NYUGAT WASS ALBERT

100 éves a NYUGATra emigrált WASS ALBERT is

NYUGAT 1908-1941 WASS ALBERT 1908-1998 Kádár Erzsébet: Csaba 2 Kádár Erzsébet: Három erdélyi író 4 Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom 6 Wass Albert: Egységes magyarság 9 Wass Albert: Három találkozás a halállal 10

100 éves a NYUGATra emigrált WASS ALBERT is „Száz évvel ezelőtt kávéházak zsibongó termeiben folyt a tervezgetés, vajon Kelet Népe, Kelet avagy Csillag legyen az új folyóirat neve. Végül Osvát Ernő ötletére a Nyugat címet választották. 1908. január 1-jén indult útjára Ignotus főszerkesztésével, Osvát Ernő és Fenyő Miksa szerkesztésével a máig nagy szellemi hatást gyakorló nagyhírű folyóirat. Nagy egyéniségek, tehetséges nemzedékek publikáltak a harminchárom évig fennálló lap hasábjain. A kortárs művek lefordítása és értékelése, a nemzetközi zenei, színházi bemutatók recenzálása, a párizsi, berlini tárlatok elemzése a Nyugatban publikáló írók számára csatlakozási törekvés és önképzési cselekedet volt.” http://gondola.hu/cikkek/58846 100 éve jelent meg a Nyugat c. irodalmi folyóirat - Ignotus Pál volt a lap főszerkesztője 1929-ig. 100 éve, ugyanabban a hónapban, amikor Wass Albert született. Nem véletlen tehát, hogy most, kettejük centenáriumát azzal teszem ünnepélyesebbé itt, a Wass Albert Kör oldalán, hogy a Nyugat-ban megjelent Wass Alberttől, vagy Wass Albertről szóló írásokat közzéteszem. Ehhez felhasználtam a Galambos Ferenc által összeállított Nyugat repertórium c. könyvet, melynek függelékében szerepel a Magyar Géniusz (1901-1903) Figyelő (1905), Szerda (1906) és a Magyar Csillag (1941-1944) repertóriuma is. Kiadta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalmi Intézete, Bp. 1959., - valamint a Nyugat : Egy irodalmi legenda – digitálisan 1908 – 1941. címet viselő CD-ROM lemezt, melyet az Arcanum adott ki [2000], s amely adatbázisában a Nyugat mind a 34 évfolyamának minden leírt betűjére lehet keresni. Természetesen – az akkori helyesírásnak megfelelően, szöveghűen másoltam át az Arcanum engedélyével az alább ismertetett 14 oldalt a CD-ROM-ról. Az Országos Széchenyi Könyvtár web-oldallal tiszteleg a Nyugat című irodalmi folyóirat megjelenésének évfordulója előtt: http://nyugat.oszk.hu/ - ahol az érdeklődők további írásokat és érdekességeket olvashatnak.

Kádár Erzsébet: Csaba Wass Albert regénye – Révai Nyugat, 1940. 516-517.p. Milyen szomorú regény, – már az első kortyban ezt érezzük, s ínyünkről végig nem múlik ez a szomorúság. Nem édes, ártatlan érzelmeskedés, s nem démonok viaskodása. Ez a hangtalan szomorúság ott settenkedik Wass Albert regénytájain, a mezőségi falvak «barna estéiben». Hóolvadásos koratavaszban tépett hegyoldalakra telepszik, néha öreg holló lomha szárnycsapásával felröppen a háztetőre, máskor a lámpagyujtogatót kíséri esti körútján és a kolozsvári ázott utcákon felgyűrt gallérok mögé bujik. Fileki Ferkó gyerekszobájában az alkonyat szorongásoktól válik sűrűvé, a kisfiú egy érthetetlen mondattal viaskodik: mit jelent elveszteni a hazát? A felnőttektől hallja ezt a mondatot, 1918-ban vagyunk, Erdélyben, – ekkor indul a regény. A mondat sok mindent jelent: azt, hogy el kell költözniök a kolozsvári családi házból, hogy kivágják apja kedves erdejét, megérti, hogy az új szavak szegénységet jelentenek, olyan küszködést, amely talán nem ér véget soha. Mire megért mindent, a gondok felnőtté érlelték. Az első szerelem is elpattant egy sírós búcsúdélutánon. A tizennyolcéves Ferkó már otthonos a magányban, lerongyolódott birtokával vesződik, társtalan férfi. És ha körülnéz, sehol nem lát vigasztalót. Már nem tud örülni a régifajta, nagyhangú magyar urak kicsi, sivár diadalainak, ha hébe-korba mégis felülkerekednek egy-egy hatalmára ébredt román népbolondítón; de még jobban bántja az engedelmesek, tunyák közönye. Amikor gyerek volt, egy mesébe menekült a vigasztalanság elől: Csaba királyfi láthatatlan jelmezeit öltötte magára, csatát akart nyerni népének. A segítés vágya a felnőttben is továbbél. De hősi tettek helyett csak falusi gazdákkal

vesződik: győzelmei ilyenek: a régi, düledező iskola helyett, melyet a román hatóság bezárat, újat épít. Maga veszi kezébe az ásót és a kőműveskanalat… Így találja meg észrevétlenül, szomorún az elhagyott Csaba-álmokat. Az álmok megkoptak, de értelmük ma is ugyanaz: hivatást teljesít. Mezőségi magyarok gondjaival törődik, tanáccsal, reménnyel segíti őket, ébren tart bennük valamit, – s ezt fegyvertelenül, megtámadhatatlan egyszerűséggel teszi. Anuca mondja ki, a román tanítókisasszony, aki szerelmes Ferkóba: «Valami van ebben a fiúban, amit nem lehet kiirtani belőle, csókkal sem lehet, öleléssel sem. Azt a dühítő szomorúságot!» A regényben megkopott mezőségi urak élnek, megmeszesedett lelkű vidéki asszonyok, öreg székely cselédek, tanítókisasszonyok, hízott román jegyző, szurtos örmény írnok. A nagy erdélyi forduló első éveit élik. Arcok tűnnek fel a regényben, s hullanak ki belőle, ugyanazokban a gondokban őrlődő emberek – s valóban mind élnek, mind emberek, mind különböznek egymástól. Az arányok titka ez, akár a portrészerű hasonlóságé. Wass Albert meg tudta oldani a kényes permutációs feladatot, tartózkodón, arányérzékkel, torzítások nélkül hangsúlyozza a jellemet. Csendesen, lassan folyik a regény, alacsony partok közt. Az idő apró változásokban kopik. Nem nyomasztó ez a múlás, nem fájdító szomorúság, inkább a láz bágyadtságával békít. Különös és nemes a Csaba-jelkép is: a harcban megsegítő királyfi nem fegyvert, de a helytállás fegyelmét hozza. «Így készülünk szelíd háborúra, – írja az erdélyi költő is, – mindig magunkért, soha mások ellen, – sót párolunk és vásznakat szövünk, – s míg kisebbítenek, lassan megnövünk!» Mi ingerel mégis ebben a sok szelídségben? Hogy végig nem lobban fel váratlan fordulat. Sehol egy szó, egy indulat, amely lángba borítaná ezt a gonddal ácsolt vázat. Az élet, amelyet Wass Albert a Csabá-ban ábrázol, a valóságnál átlátszóbb, szegényebb; megtépett fa, amelyről lemetszették a kisebb ágakat is, hogy rajza egyszerűbb, érthetőbb legyen. Az író a gyerekkönyvek könnyen olvasható illusztrációinak szűk szókincsével beszél. Az élet értelmetlensége, sűrűje, fülledtsége hiányzik a regényből, a telítettség, a titkos áramok. Nagyon szelíd hősök közt járunk; mintha engedelmes kenyérbélből gyúrták volna őket, soha nem lázadnak fel teremtőjük ellen. Titoktalan emberek, köztük nem érhet meglepetés, akár a sakkjátszmában, amelyet önmagunk ellen játszunk. Egy üvegfalú óra percegő ketyegésével pereg életük; látjuk a kerekek mozgását – a kerekek nem tévesztenek irányt – s tudjuk, merre halad a mutató is. Egy-két fejezettel mindig előre sejtjük, mi történik a Csaba hőseivel. Dickens világa ilyen gondosan megművelt, gereblyézett kerti zöld. De Wass Albert nem ismeri a szelíd, tiszta dickensi bájt, regénye túlnyesett, klorofilszegény. A Csaba erőtlenebb, mint az első regénye, a Farkasverem. Ez széteső volt, aránytalan, megbillenő tömegű, helyenkint görcsös, másutt szakadozott, de alakjai hosszú ijesztő árnyékokat vetettek. Olyan félelmetes, elhagyott volt a táj, mint egy pusztuló ház, amely macskaszagot lehelt. Aránytalan tömegek és laza inak, – ezen rokkant meg helyenkint a Farkasverem. Wass Albert maga is észrevehette ezt a fogyatkozást, a Csabá-ban feszes szerkezettel ellensúlyozza. De ez még nem gyógyulás, csak a tünetek leplezése. Az izmokat edző erőszakos nyújtózás, a makacs, vakmerő fiatalság hiányzik a Csabá-ból. Wass Albert betegszoba világítást teremtett, hangját halkra fogta, a fényeket tompította. Fátyolos hangulataival olyan az egész írás, mint egy regény háttere, amelyből észrevétlenül kisétált a hős. A hangulat él benne, az ősz, a magány, a kisebbségi sors. Szürke, irizáló, ködnyomta folyó, – ereje, fénye akkor csillanna meg, ha áttörhetné a gátakat, ha köveken bukdácsolhatna. Emberek, indulatok, harc, mozgás: élet ábrázolására termett hang, s mint a Farkasverem-ben: diszharmóniára. Ezzel a regénnyel talán nem jutott előbbre Wass Albert. A Csaba önkéntes visszahúzódás; a veretlen erő fáradt kitérése erősebb próbák elől. De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.

Kádár Erzsébet: Három erdélyi író Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert új könyvei Nyugat, 1941. 556-559.p. Melyik a több? Tizenhárom asszony-é, vagy tizenhárom legényke? – kérdi a székely fuvaros Tamási Áron régi novellájában, a Sóvidéki társasjátékban. S meg is felel rá: – A tizenhárom legényke. Mert ezeknek tizenhárom teste van, s tizenhárom lelke, az összesen huszonhat. A tizenhárom asszonynak pedig van tizenhárom igazi teste, de csak egy lelke. – S az az egy melyiké a tizenhárom közül? – érdeklődik a járatlan városi úr. – Az egyiké sem, hanem az ördögé – jelenti ki a székely. Nyirő József is így járt. Most, hogy megjelent tizedik új kötete, már tisztán látjuk: mind a tíznek csak egy lelke van. S ez az egy is a sikeré. A közönségé. A minél nagyobb sikeré, a minél félelmesebb tömegű közönségé. Olvassuk el ezt az új Nyirő-regényt, a Halhatatlan életet, s azt fogjuk érezni, amit az előzőnél is, a Mádéfalvi veszedelemnél, – történelmi regény ide, vidám, mai falusi móka oda: Nyirő műfaja még mindig a novella. Tamási már fölébe emelkedett, Nyirő kedélyes gyanútlansággal, reménytelenül belebonyolódott. Szinte mulatságos odafigyelni, hogyan teszi meg Nyirő a «nagy lépést» a novellából a regénybe. A terjedelmen múlik – gondolja. A szorzáson. Emlékszik még rá, hogy néhány szép régi novellájának varázsa a halál volt: ezt különös erővel, vörös-fekete fénybe mártva tudta odavetni a történet végére. Amikor regényt ír, a régi fogást alkalmazza, de itt mások a méretek, itt szorozni kell, egy halál helyett sok halálra van szükség, talán egy egész falu halálára is, – így születik meg a Mádéfalvi veszedelem, ez a tömeges halálozással regénnyé emelt novella. A Halhatatlan élet se más, mint góbéságok, kis esetkék, nagy mondások szakadékony cérnára fűzött sora. Vagy éljünk más képpel: olyan szelíd, dombos vidék ez, amelyet még egy kozmikus katasztrófa se tudna hegységgé gyűrni. Nézzünk egyszer a Nyirő-titok arcába. Miért olyan népszerű ez az író? A kor nagy kérdéseire felel talán? Szorongásainkat tudja feloldani? Olyan mondanivalója van, melyre feltétlenül figyelni kell? Nem. A valóság egyszerűbb. Minden, ami szép, nagy, ősi, – nála olcsón, tetszetősen, kicsi adagokban kapható. Milyen titokzatos a halál, milyen félelmetes az élet, milyen ősi a havas, milyen rejtélyesen ismerős az állati lét, – Nyirőnél mindez érthető, megfogható, görögtűzben kigyulladó, hatásosan csattanó lesz. Az ő havasa nem egyszer olyan komoly kereskedelmi árucikk, mint egy fenyőfürdő tabletta. Ezt tudja igen jól Nyirő: a látomást valósággá egyszerűsíteni. Nem is valósággá: kis röggé, színes kaviccsá. És van a Nyirő-titoknak még egy másik összetevője. Ezt Mikszáth is ismerte, sűrűn alkalmazta is. A titok neve: anekdóta. A magyar olvasó még mindig legszívesebben anekdótaolvasó. De az anekdótát Nyirőnél le kell fordítani székelyre, s akkor így hangzik: góbéság. Tréfálni, ravaszkodni, jót mondani, végül mindig felülmaradni: erre nem lehet ráfizetni. Nyirő jól tudja fújni ezt a furulyát, – hol vidáman, csalogatón szól, ilyesféle bölcs mondások hangnemében: «Csak adósság, s vénember ne volna a világon», hol meg a szívet lágyítja, a mellkast tágítja: «Aki elszakad a földtől, annak megszakad a szíve». Ezt a gyors hangváltást kell érteni, – s Nyirő igazán érti. Persze Mikszáth tréfája végül valamiképpen mindig leleplezés volt. Kedves vagy kesernyés fintor. Nyirő nem leplez le semmit, ellenkezőleg: a valóság elé olcsó függönyöket von. Új könyve a falu könyve volna. Egy ravasz, okos, fiatal székely Odysseus legényélete, házassága, szívós, lassú gyarapodása családi és kisebbségi kalandokkal. De ez az Odysseus nem látja meg soha a tengert, nincs füle a szirének énekéhez, szeme Nausikaahoz vagy Circéhez. Halhatatlan élet, – mondja Nyirő. Pedig csak mindennapi élet. Elég érdektelen élet. Mert mondjuk ki végre: ez a sok ravaszság, ötlet, tréfa, ez az egész anyag elég vegyes, elég állott, legnagyobbrészt bizony régi áru. Nyirő igazi titka s talán ereje: olvasói eddig nem vették észre, hogy a híres Nyirő-epizódok, góbéságok tulajdonképpen unalmasak, ismertek, erőtlenek. Bátran, biztosan, bizonyos erővel mondja itt valaki a mondatokat, s előre hahotázik tréfáin, – ez Nyirő sikere. Tamási Áron regénye, a Magyari rózsafa, melyről Schöpflin Aladár már oly szép megértéssel írt a Nyugatban, egy izgatott tavaszi képből bontakozik ki. Olyan ez a tavasz, mintha egész tavaszraj

szabadult volna a földre. Titokzatosan érkezik, a rügyek pattognak, mint a csók. A naptári tavasz lomha forduló; Tamásinál azt érezzük: először tavaszodik a földön. Egy csoda robban ki, az ég színe megszületik. Ez a tavaszi kép Tamási legigazibb hangja. Szétfutó sugarak, merész disszonanciák, apró robbanásokban születő erő. Nem oldódik dallamokba, hangok lövelnek benne, tiszták, különösek, hideg és meleg hangok, ingerkedők és puhák, metszik, kergetik egymást, – a tőrpengék villognak így. Ez a próza nem épít, – bont. De a felbontott világ a formába merevedettnél szigorúbb rendnek engedelmeskedik. Törvénye van. A jelenségek megsokszorozódnak, egyszerre több alakban is élnek, s ez a többszólamuság a szigorúbb egység. Az érzés színt ölt, s a színek testet. A tavasz bolondul röpködő madarakkal lövöldözik, de az emberek lelkükből költötték ki őket, kiki olyan színűt, amilyen lélekkel várta a fordulást. Minden jelkép és valóság is. A gonoszság és jóság egymás mellett élnek; fában, bogárban, emberben, szélben átszólnak, átlátogatnak egymáshoz. A lélek új ruhaként viseli a testet. Azt érezzük: még az Isten is fiatal. Bartók zenéjére és még többször Egry legszebb tájaira kell gondolnunk: a körvonalak nem mosódnak el, de a fények és sugarak áthatolnak rajtuk, átlátszóvá oldják a súlyos testeket. A fény és árny halmazállapot. A látható és láthatatlan sugarak előtt az erő is meghunyászkodik. Tamási hősei ilyen sugarakkal átszelt emberek; homlokuk a felhővel beszélget, lábuk a földdel érez. Ez a próza – maga Tamási Áron. S az író igazi műfaja sokáig, évekig a novella volt. Az a novella, mely maga is csak egy villanás, egy pillanatra összefogott sugárköteg, egy érzés vagy sors keresztmetszete, valami feldönthető és felhőbe szárnyaló állványzat. A regény pedig hömpölygés, széles partok között lusta áradás, a vízfelület nemcsak az eget tükrözi, de a fölébe hajló valóságot is hű szeretettel ringatja és sodorja. Hogyan tudott volna Tamási Áron nyugtalansága nyugodt folyammá, valóságot számontartó látomássá dagadni. Ő a gyors rohanás. Ahányszor még regénnyel próbálkozott: ebből a próbálkozásból a testes műfaj mindig kissé ösztövér, hajszolt patakként futott meg. Véknyak voltak a Tamási-regények, s valahogy éppen az a csoda nem ért meg bennük, a hősök testének és lelkének kémiai átváltozása, mely a regény megfoghatatlan mágiája. A regény készülődött, gyűrkőzött, s végül néhány jelképben elillant. Közbül volt egy idill, a megejtő és feledhetetlen első Ábel-kötet, – egy megenyhült, nyugodtabb, oldott pillanat remeklése. S volt egy meséből felröppenő tündéri játék: a Jégtörő Mátyás. Az ostromolt regény azonban az idő műfaja, a soha meg nem álló időé, mely eseményeken hömpölyög át, súlya a valóság; a Tamási-regényekben pedig mindeddig a valóság leereszkedett a folyammederbe. Új könyvében az író megférfiasodott, megnőtt, regény helyett a regény zenei előtornácát, a költői elbeszélést választotta. Valósága már nem süllyed a mélybe, inkább a világ fölött lebeg, – a madár csontozata ilyen könnyű és szilárd. Egy székely legény összetűz faluja román-kényuraival, az erdőbe húzódik, egymaga hadjáratot indít az elnyomók ellen. Ez a mi hősünk, Magyari Balázs olyan bűntelen Rózsa Sándor, aki talán arkangyal is lehetne. Ennyi a regény. De ebbe a pici kasba beleférnek olyan fogalmak, mint fegyver és béke, román és magyar lélek, pogányság és kereszténység, jó és rossz önkény. Mert nem volna igazi Tamási-írás, ha a játék fölött nem bíráskodnék az igazság, melynek nevében a földön kormányoznak. S ez a mesébe hágó székely kaland furcsa, kedves társadalmi utópia is. Kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik s az igazság fegyverével féken tartja őket, – ilyen egy boldog ország. S egy boldog író, aki egyre nehezebb próbákban edzette meg az önmagához méltó közeget. Wass Albert tája, a Mezőség egészen másfajta táj, mint Tamási izgatott világteremtése vagy Uz Bence havasai. «Tudom, hogy a mi dombjaink nem szépek – mondja Wass egy régi írásában. – Kopárak, hajlottak, szürkék. Olyanok a völgyeink, mintha örökös hétköznap volna az életük. Aki idegen közénk vetődik, únottan nézi álmos lankáinkat. Egy-egy sor tüskés kökénybokor… néhány árva vackorfa…» Wass Albert prózája se szép, ha a székely elbeszélők ékes nyelvéhez mérjük. Nem könnyű, villogó, játékra hegyezett, csodát röpítő, mint Tamásié, s szinte fakónak érezzük, ha Nyirő lármás erejére, hasító havasi színeire gondolunk. Wass Albert mondatai lassúak, sokszor álmosak, mint a mezőségi dombok ködben, vagy fáradtan szelidek, akár egy munkás hétre derülő vasárnap. És mégis szép ez a próza. Egy táj él benne, mint Tamásinál is. A Mezőségről, ezekről az őszintén táruló völgyekről talán csak így, Wass Albert tompított fényű, nyugodt lélegzetű, komolyan egyszerű hangján lehet szólni. Az erdőtlen, kopár hegyoldalak csak annak mutatják meg szépségeiket, aki jól ismeri őket; Wass írásaiban

a szeretet párája az otthon meleg fényét önti rájuk. Prózája mindent érzésbe old, az érzés az a választóvíz, mellyel a percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből. Igényesség, tárgyi valóság, hűség, – ezek Wass erényei. Új kötete néhány szeliden összehajló kisebb írás. Novellák és a novellánál is párásabb emlékek; kagylózúgás. Egy hideg karácsony visszajáró kísértete, az első vadászat, egy régi udvarházban két kedves öreg, azután egy magányos ember vasárnapi sétája egy kisfiúval Kolozsvár fölött… S egy drámaian izgalmas portré, Mósuléé, a szelid erdei szörnyé. Megismerünk néhány embert, kiket körülvesz, visszatükröz, teljessé tesz a táj, a ház, a szoba, melyben élnek, s a tárgyak, az olyan hétköznapi tárgyak, mint egy tükörfényesre kopott sétabot vagy zergetollas, gyűrött kalap, a gyakran visszatérő kis ceremóniák, mint egy szalonnavásárlás vagy mindennapi esti kocsizás a tó körül a színehagyott homokfutóval. Wass Albert írásaira egy alkonyati szoba csendje borul: sötétedik, az emberek félretolják munkájukat, körvonalaikat felisszák a bútorok dagadó foltjai, mégis érezzük az emberek gondolatait, s mintha az óra ketyegésében a szívverésüket hallanók. Wass Albert apró zörejekre érzékeny hallással figyeli a világot, az évszakok öltögető munkája fölé hajol, a hangulatok tükre alatt látja a mélyvízi életet is, a vadász éberségével ismeri tájait, a természetben a vad és az ember nyomát, s a természet hatalmát az emberen. Tájai nemcsak tájak, nála a természet bővízű folyam, az írónak s az emberi életnek igazi eleme, melyben hullámként továbbrezegnek az örömök és megtorpanások. Évszakok, esték, hajnalok, hangulatok folyékony anyagán átcsillog egy-két sors. Ezek a hősök mintha csak arra várnának, hogy minél gyorsabban visszatérhessenek a földbe. Távolodó emberek, már-már eltakarja őket a lomb, még egy pillanat, s csak a lombot látjuk. Egy emberélet szánalmas epizód. Szép és meleghangú írás Wass Albert új könyve. S valahogyan több is ennél. Mintha az író arra felelne, hogyan gazdálkodott eddig a rábízott értékekkel. Azt kell éreznünk, hogy Wass Albert nagyon komoly, felelősségteljes író. Bőjttel, aszkézissel tör tisztaságra. A hatásgyujtó eszközöket sorra elveti, mind fegyvertelenebbül áll szembe feladatával. Első regényében a furcsát, a különöst, a hazai táj kísértetjárta zúgait, néhány görcsbe rándult emberi életet vetített elénk. Második regénye, a Csaba a hétköznapi, szívós, dísztelen heroizmus éneke volt. A Titokzatos őzbak még anyagtalanabb. Lírai regény, történetek egy ember életéből, – csattanók, fordulat s gyakran már hősök nélkül. Wass Albert nem bont, – párol. A tiszta hangra törekszik, a próza abszolut zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a hang nemessége oldja fel s közli az írót és mondanivalóját.

Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom Nyugat, 1935. 7. sz. Jancsó Elemér multkori cikke az erdélyi irodalomról, amely magas igények színvonaláról tett kísérletet az erdélyi magyar írók eddig elért eredményeinek értékelésére, úgy látjuk, a sértődés felszisszenését váltotta ki odaát, az érdekelt írók körében. Erre mutat az az ingerült hangú, kötekedő polemikus cikk, amely az Erdélyi Helikon májusi számában úgyszólván mondatról-mondatra cáfolja Jancsó cikkét s amely névtelenül jelent meg, tehát jogosan tekinthető a folyóirat saját megnyilatkozásának. Jancsó cikkével én sem azonosítom teljesen magamat, kritikai szempontját értékesnek, de egyoldalúnak tartom, azt azonban el kell ismerni, hogy irodalmi színvonalon és hangon van megírva, nem egy megállapítása kritikailag helyt áll, a mértékei jogosak és nincs abban méltánytalanság, ha a tárgyalt írói csoportra egyszer a kritika legmagasabb követelményeit alkalmazza. Legkevésbé helytálló pedig abból, hogy a Nyugat közölte Jancsó cikkét, azt a gyanút – mondhatnánk azt is, hogy gyanusítást – meríteni, hogy «bizonyos szempontból a fenti megállapítások kapóra jöttek az erdélyi irodalommal újabban nem éppen rokonszenvező folyóiratnak» (t. i. a Nyugatnak). Furcsa volna, ha egy magyar irodalmi folyóirat nem «rokonszenvezne» a magyar irodalommal vagy annak egy részével, kivált az erdélyi irodalommal. Ezt a rokonszenvet azonban mi nem úgy értelmezzük, hogy abból a föltétlen magasztalás kötelezettsége származik. Ha jól emlékszem, a Nyugat «újabban» is kellő figyelmet fordított az erdélyi írók műveinek kritikai ismertetésére s ezzel bebizonyította, hogy a magyar irodalom figyelemre méltó munkásainak és a komoly kritikára teljesen érett íróknak tekinti őket. Még az Erdélyi Helikon sem merné mondani, hogy bárki íróról azért közölt volna kedvezőtlen kritikát, mert az erdélyi. Már pedig a «nem-rokonszenvezés» ezt jelentené.

A mérték magassága a kritikában mindig bizonyos elismerést jelent a bírált műre és írójára. S ha most erről a mértékről próbálja valaki az erdélyi irodalmat szemlélni, ebben az érdekelteknek azt kellene látni, hogy írójukat a kritikus ma már nem tekinti babusgatásra rászoruló kisdednek, hanem a magyar irodalom egyenrangú tényezőjének. Már három évvel ezelőtt megírtam, hogy az erdélyi irodalom ma már nagykorúsítva van, nem szorul arra a kíméletre, amely a serdülő gyermeket megilleti és teljes joggal megérdemli, hogy ne a «hiszen Erdélyben írnak, szegények» ma már elévült szempontjából beszéljünk róla, hanem ugyanolyan tárgyilagossággal, mint a magyar irodalom bármely más részéről. Ha az eddigi kíméletes bánásmód után ezt kissé nehéz megszokni s a nagykorusított fiú szeretné, ha tovább is úgy dédelgetnék testvérei, mint kicsi korában, akkor fel kell hívnunk az Erdélyi Helikon figyelmét arra a saját megállapítására, hogy «igazságos kritika ellen borzolódni gyengeség lenne». Igazságos kritika pedig az, amely az igazságkeresés jóhiszemű szándékából ered, amit Jancsó cikkétől nem lehet megtagadni. Az erdélyi íróknak nincs okuk panaszkodni. Műveik nagy része a magyarországi közönség részéről szinte példátlan kedveltségben részesül s a napisajtó túlnyomó része mindig kész az érdekükben megfújni a magasztalás harsonáit. Ebben azonban mi éppen ő rájuk veszedelmet látunk, önmaguk értékelése dolgában zavart, önelégültséget ott, ahol csak az önelégületlenség visz előbbre, a dicsőítések langyos fürdőjében való elernyedést, aminek némi jeleit már észre is lehet venni. Megírtam már régebben, hogy az erdélyi írók jobbjait az a komolyság tette rokonszenvessé, mellyel önmagukat és feladatukat felfogták. Hogy ez el ne sekélyesedjék valami rutinba, azért tartom szükségesnek, hogy most már beteltnek tekintsük végleg a kíméleti időt és alkalmazásba vegyük a kritikát. Három új erdélyi regényről szólok itt, kettő közülük új író műve, a harmadik nem egészen újé, de nála új az a mód, ahogy a regény irodalmi formájába beilleszkedik. Mindegyik élesen elkülönülő egyéniség munkája, a temperamentum és a világ-formálás óriási különbségei választják el őket egymástól, de az erdélyi zamat egyformán érezhető rajtuk s különböző módokon, különböző szemlélettel az erdélyi problémát érinti mind a három. Az erdélyi embert helyzete arra kényszeríti, hogy közelebb maradjon a politikához, mint mi, mert a politika beleszól mindennapi életének apró részleteibe, döntő hatással van társadalmi, erkölcsi és anyagi helyzetére, olyan neki, mint a gazdának az időjárás. Regényírása is minduntalan súrolja a politikát s érdekes, hogy ez miként tükröződik három ellentétes temperamentumú író művében. Kemény János, akinek az erdélyi írók megszervezése terén való áldozatkész tevékenységét jól ismerjük, a szelid ember és optimista hármuk között. Kutyakomédia című regényében úgy mutatkozik be, mint gyöngéd lírai lélek, aki szereti az embereket eredendően jóknak látni, emberségeseknek és a nyugalmat kedvelőknek, akik között csak egy-egy rossz ember machinációja csinál néha bajt. Regénye egy vegyes, magyar és román lakosságú falu életét mutatja be, amelynek nagy politikai problémája a bíróválasztás. Magyarok és románok békésen, súrlódás nélkül élnek egymással, a nyelvi és vallási különbség nem csinál köztük egyenetlenséget s a régi magyar bíró bölcs becsületessége nem ismer köztük különbséget. Ebbe a falusi idillbe csak akkor keveredik békétlenség, mikor a magyar bíró mérges román szomszédja bosszút forral kutyájának elpusztítása miatt s fejébe veszi, hogy kibuktatja a szomszédot s maga ül a helyébe, ami végül a román hatóságok támogatásával sikerül is neki. A politika kerül így a falu életébe, a maga személyes indulataival és érdekeivel, elfogultságaival és gyűlölködéseivel s megöli az emberséget. Az író keze sokkal lágyabb, semhogy ezt a témát a szimbolum síkjára emelné. Egy kis cseppben meg lehetne láttatni az erdélyi élet egész tengerét, de Kemény János beéri azzal, hogy iskolai példát ad, amivel a regény belső arányai kicsinyekké válnak. Egy eleme, a mérhetetlen juhnyájakat legeltető román paraszt és a szintén gazdag magyar bíró barátsága, kiemelkedik az egészből s arról ad képet, hogy parasztok között milyen belső rokonságot tud teremteni a hasonló gazdasági helyzetből folyó hasonló gondolkodásmód. Általában azonban a falu-kép aquarellje kissé elmosódottnak és hézagosnak látszik. Kemény János enyhe optimizmusának elképzelni is nehéz gyökeresebb ellentétét, mint az a sötét-látás, ami Wass Albert Farkasverem regényéből penetránsan árad. Ez a regény a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat. Az erdélyi írók népszerűvé válásának minden bizonnyal egyik tényezője, hogy témáikban, az általuk szóbahozott életkörök dolgában is egészen más anyagot hoznak, mint a budapesti irodalom túlnyomó része. Tagadhatatlan, hogy mai regényirodalmunk téma dolgában nagyon egyoldalú, az életnek jóformán csak két rétegét dolgozza fel: a városi kispolgár életét és a paraszt-életet. A társadalom többi széles rétegei, például olyan fontos és

széles réteg, mint a tisztviselőosztály a maga külön életfelfogásával és életformáival csaknem egészen feldolgozatlanul várja a maga íróit. Hasonlókép a többi fontos rétegek is, holott ezeknek az élete a háború után alighanem érdekesebb és irodalmilag értékesíthetőbb változásokon ment át. Az erdélyiek nemcsak abban az előnyben vannak, hogy minket érthető okokból különösen érdekel minden, ami erdélyi dolog, hanem kisebb helyre szorult, tehát egymáshoz közelebb eső életformáikban a tollukra akad minden társadalmi réteg. Teljesebb képet kapok az erdélyi könyvekből az ottani magyar életről, mint a mi itthoni életünkről a mi itthoni íróink műveiből. Wass Albert témája a mezőségi régi főúri családok élete. Az író olyan realisztikus vonásokkal ábrázolja ezt a különleges életformát, hogy szinte kulcsregényre kell gondolni. Nyomasztóbb és lehangolóbb valamit alig olvastam hosszú idők óta, mint ez a regény. Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt. Ez az osztály, amelyet az író nyilván átélésből ismer, önként, önmagától, csaknem tudatosan megy a végső romlásba. Egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másodharmadsorban oka ennek a romlásnak, első sorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent. A szereplők közt alig van, aki többé-kevésbbé nem mániákus. Rettenetesen szűk horizontok, az érdeklődés teljes hiánya minden iránt, ami nem az élet legközvetlenebb érdekeire vonatkozik, eltörpült vagy eltorzult emberek, példátlanul sekélyes életlehetőségek testi-lelki elhanyagoltság. Kastélyok, amelyekben fél-őrültek, züllésnek indulók vagy érzéketlen tuskók élnek vegetatív életet. A távolálló olvasónak, aki a mezőségi életet nem ismeri, egyre erősebb gyanúja támad, hogy ezt a képet az író sűrű temperamentuma színezi, a realizmust valami ingerült elkeseredettség hajtja túl. Még a mezőségi természettel szemben is érezhető ez az ingerültség, a dombos-erdős tájak, amelyeknek lehetetlen hogy ne legyenek derült szépségei, ebben a világításban csaknem tényezői, sőt részben okozói lesznek az emberek végzetes lecsúszásának. Alig láttam még írónak ilyen teljes meghasonlását azzal a környezettel, amelyben él. Az ellenkező véglet van itt: az erdélyi írók Jósika óta szépítették, romantizálták az erdélyi életet és tájat. Wass Albert csak a sívárságot látja benne. Ez a látása azonban valóban látás. Akár igazságos, akár igazságtalan, de egységes. Iró látása. Nem tendencia van benne, hanem temperamentum. Őszintesége kétségtelen. Hitelét elsősorban nem a számtalan realisztikus részlet adja meg, hanem főkép az, hogy az író egy pillanatra sem csúszik félre, mindig ugyanabban a látáskörben marad. Az alakjai lehetnek egyoldalúan megvilágítottak, de lélektanilag hitelesek. Belső törvényeik szerint mozognak, a beszédjük ép olyan életízű, mint a hallgatásuk. Az író kitünően érti az emberek szótlan érintkezésének éreztetését, ahogy mennek vagy ülnek egymás mellett, alig van egy szavuk egymáshoz és mégis érzik egymáshoz való viszonyukat s ez a viszony szavak nélkül, kölcsönös megérzések révén fejlődik, melegszik és elhül. Olyan emberek ezek, akik a legfontosabb szavakat nem mondják ki és mégis tudják. Az elhallgatás hatásait Wass Albert ép oly jól érzi, mint a táj-atmoszféra kapcsolatát az emberekkel. Alig alkalmaz kimondott tájleírásokat és a természetet mégis mindig ott érzem az emberek körül. A technikájában vannak bizonytalanságok, néha elrajzol egyet-mást, de ösztönös technika ez, nincs más íróktól kölcsönkérve. A Zátony, Székely Mózes műve a nagy történelmi fordulat miatti elkeseredett harag kitörése volt, amely vulkanikus erővel elárasztotta és széttörte a regény szerkezetének minden elemét. Minden irodalmi formán túli indulat-kitörés volt ez, kifejezője egy feldúlt lelki állapotnak, amely végső kínban önmagát marcangolja. Új regényében, a Csütörtök-ben Székely Mózes már az irodalmi formát keresi s beilleszkedik a regény szerkezeti lehetőségei közé. Olyan impetuózus temperamentumnál, mint ő, ez a beilleszkedés természetesen ép oly kevéssé lehet teljes, mint a szemléletnek az a realisztikus tárgyilagossága, amelyet önként vállal. A politikai probléma, Erdély és az erdélyi ember helyzete az új NagyRomániában sokkal erősebben izgatja, semhogy az emberi sorsokat teljesen emberileg tudná nézni. A kétféle román kulturális és lelki állapot – az erdélyi és a királyságbeli – egybeolvadásának nehézségei, fájdalmai és inkompatibilitásai s ennek az állapotnak a romantikája sokszor csábítják melodrámai megoldásokra és íróilag indokolhatatlan helyzetek felállítására. De a regényben van valami vehemencia, szaggatott, rövid mondatai néha olyan kataraktákban zuhognak s az egésznek olyan különös izzása van, hogy minden írói kezdetlegességével is magával ragad. Az író túlfűtöttsége olyan

sűrített légkört teremt, amely minden teatrálitáson túl is fentartja a feszültséget, mert mindig érezhető emberi magatartást érzünk benne. Mind a három regényről el lehet mondani egy közös dícséretet: nyiltan, bátran szólnak, – Székely Mózes vakmerően is – komolyan veszik, amit mondanak, függetlenek művészileg is, nem hatást keresnek, hanem igazságot. Nincs bennük az a rutin, amely annyi pusztítást okoz irodalmunkban s ami közéleti rezonancia van írásuk mögött, az nem napi jelszó-politika, hanem gyökérbe vágás. A modern regényírást elárasztja a mesterségszerűség az egész világon, kitűnő regényírók művein is egyre jobban érezni, hogy csak azért lettek, mert írójuknak el kellett végezni egy bizonyos penzumot. Örömmel fogadunk tehát minden olyan törekvést, amely a belülről kikivánkozó mondanivalóból fogant.

Wass Albert: Egységes magyarság Nyugat, 1940. 12. szám, 531-532. p. Ahhoz, hogy valamit szólhassunk magunkról s arról, ami bennünket összeköt, meg kell vizsgáljuk előbb becsületesen magyarságunk fogalmát, az egység jelentését és tisztáznunk kell az akadályokat, melyek előttünk állanak. Mindenki önmagán keresztül méri le a fogalmakat. Számomra magyarságom ezt jelenti: mint ember tartozom vérség és lelki alkat szerint egy családhoz s ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt, s javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön. Tehát ember vagyok s ezáltal magyar. Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz a magyarságom is. Ha csak magyar volnék s nem ember, olyan lenne ez, mintha gyalogosan vágnék neki a tengernek, hogy élelmet vigyek testvéreimnek a tulsó partra. Ostoba volnék, elfogult, egyoldalú és kártékony. Emberségem az, mely a magyarsághoz, mint családomhoz való viszonyomat szabályozza. De szabályozza egyúttal magyarságom viszonyát a többi népek irányában is, ha nem is mentesen az önzéstől, de mindig törekedve az igazságra. Magyarságom a gyökér, mely hozzáköt földhöz s nemzethez. Emberségem a korona, mely a fa törzsét egyenesen nőni tanítja, s mindig fölfele. Hogy amellett a magyarságom helyhez kötött, abban nincsen semmi meglepő. Ha sehova-sem-való magyarnak tudnám magamat, akkor már gyökértelen lenne bennem a magyarság. Regionális a magyarságom, mint ahogy emberségem is az, midőn azt mondom, hogy magyar vagyok. Magyarország a hazám, de Erdély otthonom, s ezt nem is akarom soha elfeledni. Mi az egység? Ha mindannyian egyet akarunk. Ha mindannyian másképpen is akarjuk azt az egyet, már akkor is egység az. A különböző felfogás vitát virágzik, s a vita felismerések és tisztázások gyümölcsét érleli. Csak jóindulat kell hozzá és megértés egymás irányában. Tudni és megérteni azt, hogy az is jót akar, aki másképpen akarja a jót, mint én. Ehhez még csak az szükséges, hogy mindenki igazán jót akarjon. Itt érkeztem el az akadályokhoz, amiket elhallgatni nem szabad. Minden egységnek veszedelme a tagozódás. De csak az olyan tagozódás, mely nem közös gyökérből indul és nem közös irányba nő. Tudom, elnyomás alól szabadult népünket kétféle betegség veszedelme fenyegeti, mint behozatali cikk az anyaország felől: a politikai pártosodás, s az osztályellentétek. Minálunk Erdélyben voltak eddig gazdák, iparosok, kereskedők, papok, tanítók, tanárok, munkások és tisztviselők. Ezek együtt mind magyarok voltak. Ennyi volt közöttünk a párt és az osztály. Legalább is én így látom ezt. Különböző foglalkozásokat űző magyarok voltunk, s bár apró érdekeink vékony ágacskái néha keresztezték is egymást, a vezérágak közös irányba nőttek, s ez az irány magyarságunk iránya volt. Igaz, hogy mind szegények voltunk, s a szegénység közelebb hozza egymáshoz az embereket. De talán szeret bennünket egy kicsit az Isten, s ezentúl sem fulladunk bele a tejfölbe. A bacillusok pedig csak a kövéreket szeretik. Ezeknek az egységet megrontó betegségeknek a leküzdésében jut az írókra elsőrendű feladat. Ha külön utakon indulnak emberek közös kincset keresni, kiáltókat kell vigyenek magukkal, kik a sűrűségen át egymásnak megkiáltják az eredményt, a felfedezett titkot, s ha kell, a veszedelmet. De aki egyszer kiáltónak szegődött, jól nézze meg, hogy mit tart a kezében, s a sárga agyagot aranynak ne kiáltsa.

És most, hogy idáig eljutottam, már felelhetek őszintén és becsületesen: egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon. Otthonán keresztül szolgálja hazáját, s minden akadályon keresztül igaz jószándékkal törekszik a közös cél felé. És a cél ugyebár egyszerű: hogy békességben, s igazságban éljünk mindnyájan egy födél alatt. S kiket egyformán ver a zivatar, egyformán süssön azokra a nap is.

Wass Albert: Három találkozás a halállal Nyugat, 1941. 8. sz. 522-528. p. Nem tudom, mások hogyan vannak vele, nekem régi ismerősöm. Ezt a kifejezést: «régi ismerős» – ez alkalommal szándékosan használom, mint legpontosabb meghatározását a köztünk fennálló viszonynak. A régi ismerős ugyanis olyan valaki, aki az ismerősnél több, de mégsem barát. Akit éppen úgy ismerünk, sőt talán néha még jobban, mint barátainkat, ismerjük gyöngéit és értékeit, mosolyait és könnyeit, ráncait és szeszélyeit, akit úgy ismerünk majdnem, mint magunkat és nem nevezhetjük barátunknak mégsem. Egyszerűen azért, mert hiányzik belőle valami, az a titokzatos vonzalom, amit rokonszenvnek nevezünk s ami barátokká tesz egymáshoz illő embereket, még mielőtt ismerősökké válhattak volna. Igy vagyok vele is, azzal a különös és titokzatos valakivel, akit Halál névvel nevezünk, s aki leghívebb kísérőnk az életben. Bár régóta ismerem, összebarátkozni mégsem tudtam vele, talán azért, mert folytonosan érzem, hogy kellemetlenül hatalmasabb, mint én és sohasem tudom, jószándékkal van-e irányomban? Tudom, hogy parancsolni tudna és mégsem szól soha semmit. Egész lénye és közelsége nyugtalanító s valami áthidalhatatlan távolságot érzek kettőnk között a dolgok látásában és megítélésében, egyszóval létezésünk szempontjaiban s ezért tartózkodom tőle s csak régi ismerősnek nevezem. Első találkozásunk mélyen belenyúlik gyermekkoromba. Nagyapáméknál töltöttük a nyarat, a nagy tó mellett, hova feredni naponta lejártunk. Nagyapámék kicsi, földszintes házikója tele volt velünk, de tele az udvar is, meg a kert, ha játszani kezdtünk. Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők s ezt a tudományomat is nekik köszönhetem. Ötéves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen megfogtak s mint kutyakölyköt szokás, bedobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálódzni kezdtem, ordítottam, rúgdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor már látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni. Szóval jártunk le feredni a tóra. A tó mindjárt a falu véginél kezdődött, hol egy hajdani gát roncsai látszottak, amit valamikor elvihetett az áradat. A víz itt zúgva ömlött a tóból a patakba s tajtékos habjai közül gerendák és cölöpök csonkjai meredeztek félelmetesen. A gát két partja közt, nehány megmaradt gerendán átfektetve deszkapalló nyujtózkodott s mi azon jártunk át a feredő helyre. A szédülést nem ismertük s úgy jártunk a keskeny deszkán átal, mintha széles országúton mentünk volna. Olykor játszani is megálltunk a közepén, köveket dobáltunk az örvénylő zúgóba, vagy a hegyes, kiálló cölöpcsonkokat bámultuk. Eszünkbe jutott az is, hogy ha valaki onnan lepottyanna, azt bizony derekasan fölnyársalnák ezek a jámbor cölöpök s testét az ár talán éppen Ludasig sodorná. Eszünkbe jutott, mint ahogy valami furcsa és félelmetes játék jut az ember eszébe néha anélkül, hogy kedve is lenne azt eljátszani. Egy este, feredés után, hazafelé mentünk. Olyan szelíd és békés alkonyodás volt, amilyen csak nyáron tud lenni, s akkor is csupán a Mezőségen. Olyan szép, hogy szépségét már észre se veszi az ember. Csak halad benne és nem is ámul, nem is gyönyörködik. Olyan szép este, hogy a lélek kitárul egészen, mint egy puha színekből szőtt nagy-nagy szőnyeg s issza a szépséget és a nyugalmat anélkül, hogy mindez tudattá durvulna s a boldogság mélységét mérni próbálná. Olyan este volt. A dombok langyosan sütkéreztek a nyugvó nap puha barna színeiben, a levegő tiszta volt és meleg és minden nyugodt, szelíd s nagyon közel lévő. A szemközti oldalak tarlói és kukoricaföldei élesen váltak el egymástól és egészen közel voltak. Közel volt a legelő is, s a békésen

legelésző marhák hátán csillogott a fény s olyan volt, mintha csak a kezünket kellett volna kinyujtsuk, hogy megsimogathassuk őket. Puhán és kényelmesen nyujtózott a falu, jóságos volt és szelíd. Munkából hazatérő emberek jártak az utakon, kakas kukorékolt, libák gágogtak s álmosan bődült egyegy tehén. Ebben a szép, csöndes és szelíd alkonyatban mentünk hazafelé. Bőrünkön kellemesen bizsergett a napfény és a víz emléke. Tiszták voltunk a délutántól, kívül és belül. Haladtunk libasorban keresztül a pallón. Én mentem leghátul, utolsónak. Elgondolkozva lépegettem, hogy mi járt az eszemben, ma már nem tudom. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak az esteledés bágyadt varázsát éreztem jólesően magamra hullani s a béke és a szelídség szép érzései alatt álmodozva rakosgattam egymás elé a lábamat. Alattam zúgott a víz, de csak halkan és nagyon távolról hallottam azt is, mint az este többi nyugtató zaját. Hirtelen arra riadt a lábam, hogy nincsen alatta semmi. Levegőbe lépett. Ballábam volt, emlékszem arra is. Jobblábam alatt még éreztem keményen és biztosan a palló ismerős deszkáját, de a másik alatt semmi sem volt, csak a hirtelen felörvénylő rémület. S én talajvesztve léptem benne lefele. Talán csak egy századrésze volt a pillanatnak, de egyszerre megéreztem mindent. A világ elbillenését, mely egyszerre színt változtatott, idegen lett és félelmetes. A semmit, ami alattam megnyílt, mint egy óriási száj. A tajtékzó vizet, mely egyszeribe felordított ott lent, hogy a szívem is megsiketült tőle. Megéreztem a tajték alatt ólálkodó cölöpök hegyes agyarait, melyek felém csattogtak félelmetesen, éreztem a borzalmat, gerincem reccsenését, a sikoltást, ami még el sem indult a számról; megéreztem a halált. Csak századrésze volt a pillanatnak, de borzalmas volt és rémekkel teli. Megszűnt az alkonyat békés varázsa. A világ, a falu, minden megszűnt. Semmi sem volt, csak én s a rémület. S a zúgó, cölöpcsonkokkal kivert feneketlen mélység, amibe léptem. Talán egy arasznyit léptem így lefele, s a lábam hirtelen megállt. Kemény, szilárd dologba, valóságba ütközött. Életbe ütközött. Véletlenül éppen azon a helyen emelkedett föl a mélységből egy megmaradt gerendája a régi gátnak s tenyérnyi csúcsával fölfogta a lábamat, amelyik a semmibe lépett. Talán egy arasznyit léptem csak lefele, de az az arasz tág volt és nagy és hosszabb, mint az egész világ. Minden belefért, ami sovány kis gyermeklétemet jelentette addig, belefért és elmerült benne, mint hináros, iszapos tó sötét vizében egy rémült pillangó szárnya-rebbenése. Egy századrésze volt a pillanatnak s én már ismét a pallón álltam. Álltam dideregve s a szívem ott vert valahol a torkom közepén. Reszkettem is és a világ forgott körülöttem szédült iramban, mintha megőrült volna a rémülettől. A víz siketen zúgott odalent, örvénylett, acsarkodott, mint éhes fenevad, ki zsákmányát elszalasztja. A többiek, kik előttem haladtak, mindebből nem láttak semmit. Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azután sem. Egy-két másodpercig még álltam ott a palló közepén, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világ felöltötte régi arcát s minden olyan volt megint, mintha nem történt volna semmi. A víz zúgott, mint máskor s én lenéztem reá és arra gondoltam, hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan véres hústömeg lennék a cölöpök között s a tajték, amelyik ott kering zöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne. Aztán elindultam s mentem a többiek után. A partról még visszanéztem, de az az este már nem volt olyan nyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalon a pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak s a dombok és a falu valami titokzatosságot hordoztak hallgatásuk mélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk. Akkor találkoztam először a halállal. Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelni azt a pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl föl érettem s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét, mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszik neki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életemet. Attól kezdve sokszor gondoltam a halálra. Az örvénylő vízre, a hegyes cölöpökre s arra az estére, mely vele járt s mely olyan tiszta volt és olyan nyugalmasan szép. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen is az, amikor az ember nincsen. Ilyenkor éreztem újra tisztán a lépést, mely a semmibe szédített s tudtam, hogy egy borzalmas és nagyon gonosz pillanat lett volna, s azután semmi több. Szomorú volt visszagondolni rá. Felidézve az estét, amelyik olyan szép volt s amelyik másoknak éppen olyan szép

lett volna továbbra is. Igen, a halál elgondolásában egyedül ez volt keserű. Hogy mindaz, ami akkor körülöttem volt, s amiről úgy éreztem, hogy szorosan hozzám tartozik: az alkonyodás lágy, barna színezése, a tó mozdulatlan szelíd tükre, a falu békéje mind nem változott volna semmit. Csak éppen én zuhantam volna bele egy ismeretlen sötétségbe, más minden maradt volna olyannak, amilyen egy másodperccel előbb volt, amikor még úgy éreztem, hogy az enyém. A szitakötők szárnya meg se rebbent volna a búcsúzó napfény langyosságában, a kacsák hápogtak volna tovább gondtalanul. Igen, ez volt a legszomorúbb, erre gondolni. Egyszeribe egészen kicsinynek éreztem magamat ettől a gondolattól, egészen jelentéktelennek, akihez a világ szépségeinek semmi közük nincsen, aki nem is fontos, aki olyan mindegy, hogy él, vagy nem él, nézi a világot, vagy nem nézi, érez valamit, vagy nem érez semmit. S ahogy ezt így mind végiggondoltam, valami szomorú idegenség lopódzott érzéseim közé. Olyasmi, hogy idegen vagyok ezen a földön és semmi sem enyém ebből a világból. Mert az este akkor is éppen olyan szép maradt volna és békességtől duzzadó, ha én belezuhanok a semmibe. Ez az érzés aztán kiépült bennem évek folyamán, ahogy sokat gondolkoztam rajta. Kiépült és tudattá alakult lassan, hogy utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember egészen rendszertelenül és minden értelem híján is igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindíg lát valami újat és mindíg elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a multba. Okos dolog, ha úgy teszünk, mintha a világ egy kicsit a mienk is volna. Rendelkezünk fölötte, tervezgetünk, s nem gondolunk arra, hogy vendégek vagyunk benne csupán, s a gazda mindig az a nap, amit holnapnak nevezünk egyszerű szóval. Az sem baj, ha utazásunkat nagyon komolyan vesszük s igyekszünk nyomot hagyni az út két oldalán azzal a gondolattal, hogy aki majd utánunk következik, nyomunkban járhasson. Jó, ha elhisszük, hogy amit ilyenkor cselekszünk, nem felesleges s útjelző faricskálásainkat utánunk rajzó utasok meglátják, megértik, s talán hálával is gondolnak reánk. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csunya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való. Második találkozásom a halállal sokkal későbben történt és sokkal bonyolultabb körülmények között. Egy idegen város diákszobájában voltam, olyan egyedül, mint soha életemben, s kezemben a revolver. Sok minden összegyűlt s az öngyilkosság gondolata – bár ma már kissé restellem bevallani – régóta foglalkoztatott. Olyan volt körülöttem a világ, mintha acélfalak közé szorították volna. Nem volt se szín, sem illat. Nem volt őszinte szó a közelemben, s kéz, amit megszoríthattam volna. A tükör elé álltam s felemeltem a kezemet. A fegyver hideg csöve halántékomhoz ért. Tudtam, hogy egy perc mulva már nem élek s az érzés, amit így éreztem, nem volt kellemetlen. Jó volt és megnyugtató a tudat, hogy mégis nekem is van szavam ezen a világon. Ítélhettem az élet dolgainak értelme fölött s ítéletem nyomán egy perc mulva minden befejeződik. Bíráltam a képet, amit a tükör mutatott. Élt még bennem az emberi hiúság s emlékszem jól, könyökömet lejjebb eresztettem, mert merev vonalával megbontotta a kép furcsa hangulatát. Igazítottam a kezemen is, hogy a fegyver csöve helyes szög alatt illeszkedjen koponyacsontomhoz. Agyam pontosan dolgozott, vetítette az anatómiát s mutatta a roncsolni készülő golyó útját önmaga felé. Talán egy egész percet álltam úgy s búcsúztam magamtól. Arcom vonalától, szemem színétől. Attól a valakitől, akiről csak annyit tudtam, hogy én vagyok. Hogy más emberek a nevemmel nevezik s csak én találkozom ritkán vele. Éppen ha tükör kerül valahol elém.

Valami egészen bizonytalan és furcsa érzésem volt, mintha én s az a valaki, akit a tükörben látok, nem lennénk egészen ugyanaz a személy. Néztem a barna arcú fiú homlokát, szemét, kezét, vállait s úgy éreztem, hogy az egész kép kicsit idegen. Lehet, hogy ezt a vékonycsontú diáklegényt az én nevemmel illetik, de mégsem egészen én vagyok az, hiába. Valahogy olyan volt, mintha egy ruhát néztem volna, amit a szabó egy kicsit elrontott, mellben igen szűkre számította. Enyém ugyan a ruha s viselem, mert nincs mit fölvegyek mást. De mégsem tartozunk szorosan egymáshoz, s ha jobbat találnék, örömest elcserélném. Néztem magamat, figyelmesen, mint egy idegen embert, aztán a karom kifáradt s elhatároztam, hogy befejezem a játékot. Még egyszer végignéztem jól a tükörbeli legényen. – Ne haragudj – mondottam neki –, nem vagy egészen közömbös és talán néha rokonszenves is voltál. De hát így alakultak a dolgok s jobb lenne, ha újra kezdeném, nélküled. Aztán görbíteni kezdtem az ujjamat s a pisztoly ravasza lassan engedett. És ekkor megszólalt valaki a hátam megett. – Elment az esze? Éles női hang volt, kicsit izgatott s remegve fölényes. A mozdulat az ujjamban maradt s hátra riadtam. Egy diáklány állott az ajtóban. Nézett csillogó szemmel, de szigorú szájjal. – Szamár – mondotta ki gyors, rövid és tökéletes fogalmazásban az ítéletet. Szégyeltem magamat és bosszantott is a dolog. Emlékszem, dacosan fölvetettem a fejemet és megkérdeztem a lánytól, hogy miképpen érzi magát feljogosítva arra, hogy sorsomba beleszóljon. Éreztem, hogy hangom lehetetlenül színpadias és az egész helyzet ostoba. Haragtól és szégyentől reszketve vártam a lány további lesujtó ítéleteit. Ha az, aki hozzám benyitott, nem lett volna nő, mérges és értelmetlen vita indult volna közöttünk, valószínűleg kilöktem volna a szobából. De a leány a női lelkek nagyszerű érzékével eltalálta az egyetlen helyes hangot, ami ebben az esetben lehetséges volt. Szája vonalát megremegtette, szemét könnybe borította, hozzám jött s vállamra tette a kezét. – Kicsi fiú – mondotta halkan. Aztán puha kezével végigsimogatta az arcomat s beszélni kezdet, melegen, anyásan. Később hazudott is valami érdeklődésféléről. Tudtam, hogy hazudik, s mégis jó volt. A tudat, hogy valaki mellettem áll, hozzám tartozónak mondja magát, egyszeribe valószínűtlenül nagy távolságba sodorta a halál gondolatát s azt, amit az előbb még akartam, nehány perc mulva már szégyenteljes és ostoba cselekedetnek ítéltem magam is. Életemnek erről a kis jelenetéről hosszú ideig meg is feledkeztem. Csak most jutott újra az eszembe, amikor a halálról írok. A leány, aki tulajdonképpen az életemet mentette meg akkor, ki tudja, hol jár most, talán nem is él. Az a kis hangulat-virág, ami jóleső kölcsönös hazugságainkból azon a napon kinyílt, s amit szerelem formájában nehány hétig még tovább játszottunk, jelentéktelen kis állomás az életemben, halovány színű kicsike emlék, amit régen el is feledhettem volna, ha nem társul hozzá ez a második találkozásom a halállal. De így, ezen keresztül láttam meg, hogy az élet mennyire érzések és hangulatok dolga. Azon a napon semmi sem változott a valóságban. Minden úgy maradt, mint azelőtt. Gondjaim, bajaim a maguk reális formájában továbbra is vállamat nyomták. Mindössze annyi történt, hogy egy leány, akit alig ismertem addig, azt hazudta, hogy szeret. S én, bár nem éreztem szerelmet iránta, elhittem ezt, mert jólesett elhinni. Érzéseim és hangulataim feloldódtak, az egyedüllét érzete megszűnt, valakinek testét és lelkét magam mellett tudtam s ettől a tudattól a környező világ sötét színei megenyhültek. Azóta tudom, hogy az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk. Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírálásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra is, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való. Addig tart csupán, ameddig élünk s velünk véget ér. S ezért, ha a halálra gondolok, ez a változás már nem fáj úgy, mint régen. Hogy csak én megyek el s a világ itt marad. Hogy ilyenek lesznek ezután is az esték és a hajnalok, a felhők, szelek, csillagok. Nem

igaz. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az úgy is idegen. S ha mindezt így végiggondolom, rájövök arra, hogy meghalni sem éppen olyan nagy baj, csak lehetőleg minél későbben kerüljön sor reá. Mikor az ember már belefáradt a látnivalóba. S nincs miért siettetni önkényes fölénnyel. Eljön magától, s úgyis egy másodperccel hamarabb jön, mint kellene. Harmadik találkozásunk sokkal, sokkal későbben történt. Családos ember voltam már akkor. Egy kis koporsó előtt álltam, nagy sötét szobában s a koporsóban kisebbik fiam aludott. A ravatalon néhány őszi virág s fenyőkoszorú. S kint a felszabadulás mámorát ünnepelte Erdély, a hazám. Álltam kis szőke fiam koporsója előtt, s éreztem, hogy összetartozunk. Körülöttem minden idegen volt, minden a másoké. Az öröm, a lelkesedés, a falu, a kert, a ház s még a szoba is, amelyben ketten voltunk, én s a ravatal. Még a virágokat sem az én kertemben szedték. Semmi sem volt az enyém: csak az az egyszerű kicsi koporsó, s benne a fiam. S akkor ott nagyon komolyan elbeszélgettem a halállal. Hosszasan vallattuk s mégsem tudtuk megérteni egymást. Közel állottunk egymáshoz és mégis borzasztóan távol. Ikertestvérek voltunk s gonosz gyűlölettel nézegettük egymást. Aztán a kicsi koporsót kivittük a kertbe s béeresztettük a föld alá s én éreztem, hogy hideg a kert, hideg a föld s fázni fog a fiam. Nagyon szomorú érzés volt. A fákról hulltak a levelek, nyirkosan és gyámoltalanul, az emberek lassan széledni kezdtek, mint akik elvégezték dolgukat s beszéltek egyszerű, közömbös, igaz dolgokról. Minden olyan józan volt, mintha a halál nem is állt volna köztem s fiam között, vagy mintha természetes dolog lett volna, hogy ottan állt s ott állt volna már régesrégen valamennyiünk között. Ma már tisztán látom, hogy így is van ez. Mindnyájan együtt születünk a halállal s ő áll valamennyiünk között. S ezért van az, hogy bármennyire is közel jusson az életben két ember egymáshoz, valami kis idegenség mindíg ott áll kettőjük között. Az, hogy egyszer elmúlunk. Én külön és te külön és ő külön. S lehet a világon minden közös ügy, az egész élet lehet az emberiség kollektív ügye, csak a halál nem az. A meghalás az ember nagy magánügye, személyes ügy, senkire át nem ruházható, sem család, sem nemzet, sem mozgalom, semmiféle csoport nem vállalhatja el, sem az én részemet, sem a másét. Minden emberi közösség kicsikét hézagos valahol. Mert rendszerei csupán az emberi életre korlátozódnak s az emberi sors életből és halálból áll, s mikor a halállal akad dolga, nem segít rajta semmiféle jelszó, vagy tömörülés: az ember olyankor hasonló a magányos farkashoz, ki idegen erdőkön kóborog. Borongó, csúnya őszi nap volt, amikor kisfiam sírját otthagytam egyedül a kertben. Sajgott bennem az egyedül maradó sír, szerettem volna halálában valamiképpen résztvenni én is. Nem lehetett. A világ és az élet ottmaradt körülöttem, józanul, konokul és követelték tovább jussukat. Mindenki vitte a maga megszokott életét tovább, csipdesték felém változatlanul az emberek a maguk józanul gonoszkodó bírálatait, mindenki a maga egyoldalúsága és szempontjai szerint, s már a temetést követő napon volt, aki gúnyos mosollyal adta tudtomra, hogy rossz gazda vagyok, mert nem forgatom a gabonát s megdohosodik, mint a mult évben is. Felmenekültem újra a havasba s nehány néma és nagyon szomorú őszi estén, fent a Brád-tető kidőlt bükkfáin ülve elrendezgettem magamban élet és halál dolgait. A kicsike sír ott van ma is apámék kertjében. Néha esténként fölkeresem, leülök melléje a padra s hosszasan elbeszélgetek vele. Néha szeretnék ajándékot vinni neki, piros autót, vagy piros szekeret s letenni oda a sírra. De félek mindig, hogy kinevetnek. Hiszen az ember körül annyian élnek, akik másképpen látnak. Az ember röstelli már, ha valamit másképpen érez, mint a többi. Egyedül maradt nagyobbik fiam minap zöld rózsabogarakat vitt föl a sírhoz. – Minek az? – kérdeztem tőle felnőtthöz illő ostobasággal. – Csabika szereti ezeket – mondotta tiszta, nyugodt nézéssel. – Viszem a kertjébe, hogy játszódjon velük. Ment és vitte és igaza volt. Jobban tenném én is, ha nem szégyelleném megvenni a kicsi piros autót és rátenni a sírra. Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha nem illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg.

Azóta a csúnya, borongós őszi nap óta, hogy a kicsike sír oda került apámék kertjébe, megértettem, hogy közös úton járok a halállal. Ez volt harmadik s utolsó találkozásunk. Azóta együtt járunk, mint összenőtt ikertestvérek, kik nem barátok mégsem, csak vérszerinti ismerősök.