víztelenítése, az újabb gátak emelése csak nagyon lassan megtérülõ befektetéseket igényelt. A gazdaság csökkenõ európai versenyképességét támasztotta

1492 –1789

161

trónra lépõ III. Gusztáv hajtott végre gazdaság- és kultúratámogató felvilágosult reformokat. Nevéhez fûzõdik a nemesség számos privilégiumának eltörlése, valamint egy új alkotmánytervezet elfogadtatása is. Vele az elégedetlenkedõ nemesek összeesküvése végzett: 1792-ben Stockholmban, az operaházban tartott álarcosbálon egy összeesküvõ meggyilkolta. (Ez az eset szolgáltatta az alapot Verdi Álarcosbál címû operájának cselekményéhez, amelyben azonban a cenzúra miatt mind a szereplõk nevét, mind a helyszínt meg kellett változtatni.) Oroszországban hagyományosan II. (Nagy) Katalint (1762 –1796) tartják a felvilágosult politika megtestesítõjének. A francia filozófia tanait jól ismerõ, a filozófusokkal jó kapcsolatban álló cárnõ gyakorlati intézkedéseiben azonban kevés nyomát találjuk a tényleges javítás szándékának. 1775-ös közigazgatási reformja éppen a nemesség fokozottabb részvételére ösztönzött a helyi igazgatás szerveiben. Az 1785-ben közzétett Adománylevél a nemesek részére újból megerõsítette a nemesi kiváltságokat. Oroszországban az egész 18. században nem találkozunk parasztvédelemmel vagy szociális intézkedésekkel. De a gazdaság vagy a kultúra támogatásának is több jelét találhatjuk meg I. Péter politikájában, mint II. Katalinéban. Európa országaiban a felvilágosult abszolutizmusnak meglehetõsen változatos formáival találkozhatunk. Volt, ahol a termelõk (a jobbágyok) létfenntartásának legalapvetõbb körülményeit kellett megteremtenie, de volt olyan ország is, ahol a termelés további ösztönzõjévé válhatott. Míg a Habsburgoknak Csehországban, II. Frigyesnek Poroszországban a paraszti földeket kellett megvédeniük a földesurakkal szemben, és a szolgáltatásokat szabályozniuk, addig az itáliai királyságokban vagy Spanyolországban a felvilágosult politika utak és csatornák építését, mai szóval az infrastruktúra megteremtését szolgálta. Eredményei azonban sehol nem jelentették a polgári korszak kezdetét. Ezt csak a francia forradalom hozza meg. KETTÉSZAKADÓ EURÓPA § A felvilágosult abszolút uralkodók igyekezete, hogy Európa viszonylag elmaradott régióiban, többnyire a kontinens perifériáin fekvõ országukat Európa legfejlettebb országaival versenyképessé tegyék, nem volt indokolatlan. Az óvilág egyes térségei között jelentõs különbségek mutatkoztak, amelyekre nem annyira a tájékoztatásnak a 18. században kétség-

162

A KORA ÚJKOR

telenül javuló módszerei, a hírek gyorsabb és pontosabb terjedése ébresztette rá a kortársakat, hanem az évszázad háborúiban megmutatkozó erõviszonyok. A 18. századi Európában a korabeli világ három leggazdagabb államának Hollandiát, Angliát és Franciaországot vélték. E három ország fejlõdési iránya, kilátásai azonban nagyon is eltérõnek mutatkoztak. Kettõ közülük, Hollandia és Anglia túljutott polgári forradalmán. Tõkés útra lépésük azonban nem enyhítette rivalizálásukat. A Stuart-restauráció ellen felkelt angolok 1688-ban mégis a rivális országból hívták meg új királyukat, s a perszonálunió idején (1689 –1702) együtt vették fel a harcot XIV. Lajos expanziós törekvéseivel szemben. De a közösen viselt háború sem feledtethette, hogy Hollandia lassan túljutott a 17. században megcsodált csúcspontján. Vele szemben Anglia tekintélye most volt igazán emelkedõben. Belpolitikailag az alkotmányos monarchia rendszerének kiépítése, külpolitikailag a gyarmatbirodalom megteremtése jelezte kormányzatának sikereit. Franciaország pedig – innen a polgári forradalmon – még mindig az abszolutizmus mintaországának számított. A 17–18. század fordulóján Hollandia nemzetközi tekintélyét igazolhatta, hogy területén rendezhették a kor háborúit lezáró nagy béketárgyalásokat (Nijmegen [németesen Nimwegen]: 1678, Rijswijk: 1697, Utrecht: 1713). Ennek ellenére a spanyol örökösödési háború már alig hozott kézzelfogható eredményt a tartományok együttese számára. Az újra helyreállított és az osztrák Habsburgok kezére adott Dél-Németalföld (Belgium) ugyan megbízhatóan elválasztotta õket Franciaországtól, területi nyereséghez azonban nem jutottak. A kezdõdõ stagnálás okát mindenekelõtt a holland gazdaság- és társadalomfejlõdés sajátosságaiban kell keresnünk. A kis ország felvirágzását korábban több gazdasági tényezõnek köszönhette (kereskedelem, posztóipar, hajóépítés, mezõgazdaság), gazdaságának szerkezete azonban mégsem tudott igazán modernizálódni. A legnagyobb jövedelmet továbbra is a kereskedelembõl nyerte, abból az ágazatból, amely a leginkább ki volt szolgáltatva a riválisok versenyének. Erõs versenytársai támadtak a holland posztókészítésnek is, amelynek megújulását gátolta, hogy egy szûk városi réteg irányítása alá került. A holland posztóipar megmaradt a kisüzemek szintjén, s nem tudott gyáriparrá alakulni. Végül pedig akármilyen sikereket is ért el a holland mezõgazdaság, látványos tõkefelhalmozásra vagy tõkemegõrzésre nem lehetett képes. Éppen ellenkezõleg, a tengerparti területek

1492 –1789

163

víztelenítése, az újabb gátak emelése csak nagyon lassan megtérülõ befektetéseket igényelt. A gazdaság csökkenõ európai versenyképességét támasztotta alá a társadalmi fejlõdés is. Mind a holland kereskedelem, mind az ipar egy viszonylag szûk uralkodó elit kezében összpontosult. A burzsoázia két-háromezer családból álló felsõ rétege, az ún. „régensek” tartották a kezükben a gazdaság irányítását, s õk döntötték el a legfontosabb politikai kérdéseket is. Megõrizték a tartományok különállását, az államigazgatás sajátos, sokszor alkalminak tûnõ módszereit. Hollandia a 18. században sem tudott a tartományok laza szövetségébõl erõs állammá válni. A nagyfokú autonómia következtében minden tartomány önállóan hozta meg döntéseit sokszor a gazdaság területén is. Csökkenõben volt Hollandia nemzetközi aktivitása is. Az 1713. évi utrechti békét követõen a kis ország – több évszázados gyakorlatával ellentétben – igyekezett távol maradni az európai háborúktól. Hollandia kezdõdõ stagnálásával szemben a 18. század Anglia megerõsödésének és tekintélynövekedésének idõszaka lett. A megelõzõ évszázad belsõ hatalmi villongásai és a következetlen külpolitika után a 18. századra pontosan körvonalazódtak Anglia céljai. Belpolitikailag ez az alkotmányos monarchia jog- és intézményrendszerének kiépítését, nemzetközileg a gyarmatrendszer jobb kihasználását és a lehetséges riválisok európai lekötését jelentette. A szigetország stabilitását erõsítette, hogy 1707-ben az angol–skót államszövetség reálunióvá alakult. A két parlament egyesült, de a skótok megtarthatták eltérõ jogi rendszerüket, egyházszervezetüket (presbiteriánus vallásukat is beleértve) és a skót városok hagyományos kiváltságait. Nem érvényesült ez a nagyvonalúság Írországgal szemben. Az írek semmiféle autonómiát nem kaptak, országukban angol birtokosok rendezkedtek be. A szigetpáros kisebbik tagját a nagyobbik – Anglia – valóságos gyarmati helyzetbe taszította. Fokozatosan stabilizálódott a kormányzati rendszer. Az uralkodó a kormányfõt a választásokat megnyerõ párt (1715-ben a whigek) vezetõi közül nevezte ki. A 18. századra a képviselõk száma Angliából és Walesbõl 513-ban rögzült, míg Skócia további 45 képviselõi hellyel rendelkezett. A választásuk azonban nem túl demokratikus módon történt. A nagyjából 6 millió lakosból mindössze 150 ezren rendelkeztek választójoggal. A választókörzetek beosztása még mindig a középkori hagyományoknak megfelelõen történt. Míg az új ipari körzetekben igen sok szavazat kellett egy-egy képviselõi helyhez, addig a megcsappant

164

A KORA ÚJKOR

népességû vidékeken alig néhány száz lakos választhatott egy képviselõt. A whig kormányzatot 1721–1742 között irányító Robert Walpole békepolitikával igyekezett Anglia zilált belügyeit (mindenekelõtt a pénzügyeket) rendbe hozni. Nem tudta megakadályozni viszont a gyarmati konfliktusokat, amelyek hatása végül Angliára is átcsapott. A szigetországiak érdekei Indiában és Észak-Amerikában a franciákkal, Közép-Amerikában a spanyolokkal ütköztek. A gyarmati érdekek az 1730-as évektõl mind agreszszívebbé tették a whigeket. 1739-ben háború robbant ki Spanyolországgal, amely Angliát belesodorta az osztrák örökösödési háborúba. A hatalom irányítását ekkor egy agresszívebb whig csoportosulás vette át, amelyben jelentõs szerepet játszott az idõsebb William Pitt. Õ az 1750-es években és a 60-as évek elején több whig kormányzatnak is tagja lett, s ezekben a franciaellenességet képviselte. A whigek azonban a háborús terhek mérhetetlen növekedése miatt elveszítették népszerûségüket. Szembefordult velük az eredeti társadalmi bázisukat alkotó burzsoázia egy része is. 1761-ben a Newcastle–Pitt-kormány lemondott, s ezzel véget ért a közel fél évszázados whig uralom. Az új uralkodó, III. György (1760 –1820) váratlan érdeklõdést mutatott a politika iránt. Nem kívánta elfogadni a parlament gyámkodását, így tory hívei közül nevezte ki a kormányzatot. A parlament által nem támogatott Lord North miniszterelnök (1770 –1782) provokálta ki szerencsétlen adópolitikájával az amerikai függetlenségi háborút. 1783-ban így a király újból a parlamenti többségi párt vezetõjét, a toryk reformszárnyának vezetõjét, ifjabb William Pittet kényszerült miniszterelnökké kinevezni. Közel negyedszázados miniszterelnöksége (egy megszakítással 1806-ig) az új toryk mérsékelt reformjait hozta. Anglia a 18. században gazdaságilag és társadalmilag egyaránt stabilizálódott. Gazdasági megerõsödését az új mezõgazdaságnak és az ipari forradalom találmányainak köszönhette. A társadalomban a nagyfokú polarizálódás a középrétegek gyengülésével, valamint erõs pauperizálódással járt, ugyanakkor létrejött az államvezetésben érdekelt szûk körû elit. Az angol társadalom a városok gyarapodása és az ipari fejlõdés következtében két párhuzamos vonalon épült fel. Vidéken a középréteget a gentry jelentette, amelynek azonban már nem volt elég tõkéje gazdálkodása korszerûsítéséhez, politikailag is háttérbe szorult az arisztokraták mögött. A városokban a kisvállalkozókat, kézmûveseket kezdte kiszorítani a tõkésvállalkozás, a gépek alkalmazása. A társadalom

1492 –1789

165

élén falun az említett nagybirtokoscsaládok, a városban a legvagyonosabb kereskedõk álltak. Bár a társadalmi érvényesülés útját a vagyon nyitotta meg, ez a vagyon mégsem volt elegendõ az elithez való azonnali csatlakozáshoz. Tényleges befolyással a 179 arisztokrata (peerek) és családjuk rendelkezett. A 18. századi Franciaországról nehéz egyértelmû képet alkotnunk. A kontinens nemzetközi politikájában kétségtelenül megõrizte befolyását, gazdasága is fejlõdött, mindehhez azonban az államigazgatás és különösen az államháztartás fokozódó válsága járult. A spanyol örökösödési háború utolsó éveiben a kiadások az állami bevételeknek közel a duplájára növekedtek, megindult az állam eladósodása. Sem az uralkodóknak, sem a kor vezetõ államférfiainak nem sikerült érdemleges reformokat bevezetniük, pedig az utóbbiak közül sokan jutottak olyan hatalomhoz, amely XIV. Lajos alatt elképzelhetetlen lett volna. Nem sikerült stabilizálnia vezetõ szerepét Franciaországnak a külpolitikában sem. A versailles-i udvar az utrechti béke után egy spanyol–osztrák–orosz szövetséggel találta magát szemben, s kénytelen volt elõnytelen szerzõdést kötni Angliával. Feléledt a vallásüldözés, új, súlyos adófajtát vezettek be. Kudarcnak számított az ország számára az osztrák örökösödési háború is. A Habsburg-családot nem sikerült megfosztani a császári tróntól. 1745-ben Mária Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet koronázták császárrá, és a dunai Habsburgállam feldarabolódása sem következett be. Az állami terheket akarta egyenletesebben elosztani 1749-ben a nemesség megadóztatásával Machault d’Arnouville, a pénzügyek fõellenõre (1745 – 1754). Az elsõ kísérlet, amely Franciaországban a nemességet közvetlen adó fizetésére kötelezte, végül nem hozott jelentõs bevételt, lévén a nemesség az ország lakosságának mindössze 1%-a. Érdemben eredménytelenek maradtak az utódok reformkísérletei is. A fiziokratizmus egyik neves politikusa, Turgot mint a pénzügyek fõellenõre (1774–1776) a gabonakereskedelem felszabadításával, a belsõ vámok körének szûkítésével, a parasztok állami útépítési robotjának megszüntetésével, néhány monopolizált céh és kereskedõtársaság felszámolásával igyekezett a gazdasági helyzeten javítani. Turgot úgy tervezte, hogy 10 év alatt kifizeti a francia állam minden adósságát. Nem számolt viszont a francia társadalom hagyományokban érdekelt rétegeinek (nemesség, hivatalnokok, céhes polgárok) széles körû ellenállásával. Amikor takarékossági politikája miatt nem kívánt pénzt áldozni az amerikai

166

A KORA ÚJKOR

függetlenségi háborúban az angolok ellenfeleinek támogatására, menesztették. Bár az utolsó szót az uralkodó mondta ki, lépése ezúttal elnyerte a társadalom elõkelõinek egyetértését. Turgot utóda éppen a fiziokraták nagy ellenfele, a svájci bankár, Jacques Necker lett (1776 –1781). Ellenzékisége azonban inkább csak az ipar jelentõségének hangsúlyozásában merült ki. Intézkedései félmegoldások voltak: takarékoskodás mellett csak újabb külföldi kölcsönök felvételét tudta ajánlani. A kilátástalanná váló helyzetben egyik utóda, Charles-Alexandre de Calonne (1783 –1787) újra az általános adózás bevezetését javasolta (ezúttal földadó formájában). Az udvar deficitje ekkor már meghaladta az évi 100 millió livre-t, a jövedelmek 50%-a a kamatok törlesztésére ment, Calonne tervét ezért nem lehetett nyíltan elutasítani. 1787-ben összehívták az elõkelõk gyûlését az adó megszavazására. A Calonne által kiválogatott 144 résztvevõ azonban elhárította a döntést, és a rendi gyûlés összehívását javasolta. A francia állam tehát a korlátlan királyi hatalom elméletétõl eljutott a teljes cselekvésképtelenségig. Az uralkodó rendszerint új hivatalnokok gyors kinevezésétõl remélt sikert, a pénzügyek fõellenõre tisztséget (ami a mai pénzügyminiszterénél jóval szélesebb, az egész gazdaságot irányító méltóságot jelentett) például a forradalom elõtti 40 évben 18-an viselték. Olyan erõ, amely a hatalmat az abszolutizmustól el tudta volna ragadni, még mindig nem akadt, de a társadalmi fejlõdés korábbi torzultsága enyhült. A csõddel fenyegetõ államháztartás ellenére ugyanis Franciaországban a 18. században komoly gazdasági fejlõdés ment végbe. Észak-Franciaországban virágzott a gyapjú- és a pamutipar, a bányászat és a fémfeldolgozás. Központosított manufaktúrák persze inkább csak az utóbbiakban jelentkeztek. Párizsban több tízezer kézmûves és manufaktúrában dolgozó bérmunkás zsúfolódott össze. (A fõvárosnak 1750-ben 550 ezer, a század végén 700 ezer lakosa volt.) A kisparaszti gazdaságok és a kézmûvesmûhelyek fennmaradása folytán a lakosság itt kevésbé érezte a nélkülözéseket, mint az erõsebben polarizált angol társadalomban. A lakosság 85%-át kitevõ parasztság nagy része rendelkezett földdel, ha nem is tulajdonként, de jobbágyi jogon, mintegy örökbérletként. A háborúk megszûnte, a gazdasági stabilizálódás következtében az ország lakossága a 18. században mintegy 33%-kal nõtt (a 17. század végén 21 millió, a 18. század végén 28 millió lakos).