VITAANYAG november

VITAANYAG „A nemzeti vidékfejlesztési stratégia, a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése és az integrált tájgazdálkodás eredményeinek integrációs lehetőségei” című műhelymegbeszéléshez

2011. november 18-19.

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék .....................................................................................................................2 Bevezetés ...............................................................................................................................3 Vezetői összefoglaló: ..............................................................................................................4 Cél: ........................................................................................................................................7 Eszközök: ...............................................................................................................................7 Tisza menti tájhasználat ......................................................................................................7 Árvízvédelem ................................................................................................................... 11 A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése (VTT) ....................................................................... 14 Az integrált tájfejlesztés koncepciója (ILD) ...................................................................... 17 Nemzeti Vidékstratégia Koncepció 2020 (NVS) ............................................................... 23 Problémák, akadályok: ......................................................................................................... 23 A vidék válsága (NVS 2020) ............................................................................................ 24 Jogszabályok .................................................................................................................... 25 Vízgazdálkodás és vízhasználat: ....................................................................................... 25 Vízkárelhárítás .............................................................................................................. 25 Területi vízgazdálkodás ................................................................................................ 30 Mezőgazdaság és földhasználat: ....................................................................................... 31 Földügyek és jogszabályok ........................................................................................... 31 Agrártámogatások ......................................................................................................... 38 Érdekek ellentéte: ............................................................................................................. 49 Megoldási lehetőségek ......................................................................................................... 49 A nemzeti vidékfejlesztési stratégia mint integrációs eszköz ............................................. 49 Az AKG lehetőségei és korlátai ........................................................................................ 50 Nemzetközi kitekintés és intézményi változások ............................................................... 54 Integráció: ............................................................................................................................ 58 Ökoszisztéma szolgáltatások értékelése mint eszköz ......................................................... 58 Ártéri tájgazdálkodás nyújtotta ökoszisztéma szolgáltatások és beépítési lehetőségeik a szakpolitikába ............................................................................................................... 60 Vízgazdálkodás: Az ILD mint eszköz ............................................................................... 63 Az ártéri tájgazdálkodás módszertana ........................................................................... 63 Tervezési elvek ............................................................................................................. 64 Funkcionális tájgazdálkodás ......................................................................................... 65 Mezőgazdaság: ............................................................................................................. 69 Egyéb ágazatok............................................................................................................. 73 Társadalmi vonatkozások:................................................................................................. 76 Integrált tájgazdálkodási program Nagykörűben ........................................................... 77 Összefoglalás ....................................................................................................................... 79 Zárszó: ................................................................................................................................. 81

Bevezetés A jelen vitaanyag az Egyesült Nemzetek Szervezete Fejlesztési Programjának (United Nations Organisation Development Programme) pozsonyi területi irodája és a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület szervezésében, a UNDP anyagi támogatásával létrejövő munkamegbeszélésre készült. A találkozóra 2011. november 18-19-én kerül sor a Szolnok megyei Nagykörü Község frissen felavatott Látogató házában. A rendezvény célja, hogy a különböző szakterületek látószögéből megvitassa, milyen előnyei, milyen akadályai és lehetőségei vannak egy közösen egyeztetett, átfogó vidékstratégia kialakításának, amely a természeti viszonyok figyelembe vételével és legjobb ökológiai tudásunk felhasználásával hajtaná végre a magyarországi Tisza-völgyben tervezett fejlesztési elképzeléseket, nem pedig azok ellenében, ahogyan az korábban történt. Célközönségünk a magyar közigazgatás, törvényhozói és végrehajtó hatalom kulcspozícióban lévő képviselői, a szakpolitikák alakítói és a politikai döntéshozók. Mintegy 20-25, célzottan kiválasztott vendéget szeretnénk meghívni a vidékfejlesztés, a vízgazdálkodás, az agrárium és a területfejlesztés területéről (minisztériumok, MgSzH, MVH, VKKI, földhivatalok, Parlament, önkormányzatok, stb.). Ezt a munkaanyagot a meghívott és visszaigazolt résztvevők a munkamegbeszélés előtt körülbelül egy héttel kapják kézhez. Azt tervezzük, hogy a benne foglaltak kiindulási pontként szolgálnak majd a helyszínen történő előadásokhoz illetve az azt követő vitához és javaslatokhoz. A munkaanyag a UNDP/GEF által finanszírozott korábbi integrált tájfejlesztési program tanulságainak felhasználásával és a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztésének jelenlegi állapotából kiindulva azt vizsgálja meg, hogy hogyan illeszthető ez a két vízkormányzási megoldás egy átfogóbb földhasználati reform keretei közé, és hogyan építhető be Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára, Prof. Ángyán József vezetésével jelenleg formálódó Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia koncepcionális alapjaiba. A közös munka során erre várnánk további ötleteket a résztvevőktől, illetve kritikát, amennyiben úgy látják, hogy az anyag megállapításai nem tükrözik helyesen a valóságot.1 Az egyes intézményekből nyilatkozattételre jogosult olyan munkatársakat várunk, akik rálátással rendelkeznek egy-egy szakterületre és érdemben tudnak belefolyni a közös gondolkodásba. Nem csupán a minisztériumokból, de azok háttérintézményeiből, területi szerveitől, hatóságoktól, jogalkalmazóktól is várunk résztvevőket, valamint a jogalkotók, parlamenti képviselők közül is olyanokat, akik a vidékfejlesztés vagy vízgazdálkodás kérdéseivel foglalkoznak. Nagyon fontos lenne, hogy a meghívottak meg is jelenjenek és a fenti területek olyan reprezentatív szegmensét képviseljék. A döntéshozás és stratégiai munka valamint gyakorlati végrehajtás olyan elegyét képezzék, ahol a javasolt átfogó megoldás minden vetületét értékelni lehet. Ha a vita során az esetleges további problémák felszínre kerülnek, a politikai akarat megléte esetén jogilag, stratégiailag és intézményi, infrastrukturális szempontból ésszerű, reális és keresztülvihető megoldási javaslat születhet a Tisza vidék megélhetési és népesség megtartási gondjainak, a vízgazdálkodási problémáknak és az agrártermelés szerkezeti problémáinak orvoslására. 1

A hivatkozott koncepciók és anyagok az alábbi helyeken találhatók meg: ILD: http://www.ild.eoldal.hu/oldal/fontosabb-eredmenyek VTT: http://www.vizugy.hu/index.php?module=content&programelemid=68 NVS: nvs_koncepcioi_alapvetesek_vitaanyag_20110408, ill. nvs_koncepcioi_tezisek_vitaanyag_20110408 dokumentumok a Vidékfejlesztési Minisztérium honlapján

Vezetői összefoglaló: Célunk a Tisza mentén élők közös gondjainak enyhítése. Ezzel alapvetően vagy a természet ellenében, vagy a folyó természeti folyamatait tiszteletben tartva lehet próbálkozni. A Tisza menti tájhasználat eddigi történetének elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy az előbbi megoldások mozgástere korlátozott és rendszerint visszaüt, vagyis hosszú távon nem sikeresek. Széchenyi céljai is csak részben és torzan valósultak meg. A jelen tájhasználata csak fokozott energia és erőforrás bevitellel tartható fenn. Ez igaz az árvízvédelemre is, amelynek hazánk földrajzi elhelyezkedése és a Tisza vízjárása, illetve a geopolitikai tényezők miatt rendkívüli szerepe van a magyar Alföld életében. A vízügyi szakma egy része szerint alapvetően új koncepció kialakítására nincs szükség, szerintünk viszont van. A matematikai statisztikai modellezés módszerei a megváltozott körülmények között nem alkalmasak az előrejelzésre és a védekezés paramétereinek meghatározására. A biztonsági kockázat újfajta értelmezésére van szükség. A védvonalakon kívüli ártéri tározásra, a nagyvízi meder vízszállító képességének növelésére és a töltések megerősítésére kidolgozott program, a VTT a hazai árvízi védekezés fordulópontja lehetett volna, ha a vízgazdálkodási, árvízvédelmi, illetve a területfejlesztési, tájhasználati elképzelések nem csúsznak el egymás mellett és az utóbbiak nem sikkadnak el. Az integrált tájhasználat és fejlesztés koncepciója (ILD) ezzel szemben még jóval a magas árszintek okozta veszély kialakulását megelőzően a folyó vizének a korábbi ártéren ellenőrzött körülmények között való szétterítésére és ezzel a magyar Alföld vízháztartásának helyreállítására törekszik. Erre a geomorfológiai, infrastrukturális adottságok megvannak. Alkalmazásával át lehetne értékelni az aszály és belvíz fogalmát, csak éppen radikális tájhasználat váltásra lenne szükség a mérnöki szemlélet megújítása mellett. Mindez a vidékpolitika teljes újragondolását igényli. Országosan is, de különösen a magyar Alföldön és a Tisza mentén. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia koncepciója erre ad lehetőséget. Sajnos, a megvalósítás előtt számos akadály áll. Az intézményi, jogszabályi környezet, a kilencvenes években kialakult és rögzült torz birtokszerkezet, a föld tulajdonjogával kapcsolatos merev és célszerűtlen elképzelések, a vagyoni koncentrálódás és ezzel egyidejű polarizálódás a földhasználók körében, az uniós agrárpolitika és a rá rímelő magyar agrár támogatási rendszer mind a jelen állapot fenntartásának irányában hat. A fennálló problémák alapos és részletes elemzését a Nagykörű területén folytatott integrált tájhasználati kísérlet során sikerült elvégezni. A földhasználat területén mind a birtokviszonyok, mind a támogatási rendszer gyökeres átalakítására lenne szükség, míg a vízgazdálkodásban a vizek kártétele elleni védekezés, illetve a területi vízgazdálkodás szervezeti és jogi kereteit kellene átdolgozni ahhoz, hogy rugalmas vízgazdálkodási elképzeléseket lehessen megvalósítani. Az előbbi célt elvileg a KAP szociális, vidékfejlesztési pillére és a rá épülő magyarországi agrár-környezetgazdálkodási rendszer (AKG) lehetővé tenné, a gyakorlatban azonban lobbiérdekek és politikai erőviszonyok szabták és szabják meg a dolgok menetét. Az utóbbi cél megvalósítását megint csak elvileg a vízgazdálkodási keret irányelv (VKI) és a belőle következő integrált vízgyűjtő gazdálkodási tervek kidolgozása tenné lehetővé. Itt a nemzetközi politika, szakmapolitikai szempontok és információ hiány akadályozza a szükséges változásokat.

Ugyanakkor rendelkezésre áll az ártéri tájgazdálkodás meglehetősen részletesen kidolgozott koncepciója és elvi lehetőségként figyelembe lehet venni az ökoszisztéma szolgáltatások újabban kidolgozott értékelési módszertanának bevezetését a döntések előkészítésébe. A megváltozott tájhasználatra épülő diverz mezőgazdaság termékeinek piacra juttatását pedig közvetlen értékesítési láncok jogszabályi támogatásával lehet elérni. A kiutat tehát a folyóvölgy nagyobb területein való víztározás megoldása irányában kellene keresni. Ehhez a következő lépések szükségesek:  A hazai árvédelem stratégiáját az új fenyegetésekhez igazítva megújítani csak és kizárólag a vízzel kapcsolatos műszaki intézkedések optimalizálásával nem lehetséges. A vízgazdálkodás problémái a tájhasználat reformjának segítségével, integráltan és területei alapon oldhatók meg.  Alapelvként kell elfogadni, hogy a töltésemelések tartalékai kimerültek. Ez a megoldás teljesen egyoldalúan és elszigetelten kezeli a problémát. Világosan kell látni, hogy az árvíz, belvíz és öntözés feladatait a korszerű vízgazdálkodásban kell integrálni, hiszen ezek általában egy helyen, csak más időben jelennek meg. A vizet vissza kell vezetni a vízhiányos tájba – ez legyen az új szemlélet rendező elve.  Elsőszámú stratégiai feladat annak az érdekeltségi rendszernek a megteremtése, amelynek révén a táji víztározás és a területhasználat minimális konfliktusban áll egymással, sőt a víz rendszeres és természetes dinamikájú megjelenése nem okoz fenyegetettséget. Ha a lakosság, és a gazdák a támogatási rendszer megváltoztatásával a vizet nem mint idegen, ellenséges elemet, hanem mint haszonvételi forrást tekintik, akkor (és csak akkor) megteremthetők egy új vízgazdálkodási rendszer alapjai.  Széles érdekcsoportoknak kell megegyezésre jutni a területhasználat differenciált szemléletének bevezetésében. Az árvízvédekezéshez kapcsolódó műszaki feladatokat ehhez a többségi akarathoz kell igazítani. A jelen érdekeltségi viszonyai, különösen a döntési helyzetben lévők egyéni érdekei nem indokolnak egy ilyen széles körű változást.  A megegyezés alapja: területek kivonása az intenzív gazdálkodásból, az agrárökológiai adottságok mérlegelése alapján. A belvizes területek jelentős részén, a mai igények és termelési kapacitások mellett teljesen fölöslegesen folyik intenzív mezőgazdálkodás. Ezeken a területeken a tevékenységet jelenleg csak a torzult támogatási rendszer tartja fenn.  Az elhárítási lehetőségek számbavételével a valós veszélyeket reálisan értékelő országos kockázatkezelési tervet kell készíteni. Az alternatívák értékelésénél figyelembe kell venni a kockázatok mérséklése mellett az ökológiai értékek növekedését és a potenciális haszonvételeket. A terv lehetővé kell, hogy tegye a kockázat Kárpát-medence szintű szemléletét, tükröznie kell az osztott vízgyűjtők létezését, integrálnia kell a külföldi beavatkozások hatásait.  Fel kell tárni a természetes tározási helyeket, amelyek agrár-ökológiai szempontból is szóba jöhetnek, és melyek használatán keresztül csökkenthető a belvízi fenyegetettség, hozzájárulva a térségi vízkészletek növekedéséhez.  A természetes tározás optimális helyeinek kiválasztásánál szem előtt kell tartani a táj eredeti jellegét, illeszkedve a mély medencék, holtágak meglévő rendszeréhez.  A tározási területek birtokviszonyait szükség esetén rendezni kell, új támogatási rendszerrel, adott esetben a területek államosításával.  A mélyártéri sekély tározókat természetes módon kell elárasztani, hogy az árhullám korai szakaszában, maximális hatékonysággal üzemeljenek. Helyeik a természetes ki és belépési pontokon legyenek.

 







Kisebb árhullámok kiöntését és szabad visszahúzódását nem kell akadályozni. Az új árvízvédelem alapja az egyének és gazdaközösségek, települések személyes érdekeltsége. A rendszer működtetése, haszonvételek maximálása és az állam felé történő visszatérítése önkéntes társulások feladata lenne. A töltések karbantartása, az azokon történő védekezés megmaradna a jelenlegi állami szervezetek feladatköre. Az átmeneti időszak után képződő hasznok egy részét célszerű lenne biztosítási alapokba helyezni. Az új rendszer biztonsági filozófiája: a legolcsóbban biztonságot vásárolni a kockázat csökkentése révén, és élhető világot teremteni a természeti adottságokhoz szabott mérnöki beavatkozásokkal. Azt, hogy a program fiskális értelemben is hasznos, széles körben tudatosítani kellene a társadalommal, a kockázat-tudatot el kellene terjeszteni, értelemszerűen a szolidaritás elvének alapvető értékeivel együtt. A stratégia számos feladatot ró a tudományra is: a globális hatások figyelembe vételével új módszereket kell kidolgozni a területhasználat által motivált integrált árvédelmi és vízgazdálkodási tervezés területén.

Természetesen minden terv, elképzelés és stratégia csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Az sem mindegy, hogy ez a megvalósítás hogyan történik. A jelen anyagban bemutatott megoldások csak akkor fognak működni, ha a nehézségeken sikerül úrrá lenni. A társadalmi szereplők jóindulatára, együttműködésére és felelős gondolkodásból eredő, az eltérő érdekeket képviselők között történt kölcsönös egyeztetést követő felelős és hatékony cselekedetekre van szükség. Ezzel egy nagyszabású, ökológiai és társadalmi szempontból is hosszú távon fenntartható megoldás születhet a Tisza-völgy, mint biogeográfiai egység számára.

Cél: Elsődleges célunk közös gondjaink enyhítése. A szóban forgó terület, a magyarországi Tisza völgy kényszerű kettős meghatározottsággal rendelkező földrajzi fogalom. Egyrészt a szuverén nemzetállamok határaival öt részre szabdalt vízgyűjtőnek hazánk területére eső része, más részről geomorfológiai jellemzők révén a mai napig kitűnően lehatárolható síkvidéki folyóvölgy, amelynek társadalmi-gazdasági fejlődése alapvetően természetföldrajzi adottságaitól és ezek lehetőség szerinti kiaknázásától függ. Ezek a lehetőségek azonban a konvencionális gazdasági logika erővonalai mentén haladva nagyon korlátozottak. Nem véletlen, hogy a vidéken, és azon belül is esetünkben a Tisza mentén élők életlehetőségei a rendszerváltás óta a számos felzárkóztatási program ellenére folyamatosan romlanak, és a mai napig az ország úgynevezett legfejletlenebb térségeinek körébe tartoznak. A szocialista nagyüzemesítés és erőltetett iparosítás életképtelen struktúráinak lebontása után a lakosság életlehetőségei vidéken, de különösen a Tisza mentén erőteljesen beszűkültek. A lakosság gondjait tovább súlyosbítják az agráriumnak az elpolitizált kárpótlás során kialakult és kőkeményen rögzült torzulásai, a vízkárelhárítás fokozódó és egyre kevésbé kezelhető problémái és az integrált megközelítés (belvíz, árvíz, aszály ellen külön védekező mechanizmusok épültek ki) hiánya. A közös gondolkodás elsődleges célja tehát az lenne, hogy milyen stratégiai felvetések képzelhetők el egy olyan átfogó területfejlesztési, területhasznosítási koncepció kialakításához, amely magában foglalja a vízügy eddigi fragmentált területeinek egyesítését, mégpedig a kapcsolódó ágazatok, elsődlegesen a mezőgazdasági és erdőgazdasági termelés, az ezekhez kapcsolódó földhasználati formák, a települési és közlekedési infrastruktúra, a nyomvonalas létesítmények, figyelembe vételével és szükség szerinti átalakításával együtt.

Eszközök: Ember és természet kapcsolatában általában, a Tisza vidéke vonatkozásában pedig különlegesen is alapvetően kétféle megközelítésben alkalmazhatóak társadalmi, műszaki, gazdasági eszközök a viszony kialakítása során: „Az ember legyőzi a természetet” vagy „Az ember együtt él a folyóval (természettel) és alkalmazkodik hozzá”

Tisza menti tájhasználat Történetileg a legnagyobb beavatkozás a Tisza életébe a folyó szabályozása volt. A mai helyzet az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. A legfontosabb kérdés, mi miért történt? Miért is kellett szabályozni a Tiszát, mely érdekeket veszélyeztette a folyó, és kinek állt érdekében e természet-átalakító mű. Alapvető tévedés, hogy az ország egészének, vagy a

folyó mentén élőknek. Ahhoz, hogy a kép tiszta és világos legyen, kirándulást kell tennünk a múltban. A folyó mentén az emberek évezredeken keresztül az ártérből éltek. A gazdálkodás tengelyében három egymást kiegészítő s részben egymást erősítő tevékenység állt, a halászat, a ridegállattartás és a földművelés. Volt ahol az elsőre, volt ahol a másodikra és akadt ahol a harmadikra esett a hangsúly. Egyikhez sem kellett azonban rendezni a Tiszát. És pedig azért nem, mert a jó szántó területek a magasabb ár nem járta hátakra estek — ez, mint látni fogjuk, ma sincs másként —, a mélyebben fekvő laposok rétjei, kaszálói, dús füvű legelő pedig inkább az elárasztást igényelték, sem mint a víz távoltartását. A Tisza mentén az időszakos elöntések mellett is meg lehetett volna élni, ha ez lett volna a cél. Egyetlen dolgot nem lehetett az ártéren: gabonát termelni. És a XVIII. században elsődlegesen egyfajta belső gyarmatosítás során épp ezt szerették volna az új földesurak. Egy új tájhasználat jelenik meg a folyó mentén, és ennek a tájhasználatnak a következménye, és az érdeke a folyó gátak közé szorítása. A következmények azonban az előtt jelentkeznek, hogy a munkát egyáltalán elkezdték volna. A korábbi termelési mód összeomlott. S ez a dolognak az egyik fele. Mert miközben a tájhasználat körül megfordult a világ, s az erdők a múlt ködébe enyésztek. A megváltozott szerkezet megváltozott működéshez vezetett. Vegyük sorra vázlatosan, mi is történt a Tisza árterében: 1.) Jelentős mértékben csökkent az ártér talajainak vízvisszatartó képessége, a lehullott csapadék emiatt gyorsan lefutott a mélyebb területekre, a folyóknak és az ereknek árvíz idején egyre több vizet kellett szállítaniuk, a szárazabb időszakban viszont – kellő utánpótláshoz nem jutván – kiszáradtak. Azaz az árterek vízfolyásai fokozatosan időszakos jelleget öltöttek. 2.) Az időszakossá vált vízfolyások medrét eldugította a benne megtelepedő növényzet, így azok helyenként tóba vagy mocsárba fúltak; árvíz idején már nem tudták elvezetni a megnövekedett víztömeget. A korábbi egységes vízrendszer, mely az ártér valamennyi állóvizére és vízfolyására kiterjedt, felborult, széttöredezett. Ez elsősorban a folyóktól távolabb, a mellékágak illetve kisebb folyók, erek által meghatározott ártéren jelentett súlyos gondokat. 3.) Ehhez járult, hogy a folyó mentén a fokok feliszapolódása miatt az övzátonyok ismét elzárták a visszahúzódó víz útját. E két tényező jelentősen csökkentette az ártér víztározó-képességét, hiszen a lefolyást nem találó víztömegek az ártéren rekedtek, évről évre növekvő pangó vizeket, mocsarakat hozva létre, és fokozatosan emelve az árvízszint magasságát. Ugyanakkor a víz visszahúzódásának ellehetetlenülése miatt a kisvíz szintje sem emelkedhetett meg a korábbi mértékben. A folyók vízjárása egyenetlenebbé vált. 4.) A vízzel együtt most már az erdőirtások következményeképp egyre növekvő hordalék nagy része kikerülhetett a mélyártérre, amely emiatt egyre gyorsuló ütemben töltődött fel, megváltoztatva a Tisza-völgy lefolyási viszonyait, így az ár egyfelől elborította az ármentes szigetek egy részét, másfelől a feliszapolódott medrekből és öblözetekből kiszoruló víz a síkon szétterülve keresett utat magának; a vízfolyások tekintélyes hányada pangó vizekbe, mocsarakba fulladt. 5.) Jelentős mértékben módosult az árhullámok levonulása is. A hegyvidéki erdőirtások – melyek a 18 század második felétől váltak egyre meghatározóbbá – miatt a csapadék a korábbiaknál magasabb, hirtelen áradásokat okozott. 6.) Nagymértékben felgyorsult az ártéri mederváltozások mértéke és üteme.

7.) Az egyre magasabbra emelkedő árhullámok a korábbi ármentes szintet is veszélyeztették, ehhez járult, hogy a víz útjában emelt töltések – helyi jelleggel – megemelték az árvizek magasságát, ill. az így megvédett laposokból kiszorított víz, más utat keresve magának, korábban el nem öntött területeket is veszélyeztetett. 8.) A talaj vízháztartásában szabályozó szerepet betöltő, a csapadékot visszatartó erdők kiirtása, a lefolyási tényezők növekedése szükségszerűen vezet a magasabban fekvő, mezőséggé alakuló területek aszályossá válására és az alatta fekvő korábbi árterületek elmocsarasodására. Mindent összevetve lassan érzékelhetővé válik a kép: a korábbi parkszerű, ligetes, mondhatni paradicsomi táj, vagy ahogy azt az együttműködő ember kései leszármazottai nevezik: Szelídvízország, elvadult. A vidék elmocsarasodott, s megszületett a mocsaras Alföld torzképe, a Vadvízország, mit az ember teremtett, bár élni nem nagyon tudott benne. Amikor a XIX. században a reformkor nagyjai keresték a Tisza-völgy elaljasodásának felelősét, meg is találták hamar a vadvizekben. Széchenyi maga a következők szerint jellemezte a folyamatot, illetve tárta fel az okokat:  „Roppant vízmennyiség.  Aránylag felette csekély eset.  Jobbadán alacsony partvidék.  Vásárhiány, melly miatt nem adhatni el a fölösleget.  Dologtalanság.  Földnek csekély becse.  Paradicsomi egyszerűség.  Egymás ellen álló érdek; és  Tán, de csak tán, népesedés híja.” Nézzük meg, az általa főbb okoknak tudott bajokból a folyószabályozással mit sikerült megoldanunk:  Roppant vízmennyiség kivételes esetektől eltekintve nincs, teljes egészében elvezetjük, mesterségesen szárítva ki az Alföldet;  A meder kiegyenesítésével növeltük az esést (majd vízlépcsők létesítésével e növekedést kiegyenlítettük);  Jobbadán alacsony partvidék helyett a meder bevágódása miatt ma már határozott, helyenként 6-8 m-es partja van a folyónak (Ami okán a folyó nem pótolja, hanem elvezeti a kistájakból a vizet!) És mit nem:  A „vásárhiány” a mai napig fennáll: tőke-, ill. forráshiány, értékesítési nehézségek, alacsonyfelvásárlási árak, ami miatt nem lehet eladni a felesleget;  A dologtalanság neve ma munkanélküliség;  A Tisza völgyében legtöbb helyen a termőföld még ma is alacsony aranykorona értékekkel, kedvezőtlen termőhelyi adottságokkal, nyomott földárakkal jellemezhető;  A paradicsomi egyszerűségnek ma a képzetlenség és szociálisan hátrányos helyzet felel meg;  Az egymás ellen álló érdekekről sokat lesz szó: ezek rövidtávú, a támogatások igénybevételét célzó érdekek, mely miatt a támogatások közel 95%-át a gazdálkodók 5%-a tudja lehívni;  Népesedés híja: Széchenyi még bizonytalan volt ebben a tekintetben, ma már tudjuk, hogy a régiót elöregedés, elvándorlás, a lakosság társadalmi szerkezetének átalakulása (képzettek arányának csökkenése, a cigányság számarányának növekedése) jellemzi.

A mederrendezések tehát nem érték el a kívánt hatást, illetve ahol elérték, ott kiderült, hogy nem biztos, hogy ezt kellett volna tennünk. A gazdasági társadalmi folyamatokat nem sikerült helyrehozni, a szabályozások hosszú távon nem változtatták meg az „elaljasodás” folyamatát. A vízügyi beavatkozások a gabonatermelés és az ezt segítő infrastruktúra kialakítása érdekében összességében kedvezőtlenebb adottságokat alakítottak ki a Tisza mentén, ezért a társadalmi-gazdasági leépülés felgyorsult. A Tisza-völgy társadalmi gazdasági lemaradása az ország egyéb tájegységeitől a XIX. századi állapotokhoz képest nem csökkent, inkább nőtt. Ma, ha végig nézzünk a területen, azt látjuk, a folyó mentén nem az adottságoknak megfelelően gazdálkodnak. A Bodrogköztől az Alsó Tiszáig ez a helyzet. Ha egybevetjük egy terület fekvését, ár és belvíz veszélyeztetettségét és a szántóművelésre való alkalmasságát, kitűnik, hogy a mentett oldalon található mélyárterekben szántóművelésre alkalmatlan, gyenge minőségű földek találhatók. Ezek nagy része gazdaságosan nem is művelhető, s a jelenlegi tájhasználat itt csak komoly külső erőforrások, bel és árvízvédelem, műtrágya- és vegyszerhasználat, illetve magas támogatások mellett tartható fenn. Az egykori árterek mély fekvésű, vízjárta vidékein nem alakultak ki intenzív szántóművelésre alkalmas talajok. Még ha termékenységük megfelelő is, szántani csak időszakosan lehet. Ha sokáig áznak, megdagadnak, összetömörödnek a traktor alatt, ha kiszáradnak betonkeménységűre sülnek. Van úgy hat teljes nap valamikor 1-2 héttel az eső után, amikor megbír vele a gép, s össze is töri. Ha előtte szántjuk, az eke egy tömbben fordítja ki a válykot, ha utána, a gép képes a földbe szakítani az ekét. Az egész Tisza mentén, de főképp a Csongrád feletti szakaszon is megfigyelhetjük, hogy a jobb területeket nem uralta a víz. Azok valók szántásra, nem az ártér. A teljesen ésszerűtlen vízgazdálkodást egy sarkaiból kifordított, csak támogatásokból fenntartható tájhasználat követeli meg az Alföldön. Jelenlegi tájhasználatunk csak fokozott energia befektetés mellett tartható fenn. A múlt század közepi állapotokkal összehasonlítva elmondhatjuk, termésátlagaink 2-3-szorosára nőttek, ám az ehhez 16-szor annyi energiára van szükségünk, azaz a gazdálkodás energiamérlege romlott, termelékenysége az ötödére, nyolcadára esett vissza. Az energia nem csak közvetlen bevitel formájában (gépek, szállítás) szükséges. Ma 44-szer annyi vegyszert használunk, mint a mezőgazdálkodás iparosítása előtt. Mellékhatásként a rákos megbetegedések a vidék férfi lakosságának körében megötszöröződtek. A megtermelt növények nagy része viszont takarmány, tehát azért cseréltük le a legelőket szántókra, hogy sokkal nagyobb energia befektetéssel etethessük fel a szántóföldi növényeket azokkal az állatokkal, akik egyébként a legelőkön sokkal természetközelibb — ha tetszik: bio — módszerekkel is tenyészthetők lettek volna. Közben az intenzív növekedés és a „nagy hozamú” (értsd: nagy tömegű termést hozó) növények nyomelem- és sikértartalma rohamosan csökken. Egyes szántóföldi növényekben pl. 70-80%-kal kevesebb nyomelem található, mint hagyományos változataikban. Az Európai Unió egy elemzése pedig arra figyelmeztet, hogy térségünkben a termőföld már nem tekinthető megújuló természeti erőforrásnak, mert keletkezési üteménél 15-17-szer gyorsabban pusztul. Összességében tehát egy fenntarthatatlan, közvetett és közvetlen károkat okozó, nagy energia és vegyszerigényű tájhasználat érdekében építettük ki és tartjuk fenn azt a vízrendszert, amely a folyók eredeti vízjátékát 4-6-szorosára, 2-3 m-ről 10-12 m-re emelte, fokozta a vízháztartásnak a folyók vízjárásában is jelentkező szélsőségeit, a szárazabb időszakokban rétegvizet vezet el az Alföldről, a vízbő időszakokban pedig alkalmatlan a megnövekedett víztömeg elvezetésére. Mindezzel csak annyit érünk el, hogy a szárazabb időszakokban

víztartalékaitól fosztjuk meg Alföldünket. Időt, energiát, fáradtságot nem kímélve dolgozunk azért, hogy minél nagyobb és tartósabb aszályok sújtsanak bennünket, miközben ha sok a víz, képtelenek vagyunk azt időben levezetni, folyamatos bel- és árvízkárokat, szélsőséges időszakokban pedig szükségszerű katasztrófahelyzeteket teremtünk magunknak. Mindezt egy olyan művelési forma érdekében, amely nem élelmet csak ipari nyersanyagot termel az élelmiszeripari alapanyagok arányának fokozatos csökkenése mellett. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, a privatizálás és az Uniós csatlakozás jegyében szinte a teljes élelmiszer feldolgozó iparunkat leépítettük. E teljesen ésszerűtlen, fenntarthatatlan és egyre silányabb termékeket előállító alapanyag-termelés szinten tartása, illetve külső feltételeinek megteremtése egyre nagyobb energia befektetést igényel, a táblák egy jelentős részén szélsőséges helyzetekben — mint pl. a 2009. év rendkívüli aszálya, és a 2010-es év hihetetlen ár- és belvizei — nem is lehetséges. A tájhasználat ma elsősorban a bevihető energia és vegyszermennyiség függvénye. Amennyiben ezek a tételek bármilyen gazdasági vagy természeti okból kimaradnak, vagy csökkennek, a tájhasználat szükségszerűen összeomlik. Az alábbiakban azt nézzük meg, hogy a témánkat adó három új program milyen lehetőségeket kínál az itt ismertetett csapdahelyzet feloldására.

Árvízvédelem Más részről az árvíz a ma körülményei között valós probléma. Álljon itt néhány ismert, száraz tény, ami meggyőzően alátámasztja az árvízvédelem fontosságát: 









Hazánk természetföldrajzi adottságai alapján Európa árvizektől leginkább veszélyeztetett országa. Ennek fő oka, hogy az ország a Kárpát-medence legmélyebb részén helyezkedik el, így számolnunk kell a környező 1000-3000 m magas hegyvidéki vízgyűjtőkről (a Kárpátokból illetve az Alpokból) érkező – a Duna, a Tisza és ezek 16 nagyobb mellékvízfolyása által szállított – árhullámokkal, melyek könnyen árvízi veszélyhelyzetet teremthetnek. Nagy folyóink árvizeinek 96 %-a külföldön keletkezik, és a magyar síkvidéki területeken (országos arányuk 53 %) fejtik ki káros hatásaikat. 500 m-nél magasabban az ország területének mindössze 1 %-a fekszik. Az országon belül kiemelt fontosságú a Tisza vízgyűjtője, ahol az ártéri öblözetek 3/4e található. A Tisza hazai árterülete 15500 km2, ami nagyobb, mint Hollandia árvíztől fenyegetett területe – 14400 km2. A tiszai árvizek gyakran igen hevesek: a FelsőTiszán és a Kőrösökön lehulló csapadék hatására a vízszint 1-2 nap alatt akár 8 m-t is emelkedhet. Az árvizet kiváltó tényezők változatosak: tavaszi áradás, téli csapadék, hóolvadás, a mellékfolyók árvizei és a különböző események időbeli- és területi egybeesései. Az árterületek az ország teljes területének 23 %-át teszik ki (21200 km2). A mezőgazdasági területek harmada, több, mint 700 település (több, mint 2,5 millió lakossal), a nemzeti jövedelem 30 %-a árvizek által fenyegetett. A jelenlegi infrastrukturális kiépítettség (utak, vasutak stb.), az árvizek korlátozott tartózkodási ideje és az elárasztás során rendelkezésre álló véges vízmennyiség, valamint a védekezés lokalizációs képessége miatt persze az árvizek gyakorlatilag sohasem érhetik el az árterületek jelentős részét. A kisvízgyűjtők árhullámai (flash flood) az ország területének mintegy 10 %-át érintik. Ennek a jelentősége várhatóan nő az éghajlatváltozás következményeként, de



az ún. portfolió-kockázat (az egyes események által egyidejűleg előidézett fenyegetettség) a töltésezett folyók árhullámaihoz képest elenyésző. A kedvezőtlen földrajzi adottságokat súlyosbítják az éghajlati szélsőségek: a hatalmas vízbőséget hozó árvizes időszakokat kitartó szárazság követheti nagy vízhiányt okozva az ország mezőgazdasági területein. Az aszálykárok akár 100 milliárd forint kárrt is okozhatnak egy-egy száraz évben. E kettősség megnehezíti az árvíz elleni védelem fejlődését: egy-egy hosszabb száraz periódus (például az 1990-es évek végén jelentkező nagy tiszai árvizeket megelőző csaknem másfél évtizedes időszak) jelentősen gyengíti a védelmi fejlesztések társadalmi támogatottságát, ellehetetlenítve így azok finanszírozását is.

Az árvizek kezelésének igénye a térségben a történelmi kezdetektől jelen van, s folyamatosan alakult a gazdasági-társadalmi fejlettségnek megfelelően, az idők során felmerülő újabb és újabb szempontok beépülésével. Ma az árvízvédelem a vízügy „szent tehene”: a szakma jelentős része, ha az árvízvédelem jövőjéről gondolkodik – többnyire Vásárhelyire hivatkozva – általában csak korrekciókat lát szükségesnek és lehetségesnek. Egyesek szerint: „A jövő árvízvédelmére gyökeresen új koncepció nem alakítható ki…, de nincs is rá szükség”. Holott csak az utóbbi tíz évben volt egy csaknem katasztrofális, Szolnokot elöntéssel fenyegető árvíz a Közép-Tiszán (2000), töltésszakadás és nagy károkkal járó árvízi pusztítás a Beregben (2001), súlyos, rekordokat döntő árhullám a Dunán (2002), 100 milliárd forintra becsült védekezési költségekkel visszatartott, egymást követő dunai és tiszai árhullámok (2006). És volt a mátrakeresztesi árvíz a Csörgő-patak vízgyűjtőjén (2005), vagy a 2010-es Bódva-völgyi árvíz hatalmas pusztításokkal. A fenti kép megerősíti azt a tanulságot, hogy a tiszta stratégiát nagyobb távú és szélesebb elképzelés kell, hogy irányítsa. Mi legyen ez? A térbeli léptéket az ország két nagy folyója, a Duna és a Tisza jelöli ki. A stratégia tervezési léptéke a folyóvölgy, a tervezés iránya: felülről-lefelé. Időléptéke évszázados. Kialakításának alapvető mozzanata az alapelvek kidolgozása. Az árvédelmi stratégia újragondolásának igényét az elmúlt tizenkét év súlyos károkkal, magas helyreállítási költségekkel járó rekord árvizei hozták meg. Ezt csak erősítette a mintegy 100 év hosszúságú tiszai vízállás idősorok matematikai-statisztikai elemzése, amely különös ellentmondásra hívta fel a figyelmet: szemben a legnagyobb vízállások (LNV-k) fokozatos, megfigyelt emelkedésével, szignifikáns trendet és az eloszlások módosulását nem sikerült kimutatni az adatokban. Az árhullámok növekvő LNV szintjei és csökkenő visszatérési ideje – és különösen az a tény, hogy ezek mértéke nem illeszkedik a matematikai statisztikai által jelzett határok közé – megingatta az árvédelmi művek méretezési elméletébe, a matematikaistatisztikai módszerek alkalmazásába vetett hitet. A matematikai statisztika nem képes az ok-okozati összefüggéseket és az eddig elő nem fordult eseményeket jellemezni. Alapvetően nem a jövővel, hanem a múlttal foglalkozik, és legjobb esetben az események követésére alkalmas. Mondhatjuk azt is, hogy a matematikai statisztika csak bizonyos feltételek teljesülése mellett alkalmazható a jövőre. A baj az, hogy ezek a feltételek hipotézisek. Teljesülésük ellenőrzésére pedig maga a módszer nem alkalmas az un. circulus vitiosus jelenség miatt. Továbbá a múltbeli minta segítségével a múlt is csak korlátozottan ismerhető meg. De nem a matematikai statisztikával van az alapvető baj, hanem annak feltétel nélküli, „rutinszerű” alkalmazásával. Alapvető és mégis alig vizsgált kérdés, hogy az adott statisztikai jellemző mennyire reprezentatív, hogy a mintavétel (külső) feltételei mennyire maradtak változatlanok. Visszatérő kérdéssé válik, hogy az újabb és újabb

rendkívüli árhullámok statisztikai értelemben természetesek-e és a további gátemelés fenntartható megoldást jelent-e? Ez utóbbi különösen fontos, miután e módszer tartalékai kimerülni látszanak, továbbá a töltésemelések újabb rétegei növelik a geotechnikai eredetű katasztrófák valószínűségét. Ugyanakkor a katasztrófa valószínűségét nem a vízhozam, hanem a vízállás (és annak tartóssága, ill. együtt mint árvízi terhelés) befolyásolják. Igaz viszont, hogy az adott vízállásnál levonuló hozam fontos változásokra utalhat: pl. a nagyvízi meder vízvezető képességének csökkenésére. A hidrodinamika törvényei szerint a vízállás és a vízhozam nem állnak egyértelmű kapcsolatban egymással. A gyakorló vízmérnökök sokat, de nem haszontalanul foglalkoznak ezekkel az empirikus kapcsolatokkal. Pedig minden árvíz másként alakul a peremfeltételek, a mellékvízfolyások árvizeinek egybeesései stb. miatt, így a tetőző vízhozamhoz tartozó vízállás változására is csak óvatosan szabad következtetni! Az árvédelem problémájának a gyökere a biztonság értelmezése és garantálása. Mivel a veszély „féken tartása” során egyre inkább függünk saját, – korlátlanul terjedő – kényelmi igényeinktől, a folyók töltésezésén alapuló árvédelem, úgy tűnik, nem megfelelő válasz arra az „álomra”, hogy teljesen és végérvényesen garantáljuk biztonságunkat. Valamely előrejelzett, vagy éppen levonuló árhullámról ugyanis senki nem képes teljes bizonyossággal megmondani, hogy az milyen ritka, milyen valószínűségű esemény. A statisztikai elmélet ugyanis soha meg nem figyelt eseményeket kell, hogy előre jelezzen, egy merész extrapoláció „salto mortaléjával”. E szerint a megfigyelés intervallumában észlelt valószínűség-eloszlás azoknak a ritka eseményeknek a tartományában is érvényesülni fog, amelyek a tudomány kifejlődése, vagy az észlelések kezdete óta esetleg nem is fordultak elő (100 év, 1000 év, 10000 év). A bizalom, amelyet a mérnökök ebbe az elméletbe vetettek, illúzión alapul. Saját stratégiánkat koncepciónk pontos megértésére kell építeni. Az olyan fogalmaknak, mint például a kockázat vagy az 1 %-os katasztrófa valószínűség, a közemberek szempontjából semmi értelme nincsen, jóllehet nekik kell ezt elfogadni, vagy velük kell megfizettetni az árát. A szakemberek pedig ezeket pontosan sohasem látták előre az időben. A biztonság mindig is bizonytalanságokon alapult. Elég a folyamatosan emelkedő gátmagasságokra gondolni (1. ábra). A bizonytalanság megjelenése a történelmi folyamat keretében: toldozás-foltozás, amit a védőrendszer tökéletesítésének nevezünk. Valójában nem tudható, hová vezet. Az elmélet a múlt megfigyelt időszakán alapul és az elemzésből kirekeszti a változó jövőt. Éghajlatváltozási forgatókönyvek elemzése alapján ma például azt becsüljük, hogy a Tisza mentén (egyelőre más vízgyűjtőkre nem áll rendelkezésre hasonló elemzés) a jövőben az árvízi kockázat megduplázódhat, időbeli, lefutási jellemzőik (csúcsvízhozam, hóolvadásos árvizek, kisvízgyűjtők szerepe, stb.) megjósolhatatlanul változnak. Az is biztosan állítható, hogy az éghajlatváltozás és feliszapolódás együttesen várt hatásait – melyek az árvízi kockázatot több mint háromszorosára növelik – a hullámtéri növényzet eltávolításával nem lehet ellensúlyozni. Magyarország árvízi veszélyeztetettsége részben függ a külföldi vízgyűjtő területeken kialakuló kedvezőtlen folyamatoktól, így például a területhasználat megváltozása, az erdőirtás (amely növeli a fagyott talaj vastagságát, elindítja az eróziót és csökkenti a víz visszatartását) – e hatások súlyára nincsenek kockázati elemzések. A fenti hatások vizsgálata azért is nehéz, mivel ma a Tisza vízgyűjtőnek csak egy része esik Magyarország területére, az árvizeket előidéző okok viszont jelentős részben külföldi eredetűek. Valamely integrált szemléletű stratégia kidolgozása komoly módszertani kérdéseket vet fel, amelynek a megvalósítása Tisza-menti országok hatékony együttműködése nélkül aligha végezhető el.

A jelenlegi (de általában bármely) árvédelmi rendszer megítélésének egyik legfontosabb szempontja a biztonsági kockázat. A biztonság növekedése kétségtelen, de relatív és sok szempontból hamis érzeten nyugszik. A rendszer biztonsági filozófiája: védekezni bármi áron. Ezt a filozófiát megújítani nem a védekezés során kell és lehet, hanem a stratégia formálásakor. Nem valószínű, hogy a jelenlegi rendszer keretein belül ez a dilemma feloldható. Olyan stratégiát kell találni, amelyben a rendkívüli készültségek elrendelése elenyésző lesz. Ez implicit módon az 1%-os biztonsági szint emelését jelenti. A hagyományos szemléletben – s a vízügyi szakma jelenleg ezt fogadja el – a védekezési költségeket, miután azok károk elhárítására irányulnak, szembeállítják a védett vagyon hatalmas értékével, és így nyer igazolást a rendszeresen visszatérő jelentős védekezési költség. Ez a szemlélet nem ösztönöz a stratégia megújítására. A védekezést, mivel az hasznot nem hoz, az elszenvedett veszteségek közé kell könyvelni, így az a kockázat mértékének alakítója. Ha például (elméletben) a védőrendszert olyan tökéletesen sikerülne működtetni intenzív védekezéssel, hogy kizárhatnánk a töltések meghágásából vagy geotechnikai okokból bekövetkező katasztrófákat, akkor az árvizek kockázata a védekezési költségek várható értéke lenne. Ha a védekezési képesség vagy eredményesség lecsökken, akkor az előforduló katasztrófák veszteségei határozzák meg a kockázatot. Egy védekezési rendszeren belül gondolkodva tehát meghatározható a védekezésre fordított költségek optimuma, ha pedig a védekezési költségeket nem nyereségnek tekintjük, hanem besoroljuk a kockázatok közé, akkor új kérdést tehetünk fel: van-e jobb rendszer a jelenleginél? A védekező szervezet megítélésének alapja a védelem sikeressége, nem pedig a védelmi költségek és a kockázat különbsége. A védekező szervezet eredményei az elmúlt évtizedekben nemhogy erősítették volna a szervezet presztízsét, anyagi megbecsülését, valamint működési feltételeit, hanem paradox módon fordított folyamatokat indítottak el. Mára már az árvédekezéshez szükséges létszám kiállítása is problémát jelent. A bizonytalanság nemcsak a kockázat mértékét, hanem az árvízvédelemre fordított fizetési hajlandóságot is befolyásolja. A védekezés haszna – az elkerült kár – nem kerül be az állam költségvetésének egyetlen rovatába se. Az árvédekezés, az árvédelmi művek fejlesztése ennek megfelelően: kiadás, veszteség, az árvíz kialakulása pedig bizonytalan. A politikai gondolkodásban, fiskális szemléletmód mellett úgy jelenik meg az árvédelem a bizonytalan veszteségek miatt, mint elhalasztható intézkedés, amire esetleg sohasem lesz szükség (de az aktuális négyéves kormányzati ciklusban semmiképpen). A kockázatkezelés elhalasztása, elmaradása nem más, mint a felelősség áthárítása a jövőre. Ami – zárójelek között jegyezzük meg –, a ma emberének jellegzetes gondolkozási formája.

A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése (VTT) Az eredeti Vásárhelyi terv következményeként megjelenő problémák a Tisza völgy életét a mai napig folyamatosan előnytelenül befolyásolják. A már a kor saját vízügyi szakmai peremfeltételein belül is csak félig-meddig, tökéletlenül megvalósított eredeti Vásárhelyi tervnek az lett az első és legfőbb „eredménye”, hogy az elsőfajú hiba logikájával rendelkező kényszerhelyzetet, egy strukturális csapdát hoztunk létre. A hullámtér feliszapolódása, a kisvízi meder bevágódása, a mentett oldali talajvíz háztartás felbomlása, a felső vízgyűjtő eróziójának növekedése, a töltés emelések szilárdsági határának elérése miatt még száz évnek

sem kellett eltelnie a munka befejezése óta, és az új, ember alkotta rendszer már nem képes kezelni az ismételten ránk törő heves árvizeket, az egyre súlyosabb csapadékhiányt és a belvíz elöntéseket.

1. ábra: Az évek során a Tisza-parti töltéseket újból és újból meg kellett erősíteni, így alakult ki ez a jellegzetes „hagyma” szerkezet. Mára elérték strukturális szilárdságuk határát, tovább nem magasíthatók az átszakadás, szivárgás, átnedvesedés veszélye nélkül A súlyos károkat okozó árvizek, a folyamatosan fenyegető nagy vízállások, időről időre visszatérő aszály és a folyamatosan gondot okozó belvízkárok nyomán a vízügyi ágazat úgy döntött, hogy egy új megközelítést alkalmaz a nagy vizek kezelésére és létrehoz egy, az árvíz szabályozott kivezetését és a folyóba történő szükség szerinti visszavezetését (vagy vízhiányos területre történő átvezetését) szolgáló, műtárgyakból és tározókból álló árapasztó rendszert2. A VTT a vízügyi szakma jelentős koncepcióváltást tükröző megoldási javaslata, és ha nem is új paradigmát, de hangsúly eltolódást eredményezett. Ugyanakkor megmaradt a túlnyomóan mérnöki szemlélet és a nagyberuházások szeretete. Nem valósult meg viszont – legalábbis eddig – a tározók területére kidolgozott tájgazdálkodási koncepció. A VTT-ben a vízügy eddigi félkatonai szervezetének védekezésre koncentráló reaktív magatartása helyett a hangsúly ezúttal a szabályozásra, ellenőrzésre és megelőzésre került, az ökológiai megfontolásokat is figyelembe vevő hosszú távon is fenntartható megoldást ígérve. A legfontosabb változás a megközelítésben annak felvetése volt, hogy a vizet inkább vissza kellene tartani, ahelyett, hogy igyekszünk minél hamarabb megszabadulni tőle az alföldi részeken. Az erre alkalmazott műszaki megoldás azonban nem igen tükrözte az oly sokat emlegetett paradigma váltást. A nyilvánosságra hozott program még mindig úgy véli, hogy a legfontosabb cél a Tisza völgy árvízi biztonságának megteremtése, nem pedig egy olyan integrált tájgazdálkodási és fejlesztési gyakorlat meghonosítása, amely szükségtelenné teszi a továbbiakban a kockázat, veszély és árvíz fogalmának összekapcsolását. A program három fő részből épül fel, amelyek közül mindössze az egyik egy viszonylag új ötlet, a másik kettő a megszokott műszaki megoldások továbbvitele: 2

2004. évi LXVII. törvény a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról

1. A nagyvízi meder vízszállító képességének javítása (más szóval: a hullámtér akadálymentesítése) 2. Egy összesen mintegy 1,5 milliárd m3 hasznos tározó kapacitású, 10-12 árapasztó műtárgyból álló árvízi tározási rendszer megvalósítása a hazai mentesített ártéren 3. A meglévő árvízvédelmi létesítmények és védvonalak kiépítése a mértékadó szintre. Az eredeti tervet vízügyi szakemberek 2011 áprilisára alkották meg, de később a különféle érdekvédelmi és társadalmi szervezetek, valamint az érintett érdekcsoportok hatására a VTT egy komplex programmá nőtte ki magát, amely – legalábbis papíron – 2003. januárjában egyenrangú feladatként fogalmazta meg a Tisza-menti térség terület- és vidékfejlesztési, tájgazdálkodási és természetvédelmi feladatait. A VTT program elemei ekkor tehát a következőkből álltak:  árvízvédelmi fejlesztés (vagyis a három eredeti célkitűzés)  az érintett települések infrastrukturális fejlesztése (belterületi vízrendezés, szennyvíz csatornázás, szennyvíz tisztítás, összekötő utak kiváltása, építése, kerékpár utak építése)  az adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodás bevezetése (tájgazdálkodás) Ezek közül csak a legutolsó hozható közvetlen összefüggésbe az integrált tájfejlesztés koncepciójával, de természetesen az első kettő éppoly fontos vetülete a problémának. Az árvízvédelmi intézkedések egyikeként például megerősítették a Kisari szűkület partvédelmét, de semmi nem történt magának a szűkületnek a megszüntetésére. A terv az eredeti számítások szerint 12 tározó építése révén mintegy egy méterrel csökkentené a magyar Tisza szakaszon az extrém árhullámok tetőző szintjeit. Ahogyan az lenni szokott, az építkezés az eredetileg tervezettnél sokkal többe került, míg az üzemeltetésre nem maradt pénz. A program koordinációját a felső vízügyi igazgatás vállalta magára és annak ellenére, hogy mindvégig működött egy tárcaközi bizottság és annak ellenére, hogy milyen ígéretek hangzottak el, a rendelkezésre álló források főként és elsősorban a vízépítő ipar kasszájába folytak be. Miután pedig egy ilyen nagy távlatokban gondolkodó, ambiciózus beruházáshoz kevés volt a pénz, a programot két szakaszra osztották. Az első ütemben hat tározó megépítését határozták el, az eredetileg tervezett 11 vagy 12 árapasztó műtárgy jelen sorok írásakor még az igen távoli jövő zenéje. Az első létesítmény a Bodrogköz területén megépült és 2008-ban átadott Cigándi tározó volt, míg a második a 2009 végén átadott, a Tisza bal partján található Tiszaroffi tározó. Épül a Hanyi-Tiszasülyi tározó, befejezése 2012-re várható, és előkészítés alatt áll a Beregi tározó. A gyorsan induló tervezési munkák hamar forráshiányba ütköztek és nem sikerült megoldani a területfejlesztés, mezőgazdaság és árvédelem eltérő szempontjainak harmonizálását sem. Nem került sor olyan támogatási rendszer kiépítésére, amely a területet használó gazdák egyetértését lehetővé tette volna. A kívánatos tájhasználat váltás, művelési ág váltás nem történt meg. Az elképzelések szerint vízkivezetés a tározókba csak 25-30 évente fordul elő, ezért várható hatásuk a térség vízháztartására elenyésző. Ugyanakkor a 2009-ben átadott Tiszaroffi tározót 2010-ben már kényszerűen meg kellett nyitni a nyár elejei árhullám szolnoki tetőzésének elkerülésére. További gondot okoz, hogy a tározók feltöltése középvíz esetén nem is lehetséges, mert beeresztő műtárgyaik olyan magasan helyezkednek el, hogy azokat csak a helyi árhullám tetőzése előtt lehet megnyitni, rendszerszerű víz visszatartásra tehát alkalmatlanok. Ráadásul

a felső tiszai tározókat az árhullám hevessége és gyors megjelenése miatt nagy kapacitású műtárgyakkal lehet csak a szükséges idő alatt megtölteni (a tervezés alatt álló beregi beeresztő műtárgy 600-1000 m3/s sebességű működési kapacitása hatalmas pusztítást okoz a tározó területén található művelt földekben és létrehozása rengeteg forrást emészt fel). A KözépTiszán a feltöltési idő hosszabb, ezért kisebb műtárgyak is elegendőek. A Tiszaroffnál működő zsilipek azonban még így is 300-400 m3/s sebességet érnek el, ami megint csak nem felel meg a természetes elöntés követelményeinek. Mindkét esetben alapfeltétel azonban a pontos és megbízható előrejelzés, ami nem minden esetben teljesül. Nem véletlen, hogy nem alakult ki világos üzemrend egyik tározóra sem, a tervezett rendszerről nem is beszélve. A VTT a hazai árvédekezés korszakos fordulópontja lehetett volna. A tervezés pillanatában eldőlt azonban, hogy az árvédekezés és a területfejlesztés illetve földhasználat két elkülönült kategóriaként jelenik meg. A tározók területén alkalmazandó földhasználatra nem alakult ki világos elképzelés, illetve minden jelentősebb változtatás nagyon súlyos akadályokba ütközött volna, ezért az alapelv a tározók alapterületének minimalizálása, vele a tározási mélység növelése lett. Az intenzív mezőgazdálkodásra ösztönző támogatási rendszer kirostál minden egyéb területhasználatot még az árvízzel, belvízzel fenyegetett, arra alkalmatlan területeken is. Ez a gyakorlat nem csupán a tározók területén maradt meg, de még a hullámtereken is, akadályozva ezzel a nagyvizek gyors levezetését. Az egyik legfontosabb tanulság a VTT kapcsán, hogy a komplementer elv – az egymást kiegészítő szakmai területek fejlesztési stratégiáinak, gondolkodásának és intézkedéseinek összehangolása – csupán a környezet- és természetvédelemre terjed ki, ott is meglehetősen merev ellenállásba ütközik mind a mérnökök, mind a lege artis természetvédők oldaláról, és a tározók építése kapcsán szinte semmilyen kapcsolat, együttgondolkodás pedig végképp nem alakult ki a mezőgazdasági ágazat képviselőivel. Mi több, a vízügy megosztottsága miatt a területi vízgazdálkodás és az árvízvédelmi szervezet is két malomban őröl és átjárhatóságuk meglehetősen csekély.

Az integrált tájfejlesztés koncepciója (ILD) Az ILD a VTT-vel szemben nem a vízügyi ágazat, hanem a geográfiai szakma megközelítése és első pillanattól megpróbál egyeztetni a földhasználókkal. A jelenlegi tulajdonjogi, támogatási és szervezeti viszonyok között vajmi csekély sikerrel. Az ILD kiindulási pontja az a ma már modell kísérletekkel is alátámasztott vélekedés, hogy a százötven évvel ezelőtt elvégzett műszaki beavatkozások után a folyó Holocén-kori ártere a mai napig megfigyelhető és morfológiailag jól elkülöníthető. Mint ilyen, megfelelő odafigyeléssel és rugalmas hozzáállással jelentős része különösebben mélyreható műszaki beruházások nélkül is alkalmas lehet nem csak a vészhelyzetben történő tározásra, hanem még jóval a magas árszintek okozta veszély kialakulását megelőzően a folyó vizének a korábbi ártéren ellenőrzött körülmények között való szétterítésére és ezzel a magyar Alföld vízháztartásának helyreállítására. Az alábbi képen jól látható, hogy a települések túlnyomó többsége például a mai napig magaspartokon fekszik, amelyet egy kellően szétterített és ezért jóval alacsonyabb tetőzési magasságú árvíz nem önt el.

2. ábra: A Tisza völgy felszínének tagolódása a Tiszakécske és Csongrád közötti folyószakaszon. Kiválóan látható, hogy egyrészt a terepviszonyok az elmúlt másfélszáz év alatt nem sokat változtak, és a magaspartok mindmáig természetes határát adják az ártérnek, illetve hogy a települések szinte kivétel nélkül magaspartokra épültek, ezáltal elkerülték a folyószabályozások előtti időkben sokkal alacsonyabban tetőző árvizek pusztítását. Magyarázat: 1 – mélyártér 2 – magaspartok 3 – települések 4 – töltések (Schweitzer F., 20093) Az alábbiakban összefoglaljuk a Tisza-táj legfontosabb geográfiai jellemzőit, amelyek az integrált tájgazdálkodásnak nem csupán a lehetőségét, de a szükségességét, szükségszerűségét is alátámasztják. A fenti tájhasználati összefoglalóból, hogy a táj modern kori iparszerű értelmezése és használata helytelen, mert a táj kiszáradásához, a vízkészletek végzetes csökkenéséhez 3

Schweitzer F. 2001. A magyarországi folyószabályozások geomorfológiai vonatkozásai. – Földr. Ért. L. évf. 1–4. füzet, pp. 63–72.

vezet(ett), a tájalkotó tényezők megújulását megakadályozza, kiszolgáltatott gazdasági szerkezetet tart fenn és (ön)pusztító társadalmi jelenségek kialakulásához vezetett. A modernkori tájhasználatunk, tehát gyökeres változtatásra szorul, annak ellenére, hogy ez a jelenleg megszokott, még akkor is, ha változtatni nehéz…

Általános értékelés, bevezetés 1. A Tisza-vízgyűjtője a Kárpát-medence keleti felét foglalja magában, a fele hegyvidéki terület, a fele alföldi jellegű. Az alföldi terület, a jellemzőit tekintve 3 nagyobb részre osztható: Felső-, Közép- és Alsó-Tisza-vidékre. A Tisza-vízgyűjtőjén jelenleg 5 ország osztozik: hegyvidéki jellemzőkkel Szlovákia, Ukrajna, Románia; alföldi jellemzőkkel Magyarország és Szerbia. 2. A Tiszai-alföld nemcsak társadalmi és gazdasági szempontból, hanem medence helyzetéből kifolyóan tektonikailag is süllyed. A tektonikai süllyedést eredendően a folyók – a tiszai vízrendszer – által idehordott és szétterített anyag ellensúlyozza, a Tiszai-alföldet ez az anyag építi fel. 3. A Tiszai-alföld nemcsak felépítését, hanem felszíni adottságait is a Tiszának (Tiszai vízrendszernek) köszönheti: a formák, talajok, növényzet, a mikroklíma és egyéb származtatott ökológiai adottságok, melyekre az emberi élet is alapulhat, mind a Tiszához kötődően alakult ki és élhet együtt-működésben fenntartható életet. 4. A Tiszai-alföld életét jól meghatározható eredendő működési rendszer jellemzi, amely jellemzőket és működést a modern iparszerű szabályozás nem vett figyelembe; a modern korban kiépített víz- és tájhasználati rendszert alapvetően ellen-működő rendszerként tartja fenn a társadalom. Ez magyarázza a jelenleg tapasztalható válságjelenségeket: a vízgazdálkodási problémákat (árvíz, belvíz, aszály), a területi problémákat (mezőgazdasági válságok, infrastrukturális problémák) és közvetve a kedvezőtlen demográfiai-társadalmi-kulturális jelenségeket is. Ezen ellenműködő rendszer, mint hadiállapot, nagyon drágán és nagy energiaigénnyel volt működésben tartható, de mára az olcsó pénz és energia korszakának a végén vagyunk. 5. A régészeti leletek tanúsága szerint, a Tiszai-alföld a "történelem előtt" sűrűn lakott terület volt. A települések mindenhol a vízjárta árterek mentén, a magaspartok peremein eredendően ármentes térszínen helyezkedtek el. A feltárt kultúrák alapján a történelem fejlődésében élenjáró területről van szó, a termelés megindulása és az ún. magaskultúrák kialakulása kapcsán.

Vízháztartási alapok 6. A Tiszai-vízrendszer sajátossága, hogy nagy kiterjedésű lapos alföldön folyik, amit nagy kiterjedésű, nagy csapadékú, hirtelen lefolyású hegységek vesznek körbe. Ezért a különböző irányból érkező árhullámok egymásra torlódhatnak a nagyon lassú lefolyású alföldön, vagyis az árvízi víztöbbletnek hely kell. 7. Ugyanakkor a Tiszai-alföld a medence helyzetéből kifolyóan rendszerszerűen csapadékhiányos terület, átlagosan majdnem másfélszer annyi csapadék (ill.

csapadéknyi víztömeg) hiányzik a vízháztartási egyensúly kiegyensúlyozásához, mint amennyi esik. 8. Miközben ez a vízmennyiség rendelkezésre áll, ugyanis a Tisza folyó árvize kegyeskedik szállítani ezt a vízmennyiséget – ráadásul tavasszal, a vegetációs időszak és a száraz évszak elején, amikor legnagyobb szükség van rá. Az árvízi víztöbblet eredendően tehát arra való, hogy pótolja a hiányzó csapadékot – az árvízi víztöbbletnek van helye a vízháztartási mérlegben. 9. Ebben a rendszerben előnnyé válik a hiányzó csapadék is, ugyanis ennek köszönhetően magas a napsütéses órák száma. Az eredendő működésben tehát a víz (és a természetes tápanyag-ellátás) mellett a napsugárzás is rendelkezésre áll a magas bioprodukcióhoz – külső, mesterséges energia betáplálás igénye nélkül. 10. A tiszai vízrendszer árvízi víztöbbletének mennyisége nagyságrendileg megegyezik annak a területnek a csapadékhiányával, amelyikre az árvíz a természetes adottságok folytán kivezethető. (Természetesen nem koncentrált mesterséges víztestekben mérve, hanem a természetes mélyvonulatok mozaikos hálózatában, az eredendően ártéri funkciójú szinteken.) Morfológia, tájszerkezet, tájműködés, tájhasználat 11. A Tisza-vidék nem asztallap simaságú terület, hanem különböző magasságú szintek mozaikos rendszere, ami természetes infrastruktúraként kínálkozik az árvízi víztöbblet szétterítéséhez és tározásához. Tehát a tiszai vízrendszer árvízi víztöbbletének van helye a fizikai tájban.

3. ábra: A jelenleg domborzati viszonyok Nagykörű térségében. Kék: mélyebb, barnássárga: magasabb térfelszín 12. A fentieknek megfelelően nem az a feladat, hogy megoldjuk az árvízi víztöbblet levezetését, hanem hogy megteremtsük a kivezetésének feltételeit. A vízgazdálkodási problémák megoldása (árvíz, belvíz, aszály) a megfelelő tájhasználat választásával lehetséges.

13. Az árvízi víztöbblet helyét, a természetes medrek (erek) és ártéri (mélyfekvésű) szintek területét jelenleg szántóföldek foglalják el. Ezen szántóföldek gyakran vannak vízborítás alatt, ami a jelenlegi rendszerben belvízként értelmeződik, és kárt okoz; holott eredendően a víz van jó helyen, és az adottsághoz nem igazodó tájhasználat (művelés) miatt keletkezik a kár. Tehát a felszántott mederben megálló víz nem belvíz-veszély, hanem szántó-veszély. 14. A túlzott arányú szántóföldi művelés (80-100 %) miatt nem érvényesül a táji víztározás, ezért ezek a szántók gyakran szorul(ná)nak vízpótlásra. Az árvízi vízpótlás lehetőségétől megfosztott táj, szükségszerűen kiszárad(t). Az így óriási munkával és költségekkel létrehozott és fenntartott mesterséges aszály évtizedes távlatban félsivatagos körülményeket teremt(ett). Számtalan kisebb folyó tűnt el a területről, és a megmaradtak krónikus készlethiánnyal jellemezhetők. 15. Az öntözés, mint koncepció nem alkalmas a tájak vízpótlására, hanem ellenkezőleg: a tájak kiszáradásához vezet, mert a víz nem tud a területileg koncentrált mesterséges víztestekben tározódni és hasznosulni. Az öntözés arra alkalmas, hogy rövid távon növelje a tájak profitra váltható bioproduktivitását, ehhez viszont úgy kell alakítani a tájhasználatot, hogy a táj az eredendő kapacitásánál, produktivitásánál többet, illetve másként termeljen, ami viszont úgy változtatja meg az eredendő működését, hogy az rendszerszerű szárazodáshoz vezet. 16. A Tiszai-alföld árvízi veszélyeztetettsége jóval nagyobb az árvízvédelmi töltések megépítése óta. A töltések előtt a határ jelentős részét elboríthatta a víz, de lehetett tudni, hogy mit borított és mit nem, és a területek használatát ehhez a vízjáráshoz igazították, tehát az árvízi kiöntés nem károkozást jelentett, hanem hasznot. Az állandó településeket a víz által már el nem ért szintre építették. Mai napig a települések túlnyomó része az eredendő árvízszint fölött van, ugyanakkor a legnagyobb víz 4-5 méterrel magasabbra van felduzzasztva oldalról az árvízvédelmi töltések által.

További összefüggések 17. Az iparszerű szántóföldi művelés hatékonysága csak helytelen számítással mutatható ki: ha számos költségét nem vesszük számításba. Ezek leginkább a szerteágazó környezeti terhelései, a külső technológia- és energiafüggősége, a gyarmatosításra késztető üzemszervezeti feltételei és hogy az élelemtermelést háttérbe szorítja a profittermelés mögött. 18. A túlzott termelésre késztetett táj külső tápanyag-, és vízbevitelre szorul, aminek az energiamérlege sem lehet pozitív (vagyis szükségszerűen más tájak kizsákmányolását is feltételezi), és a tájak túlhasználatához és összeomlásához vezet, ami az eredendő produktivitásának elvesztését is jelenti. 19. A Tisza által szállított hordalék ellensúlyozza az Alföld tektonikai süllyedését: ez az anyag építi fel a vidéket, e nélkül az Alföld elsüllyed – nemcsak gazdasági és társadalmi értelemben. A hordalékra tehát szükség van a gátak mögött, ugyanakkor, ha nem engedjük szétterjedni, akkor a gátakon belül a hullámterek feltöltődését okozza.

20. A „klímaváltozás” és a globális környezeti összeomlás elsősorban nem a károsanyag kibocsátás miatt van, hanem az eredendő felszínborítás túlzott megváltozása, vagyis a természet eredendő működését megerőszakoló iparszerű tájhasználat miatt. A megoldás ennek megfelelően a Természet eredendő működési mechanizmusainak visszaállítása, emberi igényeink e kerethez történő igazítása. 21. A modern tájhasználat olyan környezeti változásokhoz vezetett, aminek következtében a szélsőségek növekednek: a hosszan tartó száraz időszakokat hirtelen nagy árvizek szakítják meg. Emiatt még az eredendőhöz képest is növelni kell a tájak víztározó képességét, vízpuffer kapacitását. 22. A megfelelő tájhasználat az ártéri fekvésű területeken az ártéri gazdálkodást jelenti, ami a gazdálkodási módok ártériesítését, az ártéri viszonyokhoz történő igazítását jelenti. Az ártéri gazdálkodás nyújthat alapot annak a komplex vidékgazdaságnak, ami a lakosság fenntartható életét tudja biztosítani. 23. Ezzel szemben a globalizáció a vidék gyarmatosítását jelenti, amikoris a természeti valóságtól elszakadt új, virtuális valóság függésbe hozza a helyi erőforrásokat és közösségeket; és ami Magyarországon sajátosan egyfajta öngyarmatosításként jelenik meg, hiszen az állam és az ún. közszolgáltatások nem a tájban gyökeredző helyi érdeket, hanem a külső, gyarmatosító tőkeérdeket képviseli. 24. A megoldás az lenne, ha az áradó vizet szabályozottan kivezetnénk a töltéseken túli meglévő árterekbe és mélyvonulatokba, amik infrastruktúráját és használatát előzőleg hozzáigazítjuk ehhez a régi-új funkcióhoz, és ezt a tájhasználathoz olyan gazdasági környezetet (szabályzókat, struktúrát) alakítunk ki, ami a tájban gyökeredző helyi érdeket támogatja a gyarmatosító idegen érdekkel szemben. Olyan új tájhasználati koncepcióra van szükség, ami képes kezelni a vízviszonyokban jelentkező szélsőségeket és képes biztosítani a területek önfenntartását a különböző szinteken (település – régió – ország). A tájak víztartó és vízadó kapacitását növelő tájhasználatot és táji vízvisszatartást kell megvalósítani, azaz a tájak olyan értelmezése és használata (művelése) szükséges, ami a potenciális vízborításhoz igazodik. Így egy rendszerben megoldható az ökológiai, az árvízi és a megélhetési (gazdasági) biztonság megteremtése a Tiszai-alföldön, hiszen:  éppen annyi vizet kell kiengedni a gátak közül az árvízi biztonság megteremtéséhez, mint amennyit a csapadékhiány pótlásához ki kell engedni (~2 md m3);  ez a vízmennyiség éppen annyi területen helyezhető el természetszerűen (leghatékonyabban), mint amennyinek a (szántóföldi) művelését egyébként is át kell alakítani gazdasági és ökológiai okok miatt (min. 2-3000 km2);  az árvízi biztonság, a csapadékhiány-pótlás és gazdaságossági okok miatt éppen olyan tájhasználatot kell kialakítanunk, amellyel fenntartható módon tudunk egészséges tájat és táplálékot „előállítani”.  Ráadásul jelenleg ehhez a tájhasználat-váltáshoz éppen olyan vidékpolitika lenne szükséges, ami az önfenntartó gazdasági és társadalmi szerkezet kialakítását segítené elő.

Nemzeti Vidékstratégia Koncepció 2020 (NVS) A 2010-ben megalakult kormány csúcsminisztériumának, a Vidékfejlesztési Minisztériumnak a gondozásában jelenleg folyamatban lévő munka célja egy, a 2020. évig terjedő időszakra érvényes Nemzeti Vidékstratégiai Koncepció kialakítása (NVS 2020). A vidékstratégia során elképzelt fejlesztés persze nem egyenlő a munkahely teremtéssel. A munkahely mögé a megfelelő társadalmi és gazdasági folyamatokat is oda kell varázsolni, ellenkező esetben nem lesz valami stabil az a munkahely. A külföldi tőkére várni olyan, mint Godot-ra. A külföldi tőke vándormadár, azonnal odébb reppen, ha kedvezőbb feltételeket talál magának máshol, hátrahagyva a kiszipolyozott, lerobbant területet. Ráadásul mindig nagy mértékű természet átalakítással jár, ami a legritkább esetben megy el a tőkével együtt. Ezért olyan megoldásokat kell ajánlani, amelyek nem munkahelyet, hanem megélhetést teremtenek, és ezek köré kell szervezni a jogi és szabályozási valamint pénzügyi környezetet. A Nemzeti Vidékstratégia Koncepció 2020 dokumentum éppen ebben az irányban tesz elmozdulást. Alapfelvetése világosan megmutatja, hogy mennyire nem csak a pénzpiaci feltételek teljesülése a cél ahhoz, hogy ne csak munkahelyet, de hosszú távú megélhetést is lehessen biztosítani a vidéken élőknek, és hogy ne legyenek kiszolgáltatottak a különféle társadalmi, politikai, vagy éppen természeti folyamatoknak, eseményeknek: „A vidék nem csupán profitérdekeket kiszolgáló termelési tér, sokkal inkább társadalmi, kulturális és természeti értékek összessége. Vidéki tájaink az emberi méltóság, életminőség biztosításához szükséges feltételek megteremtésének, a természet és a társadalom harmonikus együttélésének sajátos, történetileg kialakult színterei. E térségek egyrészt az ott élők számára biztosítják az életfeltételeket, másrészt mással nem helyettesíthető un. ökoszisztéma-szolgáltatásokat biztosítanak, melyek a városlakók számára az élelmiszerbiztonságot, a jó környezetminőség alapfeltételeit, megújuló energiaforrást, regenerációs és rekreációs lehetőséget is kínálnak. A vidék sikereinek és kudarcainak a társadalom minden tagja részese.”

Fazekas Sándor miniszter úr szavai a fentiek. Ha már ilyen magas szintre eljutott a gondolat, akkor érdemes talán a megvalósítás tényleges és reális lehetőségeivel is foglalkozni. A jelen anyag nem vállalkozik arra, hogy az ország összes vidéki területének gondjait számba vegye, csupán egy, földrajzilag és társadalompolitikailag is kiválóan lehatárolható, de közigazgatásilag megosztott területre hívja fel a figyelmet, a Tisza völgyére. Miután az NVS 2020 „közös stratégiai keretet biztosít a vidékfejlesztés, a természet- és a környezetvédelem, a vízügy, az agrárgazdaság, valamint az élelmiszerlánc és élelmiszerfeldolgozás számára”, egyúttal a világgazdasági kényszer hangsúlyozása helyett a nemzeti fókuszt helyezi előtérbe, jogos a kívánság, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehetséges mindezt elérni egy adott természeti környezet különleges viszonyai között. A Tisza esetében a nemzeti fókusz például csak a többi part menti országgal együttműködésben lehetséges, hiszen Magyarország van leginkább alvízi helyzetben, kiszolgáltatva a felső vízgyűjtő történéseinek.

Problémák, akadályok: Bár a lehetőségek adottak, kihasználásuk rengeteg nehézségbe ütközik. Szinte minden területen szükség lenne változtatásokra. Az átfogó, integrált és geográfiailag lokalizált, mégis egyszerű – vertikálisan kifejtett – területfejlesztési elképzelések útjában strukturális, jogi, szervezeti, integrációs, kooperációs, finanszírozási, szociális, pszichológiai (szakemberek és

laikusok, döntéshozók és a Tisza mentén élők részéről egyaránt), agrártámogatási, szabályozási akadályok tornyosulnak.

A vidék válsága (NVS 2020) Magyarországon …. a vidék mély válságba került. Különösen a kistelepülések valamint a külső és belső „végeken” elhelyezkedő kistérségek kerültek szinte kilátástalan helyzetbe. Egyszerre van jelen a krónikussá vált munkanélküliség és egyes területeken, illetve szakmákban a munkaerőhiány. A vidéki, helyi közösségek sorra elveszítették szolgáltató és közösségmegtartó intézményeiket, iskoláikat, közösségi közlekedési lehetőségeiket, egészségügyi ellátó intézményeiket, hivatalaikat, postáikat, természet adta tevékenységüket, a környezethez alkalmazkodó mezőgazdálkodást, az élelmiszertermelést, és mindezzel az ország és a magyar társadalom – élelmezési, víz- és energiaellátási, foglalkoztatási, szociális – kiszolgáltatottsága egyre katasztrofálisabbá vált. Mára a vidéki élet a magyar közgondolkodásban egyenlő lett a hátrányos helyzettel. … Mezőgazdaságunkat csökkenő termőterület, szétesett üzem- és torz gazdálkodási szerkezet jellemzi. A tömegtermelő, iparszerű gazdálkodás emelkedő energia- és forgóeszközigénnyel jár, emiatt megnövekedett kiszolgáltatottságunk a bankok, az energetikai piacok és a beszállítói iparágak felé. Az alacsony hozzáadott érték, a csökkenő fajlagos nyereség következménye egyfelől a kényszeres birtokkoncentráció, és a nagyobb élőmunka-igényű állattartás föladása, másfelől a családi gazdálkodás felszámolása és a föld eladása. Mindezek következtében rohamosan csökken a mezőgazdaság élőmunkaerő igénye, és ezzel egyidejűleg a föld, a vidék népességeltartó és népességmegtartó képessége. E folyamatban a 2004. évi EU-csatlakozás – amely alapvetően megváltoztatta a támogatások szerkezetét és piaci helyzetünket – a mezőgazdaság szereplőit és a vidék társadalmát felkészületlenül érte. Elmaradt az alkalmazkodás, nem történt meg az állam szerepének, feladatainak – az új helyzethez igazodó – újragondolása. Bár természeti adottságaink – termékeny földjeink, világviszonylatban is kimagaslóan értékes termál-, gyógy- és ivóvízbázisaink, változatos természeti és kultúrtájaink, továbbá a földhöz kötődő („agri”)kultúránk, a helyi közösségek felhalmozott tudása, élelmiszereink, helyi és regionális termékeink („hungarikumaink”) – kiválóak, mégis azt látjuk, hogy nem tudunk élni velük. E folyamat egyenes következményeként a 10 évvel ezelőttihez képest a mezőgazdaságban tevékenykedő statisztikailag nyilvántartott gazdasági egységek száma több, mint 1/3-ával (mintegy 350 ezerrel), a regisztrált – élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató – gazdaságoké pedig 1/5-ével (mintegy 50 ezerrel) csökkent. A gazdálkodás végpontjai, az élelmiszeripar és kereskedelem részben multinacionális tőkeérdekeltségek kezébe került, a magyar mezőgazdaság nem csupán export-, de hazai piacai jelentős részét is elveszítette. A vidéki életfeltételek jelentős romlása, a „dél-amerikanizálódási” folyamat gyors megállítása érdekében alapvető gazdaság- és társadalompolitikai fordulatra, „nép-párti” államra és annak gyors lépéseire, közép-hosszú távú stratégiai fejlesztési és cselekvési programra és ebbe illeszkedő rövid távú válságkezelő intézkedésekre van szükség. Ahhoz azonban, hogy – e válságos helyzetben a végveszélybe sodródott agrárium, gazda-társadalom és vidék újraélesztését a siker reményével megcélzó – reális cselekvési programot tudjunk alkotni, ahhoz a tünetek puszta felsorolása és az ezek alapján megfogalmazott diagnózis – bár elengedhetetlenül szükséges, de – nem elégséges feltételek. Egy ilyen program kidolgozásához és sikeres végrehajtásához a pontos helyzetértékelésen túl

jövőképre, világos célmeghatározásra, az e jövőkép és célok eléréséhez vezető lehetséges utak felvázolására, majd stratégiai programokra és fejlesztési akciókra van szükség. 4

Jogszabályok Az akadályok azonban nem csupán aktuálpolitikai jellegűek. A jelenlegi hierarchikus politikai, adminisztratív és közigazgatási szerkezet nem teszi lehetővé természeti határvonalak mentén területileg lehatárolt, összetett és integrált fejlesztési programok kivitelezését. Az átmenet ezért nagyon fájdalmas, hosszadalmas és nehéz lesz. Fel kell tárni azokat a nehézségeket, amelyek útjában állnak a szemléletváltásnak és főként, a szemléletváltás gyakorlati megvalósításának. Ezek igen jelentős része jogi jellegű. A jelenleg hatályos jogszabályok nem alkalmasak arra, hogy rugalmas, könnyen és mindenki számára érthető megközelítésben szabályozzák az integrált megközelítésben szereplő ágazatokat és helyileg alkalmazható módon alakítsanak ki kereteket a különféle tevékenységek számára. A szabályozás rendkívül bonyolult a legtöbb területen, indokolatlanul részletes és ugyanakkor nehezen követhető.

Vízgazdálkodás és vízhasználat: A vízzel kapcsolatos tevékenységeket a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Vgtv.) szabályozza. Ez a jogszabály megosztottan kezeli a vízgazdálkodás fogalmát: a vizek hasznosítása, hasznosítási lehetőségeinek megőrzése, a vizek kártételei elleni védelem és védekezés (vízkárelhárítás) különálló feladatként jelenik meg benne. Azt felismeri, hogy a vízgazdálkodás egy olyan összetett tevékenység, amelyben az állam, az önkormányzatok, a vízügyi hatóságok, a vízgazdálkodási társaságok és a vízhasználó – akár természetes, akár jogi – személyek együttesen vesznek részt. Ugyanakkor azonban az erre a megközelítésre épített jogi felépítmény ugyanazt a megosztottságot és kettős szabályozást alkalmazza, mint amit láttunk az ágazat alágazatainak áttekintésekor. Csak 2004-ben, a VTTben jelent meg az a felfogás, amely szerint a vizek hasznosítása és a vizek kártételei elleni védelem, tehát a vízkárelhárítás összekapcsolható tevékenység, amely víztöbbletgazdálkodásnak is nevezhető.5 Ennek ellenére a jelenlegi jogi környezet nem engedi meg, hogy a felszíni élővizekben – folyókban, patakokban, vízfolyásokban – érkező víztöbbletet ellenőrzött körülmények között a mentett oldali ártérre kiengedjük, ott bizonyos ideig megtartsuk, és vízkormányzási módszerekkel visszavezessük vagy pedig szárazság idején a táj vízháztartásából hiányzó természetes csapadékmennyiség pótlására használjuk fel.

Vízkárelhárítás

4

Nemzeti Vidékstratégiai Koncepció – 2020 (agrár-, élelmiszer-, környezet- és vidékstratégiai tézisek) Vitaanyag. 2011. 04. 08. 5

A Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósíthatóságáról szóló 2004. évi LXVII. törvény (VTT.)

A magyar jogszabályok alapján a víz a környezet védelméről szóló törvény meghatározása értelmében vett környezeti elem (természeti erőforrás)6, amely térben és időben korlátozott mértékben áll rendelkezésre. Mint ilyennek, a víz számára biztosítanunk kell, hogy a táj szerves részeként a rá épülő biológiai erőforrások megőrzése szempontjából szükséges állapotban maradjon meg. Elvileg ezt a fenntartást a vízgazdálkodásról szóló törvény biztosítja, számos buktatóval. A Vgtv. nem ismeri például a természetes ártér vagy a folyó dinamikájának fogalmát, és mint ilyen, eleve egy statikus állapot, a 19. század végén kialakult hullámtér és mentett oldal fenntartásának célját szolgálja. Benne továbbra is megoszlik a mezőgazdasági vízszolgáltatás és vízkárelhárítás, illetve az összes többi. A törvény a vízgazdálkodást két nagy területre osztotta, a vízhasználati kérdésekre és a vízkárelhárításra. A vízhasználati funkciók közé – ebben a sorrendben (!) – létfenntartási ivó és közegészségügyi, katasztrófa-elhárítási; gyógyászati, valamint a lakosság ellátását közvetlenül szolgáló termelő- és szolgáltató tevékenységgel járó; állatitatási, haltenyésztési; természetvédelmi; gazdasági; egyéb (így például sport, rekreációs, üdülési, fürdési, idegenforgalmi célú). A használati módok közül az ILD koncepciójában ugyanakkor a mezőgazdasági vízhasználat játszik igen sajátos szerepet, amit eléggé érdekes módon egy másik jogszabály rendez, amely az üzleti célú vízfelhasználásról szól7. A helyzet nem kevésbé zavaros az egyéb célú vízhasználatok esetében sem. A Vgtv. 2. számú melléklete sorolja fel az állam kizárólagos tulajdonában lévő folyók, patakok, holtágak, mellékágak és azok medrének valamint vízi létesítményeknek a jegyzékét, amelyek ebből következően nem adhatók más gazdálkodó szervezet használatába, ezért az állam az állami feladatokat a vízügyi igazgatási szerv útján látja el. Ebbe a körbe nem tartoznak bele a mezőgazdasági vízgazdálkodási célokat szolgáló vizek és vízi létesítmények, ugyanis ezek kezeléséről a mezőgazdasági vízszolgáltatás és vízkárelhárítás feladatait ellátó miniszter útján gondoskodik az állam8. A vizek és vízi létesítmények egy másik csoportját azok képezik, amelyek ugyan kizárólagos állami tulajdonban vannak, de a vonatkozó jogszabályok értelmében a velük kapcsolatos feladatokat kizárólag állami és önkormányzati tulajdonban álló gazdálkodó szervezet útján, vagy egyéb gazdasági szervezetnek koncessziós szerződéssel időlegesen átengedet működtetés útján kell ellátni. Az ilyen vízgazdálkodási közfeladatok elláthatók vízgazdálkodási társulatok útján is. Ezek egyik fajtája a vízi társulat, amely mellett megkülönböztetjük még a vízi közmű társulatot is. A kétféle jogi személyiség közötti különbségtétel igen fontos, de laikus számára meglehetősen nehéz. Annyira bonyolult és rosszul meghatározott az intézményi rendszer, hogy sokszor maguk a szakmabeliek is eltévednek benne. A vízi közmű társulat közfeladatként a település, az együttesen ellátható települések belterületi, illetve lakott területi részének közműves vízellátását, szennyvízelvezetését, szennyvíztisztítását, a belterületi vízrendezést és csapadékvíz elvezetését szolgáló vízi létesítményeket hoz létre, illetve fejleszt. 2010. január másodikán még egy újabb jogszabály lépett életbe, amely vízi társulatok szabályozásáról szól9. Ezzel a törvénnyel a vízi társulatok szabályozása kikerült a Vgtv. hatálya alól és meghatározása szerint a vízi társulat „közfeladatként a működési területén a 6

A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény A mezőgazdasági vízszolgáltató művek üzemeltetéséről szóló 2/1997. (II. 18.) KHVM rendelet 9. § (5) bekezdése 8 A földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter feladat- és hatásköréről szóló 162/2006. (VII. 28.) Korm. rendelet 3. § (3) bekezdésében és a 6. § (5) bekezdésében meghatározott feladatok 9 A vízi társulatokról szóló 2009. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Társulati törvény) 7

tulajdonában, vagyonkezelésében, valamint használatában lévő közcélú vízgazdálkodási műveken (a továbbiakban: társulati művek) területi vízrendezési, vízkárelhárítási és mezőgazdasági vízhasznosítási feladatokat lát el, közcélú vízi létesítményeket hoz létre, karbantartási és üzemeltetési feladatokat lát el. Működési területén környezetvédelmi, természetvédelmi, táblán, illetve üzemen belüli meliorációs és mezőgazdasági vízszolgáltatási feladatokat végezhet”10. Más szóval legalább három-négy olyan szereplő van a vízügy területén, amelyek a víztest vagy vízfolyás besorolásától, illetve az általa érintett földterülettől függően eltérő funkciókat látnak el és más és más hatáskörrel rendelkeznek:  a kormányzat a területileg illetékes hatóságai, a vízügyi igazgatóságok útján,  az önkormányzatok a saját hivatalaik és az általuk létrehozott vízi közművek útján,  a vízgazdálkodási társulatok és  maguk a földhasználók. Az állami tulajdonban álló vízfolyásokat és vízi létesítményeket az alábbiak szerint különböztetjük meg:  amelyek más gazdálkodó szervezet használatába nem adhatók. Ezeket a területileg illetékes vízügyi igazgatási szerv. A kormányzat jelenlegi elképzelése szerint ezeket a szervezeteket a központi igazgatósággal (VKKI) együtt 2012. január elsejétől egy másik minisztérium, a Belügyminisztérium hatáskörébe utalják, míg a vízügyi ágazat többi szervezete megmarad a VM környezetügyekért felelős államtitkárának irányítása alatt;  azok, amelyek egyéb gazdasági szervezetnek koncessziós szerződéssel időlegesen átengedhetők. Ezek között különbséget kell tenni az alábbiak szerint:  a vizek és vízi létesítmények. Ezeket a vízi társulatok üzemeltetik.  vízi közművek. Ezeket kizárólag állami és önkormányzati tulajdonban álló gazdálkodó szervezet útján, vagy egyéb gazdasági szervezetnek koncessziós szerződéssel történő időleges átengedéssel kell üzemeltetni. Az egyes vízügyi szervek igen eltérő küldetéssel, eszközökkel és érdekérvényesítő képességekkel rendelkeznek. Noha mindegyik állami tulajdonban álló és kormányzati irányítás alatt működő szervezet, a vízi társulatok például, amelyek a belvízelvezető csatornák, árkok hálózatának és a hozzájuk tartozó átemelő telepeknek, zsilipeknek is a vagyonkezelői és üzemeltetői az állam részéről, sokkal kisebb pénzügyi források felett rendelkeznek, mint a vízügyi igazgatóságok, amelyeket rendszerint úgy tekintenek, mint amely szervezet felelős az árvizek elleni védekezésért (ami igaz ugyan, de számos egyéb feladatuk is van). Ugyanakkor az elmúlt években a gazdasági válság hatására és a politikai átszervezések következményeként a vízügyi igazgatóságok gazdasági helyzete is megrendült és ma már kétséges a katasztrófavédelmi funkciójuk (vízkárelhárítás) teljesíthetősége is. A vizek kártételei elleni védekezésről szóló jogi szabályozás világosan tükrözi ezt a megosztó megközelítést. Az egész rendszer arra van építve, hogy a vízfeleslegtől megszabaduljon, akár 10

a Társulati törvény 3. cikkének (2) bekezdése

a hullámtérben jelentkezik az (árvízkor) akár az ártér eredetileg működőképes, de most a gátakkal „mentett” oldalán található (belvíz) és teljesen másképpen igyekszik a problémát megoldani akkor, amikor kevés a víz. Ennek érdekében a vonatkozó jogszabály alapján a védekezésre kötelezetteknek a védelmi tevékenységüket árvízvédelmi védvonalakon és belvízrendszerekben kell ellátniuk11, amelyeket védelmi szakaszokra12 kell felosztani. Az ezen feladatokba tartozó tevékenységeket – a védőművek építését, fejlesztését, fenntartását, üzemeltetését, valamint a védekezést – az állam, a helyi önkormányzatok, illetve a károk megelőzésében vagy elhárításában érdekeltek együttes kötelezettségeként határozza meg. Így tehát, bár finanszírozásuk mértéke és módja, valamint szervezeti kereteik eléggé eltérőek, a szabályozás egy kalap alá veszi a belvíz elleni védekezést az árvízvédelemmel. Ráadásul hidrodinamikailag is eltérő működési mechanizmus vezényli őket, mert miközben az árvízi védekezés célja a hullámtérben a csúcsmagasságok mérséklése, a gyülekezési idő lassítása és a nagyvíznek a mentetlen oldalon tartásával az árhullám levezetése, addig a belvízmentesítés lényege éppen a mentett oldalról történő levezetés és lehetőség szerint a nagyvízi mederbe történő átemelés, csak végszükség esetén tározás. Ráadásul a belvízrendezés kérdése már nem a vízkárelhárítás, hanem a területi vízgazdálkodás feladata. A mértékadó árvízszinteket13 a mindenkori felelős miniszter feladata meghatározni14. Ebben a rendeletben minden hazai folyóra megadnak egy mértékadó szintet, és a vonatkozó árvíz védekezési tervnek ezt figyelembe véve kell elkészülnie. Az árvíz védekezési tervnek – többek között – tartalmaznia kell a védelmi szakasz műszaki adatait, a szakaszra vonatkozó ismereteket, tapasztalatokat, helyszínrajzot, amelyen fel vannak tüntetve a szakasz által védett területek, települések, a közlekedési infrastruktúra, belvízvédelmi csatornák, a folyó, a hullámtér, a hossz-szelvény, a töltés koronaszintje, az eddig előfordult legmagasabb és a kiépítésre előírt (mértékadó) árvízszint. Nincs azonban lehetőség egy ilyen tervben a vízfelesleg ellenőrzött körülmények között történő kivezetésére. Éppen ellenkezőleg, a termőföldön és más ingatlanon jelentkező belvizeket kötelesek a vízügyi szervek aktív szivattyúzással eltávolítani onnan és a gátakon átemelve visszajuttatni a folyóba, amikor csak megjelenik ilyen elöntés. Mind az árvízvédekezésben, mind a belvízvédekezésben a készültség I., II., III. fokozatra, valamint rendkívüli készültségre tagolódik. Ezekhez a fokozatokhoz kerültek meghatározásra a védekezési feladatok. Az ezeket szabályozó előírások homlokegyenest az ellenkező irányba mennek, mint amit az integrált tájfejlesztéssel járó ellenőrzött árasztás megkívánna. Az árvízi védekezéshez tartozó intézkedéseket ugyanis csak akkor kell végrehajtani, ha az áradó víz az adott fokozatra mértékadó vízállást elérte és további áradás is várható. Amennyiben az áradó víz az addig észlelt legmagasabb vízállást is megközelíti és további jelentős áradás várható, akkor kerülhet sor a rendkívüli árvízvédelmi készültség elrendelésére. A VTT keretében kialakított, illetve kialakítandó árapasztó tározóknak a védekezési tevékenységbe való bevonására pedig csak rendkívüli árvízvédelmi készültség esetén kerülhet sor, ugyanis az árvízi tározó fogalma úgy rendelkezik, hogy „az árvízi tározó…árvízvédelmi célú elárasztására csak rendkívüli árvízi 11

Az árvíz- és belvízvédekezésről szóló 10/1997. (VII. 17.) KHVM rendelet 2. § (1) és (2) bekezdése Védelmi szakasz: az árvízvédelmi vonalaknak és a belvízrendszereknek a védekezés irányítására és végrehajtására meghatározott része. A vizek kártételei elleni védekezés szabályairól szóló 232/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet 1. § 7. pont 13 Mértékadó árvízszint: az árvízvédelmi művek, valamint a folyók medrét, a hullámteret és a nyílt árteret keresztező építmények megvalósításánál (tervezésénél) figyelembe veendő, a vízgazdálkodásért felelős miniszter által meghatározott árvízszint, A nagyvízi medrek, a parti sávok, a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról, valamint a nyári gátak által védett területek értékékének csökkenésével kapcsolatos eljárásról szóló 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet 1. § 6. pont 14 A folyók mértékadó árvízszintjéről szóló a 15/1997. (IX.19.) KHVM rendelet 12

esemény esetén kerül sor.”15. Vagyis még ha lenne is egy megfelelően méretezett tározónk a VTT keretében, amelynek eléggé alacsonyan van a belépési küszöbszintje ahhoz, hogy már közepes vízállásnál el lehessen kezdeni feltölteni és ezzel el lehessen kerülni a romboló vízár betörését a területre, jogszerűen ezt is csak akkor lehetne feltölteni, ha már elrendelték a rendkívüli készültséget, vagyis a víz minden eddigi mértéket meghaladt. Ehhez hasonlóan az I. fokú belvízvédelmi készültséget akkor kell elrendelni, ha a belvizek összegyülekezése miatt intézkedéseket kell tenni arra, hogy a belvízvédelmi szakasz főcsatornái befogadó képesek legyenek. A II. fokú belvízvédelmi készültséget akkor kell elrendelni, ha az odavezetett belvizek következtében a szivattyútelepeket és egyéb vízkormányzó műtárgyakat kétműszakos üzemben kell működtetni. A III. fokú belvízvédelmi készültséget pedig akkor, ha a védelmi szakasz területén a szivattyútelepek névleges összteljesítményük legalább 75%-ával folyamatosan üzemelnek és a rendkívüli belvíz védekezési készültség elrendelése várható. A rendkívüli belvíz védekezési készültség – vagyis a belvizek visszatartását, illetőleg szükség tározását lehetővé tévő fokozat, ami tulajdonképpen fő célunkkal, a víznek a tájban való visszatartásával egyenlő – csak akkor rendelhető el, ha a belvízi elöntés lakott területeket, ipartelepeket, fő közlekedési utakat, vasutakat veszélyeztet és további elöntések várhatók. Ez az előírás ismét csak teljesen ellentétes azzal, ami az ILD igénye lenne. A Vgtv. 2011. évi legfrissebb módosítása már sok előrelépést tartalmaz, de csak egy eléggé szűk szempontból. A VTT tapasztalatai alapján történt módosítások például már lehetővé teszik a kisajátítást vagy megvásárlást – a beruházó részére – a záportározó, az árvízcsúcscsökkentő tározó, a szükségtározó és a belvíztározó területén. A záportározó, árvízcsúcs csökkentő tározó, szükségtározó, belvíztározó kijelölése közérdekből történhet. A terület használója számára kártalanítás még azután is van. Haszonbér fizetési kedvezményre nem jogosult, de senki nem kötelezi az ingatlan vízkárcsökkentést elősegítő módon való művelésére. A vízi létesítmény beruházóját pedig a létesítmény minél kisebb károkozó módon való megépítésére. Csak az alábbi tevékenységeket nem lehet folytatni: 21/E. § (1) A záportározó, az árvízcsúcs-csökkentő tározó, a szükségtározó és a belvíztározó területén lévő termőföldön: a) kémiai talajjavításra, öntözési, meliorációs célú beruházásra, b) faiskola létesítésére, vetőmagtermesztésre, szaporítóanyag előállítására, c) ültetvények és gyenge víztűrő képességű évelő kultúrák telepítésére, d) gyepfeltörésre állami támogatás nem vehető igénybe, illetve ilyen esetekben a tározó árapasztási célú igénybevételekor keletkező kárért kártalanítás nem jár. A magántulajdon szentségét végre egy kicsit sikerült korlátozni, de talán nem eléggé. Művelési ág megváltoztatására csak a tározó kezelőjének hozzájárulásával van mód. A legfrissebb módosítások tehát elsődlegesen a tározó területek szabályozására koncentrálnak, de még mindig előtérben áll a mérnöki szemlélet.

15

Árvízi tározó: olyan ideiglenes víztartásra szolgáló árvízvédelmi vízi létesítmény, amely elsődlegesen az életés vagyonbiztonság megteremtését (vész-, szükség- és árapasztási tározó), továbbá egyéb hasznosítási célok elérését is szolgálja. Árvízvédelmi célú elárasztására csak rendkívüli árvízi esemény esetén kerül sor. Vgtv. 1. számú melléklet 34. pont

Szintén a VTT és az új szemlélet részeként fokozottabb hangsúly esik a nagyvízi meder kezelésére és a földhasználattal való kapcsolatára. Ugyanakkor nem egészen világos a nagyvízi meder fogalma és a hullámtértől való különbsége. A törvénymódosítás szerint: a) nagyvízi meder: a vízfolyást vagy állóvizet magában foglaló terület, amelyet az árvíz levonulása során a víz rendszeresen elborít, és amelyet a mértékadó árvízszint vagy az eddig előfordult legnagyobb árvízszint közül a magasabb jelöl ki;

A szövegezésből persze kiderül, hogy itt kizárólag a hullámtérről van szó, és hogy a vízügy által már régóta panaszolt hiányosságok, a nagyvízi meder kezelésének jogi akadályai egy részének az orvoslására került sor. Az előírások azonban itt is egyoldalúak: a használónak vigyáznia kell a vízi létesítményekre és vízfolyásokra, de a vízügynek nem kell vigyáznia a földre. Csak kártérítést fizet itt is (zöldkár). Vízkészlet járulékot nem kell fizetni akkor, ha felszíni vízből ökológiai céllal történt a vízkivétel. Jelentős előrelépés történt tulajdonjogi területen: újonnan beépítendő vízparti ingatlan nem szerezhető állami vízfolyás mentén. De a kiskapu azért megmaradt (felmentés adható).

Területi vízgazdálkodás A területi vízgazdálkodás (TRVG) meghatározása szerint a belvízrendezést, hegy- és dombvidéki vízrendezést, az öntözést és a vizes élőhelyek vízforgalmának szabályozását magába foglaló ágazat, amelynek feladatai megoszlanak a mezőgazdaság és vízgazdálkodás között. Noha stratégiájának szorosan kellene kapcsolódnia a mezőgazdaság és vidékfejlesztés politikájához, az előző fejezetben említett megosztottság miatt igen kicsi az átjárás a kétféle stratégia között. A mezőgazdasági politika sem a szocialista múltban, sem a kapitalista jelenben nem vette figyelembe a művelt területek természeti, ökológiai adottságait. Az ennek eredményeként kialakult és ma már támogatásokkal rögzített művelési ágak és gazdálkodási módok egyszerre eredményezték a belvíz veszélyeztetettséget és az aszályveszély növekedését, valamint az öntözési igény kialakulását, noha azt nem árt megjegyezni, miszerint ezeket elsődlegesen a 19. századi vízgazdálkodási beavatkozások nem szándékos mellékhatásainak is kell tekintenünk. A problémák megoldására építették ki a szocializmus ideje alatt a meliorációs rendszert és a belvízelvezető csatorna hálózatot, amelyek azonban többek között a szikesedés megindulásához is vezettek. A rendszerváltás után az állami szerepvállalás csökkent, a privatizáció miatt a rendszer egy része magánkézbe került, és érdektelenség miatt szétesett, elkallódott. Ma a tulajdonjogi, üzemeltetői zavarok és jogszabályi hiányosságok miatt senki nem érzi magáénak és alulfinanszírozott is. A területi vízgazdálkodás problémáira a megoldás kulcsa az árvíz, belvíz és aszály együttes kezelése a földhasználat tekintetbe vételével, illetve célszerű átalakításával. A művelési ág és a vízrajzi helyzet összehangolása rengeteg improduktív költség megtakarítását jelenthetné a mezőgazdaság vonatkozásában, a vízkárelhárítás két oldalának, az árvízvédelemnek és belvízvédekezésnek az integrációja pedig műszaki vonalon is jelentős változtatásokat eredményezhetne. A TRVG stratégiájában pedig ezen túlmenően is fokozottabb szerepet kell kapnia az integrált tervezésnek, amely átfogja az összes érintett területet (mezőgazdaság, vidékfejlesztés, terület- és tájhasználat, vízgazdálkodás, természetvédelem, stb.), kiemelten veszi tekintetbe a természeti adottságokat, az azokban és különösen az éghajlatban lehetséges változások hatásait. Ezen a ponton lenne nagyon nagy szerepe az NVS 2020-nak, amelybe minden lehetséges eszközzel be kell építeni a

tájspecifikus fejlesztési célokat, így a Tisza völgyben az integrált tájfejlesztés módszereinek alkalmazását. Ebben segítség, de akadály is lehet a Közös agrárpolitika alábbiakban tárgyalandó reformja, az egyéni és közösségi érdekeltség szerepének növelése, a birtokviszonyok rendeződése, a gazdaságosság fogalmának átértelmezése.

A területi vízgazdálkodás átalakításának sémája A mezőgazdaság és vidékfejlesztés politikája

A természeti adottságokhoz igazodó új földhasználati rendszer

Jelenlegi intéményi rendszer

Jelenlegi területi vízgazdálkodási (vízelvezető és szétosztó) hálózatok

Az intézményi rendszer átalakítása

A földhasználat és vízgazdálkodás kapcsolatának integrált vizsgálata, gazdaságosság

Helyzetértékelés

A termlészeti-ökológiai adottságokhoz igazodó területi vízgazdálkodási (vízelvezető és szétosztó) hálózatok

A vízgazdálkodási hálózati rendszerk átalakításának lehetőségei, korlátai

Tervezés

Megvalósítás

Forrás: Magyarország vízgazdálkodása: helyzetkép és stratégiai feladatok MTA 2010

4. ábra: A területi vízgazdálkodás rendszerének átalakítása az integrált tájhasználat érdekében A VTT-vel, a területi vízgazdálkodással – belvízkár elhárításra koncentrálva – valamint aszály stratégiával a vízgyűjtő gazdálkodási tervben foglaltak alapján foglalkozik az NVS 4.1.2. alprogramja. Ezt a fenti megállapítások fényében és az ILD-vel kapcsolatosan felmerült aggályok és különösen a nagykörűi esettanulmányban, illetve az ILD projekt jelentésében szereplő tapasztalatok és tanulságok alapján kellene frissíteni.

Mezőgazdaság és földhasználat: Földügyek és jogszabályok Ami a mezőgazdaság ágazati irányítását illeti, itt – sajátos következményeként az alább tárgyalandó birtokhelyzetnek – a bőséges tőkével és politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkező nagygazdák és gazdálkodó szervezetek egységes lobbiereje a legtöbb esetben elnyomja a családi gazdálkodók és civil szervezetek befolyását. Az agrártámogatások rendszere a támogatások és kártérítések visszaigazoló mechanizmusain alapszik és a

támogatások legnagyobb része egy szűk politikai elit érdekét szolgálja, amely érdek a jelenlegi kifizetési gyakorlat minden áron való fenntartása. A kárpótlási folyamat levezénylése ugyanis nagyon gyengén és – abban a formában, ahogy megtörtént – értelmetlenül, politikai manipulációktól terhelten valósult meg. Ebből eredően az elaprózódott birtokstruktúra funkcionálisan alkalmatlanná vált a művelésre és idővel a magánkézben található földek jelentős részén bérleti jogviszony jött létre. Az új tulajdonosok a rendelkezésre álló föld szűkössége és egyéb fizikai korlátok miatt rendszerint nem egy tagban kapták meg földjeiket, hanem egymástól távoli, sokszor lehetetlen formájú, nagy számú kis darabban. A kárpótlás egyik különleges hagyatéka lett az olyan nagyobb kiterjedésű helyrajzi számok jelenléte, ahol több – esetenként kifejezetten sok – tulajdonos osztozik egyetlen darab parcellán, anélkül, hogy tudnák, ténylegesen a valóságban az államigazgatási szinten egy tagban álló föld melyik része tartozik hozzájuk. Az ilyen helyzetet neve osztatlan közös. A 21. század elején még mindig másfél millió hektár van az országban osztatlan közös tulajdonban. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen birtoktestek milyen művelési, gazdálkodási, kezelési problémákat vetnek fel. Ugyanakkor nagymértékben megnőtt a nem helyben lakó tulajdonosok száma, akik nem vagy csak igen távoli kapcsolatban vannak a mezőgazdasággal és azzal a darab földdel, ami a nevükön van. Az ilyen személyek földjeit legtöbbször gazdasági társaságok vagy nagygazdák bérlik és művelik. Az alkalmatlan elrendezés és méretek mellett ezért tehát a jelenlegi birtokhasználati viszonyokat erőteljesen polarizáltnak is kell tekintenünk: létszámukat tekintve a családi gazdaságoknak nevezett szétszórt, kisebb birtokok uralják a hazai agrárgazdaságban a képet, míg a másik oldalon azt kell látnunk, hogy az összes gazdaságnak mindössze 1,6%-a műveli a termőföld 75%-át (2008-ban ez már 80%)! Egy másik forrás szerint a gazdák és gazdaságok 0,5%-ának kezében van a termőföld 60,7%-a. A nagyok jogi személyeket és nagygazdákat egyaránt jelentenek. Ha csak a természetes személy földhasználókat vesszük, ezek átlagos birtokmérete mindössze 6 hektár, míg a jogi személyiségű társaságok átlagosan 179 ha birtokában vannak. (Ne feledjük azonban, hogy a képet tovább bonyolítja a helyzet, miszerint ez csak a földhasználat mintázata, nem pedig a tényleges tulajdonviszonyok.). Ennek ellenére, az előző kormányzat egyik nagy felháborodást keltett intézkedésével a támogatási rendszerre jogosultak körét meghatározni hivatott jogi szabályozást ezen nagybirtokos földhasználók és nem az általuk használt földek valódi tulajdonosainak érdekében és javára változtatta meg. A birtokrendezés helyben zajló, a földtulajdonosok és földhasználók által támogatott bonyolult, jogilag szabályozott folyamat, amelynek során a tulajdonviszonyok és a birokszerkezet átrendeződése zajlik le. A birtokrendezés során a földtulajdonosok és földhasználók szétszórtan elhelyezkedő földrészeit egyesítik azzal a céllal, hogy a mezőgazdasági termelés hatékonyságát és a vidék fenntartható fejlődését elősegítsék. A birtokrendezés olyan koncentrált erőfeszítés, amelynek célja az elaprózott birtoktagok összevonása, amely ezáltal a helyi szintű vidékfejlesztésre irányul. Valójában jelenleg a birtokrendezési elképzelések elsődleges célja, hogy (gazdaságilag) optimális méretű birtoktestek kialakításával a liberális piacgazdaság viszonyai között a költséghatékonyságot segítse. Az integrált tájgazdálkodás és tájfejlesztés mai magyarországi jogszabályi környezetben való megvalósításához az egyetlen járható út az, ha a jelenlegi földhasználati módokat változtatjuk

meg azokon a területeken, amelyeket időszakos vagy bizonyos évszakokban történő elárasztásra, illetve vízvisszatartásra és tárolásra tervezünk. Az ilyen megközelítésnek az útjában azonban még mindig számos akadály áll: a tulajdonosi szerkezet, a földhasználók és a művelési ág. Ha valamely területet előre megfontolt módon kívánunk nyílt felszíni víz időleges hatásának kitenni, a következő előfeltételeknek kell előbb teljesülni:  Az osztatlan közös tulajdonban álló parcellákat és helyrajzi számokat ki kell mérni és fel kell osztani a tulajdonosok között, hogy minden tulajdonos pontosan tudja, fizikailag hol található a területe;  A tulajdonviszonyokat egy birtokrendezési eljárás keretében kell rendezni és összevonni, hogy megfelelő méretű és könnyen kezelhető tagokban álljon a föld, amelynek kimérése után az egyes tagokat geomorfológiai, klimatikus és hidrológiai sajátosságaiknak megfelelően lehet művelni;  A felmért parcellákat alrészletezni kell, hogy az új földrészletet vagy alrészletet a célnak leginkább megfelelő szintvonalak szerint lehessen lehatárolni;  A művelési ágat az újonnan kialakított és árasztásra szánt területeken úgy kell megválasztani, hogy az ott végzett gazdálkodás ne álljon ellentétben az időszakos vízborítottság követelményeivel, vagyis ne károsodjon tőle. A rendszerváltást követően – külföldi (német) példák nyomán és segítséggel – több birtokrendezési kísérleti program indult (TAMA projektek).16 17 Egészen a legutóbbi időkig az agrártámogatási rendszer is támogatta a birtokösszevonás-célú földvásárlást és földcserét.18. Az önkéntes földcserék lehetősége szintén fennáll. Tényként állapítható meg, hogy az önkéntes földcserék és a birtokösszevonás-célú földvásárlás és földcsere támogatása gyakorlatilag nem hoztak érzékelhető eredményt. A megvalósult birtokrendezés eredményei szerények, részben a pénzügyi források, részben a tömegesebb igény kielégítéséhez nem elégséges technikai, szervezési feltételek, de mindenekelőtt a birtokrendezési törvény hiánya miatt. A földhasználók ez irányú igényét sem sikerült felkelteni, nem tapasztalták meg az előnyeit (A 2007-es rendelet éppen ezen az ürügyön állítottal le a támogatási kifizetéseket). A legnagyobb gondot mégis az jelenti, hogy a birtokrendezés a mai napig nem vált az agrárpolitika szerves részévé. A közvélemény is eléggé gyanakvó a dologgal kapcsolatosan, mégpedig történeti okok miatt. A birtokrendezés kifejezés azonnal óvatosságra int, és az államosításra emlékeztet. A politikusok ezért igen óvatosan nyúlnak csak hozzá a témához és bizonytalan értelmű kijelentéseket tesznek, mindennemű elkötelezettség nélkül. A vizek kártételeit kezelő földhasználati koncepció egy egyszerű gazdasági szempontokat figyelembevevő birtokrendezésen azzal kíván túlmutatni, hogy ha a táj eredendő funkcióhoz igazított földhasználattal párosul a birtokrendezés, akkor a természeti adottságokat kihasználó, azon alapuló táj- és földhasználat függése a külső erőforrásoktól megszűnhet, amely révén megvalósulhat a fenntartható földhasználat.

16

Például az EU szakértők által a magyar földhivatalok és a Nemzeti Földalap munkatársai részére tartott birtokrendezési továbbképzés 2004. márciusában Budapesten, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumban 17 Holland-Magyar TALC (Technical Assistance on Land Consolidation) projekt, amely a VTT-t is támogatta, Central European Land Knowledge Centre (CELK Centre), Forrás: http://www.4cli.org/CELK/wwwcelknew/landconsolidation.asp letöltve 2010. május 3. 18 A 2004. évi nemzeti hatáskörben nyújtott agrár- és vidékfejlesztési támogatások igénybevételének feltételeiről szóló 25/2004. (III. 3.) FVM rendelet 35. cikke (hatálytalanította: 122/2007. (X. 19.) FVM rendelet)

A birtokrendezés, mint jogilag szabályozott és összetett tevékenység a hazai jogrendszerben a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvényben (a továbbiakban: Tft.) jelenik meg. Előírja ugyan, hogy a tulajdonosok széttagolt külterületi termőföldjeinek összevonásával, a természeti adottságokhoz jobban igazodó termelési feltételek, kedvezőbb üzemi méretek, az együttesen művelhető családi birtokok kialakítása céljából a település területére vagy annak természetes határokkal elkülöníthető egy részére birtokrendezési eljárást kell lefolytatni, maga a törvény azonban nem tartalmaz erre vonatkozóan részletes rendelkezéseket. Csupán a magyar jogalkotás elegáns euphemizmusával kijelenti: „Az általános birtokrendezési eljárásra a külön törvény rendelkezései az irányadók.” és hogy „a külön törvényben foglaltak hatálybalépéséig az (1) bekezdésben említett célok megvalósítása érdekében birtokösszevonási célú, önkéntes földcsere kezdeményezhető.” Mindazonáltal a fentebb már említett okoknál fogva a Tft. elfogadása óta eltelt 16 évben az említett „külön törvény” megalkotására két vérszegény törvényjavaslatot leszámítva (1997-ben és 2001-ben) mindezidáig nem sikerült sort keríteni. Egy másik lehetőség a Nemzeti Földalap (NFA), a kormány által támogatott kísérlet a tulajdonosi szerkezet-átalakítás elősegítésére, mely földet vásárol és ad tovább a gazdálkodóknak a területnövelés elősegítésére, a birtokok rendezésére. Az integrált tájgazdálkodás szemszögéből kifejezetten alkalmazható célkitűzése is van, hiszen „a rendeltetése – többek között19 – a hatékony mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlan birtokszerkezet vidékfejlesztési célokkal összehangolt javítása, a gazdaságos birtokszerkezet kialakításának a támogatása, az önkéntes földcserékhez a termőföld biztosítása, valamint a hullámtéri területek, továbbá a mentett oldali vízjárta területek földcseréje”. Sajnos azonban azok a mezőgazdasági földterületek, amelyek az NFA részét képezik jelenleg jelentős százalékban – többnyire a közepes, illetve nagyméretű mezőgazdasági vállalkozások részére – eddig haszonbérbe adás révén hasznosultak a jogelődök által kötött haszonbérleti szerződések fennmaradása miatt. A jelen vitaanyag írásakor (2011. október 27.) folyamatban van a 2011. október 31-én lejáró földbérleti szerződések megújítása, illetve megpályáztatása. Ez az alkalom remek lehetőséget biztosítana arra, hogy az állami tulajdonú földek felhasználásával a birtokrendezés ügye előrébb lendüljön, illetve hogy az eddig nagybirtokosi formában művelt területek a helyi gazdaságba beágyazódott családi vállalkozások kezelésébe kerüljenek. Az NFA most abban a helyzetben van, hogy rendelkezik jelentősebb mennyiségű szabadon felhasználható földterülettel, amelyek révén a birtokrendezés folyamatában mint földbank tudna részt venni. A jelenleg földbérleti rendszer révén megvalósuló birtokkoncentrációt most elvileg felválthatná a földtulajdonon alapuló földhasználati forma, bár a földeket egyelőre csak bérletre pályáztatják. Birtokrendezés és osztatlan közös Az osztatlan közös tulajdonban álló földek megosztásával járó költségek a jelenlegi viszonyok között csillagászati összeget tennének ki. Miután legtöbb tulajdonosnak, akit ez érint, csupán igen kis tulajdoni hányada van egy-egy közös helyrajzi számon – a kilencvenes évek féligmeddig és rosszul végrehajtott kárpótlási folyamatának rosszízű öröksége gyanánt –, a folyamat rendkívül sok földméréssel és adminisztrációval járna. Minden egyes új földrészletet egy földmérőnek valóságosan is külön ki kell tűzni, és azt a földhivatalok eljárásrendje szerint a megfelelő dokumentumokkal alátámasztva nyilvántartásba kell venni. A kimért 19

A Nemzeti Földalap rendeltetését részletesen a 2001. évi CXVI. törvény 2. (1) bekezdése határozza meg.

parcelláknak új helyrajzi számot kell adni, és az ezekkel járó összes adatot, információt össze kell gyűjteni, a nyilvántartásba bejegyezni és utána naprakészen karban tartani. A telekmegosztás és a földrészletek kialakítása a magyar jogszabályok alapján meglehetősen hosszadalmas és költséges eljárás. Akár önkéntes birtokrendezési folyamatról van szó, akár a kormányzat által előírt rendelkezésről, mindenképpen egy földmérő bevonására van szükség, aki elkészíti a telekmegosztási vázrajzot. A földmérőnek ki kell mérnie az újonnan kialakított földrészlet vagy alrészlet fizikai határait. A jelenlegi árakon és feltételek mellett egyetlen ilyen földrészlet kialakítása körülbelül 60 000 forintba kerül. Ezek után a megosztási vázrajzot jóvá kell hagyatni az Építésügyi Hatóságnál. Az eljárási illeték az Építésügynél 4000 forint körül van. Ezt követően ők megkeresik a különböző szakhatóságokat (talajvédelem, KÖFE, stb.), majd ha minden vélemény megvan, akkor adják ki az engedélyt. A következő lépésben a megosztást szorgalmazónak egy ügyvédet kell felkeresnie, aki elkészíti a megosztási okiratot. És csak ekkor lehet a megosztási okiratot a Földhivatalhoz eljuttatni, akik ez alapján fogják bejegyezni az új helyrajzi számokat. Az ügyvéd költsége durván 30 000 Ft, a bejegyzési illeték új helyrajzi számonként 6600 Ft. És mindezek a lépések még csupán a szükséges jogi eljárások legelejét jelentik: az osztatlan közös tulajdonban álló helyrajzi számok megosztását és nevesítését. Ugyanilyen vagy hasonló procedúrát kell végigcsinálni akkor, ha birtokrendezési, vagy összevonási eljárást kívánunk végrehajtani.20 A föld tulajdonjogának kérdése a kárpótlási folyamat többé-kevésbé végleges lezárása óta minden kormány számára tabutémának számított. A földtörvény megjelenése előtt, a kilencvenes évek elején a társadalom teljes mértékű bizonytalanságban élt a földtulajdon valószínű, kívánatos, illetve tervezett változásai tekintetében és senki nem tudta megjósolni a körötte zajló politikai iszapbirkózás kimenetelét. „A termőföld nemzeti kincs” jelszó örvén egyesek a termőföld külföldi kézre kerülése miatt aggódtak és aggódnak ma is, mások viszont arra használták fel, hogy egyéni tulajdonba, magánkézbe „privatizáljanak” sokszor hatalmas értéket jelentő földterületeket. Egy rövid időszak során 1992 és 1994 között, amikor az úgynevezett „átmeneti törvény”21 volt életben, lehetőség volt az érdekelt magánszemélyek és üzleti vállalkozások számára egyaránt a termőföld „privatizációjára” a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok földterületeinek terhére nyomott árakon. Amint azonban elfogadták a földtörvényt, a föld tulajdonjogának megszerzését korlátozták, és a továbbiakban csak belföldi természetes személyek vásárolhattak termőföldet, jogi személyek – bizonyos kivételektől, például önkormányzatoktól eltekintve – nem22. Ezért ettől a pillanattól kezdve mindenféle birtokrendezés és jó szándékú intézményi erőfeszítés hiábavaló lett: nem csupán üzleti vállalkozások, hanem a jogi személyiséggel szintén rendelkező társadalmi szervezetek, alapítványok és egyesületek sem lehettek a föld tulajdonosai. Jellemző módon a tiltás szerzett jogokat nem érint, tehát amely vállalkozásnak már volt földje, megtarthatta, de megszűnt a lehetőség újabb helyrajzi számok vásárlására. Ezzel azonnal a személyi és üzleti tulajdon merev keveréke jött létre. A politikusok a természetes személyek javára fenntartott furcsa mániájukat azzal indokolták, hogy ilyeténképpen kizárható a termőföld külföldi kézbe kerülésének lehetősége. Mondanunk sem kell, hogy ezzel mennyire megnehezült a birtokrendezésről fentebb írtak megvalósítása. A 20

A számítások illetve becslések a 2010. nyári-őszi állapotokat tükrözik. 1992. évi LIV. törvény az időlegesen állami tulajdonban levő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről 22 A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény 6. cikk (1) bekezdése 21

kialakult helyzet jogi csapda: miután a kárpótlás miatt a legtöbb földtulajdonos természetes személy, és miután legtöbben jogi személyiségű agrárvállalkozásoknak adják művelésre bérbe földjeiket, és miután ezek az agrárvállalkozások a jogszabályok miatt nem vehetik meg a földet annak jogos tulajdonosától, a tulajdonjog és fölhasználat gyakorlói között óriási szakadék tátong. Úgy volt, hogy ez a csapdahelyzet 2004. május elsején Magyarországnak az Európai Unióba való belépésével megszűnik. Mégis, a megvilágosodottság és egyetértés kegyelmi pillanatában a magyar Parlament és a kormány jóváhagyott egy derogációs kérelmet, amely hét éves moratóriumot hirdetett a földvásárlás liberalizálására. Ezért aztán semmi nem változott. Sőt, miután a moratórium 2011-ben lejárt volna, a kormány 2010. áprilisában annak meghosszabbítását kérte Brüsszeltől. Az érvelés ezúttal úgy szólt, hogy a fiatal gazdáknak lehetőséget kell teremteni birtokaik növelésére, ha biztosítani akarják megélhetésüket. Számukra a moratórium fenntartása olcsó földárakat, ezért a növekedés ígéretét hordozta. Ehhez képest még mindig semmi nem történt a másfél millió hektár osztatlan közösben lévő földdel, nincs semmilyen komoly program ennek megoldására, pedig a fiatal gazdák sem valószínű, hogy másokkal akarnának osztozkodni. A tavaly megszüntetett Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 3,3 millió földtulajdonosról tud, akiknek átlagos birtok mérete 2 hektárnál kevesebb. Ez az adat azt sugallja, hogy a földvásárlás és értékesítés mértékének sürgős növelésére lenne szükség, ha a megmerevedett szerkezeten változtatni akarunk. Ugyanakkor érthető a túlzott koncentrációtól való félelem is, hiszen ez egyértelműen az intenzív módszerek és iparszerű gazdálkodás haszonélvezőinek malmára hajtja a vizet. Ennek megakadályozására azonban a kormányzat birtokméret korlátozásra vonatkozó elképzelése alkalmasabbnak látszik, mint a jogi személyek és természetes személyek merev szétválasztása. Az árak is inkább a liberalizációt semmint a félszeg helyzet fenntartását szorgalmaznák. Akik ugyanis apró, kárpótlásból kapott parcellákkal kénytelenek beérni és nem tudják azokat művelni, azonnal magasabb áron adhatnák el, pénzt kapnának érte és lehetővé tennék az azt eddig is művelő bérlőnek, hogy élvezze a tulajdonjog előnyeit. Az integrált tájgazdálkodás vonatkozásában pedig a moratórium lehetetlenné teszi például a SZÖVET – mint jogilag egyesületi formában működő jogi személy – számára, hogy a bemutató helyszín céljaira földet vásároljon és így győzze le azok tulajdonosainak ellenállását. A lehetetlen helyzetet tovább súlyosbítja a bérleti és elővásárlási jogok rangsorolására hozott jogi szabályozás23. Ennek során a már amúgy is követhetetlenül összezavart viszonyokat még tovább bonyolították a termőföldre vonatkozó elővásárlási és elő haszonbérleti jog gyakorlásának elsőbbségi sorrendjével. A lista állítólag a magyar gazdák védelmében a helyben lakó, bejelentett lakos és gazdálkodónak minősülő személyek elsőbbségét állapította meg mindenki mással szemben (természetesen a kötelező Nemzeti Földalap és természetvédelmi hatóságokkal együtt, amelyek lemondó nyilatkozatának beszerzése ismét egy újabb, pénzt, időt, energiát igénylő feladat). A termőföld vásárlása, sőt egyszerű bérletbe adása is ezáltal rendkívül bonyolult procedúrát igénylő feladattá vált, arról nem is beszélve, hogy a magántulajdonhoz kapcsolódó jogok és a szerződéses szabadság ilyetén durva korlátozása akár alkotmányos aggályokat is felvethet. Elsőbbséget kapott a helyben lakó szomszéd, függetlenül attól, hogy a már meglévő bérlőnek mi lett volna a szándéka. A későbbiek során azért az feltűnt, hogy ily’ módon a föld már 23

16/2002 (II:18.) Korm. rendelet a termőföldre vonatkozó elővásárlási és elő haszonbérleti jog gyakorlásának részletes szabályairól

meglévő – azt esetleg évek óta művelő – bérlőjét is kitúrhatja a vásárlásból bármely helyben lakó személy, aki haragosa és borsot kíván törni az orra alá, ezért a földtörvényben a sorrendet módosították és első helyre került a bérlő, aztán a szomszéd. Egy ilyen merev és rugalmatlan szabályozás azonban mindenképpen megnehezíti az integrált tájfejlesztés alapját képező rugalmas földhasználatot, ahol ugyanaz a darab föld egyszer a víz visszatartására, máskor termény előállítására lenne használható. Vannak gondok a földmérés és telekmegosztás technikáját előíró szabályozókkal is: az integrált fejlesztés érdekében az alrészletek vagy újonnan kialakítandó helyrajzi számok határainak kijelölésére a domborzati viszonyokat figyelembe véve a szintvonalakat kellene követni, és nem pedig – amint az jelenleg ajánlott – az ember alkotta infrastruktúra részeit (legtöbb esetben utakat, árkokat, csatornákat, vezetékeket, házakat vagy egyéb létesítményeket). Műszaki szempontból is sokkal kényelmesebb egy földmérő számára egyenes vonalat húzni a megosztási vázrajzon, mint a meandert követő kacskaringós szintvonalat. A bürokrácia nem csupán a birtokrendezés és nyilvántartás területén burjánzik túl. Más országoktól eltérően Magyarországon igen merevek a termőföld esetében hatályban lévő földhasználati kategóriák, a művelési ágak, és a földhasználó köteles a termőföldet a művelési ágának megfelelően művelni, vagy hasznosítás nélkül a művelési ágának megfelelő állapotban tartani24. A művelési ág a termőföld rendszeres (több éven át tartó) hasznosítási módjának megjelölésére szolgáló fogalom. Más részről a termőföldet meghatározott számú művelési ágra osztják be, amelyet minden ingatlan nyilvántartási egységre meg kell határozni. Így tehát a termőföld az a földrészlet, amelyet a település külterületén az ingatlannyilvántartásban szántó, szőlő, gyümölcsös, kert, rét, legelő (gyep), nádas, erdő, fásított terület művelési ágban vagy halastóként tartanak nyilván25. Ezeket a művelési ágakat pedig a föld használója köteles a jó gazda gondosságával megőrizni. Ha valaki szántó művelési ágban nyilvántartott földterületeken szándékosan kíván időszakos vízborítást előidézni, a szántóra előírt művelési kötelezettség megakadályozza abban, hogy ilyen területen hosszabb ideig, különösen tavasszal és nyár elején, amikor bőven van víz, a vizet megtartsa, miután a szántóként művelt földeket éppen ezidőtájt kell megmunkálni és bevetni, márpedig ez lehetetlen, ha éppen víz alatt állnak. Ezért aztán valamely más művelési ágat – lehetőleg rét vagy legelő, fás legelő, ültetvény vagy esetleg erdő – kell találni, ha meg akarjuk valósítani. A gyep és a vizes területek elbírják az időszakos vízborítást, akárcsak bizonyos fafajták, például a fűz, nyár vagy éger. A kényelmesebb adminisztráció érdekében lehetőség nyílna rá, hogy a művelési ágat csupán újonnan kialakított, és ténylegesen vízzel borított alrészletekre, nem pedig egész parcellákra változtassuk meg. Alrészletet a legtöbb művelési ág esetében már 400 m2 alapterület felett ki lehet méretni, csak az erdőnél módosul ez az alsó határ 1500 m2-re. Egy helyrajzi számon legfeljebb 20 alrészlet alakítható ki. Egy földdarab művelési ágának megváltoztatása nem lehetetlen ugyan, de azért ennek is meg vannak a maga nehézségei. Korábban a nemzetgazdasági érdekek szem előtt tartása érdekében a szántót tekintették a legértékesebb művelési ágnak ezért ha valaki mondjuk gyepet akart csinálni belőle, akkor azt meg kellett indokolni, hogy miért kíván változtatni

24

A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény 5. cikk (1) bekezdése Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 25

rajta. A jelenleg érvényben lévő szabályozás26 alapján a föld tulajdonosa vagy használója csupán bejelentési kötelezettséggel rendelkezik ha művelési ágat kíván változtatni valamely alrészleten vagy földrészleten, amit a változás megtörténté követő 30 napon belül kell teljesíteni a körzetileg illetékes földhivatalnál. Bizonyos esetekben nem csupán bejelentési kötelezettsége van a földtulajdonosnak, hanem a művelési ág megváltoztatásához hatósági engedély is szükséges. Természetvédelmi oltalom alatt álló terület művelési ágának a megváltoztatásához a természetvédelmi hatóság engedélyét kell beszerezni előbb. Az integrált tájgazdálkodás vonatkozásában ez különösen azért érdekes, mert a jelentős mennyiségű olyan termőföld került a Natura 2000 program végrehajtásáról szóló magyar szabályozás hatálya alá, amelyek mély fekvésűek, ezért esetleg elárasztásra alkalmasak lehetnek.27. A természetvédelmi oltalom alatt álló területeken túl – és területi átfedés esetén akár párhuzamosan is – az erdő művelési ág létesítésével és megszüntetésével kapcsolatban, valamint az árutermelő szőlő és gyümölcsös telepítéséhez és kivágásához is kell hatósági engedély. Művelési ágváltozásnak minősül, ha a földrészlet nyilvántartott művelési ágát más művelési ágra alakítják át, ha a földrészleten belül alrészletként nyilvántartott földterület határvonala megváltozik, ezzel összefüggésben az is, ha az alrészlet területe korábban nem érte el a legkisebb területi mértéket, de a változás folytán a földterület mérete már alkalmas az alrészletként való nyilvántartásra. Művelési ágváltozásnak minősül továbbá az is, ha a termőföld végleges más célú hasznosításának megvalósítását megkezdték, valamint az, ha a művelés alól kivont területet művelésbe vonják. Amennyiben a földhasználó a hasznosítási (művelési), illetve a bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget, akkor az ingatlanügyi hatóság földvédelmi bírsággal sújtja. Miután nem létezik olyan művelési ág, amelynek művelési kötelezettsége valamely földterület időszakos elárasztását írná elő, igencsak nehéz elképzelni, hogyan kerülhetné el az ilyen bírságot egy földhasználó a jelenlegi jogszabályi keretek mellett. A földrészletek területének a megváltoztatása telekalakítási eljárás keretében történhet, amelynek a szabályait kormányrendelet rögzíti28. Egy földterületnek alrészletekre történő megosztása egyszerűbb, mint a földrészlet területének a megváltoztatása, mert nem szükséges hozzá telekalakítási eljárást lefolytatni, csupán egy szakképesítéssel rendelkező földmérő által elkészített változási vázrajzot kell az ingatlanügyi hatóságnak benyújtani. Már ebből a kis vázlatos áttekintésből is látható, hogy milyen hatalmas mennyiségű jogi, intézményi és adminisztrációs, bürokratikus akadályt kell legyőzni ahhoz, hogy egy nagyobb léptékű integrált tájgazdálkodási és fejlesztési koncepció terveit valóra válthassuk. Sajnos, a vízgazdálkodás területén hasonlóan kedvezőtlen kép fogad és szintén egy alkalmatlan jogi szabályozás teszi lehetetlenné a pillanatnyi körülmények szerint változtatható rugalmas lépések kivitelezését.

Agrártámogatások Az Európai Unió szintjén 26

Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 27. § (2) bekezdés a) pontjának megfelelően 27 Az európai közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű területekről szóló 275/2004. (X. 8.) Korm. rendelet 28 A földhivatalokról, a Földmérési és Távérzékelési Intézetről, a Földrajzi név Bizottságról és az ingatlannyilvántartási eljárás részletes szabályairól szóló 338/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 17/A. § – 17/C. §-ai rendelkeznek.

A vidékfejlesztés lehetőségei az Európai Unióban A II. világháború utáni élelmiszerhiány miatt az Európai Közösségek országai a Közös Agrárpolitika keretében 1957-től jelentős támogatásokkal ösztönözték a mezőgazdasági termelés intenzifikációját, növelését. Az élelmiszerhiányt a felfutó termelés hamarosan megszüntette, így az 1960-as évektől már az ipari rendszerű termelés okozta gazdasági és társadalmi problémákra kellett koncentrálni. A közvetlen kifizetésekkel, beruházási támogatásokkal előidézett túltermelés feleslegeinek levezetésére vezették be az intervenció, a garantált árú közösségi felvásárlás rendszerét. Az így felvásárolt készleteket pedig az exporttámogatás révén dömpingáron helyezik el a világpiacon. Az agrár- és vidékfejlesztési támogatások ma a közös költségvetés közel felét emésztik fel, miközben egy közgazdaságilag abszurd ördögi körben tartják az európai mezőgazdaságot. A Közös Agrárpolitika (KAP) 1975-80-as reformjai már – a gazdák megélhetésének javítása mellett – a túltermelés csökkentését, illetve a vidék elnéptelenedésének megakadályozását voltak hivatottak szolgálni. 1970 és 2000 között Nyugat-Európában számos sikeres vidékfelzárkóztatási program zajlott le. Ezek a vidéki infrastruktúra, az elérhetőség, a falusi élet minőségének javítása mellett új funkciók megjelenését is lehetővé tették (pl. falusi turizmus). Ebben az időszakban igen jelentős a szuburbanizáció, mely új típusú város-vidék kapcsolatokat teremt. 1992-ben a KAP „két lábra állt”: Közös Agrár és -Vidékpolitikává vált. A többfunkciós mezőgazdaság fogalma elismeri, hogy az agrárium több mint egyszerű árutermelő ágazat – hiszen mindig is az volt. Feladata az egészséges és jó minőségű élelmiszerek, nyersanyagok előállítása mellett az európai kultúrtáj, a környezet épségének fenntartása és gyarapítása, valamint a vidéken élők számára biztos megélhetést nyújtani, lehetőséget teremteni, hogy kultúránkat megőrizzük és ápoljuk. A termelést ösztönző első pilléres támogatások mellett megjelenik a második, vidékfejlesztési pillér, melyben megtaláljuk a fenntartható termelési módszereket ösztönző agrár-környezetvédelmi támogatásokat, de a vidéki infrastruktúrafejlesztés, a gazdasági diverzifikáció támogatásait is. A termelés korlátozásában szerepet kap a kvótarendszer (elsősorban a tejpiacon). Hasonló szerkezetet tükröz a 2007-2013 közötti pénzügyi időszakra vonatkozó Egységes Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap is, itt azonban már négy tengely között oszlanak meg az intézkedések. Az ipari mezőgazdaság számára a gazdálkodás környezeti és társadalmi elvárásai a versenyképességet rontó tényezőként jelennek meg. A Közös Agrárpolitika (KAP) kétarcúsága emiatt végig fennmaradt. A vidékfejlesztés szerepének növelése mellett állást foglaló deklarációk ellenére az ilyen célokra juttatott források ma még mindig a költségvetés kisebb részét teszik ki. A termelés támogatását a világpiaci versenyképesség, a politikai okok miatt alacsonyan tartandó élelmiszerárak ellenőrzése és a gazdálkodók jövedelmeinek szinten tartása indokolja. Jellemző azonban, hogy a támogatások többsége a legnagyobb gazdaságokhoz, cégekhez jut, így a kis- és közepes gazdaságok eltűnése Európában változatlanul tart. A KAP egyszerre akar ellentmondó célokat kielégíteni: a termelés ösztönzését, illetve csökkentését valamint a környezeti és társadalmi szempontból fenntartható gazdálkodás elterjesztését, a vidéki élet minőségének javítását. A támogatási rendszer kialakításánál pedig rendszerint az adott struktúra haszonélvezői, legnagyobb lobbierejű szereplői határozzák meg az irányt. A szubvenciók 80%-át a termelők 20%-a teszi zsebre. Így a termelésösztönző támogatások áthelyezése a vidékfejlesztési célokra csak nagyon lassan halad. A 2000-2006-os tervidőszakban a vidékfejlesztési pillér aránya az agrárköltségvetésben 10,5%, a 2007-2013-as időszakban már több mint 25%. A vidékfejlesztés célrendszere mindezidáig tehát ellentmondásosnak, pénzügyi eszközei pedig

elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy a gazdálkodást és a vidéki térségek helyzetét fenntartható pályára állítsák. Az agrártámogatási rendszerben rögzített egyenlőtlenségek Az Európai Unió 2004. május 1-jén 10 új taggal (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) bővült. A bővítési megállapodás szerinti pénzügyi előirányzat azonban jelentős támogatásbeli különbséget rögzít a régi és az új tagok között: a belépők esetében az l főre eső agrár- és felzárkózási támogatás átlagos összege mindössze 41%-a a régi tagokénak. A jelentős kifizetési különbség ellenére az új tagoknak befizetéseiket a csatlakozás napjától maradéktalanul teljesíteniük kellett. Az új tagok agrárköltségvetése nem érte el a 15 korábbi tag agrárköltségvetésének 10%-át sem, holott ennél jóval nagyobb százalékot tesznek ki mind a termőterület, mind pedig a termelők számát tekintve. A szerződés rögzítette a jelentős különbséget az EU-15 agrártermelői és az új tagok agrártermelői támogatottsága között. Míg 2005-ben a 15-ök agrártermelői évi 6198 euró támogatásban részesültek, addig az új tagok agrártermelői mindössze 1005 eurót kaptak fejenként, vagyis több mint 6-szoros volt a támogatás különbsége a csatlakozás első teljes évében. Az új tagoknak szánt agrártámogatások 47,3%-a Lengyelországba, 15,1%-a Magyarországra, a fennmaradó 37,6% a többi 8 országba kerül. Az agrárköltségvetés szerkezetéből az látszik, hogy az EU a belépők esetében szigorúbb mércét alkalmaz mint a 15-ök esetében: lényegében a KAP reformjának mintaterületéül is szolgált Kelet-Közép Európa. A második pilléres (vidékfejlesztési) támogatások aránya jóval nagyobb ugyanis az új belépők (2004-2006 között összességében 52,2%-os), mint az EU-15ök esetében (ahol 2003-ban 10,5% volt). Vagyis az EU az új tagoknál az agrárköltségvetés szerkezetében már a 2006-ig tartó időszakban elérte azt a megoszlást, amit a 15-ök esetében homályos célként lebegtettek 2013 környékére. Ebben persze az a közös költségvetést kímélő szempont is szerepet játszik, hogy a vidékfejlesztési támogatások társfinanszírozást igényelnek, vagyis az egyéb agrártámogatásokkal szemben megterhelik a nemzeti költségvetéseket. A közös kassza nettó befizetőinek (akik jobbára az EU-15 országai között találhatók) olcsóbb a vidékfejlesztést finanszírozni. Az új tagok esetében az EU a vidékfejlesztési kiadások immáron 80%-át finanszírozza, vagyis a társfinanszírozási igény mindössze 20%. Az agrárköltségvetésben szereplő vidékfejlesztési előirányzatokon túl a Strukturális Alapokból, nevezetesen az EMOGA Orientációs Részlegéből is finanszíroztak vidékfejlesztési célokat. A kettős mérce miatt azonban az agrárium fejlesztésében éppen ellentétes az újonnan belépett tagállamok érdekeltsége a már bent lévőkével. Míg a korábbi tagoknál az első pilléres támogatások 100%-ban az uniós költségvetésből hívhatók le és a második pillérhez 20-50%-os önrész kell, az új belépőkre kényszerített csatlakozási szerződés értelmében a helyzet éppen fordított. Az első pilléres támogatás csak az EU-15 szintjének 25%-át éri el, nemzeti kiegészítéssel is csak 55% lehetett 2004-ben, és 2010-re érhetné el fokozatosan a 100%-ot.29 A csatlakozókat tehát Brüsszel minden erejével a második pillér irányába terelte – más kérdés, hogy ennek fő célja nem annyira a vidék életlehetőségeinek 29

2010-re a nemzeti költségvetésből finanszírozott top-up kiegészítéssel érhető el az EU-15 szintje, a közösségi finanszírozás csak 2013-ra éri el a teljes 100%-ot. Persze, ha a kormány is úgy akarja. A nemzeti kiegészítésnek (top-up) 2010-ben pl. csak a felét biztosította a költségvetés a gazdálkodóknak.

megteremtése, hanem a kelet-európai termelés mennyiségének korlátozása és a csatlakozás költségeinek csökkentése volt. Magyarul: a csatlakozás a 15-ök mezőgazdasága számára piaci bővülést eredményezett. Sajnos a magyar tárgyalódelegáció nem akarta vagy nem volt képes felismerni az ebben rejlő lehetőségeket. Hazánk tárgyalási stratégiájának fő célja a közvetlen támogatások összegének maximalizálása és ahol lehetett, a nemzeti kiegészítés lehetőségének kiharcolása volt.30 Márpedig a koppenhágai megállapodásban rögzített agrár- és vidékfejlesztési támogatási rendszer első pillére a már eleve kedvező gazdasági helyzetben lévő gazdálkodókat hozta még jobb helyzetbe, míg a kevésbé jó helyzetben lévőktől megvonta az alkalmazkodás esélyét is. Utóbbi célt szolgálták volna a KAP II. pillérének támogatásai, amire a magyar tárgyalók alig fordítottak figyelmet, sőt még azt is kialkudták, hogy szükség esetén a 2004-2006-os időszakra szóló II. pilléres támogatások 20%-ban átcsoportosíthatók legyenek az I. pillérre. A többi friss csatlakozó ennél jóval bölcsebb volt. Szlovénia, vagy a hazánkhoz hasonlóan erős agrár gazdasággal és a legnagyobb mezőgazdasági területtel rendelkező Lengyelország is a II. pillérre koncentrált és ezért 1 hektárra vetített összes közösségi agrártámogatási kerete – többek között e tárgyalási stratégiának köszönhetően – sokkal magasabb, mint hazánké. A hazánknak jutó I. pilléres támogatások a nagy területen, intenzív módszerekkel dolgozó mezőgazdasági üzemeket hozták kedvező helyzetbe. Már a tárgyalások előtt azt mutatták a számítások, hogy a Magyarországra jutó I. pilléres támogatások 73%-át a szántóföldi kultúrák (GOF - gabona-, olaj- és fehérjenövények), 21%-át a szarvasmarha szektor kaphatja meg. A támogatási feltételek a kisebb gazdaságokat lényegében kizárják a kedvezményezettek köréből. Az EU-ban a baromfi, a sertés és a tojás termékpálya számára nincsenek közvetlen támogatások, támogatás csak bizonyos esetekben, pályázati úton kapható. A sertés és baromfitenyésztők veszteségeit csak súlyosbította a takarmányárak emelkedése és a mosléketetés tilalma. A zöldség- és gyümölcstermesztés (utóbbinál bizonyos kivételekkel) szintén a csatlakozás nagy vesztese lett. Szakértők figyelmeztettek, hogy a gabona- és marhaszektor érdekeinek mindenek előtt való érvényesítése oda vezethet, hogy a csatlakozási szerződés a támogatások 90%-át a regisztrált termelők 5%-ához juttatja – 90%-uk pedig egyáltalán nem kap semmit. Az Európai Unióba való belépéssel a tagállamok szuverenitásuk egy részéről lemondanak. A nemzeti önállóság egyik legfontosabb darabja az állam területét alkotó földvagyon feletti rendelkezés joga. Az EU részéről általános törekvés, a földpiacok megnyitása, azaz közösségi eszközökkel (is) lehetővé kívánja tenni a külföldi földszerzés lehetőségét az egyes tagállamokban. Az egyes tagállamok kormányaik eltökéltségétől és érdekérvényesítő képességétől függően különböző eszközökkel próbálják lassítani ezt a folyamatot, jóllehet megállítani nem tudják. A csatlakozási szerződés az EU-ban eddig ismeretlen módon fosztja meg hazánkat az önvédelem eszköztárától. A szerződés a földet tőkének tekinti, melynek szabad mozgása az egyik legfontosabb (lényegében mindenek felett álló) uniós vívmány. Hatályos földtörvényünk szerint jelenleg csak belföldi természetes személyek, az állam, önkormányzatok és közalapítványok vásárolhatnak termőföldet (bizonyos korlátozásokkal). A csatlakozási szerződés értelmében azonban meg kell nyitni a földvásárlás lehetőségét a jogi személyek (belföldiek és külföldiek) valamint a külföldi természetes személyek előtt is. A földpiaci nyitásig a szerződés egy 7 éves átmeneti időszakot (moratóriumot) engedélyezett, melyet 2010-ben 3 évvel meghosszabbítottak. A szakértők szerint a földpiac megnyitása 30

Ennek oka lehetett az is, hogy az AKI számításai azt mutatták, hogy amennyiben a közvetlen támogatások nem érik el a közösségi szint 50%-át akkor csökkeni fog a hazai gazdálkodók jövedelme.

hosszú távon konzerválja hazánkban a bérmunkára alapozott nagyüzemi rendszert, ami a transznacionális óriásvállalatok elemi érdeke. A földpiaci nyitás tekintetében is kettős mércével mértek az EU stratégák. Az EU 15-ök stabil földpiacán a terület 1%-a sem cserél gazdát évente, és az országok többsége következetes birtokpolitikát folytat földpiacának védelmében. A kelet-európai csatlakozóktól azonban elvárták, hogy meghatározott időn belül teljes körűen nyissák meg földpiacukat a külföldi természetes és jogi személyek előtt, lemondva a földpiaci önvédelem (majdnem) minden eszközéről.31 A föld – mint korlátozott és nem növelhető mennyiségű tőke, mint az állam területe és mint minden emberi tevékenység alapja egy adott országban – speciális vagyonnak tekinthető. Ha a földvásárlás kontroll nélkül kiszolgáltatott a nemzetközi (spekulatív) tőke elsajátítási igényeinek, ez a földek minden addiginál intenzívebb kihasználását eredményezheti, s a vidéki lakosság még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülhet. Szélsőséges esetben az állami önrendelkezés is veszélybe kerülhet. Más a helyzet természetesen, ha a földet vásárló külföldi természetes személy le kíván telepedni, környezetbarát és a helyi közösségek rendjéhez illeszkedő földművelést kíván folytatni, ésszerű léptékben. Jelenleg azonban az egyenlőtlen támogatási rendszer biztosítja a kelet-európai mezőgazdaság összeomlását, amit elősegít a földtulajdontól függetlenül értékesíthető kvóta. Ez utóbbi révén a multinacionális cégóriásoknak nem kellett várniuk a magyar föld megvásárlására, hiszen a termelési jogot (kvótát) a föld nélkül is megvehetik, kvóta nélkül azonban a földtulajdonos nem tud termelni. Az elképzelések szerint a nyersanyagok előállítása, a mezőgazdasági termelés Kelet-Európában, míg az értéktöbblet nagyobb részét előállító feldolgozás NyugatEurópában történne. Az értéktöbblet ily módon történő elsajátítása biztosítaná Nyugat- és Kelet-Európa között az egyenlőtlenség fenntartását. A zuhanó belföldi élelmiszer előállítás és állattenyésztés, a szélsőségesen kiegyensúlyozatlan termékstruktúra – a gabona túlsúlya a termelésben és az exportban – ezt a kiszolgáltatott, „gyarmati” típusú termelési szerkezetet tükrözi. A legújabb fejlemények a 2013. utáni időszakra Az Európai Bizottság 2011. októberében előterjesztette a Közös Agrárpolitika (KAP) reformtervezetét a 2013 utáni időszakra. E javaslatnak az a célja, hogy valamennyi térségben növelje a mezőgazdaság versenyképességét, fenntarthatóságát és helyi kötődését, s ezáltal valamennyi európai polgárnak egészséges és jó minőségű élelmezést biztosítson, megóvja a környezetet és fejlessze a vidéki területeket. „Az Európai Bizottság újfajta partnerséget indítványoz az Európai Unió és mezőgazdasági termelői között az élelmezésbiztonság, a fenntartható erőforrás-felhasználás és a növekedés kihívásainak megválaszolására. Kritikus évtizedek következnek, melyek alatt meg kell vetni egy erős, az éghajlatváltozással és a nemzetközi versennyel szembenézni képes, egyúttal a polgárok elvárásait is teljesítő mezőgazdaság alapjait. Európának szüksége van mezőgazdasági termelőire, a termelőknek pedig szükségük van Európa támogatására. A 31

Érdekes módon még a csatlakozó országokon belül is eltérő mércét alkalmaztak. A Római Szerződés 295.cikkelye alapján a csatlakozás a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet nem érinti. E jogcím tette lehetővé, hogy a 391 ezer lakosú és 316 km2 területű Málta saját területén megtiltsa bármely külföldi állampolgár földtulajdon szerzését. Ezzel szemben Magyarországgal és a többi új keleti belépővel (KKE országokkal) a szerződés 56. cikkelyét érvényesítették; a termőföldet is tőkének tekintik, a földtőke szabad átruházásának bármely korlátozását megtiltják. Málta ugyanis nem jelent igazán versenytársat az európai mezőgazdaság számára.

Közös Agrárpolitikától függ élelmiszer-ellátásunk, rajta áll területeink több mint felének jövője” – nyilatkozta Dacian Ciolosº mezőgazdasági és vidékfejlesztési biztos. A megreformált KAP innovációra fog ösztönözni, a mezőgazdasági ágazatot gazdaságilag és környezetvédelmi szempontból egyaránt versenyképesebbé fogja tenni, fel fog lépni az éghajlatváltozás ellen és támogatni fogja a munkahelyteremtést és a növekedést. Mindezek révén döntően hozzá fog járulni az Európa 2020 stratégia sikeréhez. A reform tíz kulcseleme 1. Célzottabb jövedelemtámogatás a növekedés és a munkahelyteremtés fellendítésére Az Európai Unió mezőgazdaságában rejlő lehetőségek fokozottabb kiaknázása érdekében a Bizottság a termelők igazságosabb, egyszerűbb és célzottabb jövedelemtámogatását szorgalmazza. Alapszintű jövedelemtámogatásban csak az aktív termelők fognak részesülni. A jövedelemtámogatás üzemenként 150 000 EUR éves összeg fölött csökkenni fog (degresszivitás), felső összeghatára 300 000 EUR lesz, és figyelembe fogja venni az üzemek teremtette munkahelyek számát is. A jövedelemtámogatás továbbá méltányosabban kerül felosztásra a termelők, a régiók és a tagállamok között. 2. Reagálóképesebb és az újfajta gazdasági kihívásokkal való szembenézésre alkalmasabb válságkezelési eszközök Az áringadozások veszélyt jelentenek a mezőgazdaság hosszú távú versenyképességére nézve. A Bizottság hatékonyabb és reagálóképesebb biztonsági hálókat kíván bevezetni a válságoknak leginkább kitett mezőgazdasági értékesítési csatornák (magánraktározás és állami intervenció) esetében, és elő kívánja mozdítani a biztosítások és kockázati alapok létrehozását. 3. „Zöld” kifizetések a hosszú távú termelékenység és az ökoszisztémák megóvása érdekében A mezőgazdasági ágazat ökológiai fenntarthatóságának növelése és a termelők erőfeszítéseinek jutalmazása érdekében a Bizottság azt szorgalmazza, hogy a közvetlen kifizetések 30%-át fordítsák a természeti erőforrások optimális hasznosítását szolgáló eljárásokra. Egyszerűen megvalósítható és ökológiailag célravezető eljárásokról van szó: a növénytermesztés diverzifikálása, az állandó legelők fenntartása, az ökológiai tartalékok és a tájak megóvása. 4. További kutatási és innovációs beruházások A tudásalapú és versenyképes mezőgazdaság kialakítása érdekében a Bizottság az agrárkutatás és -innováció költségvetését meg kívánja kétszerezni, és egy új innovációs partnerség révén gondoskodni kíván arról, hogy a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazásra találjanak. E finanszírozással lehetőség nyílik a tudásátadás és a termelők körében történő tanácsadás előmozdítására, valamint – az agrárágazat és a tudóstársadalom között szorosabb együttműködést kialakítva –a termelők számára fontos kutatási projektek támogatására. 5. Versenyképesebb és kiegyensúlyozottabb élelmiszerlánc kialakítása Az élelmiszerlánc kiindulópontját alkotó mezőgazdaság igen széttöredezett és kevéssé strukturált. A mezőgazdasági termelők pozíciójának megerősítése érdekében a Bizottság a termelői és ágazati szervezetek támogatását, valamint a termelők és a fogyasztók közötti rövid

(nem túl sok közvetítőt tartalmazó) értékesítési csatornák kialakítását szorgalmazza. Ezenkívül a cukorkvótarendszer, amely mára veszített jelentőségéből, 2015-tal megszűnik. 6. Az agrár-környezetvédelmi kezdeményezések ösztönzése Figyelembe kell venni minden terület sajátosságait, és ösztönözni kell az országos, regionális és helyi szintű agrár-környezetvédelmi kezdeményezéseket. Ennek érdekében a Bizottság azt javasolja, hogy a vidékfejlesztési politika hat prioritása közül kettő az ökoszisztémák védelme-helyreállítása és az éghajlatváltozás elleni küzdelem, illetve az erőforrások hatékony felhasználása legyen. 7. A fiatal gazdálkodók induló tevékenységének megkönnyítése A mezőgazdasági termelők kétharmada 55 évesnél idősebb. A munkahelyteremtés előmozdítása és a fiatal nemzedékeknek a mezőgazdasági ágazatban való elhelyezkedésre való ösztönzése érdekében a Bizottság új kezdőtámogatás bevezetését javasolja, melyet a negyven éven aluli termelők igényelhetnek projektjük első öt évében. 8. A vidéki munkahelyteremtés és vállalkozó szellem serkentése A foglalkoztatottság és a vállalkozó szellem előmozdítása érdekében a Bizottság intézkedéscsomagot terjeszt elő a vidéki térségek gazdasági tevékenységének serkentésére és a helyi fejlesztési kezdeményezések ösztönzésére. A mikrovállalkozási projekteket például olyan „kezdőkészlettel” fogják támogatni, amely 70 000 EUR összegig terjedő, öt éven keresztül nyújtott finanszírozást foglal magában. Megerősítésre kerülnek a LEADER helyi akciócsoportjai is. 9. A veszélyeztetett térségek fokozottabb figyelembevétele Termőterületeink elnéptelenedésének elkerülése és gazdagságának megőrzése érdekében a Bizottság a tagállamoknak lehetőséget ad a kedvezőtlen természeti adottságú területek termelőinek kiegészítő kompenzációval való fokozott támogatására. Ez a támogatás hozzá fog adódni a vidékfejlesztési politika keretében már igényelhető támogatásokhoz. 10. A KAP egyszerűbbé és hatékonyabbá tétele A fölösleges igazgatási többletfeladatok elkerülésére a Bizottság egyszerűsíteni kívánja a KAP több mechanizmusát, így különösen a kölcsönös megfeleltetés szabályait és az ellenőrzési rendszereket, anélkül, hogy hatékonyságuk csökkenne. Egyszerűbbé válnak továbbá a kistermelőknek nyújtott támogatások is: esetükben üzemenként és évente 500–1000 EUR összegű átalány kifizetés kerül bevezetésre. A mezőgazdasági tevékenységgel felhagyó kistermelőket arra fogják ösztönözni, hogy földjeiket olyan mezőgazdasági üzemekre ruházzák át, amelyek gazdaságaik szerkezetátalakítását tervezik. A román nemzetiségű mezőgazdasági biztos jó szándéka kétségtelen. A kérdés csupán, hogy az eddigi történet fényében mennyi okunk van reménykedni abban, hogy az itt fentebb összefoglalt szempontok majd valóban az arra rászorultak érdekében érvényesülnek-e, különösen a 6-os és 10-es pontok közöttiek, amelyek a Tisza térségében alapvetően fontosak lennének. Sajnos a hazai történet az elmúlt időszakból azt példázza, hogy a legjobb szándék is kicsorbulhat a megvalósítás buktatóin és tehetetlen vergődésre lehet ítélve az ellentétes érdekek hálójában. Itthon A támogatási rendszer eltérítése

A 2002-2004 közötti időszakot az EU-csatlakozásra felkészülés határozta meg, 2004 után pedig megszűnt az önálló magyar agrár- és vidékpolitika – a hazai szakpolitika csak az Európai Unióval egyeztetett keretek között működhet. Bár az uniós vidékfejlesztésben nagy szerep jut a helyi közösségek részvételének, itthon a társadalmi egyeztetés politikai PRkampánnyá egyszerűsödött. A PHARE előcsatlakozási programok és a SAPARD-tervek érdemi megvalósítására nem került sor. Az pályázati források megszerzése öncéllá lett, rendszerint hosszabb távú fejlesztési stratégia nélkül, a rövid távú túlélésre koncentrálva. A 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet az agrár-környezeti és vidékfejlesztési (2. pillér) intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta az alábbiak szerint:  agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási agrárrendszerek földalapú támogatása,  kedvezőtlen adottságú területek (KAT) normatív, földalapú támogatása,  mezőgazdasági beruházások támogatása,  mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása,  erdőtelepítési támogatások,  a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése,  idős gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása,  fiatal gazdálkodók támogatása,  gazdálkodók oktatása, képzése. A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhattak, közülük azonban az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelező elem volt. A kiválasztott intézkedéseket programokba kellett csoportosítani, országos keretprogramo(ka)t kellett alkotni. Nálunk ezt a célt a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) és az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) szolgálta. Az NVT tervezését és indítását több botrány kísérte. Az 1999-ben kidolgozott, de csak 2002ben, csekély forrásokkal elindított agrár-környezetgazdálkodási program „zsebébe” az FVM többször is megpróbált belenyúlni – a nemzeti támogatások forráshiányát átcsoportosításokkal kívánták fedezni. Általában jellemző volt a vidékfejlesztési intézkedések késedelmes indítása és alulfinanszírozása. Az AVOP keretében a források szélsőségesen koncentrált elosztását kell kiemelni: 2004-2006 között 108 milliárd forintnyi fejlesztési forrás jutott összesen 4 044 érdekeltséghez, a regisztrált gazdálkodók körének mindössze 5 százalékához. Magyarország intézményrendszere, a gazdálkodók és a vidéken élők sem voltak felkészülve az Európai Unióhoz történő csatlakozásra. A kifizetéshez szükséges adminisztratív és informatikai háttér felállításának súlyos késedelme, a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv körüli botrányok és számos más indok vezetett 2005 februárjában a rendszerváltás utáni legnagyobb gazdademonstrációhoz. A gazdák 12 oldalas követeléslistája pontos lenyomata volt az agráriumban az EU-csatlakozást követő évben uralkodó káosznak. A demonstráció végül kompromisszumos megállapodás aláírásával zárult. A 2004-2006-os időszak nagy üzlete kétségkívül a gabonaintervenció volt. Érdemes ezt közelebbről is szemügyre venni, mert a közpénzek elköltésének egy kiemelkedően pazarló trükkjéről van szó. Az EU-csatlakozás egyik nagy üzletének ígérkezett a garantált áras felvásárlás. Az Unió a vonatkozó szabályok szerint tonnánként 101,31 euróért megvásárolja a gazdálkodóktól a gabonát, amennyiben a piaci ár ez alatt marad. Azonban ami NyugatEurópában minimális ár, az nálunk a gazdálkodók számára bőven a piaci ár feletti, kecsegtető ajánlat. A csatlakozási szerződéssel kapcsolatos magyar tárgyalási stratégiát javarészt a szántóföldi tömegtermeléssel elérhető támogatások maximalizálásának igénye mozgatta – nem pedig a piaci elvárásoknak megfelelő, hosszú távon jövedelmező, piacképes árukat

előállító, a környezet erőforrásait megőrző, ugyanakkor a vidéken élőknek megélhetést nyújtó gazdasági szerkezet kialakítására való törekvés. Így kezdődött meg az események abszurd láncolata. 2004-2006-ban Magyarországon a gabonafélék az előző három évhez viszonyítva 34%-kal többet termettek. 2005-2006-ban az EU-ban intervencióra összesen felajánlott kukorica 40%-a hazánkból származott. Ennek következtében a jelentős nettó befizető tagállamok kezdeményezésére a Bizottság (Magyarország heves tiltakozása ellenére) úgy döntött, hogy fokozatosan megszünteti a kukorica intervenciós felvásárlását. 2009-re 700 ezer tonnára korlátozták a felvásárlást, melynek kétharmadát még mindig Magyarország adta. Amint fent láttuk: 2005. februárjában még nem volt teljesen világos, hogy hova kerül az óriási mennyiségű gabona, hiszen még az előző évi egy része is a raktárakban állt. A raktárépítés azonban állami és közösségi támogatással felgyorsult. A támogatásból épített, magántulajdonú raktárak egy részét aztán az állam visszabérelte. A 2005-2006-os bőtermő évben a raktárral nem rendelkező kisebb termelők sokszor nyomott áron (bizonyos esetekben az intervenciós ár feléért) voltak kénytelenek eladni terményüket a felvásárlóknak – akik aztán a garantált áron ajánlották fel azt megvételre az EU-nak. Látható: a folyamatban több ponton is óriási mennyiségű közpénzt alakítottak extraprofittá a jól értesült, erőfölényükkel visszaélő nagyvállalkozók. A 2006-2007-es év újabb hidegzuhanyt hozott. A tomboló aszály, a világszerte gyenge terméseredmények, valamint az Egyesült Államokban felfutó bio üzemanyag gyártás kereslete miatt gabonahiány lépett fel, a takarmányárak az égbe szöktek. Magyarország azonban nem nyúlhatott az állam területén elhelyezkedő intervenciós raktárakba betárazott terményhez, hiszen az az Unió tulajdonát képezte. Az állattartók jelentős része tönkrement, miközben Brüsszel szép haszonnal árusította ki a magyarországi raktárakból a gabonát. A források eltérítésének eredményét a 2. ábra mutatja. A 2005-2006-os évek agrártámogatási adatai területi allokációjának vizsgálata a következőket mutatja. A területi támogatások az összesnek csak mintegy 35-36 %-át tették ki, a „gabonaügy” 36 %-ot (!), az agrárkörnyezetgazdálkodás pedig mintegy 9%-ot. Megállapítható, hogy a három vidékies régió (Észak- és Dél-Alföld, Dél-Dunántúl) kapta a területalapú támogatások 61%-át (ami 7%-kal alacsonyabb, mint a művelt területük aránya), s még alacsonyabb volt összegszerű támogatásuk területi részesedése az agrár-környezetgazdálkodás terén (54%). 5. ábra

Vagyis a csatlakozás után kifizetett támogatások meglehetősen „eltorzították” –éppen a vidékies régiók tekintetében – a mezőgazdaság (hozzáadott) értéktermelési adatait. JászNagykun-Szolnok megyében mintegy 75%-os ez az arány, míg Csongrádban alig haladja meg a 30%-ot. A – nem éppen vidékies – központi régióban 3,5 millió támogatás esik egy regisztrált termelőre, Szabolcsban alig több mint 600 000 Ft, de Hajdú-Bihart és Szolnok megyét kivéve a többi alföldi (vidéki) megyében sem éri el az egy millió forintot. Ha a 2004-2006-os időszak kulcsszava a magyar mezőgazdaságban az intervenció, akkor a 20072013-as szakaszé a gépesítés. Az EU költségvetésében a vidékfejlesztésre rendelkezésre álló források a 2007-2013-as tervciklus egészére vonatkozóan 70 milliárd eurót tesznek ki. Az évi mintegy 10 milliárd eurós átlagos vidékfejlesztési keretből Magyarországnak évi 500-580 millió eurónyi (mintegy 125-150 milliárd forintnyi), évről évre növekvő európai forrás jut, így 20 %-os minimális nemzeti társfinanszírozással számolva is – amely persze nemzeti költségvetési fedezet esetén ennél nagyobb is lehet – évente mintegy 150-180 milliárd Ft áll a vidékfejlesztés támogatási jogcímeinek rendelkezésére. Az I. (közvetlen kifizetések) és II. pilléres (vidékfejlesztési) támogatások mentén elérhető összegek 800 ezer (2009) és 1,3 millió (2016 és azután) euró között alakulnak. Ezt az Új Magyarország Vidékfejlesztési Terv az alábbiak szerint kívánja felhasználni: 1. táblázat: Az ÚMVP finanszírozási tervének összefoglalása a 2007-2013 időszakra (II. pillér) Tengely

I. tengely II. tengely

Közpénzből történő hozzájárulás Teljes közpénzből Az EMVA történő hozzájárulás hozzájárulás átlagos (EUR)* mértéke 2.366.378.274 71,77% 1.626.706.126 76,86%

Az EMVA hozzájárulás összege (EUR) 1.698.357.613 1.250.219.555

III. tengely IV. tengely Technikai Segítségnyújtás Összesen

690.690.802 272.355.669 202.978.313

71,77% 76,86% 75,00%

5.159.109.184

495.711.102 209.321.387 152.233.735 3.805.843.392

Új Magyarország Vidékfejlesztési Program. Budapest, 2007. szeptember. 6.2. fejezet, 432. o. * A vidékfejlesztési (II. pilléres) források teljes összegét az EMVA-ból (EU költségvetés) és a magyar államkasszából (nemzeti költségvetés) érkező források adják ki.

2. táblázat: Éves hozzájárulás az EMVA-ból az ÚMVP-hez (II. pillér, EUR) Év 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 Összesen Nem 49.318.141 46.442.217 43.082.101 43.999.415 47.312.953 48.669.519 50.000.523 328.824.869 konvergencia régiók Konvergencia 521.493.677 491.083.444 455.553.331 465.253.079 500.290.672 514.635.100 528.709.220 3.477.018.523 régiók** 3.805.843.392 Összes EMVA 570.811.818 537.525.661 498.635.432 509.252.494 547.603.625 563.304.619 578.709.743 Forrás: Új Magyarország Vidékfejlesztési Program. Budapest, 2007. szeptember. 6.1. fejezet, 430. o. * Közép-Magyarországi Régió ** Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl, Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld

A négy intézkedéscsoportra (tengelyre) minimálisan és maximálisan fordítható kereteket a 1698/2005/EK tanácsi rendelet az alábbiak szerint szabja meg: 3. táblázat: A következő költségvetési időszak választható intézkedéseinek „menüje” Cél meghatározás 1. tengely: versenyképesség - részaránya: minimum 10% - EU társfinanszírozási aránya: max. 50/75%

   

2. tengely : mező- és erdőgazdasági földhasználat - részaránya: minimum 25% - EU társfinanszírozási arány: max. 55/80%



3. tengely: vidéki életminőség javítása, gazdasági diverzifikáció - részaránya: minimum 10% - EU társfinanszírozási aránya: max. 50/75% 4. tengely: LEADER - részaránya: minimum 10%

  



Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013) Humán-erőforrások fejlesztése Fizikai tőke fejlesztése A mezőgazdasági termelés és termékeinek minőségjavítása Átmeneti intézkedések a kis- és közepes gazdaságok támogatására Mezőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése (agrárkörnyezetgazdálkodás, kedvezőtlen adottságú területek, Natura 2000 stb.) Erdőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése Gazdasági diverzifikáció ösztönzése Vidéki életminőség javítása Helyi humán kapacitás fejlesztése

 Helyi csoportok, stratégiák és projektek támogatása

- végrehajtás: LEADER módszer a 3. tematikus tengely céljainak megfelelően kiválasztott területeken - EU társfinanszírozási aránya: max. 55/80% Kiegészítő intézkedések

 A helyi akciócsoportok hálózatának kiépítése

 Technikai segítségnyújtás (4 %)  Európai Vidékfejlesztési Hálózat

A táblázatból is látható az a törekvés, hogy a tagállamokat a minimális keretek beállításával ösztönözzék a fenntartható mezőgazdasági gyakorlat, illetve a vidéki életkörülmények javítását segítő intézkedések igénybevételére. A földművelésügyi tárca ezúttal is az európai elvárásokkal szembehelyezkedve igyekezett a lehető legtöbb forrást egy szűk kedvezményezetti körnek eljuttatni.

Érdekek ellentéte: Látható tehát, hogy a jószándékú kezdeményezések elbuknak a hivatalos és nem hivatalos hálózatokban érvényesülő számos, egymástól lényegesen eltérő nézet, tudás és terminológia ellentétén. A helyiek passzivitása megfelelő vezetés és motiváltság hiányában akadályozza az újszerű elképzelések megvalósítását. Közben a helyi adottságoknak megfelelően folytatott földművelés és állattenyésztés háttérbe szorulásával, a régióból történő elvándorlással, elszegényedéssel és a települések lakosságának elöregedésével folyamatosan rombolódik, pusztul az a biológiai sokféleség, az agrár ökoszisztémák génállománya, a gazdálkodással kapcsolatos tudás, amely pedig szükséges lenne ahhoz az induló befektetéshez, amely egy fenntartható társasalmi-ökológiai rendszer alapjai megteremtésének előfeltétele. Ahhoz, hogy ezeket a nagyon erősen meggyökeredzett érdekviszonyokat meg lehessen változtatni, rengeteg energiára, politikai és társadalmi erőforrásra van szükség. Ugyanakkor ha tudnánk végezni olyan gazdaságossági számításokat, amelyek minden költséget összesítenek, és minden hasznot figyelembe vesznek, a nem forintosíthatót is (jó érzés, kiteljesedett életsorsok, ökológiai szolgáltatások, jövőkép), valószínűleg kiderülne az alternatív jövőkép életképessége.

Megoldási lehetőségek A nemzeti vidékfejlesztési stratégia mint integrációs eszköz A nemzeti vidékstratégia tervei közé beépíthetőek lennének a Tisza mentén az integrált gazdálkodást ösztönző példák és gyakorlati lépésváltást lehetne elérni az alábbi főbb ütemek megvalósításával: 1. Területi kompromisszum – iparszerű művelést ne támogassanak az arra alkalmatlan területeken. 2. Tájhasználat tervezés reprezentatív mintaterületeken, illetve az ilyen jellegű kezdeményezések felkarolása.

3. 7-9 minta kialakítása különböző adottságú és elhelyezkedésű területeken (síkság, domb-hegyvidék, ártér, homokhátság stb.) 4. Az egyes mintákra gazdasági szerkezet építése és a minták hálózatszerű összekapcsolása Az alább tárgyalt megoldási lehetőségek intézkedési szintű megfogalmazásával az NVS 2020 koncepciójában 4.8.2. pontban szereplő Tisza-völgy komplex fejlesztési program keretében lehetne a döntések előkészítésében a koncepciónak érvényt szerezni.

Az AKG lehetőségei és korlátai Az AKG célja szerint alkalmas lenne a feladat végrehajtására, hiszen fő célkitűzése a rendelet szövege szerint: „Az agrár-környezetgazdálkodási intézkedés célja a termőhelyi adottságoknak megfelelő termelési szerkezet, a környezettudatos gazdálkodás és a fenntartható mezőgazdasági gyakorlat kialakítása, és ennek függvényében a környezet állapotának javítása, minőségi élelmiszer előállítása, valamint a gazdaságok életképességének megtartása és gazdasági hatékonyságának növelése a jelen rendelet alapján meghatározott célprogramok által előírt kötelezettségvállalások alapján felmerülő többletköltségek és kieső jövedelem ellentételezésének megvalósításával.” Vagyis az AKG két fő célja: 1. a környezet állapotának javítása – ehhez a gazdálkodók mindennapi gazdálkodási gyakorlatának, gondolkodásának, a környezethez való viszonyának megváltozására van szükség. Ez egyszerű anyagi ösztönzés révén nehezen elérhető, sikert a társadalmi tanulás folyamatain keresztül remélhetünk; 2. a gazdaságok életképességének megőrzése, hatékonyságának javítása – ehhez az kell, hogy a program a rendelkezésre álló támogatási összeget hatékonyan (és az első célkitűzésnek megfelelően) eljuttassa azokhoz a gazdaságokhoz, ahol arra a legnagyobb szükség van, ahol az a legjobban hasznosul. Sajnos azonban az AKG kvalitatív szempontok szerinti vizsgálata azt mutatja, hogy jelenleg mindkét fő cél elérésével, illetve a hozzájuk vezető úttal problémák vannak. A környezet állapotának változását az alapállapot felmérésének és általában a monitoring rendszer hiányának következtében nem ismerjük, de az általános szemléletváltásnak, a termelők körében a környezettudatosság jelentős növekedésének is kevés látható bizonyítéka akadt az elmúlt tíz év alatt. Ugyanakkor a program technikai lebonyolításával is problémák voltak/vannak (a bürokratikus gépezet akadozik, sok a késés, a visszalépés, a panasz, stb.) és arra nézve is kétségek merülhetnek fel, hogy a kifizetett támogatás valóban azokhoz a gazdaságokhoz jut-e el ahol a legeredményesebben támogatja a környezeti szempontokat, vagy inkább azokhoz, amelyek a legerősebb politikai, szakpolitikai befolyással bírnak. Az alapvető probléma, hogy a programmal kapcsolatos fontos döntéseket a szakmai, környezeti, társadalomi és gazdasági szempontok mellett (olykor helyett) más érdekek, körülmények is befolyásolták: 1. A természetvédelmi- és az agrár- lobbi, illetve a körükbe tartozó állami intézmények, érdekvédelmi és civil szervezetek között kibontakozó pozícióharc;

2. A végrehajtási, adminisztrációs szempontok túlzott hordereje az implementáció során, az átláthatóság, elszámoltathatóság és a tisztán normatív kontroll erőteljes hangsúlyozásából adódó általános bizalmi deficit; 3. A politikai befolyás érvényesítése a szakmai szempontok felett, egyes szakmai és gazdasági lobbik illetve politikai erők érdekeinek érvényesítése céljából. Pozícióharc a fő szereplők között Az AKG a program eredeti filozófiája szerint nem támogatás, hanem a környezetbarát módon történő gazdálkodás miatti bevételkiesés pótlására fizetett kompenzáció. Az AKG-vel kapcsolatos egyik legfőbb probléma, hogy nemcsak a reménybeli kedvezményezettek, hanem sok esetben a szakpolitikusok és az érdekvédők is gyakran úgy kezelték, kezelik a programot, mint a termelőknek adott (járó) plusz támogatást32. Ezért, bár az egyes szereplők (megközelítésüknek, értékeiknek, érdekeiknek megfelelően) különböző prioritások szerint értelmezik a programot, céljaikat, stratégiájukat illetően mégis hasonló eredményre jutottak. Az agrárosok természetszerűleg azt szerették volna, hogy minél több gazda részesüljön a programból, minél nagyobb földterülettel és minél kevesebb kötelezettséggel. Ez végső soron nem is csoda, hiszen (általános vélemény szerint) a mai helyzetben a mezőgazdasági termelés önmagában jó esetben nullszaldós, és a támogatások jelenthetik a profitot. Az AKG kifizetések (legalábbis a kisebb értékű programokban) önmagukban nem túl jelentősek, de öt évre előre kiszámíthatók, és ha nagyon enyhék az elvárások (vagy ha nem tartják be őket) akkor kicsik a plusz ráfordítások. A befolyó támogatás a profitot növeli, és a területalapú kifizetésekkel együtt már jelentős bevételi forráshoz juttatja a termelőket, főleg nagyobb méretű szántóterületek esetén. Az agrár-érdekeltségűek fókuszában tehát szinte kizárólag gazdasági, pénzügyi vonatkozások álltak, vagyis hogy minél több termelőt, minél több pénzzel, minél enyhébb előírások mellett támogathassanak meg. A természetvédők elsősorban a környezeti értékek megőrzésére koncentrálnak. A hazai természetvédelem – bár nagyon jelentős különbségek vannak az egyes régiók, nemzeti parkok megközelítései között – protekcionista jellegű, vagyis próbálja megvédeni a természeti értékeket, védett fajokat az „azokat zavaró tényezőktől” elsősorban az emberi tevékenység káros hatásaitól. Ez egészen odáig ment, hogy egyes nemzeti parkokban elkezdték kiszorítani a gazdálkodókat a park területéről. Teljesíthetetlen követelményeket állítottak eléjük, emelték a földbérleti díjakat, stb. A végső cél az volt, hogy a nemzeti park maga vegye fel a különböző agrártámogatásokat és tartsa fent a tájat a természetvédelem érdekeinek megfelelően. Ez azonban a hagyományos gazdálkodási formák megszűnésével és az őket kísérő közösségek szétzilálásával járhat. Kérdés, hogy a 2011. október végén megújítandó szerződéseknél mi lesz a vezérelv. A merev természetvédő felfogásnak a következménye az az alapvetően tiltó-büntető karakter, amely a célok elérését (jelen esetben az agrártermelők szemléletváltását) nem elsősorban oktatással, neveléssel, hanem szigorú követelményekkel, ellenőrzéssel, büntetéssel próbálja elérni. A KAP-on belül megjelenő „zöld források” a környezetbarát mezőgazdaság és ennek révén bizonyos természetvédelmi célok eddigieknél jóval nagyobb mértékű anyagi támogatását tették lehetővé. Az előző ciklusban a KVVM ezt nagyon jó kommunikációval úgy tudta tálalni, mint a természetvédelem forrásait, melyek megnyitották az utat a büntetés mellett a jutalmazás felé is. Erősödött a minisztérium és az egész szektor pozíciója és a fókuszba került az eddig leginkább hiányzó és most hirtelen elérhetővé váló pénz. A fő 32

Ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy az AKG-ben, a Közigazgatási Eljárási Törvény (KET) hatálya alá tartozván, a direkt támogatásokhoz hasonlóan támogatási jogcímekről, hatóság-ügyfél viszonyról beszélhetünk.

stratégia tehát, bár más előjellel, de ezen az oldalon is hasonló volt, növelni a támogatásra jogosult területeket és a magas értékű célprogramok forrásait, hogy minél több gazdaságnak, minél nagyobb természeti értékkel (és komplex előírásokkal) bíró célprogramban minél több pénzt lehessen kifizetni. Mindkét fél számára nagyon fontos volt tehát az általuk támogatott célkitűzések (értsd célprogramok, célcsoportok) számára elérhető pénz. A program tervezése és a források elosztása körüli érdekellentétek végső soron a pénz egyes célprogramok közti elosztása, az egyes célprogramokra adható összegek, illetve a pontozási táblázatok körül csúcsosodtak. Ezek a kérdések aztán gyakran nem szakmai érvek, hanem a politikai erőviszonyok mentén dőltek, dőlnek el. Ennek az érdekharcnak a megnyilvánulása volt a 2009 április 1-i parlamenti mezőgazdasági-bizottsági ülés, ahol parázs vitában próbált minden résztvevő érdekelt a saját célcsoportja számára több forrást biztosítani. Az FVM és a KVVM ugyanakkor a két érdekcsoport lenyomata az államigazgatásban. Viszonyukat, együttműködésüket meghatározzák a mögöttük álló érdekek, illetve az egész rendszeren belül elfoglalt pozíciójuk. Az AKG tervezésének során végzett közös munka sem volt mentes az eltérő érdekeken, szakmai megközelítéseken és személyes ellentéteken alapuló feszültségektől. Nem véletlen, hogy a helyzet a két minisztérium összevonása óta sem nagyon változott. A programra nézve mindez több negatív következménnyel jár. A legnagyobb probléma, hogy gyakorlatilag minden fontos, befolyással bíró szereplő a pénzre, vagyis a kifizethető támogatási összegre koncentrál, pedig az a programnak csak az egyik lába. Nemzetközi tapasztalatok és általában a vidékfejlesztés működő gyakorlata szerint az anyagi ösztönzés önmagában kevés ahhoz, hogy gazdálkodók széles rétegeinél a környezethez való viszony gyökeres változását el lehessen érni. A pénz elsősorban arra kell, hogy az érintetteket érdekeltté tegyék, bevonják a programba, hogy aztán rendszeres képzéssel, tanácsadással, folyamatos, minél pozitívabb visszacsatolással és megerősítéssel lassan elérjék a változást a szemléletben is. Jó esetben a program végeredménye egy társadalmi tanulási folyamat (social learning) amely gyakran együtt jár az érintett közösségek fejlődésével, és hosszú távú strukturális változások alapjait teremtheti meg. Ehhez azonban átgondolt stratégia, jól felépített intézmények, kidolgozott oktatási anyagok, rendszeresség és tudatosság szükségeltetik, amit nem pótolhat a pénzbeli kompenzáció. A magyarországi AKG-ből mindez csaknem teljesen hiányzik. A tanácsadói rendszer és a képzések is névlegesek, vagy legalábbis esetleges a hatékonyságuk, az adott tanácsadó, képző személyén múlik, nem garantálja az intézményi háttér és felépítés. Arra sincs lényeges törekvés, hogy a programban résztvevő gazdák egymással kapcsolatot tartsanak, tanuló, együttműködő közösségekbe szerveződjenek, pedig a képzés mellett ez lehetne a valódi, strukturális változásokhoz vezető másik út. A hazai rendszer azonban csak a kifizetésekre koncentrál, a társadalmi tanulás folyamata a program egészét tekintve háttérbe szorul. Vannak azért ellenpéldák is, elsősorban a természetvédelmi célprogramokban, ahol egyes nemzeti parkok szorosan együttműködnek a területükön működő gazdákkal, segítik őket tanáccsal, képzéssel, esetenként még az MVH-val szemben is. Ugyancsak vannak jó példák a gazdálkodók közti összefogásra, szintén a természetvédelmi célprogramok és az ökológiai gazdálkodás területén, elsősorban a természetvédelem mellett mélyen elkötelezett civil szervezetek és egyéni gazdálkodók körében. A másik, nagyon égető probléma az alapállapot felmérés és a folyamatos nyomon követés, a monitoring rendszer szinte teljes hiánya. Ennek lenne a feladata, hogy az egyes célprogramok hatását hosszú időn keresztül, rendszeresen nyomon kövesse és a hatékonyság javításához, a tervezés és az implementáció során adatokat szolgáltasson. E nélkül nagyon nehéz a

környezetvédelmi szempontokat valóban figyelembe venni. A monitoring rendszer uniós követelmény, azonban Magyarországon gyakorlatilag nem működik. Az NVT AKG ex-post értékelésekor ez nagyon komoly problémákat okozott. A rendszer még azokat az adatokat sem gyűjtötte konzekvensen, amelyek a kérelmekben szerepelnek, nem is beszélve a gazdálkodási naplók feldolgozásáról, a tesztüzemi rendszerről, vagy a környezeti hatások konkrét, terepi megfigyeléséről. Az adatgyűjtéshez és a rendszeres monitoring megszervezéséhez a fontos, befolyással bíró szereplők közül senkinek nem fűződött közvetlen érdeke. A pontos, követhető adatok, az objektív elemzés lehetősége kockázatossá tehetné a már lekötött támogatások jogosságát, támpontot szolgáltathatna a jelenlegi status quo megváltoztatásához és alááshatná a jelenlegi rendszer működését. Jellemző a helyzetre, hogy amikor uniós nyomásra, törvényi rendelkezés alapján a KAP kifizetések adatait végül hosszas huzavona után nyilvánosságra hozták, 14000 oldalnyi képként (PDF formátumban), teljesen elemezhetetlen módon kerültek publikálásra az Interneten. Ugyanakkor, az interjúk tanulsága szerint, a célkitűzések szem elől tévesztése, a szakmai kérdések esetleges politikai alapú megoldása problémákat okozott a program tervezése és mindennapi implementációja során is. A feszültségek, esetleges személyes ellentétek kommunikációs problémákat, késedelmet, rossz megoldásokat szültek. A tervezők szerint a tervezés illetve a rendeletalkotás időszakában is volt példa rugalmatlanságra, döntések késleltetésére, „szakmai érvek erőből történő lesöprésére”. Az implementáció során mindennek talán már kisebb a jelentősége, hiszen a pozíciók öt évre megint biztosítva vannak, a pénz elosztásra került. A következő programidőszak tavalyi tervezésekor azonban ezek a problémák újra felszínre kerültek. A politikai befolyás érvényesítése a szakmai szempontok felett A politikai befolyás érvényesülésének káros hatásairól már esett szó fentebb, a témának azonban a minisztériumi pozícióharcokon túl is vannak további elemzésre érdemes vetületei. A magyar közéletet, a szakpolitikákat is beleértve, nagymértékben áthatja a politika. A szakpolitikák, illetve az uniós források hasznosításának szempontjából ez alapvetően kétféle problémát okoz: 1. Egyrészt a gazdasági, és/vagy a kapcsolati tőke gyakran nagymértékű politikai befolyást, a szakpolitikák tervezésére, implementációjára gyakorolt közvetlen ráhatást is jelenthet, egyes gazdasági vagy más módon szerveződő érdekcsoportok érdekeit szolgálva mások rovására; 2. Másrészről a mindenkori kormányon lévő politikai hatalom hajlamos minden lehetséges rendelkezésre álló forrást, így a szakpolitikákon keresztül szétosztott uniós támogatásokat is saját népszerűségének növelésére fordítani, olykor a szakmai szempontok háttérbe szorításának árán is. Mindez érezhető volt az AKG esetében is, és jelentős módosulást eredményezett az eredeti elképzelésekhez képest. Arra, hogy a gazdasági lobbik, politikai támogatásukat kihasználva, milyen erős érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, talán az NVT AKG „Alapszintű szántóföldi növénytermesztés célprogramjának” bevezetése lehet a legjobb példa. Az NVT AKG tervezése az azt megelőző nemzeti program és az uniós csatlakozás után életbe lépő brüsszeli szabályozás alapján történt. Az FVM és a KVVM illetékes osztályai, szakértők bevonásával készítették el a programot. Ennek több különböző változatát is lehetett véleményezni, ami viszonylag széles körű társadalmi vitát generált, elsősorban a környezetés természetvédők érdeklődését felkeltve. Az agrár-érdekek számára a csatlakozással beinduló százmilliárdos nagyságrendű közvetlen támogatásokhoz képest az AKG forrásai sokáig gyakorlatilag ingerküszöb alatt maradtak, így ők nem nagyon folytak bele a tervezés körüli vitákba.

Az eredeti tervek szerint a támogatásoknak csak körülbelül a felét és a bevont terület harmadát szánták volna szántóföldi programok finanszírozására, ennek túlnyomó részét a tervezett integrált szántóföldi termelés célprogram tette volna ki. A program véglegesítése előtt (talán azért mert kiderült, hogy a termelők körében komoly érdeklődés lenne az integrált célprogramra) azonban a legnagyobb agrártermelőkből álló miniszteri tanácsadó testület közbelépésének eredményeként egy teljesen új kategória, az „alapprogram” bevezetésére került sor. Az „alapprogram” csak minimális követelményeket állított a termelőkkel szemben, így nagyszámú gazdálkodónak viszonylag könnyen hozzáférhetővé tette a támogatást. Az alapprogram bevezetése nagymértékben átalakította a program szerkezetét, megítélését és az implementáció körülményeit, és máig nagyon jelentős hatással van a hazai agrárkörnyezetvédelemre. Az egyik következmény az volt, hogy az egész program hangsúlya teljesen megváltozott. Annak ellenére, hogy az alapprogram teljesítése jelentette az AKG-ban a legalacsonyabb támogatást, erre az intézkedésre érkezett be a kérelmek fele, a programba bevont földterület és kifizetett támogatási összeg harmada-fele helyett azok háromnegyede a került a szántóföldi célprogramokhoz, aminek a túlnyomó többsége az alap és az integrált szántóföldi programok kifizetéseit jelentette. Ehhez az egész program forrásait jelentős mértékben megnövelték. Egyes szakértők szerint ez a célok általános felhígítását eredményezte, a program ezáltal csak „a gazdáknak adott újabb támogatássá” silányult. Mások szerint önmagában az is sikernek könyvelhető el, hogy ennyi termelőt be lehetett vonni agrár-környezetgazdálkodási programba, melynek révén többen kerültek kapcsolatba a környezetvédelmi szemlélettel és megalapozták a program következő ciklusát. A rendkívüli mennyiségű kérelem miatt a teljes forráskeret lekötésre került az első évben beérkezet kérelmekre, emiatt a következő időszakban nem fogadtak be több pályázatot. Ez nem csak a 2004-2006-os időszakra, hanem egészen 2009-ig érvényes volt, így az intézkedés kibővített forrásait már a következő tervezési időszak költségvetéséből kellett fedezni. Ennek következtében, amíg az előző szerződések le nem jártak, nem volt lehetőség újabb kérelmek benyújtására. A szétosztható források jelentős emelése után a kormányzat számára már nem volt visszaút. A költségvetést a következő tervezési időszakra csak növelni lehetett, szűkíteni nem. Az utólagos (ex-post) értékelés szerint az eredeti tervtől való eltérés hatásai (azaz a források növelése és a legtöbb pályázat támogatása) egyszerre negatívak és pozitívak: egyrészt ez vezetett a programban eredetileg tervezettnél több kedvezményezett bevonásához, ugyanakkor – a következmények ismeretében – beigazolódott, hogy a negatív hatások elsősorban azért következtek be, mert a források bővülésével nem járt együtt a sikeres megvalósításhoz elengedhetetlen információszolgáltatás és segítő, tanácsadói kapacitás bővítésével. A tájékoztatás és felkészítés hiányosságai miatt a gazdálkodók jelentős része például alultájékozott volt a kötelezettségek tekintetében, ami a helyszíni ellenőrzések során ki is derült és szankcionálásra került. Az AKG tehát alapvetően alkalmas lehetne a földhasználat racionálisabb alkalmazásának kialakítására, ha a fenti gyermekbetegségeket kiküszöböljük. Sajnos azonban erre a tavaly meghirdetett következő ötéves időszakra leköthető források esetében sem volt mód és az AKG ismét jelentős mértékben az alapprogram kifizetéseit szolgálja.

Nemzetközi kitekintés és intézményi változások

Ugyanakkor világos, hogy a jelenlegi modern iparszerű víz- és tájhasználat helyett az integrált tájgazdálkodásra kell áttérni, a táj profittermelő kapacitása helyett a víztartó kapacitását kell jelentősen megnövelni, mert csak ezen összefüggések figyelembe vételével tudjuk az emberi élet számára alkalmasnak fenntartani a Tisza-tájat. De milyen lehetőségek vannak ma Magyarországon egy ilyen radikális elképzelés valóra váltásához? A Víz Keretirányelv előírásai alapján Magyarország is megkezdte négy részvízgyűjtőjére a Dunán kívül a Balatonra, a Tiszára és a Drávára – a vízgyűjtő gazdálkodási tervek elkészítését33. Ezek olyan intézkedéseket és lépéseket tartalmaznak, amelyek célja az adott tervezési területen az emberi jelenlét és az ökoszisztémák érdekeinek figyelembe vételével megtartani vagy elérni a vizek egészséges állapotát. Meghatározzák a megoldásra váró problémákat is és fontossági sorrendet állítanak fel, hogy milyen intézkedésekkel kell az adott vízgyűjtő állapotát javítani. A Tisza vízgyűjtő gazdálkodási terve jelen állapotában kínál némi támpontot egy szélesebb értelemben vett vízgazdálkodási gyakorlat megvalósításához34. A gondokat mindenesetre egyértelműen fogalmazza meg:  az árvízvédelmi fővonal töltései az emberi tevékenységek nyomán keletkezett területi igények kielégítése érdekében a korábbi ártér jelentős területeit vágta el a főmeder élő vizétől, amelynek következményeként a táj eredeti élővilágának sokféleségét biztosító vizes élőhelyek jelentős része elpusztult;  a mezőgazdasági ágazat a régió jelentős szereplőjeként elvárja, hogy a művelt területekről a belvizet elvezessék. Ez az igény teljesen ellentétes a természetvédelem érdekeivel amely a víz visszatartását szorgalmazná;  a mezőgazdasági eredetű lefolyás és a kezeletlen vagy elégtelenül kezelt települési szennyvizek vízminőségi gondokat is okoznak (megnő a szerves anyag és tápanyag koncentrációja a vizekben);  a pangó vizeket a védművek elvágják rendszeres vízcsere és utánpótlási forrásuktól aminek az eredménye, hogy vízszintjük az ökológiai szempontból kívánatos alá süllyed, pozitív visszacsatolással tovább emelve a szerves anyag és tápanyag felhalmozódást;  a folyómenti területek a tavaszi nagy árvizek okozta időszakos vízborítottságot követően a csapadékszegény nyári hónapokban legtöbbször súlyos aszályokkal kell szembenézzenek;  a hullámtér víz szállító képessége az elmúlt évtizedekben gyakorolt nem megfelelő földhasználati módszerek, elhanyagoltság és a hullámtérben lerakódott hordalék okozta feltöltődés valamint sokszor engedély nélküli beépítés következtében csökken, ezzel is növelve az árvízveszélyt. Bár az egyes problémák mögött álló indoklás az esetek egy részében téves – a víz megtartása a tájban például nem annyira egy statikus természetvédelem érdeke, hanem magának a tájnak van szüksége rá, beleértve az ott végzett mezőgazdasági tevékenységeket is, míg a hullámtéri vízszállító képesség nem annyira az alkalmatlan földhasználati módszerek (azok is) miatt, hanem inkább a nagyvízi meder átgondolatlanul nagy mértékű leszűkítése miatt csökken. A megoldásokat az alábbi fontossági sorrendben ismerteti a terv:

33 34

A 221/2004 (VII. 21.) Korm. rendelet a vízgyűjtő-gazdálkodás egyes szabályairól http://vizeink.hu/files/vizeink.hu_0351_Reszvizgyujto_VGT_Tisza_4.pdf





  

a víz mennyiségével és minőségével kapcsolatos intézkedésekre van szükség amelyek megvalósításában az összes folyómenti országnak együtt kell működnie; a benne élő élőlények számára a Tisza hosszirányú átjárhatóságát a vízgazdálkodási célú műtárgyak ellenére is biztosítani kell (ez a gyakorlatban hallépcsőt jelent); területi alapú víz visszatartást kell megvalósítani; be kell vezetni a halászat és horgászat helyes gyakorlati módszereit; a VTT ne csak az árvízveszély csökkentését, de a régió vízháztartásának helyreállítását is szolgálja.

Ezek közül három pont rendelkezik rendkívüli fontossággal: nevezetesen, egyetlen intézkedés sem lesz hatásos, ha nem egyszerre vezetik be az összes partmenti országban, és a területi víz visszatartás sikere elengedhetetlen a legutolsó cél teljesüléséhez, a régió vízháztartásának helyreállításához. A cselekvési lehetőségekként tájgazdálkodással:

javasolt

lépések némelyike összefügg az

integrált

A szerves anyag és tápanyag terhelés csökkentését el lehet érni az alábbi módokon is:  Tájhasználat, földhasználati módszerek megváltoztatása és agrárkörnyezetvédelmi intézkedések meghozatala az érzékeny alföldi területeken (csökkentett növényvédőszer felhasználás, megváltoztatott vetésszerkezet és talajművelési mód);  A művelési ágak egy részének megváltoztatása az érzékeny alföldi területeken (szántó átalakítása nedves területté, gyeppé vagy erdővé, vagy ugaroltatás);  Belvíztározók kijelölése a vízfelesleg visszatartására, a jelenlegi egyirányú belvízelvezető csatornarendszer többcélú vízkormányzási létesítménnyé való átalakítása; A vízfolyások és állóvizek hidromorfológiai állapotának javítását célzó intézkedések:  Ártéri rehabilitáció és az ártéri gazdálkodás feltételeinek megteremtése;  A földhasználati viszonyok megváltoztatása a part menti területeken olyan művelési módokra, amelyek alkalmasabbak a rendszeres vízborítottság elviselésére;  Parti galéria erdők kialakítása a vízfolyások mentén a szántóknak a folyóktól, patakoktól való elhatárolására a felszíni lefolyás csökkentése érdekében;  A folyómedrek rehabilitációja a dombvidéki és alföldi kisebb vízfolyások esetében, a part menti vegetációs öv és a vízfolyások meanderező képességének helyreállítása. Fenntartható vízhasználati formák megvalósítása, a víz mennyiségi állapotának javítása:  A vizet hatékonyabban hasznosító növénytermesztési módszerek (alacsony vízigényű fajták, víz takarékos öntözési módszerek);  Vízkormányzási megoldások segítségével a természetes viszonyoknak megfelelő áramlási feltételek visszaállítása, gravitációs vízmozgatás, kapcsolatok kialakítása;



Az engedély nélküli vízfelhasználás visszaszorítása.

Bár igen ígéretes próbálkozás, a vízgyűjtő gazdálkodási tervet az eddig gyakorlatnak megfelelően majdnem kizárólag vízügyi szakemberek, szakmai szempontokat figyelembe véve állították össze és ezért nem tárgyalja azokat a jogszabályi változtatásokat, amelyek a benne foglalt intézkedések megvalósításához szükségesek lennének. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ebben a tekintetben a legfontosabb a földviszonyok rendezése, ami bármely alternatív megoldás előfeltétele. A Víz Keretirányelv alapján és egy jól megtervezett és végrehajtott vízgyűjtő gazdálkodási terve segítségével nemzetközi szinten is el lehet képzelni az integrált tájgazdálkodási és tájfejlesztési módszerek szélesebb körű bevezetését. Itt azonban szintén teljesülnie kell előbb néhány előzetes feltételnek, mielőtt egy ilyen programba bele lehetne vágni. Először is, olyan elkötelezett mozgató erőkre van szükség, akik vállalják annak a látszólag lehetetlen feladatnak a végrehajtását, amit a nemzeti szintek határokon átívelő és az interdiszciplináris megközelítés egyes szakterületeken átívelő összehangolása jelent. A Nemzetközi Duna Védelmi Bizottság, az ICPDR megfelelő jelölt lehet egy ilyen feladatra és a Tisza az ILD helyes gyakorlatának bemutató terepe lehetne. Ez azonban jelenleg csupán egy elvi lehetőség. A megvalósításhoz célorientált, pántlikázott pénzek kellenek, amelyeket nem térítenek el az ilyen-olyan érdekek mentén kiírt pályázatok és amelyeket nem szív el a bürokrácia és az adminisztráció (a korrupciót most inkább nem is említjük). A merev elszámolási és elszámoltatási rendszerek helyett zöld elszámolást és költségvetést kell kidolgozni. Ehhez némi segítséget nyújthat az ökoszisztéma szolgáltatások meglehetősen nehezen megfogalmazható, de ígéretes fogalomtára, amely igyekszik bevonni a döntés mechanizmusokba azokat az előnyöket, amelyek elkerülik a konvencionális közgazdaságtan figyelmét. A módszer azonban további finomításra szorul, mielőtt a költség-haszon elemzések része lehetne. Nehézségeire a megoldás eszközeinek elemzésénél visszatérünk. Az újabb ökológiai publikációk alátámasztják az elgondolást, amennyiben bebizonyítják, hogy az élet bonyolult hálója annál erősebben szövődik, minél gazdagabb, minél sokoldalúbb az élők azon közössége, amely szövi. Az ellenálló képesség és a behatások semlegesítése minden ökológiai rendszer részét képezi, de hatékonyságuk nagyban függ attól, hogy a rendszert alkotó élőlények hogyan reagálnak a kizsákmányolásukra. Egy erdőben a szerény mértékű kitermelés még nem akadályozza legtöbb ökológiai funkciójának és szolgáltatásának érvényesülését, például a vízellátás szabályozását ezért elmondhatjuk, hogy a kizsákmányolás ilyen fokának az ökológiai rendszer ellen tud állni. A foltokban alkalmazott tarvágás már nagyobb kihatással bír, de egészséges, ellenálló rendszerekben a foltok ismét beerdősülnek és visszanyerik eredeti ökológiai szerepüket. A vízmegtartás, ökológiai revitalizáció, újjáélesztés, az élővilág gazdagságának serkentése és az előnyök átadása mind olyan szempont, amellyel számolni kell. Meg kell vizsgálni, fel kell tárni és részletekbe menően meg kell határozni, egy-egy lépés vagy intézkedés milyen ökológiai előnyökkel jár és azok hol válnak kézzelfoghatóvá. De azt is, ki fizeti meg az árát mindennek. A kedvezményezettek és az adófizetők érdekeit is össze kell hangolni, akár a teljes nemzetgazdaságról, akár a világpiac, akár a helyi gazdaság szereplőiről van szó. Amennyiben a számításokat és az elszámolást helyesen és őszintén végzik, meglepő eredmények születhetnek, amelyek esetleg eltérítik a beruházókat egy-egy elképzelés megvalósításától. Láttuk, hogy az eredetileg működőképes táj átalakítása nem eredményezett fenntartható állapotokat és még a legutóbb javasolt próbálkozás, a VTT sikere is kétséges. A vízgazdálkodási elképzelések mögött még most is elsődlegesen gazdasági érdekek rejlenek.

Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy míg a Tisza vidékén egy működőképes táj a természeti erők hatásainak eredője, amelyet az ember nem képes tetszése szerint alakítani, a gazdaság teljes egészében ember alkotta rendszer, amelyet okos tervezéssel meg lehet változtatni. Egy ilyen rendszer többféle irányú használatába beletartoznak olyan művelési módok mint a kertkultúra, gyümölcsös, állattartás, de szántóföldi művelés is, kiegészítve egyéb tevékenységekkel, amelyeket nem szoktak a modern mezőgazdaság fogalomkörébe sorolni, annak ellenére, hogy földhasználattal kapcsolatosak. Ezek körébe tartozik a halászat, erdőgazdálkodás, iparnövények, kender vagy nád termesztése illetve kitermelése, vadászat, méhészet, alternatív szállítási módok (tutajozás), energia termelő létesítmények (vízimalmok) de sok esetben a víz közvetlen felhasználása is ivásra, mosásra, főzésre, locsolásra vagy egyéb háztartási célokra, és így tovább. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy egy ilyen összetett földhasználati rendszer mennyire könnyebbé tenné az önellátást azon igények tekintetében, amelyek helyi forrásokból kielégíthetők. A nagyobb léptékű integrált tájfejlesztés és tájgazdálkodás első és legfontosabb feltétele a teljes Tisza völgy geomorfológiai felmérése a víz természetes mozgásainak figyelembe vételével gravitációs úton elárasztható területek – mélyárterek – meghatározása érdekében. Alapvető tervezési elv, hogy először a természet saját erőit kell segíteni abban, hogy az ember javára tegyék a dolgukat és csak aztán szabad olyasmit csinálni, ami természetes folyamatoknak ellene hat, ha ez nem megy. Hogy hogyan lehet ezt megtenni, az a második feltétel: ki kell dolgozni azokat az eszközöket, módszereket és elképzeléseket, amelyeket aztán a folyó mentén különböző helyeken a gyakorlatban is ki lehet próbálni. Mint azt a 3. fejezetben látott történeti példák is igazolják és amint az látható a funkcionális táj jellemzőiről adott összefoglalásból is, ezek az eszközök és módszerek helyről helyre az adott viszonyoknak megfelelően változhatnak. Az első feltételt úgy lehet leginkább elérni, ha számítógéppel segített modelleken szimulációs technikákkal futtatunk különféle forgatókönyveket, míg a másodikhoz a lehetőséget a nagyon radikális tervezési elvekkel és gyakorlati megvalósítási módszerekkel rendelkező tájgazdálkodás módszertana szolgáltatja. A Tisza fő védvonala mentén még ma is körülbelül 2 milliárd m3 mélyártéri tározó kapacitás áll rendelkezésre, gyakorlatilag kizárólag belvizes területeken. A tározóterek mélysége sekély – a természetvédelmi szempontok által is megkövetelt egy méter körüli, így az igényelt földterület mintegy 2000 km2. Az árvizek hevességét csökkenteni lehetne a felvízi országokban, elsősorban Ukrajnában és Romániában épített hegyvidéki tározókkal, amelyek megépítése és helyes üzemeltetése Magyarország alapvető, elemi érdeke lenne. Ehelyett az ukrán erőfeszítések az elsődleges fő védvonalak megerősítésére irányulnak, ami a magyar Tisza szakaszon csak tovább fokozza a gyorsan kialakuló magas vízszintek veszélyét.

Integráció: Ökoszisztéma szolgáltatások értékelése mint eszköz Az 1950-es évektől nagymértékben felgyorsult a Föld népességének növekedése, napjainkban megközelítőleg 7 milliárd ember él bolygónkon. A jelenlegi dinamikát

figyelembe véve 2050-re elérheti az össznépesség a 9 milliárdot. A népességrobbanással egyidejűleg nagymértékű urbanizálódás kezdődött meg, jelenleg az emberiség fele kisebbnagyobb városokban él, ami csak tovább fog fokozódni. Páratlan mértékben megnövekedett az élelmiszer, a víz, a fa és a tüzelőanyag iránti igény. Mindezek a folyamatok soha nem látott mértékben terhelték meg és fogják tovább terhelni a Föld ökoszisztémáit, sok esetben visszafordíthatatlan változásokat okozva. A földi élet sokfélesége folyamatosan csökken, a kedvezőtlen folyamatok hatótényezőit a következőképpen csoportosíthatjuk: élőhelyek átalakítása, klímaváltozás, biológiai invázió, túlhasználat és szennyezés terhelés. Ezen folyamatokat felismerve Kofi Annan, az ENSZ főtitkára 2000-ben kezdeményezte a Millenniumi Ökoszisztéma Értékelést (Millennium Ecosystem Assessment – MEA, www.millenniumassessment.org), melynek célja: - földi ökoszisztémák emberi hatásokra bekövetkező változásainak feltárása - ezen változások hatásainak becslése - tudományos alapú cselekvési terv készítése az ökoszisztémák megőrzése, fenntartása és az emberi igények hosszú távú kielégítése céljából Az emberi társadalom az ökoszisztémák szerves részét képezi, tevékenységével közvetlenül és közvetve hat az ökoszisztémákra, melyek állapota visszahat az emberi életminőségre. Az emberi jólét nagymértékben függ az ökoszisztémák által nyújtott szolgáltatásoktól (pl. élelmiszer, tiszta víz, talajképződés, árvíz elleni védelem), melyeket összefoglaló néven ökoszisztéma szolgáltatásoknak nevezünk. A könnyebb érthetőség és a köztudatba való kerülés érdekében fontos lenne a „természeti szolgáltatások” elnevezés elterjesztése. A legegyszerűbb megfogalmazás szerint ökoszisztéma szolgáltatásnak nevezzük a természet azon javait és szolgáltatásait, melyeket az ember élete során közvetlenül vagy közvetve felhasznál. A fentebb említett jelentés négy csoportra osztja az ökoszisztéma szolgáltatásokat: 1. ellátó szolgáltatások pl. étel, üzemanyag, genetikai erőforrások, természetes gyógyszerek, díszítő anyagok 2. szabályozó szolgáltatások pl. éghajlat szabályozás, víztisztítás, vízrendszerek szabályozása, erózió szabályozása, beporzás 3. fenntartó szolgáltatások pl. fotoszintézis, elsődleges termelés, talajképződés, tápanyagok körforgása, víz körforgása 4. kulturális szolgáltatások pl. kikapcsolódás, elmélkedés, spirituális gazdagodás, esztétikai élmény Ez kiegészíthető még: 5. élőhelyi szolgáltatásokkal amelyek élőhelyet, szaporodóhelyet és menedékhelyet nyújtanak az élővilág számára, ezáltal biztosítják a genetikai sokféleség és az evoluciós folyamatok in situ megőrzését. A Föld eltartó képessége legjobban az ökológiai lábnyommal szemléltethető. Ennek alapján 2010-ben az emberiség már kilenc hónap alatt felélte az egy év alatt keletkező ökológiai erőforrásokat. A kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlása bő egy hónappal hamarabb következett be, mint 2009-ben. Az igények mértéke túllépte a természeti szolgáltatások mértékét, ami a növekvő életszínvonalat figyelembe véve csak tovább fog romlani. Jelenleg a megvalósuló projektek, beruházások csak a társadalmi, gazdasági költségeket és hasznokat veszik figyelembe, nem számolnak a természet nyújtotta értékekkel. Éppen ezért szükség lenne ezen alkotóelemek beépítésére a döntéselőkészítés folyamatába (ökoszisztéma szolgáltatás értékelés). Fontos figyelembe venni azt, hogy minden egyes szolgáltatásnak vannak járulékos funkciói, ugyanakkor az elsődleges funkció határozza meg a használatot. Az értékeléseknél figyelembe kell venni a kapcsolódó funkciókat is. A környezetgazdászok be akarják ezeket is árazni, az ökológiai közgazdászok szerint ezek az eljárások tudományosan

nem megalapozottak, mert nem lehet mindent pénzben kifejezni. Látható tehát, hogy az első szakmai kihívás az ökoszisztéma szolgáltatások közgazdasági értékelésének módszertani egységesítése, így a szakpolitikai döntéshozatal folyamatába e fontos témakör beilleszthető.

Ártéri tájgazdálkodás nyújtotta ökoszisztéma szolgáltatások és beépítési lehetőségeik a szakpolitikába A régmúltban a Tisza a Kárpát-medence keleti felének jelentős hányadát bekalandozta, az Alföld nagy részén ártéri területeket alakítván ki. A girbe-gurba fővonal mentén egymás mellett sorakoztak a meanderek, holtágak, nádasok, ártéri erdők, mocsarak, lápok és egyéb értékes élőhelyek. A vadregényes tájjal ellentétben igazi “szelídvízországnak” minősült a Tisza-völgy. A gazdálkodás alapját az évenkénti árvizek szolgáltatták, melyek a folyót kísérő magaspartokon (övzátonyokon) keresztül képzett átvágásokon, úgynevezett fokokon érték el az árterületet, majd ugyanezen keresztül jutottak vissza a főmederbe. Ártéri táj- és fokgazdálkodás terjedt el halászattal, extenzív állattartással, gyümölcs- és zöldség termesztéssel. Az ökoszisztéma szolgáltatások értékelésére vállalkozó nemzetközi kutatások minden eredménye azt mutatja, hogy messze a nedvesföldek, ártéri területek értéke a legmagasabb. Nem véletlen, hogy az emberi kultúrák folyóvölgyekben jöttek létre és formálódtak a későbbiek során, jellegzetes ártéri tájgazdálkodást alakítva ki. A magashegyekből induló víz tápanyagokkal folyamatosan dúsult, ezt a folyamot a medence laposabb részein lévő növénytársulások több hónapos megállásra kényszerítették, szervezetükbe építve a szenet, a nitrogént, a foszfort és egyéb létfontosságú alkotóelemeket, hogy aztán tápanyagot biztosítsanak a vízgyűjtő állatvilágának, közvetve pedig az embernek. Az alábbiakban a legfontosabb ártéri területek által nyújtott természeti szolgáltatásokat mutatjuk be. A szabályozó szolgáltatások közül az ártéri erdők nagymértékben hozzájárulnak az éghajlat szabályozásához, elsősorban a nagy mennyiségű szén-dioxid megkötésével, mindemellett közvetlenül szűrik és tisztítják a levegőt, valamint szabályozzák a páratartalmat. A növénytársulások közül legnagyobb mértékben az erdők veszik fel és kötik meg a levegőben egyre jobban felhalmozódó szén-dioxidot, ami a legfontosabb üvegházhatású gáz és a globális felmelegedés fő okozója. Az ártéri erdők másik legfontosabb szolgáltatása az árvízvédelem, hiszen a szerves anyagokban gazdag erdőtalajok felső tíz centiméteres rétege 160 milliméter esővíz tárolására képes. Az elmúlt évtizedekben több alkalommal vonult le rekordnagyságú árhullám a Tiszán, s ez a folyamat valószínűleg a közeljövőben sem fog változni. Az éghajlat előrejelzésével foglalkozó klímamodellek mind megegyeznek abban, hogy a hőmérséklet emelkedése mellett számítani kell a csapadék éven belüli átrendeződésére és a szélsőségek növekedésére. Természetesen ezen folyamatok hatással lesznek az árvízi eseményekre, egyrészt gyakoribbak és súlyosabbak lesznek az esőeredetű téli árhullámok, másrészt a télvégitavaszeleji árhullámok a korábbi hóolvadás miatt hamarabb fognak jelentkezni. A hegyekben akadálytalanul, nagy sebességgel meginduló víztömeg hazánkon szinte feltartóztathatatlanul vonul át, hiszen a folyószabályozásoknak köszönhetően a korábbi meanderek, girbe-gurba szakaszok eltűntek. Köztudott, hogy a legtermékenyebb talajok a folyók nagy deltatérségei, ahol a víz és a tápanyagok kiváló termőképességű talajokat hoznak létre (tápanyag felhalmozás). Nem csoda, hogy a legkorábbi birodalmakat mind folyóvölgyek, deltavidékek mentén találjuk, úgymint Egyiptomot vagy Mezopotámiát. A legfontosabb elem a szén, a nitrogén és a foszfor, régen ezek biztosították a Kárpát-medencében a bőséges haltermést,

valamint a nyolcmillió lábasjószágot eltartó gazdag legelőket. Vizeink természetes öntisztulása szintén elsődleges fontosságú a különféle szennyeződések semlegesítésében. A felső vízgyűjtő területéről jelentős mennyiségű szennyezés, akár nehézfém szennyezés érkezhet, elég csak a 2001-es cianid katasztrófát megemlíteni. Külföldi kutatók kimutatták, hogy egy hektár ártéri nedvesföld óránként akár 300-400 kilogramm oldott fémet is képes ártalmatlanítani. Mindemellett az ártéri területek alkalmasak lennének a háztartási szennyvizek megtisztítására is, ráadásul ezáltal olyan anyagcsere-folyamatok indulnának be, melyek a szennyvíz alkotóelemeiből berkes-ligetes galériaerdőket hoznának létre, vagyis jelentős értékű mellékhaszonvétel keletkezne. A folyóvölgyi ökoszisztémák a vadon élő állat- és növényfajok számára természetes élőhelyet és menedékhelyet, illetve szaporodóhelyet biztosítanak (élőhelyi szolgáltatás). Fenntartják a biológiai- és genetikai diverzitást, ezáltal az összes többi ökoszisztéma szolgáltatás alapját biztosítják. Alapvetően két tényező határozza meg az egyes élőhelyeket: a minőség és a mennyiség. Habár a vizes élőhelyek a legkönnyebben regenerálódó élőhelyek közé tartoznak, hazánkban mégis a folyóvölgyek veszítették el a legtöbb természetes élőhelyet. Értékes mocsárrétek, ártéri ligeterdők, nedves gyepek tűntek el, a megmaradt élőhelyfoltok csak részben képesek betölteni ökológiai szerepüket. Hiába van esetleg megfelelő költőhely, ha nem áll rendelkezésre elegendő táplálkozóhely. A gátak közé szorított folyó mentén többnyire csak sivár mezőgazdasági földeket találnak az állatok, míg régebben a legeltetett területek számtalan rágcsálót és ízeltlábút tartottak el, amik táplálékbázisát képezték több állatfajnak. Az ellátó szolgáltatások a folyószabályozások előtti időkben lényegesen nagyobb szerepet töltöttek be, mint jelenleg. A hajdani ártéri tájgazdálkodás haszonvételei közé olyan tevékenységek tartoztak, mint a halászat, a gyümölcs- és zöldségtermesztés, a méhészet vagy éppen a vadászat. Hajdanán ezek szinte korlátlan mértékben elérhetőek voltak a folyóvölgyekben, ám mint oly sok minden a folyószabályozásokat követően, ezek is háttérbe szorultak vagy teljesen eltűntek, elsősorban a táj homogenizálódásának következtében. További mellékhaszonvételek lehetnek a faipari termékek, a gyógynövények illetve különféle díszítő anyagok, melyek elvben könnyen hozzáférhetőek ezeken az élőhelyeken. A folyómenti tájak mindig is jelentős természeti vonzerőt jelentettek az embereknek. Két nagyobb folyónk, a Duna és a Tisza mentén ha csekély kiterjedésben is, de még találhatók olyan helyek, melyek természeti környezetükkel a letűnt idők árvízjárta élőhelyeit idézik. Ezekben a térségekben az utóbbi években egyre jobban előtérbe kerül az ökoturizmus, melynek során a természeti-kulturális értékek megőrzését oly módon valósítják meg, hogy az aktívan hozzájáruljon a helyi lakosok megélhetéséhez. Mindemellett ezek a természetes élőhelyek nagymértékben hozzájárulnak az emberi egészség megőrzéséhez a spirituális gazdagodás, a rekreáció és az esztétikai élmények megszerzése révén. Mindezen javakat összefoglaló néven információs szolgáltatásnak nevezzük. A folyómenti természetes élőhelyek széttöredezését elsődlegesen a mélyebb területek szántóként, illetve egyéb mezőgazdasági területként való használata okozza, ami számos káros hatást von maga után: élőhelyek minőségének leromlása, biodiverzitás csökkenése, erózióveszély, invazív fajok előretörése, belvízveszély, stb. Mindezen hatások kiküszöbölésére is javasolt a művelési ág váltás, a mélyebb térszinteken kialakuló gyepek és vizes élőhelyek ugyanis képesek továbbra is betölteni a tájban eredendően meglévő feladataikat, a vízvisszatartást, az ökológiai folyosók és pufferzónák szerepének ellátását. A monoton kulturtájjal szemben egy mozaikos tájszerkezet a táj eredeti adottságaira alapozva egy rendszerben képes nyújtani a megélhetési biztonságot, az ökológiai biztonságot és a szélsőséges vízgazdálkodásból fakadó kockázatok csökkentését. Rövid távon javul a táj

vízpuffer kapacitása, javul a termelés feltétele, nő a természetes élőhely, halívó hely jön létre; hosszú távon javul a talajminőség és a talajvíz utánpótlás. Ezeket a szolgáltatásokat a biológiai vagy a táji sokféleség tartja fenn, éppen ezért a biológiai sokféleség megőrzése és a kedvezőtlen folyamatok visszafordítása elengedhetetlen feladat. Az ökoszisztémák és az általuk nyújtott szolgáltatások megőrzésének előfeltétele, hogy az emberiség ne tekintse ingyenesnek és korlátlannak őket, hanem a döntések során valós értékükkel vegyék figyelembe őket. Korábban csak a kimerülő természeti erőforrásoknak volt áruk, holott a fentiekben láthattuk, hogy a természetnek több más funkciója is van. Ezen szolgáltatások és az ember jóléte között szoros az összefüggés, éppen ezért válik egyre sürgetőbbé ezen javak piacon való megmérettetése, „árazása”. Így vagy úgy, de szükséges a természet „árazása”. Egyrészt minden termék környezetfogyasztással készül, tudatosítani kell a termékek és szolgáltatások környezeti árát. Másrészt mérni kell a különböző termelő ágazatok termékegységre elfogyasztott víz, levegő, terület, energia és a keletkezett hulladék mennyiségét. Harmadrészt pedig törvényi keretek között az elfogyasztott környezet árát bele kell számítani az eladási árba, rá kell venni a termelőket a környezetbarát technológiák használatára. Az ökoszisztéma szolgáltatásoknak alapvetően kétféle értékelési módszerét különböztetjük meg: pénzbeli és nem pénzbeli. A pénzbeli értékelés legnagyobb előnye a döntéshozásba való könnyebb beépíthetőség, ugyanakkor a legtöbb esetben számos leegyszerűsítő, az eredményeket torzító feltételezésre épül. A következő módszereket soroljuk ide: termelékenység-változása/lehetőség-költség módszer; védekezési költségek módszere; árnyék projekt módszer; helyreállítási költség módszer; helyettesítő piaci áruk/termékek módszere; kinyilvánított preferencia módszerek (utazási költség módszer, hedonikus ármódszer); feltárt preferencia eljárások (feltételes értékelés, feltételes választás, feltételes rangsorolás); haszon átvitel. A nem pénzbeli értékelés képes megjeleníteni a különböző érintettek eltérő véleményeit, értékeit és érdekeit, ugyanakkor rendkívül idő- és forrásigényes, a szolgáltatásoknak általában csak egy kis része kerül értékelésre, a döntéshozásba való beépítése pedig rendkívül nehézkes. Olyan módszerek tartoznak ide, mint az interjúzás, műhelymunka vagy a fókuszcsoportos megbeszélés. Az ökoszisztéma szolgáltatások értékelésére és azok beépítésére a politikai döntéshozásba történtek már próbálkozások. A MEA jelentés szerint egy átlagos olaszországi erdő fakészlete 90USD/ha, ugyanakkor az ökológiai szolgáltatások értéke 160USD/ha, amiből 100USD a vízáramlás szabályozás és a vízminőség védelem. A Világbank tanulmánya alapján a trópusi esőerdők utáni legelők értéke 200-500USD/ha, míg az érintetlen erdő 1.500-10.000USD/ha lenne. Vannak olyan pozitív esetek, amikor az ökoszisztéma szolgáltatások előállítói és haszonélvezői mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tranzakciókat bonyolítanak le egymással, megteremtve ezáltal a szolgáltatások kezdetleges piacát. Ezek az esetek egyediek, általában a szolgáltatások haszonélvezőiben nem tudatosul, hogy ők egy értékes szolgáltatásban részesülnek, vagy ha tudatosul is, nem hajlandók érte fizetni. Mivel a szolgáltatások előállításának teljes árát senki nem fizeti meg, társadalmi szempontból szuboptimális a mennyiségük, vagyis kevés a természetes ökoszisztéma. Éppen ezért van nagy szerepe az állami szabályozó rendszer kialakításának. A hagyományos szabályozóeszközök célja, hogy emelje a közösségi jólét szintjét. A „forgalmazható jogok rendszerei”, például az EU kibocsátási kvóták vagy az USA vizes élőhely kárenyhítési bankok fontos eszközök lehetnek az ökoszisztéma szolgáltatások megőrzésében. Politikusok, közgazdászok, pénzügyi szakemberek előszeretettel használják a GDP-t egy ország gazdasági fejlődésének bemutatására, ám ez nem áll összhangban az emberi jólét kifejezésével. A GDP csak a termékek és szolgáltatások pénzben kifejezett értékét mutatja,

nem méri például a környezeti károkat és az emberi jólétet. Szemléletes példa a 2004-es viharkár okozta tátrai erdőpusztulás, ami megnövelte Szlovákia GDP-jét egyrészt a kitermelt fa mennyiségével és különféle felhasználási módjaival, másrészt a bevont munkaerővel. Nem vették figyelembe ugyanakkor az erdő különféle ökoszisztéma funkcióit (genetikai erőforrás, éghajlat- és vízrendszerek szabályozása, fotoszintézis, talajképződés, turizmus, stb.), melyek a pusztulás után teljes mértékben eltűntek. Éppen ezért lenne szükség arra, hogy az elfogyasztott vagy eltűnt természeti szolgáltatások árait levonjuk a növekedés mutatóiból, ne pedig hozzáadjuk. Hiába növekszik egy ország GDP-je, ha közben elveszik az élőlények sokfélesége (biodiverzitása) és az élőhelyek egyenlőtlensége (diszparitása), melyek biztosítják az ökoszisztéma szolgáltatásokat, ezáltal az emberi jólétet. Látható, hogy az ökoszisztéma szolgáltatások beépítése a szakpolitikába komoly nehézségekbe ütközik, elsősorban a természeti értékek „árazási nehézségei” miatt. Leginformatívabb talán egy olyan értékelő mátrix kidolgozása, mely bemutatja az adott terület nyújtotta ökoszisztéma szolgáltatások értékeit a jelenben és összehasonlítja azt a tájhasználat-váltások előtti időszakkal, vagyis amikor még a természeti ökoszisztémák domináltak.

Vízgazdálkodás: Az ILD mint eszköz Az ártéri tájgazdálkodás módszertana Jelenleg csupán stratégiai módszertan javasolható a fenntartható tájgazdálkodást célzó törekvések számára. Egy ilyen módszertannak részben a hagyományos ártéri gazdálkodásból levont következtetésekre, részben pedig modern tudományos gondolkodás által a földhasználat és vízgazdálkodás, adatgyűjtés, feldolgozás, távérzékelés, térinformatika, topográfiai felmérések és nagy pontosságú földmunka végző képesség terén elért eredményekre kell épüljön. Az alábbi elemekből állhat: 1. A folyó vizének szabályozott kivezetése az ártér viszonylag nagy területeire 2. A kivezetés kulcsa a természetes parti háton (a vízügyi szakirodalomban: övzátony), és a mesterséges árvízvédelmi töltésen átvezető fok, és a mögötte az ártéren található másodlagos fokok rendszere, melyen keresztül a főmeder kommunikálni tud az árterével, és amelyen keresztül a szabályozhatóság is megvalósulhat. Ebben a tekintetben lényegtelen kérdés, hogy a fokok eredetileg emberi vagy nem-emberi eredetűek-e, mert a lényeg, hogy illeszkednek, sőt gazdagítják a táj eredendő működését. 3. Az árvízvédelmi fővonal átjárhatósága miatt mindenképpen szükséges emberi létesítmény a megfelelő zsilip, amellyel – a természeti adottságokon belül – szabályozható a vízkivezetés ideje, a kivezetett víz mennyisége, valamint a víz visszavezetése. 4. A fokgazdálkodás fontos eleme – különös tekintettel az energiahatékonyságra és a fenntarthatóságra –, hogy a víz kivezetése és a visszavezetése egyaránt gravitációs úton történik, vagyis nem szükséges többlet /külső energiaforrás bevonása. A víz kivezetésékor ugyanis a mederben magasabb a vízszint, mint az ártéren, ezért a víz mederbeli emelkedésének megfelelően magától kifolyik az árterekre, és visszavezetéskor fordítva.

5. A főmeder mentén magasodó természetes parti hátat (övzátonyt) átréselő fok medre a főmedertől az ártér felé egyenletesen emelkedik /emelkedjen, így a víz nem a természetes parti háton átbukva, mintegy felülről önti el az árteret, hanem alulról felfelé, zúdulás nélkül árasztja el a megfelelő területeket. 6. Az árasztás területi kiterjedését egyrészt a beengedett víz mennyiségével (a fővédvonalon kiépített zsilip zárásával), másrészt a víz vezetésére használt medrek/csatornák töltésezésével lehet szabályozni. 7. Meg kell határozni azokat a területeket, ahol a víz más és más célokra használható. Ahol a földet mezőgazdasági termelésre kívánjuk igénybe venni, ott a víznek állandó mozgásban kell lennie: a meanderöv széléig haladva, ha emelkedő fázisban van, és a főmeder irányában, ha elvezetése történik. Más részről azokon a helyeken, ahol állandó állóvizet kívánunk létesíteni, a víz további felhasználásig tározható, akár halastó, akár öntözésre használt tározó formájában, akár üdülési célra. Ilyen helyeken törekedni kell arra, hogy a víztest ökológiai egyensúlya megmaradjon a következő elárasztásig illetve vízpótlásig. 8. Az erekre épített belső zsilipek és a másodlagos fokok vízkormányzási célokat szolgálnak és segítségükkel vizet juttathatunk oda, ahol annak beszivárgására szükség van, illetve kiszáríthatjuk a szántóként művelni szándékozott tagokat. Az ilyen beavatkozások hatalmas területek vízháztartására lehetnek jótékony befolyással ha megfelelően végzik őket. A vízfölösleget pedig vissza lehet ereszteni a főágba, ha a mederben a víz szintje az ártér terepszintje alá esett. 9. A vízkormányzást a vízszállító hálózat stratégiai pontjaira telepített zsilipekkel és fenékküszöbökkel lehet elérni. A zsilip ugyan drágább megoldás és üzemeltetni is kell, de épp ezért többféle célra használható, vele a vizet teljes mértékben le lehet vezetni, míg a fenékküszöb csak akkor működik, ha a küszöbszint magasságánál fogva eléri a mögöttes apasztási szintet. Mögötte állandó vízborítás jön létre, amennyiben fizikailag és biológiailag fenntartható a víztest, míg alatta a főmeder felé lejtő meder kivezeti a fölös vizet. 10. A víz ily módon a folyórendszer működését felborító hidromorfológiai beavatkozások nélkül is kellőképpen kezelhető. Megjegyzendő, hogy az ilyen vízgazdálkodási gyakorlat megfelel az ICPDR azon célkitűzésének, hogy a folyó rendszeren integrált funkciókat alakítsanak ki, amely biztosítja a vízi élőlények önnfentartó populációinak kialakulását, az árvízvédelmet és a vízgyűjtő területén a szennyezés csökkentését. Nem csupán egyszerű visszakapcsolásról van szó, hanem az ártér eredeti működésének megőrzését, visszaállítását lehetővé tévő sokoldalú és sokféle célra használható módszerről.

Tervezési elvek A megközelítés alkalmazásához komoly „paradigma váltásra” van szükség a jelenlegi vízgazdálkodás és földhasználati, gazdálkodási elvek és gyakorlat szintjén egyaránt. A felismerés ma már általános, hogy:  az ár nem egy olyan kockázat, amelytől meg kell szabadulni, hanem egy olyan lehetőség, amelyet inkább ki kell használni;  a Tisza völgyben táj szinten nincs „vízfelesleg”. Éppen ellenkezőleg, természeti adottságainál fogva arid, csapadékhiányos terület, ahol a hiányzó vízmennyiség pótlását eredetileg a folyó időszakos áradásai biztosították.  ha hosszú távon fenntartható és az emberek számára kiváló életminőséget nyújtó tájgazdálkodási stratégiát akarunk kidolgozni, akkor a természettel és nem annak





ellenében kell tervezni, aminek viszont előfeltétele a táj természetes működésének alapos és helyes megértése; a tervezés szakszerű kiindulópontja a táj domborzatában megtalálható természetes különbségek, eltérések figyelembe vétele és a tervezés elemeinek a földfelszín egyenetlenségei által kiadott szintvonalak mentén történő elhelyezése; a földhasználati formákat és ebből eredően a vízellátás sajátosságait ugyanis a domborzati viszonyoknak megfelelően kell kialakítani és nem pedig fordítva; a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során kialakított árapasztó tározók koncepciója sok tekintetben megfelel az itt tárgyalt stratégia követelményeinek és a kijelölt tározók helyét könnyen lehet a folyó vizének ellenőrzött kivezetésére átalakítani. Ezzel teljesülnének mind az árvízvédelmi, ökológiai és gazdasági szempontok. Az eddig tényleges megvalósult tározók azonban földrajzi elhelyezkedésük ellenére sem felelnek meg az ILS alapelveinek, mint ahogyan azt a nem régen megnyitott Tiszaroffi tározó példája is mutatja, ahol a tározóterület egyharmada magasabban van, mint a hullámtér.

A helyi geomorfológiai viszonyoktól függően egy öblözet vagy tározó terület elárasztásának módja lehet természetes vagy emberi beavatkozásokkal irányított.  A természetes árasztás olyan rendszert jelöl, ahol a vizet csak a folyó és árterének dinamikus kölcsönhatásában kialakult, a tájat behálózó természetes mélyvonulatok és erek vezetik.  Korlátozott árasztás: a víz mozgását a stratégiailag fontos helyeken fenékküszöbbel irányítjuk, bizonyos emberi infrastruktúrák védelmére pedig alacsony gátakat építünk.  Mesterséges vízkormányzás: ahol az árasztás korlátozott mértékű, ott a meglévő, de kiszélesítendő csatornarendszer mellett épített töltésekkel vezetjük a vizet (a jelenleg mélyre kotort belvíz elvezető csatornákat ehhez ellenkező irányú fejlesztéssel kell alkalmas állapotba hozni) és az érintett oldalsó területek, laposok árasztása és apasztása oldalsó zsilipek segítségével történik. A fenntartható és működőképes tájgazdálkodás során a vízkormányzás rendszere biztosítja a tájban található víztestek víz utánpótlását és szükség esetén a felesleges víz elvezetését a belvizes táblákról. Természetes medrek, laposok és mélyvonulatok ember alkotta rendszerelemekkel – meglévő csatornák és úthálózat, illetve a vízkormányzási feladat elvégzése érdekében újonnan épített műtárgyak – kombinált egységes egészként jelennek meg. A legfontosabb elem a fővédvonalban elhelyezett kivezető műtárgy, vagyis az a zsilip, amely a főág árvízvédelmi töltéseit átvágó fok elzárására szolgál. A meglévő belvízelvezető csatorna rendszer felhasználható a célra, csak esésüket kell úgy átalakítani, hogy a lehető legmesszebb el tudják vezetni a vizet a folyó medrétől. A jelenleg belvíz tározóként működő mély fekvésű területeket pedig számos különböző célt szolgáló állandó vizű tavakká lehet formálni. További lehetőség a jelenleg beszántott mélyvonulatok felhasználása. Ezek ugyanis alkalmasak a víz időleges visszatartására.

Funkcionális tájgazdálkodás

Az árasztás módja és lehetősége Az ártér elárasztását akkor lehet megkezdeni, amikor megfelelő vízállás esetén a fővédvonali zsilip nyitásával a természetes víznyomás segítségével elkezdjük felvezetni a vizet az immár fokként funkcionáló természetesített (szélesebb, laposabb, kanyargósabb) belvízlevezető csatornákon. Ahogy a vízszint meghaladja a főzsilip küszöbszintjét, a beeresztés megkezdődhet. Az emelkedő ár hidrosztatikai nyomása a folyó vizét a frissen kialakított nyíláson keresztül a korábban belvíz elvezetésre használt csatornákba tereli. A vízrendszer elsődleges (a csatornákban a folyásirányba eső) zsilipjei nyitva vannak, a másodlagos (a csatornákból kivezető oldalsó) zsilipek a hozzájuk tartozó terület árasztásának igénye szerint nyitva vagy zárva. Ahogy a víz eljutott a leghátsó területekig, és a rendszer a kívánt szintig megtelt, a főzsilipet és az elsődleges zsilipeket a rendszer túltöltésének elkerülése, illetve a részmedencékben a víz visszatartása érdekében le kell zárni. Röviden tehát a következő lépéseket kell elvégezni:  a főzsilip és elsődleges zsilipek megnyitása  a víz felvezetése ameddig csak lehetséges  a főzsilip és elsődleges zsilipek lezárása  az oldalsó zsilipek szükség szerinti működtetése A víz gravitációs úton történő felvezetése, az alulról töltés – vagyis amikor egy területet viszonylag mélyebben fekvő terület felől indulva, az emelkedő vízszint hidrodinamikai nyomása miatt alulró felfelé haladva töltünk fel – a Tisza középső folyása mentén mindig lehetséges, amint a főágban a víz eléri a középvízi medret, ami elég gyakran előfordul. A tervezési szint meghatározásához a történeti vízszinteket kell figyelembe venni és a főzsilip küszöbszintjét úgy kell beállítani, hogy az viszonylag alacsony vízállásnál is lehetővé tegye a vízkivétet. Számolni kell az elszivárgással is, ezért az ilyen veszteséget a kiengedett víz mennyiségébe bele kell számítani. Ezzel biztosítható a talaj nedvesség és a talajvíz utánpótlása is. A korábbi adatok elemzése támpontot nyújthat az árasztás időbeli lehetőségeinek behatárolásához, amit viszont fel lehet használni a mezőgazdasági termelés megtervezésekor.

Az ártér apasztása Az elsődleges zsilipek zárása után a főzsilipet mihelyst a vízállás megengedi, ki kell nyitni – hiszen az elsődleges zsilipek alatt csak megjáratni szeretnénk a vizet a területen (ez csapadékhiányos időszakban pótolná a talaj vízhiányát, ugyanakkor nem lehet célunk, hogy a természetes terepszint fölött tartsuk a vizet a töltéssel magasított csatornáinkban). Apasztáskor azon területek zsilipjeit tartjuk nyitva, amelyeken nem akarunk állandó vízborítást. Tapasztalatok szerint szárazföldi vegetáció néhány hetes vízborítást bír ki károsodás, illetve átalakulás nélkül. Gravitációs apasztás elvileg a főzsilip küszöbszintjéig lehetséges, de bizonyos magasság alá nem indokolt, illetve javasolt csökkenteni a vízszintet, mert a vízpótlás érdekében a táj mélyvonulataiban minél több vizet vissza kell tartanunk, ami amúgy is csökkenni fog az elszivárgás és a párolgás miatt. Ugyanakkor ez a szint már lehetővé teszi az oldalsó területek kellő mértékű víztelenítését. A rendszer helyes megtervezése esetén az apasztást szivattyúzás nélkül, csak gravitációs úton is el lehet végezni. Az árhullámok tartósságának vizsgálatából kiderül az árasztás várható időtartama. A várható magas vízállás időtartamát úgy kell

megválasztanunk, hogy a zsilip megnyitásának időpontja és a főág apadásának időpontja között eltelt idő hossza ne haladja meg az elárasztott terület vízállás tűrésének határait. A gravitációs apasztáshoz emellett még az alábbi feltételek teljesülése is szükséges:  az árasztott terület mikrodomborzatához igazodó mikrocsatornák kiépítése, melyek mint a hajszálerek gyűjtik össze, vezetik vissza a vizet a főcsatorna oldalán vágott zsilipekhez  ezen zsilipek talpmagassága határozza meg a gravitációsan vízteleníthető terület szintjét  az oldalzsilipek küszöbszintjeinek viszont a főzsilip küszöbszintje fölött kell lenniük. A fentebb ismertetett „fokgazdálkodás” dinamikus rendszerére alapozott árvízvédelem és a hagyományos töltések és gátak működésének egybevetését az alábbi ábra sorozat szemlélteti.

6 . ábra: Szabályozott folyó és ártere kisvíznél

7. ábra: Szabályozott folyó és ártere nagyvíznél

8. ábra: Az árvízi árapasztó vésztározó elméleti koncepciójára épülő Vásárhelyi terv továbbfejlesztése

9. ábra: Az ILD elméleti koncepciója: a víz ellenőrzött kivezetése közepes vízállásnál már megkezdődik a mederből

10 ábra: Az ILD elméleti koncepciója 2 A víz ellenőrzött kivezetése révén a mélyártér nagy területei töltődnek fel még azt megelőzően, hogy a főmederben és a hullámtérben a víz szintje olyan magasra hatolna, amely már veszélyezteti a környező

településeket. A keresztmetszeti kép jól mutatja, hogy a hatalmas árapasztó kapacitás miatt a vízszint soha nem lesz annyira magas, amely a mostani árvizek mértéktelen pusztítását lehetővé tenné

A táj vízháztartásának mérlege A vizsgált táj vízháztartását egyrészt az éghajlati jellemzők, másrészt a Tiszával való kapcsolata határozza meg. Meg kell határozni a csapadék tartományt, az átlagos csapadék mennyiséget, mért vízszint csökkenést, éghajlati vízhiányt (a természetes csapadék mennyisége és az evapotranspiráció révén elszenvedett veszteség közötti különbséget) valamint a tervezési területen hiányzó vízmennyiséget. A vízmérleget az időleges vízfelesleg is befolyásolja, amelyet az új elképzelés szerint vagy felhasználjuk az árasztás során a vízpótlásra, vagy gravitációsan visszavezetjük a főágba, ha olyankor jelentkezik, amikor bőséges a rendelkezésre álló víz mennyisége. A víztestek mennyiségi jellemzőit meghatározza még az elszivárgás, a tényleges párolgás és a közvetlen vízkivétel (leginkább: öntözés). A rendszer számára előnyösek a természetszerű ártéri tavak létrejötte, amelyek természetes puffer kapacitásként nemhogy elviselik, de igénylik az időszakos vízszint ingadozást és megfelelő élőhelyet biztosítanak a vízi élővilág számára.

Mezőgazdaság:

A tulajdonjog szerepe Birtokrendezés Mielőtt el lehetne végezni a javasolt földhasználat váltási és az ezzel kapcsolatos fejlesztési beavatkozásokat, előbb egy ésszerű birtokrendezési eljáráson kellene átesni, amely a lehető legnagyobb mértékben egységesítené a helyrajzi számok tulajdonosait és sokkal egyszerűbb adminisztrációt tenne lehetővé. Bármely nagyobb léptékű ILD kísérlet elődleges előfeltétele a megnyugtatóan végleges és teljes birtokrendezési folyamat lebonyolítása legalább az érintett területen. A birtokrendezésnek a földhasználat szerkezetének és a rugalmasabb földhasználati változtatásoknak a szemszögéből nézve számos előnye van. Általános (átfogó) célok:  a birtokszerkezet elaprózottságának csökkentése, a földhasználat és földtulajdon elkülönülésének mérséklése,  a birtokok tagoltságának megszűntetése,  a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségének növelése,  integrált vidékfejlesztés – a vidéki népesség életfeltételeinek javítása. Operatív (specifikus) célok:  a birtokrendezés elősegítése jogi eszközökkel (jogszabályokkal),  hatékony, az igényekhez igazodó intézményrendszer működtetése,  a birtokrendezésben érdekeltek felkészítése a birokrendezésre,  figyelemkeltés a birtokrendezés iránt, elfogadtatása a társadalommal. Prioritások:  a birtokrendezés elvi és jogi megalapozása, a koordináló intézmény kialakítása, a kapcsolódó intézményrendszer modernizálása,



pénzügyi és egyéb feltételek megteremtése, társadalmi elfogadtatás és felkészítés, a tudatosság erősítése.

Egy ilyen átfogó birtokrendezési folyamat nemzeti szintű összefogást és koordinációt, helyileg összehangolt cselekvést és végrehajtást valamint biztos jogi hátteret és jogorvoslati lehetőségeket feltételez. A kilencvenes években a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium helyi birtokrendezési bizottságokat szeretett volna felállítani, amelyek munkáját közreműködőként szakemberek, illetve adatbázisok segítették volna. Természetesen a területileg illetékes földhivatalok ebben a folyamatban kulcsfontosságú szerepet fognak játszani, hiszen ők képesek az ingatlan nyilvántartás vezetésére és az ő birtokukban vannak a szükséges eszközök, beleértve a térinformatikai adatbázisokat is. A hivatalokban dolgozókat azonban alapos és megfelelő szakmai képzésben kell részesíteni, hogy képesek legyenek megbirkózni a birtokrendezési feladatokkal. A birtokrendezésnek elvileg a következő módjai vannak:  Spontán birtokrendezés (nem intézményesített, helyi kezdeményezésű, „nullához közeli” megoldás). Hatása elenyésző, hiszen nem valószínű, hogy nagyobb mértékben magától megvalósulna, források nincsenek rá;  Intézményesített birtokrendezés (mérsékelt ütemű, de „látható” eredményt hozó megoldás). Ez a változat a spontán birtokrendezésnél érzékelhetően gyorsabb ütemű, földrajzilag nagyobb területi kiterjedésű, az érintettek szélesebb körét fogja át, és finanszírozása három forrásból (nemzeti, EU és magánerő) merít. Komplexitása révén lehetővé teszi az egyes fejlesztési programok, illetve beavatkozások összehangolását, élő kapcsolatot teremt a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés, a területfejlesztés és a regionális politika között az érintett térségben. Természeténél fogva ugyan költséges megoldás, de épp komplexitása révén kedvezőek a fajlagos költségek.  Erőteljes ütemű birtokrendezés („teljes körű” megoldás). Bár az önkéntesség elvét elfogadja, de olyan jogszabály-módosításokat is feltételez, amelyek együttműködésre, bekapcsolódásra kényszerítik az érintett földtulajdonosokat és földhasználókat. Csak az állam erőteljes részvételével bonyolítható le, ha az állam felvállalja a lebonyolítás feltételeinek megteremtését és költségeinek zömét, létrehozza, illetve megfelelő szintre fejleszti az intézményrendszert is. Olyan komplex birtokrendezés, amely országos hatókörű vidékfejlesztési tervekkel, programokkal, az országos területfejlesztési koncepcióval, az országos területrendezési tervvel összhangban, a települések teljes területére (szomszédos településekkel vagy kistérségekkel összehangoltan) kiterjed. Az ILD szempontjából persze a harmadik változat lenne ideális. Ebben az esetben a Tisza völgy érdekeit bele lehetne szőni a birtokrendezési intézkedések közé. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy a teljes körű, erőteljes ütemű birtokrendezés társadalmi elfogadtatására belátható időn belül azonban nincs reális esély. Annak sincs realitása, hogy az egyébként nehezen megbecsülhető, de biztosan igen jelentős költségeit az állami költségvetés vállalni tudja. Ezért aztán a lehetőség a jószándékú vízgyűjtő rendezési terv ellenére is csupán elméletben létezik. Ráadásul hosszú távon magának a magántulajdon fogalmának átgondolására és bizonyos szintű korlátozására is szükség van, amint az a történeti korokban meg is történt és be kell vezetni ismét a köztulajdon fogalmát a köztudatba olyan vagyontárgyak és ingatlanok esetében amelyekkel a közjó érdekében kell gazdálkodni (mint például az ILD működtetése).

A birtokrendezéssel hasonló elvek mentén foglalkozik az NVS 4.3.1. (az áprilisi vitaanyagban 7.3.1.) alprogramja is, de kidolgozatlanul és az eszközök, valamint konkrét feladatok megjelölése nélkül. Az ILD-vel kapcsolatosan felmerült aggályok és különösen a nagykörűi esettanulmányban, illetve az ILD projekt jelentésében szereplő tapasztalatok és tanulságok kiválóan felhasználhatóak lennének az NVS 2020 ezen szakaszának kidolgozásához.

Agrártámogatások Az új kormányzat birtokméret korlátozási elképzelése, az AKG eredeti koncepciója, illetve az NVS 2020 jó irányban mozdul el ebben a tekintetben, lehetővé téve az agrotechnikai beavatkozások illesztését az időszakos árasztáshoz. Kérdés csupán, hogyan lehetne mindezeket rendszerbe szervezve és az itt élők számára is átlátható módon megvalósítani. A módszer csak akkor jó, ha a vidékfejlesztés megélhetési lehetőségek biztosítását is jelenti. A termelés és feldolgozás, szolgáltatás és kisipar egy helyen, sokszínűen, önállóan, állami beavatkozástól mentesen kellene megvalósuljon. Az AKG intézkedésekkel a diverz termelési struktúra irányába kell terelni a termelést. Nagyon fontos lenne az AKG átalakítása úgy, hogy ne természetvédelem és agrárgazdaság párharca legyen, hanem az agrár gazdaság profitorientált nagyüzemének visszaszorítása révén a természetvédelmi és ökológiai érdekekkel kibékült, sokoldalú családi gazdálkodás támogatása: a haszonvételek, gyep, gyümölcsös, kertészet (például az NVS Kárpát-medencei kiterjesztése révén a Vajdaságban), fás legelők, halászat, halkultúra, vadászat, vadtartás, ipari haszonvételek: energia, ipari alapanyagok, rostnövények, olajnövények kis léptékű, diverz tájstruktúrában történő, emberi élőmunkára alapozott kialakításának elősegítése. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia koncepciója külön fejezetben foglalkozik a fenntartható agrárszerkezet és termeléspolitika nemzeti programjaival. Ennek egyik eleme lenne a földhasználat szerkezetváltási program, amely azonban a 2011. januári koncepcióban egyáltalán nincs kidolgozva, a 2011. április vitaanyag pedig csupán érintőlegesen foglalkozik vele. A földhasználat váltással kapcsolatosan itt ismertetett és a munkamegbeszélés során felmerülő kérdések, problémák, tanulságok és megoldási javaslatok beépítésével ezt a fejezetet is tartalommal lehetne megtölteni. Bár hegy- és dombvidékeken nyilvánvalóan más dolgok kerülnek előtérbe, a magyarországi agrár területek jelentős része a Tisza völgyében vagy a mellékfolyók mentén található, ezért releváns a nemzeti szintű stratégiában is szerepeltetni az ártéri földhasználat váltás megcélzott lépéseit. Jelentős mértékű földhasználat váltás azonban csak a birtokrendezés célzott végrehajtását követően és csak akkor képzelhető el, ha ahhoz az agrártámogatási rendszer alapvető átalakítása is társul. A támogatási struktúrának – hasonlóan az AKG-hoz – földrajzi alapon és a talajok agroökológiai potenciáljának alapján kell szerveződnie. A Tisza völgyében az ártér kiterjedt területein a legelőre alapozott extenzív állattartás különféle változatait kell előnyben részesíteni az intenzív szántóföldi műveléssel szemben. Intenzív művelésre támogatást csak a magaspartokon és a magas ártéren szabad adni, belvízkárt máshol nem szabad téríteni. Meggondolandó a vízi kultúrák kialakítását támogató pénzeszközök pályázati feltételeinek átalakítása, ha már a jogi akadályok elhárultak. Hasonlóképpen a helyi viszonyok vizsgálatával lehet eldönteni a gyümölcsösök, energia ültetvények, erdőtelepítés, stb. támogatási lehetőségeit. Gyümölcsöst például lehet az árterekben is támogatni, ha azok a vízborítást jól tűrő helyi fajtaváltozatokat használják. A javasolt támogatási intézkedéseknek az alábbiakban ismertetett földhasználat váltás elérését

kellene szorgalmazniuk. Az NVS 2020 2011. áprilisi vitaanyagában szereplő ártéri tájgazdálkodási program tartalommal történő megtöltését szolgálhatá a fentiek megfontolása.

Földhasználat váltás A jelenlegi földhasználat a Tisza egész árterében egy alapvetően egynemű szerkezettel jellemezhető, ahol nagytáblás szántókon monokultúrás növénytermesztés folyik búza, kukorica, lucerna, és egyéb árunövények előállítása érdekében. A terület élővilága elszegényedett és a helyi ökoszisztémák és életközösségek ki vannak téve agresszív idegen özönnövények és betelepülő állatfajok káros hatásának, amelyre a legjobb példa a mindenütt megjelenő gyalogakác (Amorpha fruticosa). Az ILD sikerének egyik legfontosabb eleme lenne a tájhasználatban meghonosított gyökeres változtatások rendszere. Az ártéri jellegű gazdálkodás bevezetésével egy mozaikos elrendezésű, harmonikus megjelenésű tájkép alakulna ki, amely kiemelné a terület eredeti morfológiai változatosságát. A különféle tájhasználati lehetőségek főként az adott terület környezetéhez viszonyított magassága szerint változnak. Az alábbi relatív szinteket lehet egy ártéren megkülönböztetni: Relatív magasság

Vízborítás

ármentes szint

biztosan ármentes

magas ártér

ritkán, röviden rendszeresen (évente, időszakosan) állandóan (évenkénti vízcserével)

alacsonyártér mélyártér

Földhasználati típusok település, őszi gabona, erdő, állatok helye árvíz idején gyümölcs, kert, szántó, erdő, legeltetés legelő, rét, kaszáló, erdő, réti halászat hal, nád, egyéb vízi növény, madár

A földhasználat megválasztásakor nem annyira a művelési módnak, hanem az adott táj részlet típusának az igényeit kell alapul venni. Az alábbi lehetőségek kínálkoznak: Típus ármentes szint magas ártér alacsony ártér mély ártér

tó

nádas – – XX XXX

– X XX –

gyep X XX XX –

szántó XXX XX X –

gyümölcs kert XX XXX – –

A földhasználat típusát és a szükséges változtatásokat az alábbi összefüggések határozzák meg: 1. A mélyvonulatok természetes hálózata meghatározza a potenciális vízrendszert. 2. A természetes szintek meghatározzák továbbá a potenciális tájhasználatot. 3. A vízrendszer részegységekre, egységesen működtetendő területekre osztható. 4. Ezen vízgazdálkodási részegységekhez tartoznak az általuk érintett parcellák, melyek gazdálkodását egyeztetve kell megoldani a választott árasztási változat szerint. 5. Gyakorlati okokból sokkal könnyebben lehet kielégíteni mind a fölhasználat, mind a vízgazdálkodás igényeit, ha a jelenlegi egybeszántott parcellákon új alrészleteket alakítunk ki amelyeken megvalósíthatók a kívánt művelési ág váltások.

Egyéb ágazatok „A vidék helyzetének átfogó javítását célzó vidékpolitika ugyanakkor a Vidékfejlesztési Minisztérium hatáskörébe tartozó vidék-fejlesztési szakpolitikán túl a terület- és településfejlesztés és –rendezés, a közigazgatás-szervezés, a foglalkoztatáspolitika, az energiapolitika, a vállalkozásfejlesztés, az oktatásés kultúrapolitika, a szociális és egészségügy, a közlekedésfejlesztés és a közbiztonság-irányítás hozzájárulását is kívánja. A Nemzeti Vidékstratégia ezért épít e szakpolitikák és az irányításukért felelős minisztériumok együttműködésére. „

NSV 2020 Ahhoz például, hogy az előző fejezetben említett sokoldalú kihasználás – régi szóval haszonvétel – lehetővé váljon a Tisza mentén, nagyon sok adminisztratív és jogi akadálynak kell elhárulnia az itt megtermelt termékek vagy kínált szolgáltatások értékesítésének útjából is. Meg kell teremteni a szabályozás olyan módját, amely a hagyományok tiszteletben tartása és a rugalmasság elve alapján a termelő és fogyasztó között szoros kapcsolatot hoz létre, és lehetővé teszi a nagy szállítói láncoktól, közbülső kereskedelmi tevékenységtől mentes, közvetlen értékesítést. Nemzetközi szinten ezek az elvek több számos is érvényesülnek, az Európai Uniónak például több jogi aktusában is szereplnek (852/2004 EK vagy a Cork-i deklaráció). Ehhez kapcsolódik a WHO 2001-es ajánlása is a helyi termelés és fogyasztás összekapcsolására, amelynek eredményeként kisebb lesz a környezet szennyezése, munkahelyek jönnek létre és ezzel párhuzamosan javul az ilyen helyeken élő emberek testi-lelki egészsége is. Ezért a legfontosabb jogszabályi kérdés a helyi termelés értékesítését lehetővé tévő kistermelői rendelet minél rugalmasabbá tétele. A rendeletet még az új kormány megalakulása előtt módosította a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, és némileg jobb lehetőségeket biztosított a kistermelői élelmiszerkereskedelem számára. Az értékesítési engedély immár nem személyhez, hanem családhoz kötött, így nem kell családtagonként mindenkinek külön engedélyt kiváltani, és az üzleti adminisztrációt is egyszerűsítették egy kissé.35 Az új kormány szintén elkötelezte magát a kistermelők dolgának könnyítése mellett, és még alig lépett életbe az előző módosítás, máris további javaslatokat vettek figyelembe azok közül, amelyeket a kistermelők érdekében fellépő társadalmi szervezetek a SZÖVET vezetésével kidolgoztak36. A házi pálinkafőzés például immár nem tiltott tevékenység és beszállítói lehetnek a közétkeztetési intézményeknek is. Nem véletlen, hogy a SZÖVET erőteljes lobbitevékenységet folytat ebben az ügyben, mert az ilyen jogszabályi változások révén sokkal több esélye van a folyó mentén élőknek a tisztességes megélhetésre, ha egyszer a földhasználati módszerek szükséges váltásán túljutottak (az ártéri gyümölcsösök az egész Tisza mentén mindig is kiváló alapanyagot szolgáltattak). Jelenleg más minisztériumok által hozott rendeletek, felső szintű jogszabályok,

35

A kistermelői élelmiszer-termelés, -előállítás és -értékesítés feltételeiről szóló 52/2010 (IV. 30.) FVM rendelet A kistermelői élelmiszer-termelés, -előállítás és -értékesítés feltételeiről szóló 52/2010. (IV. 30.) FVM rendelet és az élelmiszerek jelöléséről szóló 19/2004. (II. 26.) FVM-ESzCsM-GKM együttes rendelet módosításáról szóló 4/2010 (VII.5.) VM rendelet 36

például kormányrendeletek, vagy egyéb intézkedések illetve a jogalkalmazás már ismert buktatói nehezítik a helyzetet. A gondot rendszerint az okozza, hogy a jogalkotók, a jogszabályokat előkészítők már eleve szeretnének minden eshetőségre felkészülni és olyan jogszabályokat alkotni, amely mindent „leszabályoz”. Márpedig ez vagy nem lehetséges, vagy pedig csak azon az áron, hogy a gyakorlatban lehetetlenné teszi az összes szabály betartását. A legtöbb szabályozás ezért az említett módosításokat követően sem életszerű. Jó példa az alkoholtartalmú italok értékesítése – ártéri gyümölcsösök egyik fő terméke lehetne –, amelyhez a készítés során már alkalmazandó szabályok (zárjegy, adó, stb.) betartása után még üzleti tevékenységet is kell folytatni, annak minden követelményét kielégítve. Márpedig az üzlethelyiség fenntartása engedélyköteles tevékenység és az alábbi igényeket kell kielégíteni hozzá: 3. melléklet az 57/2010. (V. 7.) FVM rendelethez 1. Üzletben történő forgalomba hozatal esetén a külön engedély iránti kérelemhez csatolni kell: a) közmű nyilatkozatokat, b) technológiai leírást és elrendezési rajzot, c) anyagmozgatási és személyforgalmi és göngyölegtárolási tervet, d) az áruszállítás tervezett módját, e) tervezett alkalmazotti létszámot, f) szakképesítéshez kötött tevékenység esetén az előírt képesítés igazolását, g) tisztítási, mosogatási, takarítási utasítást, h) melléktermék és a hulladék-kezelési és ártalmatlanítási tervet, i) az ivóvíz megfelelőségét tanúsító, 30 napnál nem régebbi vízvizsgálati eredményt, j) vendéglátó létesítmény esetében nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy a létesítményben szándékoznak-e előkészítetlen lőtt vadat feldolgozni.

A többi szakhatóság sem kíván lemaradni, ezért kiki hozzáteszi a saját követelmény rendszerét, aminek az eredménye egy átláthatatlan és követhetetlen bürokratikus szabályhalmaz lesz, a gyakorlattól teljes elrugaszkodva. Lehetetlenek a nyilvántartási és dokumentációs követelmények is. Egy kistermelő nálunk csak természetes személy lehet, tehát egy embernek kellene a termelés és értékesítés produktív munkája mellett a következő nem produktív tevékenységeket is elvégeznie: Vezetnie kell a következő dokumentációt:  Hatósági Állatorvosi igazolás (állati termék)  Permetezési és növényegészségügyi napló  Takarmányozási napló (mit, mennyit, mely állatnak )  Állategészségügyi napló  Adatlap (nem gyártmánylap): a kistermelő neve, címe, előállítás helye, élelmiszer megnevezése, az összetevők csökkenő sorrendben való felsorolása, fogyaszthatósági időtartam, minőségmegőrzési időtartam, tárolási hőmérséklet.  Előállítási és értékesítési napló (mikor, mit, mennyit, készít; mikor, mit, mennyit, hol, értékesít)  Nyugta- Számla  Hússzállítási igazolás (húsbélyegző) - kivéve a házi vágás.  Ivóvíz vizsgálat évente többször, díjfizetéssel!  Egészségügyi kiskönyv  Hulladékkezelésről (veszélyes hulladék (pl. tyúktoll) esetén ATEV szerződés is kell)  Tejcsíraszám vizsgálat

   

Takarítási terv (igazolás az alkalmazott szer megfelelőségéről) Rágcsáló és rovarirtás, kártevő ellenőrzési terv (térképpel ellátva) Hűtőlánc fenntartási lap (naponta leolvasni, írni, hőmérő ellenőrző hőmérő, akkreditált hőmérő beszerzése, hitelesíttetése) Termékcimke

Ha az élelmiszer előállítást végző helyet bővíteni szeretné, az építési engedélyezési terv mellé csatolni kell: a) az élelmiszer-előállító hely tevékenységi körének meghatározását, b) technológiai leírást és folyamatábrát, c) technológiai elrendezési rajzot, d) anyagmozgatási és személyforgalmi tervet, e) az épületgépészet szerelvényezési, fűtési, szellőzési, világítási, hűtési terveket, f) gyártástechnológia szerinti gépjegyzéket, g) közmű nyilatkozatot, h) melléktermék és a hulladék kezelési és ártalmatlanítási tervét, i) az ivóvíz minőségét tanúsító, 30 napnál nem régebbi vízvizsgálati eredményt. Bárki, aki a gyakorlatban végzett már hatósági ellenőrző tevékenységet, tudja, hogy ezeknek a követelményeknek a teljesítése még minőségbiztosítási szakembert foglalkoztató nagyüzemek számára sem éppen magától értetődő, nemhogy egy magánszemélynek. Ráadásul a vonatkozó Európai Uniós irányelv is megengedi az ettől való eltérést, és a Bizottság fogyasztóvédelmi főigazgatósága által kiadott útmutatás is sokkal rugalmasabb. A sokat kárhoztatott uniós szabályozás ebben az esetben tehát megengedőbb, mint saját hazai görcsös akarásunk. Az adminsztratív terhekre rakódik még rá nagyon sok pénzügyi teher is, a hatósági díjak rendszere például megint csak követhetetlen és kistermelő számára megfizethetetlen. Terület- és településfejlesztéssel összefüggő kérdés a helyi piac fogalma, amelynek engedélyeztetésére történtek már lépések (az 55/2009. számú kormányrendelet módosításával), de a szövegezés hiányos és pontatlan, kizárja a kisvállalkozás keretében (kft., egyéni vállalkozó) működő termelőket, kézműveseket és indokolatlan földrajzi korlátokat szab). Közismert az is, hogy a közétkeztetés milyen nagy terhet ró az önkormányzatokra, és mégis minősége nagyon sok esetben elmarad a megkívánttól. Ezen is lehetne segíteni, ha a közbeszerzési törvény módosításával lehetővé tennék a helyi termelők aktív részvételét akár nagyobb városok ellátásában is (beszerzési határ módosítása, termék kategóriák megosztása, meghívásos pályáztatás engedélyezése, stb.). Ezzel nem csupán a helyi lakosság számára lehetne munkahelyeket teremteni, hanem az önkormányzatok közismerten nehéz helyzetén is könnyíteni, illetve a közétkeztetést „elszenvedők” egészségének megőrzését elősegíteni. A szövetkezeti törvény, a számviteli törvény és számos egyéb, nem az általunk most itt közvetlenül érintett és számbavett ágazat hatáskörébe tartozó jogszabály is kihatással van a sokoldalú és rugalmas gazdasági élet kialakítására, illetve annak akadályozására. A jelenlegi szabályozás szerint a részfoglalkozásban termelők, kis jövedelműek és nem számlaképes termelők nem férnek bele a szövetkezeti törvény keretei közé. Ezzel ellentétes a különleges német polgárjogi társulás, a gazdasági ügyviteli testület. Az egyesület működésének súlypontja az ú.n. „átfutó számlán” történő könyvelés, mely szerint a gazdálkodásból származó bevétel és költség nem az egyesület, hanem az egyesületi tag számláján jelennek meg. A társulás átlátható, a termék árbevétele rögtön a tag számlájára

kerül. A társulás rezsije igen alacsony, hiszen nincs eltartandó „vízfej”, a társulás lényegében véve csak könyvel, értékesít és beszerez. Mivel a társulásnak gazdálkodásból sem bevétele, sem költsége nincs, a nyeresége nulla, így a társasági adófizetés alól automatikusan mentesül, azaz non-profit elvű. A tagok pedig az ágazati kedvezmények szerint adóznak. Ha a tagok egymásnak nyújtanak szolgáltatást, az forgalmi adó mentes, mivel egy vállalkozáson belül nincs forgalmi adó fizetési kötelezettség. Ez azon tagok számára fontos körülmény, akik nem tartoznak az ÁFA körbe. Végül megemlítendő, hogy a közösség a többi vállalkozóhoz képest kétszeres mértékű géptámogatásra jogosult. (Ez esetben a gép a társulás tulajdonává válik.) A társulás működési költségeit az általa közvetített szolgáltatások után szedett díjból fedezi. Végül meg kell említeni azt is, hogy a gazdasági ügyviteli egyesületet csődbe sem mehet, hiszen mint non-profit gazdálkodó, nem kerülhet veszteséges pozícióba. A társulás lehetséges feladatai:  segítségnyújtás a tagok éves tervének elkészítéséhez, valamint a támogatási kérelmek begyűjtése,  anyagbeszerzés a tag nevében és számlájára (a nagy tételben történő vásárlás olcsóbb),  közös értékesítés (piacképes tétel) a tag nevében és számlájára,  az egymásnak nyújtott szolgáltatás költségének nyilvántartása,  beruházások nyilvántartása tagonként,  közösségi géppark működtetése,  adótanácsadás és ügyintézés,  közreműködés a földhivatali nyilvántartások rendezésében,  havi elszámolás tagok felé, valamint évente közgyűlés szervezése. Sokszor azt is tovább rontjuk, ami már egyszer jó volt. Az élelmiszerek általános forgalmi adóját éppen most emelte meg a kormány, pedig ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor egy kereskedő áfamentes adóalanytól vásárol meg egy terméket, az azonnal több mint egynegyedével többe kerül. Az élelmiszerekre – különösen a fel nem dolgozott élelmiszerekre – nem okos dolog ilyen általános adónemet alkalmazni, de ha már mégis, akkor a legalacsonyabb kategóriába tartozó 5%-os ÁFA körbe kellene sorolni azokat. A falusi és agroturisztikai szolgáltatásokat szabályozó rendeletet hatályon kívül helyezték, ezért ma csak azok foglalkozhatnak ilyennel, akik kiváltják a vállalkozói engedélyt. Akkor is, ha csak alkalmanként, kereset kiegészítés céljából tennék. Kikerültek a tevékenységeket besoroló TEÁOR listából is. Amint a fenti felsorolásból látható, igen sok szempont és államigazgatási ág játszik szerepet a kívánatos reformokban. A szakpolitikák és az irányításukért felelős minisztériumok együttműködésére nagy szükség van, mert számos ágazat cselekvési terveit kell összehangolni ahhoz, hogy a folyóval kapcsolatos paradigmaváltás végbemehessen. A fenti szempontokat érdemes lenne beleépíteni az NVS 2020 4.5. fejezetének (Egészséges élelmiszer, agrár- és élelmiszerpiac nemzeti programjai) Helyi feldolgozás, helyi piacok programja című alprogramjába.

Társadalmi vonatkozások: A Tisza mentén jelenleg élők, de a közvetlenül nem érintett lakosság körében éppúgy, mint a szakmabeliek között általános vélekedés, hogy az árvízvédelem egy szakmai kérdés, amelynek szakavatott képviselői a vízügyi adminisztráció hivatalnokai, akiknak kötelessége a folyó mentén élőket megvédeni annak pusztításaitól, ugyanakkor elvezetni a földeken

megjelenő belvizeket és öntözővizet szolgáltatni szárazásg, aszály esetén. Kiszolgáltatottnak tartanák magukat, ha a vízzel nekik kellene megküzdeni és valahogyan mederbe terelni, illetve gondolkodásukat meghatározza a kiépült hatalmas infrastruktúra feladásától való félelem. Ez igaz a vízügyi szakma képviselőire is. Ugyanakkor ez utóbbiak ártatlanok a földügyekben, inkább csak szenvedő alanyai a tulajdonjogok és művelési módok körül látható hercehurcának. A mai földtulajdonosok öröktől fogva adottnak tartják a magántulajdon intézményét és míg jogaikkal nagyon is tisztában vannak, kötelességeik megértésében kicsit lassabb a felfogásuk, különösen ha azt nem az MgSzH, földhivatal vagy egyéb szakhatóságok ellenőrzéseitől való félelemnek, hanem erkölcsi alapoknak kellene motiválnia. A következtetés mindenképpen az, hogy ágazati együttműködésre és hosszú távú stratégiai gondolkodásra van szükség ezeknek a mélyen gyökerező reflexeknek, szemléletmódnak és életfelfogásnak a megváltoztatására. A kialakult helyzet miatt ugyancsak szükséges az önkormányzatok és aktív korú nem produktív lakosság bevonása az oktatásba, a döntésekbe, és végül a megvalósításba is. Hogy ez utóbbi erőfeszítések sikere előtt milyen akadályok tornyosulnak, azt az alábbi esettanulmány szemlélteti a legélénkebben.

Integrált tájgazdálkodási program Nagykörűben Az elmúlt néhány évtizedben levonuló árvizek, a megélhetési gondok és egyéb problémák okán a Nagykörűi Önkormányzat a 90’-es évek közepén egy példaértékű kezdeményezést indított el egy sajátos vidékfejlesztési program kidolgozásával, ez volt a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program. A koncepció alapja, hogy át kell térni a természetes erőforrások, úgymint a táj és a folyó nyújtotta szolgáltatások fenntartható használatára, az így kínálkozó haszonvételekkel napjaink kihívásaira választ adó gazdasági szerkezet alakítható ki. A program célja egy olyan korszerű tájhasználat kialakítása, amely a táj eredeti adottságaira alapozva egységes rendszerben képes nyújtani a megélhetési biztonságot (mezőgazdasági szerkezetváltás), az ökológiai biztonságot (tájrehabilitáció) és az árvízi biztonságot (vízkészlet-gazdálkodás). A program közvetlenül a nagykörűi ártéri öblözetre terjed ki, míg tanulságait tekintve az egész Tisza vidékre alkalmazható. A program részei: 1/ a kubikgödrök revitalizációja az ártéri területen, amely a főmedertől elválasztott kubikgödröket kapcsolja össze egy csatornahálózat segítségével és köti össze a Tiszával (halak természetes szaporodásának biztosítása, mentetlen oldali rehabilitáció); 2/ az Anyita-tó visszaállítása és működtetése, melynek részeként a Tisza főmedre és a tó közé épített nyári gátat teljes egészében elbontották, illetve az intenzív szántóföldi művelést felszámolták (a fokgazdálkodás felújítása hullámtéri öblözetben); 3/ a Nagy-fok rehabilitációja (a nagykörűi ártéri öblözet komplex rehabilitációja a mentett oldal megfelelő részeinek szabályozott vízborításával). Az „Integrált tájfejlesztési program a víz- és tájgazdálkodás hatékonyságának fejlesztésére a Tisza vízgyűjtőn” projekt 2009-2011 között zajlott a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület irányításával, UNDP GEF – ICPDR anyagi támogatással és szakmai tanácsadással, szervesen illeszkedve az előbbiekben említett harmadik számú programcsomaghoz. A program tanulságainak disszeminációja három lépésben történik, egyrészt helyi szinten Nagykörűben, másrészt regionális szinten a Tisza-völgyben, harmadrészt pedig szakpolitikai szinten, ahol cél a táji folyamatok értékelésének módszertanának beépítése a legfontosabb tájat érintő fejlesztésekbe, úgymint vízgazdálkodás és területfejlesztés. A projekt célja a szántóföldi művelés természetes tájhatárokhoz való igazítása, vagyis egy olyan tájhasználat kialakítása, ami hosszú távon is hatékony a terület ökológiai és gazdasági fenntarthatósága szempontjából. Fenntarthatóság alatt elsősorban a táj vízpuffer kapacitásának növelését értjük, hiszen ez az elsődleges eszköze a táj tűrő- és alkalmazkodó képességének növeléséhez, vagyis ez által

válik kevésbé sérülékennyé a víztöbbletekre és vízhiányokra, nemcsak ökológiai, de tájhasználati/gazdasági szempontból is. A mintaterület tengelye egy szétágazó medermaradvány, amely a mentett oldalra került ártéri öblözet közepén található, a közút és a belvízcsatorna által négy részre osztva. A terület felvonultatja a mentett oldali árterek jellemzőit, főképpen a gazdálkodási és tulajdonviszonyok tekintetében. Az ártéri öblözet alacsonyártéri szinten helyezkedik el, melyben a medervonulatok mélyártérként értelmezendők. Az ILD projekt a fentebb körülírt mintaterületen a táj eredendő működésére alapozott földhasználat megvalósítására tett kísérletet, amelynek megkerülhetetlen részesei a földhasználók, illetve a földtulajdonosok. Feladata kettős, egyrészről ki kell választani egy olyan mintaterületet, ahol legalább részben visszaállítható a táj eredeti – időszakos vagy állandó vízborítás melletti – működése, másrészről az arra alkalmas terület földtulajdonosaival egyeztetni kell a használat olyan irányú megváltoztatásáról, amelyben az időszakosan jelentkező – és ökológiailag hasznos, ám a jövedelem maximalizálásra törekvő termelési technológiában károsnak tartott – víztöbbletet kezeli. A termőföld védelméről szóló törvény előírja, hogy az adott földrészletet a művelési ágának megfelelően termeléssel kell hasznosítani, illetve a törvényben meghatározott művelési ágak esetében termelés folytatása nélkül művelésre alkalmas állapotban kell tartani. Az ILD projekt a földtulajdonost – az említett korlát mellett – megillető jogosultság irányát kívánta úgy befolyásolni, hogy a földhasználat ne olyan módon történjen, amely nem a táj eredendő – fenntartható – működésével ellentétes alapokon nyugodjon és csupán az adott földterületből származó anyagi jellegű hasznok maximalizálására törekedjen. A projekt során első körben egy megfelelő mintaterületet jelöltünk ki a mentett oldalon, melynek két legfontosabb kritériuma a természetes mélyvonulat és a viszonylag rendezett tulajdonviszonyok voltak. Négy egymás mellett fekvő részt vizsgáltunk meg, melyek külön érdekessége, hogy négy településhez tartoznak. A hunyadfalvi rész 97 hektáros területe osztatlan közös 26 tulajdoni hányaddal. A csataszögi terület a maga 196 hektáros méretével a legnagyobb kiterjedésű lett volna, markáns medervonulattal. Szintén osztatlan közös 62 tulajdoni hányaddal. Az adott földrészleten való alrészlet kialakításához vagy művelési ág megváltoztatáshoz az összes tulajdonostárs hozzájárulása szükséges. Felkutatásuk, a velük való kapcsolat felvétele, valamint a tulajdonostársak közötti egyetértés elérése egyenként is igen bonyolult feladatnak tűnt, így más mintaterület került kiválasztásra. A harmadik lehetséges terület a kőtelki 75 hektáros rész lett volna, ahol ugyan rendezettek a tulajdonviszonyok, azonban az ingatlan-nyilvántartásban perfeljegyzés szerepel, ami ismételten a tulajdonosok közti egyet nem értést támasztja alá, de legalábbis a földhasználat-váltás ingatlanügyi hatósági eljárása elé adminisztratív nehézségeket gördít. Végül a nagykörűi legkisebb, mintegy 30 hektáros mintaterület mellett döntöttünk, ahol összesen hat, jobbára helyi lakos volt érintett. Ennek ellenére a hat földparcellából öt szántóföldként művelt mintegy 23 hektáron, közéjük van beékelődve egy hathektáros gyümölcsös sorba ültetett egynemű szilvafákkal. A projekt a tájhasználat váltás gyakorlati és teljes adminisztrációs kivitelezését célozta, ahol egy 800 méter hosszú, 600 (nyugati oldal) és 200 (keleti oldal) méter széles mederszakasz tájhasználat váltását próbáltuk meg bemutatni, melyen belül a mederszakasz 1 méteres mélységgel rendelkezik. Összesen 6 parcella húzódik a területen, ezek közül 5 szántóként művelt, egy pedig gyümölcsösként. A mederdarab északi oldalán fut a 19-es számú belvízcsatorna, amibe jelenleg a vizet levezetik. A parcellák egy kivételével 1/1-es tulajdonúak, öt parcella szántó, az egyik parcella viszont gyümölcsös. A kiválasztás után megbeszéléseket kezdeményeztünk a gazdákkal, kezdetben egyesével vettük fel velük a kapcsolatot, majd szerveztünk egy közös gazdafórumot is, ahol ismertettük velük a projekt célját, illetve bemutattunk nekik három látványtervet a jövőbeni lehetséges tájhasználatra

vonatkozóan (intenzív, félintenzív és természetszerű). Fontosnak tartottuk megismerni a tulajdonosok véleményét és ennek megfelelően alakítani ki a kívánt tájhasználatot. Elsődleges szerepe van a vizualizációnak, ugyanis sokkal jobban meggyőzhetők a gazdálkodók egy ökológikusabb tájhasználatra (ezáltal tájhasználat-váltásra), amennyiben képi/vizualizációs eszközöket alkalmazunk (makett, rajz, modell, stb.). A területen keresztbe húzódik egy korábbi medervonulat, amelyet évente különböző időtartamra víz borít. Ezt a medervonulatot szerettük volna a jelenlegi szántó művelésből egy, az időszakos vízborításhoz jobban alkalmazkodó művelési ágba mind az ingatlannyilvántartásban átvezetni, mind a természetben hasznosítani. A projekt keretében a földhasználat-váltást mindenképpen termőföld fogalmához tartozó művelési ágakon belül kívántuk megvalósítani, ugyanis, ha olyan területet – pl. víztározó, mocsár – alakítanánk ki, amelyet művelésből ki kell vonni, akkor az egyrészt tetemes földvédelmi járulék megfizetését eredményezné, másrészt elveszne a projekt azon alapgondolata, hogy ugyanazon terület egyszerre tölthet be gazdasági – ezen keresztül társadalmi – és ökológiai funkciókat. Tekintettel arra, hogy az egykori folyómederre merőlegesen lettek kialakítva a földrészletek, így az alrészlet kialakítása és a művelési ág változáskor ugyanazon adminisztratív lépéseket többszörösen kell elvégezni. Az alrészletek kialakításakor optimális lenne, ha az alrészlet határok egyeznének a szintvonalakkal, azonban az alrészlet határpontjainak az állami alapadatok közé kell illeszkednie és nem a szintvonalakhoz. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az alrészletek úgy legyenek kialakítva, hogy azon belülre kerüljenek a legmélyebb részek, viszont ezzel – a ráhagyás miatt – nagyobb területet kell a korábbi művelési ágból átvezetni. A művelési ág megváltoztatásánál azt kell mérlegelni, hogy melyik az a művelési ág, amely a leginkább igazodik az időszakos víztöbblethez és egyben jövedelmező is. Az egyeztetések során szóba került a legelő, illetve a rét (együttesen: gyep), a nádas, a halastó, a fásított terület és az erdő, mint lehetséges művelési ág. Nem találtunk olyan művelési ágat, amely engedné az időszakos vízborítást, sajnos a művelési ágak jelenlegi merev rendszere mesterséges gátak közé szorítja a földhasználati lehetőségeket, nem teszi lehetővé, hogy a gazdálkodó saját belátása szerint, a táj adottságainak figyelembevételével sokoldalúan művelje a földjét. A halastó és az erdő művelési ág megállapítása abból a szempontból eltérő a többi művelési ághoz, hogy ezekben az esetekben az ingatlanügyi hatóság nem elégszik meg az ingatlan-nyilvántartási átvezetéshez a földtulajdonos bejelentésével, hanem szükséges hozzá vízjogi, illetve erdészeti hatósági engedély. Végezetül hosszas mérlegelés után a gyep művelési ágat választottuk, jelenleg ez a leginkább alkalmas a természetszerű tájhasználatra. A folyamatot a projekt időtartama alatt nem tudtuk véghezvinni egyrészt adminisztrációs, másrészt pénzügyi, harmadrészt pedig emberi okok miatt.

Összefoglalás A Tisza-völgy fejlesztésének problémáit a vízgazdálkodás, földhasználat, erőforrás felhasználás és társadalmi feszültségek erővonalai jelölik ki. A térségben az egyik legjelentősebb természeti tényező a folyó maga. A jelenlegi árvízvédelmi rendszer a fenyegetettség, a kockázatok növekedése, és a bizonytalansági tényezők miatt nem tűnik kielégítőnek. A kiutat a folyóvölgy nagyobb területein való víztározás megoldása irányában kellene keresni. A VTT tervezési, megvalósulási tapasztalatai alapján azonban újszerű és integráltabb megközelítés szükséges. Ennek főbb vonalai az alábbiak:





















A hazai árvédelem stratégiáját az új fenyegetésekhez igazítva megújítani csak és kizárólag a vízzel kapcsolatos műszaki intézkedések optimalizálásával nem lehetséges. Alapelvként kell elfogadni, hogy a töltésemelések tartalékai kimerültek. Ez a megoldás teljesen egyoldalúan és elszigetelten kezeli a problémát. Világosan kell látni, hogy az árvíz, belvíz és öntözés feladatait a korszerű vízgazdálkodásban kell integrálni, hiszen ezek általában egy helyen, csak más időben jelennek meg. A vizet vissza kell vezetni a vízhiányos tájba – ez legyen az új szemlélet rendező elve. Széles érdekcsoportoknak kell megegyezésre jutni a területhasználat differenciált szemléletének bevezetésében. Az árvízvédekezéshez kapcsolódó műszaki feladatokat ehhez a többségi akarathoz kell igazítani. A megegyezés alapja: területek kivonása az intenzív gazdálkodásból, az agrárökológiai adottságok mérlegelése alapján. A belvizes területek jelentős részén, a mai igények és termelési kapacitások mellett teljesen fölöslegesen folyik intenzív mezőgazdálkodás. Ezeken a területeken a tevékenységet jelenleg csak a torzult támogatási rendszer tartja fenn. Elsőszámú stratégiai feladat annak az érdekeltségi rendszernek a megteremtése, amelynek révén a tározás és a területhasználat minimális konfliktusban áll egymással, sőt a víz rendszeres és természetes dinamikájú megjelenése nem okoz fenyegetettséget. Ha a lakosság, és a gazdák a támogatási rendszer megváltoztatásával a vizet nem mint idegen, ellenséges elemet, hanem mint haszonvételi forrást tekintik, akkor (és csak akkor) megteremthetők egy új tározási rendszer alapjai. Országos léptékű kockázatkezelési tervet kell készíteni, amely a fenyegetettségek (éghajlatváltozás, hullámtéri feliszapolódás és a nagyvízi meder levezető képességének romlása, területhasználatok változása a vízgyűjtőn, a külföldi árvízi védőképesség javulása és ennek hatása az árvízszintekre stb.) valamint a lehetőségek (tározási alternatívák, töltéserősítések, nagyvízi meder karbantartása) számbavételével megjeleníti a kockázatokat. A beavatkozásokat ilyen szemléletnek a birtokában lehet megtervezni. A korszerű mérnöki megközelítés az alternatívákban való gondolkodás. Az alternatívák értékelésénél figyelembe kell venni a kockázatok mérséklése mellett az ökológiai értékek növekedését és a potenciális haszonvételeket. A terv lehetővé kell, hogy tegye a kockázat Kárpát-medence szintű szemléletét, tükröznie kell az osztott vízgyűjtők létezését, integrálnia kell a külföldi beavatkozások hatásait. Fel kell tárni a természetes tározási helyeket, amelyek agrár-ökológiai szempontból is szóba jöhetnek, és melyek használatán keresztül csökkenthető a belvízi fenyegetettség, hozzájárulva a térségi vízkészletek növekedéséhez. A természetes tározás optimális helyeinek kiválasztásánál szem előtt kell tartani a táj eredeti jellegét, illeszkedve a mély medencék, holtágak meglévő rendszeréhez. A Tisza fő védvonala mentén számos tanulmány szerint kb. 2 milliárd m3 mélyártéri tározó kapacitás áll rendelkezésre, gyakorlatilag kizárólag belvizes területeken. A tározó terek mélysége sekély – 1 m körüli – így az igényelt földterület kb. 2000 km2. A tározási területek birtokviszonyait szükség esetén rendezni kell, melyhez pénzügyi terv szükséges. Ahol az új támogatási rendszer sem biztosít elégséges vonzerőt a területhasználat módosításához, ott a területek államosításával is számolni kell (megjegyezzük, hogy a Tisza fő védvonala mentén kb. 4 év árvízi kockázatából államosítható lenne az összes tározási terület, amelynek haszonbérleti illetve felvásárlási feltételeit ki kellene dolgozni). A mélyártéri sekély tározókat természetes módon kell elárasztani. Az üzemelés terve legyen a legegyszerűbb, a legkevésbé mesterséges. Az üzemrendnek gyakorlatilag a tározótér túltöltésének megakadályozására kell irányulni. A be- és











kivezető műtárgyak biztosítsák a minél alacsonyabb magassági szinten történő elárasztási lehetőséget, hogy az árhullám korai szakaszában, maximális hatékonysággal üzemeljenek. Helyeik a természetes ki és belépési pontokon legyenek. Kisebb árhullámok kiöntését és szabad visszahúzódását nem kell akadályozni (a természetes üzemmód következtében, a Tisza fő védvonalára elvégzett számítások szerint az árvízszintek 1.5-2.5 m-el csökkennének, az árvízi kockázat kb. nyolcadára csökkenne.). Az üzemmód egyszerűsége legyen az alternatíva értékelési szempontja. Az új árvízvédelem alapja az egyének és gazdaközösségek, települések személyes érdekeltsége. Ez nem az állam elmulasztott feladatainak áthárítását jelenti az érintettekre. Az árvízvédelem állami feladat kell, hogy maradjon, a biztosítás pedig az egyén döntési körébe tartozik. A rendszer működtetése, hasznainak kitermelése és az állam felé történő visszatérítése új intézmény feladata kellene, hogy legyen (becsléseink szerint csak a létrejövő vizes élőhelyeken az energia erdők telepítésével és kitermelésével nyerhető haszon az árvízi kockázat nagyságrendjébe esne). A töltések karbantartása, az azokon történő védekezés megmaradna a jelenlegi állami szervezetek feladatköre. A haszonvételek maximálása (nem a természeti tőke rovására) olyan önkéntes társulások feladata lenne, amelyek részesednének nagytérségi állami programokból, amelyek az energiaellátásunk függetlenítéséhez, az ökoturizmushoz, a halászathoz, a bioélelmiszer megtermeléséhez, hungarikum állatfajták tenyésztéséhez vezetnének – segítenék a helyi vállalkozások talpra állását, megmaradását. Az átmeneti időszak után képződő hasznok egy részét célszerű lenne biztosítási alapokba helyezni. Erre a célra célszerű lenne az állam és a biztosító társaságok szerződése. Az új rendszer biztonsági filozófiája: a legolcsóbban biztonságot vásárolni a kockázat csökkentése révén, és élhető világot teremteni a természeti adottságokhoz szabott mérnöki beavatkozásokkal. Ez a stratégia célja. Gazdasági értelemben a hatékonysága a kockázatcsökkentéshez mért beruházási és fenntartási költségek jelenértékével mérhető. Azt, hogy a program fiskális értelemben is hasznos, széles körben tudatosítani kellene a társadalommal, a kockázat-tudatot el kellene terjeszteni, értelemszerűen a szolidaritás elvének alapvető értékeivel együtt. A stratégia számos feladatot ró a tudományra is: új módszereket kell kidolgozni a kockázatelemzésekre, az árvízi hidrológiai folyamatok fizikai alapú, determinisztikus modellezésére, a globális hatások leskálázására, a természeti tőke számszerűsítésére, az érdekkonfliktusok mérésére és kezelésére, a kontinentális léptékű társadalmigazdasági változások vízkészlet hatásainak elemzésére, de leginkább a területhasználat által motivált integrált árvédelmi és vízgazdálkodási tervezés területén.

Zárszó: Az a tény, hogy a jogalkotók és jogalkalmazók, a döntéshozók és a döntések végrehajtóinak a részvételével egy munkamegbeszélés szerveződik, már jó jel. Annak a jele, hogy egy, a társadalom egyre szélesebb rétegeit megérintő és immár a vízépítő ágazat egy részét is magában foglaló rugalmasabb és tágabb horizontot átfogó nézet és vélemény rendszer van kialakulóban, amely hajlandónak mutatkozik megtanulni együtt élni egy szabadon folyó folyóval. A különféle ágazatok vezetőiben és tudatosabb polgártársainkban egyaránt kialakult a meggyőződés, hogy az árvízi, belvízi és aszály-veszélyekre reagáló reaktív politika elérte teljesítőképessége határait, helyét egy alternatív, a tevőleges megelőzést szolgáló vízgazdálkodási megközelítésnek kell átvennie.

Ehhez a szemléletváltást teljessé kell tenni a vízügyi ágazaton belül és ki kell terjeszteni más ágazatokra. Mindenesetre az árvizek, szárazságok és belvízkár előfordulása ugyanabban az évben, ugyanazokon vagy szomszédos területeken érzékennyé teszi az embereket a problémára és talán nyitottabbá válnak alternatív megoldások nyilvános megvitatására. Ehhez a tudatosság és önállóság növelésére, a helyi gazdaság serkentésére és a különféle élethelyzetekben a felelős és tudatos egyéni döntések vállalására van szükség. A Közös agrárpolitika reformjában szereplő második pillér módot nyújt az ökológiai gazdálkodás, a tájhasználat váltás valamint a gazdálkodási gyakorlat megváltoztatására, de csak akkor, ha okosan használjuk fel a lehetőségeket és a helyi, nemzeti jogszabályi, intézményi környezetet is ehhez igazítjuk. Néhány úttörő próbálkozás ehhez megfelelő támpontot nyújt, hiszen a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy nem légből kapott érvelésről van szó. Természetesen minden terv, elképzelés és stratégia csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Az sem mindegy, hogy ez a megvalósítás hogyan történik. A jelen anyagban bemutatott megoldások csak akkor fognak működni, ha a szintén vázlatosan ismertetett illetve a fenti esettanulmánnyal szemléltetett nehézségeken sikerül úrrá lenni. A társadalmi szereplők jóindulatára, együttműködésére és felelős gondolkodásból eredő, az eltérő érdekeket képviselők között történt kölcsönös egyeztetést követő felelős és hatékony cselekedetekre van szükség. Ezzel egy nagyszabású, mind ökológiai, mind társadalmi szempontból hosszú távon is fenntartható és az összes érintett ágazat zökkenőmentes összefésülésével működő megoldás születhet a Tisza-völgy mint bioregionális, biogeográfiai egység számára.

Készült Balogh Péter, Borsos Béla, Fehér Lóránt, Koncsos László, Molnár Géza, Nagy Gergő Gábor, Nemes Gusztáv, Szabadkai Andrea anyagainak felhasználásával.