VILÁGSIKEREK
Vince Flynn VÉDELMI HIBA Mitch Rapp, Vince Flynn regényeinek visszatérő titkos ügynöke épp hogy csak pontot tesz az előző kötet, A hatalom korlátai befejezetlen ügyére, amikor máris rendkívül fontos hívást kap, egyenesen a CIA igazgatójától, Irene Kennedytől. Azonnal az Egyesült Államok elnökéhez rendelik, és itt egy rendkívül kényes ügyről tájékoztatják: Iránban – valószínűleg az izraeliek – megsemmisítettek egy nukleáris létesítményt. Az iráni vezetés Amerikát vádolja a cselekménnyel, több milliárd dolláros kártérítést követelnek, és igyekeznek az Egyesült Államokat háborúba sodorni. Rapp, aki általában nem a hivatalos módszereket követve jut eredményre az arab terroristákkal szemben, ismét mindent elkövet, hogy hazája elkerülje a háborút, és megmentse főnökét… Vince Flynn (Emlékezés napja, Harmadik lehetőség) legújabb könyvében ismét a nagypolitika szövevényes, kíméletlen világával ismerkedhetünk meg.
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe Protect and Defend Copyright © 1997 by Vince Flynn Originally published by Pocket Books, a Division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © MÁRTHA BENCE © GENERAL PRESS KIADÓ Fordította MÁRTHA BENCE Szerkesztette BODNÁR ZOLTÁN A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 120 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő TÓTH VALÉRIA Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT. -ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Thomas Patrick Tracynek
1. fejezet Puerto Golfito, Costa Rica Mitch Rapp végigfuttatta kezét a nő sima, meztelen combján, egészen a derekáig, majd lapos hasára csúsztatta. Szorosan egymáshoz simulva feküdtek, a nő háta a férfi mellkasához tapadt, fejét Rapp karján nyugtatta. A dolgok ilyen módon való alakulása nem szerepelt a tervei között, de nem is lepte meg különösképpen. Voltak bizonyos előjelek: lopva ejtett pillantások, évődő megjegyzések. Az elmúlt év nagy részében a feszültség egyre nőtt közöttük. Mindkettőjüket foglalkoztatta a dolog, de egyikük sem volt benne biztos, hogy engednek-e valaha is az érzelmeknek. Aztán megérkeztek a csendes strandra néző villába, és a meleg, párás levegő, a parton megtörő hullámok zúgása és az elfogyasztott tequilák hatására engedtek a vágynak. Rapp megcsókolta a nő meztelen vállát, orrával félresöpört egy selymes, fekete hajfürtöt, és hallgatta a lélegzését. Mélyen
aludt. A férfi egy hosszú pillanatig mozdulatlanul feküdt, teljesen megrészegülve a mellette fekvő gyönyörű nő puhaságától és illatától. Már régóta nem érezte ennyire, hogy él, bár a bűntudat most is ott ólálkodott lelkiismerete rejtett zugaiban, arra a pillanatra várva, hogy újra lerohanhassa őt. Érezte, ahogy lelkét belülről marcangolva vissza akart térni. Kényszerítette, hogy olyan dolgokra gondoljon, amelyeket mindennél jobban el akart feledni, még ha tudta is, hogy sohasem lesz rá képes. Elhúzódott a nőtől, a hátára fordult, és a ventilátort bámulta a mennyezeten. A szellő táncoltatta gyertyaláng fénye halványan a ventilátor lassan forgó lapátjára és a sötét, pácolt fagerendára vetődött. A nyitott erkélyajtó alatt a hullámok a partot nyaldosták. Két évvel ezelőtt egy bomba elöntötte romba Rapp Chesapeake Bay-i otthonát. A robbanás fosztotta meg várandós feleségétől is. Azóta egyetlenegyszer sem aludta át az éjszakát. Nem volt ez másként ezen az éjjelen sem. Azon az őszi délutánon őt akarták, nem a feleségét. A halála miatt érzett bűntudat a fellángoló harag és a kín mélységei között hányta-vetette. Őrültség volt azt gondolni, hogy valaha is letelepedhet, és családot alapíthat. Ahhoz túl sok ellensége volt. Az általa megölt embereknek pedig túl sok rokona. Túl sok kormány és hatalom akarta mindennél jobban Mitch Rappet a saját vérébe fagyva látni. Voltak pillanatok, a legmélyebb kétségbeesés pillanatai, amikor Rapp titokban vágyott arra, hogy valakinek végre sikerüljön bosszút állnia. Elébe ment a veszélynek. Remélte, hogy valakinek egyszer szerencséje lesz, és
veszélynek. Remélte, hogy valakinek egyszer szerencséje lesz, és pontot tesz Rapp kínszenvedése végére. Erre azonban aznap éjjel vajmi kevés esélye volt. Bár ebben a pillanatban az ágyban egy gyönyörű nő gömbölyödött össze mellette, Rapp nem egy romantikus pásztoróra miatt tett meg több ezer kilométert. Azért utazott erre a trópusi vidékre, hogy megöljön egy embert. Egy önimádó politikai kémet, aki pártja és saját maga önös érdekeit Amerika fölé helyezte. Ármánykodása megváltoztatta a legutóbbi elnökválasztás kimenetelét, és egy tucat ártatlan ember életébe került. Ahogy a hetek teltek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a férfi azt gondolja, megúszta. Valójában csak kevesen tudták, hogy köze volt a dologhoz, de szerencsétlenségére ezek nem azok az emberek voltak, akik hagyták volna, hogy megússza a hazaárulást. Rapp és csapata az év jó részében megfigyelés alatt tartotta a férfit. A felügyelet kezdetben rendkívül passzív volt. Rapp és az emberei távol tartották magukat tőle. A hitelkártyák és a bankautomaták használatát figyelve elektronikus úton követték. Ahogy teltek a hónapok, és a célszemély egyre kevésbé ügyelt a biztonságára, fokozni kezdték a megfigyelést. Lehallgatóberendezéseket helyeztek az otthona, az irodája és a hajója közelébe, valamint a mobilhívásait is figyelték. Kémszoftvereket telepítettek a számítógépeire, és minden mozdulatát követték. Rutinszerűen ismétlődő elemeket, egy kínálkozó alkalmat kerestek. Így szereztek tudomást egy San Diegótól Panamáig, majd vissza, San Diegóba tervezett egy hónapos utazásról. A célszemély vadonatúj, kétmillió dolláros hajóját személyesen akarta kipróbálni a tengerén. Rapp megszerezte a hajóút
akarta kipróbálni a tengerén. Rapp megszerezte a hajóút hiánytalan útvonaltervét, és előreküldött egy csapatot, hogy derítsék fel a tervben szereplő kikötőket. A célszemélyt egy távoli, harmadik világbeli országban kiiktatni lényegesen jobb tervnek tűnt, mintha ugyanezt amerikai földön tették volna. Puerto Golfito tökéletes helyszínnek ígérkezett. Viszonylag kis halászfalu volt, egyre növekvő turistaforgalommal. Hetente néhány alkalommal nagy tengerjáró hajók vetettek horgonyt, hogy utasaik elárasszák a települést. A kereskedelem fellendülőben volt, az ingatlanpiac virágzott, és az egész városka folyamatos mozgásban volt. Tökéletes közeg volt arra, hogy két ember észrevétlen maradhasson. Ami az akciót illeti, nem jelentett különösebb kihívást. Egy dolog azonban még így is aggasztotta Rappet. A mellette fekvő meztelen nő ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga küldje halálba kiszemelt áldozatukat. Ésszerű választás volt, hogy Maria Rivera legyen Rapp társa az akcióban. Folyékonyan beszélt spanyolul, és a célszemély kivégzését tekintve rendkívül motivált volt. Talán egy kissé túl motivált is. Ez, és egy másik dolog tétovázásra késztette Rappet. Minden kétséget kizáróan akár puszta kézzel, akár fegyverrel, a nő képes volt végezni áldozatukkal. Csak a gyakorlati tapasztalata hiányzott. Megvolt az oka, hogy a hivatásos gyilkosok általában miért éppen a különleges alakulatoktól vagy a szegénynegyedek utcáiról kerültek ki. Az emberek mindkét helyszínen érzéketlenné válnak az erőszakkal szemben. Céljaik eléréséhez szükséges eszköznek tekintették. A siker receptje legtöbbször csak annyi volt, hogy az erőszakra még durvább
erőszakkal kellett válaszolni. A csinos, latin szépség az ágyban sem a gettó utcáit, sem pedig a különleges alakulatok kemény, zárt világát nem ismerte. Éppen ellenkezőleg, az előző évtized nagy részében a világ egyik elsőrendű rendvédelmi szervénél állt alkalmazásban. Maria Rivera kétdanos feketeöves mester, egykori titkos ügynök és tapasztalt mesterlövész volt. Nagyszerű jövő állt előtte, míg egy bomba fel nem robbantotta a konvojt, amelynek őrzéséért ő volt a felelős. Az esetet követő belső vizsgálat tisztázta őt a szakmai mulasztás vádja és a felelősség alól, de egy olyan szakmában, ahol a sikert észre sem veszik, a bukásból viszont dokumentumfilm lesz a History Channelen, szép csendben kikerült az események sodrából. Egy alagsori irodába helyezték, ahol az ambíciója sorvadni kezdett, akár egy kómába esett beteg izomzata. Rapp tudta, hogy nem fogja sokáig bírni, ezért új területen, új lehetőséget kínált neki. Hivatalosan Rivera egy magánkézben lévő biztonsági szolgálatnál dolgozott, melynek központja McLeanben, Virginiában volt. Alelnöki tisztségben a személyi védelem és a kockázatelemzés tartozott a feladatkörébe. Fizetése háromszor akkora volt, mint korábban a titkosszolgálatnál. A terrorizmus elleni harc elég jó üzlet volt a privát biztonsági szolgálatok számára. A cég munkáinak nagy része jogszerű volt, de Rapp egyre többször olyan műveletek végrehajtására használta az embereket, melyeket a CIA el akart titkolni mind a sajtó, mind pedig a kongresszus elől. Ez a kis déli kiruccanás éppen egy ilyen művelet volt. Rapp
Ez a kis déli kiruccanás éppen egy ilyen művelet volt. Rapp számára nem okozott volna gondot, hogy egyénileg tetszőleges számú szenátor és képviselő egyezzen bele az akcióba, de az, hogy egy egész bizottság egyhangúan rábólintson, és a döntésből semmi se szivárogjon ki, lehetetlen volt. Túl sok megválasztott tisztségviselő helyezte az egóját és a politikai ambícióját a nemzet biztonsága elé. Rapp megfordult, és Riverára nézett. Bár feladatuk meglehetősen egyszerű volt, a hibának még a lehetőségét is ki kellett zárniuk. Mindennek úgy kellett tűnnie, mintha baleset történt volna, máskülönben túl sok kérdés merült volna föl. Rapp eltűnődött, hogy a nő végre tudja-e hajtani a tervet, vagy a kiképzésen tanultak visszaütnek, és emiatt esetleg megremeg majd a keze. Megölni egy embert nem mindig olyan nehéz, mint gondolnánk. Vegyünk csak egy minimális kiképzésben részesült embert, és helyezzük olyan helyzetbe, ahol vagy saját, vagy családja védelmére kényszerül, és legtöbbjük meg fogja tenni. Vagy vegyünk, mondjuk, egy titkos ügynököt több száz órás kiképzéssel a háta mögött: hatékonyan, habozás nélkül fog erőszakot alkalmazni, hogy megállítson, teszem azt, egy fegyveres bérgyilkost, aki az elnök életére tör. De ha ugyanezt az ügynököt arra utasítanánk, hogy öljön meg egy fegyvertelen civilt, ismeretlen területre tévednénk. A rendvédelemben dolgozók közül nem sokan vállalják szívesen a végrehajtó feladatát, még akkor sem, ha a célszemélyről bebizonyosodott, hogy bűnös, és a büntetés mértékével sem estek túlzásba. Az ügynök ilyenkor nem egy külső fenyegetésre reagál, és ehhez egészen más készségekre van szükség. Végső
reagál, és ehhez egészen más készségekre van szükség. Végső soron olyan ez, mintha valakit, aki eddig csak a védő szerepét játszotta, arra kérnénk, hogy álljon át a másik oldalra, és támadóként is ugyanolyan szakmai színvonalon teljesítse a feladatát. Majdnem lehetetlen ilyen hirtelen megváltoztatni valakinek a gondolkodásmódját. Arra már csak kevés, kipróbált orgyilkos képes, hogy tiszta munkát végezzen, és közben úgy intézze, mintha baleset történt volna. Rapp újra Riverára pillantott. A nő mélyen aludt. Lassan kihúzta jobb kezét a nyaka alól, félrehajtotta a takarót, és kibújt az ágyból. Ahogy Rapp betakarta, a nő egy kicsit összerezzent, majd újra elhelyezkedett a párnán. A férfi ellépett az ágytól, és az erkély felé indult. A csempével borított padló kellemesen hűsítette a talpát. Odalenn finom, párás szellő borzolta a pálmafák leveleit. Az öbölben ringatózó vitorlások árbocait nézte. Szemével egy ragyogó tengeri hajót keresett – annak a férfinak a hajóját, aki miatt odautaztak. A hajó késő délután érkezett, és a legközelebbi tengerjárótól jó hatvan méterre vetett horgonyt. A 63 láb hosszú, élénkvörös csíkokkal díszített Azzurrát nem volt nehéz észrevenni a fehér hajótestek között. A férfi a tervek szerint két éjszakát töltött Puerto Golfitóban. Addig egyszer sem tért el útitervétől, ami Rapp munkáját csak könnyebbé tette. Azt tervezték, hogy azon az éjszakán csak megfigyelik, de Rapp elbizonytalanodott. Felpillantott a fogyó holdra és a közelgő felhőkre. Ma éjszaka egy órán belül minden feltétel megfelelő lesz. A következő éjszakára tiszta időt jósoltak. A fogyó hold a vízen erősebb fényt árasztott, mint az
ember gondolná, ez pedig növelte annak kockázatát, hogy valaki esetleg meglátja őket. Rapp visszapillantott Riverára. Ami rá várt, közvetlen és személyes kontaktus volt. A fegyver hatótávolsága által biztosított távolság és tárgyilagosság nélkül. Még ha a célszemély nem is jelentett fizikai fenyegetést, a legtöbb ember számára ez volt a legnehezebb módja a gyilkolásnak. A legkomolyabb pszichológiai teszt. Puszta kézzel. Se kés, se fegyver. Az áldozat a halál szorításában vergődik, mintha egy anakonda préselné ki a lélegzetet a folyóparton elejtett melegvérű állatból. Érezni fogja testének melegét, a szagát, hallani fogja elfojtott kiáltozását, és minden bizonnyal látja majd a kegyelemért esdeklő rettegést a szemében. Nem – döntötte el végül. Túl nagy próbatétel lenne ez Rivera számára. Csendben odament a táskájához, és előhúzott egy kódolt Motorola rádiót. Bekapcsolta, és az átellenben álló komódon hagyta. A többi cuccát a kezében tartva kiosont a hálószobából, és a hallon keresztül a nappali felé tartott. A hatalmas tolóajtók nyitva álltak, csak a hófehér függönyt húzták össze. Rapp a kijárat közepe felé tartott, megtalálta a rést a szöveten, és kilépett a teraszra. Felvette fekete búvárruháját, és lesétált a partra. A ház egy kéthektáros területen állt, és saját strandja volt. Rapp elérte a parti fákat, és körülnézett a homokos strandon. Teljesen kihalt volt. Egy Motorola rádiót és egy összecsukható fejhallgatót csúsztatott a búvárruha alá, majd az uszonyt, a búvárpipát és a búvárszemüveget a kezében tartva kényelmes tempóban átvágott a strandon. Ekkor még nem lett
volna sok értelme lopakodni. Ha valaki ilyen késői órán egy feketébe öltözött embert látna gyanúsan ólálkodni a strandon, valószínűleg hívná a rendőrséget. Rapp megállt a parton, felvette a felszerelését, majd belegázolt a tengerbe, és pontosan bemérte magának a hajó helyét. Úgy helyezkedett, hogy a hajón túl éppen az öböl túlsó partján húzódó fasor egy mélyedését lássa. Megigazította a búvárszemüveget és az uszonyt, majd nagy tempókkal megindult a hajó és tulajdonosa felé. Arra készült, hogy az utolsó lélegzetet is kipréseli Stu Garretből, és tapasztalatból tudta, hogy egy morzsányi együttérzés sem lesz benne.
2. fejezet Iszfahán, Irán Sűrű cigarettafüst ülte meg a helyiséget, ahol három férfi megvetéssel és gyanakvással vegyes pillantásokkal méregette egymást. Azád Asani nem akart itt lenni. Az iráni Hírszerzési és Biztonsági Minisztérium ötvenegy éves vezetője tudta, mi vár rájuk. Előbb vagy utóbb megkezdődik a bombatámadás, és az amerikai légi csapás porig rombolja majd a létesítményt, amelyben éppen tartózkodott. Megvolt persze annak is az esélye, hogy az izraeliek támadnak majd, de a végeredmény
szempontjából ennek nem volt jelentősége. Az izraeliek végső soron amerikai gyártmányú gépekről amerikai gyártmányú bunkerromboló bombákat dobnak majd. Asani megvizsgálta a zsúfolt iroda betonfalait és mennyezetét. Másfél méterrel voltak a föld felszíne alatt az iszfaháni nukleáris létesítményben. Asanit mérnökök és hivatalnokok is biztosították afelől, hogy a létesítmény falai áthatolhatatlanok. Felettük, a föld felszínén is állt egy épület. A két méter vastag, acélhálóval megerősített szuperkemény betontömböket egy masszív, acél Igerendaszerkezet tartotta. Harminc centivel a felső réteg alatt újabb egy méter vastag vasalt betontömb és újabb I-gerendák következtek. Harminc centivel lejjebb ugyanez ismétlődött, és ez így ment tovább, egészen a felszín alatti negyedik szintig. A mérnökök biztosították arról, hogy az amerikai fegyverarzenál kilencvenkilenc százalékát már a masszív, felszíni betontömb is megállítja majd. A második szintről azt állították, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal véd az ellen az egy százalék ellen, amely valahogy mégis átjut az első akadályon. Lehet, hogy ez Asani kormányzati hivatalnoktársait megnyugtatta, de ő született kételkedő volt, nem pedig elvakult vallási fanatikus. Az amerikai védelmi ipar folyton új fegyverekkel rukkolt elő, amelyek egyre nagyobb és bámulatosabb rombolásra voltak képesek. Ha az amerikai leleményességet szembeállítjuk a kormány zajos propagandájával, minden épeszű ember könnyűszerrel el tudja dönteni, hogy kinek higgyen. A létesítményben tett első látogatása alkalmával megkérdezte a főmérnököt, hogy ha a
látogatása alkalmával megkérdezte a főmérnököt, hogy ha a második szint százszázalékos védelmet nyújt, akkor vajon miért vacakolnak a harmadik és a negyedik szint felépítésével. Kérdésére sohasem kapott választ. Asaniban szemernyi kétely sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy a létesítmény pusztulásra ítéltetett, és abban is egyre biztosabb volt, hogy ez egy hónapon belül be is fog következni. Korábban tiszteletteljesen, de határozottan érvelt amellett, hogy bele se fogjanak az építkezésbe. Mégis a keményvonalasok nyertek. Már több mint egymilliárd dollárt öltek ebbe, a natanzi, illetve egyéb létesítményekbe, miközben az iráni gazdaság egyre vérszegényebbé vált. Hivatalosan a program a nukleáris energia békés célú hasznosítására született. Az egész világ tisztában volt azzal, hogy ez hazugság, már csak azért is, mert mindenki tudja, hogy Irán hatalmas olaj- és földgáztartalékokkal rendelkezik. Gazdasági szempontból semmi értelme sem volt milliárdokat költeni egy atomprogram kidolgozására, amikor az olcsó olaj és földgáz bőségesen áll az ország rendelkezésére. Valójában olajfinomítókra lett volna szükség. Ahogy a napok teltek, Asani egyre erősebben érezte a gyászos vég közeledtét. Arra emlékeztette ez, amit annak idején, 1979-ben végzős diákként érzett. Olyan tisztán látta előre Mohammed Reza Pahlavi sah bukását, mint a vallási fanatikusok felemelkedését. Asani gyakorlatias ember volt, a matematikában és a közgazdaságtanban hitt. Aligha lehetett tagadni a tényt, hogy a sah egy bábdiktátor volt, aki az államkincstár fosztogatásával fedezte fényűző életvitelét. Az emiatt körülötte kialakuló ellenszenvet azonban tovább árnyalta Khomeini ajatollah
ellenszenvet azonban tovább árnyalta Khomeini ajatollah fanatizmusa és a köréhez tartozó papok növekvő ismertsége is. Asani végignézte a Shiraz Egyetem végzős hallgatójaként, ahogy diáktársait fanatikusok győzték meg, és állították a saját céljaik szolgálatába. Később buszokra szálltak, és Teheránba mentek tüntetni. Asani emlékezett, hogy azt gondolta, fogalmuk sincs, mibe keveredtek bele. A forradalmak bonyolult dolgok, és ez sem ígérkezett másmilyennek. A keményvonalas papság felkorbácsolta a tömeg haragját, a sahot pedig jóval nagyobb gazembernek állították be, mint ahogy azt tényekkel alá tudták volna támasztani. A diákoknak és a fiatal értelmiségieknek, akik meg akartak szabadulni a cenzúrától és a sah titkosrendőrségének rabigájától, fogalmuk sem volt arról, hogy éppen egy olyan csoporttal lépnek szövetségre, amelyik ugyanúgy ellenzi a szólásszabadságot, a feminizmust és a felvilágosult perzsa közoktatást, mint az elődje. Az ország fiataljait azonban elsodorta a változás szele, mintha csak egy feldühödött, tanulatlan csürhe volna. Csak kevesen álltak meg egy pillanatra, hogy átgondolják, milyen lesz a helyzet a sah elmozdítását követően. Pedig Asani tudta. A forradalmakat végül majdnem mindig az a fél nyeri, aki a leginkább kész lemészárolni az ellenzéket. Közel három évtizeddel, egy házassággal és öt leánygyermekkel később Asani számára nyilvánvaló volt, hogy diáktársai közül sokan megbánták, amit tettek. Asani az elmúlt három hét során most járt harmadszor a földalatti létesítményben. Az elnök utasította, hogy ezúttal magát
Mukhtárt kísérje el, mintha a puszta jelenlétük segítene megvédeni a helyet a küszöbönálló légi csapástól. Asaninak egyáltalán nem volt hatalma sem az Iráni Atomenergia Tanács, sem pedig a Legfelsőbb Biztonsági Tanács felett. E két szerv felügyelte a fél tucat nem túlságosan titkos létesítmény működését, amelyekbe Irán olyan sok pénzt fektetett. Ők azonban mindenütt kémeket láttak, és azt akarták, hogy Asani és titkosrendőrsége kapja el őket. Ezzel indokolták, hogy miért tartanak igényt egyre több és több idejére, de Asani tudta a valódi okot. Klasszikus politikai húzás volt. Most a veszély a küszöbön állt, és a vezetők a másik oldalon is be akarták biztosítani magukat. Mindenki egyetértett abban, hogy az amerikaiak vagy a csatlósaik támadni fognak. Néhány jól irányzott bomba több milliárdot érő befektetés és tehetség katasztrofális végét jelentené. A munkanélküliség húsz százalék felett volt, és az országnak közel a fele élt a létminimumon vagy az alatt. És mindez akkor, amikor a föld alatt hatalmas földgáz-, olaj-és széntartalék várta, hogy kiaknázzák. Sokat magasztalt iszlám forradalmuk harmadik évtizedében jártak, és az emberek semmivel sem boldogultak jobban, mint a sah idején. Ez a nukleáris stratégia a csőd szélére sodorta a kormányt, és ha Asani valamit biztosan tudott a vallási fanatikusokról, az az volt, hogy nem szokásuk felelősséget vállalni. Most az ő támogatásáért lobbiztak. Azok, akik korábban a leghangosabban kardoskodtak az atomfegyverek fejlesztésének szükségessége mellett, most azt állították, mindig is voltak fenntartásaik a dologgal kapcsolatban.
voltak fenntartásaik a dologgal kapcsolatban. A másik ok, amiért Asanit kérték fel az utazásra, mellette ült. Igen kevés embertől lett Asani nyugtalan, de Imád Mukhtár közéjük tartozott. A libanoni születésű terrorista volt a legkegyetlenebb ember, akivel valaha is találkozott. Hideg volt, számító, gyűlölettel teli. Nem létezett olyan, amit meg ne tett volna az ügyért. Asani munkájának egyik legutálatosabb része a Mukhtárral való elkerülhetetlen együttműködés volt. A férfi ugyanis a Hezbollah libanoni vezetőjeként kulcsszerepet játszott Irán stratégiájában. A harmadik férfi, aki részt vett a találkozón, Ali Faráháni volt. Ő felelt az iszfaháni nukleáris létesítmény biztonságáért, és nem szerette a Teheránból érkező látogatókat. Legkevésbé ezt a kettőt. Faráháni hátradőlt, és feltette a lábait a fémasztalra. Mélyet szívott a cigarettájából, és kijelentette: – Az amerikaiaknak nincs elég vér a pucájukban, hogy megtámadjanak minket. Asani korábban finoman figyelmeztette a Legfelsőbb Biztonsági Tanácsot, hogy Faráháni nem alkalmas arra, hogy az ország legfontosabb létesítményének a biztonsági vezetője legyen. A családjának azonban igen jó összeköttetései voltak, és mint ahogyan ez Iránban gyakran előfordult, a nepotizmus jelentős szerepet játszott a kinevezésében. Asani a mellette helyet foglaló terroristára nézett, hogy lássa, hogyan kezeli a nagydarab hivatalnok önbizalmának éles megnyilvánulását. Mukhtár amúgy is résnyire szűkült szemeit még jobban összevonta, ahogy a vele szemben ülő ostoba férfit fürkészte. Hátradőlt, és így szólt: – Szóval maga nem hiszi, hogy támadni
Hátradőlt, és így szólt: – Szóval maga nem hiszi, hogy támadni fognak. – Nem. – Faráháni megrázta a fejét, s közben tömött, fekete szakállát vakargatta. – Irakban már tönkreverték őket, pedig az egy megosztott ország. Feleakkora, mint a miénk. Nem akarnak majd harcolni az egyre növekvő perzsa félholddal. – És a zsidók? – Hadd jöjjenek! Az új orosz S-300-as légvédelmi rakéták a helyükön vannak. A zsidók nem juthatnak Iszfahán száz kilométeres körzetébe. Mukhtár egy oldalpillantást vetett Asanira, aki kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. Aztán ismét Faráháni felé fordult, és azt mondta: – Pont annyira bízom azokban az orosz rakétákban, mint amennyire magában! Faráháni egy pillanatig habozott, aztán kijózanodva azt kérdezte: – Miért sérteget? – A maga biztonsági intézkedései nem valami lenyűgözőek. Befelé jövet vagy fél tucat hibát fedeztem fel, pedig a meglepetésszerű vizsgálatot még el sem kezdtem. – Vizsgálatot? – kérdezte Faráháni megdöbbenten, miközben a lábát levette az asztalról. – Nekem senki sem szólt semmiféle vizsgálatról! – Ezért hívják meglepetésszerűnek, maga gyengeelméjű! – Mukhtár olyan hirtelen állt fel, hogy a széke a betonpadlón csikorgó hangot hallatva csúszott hátra. Faráháni is idegesen felpattant. Azonban egy pillanat alatt sikerült annyira visszanyernie a hidegvérét, hogy megkérdezze: –
Ki hatalmazta fel erre? – A Legfelsőbb Tanács – válaszolta Mukhtár ingerülten. Faráháni Asanira, a hírszerzési és biztonsági miniszterre nézett megerősítésért. A saját testvére is a tanács tagja volt! Hogy lehet az, hogy őt erről nem tájékoztatta? Asani bólintott, és azt mondta: – Barátunk a Hezbollahtól az ABC-hadviselés szakértője. Azért jött, hogy ellenőrizze, mennyire sebezhető a létesítmény, ha esetleg nem légitámadás érné… – Ostromra gondol? – kérdezte a biztonsági szolgálat vezetője hitetlenkedve. – Az lehetetlen! Mukhtár elindult az ajtó felé. – Azt majd meglátjuk. Asani az órájára nézett, és a két férfival szemben érzett megvetését megtartotta magának. Igen unalmas napnak nézett elébe.
3. fejezet Puerto Golfito, Costa Rica A hatszáz méteres távolság a hajóig valamivel kevesebb, mint tizenkét percet vett igénybe. Rapp gyorsabban is tudott volna úszni, de az észrevétlenség ezúttal fontosabb volt a sebességnél. A hajó orra felé került, csak a feje látszott ki a vízből. Két
hajóablakból halvány fény szűrődött ki. A többi sötét volt. A felhős éjszakában szinte lehetetlen volt őt észrevenni. Rapp levette a búvárszemüveget, a pipát és az uszonyokat. Egyesével betette őket a zsákba, melyet a vízvonal alá, a horgony köteléhez erősített. A hajó jobb oldala mentén indult el, és szorosan a hajótest közelében maradva figyelt, hogy nem hall-e esetleg mozgást a fedélzet felől, ami arra utalna, hogy Garret vagy a felesége ébren van. Ahogy a tathoz ért, megállt a vízben, és kinézett a hajó mögül, hogy ellenőrizze a tikfa napozófedélzetet. Jó nagy volt, négy és félszer két méteres, de ami ennél is fontosabb, senkit sem látott rajta. Rapp sok időt töltött vízben és vízparton az elmúlt 15 évben. Titkos műveletek végrehajtása esetén a víznek sok előnye volt, a legnagyobb közülük éppen az észrevétlen mozgás lehetősége. Volt azonban egy nagy hátulütője is. A vízen a hang nagy távolságba és viszonylag tisztán terjedt egy olyan csendes éjszakán, mint amilyen ez is volt. Most, ahogy Rapp hallgatózott, a hajók oldalán loccsanó hullámok és a kikötőben horgonyzó vitorlások árbochoz koccanó kötélzetének hangján kívül semmit sem hallott. Felsőtestét lassan felhúzta a tikfa stégre. A hajó elég nagy volt, így nem kellett aggódnia, hogy megbillen, ahogy felkapaszkodik rá. Inkább attól tartott, hogy egy álmatlanságban szenvedő utas, aki az egyik közelben horgonyzó hajón a csillagokat bámulja, esetleg kiszúrja őt. Hosszú percekig erősen hallgatózott, szemével egy tengerjáró vitorlást fürkészett, amely vagy száz méterrel közelebb horgonyzott a parthoz.
vagy száz méterrel közelebb horgonyzott a parthoz. Megnyugodva, hogy senki sem figyeli, teljes testével felhúzódzkodott a stégre. Hason feküdt, fejét az alkarján nyugtatta, és igyekezett mozdulatlan maradni. Rapp az elmúlt hónapok során újra meg újra lejátszotta az akciót a fejében. Lelki szemei előtt számos különböző forgatókönyv pergett le Garret életének utolsó perceiről, és bár némelyik lehetőség kielégítőbbnek tűnt a többinél, hatékony, gyakorlatias énje mégis inkább biztosra akart menni. Csak semmi kockázat. Le kell csapni rá, és még mielőtt felfogná, hogy mi történik, túl kell esni az egészen. Másik énje ugyanakkor feltétlenül látni akarta a félelmet Garret szemében. A férfi egy gusztustalan önimádó volt, akinek egyetlen álmatlan éjszakát sem okozott, hogy ártatlan embereket öltek meg miatta, és hogy hányan sérültek meg testileg vagy érzelmileg a robbanásban. Ha egyszerűen vetne véget a szenvedésének, úgy érezné, túl könnyen megúszta. Az akcióval kapcsolatban két célt szem előtt tartva kellett elemezni a lehetőségeket. Garret feleségének nem eshetett baja, és halálának balesetnek kellett tűnnie. A törvényszéki orvostudomány fejlődésének fényében ez nem volt könnyű feladat. Rapp figyelme majdnem kezdettől fogva Garret hajózás iránti szenvedélyére összpontosult. Évente több ezer ember hal meg hajósbalesetekben – az ütközés, a tűz, a fulladás, az áramütés vagy egyszerűen a tengerben való eltűnés, mind szerepelt a lehetőségek között. Amikor új megfigyelési jelentés érkezett a nyugati partról Rapp mindig szakított rá időt, hogy alaposan átolvassa és
Rapp mindig szakított rá időt, hogy alaposan átolvassa és összevesse a lehetőségekkel. Nem sokkal később ismétlődő elemek kezdtek kirajzolódni. Rapp egy magángéppel San Diegóba repült, hogy személyesen is meggyőződjön a dolgok állásáról. Sötétedés után érkezett, és napfelkelte előtt távozott. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a bérelt apartman erkélyéről figyelte a kikötőt, ahol Garret a hajóját tartotta. Aznap éjjel Rapp megbizonyosodott róla, hogy a lehetőség, amely a megfigyelési jelentés alapján rajzolódott ki előtte, valóban létezett. Az elmúlt hónapok során Rapp Garret megölésének több mint egy tucat módját megvizsgálta, ezek közül azonban mindössze kettő állta ki az alaposabb vizsgálatot. Amikor értesültek az új hajóval tervezett utazásról, végre minden mozaikkocka a helyére került. Rapp fejében még az után is két forgatókönyv létezett, hogy elmondta Riverának, őt jelölte ki a terv végrehajtására. Olyan gyakran gondolt Garret megölésére, hogy szinte már olyan volt, mint egy emlék. Jóformán minden alkalommal, amikor becsukta a szemét, éppen oda képzelte magát, ahol most volt: Stu Garret jachtjának hátsó napozófedélzetére. Álcája senkiben sem keltene gyanút. Egy holdfényes éjszakán éppen úgy nézne ki, mint egy összetekert vitorlavászon. Egy olyan éjszakán, mint amilyen ez volt, közel láthatatlan volt. Nem maradt más tennivalója, mint várni Garretre.
4. fejezet Iszfaháni nukleáris létesítmény, Irán A takarító lassan végigtolta kocsiját az előcsarnokon. Úgy tűnt, hogy lassúsága vagy sérült bal lábának, vagy a munkájáért való lelkesedés hiányának a számlájára írható. Kopott, zöld overallt viselt, belépőkártyája mellkasán, a bal zsebének a hajtókáján fityegett. Fekete hajába és szakállába ősz szálak vegyültek. Az elmúlt másfél évben kisepert, felsúrolt, kisuvickolt és felmosott jóformán minden szobát, csarnokot és lépcsőházat a létesítményben. Feletteseivel szemben tisztelettudó, és többnyire jó kedélyű ember volt. Munkatársai, akik szintén a létesítmény falai között folyó fontos tudományos tevékenység háttérmunkásai voltak, általában kedvelték őt. A belépőkártyáján a Mosen Norvraste név szerepelt. Hatvanhat éves volt. A délkelet-iráni Bam városban született, és ott is nevelkedett. A több mint 30 000 áldozatot követelő 2003as pusztító földrengésben elveszítette feleségét, két gyermekét és három unokáját. Norvraste éveken át küzdött, hogy a földrengés után munkát találjon, mígnem egy unokatestvére, aki az Atomenergia Szervezetnél dolgozott, talált neki egy állást az iszfaháni nukleáris létesítményben. Kezdetben munkatársai nem fogadták be. Ilyen munkanélküliségi ráta mellett még egy takarítói állásért is komoly verseny folyt. A helyiek, akikkel
együtt dolgozott, nehezteltek rá, amiért elhappolt előlük egy munkalehetőséget. Egy vagy két hónappal később azonban elkezdték megkedvelni. Norvraste képes és hajlandó is volt megjavítani szinte bármit, főként, ha az árammal működött. Az emberek hozzá vitték telefonjaikat, rádióikat, kenyérpirítóikat és porszívóikat, illetve bármit, amit be lehetett dugni, ő pedig mindent megjavított. Hétvégenként és esténként kijárt az emberekhez, és segített nekik újrahúzni vagy felújítani az elektromos hálózatot az otthonukban. Sohasem fogadott el pénzt, csak meleg ételt és az oly igen vágyott társaságot, amely segített, hogy betöltse az elveszített családja után maradt űrt. Norvraste egyszer még Ardesír Hasszánpúr otthonában is járt. A híres iráni tudós felügyelte az ország urándúsítási programját. Hasszánpúr egyszer benézett düledező műhelyébe, és megkérte, nem tudna-e átugrani hozzá, hogy pár dolgot megjavítson. Norvraste azt felelte, hogy megtisztelve érzi magát. Miután beszerelt egy mennyezeti ventilátort és megjavított két lámpát, nemhogy fizetséget nem ajánlottak neki, de még egy egyszerű köszönömöt sem kapott. Még az sem vetődött fel, hogy akár a szolgálókkal egy asztalnál elkölthetne egy meleg vacsorát. Norvraste emlékezett rá, hogy amikor elhagyta a házat, magában azt gondolta, ezt az embert nem fogja sajnálni, amikor lecsap majd a kalapács. A többiekért, akik szánalmat és barátságot tanúsítottak iránta, ugyanakkor mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll, hogy sértetlenül elhagyhassák majd a létesítményt.
Mosen Norvraste valódi neve Ádám Sosan volt. Háromszor jelentkezett önként erre a küldetésre, mielőtt a Moszad főigazgatója és a miniszterelnök végül engedtek kérésének. Fenntartásaik legfőbb oka kezdettől fogva az volt, hogy Sosan önként jelentkezett. A férfi egyszerűen túl sokat tudott. Igazgatóhelyettes volt, nem valami friss hús az izraeli hadseregből. Sosan, a világ rettegve tisztelt hírszerző szolgálatánál huszonhét évet lehúzó veterán, a Moszad helyi szakértője volt minden Perzsiát érintő kérdésben. Folyékonyan beszélt mind fársziul, mind pedig arabul, és ami még ennél is fontosabb, életének első húsz évét Iránban töltötte. Sosan Teheránban született egy tehetős gyémántkereskedő fiaként, aki az iráni zsidó közösség befolyásos tagja volt. Ahogy az iráni forradalom kezdett lendületet venni, Sosan apja egyre idegesebbé vált, míg 1979-ben fiát és feleségét rokonokhoz küldte Bécsbe. Úgy tervezte, hogy amint elvonul a vihar, visszahozza őket. Sajnos ez nem így történt. Öt hónappal az után, hogy családját biztonságba helyezte, Sosan apját kémkedés és zendülés vádjával perbe fogták. A színlelt jogi eljárás kevesebb, mint öt percig tartott. A törvényes képviseletet megtagadták tőle, és azt sem engedték, hogy a saját védelmében szót emeljen. Sosan apját bűnösnek ítélték, kivezették, hátravitték, és főbe lőtték. Ádám Sosan volt az egyetlen túlélő férfi rokon. Amint újra felforrósodott a hangulat a térségben, anyja kívánsága ellenére Izraelbe költözött, és jelentkezett a hadseregbe. Egy Hezbollah nevű új csoport volt felemelkedőben, a Palesztinai Felszabadítási
nevű új csoport volt felemelkedőben, a Palesztinai Felszabadítási Front pedig bebiztosította magát a megszállt területeken és azokon is túl. 1982-ben, Dél-Libanon megszállásakor a frontvonalban harcolt. Éppen gyalogos őrjáraton volt, amikor katonai karrierjét derékba törte a Hezbollah egyik öngyilkos merénylője, aki Sosan szakaszának a közepén robbantotta fel magát. Egy izzó repeszdarab a bal lábába vágódott, és végérvényesen károsította térdének ínszalagját. Még a kórházban volt, amikor a Moszad megkereste. Kiderült, hogy gyakorlatilag azóta figyelték Sosant, hogy belépett az izraeli hadseregbe. A Hezbollah egyre erősödött, és Izrael első számú kémhálózatának olyan emberekre volt szüksége, akik képesek voltak átlátni Irán szerepét a Közel-Kelet legújabb terrorista szervezetében. Sosan pontosan ezzel foglalkozott az ezt követő két évtized során. A hírszerzésnél kezdett, onnan került a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályához, majd végül a Különleges Alakulathoz, ahol ő lett második ember. Több tucat gyilkosság és félkatonai akció tervezésében és végrehajtásában vett részt. Újabb kémek toborzásában és irányításában segédkezett Teherántól Damaszkuszig és még azon is túl. Az ötletet, hogy olyasvalakit küldjenek Iránba, aki már túl van fizikai teljesítőképességének csúcsán, nem vették komolyan. Legalábbis először nem. Sosan már közel tíz éve nem vett részt valódi bevetésben, és korábban sem végzett hosszú távon beépített munkát. Minthogy azonban nem nagyon volt más választásuk, közben pedig Irán lépésről lépésre közelebb került ahhoz, hogy atomhatalommá váljon, Sosan ötlete kezdett egyre megvalósíthatóbbnak tűnni. Csak egy hatalmas problémával
megvalósíthatóbbnak tűnni. Csak egy hatalmas problémával kellett számolni. Ha az irániak felfedezik, megkínozzák majd. A kínzás pedig működött, még ha az Amnesty International jelentésében nem is ez állt. Mindegy, mennyire kemény fából faragták az embert, egy képzett kihallgatócsapat mindig megtudta, amit akart. Sosannak mélyen az ellenséges vonalak mögött kellett volna működnie mindenféle támogatás nélkül. Ez rendkívül kockázatos volt, de Izraelnek nem volt sok választása. Sosan kocsiját maga előtt tolva befordult az egyik sarkon. Testtartása kissé görnyedt és alázatos volt, de bozontos, őszes fekete szemöldöke alatt szemei éberen pásztázták végig a csarnokot. Zöld utat kapott. A hazugságban töltött tizenöt hónap a következő huszonnégy órában így vagy úgy, de véget fog érni. Most nem engedhette el magát; nem gondolhatott a hazatérésre. A puszta gondolat, hogy újra láthatja szeretett Izraeljét, elég volt, hogy arra csábítsa, már ma hagyja a pokolba ezt a földalatti sírboltot és az egész küldetést. Ehhez azonban már túl messzire jutott. Végig kellett járnia az utat, egészen a véres befejezésig. Még akkor is, ha ez akár az életébe is kerülhet. Szemben vele, a bal oldalon egy ajtó nyílt ki, és két ember lépett a folyosóra. Sosan először az egyikre, majd a másikra pillantott. A bal oldalit rögtön felismerte. A Hírszerzési és Biztonsági Minisztérium vezetője volt. Azád Asaninak hívták. A jobb oldali férfi egy szellem volt. Valaki, akit közel huszonöt éve próbált elkapni. Több ezer izraeli életét oltotta ki terrorista eszközökkel. Sosan megpróbálta palástolni megdöbbenését, és erősen megszorította a kocsi fogantyúját. Hogyan lehet ekkora
szerencséje? Visszanyerte önuralmát, és újra felpillantott. A férfi szemét és homlokát, a két legkevésbé változó arcvonást fürkészte. Ő volt az. Sosan szinte megszédült a sorstól kapott különös ajándéktól. Három földrészen keresztül üldözte Imád Mukhtárt, és mindössze kétszer jutott a közelébe, most pedig itt állt, szemtől szembe vele, egy olyan iráni nukleáris létesítmény nyirkos folyosóján, amely éppen azon a napon ítéltetett pusztulásra. – Eddig nem nyűgöztek le a biztonsági intézkedései – szólalt meg a jobb oldali férfi fárszi nyelven. Sosan teljesen lelassította kocsiját. Ali Faráháni, a biztonsági szolgálat vezetője csatlakozott a két férfihoz a folyosón, és elállta Sosan útját. Sosan a fal mellé irányította kocsiját, és a tőle telhető legpasszívabb testhelyzetben várakozott. Ez meglehetősen nagy erőfeszítésébe került, tekintve, hogy minden idegszála megfeszült, és a legszívesebben abban a pillanatban megragadott volna egy csavarhúzót a kocsijáról, és Mukhtár szemébe döfte volna. – A reaktorral akarom kezdeni – jelentette ki Mukhtár ellentmondást nem tűrőn. Sosan összerezzent a reaktor puszta említésétől. Irán mindent megtett, hogy elhitesse a világgal, hogy a reaktort 120 kilométerre onnan, a natanzi helyszínen helyezték el. Sosan pontosan tudta, hogy alattuk van, de sosem hallott senkit a létesítményben ennyire nyíltan beszélni róla. Faráháni becsukta az iroda ajtaját. Arca rendkívüli feszültségről árulkodott. – A létesítménynek erre a részére nem
feszültségről árulkodott. – A létesítménynek erre a részére nem léphet be. – Én mindenhová beléphetek. Ha azt akarja, hogy felhívjam az elnököt, szívesen megteszem, és beszámolok majd neki arról, hogy maga alkalmatlan erre a munkára, és elintézem, hogy áthelyezzék az afgán határra, hogy karrierjének hátralevő részében azokkal a barbárokkal kelljen küszködnie. Faráháni habozott. Arcára vesztes kifejezés ült ki, miközben a lehetőségeit mérlegelte. Egy pillanat múlva engedett: – Kövessen! A három férfi elindult végig a folyosón, elhaladtak Sosan mellett, de egyikük sem méltatta figyelemre. Sosan megkönnyebbülten felsóhajtott, és az órájára pillantott. Várnia kellett volna a megerősítésre, mielőtt útjára indítja a pusztítást, de hogyan utasíthatná vissza ezt az ajándékot? Imád Mukhtár, pont az az ember, akinek oly sok bombamerénylet és számtalan ember halála szárad a lelkén, egyszerűen besétál abba a létesítménybe, amelynek elpusztítása az ő feladata. Ezt a lehetőséget nem volt szabad kihagyni. Bizonyára izraeli felettesei is megértik majd. Sosan meggyorsította lépteit. Sok tennivalója volt még, főleg, ha azt akarta, hogy a reaktorteremben érje őket a robbanás.
5. fejezet Puerto Golfito, Costa Rica
Puerto Golfito, Costa Rica Stu Garret nem volt valami türelmes ember. Ő maga úgy vélte, hogy épp ez a tulajdonsága segítette sikereihez. Határozott munkafelügyelő volt, aki úgy dolgoztatta az embereit, mintha a rabszolgái volnának. Eredményeket akart, kevesebbel nem érte be. Beosztottait szinte sohasem dicsérte. Ő volt a politikai tanácsadás és a választási kampányok világának királya. Senki előtte nem volt képes két külön jelöltet egymás után elvinni az elnöki hivatalig. Kampányvezetési stratégiáját már-már mitikus hírnév övezte a sajtóban és a demokrata körökben egyaránt. Ellenfelei ezzel szemben a legalattomosabb, legerkölcstelenebb szemétládának tartották, aki valaha az amerikai politika színterén tevékenykedett. Garret úgy viselte hírnevét, mint valami érdemérmet. Ha az ellenfelei elég ostobák voltak, hogy az ő szabályai szerint játsszanak, az az ő bajuk. A legalattomosabb technikák mestere volt. A politikát gerillaháborúnak tekintette. A rajtaütésszerű lerohanás taktikája lett a vezérlő elve minden beosztottja és a stáb minden tagja számára. Támadj, és soha ne add fel, és legfőképpen, semmilyen körülmények között se ismerj el semmit sem a sajtó vagy az ellenfeleid előtt. Az elnökválasztás olyan verseny, amely viszonylag rövid ideig tart. Garret gyakran pusztán a gravitációt kihasználva nyert, mintha egy rögbicsapatot vezényelne lassan a gólvonal felé. Ez a csökönyösség és megalkuvást nem ismerő hozzáállás jó szolgálatot tett a politikában, de úgy tűnt, hogy egy másik területen cserbenhagyta
politikában, de úgy tűnt, hogy egy másik területen cserbenhagyta őt. Ezen a másik területen pedig a végjáték is komolyabbnak ígérkezett. Garret és a felesége a vadonatúj, majdnem huszonegy méter hosszú Baia Azzura orrában elhelyezkedő kapitányi kabinban aludtak. Garret álmában megfordult, bal lába lelógott a hatalmas ágyról. Kinyitotta a szemét, és többször pislogott. Lassan sikerült az éjjeli szekrényen álló digitális óra kék számaira fókuszálnia. Hajnali 2 óra 11 perc volt. Lehunyta a szemét, és a hátára fordult. Néha, ha megváltoztatta testhelyzetét, a hólyagja kevésbé feszült, és rögtön vissza tudott aludni. A világon minden ember a szokásainak rabja, és ezzel Garret sem volt másképp. A napot általában több csésze méregerős feketekávéval kezdte, és egy – néha két – üveg chardonnay-vel fejezte be. Ezek a szokások megnagyobbodott prosztatájával párosulva elkerülhetetlenné tették bizonyos éjszakai rituálék elvégzését. Nagyjából hajnali három és hat óra között felébredt, hogy könnyítsen feszülő hólyagján. Ha egy kissé visszafogta volna a kávé- és borfogyasztást, könnyűszerrel megoldhatta volna ezt a problémát, de Garret nem olyan típus volt, aki bármitől is megfosztotta volna magát. A probléma nem is a felkeléssel és a vizeléssel volt, hanem a visszaalvással. Erre eddig egyetlen gyógymódot talált, ha a hajón aludt. A szárazföldön gyakorlatilag soha sem tudta kipihenni magát. A vízen azonban annyiszor kelt fel könnyíteni magán, ahányszor duzzadt prosztatája csak megkívánta, mert az óceán mindannyiszor álomba ringatta őt.
A hajózás másik előnye a magány volt. Ahogy öregedett, kezdett rájönni, hogy nem szereti az embereket. A legtöbbjüket idegesítőnek találta, és idővel még az egyébként megnyerők is ellenszenvessé váltak. Kisebb vagyont halmozott fel férfiak és nők különböző közhivatalokba történő bejuttatása során. Szakértő csábítókat segített hatalomra, akik lehetséges szavazóik kedvéért képesek voltak megváltoztatni személyiségüket. Még ezek a kaméleonok is idegesítették. Egy idő után a színlelt meg-tudom-csinálni magatartás és a politikailag korrekt beszédmód is az agyára ment. Garret legbelül egy ingerlékeny ember volt, aki azt gondolta, végső soron mindenki a saját önző érdekei szerint cselekszik. A prédikátor, aki Krisztus iránti szeretetéről beszél, valójában nem a Megváltóért rajong, hanem azt akarja, hogy őt magát nagyra tartsák. Garret túl sok hollywoodi típussal találkozott, akik a föld megmentéséről papoltak, majd visszahúzódtak valamelyik ezer négyzetméteres villájukba, ahol persze teljesen egyedül tengették napjaikat. Vajon valóban hittek a globális felmelegedésben, vagy egyszerűen csak képmutatók voltak? Gondoskodtak róla, hogy a város is megkapja a részét az álszent mellébeszélésből, valójában azonban elfogadásra vágytak; arra, hogy felvilágosultnak, intelligensnek és együttérzőnek tartsák őket. Garretnek nem voltak ilyen szükségletei. Pont annyira volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, mint egy seggbe rúgásra. Ez a gondolat mindig gúnyos vigyort csalt Garret arcára. Elégedett volt azzal, ahogy élete alakult. Különösen az egy évvel
Elégedett volt azzal, ahogy élete alakult. Különösen az egy évvel ez előtt történtekkel. Éppen befejezte második sikeres elnökválasztási kampányát. Segített megszervezni az ország történetének legváratlanabb győzelmét. Elöntötte a mindenhatóság érzése. Arra, amit tett, talán pontosabb lenne azt mondani, hogy saját kezűleg intézte el jelöltje győzelmét, bár eredetileg nem tervezte, hogy ilyen messzire megy majd a sikerért. A legfontosabb az volt, hogy elvégezte a munkát. A politika kemény játék volt; a győzelem érdekében egyik oldal sem habozott megtenni még a leghelytelenebb dolgokat sem. Garret számára ez egyáltalán nem volt meglepő. A történelem temérdek példával szolgált. Az idők során rengeteg, trónért küzdő testvér tört méreggel saját testvére életére; puszta elméletek miatt kitört polgárháborúk pusztítottak el milliókat; megszámlálhatatlan mennyiségű orvgyilkosság, véres államcsíny és forradalom forgatta fel az egész kontinenst. Julius Caesart huszonhárom késszúrással ölték meg a pártütők, köztük jó néhányan Róma legműveltebb és legintelligensebb szenátorai közül kerültek ki. Hitler porig égette a Reichstagot, és a kommunistákra fogta. Sok, meglehetősen híres ember került hazugság, csalás és gyilkosság révén hatalomra. Garretet a történelem, ha valamire, hát arra megtanította, hogy azé a győzelem, akinek van bátorsága magához ragadni. Garret szerint a történelem egyik-másik, nagy port felverő hatalomszerzéséhez képest az ő tevékenysége nem is volt olyan egetrengető. Végtére is sohasem ment volna bele az összeesküvésbe, ha azokat a fotókat nem vágják a képébe. Ez
összeesküvésbe, ha azokat a fotókat nem vágják a képébe. Ez nyilvánvalóan a másik oldal aljas szándékainak a bizonyítéka volt. Garret tudta, hogy régi, bosszúszomjas ellenfele, Cap Baker küldte a képeket. Garret megbízói, Josh Alexander elnökjelölt és társa, Mark Ross közel jártak ahhoz, hogy a republikánusok végleg szétrúgják a seggüket. A pénz is kezdett elapadni, és egyre kevesebb idő maradt a felzárkózásra, de azért volt még esély. Egészen a fotók megérkezéséig. Garret számos akadályt képes volt leküzdeni, de hogy jelöltjének feleségét filmre rögzítik, amint éppen egy titkos ügynökkel szeretkezik, az már neki is túl sok volt. A képeket megmutatta Mark Rossnak, Alexander alelnökjelöltjének. Ross majdnem beleőrült, de aztán jó harminc percig tartó, meglehetősen szalonképtelen szóáradat után valamelyest összeszedte magát. Nem akarta ilyen könnyen feladni. Túl keményen küzdött idáig, és nem akarta végignézni, ahogy élete legnagyobb vágyának a beteljesülését egy kis lotyó tönkreteszi. Rossnak voltak kapcsolatai a CIA-nál töltött időkből, és a Nemzeti Hírszerzés igazgatójaként is jó néhány ismerősre tett szert. Azonnal dolgozni kezdett a probléma megoldásán, és kevesebb mint egy hét alatt egyezségre jutott egy külföldön letelepedett, igen gyanús alakkal, akit Cy Greennek hívtak. Mostanra már több mint tizenhat hónap telt el azóta, hogy megtámadták a konvojt, amelyben Josh Alexander felesége utazott. Jillian Rautbort és további tizennégy ember vesztette életét, köztük az a titkos ügynök is, akivel a nőnek viszonya volt. Garret azzal áltatta magát, hogy szerepét tekintve ő mindössze
egy külső szemlélő volt. Nem támogatta és nem is kritizálta a tervet, amelyet útjára indítottak. Ő csak végrehajtotta a parancsot. Garret emlékezett rá, mennyire megdöbbent, amikor egyre világosabbá vált, hogy a bombatámadás terve működik. A sajtó, a közvélemény, de még a hatóságok is elhitték az egészet. Egy szakadár terrorista csoport magára vállalta a konvoj elleni merényletet, még a hajtóvadászat is megindult ellenük. Egyre több szavazó állt Alexander és Ross mögé, akik pár héttel később, a részvét hullámait meglovagolva, győzelmet arattak Minden simán ment egészen a beiktatás előtti hétig. Mitch Rapp, a CIA legjobb terrorelhárítási szakértője ekkor bukkant valahogyan a bérgyilkos nyomára, aki az autóba rejtett bombát felrobbantotta. Mindössze egy pár nap alatt minden, amiért olyan keményen dolgoztak, kezdett köddé válni. Néhány nappal a beiktatás előtt, az a két ember, akik segítettek a csodával határos győzelem elérésében, váratlanul eltűnt, és azóta senki sem látta őket. Ez önmagában is elég nyugtalanító volt, mégis szinte eltörpült a mellett a megdöbbentő hír mellett, miszerint a beiktatás reggelén Ross alelnök szívroham áldozata lett. Az eset ráadásul az elnök irodájában történt. Garret tudta, hogy Ross hosszú idő óta szívpanaszokkal küzdött, halálának időzítése mégis meglehetősen gyanús volt számára. Nem tudta bizonyítani, hogy Rapp keze van a dologban, de az a tény, hogy a három összeesküvő ugyanazon a héten halt meg, felkeltette a gyanúját. Garret ösztönei azt súgták, hogy a CIA áll az ügy hátterében, de nem volt abban a helyzetben, hogy akár a
hatóságokhoz, akár a médiához forduljon. Elhagyta Washingtont, és ígéretet tett magának, hogy soha többé nem tér vissza. Egy évvel később azonban kezdte meggondolni magát. Hiányzott neki a média és a szavazók manipulálása. Hiányzott az az érzés, hogy túljárhat a republikánusok eszén, és figyelheti, hogyan panaszkodnak a mocskos eszközeire. Alexander elnök emberei kezdték megkörnyékezni, mintha előre eldöntötték volna, hogy ő irányítja majd a következő évben kezdődő újraválasztási kampányt. Amerika eddigi története során senkinek sem sikerült egymás után három alkalommal sikeres kampányt vezetnie. Tekintve, hogy ő lett volna az első és feltehetőleg az egyetlen ilyen ember, nehéz lett volna visszautasítania a lehetőséget. Garret ügyet sem vetve mellette fekvő feleségére, ledobta magáról a takarót. Lábait a földre helyezte, megkapaszkodott a beépített könyvespolc szélében, és felállt. Szokása szerint anyaszült meztelen volt. Átment a kabinon a nyitott ajtó felé. A padló mentén egy fénycsík világította meg az utat a fürdőszobáig. Garret, ha csak tehette, nem használta a fedélzeti vécét, vizelésre pedig egyáltalán nem. Személyiségének egyik meghatározó jellemvonása éppen sóhersége volt, így inkább elkárhozott volna, mintsem kifizesse azt a felháborítóan magas összeget, melyet a kikötők a szennyvíztartály kiürítéséért kérnek. Elérte a fedélzetre vezető ajtót, és kinyitotta a zárat. Ahogy a lépcsőn felfelé mászott, az az érzés jutott az eszébe, amikor az elnökválasztási kampány során nap mint nap adrenalin árasztotta el szervezetét. Talán mégis ideje volna visszatérni a játékba. Ha
el szervezetét. Talán mégis ideje volna visszatérni a játékba. Ha valóban meg akarták volna ölni, már hónapokkal ezelőtt megtették volna. Garret óvatlan magabiztossággal lépett a tágas, kapitányi fülkébe. Saját türelmetlensége tette vakká. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki is lesne rá. Végigsétált a hajó bal oldalán a napozóhoz vezető keskeny átjárón. A lépcsőn lefelé haladva kinyújtott jobb kezével keresett támaszt a hajó oldalán. Háta és térdei merevek voltak. Ahogy elérte a tágas napozót, szokása szerint rögtön jobbra fordult. Garret lábujjaival megkapaszkodott a napozó szélében. Térdét többször behajlította, és egy nagyot ásított, míg várta, hogy prosztatájának szorítása enyhüljön a hólyagján. Ahogy az öböl másik oldalán elterülő város fényeit bámulta, finom rezgésre lett figyelmes a talpa alatt. Éppen meg akart fordulni, hogy megnézze, mi lehet az, de mielőtt még egy centit is mozdulhatott volna, egy kesztyűs kéz tapadt a szájára. Döbbent sikolyra nyílt a szája, de a kéz megakadályozta, hogy a hang elhagyhassa ajkait. Garret jobb fülében érezte támadójának meleg lélegzetét, aztán a hangját is hallotta. Morgás volt csupán, alig hangosabb a suttogásnál. Teljes testében megborzongott tőle. – Egy hang, és összetöröm a nyakát, mint egy fogpiszkálót.
6. fejezet Teherán, Irán
Ádám Sosan takarítókocsijával befordult a sarkon, és menet közben a lépteit számlálta. Nagy megelégedésére a hosszú, sivár folyosó üres volt. Derékmagasságban megkereste a halvány ceruzajelet a falon, és kinyitotta összecsukható sámliját. A takarítókocsi alá nyúlt, és egy fémdobozt vett elő. Lerántva hátuljáról a zsírpapírt, szabaddá tette az alatta lévő ragacsos felületet. Miután alaposan körülnézett, felmászott a sámlira, és a magasban az eszközt erősen a falra nyomta és rögzítette. Aztán sietősen összehajtotta a sámlit, feltette a takarítókocsi tetejére, és már ott sem volt. Senki sem számított rá, hogy Sosan küldetése sok szempontból máshogy alakul. Mint kém érkezett, a szó legklasszikusabb értelmében. Az volt a feladata, hogy titokban információt gyűjtsön az iszfaháni nukleáris létesítményről. Mindenféle szükségtelen hazardírozást kerülnie kellett. Figyelte, hogy ki mikor megy, és mikor jön. Aktákat kellett készítenie a legfontosabb tudósokról, és ami még fontosabb volt, ki kellett puhatolnia a földalatti centrifugaterem kapacitását. A légierő is előállt egy kéréssel, mintha csak utólag jutott volna eszükbe. Amennyiben lehetőség nyílna rá, szívesen betekintenének a létesítmény terveibe. Végtére is az ő feladatuk lesz majd lerombolni az épületet, és minél jobban tudják, hogy hová kell célozni a bombát, annál több esélyük lesz a sikerre. Sosant szigorúan utasították, hogy körültekintően cselekedjen, ne kapkodjon, és győződjön meg az átadott információ pontosságáról. Ez nem valami gyors, rajtaütésszerű
információ pontosságáról. Ez nem valami gyors, rajtaütésszerű akció volt. A taktikai csapat a Moszadnál úgy tervezte, hogy minimum egy évet kell majd Iránban töltenie. Sosan az egész küldetést megtiszteltetésnek vette, és hazafias kötelességének tudatában fogadta. Minden alkalommal, amikor Irán elmeháborodott elnöke a televízióban azt fejtegette, hogy leghőbb vágya látni, ahogy Izraelt egy atomtámadás pusztítja el, Sosannak eszébe jutott, milyen sok múlik azon, hogy hogyan képes eljátszani a perzsa szerepét. Beleolvadt környezetébe, és tette a dolgát. Vécét pucolt, padlót tisztított, közben pedig nyitva tartotta szemét és fülét. Kezdetben rendkívül elővigyázatos volt. A meglepetésszerű ellenőrzések sem mentek ritkaságszámba, a biztonsági személyzet pedig szokatlanul szigorú volt az újonnan érkezettekkel. A kis szobát, ahol a takarító felszerelését tartotta, az első hónapban kétszer is felforgatták. Ettől aztán Sosan, aki amúgy is körültekintő volt, igyekezett még óvatosabban tevékenykedni. A második hónap után rájött, hogy az őrök nem azért kutatták át a szekrényét, mert kémkedés bizonyítékai után kutattak, egyszerűen csak a felszerelését akarták megdézsmálni. A következő hónapok során Sosan jobban megismerte az őröket, és ezzel párhuzamosan az ő gyanakvásuk is kezdett eloszlani. Végül Sosan hobbija hozta meg a nem várt áttörést. Egész életében szívesen bütykölt mindenféle gépet és elektromos berendezést. Sosan egy nap éppen az őrök pihenőszobáját takarította, amikor véletlenül meghallotta, hogy az emberek a tévé rossz
vétele miatt panaszkodnak. Megkérdezte az őröket, hogy ránézhetne-e a készülékre, ők pedig megengedték. Sosan egy pillanat alatt megtalálta a hibát, és a csavarhúzóval egy-két pillanat alatt megoldotta a problémát. Ez az eset az őrök szemében szinte félistenné tette. Rövid időn belül tévéket, mikrohullámú sütőket és rádiókat szerelt. Tulajdonképpen bármit meg tudott javítani, amiben nyomtatott áramkörök voltak. Gyorsan elterjedt a híre, hogy az új takarító nagyon ügyes. Még Ali Faráháni, a biztonsági szolgálat feje is eljött hozzá. A meleg nyár már a nyakukon volt, Faráháni légkondicionálója pedig elromlott. Sosan elment Faráhánihoz, megtalálta a hibát, megrendelte a pótalkatrészt, és a következő hétvégén ingyen be is szerelte. Faráháni nagyon hálás volt. Megkérdezte, hogy nem tehetne-e érte valamit. Sosan megmutatta a biztonsági főnöknek a raktárhelyiséget, ahol dolgozott. A takarítószerek, seprűk, felmosók és vödrök mellett a szoba tele volt egymásra hajigált, javításra váró háztartási berendezésekkel. Faráháni először dühbe gurult, mert azt hitte, hogy a többi alkalmazott kihasználja a takarítót. Sosan biztosította róla, hogy nem ez a helyzet. Elmondta, hogy neki nincs családja, akikhez hazamehetne. Mind odavesztek a földrengésben. Ez a munka segített neki, hogy a magányos esti órákat elüsse valahogy. Faráhánitól valójában csak engedélyt akart kérni, hogy a műszak után benn maradhasson, és dolgozhasson a berendezéseken. Faráháni nemcsak hogy engedélyt adott, hanem talált neki egy sokkal nagyobb, használaton kívüli raktárhelyiséget a harmadik földalatti
nagyobb, használaton kívüli raktárhelyiséget a harmadik földalatti szinten, ahol berendezhette rögtönzött kis műhelyét. Sosan már akkor is tudta, hogy jelentős áttörést ért el, de arról nem is álmodott, hogy ez az egyetlen mozzanat milyen előnyös következményekkel jár majd a későbbiekben. A következő hónapokban Sosan számos estét és hétvégét töltött a létesítményben. Napközben takarítókocsiját egyik szobából a másikba tologatva bejárta az összes folyosót. Az őrök már csak egy futó pillantást vetettek rá, ahogy jött-ment a szerszámosládáival, áramkörökkel, akkumulátorokkal, vezetékekkel és mindenféle egyéb holmival, amelyekre a műhely felszereléséhez szüksége volt. Sosan ebben az időben ismerkedett meg Cirusz Omidifarral. Omidifar volt az egész létesítmény főmérnöke. Ő gondoskodott arról, hogy minden az előírásoknak megfelelően működjön. Az erőmű, a liftek, a szellőzőrendszer, a vízvezeték, a csatornahálózat, mind Omidifar hatáskörébe tartoztak. Csakúgy, mint Sosan, ő is szeretett barkácsolni. Sosan először nem tulajdonított nagy jelentőséget Omidifarnak, illetve az általa felügyelt dolgoknak. Túlságosan el volt foglalva a tudósok és a nukleáris program megfigyelésével, semhogy megállt volna egy pillanatra, hogy az épület beton- és acélszerkezetét szemügyre vegye. Egy este, amikor meglátogatta Omidifart felszín feletti irodájában, mindez megváltozott. Az asztalon kiterítve feküdt az egész létesítmény terve. Sosannak eszébe jutott a légierő kérése, és azonnal szidni kezdte magát, amiért nem volt nála apró, digitális kamerája. Állt a tervek fölött, és próbált minél több részletet megjegyezni, míg barátja befejezte
és próbált minél több részletet megjegyezni, míg barátja befejezte a telefonbeszélgetést. Amint Omidifar végzett, csatlakozott Sosanhoz az asztalnál és kijelentette: – Lenyűgöző mérnöki munka, ugye? Sosan egyetértett vele. – Úgy tervezték, hogy egymás fölötti hálók rendszereként működjön. – Omidifar átfordította a legfelső oldalt, így a földszint oldalnézeti rajza vált láthatóvá. – A legfelső szint két méter vastag, és hatrétegnyi, keresztben elhelyezett betonvas tartja. Bízunk benne, hogy ha az amerikaiak ledobják a bunkerromboló bombáikat, a védelemnek ez az első vonala megállítja majd őket. Sosan ebben nem volt annyira biztos. Mielőtt átjött volna, elmondták neki, hogy az amerikaiak legjobb katonai mérnökeiket állították rá egy új típusú bunkerromboló bomba kifejlesztésére, amely megbirkózna a feladattal. Sosan a barátjára nézett. – És ha mégsem? Omidifar megvonta a vállát. – A bombáknak még három szinten kellene áthatolniuk. Azok nem olyan vastagok, mint az első, de erre nincs is szükség. Az első szint megállítja vagy lelassítja még a legsúlyosabb bombát is. Ha egy mégis átjutna, még három szinten kellene keresztülhatolnia, melyek mindegyike egy méter vastagságú, vashálóval megerősített betonból készült. Az amerikaiak kizárólag atomfegyver bevetésével tudnák lerombolni, de ilyen meggondolatlanságra sohasem vetemednének. – És mi a helyzet a zsidókkal? – kérdezte Sosan. Az idők
során megtanulta perverz élvezettel játszani a zsidógyűlölő szerepét. A kérdés Omidifart habozásra késztette. Gyakorlatias ember volt, akire nem volt jellemző, hogy antiszemita megjegyzésekkel dobálózzon. – A zsidókban már nem vagyok annyira biztos. Én amellett voltam, hogy az egész építkezést a legnagyobb titokban folytassuk, de a mi vakmerő elnökünk örömét leli ellenségeink hergelésében. Így sikerült kitűnő célponttá tennünk magunkat. Sosan elmosolyodott, és bólintott. Szemei visszatértek a tervekre, és kíváncsi agya munkába lendült. Ezúttal nem mint kém dolgozott, hanem mint valaki, akit végtelenül lenyűgözött a dolgok működése. – És mi tartja ezt a hatalmas súlyt? Omidifar továbblapozott, míg ahhoz az oldalhoz nem ért, amely a létesítmény egy másik keresztmetszetét mutatta. – Tulajdonképpen egy föld alatti felhőkarcolót építettünk. Egy acélváz tartja az egész szerkezetet. Sosanba mintha villám csapott volna. Sohasem engedték, hogy a föld alatti negyedik szintre lépjen, ahol a reaktor és a centrifugák voltak. Azt feltételezte, hogy a felszín alatti kőzetbe vagy az alá helyezték el a berendezéseket. A levegőből a létesítmény egy atomtámadás lehetőségétől eltekintve áthatolhatatlan volt, és néhány ember harcias hozzáállása ellenére Sosan úgy érezte, sem az amerikaiak, sem pedig Izrael nem használna atombombát. Iszfahán több mint egymilliós város volt. Egyik ország sem vetett volna be nukleáris fegyvert ilyen sok civil közelében. Ám ha Sosan ösztönei nem csaltak, légi csapásra nem is lesz szükség. Valami sokkal egyszerűbb is
nem is lesz szükség. Valami sokkal egyszerűbb is összeroppanthatja az egész létesítményt. Ahogy Sosan azon a délutánon a terveket tanulmányozta, különös figyelmet fordított a felhasznált acél méretének a meghatározására. Mire elhagyta Omidifar irodáját, egy új terv kezdett kibontakozni agyában. Sosan készen állt arra, hogy kémből merénylővé váljon. Hónapokkal később Sosant szíven ütötte a dolog iróniája, hogy éppen a World Trade Center ikertornyainak a lerombolása hívta fel a figyelmét a létesítmény gyenge pontjára. A tornyok nem a szeptember tizenegyedike előtti állapotukban jutottak eszébe, amikor még Manhattan déli része fölé magasodtak. De nem is úgy gondolt rájuk, mint néhány hatalmas rakás kőtörmelékre és összecsavarodott acélra. Agya arra az öt másodpercre koncentrált, amikor mindkét épület összeomlott a saját súlya alatt. Aznap éjjel, miután befejezte a munkát, Sosan nem aludt. A tornyok összeomlását, mint egy videofelvételt játszotta vissza a fejében újra meg újra. Tudta, hogy megtalálta a sárkány sebezhető pontját. Gondolatok cikáztak agyában, fejben listát készített azokról a dolgokról, melyekre szüksége lesz, és átgondolta, hogyan fogja majd mindezt becsempészni a létesítmény területére. Aznap éjjel, közel egy fél évvel ezelőtt, az egész terv őrültségnek tűnt, de hát melyik merész tett nem tűnik annak, amikor megszületik. Másnap reggel mindent leírt egy rejtjelezett jelentésben, és a megbeszélt helyen hagyta. Míg TelAviv válaszára várt, valamilyen indokkal visszatért Omidifar irodájába, de ezúttal magával vitte a kameráját is. Két hónapos huzavonába telt, míg a szakértők megvitatták Sosan tervét. A
huzavonába telt, míg a szakértők megvitatták Sosan tervét. A végén az segített a döntéshozásban, hogy a légierő nem volt biztos benne, hogy le tudják rombolni a létesítményt atomfegyver bevetése nélkül. E két hónap alatt Sosan aprólékosan, minden részletre figyelve kidolgozta tervét. Feltérképezte a föld alatti harmadik szint minden rejtett zugát, és minden fellelhető Igerendát lefényképezett. Minden eshetőséget számba vett, minden kérdést mérlegelt, még mielőtt felvetődtek volna. Ez idő alatt kezdett el felhúzni egy álfalat raktárhelyiségének hátuljában. Előre látta, hogy szüksége lesz majd egy helyre, ahol elrejtheti a merénylet végrehajtásához nélkülözhetetlen anyagokat. Sosan számtalan órát töltött egyedül gondolataival. Terve darabkáit igyekezett összeilleszteni. Nem lesz elég, ha csak egykét helyen robbant. A tervnek átfogónak kell lennie, ami egyúttal azt is jelentette, hogy kivitelezéséhez több órára lesz majd szüksége. Robbanótölteteket kell majd elhelyeznie, amelyek vele együtt, végig szem előtt lesznek majd. Minden valószínűség szerint még a legostobább őr is belebotlik valamelyik szerkezetbe. A megoldás akkor jutott eszébe, amikor egy délután a létesítményben rövid áramszünet volt. Sosan ekkor éppen a mosdót takarította a második szinten. A szobában pár másodpercre koromsötét lett, majd felgyulladtak a biztonsági lámpák. Sosan felnézett a közvetlenül a mennyezet alá szerelt négyzet alakú egységekre. A szerkezet két, állítható reflektorból állt, melyeket egy bézs színű, úgy negyvenöt centi hosszú és ugyanolyan széles fémdoboz mellé szereltek. Sosan kilépett a
mosdóból, és végignézett a folyosón. Csak ezen a területen még négy biztonsági lámpát számolt össze. Aznap éjjel lefényképezte a lámpákat, feljegyezte márkájukat és gyári számukat. Másnap reggel informálta a Moszadot, hogy megtalálta a megoldást a problémájukra. Öt héttel később az első tizenkét egységet tartalmazó szállítmány elindult Haifából az indiai Mumbai felé. A vámolás után a szerkezeteket átcsomagolták, és a part mentén elküldték az iráni Chabahar kikötőváros szabadkereskedelmi zónájába. Onnan jutott el a szárazföld belsejébe, Iszfahánba. Ugyanezen az útvonalon további két szállítmány követte az elsőt. Sosan mindennap kiment a létesítmény kapujához motorkerékpárjával, amelynek két nyeregtáskája volt, a hátsó sárhányójára pedig egy régi, műanyag tejesrekeszt erősítettek. A rekesz majdnem mindig tele volt alkatrészekkel. Lassanként az őrök is hozzászoktak a látványhoz. A nyeregtáskákban azonban ott lapult egy-egy hamis biztonsági lámpa. Az egy hónap leforgása alatt az őrök egyetlen alkalommal sem kérték tőle, hogy nyissa ki a táskákat. Számtalan alkalommal próbálta el a tervét. Az izraeli szakértők mindenre gondoltak. C-4-es plasztik robbanóanyag helyett a készülékeket viszonylag új, termobarikus robbanószerrel töltötték meg. Ezek rendkívül jól működtek földalatti körülmények között is: szó szerint elszívták az oxigént, így hatalmas vákuumot idéztek elő. Könnyebb volt a hagyományos anyagoknál, robbanóereje viszont akár háromszor akkora is lehetett. A készülékek pontosan egyazon pillanatban
való felrobbantása azonban újabb problémákat vetett fel. Az egységek gyújtózsinórral való összekötése szóba sem jöhetett. A távirányító segítségével való robbantás sem tűnt praktikusnak. A rádiójel semmiképp sem hatolt volna át a beton- és az acélrengetegen. A problémát úgy oldotta meg, hogy mindegyik szerkezetbe egy nagyon pontos időzítőt szerelt. A robbanás időpontját egy központi távirányító segítségével állította be a raktárhelyiségében, még mielőtt a helyükre vitte volna a huszonhat készüléket. Darabonként három és fél kilót nyomtak. Az összes robbanóanyag súlya kilencvenegy kiló volt. Épületbontó cégek ennél lényegesen nagyobb mennyiségű anyagot használtak, hogy a bontásra ítélt épületekből gondosan elrendezett, apró kupacokat csináljanak. Ez azonban nem szerepelt Sosan céljai között. Ő nem akarta ilyen gondosan lerombolni az épületet, az pedig egyáltalán nem érdekelte, hogyan szállítják majd el a törmeléket. Célja ennél lényegesen egyszerűbb volt. A negyedik és a második szint közötti fő tartópilléreket készült felrobbantani. A szerkezeti egység megbomlása palacsintaeffektust idéz majd elő: a felső három szint egyszerűen ráömlik majd a negyedik tetejére. Ez a hatalmas súly ilyen erővel zuhanva biztosan összezúzza majd a függőleges acéloszlopokat az épület alján. Végül a négy szint egymáson fekszik majd, mint egy palacsintarakás. A centrifugákból és a reaktorból radioaktív hulladék marad csupán. Sosan végigbicegett a folyosón, és az órájára pillantott. Alig harminc perce volt, hogy elhagyja az épületet. Miután a
harminc perce volt, hogy elhagyja az épületet. Miután a készülékeket elhelyezte, már csak annyit kellett tennie, hogy takarítókocsiját visszatolja a raktárhelyiségbe, és felmegy a felső szintre. Amikor felrobbannak a töltetek, elindul a kapu felé, és a fejetlenséget kihasználva, elhagyja majd a létesítményt. Kinyitotta a raktárhelyiség ajtaját, és behúzta maga után a kocsit. Az év jó részében ez az ablaktalan szoba volt a menedéke. Esténként, amikor a létesítmény jobbára üres volt, magára zárta az ajtót, és ledobta az iráni Mosen Norvraste álarcát, és lassanként az izraeli Ádám Sosan vette át az irányítást. Sosan kezdett rájönni, hogy a két ember nem is különbözött egymástól olyan sok mindenben. Ezek voltak a lelkiismeret-furdalás pillanatai. Nyugtalanította azoknak a kedves embereknek a sorsa, akiket megismert, és aggódott, hogy mi lesz majd velük, amikor a létesítmény felrobban. Sosannak bűntudata volt, amiért előrébb hozta a robbanás időpontját. A központ világosan megmondta, hogy azt akarják, hogy a nap közepén robbantson. Nemcsak a létesítményt akarták elpusztítani, hanem egyúttal végezni akartak az iráni atomprogramban részt vevő tudósokkal is. Annál jobb, minél több ember dolgozik a laboratóriumban a robbanás pillanatában. Sosant nem lepte meg az utasítás, hogy annyi kárt okozzon, amennyi csak lehetséges. Maga is kemény ember volt, többször kényszerült már olyan parancsot adni, amely mások számára könyörtelennek tűnhetett. Mégis, mióta megkapta a parancsot, szinte minden éjjel ébren feküdt az ágyában, és azon gondolkozott, hogyan tudná elkerülni a felesleges vérontást. A létesítményben töltött idő alatt összehozta a sors néhány igazán
létesítményben töltött idő alatt összehozta a sors néhány igazán kedves emberrel. Volt persze néhány gyűlölködő antiszemita is, de a legtöbben semmiben sem különböztek izraeli szomszédaitól és kollégáitól. Nem érezte igazságosnak, hogy csak azért kelljen meghalniuk, mert vallási fanatikusok utasításait követték. Imád Mukhtár megjelenése azonban szinte teljesen eloszlatta fenntartásait. Ő volt talán a legelvetemültebb gazember a modern Izrael történetében. Mukhtár lelkén számtalan öngyilkos merénylet, civileket ért bombatámadás és emberrablás száradt. Izraeliek ezreinek vére tapadt a kezéhez. A Hezbollah egyik alapítójaként gátlástalanul küzdött Izrael Állam teljes elpusztításáért. A puszta tény, hogy ellátogatott Iszfahánba, megerősítette Izrael legnagyobb félelmét: Irán kész átadni egyik bombáját egy olyan államok felett álló terrorista csoportnak, amilyen a Hezbollah. Fájdalmas lett volna kihagyni a lehetőséget, amikor épp ez az ember, ennyire kevéssel a robbantás kitűzött időpontja előtt, a létesítményben tartózkodott. Sosan gyorsan körülnézett a szobában. Azon töprengett, vigyen-e magával valamit. A helyiség kipucolása értelmetlen lett volna. Az a néhány dolog, amely megmaradt, biztonságos helyen volt, és a robbanásban úgyis elpusztul majd. Sosan kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy a lift felé tartott, eszébe jutott barátja, Ali Omidifar. Volt egy terve, mellyel távol tarthatta barátját a létesítménytől a robbanás időpontjában. Megnyomta a hívógombot, és arra gondolt, hogy ez az egyetlen emberi dolog, amit hatalmában állt megtenni, hogy enyhítsen valamicskét a pusztulásra ítélt emberek halála felett érzett
bűntudatán. Ahogy az ajtó feltárult, Sosan szemtől szembe találta magát Ali Faráhánival, a létesítmény biztonsági főnökével. Sietett, és igen elgyötörtnek tűnt. Sosan úgy vélte, ennek köze lehet ahhoz a két emberhez, akik mögötte álltak. Sosan gyorsan ellépett az útból, és valami csendes mentegetőzésfélét mormogott. Nem nézett a három férfira, akik kiszálltak a liftből, és a folyosón elindultak Faráháni irodája felé. Sosan belépett a liftbe, és megnyomta a földszint feliratú gombot. Ahogy az ajtó becsukódott, még vetett egy pillantást a folyosóra. Mukhtár tarkójának látványától az arcán uralkodó szolgai arckifejezés széles vigyorrá változott.
7. fejezet Puerto Golfito, Costa Rica Rapp késének hűvös pengéjét Garret csupasz bőréhez szorította, hogy emlékeztesse, igencsak kérdéses, hogy életben marad-e. Rapp inkább egy csepp elégedettséggel, mint megvetéssel azt suttogta: – Már azt hitte, megúszta, ugye? Garret tett egy gyenge kísérletet, hogy kiszabadítsa magát. – Nyugi, Stu. Ha élni akar, pontosan azt teszi, amit mondok.
Felcsillantani Garret előtt a túlélés lehetőségét éppen olyan fontos volt, mint a nyilvánvalóan életveszélyes fenyegetés. A pontos egyensúlyt kellett eltalálnia. Rappnek nem okozott volna gondot a pocakos, politikai kampányhőst egyetlen mozdulattal ártalmatlanná tenni, aznap éjjel azonban a nyers erő, csak mint utolsó lehetőség jöhetett szóba. Még a kés pengéjének pontos helyzetét is mérlegelnie kellett. A pengét lapjával nyomta Garret bőréhez, nehogy akár egy apró karcolást is ejtsen rajta, amelyet a boncolás során esetleg felfedezhetnének majd. Félre akarta vezetni áldozatát, hogy azt tegye, amire utasítja, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, Garretnek el kellett hinnie, hogy túlélheti az elkövetkezendő pár percet. Rapp megszólalt, szája csak pár centire volt Garret fülétől. – A magam részéről azért jöttem, hogy elvágjam a torkát, a hitvány testéből pedig haleledelt csináljak, de a főnököm valamilyen oknál fogva azt gondolja, maga még hasznos lehet. – Rapp várt egy pillanatot, hogy eljusson Garret agyáig a hamis remény ígérete. – A baj csak az, hogy nem nagyon szoktam törődni a parancsokkal. Rapp jobbra fordult, és hirtelen megfordította Garret fejét, hogy a szemébe nézhessen. Látta, hogy összeszűkülnek Garret szemei, ahogy emlékezetében kutatva próbálja felismerni támadóját. A szemek néhány másodpercig így maradtak, majd hirtelen tágra nyíltak a félelemtől. Rapp elmosolyodott. – Bizony, Stu, most már tudja, ki vagyok. Tavaly megpróbált átverni, megetette Tom Richet azzal a szar sztorival, melyet a Times is lehozott. Aztán végül mégsem
a szar sztorival, melyet a Times is lehozott. Aztán végül mégsem egészen úgy sült el, ahogy tervezte, nem igaz? Garret megpróbálta megrázni a fejét. – Csak egyszer fogom elmondani. Meg akarom ölni, és biztos vagyok benne, hogy Kennedy igazgató asszony, annak ellenére, hogy azt mondta, ne tegyem, valahogy majdcsak meg fog nekem bocsátani, mert maga a legnagyobb szararcú politikai manipulátor az egész amerikai történelemben. Szóval, ha menteni akarja a seggét, hagyja abba a hazudozást! Megértettük egymást? Garret behunyta a szemét, és bólintott. – Rendben, térdeljen le, aztán leveszem a kezemet a szájáról, hogy beszélhessünk. – Rapp, anélkül hogy időt adott volna neki a gondolkodásra, a tikfa fedélzet felé nyomta. Amikor a napozó szélén térdelt, előhúzta a kést, és tompa élét Garret torkához tartotta. – Most pedig leveszem a kezem a szájáról. Ha bármilyen hangot kiad, amely hangosabb a suttogásnál, ezzel a pengével fogom átszúrni a gégéjét, és meg sem állok majd egészen a gerincéig. A saját vérében fog megfulladni, és higgyen nekem, az nem valami élvezetes. – Rapp adott neki egy pillanatot, hogy elképzelje a szörnyű kínszenvedést, aztán lassan levette kezét Garret szájáról. A politikai tanácsadó és korábbi elnöki kampányfőnök mély lélegzetet vett, és azt suttogta: – Kérem, ne öljön meg! Nem az én ötletem volt! – A hangja egyre hangosabb lett. – Az az idióta Mark Ross találta ki az egészet. – Csend! – sziszegte Rapp. – Bocsánat! – mondta Garret sokkal halkabban.
– Bocsánat! – mondta Garret sokkal halkabban. – Lehet, hogy nem a maga ötlete volt, de egyetértett vele. Garret habozott egy pillanatig, majd bólintott. – Nemcsak hogy egyetértett vele, de segített a kivitelezésében is. – Én csak parancsokat követtem. – Lószart! Maga nem valami közlegény a frontvonalon, aki parancsokat követ. Maga a politikusok kurvája, aki magasról szarik mindenre azonkívül, hogy az embere nyerjen. Maga vezette a kampányt, és pontosan annyira akarta holtan látni Jillian Rautbortot, mint Ross. – Azért az a nő sem volt egy ártatlan bárány. – Miért? Mert csalta a férjét? – Én csak azt mondom, ha összezárta volna a lábát, ez az egész nem történt volna meg. Rapp bal kezével megragadta Garret haját, és hátrahúzta a fejét. – Ennyi erővel akár csatlakozhatna a tálibokhoz is. Itt ül, és arról papol nekem, hogy a nő megérdemelte a halált, csak mert csalta a férjét? – Nem – kínlódott Garret. – Csak azt mondom, ha magán tartotta volna a bugyiját, az egész el sem kezdődött volna. – És a másik tizennégy ember, aki meghalt? – Az pech volt. – Pech? – sziszegte Rapp. – Elcsal egy elnökválasztást, felrobbant egy konvojt, megöl tizenöt embert, és azzal jön, hogy ez pech? Garret érezte a felgyülemlő haragot Rapp hangjában. –
Helytelen volt. Hibát követtem el. Meg kellett volna állítanom. – Kurvára meg kellett volna állítania, maga kibaszott szociopata! – Rapp elvette a kést Garret nyakától, és visszatette a tokjába. Bal kezével még mindig Garret haját markolva megszólalt: – Ezért fogom most megölni. Mielőtt Garret védekezhetett volna, Rapp balra rántotta. Garret erre hogy egyensúlyát visszanyerje, és bele ne essen a vízbe, jobbra tántorodott. Rapp éppen ezt akarta. Garret lendületét kihasználva irányt változtatott, és a férfi fejét a hajó bal hátsó sarka felé rántotta. Garret halántéka tompa puffanással ütközött az üveggyapot hajótestnek, amitől elkábult. Alig volt öntudatánál, kezei élettelenül lógtak az oldalánál. Rapp elengedte Garret haját, és hátulról a férfi mellkasa köré fonta a kezét. Mély lélegzetet vett, majd fejjel előre átbucskázott Garrettel a napozó peremén. A sötét, hűvös vízbe csobbanva Rapp nyugodt lábtempókkal a lefelé úszott, úgy tűnt, Garret a víztől magához tért. Viaskodni próbált, de próbálkozása reménytelennek bizonyult. Rapp a mellkasa köré kulcsolta karját. Ahogy egyre mélyebbre húzta, Garret először megpróbált Rapp kesztyűs kezébe karmolni, de minthogy nem járt sikerrel, Rapp arca felé nyúlt – a lábain kívül az volt az egyetlen csupasz testrésze. Rapp válaszképpen pár centivel lejjebb csúsztatta a karját, hogy Garrett ne tudjon védekezni. Majd gyorsan a Heimlich-féle műfogást alkalmazta, hogy még több levegőt préseljen ki a férfi tüdejéből. Mindeközben Rapp lábai kérlelhetetlenül továbbhajtották őket, egyre távolabb attól, amire Garretnek a
továbbhajtották őket, egyre távolabb attól, amire Garretnek a legnagyobb szüksége lett volna – az oxigéntől. Garret rángatózni kezdett, lábaival pedig hevesen kapálózott. Rapp behunyva tartotta szemét, és egyre mélyebbre vitte mindkettejüket. Tempói számából ítélve úgy hat-hét méter mélyen lehettek. Ez jóval több volt a kelleténél. Garret tüdeje már lángolt, úgy érezte, mintha az egész mellkasa fel akarna robbanni. Rapp megállt, hagyta, hogy vízszintes helyzetbe kerüljenek, majd kiengedett egy kevés levegőt a tüdejéből. Kevesebb, mint fél perce lehettek a víz alatt, de Rapp tudta, hogy Garret már a végét járja. A mozdulatai mind erejüket, mind gyakoriságukat tekintve egyre csökkentek. Rapp lazított egy kicsit a szorításán, hogy ellenőrizze, Garret nem csak tetteti-e magát. A kezei ernyedten lógtak. Rapp kinyitotta a szemét, és felnézett a felszín felől derengő halvány fényre. Elengedte Garretet, és a hajánál fogva megragadta. Ha a férfi életben lett volna, ekkor tört volna a felszín felé. De nem tette. Csak lebegett Rapp előtt, sötét körvonala kirajzolódott az alig valamivel világosabb háttér előtt. Rapp Garret vállára tette a kezét, még lejjebb nyomta, aztán elindult a felszín felé. Rapp látta a hajó sötét fenekét, és menet közben apró légbuborékokat eregetve a keskeny orr-rész felé tartott. Tíz másodperccel később csendben elérte a felszínt, kifújta a maradék levegőt, majd két mélyet lélegzett. Szíve elég gyorsan dobogott. Szívverésétől és a fülébe ment víztől alig hallott valamit. Egyre mélyebbeket lélegezve csendben lebegett a víz felszínén. Csak a feje volt a felszín felett. A szívverése gyorsan lecsillapodott, füleiből pedig kirázta a vizet. Figyelt, hogy Garret
lecsillapodott, füleiből pedig kirázta a vizet. Figyelt, hogy Garret felesége nem ébredt-e fel véletlenül, de semmilyen erre utaló hangot nem hallott. Egy újabb perc elteltével a horgonykötélről leakasztotta zsákját, és elindult a part felé. Ha szerencséje van, délre Washingtonban lehet.
8. fejezet Iszfahán, nukleáris létesítmény A reggel nagyobb része civakodással telt. Asani számára olyan volt az egész, mint egy hosszú autóút tizenéves lányaival. Imád Mukhtár jelenlétében a legtöbb ember halálra rémült. A keményvonalasokkal való szoros kapcsolata és az erőszakra való hajlama miatt tanácsos volt inkább messzire elkerülni. Faráháni, ostobaságból vagy meggyőződésből, úgy döntött, hibáiból semmit sem ismer el. Míg Mukhtár egy kiképzőtiszt könyörtelenségével sorra rámutatott a létesítmény hiányosságaira, Faráháni úgy védekezett, mint egy megbántott művész. Gyorsan elegük lett egymásból, egyre durvábban beszéltek, Asani pedig titokban arra vágyakozott, hogy bár hívnák fel a minisztériumból valami vészhelyzet miatt, amely azonnali figyelmet követelne. Asani Faráháni irodájában a falnak támaszkodva nézte, ahogy Mukhtár megjelölte az aktákat, amelyeket át akart nézni.
ahogy Mukhtár megjelölte az aktákat, amelyeket át akart nézni. Faráháni meggyújtott egy cigarettát, kifújta a füstöt, és megrázta a fejét. – Jól ismerem azt az embert. Sohasem árulná el a forradalmat. Asani még sohasem látta Faráhánit ennyire makacsnak. Az elmúlt hónapok során talán elege lett a teheráni látogatókból, akik minden lépését megkérdőjelezték. Mukhtár azonban nem valami ostoba aktakukac volt, aki magát akarta fedezni. Még tizennégy sem volt, amikor csatlakozott a Force 17 nevű palesztin terrorista csoporthoz. Húszéves korára ő is rájött, hogy Jasszer Arafat egy korrupt megalomániás, és otthagyta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet. Megalakított egy akkoriban kevésbé ismert csoportot Iszlám Dzsihád néven, amelynek végül a Hezbollah is a létét köszönhette. A következő évben átrajzolta a Közel-Kelet térképét: személy- és teherautókba rejtett bombákkal felrobbantotta az amerikai nagykövetséget, a haditengerészet laktanyáját és a francia kaszárnyát Bejrútban. E három hajmeresztő támadás után emberrablási hullámot indítottak, amely az évtized hátralevő részében lekötötte a nemzetközi politikai színtér figyelmét. Mukhtár a tettek embere volt, aki nem riadt vissza az erőszaktól. Nem habozott megölni mindazokat, akik nem osztották meglehetősen szélsőséges véleményét a dzsihádról. Még ha azok történetesen szintén muzulmánok voltak is. – Megmérgezték a három legfontosabb kutatóját – vádaskodott Mukhtár. – A létesítmény területén sehol sem bukkantak méreg
nyomára – vágott vissza Faráháni. – Mit gondol, ki mérgezte meg őket? – Biztos, hogy a zsidó kutyák keze volt a dologban, de minthogy a gyilkosság nem a létesítményben történt, a nyomozás nem tartozott a hatáskörömbe. – Faráháni megfordult, és Asanira nézett. – Ha tudni akarja, ki ölte meg őket, kérdezze inkább Azádot. – Tudom, ki ölte meg őket! – mondta Mukhtár majdnem kiabálva. – Csak azt próbálom valahogyan beleverni az ostoba fejébe, hogy az országban zsidó kémek tevékenykednek. Már jó ideje szaglásznak. Azért éppen ezt a három kutatót választották, mert tudták, hogy ők viszik az urándúsítási programot a vállukon. – Bárki eljuthat erre a következtetésre. Ezt nem vitatom. De azokat az embereket az egyetemen mérgezték meg, nem pedig itt. Itt nincsenek zsidó kémek. Ez elképzelhetetlen lenne. – Beszélni akarok ezzel az emberrel – mondta Mukhtár kezében egy személyi aktát tartva. Faráháni felegyenesedett. – Az a férfi megkérdőjelezhetetlenül tisztességes családból származik – mondta. Asani figyelte, ahogy Mukhtár keze ökölbe szorul, és orrlyukai kitágulnak. A hírszerzési miniszter hirtelen mindent megértett. Csodálkozott rajta, hogy korábban ez elkerülte a figyelmét. Faráháni egy igen büszke perzsa családból származott, melynek családfája visszanyúlt egészen Perzsia dinasztikus gyökeréig. Egy rendkívül vallásos családból, amely előre látta,
hogy a sah el fogja veszíteni trónját, és amely, hogy mentse magát, befolyásával Khomeini ajatollahot és a felkelőket támogatta. Faráháni nagyon büszke volt perzsa származására, és nem tűrte, hogy egy olyan palesztin korcs, mint Mukhtár, utasítgassa. Asani egy szempillantás alatt felmérte, mi sülhet ki ebből. Ha Mukhtár akár csak egy kicsit is, de megérzi, hogy a nagy, perzsa orrát fennhordó Faráháni mennyire lenézi őt, akkor itt kő kövön nem marad, Faráháni pedig jó eséllyel holtan vagy maradandó károsodásokkal végzi majd. Faráháni bátyja a Legfelsőbb Tanácsban rendkívüli módon fel fog háborodni, Mukhtár azonban túl értékes ahhoz, hogy megbüntessék, így inkább visszaküldik majd Libanonba a frontvonalba. Nagyhatalmú emberek tudni akarják majd, hogy Asani miért nem avatkozott közbe, mielőtt a dolgok elfajultak volna. Bármennyire kecsegtetőnek is tűnt a gondolat, hogy hagyja az eseményeket kibontakozni, Asani mégis úgy döntött, hogy ez hosszú távon csak komplikálná a dolgokat. Asani ellökte magát a faltól. – Ismerem azt a férfit, akire kíváncsi. Valóban jó családból származik, pontosan ezért kellene beszélnünk vele. Faráháni zavarodott, majdnem sértett pillantás vetett Asanira. – Őszintén fog beszélni – mondta Asani. – Ha látott valakit, vagy gyanakszik valakire, el fogja mondani. Faráháni habozott egy pillanatig, aztán rábólintott. – Rendben – jelentette ki Mukhtár. – Hol találjuk? Asani az órájára pillantott. Dél felé járt. – Miért nem küldi
Asani az órájára pillantott. Dél felé járt. – Miért nem küldi érte az embereit? Kísértesse az étkezőbe. – Asani esélyt sem adott Faráháninak, hogy vitatkozzon. Kinyitotta az iroda ajtaját. – A liftnél várom magukat. Mukhtár másodpercekkel később csatlakozott hozzá a folyosón. Mikor a hírszerzési miniszter mellé ért, megszólalt. – Idióta. – Keményen dolgozik – vonta meg a vállát Asani. – Ha maguknak csak ez kell, miért nem ökröket alkalmaznak? – Imád – sóhajtott fel Asani –, a minisztériumon kívül nem hozhatok személyi döntéseket. – Pedig kellene. – Más dolgok is vannak a háttérben, és bár nem ő a legélesebb eszű ember a kormányban, kétségtelen, hogy nem lehet megvesztegetni. – Túlságosan is szereti ezeket az embereket. Túl könnyű rászedni. – Nem hinném, hogy ezek közül bármelyik is számítana. – Ezzel meg mit akar mondani? – Túl sok mindent szellőztettünk meg a programról. Az amerikaiak megtudták, hogy a natanzi létesítmény csak álca. Több millió dollárt fektettünk egy állétesítménybe, hogy ha egyszer mégis támadnának, inkább azt a távoli helyet vegyék célba, ahol a reaktort feltételezik. A létesítmény közvetlen közelében nem lakik senki sem. Az amerikaiak bekapták volna a csalit, és nem törődtek volna az iszfaháni létesítménnyel. – Tudják, hogy Natanz csak álca? – Mukhtár hangjából
– Tudják, hogy Natanz csak álca? – Mukhtár hangjából nyilvánvalóan kiderült, hogy a hír újdonság számára. – Megtudták, és mostanra már számukra és az izraeliek számára is világos, hogy mindent egy lapra tettünk fel. – Nem hiszem, hogy támadni fognak. Legalábbis nem a levegőből. Ami a nemzetközi közhangulatot illeti, már így is rezeg a léc. Asani habozott, hogy kimondja-e, amit gondol, de valamiképp állást akart foglalni. – Egy évvel ezelőtt egyetértettem volna magával. – És mi változott? Elérték a liftet, és szembefordultak egymással. Nagyjából egyforma magasak voltak, de Asani nyúlánk, Mukhtár pedig inkább szögletes testalkatú volt. – A barátunk kissé túlságosan bőbeszédűen ecsetelte, hogyan akarja Izraelt eltörölni a föld színéről – suttogta Asani, mintha összeesküvésre készülne. – Maga nem ért egyet vele? – kérdezte Mukhtár gyanakodva. – Azt nem mondtam. Csak nem tartom bölcs lépésnek fenyegetőzni, amikor még nem tudjuk beváltani a fenyegetést. Mukhtár alig észrevehetően bólintott. – A múltat nem lehet megváltoztatni. Most az a legfontosabb, hogy ezt a létesítményt biztonságban tudhassuk, és nem hiszem, hogy ez a féleszű képes megoldani a feladatot. Asani inkább ki akart maradni ebből a zavaros helyzetből. – Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy nem támadnak légi úton. Egy B-2-es bombázó simán beléphet a légterünkbe,
anélkül hogy tudomást szereznénk róla. Négy és fél kilométer magasban repülnek, és több mint tizennyolcezer kilós terhet tudnak szállítani. Semmi kétségem sincs afelől, hogy az amerikaiak kifejlesztettek egy olyan fegyvert, amely képes áthatolni a létesítmény minden falán. – Ahhoz atomfegyvert kellene használniuk – rázta meg Mukhtár a fejét. – Azt pedig nem tennék meg. Egyébként én nem is az amerikaiaktól tartok Az ő kezüket megköti a zűrzavar, melyet Irakban okoztak. Az európai szövetségeseik sem mennének bele egy ilyen akcióba. Inkább a zsidók miatt aggódom, az amerikaiak nem fogják csak úgy kölcsönadni az egyik B-2-esüket. – Akkor hogyan állíthatnának meg minket a zsidók? – A kézenfekvő válasz az lenne, hogy tovább folytatják a zaklatásunkat. Ha kell, még több kutatót tesznek majd el láb alól, ezzel azonban csak lelassítanak minket. Végül meg fogják próbálni elpusztítani a létesítményt. A kérdés csak az, hogyan. Asani nem törődött különösebben Mukhtárral. Áradt belőle az erőszak, amitől civilizált körökben nem volt éppen közkedvelt, ugyanakkor azonban figyelmen kívül sem lehetett hagyni. Sikereket ért el ott, ahol az államok tehetetlenek voltak. Az évek során az izraeli célpontok ellen indított öngyilkos merényletek és rakétatámadások vezettek oda, hogy a zsidók végül úgy határoztak, feladnak valamennyit területi követelésükből. És ezt nem az ENSZ érte el szankciók kilátásba helyezésével. Nem is Egyiptom, Szíria, Jordánia, vagy valamelyik másik arab szomszéd a háborúval való fenyegetőzéssel. Azzal
másik arab szomszéd a háborúval való fenyegetőzéssel. Azzal már túl sokszor kísérleteztek, a zsidókat pedig meglehetősen nehéz kilakoltatni arról az apró, terméketlen földdarabról. Mukhtár harcos volt, és megvolt az a hátborzongató képessége, hogy előre látta ellenfeleinek következő lépését. Asani éppen megszólalt volna, amikor Faráháni azzal szakította félbe őket, hogy a tudós, akivel beszélni akartak, éppen az étkezőben ebédel. A tágas lift ajtaja kinyílt. Asani intett Mukhtárnak, hogy menjen ő előre. A Hezbollah vezetője habozott, vágott egy önkéntelen grimaszt, majd belépett az acéldobozba. Asani újult érdeklődéssel tanulmányozta viselkedését. Ő is belépett a liftbe a férfi után, és a távolabbi falhoz ment, ahol Mukhtár szorongva állt a sarokban. Asani észrevette, hogy a Hezbollah feje nem szereti a zárt helyeket. Amint az ajtó becsukódott, figyelte, ahogy Mukhtár behunyja a szemét, és magában mormol valamit. Asani elraktározta fejében az információt. A lift megrázkódott, és nagyon lassan elindult. Asani a számokat nézte az ajtó felett, és a távolba révedve megszólalt. – Damien Chaussepied. – Kicsoda? – vetette oda Mukhtár. – Damien Chaussepied. Hallott már róla? – Nem. – Francia vállalkozó volt, az Osirak reaktornál dolgozott Irakban, még 1981-ben. – És hogy jön ő most ide? – Kiderült róla, hogy izraeli kém. Jelzőfényeket helyezett el mindenhová a létesítményben, hogy az izraeli pilóták tudják,
mindenhová a létesítményben, hogy az izraeli pilóták tudják, hová kell dobniuk a bombát. – És az izraeliek megölték – tette hozzá gúnyosan Faráháni. – Ők így bánnak a kémeikkel. Asani tudomást sem vett a biztonsági szolgálat vezetőjéről. Mukhtárra koncentrált. – Állítólag meghalt a légitámadás során. – Állítólag? – Az irakiak és a franciák ezt állítják. Én sohasem hittem el. – Miért? – Az évek során kiszivárgott információ arra utal, hogy a francia DGSE együtt dolgozott a Moszaddal ebben az ügyben. – Ez tipikus cionista propagandaszöveg – gúnyolódott Faráháni. Mukhtár szintén figyelmen kívül hagyta Faráhánit. – Azt mondja, meghalt a légi csapás során? – kérdezte. – Ők ezt állítják. – Megtalálták a testét? – Testrészeket találtak. A létesítményben jelentős kár keletkezett. – És maga azt hiszi, hogy a franciák kettős játékot játszottak. Asani bólintott. – Milliókat kaptak, hogy felépítsék a létesítményt, aztán pedig segítettek az izraelieknek lerombolni. – Ez csak spekuláció – felelte Faráháni. – Feltételezés – hangsúlyozta Asani. – Olyan információk alapján, melyről magának nincs tudomása. Faráháni arcára rosszalló kifejezés ült. – Látom, kételkedik. Hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést.
Maga megbízik az orosz barátainkban, aki segítenek kidolgozni az atomprogramunkat? – Igen. Mukhtár hangosan felnevetett. – Akkor maga egy őrült. Az oroszok rosszabbak még a szaúdiaknál is. A saját gyerekeiket is eladnák, ha elég pénzt kínálnának nekik. Asani meg akart szólalni. A saját oroszokkal kapcsolatos anekdotáját készült elmondani, de a szavak sohasem hagyták el ajkait. Valami rossz történt éppen abban a pillanatban, és bár Asani akkor még nem tudta, mi az, biztos volt benne, hogy nem jelent jót. Az egész morajló zajjal kezdődött. Úgy tűnt, valahonnan alóluk jön. Asani először azt hitte, hogy a kissé fojtott hang forrása távolabb lehet, de reményét gyorsan eloszlatta egy sokkal hangosabb és intenzívebb robbanás. A lift megrázkódott, a fények vibráltak, és Asani megrettenve érezte, hogy valami a lift ajtaja felé húzza. Ugyanaz az erő a levegőt is kiszívta a fülkéből. Egy pillanatra megállt az idő, ahogy a három ember döbbent arccal meredt egymásra, aztán egymás után elkezdtek levegő után kapkodni. Miközben a legégetőbb szükségletük kielégítésén, tüdejük oxigénnel való megtöltésén fáradoztak, a viszonylag kicsi felvonót egy sokkal erősebb második robbanás rázta meg. A lift egyszerre hirtelen kilőtt felfelé, egy pillanatra megállt a levegőben, majd visszazuhant. A biztonsági kábel megfeszült, és a fülke hirtelen megállt. A lendület mindhármukat a földre taszította. A fények megint vibrálni kezdtek, de végül égve maradtak.
maradtak. Asani az oldalára gurult, és a földön Mukhtárral találta magát szemben. A terrorista szemei tágra nyíltak a félelemtől. Asani továbbra is visszatartotta a lélegzetét, és az ajtó felé nézett. Sziszegő zajt hallottak, ahogy a levegő visszaáramlott a fülkébe. Égett szaga volt, de be lehetett lélegezni. Faráháni feltérdelt, és a kezelőpanel felé nyúlt. – Ki kell jutnunk innen. A liftaknákra céloztak. Mukhtár levegőért kapkodva kérdezte: – Mi történt? – Az amerikaiak a szellőzőcsatornán és a liftaknán keresztül támadnak. Asani fél térdre ereszkedett. Érezte, hogy a lift újra megmozdul. Tisztában volt az amerikaiak stratégiájával: lézerirányítású bunkerromboló bombáikat a szellőzőaknákon keresztül próbálják célba juttatni. Ennek tudatában különleges óvintézkedéseket tettek, hogy az ilyen támadásokat megakadályozzák. Egyetlen csővezeték vagy akna sem vezetett a felszínről egyenesen a legalsó szintig, ahol a reaktor volt. Emellett a felszínen minden liftaknát extra védelemmel láttak el. Faráháni ujjaival próbálta szétfeszíteni az ajtót, míg Mukhtár öklével az ajtónyitó gombot verte. Asani fél térdre emelkedett. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne elhagyni a viszonylagos biztonságot nyújtó fülkét. Amit az imént átéltek, az kétségtelenül a légi csapás első hulláma volt, melyet nyilván újabbak követnek majd. Hirtelen vészjósló hang törte meg a csöndet, melynek hatására Asani ösztönösen összekuporodott. Először mély, morgó zajt hallott. A hang ereje és magassága folyamatosan emelkedett. Majdnem olyan volt,
és magassága folyamatosan emelkedett. Majdnem olyan volt, mint amilyet egy óriási állat adna ki, mielőtt kilehelné a lelkét. A morgáshoz hangos ropogás társult. A lift még egyszer megremegett. Faráháni elveszítette az egyensúlyát, Mukhtárnak esett, és a sarokba lökte őt. Asani számára az imént hallott zaj furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni. A lift ajtaja hirtelen kinyílt. A fél térdén egyensúlyozó minisztert felfoghatatlan látvány fogadta. Minthogy az egész délelőttöt a földfelszín alatt töltötte, az utolsó, amire számított, az a kék ég látványa volt. Mindig is azt feltételezték, hogy az amerikaiak az éj leple alatt támadnak majd. A robbanások közepette teljesen elveszítette időérzékét. Kis késéssel eszébe jutott, hogy valami más sem stimmel. Akár nappal, akár éjszaka van odakint, az eget semmilyen körülmények között sem láthatta volna. A földszinti folyosó mennyezetének kellett volna fölötte lennie. Mukhtár lelökte magáról Faráhánit az addigra teljesen nyitva álló ajtó felé. Asani felállt, és tétován lépett egyet előre. Az agya még mindig azt mondta neki, hogy valami nincs rendjén. Gondolatai újra meg újra visszatértek a szörnyű, sivító hanghoz. Az ajtón túl a hatalmas porfelhő úgy borított be mindent, mint az óceán felszínét a felette lebegő köd. Asani agyában megszólaltak a vészcsengők, ahogy rádöbbent, mi történt valójában. Egyszer korábban, egy iraki olajfúró torony elleni titkos rajtaütés alkalmával már hallotta ezt a sivító hangot. A robbanás ereje alatt csavarodó acél összeroppanásának zaja volt. Faráháni kirontott a liftből, és rögtön lezuhant. Halálsikolya
visszhangzott a mélyből. Mukhtár már a sarkában volt. A következő pillanatban Asani ösztönösen, nem pedig megfontolt döntés alapján cselekedett. Karja előrelendült, és hátulról megragadta Mukhtár ingét. A férfi egy másodpercig a felvonó széle felett lógott, egyik lába még biztonságban, a lift padlóján, a másik pedig már a biztos halált jelentő mélység felett. Asani lassan visszahúzta Mukhtárt a liftbe. Rögtön tudta, hogy mekkora lehetőséget szalasztott el. És ha csak sejtette volna, mekkora gondot okoz majd számára Mukhtár az elkövetkező hetekben, akkor és ott a halálba taszította volna.
9. fejezet Atlanta, Georgia Rapp kibámult a Gulfstream 5-ös ablakán. A futómű ajtaja tompa puffanással bezárult. Rivera feléje nyúlt, és megfogta a kezét. Rapp ezt jó jelnek tekintette, mivel a nő a délelőtt folyamán mintha megnémult volna. Rapp sohasem volt valami jó a párkapcsolatok kezelésében. Biztos volt benne, hogy egy pszichológus pár percen belül rájönne, hogy mi a baja. Lehet, hogy még annyi idő sem kellene. Az apja szívrohamban halt meg, amikor Rapp még fiatal volt, a középiskolai szerelme a Pan Am gépe elleni lockerbie-i merénylet áldozata volt, a feleségét pedig
két éve gyilkolták meg. Ha ehhez még hozzávesszük vele született bizalmatlanságát is, olyan ember képe rajzolódott ki, aki számára nyilvánvalóan az agglegénysors a legmegfelelőbb életforma. Rapp realista volt, így vigasztalhatta volna a tudat, hogy jobb neki egyedül. De nem ez volt a helyzet. Űr tátongott ott, ahol az életének kellett volna lennie. Kezdett belefáradni az egyedüllétbe. Nem a munka fárasztotta, abba még mindig hihetetlen szenvedéllyel vetette bele magát. Inkább az, amit a munkája tett a magánéletével. Rivera reménysugarat jelentett a számára. Latin temperamentuma átütött még a legjelentéktelenebb dolgokon is, de amikor kellett, tudta, hol a határ, és ami még ennél is fontosabb, tudta, hogy mi a kötelessége, és tudott áldozatot hozni. Ez az, amit Anna sohasem értett meg. A felesége mindig tudni akarta, hogy miért tette, amit tett, teljesen azonban sohasem avathatta be. Hogyan is tehette volna? Anna riporter volt, ő pedig CIA-ügynök. Alapjában véve hitt abban, hogy a médiának jogában áll mindenről értesülnie, amit a kormány tesz. Ha a házasságkötésük előtt tesztelték volna, hogy összeillenek-e, csúnyán megbuktak volna. De persze ez sem rettentette volna el őket az esküvőtől. Őrülten szerelmesek voltak, és nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne vágyott volna rá, hogy újra a karjaiban tarthassa. – Mire gondolsz? Rivera szavai, mintha pofon ütötték volna, visszarántották a jelenbe. Lassan a nő felé fordult, akivel alig egy nappal azelőtt szeretkezett, és belenézett a karamellszínű szemekbe. Bármilyen
gyenge volt is a párkapcsolatok kezelésében, annyira azért nem volt hülye, hogy bevallja, halott feleségére gondolt. – Csak azon tűnődtem, mit akarnak tőlem Atlantában. Rapp a főnökére, a CIA igazgatójára, Irene Kennedyre célzott. Ő hívta fel, és ő irányíttatta át a gépüket a Mexikói-öböl felett. – Nem mondta el, hogy mi történt? – Csak annyit mondott, hogy az elnök beszélni akar velem. Rivera ideges lett. – Csak nem… – Nem – rázta meg Rapp a fejét. Tudta, hogy mit akart mondani. Az elnök semmit sem tudott arról, hogy Garret milyen szerepet játszott felesége halálában. Rivera egy percig kibámult Rapp mellett az ablakon, aztán lassan a férfi felé fordította tekintetét. Megszorította a kezét. – Azt akarom, hogy tudd, megértem, hogy miért tetted, amit tegnap éjjel tettél, és hogy nem haragszom rád – mondta. Rapp meglepődött. – Tényleg? Kevéssel hajnali négy óra előtt ért vissza a strandra, ahol Rivera már várt rá. A fasornál ült, kezében a rádióval, úgy tűnt, aggódott. Rapp kijött a vízből, végigment a puha homokon. Nem tudta, mire számítson, de majdnem biztos volt benne, hogy a nő nem lesz boldog. Egy pillanatig még azon is elgondolkodott, hogy esetleg hazudik neki. Minthogy az volt a terv, hogy Garretet a második éjszaka ölik majd meg, mondhatta volna, hogy csak felderítő úton járt. Erre a hazugságra azonban hamar fény derült volna. Garret felesége, ahogy felkel, bejelenti majd a férfi
volna. Garret felesége, ahogy felkel, bejelenti majd a férfi eltűnését. El kellett hagyniuk az országot, még mielőtt a rendőrség szimatolni kezdett volna. Rapp odament hozzá, és kinyújtotta a kezét. A nő megragadta, és felhúzta magát álló helyzetbe. Egy hosszú pillanatig Rapp szemébe nézett, majd megkérdezte: – Megölted, ugye? Rapp habozott egy pillanatig. – Igen – felelte. Rivera még nézte egy darabig, aztán bólintott, és teljesen hétköznapi hangon válaszolt: – Akkor pakoljunk, és tűnjünk el innen. Rapp nagyobb balhéra számított. Követte a nőt a házba. Biztos volt benne, hogy a faggatózás csak későbbre maradt. Mialatt Rivera elkezdte kipucolni a helyet, Rapp felhívta a pilótát, hogy készítse elő a gépet. Kevesebb, mint egy óra alatt mindent rendbe tettek. A keleti égbolt már kezdett derengeni, amikor bedobta a csomagokat a bérelt Toyota FJ Cruiser hátsó ülésére, és bezárta a házat. Puerto Golfitóba egy bérelt, kormányzati géppel érkeztek. Ezeket egykori katonai pilóták vezették, akik elég pénzt kaptak, hogy befogják a szájukat. Rapp nem is aggódott az út miatt. Ő és Rivera Golfito kis repterén szálltak le, ahol vám és bevándorlási ellenőrzés szinte nem is létezett. Egy előretolt egység megszerezte a házat és a kocsit. Az egyetlen nehézséget az a rengeteg ingatlanügynök jelentette, akik potenciális vevők után kutatva a repülőtéren lógtak. Az ingatlanüzlet felvirágzása végül elérte Costa Rica távoli, déli részét is. Sok amerikai telepedett le errefelé szerencsét próbálni. Nem volt szokatlan,
telepedett le errefelé szerencsét próbálni. Nem volt szokatlan, hogy magángépek szálljanak le a reptéren, de annyira azért gyakori sem, hogy ne szúrjon szemet. Megvolt az esélye, hogy egy agresszív riporter megpróbálja lenyomozni őket, de ő sem jutott volna messzire. Rapp és Rivera mexikói útlevéllel utaztak. Már reggel hét óra előtt a gépen ültek, és észak felé tartottak. Pár órával később leszálltak Cancúnban, egy magánhangárba gurultak, ahol gépet és személyazonosságot váltottak. Ezúttal egy nashville-i házaspár, Bob és Susan Luther voltak. A következő állomás Houston lett volna, de nem sokkal a felszállás után Langley-ből hívták őket. Nem volt biztonságos a vonal, így Rapp főnöke nem ment bele a részletekbe, csak annyit mondott, hogy az elnök halaszthatatlan ügyben szeretné a tanácsát kérni. Kennedy az elnökkel volt Atlantában, és ebéd után készültek visszatérni Washingtonba. Rivera az út jó része alatt csendben volt. Beletemetkezett egy könyvbe, és jobbára tudomást sem vett Rappről. Ehhez képest a férfi jó jelnek tekintette, hogy a nő azt mondta, érti, miért akarta ő maga elintézni Garretet. – Nagyon jól végzed a dolgod – mondta Rivera. – Néha ez megrémiszt, de most nem erről van szó. Sokszor átbeszéltük a dolgot, és mindennek tökéletesen kellett mennie. Bármennyire is szerettem volna megfojtani azt a szemétládát, butaság volt azt gondolnom, hogy én csinálhatom meg. – Köszönöm, örülök, hogy megérted. – Most te jössz. – Én?
– Egy bocsánatkéréssel. – Rivera hátrasimította fényes, fekete haját, és a férfihoz fordult ültében. – Gyerünk, hadd halljam! – mondta mosolyogva. – Mit? – A bocsánatkérést, amiért nem mondtad el, hogy mire készülsz. – Én… – hebegte Rapp. – Azt gondoltad, jobb, ha te csinálod, és tartottál tőle, hogyan reagálok majd, ezért leitattál, ágyba vittél, aztán kisurrantál, hogy elvégezd a munkát egyedül. – Ez nem teljesen igaz. – Rapp kényelmetlenül fészkelődött az ülésben. – Nem terveztem… – Dehogynem – szakította félbe Rivera. – Lehet, hogy nem akarod bevallani, de ez jár a fejedben, mióta csak elkezdtük tervezni az akciót. Nekem pedig nincs semmi bajom azzal, hogy így döntöttél. – Nem lettél volna ideges? Nem vitatkoztál volna? – Lehet, hogy igen, de végül tiszteletben tartottam volna a döntésedet. Rapp hitetlenkedve nevetett fel. – Szóval szerinted ez jobb volt így? – vetett feléje Rivera egy fenyegető oldalpillantást. – A társad vagyok. Én vagyok az erősítés. Ha valami balul sül el, nekem kellene kihúzni téged a szarból. De szerinted ki tudlak húzni, ha alszom? – Bekapcsolva hagytam a rádiót. Ha úgy alakult volna, hívtalak volna. Rivera visszahúzta, majd karba tette a kezét. – Csak azt ne
Rivera visszahúzta, majd karba tette a kezét. – Csak azt ne mondd, hogy te is olyan fickó vagy, aki egy nővel szemben sohasem látja be, ha tévedett. – Egyáltalán nem erről van szó. – Akkor miről? Már mondtam. Tiszteletben tartom a döntésedet, hogy kezedbe vetted az irányítást. Csak azt várom, hogy elismerd, be kellett volna avatnod. – Rendben… be kellett volna, hogy avassalak. – Nem is volt olyan nehéz, ugye? – mosolyodott el Rivera. – De. Ha őszinte akarok lenni, az volt. Rivera mosolyogva fölé hajolt, és megcsókolta. – Tudom, ki vagy, Mitch. És nem akarlak megváltoztatni. Vagy legalábbis nem nagyon. Talán csak egy kicsit finomítanék pár dolgon.
10. fejezet Az atlantai nemzetközi repülőtér a világ egyik legforgalmasabb légikikötője, és a kifutópálya egy eldugott szegletében álló 747-esnek köszönhetően, jelenleg ez számított a legjobban őrzöttnek is. Az elnöki konvoj miatt nemcsak a földi, hanem a légi közlekedést is megállítják. Az autókból, limuzinokból, SUV-okból, minibuszokból és motorokból álló karaván úgy száguldott a kifutópálya betonján, mintha attól féltek volna, hogy lekésik a gépet. Ugyan nem ez volt a helyzet, de akik az elnök és a kísérői utaztatásáért feleltek, jól tudták, hogy minden perc pénzbe kerül. A titkosszolgálat szorosan együttműködött a helyi hivatalokkal és hatóságokkal, hogy
együttműködött a helyi hivatalokkal és hatóságokkal, hogy minden gördülékenyen menjen. Tisztában voltak vele, hogy a folyamatosan egyik helyről a másikra utazgató elnökök korában, egy látogatásnak milyen negatív gazdasági hatása van egy repülőtérre. Ha egy nagyobb csomópontot, mint amilyen Atlanta is, harminc percre lezárnak, az egy egész régió légi közlekedését visszaveti, milliós kárt okozva a légitársaságoknak, nem is beszélve az utasok időveszteségéről. Mindezeket figyelembe véve a 89-és Légiszállító Ezred és a titkosszolgálat mindent megtett, hogy a gép indulásra készen álljon, mire az elnök beszáll. A riportereket már ideszállították az Ebenezer baptista templomtól, ahol az elnök ismertette valláspolitikai elképzeléseit. A riporterek már felszálltak a gép farkához közelebb eső lépcsőn, helyet foglaltak, és az indulásra várakoztak. A személyzet elvégezte a felszállás előtt szükséges ellenőrzéseket, és a négy General Electric hajtómű is útra készen zúgott. Ahogy a kék-fehér Boeing 747-200B típusú óriásgéphez közeledtek, a járművek kezdtek kiválni a konvojból. Rendes körülmények között a lépcső előtt magas rangú tisztségviselők sora fogadta volna az elnököt, de mivel sietniük kellett, ezt lemondták. Ajtók nyíltak mindenütt, és még mielőtt az első elnöki Cadillac DTS limuzin megállt volna a vörös szőnyeg szegélyénél, sötét ruhás férfiak és nők csatlakoztak a repülőgép körül őrt álló társaikhoz. Alexander elnök kiszállt limuzinja hátsó üléséből, és az első lépcső felé indult. Megállt egy pillanatra, és karon fogta Irene Kennedyt, a CIA igazgatóját, hogy együtt
menjenek fel a lépcsőn. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója és kabinetfőnöke követte őket. A sort három ügynök zárta az elnök mellé kirendelt különítményből. A többiek a hátsó lépcsőn szálltak fel. Alig harminc másodperccel megérkezésük után a lépcsőket elvontatták a géptől, az autók pedig a reptér egy másik pontja felé hajtottak, ahol majd a 89-es Légiszállító Ezred teherszállító gépeire rakják őket. A légierő földi személyzete elhúzta az élénksárga ékeket a futómű elől, és jelezte, hogy szabad az út. A narancsszínű mellényt és fejhallgatót viselő rangidős légiirányító a gép orrához ment, és a saját szemével is meggyőződött róla, hogy minden rendben van. A magasba emelte a jelzőbotokat, és intett, hogy a gép elindulhat. Miután a kerekek mozgásba lendültek, a légiirányító átment a gép bal oldalára, és tisztelgett, ahogy a csodálatos vasmadár elgurult mellette. Odabent Alexander elnök és a legközelebbi tanácsadói bevonultak a konferenciaterembe, ahol Rapp várakozott. Rapp felállt. – Elnök úr, ne haragudjon az öltözetem miatt. – Khakiszínű nadrág, kifakult póló és az egyik ügynöktől kölcsönzött zakó volt rajta. Tovább rontotta az összképet, hogy vagy öt napja nem borotválkozott. – Ne zavartassa magát! – Az elnök levette a zakóját, és a konferenciaasztallal szemközt álló kanapéra dobta. – A kinézete alapján feltételezem, valami olyasmit csinált, amiről jobb, ha én nem tudok. Rapp majdnem elnevette magát, aztán mégis komoly maradt.
Egy pillanatig nem tudta, mit mondjon. Az elnök megérezte zavarát, és Rappre villantotta széles, déli mosolyát. – Csak vicceltem. Foglaljon helyet, és kösse be magát! Mind az öt ember elhelyezkedett a bőrfotelekben. Az elnök ült az asztalfőn. Jobbján Frank Ozark nemzetbiztonsági tanácsadó, mellette Ted Byrne kabinetfőnök foglalt helyet. Rapp és Kennedy az asztal másik oldalán ültek, Kennedy közvetlenül az elnök mellett. Ahogy a gép gurulni kezdett, az elnök a légierő egyik ajtóban álló emberéhez fordult. – Ahogy elértük a repülési magasságot, el akarom kezdeni a videokonferenciát. – Igen, uram! – tisztelgett, és becsukta az ajtót. Ahogy odakint felzúgtak a hatalmas motorok, Rapp Kennedy füléhez hajolt. – Elmondanád, mi a fene történt? Kennedy már várta a kérdést. Kezébe vett egy aktát, kinyitotta, elővett egy műholdfelvételt, és kettejük közé az asztalra tette. – Ezt felismered? Rapp a borostáját vakargatva figyelmesen tanulmányozta a felvételt. – Az iszfaháni nukleáris létesítmény, igaz? – Igen. – Kennedy mutatott egy másik felvételt is, amely első pillantásra ugyanolyannak tűnt, mint az első. – Mit keressek? – kérdezte Rapp. Kennedy ujjával a kép jobb felső szögletére bökött. – Azt ott. Rapp szemeit ide-oda járatta a két felvétel között. – Ez egy füstfelhő?
füstfelhő? – Annak látszik – Kennedy elvette mindkét képet, és újakat tett a helyükre. Mind a kettő a kérdéses terület felnagyított képe volt. Az elsőn tisztán ki lehetett venni a tetőn elhelyezett légkondicionálót. A másodikon mindent hatalmas törmelékfelhő borított. – Mi az ördög történt? – kérdezte Rapp fojtottan. – Nem tudjuk biztosan. – Tehát nem mi voltunk. – Nem. – Akkor biztos az izraeliek. – Feltehetőleg. – Mialatt a repülő a kifutópályához gurult, Kennedy egy másik képet mutatott. Ezen teljesen tisztán látszott a törmelékfelhő. Rapp néhány másodpercig a képet tanulmányozta, mielőtt feltette volna a nyilvánvaló kérdést: – Hol a francban van a tető? – Úgy tűnik, beleomlott abba a nagy lyukba. Rapp próbálta értelmezni a helyzetet. – Menjünk csak vissza egy kicsit. Mikor történt ez? – Ma, nem sokkal dél után. Teheráni idő szerint. – Van valós idejű felvételünk is? – Csak részleges. Az NFI éppen most elemzi őket. – Kennedy a Nemzeti Felderítő Irodára célzott. – Beszéltél Bennel? – A férfi Ben Freidmanre, a Moszad igazgatójára gondolt. – Nem hívott vissza. – Ez nem jó jel – rázta meg a fejét Rapp. – Lehetséges, de az is lehet, hogy csak elfoglalt.
– Lehetséges, de az is lehet, hogy csak elfoglalt. – Vagy le akar pattintani. És mi a helyzet a nagykövetükkel? – Egyelőre semmi. A belügy megkereste, de azt állítja, hogy még nálunk is kevesebbet tud. – Valószínűleg igazat mond. – Rapp az elnökre pillantott, aki a nemzetbiztonsági tanácsadóval és a kabinetfőnökkel beszélt. Közelebb hajolt Kennedyhez. – És én mit keresek itt? – kérdezte.– Ez az egész egy kicsit magasabb szinten mozog, mint az én besorolásom a bértáblán. Kennedy az orra hegyére tolta az olvasószemüvegét. – Fogalmam sincs – mondta. Rapp hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét. – Ugyan már – próbált meg azért kihúzni a nőből némi információt. – Komolyan beszélek. Csak a reggeli eligazítás előtt értesültem az egészről. – Kennedy ujjával az egyik műholdfelvételre bökött. – Emiatt kellett nekem is vele jönnöm erre az útra. Félúton Washington és Atlanta között bement az irodájába, és valakivel beszélt telefonon. Tíz perccel később kijött, és azt kérte, hogy a hazaúton te is legyél a gépen. Rapp hátradőlt, karba tette a kezét, és magában mérlegelte az elnök hirtelen támadt érdeklődésének lehetséges okait. – Ki a fenével beszélhetett? – mormogta maga elé.
11. fejezet Az elmúlt év során Rapp több videokonferencián vett részt,
mint egész addigi kormányzati pályafutása során összesen. Szeptember tizenegyedike után a terrorelhárítás a CIA, az FBI, a Belügyminisztérium és még néhány ügynökség alkalmazásában álló pár száz elkötelezett férfiból és nőből álló csapata egy olyan szervezetté nőtte ki magát, ahol most már több mint ezren dolgoztak, és éves szinten összesen több mint egymilliárd dolláros költségvetéssel rendelkezett. Jó washingtoni szokás szerint, a politikusok hatalmas összegeket mozgósítottak a probléma megoldására, akár szükség volt rá, akár nem. Új ügynökségeket létesítettek, mint például a Nemzetbiztonsági Hivatalt, a Nemzeti Terrorelhárító Központot és a Terrorfenyegetés-elemző Központot. A terrorelhárítás körébe bekerültek olyan újonnan fontossá vált ügynökségek is, mint a Nemzeti Térgeográfiai Hírszerző Szolgálat, melynek létezéséről Rapp nem is tudott. Azt még mindig nem tudta pontosan, mit is csinálnak a térgeográfusok, de hogy vadonatúj központjuk és még egy lobbistát is pironkodásra késztető költségvetésük volt, az biztos. Ha ezekhez hozzáadjuk a nagyobb városokban található irodákat, a Védelmi, az Igazságés a Belügyminisztérium berkeiben egyre-másra terjedő terroristaellenes akciókat, olyan lomha, bürokratikus jószágot kapunk, melynek mozgékonysága egy, a Potomac folyóban hajózó rakétakilövő atom-tengeralattjáróéval vetekszik. Rapp félelmei kezdtek beigazolódni. A tehetséges embereket és a pénzügyi forrásokat a háttérintézmények szippantották el, ahelyett hogy oda kerültek volna, ahol valóban szükség lett volna rájuk, a hadműveleti osztályra. És minthogy szeptember
rájuk, a hadműveleti osztályra. És minthogy szeptember tizenegyedike legfőbb tanulsága az volt, hogy az emberek nem beszélnek eleget egymással, Washingtonból jött az utasítás, hogy mindenki legyen szíves széles mosollyal megosztani a rendelkezésére álló információt a többiekkel. Ez vezetett a videokonferenciák számának a gyarapodásához. Szinte életformává vált, de persze nem Rapp számára. Az elnökkel szemben egy száz centiméter átmérőjű plazmatévé függött a konferenciaterem távolabb eső falán. A kettéosztott képernyő bal oldalán éppen Brad England védelmi miniszter, a jobbon pedig Sunny Wicka belügyminiszter képe jelent meg. Alexander elnök kevesebb, mint egy éve volt hivatalban, és szerencséjére eddig sikerült elkerülnie minden nagyobb nemzetközi konfliktust. A helyzet most változni látszott. Rapp csupa jót hallott Kennedytől az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóiról, ami megnyugtató volt, tekintve, hogy még senki sem tudta, hogy hova vezetnek az iráni nukleáris létesítményben történtek. Mint a videokonferenciákon általában, Rapp úgy tervezte, annyit beszél csak, amennyit feltétlenül muszáj. Fenntartásokkal kezelte a kommunikációs szakembereknek a vonal biztonságosságával kapcsolatos állításait. Rapp feltételezése szerint, ahol műholdak segítségével kommunikáltak, ott mindig volt valaki, aki elcsíphette és dekódolhatta a jelet. – Brad – kezdte az elnök –, sajnálom, hogy meg kellett szakítania a síelését. – Semmi gond, elnök úr. Ez a munkám. – England kivett egy hosszú hétvégét, és a hegyekben lévő házába utazott, a coloradói Beaver Creekbe. Az ötvenes évei elején járt, és bár
coloradói Beaver Creekbe. Az ötvenes évei elején járt, és bár őszült, mégis volt benne valami kisfiús. Meryll Lynch pénzügyi tanácsadó cégének egykori nagyágyúja jól beleillett az elnöknek abba az elképzelésébe, hogy a privát szektorból is kerüljenek emberek a kabinetbe. – Helló Sunny! – üdvözölte az elnök a belügyminisztert. – Megtudott valami újat az izraeli nagykövettől? – Nem. Semmi hasznosat. Wicka washingtoni íróasztalánál ült. Rapp tudta, hogy a nő és Kennedy jó kapcsolatban vannak. Jó jelnek vette, hogy nem ültette be maga mellé még öt beosztottját. – Visszahívta a külügyminiszter? – kérdezte az elnök. – Igen, épp az imént beszéltem vele. – És? – Hivatalosan az izraeli kormánynak fogalma sincs, mi történt az iszfaháni létesítményben. – És nem hivatalosan? Wicka egy fekete Mont Blanc tollat pörgetett jobb kezében. Hetvenegy éves volt, de vagy tíz évvel fiatalabbnak tűnt koránál. – Azt lehet hallani, hogy egy bizonyos alakulatnak köze lehet a dologhoz. Az elnök megfordult, és Kennedyre nézett, aki közvetlenül a balján ült. – Freidman tábornok egyetlen alkalommal sem hívott vissza – mondta Kennedy. – Szokatlan tőle ez a viselkedés? – kérdezte Alexander elnök.
– Nem feltétlenül – felelte Kennedy kimért hangon. Rapp inkább megtartotta magának megjegyzését. Hosszú ideje ismerte Ben Freidmant, és legalább egy tucat akcióban kellett szorosan együttműködnie a Moszaddal. Freidman bármit megtett volna, hogy megóvja szeretett Izraeljét. Nem is mentegetőzött, amiért azt gondolta, a két ország kapcsolatából Izraelnek kell profitálnia. Rapp tisztelte a férfi képességeit és állhatatosságát, de sosem tévesztette szem elől azt a tényt, hogy Freidman bármikor cserbenhagyta volna, ha abból hazájának akár morzsányi előnye is származott volna. – És mi hír Iránból? – kérdezte Alexander a társaságtól. Wicka szólalt meg először. – Hivatalosan semmi. – A nemzetbiztonságiak hatalmas kommunikációs forgalomról számoltak be – felelte Ozark. – Milyen forgalomról? – Ami csak szóba jöhet. Mobiltelefon, internet, katonai kommunikáció, civil kritikai válasz, a vallási vezetés és a politikusok részéről egyaránt… az egész ország egyszerre beszél. – Mi a helyzet a médiával? A belügyminiszter válaszolt: – Húsz perccel ezelőtt az alDzsazíra a helyszínre érkező tűzoltók és mentők képével szakította meg adását. Az elnök ezen egy pillanatra elgondolkodott, majd a plazmatévére nézett. – Brad, mit mond a vezérkar? – Két AWACS-unk állomásozik a körzetben. – A miniszter a légierő E-3-as Légi Riasztó és Ellenőrző Rendszerére utalt. –
a légierő E-3-as Légi Riasztó és Ellenőrző Rendszerére utalt. – Az egyik Bagdad, a másik az öböl északi része felett repült. Ma délelőtt a mieinken és a briteken kívül senki sem lépett a légtérbe. – Egészen biztosak ebben? – kérdezett rá még egyszer az elnök. – Igen. – England habozott. – Bár felmerült egy rendkívül halvány eshetőség is. – Nevezetesen? – Ha az izraeliek kifejlesztettek egy lopakodó bombázót, lehetséges, hogy nyélbe üthették volna a dolgot, de az egész vezérkar egyetért abban, hogy ez nem tűnik túl reális forgatókönyvnek. – Irene? – Az elnök a CIA igazgatója felé fordult. – Semmi ilyesmi nem jutott a tudomásunkra. A mi B-2eseink egyenként kétmilliárd dollárba kerülnek. Az izraeli gazdaság nem tudna fedezni ekkora költségeket, és ha mégis, miért kockáztatták volna meg a nappali támadást? – Egyetértek – mondta England. – Mit mutatnak a műholdfelvételek? – kérdezte az elnök. – AZ NF1 jelentését egy órán belül megkapjuk. – Kennedy levette az olvasószemüvegét, és a mappájára helyezte. – Van egy előzetes jelentésem a kárelemző csoporttól – jelentette England. – Azt mondják, semmi jele légicsapásnak. A szobában vagy tíz másodpercig teljes csend volt, amit az elnök kérdése tört meg: – Akkor most hogy állunk? Kennedy kezébe vette tollát, és néhányszor bőrmappájára koppintott. – Merénylet vagy katasztrófa? – tette fel a kérdést
koppintott. – Merénylet vagy katasztrófa? – tette fel a kérdést halkan. – Katasztrófa? – Az irániak nem éppen szigorú építkezési szabályaikról híresek. Korábban is voltak már problémáik a statikus mérnökök miatt, főként ugyan földrengések következtében összeomlott házak esetében, de pár évvel ezelőtt például egy viszonylag új lakóépület omlott össze. Kiderült, hogy az építő kifogásolható módszerekkel dolgozott. Közel száz ember vesztette életét. – És maga szerint hagynák, hogy egy ilyen fontos projektben kifogásolható módszereket alkalmazzanak? – kérdezte a kabinetfőnök. – Az ember azt gondolná, hogy nem, én viszont sajnos már tapasztaltam, hogy az irániak milyen kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Az elnök ezen elgondolkodott, majd néhány másodperc múlva Rapphez fordult. – Van valami ötlete? Rapp gyorsan mérlegelte, mennyit mondhat el abból, ami a fejében van, aztán arra jutott, hogy úgyis mindegy. – A tények teljes ismerete nélkül azt mondanám, kilencvenöt százalék, hogy az izraeliek állnak az egész mögött. Van valami halvány esélye annak, hogy az épület a selejtes tervezés és kivitelezés miatt omlott össze, de nem hinném, hogy ez számít majd. – Miért? – kérdezte az elnök. – A perzsák önérzete sohasem engedné, hogy egy ilyen hibát bevalljanak. Még ha az épület magától omlott volna is össze,
biztosan Izraelre fogják majd. Mindenképpen bosszút akarnak állni. – Egyetértek – szólt közbe Wicka belügyminiszter. – De azt még hozzátenném, hogy valószínűleg minket is felelősnek tartanak. – Lát arra esélyt, hogy tudjon beszélni a külügyminiszterükkel? – kérdezte az elnök. – Nem sokat. Ebben a kérdésben szerintem egységesek lesznek, és a kommunikációt Amatullahra hagyják Most kellene használnunk a „hátsó ajtót”. Alexander meglepettnek tűnt. – Nem tudtam, hogy ilyenünk is van. Kennedy megköszörülte a torkát. – Uram, szeptember tizenegyedike után az iráni hírszerzési miniszterrel egyetértésben nyitottunk egy kommunikációs csatornát. Ők sem nagy barátai az al-Kaidának meg a többi szunnita terrorszervezetnek. Már egy ideje szemmel tartják az al-Kaidát és a tálibokat. A háború kirobbanásakor kulcsfontosságú információkat kaptunk tőlük. – Kivel tartják a kapcsolatot? – Azád Asanival, a hírszerzési miniszterrel. – Megbízik benne? – A bizalom talán kissé erős kifejezés, de eléggé megfontolt embernek tartom. – Rendben van. Meglátjuk, mit tud kideríteni. Mi a helyzet az izraeliekkel? Ideje felhívnom a miniszterelnököt? – Szerintem nem – mondta Wicka belügyminiszter. – Nem kellene olyan helyzetbe hozni az izraeli elnököt, hogy hazudnia
kelljen magának Lássuk előbb, hogy mi mire jutunk. – Egyetértek – mondta Ted Byrne. – Rendben. – Az elnök az órájára nézett. – Most telefonálnom kell. Egy óra múlva újra összeülünk. – Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójára nézett. – Mire leszállunk, minden kulcsember legyen az elnöki irodában. – Igen, uram. Alexander felállt, és Rappre nézett. – Mitch, velem jönne, kérem? Valamit szeretnék magával megbeszélni.
12. fejezet Teherán, Irán Már sötét volt, mikor Azád Asani megérkezett a legfőbb vallási és politikai vezető, Ali Hoszeini-Nassziri irodájába. Fáradt volt, és minden köhögőrohammal egyre bosszúsabbá vált. A kimerítő nap hajnali ötkor az iszfaháni repülőúttal kezdődött. És még most sincs vége, hogy visszaért Teheránba egy katonai géppel. Az egész délutánt a nukleáris létesítményben töltötte, és próbálta tisztázni a történteket. Miután megmentette Mukhtárt az Ali Faráháni végzetét jelentő halálos zuhanástól, a dolgok vészjóslóból gyászosra fordultak. A liftet elöntő füst- és törmelékfelhő beborította Asani
testének minden porcikáját. A sarokba lapult, száját és orrát ingével eltakarva aprókat lélegzett. Többször eszébe jutott, vajon túléli-e. A portól égő szemmel és egyre nehezebben véve a levegőt felesége és imádott lányai jártak az eszében, és azon töprengett, hogyan fogják megvédeni magukat egy olyan országban, melynek jövője ilyen bizonytalan. Amikor a finom részecskék végül leülepedtek, mindent vastag, szürke betonpor borított. Asani felállt a lift sarkából. Úgy érezte magát, mintha valaki egy súlyos takarót terített volna rá. A por darabokban hullott le testéről. A lift ajtajához ment, és kinézett a romokra. Olyan volt, mintha egy hosszú ideje szunnyadó vulkán okádta volna tele szürke hamuval a tájat. Asani a lift ajtajában állva a szállingózó poron keresztül az alatta feltáruló pusztulást nézte, és mély szomorúság szorította össze a szívét országa miatt. Sohasem tartozott az atomprogram támogatói közé, és a Nyugat provokálását sem szorgalmazta, míg nem volt meg a fegyver, mellyel megerősíthették volna gúnyos kijelentéseiket. Ez azonban már túl sok volt a törékeny perzsa öntudatnak. Egy olyan öntudatnak, amely több ezer évvel azelőtt elért sikereiből táplálkozott. Egy ilyen totális, tökéletes pusztítás elképzelhetetlen volt. Ha az épület tetején néhány, a bunkerromboló bombák behatolása nyomán keletkezett, viszonylag kicsi lyukat lát, az egy értelmezhető dolog lett volna. Ezt már számtalanszor megtárgyalták, és egyetértettek abban, hogy a bombák nem tudnák áttörni az első szintet sem, hát még mind a négyet. Elképzelhető, hogy az első szint romba dől. Még egy, a
Elképzelhető, hogy az első szint romba dől. Még egy, a nagyközönség előtt ismeretlen terv is született, melyről csak a legfelsőbb körökben beszéltek. Ha a zsidóknak és az ügynökeiknek mégis olyan szerencséjük lenne, hogy sikerül áthatolniuk az összes szinten, és megsemmisíteniük a reaktort, akkor a kormány a világnak és saját embereinek is hazudni fog a történtekről. Azt fogják mondani, hogy a létesítmény túlélte a támadást. Helyesen vagy nem, de úgy ítélték, hogy az embereket muszáj meghagyni abban a hitükben, hogy az ország mérnökei képesek megállítani bármit, amit akár az amerikaiak, akár az Egyesült Államok ölebe bevet ellenük. De ezt – gondolta Asani, ahogy kinézett a liftből –, a létesítmény teljes és tökéletes elpusztítását lehetetlen volna eltitkolni. Alsóbbrendűségük bizonyítéka most ott feküdt az egész világ szeme előtt. Félelemmel vegyes tisztelettel adózott az amerikaiak technikai fejlettsége előtt. Akár izraeli pilóták vezették a gépet, akár nem, mégiscsak az amerikaiak fejlesztettek ki egy új bombát, mellyel meg tudták semmisíteni az iráni mérnökök által valaha is tervezett legerősebb épületet. Hogyan tudtak annyira pontosan célozni, hogy az épület önmagába omoljon? Vajon mindig is tudták, hogy képesek lesznek teljesen megsemmisíteni a létesítményt, amikor csak akarják? És ha igen, vajon szándékosan hagyták, hogy az ország egymilliárd dollárt költsön a projektre? Asanit, aki több mint két évtizedet töltött kémek között, megrémítette a lehetőség, hogy ellenségei véghez tudtak vinni egy ilyen akciót. Mentőosztag szabadította ki kétségbeesésének szó szerinti
Mentőosztag szabadította ki kétségbeesésének szó szerinti értelemben vett gödréből. Kötelek segítségével húzták ki őt és Mukhtárt a felvonóból. Vizet adtak nekik, hogy kimossák szemüket, és kiöblítsék szájukat. Az orvosi személyzet megvizsgálta, és mielőtt még értelmezni tudta volna a történteket, máris egy egészen új problémával kellett szembenéznie. A porló beton belélegzése sem egy élmény, de ha az még radioaktív is, akkor szerencsésnek mondhatja magát, ha a hónap végéig elél. Asanit és Mukhtárt levetkőztették, a sugárfertőtlenítő sátorba vitték őket, ahol lemosták és három alkalommal végigdörzsölték a testüket, majd végül kék munkásoverallt adtak rájuk. Az orvostól, aki azzal az egyik szerencsés kutatóval dolgozott, aki a támadáskor nem tartózkodott az épületben, megtudták, hogy a sugárzás mértéke elfogadható. Asani nem találta megnyugtatónak vélekedésüket. Kormánya éppen arról volt hírhedt, hogy a közvélemény számára a problémákat elbagatellizálták. A köhögés majdnem azonnal elkezdődött. Az orvos azt mondta, apró betonrészecskék vannak a torkában és a tüdejében, és hogy a köhögés valójában testének öntisztító mechanizmusa. A kuruzsló még azt is hozzátette, hogy pár napon belül jobban érzi majd magát. Asani ismerte a dörgést. Látta Michael Moore Sicko című dokumentumfilmjét. A briliáns, Amerika-ellenes propagandafilm néhány mentőosztagosról szólt, akik a robbanás helyszínén dolgoztak a szeptember tizenegyedike utáni romeltakarítási munkálatokban. A film az ő sorsukat követi Amerika rettenetes, pénzhajhász egészségügyi rendszerében. Azok a férfiak még évekkel később is szörnyű
légzési problémákkal küzdöttek, néhányan pedig meg is haltak. Asani csak kora délután kezdett rájönni, lehetséges, hogy rossz oldalról közelítette meg a dolgokat. Az élet jelei után kutató mentőosztagosok védőfelszerelésben ereszkedtek a szakadékba. Iránban nem mentek ritkaságszámba a földrengések, így az elsőként helyszínre érkezőket arra képezték ki, hogy kutyák és túlélők felkutatására használt különféle eszközök segítségével fésüljék át a romokat. Miután a hadsereg egyik tisztje is megerősítette, hogy a sugárzás elfogadható, Asani visszatért a szakadék széléhez, hogy körülnézzen. Csak ott, a szakadékba bámulva kezdte megérteni, hogy korábbi feltételezései tévesek voltak. A szürke por mindent beborított, de a repedéseket és az elmozdult betontáblákat azért ki lehetett venni. Olyan kör alakú lyukat és elhajlott, szétroncsolódott betonvasat, amely a bombák behatolásának a helyét jelezte volna, sehol sem látott. Asani törmelékhalmokon átlépdelve körbejárta a létesítményt. A bunkerromboló bombák behatolásának jól ismert nyomai után kutatott. Miután megkerülte a gödröt, felnézett az égre, és felötlött benne, hogy talán valami egészen más történt. Ugyanebben a pillanatban pánik tört ki a mentőosztagosok között. A romok mélyén dolgozók közül többeknél volt GeigerMüller-számláló. Egyikük jelentette, hogy sugárzást érzékelt, amely egy perccel azelőtt még nem volt. Aztán a GM-számlálók sorban elkezdtek csipogni, mint kanárik a szénbányában. Olyan volt, mintha láthatatlan, halálos köd ömlött volna szét a romhalmaz felett. Az Atomenergia Kutatócsoport tudósai éppen
romhalmaz felett. Az Atomenergia Kutatócsoport tudósai éppen ettől tartottak. Az atomreaktor leolvadt. A törmelékek alól a maghasadás meglehetősen radioaktív melléktermékei kerültek a környezetbe. A tudósoknak volt vészforgatókönyvük reaktorhiba esetére, és azon nyomban e szerint cselekedtek. A mentőosztagosokat kiparancsolták a gödörből, sugárfertőtlenítették őket, és azonnal hívták a helyi kőfejtőket. Húsz perccel később megérkezett az első cementszállító teherautó, és rakományát a milliárddolláros gödörbe öntötte. Néhány perccel az első után újabb teherautó érkezett. Egy órán belül vagy két tucat ikertengelyes betonkeverő sorakozott fel. Párosával zúdították a gödörbe a betont. Az iráni nép reményét és büszkeségét mindenféle ceremónia nélkül radioaktív salakbeton alá temették. Asanit és Mukhtárt egy katonai egység szállította vissza Teheránba. Éppen vacsora előtt érkeztek. Amatullah elnök estére összehívta a Legfelsőbb Nemzeti Biztonsági Tanácsot. Asani csak annyi időre ugrott haza, hogy lezuhanyozzon és egy öltönyt vegyen fel. Megcsókolta feleségét és lányait, majd rögtön elindult az irodájába, ahol miniszterhelyettesei várták, hogy jelentést tehessenek. Mindössze húsz perce maradt, hogy végighallgassa minden helyettesének jelentését. A gyors eligazítás megerősítette, amit Asani amúgy is gondolt: az egész kormány azon feltételezés alapján cselekszik, hogy az amerikaiak vagy a zsidók sebészi pontosságú légitámadása rombolta le a létesítményt. Asani megkérdezte, hogy a légvédelem radarjai észleltek-e
Asani megkérdezte, hogy a légvédelem radarjai észleltek-e bármit is a robbanás előtt vagy után. Két helyettese egymásnak ellentmondóan vélekedett. Egy harmadik helyettes közbevetette, hogy ő az iráni légitársaság egyik pilótájával beszélt, aki azt állítja, izraeli gépeket látott a közelben. Addigra az ő történetét lehetett hallani a hírekben. Asani utasította helyettesét, hogy azonnal hívja vissza a pilótát, és győződjön meg róla, hogy nem csak azért találta-e ki a történetet, hogy saját magát előtérbe tolja. A perzsák igen különleges dolgokat is megtettek, hogy valamilyen módon egy nemzeti krízishelyzet közelébe kerüljenek. Asani külön hangsúlyozta, hogy helyettese ne mulassza el közölni a pilótával, amennyiben hazugságon kapják, börtönbe vetik, és kegyetlenül megkínozzák. Asani este negyed kilenckor indult el a legfőbb vallási vezető irodájába. Mire odaért, már szaggató fejfájás kínozta. Tudta jól, hogy az előtte álló megbeszélés az oka. Mindenki igyekszik majd a másikra hárítani a felelősséget. A páváskodó elnök elviselhetetlen lesz. Asani normál körülmények között igyekezett inkább csendben maradni az ilyen megbeszéléseken, különösen, ha azokon a legfőbb vallási vezető is részt vett, de érezte, hogy ez a mai alkalom más lesz. A ténytől, hogy aznap majdnem elveszítette életét, úgy érezte, kevésbé kell óvatosnak lennie. Újra elfogta egy köhögőroham. Közben azon töprengett, hogy a nap eseményei vajon egy negyed századdal megrövidítették-e az életét. Vagy, hogy az elkövetkezendő két évben vajon küzdenie kell-e minden lélegzetvételért. És mindezt miért? Ez volt a nagy kérdés. Az egész nem az ő ötlete volt. Sőt éppen ő volt az, aki a bomba előállítása ellen érvelt, pontosan
éppen ő volt az, aki a bomba előállítása ellen érvelt, pontosan azért, hogy ilyesmi sohase történhessen meg. Már egy ideje tudta, hogy Amatullah és haverjai nincsenek jótékony hatással Irán jövőjére, de aznap éjjel ezek az érzések hirtelen kikristályosodtak, és a felszínre törtek. Asani elhatározta, hogy nem hajlandó többé csendben ülni, és hagyni, hogy Amatullah elferdítse a tényeket.
13. fejezet Az elnöki különgép Az elnök irodája a különgépen csak pár lépésre, éppen a konferenciaterem mellett volt. Így aztán Rappnek meglehetősen kevés ideje maradt, hogy eltöprengjen az elnök személyiségén, és hogy vajon minek köszönheti az iránta tanúsított hirtelen érdeklődést. A maga negyvenhat évével Alexander volt a legfiatalabb elnök az USA történetében. Szeretetre méltó ember volt, Rappben azonban mélyen gyökerező bizalmatlanság élt minden politikussal szemben. Túl gyakran fordult elő, hogy pártjuk vagy saját politikai pályafutásuk fontosabbá vált számukra a nemzet biztonságánál. Az ilyen problémák rendszerint a CIA-nál, vagy más hasonló ügynökségeknél landoltak, és a pártok sakkban tartották egymást ezekkel az információkkal. Ha valami sikerült, a politikus természetesen
információkkal. Ha valami sikerült, a politikus természetesen magának tulajdonította az érdemet, de ha a dolog balul ütött ki, rögtön a CIA-ra hárították a felelősséget. Persze nem mindenki volt ilyen. Rapp ismert néhány szenátort és kongresszusi képviselőt, akikre lehetett számítani. Olyan férfiakat és nőket, akik jól tudták, mi forog kockán. Olyanokat, akik tudták, hogyan kell a tévedéseket kezelni, miközben befogják a szájukat. Rapp követte az elnököt az irodájába. Száznyolcvanöt centijével vagy két centivel volt magasabb, mint Rapp. Vékony volt, úgy nyolcvanöt kiló lehetett, haja vörösesbarna. Élénk, mogyorószínű szeme néha már kényelmetlenül fürkészőn nézett beszélgetőtársára. Alexander átsétált a szobán az íróasztal és a pohárszék között. Leült a rögzített, magas támlájú bőrfotelbe, amely ugyanolyan volt, mint a konferenciateremben. Lehetett forgatni, mozgatni, vagy fel- és leszálláskor akár rögzíteni is. Az asztallal szemközt, a gép jobb oldalán egy ugyanilyen szék állt. Rapp a széles bőrkanapét szemelte ki magának. Úgy tűnt, az kevésbé korlátozza szabadságát. Belehuppant, karjait a kanapé támlájára fektette, bal lábát pedig keresztbe vetette a jobbon. Alexander egy papírt vizsgálgatott az asztalán. Amint végigolvasta, félbetépte, és az iratmegsemmisítőbe helyezte. – Nyilván csodálkozik miért akartam, hogy velem tartson Washingtonba. – Amikor egy elnök hív, az első gondolatom mindig az, hogy nyilván valamivel feldühítettem. Alexander elmosolyodott, amitől két elnyújtott gödröcske
jelent meg az arcán. – Ilyesmiről biztosan nem tudok. Az elődöm rendkívül nagyra tartja magát. Rapp bólintott. Volt egy-két zűrös ügye, de többnyire elég jól kijött Hayes elnökkel. – Azt is elmondta magának, hogy milyen idegesítő tudok lenni? Alexander még mindig mosolygott. – Arra nem volt szükség. Ebben a tekintetben a hírneve megelőzte. – Alexander megnyomott egy gombot a széke oldalán, és a támla hátradőlt. Fordított egyet a széken, és lábát az asztal sarkára tette. – Mitch, maga nagyon jól végzi a munkáját. Az egyik utolsó dolog, melyre Hayes elnök felhívta a figyelmemet, mielőtt leköszönt volna, az volt, hogy használjam magát bölcsen. – Használjon? – ismételte meg Rapp a szót. Viccesnek találta, hogy Alexander éppen ezt a szót választotta. – A hadrendbe állít talán jobb kifejezés lenne, a szabadjára enged pedig még annál is szabatosabb. De a lényeg az, hogy nem vagyok annyira őrült, hogy azt higgyem, egy olyan világban élünk, amelyben az erőszak sohasem lehet elfogadható válasz. Vannak olyan helyzetek, amikor az erőt erővel kell viszonozni. Rappnek tetszett, amit hallott. – Ezzel tökéletesen egyetértek. – A maga tehetsége igen szerteágazó, Mitch. Mit gondol, mi az erőssége? – Nem a megfelelő embertől kérdezi, uram. – Vagyis a szerénység is egy a jó tulajdonságai közül. Nézze, én politikus vagyok, az alázat nem szerepel a munkaköri leírásomban. Ennek ellenére, azt hiszem, mégis van bennünk
leírásomban. Ennek ellenére, azt hiszem, mégis van bennünk valami közös. Rapp érdeklődve vonta fel sűrű, fekete szemöldökét. Legbelül kíváncsi volt, milyen közös tulajdonsága lehet neki egy olyan rafinált, számító politikussal, mint amilyen Alexander is volt. – Olvastam a tavalyi jelentését. Azt, amelyikben körvonalazza, hogyan reagálna Irán, ha valaki véget vetne az atomprogramjuknak. Rapp bólintott. Még Alexander hivatalba kerülése előtt írta azt a jelentést. A téma érzékenysége miatt nem sokan vették a fáradságot, hogy elolvassák. Rapp meg is lepődött, hogy Alexander szerzett magának egy példányt, és még időt is szakított rá. – A jelenlegi események fényében is fenntartja akkori véleményét? Rapp gyorsan felidézte a jelentés pontos állításait. – Minthogy a bombát valójában nem mi dobtuk, a helyzet kevésbé egyértelmű, de a lényeget tekintve, azt hiszem, úgy reagálnak majd, ahogy megjósoltam. – Vagyis a Hezbollahot és a hozzá kapcsolódó csoportokat felhasználva terrortámadások sorát fogják elindítani, és amerikai állampolgárokat rabolnak majd el külföldön. – Először Izraelt támadják majd, mi csak utána következünk. – Biztos benne? – Kilencvenkilenc százalékig. Nem vallana rájuk, ha semmit sem tennének. Az elnök elgondolkodott Rapp megjegyzésén. – Szóval azt
Az elnök elgondolkodott Rapp megjegyzésén. – Szóval azt gondolja, Izrael áll az események hátterében? – kérdezte aztán. – Elég hosszú ideje ismerem Ben Freidmant, uram. Dolgoztam már együtt a Moszaddal. Híresek elképesztően vakmerő akcióikról. Olyanokról, amelyekről mi álmodni sem mernénk. – De miért olyan vakmerőek? – A túlélésük miatt. Ők sokkal közelebb vannak a tűzhöz, mint mi. – A tűzhöz? – A keményvonalas iszlám központjához. Nem elegendő az infrastruktúrájuk, hogy csak ölbe tett kézzel várjanak. Így, hogy nincs totális háború, a maguk eszközeit kell felhasználniuk, hogy ezeket az őrülteket lelassítsák. Ilyen volt például tavaly a három iráni tudós meggyilkolása. – Elnökként a legnagyobb félelmem, hogy elveszítünk egy várost – mondta Alexander lassan. – Tudom, hogy ezek a… fanatikus dzsihád-harcosok szabadon tevékenykednek. Ez tart ébren éjszakánként. Tudom, hogy újabb és újabb embereket toboroznak képeznek ki, terveket szőnek, és keresik a rést, hogy lecsaphassanak. Hogy semmit sem akarnak jobban, mint lerombolni egy egész várost, elpusztítani benne minden férfit, nőt és gyereket. – Pontosan így van, uram. Alexander arcán tükröződött csalódottsága. – Túl sok olyan ember van a pártomban, akik azt hiszik, az erőszak sohasem lehet elfogadható válasz. Ez rendkívül felvilágosult és vonzó érv,
főleg ha egy olyan civil társadalomban hangoztatják, amelynek viszonylag jól működő jogrendszere van. Még jobban hangzik az egyetemi előadótermek szószékeiről prédikálva. De a való világban – rázta meg Alexander a fejét – csak üres mellébeszélés. – Ezzel nem tudok vitatkozni, uram. – Nem is számítottam rá. De visszatérve a közös vonásunkra… úgy nevezném: vízió. Megérezni, mi sül ki a dolgokból, ha megmozgatunk bizonyos szálakat. Ezt láttam meg a jelentésében. Azt hiszem, maga jobban érti az iráni vezetés gondolkodásmódját, mint bárki, akivel elnökségem alatt találkoztam. – Köszönöm, uram. Alexander egy pillanatig mintha habozott volna, majd halkabban folytatta: – Hayes elnök beszélt nekem a húsüzemes hasonlatáról. Rapp bólintott. – Az emberek szeretik a virslit, de nem akarják tudni, hogyan készül. – Pontosan. És ezzel el is jutottunk ahhoz, amiért megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk – Alexander letette a lábát a földre, és mindkét karját az asztalra fektetve előrehajolt. – Én nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és a fair play szabályai szerint játszani, míg az irániak a csatlósaikon keresztül terrorista módszerekkel háborúznak. Rapp ültében egy kissé kihúzta magát. – Hallgatom, uram. – Tudta, hogy az Alabamában fociztam? – Mintha hallottam volna róla valamit a kampány során.
– Mintha hallottam volna róla valamit a kampány során. – Tartalék irányító voltam. Elsős koromban a tavaszi felkészülés során megsérültem, és sohasem épültem fel teljesen. Ott voltam Bryant utolsó éve alatt, aztán játszottam Perkinsszel is. Két fontos dolgot tanultam. Az egyik, ha valaha is Georgia kormányzója akarsz lenni, akkor a Georgai Egyetemre, vagy a Georgai Műszaki Főiskolára kell járnod. Semmiképpen sem az Alabamára. Saját szememmel láttam, ahogy két számjegyű előnyöm semmivé foszlik, csak mert egykori iskolám csapata a Georgia Bulldogszal került szembe. Kis híján elveszítettem a választást. A második lecke: a lerohanás. – Ezt hogy érti? – Csináld keményen, és amikor csak lehet, és jól figyeljen, mert ez egy kiöregedett irányító tanácsa. Persze ehhez szükség van megfelelő sportolókra és sebességre, de semmi sem zavarja össze jobban a támadók játékát, mint az a védelem, amelyik ért a lerohanáshoz. Emlékszik az Alabama 1992-es csapatára, amelyikkel a nemzeti bajnokságban indult? – Nem. – A támadójátékuk átlagos volt. De a védelmük talán a legjobb a főiskolai futball története során. Minden meccsen tíz emberrel álltak fel védekezni. Olyan kemények és gyorsak voltak, hogy a támadóknak azért kellett küzdeni, hogy nehogy visszaszorítsák őket. Nem tudtak mást tenni, próbáltak alkalmazkodni és reagálni. Rájönni, hogy hogyan lehetne ezeket a srácokat valahogy lelassítani. Ez pedig nem a támadók erőssége. Nekik kellene a védőket alkalmazkodásra kényszeríteni, nem pedig fordítva.
kényszeríteni, nem pedig fordítva. – Azt hiszem, értem – mondta Rapp. – Azt akarom, hogy állítson össze egy tervet – folytatta Alexander lelkesen. – Egy listát. Hogy ki kicsoda a Hezbollahban, illetve kik azok, akik még problémát jelenthetnek. Erről csak hárman tudunk majd, mi ketten és Irene. Együtt átnézzük a listát, aztán megsemmisítjük. Nem lesznek másolatok. Nem maradhat semmi nyoma. – Meg tudom csinálni. – Rendben. Ha csak megsejtjük, hogy Irán a Hezbollahhal végezteti el a piszkos munkát, azt akarom, hogy a védelem tíz embere ott álljon készenlétben, és várja a támadókat. És én nem csak beszélek a célzott légi csapásról. Azt akarom, hogy legyen kreatív. Azt akarom, lepje meg őket. Azt akarom, hogy rettegjenek az életükért. Rapp elmosolyodott, és lassan bólintott. – A legnagyobb örömmel, uram.
14. fejezet Teherán, Irán Asani követte a legfőbb vallási vezető egyik testőrét abba a szobába, ahol a találkozót tartották, és leült az egyik széles kanapéra. A hírszerzési miniszter nyomasztónak találta a
kanapéra. A hírszerzési miniszter nyomasztónak találta a helyiséget. A papok, akik magukat a forradalom őreinek tartották, túlzásba estek igyekezetükben, hogy a sah fényűzésének még a nyomait is eltüntessék. A helyiséget megfosztották a festményektől és minden díszítőelemtől. A falakat fehérre festették, a két, nagy ablak előtt olcsó, szürke anyag lógott, amelyet csak annyiban lehetett függönynek nevezni, amennyiben elfedte a szobába tűző nap fényét. A padlószőnyeg barna volt, viszonylag új és olcsó. A fakeretes kanapék már-már szégyellni valók voltak. Közönséges virágmintáikkal úgy festettek, mintha a világ bármely országának maradékáruházból származtak volna. Asaninak eszébe jutott Szaúd-Arábia királyának nemrégiben tett látogatása. A főváros egyetlen szállodája sem felelt meg az uralkodó igényeinek, ezért egy egész lakberendező csapat érkezett egy bútorokkal, műtárgyakkal, szőnyegekkel és mindenféle kényelmi cikkel megrakott Boeing-747-es fedélzetén, hogy a király ott tartózkodását elviselhetővé tegyék. Az uralkodó ugyanebbe a szobába lépett be, amikor a legfőbb vallási vezetőhöz érkezett audienciára. Az egész szaúdi delegáció vérig sértődött azon, hogy egy olyan forrásokkal rendelkező ország vezetője, mint Irán, hogyan hagyhatja ennyire figyelmen kívül a nemzetközi diplomácia által megkövetelt hivatali pompát. Asani tudta, hogy ez is része volt az országot irányító papok azon erőfeszítésének, hogy megmutassák arab testvéreiknek, ők jobb muzulmánok. Lehet, hogy Mekka és Medina őrzése a szaúdiakra és a szunnitákra van bízva, a prófétához mégis a síiták
maradtak hűek. A szaúdiakkal ellentétben ők megtartják Mohamed tanítását, és elutasítják a birtoklási vágy fűtötte, fényűző életet. Asani azonban azt is tudta, hogy ez csak színjáték. Sok pap, aki a nyilvánosság előtt irtózott a modern világtól, otthonában mindenféle luxuscikkel vette magát körül. Több ezer dollárt költöttek méretre készült papi ruházatukra. Volt persze néhány kivétel, akik közül az egyik éppen most lépett be a szobába. Asani felnézett, és meglátta Ahmed Nadzsar ajatollahot, a Felügyelő Tanács vezetőjét. Sok szempontból ő volt a második leghatalmasabb ember Iránban. Miután közel egy évtizeden át vezette a Biztonsági és Hírszerzési Minisztériumot, a legfőbb vallási vezető őt választotta ki a Felügyelő Tanács fejének, amely voltaképpen a legfőbb vallási vezető színfalak mögött munkálkodó tanácsadó és ügydöntő testülete volt. Kezdetben mindenki örült a döntésnek. Nadzsar meglehetősen keményvonalas volt, és hírszerzési és információs miniszterként jócskán megnehezítette a média és mindazok dolgát, akik nem értettek egyet a legfőbb vallási vezetővel. Asani éveken át dolgozott Nadzsarnak, és mogorva természete ellenére kedvelte őt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a képmutatásnak még a szikrája sem volt meg benne. Ha az ember egyenes és tisztelettudó volt vele szemben, minden zökkenőmentesen működött. Ha azonban nem, akkor az illető azt kockáztatta, hogy szembekerül dühöngő haragjával. A munkájukhoz tartozott, hogy arról is gondoskodjanak, hogy a média csak azt hozza le, amit közölhetőnek ítéltek. A
Hírszerzési és Információs Minisztérium látta el a forradalom hivatalos cenzorának a feladatát. Asani keresve sem tudott volna jobb példát felhozni Nadzsar haragjára, mint azt az epizódot, amely évekkel korábban játszódott le közte és egy újság szerkesztője között. Az illető újság egy cikksorozatot közölt randevúzó fiatal muzulmán nőkről és férfiakról. Az incidenst megelőző napon megjelentettek egy képet egy fiatal párról, akik egymás kezét fogták. Nadzsar vallásos érzékenysége hevesen fellángolt, és szigorú megrovás céljából behívatta a szerkesztőt. Asani szórakozottan figyelte, ahogy a pergő nyelvű újságíró arról próbálta meggyőzni Nadzsart, hogy nem élhetnek örökké a múltban. A vita egyre hevesebbé vált, mivel a szerkesztő nem volt hajlandó elismerni, hogy rossz döntést hozott. Nadzsar olyan dühbe gurult, hogy végül egy teáskannát vágott a szerkesztőhöz. Asani emlékezett rá, mennyire örült, hogy csak egy teáskanna szerepelt a történetben. Nadzsar mindig hordott magánál fegyvert, és mindenki tudta róla, hogy amikor igazán feldühödik, gyakran hadonászik vele, és ráfogja ellenfeleire. Ez esetben Nadzsar úgy döntött, hogy nem ránt fegyvert, hanem inkább ráveti magát a szerkesztőre. A földre terítette, és fogaival a férfi karját kezdte marcangolni. Az újságírót kórházba szállították, sebeit több mint egy tucat öltéssel varrták össze. Az eset cselekvésre sarkallta Nadzsar ellenfeleit is, így hónapokon belül elmozdították hírszerzési s információs miniszteri posztjáról. A remény azonban, hogy Nadzsar majd elégedetten elücsörög egy öregemberekből álló tanács élén, és csendben a háttérben marad, hamar szertefoszlott. Néhány hónap alatt
háttérben marad, hamar szertefoszlott. Néhány hónap alatt újraszervezte a tanácsot, és nyíltan, kíméletlenül szót emelt minden ellen, amely az embereket eltávolította a forradalmi gyökerektől. A közvélemény és a világ előtt kevésbé ismert tény, hogy egyre növekvő gyakorisággal került szembe Amatullah elnökkel is. Visszanézve Asani megértette, hogy a legfőbb vallási vezető azért emelte Nadzsart a tanács élére, hogy így védekezzen az egyre harciasabbá és népszerűbbé váló Amatullah ellen. Az iráni politika egyetlen megingathatatlan szabálya az volt, hogy a legfőbb vallási vezető nem mocskolhatja be a kezét. Mint Irán vallási vezetője, nem vehetett részt a csatározásokban. Nadzsar gyorsan keresztülvágott a szobán, egyenesen Asani felé tartott. Hagyományos, hosszú fekete ruhát és fehér turbánt viselt. Szakálla jobbára hamuszürke volt, a szája két oldalán sötétebb foltokkal. Lenézett az éppen felkászálódni próbáló Asanira, és megszólalt. – Nehogy megmozdulj. El sem hiszem, hogy itt vagy. – Jól vagyok – felelte Asani. Nadzsar feléje nyúlt, és mindkét kezével megragadta Asani jobbját. – A kórházban kellene lenned. – Nem fog megártani, ha csak ülök és hallgatok. – Majd én beszélek helyetted is, ne aggódj! Asani elmosolyodott. – Köszönöm. A külügyminiszter és a haderők legfelsőbb parancsnoki tanácsának vezetője lépett be a szobába, nyomukban a nukleáris-energiaügyekért felelős alelnökkel. Mindhárom férfi komor képet vágott, de egyikük sem annyira, mint az
komor képet vágott, de egyikük sem annyira, mint az atomenergia-ügyek felelőse. Az egész tanács tizennyolc tagból, plusz a legfőbb vallási vezetőből állt, de aznap este csak a végrehajtó tanács volt hivatalos a legfelsőbb szintű megbeszélésre. Mindannyian hallották, hogy Asani a halál torkából menekült meg. Néhányan őszinte örömüket fejezték ki, hogy túlélte, mások csak színlelték a részvétet. A baj csak az volt, hogy mindannyian annyira gyakorlott hazudozók voltak, hogy Asani nem tudta eldönteni, ki volt őszinte és ki pusztán politikus. Amatullah elnök, szokása szerint, öt perc késéssel lépett a terembe. A jobbján Zarif vezérőrnagy az Iszlám Nemzeti Gárdától, a balján pedig Szulejmáni dandártábornok a Quds Force-tól. Asani szerette volna azt gondolni, hogy az elnök merő véletlenségből érkezett éppen azzal a két emberrel, akiknek az volt a feladata, hogy Irán ellenségei megfizessenek a támadásért, de sajnos túl jól ismerte az alacsony politikust, hogy tudja, nem véletlenül kerültek ide. Amatullah alig lépte át a küszöböt, máris bejelentette: – Nos, uraim, most végre megvan az okunk, hogy a cionista kutyákat a tengerbe kergessük. Asani elnézte az alacsony, szögletes, rosszul szabott öltönyt viselő elnököt. Egy dolog hazudni a sajtónak és az embereknek, de ahhoz azért már vakmerőség kell, hogy olyanoknak hazudjunk, aki pontosan tudják, mi a helyzet valójában. Amatullahon, a két tábornokon és a Felügyelő Tanács fején kívül mindenki ült. Asani lassan megfordult, hogy lássa Nadzsar
reakcióját. A lobbanékony pap fényre sötétedő szemüvegén át Amatullahra nézett. – És mivel akarja őket a tengerbe kergetni? – kérdezte. Amatullah rendíthetetlenül folytatta. – Zarif tábornok biztosított, hogy a Nemzeti Gárda készen áll a harcra. Ez több mint ötszázezer embert jelent. A zsidóknak mindent összevetve jó, ha százezer emberük van. – És hogyan juttatjuk őket Izraelbe? – engedte szabadjára megvetését Nadzsar. – Talán megkérjük az amerikaiakat, hogy átvonulhassunk Irakon? Vagy egyszerűen rakjuk őket varázscsapatszállító hajókra, és menjünk a Szuezi-csatornán keresztül? Maga szerint a zsidók hagynák, hogy minden egységünk partra szálljon, vagy inkább elsüllyesztenék őket még a tengeren? Amatullah összeszedte magát, és józanabbul folytatta. – Nem úgy értettem, hogy holnap, vagy akár a jövő héten elkezdjük a katonai hadműveleteket. Csak annyit mondok, hogy a zsidók és az amerikaiak ránk támadtak, és ezért fizetniük kell. – Ezzel teljesen egyetértek, de kérem, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a zsidókat belekergetjük az óceánba. Éppen e miatt a hozzáállás miatt jutottunk idáig. – Nadzsar kezdettől fogva kimondottan ellenezte az atomprogramot. Amatullah megdöbbenést színlelt. – Ezzel mire céloz? – Semmire sem célzok. Csak megállapítom a tényeket. Pontosan emiatt elleneztem a program elindítását. Évekkel ezelőtt megmondtam, hogy ez lesz a vége. A temérdek pénz és a pótolhatatlan tudósok, mind elvesztek.
pótolhatatlan tudósok, mind elvesztek. – Jogunk van hozzá, hogy megvédjük magunkat! – ordította az elnök. – Az iráni néppel szemben pedig kötelességünk ezt bölcsen tenni! – vágott vissza Nadzsar erélyesen. – Mindkettőjüknek igaza van – szólalt meg egy nyugodt hang az ajtóból. Asani megfordult. Az ajtóban a legfőbb vallási vezető állt. Magas termetén legfinomabb öltözetét viselte. Tekintetében élénk érdeklődés tükröződött. Megfontolt ember volt, nem úgy ismerték, mint akit az érzelmei irányítanak. Asaninak mindig is az volt a benyomása, hogy Ali Nassziri ajatollah úgy tekintett az elnökre és a legközelebbi tanácsadójára, mint két civakodó gyerekre.
15. fejezet Az elnöki különgép Rapp jobban szerette volna ezt a beszélgetést személyesen lefolytatni, de sajnos erre nem volt elég idő. Úgy számolta, hogy még ha más nem is, de Kína és az oroszok követik kémműholdjaikkal az elnök különgépét. Próbálnak elcsípni minden jelet a gép környezetében. A műszakiak a Pentagonnál és a Nemzetbiztonsági Hivatalban megesküdtek rá, hogy a
és a Nemzetbiztonsági Hivatalban megesküdtek rá, hogy a washingtoni összeköttetés biztonságos, de Rappnek voltak kétségei. A történelem megtanította, hogy néhány tudósról, akik korábban ugyanígy bizonygatták igazukat, gyakran kiderült, hogy nagyot tévedtek. Így Rapp inkább azt feltételezte, hogy teljesen biztonságos vonal nem létezik. Munkája során azonban az idő gyakran igen érzékeny tényező volt, így nem várhatta ki mindig, hogy személyes találkozó alkalmával tisztázza a dolgokat. Az elnökkel folytatott beszélgetés elgondolkoztatta. Rapp mindig irigykedve csodálta, ahogy az irániak felhasználták a propagandát. Vezetőik megértették, hogy túlélésük kulcsa az, hogy rá tudják-e venni az embereket, hogy minden rosszért az életben Amerikát és a nyugati világot okolják. Nem számított, hogy a vádaskodásnak nincs semmi alapja, csak az, hogy a nép nemzeti büszkeségét feltüzeljék. Az elkövetkező hetekben pontosan ez történik majd. Amerika lesz a hibás, akár van rá bizonyíték, akár nincs. Nekik csak vádaskodniuk kell, és a dolog működik magától. Az iráni embereknek a legcsekélyebb mértékben sem számít majd, hogy Amerikának semmi köze sem volt a létesítmény elleni merénylethez. Annyira beléjük ivódott már a gyűlölet Amerikával szemben, hogy bármit elhisznek, nincs is szükségük bizonyítékra. Ezen tény és az elnök határozottsága nyomán egy klasszikus, titkos akció terve kezdett körvonalazódni Rapp agyában. Ha Irán gyorsan reagálna, és ennyire lazán kezelné a tényeket, ezzel automatikusan teret engedne egy esetleges ellentámadásnak Egy olyan ellentámadásnak, amely meglehetősen kínosan érintené nagyszájú elnöküket. Minthogy a robbanás időpontjában sem
nagyszájú elnöküket. Minthogy a robbanás időpontjában sem amerikai vagy izraeli, sem egyéb nemzetiségű gép nem volt a létesítmény körzetében, csak két magyarázat maradt. Az elsőt Rapp rögtön el is vetette, mert egyrészt túl jó ismerte az izraeli titkosszolgálatot, másrészt pedig, mert úgy gondolta, hogy egy baleset esélye, amely ilyen tökéletes pusztítást visz végbe, egyenlő a nullával. A második lehetőség, hogy az izraeliek tették. És minthogy Rapp valóban jól ismerte őket, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy valahogyan sikerült lerombolniuk a létesítményt. Hamarosan fény derül erre is. Kennedy már megtette a szükséges lépéseket. A CIA egyik G-5-ös gépe már várt a férfira az Andrews légitámaszponton, hogy amint leszáll az elnöki gép, rögtön Tel-Avivba vigye. Kennedy üzenetet hagyott az izraeli titkosszolgálat vezetőjének, hogy Rapp úton van, és míg oda nem ér, bölcsebb lenne hallgatni a jelenlegi iráni krízisről. Rapp tervéhez szüksége volt valakire a CIA-tól. Felhívhatta volna a saját műholdas telefonján is, de nagy volt az esélye, hogy a gép rádiósai elfogják a hívást, és jól felbosszantják magukat rajta. A másik lehetősége az lett volna, hogy megkéri a rádiósokat, segítsenek neki biztosítani a lehető legbiztonságosabb összeköttetést a CIA-val. Több mint valószínű, hogy beleegyeztek volna a kérésébe, ez viszont nyilván azt jelentette volna a kínaiak és az oroszok számára, hogy fontos hívásról van szó. Végül úgy döntött, hogy egy egyszerű, nem titkosított vonalat használ. Így valószínűleg rutinhívásnak nézik majd, és ha elég homályosan fogalmaz, az
sem fogja érteni, miről beszélnek, aki esetleg lehallgatja. Az elnök irodája és a konferenciaterem mögött a tanácsadók számára fenntartott ülések sorakoztak. Az utasszállítók első osztályához hasonlóan, ezek az ülések is nagyok és kényelmesek voltak. Rapp kinézett magának egyet, amelyen senki sem ült, és helyet foglalt. Egy pályakezdő követségi tisztviselő ült mellette. A húszas éveinek közepén járhatott. Felnézett laptopjából, és olyan arckifejezéssel bámult Rappre, mintha azt kérdezné: Maga meg ki az ördög? Ehelyett azonban azt mondta: – Ne haragudjon, ez a hely foglalt. Rappnek eszébe jutott, hogy kinézete aligha felel meg a Fehér Házban megszokott előírásnak. Elmosolyodott, és azt mondta: – Ne aggódjon, csak egy gyors hívást kell elintéznem. – Rapp felemelte a telefont, és elkezdte tárcsázni a CIA egyik langley-beli irodájának a számát. Érezte, hogy a fickó még mindig őt bámulja. – A sajtónak dolgozik? Rapp rápillantott. – Szép volt, öcsi! – Nem látom a kitűzőjét – mondta a fickó kissé erélyesebben. – És az újságírók különben sem tartózkodhatnak idefenn. – Kitűző… – mondta Rapp mexikói akcentussal. – Nekünk nincs szükségünk szaros kitűzőkre. A tisztviselő kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – A Fényes nyergekből van. Nem látta? – Rapp hallotta, hogy a telefon kicsörög.
hogy a telefon kicsörög. – Nem. – A fickó nem találta viccesnek. – Miért nem viseli az azonosítóját? Egy női hang szólt bele a telefonba. – Rob Ridley irodája. Penny vagyok. – Penny, itt Mitch. Rob ott van valahol? – Hol van az azonosítója? – kérdezte kitartóan a tisztviselő. – Tartsd egy pillanatra, Penny. – Rapp kezével eltakarta a telefont, és most először nézett a férfi szemébe. – Hadd találgassak! Jogász. Valamelyik előkelő egyetemről, a Michiganről talán. Vagy máshonnan, ahol azt tanítják, legyen magabiztos és kitartó. – Dartmouth. – Az remek. Nagyszerű iskola. Most pedig tűnjön innen. – Rapp ujjával a folyosó felé bökött. – Fontos hívásom van. Most kellene gyorsan elhúznia dobni egy sárgát. – Nem tűröm, hogy… Rapp félbeszakította. – Menjen, keresse meg Ted Byrne-t, és kérdezze meg tőle, ki vagyok. A fiatalember vonakodva lecsukta laptopját és távozott. Rapp újra a füléhez emelte a telefont. – Rob – szólt bele. – És mi van, ha nem, Mr. Nagyágyú? Hallom, POTUS megkért, hogy csatlakozz hozzá a gépen. – Azt reméltem, hogy legalább egy ilyen napon van más dolgod is a pletykálkodáson kívül. A POTUS, a President of the United States – az Egyesült Államok elnöke – szavak kezdőbetűiből összerakott mozaikszó, az elnök jelölésére szolgált. Ridley a Hadműveleti Osztály
az elnök jelölésére szolgált. Ridley a Hadműveleti Osztály Közel-keleti Csoportjának igazgatóhelyettese volt, s ez az osztály állt a kitörni készülő vihar középpontjában. Ridley korábban tengerészgyalogos volt, igazi nagypályás kötekedő, emellett pedig a legrátermettebb ember, akivel Rapp valaha is együtt dolgozott. – Sohasem hívsz, úgyhogy csak így tudom rajtad tartani a szemem. – Mit hallottál? – Hát… gyakorlatilag a város összes politikusa tájékoztatást követel, hogy aztán a tévében elmondhassák, hogy ők aztán tudják, miről beszélnek. Az izraeli kapcsolatom nem válaszol. A vonalak Teherán és Bejrút között szinte lángolnak. – El tudtál érni valakit a Moszadnál? – Nem, pedig megpróbáltam néhány kerülő utat is. Néhány régi cimborát, akikkel korábban bedobtam néhány pohárral. Odaát senki sem veszi fel a telefonját. – Vagyis semmit sem tudtál meg. – Tőlük nem, de azért azt nem mondanám, hogy semmit sem. Csak semmi konkrétat. Sok mindenről pletykálnak odaát. – Mit szólnál, ha mi is elindítanánk egyet? Rövid csönd volt a vonal másik végén. – Figyelek. – Emlékszel arra a fazonra, akivel a homokozóban találkoztunk tavaly? – Rapp Irakra utalt. – Sok fazonnal találkoztam odaát. Pontosíthatnád egy kicsit. – A fickóra az INM-től. – INM?
Rapp az Iráni Népi Mudzsaheddinről beszélt, de nem akarta hangosan kimondani a nevét. – Emlékszel, amikor a palotában voltunk, és hajnali négyig brandyt ittunk és szivaroztunk. Mesélt egy bizonyos vezetőről, akit odaát csak páváskodó elnöknek neveznek. – Ja, igen – felelte Ridley. – Követlek. – Tudod, hol van most? – Amikor utoljára néztem, Bagdad és Moszul között ingázott. Nem fogod elhinni, de autóalkatrészekkel üzletel. Úgy hallom, jól megy a bolt. – Keresd meg, és hozz össze vele egy találkozót! – Mikorra? – Holnap ez lesz az első dolgunk – mondta Rapp. – És keress valaki mást, aki beszámol az elnöknek, mert te is velem jössz. – Elmondod a részleteket? – Majd a repülőn. Két óra múlva találkozunk az Andrews támaszponton. – Ott leszek.
16. fejezet Teherán, Irán
Asani rájött, hogy segít úrrá lenni a köhögőrohamain, ha figyel a légzésére, és csak aprókat lélegzik. A kanapé karfáját markolászva ült, jobbján a hadsereg parancsnoka és a külügyminiszter foglaltak helyet. A legfőbb vallási vezető egyedül ült egy egyszerű széken, majdnem pontosan Asanival szemben. Az ülésteremben nem volt semmiféle modern berendezés. Sem számítógép, sem plazmatévé, projektor vagy vetítővászon. Még asztal sem volt, amit körülülhettek volna. A berendezés a királyok és vallási vezetők évszázados hagyományát tükrözte. A kérvényezők és a tanácsadók előadták ügyüket, az uralkodó pedig rendeletet hozott. A részletekkel és a végrehajtás mikéntjével nem kellett foglalkoznia. A tanácsadók a későbbiekben mindent elrendeztek. Ez a rendszer igen kényelmes volt a legfőbb vallási vezető számára, mert így a maga érdemének tulajdoníthatta, ami működött és elhatárolódhatott attól, ami nem. A falak egy kivétellel csupaszok voltak. A legfőbb vallási vezető bekeretezett képe lógott a jobb válla felett. Az ajatollah széke és a kétszemélyes pad között, amelyen Nadzsar és Amatullah foglaltak helyet, egy iráni zászló igyekezett hivatalos atmoszférát kölcsönözni a szürke szobának. Az elnök és a Felügyelő Tanács feje már színlelni sem próbálták, hogy kedvelik egymást. Ellenfelek voltak, és ezzel a teremben mindenki tisztában volt. Mindkét férfi mereven ült, igyekeztek egymástól a lehető legjobban elhajolni, Nadzsar az ajatollah, Amatullah pedig Asani felé. Asani csak egy pillanatig habozott, amikor az orvosa azt
mondta, szeretné, ha egyenesen a kórházba menne, hogy kivizsgálhassa. Tudta, hogy feltétlenül részt kell vennie ezen az ülésen, ha másért nem, hát azért, hogy megtudja, Amatullah nem őt akarja-e felelőssé tenni a történtekért, esetleg nem próbálja-e meg valahogy belerángatni a legfőbb vallási vezetőt valami őrült megtorló akcióba. Volt azonban még egy indoka, amely sehogy sem hagyta nyugodni. Mélységesen aggasztotta, amit a gödörbe nézve látott, amely nem is olyan rég még az ország tudományos fejlődésének és nemzeti büszkeségének epicentruma volt. Pontosabban az aggasztotta, amit nem látott. A perzsa büszkeség azonnali visszavágást követelt. Asani és minisztériuma kulcsszerepet játszik majd a bosszúban, akárhogyan is döntenek. A nyílt katonai válasz ugyan őrültség lett volna, ez azonban nem fogja megakadályozni a tanács néhány fontos tagját abban, hogy Izrael lerohanása mellett kardoskodjon. Az elkövetkező hetekben sok kardcsörtetést fog még hallani, de végül találnak majd valakit, aki elvégzi a piszkos munkát. A dolognak ez a része nem ígérkezett túlságosan bonyolult feladatnak. Sok elszegényedett palesztin vetette rá magát a lehetőségre, hogy feláldozza magát az országáért. Asani a jelenben inkább saját magáért és az embereiért aggódott. Valakinek felelősséget kellett vállalnia a történtekért. Az ember azt gondolná, a Hírszerzési Minisztérium, mint felelős, szóba sem jöhetett, de egy olyan embernél, mint Amatullah, sohasem lehetett tudni. Őt sohasem zavarta, hogy a tények és a saját véleménye köszönő viszonyban sincsenek egymással. A dolgok csúnyán el fognak fajulni. A tanácson belül kötött
dolgok csúnyán el fognak fajulni. A tanácson belül kötött szövetségek felbomlanak, ahogy az elkerülhetetlen felelősségáthárítási kampány elkezdődik. Ki próbálja újraírni a történelmet? Ki próbálja megváltoztatni? Ki kit döf majd hátba? Minden megtörténhetett, és Asani nem engedhette meg magának, hogy egy kórházi ágyon feküdjön, és orvosok piszmogjanak vele. Az ajatollah befejezte a bevezető imádságot, és megadta a jelet barátjának, Nadzsarnak, hogy elkezdheti a tárgyalást. Nadzsar Dadressz vezérőrnagyra nézett. – Vezérőrnagy úr, hallhatnánk a beszámolóját? Mint a szobában mindenki, Dadressz is szakállt viselt, de az övé sűrűbb volt a többiekénél, és feketére festette. Széles homloka felett már a kopaszodás jelei mutatkoztak. Olajzöld katonai egyenruhában volt, és határozottan nyugtalannak tűnt. Előredőlt, és belefogott. – Becslésünk szerint a támadás kevéssel déli tizenkét óra előtt történt. A bombázókat nem láttuk a radaron, vagyis feltételezésünk szerint B-2-es lopakodó bombázók voltak. Úgy becsüljük, közel járhattak a maximális repülési magassághoz, ami a B-2-esek esetében tizenötezer méter. – Nekem úgy rémlik, hogy az oroszok azt állították, hogy az új rakétarendszerük képes megtalálni az amerikaiak lopakodóit is – vetette közbe Nadzsar sajnálkozva. – Azt mondták, hogy a bombázók akkor válnak sérülékennyé, amikor kinyitják a bombaszekrény ajtaját. – De a mi légvédelmünk semmit sem észlelt. – Úgy van.
– Úgy van. – Nagyszerű – mondat Nadzsar keserűen. – Huszonhétmillió dollár egy rakétarendszerért, amely nem működik. Asani kétségei egyre szaporodtak. Tudott valamicskét a lopakodók működéséről. Elméletileg mindössze öt-tíz másodpercre váltak sebezhetővé, míg a bombákat kioldották. Azonban ennél jobban nyugtalanította a támadás időpontja. Asani nem tudott róla, hogy az amerikaiak fényes nappal valaha is használták volna valamelyik értékes lopakodójukat. Miért tennék láthatóvá milliárddolláros gépeiket egy nappali légi csapás kedvéért? Asani azt gondolta, sohasem tennének ilyet. – Az egyik pilótánk – jelentette be Amatullah – azonosított egy izraeli gépet a körzetben. Az embereim épp most hallgatják ki. Nadzsar lassan oldalra fordította a fejét, és az elnökre nézett. – Hallottam a tájékoztatóját ma este a tévében, és láttam a pilótájával készült interjút is. Nem biztos, hogy elhiszem, amit mond. – Maga egy született szkeptikus – vágott vissza Amatullah. – Maga semmit sem hallott abból, amit Dadressz vezérőrnagy az imént előadott. A légierő semmit sem észlelt. Azt feltételezik, hogy a gép a maximális tizenötezer méteres magasságban repült. A polgári légi közlekedés kilenc-tízezer méteren zajlik. A maga pilótájának bizonyára elég jó szeme van, ha ilyen messziről észrevette azt a gépet. – Az a tizenötezer méter olyan rádiósok becslése, akik
képtelenek voltak ellátni a feladatukat. Én a magam részéről jobban hiszek egy veterán pilóta beszámolójának. – Valóban? – majd Nadzsar Dadressz felé fordult. – Vezérőrnagy úr, hány lopakodó bombázója van az izraelieknek? – Tudomásunk szerint egy sincs. – És ha az amerikaiak kölcsönadtak volna egypárat, mit gondol, festettek volna nagy, kék-fehér Dávid-csillagot a szárnyaira? – Nem. Nadzsar bólintott, és várta, hogy Amatullahnak van-e további hozzáfűznivalója. – Akadékoskodhat a támadás mikéntjének részleteivel kapcsolatban, de ebben a teremben mindenki számára nyilvánvaló, hogy a zsidók és az amerikaiak állnak az ügy hátterében. – Még ha ez igaz is, a tanács értékelné, ha a nemzeti válság idején konzultálna velünk, mielőtt a kamerák elé rohan. Amatullah az ajatollahra nézett, aki Nadzsar másik oldalán ült. – Bocsánatot kérek. Nassziri ajatollah egy halvány biccentéssel nyugtázta a bocsánatkérést. – Hány halott van? – kérdezte halkan. Nadzsar Golam Mosenihez, a nukleáris program vezetőjéhez fordult, és sokkal hangosabban megismételte. – A halottak száma? Moseni nagydarab, majd' száznegyven kilós ember volt. A homloka fénylett az izzadságtól. – Hatvanhét kutató és technikus. Szerencsénk volt, hogy ebédidőben támadtak. Huszonhárom
Szerencsénk volt, hogy ebédidőben támadtak. Huszonhárom tudós és technikus ebédszünetet tartott, amikor a bombák becsapódtak. – Szerencsések… – ismételte meg Amatullah hisztérikusan. – Nem hiszem, hogy ezt a szót használhatnánk bármivel kapcsolatban, amihez magának köze van. Ezzel meg is volnánk, gondolta Asani. Amatullah megtalálta a bűnbakot. Éveken át ő volt Moseni legbőszebb pártfogója. Többször hangsúlyozta, hogy ő Irán reménysége és jövőjének záloga. Az atomprogram vezetése mellett, úgy tűnik az alacsony elnök elvárta volna tőle, hogy megoldja az ország légterének védelmét is. – Rosszabbul is elsülhetett volna – indított Moseni egy gyenge kísérletet önmaga védelmében. Amatullah összefonta kezeit a térdén. Rövid lábai alig értek a földig. – Nukleáris programunkat romba döntötték. Egy mérgező lyuk tátong második legnagyobb városunk közepén, és az egész Nyugat rajtunk röhög. Ossza meg velünk, hogyan lehetne a helyzet ennél rosszabb. – Mindkét kezét a levegőbe emelte. – Könyörgöm, árulja el, hogyan lehetne ennél rosszabb! Moseni arca vérbe borult. Száját összeszorította, és nem volt hajlandó megszólalni. Kínos zavara nyilvánvaló volt. – Elszigetelték a radioaktív hulladékot? – Igen. – A létesítmény többi részével mi a helyzet? – A felszerelés megmenthető, de másik helyre kell szállítani. – Natanzba? – kérdezte Nadzsar. – Én azt javasolnám.
– Én azt javasolnám. Nadzsar Amatullahra nézett. – Úgy rémlik, hogy maga volt az, aki amellett kardoskodott, hogy Natanz helyett Iszfahánban legyen a nukleáris központ. Valami olyasmit mondott, hogy az amerikaiak sohasem támadnának meg egy olyan létesítményt, amely egy város közepén van. A Felügyelő Tanács feje az ország két fő nukleáris központjára utalt. Natanz egy hegy belsejében volt, több száz kilométerre Iszfahántól, egy eldugott helyen. Évekkel korábban heves vita zajlott arról, hogy hova helyezzék a program legfontosabb elemeit. Amatullah Iszfahán mellett kardoskodott, részint a fent említett okból, részint pedig azért, mert az ország tudósai is keményen lobbiztak mellette. Nem akarták családjukat a távoli Natanz körzetébe költöztetni. Amatullah gúnyosan mosolyogva próbált időt nyerni. – Semmi ilyesmit nem tettem. Pusztán mások ajánlatát terjesztettem a tanács elé. – Az elnök az atomenergia-ügyekért felelős alelnökre sandított. – Én úgy emlékszem, mintha a tanács előtt garanciát vállalt volna arra, hogy az iszfaháni létesítmény bármilyen amerikai támadást kibír. – Ha vállaltam is ilyen garanciát, azt csakis a hozzáértő mérnökök tanácsa alapján tettem. – Maga vállalta a garanciát. Erre jól emlékszem. Amatullah dühösen fújta ki a levegőt. – Szakértők, akik egyébként nem nekem dolgoznak, állították, hogy egy atomtámadás kivételével a létesítmény bármit kibír. Az
amerikaiak nyilván előrukkoltak egy új fegyverrel. Barátom, én politikus vagyok, nem tudós. Nem vagyok sem katonai mérnök, sem pedig orákulum, aki a jövőbe lát. – Akkor talán mostantól kevésbé kellene megbíznunk a szavában. Amatullah mélyen megbántott arcot vágott. – Ha engem hibáztat a mai eseményekért, akkor azt kikérem magamnak. Nem azért jöttem ma ide, hogy a múltról beszéljünk, hanem azért, mert tudni akarom, hogyan fognak a zsidók és az amerikaiak megfizetni mindezért. – Az elnök várt egy pillanatot, tekintetét körbejáratta a szobán, mindenkinek külön-külön a szemébe nézett. – Érthető, hogy néhányan közülünk fel vannak dúlva, de most félre kell tennünk a haragunkat, és az ellencsapással kell törődnünk. Van olyan közöttünk, aki ne támogatta volna a nukleáris programot? – Vissza fogunk vágni ellenségeinknek – mondta Nadzsar kimérten –, de nem feledkezhetünk meg a felelősségre vonás kérdéséről sem. Nem állt a tanács minden tagja az atomprogram mögött úgy, mint ön. Sokan éppen attól féltünk, hogy ez lesz majd a vége. Hogy temérdek anyagi erőforrást pazarolunk egy olyan programra, amelyet az ellenségeink romba döntenek majd. Ha tudtam volna, hogy ennyire lazán nyilatkozik majd a sajtónak arról, hogy jogunk van kifejleszteni saját atomfegyverünket, meg arról, hogy mennyire szeretné Izraelt lesöpörni a térképről, sohasem támogattam volna a programot. – Én… – próbált közbevágni Amatullah. – Ne szakítson félbe – mondta Nadzsar élesen. – Magát el
– Ne szakítson félbe – mondta Nadzsar élesen. – Magát el kellene mozdítani az elnöki hivatalból. – A pap szünetet tartott, csak hogy Amatullah érezze, mennyire komolyan gondolja. – Sajnos azonban ezt most nem tehetjük meg. Tudja, hogy miért nem? Amatullah tagadóan rázta a fejét. – Azért nem tehetjük meg, mert különben a zsidók utcabált rendeznének. Kettős győzelmet aratnának. Akár tetszik nekem, akár nem, most éppen magára van szükségünk, hogy feltüzelje az embereket, és elérje, hogy arra a megtorlásra koncentráljanak, amelyet majd kiszabunk rájuk. Amatullah arcán különböző érzelmek futottak át: az aggodalom, a büszkeség, a diadalittasság. – Az emberek mögöttünk állnak, ezt megígérhetem. Visszavágunk az amerikaiaknak és a zsidóknak, ahogy eddig még soha, és én már azt is tudom, melyik a legsebezhetőbb pontjuk Most majd megfizetnek az önteltségükért! A földbe tapossuk őket!
17. fejezet Az elnöki különgép Rapp az elnök irodája felé közeledett, majd bekopogott az ajtón. Várt egy pillanatot, aztán belépett. Alexander az íróasztala mögött ült, Kennedy pedig vele szemben egy széken. Rapp
mögött ült, Kennedy pedig vele szemben egy széken. Rapp becsukta az ajtót, és a jobb oldalán álló kanapé karfájára ült. Kennedy ránézett. – Éppen arról beszélünk, hogy mit mondjak Azád Asaninak – mondta. Rapp felidézte magában az iráni hírszerzési minisztert, és megvonta a vállát. – Hallottam a kis balesetükről. Mondanám, hogy sajnálom, de sajnos az az igazság, hogy titokban már egy ideje reménykedünk benne, hogy az izraelieknek valahogy sikerül megoldaniuk ezt a problémát. – Nem hiszem, hogy ez beválna. – De ez az igazság. – Mit tudott meg? – kérdezte az elnök. – Az izraeliek senkivel sem állnak szóba. A felső vezetéstől le egészen a középvezetőkig, senki sem veszi fel a telefonját. – Ebből mire következtet? – Hogy ők voltak – felelte Rapp egyszerűen. – Biztos benne? – Száz százalékig. – Mitch – szólt köze Kennedy óvatosan –, bizonyítékok nélkül nem állíthatod ilyen biztonsággal, hogy ők voltak. – Rendben. Akkor kilencvenkilenc egész kilenc, kilenc, kilenc. – Magyarázza el. – Az elnök hátradőlt, és keresztbe vetette a lábait. – Az izraeliek nagyon elszigeteltek. Úgy tudják összezárni a soraikat, mint senki más, akivel eddig dolgoztam. Megpróbálnak előjönni egy egységes történettel. Azt találgatják, hogy keresztül tudják-e vinni, hogy képesek lesznek-e azt hazudni az egész
tudják-e vinni, hogy képesek lesznek-e azt hazudni az egész világnak, hogy semmi közük sem volt a támadáshoz. – De miért nem jelezték előre, hogy mire készülnek? – kérdezte Alexander. – Könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt – felelte Kennedy. – Pontosan – mondta Rapp. Az elnök ezen egy pillanatig elgondolkodott, aztán megkérdezte: – És mi van, ha tényleg baleset volt? – Ez nem volt baleset, uram. Izrael keze volt benne, és erre a hallgatásuknál nem is kell jobb bizonyíték. Ha tényleg nem lett volna közük a dologhoz, most ők hívogatnának minket, hogy miért nem figyelmeztettük őket előre. Azt hiszem, hogy ez egy rendkívül szűk körű akció volt, amelyet egy nagyon kis csoport irányított a Moszadon belül. Mindössze talán néhány ember a hadseregből, a miniszterelnök és egy-két miniszter lehetett benne. Nem tudom, hogy csinálták, de az irániakat teljesen váratlanul érte. Az elemzők a CIA-nál visszanézték a műholdfelvételeket, és semmi nyoma sincs aktivitásnak a létesítmény összeomlása előtt. Az őrség barakkjainál nem volt látható a megszokottól eltérő mozgás, és egyik épületből sem rohantak szerteszét a menekülő emberek. Semmi szokatlan nem történt. – És ez miért lényeges? – Egyetlen lövés sem dördült el. Ha ez egy teljes körű kommandós rajtaütés lett volna, akkor látni lehetett volna az őrség reakcióját a helyszínen. Ez az egyik ok, amiért az irániak
azt gondolják, hogy légi csapás történt. Senki sem riasztotta őket, hogy valami nem stimmel. Az egyik pillanatban az épület még ott volt, a másikban pedig már nem. A logikus feltételezés számukra nyilván az, hogy egy lopakodó bombázó követte el a támadást, bár a legjobb tudomásom szerint, mi még sohasem vetettük be a gépeinket fényes nappal. Az elnök Kennedyre pillantott. – Tudom, hogy ezt már kérdeztem, de nem lehetséges, hogy az izraeliek is kifejlesztették a saját lopakodójukat? – Elég valószínűtlen. – De lehetséges. Rapp intett a kezével, jelezvén, hogy rossz úton járnak. – Az izraelieknek nincs elég pénzük, hogy egy ilyen gépet kifejlesszenek, de ha mégis lenne, a másik bizonyíték akkor is azt támasztaná alá, hogy belső munkáról van szó. Ha visszaér Washingtonba, Brad England megmutatja majd magának a Pentagon kárszakértőinek az elemzését a robbanásról. Én még nem láttam a jelentést, de tudom, hogy mi lesz benne. – Honnan? – Mert már voltam ilyen helyzetben. Voltam olyan bevetésen, ahol én helyeztem el a jelzéseket, hogy tudják, hova kell dobni a bunkerrombolókat. Lemásztam már néhány ilyen lerombolt irányítóközpontba, és azok nem úgy néztek ki, mint amit a műholdfelvételeken láttunk. A bombák lyukakat ütnek, a padlók és a mennyezetek egy része beomlik, belül minden szénné ég, de nem úgy néz ki, mintha megnyílt volna a föld, és az egész istenverte épületet elnyelte volna.
– Akkor mi történhetett? – Beépített embereik voltak, akik már ott tevékenykedhettek egy ideje. Észrevétlenül tudtak mozogni, el tudták helyezni a tölteteket, és fel tudták robbantani az épületet. Csak így lehetett. Az elnök megfordult a székével, és elgondolkozott azon, amit hallott. Egy hosszú pillanat múlva felnézett, és azt mondta. – Végtére is mit számít, hogy az izraeliek légi úton, vagy máshogyan rombolták-e le a létesítményt. A lényeg az, hogy ők tették. Rapp elmosolyodott. – Azért számít, mert így lehetőségünk nyílik arra, hogy kitaláljunk egy alternatív igazságot, amitől úgy tűnik majd, hogy az irániak a saját népüknek és a világnak is hazudnak. Az elnöknek egy másodpercre elállt a szava. Kennedyre pillantott, majd újra Rappre. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél. – Nekem sincs – tette hozzá Kennedy. – Hallott már az Iráni Népi Mudzsaheddin nevű csoportról? Az INM-ről? Laza szálakkal kötődik az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsához. Különböző politikai hátterű disszidensekből áll. Legtöbbjük Európában él. Tudósok, tanárok, művészek, többnyire olyanok, akik nem kértek a papok elnyomásából, és úgy döntöttek, elhagyják az országot. Ott voltak a 79-es forradalom idején, de rájöttek, hogy nem látják őket szívesen a sah elűzése után. 1981-ben a legfontosabb tagjaik közül több százat összefogdostak, és az Evin börtönbe vittek, ahol Khomeini lelövette őket. Az INM-et MEK-nek is nevezik. Ők a
Khomeini lelövette őket. Az INM-et MEK-nek is nevezik. Ők a mentőangyalaink Irakban. Akárhányszor a szunniták rendetlenkednek, vagy az irániak odaküldik valamelyik Badr Brigádjukat, hogy zűrt okozzanak, csak hívjuk a MEK-et, és ők megoldják a problémát. – Nincsenek rajta a terroristalistán? – kérdezte az elnök. – Csak az előző elnökség ballépése miatt. Azt gondolták, szereznek néhány piros pontot Iránban, ami elég nagy marhaság volt, de ebbe most ne menjünk bele. Ami a lényeg, a MEK olyan haderő, amivel számolhatunk. Megvan az oka, hogy Moszul miért sokkal békésebb hely, mint Bagdad vagy Baszra, és az okok közül az egyik legnyomósabb a MEK. Az iráni kormány szenvedélyesen gyűlöli ezeket az embereket, és a MEK sem hullatna könnyeket a keményvonalas papságért. – És mi közük van nekik a jelenlegi válsághoz? – Semmi – felelte Rapp vigyorogva. – De majd úgy intézzük, hogy legyen.
18. fejezet Teherán, Irán Asani úgy érezte, mintha valami párhuzamos univerzum szippantotta volna be, ahol minden a feje tetején állt. Egy dolog bátor képet vágni és bosszút forralni, de ez azért már
bátor képet vágni és bosszút forralni, de ez azért már képtelenségnek tűnt. Éppen az az ember lesz a konfliktus következő fázisának a fő propagandistája, aki ebbe a bizonytalan helyzetbe taszította őket. A legutolsó dolog, amire most szükségük van, az a lázító retorika és a megtorlással való fenyegetőzés. A tanácsnak szembe kellett néznie a valósággal. Normális körülmények között Asani sohasem szállt volna szembe Amatullahhal a legfőbb vallási vezető előtt, de most más volt a helyzet. Valami megváltozott benne, és nem volt számára kétséges, hogy ennek az volt az oka, hogy aznap a halál torkából menekült meg. Mindig is tudta, hogy Amatullah talán a legmeggondolatlanabb és a legarrogánsabb tagja a kormánynak. Leginkább az ő lázító szavainak köszönhetően sodródtak bele ebbe a válsághelyzetbe. Az elnök bármikor képes volt magát és az embereket illúziókba ringatni. Képtelen volt felfogni azt, ami mindenki számára nyilvánvaló volt. Irán atomprogramja egy romhalmaz. A szó szoros értelmében. A felszerelés egyetlen darabkája sem volt menthető. Hírszerzői becslése szerint Izrael birtokában van száz nukleáris töltet, Amerikának pedig olyan sok, hogy dollármilliókat költenek az elavult atomfegyverek leszerelésére. Nevetséges a gondolat, hogy bármelyik országra is mindent elpusztító csapást mérhetnének. Asani az alacsony elnökre nézett, s megkérdezte: – És pontosan hogyan fogjuk elpusztítani őket? – Micsoda? – Az elnököt váratlanul érte a kérdés. – Azt kérdeztem, pontosan hogyan fogjuk elpusztítani őket – ismételte meg Asani kissé élesebben.
ismételte meg Asani kissé élesebben. – Mártírok egész seregét zúdítjuk rájuk. Célba vesszük az infrastruktúrájukat. Térdre kényszerítjük a gazdaságukat. – Amatullah felvont szemöldökkel, idegesen próbálta lerázni hírszerzési miniszterét. Asanit azonban nem lehetett elrettenteni. – A gazdaságuk számára szeptember 11. sem volt több, mint egy gyors influenza. Csak még erősebben jöttek ki belőle. – A mi bosszúnkhoz képest eltörpül majd szeptember 11. Asani kétkedve nézett Amatullahra. – És azt hiszi, az amerikaiak majd ölbe tett kézzel nézik, hogy megtámadjuk őket? – Igen. Nem engedhetik meg maguknak, hogy háborúzzanak velünk. Irakban már megtanulták a leckét. – Mi van, ha téved? Tegyük fel, hogy igenis, akarnak háborúzni velünk. Maga szerint ők állnak a támadás mögött, ami de facto azt jelenti, hogy igenis megkockáztatták a nyílt háborút. – Soha – rázta meg Amatullah élénken a fejét. – Ezért Izraellel dobatták le a bombát. Nekik nincs bátorságuk, hogy ujjat húzzanak velünk. A tény, hogy Amatullah határtalan önbizalmában azt gondolta, meg tudja jósolni, mit tesznek majd az amerikaiak, kihozta Asanit a sodrából. Megfordult, és az ajatollahra nézett. – Jól jegyezzék meg, amit most mondok! Ha túl messzire megyünk, az amerikaiak visszavágnak. – Sosem fognak lerohanni minket – felelte Amatullah lekezelően. – Nem is mondtam, hogy lerohannak minket. Bombákat
fognak dobálni, méghozzá jó sokat. Amatullah csak gúnyolódott a fenyegetésen. – Mi pedig mindenhol lecsapunk rájuk. Nemcsak Amerikában, hanem az egész világon. Térdre kényszerítjük a légi közlekedésüket. Nem adunk több olajat, és a gazdaságuk összeomlik. Asani szomorúan megrázta a fejét. – Az erőszak erőszakot szül. Annyi bombát szórnak majd ránk, amennyit még sohasem láttunk. Figyeljék meg, már az első nap elpusztítják az egész légierőnket, aztán mi jövünk. – Asani rövid szünetet tartott, körülnézett a szobában, hogy mindenki felfogja, ezúttal a saját életük forog kockán. – A mi mártírjainknak időre van szükségük, mielőtt lecsapnak, és a siker sem garantált. Az amerikaiak viszont már körülvettek minket. Vannak bázisaik Irakban, Afganisztánban és két anyahajójuk az öbölben. Ha elkezdődik a háború, küldenek egy harmadikat, esetleg egy negyediket vagy ötödiket is. – Rendben – nyilatkoztatta ki Amatullah. – Csoportosítsák csak az összes legendás anyahajójukat az öbölbe, ott sokkal könnyebb lesz majd elsüllyeszteni őket. – Előredőlt, és magára mutatott. – A Hormuzi-szoros a miénk! Nem az amerikaiaké. – Maga alábecsüli az amerikaiakat, ha azt hiszi, annyira hülyék, hogy öt anyahajót állomásoztatnak majd az öbölben. A tengerészeti és a légi egységeiket áttelepítik Katarba, az Egyesült Arab Emirátusokba vagy Bahreinbe. Három oldalról vesznek körül majd minket. – Soha! – rázta meg Amatullah élénken a fejét. – Arab testvéreink sohasem árulnának el bennünket!
testvéreink sohasem árulnának el bennünket! – Arab testvéreink nincsenek kimondottan elragadtatva egyre növekvő befolyásunktól Irakban. Ne legyen annyira biztos a támogatásukban, de még ha úgy is van, ahogy mondja, az amerikaiak támadhatnak az Arab-tenger felől is. Egy héten belül megsemmisítik az egész infrastruktúránkat. Lerombolnak minden finomítót, minden csővezetéket és sínpárt. Lebombázzák az összes telekommunikációs létesítményt és erőművet. Természetesen észak kivételével. Ott mindent meghagynak, és elkezdik felfegyverezni a kurdokat. Amúgy is törékeny gazdaságunknak legalább tíz évre lenne szüksége, hogy magához térjen, és még az északon kitörni készülő lázadással is foglalkoznunk kellene. – Maga alábecsüli népünk erejét – mondta Amatullah lenézően. – A kövér és lusta amerikaiakkal ellentétben a mieink tudják, hogyan kell áldozatot hozni, és készek megtenni a szükséges lépéseket. – Maga pedig túlbecsüli a népszerűségét – vágott vissza Asani. – Ne legyen benne olyan biztos, hogy nem fordulnak maga ellen, ha nem lesz áram, és nem lesz mit enniük. – Áruló! – üvöltötte Amatullah. – Hogy merészeli?! Nadzsar ajatollah előrenyúlt, és megragadta Amatullah karját. – Jusson eszükbe mindkettejüknek, hogy kinek a jelenlétében beszélnek így – mondta határozottan. Asani és Amatullah a legfőbb vallási vezetőre néztek, majd elfordították tekintetüket – ki megalkuvón, ki alázatosan. Nassziri ajatollah sztoikus nyugalommal ült a székén, karjai az
Nassziri ajatollah sztoikus nyugalommal ült a székén, karjai az ölében, hosszú ujjai a térdén nyugodtak. Akarattal vagy természeténél fogva a férfi nyugalmat árasztott. Kimérten, határozottan szólalt meg. – Megtámadtak minket.– Szünetet tartott, és mielőtt folytatta volna, mindenkinek egyenként a szemébe nézett. – Jogunk van a megtorláshoz. Anyagi és véráldozatot követelünk. – A külügyminiszterre pillantott. – Maga fogja az ENSZ elé tárni az ügyünket. A felelősöknek meg kell fizetniük. – Aztán Asani és Amatullah felé fordította tekintetét. – Óvatosnak kell lennünk. Úgy tűnik, az Egyesült Államok megint csak Izraelt használta fel, hogy véghezvigye az ördög tervét. Asani kivételével mindenki egyetértően bólogatott. – Lehetséges – szólalt meg Asani –, hogy az Egyesült Államoknak nem is volt tudomása a támadásról. – Maga szerint gyászolnak a veszteségünk miatt? – Nem, de szeretném emlékeztetni a tanácsot, hogy az amerikaiak szabadítottak meg minket Szaddámtól és a táliboktól. Létrehoztunk egy titkos kommunikációs csatornát az amerikai kormánnyal. Utánanéznék, hogy mit lehet kideríteni, mielőtt drasztikus lépéseket teszünk. – Hazudnak! – ordította Amatullah. – Nem talál mást, csak hazugságot! Asani nem vett tudomást Amatullahról. – Nem látom be, mi kárunk származhatna abból, ha legalább meghallgatjuk a mondanivalójukat. Amatullah megpróbált megszólalni, de a legfőbb vallási
vezető egyetlen rosszalló pillantással elhallgattatta. Várt egy pillanatot, megigazította papi öltözetét, majd megszólalt. – A jobb kéznek nem kell mindig tudnia, mit tesz a bal. Az idők során Asani hozzászokott az ajatollah talányos kinyilatkoztatásaihoz. Ez segítette hozzá, hogy ne kelljen bemocskolnia a kezét. Asani tapasztalatból tudta, hogy rendelkezéseit túl sokféleképpen lehetett értelmezni. – Semmi baj sincs azzal, ha meghallgatjuk az amerikaiak mondanivalóját, de nem szabad bíznunk bennük. A részleteket magukra hagyom, de egy dologhoz ragaszkodom. A támadás nem maradhat büntetlenül. A tanács tagjai lelkesen bólogattak, néhányan tapsoltak is. Asaninak az a nyomasztó érzése támadt, hogy veszélyes úton indultak el, amelyen az érzelmek és a nemzeti büszkeség irányítják őket. Épp azon töprengett, hogy ez az út hová vezethet, amikor újabb köhögőroham tört rá. Asani fájdalmában kétrét görnyedt. A tanács többi tagja növekvő aggodalommal figyelte, míg a roham abba nem maradt. – Bocsássanak meg – mondta Asani feszengve. Nedvességet érzett az állán. Kézfejét a szájához emelte, és ahogy lenézett, zavartan látta, hogy keze csupa vér. Nassziri ajatollah őszinte aggodalommal nézett rá. – Fiam, magának kórházban kellene lennie. – Bocsásson meg. Máris megyek. – Asani felállt, és meghajolt. Hirtelen légszomj tört rá. Tett két lépést az ajtó felé, megtántorodott, és összeesett.
19. fejezet A Fehér Ház Egy lassabb napon Washington vibráló város volt. A világ minden tájáról emberek özönlöttek a fővárosba üzletelni, kémkedni, temérdek törvényes vagy törvénytelen dolguk után járni. A város rengeteg nonprofit cégnek, kereskedelmi szervezetnek és gazdasági intézménynek adott otthont, és New York után itt volt az újságíró-társadalom második legnagyobb központja is. Ha Baltimore-t is beleszámoljuk, a városnak hat nagyobb profi csapata volt, és még egy tucat főiskolai csapatért lehetett drukkolni. Mindezt azonban háttérbe szorította a politika. Az iráni válság lehetősége felvillanyozta a várost. Az emberek arra ébredtek, hogy az újságok tele vannak a dühös iráni elnök képével és a lerombolt nukleáris létesítményről készült légi felvételekkel. Valamennyi tévé és rádióadó ezzel a hírrel volt elfoglalva. Irán az Egyesült Államokat és Izraelt tette felelőssé a történtekért. Izrael hallgatásba burkolózott, és az elnöki hivatal hivatalos állásfoglalását, miszerint Amerikának semmi köze sincs a balesethez, Sue Glusman, a Fehér Ház sajtófőnöke ismertette a médiával. Kennedy Glusmannak és az elnöknek is azt tanácsolta, hogy a baleset szót használják az esettel kapcsolatban, amíg az irániak
a baleset szót használják az esettel kapcsolatban, amíg az irániak nem tudják bizonyítani az ellenkezőjét. Kennedy mindössze néhány órát aludt. Miután az előtte való nap leszálltak az Andrews légitámaszponton, helikopterre pattant, és Langley-be sietett, ahol éjjel tizenegyig dolgozott. Aztán a sofőrje hazavitte. Megköszönte az anyjának, hogy vigyázott kisfiára, Tommyra, homlokon csókolta az alvó fiút, ledőlt öt órára, felkelt, újra homlokon csókolta még alvó fiát, és még napfelkelte előtt elindult vissza az irodába. Ez sajnos gyakrabban történt így, mint szerette volna. A CIA igazgatója nem bánta, hogy dolgoznia kell, azt viszont igen, hogy munkája elszakítja a fiától. Kennedy páncélozott Suburbanje áthaladt a titkosszolgálat ellenőrző pontján a délnyugati kapunál, és a földszinti bejárat elé gördült. Korán érkezett, ahogy az elnök kérte. A Nemzetbiztonsági Tanács 8 órakor ült össze, és az elnök szerette volna, ha Kennedy még a megbeszélés előtt informálja az éjszaka történtekről. A CIA igazgatója jó reggelt kívánt a titkosszolgálat egyenruhás tisztjének, aki az ajtón belül foglalt helyet. Végigment az előcsarnokon, majd fel a lépcsőn az első emeletre. Ahogy belépett az elnök privát étkezőjébe, egy pillanatra meglepődött, hogy Wicka belügyminisztert és England védelmi minisztert is ott találja. Az ősz hajú védelmi miniszter épp egy kanál zabkását emelt a szájához, amikor meglátta Kennedyt. Rá jellemző módon, rögtön a közepébe vágott. – Tetszik Rapp ötlete. Az elnök épp most avatott be minket. Ezeket nem érdekli az igazság, csak a saját verziójuk. Itt az ideje, hogy meglássák, milyen az, amikor a saját fegyverüket fordítják ellenük.
saját fegyverüket fordítják ellenük. Kennedy kényszeredetten elmosolyodott, mire England, aki igazi társasági ember volt, felnevetett. Az asztal felett az elnökre nézett. – Mondtam, hogy nem lesz boldog, hogy beavatott minket – mondta. Wicka belügyminiszter épp Kennedyvel szemben foglalt helyet. Rosszallóan nézett Englandre. – Ez azért van, mert ő azon kevesek közé tartozik ebben a városban, akik tudnak titkot tartani. – Ne is törődjön vele, Irene – mondta England. – A befektetési szektorban nem bírná ki lakattal a száján. Legalábbis nem sokáig. – England a Merrill Lynch and Piper Jaffray cégnél eltöltött éveire utalt. Az elnök azért hívta meg a kabinetbe, mert azt akarta, hogy a Pentagont egy elemző szemléletű üzletember vezesse át az új évezredbe. Az elnök az egyetlen üresen álló szék felé mutatott. – Foglaljon helyet! – mondta. Kennedy aktatáskáját a szék mellé tette, kabátját pedig átadta a felszolgálónak. – Mit hozhatok ma reggel, dr. Kennedy? – A szokásosat, José. Köszönöm szépen. Az elnök félretolta a tányérját, melyen még ott volt a félig elfogyasztott tojás és virsli, majd egy fehér szalvétával megtörölte a száját. – Mitchnek igaza volt a kárelemzéssel kapcsolatban? – A szakértőim egy kivétellel mind egyetértenek vele – mondta England. Kennedy leült. – És mit mond az az egy? – kérdezte.
– Az egyik elemző szerint az izraeliek egy alacsony energiájú harcászati atomtöltetet dobtak a létesítményre. – Ez érdekes. Az én egyik emberem is felvázolt egy hasonló lehetőséget tegnap este. A maga elemzője miért gondolja, hogy atomfegyvert használtak? – Nem annyira a bizonyítékok, mint inkább a valószínűség mondatta vele. Szerinte a másik lehetőség túl komplikált. Túl sok benne a változó. Kennedy ezen egy pillanatra elgondolkodott. – És mit mond, hogyan juttatták a töltetet a robbanás helyszínére? – kérdezte. – Ezen a téren már egy kissé gyenge lábakon áll az elmélete. Egy nagy hatótávolságú, irányított lövedékre gondolt. – A kilövést észlelték volna a műholdjaink. – Több mint valószínű. Szerinte annak is megvan az esélye, hogy az izraeliek kifejlesztettek egy lopakodó bombázót. Kennedy az elnökre pillantott, majd újra England felé fordította tekintetét. – A maga emberei valószínűleg jobban értenek ehhez, mint az enyémek. Tényleg azt gondolják, hogy Izrael kifejlesztett egy lopakodó bombázót? – Nem – hangsúlyozta England. – Tegnap este én is feltettem ezt a kérdést, és minden szakértőm egyetértett abban, hogy nincs rá elég pénzük. – Lehet, hogy nem is kell hozzá annyi pénz, mint gondolná – mondta Wicka. – Ezt hogy érti? – kérdezte az elnök. – Korábban is gyakran megesett, hogy egyszerűen ellopták, amire szükségük volt. Így indították el az atomfegyverkezési
programjukat is. Mi elvégeztük a kutatást, a fejlesztést és a tesztelést, ők pedig fogták magukat, és ellopták az adatokat. Még az első bombájukhoz való nukleáris anyagot is tőlünk lopták. Az elnök Kennedyre nézett. – Ez igaz? – Attól tartok, igen. A hatvanas években történt. Körülbelül kilencven kiló dúsított urániumot loptak. – Szerintem is lehetséges – mondta England –, de igen valószínűtlen. Ne felejtsük el, hogy a támadás fényes nappal történt. Az embereim visszamenőleg átnézték az ország összes repteréről készült műholdfelvételt. Külön figyelmet szenteltek a Negev-sivatagban található légi támaszpontoknak. Semmit sem találtak. Más nyomkövető eljárásokkal is leellenőrizték az összes felszállást, amit csak találtak. Hihetetlennek tűnik, hogy Izrael titokban kifejlesztett volna egy több milliárd dolláros gépet, aztán fényes nappal repült volna vele. – Tehát egyetért Mitch elméletével – mondta Kennedy. – Igen. Az elnök belekortyolt a kávéjába, majd megszólalt. – És azzal is mind egyetértünk, hogy Mitch terve működhet. Az elnök három tanácsadója bólintott. Az elnök Wicka belügyminiszterre nézett. – Van problémája azzal, hogy hazudnia kell majd az ENSZ-nek? Wicka elmosolyodott, majd elnevette magát. – Ha egy csomó kóros hazudozó között azon aggódnék, hogy nem mondom el nekik az igazságot, nem lennék valami jó belügyminiszter. Hogy is nevezte Mitch? Alternatív igazságot
belügyminiszter. Hogy is nevezte Mitch? Alternatív igazságot kreálunk? – Igen. – Ez tetszik. Az ENSZ-t alternatív igazságok működtetik. Persze önkiszolgáló rendszerben. – Nagyszerű. – Az elnök Kennedyhez fordult. – Hogy áll az iráni hírszerzési miniszterrel tervezett találkozója? – Elvben megegyeztünk. Már csak a részletekről egyeztetünk. – Hol tartják? – Moszulban. Korábban is találkoztunk már ott. Az elnök Wickára pillantott. – Van ezzel valami problémája? – A Belügyminisztériumnak egyáltalán nincs hivatalos kapcsolata Iránnal. Nem hivatalos is csak alig. Szerintem helyesen döntöttünk. Alexander Kennedyre nézett. – Tud valamit Mitchről? Kennedy az órájára pillantott. – Nemsokára leszáll TelAvivban. – Maga szerint egyenes választ kap? – kérdezte Wicka. Kennedy ezen elgondolkozott. – Nem hiszem, hogy ez számít. Egyszerűen azért fog nekik tetszeni Mitch ötlete, mert így diplomáciai szempontból fedezhetik magukat. Ez eléggé felkavarja majd a vizet ahhoz, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában részt vevő országoknak lesz okuk leszavazni az Irán által követelt szankciókat. – Tényleg azt gondolja, hogy nem fogják elárulni neki? – kérdezte Alexander meglepetten. – Elnök úr, ez kemény egy társaság. Bár, ha valaki beszédre
– Elnök úr, ez kemény egy társaság. Bár, ha valaki beszédre tudja bírni őket, az Mitch.
20. fejezet Tel-Aviv, Izrael A Gulfstream 5-ös leszállt a Ben Gurion nemzetközi reptéren, ahol egy tartálykocsi várta. Miután az üzemanyagtartályokat feltöltötték, a pilótákat egy, a kereskedelmi termináltól távol eső, düledező hangárba irányították. A CIA pilótái a huszonnyolc és fél méteres szárny fesztávú géppel óvatosan begurultak a harminc méter széles kapun, és leállították a motort. Mitch Rapp kinézett a bal oldali ablakon, és végigtekintett a fogadására összegyűlt csoporton. Úgy néztek ki, mintha egy hidegháborús filmből léptek volna elő, és rabcserét akarnának lebonyolítani a Checkpoint Charlie-nál, a berlini fal tövében. Rapp kicsatolta a biztonsági övét, és felállt. Vetett egy pillantást Rob Ridley-re, aki szintén éppen felállni készült. – Maradj ülve. – Ja, persze, maradok. – A CIA Közel-keleti Osztályának vezetője felállt. Rapp barátja vállára tette a kezét, és visszanyomta az ülésbe. – Komolyan mondtam.
– Komolyan mondtam. – Megőrültél? Ez egy tizenkét órás repülőút volt – panaszkodott Ridley. – Ki kell nyújtóztatnom a lábaimat! – Jó, de ha leszállsz a gépről, el kell, hogy törjem őket. Maradj a seggeden, amíg nem szólok. – Esküszöm, téged egy falka farkas nevelt fel. Miért kell neked folyton erőszakkal fenyegetőznöd? Rapp előrement, és leeresztette a lépcsőt. Elfordította a fejét, hogy kiférjen a nyíláson, és merev lábakkal lemászott a lépcsőn. Rapp fekete öltönynadrágot és bő szabású Bugatchi rövid ujjú inget viselt. Az inget nem tűrte be. Fekete, olasz papucscipője koppant az aszfalton. Elindult a Moszad igazgatója felé. Sűrű borostájával és bozontos fekete hajával jobban hasonlított a helyiekre, mint az a férfi, aki felé tartott. Nem ez volt a hétköznapi viselete, viszont ezt magára öltve nem tűnt ki az izraeliek közül. Túl sok biztonsági ember repült már a régióba, 5.11 nadrágban, katonai öltözetben és SWAT bakancsban. Jócskán elütöttek a helyiektől, ami ugyanakkor elrettentésül is szolgált. Olyan „velem aztán nem lehet packázni” jellege volt. Fegyverem van és engedélyem, hogy lelőjek bárkit, aki ujjat mer húzni velem. Másrészről viszont ez megkülönböztette őket a többiektől. Rapp ezt nem akarta. Ahova ő ment, ott éppen hogy bele kellett olvadnia a tömegbe. Rapp a hangáron keresztül közeledett Freidman felé, akinek mindkét oldalán egy-egy tagbaszakadt férfi állt. Úgy néztek ki, mintha csak Freidman bólintására várnának, hogy félbetörjék Rappet. Freidman sem volt éppen egy hervadó virágszál.
Százhetvennyolc centijéhez legalább száztizenöt kiló társult. Bikanyakán és vállain fényes, kopasz fej ült. Erős álla hajlíthatatlanságról árulkodott. Fénykorában maga is híres volt erejéről. Most, a hatvanas éveinek végén, a súlyemelést inkább olyanokra hagyta, mint a két mellette álló fickó. Ahogy közeledett Rapp feléje, megszólította. – Kedves magától, hogy kijött elém. Freidman savanyú arckifejezése nem változott. – Mindennap eszembe jut, amikor reggel felkelek. – Ennyi idő után is feláll még? – kérdezte Rapp. – Jó magának, öreg csont. A Freidman jobb oldalán álló csonttörő fickó előbbre lépett. – Lazítson, emberevő – mondta Rapp. – Nem akarom a főnöke és az ikertestvére előtt szétrúgni a seggét. – Arra a golyóra gondoltam, melyet a lábamba eresztett – folytatta Freidman. – Nos, Ben – mondta Rapp –, arra gondolni sem merek, hogy maga mit tett volna velem, ha akkora idióta lettem volna, hogy megöljek egy izraeli állampolgárt, és maga azon kapott volna, hogy éppen országának a politikai életébe készülök beleavatkozni. Freidman dacosan felemelte az állát, és nem vett tudomást a testőrökről, akik most mindketten őt nézték. – Micsoda? A sziámi ikrei nem is hallottak erről? – kérdezte Rapp hangjában színlelt megdöbbenéssel. – Boldogan beavatom őket a kis akcióba, amit hazájának leghűségesebb szövetségese ellen vezetett. Fiúk, az úgy volt, hogy…
ellen vezetett. Fiúk, az úgy volt, hogy… – Elég! – kiáltott rá Freidman. – Várjanak meg odakint! – mordult rá a két férfira. Nem kellett megismételni az utasítást, mint két engedelmes rottweiler gazdájuk parancsára, sarkon fordultak. Amint hallótávolságon kívül kerültek, az izraeli kémfőnök ráförmedt. – Mit akar? – Kissé nyúzottnak tűnik, Ben. Nem jól alszik? – Csak azért vagyok itt, mert az elnöke megkért rá, hogy találkozzam magával. Mit akar? – Semmit sem akarok, Ben. – Nyilván csak azért repült ide, mert hiányzott a csinos arcom – élcelődött Freidman. – Nem. Azért repültem ide, hogy köszönetet mondjak. Az izraeli kémfőnök a szemét forgatta. – Ugyan miért? – Hogy voltak olyan szívesek, és romba döntötték Irán atomprogramját. Freidman egyenesen Rapp szemébe nézett. – Fogalmam sincs, miről beszél. Rapp egyik lábát a másik elé helyezte, és karba tette a kezét. – Ben, maga a legjobb hazudozó, akivel valaha is találkoztam. – Ez nagy szó, főleg olyasvalaki szájából, aki annyira jártas a kérdésben, mint maga. – Köszönöm. Akkor most fordítsuk komolyra a szót. Tudom, hogy maguk rombolták le a létesítményt. Én a maguk oldalán állok. Alexander elnöknek is elmondtam, milyen nagy szívességet tettek ezzel. – Mi nem dobtunk bombát arra a létesítményre. Nem érdekel, mit mond az az idióta törpe. A támadás idején egyetlen
érdekel, mit mond az az idióta törpe. A támadás idején egyetlen izraeli gép sem járt még az ország közelében sem, ebből pedig csak egy dolog következik. Rapp elmosolyodott. – Ez jó lesz. – Intett a kezével. – Halljuk! – Szerintem lehetséges, hogy egy amerikai gépet láttak Iszfahán felett. – Ja, persze. Az egyik pilótánk úgy gondolta, ami sok, az sok, és átugrott lebombázni a létesítményt, anélkül hogy engedélyt kért volna a Pentagontól vagy az elnöktől. – Én csak azt mondom, hogy a gép, melyet Iszfahán felett állítólag láttak, nem a miénk, ami azt jelenti, hogy több mint valószínű, hogy a maguké volt. – Maguk hihetetlenek. Majd tízezer kilométert repülök, hogy kihúzzam magukat a szarból, és maga azt hiszi, akkora idióta vagyok, hogy beveszem ezt a maszlagot, amivel meg akar etetni? – Úgy emlékszem, nem kértem rá, hogy kihúzzon a szarból. – Nem kért, de én akkor is megteszem. – Nincs szükségünk a segítségükre. – A francokat nincs! – mondta Rapp növekvő ingerültséggel a hangjában. Hátrált egy lépést. – Tekintettel a közös élményeinkre, az elnöknek talán nem engem kellett volna küldenie – ismerte el –, de ez van. Őszintén hálás vagyok maguknak, hogy volt elég vér a pucájukban megtenni, amit muszáj volt. Az elnök, bár ezt nyíltan sohasem fogja vállalni, ugyanígy érez. Engedélyt kaptam, hogy elindítsak egy akciót, amely leveszi a maguk válláról a felelősséget, és egyúttal
megmutatja a világnak a hazug iráni vezetés valódi arcát. – Én nem… Rapp félbeszakította. – Ben, kérem, hadd fejezzem be. Tudom, hogy maguk tették, és azt is tudom, hogyan. Nem volt ott sem egy, sem több repülő. Nem voltak rakéták sem. Semmi ilyesmi. Volt egy beépített emberük. Maguk felrobbantották azt az istenverte kócerájt, az pedig összedőlt, és csak egy halom törmelék maradt belőle. Minden csodálatom a maguké, és ha nem lenne ennyire idegesítő, most valószínűleg meg is ölelném érte. Freidman amúgy is savanyú képe teljesen elkomorodott. – Hány emberrel beszélt erről? – Csak Irene-nel és az elnökkel. Freidman kifújta a levegőt, és körülnézett a hangárban. Fájdalmas arckifejezése mindent elárult. Mélységesen aggasztotta, hogy Rapp tud kormánya egyik legféltettebb titkáról. – Kik a forrásai? Rapp elmosolyodott. Freidman kérdése felért egy beismeréssel. – Van egy barátom a maga cégénél. – Rapp tudta, hogy ez a hazugság kihozza Freidmant a sodrából. Témát váltva azt mondta: – Avassa be a kormányát, hogy ők is képben legyenek. Hallgassanak, és továbbra is tagadjanak mindent. Tegyenek meg minden szükséges lépést. Nem érdekel, hogy az irániak állítólag milyen bizonyítékokkal rendelkeznek, csak ne vallják be, hogy maguk állnak a dolog hátterében. Pénteken meg fognak jelenni az ENSZ előtt, és megpróbálják majd az egészet magukra kenni. Miután előadták az ügyüket, egy mozdulattal
magukra kenni. Miután előadták az ügyüket, egy mozdulattal kirántjuk alóluk a szőnyeget. Hazug idiótáknak tűnnek majd a világ szemében. Freidmanban kezdett felülkerekedni a kíváncsiság. – Mit terveznek? – Ne aggódjon, hamarosan megtudja. És még egyszer: az elnök a köszönetét küldi. Nem nagyon csípem magát, Ben, de csodálom a vakmerőségét. – Rapp megfordult, és elindult vissza a gép felé. – Hová megy? – kiáltott utána Freidman. – Észak-Irakba – kiáltott vissza Rapp a válla fölött –, hogy kihúzzam magukat a szarból!
21. fejezet Teherán, Irán Asani nyugtatók hatása alatt, kórházban töltötte az éjszakát. Reggel őrjítő fejfájásra ébredt. Halványan derengett neki a találkozó, amelyen előző este részt vett. A felesége és a lányai mellette voltak, hogy elmondják, mi történt és megnyugtassák. Azon viccelődtek, hogy az orvos legalább két napra el akarta tiltani a munkától és a beszédtől. A belélegzett nagy mennyiségű pornak köszönhetően tüdeje normál kapacitásának tíz százalékán működött. Az orvosok igyekeztek bizakodónak
százalékán működött. Az orvosok igyekeztek bizakodónak látszani. Azt mondták neki, hogyha pihen, és beszedi a fertőzések megelőzésére szolgáló antibiotikumokat, akkor úgy egy héten belül újra önmaga lehet. Asaninak az volt a határozott érzése, hogy hazudnak neki. A délelőtt folyamán meg-megjelentek az ágyánál helyettesei a Hírszerzési Minisztériumból – részint eligazításért, részint pedig hogy beszámoljanak neki az eseményekről. Kezdetben ezek csak rutinjelentések voltak, bár az Iszfahánt ért támadás nyomán valamiképp minden történés különös jelentőséggel bírt. Felesége a közelében maradt, és kétszer is megpróbálta megakadályozni, hogy bárki is belépjen a szobájába. Asani méltányolta az asszony igyekezetét, hogy megóvja őt, de ez egyszerűen lehetetlen volt. Muszáj volt tudnia, hogy mi történik. Nem sokkal dél után Asaninak az az érzése támadt, hogy valami baj készülődik. Itt-ott voltak már apróbb jelei, hogy Amatullah az egész országban háborús készültséget akar elrendelni. Egy bizonyos pontig ez rendben is volt. Így legalább válaszadásra kényszeríti az izraelieket és az amerikaiakat. Riadókészültségbe helyezni a támaszpontokat és tüntetéseket szervezni, az egy dolog, de a teljes iráni tengeralattjáró-flottát a tengerre vezényelni már erős túlzás. Az amerikaiak amúgy is elég nyugtalanok voltak a Kilo-osztályú tengeralattjárók miatt, melyeket Irán az oroszoktól vásárolt. És attól mennyire lesznek majd idegesek, ha az egész flottát a tengerre bocsátják a mini és a hangos, iráni gyártmányú tengeralattjárókkal együtt? Asani éppen az ebédjét fogyasztotta egy szívószálon keresztül, amikor első embere aggódó arccal, kezében egy
keresztül, amikor első embere aggódó arccal, kezében egy doboz csokoládéval belépett a szobába. A férfi fölé hajolt, hogy a szobában senki se hallja, amit mond, és a fülébe súgta: – Baj van. Asani tizenhat éve ismerete Firúz Mehrala Dzsalalit. Nem szokott túlozni. Aggódó arca elárulta, hogy belső, bizalmas információról van szó. Asani felemelte kezét a térdéről, és kezéből pisztolyt formálva intett az embereinek. Négyen rögtön elhagyták a szobát, a felesége azonban lecövekelt. Asani arca megfeszült, és fejével az ajtó felé intett. Felesége csalódottan rázta meg a fejét, majd távozott. Dzsalali az ágy széléhez húzott egy széket. – Ellenőrizték már a szobádat? Asani bólintott. Az volt a szomorú igazság, hogy jobban tartott saját kormánya kémeitől, mint a külföldiektől. – Az a korcs – kezdte Dzsalali undorral az arcán – pattog és követelődzik. Úgy csinál, mintha ő irányítaná itt a dolgokat. Asani bólintott. Barátja Mukhtár rámenősségére célzott. Dzsalali mellett még sokan mások is utálták Mukhtárt nem perzsa származása miatt. – Amatullah azt az utasítást adta, hogy mindenben legyünk a segítségére. Az az ember olyan ellentámadást tervez, amellyel ki fogja provokálni az izraeliek és az amerikaiak visszavágását. És ez még nem is a legrosszabb. Vakmerő elnökünk egy újabb ötlettel állt elő. – Dzsalali mutatóujját jobb halántékához emelte, és körkörös mozdulatokkal jelezte, hogy az az ember megőrült. – Azt akarja, hogy süllyesszük el az egyik tartályhajónkat a
Hormuzi-szorosban. Asani szemei elkerekedtek. – Tudom – rázta meg Dzsalali a fejét. – Az amerikaiakra akarja kenni. Azt mondja, mindenki nekünk hisz majd, ez pedig még jobban elszigeteli majd Amerikát. Asani az ajtóra pillantott. – Nem mondhatod komolyan – mondta halkan, recsegő hangon. – De igen. Azt mondja, ettől majd az egekbe emelkednek az olajárak, és dőlni fog a pénz a kincstárba, de ami a legfontosabb, így akarja bebizonyítani, hogy Amerika valóban hadat üzent nekünk. Asani érezte, hogy elönti a fejét a vér. Eszébe jutott Amatullah őrült terve, amikor az elmúlt tavasszal brit matrózokat és tengerészeket ejtett túszul. Ezt az elmebeteg tervet eszelte ki, miután néhány magas rangú iráni tiszt Nyugatra disszidált. Míg Amatullah azt gondolta, hogy a terv remekül bevált itthon, észre sem vette, hogy nemzetközi szinten mekkora kárt okozott az országnak. Gonosztevőként mutatkozott a világ előtt, aki úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. Az angolok amerikai segédlettel, megkérdőjelezhetetlen műholdfelvételekkel bizonyították, hogy a tengerészeket az iraki és nem az iráni vizeken rabolták el. Amatullah kijelentette, hogy a bizonyítékok hamisak, és azt akarta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntsön a sorsuk felől, de Nadzsar ajatollah az utolsó pillanatban közbeavatkozott, és meggyőzte Amatullahot, hogy bocsássa szabadon a túszokat. Az őrült propagandista azután egy ünnepély keretében színpadiasan bejelentette, hogy a foglyok
szabadon bocsátását ajándéknak szánja az angol nép számára. Asani tudta, hogy el kell érnie Nadzsart, ha értelmesen akar beszélni valakivel, mielőtt még a megtorlás a kezdetét veszi. Megint az ajtó felé pillantott. – Ki kell juttatnod innen – suttogta Dzsalalinak.
22. fejezet Washington, DC Kennedy, a CIA igazgatója kábán nézett ki a páncélozott Chevy Suburban elsötétített ablakán. Az épületek, a gyalogosok és a csupasz fák úgy suhantak el mellette, mintha egy filmet tekert volna előre. Nagyon izgatott volt, pedig még alig múlt el délután 4 óra. A megnövelt létszámú biztonsági kíséret megpróbált utat törni a kezdődő csúcsforgalomban, hogy Kennedyt a Belügyminisztériumba vigyék. Wicka belügyminiszter kérte az informális találkozót, hogy Kennedy segítsen neki felkészülni az ENSZ előtt tartandó beszédére. Ez újdonság volt a CIA igazgatója számára. Túlzás lett volna azt állítani, hogy az előző belügyminiszter nem kedvelte a CIA-t. Pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy óvatos volt. Ebben nem volt semmi különös. A legtöbb ember számára nyugtalanító érzés volt kapcsolatba kerülni a CIA-val. Olyan, mint amikor az ember egy
fertőző beteg társaságában van. Amerika központi hírszerző ügynökségét gyakorta titulálták fenyegetőnek, sőt egyenesen aljasnak. Volt már dolga olyanokkal is, akik nyíltan megvetették a CIA-t, egyesek pedig egészen addig az állításig merészkedtek, hogy az egész kócerájt be kellene zárni, az alkalmazottakat pedig mind börtönbe csukni. Kennedy ezt a szélsőbaloldal kritikájának vette, akik abba az illúzióba ringatták magukat, hogy mindenki jól kijönne a másikkal, még akkor is, ha Amerika egyszerűen csak mindenhez jó képet vágna. Wicka belügyminiszter asszony szerencsére nem osztotta a véleményüket. Liberális politikus volt, egy világlátott nő, aki értette az emberi természetet, és értette a kultúrák összetettségét. Özvegyként és öt fiú meg egy lány anyjaként, mióta csak megerősítették posztján, bírálta az elnököt a nemi megkülönböztetés miatt. Nem az elnökségben és nem is az országban uralkodó nemi diszkrimináció miatt. Wicka erősen hitte, hogy a terrorizmus elleni hosszú távú győzelemhez elengedhetetlen, hogy bevonják a nőket a harcba. Míg a muzulmán szélsőségesek kultúráját bigott, középkorban ragadt férfiak uralják, nincs sok remény a békére. Kennedy csatlakozott hozzá, és együtt próbálták meggyőzni az elnököt, hogy ez legyen politikájának kulcsmotívuma. A jármű másfél kilométerre a belügyminiszter washingtoni irodájától váratlanul megállt. Éppen meg akarta kérdezni a sofőrtől, hogy mi történt, amikor észrevette, hogy a kereszteződést egy másik, személyautókból és SUV-okból álló konvoj torlaszolja el. Irán mozgolódása és a megtorlással való
konvoj torlaszolja el. Irán mozgolódása és a megtorlással való fenyegetőzés következményeképp a Nemzetbiztonsági Hivatal azt javasolta, hogy a kormány minden fontos tagjának védelméről a személyéhez kirendelt különítmény gondoskodjon. Kennedy biztonsági főnöke azonnal intézkedett, annak ellenére, hogy az igazgatónő véleménye szerint ez a döntés még korai volt. A washingtoni forgalom így is a legrosszabbak közé tartozott az országban, ezek a konvojok pedig csak tovább rontottak a helyzeten. Amint szabaddá vált az út, megcsörrent Kennedy titkos mobilja. A kijelzőre nézett, és látta, hogy az irodájából keresik. Felvette a telefont, és beleszólt. – Halló? – Mitch van a vonalban. – Kennedy három asszisztense közül az egyik hangját hallotta a vonal túloldaláról. – Kapcsolja, kérem. Egy kattanás hallatszott, majd Rapp hangja. – Irene? – Igen. – Végeztem az első küldetéssel. – A gépen vagy? – Nem hívtalak volna, ha a földön lennék. – Hogy ment? – Ez a fickó elképesztő. Egy ponton egyszerűen megpróbálta ránk kenni az egészet. Kennedy sóhajtott. Az ilyen pillanatokban feltette a kérdést magában, hogy Ben Freidman a szövetségesük-e egyáltalán. – Mit mondott? – Azt, hogy a mi gépünket látták Iszfahán közelében. – És te erre mit feleltél?
– És te erre mit feleltél? – Hogy nem volt ott semmiféle gép. Se az övék, se a miénk. Az volt az a pillanat, amikor megláttam a randa képén, hogy megadta magát. Megpróbált kitérő válaszokat adni, és elég ideges lett. Főleg, amikor előadtam neki, pontosan hogyan rombolták le a létesítményt. – Hogyan reagált? – Nyugtalan lett. Tudni akarta, kivel beszéltem. – És? – Azt mondtam neki, van egy emberem náluk. Kennedy elmosolyodott. – Tényleg? – Hát persze. Ez egy faszkalap. Több kémük van Amerikában, mint az összes többi országnak együttvéve, és tavaly mennyi segélyt is kaptak tőlünk? Ötmilliárd dollárt? – Durván. – A konvoj az első ellenőrző pont felé közeledett egyutcányira a Belügyminisztériumtól. A CIA biztonsági emberei már előre szóltak, így a kapu nyitva volt, és intettek nekik, hogy átmehetnek. – Azt ugye tudod, hogy elkezd majd nyomozni, hogy kiderítse, kivel beszéltél? – Az a jó. Addig sem lesz útban. Mondtam neki, hogy maradjanak csendben, és mondja meg a kormányának, hogy továbbra is tagadjanak le mindent. – Ugye nem mondtad el neki, mire készülsz? – Nem. – Jó. – A konvoj áthajtott az ellenőrző ponton, és megállt a főbejárat előtt. – Van még valami? – Nincs. Az emberünk Moszulban mindent előkészített.
Hívlak, ahogy végeztem a megbeszéléssel. – Köszönöm. – Kennedy letette a kagylót, és várta, hogy ki nyissák a kocsi ajtaját. Felesleges udvariasságnak tűnt, de ezt írta elő a biztonsági különítmény szabályzata. Át akarták fésülni a terepet, hogy meggyőződjenek róla, semmilyen veszély sem fenyegeti, mielőtt elhagyja a biztonságot nyújtó Suburbant. Öt másodperccel később kinyílt az ajtó. Kennedy kiszállt a járműből, a biztonságiak pedig rögtön közrefogták, és felkísérték a lépcsőn, be az épületbe. Egy belügyminisztériumi tisztviselő üdvözölte őket, átkísérte a csapatot a fémdetektoron, majd egészen a várakozó liftig. Wicka hatalmas irodájában fogadta Kennedyt. Bár a Harry S. Truman nevét viselő épület külső homlokzatáról nem fognak megemlékezni az amerikai építészet csodáit méltató krónikák, a belügyminiszter irodája lenyűgöző volt. Úgy nézett ki, mintha egy tizennyolcadik századi francia villából került volna ide. A bútorok, a szőnyegek, az arannyal futtatott mennyezet és az alabástrom-kandalló mind-mind gazdagságot és tekintélyt árasztott. A belügyminiszter átnézett az orra hegyére tolt szarukeretes szemüvege felett. Rövid, lépcsőzetesen vágott haja őszes volt. Hátratolta a székét, és felállt. – Köszönöm, hogy eljött, Irene. – Részemről a szerencse, Sunny. – Hozhatok valamit inni? – Köszönöm, semmit sem kérek. Wicka odament a bárhoz, és kezébe vett két kávésbögrét.
Wicka odament a bárhoz, és kezébe vett két kávésbögrét. Letette őket, és a szekrényből előhúzott egy üveg Hennessy konyakot. Mindkét pohárba töltött egy kis konyakot, és odavitte őket, ahol Kennedy állt. – Úgy néz ki, mint akinek elkel egy pohárkával – adta át Kennedynek az egyik bögrét. Kennedy elmosolyodott. – Szép konyakospohár. – Ez a hely hemzseg a prűd antialkoholistáktól. Nem úgy van már, mint a régi szép időkben, annyit mondhatok. Kennedy felemelte a poharát. – A régi szép időkre. Wicka is felemelte a bögréjét, és Kennedyéhez koccintotta. – Bár, azt hiszem, a régi szép időkben nem engedtek volna minket magasabbra a minisztériumi köztisztviselőknél. – Az biztos. – Akkor hát, francba a régi szép időkkel. – Wicka a kandalló és a két üres karosszék felé intett. – Láttam a mai lapokban, hogy Stu Garret közép-amerikai nyaralása közben a tengerbe fulladt. – Costa Ricában – pontosított Kennedy. Wicka a jobb oldali székre ült, és egy pillanatig Kennedyt vizsgálgatta. Végül azt mondta: – Az az ember egy igazi tuskó volt. Kennedy lebiggyesztette ajkát, míg a megfelelő válaszon törte a fejét. Úgy érezte, Wicka többet tud, mint amennyit elárul. – Tudta, hogy hogyan kell az emberek idegeire menni. – Hát azt tudta. – Wicka ivott egy kortyot. – Hallom, reggel indul Irakba. – Igen.
– Igen. – Legyen óvatos. – Mindig az vagyok. – Úgy értem, nagyon óvatos. Nem bízom az irániakban. Kennedy a szájához emelte az italát, de nem kortyolt belőle. – Asanit elég értelmes embernek találtam. Lehet vele együttműködni. – Őt nem ismerem, de nem is miatta aggódom. Attól a kis Amatullahtól borsódzik a hátam. – Wicka ivott egy korty konyakot. – Miért van az, hogy ezek a kiszámíthatatlan diktátorok mind alacsonyak? – Véletlen – ivott egy keveset Kennedy is. – Szaddám több mint száznyolcvan centi magas volt. – És Hitler? Ő nem lehetett több egy-hetvenötnél. – Igen, igaza lehet. – Pol Pot, Kim Dzsongil, Mao. – És Sztálin? Nem hiszem, hogy alacsony lett volna. – Akárhogy is, én nem bízom Amatullahban. Csak legyen nagyon óvatos odaát. Különösen a holnapi kis New York-i előadásom után. Kínosan fogják érezni magukat, és ennek nem fognak örülni. – Nem fognak. Éppen ezért megyek oda, hogy felajánljam az olajágat. – Csak azt ne felejtse el, hogy az olyanok, mint Amatullah, nem akarnak békét. Szükségük van ránk, mint ellenségre, hogy hatalmon maradhassanak. – Ez igaz. Ezért megyek én maga helyett. Ebben így nincs
semmi hivatalos. Egészen addig, míg beleegyeznek, hogy féken tartják a Hezbollahot. – Nem azt mondom, hogy nem értek egyet a tervvel. Nagyon is egyetértek vele, de azért nem árt az óvatosság. Kennedy elmosolyodott. – Óvatos leszek. Akkor most lássuk, miben tudok segíteni a holnapi előadással kapcsolatban.
23. fejezet Moszul, Irak A nap éppen lebukott a horizonton, amikor a G-5-ös előbukkant egy vékony felhőfoszlány mögül. Moszul városa terült el alattuk. A kétmilliós metropolisz keleti határán a Tigris folyt. Öt fő híd kötötte össze az óvárost hosszan elnyúló külvárosaival. A várost a kereskedelem tartotta életben. Évszázadokon át mind etnikai, mind vallási szempontból rendkívül változatos hely volt. Szaddám Huszein a nyolcvanas évek végén véget vetett ennek. Kiűzte a zsidókat, a keresztényeket, és ami a legtragikusabb, a kurdokat is. A helyükre szunnita családokat költöztetett, akik hűséget fogadtak neki, vagy saját szülővárosából, Tikritből származtak. A városból kiűzött kurdok a török határ mentén húzódó hegyek lábánál találtak menedéket. Szaddámmal dacolva ott építgették
gerillahaderejüket. A diktátor bukása óta a város folytonos mozgásban volt. A CIA igen gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a kurdokkal. Amikor a dolgok elfajultak Moszulban, a CIA csak szólt az északon állomásozó kurd barátainak, akik visszajöttek a városba, és szétverték a csoportot, amelyik éppen gondot okozott. A síita lakosság északon közel sem volt olyan jelentős, mint délen, de ez nem akadályozta meg sem Iránt, hogy zavarkeltés céljából odaküldje a Badr Brigádokat, sem pedig Irakot, hogy megpróbáljon nézeteltérést szítani a szunniták és a kurdok között. Rapp lenézett a bal oldali szárny mellett, és a hidakat számolta. Nem értette, hogy ezt az istenverte országot miért nem osztották háromfelé. Az első világháború vége előtt nem is létezett jelenlegi formájában. Öt évszázadon keresztül törökök, kurdok, perzsák és szafavidek küzdöttek a Tigris és az Eufrátesz által megtermékenyített földért. Aztán jöttek az angolok meg a franciák, és úgy döntöttek, átrajzolják a Közel-Kelet térképét, amitől aztán vége lett mindennek. Moszul azonban, a kurdoknak köszönhetően, a stabilitás bástyája volt. Olyannyira, hogy még a pilóták is elég biztonságosnak érezték ahhoz, hogy egyenesen, a belváros felett repülve közelítsék meg a repülőteret. Baszrában vagy Bagdadban órákon át köröztek volna, mielőtt megközelítik a kifutópályát, ami nem éppen gyors módja a leszállásnak. A gép finoman földet ért, és a támaszpont területén található CIA-szektor felé gurult, ahol a hatvanmillió dolláros Gulfstream 5-öst egy megerősített hangárba állították. Az utasok egyesével leszálltak a gépről, és kinyitották a csomagteret. Rapp
leszálltak a gépről, és kinyitották a csomagteret. Rapp megragadta túlméretezett hátizsákját két fekete, négyzet alakú táskájával együtt. A hangár ajtajához indult, és ahogy odaért, meglátta a két közeledő autót. Az első egy Ford Crown Victoria volt, a második pedig egy Chevy Caprice Classic. Mindkettő rozsdás és horpadt volt, és nyugtalanítóan gyorsan közeledtek. Az első autó vezetője integetett a nyitott ablakon keresztül. Rapp alig tudta kivenni a sötétített üveg mögött ülő férfi arcát. Stan Stilwell volt, a CIA moszuli bázisának a vezetője. Az autó hirtelen megállt, és az ajtók kicsapódtak. Arábiai Lawrence példáját követve Stilwell gyakorlatilag helyi lakossá vált. Bő szárú, fekete szövetnadrágot és szürke-fekete kockás inget viselt. Arca sötét bronzszínűre égett, fekete bajusza pedig olyan sűrű volt, mintha kamaszkora óta növesztette volna. – Mitch, édes öregem – mondta Stilwell, miközben cigarettáját jobb kezéből átvette a balba. – De örülök, hogy látlak! Rapp megragadta Stilwell kezét, másik karjával pedig átölelte. – Hogy mennek errefelé a dolgok, cimbora? – Rapp több mint tíz éve ismerte Stilwellt. Pár évvel idősebb volt a férfinál, és az első tengerentúli kiküldetése során Rapp volt a mentora. – Jól vagyok. Kurdisztánban minden rendben. – Azt le mertem volna fogadni. Hány csajod van? – Van egypár – mosolyodott el Stilwell, felvillantva a két felső metszőfoga közötti kis rést. – Egy napon majd egy dühös apa kezei közt végzed, aki arra fog kényszeríteni, hogy válassz a golyóid és az oltár között.
fog kényszeríteni, hogy válassz a golyóid és az oltár között. – Eddig még senki sem kapott el. Rapp arra gondolt, mi lenne, ha emlékeztetné arra az esetre, amikor neki kellett lebeszélnie Kennedyt arról, hogy felelősségre vonja egy enyelgés miatt, mely valahogy kimaradt a jelentéséből, de végül nem akarta felhozni a dolgot Ridley előtt. – Híres utolsó szavak. – Ne mondj ilyet! – Annyit mondok, előbb vagy utóbb elfogy a szerencséd. Stilwell beleszippantott a cigarettájába. – Valószínűleg igazad van. – Minden készen áll? – Igen. Nálam vár ránk. Add ide azokat a táskákat. – Stilwell átnézett Rapp válla fölött, és meglátta Ridley-t. – Helló, főnök. Hogy van? – Zsibbadtan – felelte Ridley mogorván. – Jó magát is erre látni. – Stilwell felkapta Rapp két táskáját, és berakta őket a kocsi tágas csomagtartójába. – Főnök – szólt oda Ridley-nek –, menjen inkább Mike-kal a másik kocsiban. Nem hiszem, hogy lesz valami zűr, de ha mégis, ne könnyítsük meg a dolgukat. – Stan – mondta Rapp, és Dumondra bökött –, ez itt Marcus. – Helló, Marcus, add csak ide azokat a táskákat. – Stilwell megragadta az első fekete táskát, de majdnem le is ejtette. – Jézusom, ebben meg mi az ördögöt cipelsz? – A felszerelésemet.
– Te aztán nem szarozol! Rapp az autó hátuljához ment, ahol a többiek összegyűltek. – Rob elmondta, hogy mire készülünk? – kérdezte Stilwellre nézve. – Nem részletesen, de tudom, mi a terved. – És? – Nagyon tetszik. – Mi a helyzet Maszúddal? – Maszúd Máhábád volt a MEK fő embere Moszulban. – Ő is nagyszerűnek tartja. – Számíthatunk rá? Stilwell a földre dobta cigarettáját, és egy másikat halászott elő a gyűrött dobozból. – Maszúd valószínűleg a legmegbízhatóbb ember, akivel ittlétem alatt találkoztam. – Jó. Kell valami vas az útra? – Rapp a fegyverekre kérdezett rá. – Nem. Nem fogunk megállni. – Biztos vagy benne? – kérdezte kétkedve. – Ha attól jobban érzed magad, hozzál, amit csak akarsz. – Stilwell felhúzta az ingét, és megmutatta Glock pisztolyát a két extra tárral. – Van még egy tizenkettes a tető alatt és egy P-90es műszerfal alatt. – Nekem megfelel. Induljunk. Ridley és Dumond a második autóba szálltak, Rapp pedig az elsőbe Stilwell-lel. Amint beszállt, Rapp első dolga az volt, hogy a műszerfal alá nyúljon, és kirántsa a P-90-est rugós tokjából. A kis, rövid csövű géppisztoly rendkívül pontos, közelharcra
tervezett jószág volt. Rapp hátrahúzta a závárt, hogy megnézze, befűzték-e a tárat, aztán visszarakta a fegyvert a helyére. Ahogy a főkapu felé tartottak, Rapp megkérdezte: – Meglőttek már, mióta ideát vagy? – Néhányszor, amikor még a Suburbanekkel furikáztunk – rázta meg Stilwell a fejét. – Elég nagy hülyeség volt. Csak arra volt jó, hogy hatalmas célpontot csináljunk magunkból. – Rappre pillantott. – Most már nem ülnék bele. – Okos döntés. Ez az ajtó nehéznek tűnt. Páncéllemez van benne? – Ja. Maszúd csináltatta meg nekem. Óriásit szakít az autóalkatrész-kereskedéséből és öreg autók páncélozásából. Átengedték őket a főkapun, aztán végigkanyarogtak a betonakadályok között, mielőtt kiértek volna a főútra. Stilwell észak felé fordult, és elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Levett egy átlátszó, műanyag fogvédőt a műszerfalról, és felmutatta Rapp-nek. A szájába tette, és rátaposott a gázra. A hatalmas Detroit V8-as motor felzúgott. – Ez itt az út legrosszabb része. Olyan, mint az Indy ötszázas, csak aknákkal megtűzdelve. Rapp gyorsan bekapcsolta a biztonsági övet. – És minek a fogvédő? – Ezek itt a legszarabb sofőrök az egész világon. Az egyik fickó pár hónappal ezelőtt karambolozott. Olyan keményen nekimentek, hogy leharapta a nyelvét. Rapp oldalra nézett Stilwellre, hogy lássa, viccel-e. A férfi úgy szorította a kormányt, hogy a bütykei teljesen elfehéredtek.
úgy szorította a kormányt, hogy a bütykei teljesen elfehéredtek. Rapp észrevette, és úgy döntött, komolyan beszél. Keményen megragadta az ajtó fogódzkodóját, és magában káromkodott egyet.
24. fejezet Teherán, Irán Imád Mukhtár gyalázatos hangulatban volt. Megvető pillantással mérte végig a négyszögletes asztal körül ülő társaságot. A tettek embere volt, és semmi sem zavarta jobban, mint amikor puhány emberek üres közhelyeit kellett hallgatnia. Ezekkel a szájhősökkel pedig minden alkalommal ez volt a helyzet. Izraelt belekergetjük a tengerbe. Porrá zúzzuk az egész országot. Letöröljük őket a térképről. Az amerikaiak könyörögni fognak a bocsánatunkért. Így lesz majd. Ezt fogjuk tenni. És ez így ment a végtelenségig, anélkül hogy bárki a kisujját is megmozdította volna, és akár a századrészét megtette volna annak, amiről olyan hevesen beszélt. Mukhtár nagyon szeretett volna túl lenni már Izraelen. Untatta a csökönyös kis ország. A gyengeség jeleit látta rajtuk. Régi védelmezői, akik még emlékeztek minden megszegett ígéretre, egymás után meghaltak. Helyüket lassanként átvették a fiatal zsidók, akiknek elegük volt a támadásokból. Elegük volt a
fiatal zsidók, akiknek elegük volt a támadásokból. Elegük volt a gyilkolásból és a vérontásból. Annyira elegük volt a harcból, hogy kapva kaptak volna a békének akár az illúzióján is. Ezeket a zsidókat Mukhtár nem tisztelte. Lehet, hogy gyűlölte szüleiket és nagyszüleiket, de ugyanakkor félve tisztelte is a vén korcsokat. Ezek az újak Bejrútban és Tel-Avivban az iPodjaikkal és a mobiljaikkal kezdték elveszteni identitásukat. Mukhtár az idővel és a technika fejlődésével versengett. Az Amatullah konferenciatermében ülők közül senki sem fogta fel, miféle változások mennek végbe határaikon túl. Olyan alaposan beleragadtak iszlám forradalmukba, hogy mostanra már maguk is elhitték a saját propagandájukat. Tényleg azt gondolták, hogy megnyerhetik a harcot Nyugat és Kelet között. Mukhtár azonban tisztában volt vele, hogy nem ez a helyzet. A halott amerikai katonák száma más konfliktusokhoz képest nevetségesen kicsi volt. Amikor Irán utoljára Irakkal háborúzott, egymillió ember veszett oda. Az amerikaiaknak azonban így is minél előbb ki kellett vonulniuk. Megszállásuknak messzemenő következményei voltak. Az internet, a tévé, a rádió, a mobiltelefonok és az utazás mind elmosták a fajok és az etnikumok közötti határokat, és minden egyes nappal, mellyel az amerikai harci gépezet tovább maradt a térségben, egyre több fiatal adta be derekát a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom csábításának. A gazdasági jólét egyre terjedt, és a Libanonból és Palesztinából Európába, Ázsiába és Kanadába tartó évtizedes kivándorlási hullám is éreztette hatását. Ez az újonnan jött jólét megfosztotta őket a dühös fiataloktól, akikre olyan nagy szükségük volt, hogy
őket a dühös fiataloktól, akikre olyan nagy szükségük volt, hogy folytassák a harcot. Egy elégedett fiatal nem ajánlkozott önként öngyilkos merénylőnek. Szerencsére Irakban a szaúdiaknak és a pakisztániaknak sikerült állandó utánpótlást biztosítaniuk a szaúdiak által finanszírozott iskolákban az ideológiailag átnevelt fiatalokból. Egyedül az öngyilkos merénylőknek ez a lassú, mégis folyamatos hadrendbe állítása akadályozta meg az amerikaiakat a béke és a stabilitás megteremtésében. Új frontot kellett nyitniuk. Rá kellett koppintaniuk az amerikaiak orrára, és kivonulásra kellett kényszeríteni őket. Ha nem így tesznek, kockáztatják az egyre terjedő gazdasági jólét kártékony hatásának a kockázatát. Ha pedig ez egyszer megtörténik, az embereknek nem lesz már gyomruk a küzdelemhez. Az óbégatás tovább folytatódott, Amatullah minden tanácsadója igyekezett túllicitálni a többieket, és az előttük szólónál még keményebb szavakat használni. Mukhtár türelme fogytán volt. Allahnak bizonyára tervei voltak vele. Különben miért engedte volna, hogy túlélje a szörnyű támadást a nukleáris létesítményben? Az első napot erős nyugtatók hatása alatt a kórházban töltötte. A tüdeje fájt a rengeteg köhögéstől. Amikor Amatullah érte küldött, örült a lehetőségnek, hogy megszabadulhat az orvosok és a nővérek macerálásától. Ha azonban tudta volna, hogy a találkozó ilyen lesz, inkább ágyban maradt volna. Dadressz vezérőrnagy, a haderők parancsnoka visszatáncolt korábbi kijelentésétől, mely szerint a parti ütegek a parancsára képesek lennének lerombolni az összes öbölben állomásozó
amerikai anyahajót. Most éppen azt mondta, hogy bár képes lenne súlyos veszteségeket okozó csapást mérni az Egyesült Államokra, egy ilyen agresszív hadmozdulatot azonban minden kétséget kizáróan harci cselekménynek vennének, vagyis kitennék magukat a kemény megtorlás veszélyének. – És azt minek nevezné, amit ők tettek velünk? – kérdezte Amatullah a szája sarkában bujkáló mosollyal. – Az nem számít harci cselekménynek? Mi csak üljünk itt, és hagyjuk, hogy megússzák büntetlenül? – Egyetértek – igyekezett Dadressz vezérőrnagy elfogadható választ találni – de jól meg kell fontolnunk, mit tegyünk, hogy bosszúnk a tett nagyságával arányban álljon. Mukhtár hátrahajtotta fejét, és megvetően felmordult. Amatullah és tanácsadói mind feléje fordultak, hogy lássák, mi hozta ki a sodrából a Hezbollah bárdolatlan vezetőjét. – Mi a baj? – kérdezte Amatullah, aki láthatóan jól szórakozott a helyzeten. – Nem hiszek a fülemnek! – mondta Mukhtár. Kísérletet sem tett, hogy undorát elrejtse. – Arányosság. A háború nem az arányosságról szól. Amerika és Izrael minden ok nélkül megtámadta az országukat. Maguk csak azt tették, amit 30 évvel ezelőtt Izrael is, mikor az ENSZ-szel és a Nemzetközi Atomenergia Bizottsággal szembeszegülve atombombát gyártottak. Nekik bármelyik országnál kevesebb joguk van ezt tenni velünk. Kopogtatás hallatszott, és a kinyíló ajtóban Asani jelent meg. A hírszerzési miniszter az asztalon túl Amatullahra nézett. – Ne
A hírszerzési miniszter az asztalon túl Amatullahra nézett. – Ne haragudjon, hogy nem értem ide időben. – Nekem azt mondták, hogy kórházban van. Asani leült az egyik üres székre. – Az orvosok szeretnek biztosra menni. Amatullah gyanakodva hunyorgott Asanira, majd a vezérőrnagyhoz fordult. – Hol is tartottunk? – Azt hiszem, a libanoni barátunk épp most készült elénk tárni, hogy mit kellene tennünk. Mukhtár észrevette, hogyan ejti ki Dadressz befogadó országának nevét. Kísértést érzett, hogy megkérdezze, hány emberét veszítette el az Amerika és Izrael ellen folytatott harcukban, de úgy döntött, inkább elengedi a füle mellett a megjegyzést. – Csapjanak le rájuk! – mondta lassan és rendíthetetlenül. – Nekem tetszik az ötlet, hogy süllyesszük el az egyik tankhajónkat, és kenjük az amerikaiakra – mondta Amatullahnak –, de szerintem, még tovább kellene menniük. Süllyesszék el a tankhajót, aztán fogják az új orosz tengeralattjáróikat, és süllyesszék el az amerikaiak összes anyahajóját. – Ha csak hozzáérünk egy anyahajójukhoz is – mondta Dadressz megdöbbenve –, az egész haditengerészetünket az óceán fenekére küldik. – Csak rajta! Amúgy sem valami nagy szám a tengerészetük – vágott vissza Mukhtár. Dadressz elfordult Mukhtártól, és Amatullahnak címezte szavait. – Én amellett vagyok, hogy szánjuk el magunkat a döntő lépésre, de őrültség volna figyelmen kívül hagyni, hogy az
lépésre, de őrültség volna figyelmen kívül hagyni, hogy az amerikaiak visszavághatnak. Nem vallott volna Mukhtár természetére, ha csak ül és hagyja, hogy egy elhízott vénember őrültnek nevezze. – Tudja maga, hány emberem halt meg az Amerika és Izrael elleni harcban? – Nem várta meg, míg Dadressz válaszol. – Több ezer. És magának, vezérőrnagy, hány embere veszett oda? Dadressz arcát elöntötte a harag. Öklével az asztalra csapott, és felhorkant. – Nem tűröm, hogy az embereimet sértegesse! – Jó! – állt fel Mukhtár. – Akkor ezt megbeszéltük. Most majd harcba küldi őket, ahogy én teszem az enyéimmel harminc éve. – Honnan veszi magának a bátorságot? – állt fel a vezérőrnagy is. – Egész életemben nem tettem mást, mint vettem a bátorságot, hogy magam menjek a csatába, hogy az embereimet harcba küldjem, hogy szembeszálljak az izraeli fegyverekkel, a franciákkal, az amerikaiakkal, és még hosszan sorolhatnám. Dobják csak a bombáikat! Süllyesszék csak el a haditengerészetüket! De az országukat sohasem fogják megszállni! – Még akkor sem, ha elsüllyesztjük az egyik anyahajójukat? – Főleg akkor nem. Az amerikai népnek már elege van a háborúból, és elegük van abból is, hogy a bűnöző zsidók miatt tartsák a hátukat. Most van itt az ideje, hogy bátrak legyünk.– Mukhtár elindult az ajtó felé. – Hová megy? – kérdezte Amatullah.
– Vissza Libanonba, aztán pedig Amerikába, ahol majd bosszút állok a maguk országát ért támadás miatt. – Mukhtár feltépte az ajtót, aztán becsapta maga mögött, ahogy távozott. Asani lassan levette tekintetét az ajtóról. Egyesével végignézett az asztal körül ülőkön. Egyetlen kivétellel mindenki lesütötte szégyenében a szemét. Amatullah arcán hamiskás vigyorral a levegőbe bámult. Asani figyelte, ahogy szája felfelé kunkorodik, és elégedetten mosolyog magában. Az is elég aggasztó volt, amit eddig hallott, de a hírszerzési miniszternek újabb nyomasztó érzés szorította össze a gyomrát. Valami azt súgta neki, hogy Amatullah bérelte fel Mukhtárt, hogy ezeket az embereket vakmerő tettekre ösztökélje. Asaninak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit tesznek majd az amerikaiak, ha az egyik anyahajójukat támadás éri. Főleg akkor, ha azt állítják, hogy nem volt közük a merénylethez, amely lerombolta Iszfahánt. Asani jól ismerte kollégáit. Ha egy olyan félvér, mint Mukhtár, megkérdőjelezi a becsületüket, lépni fognak. Muszáj időt adni nekik, hogy megnyugodjanak. Asani hangosan megköszörülte a torkát. – Szálehi miniszter néhány óra múlva beszélni fog az ENSZ előtt. Úgy tudom, az amerikai belügyminiszter is New Yorkba repült, hogy felszólaljon a tanács előtt. A CIA igazgatója pedig felhívott, hogy le szeretne ülni, hogy megbeszéljük a történteket. – Ezzel mit akar mondani? – kérdezte Amatullah. – Mielőtt olyasmit tennénk, ami a kormányt és tagjait bajba sodorná, véleményem szerint beszélnünk kell az amerikaiakkal,
sodorná, véleményem szerint beszélnünk kell az amerikaiakkal, és meg kell hallgatnunk, mit ér meg nekik, hogy a további konfliktusokat elkerüljék. A tanácsadók lassan, egymás után bólintottak. Amatullah végignézett a társaságon. – Még egy, de legfeljebb két napot várhatunk, mielőtt cselekednénk, de készítsék el a forgatókönyvet. Azt akarom, hogy amikor kiadom a parancsot, azonnal végre lehessen őket hajtani. Mindenki megértette? Az asztal körül mindenki egyenként biztosította az elnököt, hogy megértette. Még Asani is. A hírszerzési miniszter egészségi állapota ellenére másnap reggel Moszulba indul. Ha nem beszél mielőbb Kennedyvel, könnyen elszabadulhat a pokol.
25. fejezet Moszul, Irak Moszuli támaszpontparancsnokként Stilwell lényegesen könnyebben mozgott a városban, mint akár a baszrai bázisparancsnok, akár a bagdadi állomásparancsnok. Baszrai kollégája a bázis területén, a repülőtérnél lakott és folyamatosan attól rettegett, hogy elrabolják vagy megölik. A bagdadi állomásparancsnok ritkán hagyta el az amerikai zöld zónát, és ha mégis, többnyire akkor is csak helikopteren. Stilwell forgó rendszerben egyszerre három biztonságos
Stilwell forgó rendszerben egyszerre három biztonságos házat használt. Pár hónaponként bérelt egy újat, és bezárt egyet a régiek közül. A meglehetősen jellegtelen, kétszintes tégla- vagy műmárvány épületeket magas falakkal vették körbe, és a kapukat megerősítették. A házakhoz magánvállalkozókat fogadott fel, és sohasem töltött egymás után két éjszakát egyikben sem. Folyamatosan változtatta a napi rutinját, hogy összezavarja azokat, akik esetleg az elrablását tervezték volna. Vállalkozók és magánszemélyek tucatjait rabolták el, és tartották fogva a váltságdíjért. Ezeknek nagyjából a fele élve került elő, a másik fele a folyóban végezte haleledelként. Maszúd egyik embere időről időre Stilwell nyomába szegődött, hogy ellenőrizze, nem követi-e valaki. Emberei a múlt hónapban elkaptak egy helyi orgyilkost, aki néhány hónappal korábban egy kissé túl közel került Stilwellhez. Törött állkapoccsal és lábakkal került kórházba. Ahogy átkeltek a Tigrisen, Stilwell Maszúdról kezdett mesélni Rappnek. – Három éve próbál megszerezni egy házat. – Miért éppen azt? – kérdezte Rapp. – Mert ez a folyó keleti partján van. Ott több a szabad földterület, és általában kevesebb az erőszak. Meg közelebb van az iráni határhoz is, ami valami miatt sokat jelent neki. Amint átkeltek a folyón, Stilwell észak felé mutatott. – Látod azt a fákkal körülvett földdarabot a másik hídon túl? Amelyik úgy néz ki, mint egy park? – Igen. – Ez az új birtoka. Szaddám egyik unokatestvéréé volt. A
– Ez az új birtoka. Szaddám egyik unokatestvéréé volt. A fickó tartotta kezében az észak-iraki textilipart. Szaddám segítségével kényszermunkásokat alkalmazott, így üzemeltette a gyárat. Egész vagyont harácsolhatott össze. – Volt akkora szerencsénk, hogy az ő fejére is hulljon egy a bombáink közül? – Nem. Jordániába menekült a háború kitörése előtt egy héttel. A fickó eddig reménykedett benne, hogy egyszer még visszatérhet. Pár hónappal ezelőtt végre felfogta a helyzetet, és eladta a birtokot Maszúdnak. A hídról letérve észak felé fordultak. Másfél kilométer után egy csendes, kis útra kanyarodtak, majd pár száz métert autózva elérték a masszív acélkaput, amely mögött őrök posztoltak. Az egyik felismerte Stilwellt, és mosolyogva intett neki. Jelt adott, mire a három és fél méter magas acélkapu szárnyai kitárultak. – Meg sem motoznak minket? – kérdezte Rapp. – Maszúddal szoros kapcsolatban állok. Megbíznak bennem. Ahogy a fákkal szegélyezett bejárón haladtak, Rapp megpillantotta a házat. Masszív építmény volt. – Nem is emlékeztem rá tavalyról, hogy ilyen jól megy neki. Benne van még valamiben az autóalkatrész-üzleten kívül is? – kérdezte Rapp gyanakodva. – Lehet, hogy utazik másban is. – Például miben? – Fegyverben. – Fegyverkereskedő?
– Inkább finanszírozó. Ő hozza össze az üzleteket. – Van még valami, amiről tudnom kellene? – Szaddám unokatestvére, akitől a birtokot vette… – Igen? – Az ő üzletét is átvette. – Nyilván jócskán leértékelt áron. Stilwell megállt az impozáns oszlopcsarnok előtt. – Ezek a szunniták évek óta szarakodnak az emberekkel. Nem fogok könnyeket hullatni értük. Rapp kinyitotta az autó ajtaját, kiszállt, és szemügyre vette a ház elülső homlokzatát és a parkolót. Maszúd Máhábád bőkezűen megjutalmazta magát. – Mitch. Rapp megfordult, és meglátta Maszúdot, aki éppen feléje tartott egy kis kavicsos gyalogösvényen, amely úgy tűnt, valamiféle kertbe vezetett. A hatvanas évei végén járó férfi százhetvenkét centi magas lehetett, és több mint kilencven kilót nyomott. Haja javarészt ősz volt. Rövid ujjú Tommy Bahama inget viselt. Rapp elindult felé. – Köszönöm, hogy ennyit utazott, hogy találkozzon velem – mondta tökéletes angolsággal, ahogy a kezét nyújtotta Rapp felé. – Ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű helyre költözött, hosszabbra terveztem volna a tartózkodásomat. – Addig marad, ameddig csak akar. – Maszúd mindkét kezével megragadta Rapp jobbját, és melegen mosolygott. – Nem tudok elég hálás lenni azért, amit a hazája a kurd népért tett.
– Én pedig nem tudok elég hálás lenni a hűségükért és a támogatásukért. – Szívesen tesszük. – Maszúd átnézett Rapp válla fölött. – Helló, Rob. Hogy van, drága barátom? – Jól vagyok, Maszúd. Hogy van a családja? – Jól vannak. Köszönöm, hogy érdeklődik. Bár ha ez a fickó átjön, mindig be kell zárnom a lányaimat. – Maszúd Stilwellre nézett. – Mind el vannak ájulva tőle. Ridley kezet fogott Maszúddal. – Ha akarja, kiheréltetem magának. – Kiherélni – nevetett fel Maszúd szívből. – Az nem volna rossz. Miután a nevetés abbamaradt, Rapp bemutatta Dumondot, aztán Maszúd végigvezette őket a házon. Többször megállt, hogy a műtárgyakról beszéljen, melyeket vagy már megvásárolt, vagy reményei szerint hamarosan szert tesz majd rájuk. A hely inkább hasonlított egy kisebb palotára, mint egy házra. A belső falakat mészkőtömbökből építették. A főlépcső fekete vaskorlátjával uralta az előcsarnok bal oldalát. Antik tapéta és olajfestmények borították a falakat. Ahogy kiértek a verandára, még éppen látták, ahogy a nap lebukik a nyugati horizonton. Moszul városa elnyújtott, esti árnyékaival a lábuk előtt feküdt. A szobából kihozott bútorok és szőnyegek, valamint két inas fogadta őket a verandán. Italokat és előételeket szolgáltak fel. Mindannyian leültek, Maszúd körbehordozta szivardobozát, és mindenkit megkínált. Amint lement a nap, melegítő lámpásokat gyújtottak. Miután mindenki rágyújtott, Maszúd is letelepedett
gyújtottak. Miután mindenki rágyújtott, Maszúd is letelepedett hatalmas karosszékébe, és ördögi mosollyal nézett Rappre. – Bizonyára tudja, milyen gyűlölettel és megvetéssel viseltetem a kis páváskodó Amatullah iránt. – Igen, tisztában vagyok vele – felelte Rapp. – Akkor azt is tudja, hogy a világon semmit sem szeretnék jobban, mint hogy kínos helyzetben lássam. – Akkor már ketten vagyunk. – Megteszek mindent, amit csak tudok, hogy segítsek. Beszéljen a tervéről. Rapp letette skót whiskyjét, és egy hosszút szippantott Monte Cristo szivarjából. – Szeretném, ha ezt most jól átgondolná, mert lehetséges, hogy nem marad el a megtorlás. Maszúd megvetően felhorkant, és megrázta a fejét. – Nem félek az iráni kormánytól és gyáva Badr Brigádjaiktól. – Maga is jól ismeri a történetüket. Egy pillanatig sem haboznak lemészárolni ellenségeiket. – Én pedig nem félek visszavágni. Ha igaz, amit Stan elmondott – Maszúd Stilwell felé intett a fejével és valóban lehetőségünk nyílik rá, hogy hazugságon fogjuk, és kínos helyzetbe hozzuk azt a kis fattyút, akkor abból nem akarok kimaradni. – Mi a helyzet a MEK-kel és az INM-mel? Nem kell beszélnie velük, mielőtt rábólint a tervre? – Beszélhetnék az INM nevében is, de nem teszem. Szólok viszont a MEK nevében, és ha azt akarja elérni, amire gondolok, akkor a MEK megbízhatóbb alternatívának tűnik. – Egyetértek.
– Egyetértek. – Minden akciót támogatunk, amely zavart kelt Amatullah kormányzatában. – Milyen ellenszolgáltatást kérnek cserébe? Maszúd arcán látszott, hogy kellemetlenül érinti a kérdés. Odébb csúszott túlméretezett karosszékében. – Maguk nagyon jók voltak hozzánk. – Maguk pedig hozzánk – felelte Rapp. – Van egy-két dolog, melyben segíthetne, de nem akarom, hogy ez erről szóljon. Szövetségesek vagyunk. Mindketten profitálunk ebből. – Ez igaz. – Most pedig beszéljünk a tervről. Már alig várom, hogy beavasson a részletekbe. Rapp felemelte poharát, hogy Maszúdot köszöntse. – A következőt fogjuk tenni.
26. fejezet Teherán, Irán Asani az órájára nézett. Ha a sofőr jó időt futna, nem késnének sokat. A hírszerzési miniszter felpattintotta az orvostól kapott kis fiola tetejét, és lenyelt néhány nyugtatót. A megbeszélések között visszatért a Hírszerzési Minisztériumban az
megbeszélések között visszatért a Hírszerzési Minisztériumban az irodájába, hogy egyeztessen helyetteseivel. A találkozót Kennedyvel másnap délutánra szervezték Moszulban, ahol legutóbb is találkoztak. Mindenki tűkön ült, kivéve Asanit, aki azon tűnődött, ez vajon a gyógyszerek miatt van-e. Asani biztonsági főnöke nem volt boldog a hirtelen megszervezett találkozó miatt. Több időre lett volna szüksége, hogy előre bejárják a helyszínt. Ez nem lepte meg Asanit, biztonsági emberei ugyanis szükségszerűen paranoiásak voltak. Nyugodtan el kellett magyaráznia neki, hogy ne görcsöljön a részleteken. Az amerikaiak most biztosan nem akarnák tovább mérgesíteni a helyzetet. Asani biztonsági főnöke, Rahad Tehrani elmondta neki, hogy nem is az amerikaiak miatt aggódik, hanem inkább a Mudzsaheddin-e-Khalq nyugtalanítja. Elmagyarázta, hogy épp egy nappal azelőtt csíptek el egy információmorzsát a MEK kommunikációs csatornáján zajló beszélgetésekből, az északi tartományból pedig polgári engedetlenségről érkeztek jelentések. Asani szerint csak a kurdok használták ki a válságot zavarkeltésre, és próbálta megnyugtatni Tehranit, de legbelül benne is támadtak kétségek. Az északi tartományok minden egyes válság kirobbanásakor egyre bátrabban szálltak szembe a kormánnyal. Most aztán végképp semmi szükségük nem volt egy felkelésre. Ahogy az elnöki palotához közeledtek, az utcákat buszok és gyalogosok valóságos tömege árasztotta el. Amatullah szétküldte propagandistáit, hogy városszerte Amerika-ellenes tüntetésre
tüzeljék az embereket. Az egyetemeken elmaradtak az órák, és ingyenbuszokat biztosítottak a diákok számára. Mindnyájan a régi amerikai nagykövetség felé tartottak Annak ellenére, hogy az amerikaiak már vagy huszonöt éve elhagyták az országot, Amatullah és más forradalmárok is ezt a helyet használták gyülekezési pontként, hogy a Nagy Sátán ellen prédikáljanak. Elérték az elnöki palota kapuját, és beléptek a buja növényzettel benőtt területre. Asaninak ezen a rendkívül hosszúnak ígérkező napon semmi kedve sem volt másodszor is találkozni Amatullahhal, de az idők során megtanulta, hogy az elnök kérései valójában utasítások. Asanit az Amatullah irodája mellett álló kényelmes szobába kísérték, ahol együtt nézték meg Szálehi miniszternek az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt tartott beszédét. Szulejmáni, a Quds Force dandártábornoka már ott volt, csakúgy, mint Golam Moseni, az atomenergia-ügyekért felelős alelnök és Zarif vezérőrnagy a Nemzeti Gárdától. Mindnyájukat teával kínálták. Asani köszöntötte a jelenlévőket, és Szulejmáni mellett foglalt helyet a bőrkanapén. A nagyképernyős tévé a CNN adását sugározta. Éppen egy férfi és egy nő beszélt az iráni külügyminiszter és az amerikai belügyminiszter közötti feszültségről. Amatullah kezében egy pohár vízzel belépett a szobába. Arcán széles mosoly terült szét. – Épp most beszéltem Szálehivel. Franciaország, Oroszország és Kína is minket támogat. Azt mondja, ha jobban megválogatjuk a szavainkat Amerikával kapcsolatban, Anglia is mellénk áll.
Amerikával kapcsolatban, Anglia is mellénk áll. – És mi a helyzet a többiekkel? – kérdezte Asani. – Dél-Afrika és Olaszország kivár, a többiek mögöttünk állnak. Azt mondja, az izraeli nagykövet elég szorongatott helyzetben van. – Nem a külügyminiszterüket küldték? – kérdezte Moseni meglepetten. – Nem – felelte Amatullah. – Nyilván nem akarják kellemetlen helyzetbe hozni. Amatullah éppen leült, amikor Szálehi beszélni kezdett. Az iráni külügyminiszter egy nagy, félkör alakú asztalnál fogalt helyet, és onnan nézett a hosszú, négyszögletes asztalra, amely mögött a Biztonsági Tanács tizenöt tagja foglalt helyet. Asani korábban kapott egy példányt a beszéd szövegéből, melyet már előre átolvasott. Az első harmada arról szólt, hogy egy szuverén országnak saját energiaellátásában joga van függetlenségre törekedni, továbbá joga van más nemzetek agressziójától mentesnek maradni. A Biztonsági Tanács minden tagja tisztában volt vele, hogy az iszfaháni létesítménynek semmi köze sem volt az ország energiaellátásához, hanem csak és kizárólag atomfegyverkezési céllal hozták létre, de ez nem akadályozta meg Szálehit, hogy eljátssza szerepét. A beszéd második harmada a támadás következtében keletkezett károkat ecsetelte. Szálehi öklével verte az asztalt, miközben a halottak számát tárta a tanács elé: „328 kutató, technikus és munkás.” Asani tudta, hogy a valós szám ennek jó, ha a harmada volt, de Amatullah ragaszkodott hozzá, hogy megháromszorozzák a hatás
Amatullah ragaszkodott hozzá, hogy megháromszorozzák a hatás kedvéért. A Szálehi mögött álló képernyőn Irán legjobb és legokosabb tudósainak a képei villantak fel. Szálehi a létesítmény árát is hárommilliárd dollárban állapította meg, amely megint csak a valós összeg háromszorosa volt. A legelképesztőbb hazugság azonban a pusztítás mértékével kapcsolatban hangzott el. Iszfahán gyönyörű városa egy csak Csernobilhoz mérhető nukleáris katasztrófát zárt betonba. A kár a civil lakosságra nézve megjósolhatatlan méreteket ölthet. A beszéd záró harmada Irán követeléseit körvonalazta. Arról szó sem esett, hogy ki követte el a támadást. Nem szolgáltak bizonyítékkal, amely pellengérre állította volna a nemzetközi diplomácia e barbár megsértése mögött álló országot. Szálehi itt említette először Izraelt. Történelmi események egész sorát említette, de csak olyan alkalmakat, amikor Izrael támadta meg muzulmán szomszédait, kihagyva persze a felsorolásból azokat az eseteket, amikor a muzulmán szomszédok támadták meg Izraelt. Rámutatott, hogy Irán semmit sem tett, amivel kiprovokálta volna a támadást, végül pedig felsorolta országa követeléseit. Igen magas árat szabtak. Tízmilliárd dollár jóvátételt, illetve az iszfaháni radioaktív hulladék eltüntetésének a költségeit követelték. Asani ismerte a beszédben elhangzottakat, sőt létrejöttében ő is segített. A létesítmény lerombolásának fényében úgy érezte, az ésszerűség határain belül maradtak, még azt is el tudta volna képzelni, hogy az amerikaiak esetleg fizetnek. A következő
követelés célja az volt, hogy Izrael minél kellemetlenebb helyzetbe kerüljön. Asani nem bízott benne, hogy keresztül tudják vinni, de azért egy próbát megért. Szálehi azt követelte, hogy Izrael ismerje el, hogy rendelkezik atomfegyverekkel, és az ENSZ ellenőrei számára biztosítson teljes hozzáférést nukleáris létesítményeihez. Úgy tűnt, az izraeli nagykövet a szó szoros értelmében vonaglott a székében, mikor ezt meghallotta. Asani azt hitte, Szálehi már végzett, de a férfi ivott egy korty vizet, és bejelentette, hogy egy dolgot még el szeretne mondani. Kezdetnek részletesen beszámolt az Iran Air 655-ös járatának a Vincennes amerikai hadihajó okozta szörnyű tragédiájáról, amely 290 ember életébe került, akik közül 66 gyerek volt. Ezt követően felsorolt még vagy fél tucat elsüllyesztett kereskedelmi hajót és iráni tengerjárót. Szót emelt Amerika Izraelnek nyújtott támogatása ellen, és a palesztinok tűrhetetlen üldöztetése ellen. Azt mondta, országa nem tűri tovább a világ egyedüli szuperhatalmának zsarnokságát. Asani érezte, hogy Szálehi drámai kijelentésre készül. – Ez a szervezet – mondta Szálehi – korábban sem védett meg minket. Két legnagyobb ellenségünk támadt ma ránk, és nem fogjuk hagyni, hogy a független nemzetünket ért agresszió megtorlatlan maradjon. Negyvennyolc órán belül felfüggesztjük az amerikai és az izraeli hajók átjárását a Hormuzi-szoroson keresztül. Az amerikai vagy izraeli felségjelzés alatt közlekedő hajók áthaladási kísérletét harci cselekménynek tekintjük, és eszerint fogunk eljárni. A teremben azonnal hangos vita tört ki. Szálehi rövid
A teremben azonnal hangos vita tört ki. Szálehi rövid szünetet tartott, majd a hangzavart túlharsogva folytatta: – Ha Amerika és Izrael beismeri a független iráni állam elleni gyáva támadását, és biztosítékot szolgáltat a kárpótlás megfizetésére, újra megnyitjuk a szorost. Némi időbe telt, míg Szálehi szavainak tartalmát felfogta Asani. Amatullah szándékosan nem szólt neki az utolsó követelésről. Tudta jól, hogy túlságosan lázítónak tartotta volna. A Biztonsági Tanács minden bizonnyal egyenként szavaz majd a követelésekről, néhányan ragaszkodnak az ügy kivizsgálásához, amely hónapokig is eltarthat. A szoros lezárása azonban nem hagy lehetőséget az időhúzásra, és gyors megoldáshoz vezet. Vagy épp ellenkezőleg, elszabadítja az indulatokat, amiből az ország nem fog profitálni. Asani az elnökre pillantott, és cseppet sem volt meglepve, hogy Amatullah önelégült mosollyal bólogatott a képernyő irányába. Az a nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, hogy Amatullah direkt konfliktust akart szítani az öbölben.
27. fejezet Moszul, Irak Rapp Maszúd vetítőtermében ült, Ridley, Stilwell, Maszúd és Maszúd egyik unokaöccse társaságában. Ők is az ENSZ
Maszúd egyik unokaöccse társaságában. Ők is az ENSZ vitaülését nézték, de tea és víz helyett sört ittak, és közben szivaroztak. Rapp már hozzászokott az irániak furcsa reakcióihoz. Különösen, ami az elnököt illeti. Bizonyos szempontból olyanok voltak, mintha a hidegháborús orosz diplomatákat Hugó Chávezzel, a dél-amerikai gengszterrel keresztezték volna. Sohasem riadtak vissza attól, hogy teszem azt, a sajtószabadság ügyét zászlajukra tűzve emeljenek szót az amerikai korlátozások ellen, miközben saját állítólagos nyitottságukat hangoztatják. A Hormuzi-szoros amerikai forgalom elől való lezárását azonban Rapp sem látta előre. A sajtónak nehéz dolga van, ha emberi jogokkal vagy a szólásszabadsággal kapcsolatban akarja kideríteni az igazságot. Az ilyen kérdésekkel kapcsolatban lehet mellébeszélni, ebben az esetben viszont pontosan meghúzták a vonalat. Egy harminckét kilométer széles szoroson áthaladó repülőgép-anyahajót lehetetlen nem észrevenni. A nemzetközi vizek kifejezés pontosan azt jelenti, amit a neve is sugall: olyan terület a tengeren, ahol bárki tartózkodhat. A víz a parttól tizenkilenc kilométerre iráni felségterületnek számít, de onnan egy centivel sem tovább. Amíg az amerikaiak elég távol tartották magukat ettől a vonaltól, Irán semmit sem tehetett. Egy logikusan gondolkodó ember legalábbis erre a következtetésre jutott volna. Nem így Rapp, aki tudta, hogy az irániak szerették maguk meghozni törvényeiket, hogy aztán újraírhassák őket. Ők aztán nem zavartatták magukat a tények miatt, ha jó kis propagandára volt kilátás. Wicka belügyminiszter asszony tűnt fel a képernyőn. Rapp
Wicka belügyminiszter asszony tűnt fel a képernyőn. Rapp észrevette, hogy az általában nyugodt és elegáns Wicka alig tudta magába fojtani haragját. Olvasószemüvegével az orrán az iráni külügyminiszter felé nézett, miközben egyik segédje a fülébe súgott valamit. Wicka bólintott, segédje pedig visszaült a helyére. Gyors csuklómozdulattal kinyitotta fekete mappáját, gyorsan átfutotta jegyzeteit, aztán becsukta a mappát, és levette a szemüvegét. A tanácsban részt vevő tizenöt ország képviselőire nézett, és mint egy gyermekei magatartásán megütköző anya, lassan elkezdte csóválni a fejét. – Mindenekelőtt szeretném biztosítani a tanácsot, hogy az Egyesült Államoknak semmi köze sem volt az iszfaháni nukleáris létesítményben történtekhez. Aminek most mindnyájan tanúi vagyunk, az ugyanaz a régi, lejárt stratégia, amit az iráni kormányzat minden alkalommal elővesz, amikor gondja akad. Fogjuk az egészet Amerikára vagy Izraelre. Mindenről a Nagy Sátán tehet. – Wicka metsző pillantást vetett Szálehire. – Valahányszor valamiféle katasztrófa éri Iránt, rögtön előhúzzák az amerikai és az izraeli zászlót, hogy eltereljék az emberek figyelmét kormányuk rossz politikájáról. Túl régóta használnak minket bűnbakként. Wicka hátrapillantott, és a vetítővászon felé mutatott. – Az első diát kérem. A vásznon az iszfaháni létesítményről készült műholdfelvétel jelent meg. – Ezek a képek az iráni nukleáris létesítmény lerombolása előtti pillanatokban készültek. Itt szeretném emlékeztetni a tanácsot, hogy Irán a létesítmény felépítésével
megszegte a Biztonsági Tanács tizenhat kilencvenhatos és tizenhét negyvenhetes számú határozatát. – Wicka hatásszünetet tartott. – A következő képsorozat a létesítmény lerombolását fogja bemutatni önöknek. A vásznon nagyfelbontású, késleltetett fotók jelentek meg időrendben egymás után. Wicka kommentálta a felvételeket. – Figyeljék meg, kérem, a villanás, a robbanás és a törmelékből felszálló por teljes hiányát. – Wicka ismét hátrapillantott. – A következő diát legyen szíves. Az épület tetejének erősen felnagyított képe jelent meg. A felvételt négy részre osztották. A légkondicionáló berendezéseket és a masszív aszfalttetőre szórt murvát tisztán ki lehetett venni. A diák lépcsőzetes elrendezésben mutatták a folyamatot a sértetlen tetőtől a baj első jeleiig. A hasadékok az űrből hajszálrepedéseknek tűntek csupán. A tetőn tátongó nyílásokat piros nyilak jelezték. Két egymás mellé helyezett kép ugyanazt a helyet mutatta a robbanás előtt és után. A következő diasorozat a repedések terjedését mutatta a tető közepétől a szélei felé, akár egy szétszaggatott pókháló. A vonalak itt már tisztán látszottak, nem volt szükség a piros nyilakra sem. – Figyeljék meg – mondta Wicka –, hogy sehol sem látni a bombák behatolására utaló nyomokat. Szakértőink részletesen áttanulmányozták a képeket. Arra biztatjuk a tanács állandó tagjait, hogy tegyenek ugyanígy saját műholdfelvételeikkel. A következő képsorozat a tető szerkezetének összeomlását mutatta, ahogy középen egy darab lezuhant, és a tető beomlott. A tető többi része gyorsan követte az első darabot. Szó szerint
úgy tűnt, mintha az épületet teljes egészében elnyelte volna a föld. Az utolsó képen látni lehetett, ahogy törmelékfelhő tör elő a tető közepén tátongó háromszög alakú lyukból. – Nemcsak hogy a tetőt nem ütötte át semmiféle bomba, de még a légitámadások alkalmával szokásos robbanások sem láthatók a felvételeken. Több tucat katonai és civil szakértőnek mutattuk meg a felvételeket, és mindannyian egyetértettek abban, hogy az iszfaháni létesítmény szerkezete belülről roppant össze. Nem történt külső támadás. Az épületet nem bombázták, mint azt az iráni kormány állítja. – Wicka egyenesen az iráni külügyminiszterre nézett, és úgy folytatta. – Először azt gondoltuk, lehetséges, hogy a létesítményt rosszul építették meg, és ezért omlott össze, de a tegnapi nap folyamán új információ került napvilágra, amely feltételezésünk elvetésére kényszerített minket. Wicka hátrapillantott, és finom fejbiccentéssel jelzett helyettesének. – Az iráni kormány azt akarja elhitetni a világgal, hogy az iráni nép teljes támogatását élvezi, holott az igazság ennek épp az ellenkezője. Az Iráni Népi Mudzsaheddin, az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa és a Mudzsaheddin-e-Khalq csak néhány a diktatórikus iráni kormánnyal szemben álló csoportok közül. – A csoportok neve megjelent a képernyőn is. – A keményvonalas papok több mint huszonöt éve próbálják meghiúsítani a csoportok törekvéseit. Meggyilkolják vezetőiket, és bebörtönzik tagjaikat, akik fel merik emelni szavukat a kormány szélsőséges politikája ellen. A sajtó szigorú cenzúrájának segítségével az iráni kormánynak az egyre
cenzúrájának segítségével az iráni kormánynak az egyre gyarapodó lázadásokat javarészt sikerült elrejtenie a világ szeme elől. Egészen mostanáig. Az internet terjedésével a teheráni vezetéshez hasonló diktatúrák számára egyre nehezebb feladattá válik az információ szabad áramlásának ellenőrzése. – A most következő nyilatkozatot a Mudzsaheddin-e-Khalq, vagy ismertebb nevén a MEK bocsátotta ki. Szeretném leszögezni, hogy a nyilatkozat minden érdeklődő számára elérhető az interneten, és amint arról az imént értesültem, az elmúlt órákban az al-Dzsazíra is sugározni kezdte. Rapp nézte, ahogy a Maszúd házában egy nappal korábban rögzített felvétel megjelenik a képernyőn. Egy férfi ült a földön törökülésben. Zöld katonai ruhát viselt, fején maszkot, melyen a szemei számára rést vágtak, ölében egy orosz gyártmányú AK47-es feküdt. A háta mögött kék felirat borította a falat, amelyen perzsa és fárszi nyelven a Szabadságot Iránnak és a Mudzsaheddin-e-Khalq szavak álltak. A csuklyás férfi Maszúd unokaöccse volt, aki mind angol, mind fárszi nyelven folyékonyan beszélt. Beszédét fársziul kezdte, majd angolra váltott. – Az iráni nép túl régóta szenved, miközben vezetői dúskálnak mindabban, amit a néhai Mohammed Reza Pahlavi sah összeharácsolt. A rendíthetetlen iráni nép felkelt, és lerázta magáról a sah rabigáját, hogy aztán egy csoport önző ember megfossza őket forradalmuktól. Amazok jól megszedték magukat, míg mi alig tudtuk előteremteni családjaink számára a mindennapi kenyeret. A hatalmukba kapaszkodva minden ellenkezést elfojtottak. Iszlám diktatúrájukban nincs szabad
ellenkezést elfojtottak. Iszlám diktatúrájukban nincs szabad gondolkodás, nincs szólásszabadság és szabad vallásgyakorlás. Csak kemény rendeletek vannak, amelyeket olyan önző emberek kényszerítenek a népre, akik a sah palotáiban laknak, a sah borát isszák, és műholdas tévéiken pornófilmeket bámulnak. Rapp elmosolyodott, ahogy az általa írt beszédet hallgatta. Fontolgatta, hogy a pornóról szóló részt, amely egyesek vallásos érzékenységét nyilván sértette, kihagyja-e. Egy nyugati ember számára ez a vád nevetséges lett volna, de a kemény iszlám jog hatálya alatt élőkben esetleg feléleszthette a mélyen megbúvó gyanút, hogy akik a rendeleteket hozzák, azok saját magukat a törvény fölé helyezik. A világnak ezen a részén a vád nyílt uszításnak is beillett. – Titkosrendőrségük – folytatta a maszkos férfi –, amely sokkal kegyetlenebb, mint a SAVAK volt a sah idejében, megvédi őket. Aki csak ki meri nyitni a száját, hogy ellentmondjon, azt megverik, megkínozzák és megölik. Dollármilliárdokat költenek atomfegyver előállítására, míg az átlag polgár azért küzd, hogy otthonát fűtse, és előteremtse családja számára a kenyeret. Népünk mit nyer az atomfegyverekből, melyekre semmi szükségünk sincs, és a világ sem akarja, hogy kifejlesszük őket? A válaszom az, hogy semmit. Egykor hatalmas nemzetünk a szabad világ kitaszítottjává lett. Azt kérdem iráni testvéreimtől, miért jobb ez a világ, mint amiben a sah alatt éltünk? Az igazság az, hogy egy kicsivel sem jobb! Ezért romboltuk le az iszfaháni nukleáris létesítményt. Kémeink beépültek a forradalom őrzőinek soraiba,
és a kormány szinte minden hivatalába. Az iszfaháni létesítmény szimbolizálta vezetőink romlottságát. Törődnek ők a nép anyagi és lelki jólétével? Nem! Csak a hatalom érdekli őket, melyet annyira buzgón összeharácsoltak. Hagytuk, hogy ezek az önző öregemberek ellopják a forradalmunkat, és ezért nagy árat kellett fizetnünk. Sok honfitársuknak kellett elpusztulnia, mert nem léptünk elég gyorsan. Most eljött az ideje egy második forradalomnak. Itt az idő, hogy levessük a keményvonalas papok és kis bábdiktátoruk rabigáját is. Az iszfaháni létesítmény lerombolása legyen az első lépés a zsarnokság megdöntése felé vezető úton! Kezdődjön a harc egy valóban mohamedán és demokratikus Iránért!
28. fejezet Teherán, Irán Wicka belügyminiszter megjegyzéseit rendkívül elfogultan fogadták. Még Asani is, aki egyébként sokkal racionálisabbnak tartotta magát az Amatullah irodájában összegyűlteknél, azzal a mélyen gyökerező meggyőződéssel hallgatta a beszédet, hogy a pártatlanság az ENSZ háza táján is meglehetősen ritka vendég. Wicka első bejelentésével azonban nem is fogalmazhatott volna pontosabban. Akárhányszor Amatullahnak gondja akadt népével
vagy a legfőbb vezetővel, rögtön mikrofont ragadott, és beszédet tartott, amelyben az Egyesült Államok gonoszsága miatt sopánkodott. Aztán ráadásképpen, felhívta a figyelmet Izrael küszöbönálló pusztulására is. Klasszikus kitérő propagandahadviselést folytatott. Az iszfaháni létesítmény lerombolásáról készült műholdfelvételeket a többiek gúnyos felhorkanással fogadták, Asani azonban elgondolkodott rajtuk. Éberen kezdett figyelni, amikor az asszony a tanács elé tárta a tényeket, melyek egybevágtak gyanújával. Akkor érezte először, hogy valami igen súlyos dolog készülődik, amikor Wicka elkezdte sorolni az iráni ellenálló csoportokat. Asani analitikus agya rögtön kapcsolt, és előre látta a következő lépést. A három csoport felsorolásából rögtön kikövetkeztette, hogy Wicka hová akar kilyukadni előadásával. Majdnem szólt is Amatullahnak. Egy gyors telefon a Kommunikációs Minisztériumnak azonnal leállíthatta volna az adást, de a támadás óta Asaniban valami megváltozott. A türelem, amellyel eddig a szerepét játszotta, és úgy tett, mintha egyetértene a hősködéssel, mostanra elpárolgott. Olyan volt, mintha énjének egyik fele azt akarta volna, hogy Amatullah főjön a saját levében, így csak ült, és semmit sem mondott. Amikor Wicka bejelentette a Mudzsaheddin-e-Khalq felvételét, a hangulat Asani irodájában egy csapásra megváltozott. Az önelégült vigyort homlokráncolás váltotta fel, és hirtelen mindenki elcsendesedett. Asani figyelte, ahogy Amatullah előrehajolt. – Ez meg miféle trükk? – kérdezte az iráni elnök.
– Ez meg miféle trükk? – kérdezte az iráni elnök. Asani visszafogott érdeklődéssel hallgatta a MEK szóvivőjének első szavait. Saját tapasztalatából tudta, hogy a terrorista csoportok mennyire szívesen vállalták el a mások által véghezvitt terrorcselekményeket. Ő is segédkezett már hasonló nyilatkozatok létrehozásában. A Hezbollah sok hadművelete még számukra is nehezen vállalható volt, így engedték, hogy valamelyik szélsőséges csoport zsebelje be a dicsőséget. A MEK azonban nem szélsőséges csoport volt. Az északi provinciákban mind létszám, mind befolyás tekintetében jócskán megerősödtek. Olyannyira, hogy a kormányzati csapatoknak folyamatosan tartaniuk kellett a támadásaiktól. 1979 óta a tévében hallható szavakhoz hasonló felforgató beszéd nem hangzott el Iránban. Asani tartott tőle, ugyanakkor remélte is, hogy visszhangra találnak a nagyközönség fülében. Félelme abból a tudatból táplálkozott, hogy a forradalmak zűrzavaros események, és sok ártatlan ember veszíti el életét a két tűz között. Reménykedni pedig a lányai miatt reménykedett. Bár élhetnének egy olyan Iránban, amely végre megszabadul a bigott, soviniszta keményvonalasoktól! De egy harmadik érzés is elárasztotta a testét. Szórakoztatta a helyzet. Amatullah reakcióit figyelve kifejezetten jól szórakozott. A férfi a beszéd ötödik soráig sem jutott, mikor Amatullah felpattant, és az íróasztala felé rohant. Megragadta a telefont, és megnyomott egy gombot. Asani nem látta, milyen számot tárcsáz, de nem is kellett látnia. Pontosan tudta, hogy Amatullah kit hív. A Kommunikációs Minisztériumot. Az állami televízió azt az utasítást kapta, hogy közvetítsék Szálehi miniszternek az
az utasítást kapta, hogy közvetítsék Szálehi miniszternek az ENSZ előtt tartott beszédét. Egész nap reklámozták a műsort, és a tervek szerint az amerikai belügyminiszter hazug válaszát is sugározták. A nézőszám hatalmasnak ígérkezett, és a vád, miszerint Amatullah és a többi vezető pornót néz, nem vette volna jól ki magát. Asani úgy gondolta, ez zseniális húzás volt. Hogy igaz vagy sem, az nem számít. Egy olyan szexuálisan elnyomott társadalomban, amilyen Irán volt, elég csupán vádaskodni, az is elérte a kívánt hatást. Amatullah ordítani kezdett a telefonba, de szemét ordítás közben sem vette le a nagyképernyős tévéről. Ahogy a kínzó másodpercek teltek, szemmel láthatóan kezdte elveszíteni önuralmát. Végül felkapott egy levélnehezéket az asztaláról, és a tévé képernyőjéhez vágta. A nehezék a képernyőt védő plexilapnak ütközött, és hangos koppanással visszapattant a padlóra. Alig karcolta meg a műanyagot. Amatullah, minthogy nem érte el a kívánt hatást, újult erővel kezdett átkozódni a telefonba. Asani hol Amatullahra, hol pedig a képernyőre nézett, mintha csak egy sporteseményen lett volna. Titokban gyakran eltöprengett magában, mikor jön el ez a pillanat. A szomszédos Irakban dúló háború miatt, a MEK megerősödött és felbátorodott. Éveken át az ő minisztériumának kellett becserkészni és eltenni láb alól a másképpen gondolkodókat és a forradalmárokat. Mostanában inkább az ő embereinek volt félnivalójuk. Az incidensek egyelőre az északi területekre korlátozódtak, de a helyzet megfordulni látszott. Többször figyelmeztette Amatullahot és a tanács többi tagját is, hogy a
többi tartományra is átterjedő felkelések valódi veszélyt jelentenek. De Amatullahot és legbelső embereit annyira elvakította saját tervük, hogy a szomszédos Afganisztánban és Irakban lázadást szítsanak, hogy nem törődtek a figyelmeztetésével. Mintha csak egy filmrendező vágta volna össze a jelenetet, a képernyő épp abban a pillanatban sötétedett el, amikor a MEK szóvivője befejezte beszédét: – Az iszfaháni létesítmény lerombolása legyen az első lépés a zsarnokság megdöntése felé vezető úton!
29. fejezet Moszul, Irak Az ütött-kopott Cutlass a jószerével üres utcán gördült. A páncél extra súlya meglehetősen lomhává tette a kocsit. A nap még nem kelt fel, az eget szürke ködfátyol borította. Rapp még csak két napja volt Moszulban, de eddig Stilwell-lel máris négyszer váltott autót. Ez a járgány bűzlött a cigarettaszagtól és még valami savanykás bűztől, amit Rapp nem tudott, vagy talán nem is akart beazonosítani. Összenyomott üdítősdobozok, műanyag poharak és szendvicsespapírok hevertek szanaszét a padlón. A hamutartó csordultig tele volt elnyomott, tövig szívott
csikkekkel. Ezt az álcázást Rapp is gyakran alkalmazta. Eljátszotta az álruhába bújt szuperhős szerepét. Azt az illúziót keltette, mintha egy kétbalkezes félnótás lenne, így az emberek észre sem vették. A CIA moszuli embereként nagyon kiegyensúlyozott alakítást kellett nyújtania. Az utcán kellett dolgoznia, hogy információt gyűjthessen és kiépíthesse kapcsolatait, ugyanakkor folyamatosan figyelnie kellett személyes biztonságára is. A másik lehetőség az lett volna, hogy a legközelebbi amerikai bázis viszonylagos biztonságot nyújtó falai mögött gubbaszt, és várja, hogy a helyiek jöjjenek hozzá. Ám ha az ember nem megy az utcára, és nem vegyül el a helyiek között, meglehetősen nehéz feladat tájékozódni az odakint zajló eseményekről. Stilwell tisztában volt vele, hogy ha azt akarja, hogy rábukkanjon a megfelelő informátorra, meg kell adni magának az esélyt arra, hogy összefusson vele. Az ilyen szerencsés találkozások alapozták meg több, külföldön beépült hírszerző karrierjét. Az informátorokat általában három kategóriába lehetett osztani. Az elsőbe azok tartoztak, akiknek elegük lett országuk hatalmi berendezkedéséből. Irakban ez többnyire azt jelentette, hogy ráuntak a korrupcióra és az erőszakra. Közülük kerültek ki a legjobb informátorok. Jó emberek voltak, akik nem bírtak tovább ülni, és nézni, hogy terroristák, gengszterek és bűnözők uralkodjanak a környék felett. A második kategóriába tartozók az információért cserébe készpénzt akartak, és új életet akartak kezdeni Amerikában. Velük kapcsolatban olyan problémák merültek fel, hogy gyakran azt mondták, amit az ember hallani
merültek fel, hogy gyakran azt mondták, amit az ember hallani akart. A harmadik, és egyben a legravaszabb csoportba azok tartoztak, akiket a bosszúvágy fűtött. Nem tudtak lerendezni egy üzleti vitát partnerükkel, versenytársukkal vagy egy nézeteltérést a szomszédjukkal, ezért a CIA-hoz fordultak, és elképesztő vádakkal feketítették be ellenségüket. Legtöbbször a vádaskodó egy hajszállal sem volt jobb annál, mint akit bevádolt. Stilwell ezekkel az emberekkel megszakította a kapcsolatot. Stilwell munkájának legkockázatosabb részeként boltokat kellett nyitnia, hogy az emberek tudják, hol találják. A háza fölé lógatott céltábla viszont olyan volt, mintha egy céltáblát festett volna a hátára. Egy olyan városban, mint Moszul, az egymással versengő csoportok között, bármelyik amerikai, pláne egy CIAtiszt, első osztályú célpontnak számított. Stilwell nagy erőfeszítéseket tett saját védelmében. Sohasem aludt ugyanazon a helyen egymás után két alkalomnál többször, gyakran váltogatta autóit és alacsony rangú CIA-tisztnek adta ki magát, akinek alig van joga döntéseket hozni. Kitalált egy Lady Di nevű főnököt, aki sokkal jobban hasonlított Margaret Thatcherre, mint az elhunyt hercegnőre. Ő hozta a döntéseket, és az ő kezében volt a hatalom. Stilwell mindössze egy összekötő volt. Találkozóit általában a város valamelyik internetkávézójában vagy szabadtéri piacán bonyolította le. Volt vagy fél tucat harcedzett kurd testőre, akik igen lojálisak voltak a CIA-hoz. A kocsi elérte a kereszteződést, és megállt a piros lámpánál. A reptér felé tartottak déli irányban, hogy Kennedyvel és kíséretével találkozzanak. A reggeli nyüzsgés első jelei már kezdtek mutatkozni. Néhány utcai árus most állította fel a
kezdtek mutatkozni. Néhány utcai árus most állította fel a bódéját, és lassanként a forgalom is sűrűsödött. Rapp figyelte, ahogy Stilwell körülnéz. Éppen át akart hajtani a piroson, amikor egy nő, csak a szemét látni engedő, tetőtől talpig fekete lepelben lelépett a járdáról. Mindkét kezét egy-egy gyerek fogta. A kisfiú farmert és pulóvert viselt, a kislány haját pedig muzulmán sál takarta. Az anya egyenesen előrenézett a keskeny résén keresztül. A fiú ötéves lehetett. Pár évvel idősebb nővére Rappre nézett, és rámosolygott. Rapp elvigyorodott, intett nekik, és magában elmormolt egy imát, hogy aznap nehogy megöljék vagy megnyomorítsák őket. Szívszorító volt látni, hogy a lázadók mennyire nem tisztelték az emberi életet. A CIA egyik agyturkásza nemrégiben folytatott beszélgetésük során megkérdezte Rapptől, nem gondolja-e, hogy túl könnyű számára embert ölni. Túl sok ilyen pszichológiai értékelésen esett már át ahhoz, hogy tudja, a vádakat általában kérdés formájában fogalmazzák meg. Ha rákérdeztek, az azt jelentette, hogy valaki vélemény vagy kérdés formájában már megfogalmazta ezt, és az aktájába is bekerült. Rapp mindig is nehezen érttette meg magát azokkal, akiknek nem volt semmiféle bevetési tapasztalatuk. Türelmetlen volt mindenkivel, aki kényelmes és kiszámítható légkondicionált irodája nyugalmából kávéját szürcsölgetve kérdőjelezte meg munkáját úgy, hogy nem kellett attól tartania, hogy az elkövetkezendő öt percben megölik őt. Rapp nem mondta volna el ezt egy agyturkásznak, de sohasem érezte magát elégedettebbnek, mint amikor sikerült
becserkésznie és a másvilágra küldenie valakit, akinek a kezéhez ártatlan emberek vére tapadt. Ha valakit fél kilométerről kellett fejbe lőnie, ám legyen. Ha lézerrel kellett megjelölnie, hogy egy amerikai bombázó aztán egy kétszáz kilós bombát dobhasson egy idióta fejére, az is megfelelt. De ha maga dönthetett, jobban szerette a személyes találkozást. A szemükbe akart nézni. Látni akarta, amint rádöbbennek, hogy szánalmas életük fájdalmas véget fog érni. Áldozatai gyilkosok és kíméletlen gazemberek voltak, akik bátornak tartották magukat, csak mert robbanóanyaggal teletömött autókba megtévesztett, halálvágyó tinédzsereket ültettek, akik a járművet egy épületnek vagy egy zsúfolt piacra vezették. És mire ment ki az egész? Hogyan gondolhatja egy, akár a legcsekélyebb erkölcsi érzékkel is rendelkező ember, hogy egy állítólag együttérző istenség egy ilyen cselekedetet szentesítene? A kérdés kevésbé bonyolult, mint gondolnánk. Ezek mind férfiak voltak. Félreértés ne essék, soviniszta, vallási fanatikusok, az iszlám egy elferdített értelmezésének hívei. Férfiak, akik fiatalon találkoztak először az erőszakkal és az ellenségeskedéssel, s nem akartak felhagyni vele. Férfiak, akik életük túlságosan nagy részét töltötték gyűlölködéssel és a felelősség másokra hárításával ahhoz, hogy legyen merszük egy lépés távolságból átgondolni, mit tettek valójában. Férfiak, akik félnek végigolvasni a Koránt, mert tudják, hogy szembekerülnek majd a Próféta szavaival, aki sohasem bocsátotta volna meg tetteiket. Rapp ezekre az állatokra vadászott. Olyanokra, akik nem
tisztelték az emberi életet, következésképpen nem is várhattak mást cserébe. Valójában mindössze egymaréknyi ember értette meg Rapp büntető hadjáratát. Az elégtételt, amit a gyakran hónapokon át tartó becserkészésük jelentett. A tudást, hogy mikor kell lecsapni, és mikor kivárni. Várni a tökéletes alkalomra, közel kerülni, az áldozat agytörzsébe vágni a kést, és nézni, ahogy nyaktól lefelé megbénul. Hogy milyen érzés azoknak az ártatlan embereknek igazságot szolgáltatni, akiknek az életét ez a fanatikus és elvakult csoportja vette el. És hogy milyen tudni, hogy ez a ragadozó nem követel már több emberi életet. Rappet az évek során küldetései sok visszataszító helyre vezették. Töltött már éjszakákat a Fülöp-szigetek és DélkeletÁzsia nedves, párás dzsungeljeiben kolibri méretű szúnyogok zuhanóbombázásának kitéve. Kellett már átkelnie a Szahara északi peremén gyalogszerrel, hogy elkerülje a líbiai biztonsági haderőt. A svájci Alpokban kis híján megfagyott, Afganisztánban pedig olyan vérhast kapott, hogy egy hét alatt nyolc kilót fogyott. Annak a hétnek a nagy részét ráadásul összegörnyedve töltötte egy nyirkos, nyomasztó lakás padlóján. Ahogy keresztülhajtottak Moszul poros, ősi városán, Rapp arra a következtetésre jutott, hogy inkább a fenti helyek valamelyikén próbálna szerencsét. A közel kétmilliós városban mindig azt érezte, hogy a világnak ez a része mennyire megosztott. Az elmúlt éjszaka Ridley visszatért a bázisra, hogy biztonságos kapcsolatot létesíthessen a CIA-val, és segítsen előkészíteni Kennedy érkezését. Ezalatt Rapp és Stilwell
előkészíteni Kennedy érkezését. Ezalatt Rapp és Stilwell ellenőrizték a házat és a környéket, ahol Kennedy az iráni hírszerzési miniszterrel találkozik majd. Ő és Stilwell végigsétáltak a Ninava utcán egészen a Tigrisig, majd dél felé fordultak az Amir Zajo utcára, ahol a ház állt. Négy testőr ment velük, kettő előttük, kettő mögöttük, folyamatosan egyutcányi távolságban maradva. A terepbejárás egy órába telt, és noha Rapp ezalatt sehol sem látott tényleges erőszakot, a jeleit mindenütt fel lehetett fedezni. Az épületeket golyó- és repesznyomok csipkézték, többet robbanás perzselt meg, néhányat pedig félig leromboltak. A bíróság előtt erőteljes rendőrségi jelenlétet tapasztaltak, még este is, amikor már zárva volt. A főutakat narancssárga-fehér taxik és régi japán autók torlaszolták el. Egy helyen az Egyesült Államok Hadseregének Stryker oszlopa haladt el mellettük. A nyolckerekű, páncélozott harci járművek megállították a forgalmat, és megremegtették a környező házak ablakait. Rapp megfigyelte, hogy néhányan megálltak, és nézték a menetet, mások pedig eltűntek a környező mellékutcákban és boltokban. A feszültség kitapintható volt. Az emberek fele azt akarta, hogy a megszálló hadsereg eltűnjön, a másik fele meg azt, hogy maradjanak, és akadályozzák meg, hogy az országban kitörjön a polgárháború. Éppen ez a feszültség volt Rapp rossz előérzetének oka. Mintha hatalmas vihar közeledett volna, ő pedig semmit sem tehetett, hogy megállítsa. A tény, hogy képtelen volt megállapítani, ki jelent fenyegetést és ki nem, tovább bonyolította a helyzetet, és mérhetetlen stresszt okozott. Közel lehetetlen volt minden szereplőről tudni, hogy hol állnak, és még ha ez sikerült is volna,
szereplőről tudni, hogy hol állnak, és még ha ez sikerült is volna, akkor sem garantálta volna senki, hogy a csata hevében nem állnak majd át néhányan a másik oldalra. Stilwell volt az egyetlen megnyugtató tényező. Tökéletes munkát végzett. A ház éppen átellenben helyezkedett el a mostani találkozó helyszínével. A megbeszélést egy internetkávézóba tervezték, ahol Stilwell is gyakran találkozott kapcsolataival. A tulajdonos az egyik testőrének az unokatestvére volt. Stilwell havi ezer dollárt fizetett neki, hogy használhassa a helyet. A második emeleti lakás az út túloldalán tömve volt felszereléssel. Semmit sem bíztak a véletlenre. Volt tábori ágy, élelem és rengeteg fegyver ostrom esetére. Volt egy gránátvető, vagy fél tucat M4-és puska és.45-ös kaliberű Glock pisztoly, egy nagy,,50-és Barrett mesterlövészpuska, két M249és automata fegyver és egy doboz M67-és kézi repeszgránát. Volt még golyóálló mellényük, egy sebesültosztályozó készletük, egy kommunikációs és megfigyelési csomagjuk, és egy halom régi magazin és ponyva. Az egészet egy megerősített acélajtó és három, strapabíró zár védte. Az ablakokat rácsok védték, a lépcsőházban, az utcán és a lakásban pedig apró, biztonsági kamerákat helyeztek el. Stilwell mind a négy biztonságos házát hasonlóképpen szerelte fel, és ráadásul még az interneten keresztül is meg tudta nézni a kamerák által közvetített felvételeket. Rapp zárt ajtók mögött, éjjel 11 óra körül aludt el úgy, hogy a keze ügyében tartotta csőre töltött.45-ös Glockját. Nem sokkal hajnali 2 előtt puskalövések zaja verte fel álmából. Több
mint egy órán át álmatlanul feküdt, majd mikor már éppen visszaaludt volna, újabb lövéseket hallott. Ezúttal közelebbről. Stilwell horkolni kezdett, mintha részeg lenne, így Rapp nem tehetett mást, mint pihentette a szemeit, és gondolatban számba vette, mi mindent kell másnap reggel ellenőriznie. Hajnaltájban végül sikerült visszaaludnia, de csak azért, hogy egy újabb robbanás riassza fel priccséről. Rapp felkapcsolt egy lámpát, és Stilwellre pillantott, aki kinyitotta az egyik szemét. – Ez közel volt – mondta Rapp. – Ne aggódj! – mormogta Stilwell. – Ezek a mieink voltak. – Aztán a másik oldalára fordult, és egy percen belül már újra hortyogott. Rapp körülnézett, ahogy elérték a repülőtér felé tartó főútvonalat. Már vagy tizedszerre kérdezte meg magától, hogy bölcs dolog-e Kennedyt ebbe a környezetbe hozni. Az irániak visszautasították, hogy a reptéren találkozzanak, így egyeztek meg egy semleges helyszínben a városon belül. Elhaladtak egy kilőtt autóroncs mellett. Rapp hatalmasat ásított. Stilwell oldalra pillantott, és az összes foga látszott, ahogy rávigyorgott. – Mi van? Nem aludtál jól? Rapp maga elé nézett, és összevonta a szemöldökét. – Nem is tudom, mi volt a rosszabb, a lövöldözés vagy a horkolásod. – A horkolásom. A lövöldözést idővel megszokja az ember. – Azt le merném fogadni – bólintott Rapp elmélázva, és magában feljegyezte, hogy el ne felejtse felterjeszteni Stilwellt dicséretre és egy jó zsíros fizetésemelésre Kennedynél. A terepen dolgozókat nem lehetett eléggé megfizetni.
terepen dolgozókat nem lehetett eléggé megfizetni.
30. fejezet Az orosz gyártmányú Hind Mi-24-es helikopter gyorsan közeledett, és megkerülte Ninive ősi városának romjait. Asani lenézett az omladozó, asszír romokra, és hazájának a történelemben játszott szerepére gondolt. Nem emlékezett minden tényre, de azt tudta, hogy az Asszír Birodalom körülbelül ezer évvel a Próféta érkezése előtt omlott össze. A médek és a babiloniak szétzúzták a várost, aztán őket is leigázta Nagy Kürosz. Rég elmúltak már azok az idők, amikor Perzsia uralt mindent a Földközi-tengertől a mai India határáig. Reményük sem maradt elérni elődeik kimagasló eredményeit. A jelenlegi fejlemények fényében már akkor is szerencsésnek mondhatják magukat, ha ez az egykori birodalom nem zsugorodik tovább. Asani már egy ideje érezte, hogy a kormány sokkal bizonytalanabb helyzetben van, mint azt bárki is beismerné. A Legfelsőbb Biztonsági Tanács többi tagja vagy túlságosan távol tartotta magát attól, ami az országban történt, vagy talpnyalókkal vette körül magát, akik csak azt mondták el neki, amit hallani akart. Amatullahhal kétségtelenül ez volt a helyzet. Ő már odáig jutott, hogy elhitte saját propagandáját, és azt is, hogy képes másokkal is elhitetni azt. Az ENSZ színe előtti bukás érzékenyen érintette őket. Amellett, hogy az egész ügy a Biztonsági Tanács elé került, úgy látszott, Amerika vádja, miszerint Irán egy belső lázadást
látszott, Amerika vádja, miszerint Irán egy belső lázadást igyekszik elrejteni a világ elől, rajtuk ragadt. Szálehi külügyminiszter gyenge lábakon álló vádja, hogy Amerika meghamisította az információkat, úgy tűnt, csak tovább rontja a helyzetet. Szálehi védekezése Wicka belügyminiszter információáradatával szemben még Asani számára is sutának tűnt. A nemzetközi sajtó a forradalom óta első ízben kérdőjelezte meg, hogy a teheráni kormány meg tudja-e tartani hatalmát. Az északi tartományokban tüntetések kezdődtek, és az emberei szerint a teheráni utcákon is lobbanékony a hangulat. A legfőbb vallási vezető jellemző módon nem volt jelen, úgy döntött, inkább az ország vallásos jólétével foglalatoskodik. Asani gyanította, hogy az ajatollah igyekszik távol tartani magát a süllyedő hajótól, közben pedig elég hosszú pórázt enged Amatullah számára, hogy megmenthesse vagy felköthesse magát. Asani azt gondolta, hogy Nassziri ajatollah olyan spirituális magasságba emeli magát, hogy akkor is biztonságban lesz, ha Amatullahnak nem sikerül támogatást szereznie a nemzetközi közösségtől, és visszanyernie az uralmat az iráni nép felett. Az éjszaka folyamán több bankra Molotov-koktélokat dobtak. Amatullah teljes készültségbe helyezte a biztonsági szolgálatot, és utasította őket, hogy tartóztassanak le mindenkit, aki zavarkeltés gyanújába kerül. A helikopter lassított a folyóparti parkoló felett, majd lassan ereszkedni kezdett. Asani jobbra pillantott, és Imád Mukhtár hátát látta, aki a jobb oldali ablakon nézett kifelé, miközben mobilján beszélt. Mintha nem lett volna amúgy is elég rossz a
helyzet, Amatullah most még Mukhtártól kért tanácsot. A Hezbollah katonai szárnyának vezetője bizonyos esetekben hasznos eszközként szolgált, de semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy egy krízis tetőfokán az iráni elnök hozzá forduljon tanácsért. Túlságosan korlátolt volt, hogy ilyen bonyolult kérdésekben tanácsot adjon. Mukhtár még az ENSZ-ben történtek után is amellett lobbizott, hogy indítsanak támadást Izrael és Amerika ellen. Amikor Asani nekiszegezte a kérdést, hogy miért, kijelentette, hogy akár bűnös, akár nem, ez a két ország profitált a támadásból, ezért bűnhődnie kell. Minthogy Asanival nem jutott dűlőre, Amatullahhoz intézte szavait. Azt mondta, ha lecsapnak a zsidókra és az amerikaiakra, az iráni nép is őket fogja majd bűnösnek látni. – És ha úgy döntenek, hogy visszavágnak? – kérdezte újra Asani. Mukhtár önelégült arccal nézett rá, és megrázta a fejét. – Nem akarnak harcolni velünk. Higgyen nekem. Ahogy Asani visszagondolt az előző éjjeli megbeszélésre, nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Amerika nem fogja annyiban hagyni. A tanács egyetlen tagja sem volt tisztában azzal, milyen ingatag volt a helyzetük. Asani érezte a zavargást a levegőben. A polgári engedetlenség már megkezdődött. Egyre több nő viselt sminket és olyan ruhát, amely többet mutatott a testükből, mint azt a papok eltűrték volna. A felelősségre vonás ideje egyre közeledett, és Asani gyanította, hogy ez most valódi lázadásra tüzeli majd az embereket a kormány kemény intézkedései ellen. Amatullah mindent megtesz majd, hogy szent
intézkedései ellen. Amatullah mindent megtesz majd, hogy szent forradalma győztes maradjon. Egyebe sem volt. Nem értett semmi máshoz. Túl sok időt és energiát áldozott rá, semhogy veszni hagyhatná. Még így is, hogy már nem lehetett megmenteni. Az utasítás, hogy Mukhtárt magával kell vinnie egy ilyen nagy körültekintést igénylő találkozóra, már önmagában jelezte Amatullah kétségbeesését. Ezek ketten készültek valamire, és Asani biztos volt benne, hogy bármi legyen is az, csak rontani fog a helyzeten. Asaninak csak aznap reggel szóltak a küldöttség kibővítéséről. Azonnal telefonált az elnöki palotába, hogy megtudja az okát. Amikor végre elérte Amatullahot, az elnök azt mondta, hogy Mukhtár-nak egy Hezbollah-vezetővel kell tárgyalnia Moszulban. Igen fontos információ van a birtokában arról, hogy az amerikaiak támogatták a MEK merényletét az iszfaháni létesítmény ellen. Asani eltöprengett rajta, hogy vajon mi változhatott, miután éjjel fél egykor elhagyta az elnöki palotát. Amatullah egész éjszaka váltig állította, hogy az amerikaiak hamis bizonyítékokat tártak az ENSZ elé, és ez szerinte azt bizonyította, hogy ők rombolták le a létesítményt lopakodó bombázóikkal. Most pedig hirtelen taktikát változtatott, és azt állította, hogy a létesítmény ellen merényletet követtek el. Az egésznek nem volt semmi értelme. A helikopter leszállt a majdnem teljesen üres parkolóban. Mukhtár kinyújtotta a kezét Asani felé. – Ne feledje! Allah a bátrakat kedveli. Nagy tervei vannak velünk. Ezért éltük túl a támadást Iszfahánban. – Allah hatalmas. – Asani kilépett a helikopterből, és a biztonsági főnöke felé indult, aki már az előző éjjel odarepült,
biztonsági főnöke felé indult, aki már az előző éjjel odarepült, hogy a Department 9000 embereivel a védelmet összehangolja. Ez a csoport síita lázadókat toborzott, képzett ki és pénzelt Irakban. A helyi síita alakulatok biztosították a biztonsági személyzetet és a szállítást a találkozó helyszínére és vissza. Mindannyian fekete maszkot viseltek. Asani üdvözölte biztonsági főnökét, aztán az amerikaihoz fordult, akivel korábban már kétszer találkozott. A CIA embere előrelépett, és kinyújtotta felé a kezét. – Asani miniszter úr, hálás vagyok, hogy idefáradt. – Mr. Ridley – válaszolt Asani tökéletes angolsággal –, magának lényegesen hosszabb utat kellett megtennie – Ez igaz – felelte Ridley –, de mi azért nagyra értékeljük az erőfeszítését. – Én pedig azt, hogy Kennedy igazgató asszony megkeresett. Ha nem beszélünk, az csak további félreértésekhez vezet. – Asani észrevette, hogy valami felkeltette Ridley érdeklődését a háta mögött. Megfordult, és meglátta Mukhtár hátát. A terrorista kezében egy nagy bőrönd volt, és a parkoló túloldala felé igyekezett. Mukhtár beült egy kék-fehér rendőrautóba, amelyet mindkét oldalról egy-egy rendőrségi kisteherautó fogott közre. A kisteherautók platóján egy-egy gépfegyver mellett fekete maszkos rendőrök ültek. – Ő kicsoda? – kérdezte Ridley. Asani egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha elmondaná az amerikai kémnek az igazságot. Mukhtár neve szerepelt az FBI által üldözött terroristák listáján. Lehet, hogy a
CIA embere sebtében el tudna intézni egy légi csapást. Az ő életét nagyban megkönnyítette volna, ha a terrorista már nem lenne az élők sorában, de aztán nem bírta rászánni magát, hogy elárulja, inkább kitért a válasz elől. – Úgy hiszem, Kennedy igazgató asszony már vár. Ridley szemét a másik férfin tartotta, és figyelte, ahogy a rendőrségi járművek elindulnak. Remélte, hogy akárkit is bérelt fel Stilwell, az készített róla néhány képet. – Igen. Amint tudatom vele, hogy úton vagyunk, ő is elindul. – Rendben. Már várom, hogy beszélhessek vele.
31. fejezet Kennedy gépe éppen napkelte előtt szállt le. Ridley és Tom Gifford tábornok, a támaszpont parancsnoka várták. Aztán Gifford a tiszti kaszárnyába kísérte, ahol kapott egy szobát. Vett egy forró zuhanyt, átöltözött, megreggelizett, majd átment a CIA állomáshelyére, amely a bázis legbiztonságosabb pontján volt. Négy, négyzet alakban elrendezett tréler vett körbe egy nyitott udvart. Az udvar tele volt műholdvevőkkel és antennákkal. A trélerek falai mentén két rétegben homokzsákokat halmoztak fel. Ugyanilyen homokzsákokat helyeztek el a tetőn, a megerősített furnérlemezekre is. Meglepetésszerű aknavető-támadások nem mentek ritkaságszámba a bázison. Az egyik trélert teljes egészében érzékeny kommunikációs berendezések foglalták el. Egy másik négy irodának és egy fogadóhelyiségnek adott helyet,
Egy másik négy irodának és egy fogadóhelyiségnek adott helyet, a harmadikon pedig egy társalgó és egy konferenciaterem osztozott. A negyedik tréler barakként és raktárhelyiségként szolgált. A részleg távolabb eső felén négy, üres konténerből hevenyészett börtönt és kihallgatóhelyiséget hoztak létre. Az egész területet acélkerítés és szögesdrót zárta körül. Stilwell átkísérte Rappet az ellenőrző ponton. Kennedyt a kommunikációs részlegben találták. Éppen a CIA Globális Hadműveleti Központjának igazgatóhelyettese tájékoztatta az eseményekről. Míg Rapp várta, hogy véget érjen a videokonferencia, kihasználta az alkalmat, hogy átvegye a találkozó tervét Kennedy biztonsági kíséretének vezetőjével. Rapp már öt éve ismerte Tom McDonaldot. Gondolkodásmódja tökéletesen illett munkaköréhez. Józan volt, elővigyázatos, és nem lehetett kizökkenteni nyugalmából. Az első dolog, ami Rappnek feltűnt, hogy McDonald szokatlanul feszültnek látszott. Rapp hamarosan az okát is megtudta. McDonald csak néhány órával azelőtt érkezett Kennedyvel, de már egy nappal korábban előreküldött egy csapatot. A C17-es Starlifter hat embert és három páncélozott Suburbant hozott. Kipakolták a felszerelést, és úgy döntöttek, két Suburbannel tesznek egy próbakört a találkozó helyszínéig és vissza. Az emberek egy rövid időre eltévedtek a város egyik rosszabb részében, ahol tüzet nyitottak rájuk. Mindkét jármű visszatért a bázisra, de az egyiket alaposan megrongálták a golyók. McDonald éppen Rapp érkezése előtt szemlélte meg az autót. Több mint negyven kézifegyverből és puskából származó találat nyomát számolták össze. A páncél bírta a gyűrődést, de a
találat nyomát számolták össze. A páncél bírta a gyűrődést, de a jármű használhatatlanná vált. McDonald be sem akart számolni Kennedynek a történtekről. Ezzel Rapp is egyetértett. Gifford tábornok egyik Stryker egységével akarta megoldani McDonald a közlekedést, de az irániak egyik feltétele kizárta a katonai alakulatok jelenlétét. Ha amerikai katonákat látnak a találkozó helyszínén, egyszerűen elvonulnak. Hiányzó járműve és korlátozott döntési szabadsága miatt McDonaldnak kölcsön kellett kérnie egy páncélozatlan SUV-ot a különítményhez csatlakozó egyik biztonsági magánvállalkozótól. Rapp hajlott volna rá, hogy félredobja az egész tervet, és inkább Stilwell egyik ütött-kopott kocsijának a hátsó ülésére ültesse Kennedyt, de ez nem az ő döntése volt. Hogy megnyugtassa McDonaldot, elmondta neki, hogy ő és Stilwell az utca másik oldalán lesznek a találkozó egész ideje alatt. Részletesen ismertet te a fegyverarzenált, amit Stilwell összeállított, és biztosította, hogy ha bármi is balul sülne el, jelentős tűzerőt tudnak bevetni. – Mac, neked nem kell mást tenned, csak vidd el őt a találkozó helyszínére, és hozd vissza a bázisra. Tegnap este Stilwell-lel bejártuk az egész környéket. Mindent bekameráztatott. Az őrszemei reggel hét óta odakint állnak. Négyen vannak. Minden irányban kétutcányira a helyszíntől. Ismeri a kávézó tulajdonosát is, és vagy fél tucat kurd áll készenlétben. Ők ismerik a környéket. Tudják, ki tartozik oda és ki nem. Ha valami nincs rendben, szólni fognak. – Mit gondolsz az útvonalról? – kérdezte McDonald, és a
tervezett útvonalat jelölő piros vonalra bökött a térképen. Rapp megvizsgálta a lehetőségeket. Jó, hogy csak nyolc kilométerre voltak a reptértől. Az egyetlen aggasztó tényezőt az útvonal védtelensége jelentette. – Szerintem jól döntöttél. Vihetted volna észak felé is, az egyik hídon át, de akkor kétszer, ha nem háromszor annyi időt kellett volna a kocsiban töltenetek vele, ezt a főutat pedig akkor sem tudtátok volna elkerülni. Stilwell azt mondta, olyan, mint az Indy ötszázas, csak bombákkal teleszórva. – Tudom, a bázisparancsnok már beszámolt róla. Tegnap éjjel mesterlövészcsapatokat rendelt ki, és a tűzszerészek is készenlétben állnak. Rapp megint a térképre pillantott. – Szerintem jó a terved. Minél kevesebb ideig legyen kitéve a veszélynek, juttasd el A pontból B pontba, amilyen gyorsan csak lehet. – Rendben – tanulmányozta McDonald a térképet. – Ez itt nem olyan, mint Washington. – Nem – felelte Rapp. – Nem is hasonlít. A kommunikációs egység ajtaja kinyílt, és Kennedy lépett a helyiségbe. – Mitchell – szólalt meg, ahogy Rapp felé indult. – Jó reggelt, főnök. – Rapp végigmérte az öltözetét. Fekete túrabakancsot, farmert és egy testhezálló kabátruhát viselt. Nyaka körül és vállain fekete muszlimkendő volt. Kennedy fiatal korában sok időt töltött a Közel-Keleten. Rapp örült neki, hogy nem felejtette el, hogyan kell beolvadni a környezetbe. Kennedy arcát Rapp felé fordította. A férfi odahajolt, és arcon csókolta.
– Hogy vagy? – kérdezte Kennedy. – Jól. – Fáradtnak tűnsz – tanulmányozta homlokát ráncolva. Rapp ujjával főnökére bökött, és McDonaldhoz fordult. – Olyan, mintha a nővérem lenne. Neked is szokta mondani, hogy szarul nézel ki? – Nekem nem – mosolyodott el McDonald. – Nem azt mondtam, hogy szarul nézel ki, csak azt, hogy fáradt vagy. – De akartad, csak túl udvarias vagy. – Tényleg fáradtnak látszol. Karikásak a szemeid. – Kennedy közelebb hajolt, és beleszagolt a levegőbe. – És dohányoztál – mondta rosszallóan. – Igen, dohányoztam. Itt ezt csinálják az emberek. Mindenki dohányzik. Bele kellett olvadnom a közegbe. Máskülönben olyan lettem volna, mint egy politikailag korrekt amerikai, akit vagy lelőnek, vagy elrabolnak, ami lényegesen ártalmasabb az egészségre, mint néhány szivar. – Igazad van – ismerte el Kennedy. – Mi történt tegnap óta? – Az irániak határozatairól tárgyalnak. Váltig ragaszkodnak a Hormuzi-szoroson való szabad átkelés jogának a felfüggesztéséhez. – Igen? Szeretném látni, hogy ezt hogy fogják keresztülvinni. – Attól tartok, sikerülni fog nekik. – Nem mondhatod komolyan. Ez lenne a legelfogultabb tengerészeti egyezmény a történelemben.
tengerészeti egyezmény a történelemben. – Éppen ez az. Lehet, hogy olyan helyzetet akarnak kiprovokálni, amelyben áldozatnak tűnhetnek. Kétségbe vannak esve, Mitch. Az akció, amelybe belekezdtél, működik. A britektől megtudtuk, hogy tegnap Teheránban két bankra és több benzinkútra is Molotov-koktélokat dobtak. Azt mondják, Amatullah-ellenes graffitik tűntek fel a városban. – Az jó. Lehet, hogy megrohamozzák, az elnöki palotát is. – Bár akkora mázlink lenne! Stilwell lépett a szóbába. – Jó reggelt – mondta. – Jó reggelt, Stan. – Rob épp most hívott. Azt mondja, Asani leszállt, és már úton van. Ideje indulni. Rapp McDonaldra pillantott. – Adj nekem öt perc előnyt, aztán taposs a gázra, és ne állj meg! – Nem fogok. Kennedy felé fordult, és megnyugtatóan rámosolygott. – Sok szerencsét! Ha valami gond van, a közelben leszek.
32. fejezet Az utcát mindkét oldalról rendőrségi járőrautók torlaszolták el. Az egyik kék-fehér rendőrautó feltolatott a járdára, hogy utat engedjen Asani konvojának. A három kocsi pontosan a kávézó előtt állt meg. Asani kinyitotta az ajtót, és kilépett a járdára, miközben biztonsági egységének maszkos emberei szétszóródtak. Asani úgy érezte, egy kicsit túlzásba vitték.
szétszóródtak. Asani úgy érezte, egy kicsit túlzásba vitték. Biztonsági főnökével és a CIA emberével elindult a kávézó felé. A helyiség kicsi volt. Úgy négy és fél méter széles és tizenkét méter hosszú lehetett. A padlót bézsszínű, négyszögletes csempék borították. A fuga eredeti szürke színe a forgalmasabb helyeken elfeketedett, és úgy tűnt, mintha az egész padlót koszréteg borította volna. Asani körülnézett. A fehér falak besárgultak a dohányfüsttől. Erről eszébe jutott a tüdeje, amely, hál' istennek, sokkal jobban volt. Remélte, hogy az orvosoknak igaza lesz, és nem szenvedett maradandó károsodást. – Miniszter úr – mondta Ridley –, hozhatok magának valamit inni? Kennedy igazgató asszony nemsokára itt lesz. – Egy teát kérnék. Ridley Asani biztonsági főnökére nézett. A férfi fejével tagadóan intett. Asani az egyik hátsó asztalhoz lépett, és helyet foglalt egy kék, műanyag széken. Éppen elkezdett volna lehallgatóberendezések után kutatni, de aztán meggondolta magát. Az amerikaiak olyan technológiával rendelkeznek, hogy csak az idejét fecsérelte volna. Több mint valószínű, hogy lézervagy irányított mikrofonokkal rögzítik a beszélgetést. Ridley odalépett hozzá a teájával és egy csupor mézzel. Asani magában mulatságosnak találta, hogy a CIA-ügynök tudta, hogy mézzel issza a teáját, de kifelé nem mutatta. Megköszönte, és éppen a mézet készült a teájába keverni, mikor megpillantotta Kennedy különítményét. Asani letette a mézet, és felállt. Nézte, ahogy egy nagy
termetű férfi, kezében gépfegyvert tartva, belépett a szobába Kennedy előtt. Tekintetét végigjáratta az egész helyiségen, majd ellépett az útból, és intett a CIA igazgatójának, hogy beléphet. Kennedy átlépte a küszöböt, és levette túlméretezett, fekete napszemüvegét. Asani korábban két alkalommal találkozott személyesen a CIA igazgatójával. Kennedyről szóló aktái tanúsága szerint a nő negyvenhat éves volt. Ugyanakkor ő volt a legfiatalabb és az első nő az amerikai hírszerzés élén. Doktorált arab nyelvből és kultúrából, elvált, egyedül nevelte tíz év körüli kisfiát. Asani úgy szerzett tudomást erről a tényről, hogy jó pár évvel ezelőtt Mukhtár és a hezbollahos gorillái azzal a javaslattal álltak elő, hogy rabolják el a fiút. Asani keményen rendreutasította a Hezbollah katonai szárnyának a vezetőjét, hogy egyáltalán megfordult a fejében a gondolat. – Igazgató asszony – mondta Asani, miközben felé nyújtotta jobb kezét –, örülök, hogy újra látom. Kennedy elmosolyodott. – Bár más körülmények közt találkozhatnánk, miniszter úr! – Kérem, szólítson Azádnak. – Csak ha maga is Irene-nek hív. – Természetesen. Foglaljon helyet! – a sajátjával szemben álló szék felé intett. – Hozathatok magának valamit inni? – Egy tea jólesne. – Kennedy kihúzta a székét, és leült. Asani a biztonsági főnökére nézett, és fejével a pult mögött álló pincér felé intett. Aztán csatlakozott Kennedyhez az asztalnál. Egy pillanatig a nő arcát tanulmányozta. Nyugodtnak
asztalnál. Egy pillanatig a nő arcát tanulmányozta. Nyugodtnak tűnt. Vagy nagyon jól kezelte a stresszt, vagy kitűnő színésznő volt. A szemei körül nem látta a folytonos aggódásról tanúskodó ráncokat, így inkább az előbbi verziót tartotta valószínűnek. Asani a nő arca felé intett. – Az én kedvemért nem kell viselnie a hidzsábot. Kennedy megérintette a fekete sálat, melyet a feje és a vállai köré tekerve viselt. – Nincs vele bajom. Kislány koromban is viseltem. – Élt külföldön? – tetette Asani a hülyét, mintha nem tudta volna az igazságot. – Igen. Kairóban, Damaszkuszban és Bejrútban. Asani bólintott, és meglepődést színlelt. – De hát Bejrútról biztosan maga is tudott. – Ezt hogy érti? – kérdezte rezzenéstelen arccal. – Nem azért jöttem ide, hogy feltépjem a régi sebeket, de azt hiszem, rendkívül fontos lenne, hogy őszinték legyünk egymással, ha kiutat akarunk találni ebből a gödörből. Asani habozott, majd megszólalt. – Egyetértek magával. – Ne haragudjon, de nehezen hiszem el, hogy Irán hírszerzési minisztereként nem tudott róla, hogy apám a nyolcvanhármas bejrúti amerikai követség elleni merényletben vesztette életét. – Kennedy még hozzá szerette volna tenni, hogy a merényletet a Hezbollah hajtotta végre, és Irán fizette, de semmi értelme sem lett volna kimondani, ami úgyis nyilvánvaló volt. Asani jól tudta, hogy ki állt a mészárlás hátterében, és tisztában volt vele, hogy Kennedy is tudta. Asani kortyolt egyet a teájából, majd halkan így szólt: –
Asani kortyolt egyet a teájából, majd halkan így szólt: – Sajnálom az apját. Nem vagyok az erőszak híve. Túl sok ártatlan életet követelt már. Asani embere Kennedy elé tett egy csésze gőzölgő teát, és hátralépett. Kennedy két kézzel felemelte a csészét. – Túlságosan sokat – mondta. – Sokan vannak a hazámban, akik megkérdőjelezik Amerika gonoszságát – mondta Asani. Mindkét karját az asztalra helyezve közelebb hajolt Kennedyhez. – Maguk megszabadítottak minket Szaddámtól és a táliboktól. Ahogy azt jól tudja, mi, síiták és szunniták nem szíveljük egymást. Csak akkor nem harcolunk éppen egymással, amikor egy harmadik fél, mint az Egyesült Államok, közénk áll. – Szomorú, de igaz. A pillanatnyi kényelmetlen csendet Asani törte meg. – Olyan helyzetbe kerültünk, melynek irányítása, attól tartok, könnyen kicsúszhat a kezünk közül. A kormányban sokan bosszút akarnak állni az iszfaháni létesítmény lerombolásáért. Perzsa büszkeségünk ezt követeli meg. – A büszkeség néha nagyon ártalmas dolog. Asani felhorkant. – Igen, igaza van, de attól tartok, nincs sok ember a kormányban, aki így látná a dolgokat. Azt akarják, hogy valaki fizessen a sérelemért. – Akkor vonják felelősségre a lázadókat, de minket és Izraelt hagyjanak ki ebből. Vagy félnek beismerni, hogy az országon belül sincsenek rendben a dolgok? – Nem azért jöttem, hogy a kormányom működéséről
beszéljek magával – mondta Asani egy kicsit komolyabban. – Azért hívtak ide, hogy meghallgassam magát, és egy kölcsönösen elfogadható megoldást keressünk a helyzetre. Kennedy belekortyolt a teájába. – Alexander elnök játszik a gondolattal, hogy legalábbis részlegesen, de újra felvegye a diplomáciai kapcsolatot Iránnal – mondta. – Ez érdekes. És miért ösztönözné ez az iráni kormányt? – Az infláció húsz-harminc százalék körül mozog, az olaj negyven százalékát importálják, pedig Szaúd-Arábia után maguk rendelkeznek a legnagyobb olajkészlettel. A gazdaságuk az összeomlás szélén áll. Emellett egy belső lázadás is készülődik melyet, mint azelőtt is, a vallásos szélsőségesek fognak leverni. Csakhogy ezúttal nem biztos, hogy sikerrel járnak majd. – Kennedy szünetet tartott, hogy lássa, Asani vitatja-e valamely kijelentését. Nem szólt közbe, úgyhogy Kennedy folytatta. – Ha félúton találkozhatnánk és egyetértenénk, hogy ideje elfeledni a régi sérelmeket, és olyan maradandó békét kötni, amely az iszlámot és a szabadságot egyaránt tiszteli, akkor olyan mértékben állíthatnánk helyre a diplomáciai kapcsolatokat, amely már amerikai befektetőket is vonzana a hazájába. – A hazámban sokan azt gondolják, hogy maguk állnak az iszfaháni létesítmény lerombolásának a hátterében – mondta Asani. Kennedy egyenesen a szemébe nézett. – A szavamat adom, hogy semmi közünk sem volt a támadáshoz. – Lehet, hogy ez így igaz. Én csak azt mondom, hogy a keményvonalasok konkrétabb ígéreteket akarnak majd annál a
keményvonalasok konkrétabb ígéreteket akarnak majd annál a lehetőségnél, hogy az amerikai bankok esetleg befektetnek nálunk. – Az amerikai gazdasági intézmények a kormány után mennek. Az elnök ezért kész felajánlani egy egymilliárd dolláros garantált kölcsönt. Asani megdöbbent. – Mi ebben a csapda? – A pénzt olajfinomítók építésébe kell fektetniük. A kölcsön az első három évben kamatmentes, onnantól kezdve öt százalék fix kamatot kérünk. – A pénzből olajfinomítókat kell építenünk? – Az elnök úgy gondolja, csak így tudja maga mellé állítani a Kongresszus kétharmadát. – Azt akarják, hogy feladjuk az atomprogramunkat? – Nem – rázta meg a fejét Kennedy. – Nem nyilvánosan. – Hanem magunk között. – Azt hiszem, az segítene. Asani összerezzent. – Vannak néhányan az országban, akiknek az a rögeszméje, hogy Iránnak atomhatalommá kell válnia. Kennedy közelebb hajolt, és suttogva válaszolt. – A maguk gazdasága az összeomlás szélén áll. Küszöbön egy újabb forradalom, csak ezúttal magukat túrják majd ki a hatalomból. Ez egy lehetőség, hogy megelőzzék a katasztrófát. Asani megvakarta a szakállát, és kibámult Kennedy háta mögött a poros, bejárati ajtón. Nem sokat látott, de így is megszámolt vagy öt férfit készenlétbe helyezett fegyverekkel, harci öltözékben. Így néz majd ki Teherán egy-két éven belül, ha
harci öltözékben. Így néz majd ki Teherán egy-két éven belül, ha nem tudják megteremteni a gazdasági stabilitást. Egy dologra azért még kíváncsi volt. Asani óvatosan Kennedy szemébe nézett, és feltette a kérdést: – Miért? – Mit miért? – Miért ajánlják fel a segítségüket? Kennedy bólintott. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Asani viszonylag nyitott gondolkodása ellenére egész életét egy olyan országban töltötte, amely jóformán minden sérelméért Amerikát hibáztatta. – Mert úgy érezzük – kezdett bele Kennedy lassan –, hogy elég olyan ember van, mint maga, Azád. Rendes emberek, akik véget akarnak vetni a gyűlölködésnek és az erőszaknak. Ki tudja, milyen kormány kerülne hatalomra egy második forradalom után? Ki garantálhatná, hogy nem lesznek még szélsőségesebbek és Nyugat-ellenesebbek, mint a mostani vezetés? – Kennedy megrázta a fejét. – A magunk kárán tanultuk meg, hogy a gazdasági bizonytalanság a Közel-Keleten nem szolgálja az Egyesült Államok érdekeit. A lehetőségek hiánya miatt olyan könnyű a papoknak a gyűlöletről szónokolni. Mi a perzsa büszkeség újraéledését akarjuk. Azt akarjuk, hogy vegyék kezükbe a sorsuk irányítását. Látni akarjuk, ahogyan előrehaladnak a tudomány és az egészségügy területén. Látni akarjuk a sikereiket, ha másért nem, hát azért, hogy ne minket hibáztassanak a kudarcaikért. Asani arcán feszült figyelem tükröződött. Minden, amit a nő elmondott, igaz volt, de rendkívül nehéz feladatnak tűnt ezt
megértetni olyanokkal, akik hatalmukat Amerika gyűlöletére alapozták Kennedy tudta, mire gondol. – Tudom, hogy ez kockázatos. Ezért én jöttem és nem Wicka belügyminiszter asszony. Az elnök azért engem küldött, mert tudja, hogy maga és én már bizonyítottuk, hogy országaink képesek az együttműködésre. – Igaz, de ez hatalmas lépés lenne. – Milyen választási lehetőségük van még, Azád? – mutatott körbe Kennedy kinyújtott kezével. – Ezt akarja? Pokolgépeket és vallásos szekták kegyetlenkedését? Emberrablást és vérontást? Mindketten tudjuk, hogy az országuk közelebb áll ehhez, mint azt a papjaik valaha is bevallanák. Asani lesütött szemmel lassan bólintott. – Tehát, mi a válasza? Asani számára nem volt kétséges, hogy az lenne a helyes döntés, ha elfogadnák az ajánlatot, de a Legfelsőbb Tanácson elképesztően nehéz lesz keresztülvinnie a tervet. Gondolatai minduntalan visszatértek Amatullahra. A páváskodó elnök minden idegszálával ellenezni fogja. És mégis volt rá valami esély, hogy a legfőbb vallási vezető meglátja benne annak lehetőségét, hogy népe így sokévnyi kínt és szenvedést kerülhetne el. Asani végül Kennedyre nézett, és megszólalt. – Őszintén remélem, hogy ezt a pillanatot úgy jegyzik majd fel, mint országaink új és maradandó barátságának kezdetét. Ugyanakkor figyelmeztetnem kell, hogy tervünket igen nehéz lesz keresztülvinni a Legfelsőbb Tanácson. – Tudom, hogy nehéz lesz, de mindkettőnk országa
érdekében remélem, hogy sikerrel jár.
33. fejezet U.S.S. Virginia, Ománi-öböl Pete Halberg kapitány jó eséllyel pályázott egy gyomorfekélyre. A negyvenöt éves, egykori annapolisi diák sohasem jött ki a sodrából. Sem feleségével, sem hat gyerekével, de még a legénységével szemben sem. Feszültségét magába fojtotta, lenyelte, aztán nyakon öntötte feketekávéval, amelyből tíz csészével is megivott naponta. Az egyetlen mentsvára az a húsz perc volt, melyet a bokszzsákjával töltött a tengeralattjáró gépházának a mélyén. Ez és a savlekötő, melyből minden héten elfogyott egy dobozzal. Aznap reggel a zűrzavar a kapitányi hídon a tetőfokára hágott. Egy tengeralattjáró irányítása rendkívül stresszes feladat volt, mely ugyanakkor mély elégedettséggel töltötte el. Amerika legújabb, nagy sebességű, támadó tengeralattjárójának irányítása már önmagában is nagyszerű feladat volt. Az amerikai haditengerészet azonban Halbergre bízta a kétmilliárd dolláros műszaki csoda mellé a 134 fős legénységet is. Az út két nappal azelőttig rutinküldetésnek ígérkezett, amikor is üzenet érkezett a Tengeralattjáró Hadműveleti Parancsnokságtól, vagyis a CTF
54-től. Azt a parancsot kapták, hogy hagyják el a Dwight D. Eisenhower csapásmérő egységet, amely a Perzsa-öbölben járőrözött, és menjenek az Ománi-öbölbe, ahol Halbergnek és legénységének az iráni haditengerészet három Kilo-osztályú tengeralattjáróját kellett megtalálnia és követnie. A három tengeralattjáró korábban nagy sietve hagyta el a kikötőt. Nem sokkal éjfél után egy libériai, nyersolajat szállító tartályhajót követve hajóztak át a Hormuzi-szoroson, és érték el az Ománi-öböl mélyebb vizét. A maga száztizenöt méterével az U.S.S. Virginia öt méterrel volt hosszabb a fő hajózási csatorna legmélyebb pontjánál. Testvérhajói kivételével nem volt a világon még egy tengeralattjáró, amely akár csak megközelítette volna a képességeit, de azért a Virginiának is megvoltak a korlátai. Halberg és egész legénysége megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor elérték az Ománi-öböl mélyebb vizét. A Virginia ereje lopakodási képességében, tűzerejében és sebességében rejlett. Ahhoz azonban, hogy ezeket kihasználhassa, hely kellett a manőverezéshez. Ha a Perzsa-öböl egy hatsávos autópálya egy száraz, napos délelőttön, akkor a Hormuzi-szoros egy sötét, szűk sikátor zuhogó esőben az éjszaka közepén. A szoros legkeskenyebb pontja közel ötven kilométer volt, amelyet az ittott előbukkanó szigetek és a hajóforgalom tett nehezen járhatóvá. A legtöbb óriás tartályhajó közel háromszáz méter hosszú. Az áramlatok sebesek, és ha az ember egyszer kikerül a fő hajózási csatornából, számtalan feltáratlan hajóroncsba ütközhet. A CTF 54 információi alapján Halberg és ügyeletes tisztje,
A CTF 54 információi alapján Halberg és ügyeletes tisztje, Dennis Strilzuk egyetértettek a Kilók valószínű elhelyezkedésében. Összeállították a járőrözési tervet, majd Halberg átadta a parancsnoki teendőket az ügyeletes tisztnek, hogy aludhasson pár órát. Négy órával később frissen ébredt, és visszatért a kapitányi hídra. Öt csomóval haladtak keleti irányban, amikor a hanglokátorok befogták az egyik Kilót, amely velük megegyező sebességgel, de ellentétes irányba haladt az iráni partok mentén. Ez egy várható manőver volt, melyet az irániak már többtucatszor bevetettek. Fényes nappal, az egész világ szeme láttára indítják el a tengeralattjárókat a bandar-abbászi bázisukról, aztán a felszínen kelnek át a szoroson. Ahogy kiérnek a hajózási csatornából, lemerülnek, és felgyorsítanak. Általában kevéssel északra az ománi Maszkat városától öt csomóra lassítanak, és szép lassan nyolcas alakban haladnak, hogy meggyőződjenek róla, nem követi-e őket amerikai tengeralattjáró. Aztán az iráni partok mentén, éppen csak a saját felségvizeiken belül elindulnak észak felé. Amerikai hadihajót keresnek, beállnak mögéje, és a szoroson keresztül visszakísérik. Ahogy Halberg visszavette az irányítást, Strilzuk elmondta neki, mi történt a távollétében. – Úgy húsz perccel ezelőtt elérte a nemzetközi vizeket, és teljes sebességre kapcsolt, épp itt, a platón. – Strilzuk arra a pontra bökött a térképen, ahol az Ománi-öböl ezer méteres mélysége hirtelen száz méterre csökkent. A hely éppen a Hormuzi-szoros bejáratánál volt.
Hormuzi-szoros bejáratánál volt. Halberg kortyolt egyet a kávéjából. – Ennek nincs semmi értelme. – Tényleg nincs. Először mindent megtesz, hogy eltűnjön, aztán felbukkan, és a mellét veri. – Hacsak nem éppen azt akarja, hogy megtalálják – tűnődött el Halberg. – Én is pontosan erre gondoltam. – Strilzuk átadta a kapitánynak a CFT 54 kinyomtatott üzenetét. – Ez úgy egy órája érkezett. Halberg szemüveg nélkül futotta át az üzenetet. Büszke volt rá, hogy nincs szüksége olvasószemüvegre, pedig a legidősebb fia már főiskolás volt. Az üzenet szerint a bandar-abbászi tengerészeti támaszponton óriási volt a nyüzsgés. A másik két Kilo, a Tareq és a Noor, az éjszaka közepén sietve hagyta el a bázist négy mini-tengeralattjáró kíséretében. Strilzuk a legközelebbi színes monitorra mutatott. – Ezek a műholdfelvételek hajnali négy órakor készültek. Minden egyes hajó fényárban úszik. Az egész flottájukat vízre bocsátják. Halberg lenézett a térképasztalra. A régi, papír hajózási térképeket egy sík képernyő váltotta fel, amely valós idejű stratégiai információt nyújtott. Egy komplex navigációs berendezés segítségével a kijelző megmutatta a Virginia pontos helyzetét, az iráni Kilót, melyet most követtek, és gyakorlatilag az összes hajót az Ománi-öbölben. Halberg megnyomott egy gombot, mire megváltozott a képernyő nagyítása. Most már az egész Perzsa-öblöt mutatta. A hat iráni tengeralattjáró közül
kettő már hiányzott. A maradék négy északnyugatnak, egyenesen az Eisenhower csapásmérő egység felé tartott. Halberg feltételezte, hogy a másik két tengeralattjáró is abba az irányba tart. Már vagy húsz éve járőrözött ezeken a vizeken, de ilyen agresszívnek még sohasem látta az irániakat. Halberg visszaváltott az Ománi-öböl térképére. Megnézték az iráni tengeralattjárót, amely kizárásos alapon csak a Yune lehetett. Ez volt a legmodernebb tengeralattjárójuk. Úgy tűnt, mintha a Hormuzi-szoros bejáratát őrizné. – Miért nem alszik egyet? – kérdezte Halberg Strilzukot. – Leváltom egy kicsit korábban. – Biztos benne? – Teljesen. – Halberg leült a székére a parancsnoki irányító központban, és kért egy csésze kávét. Ahogy a csatatér képét nézte a képernyőkön, az az érzése támadt, hogy az előttük álló nap nem ígérkezik unalmasnak.
34. fejezet Moszul, Irak Rapp bő szabású, fekete szövetnadrágot és szürke inget viselt. Az inget nem tűrte be. Stilwell mögött állt, és az egyik monitort nézte. A képet két részre osztották. A bal oldali
Kennedyt, a jobb Asanit mutatta. A beszélgetést egy asztali hangszórón keresztül hallgatták, kielégítő minőségben. Ahogy Kennedy előre megmondta, a párbeszéd mindenféle konfliktus nélkül zajlott. Ettől Rappnek meg kellett volna nyugodnia, de mégsem így történt. Úgy tűnt, valami nem volt rendben. Kezét végighúzta vastag szálú fekete haján, majd megvakarta a szakállát. Egy másik monitorra nézett, amely négy különböző szögből az utcát mutatta. A rendőrök az északi barikádon feszültnek és kissé nyugtalannak tűntek. Előre eldöntötték, hogy nem avatják be őket a találkozó részleteibe. Különös tekintettel arra, hogy az egyik fél a CIA igazgatója volt. Az iráni fél kikötése, hogy az amerikai katonaság ne vegyen részt a biztosításban, kissé megnehezítette a dolgukat. A helyi rendőrség tűnt a második legjobb választásnak a tömeg irányítására. Ridley legalábbis így gondolta. Rapp nem volt annyira biztos benne. Úgy tűnt, a rendőrséget jobban érdekelte, hogy mi történik a területen belül, mint ami kívül. Az ő feladatuk az lett volna, hogy elzárják a helyszínt a járókelők elől, és gondoskodjanak róla, hogy egyetlen jármű se juthasson a háztömb közelébe. A gyalogosforgalom szerencsére gyér volt. A helyiek tudták, hogy jobb távol tartaniuk magukat a rendőrségi ellenőrző pontoktól, ha másért nem, azért, mert ezek remek célpontok voltak a fundamentalista öngyilkos merénylők számára. Mialatt Rapp a helyzetet próbálta felmérni, két újabb rendőrautó érkezett. Mindkettő kisteherautó volt, az utasfülke tetejére .50-
érkezett. Mindkettő kisteherautó volt, az utasfülke tetejére .50es kaliberű gépfegyvert erősítettek. Két .50-es nehézgépfegyvernek már elég nagy tűzereje volt. A lövészek golyóálló mellényt és fekete maszkot viseltek, ezenkívül azonban semmi sem védte őket a kisteherautó platóján. Ideális poszt volt egy fiatal újonc számára, aki gépfegyverrel a kezében legyőzhetetlennek képzelte magát. Valójában azonban remek célpontok voltak. Állva, takarás nélkül nem húzták volna sokáig egy tűzharcban. Bármelyik valamirevaló mesterlövész leszedte volna őket. Rapp észrevette, hogy a gépfegyvernél állókat is jobban érdekelte, hogy mi történik a kordonon belül, mint ami kívül. Rapp az Asani minisztert szállító autókra pillantott a képernyőn. Pontosan a kávézóval és az amerikai küldöttséggel szemben parkoltak, az út másik oldalán. Minthogy utcai ruhában voltak, és arcukat fekete maszk takarta, Rapp úgy gondolta, vagy a Quds Force, vagy a helyi síita milícia emberei lehettek. Kezükben AK-47-eseket tartottak. Azt értette, hogy a milicistáknak miért kell eltakarniuk az arcukat, de a tény, hogy a rendőrség is ugyanezt tette, sokat elárult a városban uralkodó törvénytelen állapotokról. Rapp megütögette Stilwell vállát. – Csak képzelődöm, vagy tényleg úgy néz ki, mintha a rendőrök és a maszkosok alig várnák, hogy elkezdhessék lőni egymást? – kérdezte. – Nem – felelte Stilwell anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a képernyőről. – Nem képzelődsz. Ugyanaz a régi sztori. A rendőrök többsége szunnita, a maszkosok pedig síiták. Olyanok, mint a Yankees és a Red Sox szurkolói, csak sokkal
Olyanok, mint a Yankees és a Red Sox szurkolói, csak sokkal régebb óta gyűlölik egymást. – A Yankees- és Red Sox-szurkolók nem mészárolják le egymást. – De lehet, hogy megtennék, ha egy városban kellene élniük. Rappnek nem tetszett a dolog. Most aztán semmi szükség sem volt arra, hogy Kennedy a Montague és a Capulet család kereszttüzében találja magát. – Megbízhatunk ezekben a milicistákban? – Ezt hogy érted? – Honnan tudjuk, hogy nem fognak elkezdeni lövöldözni? – Sehonnan. – Nagyszerű. – Mitch, az egyetlen csoport, akiben megbízom ebben a városban, azok a kurdok. Rapp lenézett a rendőrökre. – Még a rendőrségben sem? – Azokban a legkevésbé. – Nem mondhatod komolyan. – Dehogynem. Ők az egyik legkorruptabb társaság ebben az istenverte városban. Ha lőni kezdenek, több mint ötven százalék az esélye, hogy egyszerűen csak elmenekülnek. – Akkor miért őket használjuk? – Mert nincs más lehetőségünk. – A francba. – Mitch, nem olyan rossz a helyzet, mint gondolod. Ezeknek fogalmuk sincs, kit védenek. Csak annyit tudnak, hogy jó kis jutalékot akasztanak tőlünk, ha minden rendben zajlik.
Mitch újult aggodalommal figyelte az egyik biztonsági kamera képét. A képernyőre mutatott. – Nézd azt a két idiótát! Rossz irányba céloznak azokkal az ötvenesekkel. Stilwell a képernyőre nézett, és megrázta a fejét. – Ebben az országban a fegyverkezelési szabályok betartása ismeretlen fogalom. Nincs olyan nap, hogy ne kellene figyelmeztetnem valamelyik idiótát, hogy ne fogja rám a fegyverét. És ráadásul csőre töltött, kibiztosított fegyverekkel rohangálnak, miközben az ujjukat a ravaszon tartják. Legalább olyan gyakran sülnek el véletlenül puskák, mint amilyen sok autóroncsot látsz az utcán. És ehhez még hozzáveheted, hogy nem tudnak vezetni. Rapp magában káromkodott. Ebben a helyzetben egy véletlenül elsütött puska miatt még több ezer tárnyi lőszer süvítene a levegőben mindenfelé. Az ablakhoz ment, és a függöny résén át lenézett az utcára. Rapp övén egy rádió lógott, fülébe pedig egy vezeték nélküli fülhallgatót tett. Megnyomta a rádión az adó-vevő gombot, és beleszólt. – Mac, hogy vagy? – Rapp egyenesen Kennedy biztonsági főnökére nézett, aki a kávézó bejáratát állta el. – Remekül – felelte az szarkasztikusan. – Körülöttem egy csomó maszkos ember, mindegyiknek nagyobb a puskája, mint az enyém, és mindnyájan a főnökünket akarják megölni. Ettől eltekintve, kösz, jól vagyok. Süt a nap, a hőmérséklet 20 fok körül van. Mintha csak nyaralnék. – Tudom. Úgy tűnik, már a vége felé járnak. Irene már végigment a legfontosabb témákon, nem tart már sokáig. Aztán húzzatok el innen, mint a szélvész, vissza a reptérre.
húzzatok el innen, mint a szélvész, vissza a reptérre. – Számolom a másodperceket. – Csak kitartás! Rapp vételre állította a rádiót, és az utca távolabbi vége felé nézett. Ott már sok rendőr mozgolódott orosz gyártmányú, rakétahajtású gránátvetőkkel felszerelve. – Kibaszottul őrült egy hely ez! – morogta magában. Túl sok volt a kibiztosítatlan fegyver. Bal kezét felemelte, és anélkül, hogy tudta volna mit tesz, megérintette.45-ös Glock 21es pisztolyát a csípőjén. Bő, szürke inge alatt Rapp hármas fokozatú golyóálló mellényt viselt egy megerősített kerámialemezzel a szíve fölött. A Glock egy pisztolytáskában volt az övére csíptetett két tartalék tár társaságában. Rapp egy pillanatra elfordította tekintetét az utcáról, és a Stilwell által összeállított kis fegyverarzenált méregette a szoba másik oldalán. A padlón egy két csattal ellátott, kétrészes fegyvertáska hevert. Rapp odament, letérdelt, és felpattintotta a csatokat. Felhajtotta a táska tetejét, és láthatóvá váltak saját, habszivacsba ágyazott személyes fegyverei: egy 5.55 milliméteres puska hangtompítóval, egy tartalék,45-ös és egy Glock 17-es ugyancsak hangtompítóval. Az M-4-es egy két darabra szerelhető Sabre Defense gyártmányú Massad Ayoob speciál volt. Rapp néhány másodperc alatt összeszerelte a fegyvert, a hangtompítót a végére csavarta, és betöltött egy harmincas tárat. Ellenőrizte, hogy ki van-e biztosítva, csőre töltötte a .233-as lövedéket, magához vett két tartalék tárat, és visszament az ablakhoz. – Hívd a bázist! – mondta Stilwellnek. – Mondd meg nekik,
– Hívd a bázist! – mondta Stilwellnek. – Mondd meg nekik, hogy járó motorokkal álljon a rohamcsapat a kapunál indulásra készen, a fegyverüket pedig töltsék csőre. – Rendben. Rapp megragadta az M-4-es fogantyúját, és az órájára pillantott. 11 óra 17 perc volt. Még egyszer végignézett az utcai fegyverarzenálon, és nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy valami nincs rendben. Egyetlen rossz mozdulat bármelyik oldalon, és Kennedy különítménye két tűz közé kerül. Rapp hallotta Kennedy hangját a háta mögött lévő hangszóróból. Szemöldökét összevonta, amint egy újabb rendőrségi kisteherautót látott csatlakozni az előző kettőhöz az utca túlsó végén. Ezzel nyolc egyenruhás, fekete maszkos ember jött. Leszálltak a platóról, és kettesével a kereszteződés négy sarka felé indultak. Rapp magában szitkozódott, és úgy döntött, ami sok, az sok. – Mac – szólalt meg, miután a rádiót adásra állította –, ideje véget vetni a találkozónak, és visszavinni őt a bázisra. – Egyetértek. – Rendben. Az embereid álljanak indulásra készen! Asani miniszter megy először. Amint elhajtott, hozd ki, és szedjétek a lábatokat. – Azt akarod, hogy szóljak neki, hogy indulunk? – Igen. Csak súgd a fülébe, hogy halaszthatatlan dolog történt. Már úgyis megtört a jég. Legközelebb majd Genfben találkoznak, ahol nem kell ezzel az idióta csürhével bajlódnunk. – Vettem.
Rapp tekintete a kávézó bejárati ajtajáról a milicistákra, majd az utca túlsó végén álló rendőrökre vándorolt. Az üveg tolóajtó már nyitva volt. Tett egy lépést hátra, hogy a puska csöve ne lógjon ki a függöny mögül, és felemelte a puskáját. Mindkét szemét nyitva tartva belenézett az L-3 EOTech irányzékba, és a kis vörös pontot az ötvenes gépfegyvernél álló lövészre irányította. Úgy negyven méterre lehetett. Könnyű célpont lenne. A célgömböt az egyik gépfegyveresről a másikra irányította. – Csak nyugalom, fiúk – mondta szinte magában. – Pár percen belül vége lesz. Valaki, feltehetőleg egy tiszt, lépett oda a gépfegyvereknél álló két emberhez, elkezdett kiabálni velük, és összevissza mutogatott. Egy pillanattal később a két férfi az ellenkező irányba fordította a fegyvert. Rapp leengedte a puskáját, és egy kicsit fellélegzett.
35. fejezet Irene Kennedy a kávézóban állt. Figyelte, ahogy Ridley és Asani miniszter átment az úton. Mindkét férfi visszanézett, mielőtt beszálltak volna a kocsijukba. A találkozó tovább mélyítette Kennedy meggyőződését, hogy az iráni hírszerzési miniszter olyan ember, akivel együtt tudna működni. Olyasvalaki, akiben esetleg megbízhatna. Asani integetett, ő pedig melegen rámosolygott, és fekete napszemüvegét a jobb kezében tartva visszaintett. Órákon át beszélhettek volna. Annyi mindenen
visszaintett. Órákon át beszélhettek volna. Annyi mindenen dolgozhatnának együtt. A viszonylag rövid találkozó során újra megbizonyosodott arról, hogy ideje lenne elásni a csatabárdot Iránnal. Főleg, ha több Asanihoz hasonló ember lenne a kormányban. A többiek beszálltak a másik két autóba, és a konvoj sietve elindult. Kennedy felvette a napszemüvegét, és azon töprengett, mit csináljon Rapp-pel. Huszonegy éves kora óta ismerte Mitchet, mikor még lacrosse-sztár volt a Syracuse Egyetemen. Ő szervezte be, segédkezett a kiképzésében is, és neki dolgozott fényes karrierjének legnagyobb részében. Már a kezdetek kezdetén nagyon jó volt. Vele született tehetsége volt minden egyes város sajátos szokásainak, modorának és nyelvének az elsajátításához. Egyedülálló képessége volt akár hosszabb időre is elmerülni a tengerentúli küldetésekben úgy, hogy közben szinte semmilyen kapcsolata nem volt az ügynökséggel. Sokszor előfordult, hogy a hónapok csak teltek, Kennedy pedig már azon töprengett, vajon él-e még. De valahogy mindig megúszta. És minden egyes sikeres küldetéssel egyre türelmetlenebbé vált főnökeivel szemben. Egyre kényelmetlenebbé vált számára a CIA központjának öltönyös, nyakkendős világa. Az évek során az engedelmesség megtagadása egyre súlyosabb problémává vált. Kennedy mentora, Thomas Stansfield mondogatta, hogy a legjobbak mindig lázadnak egy kicsit. Nem tudnak beilleszkedni a CIA bürokratikus rendszerébe. A küldetéseik túlságosan képlékenyek, semhogy szabályok közé lehessen szorítani őket. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy amit véghezvisznek, azt
És ha ehhez még hozzávesszük, hogy amit véghezvisznek, azt olyan emberek szedik ízekre, akik egész karrierjük során sohasem vettek részt tengerentúli bevetésen, megérthetjük, hogy mi okozza a problémát. Úgy tűnt, a férfi házassága valamelyest segített. Anna legalább arra rá tudta venni, hogy a dolgok másik oldalát is meglássa. Miután azonban a feleségét meggyilkolták, teljesen elszigetelte magát. Az emberek száma, akikben megbízott, tovább csökkent. A türelemnek még a látszata is elpárolgott belőle. A találkozó Asanival ritka lehetőségnek számított. Dühítette, hogy csak azért kellett rövidre zárnia, mert Rapp úgy gondolta, túl hosszúra nyúlt. Kennedy McDonaldhoz fordult. – Miért gondolta Mitch, hogy ilyen sürgősen véget kell vetni a találkozónak? – kérdezte. – Idekint nagyon feszült volt a helyzet a miniszter emberei és a rendőrök között. Úgy tűnt, perceken belül kitör a lövöldözés. – Ezt nem mondhatja komolyan! – Ilyesmivel sohasem szoktam viccelődni. Kérem, hadd vigyük vissza a bázisra. Kennedy karba tette a kezét, és az utca túloldalán a második emeleti lakást nézte. Nem látta Rappet, de tudta, hogy ott van. Kennedy megrázta a fejét. – Jól van – mondta. – Menjünk. McDonald jelzett három másik emberének, hogy jöjjenek oda. A negyedik a Suburban hátsó ajtajánál maradt. A négy ember egyszerre mozgott. Kennedy ment középen. Az igazgatónő beült hátulra. Az egyik férfi követte, és becsukta mögötte az ajtót. Egy másik testőr a másik ajtón szállt be, így
Kennedyt közrefogták. McDonald az első ajtónál állt, és kezével jelzett a többieknek, hogy beszállhatnak. Mikor mindenki a kocsijában ült, ő is bepattant Kennedy Suburbanjának első ülésére, és parancsot adott az indulásra. Az öt jármű egyszerre gurult végig az utcán, csak annyi ideig várakoztak, míg a rendőrautók félreálltak, hogy utat engedjenek nekik. Kennedy kinézett a szélvédőn. Az előttük haladó Suburban maga mögött hagyta a két rendőrautót, és balra fordult. Észrevette a több tucat maszkos rendőrt, akik az utca túloldalán ácsorogtak. Mindannyian fekete csuklyát viseltek, kezükben gépfegyver vagy RPG. Kennedy a Blackberryért nyúlt. Megnyomott néhány gombot, hogy kiléptesse a néma üzemmódból, de amikor éppen egy e-mailt akart megnyitni, hatalmas robbanás rázta meg az autót. A Suburban hirtelen megállt. Kennedy tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal nézett ki az első ablakon a hatalmas tűzcsóvára, amely elborította az előttük haladó járművet.
36. fejezet Rapp nézte, ahogy Asani különítménye sietve elhajt. Ezek a milicisták nem fecsérelték az idejüket. Egy másik ablakhoz lépett, hogy jobban lássa, amikor a rendőrségi ellenőrző ponthoz érnek. Ettől a pillanattól félt. Szinte várta, hogy a rendőrök tüzet nyitnak rájuk, mintha modern, iraki változatban akarnák újraforgatni a Bonnie és Clyde drámai tetőpontját, amikor a
főhősök menekülő autóját valóságos golyóáradat tépi darabokra. Legnagyobb megkönnyebbülésére a rendőrök félreálltak az útból, és a három autó végighajtott az utcán a Tigris folyó és a rájuk várakozó helikopter felé. Rapp visszatért a másik ablakhoz. – Most, hogy a Montague család elhagyta a várost, a nehezén elméletileg túl vagyunk. – Szerintem is. – Stilwell megnyomott néhány billentyűt, és megváltoztatta a kamerák látószögét. – Ez hihetetlen ötlet volt, Mitch. Benne lesz a történelemkönyvekben. – Lassan a testtel, Don Juan. Van azért néhány elmebeteg pap Teheránban, akik utálni fogják. – Ha nem fogadják el a segélycsomagot, akkor is elterelted rólunk és Izraelről a figyelmet. – Majd meglátjuk. – Rapp nézte, ahogy Kennedy beszáll a páncélozott Suburbanba. A biztonságiak visszasiettek az autójukhoz, és ők is beültek. A sor elején haladó Toyota 4Runner elindult. Sokkal lassabban haladt, mint Asani konvoja. A többi jármű egyesével, kényelmes tempóban követte végig az utcán. A két rendőrségi autó hátratolatott, és utat engedtek nekik. Az első autó elérte a kereszteződést, és élesen balra fordult. Aztán jött az első páncélozott Suburban. Rapp látta, hogy Kennedy a második Suburbanba szállt. A másik három autó mind fehér Toyota 4Runner volt. Úgy néztek ki, mintha egy ENSZkonvojból kölcsönözték volna őket. Ahogy Kennedy Suburbanja éppen kanyarodni készült, Rapp észrevett valami furcsát. A rendőrök az utca bal oldalán Rapp felé kezdtek futni.
furcsát. A rendőrök az utca bal oldalán Rapp felé kezdtek futni. Rapp kinyitotta a tolóajtót, és kilépett az erkélyre. Lenézett a járdára, hogy kiderítse, mi folyik ott. Semmit sem látott. Se gyalogosok, se járművek. Semmi. Visszanézett a rohanó rendőrökre, és észrevette, hogy sokan futás közben hátranéznek. Nem valami felé futottak, hanem valami elől. Rapp újra a kereszteződés felé nézett, és még látta, ahogy az utolsó jármű befordul. A fehér SUV mögött izgatott mozgásra figyelt fel. Rapp nézte, ahogy az ötvenes gépfegyvereknél álló két férfi átfordítja a fegyvereket. A többi rendőrautók vagy épületek mögött próbált fedezéket keresni. Rapp teste kezdett megfeszülni. Szemei összeszűkültek, és jobb keze az M-4-es zárja felé nyúlt. Minden ösztöne hirtelen azt üvöltötte, hogy valami nincs rendben. Kihajolt az erkélyen, hogy lássa, nem rejtőzik-e ott valami, amit addig nem vett észre. Eközben inge alá nyúlt, és átállította a rádiót, hogy hallja Kennedy biztonsági kíséretét. Az .50-es kaliberű gépfegyver mennydörgő ropogásának hallatán Rapp összerezzent. A városi környezetben a kemény aszfalt és a betonfelületek közepette a fegyver zaja olyan volt, mintha ágyút sütöttek volna el. Rapp rémülten nézte, ahogy a két hatalmas ötvenes hosszú sorozattüzet nyitott. A sortűz az utolsó fehér SUV-t szilánkokra tépte. Aztán nagy robbanást hallott, majd McDonald hangját a fülhallgatóban: – A kurva életbe! Megtámadtak minket! Ne álljatok meg! Gyerünk, gyerünk, tovább! Az első robbanást két másik követte. Rapp gyorsan a vállához emelte a puskáját, és bekiáltott a lakásba. – Hívjátok a
vállához emelte a puskáját, és bekiáltott a lakásba. – Hívjátok a rohamosztagot, de gyorsan! Rapp látta, hogy az utolsó SUV bal hátsó ajtaja kinyílik. Egy nyilvánvalóan sebesült, biztonsági ember fordult ki a hátsó ülésről, és próbált fedezéket keresni a hátsó kerék mögött. Egy csapat rendőr, akik járőrautójuk csomagtartója mögé bújtak, tüzet nyitottak a férfira, és kegyetlenül vagy egy tucat golyót beleeresztettek. Rapp mély lélegzetet vett, de megtagadta magától az azonnali elégtételt, hogy a rendőrökkel végezzen először. Ők várhattak. A csőre szerelt matt, fekete hangtompító még pontosabbá tette a fegyvert. Az L-3 EOTech célgömb egy négyzet alakú keresőből állt, közepén apró piros ponttal. Nagy haladás volt a harcászati technológiában, hogy a lövész mindkét szemét nyitva tartva célozhatott. Rapp a piros pontot az ötvenes géppuskát tartó lövész fejére irányította, egy leheletnyit előredőlt, és meghúzta a ravaszt. Az M-4-es finoman visszarúgott, amitől a puska csöve mindössze két centit mozdult felfelé. Rapp számtalan lőgyakorlattal töltött órája most hasznára vált. Újra beállította a fegyver csövét, és balra pásztázva kereste a következő célpontot. A piros pontot a másik lövész nyitott szájára irányította, aki kiabált, miközben a nehézgépfegyver tárát kilőtte a többi járműre. Rapp meghúzta a ravaszt, a célgömb megugrott, majd visszatért eredeti pozíciójába, így még éppen láthatta a lövész fekete maszkján átütő vért, ott, ahol a .223-as lövedék egy nagy darabot kiszakított a koponyájából. A maszkos rendőr még egy másodpercig kezében tartotta az
ötvenes markolatát, aztán átesett a kisteherautó platójának az oldalán. – Fogj egy fegyvert, és gyere ki! – kiabált Rapp Stilwellnek. Fegyverével a másik ötvenes gépfegyvert kereste, mikor meglátta az egyik rendőrt, aki éppen célozni készült gránátvetőjével. Rapp a piros pontot ráirányította a férfi fejére, és tüzelt. A lövedék a rendőr fejének oldalát érte, éppen abban a pillanatban, amikor elsütötte a gránátvetőt. A testébe becsapódó lövedék eltérítette a gránátot, amely egy épületbe csapódott, ahol felrobbant, és egyúttal leszedett három másik rendőrt is. Rapp megtalálta a harmadik gépfegyvert. Első lövését elvétette, de gyorsan újra befogta a célpontot, tüzelt, és a férfi a levegőbe csavarodva repült le a kisteherautó platójáról. Rapp módszeresen ment egyik célponttól a másikig, egyenletes, kimért tempóban, számolva az elhasznált hüvelyeket. – Mac – mondta olyan nyugodtan, ahogyan csak bírta. – Helyzetjelentést kérek! – Folytatta a lövést és a számlálást, míg várta Kennedy biztonsági főnökének a jelentkezését. Harmincadszorra is meghúzta a ravaszt, aztán fél térdre ereszkedett, kirántotta az elhasznált tárat, és egy új után nyúlt. Visszanézett a lakásba, és látta, amint Stilwell épp egy automata rohamfegyvert tölt meg. Ahogy betolta az új tárat M-4-esébe, megpróbálta szemügyre venni a csatateret, és kitalálni, hogy mi történt a sarkon túl Kennedy konvojának a maradékával. Próbálta leküzdeni kétségbeesését. Arra most nem volt idő. Koncentrálnia kellett. Meg kellett próbálnia visszatartani őket, míg az erősítés megérkezik a bázisról.
míg az erősítés megérkezik a bázisról. Csőre töltötte a puskát, felállt, és talált egy újabb mártírt, aki megpróbálta kézbe venni a gépfegyvert. A halántékán találta el. Rapp nyöszörgést hallott a fülhallgatóban. – Mac, te vagy az? Jól vagy? – Rapp újabb célpontra vadászott, ami nem volt könnyű. A rendőrök kezdtek rájönni, hogy jó eséllyel meghalnak, ha megpróbálják megkaparintani a gépfegyvereket. – Mac! – szólította újra Rapp. Nézte, ahogy két rendőr az utca vége felé mutogat, majd bepattannak az egyik rendőrautóba, és elpucolnak. Rapp egy pillanatra felderült. Nem hitte, hogy a Strykerek ilyen gyorsan ideérnek, pedig a rendőrök nyilván az elől menekültek. Jókedve amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, amikor meglátott egy viharvert kocsit áthajtani a kereszteződésen Kennedy konvoja felé. Az autót két másik követte, majd két kisbusz és egy kisteherautó, amely a kereszteződés közepén állt meg. Néhány rendőr kiszállt, a többiek benn maradtak, és elkezdték levenni egyenruháikat. Rapp egy pillanatra abbahagyta a lövöldözést, mert nem tudta eldönteni, kire célozzon. Stilwell csatlakozott Rapphez az erkélyen. – Rossz híreket kaptunk. A rohamosztagnak gondja akadt. Mielőtt Rapp még megkérdezhette volna, milyen gondja, a kurdok léptek a szobába, és ordibálni kezdtek főnökükkel. Rapp észrevette, hogy sokan közülük fekete símaszkot viseltek. A szoba sarkában felhalmozott fegyverarzenálra pillantott, aztán az utcára, amely hirtelen megtelt milicistákkal. Rappnek kiabálnia kellett, hogy mindenki csendben maradjon. – Milyen gondjuk akadt? – kérdezte Stilwellt.
maradjon. – Milyen gondjuk akadt? – kérdezte Stilwellt. – Nem tudtam kiszedni belőlük. Csak annyit mondtak, hogy az egész bázist lezárták. Rapp káromkodott egy sort, majd az egyik maszkos kurdra nézett. Kinyújtotta feléje a kezét. – Add ide a maszkodat. A férfi nem reagált elég gyorsan, ezért Rapp másodjára úgy üvöltötte az utasítást, mint egy kiképző őrmester. – Mit csinálsz? – kérdezte Stilwell. – Lemegyek – mondta Rapp, miközben elvette a fekete maszkot a kurdtól. – Neked aztán kurvára elment az eszed. – Erről nem nyitok vitát. Nyisd ki azokat a ládákat – Rapp a fegyverhalomra mutatott. – Az embereid fele menjen a tetőre, a másik fele pedig az erkélyre, és lőjétek ki a szart is mindenből, ami mozog, kivéve engem. Rapp felvette a maszkot, és a kurdokra nézett. – Engem ne lőjetek! Fekete nadrág, szürke ing, fekete maszk. – Egyesével megérintett minden ruhadarabot. – Mindenkit, kivéve engem!
37. fejezet Imád Mukhtár kinézett a poros kirakatüvegen, és a harcszínteret figyelte odakint. Másfél utcányira a rendőrök, ahogy ígérték, felállítottak egy barikádot. Mukhtár Ali Abbász segítségére számított. Két évvel korábban saját maga választotta ki Abbászt, hogy
ő legyen a Hezbollah moszuli parancsnoka. Azóta Abbász igen hatékony hálózatot épített ki. Nem büszkélkedhetett olyan sikerekkel, mint a baszrai vagy a bagdadi parancsnokok, de az ő dolga nehezebb is volt a kurd lakosság nagyobb aránya miatt. Azért helyezték ide, hogy információt gyűjtsön, és kisebb támadásokat indítson az amerikaiak ellen. Az egyik dolog, amelyre felfigyeltek, az a szunnita többségű rendőrség berkeiben burjánzó majdnem totális korrupció volt. Szaddám parancsára annak idején minden rendőr a város északi részére költözött, hogy a kurdok és a síita lakosság befolyását csökkentsék. Most, hogy Szaddám már a múlté, mindent megtettek a saját túlélésük érdekében. Sok szempontból jobban hasonlítottak a helyi szervezett bűnözéshez, mint a rendőrséghez. Ha valaki védelmet akart, fizetnie kellett érte. Még azoknak is fizetniük kellett, akik csak azt akarták, hogy békén hagyják őket. Ahhoz, hogy a rendőrséget együttműködésre bírják, egy hazugságra és az Amatullahtól kapott 250 000 dollár jelentős részére volt szükség. Abbász figyelmeztette Mukhtárt, hogy a rendőrség több mint valószínű, hogy nem fog együttműködni, ha megtudják, hogy a célszemély olyan magas rangú személy, mint a CIA igazgatója. Egy az iráni Quds Force-szal közösen vezetett hasonló akció következményei túlságosan is a figyelem középpontjába állították a rendőrséget. Ezért aztán egy kényelmes hazugságot találtak ki. A rendőrfőnöknek azt mondták, hogy a célpont egy gazdag, svájci, zsidó bankár. Mukhtár tudta, hogy korábban mindkét fél megállapodott abban, hogy a helyi rendőrséget kizárólag
megállapodott abban, hogy a helyi rendőrséget kizárólag forgalomirányításra és a hely körülzárására vetik be. Abban is egyetértettek, hogy nem mondják el nekik, ki lesz jelen a találkozón. Mukhtár még több pénzt kínált a parancsnoknak, aki elfogadta az ajánlatot, aztán közölte, hogy a váltságdíjból is kéri a részét. Mukhtár újabb tízperces alkudozás után belement. A parancsnok próbált még tovább menni, de Mukhtár megelégelte. Elmondta a parancsnoknak, hogy az akcióban alig kell részt venniük. Mukhtárnak már megvoltak az emberei és a rendőrségi járművei is. A parancsnoknak csak annyit kellett tennie, hogy távol tartja az embereit, míg elül a por, és az amerikai csapatok megjelennek. Akkor színre léphet a parancsnok, és eljátszhatja, hogy ő semmit sem tudott. Mukhtár Abbászt figyelte. Rendőrségi egyenruhát viselt, és a következő sarkon állva várta, hogy jelezhessen Mukhtárnak, amikor a konvoj indulni készül. Mukhtár előtte még felhívta, hogy szóljon a kisteherautó platóján álló elmebetegeknek, hogy fordítsák a másik irányba a fegyvert, míg parancsot nem kapnak a támadásra. Az amerikaiak hülyék, de ennyire azért nem. Amatullah világosan közölte, kulcsfontosságú, hogy Asani miniszter épségben visszatérjen. Ha kiderül, hogy egy ilyen magas rangú tisztségviselő a CIA igazgatójával találkozik, az olyan zavart okozott volna, mely tervük végrehajtását hátráltatta volna. A legtöbb esetben Mukhtár feláldozhatónak tartotta az embereket, most azonban más volt a helyzet. Tartozott Asaninak, mert megmentette az életét. Ha a miniszter nem lett volna ott, ő is a radioaktív hulladékgödörben végezte volna a féleszű Ali Faráhánival együtt. Egy ilyen halál gondolatától még
féleszű Ali Faráhánival együtt. Egy ilyen halál gondolatától még most is megremegett a keze. Évekkel korábban a cionistákkal vívott egyik rövid háborújuk során egy izraeli bomba eltalálta azt az épületet, amelyben tartózkodott. Akkor majdnem odaveszett. Két napot töltött egy majdnem teljes egészében romba dőlt épület alagsorában. Három harcostársát vesztette el a támadás során. A poros, szétroncsolt tetemek látványa élénken élt emlékezetében. Az ott töltött két nap hatására, és hogy Iszfahánban ilyen közel került a halálhoz, úgy döntött, hogy soha többé nem teszi be a lábát egy bunkerbe sem. Inkább a föld fölött próbál szerencsét. Abbász elindult feléjük, és hátsó zsebéből egy fehér zsebkendőt vett elő. Vadul integetni kezdett vele, majd mindkét öklét az égnek emelte. Így jelezte Mukhtárnak, hogy Kennedy a második Suburbanban ül. Ez volt a jel, melyre vártak. Mukhtár a bolt belsejében álló tizennégy emberéhez fordult. – Úton vannak! Vegyétek fel a maszkokat! – A libanoni terrorista megragadta a mobiltelefonját, és megnyomta a hívógombot. Három csöngés után egy lelkes hang szólt bele a kagylóba. – Itt az idő – mondta Mukhtár. Nem várta meg a választ. A telefont a földre dobta, és előhúzta Markov pisztolyát. Azt, amellyel megfenyegette az embereit, hogy lelövi őket, ha nem tanúsítanak megfelelő önmérsékletet.
38. fejezet
A narancssárga-fehér taxi közel egy órája cirkált az óváros déli peremén. Egy ember ült hátul, a másik vezetett. Egyszer megálltak kávézni, egy másik alkalommal pedig egy újságosnál. Már ötven perce járőröztek és éppen dél felé tartottak. A helyszíneket már az előző este kiszemelték. A legalkalmasabb helyeket választották ki. Mindkettő a bázis főkapujának három kilométeres vonzáskörzetében helyezkedett el, ami kulcsfontosságú volt számukra. Szahar és Ziba az Iráni Forradalmi Gárda tagjai voltak, amelyet most a Quds Force-hoz csatoltak. Egy kisebb sejthez tartoztak, melynek specialitása az aknatámadás volt. Mindössze öt hónapja tartózkodtak Irakban, de már elég jól kiismerték magukat. Amikor megkapták a várt utasítást, csak háromutcányira voltak az első tüzelési ponttól. A kis autó végigszáguldott a szemetes utcán, és megállt egy düledező raktárépület előtt. Mindkét férfi kiugrott a kocsiból, de a motort járni hagyták. Felnyitották a csomagtartót. Szahar volt a nagyobb termetű kettejük közül. Megragadta az M224-es 60 milliméteres aknavetőt. Összeszerelve közel huszonöt kilót nyomott. A talplemezt pontosan az előző éjjel felrajzolt krétakör közepére helyezte. Aztán beállította az állvány két lábát, hogy azok is pontosan a két bejelölt pontra kerüljenek. A magassági és oldalirányzék csavarjait előre beállították és meghúzták. Szahar ellépett az aknavetőtől, és útban a csomagtartó felé elhaladt Ziba mellett, aki egy-egy lövedékkel mindkét kezében az aknavető csöve felé tartott. Szahar felhúzott egy vastag bőrkesztyűt, és maga is
Szahar felhúzott egy vastag bőrkesztyűt, és maga is megragadott két lövedéket. Ezt korábban már vagy egy tucatszor végigcsinálták, de a támaszpontot addig csak egyszer támadták meg, az pedig már hónapokkal azelőtt történt. A saját kárukon kellett megtanulniuk, hogy az amerikaiaknak igen fejlett tüzérségi radarjaik vannak. Az egyik első küldetésük alkalmával a központi kifutópályára kellett lőniük, amikor egy teherszállító gép éppen leszálláshoz készülődött. Felállították az aknavetőt, megfogták a lövedéket, és beleejtették a csőbe. A lövedék tompa puffanás után süvítő hangot hallatva tűnt el a messzeségben. Ők csak álltak, és várták a robbanás zaját, amit pár másodperccel később meg is hallottak. Diadalittasan tapsoltak és nevettek. Szahar éppen egy második töltényt akart a csőbe ejteni, amikor meghallották a feléjük tartó légvédelmi gránát fütyülő hangját. Csak a közeli szennyvízakna mentette meg az életüket, melyet még éppen elértek, amikor az első gránát becsapódott a hat közül. Az autóból szinte semmi sem maradt. Szahar túlélte, és tanult az esetből. Ezen a napon Szahar és Ziba nem lelkesedtek kimondottan a munkájukért. A Hezbollah embere korábban elmondta nekik, mit vár tőlük, és ezt túl nehéznek találták. Közel húsz másodpercre volt szükségük, hogy hat lövést leadjanak egy aknavetőből. Ez elég időt adott az amerikaiaknak, hogy visszalőjenek, ráadásul nekik sokkal nagyobb lövegeik voltak, mint amilyeneket ők használtak. Azt felelték, hogy a terv nem fog működni, mire a Hezbollah embere rögtön kétségbe vonta az elkötelezettségüket. Még a férfiasságuk is szóba került. Szahar és Ziba bekapták a csalit, és végül elvállalták a küldetést.
és Ziba bekapták a csalit, és végül elvállalták a küldetést. Egyikük sem aludt jól, és az éjszaka közepén megegyeztek abban, hogy négy lövés is elég lesz. Aztán majd áthajtanak a másik helyre és lőnek még kettőt. Szahar visszatért az aknavetőhöz, a barátjára nézett, aki bólintással jelezte, hogy készen áll. Szahar beejtette a lövedéket a csőbe, és mindketten hátraléptek egyet. A lövedék hangos durranás után süvítve a levegőbe repült. A gravitáció majd pár másodperc múlva kifejti hatását, és visszahúzza a lövedéket a föld felé. Remélték, hogy a bázis kapujának a közelében fog majd becsapódni. Ziba beejtette a második lövedéket a csőbe, és az is útjára indult. Kilőtték a maradék két töltetet is. Szahar egyik kezével a forró csövet, a másikkal pedig az állványt ragadta meg. A huszonöt kilós fémszerkezetet beemelte a csomagtartóba, és már rohant is a vezetőülés ajtaja felé. Éppen becsusszant a kormány mögé, amikor meghallotta a feléjük tartó lövedék vérfagyasztó süvítését. Szahar teljes erejéből a gázra lépett, és a kis Toyota elindult. Másodpercekkel később az első lövedék becsapódott, és a föld többutcányira minden irányban megremegett. A hátsó ablakot betörte egy repesz, de a kocsi tovább tudott menni. Ziba most elöl ült Szahar mellett. A két férfi egymásra nézett, és idegesen nevetett. Huszonnégy és huszonöt évesen még mindig tudtak nevetni az ilyen dolgokon. Nyolcutcányival később megálltak a második helyszínnél. Megint Szahar kapta fel az aknavetőt, Ziba pedig a két lövedéket. Szahar felállította a szerkezetet a megfelelő jelzésekre, és kinyújtotta a kezét Ziba
másik lövedékéért. Egy biccentéssel jelezte a barátjának, hogy folytathatja. Ziba mindkét kezével átfogta a lövedéket, és betolta a csőbe, míg egészen hátra nem csúszott. A 60 milliméteres lövedék nagy erővel hagyta el a csövet. Az utca aszfaltját javarészt föld és homok borította. A kilövés nagy porfelhőt kavart, amely miatt Szahar egy pillanatra szem elől tévesztette a csövet. Amikor újra megpillantotta, kapkodva próbálta betölteni a lövedékét. Az idegei pattanásig feszültek, és a por sem könnyítette meg a dolgát. Jobb körülmények között valószínűleg minden további nélkül sikerült volna a művelet, de ahogy meghallotta a feléjük tartó lövedék démoni sikolyát, pánikba esett, és mellé ejtette a lövedéket. A töltet fémes koppanással esett a földre. Szahar biztosra vette, hogy fel fog robbanni. Egy pillanatra mindkettejüknek földbe gyökerezett a lába, majd egymás szemébe néztek, és szó nélkül, őrült módjára rohanni kezdtek az autójuk felé. Szahar minden lépésnél átkozta magát, amiért hagyta, hogy a Hezbollah embere rávegye erre az őrültségre. Amikor elérte a vezetőülés ajtaját, az első 155 milliméteres taracklövedék tőlük mindössze húsz méterre csapódott be. Borotvaéles repeszek repültek minden irányban majd' ötezer méter per másodperces sebességgel. A robbanás okozta légnyomás és a megolvadt, forró repeszek felszakították a két férfi testét.
39. fejezet
Mukhtár szemét le nem véve az utcáról Rasíd Dadarsihoz, a Quds Force parancsnokához fordult. – Jöhet az első csoport. Mukhtár a gránátvetős csapatra utalt, akik azt a feladatot kapták, hogy a konvoj első két járművét tegyék mozgásképtelenné. Mukhtár és Dadarsi teljesen egyetértettek abban, hogy a tűzerő, amit összeszedtek, több mint elégséges az öt autóból álló konvoj megsemmisítésére. Dadarsi azonban hangsúlyozta, hogy ezt az előnyt csak korlátozott ideig tudják kihasználni. Talán csak percekig. Mukhtár okulására az egyik történetet hozta fel a másik után, melyekben az amerikaiak percekkel a harc kezdete után földi, illetve légi segítséget küldtek. Mukhtár kezdettől fogva azon dolgozott, hogy az amerikai tűzerőt kiküszöbölje. Ő tanácsolta Amatullah elnöknek, hogy a Hírszerzési Minisztérium szabja a talákozó egyik feltételéül, hogy az amerikai egységek nem jöhetnek a helyszín három kilométeres körzetébe. Ha ez mégis megtörténik, a találkozót lefújják. Úgy tűnt, az amerikaiak tartották magukat a kétoldalú biztonsági megállapodáshoz. Dadarsi kémei jelentették, hogy a városban nyugalom van. Mukhtár jól ismerte az amerikai katonai stratégiát. Éveken át tanulmányozta. Tudta, hogy készenlétben áll majd egy rohamosztag. Ezért vetette be az aknavetős különítményt. Ha a lövedékeikkel sikerül eltalálniuk néhány járművet, annál jobb, de Mukhtár elsődleges célja az volt, hogy a zavart keltsen, és lehetőség szerint elérje, hogy a bázison zárlatot rendeljenek el. Minden másodperc számított, és reményei szerint a terve egész perceket nyert számukra.
perceket nyert számukra. Mukhtár fogadni mert volna, hogy a bázison kevesen tudják, hogy Kennedy Moszulban van. Bármiről is akartak beszélni az amerikaiak, mindenképpen nagy kockázatot vállaltak. Éppen ezért tartották a titkos találkozót diplomaták helyett kémek. Azt akarták, hogy az egészet le lehessen tagadni. Ez felelt meg a céljaiknak, ugyanakkor történetesen Mukhtár terveivel is tökéletesen egybevágott. Amerika megpróbálhatja megetetni a világgal, hogy iráni lázadók döntötték romba az iszfaháni létesítményt, de Mukhtár tudta, hogy nem ez volt az igazság. Amerika állt a támadás hátterében. Nem volt rá bizonyítéka, de hitt a bűnösségükben. Meg akarta mutatni a világnak, hogy az amerikaiak hazugok, és Amatullah bátor segítségével elkezdhetik kiszorítani őket a régióból. Mukhtár látta, hogy a rendőrautók, amelyek elálltak az utat, megmozdulnak. Szemét az utcasarkon tartva megszólalt: – Küldd ki őket, és álljon készenlétben a második csapat. A Quds parancsnoka jelzett az első négy embernek, hogy indulhatnak. Kitódultak a bolt bejárati ajtaján és balra fordultak. Párban dolgoztak. Mind a négyen egyszerű ruhában voltak, hátukon hátizsákot vittek. Egyikük sem viselt maszkot. Mukhtár nézte, ahogy végigsietnek a járdán. A második pár tíz méterre lemaradva követte őket. Amint az első fehér Toyota SUV befordult a sarkon, megnyomta digitális óráján a stopper indítógombját. – Nyugalom! – mondta Mukhtár elég hangosan, hogy a második csapat is hallja. – Szólok, amikor indulhattok.
A második csapat hat emberből állt. Négynél RPG, a maradék kettőnél pedig 7,62 milliméteres orosz gyártmányú, állvánnyal felszerelt PKM könnyűgépfegyverek voltak. Mindannyian maszkot viseltek. Megpillantotta az első Suburbant, aztán a másodikat is, melyben Kennedy ült. Az elöl haladó jármű gyorsított, a többi pedig követte. Az utolsó SUV is befordult a sarkon. Mukhtár felemelte jobb kezét, és éppen el akarta indítani az embereket, amikor az első lövés eldördült az egyik RPG-ből az utca másik végén. – Indulás! – kiáltotta Mukhtár. – Menjetek! Menjetek! – Előrelépett, és elkezdte kilökdösni az embereket az ajtón. Annak az idióta rendőrnek várnia kellett volna. A konvoj elejére kellett volna először lőniük, nem a végére. Az első ember, aki kijutott az ajtón, átrohant az utcán, és megállt két parkoló autó között. Mire elfoglalta pozícióját, a második is a helyére ért, az utca közelebbi oldalán. Jobb vállára emelte a gránátvetőt, megcélozta az első SUV hűtőrácsát, és tüzelt. A 85 milliméteres, rakétahajtású lövedék előtört a simafuratú csőből, és végigsüvített az utcán. Az egy irányban robbanó töltet becsapódott a Toyota motorblokkjába, és hatalmas tűzgolyó támadt a nyomában. A jármű balra pördült, és magával sodort két parkoló autót, mielőtt egy második gránát teljesen ártalmatlanná tette. A négy ember közül, akik először rohantak ki, csak három maradt talpon. A negyediket az egyik gránát hatására keletkezett légnyomás a földre döntötte, és éppen akkor próbált lábra állni.
A másik három ember addigra már levette a hátizsákját és a parkoló autók között a célpontjuk felé tartottak. Mindegyik hátizsákban egy-egy hátizsákakna volt, amelyet a páncélozott járművek alvázának felrobbantására használtak. Egyszerre húzták meg az akna gyújtózsinórját, majd a járdán keresztül belökték a hátizsákokat célpontjuk alá. Kettő az első Suburban alatt ért célba, a harmadik pedig épp a második Suburban első lökhárítója alatt állt meg. Mindhárom férfi megfordult, és rohanvást fedezékbe vonult. Mukhtár nézte, ahogy a két hátizsákakna kettős robbanása a levegőbe emelte az első Suburbant. A járműnek gyakorlatilag minden egyes golyóálló üvege betört, és az egyik ajtaja is leszakadt. A jármű fémes csattanással az oldalára zuhant. A robbanással annyi törmelék került a levegőbe, hogy Mukhtár nem látta, mi történt a második járművel. Alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne rohanjon, és meg ne nézze. De még nem végeztek. Mukhtár figyelte, ahogy a negyedik férfi az utolsó hátizsákaknát az első autó alá csúsztatja, amelyikbe korábban a két gránátot lőtték. Úgy tűnt, hogy a jármű és utasai már bevégezték, de a negyedik hátizsákos is végre akarta hajtani a parancsot. A robbanás ereje darabokra tépte a Toyotát. Miután a konvojt megállították, és az első kocsit felrobbantották, Mukhtár úgy gondolta, ideje indulniuk. A Quds Force parancsnokához fordult. – Menjünk, és nézzük meg, mi maradt belőlük. Még mindig nagy volt a lövöldözés. – Jobb lenne, ha várnánk még egy kicsit – mondta Dadarsi idegesen.
még egy kicsit – mondta Dadarsi idegesen. – Félsz kimenni? – kérdezte Mukhtár, miközben fejére húzta a fekete maszkot. Dadarsi elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Azt az utasítást kaptam, hogy még véletlenül sem eshet semmi bajod. Mukhtár rendíthetetlenül sétált el Dadarsi előtt. – Nem lesz. Allahnak tervei vannak velem. – Kilépett az épületből, és nyugodt léptekkel elindult a járdán. A körülötte lévő öt ember lapulva követte. Mindenhol lövöldöztek, de nem annyira közel, hogy az elsüvítő lövedékek hangsebességet túllépő csattanását hallani lehetett volna. Az ülepedő porfelhőn keresztül Mukhtár megpillantotta a másik kocsit. Motorházteteje lerobbant, és úgy tűnt, a sárvédőin állt, de ezenkívül az utastér érintetlennek látszott. Mukhtár megengedett magának egy mosolyt, miközben biztos győzelmét ízlelgette. Golyók csapódtak az előttük parkoló autóba, és mielőtt még Mukhtár felfoghatta volna, hogy mi történik, a földre rántották. Megfordította a fejét, és Dadarsi sötét szemei villantak rá a férfi maszkjának résein keresztül. – Szállj le rólam! – utasította Mukhtár. – Azonnal – vigyorgott Dadarsi. – Allah azt akarja, hogy biztonságban tartsalak, míg a dolgok egy kissé elcsitulnak. Természetével ellentétben Mukhtár hangosan felnevetett. Nem sok ember mert volna szembeszállni az akaratával. A Quds parancsnoka előreküldte embereit, hogy tisztítsák meg az utat. Mukhtár az órájára nézett. Mindössze egy perc negyvenegy másodperc telt el. Időben voltak, de nem engedhették meg maguknak, hogy leragadjanak. Újabb húsz
engedhették meg maguknak, hogy leragadjanak. Újabb húsz másodperc elteltével végre továbbindulhattak. Mukhtár arca még jobban felderült, mikor végre meglátta a második Suburbant. Mozgásképtelen volt, de nem robbant fel teljesen. A sofőr a kormányra dőlt, de az első ülésen ülő férfi még mozgott. Mukhtár közelebb ment a járműhöz, hogy jobban szemügyre vegye. Hátul a középső ülésen meglátta a CIA igazgatóját. – Életben van – mondta hangosan. Odébb lépett, és a bal hátsó ablakra mutatott. – Törjétek be! Dadarsi egyik embere a vállához emelte.50-es kaliberű puskáját, és néhány lépést hátrált. Mindenki, még Mukhtár is, befogta a fülét. Az első lövés megrepesztette az üveget és egy huszonöt centes érme nagyságú lyukat ütött rajta. A második lövés ökölnyi méretű lyukat hagyott maga után. Mukhtár felemelt kézzel jelzett a férfinak, hogy ne lőjön. Odalépett az ablakhoz egyik kezében egy füstgránátot, a másikban Markov pisztolyát tartva. Fogával kihúzta a biztosítószeget, és bedugta a gránátot a lyukon. Egy másik férfi állt készenlétben egy ipari fűrésszel a kezében, ha esetleg ki kellett volna vágni az utasokat a kocsiból. Mukhtár úgy gondolta, nem lesz rá szükség. Ezek biztosan a túlélést választják, még ha csak néhány másodperccel hosszabbítják is meg az életüket. Míg a füstre vártak, két autó fékezett csikorogva a Suburban közelében. Az ő feladatuk volt Mukhtár, Kennedy és a biztonsági kíséret elszállítása. – Ne feledjétek – ordította Mukhtár –, a nőnek nem eshet baja. – Közelebb lépett az autóhoz, de a lyukat gondosan
elkerülte, hátha az egyik biztonsági ember ki talál lőni rajta. – Jöjjön ki, és senkinek sem esik bántódása! – Várt néhány másodpercet, megnézte az óráját, és kezdett ideges lenni. Már éppen szólni akart a fűrészt készenlétben tartó emberének, hogy lásson munkához, amikor kinyílt a hátsó ajtó. Az egyik biztonsági ember kászálódott ki a kocsiból fegyvertelen kezét a feje fölé emelve. Erősen köhögött. Rögtön a földre taszították. A CIA igazgatója szállt ki másodjára. Mukhtár durván megragadta, és elhúzta a füstölgő járműtől. Még két ember mászott ki a járműből köhögve, levegő után kapkodva. Ezeket is a földre lökték társuk mellé. Mukhtár lerángatta a hidzsábot Kennedy fejéről, és arcon ütötte. A napszemüvege lerepült az orráról. Egy pillanatra megtántorodott, majd lassan a férfira emelte tekintetét. A Hezbollah embere a szemébe nézett, ki akarta élvezni a nő félelmét, de ehelyett élete legkifejezéstelenebb tekintetével találta magát szemben. A nő szemei semmiféle érzelmet nem árultak el. Valójában úgy nézett ki, mintha elkábítottak volna. Mukhtár újra pofon ütötte. A nő egy pillanatra leeresztette a fejét, aztán lassan visszanyerte eredeti testhelyzetét, kihúzta magát, és ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel bámult vissza rá. Mukhtár erőtejesen megragadta a haját, és visszarángatta oda, ahol a biztonsági emberek feküdtek a járdán. Markov pisztolyát az első emberre szegezte, és meghúzta a ravaszt. A háttérben hallatszó robbanások és géppuskaropogás közepette a 9 milliméteres fegyver viszonylag halk hangja nevetségesnek tűnt. A sérülés, melyet okozott, már nem volt az. A férfi feje alatt
A sérülés, melyet okozott, már nem volt az. A férfi feje alatt vértócsa kezdett terjedni. Mukhtár kényszerítette Kennedyt, hogy a holttestre nézzen, és végig szorosan tartotta, míg a másik két embert is fejbe lőtte. – Maga pontosan azt teszi, amit mondok – mordult rá Mukhtár arabul –, vagy ugyanez a sors vár magára is. Mielőtt Mukhtár felemelhette volna a nő fejét, hogy lássa, megértette-e, tőlük északra két robbanás rázta meg a kereszteződést. Mukhtár felnézett, és látta, hogy az egyik rendőrautó lángokban áll, és egy másik autó is kigyulladt. A Quds Force parancsnoka megragadta Mukhtár karját, és elhúzta őt a biztonsági emberek holttestétől. – Indulnunk kell! – ordította az egyre hangosabbá váló fegyverropogás közepette. Mukhtár nem ellenkezett. Megragadta Kennedyt, és húzni kezdte az egyik várakozó jármű felé.
40. fejezet Rapp csőre töltött Glock.45-ösét a bal kezében tartva lesietett a lépcsőn. Szívesebben hozta volna a köztudottan amerikai gyártmányú M-4-es puskáját, de úgy gondolta, ezúttal jobb, ha fent hagyja. Tompa puffanással ért földet a lépcsőfordulóban, megragadta a korlátot, és már indult is a következő felé. A lángokban álló fehér Toyota SUV képét nem tudta kiverni a fejéből. A kocsit pillanatok alatt miszlikbe aprították. Kennedy páncélozott Suburbanja jobban bírja, de a
aprították. Kennedy páncélozott Suburbanja jobban bírja, de a végtelenségig az sem tart ki. Ki kellett jönnie, hogy segítsen. Rapp elérte a földszinti lépcsőfordulót, és a bejárati ajtó felé nyúlt. Kinézett a kis ablakon. – Stan, készen álltok? – mondta. Megvárta, míg meghallotta Stilwell hangját a vezeték nélküli fülhallgatóban. – Mitch, szerintem ez rossz ötlet – felelte Stilwell aggódva. – A bázis azt mondja, a repülők úton vannak, és a rohamosztag is elindult. Okosabb lenne megvárni őket. Rapp lehajtotta a fejét. Tudta, hogy ez nem élete legbölcsebb döntése, de ülni és várni, hogy az erősítés megérkezzen, miközben Kennedy és az emberei minden valószínűség szerint haldokolnak… ez nem ő lett volna. – Stan – mondta Rapp határozottan –, erről nem nyitok vitát. Háromra kilépek ezen az ajtón. Velem vagy, vagy nem? – Veled vagyok – morogta Stilwell. – Egy. – Rapp megrángatta fekete maszkját, hogy jobban kilásson rajta. – Kettő. – Vett egy mély levegőt, és még egyszer tudatosította magában, mekkora őrültséget csinál. – Három. – Kezét az ajtó gombjára helyezte, és várta, hogy Stilwell és az emberei tüzet nyissanak. Éppen végszóra érkezett a sűrű golyózápor. Rapp vállával az ajtónak feszült, elérte a kis, bejárati tornácot, hirtelen balra fordult, és elkezdett rohanni az életéért. Négy embert vett észre elsőként, akik egy régi, kék Chevy Impala mögött álltak, amellyel a járdára tolattak, hogy rögtönzött barikádként használhassák. Mind a négy puskacső egyenesen feléje nézett. Rappnek nem volt más választása, mint hogy
továbbra is feléjük veszi az irányt. Ha megállna és visszafordulna, biztosan lelőnék. Ha továbbrohan feléjük, remélhetőleg azt hiszik majd, hogy közéjük tartozik. Terv szerint két robbanás rázta meg a szemben lévő sarkot. Rapp összerezzent az apró kavicsok és törmelék záporában. Az autó mögött állók felemelték a fegyverüket, és tüzet nyitottak Stilwellre és az embereire. Rapp elérte a sarkot, és a fenekén átcsúszott az autó csomagtartóján. A másik oldalon álló fegyveresek segítették le. Rapp megpróbált lopva a konvojra pillantani, de az egész utcát füst borította. A kereszteződés négy sarka közül ez volt a legbiztonságosabb. A két tőle északra esőt Stilwell és a kurdok kezdték teljesen szétlőni, a háta mögött lévő negyediket pedig éppen akkor találta el az első gránát. Mindenhol testek hevertek, és a zűrzavar kezdett gyorsan eluralkodni. Rapp .45-ös kaliberű Glockját bal kezében tartotta felfelé, hogy mindenki jól lássa, aki esetleg figyeli. Jobb kezével az inge alá nyúlt, és előhúzta tokjából a 9 milliméteres, hangtompítós Glockját. Rapp az első ember háta mögé került, és a hangtompítót a lapockái közé nyomta, kissé balra. Ezzel egy időben előrenyújtotta.45-ösét, és az utcára célzott vele. Rapp elsütötte a 9 milliméterest és jobb térdét a férfi feneke alá csúsztatta, hogy megakadályozza, hogy a teste a földre zuhanjon. Bal kezét továbbra is felemelve, a 9 milliméteres csövét kissé balra fordította. Leadott egy gyors lövést a második férfi fejére. Azonnal összeesett. Rapp golyót röpített a harmadik, majd végül a negyedik férfi fejébe is. Rapp fél térdre ereszkedett, mintha csak fedezékbe vonult
Rapp fél térdre ereszkedett, mintha csak fedezékbe vonult volna. Hátát az Impalának támasztotta, és első ízben sikerült szemügyre vennie a vérontás helyszínét. A gomolygó füstön keresztül látta, mi maradt a járművekből. Összeszorult a szíve. A negyedik kocsi éppolyan rosszul nézett ki, mint az ötödik. A fehér festést megfeketedett, ökölnyi .50-es kaliberű golyónyomok csipkézték. A felvezető autó lángokban állt, és az első Suburban is két darabban feküdt az úton. A második körül a robbanások sötétszürke füstje helyett sűrű fehér füst gomolygott. Amennyire ki tudta venni, Kennedy autója jobbára érintetlennek tűnt. A Suburban mögött Rapp fekete maszkos embereket látott járkálni. Jobbra és balra is végignézett a keresztutcán. Stilwell és a kurdok teletömték ólommal a milicistákat és a néhány maradék rendőrt. Rapp úgy döntött, közelebb megy. – Stan, elindulok az utolsó Toyota felé. Szólj az embereidnek, hogy nehogy lelőjenek. Rapp hallotta, ahogy Stilwell továbbadja az információt a kurdoknak. Egy perccel később pillanatnyi szünet állt be a lövöldözésben. Rapp a fejét lehúzva, négykézláb tette meg a tízegynéhány métert a Toyota első lökhárítójáig. A külsős biztonsági emberük holtteste néhány méterrel odébb feküdt. Ebből az új szögből Rapp látta, hogy egy csapat milicista sietve két nagy, viszonylag új amerikai autó felé tart. Az emberek között megpillantotta Kennedyt. Éppen az egyik autó hátsó ülésére tuszkolták befelé. Rapp fél térdre ereszkedve próbálta felmérni a helyzetet. Balról jobbra tizenegy embert számolt meg, nem számítva a
Balról jobbra tizenegy embert számolt meg, nem számítva a kocsikban ülőket. Mindnyájuknál gépfegyver volt. Legalább öten takarásban voltak, és mindnyájan készenlétben álltak. A legjobb esetben is csak kettőt vagy hármat tudna leszedni. Az első kocsi hátsó ajtaja becsukódott, és kerekei kipörögtek a járdán. Rapp minden reménye elpárolgott, amint az autó elhajtott. A hátsó ablakon keresztül látta, ahogy a férfi a hajánál fogva megragadja, és erőszakkal lenyomja Kennedy fejét. – Stan – mondta Rapp feszülten. – Irene életben van. Ismétlem, Irene életben van. Épp most ültették be egy Ford LTD hátsó ülésére. Egy másik jármű követi őket egy csapat milicistával. Fehér, négyajtós, talán Chevy, de nem vagyok benne biztos. – Rapp nézte, ahogy mindkét autó jobbra fordul a következő sarkon. Ezt is elmondta Stilwellnek, aztán hozzátette: – Szólj a bázisparancsnoknak hogy Kennedyt elrabolták. Állítson fel úttorlaszokat, amilyen gyorsan csak lehetséges, és azt akarom, hogy minden Predatora és helikoptere azonnal szálljon fel. Aztán hívd a Globális Hadműveleti Osztályt, és mondd meg nekik, hogy riasszanak mindenkit. Rapp elképzelte, hogy Stilwellnek minden egyes hívásnál az elejétől a végéig el kell magyaráznia a történteket. Tudta, hogy közvetlenül az elnökkel kell beszélnie, hogy a parancsok felülről jöjjenek, és senki se kérdezzen semmit. Éppen arra akarta kérni Stilwellt, hogy inkább a Fehér Házat hívja, amikor észrevett egy maszkos rendőrt, aki a Kennedy füstölgő Suburbanja mellett álló férfi felé rohant. A rendőr először az egyik, majd a másik irányba mutatott. Az ember, akihez beszélt, elkezdett
parancsokat osztogatni a körülötte állóknak. – Stan, azonnal küldj ide három kurdot! – Rapp visszatette a tokjába a .45-öst, hátrált pár métert, és hasra feküdt. A Toyota bal első kereke mögött lapult. Ha átnézett a SUV alatt, mindkét férfit látta térdtől lefelé. Rapp átvette a hangtompítóval felszerelt 9 milliméterest a bal kezébe, és célzott. Úgy tizenöt méterre lehettek. – Mondd nekik, hogy siessenek! – suttogta Rapp, és finoman meghúzta a ravaszt. A bal oldali férfi pillanatokkal később összeesett a járdán. Rapp a célgömböt addigra már a másik férfira irányította. Újra tüzelt, hasonló eredménnyel. A rendőr csatlakozott földön fekvő társához, mindketten vonaglottak fájdalmukban. Rapp a helyén maradt, és várta az elkerülhetetlent. Abban a pillanatban feltűnt két ember. Mindketten lehajoltak, és megragadták a férfit, akit Rapp a vezetőjüknek vélt. Mindkét fickót kiképezték. Ahelyett, hogy a helyszínen akarták volna elsősegélyben részesíteni a férfit, először inkább megpróbálták egy biztonságosabb helyre vonszolni. Rapp mindkettejük fejébe egy-egy golyót repített. Az aszfaltra roskadtak, a bal oldali mozdulatlanul, a jobb kissé még rángatózott. – Stan, hol vannak a kurdok? – suttogott Rapp, miközben szemével újabb célpontok után kutatott. – Már elindultak, és a Stryker osztag is csak két percre van. – Mondd az embereidnek, hogy nehogy lelőjenek, amikor ideérnek. Újabb ember jelent meg, hogy parancsnokukat biztonságos
helyre vonszolja. Őt a koponyája felső részén találta el Rapp. Tudván, hogy a szerencséjével játszik, felállt, és gyorsan a Toyota hátsó lökhárítójához rohant. Nekitámaszkodott a kocsinak, kieresztette a tárat, és egy újat rakott be helyette. A rendőrök és a milicisták az északi oldalon visszavonulót fújtak. Egyutcányira kiszúrt egy csoportot, akik fegyvereiket eldobálva tépték le magukról a maszkot és az egyenruhát. Rapp megkerülte a Toyota hátulját, és visszanézett az utcára a két sebesült férfi irányában. Mögöttük meglátott két milicistát, akik Kennedy még füstölgő Suburbanja mögött húzták meg magukat és három másikat, akik parkoló autók mögé bújtak. A háztömb távolabb eső sarkánál több, gyalogosan menekülő férfit látott. Amennyire Rapp meg tudta állapítani, a fennmaradó öt ember azt gondolhatta, hogy az egyik épületben az út túloldalán egy mesterlövész van. Rapp hátrapillantott, és látta, hogy Stilwell négy kurdja az Impala felé közelít, amelyen ő is átcsúszott, amikor először elérte a kereszteződést. Rapp integetett, hogy rá figyeljenek, aztán intett, hogy maradjanak a kocsi másik oldalán. Még egyszer utoljára kinézett a Toyota lökhárítója mögül, és úgy döntött, hogy gyorsan túlesik az elkerülhetetlenen. Előhúzta a .45-ös Glockját, és a jobb kezébe vette. Mindkét kezében fegyverrel, fejét lehúzva futni kezdett a járda felé. Ahogy elhaladt az első parkoló autó hátulja mellett, és elérte a járdát, elkezdett rohanni a parkoló autó mögött fedezéket kereső három ember felé. Azok ügyet sem vetettek rá. Rapp kevesebb, mint két másodperc alatt odaért. A férfiak
Rapp kevesebb, mint két másodperc alatt odaért. A férfiak egymással beszélgettek, valószínűleg azt próbálták eldönteni, hogy megpróbálják-e odébb húzni parancsnokukat, vagy inkább magára hagyják. Amikor Rapp majdnem egy vonalba ért az első emberrel, előrenyújtotta hangtompítós pisztolyát, megcélozta a férfi jobb halántékát, és majdnem közvetlen közelről tüzelt. Mielőtt a másik kettő még egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, Rapp két gyors lövést eresztett mindkettejük arcába. Nem is lassított, hanem bevágva két parkoló autó közé, megrohamozta az utolsó két embert. Leeresztette a hangtompítós 9 milliméteres pisztolyt, és a .45-ös Glockot fogta rájuk. Mindketten térdeltek. A jobb oldali védekezésül megpróbálta meglendíteni a puskáját, de Rapp három méterről tüzelt, és folytatta a rohamot. A nehéz lövedék hátravetette a férfi fejét, amely nekiütődött a Suburban-nak. A bal oldali fickó annyira megdöbbent a lövéstől, hogy szinte kővé megdermedt. Rapp megtette a hátralévő fél métert, és az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy életben hagyja. Fordulásból halántékon rúgta, amitől a földre zuhant. Rapp lábával odébb lökte a puskáját, és kiabált a kurdoknak, hogy jöjjenek segíteni. – Stan – mondta Rapp, miután szemével körbepásztázta a terepet. Az órájára nézett. Még dél sem volt. Az elnök több mint valószínű, hogy még ágyban van. – Küldd le valamelyik kurdodat egy műholdas telefonnal! A színtér egy percen belül drasztikusan megváltozott. A rendőrök és a lázadók mind eltűntek. A fegyverropogás elült. Csak holttestek és kiégett autók maradtak mindenütt. Tájkép csata után. Rapp a két térden lőtt férfit vizsgálta. A rendőr a
csata után. Rapp a két térden lőtt férfit vizsgálta. A rendőr a hasára fordult, és megpróbált elkúszni. Rapp aztán a lába elé nézett Kennedy négy biztonsági emberére. Mindannyian arccal lefelé feküdtek, golyó ütötte lyuk volt a tarkójukon. McDonald nem volt közöttük. Rapp megfordult, hogy megnézze a Suburban első ülését. Egy holttest volt az ülésen, de az arca hiányzott. Rapp tudta, hogy McDonald volt az. Oda ült be, amikor elhagyták a kávézót. Zsigerei mélyéből tört elő lángoló haragja. Meg sem próbált uralkodni magán. Megfordult, és a rendőregyenruhába bújtatott szánalmas szarkupacot nézte, aki még mindig kúszva próbált menekülni. Rapp felemelte a.45-ös Glockot, és elsütötte. A nehéz lövedék a férfi fenekébe fúródott, és kiszakított egy darabot a csípőcsontjából. A férfi számára ez olyan lehetett, mint egy villámcsapás. Egy pillanatra egész teste ívbe feszült, aztán fájdalmában ordítani kezdett. Rapp visszatette a 9 milliméterest a tokjába, de a .45-öst készenlétben tartotta. Lehúzta a maszkját, és odakiáltott a kurdoknak, hogy tegyenek ugyanígy. Aztán odament a férfihoz, akihez korábban a rendőr beszélt. Ahogy Rapp feléje nyúlt, hogy lerántsa a maszkját, a férfi jobb keze előrelendült. Rapp hátralépett, a kés hegye pedig a hasa előtt szántotta végig a levegőt. Mielőtt újra támadásba lendülhetett volna, Rapp a jobb lábával a sebesült térdére taposott. Ahogy összerándult fájdalmában, Rapp megcélozta kést tartó kezét, és bal lába teljes súlyával ránehezedett. Azonnal kiesett a férfi kezéből a fegyver. Rapp odébb rúgta, és letépte a
férfi fejéről a maszkot. Rapp nem lepődött meg a szakállas, barna szemű, harmincas évei közepén járó férfi látványán. Akárhonnan jött is, biztosan nem volt arab. A bőre túl világos, a szemöldöke pedig túl erőteljes volt. Lehetett akár iraki is, de dús szemöldöke és kiálló arccsontja alapján több mint valószínű, hogy perzsa vagy kazah volt. – Hová vitték? – kérdezte Rapp, mintha csak csevegni akarna. A férfi összeszorította a fogát, és nem szólt egy szót sem. Rapp újra a térdére lépett. Pár másodperc elteltével felemelte a lábát, és megismételte a kérdést, ezúttal azonban arabul. – Baszd meg! – ordította a férfi angolul. Rapp gyenge, perzsa akcentust vélt felfedezni. Fárszi nyelven válaszolt. – Rossz válasz – mondta. Közelebb hajolt, és lehalkította hangját. – Szeret férfi lenni? – kérdezte. A vad, barna szemek dacosan bámultak Rappre. – Mi ketten – Rapp magára és a földön fekvő férfira mutatott – majd szépen elbeszélgetünk erről. De az fájni fog. – Benyúlt az inge alá, és előhúzta matt fekete ZT kését, és meglóbálta a férfi arca előtt. – A nő, akinek az elrablásában segédkezett… sokat jelent nekem. – Rapp tekintete vérben forgott. – Higgye el, hogy el fogja mondani, hova vitték A férfi arca eltorzult, és arcon köpte Rappet. Rapp arcizma sem rándult, a férfi köpetét sem törölte le az arcáról. Elővette a kését, és a tízcentis pengét a férfi jobb oldali
arcáról. Elővette a kését, és a tízcentis pengét a férfi jobb oldali vállízületébe döfte. Hirtelen mozdulattal egy negyed fordulatot tekert rajta. A férfinak a fájdalomtól elakadt a lélegzete, aztán fársziul káromkodott egy sort. Szavai megerősítették Rapp gyanúját, hogy a férfi iráni. Rapp ránehezedett a késre, és amint a férfi kinyitotta a száját, hogy újra felordítson, .45-ösének csövét nyomta a szájába. Majd olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk majdnem összeért. – Engem nem érdekel, milyen keménynek hiszed magad, te perzsa szarkupac, de a helyedben én reménykednék, hogy a nő minél előbb visszakerüljön, és egy karcolás se legyen rajta, mert ellenkező esetben a saját tojásaidat fogod megenni vacsorára.
41. fejezet Hormuzi-szoros Elveszítették az iráni Kilót. Halberg tengeralattjárójának parancsnoki irányító központjában állt, és patakokban csorgott róla a veríték. Ivott egy korty vizet, és csendben figyelte, ahogy az emberei dolgoztak. Korábban is sokszor előfordult már, hogy elveszítették a kapcsolatot, de ilyen feszült helyzetben még soha. Acélkék szemei képernyőről képernyőre jártak. A digitális kijelző a térképasztalon 14.32-t mutatott, és a percek egyre
kijelző a térképasztalon 14.32-t mutatott, és a percek egyre csak teltek. Ennyi idő telt el, amióta elvesztették a kapcsolatot a Kilóval. Hat hónapos őrjáratuk harmadik hónapjában jártak, és az emberek remekül viselték a gyűrődést. Egészen eddig. Halberg a gépházban püfölte a bokszzsákját, amikor a fedélzeti tiszt üzent, hogy az iráni tengeralattjáró eltűnt. Halberg szó nélkül lehúzta a bokszkesztyűjét, magához vett egy törülközőt, és elindult a parancsnoki központ felé. Helyettese a térképasztalnál várta, és visszajátszotta a tárolt taktikai információból a kapcsolat megszakadása előtti utolsó két percet. A felvételből tíz másodperc is elég volt ahhoz, hogy Halberg megtudja, mi történt. Látta, hogy az iráni kapitány mire készülhetett. Az időzítés tökéletes volt. Éppen befejezte egyik nyolcas alakú körét, és megindult a szoros kijárata és egy jócskán megrakott tartályhajó orra között. A hajó nagyon zajos volt, és felkavarta a tenger mocskát. Mire a tartályhajó végre elhaladt, az iráni Kilónak nyoma veszett. Gyorsan végigpásztázták a környéket, és arra jutottak, hogy a tengeralattjáró két teherhajó közé ékelődve visszatért a szorosba. A két hajó egymástól kevesebb, mint másfél kilométerre haladt. Halberg megadta a koordinátákat, és követni kezdték a második teherhajót. Legjobb becslésük szerint úgy három kilométerrel járhattak a Kilo mögött. Az ügyeletes tiszt beszélt a navigátorral, majd a parancsnoki irányító központon keresztülvágva odament a csendben őrt álló Halberghez. – Sajnálom, hogy elveszítettem, kapitány – mondta Strilzuk suttogva, hogy csak ők ketten hallják. – Nem kell mentegetőznie. Jó húzás volt az iráni részéről.
– Nem kell mentegetőznie. Jó húzás volt az iráni részéről. – Maga látta volna, hogy erre készül. – Lehetséges – vonta meg Halberg a vállát. – Nem, maga látta volna, és ezt mindketten tudjuk. – Egyszer majd maga is fogja. Már nagyon közel van hozzá. – Ebben nem vagyok annyira biztos – felelte Strilzuk reményvesztetten. – Hagyja abba az önsanyargatást! Inkább azt mondja meg, mi lesz a következő lépése. Strilzuk lenézett a térképasztalra, és a lehetőségeket kezdte mérlegelni. A Kilónak voltaképpen csak két választása volt. Visszatérhet a kikötőbe, ami tekintve, hogy gyakorlatilag az egész iráni flotta a vízen volt, nem tűnt nagyon valószínűnek. A legvalószínűbb forgatókönyv az volt, hogy átkel a szoroson, és visszatér az öbölbe. – Vissza fog térni az öbölbe, és teljes sebességre kapcsol, míg mi a csatornában ragadunk. Halberg bólintott. – Mennyi időnk van? Strilzuk az órájára, majd a térképasztalra pillantott. Ezen jelezték a Kilo becsült elhelyezkedését, a két teherhajót és a sebességüket. Strilzuk a Kilo végsebessége alapján saccolt. – Durván öt és fél percünk. – Van más lehetőség? – Akár visszatérhet a kikötőbe is, de erre nem látok sok esélyt. – Én sem. Még valami? – kérdezte Halberg olyan hangon, amelyből Strilzuk arra következtetett, hogy nem vett észre
valamit. Strilzuk egy pillanatig a térképasztalt tanulmányozta. A szigetcsoportot nézte Bandar-Abbász partjainál. – Az is lehet, hogy megközelíti a felszínt, a szigetek szél alatti oldala felé kerül, megvárja míg elhaladunk, és aztán a nyomunkba szegődik. – Ez lehetséges, de nem valószínű. – Halberg megnyomott egy gombot, és visszatekerte a rögzített anyagot arra az időpontra, amikor elveszítették a Kilót. A kijelzőre mutatott. – És mi van, ha bejött a szoroson keresztül, tett egy kört kelet felé, aztán megint a szoros kijárata felé tartott, vagy ami még rosszabb, a hátunk mögé került? Strilzuk zavarban volt. – Lehetséges. – De valószínűtlen – mondta Halberg vigasztalásképpen. Látta barátja zavarát, és így szólt. – Dennis, maga egy praktikus és egyenes ember. Ez a fickó viszont – bökött Halberg a térképre – egy kicsit őrült. Átkelni kifelé a csatornán ebben a forgalomban, ennyire közel a telepakolt tartályhajókhoz nem nevezhető éppen óvatos manővernek. Maga meglépné ezt? – Normális körülmények között nem – sóhajtott Strilzuk. – Vagyis? – Vagyis vagy ennek a fickónak nincs ki az összes kereke, vagy ezek nem normális körülmények. – Pontosan. Üzenj a CTF 54-nek. Tudasd velük, hogy elveszítettük a kapcsolatot. – Biztos benne? – tanulmányozta Strilzuk a kapitány arcát. – Nem akarja megvárni, hogy esetleg be tudjuk fogni a másik oldalon?
oldalon? Halberg megnyomott egy gombot, és a térképasztal képernyőjén az egész Perzsa-öbölnek és az Ománi-öböl északi részének kicsinyített képe jelent meg. A képernyőn több száz hajó látszott. Az Eisenhower csapásmérő egység pontosan a Perzsa-öböl közepén helyezkedett el, és a zajos iráni flotta jő része arra tartott. Tökéletes volt a helyzet egy csendes, dízel tengeralattjáró számára. Egy hiányzó Kilo is elég nagy baj volt. Kettő viszont már jelentős pusztítást vihetne végbe az egység soraiban. Halberg úgy döntött, inkább félreteszi büszkeségét. – Minél előtt szólunk nekik, annál jobb. – Sajnálom, kapitány. Halberg nem reagált a bocsánatkérésre. – Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk, amint kiérünk a csatornából. Aztán a nyomában leszünk, és ügyelünk rá, hogy jól viselkedjen.
42. fejezet Moszul, Irak Ahogy begördültek a főkapun, Rapp a páncélozott Humvee vastag szélvédőjén nézett kifelé. Műholdas telefonját türelmetlenül tartotta a jobb füléhez. A rohamosztag nagy része még mindig a támadás helyszínén volt, a területet biztosították, és
még mindig a támadás helyszínén volt, a területet biztosították, és a holttesteket gyűjtötték össze. Rapp utasított egy Strykert és két Humveet, hogy őt és a három foglyot szállítsák vissza a bázisra, hogy azonnal elkezdhesse kihallgatni őket. – Chuck – mondta Rapp a férfinak a vonal túlsó végén –, ez itt a vadnyugat. Fogalmam sincs, ki rabolta el, de rá fogok jönni, és garantálom, hogy nem fog tetszeni, amit találok. – Mitch – mondta a CIA igazgatóhelyettese –, hozd vissza őt! De amit most mondok, azt barátként mondom. Ez a dolog nagyon heves indulatokat fog kiváltani. Minden egyes riporter és politikus Washingtonban minden szempontból ízekre akarja majd szedni Kennedy elrablását. De nemcsak azt, hanem a következményeit is. – Mindannyian elmehetnek a jó büdös kurva anyjukba. – Mitch – sóhajtott Charles O’Brien ez a hozzáállás fog egyszer bajba sodorni. – Tisztázzunk valamit, Chuck. – Rapp hangja feszült volt. – Nem akarok a hozzáállásomról beszélni. Nem akarom, hogy valaki hátulról figyeljen, és azt meg pláne kurvára nem akarom, hogy megkérdőjelezzék a döntéseimet. Talán van huszonnégy óránk, mielőtt Kennedy megtörik. Mostantól nincsenek szabályok. Ez az alvilági erőszak ideje. Úgyhogy ne is küldjél nekem elemzőket Bagdadból. Ide verőemberek kellenek. Olyanok, akik berúgják az ajtókat, és a szart is kiverik az emberekből, míg nem válaszolnak. – Mitch, szerintem át kellene gondolnod néhány lépés távolságból, hogyan fogod kezelni ezt az ügyet. A Fehér Házban leszek…
leszek… – Meg fogják kínozni! – mordult fel Rapp. – Mitch – sóhajtott fel O’Brien –, egyikünk sem akarja, hogy ez megtörténjen, de nem cselekedhetsz meggondolatlanul, hanem… – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – üvöltött Rapp a telefonba. – Te és a többiek is Washingtonban, az elkövetkező huszonnégy órában dugjátok a kurva fejeteket a homokba, és hagyjátok, hogy mindent megtegyek, hogy visszahozzam! – Ezt nem teheted! Nem hagyhatom! – Akkor jobban teszed, ha szabadságra mész! – Túl közel vagy ehhez az egészhez – mondta O’Brien erőteljesen. – Lépj hátra egyet, és próbálj lenyugodni. Ne felejtsd el, hogy vannak törvények. – Hát, nekem úgy tűnik, a másik oldalon ezt a feljegyzést nem olvasták. Te csak vigyázz a saját seggedre, Charlie – rázta meg Rapp a fejét mérgesen. – De én még emlékszem arra, amikor neked is volt egy társad – tette még hozzá. – Amikor még te is a terepen dolgoztál. Mostanra belőled is egy tutyimutyi aktakukac lett a hetedik emeletről. Hosszú csend volt a vonal túloldalán, aztán O’Brien szólalt meg. – Figyelmen kívül hagyom, amit utoljára mondtál. Betudom annak, hogy nagy stressz alatt állsz. – Mindent komolyan gondoltam – mondta Rapp lassan, minden szót külön hangsúlyozva. – Ha ennek az egésznek vége lesz, és a sajtó rád száll, örömmel a kardomba dőlök majd
helyetted is. Most pedig bocsáss meg, de fel kell vennem a fehér kesztyűmet, és meg kell kérdeznem ezektől a fickóktól itt, hogy kívánnak-e élni az ügyvédhez való jogukkal. Rapp hüvelykujjával megnyomta a piros gombot a telefonon, épp amikor a Humvee bekanyarodott a CIA számára elkerített részleg elé. A sofőr Rappre pillantott. – Ez a harmadik iraki küldetésem – mondta. A kocsi közben megállt. – Bár többen lennének Washingtonban a maga hozzáállásával! – Annak én is örülnék. – Rapp kiszállt a járműből, és megvárta, míg a katonák elővezetik a velük utazó foglyokat. A perzsául beszélő parancsnokot a Strykerbe rakták, a rendőrt egy hordágyhoz kötözve a második Humveeba, a közkatona pedig, akit leütött, vele utazott. Rapp már azon törte a fejét, hogy milyen stratégiát alkalmazzon. Ki kellett préselnie belőlük az információt, amilyen gyorsan csak lehetett. Hülyére verni őket feltehetőleg nem lett volna célravezető. Rövid távon legalábbis nem. Ha lett volna néhány napja, ki tudta volna fárasztani őket, de az időnek most igencsak híján volt. Egy kreatív ötlettel kellett előrukkolnia. Nem tudta biztosan, meddig képes Kennedy kitartani, és nem is akarta kipróbálni. Ez személyes ügy volt. Évekkel ezelőtt Rappet is megkínozták. Mindenféleképpen meg akarta kímélni őt attól a fájdalomtól, szenvedéstől és megaláztatástól. Belegondolt, hogy mennyivel rettenetesebb lehet ez egy nő számára, de aztán kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Arra kellett koncentrálnia, hogy megtalálja, aggódni nem volt
ideje. Olyan gyorsan kellett cselekednie, ahogy csak lehetett. Két Humvee közeledett feléjük. Rapp és a fogoly előtt álltak meg. Rapp felismerte Gifford tábornokot, a bázis parancsnokát, amint a férfi kiszállt az első járműből. Páncélsisakban és teljes harci öltözetben volt. Odalépett Rapphez. – A felderítő helikopterek már felszálltak, a három Predator is a levegőben van, két Reaper pedig útban van Bagdad felől. Négy fő és hat alsóbbrendű út vezet a városba. A százegyes hadosztály ellenőrző pontokat létesít mind a tíz útszakaszon. Az úttorlaszokat a várostól a negyven és hatvan kilométer közé eső szakaszon állítják fel. – Mi a helyzet a folyóval? – Északi és déli irányban is ellenőrizzük – felelte röviden, katonásan. – Minden elérhető katonát mozgósítunk, és az utcára küldjük őket. Tehetek még valamit? Rapp visszagondolt az iménti O’Briennel folytatott beszélgetésére. – Igen. – Válla fölött a három fekete maszkos fogolyra bökött. Egy a saját lábán állt, a másik kettő hordágyon feküdt. – Ezeket az embereket itt zsákkal a fejükön nem is látta. Rendben? Gifford a Rapp háta mögött álló foglyokra nézett. Egy pillanatig habozott, átfuttatta agyában a burkolt célzás nyilvánvaló következményeit, majd gyorsan bólintott, és megkérdezte: – Miféle embereket? – Aztán megfordult, és visszamasírozott a Humvee-hoz. Fejét hátrafordítva még visszakiáltott. – Ha bármire szüksége van, hívjon! Amint a tábornok elhajtott, megérkezett Stilwell a kurdokkal.
Amint a tábornok elhajtott, megérkezett Stilwell a kurdokkal. Rapp szólt a katonáknak, hogy tegyék le a hordágyakat. A kurdokat kérte meg, hogy vegyék át a feladatot tőlük. Úgy gondolta, annál jobb, minél kevesebbet tudnak a katonák. Rapp és Stilwell beléptek a trélerbe, amelyben az irodák és a fogadóhelyiség kapott helyet. – Van egy fényképezőgéped? – kérdezte Rapp. – Polaroid vagy digitális? – Polaroid. Stilwell egy pillanatra eltűnt az egyik irodában, majd egy perc múlva visszatért a fényképezőgéppel. – Még valami? – kérdezte, miközben Rapp kezébe nyomta. Rapp megfordította a kamerát, hogy megnézze, van-e benne film. – Igen. Tudd meg, hova tették a holttesteket. – Milyen holttesteket? – Megkértem azt a századost a rohamosztagtól, mi is a neve? – csettintett Rapp az ujjával, míg a név után kutatott emlékezetében. – Jensen százados – segítette ki Stilwell. – Igen, ő. Szóltam neki, hogy minden holttestet szállítsanak ide, hogy azonosíthassuk őket. Gondoskodj róla, hogy idekerüljenek. – Nem a támaszpont hullaházába? – kérdezte Stilwell összezavarodva. – Ide, pontosan ide. Vetkőztessék mindet meztelenre, és dobják őket a legnagyobb cellába. Azt akarom, hogy a padló minden négyzetcentiméterét hullák borítsák. – Komolyan mondod? – kérdezte Stilwell, és kérdőn
– Komolyan mondod? – kérdezte Stilwell, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Igen – mordult vissza Rapp. – Még valami? – kérdezte Stilwell kissé meghökkenve. Rapp már félúton volt az ajtó felé. Megállt. – Van valami jó kis hanganyagotok, amivel megpuhíthatjuk ezeket? Stilwell a mennyezetre pillantott, majd sorolni kezdte: – Barney-tól az „I love you, you love me", a „Macarena", az a kellemetlen Nelly Furtado-dal, egy rakat heavy metál… Van még valami Barry Manilow is, szerintem elég szar. Az a fickó egy zseni… – Nem! – kiabált rá Rapp. – Kínzásokról készült hangfelvételekre gondolok! Sikoltozás, ordibálás, ahogy könyörögnek az életükért. Nem valami fos Barney-számot akarok ismételgetni nekik! Nincs egy hetem, hogy kifárasszam ezeket a faszfejeket. – Ja, bocs. Abból is van egy-két jobb darabunk. – Tegyél fel egyet! – Rapp kiment az irodából, és keresztülvágott a CIA részlegén. A kihallgatókonténerek hátul voltak, a másik oldalon, egy masszív, sárgásbarna hangár mellett. A konténereket egymás mellé helyezték, és három rétegben homokzsákokkal vették körül. Csak egy ajtót és a légkondicionáló kültéri egységét hagyták szabadon. Rapp belépett az ajtón, és elhaladt egy kis asztal és egy sor térfigyelő monitor mellett. A huszonöt centiméter átmérőjű monitorokból tizenkettőt kapcsoltak össze. Mindegyik cella számára egyet. Egy férfi ült az asztal mögött farmerban és pólóban. Lábait
feltéve újságot olvasott. Rapp megállt, és a monitorokra mutatott. – Rögzíti, ami a cellákban történik? – Napi huszonnégy órában. A Kongresszus megbízásából, Abu Graib börtönének szíves közreműködésével. – Pompás – morogta Rapp. – A felvételeket azon a merevlemezen tárolják? A fickó a földön álló számítógépre nézett. – Aha. – Ha megbocsát… – Rapp félretolta a férfit, és az összes kábelt kirángatta a gép hátuljából. – Hé, ezt nem teheti. Ez ellentmond a… Mielőtt befejezhette volna, Rapp megragadta a karját, és felrántotta a székről. – Tartson egy kis szünetet! Rapp kituszkolta az ajtón, és elindult a cellák felé. A folyosó a három konténert középen kettéválasztotta. Így mindkét oldalra hat-hat cella jutott. Az ajtók és a falak egy centi vastag acélból voltak, közöttük habszigeteléssel. Rapp éppen belefutott az egyik kurdba a folyosón, és megkérdezte tőle, hol van az a fickó, akit a főnöknek véltek. A kurd az utolsó bal oldali cella felé irányította. Rapp oldalra billentette a kémlelőnyílás fedelét, és meglátta a hordágyon fekvő férfit a cella közepén. Kinyitotta a zárat, belépett a cellába, és megállt mellette. Aztán lenyúlt, és letépte a maszkot a férfi fejéről. A férfi egy pillanatra kinyitotta a szemét, aztán, minthogy a kezeit az oldalához szíjazták és így képtelen volt védekezni a mennyezetvilágítás fénye ellen, újra behunyta. Rapp a fényképezőgépet a férfi arcára irányította, és készített egy
fényképezőgépet a férfi arcára irányította, és készített egy felvételt. A Polaroid kattant egyet, aztán zúgva kiadta a félkész képet. Rapp a férfi fölé hajolt, és fejével eltakarta a mennyezeti lámpát. – Nyissa ki a szemét! – szólította meg, ezúttal angolul. A férfi lassan kinyitotta a szemét. – Hová vitték a nőt? Elkezdte csücsöríteni az ajkait, mintha megint le akarná köpni. Rapp ez alkalommal azonban felkészült rá. Jobb öklével lecsapott, és egyenesen szájon vágta a férfit. A fickó köhögött, oldalra fordította a fejét, és egy fogával együtt köpte ki szájából a vért. Rapp várt egy pillanatot, aztán nyájasan megszólalt. – Ahogy gondolja. Úgy látom, a nehezebb utat választotta. Pedig tudja, hogy végül el fogja mondani, hol van. A férfi megint kiköpött egy adag vért a szájából, aztán megszólalt: – Bassza meg! Rapp felnevetett, és egy kicsit közelebb hajolt. – Hadd meséljem el, hogyan fogjuk csinálni. Azzal kezdem, hogy levágom a bal heréjét… Aztán le fogom vágni a jobb heréjét is. A férfi lehunyta a szemét. – És ha addig kibírja, hogy ne mondja el – folytatta Rapp akkor sem lesz sokkal beljebb. Azt pedig biztosra veheti, hogy végül úgyis elmondja, amit tudni akarok, mert egyetlen épeszű férfi sem szeretné, ha levágnák a farkát, és ledugnák a torkán. Rapp felállt, és amikor a férfi kinyitotta a szemét, készített még egy fényképet. Aztán mintha csak végszóra történt volna, valahonnan az ajtó mögül fájdalmas ordítás hallatszott. Rapp szó
valahonnan az ajtó mögül fájdalmas ordítás hallatszott. Rapp szó nélkül megfordult, és kiment.
43. fejezet Hormuzi-szoros Halberg magasított székén ült, mindkét könyökét a karfán nyugtatta, kezeivel pedig az állát támasztotta. Félúton voltak a csatornában, és addig még a nyomát sem látták a Yusefnek. Nem mintha Halberg számított volna rá. A tartályhajók folyamatos jövés-menése miatt az akusztika rettenetes volt. Ha ehhez még hozzávesszük a mindenféle teherforgalmat, a halászhajókat és a luxusjachtokat, szonárkezelőinek olyan zajban kellett eligazodniuk, mintha valaki egy rockkoncerten az első sorban akarna telefonálni. És még mindig nem panaszkodott senki sem. Egyszerűen csak megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megoldják a problémát, és figyeltek, nehogy valaminek nekimenjenek. Halberg felállt a székéből, és átment a szonárterembe. Felfigyelt az egyik operátor gondterhelt arcára. Mind az öt ember zajszűrő fejhallgatót viselt, hogy ne vonja el a figyelmüket a parancsnoki irányító központban zajló beszélgetés. A kapitány kortyolt egyet a kávéjából. Szemeit gyakorlottan Louis Sullivanen, vagy ahogy a többiek hívták, Sullyn tartotta. Messze
Sullivanen, vagy ahogy a többiek hívták, Sullyn tartotta. Messze ő volt a legjobb szonárkezelő a hajón. Ha ő gondterhelt volt, az azt jelentette, hogy valami szokatlan zajlik odakint, vagyis Halbergnek is volt miért aggódnia. Várta, hogy Sully bólogatni kezdjen. Várta, hogy vékony ajkain megjelenjen a mosoly. Mindig így csinált, ha egy különlegesen nehéz kapcsolatot sikerült létrehoznia. Eltelt egy perc. Aztán még egy. Halberg mozdulatlanul állt, csak néha ivott bele kávéjába. Az órára nézett, eldöntötte, hogy meddig fog várni, és visszafordult a térképasztalhoz. A hajózási csatorna majdnem teljesen nyugati irányba kanyarodott, mielőtt elérte volna a Perzsa-öblöt, így a hajóknak élesen balra kellett fordulniuk. Halberg a csatorna belső ívén jelölte ki az útirányt. Ha a Yusef száz kilométeres távolságból követi az első hajót, jó esélyük volt rá, hogy rábukkanjanak, mikor kanyarodik, és az őket elválasztó hajó előtt kiér az öbölbe. Halberg éppen akkor pillantott a szonárállomásra, amikor Sullivan a válla fölött rá nézett. – Mi a helyzet, Sully? – Befogtuk a Sabalant. Éppen kihajózik a kikötőből. Halberg bólintott. Ő is észrevette már a hajót a szélessávú szonáron. A Sabalan egy angol gyártmányú Vosper Mark V-ös fregatt volt, amit 1972-ben állítottak csatasorba. Még 1988-ban a U.S.S. Enterprise amerikai anyahajóról induló A-6-os Intruder egy 250 kilós bombát dobott rá, így torolva meg azt az iráni aknát, amely négy és fél méteres lyukat ejtett a U.S.S. Samuel B. Roberts csatahajó testén. Frank Carlucci, az akkori
védelmi miniszter, ahelyett hogy hagyta volna, hogy a haditengerészet elsüllyessze, megkímélte a Sabalant. A hajót visszavontatták a kikötőbe, és megjavították. A Sabalan éppúgy, mint a támadás, Irán nemzeti kincsévé vált. – Nem csinál semmi különöset. A szokásos tizenöt csomós sebességgel halad. Úgy öt perccel ezelőtt felbőgtek Rolls-Royce turbinái. Gyorsított, és ha tartja a jelenlegi útirányt, úgy tűnik, a két teherhajó közé fog becsúszni. – Azt gondolja, beáll a Yusef fölé, és segít elrejteni, amikor kiér a csatornából? – Pár perccel ezelőttig ezt gondoltam. A túl sok zaj miatt nehéz lenne biztosra mondani, kapitány, de azt hiszem, a felszín felé közelít. Azt hiszem, a tornya már kint is van a vízből. Halberg nem tudta elrejteni megdöbbenését. – Komolyan beszél? – Tudom, hogy egy kicsit dilis vagyok, kapitány, de ilyesmivel sohasem viccelnék. Halberg körülnézett az irányító központban. Strilzuk és a navigátor is őket figyelték. A kapitány visszanézett Sullivanre. – Szóljon, ha van valami – mondta. Amíg Strilzukhoz ért, azon töprengett, mi az ördögért akarja a Yusef, hogy meglássák a tornyát. Strilzuk a fegyverzetirányító konzolra pillantott, és megnézte a másik tengeralattjáró feltételezett pozícióját. Negyven másodperc múlva kikerül a teherhajók takarásából, és ők is megpillanthatják. Halberg éppen ki akarta adni a parancsot, hogy bocsássák a felszínre a periszkópot, amikor Sullivan hívta.
Sullivan hívta. – Kapitány, befogtam! Merül, és növeli a sebességét. Halberg gyorsan visszafordult a szonármonitor felé. Megnézte a hajó jelenlegi elhelyezkedését. Éppen ott volt, ahol gondolták. Halberg éppen azon töprengett, hogy a belső íven a tartályhajó elé tudnának-e kerülni, amikor észrevette a szonárkezelők között támadt nyugtalanságot. A Sullivan balján ülő jelentette: – Uram, a Yusef befogta a Sabalant! Mielőtt Halberg megemészthette volna szavait, Sullivan szólalt meg: – A Yusef elárasztja a torpedóvető csöveket. – Biztos benne? Sullivan nem bajlódott a válasszal. – A Yusef kinyitja a hátsó torpedónyílásait, uram. Strilzuk Halberg mellé lépett a térképasztalnál. – Furcsa hely a gyakorlatozáshoz. – Én is éppen erre gondoltam. – Torpedó a vízben! – mondta Sullivan. – Teljes harckészültség! – adta ki az utasítást Halberg azonnal. A parancs másodperceken belül végigszaladt a hajón. Halberg éppen ki akarta adni a parancsot, hogy kapcsoljanak teljes sebességre, amikor a torpedó megjelent a képernyőn. Nyilvánvalóan az iráni Sabalan felé tartott. – Sully – szólalt meg a kapitány –, közelíts rá arra a torpedóra. Sullivan újra befogta a torpedót. – Biztos, hogy a Yusef az? – kérdezte Strilzuk. – Nem a miénk, az biztos.
– Nem a miénk, az biztos. – Huszonegy másodperc a becsapódásig – jelentette Sullivan. Halberg Strilzukra nézett. – Látni akarom. Strilzuk parancsára felbocsátották a periszkópot, aztán a férfi csatlakozott Halberghez a színes képernyő előtt. Sullivan tíztől kezdte a visszaszámlálást. Mire kettőhöz ért, az összes szonárkezelő levette a fülhallgatóját. Halberg felnagyította a képet, és a korábban kicsiny foltnak látszó Sabalan tisztán látható hajóként szelte a habokat. Mikor Sullivan elérte a nullát, Halberg figyelte a Sabalan orra alatt gejzírként feltörő vízsugarat. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész hajó felemelkedett volna. Ahogy visszazuhant a vízbe, a hajófar levált, és a fregatt orra süllyedni kezdett. – Üzenjen a CTF 54-nek – mondta Halberg. Egy pillanatra megállt, és a szonármonitort nézte. A Yusef épp maga mögött hagyta a teherhajót, és nagy sebességgel a Perzsa-öböl felé tartott. – Követjük a Yusefet.
44. fejezet Moszul, Irak Rapp végigment a rövid homokzsákalagúton a trélerbe, ahol az irodák voltak. Az utolsó fényképet nézte a hat közül. A színek
az irodák voltak. Az utolsó fényképet nézte a hat közül. A színek képről képre egyre élénkebbek voltak. A kiherélésről tartott beszéde simán ment. Mindhárom férfinak előadta, és mindannyian különbözőképpen reagáltak. Az első, akinek ököllel bemosott egyet, megnémult. A beszéd előtt káromkodott, mint egy kocsis, és dacos volt, mint egy tinédzser. Amikor azonban lefestette, hogyan fogja ízekre szedni ágyékát, Rapp látta, ahogy elszállt belőle a harci kedv. Vagy úgy döntött, hogy nem különösebben bölcs dolog tovább feszíteni a húrt Rappnél, vagy igyekezett valamiféle tervet kieszelni. Több mint valószínű, hogy hazugságon törte a fejét, melynek segítségével továbbra is az általa választott férfinem képviselője maradhat. A második, a rendőr vagy nagyszerű színész volt, vagy egy eszelős őrült. Minél színesebben írta le Rapp, hogy mit is tervez a heréivel, annál jobban nevetett. Ezzel az őrült – ki ha nem én – hozzáállással Rapp már korábban is találkozott. Az a fajta volt, aki vagy rögtön megtörik, vagy sohasem. Más lehetőség nem volt. Hogy ne vesztegesse az időt, Rapp úgy döntött, kipróbálja, hogy csak tetteti-e, vagy valóban elborult fanatikus. A felcserek levágták a férfi nadrágját, hogy bekötözhessék a golyó ütötte sebet a térdén és a fenekén. Még mindig a hordágyon feküdt, deréktól lefelé egy szürkészöld katonai pokrócba tekerték. A takaró felett a hordágyhoz szíjazták. Rapp kirángatta a pokrócot a szíjak alól, hogy látsszanak a nemi szervei. Előhúzta a kését, és a férfi arca elé tartotta. – Hogy hívják? – kérdezte Rapp könnyedén. A férfi hisztérikusan nevetett, és nem válaszolt. Rapp a kés
hegyét a férfi bal heréjére helyezte, és megismételte a kérdést. A férfi nevetése eszelős vihogássá változott. Rapp lefelé nyomta a kést, megfordította, majd felrántotta. A kés hegyéről egy húscafat csattant a cella hideg acélfalán. A férfi jobbra-balra dobálta magát a hordágyon, próbálta szétfeszíteni szíjait, és teli torokból ordított. Tíz másodperc elteltével az üvöltözés abbamaradt. Könnyes szemekkel Rappre nézett, és folytatta az eszeveszett nevetést. Rapp lenézett rá. – Öt perc múlva visszajövök a másikért – mondta egyszerűen. Azzal kilépett a cellából, hogy megkeresse az utolsó foglyot, azt, akit leütött, ahelyett hogy megölte volna. Úgy gondolta, őt lesz a legkönnyebb megtörni, minthogy legalább tíz évvel fiatalabb volt a másik kettőnél. Miután neki is előadta a kiherélésről szóló beszédét, Rapp felállt, készített egy második fényképet, majd azt mondta a férfinak, hogy kap még pár percet, hogy a herék nélküli életről elmélkedjen, és kiment. Rapp belépett a fogadóhelyiségbe, ahol Stilwell és Ridley egy íróasztal mögött álltak, és egy nagy monitorra szegezték szemüket. Rapp felmutatta a férfi képét, akit épp az imént szabadított meg bal heréjétől. – Kizárt dolog, hogy ez az ember rendőr legyen. Ridley a képernyőre mutatott. – Épp most beszéltem Chuck O’Briennel, és szerintem igaza van – mondta. – Te tényleg begolyóztál. – Mi a fenéről beszélsz? – Arról – mutatott Ridley újra az előtte álló képernyőre –,
hogy ennek az embernek levágtad a heréjét. Azt hiszed, csak egy helyről figyeljük a foglyokat? – Ó, ne mondjátok már, hogy ti is elpuhultatok! – Ennek semmi köze sincs az elpuhuláshoz, bár nem vagyok meggyőződve a módszereid helyességéről… Arról a tényről beszélek, hogy ez egy amerikai katonai bázis, nem valami eldugott, sötét hely valamelyik isten háta mögötti országban. A hadsereg mindenről nyilvántartást vezet, feljegyzik, ki jön és ki megy, ezek a katonák pedig többet pletykálkodnak, mint egy csapat istenverte nőegyleti tyúk Aztán itt van még a sajtó is. Arra meg nem is akarok gondolni, hogy mi lesz, ha ez a fickó egyszer ügyvédhez kerül. – Ez a fickó sohasem fog ügyvédhez kerülni – mondta Rapp határozottan. – Azt te nem tudhatod. – Ó, dehogynem. Mert miután a farkát is levágtam, átvonszolom a másik cellába, és a másik kettő előtt fogom kiloccsantani az agyvelejét. – Mitch – kiáltott fel Ridley –, ezt nem teheted! A kihallgatóegység már úton van Bagdadból. Ők a legjobbak. Az utolsó darabka információt is kiszedik belőlük. Rapp karba tette a kezét. – Nagyszerű. Akkor menjünk, kapjunk be valamit, igyunk egy kávét, dőljünk hátra, és cseverésszünk. Engedjük át a profiknak a terepet. Ez aztán tényleg remek tervnek tűnik. Aztán egy hét vagy egy hónap múlva, amikor végül sikerül belőlük kiszedni az információt, megpróbálhatjuk visszahozni Irene-t. Ezalatt minden bizonnyal
megpróbálhatjuk visszahozni Irene-t. Ezalatt minden bizonnyal királyi bánásmódban lesz része. – Nem fog egy hónapig tartani. – Nekem egy óra is elég lesz. – Mitch – sóhajtott Ridley –, engem személy szerint nem érdekel, mit csinálsz, egészen addig, míg nem hagysz maradandó nyomokat rajtuk. – Én pedig, személy szerint leszarom, mit gondolsz, Rob. Most nem Washingtonban vagyunk, hanem egy kibaszott háborús övezetben, ahol a főnökünket, a CIA igazgatóját, azt a személyt, aki tud minden istenverte kémünkről az egész világon, elrabolták. Szerinted ők is hívnak majd egy egységet Damaszkuszból, akik gondoskodnak róla, hogy ne maradjanak rajta nyomok? – Rapp aggodalomtól eltorzult arccal üvöltött. – A szart is kipasszírozzák belőle, Rob, én pedig nem fogok itt ülni, és azon vitatkozni veled, hogy mit tehetek meg, és mit nem. Rapp fogta a hat polaroid képet, és Stilwell íróasztalára dobta. – Futtassátok át ezeket a rendszeren, hátha találtok valamit. Hol van Marcus? – Nem tudom. – Akkor keresd meg! Stilwell a képekért nyúlt, amikor megcsörrent a telefon. A másik kezével felvette a kagylót, és beleszólt. – Bázisparancsnok, Moszul. – Hallgatott egy percig, aztán Rappre nézett. – Igen, tartsa. – Rapp felé nyújtotta a telefont. – A Fehér Ház az. Az elnök akar beszélni veled. Rapp egy pillanatig azon gondolkozott, hogy nem beszél
Rapp egy pillanatig azon gondolkozott, hogy nem beszél vele. Karrierje legnagyobb részében inkább bocsánatot kért, mint engedélyt. De most az elnök akart vele beszélni, nem valamelyik kollégája Langley-ből. Rapp visszagondolt a beszélgetésre, amit az elnök különgépén folytattak. Úgy érezte, Alexander nem az az ember, aki rövid pórázon akarja tartani. De Rapp még így is vonakodva nyújtotta ki a kezét a kagylóért.
45. fejezet Washington, DC A figyelmeztetést akkor kapták, amikor a washingtoni polgárok jó része még aludt. Az ügyeletes tisztet a Fehér Ház helyzetelemző termében kevéssel öt óra után hívták fel a CIA Globális Hadműveleti Központjából. Perceken belül izzani kezdtek a vonalak. Kész forgatókönyveket állítottak össze az ilyen esetekre. Biztonsági különítményeket mozgósítottak, gépkocsikonvojokat küldtek ki, és értesítették a nemzetbiztonsági kérdésekben érintett kulcsszereplőket, hogy azonnal menjenek az irodájukba. England védelmi miniszter volt az első kormánytag, aki megtudta a rossz hírt. England, a Merrill Lynch cég korábbi alkalmazottja és londoni irodájuk vezetője, minden reggel ötkor kelt, hogy legyen ideje átnézni az európai piacokat, mielőtt a Pentagonba indult
ideje átnézni az európai piacokat, mielőtt a Pentagonba indult volna. A dolgozószobájában ült az íróasztalánál, amikor hívták. A csöngés – két rövid csörrenés után egy hosszabb – különbözött a többi telefoncsörgéstől, melyet England a munkája során használt. Ezen a hajnali órán England rögtön tudta, hogy a hívás csak rossz hírt jelenthet. Ahogy a titkos telefonkészüléket nézte, agyában gyorsan átpörgette a hajnali hívás lehetséges okait. Kennedy és a találkozója jutott rögtön az eszébe. Felvette a telefont, és végighallgatta a hangot a vonal túlsó végén. – Harminc percen belül ott vagyok – mondta röviden. England felhívta az irodáját, és szólt az ügyeletes tisztnek, hogy mozgósítsa a vezérkart. A nőt a vonal túlsó végén arra is utasította, hogy húsz percen belül kerítsen elő valakit Moszulban, aki a helyszínről tud jelentést tenni a történtekről. Lehet, hogy Irene Kennedy a CIA-hoz tartozott, de Irak a Védelmi Minisztérium területe volt. Tudott arról, hogy Kennedy találkozik az iráni hírszerzési miniszterrel, de azon a nyugtalanító tényen kívül, hogy az iráni fél ragaszkodott az amerikai katonaság távollétéhez, nem ismerte a részleteket. England felrohant a lépcsőn, zuhanyozott, felvett egy öltönyt, és magához vette villanyborotváját. Mire leért, teljes biztonsági kísérete a ház előtt várta. England beugrott a fekete, páncélozott Suburban hátsó ülésére, és az autóban kezdte levágni őszes borostáját. A gondolatai rögtön Kennedynél kötöttek ki. Az operatív központ ügyeletes tisztje csak annyit mondott, hogy Kennedy konvoját megtámadták Moszulban. Úgy hiszik, a CIA
igazgatója életben van, de túszul ejtették. A többieket kivégezték. England kedvelte Kennedyt. Szerette a stílusát, ahogyan mindig röviden és rögtön a tárgyra tért. England úgy tapasztalta, hogy Washington az olyan emberek városa volt, akik szerették a saját hangjukat hallgatni. Kennedy rendkívül intelligens, üdítő kivétel volt. Emellett többet tudott az iszlámról és a KözelKeletről, mint bárki, akit England ismert. A munkája az idők során egyre inkább függött a tőle kapott információktól. England az elnök régi ismerőse volt. Korábban sohasem állt a kormány alkalmazásában, még katonaként sem. Ahogy az elnök a jelölésekor elmondta, Englandet analitikus gondolkodásmódja és egy különleges képessége miatt akarta a kormányában látni: úgy került ki győztesen a vitákból, hogy közben másokat is rá bírt venni, hogy egyetértsenek vele. Emellett évtizedeket töltött trendek figyelésével; folyamatosan a jövőbe tekintve próbálta megjósolni, hogyan alakulnak majd a dolgok. Ahogy most hajnalban a kocsi végiggördült Washington utcáin, megpróbálta ugyanezt tenni ebben a krízishelyzetben is. Sajnálatos módon elsőként a muzulmán szélsőségesek videói jutottak eszébe, melyeken lefejezték túszaikat. A CIA vezetőjének lefejezése elég erős propaganda lett volna. England félresöpörte személyes érzéseit, és fejében különböző lehetőségeket vett végig. Bármilyen keményen is hangzott, Amerika számára nem Kennedy lefejezése lett volna a legrosszabb eshetőség. Az iszlám keményvonalas fundamentalisták öröme több mint valószínű, nem lett volna
fundamentalisták öröme több mint valószínű, nem lett volna hosszú életű. Európa, Ausztrália, Japán, Oroszország, sőt, talán még Kína is egy gyermek anyjának a lefejezését látta volna, nem az amerikai hírszerzés vezetőjének a kivégzését. Egy ilyen barbár mozzanat a terroristák részéről lehet, hogy végül inkább kárukra vált volna. Bármilyen könyörtelen is ezt kimondani, de Kennedy túl sokat tudott. Egy elhúzódó túszejtéssel fogvatartói szinte elképzelhetetlen mértékben veszélyeztethetnék Amerika biztonságát. Már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy ilyen módon kell tanácsot adnia az elnöknek. Túl optimista ember volt ahhoz, hogy a válság ilyen korai stádiumában leragadjon egy ennyire gyászos végkifejlet lehetőségénél. Kell, hogy legyen jobb megoldás. Ahogy England Suburbanja áthaladt a titkosszolgálat ellenőrző pontján a West Executive Drive-on, megcsörrent titkos telefonja. A Pentagontól tájékoztatta az ügyeletes tiszt, hogy Gifford tábornok van a vonalban. England nemrégiben kétszer is találkozott Gifforddal Irakban tett látogatásai során. – Tom – kezdte England –, éppen most megyek az elnökhöz. El tudná mondani röviden, hogy mi történt? England hallgatott, míg Gifford elmondta a rövidített változatát annak a már eleve rövidített jelentésnek, melyet a készenléti egység vezetője adott neki. Miután befejezte, England megköszönte a tájékoztatást, és megkérte, hogy maradjon telefonközelben, mert valószínűleg az elnök is akar majd beszélni vele. England belépett a nyugati szárnyba, és egyenesen a
England belépett a nyugati szárnyba, és egyenesen a helyzetelemző terem felé vette útját, ahol Alexander elnök, Frank Ozark nemzetbiztonsági tanácsadó és Pete Webber igazságügyi miniszter már várták. A három férfi a masszív, fényes fa konferenciaasztal egyik oldalán ült. Mindannyian az asztalra könyököltek, és a szürke, csillag alakú telefonkihangosítót bámulták. – Elnök úr, attól tartok, irányíthatatlanná vált. England kigombolta a zakóját, és leült Ozark mellé a bőrszékre. Felismerte a CIA igazgatóhelyettesének, Chuck O’Briennek a hangját a telefonban. Az elnök felsóhajtott, és hátradőlt a székében. – Chuck, a helyzetet figyelembe véve, szerintem érthető a haragja. – Uram, én is pontosan annyira bízom Rapp képességeiben, mint bárki. De azt hiszem, a helyzet e pillanatban elhomályosítja az ítélőképességét. Túlságosan közel van a dologhoz. England megköszörülte a torkát. – Chuck, Brad England vagyok. Mit csinált Mitch, amiért ennyire aggódik? – Úgy tűnik, több hátrahagyott támadót is fogságba ejtettek. Az egyikük, akiről azt feltételezzük hogy rendőr, megsebesült. A támadás után Rapp hátsón lőtte a férfit, pedig az a földön feküdt. – A rendőrt? – kérdezte megdöbbenten az igazságügyi miniszter. – Igen. Azt gondoljuk, a helyi rendfenntartó erők is a lázadókat segítették. Rapp úgy döntött, hogy a csatatéren kezdi meg az egyik férfi kihallgatását. Az egyik első jelentés szerint előrántotta a kését, és a férfi vállába döfte, míg az kiszolgáltatott
helyzetben feküdt. Az igazságügyi miniszter rendkívül kényelmetlenül érezte magát. – Voltak tanúk? – kérdezte. – Az egész egy lakóövezetben történt – felelte O’Brien. – Feltételezem, hogy sokan láthatták. – Ó, istenem! – nyögött fel az igazságügyi miniszter. – A sajtó is a helyszínen volt? – Erről nem tudok. – Ne haragudjanak, ha lemaradtam valamiről – szólt közbe England de miért aggódunk annyira azon, ahogy Rapp a foglyokkal báni? Éppen most beszéltem a moszuli bázis parancsnokával. Azt mondja, hogy a helyi rendőrség nem pusztán félrenézett, hanem egyenesen tüzet nyitottak Kennedy konvojára. – Pontosan így történt – hallatszott O’Brien hangja a telefonban. – Álljunk csak meg egy pillanatra! A CIA igazgatóját elrabolták személyes biztonsági kíséretét egyenként kivégezték, mi pedig azon aggódunk, hogy Mitch Rapp durvul egy kicsit a foglyokkal? – Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel, mi történik ezekkel az emberekkel, Brad, de jegyezd meg jól, amit mondok: ha elült a por, jönnek majd a kérdések. Ki fogják vizsgálni, hogyan történt, és hogy mi hogyan kezeltük a helyzetet. Rapp pedig jelenleg irányíthatatlanná vált. – Javítson ki, ha tévedek, de ő mindig is irányíthatatlan volt. Nem ez az oka, amiért mindig ő végzi el a piszkos melót, míg
Nem ez az oka, amiért mindig ő végzi el a piszkos melót, míg mindenki más csak üldögél és beszél róla? – Mitch Rapp nagyon jó, de már nemegyszer előfordult, hogy túllőtt a célon. England az elnökre nézett. – Chuck, megpróbálok finoman fogalmazni. A maga vállára most nyilván nagy teher nehezedik. Kennedy egyik legnagyobb erőssége az, hogy eredményes volt. És tudta, hogyan kell az elnököt távol tartani a kevésbé civilizált módszerektől, amelyeket a maguk titkos világa néha megkövetel. Tud követni? O’Brien nem válaszolt rögtön. – Igen, de szerintem jobb lenne, ha az elnök személyesen beszélne vele. Csak röviden. Úgy értem, esetleg úgy is szóra lehetne bírni őket, hogy nem vágjuk le a tartozékaikat. – Egyetértek – mondta az igazságügyi miniszter erőteljesen. Alexander elnök Englandre nézett, aki egyszerűen megrántotta a vállát, amolyan „mi bajunk származhat belőle?” stílusban. – Rendben van – mondta az elnök. – Szóljon az embereinek, hogy kapcsolják, ha elérték. – Meglesz, uram. A telefonból kattanás hallatszott, ahogy megszakadt a vonal. Az elnök előrehajolt, és megnyomott egy gombot a kihangosítón. Aztán felnézett, és régi barátja felé fordult. – Te mit gondolsz? – kérdezte Englandtől. – Hogy mit gondolok? – dőlt hátra a védelmi miniszter egy sóhaj kíséretében. – Ha nem tudjuk gyorsan visszahozni… úgy értem, nagyon gyorsan, akkor nagyobb problémákkal kell
értem, nagyon gyorsan, akkor nagyobb problémákkal kell szembenéznünk. Az elnök megdörzsölte a homlokát. – Hogy a pokolba történhetett ez meg? – Ezzel ne foglalkozzon, uram. Ez most nem segít. A jelenlegi helyzetet kell megoldanunk. Beszéljünk Rapp-pel, tudjuk meg, mit gondol. Rendkívüli intézkedési terveket utána is készíthetünk. Az elnök bólintott. Néhány másodperccel később egy hang jelentette a kihangosítóban, hogy Rapp van a vonalban. Az elnök előrehajolt, és megnyomta a gombot. – Mitch, az elnök vagyok. Jól van? – Jól vagyok, uram. – Jól tudom, hogy látta, ahogy Irene-t berakják egy autóba, és elhajtanak vele? – Így történt, uram. – Van ötlete, hogy ki állhat az ügy hátterében? – Nincs, de van három foglyunk, uram. Már megkezdtem a kihallgatásukat. Biztos vagyok benne, hogy kettő beszélni fog. A harmadik kétségesnek tűnik. Az elnök körülnézett a szobában – Mitch, itt ül velem Pete Webber, Frank Ozark és Brad England. A Nemzetbiztonsági Tanács többi tagja is megérkezik rövidesen. Az imént felmerült, hogy esetleg túl közelről érinti a dolog. – Az elnök egy pillanatnyi szünetet tartott, majd hozzátette: – Hogy, esetleg irányíthatatlanná vált. Feszült sóhaj hallatszott a vonal túlsó végén. – Elnök úr, a CIA igazgatóját elrabolták. Ahogyan a gépen mondta…
szerintem most van itt az ideje, hogy mindent bevessünk. Az igazságügyi miniszternek fogalma sem volt róla, miről beszélt Rapp, de nem hangzott különösebben megfontoltnak. – Mitch, itt Pete Webber. Mindnyájan tudjuk, hogy Irene mennyire közel áll magához, de muszáj lenne távolságot tartania. És ne feledkezzen meg az esküjéről… Arra esküdött, hogy megvédi az Egyesült Államok alkotmányát. Mindnyájan erre esküdtünk. Egyikünk sem állhat a törvények felett, és ez alól maga sem kivétel. Hosszú szünet után Rapp feszülten szólalt meg a vonal túlsó végén. – Maga most nyilván viccel. Rapp elszánt válasza nyomán a teremben ülők gyors pillantásokat váltottak egymással. – Ezt hogy érti? – kérdezte az igazságügyi miniszter védekezve. – A CIA igazgatóját elrabolták, és a teljes biztonsági kíséretét kivégezték, maga pedig egy esküről és egy kétszáz éves papírfecniről tart itt nekem előadást? – Az a papírfecni az országunk alapja – próbálta megvédeni álláspontját Webber. – Lehet, hogy maga annak a papírfecninek a védelmére gondolt, amikor felesküdött, de én az amerikai polgárokat akartam megvédeni az olyan szarságoktól, amilyen ez is. Elnézést a durva szavakért, elnök úr, de ez nevetséges! Ha eddig még nem is kezdték volna el, nemsokára hozzáfognak Irene kínzásához. És ha ez megtörténik, uram, akkor csak idő kérdése, hogy mikor törik meg. Ha pedig megtörik, akkor nekünk végünk. Irene-nek fotografikus memóriája van. Tud
minden egyes kémünkről és titkos ügynökünkről a KözelKeleten, és ez csak a jéghegy csúcsa. – Ezt törvényes úton is elérhetjük – felelte Webber. – Ez itt nem egy törvényszék – csattant fel Rapp. – Nincs rá egy hónapunk, hogy kifárasszuk őket azzal, hogy feltesszük ugyanazt a kérdést ötszázszor, és éjszakánként hússzor felébresztjük őket! Még egy hetünk sincs! Ha nem szedjük ki belőlük a választ a következő huszonnégy órában, el kell kezdenünk kivonni a CIA összes titkos ügynökét a régióból, és ha még egy hónapon belül sem sikerül visszahoznunk, akkor visszahívhatjuk az egész titkosszolgálatot. Minden egyes kém, aki valaha is nekünk dolgozott, ki lesz téve a lebukás és a kivégzés veszélyének. Az információáramlás gyorsabban befagy, mint gondolnánk, és akkor vakon kell majd repülnünk. England az elnökre nézett. – Attól tartok, igaza van. – Elnök úr – kezdett Rapp könyörögni –, mindössze huszonnégy órát kérek. Hagyják, hogy végezzem a dolgom, és ígérem, rájövök, hogy ki áll az ügy hátterében. Alexander elnök egyenesen Englandre nézett, aki pedig az igazságügyi miniszterhez fordult. – Pete, szeretnék szót váltani az elnökkel és Frankkel. Megbocsátana egy pillanatra? Webber csüggedt képet vágott, de megértette. Egyetlen, gyors mozdulattal becsukta bőrmappáját és felállt. Átvágott a szobán, és becsukta maga mögött a nehéz, hangszigetelt ajtót. England elég jól ismerete az elnököt ahhoz, hogy előre lássa, minek kell történnie. További megbeszélésre nem is volt szükség. Alexander volt az irányító, és az ő feladatuk volt, hogy fedezzék
Alexander volt az irányító, és az ő feladatuk volt, hogy fedezzék és megvédjék. Alexander már közölte a szemével, hogy mit mondjon. – Mitch – mondta England –, huszonnégy órája van. Nem teszünk fel kérdéseket. Csak a nyomokat tüntesse el. – Eltüntetem. – És Mitch – mondta az elnök –, hozza őt vissza! – Visszahozom, elnök úr. – Akkor is, ha meghalt, Mitch. Akkor is hozza vissza. – Igen, uram. A kihangosító kattant egyet, ahogy Rapp a vonal túlsó végén megszakította a hívást. Az elnök éppen mondani készült valamit, amikor az ajtó kinyílt, és Wicka belügyminiszter asszony lépett be rajta. Úgy tűnt, nagyon sietett. – Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb jönni, uram. – Wicka ledobta bőrből készült válltáskáját az England mellett álló székre, és a négy összetolt asztal közepén heverő távirányító egyike után nyúlt. – Attól tartok, a helyzet tovább bonyolódott. – Wicka a szemben lévő falon függő nagy plazmaképernyő felé irányította a távirányítót. – Uram, az al-Dzsazíra hírei szerint az egyik tengeralattjárónk elsüllyesztett egy iráni katonai hajót a Hormuzi-szorosban. – Micsoda? – kérdezte Alexander megdöbbenve, amint egy súlyosan megrongálódott, szürke katonai hajó képe jelent meg a képernyőn. Az elnök elszakította tekintetét a képernyőről, és Englandre nézett. A védelmi miniszter már nyúlt is a telefonjáért. – Rajta vagyok, uram.
vagyok, uram.
46. fejezet Moszul, Irak Irene Kennedy a döngölt padlón feküdt, és igyekezett nem mozdulni. Csak a bugyija és a melltartója volt rajta. Teste egy részét egy rühös gyapjútakaró fedte. A fejére egy áporodott szagú vászonzsákot húztak. Bár nagy szüksége lett volna rá, hogy könnyítsen magán, mégsem akarta megkérni fogvatartóit. Már azért is durván belerúgtak, mert megpróbált felülni. Az ember, aki őrizte, nem vacakolt a szavakkal, egyszerűen a bordái közé rúgott. Pedig nem volt rá semmi szükség. Anélkül is vette az üzenetet: maradj nyugton! Ha majd azt akarjuk, hogy felülj, szólunk. Kennedy csak homályosan észlelt valamicskét a környezetéből. A döngölt padló és a mocskos vászonzsák ellenére is érezhető dohszag miatt majdnem biztos volt benne, hogy a föld alatt van. A támadás rettenetes élmény volt. Kennedy látta, ahogy az előttük haladó jármű darabokra robban, aztán pedig az ő Suburbanját is találat érte. Nem volt benne biztos, de azt gondolta, a robbanás következtében elveszítette az eszméletét. Az első dolog, melyre a robbanássorozat után emlékezett, az a járművet megtöltő füst volt. A két oldalán ülő biztonsági
járművet megtöltő füst volt. A két oldalán ülő biztonsági emberek rádiójukba ordítva próbáltak segítséget hívni, de senki sem jött. Nem tudta, hogy a támadók feszítették fel az autókat, vagy a levegő után kapkodó testőrök döntöttek úgy, hogy nincs más választásuk, mint elhagyni a páncélozott járművet. Durván megragadták, és ahogy a járdára tette a lábát, pofon vágták. Emlékezett rá, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy legalább nyugodtnak tűnjön. Aztán a férfi, aki megütötte, kényszerítette, hogy végignézze, ahogy három testőrét fejbe lövi. Még egyutcányit sem haladtak, amikor az autó padlójára nyomták, maszkot húztak a fejére, és az emberek késekkel elkezdték levágni róla ruháit. Aztán összekötötték a csuklóját, a térdét és a bokáját. Pár perccel később úgy érzékelte, hogy beálltak egy garázsba, ahol ebből a kocsiból áttették egy másik jármű csomagtartójába, bár az is lehet, hogy ugyanannak az autónak a csomagtartója volt. Úgy számolta, jó harminc percig kocsikáztak a városban. A zajból és az autó mozgásából arra következtetett, hogy dugóba kerültek. Egyszer hallotta, hogy az emberek a kocsiban vitatkoztak. Fárszi nyelven beszéltek útlezárásokról, meg hogy most el kell térniük az eredeti tervüktől. Nem sokkal később otthagyták az autót. A férfiak egy takaróba csavarták, és a csomagtartóból ide hozták. Az egyik férfi a vállán cipelte, és az az érzése volt, hogy több keskeny lépcsőfordulón mentek lefelé. Ahogy a férfi egy kanyarhoz ért, és fordult egyet, Kennedy csuklyája minden alkalommal súrolta a falat. Hallotta, ahogy nyikorogva kinyílik egy régi ajtó, aztán mint egy zsák trágyát, a földre dobták.
Kennedy az oldalára fordult, és megpróbált felülni. Az oldalába rúgva ekkor penderítette a hátára az egyik fogvatartója. Áldásként élte meg a fájdalmat, amelyről azt gondolta, hogy minden bizonnyal egy törött borda az oka. Így legalább volt valami más is, ami miatt aggódhatott. Már vagy huszonöt év telt el azóta, hogy a Farmon, Williamsburg közelében, Virginia államban átesett a kiképzésen, mégis jól emlékezett rá. A legélesebben egy előadás ragadt meg az agyában. A CIA bejrúti állomásparancsnokának, Bill Buckley-nak 1984 márciusában történt elrablásáról szólt. Buckley a Különleges Erők tisztje volt a hadseregben, mielőtt csatlakozott volna a CIA-hez, és nem volt éppen egy hervadó virágszál. Egy héttel az elrablása előtt eltűnt a CIA-nak dolgozó több tucat kém egyike. Buckley hezbollahos kihallgatói megtörték, és a belőle kiszedett információt árulni kezdték Szíriának, Jordániának, Egyiptomnak és a térség más országainak. Több mint egy évig kínozták kegyetlenül, majd felakasztották. A CIA-nak sikerült szert tennie néhány felvételre, amelyeket a Hezbollah készített a kínzásról. A kiképzők a Farmon kétszer is megnézették Kennedyvel és csoporttársaival a felvételt. Egyszer mielőtt elkezdték volna a kihallgatásról szóló előadásokat, majd másodszor a kéthetes képzés zárásaként. Buckley szörnyű kálváriájának bemutatása két tanulsággal szolgált. Az első, hogy mindenki megtörik. Még a legkeményebbek is. Nem tehetsz mást, mint kitartasz, ameddig csak lehetséges, hogy a kollégáidnak legyen ideje az ügynököket és a kémeket kihúzni a csávából. A második tanulság egyszerű, de nagyon fontos: ne hagyd, hogy elkapjanak!
de nagyon fontos: ne hagyd, hogy elkapjanak! Ehhez már nyilvánvalóan egy kicsit késő volt, de Kennedy azért megpróbálta rendszerezni a tényeket az agyában, hogy a CIA legfontosabb forrásait addig védje, ameddig csak lehetséges. Gyakorlatilag ismerte a cég alkalmazásában álló összes kém valódi és fedőnevét is. Ázsia és Afrika most nem számítottak. A legfontosabb most a Közel-Kelet és Európa volt. Kennedy fejben országról országra végigment a listán. Azt vizsgálta, ki volt a leghatékonyabb és ki a legkevésbé értékes. Aztán megfordította a listát, hogy a kevésbé hasznosak legyenek legelöl. Ehhez még hozzávette azokat, akik gyaníthatóan kettős ügynökök voltak, és azokat is, akik a CIA gyanúja szerint Oroszországnak és Kínának dolgoztak. Ennél sokkal nehezebb feladat volt a saját tikos ügynökeinek a rangsorolása. Ezek olyan CIA-alkalmazottak voltak, akik mindenféle diplomáciai fedezet nélkül dolgoztak külföldön. Volt ugyan, amelyik hatékonyabb volt, mint a többiek, de mindannyian a honfitársai voltak. Kennedy megpróbált összeállítani egy ugyanolyan listát, mint az előbb, de nem jutott messzire. Sok évvel ezelőtt, a kiképzésen elmondták már, hogy mindenki megtörik. Tudta, hogy ez igaz, de muszáj volt reménykednie. Még mindig Moszulban volt, az amerikai hadsereg és a velük szimpatizáló kurdok gyűrűjében. És aztán ott volt Rapp is. Ahogy Mitchre gondolt, elmosolyodott. Őt semmi és senki sem fogja tudni megállítani, míg meg nem találja. Átmenetileg már a gondolat, hogy ő is a városban van, egy kissé megnyugtatta. Egy pillanatig majdnem megsajnálta az embereket, akik
Egy pillanatig majdnem megsajnálta az embereket, akik elrabolták. Mi van, ha csak helyi milicisták, akiket csak a váltságdíj érdekel. Ha ez a helyzet, akkor ők most benne vannak a csávában, de nyakig. A támadás óta először akkor töprengett el rajta Kennedy, hogy kik lehetnek a fogvatartói, mikor meghallotta a két férfi fojtott beszélgetését. A nyikorgó faajtó nagy csattanással feltárult, és Kennedynek az a szörnyű érzése támadt, hogy elkezdődött.
47. fejezet Imád Mukhtár átöltözött, öltönyt és inget vett fel, de úgy döntött, nyakkendőt nem köt. Egyesével haladt az ősrégi lépcsőfokokon. Nem az aggasztotta, hogy nem jutottak ki a városból. Elejétől fogva érezte, hogy túlságosan nehéz lenne megtenni a százegynéhány kilométeres utat az iráni határig, de egy próbát azért megért. Az amerikaiak még így is sokkal gyorsabban reagáltak, mint amire számított. Egy előretolt egységet rögtön egy elhagyott gyárépülethez küldtek, mely félúton volt Moszul és a határ között. A véletlen úgy hozta, hogy két amerikai Blackhawk helikopter szállt le több mint húsz emberrel a fedélzetén alig száz méterre a gyártól. Mukhtárnak így húsz kilométer után meg kellett fordulnia, és visszafelé szembesülnie kellett az amerikaiak által körülzárt várossal. Mukhtárnak volt egy tartalék búvóhelye a városban. Egy olyan hely, ahol az amerikaiakat nem látták szívesen. Lépkedett
lefelé a mecset lépcsőjén a nyirkos alagsorba, ahol a CIA igazgatója várta. Mukhtár néhány perccel azelőttig rendkívül elégedett volt a támadással. Kennedyt egy karcolás nélkül szedték ki a SUV-ból, és éppen időben sikerült elhagyniuk a helyszínt. Legalábbis akkor még ezt gondolta. Épp akkor érkezett a rossz hír, miszerint harmincnégy embert veszítettek. Először Mukhtár azt gondolta, hogy biztosan pontatlan az információ. Hogyan veszíthettek volna ennyi embert? Csak akkor kezdte megérteni, amikor Ali Abbászt, a Hezbollah moszuli összekötőjét kérette. Abbász hozta össze az egyezséget a helyi rendőrfőnökkel. Amikor elmondták neki, hogy Abbász az egyike a halottaknak, az első gondolata az volt, hogy erről meg kell győződniük. Ha mégis életben lenne, az egész tervük veszélyben forogna. Ismerte a Hezbollah egész felépítését. Nemcsak Moszulban, hanem odaát Libanonban is. Azt is tudta, hogy közvetlenül az iráni elnök megbízásából dolgoznak, ami még bonyolíthat a dolgokon. Abbász ismerte minden egyes biztonságos ház pontos helyét, és azt is, hogy mely tisztviselők dolgoztak nekik. Valakit azonnal vissza kellett küldenie a helyszínre, hogy megtudja, az amerikaiak nem ejtettek-e foglyokat. Aztán magához kérette Rasíd Dadarsit, a Quds Force parancsnokát. Dadarsi rendkívül tehetséges ember volt. Biztosan volt egy embere, akit visszaküldhetne puhatolózni. De a helyzet egyre rosszabbnak látszott. Dadarsi helyettese arról tájékoztatta Mukhtárt, hogy a parancsnok sem tért vissza. Mukhtár alig tudta elhinni, amit hallott. Mindkettőjüket látta
Mukhtár alig tudta elhinni, amit hallott. Mindkettőjüket látta még másodpercekkel az előtt, hogy elhajtottak volna Kennedyvel. Mi történhetett velük ilyen rövid idő alatt? Elérte az utolsó lépcsőfokot, amely a Nagy Mecset második föld alatti szintjére vezetett, és újra eltöprengett rajta, vajon helyesen cselekszik-e, ha ott marad. Abbász beszélt neki a mecsetről és az ottani imámról, akire az életét is rábízná. Dadarsi nem tudta, hogy Abbász mint lehetséges menedéket említette a mecsetet, Mukhtár pedig biztos volt benne, hogy ha az amerikaiak véletlenül Abbászt ejtették foglyul, akkor legalább huszonnégy órájukba telik majd megtörni őt. Ezt az eshetőséget állította szembe azzal a kockázattal, amit Kennedy fényes nappal történő elszállítása jelentett volna az amerikai katonáktól és rendőröktől hemzsegő utcákon. Amikor az imám beszámolt Mukhtárnak a mecset alatt húzódó ősi alagútrendszerről, úgy döntött, jobb, ha nem mozdulnak, legalábbis az éjszaka beálltáig. A Mukhtárnak adott utasítás sajnos egy tekintetben igen határozott volt. Nem ölhette meg Kennedyt, hacsak erre kifejezett parancsot nem kap Amatullahtól. Az egyetlen kivétel ez alól az lett volna, ha a támadás során veszti életét. Ha esetleg így történne, a halálát rá lehetne kenni a szunnita lázadókra, és senki sem nyerne a dologból. Kísértést érzett, hogy belépjen a keskeny járat végén húzódó ajtón, és véget vessen az egésznek. Egyszerűen golyót röpítsen a fejébe, és a testét a folyóba dobja. De legalább ugyanennyire kísértette a kihallgatás lehetősége is. Ezért akarta megpróbálni átvinni őt az iráni határon. Rendkívül okos nő volt, úgyhogy időbe telne a hazugságaiból kinyerni az igazi
úgyhogy időbe telne a hazugságaiból kinyerni az igazi információt. Mukhtár nem kételkedett benne, hogy meg tudná csinálni, de nem menne könnyen. Hónapokon át tartó alapos kihallgatásra lenne hozzá szükség, de az így szerzett információ olyan értékes lenne, hogy egy egész évtizedre megalapozná a Hezbollah jövőjét, nem is beszélve a hírnevéről. De az elején kellett kezdenie. A szavát adta Amatullah elnöknek, hogy először a propaganda szempontjából értékes célra használja fel. Az egyik Quds Force kommandós állt őrt az ajtónál. Ahogy közelebb lépett Mukhtár, megigazította magán a zakóját. – Hogy van? – kérdezte az őrt. – Eddig nem volt semmi gond – vonta meg a vállát a férfi. – Maradjon is így. Mukhtár kinyitotta az ajtót, és belépett a nyirkos, kőfalú helyiségbe. Úgy három méter széles és hat méter hosszú lehetett, de a magassága nem volt sokkal több két méternél. Egyetlen lámpát dugtak be a hosszabbítóba, amelynek másik vége valahol az előtérben lehetett. A penész bűze és az állott levegő szinte fullasztó volt. Mukhtár a döngölt padlón odalépett Kennedyhez, és lenézett csupasz lábaira, amelyek kilógtak a rádobott takaró alól. Lehajolt, és lehúzta a vászonzsákot Kennedy fejéről. Pislogva nézett fel. A férfi lehajolt, és betakarta a nő lábait a pokróccal. – Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni, dr. Kennedy – szólalt meg Mukhtár angolul. Nagyon büszke volt, hogy utánanézett a dolgoknak, és leleményes ötletére is, amellyel ezek után előállt. Korábban olvasott egy cikket a Washington
Postban, amelyből megtudta, hogy közeli barátai doktornak szólítják. – Mindössze harminc perccel ezelőtt tudtam meg, hogy magát túszul ejtették. Jól bántak magával? Kennedy abbahagyta a pislogást, és fürkészve nézett fel Mukhtárra. – Ne haragudjon… maga? – Valaki, aki szeretné orvosolni ezt a hibát, mielőtt bárki másnak baja esne – mondta Mukhtár mosolyogva. – Ez nagyon kedves magától. A helyi kormánynak dolgozik? – Úgy is mondhatnánk. Inkább afféle szabadúszó vagyok. Kennedy tisztában volt vele, hogy a váltságdíj fejében történő emberrablás hatalmas méreteket öltött egész Irakban. Semleges közvetítők segítségével valóságos háziiparrá vált, akik a váltságdíj harmadánál is többet kaszáltak az üzleten. – Értem – mondta Kennedy, miközben igyekezett a bal könyökére támaszkodni. – Hadd segítsek – ajánlkozott Mukhtár, miközben vállainál fogva ülő helyzetbe segítette. A pokróc részben lecsúszott róla, felfedve melltartóját és összekötözött csuklóit. Mukhtár előhúzott egy kést, és elvágta a műanyag bilincset a csuklóján, majd a térdén és a bokáján is. Kennedy magához szorította a pokrócot, hogy elfedje mezítelen testét. – Köszönöm… Ne haragudjon, de nem mondta meg a nevét. – Szólítson Muhammadnak. – Rendben – felelte Kennedy egy kissé gyanakodva. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy John Smithnek hívják. – Azt mondja, hogy tévedés történt? Ne haragudjon, de ezt elég
mondja, hogy tévedés történt? Ne haragudjon, de ezt elég nehezen tudom elhinni. – Ezt el is hiszem, de azt gondolom, meg tudom magyarázni. – Mukhtár a sarokban ülő őrre pillantott, és arabul megkérdezte, hogy válthatna-e pár szót a fogollyal négyszemközt. A tagbaszakadt férfi lassan felállt a székéről, és kiment a szobából. – A helyi rendőrség itt Moszulban rendkívül korrupt. Velük nem közölték, hogy maga van a konvojban. Kennedy tudta, hogy éppen ezért nem mondták el a rendőrségnek. – És mit gondoltak, ki van a konvojban? – Azt nekem nem mondták el. Csak annyit mondtak, hogy olyasvalaki, akiért nagyon magas váltságdíjat kérhetnek. – Kapcsolatba lépett már a kormányommal? – Még nem. – Miért nem? Mukhtár idegesen hátrapillantott, és sokkal halkabban folytatta: – Néhányan közülük meg akarják ölni, mások tárgyalni akarnak a kormányával, megint mások pedig el akarják adni egy harmadik kormánynak. – Kikről beszél? – Egy nagy hatalmú helyi csoport. Inkább az önök maffiájára hasonlít, mint a milíciáinkra. – Szunniták? – kérdezte Kennedy. Mukhtár megrántotta a vállát. – Nem tudnám megmondani, csak azt akartam, hogy tudja, én a maga szabadon bocsátásán dolgozom, és hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy sértetlenül kerüljön ki innen. – Köszönöm.
– Köszönöm. Mukhtár felállt. – Most mennem kell. De előbb, ha megengedi, készítenem kell magáról egy fotót. Kennedy vonakodó arcot vágott. – A maga érdekében. Hogy bizonyítani tudjam, hogy életben van. Ez jó ötletnek tűnt. A pokrócot összehúzta a vállán, és olyan egyenesen ült, ahogy csak törött bordája engedte. Mukhtár digitális fényképezőgéppel készített róla egy felvételt. – Hamarosan visszatérek, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Addig is tehetek valamit önért? Kennedy sok mindent szeretett volna, de úgy döntött rövidre fogja. – Szeretnék kimenni a mosdóba. – Meglátom, hogy el tudom-e intézni. Még valami? – Valami ruha sem ártana. – Természetesen. Meglátom, mit tehetek. Ahogy kifelé ment a szobából, még megnyugtatóan rámosolygott Kennedyre, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Intett az őröknek, hogy kövessék a folyosón. Amikor már elég távol voltak, Mukhtár halkan megszólalt fársziul. – Várjatok öt percet, aztán vigyetek neki egy edényt, hogy odabent intézze el a dolgát. Azt akarom, hogy közben nézzétek. Ha szégyenlősködik, tépjétek le a bugyiját, de ne erőszakoljátok meg. Egyelőre legalábbis ne. Ha végzett, egy kicsit megverhetitek, de az arcát ne üssétek. Aztán húzzátok vissza a fejére a maszkot. Megértettétek? Mindkét férfi vigyorogva bólintott.
– Akkor jó. Egy óra múlva itt leszek.
48. fejezet Rapp Marcus Dumond mögött állt, és figyelte, ahogy a fiatalember ujjai egy koncertzongorista ügyességével szárnyaltak a billentyűzet felett. Dumond volt messze a legkiválóbb hacker a CIA-nál, sőt meglehet, hogy az egész kormányban nem akadt párja. A MIT egykori diákja beszkennelte a Rapp által készített fotókat, és éppen átfuttatta őket az adatbázisokon, hátha rájuk bukkan valahol. – Mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte Rapp, miközben becipzárazta Stilwelltől kapott repülősruháját. – Lehet öt perc, de akár öt óra is. Még akkor is, ha szerepelnek valamelyik adatbázisunkban. – Beszéltél a nemzetbiztonságiakkal? – Igen. Ők sem találtak semmit. Rapp kérte meg Dumondot, hogy lépjen kapcsolatba a Nemzetbiztonsági Hivatallal, hogy be tudják-e mérni Kennedy titkos telefonját. Elméletileg még kikapcsolt állapotban is meg kellene találniuk. Nyilván azért nem sikerült a nyomára bukkanni, mert fogvatartói megsemmisítették. – Van más ötleted? – kérdezte Rapp. – Nem nagyon. – Dumond tovább nyomkodta a billentyűzetet. – Én tovább verem a billentyűzetet, míg te őket vered. – Dumond fejével a fényképek felé intett.
– Figyeld te is a kihallgatást! A nagyobb részét megpróbálom angolul csinálni, de ha arabra vagy fárszira váltok, Stan majd fordít. Ha rájövünk, hogy honnan valók, szükségem lesz a varázskezedre, hogy megerősítsd, amit mondanak. – Persze. – Rendben. Rögtön szólj, ha találsz valamit. – Szólok. Rapp végigment a rövid folyosón, és benézett Stilwell irodájába. Bűzlött a cigarettafüsttől. Stilwell a saját kapcsolatain keresztül próbálta kideríteni, hogy hová menekült a helyi rendőrfőnök. Félbeszakította az embert, akivel beszélt, és megkérte, hogy tartsa egy pillanatig. Kezével eltakarta a kagylót. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Kellene egy videokamera és néhány gumikesztyű. Meg valami drog is. Stilwell feltartotta az ujját, és a szájához emelte a kagylót. – Fárisz, vissza kell, hogy hívjalak. – Stilwell megpróbálta letenni, de a férfinak nyilván volt még mondanivalója. – Igen, lesz pénz is. Nem is kevés. – Stilwell Rappre nézett. – Mennyi? – kérdezte. – A rendőrfőnökért vagy Írene-ért? – Irene-ért. Rappnek egy arcizma sem rándult. – Egymillió dollár készpénzben, és amerikai állampolgárság. Nem kérdezünk semmit – mondta. Stilwell megismételte neki az információt. – Mondd neki, hogy az ajánlat csak ma éjfélig áll – tette
– Mondd neki, hogy az ajánlat csak ma éjfélig áll – tette hozzá Rapp. – És segítenie kell, hogy visszahozzuk őt. Stilwell hallgatott. – Igen, adómentesen, Fárisz. Persze… amit csak akarsz. Csak tudd meg, ki vitte el, és hol tartja fogva. Igen, a feleséged és a gyerekeid is jöhetnek. Fárisz, ha segítesz visszahozni, személyesen keresek neked egy házat, és segítek beköltözni. Akkor rajta! – Stilwell letette a kagylót, mielőtt Fárisz még egy kérdést feltehetett volna. – Ki volt ez? – kérdezte Rapp, miközben néhány ruhadarabot tanulmányozott, amelyek egy fogason lógtak. – Az egyik forrásom. Elég jó. Szereti a pénzt, és a felesége az Államokba akar költözni, úgyhogy nagyon motivált. – Küldd el neki a három fickó képét. – Jó ötlet. – Stilwell kikereste Fárisz e-mail címét, írt neki egy rövid üzenetet, és csatolta a képeket. – Mik ezek? – mutatott Rapp a ruhákra. Stilwell mosolyogva pillantott fel. – Ezek a papi ruháim. Döglenek utána a nők. – Ezt nem mondod komolyan. – A nőkkel kapcsolatban talán túloztam, de meg lennél döbbenve, ha látnád, milyen ajtók nyílnak meg a segítségükkel. – Mit tudtál meg a rendőrfőnökkel kapcsolatban? – Azt a kurvapecért sehol sem találom. Remélem, valaki fejbe lőtte. – Én akarok vele először beszélni. – Tudod, hogy értem? – Igen… Milyen drogod van? – Megsérültél? – kérdezte Stilwell aggódva.
– Megsérültél? – kérdezte Stilwell aggódva. – Nem. Egy kicsit meg akarom puhítani ezeket, mielőtt belemászok a képükbe. Stilwell kihúzta az íróasztal fiókját, és kivett belőle egy kulcscsomót, aztán felállt. – Gyere velem – mondta. A két férfi kilépett a trélerből a ragyogó délutáni napfényre. Átvágtak az udvaron, kikerültek néhány műholdvevőt és antennát, és éppen belefutottak Ridley-be, aki a mobilján beszélt valakivel. Ridley felemelte a kezét, hogy megállítsa őket. – Persze, hogy fizetni fogok, csak küldd azokat az átkozott képeket – mondta a telefonba. Ridley zsebre vágta a készüléket. – Mitch, tudom, hogy az elnök szabad kezet adott neked, de van itt valami, amit szeretném, ha átgondolnál. Rapp kikerülte és továbbment. Ridley hátulról követte a két férfit. – Szerintem nagyszerű, hogy az elnök zöld utat biztosított a számodra, de mindketten tudjuk, hogy ha ez rosszul végződik, mindnyájunkat a farkasok elé vetnek. A CIA-ra nézve ez katasztrofális következményekkel járna. – Rob, ha nem tudjuk visszahozni Irene-t élve, akkor én leszarom, hogy kit dobnak a farkasok elé. – És az sem érdekel, hogy ez húsz évre visszaveti majd a CIA-t? Míg Stilwell beütötte a kódot a raktárnak használt tréler ajtaján lévő elektronikus számzárba, Rapp válaszolt. – Hogyan szenvedhetnénk jobban ezektől az idiótáktól, mint eddig?
– Például, ha megcsonkítod ezeket a foglyokat. Van neked fogalmad arról, mit gondol majd erről egy átlagos állampolgár? Azt, hogy szörnyetegek vagyunk. – Egyelőre én vagyok a szörnyeteg. Pont annyira, mint azok, akik elvitték Irene-t. Ezt az átkozott háborút itt, a helyszínen kell megvívni. Nem politikusokkal, riporterekkel és ügyvédekkel. Stilwell kinyitotta a kis hűtőt, és elkezdte felolvasni a címkéket. – Nátrium-pentotál, fenobarbitál, lizergsav-dietilamid, heroin, speed, van itt minden. – Az álrendőrnek adj nátrium-pentotált, a másik kettőnek meg speedet. – Rendben. – Stilwell megfogott mindegyikből egy-egy üveggel, és magához vett egy maroknyi injekciós fecskendőt is. Ridley még mindig mellettük állt. – Mitch, legalább ne okozz maradandó sérülést! A farkát azért mégsem vághatod le! Ha ez egyszer kiszivárog, az nagyon rosszul fog mutatni. Stilwell a raktár polcain matatott. – Van benne valami – mondta, anélkül hogy megfordult volna. – Úgy értem, Mitch, ugye csak fenyegetőzöl, hogy megvágod őket? Igazából nem fogod megtenni, ugye? – Stilwell talált egy doboz gumikesztyűt. Rapp elvette a kesztyűket, és egy pillanatra elgondolkozott a kérdésen. Egyáltalán nem okozott számára problémát, hogy megtegyen bármit, amivel szóra bírhatja a foglyokat, de látott azért kompromisszumra lehetőséget, ami esetleg csillapítaná egy kissé a feszültséget. – A kurdjaid levetkőztették már a holttesteket, és bedobálták őket a cellába? – Amikor utoljára ellenőriztem, éppen azt csinálták.
– Amikor utoljára ellenőriztem, éppen azt csinálták. – Rendben – mondta Rapp Ridley-nek. – Egyelőre nem vágom le a tojásaikat, de nem ígérhetek semmit. – Rapp Stilwellre bökött. – Adj mindegyiknek egy emberes adagot. Öt perc múlva ott vagyok.
49. fejezet A kongresszusi felügyelet olyan nyűgöt jelentett, hogy Rapp karrierje során mindig is teljes erőbevetéssel igyekezett elkerülni. Elméletben remekül működött. A Kongresszus csepegteti a pénzt, valakinek pedig rajta kell tartania a szemét, hogy mire költik el. Amikor azonban nemzetbiztonsági kérdésekről van szó, az ügy egy kissé bonyolultabbá válik. A megválasztott tisztségviselők száma, akik hajlandóak az ország javát a saját egójuk és a pártjuk sikere elé helyezni, elenyésző. Ha lehetőségük nyílik rá, akkor a szólásszabadsággal, a személyiségi jogokkal vagy más üres közhelyekkel dobálóznak ahelyett, hogy befognák a szájukat, és megbirkóznának azzal a ténnyel, hogy olyan ellenséggel küzdenek, aki fittyet hány a szabályokra. Csak elenyésző számú tisztségviselőben van elég méltóság ahhoz, hogy ellenálljon a kamerák és a személyes hírnév kísértésének. A politikusok javarészt jogászok, olyan férfiak és nők, akik azt tanulták, hogyan kell ugyanolyan szenvedéllyel és hévvel érvelni ugyanazon ügy mellett és ellene. Rapp tudta, hogy Ridley-nek a saját szemszögéből igaza van. Az országot olyan emberek irányítják, mint az igazságügyi
van. Az országot olyan emberek irányítják, mint az igazságügyi miniszter, akiknek kevés, vagy egyáltalán semmilyen gyakorlati tapasztalatuk sincs a terrorizmus elleni harcot illetően. Olyan emberek, akik ha egyszer ugyanolyan életveszélyes helyzetbe kerülnének, mint Kennedy, vadul imádkoznának, hogy valaki, mint Rapp, tegyen meg mindent a megmentésükért. Ezek pedig ugyanazok a férfiak és nők, akik más körülmények között, egy bizottsági meghallgatáson ízekre szednének mindent, amit főnöke és Amerika legjobban őrzött titkainak a védelmében tett. Rappnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy felháborodnának azon, amire most készült, de leszarta. Ha majd arról lesz szó, elmegy a meghallgatásra, felemeli a jobb kezét, megesküszik rá, hogy az igazat mondja, és a karrierje során talán első ízben pontosan azt is fogja tenni. Aztán majd megkérdezi tőlük, hogy mit akartak volna, ha őket ejtették volna túszul. Azt, hogy a belügyminisztérium tárgyalni kezdjen a túszcseréről, amely akár évekig is elhúzódhat, mialatt őket minden lehetséges eszközzel megkínozzák? Míg kiesnek a fogaik, és a testsúlyuk kétharmadára fogynak? Ezt akarnák, vagy inkább azt, hogy egy olyan ember, mint Rapp, sutba vágja a szabályokat, belemerüljön a mocsokba, és kiverje az információt a foglyokból? Kennedy magánemberként is túl fontos volt nemcsak az ő számára, hanem az ország számára is ahhoz, hogy ezen kezdjen el most nyavalyogni. A cellákban ülő három férfi nem egyszerűen terroristagyanús elem volt, akiket a szomszédjuk dobott fel, és az éjszaka közepén verték ki őket az ágyból. Ezeket az események
sűrűjében kapták el, és ez jelentősen megkönnyítette Rapp helyzetét. Az első cella ajtaját nyitva hagyták. Odabent a padlót egymás hegyére hátára dobálva meztelen, szőrös férfiak teste borította. Minden csupa vér volt; szétkenődött az emberek sápadt bőrén és tócsákba gyűlt az egyenetlen padló mélyedéseiben. A legtöbb holttest fején vagy mellkasán golyó ütötte seb volt. Néhányan a derekuk alatt is megsebesültek. Rapp úgy gondolta, a nagy részükkel ő végzett. Némi fenntartással vizsgálgatta a látványt. Azt mondta magának, hogy az előtte álló feladatot el kell végeznie. Csak így tudja meggyőzni a foglyokat arról, hogy nem csak fenyegetőzik. Három rántás, három gyors metszés, és már készen is volt. Rapp elhagyta a cellát, overallja szárába törölte a pengét, majd eltette a kést. Elment egészen a folyosó végéig, és megállt az utolsó cella előtt a bal oldalon. Rapp elcsúsztatta a fémlapot a kémlelőnyíláson, és a legfiatalabb fogolyra nézett. Egy galvanizált fémből készült széken ült, bokáit a szék lábához, kezeit pedig hátrabilincselték. Rapp ellépett az ajtó elől, kinyitotta a zárat, aztán kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy belökhesse rajta az egyik levágott testrészt. Rapp bezárta az ajtót, és visszalépett a kémlelőnyíláshoz. A fogoly a lábánál heverő húscafatot nézte. A zavarodott arckifejezés rémületnek adta át a helyét, amint rájött, hogy mit lát. A fiatalember becsukta a szemét, és vadul rázni kezdte a fejét. Rapp becsukta a kémlelőnyílást, és elindult a következő
fejét. Rapp becsukta a kémlelőnyílást, és elindult a következő cella felé. Kinyitotta az ajtót, és megállt a férfi felett, akit a csapat parancsnokának vélt. Még mindig a hordágyhoz szíjazva feküdt. Rapp a férfi orra elé tartott a levágott szervet. Kényelmesen föléje hajolt, és a mellkasára ejtette. – Rájöttem, hogy a fickó hazudott. Rapp egyetlen szó nélkül otthagyta, és átment az utolsó cellába, ahol pontosan ugyanígy járt el. Aztán megkereste Stilwellt, és közölte vele, hogy csak hangfelvételeket akar a kihallgatásról. Rapp megnézte, hány óra van, és elindult vissza az első cellához. Megfogott egy széket, és bevitte magával. A fogolytól másfél méter távolságra letette a széket, és leült. A padlón, majdnem pontosan közöttük hevert a levágott hímtag. Rapp először nem szólt egy szót sem. A megcsonkított szervre, aztán a vele szemben ülő férfira, majd megint a nemi szervre nézett. A fogoly izzadt. A térdei remegni kezdtek, tekintete összevissza repkedett a kis cellában. Mindenfelé nézett, csak a lábánál heverő húscafatra nem. Rapp alaposan megfigyelte. Megpróbált szemkontaktust létesíteni vele, de a fogoly kitért előle. A speed, amit kapott, csak növelte a szorongását. – Én katona vagyok – tört ki a fogoly kétségbeesetten. – Velem nem bánhatnak így. Rapp elmosolyodott. – Katona? Érdekes. A legtöbb katona, akit ismerek, egyenruhát visel. A férfi összeszorította a fogait, és lehunyta a szemét. – Az a testrész ott – mutatott Rapp a padlón heverő szervre –, az egyik bajtársáé volt. Figyelmeztettem, hogy ne hazudjon
–, az egyik bajtársáé volt. Figyelmeztettem, hogy ne hazudjon nekem. Azt is elmondtam, hogy sokféleképpen tudom ellenőrizni, hogy igazat beszél-e. Azt hitte, okosabb nálam. Maga is azt gondolja, hogy okosabb nálam? – Nem. – Az jó… Akkor ez sokkal simábban fog menni. Kezdjük a nevével. És nézzen a szemembe, amikor válaszol. – Kissé balra biccentette a fejét, és a férfi arcát tanulmányozta. – Núri Tahmine tizedes. – Hol született? A férfi habozott. – Ezek villámkérdések, apukám. Gyorstüzelés. Ezeken nem kell gondolkozni. Csak válaszoljon. Egy másik szobában öt fickó ül, akik a világ bármelyik számítógépes hálózatába be tudnak törni. Van egy másik szoba is, odaát Washingtonban, tele telefonáló emberekkel. A térség minden rohadt kormányában vannak kémeink. Most éppen magát ellenőrzik le. Ha igaz, amit mond, és tényleg katona, akkor le tudjuk ellenőrizni az előéletét. Ha a fotó nem stimmel a névvel, vagy nem találjuk meg, akkor le fogom vágni a bal heréjét, ahogy ígértem. A barátja, ott – Rapp megint a padlóra mutatott –, téves nevet, rossz várost és hibás születési évszámot adott meg. Így könnyű dolgom volt. Egyetlen kegyetlen nyisszantással levágtam mindent. Valószínűleg hallotta is, ahogy ordított a töketlen kis picsa, merthogy most már az. Rapp előhúzta a kését, és kipattintotta az élét. – A fickó elég nagy marha volt. Mindezek után olyan iszonyatos fájdalmai voltak, hogy végül mégis elmondta a nevét. Ezzel csak azt
akartam mondani, hogy a végén úgyis mindent el fog mondani, és akkor már miért ne tarthatná meg a férfiasságát is? – Rapp a kés hegyét a férfi ágyéka felé irányította. – Akkor most készen áll a villámkérdésekre? A fogoly gyorsan bólintott. – Neve? – kérdezte Rapp, akár egy kiképző őrmester. – Núri Tahmine tizedes. – Születési helye? – Kom. Az egyetlen ilyen nevű város, amit Rapp ismert, úgy 160 kilométerre délnyugatra feküdt Teherántól. – Születési ideje? – 1982. január 14. – Azt mondta katona. Melyik egységnél? – A Különleges Alakulat 23-as Egységénél. A Jerusalem Force-nál. Rapp uralkodott az érzésein. A vele szemben ülő férfi nem csak valami lázadó önkéntes volt, hanem iráni katona. A Quds Force nevű elitalakulat tagja, melyet az antiszemiták Jerusalem Force-nak is neveznek. Az, hogy ők is benne voltak Kennedy elrablásában, egészen más megvilágításba helyezte a történteket. – Mennyi ideje van Irakban? – kérdezte Rapp, miközben megpróbálta felmérni, mi következik abból a tényből, hogy Irán közvetlenül részt vett az emberrablásban. – Majdnem két hónapja. – Csak Moszulban? – Többnyire… és a város környékén. Rapp azon töprengett, hogy vajon Asani miniszter adott-e
Rapp azon töprengett, hogy vajon Asani miniszter adott-e erre utasítást. Egészen eddig elég józan embernek tartotta. Most azon gondolkodott, hogy vajon Kennedyvel szemben tanúsított őszintesége csak színjáték volt-e. – Házas? A férfi idegesen félrenézett, és habozott. – Ne hazudjon nekem! – Jegyben járunk. Remek kibúvó – gondolta Rapp magában. Elhúzta a cipzárt a nadrágzsebén, és elővette a köteg polaroid felvételt. Gyorsan végigpörgette, míg meg nem találta azt, amelyiket keresett. A köteget Tahmíne orra elé tartotta. – Most jól figyeljen. Név és rendfokozat, ahogy a Genfi Egyezményben áll. Mint ahogy az is, hogy magának egyenruhában kellene lennie, de erről majd később. A fiatal iráni katona a képet nézte, és tétovázott. – A menyasszonya – kezdte Rapp – sohasem fog magához menni, ha tönkremegy a műszer. – Rapp látta, hogy a speed most érte el hatásának tetőpontját. Tahmine térdei remegtek, és a szemei összevissza pásztáztak a szobában. – Nézzen rám! – kiáltott rá Rapp. – Csinos a nő? – Kicsoda? – kérdezte őszintén összezavarodva. – A menyasszonya. – Igen. Rapp a kés hegyét a férfi ágyékához közelítette. – Akkor nagy szarban van. Mert egy csinos, perzsa nő soha a büdös életben nem megy hozzá valakihez, akinek nincsen farka. Hagyjuk a baszakodást, és mondja el, hogy ki ez! És ne feledje, lehet, hogy már tudom a nevét. Lehet, hogy ez csak egy teszt,
lehet, hogy már tudom a nevét. Lehet, hogy ez csak egy teszt, melyen ha elbukik, már ugrott is az egyik golyója. – Rasíd Dadarsi kapitány… a parancsnokom. A kapitányi rendfokozat nagyjából megfelelte az amerikai hadsereg századosi rangjának. – Mikor mondták el, hogy kit fognak elrabolni? Úgy tűnt, Tahmine ideges volt. – Egyáltalán nem mondták el. – Egyáltalán nem? – kérdezte Rapp erélyesen. – Egyáltalán nem. Csak annyit mondtak, hogy az illető amerikai, és hogy nem eshet bántódása. Rapp kétkedőn nézett rá, bár gyanította, hogy a férfi igazat beszélt. – Csak tegnap szóltak a tervről. – Kicsoda? – Természetesen Dadarsi kapitány. – Senki más? Tahmine megrázta a fejét. – Akkor ez ki a fene? – Rapp újra végiglapozta a fotókat, és felmutatta azt, amelyiken a rendőrtisztnek öltözött férfi volt. Tahmine egyetlen pillantást vetett csak a képre, és arca undorodó grimaszba torzult. – Az egy palesztin kutya. Nem tartozik az egységemhez. – Neve? – mordult rá Rapp. – Ali Abbász – felelte a férfi készségesen. – Ha nem a Quds Force-hoz tartozik, akkor vajon kihez? – A Hezbollahhoz. – A Hezbollahhoz? – ismételte meg Rapp, miközben felállt. –
Mi a faszt keres Moszulban a Hezbollah? – Nem tudom. Én csak egy tizedes vagyok. Rapp úgy érezte, a férfi igazat mondott, de még egy darabig mégis bizonytalanságban kellett tartania. Kését a katona álla alá nyomta, és addig emelte, míg a férfi a szemébe nem nézett. – Ellenőrzöm a történetét, és ha rájövök, hogy akár egyetlen dologban is hazudott, visszajövök a tojásaiért.
50. fejezet Rapp becsukta a cella ajtaját, és végigsietett a folyosón. Egy kínzásról készült felvételt játszottak le újra meg újra a mennyezetbe ágyazott hangszórókból. Rapp tudomást sem vett a fájdalmas sikolyokról. Az imént szerzett információt próbálta megemészteni. A támadás kezdete óta azt feltételezte, hogy a szunniták állnak az akció mögött. Ők irányították a rendőrséget, és köztudott volt, hogy alkalmasint együttműködtek az alKaidával is. A tény, hogy Irán és a Hezbollah is benne volt a dologban, sokkal bonyolultabbá tette a helyzetet. Rapp eleinte alig tudta elhinni, hogy volt merszük elrabolni a CIA igazgatóját, de minél tovább gondolkodott rajta, annál kevésbé tartotta meglepőnek. A mindenre elszánt iráni kormányzat ilyen óriási kockázatot is bevállalt, hogy hatalmon maradhasson. Dumond a konferenciateremben rendezkedett be. Két bivalyerős laptopját egy-egy nagyméretű monitorra kötötte, és mind kettőn egyszerre dolgozott. Stilwell mellette ült, jegyzetelt,
és segített fordítani. Rapp megállt az ajtóban. – Találtatok valamit? – Még semmit – mondta Dumond, fel sem nézve a képernyőről. – Nem vagyok benne biztos, hogy az iráni hadsereg a hálózaton tárolja ezeket a személyi aktákat. Rapp éppen ettől tartott. – És mi a helyzet a nyilvános adatbázisokkal? Gépjármű-nyilvántartás, közművek, születési adatok? – Épp azokban nézem. Ridley megállt Rapp mellett az ajtóban. Egy köteg frissen nyomtatott 7x9-es fényképet tartott a kezében. – Ezek most érkeztek. – Ridley átadta a köteget Rappnek, aki rögtön elkezdte átpörgetni őket. – Az ott, az első képen Asani miniszter, amikor a helyszínre érkezett. Amikor Rapp a harmadik képhez ért, Ridley megállította. A felvételt a helikopterrel szemben állva készítették. A kép jobb oldalán Asani gyalogolt, a helikoptertől balra pedig egy másik férfi haladt sötét öltönyben éppen az ellenkező irányban. – Ki ez? – Nem tudom. Rapp átlapozott még néhány képet, és megállt a titokzatos férfiról készült közeli képnél. A digitális fényképet megvágták és felnagyították. A minőség nem volt tökéletes, de a férfi vonásai így is jól látszottak. A sötétbarna szakállas fickó annak ellenére, hogy napszemüveget viselt, halványan ismerősnek tűnt. Rapp tovább nézte a képeket. Az utolsó előttinél megállt. Ezen a titokzatos férfi éppen egy rendőrségi SUV-ba mászott be,
titokzatos férfi éppen egy rendőrségi SUV-ba mászott be, melyet két oldalról egy-egy kisteherautó fogott közre; mindkettő tetejére egy .50-es kaliberű gépfegyvert szereltek. Rapp gyorsan végigpörgette a képeket visszafelé a férfiról készült legjobb felvételig, aztán a többi képet visszaadta Ridleynek. – Charlie az operatív központban van az elnökkel, ugye? – Igen. – Hívd fel, és mondd meg neki, hogy kilencven százalék, hogy Irán áll Irene elrablása mögött. – Kilencven százalék? – kérdezte Ridley. – Még azt sem tudjuk biztosan, hogy ez a Tahmíne az, akinek mondja magát! – Ezért nem mondtam százat. Higgy nekem, Rob, muszáj, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács elé kerüljön az ügy. Ha tényleg Irán tette, legalább fél nap kell nekik, hogy eldöntsék, kit hívjanak – Rapp elindult az ajtó felé. – Irene-nek nincs ennyi ideje. Rapp egyenesen visszament Tahmine cellájába. Hirtelen mozdulattal kivágta az ajtót, odament a székéhez bilincselt férfihoz, és az orra alá dugta a képet. – Ki ez a férfi? Az iráni katona szemei szó szerint majdnem kiestek a fejéből, és szakadt róla a víz. – Nem tudom! – A francokat nem! – kiáltott rá Rapp. – Úgy értem, nem tudom, hogy hívják. Nem ismerem. Ma láttam először. Rapp érezte, ahogy állkapcsa megfeszül. Fogai közt szűrte a szavakat. – Mikor és hol? – Ma reggel. Közvetlenül a támadás előtt. Már hajnalban a helyszínre irányítottak minket. Ott kellett várakoznunk. Úgy egy
helyszínre irányítottak minket. Ott kellett várakoznunk. Úgy egy órával a támadás előtt megjelent, és átvette az irányítást. – A különleges haderőktől van? – Nem. – A fogoly kétségbeesetten rázta a fejét. – Nem hiszem. – Adott utasításokat Dadarsi kapitánynak? – Igen. – A Hírszerzési Minisztériumtól jött? – Nem tudom – mondta könyörögve. Rapp a szemébe nézett. Semmi jelét nem mutatta, hogy nem mondott volna igazat. – Van róla fogalma, ki lehet? – Nincs. Beleillett a képbe, hogy a titokzatos férfi Asani miniszternek dolgozzon, ahogy az is, hogy egy egyszerű tizedesnek fogalma se legyen róla, hogy ki az a férfi. Rapp nem a fogoly előtt akarta mérlegelni a következő lépését. Szó nélkül elhagyta a cellát, és bezárta maga mögött az ajtót. Fel-alá járkált a folyosón a kínzás felvételének háttérzajában. Agya újra meg újra számba vette a tényeket; minden egyes információt minden lehetséges szempontból megvizsgált. Alig hitte el, hogy nem jött rá hamarabb. Leakasztotta a rádiót az övéről, és megnyomta a gombot. – Rob, szerezd meg nekem Asani miniszter számát.
51. fejezet
Teherán, Irán Az út Moszultól a határig helikopterrel mindössze húsz percet vett igénybe. A légierő viszonylag kicsi Dassault Falcon 10-ese várt rá, hogy Teheránba vigye. Az egy óra tíz perces út nagy részében Asani miniszter jegyzeteket készített. Titkosírást használt, hogy megvédje magát, ha jegyzetei esetleg illetéktelen kezekbe kerülnének, ami elég valószínűtlen volt, tekintve hogy úgy tervezte, megsemmisíti őket, ahogy az irodájába ér. Fontolgatta, hogy egyáltalán nem is készít jegyzeteket, de rendezni akarta a gondolatait, és magában tisztázni akarta Kennedynek a kormánya nevében tett javaslatának a pontos tartalmát. Volt egy másik oka is annak, hogy kinyitotta jegyzetfüzetét. Egy listát akart készíteni az ellenvetésekről, pontosabban arról, hogy kik fognak kézzel-lábbal tiltakozni. Jó néhány ember volt Teheránban, akiknek a hatalma semmivé foszlik, ha békét kötnek Amerikával. Az nem számít nekik, hogy az amerikai ajánlat nagyon is ésszerű. Amatullah elnök mindent meg fog tenni, hogy visszautasítsák az ajánlatot. Éppen ezért döntött úgy, hogy nem hívja fel a határról az elnököt. Először Nadzsarral kellett beszélnie. A Felügyelő Tanács vezetőjeként sokakat a javaslat oldalára tudna állítani, ha most meg tudná győzni. Ha Amatullah hallana róla először, megtalálná a módját, hogy PRgépezete segítségével agyoncsapja a javaslatot, még mielőtt
komolyan megfontolták volna. Röviddel az után, hogy a gépe leszállt Teheránban, Asani kinézett az ablakon, és rossz érzés kerítette hatalmába. Az autóján és sofőrjén kívül még két jármű és nyolc fegyveres várta. Asani biztonsági főnökére, Rahad Tehranira nézett, aki ugyanolyan aggódó arcot vágott. – Maradj itt – mondta Tehrani. – Utánanézek, mi a gond. Asani kinézett az ablakon, és figyelte, ahogy biztonsági főnöke a várakozó csoport felé megy. Abban a pillanatban jutott eszébe, hogy a leszálláskor elfelejtette bekapcsolni mobiltelefonját. Megnyomta a gombot, és nézte, ahogy a színes kijelző életre kel. Forgó földgömb képe villant fel a kijelzőn, mielőtt a menü ikonjai megjelentek volna. A készülék azután csipogni kezdett, ahogy letöltötte először a hangüzeneteket, majd az e-maileket. Pár másodperc múlva a csipogás abbamaradt, és Asani látta, hogy nyolc hangüzenete és huszonhárom új e-mailje érkezett. A szám nem volt példátlan, de azért elég soknak találta. Éppen elkezdte volna átfutni a leveleit, amikor megcsörrent a telefon. A kijelző csak annyit árult el, hogy rejtett számról keresik. Asani felvette a telefont. – Halló? – Asani miniszter? – szólt bele a hívó angolul. – Igen. – Itt Mitch Rapp. Irene Kennedynek dolgozom. Tudja, ki vagyok? Asani idegesen nézett ki az ablakon. – Attól tartok, a mi szakmánkban mindenkihez eljutott a híre – mondta olyan
szakmánkban mindenkihez eljutott a híre – mondta olyan közömbösen, ahogy csak bírta. – Jó. Akkor legalább tudja, mennyire komolyan gondolom, hogy meg fogom ölni. – Meg fog ölni? – mondta Asani hangjában őszinte meglepetéssel. – Tudom, hogy mire készülnek. Ha nem bocsátják szabadon Irene Kennedyt egy órán belül, akkor megkeresem. És ha ahogy mondja, a mi szakmánkban mindenkihez eljutott a hírem, akkor nyilván tudja, hogy sikerrel járok majd. Megtalálom, és kicsinálom, akárhogy vigyázzanak is magára. – Mr. Rapp, biztosíthatom, hogy fogalmam sincs, miről beszél, és nem veszem jó néven a fenyegetését. – És mit csinál? Kimond rám egy fatwát? Hadd mondjak magának valamit. Én nem vagyok valami védtelen író, aki elbújik, mert maguk, sértődékeny pöcsök úgy döntöttek, hogy megsértette az iszlámot. Én visszaütök. Megtalálok minden egyes faszfejet, akinek köze volt a dologhoz. Asaninak szó szerint nem jött ki hang a torkán. Túlságosan jól ismerte Mitch Rapp képességeit. Legalább két alkalommal lépte át észrevétlenül az iráni határt. Célpontjai mindkét esetben terroristák voltak, akik azért jöttek Iránba, hogy kikerüljenek az amerikai kormány hatóköréből. Mindkettejüket jól védték, de egyik sem élte túl a találkozót Rapp-pel. Kiszáradt torka és remegő keze ellenére Asani megpróbált nyugodtan válaszolni. – Mr. Rapp, fogalmam sincs, hogy miről beszél, és ahogy már mondtam, nem szeretem, ha fenyegetnek. – Nézze el a modoromat, de annak fényében, hogy a
– Nézze el a modoromat, de annak fényében, hogy a főnökömet elrabolták és egész biztonsági kíséretét kivégezték, magasról szarok bele, hogy mit szeret és mit nem. Asanival megfordult a világ. Csak annyit tudott kinyögni: – Moszulban? – Nem, Párizsban. Persze, hogy Moszulban. – Biztosíthatom, hogy fogalmam sincs, miről beszél. – Nos, nekem van egy halom képem, és három foglyom, akik máshogy vélekednek. Asani felnézett, amikor Tehrani visszatért a gépre. A biztonsági főnök beszélni kezdett, de Asani intett neki, hogy maradjon csendben, és szálljon le a gépről. – Mr. Rapp – kezdte, hangjában annyi őszinteséggel, amennyit csak bele tudott sűríteni –, nem tudom, hogy miről beszél. Kennedy igazgató asszonyt nagyon tisztelem. – Ezt mesélje annak a hülyének, aki el is hiszi. Erre most nincs időm. Ha élni akar, kapja össze magát, és intézze el, hogy egy órán belül szabadon engedjék! – Mr. Rapp – mondta Asani hangjában a pánik nyomaival –, fogalmam sincs, hogy miről beszél! – Azt akarja nekem beadni, hogy magának fogalma sem volt arról, hogy miután a CIA igazgatója elhagyta a találkozó helyszínét, még egyutcányit sem tett meg, máris megtámadta egy szakasznyi Quds Force-kommandós? – Micsoda? – Akkor feltételezem, hogy azt a férfit sem ismeri, aki magával utazott a helikopteren. Mert az iráni katonák, akiket
fogságba ejtettünk, azt mondják, hogy ő irányította az akciót. Asani álla leesett, ahogy maga elé képzelte Mukhtárt, amint megáldja őt, és elindul a várakozó rendőrségi járművek felé. – Most meg mi történt? – kiáltott rá Rapp. – Kifogyott a kurva hazugságaiból? Az egyes információfoszlányok a helyükre kerültek, ahogy Asani fejében visszajátszotta az elmúlt néhány nap eseményeit. Asaninak le kellett vonnia az ijesztő következtetést, hogy a saját kormánya csalta tőrbe. Amatullah és Mukhtár nyilvánvalóan szervezkedtek, de Asani nem tudta, mit terveznek. – Mr. Rapp, egyetlen alkalommal sem hazudtam magának. Attól tartok, az egész akciót eltitkolták előlem. – Meg kell bocsátania, de nem tudok hinni magának mondta – Rapp szarkasztikusan. Asani biztonsági főnöke újra megjelent az ajtóban, és nagyon idegesnek tűnt. Asani intett neki, hogy menjen el. – Mr. Rapp, megteszek mindent, ami a hatalmamban áll, hogy Kennedy igazgató asszonyt szabadon bocsássák. – Ki az az ember, aki magával utazott a helikopterrel? – Ezzel kapcsolatban még vissza fogom hívni – mondta Asani vonakodva. – Ne beszéljen mellé. Eddig semmi okot nem adott, hogy bízzak magában. Csak egyetlen okot mondjon, hogy miért ne mondjam az elnöknek, hogy indítsa el a légi csapást, melyet a vezérkar javasol. – Miféle légi csapást? – A Medúza fedőnevű akciót. Az ország vezetését akarják
– A Medúza fedőnevű akciót. Az ország vezetését akarják megsemmisíteni. Az otthonuk, az irodájuk, mind szerepelnek a célpontok között. – Mr. Rapp, nyomatékosan kérem, mondja meg az elnöknek, hogy adjon egy kis időt. – Mi a faszért bízzunk magában? Felültettek minket! Elrabolták a CIA igazgatóját, az elnök legközelebbi nemzetbiztonsági tanácsadóját. Azt hiszi, tárgyalni fog a szabadon bocsátása érdekében? Ez az eset jó kifogás lesz, hogy visszabombázza magukat a kőkorszakba. – Épp most szálltam le Teheránban. Kérem, adjon egy kis időt, hogy megtudjam, mi folyik itt. – Szóval maga nem látja, mi folyik itt? Én Moszulban vagyok. Alexander elnök egy bunkerban ül egy csapat tábornok körében, akik azt gondolják, megütötték a főnyereményt. Már el is indították a B-2-eseket a kansasi bázisról. Úton vannak maguk felé. Maga segíthet ezt elkerülni. Az a férfi, aki magával utazott a helikopteren… Mi a neve, és hová vitte Irene Kennedyt? – Azt az embert – mondta Asani vonakodva – megvetem. – A nevét! – kiáltotta Rapp. Asani kinézett az ablakon a várakozó emberekre, és eszébe jutott, hogy akár letartóztatni is jöhettek, vagy legalábbis, hogy a szemüket rajta tartsák. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy szabadon beszélhet Rapp-pel. – Imád Mukhtár – mondta Asani megvetéssel a hangjában. – Imád Mukhtár! – Rapp gyakorlatilag üvöltött. – Az az Imád Mukhtár, aki a Hezbollah paramilitáris szárnyát vezeti?
Imád Mukhtár, aki a Hezbollah paramilitáris szárnyát vezeti? – Igen. – Hová vitte? – Fogalmam sincs, de mindent megteszek, hogy megtudjam. Van tolla? – Igen. – Írja le az e-mail címemet, és küldje el a számát. Asani megadta neki a címet, aztán megígérte, hogy egy órán belül keresni fogja. Letette a telefont, mielőtt Rapp még újra megfenyegethette volna. Felállt. Fejében szörnyű lehetőségek cikáztak Amatullah nyilvánvalóan azért nem avatta be az akcióba, mert tudta, hogy sohasem ment volna bele. Most az volt a kérdés, hogy kiket szervezett még be. Kiben bízhat Asani, és hogyan tudja jóvátenni ezt, anélkül hogy közben árulást követne el.
52. fejezet Washington, DC Az elnök állt, jobb kezét a bal karja alá szorította, baljával pedig az állát támasztotta alá. Zakóját levette, vasalt ingének ujját pedig feltűrte. Gyakorlatilag úgy festett, mintha Auguste Rodin Gondolkodója felállt volna. Fel-alá járkált a széke mögött a hosszú konferenciaasztal végén. Négy lépés a falig, majd
a hosszú konferenciaasztal végén. Négy lépés a falig, majd vissza. A távolabb eső sarokban Wicka belügyminiszter asszony beszélt visszafojtott hangon az egyik jó nagy titkosított telefonba. Vagy egy tucat kulcsfontosságú szövetségessel beszélt már. Mindenkinek elmagyarázta, hogy ellentétben azzal, amit a tévében láttak, az Egyesült Államok nem támadta meg az iráni hajót. Az elnök is lebonyolította volna a hívásokat, de úgy döntöttek, amíg a haditengerészet nem erősíti meg a történteket teljes bizonyossággal, addig inkább valaki más tegye kockára a hírnevét. England védelmi miniszter az elnök közelében ült, és egy telefont szorított erősen a füléhez. Mély bariton hangja betöltötte a helyiséget, így a kormány többi tagja vagy kiment a szobából, vagy, mint Wicka, távolabb foglalt helyet. England időről időre felemelte a fejét, és közvetítette az elnök felé a vezérkar szavait. A haditengerészet vezetésétől kezdve a hadszíntérparancsnokig mindenki tagadta, hogy az amerikai tengeralattjárónak bármi köze is lett volna az iráni fregatt elsüllyesztéséhez. England éppen közvetlenül a térségben tartózkodó tengeralattjárók hadműveleti egységének vezetőjével próbált beszélni. A konferenciaterem ajtaja kinyílt, és Ted Byrne, az elnök kabinetfőnöke lépett be rajta aggódva. Megkerülte az asztal hosszabbik oldalát, és egyenesen az elnökhöz lépett. – Épp most beszéltem Markkal. – Markkal? – kérdezett vissza az elnök. – Mark Stevensszel. Mark Stevens volt a pénzügyminiszter. Alexander fejével
intett Byrne-nek, hogy folytassa. – Az európai piacok zuhannak. – A francba. Ezt látnom kellett volna előre. És az olaj? – Az egekben. Hordónként kilencven dollárra ugrott, és azt beszélik, hogy Irán az OPEC-hez fordul. Embargót akarnak az Egyesült Államok ellen. Mielőtt az elnök el tudta volna dönteni, hogy milyen lépéseket tegyen ebben az ügyben, a védelmi miniszter hangja töltötte be a helyiséget. – Biztos benne? – kérdezte England majdnem kiabálva. – Látta a felvételt? – England az elnökre nézett, és elmosolyodott. – Nagyszerű munkát végzett, kapitány. Küldje át! – A védelmi miniszter letette a kagylót, és az elnökhöz fordult. – Ezt nem fogja elhinni, elnök úr. Volt egy tengeralattjárónk a szorosban, amikor az iráni fregattot megtorpedózták. – És ez miért olyan hihetetlen? – kérdezte a kabinetfőnök keserűen. – Az irániak is pontosan ezt állítják. – Ők azt állítják, hogy mi süllyesztettük el az egyik hajójukat. Mindenhol ezt hangoztatják. Az U.S.S. Virginia azt a parancsot kapta, hogy kövesse a Yusefet, az egyik iráni Kilo-osztályú tengeralattjárót. A Virginia követte a Yusefet a szorosba, és szonárfelvételen rögzítette, ahogy a Yusef lő a saját hajójukra. – Mi az istenért lőnének a saját hajójukra? – kérdezte Byrne. – Mert azt akarták elhitetni a világgal, hogy mi tettük – felelte az elnök. – Pontosan – erősítette meg England is. – A hadműveleti
egység vezetője már küldi is a szonárfelvételeket és a filmet is arról, ahogy az iráni tengeralattjárót eltalálták. O’Brien, a CIA igazgatóhelyettese lépett be feldúltan a terembe. – Elnök úr, épp most beszéltem Rapp-pel. Bizonyítéka van rá, hogy Kennedy elrablása iráni akció volt. A szobában teljes csend lett. – Miféle bizonyítéka? – kérdezte az elnök. – Az egyik fogoly bevallotta, hogy a Quds Force katonája. Ez nagyjából olyan, mint nálunk a különleges alakulat. Egy másik foglyot mint a parancsnokát azonosította, a harmadikról pedig azt állítja, hogy a Hezbollah tagja. Az elnök végignézett nemzetbiztonsági csapatának tagjain. – Tehát nem helyi lázadók véletlenszerű támadásával állunk szemben. – Nem, uram. Sőt, van még egy ezeknél is terhelőbb bizonyítékunk. – O’Brien fejével intett a technikusnak, akit magával hozott. Egy fényképsorozat jelent meg az egyik nagy plazmaképernyőn. O’Brien egy képre mutatott a jobb felső sarokban. – Ezeket a biztonsági kamerák készítették az iráni hírszerzési miniszterről, amikor ma reggel Moszulba érkezett. – Az igazgatóhelyettes egy másik képre mutatott. – Itt éppen kezet fog a Hadműveleti Osztály Közel-keleti Csoportjának aligazgatójával. A kép bal szélénél egy férfi látható, amint az ellenkező irányba megy. – O’Brien ujjával a második sor egyik képére mutatott. – Ez a férfi az, aki a rendőrségi autók felé tart. – Ezt a képet Rapp készítette – mutatott O’Brien az utolsó képre –, és meg is mutatta az egyik fogolynak, aki nem tudta a
képre –, és meg is mutatta az egyik fogolynak, aki nem tudta a nevét, de azt mondta, hogy aznap reggel érkezett Moszulba, és átvette Kennedy igazgató asszony elrablásának irányítását. A férfi, akit Rapp kihallgatott – O’Brien lenézett a kezében tartott papírlapra –, egy bizonyos Tahmine tizedes, azt mondta, hogy nem mondták el nekik, hogy kit készülnek elrabolni. Csak annyit mondott a férfi, hogy egy nőről van szó, és hogy semmi szín alatt sem eshet bántódása. Az elnök dühösen a képernyőre nézett. – Ki ez az ember? – Imád Mukhtár, uram, a Hezbollah paramilitáris szárnyának a vezetője. Az elnök mereven nézte a képernyőt. Teljesen elképedt az irániak vakmerőségén. – Biztos ebben? O’Brien kissé meghökkent arccal nézett az elnökre. – Uram, ezek az információk elég frissek, és még nem volt lehetőségünk, hogy összevessük a forrásainkkal. Valójában az egyetlen fotónk Mukhtárról vagy harminc évvel ezelőtt készült. – Tehát nem biztosak benne – mondta az elnök meg sem próbálva elrejteni feszültségét. – Hadd mondjam tovább. Mitch felhívta Asani minisztert, és megkérdezte tőle, hogy kicsoda… – Mitch felhívta Asanit? – szólt közbe az elnök. – Igen, uram – köszörülte meg a torkát O’Brien. – Miután a fogoly… – az aligazgató újra a jegyzeteire pillantott. – Ikszipszilon tizedes, nem érdekel, hogy hívják – szakította félbe Alexander. – Inkább azt mondja el, miről beszélt Mitch Asanival. O’Brien nagyon idegesnek tűnt amiatt, amit mondani készült.
O’Brien nagyon idegesnek tűnt amiatt, amit mondani készült. – Mitch közölte Asanival, hogy becserkészi, és megöli, ha egy órán belül nem engedik szabadon Irene-t. – Ez jó – jelentette ki England védelmi miniszter. A Nemzetbiztonsági Tanács többi tagja már nem volt ennyire lelkes. – És Asani hogyan reagált? – Itt kezd érdekessé válni. Mitch azt mondja, úgy tűnt, Asanit őszintén meglepték a hírek. – Hogy érti, hogy meglepődött? – mutatott az elnök a képernyőre. – Ugyanazzal a helikopterrel érkezett, mint ez a Mukbar, vagy hogy hívják! – Én csak azt tudom elmondani, amit Mitchtől hallottam. Ő azt mondja, valószínű, hogy Asani elől eltitkolták az akciót. – Vagy csak a seggét akarja menteni – vetette közbe England. – Más források is alátámasztják ezt az információt? – kérdezte az elnök. – Mitch már dolgozik rajta. Az elnök éppen meg akarta kérdezni hogyan, de aztán meggondolta magát. Helyette inkább dühösen összeszorította a fogait. – Nem hiszem el, hogy volt merszük a szemünk láttára meglépni egy ilyen akciót. Azt gondolták, nem fogunk rájönni? – Nem biztos, hogy rájöttünk volna, uram, ha Mitch nem ejtett volna foglyokat. – O’Brien így próbálta elmondani, hogy tévedett, amikor megpróbálta megfékezni Rappet. – Lehet, hogy igaza van – tűnődött el az elnök. Aztán a
védelmi miniszterhez fordult. – Mi lesz ennek a vége? Mit akarnak elérni? – Nem tudom biztosan. Ezt nem nevezném éppen ésszerű lépésnek. – Részvétet, uram – jelentette ki Wicka belügyminiszter asszony, odalépve a csoporthoz. Jellegzetes olvasószemüvegét a kezében pörgette. – Éppen most folytattam egy rendkívül tanulságos beszélgetést a francia külügyminiszterrel. Azt mondja, az iráni külügyminiszter telefonon már jelezte, hogy országát az Egyesült Államok megtámadta. Azt kérte, hogy Franciaország támogassa az ENSZ határozatát, melyben elítéli a támadást, és az Egyesült Államokat kártérítésre kötelezi mind a hajóért, mind pedig az iszfaháni nukleáris létesítményért. Sürgette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa tartson válságértekezletet, és mielőbb szavazzon az ügyben. Azt mondta, hogy ha az ENSZ nem lép, akkor az OPEC fog. – Ó, istenem! – nyögött fel Byrne. – Jó lesz, ha találunk valami megoldást erre, mielőtt az olaj ára meghaladja a száz dollárt hordónként. – Az árak majd normalizálódnak, ha ennek vége lesz – legyintett England. – Most az a legfontosabb, hogy az az átkozott iráni tengeralattjáró nehogy leszedje valamelyik hajónkat, és hogy visszahozzuk Irene-t, amilyen gyorsan csak lehet. Szerintem úgy leszünk a leghatékonyabbak, ha jól befűtünk nekik. Egy sajtótájékoztatót kellene tartani, ahol előállunk a tényekkel, és talán egy ultimátum lehetőségét is megfontolhatnánk Kennedy szabadon bocsátása érdekében.
szabadon bocsátása érdekében. – Miféle ultimátumra gondolsz? – kérdezett vissza az elnök. – Az emberrablást minősíthetnénk harci cselekménynek. – Álljunk csak meg egy szóra! – mondta Byrne szavait figyelmeztető kézmozdulattal kísérve. – Tudom, hogy szívtelennek hangzik, de el kell mondanom. – A kabinetfőnök végignézett a tanács tagjain. – Lehet, hogy ezt az árat meg kell fizetnünk, amiért tönkretettük az atomprogramjukat. – Ted – mondta England gúnyosan –, nem mi romboltuk le azt a létesítményt. – Tudom… de mi is hasznot húztunk belőle. – Byrne látta az arcokon, hogy nem értenek egyet érvelésével. – Csak azt mondom, hogy mielőtt belerohanunk egy háborúba, nézzük meg a helyzetet távolabbról is. Egyetlen ember elvesztése azért, hogy Iránnak ne lehessen atombombája, nem is olyan rossz üzlet. Wicka belügyminiszter egyébként mindig nyugodt modorát most leplezetlen felháborodás váltotta fel. – Szerintem ez remek ötlet, Ted – mondta szarkazmustól csöpögő hangon. – Akár fel is hívhatjuk az iráni külügyminisztert, és kieszközölhetünk egy túszcserét. Magát kicseréljük Irene-re, és szépen felírjuk a veszteséglistára. Mielőtt Byrne válaszolhatott volna, a Fehér Ház sajtófőnöke lépett be a szobába, és bejelentette, hogy Amatullah elnök rövidesen sajtótájékoztatót tart. A szobában mindenki a plazmatévékkel borított falra figyelt. Egy kivételével mindegyik a szakállas iráni elnököt mutatta, aki nyakkendő nélkül lépett fel éppen a pódiumra.
53. fejezet Moszul, Irak Rapp a cellák előtt járkálva próbálta meg kiizzadni magából, hogy milyen stratégiát kövessen a másik két fogoly kihallgatásánál. Azzal, hogy tudta a nevüket, ugyan jóval közelebb került ahhoz, hogy őszinte válaszokat préseljen ki belőlük, de volt egy nagyobb gondja is. Ha bármelyikük is tudta, hová vitte Mukhtár Kennedyt, megvolt az esélye, hogy már nem volt ott. Mostanra Mukhtár már biztosan megtudta, hogy ezek ketten nem jutottak vissza a találkozási ponthoz, ami egyúttal arra is figyelmeztette, hogy a rejtekhely esetleg már nem biztonságos. Az iráni kapcsolaton Gifford tábornok dolgozott, aki szerint nincs sok esélye, hogy Mukhtárnak sikerült átjuttatnia Kennedyt a határon Iránba. A határ őrzésével megbízott katonai egységek kevesebb mint harminc perccel a támadás után minden átkelőt lezártak. Moszul azonban hatalmas, nyüzsgő város volt majdnem kétmillió lakossal. Információ nélkül nem sok esélye volt megtalálni Kennedyt. Rapp fekete, műanyag búvárórájára pillantott, és érezte, hogy összeszorul a mellkasa. Tudta, hogy ez a közelgő szorongásos roham első jele. Egész életében nem fordult elő vele
szorongásos roham első jele. Egész életében nem fordult elő vele ilyesmi, először felesége elvesztése után jelentkeztek a tünetek. Senkinek sem beszélt erről. Még Kennedynek sem. Azt gondolta, az idő múlásával a tünetek is enyhülnek majd. Valamelyest enyhültek is, de havonta egyszer-kétszer biztosan számíthatott egy éjszakára, amikor csak feküdt az ágyán, és úgy érezte, mintha egy üllőt helyeztek volna a mellkasára. A rohamok mindent elborító kudarcérzéssel párosultak. Férfiként kudarcot vallott, mert nem tudta megvédeni a feleségét. Kudarcként élte meg önzését is, hogy egyáltalán megházasodott. Rapp nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy ki volt ő, és mit tett. Jó tíz évvel azelőtt, hogy hazájában egyáltalán tudták volna, hogy háború folyik a terrorizmus ellen, már a keményvonalas iszlám ellen harcolt. Annyi embert fenyegetett, vert, kínzott és ölt meg, hogy reménytelen vállalkozás lett volna még számba venni is őket. Mindeközben azonban ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy ő más, mint az ellenségei. Akármilyen furcsán hangzik is egy civilizált társadalomban élő ember számára, ő azért tudott együtt élni azzal, amit tett, mert tudta, hogy kivel tette. Ellentétben az emberekkel, akiket levadászott, ő minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy akik nem vettek részt a harcban, azok ne is kerüljenek a közelébe. A nőket és a gyerekeket szigorúan távol tartotta bosszúhadjáratától. A keményvonalas iszlám világában, hál' istennek, ezt sokkal könnyebb volt kivitelezni, mint az ember gondolná. A férfiak azonban, akiket Rapp elkapott, nem tettek különbséget közöttük. Sőt, még igyekeztek is úgy intézni, hogy
ártatlanok is a cselekmény helyszínen legyenek, mert így még rémisztőbb volt a hatás. Imád Mukhtár is közéjük tartozott. Rapp túlságosan jól ismerte a történetét. A Hezbollah biztonsági részlegének világtól elvonultan élő vezetője Bejrútban kezdte még tinédzserként. Úgy hírlik, ő állt az amerikai követség és a tengerészet kaszárnyája elleni öngyilkos merénylet hátterében is. Rappet azonban jobban aggasztotta, hogy Mukhtárnak köze volt a CIA állomásparancsnokának, Bill Buckley-nak az elrablásához is. Mukhtár és honfitársai egy év alatt minden információt kipréseltek Buckley-ból, aztán felakasztották. A gondolat, hogy Kennedy egy ilyen vadállat kezei közé került, elviselhetetlen volt Rapp számára. Percről percre jobban aggódott, hogy Kennedy megmentésének a lehetősége kicsúszik a kezei közül. Rapp már eleget várt. Stratégiával vagy anélkül, de neki kellett fognia, hogy megtörje a két foglyot, és csak reménykedni tudott benne, hogy az információt, melyet kiszed belőlük, még fel tudja használni. Rapp felrántotta a cella ajtaját, és odalépett a hordágyon fekvő férfihoz. – Neve és rendfokozata – mondta, miközben előhúzta a kését. A férfi kitágult pupillával és izzadságban úszó arccal nézett fel rá. A levágott nemi szerv még mindig a mellkasán hevert. – Nem tudom, miről beszél. – Nekem így is jó. – A férfi jobb nadrágszárát térdtől levágták a felcserek, hogy el tudják látni a lőtt sebet. Rapp kését a nadrág szárának maradéka alá csúsztatta, és belevágott az anyagba. A pengét szándékosan a férfi combjának belső
anyagba. A pengét szándékosan a férfi combjának belső oldalához nyomta, éppen annyira csak, hogy vérezzen. A fogoly ordított, és dobálta magát a szíjak fogságában. – Jaj, ne haragudjon! – gúnyolódott Rapp, miközben levágta róla a nadrágot. Alatta láthatóvá vált a férfi alsónadrágja. – Melyiket szeretné? A balt vagy a jobbat? Nekem teljesen mindegy. – Miről beszél? – kérdezte a férfi őszintén megrettenve. – Hogy melyik heréjét szeretné, ha először levágnám? A balt vagy a jobbat? – Rapp bedugta a kés hegyét a férfi alsónadrágjának gumipántja alá, és egyetlen mozdulattal levágta róla. – Várjon! – üvöltötte a férfi. – Mit akar tudni? – A nevét, kapitány. Úgy bizony – mondta Rapp válaszképpen a férfi rémült arckifejezésére. – Tudok magáról egyet s mást, úgyhogy eszébe se jusson hazudni nekem. Most pedig mondja a nevét. – Rasíd Dadarsi kapitány vagyok, és követelem, hogy beszélhessek a Nemzetközi Vörös Félhold képviselőjével. – Követeli? – nevette el magát Rapp. – Igen. Jogom van hozzá. – Milyen alapon? – Az én hazám is aláírta a Genfi Egyezményt, akárcsak a magáé. – Idehallgasson, ha maga egyenruhában, amerikai csapatok ellen harcolt volna, már hívnám is a Nemzetközi Vörös Félhold képviselőjét, de nem ez volt a helyzet. Így maga csak egy szaros terrorista.
terrorista. – Nem. Én az Iráni Forradalmi Gárda tisztje vagyok. – És hová tűnt az egyenruhája? Vagy azt már nem viselik munka közben? – Követelem… Mielőtt Dadarsi befejezhette volna a mondatot, Rapp rálépett sebesült térdére. Dadarsi fájdalmában felüvöltött. – Ez a szó el ne hagyja többé a száját! – mondta Rapp. – Ha még egyszer kimondja, beváltom a fenyegetésemet. Ha pedig nem hiszi, kérdezze meg a hezbollahos barátjától. – Rapp látta a megadást a férfi arcán. – Úgy bizony – mondta. – A cimborája, Ali Abbász már énekelt, mint egy kismadár. Csak az egyik heréjét kellett levágnom, hogy szóra bírjam. Azóta nagyon készséges, elmondta, hol vannak a biztonságos házak, és kik a helyi összekötőik. Az embereink épp most ellenőrzik az információit, és ha kiderül, hogy akár csak egyetlen helyszínnel kapcsolatban is hazudott nekem, megyek, és levágom a másik heréjét is. Magával mi a helyzet? Rapp a zsebébe nyúlt, és előhúzta a biztonsági kamera felvételét a férfiról, aki Asanival együtt utazott a helikopteren. – A csel az, hogy sokkal többet tudok, mint gondolná, de nem tudok mindent. Úgyhogy, ha úgy érzi, megéri kockára tenni a családi ékszereit, akkor nyugodtan próbáljon meg hazudni nekem. Ki ez a férfi a képen? – tartotta Rapp az orra elé a fotót. Dadarsi becsukta a szemét. – Imád Mukhtár – mondta. – Helyes válasz, kapitány. Honnan ismeri? – Ma reggel találkoztam vele először.
– Hol? – Az egyik biztonságos házban. – És miért jött Moszulba? – Hogy ellenőrizze az akciót. – A támadást a konvoj ellen? – Igen. – És ki volt a támadás célpontja? Dadarsi habozott, és balra pillantott. – Nem hiszem, hogy ezzel a kérdéssel kellene hazardíroznia. – A CIA igazgatója. – És hová akarták vinni? – kérdezte Rapp, mintha csak úgy eszébe jutott volna. – Át akartuk juttatni a határon. – És mi volt a B-terv? – Egy raktárhelyiség körülbelül félúton Moszul és a határ között. – Ennél azért tud pontosabbat is. – Szerezzen egy térképet! Rapp gondolkodott egy pillanatig, aztán az adóvevője után nyúlt. Megnyomta a gombot, és beleszólt. – Stan, hallottad? – Rapp elengedte a gombot, és elvette a rádiót a szájától. – Aha. – Hozz egy térképet! – Rapp leeresztette a készüléket, és a hordágyon fekvő iráni tisztet nézte. – Míg a térképre várunk, beszéljen a tartalék rejtekhelyekről a városban.
54. fejezet Teherán, Irán Rapp-pel való beszélgetése alapján Asani biztos volt benne, hogy a fegyveresek a reptéren azért voltak ott, hogy letartóztassák, de hamarosan kiderült, hogy tévedett. Egy amerikai tengeralattjáró elsüllyesztette a Sabalant a Hormuziszorosban. Amatullah elnök kihirdette a szükségállapotot, és összehívta a Legfelsőbb Biztonsági Tanácsot. Normál körülmények között Asani minden további nélkül elhitte volna, hogy az amerikaiak ilyen könnyelmű lépésre szánták el magukat. Elég volt az Iran Air 655-ös járatának tragédiájára gondolnia. 1988. július 3-án az utasszállító gép Bandar-Abbászból Dubaiba tartott, amikor az U.S.S. Vincennes lelőtte. Az amerikaiak úgy reagáltak a tragédiára, hogy a cowboyként viselkedő kapitányt kitüntették. Rapp hívásának fényében azonban Asaninak megvolt a maga elképzelése arról, hogy mi vezethetett a Sabalan elsüllyesztéséhez. Ez alkalommal azonban Asani szerint Amatullah volt az, aki könnyelmű cowboyként viselkedett. Visszagondolt az első megbeszélésre az iszfaháni katasztrófa után. Hogyan lépdelt be peckesen Amatullah Zarif tábornok és Szulejmáni tábornok kíséretében. Hogyan fogadkozott, hogy az amerikaiak és a zsidók meg fognak fizetni. Asani sohasem találkozott
Amatullahnál kétszínűbb emberrel. A közvéleményt azonban mesteri módon tudta manipulálni. Asani kinézett alig vánszorgó autója ablakán a régi amerikai követség felé nagy lármával menetelő embertömegre. Amatullah nyilván bezáratta az iskolákat, és elrendelte a tömeges tüntetéseket a Hormuzi-szorosban történt amerikai erőszak ellen. Amatullah számára jól jött, hogy Nadzsar ajatollah Iszfahánban volt a legfőbb vallási vezetővel, hogy a tragédiában elhunytak családjainak gyászában osztozzanak. Asani még mindig nem tudta elérni Nadzsart, és ez egyre jobban aggasztotta. Ha Amatullah elég őrült ahhoz, hogy elrabolja Irene Kennedyt, akkor miért ne ölhetné meg Nadzsart, legfőbb riválisát? A három autóból álló konvoj végre elérte az elnöki palota kapuját. A szokásos biztonsági különítményt a Forradalmi Gárda 18. páncélos hadosztályának tankjaival egészítették ki. Ahogy a katonák utat nyitottak az autója előtt, az a nyugtalanító érzése támadt, hogy Amatullah nem habozna bevetni ezeket a rohamcsapatokat, hogy magához ragadja a hatalmat. Sokkal jobban érezné magát, ha Nadzsar és Nassziri ajatollah visszatérne a fővárosba. Miután belépett a palotába, Asanit Amatullah irodájába kísérték, ahol Szálehi külügyminiszter, Szulejmáni dandártábornok, Zarif vezérőrnagy és még néhány munkatársuk egy nagy televíziót vettek körbe, és egy sajtótájékoztatót néztek; Asani legalábbis ezt gondolta. Ahogy közelebb ért, látta, hogy minden szempár Amatullah elnökre tapad, aki éppen szenvedélyes beszédének közepén járt. Jellegzetes cserszínű öltönyéhez nyakkendő nélkül viselte az
Jellegzetes cserszínű öltönyéhez nyakkendő nélkül viselte az inget. Asani kissé furcsának találta, hogy nyilatkozik, hiszen még csak ezután fog összeülni a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács, hogy megvitassák a helyzetet, bár Amatullahot különösebben sohasem érdekelték a tények, ha propagandáról volt szó. Amatullah időbeli sorrendben végigment az eseményeken, amelyek a Sabalan elsüllyesztéséig vezettek. Úgy tűnik, két hajó is jelentette, hogy felszíni radarjuk befogott egy tengeralattjárót, amelyet aztán szabad szemmel is láttak mindössze egy perccel a Sabalant ért torpedótámadás előtt. Amatullah váltig hangoztatta, hogy a Sabalan semmit sem tett, amivel kiprovokálta volna a támadást, és az akciót az amerikaiak részéről nyilvánvaló harci cselekményként könyvelte el. – Ez a barbár tett már önmagában is elég szörnyű, de országunk biztonsági ügynökségei egy ennél is alattomosabb összeesküvést lepleztek le. Több mint ötven évvel ezelőtt a CIA szervezkedni kezdett, hogy a jogszerűen megválasztott dr. Mohammed Moszadeket elmozdítsa hivatalából. Az ezt követő harminc évben a CIA támogatta a bűnöző Mohammed Reza Pahlavit, és továbbra is beleavatkozott az iráni emberek belügyeibe egészen addig, míg fel nem lázadtunk, és el nem kergettük a sahot és az amerikaiakat az országból. Már több mint huszonöt éve éberen őrködünk, hogy országunk független tudjon maradni az imperialista Amerika romlottságától. Asani először balra, majd jobbra pillantott, miközben Amatullah folytatta Amerikának az iráni néppel szemben elkövetett árulásairól és manipulációiról szóló litániáját. Úgy tűnt,
elkövetett árulásairól és manipulációiról szóló litániáját. Úgy tűnt, a tábornokok és a külügyminiszter rendkívül elégedettek az elnök szavaival. A felhánytorgatott események nagy része régi vádaskodás volt; sok közülük teljes valótlanság, de ez nem akadályozta az embereket abban, hogy szájtátva ne figyeljék. Asaninak az volt az érzése, hogy a manipuláció nagymestere valami nagyobb dobásra készül. – Ahogy azt az egész világ tudja, a hét elején országunk nukleáris létesítményét lerombolták Iszfahánban. Az Egyesült Államok belügyminisztere az ENSZ elé állt, és úgymond bizonyította, hogy a létesítményt iráni szabotőrök robbantották fel. Azt akarta, hogy úgy tűnjön fel a világ előtt, mintha az Egyesült Államoknak semmi köze sem lenne az országunkat ért támadáshoz. Mintha csak egy átlagos iráni polgár tette volna lázadásból az elnyomó kormányzat ellen. Azt azonban szánt szándékkal hallgatta el a világ elől, hogy ezeket a szabotőröket a CIA toborozta és finanszírozta. – Hazánk hírszerzése hónapok óta követi a szakadár zsoldosok mozgását. A nyomozás szálai Irakba, Moszul városába vezettek, ahol a csoport vezetői ma reggel személyesen találkoztak a CIA igazgatójával, Irene Kennedyvel. – Amatullah felmutatta Kennedy felnagyított fényképét. Asani rögtön látta, hogy Kennedy nem volt önmaga. Egyenes, barna haja az egyik oldalon a fejéhez tapadt, az arca pedig vörös volt, mintha megütötték volna. Egy pokrócot tekert a válla köré, és az arckifejezése sem tükrözte szokásos nyugalmát. Asani szégyellte magát hazájáért, és zavarban volt
Kennedy miatt. – Kennedy igazgató asszonynál ezt találtuk. – Amatullah felmutatott egy másik, kinagyított képet. – Ez és még több hasonló aktatáska több mint egymillió dollár készpénzt tartalmazott. Ezt az összeget a CIA igazgatója a kémeinek akarta átadni, mint jutalmat, amiért lerombolták Irán energetikai függetlenségének és autonómiájának a jelképét. Arra kérem a világot, hogy álljon ki az igazság mellett, és segítsen hazámnak megállítani az imperialista Amerika agresszióját. Elérkezett az idő, hogy egyesítsük erőinket és kiálljunk a valódi demokrácia és szabadság mellett, és megküzdjünk az amerikai kapitalista disznókkal! – Irán egyetlen csepp olajat sem pumpál az olajvezetékbe – rázta meg Amatullah dacosan az öklét a kamerák felé –, míg az utolsó amerikai hadihajó is ki nem takarodott a Perzsa-öbölből. Fel fogom kérni testvéreinket az OPEC-ben, hogy ugyanígy járjanak el. Együtt majd megüzenjük Amerikának, hogy vége a zsarnokoskodásnak. Továbbra is fenntartjuk tízmilliárd dolláros kártérítési követelésünket az iszfaháni létesítmény lerombolásáért és a több száz iráni polgár életéért, akik meghaltak az amerikai kémek támadása következtében. A Sabalan elsüllyesztése és az iszfaháni romok eltakarításának növekvő költségei miatt Amerikától összesen tizenötmilliárd dollár megfizetését követeljük. Mindemellett Amerikának bocsánatot kell kérnie tetteiért, és kötelezettséget kell vállalnia az ENSZ nagygyűlése előtt, hogy többé nem avatkozik bele Irán ügyeibe. Amatullah szünetet tartott, és karba tette a kezét, ezzel
Amatullah szünetet tartott, és karba tette a kezét, ezzel valamicskét enyhítve fenyegető testtartásán. – Amíg Amerika nem teljesíti kötelezettségeit, a CIA igazgatója Irán vendégszeretetét fogja élvezni. És biztosíthatom afelől a nemzetközi közösséget, hogy több tisztelettel és méltósággal bánunk majd vele, mint Amerika bánt muzulmán testvéreinkkel, akik a harcok során estek fogságba. Ezzel a zárómondattal Amatullah megfordult, és elsétált a kamera elől. Asani úgy állt a többi tanácsadó között, mintha villámcsapás érte volna. Amatullah eszelős géniusza és vakmerősége nem ismert határokat. Már az az állítás is egy kissé nevetségesnek tűnt, hogy a Sabalan nem provokálta ki a támadást, de amivel Amatullah Kennedyt vádolta, az egyértelmű hazugság volt. Mindössze néhány órával azelőtt egy őszinte és szavahihető Kennedyvel ült szemben, aki miközben a több milliárd dollár értékű segélycsomagról szóló ajánlatát elmondta, nem úgy festett, mint aki éppen az iráni kormányt készül megdönteni. Asani végignézett a szobában összegyűlteken, és az a nyugtalanító érzése támadt, hogy van valami, amiről az ő kivételével mindenki tud. Kinyílt Amatullah irodájának az ajtaja, és az elnök úgy viharzott be a szobába, mint egy színész élete legjobb alakítása után a színfalak mögé. Amatullah diadalittasan, arcát felemelve megállt a csoport előtt. A tábornokok elárasztották gratulációjukkal a ragyogó beszédéért. A külügyminiszter, akiről Asani meg is feledkezett, a háta mögött állt a sarokban, és valakivel telefonon beszélt. Hangosan megköszönt valamit a hívónak, majd letette a telefont.
megköszönt valamit a hívónak, majd letette a telefont. – Csodálatos beszéd volt, uram! – mondta Szálehi lelkesen, ahogy visszatért a csoporthoz. – Éppen Xing külügyminiszterrel beszéltem. A kínaiak beleegyeztek, hogy panaszunkat az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé tárják, és nyomást gyakorolnak Amerikára a jóvátétel megfizetése ügyében. – Kitűnő – mondta Amatullah hangjában egy árnyalatnyival több megkönnyebbüléssel, mint megdöbbenéssel. Mintha csak utólag jutott volna eszébe, az elnök észrevette, hogy hírszerzési minisztere is jelen van. Amatullah egy csipetnyi gyanakvással nézett rá. – Azád, csak hogy épségben visszaért! – mondta. – Szeretnék magával személyesen szót váltani. – Amatullah az irodája felé intett, és elindult. Asani nem követte azonnal. A feje csak úgy zsongott a sok összeesküvéstől és csalástól. Ha visszautasítja a kérést, az kétségtelenül nagyobb problémákhoz vezet. Vonakodva követte az elnököt az irodájába, és igyekezett nem összerezzenni, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Amatullah kiparancsolta a tévés stábot az irodájából, hogy négyszemközt beszélhessen a hírszerzési miniszterrel. – Sajnálom – kezdte Amatullah a beszélgetést –, hogy nem tudtam korábban értesíteni, de nem akartam, hogy ez befolyásolja, míg meg nem bizonyosodtunk az információ pontosságáról. Asani semmit sem szólt, csak bólintott, mintha józan előrelátásnak tartaná az elnök döntését, pedig nem az volt. – Imád és az emberei hónapok óta dolgoznak ezen. Téged is
be akartalak vonni, de Imád tartott tőle, hogy Hírszerzési Minisztériumban elfogadhatatlanul magas azok száma, akik szimpatizálnak a MEK-kel vagy egyéb ellenálló szervezettel. Ez már annyira átlátszó hazugság volt, hogy Asani alig tudta leplezni egyre növekvő haragját. – Azt hiszem, én jobban ismerem a minisztériumomat, mint Imád Mukhtár. – Ezt nem is vitatom, de ami történt, megtörtént, a válságból való kilábaláshoz pedig nagy szükség van a hozzáértésére és a támogatására. Számíthatok magára? Helyben vagyunk – gondolta Asani magában. Azt akarja tudni, lojális vagyok-e. A szomszéd szobában lévő két tábornokra gondolt. Mindketten Amatullah elkötelezett hívei voltak, és egyikük sem riadt vissza az erőszaktól, hogy elérjék, amit akarnak. Asaninak felesége és lányai jutottak eszébe, majd egy másodperc törtrésze alatt gondolatai visszatértek az elnök irodájába. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy szembeszálljon ezzel az őrülttel. – Természetesen – felelte Asani a lehető legőszintébben. – Magán kívül talán én tudom a legjobban, hogy véget kell vetni ennek az őrületnek Amerikával. – Akkor jó – csapta össze Amatullah a kezét. – Gondolom, el tudja képzelni, hogy az elkövetkezőkben mennyire elfoglalt leszek. Nassziri ajatollah úton van hazafelé Iszfahánból, és fel kell készülnöm a tájékoztatására, emellett pedig folytatnom kell a lobbizást, hogy szövetségeseink minket támogassanak az amerikai agresszióval szemben. – Miben tudok segíteni?
– Miben tudok segíteni? Amatullah az íróasztalához vezette. – Imádnak nagy szüksége van segítségre. Attól tartok, hogy az ügynöki hálózatával bajok lehetnek. Jelenleg Kennedy biztonságos helyen van, de úgy gondolja, később talán mozdulniuk kell onnan. – Kinyitotta íróasztalfiókját, és előhúzott belőle egy lapot. A papíron tíz, kézzel írt telefonszám állt. Az első kettőt egy vonallal áthúzták. – Már kétszer beszéltem vele. Minden egyes hívás után a következő számot tárcsázza. Asani elvette a lapot, és megnézte a számokat. – Ha a végére ért, kezdje újra az elejétől. – És mit kell tennem? – Hívja fel. Szólítsa Alinak, ő pedig Kürosznak fogja nevezni. Tudja meg, hogy mire van szüksége. Amikor utoljára beszéltünk, biztos volt benne, hogy vallomásra tudja bírni Kennedyt, de azt mondta, hogy a város hemzseg az iraki és amerikai katonai alakulatoktól. Asaninak összeszorult a gyomra. Mukhtár egy brutális gyilkos. – Elmondta, hogy hol tartja fogva? – Nem – rázta meg Amatullah a fejét. – Kérdeztem, de erről nem akart telefonon beszélni. – Az elnök átadott egy mobiltelefont Asaninak. – Vészhelyzet esetén ezen a telefonon fogja hívni. – Van még valami? – Igen. Ha van rá lehetőség, hogy áthozzák a határon, anélkül, hogy elkapnák őket, akkor tegyék meg. Asani engedelmesen bólintott. – Rögtön hozzálátok – mondta.
mondta.
55. fejezet Moszul, Irak Kennedy meztelenül feküdt a padlón. Sós könnycseppek csorogtak végig az arcán, és keveredtek össze a vizelettócsákkal a földön. Egy méterre tőle bugyija és melltartója hevert szétszabdalva. A dohos pokrócot, amely egy kevéske biztonságérzetet jelentett, kitépték a kezéből, és a távolabbi sarokba dobták. Fogva-tartói felette álltak és nevetgéltek, miközben igen érzékletesen ecsetelték, hogyan fogják megerőszakolni. Nagyjából ez volt az egyetlen megaláztatás, melytől eddig megkímélték. Csak annyit kért, hogy hadd mehessen ki a mosdóba. Egy olyan egyszerű dolgot, melyet egész életében természetesnek vett. A magát Muhammadnak nevező férfi szavaiból úgy vette ki, hogy ez nem fog gondot jelenteni. De ahelyett, hogy átvitték volna egy másik helyiségbe, az őrök hoztak neki egy rozsdás vödröt, egy méterre tőle megálltak és bámulták. Kennedy a vödör fölé guggolt, és a pokróc segítségével próbált egy kevéske intim szférát biztosítani magának. Már éppen elkezdett könnyíteni magán, amikor az egyik férfi belerúgott, amitől a padlóra zuhant. A második férfi is beszállt, és együtt tépték le róla a pokrócot és
A második férfi is beszállt, és együtt tépték le róla a pokrócot és az alsóneműjét. A férfiak összefogdosták meztelen bőrét, tenyérrel és ököllel ütötték és megrugdosták. Kennedy megpróbált ellenállni, de túl erősek és még annál is brutálisabbak voltak. Végül nem tudott mást tenni, mint védekező pozícióban összekuporodni és reménykedni, hogy egyszer csak kifáradnak. Amikor ez megtörtént, letolták a nadrágjukat és levizelték. Ezután kezdték el hátborzongató részletességgel leírni, hogyan fogják megerőszakolni. Kennedy nem sikoltozott és nem is kiabált. Csak feküdt, és hagyta, hadd folyjanak könnyei. A fiára, Tommyra gondolt, az anyjára és az életére, amelyet hazájának szentelt. Nem kérdezte, hogy miért pont ő, és nem merült el az önsajnálatban sem. Egyszerűen elfogadta végzetét olyannak, amilyen volt – egy egyébként csodálatos élet brutális végjátékának. Belenyugodott a gondolatba, hogy inkább meghal, mint kiadja hazája leféltettebb államtitkait. Tartozott ezzel a CIA alkalmazottainak és a kémeknek, akiket beszerveztek. Tudta, hogy nem bír ki sok olyan verést, mint ez a legutóbbi, így azon kezdett töprengeni, hogyan vethetne véget az egésznek. Könnyei elapadtak, és az öngyilkosság gondolata furcsamód erőt adott neki. A fémretesz hangos kattanása és a nyikorgó sarokpántok jelezték, hogy látogató érkezett. Kennedy meg sem próbálta felemelni a fejét, hogy odanézzen. Kínzói lábán túl a sarokban heverő pokrócot nézte, mintha puszta akaratával magához
vonzhatta volna. – Allah szerelmére, mit tettetek? Kennedy felismerte a magát Muhammadnak nevező férfi hangját. – Őrültek! – ordította. Kennedy látta, hogy a két férfit félrelökve visszahozza a pokrócot a sarokból. Odament Kennedyhez, a takarót meztelen testére terítette, majd a két férfira zúdította haragját Üvöltött velük, és kiparancsolta őket a szobából. Mikor kimentek, visszatért Kennedyhez, és leguggolt melléje. Egy hajtincset akart kisimítani Kennedy arcából, de keze megállt a levegőben, amint észrevette, hogy úszik a vizeletben. Hirtelen felállt, és kiment a folyosóra. Kennedy hallotta, ahogy az őrökkel ordít, és utasítja őket, hogy hozzanak tiszta vizet és egy elsősegélydobozt. Aztán további kiabálást és utasításokat hallott. Kennedy teljesen zsibbadttá vált, és nem hallgatta tovább az ordibálást. A férfi többször is visszatért a szobába, és minden alkalommal bocsánatot kért azért, amit a két férfi tett. Kennedy tudomást sem vett róla. Csak bámult a semmibe. Aztán egy széket hoztak a szobába, és a férfi felsegítette, hogy ráülhessen. Azon már rég nem aggódott, hogy meztelen volt a takaró alatt. A férfi mindent megtett, hogy Kennedy mellkasa köré tekerve tudja tartani a pokrócot, míg egy vödör vízzel elkezdte leöblíteni a haját. Aztán megnedvesített egy mosdókendőt, és letisztította az arcát is. Amikor a vállához ért, abbahagyta, és a kendőt átadta
Kennedynek. – Szerzek magának ruhát. Kérem, fejezze be a tisztálkodást. A szabadon bocsátásáról kell beszélnünk. Kennedy percek óta akkor pislogott először. Lassan elfordította a fejét, és nézte, ahogy a férfi elhagyja a szobát. Az ajtó becsukódott mögötte, és ráeszmélt, hogy egyedül maradt. Lenézett a mosdókendőre, és az a furcsa érzése támadt, hogy álmodik. Lassan végignézett a karján, megszemlélte a karmolásokat és a horzsolásokat. Megfogta a vizes kendőt, és végighúzta bal karjának belső oldalán. Lejött a vér és a mocsok. Megharapta a nyelvét, hogy meggyőződjön róla, ez valóság-e, és mert érezte a fájdalmat, tudta, hogy az. Kennedy felállt, a szék támlájára terítette a pokrócot, és nekilátott a mosakodásnak. Marokszámra locsolta magára a vizet, míg a vér, a mocsok és a bűz eltűnt. Öt perccel később kopogtak az ajtón. Kennedy felkapta a pokrócot, és maga elé tartotta. Muhammad lépett be a szobába egy törülközővel. Kezében egy rakás gondosan összehajtogatott ruha és egy szandál volt. Letette őket a székre. – Kérem, vegye fel ezeket. Sok megbeszélnivalónk van. Miután kiment, Kennedy lassan öltözködni kezdett. A ruhák kissé nagyok voltak rá, de azért nagyon hálás volt értük. Felvette a kék szövetnadrágot, a barna pulóvert, a fekete hidzsábot és végül a szandált. Aztán újra kopogtak az ajtón, és Muhammad lépett be egy videokamerával és egy állvánnyal. Kennedy rögtön gyanakodni kezdett. – Ne haragudjon a két vadállat viselkedése miatt. Nem
– Ne haragudjon a két vadállat viselkedése miatt. Nem kaptak megfelelő neveltetést. Kennedy csak bólintott. A férfi felállította a kamerát. – jók lesznek a ruhák? – kérdezte. – Igen – kapaszkodott Kennedy a hidzsábba. – Akkor jó. Sok emberrel beszéltem a szabadon bocsátása érdekében, és azt hiszem, valamit sikerült elérnem. Akik elrabolták… nem mondhatom meg, kik ők, de mocskos egy társaság, az biztos. Fogvatartóinak több mint a fele meg akarja ölni azért, amit az országukkal tett, és amiatt, akinek dolgozik. Vannak azonban néhányan, akik azt gondolják, hogy ez pazarlás lenne. Ezek egyik fele amellett van, hogy kínozzák meg, és adják el az információt annak, aki a legtöbbet kínál érte, a másik fele pedig túl akar lenni az egészen, és váltságdíjat akar kapni magáért. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm őket a váltságdíjról, de mielőtt bármit is tehetnék, azt akarják, hogy olvassa fel ezt a nyilatkozatot. – Milyen nyilatkozatot? – kérdezte Kennedy óvatosan. – Szeretném emlékeztetni, hogy ezek csak szavak. Ha kiszabadul, azt mond majd, amit csak akar. – A férfi átadott neki egy papírlapot, aztán a kamera körül kezdett sürgölődni. – Kérem, mosolyogjon! – mondta, miután megnyomta a felvevőgombot. Kennedy lenézett a kettős sorközzel gépelt szövegre, és magában olvasni kezdte. Minden mondattal egyre jobban összeszorult a szíve. Fél perc alatt végzett az olvasással. A papírt visszaadta a férfinek. – Ezt nem olvashatom fel – mondta.
visszaadta a férfinek. – Ezt nem olvashatom fel – mondta. – Dehogynem – nyújtotta felé újra a férfi a lapot. – Csak olvassa fel, és szabadon távozhat velem. – Ezek mind hazugságok. A hazámnak semmi köze sem volt az iszfaháni létesítmény lerombolásához. Nem az olaj miatt szálltuk meg Irakot, és nem készülünk Irán megszállására sem az olajukért. – Én ezt nem vitatom – emelte a magasba a férfi a kezét. – Ha majd kiszabadul, szétkürtölheti az egész világnak, hogy fegyverrel kényszerítették a nyilatkozat felolvasására. Kennedy tudta, hogy ezeket a szavakat nem lehet visszavonni. Először is túl sokan vannak a Közel-Keleten, akik úgy tartják, hogy ez az igazság. Ha felolvassa ezt az előre megírt beszédet, évtizedeken át fel fogják használni Amerika zsarnokságának a bizonyítékaként. – Nem olvashatom fel. – Meg kell tennie, különben megölik. Volt valami aggasztó abban, ahogy a „megölik” szót mondta. Csak akkor jutott eszébe, hogy fogvatartói részéről a leglogikusabb lépés az volna, ha megölnék, miután felolvasta a nyilatkozatot. Ha Kennedy nem tudja letagadni, onnantól fogva mindenki tényként kezeli majd. – Sajnálom, de nem olvashatom fel ezt a nyilatkozatot. – Kennedy leült a székre, és keresztbe tette kezét az ölében. A kamera mögül a férfi hirtelen a nő előtt termett, és háromszor pofon ütötte. Az ütések ereje lesodorta a hidzsábot a fejéről. Aztán belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét. – Van pontosan egy órája, hogy meggondolja magát – ordította
felülről az arcába –, és ha még akkor is nemet mond, a sorsára hagyom. Ezt akarja? – Nem – felelte Kennedy. – Húsz ember fog sorban állni, hogy egy héten keresztül folyamatosan megerőszakolja magát – üvöltötte. – Ezt akarja? – Nem. – Akkor olvassa fel a nyilatkozatot! – A férfi elengedte a haját, és visszaadta neki a papírt. Kennedy elvette tőle, a szavakra pillantott, aztán arra gondolt, hogyan fogják majd felhasználni a felvételt hazája ellen. Árulónak bélyegzik majd. Nem lenne képes többé a tükörbe nézni. Anélkül, hogy tovább töprengett volna ezen, széttárta kezeit, és hagyta, hogy a lap a padlóra hulljon. A férfi ellépett a kamerától, és figyelmeztetően felemelte az ujját. – Egy órája van, hogy meggondolja magát. Ha még akkor is nemet mond, semmit sem tehetek az érdekében.
56. fejezet Fehér Ház Ted Byrne az elnök balján lépdelt, és igyekezett lépést tartani vele, ami nem volt könnyű, mivel vagy harminc centivel alacsonyabb volt nála. Ez volt a leghevesebb vita, amelyben
közel huszonöt éves politikai karrierje során részt vett. Josh Alexandert kölyökkora óta ismerte. Byrne a főiskolán egy focicsapatban játszott Alexander apjával, az iskola után pedig ő volt az edzője. Mikor Alexander ugyanazzal a fénytelen, komoly tekintettel nézett rá, mint annak idején az apja, amikor Byrne mindent bevetett, hogy meggyőzze őt valamiről, már tudta, hogy ezt a csatát elve szítette. Nem számított, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács tagjainak többsége és a vezérkar is ellene foglalt állást. Byrne mindennek ellenére annyira meg volt győződve arról, hogy az elnök hibát követ el, hogy muszáj volt még egyszer próbálkoznia. – Josh – mondta olyan halkan, hogy a többiek ne hallják –, muszáj lenne még egy fél napot várnod ezzel. Lehet, hogy egy egészet is, de egy délutánt biztos. – Túl késő, Ted. Mindenki rám vár. – Akkor legalább röviden nyilatkozz. Tagadj le mindent. Aztán majd odaküldünk másokat, hogy megegyezzenek a részletekben. Ne ereszkedj le az ő szintjükre. Az elnök a lépcső aljához ért, amely a nyugati szárny alagsorából a földszintre vezetett. – Döntöttem, Ted. – Tudom, és épp ezért próbállak lebeszélni róla. Ez a dolgom. Ha le akarsz ugrani egy szikláról, el kell, hogy gáncsoljalak. – Nem vagyok éppen vicces kedvemben. – De azért nem ártana lassítani egy kicsit, hogy összeszedhesd magad. – Ki túl sokat tétovázik, az rajtaveszthet. – Közben elérték a
– Ki túl sokat tétovázik, az rajtaveszthet. – Közben elérték a földszinti lépcsőfordulót, és az elnök megállt. A kisegítők és tanácsadók kísérete összetorlódott a háta mögött a lépcsőn. – Ha lenne időm, itt ücsöröghetnénk egész délután, és dobálózhatnánk szólásmondásokkal, de a végeredmény akkor is ez lenne, Ted. Ha nem szállunk szembe egy hazugsággal, akkor az emberek el fogják hinni. És ezzel a magam részéről a vitát befejeztem. Remélem te is. Byrne egy pillanatig habozott, aztán vonakodva bólintott. – Akkor jó. – Az elnök megfordult, és belépett a Fehér Ház sajtószobájába. Wicka belügyminiszter asszony és England védelmi miniszter csatlakozott hozzá a kis pódiumon. Egyikük a bal, másikuk a jobb válla mögé állt. Az elnök mindkét kezét a szószékre helyezte, és végignézett a riportereken és a fotósokon. Meg sem próbálta leplezni keserűségét – Nagyon sok mindenről kell beszámolnom önöknek. A sajtófőnök elkészítette a tájékoztató füzeteket, amelyeket mindenki kézhez kaphat, amint befejeztem. – Az elnök rövid szünetet tartott, és átfutotta kézzel írott vázlatát. – Bizonyára mindnyájuknak volt alkalmuk megismerkedni Amatullah elnök beszédével. Azért állok most önök előtt, hogy nyíltan megcáfoljam két legfőbb vádpontját. Az első, miszerint egy amerikai tengeralattjáró süllyesztette volna el a Sabalan nevű iráni hajót, szemenszedett hazugság. A U.S.S. Virginia atom-tengeralattjáró közelről követte a Yusef iráni tengeralattjárót, amint az a mai nap folyamán átkelt a Hormuziszoroson. A Virginia rögzítette, ahogy a Yusef elárasztja hátsó torpedóvető csövét, és egy torpedót lő ki a Sabalanra. Az a torpedó süllyesztette el a Sabalant. A Virginia azonnal
torpedó süllyesztette el a Sabalant. A Virginia azonnal jelentette az esetet, és követte a Yusefet a szoroson keresztül a Perzsa-öbölbe. A Yusef, csakúgy, mint az iráni flotta nagy része, a z Eisenhower csapásmérő egység felé tart. Kiadtam a parancsot a csapásmérő egységnek, hogy nyisson tüzet minden iráni hajóra, amely huszonöt kilométerre megközelíti a U.S.S Eisenhowert. Még egyszer elmondom, ha bármely iráni hajó az Eisenhower repülőgép anyahajó huszonöt kilométeres körzetébe kerül, arra tüzet nyitnak és elsüllyesztik. Alexander a jegyzeteire pillantott, majd folytatta. – Ismerve Amatullah elnök hajlamát a homályos, szenzációhajhász kijelentésekre, úgy érzem, az én feladatom, hogy megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgáljak arra, amit az imént elmondtam önöknek. A védelmi miniszter és a vezérkar tanácsa ellenére engedélyt fogok adni Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Kína képviselőinek, hogy megtekintsék a U.S.S. Virginia által készített felvételeket. Ezek minden kétséget kizáróan bizonyítani fogják bármely szonártechnológiában járatos tengerésztiszt számára, hogy a Yusef torpedója süllyesztette el a Sabalant. Emellett felajánlom a lehetőséget Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Kína megbízottjainak, hogy azonnal megvizsgálják a U.S.S. Virginiát . A fedélzetre szállva a tengeralattjáró fegyverkészletét hiánytalanul fogják találni. Felkérem Amatullah elnököt, hogy ő is tegye lehetővé a Yusef vizsgálatát, bár kétlem, hogy ő is ilyen előzékeny lesz majd. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Amatullah elnök miért ad parancsot saját tengeralattjárójának egy iráni fregatt
elsüllyesztésére, megvannak a saját elméleteim, de inkább magukra, a sajtóra bízom, hogy kiszedjenek belőle egy őszinte választ. – Most pedig az országaink közötti viszály másik pontjáról szólnék néhány szót. A CIA igazgatója, Irene Kennedy valóban egy találkozón vett részt ma reggel Moszulban. Ezzel az emberrel találkozott. – Az elnök egyik munkatársa felé biccentett, aztán a tévéképernyő felé mutatott, amelyen egy ötvenes évei közepén járó, szakállas férfi arcképe jelent meg. – Irán hírszerzési minisztere. Az elmúlt évek során Asani miniszter és Kennedy igazgató asszony számos alkalommal találkoztak, hogy a terrorizmus elleni harcban egymást segítendő információt cseréljenek. Én utasítottam dr. Kennedyt, hogy üljön le tárgyalni Asani miniszterrel, hogy országaink között visszaállíthassuk a korlátozott diplomáciai kapcsolatot. A találkozó végeztével Asani minisztert helikopteréhez kísérték, és épségben visszatért Iránba. Dr. Kennedynek nem volt ilyen szerencséje. – Az elnök újra intett munkatársának, és egy újabb fotó jelent meg a képernyőn. A képen kiégett járművek és holttestek hevertek az utcán. – Ez itt Kennedy igazgató asszony konvoja. Miután Asani minisztertől elvált, dr. Kennedy konvoja mindössze másfél utcányit haladt, amikor támadás érte. – A képernyőn újabb fotó jelent meg. A képen négy férfi feküdt hason az utcán. Mindegyikük fejénél sötétvörös vértócsa látszott. – Ez itt Kennedy igazgató asszony biztonsági kísérete. Mindnyájan itt éltek Washington környékén, volt feleségük, voltak gyerekeik.
éltek Washington környékén, volt feleségük, voltak gyerekeik. Mindegyikük feleségét felhívtam, és őszinte részvétemet fejeztem ki. Az elnök a jegyzeteire pillantott. – Tizennyolc ember vesztette életét a konvojt ért támadás során. A CIA egyik tartalék biztonsági csapata a közelben tartózkodott. Keresztülverekedték magukat a csatatéren, és éppen időben értek a támadás helyszínére, hogy lássák, amint dr. Kennedyt egy autóba kényszerítik, és elhajtanak vele. A CIA biztonsági csapata három foglyot ejtett. Az elnök egy pillanatnyi szünetet tartott. A három férfi képe jelent meg a képernyőn nevükkel és hadtestükkel együtt. – A férfi a képernyő bal oldalán Ali Abbász, a Hezbollah terrorszervezet magas rangú tagja, aki már több mint egy éve terroristák toborzásával és felfegyverezésével foglalkozik Irakban. A mellette lévő férfi Rasíd Dadarsi az Iráni Forradalmi Gárdától. Az újságírók körében hirtelen morajlás támadt. Alexander megvárta, míg mindenki ráfigyel. – Dadarsi kapitány bevallotta, hogy teheráni feletteseitől kapott parancsot, hogy vegyen részt Kennedy igazgató asszony elrablásában. Az utolsó férfi neve Núri Tahmine, szintén az Iráni Forradalmi Gárdánál szolgál. Mindhárman azonosították ezt a férfit – új fotó jelent meg a képernyőn egy öltönyt és napszemüveget viselő férfiról –, mint az akció irányítóját. A neve Imád Mukhtár, a Hezbollah biztonsági szolgálatának a feje. Sok egyéb dolog mellett ő állt az amerikai tengerészet kaszárnyája és a bejrúti amerikai követség ellen elkövetett merényletek hátterében, úgy tartják, ő is benne
ellen elkövetett merényletek hátterében, úgy tartják, ő is benne volt az elmúlt harminc év során a Hezbollah számlájára írt számos emberrablásban és gyilkosságban. Újabb képek jelentek meg, melyek különböző szögekből mutatták Asanit és Mukhtárt, amint kiszállnak a helikopterből. – Ezek a képek ma reggel készültek, amikor Asani miniszter Imád Mukhtárral Moszulba érkezett az iráni hadsereg helikopterén. Figyeljék meg az aktatáskát Mr. Mukhtár jobb kezében. – A képernyőn az aktatáska felnagyított képe jelent meg, mellette egy második kép egy nyitott, készpénzzel teli táskáról. – A jobb oldali képet mutatta Amatullah elnök a világnak egy órával ezelőtt. Azt állította, hogy Kennedy igazgató asszony birtokában volt ez a készpénz, amikor állítólag az iráni ellenzéki csoporttal találkozott. Egy kicsit különösnek találom a véletlen egybeesést, hogy Imád Mukhtár pontosan ugyanolyan aktatáskával érkezett Moszulba, mint amilyet Amatullah elnök állítása szerint Kennedy igazgató asszonynál találtak. Az elnök megállt, és szomorúan megrázta a fejét. Hosszú szünet után folytatta. – Ezt akár viccesnek is találhatnánk, ha a mai nap nem került volna annyi ember életébe. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni Amatullah elnök terveit illetőben, de nem fogom tűrni ezt a pimasz támadást. Dr. Kennedy az egyik legközelebbi tanácsadóm, és Amerika egyik legfontosabb nemzetbiztonsági ügynökségének a feje. Elrablását Irán részéről harci cselekménynek tekintem. Utasítottam England védelmi minisztert, hogy az amerikai haderőket helyezze harmadfokú védelmi készültségbe. Ugyanakkor parancsot adtam a U.S.S.
Reagan csapásmérő egységnek, amely jelenleg Afrika keleti partjainál teljesít küldetést, hogy teljes gőzzel induljon az Omániöbölbe, ahol csatlakozik majd az ott járőröző Nimitz csapásmérő egységhez. Egyéb harci alakulatokat is a térségbe irányítottunk. – Egy dolgot szeretnék tisztázni. Nem tárgyalok terroristákkal, és nem állok le vitatkozni egy olyan emberrel, aki annyira kétségbeesetten ragaszkodik hatalmához, hogy nem riad vissza saját emberei megöléstől sem, csak hogy támogatást szerezzen. Két órát adok az iráni kormánynak, egy perccel sem többet. Ha ez idő alatt Kennedy igazgató asszonyt nem engedik szabadon, kiadom a parancsot, hogy kezdjék meg a támadást az iráni hadsereg és az ország vezetése ellen. Az elnök még egyszer végignézett a teremben ülő megdöbbent újságírókon. – Egyelőre nincs más mondanivalóm – mondta.
57. fejezet Moszul, Irak Rapp egy összecsukható fémszéken ült. Mellette a hordágyon a bedrogozott Ali Abbász feküdt. A CIA kihallgatókülönítménye megérkezett Bagdadból, és a másik két
fogoly körül sürgölődtek. Dadarsi kapitány és Tahmine tizedes az iráni határ felé félúton található raktárhelyiségen kívül még három biztonságos ház helyét is megadták. A raktár közelében járőröző katonai egységet riasztották, de semmit sem találtak. Ez nem lepte meg Rappet. Egy olyan ember, mint Mukhtár, csak úgy tudott ennyi éven át életben maradni, hogy nem hibázott. A Quds Force biztonságos házai a városban viszont csábítóak voltak. Rappnek vissza kellett fognia magát, hogy ne induljon azonnal a városba, hogy részt vegyen a rajtaütésben. De bármennyire is szeretett volna inkább az utcán lenni és tenni valamit, tudta, hogy ott kell maradnia, míg nem kapnak valami használható információt. A biztonságos házak hírszerzési szempontból kétségtelenül nagyon előnyösek, de ott biztosan nem találja meg Kennedyt. Rapp abban reménykedett, hogy ezt a kulcsfontosságú információt a lábai előtt heverő férfitól meg tudja szerezni. De percről percre egyre kétségesebbnek érezte, hogy valamit is megtud Abbásztól. Rapp korábbi tapasztalatai szerint a nátriumpentotál mindenkire másként hatott. A drog hatására mindenki beszélgetni kezdett, de nem feltétlenül mondtak értelmes dolgokat. Általában minél logikusabb és rendezettebb volt az ember agya, annál jobb válaszokat adott. És ez fordítva is igaz volt, minél zavarosabb és tompább volt az illető, annál valószínűbb volt, hogy az eredmény összefüggéstelen szóáradat lesz, mintha egy rádió állomáskeresője döglött volna be. Öt másodpercet beszél egy adott témáról, aztán lép is tovább a következőre. Miután húsz percet eltöltött Abbásszal, Rapp azon
töprengett, hogy a férfi orvosilag vajon nem számít-e őrültnek. A terrorista gondolatai egyik témáról a másikra ugráltak, és az egyetlen közös szál Rapp egy korábbi megjegyzésének köszönhetően az a hetvenhét szűz volt, akik állítólag Abbászt várják a paradicsomban. Abbász összevissza hablatyolt arról, hogy ő mennyire nem fél a haláltól. Hogy Allah egy különleges helyet tart fenn a számára. Hogy kedvére válogathat a leggyönyörűbb hetvenhét szűz közül. Rapp felhívta Abbász figyelmét, hogy milyen kár, hogy nem tud majd lefeküdni egyikkel sem. Amikor Abbász megkérdezte, hogy miért nem, Rapp elmondta neki, hogy azért, mert le fogja vágni a farkát. Erre a megjegyzésre a harminc-valahány éves terrorista könnyekben tört ki. Húsz perccel később megpróbálta belevonni Rappet egy teológiai vitába arról, hogy a pénisze vajon valami varázslat folytán visszanő-e, amint a paradicsomba ér. Rapp úgy gondolta, hogy hiba volt a férfinak nátriumpentotált adni. Felállt, és lenézett Abbászra. – Úgysem számít. – Dehogynem számít – felelte Abbász könnyes szemmel. Rapp arra gondolt, mi lenne, ha elmondaná neki, hogy a szüzek nem léteznek de ha mégis, ő akkor is expresszlifttel megy a pokolba, ahol pedig mindegy, hogy van-e pénisze, vagy nincs, de úgy döntött, hogy nem éri meg. Ideje volt újra felhívni Asanit, hogy nyomást gyakoroljon rá. Elhagyta a kihallgatótrélert, és visszament az irodákhoz, ahol Dumond, Stilwell és Ridley a konferenciateremben telefonáltak, és a számítógépek segítségével próbáltak információt gyűjteni Rappet elöntötte a reménytelenség érzése. Semmivel nem jutottak előrébb.
reménytelenség érzése. Semmivel nem jutottak előrébb. Stilwellre nézett a szoba túlsó oldalán. – Van valami? – Igen. Gyere, és nézd ezt a képet. Rapp megkerülte a konferenciaasztalt, és a számítógép képernyőjére nézett. A Kennedyről készült kép volt rajta, melyet beszéde közben Amatullah elnök mutatott. Stilwell a Kennedy háta mögötti falrészletre kattintott, és felnagyította a képnek azt a részét. – A föld alatt tartják fogva, és majdnem biztos, hogy valahol a városban van. Ezt a fajta mészkövet a folyó közelében fejtik. Megtalálható városszerte a pincékben, de a legtöbb a nyugati part óvárosi részében van belőle. Rapp a képet vizsgálgatta. Zöld és fekete penészsávok húzódtak a padló közelében lévő köveken, a sarok közelében pedig fehér meszes csomók látszottak. – Hibázott. – Hogyhogy hibázott? – A terrorizmus 101-es pontja szerint szerint mindig fedd be a falakat, hogy ne adj az ellenfeleidnek lehetőséget ilyen módon tippeket szerezni. – Rapp úgy érezte, felcsillant egy reménysugár. – Olyan helyen van, amit nem tervezett, és szerintem nincs elég embere. – Tényleg? – színlelte Ridley a megdöbbenést. – Pedig csak húsz emberét ölted meg délelőtt! Rapp nem vett tudomást a megjegyzésről. – Készítsetek másolatot a falnak erről a részéről, és küldjétek el a katonai egységeknek. És fogjatok egy helyi kőművest, hátha ő pontosabban meg tudja mondani, hol lehet ez. Aztán Dumondhoz lépett. – Jutottál valamire Asani
Aztán Dumondhoz lépett. – Jutottál valamire Asani mobilszámával? – Semmire. Ma eddig csak a te hívásod van, és egyszer beszélt a feleségével. – A francba. – Rapp hátrasimította sűrű, fekete haját. – Mindent megkaptál a nemzetbiztonságiaktól? – Még többet is, mint kértem. A gépekkel a levegőben és a műholdakkal fölöttünk annyi mindent elfogunk, hogy a fordítók alig tudnak lépést tartani az anyagmennyiséggel. Ha lenne egy hangmintánk Mukhtártól, az sokat segítene. – Meglátom, mit tehetek. – Rapp kezébe vette a mobiltelefonját, és átböngészte az utolsó hívásait, míg meg nem találta azt a számot, amit keresett.
58. fejezet Teherán, Irán Amatullah áldásával Asani visszarohant a Hírszerzési Minisztériumba. Azt mondta Amatullahnak, hogy nem lenne bölcs dolog egy ilyen kockázatos akciót az elnöki palotából irányítani. Asani most az íróasztalánál ült. A darab papír, melyet Amatullah adott neki, ott hevert előtte a bőrborítású írómappa közepén. Mellette egy kis kártyán a szám és az e-mail cím, melyet Rapptől kapott. A szoba túloldalán, a komód tetején a
melyet Rapptől kapott. A szoba túloldalán, a komód tetején a tévé az amerikai elnök beszédét ismételte. Asani először szokásos elemző tárgyilagosságával nézte. Nem sokat tudott Alexander elnökről, de volt egy átfogó képe a beszédstílusáról. Mint a legtöbb politikus, ő is sokat beszélt, és amikor Irán is szóba került, Asani emberei gondoskodtak róla, hogy ő is megkapja DVD-n. Már a beszéd első sorából tudta, hogy Alexander nem fog tárgyalni. Mikor arról beszélt, hogy a Yusef elsüllyesztette a Sabalant, Asani a legrosszabbtól tartott. Egyszerre mindent megértett. A tábornokok beavatott pillantásait az elnöki palotában Amatullah beszéde alatt, hogy miért utasította Mukhtárt, hogy elkísérje őt Moszulba… Az egész megtévesztés volt, és ez az őrült tényleg azt hitte, hogy megúszhatja. Ahogy az amerikai elnök a tényeket sorolta, Asani egyre idegesebb lett. Milyen útra viszik az országot ezek az állítólagos vezetők? Aztán Ali Abbász képe jelent meg a képernyőn a másik két iráni forradalmi gárdistával együtt. Éppen amikor Asani azt gondolta, ennél már nem jöhet rosszabb, az elnök azt a képet mutatta, amin ő és Mukhtár együtt érkeznek Moszulba. Asani annyira zaklatott lett, hogy majdnem elmulasztotta a beszéd végét. Az ultimátum nem is lehetett volna ennél egyértelműbb. Asani újra végiggondolta Alexander szavait. Két órát adok az iráni kormánynak, egy perccel sem többet. Ha ez idő alatt Kennedy igazgató asszonyt nem engedik szabadon, kiadom a parancsot, hogy kezdjék meg a támadást az iráni hadsereg és az ország vezetése ellen.
Asani kellemetlenül érezte magát attól a tudattól, hogy az irodát, amelyben éppen tartózkodott, már az első rakétahullám meg fogja semmisíteni. Mielőtt átgondolhatta volna következő lépését, kivágódott irodájának ajtaja. A titkos akciókért felelős miniszterhelyettes tudni akarta, hogy vele miért nem konzultáltak. Másodperceken belül a Hezbollahért felelős miniszterhelyettes is ott termett az asztala előtt, ugyanebben az ügyben. Asani megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy az akciót előle is eltitkolták, de az arckifejezésük nyilvánvalóvá tette, hogy nem hittek neki. Aztán elkezdtek csöngeni a telefonok; az irodai tele fonok, a mobiltelefonok, a titkos telefonok – az összes telefon, amellyel csak rendelkezett. A felesége a privát mobilján érte el, miután nem tudott átjutni a titkárnőjén. Pánikban volt, és azt akarta tudni, hogy fogja-e a lányokat, és hagyja-e el a várost. Asani azt mondta neki, hogy maradjon, ahol van, és megpróbálta megnyugtatni. Mielőtt letette volna, megígérte, hogy egy órán belül visszahívja. Aztán mindenkit kirugdosott az irodájából, szólt a titkárnőjének, hogy ne kapcsoljon be senkit sem, és magára zárta az ajtót. Egy pillanatnyi habozás után úgy döntött, felhívja Nadzsar ajatollah magántelefonját. Három órán belül harmadszorra közölte vele az asszisztense, hogy a Nadzsart nem tudja kapcsolni. Letette a telefont, és azon kezdett tűnődni, hogy vajon Nadzsar és a legfőbb vallási vezető vidéki útja nem volt-e előre megtervezve. Mi van, ha ők is áldásukat adták Amatullah tervére? Ez a lehetőség alapjaiban rázta meg Asani hitét az ország
Ez a lehetőség alapjaiban rázta meg Asani hitét az ország vezetésében. Mi van, ha mindnyájan az elejétől kezdve benne voltak az összeesküvésben? Mi van, ha szántszándékkal őt küldték a Kennedyvel való találkozóra, előre tudva, hogy őt el fogják rabolni? Asani lenézett a telefonszámokra az egyik lapon, és Rapp elérhetőségére a másikon. Egyetlen hívással megoldhatná az egész helyzetet. Ha egy pillanatra is azt gondolta volna, hogy akár Amatullah, akár Mukhtár képesek azt tenni, ami helyes, fel sem merült volna benne, hogy továbbadja az információt. De efelől kételyei voltak Amatullah valószínűleg túlságosan nárcisztikus volt ahhoz, hogy kockáztasson, és szembenézzen az amerikai hadsereg teljes erejével, bár lehet, hogy meggyőzte volna magát, hogy az amerikai gépek őt úgysem találják meg. Végül Amerika nem szállna meg Iránt. Nincsen hozzá sem elég emberük, sem gyomruk, emellett pedig a harc mindkét fél számára rendkívül költséges lenne. Mukhtárral viszont egészen más volt a helyzet. Ő valódi hívő volt, mártírkomplexussal megfűszerezve. Arra nem lehetett számítani, hogy Mukhtár átadja Kennedyt. Úgy tűnik, mióta Iszfahánban olyan közel kerültek a halálhoz, a férfi elszánta magát, hogy az egész térséget konfliktusba taszítsa. Többször is világosan kifejtette, hogy Irán nem hozott elég véráldozatot a zsidók és az amerikaiak elleni harcban. Asani úgy döntött, Mukhtárban nem bízhat. Árulást követne el, vagy hazafias kötelességét teljesítené? Asani elhitte az amerikai elnöknek, hogy ha Kennedy két órán belül nem tér vissza, hadat üzen Iránnak. A tábornokok és a tengernagyok hencegése ellenére azokat az iráni pilótákat, akik
tengernagyok hencegése ellenére azokat az iráni pilótákat, akik felszállnak, leszedik, a földön maradt gépeket pedig szétbombázzák. Minden hajót és tengeralattjárót, amelyik elég őrült, hogy harcba bocsátkozzon valamelyik hatalmas csapásmérő egységgel, a Perzsa-öböl fenekére küldik majd. Úgy jegyzik majd fel az eseményt, mint a legaránytalanabb tengeri csatát talán az egész történelemben. Ezrek fognak meghalni, még mielőtt az amerikaiak a civil vezetés ellen fordulnának. Asani megrázta a fejét, a káosz és a rombolás szívszorító gondolatára. Elveszített életek. És mindez miért? Hogy egy csapat ember elmondhassa, hogy ők nem hátráltak meg. Asani tudta, hogy meg kell akadályoznia, hogy a helyzet idáig fajuljon. Felkapta a listát, melyet Amatullah adott neki, és Rapp elérhetőségét is, majd székét a számítógépéhez húzta. Gyorsan írt egy e-mailt Rappnek, amelyben megírta a telefonszámokat. Még azt a kettőt is, melyet már felhasználtak. Asani attól tartott, hogy meggondolja magát, ezért gyorsan megnyomta az elküld gombot. Aztán kezébe vette a műholdas telefonját, és Rapp számát tárcsázta. Néhány csöngés után egy férfihang szólt bele a vonal másik végén. Asani felismerte Rapp hangját. – Küldtem magának egy emailt. Egy sor számot tartalmaz, amelyet azért kaptam, hogy el tudjam érni az embert, akit keres. Ért engem? – Azt hiszem. – Az első két számot már használták. Két percen belül hívni fogom a harmadikat. Elég lesz ez az idő, hogy felkészüljenek?
– Igen. – Rendben. Van még egy dolog. – Hallgatom. Asani idegesen az ajtóra pillantott, mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban rátörhetnek. – Csak tisztázni akarom, hogy nekem az egészhez semmi közöm sem volt. A magam szakállára cselekszem. – Miért? – Egy közös barátunk iránt érzett tiszteletből, és mert azt remélem, így elkerülhetjük a további vérontást. – Ezt nagyra értékelem. Várni fogom a hívását. Asani letette a telefont, és az órájára pillantott. A fele már megvan. Két percen belül pedig már nem lesz visszaút.
59. fejezet Moszul, Irak Rapp idegesen mászkált Dumond háta mögött, míg a fiatalabb férfi lázasan dolgozott, hogy minden a helyén legyen. A lehallgatóberendezések Moszulban, a város környékén és felette is egy mindent lefedő hálót alkottak. A mobilhálózatokat lehallgatták, csakúgy, mint a városba tartó és az onnan kivezető száloptikás vonalakat is. A föld pályájával szinkronban Keyhole
és Voyager típusú műholdak keringtek magasan a fejük fölött. Képeket küldtek, és befogták a kívánt jeleket a légkörből. Távirányítású Predator repülők lebegtek felettük, valós idejű felvételeket készítettek, és rádiójeleket fogtak el. A városban nem volt egyetlen hívás sem, melyet ne hallgattak volna le. A dolog bonyolultabb része az volt, hogy az értékes hívásokat elkülönítsék a 99,999 százaléknyi érdektelen társalgástól. Ehhez általában először meg kellett fejteni a jelet, aztán le kellett fordítani, és elemezni kellett a beszélgetést. A Nemzetbiztonsági Hivatal a marylandi Fort Meade-ben ezt egy bonyolult hangfelismerő szoftver és a világ legnagyobb kapacitású számítógéprendszerének a segítségével éri el. Annyi információt gyűjtenek össze, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal elemzői azoknak az aranyásóknak a modern kori megfelelői, akik a kaliforniai aranyláz idején a folyókban és a patakokban keresték az aranyat. Csakhogy ebben az esetben az elkapott információ inkább az élelmiszerboltban kapható áruhoz hasonlított. Minden információdarabkának lejárati ideje volt. Ha Asani miniszter tényleg azt a számot adta meg nekik, amit Mukhtár használni fog, akkor ezek az akadályok mind elkerülhetők. Dumond még néhány billentyűt leütött a klaviatúrán, aztán hátralökte a székét, és levette a fülhallgatóját. A válla fölött hátranézett Rappre. – Minden készen áll. Minden rendszerben a lista tetején vagyunk. A számokat beprogramoztam. Abban a pillanatban, hogy létrejön a kapcsolat, be tudjuk majd mérni őket. – Dumond egy képernyőre mutatott a bal oldalon. – Az a
őket. – Dumond egy képernyőre mutatott a bal oldalon. – Az a két szám, melyet már használtak… Éppen most nézzük át a korábbi felvételeket, hogy lássuk, melyik torony továbbította a legfrissebb hívásokat. – És mi van a harmadik számmal? – kérdezte Rapp. – Ha bekapcsolja a telefont, el tudjuk kapni? – Ahhoz nem is kell bekapcsolnia. – Tudom – mondta Rapp feszülten. – De ne most gyere nekem a technikai részletekkel! – Bocs. Épp most keressük. Ahogy te is tudod, az az általános gyakorlat, hogy ritkán kapcsolják be a mobilokat. Ez nagyban csökkenti a bemérés kockázatát. – Tudom, de tíz telefon, az túl sok. – Valószínűleg csak a SIM kártyákat cserélgeti. – Marcus – vetett feléje Rapp egy figyelmeztető pillantást. – Nagyon jól tudom, hogy csinálja. Nem lehetne, hogy csak arra koncentráljunk, ami fontos, és hagyjuk a francba a jelentéstani vitát? Dumond gyorsan bólintott, és szidta magát, amiért ilyen hülye volt. Hosszú ideje ismerte Rappet. Rengeteg akcióban dolgozott már vele. Kennedy olyan volt Rapp számára, mintha a családja lenne. Ez a feszült helyzet csak tovább csökkentette amúgy is véges türelmét. Dumond a középső képernyőre mutatott, amelyen Moszul városának és környékének a térképe látszott. – Ezek a piros pontok itt egy-egy átjátszó telefontornyot jelölnek. Rapp megjegyezte, hogy a képernyőn több mint száz ilyen pont volt.
pont volt. – Na most, ha Mukhtár műholdas telefont használ, akkor a jel kihagyja a tornyokat, és a nagy madár fogja be az égen. – Beprogramoztad Asani hangját a felismerő-programba? – Igen – mutatott Dumond a harmadik képernyőre. – Minden készen áll. Csak azt kell megvárni, hogy telefonáljon. Tíz másodperc alatt vagy még akár gyorsabban is azonosítani fogom neked. – És Mukhtár? – Nincs tőle hangmintánk, de ezt majd felhasználhatjuk, és összevethetjük azzal, ami az archívumunkban van. – Ehhez mennyi idő kell? – Ha mindennel szemben elsőbbséget élvez, akkor is eltarthat egy hétig. Jó sok hívást rögzítünk. – Valahogyan csak fel lehet gyorsítani! – Ha szerencsénk van, és találunk valamit, akkor egy bizonyos időintervallumra és helyszínre leszűkíthetjük a keresést. Az segíthet. A tréler ajtaja kinyílt, és két tiszt kíséretében Gifford tábornok lépett be rajta. Mindhárman teljes harci öltözetben voltak, jobb combjukra oldalfegyvert szíjaztak. Gifford levette a sisakját. – Mitch, Stan hívott, hogy talán sikerül azonosítani a helyszínt. – Így van, tábornok. – Mennyire biztos az információ? – Megvan Mukhtár mobilszáma, és egy percen belül hívni fogják.
– Van egy találatunk az egyik korábbi számra – jelentette be Dumond izgatottan. A középső képernyőn egy piros pontra mutatott. – Ez az a torony, úgy tizenöt kilométerre a várostól keletre. Szerintem ezen az úton haladtak, itt. Gifford tábornok sietve megkerülte az asztalt, és a képernyőre nézett. – Ez a kettes autópálya. – Várjatok – mondta Dumond. – Megvan a második szám is. – Egy másik toronyra mutatott a Tigris közelében. – Ezt az első szám után hívták. Rapp a második helyszínre nézett, és megkereste a térképen azt a pontot, ahol a rajtaütés történt. – A hívások alapján úgy tűnik, megpróbálták kivinni a városból, de végül aztán mégis visszajöttek. – Ha azt feltételezzük, hogy még mindig ezzel a Mukhtárral van – mondta Gifford. Rapp egy pillanatig mérlegelte a tábornok megjegyzését. – Nem hinném, hogy leveszi róla a szemét. – Bejött a harmadik szám. Rapp Dumond válla fölé hajolt és figyelt. Ugyanarra a toronyra mutatott a Tigris közelében. – Stan – kiáltott Rapp –, gyere ide! Egy pillanat múlva Stilwell kijött az irodájából, csatlakozott Rapphez és Giffordhoz. Rapp a középső képernyőre mutatott. – Erre a városrészre gondoltál, amikor arról a kőről beszéltél, melyet a képen láttunk? – Pontosan erre. – Ez a vadnyugat kellős közepe – dörmögte Gifford.
– Az – értett egyet Stilwell. – A síita központ. – Az utcák nagyon keskenyek – mondta Gifford aggodalmas arccal. – Nem egy őrjáratunkon ütöttek már rajta ott. Rapp észrevette, hogy Dumond a fülhallgatójához ér, aztán az egér után nyúl. Egyet kattintott, és egy fárszi nyelven beszélő férfi hangját hallották az asztalon álló hangszórókból. Rapp rögtön felismerte Asani hangját. Csak ő és Stilwell beszéltek fársziul. – Ali, te vagy az? Egy kis szünet után egy másig hang hallatszott. – Kürosz, más a hangod. – Ez biztosan Mukhtár – mondta Rapp Dumondnak. – Rajta vagyok. – A barátunk megkért, hogy tudjam meg, nincs-e valamire szükséged – jött a hangszóróból. – Egy nagyon fontos találkozón ragadt. – Sok mindenre lenne szükségem. – Az ember, akit Mukhtár-nak véltek, nem is próbálta elrejteni idegességét. – Nem úgy haladnak a dolgok, ahogy terveztük, és csak pár emberem maradt, akik tudnak segíteni. – Küldjek segítséget? Vannak embereim a környéken. Egy mély sóhaj után csend következett. – Most azt hiszem, csak gyanakvást keltenénk. – Akkor hogyan tudnék segíteni? – Bemértük – jelentette be Dumond. Kattintott egyet, és a középső képernyőn Moszul belvárosának négy háztömbnyi részletét nagyította ki. Egy villogó piros pont jelezte a hívás
részletét nagyította ki. Egy villogó piros pont jelezte a hívás helyét. – Jelenleg sehogy – felelte Mukhtár. – A barátunk jelentést kér – mondta Asani. Újabb hosszú szünet után Mukhtár szólalt meg. – Mondd meg neki, hogy a kért videofelvétel több időt vesz igénybe, mint gondoltam. A színésznő nem akar együttműködni. – És mit fogsz tenni? – Ha kissé keményebben bánok vele, el fogja játszani a szerepet. Rapp gyomra görcsbe rándult a szavak hallatán. A képernyőre mutatott. – Ez hol van? – kérdezte Stilwelltől. – Ez a Nagy Mecset. – A francba – nyögött föl Gifford. – Mi a baj? – kérdezte Rapp. – Oda nem mehetünk be. – Hogy érti azt, hogy nem mehetnek be? – kérdezte Rapp idegesen. – Az egész város fellázadna. Rapp hallotta, ahogy Asani figyelmezteti Mukhtárt, hogy ne bántsa a színésznőt. A szavak hallatán átmenetileg nem foglalkozott azzal, amit Gifford mondott, és Asani és Mukhtár párbeszédére koncentrált. – Túl messzire jutottam ahhoz, hogy most bukjak el – mondta Mukhtár. – Bármit megteszek az akció sikeréért. Mondd meg a barátunknak, hogy egy órán belül meglesz a felvétel. A hívás megszakadt. Rapp azonnal megkérte Dumondot,
A hívás megszakadt. Rapp azonnal megkérte Dumondot, hogy szerezzen neki egy élő légifelvételt valamelyik Predatortól. Aztán Giffordhoz fordult. – Nem mehetnek be, vagy nem fognak bemenni? – Ha az elnök azt mondja, hogy menjek be, én bemegyek, de azt megmondom, hogy ha amerikai katonák körbeveszik a legszentebb mecsetet Moszulban, és behatolnak, ezzel nyílt lázadást szítunk a városban, és lehetséges, hogy az egész országban is. – Igaza van, Mitch – mondta Stilwell. Rappnek nem tetszett a dolog, de tudta, hogy igazuk van. – Akkor majd csendben csináljuk. – Az jó lesz, viszont a Nagy Mecsetet elég komolyan őrzik. – Helyi milicisták? – Jobbára. Míg Rapp a megoldáson törte a fejét, eszébe jutott valami, amit Stilwell szobájában látott. – Mennyire ismerik a kurdjaid a terepet? – Mint a tenyerüket. – Rendben. Szólj nekik, hogy öt perc múlva indulunk. És hozzanak mindent, amijük csak van.
60. fejezet Teherán, Irán
Percekkel az után, hogy befejezte a Mukhtárral folytatott erőltetett beszélgetést, a belső telefonon jelezték, hogy Nadzsar ajatollah van vonalban. Asani megkönnyebbüléssel vegyes pánikkal üdvözölte régi mentorát. Mielőtt még megszólalhatott volna Nadzsar utasította, hogy azonnal menjen az elnöki palotába, a Legfelsőbb Biztonsági Tanács gyűlésére. Asani rendkívül nyugtalanítónak találta barátja szűkszavúságát, de egy perccel később arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai elnök beszéde miatt lehetséges, hogy Nadzsar egyszerűen csak sietett, hogy mielőbb kezébe tudja venni a dolgok irányítását. Öt perccel később Asani Amatullah elnök konferenciatermében volt a Biztonsági Tanács néhány tagjával együtt. Mindannyian Nadzsar és – legalábbis azt feltételezték – a legfőbb vallási vezető érkezésére vártak. Várakozás közben Asani Amatullahot figyelte. Éppen a sarokban állt, Zarif és Szulejmáni tábornokokkal beszélgetett. Mindhárman aggódó arcot vágtak, de ugyanez mindenkiről elmondható volt a teremben. Asani újra megpróbált rájönni, hogy hány embert érinthet az összeesküvés. Vajon Nadzsar ajatollah és a legfőbb vallási vezető tudnak róla, vagy őket is átverték? Azért hagyták el a várost, hogy könnyebben elhatárolódhassanak a vádaktól, ha a terv balul ütne ki, vagy tényleg azért utaztak Iszfahánba, hogy vigaszt nyújtsanak az elhunytak családjainak? Asani kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy Nadzsar sohasem lenne képes ilyen őrült és álnok cselekedetre,
de az ajatollah egész délelőtt nem vette fel a telefonját, és ha Asaninak találgatnia kellene, azt mondaná azért, mert nem volt felkészülve a nehéz kérdésekre. Másrészt viszont itt álltak a háború küszöbén, és szükség volt rá, hogy értelmesen megvitassák a tényeket. Ennek mindenképpen meg kellett történnie, ha egyáltalán volt még rá remény, hogy a határidő lejárta előtt szabadon bocsássák Kennedyt. Asaninak nem volt kétsége afelől, hogy Amatullah és cimborái azzal érvelnek majd, hogy az amerikaiak csak fenyegetőznek. Sohasem támadnák meg Iránt. Asani hallotta is, hogy Zarif tábornok pontosan ezt szajkózza Amatullahnak, amikor kivágódott a terem ajtaja. Nadzsar ajatollah viharzott be a szobába hat tagbaszakadt férfi kíséretében. Mindegyikük sötétkék vagy fekete öltönyt viselt. Asani tudta, hogy többen közülük a legfőbb vallási vezető biztonsági kíséretéhez tartoznak. Asani azt várta, hogy Nassziri ajatollah is követi őket, de ehelyett az utolsó ember becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta. Az amúgy is feszült hangulat tovább romlott. Asani idegesen feszengett a székén, és érezte, hogy összeszorul a torka. Nadzsar egyenesen Amatullahhoz és a két tábornokhoz ment, akik még mindig a sarokban állva beszélgettek. Nadzsar megigazította vastag szemüvegét. – Melyikük adott parancsot a Sabalan elsüllyesztésére? Amatullah habozott, majd azt mondta: – Nem tudom, miről… – Hazugság! – ordította Nadzsar. – Hazugság! Hazugság!
– Hazugság! – ordította Nadzsar. – Hazugság! Hazugság! Hazugság! Elegem van a hazugságokból! A szobában mindenki megdöbbent, de Amatullah gyorsan magához tért. – Biztosíthatom róla, hogy nem hazudok – felelte, arcán lekezelő félmosollyal. – Én pedig afelől biztosíthatom, hogy a legfőbb vallási vezető meg van győződve róla, hogy minden szava hazugság – vágta a képébe Nadzsar. Aztán a két tábornokra meresztette a szemét. – Melyiküknek pattant ki az az ötlet a fejéből, hogy elsüllyesszék a Sabalant? Amatullah tett egy fél lépést előre. – Az amerikaiak… – Az amerikaiak nem csináltak semmit sem – csattant fel Nadzsar. – Pontosan tudom, hogy mikor hazudnak nekem, és bármennyire is fájdalmas, de teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy Alexander elnök igazat beszélt. Maga ezzel szemben az egész karrierjét hazugságokra építette, így csak egyetlen következtetést tudok levonni. Utoljára kérdezem, melyikük adott parancsot a Sabalan elsüllyesztésére? Amatullah és Zarif tábornok Szulejmánira néztek, és egy lépést hátráltak. A Quds Force vezetője magára maradt. A két másik összeesküvőre nézett, és undorodva megrázta a fejét. – Büszke vagyok arra, amit tettem – mondta fejét felemelve. – Eleget menekültünk már az amerikaiak elől! A Sabalan legénységére úgy emlékeznek majd, mint akik életüket adták az ügyért. – És magára is így fognak – mondta Nadzsar, miközben köpenye alól előhúzta pisztolyát. A tábornok arca felé fordította a .357-es revolvert, és meghúzta a ravaszt. A nagy kaliberű
a .357-es revolvert, és meghúzta a ravaszt. A nagy kaliberű golyó nyomán húscafatok és Szulejmáni tábornok agyának darabkái fröccsentek szét a fehér falon, élettelen teste pedig a földre zuhant. Mielőtt még bárki is reagálni tudott volna a megdöbbentő esemény láttán, Nadzsar visszafordult Amatullahhoz, és rákiáltott. – Most pedig térjünk rá a CIA igazgatójának elrablására! Asani észrevette, hogy a legfőbb vallási vezető valamennyi testőre előhúzta a fegyverét. – Ki volt az az őrült, aki ezt kitervelte? Asani fülei csöngtek, miközben Amatullah vergődését nézte. A férfi szemei kétségbeesetten jártak összevissza a teremben, mintha segítségért könyörögne. Amatullah aztán Asani szemébe nézett, és lassan felemelte jobb kezét. Asani rémülten feszengett, amikor rájött, hogy Amatullah rámutat. – Asani miniszter ötlete volt – mondta, mielőtt még Asani megvédhette volna magát. – Én csak egy órája értesültem az esetről. – Hazudik! – kiáltotta Asani, és felállt a székéről. – Leülni! – parancsolta Nadzsar. Visszafordult Amatullahhoz – Milyen bizonyítéka van erre? Úgy tűnt, Amatullah egy pillanatra megakadt, de aztán megszólalt. – Ő vitte magával Mukhtárt Moszulba. Azóta tervezik a visszavágást az amerikaiaknak, mióta majdnem odavesztek Iszfahánban. – A maga parancsára jött velem! – kiabált vissza Asani, majd Nadzsarhoz fordult. – Ahmed, tudod, hogy sohasem lennék képes ilyen őrültségre!
Nadzsar egyetértően bólintott, aztán újra Amatullahra nézett. – Ez semmit sem bizonyít. Amatullah egy pillanatig láthatóan küzdött, hogy valamit kicsiholjon az agyából, aztán felragyogott az arca. – Mutatott nekem egy papírlapot tíz telefonszámmal, melyet a Mukhtárral való kapcsolattartásra használ. És van egy telefonja is. Épp egy órája láttam nála. Motozzák meg! – adta ki az utasítást. – Nála lesz. Asani félelme kiült az arcára. A telefon és a lista történetesen nála volt. – Maga adta nekem a listát és a telefont az irodájában.– Asani segítségkérően nézett Nadzsarra. – Ürítsd ki a zsebeidet – adta ki a parancsot Nadzsar, miközben megkerülte az asztalt. – Ezzel kapcsolatban próbáltalak hívni – könyörgött Asani. – Ezt akartam elmondani, és kitalálni valamit, hogy megoldjuk a helyzetet, mielőtt túl késő lenne. – Ürítsd ki a zsebeidet! Asani engedelmeskedett. A telefont az asztalra helyezte, majd lassan széthajtogatta a lapot, és letette a telefon mellé. – Mondtam, hogy nála van – mondta Amatullah kárörvendő vigyorral. Asani nézte, ahogy Nadzsar felemeli a pisztolyt, és feléje fordítja a csövét. Nadzsar rendkívül csalódottnak látszott. Visszahúzta a revolver kakasát. – Akarsz még valamit mondani a védelmedben? Asani szomorúan megrázta a fejét, és visszanézett
Asani szomorúan megrázta a fejét, és visszanézett Nadzsarra. – Többéves munkakapcsolatunk során tapasztaltad valaha, hogy ennyire gondatlanul kezeltem volna bármilyen információt? Úgy ismertél meg, mint aki valaha is ilyen nyilvánvaló és elővigyázatlan módon lejegyez valamit? – Asani a papírdarab felé intett, és a fekete tintával írt számokat nézte. Egy másodperc múlva vállai megremegtek, és nevetésben tört ki. – Én ezt egyáltalán nem találom viccesnek – mondta Nadzsar rezzenéstelenül, a pisztollyal még mindig Asani fejére célozva. – Ne haragudj – mondta Asani még mindig nevetve –, de ez nem is az én kézírásom. – Lassan felnézett a papírról, és Amatullahra mutatott a szoba túloldalán. – Hanem az övé. Nadzsar megragadta a telefont és a lapot. Megkerülte az asztalt, és mindkettőt odaadta Amatullahnak. – Azonnal hívja fel Mukhtárt, és mondja meg neki, hogy engedje szabadon Irene Kennedyt. Amatullah nem mozdult elég gyorsan, ezért Nadzsar fegyverével a fejére célzott. – Ötig számolok – mondta egyszerűen.
61. fejezet Moszul, Irak
Rapp a kék Chevy Caprice hátsó ülésén ült Stilwell-lel. Stilwell egyik kurdja vezetett, egy másik pedig a fegyvereket kezelte. Ölében egy tizenkettes Mossberg feküdt. A másik öt kurd egy viharvert Ford Crown Victoriával követte őket. A két autó padlógázzal, 145 kilométeres sebességgel robogott észak felé a főúton. A repülőtértől nyolc kilométerre fekvő városközpont felé igyekeztek. Két Predator járőrözött magasan a fejük fölött, és folyamatos képet biztosított a Nagy Mecsetről és az azt körülvevő sikátorokról. Alig több, mint egy órájuk volt a délutáni imádság kezdetéig. Stilwell ragaszkodott hozzá, hogy végezniük kell, mire az emberek szállingózni kezdenek a mecsetbe. Ha ez nem sikerül, jó esélyük van rá, hogy a tömeg darabokra szedi őket. Gifford tábornok egységei áthelyezésével foglalatoskodott. Az utcák lezárásával létre akart hozni egy ütközési zónát a Nagy Mecset körül. Azt tervezték, hogy egészen az utolsó pillanatig kivárnak, hogy ne keltsenek zavart a környéken, és a terroristák se vegyék észre őket. Rapp jelez majd, amint bejutottak a mecsetbe, aztán a csapatok majd elfoglalják végleges pozíciójukat, és minden irányban egyutcányira körülzárják a környéket. A helyieknek azt mondják majd, hogy szavahihető források szerint szunnita lázadók készülnek merényletre a délutáni imádság idején, így a hadseregnek lehetősége nyílik a környék ellenőrzés alatt tartására, és remélhetőleg a délutáni imára érkező tömeg elvezetésére is. Az iraki hadsereg egyik gépesített egységét is mozgósították a saját bázisukon a Mecsettől úgy tizennyolc kilométerre, de
a saját bázisukon a Mecsettől úgy tizennyolc kilométerre, de nem közölték velük, hogy miért. Rappnek egyáltalán nem hiányzott, hogy kiszivárogjon az információ, és Mukhtár megtudja, hogy úton vannak. Úgy döntöttek, hogy ha a helyzet irányíthatatlanná válna, az iraki egységekre bízzák a Mecset biztosítását. Gondoskodtak róla, hogyha a helyzet úgy hozná, hogy a csapatokat evakuálni kell, a helikopteres különítmény és az orvosi személyzet is riadókészültségben legyen. Mindez azonban csak háttérzaj volt Rapp számára. Tudta, hogy a váratlan helyzetekre is fel kell készülni, de Mukhtár szavait nem tudta kiverni a fejéből. „Mondd meg neki, hogy a kért videofelvétel több időt vesz igénybe, mint gondoltam. A színésznő nem akar együttműködni… Ha kissé keményebben bánok vele, el fogja játszani a szerepet.” A jó hír az volt, hogy Kennedy életben van. A rossz pedig az, hogy a keményebb bánásmód kegyetlen kínzást jelentett. A rendkívüli intézkedésekhez időre volt szükség. Rappnek pedig nem volt türelme, hogy kivárja, míg mindent tökéletesen elrendeznek. És még ha az amerikai hadsereg vissza is riad attól, hogy belépjen a Mecsetbe, Rappnek ez nem okozott lelkiismereti problémát. Stilwellnek hála, a helyzet tökéletes megoldását jelentő ruhát viselte. Stilwell papi öltözete, mellénye és turbánja majdnem pontosan Rapp mérete volt. Még egy üveglencsés szemüveget is adott neki, hogy Rapp tanultabbnak, és kevésbé fenyegetőnek tűnjön. Aranyszínű selyemmellénye alatt Rapp hármas fokozatú golyóálló öltözetet viselt. A titkosított Motorola rádiót az övére
csíptette, és összehangolta a kis, vezeték nélküli fülhallgatóval, amelyen keresztül Dumonddal, Stilwell-lel, Ridley-vel, és Gifford tábornokkal tudott beszélni. .45-ös kaliberű Glockja a pisztolytáskájában volt a bal csípőjén, 9 milliméterese pedig ugyanott a jobb oldalon. Mindkettőre hangtompítót szerelt. Mindkét fegyverhez négy tartaléktárat hozott. Rapp csendben ült a kocsi hátsó ülésén, és Dumond friss információira figyelt. – A negyedik szám is aktív, Mitch. – Hol van? – kérdezte Rapp, miközben a kocsi letért az autópályáról, és elindult a nyugati part óvárosa felé. Nem sokkal Mukhtár és Asani beszélgetése után Mukhtár telefonjának a szignálja megszakadt. Ez már majdnem tíz perce történt. – Még mindig a mecsetben. – Van képed is? – Igen. – Mit látsz a mecset környékén? – Még mindig van egy tucat fegyveres az épület előtt, de az iskola bejáratánál csak ketten állnak. – Kösz az infót. Szólj, ha valami változás van. Stilwell ötlete volt, hogy a mecsethez épített vallásos iskola felől menjenek be. Ott volt Husszeini imám irodája, ahol az imák között idejének nagy részét töltötte. Stilwell telefonált. – Szólok majd, ha ott leszünk. Úgy egy percnyire lehetünk. – Egy pillanatig hallgatta az embert a vonal túlsó végén. – Fárisz, csak állj ott azon a kibaszott járdán és várj! – mondta aztán. – Ha odaérünk, elmondom, mi a helyzet,
és igen, kurva nagy dohányt szakítasz. Csak mondd azt Husszeini emberének, hogy valaki szeretne beszélni a főnökével a mecset számára szóló nagyobb adományról. Egy perc, és ott vagyunk. – Stilwell megnyomta a piros gombot, és visszatette a telefont a zakója zsebébe. – Fárisz jó ember, de néha nagyon idegesítő tud lenni. – Meg fognak bízni benne? – Fárisz sok embernek rengeteg pénzt keresett – bólintott Stilwell. Rapp maga elé bámult. – És mi a helyzet ezzel a Husszeinivel? – Rapp a Nagy Mecset vezető imámjára gondolt. – Hogyhogy mi a helyzet vele? – Megbízol benne? – Már mondtam: ebben a városban csak a kurdjaimban bízom, de – rántotta meg a vállát – az a fickó egy szajha. Szóval, ha elég lóvét kínálunk neki, akkor talán félrenéz, és lőtávolon kívül marad. – És mi van, ha mégsem? Stilwell összerezzent. – Próbáld nem megölni, Mitch. Ha megteszed, egy csomó dühös síitával találjuk szemközt magunkat. – Ezen a ponton már egyáltalán nem érdekel, hány síitát haragítok magamra. Stilwell épp el akarta mondani Rappnek, hogy e miatt a hozzáállás miatt fogják mindnyájukat lelőni, de aztán úgy döntött, inkább a nyelvébe harap. Az autó élesen balra fordult egy piros lámpánál, majd a következő utcánál jobbra.
lámpánál, majd a következő utcánál jobbra. – Ott van – mutatta Stilwell. – Pont szemben a bal oldalon. Még egy utcányira. Az utcát nagy betonakadályok zárták le, hogy az öngyilkos merénylők ne juthassanak közelebb a mecsethez. Az autó balra fordult, és megállt az iskola főbejárata előtt. Két, öltönyös férfi várakozott a járdán. Stilwell gyorsan kiszállt az autóból, egy kis aktatáskát tartva a kezében, és kezet fogott Fárisszal. Fárisz aztán bemutatta őt Husszeini imám személyi asszisztensének. Mindhárman átestek a kötelező udvariassági formulákon, aztán Stilwell intett Rappnek, hogy csatlakozzon hozzájuk. A kurdok kiszálltak a két járműből, és lazán kört formáltak Rapp, Stilwell és a másik két férfi körül. Stilwell felemelte a kis aktatáskát, és felpattintotta a két csatot. Csak annyira nyitotta ki, hogy az imám asszisztense vethessen egy pillantást a készpénzre. Stilwell közelebb lépett a férfihoz, és a fülébe súgta. – Nassziri ajatollah szeretné valamiképp kimutatni nagyrabecsülését az imámnak. Az asszisztens a beavatottak mosolyával intett, hogy kövessék. Stilwell elmondta Rappnek, hogy Husszeini gyakran utazott Teheránba; különösen olyankor, amikor az etnikai villongások fellángoltak a városban. A Nagy Mecset imámja remek célpont volt a szunnita terrorista csoportok számára. Az asszisztens kinyitotta az ajtót a látogatók előtt, és tartotta, míg beléptek. Amikor látta, hogy a testőrök is követni akarják őket, helytelenítő pillantást küldött feléjük. Stilwell megfordult, és intett a kurdoknak, hogy maradjanak. Erre számítottak. Ha a helyzet odabent eldurvul, majd kiszól
Erre számítottak. Ha a helyzet odabent eldurvul, majd kiszól nekik rádión erősítésért. Stilwell aztán átadott Fárisznak egy százdolláros bankjegyekkel teletömött borítékot, és megköszönte neki, hogy elintézte az előre be nem jelentett látogatást az imámnál. Fárisz megfordult, és elment, míg a másik három férfi belépett az épületbe. Az asszisztens végigvezette őket a tágas előcsarnokon. Rapp és Stilwell követték. A bezárt ajtók mögül diákokat hallottak, akik a Korán szútráit szavalták. A csarnok végén egy lépcső volt, amelyen fel is és le is lehetett menni egy fél fordulót. Ahogy felfelé mentek a lépcsőn, Rapp észrevette az oldalsó kijáratot jobb kéz felől. A lépcsőn felérve egyenesen haladtak tovább át egy másik épületbe, amely összekötötte az iskolát a mecsettel. A folyosó végén jobbra fordultak. Rapp meglátott egy férfit, aki őrt állt egy iroda ajtaja előtt. Bal keze megindult.45-ös Glockjának markolata felé. Mozdulatait elrejtette a fekete papi öltözet. Hüvelykujjával kikapcsolta a pisztolytáskát, és előhúzta a fegyvert. Jobb kezével átnyúlt, mintha csak meg akarta volna igazítani ruhájának redőit. Így próbálta elérni, hogy a fegyver rejtve maradjon. Ahogy közelebb értek az iroda ajtajához és a testőrhöz, Rapp egyre gyanakvóbbá vált. A férfin pontosan ugyanolyan bakancs volt, mint a két iráni foglyon, akiket kihallgatott, és a katonai mellényük is megegyezett. A férfi egy fekete AK-74-est tartott keresztben a mellkasa előtt. Amikor már csak három méterre voltak tőle, előrelépett, és elállta az ajtót. Az asszisztens mondott valamit, amit Rapp nem értett
pontosan. Az őr válaszképpen megrázta a fejét. – Meg kell motoznom őket – mondta. – Ők a legfelsőbb vezető küldöttei. Rapp igyekezett olyan gőgösen viselkedni, mint az imámok. A testőrt ezzel nem tudta eltántorítani. Előrelépett, és intett Rappnek, hogy emelje fel a kezeit. Ugyanebben a pillanatban Dumond hangja szólalt meg Rapp fülében. – Mitch, van egy hívásunk az új számról. Rapp elkezdte a magasba emelni a kezét, közben tiszta angolsággal válaszolt Dumondnak. – Kapcsold át. Az arab vagy fárszi helyett angolul megszólaló Rapp egy pillanatnyi habozásra késztette a testőrt, aki igyekezett összeegyeztetni a látvány és a szavak között feszülő ellentétet. Rapp meghúzta a hangtompítós .45-ös Glock ravaszát. A tompa fejű lövedék iszonyatos erővel csapódott bele a férfi golyóálló mellényébe. Két lépést hátratántorodott, elejtette a fegyverét, és a földre zuhant. Rapp meglendítette köpenybe burkolt karját, és hátulról nyakon ragadta az asszisztenst. – Csinálja, amit mondok, és nem esik bántódása! – suttogta arabul a fülébe. Rapp az ajtó felé tolta a férfit Stilwell mellett, aki fehér műanyag bilinccsel éppen a levegő után kapkodó testőr kezeit kötözte össze. Az asszisztens anélkül, hogy mondani kellett volna, kinyitotta az ajtót, és Rapp-pel együtt a szobába lépett. Az imám velük szemben az íróasztala mögött ült mozdulatlanná dermedve. Az egyik kezében tollat tartott, a másik köpenyébe burkolva az asztalon feküdt. Rapp egy gyors pillantással meggyőződött arról, hogy csak az imám van a szobában.
meggyőződött arról, hogy csak az imám van a szobában. Amikor újra az imámra nézett, észrevette, ahogy az ősz szakállú férfi az asztal alá nyúl. Rapp célzott és lőtt. A golyó tompa puffanással fúródott a súlyos fa íróasztal lapjába. Szilánkok szóródtak szerteszét, az idősödő Husszeini pedig ellökte székét az asztaltól. Rapp a feje fölé emelte a pisztolyt, és lecsapott vele az asszisztens nyakszirtjére. A férfi lábai megrogytak, és összeesett a padlón. Rapp sietve megkerülte az asztalt, és az imám bőr íróasztalszékének az oldalába rúgva messzire gurította a széket a fapadlón. A szék a könyvespolcnak ütközött és megállt. Rapp az asztal alá nézett, és egy kis polcon megtalálta a fegyvert. Otthagyta, és az imámhoz lépett. Eközben Stilwell bevonszolta a testőrt az irodába, és visszament a fegyveréért is. – Úgy hallottam, hogy maga józan ember, nekem pedig nincs sok időm, úgyhogy csináljuk gyorsan. Van egy aktatáskám ötven ronggyal. Maga megmondja, hová rejtette Imád Mukhtárt és a CIA igazgatóját, és a pénz a magáé. Ha nem, akkor először a lábába lövök, utána pedig a térdébe. Mindkettő nagyon fájdalmas. Hogyan legyen? A pénz vagy a golyó?
62. fejezet Stilwell becsukta az iroda ajtaját, és megbilincselte az eszméletlen asszisztens csuklóját és bokáját. A testőr a földön vonaglott fájdalmában. Rapp úgy gondolta, eltörhetett a szegycsontja.
szegycsontja. A testőrre mutatott. – Ő Mukhtár embere, ugye? Az imám bólintott. Rapp Kennedy sorba állított és fejbe lőtt testőreire gondolt. Aztán azt mérlegelte, hogy a testőr kiiktatása mennyiben ösztönözné Husszeinit őszinteségre. Így egyrészt nem maradna tanú, aki később beszámolhatna a Husszeinivel kötött egyezségről, másrészt ezzel egyértelművé tenné, hogy milyen súlyos helyzetben van. Rapp kinyújtotta a kezét, és meghúzta a ravaszt. A fegyver csövéből súlyos lövedék robbant elő. A férfi feje a padlónak ütődött. Kiömlő vére nyomán egyre növekvő bíborszínű tócsa keletkezett. Ezt Husszeini imám rémülten nézte végig. Rapp éppen közölni akarta vele, hogy most már szabadon beszélhet, amikor meghallotta Amatullah elnök hangját a fülhallgatóban. – Ali, itt Kürosz. – Marcus – mondta Rapp halkan angolul –, még mindig az épületben van? Pár másodperccel később Dumond válaszolt. – A jelet egy négyszer négy méteres területre szűkítettük a mecset délnyugati sarkában. – Stan, mutasd meg neki a pénzt – adta ki az utasítást Rapp. – Hol vagy? – hallotta Rapp Amatullah hangját. – Inkább nem mondanám meg – felelte Mukhtár. – Megváltozott a terv. – Már nagyon közel vagyok hozzá, hogy megszerezzem, amit kértél. – Rapp hallotta, hogy milyen ingerült Mukhtár.
– Szabadon kell engedned a túszt – mondta Amatullah. Rapp menet közben szó szerint megmerevedett. – Miért? – sziszegte Mukhtár. – Mert ezt a parancsot adtam. – Nekem te nem parancsolhatsz. – Rapp érezte a dühöt Mukhtár hangjában. – A legfelsőbb vezető úgy döntött, hogy el kell engednünk – sóhajtott Amatullah. – Miért? Az amerikai elnök ultimátuma miatt? Amatullah hosszú szünet után válaszolt. – Igen. Mukhtár felnevetett. Rapp rögtön tudta, hogy baj van. Tett két gyors lépést előre, és a hangtompító csövét Husszeini térdének szegezte. – Változott a terv. A térdével kezdjük. Gyors választ kérek. Az ötven rongy, vagy olyan kibaszott fájdalom, amilyet még soha a tyúkszaros életében nem érzett. Az imám a pénzre pillantott, aztán a földön heverő holttestre. – A pénzt választom – mondta. – Jó választás. Gyerünk! – Rapp megragadta a hóna alatt, és felrántotta a székről. A fülhallgatóban Mukhtár szólalt meg. – Ideje, hogy elkezdődjön a háború. Ideje hogy ti, arrogáns perzsák is áldozatot hozatok végre Allahért. – Bassza meg – morogta Rapp alig hallhatóan, miközben Husszeinit az ajtó felé húzta. Az imám vonakodott. – Megmondom, hol van: a régi katakombákban a mecset alatt. – Meg fogja mutatni – indult tovább Rapp –, ha nem akarja, hogy szétlőjem a kibaszott fejét.
hogy szétlőjem a kibaszott fejét. Stilwell kinyitotta az ajtót, és Rapp kisietett az imámmal. – Stan, fogd meg a ruháját hátulról. Ha csak egy rossz mozdulatot is tesz, öld meg. – Rapp felszabadult kezével előhúzta a hangtompítós 9 milliméteresét. A .45-öst a bal kezében tartva a ruha lelógó ujjába csavarta a fegyvert, hogy a csövéből csak öt centi látszott ki. A fülhallgatón keresztül Mukhtár hangja dörmögött valamit az iszlám bölcsőjének hitetlenektől való megtisztításáért folytatott harcról. – Hány embere van? – kérdezte Rapp Husszeinit. Husszeini megigazította a szemüvegét, és sietve a lépcső felé indult. – Azt hiszem, nyolc. – Biztos benne? – Nem tudom. Nem számoltam… lehet, hogy tíz. – És a maga emberei? – kérdezte Stilwell. – A helyi milicisták? – A mecset három fő bejáratát őrzik, de ez rendjén van így. Ha egy mód van rá, nem szeretjük idebent a fegyvereket. Ők nem is tudják, hogy a nő itt van – tette hozzá Husszeini, mintha csak utólag jutott volna eszébe. – Szóval maga az egyetlen patkány, aki segít neki – akarta még Rapp hozzátenni, de miután Husszeini együttműködött velük, azt gondolta, jobb lesz olyan pozitívan hozzáállni, amennyire csak a helyzet engedi. Rapp új hangot hallott a fülhallgatójában. A férfi fárszi nyelven beszélt, és nagyon dühös volt. – Imád – mordult a férfi Mukhtárra –, sértetlenül kell elengedned, mégpedig azonnal!
elengedned, mégpedig azonnal! Ahogy elérték a földszinti lépcsőfordulót, ahol vissza lehetett térni az iskolába, Stilwell arabul szólította meg Rappet. – Akarod, hogy idehívjam a kurdokat? – kérdezte. – Nadzsar ajatollah – mondta Mukhtár –, ismervén a CIAvel szemben táplált ellenszenvét, azt gondoltam volna, helyeselni fogja a tervemet. – Ne – válaszolt Rapp Stilwell kérdésére. – Legyenek képben, de mondd, hogy maradjanak a helyükön. Husszeini még egy lépcsőfordulónyit lefelé vezette őket. – A mecsethez egyenesen kell továbbmenni. – Hol vannak az emberei? – kérdezte Rapp Husszeinitől. – Néhányan az emeleten alszanak. – Az iskolában? – Igen. – Hányan? – Azt hiszem, hárman. – És a többiek? – Ketten a főbejáratnál vannak a milicistákkal, másik kettő pedig a katakombákba vezető lépcsőt őrzi. – És a katakombákban hányan vannak? – Azt hiszem, ketten. De lehet, hogy többen. Azzal együtt, akit Rapp megölt, összesen tízet számolt össze, ami egybevágott Husszeini korábbi kijelentésével. Mukhtár és Nadzsar ajatollah addigra vad vitába bonyolódtak. Rapp figyelni akarta, hogy miről beszélnek, de több információra volt szüksége arról, hogyan őrzik Kennedyt. Amikor beléptek a
mecsetbe, Husszeini éppen azt írta le, pontosan hol őrzik a keskeny átjáró végében. Ahogy átvágtak a több százéves kőpadlón, észrevette őket egy másik pap, és elindult Husszeini felé. – Meg fogom ölni, és semmit sem tehet, hogy megakadályozza – hallotta Rapp Mukhtár szavait. – Menjen tovább! – suttogta Rapp Husszeininek. – Ezért gazdagon megjutalmazzuk. Nassziri ajatollah is szabadon akarja bocsátani, de Mukhtár ellenszegül. Husszeini intett a fiatal papnak, hogy most nem tud vele beszélni, és megkerülte a hosszú galéria oszlopsorát, amely végigfutott a mecset déli oldalán. Sokkal távolabb fény szűrődött be a félhomályba egy sor keskeny ablakon keresztül. Rapp egy embert látott az oszlopok között elhaladni. Visszafelé tartott a mecset nagy, nyitott csarnoka felé, amelynek padlóját imaszőnyegek borították. – Még egy kicsit tovább – mondta Husszeini. – Az ajtó a jobb oldalon lesz. Rapp meglátott egy csizmát az egyik henger alakú oszlop szögletes alapjánál. Bal fülében Mukhtár és Nadzsar ordítozását, a jobbal pedig egy hangosan beszélő férfinak a mecset falairól visszaverődő hangját hallotta. Távolabb a galérián, legalább húsz méterre tőle, ugyanaz a férfi sétált visszafelé az oszlopok között a beszűrődő fénypászmában, akit egy pillanattal azelőtt látott. Nem amiatt, hogy a férfi telefonált, hanem inkább Husszeini hirtelen mozdulatlanságának köszönhetően Rapp fejében összeállt a kép.
összeállt a kép. Rapp és Mukhtár ugyanabban a pillanatban vették észre egymást. Egy másodperc törtrészére, amely mindkettejük számára legalább ötnek tűnt, mindketten megmerevedtek. – Ez ő – suttogta Husszeini. Rapp már mozdult is feléje. Látta, ahogy Mukhtár visszahúzta a zakóját, és a rádiójáért nyúlt. Rapp felemelte.45ösét, és két sietős lövést adott le, éppen amikor Mukhtár beugrott az egyik nagy oszlop mögé. A golyók elsüvítettek mellette, és a szomszédos oszlopba csapódtak. Nyomukban kőszilánkok hullottak a padlóra. Alig tett meg két lépést, amikor jobbról mozgást vett észre. Felemelte 9 milliméteresét, miközben a .45-ös pisztollyal Mukhtárt vette célba. Egy férfi katonai mellényben, kezében gépfegyvert tartva közeledett felé. Rapp a 9 milliméteresből leadott egyetlen lövéssel fejen találta a férfit. Hallotta, hogy Mukhtár utasításokat oszt a rádión. Nem is kellett hallania, úgyis tudta, hogy mit mond. Rapp egyetlen tizedmásodperc alatt döntött. Megfordult, és rohanni kezdett az ajtó felé. Közben a férfi, akit fejbe lőtt, elterült a földön. Egy másik embert, ülve talált az egyik kisebb csarnokban. Még arra sem volt esélye, hogy fáradt szemeit kinyissa, és megtudja, mi folyik körülötte. Egy 9 milliméteres lövedék találta el a homloka közepén. Rapp ledobta fekete papi ruháját, és odakiáltott Stilwellnek, hogy figyeljen Husszeinire. Ahogy berohant a csarnokba, Mukhtár hangját hallotta a halott férfi mellényére csíptetett rádióból. Még mindig a kezében fogva a .45-ösét lenyúlt, és hüvelyk- és mutatóujjával megragadta a rádiót. Rapp
hüvelyk- és mutatóujjával megragadta a rádiót. Rapp megnyomta az adó-vevő gombot, és miközben hármasával szedve a fokokat elindult lefelé a lépcsőn, visszavonta Mukhtár parancsát. Néhány másodperc alatt elérte az első földalatti szintet, és figyelt rá, hogy a gombot végig nyomva tartsa, nehogy Mukhtár újabb parancsokat adhasson. A földalatti második szintre vezető ajtó pontosan ott volt, ahol Husszeini mondta. Rapp saját biztonságával nem törődve felrántotta, és berohant a még az előzőnél is jóval keskenyebb átjáróba. Eszébe jutott valami, és a szájához emelte a rádiót. Nyers hangon próbált beleszólni. – Lemegyek. Addig ne csináljatok semmit, míg oda nem érek. Rapp egy pillanatra elveszítette egyensúlyát a sima, keskeny lépcsőkön, és az egyik kanyarban a falnak tántorodott. Az út harmadánál az utolsó rövid lépcsősort átugrotta, és döngölt padlón landolt. Balra pillantott, de semmit sem látott, csak a sötétséget. Jobbra gördült, eldobta a rádiót, és mindkét fegyverének csövét a tíz méterre lévő deszkaajtó felé fordította. A repedések között csíkokban szűrődött át a fény, és a túloldalról egy férfi hangját hallotta, amint éppen megkért valakit, hogy ismételje meg, hogy mit mondott. Rapp megindult, lendületet gyűjtött, és vállával előre úgy tört át az ősrégi, száraz faajtón, mintha csak gallyakból készítették volna. Két férfi állt egymással szemben, tőle nem egészen három méterre. A közelebb álló éppen a szája elé tartotta a rádióját. A pisztoly a másik kezében lógott az oldalán. Rapp a 9 milliméteresével halántékon lőtte a férfit. Ahogy a földre zuhant,
Rapp tisztán látta a másik férfit, majd megpillantotta Kennedyt is. Egy szék támlájához kötözték, és erősen vérzett. Inge cafatokra tépve hevert a földön, a hátát vörös csíkok borították. Korbácsolás nyomai. A másik férfi félmeztelen volt, szakadt róla a veríték, és a jobb kezében egy elektromos kábeldarabot tartott. A férfi megrántotta a vállát, a földre dobta a vezetéket, és a magasba emelte a kezeit. Rapp még egyszer Kennedyre pillantott, aztán vissza a férfira, aki megkorbácsolta. Érezte, ahogy elönti az epe. A férfi Rappre nézett. – Én csak parancsra tettem – mondta. – Én is. – Rapp meghúzta a 9 milliméteres ravaszát, és mellbe lőtte a férfit.
Epilógus Washington, DC, egy héttel később Rob Ridley egyenesen Langley-be hajtott Asanival, aztán a személyzeti mélygarázson keresztül a régi főparancsnokság épületébe vitte. Mielőtt beszálltak volna az igazgató magánliftjébe, Kennedy két testőre durván megmotozta. Ezt a megaláztatást egy héttel azelőtt semmiképpen sem hagyta volna szó nélkül, de most, a történtek fényében, nem mert
panaszkodni. Az elmúlt hét során kétszer is beszélt Rapp-pel. Az első beszélgetés nem sikerült valami jól. Az egész többnyire abból állt, hogy Rapp fenyegetőzött, és azt mondta, hogy ezt adja át a többi iráni vezetőnek is. Asani az elmúlt két hétben sok mindent megtudott a férfiról, és a tények szinte mindegyike nyugtalanító volt. Nem olyan ember, akit csak úgy félvállról lehet venni, vagy akit egyszerűen figyelmen kívül hagyhat. Asani megbeszélte a kérdést Nadzsarral, aki nem viselte jól, ha megfenyegették. Röviden csak annyit válaszolt, hogy fel kellene bérelni valakit, aki megöli az amerikai ügynököt. Asani, akinek egyáltalán nem tetszett ez az ötlet, megpróbálta lebeszélni róla mentorát. Elmagyarázta neki, hogy ezt már sokan próbálták, de senkinek sem sikerült. – Valójában mind meghaltak – tette hozzá. Asani ezzel a csattanóval próbálta alátámasztani indítványát. Részletesen elmagyarázta, hogy javaslatával hogyan tudnák a fejük fölül elhárítani a fenyegetést, és ugyanakkor elégtételt szolgáltatni Rappnek. Két legyet üthetnének egy csapásra. Nadzsar beleegyezésével Asani felhívta Rappet, és azt mondta neki, hogy szeretne vele leülni, és megbeszélni egy nagyon fontos dolgot. Rapp természetesen megpróbált több információt kiszedni belőle, de Asani csak azt ismételgette, hogy hajlandó megosztani vele valami rendkívül fontos információt. Rapp beleegyezett a találkozóba, de kikötötte, hogy azt kizárólag Langley-ben bonyolíthatják le. Asani vonakodva ment bele, és most ott találta magát a szörnyeteg kastélyának kapuja előtt. Most, amikor Rob Ridley bekísérte az ajtón, látta Kennedyt
először moszuli találkozójuk óta. Egy kanapé mellett álló széken ült, arckifejezése semmilyen érzelmet sem tükrözött. Asani szégyenében elfordította tekintetét. Meglátott valakit közeledni a nagy iroda túloldala felől, és megfordult, hogy megnézze ki az. A férfi magasabb lehetett 180 centinél, félhosszú, hullámos, fekete haja volt, és szakállat viselt. Hajába és szakállába ősz szálak vegyültek. Bő nadrágot és fehér inget viselt, amely ráfeszült széles vállára, és fokozatosan szűkült keskeny derekán. Asani az aktáiban lévő fotók alapján tudta, hogy Rapp az, de egészen más volt élőben találkozni vele. A különbség olyan volt, mint egy oroszlán fényképét nézegetni, vagy egy méterre állni a Teremtő egyik leghatékonyabb ragadozója előtt. Valahogy merevebbnek képzelte, olyannak, mint a hadsereg tisztjei, akikkel korábban dolgozott. De nem olyan volt. Volt valami nyugodt, sportos kecsesség a mozdulataiban. Asaninak eszébe jutottak Rapp fenyegetései a telefonban, és végigfutott a hideg a hátán. Rapp a kanapéra mutatott Kennedy széke mellett. – Üljön csak oda. Nem volt semmi udvariaskodás. Semmi köszönés, nem kérdezték meg, hogy inna-e valamit. Asani megkerülte az üveg dohányzóasztalt, és leült a kanapéra. Kennedyre nézett. – Nagyon sajnálom, ami önnel történt, és kérem, fogadja hazám szívből jövő bocsánatkérését – mondta a tőle telhető legőszintébb hangon. – Ez csak duma – szólt közbe Rapp vészjóslón. Ő állva maradt a dohányzóasztal másik oldalán. – A maguk
maradt a dohányzóasztal másik oldalán. – A maguk kormányának a tagjai álltak az egész mögött. Asani felnézett Rappre, és észrevette a nagy kaliberű automata fegyvert az oldalán. Újra Kennedyhez fordult. – Igaza van. A legtöbbjük megbűnhődött. Volt, aki az életével fizetett. – És mi van Amatullahhal? – Ahogy már mondtam – fordult Asani Rapphez – kevesebb mint egy év múlva lejár a megbízatása. A következő választásokon nem fog indulni. Rapp állt, és undorodva csak rázta a fejét. Asani igen nyugtalanítónak találta a férfit, így inkább Kennedyre fordította a figyelmét. – Bárcsak be tudnám valahogy bizonyítani, hogy nekem semmi közöm sem volt ehhez az őrült összeesküvéshez. Négy lányom van és feleségem. Sohasem vettem volna részt ilyesmiben. – Ja, de a Hezbollah öngyilkos merénylőinek kiképzésében és finanszírozásában, hogy aztán felrobbanthassák magukat egy szupermarketben, és megölhessenek pár terhes nőt is, abban igen – tette hozzá Rapp szarkasztikusan. – Az tényleg sokkal jobb. Kennedy Rappre nézett, és megköszörülte a torkát. Ezt jelzésnek szánta, hogy fogja vissza magát. Aztán Asanira nézett, és megszólalt. – Remélem, hogy ebből a leckéből megtanuljuk, hogy az országainknak nyitniuk kell egymás felé. A kommunikáció hiánya csak a fanatikusok eszméinek kedvez. – Egyetértek – felelte Asani. Rapp olyan képet vágott, mint aki éppen hányni készül. – Miért is tette meg ezt a hosszú utat? – kérdezte Kennedy
– Miért is tette meg ezt a hosszú utat? – kérdezte Kennedy kedvesen. – Röviden, Imád Mukhtár miatt. – Mi van vele? – kérdezte Rapp. – Visszament Libanonba. – Asani egy vastag, erős barna papírból készült borítékot helyezett az asztalra, és Kennedy felé csúsztatta. – Összeállítottam egy aktát az ön számára. Kennedy kinyitotta a csomagot, és végigpörgette a lapokat. – Ez rengeteg információ. – Fürkészve nézett a férfira. – Miért? – Mert azt akarja, hogy mi takarítsunk össze utánuk – mondta Rapp. Kennedy felemelte a kezét, jelezve, hogy szeretné, ha Rapp legalább egy percig nem vágna közbe. – Miért? – Nadzsar elnök megkérte a Hezbollah vezetőségét, hogy tartóztassák le Mukhtárt, és küldjék Teheránba. Biztosították róla, hogy mindent megtesznek az ügy érdekében. – Hadd találjam ki! – szólt közbe Rapp. – Nem nagyon erőlködnek, hogy megtalálják. – Egyáltalán nem erőlködnek, hogy megtalálják. Sőt, mindent megtesznek, hogy elrejtsék. – Hol? – kérdezte Rapp. – Tripolitól északra. – Libanonban? – Igen. – Asani a Kennedy kezében lévő aktákra mutatott. – Abban minden benne van. Banki adatok, ismert segítői, s a többi… – Ennél sokkal több van ebben a dossziéban.
Asani zavartan megvonta a vállát. Kennedy egy pillanatig a férfi arcát tanulmányozva várt a teljesebb válaszra, aztán megismételte a kérdést: – Miért? – Mindössze egy ember tudja Iránban, hogy ideutaztam. Az az ember és én egyetértünk abban, hogy hazánk jövője szempontjából előnyösebb, ha megszakítjuk kapcsolatainkat a Hezbollahhal. – És azzal, hogy ezt átadják nekünk, mit szeretnének elérni? Asani alaposan átgondolta a választ. – Azt hiszem, ez talán segít, hogy lezárjuk közös történetünk egy szörnyű fejezetét, magának pedig remélhetőleg valamiképp személyes elégtételt szolgáltat. Kennedy egy pillanatig a vastag dossziét méregette. – Köszönöm – mondta aztán. – Szívesen – állt fel Asani. – Én köszönöm, hogy időt szakított rám. – Szívesen. Ne haragudjon, hogy nem állok fel, de még nem épültem fel teljesen. Rapp az ajtóig kísérte Asanit, és ott átadta Ridley-nek. Becsukta az ajtót, és visszatért Kennedyhez, aki gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. – Mit szeretnél, mi legyen Mukhtárral? Kennedy anélkül, hogy hátranézett volna, a vállai fölött átadta Rappnek a mappát. – Öld meg.
Tripoli, Libanon
A G-5-ös gép kevéssel éjfél előtt szállt le. Rapp kinézett az ablakon, és örömmel látta, hogy a rendőrségi kíséret már várja, ahogy megígérték. Rappnek három órájába telt, hogy elejétől a végéig átolvassa az aktákat, és mire végzett, pontosan tudta, hogy mit fog tenni. Titkárnőjével két másolatot készíttetett belőle. Az egyiket elküldte Marcus Dumondnak azzal az utasítással, hogy minden adatot futtasson át a rendszeren, hogy elkezdhessék lehallgatni az üzeneteket, a másikat pedig Kennedynek azzal az utasítással, hogy ne terjessze, amíg Rapp azt nem mondja, hogy mehet. Az utolsó dolog, amire most szüksége volt, az egy lelkes elemző, vagy ami még rosszabb, valaki az Igazságügyi Minisztériumból, aki az útjába áll, mielőtt véglegesen megoldaná az ügyet. A következő dolga az volt, hogy felhívott egy közel-keleti uralkodót, aki nagyon kedvelte és tisztelte Kennedyt. Ez az uralkodó Kennedy elrablása után telefonált, és felajánlotta, hogy mindent megtesz Imád Mukhtár kézre kerítéséért. A király történetesen az iszlám szunnita ágához tartozott, és gyűlölte a síita Hezbollahot. Mukhtár maga is benne volt abban az összeesküvésben, amely során a király egyik testvérét is meggyilkolták. Rapp elmagyarázta neki a helyzetet, és elmondta, mit szeretne. Az uralkodó egy pillanatig sem töprengett, hogy felajánlja segítségét, sőt, azt mondta Rappnek, hogy ő szeretné állni az akció költségeit. Ez volt a megbeszélés legrázósabb része. Rappnek a végén még a törzsi becsülettel is elő kellett hozakodnia ahhoz, hogy le tudja beszélni erről a királyt.
hozakodnia ahhoz, hogy le tudja beszélni erről a királyt. Az ilyen akciók gyakran nagyon unalmasak voltak, és igen hosszúra nyúltak, nemritkán hónapokig vagy akár évekig is elhúzódhattak. Gyakran azonban kínálkozott egy-egy rövidebb út. Csak azt kellett tudni, hogy melyiken kell elindulni. Ebben az esetben Rappet több tényező is befolyásolta. Az első az az egyszerű tény volt, hogy a Hezbollah kivételével minden kormány és szervezet hátat fordított Mukhtárnak. Asani információi szerint még a Hezbollah magas rangú tagjai között is akadt olyan, aki szerint itt volt az ideje, hogy Mukhtár egyszerűen eltűnjön. A másik ok, amely miatt Rapp hajlott rá, hogy a rövidebb utat válassza, az volt, hogy ha valami balul ütne ki, az elnök mögötte áll. Alexander személyesen mondta neki, hogy Mukhtár fejét akarja, akármennyi időbe is telik. A harmadik és egyben az utolsó ok, amiért e mellett döntött, az az egyszerű, költői igazságszolgáltatás volt. Rapp a műholdas telefonjába emlékezetből bepötyögött egy számot. Néhány csengés után valaki a vonal másik végén megadta Rappnek a várt jóváhagyást. Rapp megköszönte a férfinak, és visszatette a telefont a zsebébe. Kikapcsolta a biztonsági övet, és kinyitotta a tárolószekrénykét a pilótafülke közelében. Felvette a zakóját, megragadott egy nagy, súlyos, fekete, katonai zsákot, és a vállára vetette. Ahogy elhaladt a pilótafülke mellett, benézett, és szólt a pilótáknak, hogy több mint valószínű, hogy egy óra múlva ott lesz. Rapp lemászott a lépcsőn, és átvágott az esőáztatta aszfalton. Két rendőrtiszt állt a járőrautó mellett. Az egyik nyomozó, a másik pedig járőr volt. Rapp kezet fogott a nyomozóval, aki tájékoztatta, hogy a főnöke
Rapp kezet fogott a nyomozóval, aki tájékoztatta, hogy a főnöke már várja Rappet az őrsön. Rapp beült hátulra, majd elindultak. Míg Bejrútban keveredtek a különböző vallások és szekták, Tripoli túlnyomórészt szunnita volt. Néhány perc múlva megérkeztek a rendőrőrsre. Rapp felcipelte a nehéz zsákot a két lépcsősoron. Egyenesen a rendőrfőnök irodájába kísérték. A bemutatkozás rendkívül rövid volt. Egyikük sem akart megismerkedni a másikkal. Csak végre akarták hajtani a tranzakciót, aztán mindenki ment a maga útjára. – Ez az, amire gondolok? – kérdezte a rendőrfőnök a zsákra mutatva a földön. – Az bizony – lökte meg a zsákot Rapp a lábával. – Meg akarja nézni? A rendőrfőnök mohón bólintott. – Mielőtt ez megtörténne, szeretnék ellenőrizni valamit. – Mi lenne az? – Személyesen beszélt őfelségével? – Igen. – Feltételezem, hogy elmondta magának, hogy én vagyok az utolsó ember, akit át kellene ejtenie. A főnök zavartan vigyorgott. – Igen, elmondta. Valójában azt mondta, hogy maga az utolsó előtti ember. Ő az utolsó. – Hát, ha ezt mondta? – mosolygott Rapp barátságosan. Lehajolt, és széthúzta a táska cipzárját. Láthatóvá vált az öt szoros zsugorfóliába csomagolt bankjegyköteg. Rapp hátralépett. – Ötmillió dollár – mondta. Rapp olcsónak találta.
Az al-Kaida vezetőinek egyenként több mint húszmilliót tűztek ki a fejére. Mukhtár ötmillióért remek üzlet volt. Különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy Asani információi alapján ennyit simán begyűjtenek, ha elkezdenek rajtaütni a már ismert Hezbollah-számlákon. Ha Mukhtár meg tudta vesztegetni a szunnita rendőröket Moszulban, Rapp sem látott semmi kivetnivalót abban, hogy készpénzt ajánljon fel a világ egyik legkeresettebb terroristájáért. A rendőrfőnök összecsapta a kezét. Alig tudta magába fojtani örömét. – Ó, ez csodálatos! – Tényleg az. Akkor talán láthatnám a foglyot? – Természetesen. Kérem, kövesen. A rendőrfőnök levezette Rappet a földszintre. Az őrs hátsó részében volt egy sor kihallgatóhelyiség, melyekbe az egyik oldalról átlátszó üvegablakokon keresztül be lehetett látni. A rendőrfőnök megállt az egyik előtt. – Mindent elrendeztünk, ahogy kérte. Imád Mukhtár odabenn ült, kezeit egy fémasztalhoz bilincselték. A cipői, az öve, az órája, a pénze és a mobiltelefonja, mind az asztalon hevertek előtte. Álcázásból kopaszra borotválta a fejét. Nem sokat segített. Most, hogy ismerték a hangját és a tartózkodási helyét, könnyű volt megtalálni. – Mi a helyzet a biztonsági kamerával? – Itt nem működik. – Rendben. Magánál van a bilincs kulcsa? A rendőrfőnök átadta a kulcsot. – Itt megvárom, amíg
végez. – Köszönöm. – Rapp megfogott egy zsebkendőt, elfordította az ajtógombot, és belépett a háromszor három méteres kihallgatóhelyiségbe. Anélkül, hogy megfordult volna, Rapp a feje fölött lévő biztonsági kamerára borította a zsebkendőt. A rendőrfőnök rendes fickónak tűnt, de azért nem látta okát, hogy miért ne legyen alapos. Azután felhúzott egy pár gumikesztyűt. Mukhtár fáradt, véreres szemekkel nézett fel – Maga az ügyvédem? – kérdezte arabul. Rapp elnevette magát, miközben elhúzta a függönyt az üvegablak előtt. – Nem, a proktológusa vagyok, maga idióta. Mukhtár amint meghallotta látogatója amerikai akcentusát, aggódni kezdett. – Ki maga? – Hogy én ki vagyok, Mr. Mukhtár, az nem számít. – Rapp a fogoly körül járkált. – Nem tudom, kiről beszél. Ha csak a Moszulban készült felvételeikből kellett volna kiindulniuk, talán kételkedett volna benne, de Asani jóvoltából tizenhat különböző jó minőségű fénykép állt a rendelkezésükre. Ezek és beszédhangjának elemzése alapján, teljesen biztos volt benne, hogy a férfi vele szemben Imád Mukhtár. Rapp felkapta az övet az asztalról, és megállt közvetlenül a fogoly háta mögött. Mukhtár érezte, hogy komoly bajban van, és elkezdte vadul rángatni megbilincselt kezeit. Csak az erejét pocsékolta. A fémasztalt a padlóhoz szegecselték. Rapp az övet Mukhtár nyaka köré tekerte, és a végét áthúzta a csaton. Mukhtár még hangosabban kezdett üvölteni, és még erősebben
Mukhtár még hangosabban kezdett üvölteni, és még erősebben dobálta magát. Rapp bal kezét Mukhtár vállára tette, és jobb kezével erősen megrántotta az övet. Mukhtár levegő után kapkodott, torkából fuldokló hang tört elő. Rapp közelebb hajolt, szája csak pár centire volt Mukhtár bal fülétől. – Ezt Irene Kennedyért kapod, te rohadék. Rapp bal lábát Mukhtár gerincének felső harmadára helyezte, és mindkét kezével megragadta az övet. Hátradőlt, és teljes erejéből húzta. Mukhtár légcsöve behorpadt, mint egy üdítősdoboz. Szemei kigúvadtak, végtagjai megmerevedtek. Rapp biztos, ami biztos, még tíz másodpercig feszítette az övet, aztán elengedte. Mukhtár előrebukott, feje nagyot koppant az asztalon. Rapp levette róla a bilincset és a lábszorítót, és a földre dobta őket. Aztán megfogta az öv csat nélküli végét, a köré a fémrúd köré kötötte, amelyhez Mukhtár jobb kezét bilincselték, és odébb húzta a széket. Mukhtár teste térdre esett, és a feje lecsúszott az asztalról. Az öv harminc centire a padlótól megtartotta. Rapp még egyszer körülnézett, aztán kinyitotta az ajtót. Kifelé menet felnyúlt, és begyűjtötte a zsebkendőjét a biztonsági kameráról, majd levette a gumikesztyűjét is. A rendőrfőnök várt rá. – Hogy ment? – Minden a terv szerint. – Rapp köszönetet mondott a rendőrfőnöknek, sarkon fordult, és egyenesen kisétált az ajtón.
Köszönetnyilvánítás
Emily Bestlernek és Sloan Harrisnek, a szerkesztőmnek és az ügynökömnek, a barátságotokért és a tehetségetekért. David Brownnak, aki a legjobb kiadó a piacon. Jack Romanosnak, Carolyn Reidynek, Judith Currnek, Louise Burke-nek és a többieknek az Atriánál, a Pocketnél és a Simon & Schusternél; köszönet a kemény munkáért és a támogatásért. Hálás vagyok Sarah Branham-nek, Laura Sternnek, Kristyn Keene-nek és Niki Castle-nek azért, hogy olyan jók abban, amit csinálnak, és hogy olyan kedvesen csinálják. Jamie Kimmesnek, hogy az életemet sokkal zavartalanabbá tette, ami nem kis dolog egy író számára. Rob Richernek, a barátságáért és a bölcsességéért. Judd Stattine-nek és Bob Olsonnak, a tisztességükért és a professzionalizmusukért. Dr. Jodi Bakkegardnak, mert vigyázott az egészségemre. Chad Harrisnek a thethirdoption.net-nél, hogy mozgásban tartotta a dolgokat. Sunny Wickának és Brad Englandnek a Duchenne-féle izomsorvadás gyógymódjának kutatásához nyújtott nagylelkű hozzájárulásukért, és a feleségemnek, Lysának, amiért egyébként meglehetősen kaotikus életemben fantasztikus és nyugodt társ
