Wass Albert sírjára (Irodalmunk temetőbogaraihoz egy méltatlan bírálat nyomán) Már Arany János is megütközött azon, miket magyaráznak bele egyes pökhendi „ítészek” műveibe. Az ő idejében még csak kialakulófélben volt ez az irodalmon élősködő „műfaj”, - a műelemzés-műkritika, melynek önjelölt törpéi már akkor is szörnyű bugyutaságokat engednek meg maguknak. Többek közt lelkesen bizonygatták, hogy mikor egy szerző ezt, meg ezt írta; közben azt, meg azt gondolta. Mivel Arany korában az efféle firkászok még nem sok vizet zavartak, az írófejedelem egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot: „Gondolta a fene!” Tegyük hozzá, az akkori kritikusok, s elemzők között aligha voltak még zsidó származásúak, másként Aranyra is mindjárt ráütötték volna az antiszemitizmus „Káinbélyegét”. Vele szemben, Szabó Dezsőnek már beletört a bicskája az efféle „irodalmi önvédelembe”. Az ő korában már élet-halál ura volt az „ítészek kasztja”. Egzisztenciális, megélhetési kérdés volt, mit magyaráznak bele egy óvatlan szerző műveibe. Attól kezdve, hogy - az individualizmust bíráló tanulmánya nyomán – viszonya megromlott a Nyugattal, az irodalmi oligarchia egyszer, s mindenkorra kirekesztette a Parnasszusról. „Azért, mert én egykét zsidót útálok?” – kérdezte dacos virtussal Szabó. A válasz máig hangzó: A magyar ifjúság egykori szellemi vezére ma is tabu az iskolák tankönyvírói számára. És most itt van szegény Wass Albert, aki sokak véleménye szerint Kertész Imrénél méltóbb lett volna az irodalmi Nobel-díjra. Emigrációja egyszerre volt áldás, és átok: Feltehetőleg csak így maradhatott életben, s számtalan további remekművel ajándékozhatta meg az irodalmat. Tény, hogy a hazai kommunista irodalompolitika - életművét ignorálva hallgatott róla, ezért ismeretlen maradt az új nemzedékek számára; sőt lassan kortársai is csaknem elfeledték. De talán szerencséje is volt mindez, mert akiről nem hajlandók tudomást venni, azt támadni sem tudják! Most, hogy már jobb létre szenderült, néhány lelkes híve, néhány év alatt, áldozatos munkával jelentette meg műveit, s a nemzeti érzelmű olvasók tábora evangéliumként fogadta szívébe, s ünnepelte a csodálatos életművet. Kultusza – kritikusai állításával ellentétben - egyáltalában nem kisebb a csonkahazában, mint szeretett szülőföldjén, Erdélyben. De sírján sajnos – a koszorúk mellett – megjelentek irodalmi életünk elmaradhatatlan temetőbogarai is. Az ő műveibe is megkezdték belemagyarázni a „retrográd társadalmi ideológiát, az antiszemitizmust, s a faji mítoszt”. Felettébb hányingert keltő a fontoskodó lelki gnómok irigysége, a népszerűség poszthumusz babéraiért. Megszállott dühvel rugdossák az oroszlán tetemét. Ő már nem tudja megvédeni magát, s híveinek többsége is hallgat; mert aki egy állítólagos antiszemitát véd, az nyilván maga is az, s egy ilyen rágalom ma is megélhetésébe kerülhet bárkinek! Horváth Sz. Ferenc (a továbbiakban „ítész úr”) beáll a bírálók tömött sorába, s folytatja a már ismert hamis vádak kényelmes szajkózásának jól bevált hagyományát. Először az „Átoksori kísértetek”-et, veszi górcsöve alá, siralmas eredménnyel. Természetesen csakis hasonszőrű kollégái téves premisszáiból indulhat ki, ideológiai bőréből ki ő sem bújhat; de meg sem kísérli. Mert az ítész urak tanulmányaikban tódítva igyekeznek egymást túllicitálni Wass igaztalan bírálatában. Fellengzős bölcsködésük alapvető meghatározója egy nem létező antiszemitizmus veszélyétől való, paranoiás félelem. Az író műveit elemezve, tendenciózus önkényességgel válogatják ki azon részleteket, melyek téves előítéleteiket látszanak igazolni; de még ezeket is konokul igyekeznek félreértelmezni. Mindezt a magától értetődő evidencia fölényével. Írófejedelmünk potenciális olvasótáborának képzetlenebb, s naivabb rétegei, kik
nem látnak át e rafinált féligazságokon; e vádakat olvasva talán még ijedten le is teszik kezükből a megkezdett Wass kötetet! Ha ma X. bármiért bírálja Y.-t, s utóbbi történetesen zsidó; akkor X. az agymosott közvélemény számára eleve úgy tekintendő, mint egy potenciális náci tömeggyilkos! Ha egy magyar zsebtolvaj-banda, bécsi tevékenysége kapcsán lebukik, s ezt megírják az ottani újságok; akkor tán fennáll a veszélye, hogy fenyeget a Habsburg restauráció, melynek csapatai hazánkat lerohanva, minden, „vérében potenciálisan zsebtolvaj magyart” kivégezzen, az aradi vértanúk példájára?! Vajon ki gondolhat ép ésszel ilyesmit? Természetesen ma is vannak antiszemiták, és neonácik, mint ahogy minden népnek akadnak szélsőséges sovinisztái. De még ezek közt is alig akad olyan lelki beteg, aki az emberi közösségek közti konfliktusok legjobb megoldási módjának a népirtást tekinti. Irodalmi felelősséget keresni hát e nem létező indulatok kapcsán teljesen irracionális félelem. Sajnos több ennél: Egyesek mentelmi jogként használják amorális hatalmi pozícióik támadhatatlanságához. (A témakörben járatlanabbak kedvéért jegyezzük meg, hogy a zsidóság ez irányú bírálatának már könyvtárnyi zsidó irodalma is létezik! Persze míg egy kíméletlen kritikáért, egy zsidót testvérei csupán megmorognak; egy nem zsidó ugyanezért könnyen börtönbe is kerülhet!) Ideológia-mentes irodalom voltaképpen nem létezik, fából vaskarika. Egy szerző gondolkodásmódja minden szempontból tükröződik műveiben. És nincs kritikát nem gyakorló irodalom sem. Egy-egy szereplő, egy-egy embercsoport, vagy nézet, külső, vagy belső, direkt, vagy indirekt bírálata az irodalom legtermészetesebb velejárója. Mennyire lehet egyoldalú, vagy előítéletes általánosítás egy ilyen bíráló állásfoglalás? Nos, ez az, ami Wass esetében stilisztikai kérdés. Mint ítészünk a „Láng-bírálat” nyomán utalt rá, Wass stílusában meghatározóak a romantikus elemek. (Ez természetesen semmit sem von le művei esztétikai értékéből! Nevetséges, és tarthatatlan az a hivatalos, és sajnos általánosan elfogadott nézet; mely a különböző művészettörténeti korok stíluselemeit laboratóriumi vegytisztasággal igyekszik elhatárolni egymástól. Teljesen nyilvánvaló, hogy a stílusfejlődés olyan formában gazdagítja az irodalom eszköztárát, hogy a korábbi jegyek később is, bármikor, tetszés szerint, szabadon felhasználhatók. Ettől még egy szerző sem lesz epigon, maradi, unalmas, vagy ásatag. (Siralmas nyújtózkodásnak tűnik minden olyan stilisztikai tornászmutatvány, mikor egy-egy kortárs - az ítész urak elvárásainak megfelelően - próbál valami izzadtságszerűen újat alkotni; ha másképp nem megy, hát szándékosan értelmetlenné tördelt, se füle-se farka mondatokat böfögve elő, csakhogy újnak, korszerűnek, s így értékesnek tűnjenek. Beethoven alázattal tanult Bachtól, s emelt fővel használta elődje stílusjegyeit. Wagner hasonlóképpen tanult Bachtól, és Beethoventől is, és senki sem hányta ezt szemükre, senki sem merte megkérdőjelezni újszerűségüket, egyéni stílusukat.) Az irodalomra, Wass Albertre éppúgy érvényes mindez. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a romantika elfogadott eszköze a túlzás, és Wasst romantikusnak nevezzük, akkor milyen jogon kérhető számon tőle egy-egy szereplő, vagy embercsoport árnyaltabb ábrázolása?! Hiszen még egy realista szépírónál is képtelenség lenne, hogy szereplői jellemzésekor minden állítását antitézisekkel ellenpontozza! Ez nyilvánvalóan mondanivalója elsüllyedését jelentené a relativizmus mocsarába, eltekintve attól, hogy stílusát is élvezhetetlenné tenné. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy romanticizmusa mellett, Wass műveiben éppúgy kimutathatók realista hatások, vagy akár klasszicisták is.) Az is szerzőnk igazságtalan, elfogult, és egyoldalú bírálathoz vezethet, ha nézeteit, figuráit nem a teljes életmű tükrében nézzük. Wass számos más művében szerepelnek még pozitív zsidó, román, vagy német hősök, mint ahogy vannak kemény bírálattal ábrázolt magyar nemesek, arisztokraták is. Felületes megállapítás tehát Wass faji kliséiről beszélni; sokkal inkább tűnnek klisészerűnek az ítész úr megállapításai. Miért nem természetes, és magától értetődő, ha egy nemesi származású író nemesi származású főhőse pozitív elfogultsággal látja a magyar arisztokráciát? Nem a levitézlett kommunista-marxista
társadalomszemlélet ösztönösen ránduló ideológiai görcse, ha - a kákán is csomót keresve minden műtől, és szereplőtől az osztályfejlődés progresszivitását kérjük számon? Lehet-e, kell-e Wasstól több osztálykritikát elvárnunk, mint annak józan belátását, hogy „voltak hibák”, „hol nincsenek hibák”? Szerintünk az is magasrendű erkölcsiségre vall, ha valaki eljut idáig. A baloldalon, a legtöbben eddig sem jutottak. (Ítész urunk egyébként többször is ellent mond saját állításainak. Hol azt mondja, hogy a szerző belát-, hol meg azt, hogy nem lát be valamit, legyen szó akár az arisztokráciáról, akár a zsidóságról.) A nemesi társadalom idillinek túlzása egyébként stilisztikailag kiváló megoldás, a komor jelen visszásságainak markánsabb kidomborítására, ilyen fogásoktól hemzseg a magyar, s a világirodalom, és senki sem hányja ezt más írók szemére. Ha pl. Kölcseynek a Himnusz esetében javára írjuk az efféle túlzást, mért rónánk fel ugyanazt - kettős mércével mérve - Wassnak? Csupán, mert más kor fia? Mért ne folytathatná, fejleszthetné tovább az ilyen fajta stiláris megoldást? Ugyanakkor Wass realista éleslátással, igenis helyesen látja meg az „átoksori kísértetek” ideológiai szélsőségekhez vonzódását: Teljesen egyértelmű, hogy valóban azok vonzódtak elsősorban a sokat ígérő ideológiai szélsőségekhez, akik a világgazdasági válság nyomán a társadalmi perifériára kerültek. Mind jobb-, mind bal felé; s függetlenül attól, hogy saját esetlenségük, lustaságuk, vagy külső kényszer nyomán. Szuverén írói jog, ki mit domborít ki jobban ezek közül. Wassnak abban is igaza van, hogy a keresztény erkölcsiség elvesztése is hozzájárult a romláshoz, s a radikális ideológiák terjedéséhez. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy baloldal első számú ellenségének tekintette az Egyházat, s a gulag telve volt klerikálisokkal. De sok pap megjárta a náci koncentációs táborokat is. Az ítész úr a keresztény erkölcsiség wassi nosztalgiáján sopánkodva, a késő-középkorral riogat, akárcsak z 50-es évek ávósai. Holott elfogulatlan történészkutatók rég egyet értenek abban, hogy a középkor egyáltalában nem volt oly sötét, amilyennek azt a felvilágosodás festette, utóbbi viszont egyáltalában nem volt oly nagyon világos; sőt néhány szempontból még a középkornál is jóval sötétebbnek bizonyult. Ítészünk megrökönyödik azon, hogy az amerikai, individualista társadalomból hazaérkező főhős szabadnak nevezi a régi, fél-feudális, úri világot. Pedig tudnia kéne, hogy a szabadságot nem a papírforma szerinti pluralizmus, vagy demokrácia jelenti egy társadalomban; sokkal inkább tagjainak műveltsége, döntési érettsége. Amerikában az agymosott polgárok már igen rég óta a bankárok, üzletemberek, politikusok drótokon ide-oda rángatott marionettjei. Az arisztokratikus világban ezzel szemben szilárd hagyományok szabtak rendet, melyek hibáik ellenére biztosították a folyamatos fejlődéshez szükséges kontinuitást. A két háború közti társadalmi romlás oka nem elsősorban a megkövült hagyományokban volt, hanem épp abban, hogy eme idilli világba is behatoltak a liberalizmus, a kapitalizmus, vagy a szabad verseny kíméletlen törvényei. Természetesen a nemesi idillnek csupán annyi köze van az ítész úr által emlegetett „rendszerváltás utáni” „úrhatnám” „nosztalgiázáshoz”, mint a szervita rendnek a rendszervitához. Eltekintve attól, hogy a rendszerváltást ő nyilvánvalóan csak álmodta; a jelen úrhatnámjai rendesen nem a nemesek ükunokái, hanem az ávós verőlegények gyerekei hazánkban. A „rejtett antiszemitizmus” esetében ismét ellenmondásba keveredik önmagával, de ez esetben ez már csak ősi echó, mondhatnánk, „hozott anyag”. Kénytelen elismerni a „jó-„, és „rossz zsidók” megkülönböztetését Wassnál, de szakállas furfanggal ezt mindjárt „az örök zsidó vádja” „önreflexiós leplezésének” nevezi! (Óhatatlanul is Bacsó Péter Tanú című filmje jut eszünkbe, melyben Péter Gábor /Virág elvtárs/, az ÁVO vezére tanítja: „Mindenki gyanús, aki nem gyanús!”) Ha tehát valaki árnyaltan „zsidózik, az - e logika szerint - nyilvánvalóan antiszemitizmusát leplezi. Kacaghatnánk is ezen a bárgyúságon, ha nem tenné tönkre egy-egy efféle gyerekes vád, ártatlan emberek, élők, vagy holtak hírnevét, vagy egzisztenciáját! Ítészünk olyasmin akad még fenn, hogy a negatív zsidó szereplő „vörös hajú”! Ez már igazán minden sértő szándék nélkül kapitális szamárság! Hivatkozik ama közismert tényre, hogy a
német-, és a magyar zsidó diaszpóra volt a legasszimiláltabb Európában. Ám mért kéne emiatt Wassnak kevésbé kritikusan látnia őket? Hisz - mint azt a tanulmány véletlenül helyesen állítja - Wass a vérkeveredést sem tartja megoldásnak! Roppant kíváncsiak lennénk, hogy az ítész úr mely statisztikai adatokra támaszkodva állítja, hogy az első világháborúban „a zsidóság számarányánál jóval nagyobb véráldozatot hozott”. Az azonban statisztika nélkül is köztudomású, hogy számarányuknál jóval nagyobb mértékben szereztek profitot a hadiiparból, s annak gazdasági húzóágazataiból. Továbbá számarányuknál jóval nagyobb mértékben vettek részt az összeomlást követő két forradalomban. Ennek során a kezdeti pacifista propagandájuk után, párját ritkító bolsevik terror keretében pusztítottak. De ha ez igaz, akkor szemére vethető Wassnak, ha arra a következtetésre jut, hogy későbbi, tragikus sorsáért némi felelősséggel a zsidóság is tartozik? A zsidóságot 44-ben deportálók elfeledkeztek volna minderről? Micsoda hát Wass fentebbi állításában az antiszemitizmus? Ahogy minden józan gondolkodású magyar utólag beláthatja, hogy Kossuthnak Deákhoz írott „Kasszandra-levelében” igaza volt: Sőt! A kiegyezés igenlése részbeni erkölcsi felelőssé tehet Trianonért minden magyart! Csökkenti ez a bűnbánó magyar belátás, az Antant sokkal nagyobb, trianoni, erkölcsi bűnét? Ugye, hogy nem?! Akkor pedig a nácik bűneit sem kisebbítik, a zsidóság korábbi, ezeket kiváltó estleges vétkei. Eltekintve természetesen attól, hogy kollektív felelősség a történelemben sohasem létezhet! Csak átvitt értelemben beszélhetünk zsidó, magyar, vagy náci bűnökről, valójában csak egyéneknek lehetnek bűneik! Wass szavait „zsidógyűlölő szólamoknak” nevezni tehát már irracionális hallucinációnak tekintendő. Wass nem az asszimilációt kéri számon, hanem a befogadó ország erkölcsi értékeinek elfogadását, s betartását, amitől a zsidó identitás még érintetlenül megmaradhat. (Ugyanilyen helyzetben vannak Nyugat-Európában a mohamedán bevándorlók: Csak gyengeelméjű, vagy fanatikus bennszülöttek követelhetik tőlük, hogy asszonyaik ne hordjanak fejkendőt. Azt azonban például mindenki joggal elvárhatja tőlük, hogy - Európában élve -, identitásukra hivatkozva se kényszerítsék erőszakkal házasságba leányaikat.) Végül ítészünk félreteszi az „Átoksori kísérteteket”, s előveszi az „Ember az országút szélén” címűt. (Cikke alapján sajnos kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy csak e kettőt olvasta, s ezeket is felületesen). Természetesen nem azért veszi kézbe, hogy árnyalja bírálatát, hanem hogy „megadja a kegyelemdöfést”. Ezúttal Wass kasztrendszeréből igyekszik igazolni antiszemitizmusát; hisz a jó inkvizítor sose felejti, hogy legfőbb cél a máglya, minden kerülőút csak eszköz, melynek oda kell vezetnie! Pedig Wass „kaszt-elmélete” megint csak teljesen ártalmatlan. Nem radikális diktatúrát javasol ugyanis megtartására, vagy újra bevezetésére; hanem meggyőzni szeretne, hogy mindenki önként fogadja el sors rendelte helyét a társadalomban. A rassz-keveredést sem tartja szerencsésnek, de kötelezhet-e bárki bárkit, bármely indokkal arra, hogy annak tartsa? (Az ortodox zsidóságnak van olyan felekezete, melyben a legszigorúbb törvények tiltják a rassz-keveredést. Vajon helyes lenne erőszakkal kényszeríteni-, vagy ezért bírálni őket, hogy feladják gyakorlatukat?) Ítészünk azonban bárhonnan, a rasszkeveredést ellenzésétől is visszatalál az antiszemitizmus fő vádpontjához. Itt aztán megszokott logikai bukfencével ismét csúsztat. Ha Wass hőse azt vallja, hogy még akkor sem tudná mondani, hogy kiirtsanak valakit, ha az apja, és anyja gyilkosa lenne; akkor ítészünk szemében ez a perdöntő bizonyíték az írófejedelem antiszemitizmusára! A gondolatmenet hátborzongató, erkölcsileg teljesen abszurd, de sajnos nem új! E szemlélet szerint 44-ben mindazok antiszemiták, náci-szimpatizánsok, sőt erkölcsileg felelős társ tettesei voltak a zsidók tragédiájának, akik életük kockáztatásával nem bújtatták, mentették őket reggeltől-estig. Vagyis kollektív felelősséggel a magyar társadalom döntő többsége! De ne gondolja naivan senki, hogy ítészünk nonszenszét ne lehetne tovább fokozni! A naponta kiújuló történelmi viták során számtalanszor merül már fel, hogy aki felemelte szavát, mért nem emelte fel előbb, és hangosabban?! Aki bújtatott, mért bújtatott csak ennyit, mért nem bujtatott sokkal többet?! Észre sem vesszük, hogy lassan már
mindenki felelős, mindenki ott a vádlottak padján! Regényírás helyett, - ítészünk szerint nyilván Wassnak is az antiszemitizmus problémájának megoldásán kéne törnie a fejét; minden művében, minden sorában. Harcosan kellene küzdenie az antiszemitizmus ellen. Hogy is vehetné észre, érthetné meg ítészünk, hogy az író egyfolytában ezt teszi, mikor rámutat az örök megoldásra: Arra, hogy csak a krisztusi erkölcs, a szeretet a megoldás mindenre! Amely vallástól, nemzettől, fajtól, kaszttól független, mindenkiben jelen lévő, egyetemes emberi érték. Ha valaki ezt nem képes kiolvasni Wass műveiből, az szellemileg teljesen vak! Mindegy, hogy maga szúrta ki saját szemét, vagy mások vakították meg. A vak pedig mindenben a sötétség veszélyét látja, mindenkit vaksággal vádol. Szánalomra méltó, de a fényt nem tudja senki sem befogadni helyette. Azt csak ő teheti meg… Wass nem csak most látja a fényt, látta már földi életében is. Ezért mesélte el például „Az összetört esernyő” című novellájában az öreg fakereskedő zsidónak, Davidsonnak történetét. Hátha mindenki, még az ítészek is meg fogják érteni: (Mentor, 2005) ...”Bezárta az ajtót, s a német katonáknak rá kellet törniük, hogy el tudják hurcolni. Azt rebesgették, az öreg vitatkozott a tanárral, aki annak a pártnak a vezére volt, amelyet a németek város élére állítottak. Azt is mondták, hogy a tanár arcon csapta, s addig rúgta a földön heverő öregembert, míg az már mozdulni sem bírt, s úgy kellett kivonszolni a házból…” „…azon a napon, mikor bejöttek az oroszok, minden asszony és lány bemenekült a templomba, de a katonák leitták magukat, és betörték az ajtót. Megölték a fiatal lelkészt, aki útjukat próbálta állni. Az első nő, akit kivonszoltak, annak a bolond tanárembernek a felesége volt, aki minden bajt elkezdett a németekkel. Ahogy húzták kifele, hát az az öregember, Davidson ereszkedik le a temető mellett. Nála volt az az ócska esernyő, s amikor meglátta, mi folyik itt, ha hiszi, ha nem, az az öregember, amilyen vén és erőtlen volt, odament egyenesen katonákhoz és rájuk parancsolt, hogy engedjék el a tanárnét. Azok kinevették, de az öreg ráhúzott az esernyőjével arra, aki az asszonyt fogta. Másnap, mikor eltemették, alig maradt belőle, amit a sírba tegyenek, úgy szétszaggatták a golyók…” „Ecce Homo”: Íme Wass „antiszemitizmusa”… /Tarnóczy Szabolcs/
Szégyen, és hányinger! Újabb Wass-gyalázás! Márkus Béla, a Debreceni Egyetem tanára. (Tartsa meg a Jóisten, sokáig, egészségben!) De: A (vajon kik által, s mi célból?) képzett, és fizetett filiszter-professzor műítész, más temetőbogarakhoz hasonlóan irodalomtudományi szakterületének vindikálja Wass Albertet; s életművét; aztán magán-kinyilatkoztatásait a hálás, liberális média orra alá eregeti. Szakmai megnyilatkozásaiból világosan látszik, hogy a „volt vörös bagázs” illendően rózsaszínűvé fakult, hivatalnoka, jogörökös ideológusa; hiszen lényegében Aczélék korábbi, irodalmi nézetrendszerét képviseli, és trombitája tovább fontoskodva. A Kortársban, Wass ügyben hosszadalmasan hasogat szőrszálakat. Ezzel persze legfeljebb hasonszőrű, tudálékos, irodalmi szakbarbár kollégái idegeit borzolja: Épeszű, az irodalmat előítéletek nélkül is élvezni képes olvasók aligha fanyalodnak efféle cikkek átbogarászására. Pedig el kell ismernünk – vak tyúk is talál szemet – Márkusnak is akad legalább egy érdeme: Párját ritkítva, ő legalább nem tud
Wass nyilas, s náci kapcsolatairól! Ezért feltehetőleg sok egyéb Wass ellenes bűne bocsáttatik meg a tisztítótűzben, ha sikerül – összeköttetései révén – ide is bejutnia. Mert vétke marad épp elég: A www.index.hu honlapján többször is hangsúlyozza, hogy a Wass kultuszban az „öngyilkosság-vita” fontos szerepet játszik. Ami nyilvánvalóan teljes képtelenség: Wass életművének értékéhez ehhez semmi köze sincs. Reméli, hogy az író erdélyi olvasottsága csökkenni fog. A fölött sopánkodik, hogy nem születnek (az övéhez hasonló?) mérvadó kritikák. Kétli, hogy a hazai kultúrpolitika tiltotta volna az író műveit! Nevetséges az a módszer is, ahogy Wass irodalmi minőségét, más irodalmi óriások ellenében igyekszik relativizálni (Márai, Tamási)! Wass népszerűsége nem – mint ítészünk sejti – kommunistaellenességében, reklámszerű címadásaiban, kiadóinak lobby-munkájában, a posztumusz Nobel-díj, a fordító feleségeknek köszönhető nemzetközi elismertség, vagy az állampolgársági vita legendásításában rejlik; hanem – bármely hihetetlen ez – egyszerűen abban, hogy zseniális író! „Jót, s jól!” – Wass műveli, ítészünk sajnos nem. Wassnak – ha mondhatjuk így – „posztumusz szerencséje”, hogy a kiherélt rendszerváltástól megundorodott, s a testi-lelki megnyomorodástól jobbra orientálódó csonka-országi tömegek, a még egészséges nemzeti szellemű Erdély, és a nyugati politikai emigráció számára az írózseni életműve katarzis, mennyei nektár. Mert szép, jó, és igaz. Mert szakrálisan magyar. Mert egész történelmi tragédiánk, csalódásaink, vágyaink ihletett megfogalmazója: Szép, élvezetes, könnyen érthető, de sosem mesterkélt szavakkal zsonglőrködő; gazdag, s mégis egyszerű stílusban megigéző. Persze, ahogy minden írónak, éppúgy minden olvasónak, s minden esztétának is meg van a maga egyéni ízlése. Kinek a pap, kinek a papné. De egy ily kiváló, mindnyájunknak példát mutató, s reményt adó magyarságú író-óriás, posztumusz népszerűségén sajnálkozni, s fanyalogni: Igazán gusztustalan, s szánalmas megnyilatkozás. Ítészünk szakmai felkészültségére jellemző, hogy a Wass életmű kiadójának, a mai napig tevékeny Zas Lórántnak, hasra ütve, nagyvonalúan holthírét kelti. Képzeljük csak el, mekkora kultusza lenne Wassnak Magyarországon, ha az egyetemeken nem ilyen szemléletű professzorok oktatnák a jövő irodalmár ifjúságát! De reménykedve emlékezzünk József Attila, s Horger Antal párhuzamos példájára. A költő próféciája bevált: „én egész népemet fogom/nem középiskolás fokon/tani/tani”. Horger Antalról pedig aligha tudná ma már bárki, hogy ki fia- borja volt e csökött szegedi, egyetemi tanár, ha „II. Attila fejedelem” verse nem örökíti meg undokságát az örökkévalóság számára. Hiszem, hogy – ha az emberiség megéri, mert ez eléggé kétséges – Wass munkáit száz év múlva is élvezettel olvassák majd. De hogy ki volt Márkus Béla? Valószínűleg még a legvaskosabb lexikonok sem fogják tudni… /Tarnóczy Szabolcs/
Wass Albert sírjára Szegény, kemény, derék legény! Ha előre tudtad volna, mily kárhozott kavalkádot váltott ki életműved bokra; életben maradtál, és buzgón küzdöttél volna tovább az igazságért, legyintve közös ellenségeinkre; hisz népért, erkölcsért, Istenért, hazáért
éltél, s alkottál végső szívdobbanásig: Akár mártírok, hitvallók, s próféták, kik az Igazságért, s az utókorért lelkesen az életüket adták. Pennád nyomán könny, és mosoly, magyar sorsunk minden fájdalma rángott lelkünkbe, alkotott újjá, hogy mi is lehessünk Isten ostora; jó útra terelni tétova, tékozló nyájunk, melyet métely, s méreg tizedel. Szellemed sugallja máig, újra bennünk: Ha szeretve küzdesz, győztes leszel! Mit számít csökött vád, vagy gonosz férgek érve? A tisztaságnak ügyvédre nincs szüksége! S lehet, hogy haldoklik romlott nemzetünk, de végső leheletig kell érte küzdenünk! Te példát mutattál: Krisztus nyomában járva cipelted kereszted a magyar Golgotára! Érdemed örök, s az üdvösségre visz, bárhogy kárhoztatnak is hóhéraid! /Tarnóczy Szabolcs/ Tetemrehívás /Wass Albert szelleméhez/ Tetemre idézlek, halhatatlan mester! Figyelj hát szavamra mennyei fülekkel; hallgass meg, mint pápistát a kálomista, hiszen közös a tetem, mely szellemed hívja! Te, kit „románbarátságért majdhogy ki nem zártak az Erdélyi Szépmíves Céhből a magyar bajtársak; Te, kit háborús bűnösként halálra ítéltek – hazug rágalommal – az oláh pribékek; Te, aki áldottad a filantróp zsidót is olykor, s kit mégis gyűlölködővé rágalmazott az utókor; Te, akiben egybeforrt a nemzet-, s az emberszeretet; s Evangéliummal itattad a szomjazó, magyar szíveket, de alkotásodat most ostoba, irigy, mérges férgek gúnyolják, csaholván: „Népednek hagyatékod méreg!” Te, aki úgy vártad, amíg éltél, magad is, hiába, hogy összefogjon a szabad hazád, végre-valahára; hallgass meg most engem, követőd, utódod, méltatlan örököst, öcséd, s tanítványod:
A szíved dobbant bennünk, ifjú éveinkben, midőn ösvényeid róttuk, havas hegyeidben, melyeket daloddal, vissza hiába pöröltél, melyek után Floridában is könnyeztél; lábunkban a Te lábad hágott Istenszéke felé, de Te már felértél, s leültél az igazi mellé, s mennyei szemeid onnét már többet látnak; múlt, s jövő nem tűnik többé látóhatárnak: Mester, hogyan tovább? Súgj nekünk odaátról! Nagy idő sürget; mondd a titkot a halálról: Hogyan szülheti meg a túlélés reményét, a tetem tanulságát, az áldozat örökségét?! Mert ez a hulla már javában rothad, s irtóztató bűz facsarja finnyás orrainkat! Te, ki minden magyar indulatban voltál, és leszel – míg mi, még csak nem is sejtettük, hogy létezel, még nem olvashattuk szárnyaló, szent szavaidat, s mégis megmásztuk veled a medvés havasokat; mert szellemed űzött oda, Pestről, minden évben, menekvést keresve Kárpátok hűs fenyvesében, Csaba nyomait lesve, s meglelve farkasok csapásán, nemzetünk mentségét remélve, kitartón várva-várván; mit üzensz nekünk, kiégett, sajgó szívünknek, miféle vigaszt küldesz romlott, vak népednek? Szólít, hív, sürget e gyászosan foszló tetem: Bús Magyarország! – Mondd: Minden reménytelen?! Van-e még egyetlen pislákoló fénysugár, melybe kapaszkodhatna hitünk, – akár hamu alatti, szemernyi, izzó varázs-parázs; melyből támad még lángoló, magyar feltámadás? Figyelj kétkedő reményeinkre, mester, nézz szenvedéseinkre, mennyei szeretettel: A nyom nem veszett; nem veszhetett el! Sürgesd Csabát is, mondd neki, hogy minden este – ha kevesen is, de – a csillagösvényt lesve tekintünk a reményben pirkadó keletre; ahol a Messiás egyszer már megszületve, még a keresztre is feltámadással felelve, szent Utat mutatott! – És ígérte, hogy újra visszajön! – Ne halassza hát, ne húzza! Szólj neki estebédkor, a hagyma, s szalonna mellett, hogy induljon végre, mert nyögve várja ez a nemzet;
s hozza magával Csabát is, ha lehet, járják meg szaporán a csillagösvényeket, mielőtt még ez a rothadó tetem végleg föltámadhatatlanná nem leszen… /Tarnóczy Szabolcs/ Az örök vadász /Wass Albert emlékének/ Mennyei magaslesen éberen virrasztó, nemes mesterem! Az örök vadászmezők erdejében, örök erdélyi, csendes Mezőségben, fegyvertelen, végső fegyvereddel, igazságosztó ítélettel űzd az agyaras-szarvas, garázda nagy vadat, mely a rengetegben, a bozót alatt leselkedik ma minden magyarra, vadul, kíméletlenül lecsapva zsákmányként örömre, hitre, dalra, ólálkodva lopakodik, majd orvul támad; félje biztosan találó vadászpuskádat! Nimród neveltje, helyezd hát most a célkeresztbe e megnevelhetetlen ellenfelet, méltán rettegje a magyar reményeket! /Tarnóczy Szabolcs/
