VISSZAEMLÉKEZÉSEIM A ZIRCI APÁTOKRA 1938-2000 Négy zirci apáttal volt kapcsolatom. Most, hogy pappá szentelésem 68. évében meghívást kaptam a zirci apátság bazilikájába, ahol 1944. május 17.-én Mindszenty József, akkori veszprémi püspök szentelt pappá, végiggondoltam azokat a megrendítő eseményeket, melyek Zirchez fűznek. Werner Adolf 1938. augusztusában léptem be a ciszterci rendbe. Akkor Werner Adolf volt az apát. A rendi szokás szerint az újoncok, novíciusok a beöltözés előtt hét napos lelkigyakorlaton vettek részt. Ezt Naszályi Emil, helyettes novíciusmester vezette. A kánoni törvények értelmében fiatal kora miatt a novíciusmester az idős Dombi Márk alperjel volt. Tizenhatan kezdtük a lelkigyakorlatot és tizenketten maradtunk a beöltözéskor. Az ünnepélyes aktus természetesen a templom szentélyében történt a főoltár előtt. Ekkor még civil ruha volt rajtunk. Az apáti stallumban az idős apát úr ült, és ő tette föl a szokásos kérdést: „Quid petitis? …. Misericordiam Dei et Ordinis.” volt a válaszunk. Emlékezetem szerint két sorban álltunk. Én az első sor hatodik helyén voltam. Az apát úr szerető szavai után mindegyikünk mellé egy klerikus állt, és felöltöztetett bennünket a novíciusok fehér ruhájába. A fehér reverendán fehér skapulárét hordtunk és fehér cingulust kötöttek a derekunkra. Ezután következett a névadás, melyet apát úr latinul mondott el. Én akkor nem tudtam, hogy a Sabbatius név mit jelent magyarul, csak a szertartás után tudtam meg, hogy a Szabolcs nevet kaptam. Eddig még ilyen névvel magyar cisztercit nem neveztek. Az első találkozásom Adolf apát úrral még aznap megtörtént. Tudniillik rendi szokás szerint először az apáti lakosztályba mentünk első hivatalos bemutatkozásra, utána pedig a rendi elöljárókhoz, és az idős atyákhoz. Ez egész délelőttünket elvitte. Amikor bementünk a gyönyörű apáti nagyterembe, a szalonba, izgatottan vártam, milyen is lesz a találkozásom a rend első emberével? Kezünket rendi szokás szerint a skapuláré alá kellett tennünk. (Ez olyan, mint a katonáknál a vigyázzállás.) Egy végtelen jóságú, idős, alacsony termetű pap lépett be a terembe. A novíciusmesterünk, Emil atya, pár mondattal elmondta jövetelünk célját, és kérte apát urunkat, hogy szóljon hozzánk. Ezekben a hónapokban Adolf apát úr már betegeskedett, ezért nem is emlékszem más találkozásra, hiszen a következő év elején meghalt. Arra viszont nagyon emlékszem, hogy épp abban a szalonban volt felravatalozva, ahol először találkoztam vele. Fekete lepellel, drapériával vonták be a barokk szalont. Középen magas emelvényen volt a koporsó, és benne feküdt apáti
1
ruhában Adolf apát holtteste. Égő gyertyákkal, kandeláberekkel vették körbe a ravatalt. Hosszú ideig imádkozva álltunk és búcsúztunk elhunyt apátunktól. Az idő kegyetlenül felejteti a múltat. Ma már kevesen tudják, hogy Adolf apátúr regnálásához mennyi maradandó alkotás fűződik. Kiváló érzéke volt munkatársai kiválasztásában. Ahhoz, hogy valaki új létesítményeket hozzon létre, fedezet, anyagi bázis kell. Ezt biztosította az a Hagyó Kovács Gyula matematika-fizika szakos rendtársunk, akinek gazdasági főiskolai végzettsége is volt. Őt nevezte ki a rendi birtokok jószágkormányzójává. Az Előszállás- i több tízezer holdas birtokot országos hírű mintagazdasággá tette. Werner Adolf apátúr az apáti tanáccsal egyetértően elhatározta, hogy Budán, a Feneketlen Tónál felépítteti a Szent Imre templomot, melynek egyik oldalán lesz az új gimnázium, másik oldalán az új rendház. Ehhez sok millió pengőre volt szükség. Az állam is hozzájárult, de a nagyobbik összeget a rend adta, Hagyó Kovács Gyula rendi jószágkormányzó sikeres gazdálkodásának eredményeként. Óriási földmunka előzte meg az alapozást, hiszen a kijelölt területen egy elég magas domb volt. Welder egyetemi tanár épitészmérnök volt az impozáns épülettömb tervezője. A több évig tartó építkezés eredményeként országos hírűvé vált a legmodernebb eszközökkel felszerelt ciszterci gimnáziumunk. Werner Adolf apáturunk ennek a tervnek megvalósításával „örökre” beírta nevét a rend történetébe. És ha hozzávesszük, hogy az ő regnálása alatt építettek, vagy bővítettek, renováltak sok egyéb rendi épületet. templomot, akkor megértjük, hogy miért kapta jelzőként az építő apát nevet. Endrédy Vendel 1939. tavaszán valóságos hangyabollyá vált az apátság, mert a rend új apátválasztásra jött össze. Ilyen esemény ritkán adódik, és számomra is felejthetetlen, mély nyomokat hagyott az apátválasztás. Természetesen, mint novícius a rend híreiből vajmi keveset tudhattam meg, hiszen a novícius szinte hermetikusan el van zárva a külvilágtól, de még a rendtársaktól is. Bár volt mindig néhány „irgalmas” atya, aki a sekrestyében az officium előtt, a cuculla feladása közben néhány hírt elkotyogott. Annyit tudtunk, hogy nagy küzdelem lesz az egyes csoportok között. Ennek a választásnak azért volt különösen nagy hordereje, mert előző évben vezették be a Szentszék által előírt reformokat, és tudtuk, hogy csak azt lehet apáttá választani, aki ezeket elfogadja. A nagy esélyes a rendi kormányzó, a nagyhírű Hagyó Kovács Gyula volt, Előszállás kormányzója és a rendi vagyon kezelője. Ő viszont a rá szavazókat arra beszélte rá, hogy a budai gimnázium igazgatóját, Hadarits Vendelt válasszák. Volt még egy kisebb létszámú csoport, mely a reformokat követelő rendtársak jelöltje volt, állítólag Zemplény György személyében. A végeredmény az lett, hogy titkos szavazással, nagy fölénnyel Vendel igazgató került ki győztesen. Ő egy fiatal, kb. 45 éves szerzetes paptanár volt. Hatalmas termetű, talán két métert is elérő, s így már eleve tekintélyt sugárzó személyiség volt. Mivel a zirci apát egyúttal a magyar hierarchia, és az
2
Országgyűlés Felső Házának is tagja volt, ezért horvát eredetű nevét Endrédyre magyarosította. Az apátok közül őhozzá fűződik a legtöbb és legmélyebb kapcsolatom. Rendkívül szívélyes, ugyanakkor kemény karakterű ember volt. Már az első években éreztem, hogy nagyon szeret engem. Talán ez adott bátorságot ahhoz, hogy olykor még azt is meg mertem tenni, hogy eléje mentem a földszinti folyosón, ahol a sekrestyébe tartott officium előtt. Elvileg ilyet egy klerikus nem tehet meg, és elképzelhető lett volna az, hogy nem áll szóba velem. Amiről most írok, az rendi életemnek egy igen nehéz időszakából való. Tudniillik a klerikátus igazgatója, Zemplény György, aki egyúttal a filozófia és karakterológia tanára is volt, úgy gondolta, hogy nem vagyok alkalmas a ciszterci rendi életre. Erre az ítéletre adott is némi okot az a tény, hogy idegrendszeremet nagyon megviselte a teljesen elzárt rendi világ a maga következetes és igen szigorú napirendjével. Ez nem ritka eset a kispapok életében. A dolgot még bonyolultabbá tette az, hogy az igazgató az egyházi engedélyt súlyosan megsértve karakterológiai teszteket készített rólunk. Ő ekkor Szondy Lipót neves pszichológus professzorral állt szoros kapcsolatban. Szondy Lipót neve ismert a Freud-i pszichoanalítikusok világában. A tesztezés azt jelentette, hogy egyik klerikus társamat, Fűz Balázst megbízta, hogy a teszteket felvegye rólunk: pszichopatás emberek képét tették elénk, melyek közül ki kellett választani a színpatikusokat és a legellenszenvesebbeket. A képek hátulján számok és jelzések voltak írva, melyek alapján aztán egy grafikont készített a teszt felvevője. A lényeghez az is hozzátartozott, hogy a tesztezés készüljön a legkülönbözőbb lelkiállapotban. (Pl. amikor az ember szorong, vagy nagyon boldog, vagy szomorú stb. stb.) Zemplény György valósággal rám szállt, állandóan figyelt, és látta, hogy valóban nem vagyok teljesen rendben. Még odáig is ment, hogy felvitt Budapestre a hírhedt Völgyesy Ferenc hipnotizőrhöz, akit ez irányú tevékenysége miatt éppen ekkor zártak ki az orvosi kamarából. Röviden csak annyit, hogy ez a kísérlete sem járt sikerrel, mert én nem voltam hajlandó részt venni ebben a játékban, és nem engedtem hipnotizálni magamat. Lényeg az, hogy Zemplény György rá akart venni arra, hogy hagyjam el a rendet és az esedékes fogadalomújításkor már ne legyek Zircen. Ekkor határoztam el magamban, hogy reggel a Príma előtt megvárom Vendel apát urat a folyosón, és néhány szóval majd elmondom, hogy miről is van szó, és hogy én mindenképpen meg szeretném újítani fogadalmaimat. Ekkor történt a valódi „csoda”: Mosolygós arccal felém fordult: „Mi van Szabolcs fiam?” Ekkor elmondtam a fent leírtakat. Hogy ezután mi történt, arról nincs semmi tudomásom. De a végeredményt tudom. Tudniillik Vendel apát úr a szokásos évi vizitáció alkalmával azt mondta nekem dolgozószobájában, hogy olasz nyelvet fogok majd tanítani a budai gimnáziumban, és ezért nyáron Rómába küld a Generaliziába. És ez így is történt. Rómában nagy meglepetéssel fogadtak, hiszen a nyári hőségben a központi házból mindenkit hazaküldtek. A generális-helyettes, Quatember Máté tartotta latinul a lelkigyakorlatomat az esedékes fogadalomújítás előtt, melyre apát
3
urunk kérte fel őt. Ritka eset volt, hogy egy magyar klerikus a római generális apát kezében újítsa meg fogadalmát. Velem ez történt. Mivel a rendi fegyelem nálunk, mint általában minden rendben igen nagy volt, Zemplény György nem sokat tudott tenni hazaérkezésemkor. De annyit mindenképpen megtett, hogy rosszallását fejezte ki, hogy miért nem hallgattam rá. Csak később tudtam meg, hogy az Apáti Tanácsban, melynek ő is tagja volt, kilencen szavaztak mellettem, és egyedül ő szavazott ellenem. Vendel apát úr oly annyira szívén viselte sorsomat, hogy a következő évben Debreceni Sixtusszal együtt a perugiai nyári egyetemre küldött olasz nyelvtanulás végett. Nehéz hónapok voltak ezek, hiszen ez már a fasizmus végkorában zajlott. Olaszországban dúlt a háború, a Balkánon, ÉszakAfrikában, és a családok siratták hősi halottaikat. Vendel apát urunkkal akkor kerültem szorosabb kapcsolatba, amikor 1944-ben úgy döntöttek az egyházi elöljárók, hogy a német megszállás miatt a szemináriumok felsőbb évfolyamait összevonva szentelésre bocsátják a kispapokat. Tudniillik ezzel jobban lehetett biztosítani, hogy ne vonultassák be őket a katonasághoz, és ne vigyék őket a harctérre. A mi évfolyamunk 1945ben került volna szentelésre. Áprilisban azonban apát úr úgy döntött, hogy nemcsak a felettünk lévő évfolyamot, hanem a miénkét, sőt az alattunk lévő évfolyamot is szentelésre bocsátja. Konstantin igazgatónkon keresztül üzenetet küldött nekünk, melynek lényege: mindannyian fontoljuk meg, hogy ezekben a nehéz időkben is vállaljuk-e az örök fogadalmat és a papságot. Egy napi gondolkodási időt kaptunk. Többeket meglepett ez a gyorsított menet. Én hamar elrendeztem magamban, és határozott örömet éreztem a szívemben, hogy már most örökös taggá válhatok a rendben, és szerzetes pap lehetek. Mindezt újból átélem, mikor ezeket a sorokat írom hiszen éppen május 17.-én emlékezünk meg Zircen arról a szentelésről, melyet Mindszenthy József veszprémi püspök tartott. A szentelés előtt egy hétig Nagy Anzelm, a Rómában végzett teológus tartotta nekünk a lelkigyakorlatot az oratoriumban. Ötvenen voltunk szentelésre várók. Ilyen nagy létszámmal Zircen sosem volt szentelés. Emlékezetes hetek voltak ezek. Számomra különösen azért, mert úgy döntöttem, hogy első misémet Zircen mutatom be, és amelyen apát úr volt a kézvezetőm. Erre a nagy ünnepre természetesen meghívtam szüleimet, testvéreimet, akik mind meg is jelentek. Az ünnepi szónoklatra Kühn Szaniszlót kértem fel, akinek köszönhetem papi hivatásomat. Jól emlékszem, hogy a szentelés előtt negyed órával apát úr jelenlétében bejött édesanyám és édesapám a sekrestyébe, akik az ősi szokás szerint megáldottak primiciám előtt. Majd bementek a Bazilikába, ahol az első sorban ült a családunk. A templom zsúfolásig megtelt, különösen lengyel menekült katonákkal. Arra külön emlékszem, hogy a csengő szavára hogyan indultunk apát úrral és a nagy asszisztenciával a főoltár elé. A szertartás azzal kezdődik, hogy a primiciásnak intonálnia kell a Veni Creatort. Én nagyon izgultam, és tudtam, hogy ezt csak úgy fogom legyőzni, hogy nagyon erős hangon fogok énekelni. Ez meg is történt. A mellettem térdelő apát úr annyit mondott: „Na, fiam!”
4
Nem tudom szavakba foglalni azt, amit abban az órában átéltem. Elsőként apát úr térdelt elém, és kérte újmisés áldásomat. Utána sorba jött édesanyám, édesapám, testvéreim. Mindenki szentképet kapott. Éjjel Magdi nővérem több száz szentképre írta az emlékszavakat. Apát úr a szentmise után az apáti ebédlőben vendégül látta a családomat. Ezen jelen volt, az éppen akkor Zircen tartózkodó Kánya Kálmán külügyminiszter, apát úr vendégeként. Édesapám tábornoki ruhában jelent meg. A szokáshoz híven először apát úr köszöntötte a jelenlevőket, és amikor nevemet említette, felálltam és a skapuláré alá tett kézzel hallgattam szavait, melyeket a szenteléskor kívánt elmondani mindannyiunk előtt. Ezután következtem én. Ez volt életem első beszéde. Érthető, hogy nagyon készültem rá, és mindent leírtam, és kívülről megtanultam. Arra határozottan emlékezem, hogy édesanyámról azt mondtam, hogy ő volt családunk mindene, - édesapámról pedig azt, hogy ő volt számomra a tiszta férfiú mintaképe. Arra is emlékszem, hogy erre a szóra édesapám válla megrendült. A primiciát az első perctől kezdve apát urunk csodálatos szeretete fogta egybe. Ezt mindannyian éreztük. 1944-et írtunk ekkor. Ez már a háború utolsó féléve volt. Mivel nem erről kívánok beszámolni, hanem Vendel apát úrhoz fűződő kapcsolatomról, ezért most csak külön erre koncentrálok. Közismert tény, hogy apát úr és Mindszenthy József püspök, majd későbbi bíboros között igen szoros barátság volt. Azt is mondhatom, hogy nem egyszer megbeszélték a világ és az ország ügyeit. Ennek néhány mozaik darabkáját én is ismertem éppen apát urunk kitüntető bizalmát élvezve. Az első jele ennek az volt, hogy egy alkalommal magához hivatott, és elmondta, hogy Mindszenthy püspökkel arról tárgyalt, hogy Dudarra, a szénbányászok egyik fontos helyére engem kíván plébánosnak kinevezni. Hála Istennek ebből a tervből nem lett semmi, hiszen a bányászok között egy harcias katolikus papnak a sorsa az lett volna, hogy előbb-utóbb a kommunista diktatúra eltett volna láb alól. A tervezett kinevezést azért is fogadtam meglepetéssel, hiszen Dudar nem volt rendi plébánia. Ez a terv csak úgy születhetett meg, hogy Mindszenthy püspök úr egy olyan személyt kért apát úrtól, aki ennek a feladatnak megfelel. Mivel apát úr rám gondolt, érthető, hogy ebből azt a következtetést vontam le, hogy engem alkalmasnak talál egy ilyen feladatra. Másik alkalommal ugyancsak apát úr küldött Veszpémbe Mindszenthy püspök úrhoz, hogy jelentkezzem nála. A Szálasiék börtönéből nemrég szabadult püspök ebéddel fogadott, majd behívott dolgozószobájába és egy levelet adott át nekem, melyet apát úrnak írt. Ezekben a háborús időkben nem volt tanácsos postán föladni olyan leveleket, melyeket a főpapok egymásnak írtak olykor titkos tervekről, elgondolásokról. Megrendülve vettem tudomásul, hogy apát urunk ekkora bizalommal van irántam, és kitüntetett azzal, hogy futárja lehettem.
5
Hogy ez mennyire fedi a valóságot, mutatja az, hogy egy másik alkalommal magához hivatott, hogy lóháton menjek Bakonybélbe Sárközy Pál apát úrhoz, és adjam át neki bizalmas levelét. Ekkor már dörögtek az orosz ágyúk a Bakonyban. Én ekkor Magyarpolányban, Borián Elréd káplánja voltam, és minden héten a hozzá tartozó Borsodpusztára mentem pasztorálni. Ennek a rendi birtoknak intézőjétől kaptam a fiatal, négyéves Azra nevű lovat, melynek meglovagolásához ugyancsak nagy erő és ügyesség kellett. Az intéző magyarázta el, hogy milyen irányba menjek, hogyan közelíthetem meg erdőn keresztül Bakonybélt. Apát úr szerette a bátor, vagány fiatalokat, és imponált neki, hogy én lovagolok is. Amikor megérkeztem Zircre látta, hogy igen fáradt vagyok, és nagy izomlázam van.. Azonnal meleg szobába dugott, hogy pihenjem ki magamat. A megszállás után Budapesten folytattam az egyetemet. Nemsokára, 1945 őszén apát urunk magához hivatott, és elmondta velem kapcsolatos terveit. Annyira bizonytalan volt a jövő, a rendünk jövője is, hogy előre szőtte a terveket, és elhatározta, hogy elővigyázatosság kedvéért az USA-ban is létrehoz egy ciszterci központot. Ennek létrehozására az én egykori hittanáromat, Molnár Rajmundot és a nemrég Rómából hazatért Nagy Anzelmet szemelte ki. Érezhető volt, hogy engem is belekalkulált ebbe az akcióba, de az én Rómába való küldésem közvetlen célja az volt, hogy mint leendő olasz nyelvtanár iratkozzam be a római egyetemre, és közben készüljek a doktorátusomra. Abban az időben még jóformán senki nem mehetett külföldre, hiszen közvetlen a háború után voltunk. A szomszédos államokat is a háború győztesei szállták meg, így útlevél, vízum megszerzése elképzelhetetlen volt. Tény, hogy elsők között voltunk: Rajmund, Anzelm és én, akik mégis sok utánjárással megszereztük az egyesült megszálló csapatok szerveitől az utazási engedélyt. Magyar útlevelünket pedig a később hírhedtté vált Farkas Mihály ezredes aláírása és pecsétje hitelesítette. Ő volt akkor az ilyen külföldi utak élet és halál ura. November elején indultunk el Budapestről. Én akkor még semmiit nem tudtam szüleimről és testvéreimről. Indulás előtt apát úr hosszan beszélt velem; elmondta terveit, elvárásait. Emlékszem mondatára: „Szabolcs fiam, mindig arra gondolj, hogy szemem mindenhova elkísér téged.” Nagy erőt jelentett nekem ez a bizalom. A rendkívül körülményes és többhetes utazás után megérkeztünk Rómába. Én csakhamar különváltam a két magyar cisztercitől, és mint ösztöndíjas a római Magyar Akadémián kaptam egy külön szobát. Ott éltem közel egy évet. Néhány hónap múlva Rajmund és Anzelm útnak indultak Amerikába és onnét nem is tértek vissza soha Magyarországra. Ez is az az idő, amikor fordulóponthoz ért az életem. Felvettem a kapcsolatot apát urunkkal és elmondtam, hogy ha csak lehet, én nem kívánok Amerikába menni, hanem minden veszély ellenére szeretnék hazatérni, és otthon vállalni a ciszterci paptanári életet. Apát úr beleegyezett. Ettől kezdve még szorosabbá
6
vált kapcsolatunk. 1946. májusában nagy események voltak Rómában. Ekkor nevezte ki XII. Pius pápa Mindszenthy József veszprémi püspököt esztergomi érsekké és prímássá. Jelen voltam a bíborosi avatásnál, sőt a Magyar Akadémián a több hétig tartózkodó Mindszenthy bíboros titkárának, Zakar Andrásnak sok-mindenben kisegítő titkára voltam. Az 1945/46-os egyetemi tanévet arra használtam föl, hogy közben a vatikáni könyvtár- és levéltárban elkészítettem tervezett nagy munkámat, a Mohács utáni olasz-magyar kapcsolatok feltárását. Ezek a hónapok alapozták meg egész későbbi tudományos életemet: igen sok új anyaggal tértem haza. Közben apát urunk levélben és üzenetek révén tudatta velem, hogy mit vár tőlem hazaindulásom előtt. Arra kaptam utasítást, hogy a zirci apátságnak a vatikáni bankban elhelyezett betétjéből egy megnevezett összeget készpénzben hozzak haza. (Mindketten tudtuk, hogy ez ebben a nagyon zavaros és ellenséges időszakban szabálytalan és büntetendő. Bizonyára épp ezért bízott meg vele engem.) Oly szegénység rontott rá az országra és a szerzetesrendekre, így a miénkre is, hogy szükséges volt ilyen mellékutak használata. Tény, hogy én minden apáti kérést teljesítve vatikáni útlevéllel, mint mnonsignore. Sabbazio Barlay, katonai repülőgéppel, szálltam föl a római amerikai bázison, a déli órákban, 40 fokos melegben, és Frankfurtban szálltam le nagyon hidegben zivatar közepette. A hatóságok nem is úgy viselkedtek velem, mint magyar állampolgárral, hanem mint egy vatikáni diplomatával, vagy pappal. Külön dzsipen vittek be az amerikai tiszteknek berendezett szállodába, és ott egy gyönyörű külön szobát kaptam. Másnap reggel hangszórón keresztül értesültem arról, hogy mngr. Barlay-t kiviszik a repülőtérre, és Passauba szállítják, útban Magyarországra. Passau szintén egy fontos amerikai bázis volt. Innét már vonattal utaztam haza Magyarországra. Új világ várt itthon. Arra emlékszem, hogy hazaérkezésem utáni napon már indultam Zircre. Budapesten nem tudtam, hogy a vasúti járatok még bizonytalanok, az átszállások rendezetlenek. Így jártam én is, amikor fölszálltam a veszprémi vonatra, és csak később derült ki, hogy Hajmáskér a végállomás. Itt váratlan esemény ért. Az állomásfőnök látván reverendámat jóindulatúlag figyelmeztetett, hogy jól gondoljam meg magam, ha Hajmáskéren keresztül akarok menni Zircre gyalog, mert ez a szovjet hadsereg egyik központi tábora és tegnap is az egyik tank halálra gázolt egy magyar gyalogost. Estére járt az idő, és a szélvihar az ember arcába verte a port, a homokot. Csak egy mindenre elszánt, nem sokat töprengő fiatalember képes arra vállalkozni, mint amire én akkor. Bár jól tudtam, hogy az ingem alatt ott van a 20 ezer dollár, mégsem éreztem életveszélyesnek, hogy útnak induljak az országúton. Csak egy óra múlva vettem észre, hogy szuronyos orosz járőrök között megyek. Az isteni Gondviselésnek köszönhetem, hogy még nem is igazoltattak, pedig ez civilek számára tiltott zóna volt. Mindenesetre megúsztam… Emberi ésszel ezt felfogni nem lehet. Több órás kemény gyaloglás után éjszaka érkeztem meg a zirci apátság kapujához. Becsengettem, s az öreg portás bácsi félve kérdezte: Ki az? Ő ismert engem, és tudta, hogy Rómában vagyok. Érthető a nagy meglepetés. Kértem egy üres szobát, hiszen éjszaka volt, már
7
senki sem volt fönt. Másnap reggel jelentkeztem apát úrnál. Mindenről beszámoltam. A nagy összeget átadtam. Feladataimat teljesítettem. Kimondhatatlan atyai szeretet áradt belőle felém. Tudta, érezte, hogy maximálisan megfeleltem minden elvárásnak. Néhány napig Zircen voltam. Részben tőle, részben másoktól megtudtam, hogy mi minden történt abban az évben, míg távol voltam. Egyik délelőtt apát úr magával vitt az elmúlt évben létrehozott szigorított ciszterci apácák otthonába, mely 10 kilométerre volt Zirctől. Sok bizalmas titkos dologról beszélgettünk ebben az órában. Ekkor tudtam meg, hogy Halász Pius az elmúlt hónapokban Borsodpusztán létrehozta a regulában leírt szigorított életmódban élő ciszterciek kolostorát. És azt is, hogy Zemplény György igazgatónkat áthelyezte szigorú figyelmeztetés közepette Budapestre a Bernardium élére. Ekkor robbant ki ugyanis a már említett karakterológiai tesztezési botrány, amely óriási felháborodást eredményezett a rendtagok között. Én nagyon örültem, hogy a rend e rendkívüli zavaros korszakában nem voltam Zircen és így távol tarthattam magamat a vélemény-nyilvánításoktól. Hiszen a rendi elöljáróság ilyenkor mindenkit konzultációra hív, és szükségszerűen táborok alakulnak ki. A testvérek úgy tekintettek rám, mint aki ezek fölött áll. Visszatérve Budapestre a Bernardinumba, hozzáfogtam nagy tudományos munkámhoz, a disszertációm megírásához. Padua szellemi élete a XVI. században címmel. A könyvtárban külön asztalnál dolgoztam, ami azt jelentette, hogy nem kellett minden nap eltenni a könyveket és jegyzeteimet, hanem a doktorandusok privilégumát élveztem. Ezekben a hónapokban írtam meg Horvát János professzorom által kiírt egyetemi pályamunkámat: A magyar reformáció és az Észak-olasz szabadgondolkodás címen. . Emlékszem milyen boldog volt édesapám, akit apát úr meghívott a Bernardiumba ebédre. Ott is felköszöntött bennünket. 1947. májusában summa cum laude eredménnyel letettem az olasz-magyarművészettörténet tantárgyakból a doktorátust. Ezt még a tanári oklevelem előtt szereztem meg. Vagyis előbb lettem doktor, mint okleveles tanár. … Dolgaimat, eredényeimet apát úr figyelemmel kisérte, és megdicsért. Ezekben a hónapokban lehetetlen volt nem észrevenni apát urunk kitüntető szeretetének jeleit. Az egyetemen ugyanis mind az olasz, mind a magyar tanszéken professzoraim felkértek, hogy vezessek egyetemi hallgatók számára ún. szemináriumokat. Horváth János professzorom levelet írt apát urunknak, hogy engedélyezze, hogy továbbra is az egyetemen maradhassak, és mint tanársegéd kamatoztassam mindazt, amit Itáliából magammal hoztam. Apát úr ezt levélben pozitíve fogadta, vagyis beleegyezett abba, hogy engem a Pázmány Egyetem számára átad. Éppen ezért óriási volt a meglepetésem, amikor 1947. augusztusában dispozíciót kaptam, mely szerint a budai Szent Imre Gimnázium tanárának nevez ki, azzal az utasítással, hogy jelentkezzem az Ibrahim utcai rendház főnökénél, és a gimnázium igazgatójánál, Brisits Frigyesnél. Egyik meglepetés követte a másikat. Az idősebb rendtársak ugyanis örültek, hogy fiatal tanerő érkezett, és az osztályfőnökséget is át akarták adni Jáky Adorjánnak és nekem, a két új kollégának. Így lettem én
8
Lovas Ambro helyett az 5 b osztályfőnöke. A párhuzamos osztályt Jáky Adorján évfolyamtársam kapta. De még ez sem volt elég, mert a 80 fiúból álló osztályom mellé még megkaptam a cserkészcsapat 16 éves fiúkból álló Kaszap István raját is. Ha hozzátesszük azt, hogy ezekben a hónapokban vizsgáztam a tanári oklevelem megszerzéséért, és azt, hogy párhuzamosan az egyetemen is tartottam szemináriumi órákat, akkor nem kell külön magyarázatot fűzni ahhoz, hogy mennyire zsúfolt volt ezeknek a hónapoknak a mindennapja. Annyira megelégedett és boldog voltam, hogy nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy ez a paradicsomi állapot mindössze egy évig tart. Pedig a viharfelhők már tornyosultak, villámok és mennydörgés jelezte, hogy ránk zúdul a minden eddigi elképzelést felülmúló terror és egyházüldözés. Ezekben a hónapokban az egész világ Közép Európára figyelt. Érthető, mert ekkor kezdődött a szovjet megszállás, ami- mint tudjuk- Sztálin rémuralmát jelentette. Ekkor eresztették le a vasfüggönyt. Két év alatt alapjaiban rendült meg a magyar nemzet, és benne a magyar egyház élete. Mindszenthy bíboros és Endrédy Vendel apát urunk között a kapcsolat a még teljesebb barátság jegyében alakult, és egymással mindent átbeszéltek. Az esztergomi bíboros letartóztatását (1948. december 25.) nemsokára követte apát úr letartóztatása is. 1948. májusában már bizonyosnak tűnt, hogy az egyházi iskolákat megszüntetik, a szerzetesrendeket feloszlatják. Mindszenthy bíboros letartóztatása előre vetette árnyékát mindannak a szörnyűségnek, ami aztán évtizedeken keresztül mindennapi kenyerünkké vált. Az 5/b osztályában a katedra mögötti falról az év utolsó napján levettem a nagy keresztet, mert tudtuk, hogy ide nem jöhetünk vissza. Nagy várakozással figyeltük a dispozíciót, hiszen ekkor apát úr még szabad volt, Zirc még néhány hónapig, mint a rend szíve dobogott. Így érthető, hogy megrendülve vártam, hogyan alakul további sorsom? Szinte megmagyarázhatatlan, hogy a rend többi gimnáziumának és rendházának feloszlatása mellett a budai, Ibrahim utcai rendházunkat még néhány hónapig nem oszlatták föl. Ott kaptam meg az apáti dispozíciót, mely egészen váratlanul ért: kinevezett a budai Szent Imre plébánia káplánjává. Ez is jelzi, hogy milyen szeretettel és meleg szívvel viseltetett irányomban, hiszen nagyon sok mást is nevezhetett volna ki az idősebbek közül, nem pedig engem, a legfiatalabbak közül valót. Ez csakhamar köztudottá vált, hiszen plébánosom, Kalmár Ödön sem engem szemelt ki munkatársának. A kápláni kinevezéskor valami olyan dolog történt, amiről senkinek nem beszéltem, beszélhettem, még a legrettenetesebb vallatások hónapjaiban sem. Tudniillik az egyházjog értelmében a szerzetesek esetében az egyházmegye főpásztora csak a rendi elöljáró előzetes felterjesztése után hagyja jóvá a plébániai beosztást. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy apát úr, mint a bíboros közvetlen munkatársa és barátja, minden jel szerint megbeszélte a bíborossal, hogy az ifjúság nevelésével bízott meg engem. Amikor én 1948. szeptemberében a budai plébániára kerültem, akkor mindkettőjüktől azt a megbízást kaptam, hogy legyek a Szent Imre városi plébánia ifjúság életének apostola, megszervezője. Erről a megbízatásról akkor sem beszélhettem,
9
amikor saját rendtársaim azzal kezdtek vádolni, hogy az egész rendet veszélybe hozom túlzott apostoli buzgóságommal. Én tehát most is nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy Mindszenthy bíboros és Endrédy Vendel apát urunk határozott kérésére tettem mindazt, amit de factó tettem. Ezzel kapcsolatban egy kontrollt is szeretnék megemlíteni: 1956. decemberében külön kértem apát urat, hogy megrokkant egészségi állapotom és az ellenem kiadott elfogatási parancs miatt, hacsak lehet, mentsen föl az ifjúság további pasztorációjától. Megdöbbentett, ugyanakkor tőle mégis elvárt volt ez a válasza: „Fiam, ezt folytatnod kell.”… Visszatérve a Mindszenthy perre, tudott dolog, hogy apát urunk ügyét is a bíboros ellen megkonstruált perben tárgyalták. Ezzel a perrel kapcsolatban is van egy felejthetetlen emlékem. A társadalom tudatos félrevezetése miatt a kitett hangszórók üvöltötték a bírósági kihallgatások tárgyalásait. Én épp akkor szentmisére készültem a budai plébánia sekrestyéjében, már vettem magamra a miseruhát, és a nyitott ablaknál hallottam, hogy a bíró kérdéseket tesz föl apát úrnak. Elsápadva vártam válaszát akkor, amikor épp az előbb említett több ezer dollárról faggatták. Én bizonyosra vettem, hogy az agyonkínzott apátunk előbb-utóbb megemlíti nevemet. Mégsem ez történt. Félrevezetve a bíróságot, azt állította, hogy egy zsidó rabbinak vélt személy volt a közvetítő. Elképzelhető hogyan mentem ki azon az estén az oltárhoz. Egyrészt remegve, másrészt meghatódva, hogy apátomnak volt annyi ereje, hogy minden kényszer ellenére sem ejtette ki a nevemet. Hiszen ebben az esetben azonnal letartóztattak volna, és már akkor börtönbe kerültem volna. 1956. telén találkoztam Vendel apát úrral, aki ezekben a hónapokban szabadlábon volt, rendőri felügyelet alatt Pannonhalmán. Olykor feljöhetett Budapestre, orvosi vizsgálatokra. Én egy ilyen alkalomkor találkoztam vele a piaristák rendházában, a Mikszáth Kálmán téren. Szemüvegeit csináltatta meg. Ebben és egyéb elintézendő dolgaiban voltam segítségére. A következő és egyben legutolsó találkozásunk 1963. márciusában volt. Ekkor szabadultam ki amnesztiával a börtönből. Első utam Pannonhalmára vezetett. Beszámoltam mindarról, amit átéltem az elmúlt hét évben. Ekkor ébredtem rá arra, hogy hiába szeretnék Pannonhalmán élni, az ÁÉH megtiltotta, hogy 60 év alatt egy szerzetes ott a papi otthonban lakhasson. Így tehát tudomásul kellett vennem, hogy megint minden külső segítség és védelem nélkül kell élnem. 1982.-ben kaptam halálának hírét. És amikor megtudtam, hogy a diktatúra nagy nehezen megengedte, hogy Zircen temessék el, én is leutaztam Zircre. A Bazilikában felravatalozott apátunk holttestét Zemplény György püspök temette el a Bazilika jobboldali kriptájába. Sírva vettem részt a temetésen. Átéreztem mindazt, amit ettől a jóságos, szerető atyától életemben kaptam. Sigmund Lóránt A rendi szabályok értelmében, ha az apát akadályoztatva van, helyette az általa kijelölt rendtárs automatikusan átveszi az apátság ill. a kongregáció vezetését. Ha olyan jellegű a probléma, mint most a háború, vagy az egyházüldözés, akkor a Szentszéknél is meg kell tenni a szükséges lépéseket. Minden
10
bizonnyal ez történt ezekben az években is. Tény, hogy apát urunk letartóztatásakor Sigmund Lóránt vette át a rend vezetését. Mivel mindent a legnagyobb titokban kellett tartani, érthető, hogy mi rendtagok, megfélemlítve a feloszlatás, kitoloncolás rettenetes atrocitásaitól, alig tudtunk erről a cseréről. Különösen velem kapcsolatban volt ez érezhető, hiszen Lóránt apát úr tudta rólam, hogy az ÁVO megfigyelése alatt vagyok. Ennek ellenére évenként egyszer találkozott velem, de mindig Budapest valamelyik utcáján. Emlékezetes az a találkozás, amikor is a Margit híd pesti hídfőjénél találkoztunk. Néhány mondat után előálltam azzal a kéréssel, hogy bízzon meg engem az idős rendtársak gondozásával. Megokolásom az volt, hogy ezt még az ÁVO sem tiltja, sőt örülne, ha csak ez lenne velem a problémája.. Láttam, hogy még ez a kérésem is fejtörést okoz neki. És valóban a beleegyezését nem is adta meg. Teltek a hónapok, és az isteni gondviselés teljesen kiszámíthatatlanul az 1961es koncepciós perben börtönbe kerültek azok is, kik tőlünk féltették a rendet. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb és alapjában véve megdöbbentő epizódja a következő. Káplántársam, a mindentől remegő, félénk Engelberttel ugyanabban a márianosztrai börtöncellában találkoztam, aki éveken keresztül szememre hányta, hogy miattam fog börtönbe kerülni. – Lóránt apát úrral ugyanez történt. Őt is letartóztatták! Erről a következő drámai esemény során értesültem: Rosdy Pali, egykori cserkészem is az elítéltek között volt, de szabadabban mozoghatott, és ebédkor a csajkák kiosztásánál is segédkezett. Egy alkalommal a vasajtó kisablakánál ő adta be az ebédet, és ezt a mondatot súgta: „Lóránt üzen:”Mindenben neked volt igazad!” Mi minden játszódhatott le szegény apát urunk lelkében. És mekkora alázat kellett ennek az üzenetnek a megfogalmazásához. Hiszen én annak idején azzal az érvvel is előhozakodtam, hogy néhány évvel ezelőtt őt már kihallgatták az elrejtett, millió dollárt érő gobelin ügyében. (Ezt ugyanis rejtekhelyén megpenészedve megtalálták és lefoglalták.) Ezért tartotta fontosnak ez a szentéletű ember, hogy engem utólag igazamban megerősítsen. Hihetetlen nagy erőt jelentett ez a börtön poklában. Lóránt apát úr ítélet után néhány hónappal súlyos vesebaj miatt rabkórházba került, megoperálták, kiengedték, és Pannonhalmára vitték. Rövid időn belül itt halt meg. Egykori novíciusai, és akik közelről ismerték, egyértelműen állítják, hogy szent szerzetes és igen jó elöljáró volt. Több írás is jelent meg tőle és róla. Kerekes Imre, Károly Még mindig az illegalitás éveit éltük, amikor Lóránt apát halála után szükség volt egy új elöljáróra. A Szentszékhez küldött lista élén Kerekes Károly neve szerepelt. Erről, mint mindenről az ÁEH is tudott, de nem engedte, hogy Magyarországon apáttá avassák. Ezért Németországban egy ciszterci apátságban benedikálták.
11
Kerekes Károly egy évvel járt felettem a klerikátusban. Ő is azok között volt, akiket 1944-ben Mindszenthy József veszprémi püspök pappá szentelt. Együtt laktunk a Bernardinumban, együtt jártunk az egyetemre. Így tehát olyan apát került a rend élére, akivel közvetlen kapcsolatban, barátságban voltam. Működése már arra az időre esik, amikor kezdett lazulni a diktatúra, és bekövetkezett a rendszerváltás. Így tehát óriási feladatok vártak rá. Lassanként visszakaptuk a zirci apátság épülettömbjének több részét, végül mindent. Ugyanakkor rettenetes fájdalommal kellett megtapasztalnia, hogy egy olyan rend apátja lett, mely romjaiban hever. A rendtársak kilencven százaléka már meghalt. Az egykori 220 főből álló közösség leapadt néhány tíz aggastyánra. Utánpótlásról nem is lehetett álmodni. Ugyanakkor, mint az utolsó paptanári generáció tagja tapasztalhatta, hogy az egykori ciszterci diákok és szülei milyen óriási ragaszkodással kérik, sőt követelik, hogy induljanak el az egykori rendi gimnáziumok. A rendszerváltás kezdetén évekig tartó vita és belső küzdelem zajlott le az illetékesek lelkében. Az alapprobléma az volt, hogy lehete, szabad-e egyházi iskolát vállalni, újraindítani akkor, amikor nincsenek meg a feltételek? Kerekes apát úr nagyon jól belelátott a probléma lényegébe, és nemmel válaszolt. Igen ám, de a szülők nem tágítottak, és szinte kénytelen volt az erőszaknak engedni. Egymás után indította be a budai, székesfehérvári, egri, pécsi gimnáziumokat. Már a kezdet kezdetén tornyosultak a nehézségek, hiszen az állam feltételekhez kötötte az egyházi iskolák működtetését. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy át kellett venni a tanári kart, és csak azokat lehetett leváltani, akik nyíltan szembefordultak a keresztény eszmékkel. Fából nem lehet vaskarikát csinálni! A mi időnkben legfeljebb a rajz- ill. a tornatanár volt világi pedagógus, a többi mind rendtárs volt. Ezzel szemben ma, még annak is örülni kell, ha a lelki igazgató és a hittanár, ciszterci. És azt is meg kell jegyeznünk, hogy legtöbbjüknek nincs szaktanári diplomája. Így tehát lehetetlenség visszaállítani az egykori rendi szellemből táplálkozó pedagógiai rendszert. Az egyik gimnáziumunk igazgatója panaszolta, hogy a 22 főből álló tantestületéből mindössze heten vallásosak. A 300 főből álló diákságnak több, mint a fele hitetlen….. Ezt látta előre Kerekes apát urunk, és valóban őt igazolta az elmúlt húsz esztendő. Ő Budán lakott a volt Szent Imre kollégiumi lákásában, és csak élete végén költözött Zircre.
12
