6. Doki Richárd persze nem könnyítette meg a dolgom. Úgy várt egy szál vörös rózsával a gyorsétterem bejárata előtt, mint ahogy talán még senki az első találkozón. Egészen meghatott. – Bekapunk valamit? – kérdezte. – Nem vagyok hamburgerre hangolva. Nem is hívtak volna Suzannak, ha nem valami ellenkezéssel kezdem. – Itt van nem messze a Fekete Péter. Bedobhatnánk egy rántott camembert-t – tett egy félénk javaslatot fiatal hódolóm. – Isteni az áfonyaszószuk. Őszintén szólva már fel voltam készülve kisebb emésztőrendszeri problémák felmerülésére, de ifjú barátom meglepett. Talán a rántott camembert iránti vonzalmam mondatott velem gondolkodás nélküli igent, amit egy szempillantás alatt meg is bántam. Végiggondolva a napomat, ez már csak a hab volt a tortán. Mára már nyoma sem volt a tettre kész Suzannak, aki éppen egy héttel ezelőtt rántotta vissza a szakadék széléről a cég egyik kiemelt projektjét. Ma reggel egy nagyon rapszodikus hangulatú Suzan kelt fel az ágyából, aki hol dühöngött, hol majd elsírta magát, egyébként meg zavartan vihogott magán, mint egy tinédzser, amikor eszébe jutott randevúja a pubertás korú partnerével. Sztoikus nyugalommal konstatáltam, hogy újra kicsúszott a kezemből az irányítás, és egy húszpercesre tervezett hamburger helyett egy legalább másfélórás vacsiba szaladtam bele. Kétségkívül volt azonban a helyzetnek pozitív oldala is. A sors kegye vagy fintora egy igazi nosztalgiabulit kerekített körém, amiben harmincasként játszhattam újra a húszas éveinek elején járó lány szerepét. Nem akartam én hülyíteni Richárdot, de valahol üdítő volt kilépni mai életemből, ahol siralmas kilátások elé néztem. Még el sem kezdtem, máris láttam lelki szemeimmel, ahogy nyakig süllyedek a társkeresés mocsarába. Amint kiderül a cégnél, hogy facér lettem, a huszonöt és hatvan közötti spektrumon egyre-másra kéjsóvár tekintetű férfiak tűnnek fel mondvacsinált indokokkal az irodámban, kezdeményeznek beszélgetést a folyosón, vagy véletlenül pont most jut eszükbe velem kávézni a GéBéHá-ban. Némelyik még szimpatikus is, esetleg kedvem is lenne hozzá, aztán kiderül, hogy a) családja, de legalábbis barátnője van, b) csak egy egyéjszakás kalandot akart, c) először jó vele, aztán meg egyre nehezebb megszabadulni tőle. Aztán jönnek a barátok, az önjelölt kerítők. Na, gyere már el! Jó buli lesz! Sok friss hús. Lazíts már egy kicsit! Élvezd az életet! Így telik el egy-két hónap, amíg azt nem érzem, hogy mindenki csak frigidnek tart, akinek semmi se jó. Én meg nyögök az összes kudarcélményük súlya alatt, amiért erőfeszítéseik sorra elvetélnek. Nem tagadom, átfutott az agyamon, hogy megpukkasztom őket, és beújítom ezt a huszonévest, de nem vitt rá a lélek, hogy a poén árát vele fizettessem ki. Maradtam hát a nosztalgiánál, hogy hogyan is csinálhatnám, ha újra kezdhetném. – Honnan tudtad, hogy vevő vagyok a rántott sajtra? – A nővérem imádja, gondoltam ez olyan nőies kaja. – A hamburger meg férfias? – Nem mondanám. Az egyszerűség kedvéért szoktunk beugrani a srácokkal. Csak tegnap valahogy nem jutott jobb az eszembe. Aztán persze rájöttem, hogy nem volt valami jó ötlet – magyarázkodott. – A nővérem már nem jár ilyen helyekre. Ő inkább a te korosztályod. – Miért, hány éves? – Huszonnégy.
Mondhatom, Richárd ezzel az alulbecsléssel nagyon belopta magát a szívembe. Harminc évesnek lenni sem tragédia, csak az ember már lépéskényszerben van. Kellemes melegség futott végig rajtam, ahogy odaítélte nekem azt a hatéves laufot. Ez a fiatalítás annyira legyezte a hiúságomat, hogy már-már magam is elhittem, hogy összeillő pár lehetünk. Külső szemlélő egyébként is kortársaknak nézett volna. Mindketten tipikus egyetemista szerkóba öltöztünk. Richárd ahhoz a korosztályhoz tartozott, akik inkább idősebbnek próbálnak kinézni a koruknál. A fekete utcai cipőhöz blue-back farmert, fekete garbót és sportzakót vett fel, és vékonykeretes szemüvege, no meg kábé száznyolcvanöt centije gondoskodott róla, hogy távolról legalább huszonötnek nézzék. Én már az ellenkező végletet képviseltem. Voltam már annyira furmányos, hogy eltitkoljak néhány évet a koromból, ha akarok, de ez most jobban bejött, mint vártam. Gyapjúharisnyába bújtatott lábamra gumitalpú félcipőt húztam, magasan felsliccelt hosszú, zöld kordszoknyát vettem fel a hozzá tartozó dzsekivel, ami alatt vastag bordó pulóver szolgálta a védelmet a kora tavaszi megfázással szemben. Hajam egyszerű copfba kötve lógott és gyakorlatlan férfiszemnek észrevehetetlen sminket kentem az arcomra. Mit nem adtam volna érte, ha Stevennel így összetalálkozzunk. Ehette volna a fene, látván a mai napi álompárt. Teljesen feldobódtam. A pultoslány köszöntéséből ítélve a Fekete Péter partnerem afféle törzshelye lehetett. – Sziasztok, helló Doki! – Szia Saci! Van fent szabad asztal? – Korán van még. Kongunk az ürességtől. Játszotok? – Még az is lehet, de előbb ennénk valamit. Alacsony árfekvésű, de hangulatos kis hely volt. Tíz asztalnál több nem fért el benne, de egy beugróban egy darts-gépnek azért még helyet szorítottak. Richárdék főleg emiatt jártak ide. Esténként dobálgattak párat a haverjaival, a csaposok nem vizezték a sört, és a camembert-t is enyhén fanyar áfonyaszósszal tálalták, nem az édes fajtával. – Dokinak hívnak? – kérdeztem, miután letelepedtünk. – Mi tagadás, már vagy hároméves koromtól. Volt egy időszak az isiben, amíg Ricsinek szólítottak, nahát, azzal ki lehetett kergetni a világból. – Miért éppen Doki? – Jó hosszú történet. Kezdjem az elején? – Van időnk. – Az első ovis farsangon a szüleim dokinak öltöztettek. Megkaptam hozzá minden felszerelést: orvosi táskát, injekciós fecskendőt, sztetoszkópot, meg ami még kell. Rám is ragadt a név, szerettem is. Olyan felsőbbrendű volt. Aztán az isiben Ricsike lettem. Ez az időszak pontosan hat évig tartott, és rettenetesen utáltam. Aztán visszakaptam a régi nevemet. – Mintha kimaradt volna egy fontos részlet... – vetettem közbe. – Egy környezet óra, amire behozták a Samut a szertárból – mosolyodott el. – Én meg végig tudtam mondani az összes csontját. A többségét latinul is. Onnantól kezdve még a tanárok is Dokinak szólítottak – mesélte büszkeséggel a hangjában. – Ez volt a hobbid? – érdeklődtem kíváncsian. – Mondtam már, hogy apám orvos volt? Azazhogy ma is az – javította ki magát. – Egy egész könyvtárat örököltem tőle. Már jó régen előkészítették, hogy belőlem is orvost faragnak. Erről szólt az egész gyerekkorom. Biológia, kémia, latin. Annyi haszna azért volt, hogy visszakaptam a becenevem. – Aztán? – Hátaztán! Egyetem. Mi más? – És szólíthatom doktor úrnak?
Egészen elszontyolodott. – Maradjunk inkább a Dokinál. – Rosszat szóltam? – Nem, bocsi, csak elegem lett. Jaj, nem úgy értettem – magyarázkodott, mintha megsértett volna. – Nem belőled. Csak nem akartam az életem a kórháznak adni. Ezen ment szét a szüleim házassága. Hát ennyi. Nem lesz belőlem doktor bácsi. Rövid hallgatás után szólalt meg újra. – Bocs, kicsit felzaklattam magam. Nem akartalak terhelni. Igyunk inkább valamit. Saci jelent meg. Én egy vodka-tonikot, Richárd sört meg Unicumot rendelt. Szó, ami szó, kissé leült a hangulat, úgyhogy nem csodálkoztam az italkombináción, amivel oldani lehet a pillanatnyi feszültséget. Meglehetősen szokatlan volt, hogy valaki egy kudarcélménnyel kezdje a bemutatkozást, mégis szimpátiát keltett. Sőt, ami még ennél is több, sorsközösséget. Nem sokkal lehettem fiatalabb nála, amikor én is szinte ugyanezt éltem át. És én is a távozás mellett döntöttem, de ez a történet még nem tartozott Richárdra. Az a pár köztünk levő év jóval több óvatosságot nevelt belém, minthogy az első randin teljesen feltárulkozzam. Bevált taktika volt, hogy a hallgatásommal kiprovokálom, hogy magáról beszéljen. Rólam még egy szó sem esett, én meg röpke negyed óra alatt nagy vonalakban megismertem a családját, az iskoláit, a kedvenc kocsmáját, szórakozását. Újra nyeregben éreztem magam, hogy a háttérből irányítom az eseményeket, mígnem megjöttek az italok, és az első koccintás után Richárdnak sikerült kizökkentenie meghitt nyugalmamból. – Rágyújtunk? Ezt olyan természetességgel kérdezte, mintha ő vette volna azt a doboz cigit, ami ott lapult a retikülöm aljában. Persze, hogy éppen rá akartam gyújtani. A vodka-tonik kívánta a cigit, de teljesen leblokkoltam. – Honnan veszed, hogy dohányzom? – kérdeztem tettetett nyugalommal. Nem örültem, hogy ennyire átlát rajtam, de izgatott is a dolog, honnan a fenéből jött rá. – Talán nem? – Ráhibáztál – vallottam be kényszerűen –, de annyit azért nem szívok, hogy sárgák lennének az ujjaim a nikotintól. – Ne haragudj miatta – eresztett meg egy enyhén megbánó, félszeg mosolyt –, ez csak egy olcsó trükk. – Miféle trükk? – hőköltem hátra. – Ha azt kérdezem, hogy rágyújtunk-e, arra többféle válasz érkezhet – avatott be a rejtelmeibe. – A nemdohányzó egyszerűen közli, hogy: „Kösz nem, nem dohányzom.” Az antinikotinista undorral a hangjában kérdezi, hogy: „Miért, te dohányzol?” A kocabagós az italához mindig szívesen elfogad egy szálat, egy normál dohányos meg csak szimplán örül neki, hogy partnerére talált. Itt megakadt, mintha nem akarná folytatni. – És hol vagyok én a képben? – Te zavarba jöttél. Talált, süllyedt. A francba. – Hogyhogy zavarba jöttem? – Elárultak a szemeid. – Miért, milyenek a szemeim? – Már semmi kedvesség nem volt a hangomban. Dühített, ahogy elemezget.
– Szépek, tengerkékek. Ezt olyan kedvesen mondta, hogy melegség futott át rajtam. – És mit tettek a szép, tengerkék szemeim? – kérdeztem most már kissé lágyabb hangvétellel. – Hirtelen elkaptad a tekinteted. – Ebből még nem következik, hogy dohányzom. – Pedig elég valószínű – adta az ártatlant. – Nem mondasz se igent, se nemet, és mellesleg zavarba jössz. Ebből mire következtetnél? – Nem tudom. Mire kellene? – Arra, hogy ambivalens a viszonyod a cigihez. Tipikus leszokós válasz. – Akkor rágyújtunk már végre? – zártam le a témát megadóan, és kezdtem előkotorni a táskám aljából a cigis dobozt. Kezünkben poharainkkal lekászálódtunk az emeletről, hogy szabályszerűen, az utcán eregethessük a füstöt az ég felé. Kivettem egy szálat a dobozomból, Richárd pedig olyan eleganciával adott tüzet, amivel újra megnyert magának. Megint hülyét csináltam magamból, ő pedig válaszul olyan tiszteletet adott, amivel újra egyenlőnek érezhettem magam. Kezdtem rá felnézni. – Vékony ultralight-ot szívsz? – mondta inkább, mint kérdezte. – Ja. Elpipálhatsz belőle naponta egy dobozt, és úgy érzed, mintha nem is cigiztél volna. – De nőies és igényes is. Illik hozzád. – Nagyon hízelgő. Nem pirultam el? – igyekeztem könnyíteni a dicsérő szavak súlyán. – Lehet, hogy hízelgő, de legalább nem hízelkedő. – Rendben, jólesik, meg minden, de honnan tudod megállapítani fél órás ismeretség után, hogy például… igényes vagyok. Veszélyes dolog dobálózni a szavakkal. – Óóóó, a szavak! Nem csak a szavak beszélnek. Az ember nem is gondolná, hogy mi mindent elárul magáról, már akkor, amikor még meg sem szólalt. – Azt mondtad, orvosira jártál, nem azt, hogy pszichológusnak készülsz. – Én nem, de a nővérem, Kinga. Ő tanul pszichológiát. Én meg néha kikérdezem. De ha az átlagosnál csak kicsivel több figyelmet fordítasz rá, jobban fel tudod mérni a helyzetet. – Ezek szerint te most méricskélsz engem? – Ne légy álszent! Mintha te nem. Nem igaz. Ezzel a sráccal nem lehet mit kezdeni… Nincs rajta fogás. Kész kihívássá vált. – Na jó! – adtam meg magam. – Eddig mire jutottál? – Harmincnyolcas a lábad – mondta teljes természetességgel. – Valóban harmincnyolcas. Átlagos női láb. Minden cipőboltban a harmincnyolcas hozza a legnagyobb forgalmat. Ennél azért többet vártam. – Mennyivel többet? – Azt mondtad, hogy szavak nélkül is egy csomó mindent elárulok magamról. Mi következik abból, hogy átlagos méretű a lábam? Talán az, hogy átlagos vagyok? – Muszáj kiforgatnod a szavaimat? – Muszáj ormótlan trükköket bevetned? – pirítottam rá, amiért azt a cigis próbát megcsinálta velem. – Ezek szerint megsértettelek vele? – Eleinte bántott, hogy a tudtom nélkül tesztelgetsz, de végül is annyira szellemes volt, hogy megbékéltem vele. – Akkor egy-egy?
– Azért maradt még bennem egy kicsi szálka miatta. Mosolyom elárulta, hogy már nem haragszom érte, de azt is, hogy most én kívánhatok valamit, amit teljesítenie kell. – Szóval folytathatod! Mit nézel ki belőlem? – Nincs kiút? – kérdezte esdeklően, de mivel arcomon széles mosollyal nemet intettem, bele kellett kezdenie. – Rendben, csak meg ne sértődj, ha rosszat szólok. Bólintottam, hogy rendben. Kis gondolkodás után hozzálátott. – Az ember sokféleképpen lehet igényes, de neked megvannak az eszközeid is hozzá. Úgy értem, anyagi eszközeid. Sportosan elegánsan öltözködsz. Az a harmincnyolcas egy könnyű, jól fazonírozott utcai divatcipő. Az ára nincs az egekben, akciósan huszonkétezerért is megkaphatod, de sokan nem engedhetik meg maguknak. Vékony és rugalmas gumitalp rezgéscsillapító réteggel kiegészítve, gondosan kidolgozott talpbetét, és belül is bőrbélést kapott. Nagyon kényelmes, modern vonalú és amellett, hogy nem hivalkodó, meglehetősen egyedi. Úgy értem, vonzza a szemet. Mindez számomra azt jelenti, hogy adsz a kényelmedre és a megjelenésedre is. – Szerinted mindenkit meg lehet ítélni a cipője alapján? – Kiindulási alapnak nem rossz. – És ha ma nem ezt, hanem egy háromezres műanyagtalpú, magasított sarkút vettem volna fel? – De nem azt vetted, mert ez jobban megy a ruhádhoz. Arra is igaz mind, amit a cipődről mondtam. – Kifejtenéd ezt bővebben? – Kényelmes, divatos, harmonikus és természetes anyagokból készült minden darabja. Le merném fogadni, hogy a pulcsid tiszta gyapjúból készült, és azt is, hogy valami márkás cucc. Nagyon jól emlékszem rá. Éppen két éve tavasszal volt, amikor az albérletembe költöztem. Szükségem volt egy pulcsira, de alig volt szabad keretem, mert háromhavi kauciót le kellett tenni a beköltözéshez. Napokon keresztül jártam a boltokat, de nem találtam az igazit. Aztán bejött egy esős hidegfront, amitől fáztam, és rendkívül rossz kedvem is lett. Se Pan, se Liza nem ért rá aznap délután, én meg úgy döntöttem, beülök ellazulni valamelyik plázamoziba. Ahogy beléptem az épületbe, a második üzlet kirakatában láttam meg egy próbababán. Már csak két s-es és egy xxl-es volt a boltban, de annyira tetszett, hogy kivetettem a kirakatból az utolsó közepes méretűt. Húzták is miatta a szájukat az eladók. Én meg a fogamat szívtam, mert azt a tizenkétezerkilencszázat még annak tudatában is nehéz volt kicsengetni, hogy harminc százalékkal le volt értékelve, de ez lett az egyik kedvenc darabom. Úgy feldobódtam, hogy még a filmet is megnéztem, aztán hónap végén kölcsönkértem anyáméktól egy húszast. – Csillagos ötös – válaszoltam Richárd felvetésére. – De azért elég szomorú lenne, ha az igényesség csak pénzen lenne megváltható. – Ilyet nem mondtam. – De gondoltál! – provokáltam tovább. – Nem is gondoltam. – Akkor oszlasd el a kételyeimet. Nem akartam én bántani, csak éreztem, hogy minden ellenkezése ellenére ínyére van a játék. –Megpróbálom tárgyilagosan. Szerintem nem véletlen, hogy szűk szoknyát és vastag pulcsit vettél fel. – Persze, mert így estére azért eléggé lehűl a levegő. Akár vissza is ülhetnénk az asztalunkhoz – javasoltam, mert már mindketten elnyomtuk a ciginket, és a hőmérséklet is az általam kényelmesnek tartott szint alá szállott.
Richárddal egyetértésben visszacaplattunk az emeletre, és ugyanott folytattuk, ahol az előbb abbahagytuk. – A szűk szoknya kiemel, a vastag pulcsi eltakar – vette fel újra a fonalat Doki. – Őszintén szólva a pulóvert nem értem, mert nincs miért szégyenkezned – itt egy pillanatra a mellkasomra ugrott a tekintete, majd vissza… hja, férfi a javából, gondoltam –, mégis jobban kihangsúlyozod a deréktól lefelé eső részt. Még a pamutharisnyán keresztül is kiviláglik, hogy kiformáztad. Feltételezem konditeremben. És ez már a belső igényességedhez tartozik, mert saját munkát öltél bele. Azt hittem, lefordulok a székről. Még szerencse, hogy Saci éppen hozta rántott camembert-t. Igaza volt Richárdnak. Mindkét értelemben. Az áfonyaszószt a legjobban találták el. Én pedig büszke voltam a fenekemre meg a lábamra. Világ életemben fenékre hízó típus voltam, a többi plusz kiló meg leginkább a combomra rakódott. Nagyon sokat dolgoztam rajta az évek során, míg végül sikerült megizmosítanom. Újra eszembe jutott az öltönyös a buszon, aki a fenekemet állította a poénja célkeresztjébe. Talán éppen azért borultam ki tőle annyira, mert érzékeny pontomat érintette. Most viszont legalább Richárdtól elégtételt kaptam érte. Magamban oda is ítéltem neki egy újabb piros pontot. – Mikor volt neked egyáltalán alkalmad így végigmérni? – kérdeztem. – A szoknyádra gondolsz? Bólintottam, hogy igen. – Amikor feljöttünk a földszintről galériára. Ne haragudj, nem direkt kukucska volt, csak férfiúi esendőség – felelte, de mosolya egyáltalán nem árult el megbánást. – Most az egyszer hajlandó vagyok megbocsátani, de csak azért, mert megígértem, hogy nem sértődöm meg – és én is megeresztettem egy cinkos mosolyt, amivel kinyilvánítottam eszmefuttatásaiért járó tetszésemet. Ritkán hozott össze a sors olyan emberrel, aki férfi létére ennyire rá tudott volna állni a női gondolkodásra. – Azt azért áruld már el, hogy hol tettél szert a női praktikák ilyen mély ismeretére! – bukott ki belőlem a kíváncsiság. – Mondtam már, hogy van egy nővérem. – Nekem is van, de vele állandóan csak veszekedtünk. – Sokáig nálunk is így volt. Egy nagy szobában laktunk, állandóan nyúztuk egymást. Tizenhárom volt, amikor nagylány lett, én meg egyszer a betétjét telenyomtam ragasztóval. Ő meg persze későn vette észre, és hisztériás rohamot kapott. – Ezen ne csodálkozz! – fogtam a fejem a durva poén hallatán. – Meg is kaptam érte a magamét. És azt is elértem vele, hogy apámék a szobánkat két részre válasszák. Egy vékony téglafalat húztak a szoba közepére. Két évig jól meg is voltunk ezzel a helyzettel, mígnem apám becsajozott a kórházban. Egy este, mikor anyámék veszekedtek a konyhában, Kinga kisírt szemmel átjött hozzám. Úgy nézett ki a dolog, hogy ha elválnak, én apámhoz kerülök, ő meg anyámmal marad. Meg akartuk akadályozni, úgyhogy véd- és dacszövetséget kötöttünk. Aztán amikor ketten maradtunk otthon egy hétvégére, nekiláttunk lebontani a falat. Szombat reggel nekiálltunk, de persze nem sikerült vasárnap délutánra befejezni. A lakást belepte a por, a sitt meg ott állt az udvaron anyám rózsái között. Be is voltunk szarva, hogy mit kapunk ezért, de megúsztunk. Annyira ledöbbentek, amikor hazaértek, hogy szóhoz sem tudtak jutni. Végül profi kőműves fejezte be a munkát. – És a terv bejött? – Először úgy tűnt, győztünk. Látszólag kibékültek. Nem tudom, hogy apám végül dobta-e a barátnőjét vagy sem, de anyám már nem bízott benne. Elhidegültek. Máig házasok maradtak, de apám két év múlva elhúzott Amerikába. Úgy tálalta, mintha ez egy nagyszerű lehetőség lenne, amit
nem lehet kihagyni. Szakmai tanulmányút egy San Francisco-i plasztikai sebészeti klinikára. Nagyon kilógott a lóláb, mert ilyen helyekre jóval fiatalabbakat szoktak kiválasztani. Apám nagyon sokat talpalhatott, hogy elfogadható magyarázatot találjon a meglógásra. De nem ítélem el érte. Nagyon fájdalmas volt, de be kellett látnunk, hogy még mindig a legjobb utat választotta. Nem égette fel maga mögött a hidakat, és meghagyott valamit abból az izéből... Talán ki kéne kérni még egy sört. A meghatódottságtól szólni sem tudtam, úgyhogy az apja, meg a család védelmében tovább folytatta. – Igaz, hogy ő volt a ludas dologban, de nem mindenről ő tehet. Anyám többször akarta otthon látni, de neki az élete volt a kórház. Őrlődött a munka meg a család között. Aztán amikor a család már nem volt igazi család, el kellett mennie, és mi ezt megértettük, és támogattuk a látszatösztöndíjat, mert tudtuk, hogy neki így lesz jó… De attól még nagyon szeret minket – ezt olyan kisfiúsan mondta, mintha még mindig várná haza az apját, hogy a térdére ültetve játsszon vele. – Minden héten telefonál. Néha kétszer is. Mindig délután vagy este, az időeltolódás miatt. Most én kerültem a pszichológusi székbe. Látszott rajta, hogy nehezére esik, de ha egyszer már belekezdett, ki kell magából beszélnie a bánatát. Csak kérdeznem és hallgatnom kellett. Erre volt szüksége, és én vállaltam a lelki szemetesláda szerepet. Volt már benne gyakorlatom, és neki legalább nem csip-csup ügyei voltak. Az egész élete volt terítéken. – Találkozni is szoktatok? – Évente egyszer szokott hazajönni, de amikor felvettek az egyetemre, annyira büszke volt, hogy hazarepült megünnepelni. És egyszer meghívott magához Amerikába. Akkor még nem tudta, hogy végleg lemondtam az orvosi hivatásról. Elintézte, hogy fél éven keresztül bejárhassak vele a klinikára. Láttam az arcán a büszkeséget, hogy együtt áll apa és fia a műtőasztalnál, mint egy új orvosdinasztia alappillérei. Akkor értettem meg, hogy ő a műtőben volt otthon, és boldog volt, hogy talán kompenzálhatja végre a kiesett éveket, és olyasvalamit adhat át nekem, amiben a legjobb. Én pedig felnéztem rá a tudása és a gondossága miatt. Lehet, hogy érzelgősen hangzik, de kölcsönös tiszteletre és szeretetre épülő kapcsolat alakult ki köztünk. Olyan, amire korábban csak vágytunk. Kihozták az újabb korsót, és egy hajtásra majdnem félig ürítette. – És látod milyen az élet? Össze kellett törnöm benne azt az ábrándképet, hogy a nyomdokaiba lépek. Innentől azzal a tudattal kell élnem, hogy én okoztam neki a legnagyobb fájdalmat az életben. Megfosztottam őt a legfontosabb reményétől. Pedig mennyit tipródtam a döntésemen – eresztett meg egy önironikus nevetést. – Beiratkozáskor ott álltam az indexemmel a dékáni ajtaja előtt és mindenkit magam elé engedtem, és amikor már nem volt kit magam elé engedni, egyszerűen hátat fordítottam, és hazamentem. – És jól döntöttél? – Naná. Nehezére esett, de még apám is kénytelen volt belátni. Mellbe vágta a döntésem, de megpróbálta higgadtan kezelni. Még a telefonon keresztül is hallottam, amikor nyelt egyet-egyet. Csak annyit kellett mondanom, hogy Magyarország nem Amerika, és a hivatás oltárán nem akarom feláldozni a magánéletem. Épp elég rossz tapasztalatot szereztem már eddig. Nem vagyok alkalmas a feladatra. Hosszú volt a csend, de nem tettük le. Egy perc is eltelt, mire egy köhintés kíséretében megkérdezte, hogy akkor mivel akarok foglalkozni. Én meg kapásból rávágtam, ami először eszembe jutott: csillagászattal. Kérdezte, hogy miért éppen csillagászattal. Ez már fogósabb kérdés volt, de a tehetetlenség kihozta belőlem a mellette szóló legjobb érvet: hogy akkor legalább nem kell emberekkel foglalkoznom. Aha, mondta apám, akkor sok sikert hozzá, és rá két héttel kaptam tőle egy bazi nagy csomagot, amiben egy félprofi csillagászati távcső lapult. Itthon úgy másfél milláért kaphatnék meg egy ilyen cuccot, de nekem annál is többet ért, hogy megtámogatott a saját döntésemben. – Ezek szerint belevágtál?
– Majdnem. Először azt sem tudtam, hogy kell összeszerelni, aztán mikor sikerült, azt nem tudtam, mit kellene nézni vele. Vásároltam egy csomó könyvet, megnéztem a honlapokat, és végül nagyon megtetszett, de az meg egy másik véglet volt. Túl földönkívüli. Maradtam inkább amatőr. Néztem rá kérdőn, hogy akkor hogyan tovább? – Biológushallgató vagyok. Első éves. Nem kis teljesítmény huszonkét évesen, mi? – mondta öniróniával. – Ne aggódj, én is huszonegy évesen kezdtem a főiskolát – csúszott ki a számon, pedig csak megnyugtatni akartam, hogy nem késő. – Jópofa egybeesés. Akkor van egy közös pontunk. – Talán több is... – vetettem fel bizonytalankodva, hogy meséljek-e neki a régi életemről. Aztán úgy találtam, hogy kicsit én is kitárulkozhatok. Nem veszítek vele semmit. – Én is kórházban kezdtem. – Beteg voltál? – Jaj, dehogy – mondtam nevetve. – Az ágy másik végén álltam. Nővér voltam. – Komolyan? – vidult fel erre az arca. – Miért örülsz ennek annyira? – Mert ritkán adódik alkalmam olyanokkal találkoznom, akik megérthetik egyáltalán, hogy miért hagytam ott az orvosit. Mind csak néznek rám, mint a hülyére. Te meg nem. Vagy igen? – Nem Richárd! Én is ugyanúgy menekültem el, mint te. Richárd hallgatott. Várta a folytatást, én meg kénytelen voltam belekezdeni. És valahol jól is esett kibeszélni magamból a több, mint tíz évvel ezelőtt történteket, mert egy hullámhosszon mozogtunk ezzel a fiúval. – Elég szimpla történet. Egészségügyi szakközépbe jártam, kaptam egy érettségit is, de nem sokkal később elegem lett. Kicsit megtanultam angolul, kihúztam bébisintérnek Britanniába, aztán mikor hazajöttem, Pesten telepedtem le. Kaptam egy jó kis ügyintézői állást egy fuvarozó cégnél. A főnök nem beszélt angolul, hát maga mellé vett. Támogatta, hogy iskolázzam be magam a külkerre. Tanulgattam egy cseppecskét, aztán felvettek. Hát ennyi. – Te mindig ilyen szerény vagy? – Miért lennék szerény? –Egy ilyen sztorit ilyen röviden előadni! Ez volt az a pont, ahol Doki mélyen a szívembe lopta magát. Soha nem értékelték még ennyire azt a rengeteg erőfeszítést, amire a legbüszkébb voltam: az önállóságom megszerzését. Kapásból rájött, hogy mennyi gyötrelem áll a könnyedén előadott történet mögött. – Tudod, a szüleimnek két elvárása volt, inkább magukkal, mint velem szemben, de az én bőrömre. Az egyik, hogy érettségizzek le, a másik, hogy szakmát is szerezzek hozzá. Választhattam a mezőgazdasági, a kereskedelmi meg az egészségügyi között. Rendben is ment minden, amíg munkába nem álltam, és egy éjszakai ügyeletben kifogtam egy válogatott bunkó társaságot. Állandóan csesztettek, hogy tele van a katéterük, meg hozzak fájdalomcsillapítót, meg nyissam ki az ablakot, meg kapcsoljam be a tévét, meg éhesek és nem maradt-e esetleg egy-két szelet kenyér a vacsorából. A főnővér egy idő után már csak röhögött, hogy jól kifogtam. Aztán amikor a szemközti szobában cseréltem az infúziós palackot, kénytelen-kelletlen kihallgattam a rólam folyó diskurzust. Az még a legkevesebb volt, hogy mekkora kufferbe hogyan jó pakolni. Nem is bírtam bemenni hozzájuk. Megkértem a főnővért, hogy intézze őket ő helyettem. Onnantól kezdve vége volt. Viszolyogtam a kórtermektől. Egyszerűen féltem bemenni egy-egy rázósabb szobába. Totál fóbiás lettem. Lehúztam még három kínkeserves hónapot, aztán újévkor dobbantottam. – Egyenesen Angliába?
– Már ha az olyan egyszerűen ment volna – nevettem egyet keserűen. – Első körben a szüleimmel kellett megküzdenem. Az volt a legborzasztóbb, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy akkor mégis, mit akarok csinálni. És nem tudtam mit válaszolni. Csak azt tudtam, hogy ki akarok lépni ebből az egészből. Tök mindegy volt, hogy mit, csak valami mást. Egészen elöntött a forróság, ahogy felrémlett bennem az a tizenegynéhány évvel ezelőtti tehetetlen állapot, amikor egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudtam semmi értelmes feleletet adni. Átkozott kutyaszorítóba kerültem. Persze, hogy anyáméktól vártam volna segítséget, hogy legalább ötleteket adjanak, amik közül választhatok, és utána támogassanak benne. De nem kaptam, mert a szabadságom mindvégig csak látszólagos volt. A belátásuk szerint mindig a legjobbat akarták nekem, de a választási lehetőségeket ők rakták elém. Én meg dönthettem róluk, hogy elfogadom. Az iskolaválasztásnál volt egy halvány próbálkozásom, hogy ha Barbara, a legjobb barátnőm az osztályból gimibe megy, miért ne mehetnék én is? Erre megkérdezték, hogy: „Bírni fogod?” Ilyen komoly ambicionálás mellett le is zártam magamban a témát, és a szakközép mellett döntöttem. A kecske is jóllakott, meg a káposzta is megmaradt. Tizennégy évesen le volt rólam a gond. Végigjárom a sulit, bekerülök az egészségügybe, lesz állásom, arra mindig van kereslet, és pályára vagyok állítva. Persze könnyű lenne elítélnem mindezekért a szüleimet, de ma már látom, hogy az az ő világuk volt, a maguk rendje szerint. Ha ki akartam kerülni belőle, magamnak kellett megküzdenem érte. És megadatott számomra a szerencse, hogy meggyőződésük ellenére nem álltak utamba, amikor első saját döntésemet meghoztam. És a hozzájuk kötődő legnagyobb tiszteletet máig az jelenti számomra, hogy túl tudtak lépni saját korlátaikon, és hagytak szárnyalni úgy, ahogy számukra ez sosem adatott meg. Sőt, azt is nyilvánvalóvá tették, hogy ha bukom a bolton, bármikor visszajöhetek, és kezdhetem onnan, ahol abbahagytam. Amikor újévkor a buszpályaudvaron búcsúzkodtunk, anyám a könnyeivel küszködve rebegte el, hogy a szobám visszavár, és az azóta is nekem van fenntartva. De a szüleimhez fűződő érzéseim túlságosan bensőségesek voltak ahhoz, hogy Richárddal megosszam, úgyhogy érzelemmentesen próbáltam folytatni. – Már majdnem beletörődtem a sorsomba – folytattam az elbeszélésemet –, amikor a Nagyi személyében megérkezett az egyszemélyes felmentő sereg. Ő látott már eleget az életben, és lazábban tudta kezelni a dolgokat. Felajánlotta az öregeimnek, hogy nyugodtan hozzá költözhetek, a közeli rendelőbe meg bekerülhetek laborasszisztensnek. Nincs ügyelet, és munka mellett tanulhatok is. Mondjuk, lehetnék szakképzett szülésznő vagy gyógytornász. Ezekből bármikor simán juthat az ember némi pluszkeresethez. Az őseim szemében a pluszpénz fontos érv volt, úgyhogy beleegyeztek. Velem meg madarat lehetett volna fogatni. De nem akarlak untatni. Bárgyú kis történet. – Egyáltalán nem untatsz. Sőt! Le vagyok nyűgözve. Folytasd, kérlek! – Te pesti gyerek vagy, úgyhogy nem biztos, hogy megérted. – Budai! – vigyorgott rám a száját szélesre húzva. – Tipikus pesti válasz – nevettem végre én is egyet. – Legalábbis egy kisvárosi kislány szemszögéből. Tudod mekkora váltás volt nekem a nagy budapesti élet? – El tudom képzelni. – Ahogy kitágult előttem a világ, annál jobban szerettem volna bekebelezni, csak azok a mocskos anyagiak nem engedték. Nem jártam én naponta bulizni, meg moziba, mégis egyre több igényem lett. Úgyhogy kénytelen voltam előremenekülni. Újra az ismeretlenbe kellett lépnem, de a Nagyi még mindig tartotta fejem fölött a védőernyőt. Sikerült meggyőznie a szüleimet, hogy minél többet látok, annál értékesebb vagyok, és a mai világban nyelvtudás nélkül nem sokra jutok. Eredetileg egy újdonsült barátnőmmel mentünk volna babysitter-nek Birmingham-be, de a Nagyi ennél előrelátóbb volt. Felkutatott egy családot az ismeretségi köréből, akinek volt már tapasztalata ez ügyben. Annyiban maradtunk, hogy beiratkozom egy intenzív kurzusra, hogy legalább alapszinten megtanuljak angolul, ők meg segítenek elintézni, hogy ugyanaz a család fogadjon,
akinél az ismerős volt. A Nagyit sem a falvédőről szedték le. Annál jobban szeretett, mint hogy csak úgy kiengedjen a vakvilágba. De, hogy a lehetőségekhez mérten minimálisra volt szorítva a rizikó, még így is nagy kaland volt. Mondhatom, életem nagy kalandja. Adott annyi élményt, hogy fáraszthatom vele majd az unokáimat is. És még angolul is megtanultam rendesen. A többi már nem érdekes. Kérjünk inkább még egy kört. Richárd szó nélkül felállt és a galéria korlátján át leszólt Sacinak két újabb italért. Közben derekasan elfogyasztottuk a kaját is, úgyhogy kiugrottunk egy újabb cigire az utcára, ahol aztán megtalált Pandora hívása. – Na, milyen volt? – kérdezte üvöltve a mobilba. Elvörösödtem, mert olyan hangerővel beszélt, hogy Richárd is hallhatta a kérdést. Zavaromban nem is tudtam hirtelen válaszolni, úgyhogy Pan hamar rájött, hogy még mindig a sráccal vagyok, és röhögve folytatta. Én meg próbáltam minél jobban a fülemhez szorítani a telefont, hogy minél kevesebb hang szivárogjon ki a készülékből. – Tudod, hogy a liliomtiprás a büntető törvénykönyv hatálya alá tartozik? – Nem tudnánk ezt később megbeszélni? Tíz körül felhívlak. – Ne add az ártatlant, én nem jelentelek fel – nevetett kegyetlenül. – Majd holnap rádcsörgök. Csak nehogy túl fáradt légy! – Jó, akkor tízkor hívlak. Csáó! – és letettem. De csak kicsivel tizenegy után hívtam vissza immáron saját kis zugomból. – Jaj Suzan, reméltem, hogy csak holnap beszélünk. – Te meg egy átkozott boszorka vagy. Olyan kínos helyzetekbe tudod hozni az embert. Nem tudnál halkabban beszélni a telefonba? – Miért? Megsértődött? – Egyáltalán nem. Nagyon is úriember. Képzeld, még haza is hozott taxival. – Kezdek irigykedni rád – és ezúttal tényleg éreztem valamiféle féltékenységet a hangjában. –Ne tedd! Azt se tudod, milyen szar helyzetben vagyok. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, két kezemet odaadnám, hogy ilyen pasim legyen. – Azért remélem, a korodat nem árultad el neki. – Nem kellett. Rájött magától. – Öltözködhettél volna fiatalosabban is. – Nem értesz te semmit! Ez a fickó egy amerikai szépészeti klinikán dolgozott fél évet. Az apjával melleket, meg arcráncokat varrtak fel naponta. Először még sikerült átejtenem, de aztán elég jól belőtte. Hat évet tévedett lefele, de szerintem azt is csak udvariasságból. – Még hogy úriember! – háborgott Pandora. – Egyáltalán, honnan veszi a bátorságot, hogy az éveid számán csámcsogjon. – Ne bántsd! Csak rántott camembert-en csámcsogott. – Nagyon véded! Találkoztok? – Nem állapodtunk meg semmiben. – Azt ne mondd, hogy még a telefonszámod sem adtad meg neki! – Még azt sem… – Legalább a barátnőddel lehetnél egy kicsit őszinte. Szerintem kavarsz valamit, csak nem akarod velem megosztani. Ezzel még önmagában semmi baj nem lenne, csak akkor meg minek hívtál fel. És ne add itt nekem az ártatlant, hogy ilyen tuti jó pasi, és még találkozni sem szeretnél vele. – Te meg egy roppant kegyetlen nőszemély vagy. Ha tudni akarod, éppen csak megemlítettem neki, hogy rajta vagyok a Facebookon. És szívem szerint igenis találkoznék vele, de csak mint
baráttal. És voltam annyira tisztességes, hogy ezt meg is mondtam neki. És te ezt épp olyan jól tudod, mint én. Nem lehet egy szakítás másnapján egy ilyen… – ... rázós kapcsolatba belemenni... – vágott közbe Pan. – Bla-bla-bla. – Igen! És ha lenne benned egy kis jóérzés, nem is élcelődnél rajta. Mert már nagylány vagyok, de még mindig fáj, hogy néhány napja kiebrudaltak, és könnyű lenne azt mondani, hogy nem maradt semmi nyoma. Ez a fiú nem egy könnyű nyári kaland, aki átsegít a nemi örömök kimaradásából adódó űrön. Ezzel a fickóval vagy testestül-lelkestül együtt élsz, vagy jobb, ha hagyod az egészet. – Jaj, Suzan! Ne légy már olyan naiv! Hány éves? De ez teljesen mindegy. Legyen mondjuk huszonéves. És akkor mi van?! Férfi már, csak nálad fiatalabb, és attól még nem lesz más. Ha tetszik, vedd el, és ne moralizálj, hogy tönkreteszed az életét, ha ne adj’ isten szakítotok. – Persze! Adjuk meg a húsnak, ami a húsé, mi? – Egész jó szemlélet – mondta kacarászva, bár tudtam, hogy ez csak duma. –Akkor ide hallgass! Tudd meg, hogy… – Hogy? – kérdezte szemtelenül. – Hogy… Igenis jól esne, de egyszerűen nem tudom felvállalni. Ezzel a fazonnal egy lelki síkon mozgunk, de ezt az érzést egyáltalán nem tudom szerelemmé konvertálni. És ennek csak két oka van. Az egyik, hogy tönkretenném, a másik meg, hogy… – Hoooogy? – kérdezett vissza újra affektálva. – Hogy még szinte ki sem hűlt az ágyam Steven melegétől. – Te tök hülye vagy! Te szeretted Stevent! És hagytad elmenni? – Azt majd én döntöm el, jó?! És lecsaptam a kagylót. Meg kell hagyni, Pan iszonyú jó érzékkel tudta eltalálni az ember fájdalmas pontjait, de mocskosul szükség volt a bántó őszinteségére, hogy szembe tudjak nézni önmagammal. A végsőkig tudta feszíteni a húrt, és kicsit sem érdekelte, hogy esetleg megorrolok rá miatta. Csak az volt fontos számára, hogy az én érdekeimet szolgálja. Már kezdtem bánni, hogy olyan durván szakítottam meg a vonalat, de nem lett volna igazi barátnő, ha ennyiben hagy bánatommal. Két perc múlva újrahívott. – Ne haragudj Pan! Azt sem tudom, ki vagyok, miért vagyok. Biztos igazad van, de… – Hagyjuk a süket dumát! – fogadta teljes természetességgel a bocsánatkérésemet. – Stevent majd helyreteszed magadban, csakhogy van itt még valami, amit szintén le kell tárgyalnod önmagaddal. És ez egy kicsivel rázósabb téma, mint Steven, meg az összes többi más. Le voltam döbbenve. Fogalmam sem volt, mi a frászt akar. – Áruld már el nekem is, mi lehet az! – Átlátok rajtad, mint kismalac az üveghegyen. – Hülye, agresszív kismalac! Tényleg nem tudom, mire gondolsz! – Nagyon is jól tudod, csak magadnak sem mered bevallani. Én is csak most jöttem rá. – Mire? – értetlenkedtem most már bosszankodva. – A horoszkópodra! Kurtafarkú vagy agresszív, tökmindegy. Malaca volt. Tényleg összejött az a kapcsolat, amit az az átkozott horoszkóp írt. Száz százalékos lettem, de rettenetes helyzetbe hozott. Ha hiszek benne, akkor nem jövök össze Richárddal, mert a horoszkópom megírta, hogy katasztrofális vége lesz. Ha nem hiszek, akkor sem jövök össze Richárddal, mert az agyammal tudom, hogy katasztrofális vége lesz, és akkor megint a horoszkópomnak van igaza, mert megírta, hogy nem szabad belekezdenem.
– Mi van? – adtam azért továbbra is az ártatlant. – Ez csak egy játék, Suzan! Csak azt akartam mondani, hogy ne vedd komolyan. Bárcsak tévednék, de szerintem kezdesz belegárgyulni. Próbálj meg visszatérni a Földre! – Ha még igazad is volna, Te mi a túrót gondolnál arról, hogy teljesen váratlanul véget ér egy másfél éves kapcsolatom, és kezdek belesodródni egy másikba, és az egészet előre megírta valaki egy magazinnál, akiről azt sem tudom, hogy kókler, vagy tényleg utánanézett a csillagállásoknak. – És ha utánanézett, akkor mi van? Tudod hány ember van, akire rá kellene illenie a leírásnak? Vegyük mondjuk csak a magyar lakosságot. Tízmillió ember. Abból vegyük le a gyerekeket, meg az időseket, mert rájuk eleve nem vonatkozik az állítások java része. Marad hatmillió. Annak az egy tizenketted részét teszik ki a mérlegek. Kábé ötszázezer ember. Te komolyan gondolod, hogy az elmúlt héten Magyarországon félmillió embertársaddal együtt ugyanazokon az eseményeken estél át? Vagy ugyanazokon kellett volna nekik is átesniük? – Nem róluk van szó, hanem rólam. Tudom, hogy hülyeség, de nem tudok szabadulni a gondolattól. – Akkor légy szíves nagyon gyorsan szabadulj meg tőle. Egyrészt tanácsolom, másrészt kérem. Soha időszerűbb alkalom arra, hogy kimosd végre az agyadat. Tudod, amolyan szellemi nagytakarítás. Mindenkinek szüksége volna rá, hogy legalább ötévente elvégezzen egy ilyet. – És mit tanácsolsz? Hogy csináljam? – Kezdd azzal, hogy lefekszel, és reggelig alszol, mint a bunda. Ha nem megy, akkor igyál vodkát sztereóban. Holnap tudni fogod. Okos kislány vagy. Menni fog! – Nem vagyok biztos benne, de azért köszi. Aludj jól Pan! – Szép álmokat Suzan! Késő volt már, úgyhogy nem akartam Pandorát tovább fárasztani kételyeimmel. Inkább egy meleg fürdő mellett döntöttem, és elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsát. Mondanom sem kell, nem sikerült. Csak úgy cikáztak a gondolataim a két férfi között. Nem ment az elalvás, úgyhogy Pandora rendelése szerint meg is ittam a két fél vodkát. Visszafeküdtem, de még mindig nem tudtam álomba szenderülni. Steven járt a fejemben, amikor egy este arra kért, hogy valami igazán szexis hálóinget vehetnék fel aznap estére. Az éjjeliszekrényen álló lámpa bordó fénye sejtelmesen világította be a szobát, ahol Steven egy szál boxeralsóban várta, hogy belépjek a fürdőből. Láttam az arcán az elragadtatottságot, és éreztem az orromban az arcszeszének az illatát. Ő is készült az alkalomra. Melléfeküdtem. Ő a hátam kezdte cirógatni, én pedig az arcát fogtam kezeim közé. Mélyen a szemébe néztem, és ahogy visszacsókolt, azon vettem észre magam, hogy már csak a bugyi van rajta azon a lányon, akit Steven ölelget, és hosszú, vörös haja van, és én az ágy mellől nézem, ahogy megcsalnak. Dühömben felborítom a bordó lámpaernyős kislámpát, amiből erre kihuny a fény, de a szuszogásuk nem marad abba. Lerogyok a fotelba, ahol sírni kezdek, de egy finom kéz végigsimítja az arcomat, gyengéden megfogja a kezem, magához húz, és hirtelen világosság támad, de nem vörös, hanem sárga fény özönlik a szemembe, és az a fény egy távoli csillag fénye, amire Richárd azt mondja, hogy az a szerencsecsillaga, és nagyon ritkán világít ilyen fényesen. Csakis akkor, amikor valami nagyon jó történik vele, és mohón megcsókolom, hogy ilyen gyönyörűt mutatott nekem, és már az ágyon fekszünk, amikor valaki bekopogtat az ajtón. Alighogy szétrebbenünk, egy fekete hajú lány lép a szobába, és fülig érő szájjal mutatkozik be: „Helló, Kinga vagyok.” Én pedig utálom Kingát, mert megzavarta édes kettesünket, de ő mit sem zavartatva elárulja, hogy ma különös égi jelenségeknek lehetünk szemtanúi, és nézzünk inkább a távcsőbe, mert ritkán látni ilyen csillagászati jelenséget. Mert ma az eddig ismert két legközelebbi bolygó kerül tökéletes együttállásba az Armateida naprendszerben és ez az esemény kilencszázkilencvenkilenc évenként csak egyszer fordul elő. És a keresőben megjelenik a két bolygó, és Kinga a szoba falára kivetíti a távcső képét. Aztán kicsit még állít az élességen, és egy férfi jelenik meg a falon, aki walkie-talkie-n közli épp valakivel, hogy gratulálok asszonyom az unokájához, tökéletes teste van, és csak egy icipici ráncfelvarrásra lesz
majd szüksége pár év múlva. De a fiammal megoldjuk! Segítek, tökéletes műtét lesz, elvégre a menyem nem kaphat akármilyen ellátást. És ekkor Kinga pár milliméternyit mozdít a távcsövön, aminek a képe ekkor már a másik bolygóra enged betekintést. Nézzétek, mondja Kinga, ez a bolygó csak kilencszázkilencvenkilencmillió kilométerre van az előzőtől, és újra állít egy kicsit az élességen, és a falon ekkor megjelenik a Nagyi, aki egy karosszékben ülve a walkie-talkie-ba csak azt hajtogatja, hogy mikre nem képesek ezek a fiatalok, csak a csillagokba bámulnak, és nem értenek semmit. És akkor hirtelen előkapja a mobilját és feltárcsáz egy számot, és én tudom, hogy engem hív, úgyhogy a mobilom után nyúlok a retikülömbe, és amikor megcsörren, azonnal megnyomom rajta a kis zöld gombot. De amint a fülemhez emelem a falra vetített képen már Pandora vigyorog rám, és a mobilból is ő szólal meg, hogy „Helló Suzan! Találtál már magadnak pszichiátert?” Verejtékben fetrengve ébredtem fel. Hánynom kellett. Térdre borultam a nagy fehér porcelán isten előtt, újra fogat mostam, de a rossz szájíz megmaradt. Nem mertem elaludni. Sosem volt a kislámpámon vörös lámpaernyő. És a Nagyi sem használt soha mobiltelefont. Mosd ki az agyad… – visszhangoztak bennem Pandora szavai. Legszívesebben üvöltöttem volna, csak a szomszédok édes álma tartott vissza a hangos elbődüléstől. A francba… a francba, a francba, a francba… A lakásban fekete sötétség uralkodott, csak a digitális óra zöld kijelzője vetett halvány fényt a bútorokra. A számlapjára applikált ledek egy óra harminchét percet mutattak. Nem bírtam tovább, előkerestem a mobilom. – Szia Pan! Alszol? – Nem – hangzott az éterből a kissé kelletlen hang. – Egyedül vagy? – Igen. – Felmehetek hozzád? – Fel. Az időpontra való tekintettel nem csodálkoztam különösebben barátnőm szűkszavú válaszain. Hamar összekaptam a cuccaim, és egy taxival átvitettem magam a városon. Pandora nem hazudtolta meg önmagát. Miután az éjszaka közepén felzavartam, képes volt a saját ágyát nekem átengedve a nappaliba költözni. – Alszom én a kanapén – próbálkoztam erőtlenül, bár előre tudtam, mi lesz Pan válasza. – Nem! – utasított vissza ellentmondást nem tűrő hangon. – Ezt neked készítettem elő. – Te egy angyal vagy. Hogy hálálhatom meg neked? – Úgy, hogy hagysz aludni. Jó éjt! És mint egy jó anya, lekapcsolta a villanyt.
