.INGUSZ IVÁN.
.Viz(l)elet. A
Ez a fél évszázados megfigyelés nem ment át Magyarországon a köztudatba. A pszichológia az emberek fejében itt is nagyhatalommá vált, a szül√k pedig elvesztették ártatlanságukat. Most a pszichológia mint „tudomány” jutott el oda, amit minden „ártatlan” anya tudott: gyereke, születése pillanatától testi-lelki értelemben ki van szolgáltatva, de mégis abszolút szuverén lény. Tudom, hogy patetikusan hangzik, de mégis megkockáztatom: ha az embereket sokáig nem tekintik egyenrangú partnereknek, érthet√bb, ha √k sem tekintik gyerekeiket annak, amikor már lehetne. Valószín∫leg nem véletlen, hogy a szoptatás olykor kétséges, de inkább a dependenciát er√sít√ liberalizálása (vagyis hogy szopjon a gyerek, ameddig akar, majd jelzi, ha eljött a leválás ideje) jóval er√sebben hatott. A rendel√kben megjelentek azok a tehetetlen anyák, akik képtelenek leválasztani két-három éves, már játszótéren játszó gyerekeiket. A mai gyerekeknek már papírpelenka jutott. A szül√k ma saját és gyerekük kényelmetlensége miatt kevésbé vannak rászorítva a szobatisztaság elérésére. A „modern” anya megtanulta, hogy a szobatisztasággal nem kell foglalkozni. Viszont nem ugyanaz beavatkozni a gyerek testi folyamataiba, vagy egyáltalán tudomást sem venni róla. Az anya érésr√l alkotott elképzelései, ha nem is mágikus úton, de nagymértékben befolyásolják a gyerek fejl√dését. Ha leveszi a napirendr√l a kérdést, ha √ maga kevésbé lesz lelkileg érdekelt a fejl√désben, mi motiválja akkor a gyereket, akinek – hála a pelenkaiparnak – már alig van visszajelzése a nedvességr√l? E cikket olvasó feln√tt nagy valószín∫séggel „szobatisztaságra szoktatáson” ment át, tehát abból a feltételezésb√l indultak ki a szülei, hogy valamir√l le (a
szobatisztasági szabályok és szokások koronként és kultúránként eltér√ek, de minden kornak tapasztalnia kell, hogy az emberek el√bb-utóbb szobatiszták lesznek. A civilizáció a szobatisztaság elérésekor nyújtja be els√ számláját az addigi gondozásért, táplálásért. A gyerek ekkor találkozik el√ször az ösztönkorlátozás kívánalmával, mostantól magának kell akarnia azt, amit mások akarnak t√le. Az adott kor önmagához való viszonyát is tükrözi, mikor és hogyan indítja el a szocializációt, és ha van, milyen ideológia áll amögött, ahogyan a gyereknek saját záróizmai feletti uralmát el kell érnie. Tulajdonképpen azt mutatja meg, mennyire bízik a feln√tt társadalom magában, azaz, mit gondol, mennyi önálló lemondás árán éri meg gyerekének az adott korba beleszületnie. Mi pszichológusok pontosan tudjuk, mennyi kés√bbi lelki probléma forrása a szobatisztaságra szoktatás, át is kereszteltük szobatisztaságra nevelésnek, s√t eredményeket is értünk el felvilágosító munkánkkal. Igaz, néha kétséges kimenetellel. Azzal, hogy a „tudomány” nevében beszélünk, olykor sikerül az anyákat elbizonytalanítanunk, spontaneitásukat megingatnunk. Csak remélni tudom, hogy ez a tanulmány nem áll be ezek sorába. A kockázat nagy, mert a pszichológia nyelve egyrészt gyakran ijeszt√ lehet a laikus számára, másrészt a szorongó mindig megtalálja szorongása tárgyát. Ma már aki kicsit is odafigyel a gyerekére, nem mer a józan eszére-szívére hallgatni, mert a felvilágosítás azt sugallja, a gyereknevelés bonyolult szakma, amit ki kell tanulni. De minket is csak anya szült-szocializált. Sokáig eszünkbe sem jutott, hogy ha hagyjuk, a szfinkter kontroll egy érzelmileg jól tartott gyereknél mindennem∫ szoktatás, nevelés nélkül önmagától is kialakul.
85
Ingusz Iván
piszokról) és valamire rá (a tisztaságra) kell szoktatni gyereküket. Talán nem gondoltak arra, hogy ez hasonló ahhoz, ahogyan a háziállatokat szoktatják, de f√ vonalaiban akár gyengéden, akár er√szakosabban, valószín∫leg mégis egy feltételes reflex kialakítására törekedtek: szükségét akkor végezze el, amikor a bilire ültetik. Eltér√ álláspontok voltak Magyarországon arról, hogy mikor legyen a gyerek legalább nappalra szobatiszta. Természetesen meg kellett várni, hogy ülni tudjon a baba, de általában igen korán, másfél-két éves korban várták el ezt az anyák. A feltételes reflexes tanulást egyébként könny∫ elérni. Az anyák kiismerik gyerekük anyagcseréjének ritmusát, és a megfelel√ id√ben ráültetik a gyereket a bilire. A figyelmes és praktikus anya játékot ad a gyerek kezébe, hogy az lekösse magát, és ne másszon el, majd amikor sikerül a bilibe pisilnie vagy kakilnia, nagy ünneplésben tör ki. A gyerek az anyja öröm- és szeretet-megnyilvánulása kedvéért megtanulja a bilibe végezni a dolgát. Freud szerint ez az els√ ajándék, mert a gyerek észreveszi, hogy az anyja számára ez értéket jelent. Így az ekörül kialakuló konfliktusok kés√bb a túlzott nagylelk∫ség, könnyelm∫ség, illetve a sz∫kmarkúság és makacsság karaktervonásaiban köszönnek vissza. A gyerek szekrétumaira kezdetben még mint a saját testének részére tekint. Ezért sem érti, hogy aminek ennyire örültek, miért látják egyszer csak olyan gusztustalannak, hogy hozzá sem lehet érni, és ha ilyen fontos volt, miért tüntetik el egy érthetetlen és félelmetesen zúgó helyen. A modern kor a bili helyettesítésére feltalálta az „anyabarát”, WC-re helyezhet√ ül√két. Erre jegyzi meg S. Fraiberg,1 hogy kíváncsi lenne, hogyan tudná egy feln√tt szorongásmentesen a dolgát végezni, ha egy óriásokra méretezett fürd√szobában egy derékig ér√ WC-re kellene felülnie, még akkor is, ha tudná – szemben a gyerekkel –, hogy nem zuhanhat bele. A nem túl teljesítménycentrikus anya megérzi, hogy mikor elég érett a gyereke a szobatisztaságra szoktatásra, és a gyerek együttm∫ködésére támaszkodik. Pelenkázásnál érdekl√dést mutat a pelenka tartalma iránt. A gyerek, amikor kibontják, úgyis azt pisili le, akit szeret, és az anyák ösztönösen tudják ezt, így aztán játékos bosszankodásánál jóval nagyobb a kölcsönös öröm. Lassan a gyerek, látva, hogy a dolog az anyjának fontos, maga is érdekl√dést kezd mutatni saját testi m∫ködése iránt. De még így is szerencséje kell, hogy legyen az anyának, mert ott sem biztos, hogy a záróizmai feletti kontrollra idegrendszerileg már érett, ahol a gyerek bels√ elhatározása már megszületett. Ennek központja ugyanis a leg-
kés√bben ér√ homloklebenyben van. Így aztán gyakoriak lehetnek a visszaesések. Nemcsak a régebben alkalmazott er√szak, hanem a csalódott, szomorú anya látványa is büntetésként hat a gyerekre. Paradox, de nem teljesen érthetetlen módon egy, a Lóczy csecsem√otthonban végzett vizsgálat2 hívja fel a figyelmet arra, hogy a gyerekek még anya nélkül, gondozón√k segítsége mellett is képesek lesznek önmaguktól a szfinkter kontrollt biztonságosan elérni. A gondozón√k nem tesznek mást, mint a gyereket megismertetik a bilivel, de nem ültetik rá. Megvárják, hogy a gyerek maga kérje. Ha kérdezik, nem rejtik véka alá, hogy √k is járnak WC-re. Ha látják, hogy a gyerek éppen a dolgát végzi a pelenkába, megjegyzik, hogy kakil, vagy csak egyszer∫en megkérdezik, éppen mi történt. Ha a gyerek kéri a bilit, elismerés van, ünneplés nincs. Ha a bilin nem történik semmi, nem tesznek megjegyzéseket. Ilyen egyszer∫. El√fordul, hogy a gyerekek már érettebb társaikat kezdik utánozni, de ezen az úton nem alakul ki a kontroll, csak akkor hatnak serkent√en a társak, ha már bizonyos jártasságot megszereztek. A gyerekek átlagosan hároméves korra érik el, változó visszaesések mellett a szfinkter kontrollt. A vizelet szabályozása el√bb vagy párhuzamosan történik a széklet szabályozásával. Az egyes szám els√ személy használata minden esetben megel√zte a kontroll kialakulását. Az énnek tehát bizonyos elhatárolódást és integrációt kell elérnie ahhoz, hogy a függ√séget jelent√ pelenkától és az ezzel együtt járó közvetlen testi kapcsolattól √ maga akarjon elszakadni. A szfinkter kontroll kialakulása a biológiai érettségen túl az én érettségét√l függ. Erre a korra már kialakul bizonyos távolság anya és gyereke között. Ezt a távolságot a beszéd mellett az AZONOsulás kezdi áthidalni. Az azonosulás során az én magába vetíti az azonosulás tárgyát. A „tárgy” kifejezés pszichoanalitikus értelemben a másik embert jelöli, úgy, mint például az érzelmek tárgya. Ebbe éppúgy beletartoznak a másikra vonatkozó tudatos és tudattalan fantáziáink és az ezekhez kapcsolódó elhárításaink (vagyis ahogyan az ember a másikat belülr√l megalkotja), mint az a hatás, amit a másik ember gyakorol ránk. Az azonosulás feltétele, hogy többé-kevésbé reálisan észleljük a másikat. Az azonosulás tárgyával való további kapcsolatunkban megszilárdul a tárgy bels√ képe, és ezzel párhuzamosan az √róla kialakított kép átalakítja az önmagunkról alkotott bels√ képünket is. Önmagában maga a kiválasztás, hogy a tárgy melyik aspektusát vetítsük magunkba, melyiket ne, el√segíti az önmagunk és a másik közötti dif-
86
Viz(l)elet
ferenciálódást.3 A gyereket a szfinkter kontroll önálló elérésében az azonosulás vágya hajtja, mert olyan akar lenni, mint az anyja, az apja vagy akár nagyobb testvére. Az azonosulás természetesen nem konfliktusmentes, csak itt a konfliktust nem a küls√ szül√i kényszer váltja ki, hanem belül zajlik, a gyereknek saját félelmeit, ösztöntörekvéseib√l fakadó ellenállását kell leküzdenie. Láthatóan az elt∫nést√l kezd el szorongani. Nemcsak a bili tartalmának mint önmaga részének elt∫nése, hanem önmaga teljes elt∫nésének félelme is foglalkoztatja. Ez az az id√szak, amikor a gyerekek a fürd√kád lefolyójától kezdenek félni, egészen odáig, hogy hirtelen megtagadják a fürdést, mert attól félnek, hogy lefolyhatnak a lefolyón. Két-három éves korban kezdik a nemi különbségeket felfedezni, és ezzel együtt megjelenik a kasztrációs félelem és a péniszirigység, ami a pisilés során meg is fogalmazódik. A kisfiúk büszkék fütyül√jükre, f√ként, amikor megtanulnak állva pisilni, de mivel a lányoknál nem látnak ilyet, látható aggodalom forrásává válik, vajon örökre olyanok maradnak-e, amilyenek. A lányok jó része viszont megpróbál „fiúsan”, állva pisilni, és gyakran hangot adnak annak, hogy szeretnének fiúk lenni, vagy remélik, ha nagyok lesznek, azzá válhatnak. A szfinkter kontroll begyakorlása során a figyelem a hólyag és a végbél erotikus izgalmai felé terel√dik. A vizelet és széklet visszatartásával játszanak. Gyakran látni a bepisilés határán ugráló gyereket, aki, ha kérdezik, kell-e, kitart amellet, hogy nem. A természetes szorongások és izgalmak hatására megn√ a záróizmok körüli autoerotikus aktivitás, ezt tekintjük az anális-uretrális kornak. Megtanultak lemondani kedvünkért szekrétumaikról, azt is megtanulták, hogy az „pfuj”, kárpótlásul viszont nagy élvezettel „csúnya szavakat” kezdenek el mondogatni, f√képp, ha látják, hogy ez a feln√tteket bosszantja.4 Minél kisebb küls√ kényszer árán éri el a gyerek a szfinkter kontrollt, annál inkább átéli az önszabályozás, az önmaga birtokbavételének éner√sít√ örömét, és így annál kevésbé kell daccal, makacssággal szembeszegülnie a feln√tt akaratával, hogy énjét megvédje. Noha nyilvánvaló az összefüggés a bepisilés és a szexualitás között, az enurézist már a negyvenes években inkább az énmechanizmusok, f√ként az azonosulás zavarának tartották. Freud maga az enurézist ejakuláció ekvivalensnek tekintette, amit igazol az a tapasztalat, hogy az enurézis általában a serdül√kor beköszöntével spontán módon abbamarad.5 A gyermeki szexualitás jelenléte f√ként azokban az
esetekben követhet√ jól nyomon, ahol az enurézis éjszaka, a már megszerzett szfinkter kontrollt követ√en lép fel. (Ez alól kivétel, amikor a testvér születését követ√ féltékenység miatt pisil be újra a gyerek, hogy az anya addigi teljes figyelmét így szerezze vissza.) Az éjszakai bepisilés a világ el√tt ugyanolyan titkos, mint a szül√k szexuális élete. A gyerekek tudják és olykor az „√sjelenetre” utalva meg is fogalmazzák, hogy éjszaka izgalmasan félelmetes dolgok zajlanak. Az izgalmat maguk is átélik, ezt jelzi a bepisiléssel párhuzamosan intenzívebbé váló maszturbáció.6 Ugyanakkor a tünet önmaga el√tt is titkos, hiszen éjjel álmában történik, csak a végeredményt észleli. Természetesen nagy a szerepe annak, ahogyan a bepisilést a szül√k fogadják. Tényleg nem jó dolog mindennap ruhát, ágynem∫t mosni, de a szül√ haragja, akárha tehetetlenségb√l fakad is, mégsem hozza meg a kívánt eredményt, ugyanis a gyerek nem akarattal pisil be. Ha valahol akár nyíltan, akár burkoltan a megszégyenítés, büntetés dominál, ott az öröm és a kín, a vágy és a tiltás végzetesen összefonódhat, csereszabatossá válhat, és ez az ember kés√bbi örömszerz√ képességét csorbítja. De a bepisiléssel való túlzott, akár jóindulatú, empatikus foglalkozás sem csökkenti az enurézist, ahogy azt a szül√k gondolják. Ez egyébként minden gyerekkori tünetre igaz. Minél kevesebb családi figyelem összpontosul egy tünetre, annál könnyebb a kezelése. A meglév√ tünetnek ugyanis az a tulajdonsága, hogy hajlamos magába szívni az eredeti konfliktuson túli jelentéseket is. A gyerek egy újabb konfliktusra általában nem tünetváltással vagy újabb tünet megjelenésével válaszol, hanem eredeti tünetét hangszereli át és mélyíti el. Az enurézis esetében ez még inkább így van, mert a szül√k – tulajdonképpen sokszor érthet√ – preventív intézkedéseikkel valójában a gyerek izgalmában vesznek részt, és ezzel óhatatlanul tovább izgatják gyereküket. Az én m∫ködési zavarára az enurézisben azért figyelhettek fel korán, mert els√ként itt mutatkozik meg, miként befolyásolják az ösztöntörekvések az alakuló én fejl√dését. Rotter Lillian 1943-ban írott tanulmányában7 olyan én-pszichológiai gondolatokat vet fel, amelyek csak jóval kés√bb, a neurózisnál súlyosabb személyiségzavarokat mutató betegek megismerése során köszönnek vissza. Rotter Hermann Imre8 gondolatából indul ki, aki szerint a vizualitást megel√z√en kétfajta √si tájékozódási mód van: a h√ és a szag utáni tájékozódás. A h√tájékozódás a meleg kereséséb√l áll, célja a h√veszteség elkerülése. A szag, minthogy mindenütt terjed a térben, alkal-
87
Ingusz Iván
massá válik az anya keresésére, megtalálására. Hermann szerint a libidófejl√désben a h√orientációnak az uretralitás, a szagorientációnak az analitás felel meg. A hideg és a meleg találkozásakor megkezd√dik a kett√ egymásba áramlása, kiegyenlít√dése. A h√orientáció jellemz√je az, hogy énhatárokat nem tisztel√ átfolyásos állapotot hoz létre, amelyben az én és nem-én egybemosódik. Ez nem valódi azonosulás, csak annak el√foka. Az uretrálerotikus tehát az összefolyás-átfolyás regresszív állapotába kerül. Rotter feln√tt betegeinek gyerekkori enuretikus múltját vizsgálva úgy találta, hogy az enuretikusok családjában a szerepek a határokkal együtt elmosódnak, a családi relációk összefolynak. A szül√k nem alkotnak gyerekeikkel önálló egységet, inkább saját szüleik gyerekei, mintsem valódi szül√k. Az ilyen családban felnöv√ emberek kés√bb önmaguk is határproblémákkal küzdenek. Indulataikat nem tudják „visszatartani”, és a kívülr√l jöv√ hatásokkal szemben is védtelenek. Ezeknek az embereknek az énje labilis, gyerekkorukban pedig szinte permeábilis volt. Betegeinek fantáziájában a víz-vizelet olyan anyagként jelenik meg, amely egyszerre köt össze és választ el, életükben pedig egy id√ben vagy egymást váltva vágytak a totális egybefolyásra és az elmenekülésre. Az enuretikus gyerek gyakran kerül szégyenhelyzetbe. Itt is Hermannra hivatkozik, aki behatóan elemezte a szégyenérzést. Míg a szorongó ember a szemével keresi a védelmet a másiknál, addig a megszégyenített, kerülve a szül√ haragját, lesüti szemét, bénultságában szinte a föld alá süllyedne. A szégyen megparancsolt érzelem: parancs az alávetettségre, már-már az eltárgyiasulásra. Mindeközben az én határai feloldódnak. De nincs lehet√ség a haragvóban megkapaszkodni, mert a villogó szemek kizárják a megszégyenítettet a családból, csoportból, olykor az egész nemzetb√l, és ez megakadályozza a vele való azonosulást. Így a gyerek egy preidentifikációs, énvesztés közeli állapotba kerül, amelyben dezorientálttá válik. Az enuretikus álmában újra önszabályozás nélküli csecsem√vé válik, a vizelet kiengedésével tudattalanul az anyjával való √si összeolvadáshoz tér vissza, míg nappal éppen az én ellágyulásának, feloldódásának fenyegetése miatt különállását kell hangsúlyoznia olykor egészen a modorosságig men√ távolságtartással. Ám az enuretikus gyerek ördögi körbe kerül a corpus delicti miatt: újra és újra szégyenhelyzetben találja magát, és ez épül√ határait megint lerombolja. A gyerekkori uretrálerotikus szorongások leküzdésére a kés√bbiek során sajátos jellemvonások épülhetnek ki. „Az uretrálkarakter nem visszatartja
mindazt, amit az uretrálerotikus kienged magából – írja Rotter. Az √ tartózkodása távolságtartásból keletkezett, érzelmi szárazságát az ellágyulástól való félelem tartja fenn…” Még egy fontos, már Freud által említett tulajdonságról beszél, az ég√ becsvágyról, amely a szégyen és az ebb√l adódó kitaszítottság jóvátételére születik meg. Az addig szégyenében alárendelt, az emberek fölé akar emelkedni, és engedelmességre szorítani másokat. A szobatisztaságra szoktatás engedelmességet követel, és ha ezzel összekapcsolódik a szégyenérzet, az annak bevallásával jár, hogy az ember alárendeli magát.9 Az engedelmességre nevelés elleni tiltakozásban, az engedetlenségben, önfej∫ségben felfedezi az öngyógyító tendenciát. „Kezdetben még a szül√k fogadnak szót a csecsem√nek” – mondja Hermann, csak kés√bb lépnek fel követelésekkel. Az épp szobatisztává lett gyerek, ha az anya távol van, bepisil. Csak kés√bb függetlenedik a konkrét személyt√l, mégpedig azért, mert a távolság el√ször fokozott szorongást vált ki, amit engedelmességgel gy√z le. Ez már az azonosuló énnel szövetkez√ felettes-én kezdeménye. Nyilvánvaló, hogy a szobatisztaságra szoktatás vagy a szfinkter kontroll kialakulása a gyerek ödipális, kb. négy-öt éves kora el√tti ún. preödipális szakaszában zajlik le. A preödipális kor történései természetszer∫en hatnak ki a személyiség strukturalizációjára, vagyis arra, hogyan fejl√dnek ki és milyen kölcsönhatásban élnek majd együtt a különböz√ lelki intézmények, azaz: az én, felettes-én és ösztön-én. Meg kell különböztetnünk a már többé-kevésbé kialakult személyiségstruktúrán belüli konfliktust a struktúra kialakulásának elégtelenségét√l. Így a preödipális koron belül is különbség van az infantilis szexuális ösztönökön keresztül létrejöv√ vagy a még éretlen én által inadekvát módon elintézett konfliktusok, és magának a struktúraépít√ folyamatnak az elakadása között. Más ugyanis a viszony ahhoz az ödipális tárgyhoz, akit a gyerek már saját érzelmi kezdeményezésének független célpontjaként érzékel (pl. mondjuk az ödipális rivalizálása tárgyaként), és más ahhoz, akit még önmaga részeként érzékel.10 Forduljunk most vissza a szfinkter kontroll elérése el√tti id√szakhoz, hiszen ezen múlik a kés√bbi azonosulás sikeressége. Az anya gyerekére vetül√ tudattalan fantáziái az anya–csecsem√ kapcsolat interakcióiban kelnek életre, és meghatározó módon alakítják a csecsem√ bels√ világát. A terhes anyák tudatos fantáziáinak alakulását vizsgálva az figyelhet√ meg, hogy a terhesség hetedik hónapjáig a fantáziák mennyisége folya-
88
Viz(l)elet
matosan n√, majd ezt követ√en hirtelen csökkenni kezd.11 A növekv√ fantáziák segítenek az anya lelkébe fogadni jövend√ gyerekét. A fantáziák csökkenése pedig azt jelzi, hogy az anya tudattalanul arra teremt lehet√séget, hogy születend√ gyereke szabadon lehessen olyan, amilyen valójában az anya fantáziáitól függetlenül lesz. Természetesen a fantáziák egy jó része tovább él, és a csecsem√vel való kapcsolatban projektív kifejezést öltenek. Valójában projekció nélkül elképzelhetetlen empátiával fordulni az újszülött felé, hiszen szükségleteit eleinte az anyának szó szerint ki kell találnia. Ez a helyzet persze nem lehet szorongásmentes. Már a terhesség elején megjelen√ fantáziák jelzik a tudattalan fokozatos megnyílását. A saját testre figyelés feler√síti a regresszív tendenciákat, és ez egybemosódik a jövend√ gyerek libidinózus megszállásával. Ez a regresszió készíti el√ az anya ráhangolódását a csecsem√re. Ebben a regresszív állapotban a csecsem√vel való azonosulása segíti az anyát a gondozási helyzetekben. Az anyai azonosulás feleleveníti az anya saját anyjához f∫z√d√, egészen a preverbális korba visszanyúló kapcsolatát, ahol a testi állapotok: a b√r, a zsigerek, szagok, hideg-melegérzések mind a saját anyjával való együttesség élményét idézik fel, és most ezek igazítják el gyerekének érzéseiben. Ez az anyai azonosulás csak ott lép tévútra, a projekciók csak ott válnak zavaróvá, ahol az anya múltbeli konfliktusai és szorongásai olyan betolakodó fantáziákat aktiválnak, amelyek a szorongás elhárítását azzal segítik el√, hogy a csecsem√ mintegy megszemélyesíti ezeket. A nagyon er√s szorongások és fantáziák következménye az lesz, hogy az anya kevésbé érzékeli a valódi gyerek jelzéseit, vagy csak azokat fogja fel megfelel√en, amelyek a fantáziáiban lév√ gyerekkel megegyeznek.12 Ha az anyát az újszülött a saját elhárított, elnyomott szorongást kelt√ érzéseire emlékezteti, akkor a gyerek keltette érzésekre hasonlóan fog reagálni, ahogy azt önmagán belül teszi. Vagy egyszer∫en észre sem veszi, vakfoltja lesz a gyerek bizonyos jelzéseire, vagy felveszi a küzdelmet ellenük. Például az anya saját agresszív érzéseivel küzdhet, és ezért igyekezhet ezeket önmagán belül eltüntetni. Ebben az esetben a gyerek motoros aktivitását, mozgékonyságát vagy akár sírását agresszív követelésként élheti át, és mint ilyenhez viszonyulhat. Persze ahol a szorongások és fantáziák nem átüt√ erej∫ek, ott nem történik baj, hiszen a csecsem√ és anyja között kölcsönös kapcsolat van, amelyben az interakciók egybecsiszolják a fantáziákat a realitással.
Vegyünk egy témánkhoz közel es√ példát, a pelenkázást, ami általában a közvetlen szemkontaktusra, az intim kommunikációra alkalmat adó helyzet anya és gyereke életében. Ha az anya nem szereti a pelenkázást, és gyorsan túl akar lenni rajta, mert a gyerek nemi szervei körüli tisztogatás nem a kapcsolat intim pillanait jelenti a számára, hanem épp ellenkez√leg, tudattalanul összekapcsolódnak benne a gyerek szekrétumai szexuális szorongásaival, ott megjelenhet az undor. A csecsem√ a pelenkázás során újra és újra átél egyfajta sietséget, továbbá, hogy a „szabadon, pelenka nélkül lenni” testi jó érzése az anyából nem örömöt vált ki, hanem valamilyen rossz érzés leküzdését, távolságtartást, és végül, hogy az intimitáshoz inkább felöltözve jut hozzá, mint meztelenül. Kés√bb, a szfinkter kontroll kialakulásakor (amit az anya, talán nem is tudatosan, már türelmetlenül várt) anya és gyereke formailag nagyon jól és zökken√mentesen kooperálhat egymással. A gyerekben mégsem az alakulhat ki, hogy „ajándékot” adott az anyjának, hanem hogy kirekesztett, kiküszöbölt önmagából valamit, ami a saját teste m∫ködéséhez tartozik, mégis elfogadhatatlan. Err√l az érzésr√l van ugyan valami gomolygó bels√ élménye, de mégsem tudhatja, mi az, csak azt, hogy zavarta a kapcsolatukat. A gyerek számára szolgálatkészsége, ami a szfinktere feletti uralom megszerzésében nyilvánult meg, közvetlen jutalmat hoz. A feln√ttek ugyanis túl könnyen keverik össze a szolgálatkészséget, engedelmességet a növekedéssel, fejl√déssel. A valódi érési folyamatok elkerülhet√vé válhatnak ilyen azonosulások egész során keresztül, úgy, hogy ami ezeket m∫ködteti, az nem egy valódi, hanem hamis bels√ mag lesz. Mindeközben ami valóban √ lenne vagy lehetne, önmaga számára is rejtetté válik, és elszakad az eleven, életteli élményekt√l.13 Ez végül a kés√bbiek során oda vezethet, hogy bár látszólag önmaga és a külvilág számára is jól és zökken√mentesen m∫ködik, maga sem tudja mit√l, de szenvedni kezd, mert valahogy az élete hamissá és irreálissá vált. Felmerül azonban a kérdés, hogyan képes a csecsem√ észlelni az anyán megnyilvánuló érzelmeket, és hogyan tanulja meg, hogy egyáltalán mit érez √. Az erre adható válasz, dacára annak, hogy egyre több kísérleti bizonyíték mutat ebbe az irányba, egyel√re hipotetikus. Gergely és Watson elgondolása szerint a csecsem√ egyfajta természetes szociális biofeedback tréning útján tanulja meg a saját érzéseit azonosítani.14 A biofeedback tanulás során sikeresen észlelhet√vé lehet tenni az ember számára olyan, addig
89
Ingusz Iván
nevezték ugyan magyarul személyes énnek, mégis, talán rövidsége miatt, az angol szelf szó honosodott meg a jelölésére. A szelfnek mint önmagunkra vonatkozó lelki tartalomnak id√beli folyamatossága van. Habár nem része a lelki szerkezetnek, a szelf szilárdsága fontos szerepet játszik a szerkezet intézményeinek, az énnek, felettes-énnek és ösztön-énnek harmonikus együttélésében.16 Most térjünk vissza a már említett példánkhoz, a pelenkázás helyzetéhez. Az anya nem a pelenkából kiszabadult meztelen gyereke testi jóérzését, örömét tükrözi vissza, hanem valamilyen, az undorhoz közel es√ érzést. Ebben az esetben a gyerek nem a valóban átélt érzelmi állapotát látja az anyján. Nem lévén azonban más út, akként fogja érzelmi állapotáról kialakítani saját bels√ képét, ahogy azt a megjelen√ érzelmi állapot során az anya visszatér√en megjelenítette neki. Így a pelenkázásnál átélt primér testi örömét nem fogja tudni az érzések repertoárjába felvenni, ehelyett tévesen valamiféle viszolygást fog észlelni. Ez egy lépés lehet a hamis szelf kialakulása felé. Ahol a szelf nagy része eltorzul, és hamis tartalmakkal telít√dik, ott az ember önmagán belül nehezen tájékozódik az érzéseiben, és csak az √t tükröz√ másik emberrel kiegészítve érzi hitelesítve magát. Azt kell gondolnunk, hogy a Rotter Lillian által leírt, generációkon átível√ én-permeabilitás gyökerei valahol itt kereshet√k. A határokat elmosó családban felnöv√ emberekb√l, akik maguk sem érzik pontosan, hol vannak √k és hol kezd√dik a másik, szül√vé válva er√s szorongást válthat ki az újszülött, akinek a testét – természetes módon – az anya kezdetben szinte magáénak érzi. Ha az anya szorongása énhatárai lezáratlansága miatt tovább él, akkor átfolyóvá és betolakodóvá válhat, mintegy megfellebbezhetetlenül magáénak érezve gyereke testét és érzéseit. Ilyen anyakép élhet Woody Allenben is, akinek filmjeiben visszatér√en azt a pillanatot látjuk, amint az addigi partnerével való teljes egybeolvadásból épp kiszakítja magát, mert a kapcsolat végén már rendre elveszítette kontúrjait, hogy aztán újabb és újabb analitikusnál egy életen át heroikus és önironikus kitartással próbáljon meg valamiféle öndefinícióhoz jutni. A hamis szelf törékeny ugyan, de elegend√ szilárdságot érhet el ahhoz, hogy a struktúraépít√ folyamatot és egyben az azonosulás megindulását ne akadályozza végzetesen, még akkor is, ha ez a struktúra küls√ vázú, csupán szolgálatkész azonosulásokon nyugszik. A struktúraépít√ folyamat azonban elakad, és deficites marad, ha a gyerek és a még szelfjének részeként érzékelt szül√ közötti egység – amit a kölcsö-
nem észlelhet√ bels√ állapotát, mint például a vérnyomás. Ha a vérnyomás alakulását, változásait folyamatosan kihangosítják vagy láthatóvá teszik, és ezt többször megismétlik, akkor el√bb-utóbb az ember érzékennyé válik vérnyomásának egész kicsi változásaira is, s√t ily módon olykor a bels√ állapotok ellen√rzése is kialakítható. Az elgondolás szerint a csecsem√ még nem azonosított érzelmi állapotai bizonyos bels√ fiziológiai állapotokkal és küls√ jegyekkel, úgymint mimika, hang és gesztus, járnak együtt. A szül√ arcán pedig megjelennek azok az érzések, ahogyan gyerekének érzéseit értelmezi. A gyerek érzelmeit tükröz√ szül√i arc – hasonlóan a biofeedback tanuláshoz – lassan a bels√ érzelmi állapotok elkülönülését teszi lehet√vé. A csecsem√ észleli, hogy saját érzelmi állapotai az anyjából következetesen hasonló érzelmi válaszokat hívnak el√. Ezek a tapasztalatok saját érzelmeinek elkülönítését segítik el√. Képzeljük el, hogy a csecsem√ valamiért sír. A szül√ érzelemtükröz√ viselkedése ilyenkor nem folyamatos, hanem csak id√r√l id√re hangolódik rá a gyerek érzelmeire. Az anyák, amikor gyerekük sír, maguk nem kezdenek sírni, csak együttérz√en, vigasztalóan viselkednek. Az anya érzelemtükröz√ viselkedése során nem a saját magára jellemz√ szokásos realisztikus érzéseket mutatja, hanem annak egy módosított, eltúlzott változatát. A gyerek ezáltal tanulja meg, hogy az érzéseit követ√ anyai érzelem nem teljesen az anyához, hanem √hozzá tartozik inkább. A csecsem√ igyekszik kitapogatni, milyen nagy a sírása és anyja érzelemtükröz√ viselkedése közötti kontrollja. Az erre való rátalálás pozitív érzelmi állapottal jár, és ezáltal csökken sírásának intenzitása. Ugyanakkor hatékonyságát tapasztalja meg azáltal, hogy bizonyos érzelmi állapotával, jelen esetben sírásával képes az anya arcán szomorú érzéseket el√hívni. A hatékonyság pedig pozitív érzelmi elmozdulással jár, így ez ugyancsak csendesíti a sírást. A gyerek az anyával való interakció során átéli, hogy ha bels√ érzelmi állapotait sikerül kívülre helyezve az anya viselkedésében megjeleníteni, akkor ezzel saját érzelmi állapotait képes szabályozni. Ez az út vezet a „szelf mint önszabályozó ágens”15 élményéhez. A „szelf” a pszichoanalitikus értelemben vett „tárgy” pandant-ja. Attól kezdve, hogy észleljük magunkat, egyfajta bels√ tapasztalatot alakítunk ki, amelyben – akár egy id√ben is – egymásnak ellentmondó, tudatos és tudattalan fantáziák, érzelmek rendez√dnek egy egységbe. Úgy viszonyulunk önmagunkhoz, mint másokhoz, mintha magunk is tárgyak lennénk. A szelfet mint pszichés tartalmat el-
90
Viz(l)elet
nös empátia, egymásrahangolódás tart fenn – dezintegrálódik, mert a szül√ lélektanilag nem hozzáférhet√, vagy mert nem tud egyenletesen a gyerekére hangolódni. A szül√ érzéketlenségének és hozzáférhetetlenségének következménye egy, a szelf percepciójában bekövetkez√ drámai változás lesz: a gyerek fragmentáltnak, összefüggéstelennek és irreálisnak éli meg önmagát. A még meg nem szilárdult szelf ebben az állapotban képtelen lesz meger√södni. Amikor a gyerek kívánságaival nem tör√dnek, vagy végzetesen félreértik, és √, még nem teljesen elkülönülve, az anyát szelfje részének érzékeli, akkor megjelenik a szelf életerejének közelg√ elvesztését√l, a lelki kiürülést√l való félelem. Az élettelenné válás széls√ségesen fájdalmas élményét√l gyakran a saját testén – f√ként az erogén zónákon – kier√szakolt stimulációk és egyfajta depresszív exhibicionizmus révén igyekszik megmenekülni. Ezek a tevékenységek a szelf rekonstrukciójára tett er√feszítések, hogy ha csak törmelékesen is, de helyettesítsék a még szelfjét√l teljesen el nem különült anya funkcióit, hogy legy√zzék azt az érzést, hogy nincsenek bekapcsolva egy másik ember éltet√ áramkörébe. A szexualizáció összefonódik egyfajta dühvel, amit√l ez sajátosan ∫zötté válik, mert a szelf tökéletlenségét csak eszeveszett, örökké ismételt cselekvéssel lehet ellensúlyozni. A gyerekkori szexualizáció így a kés√bbi perverziók és addikciók el√futára lesz. Ezt a fajta szexualizációt a szelf és az ösztön el√z√leg meglév√ egységének széteséseként tekinthetjük, és nem tévesztend√ össze azzal, amikor valaki egy különösen intenzív pregenitális konfliktushoz rögzül az ödipális tárgyaktól való szorongása miatt. Ez utóbbi esetben ugyanis a gyerekt√l már jól elkülönült tárgyak közötti konfliktusról van szó.17 Emlékezzünk vissza, a nemi különbségek észrevételének korában, két-három év körül, milyen hangsúlyos szerepet kap a pénisz megléte vagy nemléte. A feministák valószín∫leg jogosan tiltakoznak a fallokrata társadalom ellen, de a gyerek számára a legfontosabb különbségnek mégis ez a tény adódik. Ami látható, az van, ami nem látható, az nincs, tehát a fiúk birtokolnak valamit, ami irigység, de elveszthet√sége miatt egyben szorongás forrása is lehet. Az els√ gyermeki „szexuális elméletek” egyike épp e különbség tagadásából adódik, melyszerint az anyának, és így a feln√tt n√knek is, péniszük van. Hiába érzik a kislányok, hogy nekik is van valami a fiúkéhoz hasonló, csak az nem látható. Számos elméletet kreálnak emiatt. Például, hogy befelé n√tt, volt nekik, de valamiért elvesztették, és ha majd nagyobbak lesznek,
kin√het stb. Minthogy a gyerekkori maszturbációs tevékenység jórészt a nemiszerveken történik, az erotikus figyelem is erre irányul. Freud írja: „a még kifejletlen nemi szerkezet helyett többnyire a húgyszerv ad magáról jelt, úgyszólván, mint amannak gondnoka.”18 A nemi különbségek felfedezésekor a látás és nézés erotikus szerepe megn√, így megindulnak az exhibíciós és kés√bb a voyeur tendenciák. Mindkett√re természetes alkalom nyílik a gyerekek számára pisilés-kakilás közben. A kisfiúk tapasztalva, hogy a lányok másképp pisilnek, büszkék arra, hogy már egyedül, állva tudnak pisilni. Egymással kezdenek versenyezni, ki tud magasabbra és messzebbre vizelni. De a fiúk és lányok, s√t kés√bb a férfiak is szeretnek a természetben vizelni, és követni a vizelet útját a földön. (Valószín∫, hogy a n√k is szeretnének, de nekik szociálisan ez kevésbé megengedett.) A vizelet ilyenkor az ember kiterjesztésévé válik. Az intézeti gyerekek leggyakoribb tünete az éjszakai ágyba pisilés. Ekkor a pisi a sírást is helyettesítheti, de valószín∫bb, hogy az a tapasztalat kap szerepet, hogy a vizelettel távolság hidalható át, és emiatt az elvágyódást, az otthonnak a vizeletfolyam mentén való elérését jelenti. A vizelet általi meghosszabbítás kés√bb az ödipális kort megel√z√ fallikus fázisban alkalmas lesz arra is, hogy a férfiasság jellemz√jévé váljék. A kamaszkori homoerotikus együttes maszturbációnak is ez az el√képe: a férfiasságát a másik nemnél még ki nem próbált serdül√ a társaival való rivalizálásban gy√zi le férfiasságával kapcsolatos szorongását. A jelen kor reklámjaiban megfigyelhet√ tendencia, hogy miután a genitális szexualitásra való utalást oly mértékben kimerítette, hogy már nincs a számára elegend√ tudattalant megmozgató hatása, a pregenitális szexualitás és az extrém szexualitás irányába hajlik. Egy jelenleg épp men√ sörreklámban férfiakat látunk hátulról egy pissoiron, amint vidáman, intim összetartásban nézegetik egymás vizelését és/vagy péniszét. Az üzenet egyértelm∫: aki egy bizonyos sört iszik, annak nemcsak vizeletének sugara, de potenciálja is megn√. Az már csak „hab a sörön”, hogy egy csapásra kihasználja a kocsmák férfivilágának látens homoszexualitásban rejl√ vonzerejét is. A gyerekek érdekl√dése természetesen a feln√ttek nemi élete felé is megindul. Freud a leggyakoribb fantáziának azt találta, hogy a feln√ttek szexuális élete nem más, mint hogy egymás el√tt vizelnek, vagy hogy a „férfi az asszony éjjeli edényébe vizel”.19 A cyber korszak gyermeke ennél egy kicsit azért már többet sejt, de az már témánkon, a vizeleten kívül es√ terület lenne.
91
Ingusz Iván
Freud szerint a feln√ttkori genitális szexualitásban a gyermekkori erogén zónák szerepe az, hogy ezek izgalma a közösüléshez szükséges genitális izgalomhoz járul hozzá. Ha azonban alkatilag túl nagy örömöt nyújt egy pregenitális zóna, és/vagy egy fejl√dési konfliktus miatt rögzül a szerepe, vagy egy kés√bbi konfliktus hatására az el√z√ek miatt éppen ide regrediál, akkor a pregenitális szervez√dés kielégülése fennmarad a feln√ttkorban, és ez kihat a feln√tt szexuális életére. Az uretrálerotikus fázishoz való fixáció vagy regresszió valamilyenfajta exhibíciós problémában fog megmutatkozni. Az egyik széls√ség, a teljesen nyílt exhibíció kényszere, a pénisz nyilvános mutogatása. A másik széls√ség pedig ennek ellentettje, ami azért szintén látható, a szexualitást tagadó, szégyell√sségében akaratlanul állandóan elpiruló ember. Freud sokat idézett mondása szerint: „a neurózis úgyszólván a perverzió negatívja”.20 Ezen az értend√, hogy míg a perverz kielégíti a gyerekkori erogén zónákhoz köt√d√ részösztöneit, addig a neurotikus elfojtja ezeket. Ez a meghatározás azonban vitatható, mert mit kezdünk akkor a fetisizmussal vagy akár a megvalósult vérfert√zéssel, amelyeknél a genitális zóna els√dlegessége nem kérd√jelezhet√ meg.21 A magam részér√l, hogy ne kelljen belebonyolódnom a perverzió meghatározásának kérdésébe, inkább a szexuális extremitás kifejezést használom. Miel√tt azonban rátérnék a „pisiszex” kérdésére, újabb kitér√t kell tennem, mégpedig az agresszió irányába. Körülbelül másfél-két éves korára a gyerek lassan kezdi egybegyúrni az anyjával kapcsolatos élményeit, ami nem jelent mást, mint hogy felfedezi és képes elfogadni, de legf√képpen együtt tartani azt, hogy az anyja nem mindig jó és tökéletesen kielégít√, hanem hogy ugyanattól az anyától frusztrációk, kellemetlen és rossz élmények is származnak, mégis kibírja, hogy ezek az olykor ellentétes min√ségek egy személyt√l, az anyától érkeznek. Most már nem az anya elvesztését√l fél, mert ismétl√d√ tapasztalatain keresztül elérte azt a biztos tudást, hogy anyja nem veszhet el. A tárgyvesztés helyett a tárgy szeretetének az elvesztését√l fél. Ez az azonosulás feltétele. Az azonosulás során megindul a szabályok és tilalmak bels√vé válása, azaz kezd kialakulni a felettes-én. Noha Freud az Ödipusz-komplexum megoldásaként beszél a felettes-én kialakulásáról, ma korábbra teszik fejl√désének megindulását. A felettes-én kialakulása az azonosulásokon keresztül kezdetben még személyhez kötött. Kés√bb azonban átalakul, és nem a konkrét személy, hanem valójában annak felettes-
énje válik mintájává. Ez utóbbi teszi lehet√vé, hogy a felettes-én végül személytelenné váljék. Ha egy ösztön kielégítése összeütközik az azonosulás során bels√vé tett követelményekkel, szorongást vált ki, és az én a tudattalanba szám∫zi. Ez az elfojtás. Ha vizualizálni akarjuk, akkor képzeljünk el egy vízszintes vonalat. Ami felette van, az a tudatos élmény, ami alatta, az tudattalan. Ha valami felbukkan a tudattalanból, azt a szorongás jelzi, és az elfojtás újra szám∫zi. Valójában most nagyon leegyszer∫sítve vázoltuk a lelki strukturalizáció menetét. Nézzük meg, mi történik a borderline patológia esetében, ahol ez a struktúraképzés deficites marad.22 Láttuk, hogy a még szelf részeként m∫köd√ tárgy hogyan károsíthatja a szelf kohézióját. Ebben az állapotban az érzelmi biztonságot az teremti meg, ha különválasztva tartjuk a tárgy „jó” és „rossz” aspektusait. Enyhülést hoz, amikor a tárgy meglév√ vagy fantáziált jó aspektusai összefonódhatnak a szelffel. Ez az érzelmi túlélést biztosítja. Veszélyes lenne és ezért pánikot kelt, ha ez összekeveredne a rossz aspektusokkal, mert fél√, hogy azok elhalványítanák, s√t elpusztítanák a jó részeket is. A rossz részeket biztonságosabb a külvilágba szám∫zni. Ezt a szétválasztást a hasítás mechanizmusa hozza létre. Képzeljünk el egy függ√leges tengelyt. Ennek mentén jön létre a hasítás. Ebben az esetben minden élmény a vízszintes tengely híján a tudatban marad, csak nem egy id√ben egyszerre. Leginkább egy forgóajtóhoz hasonlítható. Amint felt∫nik a tárgy rossz aspektusa, azonnal lendíteni kell rajta egyet. Ahhoz, hogy az ember megszabaduljon a tárgy rossz részeit√l, egy szigorú és agresszív tilalmi rendszert kell m∫ködtetnie. Az energia, ami ezt m∫ködteti, nem más, mint a kés√bbi felettes-én agresszív és primitív el√futára. Minthogy ez a folyamat éppen a szül√ különböz√ aspektusainak egybegyúrása, az integráció ellen hat, az azonosulás és vele együtt az elfojtás hiányos marad. Messzemen√ hatása pedig az lesz, hogy a felettes-én el√futárok egy része külön életet kezd élni, nem tud beépülni és feloldódni megfelel√en a szül√i tilalmakba, és kés√bb személytelenné válni. A felettes-én agresszív energiája nem enyhül meg eléggé, és szadisztikus színezete rögzül. Amikor a tárgy egymásnak ellentmondó oldalait sikerül egybegyúrni, „egészben” látni, a személy maga is átélheti és a tudatába engedheti a másikkal szembeni ambivalens érzéseit, az egyszerre létez√ szeretetet és haragot. Azt is átélheti, hogy mivel a másik emberben a jó és rossz együtt van, a rossztól csak úgy szabadulhatna meg, hogy ezzel a jótól is meg kéne válnia. Lassan
92
Viz(l)elet
tapasztalatot szerez így a saját agressziójáról, és képes lesz ennek bels√ feszültségét elviselni, legf√képpen pedig a b∫ntudatot és az aggodalmat átélni. A szexualitás terén a legfontosabb következmény az, hogy a primitív, agresszív késztetések továbbélése miatt a libidó nem tud harmonikusan összefonódni az agresszióval, újra és újra el√tör a nyers agresszió. Minthogy a gyereknek nem alakult ki az anyáról differenciált, különálló reális képe, emiatt az apa képe sem tud egészen különválni, összemosódik az anyáéval, „…miáltal az eredetileg anyára projektált agresszió megfert√zi az apaképet is” – írja Kernberg.23 „Ez mindkét nem∫ gyermeknél egy olyan összevont apa-anya képzethez vezet – folytatja –, amelynek eredményeképpen minden kés√bbi szexuális kapcsolatot veszedelmesnek és agresszióval telítettnek fog fel az egyén. Az eredmény az, hogy a pregenitális agresszió áthatja a genitális késztetéseket is…” A „pisiszex” már kifejezésében is az infantilis („óvodás”) szexualitásra utal. A gyakorlatban nem jelent mást, mint hogy a felek levizelik egymás testét, illetve a partner a másik szájába vizel. Egyformán megjelenhet hetero- és homoszexuális kapcsolatban. Habár nem nagyon mernék elkalandozni az etológia irányába, az azért tudható, hogy vannak olyan eml√s állatok, amelyek vizeletükkel jelölik ki territóriumukat. A levizelés biológiai gyökerei tehát a területvédelemmel és így az agresszióval fonódnak össze. Ez az agresszió megjelenhet „humán” szinten a legy√zött levizelésében, ami az ávós gyakorlatban kedvelt megalázási mód volt. Ennek a szadisztikus tevékenységnek megvannak a maga megfelel√ erotikus összetev√i. Gyökerei valahol a gyerekkori rivalizációs együtt-pisiléseknél kereshet√k, ahol a vizelet sugara a férfiasság és így az er√ jelképe. Természetesen ez azokra a n√kre is igaz, akikben tovább él a pénisz utáni vágy és irigység. Levizelve egy férfit, egy pillanatra a vágyott állapotot idézheti fel a számukra, miközben megtorolhatják az igazságtalannak érzett veszteséget is. Ez a motívum a kifejezetten szexuális tevékenységben is vezet√ szerepet kap. A szobatisztaságra szoktatás során a vizelet és az ürülék kerülend√ anyaggá válik, úgy kell a gyereknek távol tartania magát t√lük, mintha mérgek lennének. A méreg mint pusztító és gyógyító anyag megjelenik a kés√bbi fantáziákban. Az ún. „urinterápia” nem áll másból, mint a saját vizelet gyógyszerként való használatából. (Nem vizsgálva itt, hatásos-e vagy sem, emögött az a szobatisztaságra szoktatásnál megjelen√ érzés állhat, hogy a vizelettel és az ürülékkel a saját testünkb√l vész el valami, ezt pótolja az urin-
terápiát alkalmazó feln√tt.) A másik ember, aki a szexuális vágyat felébreszti, veszélyessé válik, mert ezzel hatalmában tarthat. A vizelet, mint méreg, ily módon szimbolikusan a másik ember elpusztítását jelentheti. A vizelet azonban, minthogy meleg és folyékony, az anyatej groteszk helyettesítésére is alkalmas. Ez inkább a homoszexuális férfiak fantáziájában jelenik meg. A szájbavizelés itt annak a veszélyesnek érzett anyának a kikerülésére szolgál, aki megtagadta az orális kielégülést, és most az apaszerepben lév√ férfinak szexuálisan alárendel√dve, kerül√úton mégis egyfajta pótkielégüléshez juthat. Az enurézisben is szerepet játszó, a combokon végigcsurgó meleg vizelet alkalmas az anya közelségének felidézésére. Az egymást levizel√k ezt dramatizálják torz módon áterotizálva. A mindent beburkoló meleg anyát idézik fel egymás számára, a vizelet adta távolsággal kerülve ki a veszélyt, hogy szembesülniük kelljen azzal, hogy a valódi ölelés a fájdalmas kielégíthetetlenség és egyben a düh forrása számukra. A fenti szexuális extremitások mindegyikét az elhagyatottság szülte. A gyerek nem tehet mást, minthogy biológiai túlélése érdekében a nem kielégít√ tárgyhoz kénytelen kapcsolódni. Amikor az érzelmi rezonancia hiányától gyámoltalannak, védtelennek érzi magát, és úgy érzi, hogy képtelen a realitással megküzdeni, akkor magában egy omnipotens fantáziát kezd el építgetni egy olyan mindenható tárgyról, aki mindig jelen lesz, hogy vágyait kielégítse. Ezzel egyesülve védi meg magát az egyre fenyeget√bbnek látszó külvilág ellen. Az agressziót eleinte képtelen önmagán belül megtartani, ezért a külvilágba vetíti, nehogy a nehezen fenntartott, enyhülést hozó állapotokat lerombolja. Kés√bb azonban a szelf destruktív részét, amely a homályból irányítja √t, titokban védelmez√nek éli meg, mert megvédi a szeparáltság élményének felismerését√l. A mindenhatóság érzése pedig a többi ember leértékeléséhez vezet, amivel egyszerre válik tagadhatóvá a t√lük való félelem és a feléjük irányuló vágy. Valakit feln√ttként levizelni az ember afeletti kétségbeesését és pusztító haragját mutatja meg, hogy már csak úgy tud kapcsolatba kerülni a másikkal, ha egyben tönkre is teszi √t. A gyerek azonosulása mindig veszteséggel jár. Omnipotenciánkba vetett hitünkr√l fokozatosan le kellett mondanunk. De nem más, mint az ekkor átélt veszteségeink feletti gyász az, ami az emberek világába vitt minket. Kiskorunkban még mindannyian Aladdinok voltunk. Szükségünk volt egy olyan nagy hatalmú, de jóságos dzsinnre, akit√l magunk is féltünk egy kicsit.
93
Ingusz Iván
Kés√bb, ahogyan Aladdin, rájöttünk, a dzsinn a gonoszok kezébe kerülve veszedelmessé válik, mert √ket is engedelmesen szolgálja. Kétségbeesésünkben egyre követel√dz√bbekké váltunk, egészen addig, amíg a szellem fel nem lázadt. És egyszer csak rájöttünk, ha leleplezzük a bennünk lév√ gonoszt,
már nincs is szükségünk a lámpásra, hogy életünk párját megtarthassuk. A dzsinn emléke azonban tovább él, és a csalódások és kudarcok után mindig rájövünk, hogy a grandiozitás magjából, a valaha volt kincsek aranytartalékából mégis meg√riztünk valamit.
Jegyzetek
1. Fraiberg, S. H.: Varázsos évek, Park Kiadó, Budapest, 1990. 95. o. 2. Vincze Mária–Falk Judit: „A sphincter kontroll (szobatisztaság) kialakulása és a kisgyerek érdekl√dése a testi funkciók iránt”, in: Az étkezés és az ún. szobatisztaság, Pikler–Lóczy Társaság a Kisgyermekért, Budapest, 1995. 3. Kernberg, O.: „Identification and its Vicissitudes as Observed in Psychosis”, in: The International Journal of Psycho-Analysis, Hamburg Congress Papers, 1986. 147–159. o. 4. Hermann Alice: Emberré nevelés, Budapest Székesf√városi Irodalmi és M∫vészeti Intézet, é. n. 5. Freud, S: „Három értekezés a szexualitás elméletér√l”, in: A szexuális élet pszichológiája, Cserépfalvi, Budapest, 1995. 6. V. Binét Ágnes: „Adalékok a sphincter-kontroll zavarainak etiológiájához” (1977), in: Klinikai gyermekpszichológiai tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 7. Kertész-Rotter Lillian: Uretrálerotika és jellemfejl√dés, Kézirat, 1943. 8. Hermann Imre: Az ember √si ösztönei, Magvet√ Kiadó, Budapest, 1984. 9. Hermann Imre: „Über den Gehorsam”, Z. Psyhoanal. Pädagogik, 1943, 8:296–305. o. 10. Tolpin, M.: „Self-Objects and Oedipal Objects”, in: The Psychoanalytic Study of the Child, 1978, 33:167–184. o. 11. Stern, D. N.: The Motherhood Constellation: A Unified View of Parent-Infant Psychoterapy, Basic Books, New York, 1995. 12. Halász Anna: A szorongás és hárítása az anya–gyerek kapcsolatban és ennek feldolgozása a csecsem√ konzultációkban, el√adás, VI. Pszichiátriai Vándorgy∫lés, 1997.
13. Winnicott, D. W.: „Ego-Distortion in Terms of the True and False Self”, in: The Maturational Processes and the Facilitating Environment, Hogarth Press and the Institute Psyco-Analytic Library, London, 1965. 14. Gergely György–John S. Watson: „A szül√i érzelmi tükrözés szociális biofeedback modellje”, in: Thalassa, 1998 1:56–105. o. 15. Gergely György–John S. Watson id. m∫. 16. Vikár György: „Az ego, a self és az identitás fogalma”, in: Gyógyítás és öngyógyítás, Magvet√, Budapest, 1984. 17. Tolpin, M.–Kohut, H.: „The Disorders of the Self: The Psychopathology of the First Years of Life”, in: The Course of Life: Psychoanalytic Contributions Toward Understanding Personality Development, Vol. I., G.H., NIMH, 1980. 18. Freud, S.: „Három értekezés a szexualitás elméletér√l”, in: A szexuális élet pszichológiája, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1995, 86. o. 19. Freud, S.: „A gyermekek szexuális elméleteir√l”, in: A szexuális élet pszichológiája, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1995, 45. o. 20. Freud, S.: „Három értekezés a szexualitás elméletér√l”, in: A szexuális élet pszichológiája, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1995. 65. o. 21. Laplanche, J.–Pontalis, J.B.: A pszichoanalízis szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 22. Kernberg, O. F.: Borderline szindróma és patológiás nárcizmus, Párbeszéd Könyvek, 1993. 23. Kernberg, O. F. id. m∫, 29. o.
René Magritte: A femyeget√ id√, 1929
94
