az Egy filozófus halálára párvers. Bennük diákkorom hitei-reményei, férfikorom hitvesztései-bukásai. Hitek-remények a személyiség mindenható szabadságában. A személyiség mint önmaga végsô célja és a történelem végsô értelme. A teremtés ultima ratiója. Nevelôdése képeskönyvévé avatva a kozmoszt, felnövekedése katekizmusává a históriát. Bölcseleti vallomás a világegyetemben öntudatlanul is megszerzett hatalomról, gyakorolt mindenhatóságról. „Messze napokban tennen erôd / ráng és a planéták félrehajtják pályád elôtt / az adamant rudakat.” Hitvesztések-bukások a háborúk gyilkos tombolásában. Amiben megfordul a logika. A „seiend”, a létezô legyôzi a „geltendet”, az érvényeset. Az élet durva ténye a gondolat finom formáját. A létezés változó élménye a lét változatlan törvényét. Bölcseleti vallomás e gyôzelemrôl és vereségrôl. Mert a „vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort!” Nekem Az eltévedt lovas és a Haza, a magasban is párvers. Bennük érzelmi kötöttségeim bizonytalanságai-kételyei, biztonságai-meggyôzôdései. Bizonytalanságai-kételyei a földi haza megvalósulásaiban. Mert nem tagadom: szüntelen hallom „vak ügetését” az „eltévedt, hajdani lovasnak”. Az elmúlt század nagy magyar metaforája. Eltévedéseit sorolhatnám. Évszámaival együtt. Nem teszem. Mindenki tudja, aki nem követi „téli mesék” „rémeit”, „hajdani eszelôsök” bûvigéit. Látható jelenkori gyakorlat, nem megtanulható régmúlt történet. Biztonságai-meggyôzôdései az égi haza lehetôségeiben. Nem tagadom: szüntelen érzem, „az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot”. Ez Petôfi varázsköre, Berzsenyi varázsinge. Szilárdan áll, nem téved el. Nem rendítheti meg senki. Se elmebeteg, mai, határon túli polgármester; se meghibbant, tegnapi, határon inneni vígjátékszerzô. A második ötben létezésem, életkorom anyagi-eszmei hullócsillagai. Az Öregség fenyegetô árnyaim példabeszéde. Szemek, fülek, fogak vallomása. „A mélyen elrejtôzô, néma férfikor”-on túl. A „horgaselméjû s szikár aggastyán”-léten innen. Példabeszéd „egy öreg görög”-rôl. Aki elmondta „aiszkhüloszi” átkát, hogy „így meg kell az embernek öregedni”. Túl az aggastyán-lét költôi szerepjátszásán, mindnyájunk elkövetkezô nagy etikai-intellektuális penzuma. Megoldandó fizikai és metafizikai dimenziókban. Nekem még a Hajnali részegség és a Hálóing nélkül is párvers. A megoldandó penzum fizikai dimenziója biztosan megoldhatatlan. Metafizikai dimenziója talán igen. Erre két 304

változat a két vers. Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdô utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai. Hálóingben sétál az egyik, és tudattalanul keresi a titkot. Hálóing nélkül áll a másik, és tudatosan keresné a titkot. Az elsônek odafent „egy mennyei kastély kapuja tárult”. A másodiknak odafent „mindörökre e kátrányos, fekete sûrûség” zárult. És szögesen ellentétesek a metafizikai következtetések. A tudattalan keresô felismeri: a mennyei kastélyban „egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam”. A tudatos keresô felismeri: a fekete sûrûségben „csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten elôtt vacog”. Sôt, nekem még az Istenrôl és a Mint különös hírmondó... is párvers. Mi van a mennyei kastély és a fekete sûrûség, az Úrnál vendégeskedés és az Isten elôtt vacogás mögött? A teremtés tökéletlensége, amelyben gyötrô tudattal megvert, tiltakozó ellenérv vagyok? „Tojáshéjélet”, amely „felfoghatatlan büntetésként” hordozza a tudatot. És „gyerekjáték” koponyájában a belégyömöszölt univerzumot. Amelybôl fakad a következtetés: „Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtôjeként létedet feltételezni: blaszfémia.” Vagy a teremtés tökéletessége, amelyben belenyugvó felismeréssel megáldott, elismerô érv vagyok? Netán „hírmondó” is. Aki megértette a változások, születések-elmúlások, virágzások-hervadások végsô értelmét. Tudja, hogy maga is e nagy mozgás része. Hullám, ami felgyûrôdik és elsimul. Boldog azonosulással hirdeti a következô mozdulatot: „nem bír mást mondani: ôsz van.” „Epilógnak” is szánom – mind a tízhez – a Mint különös hírmondó... három sorát:

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden emberi történés!...

305

RADNÓTI SÁNDOR (1946) irodalomtörténész, egyetemi tanár, szerkesztô (Holmi, Budapest) Ady Endre: Intés az õrzõkhöz Babits Mihály: Õsz és tavasz között Füst Milán: Öregség József Attila: „Költõnk és kora” Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Petri György: Csak egy személy Pilinszky János: Napló Tandori Dezsõ: A semmi kéz Szabó Lõrinc: Omló szirtrõl Weöres Sándor: Harmadik szimfónia

306

RÓNAY LÁSZLÓ (1937) irodalomtörténész (Budapest) Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Babits Mihály: Jónás imája Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban József Attila: Óda Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Márai Sándor: Halotti beszéd Radnóti Miklós: Erôltetett menet Szabó Lôrinc: Mozart hallgatása közben Tóth Árpád: Isten oltó-kése Weöres Sándor: Hála-áldozat

307

SELYEM ZSUZSA (1967) esszéíró, egyetemi oktató (Kolozsvár)

Az a tíz vers* 1. 2.Hétfô madara fölrepül, a keddi eget fölhasítja, szerdára sebes lesz az ég, csütörtök már az életem. Az ég sebe az életünk. Szokványos hasonlatait ránk tekeri a történelem: a géz-fehér, halál-fehér. Kivérezzük a kort, a géz szennyes lesz három nap alatt, az élô sebre új és új fáslit szorít a félelem. 3.Ma ôsz van és vasárnap, avarszag és dohányzom, az asztalkán fajanszban még gôzölög az égbolt, egy öntöttvas fotelben *

Ezt a lábjegyzetet, kérem, ne olvassák el. Elmondom inkább, hogy mi van benne, de kérem, ne engedjék magukat befolyásolni, csak a versektôl. Tehát röviden annyi volna ebben a lábjegyzetben, hogy azért nincsen tíz vers, mert az ember még saját magához képest sem bír igazságos lenni, ha a tíz legszebbet, legjobbat, legversebbet kell kiválasztania a huszadik század magyar versei közül. Aztán még azt is – tényleg csak pár szóban –, hogy az elsô vers helye nem üres, hanem telis-tele van, de eldönthetetlen volt, melyiket is. Tovább már csak azt írom, hogy mivel verseket válogattam, nem szerzôket és nem címeket, ezért csak így, a lábjegyzetben lettek megadva: 2. Hervay Gizella: Hétköznapok, 3. Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé, 4. Balla Zsófia: Hiába esdesz: idôm kitelik, 5. Orbán János Dénes: Sok sárga kéz, 6. Tóth Krisztina: Az árnyékember, 7. Csokonai Lili: Appendix a Volkswagenhattyúhoz, 8. Jánk Károly: A folyónál, 9. László Noémi: Rosa, 10. Kovács András Ferenc: Pro Domo.

308

ülök a cifra balkon, kavarva hosszú kávét, míg végre lusta tükrén eloszlik és bedrappul, mint kondenzált ökörnyál, a kedvem égi mása. pedig szép itt a Herbsttag, ahogy körülkeríti, mint birtokát a gazda, a parkot és a kertet, hogy majd planíroz, ásat, és télre házat épít e zöldbôl és vörösbôl, ahonnan úgy hiányzol, hisz csak neked, ha egyszer, ha egyszer még, neked csak, valami házat, allét, napórát lusta tûvel, hová a hosszu árnyék magát befûzni boldog, s szakadt zakóm zsebébe a forró ôszi holdat bevarrja éjszakára. 4.Tudod, a fájó részletek, jegyek, a foltok, fodrok, ráncikák, fogak, a heg s mi baj az évszakkal fogad, – már látom ôket. Mégis, mit tegyek? Hová legyek magam elôl, a korral megváltozom, leszek horgadt üvegcsôr, karcolt tükör, hólé-szapulta s megtört. Ezernyi arcod benn pusztítva forral, minden sejtemben írva vagy, beírva, 309

a dallam nem változtat szövegén.

Az öregvés mélyén mustármag, írmag, gránátalma-szilánk van: te meg én. Sejt-üvegrepeszben vörös lesz. Virrad. Ragyogva szétszállsz: írás a test egén. 5.Szerelmet senki szebben – nem kéri mégse senki. Zsebembe gyûröm álmom, csak bámulok, bolyongok – papírhajó a sárban. Totyog a térzenére a tömeg, barna folt, csak pár arc virít ki sárgán. A templom, mint a bordély, áláhitat, a tikkadt misztika és az ájult komédia, bitangok, pállott rongy; és a szószék rossz szóképet virágzik, és hinti szét a konkolyt. Sok sárga kéz. Az arcom rohasztja zöld lehellet. A fertôbôl kilépek. Egy ájult nô a sárban. Nézem a sárga mellet. E rég unt föld, ahova fagytam. – Szerelmet senki. Eszme, képzelet rég megrohadt rongy az agyban. Sok sárga kéz. Egy üres létszelet. 6.Elég necces labdákat küldesz, édes, ez az Adrienn például nem jön át. 310

Így névre jó, csak testközelben éles, mindezt nem azért mondom, csakúgy: nahát. Elállt végre – beszéljünk errôl inkább –, abbamaradt a többnapos esô. Maradjunk annyiban, hogy ez még nem volna baj, csak nem túl jólesô. Jutott más is az éjszaka eszembe: hogy a bólogatós halogénlámpa, itt kéne légy, hogy te is lásd, ha szembe állok, kicsit az elveszett cicára hasonlít, ahogy a fejét tartja. Míg néztem, kikísérleteztem egy kétarcú embert a falra, egyik kezem a másik kezemben – ez nyilván nem fog összejönni újból, de én a helyedben vigyáznék magadra –, szóval egy kétarcú ember ujjból, mintha imádkoznék, a falra, hajnalban aztán valaki hívott, de téves, az is lehet, hogy az a kétarcú ember, hát van-e egy árnyéknak hangja, édes, és mit csináljak a két szabad kezemmel? 7.Felrobbant pipacsok a számban Tél nyílik a nyárbúl Az orcám fekete Hideg szivárkodik erdôbe Havon poros árnyék Az ölem fekete Micsoda lepentô benzinszag Lüktetek búza föd Emberem fekete Tárt tárt karom kereszt sár göröngy

311

alattam Az égbolt vigaszom fekete 8.Idô-keresztek homlokán az évek, letörve mind, s így mindene oly tömör. A parton áll, tükrömbôl visszanézve nem értem már, de arca meggyötör. Ô lehetett, ki helyettem kelt útra, és most a révnél szürke kompra vár, bölcsnek tart még, de nincs fogalma rólam, enyém a szó, az övé más tudás. Megidézem hát, bár idômbôl feledés lesz, tanulom látni, ha épp megnô a hold… A parton áll, s nekem nincs hatalmam arra, hogy átvezessem rajta a folyót. 9.olyan álmaim egyike volt amelyek sosem térnek vissza egy vézna sápadt kisfiút láttam a hídon állni s mintha értettem volna azt a szót is amit hangtalanul mondott … a következô pillanatban valami történt nem 312

emlékszem nem maradt csak a rózsahullás az ébredés elôterében 10. Csak én írok, versemnek hôse: semmi. Vak ûrnek voltál viselôse, Emmi – vidám hasadban zsidó voltam s dán is, csordult a számon vád, vér, vodka, ánizs… Szomjazva ezt-azt felnôttem, fel én, ki fuldokoltam más anyák tején, tudom már: solvet saeclum in favilla, mert egy mozdony volt csak József Attila, s Babits volt Jónás, Babits volt a cethal, hisz tetszhalott is meglakol, ha meghal, s nehézkes voltunk Isten könnyû álma, de szétnyom bûzlôn, mint a szörnyû bálna, amely Szatmáron Szent István terén rohadt, akár a szóra szánt erény, miképpen Hamlet s Fortinbras, a norvég… Kék formalinban forgat majd az orv ég, ha semmiségre lelkem tán serény: kicsüng a létbôl, mint versbôl a sorvég.

313

SERFÔZÔ SIMON (1942) költô, szerkesztô (Miskolc) Mára szállóigévé vált Kányádi Sándor azon véleménye, hogy a vers az, amit mondani kell. S valóban, a magyar és világirodalomban számtalan az olyan mû, amelyet naponta idézünk, elôadóesteken hallunk. De csak ezek lennének versek? Megszámlálhatatlanul több azoknak a száma, amelyeket csak olvasunk – ha olvasunk! –, s közöttük mennyi igazi érték található! Mennyi kincs! Napfényûek, csillagszépségûek! Csak rá kellene nyitni a szemünk! S ezek nem lennének versek, csak azért, mert nem idézzük, nem mondjuk ôket? Dehogyisnem! Mégsem ezek közül választottam az elmúlt száz év általam legszebbnek tartott tíz költeményét. Noha másik tízet, húszat, százat is választhattam volna! Röstellem is magam, hiszen nem tudom megmagyarázni, miért ezekre s nem másokra esett a választásom. Hacsak azzal nem, hogy a század második felének költôit részesítettem elônyben, a fölsorolásomban ezért nem szerepel például Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Radnóti, és sorolhatnám. Arra azonban végképp nincs elfogadható válaszom, hogy a század második felét elôtérbe helyezve miért a felsorolt verseket választottam a tíz legszebbnek, amikor holnap, holnapután bizonyosan megváltoztatnám a véleményem. Végül is megadtam magam Kányádi Sándor mondásának, s azokat gyûjtöttem csokorba, amelyeket valóban mondani kell. Mondanak is: versmondóversenyek szavalói, pódiummûsorok szereplôi, óvodás korú gyerekek, felnôttek egyaránt. Általuk naponta megméretôdnek, mégsem használódnak el. Életünk részévé váltak. Általuk vagyunk magunkkal azonosak. A versek: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából Nagy László: Rege a tûzrôl és a jácintról Pilinszky János: Francia fogoly Sinka István: Szigetek könyve József Attila: (Karóval jöttél...) Weöres Sándor: Rongyszônyeg Szilágyi Domokos: Szegénylegények Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa Szabó Lôrinc: Tücsökzene Baráti üdvözlettel:

314

Serfôzô Simon

315

SZAKOLCZAY LAJOS (1941) kritikus, szerkesztô (Kortárs, Budapest)

Dadogós levél a versrôl

avagy az egymással összemérhetetlen értékeket listázó boldog keservei Kedves Barátaim! Arra kértek, hogy a 20. század legszebb magyar verseit lajstromozzam, s álljak elô a magam tízes listájával. Nagy, hónapok óta zümmögô bogarat tettetek a fülembe. S a megoldandó – megoldhatatlan! – feladat azóta is gyötör. Miért? Mert kérdés kérdés hátán: a legszebb vers egyúttal a legnagyobb is? s ebben a játékos, ám mégiscsak szellemi versenyben ugyanarról a rajtvonalról indul-e a remekmívû miniatûr (Pilinszky János: Négysoros) s a rövidke, mindössze hat sor terjedelmû gyöngyszem (Juhász Ferenc Himnusz-töredéke, amely a legújabb Hét évszázad magyar költôiben, ki tudja, milyen meggondolásból, a tördeléssel épp a duplájára nôtt), mint a könyv terjedelmû társa? (Az ismert nagy versek közül most csak hadd említsem Vitéz György Missa Agnosticáját.) S egyáltalán lehet-e – még inkább: illik-e – olyan verssel is elôhozakodnom, amelyet a kutya sem ismer, a költôjét (mert korábban sem tudtak róla vagy elfelejtették) nem tartja számon egyetlen antológia sem (jegyezzem meg, a szakma legnagyobb szégyenére)? A húsz év elôtt Kanadában meghalt Fáy Ferenc mi bûnt követett el, hogy még a neve sem szerepel az igencsak reprezentatívnak mondott Hét évszázad...-ban (1996)? (Egyetlen vétkérôl tudok: összeveszett a Vándorének, a nyugati és a tengerentúli magyar költôket egybetoborzó antológia szerkesztôjével, s mind a tíz versét – amelyeket én még nyomdai levonatban olvastam – visszavette a gyûjteménybôl.) Él-e, igazi életet élhet-e az a lista, ami csupán az egyik vagy másik szekértábor (ízlésirányzat) mûveibôl válogat? Van-e létjogosultsága az olyan – jobbára a „szakemberek” által kiókumlált – kánonnak, amelyben csupán az egyik hang szól, s annak még ötöd- vagy hatodvirágzása is föl van erôsítve, viszont a kórust színesítô líraértékek vagy legalábbis az összképet gazdagító árnyalatok feledésre lettek ítélve? Szemlélhetjük-e úgy a magyar irodalmat s azon belül természetesen a költészetet, hogy nem veszünk tudomást az országhatáron kívül is ércesen szóló sípok (mert Dsida gyöngédségében is ott a legnagyobb erô!) összhangzattanáról? Ha a haza – illyési szóval a magasban van, akkor a nyelvhaza is legalább egy olyan, kikezdhetetlen régióban érzi jól magát. Határa – a határtalanság. Egyik költôtagjának (költô-honpolgárának) sincs szüksége útlevélre, hogy – akár egyetlen sorával – hazalátogasson. Ha korábban el is ment vagy éppen a történelem húzta ki alóla a talajt (a

316

szülôföld, az addigi haza a nagyhatalmak békediktátumával nagyon is átkereszteltetett), a nyelvhazában való létét (habár ismerjük a bántásokat) semmi sem szüntethette meg. Akárhogyan is van, a magyar líra – tenger az óceánban! – kimeríthetetlen. Éppen ezért, ha tudok is tíz legszebb verset mondani, rögtön önmagamba szúrom a kést: és a többi legszebb vers hol marad? Ki tudja azt eldönteni, hogy Zelk Zoltán Sirálya – ez az utolérhetetlen, több száz soros remekmû – a nagyobb vagy a londoni Határ Gyôzônek a magyar nyelvet is megforgató világhalandzsája (A Popmester három hadarórigmusa)? S ha a Nyugat költôinek rímmuzsikája szíven üt – márpedig szíven üt –, akkor honnan az ehhez hasonló érzés például Domonkos István csupa infinitivusból álló versdadogását olvasva (három évtizedes élményem a Kormányeltörésben címû poéma gazdag nyelvszegénysége)? S ha egy költôtôl a listámra (listáimra) több verset veszek föl – számtalan ilyen klasszikus létezik, hiszen Adynak legtöbbször Ady a vetélytársa, József Attilának meg József Attila –, akarva-akaratlan bizonyos illemszabályt megsértek: más elôl veszem el a létezéshez (a halhatatlansághoz?) szükséges levegôt. Ha az Óda mellett (ezt a költeményt is gyötrelmes volt kiválasztani) például József Attila többi nagy versére (Hazám stb.) ugyancsak voksolok, marad-e hely Dsida Psalmus Hungaricusának? S ha Adyt megduplázom vagy megtriplázom, nem szorulna-e ki Pilinszky Apokrifja? Kedves Barátaim, láthatjátok, nagyjából ezek a versolvasó (hosszú ideje -kritikus és szerkesztô) boldog keservei! Van annyira ôrült, hogy ilyen-olyan értékáramlattal, -ízléssel, csoportosulással bátran szembeszegezze a saját listáját. S van annyira telhetetlen – hiszen a régóta tudott értékek valamennyire köteleznek is –, hogy az egyik lista mellé egy másik (talán ugyanannyira értékes) listát állítson; s még egy harmadikat és egy negyediket stb. is. Ám ezek a listák – hite szerint – nem feleselnek egymással, sokkal inkább átjárnak egymásba! A sok erôs, nagy és szép vers – fityiszt mutatva a politikának – ki fogja kiáltani a magyar líra köztársaságát! Soha ennél szelídebb és nagyobb fölfordulást, soha ennél több megtorlásra sem érdemes határsértést! Lírakalandozásomban mire voltam tekintettel? Úgyszólván semmire. Leginkább olvasmányélményeimre – és memóriámra – támaszkodtam. Nem érdekelt, hogy melyik költô mennyire van elismerve, kapott-e különféle díjakat, hányféle sornak tagja, miféle eszmények megvalósítója és örököse, sokat-e vagy keveset tud róla a szakma és az olvasó, bekerült-e (éppen az általam is kiválasztott verssel) a legújabb kori „halhatatlanok” antológiájába, a Hét évszázad magyar költôibe. (Amennyire emlékszem, csupán egy vershez van valamicske közöm: negyedszázad elôtt az Új Írás szerkesztôségében dolgoztam, s ösztönzésemre – kérésemre – írta Tandori Dezsô a Levél Tihanyból – Kosztolányinak címû, máig megmagyarázhatatlan szépségû költeményét.)

317

Íme a listák áradása! De ha jól figyeltek, észre fogjátok venni benne az értékfolyamot így vagy úgy, de mindenképp megjelölô külön-világok összetartozását, szépségét. I. 1. Ady Endre: Az eltévedt lovas 2. Babits Mihály: Ôsz és tavasz között 3. József Attila: Óda 4. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 5. Radnóti Miklós: Himnusz a békérôl 6. Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus 7. Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen 8. Weöres Sándor: Odysseus énekei 9. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 10. Pilinszky János: Apokrif II. 1. Zelk Zoltán: Sirály 2. Tóth Árpád: Lélektôl lélekig 3. Márai Sándor: Halotti beszéd 4. Kormos István: Vonszolnak piros delfinek 5. Jékely Zoltán: Madár-apokalipszis 6. Gulyás Pál: Búcsú a Mestertôl 7. Szép Ernô: Adjátok vissza 8. Karinthy Frigyes: Elôszó 9. Nagy László: Menyegzô 10. Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz III. 1. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek 2. Áprily Lajos: Intés a kutyának 3. Nemes Nagy Ágnes: Patak 4. Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz! 5. Bakucz József: Órák 6. Székely János: A vesztesek 7. Sinka István: Anyám balladát táncol 8. Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

318

9. Rákos Sándor: Sirató 10. Sziveri János: Bábel IV. 1. Juhász Gyula: A démonhoz 2. Nadányi Zoltán: Mariann a kádban 3. Csanádi Imre: Csillagforgó 4. Fáy Ferenc: Keresztút (vagy egy másik: a Missa Hungarica?) 5. Baka István: Mefisztó keringô 6. Erdélyi József: Lovaspóló a Vérmezôn 7. Tûz Tamás: Amoris via Dolorosa 8. Ratkó József: Tánc 9. Csorba Gyôzô: Költôk, fiatalok 10. Páskándi Géza: Az örömrontó angyal V. 1. Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából 2. Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben 3. Lászlóffy Aladár: Fehér kakas a hóhullásban 4. Bella István: Szeretkezéseink 5. Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa 6. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez 7. Határ Gyôzô: A Popmester három hadarórigmusa 8. Nagy Gáspár: Symphonia Ungarorum 9. Vitéz György: Missa Agnostica 10. Tandori Dezsô: Levél Tihanyból – Kosztolányinak VI. 1. Rába György: Echó 2. Tornai József: Balaton, Balaton 3. Gergely Ágnes: Az „Ágnes asszony” költôjéhez 4. Veress Miklós: Vakügetés 5. Tóth Bálint: Magyar litánia 6. Kovács András Ferenc: Psalmus Transsylvanicus 7. Orbán Ottó: A magyar népdalhoz 8. Székely Magda: Kôtábla 319

9. Szepesi Attila: Ars amatoria 10. Domonkos István: Kormányeltörésben Barátaim! A hat lista, amelyeken a megannyi szépségek szépe szerepel, immár készen van. Örülök – és (ha hiszitek, ha nem) szégyenkezem! Mert hol maradt Tompa László, hol a feledés homályába „beleszédült” Hajnal Anna (Tiszta tiszta tiszta) és Hervay Gizella (Gyalogzsoltár) megôrzésre érdemes nagy verse, lírája? És ki lúgozta ki belôlem – bennem van, istenemre bennem van – Gál Sándor Új Atlantiszát, és ki, barátaim: Marsall László, Ágh István, Vasadi Péter, Utassy József, Buda Ferenc, Farkas Árpád, Király László megnevezetlenül is megnevezett (aki ismeri, tudja), egy-egy, föltétlen idekívánkozó versét? Kezdjek újabb listát az Alagutak a hóbannal, és fejezzem be a Zúg márciussal? Aki szereti a verset, az át tudja érezni a fájdalmamat, hogy micsoda hiány sajog bennem valamely itt föl nem hozott – meg nem táncoltatott – vers miatt. De minden listának egyszer azért szakad vége, hogy újabb és újabb kezdôdjék! Minden elveszhet, csak a remény nem! Hadd köszöntsem ezzel a 75 éves Korunkat s egyben titeket is, akik munkára sarkalltatok! Budapest, 2001. július 23.

320

Szakolczay Lajos

SZÁNTAI JÁNOS (1968) költô (Kolozsvár) Ady Endre: Párisban járt az ôsz József Attila: „Rejtelmek ha zengenek…” a Flóra 1–5. ciklus 2. verse Szép Ernô: Október Karinthy Frigyes: Nihil Dsida Jenô: Nagycsütörtök Weöres Sándor: Fogak tornáca Pilinszky János: Apokrif Nemes Nagy Ágnes: Fák Tandori Dezsô: Töredék Hamletnek Szôcs Géza: Csontváry és Kafka találkozása

Motiv… „… emlékszem, emlékszem, nem tudom, mire”. Talán ez a Szép Ernô-sor az egyetlen „adható” válasz arra a kérdésre, miért éppen ez vagy amaz a tárgy, élôlény vagy ebben az esetben költôi szöveg válik az ember – e roppant komplex lény (ld. még Sosztakovics) – idôvel egyre terebélyesedô árnyékává. Lépten-nyomon elôfordul ugyanis, hogy ez a komplex lény olyan dolgokra emlékszik, akár a legapróbb részletességgel, amelyeket nem tud, vagy nem is tudhat, ugyanakkor valamely tér-idôs konstellációban minden kétséget kizáróan léteznek. Emlékszik például egy okra, amely nem leli helyét ok-okozati összefüggéseinek láncolatában, vagy egy keskeny, ideges kézre, amely nem érintette a homlokát, vagy egy mondatra, amelyet soha senkitôl nem hallott. Mégis, az emlékezés ölmeleg bizonyossága folytán cipeli ôket magával mindenfelé, tudata bôröndjében aprólékos gonddal elrendezve, mint örök szerelmeitôl zálog gyanánt kapott csipke harisnyakötôket. No de nem akarok végleg eltûnni e metafizikai labirintusban, amelyet egyébként éppen az eltûnés érdekében saját magamnak kellene létrehoznom (na ja, az író lusta fajzat), ezért az ismert einsteini szituációt segítségül hívva, amolyan kommersz katasztrófafilmes alaphelyzetet kreálok, amelybôl könnyedén (azaz önkényesen) kimenekítem magam, minden magyarázatommal egyetemben. Tehát: az Úr vagy az Ûr (az esemény nulla-pontját szándékoltan elmaszatolom kissé, amúgy nyitva hagyott kezdet-vég módra, sikkesen) végveszedelmet (ha tetszik, özönvizet) zúdít a Földre, hogy véget vessen a világ gonoszságának, vagy mert ez a dolgok rendje. A média természetesen aprólékosan a világ elé tárja annak végét (mondjuk szerdán délután 13 óra 15 perckor következik be, az aznap déli híradó szerint), 321

aztán az éter kiürül, és mindenki utolsó gondolataival foglalkozik. Persze van néhány hollywoodi-stílusban-kiválasztott, aki ismeri a kis hátsó kaput, a túlélés Ararátját. Kis forgatókönyvírói leleménnyel magamat is közéjük számítom, és csomagolni kezdek. Feltehetôen produceri utasításra (aki ehhez a számhoz köti a film kasszasikerét) 10 olyan verset válogatok ki (nem sietve, hiszen erre bôven elég a rendelkezésre álló egy óra), amelyek nélkül üres lenne számomra az Ararát. Persze csalok egy kicsit (naná, vulpes pilum mutat, non mentem, megadva ezáltal az esélyt egy újabb égi büntetésre vagy a dolgok rend szerinti alakulására – egy siker esetén készítendô folytatás elkészítésére azaz), mert nem csak azt a bizonyos 10 verset pakolom össze, hanem az ôket tartalmazó köteteket is, ezáltal pontosan 1547 versre téve szert, amelyek szerencsés megmenekülésem esetén az új világ szellemi létének alapját képezik majd. Ezek után kikapcsolom az immár vakon bámuló televíziót, elzárom a konyhában a gázt, kulcsra az ajtót (mert ugye, sose lehessen tudni), és kivonulok az ismert világból, hogy…

322

SZÁSZ JÁNOS (1927) költô (Bukarest) Ady Endre: Magyar jakobinus dala Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd Babits Mihály: Jónás könyve Tóth Árpád: Lélektôl lélekig Karinthy Frigyes: Elôszó Nadányi Zoltán: Piripócs József Attila: Hazám Nagy László: Te szeress engem Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben Lászlóffy Aladár: De szép is volt (A Hétben jelent meg nemrég)

323

SZÉLES KLÁRA (1936) irodalomtörténész (Budapest) Kedves Kántor Lajos s igen tisztelt, mindig körültekintô s igen leleményes Korunk Szerkesztôség! Köszönöm a megtisztelô felkérést, amely a „20. század legszebb tíz magyar versének listájá”-ra vonatkozik. Merész a kérdés, csak merészen lehet válaszolni. Bevallottan hosszú tûnôdés után, válogatás helyett az improvizáció mellett döntöttem. Kik, milyen versek merülnek fel – például – bennem, e kérdés nyomán? Túlságosan gazdag a választék, így tehát egyféle vállalt szubjektív döntés nyomán (idôrendben) a következô tíz verset jelölöm meg: 1. Ady Endre: A harmadik emeletre avagy Az én magyarságom 2. Babits Mihály: Olyan az életünk…; Csak posta voltál 3. József Attila: Emberek 4. Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd 5. Tóth Árpád: Lélektôl lélekig; Weöres Sándor: pl. Graduale II 6. Juhász Ferenc: Meggyötört, szomorú arcod 7. Nagy László: Menyegzô; Vérugató tündér 8. Márai Sándor: Mennybôl az angyal – az 1956–os vers; Illyés Gyula: Bartók 9. Lászlóffy Aladár: Mint tükre elôtt a komédiás… 10. Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek (Valamennyi „mint”, „és”, „mintha” kezdetû, címû vers stb.) Íme, a bôség bôséges zavara. (Lehet, hogy tkp. ez egyféle, elfogult nemzedéki vallomás?) A rögtönzés zavarában, – szíves üdvözlettel: Bp. 2001. április 20.

324

Széles Klára

SZIGETI LAJOS SÁNDOR (1951) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Szeged) Ady Endre: E nagy tivornyán Babits Mihály: Balázsolás Kosztolányi Dezsõ: Harsány kiáltások tavaszi reggel Dsida Jenõ: Út a kálváriára Illyés Gyula: Örök s mulandó József Attila: Ritkás erdõ alatt Szabó Lõrinc: Mozart hallgatása közben Radnóti Miklós: December Pilinszky János: Van ilyen Baka István: Uram én itt vagyok

325

SZILASI LÁSZLÓ (1964) irodalomtörténész (Szeged) Dear Imre, Köszönöm a felkérést, de nem hiszem, hogy beszállnék a játékba: az én kedvenc verseim nem 20. századiak, s laikus véleményemmel egyébként sem szívesen rombolnám a szakértôk kánonját. Ôszinte köszönettel, minden jót kívánva: Szilasi László

326

SZILÁGYI JÚLIA (1936) esszéíró (Kolozsvár) Nemes Nagy Ágnes: A szabadsághoz Babits Mihály: Vágyak és soha Karinthy Frigyes: Martinovics Pilinszky János: Mire megjössz Székely János: A vesztesek Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén Szilágyi Domokos: Magyarok Hervay Gizella: Gyalogzsoltár Balla Zsófia: Úszik a földben Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék

327

SZÔCS GÉZA (1953) költô, szerkesztô (Kolozsvár)

A tízszerszép (1) A tó tavaszi éneke Dsidától. Biztos, hogy ennél nem írtak tíz szebb verset az elmúlt száz évben. De vajon valóban a legszebb verseket keressük? Vagy a legjelentôsebbeket? Mitôl jelentôs, ami jelentôs? A Nemzeti dal nem attól jelentôs, hogy szép. Attól jelentôs, mert részévé lett a nemzet egójának. Vannak versek, amelyek annyira jelentôsek, hogy a számtalan megmozdított, berezonáló nem-esztétikai (hanem politikai, történelmi, vallási stb.) emóció az élményt átfordítja esztétikai élménnyé. (Az önbecsapásról itt most ne beszéljünk – „... attól olyan szép, mert errôl vagy arról a témáról ír” –, habár az esztétikai illúzió természete talán rokonságban áll az önbecsapáséval.) De azt hiszem, mi most nem azokat a verseket keressük, amelyek olyannyira jelentôsek, hogy már szépek – mint pl. Dsida Psalmus Hungaricusa –, hanem azokat, amelyek annyira szépek, hogy ettôl válnak jelentôssé. A tó tavaszi éneke ilyen. (2) Az Anna örök is ilyen, a maga közhelyességét súroló fordulataival. Azt mondanám, túlzással persze, hogy Juhász Gyula versét Orbán János Dénes mentette át a következô századba, azzal, hogy cinikus, sprôd párverset írt hozzá, amit már nem tudok nemhozzáhallani; nekem a kettô együtt a múlt század egyik legjobb verse. Igaz viszont, hogy nem a legjobb verseket keressük. Hanem a legszebbeket. Akkor most ezt a Juhász–Orbán-verset vegyük föl vagy ne? (Jut eszembe: Tandori is arcátlanul beleírt Kosztolányi Csáth Gézát sirató versébe: a vers sokkal jobb lett, bár így sem a század tíz legjobb versének egyike.) Gyors kontroll-kérdés: vajon melyik a 19. század tíz legjobb verse? És vajon a magyar líra a késôi Csokonaitól a korai Ady Endréig tett-e meg nagyobb utat, vagy a késôi Adytól a korai Orbán Jánosig? Ady. Biztosra vehetô, hogy a 20. század tíz – öt? három? – legnagyobb költôjének egyike. Megrázó, hatalmas, szenvedélyes beszéd az övé. De még a leggyöngédebben is ô szólalt meg, ha gyöngéd akart lenni – ám vajon szépek-e a versei? A nagy Cethalhoz: az Istenhez szóló, valaha írott legmisztikusabb sorok közül valók. Vajon szép-e ez a vers? Vagy csak

328

utolérhetetlen? Ady úgy beszélt a nôkhöz, ahogyan magyarul addig senki, és talán azóta sem; százszor jelentékenyebbek ezek Juhász Gyula Anna-versénél: de vajon szebbek is? Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Füst Milán, Kassák, Weöres, Nagy László, Pilinszky, talán ez a Top 10, a 20. századi magyar költészet panteonjának felsô emelete. Mi sem lenne egyszerûbb, mint mindegyiküktôl kiválasztani egy verset, aztán azt mondani: tessék, a legszebb tíz. No és ha valaki tíz Ady-verset találna a legszebbnek? Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lôrinc, Sárközi György, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Szilágyi Domokos, Petri György – s velük a holt költôk huszonegyfôsre kiegészült társasága. Élôkrôl most ne szóljunk. Ám még mindig nem írtuk le Jékely Zoltán vagy Karinthy Frigyes nevét, Márai, Déry, Sinka István: emlékezetes, nagy versek szerzôi; de vajon melyiküké a nyolc másik legszebb vers? (Vajon hogy szól magyarul a „melyiküké” többes száma?) (3) Hervadó asszonyok. Szabó Lôrinc írta, akit egyébként inkább jó költônek tartok, mint lángeszûnek. És mégis. E verse szebb, mint akárhány zsenié. És persze szebb, mint amit ô maga bármikor is... igaz, hogy a Semmiért Egészen a század egyik legfontosabb verse. De mi a szép verseket keressük most. (Szép versek. Az jut eszembe, hogy mikor politikai lemészároltatásom elkezdôdött, ezzel – érthetô módon – együtt kellett járnia költôi megsemmisítésemnek is. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy egy költô népszerûségébôl mikor kovácsolódik politikai tôke. Ezért legjobb, ha a különösen veszedelmes felforgatókat leradírozzuk a magyar költôk csoportképérôl. Így történt, hogy amikor legjobban rá lettem volna utalva a pályatársak szolidaritására, nevem egyik napról a másikra, évtizedes jelenlét után, eltûnt a Szép versek antológiákból. Nesze neked szépség.) (4) Öregség. Azzal a megszorítással, hogy szerzôjének, Füst Milánnak az elôadásában. És itt most zavarban vagyok. Tényleg szép ez a vers? Vagy csak monumentális, lenyûgözô, torokszorító, felemelô, katartikus? Blôd kapitány kérdezhetné: olyan katartikus, hogy az már szép? (5) Persze van még egy vers, amely azáltal is válik egyik legszebb versünkké, hogy lúdbôröztetôen katartikus. Az Egy mondat a zsarnokságról. E vers is – mint a Nemzeti dal – részévé lett a nemzet énjének, én-tudatának. De miért válhatott azzá? Mert tökéletes. Mert sodró, mert lendületes, mert lobog, mert olyan, mint az áramütés, olyan, mint Shelley ódája a nyugati szélhez, melyrôl tudjuk, hogy magyarul a legszebb versünk. Bizony e poéma zseniális, pedig hát Illyés sem volt Adyhoz fogható zseni. A Haza a magasban-t leszámítva, egyetlen másik mûvében sem közelítette meg ezt a verset.

329

(6) Azt mondtam, élôkrôl vagy semmit, vagy hallgassunk róluk. (Cpt. Blôd.) De nem tehetem meg, hogy ne említsem meg a század egyik legfeledhetetlenebb versét, Faludy Német zsoldosdalát. Ha ez nem szép, akkor mi a szép? És különben is: vajon kortársunk-e Faludy a szónak olyan értelmében, amilyenben mások kortársaink? Hiszen amikor született, Ferenc Jóskának még több mint fél évtizede volt hátra! Vészesen közeledünk a tízhez. Létezik, hogy Babits kimaradjon? Kosztolányi? KOSZTOLÁNYI?

... az égbe bál van, minden este bál van és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalban hazamennek fényes körútjain a végtelennek. (7, 8) No és József Attila? A Medáliák és az Eszmélet. Tényleg kevés szebb vers született ezeknél. De ez hány vers? Két ciklus? Két ciklus kétszer 12, összesen 24 verse? Akkor ez két vagy 24 külön vers? S ha bennem e két ciklus összesen 10 darabja – strófája? – egy verssé állt össze valamikor régen? Szóval: a Medáliákból az elsô négy kettôs szakasz, az Eszméletbôl a negyedik, ötödik, hetedik, nyolcadik, tizedik, tizenkettedik. (IV, V, VII, VIII, X, XII.) Ez összesen tíz, de e két csonka ciklust – számomra – A bôr alatt halovány árnyék címû verse (ebben az új szövegegyüttesben csak hosszabb strófa) köti össze és egészíti ki teljes kompozícióvá. Az ily módon immár hármasan tagolt vers a múlt század két-három legszebb verseinek egyike, számomra. A Születésnapomra, az más. Az a legfelkavaróbb. Hánynál tartunk? Cpt. Blôd súgja: a múlt század legszebb tíz magyar verse a következô harminc... (9) Aztán itt van a Holdaskönyv, Weöres Sándor és Pásztor Béla összesen 35 négysoros strófája, 140 sor: ez hány vers? A harmincötbôl tíz-tizenkét strófa bizonyosan legszebb, legtitokzatosabb, legmágiásabb verseink közé tartozik. No de akkor ez, ismétlem: hány vers? A hét ciklus tizenkét strófája, a 35 szakasz egyharmada, a 140 sorból 48 – ez mennyi? (10) Zelk Zoltán sirály-verse. No comment. Zelk igen, Ady nem? Babits sem? Kosztolányi, Nagy László sem? 330

Az ember mogorván széttárja karját: még akkor se mondok mást, mint amit gondolok, ha agyon is köveztek. De azért rosszkedvûen sorokat mormol magában,

Sárkány a szérûn, morrogó torka gyöngy rozsszemet fuvall, Mézes Annuska játszogat kaviccsal, halpattantyúval meg azt is, hogy

Miért laktál jól, ember, sûrû gabonaszaggal? Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? És hát persze azt is, hogy

Mit tudom én, mi szeretnék lenni? Pehely vagyok, olvadok a hóval... meg hogy

S mért szárad le, hogyha újra nô?

Már bánja, hogy belement a játékba, inkább azt kellett volna válaszolnom – gondolja –, hogy a század legérdekesebb 100 versét, azt szívesen kiválasztom. De a tíz legszebbet?

331

SZÔCS ISTVÁN (1928) kritikus (Kolozsvár) Ady Endre: Sappho szerelmes éneke Ady Endre: Ének a Visztulán Juhász Gyula: Milyen volt… Kosztolányi Dezsô: Üllôi-úti fák Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat Tóth Árpád: Az öröm illan Szabó Lôrinc: Mozart hallgatása közben József Attila: Ôsz József Attila: Nyár Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus

332

TAKÁTS JÓZSEF (1962) kritikus, egyetemi oktató (Pécs) Kedves Barátaim, mielõtt ideírom tízes listámat, néhány megjegyzést fûznék hozzá. A felkérõ levél nem könnyítette meg a dolgunkat. Például nem tette világossá, hogy epikai költeményeket is számításba kell-e vennünk vagy csak líraiakat, versenyeznek-e a versciklusok és a képversek is vagy sem? Nem is olyan egyértelmû, mi az, hogy „XX. századi magyar vers”: ami az egyik értelmezõ vagy értelmezõi közösség számára versnek vagy költeménynek számít, egy másik számára nem biztos, hogy az. Én például úgy döntöttem, hogy se nagyobb epikus költeményt, se versciklust, se képverset nem nevezek meg a „tíz” között, ám erre gyakorlatias okok késztettek: egyrészt azt feltételeztem, hogy megkérdezett kollégáim többsége is így fog eljárni, másrészt elég nehéz összemérni mondjuk a Jónás könyvé-t és a Budapest címû villanyverset, továbbá ezeket egy önálló lírai darabbal. Amiatt nem panaszkodom, hogy a „tíz” túl kevés — a „húsz” vagy a „harminc” is az lenne. Mindenesetre úgy gondolom, másfajta „tíz” állna össze, ha külön listát kellene írni a versciklusoknak, illetve a köteteknek is, s megintcsak más, ha a tíz legfontosabb életmûvet kellene felsorolni. Tamkó Sirató Károlyt biztosan nem nevezném meg a tíz legfontosabb életmû között, ám villanyversét fontosnak tartottam ideírni, mert olyan lehetõségre mutat rá a magyar költészetben, amelyet jó volna, ha nem felejtenének el se az írói, se a kritikusai, se az olvasói. A felkérõ levelek a listát illetõen egyrészt arra hívtak fel, hogy legyen a lista „személyes” („szavazd meg a huszadik századi magyar költészet tíz legszebb magyar versét, végsõ soron tíz kedvenc versedet”), másrészt arra céloztak, hogy a Korunk e versennyel „hozzá kíván járulni a közelmúlt és félmúlt magyar költészeti értékeinek minél szervesebb beépüléséhez a köztudatba”. Másként állítom össze a listát, ha az a kérdés, melyik a számodra legfontosabb tíz, vagy ha az, melyik a magyar költészet számára legfontosabb tíz költemény. A felkérés mintha nem döntötte volna el, melyiket is akarja megkérdezni tõlünk. Én úgy állítottam össze a listámat, hogy reprezentatív is legyen és személyes is. Annyiban azonban nem reprezentatív, hogy – a felkérés intenciójához igazodva — elõnyben részesítettem némileg a „közelmúlt és félmúlt” költészetét a század elsõ évtizedeinek a rovására. Ha a tíz legfontosabb versciklust vagy kötetet kellett volna felsorolnom, ezt még inkább megtehettem volna: az utóbbi három évtized magyar költészetében egyre csökken az önálló költeményeknek mint a költõi gyakorlat alapegységeinek a jelentõsége, s egyre nõ a ciklusoké, köteteké, sõt olyan életmûvek is vannak, amelyekben se az, se ezek nem döntõek, hanem csak a saját hang kimunkált egyedi beszéde. Az alábbi listát azért neveztem reprezentatívnak, mert — az elsorolt megszorításokkal — igyekeztem úgy összeállítani, hogy sokféle költészetet foglaljon magába, s a 333

század elejérõl, közepérõl és végérõl is legyenek benne darabok. Persze, a megszorítások miatt e reprezentativitás csonka: például a Psyché nélkül számomra nem elképzelhetõ a XX. századi magyar költészet bármennyire is szûk gyûjteménye, a listámon mégse szerepelhet. Ugyanakkor az alábbi lista személyes is, azaz más és más okokból ugyan, de valamennyi költemény nagy hatással volt rám életem valamely korábbi vagy mostani szakaszában. Részei tehát az élettörténetemnek.

A lista: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Karinthy Frigyes: Nihil Kassák Lajos: Egy fényképem alá Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség Nemes Nagy Ágnes: Fák Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig Pilinszky János: Apokrif Szijj Ferenc: A naplóhõs monológja Tandori Dezsõ: (1938) Weöres Sándor: Valse triste

334

TAMÁS ATTILA (1930) irodalomtörténész, egyetemi tanár (Debrecen) Kedves Szerkesztô kollégák! Mindenekelôtt: köszönöm a „megszólíttatást”. Bizonyára Ti sem kérdéseteknek a szó szoros értelmében vevésére gondoltatok, amikor azt megfogalmaztátok (honnan tudhatnám, melyik vers mutatkozik számomra szebbnek: a Hajnali részegség vagy a Szeptemberi áhítat, a Harmadik szimfónia vagy Az elveszített napernyô?), inkább a megjelölt feladat megközelítô megoldására lehet kísérletet tenni – erre azonban szívesen vállalkozom. Persze az sem könnyû: különbséget tenni „a legnagyobb” („legmegrendítôbb” stb.) és „a legszebb” között, hiszen ezek a kategóriák alkalmanként egybe is eshetnek, alighanem gyakoribb azonban, hogy ez nem történik meg. Ilyesfajta gondolatoknak is helyet adva állítottam össze a következô címjegyzéket – természetesen nem „fokozati”, hanem nagyjábóli idôrendi sorrend kialakítására törekedve. Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Babits Mihály: Jónás könyve (imája) József Attila: Óda Pilinszky János: Ravensbrücki passió Weöres Sándor: Az elveszített napernyô Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása… Nagy László: József Attila! Illyés Gyula: Hiány a kéziratban (A felsorolt versekrôl nagyobbrészt írtam – hasonlóképp a szép és az esztétikum viszonyának kérdésérôl –, leginkább ezért nem élek itt a fölkínált lehetôséggel.) A vállalkozás sikerét kívánva, baráti üdvözlettel: Debrecen, 2001. 3. 16.

335

Tamás Attila

TANDORI DEZSÔ (1938) költô, mûfordító (Budapest) Drága Barátim, júli 3, a 2001 év, Radnóti Miklós az egyetlen, ami nem stimmel szép leveletekben. Nekem letörött egy HIDAM, fogfájás… ezért nincs esszé. A versek: Szép Ernô: Magányos éjszakai csavargás Szép Ernô: Néked szól Szép Ernô: Ha én azt tudnám Babits Mihály: Esti kérdés Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz Kosztolányi Dezsô: Éjjel az alvó mellett Vas István: Ötven felé Kosztolányi Dezsô: Kösöntyû Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat Na ja. És még 1000. Baráti ölelés Tandori Dezsô

336

TÉREY JÁNOS (1970) költô (Budapest) Igen Tisztelt Uraim, jóllehet magam az egyes versekkel szemben a kötetkompozíciókat és sokkal inkább: a szerzôket részesítem elônyben, azért álljon itt egy lista, rögtönzött és esetleges. József Attila: Nagyon fáj Ady Endre: Intés az ôrzôkhöz Babits Mihály: Esti kérdés Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen Kosztolányi Dezsô: Ének a semmirôl Weöres Sándor: Psyché (összes) Pilinszky János: Apokrif Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Szép Ernô: Magányos éjszakai csavargás Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig És így tovább. Nem preferenciák, csak az alkalom. Szíves üdvözlettel:

337

Térey János

TORNAI JÓZSEF (1927) költô (Budapest)

A „nagy” vers Nincs egyetemes szempontunk, hogy megmondhassuk: mi a „nagy” vers (már maga a kifejezés is ellentmondásos: ha egyetemes, akkor nem lehet szempontja). Ráadásul rendkívül nehéz és fôleg kockázatos választóvonalat húzni a szép és a nagy vers közé. Meghatározásaink azért lehetnek: ki merjük mondani, a nagy vers költemények általában komplexek, összefoglalások, valamilyen módon túl vannak a normális feszültségû mûveken. Ilyenformán ismerünk nyilvánvalóan nagy költeményeket a magyar és a világlíra 20. századi alkotásai között. Senki sem vitatja, hogy T. S. Eliot Puszta Országa vagy Rilke Duinói elégiáinak bármelyike, Lorca Torreádor siratója, Vicente Aleixandre A szerelem születése címû költeménye, Apollinaire Égöve, Éluard Mindent elmondanija, Ginsberg Üvöltése, Octavio Paz Napkövéje, Eeva-Liisa Manner Kromatikus szintekje éppúgy nagy vers, mint Illyés Egy mondata, Juhász Szarvassá változott fiúja, Babits Jónás könyve címû rendkívüli remeke, Dsida Psalmusa, Pilinszky Apokrifja, Weöres Háromrészes éneke, Füst Öregsége, Nagy László Menyegzôje, Szabó Lôrinc Semmiért Egészenje, Sinka Lovasok opál mezôkönje, József Attila Eszmélete, Jékely Az utolsó szó keresése címû mûve, Ady Az ôs Kajánja, Juhász Gyula Gulácsy Lajosnakja, Tóth Árpád Lélektôl lélekigje, Radnóti Razglednicái, Kosztolányi Szeptemberi áhítata. Elképzelhetô, hogy más még ezeken kívül is meg tud nevezni az átlagosan jó, szép költeményeket fölülmúló mûveket. A probléma azonban marad. Olyan formában is, hogy vannak költôk, akiknek nem egy, hanem több vagy sok nagy verse van. Vagy olyan módon: nem nagy költôt tehet-e naggyá egyetlen kiemelkedô értékû mûve? Itt is kijelenthetjük: Vajdát nem sorolja legnagyobb költôink közé óriási verse, a Húsz év mulva, Dsidát sem a Psalmus Hungaricus vagy Csanády Imrét A halottvivôk éneke, Nemes Nagy Ágnest sem az Ekhnaton-ciklusa, Gulyás Pált a Mozart idézése címû verse. Nagy költôt pedig lehetetlen elképzelni nagy versek nélkül, mondjuk csak azért, mert egész életmûvében egyenletesen magas színvonalon sorakoznak az igen jó versek. Ilyen, ha nem tévedek, Szilágyi Domokos életmûve. De Kálnoky Lászlóé, Kormos Istváné is. Adódik a meglehetôsen tautologikus következtetés: valódi nagy költônek több vagy számos nagy verse van. Ebben az értelemben is igaz, amit Gottfried Benn állít: a legjelentékenyebb poétának is csupán négy-öt versét tartja fejben a versszeretô ember. A többit csak az irodalomtörténészek sorolják elô. De miért volna ez a tétel teljesen igaz Ady vagy József Attila vagy Babits, illetve Weöres esetében? Éppen ez a bökkenô: melyik verseket jelöljük 338

meg a föntiek zavarba ejtôen tökéletes mûvei közül, ha csak egyet iktathatunk a listába? Ady például számtalan rossz, modoros verset írt, ezzel szemben nincs nagy témája, melyet ne a legnagyobb költészet totalitásával emelt volna a magyar líra csúcsára. Istenes versei éppúgy remekek, mint a magyarság, az Én, a szerelem, a halál vagy az általános emberi humanitás versei és a háború elleni mestermûvei. Akármelyik témából választok, egész sorozatról kell lemondanom. Nem kisebb a gondom Pilinszky, Nagy László, József Attila, Juhász Ferenc, Weöres, Szabó Lôrinc, Illyés dolgában. Ez a gond mindenesetre minôsít: úgy látszik, Ady, Babits, Illyés, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky, Szabó Lôrinc, Weöres a 20. század legnagyobb magyar költôi. Mindegyik a maga módján, a maga témájában, vívmányaival. Egyikre sem mondhatom, hogy az emberi létezés összes dolgának megnevezésében „nagy” volt. Nem mondhatom, hogy egyik vagy másik a múlt század legnagyobbja a magyar irodalomban. Mindig ki kell emelnem, meg kell jelölnöm: miben nagy Szabó Lôrinc és miben, mondjuk, Babits vagy Illyés és a többiek. De azt is hadd valljam meg: számomra egyik sem olyan egyetemes nagyság, mint a 19. századi Vörösmarty a maga négy-öt, az egész emberiséghez és -rôl szóló költeményével. Mert kétféle egyetemesség van: az egyik a Vörösmarty-féle költôké, a másik az Ady-fajtáké, akik témában kimeríthetetlenek. Nagy gondja a válogatónak a távlat, a rálátás megléte vagy hiánya, illetve jelen idejû mozgása is. Csoóriról, Petrirôl, Tandoriról, Lászlóffy Aladárról, Kányádiról, Szécsi Margitról nem tartanám tanácsosnak akár így, akár úgy nyilatkozni. Léteznek határesetek is: Jékely Zoltánnak, akit igen nagyra becsülök, több nagy verse van, ma mégsem szeretném még Adyék mellé sorolni. Ha mindössze tíz verset kell kijelölni „legnagyobbnak”, a döntés elkerülhetetlenül igazságtalan, sôt borzasztó tett. Ennek elôrebocsátásával írok le tíz címet: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen Weöres Sándor: Háromrészes ének (Harmadik szimfónia) Babits Mihály: Jónás könyve Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus Pilinszky János: Apokrif Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából Nagy László: Menyegzô József Attila: Eszmélet Ady Endre: Az ôs Kaján 339

Némileg talán megnyugtathat, hogy mind a kilenc nagy költônknek kierôszakolhattam egyik nagy versét. Sôt a múlt század számomra legnagyobb magyarságkölteményét, a Psalmus Hungaricust hozzátehettem. Amit végül is sajnálok, hogy Jékelyt gyönyörû, megrázó mûvével, Az utolsó szó keresésével már nem sorolhattam a tíz közé. Tudom: bármennyire is láthatjuk teljes lezártságában 20. századi líránk értékeit, a kép így sem maradhat változatlanul. Amint az évek, évtizedek múlnak, alaposabb vagy kisebb átértékelésre kerül sor. Egyik-másik nagy csillag elhalványulhat, mások fölragyognak a mostaniak közül. Egészen újak is fölszikrázhatnak. Jóslatokra nem sok okunk, lehetôségünk van. Ilyenkor szokták az „idô rostáját” emlegetni. Századunk végére egész biztos módosul a névsor. Vajon milyen listát állítanak majd össze a 22. század derekán a 21. legnagyobb verseirôl? Jó volna tudni, de én azt már nem tudhatom meg. Csak remélhetem, hogy az elôbbihez hasonló gazdag csillagfüzér jelenik meg a magyarul beszélô égbolton. Természetesen az eddigi legnagyobbak körül tündökölve.

340

TÔZSÉR ÁRPÁD (1935) költô, mûfordító (Pozsony)

Tizedelés A Korunk vállalkozása tiszteletre méltó, de bizonyos aggályaimat nem hallgathatom el. Elôször is: nem hiszem, hogy e század mérhetetlen mennyiségû magyar verskincsében létezik „tíz legszebb”. Másodszor: az évszázad „legszebbjeinek” lehetséges listáját (tulajdonképpen költészeti kánonját, amely – tételezzük az abszurdumot – tíz versbôl áll) természetesen nem egy megrendezett (elismerem: bizonyos szempontokból nagyon hasznos) akció, nem egy korszak s fôleg nem egy olvasó alakítja ki. Harmadszor (s az elôbbiekbôl következôen): én csak azt a tíz verset nevezhetem itt meg, amely a század virtuális (és tegyük föl, hogy birtokomban lévô) versantológiájában a legmegceruzázottabb, a legzsírpecsétesebb, azaz az elmúlt egy-két (esetleg tíz-húsz) évben általam a legolvasottabb volt. Ezek pedig a következôk: 1. Ady Endre: A halál lovai 2. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 3. Füst Milán: Öregség 4. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek 5. József Attila: Óda 6. Szabó Lôrinc: Egy egér halálára 7. Pilinszky János: Apokrif 8. Vas István: Az anyag megjelenési formái 9. Tandori Dezsô: Nyers 10. Rakovszky Zsuzsa: Bizonyos jelek Meg kell jegyeznem, hogy az évszázad költészetének még ezt a teljesen személyes és ad hoc szelekcióját is kegyetlen munkának éreztem. Mintha a „megtizedelésnek” áldozatul esett Gyermekjátékot (Szép Ernô), Az Isten és ördögöt (Babits Mihály), az Elégia egy rekettyebokorhozt (Tóth Árpád), a Nem emel fölt (József Attila), a Semmiért Egészent (Szabó Lôrinc), az Óda a tavasz szelleméhezt (Orbán Ottó) s még annyi, de annyi nagy, a jelenkori líránkat alapvonalaiban meghatározó, sôt abba akár direkt módon, tehát szövegileg vagy az utalások szintjén is beleépülô, immár klasszikus versünket s annyi, de annyi a közelmúltban és ma íródott emlékezetes versszövegünket valóban kilôdöztem volna a század engedelmesen felsorakozott vershadseregébôl! 341

TURCZI ISTVÁN (1957) költô, fôszerkesztô (Parnasszus, Budapest)

Apokalipszis, most avagy 10 vers az élõben közvetített halál árnyékában 2001. szeptember 11–16. Szeptember 11. kedd, délután három óra Hosszú halogatás után hozzákezdek a 10 legszebbnek, legfontosabbnak, legerõsebbnek, leglegnek tartott huszadik századi, magyar nyelven írott költemény kiválasztásához. Így persze nem igaz, mert a választás, az én nyûgös, csorba és bizonytalansággal teli választásom már megvan, sõt hetek óta kész, csupán a hozzájuk való „kommentár” vajúdik, de az rendesen. A kolozsvári Korunk irodalmi rovatának gazdája ímélen kedvesen figyelmeztet, hogy idõm véges; a helyben járásnak ez látszik véget vetni. Nekilendülök, a másnapos éticsiga ruganyosságával formázgatom a versmagyarázatok lehetséges menetét, amikor csöng a mobilom. Barátaim üvöltöznek a telefonba, hogy kapcsoljam be a tévét, most, fél négy elõtt néhány perccel, a szappanopera-time kellõs közepén kapcsoljak a CNN-re, de azonnal, mert nagy baj van. Amit látok, elõször nem hiszem el. Szimulációs oktatófilmet sejdítek amerikai módra à la Pokoli torony. Percek múlnak el, mire agyamig elcsurog a képernyõ bal felsõ sarkába inszertált „live” szócska jelentése és jelentõsége. Ekkor már a washingtoni hadügyminisztérium, a Pentagon égõ épületrészét mutatják. Az „earlier” felírás alatt újra és újra hangtalanul, csak a riporter görcsbe ránduló szavaival kísérve, végignézem, amint a második toronyba fúródik egy repülõgép. Most veszem észre, hogy a kezemben ott szorongatom a Jónás könyvét. „Monda az Úr Jónásnak: »Kelj fel és menj / Ninivébe, kiálts a Város ellen. / Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.«” És Jónás végül elment Ninivébe és „egyetlen látomással a szívében” megjósolta a város lakóinak, hogy „Ninive napja lángba, vérbe kap” és az ítélet napja után „kõ kövön nem marad”. De Jónás, aki „a harc és pusztulás prófétája lett”, nem számolt azzal, hogy az Úr végül megszánja a várost és a végítélet elmarad. A versben, legalábbis. A képernyõn ellenben azt látom, hogy a New York-i toronyikrek egymás után összeomlanak. Majd azt hallom, hogy lezuhant egy utasszállító gép Pennsylvania nyugati részén, Pittsburgh közelében. Nem tudni, ezt is eltérítették, vagy a légierõ vadászgépei szedték le merõ önvédelembõl. Megkezdik Manhattan, illetve a kulcsfontosságú washingtoni középületek kiürítését, mozgósítják a Nemzeti Gárdát, kiürítik a légteret,

342

lezárják a reptereket és a határokat. Elhangoznak az elsõ beszédek és vélemények. „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Whiskyt töltök magamnak. Elöl hagyom az üveget. Szeptember 11. este 8 óra Terrorkedd. Döbbenetes nap, rendkívüli állapot – nemcsak az Egyesült Államokban. A négy gépen összesen 266 ember utazott. Megtudjuk, hogy a mentés elsõ hullámában az északi toronyba érkezõ tûzoltók közül majd háromszázan eltûntek az omlás után. A két toronyban és a Pentagonban odaveszett emberek számát sokezerre becsülik. A kórházak zsúfolásig megteltek sebesültekkel. Az amerikai elnök megtorlást emleget, a NATO-vezetés azt üzeni, hogy „a büntetés nem marad el”. Vagyis újabb emberéletek kerülhetnek a terror áldozati oltárára. Kosztolányi Halotti beszéde az egyedi ember halálának fenségét hirdeti. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Itt az örökkévalósággá merevített ünnepélyes pillanat, amott az élõben közvetített förtelem. „Ránkzuhant a mázsás, szörnyû égbolt.” Már jócskán besötétedett; bénultan ülök a tévé elõtt. Nem érzek és nem várok semmit. Csak az üres levegõt morzsolgatom az ujjaim között, mint egy rózsafüzért. A halottakról hallgatom a híradást. Hallgatom, de nem hallom. „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer, / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.” Nincs némább és dühítõbb a halotti beszédnél. Szeptember 11. éjfél körül „El vagyok veszve, azt hiszem.” Az éjféli híradások második Pearl Harborról beszélnek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ma nyilvánvalóan nem kétezerháromszázan haltak meg, és nem katonák, hanem civilek. Új korszak kezdetérõl is beszélnek, amikor a terrorizmus háborúvá eszkalálódik. A pánik órái után az összefogás napjai következnek. Amerika egy emberként követeli a bûnösök megbüntetését, a visszacsapást. A válaszlépések borítékolhatók, csak az a kérdés, milyen kabátot keresnek a gombhoz: afgán, iraki vagy más arab mintázatú kabátot. Közben látjuk, hogy a libanoni palesztin menekülttáborok lakói örömlövésekkel fogadták a merényletek hírét. Örömtüzek gyúltak Bejrútban, Nábluszban és még hány helyen, ahol nincs ott a kamera. Tûzijáték, Amerika-ellenes jelszavak, ingyen édesség és a hírhedt

343

milliárdos terroristát éltetõ hangok az arab utcákon. Oszama bin Laden neve eközben szitokszóként terjed a világ médiumaiban. József Attila Ódája van az íróasztalomon. A legek közt a helye, ez nem kérdéses. A szerelem mélyútjait bejáró, kegyetlen és kétségbeesett kánon-vers, az egymásrautaltság himnusza. De ki beszél itt és most szerelemrõl? „Mint alvadt vérdarabok, / úgy hullnak eléd / ezek a szavak. / A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” Szeptember 12. szerda reggel 7 óra Attilával és a tévével ébredek. Eszmélet. Eszméletlenül. „Ami van, széthull darabokra.” Szinte tökéletes vers, szinte tökéletes pusztítás. A részletekben mutatkozik meg a rettenetes lényeg. Új videofelvételekkel ismerkedik meg a világ; mindannyian egy világméretû vizuális túlélõtanfolyam részesei vagyunk, vagy inkább szemlélõi. A részesek többsége már sohasem láthatja az új skurcból felvett gép becsapódását, a pánik terjeszkedését, a füst, por és jajgatás kegyetlen koreográfiáját. „Láttam, hogy a múlt meghasadt.” „Hallottam sírni a vasat.” Túlélõket hallunk, kis személyes rémtörténeteket, kérdéseket és indulatszavakat – az emberekben is összedõlt valami. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül, / s te lelkedet érzed, a lázat.” Szerda reggel van, de nem akar új nap kezdõdni. A sokk érvényteleníti a naptárt, a pillanat kilép az idõbõl és megmerevedik. Kiiszom az üvegbõl a whisky maradékát. Radnóti legszebb eclogáját kezdem félhangosan olvasni. Talán még ma a végére érek. Szeptember 12. késõ este „Látod-e, esteledik…” A rettenet utáni elsõ este. Radnóti a rettenetét a heidenaui táborban, Zagubica fölött a hegyekben, tökéletes, szinte idilli aurába vont hexameterekben suttogja végig. „Ó, megvan-e még az az otthon? / Bomba sem érte talán?” „Rémhirek és férgek közt…” „…várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat.” „...és nem jön az álom, az enyhetadó…” A tévé harminc órája megy. Hívások érkeztek a romok alól (a mobiltelefont ezentúl senki nem nevezi majd bunkófonnak, de ez legyen a legkevesebb), van miért ásniuk a mentõknek. A füstölõ, forró romok alatt élet sajog. Az biztos, hogy a központban mûködõ háromszáz vállalat ezerötszáz dolgozója eltûnt, és az épület aljában levõ áruházakban is sokan vásároltak. Az ott bámészkodó turistákról alig valamit tudunk. 344

A „meghalni se, élni se” hangulata lesz rajtam úrrá. Radnóti legalább tudta, hogy mi vár rá. Szeptember 13. csütörtök napközben „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Szabó Lõrinc Semmiért Egészen címû 1931-es keltezésû, könyörtelenül pontos versének elsõ mondata ez. Ilyen kegyetlen õszinteséggel elõtte sem, azóta sem beszélt senki férfi–nõ viszonyáról. Régebben tartottam ettõl a verstõl, taszított, megbotránkoztatott. Késõbb, harmincon túl, kezdtem megérteni a „két önzés titkos párbajának” mélyebb természetét. Mai lelkiállapotomban („Félek mindenkitõl, beteg s fáradt vagyok”) teljes az azonosulás. A világ terrorellenes koalícióra készül ugyan, de érzékelhetõ a tehetetlenség. Még mindig nem tudják, hányan haltak meg, rengeteg a kérdõjel, a tanácstalanság. Listák, névsorok, eltûntek fényképei járják be a világsajtót. A nyomozás eredményeképp bûnösök már vannak, de ellenség még nincs. Csak nehogy kreáljanak. Hangulatjelentés gyanánt ideírom a Szabó Lõrinc-vers utolsó két sorát: „Én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” Szeptember 14. péntek déli 12 óra A mai napot az ima és emlékezés gyásznapjává nyilvánították. Ezekben a pillanatokban Európa is gyászol. Három percre megállt az élet, csönddel adózunk a merényletben elhunytak emléke elõtt. „Kinek testtel kell a sírba menni, / koszorú jut néki s gyertya hamva. / Kinek lelke vész el: senki-semmi.” Ma Weöres Sándor Rongyszõnyegét terítettem magam elé. Szavak szelíd szõnyegbombázása ez a ciklus; játék és bölcsesség bravúros szõttese. Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek. Miközben hallgatom a csendet, rá-rábökök valamelyik gyönyörûséges diribdarabjára és ideírom. A tévé persze megy. New Yorkban, „az égfaló város”-ban lázasan folyik a kutatás túlélõk után. Azonosított magyar áldozatról továbbra sem tudunk, de több mint hatvan olyan magyar állampolgár van, akikrõl tudni, hogy a két városban voltak a támadások idején s azóta nem adtak életjelt magukról.

Mi létezõ: bizonytalan. Gomolygó füst a kincsem. Nem biztos, hogy van, ami Van,

345

De biztos nincs: a Nincsen. Nyilatkozatok futószalagon. Diplomaták, jogászok, katonai szakértõk, titkosszolgák, hozzátartozók, akárkik. „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez.” Mindenki másról, másra emlékezik, egy közös van csupán: a rettenet. „Az esemény jön és elsuhan / s az emléknek száz ideje van.” Forró nyomot mindeddig csak az öngyilkos merénylõk személyérõl hoztak nyilvánosságra, akik 19-en voltak. Egy részük Szaúd-Arábia déli részén, illetve Jemenben használatos családnevû. A kommentátor sokat sejtetõen taglalja, hogy bin Laden családja is Jemenbõl származott át Szaúd-Arábiába. „Haladás. Adás. Ás. Hal.” Az elsõ számú közellenség egyébiránt a muszlim világ hõse. Allah legkedvesebb hegylakója, a keleti Rózsa Sándor. És az is biztos, hogy mostanság éppen összevonja szemöldökét. Õ 24 fiúgyermek legfiatalabbika, magának is 16–18 gyermeke van, több asszonytól persze, ami aligha szûkíti a bizonytalanságok körét. Iszonyú gazdag, a tõkeerõs építési vállalkozások mellett az élelmiszer-kereskedelemben és a bankszakmában is érdekelt. „Hirdetés: vásároljon gyilkost magának.” Hallgatom, hogy az egész mûvelt világ által támogatott Egyesült Államok „masszív megtorló támadás”-ra készül. Holnap már többet tudunk – rebegi a CNN riporternõje az egyik blokk végén. Visszalapozok a Rongyszõnyeg elejére. „Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az idõn, amennyire lehet.” Szeptember 14. késõ este Megismerkedem az „alvó terrorista” fogalmával. Paradox módon vagy épp törvényszerûen akkor, amikor megint nem jön álom a szememre. Ez persze nem valamiféle idilli csendélet, amelyben a jámbor terrorista munkában megfáradt, dolgos fejét keleti hímzésû párnájára hajtva elszenderedik. Nem. Õ a legéberebb. Beépül a célország életébe, s akár éveken át mást sem csinál, mint asszimilálódik. Képzi magát, közösségekbe jár, kapcsolatokra tesz szert. Azután adott titkos jelre akcióba lép. Mint egy pusztításra betáplált robot. Ma esti választott penzumom Nagy László Rege a tûzrõl és jácintról címû hosszú verse. Hasznos idõtöltés alvó terroristáknak. 1956-os keltezésû írás, akkor is kataklizma elõtt álltunk; ennek most is megvan a reális esélye. A világban ma a megtorlás módjáról folyik a legtöbb vita. Egység látszik körvonalazódni a láthatatlan gonosszal szemben.

Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom?

346

Pakisztán kész átadni légterét és az afgán ellenzéki erõk is alig várják, hogy visszaszerezzék a hatalmat a táliboktól. „Halálcsipkésen úsznak a látomások” – írja Nagy László. „A mennyei karhatalom süket és vak lett, / fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett.” Amerika sebezhetetlenségének legendája, az egymásért bármi áron kiálló összmuszlim etika mítosza. Azt már tudjuk, mi nem maradt meg, azt azonban nem, marad-e valami egyáltalán. Szeptember 15. szombat Ötvenezer tartalékost rendelt be a Pentagon. Anyahajók, vadászgépek és szárazföldi elitcsapatok várható bevetésérõl érkeznek hírek. Egy New York-i teherautón ez olvasható: „Bosszú.” Bin Laden fejére a kormány 5 milliós vérdíjat tûzött ki, persze nem forintban. Ezt duplázta egy Schmitz nevû amerikai milliárdos, aki a vagyonát állítólag internetes kalózkodásból szerezte. Drake admirális hozzá képest szolid síkvízi kisfülelõ lehetett. Mindegy, a szaúdi milliárdos feje igen sokat ér; jellemzõ, hogy az elsõ információt az orosz titkosszolgálat jelentette róla: az afganisztáni Kandahár környékén bujkál. Remélem, az amerikaiak nem az én térképemet használják. Kimegyek a kertbe; lóg az esõ lába. New Yorkban is esik, lám, ebben is szolidárisak vagyunk az újsütetû nagy testvérrel. Drága jó, sokszor hiányzó öreg barátom, Vas István egyik bámulatos versének (Rapszódia egy õszi kertben) sorait tolom a fogaim közt elõre az elnehezült levegõben.

S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítõ telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel? Éppen kétéves voltam, amikor írta; harminc évvel késõbb szentendrei kertjükben üldögélve, Piroska teáját kortyolgatva elmesélte, mennyit mélázott: elégia legyen vagy rapszódia? Levigye a versvég hangulatát az elmúlásra helyezve a hangsúlyt, vagy a ritmikus béke kedvéért életigenlõ hepienddel zárjon? Azt mondta, jól döntött, az élet akkor is erõsebb, ha a halál gyõz. Csodálatos gondolat, akárkié és akárhány éves. Versben, az õ versében pedig a huszadik századi magyar líra egyik örök érvényû sora kerekedett belõle. A terrorkedd óta ez az elsõ gondolat, amely hitet önt belém.

Itt gyõzni fog minden enyészeten A Szépség. 347

Leírom még egyszer, idézõjel nélkül, mintha csak egy árva, végtelennek címzett röplap volna: Itt gyõzni fog minden enyészeten a Szépség. Eleredt az esõ. Szeptember 16. vasárnap (Egy szörnyû hét vége) A birodalom visszavág. „Riadt vagyok, mint egy vadállat.” Washington ultimátumot adott az afgán rezsimnek. Az amerikai közvélemény elsöprõ többsége támadásra biztatja az elnököt. Moszkva és az európai kormányok is támogatnák a csapást. Általános iszlám-ellenes offenzíva van készülõben. Már nem elég megsemmisíteni Ladent és hadseregét, nem elég lerohanni az õket bújtató Afganisztánt. Amerika többet akar. A terrorszervezetek globális felszámolását, a terrorizmust támogató államok „kiiktatását”.

Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. A Pilinszky Apokrif a vegytiszta, halálos valóság. Nem tudom, mi lesz, meddig, és nem tudom, merre. Nem tudom, más lesz-e holnap, új biztosan nem. Nem tudok és nem érzek semmit. S amit tudok és érzek, arra meg nem emlékszem. Pilinszky kiáltásánál aligha van érvényesebb:

Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyú terhe omlik alá a levegõn, hangokat ad egy torony teste. Borzongató.

348

TVERDOTA GYÖRGY (1947) irodalomtörténész (Budapest) Kedves barátaim! Köszönöm, hogy részt vehetek abban az ankétban, amely a legszebb magyar versek megállapításával kapcsolatos. Emlékeztetek egy ilyen kérdésre, amelyre valaki azt válaszolta: A legszebb magyar vers P. B. Shelley: Óda a nyugati szélhez címû verse, Tóth Árpád fordításában... Az alábbi lista tartalmazza az én preferenciáimat: József Attila: Eszmélet Ady Endre: Az ôs Kaján Babits Mihály: Mint különös hírmondó... Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú Juhász Gyula: Milyen volt… Füst Milán: Öregség Weöres Sándor: Fû, fa, füst Radnóti Miklós: Erôltetett menet Pilinszky János: Apokrif Persze szeretem Szabó Lôrinctôl pl. a Tücsökzenebeli Babits c. verset Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb Nagy László: A város címere c. verseit. Szívélyes üdvözlettel Tverdota György

349

VÁRADY SZABOLCS (1943) költô, szerkesztô (Holmi, Budapest) Kedves barátaim! Ôszintén szólva szívesen elblicceltem volna ezt a listázást, mert hát képtelenségnek vélem, hogy komolyan azt gondolhatná valaki: meg lehet mondani, melyik a tíz legnagyobb huszadik századi magyar vers. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nekem melyek a kedvenc verseim, de közben az ember óhatatlanul csal, mert fél szemmel azért arra is odasandít, hogy az általános értékrangsor ne sérüljön feltûnôen. Hogy a legnagyobb nevek azért lehetôleg ne hiányozzanak. Bizonyos versek jobban a szívünkbôl szólhatnak egyszerûen a kortársi mivoltuk folytán. És egyáltalán nem biztos, hogy az üt szíven a legjobban, amirôl tudom (tudni vélem), hogy a legnagyobb. De mondom, ez utóbbit eleve kizárnám: nincs olyan, hogy a tíz legnagyobb. De még a tíz kedvenc is fölöttébb kérdéses. Százat már inkább lehet mondani – de tízet? Mindegyik mögé rögtön odaáll másik három. Szóval nem nagyon hiszek ebben a dologban, viszont ha már megtiszteltek vele, hogy harmadszor is felszólítanak, illetlenség volna visszautasítanom. És akkor máris kezdem a következetlenséget: a tízes szám olyan szûk keret, hogy egy költôtôl nem fér bele több vers, ami persze fölöttébb formális szempont. És mégiscsak a „nagy vers” eszményére kacsingatok, és mondjuk Weörestôl nem a Galagonyát írom, sôt még csak nem is a Valse triste-et. Viszont a legnagyobb nevek közül is kimarad néhány, mert azért az erôsebb személyes megérintettségnek nem tudok nem elsôbbséget adni, ha két nagy vers közül választani kell. Lemondok ellenben a kortársaimról – túl közel vannak. De a mai lista egyáltalán nem biztos, hogy megegyezne azzal, amit a jövô héten vagy pláne egy év múlva állítanék össze. Lehet, hogy már holnap kétségbeesetten kapok a fejemhez: hát ezt vagy azt a verset hogyan felejthettem ki?! Mindezek elôrebocsátásával küldöm az alábbiakat: Juhász Gyula: Milyen volt… Babits Mihály: Cigány a siralomházban Szép Ernô: Néked szól Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat Füst Milán: Öregség József Attila: (Talán eltûnök hirtelen...) Radnóti Miklós: À la recherche… Jékely Zoltán: Új évezred felé Wöres Sándor: Harmadik szimfónia (Háromrészes ének) Pilinszky János: Apokrif Baráti üdvözlettel Várady Szabolcs

350

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ (1951) költô (Mezôvári) Kedves Lajos! Mire az elsô felkérés eljutott hozzám, az ott megjelölt határidô már lejárt, azért maradt el a válaszom. Ez alkalommal azonban küldöm a gyötrelmes válogatás eredményét. A 20. század 100 legszebb magyar versét sokkal könnyebb lett volna megjelölni, mint ezt a 10-et. Fáj nagyon a szívem a kimaradt 90-ért. Valószínû, hogy felkért válaszadóitok majd ezeket is megnevezik. Bízom benne, ugyanis 10 vers egy antológiához kevés. Izgatottan várom a végeredményt. A 20. század legszebb tíz magyar verse: 1. József Attila: Óda 2. Babits Mihály: Ôsz és tavasz között 3. Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus 4. Nagy László: Gyümölcsoltó; Vérugató tündér 5. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez 6. Pilinszky János: Introitusz 7. Illyés Gyula: Koszorú 8. Bella István: Sebnek szültél 9. Baka István: Döbling 10. Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

Beregszász, 2001.07.19.

351

Baráti üdvözlettel: Vári Fábián László

ZALÁN TIBOR (1954) költô (Budapest) 1. Ady Endre: Az Úr érkezése 2. Ady Endre: Intés az ôrzôkhöz 3. Babits Mihály: Jónás imája 4. Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség 5. Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz 6. Juhász Gyula: Coronatio 7. József Attila: Nagyon fáj 8. Pilinszky János: Négysoros 9. Weöres Sándor: Elsô szimfónia 10. Juhász Ferenc: A csönd virága A felkérés tárgya zavarba ejt, miért éppen tíz, melyik éppen tíz, persze, ez mindenkiben felötlik és mindenki meg is írja, mint dilemmát, a szerkesztôknek, de itt valahogy ennél is többrôl van szó, mert azzal, hogy a sokszor tízbôl kikaparunk egyszer tízet, egyúttal élettel töltjük meg ôket, viszonyt teremtünk velük, jelzést kapnak tôlünk, hogy ôk a kiválasztottak, a top-tíz, nem egyszerûen csak a szeretet, de a sorrendiség is már, és jelentkezik a lelkifurdalás, a többivel szemben, a kétely a döntés felé, némi harag a felkérôk irányába és megvetés a választást elvégezni hajlandó magunk felé. Mindenesetre úgy választok, hogy engedem magamban elôjönni azokat a verseket, melyek elôkerülni kívánkoznak, elôre eltervezetten versekre akarok gondolni, és ez a gondolkodás-akarás megszólítja a rendezetlenül és temetetlenül elheverô alvó, félhalott, tetszhalott verseket a lélek vagy tudat vagy memória mélyén, ôk maguk engednek meg maguknak sorrendiséget feltámasztásuk okán, hamburgi névsort csinálnak, én meg elvetem azt a kínos kötelességet, hogy megmagyarázzam a tízbôl kimaradt száznak vagy többnek, hogy kimaradt száz vagy több lett mindössze belôle, top-alatti, futottak még-közötti, nem egészen átgondoltan kispályás, vagy a fakók közé leültetett. Azért egy mindig van, egy titkoltan egy, valami elsô, amit mindenkor vállalni lehet, ami valamiért több, mint a nála esetleg jobbak és szebbek, amihez fordulni lehet, amibe kapaszkodni lehet, amit lehet mondogatni csak úgy, minden komolyabb megfontolás nélkül, hogy közben jó érzete támad az embernek, olyan érzete, hogy valami történik éppenséggel vele, nem a megalázó formák világában, versmegtörténése van, amit nem fontos szakralizálni és túldimenzionálni fölidézés közben, mi több, nem kell fölidézni, mert ott

352

van, általában és mindig ott létezik, benne a húsban, a zsigerekben, a véráramban, benne a legegyszerûbb megélésekben. 1. Hát persze, Ady. Hát persze, vannak, lesznek, akik fintorogva legyintenek rá, na ja, komoly szándékok és akciók voltak a trónfosztására, komolyan és szándékosan játszódott ki ellene Babits, aztán Szabó Lôrinc, Márait szerencsére nem lehet ebbe az utókori randalírba belerángatni, mert hát, ha volt is költôi munkálkodása, kötetnyi, összességében még nem rúg egy valamire való költôi teljesítményre, legfeljebb tucatnyi számottevô és emlékezetre érdemes versre, a legyintgetôk igyekeznek átugrani ezt az Adyt, pedig a teljesítménye olyan tetemes, mennyiségileg is, mint egy hegy, amit meg lehet kerülni, természetesen, de átugrani nem lehet, és körbekerülve, verejtékezô arccal, kicsit sunyin lehet mondani késôbb, hogy könnyedén szökkentünk túl ezen a nem is olyan komoly csúcson. Hát persze, a magatartás, a szerep, ami a mai világban, a kis belezôk egyre hosszabbra nyúló évadában, a legnyilvánvalóbban anakronisztikus, a borok, az éjszakák, a bolyongások, a nôk, az altatóporok, Párizs és az érmindszenti gének, esendôségek, lázadások és megtérések és a szüntelen fordulás az egyetlen felé, aki azóta már szinte bizonyosan nietzschei véget ért, a menekülés hozzá és a menekülés tôle, a magányoldás, a magánykötözés, a világbéli találkozások helyett az istenbéli egymásra találások, elárvulások, motyogva elmondható megvilágosodás, az érzékek elvesztése után a belsô iránytû megtalálása. A vallomásos líra vesztôhelyre hurcolásának idején is érvényes jelzés, kifoszthatatlan érvényesség, a legtöbbrôl való beszéd a legkevesebb erre elhasználható nyelvi jellel. 2. Még mindig Ady. Pedig már nincsenek ôrzôk, mert nincsenek strázsák se, és már nincs is mit ôrizni, csak oly szomorú embernek lenni-ség van, csak lenni van-ság maradozott, nem vigyáztunk jól, vagy már nem is lenne volt vigyázni mire, nem is lerombolni kellett azt a sok szépet, csak kiárulni, szétlopkodni, szétfelejteni, kihullajtani, az ember arca leesett a sárba, ott maradt, megszokta, jó is ott neki, minek emlékezni nyár-éjszakákon vagy a téli, rohadtul csillagtalan ég alatt. 3. A rühellség poétikája, ami megragadó ebben a Jónásban, romantikája és késleltetett dramaturgiája, aki nem akar, tud, mer, kelletlenkedik prófétizálni, praktikusan megpattan az úristen küldetése elôl, parancs és küldetésmegtagadó, a legemberibb próféta, a legprófétább emberi, és megrendítô a babitsi felismerés, hogy istennek minden mindegy, aki évszázadokban mér, annak sors, lét, élet, óra, pillanat értelmezhetetlen fogalom, isten halott, mondta, mint fentebb, és az emberi lét és sors irányából nézve ez a meghalottság teljesen igazolhatónak látszik, akkor most ki ír verset, kiért és minek, miért és kinek, kell-e, ahogy lehet, hogy nem kell, kérdezhetnénk, ha a kérdezésnek még ideje és értelme lenne, nincs, nem volt, nem nincs.

353

4. Éjjeli szépségragadozás, égre meredt lírai én, bál, szán, inasok, szétvetett lábú világ fölötti negyven cigaretta, kávé és vörösbor és whisky és mély undor az ember óljától, mert benne az ember lakik, az óllelakó, Platón pizsamában nyújtózkodik a szomszéd teraszon, leköp az utcára és felköp az égbe, bizony, jut eszembe, az izmaim már lazulnak, és még abban sem lehetek biztos, hogy egy nagy úr vendégül látott már valaha is, volna, tetôtéri ablakom az égre nyílik, ágyamból a Göncölszekér rúdjára látok hajnalonta, agyamból az embertelen sötétségekre látok, amikor ágyba keveredem végre, szemközt egy nagy mellû asszonyság vetkôzik meztelenre függönytelen ablak elôtt minden este, késik a bál, nem jönnek a vendégek, ma sem jönnek el a vendégek, ma is elmarad a bál, az asszony megelégeli a visszhangtalan meztelenkedést, és unott arccal lekapcsolja szemközt a villanyt. 5. A kínok vasszögei miatt, amik összetartják az ember nevû szánalmas hajót, bárkát, tutajt, lélekvesztôt, vesztôhely-lelket, a bennem is szüntelenül kerengô magány, emberundor miatt, és hát a fölismerés, hogy egy ember nélküli világban kevésbé lenne magányos létezni, emberként lehetetlen létezni, nem létezni is lehetetlen emberként, nem hagy elmenni a vers maga mellett, hosszú vers, a részletei elmosódnak bennem, de a szögek, akár ha Krisztus kezébôl és lábából merednének föl, élesek és véresek. 6. Ez a szegény Juhász Gyula is, meg a nôk, a pár Anna-vers, amit ismer és szavalóversenyeken derekasan fúj mindenki, és az összes többi, amit meg senki, legfeljebb alig, a megalázkodás egy nôcske-színészke elôtt, emléke elôtt, lehetetlen és ostoba helyzetei elôtt, aztán itt van ez a Coronatio, ami lefolyásában alig különbözik az összes többi Anna-nyavalygástól, de váratlan gyorsvonat, jön az utolsó versszak, a költô fölállása az emberbôl, a költôi öntudat, gôg, önzés és kegyetlenség fölengedése, Ady elbocsátó szép üzenetétôl finomabban és szakállba morgottabban, de kimondva, kilihegve, kirajongva, kiszenvelegve, kigyôzedelmeskedve. 7. Lehetne az Óda meg az Elégia is, a karós vers meg a hazás versek meg a dunás vers meg a eltûnôs vers, szinte mindegy is, hogy melyik, de mégse, mert ebben a versben szerepel életünk egyetlen nôje (aki sosem volt-lesz-van életünk nôje), a nô, aki érti a szavakat, amiket kidadogunk, kinyarvogunk, kimácsóskodunk, kiszégyellôsködünk magunkból, érte és ellene, aki azt teszi, amit tennie kell, mert hiába találjuk ki az értéshez a szavakat, ha nem lehet velünk élni, nem lehet karral, öllel, térddel óvni minket, csak megszülni, ringatni, megölelni, megölni és eltemetni, azaz ellökni minket, életünkbe beépültek miatta a feldolgozhatatlan és kiirthatatlan nô-fájdalmak, fájdalom-nôk, nôdal-fájások, életbôl kizáródások, élôk közül kilökôdések, szégyenek, versek, vakogások, hallgatások. 8. Koromnál fogva nem élhettem keményen kemény diktatúrákban, nem tudom, ég-e a villany a folyosón, amikor kivégzésre viszik a halálraítélteket, de régebben gyakran vettem részt disznóöléseken, amikor az ól fölé szerelt százas égôk vakító fénnyel árasztották el 354

az állat várakozását az ólban, égett a villany, és hamarosan meg is érkeztek a vidám természetû böllérek, a béke csendes családi gyilkosai

a disznó vére eleve piros nem kell festeni, szemben a halakéval meg volt már mondva, hogy a halak vérét ki festi pirosra gyerekkoromban sok disznóvágáson vettem részt nekem kellett tartanom a tálat, amiben a vért fogtuk fel a hajnal mindig hideg volt és csak ritkán esett a férfiak pálinkát isznak a horizonton megjelennek a hajnal rideg fényei a böllér megérkezik kicsomagolja a késeket a kendôbôl legalább öt kés van minden böllérnél a szúrókést külön teszi, és azután iszik ô is egy pohár pálinkát a férfiak kimennek és az ól köré állnak én a vérnek való tállal mögöttük, hátrébb bent az éhes disznó körbe-körbe mászkál az akolban este már nem adtak neki enni, hogy könnyebb legyen a belekbôl kitisztítani a salakanyagot a fogó emberek az ólajtó két szélére húzódnak a böllér fölcsapja az ajtót a disznó elindul kifelé, de megtorpan, gyanakszik akkor az egyik fogó beugrik, és igyekszik mögé kerülni a disznó forog, és érzi, hogy gyilkos a szándék a megvadult disznó félelmetes tud lenni egy állat a fogó ember elkapja a hátsó lábát, tolja, tuszkolja kifelé három lábon a disznó ordít, átsuhan a falu fölött a rémült visítás a másik fogó a pofájához ugrik akkora pofája van a disznónak, akkora pofája van ez a fogó elkapja a szemközti elsô lábát, és kirántja a disznó alól a hátsó fogó betapos a belsô comb lágy részébe a felsô lábat magasra feszíti az elsô fogó a disznó teste mellé szorítja, húzza hátra az elsô alsó lábat a böllér a felsôt megragadja, másik kezében lévô késsel szúr lendületbôl, határozott mozdulattal szúr 355

a disznó nyaka lágy lágyabb, mint az emberé jó helyre kell szúrni, a vér miatt ekkor elôugrom a takarásból, és a sugárban elôtörô vér elé tartom a piros, zománcos edényt a böllér keze merô vér, az arcát is összefröcsköli, amikor jól szúr az is tiszta vörös a vértôl van, amikor a böllér rosszul szúr olyankor a disznó csak hörög, fullad, levegôt kap kívülrôl, nem adja elô a vért nem sugár, csak plöttyedt kis oldalcsurgás az elô nem adott vér a húsban megalvad az olyan disznó húsa fekete, amelyik nem adja elô a vért a böllér pumpálja a felsô lábbal az állatból a vért mindenki a nagy rúgást várja minden disznó rúg halála elôtt egy nagyot minden egyetlen nagyot a fogók keze egészen belekékül a szorításba, ahogy várják az utolsó nagy rúgást a böllér is csak azután vágja el a légcsövét a nagy rúgás még sok vért kilök az állatból a vér nagy részét beveszi a véres hurka ha marad még, lehet sütni reggelire a sült vér nagyon finom, dinsztelt hagymával meg kell találni az átsütés arányait arányok nélkül nincs sült vér a sült vérrögöt, amikor szétvágod, nem levedzhet a közepén az gusztustalan, ha a sült vér közepe sárgás levet enged

9. Telik az életem. Piros gerendák közül-mögül néz a Hatalmas. Sír a Hatalmas. Nézéssel, sírással telik az életem. A nézésével, a sírásommal. 10. Nagy íróknak a forgácsa is remekmû. Az igazán nagy íróknak így aztán nincs is forgácsa. Mû, remekmû. Minden, ami a mûrôl, az egészrôl szakad le, akár egy porszem is, tartalmazza az egész univerzumát. A kis belezôk persze sem a nagy írókat, sem a remekmûveket nem képesek megismerni, mi több, elismerni. Tiszavirág létezésüket ismernék el. Annál persze okosabbak és kapzsibbak. A béka perspektívájából a toporzékoló mén nyilván ormótlan szörnyeteg, hát még a kozmosz felé nyújtózkodó szarvas! Juhász annyira kívül él, annyira kívülre rekesztve a mai cécón az új kor törpe-karmesterei pálcája okán, hogy nem 356

tudtam megállni, egyetlen élôként fölvettem a névsorba. Nem volt nagy kockázat. Az idô úgyis a föntebbi kilenc mellé helyezi a teljesítményét; és remélem, a fölemlített idô igyekszik majd elfelejteni ezt a selejtes kort, amely így mert (el)bánni egyik legnagyobb költôjével.

357

ZELEI MIKLÓS (1948) író, szerkesztô (Az irodalom visszavág, Budapest) Ady Endre: A ló kérdez József Attila: Ime, hát megleltem hazámat Juhász Ferenc: Tékozló ország Kosztolányi Dezsô: Forradalmár Márai Sándor: Halotti beszéd Nagy Imre: Elmondok mindent Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet Sinka István: Lovasok opál mezôkön Szilágyi Domokos: Halál árnyéka Weöres Sándor: Antik ekloga Szubjektív lista – ez csak természetes, hiszen sok tíz legszebb versünk van. Csak saját legszebbjeimbôl ki tudnék még állítani egy tízszer tízes csapatot. Most épp valahogy ez a tíz esett kézre. De ha már tizedeljük a költészetet, akkor rajta! válasszunk. Hiányzik ebbôl a tízbôl Babits Mihály, Pilinszky János, Radnóti Miklós… És – hogy egy különlegességet említsek – Filep Tamás Gusztáv Kosáry Domokos Döblingben címû hosszúverse, amely 1981-ben született, ma is kéziratban van, és sokáig nem is lesz kinyomtatva, mert szerzôje úgy érzi, hogy a megjelenés a megfosztást jelentené: örökre elveszítené legkedve-

sebb munkáját.

Ezt nem várhatjuk el egy költôtôl! Zelei Miklós Bp. 2001. július 1.

358

VERSEK VERSENYE Rövid értékelés A Korunk ankétjára összesen 104 válasz érkezett a teljes magyar nyelvterületrôl (Magyarországról, Erdélybôl, Kárpátaljáról, Felvidékrôl, a Vajdaságból és a nyugati magyarság körébôl). A válaszadók teljes listája: Aczél Géza, Alexa Károly, András Sándor, Balassa Péter, Balázs Imre József, Balla D. Károly, Banner Zoltán, Bányai János, Benkô Samu, Bertha Zoltán, Bertók László, Bogdán László, Bori Imre, Csehy Zoltán, Csoóri Sándor, Csuhai István, Demény Péter, Domokos Mátyás, Paul Drumaru, Elek Tibor, Faludy György, Farkas Árpád, Fejtô Ferenc, Fekete Vince, Ferenczes István, Fried István, Füzi László, Gács Anna, Gerold László, Gömöri György, Görömbei András, Grecsó Krisztián, H. Nagy Péter, Hajdú Farkas-Zoltán, Harcos Bálint, Harkai Vass Éva, Határ Gyôzô, Horváth Andor, Imre László, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Juhász Ferenc, K. Jakab Antal, Kálmán C. György, Kántor Lajos, Karátson Endre, Kemény István, Kibédi Varga Áron, Király László, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Kulcsár Szabó Ernô, KulcsárSzabó Zoltán, Lackfi János, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Lászlóffy Aladár, Lengyel Balázs, Lövétei Lázár László, Margócsy István, Markó Béla, Mekis D. János, Mészáros Sándor, Monostori Imre, Nagy Gáspár, Nagy Pál, Németh Zoltán, Odorics Ferenc, Olasz Sándor, Orbán János Dénes, Orbán Ottó, Papp Sándor Zsigmond, Parti Nagy Lajos, Pomogáts Béla, Poszler György, Radnóti Sándor, Rónay László, Selyem Zsuzsa, Serfôzô Simon, Szakolczay Lajos, Szántai János, Szász János, Széles Klára, Szigeti Lajos Sándor, Szilágyi Júlia, Szôcs Géza, Szôcs István, Takáts József, Tamás Attila, Tandori Dezsô, Térey János, Tornai József, Tôzsér Árpád, Turczi István, Tverdota György, Várady Szabolcs, Vári Fábián László, Zalán Tibor, Zelei Miklós. Nem szavazott, de levelet küldött Deréky Pál, Egyed Emese, Gál Sándor, Márton László és Szilasi László. A verscímek említésének száma alapján a huszadik század legszebb magyar verseinek versenyében a következô sorrend alakult ki: Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség – 35 szavazat Pilinszky János: Apokrif – 33 szavazat József Attila: Eszmélet – 23 szavazat Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról – 16 szavazat József Attila: Óda – 15 szavazat

359

Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek – 14 szavazat Babits Mihály: Esti kérdés – 13 szavazat Füst Milán: Öregség – 12 szavazat Babits Mihály: Jónás könyve – 11 szavazat Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus – 11 szavazat A további sorrend: Babits Mihály: Mint különös hírmondó... – 10 Babits Mihály: Ôsz és tavasz között – 10 Kosztolányi Dezsô: Halotti beszéd – 9 Radnóti Miklós: Hetedik ecloga – 9 József Attila: Nagyon fáj – 8 Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen – 8 Márai Sándor: Halotti beszéd – 7 Ady Endre: Az eltévedt lovas – 7 Ady Endre: Az ôs Kaján – 7 Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában – 7 Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása... – 7 Juhász Gyula: Anna örök – 7 Kosztolányi Dezsô: Ének a semmirôl – 7 Domonkos István: Kormányeltörésben – 6 Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat – 6 József Attila: Téli éjszaka – 6 Weöres Sándor: Mahruh veszése – 6 Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet – 5 Ady Endre: Intés az ôrzôkhöz – 5 Babits Mihály: Jónás imája – 5 József Attila: (Talán eltûnök hirtelen...) – 5 Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet – 5 Nagy László: Menyegzô – 5 Radnóti Miklós: Erôltetett menet – 5 Szabó Lôrinc: Mozart hallgatása közben – 5 Székely János: A vesztesek – 5 Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú – 5 Weöres Sándor: Harmadik szimfónia (Háromrészes ének) – 5 360

Weöres Sándor: Valse triste – 5 A költôk említésének sorrendje: József Attila (103), Ady Endre (73), Kosztolányi Dezsô (73), Babits Mihály (68), Weöres Sándor (66), Pilinszky János (64), Szabó Lôrinc (41), Radnóti Miklós (36), Nagy László (28), Dsida Jenô (28), Illyés Gyula (27), Nemes Nagy Ágnes (23), Füst Milán (21), Tóth Árpád (19), Tandori Dezsô (17), Kassák Lajos (17), Szilágyi Domokos (17), Juhász Ferenc (16), Petri György (15), Juhász Gyula (13), Jékely Zoltán (11), Márai Sándor (10), Kányádi Sándor (9), Kovács András Ferenc (9), Áprily Lajos (9), Baka István (8), Szép Ernô (8), Faludy György (7), Vas István (7), Domonkos István (6), Karinthy Frigyes (6), Székely János (6), Kemény István (5), Szôcs Géza (5), Kormos István (4), Lászlóffy Aladár (4), Parti Nagy Lajos (4), Sinka István (4). 3 említés: Bakucz József, Erdély Miklós, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Térey János. 2 említés: Balla Zsófia, Bella István, Bertók László, Csoóri Sándor, Csorba Gyôzô, Hervay Gizella, Horváth Imre, Király László, Nadányi Zoltán, Nagy Imre, Orbán János Dénes, Sziveri János, Tóth Krisztina, Zelk Zoltán. 1 említés: Bartalis János, Borbély Szilárd, Buda Ferenc, Czóbel Minka, Csehy Zoltán, Csokonai Lili, Déry Tibor, Gáll Attila, Gellért Sándor, Határ Gyôzô, Imre Farkas, Jánk Károly, Kálnoky László, Kántor Zsolt, Képes Géza, Ladányi Mihály, Ladik Katalin, László Noémi, Lövétei Lázár László, Marno János, Márton László, Mécs László, Orbán Ottó, Parancs János, Rába György, Somlyó Zoltán, Szijj Ferenc, Tamkó Sirató Károly, Tasnády Attila, Tolnai Ottó, Tompa László, Újvári Erzsi, Váci Mihály, Várady Szabolcs, Vásárhelyi Géza, Veress Miklós. A válaszok elemzésekor kiderült, hogy a végsô tízes sorrendhez a szavazók közül Orbán Ottó járt legközelebb, hét vers esetében szavazatai egybeestek a konszenzuálisan „tíz legszebb” verssel. Öt-öt verset „találtak el” Elek Tibor, Szakolczay Lajos, Tornai József, Tôzsér Árpád. Néhol a válaszok besorolása gondot okozott a szerkesztôségnek. Néhányan a körlevél explicit behatárolása ellenére nem csak huszadik századi verseket említettek. Ezeket a szavazatokat is összesítettük, úgy értelmezve a válaszokat, hogy a huszadik században is ezeket tartják a legszebbnek a válaszok beküldôi. A végsô sorrendbe azonban csak a huszadik századi verseket számoltuk bele. A Szakolczay Lajos beküldött 60 verscímébôl az elsô tízet számoltuk. Nagy Gáspárnál kivételesen 15 verscímet, Ferenczes Istvánnál 2x10 verscímet (az ezen felül említett kettôt viszont már nem) számoltunk a végeredménybe, úgy érezve, hogy a csatolt szöveg indokolja a többletet. Ahol a kísérôszöveg indokolta, figyelembe vettünk még egy-egy verscímet a tíz fölött is (pl. Mészáros Sándornál, Tamás Attilánál). Kukorelly Endre zavarba ejtô szavazatát (egyik opciója helyett tíz Kosztolányi-verscímet említ) önké361

nyesen úgy értelmeztük, hogy az összesített listán legjobban álló Hajnali részegség melletti opciót jelenti. Néhányan (Aczél Géza, Benkô Samu, K. Jakab Antal és Láng Zsolt) egyetlen verset jelöltek meg a huszadik század legszebb magyar verseként. Ezeket egyetlen említésként számoltuk be a végeredménybe. Bízunk benne, hogy ezek a kivételek lényegesen nem módosítanak a végeredményen. Mivel a beérkezett válaszokat teljes terjedelmükben publikáljuk, bárki elkészítheti az összesített lista különféle változatait is. E komoly játékkal nem egy lezárt kánont, nem egy egyszer és mindenkorra érvényes értékopciót kívántunk megfogalmazni. Azt szeretnénk, ha ezek a személyes listák (amelyek önmagukban is irodalomtörténeti érdekességek, hiszen egy-egy fontos költô, irodalomkritikus, irodalomtörténész személyes értékrendjérôl is sok minden kiderül belôlük) arra bátorítanák olvasóinkat, hogy a kötetünkben üresen hagyott lapra írják le saját tízes listájukat. B.I.J.

MEGJEGYZÉS A versszövegek hiteles változatának megállapítása – kritikai kiadások híján – bonyolult feladat. Kassák Lajos és Faludy György antológiánkban szereplô mûve esetében a szerkesztôknek dönteniük kellett: az elsô közlésekhez ragaszkodnak-e, vagy az átírt (átjavított) szövegeket választják. A ló meghal a madarak kirepülnek végül is a Kassák Lajos összes versei (Sajtó alá rendezte Kassák Lajosné). Bp., 1977-es (második) kiadását követi – a szükségesnek látszó korrekciókkal. Az Óda a magyar nyelvhez könyvünkben a Faludy György: Versek (Bp., 1995.) kötet szövegváltozatához hû. A Dr. Vajthó László szerkesztette Mai magyar költôk címû, 1941-es antológiában a vers születésének helyeként Casablanca (1940) olvasható, ez az 1995-ös Faludy-versgyûjteményben Párizs, 1940-re változott, az ajánlásban pedig Kéri Pál neve szerepel. A Faludy-filológia fogja eldönteni, melyik jelölést tekintsük érvényesnek.

362

AZ ÖN SZAVAZATA A 20. század tíz legszebb magyar verse

363

TARTALOM Beköszöntô

/9

Kosztolányi Dezsô: Hajnali részegség /9 (Bárdócz Lajos illusztrációja) Pilinszky János: Apokrif /17 (Simon Sándor) József Attila: Eszmélet /21 (Szilágyi V. Zoltán) Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról /26 (Kusztos Endre) József Attila: Óda /34 (Paulovics László) Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (Heim András) Babits Mihály: Esti kérdés /56 (Juhos Sándor) Füst Milán: Öregség /59 (Márton Árpád) Babits Mihály: Jónás könyve /62 (Bencsik János) Dsida Jenô: Psalmus Hungaricus /75 (Deák Ferenc) A versillusztrációk szerzôi

/39

/84

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga /85 Szabó Lôrinc: Semmiért Egészen /87 Márai Sándor: Halotti beszéd /89 Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában /91 Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása /92 Juhász Gyula: Anna örök /104 Domonkos István: Kormányeltörésben /105

364

a titkok kapujából

Weöres Sándor: Valse triste /117 Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet /118 Székely János: A vesztesek /119 Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú /124 Nemes Nagy Ágnes: Fák /125 Tandori Dezsô: Töredék Hamletnek /126 Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában /127 Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig /134 Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban /137 Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben /138 Kovács András Ferenc: J. A. szonettje /151 Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetôben /152 Baka István: Tájkép fohásszal /154 Szép Ernô: Magányos éjszakai csavargás /156 Faludy György: Óda a magyar nyelvhez /161 Vas István: Rapszódia egy ôszi kertben /164 Karinthy Frigyes: Nihil /166 Kemény István: Egy nap élet /168 Szôcs Géza: Virradat a víz alatt /171 Kormos István: Vonszolnak piros delfinek /173 Lászlóffy Aladár: Mint tükre elôtt a komédiás /174 Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor /175 Sinka István: Lovasok opál mezôkön /178 Válaszok a Korunk körkérdésére Aczél Géza /181 Alexa Károly /182 András Sándor /183 Balassa Péter /187 Balázs Imre József /189 Balla D. Károly /191 Banner Zoltán /192 Bányai János /194 Benkô Samu /197 Bertha Zoltán /198 365

Bertók László /200 Bogdán László /201 Bori Imre /203 Csehy Zoltán /204 Csoóri Sándor /205 Csuhai István /207 Demény Péter /208 Deréky Pál /209 Domokos Mátyás /210 Paul Drumaru /211 Egyed Emese /213 Elek Tibor /215 Faludy György /216 Farkas Árpád /217 Fejtõ Ferenc /218 Fekete Vince /219 Ferenczes István /221 Fried István /223 Füzi László /227 Gács Anna /228 Gál Sándor /229 Gerold László /230 Gömöri György /232 Görömbei András /233 Grecsó Krisztián /234 H. Nagy Péter /235 Hajdú Farkas-Zoltán /236 Harcos Bálint /237 Harkai Vass Éva /238 Határ Gyõzõ /240 Horváth Andor /243 Imre László /245 Jakabffy Tamás /246 Jánk Károly /249 Juhász Ferenc /250 K. Jakab Antal /251 366

Kálmán C. György /252 Kántor Lajos /254 Karátson Endre /256 Kemény István /258 Kibédi Varga Áron /259 Király László /260 Kovács András Ferenc /261 Kukorelly Endre /265 Kulcsár Szabó Ernô /267 Kulcsár-Szabó Zoltán /268 Lackfi János /269 Láng Gusztáv /272 Láng Zsolt /275 Lászlóffy Aladár /276 Lengyel Balázs /277 Lövétei Lázár László /280 Margócsy István /281 Markó Béla /282 Márton László /283 Mekis D. János /284 Mészáros Sándor /285 Monostori Imre /289 Nagy Gáspár /290 Nagy Pál /291 Németh Zoltán /292 Odorics Ferenc /294 Olasz Sándor /295 Orbán János Dénes /296 Orbán Ottó /297 Papp Sándor Zsigmond /298 Parti Nagy Lajos /299 Pomogáts Béla /301 Poszler György /303 Radnóti Sándor /306 Rónay László /307 Selyem Zsuzsa /308 367

Serfôzô Simon /314 Szakolczay Lajos /316 Szántai János /321 Szász János /323 Széles Klára /324 Szigeti Lajos Sándor /325 Szilasi László /326 Szilágyi Júlia /327 Szôcs Géza /328 Szôcs István /332 Takáts József /333 Tamás Attila /335 Tandori Dezsô /336 Térey János /337 Tornai József /338 Tôzsér Árpád /341 Turczi István /342 Tverdota György /349 Várady Szabolcs /350 Vári Fábián László /351 Zalán Tibor /352 Zelei Miklós /358 Versek versenye Rövid értékelés (B. I. J.)

368

/359

KORUNK BARÁTI TÁRSASÁG KOMP-PRESS KIADÓ Kolozsvár, E. Grigorescu u. 52. Felelôs kiadó: Cseke Péter Telefon- és faxszám: 00-40-64-432154 Postacím: 3400 Cluj, c.p. 273, România E-mail: [email protected]; [email protected] Címlap: Bardócz Lajos Tipográfiai elôkészítés: Hajdú Áron, Heim András Mûszaki szerkesztés: Császár Csilla Korrektúra: Kerekes György, Mezô Piroska Számítógépes tördelés: Kôváry Éva Alak: 1/16 – 70×100 Nyomdai ívek száma: 21,5 Készült: ALUTUS Nyomda, Csíkszereda Felelôs vezetô: Hajdú Áron

369