Wass Albert 1967-es San Francisco-i beszéde (Hangszalagról, megőrizte Hargitay Lajos) Wass Albert beszéde Szeretett honfitársaim! Ennyi gyönyörű szép rózsa után, íme itt van a tüske. Miután, ahogy a székely mondaná, úgy megnyertük ezt a háborút, hogy lám, egész Amerikát hozzánk csatolták Floridától Kaliforniáig, nagy örömmel használtam föl ezt az alkalmat, hogy eljöhessek és felkereshessem a San Fransiscói magyarokat is. Hadd mondjam meg itt most mindjárt a kedves rendezőségnek, hogy ne búsuljanak, ha úgy érzik, hogy kevés ember jött el, én jobban tudom mint ők, több ember jött el, mint gondoltam. Mi ugyanis egy Kossuth-nótás nemzet vagyunk, ahogy mindnyájan nagyon jól tudják nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth nóta. Mit is mond a szöveg? Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Itt a szabadságról van szó, Kossuth Lajos harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje, tehát mi a magyar felelet a magyar nép részéről? Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Sajnos a magyar százalék 500:1-hez, 500 magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, ha még egyszer azt üzeni. Sajnos a magyar történelemben Mohács óta „még egyszerek” nem voltak, nem volt több lehetőség üzenetre, a szabadság elveszett újra és újra, a haza elveszett újra és újra, mert vártunk további üzenetekre. Kedves honfitársaim, nagyon sokan megkérdezték már tőlem, nem csak magyarok, hanem különösképpen amerikai honfitársaim, hogy mi az oka annak, hogy én nem élek úgy, mint a szabad világ többi írója, ahogy a szabad világ többi tanárai. A szabad világ többi írója ugyanis behúzódik egy szép helyre és ír. Nem utazik bolondul össze-vissza. A szabad világ tanárai pedig szépen megkeresik a kenyerüket, és mivel a tanárok szabadsága hosszabb, mint minden más emberé, szép hosszú szabadságokat töltenek Bermudában, Hawaiban és Isten tudja hol és élvezik az életet. Ezzel szemben mihelyt az egyetem kiengedi a diákokat, én nyakamba veszem az országutat és sokkal keményebben dolgozom, mint amikor a kenyeremet keresem. Erre nekem csak egy tréfás és egy komoly feleltem van, a tréfás feleltem az, hogy annak a három amerikai katonának ott a Bajor erdőben úgy látszik tökéletesen igaza volt, egy bolondot találtak ott, a bolond én vagyok. A komoly feleletem pediglen egészen más, komoly feleletem, kedves honfitársaim, a következő. Huszonöt esztendővel ezelőtt, amikor életemnek azt a nehány esztendejét éltem, amikor otthonomban szabad embernek érezhettem magam. Ne feledjék én Erdélyben nőttem föl, az erdélyi felszabadulás tett engem egyenrangú európai emberré nehány nagyon rövid esztendeig, s abban az időben, pontosan huszonöt esztendővel ezelőtt én letettem a honvéd esküt, felesküdtem erre a zászlóra, felesküdtem, hogy megvédem ezt a zászlót életemmel, és megvédem a magyar nemzetet. S kedves honfitársaim, engem azóta sem mentett fel senki ez alól az eskü alól. Amikor összeomlott szemem láttára Erdély, sokad magammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam a parancsnokságra, Veres Lajos altábornagy irodájába és tisztelettel kértük, hogy szereljen le minket, hogy mehessünk haza, hogy maradhassunk otthon, bármi is történjék Erdéllyel, mert ott a helyünk, mert az erdélyi nép a mi népünk, a mi vérünk, s mint ahogy azelőtt is, a Román királyság megszállása alatt is, képesek voltunk ahogy lehet élni és
ahogy lehet védelmezni a magyar népet, ugyan úgy azt gondoltuk, meg fogjuk tudni tenni ugyanazt a Román köztársaságon belül is. 38-an jelentkeztünk tisztek ezzel a kéréssel. Veres Lajos altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37 kézzel és haza engedte őket azzal, hogy éljetek, ahogy tudtok és holtatokban is maradjatok meg jó székelynek. Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda Veres Lajos akkor a kolozsvári hadtest parancsnokságon, téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok, neked ki kell menned a nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort és meg kell mondd a nyugat népeinek, hogy mi történt velünk. Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim, én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül és azóta is jövök. Visszajöttem a rontás nyomán Amerikába. Miután rájöttem arra, hogy hiába próbáljuk meg elhitetni magunkkal azt, hogy a rontás keletről jött, nem igaz. Ha egyedül keletről jött volna a rontás, puskával a kezünkben elbántunk volna vele. A rontás nyugatról jött. És én, mint a komondor kutya visszajöttem a rontás nyomán egészen idáig, szép nagy dicsőséges Amerikába. Miután mint magyar író hiába álltam volna ki a pódiumra, hiába mondtam volna meg az igazat, mert a kutya sem hallgatott volna reám, elvállaltam a természetemmel ellenkező módon, természetemmel ellenkező állást, utálok tanár lenni, utáltam a tanárokat, amikor gyerek voltam, s azóta sem szeretem őket, magamat beleértve. Az igazság azonban az, hogy visszajőve a rontásnak a nyomán, a nyom nem csak Washingtonig vezetett, de azon túl az amerikai egyetemre. Beépítettem magamat ennek az országnak az intellektuális kereteibe és megismertem a titkot, a maga meztelen igazságában. Ami pedig annyira hajmeresztően egyszerű, hogy mi el sem tudtuk képzelni. Ennek a nagy gyönyörű gazdag országnak, ennek a nagylelkű, szorgalmas derék népnek a politikusait nem érdekli sem a magyar igazság, sem a román igazság, sem a kongóbeli igazság, sem az ilyen vagy amolyan igazság, egyetlen egy dolog érdekli csak, hogy mához két évre, három évre vagy négy évre hány szavazatot kap. Ami pedig a külpolitikában történt állásfoglalást illeti, azt valóságos amerikai praktikussággal oldják meg. Berendelnek ennyi és ennyi egyetemi tanárt, mint tanácsadót, hogy azok mondják meg, hogy ki és mi a magyar, kié legyen Erdély, kié legyen a Kongó, kié legyen ez vagy az. Nagyon egyszerű és praktikus megoldásnak látszik. A baj vele csak az, hogy mielőtt a nagy határozásokhoz eljutottak, már voltak náluk sokkal élelmesebb emberek, akik ezt előre kitapasztalták jó időben és még az I. világháború előtt ellepték az egyetemeket, pontosan 386-an, a vezetőjüknek szobra van itt, San Fransiscóban egy parkban, ma láttam nagy elszörnyülködésemre. Ezek az urak beleírták az amerikai tankönyvekbe, lexikonokba a maguk politikai célkitűzéseit, ezek az urak megírták vagy megíratták Európa, Közép Európa és Kelet Európa történelmét, és mindenki nagyon jól tudja ma már, sőt kacag is rajta, amikor Jorga professzor megírta a maga első román történelmét és a Sorbon francia professzorai azt mondták neki, hogy hiszen ez lehetetlen, ennek semmi alapja nincs, hiszen nincs adat, amire hivatkozik, hiszen ez hazugság. Jorga mosolygott és azt mondta, nem törődöm vele, hogy hazugság vagy nem hazugság, addig amíg hasznos. Ez sajnos igaz és mindez hozzátartozik ahhoz a nagyon egyszerű és meztelen igazsághoz, hogyha én vitába kezdek amerikai tanárokkal a Trianoni békével kapcsolatban, és Jaltával és Teheránnal kapcsolatban, egyszerűen megvonják a vállukat és azt mondják, hát amíg a
csehek és a románok ezt tették itt nálunk, ti mit csináltatok. S erre nem felehetek semmi mást, csak azt, hogy nálunk olyan szép és jó volt az élet, hogy nyakig ültünk benne kényelmesen, mint egy jó karosszékben és nem törődtünk azzal, hogy mi történik a világban. Kedves honfitársaim, sokszor azzal a félreértéssel fogadnak engem ilyen estéken, hogy én azért járom Amerika országútjait szabadidőmben, hogy elszórakoztassam a szegény honvágytól bánkódó magyarokat. Engedjék meg, hogy őszintén megmondjam, én ezért még egy kilométert sem utaznék. A szórakozás és a szórakoztatás ideje letelt. A 24. óra ideje is letelt. Hölgyeim és uraim, emlékeznek-e azokra a filmekre, miket hajdan láttunk fiatal korunkban: rémtörténetek, a hőst megfogják, megkötözik, bedobják valamilyen sziklabörtönbe s a mennyezet lassan jön lefele borzalmas lassúsággal, az ember úgy érzi, hogy oda kellene ugrani, valamivel feltámasztani, egy villanyéllel, egy baltanyéllel, akármivel. A szabad világban, aki idejében odaérkezik, aki nem csak idejében odaérkezik, de veszi magának a fáradságot és kitartó buzgalommal megkeresi a sziklafalba rejtett szerkezetet ami a mennyezetet kormányozza, kitanulja annak titkát és megleli azt a gombot, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a mennyezet megálljon az utolsó pillanatban is, mielőtt halálra morzsolja a rabot, s mely gombnyomástól kinyílik az ajtó s a rab megszabadul. Kedves honfitársaim, a mi nemzetünk ilyen sziklabörtönben van ma. Nem vádolhatjuk a kommunistákat érte, jó lenne, de nem vádolhatjuk, ők csak közbenső eszközök. Azt a börtönt megépítették már az első világháború előtt, a pokoli szerkezetet becsempészték a világtörténelem kőfalába Maszarikék. S azóta se törődik azzal senki, hogy hol van az a szerkezet, mi a szerkezet titka és hogy lehet megállítani. Ma már ott tartunk hölgyeim és uraim, hogyha semmi nem történik, akkor ki lehet számítani majdnem matematikai pontossággal, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor már nem lesz többé magyar föld, amikor a magyar nemzet már nem lesz több, mint egy kis törzs valamilyen rezervációval az alföldön, ahol majd a művelt nyugat népe belépődíjat kér az utazó idegenektől, hogy megmutathassák az utolsó európai indiánokat. Nos, hölgyeim és uraim, ezért járok. S nem csak magyarokhoz járok, de járom az amerikai egyetemeket is, innen is oda megyek, több egyetemhez is, az amerikai fiatalokhoz beszélek immár tizenegy esztendeje erről. A beszéd azonban nem volt elég, írás is kell, ami marad, írás, aminek az alapján tanítani is lehet valamit. Ebből a célból alapítottam meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet. Először nem azért, hogy magyar könyveket adjunk ki magyar olvasók kezébe, erre vannak apróbb kiadóvállalatok, akik meg tudják csinálni, hanem azért, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy a magyar mondanivalót bevigyük az amerikai közéletbe. Ennek oka pedig az, hogy az elmúlt fél évszázad alatt annyi kútmérgezés történt, olyan szövevényes már a magyarellenes intellektuális építmény az egész szabad világban, hogyha az ember elmegy egy ilyen könyvvel, amely a magyar igazságot mutatja be egy kiadóvállalathoz, az azt mondja, sajnos nem adhatom ki, mert nem egyezik ezekkel és ezekkel a munkákkal, amiket kiadtunk 5 évvel, 10 évvel, 15 évvel, 20 évvel, 30, 40, 50, 60 évvel ezelőtt, s amelyek azóta elismert forrásmunkák az új nemzeti ismereteik számára. Ez egy olyan kör, amiből kiugrani nem lehet, csak nyers erőszakkal és egyszerű józan fondorlatos ésszel. Ezért alapítottuk meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, mert úgy éreztük, hogy amit mi magyarok elmulasztottunk az utolsó fél évszázadban, azt saját magunknak kell helyrehozzuk. Úgy éreztük, hogy nincs jogunk arra kérni sem az angolt, sem az amerikait, sem a franciát , hogy a mi hibáinkat ők javítsák ki, mert én magam
személy szerint is úgy érzem, hogy ez valamennyiünk feladata, ez magyar feladat, melyet magyarok kell elvégezzenek. S ha ennek tudományos értékét sokan alábecsülik, hadd mondjam meg a következő esetet. Mikor az egyetemen, ahol dolgozom, bejelentettem, hogy mit csinálunk és bemutattam az első könyveinket a magyar osztály és az európai osztály vezetője örömében majdnem a mennyezetig ugrott és azt mondta: – Végre valaki csinál valamit – így magyarázta el –, mi tudjuk, hogy azok a könyvek, amik a könyvtárainkban vannak, azok a könyvek, amiket mi forrásmunkának használunk, elfogultságon alapultak. Mi tudjuk, hogy a cseh, cseh szempontból, írta a román, román politikai szempontból, a német, német szempontból. De amikor azt mondja, hogy a lengyel ügyet akarjuk megnézni, akkor mi elővesszük azt, amit a lengyelek mondanak magukról, amit a németek mondanak a lengyelekről, amit az orosz mond a lengyelekről, amit a francia mond a lengyelekről, de főképpen arra vagyunk kíváncsik, hogy mi a lengyel mondanivalója saját magáról. Minden néppel megtehetjük ezt, kivéve a magyarral. Mikor felkértük az Amerikai Magyar Szövetséget 12 évvel ezelőtt, hogy segítsenek nekünk abban, hogy az európai történelem tanításban legyen egy fejezet, amiben erről van szó, egyszerűen idejöttek és kiollózták egy már megjelent történelem könyvből, amit egy angol ember írt forrásmunkák alapján és azt adták át, s mi eldobtuk, mert arra semmi szükségünk nincs, mi nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy az angolnak mi a mondanivalója a magyar ügyben, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a magyarnak mi a mondanivalója! Kicsivel indultunk, mert kevesen voltunk, mert szegények vagyunk, de egy rettenetes nagy előnnyel indultunk hölgyeim és uraim. Az igazsággal. Úgy Maszarik, mint szegény drága, néhai Jorgának rettenetes nehezére eshetett, hogy azt a sok ködösített hazugságot valahogy úgy csempéssze bele, hogy elhihető legyen. Nekünk ilyesmivel nem kell törődnünk, nekünk egyszerűen az igazságot kell megírnunk és bizonyítani tudjuk minden egyes betűvel. Az első évben kihoztuk Erdélyről szóló kis füzetünket. Magyar szemmel nézve jelentéktelen kis füzet, levelek százait kaptuk, melyben a magyarok azt panaszolták, hogy ilyen nagy ügyre hogy lehetett egy ilyen kis apró könyvet kiadni, oda egy arany betűkkel írott, bőrkötéses, nagy mű kellene. A baj csak az, hogy ezek a drága honfitársaink, ezek nem ismerik még Amerikát, a szellemi Amerikát. Én magam is egyetemi tanár vagyok és tudom azt, ha valaki itt behoz nekem egy gyönyörű díszkötéses munkát Vietnámról mondjuk, amire ránézek, és ilyen vastag és ilyen nagy, megköszönöm, hálásan felteszem a polcra, de nincs időm, hogy még bele se nézzek. Hanem, ha ő hoz nekem egy kis füzetet, csak ekkora kicsikét, és azt mondja, nézd, ez Vietnámról szól és minden adat bizonyítva van benne. Ránézek és látom hogy húsz perc alatt átfuthatom, akkor elolvasom még akkor is, ha több időbe telik, mint húsz perc, mert ha egyszer belekezdek, akkor végig olvasom. Így vannak a szenátorok, így vannak a képviselők, így vannak a tanárok, mindenki az ég világon így van. Egyetlen szegénységünk ebben az országban az idő. Idő az nincs. Nagyon kevés időt tudunk áldozni olyan dolgokra, amelyekre több kellene. Tehát, ha azt akarjuk, hogy elolvassák azt, amit mondani akarunk, úgy kell oda feltálalni, hogy ne ijedjenek és ne szaladjanak el tőle. Mikor mi Erdély könyvét kihoztuk ilyen formában sokezer példányszámban, az eljutott minden szenátorhoz, minden képviselőhöz, eljutott az egyetemekhez, mindenütt a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel fogadták. Mindenütt azt mondták, hogy egy olyan hiányt tölt be, amit végre valaki már pótolt. Ez volt az első angol nyelvű könyv, amióta a világ fennáll, ami adatokkal bizonyította Erdély igazságát. Ebből a könyvből nyolcszor idéztek már az amerikai kongresszusban. Ennek a könyvnek köszönhető, hogy az egyik
nagy gumikerékgyár beszüntette a románokkal való tárgyalásokat két évvel ezelőtt. Ez a könyv elfogyott, most újra kinyomtatjuk. Most újra kinyomtatjuk, de most már nem így nyomtatjuk ki füzet formájában. Most már kiadjuk keménykötéses könyvben, úgy hogy a könyvtárak megtarthassák. Mindazok a könyvtárak, akik eddig megkapták, mindazok, akik már megkapták várják, mert ők csak keménykötésben tehetnek el egy könyvet,és megígértük nekik, megkapják, ugyanígy megkapják Ruténiát is. Ruténiáról egyébként egy kedves történetet kell elmondanom, hogy egy kicsit felvidítsam önöket. Mikor Ruténia című könyvünk megjelent, kapok egy telefonhívást ugyan arról az egyetemről, ahol én dolgozom, a matematikai osztálynak egy tanárnője hív fel, hogy kaphatna-e ő ilyen könyvet. Hogyne, természetesen küldök egyet, de kíváncsi voltam, egy matematikus mit akar Ruténiáról. Kérdeztem, hogy hát szabadjon megkérdeznem: miért? Ó, azt mondja, nagyon egyszerű, kicsit szégyenletes, de bevallom én rutén származású vagyok, de fogalmam sincs, hol van Ruténia. És nem csak, hogy ő nem tudta, de egyetlen egy tanárt nem találtam az egész egyetemen, pedig az egyetemünk nagyon nagy, 19000 diákkal dolgozunk, hogy úgy mondjam, és egyetlen egy tanárt nem találtam, aki tudta volna, egyegy akadt, aki hallott róla. De az egyik itt képzelte el, a másik ott, de volt olyan is, hogy valahol Nortl-Landban van. Texasra nem gondolt senki. Nos kedves honfitársaim, így indultunk el. Elérkeztünk a harmadik évünkhöz. Ennél a pontnál úgy éreztük, ideje, hogy újra lépjünk egyet, így alakult meg tavaly a Danubian Research Center. Amelyiket a magyarok közül sokan nem tudnak teljesen megérteni, csupán a székelyek értik meg első hallásra. A magyaroknak többször el kell mondani. Mi azt hirdetjük, hölgyeim és uraim, hogy a Duna-medencében más nemzet nem volt képes országot alkotni. Mi azt hirdetjük hölgyeim és uraim, hogy a magyarság nélkül nincs Dunamedencei egység, mi azt hirdetjük, hogy a Duna-medencében a magyar nemzet az egyetlen szervező erő, nem csak kulcspozíciójánál fogva, de természeténél fogva is, hogy a Dunamedencében addig nem lesz békesség, addig nem lesz jómód, addig nem lesz boldogság és igazság, amíg a magyar újra meg nem tudja szervezni a Duna-medencei egységet úgy, ahogy az volt 1000 éve. Nos, ez azonban nem elég, hogy eldicsekszünk és a szájunkat jártatjuk. Ezt be is kell bizonyítsuk azzal, hogy tenni próbálunk máris a Duna-medencéért. Ez az oka annak, hogy amikor elindítottam a munkát, akkor ez nem csak a magyarokat foglalja magába. Magába foglalja a horvátokat, szlovákokat, a románokat, a bolgárokat, az osztrákokat, a szerbeket és ruténeket. Természetesen csak azokat a szlovákokat, horvátokat, szerbeket, osztrákokat és ruténeket, akik hajlandók együtt dolgozni velünk, akik hajlandók őszintén és becsületesen elismerni, hogy hiába darabolták fel Magyarországot, az nem okozott senkinek semmi jót, csak ideiglenes előnyhöz juttatott bizonyos politikai csoportokat, de maguknak a Duna-völgyi népeknek a sorsát egyre rosszabbra fordította. Ez a Danubian Research Center alapításának fő pontja, és aki ezzel egyetért, azt mi bevesszük. Jelenleg 74 tagunk van szétszórtan a világ minden részén, a Duna-völgyi nemzetekhez tartozó írók, egyetemi tanárok és művészek, akik hajlandók magukévá tenni a Duna-völgy egységének nem csupán mint földrajzi egységnek, de mint politikai és közgazdasági egységnek a tanát is, és, akik hajlandók megtenni azt a lépést felénk, amit mi is hajlandók vagyunk megtenni feléjük: az emberszeretet, a hagyományos magyar türelmesség, a hagyományos magyar igazságszeretet nevében. Ez a Danubian Research Center olyan meglepetésekkel szolgál, amelyhez fogható még nem volt. Olyan kéziratok kerültek elő, olyan kinyomtatásra váró könyvek vannak a kezünkben,
melyek még nem jelentek meg soha. Csak, hogy egy példát mondjak: itt van egy, az első, igazi román történelem könyv, egy román tanár munkája, ami mondjuk úgy, egy román származású amerikai professzor munkája, mely térképekkel és pontos adatokkal, görög krónikás adatokkal, római adatokkal, vatikáni adatokkal pontosan bemutatja a románok bevándorlását Erdélybe és a Duna-medencébe az Istriai félszigetről. Ismerteti ezen menekülés és vándorlás okait, a dátumait, s mely könyv a Jorga féle elméletet úgy söpri el, mint a tavaszi szél a felhőt, amely könyvnek az adatai pontosan egyeznek a mi adatainkkal, hogy mikor, hol és miért jöttek be a románok Erdélybe. Mikor, hol telepedtek le saját vezetőik, saját nemeseik alatt, hogy milyen autonómiát élveztek a magyar szent korona országában. Mindez együtt van most egy román származású egyetemi tanár írásában, és sok hasonló könyv, amelyhez fogható még nem jelent meg nem csak angol nyelven, de más nyelven sem. Hogy ezeket oda tehessük, ahova kell, minden amerikai könyvtárban és egyetemen és középiskolában, hogy ezt megtehessük, erre elérkezett az idő, hogy megtegyük a harmadik legnagyobb és legfontosabb lépést, mely egyenrangúvá tesz bennünket ebben az országban a lengyelekkel, a csehekkel és a többi nemzetiségekkel, ez pedig egy olyan részvénytársaságnak a megalapítása, egy olyan részvénytársaságon alapuló könyvkiadó vállalat megalapítása, amely tőkeerős legyen, hogy majd fölvehesse a versenyt, s amelynek meg legyen az az előnye, ami a többinek nincs hogy a Danubian Research Center segítségével olyan kéziratokkal rendelkezik, amelyekhez a többiek nem tudnak hozzájutni. Ez lesz ennek a nagy, magyar vállalkozásnak az üzleti alapja, amely vállalkozásnak első kiadványa lesz a Hungaran Package, amely egy öt kötetes sorozat formájában felölel majd mindent, ami a magyarságra vonatkozik, csodálatos adatok jöttek most össze. De legutóbb kaptam egy térképsorozatot 49 térképből Bécsből, amely 49 térkép pontosan bemutatja nem csak Magyarország különböző történelmi pontjait a Honfoglalástól napjainkig, de megmutatja a nemzetiségek letelepedési térképét, bemutatja a nemzetiségi autonómiát, bemutatja a felszámolásuk módját, ami alapján ezek az autonómiák nem magyar rendeletre, hanem egy Habsburg császári rendeletre megszűntek, bebizonyítja, hogy amivel minket vádolnak, azért mi hibásak nem vagyunk, miután ez a Hungarian package első része megjelenik, rögtön utána hozzuk a többit. Először a Duna-medence népeit, azután azokat az ismeretlen népeket, akikről Amerika nem tud. Mi magyarok leszünk a kezdeményezői ennek, mi magyarok tanítjuk meg Amerikát arra, hogy a kis népeknek is ugyanannyi joguk van ahhoz, hogy az igazságuk képviselve legyen minden könyvtárban, mint ahogy joguk van a nagy nemzeteknek. Természetesen ennek üzleti alapjai is megvannak, hiszen erről már tudnak és minden könyvtár minden egyetem alig várja hogy valamivel hozzájáruljon a mi vállalokozásunkhoz. Mind egyetértenek abban, hogy erre nagy szükség van, hogy egy olyan hiányt fogunk evvel pótolni, amely hiánnyal eddig nem törődött senki. Ez tehát azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor kinyomtatjuk, már 14000 példány el is kelt a könyvtárak számára. Na én ezt nem egészen kimondottan, hogy úgy mondjam, önzetlen ember-szeretetből teszem s mondom el önöknek. Itt megint az erdélyi bújik elő, ami pénzt mi keresünk másokon, azzal a pénzzel majd kiadunk magyar könyveket úgy, ahogy magyar könyveket illik és ki kell adni. Ugyanúgy dolgozunk, mint hajdan a kiadóvállalatoknál, hisz én magam is érintkezésbe voltam velük, hogyne tudnám azt, hogy egy kiadóvállalat kiadhatott odahaza egy verses könyvet, ahhoz előbb egy regénynek ki kellett jönni, amelyik szépen jövedelmez, a
jövedelméből aztán ráfizethettek a versre. Sajnos, itt Amerikában magyar könyvet csak úgy tudunk kiadni, ha más könyvvel megkeressük azt, amit a magyarra ráfizetünk. Ez nem azt jelenti, hölgyeim és uraim, hogy a magyar közösség nem jó vevője a magyar könyvnek, nem, ez egyszerű adminisztrációs dolog. Mi magyarok úgy szét vagyunk szóródva, hogy ahhoz hogy a könyv elérjen mindenüvé, nem csak egy nagy apparátusra van szükség, de időre. Vagyis, ahelyett, hogy én azt a pénzt megforgatnám egy esztendő alatt angol nyelvű könyvvel, beletelik 5-6 esztendőbe is, amíg azokat a magyar könyveket el tudjuk helyezni. Ez az oka annak, hogy eddig még minden magyar kiadóvállalat megbukott Amerika földjén. Az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh az első, amelyik nem bukott meg. Ennek az oka pedig nagyon egyszerű. Mi pontosan úgy csináltuk, mint ahogy annak idején az Erdélyi Szépmíves Czéhet. Felkértük azokat a magyarokat, akik hajlandók részt venni ebben a munkában, hogy lépjenek be tagnak. Az évi tagdíj 10 dollár volt. Ennek ellenében három könyvet mindenki megkapott. Azokból a könyvekből egy magyar nyelvű csak, ez a csalétek. Ez az a könyv, amivel a csukákat fogja az ember. Az igazi értelme a vállalkozásnak az angol nyelvű könyv. Olyan regényeket hozunk csak ki, amelyeknek angol fordításaiból az amerikai közönség megismerheti a magyar gondolkodásmódot és a magyar problémákat. Ha önök közül valaki fel akar ide kiabálni, hogy propaganda, kérem, tegye meg, beismerem, propaganda. De hadd mondjak el valami mást is, mióta szégyen propagandát csinálni, mi magyarok mindig szégyenkeztünk, mi bocsánatot kértünk, hogy nekünk is van igazunk, hát engedjék meg, nekem éppen annyi jogom van propagandát csinálni, mint bárki másnak. Amikor egy román tanártársam azt mondta nekem, hogy a Transilvania, Citadel of the West nem más egyéb, mint olcsó propaganda, mondom, nekem ne olvassa el, én nem kértem meg, hogy elolvassa, ha nem tetszik, hagyja ott, ne vegye meg, nem erőlteti senki, nincs harag. Nos, még egy nagy titka volt annak, hogy nekünk sikerült tenni valamit. Ez pedig annak a régi magyar betegségnek a legyőzése, hogy hát először gyűlésezünk, elmondjuk egymásnak mindazt ezerszer, amit mindnyájan nagyon jól tudunk, s mikor már sehova sem érünk vele, akkor kijelölünk egy bizottságot, hogy a bizottság tovább tárgyalja, a bizottság aztán kijelöl albizottságokat és így megy és megy, és a végén mindenki beleun és elmegy. Mikor én elindítottam az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet. Azzal kezdtem, hogy odamutattam hátra, láttam, hogy van egy asztal, azon az asztalon egy darab papír, mindenki odamegy, írja fel a nevét, tegye le a 10 dollárt. Egyszerű az egész, csak írja le a nevét olvashatóan, a címét olvashatóan, mert nekem arra nincs időm, hogy kiböngésszem mindenkinek a rossz írását. Így indultunk el egyszerűen és most is így megyünk tovább pontosan, mint akkor, ott hátul van egy asztal! Ott meg lehet szerezni a könyveket, ott meg lehet kapni az iratokat, amit kitöltve be lehet lépni a Szépmíves Czéhbe mindjárt, nem majd, nem holnap, nem ma, hanem most. Azonban még ennél is több van. Ott még van egy ív, amire felírhatja a nevét az, aki részvényt akar majd vásárolni ebben a részvénytársaságban, amit a nyár folyamán indítunk majd el, hogy tudjuk majd, hogy kiket keressünk fel sorainkkal, akkor amikor a céhet bejegyeztük, a részvénytársaságot és piacra bocsátjuk a részvényeket. Itt azt akarom még megjegyezni, alapelvünk kezdettől fogva az, hogy adományokat nem fogadunk el. Úgy érezzük, hogy a feladat, amit végzünk, sokkal komolyabb annál, sem hogy alamizsnára lehessen építeni. Hisz mindenért ellenszolgáltatást adunk, vagyis, aki befizet 100 dollárt és azt hiszi, hogy csak 3 könyvet fog hozni a postás, csalódik, mert minden 10 dollárért 3 könyvet fog kapni, az ő gondja lesz, hogy mit csinál a többivel. A
részvénytársaságnak pedig egy nagyon fontos pontja lesz, a részvények 100 dollárosak lesznek, részletfizetésre is lehet majd vásárolni, de 20 részvénynél többet senki sem vásárolhat. Ez a védekezés az ellen, hogy a részvénytöbbség valahogy összegyűlhet valakinél, s egy szép napon arra ébredünk fel, hogy más diktálja a saját portánkon, hogy miképpen éljünk. Mindezt meg lehet tenni ott hátul. Ott ül a feleségem, aki egy szót nem tud magyarul, de azért éppen olyan jó magyar, mint én vagyok. Akit azért fogathatunk el tiszteletbeli díszmagyarnak, mivel ő skót, és mivel az én tételem szerint, történelmi tantételem szerint a skótok is természetesen magyarok, akik annak idején a kalandozáskor eljutottak a Lamanch csatornáig, s aztán átúsztak lovaikkal a nagy vízen, de rájöttek, hogy a víz nagyobb volt, mint gondolták, és már féltek visszaúszni, tehát ott ragadtak. Ugyancsak ott, az asztalnál meglelik az én Miklós fiamat, aki azért van most velem ezen az úton, mert ő lesz az, aki ennek a részvénytársaságnak az adminisztrációját átveszi, aki fiatalember és business adminisztráció a dolga, és én azzal húztam vissza, mondván a fiúnak, hogy itt nem az a cél, hogy pénzt keressünk, hanem az, hogy megmentsük a nemzetet, s ha én felesküdtem erre a zászlóra, az őt is kötelezi. Kedves honfitársaim, egyvalami van, amit mi magyarok nagyon szívesen elhagyunk, s az pedig az, hogy mi nem ok és cél nélkül vagyunk itt Amerika földjén. Mert ha ok és cél nélkül lennénk itt, akkor nem lett volna érdemes végigmenni azon, amin végigmentünk, akkor nem lenne érdemes szenvedni a honvágytól, akkor nem lett volna érdemes mindaz, amit a lélekben és szívben szenvedtünk, amikor akár bevallottuk hangosan, akár nem, tudtuk, hogy örökre elszakadunk attól a földtől, amely a miénk volt, amely a hazánk, hol születtünk, s mely nélkül az életet el se tudtuk volna képzelni. Mikor egyszerűbb lett volna puskával a kezünkben meghalni a Kárpátok gerincén, de az, hogy itt vagyunk, én rendületlenül és töretlenül hiszem, hogy ez isteni rendelés. Hogy mi magyarok elmondhatjuk ugyanolyan büszkeséggel, amit hajdanában a zsidók, hogy az Úr választott népe vagyunk. Hogy az Úr elküldött minket ide, erre a földre, hogy nemzetünket szolgálva, nemzetünket itt szolgálva naggyá és boldoggá tegyük a jövendő magyar nemzedéket. Ez a mi feladatunk. Nem győzöm eléggé hangoztatni honfitársaim, hogy minden magyar, aki idegen földön él, nagyköveti minőségben jár azon a földön. Mert nem csak rajta keresztül ítélik meg az idegenek a magyart, hanem, mert egyedül neki van lehetősége, hogy éljen avval a szabadsággal, amely a magyar népnek nem adatott meg, hogy a magyar népnek a hangszórója legyen, hogy a magyar népnek a vészkiáltása legyen, s a jaj szava, mely fölrázza ezt a világot. Hölgyeim és uraim, rettenetes, súlyos felelősség terhel minket. S én azért járom az országutakat öregedő fejjel, mert rádöbbentem arra, amire önök is rádöbbentek már, hogy az idő telik. S napról napra vénülünk, észre se vesszük, s itt lesz az idő, amikor már nem tehetünk semmit, mert késő lesz, s ha mi nem tesszük meg, hölgyeim és uraim, a jövő nemzedéke nem teheti már meg úgy, mint ahogy mi megtehetjük, mert azt az örökséget, ismeretet, tudást, ami bennünk megvan, a magyar igazságot illetően, ha ezt nem adjuk tovább, akkor velünk együtt sírba veszik. Ez az a rettenetes, súlyos felelősség, amely alól kibújni nem lehet. Hiába próbálkozunk kibújni alóla, nem lehet. S én arra kérem önöket hölgyeim és uraim, hogy értsék meg azt, ami én megértettem. Hogy, ha életünknek van még egy célja, az a cél csak az lehet és semmi egyéb, hogy jövendőt biztosítsunk a magyar nemzet számára. Ehhez kérem a segítségüket nem alamizsnaként, nem adományként, még
azt is mondhatom, nem csak pénzben, de energiában, gondolatban, erőben, felelősségtudásban és felelősségvállalásban és a magyar kötelesség hűséges viselésében. Köszönöm szépen.
Mindenki a maga körében terjessze az igazságot (Kolossy Sándor interjúja Wass Alberttel, 1982) Gróf Wass Albert bátyám, erdélyi magyar író, az Erdélyi Magyarok Világszövetségének társelnöke emlékére, tiszteletére, aki a halála órájáig kitartóan küzdött világszerte a több mint hárommilliónyi, szenvedő, kihaló félben lévő erdélyi magyarság érdekében. Az interjú közreadásának előzményei Nem volt elegendő viselni azt az év elején hozzánk jutott megrendítő hírt, mely szerint – Albert bátyám nemzetéért végzett munkássága ellenére – a múlt magyar kormánya nem tett eleget kérelmének, hogy a magyar állampolgárságot megkaphassa, és ha már Erdélyben nem is, de legalább ott, a kis csonka anyaországban letelepedhessen, és végül meghalhasson. Ezt a kívánságát sajnos a Horn Gyula-féle baloldali kormány visszautasította, és ebből kifolyólag 1998. február 1-én Floridában, 90 éves korában, fegyverével agyonlőtte magát . Nem volt elég ezt a gyászt viselnünk, most még a Magyar Élet augusztus 20-i számából, Győri Béla Végtisztesség Wass Albertnek, majd Bartha József református pap Száműzetésből száműzetésbe című cikke olvasása közben megtudtuk, hogy Németországban és Amerikában élő fiaink végre Wass Albert hamvait Amerikából hazavitték szülőföldjére, Erdélybe, Székelyföldre, de sajnos a soviniszta román kormány nem engedte őt a régi, leperzselt Wass-birtokra eltemetni. De még anyai rokona, a báró Kemény János-utód Kemény Miklós sem engedte meg, hogy eltemessék őt az ősi marosvécsi várkastély árnyékában lévő kertben, ahol végre örök nyugalmát megtalálhatta volna. Így szerencsétlen Albert bátyám hamvai temetetlenül, egy urnában, a kis marosvécsi templomocska oltára előtt egy állványra lettek elhelyezve. De hogy a sebre egy kis só is jusson, és az egész eset jobban fájjon, az augusztus 8-án megemlékező istentiszteletre megjelenő kis csoportunk székely népe közé még a hivatalos magyar kormány, de még a Magyarok Világszövetsége és az Írók Szövetsége sem küldött semminemű képviseletet. Így mutatták ki tiszteletüket egy ember iránt, egy erdélyi magyar hazafi iránt, aki életét, családját, mindenét feláldozta nemzete, a több mint hárommilliónyi erdélyi magyarság érdekében. Hosszú éveken át írásaival, memorandumaival rendszeresen a magyar ügyet képviselte világszerte, a világ politikai és vallási vezetői előtt. Szégyen és gyalázat, hogy a jelenlegi magyar kormány is annyira távol tartotta magát egy erdélyi magyar írótól, az Erdélyi Magyarok Világszövetségének társelnökétől, mintha halála után is leprát terjesztett volna. Bartha József református papnak igaza volt az ünnepi beszédében, amikor azt mondta, hogy „kérem, ezt az esetet Erdély szégyenének kell hogy tekintsük”. Ezért én, mint ugyancsak ősi magyar család sarjadéka, erdélyi, Kolozsvári születésű szobrászművész, aki szintúgy az
Erdélyi Világszövetség társ-, majd az ausztráliai csoport elnöke voltam, éveken át szoros kapcsolatban dolgoztam Albert bátyámmal az erdélyi magyarságért, Albit személyesen ismertem, sőt mi több, 1982-ben pár napot a házában eltöltve interjút készítettem vele, saját halottamnak kell hogy tekintsem. [A következőkben a hangfelvételen közvetlenül a már halott íróhoz intézi szavait Kolossy Sándor művész úr.] Gondolom, kedves Albert bátyám, társaimon kívül vannak még százak, ezrek, tízezrek, magyarok világszerte, akik előtt az Ön neve örök és szent marad, és amikor a mi életünk is véget ér, talán újból találkozunk a Hadak útján. Hogy az Ön emléke valóban örökké megmaradjon, most másolatokat készítek abból az 1982-es interjúból, amit Önnel az Ön lakásán vettem fel, hadd hallhassa meg a világ magyarsága az Ön gondolatait, terveit és felfogását az erdélyi magyarság életéről. Végezetül, kedves Albert bátyám, most Önnek, aki nekem nagyon sok jó tanácsot is adott a hosszú éveken át, utólag, ha már nem is ott a székely kis templomban, hanem itt a távolban, fel akarom olvasni a Székely Miatyánk Szilágyi Béla által 1919-ben írt imaversét. Kérem a Teremtőtől, oltalmazzon Önnek, és adjon örök nyugodalmat. [A hangfelvételen elhangzott a vers.] Mint szobrászművész, volt alkalmam többször is amerikai üzleti úton járni és szobrászati kiállításokat rendezni, így 1982-ben is, amikor utam végre Wass Albert bátyámhoz vitt. Floridában feleségét és családját is volt szerencsém megismerni, sőt mi több, vele pár napot eltölteni, és órákat elbeszélgetni a múltról, a két világháború közötti időkről, amikor mint fiatal író Erdélyben élt, később az emigrációban és végül Amerikában. Íme a vele készített interjú. Az 1982-es beszélgetés – Kedves Albert bátyám! Most vissza szeretném az emlékezetét vinni a II. világháború előtti időkre, Erdélybe, és meg szeretném kérdezni, tulajdonképpen melyik könyve volt a legelső? – A legelső könyvem egy verseskönyv volt, amiknek az első verseit még a kolozsvári református kollégiumban írtam a 20-as évek elején, mint diák, két embernek a hatása alatt. Az egyik Áprily Lajos, a nagy erdélyi költő, aki tanárom volt. A másik pedig Reményik Sándor, aki atyai jó barátunk volt. Ennek a kettőnek a hatása alatt írtam első verseimet és első könyvemet, ami ’26-ban jelent meg Világtemetés cím alatt. – Versek, dalok? – Igen. – Meg tudná-e ismertetni velünk az erdélyi magyar írók életét a két világháború között? Akkor román elnyomás volt Erdélyben. Hogy is éltek a magyar írók akkor? – Ha címet akarnék adni, mint egy fejezetnek, akkor azt mondanám, Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon-nagyon érdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikor elkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállás korszakáról. Ami teljesen
egyensúlyban volt és harmonizált azzal, ahogy mi éltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amit akart, hanem azt, amit lehetett, és így az erdélyi írók megtanultak úgy írni, hogy a magyar megértse, de a román ne. S ekkor született az a székely meseirodalom, amely valójában a magyar hősiességről beszél, ám olyan mese formájában, melyben a buta román cenzor nem láthat semmi rosszat. Hiszen csupán a róka története a medvével és a farkassal… – Mostanában kezembe került egy nagyon szép kis könyvecske, amelyiknek az volt a neve, hogy Utazás bölcsőm körül. Emlékszik rá? – Hogyne emlékeznék. A 30-as évek derekán (közel a vége felé, a szerk.) állítottuk össze, minden jelentősebb erdélyi író írt egy rövid rajzot a maga otthonáról. – Ezt csak azért említem meg, mert amikor én tavaly Erdélyben voltam, egy kórus segítségével jártam körbe egész Erdélyt, és a leírások után szedtem össze fényképeimet és készítettem rengeteg felvételt. De most vissza szeretnék menni azokra az időkre, amelyekben a fiatalságát töltötte. Például mikor kezdődött, vagy hogy is szűnt meg az Erdélyi Helikon? – Az Erdélyi Helikon együtt született az Erdélyi Szépmíves Céhvel, s ennek a története ez: az egyetlen megmaradt könyvkiadó vállalat a Minerva volt, azonban nem rendelkezett elég tőkével ahhoz, hogy könyveket tudjon kiadni. Szükség volt egy könyvkiadó vállalatra, ezért az erdélyi írók nyakukba vették Erdélyt, és előfizetőket kerestek. 500 lej évi tagsági díjért tagja lehetett bárki az Erdélyi Szépmíves Céhnek, és ezért könyvet kapott minden évben. Az így összegyűlt tőkéhez ugyanennyit hozzáadott Bánffy Miklós. Bánffy Miklósnak a megmaradt vagyonából jött össze a tőke fele, és ilyen módon egy kiadó vállalat alakult, mely az erdélyi írókat a nyilvánosság elé vitte olyan sikerrel, hogy az indulás után 6 évvel a budapesti Révai Kiadó Vállalat szerződést kötött és tőkét adott az Erdélyi Szépmíves Céhnek. A szerződés szerint az évente megjelenő hat könyvből a Révai köteles volt négyet kiadni külön kiadásban Budapesten 10.000 példányszámban, de kiadhatta az összest is, ha akarta. – És ez a háború előtt mennyi idővel történt? – A szerződés a Révaival ’33-ban vagy ’34-ben jött létre, nem vagyok egészen biztos ebben, és a ’34-es évek és a II. világháború évei között a tíz év alatt volt érvényben. Ezalatt a 10 év alatt rengeteg jó magyar könyv jelent meg Erdélyben: Tamási Áronnak a könyvei, Nyirő József könyvei, Bánffy Miklósnak a könyvei, és aztán jöttek a fiatalok, azok közé számítottam én is. Érdekes, különös gondolat számomra az, hogy valamikor fiatal voltam, és azt írta rólam a kritika (Asztalos Sándor): jó író, egyetlen nagy hibája, hogy fiatal, de ez javulni fog ez idővel. Voltak még fiatalok többen is, sajnos nagyon sokan közben szerencsétlen módon elpusztultak. Kis Jenő, a költő akkor jelent meg, akkor Flórián Tibor is, most idekinn van, Szabédi, szegény, öngyilkos lett Kolozsvárott az Egyetem román átvétele során, és így tovább… – És melyik a legkedvesebb, legkülönösebb munkája, mondjuk a II. világháború előtti időkben, és a háború alatt, főleg erdélyi jellegében? – A kastély árnyékában. A kastély árnyékában, amely tulajdonképpen egy előbb írott könyvnek, A fák megnőnek című könyvnek a folytatása. Tudniillik ebben a két könyvben mutatok rá arra, hogy mi történt valóságban Erdélyben, és ha valaki hibás azért, ami történt, akkor kik azok és mi a hiba. Nagyon érdekes, ha innen, Amerikából tekintjük a helyzetet, akkor azt kell mondjuk, a legnagyobb hiba, amit elkövettek apáink, nagyapáink és dédapáink, az volt, hogy demokratikusabb gondolkozásúak voltak, mint ma az amerikaiak.
Igen, igen. És közben, sajnos, a II. világháború megtörtént, és már akkor nagyon sokaknak el kellett hagyniuk a hazájukat, ilyen formában kerültem Erdélyből Magyarországra, és innen Németországba. Hát engem behívtak katonának ’42-ben, s attól kezdve mint kilencedik hadtesthez tartozó zászlós harcoltam a harcomat visszafelé. Ami, hogy megtörtént, sok jó haszna van. Megmondom, miért! Tudniillik nagyon sokan vagyunk mi most, magyarok, akik azt mondjuk, hogy mi az oka annak, hogy mi, magyarok nem harcoltunk úgy, mint a finnek? Mi az oka annak, hogy mi állandóan visszavonultunk? Mi lett volna, ha valóban küzdöttünk volna Erdélyért? Én ott voltam és én tudom, hogy mi volt az oka. A harcvonal úgy volt, hogy egy magyar hadosztály, egy német hadosztály, egy magyar, egy német. A németek pedig akkor már nem harcoltak, a németek akkor sétáltak haza. Gyalog megindultak haza, és nem álltak meg. Mi tartottunk egy harcvonalat a Kárpátokon, az első dolog, amit megtudtunk, hogy az orosz mögöttünk van. Közben a kétoldalt a németek visszavonultak. Mi is visszavonultunk és így harcoltunk, vissza egészen a mai Ausztriáig. Igen, az régi magyar terület volt. Onnan aztán Bajorföldre kerültem, ott vészeltem át a háború végét. Az igazság az, hogy engem soha senki le nem szerelt, és soha le nem tettem a fegyvert. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen magyar honvéd, aki még mindig honvéd, de egyike vagyok azoknak, akik tulajdonképpen még ma is katonák. Soha senki, se az orosz, se a magyar, se az amerikai, soha senki bennünket le nem szerelt. – Milyen formában írná le az erdélyi magyarok sorsát a Trianon után és a II. világháborús időkig? Tulajdonképpen mi is történt Erdélyben, már az akkori román uralom alatt? Mennyire voltak a magyarság ellen, milyen károkat okoztak, vagy milyen jogokat sértettek? Milyen is volt az élet a II. világháború előtt Erdélyben? – Hát ahhoz képest, ami most folyik, gyönyörű szép élet volt. Mert az embernek megvolt a joga ahhoz, hogy tiltakozzék, meg volt a lehetősége ahhoz, hogy elmenjen Bukarestbe és ököllel verje az asztalt, ha akarta, és néha eredmény is volt. Megvolt a lehetőség ahhoz, hogy az ember fenntartsa az iskolákat, a templomokat, a nyelvet megőrizze. Nemcsak megőriztük a nyelvet, de kibővítettük, meggazdagítottuk, az erdélyi kultúra óriásit nőtt az alatt a 20 esztendő alatt, azon egyszerű oknál fogva, mert nyomtak minket, és ha nyomják a magyart, akkor észhez tér. A románok a megszállást, mondjuk, az elnyomást kimondottan ipari és kereskedelmi térre szorították. Ők minket meg akartak fosztani az anyagi jóléttől, ami sikerült egy bizonyos fokig, de túlságosan nem mehettek, mert akkor a saját fajtájuknak is ártottak volna. – Ismerve a mai veszélyt Erdélyben, ezek szerint a háború előtti korszakban a románok emberibbek voltak a magyarsággal, mint most a kommunizmus alatt? – Sokkal emberibbek voltak, mert akkor az a román osztály uralkodott, amelyiket velünk együtt elpusztítottak, vagy pedig kikergettek ide idegen földre. - Ezek szerint a régi románság, az a román, aki ott élt a magyarokkal Erdélyben, az nem volt annyira vad a magyarokkal szemben, mint a mai frissen betelepített regáti románok? – Nem, nem volt, de a regátiak sem voltak akkoriban. Mondjak egy példát, ami érdekes? Igen. Vasúton utaztam Szamosújvárról Kolozsvárra. A kocsi zsúfolva volt, ott volt Szamosújvárról egy román telekkönyvvezető, akivel még a háború előtti időkben az apám vadászni szokott, Moldován Gergelynek hívták. Igen. Bejön egy diák, akkor kezdődtek ezek a diákzavargások, és Moldován Gergely beszélt velem magyarul. S a diák bejön, aszondja:
„Ki mer itt magyarul beszélni?” S erre Moldován Gergely felállt, úgy vágta pofon a diákot, hogy kiesett a fülkéből. Jöttek a többi diákok, s akkor ő jól lehordta őket. Azt mondta nekik, hogy: „Idefigyeljetek taknyosok! Én, az apám és a nagyapám itt éltünk, még a dédapám is, ezen a földön. Románul beszéltünk magunk között, a magyarok megtűrtek, a magyarok iskoláztattak, a magyarok jók voltak hozzánk. Na, most mi vagyunk velük, most mi akarunk jók lenni hozzájuk, s az ilyen gazok, mint tik vagytok, menjenek vissza Bukarestbe!” – Vajon miből következett ez a pszichológia, amit ezek a diákok is képviseltek, és ami a mai napig létezik Erdélyben, hogy tűzzel-vassal ki akarják irtani a magyarságot és kultúráját? Vajon mire lehet ezt visszakövetkeztetni? – Hát, nagyon egyszerű a következtetés. Térjünk vissza Moldován Gergelyre és az ő korosztályához. Moldován Gergely a budapesti Ferenc József Intézetben nőtt fel. Ugyanúgy, mint több, akikre azt mondhatom, a román úri vagy polgári világ. Tehát egy osztálynak voltak a tagjai, demokrata gondolkozású emberek voltak és szabadság-tisztelők. Ezekkel nem volt baj. A baj akkor kezdődött, amikor az ultranacionalizmus beszivárgott Romániába, kezdődött Bukarestben a vasgárdistáknál. Igen, igen. Ott volt a baj. Ugyanazok a vasgárdisták később kommunisták lettek. Igen. És amit ők akarnak csinálni most, pontosan az, amit mi elmulasztottunk vagy nem is akartunk csinálni. Ők a székely tömb és az alföldi magyar tömb között el akarják tüntetni a hidat. Azt a hidat, amely lehetővé tette az ún. Bécsi döntést. Igen. Gondoljunk csak arra, hogy a székely tömb kb. 1 millió székely lelket számlál. A másik 2 millió az Erdély különböző részeiből való. Ha ők azokat eltüntetik, akkor többé korridor nincs. Hát most már megértjük azt, hogy a másik 2 millió személy sajnos már annyira meg van szórva, és hogy a korridor lassan már átszakad Kolozsvár, Nagyvárad között. – De visszamennék ugyancsak megint a háborús időkre, mikor aztán Burgenlandba visszakerült mint honvéd, akkor utána hová vitte el az élet? – Hát, onnan még a katonavonat kivitt Bajorországig, ott aztán elakadtunk a bajor erdőkben. Akkor a székely szakaszon otthagytuk a vonatot, s felmentünk a hegyekbe. Nagyon érdekes, tipikusan székely, amikor otthagytuk a vonatot, azt mondtam a fiúknak, hogy na, hegyek vannak itt, otthon vagyunk, mindenki menjen egyedül. Mához egy hétre, éjfélkor, ott van egy roskadó vízimalom, ott találkozunk. Ott találkoztunk, s az egyik székely katona hozott nekem fenyőlevelet. Kis üstje volt, hozta magával. Ott én három évet töltöttem el, összekerültem megint a fiaimmal, első feleségemmel, és onnan aztán én kivándoroltam a fiaimmal ide, a feleségem ott maradt, német volt. – És melyik évben jött ki Amerikába? – ’51-ben. – Közben Németországban továbbra is írással foglalkozott? – Ott írtam, igen, ott voltam fadöntő, éjjeli őr, napszámos, és ami lehetett. Igen. És nem panaszkodtam soha, és nem is panaszkodhattam. Nagy előnyöm volt azokkal a magyarokkal szemben, akik ott voltak. Azok városiak voltak mindig, Flórián Tibor, szegény, például nagy nehézséggel viselte a megpróbáltatásait, még azt sem tudta, hogy kell felhasítani egy rönköt. Én, falusi ember lévén, jól megéltem a fiaimmal, és ma már elmondhatom azt is, hogy a húst az asztalhoz a puskámmal szereztem. Egy német erdésszel együtt vadoroztunk, az amerikai megszálló csapatok füle hallatára, de sose tudtak elcsípni. – Amióta itt él Amerikában, merre vitte a sors, vagy milyen élete volt? – Hát engem először meghívott Délre egy akkor létező, ma már nem létező Katonaiskola
tanárnak. Ott tanítottam egy évig, amikor meghívást kaptam, egy ajánlatot tanári állásra Genesville-be , és akkor mentem, s attól kezdve nyugdíjazásomig ottan tanárkodtam. – Akkor már jól beszélte az angolt? – Mikor ide jöttem, egy szót se tudtam angolul, de rám ragadt egy esztendő során, azon egyszerű oknál fogva, mert én a német és francia nyelvben nőttem fel a magyar és a román mellett. Igen, igen. Nyolc évet tanultam latinul, ezeket a nyelveket az ember bedobja egy kosárba, jól megrázza, és kijön az angol. – Főleg a latinból és a németből él s franciából? – Igen. Hát a francia is a latinból való, nem? – Közben, ahogy az évek teltek, azért még mindig írással is foglalkozott, nem? – Az írás volt mindig a foglalkozásom. A többi az csak azért volt szükséges, hogy legyen mit enni, s legyen a fiaim számára ruha. – Milyen jellegű könyveket írt a háború folyamán, ha szabad kérdeznem? – A legelső könyvem, amit a háború után írtam még ott, az erdők között, a Kolozsvárról magammal hozott írógépet rátéve egy tönkre, a honvágy regénye, amelyik szerintem a legjobb könyvem. Igen. A Funtineli boszorkány című. Azt kimondottan a honvágy, a hegyek, az erdélyi havasok utáni honvágy íratta velem. Mikor aztán annak vége volt, azt megírtam, akkor rájöttem kis gondolkodás után, hogy miután engem a Jóisten nemcsak magyar írónak teremtett, de erdélyi magyar írónak, nekem olyan kötelességeim vannak, amelyek más nemzetiségű írónak nincsenek, én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy azt írjak, amit a szívem kíván. Nekem az a kötelességem, hogy azt írjam, amit nemzetem jövendője kíván. Utána való könyvem mindjárt az Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami megjelent németül, angolul és spanyolul. S attól kezdve ez az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van. – Szóval ez volt tulajdonképpen az egész Erdély elvesztése fölötti fájdalom regénye. És ez melyik évben történt? – Úgy körülbelül. ’48-, ’49-ben, még Németországban. – Tehát az erdélyi munkálkodását a nyugati emigrációban mikor kezdte? Kérem, ha ismertetni tetszene a Magyar Rádió hallgatóival, hogy tulajdonképpen azóta milyen munkálkodásokban vett részt, vagy milyen városokban merre járt, milyen műsorokat, vagy erdélyi jellegű dolgokat állítottak össze? – Mielőtt ebbe belemennék, térjünk az apró részletekbe, hadd mondjam meg, hogy kerültünk oda. Mikor én az egyetemre mentem, s kitöltöttem a papírt, azt kérdezte a papír, hogy hova való vagyok, azt írtam, hogy Erdélybe, erre azt mondta az úr, aki a regisztrálásomat végezte, hogy ilyen ország nincs. Mondom, ez a maga gondja, hogy ilyen ország nincs, ilyen van, én ott születtem, ilyen ország van. Kiderült, hogy nem tudtak róla semmit. A könyvtárat végignéztem, azonkívül, hogy Erdélyben egy angol író szerint élt egy Drakula, azonkívül az égvilágon semmit nem lehet Erdélyre vonatkozót találni. S ekkor a magyar történelmet kerestem, hogy lássam, abban mi van. Az egyetlen magyar történelemkönyv, amit találtam a könyvtárban, annak az írója Masaryk volt. Az egész Magyarországra és a magyar népre vonatkozó rész a Közép-Európa történelméből három oldal volt. Még azt sem ismerte el, hogy volt független Magyarország. A független Magyarországot csak az első világháború után ismerte el. Attól kezdve Cseh gyarmat, Osztrák gyarmat és minden egyéb volt. A Nagy-Magyarország Nagy Lajos
birodalma volt, a Nagy-Csehország és így tovább. Az ezer éves magyar történelmet eltagadta. Volt az, hogy a vad magyarok betörtek a Kárpát-medencébe, sanyargatták a drága, aranyos kis szlovákokat, gyötörték a románokat, gyötörtek mindenkit, de aztán a jó Habsburgok kezükbe vették, s a csehek is, és volt a Csehország. Tudjuk, hogy ki volt Masaryk, amellett, hogy egyetemi tanár volt Amerikában, ő volt Csehszlovákia első elnöke. Ő volt az, aki a Trianont létrehozta, Csehszlovákiát és Romániát létrehozta, mint Wilson barátja. Úgyhogy az utána felnövő nemzedék, bármilyen jóakaratúak is voltak – államférfiak, politikusok, egyetemi tanárok –, ami magyarokra vonatkozó anyagot találtak, az reánk olyan ártalmas volt, hogy sokan azt mondták: ezeket el kell törölni a Föld színéről. Ez egy izgága népség, amelyik minden európai háborúnak az okozója volt. – Most már értem, hogy miért kellett magyar és erdélyi történetet megjelentetnie, vagyis most már értem, hogy próbálta helyreállítani a hamis képet. – Na de amikor elkészültem például egy rövid, angol nyelvű magyar történelemkönyvvel, s elmegyek vele az egyetemi kiadóhoz, s kiadom, mint egyetemi tanár, két hét múlva behívnak, s azt mondják, hogy professzor, ez a könyv, ez nagyon érdekes és jól is van írva, de egy nagy baja van. Mondom mi? Hogy nem igaz. Itt van huszonnyolc könyv a könyvtárban, ami mind azt mondja, hogy ez nem igaz. Tehát nem adhatjuk ki. Így jártam a nagy magán kiadóvállalatokkal is. A magam regényeivel is így jártam angol nyelven. Az Adjátok vissza hegyeimet! angol fordítására, ami jó fordítás volt, azt mondták, gyönyörű könyv, de nem adhatjuk ki, mert nem igaz . Ferdíteni akarja a történelmet, s ekkor megmérgelődtem, s azt mondtam, hogy hát mi megcsinálhatjuk ugyanazt, amit megcsináltunk annak idején Erdélyben. S ekkor alapítottam meg az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, 1963-ban, mégpedig úgy, hogy nyakamba vettem Amerikát, s mentem magyar lakta városról magyarlakta városra, azzal a gondolattal, hogy ha össze tudok szedni ötszáz magyart, aki hajlandó befizetni minden évben tíz pohár sör árát arra, hogy az igazat meg tudjuk mondani könyv formában is, akkor meg tudjuk alapítani ezt a könyvkiadó vállalatot, s megyünk előre. Az első évben négyszázötvenre mentem föl, ennyien jelentkeztek, és elkezdtük a munkát. Egyszer voltunk ötszáz főnél, és sajnos bár az amerikai kontinensen egy és fél millió magyar él, sohasem volt a Szépmíves Céhnek több tagja, mint ötszáz. Ma négyszázhúsz. Ki hajlandó ennyi és ennyi borospohár árát évente oda adni arra a célra, hogy a világgal ismertessük a mi igazságunkat? – És mióta ezek megtörténtek, az amerikai népnek, a professzoroknak, az iskoláknak, az egyetemeknek mi a véleményük, milyen új anyag került a kezükbe? Hogy tudják elképzelni az Európai történelmet? – Attól kezdve, hogy mi elkezdtük kiadni a Nagy Magyar Történelmet angolul, kiadtuk Erdély Történelmét, kiadtuk a Magyarság szerepét a világban, és így tovább. Nem tudtuk nagy példányban kiadni, mert nem volt pénz, de az ezer példányt, amit kiadtunk, el tudtuk helyezni a nagy könyvtárakban. – Attól kezdve, hogy azok ott voltak, ugyanazzal a lappal indulhattunk az olvasókhoz, mint annak idején Masarykék. – Igen. Fiatal doktorátusokon dolgozó amerikai diákok ezeket a könyveket választották forrásmunkaként. Tehát ma könyveink elismert forrásmunkák az egyetemeken, és egyre telibb szóval fordul felénk a hangulat, mert ez a mi célunk, tudniillik. Hangulatot kell
teremtsünk a magyarság mellett, mert hangulatot teremtettek a magyarság ellen, és ez okozta a bajt. A baj tehát elhárítani csak úgy lehet, hogy a közvéleményt felvilágosítjuk, és megismertetjük a világgal, hogy tulajdonképpen mi is a magyar. – És most mi a véleménye: hogy ha a kortárs nyugati világban, Amerikában, megváltozhat a magyarokról alkotott kép, azért Európában, nyugat- európai államokban, Hollandiában vagy Németorszában, illetve Franciaországban is változnak-e a vélemények a magyarokról? Masaryknak az elmélete mennyire hat még most is? – Ez megváltozott. A probléma csak az, hogy a magyarok között van baj! Mindjárt ki is fejtem. Florida szenátora, aki jó barátom, akivel én vadászni szoktam menni, akinek minden angol nyelvű könyvünket, ami megjelent, elolvastam, mikor azt kértem tőle, hogy szavazzon a románok ellen, hogy ne adjanak a románoknak addig segélyt, amíg bizonyos pontoknak eleget nem tesznek a magyarsággal szemben, vagyis azoknak a kötelezettségeiknek, amik benne vannak a román konstitúcióban, benne vannak a helsinki egyezményben és a békepontokban. Azt mondta, nem bennük, a szenátorokban, hanem a magyarokban van a baj. Tehát ha itt van egy kis erdélyi csoport, amott van egy kis erdélyi csoport, s máshol egy harmadik kis erdélyi csoport, akkor egyik sem tud sokat elérni. Az volt a gondolat, hogy ha mi össze tudjuk fogni az összes erdélyieket a világon egy szellemi irányítással, adott gombnyomással mindenütt minden erdélyi elmenjen a maga választott szenátorához és képviselőjéhez, nem Washingtonban, ott helyben, ahol él az, akire ő a szavazatot adja, aki képviseli és annak a nyakára ül, akkor lesz annyi szenátor, aki többségbe kerül a magyar üggyel. És megmondom mi volt a baj. Az Egyesült Államokban 23 állam van, a magyar közösség ebben a 23 államban elég erős, a többi helyen nincs. A bajunk azonban, hogy bizonyos erdélyi szervezetek nem voltak hajlandók együttműködni velünk, azért, mert mi az erdélyi magyarságot mint egy elszakított nemzettestet kezeljük. Nem tudják megérteni azt, hogy erre más megoldás nincs. Csak úgy tudjuk megértetni az amerikaiakkal, ha azt mondjuk nekik: ha holnap Kuba elfoglalja az Egyesült Államok déli részeit, akkor ezek a floridai angolszász emberek, ezek egy kubai kisebbség lesznek-e vagy nem? Hát persze hogy nem! Ezek kubai megszállás alatt csakis amerikaiak maradnak! Az itteniek azt mondják majd: ameddig mi élünk, harcolni fogunk, hogy Floridát visszaszerezzük Kubától, ez a mienk. Ezt ők megértik, ezt ők úgy mondják, úgy nevezik, hogy hazafiság. Na most, köztudottá kell tenni Amerikában, hogy Erdély a Kárpát-medence szerves része. Hazájában, kultúrájában, mindenben, 1000 éve. Továbbá az erdélyi magyarság nem egy kisebbség Romániában, hanem a Kárpátok medencéjében a magyar nemzet tömbjének egy elszakított nemzetsége. Mert ők azt mondják, hogy rossz a diplomácia, hogy így nem lehet semmire sem menni, hogy el kell ismerni, hogy Erdély Románia, és hogy az erdélyi magyarok magyarul beszélő románok. És mivel ők magyarul beszélő románok, tehát joguk van követelni, hogy a nyelvüket megtanulják. Amit én megmondtam már régen a románoknak, hogy ilyen nincs. Akármilyen tömeg népnek joga van a saját nyelvét, kultúráját megőrizni. Hiszen a székelyek jóval a honfoglalás előtt már Erdélyt uralták, ugyanakkor, amikor a románok örökké a hamis dákó-román háromezer éves uralmat kürtölik, s világszerte evvel a joggal akarják Erdélyt megtartani maguknak, mert tulajdonképpen Magyarság-ország csakis az erdélyi székely nép kultúrájával tud magyar maradni! Mert a székely nép kultúrája visszanyúlik Szibériáig. A baj ott van, hogy mi a történelmi jog alapján állunk, a dákó-román elmélet nem érdekes, azt már régen megcáfoltuk, nem csak mi, a franciák is, az angolok is, a németek is. De nagyon
sajnálatos, hogy azért még mindig a világnak nagyon-nagyon sok részén még mindig evvel a dologgal érvelnek, mintha a románoknak az állítását elhinnék. Azok, akik azzal jönnek elő, hogy magyarul beszélő románok, ezek miből indulnak ki, s minek akarnak megfelelni? Itt Amerikában beszélnek spanyolul beszélő amerikaiakról és magyarul beszélő amerikaiakról és németül beszélő amerikaiakról. Ausztráliában beszélnek magyarul beszélő ausztrálokról. Nem értik meg ezek a derék honfitársaim, hogy nem lehet a kettőt párhuzamba hozni. Én bevándoroltam ebbe az országba saját jószántamból, ugyan kértem, hogy bejöhessek. Tehát én itt magyarul beszélő és magyarul cselekvő amerikai állampolgár vagyok. Erdélyben nem ez a helyzet, a székely nem vándorolt be Erdélybe, ő ott volt, hanem a román az, aki románul beszélő magyar kellett volna legyen. És ezt nem tudják megérteni, és ezzel annyit ártanak, hogy megbecsülhetetlen. – Én elmegyek minden évben egyszer Erdélybe. Két évvel ezelőtt, mikor elmentem oda a magam memorandumaival meg mindennel, azt mondja egy nagyon jól fésült úriember, hogy hát maga soviniszta, irredenta, háborús bűnös. S mire egy kicsit megütött belém, s azt nem én mondom, hanem a honfitársaim. Tehát mi nem vethetjük meg ezt a véleményt. Ezek szerint ennyi vádaskodó gyerek él ottan. Az erdélyi magyarok életéről van szó, és nem különböző privát felfogásokról. Ez egy nagyon-nagyon szégyenteljes dolog. És mit lehet ez ellen tenni, milyen formában lehet mégiscsak egy egységbe szervezni őket? – Az erdélyi magyarok a fontosak, nem pedig mi. Ezért hangoztatjuk állandóan, hogy a megoldás nem miértünk van, nem Washingtonért. Hanem ott, ahol magyarjaink élnek. Mindenki a maga körében terjessze az igazságot, feledkezzünk meg Washingtonról egyelőre. Mindenki a maga körében, ha jól végzi a munkáját, mást nem tehet, mint az összetartozást hirdesse. – Milyen kapcsolatban van az Erdélyi Világszövetség és a magyar csoportok között? – Világszerte van három nagyobb csoport, vagyis három különböző gondolat. Ezek közül a Teleki csoportja azokból áll, akik az erdélyi magyarságot a két világháború között képviselték a román parlament körül. Ők úgy érzik, a feladatuk az, hogy ezt a vonalat folytassák. Hogy ők a román emigrációhoz tartozva képviseljék az erdélyi magyarságot. Kevesen vannak, hihetetlenül kevesen. Nekünk nagyon ártanak ezek a buta emberi jogosok. Senki az ég világán ma nem veszi komolyan az emberi jogot, senki sehol. Ez egy üres szónoklattá vált, amiről jól hangzik csevelyeket összehozni, de a politikusok csak mosolyognak. Amit megértenek, s amit mi hangoztatunk folyton, hogy mi lehetne az erdélyi magyarság nemzeti joga a Kárpátok medencén belül. Hogy aztán ezt úgy oldja meg a jövő, hogy egy Dunai Konföderáció keretén belül legyen Erdély az ottani magyar örökség birtoka, mint egy kultúregység és egy gazdasági egység – amit tartsunk észben, hogy a világ legfontosabb egysége ma futurisztikai egység… De addig is legyen legalább a magyarságnak egy közös napja, amikor nem feledkezik meg erről, ami az összetartozásra figyelmezteti. – Úgy tudom, két nap is szóba került a Világszövetségben. – Igen, itt két lehetőség van, az egyik: az a nap, amikor az orosz és román seregek átlépték a Kárpátokat Sepsiszentgyörgynél. Ez mikor volt? Ez valamikor szeptemberben, ’44 szeptemberében. A másik volna 1919. október 18., amikor két román ezred lerohanta Kolozsvárt, és iszonyú mészárlást végeztek. Az elsőnek az a baja, hogy közel van október 23-hoz. Véleményem szerint a szeptemberi jobb lenne. Igaz, hogy itt megint széthúzás van. Mikor elhatározná valamelyik, ezt akkor és akkor fogjuk megünnepelni, akkor azt fogják
arra, aki ezt nem vállalja, hogy nem magyar, nem erdélyi, fogja be a száját, üljön be egy szobába, és zárja be ajtót. Az Erdélyi Világszövetség kijelöl majd egy napot – valószínűleg az október 18-at. Kell beszélni a szabadságharcosokkal is, mert ha ütközünk, nem lesz semmi az egészből. Érzékenységet ne sértsünk meg. – Hála jó Isten, elérünk egy közös nevezőt. Akkor milyen formában és milyen gondolatok között képzelhető el egy, a világ magyarságát összefogó szervezet? – Amikor valóban minden erdélyi, vagy különben is, minden magyar egy szív és egy lélek, nem számít, melyik csoporthoz tartozik. Egy itteni vállalkozó mondta, hogy legyen egy közös jelvényünk, egy közös reklámunk. Ugyanazon a napon például a világon minden parlamentjében ki kellene osztani egymás anyagát, egy borítékba helyezve, teljes testvériséggel. Nagyon fontos, bár gyerekesnek látszik talán a gondolat, hogy minden magyarnak a kabátkihajtóján legyen az a valami. Egy jelvény, amiről a másik magyar, aki az utcán meglátja, ráismerjen, hogy ez erdélyi, hogy testvér. Ez fontos. De megmondom, milyen nehézségekkel kell küzdeni. Én rájöttem, hogy az amerikai magyarság 85 %-a nem olvas magyar lapot. Tehát a magyar lapokon keresztül való meghirdetéssel csak 15%-ot érünk el. Szükséges tehát, hogy az angol nyelvű lapokkal is ugyanolyan propagandát végezzünk ezen a vonalon. Azt elolvassák, és ha nem is olvassa, a szomszédja elolvassa, látja, arról van szó, hogy az erdélyi magyarok csinálnak valamit, s átmegy a szomszédba: Frank, olvasd el, ti csináltok valamit! Ezen a napon mindenütt a világon hirdetnénk magunkat. A televízióban is, és ugyanakkor egy általános rádióadás kezdődhetne, Európában sugározva az össze európai magyarnak magyarul és románul. A kihaló magyar kultúrát, népművészetet és történelmet tanítaná, sugározná idősekkel, fiatalokkal. Ez nagyszerű lenne. A baj csak az, hogy egy ilyen létesítésére rengeteg pénz kell. – Tehát akkor lát arra megoldást, hogy az erdélyieket újból össze lehet hozni, és lehet egy közös jövőnk? Nem egy közös érdek lenne minden erdélyi magyarnak, ha ez a rádió létre jönne? – Természetesen az. Ez egy nagyon fontos lépés lenne, de valahogy meg kell teremteni az anyagi alapot. Az Erdélyi Világszervezet állandó bálokat rendezhetne, embereket hívhatna, stb. Nem akarok beavatkozni a szervezetek dolgaiba, de egy dolgot el akarok mondani, ami nagyon fontos. Itt Amerikában, ahogy már mondtam, tizennyolcezer román él. Öt évvel ezelőtt a nagygyűlésükön elhatározták, hogy minden amerikai román fizetni fog román adót. Ez a román adó a tiszta jövedelem 10%-a. Miamiból nyert információink szerint, ahol a tőzsdei román adó befolyik, egyetlen egy sem marad el. Mind pontosan befizeti a román adót, s abból folytatják a propagandát, s abból tartják fenn az egyesületet. Miért nem tudjuk mi, magyarok ezt megcsinálni: a magyar adót? Érdekesség szempontjából itt meg kell jegyezni, ezt a gondolatot a Bibliából vették. – Előzőleg tetszett mondani, ezt meg fogja beszélni a társelnökkel. – Várj csak, várj, ezt a magyar adó kérdését fel vetettem kétszer. Egyszer Kanadában, aminek az eredménye az volt, hogy bár én az erdélyi református egyházban magas szerepet töltöttem be, a kanadai református lelkészek mind ellenem fordultak. Még annyira, hogy volt egy, aki feljelentett engem Ottawában, hogy bajkeverő vagyok. Ugyanez történt az Egyesült Államokban, mert ők azt mondják: ha mi most azt mondjuk azoknak a magyaroknak, hogy ti fizessetek magyar adót, más célra akkor nekem nem fizetnek egyházi adót, és én miből élek? De ellenben ne felejtsük el: egy lelkésznek kötelessége lenne nem csak az, hogy Isten felé
terelje a nyáját, a magyar lelkésznek a hivatása ma pontosan az, ami a román pópa hivatása volt Erdélyben. A népének vezetője legyen szellemi lelki és politikai síkon. Ha ezt nem végzi, akkor nem végez Istennek tetsző tökéletes munkát. Emiatt engem már sokan leszidtak. Pedig ezt a kérdést már előzőleg fel kellett volna tennem. Nekem mindig pozitív terveim voltak eddig, és nem tudtam mindegyiket megvalósítani még. Hogy milyen eszközzel, az egészen mindegy, a fontos az, hogy a világ közvéleményét felhívjuk arra, ami Erdélyben történik, hogy mindenki minden ausztráliai, minden amerikai tudjon arról, hogy mi történik ott. Ha ezt mi meg tudjuk csinálni, a kérdés megoldódott, mert a népek nem fogják ezt eltűrni, és rá fogják kényszeríteni Romániát arra, hogy ha élni akar és tovább is élvezni akarja azokat a segítségeket, amiket a Nyugattól kap, akkor neki alkalmazkodni kell. Tehát az Erdélyi Magyar Világszövetség meg fogja tenni a lépéseket a nemzeti ünnepnek a megvalósításáért, a jelvény bevezetéséért, az összhangért és az anyagi alapért egy rádió állomáshoz. – Kedves Albert bátyám, szeretnék még másra is rátérni. Például ma tetszett nekem adni egy ilyen vércseppet. Mi ennek a háttere? – Az Erdélyi Vércseppnek a megfogalmazója Zolcsák Pista volt, valami két évvel ezelőtt. Az elgondolása az, amit az előbb is mondtam, hogy legyen valami, amiről egymásra ismerünk. Ő kis rubintokat vásárolt össze, nem tudom hány ezret, s azokat befoglalta ebbe az aranyba vagy mibe, azzal, hogy minden magyar, aki valami érdemes munkát végzett Erdélyért – vagy akinek erre nincs ideje, de mások munkáját támogatja ötszáz dollár erejéig –, kap egy ilyen vércseppet, ami az Erdélyi Vércsepp jelvénye. Az Erdélyi Hűség Rend Vércseppje, így nevezte ő el, és erről aztán a többi megismeri, hogy közénk tartozik, hogy dolgozik, hogy aggódik és cselekedni kíván Erdélyért. Aki nem érez képességet, akkor, kérem szépen, a pénzével nagyot és jót tesz, és egy szép tűt kap, ami rubin, ami érték. – Befejezésül szeretném megkérdezni, hogy mi lenne az üzenete Ausztráliában az ausztráliai magyarsághoz, és azon kívül lenne-e kilátás egy esetleges ausztráliai látogatáshoz, egy nagyon szép erdélyi esthez, mondjuk a Sydney Operaházban, vagy Melbourne-ben, egy professzionális helyen? – Nézd, Öcsém, a kettőt el kell választani most. Az üzenet, amit az ausztráliai magyarságnak küldhetek, az nagyon rövid. Legyetek hűséges magyarok, mert ha nem vagytok hűséges magyarok, sohasem lesztek jó állampolgárai Ausztráliának sem. Ez igaz. Ahogy én mondani szoktam: aki magyarnak nem jó, az embernek is hitvány. Ez az üzenet. Na most én már vénember vagyok – na nem néz ki –, a csontjaim tudják, az utazás már nehézkes számomra – ez az egyik. Ami még hátra van az életből, azt írással akarom betölteni. Van egy harmadik pont, hogy engem az ünneplés, a felesleges szófecsérlés nem érint meg. Én nem kívánok ünneplést, tapsot, mindez engem nem érdekel ma már. Ezen én már túl vagyok, ebből már volt elég, nem kell. Ha haszna lehet Erdélynek abból, hogy elmegyek a Szahara közepére, s ott leülök a homokra, és ott ülök két hónapot, akkor megteszem, ha még bele is halok. Ez azt jelenti, hogy ha haszna van Erdélynek abból, akkor szívesebben elmegyek Ausztráliába, mint a Szahara közepére csak a magam dicséretére. – Én tudom azt, hogy az ausztráliai magyarságnak a személyére nagyon szüksége van, és sok erdélyi magyar, vagyis ausztráliai magyar nevében tudom ezt mondani. Néha a kishitű embereknek szükségük van valakire, aki nekik hitet ad. Egy olyan rendezvényről beszélek, ahol tulajdonképpen nem is a magyarok fejét kell megmosni, hanem egy angol-magyar nyelvű irodalmi, kulturális előadásról, ahol az erdélyi magyar népnek az életét és kultúráját
ismertetnénk meg az idegen ajkú emberekkel, hogy azokat megnyerjük az erdélyi magyaroknak. – Hát lehet próbálkozni vele, meglátjuk. – Tehát lenne egy esély rá? Kedves Albert bátyám, én nagyon szépen megköszönöm az erdélyi magyarok és az ausztráliai magyarok nevében ezt a közel kilencven perces interjút. Feltétlenül tovább juttatom a többi magyar rádiókba Ausztráliában, hogy minél több magyar meghallja ennek az embernek a kedves hangját, és remélhetőleg minél több magyar ember tudja az erdélyieknek a sorsát istápolni, vagy próbál segíteni. Hát segítsen meg a jó Isten benneteket. Köszönöm szépen. Bizony, amióta ez az interjú elkészült, azóta már tizenhat év is eltelt. Szeretném ezzel a magnetofon- szalag másolattal Albert bátyám emlékét megtisztelni. Nekem az egyetlenegy kívánságom, hogy népem, az erdélyi magyarság újból szabad legyen, és legyen világosság Erdély felett. (Közreadva: 1998. szeptember 22-én, a szerk.)
Wass Albert Felhívása, 1985-ből Honfitársaim, Magyar Testvéreim! 1935-ben, késve bár, de magyar államférfiak, írók és egyetemi tanárok létrehozták a Hungarian Quarterlyt, egy angol nyelvű negyedévi folyóiratot, abból a célból, hogy megismertessék a nyugati világgal a magyar kultúrát és a magyar problémákat, ha ugyanez a lépés legalább harminc évvel előbb megtörtént volna, sok félreértést, félreismerést, történelem-hamisítást lehetett volna kiküszöbölni, és megakadályozni az ezekből eredő magyarellenes közhangulat keletkezését, valamint mindent, ami ebből eredt: a Magyar Haza feldarabolását. Sajnos e derék hazafiak által megalapított Hungarian Quarterly mindössze rövid, tíz esztendőn keresztül szolgálhatta a magyar nemzeti érdekeket. Ma már nem egyéb, mint a kommunista propaganda szócsöve. Idekint évek óta foglalkozunk már annak a gondolatával, hogy valamiképpen megalapítsunk egy új Hungarian Quarterly-t, vagyis egy angol nyelvű magyar politikai és kultúrpolitikai folyóiratot, mely az eredeti elgondolásoknak megfelelően képviselhetné világszerte a magyar nemzet érdekeit. Mely egybe foghatná, egy közös csatavonalba, a szabad világ minden részére szétszórt hazafias, magyar szellemi erőket és múltunkhoz illetően képviselhetné mindannyiunk kitűzött célját: a Kárpát-medence történelmi, kulturális és gazdasági egységének a helyreállítását, ami egyetlen lehetősége az ott együtt élő nemzetiségek igazságon és egymás megbecsülésén alapuló együttműködésnek és ezen keresztül egy békés és fejlődőképes jövendőnek. Hosszú és fáradságos előkészítő munka után végre eljutottunk oda, hogy ez év
szeptemberében napvilágot lát a New Hungarian Quarterly első száma, egyelőre csak 24 oldalon, de komoly kiállításban – világot lát, hogy világot változtasson. A New Hungarian Quarterly tartalma öt részre oszlik: Erdély, Felvidék, Délvidék, NyugatMagyarország (Burgenland) és a Csonka Haza problémái képezik ezeknek a részeknek a tárgyát. Minden rész tartalmáért egy-egy szerkesztő a felelős, aki gondoskodik arról, hogy csak építő szándékú, jövendőt szolgáló, igazságot hirdető és emberi meg nemzeti jogokért küzdő írások láthassanak napvilágot. Hogy mire megyünk, az viszont nem csak rajtunk, írókon múlik, hanem a szabad földön élő magyarok összességén. Hiába hozzuk létre a világ legpompásabb folyóiratát, hiába kovácsoljuk egybe a legélesebb, legcélszerűbb fegyvert, amivel csak küzdeni lehet a magyar nemzet és a Kárpát-medence szebb jövendőjéért, – ha a szabad világ magyarjai nem állanak mögénk és nem támogatnak ebben a munkában. A New Hungarian Quarterly előfizetési díja tíz US dollár. Ha az Egyesült Államokban, Canadában és Ausztráliában élő, körülbelül másfélmillió magyarból mindössze csak egyezer fizet elő: a folyóirat fennmaradása úgy ahogy biztosítva lesz ugyan, de alacsony példányszámnál fogva kevés hasznot hozhat. Ahhoz, hogy eljuthasson mindenüvé, ahol a magyarság ügyét világszerte képviselni kell, legalább 15 000 előfizetőre lesz szükség. Van-e a nyugatra szakadt magyarságban elég nemzeti érzés, elég hazafias jó szándék ahhoz, hogy minden száz magyarból legalább egy hajlandó legyen tíz dollárt áldozni évente a Kárpát-medence szebb jövőjéért? Erre a kérdésre csak a magyarság maga adhat feleletet. Ha az Amerikai Magyar Szépmíves Céh huszonkét esztendős harcát tekintjük, akkor nehéz elnémítani magunkban a csüggedés hangját. Ez az intézmény is abból a célból létesült, hogy angol nyelvű kiadványai útján fölébressze a világ lelkiismeretét, tudomására hozza a világnak a magyar nemzet történelmi múltját, szerepét a Kárpátok medencéjében és mindezt a sok igazságtalanságot és szenvedést, amit Trianon meg Jalta okozott. A huszonkét esztendő alatt immár huszonnégy angol nyelvű könyvet adtunk ki, ezzel a céllal és ennek ellenére, hogy csalétkül minden évben egy-egy magyar könyvet is adtunk olvasóink kezébe, az érdeklődők hihetetlenül alacsony létszáma miatt csak alacsony példányszámokban hozhattunk ki olyan munkákat is, amelyeket százezrével kellett volna terjeszteni a világ minden részén. Még így is, minden esztendőt veszteséggel zártunk. Ebben az évben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh egy új, angol nyelvű ismeretterjesztő zsebkönyv-sorozatot indít el, melynek összefoglaló címe „What we should know about…”. Ősszel megjelenő első füzetünk címe: „What we should know about Hungary and the hungarians”. Az elkövetkező években készülünk kiadni „What we should know about Transylvania”, „… about Slovakia”, „… about Romania and the Romanians”, „….about the Carpathian Basin, its history, people and culture”. stb. Magyar nyelvű kiadványunk ebben az évben régen készülő Hagyaték című könyvem lesz. Mindkét munka november elejére jelenik meg. Amikor úgy a New Hungarian Quarterly megjelenését, mint a Szépmíves Czéh ez évi könyveit honfitársaim figyelmébe ajánlom, egy régi bölcs mondása jut eszembe: „Aki rest áldozni a jövendőért – nem érdemel jövendőt.”
Ez a mondás egyénre és nemzetre egyformán vonatkozik, hamarosan negyven esztendeje lesz annak, hogy a következő verssorokat papírra vetettem hontalanságom első hónapjaiban, Bajor földön. „Jól gondolja meg ki mit cselekszik! Likacsozzák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok! És lészen csillagfordulás megint, És miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat…!” Életet vagy pusztulást… Magyar testvéri szeretettel Wass Albert (Szabad Magyarság, 1985. május, 35. old.)
