VILÁGSIKEREK Vince Flynn HARMADIK LEHE- TŐSÉG

VILÁGSIKEREK

Vince Flynn

HARMADIK LEHETŐSÉG

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe The Third Option

Copyright © 2000 by Vince Flynn Pocket Books, a division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © Valló Gábor © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította VALLÓ GÁBOR Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 9648 82 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fezt 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 20,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám 1469-07 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Előszó Létezik Amerikában egy néma és láthatatlan szervezet, amely régi katonákból, hírszerző tisztekből és diplomatákból áll. Washingtonban mindenütt ott vannak － és még sincsenek sehol. Az átlagpolgár soha nem látja őket, soha nem gondol a létezésükre, soha nem tűnik fel neki, milyen szerepük lehet egy látszólag hétköznapi halálesetben. A legtöbben soha nem töprengenek el azon, miért halt meg drogtúladagolásban az a lobbista, akiről a Washington Postban olvasnak, miért lett öngyilkos az Egyesült Államok hadseregének egyik ezredese, vagy miért vált rablógyilkosság áldozatává a Fehér Ház egyik alkalmazottja. Az átlag amerikaiak túlságosan el vannak foglalva a saját életükkel ahhoz, hogy a sorok között olvassanak, és azon tűnődjenek, vajon miféle titkokat vihettek magukkal a sírba ezek az emberek. A jól értesültek olykor meglepődnek, talán még kérdéseket is feltesznek halkan, végül azonban vállat vonnak, és az élet megy tovább. Válaszok után kutatni ebben a sötét közösségben nagyon veszélyes. Ez a titkos akciók világa, az amerikai kormányzat kül－ és néha belpolitikájának nagyon is valóságos, de kevésbé látványos része. Nagyobb bármelyikünknél. Ez a harmadik lehetőség, amellyel azonban nem mindig élnek bölcsen és tisztességesen.

1. fejezet A férfi fától-fáig lopózott a sötétben, lassan közeledve a nagy házhoz. A Hamburgtól negyven mérföldre délre fekvő XIX. századi birtokot, amelyet a franciaországi Nagy-Trianon palota mintájára terveztek, 45 hektárnyi gyönyörű erdő és szántóföld vett körül. 1872-ben Heinrich Hagenmiller megrendelésére épült, aki ily módon kívánta elnyerni I. Vilmos porosz király, frissen megkoronázott német császár kegyeit. Egyes részeit eladták az évek során, amikor a nagy földbirtok fenntartása túlságosan drágává vált. A férfi, aki csendben haladt az erdőn át, már több száz fotót látott a birtokról és tulajdonosáról. A fotók némelyikét a Föld körül több ezer mérföldes magasságban keringő műholdakról csenték el, de legtöbbjüket az a felderítőcsapat készítette, amely már egy hete dolgozott a környéken. A bérgyilkos csak aznap délután érkezett Amerikából, és a saját szemével akarta látni az ellenséget. A fotók jó kiindulópontot jelentettek, de nem pótolhatták a személyes jelenlétet. Fekete bőrkabátjának gallérját felhajtotta, hogy védje nyakát az őszi este hidegétől. A hőmérséklet húsz fokkal esett napnyugta óta. Most megtorpant, és hallgatózni kezdett － másodszor azóta, hogy elhagyta a kunyhót Mintha hallott volna valamit a háta mögül. A keskeny ösvényt, amelyen haladt, frissen hullott fenyőtűk aranyszínű takarója borította. Köd volt, és a sűrű lombsátoron kevés fény szűrődött át oda, ahol állt. Lelépett az ösvényről, és lassan hátratekintett. Az éjjellátó készülék nélkül három méterre sem látott. Mitch Rapp eddig próbálta elkerülni az éjjellátó használatát, mert bizonyos akart lenni abban, hogy nélküle is megtalálja az utat. Most azonban valami azt súgta neki, nincs egyedül. Előhúzott egy 9 mm-es automata Glockot a zsebéből, és halkan rácsavarta a hangtompítót a fegyver csövére. Azután egy tízcentis zsebteleszkópot vett elő, bekapcsolta, és a jobb szeme elé emelte. Az előtte lévő utat azonnal különös zöld fény árasztotta el. Rapp alaposan megvizsgálta a környéket, nemcsak az ösvényt, de a két oldalát is. A zsebteleszkóp belátott azokra az árnyas helyekre is, ahová a szeme képtelen volt. Kiemelt figyelmet szentelt az út mellett álló fák tövének. Árulkodó cipőorrot keresett, amely a fa mögött rejtőző emberre utal. Ötpercnyi türelmes várakozás után Rapp egyre inkább arra hajlott, talán egy szarvas vagy más állat kelthette a zajt További öt perc múlva kelletlenül arra a következtetésre jutott, hogy négy－ és nem kétlábú élőlényt hallott az imént. Eltette a zsebteleszkópot, de úgy döntött, a pisztolyt kézben tartja. Nem azért élte meg a harminckét éves boldog öregkort, mert figyelmetlen volt és hanyag. Mint bármelyik igazi profi, tudta, mikor kell kockáztatni és mikor feladni, és menekülni. Rapp további negyed mérföldet tett meg az ösvényen. Már látta a ház fényeit maga előtt, kissé magasabban, és úgy döntött, az út hátralévő részét az aljnövényzeten át teszi meg. Zajtalanul haladt a bozótosban, félrehajtva az ágakat vagy átbújva alattuk. Az erdő széléhez közeledve egy ág reccsent a talpa alatt; gyorsan balra mozdult, hogy egy fa eltakarja a ház felől. A zaj felriasztott egy ólnyi vadászkutyát kevesebb mint száz méterre tőle. Rapp magában átkozódott, miközben tökéletesen mozdulatlan maradt Hát ezért kellett személyesen bejárnia a terepet. Meglepő módon senki nem informálta arról, hogy kutyák is vannak a környéken. Az ebek egyre hangosabban ugattak, majd vonyítani kezdtek, azután kinyílt egy ajtó. Egy mély hang ordított ki németül az állatoknak, hogy maradjanak nyugton. A férfi kétszer megismételte a parancsot, és végül a kutyák elhallgattak. Rapp kikukucskált a fa mögül, és megnézte a kutyaházat A megláncolt vadászebek fel-alá járkáltak. Ez gondot jelent. Nem képzett őrkutyák ugyan, de természetes ösztöneik így is élesek. A férfi az erdő szélén állt, figyelt és hallgatózott, befogadta a környezet jeleit. Nem tetszett neki, amit látott. Nagy üres tér húzódott az erdő és a ház között Volt ugyan néhány kertrész, amely fedezéket nyújthat de az apró kővel borított sétányok nagyon megnehezítenék a

csendes mozgást. Dél felől kockázatosnak tűnt a behatolás a kutyák miatt. A többi ösvényt felderítőkamerák pásztázták, és kétszer is nyílt terepen kellene átkelni. Az egyetlen pozitívum, hogy nem voltak nyomás－ és mozgásérzékelők, se mikrohullámú sugarak. Mitch Rappnek hivatalosan semmi köze nem volt az USA kormányához. Nem hivatalosan azonban a CIA-nak dolgozott azóta, mióta egy évtizede elvégezte a syracuse-i egyetemet Rapp egyike volt azon kiválasztottaknak, akik az Orion Csoport nevű titkos terrorelhárító csapat tagjai lehettek. A C1A halálosan hatékonnyá élesítette Rapp természetes mozgékonyságát és intelligenciáját Azon kevesek, akiket közel engedett magához, úgy tudták, sikeres vállalkozóként egy számítógépes tanácsadó céget vezet, emiatt utazik olyan sokat. Hogy fenntartsa a törvényesség látszatát, Rapp néha valóban üzleti céllal utazott külföldre － most azonban nem így volt Most azért küldték, hogy megöljön valakit Valakit, akit már kétszer figyelmeztettek. Rapp majdnem fél órán keresztül figyelte a környéket Mikor már eleget látott, elindult visszafelé, de nem az ösvényt használta. Ha tényleg van valaki az erdőben, akkor nem lenne értelme belefutni a karjaiba. Rapp csendben megtett néhány száz métert az aljnövényzeten át, déli irányba haladva. Háromszor állt meg útközben, hogy iránytűjén ellenőrizze a helyes irányt. A hírszerzés eligazításából tudta, hogy van egy másik ösvény egyenesen délre attól, amelyiken érkezett. Mindkét ösvény egy keskeny földútból ágazott le a birtok irányába, és nagyjából párhuzamosan haladt. Kis híján eltévesztette a másik ösvényt. Úgy tűnt, ezt kevésbé használják, mert benőtte a növényzet. Onnan visszafelé haladt tovább, a kanyargó földút irányába. Mikor ezt elérte, letérdelt, és elővette a teleszkópot. Néhány percig az utat vizsgálta és fülelt. Mikor biztos volt benne, hogy egyedül van, dél felé indult. Rapp már csaknem tíz éve végezte ezt a munkát, és már nem akarta sokáig csinálni. Igazából valószínűleg ez lesz az utolsó feladata. Előző tavasszal találkozott a megfelelő nővel, és meg akart állapodni mellette. A CIA persze nem kívánta elengedni, de ez nem érdekelte. Így is éppen eleget dolgozott nekik. Tíz év ebben a szakmában felér egy egész élettel. Szerencsésnek érezte magát, hogy ép bőrrel és lényegében ép elmével szállhat ki belőle. Egy mérfölddel lejjebb Rapp kicsiny kunyhóra bukkant. A redőnyöket lehúzták, a kéményből füst szállt fel. Az ajtóhoz lépett, kopogott kettőt, várt egy pillanatig, majd még hármat Rés nyílott, a résben egy szem jelent meg. Mikor a férfi meglátta Rappet, teljesen kinyitotta az ajtót Mitch belépett a gyéren berendezett szobába. Kigombolta bőrkabátját. A férfi, aki beengedte őt, bezárta mögötte az ajtót A kunyhónak bütykös fenyőből épült fala volt, amelyet fehérre mázoltak. A hajópadlót ragyogó zöld festék borította, és színpompás, ovális ágyelők hevertek rajta szétszórva. A bútorok öregek és masszívak voltak. A falakat a helyi népművészet alkotásai díszítették, mellettük régi fekete-fehér fényképek. Rendes körülmények között nagyszerű hely lett volna, hogy az ember eltöltsön egy kellemes őszi hétvégét, valami jó könyvet olvasva a tűz mellett, és nagyokat sétálva az erdőben. A konyhaasztalnál egy nő ült, fején fülhallgatóval. Előtte az asztalon körülbelül negyedmillió dollárnyi érték hevert a legmodernebb kémfelszerelések formájában. A berendezések két ütött-kopott Samsonite bőröndben kaptak helyet Ha bárki megközelítené a kunyhót, a bőröndöket pillanatok alatt be lehet zárni és el lehet rejteni. Rapp ezelőtt nem ismerte sem a férfit, sem a nőt Csak annyit tudott róluk, hogy Tom és Jane Hoffmannak hívják őket. Negyvenes éveik közepén jártak, és － már amennyire ezt Rapp meg tudta ítélni － házasok voltak. Hoffmanék két országban is megálltak, mielőtt Frankfurtba érkeztek volna. Jegyeiket, amelyek álnévre szóltak, valamint a hozzá tartozó hitelkártyákat és útleveleket az itteni kapcsolatuk biztosította nekik. Megkapták az egyheti munkáért járó szokásos díjat is, tízezer dollárt előre, készpénzben. Megmondták nekik, hogy valaki majd kapcsolatba lép velük, és hogy szokás szerint ne tegyenek fel kérdéseket.

Minden felszerelés készen várt rájuk, mikor megérkeztek a kunyhóhoz, és azonnal el is kezdték a birtok és tulajdonosa megfigyelését. Néhány nappal érkezésük után egy férfi látogatta meg őket, akit csak „Professzorként” ismertek. További huszonötezer dollárt kaptak azzal, hogy még egyszer ennyi üti a markukat, ha elvégezték a küldetést A „ Professzor” röviden eligazította őket arról a férfiról, aki majd csatlakozik hozzájuk. Nem árulta el az illető valódi nevét, csak annyit mondott róla, hogy rendkívül kompetens. Tom Hoffman töltött egy csésze kávét Rappnek, és odavitte neki a terméskő kandallóhoz, amelyben ropogott a tűz. － Szóval, mit gondol? Rapp vállat vont. Hoffman arcát nézte. A férfi arcszíne normális volt, nem pirult ki a hideg éjszakai levegőtől, mint Rappé. － Nem lesz könnyű － válaszolta a kérdésre. A nő arcát és cipőit már korábban megnézte. Egyikük sem járt odakint Ezek szerint mégiscsak egy szarvast hallott az erdőben. － Ritkán az － jegyezte meg a köpcös Hoffman. Ivott a bögréjéből, és közben az előtte álló idegent méregette. A száznyolcvan centis, izmos férfi, akit ő csak Carlként ismert, nagymacskaként mozgott: mindig puhán ereszkedett a talpára. Semmi nehézkes nem volt benne. Arca napbarnított és barázdált a szabad ég alatt töltött hosszú időtől. Fekete haja sűrű, a halántékánál néhány ősz hajszállal, arcán vékony sebhely futott végig a fülétől az állkapcsáig. Rapp elfordította tekintetét Hoffmanról, és a tüzet bámulta. Tudta, hogy vizsgálják. Ő is megtette ugyanezt mindkettejükkel, és nem is fogja abbahagyni, amíg el nem válnak. A tüzet nézte, és a tervre koncentrált Tudta, hogy ilyen helyzetekben valami igazán zseniális dologgal kellene előrukkolni － egy olyan tervvel, amely kikerüli a biztonsági rendszert, és észrevétlenül be－, majd kijuttatja őt. Ez nem lenne feltétlenül kivihetetlen, ha elegendő idő állna rendelkezésre a felkészülésre, nekik azonban mindössze huszonhárom órájuk maradt, hogy összeüssenek valamit, és végre is hajtsák. Miközben ezen töprengett, Rapp fejében testet öltött egy terv. Elfordult a tűztől, és megkérdezte a nőt － Jane, hány embert hívtak meg a holnap esti partira? － Körülbelül ötvenet. Rapp végigfésülte fekete haját, és megdörzsölte a tarkóját. Újabb hosszú percig a tüzet nézte, majd kijelentette: － Van egy ötletem. Keleten már mutatkoztak a hajnal első jelei. A sötét ég szürkére váltott, a kicsiny tavakból ködfoszlányok szálltak fel, ahogy a hűvös őszi levegő elkeveredett a nyár hátrahagyott melegével. A hamisítatlan marylandi reggelt tompán suhogó zaj verte fel a távolból. Két tengerészgyalogos, akik a nyugati kerítés melletti úton őrjáratoztak, ösztönösen a hang forrása felé fordultak. Vállukon M-16-osok voltak átvetve; nyakukat az ég felé nyújtották, noha mindketten tudták, mi közeledik anélkül, hogy látniuk kellett volna. Másodperceken belül azt is tudták, hogy nem katonai gépmadár az. Az árulkodó suhogás túlságosan halk volt. A fehér helikopter kibukkant a fák fölött, a tábor belseje felé tartva. A tengerészgyalogosok szemmel követték egy pillanatig, majd folytatták őrjáratukat; feltételezték, hogy a gép az elnök valamelyik golfpartnerét szállítja. A Bell JetRanger folytatta útját keleti irányban, a tábor víztornya felé. A torony aljában egy tisztás volt, beton leszállópályával. A gép lelassított, és puhán lebegett a talaj fölött, lábai éppen a jelnél értek földet. A pilóta kikapcsolta a motort, a rotorok pörgése fokozatosan lelassult. A közeli út mentén egy fekete Suburban parkolt, mellette sötét öltönyös és nyakkendős férfiak várakoztak a helikopterből kilépő látogatóra. Dr. Irene Kennedy megszorította aktatáskáját, és a terepjáró felé indult. Frissen vasalt kék

blúzt viselt, vállig érő barna haja lófarokba volt fogva. Világosbarna kabátjának hajtókáját felhajtotta a hideg ellen. Mikor odaért a Suburbanhez, egy tiszt nyújtott neki kezet. － Üdvözlöm a Camp Davidben, dr. Kennedy. － Köszönöm, ezredes. － A Központi Hírszerző Ügynökség negyvenéves alkalmazottja megszorította a tiszt kezét. Kennedy hivatalosan a CIA Terrorelhárító Központjának igazgatója volt. Nem hivatalosan az Orion Csoportot vezette, azt a titkos szervezetet, amelyet a terrorizmus elleni támadó fellépés szükségessége hívott életre. A nyolcvanas évek elején az Egyesült Államokat egy sor terrortámadás rázta meg, amelyek közül a legkomolyabb a bejrúti amerikai nagykövetség és tengerészgyalogos támaszpont elleni bombatámadás volt. A terrorizmus elleni harcra költött dollármilliók és egyéb eszközök ellenére a támadások után még inkább romlott a helyzet Az évtized végén a PanAm 103-as járatának eltérítése a gép lezuhanásával és több száz ártatlan civil halálával végződött. A Lockerbie-katasztrófa után néhány befolyásos washingtoni személy úgy döntött, ideje drasztikus eszközökhöz folyamodni. A hadszínteret át kell tenni a terroristák mezejére. Az első lehetőség, a diplomácia, nem vált be, a második pedig, a katonai erő alkalmazása nem volt hatékony egy olyan ellenséggel szemben, amely ártatlan civilek között élt és munkálkodott, így hát Amerika vezetőinek csak egy választása maradt: a harmadik lehetőség. Titkos akciók indultak. Olyan sötét műveletekbe folyt a pénz, amelyek soha nem kerülhettek napvilágra, nem voltak kitéve kongresszusi ellenőrzésnek vagy a sajtó kutakodásainak. Titkos háború volt ez, és a vadászokból préda lett. Az út csupán néhány percig tartott, ezalatt senki nem beszélt. Mikor megérkeztek, Kennedy kiszállt, és felsétált az Aspen Lodge oszlopcsarnokának lépcsőin, elhaladt a titkosszolgálat két ügynöke mellett, egyenesen az elnök szálláshelyére. Az ezredes végigkísérte Kennedyt az előcsarnokon át az elnök dolgozószobájához, ahol kopogtatott a nyitott ajtó keretén. － Elnök úr, dr. Kennedy megérkezett. Robert Xavier Hayes elnök az íróasztal mögött ült, éppen kávéját szürcsölte a péntek reggeli Washington Post társaságában. Orra hegyén fekete keretes olvasószemüveg ült. Mikor Kennedy belépett, felnézett a szövegből a szemüvegkeret fölött. Azonnal becsukta az újságot, és azt mondta: － Köszönöm, ezredes. － Majd felállt székéből, egy kör alakú asztalkához lépett, és hellyel kínálta Kennedyt. Hayes a reggeli golfozáshoz öltözött, khakiszínű nadrágot, egyszerű kék golfpólót és kötött mellényt viselt. Bögréjét letette az asztalra, és öntött egy csészével Kennedynek is. Miután letette elé, leült és azt kérdezte: － Hogy van Stansfield igazgató? － Ő… － Kennedy elakadt, a megfelelő szót kereste, amellyel leírhatná főnöke hanyatló egészségét. － Annyira van jól, amennyire várható az ő helyzetében. Hayes bólintott. Thomas Stansfield nagyon zárkózott ember volt Születése óta szolgálta a CIA-t, és most úgy tűnt, haláláig nem is fogja otthagyni. A hetvenkilenc éves kémfőnöknél nemrég rákot diagnosztizáltak, az orvosok kevesebb mint hat hónapot adtak neki. Az elnök most sürgősebb dolgok felé fordította figyelmét. － Hogy állnak a dolgok Németországban? － Sínen vagyunk. Mitch tegnap este megérkezett, és teljes jelentést kaptam tőle, mielőtt ma reggel elindultam volna. Mikor a hét elején Kennedy röviden eligazította az elnököt az akcióról, Hayes azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy nem ad zöld utat, ha nem veszik be Rappet. Az elnök és Kennedy számos hasonló zárt beszélgetést tartott az elmúlt öt hónapban. Mindegyik célja ugyanaz volt - egyetlen személy sarokba szorítása, hatalmának megingatása, és ha lehetséges, megölése. Ez a szerencsés ember Szaddam Huszein volt.

Szaddam már jóval azelőtt sok gondot okozott a Nyugatnak, hogy Hayes elfoglalta volna az elnöki hivatalt, nemrégen azonban olyasvalamit tett, ami közvetlenül is érintette az Egyesült Államok ötvennyolc éves elnökét. Előző tavasszal egy terroristacsoport megtámadta a Fehér Házat, megölte a titkosszolgálat többtucatnyi ügynökét és több civilt. Hayes elnököt a támadás közepette föld alatti bunkerébe menekítették, ahol három napig ült, elszakítva kormányának tagjaitól. A támadás végül － Mitch Rapp, valamint a hírszerzés, a rendfenntartó és a különleges erők néhány válogatott tagjának és az ő merész akciójuknak köszönhetően － kudarcba fulladt. A támadás után az amerikaiak két nyomot találtak, amelyek az iraki diktátorhoz vezettek. Gondot jelentett azonban az, hogyan tálalják ezt az információt az ENSZ-nek vagy a nemzetközi bíróságoknak. Az első nyom ugyanis egy külföldi hírszerző ügynökségtől származott, amely egyáltalán nem lelkesedett a gondolatért, hogy módszereit nemzetközi vizsgálatnak vessék alá, a másodikat pedig titkosszolgálati módszerek － a „harmadik lehetőség” － alkalmazásával szerezték be. Az információ megszerzésének szakmai részletei pedig csak igen kevesek számára lettek volna érthetők. Röviden tehát, az amerikaiak megbízható forrásokból tudták, hogy Szaddam finanszírozta a terroristákat, ezeket azonban soha nem hozhatták nyilvánosságra, mert azzal leleplezték volna saját módszereiket. Ráadásul, amint azt Hayes elnök megjegyezte belső tanácsadói előtt, semmi garancia nincs arra, hogy az ENSZ tesz is majd valamit, ha elétárják a bizonyítékokat. Heves vita után Hayes elnök, Stansfield CIA-igazgató és Flood tábornok, a hadsereg egyesített vezérkarának főnöke úgy döntött, nincs más választás, mint bevetni a titkosszolgálatot Szaddam ellen. Lényegében erről szólt ez a mostani találkozó is. Hayes elnök előredőlt, kávéját az asztalra helyezte. Figyelmesen hallgatta a Rapp küldte elemzést a németországi helyzetről. Hayes tudta, hogy Rapp általában ott is sikert ér el, ahol mások kudarcot vallanak. － Mitch mit gondol erről? － Azt, hogy figyelembe véve a célpont körüli biztonságiak gyors reakcióját és erejét, jobban tesszük, ha közvetlenebb utat választunk. － Kennedy ezután röviden ismertette az elnökkel a tervet. Mikor befejezte, Hayes hátradőlt, összefonta karját a mellkasa előtt, és töprengő arccal meredt maga elé. Kennedy figyelte őt. Az ő arca közömbös volt, ahogyan a főnökéé is az lett volna. Hayes még tíz másodpercig rágódott a hallottakon, azután így szólt: － Mi lenne, ha…? － Elhallgatott, mert Kennedy máris megrázta a fejét. － Mitch nem venné jó néven, ha háromezer mérföldről osztogatnánk tanácsokat neki. Az elnök bólintott A tavalyi fehér házi incidens óta Hayes elolvasta Rappről, amit lehetett. Az ügynök csaknem mindig meglepő módszerekkel dolgozott, és ez problémát jelenthetett ugyan, ám az eredményessége vitán felül állt. Általában elvégezte, amit rábíztak, gyakran akkor is, ha más meg sem merte próbálni a feladatot. Hayes legyűrte magában a késztetést, hogy bölcs tanácsokat adjon a karosszékből. Ehelyett emlékeztette Kennedyt arra, mi forog kockán. － Mitch és a többiek tudják, hogy senki másra nem számíthatnak? Kennedy bólintott. － Ezt szó szerint értem. Ha valami rosszul sül el, letagadjuk, hogy bármit is tudtunk volna az ügyről vagy róluk. Muszáj. Kapcsolatunk Németországgal nem bírna el egy ilyen dolgot, és ha már itt tartunk, az elnökségem sem. Kennedy megértően bólogatott: － Uram, Mitch érti a dolgát Ma estére elkészül a menekülési tervvel is, és ha szorul a hurok, tudni fogja, hogy nem érdemes erőltetni. Az elnök egy pillanatig a nőt nézte, majd bólintott.

－ Jól van. Engedélyt adok a dolog megkezdésére, de maga is ismeri a szabályokat, Irene. Ha elszúrják, akkor mi ketten nem találkoztunk itt ma, és az előző öt vagy hat alkalommal sem. Maga semmit sem tudott ezekről az eseményekről, mint ahogy senki más sem az ügynökségben. － Hayes megcsóválta a fejét. － Utálom ezt csinálni Mitchcsel, de nincs más választás. Egyedül van odakint, védőháló nélkül, és ha lezuhan, semmit sem tehetünk érte.

2. fejezet Rapp déltájt öt mérföldet kocogott, de ettől eltekintve az egész napot a kunyhóban töltötte. Szüksége volt rá, hogy megtartsa mozgékonyságát, hogy „kifussa” magából az elfogyasztott kávét. Több alkalommal is beszélt Irene Kennedyvel közvetlen vonalon, a STU III, MX3030-as Comsat műholdon keresztül. A védett műholdvonal volt az egyetlen kapcsolata Washingtonnal. Senki más nem tudta － és nem is tudhatta －, hogy ő és Hoffmanék Németországban tartózkodnak. Ha a küldetés zökkenőmentesen sikerül, főnökeinek teljes elhatárolódásra lesz szükségük － ha pedig kudarcba fullad, még inkább. Rappnek az estére vonatkozó tervei bizonyos kellékek beszerzését feltételezték. Tom Hoffman délelőtt Hamburgba ment a bevásárlólistával. Hoffman nagyon megválogatta, hol vásárolja meg a kívánt dolgokat; soha nem vett egynél több kelléket ugyanazon a környéken, és mindig elkerülte a bolti kamerákat. Leszállt az este. Rapp a konyhaasztalnál ült Hoffmanékkal; körülbelül századszor vették át újra a terv minden egyes részletét, Hoffmanék e tekintetben nagyon alaposak voltak. Pontos műveleti ütemtervük volt, amelyben a legutolsó részletig kidolgozták a küldetés menetét Rapp elegendő különleges ügynökkel dolgozott már együtt, hogy megállapítsa: a páros valamelyike － vagy talán mindkettő － a hadsereg egyik elit egységénél szolgált. A kunyhó elhagyása előtt minden jegyzetet elégettek. Memorizálták az elsődleges, másodlagos és harmadlagos rádiófrekvenciákat, a menekülési és elkerülési útvonalakat, a jelszavakat és kódokat. Térképeket vittek ugyan magukkal, de azokon semmilyen jelölést nem tettek. Hamis személyi okmányaikat átlátszó zsákokba helyezték. Ha nagyon rosszul sülne el a dolog, csak annyit kell tenniük, hogy meghúzzák a zsák zsinórját, és annak tartalma azonnal elhamvad. A fegyvereket ellenőrizték, újra és újra. Rappnek homályos rossz érzése volt a küldetéssel kapcsolatban, bár nem tudta megfogalmazni, mitől. Eszébe jutott, hogy a karrierje kezdetén volt már egy küldetés, amelyért nagyon lelkesedett, és mielőtt elvégezhették volna, egy tucatnyi amerikai kommandós lelte halálát benne. Azóta ritkán érzett magabiztosságot bármilyen küldetéssel kapcsolatban. Most azonban valami más mardosta a lelkét. Rapp úgy érezte, kezdi elveszíteni a lendületét. Régen indulatos ember volt, és az indulatát arra használta, hogy segítse az összpontosításban. Ez az indulat a PanAm Lockerbie-katasztrófa után született benne. Rapp akkoriban a syracuse-i egyetemre járt. Harmincöt diáktársa lelte halálát a terrortámadásban; egyikük a barátnője volt. Rappet a mély gyász időszakában környékezte meg a ClA. Az ügynökség megcsillogtatta a bosszú lehetőségét Rapp előtt, amire ő azonnal ráharapott. Bosszújának célpontja Rafik Aziz volt, a 103-as járat elleni terrortámadás kitervelője. Rapp tíz évig vadászott a terroristára, és múlt tavasszal végre szembekerült vele. Aziz halálával azonban a harag is a múlté lett. Helyébe valami más került － olyan érzelem, amelynek újbóli jelentkezése magát Rappet is meglepte. Ez most Anna Riellyre összpontosult, és éppen ellenkezője volt a gyűlöletnek. Anna különleges nő volt. Olyan nő, aki mellett a férfi igyekszik jobb emberré válni. Rapp kétségbeesetten próbált jobb emberré válni, és ehhez az kellett, hogy hátrahagyja ClA-s életét, és továbblépjen. Jane Hoffman levette a fejhallgatót, és bejelentette: － Megérkeztek az első vendégek. Rapp az órájára nézett Öt perc múlva nyolc, körülbelül két és fél óra múlva kezdődik… Ideje volt még egyszer beszélni Kennedyvel. Rapp megragadta a COMSAT adóvevőt, és a hálószobába lépett vele. Ha dr. Irene Kennedy kinézett volna hetedik emeleti irodája ablakán, teljes őszi pompájában láthatta volna a Potomac folyó völgyét. Sajnos azonban mostanában nem volt ideje meg-

állni és élvezni az élet apró örömeit A központ, Langley helyzete bizonytalan volt － kívülről és belülről is támadás alatt állt Thomas Stansfield ClA-igazgató rossz egészségi állapotának híre kiszivárgott. A kritikus szelleműek a Capitoliumban szagot fogtak, és elszántan űzték a prédát, az ügynökségen belül pedig megindult a marakodás az igazgatóságért. Kennedy, aki sosem keveredett bele a politikába, most minden erejével igyekezett kimaradni a tűzvonalból, de ez csaknem lehetetlennek tűnt. Közeli, jó kapcsolata az igazgatóval nyílt titok volt Washington imádta a drámát és a pletykát, és mint mindenben, ebben is a politikusok jártak az élen. Baljós shakespeare-i figurák kezdtek gyülekezni a haldokló ágya körül. Némelyikük nem átallotta felhívni az ügynökséget, részvétet tettetve Stansfield és gyermekei iránt. Kennedy nem dőlt be nekik. Stansfield jól kitanította. A Capitoliumon belül senki nem szerette Irene főnökét A szenátorok és képviselők egyike-másika tisztelte ugyan, de nem szerették. A hetvenkilenc éves igazgató soha egyiküket sem engedte közel magához. Előbb műveleti aligazgatóként, később a ClA igazgatójaként több mint két évtizeden át őrizte Washington titkait, és senki nem tudta pontosan, mennyit tud valójában, de nem is akarták megtudni. Többen féltek attól, hogy Stansfield a sírból is bajt okozhat azokkal a vaskos dossziékkal, amelyeket a washingtoni elit összes tagjáról vezetett. Ez persze lehetetlen lett volna. Stansfield egész szakmai élete a titkok megőrzésére összpontosult, és ezzel nem kívánt szakítani. Természetesen ettől nem nyugodtak meg azok a washingtoni politikusok, akik példátlan bűnöket követtek el － ők ugyanis nem tudták elképzelni, hogy valaki, akinek ilyen értékes információk vannak a birtokában, ne akarná felhasználni azokat. Kennedy számára fájdalmas volt végignézni mentora lassú halálát, de most a jelenlegi feladatra kellett összpontosítania. Az Egyesült Államok elnöke engedélyt adott, hogy az Orion Csoport merényletet hajtson végre egy magánember ellen － és nem akárki ellen. Kennedy az asztalán fekvő dossziéra tűzött fekete-fehér fotót nézte. V. Heinrich Hagenmiller grófot, a német iparmágnást, a Krupp-család rokonát ábrázolta. Az a tény, hogy Hayes elnök felhatalmazást adott Amerika egyik legközelebbi szövetségese egy állampolgárának meggyilkolására, mindent elmondott arról, mennyire komolyan veszi a terrorizmus ellen minden szinten folytatott küzdelmet. Hagenmiller és vállalatai először a kilencvenes évek elején jelentek meg a ClA radarján. Kennedy akkoriban a Rabta II műveleten dolgozott. A Rabta II az ügynökség világméretű terve volt, célja Moammer al-Kadhafi líbiai diktátor megakadályozása egy biológiai, vegyi és nukleáris fegyvereket előállító létesítmény felépítésében. A hadművelet a nevét arról az eredeti fegyverüzemről kapta, amelyet Kadhafi a nyolcvanas években épített az észak-líbiai Rabta helységben. 1990-ben azonban, éppen mielőtt az üzem beindult volna, Bush elnök légi csapással fenyegette meg, és nyíltan megnevezte azokat az európai cégeket, amelyek segítettek a felépítésében. Ezek egyike volt a Hagenmiller Engineering. Kadhafi nem szívesen látta volna álma pusztulását, ezért bezáratta a gyárat, és új helyszín keresésébe fogott. 1992 elején a C1A felfedezte az új fegyvergyár helyét. A líbiai diktátor egy hegy belsejében akarta elhelyezni a létesítményt. Ha a terve sikerrel jár, a gyárat egyetlen fegyver sem érhette volna el － a közvetlen nukleáris csapást leszámítva. A CIA elindította a Rabta II műveletet, hogy megakadályozza az üzem befejezését. Azonosítottak minden olyan felszerelést, technológiát és személyzetet, amely nélkülözhetetlen volt az üzem felépítéséhez. Szövetségesei segítségével az Egyesült Államok embargó alá helyezte a listán szereplő termékeket Az embargókat azonban mindig ki lehet kerülni, és ez Kadhafi esetében sem volt másként. A Hagenmiller Engineering és leányvállalatai a hadművelet kezdete óta többször is képbe kerültek. Minden alkalommal azzal védekeztek, hogy fogalmuk sem volt, kivel üzletelnek, és minden alkalommal megúszták anélkül, hogy a német kormány akár csak jelképes büntetést is kiszabott volna rájuk. Heinrich Hagenmillernek jó kapcsolatai voltak. Azután az idő múlásával Kadhafi eltűnt a nemzetközi események köz-

pontjából, és úgy tűnt, a kor higgadtabbá teszi, ezért az Egyesült Államok nem erőltette az ügyet a német kormánynál. Kennedy átlapozta a dossziét, megnézte a fotókat és azoknak a beszélgetéseknek a fordításait, amelyek Hagenmiller és újsütetű üzleti partnerei között zajlottak. A CIA-t főleg ez az új kapcsolat aggasztotta. A Hagenmiller Engineering többek között olyan csúcstechnológiájú esztergapadokat és más műszaki alkatrészeket gyártott, amelyek segítségével atombombát lehet előállítani. A következő oldalon felvételek sorakoztak a gróf különböző ingatlanjairól. Egy villa Hamburg egyik legrégebbi negyedében, egy családi birtok valamivel délebbre és egy hegyi menedék Svájcban. Hagenmiller családjának koronás ősei és hatalmas tartozásai voltak. Öt hónappal azelőtt Kennedy tárgyalt német partnerével, a BFV － a német hírszerzés － egyik vezetőjével, aki elmondta neki, hogy nem az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely érdeklődik a gróf után. Éppen nemrég hívták az izraeliek és a britek is. Mikor a BFV kikérdezte három hónapja, Hagenmiller megígérte, hogy személyesen ellenőrzi az összes „érzékeny” felszerelés eladását. Kennedy nem hitt Hagenmiller ígéreteiben, és gondosan figyeltette a férfit A CIA emberei feltörték a Hagenmiller Engineering számítógépes rendszerét, és megnézték a gróf személyes számláit. Lassan kirajzolódott a kép arról az emberről, aki elherdálta a családi vagyont. A gróf negyedik feleségét fogyasztotta, és az első háromtól nem szabadult olcsón. A családi érdekeltségek fenntartása és költekező életmódja lassan leapasztotta az örökséget. Két héttel azelőtt Kennedy egy taktikai felderítőosztagot küldött Németországba, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt tartsa Hagenmillert. Az osztag követte a grófot Svájcba, ahol a dolgok érdekes fordulatot vettek. Kennedy most azokat a felvételeket tanulmányozta, amelyek a Hagenmiller hegyi menedéke körüli erdőkben készültek. A fotók némelyike szemcsés volt, de a legtöbb elég tiszta ahhoz, hogy látható legyen, kivel találkozik Hagenmiller. Az illető Abdullah Khatami, az iraki hadsereg egyik tábornoka, az ország atomfegyverprogramjának újraindításáért felelős személy. A férfi egyébként Szaddam Huszein unokatestvére, és － Szaddam sok követőjéhez hasonlóan － sűrű fekete bajuszt visel. Voltak még inkriminálóbb felvételek is: olyanok, amelyeken Hagenmiller egy aktatáskát vesz át Khatamitól, majd kezet ráz vele. Találkozójuk után Hagenmiller a testőreivel Genfbe ment, és a pénzt egy bankban helyezte el. A CIA kódtörői másnap bejutottak a bank rendszerébe, és felfedezték, hogy ötmillió dollár került elhelyezésre Hagenmiller számláján. Kennedy azonnal elrendelte a megfigyelés fokozását, és a sokasodó bizonyítékokat az elnök elé tárta. Hayes egyetértett a Szaddam elleni lépésekkel, de teljesen bizonyos akart lenni abban, hogy Hagenmiller nem csupán egy rászedett áldozat. Kennedy emberei másnap kétségbevonhatatlan bizonyítékot találtak. Forrásaik szerint aznap este, hamburgi idő szerint tizenegy órakor egy megrendezett betörésre kerül sor a Hagenmiller Engineering raktárában. Négy számítógép vezérelt esztergapadot és több más felszerelést fognak ellopni, amelyek rendkívül bonyolult nukleáris alkatrészek előállításához szükségesek, majd ezeket Cuxhaven kikötőjében egy várakozó teherhajóra rakodják. Kennedy bemutatta a bizonyítékokat az elnöknek. Hagenmillert már kétszer figyelmeztették, és ő megígérte, hogy személyesen ügyel arra, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. A figyelmeztetések és az ígéret ellenére még mindig hajlandó volt „kényes” felszerelést eladni a világ első számú terrortámogatójának, aki megesküdött rá, hogy eltörli Amerikát a föld színéről, ha esélyt kap rá. Hagenmiller elvetette a kockát, és vesztett. Hayes elnök megadta a felhatalmazást Kennedynek. Egyetlen feltétele volt－ egy ilyen kényes feladatnál Mitch Rapp legyen az, aki meghúzza a ravaszt. Kennedy telefonja jelzett; felvette. － Minden készen áll. － A nő felismerte Rapp hangját.

－ Adj rövid tájékoztatást. Rapp végigment a fejleményeken, és elmagyarázta a terv végső finomításait. Kennedy végighallgatta; alig kérdezett valamit Mikor Rapp befejezte, megkérdezte: － Ha ma este elhibázom, lesz következő esély? － Kétlem. A második TFO a raktárnál várakozik. Amint a célszemélyek megérkeznek, az osztag névtelenül értesíti a német hatóságokat, majd követik az eseményeket a letartóztatásig. Ha ez megvan, Hagenmiller lelepleződik, és túl sokan fogják figyelni. － Egyetértek. － A TFO, amelyre Kennedy hivatkozott, egy taktikai felderítőosztag volt. Ők azok, akik megtudták, hogy tizenegykor betörés készül. Rapp tudott róluk, ők azonban nem tudták, hogy Rapp az országban van. － Figyelmeztess, ha a célszemélyek tizenegy előtt érnének a raktárhoz! － mondta Rapp. － Az időzítés nagyon fontos. Nem állíthatunk be Hagenmillerhez ugyanakkor, amikor a rendőrség telefonon közli vele, hogy kirabolták. Ma este várni fogja a hatóságok jelentkezését, és a meglepetés kedvéért nekünk a rendőröket megelőzve kell bejelentkeznünk nála. － Értem. － Pillanatnyi csend után Kennedy azt kérdezte: － Mit súgnak az ösztöneid? Rapp megszorította az adóvevőt, és körülnézett a kicsiny hálószobában. Nem volt biztos benne, hogy Kennedyt tényleg érdekli a kérdés, vagy csak a beszélgetés kedvéért kérdezi. Óvatosan válaszolt － Nem is tudom. Több idő kellett volna a felkészülésre, de hát mindig ez van. Rapp nem tűnt túl magabiztosnak, ezt Kennedy is megérezte. － Ha nem jól alakul, ne erőltesd. － Tudom. － Senki sem fog fedezni. Rapp halkan nevetett. － Ez eddig sem érdekelt, most miért érdekelne? － Tudod, mire célzok. Légy óvatos! － Mindig az vagyok － vágta rá automatikusan a férfi. － Más valami? － kérdezte Kennedy. － Igen. － Rapp megállt. － Ennyi volt. － Ezt hogy érted? － Végeztem. Ez lesz az utolsó… Kennedy tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de most nem volt idő erről beszélni. Mitch Rapp értékes erőforrás volt, talán a csapat legértékesebbje. Nem lesz könnyű elengedni. － Majd beszélünk róla, ha visszajössz. － Nem vitatéma. － Rapp hangja határozottan csengett. － Beszélünk még! － Komolyan gondoltam. Kennedy sóhajtott. A hullámok összecsapni készülnek a feje felett. Újabb nyomasztó gond … － Van valami, amiről tudnod kell, mielőtt döntesz. － Rapp nagyon sok mindenre gondolhatott ennek hallatán. － Ez meg mi a fenét jelentsen? － Semmit － sóhajtotta a nő. Most alvásra lenne szüksége, és arra, hogy a fiával töltsön egy kis időt, meg arra, hogy elrendezze Stansfield ügyét, mielőtt a férfi meghalna. Holtfáradt volt. － Csak el kell mondanom pár dolgot, ami idehaza történt. Rapp érezte, hogy a nő hangja megremeg, ami Kennedynél ritkaság volt. － Rendben. Beszélünk, ha visszatértem.

－ Köszönöm. － Nincs mit. － Más? Rapp eltöprengett azon, nem felejtett-e ki valamit. － Nincs. － Jól van… akkor sok szerencsét, és tájékoztass! － Úgy lesz. Rapp visszahelyezte az adóvevőt a tokjába, és megszakította a kapcsolatot Az ablak felé hajolt, félrehajtotta a függönyt, és kibámult a sötét éjszakába. Nem tudta elűzni a gyomrában sűrűsödő rossz érzést. Valami nincs rendben.

3. fejezet Clark szenátor felvette a kalapácsot, és szinte oda sem figyelve leejtette a faasztalra, bizottsági elnökként így jelezve az ülés végét. Bizottságának tagjai már felálltak székükből, és az ajtó felé igyekeztek. Szenátoroktól szokatlan volt, hogy pénteken dolgoznak, hát még hogy ilyen késő délutánig. Washington azonban éppen az őszi költségvetési vita közepén volt, és mindenki túlórázott, hogy kiutat keressen a fenyegető zsákutcából. A republikánusok szokás szerint adócsökkentést akartak, a demokraták pedig a kiadások növelését. Az elnök a változatosság kedvéért most nem akarta kihasználni a helyzetet, hanem kompromisszumra törekedett, de egyik párt sem kívánt engedni. A város harctérré változott. Az érdekek polarizálódása miatt középen már nem maradt hely. Valaki vagy a megoldás része volt, vagy a problémáé. Többé már nem számított, ki miben hisz, bármennyire is átgondolt volt a véleménye. Ha ellenkezel, ellenség vagy. Eluralkodtak a szélsőségek, és ez Clark szenátornak egyáltalán nem tetszett. Nem azért lett politikus, mert élvezte a makacs, értelmetlen pártharcokat, hanem mert ez volt a soron következő hegycsúcs, amelyet meg kellett hódítania. Megvetette a huzakodást, időpocsékolásnak tartotta. Hank Clark huszonkét éve volt az Egyesült Államok Szenátusának tagja. Nixon lemondása után szállt ringbe. Akkoriban a politikusok népszerűsége mélyponton volt, és Arizona lakossága kívülállót akart. Valakit, aki saját erejéből lett híres. Hank Clark az ő emberük volt. A Nyugat új üzletembere, az önszorgalomból lett milliomos. Henry Thomas Clark az új-mexikói Albuquerque-ben született 1941-ben. Apja szinte minden szakmában, amit kipróbált kudarcot vallott. Anyja minden egyes kudarc után mélyebben nézett a pohár fenekére. Előbb a vodka volt a kedvence, amit bőkezűen adagolt a narancsléhez vagy a Bloody Marybe. Amikor igazán rossz idők jártak, olcsó whiskyt ivott vagy egy kevés Mad Dog 20/20-at. Míg anyja ivott, apja minden nyomorult állással megpróbálkozott: árult farmfelszerelést, porszívót, használt autót, alumíniumzsalut, egyszer még szélmalmot is. Szánalmas kudarcot vallott minden egyes kísérlete, ahogyan kudarcot vallott férjként és apaként is. Mikor Hank tizenegy éves volt, apja bedobta a törülközőt Hátrament a bérelt lakókocsijuk mögé, és szétlőtte az agyát. Hank furcsa módon megkönnyebbült ekkor. Most, hogy apja nem volt többé, úgy kezdte felnőtt életét, hogy neki mindenáron sikerülni fog. Minden egyes munkát elvállalt, amit talált, és a következő hét évet azzal töltötte, hogy anyját leszoktassa az alkoholról, és kiutat találjon a szegénységből. Szerencséjére több olyan jó tulajdonsággal bírt, amellyel apja sohasem. Tudott bánni az emberekkel, fáradhatatlanul dolgozott, és olyan karja volt, amivel meszszire hajíthatta a labdát Ez volt Hank belépőjegye a sikerhez. A középiskola után teljes állású baseballjátékos volt az ASU Sundevilsnél. Dobóként esélye lett volna a nagy ligákban is, ha idősebb korában nem éri autóbaleset A főiskola után egy üdülőben dolgozott Scottsdale-ben. Ebben az üdülőben történt, Phoenix nyüzsgő kertvárosában, hogy Hank Clark találkozott a megfelelő emberekkel. Olyanokkal, akiknek voltak terveik. Olyanokkal, akik ingatlannal spekuláltak. Hank huszonnégy évesen otthagyta az üdülőt, és egy ingatlanfejlesztő ügynöke lett, akit ott ismert meg. Szerette tető alá hozni az üzleteket Szerette látni, hogyan váltja valóra a terveket a pénz. Legfőképpen pedig szerette a megbízatásait. Harmincéves korára Hank megszerezte az első millióját, öt év múlva pedig több mint húszmillió dolláros vagyona volt A magas, jókötésű férfi Phoenix közkedvelt figurája lett Megmászta az első csúcsot, és készen állt a következő meghódítására. A következő csúcsot a politika jelentette. Clark csaknem negyedszázados próbálkozás után úgy döntött, erre a csúcsra nem vezet tisztességes út. A politikában le kell győzni az ellenfelet, bármilyen eszközzel, anélkül hogy sejtené, mire készülsz. Hank Clark az elnöki székre pályázott, és e célnak szentelte életét azóta, hogy Washingtonba érkezett 1976-ban.

Mikor felkelt a székéből, az egyik bizottsági titkár lépett hozzá, és odasúgta neki: － Rudin képviselő várja a „buborékban”. Clark bólintott, majd átadta mappáját és anyagait a férfinak. － Kérem, vigye ezeket vissza az irodámba. Azután az ajtó felé indult, útközben kellemes hétvégét kívánt szenátortársainak és azok titkárainak. Hank Clark a Szenátus hírszerzésért felelős különbizottságának elnöke volt A szenátorok legtöbbje inkább a fegyveres erő, a költségvetési vagy az igazságügyi bizottságot választotta, mert ezek kapták a legnagyobb nyilvánosságot A hírszerzési bizottsági tagságért nem tolongtak, mert ez munkájának zömét zárt ajtók mögött végezte. A Szenátus hírszerzésért felelős különbizottságának és a Képviselőház állandó hírszerzési különbizottságának volt a feladata az összes amerikai titkosszolgálat, így a CIA, az NSA és az NRO felügyelete. Clark őrizte a titkok őrzőit, és az elmúlt években módszeresen és csendben elraktározta a titkokat. A szenátor elhagyta a bizottság termét és elindult a Hart Office épületének csarnoka felé. Minden szembejövő felé mosolygott és biccentett. Clark jó politikus volt. Mindenkivel, még az ellenségeivel is éreztetni tudta azt, hogy különlegesek. Befordult a sarkon, kinyitott egy ajtót, és belépett egy szűk fogadótérbe. A szoba túloldalán volt egy másik ajtó, mellette kis széken a Capitolium egy rendőrtisztje ült. A férfi felnézett. － Jó estét, elnök úr － mondta. Clark kedves mosollyal jutalmazta. － Hogy van a háta, Roy? － Fáj az az öreg hát, uram, de azt hiszem, túlélem vele a mai napot. － Jó. － Clark vállon veregette, majd beütötte kódját az ajtó melletti kódzárba. Mikor a zár kattanva kinyílt, benyitott az SH 219 jelű szobába. A 219-es szoba a Capitolium egyik legbiztonságosabb szobája volt. Teljes egészében acéllal burkolták be, ami útját állta a kivagy bejövő elektromágneses hullámoknak. Maga a helyiség kisebb szobákra oszlott, mindegyiknek emelt volt a padlója, hogy a technikusok alájuk kotorhassanak poloskák után kutatva. Clark szenátor végigment a termen, útközben több üvegfalú eligazítószoba mellett haladt el. A szenátorok és a maroknyi kiválasztott titkár ezekben kapott eligazítást a különféle hírszerző szervezetektől. A terem vége felé egy másik számkódos ajtóhoz ért. Beütötte ötjegyű személyi kódját, és a hermetikusan lezárt ajtó szisszenve kinyílt. Belépett a magasított szobába és becsukta az ajtót, melynek tömítése ismét kitágult, hogy lezárja a helyiséget. A szoba négy üvegfala sötét volt; az ötször nyolcméteres terület közepét fényes, fekete ovális konferenciaasztal foglalta el. Az asztalnál a bizottság mind a tizenöt tagjának külön helye volt. Az üveglapú asztalon minden szenátor külön olvasólámpával és az üveg alá ferdén beépített monitorral rendelkezett A szobában sötétség uralkodott, kivéve egyetlen lámpa fényét a túloldalon. Onnan, ahol állt, Clark szenátor ki tudta venni képviselőházi partnerének vékony, csontos ujjait. Albert Rudin képviselő keze az asztalon nyugodott, a tizenöt modern fekete lámpa egyikének lágy fényében. Clark alig látta Rudin arcát az árnyékban, de nem is volt rá szüksége. Emlékezett rá, mert ilyen arca csak két embernek van: az egyik AJbert Rudin képviselő, a Képviselőház hírszerzési különbizottságának elnöke, a másik Ichabod Crane. Clark a helyiség végébe ment. － Jó estét, Al. Rudin nem válaszolt, Clark nem is várta tőle. Al Rudin valószínűleg a legkevésbé társas lény volt az összes washingtoni politikus közül. Clark elvett egy poharat a képviselő mögötti bárszekrényből, és néhány korty Johnnie Walkert töltött bele. Rudin felé tartotta a poharat, megkérdezve, kér-e, amire Rudin mogorván megrázta a fejét. Albert Rudin tizenhetedik ciklusát töltötte az Egyesült Államok Képviselőházában. Csontja velejéig demokrata volt, aki minden egyes republikánust szívből gyűlölt, talán csak Hank

Clark szenátor kivételével. Rudin fáradhatatlan pártmunkás volt. Bármit megtett volna a pártjáért. Ha a pártot － jogosan － rajtakapták valamin, Al Rudint küldték ki a kamerák elé. Al sosem unta meg ugyanazt ismételni. „A republikánusok halálra éheztetik a gyerekeiteket, adócsökkentéssel akarnak kedvezni gazdag barátaiknak, ki akarják dobni szüleiteket az idősek otthonából…” － lényegtelen, hogy a riporterek éppen egy demokrata kollégája lehetséges kihágásairól kérdezték, Rudin-nak ez minden pillanatban a jó és a rossz küzdelméről szólt, ő volt a Jó, a republikánusok a Rossz, az igazság pedig nem számított Ez maraton volt, nem pusztán egy kocogás a ház körül. Célja a republikánusok legyőzése volt. Hank Clark belesüppedt a bőrszékbe, két hellyel távolabb Rudintól, és bekapcsolta kis lámpáját. Egy hosszú korty után felrakta a lábát a köztük lévő ülésre, és nagyot sóhajtott. Clark százharminc kilót nyomott, és több mint 190 cm magas volt, fáradt lábának szüksége volt a pihenésre. Rudin előrehajolt, és ezt mondta: － Aggódom Langley miatt. Clark tűnődve figyelte, és arra gondolt: A francba is, mikor nem aggódsz Langley miatt? Rudinnak vesszőparipája volt a CIA. Ha rajta múlott volna, az Ügynökséget kipreparálták volna, mint egy régi csatahajót, és kiállították volna a Smithsonian Múzeumban. Bár nagyon kikívánkozott belőle ez a megjegyzés, Clark elég eszes volt ahhoz, hogy ne engedjen a szarkazmus csábításának. Évekbe tellett elnyernie Rudin bizalmát, és esze ágában sem volt mindezt elherdálni egyetlen pillanatnyi személyes elégtétel kedvéért. Ezért inkább komoly arccal bólintott, és így szólt － Hallgatom. Rudin kényelmetlenül fészkelődött székében. － Nem akarom, hogy újra egy belső ember kezébe kerüljön a vezetés, ha Stansfield meghal. A maga bizottságának már annak idején sem lett volna szabad jóváhagynia őt － Rudin arca megvonaglott az undortól, mikor Thomas Stansfieldről beszélt. － Olyasvalakire van szükségünk, aki kitakarítja azt a helyet. － Egyetértek － bólintott Clark, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Átfutott rajta, hogy emlékezteti Rudint Stansfieldet egy demokrata többségű bizottság hagyta jóvá, de aztán úgy döntött, jobb nem felizgatni a képviselőt. － Az elnök szerelmes abba az átkozott Irene Kennedybe, és tudom, hogy az a kurafi Stansfield őt javasolja utódául. － Rudin megrázta a fejét. Ráncos bőrét vörösre színezte a düh. － Ha pedig őt nevezik meg, akkor kész, vége. A sajtó és mindenki a pártomban － Rudin csontos ujja Clarkra szegeződött － meg a magáéban is tapsikol majd annak, hogy egy nő legyen a CIA igazgatója. － Rudin nem akarta, hogy álláspontja politikailag inkorrektnek tűnjön, ezért hozzátette: － Nincs semmi bajom a nőkkel, de a jelölt ne Stansfield protezsáltja legyen. Tennünk kell valamit, nehogy ez bekövetkezzen, mégpedig azelőtt, mielőtt az elnök elhatározná magát. Mert ha ez megtörténik, cseszhetjük. Clark egy pillanatig Rudint tanulmányozta. Lassan bólintott, mintha a vénember valami ritka bölcsességet osztott volna meg vele. Olyan könnyű rászedni! － Figyeltettem Kennedyt mostanában, és azt hiszem, talán elvágja maga alatt az ágat mielőtt idáig eljutnánk. Rudin végigmérte a mellette ülő nagydarab embert. － Milyen információja van, ami nekem nincs? Clark arcát grimasz ráncolta. Megemelte az italát. － Ha jó lesz hozzám, Albert, talán egy napon megtudja. Rudin átkozta magát, amiért megkérdezte. Első kézből tudta, hogy Hank Clark szívesen vezetett aktákat különböző emberekről, barátról és ellenségről egyaránt. Az öreg connecticuti képviselő megvakarta az orrát, és azt kérdezte:

－ Milyen természetű információról van szó? Személyes vagy szakmai? － Azt hiszem, nevezhetjük szakmainak. － Clark mosolygott. Rudin savanyú arcot vágott. Utált részletekért esedezni. Emellett már rég megtanulta, hogy Clark csak akkor közöl vele bármit, amikor jónak látja, egy perccel sem korábban. Semmi értelme információért könyörgni. － Felteszem, közli majd velem, ha eljött az idő. Clark bólintott, és kortyolt egyet. － Tájékoztatni fogom, Albert.

4. fejezet Mitch Rapp a végső simításokat végezte az álcáján. Fekete szemöldökét és haját világosbarnára festette. Sötétbarna szemét különleges kontaktlencsékkel kékké változtatta, sminkje pedig sápadt árnyalatot kölcsönzött olajbarna bőrének. Rapp az ágyon heverő fekete öltönyzakóra és a hosszú fekete bőrkabátra nézett, és utoljára ellenőrizte a felszerelését. A ruhadarab rejtett zsebeiben kaptak helyet a Rapp által a küldetés előtt összeírt „bevásárlólistán ” szereplő tárgyak. A térdig érő kabát aljában három útlevél és tízezer dollár rejtőzött, utóbbi különböző európai valutákban. Az egyik útlevél amerikai volt, rajta Rapp valódi fényképével, egy álnévvel és pecsétekkel, melyek igazolták, hogy Drezdán keresztül érkezett az országba. A második útlevél francia volt, rajta egy kecskeszakállas és rövidre nyírt hajú Rapp fotójával, a harmadik pedig egyiptomi, ez fénykép nélkül. Mindegyik útlevélhez megfelelő hitelkártya tartozott. Ezek segítségével fogja elhagyni Németországot, ha valami balul sül el. Langleyben senki nem tudott róluk. Ha a dolgok rossz irányt vesznek, el fog tűnni szem elől. Rapp már korábban memorizálta a legtöbb főutat és vasútvonalat, amelyek kivezettek a területről, de azért vitt magával egy aprócska, kártyapakli méretű GPS-egységet is, hogy mindig pontosan tudja, merre jár. A zakó jobb ujjában egy mattfekete harci kés volt elrejtve, más helyeken pedig négy extra tár 9 mm-es lőszer. A zakó hátába a legújabb Motorola Saber márkájú, kézben tartható kódolt rádió volt beépítve. Fejhallgatót viselni lakott helyen túlságosan feltűnő lenne, ezért Rapp kidolgozott egy módszert: a zakó bélésén huzalokat vezetett keresztül, amelyek a bal gallérban egy kicsiny adóhoz, a hajtókán egy mikrofonhoz, az ujjakban pedig a hangerő－ és frekvenciaszabályzókhoz vezettek. A zakóban még más dolgok is helyet kaptak, amelyeket Rapp korábban rendelt － a ruha teljes súlya így több mint tizenkét kiló lett. Aktuális igazolványait kabátjának bal zsebében tartotta. Rapp ma este Carl Schnell lesz a Bundeskriminalamttól, azaz a BKA-tól. Más országokban a szervezetet Szövetségi Bűnügyi Nyomozóirodaként ismerték. Ez volt a német FBI. Ezekkel az igazolványokkal átjuthat a biztonságiakon, be a házba. Rapp felvette a bőr válltokot, és fehér inge fölé csatolta. Jobb karja alá egy 9 mm-es Glock pisztolyt szíjazott, amelynek sorozatszámát eltávolította. Bal karja alatt, a tokban még kéttárnyi lőszer rejtőzött. Minden tár tizenöt töltényt tartalmazott, így a bőr felöltőben lévő másik négy tárral együtt Rappnek elegendő muníciója volt egy kisebb csatához. Ám mindez csak biztonsági tartaléknak kellett; magát a munkát egyetlen lövéssel tervezte elintézni. Rapp kopott fekete bőrkesztyűt húzott a kezére, majd felvette a hosszú, vékony, hangtompítós Ruger Mk II-t az ágyról. Ez .22-es kaliberű tárat lőtt ki, csaknem teljesen némán. Egyetlen hátránya a hossza: több mint harminc centiméteres volt. Rapp belecsúsztatta a fegyvert a felöltő jobb elülső részén kialakított különleges zsebbe, majd mindkét ruhát felvette. Fejére fekete puhakalapot tett. Mikor átment a másik szobába, Hoffmanék utoljára átvizsgálták a kunyhót, letörölve minden felületet, ahol ujjlenyomatot hagyhattak. Rapp már megtette ugyanezt a saját szobájában. Mikor a páros befejezte, mindketten golyóálló mellényt vettek fel, mielőtt magukra öltötték volna a kabátjukat. Tom Hoffman Rappre nézett. － Visel valamilyen testpáncélt? － kérdezte. Rapp megrázta a fejét, szemöldökét ráncolva a kérdés miatt, majd azt mondta: － Gyerünk, pakoljunk be. Megragadta a táskáját, és kilépett a sötét éjszakába. Megigazította kalapjának karimáját, felnézett az éjszakai égre, és remélte, tényleg ez lesz az utolsó bevetése. Ám bármennyire akarta is ezt, ösztöne az ellenkezőjét súgta. Néhány pillanattal később Hoffmanék is kijöttek a kunyhóból. Mindhárman beszálltak egy

gesztenyebarna Audi szedánba. Az elektronikus felderítő－ és kommunikációs berendezések a csomagtartóban rejtőztek. Tom Hoffman a kormánynál ült, Jane az anyósülésen, Mitch Rapp pedig hátul. Az Audi lassan gördült lefelé a kitaposott földúton. Teljes sötétség honolt az erdőben, a fák elzárták azt a kevés holdfényt is, ami átjuthatott volna. Rapp kinézett az oldalsó ablakon. Még a kocsi fényszóróival együtt sem látott hat-hét méternél messzebbre az erdőben. Mikor elérték az aszfaltutat, Rapp nagyot nyelt. Elkezdődött. Perceken belül az elülső kapunál lesznek. A küldetéssel kapcsolatos fenntartásai nem múltak el. Tom Hoffmant figyelte, aki felemelte jobbját, és megnyomta a fülhallgatóját. Rá volt csatlakozva a csomagtartóban lévő műszerekre, és a helyi rendőrségi csatornákat hallgatta. Hoffmannak az autóban kellett maradnia; a házba Rapp és Jane Hoffman megy be. Rappnek szüksége volt valamelyik Hoffmanra odabent. Ők tökéletesen beszéltek németül, nem úgy, mint ő. Másrészt azért akarta a feleséget magával vinni, mert úgy gondolta, egy nő kevésbé tűnik fenyegetőnek Hagenmiller és biztonsági őrei számára. Ez volt tervének egyetlen részlete, amely ellen Tom Hoffman tiltakozott. Ő akart Rapp-pel menni. Mitch meglepődött a hevességen, amellyel a férfi szembeszállt vele. Többször elismételte, hogy jobban érezné magát, ha ő mehetne be Rapp-pel a házba. Mikor logikus magyarázattal kellett volna előállnia, Tom Hoffman egyet sem tudott mondani. Rappnek ez is gyanús volt. Ez az ő küldetése volt, ő vitte vásárra a bőrét. Megmondta Hoffmanéknak: felhatalmazása van arra, hogy bármikor véget vessen a küldetésnek, és ha nem értenek egyet a tervével, mit sem szeretne jobban, mint kiszállni a dologból. Tudta, hogy Hoffmanék nem kapják meg a pénzük második felét, míg be nem fejezik a feladatot. Látni akarta, mennyire kell nekik a pénz. Megkapta a választ a páros olyan hamar napirendre tért a vitatott kérdés fölött, mintha soha nem is érdekelte volna őket. Elöl az úton egy kivilágított kapu tűnt fel, és a szedán lassítani kezdett. Rapp megnézte az óráját. Kilenc perccel múlt tizenegy. A gróf meg lesz lepve. Hagenmilier bizonyára átgondolta az ütemtervet Nem arra számít, hogy a rendőrség ilyen korán személyesen tesz látogatást a birtokán, hanem inkább arra, hogy a betörés után várnak még egy vagy két órát. A szedán lekanyarodott az útról, és a magas, díszes kovácsoltvas kapuhoz gördült Egy sötét öltönyös, nagydarab férfi, kezében billentyűzettel, kilépett az őrposztból, és a kocsi jobb oldalához ment. Rapp már előbb átcsusszant a bal oldalra, nehogy lefényképezze az őrposzt ajtajára szerelt felderítőkamera. Még a kalapja karimáját is a szemébe húzta, hogy az őr ne tudja kivenni az arcát. Azonnal felmérte a férfi felszerelését, és észrevett egy dudort a jobb csípőjénél, ami jelenthetett rádiót és pisztolyt is. Rapp úgy döntött, valószínűleg pisztoly. Jane Hoffman leeresztette az ablakot, és éppen eltette a hamis BKA-s igazolványát. Mikor az őr meglátta az igazolványt, megtorpant, és nem jött közelebb. Németországban, a hajdani Gestapo országában a BKA mindig feltűnést keltett. Rapp számított rá, hogy ezzel megspórolhatnak néhány kérdést a be－ és kijutásnál. Jane Hoffman határozott hangon beszélni kezdett az őrrel. Az őr bólintott, és azt válaszolta, előbb értesítenie kell a házat. A nő megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem szeretnék, ha bejelentenék az érkezésüket Mindezt előre látták, és el is próbálták. Az őr udvariasan közölte, hogy Herr Hagenmiller éppen estélyt tart, és neki mindenképpen be kell szólnia a házba, mielőtt beengedné őket. Jane beleegyezett － azzal a feltétellel, hogy előbb beengedi őket, és csak azután hívja a házat Szerencsére az őr bólintott erre, és visszament a posztjára. A nagy kovácsoltvas kapu félrecsúszott, és a szedán meglódult. Rapp az őrt figyelte, miközben elhaladtak az őrbódé mellett. Máris telefonált. － Taposson bele! Minél előbb ott vagyunk, annál jobb. Az Audi végigszáguldott a tekervényes aszfaltúton. A második kanyar után meglátták a házat, amelynek fehér kőhomlokzata fényárban úszott. Rapp mindkét kezével az első ülésekre támaszkodva figyelt kifelé az ablakon. Az épület a Rhode Island-i Newportban épült század-

fordulós kastélyokra emlékeztette. Tom Hoffman lassított, az autó bekanyarodott az épület elé, majd megállt, éppen két kőoroszlán és egy lakáj előtt. Rapp a sofőr oldalán szállt ki, és egy pillantást vetett a nagy márvány szökőkútra, amely Poszeidónt ábrázolta, és a szigonyából víz lövellt. Tekintete végigfutott a térségen; a bal oldalon egy csoport limuzin parkolt, mellettük beszélgető sofőrökkel. A limuzinok mögött körülbelül tucatnyi sportkocsi és luxusszedán; Rapp feltételezte, ezek a kevésbé előkelő vendégekhez tartoznak. Elraktározta agyában a kocsik helyét, majd a házfelé fordította figyelmét Hallgatta, amint Jane Hoffman beszél a lakájjal, és megmutatja neki igazolványát. Rapp hátulról megkerülte a kocsit, szeme a kastély ablakait fürkészte. Jobbra bálterem volt A három nagyméretű ablakon át szmokingos férfiakat és hosszú estélyi ruhát viselő nőket látott, akik ittak, beszélgettek és dohányoztak. A kiszűrődő hangok mintha egy vonósnégyestől származtak volna. Rapp nem tudta elhessegetni magától a gondolatot: ezt a bált nem felejtik el egyhamar. Rapp a lakáj arca elé tartotta BKA-igazolványát, majd intett Jane-nek, hogy kövesse. A lakáj élénken tiltakozott, mikor Rapp elindult felfelé a főbejárathoz vezető lépcsőn. Nem értett meg mindent, amit a férfi mondott, de valami olyasmiről beszélt, hogy másik bejáratot kellene használniuk. Rapp nem figyelt rá. Az első lépcsők kövezett teraszra vezettek, melynek mindkét oldalán egy-egy szökőkút volt. Jane Hoffman itt érte utol, a lakáj pedig előresietett. Mikor elérték a főbejárat kétszárnyú, nagy faajtaját, a lakáj megtorpant, karjait széttárta, mint egy közlekedési rendőr. Rapp korábban már felmérte a fickót és lehetséges fegyvereit. A megölésére nem volt szükség -csak a munkáját végezte. Ha mindenképpen muszáj, egy állcsúcsra mért gyors ütéssel könnyen kivonható a forgalomból. Rapp hallgatta, amint a lakáj Jane Hoffmannak könyörgött. Ahogy várható volt, azt javasolta, várakozzanak az olvasószobában Herr Hagenmillerre. A nő beleegyezett, de közölte a lakájjal, hogy egyetlen percet várnak csak, nem többet. Ha Herr Hagenmiller nem jön oda hozzájuk, akkor a vendégei előtt kérdezik ki. A lakáj buzgón bólogatott, igyekezett minél jobban megérteni, mit akarnak. Rappék tudták, hogy a férfi bármit megtenne, nehogy két BKA-s ügynök berontson gazdája zártkörű estélyére. Az ajtók kinyíltak, s ők beléptek az ezerhétszáz négyzetméteres kastély nagy előcsarnokába. Előttük egy szív alakú lépcsősor vezetett az emeletre, jobboldalt pedig masszív tölgyfa ajtó a bálterembe. Az ajtó előtt egy hasonlóképp masszív férfi állt Rapp tetőtől talpig végigmérte a testőrt. Ennek szolgálaton kívül helyezéséhez többre lesz szükség egyetlen ütésnél. Rapp már látta ezt a jól megtermett alakot a felderítőfotókon. Lehet hogy Hagenmiller nem egy zseni, de azért nem teljesen ostoba: volt elég esze hozzá, hogy védje magát, mikor egy olyan kiszámíthatatlan személlyel üzletel, mint Szaddam Huszein. A lakáj balfelé intett, egy másik nagy ajtó irányába. Rapp tudta az alaprajzokból, hogy ez az olvasószoba felé vezet Rapp és Hoffman elindult arrafelé, a lakájt követve. Mikor bent voltak, a lakáj megkérte őket, hogy ott várjanak, és becsukta az ajtót. Rapp Hoffmanra nézett, azután a szobát kezdte vizsgálni, amely inkább könyvtárra, mint olvasószobára hasonlított. A túlsó sarokban csigalépcső vezetett egy galériára, amely végigfutott a három fal mentén. A fölső polcokat régi, bőrkötéses könyvek töltötték meg, és odalentre is jutott belőlük jó néhány. Cizellált keretű olajfestmények borították a fal minden egyes olyan négyzetcentiméterét, amelyet nem könyvespolcok foglaltak el; a képek némelyike elérte Rapp magasságát, mások nem voltak nagyobbak a tenyerénél. A túlsó fal díszes kandallójában ropogott a tűz. Rapp nem volt ugyan szakértő, de sejtette, hogy ez a festménygyűjtemény milliókat ér. Megnézte a bútorokat és a szőnyegeket is. Minden, ami a szobában volt, talán egy-két lámpa kivételével, legalább százévesnek tűnt. Remek, gondolta Rapp. A fickó burokban születik, elherdálja az örökségét, és aztán ahelyett, hogy elárverezné a drága vackait, inkább veszélyes technológiát ad el egy szadista pszichopatának, akinek egyet/en vágya, hogy atomot dobjon New Yorkra. Ez a seggfej megér-

demli a halált. Ellenőrizte az óráját. Két perc három másodperc telt el azóta, hogy áthaladtak a kapun. Kinézett a szoba két nagy ablakán, amelyek a főútra nyíltak. Tom Hoffman odalent állt a járó motorú Audi mellett. Hoffman intett Rappnek, aki viszonozta. Rapp újra megnézte az óráját. Harmincnyolc másodperce várnak az olvasóban. Rapp két percben szabta meg a határidőt. Ha ez letelik, megkeresi a grófot Semmi értelme nincs hagyni, hogy telefonáljon és megpróbálja kideríteni, mi folyik itt. Rapp átsétált a szobán, és kikukucskált az ajtó közepén lévő résen. Semmit sem látott. Hamar rájött, miért: a nagydarab testőr az olvasószoba ajtajánál posztolt, és elzárta a kilátást. Rapp hátralépett, összeráncolta a szemöldökét. Azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg a testőrtől anélkül, hogy meg kellene ölnie. A leütéséhez közel kellene kerülnie hozzá, és egy ilyen bikanyakú embert talán a legerősebb ütése is csak feldühítené. Semmi esetre sem akarta, hogy birkózássá fajuljon a dolog. Úgy döntött, távol marad tőle, és egyelőre hallgatózik. Csaknem három percet mutatott az óra, mikor az olvasószoba ajtaja kinyílt, és V. Heinrich Hagenmiller gróf lépett be rajta. Egyik kezében pezsgőspoharat tartott, másikban cigarettát － láthatólag senki sem világosította fel arról, hogy dohányozni nem illik. Ha nem lenne kézi szövésű szmokingja, Rolexe, hátranyalt haja és tokája, semmi sem különböztetné meg a többi terroristától. Rapp megdermedt, amikor látta, hogy egy másik férfi is érkezik a gróffal. Hagenmillerhez hasonló korú és méretű ember volt, szintén szmokingban. A testőr, ez a két lábon járó emberhegy is velük jött, majd a lakáj kiment, és az ajtót becsukva magukra hagyta őket. A gróf, teljes döbbenettel az arcán, megkérdezte, ugyan mi a jóistenért zaklatja őt a BKA a saját házában. Jane Hoffman kezdett válaszolni németül. Azt a fedősztorit adta elő, amit korábban már elpróbáltak, ám nem jutott két mondatnál tovább, mikor a második férfi előrelépett, és határozott hangon bejelentette: ő mint a gróf ügyvédje, látni szeretné a páros igazolványait. Rapp figyelmesen hallgatta a párbeszédet, de közben szeme sarkából a testőrt nézte. A férfi szfinxként magasodott oldalt, karjait összefonta a mellkasán. Hoffman Rapp és az ajtó között állt A gróf pontosan Rapp-pel szemben volt, jobbján az ügyvéddel és a testőrrel. Mikor az ügyvéd előlépett, hogy az igazolványokat követelje, Rapp elhatározta magát. Minden múló másodperc újabb esély, hogy valami balul süljön el. Bal kezét lassan a kabátzsebébe süllyesztette, s közben jobb felé pillantott; látta, amint Jane Hoffman előveszi hamis BKA-igazolványát. Elérte a rejtett zsebet, keze a Ruger Mk II-re kulcsolódott. Balra fordult, előrántotta a hangtompítós .22-es kaliberű fegyvert, és kinyújtotta a kezét. A gróf alig másfél méterre állt a fegyver csövétől. Rapp egyszer megnyomta a ravaszt, és a hosszú fekete cső azonnal köpte a lövedéket. Abban a pillanatban egy vörös pont jelent meg a gróf ápolt szemöldökei között. Rapp nem várta meg, míg a férfi eldől － tudta, hogy már halott. Átvette a Rugert a bal kezéből a jobba, egy lépést előrelépett, és egy balhorgot helyezett el könyörtelenül az ügyvéd állán. A férfi oldalra és hátratántorodott, majdnem magával sodorva a testőrt, miközben a földre zuhant. Jobbjában a Rugerrel Rapp hátralépett, hogy távolságot tartson maga és a testőr között. Az már elindult feléje, pisztolyáért kapva. － Halt! － kiáltotta Rapp, de a testőr nem húzta vissza a kezét. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenie, újabb lövése a csuklóján érte a testőrt, akinek nehéz félautomata pisztolya a földre hullott. A férfi összegörnyedt a fájdalomtól, csuklóját megragadta a másik kezével. Rapp két hosszú lépéssel mellette termett, és a férfi arcába rúgott, mintha futballban adná meg a kezdőrúgást. A rúgástól a százötven kilós testőr hátrazuhant, és egy kis faasztalkán landolt, melynek polírozott lapjára porcelánlámpát helyeztek. A lámpa szilánkokra tört, az asztal pedig darabokra hasadt a nehéz férfi súlya alatt.

Rapp ellökte Hoffmant az útból, és az ajtóhoz ugrott. Alig ért oda, mikor az ajtó kinyílt, és a lakáj kis feje jelent meg a nyílásban. Rapp megragadta a nyakkendőjénél fogva, és berántotta a szobába. A Ruger tompa végével halántékon csapta a lakájt jóval kisebb erővel, mint általában szokta. A lakáj szeme kifordult, térde elernyedt. Rapp elengedte a férfi torkát, és hagyta, hogy a padlóra csússzon. Azután kikukkantott az előcsarnokba, hogy megnézze, észrevették-e őket, majd becsukta és be is zárta az ajtót. Gépiesen ment át a szobán. Első feladat: a testőr. A zsebéből három műanyag bilincset vett elő, és megfordult, hogy az egyiket átadja Jane Hoffmannak － és megdermedt. Egy hosszú pillanatig nem hitt a szemének. Ajkai lassan formálták a szavakat: － Maga meg mi a fenét csinál? Ám alig ejtette ki őket, Jane Hoffman máris elsütötte hangtompítós Heckler & Koch P7-esét A 9 mm-es parabellum töltény mellkason találta Rappet, aki hátratántorodott. A második lövéstől még egy lépést tett hátra, belebotlott a földön heverő testőr lábába. Mikor feneke a földhöz csapódott, minden levegő kiszaladt a tüdejéből; felsőteste hátrazuhant, feje nekicsapódott a könyvtári létra alsó fokának. Rapp szeme kifordult, teste elernyedt. Jane Hoffman szíve vadul zakatolt, keze remegett. A férjének kellett volna itt lennie, neki pedig odakint, a kocsiban. Kesztyűs kezével felvette Rapp Rugerét a földről, és kétszer mellbe lőtte vele a testőrt Azután a fegyvert Rapp testére dobta, és levette a hangtompítót a saját pisztolyáról. Mikor ez megvolt, saját fegyverét a testőr kezébe helyezte, majd egy kis fémdobozból leheletnyi puskaport szórt a testőr kezére, hogy úgy tűnjön, az sütötte el a fegyvert. Végül felállt és hátralépett. Keresett valamit. A földön találta meg, jobb lába közelében: á testőr Heckler & Koch pisztolya volt. Felvette és elrakta a saját válltokjába. Fellélegezve futott az ajtóhoz, kinyitotta, és kilépett az előcsarnokba. Sebesen a főbejárathoz ment － az estély vidám hangjai kiszűrődtek a bálteremből, még senkinek nem tűnt fel, mi történt Jane Hoffman már odakint is volt, másodpercek alatt leért a lépcsőn. Férje idegesen várakozott a szedán kormánya mögött, és amint a nő beszállt a kocsiba, pörgő kerekekkel indult el az úton.

5. fejezet A férfi az erdő szélén állt, száz méterre attól a helytől, ahol Rapp járt előző éjszaka. Magaslati megfigyelőhelyéről tisztán látta a kastély homlokzatát. Egyik kezét a bal füléhez tartotta, másikban kis távcsövet tartott. Huzal futott le a fülhallgatójától sötétbarna kabátjának gallérja alá, végig egy Motorola Saber kódolt rádióig. Érdeklődve hallgatta, mi folyik a házban. Már elkezdődött. Hallotta a meglepetést Rapp hangjában az események váratlan fordulata nyomán. Most arra várt, hogy a nő elhagyja a kastélyt. Ha nem jut ki élve, az rendben van, de ha csupán megsérül, az elfogadhatatlan. Senki nem maradhat életben, nehogy beszélhessen. Szigorú utasítást kapott. Úgy kell tűnnie, mintha a testőr ölte volna meg Rappet. Először Hagenmillemek kellett meghalnia, utána Rappnek. Ha Jansenéknek sikerül meggyőzően megoldani a feladatot, életben maradhatnak. Ha a legapróbb hibát ejtik, meg kell halniuk. Ezért van most ő ott － hogy a közelből tartsa szemmel a helyzetet. A fák között álldogáló szakállas férfi régebben a ClA-nak dolgozott. Kevés közeli barátja Professzorként ismerte, de a valódi neve Peter Cameron volt. Első ránézésre nem tűnt olyan embernek, aki ilyen szakmában dolgozik. Negyvenes évei végén járt, jó tizenöt kiló felesleggel, így egy test-test elleni küzdelemben nem sok esélye lett volna. De az afféle nem is volt az ő stílusa. Cameron diszkrét távolságból intézte a dolgokat, és ha közbe kellett avatkoznia, ezt mindig a jobb mutatóujjával tette, sohasem az öklével. Kiváló céllövő volt, és buzgón hitt abban, hogy legegyszerűbben egy lövéssel lehet megölni valakit. Általában viszont csak figyelt － a kulisszák mögött dolgozott, félhomályban. Cameron bízta meg a bérgyilkosokat, és egyre jobban élvezte a terepmunka izgalmát, ha láthatta, hogyan alakulnak a dolgok. Sokkal érdekesebb volt ez, mint egy íróasztal mögött ücsörögni Langleyben, és pusztán műholdas kapcsolaton keresztül értesülni az eseményekről. Cameron minden részletről tudni akart, és ez lehetetlen lett volna az Atlanti-óceán túlpartjáról. Sok minden függött e küldetés sikerétől. Tulajdonképpen hihetetlenül sok minden. Cameron hallotta a pletykákat a Vasembernek hívott férfiről, és ha ezek csak félig is igazak voltak, Mitch Rapp elképesztő ember lehetett. Cameron csodálta a képességeit és az elszántságát. Színtiszta egoizmusból még örült is, hogy ő lehet az, aki egy Rapphez hasonló erejű embert kiiktat. Persze volt némi bűntudata, amiért olyasvalakit öl meg, aki ilyen hűen szolgálta az Ügynökséget, ám Rapp, mint oly sokan mások, csupán bábu volt, egy gyalog, aki feláldozható. A történelem tele van ilyenekkel, és valójában Cameron ezért hagyta ott Langleyt Valaki megmutatta neki az utat － valaki, aki igazán értékelte a tehetségét, valaki, aki hajlandó volt megjutalmazni őt évekig tartó fáradságos munkájáért. Cameron megdermedt, amikor észrevette, hogy nyílik a kastély ajtaja. Szeméhez emelte a távcsövet, a térségre fókuszált. Aprót sóhajtott megkönnyebbülésében, mikor látta, hogy Beth Jansen fut le a lépcsőn, és beugrik a várakozó kocsiba. Ahogy az Audi elhajtott, Cameron az ajtót figyelte, hogy követi-e őket valaki, majd tekintetével kísérte a kanyargós úton haladó autót. Mikor az a kapuhoz ért, Cameron hallotta a dudálást, és látta megvillanni a fényszórót. A kocsinak meg sem kellett állnia, a kapu kinyílt. Mikor kiért a főútra, Cameron bólintott helyeslése jeléül, és visszafordult a kastély felé. Néhány percig figyelt, várta a jelét annak, hogy felfedezték-e a gyilkosságot. Semmi… Elégedetten visszatette a távcsövet a zsebébe, és megindult visszafelé az ágak és az aljnövényzet sűrűjében. Hamar megtalálta az ösvények egyikét, amely a földút felé vezetett. Az előző estével ellentétben ma éjszaka egyedül járta az erdőt. Tegnap majdnem elszúrta. Engedett a hiúságának, és megpróbálta titokban követni Rappet Ám ő nem tudott úgy mozogni erdei terepen, mint Rapp. Még csak a közelébe sem jutott. Az éjjellátójával követte őt, és alig jutott látótávolságba, amikor Rapp megtorpant, és eltűnt a sűrűben. Cameron dermedten állt több mint húsz percig attól rettegve, hogy Rapp visszafordul, és rátalál. Évek óta nem érzett

ilyen félelmet. Cameron jobban szerette volna egy városi környezetben felvenni Rapp-pel a küzdelmet. Biztos volt benne, hogy Washington népes utcáin, ahol évtizedekig gyakorolta a kémmesterséget, előnyben lett volna. Rappre vadászni Washingtonban tiszta élvezet lett volna. Cameron mosolygott, és megrázta a fejét séta közben － boldog volt, hogy a küldetés sikerrel járt, de kissé csalódott is, amiért többé nem érezheti Rapp becserkészésének izgalmát. A földút felé közeledve letért az ösvényről, és megkereste járművét Egy álcázóháló alatt egy fekete BMW K 1200LT motor feküdt Cameron összehajtotta a hálót, az egyik nyeregtáskába tette, azután kigurította a motort az útra, felvette a sisakot, és beindította a karcsú járművet. Erős fényszórója megvilágította az előtte lévő utat Ahogy a gép berregve életre kelt, felszállt rá, és sebességbe tette. Lassan gördült rá a földútra, majd a kunyhó felé vette az irányt, éppen ellenkező irányba, mint amerre Jansenék távoztak. Ha minden terv szerint megy, húsz percen belül találkoznak a felszállóhelyen. A küldetés sikerült Szemhéja megrebbent, majd felpattant. Mitch Rapp fókuszálni próbált, de látása homályos volt. Érzékei lassan tértek vissza, egyenként, mintha egy számítógép indítaná újra a programokat. Először a szaglása jött meg: orrlyukait égett puskaporszag töltötte be, azután valami dörömbölést hallott nem tudni, honnan. Lassan olyan hangot adott, amely nyöszörgésnek indult, végül morgás lett belőle. Mozdulni próbált, de gyötrő fájdalmat érzett a fejében és a mellkasában. A hátán feküdt, a mennyezetre bámulva, és igyekezett kideríteni, hol van, és mi történt A homály lassan eltűnt a szeme elöl, és akkor beléhasított a valóság. Első reakciójaként megpróbált felülni. Feje alig pár centire emelkedett a talajról, mikor éles fájdalom nyilallt a mellkasába, és megállította, ismét a mennyezetet nézte, jobb kezével a melléhez nyúlt, a fekete bőr felöltő alá. Kihúzta kesztyűs kezét, és megnézte, van-e rajta vér. A kesztyű száraz volt － vér sehol. A bal oldalára fordult, erővel kizárva tudatából a fájdalmat, majd feltápászkodott féltérdre, és körülnézett. Az a rohadt kurva, mormolta. Gondolatai még ködösek voltak, de lassan visszatért az emlékezete. Végigfuttatta ujjait a felöltő külsején, és érezte a két lövedéket, amelyeket megállított a kevlárbélés. Rapp emlékezett rá, hogy Hoffmanék megkérdezték a kunyhóban, visel-e testpáncélt A kérdés időzítése furcsa volt, és most már tudta is, miért. Hála Istennek, hogy nem fejbe lőtt, gondolta. Eszébe ötlött, hogy a kapun való áthaladáskor beindította a stopperóráját. Megnézte, menynyi idő telt el. Hüledezve konstatálta, hogy csaknem négy percig volt eszméletlen. Sürgető érzés lett úrrá rajta, amikor a szobában heverő többi testre nézett. Megpróbált felállni, közben meg kellett ragadnia az íróasztal szélét, nehogy megtántorodjon. Mikor már biztosan állt a lábán, megtapogatta a tarkóját, és bőrkesztyűje vértől csillogott, amikor visszahúzta. Megnézte a helyet, ahol feküdt, és valóban ott volt egy tál nagyságú vértócsa. Rapp átkozódva nézett körül a szobában. Nincs elég baja, most még a vérét is fel kell törölnie－, otthagyni nagyobb hiba lenne, mintha ezer ujjlenyomatot hagyna maga után. Tudta, hogy sietnie kell, ha élve akar kijutni. Sok kérdés vár válaszra, de még várhatnak. Most életbe lép Maslow szükségleti piramisának legelső lépcsőfoka － a túlélés. Nem törődve a mellkasát szúró fájdalommal, sem tarkójának lüktetésével, letérdelt, és felvette Rugerét. Eközben észrevette, hogy a testőrt lelőtték. Elraktározta az információt, és átvizsgálta a szobát, olyan nyomokat keresve, amelyek kapcsolatba hozhatják őt Hagen-miller halálával. Megnézte az ügyvédet és a lakájt, és megkönnyebbülve látta, hogy még lélegeznek. Az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta, majd az ablakhoz ment, hogy kinézzen az útra. Amint az várható volt, az Audi eltűnt. Hátát a falnak vetve körülnézett, és fogcsikorgatva próbált kitalálni valamit. Meg kell szabadulnia a vértől, márpedig a puszta felmosás nem elegendő. Az elfogástól való félelem felgyorsította az agyműködését. Pillantása a kandallóra esett, majd vé-

gigsiklott a drága műkincseken. Nem esett jól megtennie, de nem látott más megoldást Eszébe idézte a kastély alaprajzát, és az olvasószoba túlsó ajtajára nézett Ez a játékszobába vezet, s onnan egy másik ajtó a télikertbe. Onnan kijuthat oda, ahol a limuzinok és sportkocsik parkolnak. A másodperc törtrésze alatt döntött. Odalépett egy finom ezüsttálcához, amelyen kristályüvegek álltak. Levette az egyik üveg dugóját, az orrához emelte, és konyak sűrű aromáját érezte. Meghúzta az üveget, azután a vértócsához lépett, végiglocsolta a helyet, majd Hagenmiller és a testőr hulláját is. A maradék üvegekkel átáztatta a szőnyegeket, a függönyöket, mindent, amit szükségesnek gondolt. A kandalló melletti régi rézedényből kivett egy tűzifát, bedugta a lángok közé. A vékony nyírfaág pillanatok alatt tüzet fogott Rapp tett egy kört a szobában, mindent meggyújtva, ahová korábban alkoholt locsolt, majd a túlsó sarokba hajította a faágat. Ezután a gallérjánál fogva megragadta a lakájt, és áthúzta a szobán a túlsó ajtóig. Ugyanezt tette az ügyvéddel is, aki már mocorogni kezdett. Lángok nyaldosták a falat, a hőmérséklet gyorsan emelkedett Rapp átrohant a játékszobába, magával vonszolva a két férfit Csak egy pillanatra állt meg, hogy lélegzethez jusson; attól tartott, hogy valamelyik bordája eltört. Szuggerálta magát, hogy most úgysem tehet semmit ezzel kapcsolatban, majd bezárta az olvasószobába nyíló ajtót Közben vetett egy utolsó pillantást a helyiségre － a lángok már teljesen beborították a holttesteket, és a tűz gyorsan terjedt Rapp bezárta az ajtót és átfutott a hosszú szobán, el a biliárdasztal, egzotikus trófeák, egy lovagi páncél és egy antik fa bárpult mellett. Megállt a túlsó ajtónál, hallgatózott egy másodpercig, majd benyitott, és körülnézett az előcsarnokban. Jobb felől hangokat hallott － arrafelé a konyha és a földszinti fogadóterem volt. Belépett az előcsarnokba, behúzta maga mögött az ajtót, és sietve áthaladt a télikert nyitott üvegajtaján. Ez a helyiség toldalék volt amelyet harminc évvel az elkészülte után adtak hozzá az eredeti épülethez. A három hatalmas üvegfal növényeket és fonott bútorokat vett körül. Éles fény ragyogott fentről, hogy a ki－ és belépő vendégek már a külső útról megcsodálhassák a télikert csillogását. Rapp leoltotta a lámpákat, és visszanézett a csarnok és a konyha irányába. Még mindig semmi jele sem volt, hogy észrevették volna a tüzet. Növények mögött lopakodva áthaladt az üvegházon. Mikor elérte a belső udvarra vezető ajtók egyikét, látta a sövény mögött parkoló limuzinokat A sofőrök dohányoztak és kártyáztak. Rappnek el kellett haladnia mellettük, hogy elérje a többi kocsit. Remélte, hogy valamelyik inas benne hagyta a kulcsot a kocsiban. Az első kiáltások a konyha felől érkeztek, és a sofőrök szinte azonnal felfigyeltek arra, hogy valami baj van. A kastély főbejárata felé rohantak, hogy kiderítsék. Rapp előszökkent a télikertből, és átrohant a belső udvaron; mellkasa minden levegővételre fájdalommal reagált. Lement a lépcsőn a murvával borított útra, jobbra fordult, és elfutott a limuzinok mellett. Az első sportkocsi － egy Jaguár － mellett nem állt meg. Nem vesztegette az időt vele. Olyan kocsira volt szüksége, amely kevesebb feltűnést kelt, ideális esetben valamilyen német gyártmányra. A következő egy vörös Mercedes-Benz volt, ezt is otthagyta, ám a következőnél, egy fekete Mercedes kupénál megállt. Megkönnyebbülten sóhajott, amikor az ajtózár engedett, és meglátta a kulcsokat az indítóban lógni. A kocsi elindult Rapp az üzemanyagmérőt nézte, ahogyan lassan felemelkedett a skála kétharmadáig. Szerencséje van. Első sebességbe tette, és ahelyett, hogy ráfordult volna az útra, az ellenkező irányba indult, a pázsit felé. Megkerülte a kocsival a házat Jobbra nézett, hogy észrevette-e valaki. Úgy tűnt, mindenki a tűzzel van elfoglalva. A fényszórók megvilágították az utat, a sportkocsi begyorsult a sima, elegánsra nyírt pázsiton. Rapp néhányszor túlságosan idegesen nyúlt a sebességváltóhoz, és a kocsi kerekei kipörögtek a harmatos füvön. Rapp soha nem indult sehová menekülési terv nélkül, és ez a küldetés sem volt kivétel.

Érkezésének napján elkezdte agyába vésni a lehetséges menekülési útvonalakat hová csatlakoznak be az utak, hol vannak a legközelebbi vasútállomások és leszállópályák, mindaz, ami segíthet neki a lehető leggyorsabban felszívódni, ha valami baj van － márpedig most nagyon nagy baj van. Fel nem tudta fogni, hogyan ejthették így át. Öklével rácsapott a kormányra, és átkozta magát, amiért nem figyelt az utólag olyannyira szembetűnő jelekre. Ráfordult az egyik gyalogösvényre, amely a nagy hátsó kerten vezetett át Eszébe villant, hogy a tetőre szerelt biztonsági kamerák minden bizonnyal felveszik minden lépését, de egy pillanat múlva elvetette a problémát. A tűz miatt egy darabig senki nem fogja keresni. Elérte a kert végét, a kocsi átsuhant egy újabb pázsitszakaszon, és máris egy kavicsos lovaglóúton volt. Rapp harmadik, majd negyedik sebességbe váltott. A jármű elérte a hatvan mérföldes sebességet, ő pedig a fordulatszámmérőre pillantva eszébe idézte, milyen messze lehet az első kanyar. Az út lejtősen távolodott a kastélytól. Rapp előre figyelt, mert egy kicsiny hídnak kellett következnie, amely a gondosan nyírt pázsitot az erdőtől elválasztó patakon ívelt át. Pillanatok múlva a kocsi ráhuppant egy kis fahídra, korlátja majdnem levitte az oldalsó visszapillantó tükröt. Rapp lassított, és egy kanyart várt, amelynek az általa tanulmányozott műholdfelvételek alapján jobbra kellett lennie. Meg is látta az elágazást, és visszaváltva felszáguldott egy dombon, bele a sűrűbe. Körülbelül két kilométer volt hátra az első aszfaltútig. Rapp lassított; emlékeztette magát, hogy az a húsz vagy harminc másodperc, amelyet az erdőn való átszáguldással nyerhet, gyorsan elillan, ha nekimegy egy fának. Miközben a kocsi követte az út kanyarulatait, Rapp az előtte álló lehetőségeket mérlegelte. Dánia százötven kilométerre volt északra, Hollandia százötven kilométerre nyugatra. Nem bolond, hogy ezeket válassza. Nyelvük és kultúrájuk finomságai nem olyan természetesek számára, mint a déli országokéi. Olaszország jobb választásnak tűnt. Volt valaki Milánóban, aki egykor nagyon közel állt hozzá. Kennedy is ismeri őt. A nő korábban a Moszadnak, az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott, illetve, amennyire Rapp tudta, talán még most is azt teszi. Az emberek ebben a szakmában sosem vonulnak teljesen vissza, és a titkosszolgálatoknak is megvannak a módszereik, hogy akkor is a nyakadon maradjanak, ha nem akarod. Rapp azonban megbízott benne. Kapcsolatuk túlmutatott országoknak és szervezeteknek tett hűségeskükön, ők ketten szinte egyformák voltak. Rapp mégis tudta, hogy nem mehet hozzá. Most nem, mégpedig Anna miatt. Ha Milánóba menne, a nő ágyában kötne ki. Nem, Milánó csak a legvégső lehetőség. Franciaország tűnt a legjobbnak. Rappnek voltak biztonságos bankfiókjai Párizsban, Marseille-ben és Lyonban is. Olyan fiókok, amelyekről senki nem tudott az ügynökségben. Franciaországban barátai is akadnak, akikkel a tanácsadó szakmában és triatlonista-ként töltött évei alatt ismerkedett meg, és akikben megbízott － ahhoz az életéhez tartoztak, amelyet szándékosan titkolt el megbízói elől. Még Kennedy sem tudott ezekről az óvintézkedéseiről. Rapp lekapcsolt második fokozatba, és bevett egy éles kanyart. Az út visszakanyarodott balra, majd tovább tekergőzött az erdőben. Amint az előtte lévő utat tervezte, Irene Kennedyre gondolt. Mi volt a hangjában, amikor beszéltek? Talán bűntudat, amiért a halálba küldi? Rapp megrázta a fejét. Ez lehetetlen. Kennedy olyan, mintha családtag lenne; sosem dobná fel őt. Valaki más lehetett, de vajon ki? Nagyon kevesen tudnak az Orion Csoportról, és még kevesebben erről a küldetésről. A kocsi végre szilárd aszfaltútra érkezett. Rapp kinézett mindkét irányba. Pillanatnyi habozás után Hannover felé fordult, el Hamburgtól. Az E4-es autópálya csak hét kilométerre van, és onnan kevesebb mint negyven perc alatt elérhet Hannover túlsó végébe, és még másfél óra Frankfurt. Remélte, hogy legalább egy óra eltelik úgy a kastélyban tomboló tűz miatt, hogy nem veszik észre a hiányzó kocsit, és talán akkor sem tulajdonítanak neki jelentőséget Egy azonban biztos － amikor a német szövetségi rendőrség rájön, hogy a bérgyilkosok BKA-ügynökökként jutottak be a birtokra, olyan riadót fújnak, amilyet talán az egykori ke-

let-nyugati megosztottság napjai óta nem látott az ország. A rádióhullámok gyorsabban haladnak, mint az autók, ami azt jelenti, hogy valószínűleg meg kell válnia a járgánytól még Frankfurt előtt. A kocsi több mint százhúsz kilométeres sebességgel robogott. Rapp nem törődött a mellkasát szúró fájdalommal és a lüktető fejfájással, hanem a problémára összpontosított El kell tűnnie. Ki kell jutnia Németországból, és ki kell derítenie, ki a csoda verte át Ijesztő gondolat villant az agyába, csaknem pánikba esett tőle. Átkozódva padlóig nyomta a féket Van valami, amit azonnal el kell intéznie. Mérlegelte a kockázatot, ha rögtön a mobiljáról telefonál. Nem, nem biztonságos. Bármennyire gyűlölt időt veszíteni, a hívást halasztania kell.

6. fejezet Anna Rielly kinyitotta a kunyhószerű kis ház ajtaját. A késő délutáni árnyékok hosszan vetődtek a szélesen elterülő marylandi tájra. Anna örült, hogy végre kint van a városból, és vége egy újabb zűrös hétnek az elnök mellett. Mikor elvállalta az NBC fehér házi tudósítójának állását, el sem tudta volna képzelni, mennyi szaladgálással jár a dolog. Belépett az előszobába, fekete kistáskáját és az egy napra csomagolt holmiját tartalmazó útitáskáját letette a jobb oldali padra. Felakasztotta kabátját, közben észrevette, hogy Mitch egyik kabátja a lépcsőkorlátra vetve hever; felakasztotta azt is. Mosolyogva ment fel a lépcsőn, útitáskájával a kézben. Mitch Rapp túl sokáig élt egyedül. A fölső hálószobában a keményfa padlóra ejtette a táskát, és kigombolta kék blúzát Odasétált a Chesapeake-öbölre néző üvegajtóhoz, és sóhajtott. Soha nem fogja megunni ezt a látványt. Csodálta a házat － mindent elmondott arról a férfiról, akit szeretett, és akivel élete hátralévő részét tölteni akarta. Fehérneműre vetkőzött, melltartóját ledobta, remélve, hogy nem is kell felvennie addig, amíg hétfőn munkába nem indul. Kinézett az öbölre, élvezte a péntek délutáni alkonyat fényét, azután megvizsgálta magát a jobb oldali szekrény tükrében. Harmincévesen teste még jobban nézett ki, mint amikor röplabdázott a Michigani Egyetemen. Tudta, hogy ez nagyrészt az étrendjének köszönhető, amely semmilyen gyorsbüféből származó ételt nem tartalmazott, a heti három-négy edzésnek, és legfőképpen az anyja génjeinek. Volt még rajta valami, amit nem pusztán a késő nyári napsütés árnyai emeltek ki. Behajlította jobb karját, és mosolygott a bicepsze láttán. Azután végigsimította feszes jobb combját, és ujjával kitapintotta a térdínt a kvadricepsztől elválasztó függőleges vonalat. Az élet élvezetére irányuló újsütetű elhatározásának részeként még júniusban vásárolt egy Mastercraft vízisít Bár Chicagóból származott, nyarait a wisconsini Poygan-tavon töltötte, és már hatévesen tudott a vízen szlalomozni. Mitch és ő jó három hónapot töltött azzal, hogy az öböl vizét szántotta kora reggeleken és késő délutánokon. Nem tudott volna más edzésfajtát mondani, amely jobban kifárasztotta volna a testet és felélénkítette volna az elmét. Csípőre tette a kezét és próbálta annyira kinyomni a hasát, amennyire karcsú termete engedte. Lágy mosoly öntötte el arcát, amint várandósnak képzelte magát. A legjobb barátja négy hónapon belül érkezik － Anna naponta érdeklődött utána. Mitch többször is a fülébe súgta, mennyire szeretne gyereket, amire ő mindig ugyanazzal felelt rossz a sorrend, előbb a házasság, azután a baba. Rielly magára rántott egy régi kopott farmert, belebújt egy barna bőrpapucsba és Mitch egy kényelmesre hordott melegítőjébe. Felvett egy fekete hajgumit az éjjeliszekrényről, lófarokba kötötte barna haját és lement a lépcsőn. Mitch lebontotta a ház első emeletének belső falait, megszabadult az étkezőtől, így egyetlen nagy térbe került a nappali és a konyha. Rielly kivett egy sört a hűtőből, azután eszébe jutott, hogy a könyvét odafönt felejtette. Felszaladt, lehozta a könyvet majd kiment a verandára. Egy percig a korlátnál állt a vizet csodálta, és lassan kortyolgatta a hideg sört. Ezután belesüppedt az egyik székbe, keresztbevetette a lábát, és kinyitotta a könyvét Az egyik munkatársa beszélte rá, hogy lépjen be egy könyvklubba, még amikor Washingtonba költözött. Akkor jó ötletnek tűnt, mert azon fáradozott, hogy egy kis normalitást csempésszen vissza az életébe azok után a tragikus események után, amelyek a Fehér Házban történtek munkába állása első napjaiban. Most, öt kiválasztott könyv elolvasása után már nem volt biztos benne, hogy megbirkózna még egy regénnyel, amely egy beteg nőről szól, akinek tönkrement az élete, mert az apjától sosem kapott elég törődést. Az első terápiás hónap nagyszerű volt, a második még jó, a harmadik elment, a negyedik fárasztó, ez az ötödik pedig az utolsó próbálkozása lesz. A csoport hétfő este találkozna, és Annának még a borítón lévő szöveg el-

olvasására sem volt ideje. Egy nagy korty sör után nekilátott a könyvnek. Öt perccel később befejezte az első fejezetet és a könyvet is. A szerző éppen azt ecsetelte megrázó részletességgel, hogyan nézte végig főszereplőnője hatévesen, amint apja majdnem agyonveri az anyját. Nem kell még egy ilyen, gondolta Rielly. Kiszállt a székből, és úgy döntött, hogy nem megy el a hétfői összejövetelre. Kezében a sörrel visszament a nappaliba, és a helyére tette a könyvet. Átvizsgálta a CD-gyűjteményt, kiválasztott egy Dave Matthews-albumot. Ezután a könyvespolcon kezdett keresgélni. Mitch hetente olvasott el egy könyvet, és széles választéka volt nemcsak szépirodalmi, hanem szakkönyvekből is. Anna pár perc múlva úgy érezte, megütötte a főnyereményt: Nelson DeMille legújabb regénye ott volt a polcon, az összes előző munkájával együtt. A hűtőhöz ment, kivett egy újabb sört, azután visszament a verandára. DeMille szellemes, jópofa hősei pont megfelelnek a hangulatának. Ezzel tökéletesen el tudta vonni a figyelmét Mitchről, arról, vajon hol lehet, és mit csinálhat A férfi megígérte neki, hogy ezzel az akcióval befejezi. Ez lesz az utolsó küldetés, azután elkezdhetnek rendes életet élni. Rielly zöld szemeit a Chesapeake-öböl nyugodt vizére emelte, és gyors imát mormolt Mitchért － azért, hogy épségben visszatérjen hozzá a reggel első fényével. Azután kinyitotta a könyvet és elszántan elmerült a szövegben. Az útjelző táblákat látva újra kellett gondolnia a tervét. Ebben a szakmában nem létezik siker kockázatvállalás nélkül, a trükk az egészben az, hogy tudni kell, hol a határ. Ha elhagyja Hannovert, nincs visszaút. Egy órán keresztül beragad az autópályára, Essen felé robogva, és csak ott szabadulhat meg a kocsitól. Ha a rendőrség riadót fúj, könnyű célpontot fog nyújtani. Egy újabb tábla jelent meg jobbra: a hannoveri nemzetközi repülőtér felé vezető kijárat egy kilométerre van. Rapp megszokta, hogy egyedül dolgozik. Senkivel nem kellett megvitatnia a lehetőségeit. Agya úgy futott végig a lehetőségeken, mint ahogyan a pilótáé, amikor az egyik motor kigyullad száz kilométerre az anyahajó fedélzetétől. Semmi értelme pánikba esni － ez is csak egy probléma, amit a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban meg kell oldani. Belenézett a visszapillantóba, és kitette az irányjelzőt. A Mercedes rátért a kijáratra, ő pedig még jobban szemébe húzta a kalapját. A repterek mindig tele vannak biztonsági kamerákkal, és ha megtalálják a kocsit, a szalagokat Németország legjobb terrorelhárító ügynökei veszik majd kezelésbe. Lélegzése nyugodtabb lett az utóbbi fél órában. Majdnem biztos volt abban, hogy bordája nem törött el, csak zúzódott － ha eltört volna, a lélegzetvétel rövid és nagyon fájdalmas lett volna. Követte a jelzéseket a parkolóba. Megállt a zöld kapunál a jegyéért Jobb oldalon egy halogénlámpa fényében egy kamera sötét gömbjét vette észre. Tudta, hogy a fekete plexiüveg mögötti kamera rögzíti érkezését. Leeresztette az ablakot, kesztyűs kezével kinyúlt a parkolási időt rögzítő jegyért. A sorompó felnyílt, egyesbe kapcsolta a járművet, és elindult felfelé csigavonalban a betonrámpán. Elhagyta az első és második emeletet, befordult a harmadikba. Lassan gördült végig a folyosón, biztonsági kamerákat keresett － szerencsére többet nem talált. Hátrafelé beállt két másik Mercedes közé, pár centivel leeresztette a sofőr ablakát, majd a kulcsokat az első ülés padlójára helyezve kiszállt Nem zárta be az ajtót. Egy kis szerencsével ellopják, mielőtt a rendőrség megtalálná, de azért ebben nem bízott. A terminál felé vette az útját Szándékosan sántítva járt, nyakát a vállai közé húzva. Arcába húzott kalappal figyelte, nem bukkan-e fel újabb kamera. A terminálba belépve azonnal észrevett néhányat Ugyanott voltak, ahol mindig: magasan fentről irányítva a tömegre. Sajnos, tömeg nem volt éjfél után, negyed egy tájékán. Ha megtalálják a kocsit, a szalagokon hamar felfedezik őt is. Ezért járt sántikálva, behúzott nyakkal. Sőt, a biztonság kedvéért a jobb karjával átkarolta magát, bal karját ernyedten lógatta. Ez két célt szolgált egyrészt álcázta vele valódi magasságát és járását, másrészt üldözői azt hihetik, megsebesült. Talán elvesztegetnek némi energiát arra, hogy kórházakban keressék,

A poggyászfelvételnél megnézte a táblákat, és a lifttel lement egy emeletet Csak az egyik csomagkiadónál voltak emberek － most érkeztek valamelyik járattal －, a másik üres volt Rapp a teli futószalaghoz ment, sétálgatott egy percig, mintha a feleségét várná, azután kiment az ajtón a taxiállomás felé. Hét taxi várakozott sorban, és amikor felemelte a kezét, a legelső odagördült hozzá. Rapp beült a hátsó ülésre, és elővette a pénztárcáját. Egy gyors pillantás a műszerfalra: a tank tele van. Megkérdezte a sofőrt németül, mennyibe kerül az út Essenig, amely körülbelül másfél órás. A taxis elmosolyodott jó szerencséjén. Rapp előre kifizette az utat, és jókora borravalót adott Mielőtt eltette volna a tárcát, még elővett belőle némi pénzt. Azután hátradőlt az ülésen, bal kezével a kabátja alá nyúlt, és megragadta 9 mm-es Glockját. Az autó nekiindult, a sofőr rádión közölte a diszpécserrel, hogy Essenbe visz egy ügyfelet és majd jelentkezik, ha végzett. Mikor elhagyták a repülőteret, és visszatértek az autópályára, Rapp előrehajolt, pisztolyát átvette a jobb kezébe. A fegyver csövét a taxis tarkójához nyomta, és németül felszólította, hogy tartsa mindkét kezét a kormányon. A sofőr － magas, sovány, negyven év körüli férfi － megmerevedett a hirtelen fordulat miatt, de nem engedte el a kormányt. Erős dohányos volt － Rapp érezte a ruháján és a haján. － Ha pontosan azt teszi, amit mondok, semmi baja nem lesz. Ha elcseszi, akár csak egyszer is, szétlövöm a fejét, és kidobom magát egy árokba. － Rapp nem emelte fel a. hangját; nem tudta biztosan, mely szavakra esik a hangsúly a németben. A pisztolyt a férfi tarkójához nyomva azt kérdezte: － Világos? A taxis lassan bólintott. － Jó － mondta Rapp. Bal kezével elővette a pénzt, és a férfi orra elé tartotta. － Vegye el. Nem Essenbe megyünk. Frankfurtba visz engem. A sofőr elvette a pénzt, azután lassan bólintott. Rapp egy centivel hátrébb húzta a pisztolyt, hogy a férfi felemelhesse a fejét. Megnézte a sofőr igazolványát Geoffrey Hermannak hívták. － Geoffrey, túl lassan megy. Gyorsítson, és tartsa a szemét az úton. － Rapp a sebességmérőt figyelte, majd megkérdezte: － Történt már magával ilyesmi? A férfi ismét bólintott, rekedten válaszolt Ez szerencsés körülmény. A fickó már volt tűzvonalban, és túlélte. － Nos, egyet megígérhetek. Ha mindent úgy tesz, ahogy mondom, nem lesz baja. Kiszállok a taxijából, maga meg keresett egy csomó pénzt azzal, hogy Frankfurtba vitt valakit. Ha valami „viccessel” próbálkozik, meghal. Ez az alku. Tárgyalás nincs. Geoffrey lelkesen bólogatott, de látható volt, hogy rettenetesen beijedt. Rapp tudta, hogy meg kell nyugtatnia, ha nem akarnak karambolozni. － Vegyen elő egy cigarettát, és nyugodjon meg. Hosszú út áll előttünk. A sofőr idegesen előhalászott egy cigarettát, és meggyújtotta. Most jön az érdekes rész, gondolta Rapp. Bő két órája van, hogy elnyerje a férfi bizaímát. Mitch nem szeretett embert ölni, és most is mindent meg akart tenni azért, hogy ne kelljen elintéznie ezt a szerencsétlen fickót. Geoffrey semmi olyat nem tud majd mondani a rendőrségnek, amit azok ne tudnának addigra a reptéri kamerák felvételeiből. Talán nyerhetne némi időt a megölésével, de Rapp remélte, más mód is van. － Hová valósi, Geoffrey? － Hamburgba. － Mi hozta Hannoverbe? － Nem szerettem Hamburgot － vágta rá ideges tömörséggel a férfi. Az elkövetkező másfél órában kissé élénkebbé vált a párbeszéd. Rapp tapogatózásaira a sofőr lassan felengedett. Rapp nagyjából képet kapott arról, ki is ez a Geoffrey Hermann. Közben több rendőrmotoros mellett is elhaladtak az autópályán. Ilyenkor Rapp Geoffreyt fi-

gyelte, nehogy valamivel felkeltse a rendőrök figyelmét A taxis kezét a kormányon tartotta, tekintetét előreszegezte. Aztán Rapp megtudta, hogy Geoffrey elvált, és egyedül él. A kocsi az övé, és szeret éjjel dolgozni, mert így a napja szabad, és azt csinálhat amit akar. Nemrég gyógyult ki az alkoholizmusból, és úgy gondolta, így legalább nem egy bárban tölti az estéit. De ami a legfontosabb: kiderült, hogy Geoffrey Hermannt már egyszer elítélték rablásért, két évet ült börtönben, és nem rajongott a rendőrökért. Rapp boldog volt a hír hallatán. Hajnali kettő felé Geoffrey bejelentette, hogy hívnia kell a diszpécserét. Korábban azt mondta neki, hogy jelentkezik Essenből, ha végzett a fuvarral. Rapp egy pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte: － Vissza kell mennie a reptérre, vagy bármikor befejezheti a műszakot? － Akkor fejezem be, amikor akarom. Enyém a kocsi. Nem kellett volna ilyen könnyen elárulnia ezt az információt, gondolta Rapp. － Szokatlan volna, ha ilyenkor fejezné be a műszakot? － Egyáltalán nem. Úgyis maga lett volna az utolsó fuvarom mára. Rapp egy másodpercig gondolkozott a hallottakon. － Jól van, hívja. Mondja meg, hogy minden rendben, és mára befejezte. Figyelte, amint Geoffrey beüti a számot a mobiljába, és előrehajolt, hogy hallja a beszélgetést A diszpécsemő hangja fáradtnak és közönyösnek tűnt. A hívás nem tartott tíz másodpercnél tovább. Mikor elbúcsúztak, Rapp elvette a telefont, és kikapcsolta. Geoffrey arcát figyelve megkérdezte: － Ez volt a szokásos diszpécsere? A taxis gondolkodás nélkül rávágta: － Sheilának hívják. Öt éve dolgozom vele. Rapp visszasüppedt az ülésbe, és megkönnyebbülten sóhajtott. A BKA még nem fogott szagot, máskülönben megpróbálták volna Geoffreyt a telefonnál tartani. Mitch a térdén fekvő térképre pillantva úgy döntött, ez a megfelelő időpont, hogy feltegye a kérdést － Geoffrey, mennyire ismerős Dél-Németországban?

7. fejezet Irene Kennedy különös zajokra ébredt, amelyek csak egyetlen forrásból származhattak: rajzfilmből, amely a szombat reggeli szertartás része. A kis Thomas, vagy ahogyan a pajtásai hívták, Tommy, hatéves volt. Már elmúlt az az idő, amikor felkeléskor az anyját hívta. Ken-nedynek különös módon hiányzott ez. A fiúcska mindig reggel volt a legkedvesebb és a legaranyosabb. Bár Kennedynek nem jött rosszul a plusz egy óra alvás szombatonként, azért néha nem bánta volna, ha ki kellene szállnia az ágyból, hogy megsimogassa a hátát és puszit adjon neki, mielőtt a gyerek kikászálódik a takaró alól. „Már túl nagy vagyok ehhez ”, mondta neki a fia. Nem kétséges, az önállóságát az anyjától örökölte. Felült az ágyban, lábát a padlóra tette. Az ágy melletti óra 7.58-at mutatott. Kennedy életvitele általában egyszerű volt. Éjjelre, amióta az eszét tudta, flanelnadrágot vagy boxert vett, hozzá egy nagyobb pólót, ami a kezébe akadt. Úgyis sovány volt, talán túlságosan is. Nem szándékosan, egyszerűen nem volt nagy evő. A fürdőszobában megnyitotta a csapot, és lófarokba fogta egyenes, barna haját. Jó három percig dörgölte arcát kendővel és szappannal, aztán fogat mosott, és lement a hallba, ahol Tommyt ott találta, ahol gondolta: egy méterre a tévétől, pizsamában, teljesen elmerülve abban, amint a Power Rangerek épületeket robbantanak szét. Kennedy megkerülte a kanapét, és csókot nyomott a fejére. － Jó reggelt, kicsim. Tommy mormolt valamit, amit nem igazán értett, és nem nézett fel a képernyőről. Kennedy megsimogatta a fejét, felvette üres müzlistálkáját, és a konyhába ment. Útközben felvette az asztalról a tejet, és visszarakta a hűtőbe. Fia tálkáját és kanalát a mosogatóba tette, bekapcsolta a kávéfőzőt, és felkapott egy banánt. A konyhaasztalnak támaszkodva eszébe jutott Rapp. A német hatóságok a várt módon reagáltak a névtelen fülesre a szállítóhajóról. A biztonság kedvéért a sajtót is értesítették, így a BKA nem tudja eltussolni az ügyet. Azt azonban Kennedy sem tudta, hogy mi történt Hagenmillerrel. A Terrorelhárító Központ képes volt követni az eseményeket a távolból, és a Globális Műveletek Központjának köszönhetően nem volt olyan hírműsor, amelyről ők negyed órán belül ne értesültek volna. A probléma ezzel az üggyel kapcsolatban az volt, hogy Kennedynek titkolnia kellett jólértesültségét. Még a legközelebbi munkatársainak sem árulhatta el, hogy volt bármiféle információja Hagenmiller meggyilkolásáról. Elfogyasztotta a banánt, szólt Tommynak, hogy kapcsolja ki a tévét és öltözzön fel. A fiú kelletlenül engedelmeskedett, és negyed óra múlva elhagyták a lakást － Kennedy két műanyag csésze kávéval, Tommy a focijával és a gumi Godzillájával. Az úton egy sötétkék Ford Crown Victoria várt rájuk a sofőrjükkel, az Ügynökség Biztonsági Osztályáról küldött Harry Petersonnal. Irene és Tommy beült a hátsó ülésre. Köszöntek a férfinek, Kennedy átnyújtotta neki az egyik friss kávét, azután elindultak. Kennedynek eleinte nem tetszett, hogy sofőrt kap. Tíz percre sem lakott Langleytől, és kezdetben ezt a magánéletébe való behatolásként fogta fel. Sajnálatos módon azonban az előző év nyarán a Washington Post hosszú cikket közölt róla A CIA legerősebb asszonya címmel. Kennedy nem egyezett bele az interjúba, és maga az elnök is megkérte őket, hogy szálljanak le róla. De a Post így is megjelentette a cikket. Kennedynek semmi szüksége nem volt a reflektorfényre, arra pedig különösen nem, hogy azok az emberek, akikre vadászott, részleteket tudjanak meg róla. Ahogy várható volt, fenyegető üzenetek érkeztek a cikk nyomán. Thomas Stansfield határozottan cselekedett: biztonsági rendszert rendelt Kennedy háza köré, neki pedig egy sofőrt. A CIA figyelte a biztonsági rendszert, és éjjelente legalább egy alkalommal elment egy ClA-s biztonsági csapat a ház előtt, hogy minden rendben van-e. Kennedy kapott egy jelzőgombos készüléket is, amelyet éjjel-nappal viselnie kellett vagy a közelében kellett lennie.

Tommy akkoriban volt a mindenre rákérdezős korszakában. Egyik nap észrevette Harry Peterson pisztolyát, mikor az úton fogócskáztak Irene-re várva. Tommy megkérdezte, megnézhetné-e a fegyvert. Harry ösztönösen nemet mondott volna, de azután meggondolta magát; ötvenegy évesen jól tudta, hogy a fiatal fiúknál a tiltással semmit nem ér el, csak a kíváncsiságukat növeli. Megmutatta hát a fegyvert, tartott a fiúnak egy szigorú előadást a biztonságról, és hagyta, hogy megérintse. Később, miközben Langley felé haladtak, Tommyból kitört a kérdés: „Hány rosszfiút öltél meg?” Ezen már irene is többször gondolkodott, de persze sosem tette fel a kérdést. A Harry Petersonhoz hasonló emberek nem bolti eladó múlt után kerülnek ebbe a szakmába. Jellemzően vagy a hadseregben, vagy a rendőrségnél, vagy a titkosszolgálatoknál dolgoznak előzőleg, és kiöregednek abból, hogy háztetőkön ugráljanak valami harmadik világbeli pokolban. A kocsi befordult a régi főhadiszállás épülete elé. A régi főhadiszállást 1963-ban építették, az újat 1991-ben fejezték be. A két épületben együtt több mint 220 000 négyzetméternyi iroda található. Irene és Tommy belépett, és megálltak a biztonsági ellenőrzőpontnál. Irene bejegyezte Tommyt, az őr pedig látogatói kártyát adott neki, amellyel az alsó szint nyilvános helyiségeiben mozoghatott. Miután felmutatta saját igazolványát, Kennedy a fiával átment a forgóajtón, és le a lépcsőn. Mint minden modern kormányzati intézmény, a CIA is érzékenyebb, befogadóbb és gondoskodóbb lett. Heti hat napon egész napos gyermekfelügyeletet nyújtott. Kennedy csak a szombat délelőttökön vette igénybe a szolgáltatást. Tommynak egészen kedvére volt a dolog: megismert pár másik gyereket, és általában együtt töltötték a szombatokat, építettek ezt-azt, majd lerombolták. Kennedy Joanne-hez, a hétvégi „pótanyához” írta be Tommyt, majd ellenállt a kísértésnek, hogy homlokon csókolja a fiút. A barátai már ott voltak, és Tommy többször kikérte magának, hogy anyja a többi fiú előtt ilyen példátlan módon megalázza. Így hát Irene csak integetett neki, és megígérte, hogy ebédre visszajön. Azután visszament a lifthez, és a hatodikra vitette magát. A Terrorelhárító Központ 1986-ban született, amikor Ronald Reagan elnöki utasítást adott, amellyel felhatalmazta a ClA-t az amerikai polgárok ellen bűncselekményeket elkövető terroristák kézre kerítésére, hogy aztán amerikai bíróság előtt feleljenek tettükért. A TK célja a terrorizmus elleni küzdelem összehangolása volt nemcsak a CIA-n belül, hanem közösen a többi szövetségi intézménnyel. Az együttműködés velük, főleg az FBI-jal, újdonság volt a CIA történetében. Ez volt a kezdet, és ez az új kapcsolat az FBl-jal sok embernek a régi gárdából egyet jelentett a világvége közeledésével. Az ajtó mellett egyszerű, fekete betűs felirat hirdette: „Terrorelhárító Központ”. Kennedy megállt, és összeszedte magát, mielőtt beütötte volna a kódját A szoba fő berendezése a nagyméretű kivetítőképernyő és egy kétemeletes, négyszög alakú konferenciaasztal volt. Az asztal közepét majd egy méterrel megemelték, alatta monitor－, biztonságifax－ és telefonhuzalok kavalkádja kapott helyet. A szoba közepe volt az idegközpont. Itt ültek a különböző ügyekért felelős tisztek, innen koordinálták az információáramlást és a műveleteket a szövetséges államokkal és a többi amerikai kormányzati hivatallal. A szoba egy napilap főszerkesztőségének és egy légiirányító-központnak volt a keresztezése. Kennedy először Tom Lee-nek, a TK aligazgatójának, saját helyettesének arcát vette észre. Lee két olyan tiszttel beszélgetett, akik a Hagenmiller-ügyön dolgoztak. Mikor meglátta őt, Lee otthagyta a két tisztet, és átvágott a szobán Kennedy-hez. Félúton intett a fejével Kennedy irodája felé. Kennedy ajtaja előtt találkoztak. „Nem fogod elhinni, mi történt” － ez rítt le Lee arcáról. Ők ketten nagyon jól kijöttek egymással; mindketten csendes, nyugodt természetű emberek. Hagyományosan nem CIA-alkalmazott töltötte be a TK aligazgatói posztját és ez Lee esetében sem volt másképp: ő az FBI-tól jött. Ez volt a „szép új világ”, amit a TK hozott

létre. Kennedy keze alatt sokféle intézmény alkalmazottja dolgozott. Voltak itt az FBI-tól, a titkosszolgálattól, az NSA-tól, a Kábítószer-ellenes Ügynökségtől, az Alkohol－, Dohány－ és Fegyverhivataltól, a Védelmi Hírszerző Ügynökségtől, a Pentagontól, a Külügyminisztériumtól, az Igazságügyi Minisztériumtól, valamint tudósok a Járványügyi Központtól és a Lawrence Livermore Központtól. Tizenöt évvel ezelőtt ezen ügynökségeknek még a felsővezetői sem láthatták volna a másik fél titkosított anyagait, amelyekbe most a középszintű elemzők is betekinthettek. Lee becsukta az ajtót, és csípőre tette a kezét. Hivatalához méltóan öltönyben és nyakkendőben volt még szombat délelőtt is, bár legalább a zakóját levette. A TK kicsit engedékenyebb volt az öltözködés terén, mint a Langley többi részlege: a munkatársak zöme odakint farmert viselt. Lee Seattle-ben született koreai emigráns szülőktől. A Washingtoni Egyetemen végzett számvitelből és informatikából. Kennedy letette a táskáját. － Mi baj? － kérdezte. Lee lassan csóválta a fejét － Feltételezhető, hogy Hagenmiller grófot múlt éjjel megölték. Kennedy felvonta a szemöldökét. － Tényleg? － Igen… tényleg. － Lee Kennedy arcát tanulmányozta, hátha jelét látja annak, hogy a nő többet tud, mint amennyit mond. Gyanította, hogy Kennedy és a drágalátos Ügynökség nem mindig köti az orrára, mi történik éppen. Bizonyos szemszögből respektálta ezt, de néha kiverte tőle a hideg. A nő arckifejezése, mint mindig, most sem árult el semmit. Kennedy beült a ronda kincstári székébe, amelyet valami furcsa szürke szövet borított. － Mit értesz azon, hogy „feltételezhető”? － kérdezte. － Most még nem vagyunk biztosak benne, mi történt. Azt tudjuk, hogy több hamburgi tévécsatorna beszámolt egy tűzesetről, ami a Hagenmiller-birtokon tört ki múlt éjjel. A tűz nagy pusztítást végzett. Az NSA elfogott olyan jelentéseket, melyek szerint két holttestet találtak a hamuban. Mindkettő teljesen összeégett. Feltételezzük, hogy az egyik a grófé, a másik a testőréé. － Felteszem, a baleset kizárható. Lee bólintott. － Már beszéltünk erről… az a dolgunk, hogy gyanakodjunk. Mindenesetre annak a valószínűsége, hogy egy égő fahasáb kiugrik a kandallóból, és elintézi a grófot, meglehetősen csekély. － Ezzel egyet kell értenem. － Kennedy a kávéjáért nyúlt. － Mi az első álláspont? － Jó kérdés. Az első gondolatunk az volt, hogy Szaddam rendelte meg a merényletet, mert… hát, válassz okot kedved szerint. Hagenmiller átverte valahogyan, talán Szaddam azt hitte, hogy két vasat tart a tűzben. Talán Szaddam fele dohányért akarta elvinni az egész felszerelést. Ki tudja? A legnyilvánvalóbb jelölt Szaddam, de van egy másik érdekes fejlemény is. － Lee egy széket húzott az asztalhoz, és leült. － Egy órával ezelőtt faxot kaptunk. A BKA körözést adott ki három személy ellen. Két férfi és egy nő. Sally most hívta a BKA-s kapcsolatát, ő mondta, hogy dühöngenek odaát. － Lee arra a tisztre célzott, aki az Európai Unióval és a terrorizmus elleni harcban szövetséges rendfenntartó intézményekkel tartotta a kapcsolatot. -Feltételezhető, hogy ezek hárman múlt éjjel BKA-ügynöknek álcázva bejutottak a Hagenmiller-birtokra. A felvételeken látszik, amint megérkeznek a kocsival, és itt kezd a dolog bizarrá válni. Ketten kiszállnak, bemennek a házba; egy férfi és egy nő. Pár perccel később kijön a nő futva, beugrik a kocsiba és a sofőrrel elhajtanak. Ezután eltelik öt perc, és hirtelen tűz üt ki. Kábé ugyanekkor megjelenik a harmadik fickó, amint egy mellékajtón elhagyja a házat Ellop egy kocsit, és egy hátsó úton elhagyja a birtokot. Az ellopott autót két órával

ezelőtt megtalálták a hannoveri repülőtér parkolójában. A reptéri kamerák felvették, amint a fickó taxiba ül, és országos körözést adtak ki a jármű ellen. Kennedy igyekezett nyugodt maradni. － És a másik kocsival mi van? － Még semmi hír róla. A nő kortyolt a kávéból, és próbálta elrejteni a félelmet, amely görcsbe szorította a gyomrát. － Más fejlemény? － Van. － Lee arca fáradtnak tűnt. － Öt perce hívott a külügyminiszter. Kennedynek egyre kevésbé tetszett ez a dolog. Letette a csészéjét az asztalra. － Űgy tűnik, ő és Hagenmiller lelkes műgyűjtők, azazhogy a gróf már csak volt Sok közös barátjuk van… válogatott külföldi előkelőségek és uralkodók. A külügyminiszter azt mondta, tudja, hogy figyeltük a grófot és szeretné, ha együttműködnénk a német hatóságokkal a gyilkosok kézre kerítésében. － Lee hátradőlt. － Kétségtelenül nagy értékű műkincsgyűjtemény pusztult el a tűzben. － Viccelsz? － Nem. Azt hiszem, néhány csakugyan közismert és értékes kép eredetije semmisült meg. － Nem úgy értem. － Kennedy összevonta a szemöldökét, ami nála az érzelemkitörés jele volt. － Azt mondta neked, tudja, hogy megfigyeltük a grófot és szeretné, ha együttműködnénk a BKA-val? － Igen. － És ugyan honnan tudja, hogy megfigyeltük a fickót? － Nem tudom. － Van ötleted? Lee egy másodpercig gondolkozott. － Talán. － Légy szíves, sürgősen derítsd ki. － Kennedy a telefonjáért nyúlt. － Közben meglátom, mit tehetek azért, hogy leállítsam a minisztert, mielőtt nagyobb bajt okozna.

8. fejezet Dél volt, őszi szombat, és ha az ember Washingtonban él, akkor a főváros az évnek ebben a szakaszában mutatja legszebb arcát. A tavasz is szép, de ilyenkor túl sok a turista, és túl nagy a páratartalom a Potomac folyó völgyében, ősszel a levegő tiszta, a színek élénkek, és a külvárosokban rengeteg a diáklány, akik visszatértek a városba, hogy egy újabb évet töltsenek távol a szüleiktől. Peter Cameronnak azonban nem ilyesmin járt az esze, miközben a washingtoni körgyűrű déli részén haladt sietve. Szíve szerint inkább élvezte volna a nagyszerű szombat délutánt, de sajnos sürgősebb teendői akadtak. Még csak néhány órája tért vissza az Államokba, és máris aggasztó híreket kapott. Jansenékkel együtt egy Hamburg melletti kis repülőtérről hagyták el Németországot, valamivel éjfél után. Onnan Meaux Esblybe repültek, egy másik kis reptérre Párizstól egy órányira. Cameron az első reggeli járattal a Charles de Gaulle-ról New Yorkba repült, míg Jansenék Orlyból mentek leszállás nélkül Mexikóvárosba, ahonnan Los Angelesbe érkeztek, s végül haza, Denverbe. Cameron elérte a washingtoni körgyűrű északnyugati végét, ott ráfordult a Pennsylvania sugárútra. A George Washington Egyetemen lévő kicsiny irodájából jött éppen. Cameron 1974 és 1998 között dolgozott a CIA-nak, és utolsó évét töltötte Langleyben, amikor felkereste valaki egy állásajánlattal. A felkínált állás ötszörös fizetést tartalmazott, és olyan dolgokba árthatta magát － kongresszusi ellenőrzés nélkül －, amit igazán élvezett A csomag részeként kapott egy professzori állást a GW-n, amelynek keretében heti tíz órát kellett adnia annyi fizetésért, mint amennyit a régi munkájáért kapott Langleyben. A kurzus témája a CIA volt, és hetente háromszor tartott előadást két teljes állású tanársegéddel. A csomaggal egyéb tanácsadói megbízásokat is kapott, és prémiumot olyan dolgok elintézéséért, mint amilyen ez a mostani is volt. A 25. utcán jobbra fordult, felsétált a házsor közepéig, és belépett a Kolumbiai Nőgyógyászati Kórházba. Ott egy sor nyilvános telefont talált; hármat épp használtak, kettő szabad volt. Cameron bedobta a pénzt, és tárcsázott Mikor a hang megszólalt a vonal túlsó végén, Cameron az ujjával összecsípte a torkát, ettől a hangja érdes lett, és magasabb fekvésű. － Szükségem van egy taxira. － Milyen gyorsan, milyen messzire, és hány utasnak kell? － kérdezte a hang. － Egy órán belül. Harminc kilométer, belföld, négy utas. Szinte azonnal érkezett a válasz. － Négyes helyszín, hatvan percen belül. Egyéb kívánság? Cameron egy pillanatig gondolkozott, míg eszébe nem jutott,hogy a négyes helyszín a Montgomery County repülőtér. － Semmi － válaszolta, és letette a kagylót. Kiment a kórházból. Utálta a telefonokat. Ez még azokból az évekből maradt meg, amikor első kézből szerzett tapasztalatokat az NSA és a CIA képességeiről, most azonban, a dolog sürgősségét tekintve, nem volt más választása. Cameron a George Washington Egyetem egyik számítógéplaborjából jött. Ritkán használta az irodai számítógépét internetezésre, a laboron kívül pedig megpróbált mindig másik gépet használni. Ezenkívül birtokában volt egy lista, rajta neteléréssel rendelkező diákok adataival és jelszavaival. Az internet különös új világ volt, és a magántitkot védő törvények még gyermekcipőben jártak. Gyakorlatilag az összes rendfenntartó, katonai és hírszerző hivatal rendszeresen figyelte a webet, gyanúsítható kémeket, terroristákat és bűnözőket keresve. Cameron az M utcára fordult, és nyugatnak tartott, Georgetown felé. Húsz perccel ezelőtt megnézte az internetet; ehhez egy nemzetközi gazdaságot tanuló másodéves kódját használta. Minden német újság és tévéállomás honlapján címlapsztoriként szerepel az ügy. Még a London Times is leközölte. Cameron számított rá, hogy a Hagenmiller elleni merénylet elég nagy port kavar, ez része volt a tervnek. Az azonban meglépte, hogy a német hatóságok három

személyt köröznek. Nem kettőt, hármat. Mikor elhagyta a birtokot, nem volt ott semmi tűz, pláne nem akkora, amely a százéves épület felét elemészthette volna. A lapok arról is beszámoltak, hogy két csúnyán összeégett test maradványaira bukkantak a füstölgő romok között. Beth Jansen külön megerősítette, hogy három testet hagyott ott, nem kettőt: Hagenmillerét, a testőrét és Rappét. Valami nincs rendben, és Cameron sejtette, mi lehet az. Izzadni kezdett. Kinyitotta kék kabátját, és kissé meglengette két oldalra, hogy a testhője eltávozhasson. Átkelt a Rock-patak fölött, és a park ösvényén haladt, biciklizők és kocogok között. Egyre csak átkozódott: ahelyett, hogy élvezhetné a napot és a jól elvégzett munka örömét plusz azt a méretes összeget, amelyet az egyik offshore bankszámlájára helyeztek el, most ezekkel az inkompetens alakokkal kell foglalkoznia. A 29. utcában talált egy másik fizetős telefont Beütötte a számot, és azt mondta: -. Hé, golfidő egy órán belül. Ideérsz? A túloldali személy tétovázott, majd így felelt: － Talán egy óra múlva, ha sietek. Hol játszunk? － A Montgomery Village Golf Clubban, újabb szünet. － Kemény a pálya? － Lehet, de szerintem megbirkózol vele. － Négyesben játszunk? － Nem. － Cameron hátrapillantott a válla felett. － Bár jól jönne még két ember, de jók legyenek. És nem játszom ismeretlenekkel. － Értem. Másfél órán belül ott vagyunk. Cameron visszaakasztotta a kagylót, és folytatta útját felfelé a 29. utcában, ahol a járda meredeken emelkedett, és hepehupás is volt a fagyökerek miatt. Arca verejtéktől csillogott, szakálla viszketni kezdett Apartmanja a dombtetőn volt, a Q utcában. Csak hat háztömbnyire, de végig felfelé kell haladni. A negyvennyolc éves CIA-veterán korholta magát, amiért hagyta, hogy ilyen súly rakódjon a hasára. Ha ennek vége lesz, bejelentkezik valamelyik előkelő egészségközpontba, ahol addig hajtják, míg a felesleg le nem olvad róla. Pont erre volt szüksége － arra, hogy szép emberek vegyék körül, és gondoskodjanak róla. Életében először van elegendő pénze ilyen drága élvezetekre. De előbb ezt az elvarratlan szálat kell elintéznie. Felfelé vánszorgott hát a dombon. Mire elérte Dumbartont, a kabát lekerült róla, és kigombolt nyakú ingét átáztatta a verejték. A két zsákot már összekészítette, autója egy bérelt garázsban parkolt két háztömbnyire. Hegynek lefelé, hála istennek. Közben meg kell állnia az egyik széfnél, hogy készpénzt vegyen fel a szabadúszók kifizetésére. Ebben a szakmában nincsenek olcsó emberek. Később természetesen megtérítteti a költségeit a munkaadójával, és kis szerencsével talán a Jansenéknek kifizetett összeget is visszaigényelheti. Pár pillanatig tépelődött, vajon értesítse-e a munkaadóját. Mire elért az O utca kereszteződéséhez, úgy döntött, nem fogja. Az illető gyűlöli a pongyolaságot, ellenben szereti a kezdeményezőkészséget. Majd ő, Cameron elintézi a problémát, és utólag ad teljes felvilágosítást az eseményekről. Jansenéknek menniük kell. Ha Irene Kennedy előbb éri el őket, mint ő, a munkaadója gutaütést kap. Talán el kell majd tűnnie egy időre. Talán örökre… Hajnali hat előtt tíz perccel érkeztek Freiburgba. A kétszázezres város éppen ébredezett. Az éjszakai utazás során, mikor áthaladtak egy hídon Stuttgart mellett, Rapp megszabadult hangtompítós Rugerétől és kódolt rádiójától. Elégette BKA-igazolványát és néhány másik papírját is. Egyszer már járt Freiburgban, még húszas évei közepén. Véletlenül választotta ki a helyet, hogy itt tűnjön el két megbízás között. Jól emlékezett a Fekete-erdő közepén megbúvó városra. Akkor egy hetet szándékozott itt tölteni, amiből végül kettő lett. Az éves Hock Fesztivál idején érkezett. Freiburg a kerékpárosok paradicsoma, és Rapp hamar csatla-

kozott az egyik klubhoz. Napközben az erdőben és a folyóvölgyekben száguldozott egy csapat bicikliőrülttel, akik majdnem annyira élvezték a fájdalmat, mint ő, esténként pedig remek német sört ivott, és a szép német nőknek csapta a szelet. Most sajnos semmi ilyesmire nem lesz alkalma. Talált egy helyet a Münsterplatzon, a város piacterén, ahol leállíttatta a taxit. Gazdák és iparosok már több helyen felállították árusítóhelyeiket, készülve a szombat reggeli tömegre. Rapp és Geoffrey gyalog folytatta útját. Egy kilométerrel arrébb beléptek egy kicsiny fogadóba, a Zum Roten Barenbe. Geoffrey pontosan követte Rapp utasításait. Elmondta a pult mögött ücsörgő embernek, hogy Frankfurtból jöttek kocsival egy hétvégi kirándulásra, és tegnap akartak érkezni, de késő estig dolgoztak, hát inkább felkeltek korán, és így értek ide ma hajnalban. Az idős fogadós láthatólag elhitte a történetet. Rapp meghagyta Geoffreynek, hogy fizessen ki két éjszakát előre, készpénzzel. A fogadós boldogan eltette a pénzt, és kiadptt nekik egy szobát anélkül, hogy megnézte volna az igazolványaikat, aminek viszont Rapp örült nagyon. A szobában Rapp kifizette Geoffreynek a megígért összeget, bekötötte a szemét, és szorosan az ágyhoz kötözte. Mielőtt kiment volna, még egyszer átvették Geoffrey sztoriját: － Feküdj nyugodtan, és próbálj aludni. Ha a háziak rád találnak, hívasd velük a rendőrséget, és mondd el az egészet. Mondd el nekik, megfenyegettelek, hogy megöllek, ha nem működsz együtt － ahogy megbeszéltük a kocsiban. Geoffrey bólintott, Rapp pedig kipeckelte a száját. Most, hogy Geoffrey felől biztonságban lehetett, Rapp levetkőzött, és kivette kék kontaktlencséit. Szemei azonnal megkönnyebbültek, mikor eltávolította az idegen tárgyakat. A zuhanyzóban megfürdött, haját ötször átöblítette, hogy kimossa a barna festéket. Megpróbált nem hozzáérni a tarkóján lévő sebhez, de ez lehetetlen volt. Mikor végzett a mo-sakodással, nyitva hagyta a mosdóban a csapot, és inge gallérjából is megpróbálta kiáztatni a vért, amennyire tudta. Felöltözés után visszament a fürdőszobába, elzárta a csapot és kitisztította a hajat a lefolyóból. Az összes törülközőt egy fehér műanyag zacskóba tette, amit a fogadóban talált, és még egyszer átnézte a szobát. Mikor kilépett, kitette a „Ne zavarjanak!” táblát a kilincsre, és bezárta az ajtót. Háromnegyed hét volt, amikor egy hátsó ajtón keresztül elhagyta a fogadót. Két kilométert gyalogolt az Albert Ludwig Egyetem irányába, útközben a törülközőket tartalmazó zacskót egy étterem mögötti szemeteskukába dobta. Bement két vegyesboltba és egy hotel ajándéküzletébe. Fél nyolcra ért az egyetemhez, akkor már igen meleg volt. Megkereste a diákok kollégiumát, és addig járkált amíg rá nem lelt egy eldugott fürdőszobára. Uniszex fürdőszoba volt a harmadik emeleten. Bezárta az ajtaját, és munkához látott. Elővette az első vegyesboltban vásárolt borotvakészüléket, beállította négy centire, bedugta, a mosdó fölé hajolt, és lenyírta vele sűrű, fekete haját Azután egy centire állította, és még egyszer végigszántott vele a fején kétoldalt és hátul. Újra eltakarította a hajat, majd felvett egy kék pólót, amely Freiburg leghíresebb műemlékét, a münsteri székesegyházat ábrázolta. Erre egy egyszerű szürke atlétát húzott. Öltözékét egy világos sorttal, fehér zoknival és kék cipőkkel egészítette ki. Előző esti ruháit és cipőjét összecsomagolta, és beletette egy vászon bevásárlószatyorba. Minden mást abba a nagy zöld hátizsákba rakott, amelyet a második vegyesboltban vett, kivéve Glock pisztolyát, amit a sortja övébe dugott, és elfedte a bő trikóval. Nagy megkönnyebbülés volt levenni a ruhákat Már előbb is meg akarta tenni, de nem akarta, hogy Geoffrey lássa az átváltozását. Elhagyta az egyetemet, és beült egy pékségbe pár háztömbbel arrébb. Farkaséhes volt; elfogyasztott több süteményt, egy crois-sant-t és egy üveg narancslét. Ezután átment egy kávézóba, és húsz percet töltött a forró ital szürcsölgetésével. Végül kilenc előtt öt perccel elindult a következő célhelyre. A kerékpárüzlet majdnem ugyanolyan volt, ahogyan Rapp emlékezetében élt. A lelkes amatőrök és a klubtagok már a kis üzlet körül gyülekeztek rikító szűk Lycra öltözékükben, a

jelre várva, hogy nyeregbe ülhessenek. Rapp áthaladt a tömegen, be az üzletbe, melynek mennyezetét és falait gyakorlatilag teljes egészében felfüggesztett kerékpárok borították. Rapp a pulthoz lépett, és franciául kért segítséget. A pult mögött álló férfi egy hosszú fekete hajú lányhoz irányította. A lány francia volt; Rapp hamar kiderítette, hogy Metzből jött, és a tanévet a Freiburgi Egyetemen tölti. Miközben a kerékpárokat nézegették, Rapp megkérdezte tőle, hogy még mindig vannak-e futamok szombatonként. A lány azt felelte, még népszerűbbek, mint valaha. Freiburg a Tour de Francé útjába esik, és a futam útvonala északnyugatnak tart, Breissach ősi erődjéhez, majd áthalad a Rajnán Franciaországba. Onnan a kerekezők leszáguldanak a folyó francia oldalán, és Müllheimnél, Ottmarsheimnél vagy a svájci Baselnél térnek vissza. Jó idő esetén több száz rikító öltözetben pompázó svájci, francia és német biciklis vesz részt a futamon. Rappet mindebből az érdekelte, hogy a határőrök általában átengedik a csapatokat anélkül, hogy ellenőriznék az útlevelüket. Emlékezett rá, hogy Európának ez a része mindig is nagyon nyitott volt, még a hidegháború idején is. Freiburgtól Franciaország csupán húsz kilométerre van keletre, Basel pedig hetven kilométerre délnyugat felé. A határokat kevéssé őrzik, mert nagyon sokan átjárnak a szomszédos országba dolgozni. Rapp azonban más országoknál már megtapasztalta, hogy a határőrizetet egyetlen pillanat alatt meg tudják szigorítani, ha szükséges. A kerékpárválasztékot átnézve egy klasszikus, ragyogó zöld használt Bianchit választott. Vett hozzá nyeregtáskákat is, egy kis hátizsákot és egy teljes kerékpáros-öltözéket cipővel, fehér sapkával és Oakley napszemüveggel együtt. A korábban vásárolt hátizsákra nem lesz szükség, amúgyis messziről kiszúrták volna. Rapp mindenért készpénzzel fizetett; a hitelkártyás fizetést addig akarta halasztani, ameddig csak lehetséges. A lány útba igazította az üzlet alsó szintjén lévő kis fürdőszobáig, ahol Rapp átöltözött. A kis hátizsák legbelső zsebébe tette a pisztolyát, egy tölténytárat, a hangtompítót és a frankokból, márkákból és fontokból álló pénzköteget A külső zsebbe francia útlevelét és néhány száz frankot helyezett. Az eldobandó tárgyakat a hátizsákba tette. Új ruháit megtartotta. Mire visszaért az üzletbe, a kerékpárosok már a startra vártak. Rapp szoros csomóba göngyölte ruháit, és beletette új kerékpárja nyeregtáskájába. Feltartva hátizsákját, azt mondta a segítőkész lánynak: mindjárt visszajön, csak a hátizsákját oda kell adnia egy barátjának. Kemény talpú bicikliscipőjében kissé kacsázva hagyta el az üzletet. A sarkon befordult, és fél háztömbbel arrébb egy szemeteskukába dobta a hátizsákot. Elintézhette volna elegánsabban is, de nem volt már ideje rá. Visszatért az üzletbe, amely előtt a harmincvalahány kerékpáros éppen indulóban volt. Rapp megköszönte a francia lánynak a segítséget, és kigurította Bianchiját a kövezett utcára. Két háztömbbel később beérte a csapat végét, és ott is maradt, ő nem egyszerű kerékpárbolond volt. Bár a profi versenyzést már abbahagyta, nem olyan régen még a világ legjobb triatlonistái közé tartozott. Megnyerte a hawaii Vasember-versenyt, a sportág legnagyobb éves bajnokságát, és a legjobb öt futamidő közül három az ő nevéhez fűződött. Azután jött a CIA-s állása, melynek szeszélyes és kiszámíthatatlan jellege arra kényszerítette, hogy abbahagyja a versenyzést. De még ma is egy héten legalább ötször úszott, kocogott és kerékpározott. 9.36-kor hagyták maguk mögött a várost. Rapp hátul maradt A lábainak jólesett a mozgás, de mellkasa fájt egy kissé. A fájdalom az előző esti eseményekre emlékeztette. Gondolkodni kezdett azon, mi a fene történhetett. Ki állhatott Hoffmanék kis mutatványa mögött? Annak esélye, hogy Hoffmanék egyedül cselekedtek, szinte a nullával volt egyenlő. Rapp sosem találkozott velük azelőtt, semmilyen indokuk nem lehetett, hogy megöljék őt. Nagyon kevés kiválasztott ismerte a ClA-hoz fűződő kapcsolatát, és még kevesebben tudtak erről a küldetésről. Egyet biztosra vett, másik két emberről sejtette. Legkönnyebben pont az a személy bízhatta volna meg Hoffmanékat az ő meggyilkolásával, akiben úgy gondolta, mindig megbízhat. Rapp utálta a gondolatot Alapjaiban rázta meg a hitét, és szemben állt mindazzal, amit

az ösztöne súgott neki, de mégis, a szaros valóság az volt, hogy Irene Kennedy az első számú gyanúsított. Rapp nem akarta elhinni. Kétségbeesetten próbált más magyarázatot keresni, de egyelőre nem talált. Vissza kell térnie az Államokba, ha válaszokat akar. Hoffmanékkal fogja kezdeni. Segítségre lesz szüksége, hogy elkapja őket, de tudta, kihez forduljon. Egy kanyar után először tárult elé a Rajna völgye, odafent Breissach régi kelta erődjével. A város egy nyolcvan méter magas ormon áll, amely a Föld egyik legjobb természetes erődítménye. Az út az oromról a völgybe szalad. A kerékpárosok összegörnyedve nagyobb sebességre kapcsoltak. A csapat sebessége elérte az óránkénti hatvan kilométert. A hátul tekerő Rapp az előtte haladók fölött elnézve a hidat kereste, amelyen átkelnek a Rajnán. Nem tetszett neki, amit látott. Az ellenőrzőpontnál legalább egy kilométeres sorban álltak a járművek. Nyugi, mondta magának. Nem hasonlítasz arra, akit keresnek, van vízumod és európai uniós igazolványod, amiről senki sem tud, és csoporttal vagy. A legalsó sebességbe kapcsolt, és gyorsított. Könnyedén lehagyott kilenc kerékpárost, és a csapat közepén foglalta el új helyét. Három perccel később összetömörültek, mikor elhaladtak a hídon való átkelésre várakozó autók mellett. Rapp ivott egy kortyot a vizespalackjából, szeme körbejárt, hátha talál valami hasznos dolgot, ha vissza kell fordulnia. A csapat lassított egy kicsit Rapp felhasználta az alkalmat, hogy oldalra csúsztassa kis hátizsákját, hogy könynyebben elérje, ha kell vagy az útlevelét, vagy a pisztolyát. Egy csoport francia kerékpáros száguldott el mellettük az ellenkező irányba. A biciklisek legtöbbje integetett, néhányan vicces ugratásokat kiabáltak át. Elöl Rapp egy határőrtisztet látott integetni feléjük, hogy álljanak meg. A kerékpárosok vezetője odakiáltott neki valamit Még ötven méterre lehettek. Rapp nem értette, mit mond, de látta, hogy a francia biciklisek felé mutat, akik a másik irányba siettek. Feltűnt egy másik tiszt, aki közbeavatkozott. Mire elérték a hidat, a tisztek már mutatták, hogy haladjanak tovább. Mikor Rapp elment mellettük, hallotta, amint a második tiszt biztatást kiált feléjük. Lám, a nemzeti büszkeség... Mikor átértek a túlpartra, Rappből megkönnyebbült sóhaj szakadt ki. A dolog neheze már mögötte van. A menetoszlop nyugatnak tartott fél kilométert. Rapp hátramaradt, és amikor a többiek délnek fordultak, elszakadt tőlük, és egyenesen folytatta útját Egy útjelző tábla szerint Colmar tizenkét kilométerre volt előre; tudta, az út legnagyobb része emelkedő. Lehajtotta a fejét és gyorsabb tempót diktált. Elsődleges célja: találni egy számítógépet, azután pedig egy vonatot.

9. fejezet A halál már közeledett. Persze mindig is közeledett azóta, hogy megszületett a szülei farmján a dél-dakotai Stoneville-ben, 1920-ban, de most már tényleg itt ólálkodik. Markolja sovány, törékeny testét csontos ujjaival, és nem ereszti. Ez a dolgok rendje. Kezdet és vég. Meglepő módon nem tartott tőle. Éppen eleget élt; többet, mint az emberek zöme. Olyan dolgokat látott és hallott, amit nagyon kevesen. Az országért hozott áldozataira kevesen fognak emlékezni, de ez sem aggasztotta. Életét az árnyak között élte le, és az információs korszak beköszöntével egyre elégedettebb lett viszonylagos névtelenségével. Thomas Stansfield magának való ember volt, amint az a világ leghíresebb-leghírhedtebb hírszerző ügynöksége vezetőjéhez illett. Otthon akart meghalni, a lányai és az unokái társaságában. Az orvosok megpróbálták rábeszélni a műtétre és a sugárkezelésre, Stansfield azonban nem állt kötélnek. A legtöbb, amit az ő korában elérhetnek, egy vagy két pluszév, az is csak akkor, ha túléli a mája háromnegyedének eltávolítását. Jó eséllyel sosem épül fel a műtétből. Felesége, Sara négy évvel azelőtt halt meg, és nagyon hiányzott Thomasnak. Halála valószínűleg bármi másnál többet nyomott a latban, amikor a természetes halál mellett döntött. Miért is ne tette volna? Hetvenkilenc jó évet élt, ennek nagy részében egyedül volt. A másik ok － a lányai. Nem akarta, hogy két évig felfüggesszék az életüket miatta, hogy végignézzék, amint lassan elsorvad. Ha fiatalabb volna, talán más lenne a helyzet, de már elfáradt. Egyedül akart meghalni, ép elmével és méltósággal. Kórházi ágyát az otthona első emeleti dolgozószobájában rendezték be. A szerény küllemű, 270 négyzetméteres házat egyhektárnyi erdő ölelte körül, s a Potomac folyóra nézett Tavaszszal kiülhettek a hátsó kertbe nézni a Stublefield-vízesés zubogó vizét, de most, ősszel ez csupán egy erecske volt. Stansfield kedvenc bőrfoteljében ült, és az ablakon keresztül csodálta az ősz színeit. Nagyon is rendjén való ilyenkor meghalni, gondolta. Robert Frost legalábbis így gondolná. Idősebbik lánya, Sally nemrég érkezett San Diegóból, hogy gondját viselje. A kisebbiket, Sue-t szerdára várták Sacramentóból. Mindketten mellette akarnak lenni a végsőkig. Az öt unoka két hétvégével ezelőtt jött el meglátogatni a nagyapát, nehogy túlságosan beteg legyen ahhoz, hogy élvezze a társaságukat. A legnagyobb tizenhét, a legkisebb ötéves volt Az a hétvége fájdalmas volt, sok könnyel, de elkerülhetetlen is. Ma Sally segített neki felöltözni, mert vendéget várt. Világos nadrágot, kigombolt világoskék inget és szürke kardigánt viselt Fehér haját elválasztotta, és hátrafésülte. A tévében Iowa és Pennsylvania játszott, de Stansfield nem figyelt oda a mérkőzésre. Egy telefonhíváson járt az esze. Mindent el akart rendezni, mielőtt eltávozik. Az unokákról már gondoskodott. Pénzt helyezett letétbe a számukra, amennyi az iskoláztatásukat fedezi, ha akarják, de nem többet. Nem hagyott rájuk sportkocsikat és jachtokat, semmi drága játékszert, ami elkényelmesíthetné őket. A ház minden további nélkül megér egymilliót － szép összeg, figyelembe véve, hogy kétezer dollárért vette a telket 1952-ben. Persze voltak más befektetései is. Ostoba lett volna, ha nem tesz pénzzé néhányat azok közül az információk közül, amelyek keresztülmentek az íróasztalán az évek során. A hagyaték nagy része a lányaié lesz, és egyetlen percig sem aggódott amiatt, hogy nem bölcsen használják fel. A CIA viszont gondot jelent. Ott nem mennek rendben a dolgok, sőt bizonyos jelek arra kezdtek mutatni, hogy a helyzet még rosszabb, mint hitte. Családján kívül senki nem nyert betekintést a függöny mögé, amelyet Stansfield a magánélete elé húzott. Egyeden kivétel volt: Irene Kennedy. Stansfield a harmadik lányaként tekintett rá. Biztos volt benne, hogy a nő a legtehetségesebb és legfontosabb személy a ClA-nál. Emiatt sokak számára célpontot jelent, és Stansfield aggódott amiatt, hogy ha ő elmegy, ellenségei mindent megtesznek Irene elintézése érdekében.

Sally bekísérte dr. Kennedyt a dolgozószobába, majd kifelé menet becsukta az ajtót. Irene közelebb lépett Stansfield foteljéhez, és homlokon csókolta őt. Mindkettejük számára megváltozott valami, mióta a rákot felfedezték a férfiban. Akkoriban csendben mulattak azon, hogy a halál közelsége hogyan hozza felszínre az ember valódi érzéseit. Kennedy széket húzott a főnöke foteljéhez, és megkérdezte tőle, hogy érzi magát. － Pompásan, de most ne velem foglalkozzunk, semmi haszna. -Stansfield egy percig a nő arcát tanulmányozta. － Mi a baj? Kennedy nem volt biztos benne, hol kezdje, és rövid habozás után azt mondta: － A múlt éjszakai németországi művelet.. － Igen? － Nem úgy ment, ahogy terveztük. － Mennyire rossz a helyzet? － Mitch még nem jelentkezett, a BKA pedig az egész kontinensre körözést adott ki három személy ellen, akikről feltételezik, hogy közük volt Hagenmiller gróf meggyilkolásához. － Erre számítottunk. － Igen, de van itt még valami. － Kennedy elbeszélte a tüzet és a BKA-tól szerzett különös információt, mely szerint Rapp láthatólag Hoffmanék után hagyta el a kastélyt, és lopnia kellett egy kocsit a meneküléshez. Mikor befejezte, Stansfield így szólt: － Nekem úgy tűnik, valami nem úgy ment, ahogy akarták. Arra gondolok, Mitch utasította Hoffmanékat, hajtsák végre a tervet, ő pedig valamilyen elterelő manőverre készült. Kennedy bólintott. － Elsőre nekem is így tűnt, de Mitch még nem jelentkezett be, nemrég pedig üzenetet kaptam Hoffmanéktól. Azt mondják － Kennedy a fejét csóválta －, hogy a célt elérték, de egy eszköz megsemmisült az akcióban. － Mitch. － Igen. － Kennedy szomorúan, lassan bólintott. － Mi van a harmadik fickóval, akit a BKA köröz? － Róla még semmit nem tudunk. Stansfield kissé meglepetten dőlt hátra. Azt hitte, Irene-nek minden eszköze megvan rá, hogy több forrásból is ellenőrizze a jelentéseket － Hogyhogy? － Egy másik probléma is felmerült. Mikor ma reggel bementem a TK-ba, Tom Lee tájékoztatott, hogy Middleton külügyminiszter keresett. Erre a törékeny Stansfield majdnem felugrott a székéből. A miniszternek nincs joga, hogy az ő feje felett átnyúlva hívja a terrorelhárítás aligazgatóját. － Mit akart Middleton? － Úgy tűnik, volt egy közös hobbijuk a gróffal: a műgyűjtés. Stansfield elgondolkodva nézett ki az ablakon. Tudta, hogy az öntelt külügyminiszter nagyon büszke a kis magángyűjteményére. Stansfield emlékezett a New Yorker egy korábbi cikkére, amelyben a „reneszánsz ember” ötvenmillió dolláros gyűjteményéről írtak. － De miért hívta volna magát? － Az üzenet szerint tudja, hogy megfigyeltük a grófot, és nagyra értékelné, ha bármilyen információval segítenénk a német hatóságokat. － Honnan tudja, hogy megfigyeltük a grófot? Kennedy vállat vont. － Úgy látszik, valaki kiszivárogtatta. － Vagy vakondunk van. － Igen.

－ Van ötlete? － Még nincs, de Tom Lee-t legalább annyira megrázta a hír, mint engem. Azt mondta, utánanéz a dolognak. － Megbízhatunk Lee-ben? － Stansfieldnél mindig első helyen volt az óvatosság. － Azt hiszem, igen, de természetesen saját magam is utánanézek. － Jól van. Beszélt az elnöknek Mitchről? － Nem. Előbb tudni akarom pontosan, mi folyik itt. － Egyetértek. Feltételezem, nem használta a BKA-s összekötőnket, mert nem akarta még jobban felhívni a figyelmet a TK-ra. － Így van. Próbálok annyi passzív információt begyűjteni, amennyit lehetséges. Az NSA-tól özönlenek a jelentések. Eddig a tervünk bevált. A TK-nál a legtöbben azt hiszik, Szaddam ölette meg Hagenmillert. Néhányan még az izraeliekre is gyanakodnak. A Hagenmillerek nácik voltak a második világháborúban, most meg Izrael egyik legveszélyesebb ellenfelével üzletelnek, ez éppen elég indok. A vájtfülűbb embereim némelyike talán sejti, hogy benne volt a kezünk, de erről nem beszélnek, és nem is fognak. － Kennedy összeráncolta a szemöldökét. － Ha kiderül, hogy megfigyeltük, az nem tesz jót nekünk. － Egyetértek. Majd én foglalkozom Middleton miniszterrel. Maga hogyan próbál utánajárni Mitchnek? － Hoffmanék ma este érkeznek vissza az Államokba. Denverbe repülök, és személyesen kérek jelentést tőlük. － Kit visz magával? － Senkit. Már volt dolgom velük. El tudom intézni egyedül is. Stansfield feddőn nézett rá. Kennedynek nagyon kevés tapasztalata volt terepen. Kennedy értette főnöke arckifejezését. Védekezőn mondta: － Ez az én saram, és én fogom eltakarítani. Amellett minél kevesebb ember tud róla, annál jobb. Stansfield megrázta a fejét. － Most legkevésbé sem hiányzik, hogy elhagyja a várost, és felhívja magára a figyelmet. Ráadásul az ilyen Hoffman-féle szerződéses ügynökök eléggé idegesek tudnak lenni, ha valami rosszul sül el. Majd én küldök embereket, hogy intézzék el a dolgot. Kennedy beleegyezett. － És én mit csináljak? Stansfield egy percig gondolkodott. － Reméljük, Hoffmanék tévednek, és Mitch életben van. － Látta a nő arcán, hogy szavai nem érték el a kívánt hatást. － Ne aggódjon Mitch miatt, ő ebben a legjobb. Egyedül is vissza tud jönni. -A C1A igazgatója előrehajolt, szürke tekintete Kennedyébe fúródott. -Azt akarom, derítse ki, honnan szerzi Middleton az információit, és mindezt olyan gyorsan és csendesen, ahogy csak lehet. Napfény szűrődött be Liz és Michael O'Rourke georgetowni villájának konyhaablakán. Liz O'Rourke a laptopjával babrált, balján egy pohár áfonyalével, jobbján pedig egy furcsán tornyosuló papír－ és aktahalommal, amely úgy tűnt, hogy bármely pillanatban a földre dőlhet. Sárga labradorja, Duke a kerti ajtó küszöbén feküdt, süttette magát a meleg napfényben. Liz, az egykori újságíró, teljes nyugalmat érzett, már csak a kávé hiányzott volna a tökéletességhez. Erről azonban, öt hónapos terhességére tekintettel, könnyen lemondott. Liz az első könyvén dolgozott. Amerika legkorruptabb politikusai -ez lesz a címe. Mivel férje képviselő volt, a lánykori nevét, a Scarlattit használta. Nem mintha Michael tiltakozott volna az O'Rourke használata ellen, de ő mégis így látta jónak. Egy irodalmi ügynök ismerőse

segítségével aláírta a szerződést egy New York-i kiadóval. A „mellékállás”, ahogy nevezte, meglehetősen leegyszerűsítette az újságtól való kilépését Férjének persze volt elég pénze, hogy neki ne kelljen dolgoznia, Liz mégis szeretett volna. Harmincegy éves lévén tudta, hogy az otthon való ücsörgéstől hamar becsavarodna. Szürke atléta volt rajta és egy kis kék New York Yankees póló, ami alig fedte el a köldökét. A gyerekméretű pólótól Michael mindig bepöccent Szerette, ha felesége a házban ezt viseli, de ha Liz kilépett a házból az újságért, azonnal rosszalló arcot vágott. Liz éppen befejezett egy bekezdést, amikor meghallotta, hogy Duke farka a padlót csapdossa. Felpillantva laptopjából látta, hogy férje legjobb barátja az ajtót bámulja. A kulcszörgésre ugatni kezdett, talpra ugrott, és leszaladt a hallba. A konyhai falióra 12.32-t mutatott. Liz felemelt szemöldökkel konstatálta, hogy férje csupán harminckét percet késett － ez javuló tendencia. Míg megszámolta, hány oldalt írt, hallotta, amint a „fiúk” odalent kifejezik kölcsönös szeretetüket és megbecsülésüket egymás iránt Ha Michael nem árasztotta volna el őt is gyengédséggel, még féltékeny is lett volna a kutyára. Egy pillanattal később harminchárom éves férje is megjelent a konyhában, arcán egy ötéves gyerek vigyorával. O'Rourke haditengerész volt, a Minnesotai Egyetem hokicsapatának kapitánya. Szigorú külseje ellenére igazán gyengéd férfi volt. Odaosont Liz székéhez, és félresimította a haját. Egy csókot nyomott a nő arcára, majd folytatta a nyakával, míg keze megtalálta dagadó pocakját. Duke is feljött, és várta a sorát. Liz hátranyúlt, beletúrt Michael hajába, megcsókolta az arcát és beleduruzsolt a fülébe. A férfi keze feljebb csúszott, gyengéden megmarkolta felesége melleit .－ Ebéd vagy szex? － suttogta a fülébe. － Mindkettő. － Melyik legyen előbb? － Újra megcsókolta a nő nyakát － Nem tudom… mmm… döntsd el te. Michael számára váratlan, de kellemes meglepetés volt, hogy Liz szexuális étvágya növekedett a terhessége alatt. － Ha most nem hagyjuk abba, azt hiszem, nem is fogjuk egészen estig. － És mi a baj ezzel? － Nincs itthon kajánk. － Talán az én hibám? － védekezett Liz. － Neeem -. nyújtotta el a szót mosolyogva Michael. － Nem a tiéd, Hercegnő. － Akkor szólította ezen a királyi becenéven, ha bosszantani akarta; annak idején apósa, Vince szólította így a lányát. － Csak hat háztömbnyire lakunk a bolttól, te pedig már egy hónapja otthagytad az állásodat Liz leeresztette a karját. － És te hány bolt mellett mész el nap mint nap munkába menet? － Állj, ebbe nem megyek bele. － Michael felegyenesedett, és a másik székhez ment. Megcsóválta a fejét, és mosolygott － Már megbeszéltük ezt. Azt mondtad, te csinálod. Meg hogy ez jó ürügy lesz, hogy itthagyd egy kicsit a számítógépet. － De hát terhes vagyok… － Liz a legdurcásabb arckifejezését öltötte magára. － Szép próbálkozás… de nem dőlök be. Na, gyerünk! Menjünk le az Einsteinbe! Meghalok egy tonhalsültért és egy nagy csésze kávéért － Na és a szex? － Később. Táplálékra van szükségem. Teljesen kifárasztasz mostanában. － Szegény kicsikém.

Duke odanyomta orrát gazdája kezéhez, Michael megveregette az oldalát. － Akkor leveszed végre a fiunk pólóját, és felveszel valami felnőttruhát, hogy elmehessünk? Tényleg éhes vagyok. － A fiunk pólóját? － Liz visszavágáson törte a fejét. － Nahát, ez nagyon vicces, Michael. Egész nap gondolkodtál rajta? － Nem － vigyorgott a férfi. － Itt, helyben találtam ki, teljesen spontán. － Hát, a szomszédok közül senki nem szólt miatta, mikor az imént kivittem Duke-ot sétálni a ház körül. － Kivitted Duke-ot sétálni ebben a pólóban? － A mosoly eltűnt. Liz egy darabig bámult rá, azután elmosolyodott. － Nem, nem vittem ki, de ha tovább nyaggatsz vele, akkor megteszem. Michael bólintott. － Oké, nyertél. De nem hiszem, hogy jó ötlet, ha a gyerek szekrényét fosztogatod. Ha valaki meglát így, azt hiszi, becsavarodtál. － Újabb sziporka. － Liz mosolygott － Hadd nézzem meg az e-mailjeimet, aztán mehetünk. Megnyomta a „csatlakozás” gombot, s a számítógép tárcsázni kezdett Egy sor füttyögés és sípolás után végül a laptop csippantással jelezte: „ E-mailje érkezett” Liz rákattintott a postaláda ikonjára, és egy pillanattal később megjelent az üzenet a képernyőn. Drága Liz, remélem, jól vagytok. Egy szívességet kérek tőled és Michaeltől, és kérlek, ne kérdezz semmit. Hívjátok fel Bellát a házban, mondjátok meg neki, hogy sürgősen beszélni akartok vele, de ne említsetek engem vagy a nevemet a telefonban. Valami baj van, és azt akarom, hogy veletek legyen egypár napig. Ha odaért hozzátok, elmondhatjátok neki, hogy jól vagyok, és bocsánatot kérek, de majd mindent megmagyarázok, ha hazaértem. Semmiképp se engedjétek, hogy visszamenjen a kunyhóba vagy a lakásába. Mondd meg Michaelnek, hogy legyen óvatos és hívja Scott C-t, ha segítségre van szüksége. Minden jót, Syracuse Ui: Mindent tudok Seamusrói, Michaelről és Scott C-ről. Liz alig hitt a szemének, miközben a levelet olvasta. „Bella” Annabella Rielly volt, a legjobb barátnője, „ Syracuse” pedig minden bizonnyal Anna barátja, Mitch Rapp. Attól tartott, tudja azt is, kicsoda „ Scott C.”, és ha így van, vajon hogy a fenébe tud Mitch Rapp a családjának erről a féltve őrzött sötét titkáról? Liz hitetlenkedve nézett fel a képernyőről. A tökéletes szombat délutánnak annyi. － Drágám, ezt neked is látnod kell.

10. fejezet Peter Cameron a vadonatúj Cessna 750 Citation X vállalati repülőgép plüssülésében terpeszkedett. Ezt a repülőgépet be lehet állítani akár tizenkét utas szállítására is, de most csak négyen voltak, leszámítva a pilótákat. Egy nő és két férfi ült egy asztalkánál, térképeket és fotókat tanulmányoztak. Cameron nem mutatta meg nekik Jansenék teljes kartonját. Minél kevesebbet tudnak ezek az emberek, annál jobb. Sőt, ami őt illeti, minél kevesebbet tud bárki, annál jobb. A probléma gyors megoldást igényelt. Akárcsak egy járvány kitörése esetén, a következő huszonnégy óra kulcsfontosságú. Ha csírájában elfojtja a dolgot, minden rendben lesz. Ha elintézetlenül hagyja, az irányítás hamar kicsúszhat a kezéből. Az egyik férfi felállt, és odalépett hozzá. Leült Cameronnal szemben, hogy jól lássa. Gus Villaume-ot a szakmájában néhányan úgy ismerték: a Varangy. Kanadai francia volt Montrealból, a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a ClA-nak dolgozott mint a Dassault Repülési Társaságba beépített ügynök. 1986-ban úgy döntött, kiszáll, és magánzó lesz. így többet keresett, és ő dönthette el, mit vállal el. Villaume sólyomszeme Cameron arcát fürkészte. A Varangynak már jó ideje fejtörést okozott ez a Cameron nevű fickó, aki elég képzett, de túl hamar folyamodik erőszakhoz. Végrehajtó lehet, találgatott Villaume. Valaki mástól kapja a parancsait. Amilyen könnyedén szórja ez a korábbi köztisztviselő a pénzt, nyilvánvaló, hogy a főnöke nem szűkölködik anyagiakban. Cameron munkaadójának titokzatos mivolta bosszantani kezdte Villaume-ot. Tolvajok között az ilyen típusú tudás biztosítékot jelenthet arra az esetre, ha rossz irányt vesznek az ügyek. Villaume megsimogatta fekete bajuszának végét, és azt kérdezte Camerontól: － Szóval, ki ez a két személy? － Senkik. El kellett végezniük valamit, elszúrták, és most megfizetnek. Villaume észrevette, milyen könnyedén beszél Cameron, mintha csak arról lenne szó, hogy ezeket az embereket kirúgják a rossz teljesítmény miatt. － Akkor most meghalnak? － Tudták, mibe keveredtek. Villaume feltartotta a két fekete-fehér fotót. － Ez minden, amit adni tudsz? Semmi háttér-információ? － kérdezte. － Nincs szükségetek több információra. Könnyű meló lesz. Bemegyünk, kijövünk. Villaume Cameron arcát nézte. － Majd én eldöntöm, mennyire könnyű a meló. － Ha ettől jobban érzed magad: úgy tervezem, én húzom meg a ravaszt. Ennek hallatán mosoly terült szét a másik férfi arcán. Hátradőlt. － Tényleg? － Igen, tényleg. Mi olyan szórakoztató ezen? － Ezelőtt sose láttam, hogy bepiszkoltad volna a kezed, hát még hogy megölj valakit. Cameron rosszalló arcot vágott. － Sok mindent nem tudsz rólam, Gus. － Bizonyára így van, de akkor is szeretnék többet tudni a két célpontról. － Csupán annyit kell tudnod, hogy könnyű lesz, és jól megfizetlek. － Cameron hangja izgatottá vált, Villaume ellenben nyugodt maradt. － Nem viszem terepre a csapatomat anélkül, hogy többet ne tudnék a feladatról. Ha ellenkezel, leszállunk a gépről, amint megérkeztünk Colorado Springsbe, és az első járattal visszarepülünk Washingtonba. Cameron hallani sem akart a dologról.

－ Az isten szerelmére, Gus, ha ez a dolog problémás lenne, Dusert hívtam volna. Villaume a válla fölött hátrapillantott két társára. Jeff Duser említése felkeltette a figyelmüket. Duser korábban a haditengerészetnél dolgozott, de hadbíróság elé állították, és leszerelték olyan bűnökért, melyeknek a felsorolása is hosszú lenne. Tíz év múlva ez a szadista már a harmincas éveiben jár, de szellemileg még mindig tizenéves marad, ő és kigyúrt haverjai körülbelül annyira voltak óvatosak, mint egy légkalapács. Hogyan került ebbe a szakmába, Villaume nem tudta, de biztosra vette, hogy a vele szemközt ülő férfinek köze van a dologhoz. Dusert nem szerette a többi magánzó. Általános szabály volt, hogy a megbízásokat olyan feltűnésmentesen kell végrehajtani, amennyire csak lehetséges. Egy merényletet a legjobb esetben öngyilkosságnak célszerű álcázni, vagy a testet a megfelelő körülmények között el kell tüntetni. － Talán tényleg Dusert kellene hívnod… Akkor holnap garantáltan címlapon fog szerepelni a Denver Postban. － Ez meg mit jelentsen? － Peter, ha ezt meg kell magyaráznom － csóválta a fejét Villaume －, akkor másik munka után kellene nézned. － Miért, Duser és a barátai mindig szállítják az eredményt. － Meg a címlapsztorikat. － Nem fogok itt veled vitatkozni, Gus. Ez a munka gyerekjáték. De talán túl öreg vagy már ehhez. Villaume Cameron sötét pupilláiba mélyesztette tekintetét. Ötvenkét évesen nagyon is jó karban volt, és amit el is vesztett fizikai téren, bőven pótolta tudásban és ösztönben. Az ösztönei pedig most azt súgták, hogy Cameron hazudik. Villaume már régen megtanulta, hogy ebben a szakmában nagyon meg kell fontolni, mielőtt az ember megfenyeget egy üzlettársat. Ha erre kerül sor, ezt visszavonni már nem lehet, és ez gyakran arra kényszeríti a másikat, hogy saját útján menjen tovább. Világos volt, hogy Cameronban nem lehet megbízni. A Varangy kelletlenül bár, de úgy döntött, emeli a téteket. － Utoljára teszem fel ezt a kérdést. Ha nem válaszolsz, nem veszünk részt ebben a munkában. Ha hamis híreket kezdesz terjeszteni arról, miért léptünk ki, Mario meglátogat téged. － Villaume hátrafelé intett a fejével, a nagydarab férfira, aki az utastér távolabbi végében ült Hihetetlen nagyságú fején egyetlen folytonos szemöldök szaladt végig, nyaka és teste is irdatlan méretű volt. Cameron fészkelődött az ülésén. Mario Lukasra nézett A férfitől kiverte a hideg. Mario, ez a fél-Frankenstein, fél-Baby Huey úgy követte Villaume-ot mintha az árnyéka lenne. Cameron biztosra vette, ha Villaume kiadná a parancsot ő másodperceken belül halott lenne. Úgy döntött, nincs értelme tovább küzdeni. Villaume-mal és embereivel majd később elszámol. Mintha az eddigiek csupán időpocsékolást jelentettek volna, megkérdezte: － Mit akarsz tudni? Villaume arcán hamis mosoly jelent meg. － Rendőrök? － Nem. － Van katonai tapasztalatuk? － Cameron habozott. － Igen. － Mindkettőnek? － Igen. － Milyen jellegű? Cameron még többet habozott.

－ Hadsereg. － Bármilyen különleges kiképzés? － Erről nem beszélhetek. － Ó, dehogynem… － Villaume gúnyosan vigyorgott. － Megadtam minden információt, amire szükségetek van. -Cameron felemelte műholdas telefonját. － Ha ki akarsz szállni, most mondd meg, és akkor hívom Dusert. Villaume a férfit fürkészte. Nem volt kétsége afelől, hogy Cameron bajban van. Az egész ügy nagyon sürgős neki. Blöffölt hát. － Csak tessék. Hívd! Cameron a telefonra bámult, azután káromkodott egyet － Rendben van, Gus. － Fészkelődött a székében. － Istenem, te aztán púp vagy a hátamon néha. － Megadóan feltette a kezét － Kérdezz csak! Villaume-nak kezdett elege lenni Cameron gerinctelen viselkedéséből. － Peter, én már csaknem harminc éve csinálom ezt, és csupán egyetlen dolog miatt maradtam életben: mert alapos vagyok. Ha még egyszer megrángatod a pórázomat, megpróbálsz átverni, mint az előbb azzal a telefonnal, vagy, isten őrizz, ostoba módon eltitkolsz előlem valamit.. Mint például azt, hogy ezek ketten jártak Fort Braggben… － Villaume megcsóválta a fejét, sólyomszeme fogva tartotta Cameronét A „Professzorra” mutatva így fejezte be: － A végén még sajnálatos balesetet szenvedsz azzal a vadiúj kocsiddal. A Ford Explorer átszáguldott az Essex Skypark aszfaltozott futópályáján, és a Learjet mellé kanyarodott. A sofőr sietett. Kevin Hackett hívta, hogy elmondja: vihar közeledik, és ha napnyugtáig Denverbe akarnak érni, jobban teszik, ha sietnek. Scott Coleman felemelte a terepjáró hátsó csomagtartóját és kivett két fémtáskát A géphez futott, és átadta őket Dan Stroble-nek. Coleman visszament még egy nagy táskáért, majd a terepjáróval beállt az egyik hangár mellé. Visszafutott a leszállópályán, közben a Baltimore-tól keletre lévő Back folyó vizét nézte, amelyen már tarajosak voltak a hullámok, és ide-oda dobálták a kint lévő pár csónakot. Északra fekete volt az ég. Ez rázós út lesz. Szélroham söpört végig a hosszú leszállópályán, majdnem lesodorta Coleman baseballsapkáját Mielőtt azonban elfújhatta volna, a férfi bal kezével lecsapott rá, majd futva tette meg az utolsó tíz métert. Coleman beugrott a kis ajtón, és behúzta maga mögött. Bekukucskált a pilótafülkébe. － Minden készen áll, Kev? Hackett bólintott － Mihelyt te is bekászálódsz. Coleman levette kifakult olívazöld kabátját, amely alatt kőkemény fizikum lapult. Átadta a kabátot Stroble-nak. － Feltöltötted a gépet? － Aha. － Rendben, akkor rúgd be, és húzzunk innen! Coleman beszuszakolta magát a másodpilóta ülésébe, becsatolta a biztonsági övet, és felvette a fejhallgatót. Hackett már egy órája itt volt, kitöltötte a repülési tervet, és előkészítette a gépet. Coleman futólag végigment az ellenőrzőlistán, miközben Hackett felszállási pozícióba kormányozta a közepes hatótávú repülőgépet. Megálltak a kifutópálya déli végénél, és a közeledő viharba bámultak. Északon és keleten legalább háromfelé láttak sűrű esőfüggönyt. Nem volt vesztegetni való idejük. Hackett fokozta az ikermotorok teljesítményét, és kiengedte a féket. A kis nyolcszemélyes utasszállító végigfutott a leszállópályán, és könnyedén a magasba emelkedett. Pillanatok múlva esőcseppek kezdték verni a szélvédőt, beindultak az ablaktörlők. A gép bedőlt nyugat felé, és elhaladt Baltimore északi része fölött Két perc múlva

maguk mögött hagyták az esőt A mozgékony gép gyorsan emelkedett, és ötezer méter magasan, mikor áttörték a felhősávot, ragyogó nap köszöntötte őket － a következő három órában egyenesen feléje szálltak. Coleman hátranézett, szólt Stroble-nak, hogy vegye fel a napszemüveget. Stroble és Hackett is Coleman parancsnoksága alatt szolgált a SEAL Team Sixben, azaz a haditengerészet különleges kommandójának hatos egységében. Ők hárman együtt járták meg a darálót. Tetszett nekik a haditengerészet, de rühelltek a szaros fizetést és az ostoba szónoklatokat. Most már csak maguknak parancsoltak, és nagyon megválogatták, mit vállalnak el － a legtöbb munkájuk törvényes volt. Vállalkozásuk, a SEAL Robbantó－ és Kármentő Vállalat leginkább külföldön dolgozott. Két megbízás között törvényszéki búvárokat képeztek ki a Chesapeake-öböl partján fekvő megyékben és városokban. Scott Coleman nem volt biztos abban, hogy ez a megbízás hová lenne sorolható. Eddig az egyetlen illegális benne az volt, hogy munkadíjukat egy karibi bank számlájára utalták, ahol nem veszi észre az adóhivatal vagy bárki más, aki éppen a SEAL Robbantó－ és Kármentő Vállalat tevékenységei után szaglászna. Az öreg haldoklik. Ez elég nyilvánvaló volt. Colemant meglepte, milyen érzékenyen érinti a dolog. Nemrég ismerte meg Thomas Stansfieldet, de őszinte csodálatot érzett iránta. Coleman szakmájában általában hősként tisztelték az öreg kémfőnököt. Stansfield egyike volt a régi titkos ügynököknek. A második világháborúban Wild Bill Donovannek és az OSS-nek dolgozott. A híres Jedburgh-csapatok egyikének vezetőjeként Stansfieldet a nácik által megszállt Norvégiába dobták le, hogy segítsen megszervezni az ellenállást. Sokéves harci és terepgyakorlata volt mielőtt az íróasztal mögé ült volna, ami ritkaság volt Washingtonban. A CIA-nak － és vele Amerikának － súlyos csapás lesz a bölcs öregember elvesztése. Coleman újdonsült üzleti kapcsolata a CIA főnökével több mint különösen indult. Pár évvel korábban Coleman belekeveredett bizonyos politikai ügyekbe. Élete nagy részét azzal töltötte, hogy a Föld különböző pontjain likvidált olyan embereket, akiket veszélyesnek tartottak az Egyesült Államok nemzetbiztonságára nézve. Az egyik ilyen bevetésen csapatának felét elveszítette － mint később kiderült, a küldetést az egyik, az italhoz és a nőkhöz fűződő kapcsolatáról hírhedt szenátor sodorta veszélybe. A Haditengerészet nem adta ki a fickó nevét Colemannek, aki erre undorodva otthagyta az intézményt. Barátjától, Michael O'Rourke képviselőtől hamarosan megtudta, ki volt a tettes. Ez az esemény megváltoztatta Coleman életét. Feltette magának a kérdést: Ki a veszélyesebb a hazámra: egy terrorista innen tízezer mérföldre, vagy egy korrupt, önző politikus az orrom előtt? Ezután egy bonyolult intrika részese lett, amelynek célja a washingtoni politika megtisztítása volt A dolog fél tucat politikus meggyilkolásával végződött, s tervüket, mellyel vissza akarták állítani a politika becsületét egy washingtoni összeesküvő csoport a maga céljaira használta fel. Coleman ezért megölte a csoport két vezetőjét, és Stansfield igazgató meg O'Rourke képviselő közvetítésével fegyverszünetet kötöttek. Mindkét csoport belátta, hogy legjobb lesz, ha az ország soha nem tudja meg, mi történt, és kik vettek részt a dologban. Az alku lényege kezdetben a kölcsönös elrettentés volt egyik fél sem árthatott a másiknak, mert félt attól, hogy az mindent kitálal a sajtónak. így lett Colemanből a ClA igazgatójának szabadúszó ügynöke － mindkettejüknek szüksége volt a másikra. A kapcsolat ilyen furcsán indult, de az idők során kifejlődött köztük a bizalom és a tisztelet. Mikor elélték a repülési magasságot Hackett beállította a robotpilótát, és Colemanhez fordult: － Szóval, elmondod, mi a fene folyik itt? Stroble is hallotta a kérdést kiszállt az üléséből. Letérdelt a pilótafülke ajtajában, hogy hallja Coleman válaszát. － Volt egy bevetés, és valami rosszul ment. A játékosok közül kettő ma este érkezik visz-

sza, be kell gyűjtenünk őket, és visszavinnünk Washingtonba. － Fogadok, nem tudják, hogy jövünk értük － nézett Stroble a főnökére. － Nem. － A következő kérdést megelőzendő, Coleman elkérte a fekete táskát, amelyből két nagy mappát vett elő; a szakmában ezeket „kabátnak” nevezték. Az egyiket Stroble-nek adta, a másikat magánál tartotta. － Stansfield volt olyan kedves, és adott némi háttérinformációt. Coleman felnyitotta a mappát, és megnézte az egyik begyűjtendő személy fekete-fehér fényképét. A férfi valahonnan ismerősnek tűnt. Valódi neve Jim Jansen volt. Pittsburghből származott, és egyből a középiskola után, 1974-ben bevonult a hadseregbe. Németországban szolgált, majd visszatérve elvégezte a Ranger Schoolt. Aztán Korea következett, majd a zöldsapkások, ahol egy A-csapatot vezetett, és － amint azt Coleman már tudta － ott találkozott a jövendő feleségével, akit most szintén el kell hozniuk. A Jansen személyi aktáiban lévő fehér foltokból Coleman sejtette, hogy a férfit a különleges erőknél töltött évei során legalább háromszor kölcsönkérte az ügynökség, birkaúsztatásra. Birkaúsztatás － így mondták Fort Braggben, ha a CIA kölcsönkérte a harcosaikat olyan bevetésekre, amelyek azután nem kerültek be a rendes aktáikba. Coleman előrelapozott, hátha talál valami említést arról, miféle munkákat végzett Jansen a CIA-nak. Mint várta, semmit sem talált. Coleman és Stroble tovább tanulmányozta a „kabátokat”, és a fontosabb részleteket megosztották Hackett-tel. Semmi különösen meglepőt nem találtak. A különleges erőktől visszavonultak gyakran szolgáltak Langleynek hivatalosan és nem hivatalosan is. Hackett megnézte a repülőgép műszereit, és ellenőrizte, hogy a robotpilóta megfelelően működik-e. Miközben szeme végigfutott a skálákon és digitális számsorokon, így szólt: － A CIA szokás szerint nem oszt meg velünk mindent. － Hackett nemigen kedvelte a szervezetet. － Miért mondod ezt? － Ha ez ilyen könnyű bevetés, miért minket küldenek? Miért nem a saját embereik közül küldenek párat Coloradóba, vagy még inkább, miért nem telefonálnak nekik, hogy jöjjenek fel? － Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Stansfieldnek rossz érzése van a dologgal kapcsolatban, ezért hívott minket. － Elmondta, mi a francot követtek el ezek ketten, hogy így rájuk szálltak? － kérdezte Hackett. Coleman előbb Stroble-ra, majd Hackettre nézett. － Fiúk, emlékeztek a Vasemberre? Hackett szeme tágra nyílt, Stroble ideges nevetés hallatott. － Hogy is felejthetném el? Az a fickó egy egyszemélyes hadsereg. － Egy kibaszott James Bond － mormolta Hackett. － Nos, Jansenék － Coleman felemelte a mappát az öléből － a Vasemberrel dolgoztak valami nagyon bizalmas bevetésen. A dolgok láthatólag nem mentek terv szerint. Jansenék azt jelentették, hogy a célpontot megsemmisítették, de a Vasembert elvesztették. － Mi? － hitetlenkedett Stroble. － Jansenéknek nem volt idejük részletes jelentést tenni menekülés közben, de azt mondták, hogy a Vasember halott. Hackett megrázta napszítta szőke fejét. － Vissza az elejére. Még mindig nem értem, miért van ránk szükség. － Mert Stansfieldnek ellentmondó információi vannak arról, hogy mi történt a Vasemberrel.

－ Ezt nem igazán értem － mondta Stroble. － Stansfield nem mondhatott többet, mint azt, hogy más forrásokból úgy tudja, a Vasember mégiscsak él. － És － tette hozzá Hackett － mivel ez a küldetés az elnök és a kongresszus hivatalos áldása nélkül zajlik, ezért kellünk mi. － Azt hiszem, ez a helyzet. Hackett továbbra is pesszimista hangulatban volt. － Hát, remélem, legalább addig nem futunk bele a Vasemberbe, míg Coloradóban vagyunk. Az emberek túl gyakran halnak meg a közelében. Coleman felvette az aktát, és mellkason vágta vele Hackettet － Ezt mondják rólunk is. Olvasd el ezt, és nyugodj meg! Most megmondom, nem lesz nagy ügy. Lassan és óvatosan cselekszünk, rendben? － Hackett bólintott és elvette a mappát. Coleman kibámult a repülő ablakán, s gondolatai egy hónapokkal ezelőtti este körül forogtak. Egy Orioles baseballmeccsen volt randija, mikor összefutottak egy régi barátjával és annak feleségével. A jobbszélen ültek, söröztek és hot dogot ettek. Mikor a régi barát bemutatta a másik párnak, akikkel együtt voltak, Coleman majdnem elejtette a sörét Ott volt, az asztal túlsó végén valaki, akit azóta nem látott, hogy otthagyta a SEAL-t. Először nem is volt biztos benne. Ilyesmi nem történhet meg egy olyan szelíd eseményen, mint egy baseballmeccs. Második pillantásra azonban tudta, hogy ő az. Látta a felismerést a szemében － ez volt a legsötétebb, legfürkészebb tekintet, amit valaha látott, gazdája pedig a titkos hadműveletek világának élő legendája. Coleman kétszer látta őt terepen dolgozni, és hallotta, hogyan ejtik ki a nevét mások, fejüket csóválva. Ez az ember a Közel-Kelet szinte minden zugát és Európa nagy részét ismerte, ő volt Amerika talán legjobb bérgyilkosa, akkor pedig ott ült egy baseballmeccsen egy gyönyörű fiatal riporternővel. Szinte túl szürreális volt, hogy elhiggye, de tudta, mégiscsak ő az, és most ismét kereszteződni fognak az útjaik.

11. fejezet Michael O'Rourke évek óta nem érzett ilyen feszültséget. Elfehéredett bütykökkel markolta Chevy Tahoe-jának bőrbevonatú kormányát, szeme előreszegeződött, agya válaszok után kutatott. Anna Riellyt nagyszerű nőnek tartotta － igazából nem is volt mit nem szeretni rajta. Anna a felesége legjobb barátnője volt a főiskola óta. Mindketten nagyon büszkék voltak rá, mikor előző tavasszal felhívta őket, hogy elújságolja: megkapta az NBC fehér házi tudósítójának állását. Ez a lelkesültség egy hétig sem tartott. Rielly első munkanapján belekeveredett egy terroristatámadásba, ami majdnem az életébe került. A támadásban a titkosszolgálat tucatnyi tisztje és ügynöke vesztette életét, és a kibontakozó drámában meghalt Bili Schwartz, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, a titkára és mások is. A patthelyzetet végül az FBI túszmentő csapatának merész akciója oldotta meg. Legalábbis ezt jelentette a sajtó. O'Rourke viszont, aki tagja volt a Képviselőház hírszerzéssel foglalkozó különbizottságának, tudott olyan dolgokról is, amelyekről még képviselőkollégái sem. A Fehér Ház hivatalos álláspontja a túszdráma kapcsán az volt, hogy a SEAL Team Six és más terrorelhárító egységek tanácsadó szerepet játszottak az ügy megoldásában, semmi többet. Más terrorelhárító egységek－, ez a Delta Force-ra utalt, a hadsereg szupertitkos különleges erőire. A Pentagon még mindig nem ismerte el a csoport létezését noha tucatnyi könyv és több egész estés film készült róluk. O'Rourke tudta, hogy a Pentagon különleges egységei a tanácsadásnál jóval több szerepet játszottak. Mindkét csoport részt vett a terroristák legyőzésében is, a SEAL még két embert is veszített. Annak érdekében, hogy kifogják a szelet a jobboldal vitorlájából, az FBI túszejtőinek számlájára írták a bátor és sikeres akciót. Miközben O'Rourke visszagondolt az előző évi drámai eseményekre, eszébe jutott, hogy nem sokkal az incidens után mutatták be neki és feleségének Anna Rielly új barátját. O'Rourke-nek először semmi különös nem tűnt fel, de ahogy több időt töltöttek a férfivel, apró dolgokat vett észre. Mindig, amikor nyilvános helyen akartak vacsorázni, valami eldugott helyet javasolt, és mindig szemben ült az ajtóval. Azon ritka alkalmakkor, mikor ez nem volt lehetséges, az este jó részét a válla feletti hátranézéssel töltötte, az érkező vendégeket figyelve. Az, ahogyan mozgott, ahogyan szeme folyamatosan felmérte környezetét… － Liz nem vette észre, bár a saját férje is ugyanilyen volt. Michael O'Rourke korábban tengerészgyalogosként szolgált, és － sok más „bőrnyakúhoz” hasonlóan － nem az elegáns viselkedéséről híres. Rapp és O'Rourke között az volt a különbség, hogy Rapp sokkal kevesebb feltűnést keltett. O'Rourke számára a saját felfokozott ébersége két célt szolgált Az első, hogy tudatában legyen környezetének, a második, hogy tudassa másokkal: szemmel tartja őket. Ennek egyfajta elrettentő hatása volt. Rappnél nem vett észre ilyen elrettentési kísérletet. O'Rourke-nek többször is megfordult a fejében, hogy a syracuse-i egyetemen végzett férfi olyan, mint a kísértet: vállalkozása miatt sokat utazott Európában és a Közel-Keleten, mindkét szülője meghalt, és nem volt más szociális kapcsolata, csak Anna. O'Rourke augusztus végén győződött meg arról, hogy Rapp sokkal több egy számítógépes tanácsadónál. A Baltimore Orioles egy meccsén voltak Annával és Mitchcsel, mikor hirtelen összefutottak múltja egy darabjával: Scott Colemannel, az Egyesült Államok Haditengerészetének visszavonult főhadnagyával és a SEAL Team Six korábbi vezetőjével. O'Rourke és Coleman közös múltja meglehetősen változatos volt, egy részét O'Rourke szívesen elfelejtette volna. O'Rourke látta a felismerést a szemükben, mikor bemutatták őket egymásnak. Coleman, akit O'Rourke az egyik leghidegvérűbb embernek tartott a földön, úgy nézett ki, mintha kísértetet látna, miközben kezet fogott Rapp-pel. Legfeljebb egy pillanatig tartott, aztán Coleman

magához tért, de O'Rourke észrevette. Rapp persze semmi jelét nem mutatta, hogy ő és az egykori haditengerészeti különleges ügynök ismerné egymást, Coleman azonban összerezzent. O'Rourke nem szólt erről a feleségének, és egy szalmaszálat sem tett keresztbe azért, hogy bizonyítsa gyanúját. A hírszerzési bizottság tagjaként tudta, hogy ilyen személyekről kérdezősködni nemkívánatos figyelemmel jár, míg ő mindig kerülte a feltűnést. Neki is voltak elrejtendő titkai. Most azonban el kell kezdenie a kérdezősködést, akár tetszik, akár nem. Mitch Rapp sokkal több egy számítógépes tanácsadónál, ez biztos. Már maga a tény, hogy tud a nagyapja és Scott Coleman kapcsolatáról, elárulta, hogy roppant bizalmas és titkos információkhoz van hozzáférése. O'Rourke letért az 50-es útról Bowie és Annapolis között. Megrázkódott, mikor eszébe jutott, milyen állapotban hagyta otthon a feleségét. Hat hónap terhesség zökkenők nélkül, és most tessék! A stressz ártalmas, ezt többször elmondták már az orvosok és a nővérek. A félelem a nő arcán végigkísérte őt, miközben elhajtott otthonról. Ott hagyta vele Duke-ot és a saját Detonics 9 mm-es zsebpisztolyát, amely kicsi volt, és tökéletesen illett Liz kezébe. Legalább tízszer lőtt már vele. A kapcsolatuk kezdetén volt egy időszak, mikor még egy konyhakéstől is megriadt, de néhány nem várt esemény azóta megváltoztatta a véleményét. O'Rourke tudta, hogy a felesége nem saját maga miatt fél. Liz kemény nő, otthonukban pedig nemrég újították fel a biztonsági rendszert tizenegyezer dollárért. Félelmet miatta érzett Liz. Felhívták Anna apartmanját és Rapp házát, de mindkét helyen üzenetrögzítő válaszolt. Liz nem akarta a férjét küldeni, hanem a rendőrséget hívta volna. Michael elmagyarázta neki, miért nem tartja ezt jó ötletnek, amit a nő, ötperces parázs vita után kelletlenül belátott. Közben bejelentette, hogy vele akar menni. Ez újabb öt perc vitához vezetett, amelynek fényében az első öt perc békésnek tűnt Úgy lett vége, hogy Liz összegörnyedt egy hasi görcstől. Anyai ösztöne győzött, és azt is belátta, hogy Michael könnyebben boldogul nélküle. A férfi megígérte, hogy felhívja, mikor megérkezik Rapp házához, és végig kapcsolatban lesznek, míg ott van. Éppen ezt tette volna, mikor megcsörrent a telefon. O'Rourke felvette a műszerfalról, és beleszólt: － Halló! － Hol vagy? － Mindjárt megérkezem. － Azt mondtad, felhívsz! － Hogy érzed magad? － Michael nem reagált a vádra. － Jobban. Azt hiszem, mégiscsak veled kellett volna mennem. A férfi erre sem reagált. Befordult a sötétzöld terepjáróval arra az útra, amely mellett Rapp háza volt. － Hogy van Duke? － Remekül. Itt ül mellettem a kanapén, és pattogatott kukoricát eszik. O'Rourke megcsóválta a fejét, miközben megállt Rapp háza előtt. Duke elvileg vadászkutya, nem öleb. Már ezt is többször megbeszélték, és mint általában, ezt a kis csatát is elveszítette. O'Rourke végignézett a fákkal szegélyezett utcán; nem látott kocsit. Az eső pont akkor kezdett rá, mikor rákanyarodott a garázshoz vezető útra. Szakadt a víz. O'Rourke a válla és a füle közé fogta a telefont, és bekapcsolta az ablaktörlőket. － Francba. － Mi a baj? － Semmi. Csak szakadni kezdett az eső. － O'Rourke észrevette Anna Rielly kocsiját, és megkérdezte: － Anna egy kis BMW-t vezet, ugye? － Igen. Ott van?

－ Aha. Mikor próbáltad utoljára hívni? － Pont mielőtt téged hívtalak. O'Rourke a kis házat figyelte. Az eget elsötétítette az eső, de odabent nem égtek fények. Baljóslatúnak tűnt az egész. － Drágám, most ki kell szállnom, hogy megnézhessem a házat. － Michael, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. － Liz hangjából rettegés áradt. － Szerintem ott kéne maradnod, míg megérkezik a rendőrség! － Nyugodj meg, csak benézek az ablakon. Ha bármi történne velem, hívd a zsarukat, aztán hívd azt a másik számot, amit adtam. － Michael, légy óvatos, és ne csinálj semmi hülyeséget! O'Rourke mindkét dologra ígéretet tett, majd átrohant az úton a kis verandáig. Haja és kabátja csuromvizes lett, mire fedél alá ért Miután lerázta a vizet a fejéről, a kabátja alá nyúlt, és kivette .45-ös kaliberű Coltját. Semmi jelét nem látta a bejárati ajtó ablakából, hogy Anna a házban lenne, ezért megnyomta a kapucsengőt a pisztoly végével. Várt néhány pillanatig, azután megnyomta újra. Hallotta a csengőt bent a házban. － Mit látsz? O'Rourke megpróbált benézni az ajtótól jobbra lévő nagyobb ablakok egyikén, de a redőnyök le voltak húzva. － Semmit. － Nincs törött üveg vagy felborított bútor? O'Rourke bekukucskált a kisablakon. － Nincs. Arca centikre volt az üvegtől, mikor hirtelen mozgást látott odabent. Meglepetésében eldobta a telefont, hátraugrott, és mindkét kézzel felemelte a pisztolyt Az ajtó mellé állt dobogó szívvel, és megpróbálta eldönteni, felvegye-e a földről a telefont, vagy inkább keressen jobb fedezéket Felesége rémült kiáltozása végül meggyőzte, és éppen mikor felragadta a földről a készüléket, kicsapódott a bejárati ajtó.

12. fejezet Peter Cameronnak voltak fenntartásai Villaume-mal kapcsolatban. A férfi túlságosan önálló az ő ízlésének. Duserrel kapcsolatban azonban igaza volt. Duser olyan a titkos ügynökökhöz képest, mint a szőnyegbombázás a légi csapáshoz képest, ő és emberei szerettek állig felfegyverkezve érkezni a „partira”, és a fegyvereket nem féltek használni. Villaume, aki nagyon ügyesen kelti szolid ember benyomását, teljesen más jellegű problémát jelent Belőle hiányzik a hűség, nemcsak választott hazája, hanem harmincévi hűséges megbízója, a CIA iránt is. Cameron kibámult a bérelt furgon első ablakán. Az utat figyelte. Délután háromnegyed öt volt, a hegyek csúcsai hosszú árnyékokat vetettek a lenyugvó nap fényében. A furgon a tizenkét szobás Buffalo Bill Motel melletti irodahelyiségnél parkolt a coloradói Evergreen külvárosában. Evergreen csodás hegyi kisváros volt Denvertől negyven percre nyugatra. Minden oldalról nagy dombok vették körül, amelyeket, ha nem a Sziklás-hegységben lettek volna, nyugodtan hegyeknek lehetett volna nevezni. Fél tucat patak tört át a hegyeken minden oldalról, és futott össze a város közepén. Az utóbbi évtizedben Evergreen ugyanazt a harcot vívta, mint az ország többi hasonló kisvárosa. Több millió dolláros házakat emeltek itt, és golfpályákat alakítottak ki benne, sőt most már négy kávéházzal is büszkélkedett, valamint az ország egyik legszebb postahivatalával. A régi helybéliek részben örültek az új szomszédaik által a városkába ömlesztett vagyonnak, másrészt viszont aggódtak a nyugalmuk elvesztése miatt. Peter Cameront mindez vajmi kevéssé érdekelte. A furgonban várakozott Villaume utasítása szerint. Villaume bement az irodába az ügyeket intézni, és háromszor is elmondta Cameronnak, hogy ne hagyja el a kocsit. Cameron utálta, hogy kezdőnek nézik. Legalább olyan régóta dolgozott a hírszerző szakmában, mint a Varangy. Az igaz, hogy nem volt annyi terepgyakorlata, de azért ez mégsem atomfizika… Mikor megérkeztek Colorado Springsbe, Villaume két részre osztotta a csapatot. Hamis igazolványokkal és hitelkártyákkal béreltek egy furgont és egy Jeep Cherokee-t. Ő és Cameron ment a furgonnal, Mario Lukas és Mary Juarez pedig a Jeeppel. Lukas és Juarez már odafönt vannak a hegyekben, megkeresik Jansenék hegyi viskóját. Ha bármi szokatlant észlelnek, azonnal jelentik; egyébként csak felállítják a megfigyelő berendezéseket, és aztán elmennek vacsorázni. Villaume úgy rendelkezett, hogy négyüket soha ne lássák együtt. Jansenék gépe kilenckor érkezik, így bőven volt idejük az előkészületekre. Villaume viszszajött a furgonhoz, kezében a kulcsokkal, és a járművet a motel túlsó végébe kormányozta. A két férfi megragadta a felszerelés egy részét, és bevitte a motelszobába. Cameron ledobta a saját terhét az egyik ágyra, és körülnézett. A padlót ronda, hetvenes évekbeli narancsszínű, bozontos szőnyegek borították, az ágynemű fényes rozsdaszín volt, és nagyon gyúlékony anyagnak tűnt, a két ágyvéget szekérkerekek alkották. A díszítés egy olcsó Buffalo Bill-plakátból és egy hatlövetűt formázó hamutartóból állt. Villaume kipattintotta az egyik táska kapcsait, és megjegyezte: － Nem egy Ritz, de megteszi. Kivette a környék részletes térképét, kihajtogatta, és feltűzte a falra négy rajzszeggel. Azután kinyitott két fém aktatáskát, és előkészítette a felszerelést. Mario és Mary négy irányítható műholdas mikrofont és egy digitális kamerát szerel fel odafönt. Mary felvetése nyomán egy mikrohullámú drótakadályt is felraknak. Jansenék, amint az szokásos az ő szakmájukban, gondosan választották meg hajlékukat. A hegycsúcs közelében állt, felette csak egy ház épült, és legalább száz méterre volt a főúttól. Mary Juarez a kereszteződéstől húsz métérre állítja fel a láthatatlan drótakadályt Jansenék bekötőútjára. Bárki érkezik, ők rögtön tudni fogják. Miután a készüléket beindította, Villaume visszafordult a térképhez. Rámutatott, és azt mondta: － Jól választották ki ezt a helyet. Csak egy út vezet ki és be a kanyonból, és csak egy út

vezet fel a házukig. Talán felhasználhatjuk ellenük, de ha valami rosszul sül el, csapdába esünk. Cameron mögötte állt, ő is a térképet tanulmányozta, közben karjait összefonta a mellkasán, egyik kezével a szakállát vakargatta. － Értem, mire célzol. Milyen messze van a 70-es műút? － Nagyjából tizenkét kilométerre. － És onnan Denverig…? － Hegynek le kábé húsz perc, azután eltűnhetünk a városban. － És ha dél felé Hagynánk el a várost? Villaume a térképre nézett. － Az szerintem még rosszabb. Talán találhatnánk valami eldugott utat, ahol lekanyarodhatnánk, és elrejtőzhetnénk egy darabig, de ott is csapdába eshetnénk, hacsak nem tudsz helikoptert hívni, hogy felszedjen minket. Cameron összevont szemöldökkel nézegette a térképet, más lehetőségek után kutatva. Nem voltak ilyenek. － Nem engedhetjük még, hogy belefussunk a zsarukba. Harminc perc, és két úton. － Megrázta a fejét. － Benne leszünk a tévében, mielőtt elérnénk Denvert. Villaume sejtette, mire akar Cameron kilyukadni, és nem tetszett neki, így hát csendben maradt. Cameron még egy darabig bámulta a térképet, aztán lazán bejelentette: － Ha zsarukkal találkozunk, meg kell szabadulnunk tőlük. － Úgy érted, meg kell ölnünk őket － Villaume gyűlölte, hogy az íróasztalhuszárok mindig olyan képmutatóan fogalmaznak, mint megszabadulni tőlük vagy elintézni őket. Hívjuk nevükön a dolgokat. Cameron vállat vont － Nem látok más megoldást. － Majd én eldöntöm. － Villaume Cameronra nézett Kezdte azt hinni, hiba volt magával hozni ezt az embert. － Még mindig nem mondtad meg, mit akarsz csinálni a két célponttal. Azonnal megöljük őket, vagy beszélni akarsz velük? Cameron még nem gondolkodott erről. － Még nem döntöttem el. Többször említetted, hogy jó lenne kerülni a jeleneteket. Igazából az volna a legjobb, ha egyszerűen csak eltűnnének. － A repülőtéri embered leszedheti őket, ha szükséges? － Neki azt az utasítást adtam, hogy diszkrét távolságból kövesse őket, de csak az evergreeni lehajtóig. － Nem válaszoltál a kérdésemre. Cameron rábámult Nem igazán bűvölte el Villaume nyers modora. － A válasz a kérdésedre: nem. － Nos, ha így van, hagyjuk, hogy megérkezzenek, meghallgatjuk, mi mondanivalójuk van, aztán hajnalban leszedjük őket. － Pont erre gondoltam én is － bólintott Cameron. Villaume gúnyosan mosolygott. Rohadt egy alak vagy, gondolta. Egész életedben nem volt egyetlen eredeti ötleted sem. Cameron látta Villaume mosolyát, és nem tetszett neki. Meg kell tanulnia jobban tisztelni a munkaadóját. Ha ezzel az egésszel végeztek, talán el kell majd intéztetnie a Varangyot és embereit. Duser valószínűleg megteszi féláron is. Duser legalább annyira gyűlölte a Varangyot, mint Cameron, ha nem jobban. A Professzor visszamosolygott Villaume-ra, és úgy döntött, egy telefon Dusernek, és az szépen elvarrja majd a szálakat. A Colorado Springs-i reptéren Scott Coleman, Kevin Hackett és Dan Stroble bepakolták a felszerelésüket a bérelt ezüstszínű Chevrolet Suburbanbe. Hackettnek gondja volt rá, hogy el-

rejtsék a Learjetet éjszakára, és leeresszék a tankot. Akárcsak az előttük két órával érkező csoport, ők sem a saját nevükre szóló hitelkártyákkal fizettek. Hackett volt mindig is a csapat leggondosabb tagja. Mikor még a SEAL Team Sixben szolgáltak, Coleman általában Hackett tehetségét vette igénybe, ha egy sajátos logisztikai problémát kellett megoldania. Hackettnek volt türelme és képessége a legapróbb részletekhez is, míg Coleman a nagybani tervezéshez értett. Kapcsolatuk remekül működött az évek során. Ennek ellenére volt, amikor Hackett aprólékossága már-már vénemberes tötyörgésnek tűnt. Mikor mindent berámoltak, a három egykori SEAL-tag bemászott a Suburbanbe, és elhagyta a repteret. Körülbelül tizenöt perc alatt átértek Springsen, és onnantól a 25-ös úton haladtak a forgalomban, óránként százhússzal. A SUV-ot Stroble vezette, aki korábban sok időt töltött a környéken, ő magyarázta el a többieknek, hogy jobban járnak, ha az autópályán mennek Denverig, és onnan levágják az utat, mint ha a kanyargó 67-es utat követnék a dombokon át. Hackett hátul ült, négyezer dolláros laptopjával piszmogott. A számítógépbe apró digitális telefont építettek be, és vezeték nélküli internetelérése volt. Hackett egyik leghasznosabb tulajdonságának a számítógépes jártassága számított. Szerette mondogatni, hogy alig van valami, amit az ember ne találna meg az interneten. Ahelyett, hogy megálltak volna egy boltban térképet venni Evergreen környékéről, s ezzel kitették volna magukat a biztonsági kamerák kockázatának, egyszerűen felment a netre, és ott minden szükséges információt megtalált. Öt percen belül nyolc oldal adatot nyomtatott ki a sodrófa méretű hordozható nyomtatón. Hackett átadta a lapokat Colemannek, és újra munkához látott. Miközben a billentyűket ütögette, harmadszor tette fel a kérdést azóta, hogy elhagyták Baltimore-t: － Miért minket hívott Stansfield, és nem valakit az Ügynökségtől? Coleman letette a lapokat, és kibámult a furgon elülső ablakán. － Tudod a választ, Kevin. Stroble közben a kormányra görnyedt, s az eget fürkészte. A hegyvidéki időjárás könnyen megtréfálhatja az embert. Az egyik pillanatban húszfokos napsütés, a következőben fagypont körüli havazás lehet. Kinézett a visszapillantóra, és így szólt － Ha problémád van, mondd ki, de kezdesz az idegeimre menni, Kevin. Így ment általában a beszélgetés Stroble és Hackett között Coleman olyan régóta volt velük, hogy már észre sem vette a dolgot Úgy viselkednek, mint a testvérek. Egyik percben majd ökölre mennek, a másikban sörözve hahotáznak. Egy ideje már nem mentek egymásnak, noha volt néhány heves vita közöttük. Azóta voltak jó barátok, mióta együtt végezték el a SEAL Alapfokú Vízalatti Robbantási iskoláját tizenkét évvel ezelőtt. Kettejüket egymás mellé osztották úszótársaknak a döglesztő tizenhat hetes tanfolyamban, amelynek célja a nem eléggé elszántak kirostálása volt. A bonyolult tesztfolyamatban, melynek célja a legkeményebb harcosok megtalálása volt, alvásmegvonás, fárasztás, kínzó futás a homokos tengerparton és fagyos vízben való éjszakai úszás szerepelt Ha a lövöldözés élesben megy, már nincs visszaút. － Az zavar － Hackett feljebb tolta orrán kerek szemüvegét －, hogy szerintem ez nem egy egyszerű futárfeladat. Szerintem csináltak valamit a hivatalos csatornákon kívül, és elrontották. － Nem mondod, Sherlock…! － replikázott Stroble. － Ha így lenne, nem minket hívott volna az öreg. － Hackett néha tényleg olyan volt mint egy vénasszony. － Csak azt nem veszed figyelembe, hogy ha a dolgok rosszul állnak, szeretik eltüntetni a nyomokat Ma mi vagyunk azok, akik ezt megteszik, holnap talán mi leszünk a probléma. － Ezzel meg mi a francot akarsz mondani? － kérdezte Stroble. Hackett tovább verte a billentyűket. － Nem tudjuk, mit csináltak Jansenék, de lefogadom: ha a Vasember benne volt, komoly ügy lehetett. Valami, ami nem úgy ment, ahogy tervezték. És ilyen esetekben szeretett kis

ügynökségünknek szokása eltüntetni a résztvevőket. － Neked üldözési mániád van － vigyorgott Stroble. － Ezt mondtad Líbiában is. Líbia rossz emlék volt egyikük sem idézte fel szívesen. Stroble megmarkolta a kormányt, és azt mormolta: － Paranoiás vagy mindig, amikor terepen vagyunk. Hackett habozott, majd fagyos hangon válaszolt. － Ez baromság, te is tudod. － Csak ennyit mondott. Az első ülésen ülő két férfi nagyon is jól ismerte Hackett hatodik érzékét. Coleman hátrafordult és kérdőn nézett Hackettre. Harminckilenc éve alatt sok különös dolgot látott már, legtöbbet a SEAL tagjaként. Néhányra tudott magyarázatot a zöme viszont túlment a tudományos bizonyítás határain. Megmagyarázhatatlan volt, hogyan képes egy harcos szó szerint megérezni egy csapdát a dzsungel közepén, mielőtt még a csapata belesétálna. Hackett ilyen ember volt Vezetőként Coleman megtanulta tiszteletben tartani ezeket a megérzéseket － Beszélj! Hackett vállat vont. － Kicsit begyulladtam… Mintha már átéltem volna ezt, pedig tudom, hogy nem. Sosem jártam Evergreenben, de tudom, hogy néz ki. Sosem láttam jansenék házát, de tudom, milyen. － Mintha álom lett volna? － Aha. － Más valami? － Valami rossz fog történni abban a házban. Nem tudom, mi, de valami rossz fog történni. Stroble grimaszt vágott, és kinézett a tájra. － Francba. － Nem gúnnyal ejtette a szót, inkább félelemmel attól, ami rájuk várt. Coleman bólintott Hackett felé, és így szólt: － Jól van. Nyugi. Lassan dolgozunk, mindent megnézünk, mielőtt lépnénk. Ha reggel még mindig ideges leszel, más tervet kell készítenünk. Megegyeztünk? A másik kettő bólintott.

13. fejezet Anna Rielly a kanapén ült, felhúzott lábait magához szorította a karjával. Legjobb barátnője csaknem egy órája próbálta megnyugtatni, miközben Michael O'Rourke felváltva ült, illetve járkált fel-alá a kanapé előtt. Az odakint zuhogó eső csak fokozta az O'Rourke-ok georgetowni otthonában uralkodó borús hangulatot. Miután túltette magát az első sokkon, ami akkor érte, mikor meglátta barátnője férjét a verandán, pisztollyal a kezében, Rielly lassan megértette, hogy Michael nem akarja elmondani, mi a baj, amíg Rapp házában vannak. A férfi odaadta Annának a mobilt, és Liz gyorsan elmagyarázta neki, hogy hallgasson Michaelre, és azonnal jöjjön vele Georgetownba. Anna rögtön tudta, hogy Mitchcsel történt valami. Megpróbálta megtudni, de Michael megismételte, hogy egyelőre nem szabad erről beszélniük. Ez a taktika nem jött be. A dolog érthetően feldúlta Annát, és a férfinek annyit muszáj volt elárulnia, hogy Mitch jól van. Ez eléggé megnyugtatta a lányt ahhoz, hogy beülhessenek a kocsiba és elindulhassanak, de éppen csak ennyire. Mire visszaértek az O'Rourke-házhoz, Anna teljesen kikészült. Jó fél órájába került Liznek, hogy megnyugtassa. Ezalatt nagyon kevés érdemi információ hangzott el, legalábbis Michael szemszögéből nézve. Anna nem válaszolt Liz kérdéseire, és amikor Michael megkísérelte átvenni a beszélgetés irányítását, felesége pillantása meggyőzte, jobb, ha nem erősködik. Anna újra és újra elismételte, hogy nem beszélhet arról, mibe keveredhetett Mitch. Csupán azt az egyet ismerte el, hogy Rapp számítógépes tanácsadó vállalkozása valóban törvényes. O'Rourke-ot egyre jobban bosszantotta az események menete. Válaszokat akart, és úgy érezte, jogosan. Végül is nem ő okozta mindezt, ugyanúgy, ahogyan a Scott Colemannel és a nagyapjával kapcsolatos dologról sem ő tehet. Ezen elgondolkodott egy kicsit. Tudta, hogy nem egészen őszinte önmagához. Ha akkor befogta volna a száját, és nem árulja el Colemannek egy bizonyos szenátor bűnrészességét egy tucat haditengerészeti kommandós halálában, az egész probléma nem alakult volna ki. Kemény lecke volt. Fogd be a szád; a titkokat jobb nem bolygatni. Bizonyos szempontból egyedül ez tartotta vissza attól, hogy keményebben lépjen fel Annával kapcsolatban. Talán jobb is, ha nem tudja, mire készült Rapp? Ez a gondolatmenet azonban csak idáig vezetett, és itt zsákutcába futott. A valóság az, hogy máris belekeveredett a dologba, és ez nem az ő döntése volt, és nem is a feleségéé. Mitch Rapp küldte nekik az e-mailt, és kérte a segítségüket. Megérdemeltek volna némi magyarázatot. O'Rourke tudni akarta, mibe keverik bele őket, és ha Annától nem kapja meg a válaszokat, máshová fordul. Michael megállt, és az előcsarnok felé indult Az eső szakadt. Visszanézett a feleségére és Riellyre. － Anna, kérlek, válaszolj néhány kérdésre. － Gondosan megválogatta következő szavait. － És kérlek, legjobb tudásod szerint válaszolj. Liz O'Rourke fenyegető tekintetet vetett férjére. － Michael, azt hiszem, a kérdéseid várhatnak. Ezt a csatát most meg kell vívnunk, határozta el Michael. Az ő ír vérmérséklete － szemben a felesége olasz temperamentumával. Megtörtént ezelőtt is, meg fog történni ezután is. Verekedéssé sosem fajult a dolog, és mindig kibékültek utána. Az elmúlt öt hónap, egészen a mai napig, folyamatos „igen, drágám”-sorozat volt Michael tudta, ennek oka a felesége áldott állapota. Eddig Liz kezében volt az irányítás. Erős akaratú asszony, és a többi között ezért is vette el. De ahogyan a feleségének van erős oldala, neki is. Márpedig most olyasmiről beszélnek, amiben neki jóval több a tapasztalata, mint a feleségének. － Emlékszel rá － kérdezte Michael szigorú hangon －, mi történt ebben a házban nem is olyan rég? － A padlóra mutatott. － Elmentél bevásárolni, és amikor visszajöttél, nem

találtál itt. Liz O'Rourke nagy barna szemével a férjére nézett. Nagyot nyelt. Ez az emlék olyan volt, mint egy rémálom. Michael, nagyapjának és Scott Colemannek köszönhetően nagyon közel került a halálhoz. A kérdéses éjszakán Michaelt elrabolták a saját házából, és az egyik legbefolyásosabb washingtoni ember házába vitték. Ott brutálisan megverték, aztán kihallgatták, és ha Thomas Stansfield CIA-igazgató nem lép közbe azonnal, Michael most nem állna itt. － Liz － mondta a férfi halkabban. － Nem a mi hibánkból kerültünk ebbe a helyzetbe. Valaki előrángat egy sötét fejezetet a múltunkból, és elénk tartja. － Lassan megcsóválta a fejét. － őszintén nem tudom, Scott Coleman neve fenyegetésként hangzott-e el vagy másként, de szükségem van információra. Megérted, ugye? Liz arca aggodalmat tükrözött, de azért bólintott Michael a székhez ment, és leült. Összekulcsolta a kezét, könyökét a térdére fektette, Annára nézett, és így szólt: － Tudom, hogy Mitch jóval több egyszerű számítógépes tanácsadónál, és abból, ahogyan viselkedsz, mióta elhoztalak a házából, gyanítom, hogy te is tudatában vagy ennek. Anna nem tiltakozott, de egyetértését sem mutatta. Ezt O'Rourke beleegyezésnek vette. － Az, hogy elküldte ezt az e-mailt Liznek, három dolog valamelyikét jelentheti. － Ujján számolta a lehetőségeket － Először: Mitch a mi kémünk, valószínűleg egykori SEAL-kommandós. － Rielly könnyáztatta szeme kérdőn pislogott a SEAL említésére. － Másodszor: valaki másnak kémkedik. Harmadszor: valami törvénytelen dolgot csinál, például kábítószerekkel. Anna erősen rázta a fejét az utolsó felvetés hallatán. － A ClA-nak dolgozik? － Nem akarok erről beszélni. － Rielly a kezével mutatta, hogy Michael hagyja abba. － A Pentagonnak? － erősködött Michael. － Ne kérdezz többet. － Az NSA-nak? － Ne, Michael! Megmondtam, hogy nem beszélhetek erről. -Rielly a kezébe temette arcát. － Hagyj békén, kérlek. Anna nagyon szerette volna, hogy vége legyen ennek az egésznek. Lüktetett a feje. Csak annyit akart, hogy Mitch hazaérjen, és biztonságban legyen. Rémálmai voltak az utóbbi két hónapban. Ezekben az álmokban Mitch halott volt, és ez olyan rettegéssel töltötte el, amilyet még soha nem érzett. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy idáig eljut, megtalálja a férfit, akivel le akarja élni az életét, és azután elveszíti őt. Mielőtt elárulta volna neki az igazságot, Mitch megígértette vele, hogy senkinek nem mondja el, mit dolgozik a ClA-nak. Még a szüleinek sem, még kevésbé egy kongresszusi képviselőnek. Most azonban Mitch maga jelentkezett, felvette a kapcsolatot Lizzel és Michaellel. Anna nem tudta, mitévő legyen. － Miért nem kérdezed meg Mitchtől magad? Michael elengedte a füle mellett a kérdést. － Anna, tudod, mi a munkám. Felvehetem azt a telefont, és egy órán belül itt lenne valaki a ClA-től. Törvény kötelezné rá. A Képviselőház hírszerzési bizottságában ülök, válaszolniuk kell nekem. Bemehetnék a Capitoliumba, és a biztonsági engedélyemmel elkezdhetnék adatok után turkálni. Ez valószínűleg riadóztatná Langleyt és a Pentagont, és még tudom is én mit és kicsodát, de válaszolniuk kellene a kérdéseimre. Anna felemelte a fejét, és O'Rourke-re nézett. － Michael, könyörgöm, hagyj békén, amíg nem beszélsz Mitchcsel. － Nem tehetem － mondta a férfi határozott fejcsóválással. － Mitch maga borította mindezt az ölünkbe, és közben kiásott valamit, ami jó lett volna, ha rejtve marad. Tudni akarom, honnan tud erről a dologról, mégpedig most.

－ Nem mondhatom el. Megígértem neki. O'Rourke mély lélegzetet vett, majd bosszús nyögést hallatott. Nem jutott sehová. Rielly legalább annyira makacs, mint a felesége. Változtatott hát a taktikáján. － Szerinted tisztességes dolog a családommal szemben, hogy Mitch belerángatott ebbe? Nyilván valami komoly zűrbe keveredett, ha aggódik a biztonságodért. － Közelebb hajolt Riellyhez. － Azt hiszem, tudom, min dolgozik Mitch, és ez nem játék. － Magára mutatott. － Én tudom. Ott voltam. Sötét alakok az éjszaka közepén hangtompítós fegyverekkel embereket tüntetnek el nyom nélkül. Ezért van szüksége ránk. Nincs más magyarázat. Aggódik a biztonságodért. Megválaszolnád végre a kérdéseimet, ha megkérlek? Tudnom kell, teljes joggal, mibe keveredtünk. Rielly még jobban sírt. Kifújta orrát egy zsebkendőbe. － Nem tehetem. Megígértem. O'Rourke most már tényleg bosszús volt. Fenébe a könnyekkel. － Mitch azért akarta, hogy idehozzunk téged, mert attól félt, valaki megkeres, hogy rajtad keresztül eljusson őhozzá. Nekem nem gond, hogy meg kell védjelek. Szeretlek, és Liz is szeret, de az isten szerelmére, most már mi is veszélyben vagyunk. Ha te nem válaszolsz a kérdéseimre, el kell kezdenem kérdezősködni. Rielly úgy sírt, hogy egész teste rázkódott. Liz magához szorította a lányt, és közben a férjére nézett, arcán olyan megvető kifejezéssel, amilyet Michael még nem látott rajta. Ismét kinyitotta a száját, de Liz rámutatott. － Nehogy még egy szót szólj! O'Rourke megállt, és tehetetlenségében csak annyit mondott: － Ostoba töketlenkedés… Egy pillanat múlva Anna felállt, és kiment a szobából. － Sajnálom… Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek titeket ebbe az egészbe. － Kiment az előszobába, és felvette a kabátját. Liz talpra ugrott. Mikor elhaladt a férje mellett, úgy mellbe vágta, hogy a száznyolcvanöt centis, száztíz kilós férfi hátralépett egyet. － Anna, mit képzelsz, hová mész? － kiáltotta Liz. － Elmegyek Nem tisztességes, hogy belekevertünk titeket ebbe. Én szerettem bele Mitchbe, nem ti. Nem kellene itt lennem. Liz megragadta legjobb barátnője karját, és visszaperdítette a lépcső felé. Miközben felfelé lökdöste a lépcsőn, azt mondta: － Itt maradsz, míg biztos nem vagyok benne, hogy másutt is biztonságban vagy! Anna tiltakozni próbált, de Liz meg sem hallotta. Tovább tolta régi főiskolai szobatársát felfelé a lépcsőn. A negyedik lépcsőfokon megállt, és a férjére nézett. － Én csak… － kezdte Michael. － Ne próbáld kimagyarázni magad! － csapott le Liz. － Nagyot csalódtam benned, látni sem akarlak! － Ezzel a két nő felment a lépcsőn, és eltűnt az ajtó mögött. Michael utánuk nézett, majd homlokon csapta magát a tenyerével. Útban a konyha felé néhány válogatott átkot szórt magára, majd még néhányat a biztonság kedvéért. Feltépte a hűtő ajtaját, és kivett egy üveg sört. Nagyot húzott belőle, és a pultnak dőlt. Duke odajött hozzá, és leült elé. O'Rourke lenézett a sárga labradorra. － Csak ketten maradtunk, cimbora. Egy újabb korty sör után bosszúsan megcsóválta a fejét. Rohadt egy dolog tudni, hogy igazad van, és mégsincs igazad. Minden egyes szó, amit kiejtett a másik szobában, igaz volt, de mert nem tetszett nekik, ahogy mondta, most mégsincs igaza, és meg kell fizetnie az árát. Hangos nyögést hallatott és azt gondolta: Adok nekik egy órát, aztán elmegyek, és bocsánatot

kérek. Addig csak egy dolgot tehet. A konyha falán lógó telefonhoz ment, és felvette. Kinyitotta a faliszekrényt, végigböngészte a telefonszámok listáját, míg meg nem találta, amit keresett. Hamarosan egy nő válaszolt a vonal másik végén. － Capitolium, rendőrség. Hová irányítsam a hívását? － Az őrség parancsnokát kérem. Két kattanás, azután újabb női hang. － Itt Hall őrmester. － Őrmester, itt O'Rourke képviselő beszél. Hogy van? － Jól, uram, és maga? － Hát… Épp most kaptam egy fura hívást. A másodikat két napon belül. － Testi sértéssel fenyegették? － Aha, a szokásos. Nem is zavarnám, de a feleségem terhes, és most árt neki a stressz. － O'Rourke megvakarta az orrnyergét Ha az őrparancsnok tudná, mennyire igaz, amit mondott. － Kívánja, hogy kiküldjek egy egységet éjszakára? － Az jó lenne. Megadjam a címet? － Nem kell. Itt van a monitoron. Georgetown, Wisconsin mellett. － Így van. － Elintézzük, uram. Minden órában ott lesz valaki, és ha bármi probléma van, csak szóljon! － Úgy lesz. Köszönöm, őrmester. O'Rourke visszatette a kagylót a helyére, és habozott egy kicsit. Szívesen felhívott volna egy másik számot is, de tekintetbe véve, milyen zűrbe került így is ma este, lebeszélte magát róla. Az új intézkedések garantálják, hogy biztonságban lesznek a házban. Majd a kanapén alszik Duke-kal és 12-es kaliberű Remington vadászpuskájával. Ma éjjelre minden rendben lesz, a holnap pedig, remélte, több információt és kevesebb érzelmet hoz.

14. fejezet A madarak csiripeltek, az égen pedig megjelentek a hajnal első jelei. Az Evans-hegy csúcsa sűrű felhőkbe burkolózott nyugatra. A ház két és fél ezer méter magasan állt, nagyjából kétezer méterrel a csúcs alatt. Scott Coleman meg tudta érteni azokat, akik ide költöznek. A fenyővel és rezgőnyárral sűrűn borított hegyek, az égbeszökő csúcsok, a jeges patakok és a tükörsima tavacskák lenyűgözték, nyugalommal töltötték el a szemlélődőt. Az ember úgy érezte － akárcsak a nagy európai katedrálisok valamelyikében －, mintha a teremtő közelében lenne. Noha Coleman mindig is tengerjáró volt, és az is marad, értette, miért választják mások a hegyeket. Egy kis kunyhó teraszán ült a Prospect Drive végén. Ülőhelyéről látta Jansenék házát úgy száz méterrel lejjebb, egy nagy szurdok másik oldalán. Hackett az interneten találta a kunyhót. Elég egyszerű feladat volt Először is törvényesen belépett a Pentagon számítógépes rendszerébe, és letöltötte Evergreen részletes domborzati térképeit. Ezek alapján megtalálta a Jansen-házat és kiválasztott négy utcát, ahol jó megfigyelőállást lehet kiépíteni. Ezután átnézte a helyi ingatlan－ és birtoknyilvántartó honlapokat. Körülbelül negyedórába került megtalálni ezt a házat a Prospect Drive végén, az Evergreen Bérlő és Birtokkezelő Társaság honlapján, a Hétvégi Menedékek címszó alatt. A társaság segített a nyaralók tulajdonosainak kiadni házaikat, amikor nem használták. Hackettnek nem okozott problémát áttörni a honlap biztonsági rendszerén. Mikor bent volt, kevesebb mint egy perc alatt megtudta, hogy a kunyhó éppen üres, és némi munkával előásta a zár kombinációját is. Coleman egy széken ült terepszínű hálózsákjába burkolózva, kék baseballsapkáját szőke hajára húzta. Mellette az asztalon egy éjjellátó készülék és egy távcső hevert. Sajnos túlságosan távol voltak, hogy használhassák a magukkal hozott irányítható mikrofont. Stroble és Hackett a nappaliban a földön aludt. Előző este tizenegy körül érkezett meg a Jansenéket szállító reptéri furgon. A három egykori SEAL-kommandós egy órán át figyelte őket, majd kétórás váltásba kezdtek. Coleman most fejezte be négytől hatig tartó műszakját A három férfi megállapodott a tervben. Meglátják, reggelig történik-e valami, azután felhívják Jansenéket, hogy válasszanak: vagy találkoznak velük a városban, vagy feljönnek a házukba. Ha az utóbbit választják, Stroble egy általa választott helyen lesz, megbízható és robusztus Galil mesterlövészpuskájával. Coleman feladata Jansenék Washingtonba vitele volt, akár akarják, akár nem－, meggyilkolásuk kerülendő, ha lehetséges. Éjszaka megvitatták azt, hogy rátörjenek-e Jansenékre hajnalban. Stroble rámutatott, hogy a páros egész nap utazott, így fáradtak és zavartak lesznek. Szerinte a legjobb lenne, ha kora hajnalban rajtuk ütnek, és hamar elintézik a dolgot. Semmi óvatoskodás. Felveszik a testpáncélt, a golyóálló mellényt, az éjjellátót, magukhoz veszik a hangtompítós MP-5-ösöket és néhány villanógránátot, és berúgják az ajtót Ez a klasszikus Stroble-megoldás. Lecsapni a célpontra, gyorsan és keményen. Hackettnek nemigen tetszett barátja elképzelése. Ráadásul még mindig rossz előérzete volt. Coleman a maga részéről mindkét emberével és Jansenékkel együtt akart visszatérni Washingtonba. Mindenkit élve akart látni úgy, hogy Evergreenben senki nem tudja meg, milyen halálos hármas töltötte az éjszakát békés kisvárosukban. A SEAL Team Six egykori parancsnoka tapasztalatból tudta, hogy ha az ember egyszer elkezd villanógránátokat hajigálni és ajtókat berúgni, a dolgok hamar elfajulhatnak. Ráadásul nem egy kamaszokból álló huligánbandával van dolguk, Jansenék jól képzett kommandósok, otthoni terepen. Biztosan kéznél lesznek a fegyvereik, és ez az, ami leginkább zavarta Colemant. Őt és embereit nem emberrablásra képezték ki. Hanem gyilkolásra. Több ezer órányi közelharc sulykolta beléjük ezt Ha meglátnak egy fegyvert, a gazdáját fejbe lövik, és nem karon. Három lövés a fejbe, aztán jöhet a következő célpont. Colemannek nem esett nehezére elképzelni olyan helyzetet, amelyben a páros egyike vagy mindkettőjük fegyverért

nyúl a rajtaütés közepén. Ha ez történik, Jansenék meghalnak, és van rá esély, bármily csekély is, hogy közülük is megsérül valaki. Na ezt már nem, gondolta Coleman. Nincs értelme bárkit is megölni. Lassan világosodott. Bár a nap még nem kelt fel, tisztán látta Jansenék házát Coleman hátranézett A kunyhó falán lógó kör alakú, pumával díszített fehér hőmérő tíz fokot mutatott. Coleman kinyújtóztatta karjait, majd megnézte az óráját. 6.02, ideje felkelteni Hackettet, hogy pár óráig ő tartsa szemmel a dolgokat. Ahogyan felállt, ellenőrzésként utoljára a házra pillantott. Éppen elindult a kunyhóba, mikor Jansenék házának ajtaja kinyílt, és egy férfi jött ki rajta. Coleman felragadta a távcsövet az asztalról, és éppen idejében sikerült Jim Jansenre fókuszálnia, mielőtt az eltűnt volna a különálló kétkocsis garázs mélyén. Ez némiképp váratlan volt. Coleman hallotta a motor beindulását a csendes hegyvidéken, noha ez majd egy kilométerre történt. Azután meglátta a féklámpákat és a kocsit, amint kitolat a garázsból. Coleman gyorsan az üveg tolóajtóhoz lépett, és elhúzta. － Hé, odabent, ki az ágyból! Jansenék elmennek! Visszament a korláthoz, és nézte, amint a Subaru megfordul a bekötőúton. Jansen kiszállt, kinyitotta a hátsó csomagtartót, majd visszarohant a házba, nem állítva le a motort. Coleman belépett a nappaliba. Nem tetszett neki, amit látott. Nem Peter Cameron volt az egyetlen, akinek eszébe jutott felcsatlakozni az internetre, hogy megnézze, mi hír Németországból. Hajnali egykor Jim Jansen is belépett a saját kódjával. Felesége mélyen aludt, ő azonban nyugtalan volt. Épp most kerestek egy csomó pénzt, amivel valami távoli és nyugodt helyre akartak menni, ahol megpihenhetnek. Jansen tudta, hogy Kennedy ki akarja kérdezni őket. Ez része a tervnek. Mivel a Vasember nem él, senki nem kérdőjelezheti meg a történetüket. A jelentéstétel után elmennek valami csendes helyre, és elrejtőznek néhány hétre. A munka, amit elvégeztek, szépen jövedelmezett, de szörnyen kimerítő volt Visszatekintve őszintén úgy gondolta, hogy ha még egyszer felajánlanák nekik a munkát ugyanennyi pénzért, nem vállalnák el. A Vasembertől kiverte a hideg. Az a fickó megérezte, hogy készül valami, minden gondos tervezés ellenére. Felesége részletesen beszámolt neki a házban történtekről: arról, hogyan lőtte le a Vasember Hagenmillert, és tette ártalmatlanná a testőrt. Szerencsések voltak, hogy Beth ilyen könnyen megölte. Jansen a London Timessszal kezdte. Az európai újságoknak egy teljes napjuk volt, hogy utánajárjanak a sztorinak, és úgy számított, jó esély van rá, hogy a Times leközli Hagenmiller gróf meggyilkolását a vasárnapi kiadásban. Ha a német hatóságok rájönnek, hogy a Vasember amerikai, a sztori címlapokon szerepel majd mindenütt, de ez még beletelik egy kis időbe. Jansen kellemesen meglepődött, mikor meglátta A németek szerint a grófot meggyilkolták szalagcímet az oldalon. Akarata ellenére érzett némi izgatottságot, hogy ilyen kiemelten kezelik az eseményt. A második bekezdésnél az izgatottságot zavarodottság váltotta fel. Mikor elmentek a kastélyból, ott nem volt tűz. Mire elért az ötödik bekezdésig, a zavar elmélyült, a cikk végére pedig teljesen felváltotta a félelem. Követte a cikket odáig, ahol az szerepelt, hogy egy BKA-ügynöknek álcázott férfi és egy nő gesztenyebarna Audi szedánban elhagyta a kastélyt körülbelül negyed tizenkettőkor, és azóta nem látták őket. Azután szó esett egy harmadik személyről, aki körülbelül öt perccel később távozott a gróf egyik vendégétől lopott kocsin. Jansen szíve egyre hevesebben dobogott olvasás közben. A lopott kocsi nyomát a hannoveri repülőtérig követték. Innen a cikk egy taxisofőrre ugrott, akit megkötözve, szájában pecekkel találtak meg egy freiburgi hotelben. A sofőr által a rendőrségnek adott részletes személyleírás nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a férfi, aki túszul ejtette, a Vasember volt. Jansen pánikba esve rohant a hálószobába, és felkeltette a feleségét. Űjra megkérdezte, pontosan hol lőtte le a Vasemberként ismert ügynököt. Nem tartott sokáig, hogy kiderítsék, a férfi bizonyára golyóálló mellényt viselt, amiről nem szólt nekik. Ostoba hiba volt. Jim Jansen

legszívesebben megfojtotta volna a feleségét, amiért nem helyezett el egy harmadik golyót a férfi fejében. Pontosan ezért kellett volna neki mennie a Vasemberrel. A teendő teljesen nyilvánvaló: futniuk kell, de gyorsan és messzire. Mikor az általuk megtámadott férfi visszatér Németországból az Államokba, mindent elmond Irene Kennedynek, aki érthetően minden információt megad neki, hogy lenyomozhassa őket. Jim Jansennek nem volt kétsége afelől, mi lenne a találkozás kimenetele. Pontosan addig élnének, amíg el nem árulnák, ki a megbízójuk, azután megölnék őket úgy, ahogy kell: fejlövéssel. Mialatt Jim és Beth Jansen a házban futkosott, hogy összegyűjtsék, amire szükségük lesz － nagyon is valószínű, hogy életük hátralévő részében －, nem sejtették, hogy más is fenyegeti őket jóval közelebbről. A Buffalo Bill Motel tízes szobájában Peter Cameron minden szót hallott, amit Jansenék kiejtettek, és bőséges ideje volt megtervezni és előkészíteni a dolgokat. Kis szerencsével és némi együttműködéssel Jansenék részéről ő már délben Washingtonban lehet. Cameron kiválóan bánt szinte az összes létező lőfegyverrel. Nem számított, pisztoly, vadászpuska vagy puska az. Húszas évei elején egy lövészklubba járt Virginia vidéki részén a CIA egy másik alkalmazottjával, ahol először vett részt versenylövészeten. Az évek során ez passzióból megszállottsággá vált. Cameron volt a klub legjobb lövésze, az egyik legjobb a keleti parton. Kiváló eredményeket ért el agyaggalamb-lövészeten, és nagyon pontos volt puskával is. Ám mindeme lövöldözés szabályozott körülmények között történt. Cameron büszkesége és öröme a lőfegyvergyűjteménye volt. Az évek során állandóan bővítette, mígnem elérte a több száz darabot. Mivel bölcsen vásárolta őket, és értékük csak növekedett az elmúlt két évtizedben, a gyűjtemény immár egy kisebb vagyont ért. Ennek ellenére Cameron nagyon szégyellt valamit. Sosem ölt még embert. Villaume-nak igaza volt mindig mást küldött maga helyett, hogy az végezze el a piszkos munkát. Most, hogy Cameron hivatalosan szakított a CIA-val, és Villaume-hoz és Duserhez hasonló bérgyilkosokkal üzletelt, úgy érezte, le kell tennie valamit az asztalra, így indokolta meg magának, miért akarja saját kezűleg lelőni Jansenéket. Veszélyes munkát végez, ahol a társak megbecsülése egy nap az élet és a halál közti különbséget jelentheti. Mélyen legbelül azonban tudta, mi a valódi indok. Évek óta töprengett azon, milyen érzés lehet… Több ezer órát töltött élettelen célpontokra lövöldözve olyan fegyverekkel, amelyeket élőlények megölésére terveztek. Sokat közülük egyenesen emberek megölésére. A versenyek mindig szabályozott körülmények között zajlottak, a változó tényezőket gyakran csupán a szél és a páratartalom jelentette. Szenvedélyét sosem vitte még el a végső pontig, és erre most jött el az idő. Cameron kezdett rájönni, hogy jó ötlet volt Villaume-ot hívni a munkára Duser helyett. A férfi pedáns tervező volt, akárcsak ő maga, és végül is jóval több terepgyakorlattal rendelkezett. Cameron két pisztolyt, egy mesterlövészpuskát, egy rohampuskát és egy géppisztolyt hozott, úgy tervezte, hogy Jansenéket biztonságos távolból, úgy öt-hatszáz méterről szedi le Walther WA 2000-es mesterlövészpuskájával. Villaume-nek nem tetszett az elképzelés. A Walther .300-as Winchester Magnum töltényt lő ki, és lövése akkorát szólna a hegyek között, mint az ágyúdörgés. Feltűnés nélkül akartak bejutni Evergreenbe, kijutni szintúgy. Villaume, aki szokás szerint azon dolgozott, hogyan könnyítse meg a dolgot nehezítés helyett, kijelentette, hogy Jansenék ajtajától kétszáz méterre is elhelyezkedhetnek. Háromnegyed ötkor a furgon megállt Jansenék házától lejjebb, attól fél kilométerre. Villaume és Cameron kiszállt, elindultak felfelé a hegyen. Lukas és Juarez letolta a furgont az útról egy kis ösvényre. Szemmel tartották a megfigyelőberendezéseket, és várakoztak. Ha Cameron elhibázza, és Jansenék átjutnak, ők majd elállják az utat a furgonnal, és megszórják Jansenék kocsiját a hangtompítós MP-5-öseikkel. Cameronnak és Villaume-nak több időbe került elfoglalni a lőállást, mint gondolták. Villaume nem örült ennek. Ötvenkét évesen messze nem érezte magát a legjobb formájában,

de Cameronhoz képest még így is olyan volt, mint egy olimpiai tízpróbás. Legalább jól bánik a fegyvereivel, gondolta Villaume. Majdnem fél hat volt, mire elhelyezkedtek a kijelölt helyen, egy magas fenyő törzsénél. Jansenék bekötőútjának túloldalán álltak, kissé az út felé. Tisztán látták a házat és a garázst is. Cameron aprólékosan megtervezte első gyilkosságát, mindent magával hozott, ami segítheti. Úgy feküdt le a puha fenyőtűkre, hogy leterített egy párnázott alátétet és egy szőnyeget is. Álcázott mesterlövészruhát viselt, s egy Stoner SR-25-ös rohampuskát tartott maga elé. A fegyver csövére átalakított hangtompítót szereltek, a tövéhez pedig egy rugós kétlábat, hogy stabilan le lehessen támasztani. A fegyver lényegében egy M-l6-os volt, melyet mesterlövészpuskává alakítottak. Az M-16-ostól eltérően nehezebb, 7.62-es töltényt lő ki kétféle üzemmódban: egyenként és rövid sorozatban. Cameron szólólövésre állította be, és a hatszoros nagyítású távcsövön keresztül figyelte a házat. Hat órakor feltűnt Jansen a bejáratnál. Cameron nem lepődött meg; Mary Juarez már értesítette őket, hogy úgy hallatszik, mintha indulni készülnének. A figyelmeztetés nem sokat használt. Cameron szíve vadul verni kezdett már azelőtt, hogy a bejárati ajtó kinyílt volna. A hűvös reggeli levegő ellenére verejték gyűlt össze a szemöldökén, lélegzete szaggatottá vált. Cameron balról jobbra követte a puskával Jansent, aki a garázshoz ment. A célkereszt csupán feleannyiszor nyugodott meg a célpont halántékán, mint lehetséges lett volna. Cameron elképedt, hogy ennyire ideges. Mintaszerűen folyamatos célzása sehol nem volt. Próbált megnyugodni: emlékeztette magát a biztonsági intézkedéseikre. Ha ő elvéti, nem történik semmi: Lukas és Juarez majd kézbe veszi a dolgokat. Ez a megközelítés nem használt. Cameron tudta, hogy viszonylag könnyű lövésről van szó, és ha elrontja, Villaume ebben az amatőrsége bizonyítékát fogja látni. Mikor a kocsi kitolatott a garázsból, Cameron behunyta a szemét, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Visszaszámolt száztól, és a lélegzetére koncentrált, hogy lelassítsa a pulzusát. Mindent vissza kell hoznia a normális határok közé, és akkor rendben lesz a dolog. － Szólok, ha a nő kijön. Tartsd szemmel a fickót － suttogta Villaume a fülébe. A kocsi kijött a garázsból, és megfordult a bekötőúton. Mikor a sofőr kiugrott, és visszarohant a házba, Villaume így szólt: － Ez az. Ha megint kijön, várj a lövéssel, míg a nő is kijön, de ne hagyd, hogy beüljön a kormányhoz. Nem akarjuk kilőni a kocsit, ha nem muszáj. Cameron nem felelt. Már jobban volt, lélegzete és pulzusa lelassult. Érezte, amint visszaáll a normális határok közé. Célkeresztje biztosan állt a nyitott bejárati ajtón. Folytatta a visszaszámlálást, egyre lassabban. Lélegzete halk volt, az orrán keresztül vette. Mikor egy perc elteltével Jim Jansen megjelent a verandán, Cameron nem riadt meg. Egyszerűen követte a férfit, amint az a kocsi hátuljához megy, behajít néhány csomagot, majd felnyúl és rácsapja a hátsó csomagtartót. Eközben arca tökéletesen központi helyet foglalt el a távcső célkeresztjében. Cameron jobb mutatóujja a Stoner puska hideg ravaszán nyugodott. Hallotta, amint Villaume szól hozzá, és a célpont abban a pillanatban a bejárati ajtó felé fordította a fejét. Cameron azonnal tudta, mit mondott Villaume, és pillanatnyi habozás és minden kapkodás nélkül megnyomta a ravaszt. Scott Coleman a szeméhez emelte a távcsövet, és Jansenék házát figyelte. Úgy tűnt, távozni készülnek valahová, mégpedig láthatólag igen sietősen. A távcsövet magasan tartva az üveg tolóajtó felé fordult, és halkan így szólt: － Dan, hozd ki a kocsit a garázsból! Majd később visszajövünk, és eltakarítunk mindent. Ha sietnek, megelőzhetik a párost még a főút előtt, és elzárhatják az útjukat. Ha minden jól megy, rábeszélhetik őket, hogy jöjjenek vissza Washingtonba. Ha nem sikerül megállítani őket a nyomukban kell maradni, és akkor a dolog bonyolultabbá válik. Coleman nézte, amint Jim Jansen újra előjön a házból, és két nagy csomagot bedob a Subaru hátuljába. Jansen szája kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, aztán a teste hir-

telen oldalra lökődött, el a kocsitól, és a kövezett bekötőútra puffant. Coleman ösztönösen legörnyedt pár centit, és a bejárati ajtóra emelte a távcsövet. A másodperc törtrészéig látta Beth Jansent élve, amint tátott szájjal bámul férje földön heverő ernyedt testére. Mielőtt még magához térhetett volna a sokkból, egy golyó találta homlokon, és a veranda lépcsői melletti bokorba zuhant.

15. fejezet Irene Kennedy nem túl lelkesen kezdte a hetet. A hétfő reggeli csúcsforgalom sem javított a kedélyén. Mitch Rapp még mindig sehol, és a másik két ember, aki Rappen kívül tudta, mi történt Németországban, halott. Általában büszke volt rá, milyen jól ki tudja zárni agyából a zavaró tényezőket, és az adott feladatra koncentrálni, de ma reggel nem teljesítette saját elvárásait. Ölében feküdt az elnök napi tájékoztatóanyaga, az ENT. Ezt a szigorúan titkos dokumentumot a CIA elemzési osztálya készítette. Az ENT-t tucatnyi hírszerző tiszt és elemző állította össze, akik az estéik nagy részét a nemzet biztonságát érintő legaktuálisabb információk összegyűjtésével töltik. John F. Kennedy óta minden elnök másként kezelte az anyagot. Voltak, akik vallásos buzgalommal olvasták el minden reggel, mások a nemzetbiztonsági tanácsadójukhoz továbbították. Hayes elnök vakbuzgó megszállottsággal kezelte. Minden reggel elolvasta, részletekbe menő kérdéseket tett fel az eligazító tisztnek, és jegyzetelt. Terrorelhárítási aligazgatóként elvileg nem Kennedy feladata lett volna Hayes elnök napi eligazítása, de a Fehér Ház elleni támadás óta minden megváltozott. A terrorizmus elleni küzdelem Hayes elnök első számú célja lett. Úgy alakult hogy átlagban heti egy alkalommal Kennedy igazította el őt néha gyakrabban, néha ritkábban. Hayes elnök az eligazításokat arra használta, hogy megbeszélhessék az Orion Csoport tevékenységét. Kennedy becsukta a könyvet, és kinézett az ablakon. A kormányzati szedán, amelyben ült, most fordult be a Constitution Streetről a 17. utcába. Az Ellipszis tőle jobbra volt, előtte már a Fehér Ház látszott. Állványzatok vették körbe az egész épületet, melyen munkások dolgoztak megfeszített ütemben, hogy karácsonyra kijavítsák a terrortámadás okozta károkat. Hayes elnök hajthatatlan volt abban, hogy a régi, nagyszerű épület kijavítását huszonnégy órás munkatempóban végezzék, mert így az amerikaiak mielőbb elfelejthetik a támadást. Az egész építményt alumíniumba és műanyagba csomagolták, hogy távol tartsák a kamerákat. Szerencsére nem esett benne súlyosabb kár, hála a tűzoltók gyors fellépésének. A városban az a hír terjedt, hogy az építési fővállalkozó gyorsabban elkészül a szerződésben vállaltnál. Ha karácsonyra befejezik, húszszázalékos prémiumot kapnak. A nyugati szárnyban már lehetett dolgozni, a járókelők pedig azt találgatták, és arra kötöttek fogadást, hogy vajon az elnök és a First Lady a kormányzati épületben tölti-e a karácsonyi ünnepet. Egyelőre még a Blair House-ban laktak, átellenben a régi kormányzati irodaházzal. A négyajtós szedán átszlalomozott a barikádokon, amelyeket egy esetleges teherautós robbantás kivédésére állítottak fel, és megállt a Fehér Ház kertjének délnyugati kapujánál. Két egyenruhás titkos ügynök lépett elő az őrházból, és ellenőrizte az igazolványokat. Nem is olyan régen még egyszerűen csak kinyitották volna a kapukat, és átengedték volna őket, de a támadás mindent megváltoztatott. Kennedy gyakori vendég volt a Fehér Házban, s gyakran ugyanazzal a sofőrrel és testőrrel érkezett, de ez nem számított. Letekerte az ablakot, és átadta igazolványait. A tiszt futólag rájuk pillantott, majd visszaadta. Egy harmadik ügynök körüljárta a szedánt egy bombakereső kutyával, és benézett a csomagtartóba. Az egész eljárás alig egy percig tartott, majd a kapu kinyílt. A sofőr a hosszú, krémszínű üvegtetőhöz hajtott, amely a nyugati szárny bejárata fölött ívelt. Kennedy elköszönt a két férfitől, és megkérte őket, hogy várjanak a kocsiban. A bejáraton áthaladva felmutatott egy nehéz kék kézitáskát, tetején fémzárral. Az őr már megszokta a kék táska látványát － ebben volt azTENT. Az asztal mögött ülő titkos ügynök jó reggelt kívánt, és egy irattömböt perdített az aligazgató elé, aláírásra. Ezután Kennedy felfelé indult a bal oldali lépcsőn. A lépcső tetején egy kék öltönyös férfi, az elnök személyes testőrei közé tartozó ügynök állt. A nő tudta, hogy ez azt jelenti, az elnök itt van, a nyugati szárnyban. Az órájára nézett. 7.12 volt, az elnök valószínűleg a reggelijét fogyasztja éppen a reggeli lapokat böngészve. Mielőtt elért volna az Ovális Irodáig, megállt egy jobb oldali ajtó előtt, és feltartotta a kék

táskát. Egy nagydarab, sötétszürke öltönyös titkos ügynök bólintott, és beengedte a nőt az elnök személyes étkezőjébe. Kennedy az elnököt a szokott helyén ülve találta, előtte négy öszszehajtogatott újságjával. Egy alacsony, fehér mellényt és fekete nadrágot viselő férfi lépett oda hozzá. － Jó reggelt, dr. Kennedy. － Jó reggelt, Carl. A férfi elvette a táskát Kennedytől, majd a kabátját is. Kennedy leült a kör alakú tölgyfa asztalhoz, az elnökkel szemben, és kinyitotta a táskát. Az elnök felnézett. － Jó reggelt, Irene. － Jó reggelt, uram. － Milyen volt a hétvégéje? － Remek, uram. És az öné? － Kennedy kivette az ENT egy példányát, és átcsúsztatta az asztalon. Tudta, hogy addig folytatják a fecsegést, míg Carl ki nem megy. － Nem rossz. Camp Dávid igazán szép az évnek ebben a szakában. － Hayes átböngészte az ENT első oldalának tartalomjegyzékét, és konstatálta, hogy több olyan témával foglalkozik, ami a Washington Post címoldalán is szerepel. A tartalom viszont, tudta, nem lesz egészen azonos. Carl Kennedyhez lépett, egy kávéscsészét és egy áfonyás muffint tett eléje. － A muffin nagyon jól sikerült ma. Alacsony zsírtartalmú. － Köszönöm, Carl － mosolygott Kennedy. A férfi mindent megtett, hogy rábírja őt az evésre. － Elnök úr, minden itt van. Ha szükséges, csengessen. － Köszönöm, Carl. Hayes elnök nagy kávéivó volt. Napi nyolc-tíz csészével is elfogyasztott. Azoknak, akik emiatt bírálták, szerette felemlíteni Dwight D. Eisenhowert, aki húszegynéhány csészét ivott, és négy csomag füstszűrő nélküli cigarettát szívott el naponta a szövetséges haderők főparancsnokaként. Ezután két cikluson át maradt az elnöki hivatalban és hetvenkilenc éves koráig élt. Hayes imádta Eisenhower életrajzával traktálni az őt kritizálókat. Felesége viszont imádta kiosztani őt azzal, hogy „Te nem vagy Dwight D. Eisenhower”. Most már oda jutottak, hogy Hayes csak azért mesélte el a sztorit, hogy hallja, amint felesége elmondja a magáét. Egyébként Hayes készségesen elismerte, hogy nem egy Dwight D. Eisenhower. Hozzá csak nagyon kevesen érhettek fel. Hayes demokrata volt de minél több időt töltött az Ovális Irodában, annál jobban megkedvelte a republikánus Eisenhowert. Meglepő, de Ike testesítette meg Hayes számára az ideális elnököt. Ha ilyesmiről volt szó, mindenki Washingtont, Jeffersont Lincolnt vagy Rooseveltet említette, azonban Ike volt az egyetlen a csapatban, aki a teljes szegénységből küzdötte fel magát az ország vezető hivatalába. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy legyőzte a nácikat, úttörő erőfeszítéseket tett a szegregáció megszüntetéséért, megsegítette a farmereket és alacsonyan tartotta a fegyverkezési kiadásokat, Hayes szemében elérte, amit egy elnök elérhet. A külső ajtó becsukódott. Hayes elnök újabb kávét töltött magának, majd szemüvege fölött ránézett Kennedyre. － Mi az ördög történt Németországban? Negyven perc múlva találkozóm lesz a nagykövettel. Kennedy nem igazán tudott felelni a kérdésre, hiszen ők is sötétben tapogatóztak. － Most próbálom kideríteni, uram. Dióhéjban fogalmazva: hiányoznak a részletek. － Nem beszélt Mitchcsel? Kennedy megrázta a fejét. － Nem. Eredetileg azt a jelentést kaptuk, hogy odaveszett a művelet során.

Hayes előredőlt, müzlisedényét és újságjait félretolva az útból. － Micsoda…? － A műveletben részt vevő többi ügynök azt jelentette, hogy Mitchet megölték. Most viszont már nem hisszük azt, hogy ez így is van. － Jobban tenné, ha hátradőlne, és az elejéről kezdené － vonta össze szemöldökét Hayes. Kennedy így tett, de előre bocsátotta, hogy információi hiányosak. Elmesélte mindazt, amit németországi kollégáiktól megtudtak. Hayest különösen érdekelte annak a gyanúsítottnak a leírása, aki elrabolt egy taxisofőrt, és Freiburgba vitte. Az elnök nagyrészt nyugodtan hallgatta végig a hétvégi események összefoglalóját. Mikor a nő befejezte, Hayes azt kérdezte: － Miért nem hallgatta ki a másik két résztvevőt? Kennedy habozott. Az egyik fő feladatának éppen azt tartotta, hogy távol tartsa az elnököt az ilyen zűrös ügyektől. A meggyőző tagadás olykor fontos. Végül úgy döntött, elmondja, amit tud, mégpedig azért, mert félt, mi vagy ki állhat Jansenék halála mögött. － Uram, küldtünk egy csoportot Jansenékért Coloradóba. Éppen készültek, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, mikor észrevették, hogy egy másik csapat., akikről semmit sem tudunk, megérkezik, és likvidálja Jansenéket. A mi csoportunk a távolból figyelte, amint eltávolítják a testeket, és kitakarítják a helyszínt Az elnök arcára visszatért a bosszús kifejezés. － Most már tényleg semmit sem értek. － Ezzel mi is így vagyunk, uram. － Ki akarná őket megölni? － Hayes arca megvonaglott. － Miért? － Éppen erre keressük a választ, uram. － Lehet, hogy a németek léptek ilyen gyorsan? － Kétlem, uram. － És ha nincs is összefüggés? Nem lehet, hogy valami más üggyel van kapcsolatban, amiben részt vettek? － Hayes próbált más magyarázatot találni ahelyett, amit nem akart hallani: hogy lebuktak, és az akcióra fény derült. － Minden lehetséges, de nyilvánvaló okokból nem tetszik nekem a dolog időzítése. － Na és mi van Mitchcsel? Mit teszünk azért, hogy hazahozzuk? － Semmit. － Mi? － Uram, Mitch ebben a legjobb. Eltűnésre képeztük ki. Ha keresni kezdjük, csak rontunk a helyzetén. Hayesnek így sem tetszett a dolog. － Csak van valami, amit tehetünk érte. Kennedy megrázta a fejét. － Stansfield igazgató egyetért velem ebben. － Akkor mi a tervünk? － Az ismeretlen csapat, akik kiiktatták Jansenéket… Azon dolgozunk, hogy megtaláljuk őket. Az elnök hátradőlt, és kinézett a régi kormányépület ablakán. Csaknem egy percig nem szólt. Agyában sorra vette a lehetőségeket, melyek egyike sem tetszett neki. Jó volna, ha ezt a Jansen-párost egy régebbi megbízójuk ölette volna meg, de Kennedynek igaza van: az időzítést tekintve ez nem tűnik valószínűnek. Mivel a műveletről senki sem tudhatott volna, a dolgok nem állnak túl jól. Hayes végül visszafordult Kennedyhez, és így szólt － Fejtse meg, ki ölte meg Jansenéket, mégpedig olyan gyorsan és feltűnés nélkül, ahogy csak lehet.

－ Így lesz, uram. － Most beszéljünk a német nagykövettel való találkozómról. Néhány dologgal kapcsolatban közös nevezőre kéne jutnunk. Nyolc után tizenegy perccel Hayes elnök, dr. Kennedy és Michael Haik, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója lépett be az Ovális Irodába az elnök magán dolgozószobája felől. A kandalló előtti két hosszú kanapén a kormány legbefolyásosabb tagjai ültek. Robert Xavier Hayesnek az Egyesült Államok elnökeként volt érzéke fellépései megtervezéséhez. Most is előre kigondolta, hogyan zajlik majd a találkozó, és ennek fontos része volt a meghívottak névsora is. Mindenki felállt Hayes belépésekor. Az elnök Gustav Kochhoz, a német nagykövethez ment, és kezet rázott vele, azután leült a kandalló előtti két szék egyikére. A másikra Michael Haik ült, Kennedy pedig a kanapéra, Flood tábornok, az egyesített vezérkar főnöke mellé. Flood tábornok mellett főnöke, Rick Culbertson hadügyminiszter ült, velük szemben Midleton külügyminiszter és a német nagykövet. Hayes elnök hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. Arcán komoly kifejezéssel nézett Koch nagykövetre. Élvezettel gondolt azonban arra, miféle gondolatok járhatnak a külügyminiszter és a német nagykövet fejében, ők hívták össze ezt a találkozót. Enyhén szólva is szokatlan volt, hogy a külügyminiszter és az egyesített vezérkar főnöke is meghívást kap egy olyan megbeszélésre, amely minden kétséget kizáróan Foggy Bottom, azaz a Külügyminisztérium hatáskörébe tartozik. A bemutatásokat követően Hayes kezével átkulcsolta a térdét, és azt kérdezte: － Mit tehetek önért ma reggel, nagykövet úr? Koch nagykövet krákogott, és a külügyminiszterre pislantott, mielőtt beszélni kezdett volna. Majd visszafordult az elnökhöz. － Vogt kancellár megkért, hogy egy rendkívül komoly ügyben beszéljek önnel. Koch tökéletesen beszélt angolul, a legcsekélyebb akcentus nélkül. Nem volt ostoba ember. Hatvan évéből harmincegyet töltött hivatásos politikusként, így azonnal megértette, mi a jelentősége a Pentagonból érkezett két személy jelenlétének. Ezért kezdte mindjárt Németország első emberének nevével a beszélgetést. Hayes a maga részéről nem kívánta megkönnyíteni a nagykövet dolgát, és ami még lényegesebb, a külügyminiszter dolgát sem. Semmivel sem árulta el, hogy tudja, mi a témája a találkozónak. Kochot némiképp elbizonytalanította a hallgatása, és segélykérően a külügyminiszterre nézett. Végül Midleton szólalt meg: － Uram, feltételezem, felvilágosították arról, mi történt a hét végén Németországban. － Hayesre nézett, megerősítést várva, de nem kapott. － Uram, Hagenmiller gróf meggyilkolásáról beszélek és arról a tűzről, amely elpusztította Európa egyik legszebb kastélyát, valamint － Midleton hangja elcsuklott － egy felbecsülhetetlen értékű műgyűj-teményt. Hayes végre bólintott. － Tisztában vagyok a helyzettel. － Egyetlen vigasztaló szót sem ejtett ki. － Uram － folytatta Midleton külügyminiszter －, Koch nagykövet nagyon jól ismerte Hagenmiller grófot, miként Vogt kancellár is. Hayes egyet bólintott, és most sem nyilvánított részvétet. Kochot zavarba hozta Hayes elnök érzéketlen viselkedése, de mivel eddig még kevésszer találkozott vele, túltette magát a furcsaságon, és kimondta, amiért jött: － Vogt kancellár aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy Hagenmiller grófot valószínűsíthetően egy külföldi hírszerző szolgálat ölte meg. － Valóban, és mire alapozza ezt? － Az elnök tekintetét a nagykövetre szegezte.

－ Bizonyos információk jutottak a birtokunkba, amelyek erre a következtetésre vezetnek. － No és milyen információk? Koch nagykövet mereven ült. － Értesüléseink szerint a grófot a halála előtti napokban megfigyelték. － Kicsoda? Koch Irene Kennedyre pillantott, majd vissza az elnökre. － A CIA. － És? － Megerősíti vagy cáfolja, hogy a ClA megfigyelte Hagenmiller grófot? － Megerősíthetem, hogy a ClA megfigyelte őt a halála előtt. A nagykövet elégedetten nyugtázta az őszinte választ. Amiatt viszont már kevésbé volt lelkes, amerre a beszélgetést vinnie kellett. Minden szavát megválogatta tehát. － Elnök úr, mi hosszú ideje jó szövetségesek vagyunk. Vogt kancellárt mélységesen nyugtalanítja, hogy ez az incidens veszélybe sodorhatja a kapcsolatainkat. － Miért? － Hayes tudta, mire céloz a nagykövet, de azt akarta, hogy ő mondja ki. Koch feszengve nézett le a kezére, majd Kennedyre pillantott, mielőtt visszafordult volna az elnökhöz. － A kancellárt nyugtalanítja az, hogy… a ClA… talán az ön felhatalmazása nélkül, olyasvalamit tett, ami még a leginkább Amerika-párti embereket is sértené a hazámban. Bizonyos szempontból Hayes sajnálta a nagykövetet. Nagyon valószínű, hogy szándékosan nem tájékoztatták Hagenmiller gróf legutóbbi üzleti ügyeiről. Kennedy információi alapján a német kancellár sem tudott Hagenmiller gyalázatos ügyleteiről. Egyedül ez tartotta vissza Hayest attól, hogy elöntse a harag. － Nagykövet úr, én is nagyra értékelem a barátságunkat. Németország egyike legjobb szövetségeseinknek. － Az elnök előrehajolt, és megdörzsölte a kezét. － Mennyire ismeri Hagenmiller grófot? Úgy értem, ismerte. － Meglehetősen jól. A családja nagy tiszteletnek örvend művészetpártoló és emberbaráti tevékenységei miatt. － Tudta, hogy veszélyes felszereléseket adott el Szaddam Huszeinnek? Olyan felszereléseket, amelyek atombomba alkatrészeinek gyártásához szükségesek? A kocka el volt vetve. Midleton külügyminiszter kényelmetlenül fészkelődött, arca árnyalatnyival szürkébbé vált. Koch nagykövet azonban nem adta meg magát ilyen könnyen. － Ezt nagyon nehezemre esik elhinni, elnök úr. － Valóban? － Hayes kinyújtotta a kezét, Kennedy átadott neki egy aktát. Az elnök kinyitotta, és felmutatott egy fényképet. － A bal oldali férfit nyilván felismeri. Tudja, ki a másik személy? Koch megrázta a fejét. Ösztönei azt súgták, nem is akarja tudni, ki az. － Nem más, mint Abdullah Khatami. Eszébe jut valami a névről? － Nem. － Az iraki hadsereg egyik tábornoka. － Hayes hangja élessé vált. － Az ő feladata, hogy újraindítsa Szaddam atomfegyverprogramját. Itt éppen azt láthatja － az elnök előrenyújtotta a fotót bizonyítékképpen －, amint Hagenmiller gróf átvesz egy ötmillió dollárt tartalmazó aktatáskát Khatamitól. Koch nagykövet hitetlenkedett － Én ismerem Hagenmillert. Nem hiszem el róla, hogy ilyesmire vetemedett volna. Nem volt szüksége pénzre. Dúsgazdag volt. Biztos benne, hogy a pénzt nem műkincsért kapta? A gróf lelkes műgyűjtő volt. Midleton külügyminiszternek sikerült annyira összeszednie magát, hogy egy szánalmas

támogató fejbólintásra jusson az erejéből. Hayes hagyta magában gyülemleni a haragot. Ez is része volt a tervnek. Sokkal hangosabban szólalt meg. － Hagenmiller gróf egyáltalán nem volt olyan gazdag, mint ön hitte róla. Tudta, hogy múlt éjjel, ugyanazon az éjszakán, mikor megölték, betörtek a Hagenmiller Engineering hannoveri raktárába? － Hamburgi, uram － javította ki Kennedy. － Hamburgi. Köszönöm. Ez a betörés része volt a gróf és Khatami gondosan kidolgozott tervének, mellyel biztosítani akarták, hogy Szaddam megkapja, amit akar. － Hayes megrázta az öklét, és jeges hangon folytatta. － Azt hiszem, mielőtt idejönne gyilkossággal vádolni engem és az országomat, talán a saját kormánya háza táján kellene tájékozódnia. És ha már ott van, megkérdezhetné az irakiakat, mire készültek tegnap éjszaka. － Az elnök felállt. － Most pedig, ha megbocsát nagykövet úr, ma még nagyon sok dolgom van. A nagykövet lassan felállt, pillantása kerülte az elnök tekintetét. － Elnézést kérek, uram, ha megsértettem volna. Az én helyzetemben nem mindig vagyok minden információ birtokában. － Tudom, Gustav. Ne vádolja magát. De kérem, tegyen meg egy szívességet, és mondja meg a diplomatáknak odahaza Berlinben, hogy ellenőriztessék a BKA-val az információit, mielőtt ideküldik magát vad vádakkal dobálózni. － Így teszek, elnök úr. A két férfi kezet fogott, majd a német nagykövet az ajtó felé indult. Midleton külügyminiszter felállt, hogy kövesse, de Hayes elnök megállította. － Nagykövet úr, szeretnék pár percet beszélni Midleton külügyminiszterrel. Megvárná odakint, kérem? A nagykövet elhagyta az irodát, Hayes pedig Midletonhoz fordult. － Ülj le. Midleton kelletlenül visszament a székéhez. Az elnök levette a zakóját, és a székre dobta, amelyen eddig ült. Külügyminiszterét nézte csípőre tett kézzel. Midletont még abból az időből ismerte, amikor szenátor volt. Meglehetősen kedvelte, de mégsem őrá gondolt először, mikor a Külügyminisztérium élére keresett embert. Valójában Hayes kissé elitista sznobnak tartotta. És ami még rosszabb, a Külügyminisztérium az utóbbi időben több olyan külpolitikai állásfoglalást adott ki, amelyek nem egyeztek a Fehér Ház hivatalos álláspontjával. － Chuck, te melyik oldalon állsz? － Hayes szándékosan nevezte Chucknak, Charles helyett. Midleton a szemét forgatta. － Ez a kérdés nem méltó a válaszra. － Ó, kérlek － csipkelődött az elnök －, ereszkedj le az én szintemre. Midleton megbántódott. － Hagenmiller gróf jó ember volt. Én nem veszem be ezt a sztorit, amit a CIA kifőzött. A berlini embereim szerint nagyon rossz helyzetbe kerültünk. － Kifőzött..! － kiáltotta Hayes. － Egytizedét sem láttad annak, amit ő látott Hagenmillerről! － Az elnök Kennedyre mutatott. － Miért figyelte meg a CIA? － szúrta közbe a kérdést Midleton. Hayes összefonta karját a mellkasán. Indulatait igen ritkán mutatta ki. Ha valakivel baja volt, általában zárt ajtók mögött intézte el vele. Ám ez már túl sok. Midleton arroganciája tűrhetetlen. Hayes úgy vélte, a férfinek el sem jutott az agyáig, hogy már nem egyenrangú felek Hayes Midletonnál fiatalabb kollégaként került annak idején a Szenátusba, és most, hogy Midleton megkapta a legbefolyásosabb miniszteri tárcát, úgy tűnt, kikezdhetetlennek hiszi

magát. Hayes szúrós tekintettel nézte, és arra gondolt: Megkérdőjelezted a tekintélyemet három másik kormánytag előtt. Nem hagytál más választást. － Tisztázzunk pár dolgot, Chuck. Először is, egyáltalán semmi közöd hozzá, hogy miért figyeltette a CIA Hagenmillert, azután pedig szeretném tudni, honnan a fenéből jutott el hozzád az információ. Midleton habozott. Még nem látta ilyen dühösnek Hayest. A kérdés megkerülése nem tűnt lehetségesnek. Flood tábornokra és Culbertson hadügyminiszterre nézett. Egyikük sem látszott hajlandónak arra, hogy támogatólag lépjen fel. － Jonathan Brown mondta el, de… － Midleton óvatosan fogalmazott － ezt teljesen törvényesen tette. Szombat reggel beszéltem vele, mikor megtudtam, hogy a grófot meggyilkolták. Jonathan Brown a CIA aligazgatója volt, Thomas Stansfield után a második ember. Hayes Kennedyre pillantott, majd vissza Midletonra. － Tisztázzunk valamit, Chuck. A jövőben, ha szükséged van Langleyből jövő információkra, őrajta keresztül intézd. － Hayes Michael Haikre mutatott － Nemzetbiztonsági tanácsadóként ez Michael feladata. Azontúl pedig ha legközelebb úgy érzed, feltétlenül szükséges megosztanod bizalmas hírszerzési adatokat egy külföldi diplomatával － nos, előbb beszéld meg velem.

16. fejezet A nagy, kastélyszerű épület az előkelő Wesley Heights-i negyedben állt, a Foxhall Road közelében. Teljes homlokzatát borostyán borította, az ablakok és a főbejárat kivételével. Négy kémény emelkedett ki a kontyos cseréptetőből; mindkét végén kettő. Az ingatlant másfél hektárnyi tökéletesen rendezett birtok vette körül, melyet egy két és fél méter magas, fekete kovácsoltvas kerítés zárt le. Hank Clark szenátor a ház déli szárnyában elhelyezkedő dolgozószobában pihent kopott bőrülésében, levett cipőkkel, meglazított nyakkendővel, kezében itallal. Másik kezében a tévé távirányítóját tartotta. Este nyolc volt, most kezdődik a Hardball Chris Matthews-zal. Clark szerette nézni, amint a szőke ír jártatja a száját. Volt érzéke hozzá, hogyan fogja meg az embereket és vegye rá őket véleményük kimondására. Clark mellett, a padlón Caesar és Brutus ült, a szenátor golden retrieverjei. A nevük nem egy kollégájának feltűnt az évek során. Clark imádta így hívni őket. A merénylő és az áldozat… A kutyák mindennap emlékeztették rá, milyen fontos jól értesültnek lenni mind a barátokkal, mind az ellenségekkel kapcsolatban. Clark dolgozószobáját drága, a vadnyugatot idéző műkincsek és régiségek töltötték meg. A kandallópárkány fölött két szegen egyensúlyozott egy 1886-os Winchester .45-ös puska, amelyen egyetlen karcolás vagy folt sem éktelenkedett. Még Grover Cleveland elnöké volt, aki nászajándékba kapta. A kandallópárkányon két Frederic Remington-szobor állt az egyik oldalon a Bronco Buster, a másikon a Bölény. És mindezek fölött ott volt Albert Bierstadt egyik lélegzetelállító fotójának eredetije, mely síkságon lovagló indiánokat ábrázolt. A szoba másik végében, az üveges könyvesszekrényben ott állt Ernest Hemingway összes regényének első kiadása, mind magának a vén rókának az aláírásával. Clark nagyon tisztelte Hemingwayt. ő tudott élni. Olyan dolgokat látott és tett, amilyenekről a legtöbben csak álmodnak. Ahelyett, hogy bukott angyalként élt volna korábbi énje árnyékaként, úgy döntött, befejezi. Nem rossz döntés, ha megnézzük, milyen teljes életet élt. Ez a szoba volt Clark kedvenc helye a házban. Ide vonult vissza minden este lazítani. A harmadik felesége nem léphetett be kopogás nélkül, és még így sem vette jó néven, ha a nő sokáig maradt. Clark szerette a szép tárgyakat. Lakókocsitelepeken nőtt fel, és a testvérével egy ágyban aludt addig a napig, míg el nem ment a főiskolára. Soha többé nem fog hiányt szenvedni az élet gyönyöreiből. A Hardball nyitózenéje alatt a szenátor meghallotta a kapucsengőt. Caesar és Brutus a füle botját sem mozdította. Elkényelmesedtek az évek alatt, és többé nem érdekelte őket, ki lép be a kastélyba. Clarkot azonban érdekelte. Lehalkította a tévét és lábát visszacsúsztatta a cipőjébe. Nagy várakozással tekintett a látogatójával folytatott beszélgetés elé. Az ideálisnál több erőfeszítéssel a szék szélére csúsztatta kiöregedett atlétatestét, és álló helyzetbe tornászta százharminc kilóját. A másik dolog, amit szeretett, az evés. El kell utaznia a Bahamákon lévő birtokára, ahol egy héten át csak friss gyümölcsöt és halat eszik majd. Kirándulni fog, úszni a tiszta kék vízben, és halászni a mély tengerben, ahogy a Papa tette. Némi szerencsével leadhat pár kilót. Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és a komornyik Peter Cameront vezette be. A szenátor félúton találkozott vele a fényes parkettán. Kinyújtotta a kezét, és így szólt: － Jó estét, Professzor. Tölthetek egy italt? － Igen, köszönöm. Clark a bárszekrényhez lépett. Bárcsak Cameron leborotválná azt a nevetséges szakállát… Ápolatlannak tűnik miatta. Cameron a kandallóhoz ment Tekintete, mind mindig, amikor a szobában járt, a Winchester puskára esett. A fegyver gyönyörű volt. Valódi kézművesremek, a kor csúcstechnológiája. A szenátor mindkét kezében egy-egy itallal lépett hozzá. － Tessék.

－ Köszönöm. － Cameron elvette az italt. － Ma reggelre vártam a jelentkezését. Mi történt? － Akadt némi probléma. － Cameron kortyolt egyet hűtött vodkájából. － Mennyire komoly? Cameron látványosan forgatta a szemét. － Nagyon is komoly lehetett volna, de elintéztem. － Részleteket kérek. － A szenátor fél kézzel a kandallópárkányra támaszkodott. － Jansenék mindent elrontottak. Elhibázták Rappet úgy tűnik, életben van, és feltételezésem szerint úton van vissza az Államokba. Clark bosszúsnak tűnt. － Nem értem. A szombati üzenet szerint minden a terv szerint ment. － Akkor még én is így gondoltam. Ezt mondták nekem, mikor találkoztam velük a németországi repülőtéren, de tévedtek. Nem tudom, hogyan élte túl Rapp, de túlélte. Clarkot feldühítette Rapp életben maradása, de nem mutatta Cameron előtt. Ivott egy kortyot, azután így szólt: － Jansenék terhessé váltak számunkra. － Már nem. Ezt intéztem az utóbbi napokban. Fogtam Villaume-ot és pár emberét, és elrepültünk Coloradóba, ahol Jansenék élnek… vagy inkább csak éltek. A szenátor bólintott. － Részleteket, ha lehet － Simán ment. Mindkettejük fejébe golyót repítettem, mikor épp elhagyni készültek a házukat vasárnap reggel. Tanúk nincsenek. Átfésültem az egész házat, ellenőriztem, maradt-e bármilyen hozzám vezető nyom, de nem találtam ilyet. Hetek telhetnek el, mielőtt a zsaruk gyanút fognak. － Maga lőtte le őket? － kérdezte némileg meglepve Clark. － Igen. Az én saram volt － Cameron ragyogott a büszkeségtől. － Visszaszerezte a munkadíjukat? Cameron valóban elhozta az ötvenezer dollár készpénzt, de remélte, hogy a szenátor nem hozza szóba. Nincs ilyen szerencséje; Hank Clarknak pedig nem lehet hazudni. － Visszaszereztem, igen. － Jó. Használja fel a költségei fedezésére, a maradékot megtarthatja. － Igen, uram. － Cameron végtelenül elégedett volt. － Mit csinált a testekkel? － Coloradóból egyenesen a szigetre vittem őket repülővel, felraktam őket a csónakra, kivittem úgy tíz mérföldre a parttól, és megetettem a cápákkal. － Clarknak volt egy elkerített birtoka a bahamai Williams-szigeten, saját lagúnával és magánkikötővel. － Látta bárki magát a szigeten? － Igen, de a testeket két nagy zsákba tettem. Megbizonyosodtam róla, hogy a házvezető nincs a közelben, mikor felteszem őket a csónakra. Ma kora reggel mentem ki, mintha horgászni mennék. Öt órával később jöttem vissza néhány elfogtam-és-visszadobtam történettel. Senki nem sejti, mit csináltam odakint. － És a pilóták? － Magam pakoltam fel a rakományt. Nem láttak semmit. Clark eltűnődött Úgy látszik, a Professzor kitakarított maga után. Irene Kennedy és a még mindig makulátlan hírneve azonban továbbra is problémát jelent, a szabadlábon lévő Mitch Rapp pedig talán még komolyabbat. － Van arra bármi lehetőség, hogy Kennedy vagy Rapp eljut magához Jansenéken keresz-

tül? － Nincs － rázta meg a fejét Cameron. － Peter, tudja, hogy a legtöbb bűnöző azt hiszi, sosem érik utol, egészen addig, amíg el nem kapják őket? Cameron próbálta nem magára venni a bűnöző kifejezést. Tudta, hogy a szenátor nem a szokványos értelemben használja. － Mit kíván, uram, mit tegyek? － Azt akarom, hogy varrja el a szálakat. Amennyit Mitch Rappről hallottam, az elég ahhoz, hogy komolyan vegyem a fickót. Szeretném, ha végleg eltűnne a képből. － Elintézem － felelte magabiztosan Cameron. － És Villaume meg az emberei…? － Tessék? A szenátor Cameron szemébe nézett. － Túl sokat tudnak. － Rendben van － bólintott Cameron －, de ez némi pénzbe fog kerülni. － Mondja meg, mennyibe, és elküldöm magának. － Na és Kennedy? A szenátor a tévére pillantott. Chris Matthews éppen egy vonzó riporterrel flörtölt Visszanézett Cameronra. － Ezt még át kell gondolnom egy kissé. Értesíteni fogom, ha majd elintézte ezeket a dolgokat. Peter Cameron bólintott, és ivott a vodkájából. Palástolni igyekezett elégedett mosolyát. Végre megkapja, amire vágyott. Csapdát állít Mitch Rappnek, és megöli a férfit. Anna Rielly nem érezte túl jól magát Az NBC fehér házi tudósítójaként nem engedheti meg magának, hogy a magánélete akadályozza feladatai teljesítésében. Éppen befejezte az utolsó élő tudósítást a nyugati part esti hírműsorához. Az izraeli miniszterelnök találkozott az elnökkel reggel, hogy túljussanak egy újabb holtponton a békeegyezmények végrehajtásában. Anna a nyugati szárny előtt állt, a lámpák kereszttüzében. Levette a fülhallgatóját, és a mikrofonjával együtt átadta az operatőrnek, aki a felszerelés többi részét csomagolta el. Reggel ugyanitt lesznek, majdnem ugyanezt fogják elmondani, előbb a keleti parton és a középnyugaton élőknek, aztán még egyszer a hegyvidékieknek és a nyugati partiaknak. Agya alig tudott a feladatra koncentrálni, a szíve pedig teljesen máshol volt. Hála istennek Brokaw nem kérdezett tőle semmi váratlant. Anna megköszönte az operatőr munkáját, és azzal búcsúzott, hogy reggel találkoznak. Nem tudta legyűrni a Mitchért való aggodalmát. Szombat óta egy hangot sem hallottak felőle, amióta az a rejtélyes üzenet érkezett. Ezenfelül pedig szörnyen érezte magát, amiért kellemetlen helyzetbe hozta O'Rourke-ékat. Liz terhes volt, megérdemelne némi nyugalmat. Bizonyos értelemben a Liz terhessége miatti aggodalom segített neki összeszedni magát a szombat esti kiborulás után. Másnap reggel bocsánatot kért Michaeltől, a férfi pedig bocsánatot kért tőle az érzéketlensége miatt. Liz a nap nagy részében tüntetően nem szólt a férjéhez, amíg Anna rá nem szólt, hogy hagyja abba. － Ez nem Michael hibája － magyarázta －, nem neki kellene elvinni a balhét. － Anna megpróbált hazamenni, mert nem akarta, hogy O'Rourke-ék még jobban belekeveredjenek a dologba. Ez az ő problémája és Mitché. Szegény Mitch. Nem tudta eldönteni, aggódjon-e érte, vagy dühös legyen rá. Nagyjából kilencven százalékban érezte az előbbit és tíz százalékban az utóbbit. Azt akarta, hogy térjen haza épségben, de voltak pillanatok, mikor a könnyeivel küszködve megesküdött, hogy megöli, amiért ezt csinálta vele. Mitch jó volt abban, amit csinált, ezt Anna is tudta. Látta akció közben a Fehér Ház túsz-

drámájában. A férfi felér egy egész rohamcsapattal, de mégiscsak halandó ember. Vérzik, mint bárki más. Rielly apja rendőr volt, két bátyja szintén. Mindannyian a chicagói rendőrségen dolgoztak. Rielly látott már sebezhetetlennek hitt embereket a földre zuhanni. Ugyanolyan csökönyösek voltak, mint Mitch. Ha elég szerencsés, hogy viszontlássa Mitchet, majd megmutatja neki, mi az a csökönyösség. A férfi visszavonul, akár tetszik neki, akár nem, és együtt mennek az oltár elé. Anna túl sok mindent élt át, hogy most elveszítse a férfit. Rielly még akkor is dohogott, mikor feltépte az ajtót, és belépett a nyugati szárny földszinti előszobájába. Az asztal mögött ülő titkos ügynök rámosolygott, de a nő észre se vette. Az elmúlt két órában jókedvet színlelt, miközben a New York-i producerekhez beszélt, de most már elege volt. Jobbra fordulva hallotta, amint valaki a nevén szólítja. Jack Warch, az elnöki titkosszolgálat vezetője fordult be a sarkon egy aktával a kezében. － Hogy van ma, Anna? Rielly félresöpört egy makacs aranybarna tincset az arcából, és azt felelte: － Nem túl jól, Jack. Mit csinál még itt ilyenkor? － Az elnök későig dolgozik. Rielly megtorpant, és végignézett a csarnokon. Warch mögött, az Ovális Iroda irányába. A férfi amögött az ajtó mögött nagy valószínűséggel tudja, hol van Mitch. Persze más kérdés, elárulja-e. A Fehér Ház elleni terrortámadás után Hayes elnök személyesen kérte meg Riellyt, hogy ne fedje fel Mitch Rapp kilétét. Az elnök nem akarta, hogy a sajtó, a politikusok és a hadsereg vezetői megtudják, hogy egy titkos CIA-ügynök állt a sikeres túszszabadítás mögött. Együttműködéséért cserébe Anna különleges bejárást kapott az elnökhöz. Ahogyan közelebb került Mitchhez, a férfi szavát vette, hogy sosem fogja arra használni az elnöki kapcsolatot, hogy információ után kutasson Mitch ClA-s munkájával kapcsolatban. Ám figyelembe véve azt, hogy ő min ment keresztül az elmúlt két napban, az igéret megszegése apróságnak tűnt. － Ki van vele? － Tudja, hogy úgysem mondhatom meg － mosolygott Warch. Anna azonban nem viszonozta a mosolyt. － Beszélnem kell vele. A titkos ügynök látta rajta, hogy komolyan beszél. Hátranézett az előcsarnokba, majd viszszafordult Riellyhez. － Maradjon itt. Meglátom, mit tehetek. Rielly az előcsarnokban várakozott. Levette fekete esőkabátját. Arra gondolt, fel kéne hívni O'Rourke-ékat. Ma reggel Michael hozta el a Fehér Házig, és Anna megígérte Liznek, hogy felhívja, ha végzett az esti tudósítással, hogy Michael érte jöhessen. Éppen felvette volna az egyik házitelefon kagylóját, mikor Warch visszatért. － Jöjjön velem, Anna. Az ügynök megfordult, és elindult visszafelé a csarnokban, Riellyvel a nyomában. Hayes elnök az íróasztala mögött ült az Ovális Irodában, mikor beléptek. Halk dzsessz szólt egy olyan forrásból, amelyet Rielly nem látott. Az elnök két feltornyozott aktahalom között ült, elmerülve a papírok olvasásában és aláírásában. Mikor Warch és Rielly közelebb lépett, egy új aktát vett elő, elolvasta a ráragasztott jegyzetet, kinyitotta a dossziét, és négy különböző oldalon aláírta. Ezután bezárta a mappát, és a jobb oldali halom tetejére rakta. Végül levette olvasószemüvegét, és felállt, magára kapva a zakóját. Megkerülte az íróasztalt, és azt mondta: － Jó estét, Anna. Kezet nyújtott. Kedvelte Riellyt. Mint minden riporter, néha ő is kellemetlen tudott lenni, de betartotta a Hayesnek tett ígéretét, és ez nem kis dolog az ő szakmájában.

－ Jó estét, elnök úr. Hayes tudott Rielly és Mitch viszonyáról. Azt ugyan nem tudta, mennyire vannak közel egymáshoz, de nem is akarta tudni. Nagyon hosszú nap volt, a First Lady külföldön tartózkodott, ő pedig fáradt volt. Lazítani akart, nem minden egyes kiejtett szavát méricskélni. Warchra nézett, és azt mondta: － Köszönöm, Jack. Mikor Warch kiment, Hayes a kanapéhoz vezette Riellyt, és leült mellé. Csendben remélte, hogy másról lesz szó, és nem Mitch Rappről. － Miben segíthetek, Anna? Rielly egy pillanatig az ujjait bámulta. － Uram － habozott, nem tudván, hol kezdje. － Ez nem kerül felvételre. Egyáltalán nem. Nem is fog soha. － Rendben van － mosolygott Hayes. － Hol van Mitch, és milyen bajba keveredett? Hayes mosolya lehervadt, óvatos válaszba kezdett. － Anna, már így is többet tud, mint kellene. Az, hogy Mitch mit csinál… － Az elnök elhallgatott. Azt akarta mondani: „a kormánynak”, de úgy döntött, ez túl sok információ lenne. － Az, hogy Mitch mit csinál a saját szakállára, nem az én tisztem megmondani. － Szóval tudja, hol van most? － Rielly zöld szemével az elnököt nézte, nehogy elmulasszon egyetlen arcrándulást sem. Jogi végzettsége és Washingtonban töltött évtizedei gyakorlatával Hayes a most szóba kapaszkodott. Megrázta a fejét － Fogalmam sincs, hol van most － Azt tudja, miért hagyta el az országot csütörtökön? Hayes pislogott. － Nem… nem tudom. Rielly a férfit tanulmányozta. － Uram, minden tiszteletem ellenére azt kell mondjam, nem őszinte hozzám. － Anna, nem hiszem, hogy erről kellene beszélnünk. － Uram, én nagy szívességet tettem Önnek és a kormányának azzal, hogy nem álltam a nyilvánosság elé a túszdráma történetével. － Igen, így van, de ennek semmi köze ahhoz. Rielly hangneme nyersebbé vált. － Nagyon is sok köze van ahhoz. Hayes feltette a kezét. Nem akart veszekedést. － Anna, a lojalitásáért cserébe rendkívüli bejárást kapott ide. Mindennél többet mond, hogy bejöhetett hozzám ilyenkor. － Ezt nagyra értékelem, uram － vágta közbe Rielly. － De ez része volt az alkunak, amiért csendben maradtam. － Nem csak emiatt maradt csendben. － Mire gondol? － Anna, Mitch megmentette az életét. Az enyémet is. Sok-sok emberét. Mitch óhaja, hogy titokban tartsa a magánéletét, tiszteletet érdemel. － Az életemet köszönhetem Mitchnek. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe. － összevonta a szemöldökét － Kérem, ne keverje ezt bele. Most nem Mitch magánéletének titkosságáról van szó. Nem kívánom senkinek felfedni, mit dolgozik a CIA-nak. Most arról van szó, hogy halálra aggódom magam amiatt, hogy mi történhetett vele. Én szeretném tudni, hogy jól van-e. Hayes sóhajtott, és a mennyezetre nézett. Képtelenség, hogy olyasmiről beszél egy riporterrel, amit még a saját nemzetbiztonsági tanácsadójával sem vitatna meg.

Rielly kinyúlt, és megérintette a férfi karját. － Uram, csak azt akarom tudni, jól van-e. Azután elfelejtem ezt a beszélgetést, mintha soha nem történt volna meg. － Amennyire én tudom － ingatta a fejét Hayes －, jól van. De ennél többet nem mondok. Rielly arca felderült. Megragadta az elnök kezét. － Köszönöm, uram.

17. fejezet Már sötétedett, mikor az American Airlines 602-es járata földet ért a Washington nemzetközi repülőtér betonján, Baltimore-ban. A járat 2500 kilométeres utat tett meg leszállás nélkül a Puerto Ricó-i San Juanból. Mitch Rapp az órájára nézett, miközben a kapuhoz gurultak. Húsz perccel múlt kilenc, hétfő este. A Németországból való kijutás után a hazaút Amerikába meglehetősen egyszerűnek bizonyult. A franciaországi Lyonból egy Trans North Aviation járattal a karib-tengeri Martinique-on lévő Fort de France-ba utazott. A megállás nélküli 7000 kilométeres út alatt teljes hat órát tudott aludni, kényelmesen az első osztályon. A kicsiny szigeten, amely Franciaország tengerentúli megyéje volt, bejelentkezett egy kis családi hotelbe a Kelet-Karib-tenger kék vizére néző hegyek oldalában. Készpénzben kifizette a szombatot és a vasárnapot is. A szombati napot a medence mellett töltötte, pihent, gyógyult, nézte az alant fekvő halászfalut, és a következő lépést tervezte. Aznap este megengedett magának hat hideg sört, miközben a teraszon ült, és hallgatta a sziklás partnak csapódó hullámokat. Hagyta képzeletét szabadon szárnyalni, és elképzelte, mit tesz majd Hoffmanékkal, ha a keze közé kerülnek. Aznap éjjel csaknem nyolc órát aludt. Enyhe másnapossággal kelt, de a tengerparton való futás és egy másfél kilométeres úszás új erővel töltötte fel. Készen állt szembenézni bármivel, ami az Államokban várja. A nyugodt Martinique-on töltött két éjszaka és egy nap ismét formába hozta elméjét és testét. Hétfő reggel felszállt az Air Guadeloupe San Juan-i járatára, ahol átment az amerikai vámvizsgálaton. A hétfő délutánt új ruhák vásárlásával és evéssel töltötte, negyed hétkor pedig felszállt a marylandi gépre. Mikor kiszállt Baltimore-ban, tökéletesen turistának tűnt, aki most tér vissza a hétvégi napozásról. Kopott vörös baseballsapkát viselt, amelyet a San Juan-i Larry's Dive Shopban vett, kék-fehér hawaii inget, vászonnadrágot és kék hajóscipőt. Arca és alkarja lesült. Rapp biztos volt benne, hogy az Ügynökség nem akadt a nyomára. Két különböző személyazonossággal utazott, olyanokkal, amelyekről sosem beszélt CIA-s megbízóinak. Ha szerencséjük van, és észreveszik az egyik reptéri biztonsági kamera szalagján, akkor sincs semmi. Addigra már eltűnik bent a városban, amelyet nagyon jól ismer. Lehet, hogy az embereikkel figyeltetik a reptéri kapukat. Ha ott vannak, ő biztosan ki fogja szúrni őket. Miközben a többi vakációzóval együtt a poggyászért ment, két nő mellett maradt akikkel a San Juan-i repülőtéren találkozott. Kalapja karimáját lehúzta, tekintetét körbejáratta. A tömeggel marad, míg biztonságban külön nem válhat tőlük. Három különböző tervet dolgozott ki Martinique-on. Mindegyiknek az első lépése az volt hogy valamifajta védelmet kell szereznie. Egyikben sem szerepelt az, hogy hazamegy. Legalábbis addig nem, míg nem végez némi kutatást és ki nem deríti, mi a fene történt. Annának is várnia kell. Borzasztóan szeretett volna beszélni vele, de tudta, hogy nem szabad, több okból sem. A lány azt akarná, hogy hagyja abba az ügyet. Nem értené meg, hogy ebben a szakmában az elvarratlan szálak hajlamosak visszapattanni, és arcon csapni az embert. Valahogy megüzeni neki, hogy jól van, és visszatért, de mást nem. Mikor a frissen lebarnult turistasereg elérte a poggyászfelvevőt, a két marylandi lány megkérdezte, nem akar-e velük tartani egy italra. Rapp szégyenlős mosollyal azt felelte, a barátnőjének biztosan nem tetszene az ötlet. Azzal felfelé indult a liften, és kisétált az ajtón a parkolóba. Három taxi is várakozott tízméteres körzetben. Mindháromból utasok szálltak ki. A sofőrök elvileg nem vehettek fel távozó utast itt. Le kellett volna menni a lépcsőn, és sorba állni. Rapp megvárta, míg az egyik sofőr visszaül a járművébe, azután beugrott a hátsó ülésre. Mielőtt a sofőr tiltakozhatott volna, egy ötvendolláros csekket nyomott a képébe. A pénz hatott. A taxis körülnézett, látta-e valaki a dolgot, majd sebességbe tette a kocsit. － A Hyatt Regencybe, Bethesdába, kérem.

A férfi bólintott és beindította a taxiórát. Rapp félrefordult, hogy kinézzen a hátsó ablakon, hátha követik őket Néhány perc múlva a 95-ös főúton hajtottak dél felé, Washington irányába. Az út eseménytelenül telt, legalábbis Rapp szempontjából. Tudta, hogy nem mehet biztosra － a műholdak és mikroadóvevők korában megfigyelhetik és kihallgathatják az embert több száz kiloméretes távolságból is anélkül, hogy tudna róla. Mikor a taxi begördült a Hyatt elé, Rapp egy újabb ötvenest adott a sofőrnek, majd átment a forgóajtón, be az előcsarnokba. Megtalálta a fizetős telefont, bedobott pár pénzérmét és emlékezetből tárcsázott egy számot Hat hívás után üzenetrögzítő köszöntötte. Rapp ezt jó jelnek vette. Nőtt annak az esélye, hogy Marcus Dumond ott van, ahol ő akarja. Mielőtt elhagyta volna az előcsarnokot, elővett egy trikót a hátizsákjából. Itt kissé hűvösebb volt, mint a Karib-tengeren. A hat háztömbnyire lévő kávézót Marcus Dumond álmodta meg. Mitch Rapp és testvére, Steven gyűjtötte össze rá a pénzt, vagyis csendestársak voltak. A hely neve Café Wired; ez volt az első internetkávézók egyike, és Rapp biztos volt benne, hogy egyike a nagyon kevés jövedelmezőnek. Rapp akkor találkozott a hihetetlenül egyedi Dumonddal, mikor amaz végzős volt a Massachusetts Institute of Technologyn Rapp testvérével együtt. Dumondot úgy lehetne jellemezni, hogy azok közé tartozik, akik okosak az iskolában, de hazafelé, a buszon már ostobák. Dumond huszonhét évesen számítógépes zseni és csaknem börtönviselt ember volt Rapp hozta be Dumondot Langleybe három évvel azelőtt. Az ifjú kiberzseninek némi gondja akadt a szövetségiekkel, miközben a MIT-s informatikai diplomamunkáján dolgozott. Állítólag feltörte az egyik legnagyobb New York-i bank rendszerét, és pénz utalt át több tengerentúli számlára. A ClA-t leginkább az érdekelte, hogy Dumondot nem azért fogták el, mert nyomot hagyott maga után, hanem mert egy este részegen rossz személynek mesélte el a pénzügyi trükkjeit. A feltételezett bűncselekmény idején Dumond Steven Rapp-pel élt. Mikor az idősebbik Rapp hallott Dumond problémájáról az FBI-jal, felhívta Irene Kennedyt, és elmondta, hogy a hacker megérne egy látogatást. Langley nem szívesen ismeri be, hogy a világ legjobb számítógépkalózai közül több az alkalmazásában áll, ám igaz, hogy ezeket az ifjú titánokat azzal bízzák meg, hogy törjenek fel minden számítógépes rendszert, amit csak tudnak. A legtöbb ilyen kalózakció külföldi vállalatok, bankok, kormányok és katonai rendszerek ellen irányul. De bejutni önmagában nem elég. A kihívás abban áll, hogy betörnek, megszerzik az információt, és kimennek anélkül, hogy bármi nyom jelezné a rendszer sérülését. Dumondnak ez készségszinten ment, és tehetségét jól kamatoztatta a Terrorelhárító Központban. Rapp kinyitotta az ajtót, és belépett a frissen őrölt kávé aromájával telített helyiségbe. A hátsó fertályban ült Marcus Dumond, háttal az ajtónak. Rapp összevonta a szemöldökét. Dumond ösztönei szörnyűek. Öt percig sem élné túl terepen. Rapp megállt a pultnál, köszönt az ott dolgozó lánynak. Örömmel látta, hogy ez az alkalmazott, az előzőtől eltérően nem visel piercinget, legalábbis látható helyen nem. Megpróbált eligazodni az ízek, márkák és különlegességek zűrzavarában, amelyet az eszpresszógépek fölött függő általános iskolai táblára firkáltak. Túl nagy volt a választék. － Csak egy csésze feketét kérek. － Kicsit, közepeset vagy nagyot? － Nagyot. Rapp folytatta a helyiség tanulmányozását. Tizennégy vendég tartózkodott odabent. Legtöbbjük húsz év körülinek tűnt. A hátsó fal melletti négy számítógép mindegyikét használták, az egyik vendég egy könyvet olvasott, két másik spirálfüzetbe jegyzetelt. Leendő anarchisták, gondolta Rapp. A többi vendég a saját laptopján dolgozott. Dumond az egyik asztalnál ült két nővel, akik a weben szörföztek, közben beszélgettek.

Dumond hallotta az ismerős hangot amint egy csésze kávét kér, és ellenállt a kísértésnek, hogy odaforduljon. Mitch Rappé volt a hang, a férfié, akiről olyan dolgokat tudott, amilyeneket nem lett volna szabad tudnia － senkinek sem. Rapp részéről nem volt szokatlan, hogy benéz a kávézóba, de általában vasárnap tette ezt a barátnőjével. Dumond felállt és felvette félig megivott kávéját Amint a pulthoz lépett, önkéntelenül is megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát. Rapp kifizette a kávéját, és megköszönte a lánynak. Mikor megfordult, szembetalálta magát Dumonddal. A hátsó rész felé intett a fejével. A két férfi áthaladt az asztalok és székek között, és leült egy fülkébe a mosdók mellett. Rapp az ajtó felé néző oldalra ült. － Szép az afród, Marcus. Dumond ösztönösen felnyúlt, és megérintette fekete haját. － Megint divat lesz, tudod. － Dr. J. örömmel hallaná ezt. － Kicsoda? Mitch mosolyogva csóválta a fejét Marcus az egyetlen huszonnyolc éves afroamerikai Washingtonban, aki nem ismeri Dr. J-t. － Mindegy. － Napoztál, nemde? － Utazgattam. － üzlet vagy szórakozás? Rapp mindkét kézzel megfogta a csészéjét. － Üzlet. － Hogy ment? － kérdezte kissé óvatosan Dumond. － Nem túl jól. － Rapp kortyolt egyet － Hogy mennek a dolgok a központban? － A Terrorelhárító Központról beszélt. － Ugyanaz a vacak. － Semmi különös az utóbbi három napban? － Semmi. － Dumond grimaszolt － Semmi, ami feltűnt volna. － És Irene? ő milyen mostanában? － Mint mindig, ő Irene. － Egyáltalán semmi? － Mitch, az a nő szerintem még orgazmus alatt sem nyögne fel. A fenébe, valószínűleg nem is volt soha orgazmusa. Rapp helytelenítő pillantást vetett Dumondra, de mielőtt szólhatott volna, Dumond hozzátette: － Bocs. Kedvelem Irene-t de tudod, hogy értem… Hideg, mint a jég. Leéghetne az épület, és ő tenne-venne, mintha mi sem történt volna. Rapp értette. － Szóval nem vettél észre semmit? Dumond hátradőlt. － A francba, Mitch, mindig van valami. Talán ha elmondanád, miben állt az üzleti utad, többet tudnék mondani. Ezen egy percre elgondolkodott. Úgy döntött, egyelőre nem osztja meg Dumonddal, mi történt Németországban. － Ugye még megvan a táska, amit adtam? － Aha. Hozzá sem értem, ahogy mondtad. － A valóság az volt, hogy hozzáért, ráült, és jól megnézte. Hosszan töprengett rajta, mi lehet a hideg fémtáskában. Végül mindig arra lyukadt ki, hogy fegyver és pénz valamilyen kombinációja. Mitch Rapp rosszfiú volt, és nem

vesztegetné az idejét arra, hogy bezárt ruhástáskákat bízzon emberekre. Rapp elfordította a csuklóját és megnézte az időt － Még ott van, ahol tanyázol? － Aha, a sarok mögött. － Rendben, menjünk.

18. fejezet Mario Lukas kedd reggel öt órakor ébredt. Nem volt jó alvó, amióta csak az eszét tudta, de ez is csak olyan dolog, mint a többi szakmai ártalom. Egy bérgyilkosnak nem könnyű pihennie. Mariónak a maga szintjén pedig már nem a szövetségiek miatt kellett aggódnia, hanem a többi fegyveres miatt. Az ember gyakran nézhet a háta mögé, nem követi-e valaki, aki bosszút akar állni valamiért, vagy figyelni, nem veri-e át valaki, akit a barátjának hitt, vagy nem dönt-e úgy egy munkaadó, túl nagy teherré vált, és nem volna okos életben hagyni. Mariónak effélék jártak a fejében, mikor kiszállt az ágyból a hajnali órákban. A Profeszszorként ismert személyben nem bízhatnak meg. Mario közelről figyelte a férfit Coloradóban. Villaume mondta, hogy így tegyen, és Mariónak nem tetszett, amit látott. Az olyan munkák, mint amilyet Coloradóban csináltak, sosem jó munkák. Mario úgy gondolta, ez olyan dolog, mint férjes asszonnyal félrelépni. Ha az ember túlságosan belebonyolódik, ne lepődjön meg, ha egy nap arra ébred, hogy a nő ugyanazt tette vele, mint az első, a második vagy a harmadik férjével tett. Lényegében a Professzor felbérelte a coloradói párost, hogy végezzenek el egy munkát, majd megölette őket. Felbérelte Mariót, Villaume-ot és Juarezt, hogy végezzenek el valamit, és most mi akadályozná meg benne, hogy felbéreljen egy újabb gyilkos bandát, hogy őket elintézze? Emiatt nem tudott aludni. Mario letette a lábát spártai egyszerűségű, egyszobás apartmanja fapadlójára. Ült egy percig, vakaródzott, várta, hogy elmúljon a kábaság. Aztán felállt, a fürdőszobába ment. A háta és a lába merev volt; a kis apartman csak a legszükségesebb bútorokkal volt felszerelve, de ezzel Mariónak nem volt gondja. Nem szeretett tárgyakat gyűjteni. Ötvenvalahány évéből harmincat ehhez hasonló apartmanokban töltött, ő maga sem tudta, pontosan hány éves. Anynyi hamis személyazonosságot használt az évek során, és annyi különböző helyen élt, hogy elfelejtette, ötvenöt vagy ötvenhat éves-e. Összes tulajdona elfért a kocsija csomagtartójában. Az ő szakmájában nincs értelme felhalmozni semmit, hiszen olykor egy pillanat alatt kell öszszecsomagolni és eltűnni. Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy most is éppen ezt kéne tennie. Mikor végzett a fürdőszobában, kiment az újságjáért. A hűtőből kivett egy üveg narancslét, a konyhaszekrényből egy poharat, és nekikezdett az újságnak. Közben egy régi üzlettárs jutott az eszébe, aki egyszer megpróbálta rábeszélni házvásárlásra. Azzal érvelt, hogy leírhatnák az adóból, de Mario emlékeztette rá, hogy mivel zsebbe kapják a bérüket, nincs értelme adójóváírásról beszélni. Az ismerős hamarosan eltűnt, és sosem került elő többé. Mariónak Villaume volt az egyetlen igaz barátja; az első a szakmában, akire habozás nélkül rábízta volna az életét. Villaume segített neki a kiszállás előkészítésében. Mario a pénzét mindig több széfben tartotta. Villaume elvitte a pénzt, és offshore bankszámlákra helyezte, ahol most egy menedzser forgatta. A kamat akkora volt, hogy akár ma is kiszállhatott volna, ha akar. A coloradói munka után úgy is gondolta, jó ötlet volna legalábbis egy időre pihenni. 6.25-re készen állt, hogy elsétáljon a közeli pékségbe. Mario, aki több mint húsz évig élt Franciaországban, utálta az amerikai kávét. Bő egy hetébe került olyan helyet találni, ahol jó cappuccinót szolgálnak fel, de végül sikerült. A kis pékség hat háztömbnyire volt. Távozás előtt nadrágja elejébe csúsztatta 9 mm-es pisztolyát. Betűretlen fekete ingére zakót húzott, vette a kalapját, és elhagyta a házat. Jeff Duserben dolgozott a szer. A szürke Dodge Durango sofőrülésén ülve ütemet dobolt a kormányon, szeme ide-oda járt a két oldalsó és a hátsó visszapillantó tükör között. Sötétbarna öltönyt és rozsdaszínballonkabátot viselt. Öltönye mellzsebében igazolványok, melyek Steven Metzgerként, az Alkohol－, Dohány－ és Fegyverhivatal szövetségi ügynökeként azonosították őt. Haja még mindig rövid volt － a teteje laposra nyírva, de oldalt nem kopasz, mint még amikor a tengerészgyalogosoknál szolgált. Tizennyolc évesen lépett be a tengerészgya-

logosokhoz. Választhatott Parris Island és a börtön között. A helyi zsaruk az ohiói Toledóban számolták, mennyi idős. A rendőrfőnök személyesen vitte őt a toborzóirodába a tizennyolcadik születésnapján. Duser akkor azt hitte, otthonra talál a tengerészgyalogosoknál. Ez addig tartott, amíg el nem kapták. Ha a „politikailag korrekt” politikusok azt hitték, kényszeríthetik, hogy elviselje a buzikat az egységében, tévedtek. Nyíltan bátorította a homoszexuális gyanúban állók kínzását, gyakran részt is vett benne. Egyszer azonban egy különösen zöldfülű újonc, aki akkor került ki a kiképzőtáborból, túl komolyan vette a szakasz első őrmesterének szavait. Néhány sör és némi noszogatás elég volt, hogy a közlegény visszamenjen a barakkba, és agyonverje egy társát. A rákövetkező vizsgálat feltárta Duser szerepét és egyéb vétkeit, így haditörvényszék elé került, és leszerelték. Onnan a személyi biztonsági szakmába vezetett az útja, végül a bérgyilkossághoz. Az anyósülésen Wally McBride ült, ölében hangtompítós Steyr TMP géppisztollyal. Dusemek és embereinek volt egy láda fegyvere elrejtve egy richmondi raktárban. Egy olyan szállítmányból származott, amit eltérítettek egy fegyverkereskedőtől, aki Ausztriából importálta azokat. A fegyver éppen jó méret volt; még a rárögzített hangtompítóval is könnyedén elrejthető. A fegyverekről gondos munkával lereszelték a gyári sorozatszámot, majd végigtörölték savval. Dusemek nem volt sok mániája, de ehhez ragaszkodott. Ha egy fegyverrel megölsz valakit, dobd az óceánba, amilyen gyorsan csak lehet. Peter Cameron a hátsó ülésen ült, és a két nyugtalan férfit figyelte. Látta, amikor bevették a szert, de nem szólt semmit. Tudta, miért teszik, sőt elgondolkodott rajta, hogy ő is bevegyen-e egyet, mikor megkínálták. Egész éjjel fent volt Duserrel, az akciót tervezgették, és hogy ébren tudjon maradni, sok-sok csésze kávét megivott. Most ki kellett volna mennie, de nem merte elhagyni a járművet. Odakint hajnalodott, és a célpont egyre közelebb járt. Még mielőtt elhagyták volna Coloradót vasárnap, Cameron távolabb ment Villaume-tól és embereitől, és telefonált. Dusert hívta. Akkor még nem volt parancsa Villaume-ék kiiktatására, de úgy döntött, ő kezdeményez. Cameron elmondta, hol és mikor szállnak le, és kiket kellene követni. Mikor megérkeztek a Montgomery County Airparkba, Duser és csapata ott várakozott. Jeladót helyeztek el nyolc szóba jöhető kocsira a parkolóban. Mikor Villaume, Juarez és Lukas elhagyta a repteret, Duserék követték őket. Hátramaradtak, és hagyták, hogy a jeladók vezessék őket. Juarez közvetlenül az apartmanja előtt parkolt le a kocsijával, ami súlyos ostobaság volt a részéről. Lukas nyolc háztömbbel arrébb állt meg, és elvesztették a nyomát. Hétfőn Duser egyik embere felismerte a nagydarab férfit, és most már tudták, hol lakik. Villaume-ot viszont elnyelte a föld. A kocsi, amivel a reptérről elment, még a megfigyelésük alatt állt, és átfésülték a környéket, ahol parkolt, de még nem találtak semmit. Ez nem zavarta túlságosan Cameront. Nem tartotta sokra Villaume-ot. Mario Lukas nélkül olyan, mint a medve karmok pélkül. Cameron biztos volt benne, hogy Villaume azonnal elszelel, amint hírét veszi régi cimborája halálának. Duser fülhallgatója jelzett. Wally McBride-ra nézett, aki bólintott, és kiszállt a kocsiból. Mario Lukas feléjük tart. Dusernek három járműve és hat embere volt a környéken. Ha szerencséjük van, a fickó ugyanabba a pékségbe tart, amibe tegnap reggel. A terv az, hogy elterelik Lukas figyelmét, és hátulról leszedik. Lukas figyelmének lekötése Sandra Hickock egykori sztriptíztáncosnő és feltűnő szépség feladata, akit Duser személyesen szervezett be és képezett ki. Az utcák jobbára üresek voltak. A lámpák égtek, de már nem volt rájuk szükség. A nap negyed óra múlva felkel. Mario felismert egy szomszédot, aki az uszkárját sétáltatta. Mikor közelébe ért, Mario megérintette a kalapját, és biccentett. Régóta tudta, hogy a mérete megijeszti az embereket. Ez néha jó, néha nem. A nő visszamosolygott, amikor elhaladtak egymás mellett. Egy háztömbbel később Mario jobbra fordult. Sosem használta ugyanazt az útvonalat

a pékség felé reggelenként. Egy hajnali kocogó futott feléje az utca túloldalán. Mariónak halványan ismerősnek tűnt. Folytatta útját, szemét a parkoló kocsikon tartotta, nagyjából fél háztömbönként hátranézett a válla fölött. Egy utolsó kanyar, és feltűnt a pékség a jobb oldalon. Félúton járt, mikor egy nő fordult be a sarkon, és elindult feléje. A nő karjával átkarolta magát, kezét a hónalja alá dugta. Űgy tűnt, fázik, dacára a viszonylag enyhe reggelnek. Mariónak feltűnt a ruhája és látványos szépsége még ilyen távolságból is. Erre a nőre emlékezne, ha már találkoztak volna. Mikor közelebb ért, a nő felnézett, hosszú fekete haját hátradobta, és rámosolygott Marióra. Mario nagy fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Gyorsan hátrapillantott, majd jobb kezét betűretlen inge alá csúsztatta. Mögötte, a sarkon befordulva, egy férfi közeledett, elég gyorsan. Mario körülnézett, előbb az utca túloldalát figyelte, majd ismét a nőre tekintett, aki még mindig mosolygott. Egy kék postaláda volt előtte. Mario gyorsított, jobbra lépett, és elővette a 9 mm-es Colt 2000-esét A fegyver látványára a nő mosolya eltűnt. Előrenyújtotta mindkét karját. Jobb kezében Mario egy fekete tárgyat vett észre, és még mielőtt a nő teljesen felemelhette volna a fegyvert, Mario célra tartotta a Coltot Megnyomta egyszer a ravaszt, az automata pisztoly hangos dörrenése visszhangzott az apartmanok téglafalain. A lövedék arcon találta a nőt. Mario lekuporodott, és behúzódott két parkoló kocsi közé. Mielőtt a másik férfi felé fordulhatott volna, egy sorozat csapódott be a mögötte lévő kocsi motorháztetejébe. Mario fejét lehajtva felemelte a pisztolyt, és hármat lőtt a járda irányába. Mikor visszahúzta a fegyvert, motorbőgést és kerékcsikorgást hallott. Záporoztak a golyók a körülötte lévő kocsikba. Duser padlóig nyomta a gázpedált. Mikrofonjába üvöltött: － Tartsátok ott, mindjárt megyek! A Durango bepördült a sarkon. Leeresztette a sofőrülés melletti ablakot és felkészült a lövésre. Elöl, balra üvegcserepek repkedtek, amint a golyók betörték egy parkoló kocsi szélvédőjét. Duser kinyújtotta Steyr géppisztolyát az ablakon, és tüzelni kezdett. Mikor a célponthoz ért, a fékre taposott, és megállította a furgont Pontosan előtte, egy kocsi csomagtartója mögött kuporogva ott volt Mario Lukas. Duser lenyomva tartotta a ravaszt, és a teljes huszonöt töltényes tárat beleürítette a férfi széles hátába. Lukas eldőlt, és arccal előre a csatornába zuhant.

19. fejezet Clark szenátor limuzinja bekanyarodott a Congressional Country Clubba, és elindult a bekötőúton. Az eredetileg Devereaux Emmett által tervezett, s később Donald Ross, Robert Trent Jones és nemrég Rees Jones által átépített golfpálya egyike az ország legjobb pályáinak. A limuzin jobbra kanyarodott, elhajtott a kezdők pályái mellett. Négy, pulóverbe és ingbe öltözött golfozó állt az első pályánál. Clark savanyú arcot vágott. Meg kell néznie, tud-e időt szakítani ma délután egy játékra. Szép napnak tűnik ez a mai. A kocsi továbbgördült a kör alakú sétányon, és megállt a klasszikus, mediterrán stílusú klubház előtt. A szenátor elköszönt sofőrjétől, és közölte, hogy egy órán belül visszatér. Odabent Clark lefelé haladt a lépcsőn bérelt tárgyalószobája felé. A folyosólabirintuson át vezető útját fekete-fehér fényképek szegélyezték, amelyek a klub történetét mutatták be: Calvin Coolidge elnök a nyitóünnepségen, 1923-ban, U. S. Open－ és Kemper Open-fotók és Clark kedvence, egy fénykép a második világháború idejéből, amikor a golfpálya az OSS ügynökeinek kiképzőtáboraként működött. Az ablaktalan tárgyalóhelyiségbe lépve Rudin képviselőt és Midleton külügyminisztert heves vita közepette találta. Clark köszönt, majd a falnál álló büféasztalhoz lépett, ahonnan egy bagette-et és egy müzlistálat vett el. Mielőtt leült volna, töltött magának egy pohár áfonyalevet, és aláírta a jegyet. Rudin és Midleton szintén klubtagok voltak, de a húszegynéhány év óta, amióta Clark ismerte őket, még egyiküket sem látta, hogy fizetett volna valamiért. Mindketten „olcsó” emberek voltak, különböző módokon. Rudin egyszerű haszonleső volt, Midletont azonban még a Mayflower-korszak és az amerikai függetlenségi háború eszméinek jegyében nevelték. Családja előkelő, márpedig az előkelő embereknél sosincs készpénz, és nem is fizetnek soha. Így hát a fizetés megint csak arra a fiúra maradt, akit két alkoholista nevelt egy lakókocsiban. A köztük tátongó óriási társadalmi szakadék ellenére Clark volt messze a leggazdagabb a három férfi közül. Százmillió dolláros magánvagyonával az öt legtehetősebb washingtoni politikus közé tartozott. Midleton értékes birtoka nyolcmillió dollárt ért, ez manapság nevetséges összegnek számított. Midleton roppant büszke volt rá, hogy sosem nyúlt hozzá az örökségéhez. A pénzt ugyanaz a bank kezelte, amely Midleton ükapjának pénzét is forgatta. Clark utánanézett a dolognak, és azt találta, hogy a portfolió szánalmasan alacsony, nyolcszázalékos hasznot hozott az utóbbi évtizedben. Úgy tűnt, a külügyminiszter igen régimódi a befektetéseket illetően: nagy javadalmakat adott öreg bankároknak, akik pénzét adómentes városi kötvényekbe és néhány más nehézkes értékpapírba fektették. Rudin képviselő vagyonosabb volt. Harmincnégy évi képviselőházi munka után akár másnap nyugdíjba mehetett volna teljes nyugdíjjal és juttatásokkal, ami több mint elegendő pénzt jelentett volna igénytelen életmódja fedezésére. Gondosan elraktározta a pénzét az évek során. Vagyona két évvel ezelőtt csaknem nyolcszázezer dollárra rúgott. Clark ekkor meggyőzte őt, hadd próbálják megnövelni a számláját az ő menedzserei. Rudin olyan nehezen adta át az irányítást, mintha a fogát húznák. Clark emberei mindössze két év alatt 1,7 milliót csináltak a nyolcszázezerből, amit Rudin eddig még nem köszönt meg, és nem is fizetett Clark helyett soha. Volt idő, amikor az arizonai szenátor fennakadt volna az ilyesmiken, azonban mostanra Clark felülemelkedett az érzésein. Szánta a két férfit, akik mindig idegesen rezzennek össze, amikor a pincér a számlát hozza. Valóban szánalmasak voltak. Most, amikor az asztalnál ült, és krémsajtot nyomott a bagette-jére, megpróbálta felmérni, meddig csinálhat bolondot kettejükből mielőtt még rájönnének, mire készül. Clark nem kívánta megkérdezni a külügyminisztert, miért hívta össze ezt a gyűlést. Tudta az okát. Kémei a Fehér Házban és a Külügyminisztériumban － a „Foggy Bottomban” － már beszámoltak neki az elnök és a legfőbb kormánytag közötti nézeteltérésről, amelyben ré-

sze volt a német nagykövetnek is, és amely különösen megszégyenítő volt Midleton számára. Rudin egy tál mazsola fölé hajolt, és buzgón kanalazott. Közben Midletonhoz közel hajolva ömlött belőle a szó arról, hogy szerinte mi folyik a ClA-ban. Mikor Clark elhelyezkedett, Rudin elfordult a külügyminisztertől. － Hank, hallotta, mi történt a Fehér Házban tegnap? Clark, az ostobát játszva, a fejét rázta. A következő negyven másodpercben Rudin felháborodottan előadta a saját változatát az Ovális Irodában történtekről. Ami Midletont illeti, ő csak ült sértett ábrázattal szürke öltönyében és csokornyakkendőben. Clark nehéz terepen játszott. Bármennyire amatőrnek tűnt néha Rudin és Midleton, nem szabad elfelejtenie, hogy ők a legbefolyásosabb és leghatalmasabb politikusok közé tartoznak. Ezenfelül demokraták, akiknek ő ellenség. Ha szimatot fognak arról, hogy átveri őket, vége az egésznek. Mikor Rudin befejezte a locsogást, Clark letette az italát, és a külügyminiszterre nézett. － Sajnálom, hogy így megszégyenítették, Charles. Helytelen dolog volt így bánni magával a többi kormánytag előtt. Mégis, nekem úgy hangzik, hogy az elnök érvei helytállóak. Mielőtt Midleton reagálhatott volna, Rudin előredőlt. Viharvert arca hitetlenkedő grimaszba torzult. － Miféle érvekről beszél? Hallott bármit is abból, amit az előbb elmondtam? － Al, ez a Hagenmiller rossz emberekkel üzletelt. － Rossz emberekkel! Ez a CIA változata a történtekről, és tudjuk, az mennyit ér. － Erről már beszéltünk, Al. Langleyvel kapcsolatban eltér a véleményünk. － Clark beleharapott a bagette-jébe, és várta az elkerülhetetlen tirádát. － Az a nyomorult CIA a valaha volt leghaszontalanabb pénzkidobás ebben az országban. Működésük ellenkezik az Alkotmánnyal, és veszélyezteti a demokráciát nemcsak ebben az országban, de a világban is. Clark hátradőlt, és mellkasán összefonta a karját. － Nem azért jöttem ide, hogy olyasmiről prédikáljanak nekem, amiben sosem fogunk megegyezni. Ha van abban valami konstruktív, amiről maguk ketten beszélni akarnak, térjünk rá arra. Egyébként sok más dolgom is volna. Rudin bosszankodva csóválta a fejét. Az őrületbe kergette, hogy arizonai barátja nem látja, valójában micsoda a CIA. A mindig diplomatikus Midleton közbeszólt: － Hank, hallott valamit Thomas Stansfield egészségéről? Clark elfojtott egy vigyort. Pont arra mennek, amerre akarta. － Forrásaim szerint két hete vagy két hónapja lehet hátra, nem több. Midleton komoly arccal bólintott, mintha tulajdonképpen szomorúsággal töltené el Stansfield közelgő halála. － Érdekli magát, ki követi majd őt az igazgatói székben? － Természetesen. － Hallott neveket? － Nem. － Clark a fejét rázta. － Maga ül a kormányban, nem én. － Nos, a Szenátus hírszerzési bizottságának elnökeként magának elég nagy beleszólása lesz a dologba. － Csak a jóváhagyás szintjén. A maga embere adja meg a nevet, mi pusztán felteszünk néhány kérdést, majd igennel vagy nemmel szavazunk. － Maga túlságosan is szerény － ellenkezett Midleton. Rudin a fejét csóválta, közben megpróbált kipiszkálni valamit a fogai közül. － De biztos hallott néhány nevet szóba kerülni? － Nem igazán. Rudin kihúzta szájából a fogpiszkálót, és azt vakkantotta:

－ Na és Irene Kennedy…? － Nem, még nem hallottam, hogy az ő nevét említették volna, de véleményem szerint ő jó választás lenne. － Istenem! Csak viccel, ugye? － Rudin hátradőlt. Clark nyugodtan válaszolt. － Megkérdezhetem, mi a baj dr. Kennedyvel? － Hol kezdjem? － kérdezte hitetlenkedve Rudin. － Ahol akarja. － Először is, ő belső ember, márpedig mi holtbiztosán nem akarjuk, hogy újra belső ember működtesse a kócerájt. Olyasvalakire van szükségünk, aki bemegy oda, és rendet csinál. Valakire, aki meghajol a kongresszusi ellenőrzés előtt. Mindezeken túl annak a nőnek még megfelelő képesítése sincs. － Nagyon jó munkát végez a Terrorelhárító Központnál － vitatkozott Clark. － Francokat! Egyetlen jelentését sem hiszem el, amit a bizottságom elé letesz. Az a nő hazudik, és bűnrészes. Kötöznivaló bolond lennék, ha hagynám, hogy igazgató legyen belőle. － Abból, amit most mondott róla, nekem úgy tűnik, ő a legmegfelelőbb egy hírszerzési ügynökség irányítására. － Clark kénytelen volt mosolyogni. Túl jól alakul a dolog. － Örülök, hogy mindezt viccesnek találja, Hank. Egy dolog hazudni, és átverni az ellenséget, de ha a bizottságom előtt áll, az igazat akarom hallani, márpedig ettől a nőtől soha a büdös életben nem fogom megkapni. Clark Rudinra mutatott. － Az nem jutott az eszébe, hogy azért nem mondja el az igazságot, mert tudja, hogy maga a felére akarja csökkenteni az Ügynökség támogatását? － Ez nem az ő dolga. Törvény kötelezi, hogy feltárja a tényeket a bizottság előtt, amit nem tesz meg, és ez roppantul bosszant. － Vizsgáltassa ki. － Clark csapdát állított Rudinnak. Tudta, hogy Rudin életének értelme a párt szolgálata. Kennedy kivizsgálása azt jelentené, hogy a demokrata Hayes elnök fejére hozná a bajt. Rudin rögtön visszavonulót fújt, elhallgatott. Párthűsége és a CIA iránti gyűlölete összeütközött benne. － Mindannyian nyugodjunk meg egy kicsit － szólt közbe Midleton. Bármennyire is elégedetlen volt az elnökkel jelenleg, nem akarta, hogy Rudin pellengérre állítsa. A republikánusoknak igen jól jönne, ha egy demokrata képviselő üldözné a demokrata elnököt, és az illető elnök kormányának tagjaként Midleton egyáltalán nem óhajtott kongresszusi meghallgatásokat. Ezek olykor túlnőnek a céljukon, és ha a lövöldözés elkezdődik, nem lehet tudni, ki kerül a kereszttűzbe. － Én nyugodt vagyok. － Clark az asztalra helyezte a szalvétáját. － Jó. － Midleton Rudinra pillantott, mintha azt üzenné neki, maradjon csendben néhány percig, ismét Clarkra nézett. － Maga kit akar Langley élén látni? Ez így túlságosan könnyű lenne. Clark figyelmeztette magát, nehogy mohóságában túl messzire menjen. Bár rajta kívül még ketten támogatják, még túl korai volna elárulni a jelöltje nevét. － Mint már mondtam, nem az én dolgom a jelölés. Én csak jóváhagyok. － És ha választhatna valakit? Clark vállat vont. － Nincs ötletem. Még nem gondolkodtam ezen. － Nevetve tette hozzá: － Nem mintha számítana… － Lehet, hogy számít － ajánlkozott Midleton. － Azt akarja mondani － szólt közbe Rudin －, nem akarjuk, hogy Kennedy vegye át a

boltot. És abból, amit maga mond, úgy tűnik, ő az elnök választottja. Én készen állok, hogy elmenjek az elnökhöz, és megmondjam neki, ellenzem Kennedy jelölését, de figyelembe véve, milyen gyakran hangoztattam ezt, nem fogom meglepni. Már többször beszéltem vele a témáról, de nem jutottunk dűlőre egymással. － Miért nem fenyegeti meg azzal, hogy csökkenti a támogatást? － Ez burkolt gúny volt. Clark tudta, hogy Rudinnak nincs elég szavazata a bizottságában, hogy elfogadtasson ilyesmit. － Én a pártot szolgálom, ezt maga is tudja, Hank. － Rudin úgy beszélt, mintha ez lenne a legmegtisztelőbb dolog, amit valakiről el lehet mondani. － Nem mehetek szembe az elnökkel emiatt. － Nos, nem tudom, mit mondhatnék maguknak, uraim. Ha nem tetszik Kennedy jelölése, meg kell próbálniuk megváltoztatni Hayes szándékát. － Ezzel visszapasszolta a labdát az ő térfelükre. Midleton fészkelődött a székében. － Ha esetleg akadna jelöltje, aki megfelelőbb Kennedynél, hajlandók lennénk az elnök elé vinni és ott képviselni a maga ügyét. Clark próbált meglepettnek tűnni. － Szóval velem akarják eljátszatni a rossz fiút. Midletonnak nem tetszett a kifejezés, de azért bólintott. － Ugyan, árulják már el, miért akarnék ilyet csinálni? － Mert － kezdte Rudin － csupán ebben a városban több száz ember van, aki jobban tudná működtetni azt az átkozott ügynökséget. Clark lassan bólintott. － Gondolkodom rajta. － Majd az órájára nézett. － Most már mennem kell. Van más is? Mindketten nemet mondtak, majd Midleton hozzátette: － Csupán arra kérem, legyen rugalmas ebben a témában. Segíthetünk egymásnak. Clark ígéretet tett erre, majd elment. Mikor kitette a lábát, Rudin Midletonhoz fordult. － Velünk van. Tudom, hogy kell bánni Hankkel. － Remélem, igaza van. Nem hiszem, hogy a külpolitikánk még többet elviselne ebből a cowboy-hozzáállásból. － Nyugodjon meg, igazam van. Midleton azt kívánta, bárcsak ő is ilyen optimista lehetne, de még most is neheztelt a tegnap reggeli találkozó miatt. Az elnök valódi héjaként viselkedett. Szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Kennedyt el kell szigetelni a belső körtől. Midleton a másik demokratára nézett. － Talán a bizottságának meg kellene hallgatnia dr. Kennedyt. Rudin összevonta a szemöldökét. － Miért akarnék lehetőséget adni a republikánusoknak, hogy politikai fegyvert kovácsoljanak ebből? － Gondoljon rá úgy, hogy kifogjuk, a szelet a vitorlájukból, mielőtt még ők csinálhatnának ügyet a dologból. Rudinnak tetszett az ötlet. Boldog volt a gondolattól, hogy beidéztetheti Kennedyt, és emlékeztetheti arra, ki is a főnöke valójában. － Megteszem, de nem akarok bajt az elnöknek. － Ne aggódjon, nem lesz baja. Nem hiszem, hogy Kennedy bármikor is belekeverné őt egy ilyen botrányba. Miközben Clark szenátor arra várt, hogy limuzinja bekanyarodjon, alig tudta palástolni a

jókedvét. A németországi dolgok ugyan nem úgy alakultak, ahogyan tervezte, de most, hogy ez a két pojáca felajánlotta a segítségét, a végeredmény ugyanaz lesz. Azok, akik az Ovális Iroda, az elnöki szék felé támogatják őt, boldogok lehetnek. Nagyon is boldogok.

20. fejezet A raktár a Blandensburg melletti Nemzeti Arborétum mellett feküdt. Mikor a szürke Dodge Durango csikorogva befordult a sarkon, Duser embereinek egyike már a nyitott garázsajtónál várta. A járgány eltűnt a régi téglaépületben. Az őrszem mindkét irányban végigpillantott az utcán, majd lezárta az ajtót. Duser megállította a kocsit, de a motort járatta. Kiszállt. Egy férfi állt mellette, szemeteszsákkal a kezében. Duser beledobta géppisztolyát a zsákba, és a Durango hátsó csomagteréhez ment. Sandra Hickock feküdt a platón, a golyó teljesen szétroncsolta gyönyörű arcát. Duser lenézett rá, és megcsóválta a fejét. Félig-meddig örült a nő halálának. Kezdett kissé ragaszkodóvá válni. Végeredményben jól történt minden, most azonban még kellemetlen a dolog. A férfi ellépett a kocsitól, és parancsokat kezdett üvölteni. Emberei azonnal munkához láttak. Kicserélték a Durango csomagterének padlózatát, Hickock élettelen testét pedig egy olajoshordóba gyömöszölték. A hordóba homokot öntöttek, lezárták, és egy raklapra tették nyolc hasonló hordóval együtt, öt perc sem telt bele, és a test a fegyverekkel együtt eltűnt. Ugyanígy a Durango, amely már úton is volt a bontóba. Peter Cameron arra használta ezt az időt, hogy megnyugodjon, őrültség volt velük menni. Egy órán belül minden hírcsatornán rajta lesznek. Közel száz töltényt lőhettek ki. Majdnem mindegyiket hangtompítós fegyverből, de ez nem számít, ha a rendőrség és a média felbukkan. Az a két parkoló autó úgy nézett ki, mintha a világ legvadabb jégesője zuhogott volna rájuk, Mario Lukas testét pedig golyók lyuggatták szét. Ő nem így akarta elintézni. Villaume-nak igaza volt Duserrel kapcsolatban. A fickó kábé annyira óvatos, mint egy buldózer. Duser odament Cameronhoz. Kezében már másik fegyver volt. － Menjünk, kapjuk el a lányt － Nem! － Cameron elborzadt － Ne aggódj a zsaruk miatt. Elég dolguk lesz az első helyszínnel. － Nem. Mára befejeztük. － Megdörzsölte a halántékát, és azt mormogta: － Ez minden híradóban benne lesz. － Na és? Nem a riporterek üldözik a bűnözőket, hanem a zsaruk, nekünk pedig semmi okunk az aggodalomra. Minden nyom, ami az előző esethez kötne minket, épp most távozott a raktár túlsó ajtaján. Cameron majdnem megkérdezte, pontosan hová is távoztak a nyomok, de aztán meggondolta magát. － Nem. Mára befejeztük. － Mi a franc bajod van? － Duser egy lépést tett előre. － Haladnunk kell, ki kell használni a meglepetés erejét. － Nem, nem kell. Utoljára mondom… mára ennyi. Duser úgy nézett ki, mintha meg akarna fojtani valakit. － Lószart! Megyünk, nem állunk meg. Én mondom, haver, előbb-utóbb le kell számolnunk velük, és akkor már jobb, ha most megtesszük. Cameron a fejét rázta. Nem akart újabb hírben szerepelni. Duser megérezte, hogy ez lehet a gond, és így szólt: － Figyelj, maradj itt, majd mi elintézzük. Azt akarom, hogy Villaume magára maradva meneküljön. Cameron gondolkodott egy percig. － Nem. változtatok a terven. Villaume-ot is elkapjuk, mert a lány fog odavezetni minket hozzá, mihelyt rájön, mi történt Lukasz-szal. Megfigyelés alatt tartjuk Juarezt, aztán mindkettőt elintézzük.

Dusernek tetszett az ötlet. － Jó terv. Sajnálom, hogy neked mentem. Kissé fel vagyok pörögve. Valószínűleg a rengeteg szertől, amit bevettél, gondolta Cameron. － Semmi baj, csak figyelj rá, hogy ne veszítsük el Juarezt. Ő az egyetlen kulcsunk a Varangyhoz. Egy perccel később Cameron végignézte, amint Duser és McBride beszáll egy Ford Taurusba, és elhajt. Lehet, hogy nem az halt meg, akinek kellene. Nem, gondolta. Duser nyers és vad, de irányítható. Rapp Marcus Dumond kanapéján töltötte az éjszakát, bal keze szorosan fogta 9 mm-es Berettáját. Most már nem kérdéses, hogy beavatja-e Dumondot. Rapp belátta, hogy szüksége van segítségre. Egy nagy kérdés maradt: vajon Irene Kennedy küldte Hoffmanékat, hogy őt megöljék? Minden ösztöne tiltakozott a gondolat ellen. Több mint egy évtizede ismerte Irene-t, és a nőnél megbízhatóbb emberrel még nem találkozott soha. Azonban ebben a paranoid iparágban honnan tudhatjuk, hogy valóban ismerünk-e valakit? Rapp szerette volna hinni, hogy Kennedynek semmi köze az egészhez, de ez nem volt könnyű. Ki más jöhetne szóba? Ő az egyetlen kapocs közte és Hoffmanék között. A két férfi Dumond konyhaasztalánál ült a viszonylag nagy kétszobás lakásban. A konyhában volt egy kis reggelizőszöglet, az étkezőt pedig Dumond irodává alakította. Egy salakbeton tömbökre fektetett két és fél méteres tömör tölgyfa ajtó szolgált íróasztalként. Lapját három monitor, egerek, billentyűzetek, szkennerek és más, Rapp számára ismeretlen tárgyak borították. A falakat a Marvel-képregényhős X-Men bekeretezett képei díszítették. Rapp csupán négy évvel volt idősebb Dumondnál, de ők ketten mintha különböző évszázadokban születtek volna. Dumond pörgős életet élt, a kibertér vad hullámain lovagolt Dumond éppen Cap'n Crunch müzlit tömött a szájába, miközben Rapp instrukcióit hallgatta. － Figyelj rá, hogy ne indítsd be a riasztókat, amíg kutakodsz. Dumond felnézett, állán tejcsepp folyt végig. － Nyugi, Mitch, én ebből élek. － Dumond munkája maga volt a valóra vált álom. Az Egyesült Államok kormánya engedte, sőt megfizette, hogy elektronikus betöréssel, hackeléssel töltse napjait. － Igen, de ez most más. Most Langleybe és a Pentagonba törsz be. Dumond grimaszolt szája tele volt aranysárga müzlivel. Mikor lenyelte, azt mondta: － Nem látok semmi különbséget. Rapp egy percig nézte. Dumond önbizalma hihetetlen méretű. － Ne jópofizz ezzel, Marcus. － Nem teszem. Naponta legalább egyszer belépek a Pentagon rendszerébe. － És Langley? － Bent vagyok abban a rendszerben is. － Na és mi van azokkal a helyekkel, ahová nincs szabad bejárásod? － Nem mindennap, de azért rendszeresen körül szoktam nézni másutt is. － Milyen gyakran? － Naponta. － Dumond újabb kanál müzlit tömött a szájába. － Irene tud erről? － Nem… nem mindig. Rapp a fejét csóválta, mint egy neheztelő apa. － Marcus, a saját érdekedben mondom, figyelj oda, mit csinálsz. Egyszer nem a megfelelő személy aktáját találod megnyitni, és akkor nyom nélkül fogsz eltűnni. － Pattintott az

ujjával. － Így… － Hogyan fognak elkapni, ha azt sem tudják, hogy ott voltam? Na? － Marcus, tudom, hogy jó vagy, de senki sem tökéletes. Ha sokat szaglászol így, egyszer utolérnek majd. － Dumond mosolygott, és kétkedőn a fejét rázta. Rapp mutatóujját a fiatalabb férfira emelte, és így szólt: － Nem szórakozom, Marcus! Nagyon veszélyes játékot űzöl, és előbb-utóbb rád állítanak valakit. És akkor búcsút mondhatsz mindennek, és nem csak a munkádra gondolok… Hanem az életedre. － Rapp magára mutatott － A CIA és a Pentagon több tucat hozzám hasonló fickót foglalkoztat. Semmit se konyítanak a számítógépekhez, de nagyon is értenek emberek megöléséhez. Dumond feladta. － Jól van, jól van. Felállt, és a szemetesbe szórta reggelije maradékát Étvágya hirtelen eltűnt. Néhány perccel később elhagyták az épületet: Dumond az elülső kijáraton, Langley irányában, Rapp pedig a hátsón, egy raktár felé. Rapp nyolc háztömböt haladt a Wisconsin sugárút felé, ott lement a föld alá, és felszállt az észak felé haladó metróra. Ugyanazt a ruhát viselte, mint tegnap este: baseballsapkát, trikót, világos nadrágot és kék teniszcipőt. Az öltözék megteszi, amíg eljut a raktárig. A szerelvény viszonylag üres volt, mivel a legtöbb ember az ellenkező irányba, befelé ment a városba dolgozni. Hátizsákja a mellette lévő üres ülésen hevert, karja rajta nyugodott. A kocsi gyengéden rázkódott, miközben az alagútban haladt, majd hamarosan kibukkant a felszínre, és az ablakokat ragyogó napfény árasztotta el. A kocsiban utazó egyetlen másik személy elővette a mobilját, és beszélni kezdett Rapp keze a hátizsák egyik külső zsebe felé vándorolt, és megveregette azt. Dumondtól kapott egy digitálisan kódolt mobiltelefont. A férfi elmondta neki, hogy biztonságosan használhatja ott és annyi ideig, ahol és ameddig akarja. A mindig szkeptikus Rapp azonban takarékosan kívánt beszélni rajta, egyszerre csak néhány percig. A vágy, hogy lássa Annát túlságosan erős volt. Kinézett az ablakon, miközben a szerelvény észak felé haladt. Tudta, hogy nem lenne szabad megtennie, de muszáj volt. Legalább a hangját hallania kell. Elővette a telefont, és bekapcsolta. Gyorsan beütötte a lány munkahelyi számát, és idegesen számlálta a másodperceket Három csengés után Anna hangpostája jelentkezett. Mitch meghallgatta a hangját, majd a sípszó után megszakította a kapcsolatot. Rosszkedve lett. Nem csak arról volt szó, hogy nem tudott beszélni Annával. Életében először Rappet kétségek gyötörték. Vajon nem lenne-e jobb, ha egyszerűen elsétálna? Vajon hagynák, hogy ezt megtegye? Olyan közel volt már ahhoz, ahová szeretett volna eljutni. Miért kellett elfogadnia azt az utolsó megbízást? Miért nem lépett ki egyszerűen? Levette baseballsapkáját, és végigsimította rövid fekete haját. Mindegyik kérdésre tudta a választ, de ebben a percben nem akarta beismerni. Csak Annára vágyott. Maga mögött hagyni mindezt, és normális életet élni. Irene Kennedy belépett a CIA langleyi főhadiszállásának hetedik emeletén lévő tárgyalóterembe, és letette jegyzettömbjét az asztalra. Nem mehet ebédelni, a nyakába zúdították ezt az értekezletet. A négyzet alakú helyiség az igazgatói iroda mellett volt. Barátságos és funkcionális berendezéssel látták el: egy hosszú mahagóniasztallal és tucatnyi bőrszékkel. A szobát minden reggel átfésülte az Adminisztrációs Igazgatóság Biztonsági Hivatala － a CIA Gestapója, ahogyan az ügynökség húszezer alkalmazottjának némelyike emlegette „szeretettel ”. A függönyök mögött apró készülékek rejtőztek, melyek az ablakokat rezegtették, hogy a műholdas mikrofonokkal való bemérést lehetetlenné tegyék. A CIA, nyilvánvaló okokból, komolyan vette saját biztonságát, amely mintaszerű volt itt a hetedik emeleti igazgatósági részlegben. A tárgyalóasztalnál öt másik személy ült, egyikük sem szólt a másikhoz. Max Salmen, a

csoport legidősebbje, Irene Kennedyt kivéve ügyet sem vetett a többiekre. Számára bennük veszélyesen keveredett a bürokrata, a politikus és a jogász. Szerinte szinte mindannyian képtelenek voltak helyes okból megfelelő döntést hozni. Ők irányították az ügynökség három igazgatóságát, Salmen pedig a negyediket. Műveleti aligazgatóként Salmen irányította az ügynököket. Az ő emberei végezték a sötét műveleteket, szerveztek be embereket barátoknál és ellenségeknél egyaránt, gyűjtöttek kémelhárító anyagokat és nyomoztak terroristák után. Az ő emberei voltak a tűzvonalban, ők piszkolták be a kezüket, és birkóztak meg a nehézségekkel. Salment Európában hozta össze a sors Stansfielddel, és ahogyan Stansfield emelkedett a ranglétrán, úgy vitte magával a zsémbes Salment. Salmen volt Kennedy közvetlen főnöke, bár a nő gyakran jelentett közvetlenül Stansfieldnek. Az asztalnál ülő három másik személy szintén aligazgató volt. Charles Workman a Hírszerzést vezette. Az ő emberei könyvmolyok voltak, magas IQ-val rendelkező csodabogarak, akik nap mint nap információk tonnáin rágták át magukat. Rachel Mann a Tudományos és Technológiai, Stephen Bauman pedig az Adminisztrációs Igazgatóságot felügyelte. Hármójuk közül Salmen Workmant kedvelte a legkevésbé, de Bauman alig maradt le tőle. Az, hogy Rachel Mannt utálta volna, nem volt teljesen igaz: más körülmények között Salmen valószínűleg kedvelte volna a nőt. Mann rendkívül okos volt, és az esetek legnagyobb részében kerülni próbálta azt a fajta politikai lavírozást, amely Workman és Bauman lételeme volt. Végeredményben viszont adott mennyiségű pénzen kellett osztozniuk, és mindenki a Műveleti Igazgatóságtól akart elvenni. Ha nem lett volna a jelenlegi terrorveszély, Salmen tudta, hogy költségvetése súlyos veszélybe kerülne. Salmen összefonta nikotinpettyes kezét dagadó pocakján, és azon töprengett, meddig bírja még. Napjai meg voltak számlálva. 1964 óta dolgozott az ügynökségnek, előbb Kambodzsában, majd Laoszban, ahol olyan dolgokat tett a kormánynak, amelyek még ma is titkosak. Vietnam után Európába került, ahol különböző követségeken dolgozott, mielőtt a berlini iroda vezetője nem lett. Mikor Stansfieldet igazgatóvá nevezték ki, visszahívta Salment és bevonta a belső körbe. Most hogy közelgett Stansfield halála, a dolgok rosszul álltak. Salmennek egyetlen oka volt rá, hogy még egy darabig elviselje ezt a tipródást: kötelességtudata a terepen dolgozó emberek iránt. Meg kell védenie őket. Távol kell tartania tőlük ezeket az íróasztal-lovagokat. És volt még egy ok. Stansfield igényelte, hogy maradjon, tartsa szemmel a dolgokat, és kifejezetten megkérte öreg barátját hogy védje Irene Kennedyt az esetleges hátbaszúrásoktól. Kinyílt az igazgatói iroda ajtaja, és Jonathan Brown lépett be. Ő volt a CIA aligazgatója, az Ügynökség második embere. A négy szakmai aligazgató elméletileg neki tartozott beszámolással, ő pedig magának az igazgatónak, de Salmen sosem vett részt ebben a játékban, ő egyből az igazgatóhoz ment, ha gondja akadt. Brownt láthatólag kissé zavarta ez, és Salmen tudta, hogy amint Stansfield távozik, neki annyi. Addig azonban legalább magára vonja a bürokrata gyanakvó figyelmét, és így távol tartja Kennedytől. Brown leült az asztalfőre, és szokásos drámai pillantásával tekintett végig a jelenlévőkön. Kennedy, akinek legtöbb ügye rendkívül bizalmas volt, ritkán jelentett az aligazgatónak. Nem is volt semmi baja Brownnal. A férfi több mint alkalmas volt feladata ellátásához. Más körülmények között talán még jó ClA-igazgató is válhatott volna belőle. Végeredményben azonban külsős volt, korábbi államügyész és bíró. Ügynökségi állását néhány magas rangú politikusnak köszönhette, akik közbenjártak érte. Nekik tartozott hűséggel, és nem a szervezetnek. Kennedyt többször hívták efféle értekezletekre, mint szerette volna. A négy igazgatóságon belül harmincvalahány hivatal vagy csoport működött. Ezek közül a Terrorelhárításra összpontosult a legnagyobb figyelem. Kennedynek elég jó sejtése volt arról, miért rángatták ki a TK-ból ilyen gyorsan erre a vezetői értekezletre, és nem örült neki. A CIA lényege az információk megosztása, és nem a nyílt kiteregetésük. Ha Brown Németországról akar beszélni,

nem kellene meghívnia a Tudományos és Technológiai Igazgatóságot az értekezletre. Brown megköszörülte a torkát Ügy tűnt, megválogatja a szavait. － Épp most beszéltem Rudin képviselővel. － őszintén zavartnak tűnt. － Mindent tudni akar arról, hogy mi történt Németországban a múlt hét végén. Heinrich Hagenmiller gróf meggyilkolása napokon belül mitikus magasságokba emelkedett. Még Langley titkolózó körein belül is szinte mindenki erről beszélt. A három főgyanúsított az Egyesült Államok, Izrael és Irak volt. Tegnap azonban a britek, a franciák, sőt a németek is felkerültek a listára. A britek azért, mert britek, és bárki másnál jobban és hosszabb ideje csinálnak hasonló dolgokat. A franciák a feltételezés szerint azt sérelmezték, hogy Hagenmillerék kihagyták őket a buliból. A németek pedig a vélekedés szerint szégyellték a grófot, azért ölték meg. Kennedyt cseppet sem zavarta mindez. Minél több a spekuláció, annál jobb. Végül is ez volt a művelet célja: üzenetet küldeni mindenkinek, aki Szaddammal üzletel. Minél több kormány keveredik gyanúba, annál jobb. Brown Kennedy felé nézett, és így szólt: － És Rudin holnap reggel azonnal látni kívánja magát a bizottság előtt, Irene. Salmen felnyögött. － Rendben van － felelte Kennedy. － Van valami különleges kívánsága? － Nem mondta. Csak arra kért, mondjam meg magának, hogy eskü alatt fog beszélni. － Brown ezt egy korábbi szövetségi bíróhoz illő megilletődöttséggel mondta ki. Salmen felhorkant a megjegyzés hallatán. － Röhej! Brown nem szerette a viszályokat. － Valami probléma van, Max? － Igen. Rudin a probléma. － Tessék? － Brown még a szokottnál is komolyabb volt. － Rudin elnök egy frusztrált emberke, akinek kezdettől fogva mintha hangya lenne a seggében az Ügynökség miatt. Brown aligazgató nem találta viccesnek a megjegyzést, a másik két aligazgatónak pedig vissza kellett fojtania reakcióját. Salmen tárgyilagos és pontos elemzése hallatán. Kennedy, mint mindig, közömbös arcot vágott. － Értékelném, ha több tiszteletet tanúsítana Connecticut képviselője iránt. Erre Salmen hangosan felröhögött － A képviselő és én kölcsönösen utáljuk egymást évek óta. Ha pont most kezdeném el tisztelni, nagyon felbosszantanám vele. Brown úgy döntött, ideje továbblépni. Charles Workmanre, a hírszerzési aligazgatóra nézett. － Ötre várom a jelentését az asztalomra. Mindent, amit csak a németországi eseményekkel összefüggésbe lehet hozni. － Workman kötelességtudóan azt felelte, hogy személyesen fog intézkedni. Brown visszafordult Salmenhez. － igaz, hogy megfigyeltük Hagenmillert? Salmen a hóna alá dugta a kezét, és vállat vont. － Ez szigorúan bizalmas információ. Brown elvörösödött Salmen nyilvánvaló tiszteletlensége miatt. － Nekem szükségem van erre az információra, és magától is várom a jelentést ötig az asztalomra. Salmen hajthatatlan maradt. － Semmi efféle jelentést nem adok, amíg Stansfield igazgató nem utasít erre. － Figyeljen, Max, semmit nem tettem, amivel ilyen viselkedést érdemeltem volna ki. Én vagyok az aligazgató, és a dolgok tényleges menetét tekintve az ügyvezető igazgató is. Ha azt mondom, hogy ötig várok valamit az asztalomra, komolyan gondolom.

Salmen árnyalatnyit visszakozott. －Jonathan, nem akarok tiszteletlen lenni, de én jóval régebb óta csinálom ezt, mint maga. Az Ügynökség filozófiájának sarokköve a „szigorúan bizalmas”. Ha Stansfield igazgató azt mondja, magának joga van tudni, el fogom mondani. － Max, Stansfield igazgató nem lesz itt örökké, hogy megvédje magát És ha eltávozik, élvezettel teszem ki magát a közlegelőre. Salmen felállt. － Nos, hát, addig is, méltóságos uram… Megcsókolhatja a nagy fehér seggemet. － A műveleti aligazgató megfordult, és-arcán széles mosollyal elhagyta a tárgyalót. Némi kényelmetlen csend után Kennedy az aligazgatóra nézett, és megszólalt. － Uram, szeretnék elnézést kérni Max miatt. Nagy stressz alatt dolgozott mostanság. Maga is tudja, milyen közel áll Stansfield igazgatóhoz. Szerintem Max rosszul viseli a betegségét. － Magának nem kell miatta bocsánatot kérnie. － Brown értékelte Kennedy megjegyzését A nő egyike volt a legtehetségesebb és legprofibb embereknek, akikkel valaha dolgozott. Elég baj, hogy végül áldozatává válik majd ennek az egész ügynek. － Tudom, hogy nem kell, uram, de mégis kérem, ne vegye magára. Max elég házsártos, ráadásul nem tartja sokra Rudin képviselőt. － Igen, tudom. Biztosíthatom, hogy a képviselő ugyanígy érez Max iránt. － Brown a jegyzeteire nézett － Azt akarom, hogy teljesen őszinte legyen holnap a bizottság előtt Semmi esetre sem akarjuk, hogy Stansfield igazgató karrierje megszégyenítéssel érjen véget. Kennedy egyetértőleg bólogatott, de belül megértette Brown valódi szándékát. Stansfield kiszivárogtatta, hogy hat hónaptól egy évig terjedő ideje lehet hátra. Kennedy tudta, hogy egy hónapnál nemigen húzhatja tovább. Brown egyáltalán nem Thomas Stansfield hírnevéért aggódik, hanem a saját karrierjéért. A washingtoni botrányokat élvezettel ízlelgeti a média és a politikusok. Az ilyesmi felér egy ezer késszúrás okozta halállal, mely nem hónapok, hanem évek elteltével következik be. Nem Stansfield, hanem Brown kerülne kínos helyzetbe, ha kongresszusi vizsgálat indulna, márpedig az emberek karrierje rendkívül ritkán éli túl az efféle vérontást.

21. fejezet Rapp nyugatnak hajtott a Georgetown Pike-on egy fekete 1994-es Volkswagen Jettában. Odakint sötétedett, és a délutáni csúcsforgalom szűnőben volt. A kocsi Charlie Smith nevére volt bejegyezve. Rapp zsebében egy marylandi jogosítvány lapult, ugyanerre a névre. A CIA sok mindenre megtanította az évek alatt, melyek közül a két legfontosabb az alaposság és az üldözési mánia volt. Valaki egyszer azt mondta neki, utóbbi helyett használja inkább az óvatos szót, a negatív asszociációk miatt, de Rapp kinevette, ő mindig óvatos volt, ez második természetévé vált jelenlegi elmeállapotát azonban az üldözési mánia tökéletesebben írta le. Ha magadra maradsz, szemben a világ legnagyobb és leggazdagabb hírszerző ügynökségével, nincs ennél megfelelőbb kifejezés. Rapp azonban előnyben volt a legtöbb emberrel szemben, ő belsős volt. Tudta, hogyan működik az Ügynökség, és minden technológiai fejlettségük dacára nekik is voltak korlátaik. Ha valaki eléggé kezdeményező és kellően paranoiás, könnyen eltűnhet. Rappre mindkettő jellemző volt. Ezért találta ki három évvel ezelőtt a Charlie Smith álnevet, és fizetett nyolcezer dollárt a Jettáért A kocsit ezért tartotta egy raktárban, Rockville-ben néhány más hasznos tárggyal együtt Elég hosszú ideig játszotta a vadászt, hogy megértse: egyszer talán ő lesz a préda. És ha ez megtörténik, nem tanácsos az időt fegyverek vásárlásával és járműlopással vesztegetni. Mikor elhaladtak a 495-ös műút alatt, Shirley ásított egyet. Rapp hátranézett, mi van vele. Shirley visszanézett rá kerek barna szemével, és megnyalta a száját. Rapp a Georgia sugárút 7319-nél vette fel őt. Keverékhez képest elég jól nézett ki. A Washingtoni Emberbaráti Társaságnál nagyon segítőkészek voltak. Egy közepes méretű, jókedvű, lehetőség szerint keveset ugató kutyát kért tőlük. Hátravitték az ólakhoz, és megmutatták neki Shirleyt. Shirley részben skót juhász, részben labrador, részben valami más volt. Már három hete volt náluk, és senki nem jelentkezett érte, amin csodálkozott a Rappet körbevezető nő. Úgy tűnt, Shirley nagyon jó nevelést kapott Mikor Rapp megkérdezte, honnan származik a neve, a nő elmondta, hogy végigmentek egy névlistán addig, amíg nem reagált valamelyikre. „Lehetett Curly, Burley, Hurly vagy bármi más, ami hasonlít a Shirleyre, de én a Shirleyt választottam. Épp úgy néz ki, mint egy Shirley.” Rapp nem vitatkozott. Shirley teljesen megfelelt neki. Miután elvitte, megállt egy kisállat-kereskedésnél, vett egy pórázt, némi kutyakaját és pár ínyencséget, hogy magához édesgesse. A Linganore Drive-nál jobbra fordult, majd az első kanyarnál balra, a Linganore Courtra. Az utca végén befordult, és megállt Kivette Shirleyt a hátsó ülésről, és a sétaösvény felé indult. Ez két ház között vezetett ki a Scotts Run Természetvédelmi Területre. A terület százötvennégy hektárnyi erdőből állt a virginiai McLeannél, a Potomac folyó mellett. Az ösvényeket gyakran használták nappal, különösen a hétvégeken a futók, de most, kedd éjszaka üresek voltak. Rapp és Shirley eltűnt a sötétben, és kocogni kezdett. Irene Kennedy 7.20-kor érkezett. Hatkor hagyta el Langleyt, és csak addig volt otthon, amíg csinált egy tál sajtos makarónit Tommynak, és ő maga megevett egy salátát Miután pontosan negyvenhárom percet töltött a fiával, átadta őt Heathernek, a szomszéd kamaszlánynak. Heathemek már nem kellett elmondani a szabályokat és a telefonszámokat, amelyeket felhívhat, ha valami megijeszti. Korábban legalább tucatszor végigmentek a tudnivalókon. Kennedy beállította a biztonsági rendszert, és elment Beszállt a kormányzati szedánba, melyet testőre vezetett A Stansfield házához vezető út során bűntudatot és kétséget érzett Egyre inkább rossz anyának érezte magát. Ha nem Langleyben dolgozott, akkor otthon. Tommy ijesztő mennyiségű időt töltött a tévéhez ragadva. A munka egyre több idejét emésztette fel, és egyre ritkábbak voltak a nyugodt időszakok a hajrázások között. Az egyedülálló szülő élete mindig nehéz, de az ő munkája csaknem lehe-

tetlenné tette a gyereknevelést. De nem vádolta a volt férjét Jól tették, hogy akkor váltak el, mikor Tommy még kicsi volt. A férfi elment nyugatra, kiszállt az életükből. Legalább sosem jut olyan közel a fiához, hogy akkora csalódást okozzon neki, mint amekkorát a feleségének. Kennedy úgy érezte, kettészakad a fia iránti kötelessége és egy nagyon komoly hivatás iránti elkötelezettsége miatt. A munkája életeket ment de valamit mégis fel kell adnia. Így nem folytathatja tovább. Ezt a munkája és a fiával való kapcsolata egyaránt megsínyli. Ahogy befordultak Stansfield házának bekötőútjára, Kennedy kényszerítette magát, hogy ne gondoljon ilyesmire. Összpontosítania kell. Mesterének semmi szüksége nincs most arra, hogy miatta is aggódjon. A kocsi megállt a garázs előtt. Kennedy kiszállt, és az elülső ajtóhoz ment ahol Stansfield egyik testőre fogadta. Kennedy átsétált az előcsarnokon, be a dolgozószobába, ahol Thomas Stansfield várt rá. A férfi bőrszékében ült, lába a díványon nyugodott, ölében kis takaró hevert. Kennedy odament hozzá, és homlokon csókolta. Mindent összevetve a főnök jól nézett ki. Kezét a férfi vállán tartva megkérdezte: － Hogy érzi magát? － Jól, köszönöm. Kér valamit inni? Kennedy tudta, hogy nincs jól. Nem lehet jól. Az orvosok elmondták neki, hogy a rák nagy fájdalommal jár. De Thomas Stansfield ilyen. Nem sajnálja magát és másoktól sem vár el effélét. Kennedy nem kért semmit, és leült a kanapéra mesterével szemben. － Rudin képviselő látni akar a Capitoliumban holnap reggel. － Hallottam róla. Kennedy nem kérdezte, honnan. Már évekkel azelőtt lemondott arról, hogy rájöjjön, honnan szerzi a férfi az információit － Még mit hallott? － Tudni akarja, volt-e dolgunk Németországban, és ha igen, részünk volt-e a Hagenmiller-ügyben. － És maga szerint hogyan kellene válaszolnom erre a kérdésre? － Nagyon megfontoltan － válaszolta az idős férfi. － Legalább ennyit én is beterveztem. － Ebben biztos voltam. － Stansfield Rudinon töprengett. － Ha annyira merész, hogy nyílt ülést tartson, ne mondjon neki semmit, és udvariasan küldje hozzám. － Összevonta a szemöldökét. － Bármennyire is gyűlöl minket, nem hiszem, hogy ilyen tapintatlan lenne. － Én sem. Stansfield tovább gondolkodott a kérdésen. Végül azt mondta: － Mondja el neki, hogy megfigyelés alatt tartottuk a grófot és a vállalatát. Adja elő ugyanazt a történetet, amit az elnök tegnap a német nagykövetnek. Rudin mélységes gyűlölete ellenére elegendő szövetségesünk van a bizottságban, hogy megállítsuk őt. Ha megtudják, mire készült Hagenmiller, azonnal elhal a további vizsgálat iránti lelkesedésük. Kennedy nem volt ilyen biztos ebben. . － Nem kellene szólnunk az elnöknek, hogy beszéljen vele? Rudin minden ízében pártkatona. Bármit megtesz, amire Hayes elnök kéri. Stansfield megrázta a fejét － Nem. Az elnököt hagyjuk ki ebből. Túlságosan zavaros az ügy. El tudjuk intézni magunk is. Kennedy kelletlenül beleegyezett, majd így szólt: － Valami mégsem stimmel. － Rudinnal kapcsolatban?

－ Az egésszel kapcsolatban. － Kennedy kinézett az ablakon. -Nem is tudom… Valakik kiszivárogtatnak dolgokat, és nem tudjuk, kik. Valakik ellenünk dolgoznak, és még nem jöttem rá, miért. － Dolgozom ezen. － Van valami ötlete? － Ez csupán motiváció kérdése, Irene. － Miféle motivációé? － Tudott róla, hogy Rudin és Midleton ma reggel találkozott Clark szenátorral a Congressional Country Clubban? － Nem. － A férfi ismét lenyűgözte információs hálózatával. － Együtt reggeliztek. － Miről beszéltek? － Nem tudom, de ismerem a szándékaikat Rudin személyesen megvet engem, és semmit sem kíván jobban, mint végignézni, ahogy bevégzem. Midletonnal szívélyes a kapcsolatunk, de ő nagyobb beleszólást akar a CIA terveibe. － Na és Clark? Stansfíeld megigazította a térdét fedő takarót, és elgondolkozott. － Clark szenátor felől nem vagyok biztos. Eddig legalábbis mindig jó volt hozzánk, de nem érzek benne elkötelezettséget. Végeredményben, azt hiszem, csupán a saját érdekeit nézi. － Mire készülnek? Stansfíeld Kennedyre nézett. Úgy döntött, eljött az idő. － Valamiről beszélnünk kell. Kennedy kissé megfeszült. － Rendben van. － Beszéltem az elnökkel, és ő egyetértett velem abban, hogy maga lesz a jelöltje utódomként az igazgatói posztra. Kennedyt váratlanul érte a hír. Találgatta már, hogy ki fogja Stansfieldet követni, de soha nem gondolt önmagára jelöltként － Ez nagyon hízelgő, de nem hiszem, hogy megfelelő a képzettségem. Ritka érzelmi megnyilvánulásként Stansfíeld elmosolyodott. － A képzettsége több mint elegendő. － De mi van a többi emberrel…? － Maga a legjobb jelölt a feladatra. － Nem értek egyet. － Kennedy lassan megcsóválta a fejét. － Alig tudom ellátni a mostani munkakörömet is. Odáig jutottam, hogy szerencsésnek tarthatom magam, ha naponta egy órát Tommyval tudok lenni, és akkor is úgy kell levakarnom a tévéről. － Most maga végzi a legnehezebb munkát az Ügynökségben. Könnyebb lesz, ha maga lesz az igazgató. － Hogyhogy? － hitetlenkedett Kennedy. － Körülveszi magát a megfelelő emberekkel, és kiosztja nekik a feladatokat. Kennedy még mindig kételkedett. Hogyan lehet egy nagyobb felelősséggel járó munkát kevesebb idő alatt végezni? Nem tudta elképzelni. － Irene, amióta ismer, hány olyan vasárnap volt, mikor engem dolgozni látott? Kennedy elgondolkodott. － Nem sok. － Na latja.-Minél többet töprengett rajta, annál inkább belátta, hogy a férfinek igaza van. A TK igazi rabszolgamunka. － Nem vagyok elég képzett.

－ Több mint eléggé képzett. － Túl fiatal vagyok. － Egy kissé valóban fiatal az álláshoz, de ezt kiegyensúlyozza a TK-nál végzett sikeres munkája. － Nem tudom, Thomas. Nem tudom, akarom-e a munkáját, feltéve ha egyáltalán elfogadnak. － Ó, elfogadják. A republikánusoknak imponál a maga kemény kiállása a terrorizmussal szemben, és nem akarnak szexistának tűnni. A demokraták… Nos, ők követik az elnököt. Lehet, hogy ellensúlyoznia kell a jóváhagyást néhány szívességgel, de ebben nincs semmi szokatlan. Kennedy mély lélegzetet vett. Kissé sok volt már a meglepetésekből. － Gondolkodnom kell rajta. Stansfield mosolygott. － Természetesen, de ne feledje: az Ügynökség számít magára. Szükség van a magafajtákra, hogy megvédjék a Rudin- és Midleton-féléktől. Kennedy összevonta a szemöldökét A kirakós egy újabb darabja került a helyére. － Tehát valójában erről szól a holnapi meghallgatás? － Nem tudom biztosan, de azt hiszem. － Stansfield acélszürke pillantása Kennedyébe mélyedt. － Félnek magától, Irene, mint ahogyan tőlem is. Félnek tőlünk, mert nem tudnak irányítani bennünket. Rappnek és új négylábú barátjának nyolc percbe került elérni a természetvédelmi terület túlsó végébe. Azután még néhány percbe tellett eljutni a házhoz, amelyet keresett. Rapp már járt a házban korábban, de akkor meghívták, és kocsival érkezett － nem pedig gyalog, az erdőn át. Majdnem összetévesztette Stansfield házát a szomszédjáéval. Hasonlítottak － mindkettő gyarmati stílusban épült A szomszédnak volt egy kis fészere a hátsó sarokban, Stansfield telkének szomszédságában. Rapp és Shirley átsétált a magas füvön, és elhelyezkedtek a bódé mögött. Rapp mindig csodálkozott a biztonsági intézkedések teljes hiányán, amely a magas rangú amerikai tisztviselőket jellemezte. Az elnök, az alelnök és az elnöki család kivételével a védelem nevetséges volt. Külföldön jobban óvták a tisztviselőket, idehaza azonban csupán egy feljavított házi biztonsági rendszerük volt, valamint egy sofőrjük, aki a testőr szerepét is ellátta. Stansfieldtől többet várt, ami még mindig nem jelentett volna számára akadályt. Elővett egy kis messzelátót a kabátjából, és az ablakokra emelte. A második emeleten nem égett fény. Az első emeleti konyhában egy nő tartózkodott, láthatólag mosogatott. Rapp rövid figyelmet szentelt a nőnek, aztán úgy döntött, valószínűleg házvezetőnő. A bekötőúton egy kocsi állt. Rapp ráfókuszált, és meglátta a kormányzati szedán kormánya mögött ülő sofőrt. Halványan ismerősnek tűnt, de az arca felső részét eltakarta a visszapillantó tükör. Megfogta Shirleyt, és visszament a magas fűbe, majd lefelé, a folyó irányába. Félúton a telekhatár mentén észrevett valami érdekeset. Egy virágágyás mellett, díszkivilágításnak álcázva két lézercsapda volt. Rapp elővette az éjjellátó készülékét a zsebéből, és a szeme elé tartotta. Azonnal feltűntek előtte a szabad szemmel láthatatlan vörös sugarak. Követte őket tekintetével a telekhatár mentén. Nem okoznak gondot. Shirleyvel a birtok hátsó részéhez mentek, míg eléjük nem került a ház másik szárnya. Rapp biztosra vette, hogy itt tartózkodik Stansfield. Beszélnie kell vele. Meg akarta tudni az igazat. És remélte, Thomas Stansfield érdekében, hogy a férfi előáll valami válasszal. Azután Kennedyt fogja felkeresni, hogy megnézze, a nő sztorija kiállja-e a tüzetes vizsgálat próbáját. Napokig gondolkodott a döntésen, de azután úgy döntött, ez a leggyorsabb és leghatékonyabb módja, hogy megtudja, mi történt Németországban.

Mikor elérte a telek végét, szeme elé emelte a messzelátót, és megpillantotta a dolgozószobában ülő Stansfieldet. Törékenynek tűnt, mintegy öt kilóval soványabbnak. Valakivel beszélt, de Rapp nem látta, kivel, ezért pozíciót váltott. Mikor a Stansfielddel szemközt ülő nőre fókuszált, kiszáradt a torka. Leeresztette a messzelátót, és mozdulatlanul állt. Üldözési mániája újult erővel tört fel benne. Miközben visszament a szomszéd fészeréhez, abba a reménybe kapaszkodott, hogy egyiküknek sincs köze a történtekhez, de a gyomrában erősödő rossz érzés mást sugallt. Mialatt az akciót tervezgette, fényszórók fénye vetült az elülső gyepre. Kocsi közeledett a bekötőúton. Rapp felfüggesztette a tervezgetést, és Shirley mellé térdelt. A kutya eddig egy nyikkanást sem hallatott, remélte, hogy továbbra is ilyen jól viselkedik. A kocsi egy négyajtós SUV volt. Rapp növekvő érdeklődéssel figyelte, amint a sofőr kiszáll. Mikor a férfi a bekötőúton át az elülső bejárathoz ment, már tudta, ki az. Látványára szíve hevesen kezdett verni, agya kutatott valami magyarázat után, vajon ez a személy miért pont most bukkan fel itt. A férfi hasonlít hozzá. Gyilkos, de olyan, akiben － legalábbis eddig úgy gondolta － megbízhat. Hirtelen félelem kerítette hatalmába. Nem a férfitől riadt meg, hanem valamitől, amit tudtán kívül majdnem megtett. Az órájára nézett. Majdnem fél nyolc volt. Fel kell hívnia valakit, mielőtt hozzákezd a tervhez. Minden idegszála azt sugallta, nem szabad, de mégis meg kell tennie. Tudnia kell valamit. Visszatért az erdőbe Shirleyvel, és elővette a mobiltelefonját.

22. fejezet A nyugati szárny főbejárata mellett szinte minden este ugyanaz a jelenet ismétlődött. A fő tévéállomások és hírcsatornák riporterei elhelyezkedtek kameráik előtt, kisminkelve és hajlakkal befújva. Arra vártak, hogy a hegyekben és a nyugati parton élő embereknek elismételjék, amit a keleti és a középső időzónában lakóknak már egy órával ezelőtt elmondtak. Anna Rielly a szokott helyén, azaz ahogyan vicces kedvű operatőre, Pete szerette mondogatni, „az NBC helyén” állt. Pete érdekessé tette a munkát; kissé éretlen volt ugyan, de jó természetű. Pete ritkán volt komoly, és szerette ugratni az embereket. Rielly általában örömmel vett részt a mókában, de ma nem. Az utóbbi néhány napban keveset aludt. Betegre aggódta magát Mitchért. Biztos volt benne, hogy valami baja történt. Ha nem így lenne, felvenné a telefont, és felhívná. A nap minden szabad pillanatát a neten töltötte, főleg a közel-keleti hírek között böngészve. Mitchet ottani feladatokra képezték ki. Mivel az izraeli miniszterelnök éppen Hayes elnökkel tárgyalt, tálcán jött a magyarázat, hogy miért érdekli ennyire a térség. Ebédnél kiborult, amiért azóta is szégyellte magát. Hihetetlen, de elsírta magát két másik riporter és egy CBS-es producer előtt. Egy közepes méretű cézársaláta felett ült, amikor Pete piszkálni kezdte Mitchcsel. A szokásos bevezetővel indított „Hol van Don Juan? Régóta nem láttam”. Ezután a többiek is faggatni kezdték, ami újabb gyúanyagot és szórakoztatni való közönséget adott Pete-nek. Rielly megpróbált mosolyogni és könnyednek tűnni, de ez túlságosan nehéznek bizonyult. A kép, hogy Mitch holtan fekszik valami távoli városban, elviselhetetlen volt, és kitörtek belőle a könnyek, mielőtt még észbe kaphatott volna. Szégyenében felállt, és elhagyta az éttermet Pete kicsivel később felkereste őt aprócska irodájában a nyugati szárny földszintjén, és bocsánatot kért. Rielly megpróbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de nem tudott. Pete látta rajta, hogy valami komoly dolog bántja, de ha már így beletenyerelt a dologba, nem mert tovább érdeklődni az ügyben. Pete kamerája állványon állt, a fiú pedig mögötte, zsebre tett kézzel. Fejhallgatója alatt Atlanta Braves baseballsapkát viselt, rágógumit csócsált, és általában roppant unottnak tűnt. Még mindig kényelmetlenül érezte magát, amiért megríkatta Riellyt az ebédnél. A New York-i irányítószoba visszaszámolt Brokaw bevezetőjéig, Pete pedig feltartotta bal kezének két ujját － Két perc van hátra Márványszájig. Rielly mosolygott a ragyogó fényárban, és bólintott Jó jelnek vette. A „Márványszáj” becenevet Pete használta a társaság frontembere számára. Rielly tudta, hogy Pete rosszul érzi magát miatta, és éppen arra készült, hogy újra megmondja neki, ne izgassa magát, mikor érezte, hogy megremeg a mobilja. Megnézte a hívó kódját, de a szám rejtett volt Hüvelykujja a kapcsológombon állt Normális esetben ilyen közel az adás kezdetéhez hagyni szokta, hogy a hangposta rögzítse a hívást, most azonban felvette, abban a reményben, hogy ő jelentkezik. Megnyomta a gombot, és füléhez tartotta a készüléket. － Itt Anna Rieily. Rapp elolvadt a lány hangját hallva. － Én vagyok, édes. Jól vagy? Rieily nem jutott szóhoz néhány pillanatig, majd sikerült annyit kinyögnie: － Mitchell… － Drágám, én vagyok, de nem beszélhetek sokat. Jól vagy? Rieily hátat fordított a kamerának. － Nem, nem vagyok jól. Betegre aggódtam magam az elmúlt négy napban. － Sajnálom, nem én tehetek róla. De azért… jól vagy, ugye? úgy értem, azon kívül, hogy aggódsz.

－ Azt hiszem, inkább nekem kellene megkérdeznem ezt tőled. － Én jól vagyok － felelte Rapp kissé sietősen. － A barátainknál laksz? － Igen. Hol vagy? － Erre nem válaszolhatok. Nem vetted észre, hogy követnének? － Nem. Mikor láthatlak? － Nem tudom biztosan. Talán pár nap, talán egy hét. Annának nem tetszett a válasz. － Mitchell, nem érdekel, miféle dolgokat végzel a tudodmicsodának, azt akarom, hogy gyere haza most rögtön. － Nem tehetem. Pár napig nem. － Azt mondtad, kiszállsz, és a mostani nagyon jó időpontnak tűnik számomra. － Ki fogok szállni, de előbb utána kell járnom néhány elintézetlen ügynek. － Mitch, édesem, kérlek…! Nem bírom ezt tovább. Kérlek, gyere haza! － Drágám, biztonságban vagyok… Itt vagyok a városban, és ha befejeztem, amit épp csinálok, kiszállok, és az életünk további részét együtt töltjük. De most bíznod kell bennem. El kell végeznem pár dolgot, mielőtt megtehetném. － Rapp szünetet tartott. － Szeretlek, Anna. Kérlek, bízz bennem. － Igen, de… － Semmi de, édes － szakította félbe Rapp. － Hinned kell nekem. － Rendben, de kérlek, legyél óvatos, és siess. － Úgy lesz, de van még egy kérdésem. A barátunk beszélt Scott C-vel, vagy netán láttad őt magát? Anna gondolkodott egy sort. － Nem hiszem, hogy beszélt volna Scott-tal, és nem, nem láttam őt. Mi az ő szerepe mindebben? － Semmi. Most mennem kell. Maradj ott, ahol eddig voltál, amíg mást nem mondok, rendben? Rielly habozott. － Rendben. － Szeretlek, Anna. － Én is szeretlek. － Rielly hallgatott egy pillanatig, azután a kapcsolat megszakadt. Rapp kikapcsolta a mobilt. Megnyugodott: Anna biztonságban van. Most eljött az idő, hogy oldódjanak a rejtélyek. Shirleyvel a nyomában visszatért a kicsiny fészerhez. A tervhez szükség volt némi leleményességre. Tudta, hogy Stansfield nem szereti a feltűnést. Ezért nem volt kerítés és kapu az úton. Nem voltak őrök sem kutyákkal, hogy észrevegyék és elriasszák a betolakodókat. Rapp hosszan sorolhatta volna Stansfield európai és közel-keleti rangban azonos kollégáit － különböző államok és terrorszervezetek kémfőnökeit －, akik ötször ekkora védelemben részesültek. Ám Amerikában ez másként volt. Az igazgató egyetlen védelme a háza lehet. Első pillantásra ugyanolyan, mint bármely másik lakás a nyugodt utcában, de Rapp gyanította, hogy a valóság egészen más. Az ajtó berúgása nem fog működni. Velük kell kinyittatnia az ajtót, és itt jön a képbe Shirley. Valahol a házban ott van az Ügynökség Biztonsági Hivatalának egy alkalmazottja. Az illető nyilván halálra unja magát, talán regényt olvas, esetleg － Stansfield engedélyével － tévét néz. Előtte vagy a közelében ott egy konzol, amely figyelemmel követi a ház biztonsági rendszerének kameráit, lézercsapdáit és a többi esetleges high-tech műszereket. Rappnek volt egy terve, amely beválhat Ha mégsem, szinte biztosan félbeszakíthatja anél-

kül, hogy Stansfield vagy Kennedy rájönne, hogy ott járt. Még egyszer ellenőrizte az ablakokat, és megpróbált ráérezni, hányan tartózkodhatnak odabent és hol. Legalább öten vannak: Stansfield, Kennedy, Coleman, a házvezetőnő és egy testőr. Esetleg két testőr, de Rapp kételkedett ebben. A Kongresszus minden pennyvel elszámoltatta a CIA-t. Árgus szemekkel figyelték, mennyi pénzt költ az igazgató a saját védelmére. Rapp elővette a kutyakajás zacskót a zsebéből, és Shirley elé tartotta, aki a nagy, összegöngyölt húsos szalonnadarabkák látványára és illatára azonnal izgalomba jött. Keményen tartva a pórázt, Rapp kivett egyet, megmutatta Shirleynek, majd Stansfield hátsó kertjébe hajította. Az étel a rejtekhelyük és a konyhaajtó között félúton ért földet. Shirley utánavetette volna magát, de Rapp nem engedte. A kutya halkan vinnyogott, amíg Rapp elő nem vett egy újabb csemegét. Ezt kissé távolabb dobta, Shirley pedig megint utána akart ugrani. Rapp folytatta, míg ötöt nem szórt a kertbe. Az utolsó a hátsó ajtótól néhány lépésre ért célba. Az eb az ínyencfalatokra bámult, majd vissza Rappre. Minden alkalommal nagyobb erővel feszült a póráznak. Rapp megfogta a nyakörvet, és lekapcsolta a pórázt. Mikor elengedte az állatot, hátralépett, és figyelte, amint az átszáguld a kerten. Mint várható volt, lefékezett az első falatnál, és bekapta. Ugyanebben a pillanatban több erős fényszóró kapcsolódott be, és világította meg a kertet Rapp elővette Berettáját a válltáskájából, és rácsavarta a hangtompítót a végére. Meg sem nézte, van-e töltény a tárban. Tudta, hogy van, a hevederben pedig volt még tizenöt másik. A pisztoly a hangtompító miatt túl hosszú lett, hogy elférjen a tokban, ezért a nadrágja hátsó részébe dugta, és ráengedte a kabátját Shirley egyik csemegétől a másikig haladva egyre közelebb került az ajtóhoz. Rapp türelmesen várakozott a fészer mögött. Kisvártatva egy férfi jelent meg a hátsó ajtóban. Kinézett az ajtón át Shirleyre. Rapp felkészült. Ha a férfinek van esze, és valóban profi, akkor a zárt ajtó mögött marad. Rapp számolt a ténnyel, hogy a férfi, mint a testőrök mindenütt a világon, unatkozik, és nem számít támadásra. Ezzel a munkával együtt jár az ember érzékeinek eltompulása és lelkesedésének elvesztése. A titkosszolgálathoz hasonló szervezetek ezért sulykolták bele ügynökeikbe a követendő eljárásokat, de ez sem mindig működött. Mikor az ajtó nyílni kezdett, Rapp kényszerítette magát, hogy várjon még egy másodpercet. Figyelte, amint a férfi kidugja a fejét, és körülnéz a kertben. Ügy tűnt, kevésbé Shirley érdekli, mint inkább a gazdájának kiléte. Rapp már-már megmozdult, de inkább várt még egy pillanatot. Végül, mikor a férfi kilépett a zárt kertbe, Rapp lazán előjött a fészer mögül. Nem egyenesen a ház felé ment, hanem azzal párhuzamosan, és azt kiabálta: － Gyere, Nimitz! Gyere ide, Nimitz! － Szándékosan használta gyerekkori kutyája nevét, abban a reményben, hogy Shirley ott marad, ahol van. Továbbhaladt Stansfield telke végén, jobb kezében Shirley pórázával. － Ez a maga kutyája, uram? Rapp megtorpant, és a ház felé fordult. － Ó, sajnálom. Ott vagy, Nimitz? － A ház felé indult. － Hagyd békén az urat, és gyere ide － tette hozzá könnyedén. － Sajnálom. Általában jó kislány. Folytatta útját a férfi felé, remélve, hogy Shirley nem mozdul. A kutya végre felnézett, a testőr pedig visszavonulni készült, ezért Rapp gyorsan hozzátette: － Hello, a nevem Dave. A feleségemmel most költöztünk ide, a Linganore Courtba. － Mosolyogva kinyújtotta a kezét. － Biztos ételt szimatolt. Bocsánatot kérek. A testőr úgy állt, hogy jobb oldala elfordult Rapptől, keze lazán lógott az oldalán, ahelyett hogy a derekára tette volna, ahogyan kell. A fénébe, gondolta Rapp, ki sem kellett volna jönnöd. A fickó nagyon fiatalnak tűnt. Rapp huszonvalahány évesnek tippelte. Azután a testőr egyenesen kezet nyújtott. － Hello, Trevor vagyok.

Rapp mosolygott, és elfogadta a kezet, közben azt gondolta: Te hülye barom. － Örvendek. Megrázta a testőr kezét, szabad kezével pedig Shirley felé intett. Mikor Trevor a kutya felé nézett, Rapp váratlanul egy balhorgot mért egyenesen a testőr állára. A férfi térde megrogygyant teste megingott. Rapp elkapta, mielőtt a földre zuhant volna, és visszavitte a házba, ahol lefektette az előtér padlójára. Gyorsan bezárta az ajtót, odakint hagyva Shirleyt, és elővett egy pár műanyag bilincset. Hátrabilincselte az őr kezét majd átvizsgálta, van-e még fegyvere. Nem volt. Elvette a pisztolyt a tokjából, és a kabátzsebébe tette, miközben a fickó ébredezni kezdett. Rapp gyorsan kigombolta a testőr nadrágját és felállította a férfit A ruha Trevor térdére omlott. Berettájával a másik kezében Rapp megragadta a testőr haját, és áttaszigálta az előcsarnokon, Stansfield dolgozószobája felé. Jobb keze keményen fogta a férfi haját hátul, hangtompítós pisztolyát a háta közepébe nyomta. A férfi csoszogva haladt előre, nadrágja közben a lábszárára hullott. Pillanatok alatt elérték a dolgozószobát. Rapp nem tudta, zárva van-e, ezért a biztonság kedvéért kopogtatott, és meghallotta Stansfield hangját, amint azt mondja: „Szabad!” Elengedte a férfi haját de pisztolyát továbbra is a hátának szegezte. Átnyúlt a foglya mellett, elfordította a kilincset, és kilökte az ajtót. Fél lépést hátralépett talpát a férfi fenekére helyezve belökte őt Trevor bezuhant a helyiségbe, végigvágódott a padlón, bokáján a nadrágjával. Rapp bejött mögötte, pisztolyával Colemant keresve. Stansfield és Kennedy nem jelent veszélyt. Colemant a kanapén ülve találta, Kennedy mellett. Szabad kezével bezárta az ajtót. Coleman megmozdult, de Rapp gyorsabb volt. Egyet lőtt, miközben áthaladt a szobán. Coleman megtorpant, teljesen megzavarodva, szeme a golyó ütötte lyukra tapadt a kanapénak azon a részén, amelyen ült Rapp nyugodt hangon így szólt: － A következőt a térdkalácsodba kapod. Ülj rá a kezedre, Scott, és ne moccanj. Coleman ismét a golyólyukra nézett, öt centire sem volt az ágyékától. Olyan nyugodtan, ahogy csak bírta, feneke alá tolta a kezét, és Rapp felé biccentett, hogy tudassa vele: övé az irányítás.

23. fejezet Rielly hangulata az egekbe szökött. Pusztán az, hogy hallotta Mitch hangját, és tudta, hogy életben van, minden fájdalmat és aggodalmat eloszlatott. Most már, hogy visszatért Amerikába, biztonságban van. Egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez volt az utolsó. Mitch ugyanannyira be akarja fejezni, mint ő. Persze még mindig látni szerette volna, de amikor kissé reálisabban szemlélte a dolgot, megértette, mi történhet. A férfi valószínűleg egyfajta küldetés utáni eligazításon vesz részt, ő végül is riporter, és nem hitte, hogy Mitch főnökei túlságosan lelkesednének a kapcsolatukért. Rielly letakarta az állványt és a többi felszerelést egy pokróccal, miközben Pete féltérdre ereszkedve a kamerát csomagolta el. Felnézett, és azt mondta: － Nocsak, hirtelen milyen jókedvünk lett… Rielly mosolygott. － Jó híreket kaptam még az adás előtt. － Nem úgy tűnt, mikor még telefonáltál. Eléggé idegesnek látszottál. － Csak meglepődtem. － Mitch volt az? － Igen. － Szóval, minden oké veletek? Rielly habozott. － Sosem voltunk rosszban. Csak akadt egy kis gond a hétvégén. － Hát ez remek － válaszolta szarkasztikusan Pete. － Nektek akad egy kis gondotok, én teszek egy aprócska megjegyzést ebédnél, aztán egész nap rosszul érezhetem magam miattad. Rielly mosolygott － Sajnálom, Pete, de rossz volt az időzítés. Kissé érzékeny vagyok ma. － Semmi baj － folytatta amaz ugyanabban a szarkasztikus hangnemben －, méretes célpont vagyok. Kibírom. Ha ez kell, hogy jobban érezd magad… hát csak tessék. A lány nevetett. － Látom, a kisfiú humora visszatért. － Karon bokszolta. － Jó látni. Pete felállt, arcán sírós kifejezéssel. － Tudod, nekem is vannak érzéseim. － Igen, tudom, hogy vannak, te nagy gyerek. Majd helyrehozom, meghívlak egy sörre. － Tényleg? － A fájdalom eltűnt Pete arcáról. － Igen, de nem ma, talán holnap. － Rielly haza akart menni, elújságolni mindent Liznek. － Ha tényleg érdekelne, most rögtön meghívnál. Ma este nagyon sebezhetőnek érzem magam. Rielly megrázta a fejét. － Ne csináld, kérlek. Majd holnap találkozunk. － Megfordult, és elindult az északnyugati kapu felé. Útközben felhívta Lizt. Barátnője négy csengés után felvette. － Liz, most indulok haza. Hívok egy taxit － Felejtsd el! Michael itt van, épp most lököm ki az ajtón. Öt percen belül ott lesz érted. － Nem kell. Minden rendben, ne aggódj. Taxival is hazaérek. － Anna, ne vitatkozz velem. Michael már elindult. － Liz, minden rendben van. Beszéltem Mitchcsel. Majd elmesélem, ha hazaértem. Barátnője ismét tiltakozni próbált de Rielly rövidre zárta: － Ne fáraszd ide Michaelt Tíz percen belül otthon leszek.

Letette a telefont, mielőtt Liz tovább ellenkezhetett volna. Áthaladt a kapun, jó éjt intett a golyóálló üveg mögött ülő egyenruhás titkos ügynököknek. A Pennsylvania sugárúton nyugat felé haladva az égre emelte arcát, és megkönnyebbülten sóhajtott. Az esti levegő tiszta volt. Egy háztömbbel arrébb, a 17. utca sarkán lévő Renwick Galéria előtt fogott egy taxit, és bemondta a sofőrnek a georgetowni címet. A taxi besorolt a forgalomba, Rielly pedig belesüppedt a hátsó ülésbe. Minden energiája elszállt － agya egy nagy pohár merlot és egy jó éjszakai alvás körül forgott. A 17. utcán egy sötétkék Crown Victoria parkolt. Rendszámtáblája egy amerikai kormányhivatalé volt, hátsó ablakára két antennát erősítettek. Dave Polk ült a kormány mögött, és figyelte a távozó taxit, hátsó ülésén megfigyelése célpontjával. Polk beindította a kocsit, és besorolt a forgalomba. A kocsi csomagtartójában aktatáska hevert. Szokványosnak tűnt, belsejében azonban bonyolult műszerek sorakoztak, melyekkel analóg és digitális telefonhívásokat lehetett bemérni. Tajvanban készült, és a leghatékonyabban analóg hívásokat lehetett vele követni, de ha a felhasználónak birtokában volt a figyelni kívánt digitális szám, akkor az sem jelentett gondot. A táskából két kábel indult ki. Az egyik a hátsó ablak antennáihoz futott, a másikat átvezették a hátsó ülések és a szőnyeg alatt, és az első ülések között bukkant ki. Egy kis fejhallgatóhoz kapcsolódott, amelyet Polk viselt. Délután három óta végezte a megfigyelést A műszak zöme eseménytelenül telt, kivéve az utolsó tizenöt percet Ez volt az első nap, hogy megfigyelés alatt tartották a nőt. Polknak nem mondták meg, miért, és ő nem is kérdezte. Ilyesmiben jó katonaként követte a parancsot. De azért nem volt robot ő sem. Figyelemmel követte az aktuális eseményeket, és egészséges nemi ösztöne volt Ez a kettő együtt lehetetlenné tette, hogy ne vegye észre Anna Riellyt. A nő volt a legcsábosabb riporter egész Washingtonban, és részt vett a tavalyi fehér házi túszdrámában is. Polk emlékezett egy cikkre, amelyben kollégái csodálatukat fejezték ki Rielly iránt, amiért az nem kovácsolt tőkét a tragédiában betöltött szerepéből. Polknak volt egy sejtése, hogy a sztorinak nem minden részét hozták nyilvánosságra. Mikor az ember megfigyelést végez, rengeteg szabad ideje van. Polk már elejétől a végéig kiolvasta a Washington Postot és a Washington Timest is. Szerette összehasonlítani az újságokat aszerint, hogyan tálalják az eseményeket, az egyik liberális, a másik konzervatív szemszögből. Naponta emlékeztették rá, mennyire elfogult a sajtó. Követte a taxit nyugatra, a G utcán keresztül. Óvatos távolságot tartott. A neki adott kevés instrukció egyike az volt, hogy különösen a Rielly és egy Mitch Rapp nevű ember közötti kommunikációt figyelje. Abból, amit az imént hallott, nagy biztonsággal következtetett arra, hogy ez a Mitch Rapp Rielly kedvese lehetett. Polk eredetileg úgy gondolta, megbízatása Riellyről szól. Talán valamelyik általa előásott sztorival áll összefüggésben. Most azonban, hogy végighallgatta beszélgetését Rapp-pel, egyre inkább azon gondolkodott nem a férfi-e a valódi célpont. Rapp felszólította Kennedyt és Stansfieldet, hogy tartsák a kezüket az ölükben, ahol láthatja őket. Mindketten megtették, amit akart. Tudatában voltak Rapp képességeinek. Rapp Stansfield mögé került, és úgy helyezkedett el, hogy háta a fal felé nézett, és nem az ablakok felé. A pisztoly markolatát a bőrülés támlájára fektette, a hosszú fekete hangtompítót Coleman felé irányozva. Sötét szemét Kennedyre szegezte, a bűntudat legkisebb nyomát kutatta rajta. Semmit sem talált. Pont ettől tartott: a nőt semmivel sem lehet kizökkenteni a nyugalmából. Kennedyt váratlanul érte a helyzet Nyilvánvaló volt, hogy valami elkerülte a figyelmét. Annyira aggódott Rapp miatt az utóbbi napokban, hogy eszébe sem jutott: a férfi azt hiheti, hogy ő és Stansfield áldozta volna fel. Nyugalmat erőltetett magára, és megszólalt － Mitch, tudom, mit gondolsz, de soha nem tennék ilyesmit veled. － Ó, valóban? És honnan tudod, mire gondolok?

－ Mi másért jöttél volna így ide? Rapp figyelmen kívül hagyta a kérdést. － Miért küldted rám azt a kettőt? － Szóval ez volt a szándékuk? － Kennedy Stansfieldre pillantott. Legalább ebben nem tévedtek. － Mitch, én semmi ilyen parancsot nem adtam nekik. Attól félek, átvertek bennünket. Nem tudjuk, kik. Rapp hinni szeretett volna neki, de szüksége volt bizonyítékra. － Én úgy látom, Irene, hogy csak három ember volt olyan helyzetben, hogy elárulhasson. Stansfield igazgató, te és az elnök. Melyikőtök volt az? － Mitch, én sosem tennék ilyet.. Thomas sem és az elnök sem. － Miért viselkedtél olyan furcsán, mikor megemlítettem, hogy ez az utolsó munkám? Talán nem tetszett, hogy elsétálok a sötét kis titkaiddal? Szépen és tisztán akartad befejezni? － Rapp felvonta a szemöldökét. Kennedy szomorúan ingatta a fejét Bántotta a vád. － Ennél jobban ismersz engem. Sosem bántanálak. Azért viselkedtem furcsán, mikor utoljára beszéltünk, mert Thomas jutott az eszembe. － Kennedy az igazgató felé intett － Rákos, haldoklik. Nem tudtad, ugye? － Nem. － Rapp lenézett Stansfieldre. Most, hogy jobban megnézte, valóban törékenynek tűnt. － A keselyűk már köröznek, készülnek a következő zsákmányra. Minden oldalról nyomás alatt állunk. － Kennedy megállt, majd hozzátette. － Nézz a szemembe, Mitch, és mondd meg: valóban azt hiszed, hogy ilyet tudnék tenni? Ha Rapp valamit megtanult az elmúlt tíz évben, az az volt, hogy az emberek szinte bármit képesek megtenni. Kennedy volt azonban az egyetlen, akire mindig számíthatott. Aki elvileg az ő hátát fedezte. － Ha nem te voltál, akkor ki volt? － Éppen ezt próbáljuk kideríteni. － Csak zárjatok össze egy szobába a csapattal, akiket Németországba küldtetek velem, és pillanatok alatt kiderítem. Kennedy pislogott. － Ezzel van egy kis gond. － Ó, hadd találjam ki － mondta Rapp tettetett meglepetéssel. -Nyomuk veszett. － Rosszabb. － Meghaltak. － Így van. － Milyen kényelmes megoldás! － Hidd el, nálunk jobban senki sem akart beszélni velük. － Ennek a listának － mordult fel Rapp － én vagyok a tetején. － Kennedyre szegezte a pisztolyt. － Nem a te mellkasodba röpítettek két golyót. － Pontosan mi történt Németországban? － Van még pár kérdésem, mielőtt erre rátérnénk. Honnan tudod, hogy meghaltak? Kennedy Colemanre nézett. Az egykori SEAL-parancsnok megszólalt: － Én láttam. － Láttad, vagy te húztad meg a ravaszt? Coleman a fejét rázta. － Nem én öltem meg őket. － Nem akarlak megbántani, Scott, de te hogy a francba keveredtél bele ebbe?

Stansfield köhögött, és felemelte a jobbját. － Ez az én felelősségem, Mitchell. Kaptunk egy üzenetet Jansenéktől － te Hoffmanként ismered őket － a küldetés után, amelyben közölték, hogy a gróf meghalt, de téged is elvesztettünk közben. Amint követtük az eseményeket, nyilvánvalóvá vált, hogy Jansenék tévedhettek. A jelentések szerint valaki, akinek a leírása rád illett, elhagyta a gróf birtokát öt-tíz perccel Jansenék távozása után. Aztán ott volt a tűz. Jansenék nem említették. Gyanakodni kezdtünk, és megkértem Scottot, hogy menjen el Coloradóba, és hozza el Jansenéket egy alapos kihallgatásra. Kennedy előrehajolt. － Mitch, mi történt Németországban? － Egy perc. － Rapp Colemanre nézett. － Mesélj nekem Coloradóról. － Pár emberrel kiszálltunk, hogy elhozzuk őket. － Mikor történt ez? － Szombat este. Jansenéknek van egy házuk Denvertől nyugatra, egy Evergreen nevű kisvárosban. Megfigyelés alá helyeztük őket, és vasárnap reggel arra készültünk, hogy rájuk törünk, mikor felbukkant egy másik csapat, és likvidálta őket. Rapp egy kis ideig tanulmányozta a férfit, hazugság után kutatva. － Kik voltak ezek? － Nem tudom － rázta a fejét Coleman. － Négyen voltak, három férfi és egy nő. Nagyon profin dolgoztak, gyorsan és alaposan. － Őszintén gőzöd sincs, kik voltak? － Nincs. － Lószart, Scott － emelte fel Rapp a hangját. Kennedyre nézett － És neked? － Éppen erről beszéltünk, mikor betörtél ide － mondta kissé ingerülten Kennedy. － Nos, bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem kopogni, de remélem, megértitek, hogy kissé ideges vagyok. Elküldtök egy küldetésre, amiről elvileg csak egypár ember tud, aztán amikor elintézem a grófot, megfordulok, és az a kurva, akit a segítségemre küldtetek, két golyót küld a mellkasomba － mutatott Rapp magára. － Ebből nekem nagyon is úgy tűnik, hogy valaki feldobott. Neked － a pisztollyal Kennedyre mutatott － megvoltak hozzá az eszközeid, és most majd kiderítem, mi volt a szándékod. Kennedy hirtelen felállt. － Ha azt hiszed… － Ülj vissza! － üvöltött rá Rapp. － Nem, nem ülök vissza! És ne célozz rám azzal a pisztollyal! － Ülj vissza, Irene, vagy esküszöm…. － Mit? Lelősz? － kérdezte kihívóan Kennedy, miközben egy lépést tett felé. － Elég jól ismerlek, Mitch, hogy tudjam, sosem lennél képes ilyesmire. Velem nem, és a fenébe is, ugyanolyan jól tudod, hogy én sem adnék soha parancsot arra, hogy téged megöljenek. -Mély levegőt vett, és merően bámult a férfire. Rapp a nőt nézte. Arca lángba borult, keze ökölbe szorult. Sosem hallotta, hogy Kennedy felemelte volna a hangját, hát még hogy kiabált volna. Végül is hitt neki, leginkább amiatt, mert hinni akart neki. Lassan leeresztette a pisztolyt. Biccentett Kennedynek, és így szólt: － Oké, akkor próbáljuk meg kideríteni, ki tette.

24. fejezet A gyarmati stílusú állóóra a sarokban elütötte a nap huszonkettedik óráját. Clark szenátor egy drága, kézzel faragott tölgyfa asztalnál ült a dolgozószobájában. Bal kezében egy pohár cabernet sauvignont tartott. A vége felé járt a hatvandolláros üvegnek, amely az ausztráliai McLaren-völgyből származott. Clark sosem vásárolt francia bort. Túl drága, és ami még fontosabb, egy csapat sznob gyártja. Ő, aki szó szerint a létra legaljáról indult, kissé érzékeny volt az elitizmusra. Ezt a véleményét általában megtartotta magának, hiszen nincs értelme előre felfedni a gyenge pontunkat egy lehetséges ellenfél előtt. Midleton külügyminiszter tökéletes példa a kulturális elitizmusra, igazi díszpéldány. Szenátorként a liberálisok minden dédelgetett tervét megszavazta, de csak addig, amíg nem érintette kékvérű környezetét. Midleton nem tudta, hogy Hank Clark nem tartja magát a barátjának. Sőt nem csak hogy nem kedveli volt szenátortársát, elviselni is alig tudja, de fenntartja a látszatot － egyelőre, amíg el nem jön a kellő pillanat. Clark azt a jelentést tanulmányozta, melyet az egyik titkára készített el az ő kérésére. Egy összefoglaló volt a katonai személyzet lakásviszonyainak megoldatlanságáról. Szomorú állapotot tükrözött. A hadseregben szolgáló férfiakra és nőkre rájárt a rúd: az állami segélyben részesülőkhöz hasonló körülmények között éltek. Ez, várható módon, a morál csökkenéséhez és a harci készültség apadásához vezetett. A katonai kiadások csökkentése túlzottan is jól sikerült. Ez lesz az ő ügye. Az ügy, amely a magasba juttatja. Egy újdonsült katonatiszt kevesebbet keres, mint egy kezdő buszsofőr Washingtonban. Kevesebbet, mint egy átlagos szövetségi kormányhivatalnok, és sokkai kevesebbet, mint egy tanár. Ez volt a másik tény, amit a szenátor ki akart használni. A könyökén jött ki a tanárok szakszervezetének siránkozása a pedagógusok béréről. Ha számításba vesszük a szabadságaikat, táppénzes napjaikat, tanfolyamaikat, szüneteiket és szabad nyaraikat, alig dolgoznak az év kétharmadában. A hadseregben szolgáló embereket meg közben sanyargatják. A pedagógus-szakszervezet lefeküdt a demokratáknak, ez ügyben sem ő, sem más republikánus nem tehetett semmit. Úgysem kapja meg a szavazataikat, bármit is tesz, akkor meg miért ne menjen nekik? Az volt a terve, hogy végigjárja Kaliforniát, Texast és Floridát － azokat az államokat, amelyek sok elektori szavazatot adtak, és katonai bázisokkal voltak telerakva. A programjában a katonai személyzet tízszázalékos béremelése áll majd. Az államok azonnal ráharapnak majd a gazdaságuk lehetséges élénkítése miatt. Ezenfelül követelni fogja, hogy a katonai szolgálatok bátor férfi és női tagjai ugyanolyan egészségügyi juttatásokat kapjanak, mint minden más szövetségi alkalmazott. A gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök gyártói, valamint a biztosítótársaságok rengeteg pénzt adnak majd a kampányra. Felsorakoznak mögé, hogy részt kapjanak a tortából. Ez, hozzáadva a többi támogatóhoz, jelentős hadipénztárat eredményez majd. Az ajtócsengő hangja közelibb ügyek felé fordította a figyelmét. Sok különböző tényezővel kell számolni, ha az ember az elnökségért indul. Ám ezek egyike sem olyan fontos, mint a pénz és a hírnév. Senki sem szavaz rád, ha nem tudják, ki vagy. Sőt, a fenébe is, egyelőre még azért kell küzdenie, hogy a saját pártja jelölje. Az államon kívül, ahol született, Clark eléggé ismeretlen volt. A legtöbben csak úgy hívták: „az a nagy szenátor”; százkilencven centis magasságával valóban egy fejjel kiemelkedett kollégái közül. Clark remélte, hogy változtathat ezen. Semmi sem növeli úgy az ember ismertségét Washingtonban, mint pár hónapnyi élőben közvetített szenátusi meghallgatás. Kopogtattak a dolgozószoba ajtaján, és a szenátor kiszólt: － Szabad! Peter Cameron lépett be, fekete szakállát vakargatva. Clark nem állt fel. Ehelyett az asztal előtt álló szék felé intett. Normális esetben megkínálta volna Cameront egy itallal, de a korábbi telefonbeszélgetésük során ideges volt a férfi hangja, és Clark mindenekelőtt ki akarta

deríteni, mi ennek az oka. Kortyolt egyet a borából, és hátradőlt a székében. － Nézte a ma esti híreket? － törte meg a csendet Cameron. － Belenéztem korábban. － Látta a helyi híreket a férfiről, akit lelőttek a College Parkban? Clark előrehajolt, és letette a borospoharat. A College Park-i gyilkosság minden állomás vezető híre volt, jó eséllyel címlapon szerepel a másnapi Postban. Több mint ötven töltényt lőttek ki. Legtöbbjüket hangtompítós fegyverből, és legtöbbjüket egyetlen áldozatra. Több szemtanú állította, hogy egy nőt is lelőttek, de az ő létezését a rendőrség még nem erősítette meg. Figyelték a helyi kórházakat, golyótól sebesült embereket keresve. － Láttam a tudósítást － felelte a szenátor. Cameron kényelmetlenül feszengett a székében. Végül így szólt: － Ott voltam. － Miért? － Szemmel tartottam a dolgokat. Clark egy pillanatig semmit sem szólt. Csak nézte Cameront, az ápolatlan szakállával. Végül megkérdezte: － Miért nem mondja el, mi történt? Cameron egy bocsánatkéréssel kezdte, amiért nem tudta jobban kézben tartani Dusert és az embereit. Azután lépésről lépésre elmesélte az eseményeket. Megerősítette, hogy a hírekben említett nőt tényleg meglőtték － lelőtték, hogy pontosak legyünk －, és hogy a testét, a felhasznált fegyverekkel és járművekkel együtt eltüntették. Jó hír, hogy Gus Villaume erős embere, név szerint Mario Lukas többé nem jelent veszélyt. Clarknak sikerült nyugodtan, megszakítás nélkül végighallgatni a beszámolót, noha már nagyon erősen kikívánkozott belőle egy nyilvánvaló kérdés. Mikor Cameron végül befejezte, feltette neki: － Maga mit keresett ott? － Bocsánat, nem értem. － Mit keresett a kocsiban? Miért teszi ki magát ilyen feltűnésnek? Cameron kissé szégyenkezett Clark eleget prédikált neki arról, hogy kerülje a feltűnést. － Tudtam, hogy rázós lesz, és biztos akartam benne lenni, hogy Duser nem szúr el semmit. Clarknak szüksége volt egy korty borra. Elmerengett a lehetőségen, hogy hátha Cameron hazudik. A férfi megfigyelő típus volt, ez elég nyilvánvaló. Hirtelen vágya, hogy személyesen intézze a dolgokat, veszélyes. Cameron az egyetlen, aki a szenátort az utóbbi öt nap eseményeihez köti. Újabb kortyot ivott, és miközben a drága vörös lé lecsúszott a torkán, úgy döntött, Cameronnak mennie kell. Clark nem tudta, hol talál pótlást helyette, de majd megoldja. Túlságosan nagy teherré vált. A szenátornak gondoskodnia kell az eltüntetéséről, addig azonban az a legjobb, ha Cameron elérhető közelségben van, és elégedett. － Peter, te nagyon jó munkát végeztél nekem. Azt akarom, hogy maradj életben és szabadlábon. － A szenátor összevonta a szemöldökét. － Nincs több kirándulás a fiúkkal! Túl értékes vagy ehhez. Hadd végezzék el ők a piszkos munkát! A te kezed maradjon tiszta. － Igen, uram. － Cameron megkönnyebbülten sóhajtott. － Van más fejlemény is. － Jó vagy rossz? － Ó, ez szerintem tetszeni fog magának － válaszolt mosolyogva Cameron. Egy kis magnót vett elő a zsebéből. Feltartotta. － Ma este az egyik emberem ezt a beszélgetést vette fel. Bekapcsolta a készüléket, és megnyomta a „lejátszás” gombot

－ Itt Anna Rielly. － Én vagyok, édes. Jól vagy? A felvétel minősége jó volt Clark előrehajolt, karját az asztalra tette. － Ez az, akire gondolok? Cameron bólintott. － Mitchell. － Drágám, én vagyok, de nem beszélhetek sokat Jól vagy? Fagyos izgalom futott végig Clark gerincén. Ez az első alkalom, hogy hallja Mitch Rapp hangját. Több hónapja foglalkozik vele, de most érzi először a férfi jelenlétét. Mély és kissé reszelős a hangja, amint azt a szenátor várta. Clark figyelmesen végighallgatta a szalagot, majd Cameronnal még kétszer lejátszatta. Minden szót megjegyzett. Lassan kibontakozott előtte egy lehetőség. Egy mód a tervei végrehajtására. Hosszabb töprengés után Cameronra nézett, és azt mondta: － Azt akarom, hogy menj el a lány lakásába. Nézd meg, vezet-e naplót. Ha vezet, másold le. Ha találsz számítógépes lemezeket, azokat is másold le. Találd ki, milyen könyveket olvas, milyen magazinokat járat, szed-e valamilyen gyógyszert. － Clark megállt. － Nézz utána, meg tudod-e szerezni a kórtörténetét. Mindent tudni akarok róla, amit lehet, mégpedig holnap estére. － Ez egy kissé bajos lehet. Clark nem ezt akarta hallani. Most nem, hogy Rapp ilyen közel jár. A dolgok forrpontjukhoz közelednek. － Peter, jól megfizetlek. Nem akarok kifogásokat. Holnap estére legyenek itt az információk. － Azután, minthogy mindig tudatában volt, hogyan tartsa pórázon a barátait és az ellenségeit is, meleg vigyorral tette hozzá: － Ha mindennek vége lesz, teszek róla, hogy bőséges kompenzációt kapj, Peter. Annyit, amennyivel akár vissza is vonulhatsz. Feltartotta a borospoharat, mintha a jövőt üdvözölné. Cameron bólintott, － Megcsinálom. Clark, még mindig mosolyogva, azon kezdett töprengeni, kit béreljen fel Cameron kiiktatására. Sosem lehet tudni, milyen hamar lesz szükség az eltávolítására. A klub a 695-ös út mellett volt, Dundalkban. Baltimore belvárosa innen hat kilométerrel nyugatra feküdt. Egy Bally's Totál fitneszklub volt, amelyből százszámra akad az országban. Ezért esett rá Gus Villaume választása. Rugalmasság és névtelenség. Bally'snál ő csak egyike azon millióknak, akik soha véget nem érő harcukat vívják. Edzése huszonhatodik percében járt, erősen izzadt. Még négy perc a szobabiciklin, és befejezte. Előtte a falon nyolc tévékészülék sorakozott, sorban az MTV, a VH-l, az ESPN, a CNN, az ABC, a CBS, az NBC és a FOX csatomára hangolva. Villaume figyelmének javát azonban a Condé Nast Traveler egy száma kötötte le, amely a kerékpár olvasóállványán hevert. Villaume valódi munkája － vagy fedőtevékenysége, attól függően, honnan nézzük － az útikönyvírás volt. Írói álneve Marc Gieser, két szakterülete Dél-Franciaország és Francia Polinézia. A munka nagyszerű ürügyet kínált a nemzetközi utazásokra, és évi jó harminc-ötven lepedő legális keresetet jelentett. A többi juttatás nyilvánvaló: szinte ingyen szállhatott meg a világ legelegánsabb szállodáiban, amíg szépeket írt róluk. A klub nyugodt volt. Villaume délelőtt tizenegy és este kilenc között sosem kereste fel. Ezen az estén rajta kívül egy férfi volt még a futópadon és két beszélgető nő a láberősítő lépcsőkön. Villaume azért választotta Baltimore-t otthonául, mert így elég közel maradhatott Washingtonhoz, hogy bármikor készen álljon, de elég messze ahhoz, hogy ne fusson bele bi-

zonyos emberekbe az utcán sétálva. Sokat töprengett Peter Cameronon, mióta visszatért Coloradóból. Volt valami nyugtalanító abban az emberben. Vagyis nem szabad megbízni benne. Villaume-ot és embereit általában nem gyilkosságokra bérelték fel. A Varangy munkája leginkább egyszerű információszerzésből állt: az éjszaka közepén betörni egy irodába, lemásolni egy számítógép merevlemezét, lehallgatókat szerelni a telefonokba és poloskákat elhelyezni. Ügyfeleinek zöme ügyvéd vagy üzletember volt. Ő tudta róluk, kicsodák, közülük azonban csupán nagyon kevés ismerte őt. A szabályok egyszerűek voltak. Villaume a tengerentúli számláin gyűjtötte a fizetségét. Kapott egy nevet és mellé egy összefoglalást, milyen információkra kíváncsiak. Ezután megnevezett egy összeget a kliensnek. Az elfogadta, és a pénz felét átutalta Villaume egyik számlájára. Mikor Villaume átadta a kívánt információt, megkapta a másik felét. Általában ilyen egyszerű volt. Volt… mielőtt Peter Cameron fel nem bukkant. Cameron erősködött, hogy személyesen akar találkozni vele, és dupla fizetséget kínált, hogy eloszlassa Villaume félelmeit. Viszonylag fiatalon, ötvenkét évesen Villaume vissza akart vonulni. Volt azonban egy bökkenő. Biztosítani akarta jólétét, hogy ne lehessenek anyagi gondjai. Az általa elképzelt életstílushoz legalább kétmillió dollár kellett. Mikor Cameron elhúzta előtte a dupla fizetség mézesmadzagját, nem tudott nemet mondani. Most azonban komolyan elgondolkodott azon, nem kellene-e fognia amije van, és eltűnnie, legalább egy időre. Figyelmeztetnie kell a többieket. Szólnia kell nekik, hogy maradjanak a fenekükön egy darabig. Talán utazzanak el hosszabb időre. Lukast és Juarezt már figyelmeztette, legyenek óvatosak. Mivel Cameron a Duser-félékkel közösködik, a dolgok igen csúnya irányt is vehetnek. Lejárt a harminc perc. Villaume befejezte a tekerést, és becsukta az újságot. Eldöntötte a dolgot. Lukasnak és Juareznek pihenésre van szüksége. A csapatnak volt még két másik tagja, de szerencséjükre Cameron nem tudott a létezésükről. Mikor Villaume leszállt a kerékpárról, felnézett a futópad fölött sorakozó televíziókra. Épp kezdődtek a helyi hírek, úgy tűnt, mindhárom csatorna ugyanazzal a hírrel indít. Villaume megmerevedett, mikor meglátta a „College Park” szavakat felvillanni az előtte lévő képernyőn. A hangerőt levették, de a kép alján felirat futott. Egy riporter állt a sárga szalagok labirintusában, amellyel lezárták a bűnügy helyszínét. Válla fölött hátramutatott két parkoló autóra. Villaume sietve olvasta a balról jobbra szaladó, fekete háttéren fehér szavakat Valami szöveg száz kilőtt töltényről… egy halott biztos, talán kettő is van. A rendőrség egy ezüstszínű SUV-ot keres. Egy marylandi jogosítvány jelent meg a képernyőn. A híradó szerint az áldozat neve Todd Sherman. Gus Villaume azonban tudta az igazi nevet is. Megfordult, és a kijárat felé indult A jogosítványon lévő fénykép Mario Lukas arcát mutatta. Villaume erőltetett mosollyal kívánt jó éjszakát a pult mögött ülő alkalmazottnak. Belül forrongott. Mario Lukasszál hosszú ideje barátok voltak, ő vigyázott Marióra, Mario pedig vigyázott őrá. Mario volt az izom, Gus az agy. Külön-külön csak megfelelőek voltak, de együtt － a legjobbak. Villaume-ban felmerült a menekülés gondolata. Évekkel azelőtt megállapodtak, hogy ha egyikük meghal, a másik kapja az ő pénzét is. Most, hogy Mario elment, Villaume visszavonulási számlája gyakorlatilag túllépte a kétmilliós határt. Eltűnhetne, hogy sose nézzen vissza többé. De ezzel futni hagyná Cameront, azt az öntelt seggfejet. Villaume a parkolón át a kocsijához ment. Legalább Juarezt értesítenie kell. Azután majd eldönti, mi legyen Cameronnal. Mikor kinyitotta a kocsija ajtaját túlcsordult benne a barátja elvesztése miatt érzett gyász és a gyűlölet a férfi iránt, akit alig ismert.

25. fejezet Donatella Rahn bármely más városban vagy bármely más szakmában pontosan az lehetett volna, ami － elragadó szépség. Milánóban azonban kiöregedettnek számított. Az egykori modell harmincnyolc évesen már túl volt mindenen. Donatella százhetvenöt centi magas volt, és gondos diétával, napi sétával, valamint egy ügyes kezű plasztikai sebész segítségével jó karban tartotta gyönyörű testét. Már önmagában az is elképesztő volt, hogy most, harmincas évei vége felé ugyanolyan jól, ha nem jobban nézett ki, mint mikor még Milánó, Párizs és New York kifutóin tündökölt, ám mindez még inkább csodálatra adott okot annak ismeretében, amin életében átment. Donatella Rahn egyedi és bonyolult személyiség volt. Szép őszi reggel volt Milánóban, mikor Donatella munkába indult. Tavasszal a milánóiak már a nyarat várják, hogy végre elutazhassanak a világ legszebb tavainak egynémelyikéhez. Mire azonban eljön az augusztus, már az őszt kívánják. A meleg, párás nyári levegő fojtogató szmogot okoz a városban. A tiszta, hűvös őszi levegő segít kitisztítani a fejeket. Donatella ma gyalog ment munkába, ami összefüggésben állt a ma viselt csizmájával. Tízcentis tűsarka volt, és a legtöbb, általa reklámozott divattermékhez hasonlóan nem volt túl praktikus. Elhaladt a Gucci-ház mellett a Via Monté Napóleonén, és ellenállt a késztetésnek, hogy leköpje a kirakatot. Jobbra fordult a Via Sant' Andreára, és átkelt az úton. Előtte emelkedett az Armani-ház épülete, mely tizenöt éve az otthona volt. Donatella nagyon hűséges volt. Tulajdonképpen ez lehet az egyetlen dolog, amit az anyjától örökölt, a külsejét kivéve. Egy osztrák apa és egy olasz anya kapcsolatának mellékterméke volt. Anyja egy zsidó Torinóból, apja egy evangélikus az osztrák Dornbirnből; nem meglepő, hogy házasságuk zátonyra futott. Olaszország végtére is a Vatikán hátsó udvara. Az ország hosszú évszázadokon át gyakran elnyomta a vallással kapcsolatos különvéleményeket. A házasság három rövid évig tartott, majd ő és az anyja visszatértek Torinóba, ahol Donatella ortodox zsidó nagyszüleivel éltek. Tizenhat évesen Milánóba szökött. Modell akart lenni, és elege volt a vallásból. Mindkét célját sikerült elérnie, bár ez egy nagyon göröngyös út kezdete volt. Most, évekkel később, Donatella Rahn úgy lépett be az Armani-házba, hogy tudta: kollégáinak fogalmuk sincs, mi mindenre képes. Szokás szerint lemondott a felvonó használatáról, és lépcsőn ment fel a negyedik emeletre. Az elsők között érkezett, mint általában. Belépett a szentélyébe, és magára zárta az ajtót. Irodája modem ipari stílusú volt, egy repülőgéphangár kicsinyített változata. A két kanapé és a négy szék minden négyzetcentijét ruhatervek borították. Munkatársai szerettek amiatt panaszkodni, hogy nincs hova leülniük az irodájában. Donatella kíváncsi volt, mikor jönnek rá, hogy azért, mert pont így akarja. Az egyetlen bútor, amelyet nem borítottak el a tervek, egy nagy üvegasztal volt. Donatella leült mögé, és bekapcsolta a számítógépét. Sima, lapos Viewsonic képernyője pillanatok alatt életre kelt. Megnézte a munkahelyi, majd a személyes e-mailjét Miután átfutott tizenhét üzenetet megnyitotta a harmadik postaládáját is. Ezt a postaládát, mint arról biztosították, nem lehet lenyomozni, hogy kié. A világon csupán három ember tudott róla: egy Tel-Avivban, egy Párizsban és egy Washingtonban. Csaknem minden üzenete a tel-aviv-i személytől jött. Ez a reggel sem volt kivétel. Donatella megnyitotta az üzenetet, mire beindult a számítógépére telepített dekódoló szoftver. Mikor ez végzett, a nő olvasni kezdett. Egy washingtoni munkát ajánlottak neki. Negyedmillió dollár a díja, ami azt jelenti, hogy az illető nem túl fontos személy. Ha az volna, félmilliót vagy még többet kínálnának érte. Ilyen ügyekben meg kell bíznia az összekötőjében. Csak egyszer ejtették át, az majdnem az életébe került, de az az eset －az összekötője javára legyen mondva － nem szándékos hiba volt. Elolvasta a célpont rövid leírását, majd megnézte elektronikus naptárát. New Yorkban lesz egy bemutató a hétvégén. Nem túl nagy esemény, de a munkájának része volt, hogy felfedezetlen tehetségek után kutasson.

Egy perc gondolkodás után elfogadta a munkát. Begépelte a választ és kijelentkezett. Néhány órán belül kap majd egy részletesebb dossziét. Ezután felhívta az utazási ügynökét, hogy foglaljon le egy jegyet, és nézzen utána, szabad-e a cége apartmanja Manhattanben. Mikor ezzel megvolt, nekiállt átütemezni az elfoglaltságait, hogy a hét további részében szabad legyen. Donatella Rahn valóban nagyon bonyolult nő volt. Esős és hűvös szerda reggel köszöntött be. Kennedy szedánja kelet felé hajtott a Függetlenség sugárúton. A forgalom sűrű volt, mert a köztisztviselők hadai ilyenkor indultak neki, hogy elérjék irodáikat kilencig. A szedán elhaladt a Repülési és Űrkutatási Múzeum mellett, és át a 4. utcán. Kennedy ablakából az esernyők alá húzódó embertömeget figyelte, amely a zöld lámpára várt. Normális esetben vitt volna magával valami munkát, miközben Langleyből a Capitoliumba ér, de most kényszerítette magát az ellenkezőjére. Gondolatban tisztáznia kell pár dolgot. Szombat óta az egyetlen jó hír az, hogy Mitch életben van. Nem bánta volna, ha a férfi nem ilyen drámai stílusban tűnik fel, és ha nem kérdőjelezi meg a lojalitását, de abban végül is igaza volt, hogy nem őt, Kennedyt lőtték meg. Mitchet más fából faragták, és ezt Kennedy mindig tiszteletben tartotta. Sokkal közelebb jár a tűzhöz, mint amennyire ő valaha is járni akart vagy tudott volna. Ismét bebizonyította lenyűgöző képességeit. Mindenfajta segítség nélkül kijutott Németországból, vissza az Egyesült Államokba, ahol behatolt a CIA igazgatójának a házába, és közben eltörte egy CIA-alkalmazott állkapcsát, aki pont azért volt ott, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Mikor Rapp végre lenyugodott, elmondták neki mindazt a keveset, amit tudtak. Azután ő tett fel rengeteg kérdést, amelyek zömére nem tudtak válaszolni. A helyzet lehangoló volt. Rappet undor töltötte el, Kennedy szégyenkezett. Rapp, aki sosem rejtette véka alá véleményét, nyíltan a Terrorelhárító Központ igazgatójának és Stansfieldnek a nyakába varrta a felelősséget, kijelentve: „Valaki kiszivárogtat, és ha ti nem találjátok meg, majd megtalálom én” . Kennedy már eddig is tudta, hogy valaki kiszivárogtat, de a jelenlegi politikai környezetben még véletlenül sem akarta, hogy Mitch Rapp ámokfutást rendezzen Washingtonban. Megdöbbenésére azonban Stansfield nyíltan támogatta Rapp nyomozását, noha az ő véleménye szerint eljött az idő, hogy Mitch hosszabb pihenésre menjen. Most, hogy a bizottsági elnök árgus szemekkel figyeli, nem akarhatta, hogy Rapp szükségtelen figyelmet vonjon magára és végeredményben, őrá － bármennyire is jó a fickó. Stansfield nem árulta el Kennedynek, valójában miért kívánja szabadon engedni az elefántot a porcelánboltban. Orvosa előző nap elmondta neki, hogy a rák gyorsabban terjed, mint várta. Érezte is, amint lassan felfalja belülről. Minden nap egy kicsit rosszabb volt. Már nem hónapokról van szó, csupán hetekről. El kell rendeznie a dolgokat, mielőtt távozna. Ki kell derítenie, ki áll a jelenlegi események mögött. Németországban Rapp volt a célpont, az öreg igazgatónak azonban valami azt súgta, bárki áll is az eset mögött, Rappnél sokkal nagyobb prédára vadászik. Nincs idő az óvatoskodásra, eredmények kellenek, és ha van valami, ami Rappre jellemző, az éppen az eredményesség. A kormányzati szedán elhaladt a Sam Rayburn-irodaház mellett. A négyemeletes monstrumot Samuel Taliaferro Rayburn tiszteletére nevezték el így. Rayburn Texas képviselőjeként 1912-től 196l-ig szolgált az USA Kongresszusában. Texas népe, bármily elképesztő, huszonöt alkalommal küldte őt Washingtonba. 1940-től 1961-es haláláig Rayburn tizenhét alkalommal volt a Képviselőház elnöke. Ez idő alatt nagyon kevés dolog történhetett Washingtonban az ő beleegyezése nélkül. Rudinnak volt egy irodája a Rayburn-házban, de legtöbb idejét egy másik irodában töltötte, a Capitolium legfelső emeletén. Ezt szívesen hívta az ő „sasfészkének”. Max Salmen, a CIA műveleti aligazgatója „ keselyűfészeknek” nevezte, amit Rudin utált, de persze ez volt Salmen szándéka. Az utóbbi években Salmennek bevallottan az volt a fő

küldetése, hogy mielőtt nyugdíjba vonul, őrületbe kergesse Rudint. Kennedy először csodálkozott azon, miért tűri ezt Stansfield, majd felderengett neki, hogy minél inkább Salmenre összpontosul Rudin gyűlölete, annál kevesebb marad az Ügynökség többi része számára. Remélte, ma reggel is ez a helyzet. A szedán megállt egy ellenőrzőpontnál, ahol a Capitolium rendőrsége rövid átvizsgálás után átengedte. Kennedy az épület délkeleti oldalának földszinti bejáratánál szállt ki. Odakint kinyitotta az esernyőjét. Kezében bőrmappájával áthaladt az esőn, és belépett az óriási neoklasszikus épületbe, ahol beállt a fémdetektoron való áthaladásra várakozók sorába. A földszint zömét bizottsági termek és irodák foglalták el, ide engedély nélkül tilos a belépés. Szabad bejárás inkább az épület közepére van, itt helyezkedik el az Oszlopcsarnok, a régi legfelsőbb bírósági terem és a Brumidi-folyosó. Az épület déli szárnyában a Képviselőház, az északiban a Szenátus kapott helyet. A második emeleten vannak a Képviselőház és a Szenátus konferenciatermei, valamint a két testület vezetőinek irodái. A Capitolium legjellemzőbb része, a rotunda, szintén a második emeleten van. A harmadikon újabb bizottsági termek és irodák következnek, valamint azok a galériák, melyekről a látogatók figyelemmel kísérhetik a Képviselőház és a Szenátus üléseit. Mindhárom emeletet tökéletesen karbantartják. Kennedy a negyedikre tartott, amelyre sokszor gondolt úgy, mint a Capitolium mostohagyerekére. Az itteni irodák sokkal kevésbé fenségesek, a festék itt-ott repedezik, a mennyezeten nemritkán vízfoltok éktelenkednek. Látogatók ritkán jutnak be a negyedik emeletre, részben ezért is választották a Képviselőház hírszerzési különbizottsága helyszínének. Kennedy elhaladt a H-405-ös iroda mellett, ahol a bizottsági titkárok dolgoznak. Kissé távolabb benyitott egy ajtón, és kis várószobába jutott. Rajta kívül ketten voltak itt: egy titkár az íróasztal mögött, és egy biztonsági tiszt. A titkár üdvözölte őt, majd megkérte, üljön le. Felvette a telefont, és a vonal másik végén lévő személynek jelentette: dr. Kennedy megérkezett. Hallgatott pár másodpercig, majd letette a kagylót. Kennedyre tekintve azt mondta: － Néhány percet várnia kell. Kennedy bólintott, és azt gondolta: Biztos voltam benne. Rudin elnök hírhedt volt arról, hogy megvárakoztatja a ClA-alkalmazottakat. Kennedy megnézte az óráját. 8.56 volt. Kilenc órára kérették be. Igencsak meglepődne, ha negyed tíz előtt behívnák. Igaza lett, 9.24-kor hívták be a belső terembe. Ez a bizottsági terem a legkisebb Washingtonban. Nincs galériája － nincs hely a riportereknek, hogy leüljenek és figyelemmel kövessék az üléseket. A tizenhat tag － nyolc demokrata, hét republikánus és egy független － a tanúk padjától három méterre ült, két sorban. A fölső sor mögötti székeken helyezkedtek el a titkárok, a falon pedig tizenhárom pecsét azoké a kormányzati hivataloké, amelyek együttesen alkotják a hírszerzők közösségét. A Szenátusban lévő bizottsági teremhez hasonlóan ez is szoba volt a szobában. A Nemzetbiztonsági Hivatal technikusai hetente, sőt néha, ha a vizsgált ügy megkívánta, naponta átvizsgálták. Kennedy az asztalra tette a mappáját. Felpillantva Michael O'Rourke-ot látta feléje közeledni. A minnesotai képviselő az egyetlen független a bizottságban. O'Rourke köszöntötte, majd a fia hogyléte felől érdeklődött. Miután befejezték az udvariaskodást, O'Rourke így szólt: － Irene, kérem, feleljen őszintén valamire. Kennedy a fiatal képviselőt nézte. － Megpróbálok, ha lehet Miről van szó? － Mond valamit magának a Mitch Rapp név? Kennedy hosszan tanulmányozta O'Rourke-ot, mielőtt válaszolt volna. Válla fölött hátrapillantva a többi bizottsági tagra, így felelt:

－ El kéne jönnie Langleybe, ott beszélhetünk erről. Kennedy tudta, hogy Anna Rielly és O'Rourke felesége barátnők; Rapp felvilágosította erről. － Szóval ismeri? － Sosem mondtam ezt. － Kennedy megérintette a férfi karját. -Jöjjön el Langleybe, megbeszéljük! O'Rourke bólintott. － Ma délután meglátogatom. － Rendben van. Hívja az irodámat és egyeztessen időpontot. O'Rourke beleegyezett, és visszament a helyére. Egy újabb dolog, ami miatt aggódhatok, gondolta Kennedy. Felnézett, és megpillantotta Rudint, aki mogorván a papírjai fölé görnyedt Magaslati helyéről lenézve Kennedyre szegezte csőrszerű orrát, és azt mondta: － Leülhet. Zebarth képviselő, a bizottság rangidős republikánus tagja, aki Rudin jobbján ült, előrehajolt － Jó reggelt, dr. Kennedy! Köszönöm, hogy ilyen hamar eleget tett a meghívásunknak. Zebarth hunyorgott, és ismét hátradőlt. Ő volt a bizottság egyetlen tagja, aki ugyanolyan hosszú ideje szolgált Washingtonban, mint Rudin. Rudinnal nagyon kevesen jöttek ki, főleg a republikánusok közül, Zebarth azonban a régi időkből maradt itt, amikor a politikusok még természetesnek vették, hogy nem értenek egyet, majd meghívták egymást egy Manhattanre. Az aranyszájú virginiai, aki mindig betartotta a vitatkozás és az illendőség szabályait, anélkül tudott sárba tiporni bárkit, hogy egyetlen dühös szót is kiejtett volna. A Republikánus Párt vezetősége azért helyezte őt a hírszerzési bizottságba, mert úgy gondolták, ő az egyetlen, aki kezelni tudja a hóbortos Rudint. Rudin elrendezte a papírjait, majd néhányszor megköszörülte a torkát. Ezután ivott egy korty vizet, és levette a szemüvegét Végül Kennedyre nézve megszólalt: － Nagyon aggasztó dolgokat hallottam a maga szervezetéről nemrég. Kennedy szenvtelen arccal nézett vissza Rudinra, várta, hogy a férfi kifejtse az elhangzottakat A bizottsági elnök azonban csak bámult rá. Kennedy higgadtsága lassan kihozta a béketűrésből. Gyűlt benne a gőz amiatt, hogy ezek a langleyi szélhámosok idejárnak a bizottsága elé, és megpróbálják hülyére venni őt. － Ms. Kennedy, volna szíves elmondani, mi a fene történt Németországban a múlt hét végén? Mielőtt Kennedy válaszolhatott volna, Zebarth képviselő szólt közbe: － Öregszem bár, de ha a memóriám nem csal, dr. Kennedy, és nem Ms. Kennedy. Rudin morgott valamit az orra alatt, majd újra feltette a kérdést. － Dr. Kennedy, mi történt Németországban a múlt hét végén? － Elmondaná pontosabban, mire kíváncsi, elnök úr? － Elmondhatnám, de nem teszem, mert maga pontosan tudja, miről beszélek. － Bocsásson meg, elnök úr － vágott közbe zavart arccal Zebarth. － Nem tudom, a jó doktor tudja-e, miről beszél, én azonban, szégyenkezve bár, de bevallom, fogalmam sincs róla. Nem mintha azzal dicsekedhetnék, hogy értem önt a szó legáltalánosabb értelmében, a C1A tekintetében azonban a legtöbb esetben következtetni tudok az ön álláspontjára. Rudin nem nézett Zebartra, aki csupán másfél méterre ült tőle. Utálta az öreg szószátyárt. Előre meredve azt mondta: － Ő tudja, miről beszélek, és hamarosan maga is megtudja. Csak spóroljon az oxigénnel pár percig. Segít eloszlatni a ködöt.

Zebarth kuncogott. Az utánzás a legszebb hízelgés, márpedig Rudin éppen most idézett egy sort Zebarth szövegkönyvéből. － Most pedig, dr. Kennedy, térjünk vissza az eredeti kérdésemhez. Mi történt múlt vasárnap Németországban, és milyen szerepe volt benne az ügynökségének? － A Hagenmiller Engineering körüli eseményekre gondol? － Hagenmiller gróf meggyilkolására gondolok － replikázott szigorú hangon Rudin. － Nem sok mindent mondhatnék erről, amit ne tudna már, elnök úr. Rudin összefonta a karját maga előtt. Kennedyre meredt. － Nem hiszek magának! Moraj támadt a bizottság republikánus oldala felől. Rudin figyelmen kívül hagyta, és tovább ütötte a vasat. － Azt akarom, mondja el e bizottság előtt, részletesen, milyen szerepet játszott a CIA Hagenmiller gróf meggyilkolásában! És emlékeztetni szeretném arra, hogy ha hazudik a bizottságom előtt, eljárást indítunk maga ellen. Ezúttal mind a demokraták, mind a republikánusok az elnök felé fordultak. Ritkán hangzott el ilyen nyílt vád a kicsiny bizottsági teremben. － Ejnye, ejnye － szólalt meg Zebarth. － Tekintettel arra, hogy dr. Kennedy mindig roppant segítőkész volt ezzel a testülettel szemben, feltételezem, fantáziadús elnökünknek van valamiféle információja, melyet meg kíván osztani velünk, mielőtt ilyen merész hangnemben folytatnánk a meghallgatást Rudin felkapta fakalapácsát, és többször az asztalra csapott vele. － Rendet! Az elnök még nem fejezte be! Tudni fogják, ha befejeztem. A padsor jobb oldali részéből kérdések özönlöttek feléje. Mindig, mikor Rudin megpróbált visszatérni Kennedyhez, egy republikánus hangosan megkérdezte: － Befejezné, elnök úr? Térjen a tárgyra! Ez a lázongás az igazságügyi bizottságban folyó komédiákra emlékeztetett, a hírszerzési bizottságban azonban nagyon szokatlan volt. Úgy tűnt, még a demokratákat is felingerelte Rudin erőszakossága. Kennedy szótlanul figyelt Rudin nyílt kérdése aggasztotta, de ezt nem mutatta ki. Az Orion Csoport nem létezik, neki pedig semmi köze Hagenmiller halálához. Utolsó lélegzetéig ragaszkodni fog ezekhez a hazugságokhoz. Soha nem ismer be semmit, bárhová fajul is a helyzet. A nagy kérdés az: vajon Rudin csak blöfföl-e, vagy pedig információt kapott valahonnan. Egy héttel azelőtt lefogadta volna, hogy csak blöfföl, most azonban, hogy ismeretlen kiszivárogtatok rejtőzködnek odakint, már nem volt ebben biztos. Rudin vörös képpel üvöltötte túl a tiltakozók lármáját. － Dr. Kennedy, válaszoljon a kérdésemre! Volt valami köze a CIA-nak Hagenmiller gróf megöléséhez? Kennedy nyugodtan nézett fel a dühös elnökre. － A CIA-nak, legjobb tudomásom szerint, semmi köze nem volt Hagenmiller gróf halálához. Nem pislogott, nem tétovázott, miközben törvényszegést követett el － nem először, és nem is utoljára.

26. fejezet Az arc ismerősnek tűnt. Nehéz volt biztosan megmondani, mert a holttest szemét lezárták, de kétségtelenül hasonlított az egyik Coloradóban látott emberre. Scott Coleman hunyorogva nézte a számítógép képernyőjét Kora délelőtt volt, és Marcus Dumond bethesdai apartmanjában tartózkodtak. A Terrorelhárító Központ ügyeletes komputerzsenije － Kennedy beleegyezésével － beteget jelentett mára. Kennedytől azt az utasítást kapta, hogy segítsen Rappnek, de óvatosan, ne hagyjon nyomot maga után. Washington D. C-ben nem ritka az erőszakos halál. Gyakran megtörténik. Ezt a gyilkosságot a kilőtt töltények száma tette szokatlanná, valamint az a tény, hogy legtöbbjüket hangtompítós fegyverekből lőtték ki. Dumond az esti hírekben akadt rá a sztorira. A gyilkosságot a washingtoni rendőrség vizsgálta, de átküldték az információkat a TK-nak is, hátha van terroristakapcsolat Coleman előrehajolt Dumond válla felett. － Van másik fotó? － Megnézem. － Dumond az egérrel egy ikonra kattintott. Széles sávú kapcsolatának alig egy másodpercre volt szüksége a második fotó letöltéséhez. Egy testet láttak, amely az utcán hevert két parkoló kocsi között. － Jó nagy fickónak tűnik. － Aha, az a coloradói fazon is egy háromajtós szekrény volt －Coleman hunyorgott. － Azt hiszem, ő az. Van valami adatlap róla? － Hadd nézzem. － Dumond dolgozni kezdett. Kisvártatva megszólalt － A bonctani jelentés jó lesz? － Nagyon is. － Coleman a képernyő újabb szövegét olvasta. A halott neveként Todd Sherman szerepelt, magassága százkilencvenkettő centiméter, súlya száznegyven kilogramm. － Azt hiszem, ez az a fickó. Rapp jött be a konyhából. － Milyen fickó? － Az, akit tegnap lelőttek a College Parkban… Azt hiszem, ő is részt vett a coloradói rajtaütésben. － Hadd nézzem. － Coleman félrelépett, és Rapp hajolt Dumond válla fölé. － Todd Sherman… Mutasd meg, hogy néz ki! － Oké. A képernyő váltott, és Rapp előtt feltűnt a második fotó, ahol az áldozat az utcán feküdt. － És az arca? A képernyő ismét váltott, megjelent az első kép. Rapp félrebillentett fejjel tanulmányozta a fotót － Eléred innen a Hét Törpét? － A Langley alagsorában elhelyezkedő hét Cray szuperszámítógépet nevezték így. Dumond mosolygott. － Bármit elérek bárhonnan. － Remek. Akkor vigyél be oda! Dumond egy másik géphez csusszant, és gépelni kezdett. Rapp Colemanhez fordult. － Azt hiszem, tudom, ki ez az alak. － Honnét? － Volt egy művelet Franciaországban, ahol logisztikai támogatást kaptam egy fickótól, aki régen az Ügynökségnek dolgozott Vele volt ez a nagydarab is… óriási volt. Nagy kezek

és akkora fej, hogy hihetetlen. A főnökét Varangynak hívtuk. － Bent vagyok － jelentette Dumond. － Akarod, hogy rákeressek Todd Shermanre? － így hívták a bonctani jelentésben? － Aha. Rapp gondolkodott. － Nem hiszem, hogy ez a valódi neve, de azért megpróbálhatjuk. Dumond begépelte. A számítógép harmincegy Todd Shermant köpött ki. － Szűkítsem a keresést? － Igen. Dumond megadott egy életkorbeli intervallumot és némi Fizikai leírást. A lista tizenegyre csökkent. Rapp és Coleman közelebb húzta a székét, miközben Dumond elkezdte átlapozni a fájlokat. Csak kettőnél nem szerepelt fénykép, azok közül pedig az egyik egy hatvan－, a másik egy hetvenéves férfi volt － Próbálkozz a „Kyle”-lal! － mondta Rapp. － Ez volt az egyik neve összekötőként. － Vezeték－ vagy keresztnév? － Nem tudom. írd be fedőnévként, és lássuk, mire jutunk. Dumond megtette. － Nem fog tetszeni, amit kaptunk. － A keresés meglepő módon 1462 egyezést talált. － Francba. － Rapp hátradőlt, kezét összekulcsolta a nyaka mögött. － Lefogadom, több mint egymilliárd dosszié van ebben a rendszerben. － Ez komoly? － Aha. － Hogy lehet ez? － kérdezte Coleman. － Könnyen. Az egész világról gyűjtenek adatokat személyekről, legalább száz éve. － Gondolkodjunk a keresési feltételeken, hátha szűkíteni tudjuk a kört. － Rapp előrehajolt, a képernyőt tanulmányozta, és sorolni kezdte Dumondnak, mit írjon be. Az expressz szőnyegtisztító furgon a Garfield úton haladt, elhajtott a Washington székesegyház mellett, majd fél háztömbbel arrébb át a Massachusetts sugárúton és a Wisconsinon, végül lefelé a hegyről. Négy háztömbbel később jobbra fordult a New Mexicóra, és megállt egy nagy téglaépület előtt. Két ember szállt ki, a harmadik a kormány mögött maradt. Bőrkesztyűket és világoskék overallt viseltek, amelyen a társaság lógója volt feltüntetve. Baseballsapka, napszemüveg és hátitáska volt náluk, az alacsonyabbik egy táblát is vitt. A két férfi belépett az apartman előcsarnokába, ahol a magasabb felvette a biztonsági telefont, és a bérlők névsorát kezdte böngészni. Mikor megtalálta a nő nevét, beütötte a lakása számát, és számolta a csengéseket. Nem várt választ. A másik férfi közben előhúzott valamit a zsebéből: egy pisztoly és egy különös dugóhúzó keverékét. Valójában egy zárnyitó pisztoly volt. A zárhoz helyezte, közben eltakarta a kezét a táblával. Öt másodpercbe sem telt, és az ajtó nyitva állt. Társa visszatette a telefont, és beléptek az előtérbe. Elhaladtak a liftek mellett, és a lépcsőn mentek fel a negyedik emeletre. Feltörték a folyosóra vezető ajtót, és körülnéztek. Most már csak egy kíváncsi szomszéd állíthatná meg őket. Nem tudták, ki bérelte fel őket. Egyszerű telefonhívással intézték a dolgot, melyben megmondták nekik, hol vár rájuk a csomag: egy eldugott zugban a Tyson”s Corner-i bevásárlóközpontban. A borítékban a célpont szükséges adatai voltak, valamint egy lista azokról a dolgokról, amelyeket ismeretlen megbízójuk tudni szeretne. Ezenfelül tízezer dollár, ropogós százdollárosokban. Rendes díjuk kétszerese volt ez, de a célpont ismeretében úgy érezték, minden pennyjét megérdemlik. Ismerték a gyönyörű nőt. Mindketten látták a tévében. A munkája miatt úgy gondolták, valami tehetős ember megneheztelt a nőre valamelyik riportja miatt, és az alkuhoz némi cserealapot szeretett volna. Már csináltak efféle munkát ko-

rábban. Szinte mindenkinek vannak dolgai, melyeket titokban akar tartani. A nő hazatérésének kockázata csekély, de a biztonság kedvéért a Fehér Háznál vannak embereik, akik szemmel tartják a nőt, és figyelmeztetnék őket. Kiléptek a lépcsőházból, és halkan elindultak a folyosón. Mikor elérték az ajtót, az alacsonyabb férfi ismét munkához látott. Ezúttal nyolc másodpercbe került a bejutás. Mindketten beléptek a lakásba, és becsukták az ajtót. A magasabbik ráhúzta a biztonsági láncot, és kikukucskált a lyukon, nem keltették-e fel valakinek a figyelmét. Tíz másodperc után abbahagyta a megfigyelést, és munkához látott Elővett egy kicsiny rádiót, és jelentette az utcán várakozó társuknak, hogy bejutottak. A sofőr a parkolóba vitte a furgont, ahonnét szemmel tarthatja az utcát és az apartman bejáratát is. A két férfi módszeresen leltárba vett mindent, amit a lakásban talált, a hálószobával kezdve. Az éjjeliszekrényen találtak egy naplót, melynek minden oldalát lefényképezték. Az öszszes szobában lehallgatókat szereltek fel, és gyorsan vázlatot is készítettek a helyzetükről. Megbízójuknak ugyanis alaprajz kell a lakásról, amelyen szerepel mindegyik készülék pontos helye és frekvenciája. A nappaliban álló kis íróasztalon megtalálták a kívánt információk zömét: számlákat, leveleket, naptárat és a legfontosabbat, a nő laptopját. Öt perc alatt feltörték a jelszót és lemásolták minden fájlját. Felírták az e-mail címeit a jelszavakkal együtt Anna Rielly életének minden részletét összegyűjtötték, bár nem tudták, mire kell mindez. Nem is érdekelte őket. Munkájuk, sőt az életük is attól függött, hogy ne kérdezzenek túl sokat. Miután átadják az információt eltűnnek. Kevesebb mint másfél óra alatt elvégezték a munkát és kifelé tartottak az épületből. Ottjártukról semmilyen nyomot nem hagytak. Cameron kifarolt csillogó Lexus SC 400-asávaI a szűk garázsból, ki az utcára georgetowni apartmanjából. A kocsival saját magát jutalmazta meg. Négyliteres, 290 lóerős, négykerék-meghajtású, harminckét szelepes V8-as motorja volt, és úgy repült mint a szél. Belsejét bőrrel vonták be, műszerfala valódi juharfából készült és egy hét hangfalas, 215 wattos sztereó volt beleépítve, amitől egy tizenhat éves heavy metal-rajongó maga alá csinált volna. Mindez egy pár ingyen szőnyeggel ötvenezer dollárjába került. Az ár nem érdekelte Cameront. Végre jól keresett. A Professzor ma reggel nem sietett. Tizenegykor meg kell tartania egy órát, ezenfelül semmilyen hivatalos kötelessége nincs. Nem aludt jól. Túlságosan felizgatta a Clark szenátorral való találkozás. Csodálta a férfit: ahogyan ösztönözni tudja a munkatársait － érthető, miért jutott ilyen magasra. Határ a csillagos ég. Cameron egy kelő csillaghoz kötötte szekerét, és meg sem áll a csúcsig. Az Egyesült Államok következő elnökét Hank Clarknak fogják hívni, Cameron pedig segít neki, hogy ez így legyen. A szenátor nem kötött minden részletet az orrára, de ismételten megígérte neki, hogy egy Peter Cameronhoz hasonló tehetségnek meglesz a helye mellette. Cameronnak mindez újdonságot jelentett. Langleyben senki nem értékelte a képességeit. Időnként egy-egy főnöke elismerő megjegyzést tett egy beszámoló után, de ennyi. Az a hely arról híres, hogy kiszórja a tehetségteleneket, és nem arról, hogy ösztönzi a tehetségeseket. Ami pedig még rosszabb, a fizetés átlag alatti volt. Cameron éveken át gürcölt, szolgálta a hazáját de ebből igen kevés hasznot tudott felmutatni. Hank Clark változtatott ezen. Megmutatta Cameronnak a fényt. Hogyan dolgozzon feleannyit, és keresse meg az eddigi ötszörösét. És nem egyszerűen a rendes fizetés ötszörösét kapta, hanem a pénz egyenes átutalással egy eldugott bankba érkezett a Bahamákon. Sosem kell adóznia utána. Cameron azt az életet élheti, amelyről évek óta álmodott. A szakmai jártasságát használva segíthet megváltoztatni az események kimenetelét, és mindezért megfelelő javadalmazást kap. Élete sosem volt még ilyen izgalmas. Mario Lukas halott, Gus Villaume menekül, Mitch Rapp pedig most sétál a célkeresztbe. A kellemes izgalomtól széles mosollyal kormányozta kocsiját a kora délelőtti georgetowni forgalomban.

Az utolsó évben sokat tanult. Langley korlátaitól megszabadulva képességei ugrásszerűen megnőttek. Clarktól elleste, hogy ellenségeit a közelében kell tartania, és sosem szabad békét hagynia nekik. Felvette a műszerfal közepébe épített telefont. Ezért fog most beszélni vele… Cameron biztos volt benne, hogy Lukas halála megrémítette Villaume-ot. A trükk az lesz, hogy ködösít egy kicsit － higgye azt, valaki más van a nyomában, és neki, Cameronnak semmi része sincs Lukas likvidálásában. És ha valóban szerencsés, annyira a bizalmába férkőzhet Villaume-nak, hogy az találkozzon vele. Az előző esti megbeszéléssel kapcsolatban egyetlen dolog nyugtalanította Cameront. Az a mód, ahogyan Clark rákérdezett a Lukas megölésében való közvetlen részvételére. A szenátornak elméletben igaza volt, a gyakorlatban azonban Cameron nem értett vele egyet. Az embernek ki kell mennie a terepre, ha látni akarja, mi folyik ott. Cameron úgy gondolta, a szabadúszók elég megbízhatatlanok ahhoz, hogy kisebbítsék a botlásaikat és felnagyítsák az eredményeiket. Szemmel kell őket tartani. A szenátor kritizálhat a kényelmes dolgozószobájából, ahogy csak akar, Cameronnak akkor is igaza van. Közelről és személyesen fogja elintézni ezt a dolgot. Túl sok minden függ tőle. Mikor befordult a Washington körgyűrűre, beütötte a számot, és hallgatta a csengéseket － Halló. － Villaume hangja semmilyen érzelmet nem árult el. － Mi a franc történt? － hadarta indulatosan Cameron. Szünet. － Pontosan miről érdeklődsz? － Ne szórakozz velem, Gus! Pontosan tudod, miről beszélek! Néztem a híreket. Mi a jóistenbe keveredtetek ti ketten? Gus Villaume egy Starbucksban ült a Dupont körgyűrűnél, egyik kezében egy csésze pörkölt francia kávéval, a másikban a mobiltelefonjával. Óvatosságból elhagyta Baltimore-t Kételkedett benne, hogy ez a balfék a vonal másik végén utolérheti, de végül is Mario Lukast megtalálta, így hát jobb távol maradni a lakásától, amíg többet nem tud. Villaume szinte biztos volt benne, hogy a Professzor nagyon is jól ismeri Lukas halálának okát Egyetlen pillanatig sem vette be színlelt haragját － Gondolom, Marióról beszélsz. － Róla, a fenébe is! Villaume figyelte, amint egy rendőr elhaladt a kirakat előtt. － Mennyit fizettél Dusernek, hogy megölje? － Ez lövés volt a sötétbe, noha jól célzott lövés. Azonnal jött a válasz. － Miről beszélsz? Nem fizettem senkinek Mario megöléséért! － Én nem így hallottam. － Villaume számolta a másodperceket, várta a Professzor reakcióját. － Esküszöm, semmi közöm Mario halálához! A Professzor őszintének hangzott, de Villaume már kora hajnalban kikövetkeztette a dolgot és nem hagyta magát átejteni. － Hallgass ide, „Professzor”! － Megvetéssel ejtette ki a nevet -Nem tudom, mi a valódi neved, de feltételezem, hogy régen ClA-s vagy NSA-s voltál. Túl puhány vagy a hadsereghez. Nem lesz nehéz kiderítenem, ki vagy valójában. Villaume kissé eltúlozta a lehetőségeit, de a Professzor úgysem tudja az igazat. Cameron nevetett Kissé erőltetetten. － Ne pazarold az idődet erre! Fekete lyuk vagyok. － Senki sem fekete lyuk. Neked is van történeted, mint bárki másnak. És ami még fontosabb, valakinek dolgozol… Nem vagy elég okos, hogy egyedül dolgozz.

A megjegyzés sértette Cameront. － Ha így beszélsz velem, Gus, meglátod, díjat tűzök ki a fejedre. Segíteni akarok! Nem tetszik, hogy kiiktatták Manót Nagyon bosszant, ha az üzlettársaim hullani kezdenek. － Te tényleg hülyének nézel? Tudom, ki ölte meg Mariót, és tudom, kinek az utasítására! Cameron keze izzadt. － Gus, szerintem vegyél ki egypár napot, nyugodj meg, és aztán beszélünk. Ugyanannyira szeretném tudni, ki ölte meg Mariót, mint te! Most mennem kell. Letette a telefont, éppen amikor beért a George Washington Egyetem parkolójába. Nem számított kedélyes beszélgetésre, de nem gondolta volna, hogy Villaume ilyen agresszív lesz. Talán alábecsülte a férfit. Hívnia kell Dusert, és le kell vennie a pórázát. Nem engedheti, hogy Villaume szaglászni kezdjen. Nem engedheti, hogy korábbi megbízójának figyelmét a jelenlegi üzelmeire irányítsák.

27. fejezet A Massachusetts sugárúton emelkedő Ritz-Carlton egyike Washington legszebb szállodáinak. Szinte minden országból érkeznek külföldi méltóságok ide, de Amerika legnagyobb iparmágnásainak némelyike is meg-megfordul itt. Mitch Rapp és Scott Coleman az út túloldalán parkolt, egy rakodóhelyen. Rapp Coleman Ford Explorerének utasülésén ült, és a hotel főbejáratát figyelte. Michael Gouldot kereste, a hotel recepciósát. Gus Villaume aktájában bukkantak a nevére. Gould volt Villaume összekötője a megbízói felé. Rapp utánanézett Gouldnak. Francia volt, kettős állampolgársággal. Négy nyelven beszélt, ami nagyban segítette a munkáját. A CIA-aktája szerint „nem áll kapcsolatban egyetlen hírszerző szolgálattal sem”, ám Rapp szkeptikus volt ez ügyben. Gyakran volt dolga ilyen emberekkel. Információkufárok voltak, a pénzt tisztelték, a nyers erőtől féltek. Ha elegendő pénzt kínáltak nekik, szinte bármit elmondtak. Rapp még nem döntötte el, a pénzét vagy az öklét használja-e, hogy megszerezze a kívánt információt. Több mint egy órája beszélt Goulddal. Egyszerű üzenetet adott át a franciának: „Beszélnem kell Monsieur Villaume-mal, mégpedig azonnal ” . Rapp megadta a mobilszámát Gouldnak, majd ő és Coleman a hotelhez ment, hátha felbukkan ott Villaume. Ha még életben van egyáltalán. Mario Lukas halála után nem nehéz elképzelni, hogy Villaume hasonló sorsra jut. Rapp nagyon szerette volna életben tudni Villaume-ot. ő az egyetlen kapocs ahhoz a személyhez, aki elrendelte a coloradói rajtaütést, és aki －Rapp feltételezése szerint －ugyanaz, mint aki a németországi merényletre parancsot adott. Ha Villaume halott, nagyon kétséges, hogy Rapp valaha is megtalálja azt, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Sem Rapp, sem Coleman nem volt beszédes típus, így szinte teljes csendben várakoztak. Ebéd után lecsendesült az eső, de az ég még mindig szürkébe hajlott. Rapp úgy döntött, még egy óráig várnak szemmel tartva a hotelt, azután elmennek, megnézik Gould lakását. A fickónak kell hogy legyen valami módszere legalább arra, hogy Villaume-mal felvegye a kapcsolatot, és hogy megkapja a díját. Minél hosszabban várakozott Rapp Gould jelentkezésére, annál jobban hajlott rá, hogy kevésbé kellemes eszközökkel szedi ki az információt a kis franciából. Délután kettő felé Rapp telefonja végre megszólalt Rapp megnyomta a gombot. － Halló! － Vasember? － Igen. Varangy? － Alighanem. Rapp nem volt biztos benne, hogyan folytassa. Három különböző alkalommal dolgozott együtt Villaume-mal és Lukasszal, mindháromszor Franciaországban, és mindketten lenyűgözték hozzáértésükkel és megbízhatóságukkal. Segítettek Rappnek elkapni Rafik Azizt, azt a palesztin terroristát, aki többekkel együtt felelős volt a PanAm 103-as járatának lezuhanásáért a skóciai Lockerbie-ben. Egyik éjjel ott voltak, amikor Rapp élete hajszálon függött. Ha Lukas akkor nem érkezik oda, Rapp most valószínűleg halott lenne. － Sajnálattal hallom, ami Marióval történt Jó ember volt － Köszönöm. － Szünet. － Mario kedvelt téged. Becsületesnek tartott. － Ő is az volt Nagyon megbízható. Villaume a barátja elvesztése felett érzett szomorúság miatt hallgatott egy darabig. － Remélem, megbocsátod － szólalt meg végül －, de Mario balesete után kissé bizalmatlan vagyok. － Nem ítéllek el érte, de beszélnünk kell! － Személyesen?

－ Az jól jönne. － Attól tartok, erről szó se lehet. Villaume álláspontja nem lepte meg Rappet. Ő ugyanazt tette volna. － Az nekem nem jó, de megértelek. Az NSA szó szerint minden egyes mobil－ és digitális hívást rögzít. A mobilhívásokat azonnal elemzik. A digitális hívások több időt vesznek igénybe, mert előbb dekódolni kell őket. Fort Meade masszív számítógépei átfésülik őket olyan kulcsszavak után, mint fegyver, bomba, meggyilkol és még ezer efféle. Ha a számítógépek „tiltott” szóra bukkannak, továbbítják a hívást az automatikus analízis következő szintjére. Ha a hívásban elegendő „ tiltott” szó szerepelt, az automata után élő személy veszi kezelésbe. Az arab, kínai vagy orosz nyelven folytatott beszélgetések különleges figyelmet kapnak. Legkönnyebben úgy lehet átverni a rendszert, ha az ember egy átlagos üzletember módjára beszél. Rapp gondosan megválogatta következő szavait. － Azt hiszem, van egy közös gondunk. － Mi lenne az? － Múlt héten a tó másik partján jártam a coloradói barátaiddal. Tudod, kikről beszélek? － Azt hiszem. － Felrúgták a megállapodást － Hogy érted ezt? － Velem kellett volna dolgozniuk, és kiderült, másnak dolgoznak. － Nem biztos, hogy értem. Rapp hangja indulatos lett. － Átejtettek, és végleg nyugdíjba akartak küldeni. － Vagy úgy. A társaság küldte őket? － Biztos, hogy nem. Elmentem a fejesekhez, és ők ugyanúgy nem tudnak semmit, mint én. － Nem nagyon látom, mi az én szerepem ebben. － Valaki küldött téged arra a coloradói útra. Erős a gyanúm, hogy ugyanaz a személy tett keresztbe az én üzletemnek a tó túloldalán. － Várt egy pillanatig, majd hozzátette. － És lefogadom, ennek a személynek köze volt Mario minapi balesetéhez. Hosszú csend után Villaume azt kérdezte: － Honnan tudod, hogy jártam Coloradóban? Rapp Colemanre nézett. － Páran láttak ott. － A társaságtól? － Nem… de a társaság megbízásából. － Nem igazán hiszek neked. Rapp áttette a telefont a bal fülétől a jobbhoz. － Figyelj, tudom, hogy nehéz helyzetben vagy. Néhány napja én is abban voltam. Ha nem akarsz találkozni, megértem. De tudnom kell, ki adta a megbízást. － Aztán ült, és várta a választ. Tudta, mit érez most Villaume. Senkiben sem bízhat öt másodperc feszült csend után hozzátette: － Mario megmentette az életemet. Tartozom neki. Mondd meg, mit tudsz arról, aki felbérelt, és teszek róla, hogy az illető megfizessen azért, amit Marióval tett! Villaume-ot csábította az ajánlat. Vasember erős szövetséges lehet. A Professzor összetojja magát, ha a Vasember vadászni kezd rá. Ez lenne a legkönnyebb formája a bosszúnak, amiről álmodott. Talán túlságosan is egyszerű. Kissé túl kézenfekvő az időzítés. Át kell gondolnia a

dolgot. － Túl hosszú ideje vagyunk vonalban. Hadd gondoljam át, majd értesítelek. － Hé… megértem a vonakodásodat. Ha én lennék a te helyedben, én sem akarnék személyes találkozót. Csak azt akarom, hogy add meg nekem a helyes irányt! － Átgondolom. Rapp még szólni akart, de a vonal megszakadt. Colemanre nézett. － A rohadt életbe! Remélem, életben marad addig, amíg elmondja, amit tud. Kennedy egyedül ült az irodájában. Rappre gondolt, és a soraikba férkőzött árulóra, aki majdnem megölte az ügynököt. Marcus Dumond folyamatosan tájékoztatta arról, hogy haladnak Rapp-pel és Coleman-nel. A CIA aligazgatója személyesen járt nála, hogy kérdésekkel bombázza a Képviselőház hírszerzési bizottsága előtt tett vallomásáról. Meglepően könnyű volt becsapni Jonathan Brownt annak ellenére, hogy korábban szövetségi bíró volt. Stansfield jól kitanította. Ha az ember egyszer megtanulja irányítani az érzelmeit, az ellenfélnek csaknem lehetetlen rájönnie, igazat mond-e. A dolog lényege, mint a pókerben, az, hogy közömbös arcot kell vágni, akár royal flush, akár egy pár van a kezünkben. Stansfield keze alatt Kennedy alaposan elsajátította ezt a képességet Az egyetlen ember a világon, aki mindig normális reakciót váltott ki belőle, a fia volt, Tommy. Még a volt férjének sem sikerült Persze, megpróbálta, de csúfos kudarcot vallott. Kennedyben nem volt gyűlölet iránta. Visszatekintve a házasságukra, könnyű belátni, hogy bukásra volt ítélve attól a pillanattól, hogy ő elfogadta a Terrorelhárító Központ igazgatói székét. Nem maradt elég ideje a TK irányítása mellett, hogy jó anya és jó feleség is legyen. Asztalán a telefon halkan megszólalt, majd egy hang szólt bele az intercomba. － Irene, O'Rourke képviselő keres. Kennedy fel sem nézett. － Vezesd be, légy szíves! O'Rourke kissé zavart ábrázattal lépett be Kennedy irodájába. － Hello, Irene! － Leült a Kennedy íróasztala előtti egyik székbe. Háromgombos barna öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt. － Jó napot, Michael. O'Rourke nem szerette vesztegetni az idejét vagy a szavait. － Sajnálom a ma reggel történteket. Rudin egy seggfej. － Remélem, elnézi, ha erre nem reagálok. － Nem… Megértem. － O'Rourke keresztbe tette a lábait, aztán visszarakta a padlóra. － Mi van a névvel, amire ma reggel rákérdeztem? Kennedy nem kívánta megkönnyíteni a dolgát Visszabámult O'Rourke-ra barna szemével, várta, hogy folytassa. － Ugye emlékszik a névre, amit említettem? － Igen. － Nos, mit tud mondani róla? － Egyáltalán semmit. O'Rourke előrehajolt. － Ugyan, Irene! Megérdemlek egy korrekt választ. － Kennedy továbbra is nyugodtan ült az asztala mögött. － Legalább azt elmondhatná, ismeri-e? Kennedy már alaposan átgondolta ezt a kérdést － Hadd kérdezzek valamit, Michael. Ha valaki, például az egyik kollégája, beállítana ide, és megkérdezné tőlem, ismerem-e a maga nagyapját, mit kellene válaszolnom? O'Rourke a jegygyűrűjét tekergette. Tudta, hogy Kennedy felhozza majd ezt, ezért félt attól, hogy idejöjjön. Reggel, hazai pályán gyors választ remélt a nőtől, de csalódnia kellett Az

övé hosszú, kacifántos és véres történet volt. Mikor O'Rourke otthagyta a tengerészgyalogságot, Erik Olson szenátornál kapott munkát. Azokban a vad években legjobb barátja, szobatársa és titkársági kollégája Mark Coleman volt, Scott Coleman öccse. Mark egy éjjel a munkából hazafelé menet, csupán két háztömbnyire a Capitoliumtól tragikus gyilkosság áldozata lett. Támadója egy idegbeteg kábítószeres volt akit helyhiány miatt engedtek szabadon a washingtoni börtönből. Az eset mélységesen megrendítette O'Rourke-ot A gyász idején tudomást szerzett egy fedőműveletről, amelyben egy prominens szenátor vett részt. Egy elszúrt titkos műveletet kellett volna eltisztázni, amelyben tucatnyi kommandós vesztette életét. A SEAL-kommandó parancsnoka nem más volt, mint Scott Coleman, Mark bátyja. Michael akkor sokat gondolkozott azon, elmondja-e Colemannek, hogy Fitzgerald szenátor miatt sült el balul az észak-líbiai küldetés. O'Rourke-ot nagyapja, Seamus győzte meg végül, hogy árulja el a dolgot Colemannek. Érve egyszerű volt: ha Michael még a haditengerészetnél lenne, és az ő embereit ölték volna meg, neki is joga lenne tudni. O'Rourke a döntést, hogy felfedi Colemannek az áruló kilétét, élete egyik legrosszabb döntésének tartotta. Egy évvel azután, hogy elmondta neki Fitzgerald szenátor szerepét a balesetben, O'Rourke egy napon arra a hírre ébredt, hogy Fitzgeraldot megölték, két másik jelentős washingtoni politikussal együtt. A következő héten kibontakozó vérfürdőben újabb emberek haltak meg, köztük Olson szenátor és az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. A legveszélyesebb információ az volt, hogy O'Rourke nagyapja közvetlen kapcsolatban állt Colemannel és haragvó egykori kommandósaival, ő szponzorálta kis forradalmukat, és segített nekik a tervezésben is. O'Rourke képviselő akkor ígéretet kapott Stansfield igazgatótól, hogy Scott Coleman és Seamus O'Rourke részvétele örök titok marad. Még Hayes elnök és az elődje, Stevens sem ismerte a teljes történetet. O'Rourke most úgy döntött, legjobban úgy veheti el a kérdés élét, ha egyáltalán nem válaszol rá. Máshonnan közelített. － Tudja, kicsoda Anna Rielly? － Persze. － Tudja, hogy járnak Mitch Rapp-pel? － Ha maga mondja. － Ugyan, Irene! Ne játszadozzon velem! Szükségem van a válaszra. － Én nem játszadozom magával, Michael. Nem válaszolt a kérdésemre. － Melyik kérdésére? － kérdezte O'Rourke összevont szemöldökkel. Kennedy nyugodtan megismételte. － Ha valaki bejönne, és megkérdezné, ismertem-e a nagyapját, mit kellene válaszolnom? － Nem látom be, mi köze a nagyapámnak Mitch Rapphez. Kennedy egyenesen a szemébe nézett. － Dehogynem. Tudom, hogy nagyon is érti, miről van szó. Ez a munkánk egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb elve. Titoktartásnak hívják. － Persze, persze… Tudom. Hallottam már, de ez most más. Bennem megbízhat. － Valóban? － vonta fel Kennedy a szemöldökét － Tudja, hogy így van! Pisztolyt tart a fejemhez. Ha akarná, holnap véget vethetne a karrieremnek. － Valami azt súgja, nem is bánná, Michael. － Na igen, lehet, hogy igaza van, de akkor is magánál a pisztoly. Talán megválthatna a szenvedéseimtől. Jó ürügy lenne, hogy végre itthagyjam ezt a várost. － Ne mondjon ilyet! Nem akarok kárt okozni magának. Több magához hasonló ember kellene a Capitoliumba.

O'Rourke figyelmen kívül hagyta a bókot, nem volt biztos benne, őszinteség vagy számítás áll-e mögötte. － Hadd mondjam el a gondomat, Irene. Anna Rielly a feleségem legjobb barátnője. Együtt jártak a Michigani Egyetemre. Anna fülig szerelmes ebbe a Mitch Rapp nevű fickóba. A feleségem szerint össze akarnak házasodni. Én kedvelem a pasast Elég sok időt töltöttünk velük, vacsoráztunk, meccsekre jártunk, ilyesmi. Még a házában is voltunk, az öböl mellett. Észrevettem rajta bizonyos jeleket － O'Rourke megállt, hátha leolvashat valamit Kennedy arcáról, persze hiába. － Mérget vennék rá, hogy a fickó valamikor katonai kiképzést kapott Látszik azon, ahogy jár, de egy kissé finomabb a mozgása, nem… － O'Rourke a megfelelő szavakat kereste. － Nem olyan gépies. Mérföldes listám van az efféle apró jelekből. Múlt szombaton a feleségem egy e-mailt kapott a fickótól. Azt akarta, tegyünk meg neki egy szívességet. Menjünk el hozzá, és vigyük el Annát. Az e-mailben biztosított arról, hogy jól van, de vigyázzunk Annára, amíg azt nem mondja, hogy rendeződtek a dolgok. － Várt egy pillanatot, mert mondandója még mindig nyugtalanította. － Az üzenet végére odaírta: Mindent tudok Seamusról, Michaelről és Scott C-ről. Namármost, szerintem ez feljogosít arra, hogy megtudjam, ki a fene ez a Mitch Rapp. － O'Rourke hátradőlt, karjait összefonta, és várta a választ. Kennedy meglepődött, bár nem mutatta. Rapp nem említette, hogy e-mailt küldött volna Liz O'Rourke-nak, de a képviselő hangjából egyértelmű volt, hogy nem hazudik. Kennedy azonban még ennek az új információnak a fényében sem volt hajlandó semmit elárulni O'Rourke-nak Rappről. Amíg rajta múlik, Rapp személye és a ClA-nak végzett munkája Szent Grálként őrzött titok marad. － Michael, csak annyit mondhatok, a titka biztonságban van nálam. － Fenéket! － válaszolta O'Rourke élesen. － Akkor honnan tud róla Mitch Rapp? － Utánanézhetek, ha akarja. － Gyerünk, Irene! － O'Rourke dühös volt. － Ennél többet is tehet, vagy ha nem, akkor olyat lépek, ami nem fog magának tetszeni. － És mi lenne az? － Felhívom a kapcsolataimat az FBl-nál, az NSA-nál és a Pentagonban, és megkérem őket, nézzenek utána pár dolognak. Felhívom az adminisztrációs aligazgatójukat, és szólok neki, hogy rázzon meg pár ketrecet. A francba, még egy nagyon szokatlan izraeli kapcsolatomat is felhívhatom, hadd lássuk, mit talál. Kennedy nem szívesen hallgatta mindezt. Most egyáltalán nincs szükség arra, hogy újra felhívja a figyelmet Rappre és talán saját magára is. Alaposan megfontolta, mennyit mondhat el, majd megszólalt: － Csak annyit mondhatok a szóban forgó személyről, hogy nagyon jó abban, amit csinál, és nekünk dolgozik. － Ez nem elég. － Attól tartok, elégnek kell lennie. － Nem, nem azl － O'Rourke előrehajolt － Tudni akarom, honnan a fenéből tud Seamusról, Scottról és rólam! Kennedy hűvös tekintettel nézett rá, majd egy hosszú percnyi mérlegelés után kibökte az igazat: － Én mondtam el neki.

28. fejezet Gus Villaume-nak két óra sem kellett, hogy eldöntse, mit tegyen. Mario halálának dacára már csaknem magára talált Volt némi kockázat, hogy a Vasember a Professzornak dolgozik, de Villaume kételkedett benne. Az a bérgyilkos, akit Párizsban látott, nem viselne el egy olyan amatőrt, mint a Professzor. Nem, döntötte el Villaume. Vasember legalább annyira vagy még jobban el akarja kapni a Professzort, mint ő maga. Milyen édes igazságtétel volna a Vasembert ráállítani arra az álságos, öntelt árulóra! Aki － ha tényleg olyan jók a kapcsolatai, ahogyan dicsekedett vele － összecsinálja magát, ha megtudja, hogy a Vasember rá vadászik. Villaume felszállt a buszra a New York sugárúton a 11. utcánál, a Kongresszusi Központ mellett, és elhelyezkedett hátul. Hét másik utast számolt meg. Még egy óráig nem lesz csúcsforgalom. Mikor a busz elindult, Villaume beütötte a számot. Három kicsengés után egy mély hang jelentkezett. － Vasember? － Igen. － Le tudod írni, amit mondok? － Igen. Villaume összegörnyedt, és lehalkította a hangját. － A férfi neve Professzor. Kábé száznyolcvan centi magas, száztizenöt kilóra becsülöm. Mogyoróbarna szem, fekete haj, szakáll… Ötven év körül járhat, plusz-mínusz egy-két év. Az akcentusából ítélve Washingon környékén nőtt fel. Valószínűleg a virginiai oldalon, de Richmondtól mindenképpen északra. － Még valami? － Van egy számom. － Villaume megadta Rappnek azt a számot, amin keresztül elérheti a Professzort. － Más? Villaume gondolkodott egy kicsit － Colorado előtt azt hittem, sosem piszkolja be a kezét de ott ragaszkodott hozzá, hogy ő maga lője le őket. Rapp habozott a vonal túlsó végén. － Milyen messziről? － Nagyjából kétszáz méterről. Nagyon egyedi eszköze volt. － Mi volt az? Villaume felnézett Senki sem figyelt rá. － Egy Stoner SR-25-ös. － Van még valami? － Sajnos nincs. － Ugyan már! Ennél többet is tudsz! － Sajnálom, de csak ennyit tudok. Hidd el, én is szeretnék többet tudni. － Hogyan érhetlek el? － Sehogy. － Gyerünk, Gus, szükségem van a segítségedre! － Sajnálom, de el kell tűnnöm egy időre. － Bennem megbízhatsz. Jelenleg közös a célunk － győzködte Rapp. － Ez a gond ezzel a munkával, barátom. Mindenki azt mondja, megbízhatsz benne, egészen addig, amíg golyót nem röpítenek a fejedbe.

Rapp hosszan hallgatott, miközben megpróbálta beleélni magát Villaume helyzetébe. Tudta, ha ő lenne a helyében, menekülne. Nem bízna senkiben, és a túlélés lenne számára az elsődleges. Végül így szólt: － Értem, Gus. Vigyázz magadra, és hívj, ha eszedbe jut még valami! － Úgy lesz. És sok szerencsét! Remélem, elkapod. － Villaume letette a telefont. Kinézett az ablakon, miközben a busz egy ósdi hídon zötyögött át, jobb oldalon a Nemzeti Arborétummal. Gyávának érezte magát, de tudta, hogy jól tette. Ha a Vasember őszinte volt vele, Villaume biztos lehet benne, hogy a Professzor a nem túl távoli jövőben csatlakozni fog Marióhoz a túlvilágon. A másik két férfi Rappet figyelte, és várta, hogy megszólaljon. Bekapcsolva hagyta a telefonját, és a feltöltőállványra helyezte, majd átadta Scott Colemannek a jegyzettömböt, rajta a Villaume által adott információkkal. Azután Marcus Dumondra nézett, aki az asztala előtt ült. Az asztallapot egerek, billentyűzetek és három monitor foglalta el. － Be tudod mérni, ha legközelebb hív? － Villaume-ot? － Igen. Dumond grimaszolt. － Nem hiszem. Talán nagyjából eltalálom a helyét a városban, de ez minden. － Megállt, és elgondolkodott. － Szerinted mennyire óvatos? － Jelenleg, azt mondom, nagyon. － Szerinted vonalban tudnád tartani tíz percig? Rapp eltöprengett, ugyan mit is mondhatna Villaume-nak, hogy az ekkora kockázatot vállaljon. － Esélytelen. Szerencsés esetben legfeljebb öt percig tarthatom. － Akkor nem tudom bemérni. － Meg tudnád szerezni legalább a számot, amiről hív? － Ez se könnyű. Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit. Coleman visszaadta a jegyzettömböt Rappnek, és azt mondta: － Illik arra a fickóra, akit Coloradóban láttam. Mit mondott még Villaume? Rapp röviden összefoglalta a beszélgetést, kiemelve azt a tényt, hogy a Professzor saját kezűleg végezte el a munkát Evergreenben. Eközben Dumond megnézte a jegyzeteket, majd gépelni kezdett az egyik billentyűzetén. － Ennek a Professzornak kell hogy legyen múltja － mondta Rapp. － Az ember nem akárhonnan kerül ebbe a szakmába. Vagy régebben a hírszerzésnek dolgozott, vagy még most is… Marcus, fogd a leírást, vessük össze a jelenlegi és régebbi ügynökségi alkalmazottakkal és nézzük, hány találatot kapunk! － Rendben, de attól tartok, nagy szám lesz. － Nem baj. Csak hozd elő a fotókat, hátha Scott felismeri valamelyiket Ha nem akadunk nyomára az Ügynökségnél, továbbmegyünk az NSA-ra, majd a DIA-ra. － Míg Dumond dolgozott, Rappnek eszébe jutott valami, amit Villaume mondott － Ha volna hanglenyomatunk a fickóról, az segítene? － Lehetséges. Az NSA elég részletes adatokat őriz. Rapp a számra mutatott, amit leírt － És erről mit tudsz mondani? Dumond egy másik számítógéphez csúsztatta a székét, és belépett egy keresőprogramba. Beütötte a telefonszámot, és a gép munkához látott. Öt másodperccel később üres kézzel fejezte be. A szám nem szerepelt a rendszerben.

－ Ez mit jelent? － kérdezte Rapp. － Hamis a szám? － Nem. Nem feltétlenül. A könyvtár állandóan változik. Nem lehet követni. － Akkor mit tehetünk? Dumond hátradőlt a székében, és a tolla szárát rágcsálta. － Mobilszám, ugye? － Meg lennék lepve, ha nem az volna. － Rapp Colemanre nézett － Scott? － Aha. Annak kell lennie. Dumond folytatta a rágcsálást. － Ha felhívjuk ezt a számot, meg tudom keresni a szolgáltatóját, és eljuttathatlak a fickóhoz. Rapp és Coleman egymásra nézett. － Hogyan? － kérdezte Rapp. － Ha megtalálom a szolgáltatót, beléphetek a rendszerükbe, és lekövethetem a toronyhasználatát. － Mi az a toronyhasználat? － A hívást egy torony továbbítja. Lenyomozzuk azt a tornyot, amelyiket a telefonja használja. － Milyen közel juthatunk így? － Egy vagy két zip-kódnyira. － Ennél közelebb nem lehet? － kérdezte Coleman. － De igen, de ehhez szükségem van az Ügynökség speciális furgonjainak egyikére, és vonalban kell tartanod. － Meddig? － kérdezte Rapp. － Ha szerencsénk van, és a közelben van, amikor felveszi, egy vagy két percen belül leszűkíthetjük az épületre. Ha nem, több hívásba is beletelhet. － Mi van, ha mozog? Dumond a fejét csóválta. － Az nem jó. － Villaume-mal miért nem tudod ezt megtenni? － Előbb szükségem lenne a számára. De ő hív minket, és blokkolva van, aztán csak egy vagy két percig marad a vonalban. Ez túl kevés, hogy feltörjük. － De a Professzornál sikerülhet? － Talán. Rapp az állát dörzsölgette, miközben a híváson gondolkodott. － Akkor mit javasolsz, mit csináljunk? － Szerintem hívjuk fel ezt a számot, és lássuk, mit tudunk meg. － Dumond maga volt a tettrekészség. － Van bármi esélye, hogy a másik oldalról visszakövessék a jelet idáig? Dumond megvető arcot vágott. － Az én felszerelésemmel nincs. Hat különböző műholdról verődik vissza a drágám, és kétszer annyi földi állomásról, mielőtt megérkezne. － Az NSA sem csípheti el? － A Nagy Testvér… － Dumond vállat vont － Nehéz megmondani. Néha azt hiszem, mindenről tudnak, néha meg azt, hogy semmiről sem. Mindig azt mondom, fogd rövidre, és hagyd ki a részleteket. Rapp és Coleman bólintott. Ugyanilyen szellemben éltek ők is évek óta. Rapp az egykori SEAL-kommandósra pillantott.

－ Mit gondolsz? Coleman a jegyzettömbre nézett, és a férfira gondolt, akit Coloradóban látott. Arra, akiről már tudták, hogy Professzornak hívják. Nem tűnt gyilkosnak. Ami azt illeti, jó vezetőnek sem. Valaki másnak dolgozott, és Coleman azt gyanította, az illető nem akárki. Visszalökte a jegyzettömböt az asztalra, és így szólt: － Szükségünk van támogatásra. Igazából szerintem az egész műveletet át kéne tenni egy biztonságos helyre. － Marcus szerint ez a hely megfelelő. Mi bánt? － Az a Professzor valaki másnak dolgozik. És akárki legyen is az, hatalmában állt tudomást szerezni arról a kis műveletről Németországban. － Coleman felvonta a szemöldökét. － Ez aggaszt. Rapp eddig még nem gondolt bele ebbe a nyilvánvaló ténybe. Ezt Kennedyre és Stansfieldre hagyta. Coleman arckifejezéséből tudta, hogy a férfi az NSA egyik alkalmazottjára gondol. Nagyon is igaza lehet, de most egyáltalán nem hiányzik, hogy megbénítsa őket a félelem. － E téren megbízom Marcusban. Ha ő azt mondja, nem jutnak a nyomunkra, én elhiszem. Coleman Dumondra nézett. － Itt nincs helye a felvágásnak. Mondd meg nekem egyenesen: le tudja követni a Nagy Testvér a hívást, vagy nem? Dumond elgondolkodott, végül így felelt: － Nem hiszem, hogy le tudják követni, de a biztonság kedvéért maradjunk két perc alatt. － Biztos vagy benne? － Két percnél vagy az alatt igen. － Elégedett vagy? － kérdezte Rapp Colemantől. Coleman lassan bólintott. － Igen, de szerintem célszerű lenne még több embert hívni a buliba. － Kikre gondolsz? － Az embereim közül néhányra. Már dolgoztál velük korábban. － Rendben. － Miről beszéltek? － kérdezte Dumond. － Hozunk még néhány fegyvert a biztonság kedvéért － felelte Rapp. Dumond savanyú arcot vágott, jelezve, hogy nem lelkesedik az ötletért. － Nyugi, Marcus! A te érdekedben tesszük. － Rapp a számítógépekre bökött. － Minden készen áll a híváshoz? － Adj egy percet. － Jól van. － Rapp Colemanhez fordult － Mi a gond? － Nem tudom, jól tesszük-e, hogy máris a tudomására hozzuk, a nyomában vagyunk. Több információra volna szükségünk. － Szeretnék ráijeszteni, hátha elkövet valami ostobaságot. Azonfelül van némi esély rá, hogy felismerem ezt az alakot. Hozd az embereidet és készüljetek fel. Ha ez megvan, felhívjuk.

29. fejezet Peter Cameron kicsiny irodájában ült a George Washington Egyetemen, és az egyik hallgatójának a dolgozatát olvasta. Cameron speciális szemináriumot tartott a ClA-ról a George Washington Egyetem Elliot School of International Affairs nevű fakultásán. A szemináriumban semmi eget rengető nem volt csupán azt vizsgálta, hogyan működik a CIA bürokráciája, más hasonló hírszerző szervezetekkel összevetve. Az egyik csoportnak hétfőn, szerdán és csütörtökön volt délelőtt tizenegykor egy órája, a másodiknak hétfőn és csütörtökön este hatkor két órája. A nappali csoport tizennégy profi hallgatóból állt, akik mindenkinél okosabbnak hitték magukat, beleértve a tanárukat is. Az esti csoport jóval érdekesebb volt. Itt a hallgatóknak legalább a fele katonatisztként dolgozott, vagy más hírszerző szolgálattól jött, és több érzékük volt a valósághoz meg a dolgok gyakorlati oldalához. Jobban figyeltek, és kevesebbet nagyképűsködtek, amit a Professzor nagyra értékelt. Cameron figyelme elkalandozott a szövegről. Most éppen azon mélázott, miért nem kezdett korábban tanítani. Heti átlagban tíz órát dolgozott, bőséges szabadságot kapott, és évente negyvenezer dollárral honorálták. Egyébként tökéletesen haszontalan munka volt. Ennek dacára lenyűgöző volt a tisztelet, amely körülvette, mikor a GW professzoraként mutatták be. Ráadásul erről a munkáról szabadon beszélhetett Mikor még Langleyben volt, csupán annyit mondhatott el, hogy ott dolgozik. Cameron úgy döntött, hetvenéves koráig tanítani fog. Tökéletes munkahely lesz addig, míg Clark elnök maga mellé nem szólítja, hogy segítse az új kormányát. Cameron letette a dolgozatot, és ábrándos tekintettel bámulta a falat. Vajon a nemzetbiztonsági tanácsadói poszt túlságosan magas lenne? Talán nem. Rendelkezett a szükséges gyakorlati tapasztalattal, és most már az akadémiai címmel is. Ha valaki segítheti e poszt elérésében, hát Clark az. Ekkor telefoncsörgés szakította félbe rózsaszín álmodozásait. Tudta, hogy nem a hivatali telefonja az － annak más hangja volt de a két mobiltelefonját sosem tudta megkülönböztetni. Az egyik törvényes volt, azaz a saját nevére vásárolta. A másikat álnévre vette. Átutalással kifizetett egy egész éves szolgáltatást. Havonta ezer perc, bárhol, bármikor. A telefonok a bőr aktatáskájában hevertek. Cameron két kézzel nyúlt bele, és mindkettőt kivette. A Motorola csörgött. Nem jelent meg a hívó száma a kijelzőn, de ebben nem volt semmi szokatlan. Megnyomta a gombot és beleszólt: － Halló? － Mivel nem jött azonnal válasz, megismételte. － Hogy van, Professzor? － A hangban volt valami baljós. Cameron felugrott a székéből － a szőr is felállt a tarkóján. Azonnal tudta, ki az. Már hallotta ezt a hangot Németországban. Nyugalmat erőltetve magára így válaszolt: － Nos… jól. És maga? － Azt hiszem, nagyon is jól. － Rapp nem mondott többet, szándékosan hagyta halmozódni a feszültséget. Cameron az ablakhoz ment, és kinézett az utcára, nem figyelik-e. Némán átkozta magát, amiért nem készült fel erre az eshetőségre. － Sajnálom, de segítenie kell. Nem tudom, kicsoda maga -mondta nem túl meggyőzően. － Ó, dehogyisnem! － Rapp hangja határozott és céltudatos volt － Nem… tényleg nem tudom. － Ugyan már, Professzor! Vannak közös barátaink, jobban mondva csak voltak. － Nem értem. － Jansenék a coloradói Evergreenből, vagy mondjam inkább: Hoffmanék Németországból? Cameron megremegett. Hogy a fenébe talált rá Rapp? Kereste a szavakat, végül annyit si-

került kinyögnie: － Fogalmam sincs, miről beszél! － Szerintem tudja. － Ki maga? － Megmondtam… Jansenék régi barátja. Sőt, azt hiszem, magával is majdnem összefutottam egyszer az erdőben. Cameron szabad kezével a homlokát dörzsölte. Honnan a pokolból tudja Rapp, hogy akkor éjszaka az erdőben járt? Még Jansenéknek sem árulta el. － Figyeljen, nem tudom, kicsoda maga, vagy miről beszél. － Miért nem hagyja abba a komédiát Professzor? Tárgyalnunk kell! － Tárgyalnunk? － hüledezett Cameron. － Miről? － Az életéről. － Az életemről? － Cameron hangja rekedtté vált az idegességtől. － Ugyan mi a fenéről beszél? － Hagyd abba ezt a szarakodást! － Rapp hangja élesebbé vált. －Egy órán belül visszahívlak. Közben javaslom, nyugodj le, és szedd össze magad. Az ajánlatom egyszerű. Elmondod, amit tudni akarok, vagyis azt, hogy ki volt a megbízód, és futni hagylak. És ha van egy csepp eszed, nem beszélsz neki erről a hívásról. － Rapp szünetet tartott, hogy Cameron átgondolhassa a hallottakat, majd hozzátette: －Ha bármilyen módon átversz, ugyanazt teszem veled, amit te tettél Jansenékkel. Azzal a különbséggel, hogy én jóval közelebb megyek majd hozzád. Megígérem, hogy az utolsó, amit érezni fogsz, a forró leheletem lesz a tarkódon. Ezzel a kapcsolat megszakadt. Cameron állva maradt az irodája közepén, a telefonjára bámult. Reszketett. Hogy a fenébe talált meg? Első gondolata a menekülés volt. Ki akart jutni ebből a szűk irodából. Visszahajította a telefonokat a táskájába, és felkapta a laptopját. Minden mást ott hagyott, ahol volt, és bezárta maga mögött az ajtót. Biztonságos helyet akart találni. Egy helyet, ahol átgondolhatja a dolgokat, és kitalálhatja, mit fog mondani Clarknak.

30. fejezet Több mint egy óra telt el. Nyolcvanhét perc, hogy pontosak legyünk. Rapp bosszúsan járkált ide-oda Dumond konyhájából az étkezőn át a nappaliba. Rálépett egy rikító zöld Nintendo Game Boyra, amely a földön hevert, a százharminc centis képátmérőjű tévé előtt. Kinézett az ablakon, újdonsült társa, Shirley odajött hozzá, és a lábához dörgölte a nyakát. Rapp megvakarta a feje búbját. Coleman két embere, Kevin Hackett és Dan Stroble bármelyik percben megérkezhet. Még több tűzerőt hoznak, ha szükség lenne rá. Ez Coleman ötlete volt, és Rapp nem vitatkozott vele. ő maga elegendő biztonságban érezte magát a 9 mm-es Berettájával. Aki elég botor ahhoz, hogy megtámadja őket, sok embert fog veszíteni. Rapp az órájára nézett. Húsz perccel múlt négy. Ismét eleredt az eső, és lassan, kitartóan szemerkélt. Ötször próbálta hívni a Professzort, és minden alkalommal géphang fogadta, hogy a hívott szám nem elérhető. Valami nincs rendjén. Coleman végighallgatta az első hívást egy másik gépen, és egyetértett Rapp-pel. A Professzor ijedtnek tűnt, és hazudott. Pontosan tudta, kicsoda Rapp, meg hogy mi történt Németországban és Coloradóban. Most Rapp attól félt, elveszítik a fickót. Talán annyira ráijesztettek, hogy teljesen eltűnik. Rapp azon tűnődött, mennyi időbe telhet felgöngyölíteni ezt az ügyet Végig fogja csinálni, bármennyi időre lesz is szükség, de ha a Professzor most eltűnik, akár évekig is eltarthat a dolog, ráadásul fel kell használnia az Ügynökség erőforrásait, amit Rapp utálna megtenni. Coleman odament az ablakhoz, és így szólt Rapphez: － Remélem, a fickó nem beszél a megbízójának a hívásról. － Igen, jó esetben. － Rapp figyelte, hogyan gyűlnek pocsolyába az esőcseppek a járda egy homorulatában. － Tudniuk kell, mennyit tudunk. － Ezt hogy érted? － Ha most a megbízójával van, akkor azt próbálják kideríteni, mennyit tudhatunk. － Nos, a vele folytatott beszélgetésed alapján kitalálhatja, hogy nem tudod, kinek dolgozik. － És reméljük, ezt nem árulja el a főnökének, különben ő is úgy végzi, mint Jansenék. － Igen － értett egyet Coleman. － Tudod, van valami, amit még nem beszéltünk meg. － Mi az? － A motiváció. Ki és miért…? Sok az ellenséged, Mitch. － A legtöbb ellenségem ugyanaz, mint a tiéd. A Közel-Keleten élnek, és nem volt módjuk rá, hogy beavatkozzanak a németországi akcióba. － Akkor ki lehet? － Nem vagyok benne biztos, de hajlok arra, hogy valaki itt, Washingtonban. － És az izraeliek? Rapp vállat vont. － Nem tudom. Nem hiszem. Visszatekintve arra, ami Németországban történt, kezdem azt hinni, mégsem én voltam a célpont. － Ennek semmi értelme. － Gondolj csak bele! Jansenéknek rengeteg lehetőségük volt, hogy megöljenek. Miért vártak a lelövésemmel addig, míg meg nem öltem a grófot? － Nem tudom. Miért? － Mert azt akarták, hogy megtaláljanak a helyszínen. Coleman eltűnődött. － Akkor miért zárod ki az izraelieket? ők mindig mással végeztetik el a piszkos munkát, és tesznek róla, hogy az ő szerepükre sose derüljön fény.

－ Nem. － Rapp megrázta a fejét. － Az izraeliek sosem félnek egy kis konfliktustól. Különösen, ha bebizonyosodik, hogy a megölt személy összejátszott Szaddammal. － Hát… azt hiszem, igazad lehet. － Bárki is volt, azt akarta, hogy találjanak meg. Nem személyes bosszú vezette. － Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? Elég sok komoly melóban vettél részt az évek során. Valószínűleg meg sem tudnád számolni, hány ellenséget szereztél. － Nem, nem tudnám, de nem látod a lényeget. Valakinek volt módja arra, hogy beleavatkozzon abba a németországi akcióba. Ez nem kis dolog. Elég magas pozíció szükséges, hogy hozzájuss a megfelelő információkhoz. － Rapp magára mutatott. － Ha én voltam a célpont, miért Németországban akartak eltemetni? Miért nem itt helyben intéztettek el Jansenékkel, a házamban? Miért nem kérték meg a Professzort, hogy repítsen kétszáz méterről golyót a fejembe, mint Jansenékkel tette? Coleman lassan bólogatott. Rappnek igaza van. － De ha nem te voltál a végső célpont, akkor ki volt? － Nem tudom, de ha az volt a szándékuk, hogy megtaláljanak a helyszínen, és azonosítsanak… － Rapp megállt, és számba vette a lehetőségeket. － Akkor elég sok ember kerülhetett volna bajba. － Név szerint az elnök. － Aha, meg az Ügynökség., Coleman rövid gondolkodás után hozzátette: － Ez még nem zárja ki a külföldi beavatkozást. － Valóban nem. De az ösztönöm azt súgja, a tettes itt van. Dumond szólt át a másik szobából. Rapp és Coleman visszament az étkezőbe, és látták, hogy Marcus Dumond vigyorogva hintázik a székén. － Van némi infóm az emberetekről. － Dumond a középső képernyőre bökött. － A mobilszámlájának szolgáltatója a Sprint, és Tom Jones névre szól. Öt hónappal ezelőtt vette egy Radio Shackben, Alexandriában. Előre kifizetett egy teljes évi szolgáltatást. － Mivel fizetett? － kérdezte Rapp. － Mastercarddal. Már utánanéztem a hitelkártyaszámlájának. Egy hónappal később hozzányúltak, majd bezárták. A számlázási cím egy apartman Falls Churchben. Megnézhetjük, de szerintem zsákutca. Rapp egyetértett. － Mit találtál még? － Valamit, ami érdekelni fog. － Dumond a bal oldali képernyőre mutatott. － Ez a belváros térképe a Capitoliumtól a Potomacig. Ezek a kis piros pöttyök, amiket láttok, a Sprint által birtokolt és üzemeltetett tornyok. － Dumond lefelé gördítette az oldalt. － Ez meg egy lista azokról a hívásokról, amelyeket ez a telefon fogadott az elmúlt harminc napban. Rapp megnézte a listát. － És az általa kezdeményezett hívások? － Nincsenek. Okos a fickó. Tudja, hogy valaki megteheti azt, amit én éppen teszek. Itt a vége a nyomnak. － Francba. － Ne csüggedj. Van egy információm, ami hasznos lehet. －Dumond visszahozta a város térképét. － Az általa fogadott hívások csaknem felét ez az egy torony továbbította. － Dumond egy pontra mutatott négy háztömbnyivel nyugatra a Fehér Háztól. － Ezenfelül van még egy torony Georgetownban, ami elég gyakran felbukkan, és még egy a Capitoliumban. A többi elszóltnak tűnik.

Rapp letérdelt, és a képernyőt nézte. － Sorba tudod rendezni ezeket a hívásokat aszerint, hogy milyen napszakban fogadták őket? － Már el is kezdtem. Visszamegyek a szolgáltatás kezdetéhez, és sorba rendezem a tornyok, a hét napjai és az időpontok szerint. － Mennyi ideig tart, míg mutatni tudsz valamit? － Egy-két óra, és addigra elég pontos lesz. － Jó munka, Marcus. － Rapp a válla felett Colemanre pillantva a képernyőre mutatott. － Nézd, mi van két háztömbnyire ettől a toronytól! Coleman hunyorgott. － A George Washington Egyetem. － Nem. － Rapp lejjebb vitte az ujját néhány centivel. － A Külügyminisztérium. － Mutatóujjával a helyszínre bökött － Lefogadom a bal herémbe, hogy a fickó a külügyben dolgozik. Coleman összevont szemmel tanulmányozta a képernyőt. － Miért pont a külügyben? Ugyanúgy dolgozhatna a Fehér Házban, vagy… － Megnézte a többi épületet. － A Világbankban, netán a Szövetségi Jegybankban. A fenébe is, még az ENSZ-nek is van ott egy irodája. － A külügy az. Tudom. Emlékszel, mit mondott Irene arról, hogy Midleton külügyminiszter felhívta őt szombat reggel, hogy kiderítse, volt-e köze az ügynökségnek Hagenmiller halálához? Coleman emlékezetébe idézte Kennedy szavait. Midleton valóban kissé túl gyorsan reagált a történtekre. Coleman érezte, hogy összeszorul a gyomra. Ha ennek az ügynek a Külügyminisztériumhoz van köze, a dolgok csúnya irányt vehetnek. － Lehet, hogy igazad van, de akkor azonnal meg kell ezt beszélnünk Irene-nel. － Aztán még hozzátette: － És szerintem ne telefonon tegyük. Clark szenátor összegyűjtötte a játékosokat. A Szenátus hírszerzési bizottságának egyik hangszigetelt eligazítótermében voltak, a Hart-épület második emeletén. Clark a hosszú fekete asztal végén ült egy pohár whiskyvel a kezében. Néhány perc volt még hátra öt óráig. Általában ötig várt az első itallal, de ma este kivételt tett. Igyekezett megnyugtatni a többieket, különösen Rudint, aki Clark balján ült, és hajthatatlanabbnak tűnt, mint valaha. Rudin mellett Midleton foglalt helyet, velük szemben pedig, az asztal másik oldalán, a díszvendég － Jonathan Brown, a ClA aligazgatója. Rudin követelte, hogy tegyenek valamit. Kennedy leplezetlen hazudozása a bizottsága előtt nem maradhat megtorlatlanul. Clark, aki mindig szívesen játszotta a problémamegoldót, titkos találkozót javasolt. Rudinnak tetszett az ötlet. Jelenlegi feldúlt állapotában bármi jobbnak tűnt annál, mint hogy semmit se tegyen. Clark személyesen intézte a meghívásokat Először Brown aligazgatót hívta, és megkérte, jöjjön el a Capitoliumba egy nem hivatalos látogatásra. Nem hivatalos, ez azt jelentette－, nem kerül feljegyzésre. Brown nem akarta elveszíteni a Szenátus hírszerzési bizottsága elnökének jóindulatát, ezért azonnal beleegyezett a találkozóba. Jelzés nélküli kocsiban érkezett, és a föld alatti garázson keresztül lépett be az épületbe. Midleton külügyminiszter ugyanígy tett. Nem lett volna célszerű a páncélozott limuzinjában keresztülparádézni a városon, ezért egy elsötétített ablakú kormányzati szedánnal jött. Clark szenátor hátradőlt, és keresztbe tette hosszú lábát. A CIA második emberére nézve így szólt: － Jonathan, képviselőházi barátom kissé aggódik amiatt, hogy kinek a kezében van a kormányrúd maguknál.

－ Nem csak egy kissé aggódom － szólt közbe Rudin. － Kurvára dühös vagyok. Olyan dühös, hogy azt hiszem, meghallgatásokat fogok tartani. Clark kinyúlt, és Rudin csontos karjára tette a kezét. Még ne, barátom, gondolta. Majd szólok, ha eljött az ideje. Megveregette Rudin karját. － Próbáljunk nyugodtak maradni. Nem hiszem, hogy Jonathan-nal lenne a probléma. － Nos, akkor elmondom, kivel van a probléma. Az a kurva Irene Kennedy…! Midleton külügyminiszter összevonta a szemöldökét. － Nem hiszem, hogy szükséges ez a hangnem. Rudin, akit sosem érdekelt az illem, megvetően legyintett a külügyminiszter megjegyzésére. － Szálljon le a magas lóról, Charles! Most nincs idő az etiketten rágódni. Ez komoly zűr. Szerintem a CIA ölte meg Hagenmiller grófot, és szerintem az a kurva Irene Kennedy ma reggel hazudott erről a bizottságom előtt. Jonathan Brown arca papírfehér volt, Midleton pedig az ajkát biggyesztette, és a fejét csóválta undorában. Clark hátradőlt, és élvezte a jelenetet Brown szólalt meg először, reszketeg hangon. － Biztosíthatom, hogy a CIA semmi ilyet nem tett. － Csakugyan? － Rudin hangja teli volt kételkedéssel. － Akár tetszik, akár nem, Mr. Brown, szerintem halvány gőze sincs arról, mit és mit nem csinál Thomas Stansfield. Úgy dirigálja azt az ügynökséget, mint egy zsarnok. － Stansfield igazgatót mindig becsületes és tisztességes embernek tartottam － védekezett Brown. － Mert nem ásott elég mélyre. － Hallgasson ide! － Brown előrenyújtotta a kezét, mintha megfékezhetné Rudint. － Ha van bizonyítéka, hogy Stansfield igazgató vagy dr. Kennedy ilyen törvénytelen dologban vett részt, tárja elém, és én teszek róla, hogy ön magyarázatot kapjon. － Tárjam maga elé! Hát hülyének néz? Ha lenne bizonyítékom, szétrúgnám a seggüket a bizottságom előtt, és rájuk engedném az Igazságügyi Minisztériumot! Clark látta, hogy Brown közbe akar szólni. Egykori szövetségi bíróként nincs hozzászokva az ilyen stílushoz. Clark ismét megragadta Rudin karját, és azt mondta neki: － Nyugalom, Albert! － Igen, nyugodjon le － tette hozzá Midleton. － A viselkedése zavarba ejtő! － Jaj, ne jöjjön nekem ezzel a dumával, Charles! － Rudin körbefordult, és a külügyminiszterre nézett. － Maga ugyanúgy törli a seggét, mint mi, többiek. Csak azért, mert már nem a Kongresszusban van, még nem lett bármivel is jobb nálunk, többieknél. Rudin ezzel túl messzire ment Midleton nem azért lett külügyminiszter, mert bárkinek is hagyta volna, hogy gorombáskodjon vele. Körbefordult a székével, és Rudin szeme közé nézett: － Mindig is jobb voltam nálad, te kis méregzsák, és mindig is jobb leszek! Most pedig ajánlom, fékezd a nyelvedet, különben szólok a pártvezetésnek, hogy fosszanak meg a szánalmas kis bizottságodtól! Ez szinte túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, gondolta Clark. Bárcsak látnák a kollégái! Azonban eljött az ideje, hogy megnyugodjanak á kedélyek, és visszatérjenek a tervhez. Megragadta Rudin vállát nagy mancsával, és elhúzta Midletontól, mielőtt még nagyobb kárt tenne. － Albert nyugodjon meg, és fogja be a száját egy percre. － Rudin szólt volna, de Clark megállította. － Ez egy baráti jó tanács. Csak fogja be a száját! Megértem az indulatát, Charles is megérti, és azt hiszem, Jonathan is, de senkinek sem használ, ha nem a megfelelő emberen vezeti le.

Rudin megint beszélni próbált, de Clark feltartott ujjával belefojtotta a szót － Ha igaza van Kennedyvel és Stansfielddel kapcsolatban, amiben nem vagyok biztos, akkor együtt kell működnünk Jonathannal, hogy a végére járjunk ennek. Ne húzzuk a nyakába a vizes lepedőt olyasmiért, amiről nem tehet. － Ha szólhatok － szúrta közbe Midleton －, látok némi lehetséges konfliktusforrást a hatalommegosztás körül. － Figyeljen. － Clark sóhajtott, mintha a háta közepére kívánná ezt az egészet － Az én álláspontom mindig is ugyanaz volt ebben a kérdésben. Szerintem a CIA nagyon fontos része az ország nemzetbiztonságának. A barátommal eltér a véleményünk ez ügyben. － Rudin felé intett. － Egyáltalán nem akarom, hogy a ClA-t meggyengítse egy meghallgatássorozat － Clark Midleton szemébe nézett, és felkészült, hogy kimondja a valódi gondját. － Kedvelem Hayes elnököt. Jó ember. Nem akarok kárt a kormányának, ezt maga is tudja, Charles. Maga és én éveken át ültünk egymással szemben az ülésteremben. Volt olyan, hogy a pártpolitikát a nemzet biztonsága elé helyeztem? － Nem － rázta Midleton a fejét － Maga mindig becsületes volt, Hank. － Köszönöm. Maga is, Charles. － Clark ivott a whiskyjéből, és sebességet váltott. － Nem hiszem, hogy visszamehetnénk a múltba, és megváltoztathatnánk azt, uraim. A jövőre kell koncentrálnunk. Stansfield igazgató haldoklik. Ügy hallom, nagyjából hat hónapja lehet hátra. － A többiek bólogattak. － Én úgy látom, az a feladatunk, hogy segítsünk az elnöknek olyan embert találni, aki átvezeti az Ügynökséget a huszonegyedik századba. Valakit, aki tekintettel van a Kongresszusra is. － Amint a többiekre nézett, akaratlanul is elégedettséget érzett amiatt, hogy szinte tökéletesen a helyükre illesztette a kirakósjáték darabjait. Éppen amikor arra készült, hogy egy újabb fontos darabot hozzon játékba, megcsörrent a mellette lévő telefon, és megállította. Felkapta a kagylót. － Halló? － Uram, azonnal beszélnünk kelll Peter Cameron volt az. Clark nyugodt maradt, bár a hívás időzítése ennél rosszabb már nem is lehetett volna. － Éppen dolgom van. － Nagyon fontos! Az eligazítóteremben vagyok, a csarnok túloldalán. Clark gondolkodott egy pillanatig. Cameron nagyon komolynak tűnt. － Várjon egy percet. Jövök.

31. Cameron a szakállát vakargatva próbálta kitalálni, mitévő legyen. A George Washington Egyetem parkolójában állt. Miután befejezte a Rapp-pel folytatott beszélgetést, Cameronnak egy gyakorlati döntést kellett meghoznia: a saját kocsiját használja-e, vagy találjon más közlekedési eszközt. A parkoló egyik betonoszlopához húzódva végiggondolta a beszélgetést, és igyekezett rájönni, hogyan talált rá Rapp. Valami eszébe ötlött. Rapp sosem szólította a valódi nevén, csak Professzornak. Megpróbálta beleélni magát Rapp helyébe. Ha ő kerülne szembe valakivel, az illető valódi nevét használná, nem egy álnevet. A fenébe is, fel sem hívná, hanem megjelenne az illető küszöbén némi erősítéssel, és kiverné belőle az igazat. Úgy döntött, Villaume volt az. Az a nyálas varangy megtalálta Rapp-pet, és megadta neki a számát. Egyedül ennek van értelme, máskülönben Rapp már utolérte volna. Cameron ellenőrizte a kocsija alját, nincs-e rajta nyomkövető, és elhagyta a parkolót. Hosszú ideig ment a Capitoliumba. A rendes esetben tízperces út háromnegyed óráig tartott, mert keresztül-kasul vezetett a városon. Mikor végül begördült a Hart Szenátusi Irodaház föld alatti parkolójába, meglehetősen biztos volt abban, hogy nem követték. Clark szenátor belépett a kis helyiségbe, és becsukta a légmentesen záródó hangszigetelt ajtót. Világoskék inget viselt fehér gallérral és drága, aranyselyem nyakkendőt Zakóját a csarnok túlsó végében hagyta, a másik tárgyalóban. Nemigen lelkesedett a zavarásért, de nem mutatta. Állva maradt, úgy kérdezte: － Mi a gond, Peter? － Semmi, amivel ne tudnánk megbirkózni － válaszolta Cameron visszafogott magabiztossággal. A szenátor alaposan végigmérte. － Fejtsd ki, kérlek! － Ma délután telefonon felhívott Mitch Rapp. Clark szeme tágra nyílt. － Valóban? － Igen, de kérem, ne izgassa fel magát túlságosan emiatt. Nem tudja a valódi nevemet Clark nem volt biztos benne, hogy hihet Cameronnak. － Hogy talált rád? Cameron feltartotta a mobilját. － Ezen hívott － Honnan szerezte meg a számot? － Villaume adta meg neki. － Cameron nem árulta el Clarknak, hogy ez csupán egy jólértesült találgatás. A szenátor mély lélegzetet vett, és az üres falra bámult. － Mintha azt mondtad volna, Villaume nem okozhat problémát most, hogy a nagy barátjától megszabadultunk. － Nem fog － hazudta Cameron. Nem tartotta fontosnak megemlíteni korábbi beszélgetését Villaume-mal. － Véleményem szerint az, hogy megadta Rappnek a számodat, a problémakeltés kategóriájába tartozik. － Nem úgy van, ahogy gondolja. － Cameron ismét feltartotta a telefont. － Ezen keresztül lehetetlen megtalálniuk. Hamis névre vettem, és olyan hitelkártyával fizettem érte, amit nem lehet hozzám kötni. Villaume nem tudja a valódi nevemet, semmit sem tud rólam. Clark igyekezett higgadt maradni. Ezek egyike sem volt jó hír. － Egyáltalán nem érzed magad veszélyben Rapp miatt? － Nem － hazudta Cameron. － Elintézem.

－ Ebben nem vagyok olyan biztos. － A szenátor elfordította a tekintetét. － Talán hívnom kéne valaki mást, aki elrendezi a dolgot. － Ne! Én elintézem. － Biztos vagy benne? － nézett rá a szenátor. － Igen. － Hogy haladtok a lánnyal? － Minden információt megszereztünk, amit kért － Rendben van. － Clark leült a kis asztalhoz, Cameron ugyanígy tett. － Hozd el a lányt, mégpedig nagyon diszkréten. Rapp járt már a saját házában? － Nem, és nem is hiszem, hogy fog, míg véget nem ér ez az ügy. Clark csendben ült egy darabig, a továbbiakon gondolkodott. Néhány perc múlva sorolni kezdte Cameronnak, mit tegyen. Lenyűgöző volt a részletek iránti figyelme. Olyannyira, hogy Cameronnak jegyzetelnie kellett volna, de persze nem merte megakasztani a szenátort. Clark tíz percig beszélt, Cameron pedig hallgatta, ezután a találkozó véget ért. Clark nagyon pontos utasításokkal bocsátotta útjára szolgáját a teendőkkel kapcsolatban. Clark még a szobában maradt pár percig, egyedül; próbálta összegyűjteni a gondolatait, mielőtt visszatérne a másik tárgyalásra. Miközben ott ült, eszébe jutott egy másik dolog, amiről megfeledkezett. Ezzel véget vet a Cameronnal való kapcsolatának. Akár elintézi a fickó Rapp-pet, akár nem, túl nagy teherré vált. Visszaigazolást kapott arról, hogy egy Ezredes nevű férfi elfogadta a megbízást Cameronra, és útban van Washingtonba. Mikor Clark hazaér, várakozásra kell intenie az Ezredest, míg ez az ügy a riporterrel el nem rendeződik. Viszont nem engedheti meg, hogy Rapp rátegye a kezét Cameronra. Anna Rielly fáradt volt. Éppen befejezte utolsó esti híradóját, és csomagolt, hogy hazainduljon. Végre elállt az eső. Az első két bejelentkezést esernyők alatt ácsorogva csinálta végig a Fehér Ház északi végében. A szomorkás idő rányomta bélyegét az emberek hangulatára, beleértve az övét is. Hosszú volt ez a hét, pedig még csak szerda van. Haza akart menni, öszszegömbölyödni a saját ágyában, és aludni. Jó lenne, ha Mitch is ott lenne, de nem hitt benne, hogy ennyire szerencsés volna. Elmesélte Liznek a Mitchcsel folytatott beszélgetését. Azt nem mondta még el Liznek, kinek dolgozik Mitch, és mit csinál, de Liz elég jó barátnő volt ahhoz, hogy ne is firtassa. Bár Liz O'Rourke megkönnyebbültnek tűnt, hogy Mitch felhívta Annát, ugyanezt nem lehetett elmondani Liz férjével kapcsolatban. Michael nem volt boldog az elmúlt hét eseményeitől, és Anna még mindig tartott attól, hogy a kapcsolatait felhasználva kutatni kezd. Miközben az északnyugati kapu felé tartott, úgy döntött, az estét a saját lakásában tölti. Elég gondot okozott már O'Rourke-éknak. Nem volt szükségük efféle idegeskedésre, főleg most nem, hogy érkezik a gyerek. Mitch felhívta őt, és azt mondta, minden rendben. Ha ő nem aggódik, akkor Anna is megnyugodhat kissé. Az első kapuhoz érve felmutatta belépőkártyáját az érzékelőnek, mire a kapu zárja kinyílt Megtolta a kaput, és jó éjt intett az egyenruhás titkos ügynököknek, miközben elhaladt az őrház mellett. A következő kapunál megismételte az eljárást, majd kilépett a Pennsylvania sugárutat szegélyező járdára. Nyugatnak fordult, gondolatai egy hosszú, forró fürdő körül jártak, amivel majd odahaza kényezteti magát. Azután esetleg felhívja a szüleit Chicagóban, hogy megtudja, mi van velük. Mindig sok jó történetet meséltek az unokanővéreivel és -fivéreivel kapcsolatban. A számuk most éppen kiegyenlített volt: három fiú és három lány plusz két ismeretlen nemű érkezőfélben. Rielly és az anyja lányt akart. Anna négy roppant gondoskodó báty között nőtt fel. Négyük közül hárman már megnősültek, egy pedig még a megfelelő párt kereste. Rielly

szívesen hazament volna meglátogatni őket. Már majdnem három hónapja nem járt otthon. Ez túl hosszú idő. Talán ha majd Mitch hazatér erről a kihallgatásról vagy micsodáról, ahol most van, elutazhatnának. A családja tavaly nyáron találkozott Mitchcsel, és csodálatosan kijöttek egymással. Rielly először észre sem vette a két férfit. Ezer mérföldre járt, alámerülve a Poygan-tóban jövendőbelijével, a tavaly nyári útjuk kellemes emlékein merengve. Ekkor megtorpant és felnézett a két komoly külsejű alakra. － Ms. Rielly, a nevem Pelachuk különleges ügynök, az FBl-tól. -A férfi jobbra intett. － Ez itt Salem különleges ügynök. Fel kell tennünk önnek néhány kérdést. Rielly hátralépett egy fél lépést, és hátratekintett a válla fölött. A Fehér Ház csak egy háztömbre volt. Nem volt ideges; csak azt ellenőrizte, egyik riporterkollégája sem tanúja a beszélgetésnek. － Láthatnám az igazolványaikat? A két férfi habozás nélkül elővette a jelvényét. Rielly tanulmányozta őket, bár nem igazán tudta, hogy néz ki egy FBI-igazolvány, csak arra hagyatkozott, amit a tévében látott. A képek őket ábrázolták, és elég cifrának tűntek. Rielly visszaadta őket. － Miről akarnak velem beszélni? － Ezt nem akarom itt elmondani. － A férfi feszengve tekintett hátra a válla fölött, majd az utca másik oldalán a régi kormányirodára. － Pedig megkérném rá. － Rielly összefonta karját a mellkasán, mintha az jelezné, egy tapodtat sem mozdul, amíg nem kap választ. A férfi lassan előrehajolt és azt suttogta: － A barátjával van kapcsolatban. Rielly fél lépést hátralépett. － Tessék? A férfi sürgetően integetett neki a kezével, hogy ne féljen. － Nem az, amire gondol! Jó dolog － mosolygott. － Mi az? － Nem igazán akarok beszélni erről itt, az utcán. － Mivel Rielly még mindig gyanakvó arcot vágott, a férfi ismét előrehajolt és azt súgta: － Látni akarja önt. － Hol van most? － Nem árulhatom el. Csak annyit mondhatok, biztonságban van, és látni szeretné. － És ha nemet mondok? － Ha nemet mond, elmegyünk, és jelentjük, hogy megpróbáltuk, de ön visszautasított minket. Nem nagy ügy. Kábé két héten belül végez, és akkor találkozhatnak. Két hétről szó sem lehet. Rielly úgy érezte, alig bír két napot is várni. － Jól van. Magukkal megyek, de előbb telefonálok. Valaki vár rám. － Rendben, de kérem, ne említse a barátja nevét egy nem biztonságos vonalon. － Nem gond. － Jó. Itt áll a kocsink. Rielly egy szedánhoz ment velük, ami pár méterre állt Annában mindig dolgozott a riporter, megnézte hát a rendszámtáblát, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy kormányzati gépjárműről van szó. Beszállt a hátsó ülésre, és elővette a mobilját Néhány csöngés után Liz szólt bele: － Halló? － Liz, én vagyok. Azt hiszem, végre ismét minden rendben van. － Biztos?

－ Aha. Ne aggódj! － Szóval megint hívott. Rielly kinézett a szélvédőn, miközben az autó besorolt a forgalomba. － Nem… nem igazán. － Nem volt benne biztos, mennyit mondhat el. － E pillanatban éppen úton vagyok hozzá. － Ez jó? － kérdezte Liz. － Igen. Majd reggel felhívlak. － Rendben van. Hívj, ha valamire szükséged van! － Úgy lesz, Liz, és köszönök mindent! Kérj bocsánatot Michaeltől a nevemben, légy szíves. － Ne törődj vele! Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Boldog lesz, hogy ismét a saját ágyunkban aludhat. Anna nevetett. － Liz, te vagy a legjobb! Szeretlek.

32. fejezet Délután öt és hat között vette be az utolsó adag morfiumot. Most, három órával később, hullámokban tört rá a fájdalom － mély, szúró, rossz érzés a hasüregében. Thomas Stansfield azonban józan akart lenni ezen a találkozón, valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy látja az elnököt. Nem akarta, hogy üveges tekintetű morfiumfüggőként emlékezzenek rá, ráadásul most szüksége lesz a képességeire is. Stansfield gondolkodásmódja sokak szemében régimódinak tűnt, de őt jól szolgálta washingtoni évei alatt. Előbb az országnak, azután az elnöknek tartozott hűséggel, ez volt a sorrend. Nem minden elnök volt jó, és Stansfield keményen dolgozott, hogy csökkentse a kárt, amit a rosszak okoztak szeretett ügynökségének szeszélyes vagy átgondolatlan intézkedéseikkel. Hayes elnök különbözött e tekintetben, ő körülbelül annyira volt szeszélyes, mint egy könyvelő. Nem ő volt a legokosabb elnök az Ovális Iroda lakói közül, de Stansfield számára egyike volt a legjobbaknak. Elődjei némelyikétől eltérően Hayes megvetette a közvélemény-kutatásokat. Ehelyett tehetséges emberekkel vette magát körül, meghallgatta a tanácsaikat, és határozottan cselekedett, amikor eljött erre az idő. Stansfield hagyta, hogy a testőre kisegítse a limuzin hátuljából. Össze kell szednie magát, hogy a saját erejéből eljusson a Situation Roomig, ahol a helyzetértékeléseket szokták tartani. Most is, mint mindig, öltönyt és nyakkendőt viselt. Sosem ment a Fehér Házba másként, mint üzleti vagy hivatalos öltözékben. Thomas Stansfield számára nem léteztek pihenőnapok. Este kilenc felé járt, és a Fehér Ház nyugati szárnya csendes volt. Az elnök még odabent tartózkodott, későig dolgozott az Ovális Irodában, és vendégére várt. Ez azt jelentette, hogy a titkosszolgálat teljes létszámban jelen volt, a kisegítőszemélyzet java azonban már elhagyta az épületet. Stansfield sétabotra támaszkodva bicegett az ajtóig. Mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt egy hónapban. A West Executive sugárúton lévő földszinti bejáraton léptek be, ahonnan Stansfieldet továbbkísérték a Situation Roomban lévő biztonságos tárgyalóba. Stansfield kissé meglepődött, mikor látta, hogy Hayes elnök már vár rá. Az elnök szokott helyén ült az asztalfőn, és egy jelentést olvasott. Zakóját a széke támlájára vetette, nyakkendőjét néhány centire meglazította. Hayes felállt, és levette olvasószemüvegét. Az első dolog, amit észrevett Stansfielden, hogy milyen vékony lett. Az elnök megfogta a kezét, és azt mondta: － Köszönöm, hogy eljött, Thomas. Bárcsak inkább én mehettem volna el magához. － Butaság, uram. Már úgyis el kellett hagynom a házat Emellett pedig én szolgálom önt. Hayes halkan nevetett: － Néha nem vagyok ebben biztos. － Odahúzott egy széket Stansfieldnek. － Tessék, Thomas. Üljön le. － Stansfield belesüppedt a plüssszékbe, és az elnök megkérdezte: － Hozhatok valamit? － Nem, köszönöm, uram. Mikor az elnök leült, stansfield testőrei kimentek, és becsukták az ajtót. A szoba mélységes csendjében az elnök Stansfieldet tanulmányozta, majd hosszú percnyi tűnődés után azt kérdezte: － Hogy van? － Köztünk marad? － kérdezett vissza Stansfield. Az elnök bólintott. － Már nincs sok hátra. － Mit mondanak az orvosok? － Nem sok jót. Már nem is beszélek velük. Hayes zavartnak tűnt. － Miért? － Nyolcvanéves vagyok, uram. Teljes életet éltem. Nem látom értelmét, hogy megkínoztassam magam újabb hat hónapnyi, ilyenolyan életért.

Az elnök régebben megpróbálta rávenni Stansfieldet, hogy a keresztnevén szólítsa, mikor egyedül vannak, de a CIA-igazgató ellenállt. － Hiányzik a felesége? － Mrs. Stansfield néhány évvel azelőtt halt meg. － Mindennap, uram. Az elnök szomorúan mosolygott. － Tisztelem a döntését, Thomas. Hihetetlen élete volt, és felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a hazának. － Kedves, hogy ezt mondja, uram. Hayes elnök összefonta az ujjait. － Hallom, Irene-nek gondja akadt a Capitoliumban ma reggel. － Kitől hallotta? － Stansfield mindig tudni akarta, honnan szerezte valaki az információját, mielőtt válaszolt volna. － Az egyik bizottsági tag hívott fel. － Rudin? － Nem. － Az elnök kurtán nevetett － Rudin bizottsági elnök és nem igazán vagyunk beszélő viszonyban. － Ha nem veszi zokon a kérdést, uram, miért nem szól a pártvezetésnek, hogy váltsák le? Hayes elnök elgondolkodott a kérdésen, majd így felelt: － Rudin különös állatfaj. Köztünk legyen szólva, sosem kedveltem a fickót. Irracionális gyűlölet fűti, ami elhomályosítja az ítélőképességét. De neki is helye van a pártban. － A fejét csóválta. － A maga számára és számomra szerencsétlen módon a párt oda helyezte, ahol úgy gondolták, a legkevesebb kárt okozhatja. Valószínűleg felhívhatnék pár embert, de ettől talán csak még dühösebb lenne. － Nos, tegye, amit jónak lát. Talán én is segíthetek valahogyan, de a fő gondom most az, honnan szerzi Rudin az információit. － Talán csak találgat. － Az elnök Stansfieldre nézett, hogyan reagál. － Talán, de figyelembe véve a tényt, hogy Mitch küldetésébe beleavatkoztak, inkább afelé hajlok, hogy valaki kiszivárogtatott tőlünk. Hayes elnöknek nem tetszett ez a felvetés. Lassan, fájdalmasan fújt egyet. － Mi a fenébe keveredtem, Thomas? － Könyökét az asztalra tette, és kezébe temette arcát. － Miről beszél, uram? － Ha kiderül, hogy én adtam parancsot Németország egyik közismert polgárának meggyilkolására, végem van. － Uram, az ön helyzetében három lehetőség van e növekvő fenyegetés elleni fellépésre. Az első, a diplomácia, nemigen járt eredménnyel; a második, a katonai akció, nem megfelelő egy olyan kis haderő elleni harcra, mint amelyikkel szemben állunk; végül a harmadik lehetőség, uram, amit ön is választott, a legjobb lehetőség. Az ő terepükön harcolunk kis titkos egységekkel. Helyes döntést hozott, uram. － Ha belebukom, akkor nem ez volt a helyes döntés. － Azt nem hagyom megtörténni, uram. － Hogyhogy? － Az elnök szkeptikusnak tűnt. － Megtudtunk néhány dolgot a kiszivárogtatóról. － Tényleg? － Igen. － Mit találtak? － Úgy hisszük, olyasvalakiről lehet szó, aki a Külügyminisztériumban dolgozik.

－ Milyen magasan? Válasz helyett Stansfield azt mondta: － Irene elmesélte az ön minapi találkozóját a német nagykövettel. Hayes hátradőlt a székében. － És? － Hogy áll ön Midleton külügyminiszterrel? Rövid gondolkodás után az elnök azt mondta: － Azt hiszem, sosem jutott el a tudatáig, hogy én vagyok a főnök. － Azt hiszi, még mindig kollégák a Szenátusban. － Igen. Látott már ilyet, ugye? － Sokszor. Különös, hogy az átlagnál gyakrabban fordul elő ennél a tisztségnél. － A külügyminiszterénél? － Igen. Valamilyen oknál fogva úgy tekintenek magukra, mintha ők lennének a mindenkori kormány legfontosabb tagja. － Tudhattam volna. Charles mindig amerikai arisztokratának hitte magát. Mikor megnyertem a választást, tartoztam neki. Sok pénzt teremtett elő a kampányra, és tudtam, hogy könnyen jóváhagyják majd. Az első jelöltem volt, nem akartam elszúrni vele a dolgot － Nem ön az első, aki így jár, uram. － És biztosan nem vagyok az utolsó. － Nem, nem az. － Mit találtak? － kérdezett rá az elnök. Stansfield már átgondolta a következő részt, és elszánta magát, hogy véghezviszi, amit akar. Megvolt benne a nagy taktikusok képessége, amellyel úgy tudnak a legkisebb részletre összpontosítani, hogy közben egyetlen pillanatra sem vesztik szem elől a nagy egészet. Az utóbbi pár napban kibontakozott előtte az eseményekben rejlő rendszer. Mintha csata előtti felderítési fotókat vizsgálna, kezdte látni, mik az ellenségei céljai. － Uram, úgy döntöttem, hogy a saját érdekében nem mondom el, mit tudtam meg eddig, és hogy szerintem mi fog történni az elkövetkező héten. Hayes elnök sértődöttnek tűnt. － Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik az ötlet. － Tudtam, hogy nem fog tetszeni, de a saját érdekében teszem. Ha a dolgok balul sülnek el, azt akarom, hogy tökéletes alibije legyen. － Attól tartok, ez lehetetlen lesz. － Nem lesz az, uram. Rám foghatja az egész ügyet. Előkészítem a papírokat, és Irene gondjaira bízom őket. Hayes elnök nagyon meglepődött. Nézte egy darabig Stansfiel-det, majd megkérdezte: － Miért tenne ilyet? － Haldoklóm, uram. Én javasoltam önnek, hogy válassza a harmadik lehetőséget, és én viszem el a balhét, ha kudarcot vallunk. － Nem vagyok ebben biztos, Thomas. － Én igen, uram. Azt hiszem, csúnya dolgok következnek még. － Mennyire csúnyák? Stansfield gondolkodott a válaszon. － Mitch haladt valamennyit abban, hogy kiderítse, ki dobta fel őt Németországban. － És? － És parancsot adtam neki, hogy kövesse a nyomot, bármilyen magasra vezet is. Az elnök megköszörülte a torkát

－ Mik a parancsai, ha megtalálja? － Az alibi, elnök úr… Ne akarja, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Hayes előrehajolt, és suttogva mondta: － Thomas, ha ez az ügy Charles Midletontól indult ki, nem gyilkoltathatja meg egyszerűen Rapp-pel! － Uram, őszintén bízom benne, hogy ez a nyom nem vezet ilyen magasra. Kilenc háztömbre a Fehér Háztól egy taxi fordult be a Pennsylvania sugárút és a 28. utca sarkán álló Négy Évszak Szálló elé. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött portás kinyitotta a taxi hátsó ajtaját, és fehér kesztyűs kezét felkínálta a kiszálló utasnak. Csillogó vörösesbarna hajú nő szállt ki a kocsiból. Fejek fordultak utána. Donatella Rahn nehezen tudta elrejteni a szépségét. Egyszerű fekete Armani nadrágkosztümöt viselt. Semmi cicoma, semmi túl szexi; tökéletes öltözék volt egy tizenhárom és fél órás transzatlanti utazásra. Donatella kora délután hagyta el Milánót. Nyolcórás repülés után, helyi idő szerint délután 2.34-kor érkezett meg a New York-i Kennedy repülőtérre. Körülbelül egy órát vett igénybe a vámvizsgálat, majd még egyet a bejutás a városba. Donatella csak annyi időre állt meg Manhattanben, hogy üdvözöljön néhány üzlettársat, és felvegyen ezt-azt, majd irány a Központi Pályaudvar. Este fél kilenc volt, mire a vonata begördült a Union-állomásra, két hosszú háztömbre az Egyesült Államok Capitoliumától. Donatella fáradt volt, de bírta. Sok mindenen átment már az életében. Nem hagyta, hogy a fáradtsághoz hasonló egyszerű dolgok legyűrjék. Könnyed léptekkel haladt végig a Négy Évszak Szálló tágas előcsarnokán, és nem figyelt az őt követő férfi és női tekintetekre. Már évek óta nem foglalkozott velük. A pulthoz lépett, ahol egy ázsiai nő állt készen arra, hogy begépelje az érkező vendég adatait a hotel számítógépébe. － Hello. － Donatella tökéletesen beszélt angolul. － Jó estét, asszonyom. Bejelentkezik? － Igen. A nevem Mary Jones. － Donatella elővett egy hitelkártyát a kézitáskájából, és átcsúsztatta a pulton. Volt egy kaliforniai jogosítványa is ugyanerre a névre. Ezeket Manhattanben vette magához a széfből, ahol tartotta őket. － Négy éjszakát marad nálunk, Ms. Jones. － Így van. － Donatella saját tollával írta alá a számlát, majd elvette a szobakulcsot. A nő a liftek felé mutatott, és tájékoztatta a vendéget, hogy a londiner egy percen belül felviszi a csomagjait. Donatella megköszönte, és a lifttel az ötödik emeletre ment. Mikor beért a szobájába, egy napszemüvegtokot vett elő a táskájából, és kinyitotta. Belsejében egy kicsiny kémelhárító készülék volt, melyet arra terveztek, hogy bemérje a rádiófrekvenciás adókat, magnókat és váltakozó áramú jeladókat. Donatella átvizsgálta az egész szobát A telefont azonban békén hagyta－, úgysem fogja használni. Mikor megérkezett a londiner, adott neki egy ötdollárost, majd bezárta, és beláncolta az ajtót. Az óriási méretű ágy melletti óra 9.41-et mutatott, eszerint Milánóban hajnali három felé járhat az idő. Még nem alhat. Donatella levetette Armani kosztümjét, és beakasztotta a szekrénybe. Bőröndjéből elővett egy farmert, egy barna csizmát, és egy nagy gyapjúpulóvert. Gyorsan felöltözött, fejébe egy Eddie Bauer baseballsapkát nyomott, lófarokba fogott haját hátul, a pánt alatt kihúzta. Táskájából egy messzelátó, egy StarTAC Trimode telefon és egy Heckler & Koch HK4 pisztoly került elő. A pisztoly tarjában nyolc darab .32-es kaliberű lőszer volt, és könnyen elrejthette a bő pulóver alatt. Donatella elhagyta a szállót. Nyugatnak ment az M utcán néhány saroknyit, majd jobbra fordult a 30. utcára. Az esti levegő hűvös volt, de kellemes. Jólesett neki az egész napos repülő－ és vonatút után. A Milánóból való ideút során áttanulmányozta a célpont aktáját. A Négy Évszak Szálló jó választás volt. Középen helyezkedett el a férfi otthona és irodája kö-

zött. Donatella nem sajnálta az időt, hogy felsétáljon a meredek domboldalon. Végigjárta a környéket, ahogy a Moszadnál tanulta. Donatella Rahn nem volt túl zűrös nő, legalábbis ahhoz az énjéhez viszonyítva nem, amilyen a húszas éveiben volt. Harmincnyolc éves korára megtanulta, hogy mi fontos, és mi nem. A Moszad viszont más történet. Olyasvalakit csináltak ott belőle, ami sohasem volt és nagy valószínűséggel sosem lett volna. A híres-hírhedt izraeli titkosszolgálat keze alatt kém és bérgyilkos lett belőle, és nem a saját akaratából. Ahogyan emelkedett modellként a csillaga, úgy szokott rá a kábítószerre. Huszonegy éves korára teljesen rabjává vált a kokainnak. Egy tel-aviv-i modellmunka során lebukott, amikor megpróbált néhány gramm kokót bevinni az országba. Egy börtöncellában volt, testileg-lelkileg kikészülve, amikor egy Ben Freidman nevű férfi meglátogatta, és lehetőséget ajánlott, hogy elkerülje a börtönt. A férfi megígérte, hogy segíteni fog neki megszabadulni a függőségtől, és egy idő után visszatérhet Milánóba. Biztosította arról is, hogy a szabadon bocsátásának semmi köze a szexhez. Donatella, nem egészen józan ésszel, és kétségbeesetten igyekezve elkerülni a börtönt, igent mondott. Másnap egy ágyhoz szíjazva találta magát egy kórházban. Reszketett és verejtékezett a kábítószermegvonástól. Az első hét végére a segítségükkel megszabadult a szenvedélytől. Nem utoljára tették meg ezt érte. Lassan indult meg a kiképzése: először információgyűjtési technikákat, majd önvédelmet tanítottak neki. Az első hónap után szabadon engedték. Hálát érzett, és － életében először － valódi célt látott maga előtt. Segítettek neki megérteni zsidó gyökereit, megérteni népe helyzetét, és annak szükségét, hogy megvédjék magukat mindazokkal szemben, akik felesküdtek az összes zsidó kiirtására. Az első megbízásai egyszerűek voltak: nem több, mint egy bizonyos személy megfigyelése vagy információgyűjtés az utazgatásai során. Az évek múltával azonban komolyra fordult a dolog. Négyszer esett vissza újra a kábítószer-használatba, és minden alkalommal szorosabbra fonták körülötte a hálót. A képzés jellege megváltozott. Előbb az önvédelem álcája alatt folyt de lassan nyilvánvalóvá vált, hogy másról van szó. Ben Freidman ezredes, a rettegett Moszad ügynöke lett a tanára és védelmezője. Egyike volt annak a két férfinek, akikben teljesen megbízott A másiknak túlságosan fájdalmas volt az emléke. Donatellának szembe kellett néznie az igazsággal. Kezdettől fogva mérhetetlenül élvezte a dolgot. Az izgalom, amint becserkész és megöl egy másik emberi lényt, semmihez nem hasonlított, amit valaha tapasztalt. Jobb volt bármilyen szernél, még a szexnél is. Donatella Rahn függő típus volt, és nem tudott megállni most sem. Élvezte a munkáját és nagyon jól megfizették érte. Miközben felfelé gyalogolt a hepehupás, macskaköves járdán, egyensúlyban volt önmagával: tudta, hogy kicsoda. A legtöbb ember számára ez magától értetődik, de ő más. Egész életében zavarodott volt kereste a sosem ismert apját, végül abban reménykedett, sosem találja meg. Most pedig végre rájött, kicsoda is ő, és merre tart Ez nagyon sokat jelentett számára. A Crown Victoria puhán döcögve gördült végig a marylandi vidék régi országútján. Az ismerős táj nyugalommal töltötte el Riellyt. Több mint egy órán keresztül furikáztak keresztül-kasul a városban. Volt olyan pillanat, amikor Rielly azt hitte, rosszul lesz az autózástól. Nem ismerte jól ki magát a városban, és már öt perccel azután, hogy felvették, nem tudta, merre járnak. Olykor-olykor azt hitte, ismerős helyet lát, de nem volt benne biztos. Az élmény nagyon zavaró volt és egy idő után úgy gondolta, a legjobb, amit tehet, ha hátradől, feltekeri az ablakot, és becsukja a szemét. A két ügynök elég képzettnek tűnt. Pelachuk különleges ügynök megmondta neki, amikor beszálltak, hogy némi szabvány elővigyázatossági intézkedést tesznek, hogy kizárják a követés lehetőségét. A szőke különleges ügynök, Salem vezetett, aki alig szólalt meg. Az elején

Rielly megkérdezte, hová viszik, örömmel hallotta, hogy Mitch házához mennek. Megkérdezte, ott van-e már Mitch, amire Pelachuk azt mondta, nem tudja. Rielly izgatott lett a várakozástól, mikor lefordultak az útról, rá a Mitch házához vezető utcára. A várostól ilyen távolságban nem voltak utcai lámpák. A Chesapeake-öböl menti közösségek szerették volna, ha minden olyan marad, mint száz évvel ezelőtt. Az építési engedélyeknek egyik hivataltól a másikig kellett menniük, és ritkán engedtek kivételt. Olyan modern tárgy, mint egy utcai lámpa, megtörné a táj jellegét Rielly tudta, ez volt Mitch egyik oka arra, hogy ilyen messzire költözött. Szerette az egyedüllétet, és itt megkaphatta. Amint Rielly kinézett az ablakon, csupán a messzi farmházak fényeit látta a távolban. Pár perccel később a kocsi lassított, és a két ügynök a nyakát tekergette a műszerfal fölött, hogy megtalálja a helyes címet. Rielly megszólalt a hátsó ülésen: － A harmadik ház az a bal oldalon. － Mikor közelebb értek, hozzátette: － Az ott, a fehér postaládával. A kocsi megfordult, és legördült a hosszú bekötőúton. Rielly azonnal észrevette, hogy nem égnek fények a házban, erre elnehezült a szíve. Mitch még nincs itt Salem megfordult, közben ráhajtott a gyepre, és beparkolt a garázs elé úgy, hogy a kocsi orra az utca felé nézett Egyik ügynök sem tett arra utaló mozdulatot, hogy ki akarna szállni, így Rielly megkérdezte: － Most mit csinálunk? － Várunk － felelte Pelachuk. － Mire? － Nincs kulcsom － mondta a férfi, olyan ártatlanul, ahogy csak tudta. － Nos, nekem van. Pelachuk a társára nézett. － Mit gondolsz? － Mennyi ideig kell várnunk? － Nem tudom. Egy órát., talán kettőt. － Azt mondom, várjunk odabent, ha neki van kulcsa. Pelachuk visszafordult Riellyhez. － Be akar menni? － Igen. － Rielly az ajtókilincs felé nyúlt － Várjon egy percet! Hadd ellenőrizzem a dolgokat, azután bemehetünk. － Ismét társához fordulva azt mondta: － Ha bármi történik, vidd el őt, és ne foglalkozz velem. Ezzel Pelachuk ügynök kiszállt a szedánból, és becsukta az ajtót. A kocsi mellett, ahol jól láthatta Rielly, előhúzta a pisztolyát és eltűnt a ház mögött. Mikor elérte a hátsó teraszt lepillantott a dokkra, majd eltette a fegyvert. Tudta, hogy senki nincs a házban. Hétfő óta megfigyelés alatt tartották. Elővette digitális telefonját beütött egy számot és a füléhez tartotta az apró, kódolt telefont. Három csengés után egy hang szólt bele: － Halló? － Megvan a lány, és itt vagyunk a találkozási ponton. － Gyanít valamit? － Nem. Még azt is felajánlotta, hogy beenged minket Pont ahogy gondolta. － Jó. Ne érjetek semmihez a lakásban. Nem tudhatjuk, milyen meglepetést tartogat a fickó odabent. － Rendben. Más valami? － Mit csinálnak a nő mobiljával?

－ Zavarjuk a csomagtartóban lévő mobilegységgel. － Jó. Értesítsetek, ha bármi változik! － Rendben. A magát szövetségi ügynöknek kiadó férfi befejezte a hívást és elrakta a telefont. Ha elintézték ezt a riportert és a barátját akárki legyen is az, meg kell győznie a Professzort, engedje ismét Gus Villaume-ra vadászni. Jeff Duser a terasz korlátján túli sötétségbe bámult, és arra gondolt milyen jövedelmező lett a munkája, mióta a Professzornak dolgoznak. Úgy döntött, ingyen végez Villaume-mal. Jó szórakozás lesz.

33. fejezet Peter Cameron a hosszú barna bőrkanapén ült Clark szenátor dolgozószobájában. Becsukta a felhajtható telefonját, és az előtte álló dohányzóasztalra tette. Óriási vigyorral hátradőlt, és összefonta kezét a tarkóján. － Megvan Rielly. Semmit sem gyanít. Clark felnézett, és biccentett Cameronnak. A szenátor az asztalánál ült, olvasószemüveget viselt és gumikesztyűt. Előtte az asztallapon Anna Rielly naplója feküdt Néhány nappal ezelőtt Clark azon kezdett tűnődni, vajon nem az isteni gondviselésnek köszönhető-e, hogy Rapp megmenekült gyilkosától Németországban. így még tökéletesebben kerültek helyükre a dolgok, mint valaha is álmodni merte volna. Még az eredeti tervéhez képest is sokkal jobban. － Rapp házánál vannak? － Igen, és a lány beengedi őket, ahogy ön gondolta. － Jó. － Elmondaná nekem a terve többi részét? Clark becsukta a naplót, és visszatette a zacskóba. Lehúzta a kesztyűt, az asztalra tette. Itallal a kézben odasétált Cameronhoz, és leült a vele szemközti bőrszékbe. － Mi az, amit Rapp a világon mindennél jobban akar jelenleg? － Anna Rielly. － Tévedés. Még nem tudja, hogy nálunk van. Cameron gondolkodott a kérdésen, majd megrázta a fejét. － Nem tudom. Clark a Professzorra mutatott az italával. － Téged akar, Peter. Cameron megnyalta az ajkát － Szóval, mi a terve? － Egyszerű. Te vagy a csalétek és a csapda is egyben. Rapp találkozni akar veled, igaz? － Igen, de csak azért, hogy eljusson magához. － Valóban ezt mondta, de hidd el, legalább annyira meg akar ölni téged, mint engem, ha ugyan nem jobban. － De csak azért, mert nem tudja, kicsoda maga. Ha tudná, hogy maga… szenátor… a Szenátus hírszerzési bizottságának elnöke… － Cameron a szemét forgatta. － A listája élére kerülne. － Sosem fogja kitalálni, hogy én állok az egész mögött, nemde, Peter? － Nem… nem, uram, nem fogja. － És miért nem? Cameron nem egészen tudta, mit válaszoljon erre a kérdésre. － Hát… mert sosem árulom el neki. － És mert meg fogod ölni őt, Peter. Saját magadat csaliként használva ügyesen ráveszed, hogy találkozzon veled a házában. Nagyszerű volna, ha ma este összejönne, de ha esetleg holnap reggelig a fickó nem jelentkezik, azt akarom, hogy használd fel a lányt. Mondd meg Rappnek, harminc perce van, hogy a házához érjen, és ha nem egyedül jön, a lány meghal. － Clark szigorú tekintettel nézte Cameront. － Semmilyen körülmények között ne menj abba a házba! Azt akarom, hogy a környékét is kerüld el. Majd Duser és az emberei elintézik. Azt akarom, hogy úgy tűnjön, Rapp ölte meg Riellyt, majd kidurrantotta a saját agyát is. Gyilkosság és öngyilkosság egyben. Clark felemelte az italát és kortyolt belőle. Tökéletes terv. Az NBC fehér házi tudósítóját

holtan találják egy állítólagos CIA-ügynök otthonában. A Képviselőház és a Szenátus egyszerre fog vizsgálatot indítani, ő elemében érzi majd magát, és makulátlan marad az élőben közvetített meghallgatások során, majd mikor az időzítés tökéletes lesz, előhúzza Rielly átírt naplóját. A napló tele lesz olyan tényekkel, amelyek térdre kényszerítik Hayes elnököt, és lejáratják a Demokrata Pártot. Mire eljön a következő választás ideje, Hank Clark szenátor lesz a republikánusok befutója. Valóban tökéletes terv. Stansfield dolgozószobájában gyűltek össze. Este negyed tizenegy volt. Az igazgató nemrég tért vissza a Fehér Házból; fáradtnak látszott. Rapp sürgetésére különleges védelmet kért. A CIA Biztonsági Hivatalában senki nem kérdezett semmit. Szemük se rebbent a kérés miatt, hozzászoktak az ilyesmihez. Stansfield hívása után fél órán belül egy mobil parancsnokság és egy Chevy Suburban érkezett az igazgató házához. A mobil parancsnokságban két ember kezelte a kommunikációs és megfigyelő berendezéseket, két állig felfegyverzett társuk pedig biztosította őket. A Suburban két németjuhászt hozott. A kutyák és géppisztolyos gazdáik most a telekhatár mentén járőröztek. A dolgozószobában, a kandalló körül Rapp, Coleman, Kennedy és Stansfield ült. Rapp Stansfieldre nézett, és megszólalt: － Arra gyanakszom, a Külügyminisztériumban lehet az emberünk. － Lehet, de nem vagyok benne biztos. － Stansfield kissé pöszén ejtette a szavakat a morfium hatása miatt. － Midleton külügyminiszter sosem rajongott különösebben az Ügynökségért － tette hozzá Kennedy. Stansfield Colemanre pillantott. － Te mit gondolsz, Scott? Az egykori haditengerészeti kommandós eltűnődött. － Nincs elég információnk. － Ebben a szakmában ritkán van － jegyezte meg Rapp. － Újra megnéztem annak a környéknek a térképét, ahol az adótorony van. － Coleman a fejét csóválta. － Nem a Külügyminisztérium az egyetlen intézmény arrafelé, amelyik fúj a CIA-ra. － Igaz, de ők a legnyilvánvalóbb jelöltek － mondta Stansfield. － Rá kell jönnünk, ki ez a Professzor. － Coleman Stansfieldről Rappre emelte a tekintetét － Ő a kulcsa az egésznek. － Egyetértek, de nem veszi fel a telefonját, és jelenleg nincs más kapcsolatunk vele. － Hogy halad Marcus a külügyminisztériumi akták átvizsgálásával? － kérdezte Kennedy. － Majdnem három órán át nézegettük a fényképeket este － felelte Coleman. － Semmit sem találtunk. Ha itt befejeztük, visszamegyek, és megnézek még párat. － Ez a dolog kulcsa － mondta Stansfield. － Tovább kell keresnünk ezt a Professzort. Kell hogy legyen múltja. Az emberek nem pottyannak ebbe a szakmába előzetes tapasztalat nélkül. － A többiek helyeslően bólogattak. － És mi van Midletonnal? － kérdezte Rapp. － A híresztelések szerint ő is beleütötte az orrát ebbe az ügybe. － Kennedyre nézett. － Már másnap felhívott téged, miután megöltem Hagenmillert, és tudni akarta, a CIA keze van-e a dologban. Kissé kilóg a lóláb, nem? － Éppen emiatt nem hiszem, hogy ő állna mögötte － mondta Stansfield. － Miért? － Mert túl nyilvánvaló. Charles Midleton nagyon óvatos ember. Ha valós információi

lettek volna arról, mi történt Németországban, nem hívta volna fel ilyen sietve Irene-t － Nem is tudom. Van a fickóban valami, amiért nem bízom benne. Stansfield arcán ritka mosoly derengett fel. Bizonyára a morfium. － Mitchell, hány ember van, akiben te megbízol? － Nem sok － mosolygott Rapp. － Pontosan. Ezért vagy még életben, dacára minden ellenkező irányú próbálkozásnak. － Stansfield szünetet tartott, majd Colemanre nézett, aztán vissza Rappre. － Azt akarom, hogy ti ketten tegyetek meg mindent, és derítsétek ki, ki ez a Professzor, majd fogjátok el élve őt. Ha szükséges, szólok dr. Hornignak, hogy dolgozza meg. Rapp undorodott a gondolattól, hogy bevonják dr. Hornigot. Az a nő vérbeli szadista, a fizikai és szellemi kínzás mestere. － Szóval nincsenek korlátok. － Mindig vannak korlátok, Mitchell. Hallgass a józan eszedre, érd el a célt, és ne fogjanak el. － Lehet, hogy szabadjára kell eresztenem Marcust az NSA számítógépes rendszerében. － Rapp Kennedyre nézett, hogyan reagál a hírre. Kennedy nem tűnt túl boldognak, de még mielőtt válaszolhatott volna, Stansfield így szólt: － Csak arra ügyelj, hogy ne kapják el. Több forog itt kockán, attól tartok, mint azt bármelyikőtök is fel tudná fogni. Nem akarlak megsérteni, Mitchell, de nem te voltál az igazi célpont. Annak, aki a szálakat mozgatja, sokkal nagyobb tervei vannak. － Maga szerint ki a célpont? Stansfield a kandallóba bámult － Még nem vagyok benne biztos, de már látok néhány dolgot… néhány lehetőséget. － Visszanézett Rappre. － Induljatok, de mielőtt elmentek, egy másik ügyről is beszélnünk kell. Szeretném, ha meglátogatnátok O'Rourke képviselőt. Úgy tudom, küldtél neki egy e-mailt, Mitchell, ami meglehetősen felzaklatta őt － Kennedyre nézett. A Terrorelhárító Központ igazgatója Rapphez fordult － Miért nem mondtad el az e-mailt? Rapp vállat vont － Nem tartottam fontosnak. － O'Rourke képviselő nagyon fontos számomra － mondta Stansfield. － És remélem, a távollétemben hasznos lesz Irene számára is. － Nem értem, mi a probléma. － Mint mindannyian － kezdte Kennedy －, ő sem szeretné, ha túl sok ember ismerné a múltja bizonyos részleteit. Ma bejött az irodámba. Nagyon feldúlt volt. Tudni akarta, ki vagy te, és honnan tudsz az ő, a nagyapja és Scott közötti kapcsolatról. － Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az az e-mail, de abban a pillanatban nem tudtam, mivel állok szemben. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, és tartsa a száját. － Nos, nem ismered eléggé O'Rourke képviselőt － jelentette ki nyugodtan Kennedy. － Azt hiszem, enyhítettem a kárt, amit okoztál, de szeretném, ha ketten elmennétek hozzá, és megmondanátok neki, hogy a titka biztonságban van. － Mikor intézzük el a dolgot? － Még ma este. Minél előbb megnyugtatjátok, annál jobb. Hívjátok fel előbb, hátha be tudtok ugrani hozzá úton a városba.

34. fejezet Este 10.56-kor kezdték megközelíteni a georgetowni környéket, a szabvány eljárás szerint. Négy háztömbbel arrébb indultak, és szűkülő spirálban közeledtek O'Rourke-ék háza felé. A Ford Explorert Coleman vezette, és az ő feladata volt a bal oldal, Rapp pedig a jobb oldalt figyelte. Több furgont is észrevettek a négy háztömbnyi körzeten belül, de semmi mást. Nem találtak parkoló szedánt, várakozó emberrel a kormány mögött Rapp elég magabiztosnak érezte magát a híváshoz. Emellett bárki, aki elég ostoba ahhoz, hogy megtámadja Colemant és őt, rövid harcra számíthat. Rappet nem érdekelte túlságosan ez a diplomáciai küldetés, melynek célja O'Rourke megbékítése volt. Persze, célszerű lecsillapítani a fickót, mielőtt túl sok kérdést tenne fel, de Rapp biztos volt benne, hogy O'Rourke sosem vinné kenyértörésre a dolgot. Kedvelte Michael O'Rourke-ot Jó ember volt, és jó férj. Visszatekintve el kellett ismernie, hogy nem volt egészen tisztességes belerángatni ebbe a dologba, de végül is semmi kárt nem okozott vele senkinek. Rapp jobbnak vélte reggelre halasztani a találkozót, de az igazság az volt, hogy így legalább ürügye van az Annával való találkozásra. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy a karjában tarthatja a lányt. Sosem érzett ilyet egész életében. Felvette a telefont, és tárcsázta O'Rourke-ék számát Michael egyetlen csengés után felvette. － Michael, én vagyok az. Bocsánat, hogy ilyen későn hívlak, de beszélnem kell veled ! － Hallgatlak. － Michael hangja hűvös volt. － Nem telefonon… － Mikor? － Most rögtön. Mindjárt nálad vagyok. Nem tart sokáig. Csak el kell mondanom egypár dolgot. － Rendben, de csöndesen! Liz alszik. Egy perccel később Coleman befarolt az Explorerrel a villa kis kocsifelhajtójára. Michael O'Rourke az ajtóban várt rájuk, lábánál sárga labradorjával. Rapp és Coleman felszaladt a lépcsőn, útközben mindketten az utcát figyelték. Sietve beléptek a házba. O'Rourke ajkához emelte a mutatóujját, majd bezárta az ajtót. Intett a férfiaknak, hogy kövessék, majd a hallon át a konyhába ment. Rapp egyenesen a hátsó ajtóhoz lépett, és elhúzta a függönyt. Miután meggyőződött róla, hogy senki nincs a hátsó udvaron, leült a konyhaasztalhoz. Duke azonnal odament hozzá és Rapp térdére fektette az orrát. Már találkoztak, és Duke kedvelte a férfit. O'Rourke itallal kínálta őket, de egyikük sem kért. O'Rourke kivett egy sört a hűtőből, és lecsavarta a kupakját Állva maradt a konyha pultjánál. － Sajnálom azt az e-mailt － kezdte Rapp. － Nem akartalak zsarolni, csak szerettem volna, hogy komolyan vegyél. O'Rourke Rappet nézte. － Kinek dolgozol, Mitch? － Nem azért jöttem ide, hogy ilyesmiről beszéljek, Michael. Azért jöttem, hogy megmondjam, a titkod biztonságban van nálam. Nincs semmi okom bárkinek is elárulni, amit a nagyapádról és Scottról tudok. O'Rourke Colemanre pillantott, és megrázta a fejét － Nos, mondok én neked valamit a te titkod is biztonságban lehet nálam. Szóval töltsd ki a fehér foltokat, és kvittek vagyunk. － Michael, nem fogom elmondani neked, mi a munkám. Csak bízz bennem! A feleséged és a nő, akit feleségül fogok venni, jó barátnők. Kedvellek, Lizt is kedvelem, és az égvilágon semmi okom rá, hogy bármivel is kárt okozzak neked vagy a családodnak.

Amaz kortyolt a sörből, majd hosszan és alaposan eltöprengett azon, amit Rapp mondott. － Tudod, Mitch, én is kedvellek téged, de őszinte leszek. Ha olyan dolgokban utazol, amire gondolok, nem repesek a gondolattól, hogy a családom közelében legyél. Bántó szavak voltak ezek, de Rapp nem mutatta ki az érzéseit. Nem akart többé ilyen életet élni. Ki akart szállni. Rendes életet akart, feleséggel és gyerekekkel. － Ezt tiszteletben tartom, és ha nem akarsz látni, mindent megteszek, hogy távol maradjak. Csak tudd, hogy a titkodat soha nem fogom kiadni senkinek. － Ha komolyan gondolod, áruld el, kinek dolgozol! － Michael, te kongresszusi képviselő vagy. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudsz. － Tégy velem próbát! － O'Rourke összefonta karját a mellkasán. － Kutattam egy kicsit a múltadban. Nincs nyoma, hogy a fegyveres erőknél szolgáltál volna, valami mégis azt súgja, hogy rendes katonai kiképzést kaptál. － Mit használna neked ez az információ? － Szeretném tudni, kivel állok szemben. Ne aggódj a bizottság miatt. Előbb dugnék fel egy forró piszkavasat a seggembe, mint hogy elmondanék ilyesmit Rudinnak! A megjegyzés mosolyt csalt Rapp arcára. － Rendben van, Michael, elmondom, mit dolgozom, de senkinek nem adhatod tovább. Még Liznek sem. Elég régóta tudok a nagyapádról és Scottról, és soha egyetlen szóval sem árultam el Annának. － Bármit is mondasz, köztünk marad, senki sem tudja meg. Rapp gondolkodott, hogyan tudná a legmegfelelőbb módon előadni, és közben eszébe jutott valami, amit az előző igazságügy-miniszternek mondott. Egy találkozó során történt, a fehér házi túszdráma idején. Rapp túllépte a hatáskörét, és hagyta, hogy az indulatai irányítsák. De megérte. A végén elérte, amit akart: egy terrorista, akit majd egy évtizeden át üldözött, halott volt. Colemanre pillantott, és így szólt － Nem kormányhivatalnak dolgozom. Ezt szeretném tisztázni. Nevezhetsz például terrorelhárító specialistának. － Oké… és, ha szabad kérdeznem, mit csinál egy terrorelhárító specialista? Rapp nem szokott hozzá, hogy díszes szavakba csomagolja a mondandóját, így csak kibökte a kemény, hideg igazságot: － Terroristákat ölök. － Elismételnéd? － Levadászom, és megölöm őket. A képviselő letette a sörét. Valami ilyesfélét várt, de nem számított rá, hogy ilyen kendőzetlenül az arcába vágják. Miután magához tért Rapp vallomása nyomán, valami a helyére került az agyában. － Így találkoztál Annával, ugye? A túszdráma során? － Igen. － Részt vettél a rajtaütésben? Coleman kuncogott. － Fenét, ő maga volt a rajtaütés. － Mit mondasz? － kérdezte O'Rourke. － Azt mondja, erről majd máskor beszélgetünk. － Rapp Colemanre nézett, és megcsóválta a fejét. Aztán felállt, O'Rourke-hoz lépett, és kezet nyújtott. － Michael, sajnálom mindezt. Talán egyszer, ha már nem leszel hivatalban, többet is elmondhatok, de addig… Sajnálom. O'Rourke elfogadta a felé nyújtott kezet, és Rapp szemébe nézett Nem igazán tudta, mit

kezdjen az egésszel. － Az jó lenne. － Ne feledd: egy csapatban játszunk. － Aha. Coleman az órájára nézett, és azt mondta: － Siess, csókold meg a barátnődet! Vissza kell érnünk a telepre, ellenőrizni a fiúkat Rapp vigyorgott, arcán szégyenkezés és várakozás elegyével. － Hol van Anna, odafönt? － Nincs itt. － O'Rourke megrázta a fejét. － Nyolc után telefonált, és azt mondta Liznek, hogy veled találkozik. Azt hittem, ezért vagy itt. Hogy ő küldött el hozzám.

35. fejezet Peter Cameron a marylandi 214-es autóúton száguldott ezüstmetál Lexus kupéjában. A hét hangszóróból Rimszkij-Korszakov Seherezádéja harsogott. Egyik álnevén vette a kocsit. Cameron éppen azon volt, hogy ne engedelmeskedjék Clark szenátor utasításainak. Egyszerűen nem tudott ellenállni annak, hogy a házhoz menjen. Túlságosan csábító － Mitch Rapp otthona… Látnia kell, milyen. Részt kell vennie a rajtaütésben. Clark szenátor nem fog örülni, de ha Cameron óvatos, a főnöke sosem tudja meg. Előre hívta Dusert, és értesítette a jöveteléről. Nem hiányzik, hogy az egykori tengerészgyalogos vagy valamelyik villámkezű haverja véletlenségből lelője. Ez a másik ok, amiért el kell látogatnia oda. Ha a terv sikerül, nem engedheti, hogy azok a bohócok teleszórják a célpontot golyókkal. Lefordult a 214-esről, a mobiljára pillantott, és azon tűnődött, vajon mikor hívja Rapp újra. Rapp óránként hívta, mióta először beszéltek délután, és ő szándékosan nem vette fel a telefont. Az utolsó hívása kilenc körül volt, csaknem két órája. Cameron eddig nem gondolt bele, hogy ha Rapp nem hívná vissza, az gondot jelentene. Ügy döntött, nem aggódik emiatt. Rapp hívni fogja. Ha nem ma este, akkor holnap reggel. Nagy tempóban haladt kocsijával a sötét úton. A szenátor terve kitűnő volt, de egy-két helyen még csiszolni kellett rajta. Több eshetőségre is fel kellett készülni, hátha valami nem a terv szerint alakul － márpedig ennek megvolt a kockázata. Cameron hónapokon keresztül ábrándozott arról, hogy Rapp feje pontosan a célkeresztje közepébe kerül az egyik nagy erejű puskája távcsövének. A szenátor szétzúzta ezt az álmot. Clark nem adott semmi útmutatást azon kívül, hogy kizárt egy messziről történő lövést, csak ahhoz ragaszkodott, hogy gyilkosságnak és öngyilkosságnak kell látszania. A lánnyal nem lesz gond, de Rapp problémát okozhat, őt nem szabad lebecsülnie, és a nehézséget az jelenti, miképp kerüljön elég közel hozzá, hogy fejbe lője. Amilyen fejlett manapság a törvényszéki orvostudomány, nagyon gondosan kell eljárniuk, amikor elhagyják a helyszínt. Életben kell hagyni a lányt, és előbb Rappet kell elkapniuk. Cameron kiválasztotta a fegyvert. Egy .22-es kaliberű pisztolyt fog használni. így nem lesz kimeneti seb, sem vértócsa. Ráveszik Rappet, hogy egyedül lépjen be a házba, pisztollyal fenyegetik a lányt, majd lelövik a férfit oldalról, mielőtt még bármit is tehetne. Majd ugyanazzal a pisztollyal végeznek a lánynyal is, és távoznak. Névtelenül felhívják a helyi seriffet, és a tévéállomásokat is, nehogy a CIA megpróbálja eltakarítani a nyomokat. Cameron tudatában volt a terv gyenge pontjának. Nem lesz könnyű elég közel jutni Rapphez, hogy megölhessék, ráadásul egyetlen lövéssel. Ez az ő dolga lesz. Higgadtnak kell maradnia egészen az utolsó pillanatig. Cameron bekanyarodott Rapp felhajtójára, és leparkolt egy szedán előtt. Duser egyik embere ott állt a kis elülső teraszon. Cameron odament hozzá, és megkérte, szóljon a főnökének. Az ég még mindig borús volt, a holdnak semmi jele. Egy perc múlva előkerült Duser. Cigarettával kínálta Cameront, amit az nem fogadott el, csak nézte, amint Duser rágyújt. － Hogy van a lány? Duser kivette a bagót a szájából. － Jól van. Kicsit ideges, de semmi szokatlan. － Mit csinál? － Az esti híreket nézi. － Hatástalanítottátok a mobilját? － Ja. － Duser szippantott egyet a cigarettájából. － Mi a pálya a barátjával? － Hogy érted? － Kicsoda ő? Van valami, amit tudnom kéne róla? Cameron a pázsitot nézte. A szomszédok mintegy tizenöt méter távolságban voltak mind-

két oldalon, és mindenféle növényzet választotta el a telkeket egymástól. － Előfordulhat, hogy fegyverrel érkezik, de én a helyedben nem aggódnék. Nem fog semmit csinálni, amíg nálunk van a lány. － Biztos? － Hány embered van? － Velem együtt hat. Cameron mosolygott － Semmi esélye veled és a fiúkkal szemben. － Duser elég önelégült volt ahhoz, hogy elhiggye Cameron halandzsáját. Miután az órájára nézett, Cameron így szólt: － Későre jár. Nem hiszem, hogy még ma este sor kerül rá. Szeretnék beszélni a lánnyal, aztán visszamegyek a városba, és elhozok pár cuccot. － Miért nem kötözzük meg egyszerűen, és várjuk, hogy felbukkanjon a fickó? － Nem akarok nyomot hagyni rajta, hacsak nem muszáj. － Cameron kinyitotta az ajtót, és bement a házba. Duser két vagánya a konyhaasztalnál ült, éppen kártyáztak. Zakójukat levették, fegyverük jól látszott a hónaljtokban. Cameron biccentett nekik, majd a nappaliba ment. － Üdvözlöm, Ms. Rielly, a nevem Barry Lenzner. － Cameron kezet nyújtott. Rielly a nagy székben ült, felhúzott lábakkal. Megszorította az idegen kezét. － Üdvözlöm. Cameron leült a kanapére. Az első dolog, amit észrevett Riellyn, a lenyűgöző zöld szeme volt. － Az ügynökségnek dolgozom. － A konyhában tartózkodó férfiak felé intett. － Remélem, nem okozunk túlságosan nagy gondot? － Nem… nem nagyon. － Rielly a füle mögé simított egy hajtincset. － Jó, mert nem szeretném fölöslegesen felizgatni. Van egy kis esély rá, hogy Mitch ma estére itt lesz, de nemigen hiszem. － Látta a kétségbeesést Rielly arcán. － Ne aggódjon! Semmi baja nincs. Csak történt pár dolog. － Mi? Cameron mosolygott. － Tudja, hogy nem beszélhetek ilyesmiről, Ms. Rielly. － Tudom, mit csinál Mitch. － Tudom, hogy tud bizonyos dolgokról, valószínűleg sokkal többről, mint kellene, de nem az én tisztem, hogy ezeket megbeszéljem önnel. Mitch nagyon fontos ügyben vesz részt, olyasvalamiben, aminek óriási nemzetbiztonsági kockázatai vannak. － Biztonságban van? － Igen, biztonságban van. － Cameron ismét mosolygott. － inkább a többi fiú miatt aggódnék. － Milyen többi fiú miatt? － A rossz fiúk miatt. － Ó… － Figyeljen ide, szeretném, ha nem aggódna! Szinte biztos vagyok benne, hogy Mitch itt lesz reggel. Ha akarja, visszavihetjük a városba, és hajnalban visszahozzuk ide, de itt is töltheti az éjszakát. Mi természetesen mindent megteszünk, hogy ne legyünk útban. － Lehet, hogy még ma este megérkezik? － Igen, de nem akarok hiú reményeket kelteni önben. － Akkor maradok. － Rendben. － Ekkor megszólalt Cameron egyik telefonja. Megnézte, melyik az, és így

szólt: － Ha megbocsát, ezt fel kell vennem. Alig hagyták el a szavak Michael OTtourke ajkát, Rapp tudta, hogy Anna bajban van. Megkérdezte O'Rourke-ot, biztos-e abban, hogy Anna azt mondta Liznek, ővele találkozik. O'Rourke azt felelte, a felesége mellett ült, mikor felvette a telefont. Rapp előbb fel akart menni, hogy felkeltse Lizt de azután mérlegelte, mit tudhat meg tőle, és meggondolta magát Nem hiányzott most egy érzékeny, terhes riporter… Próbálta hívni Rielly lakását Négy csengés múlva az üzenetrögzítő vette fel, mire ő letette. Mikor Anna mobilszámát hívta, egy géphang tájékoztatta arról, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Anna mindig felvette a mobilját, kivéve ha éppen közvetítés volt. Valami baj történt. Rapp igyekezett higgadtnak látszani O'Rourke előtt. Valakik most megemelték a téteket és bárkik legyenek is ezek a rohadékok, megfizetnek ezért. Távozás előtt Rapp megkérte O'Rourke-ot, hogy ne említse a dolgot a feleségének. O'Rourke először kelletlen volt míg Rapp nem biztosította afelől, hogy ő hatékonyabban meg tudja keresni Annát, mint a szövetségiek. Rapp megígérte, hogy felhívja, majd Colemannel együtt eltűntek az éjszakában. Megadta Colemannek Anna lakásának címét, és szólt, hogy taposson a gázba. Útközben tárcsázta Stansfield biztonságos otthoni számát. Mikor Kennedy felvette, Rapp megkérdezte: － Hogy van? － Alszik. － Azt hiszem, elkapták Annát. Pillanatnyi csend, majd: － Biztos vagy benne? － Sajnos igen. － Mit akarsz, mit tegyek? － Küldj egy csapatot Anna lakásához most azonnal! － Rapp megadta neki a címet. － Két percen belül ott leszünk. － Még valami? － Riadóztasd az egyik KH-csoportot. Lehet, hogy szükségünk lesz a támogatásukra. Kennedy elgondolkodott, hogyan kezelje a Langley egyik Különleges Hadműveleti csoportjára vonatkozó kérést Ezek a SWAT-osztagok CIA-beli megfelelői voltak. Neki is joga van a bevetésüket kérni, de talán jobb, ha Stansfield teszi ezt. － Elintézem. Még valami? － Most minden megváltozott. Kennedynek nem tetszett a férfi hangjából áradó hűvös nyugalom. － Ezt hogy érted? － Nem érdekel, meddig kell elmennem, de kinyírom mindegyiküket － Rapp letette, és kibámult a terepjáró ablakán, miközben a Wisconsin sugárúton hajtottak. Kétszer megkerülték az apartmanházat figyelő tekintetek után kutatva, majd leparkoltak egy tűzcsap előtt. Rapp és Coleman a fejüket leszegve léptek be a házba, mert nem akarták, hogy a biztonsági kamerák rögzítsék az arcukat. Rapp a saját kulcsát használta a bejutáshoz. A lépcsőházban mindketten előhúzták a pisztolyukat, és felhelyezték a hangtompítót. Rappnél egy 9 mm-es Beretta volt, Colemannél egy H&K USP .45-ös automata pisztoly. Mitch tíz másodperc alatt elmagyarázta Colemannek a lakás beosztását. Coleman megszokta, hogy párban dolgozik. Ez volt a SEAL-kiképzés alapja. Rapp viszont magányos farkas volt. Coleman rászánt pár másodpercet, hogy egyeztessék a tervet, majd elindultak felfelé a lép-

csőn. A negyedik emeletre érve Rapp sietve végigpillantott a folyosón, majd elhagyták a lépcsőházat. Nem álltak meg. Ha valaki vár rájuk, a legjobb, ha gyorsan mozognak, és keményen lecsapnak. Rapp Rielly ajtajának jobb oldalán helyezkedett el, Coleman a balon. Rapp gyorsan bedugta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Coleman Rapp sarkában maradva belépett a lakásba. Becsukta, és bezárta maguk mögött az ajtót. Először az előszobaszekrényt ellenőrizték, majd a konyhát és a nappalit Egyikük sem beszélt. Szobáról szobára haladtak, Rapp elöl, Coleman őt fedezve. Minden ajtót kinyitottak, majd becsuktak. Harminc másodpercbe sem tellett az egész lakás átvizsgálása. Fél perccel ezután megtalálták az első lehallgatókészüléket. Békén hagyták, és távoztak a lakásból, az ajtót nem zárták rá. Mikor ismét a terepjáróban voltak, Rapp felhívta Kennedyt. － A lakást lehallgatják. Állítsd rá a legjobb embereidet Mondd meg nekik, hogy keressék meg a jeladót, és várjanak mellette. Ha valaki jön ellenőrizni, kövessék. Mi megyünk Marcushoz. Felhívlak, ha odaértünk. Coleman rálépett a gázra, mikor a New Mexico sugárútról kijutottak a Nebraskára. Két háztömbnyire északkeletre körforgalomhoz értek. Coleman a kétharmadánál befordult, rá a Massachusetts sugárútra. Miközben átszáguldottak az előkelő Spring Valley-i negyeden, Coleman megkérdezte: － Mi a következő lépés? Rapp nem tudta kiverni fejéből a baljós képeket Képes volt csillagászati mennyiségű fájdalmat elviselni. Előfordult, hogy meglőtték, leszúrták, tucatnyi csontját eltörte, és ő akkor is addig a pontig hajszolta a testét, ahol már csak a puszta akarat tartotta életben, ez azonban más volt. Közel állt a síráshoz. A gondolat, hogy valaki bántja Annát, a legfájdalmasabb dolog volt, amit valaha érzett. Megpróbálta kizárni a képeket az agyából, az ablak felé fordult, és kibámult rajta. Kidörgölt némi nedvességet a szeméből. Nem akarta, hogy Coleman így lássa. － Megnézzük, mennyit haladt Marcus, aztán teszünk egy újabb próbát a Professzorral.

36. fejezet Mire elérték Dumond lakását, sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét. Kennedy már felhívta Dumondot, és elmondta neki, hogy Riellyt elrabolták. Dumond sosem tudta igazán, hogyan viselkedjen Rapp-pel szemben, ezért úgy döntött, nem próbálja megvigasztalni. Ehelyett tájékoztatta arról, hogyan halad a Professzor utáni nyomozás. Sajnos nem sok előrelépés történt. Coleman két embere, Kevin Hackett és Dan Stroble jelenlegi és korábbi külügyminisztériumi alkalmazottak fotóinak ezreit nézték át, és még nem találtak biztos egyezést. Rapp nem ezt akarta hallani, és alig tudta visszafojtani dühét. Dumondnak azonban volt egy ötlete. － Mikor hívtad utoljára a fickót? － Ma este kilenc körül. －És nem veszi fel azóta, hogy először beszéltetek? － Nem. － Hát, előbb-utóbb fel kell vennie, igaz? － Miért? － Ha ő rabolta el Annát, beszélnie kell veled. － Igen, ez igaz, de nem értem, hová akarsz kilyukadni. － Nos, neki nincs módja arra, hogy utolérjen. Nem hagytad meg a számodat. － És? － Várja, hogy felhívd. Rappet kezdte idegesíteni, hogy Dumond nyilvánvaló dolgokat ismétel. － Ezt tervezem, mihelyt mindennel készen állsz, hogy lekövethesd a hívást. Dumond feltartotta az ujját. － Van egy tervem. Iderendeltem egy Smart Vant Irene engedélyével. － Dumond az egyik negyedik generációs mozgó digitális megfigyelő egységre utalt, amelyet az Audio Intelligence Devices, a Westinghouse egyik részlege gyártott. Leszállítás után a CIA Tudományos és Technológiai Igazgatósága átalakította a járműveket. － Marcus, tudod, mennyire utálom a technikai rizsát, úgyhogy mondd olyan nyelven, hogy én is megértsem! Dumond kétszer kezdett neki és torpant meg, miközben megpróbálta a legegyszerűbb módon elmagyarázni, mit akar. Végül azt mondta: － Ha a furgon a megfelelő helyen van a híváskor, és elég hosszan vonalban tartod a fickót, azt hiszem, le tudom követni. － Biztos? － Nem, nem biztos, de ha szerencsénk van, és a megfelelő környéken vagyunk, amikor felveszi, maximum pár háztömb távolságon belül be tudom lőni. Feltéve persze, hogy nem mozdul el － óvatoskodott Dumond. － Mikor hívhatjuk? － A furgon öt percen belül megérkezik. － Dumond egy térképre mutatott a konyha pultján. Odalépett hozzá. － Ilyen napszakból nem nagyon voltak hívásai, ezért nem garantálhatom, hogy jó helyen leszünk, mikor felveszi. － Miről beszélsz, Marcus? － Rapp hangjában bosszúság csengett. － Összegyűjtöttem a toronyhasználatát az utóbbi három hónapban, és rátűztem a térképre. Ezek a sárga papírok jelzik a tíz leggyakrabban használt tornyot － Dumond felvett egy papírt, ami a térképen hevert. － Ezen rajta vannak a hívások, melyik napszakban keletkeztek, mennyi ideig tartottak, és melyik torony továbbította őket.

－ Térj a lényegre, Marcus! － A lényeg, hogy a fickó nem sokat telefonált este tizenegy után, ezért nehéz lesz kitalálni, melyik városrészben tartózkodik éppen. － Francba. － Reggel több esélyünk lenne. Coleman Rapp vállára tette a kezét, és Dumond hálószobája felé intett a fejével. Rapp követte a szobába, és becsukta az ajtót. － Mi van? － Biztos, hogy készen állsz erre? － kérdezte Coleman. － Ez meg miféle kérdés? － Nagyon is jó. － Hallottál rólam olyasmit, hogy valamikor nem álltam volna készen bármire? － Még sosem láttalak szerelmesnek. － Ennek meg mi a franc köze van a dologhoz? － csapott le Rapp. － Éppenséggel sok köze van. Elfogták Annát, és ez zavarja az ítélőképességedet Túlságosan érzelmes vagy. － Ne aggódj miattam, Scott. － De aggódom! Úgy ugráltatod Marcust, mintha az öcséd lenne. － Olyan is, mintha az öcsém lenne. Coleman hátralépett egy lépést. － Ez nem lesz így jó, haver. － Mi nem lesz jó? － Én mondom, túl érzelmes vagy. Szerintem át kéne adnod valaki másnak az ügyet. － Ugyan kinek? A kibaszott szövetségieknek? Igen, hívjuk a túszmentőket., és minden jól megy egészen addig, amíg Annát meg nem ölik, és kérdezősködni nem kezdenek, ki is vagyok. － Nem a szövetségiekről beszélek, Mitch. Nyugodj le egy percre! Tudnod kell, mikor engedj. Ez az ügy egyre rázósabb lesz, és nem hagyhatod, hogy az érzelmeid befolyásolják az érzékeidet. Rapp vitatkozni akart, de aztán meggondolta magát. － Ha bármikor úgy gondolod, hogy elszúrom a dolgot, szólj. Tiszteletben tartom a tanácsodat és hallgatni fogok rá. － Hallgatott egy pillanatig, majd hozzátette: － Egy kivétellel. Az összes rohadék meg fog halni egytől egyig, és ne próbálj lebeszélni róla. Az ételszállító furgon bekanyarodott Marcus Dumond háza elé. Fehér volt, két oldalán és a hátsó raktér ajtajain nagy fekete szakácssapkákkal. A sapkák fölött a vendéglátó-ipari egység neve: „Kip's”, alatta telefonszám. A vendéglátóhely törvényesen működött, egy korábbi ügynökségi alkalmazott üzemeltette a feleségével. Az ügynökség nagyon kedvező pénzügyi feltételeket intézett el a párosnak, cserébe törvényes álcát kaptak megfigyelő furgonjaik számára. Dumond bemászott a furgon csomagterébe. Két laptop és egy zsák felszerelés volt nála. Rapp és Coleman követte őt a kocsi hátuljába, míg Kevin Hackett és Dan Stroble Coleman Explorerében ment utánuk. Dumond szólt a sofőrnek, hogy a Washington körgyűrűhöz vigye őket, majd bezárta az ajtót. Azonnal munkához látott, felállította a laptopjait, és hálózatba kapcsolta a felszerelés többi részét A furgon egyik oldalán három pizzatartó rács volt, rajtuk high-tech megfigyelőberendezésekkel. Középen két színes lapos kivetítő kapott helyet. A fölső érintésre érzékeny volt, ezzel lehetett a technikai berendezéseket irányítani, az alsó a videokapcsolat céljaira szolgált. Dumond a padlóhoz erősített székben ült. A monitorok alatt

volt egy kis hely Dumond lábainak. Rapp és Coleman egy hátsó padról nézték, hogyan dolgozik. Negyed óra múlva elérték a Washington körgyűrűt. A furgon tetején csomagtartó volt de sosem használták, mert antennák, videokamerák, irányított mikrofonok és iránykeresők erdejét rejtette a földön állók szeme elől. Mikor Dumond sikeresen betört a Sprint hálózatába, előkészítette az iránykeresőt és szólt Rappnek, hogy mehet a hívás. Rapp és Coleman már megvitatta, hogyan intézze a telefont. Egyetértettek abban, hogy legjobb lesz, ha Rapp kezdetben semmi jelét nem adja, hogy tud Rielly eltűnéséről. Dumond bekötötte a mobilt, így ő és Coleman követhették a beszélgetést Ezenfelül a szöveg rögzítésre is került. Rapp beütötte a számot, és számolta a csengéseket. Négynél elszomorodott, mert attól tartott, hogy ismét sikertelen lesz a hívás, ám a hatodik csengés után végre felvették. Rapp beleszólt － Hogy van, Professzor? Peter Cameron otthagyta Riellyt a nappaliban, és a ház ajtaja felé tartott, mikor megszólalt a telefonja. Mikor elérte az előszobát, felvette, és meghallotta Mitch Rapp ismerős hangját. Kiment a házból, és a felhajtóhoz sétált, ott megállt a kocsija mellett. Nem akarta, hogy Duser vagy az emberei kihallgassák a beszélgetést. － Sajnálom, hogy nem vettem fel, de közbejött egy-két dolog. － Például? － Nem szívesen mondanám el a telefonban. － Eszerint személyesen akar találkozni velem? － Talán. － Cameron habozott. － Ha garantálja a biztonságomat. － Minden attól függ, mi mondanivalója van a számomra. － Figyeljen, amikor felbéreltek erre a munkára, nem tudtam, ki maga. Ha tudtam volna, sosem fogadtam volna el! － Ettől sokkal jobban érzem magam － gúnyolódott Rapp. － Ki bízta meg? － Erről nem akarok telefonon beszélni. － Akkor találkozzunk. Cameron a kocsiajtónak támaszkodott － Én szeretnék, de valami azt súgja, nem hagynám el élve a találkozóhelyet. － Az attól függ, mit mond, és mennyire őszinte. － Amit mondani akarok, nagy dolog! Valóban nagy! De adnia kell némi biztosítékot. － Mire? － Hogy életben maradok, és békén hagy. Hogy az ügynökségtől senki sem tudja meg soha, ki vagyok. － Az nehéz lesz. － Akkor felejtse el! Eltűnök, és soha többé nem fog megtalálni. － Én a maga helyében nem lennék ebben ilyen biztos. Cameron felnézett az éjszakai égboltra, és vigyorgott. Ha ez a bolond tudná, kivel áll szemben…! － Hallgasson ide, nem érti, milyen helyzetben vagyok? Biztosíték kell, különben jobban jövök ki, ha eltűnök. Rapp hosszú hallgatás után azt mondta: － Rendben van, mire van szüksége? － Először is… csak maga jön, senki más. Ha bárki mást észreveszek a környéken, lelépek. Másodszor, adja a szavát, hogy sosem árulja el senkinek, ki vagyok. － Ez attól függ, mennyire lesz hasznos az információja. － Hasznos lesz. A lélegzete is eláll majd.

－ Áruljon el belőle valamit! － Az a személy, aki megbízott, fejes itt, a városban. Valaki, akire sosem gyanakodna. － Ha olyan nagymenő, mint mondja, szerzek magának új nevet és új arcot. － Ezt magam is elintézem. Csak a szava kell, hogy nem árulja el a személyazonosságomat, és nem próbál megölni. － A szavamat adom. Cameron az órájára nézett. Elég hosszú ideje volt már a vonalban. － Adjon egy számot, amin elérhetem! Rapp rövid habozás után megadta neki a mobiltelefonja számát. － Mikor találkozzunk? － Holnap reggel, napkeltekor. Majd hívom, és megadom az instrukciókat. Nem egyből fog ide jönni, és ha útközben észreveszem, hogy valaki követi, eltűnök. － Cameron megnyomta a piros gombot a telefonján, és nevetett. Túl könnyű volt. Rapp egyenesen belesétál a csapdába. Fogalma sincs róla, hogy náluk van Rielly. A furgon megállt. A 23. utcán voltak, a Külügyminisztérium és a Haditengerészet Orvostudományi Hivatala között. Dumond a jobboldalt heverő laptop billentyűzetén gépelt, Rapp és Coleman őt figyelte. Pár pillanat múlva Dumond Rappre nézett, és megszólalt: － A közelében sem voltunk. － Ezt hogy érted? － Nem a városban van. A francba, még csak nem is a megyében. － Akkor hol? － Az öbölnél, Annapolistól délre. Rapp felugrott a padról, és áthajolt Dumond válla fölött. － Mutasd meg, hol a torony! Dumond a képernyőre bökött － Pontosan itt. A Zion-hegy mellett. Rapp a képernyőre pislogott, és megpróbált rájönni, vajon véletlen-e vagy sem. A térképen tartva a szemét, megkérdezte: － Azt mondtad, van egy listád az általa kezdeményezett hívásokról négy hónapra visszamenőleg. － Igen. － Használta ezt a tornyot korábban? Dumond felvette a nyomtatványt, és lapozgatni kezdte. Húsz másodpercig tartott neki, hogy átnézze a teljes listát. Mikor végzett, felnézett Rappre. － Ez az első alkalom, hogy ez a torony továbbítja a hívását. Coleman látta, hogy valami nem hagyja nyugodni Rappet, megkérdezte hát tőle: － Mit látsz, amit én nem? － A házam három kilométerre van onnan. － Rapp a képernyőre mutatott － Hmmm. － Coleman megdörzsölte az állát és a térképet nézte. － Kivihették oda Annát egy biztonságos házba. － Igen, kivihették. － Rapp kinyitotta a kis ajtót, ami a sofőr terébe vezetett, és kiszólt: － Vigyen a kettőtizennégyesre! Szóljon, ha kereszteztük a háromszázegyest － Becsukta az ajtót és Colemanre nézett. － Szólj a fiúknak, hogy Marylandbe megyünk. － Gyorsan beütötte Stansfield számát a telefonjába. Mikor Kennedy felvette, beleszólt － Milyen gyorsan tudsz kirendelni egy megfigyelő helikoptert a házamhoz? － Felszállhat egy az Andrewsról. Szerintem tíz-húsz percen belül ott lehet.

－ Jó. És szólj nekik, hogy csipkedjék magukat! － Mi folyik ott, Mitch? － Most nem mondhatom el. Indítsd el a helikoptert, és hívj vissza!

37. fejezet A kis hangár a Washingtontól délre és keletre fekvő óriási Andrews légibázis egy elzárt részében áll. A nap huszonnégy órájában, a hét minden napján tartózkodik itt személyzet; pilóták, technikusok és szerelők váltják egymást. Ha parancs jön a felszállásra, a pilóták leugranak a kanapéról, és másodperceken belül a korszerű Bell 430-as helikopter pilótafülkéjében vannak. A gép elektronikus irányítórendszerének segítségével a gépmadár harminc másodpercen belül beindul, és készen áll a felszállásra. A Bell 430-as normál civil használatban két pilótának és hét utasnak ad helyet, most azonban csak négy utasnak volt hely, a többit megfigyelőberendezések foglalták el. Egy technikus hátul ült, hogy figyelje a kijelzőket. Amint a négyrotoros helikopter kigördült a hangárból, a másodpilóta engedélyt kért a toronytól a felszálláshoz, és megadta a célirányt. Szinte azonnal megkapták az engedélyt. Nem kellett repülési tervet kitölteni. A helikopter távozásáról nem készült feljegyzés. Mindkét pilóta a hadsereg híres 160. Különleges Hadműveleti Repülőezredének végzőse volt, mely ezred Kentuckyban, Fort Campbellben állomásozott A csoportot Éjjeli Vadászoknak hívták. A két férfi együtt repült Szomália veszélyes egén 1993-ban. Szerencsésnek tartották magukat, hogy életben vannak. Legjobb barátaik némelyike nem tért vissza arról a bevetésről. A pilóta növelte a kétturbinás Allison 250-C40B motorok teljesítményét. A helikopter kecsesen felemelkedett a betonról, három kereke azonnal visszahúzódott a gép sima alsó részébe. Keletnek tartottak, hogy elkerüljék a bázis fő észak-déli irányú futópályáit. Százméteres magasságban a jármű tengelye vízszintesbe állt. Gyorsan elérték a kétszázhúsz kilométeres utazósebességet, nagyjából tartva a keleti irányt. Egy perc múlva a hátul ülő technikus megadta a célpont pontos helyét a másodpilótának. A másodpilóta beütötte a számot a navigációs számítógépbe, és a gép egy pillanat alatt kiszámította a repülési időt: kilenc perc harmincnégy másodperc. A helikopter gyorsan és halkan szelte a hűvös őszi levegőt. A legtöbb pilóta ideges lenne, ha akár nappal is százméteres magasságban kellene repülnie, hát még egy ilyen borús, sötét estén, ám ezek a pilóták mások. Az Egyesült Államok hadserege kiképezte őket akár a legrosszabb időjárási feltételek között való repülésre is, mégpedig olyan helikoptereken, amelyek jóval lassabban reagálnak, mint a Bell 430-as. A hadsereg zajos, iszapzöld helikopterei után átváltani a karcsú, csillogó, csendes Bell 430-asra olyan volt nekik, mintha Ford Taurusból Jaguárba ültek volna át. Az öbölhöz közeledve, mikor a város fényei már elhalványultak mögöttük, a pilóták váltakozva fel-felvették éjjellátó szemüvegüket, időt hagyva a másiknak, hogy a szeme hozzászokjék. A célponttól délre bekanyarodtak, lekapcsolták a jelzőfényeket, és kirepültek az öböl fölé öt kilométerre. Még húsz perc sem telt el attól kezdve, hogy megkapták a hívást addig, amíg elfoglalták a megfigyelőállást. A pilóták lebegtetni kezdték a gépet tizenöt méterrel a Chesapeake-öböl sötét vize fölött, és a hátul ülő technikus munkához látott: nagy felbontású és infravörös hőérzékélő kamerákkal pásztázta a célpontot. Peter Cameron visszament a házba, és leült a kanapéra Rielly mellé. Kezében a telefonjával, szakállas arcán őszinte vigyorral azt mondta: － Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? － A rosszal. － Mitch nem ér ide ma este, de holnap kora reggel itt lesz. － Mikor? － Hét körül. Rielly kissé levertnek látszott. Felvette a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. Éjfél felé járt, és fáradt volt.

－ Akkor megyek, és lefekszem. － Felállt. － Felteszem, egyik embere sincs odafent? － Nincs. Mind lent vannak. Tiszteletben tartjuk a magánéletét. － Köszönöm. － Rielly elhagyta a szobát, Cameron pedig követte a lépcső aljáig. － Most el kell mennem egy kis időre, de visszajövök, mielőtt felébredne. － Rendben. － Rielly jó éjt kívánt, és felment az emeletre. Cameron nézte a lányt amint felfelé halad a lépcsőn, és az alakját csodálta. Duser odajött, és ugyanazt tette. Mikor Rielly becsukta a hálószoba ajtaját, azt mondta: － Jó segge van. Cameron összevonta a szemöldökét és intett a fejével Duser-nek, hogy kövesse. A két férfi kilépett az elülső teraszra. Cameron lehalkította a hangját, úgy mondta: － A melóra koncentrálj, és eszedbe ne jusson hozzáérni a lányhoz! － Nyugalom. Reggelre úgyis halott lesz. Mit érdekel téged? － Csak tartsd magad távol tőle, értve vagyok? A barátja kora reggel itt lesz, és most sürgősebb dolgaink is vannak. － A felhajtón álló autókra mutatott － A kocsikat el kell távolítani. － Hová? － Nem tudom, de nem lehetnek itt, mikor a fickó ideér! Duser bólintott. － Majd kitalálok valamit Úgyis el kell küldenem valakit kávéért és kajáért. Cameron nem igazán értette, mi köze a kávénak és a kajának az autók eltávolításához, ezért figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. － Vissza kell mennem a városba pár dologért Nem tart tovább egy-két óránál. － Az órájára pillantott. － Kettő felé visszajövök. Legkésőbb háromig, rendben? － Aha. － Ha valami szokatlan történik, hívj fel! － Úgy lesz. Egy személyt látok. A ház hátuljánál áll, az öböl oldalán, láthatólag őrködik. Rapp, Coleman és Dumond fejhallgatót viselt mikrofonnal. A furgon lenyomozhatatlan kommunikációs berendezései révén Dumond összeköttetést teremtett egy műholddal, hogy kapcsolatban legyenek a helikopterben ülőkkel, és monitoron követhessék, amit a pilóták látnak. Rapp figyelmesen hallgatta, amint a testetlen hang leírja a házánál tapasztaltakat. A furgon kissé rázkódott, miközben keletnek tartottak a 214-es főúton. A Dumond előtti alsó monitoron olyan kép tűnt fel, mintha egy film negatívja volna － fekete-fehér, a szürke különböző árnyalataival. A felvételeket infravörös hőérzékélő kamera készítette. Most megváltozott a kép: szinte teljesen fekete lett, benne vörös, sárga, fehér és kék foltokkal. Rapp azt a helyet nézte, amelyet a konyhájának gondolt, és hallotta a technikust. － Elhúzták a függönyöket, de érzékelünk két., talán három másik hőjelet odabent… a ház földszintjén… esetleg még egyet fent, a felső szinten. Rapp a konyha fölötti területre nézett Mohón kérdezte: － Meg tudja mondani, van-e közöttük nő? － A hátsó fickó mindenképpen férfi. A benti emberek leültek, így nem tudom megállapítani. － És a fenti személy? Öt másodperc szünet után: － Férfi és nő is lehet, vagy akár egy kutya is. Nem tudom megállapítani. Csak egy kis

hőjelet érzékelünk. － Hangjeleket fognak? － kérdezte Rapp. － Némi háttérzajt, ez minden. Szerintem megy a tévé odabent. － Meg tudná mondani, mi történik a ház másik oldalán? － Vettem. Adjon egy percet az átrepülésre. Rapp feltolta a mikrofont a fejhallgatóján, és így szólt Dumondhoz: － Ugraszd Irene-t, mondd meg neki, hogy azonnal szálljon fel a Különleges Hadműveleti Csoport, és repüljenek a házamhoz! － Mialatt Dumond telefonált, Rapp Colemanre nézett. － Mi a fene történik itt? － Úgy tűnik, valaki partit ad a házadban. Rapp － meglepő módon － mosolygott. Végre olyan ellenfele van, akivel szembeszállhat. － Szerinted mennyi az esélye annak, hogy a Professzor is ott van? － A toronyhasználatát figyelembe véve azt mondanám, elég nagy valószínűséggel a konyhaasztalodnál csücsül épp most. Rapp a mobiljára nézett － Elég könnyen megbizonyosodhatnánk erről. － Hogyan? － Úgy, hogy most rögtön felhívjuk. A madár érzékelné a telefoncsörgés hangját Coleman elgondolkodott. － Inkább várjuk ki a megfelelő időt Előbb érjünk oda, és várjuk be a KH-csoportot. Nem kéne elijeszteni a fickót. － Jól van. － Szerinted az ott fent Anna? － Remélem. Fejhallgatóikban megszólalt a testetlen hang. － Több kocsi is áll a felhajtón. － Rapp, Coleman és Dumond a képernyőre nézett; figyeltek. － Látunk egy személyt a bejárati ajtó mellett. Úgy tűnik, fegyver van nála. Lássuk, tudok-e közelebbi képet adni. － A kép ráközelített az elülső teraszon álló hőleadó testre. A férfi alakja nagyrészt vörös volt a szélek felé sárgás ragyogással. A derekánál hosszúkás kék foltot láttak. Coleman megelőzte a technikust. － Úgy néz ki, mint egy automata pisztoly, a végén hangtompítóval. － Vagy az, vagy egy rohampuska. － Rapp hunyorogva nézte a képet. Egy másik vörös figura is feltűnt a teraszon, majd egy harmadik. Rapp első félelme az volt, hogy észrevették a helikoptert. Hívójelüket használva Rapp megkérdezte: － Libra Három, felfedeztek titeket? － Negatív. － Most másik hang válaszolt － Három kilométerre vagyunk tőlük, a fák takarásában. Egy ember most elhagyta a teraszt, és a kocsikhoz lépett. Beszállt az egyikbe, és a jármű kisvártatva elindult. － Az egyik kocsi távozik － jelentette a technikus. － Látjuk. － Rapp felhajtotta a mikrofonját, Marcusra nézett, és gyorsan odavetette: － Kérdezd meg, hol vagyunk, és szólj a sofőrnek, hogy taposson bele! － Ismét lehajtotta a mikrofont. － Libra Három, szemmel tudod tartani egyszerre a két célpontot? Kisvártatva jött a válasz:

－ Az attól függ, mekkora közöttük a távolság. － Tartsd szemmel mindkettőt, amíg lehet! Dumond nyitva hagyta a sofőrfülkébe vezető kis ajtót, és visszaült a pultjához. － Azt mondja, épp most hagytuk el a Queen Anne utat. － Akkor öt percen belül elérjük Muddy Creeknél a kijáratot － Rapp Colemanre nézve hátramutatott a hüvelykujjával. － Szólj a fiúknak, hogy készüljenek fel némi akcióra! － Ismét a képernyőre tekintett, és hallgatta, amint a technikus jelenti a kocsi mozgását. Gondolatai folyton visszatértek Annára. Elég gyorsan el kell döntenie, hogy melyiket figyeltesse tovább a helikopterrel: a házat vagy a kocsit? Coleman sejtette, mire gondol Rapp. － A ház nem megy sehová. － Rapp nem szólt semmit, csak bámulta a képernyőt Coleman megismételte: － Hallod, amit mondok? Azt mondtam, a… － Hallottam. Dumond pultján megcsörrent a biztonsági telefon. Dumond felvette, majd Rapp felé nyújtotta. － Irene az. Tudni akarja, mi történik. Coleman nem tágított. － Mitch, lehet, hogy a Professzor ül abban a kocsiban. － Tudom, tudom. － Dumondra nézett. － Most nem tudok vele beszélni. A helikopter pilótája jelentkezett be a fejhallgatón. － A kocsi vagy a ház legyen…? － Nem téveszthetjük szem elől a kocsit － makacskodott Coleman. Dumond ismét kinyújtotta a telefont. － Azt mondja, mindenképpen beszélni akar veled. Rapp legszívesebben felragadta volna a telefont, és kivágta volna az ajtón. Szíve szerint másképp döntött volna, de tudta, hogy ez a helyes, ezért így szólt a mikrofonjába: － Libra Három, maradj a kocsival! － Aztán letépte a fejhallgatót, megragadta a telefont, és belevakkantott: － Mi van?

38. fejezet Lelke mélyén Rapp magányos farkas volt. Nem szeretett csapatban játszani, kivéve ha ő volt a kapitány, és másoktól elvárta, hogy szó nélkül támogassák és kövessék. Ebben a szakmában, ahol az óriási önbizalom szinte alapkövetelmény, gyakran egyszerűbb volt egyedül dolgozni. Sosem kért bocsánatot a viselkedéséért. Hagyta, hogy az elért eredményei beszéljenek helyette. Kormánya piszkos küldetések tucatjait bízta rá, ő pedig szinte minden egyes esetben elérte a kitűzött célt. Markába szorította a telefont, és beleszólt － Irene, most elég sok dolgom van. － Tudom, de muszáj képben… － Négy személyt láttunk a házamban － vágott közbe Rapp －, akiket nyilvánvalóan nem én hívtam meg. Azt hiszem, Anna is ott van, de ebben nem vagyok biztos. Épp most hagyta el egy kocsi a házat, lehet, hogy a Professzor. Mindezt Marcus is elmondhatta volna neked. Most pedig muszáj mennem, Irene. Felhívlak, ha kell valami. －Előrehajolt, és lecsapta a telefont. Dühtől vörös arccal fordult Dumondhoz. － Most terepen vagyunk, nem Langleyben! Én irányítok, és elvárom, hogy az utolsó betűig teljesítsd a parancsaimat! － Colemanre vetette haragos tekintetét － Számítok a tanácsaidra, és szükségem is van rájuk, de ha akció van, vége a vitának! Megértettétek? Coleman és Dumond is bólintott － Coleman azért, mert tiszteletben tartotta a parancsnoki hierarchiát, Dumond pedig félelmében. Dumond ezután megérintette a fejhallgatóját, és így szólt: － Megállt a kocsi. Rapp megpördült, és a monitorra nézett A szedán épp most állt be egy benzinkúthoz. Rapp megpróbált rájönni, melyik lehet az. Kiüvöltött a sofőrnek: － Milyen messze vagyunk a Solomons Island úttól? － Mindjárt rajta leszünk. － Fordulj délre, azonnal menj át a bal sávba, aztán kanyarodj be az Exxon-kúthoz! － Dumondhoz fordult. － Kapcsold le a fényeket. Scott, szólj a fiúknak, hogy van egy Standard-kút a jobb oldalon, a kijáratnál. Mondd meg nekik, hogy álljanak be oda, és várjanak, hátha szükségünk lesz rájuk. A furgon lassítani kezdett, Rapp pedig bedugta a fejét a sofőrfülkébe. Amint jobbra fordultak a Solomons Islanden, Rapp az utca túloldalán lévő Exxon-töltőállomás parkolóját figyelte. Meglátta az üzlet előtt álló sötétkék szedánt. Gyorsan kell döntenie. Megfigyelte, hogy a furgonjuk sofőrje fekete nadrágot és fehér inget visel, fekete csokornyakkendővel, ahogy az egy vendéglátóshoz illik － Mennyi benzinünk van? － Háromnegyedig van a tank. － Van magánál hitelkártya? A férfi habozott Különös kérdés valakitől, akivel még sohasem találkozott. － Igen. － Be van drótozva? A sofőr megérintette a bal fülét. － Aha, összeköttetésben vagyok. Rapp kinyújtott kézzel a benzinkút felé mutatott. － Álljon be azokhoz a töltőkhöz. Amögé a Crown Victoria mögé. Szálljon ki, és kezdjen benzint tankolni. Aztán majd a rádión keresztül mondom, mit csináljon.

Rapp visszatért Dumondhoz, és a képernyőre bökött. － Be tudod hozni az üzlet képét? Dumond bólintott, és munkához látott Négy másodperc múlva feltűnt az üzlet a képernyőn. Rapp vállon veregette, és felvette a fejhallgatóját. － Libra Három, megvan a kocsi. Menjetek vissza a házhoz, és értesítsetek, ha valami változik. － Vétel, Virgo Egyes. Visszatérünk a házhoz. Rapp becsukta a sofőrfülke ajtaját, és mindhárman összegyűltek a monitor körül. － Marcus, ugye mindent rögzítesz? － Igen. A kocsi vezetőjét nem látták az üzletben, ezért Rapp így szólt: － Nézzük meg a kocsit és a rendszámtábláját. Mikor a kamera ráfókuszált a jármű hátsó rendszámtáblájára, Coleman felnyögött. － A fenébe! Rapp szintén káromkodott. － Mi a baj? － kérdezte Dumond. － Kormányzati rendszáma van. － Akkor is elkapjuk － mondta Rapp. － Mitch, ez kissé megnehezíti a dolgot. － Talán igen, talán nem. － Hogy érted, hogy talán? Nincs semmi talán. Ha a fickó szövetségi, az probléma. － Meglátjuk. Marcus, hozd be újra az üzletet. － A pénztárnál egy öltönyös, homokszőke hajú férfi állt － Ez nem a Professzor － jegyezte meg Coleman. － Van valaki más az üzletben? Dumond körbetekerte a botkormányt, megpróbált az üzlet minden kis szegletébe bekukkantani. Aztán ismét visszatért a pénztárnál álló emberre. － Úgy tűnik, ő van bent egyedül. Rapp nézte, amint a férfi előveszi a pénztárcáját, és átad némi készpénzt a pénztárosnak. Megragadta Dumond vállát. － Szólj a sofőrünknek, hogy szálljon vissza. Dumond elismételte a parancsot, és pár pillanat múlva hallották a sofőr ajtajának csapódását. Szemük a képernyőre tapadt, figyelték, amint a férfi odabent felemel egy kartonrekeszt, benne négy magas Styrofoam pohárral. Egyik csuklójáról pedig fehér műanyag zacskó lógott. Rapp halkan beszélt. － Szólj a sofőrnek, hogy álljon be a szedán bal oldalára, és állítsa le a motort. Míg Dumond továbbadta az utasítást, Rapp levette a fejhallgatóját, és előhúzta hangtompítós Berettáját. Coleman ugyanígy tett. Elindultak, Dumond pedig úgy igazította a furgon tetején lévő kamerát, hogy mindig képben legyen a célpont Éppen akkor álltak meg, mikor a férfi felrakta a kartonrekeszt a szedán tetőcsomagtartójába. Rapp gyorsan kinyitotta az ajtót, és kilépett az aszfaltra. A férfi háttal állt neki. Mikor épp átnézett volna a válla fölött, Rapp felemelte a balját, és a pisztoly tompa végével lecsapott. A Beretta kemény, tompa acélja csattant a férfi tarkóján, aki azonnal összerogyott. Rapp elkapta az egyik karját, Coleman a másikat. Elcipelték néhány méterre, a furgonhoz, és belökték a padlóra. Rapp behúzta a férfi lábait is a járműbe, közben ellenőrizte a bokáját, nincs-e tartalék fegyvere. Coleman kivette a férfi automata pisztolyát a válltokjából, és magához vette az autókulcsait is. Rapp szeme elé tartotta a kulcsokat

－ Mit csináljak a kocsival? － Kövess vele. Van egy ipari park lejjebb az úton. Az ipari park kétemeletes irodaépületekből és raktárhelyiségekből állt. A furgon és a szedán bekanyarodott az épület hátsó részéhez. Az utca másik oldalán egy bevásárlóközpont volt, bárral a végében. Hackett és Stroble a bár mellett parkoltak le, és szemmel tartották az utcát. Mikor Coleman kinyitotta a furgon oldalsó ajtaját, ott találta Mitch Rappet, amint a foglyul ejtett férfi hátán ül. Rapp térde a férfi karján nyugodott, hangtompítós Berettájának végét keményen a férfi jobb szemüregéhez nyomta. － Mondj egy jó okot, hogy ne öljelek meg! － csikorogta Rapp összeszorított fogakkal. Coleman belépett a furgonba, és becsukta az ajtót. － Mi van az igazolványán? － Még nem volt időm megnézni. Túlságosan lefoglalt a beszélgetésünk, ugye? － Rapp még beljebb nyomta hangtompítóját a férfi szemébe. Coleman lenyúlt, és kinyitotta a férfi zakóját. Előhúzott egy bőrtárcát a fölső zsebéből, és kinyitotta. Egyetlen szó nélkül Rapp elé tartotta az iratokat. － Salem különleges ügynök az FBI-tól. － Rapp lenézett a férfire. － Elmondanád, hogy mégis mi a fenét kerestél a házamban? － Nem tudom, miről beszél. Rapp Colemanre nézett, majd Dumond felé intett a fejével. － Add neki oda az igazolványt, ellenőrizze le. － Nem kérdezem még egyszer. Mit csináltál a házamban? Ott, az öbölnél, ahonnan öt perce jöttél el? A férfi szabad tekintete ide-oda járt. － Mondom, nem tudom, miről beszél. － Utolsó lehetőség. Mondd meg, miért voltatok a házamban, és mit csináltatok Anna Riellyvel! － Megmondtam, fogalmam sincs, miről beszél. Tudja, mekkora bajba kerülhet amiatt, hogy elrabolt egy szövetségi… Mielőtt befejezhette volna, Rapp lenyúlt a bal kezével, és megragadta a férfi jobb mutatóujját. Közben növelte a nyomást a férfi szemüregén, térdét pedig lejjebb csúsztatta az alkarján. Egy hirtelen mozdulattal eltörte a férfi ujját. Hörgő üvöltés szakadt ki az áldozatból. Rapp élt a lehetőséggel, elvette a fegyvert a férfi szemétől, és mélyen benyomta a szájába. Mikor a hangtompító vége elérte a torkát, a férfi öklendezni kezdett. － Ismered a barátomat, Mario Lukast? － Rapp figyelte, lát-e valamit felcsillanni a férfi szemében. － A nagydarab fickó, akit nemrég lelőttetek a College Parkban. － Meglátta a jelek a félelem rebbenését Rapp hátraszólt a válla felett: － Megvan a rendszámtábla? － Nincs róla semmi. Most megnézem a nevet. Ismét Colemanhez fordult: － Ez nem egy kibaszott szövetségi. Ha az lenne, már mondott volna valamit. － Igen, azt hiszem, igazad van. － Coleman lenézett a férfire. － Ne akard, hogy megkínozzunk! Rapp kihúzta a pisztolyt, mire a férfi köpött egyet － Most baszhatjátok… Nagy szarban vagytok! Coleman mosolygott. － Ez roppant eredeti volt. Lenyúlt, megragadta az ujjat, amit Rapp az imént eltört, és megrántotta. A férfi ismét

üvölteni kezdett. Rapp erre gyorsan ledugta megint a csövet a torkán. － Ez a fickó nem szövetségi! － jelentette be Dumond. － Nincs sehol az adatbázisban. Rapp kihúzta a fegyvert, és megkérdezte: － Mit tudsz felhozni a mentségedre? A férfi levegő után kapkodott. － Titkos ügynök vagyok. － Aha, persze, te húgyagyú. Titkos FBI-ügynök vagy, aki FBl-ügy-nöknek adja ki magát, mi? － Rapp áttette a Berettát a jobb kezéből a balba, és megfogta a férfi jó mutatóujját. Ezúttal nem fárasztotta magát újabb kérdéssel. Csak fogta az ujjat, és eltörte, mint egy gallyat. － Jól van, jól van! － ordította a férfi. － Mit akartok tudni? － Anna Rielly a házban van? － Igen. － Hol? － A fölső emeleten. － Jól van? － Igen. － Ne hazudj nekem! Hozzáértetek egy ujjal is? － Nem, esküszöm, hogy nem! － Miért van ott? － Nem tudom. － Rappnek nem tetszett a válasz, így a fickó ujja után nyúlt Mielőtt megfoghatta volna, a férfi felkiáltott. － Azt mondtuk neki, azért visszük oda, hogy veled találkozzon. － Kinek az ötlete volt? － Nem tudom. Én csak egy közkatona vagyok. Megmondják, mit tegyek, és megteszem. Coleman előrehajolt － A Professzor adta az utasítást? － Igen, azt hiszem. － Ő a házban van? A férfi fájdalmas arccal rázta a fejét － Ott volt korábban, de elment. － Hányan vannak odabent? － kérdezte Rapp. － Hát., nem tudom. Rapp megragadta az ujját, és teljes öt másodpercig csavarta. A férfi ordított, és megpróbálta lerázni a hátáról Rappet, de az túl erős volt Mikor a férfi levegőhöz jutott, Rapp megismételte a kérdést. － Hányan vannak ott, kint és bent? － Még ketten. － Hazudsz. Elegem van ebből a játékból. － Rapp Colemanre nézett. － Szabaduljunk meg tőle! Már nincs rá szükségünk. － Még négyen. － A saját érdekedben remélem, hogy nem hazudsz, különben most rögtön megszabadítalak a szenvedéseidtől. － Esküszöm, igazat mondok! Csak ne ölj meg. Rapp néhány pillanatig a férfit tanulmányozta. Úgy tűnt, igazat beszél, de ilyesmiben sosem lehet biztos az ember. Colemanhez fordult － Hívd ide a fiúkat! Van egy ötletem.

39. fejezet － Nem tudom, Mitch. Azt hiszem, okosabb lenne a KH-csoportra bízni a dolgot. － A furgon mellett álltak; foglyuk odabent a padlón hevert összekötözve, Dumond szemmel tartotta. Dan Stroble és Kevin Hackett hallgatták korábbi SEAL-parancsnokuk és Rapp beszélgetését. － Nem. － Rapp a fejét rázta. － Már várják vissza ezt a fickót Nincs veszteni való időnk. － Szerintem te túlságosan benne vagy ebben, Mitch. Nézzünk utána, mikor érhet ide a KH, és azután döntsünk. － Felejtsd el! － tiltakozott Rapp megvetően. － Majd elintézem egyedül. － A furgonhoz indult. Félig komolyan is gondolta, viszont azt is tudta, hogy jár Scott Coleman agya. Coleman utána nyúlt. － Hé, várj egy percet! － Nincs egy percünk, Scott. － Rapp elrántotta a karját. － Puhány lettél időközben? Azt hiszed, egy Langleyből szalajtott KH jobb munkát végezhet, mint mi? Ők is jók, de egyetlenegy sincs köztük, aki jobb lövő lenne nálatok, fiúk. Én megyek, veletek vagy nélkületek. － Rapp ismerte a haditengerészeti kommandósok gondolkodásmódját, ő is ilyen: makacs, hihetetlenül bízik önmagában, győzni akar mindenáron, és sosem fél a kihívásoktól. － Mi a terv? － kérdezte Coleman. － Bedrótozzuk a barátunkat egy kamerával és egy mikrofonnal, és előreküldjük. － Honnan tudod, hogy nem fog feldobni, ha már bent van? － Erre is van tervem. － Rapp Hackettre mutatott. － A tiéd lesz a hátsó fickó, mi hárman az első ajtón megyünk be. Benne vagytok? Hackett bólintott, Stroble és Coleman ugyanígy tett. － Jó. Hozzátok ide a robbanószereiteket a terepjáró hátuljából. A férfi a furgon mellett állt, nadrágja a bokájára tolva. A zakója Dumondnál volt a furgonban, aki éppen bekötötte a mikrofont és a száloptikás kamerát. Stroble fogta az egyik karját, Hackett a másikat, Rapp pedig előtte állt, és azt kérdezte: － Mi a keresztneved? － Dave. － Rendben van, Dave, elmondom, mi lesz. Nem kedvellek. Elraboltad a barátnőmet, és a haverjaiddal elfoglaltátok a házamat. Neked vajon tetszene, ha én elrabolnám a szeretteidet, és aztán meghívnám magam a házadba? － Dave a fejét rázta. － Szerintem se. A barátaim azt akarják, hogy röpítsek golyót a fejedbe, és dobjunk bele abba a kukába amott, de én nem teszem meg. Legalábbis még nem. Adok még egy esélyt, de ha elcseszed, bármilyen aprósággal, neked annyi. Értve vagyok? － Igen. － Jó. Figyelj ide! Visszaküldünk a házba, mintha mi sem történt volna, csakhogy egy lapnyi C4-et rögzítünk az ágyékodra, és nálam lesz a detonátor. Ha bármikor úgy gondolom, hogy fel akarsz dobni minket, felrobbantom a tököd, és otthagylak elvérezni a padlón. Van kérdés? A férfi nagyot nyelt, és megrázta a fejét. － Jó. － Rapp Colemanhez fordult. － Tedd a lapot a gatyájába, és biztosítsd Ki! Marcus, kész vagy a zakóval? － Azonnal. Rapp Dave szemébe nézett.

－ A szavamat adom. Ha együttműködsz, életben hagylak. Colemannek nagyjából egy perc kellett, hogy felszerelje a plasztik robbanóanyagot. Rapp sietve végiggondolta a háza beosztását, majd elmondta a többieknek, hogyan tervezi az akciót. Egy gyors kommunikációs ellenőrzés után bezsúfolódtak a Crown Victoriába, és elindultak. Rapp, Coleman és Stroble hátul ült, Hackett elöl. A furgon diszkrét távolságból követte őket. Coleman és emberei mind hangtompítós MP-5-ös géppisztolyokat vittek. Rappnél csak megszokott Beretta 92F-je volt három extra, tizenöt golyós tárral. Odaúton helyzetjelentéseket kaptak a helikopterről. Minden úgy volt, ahogy várták. Egy ember az elülső teraszon őrködik, egy másik a hátsón, további két ember pedig odabent tartózkodott, valószínűleg a konyhaasztalnál. Amikor lefordultak az utcára, ami a házához vezetett, Rapp szólt a sofőrként működő Dave-nek, hogy oltsa el a lámpákat és álljon meg. Azután lerántotta a belső világítást fedő műanyag burkot, és kicsavarta az égőt. Ezután Stroble-hoz fordult. － Ha befordult a kocsifelhajtóra, görnyedj le a hátsó ülésen. Majd szólok, mikor indulj. － Rapp megveregette a sofőr vállát a hangtompítója végével. － Ha megkérdezik, mi tartott eddig, mondd meg nekik, hogy friss kávét kellett készíteniük neked. Aztán kérdezd meg azonnal, merre van a lány! Rapp bólintott Colemannek, hogy szálljon ki. Mikor az kinyitotta az ajtót, a sofőr megkérdezte: － Lövöldözni fogtok? － Ha a fegyvereikért nyúlnak, halottak. Tőlük függ. Te csak dobd magad a padlóra, amikor elkezdődik, és semmi bajod nem lesz. －A sofőr megcsóválta a fejét, mire Rapp megkérdezte: － Mi van? － A fegyverükért fognak nyúlni. － Akkor halottak. － Ezzel Rapp, Coleman és Hackett elhagyta a kocsit, és kocogva elindultak az úton. Rapp vezette őket. A környék összes telke hasonló volt. Keskeny földcsíkok, harminc-hatvan méternyi partszakasszal, a hosszuk százötven méter körül. Minden telket fák és bokrok sora választ el a szomszédaitól. A sajátja előtt két házzal Rapp letért az útról, és átkelt a szomszédja telkén. Hold nem látszott, így nagyon sötét volt. Mikor elérték a fasort, Rapp talált egy kis ösvényt, és átjutottak a másik telekre. Most már előregörnyedve futottak. Mikor elérték a következő fasort, térdre ereszkedtek. Rapp lehajtotta a mikrofont a fejhallgatóján, és egy utolsó helyzetjelentést kért a helikoptertől. A jelentés szerint minden változatlan volt. Rapp megragadta Hackett nyakát, és közel húzta. A víz felé mutatva a fülébe suttogott. － Kábé hét méterre a szirtfaltól van egy ösvény, ami Harry kertjétől az enyémig vezet. － Ki az a Harry? － A szomszédom. Ne aggódj miatta. Nyolcvanegy éves, süket, mint az ágyú. Figyelj ide! A két őrködő fickó meg fog halni. Nincs időnk szórakozni velük. Nincs nálunk bilincs, és nincs elég emberünk, hogy fedezzen minket. Ha szólok, lődd fejbe a rád jutó fickót. Van valami problémád ezzel? Hackett nem jött zavarba a kérdéstől. Nem ez volt az első eset, hogy megöl valakit Nem pislogott, az izgalomnak a legkisebb jelét sem adta. － Nincs － felelte kurtán. － Jól van. － Rapp a karjára paskolt. － Menj! Hackett hangtalanul eltűnt a sötétben. Rapp Stroble-hoz szólt a rádión keresztül. － Dan, indítsd a fickót! － Várt egy másodpercet. － Marcus, folyamatos jelentést kérek, ha a pasas beért a házba!

A tévében Conan O'Brien ment. Jeff Duser kinyújtóztatta karját a feje fölé, és nagyot ásított. Az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott. Túl sok a munka, túl kevés a szórakozás. Leeresztette a kezét, és azt kérdezte: － Hol a francban van Polk? A Rapp konyhaasztalánál ülő másik férfi nem válaszolt a főnöke kérdésére. Duser felállt, és kipillantott a hátsó terasz ablakán. Egyik embere fel-alá járkált, hogy melegen tartsa magát Duser körülnézett a konyhában. － Nem hiszem el, hogy ez a fickó még egy zacskó chipset sem tart itthon. Az asztalnál ülő férfi felnézett a pasziánszozásból. － Talán egészségesen él. － Ezzel meg mi a fenét akarsz mondani? － vicsorgott Duser. A férfi vállat vont. － A chips tele van rossz dolgokkal. － Pedro, én egész életemben chipset ettem. Harmincöt éves vagyok, és kockahasam van. － Ja, de mi van az artériáiddal? － Az artériáimmal semmi baj. － Dusernek nem volt kedve végighallgatni Pedro újabb kiselőadását az egészségről. Kiment a ház elé, és ellenőrizte a teraszt. Az embere ott volt, Polknak azonban semmi jele. Duser maga elé dörmögte: － Vajon mennyi ideig tart kávét és szendvicset venni? Megfordult, felnézett a csillagokra, és eszébe jutott az a szép segg, amelynek tulajdonosa az egyik szobában alszik. Emlékezett rá, mit mondott a Professzor a lánnyal kapcsolatban. Hülyeség volt, de az meggondolandó, megéri-e felbőszíteni a munkaadóját emiatt. Sok pénzt fizetett nekik az utóbbi hónapokban, és Duser biztos volt benne, hogy még többet is ad majd. Megcsörrent a telefonja. Kivette a csípőjén függő tokból. － Halló? － Én vagyok. Minden oké? － Igen. Most éppen Polkra várunk, hogy visszajöjjön a kávéval és a kajával. － Mennyi ideje ment el? Duser hallotta az aggodalmat a Professzor hangjában. － Ne aggódj! Késő van. Biztos messzebbre kellett mennie, mint gondoltuk. － Van nála telefon? － Van. － Akkor hívd fel! － Ne aggódj, intézkedem. － Hogy van a lány? － Jól. Odafönt alszik. － Egy pár fényszóró sugara vetődött az elülső ablakokra. － Várj egy percet! Azt hiszem, Polk visszatért. Rapp és Coleman a bokrokon át figyelte, ahogy a kocsi behajt a kertbe. A másik szedán előtt állt meg, a két kocsi orra egymás felé nézett. Mihelyt leoltotta a fényszórókat, Rapp és Coleman elindult, összegörnyedve haladtak a keskeny ösvényen, és megálltak Rapp oldalsó kertje előtt. Letérdeltek, és nézték, amint trójai lovuk leveszi a kávéval és szendvicsekkel megrakott rekeszt a csomagtartóból, és elmegy a két kocsi között. A teraszról egy hang hallatszott: － Hol a pokolban voltál? － Megvárattak. Friss kávét kellett főzniük. Dumond hangja érkezett a fejhallgatón át. － Egy személy az elülső teraszon. Pontosabban kettő, most jött ki egy másik.

Rapp belesuttogott a mikrofonjába. － Szólj rögtön, amint elindulnak vissza a házba! － Éppen most indulnak. Rapp és Coleman hasra vetette magát, és átkúsztak a füvön úgy, hogy a garázshoz közelebb eső szedán mindig köztük és a terasz között legyen. Megálltak a kocsi csomagtartója mellett, és vártak. Most már hallották a fejhallgatón át a benti beszélgetést. － Hol a lány? － Fent van, alszik. Mi a szar tartott ennyi ideig? Aztán Dumond hangja: － Két fazon van bent. Egyikük az emberünk mellett áll a konyhában. A pisztolya a tokjában van, de tart valamit a kezében. A másik férfi a konyhaasztalnál ül. － Hackett, készen állsz? － suttogta Rapp. － Készen. － Várj, amíg nem szólok! － Rapp Colemanre nézett, és bólintott. Coleman feltartotta a hüvelykujját. Rapp kiugrott a kocsi mögül, és futni kezdett a kocsifeljárón át a teraszig. Az őr az ajtónak háttal állt, az útra felé nézett. Rapp a jobb oldala felől közeledett. Bal kezében Berettáját tartotta, és a férfi fejére célzott vele. Az egész jelenet lassítva játszódott le Rapp szeme előtt. Amint a férfi megmoccant, Rapp ezt mondta a mikrofonba: － Szedd le! A férfi érzékelte a mozgást, és Rapp felé kezdett fordulni. Automata pisztolya a vállán lógott, egyik keze a markolatán pihent. A fegyverhez nyúlt a másik kezével is, mikor tekintete egybekapcsolódott Rappével. Rapp kétszer lőtt. Két golyó hagyta el a hangtompító végét. Az első golyó az őr jobb szemén hatolt be, és áthaladt a fején. A második az arccsontján találta el, néhány centivel az első bemenete alatt. Az őrszem hátrazuhant, át a korláton, be a bozótba. － Egyes célpont megvan. － Rapp másodpercekkel később már a teraszon állt, és kezét a kilincsre tette. Coleman egy lépésre volt mögötte. Fejhallgatójukban Hackett hangját hallották: － Kettes célpont megvan. Rapp felnézett, látta, hogy Stroble közeledik a pázsiton keresztül, majd hangokat hallott a házból: － Mi a fene volt ez? Rapp tudta, hogy meghallották a puffanást a teraszon. Mikrofonjába szólt: － Marcus, szólj Dave-nek, hogy hasaljon le! － Nem a férfi életéért aggódott, hanem gyakorlati szempontok vezették. Azt akarta, hogy kikerüljön a tűzvonalból, ne zavarja a célzást. Megcsavarta az ajtógombot, és belökte a bejárati ajtót. Már bent is volt, és balra mozdult, a konyha felé, előrenyújtott pisztollyal. Semmi kiáltás, semmi figyelmeztetés, hiszen Rapp nem rendőr volt, hanem képzett orgyilkos. Mikor belépett a konyhába, Dumond mondott valamit a rádión, de Rappnek nem jutott el az agyáig. Minden érzékével a férfira összpontosított, aki egyik kezében telefont tartott, a másikkal a pisztolyát vette elő. Jeff Duser hallotta a kinti zajokat, és ösztönösen a fegyveréhez kapott. Másodperccel később hallotta nyílni a bejárati ajtót. Megfordult, a Glockjáért nyúlt. Még ki sem húzta a tokjából, mikor egy sötét alak bukkant fel a fal sarka mögül, pisztollyal a kezében. Duser kiszabadította fegyverét, és pánikba esve próbálta megcélozni az idegent. Közben azt suttogta: － Ki a franc vagy? Rapp lőtt, és máris ment tovább. A golyó pontosan oda csapódott be, ahová szánta: a fej kellős közepébe, éppen a férfi szemöldökei közé. Miközben átkelt a konyhán, fegyverét a másik férfira szegezte, aki a hátsó ajtónál állt. Amaz nem nyúlt a fegyveréért, mikor a közelébe

ért. Lassan felemelte a kezét Rapp ujját az ajkához érintette, és a pisztolyával intett neki, hogy feküdjön a padlóra. Colemanhez fordult, és azt mondta: － Te vedd kezelésbe, én felmegyek az emeletre. Peter Cameron georgetowni lakása nappalijában ült, tágra nyílt szemmel, digitális telefonját szorongatva. Valami baj történt. Éppen Duserrel beszélt, és minden rendben lévőnek tűnt aztán Duser meglepetten mondott valamit, majd másodpercekkel később jött a kérdés: „Ki a franc vagy?” Azután hangos csattanás, amiből Cameron arra következtetett, hogy a másik telefont leejtették a földre. Cameron szorosan markolta a saját telefonját, és igyekezett kihallgatni, mi folyik odaát. Némi háttérzaj következett majd egy félreismerhetetlen hang. Mikor meghallotta Rappet Cameron olyan ideges lett, hogy majdnem eldobta a telefont. Fojtott, kétségbeesett hangon szólt a telefonba: － Jeff, ott vagy? Az isten szerelmére, válaszolj! － Hallgatózott egy darabig. Most más hangokat hallott, ezeket nem ismerte, majd zihálás zaja. － Jeff, te vagy? Válaszolj, a fene egyen meg! － Azután a vonal megszakadt. Cameron felállt, és tébolyultan róni kezdte a lakását. Megpróbálta kitalálni, mi történt az imént. Hogyan történhetett meg? Honnan a jóistenből találta ki Rapp, mire készülnek? Vakszerencséje volt? Csak véletlenül ugrott haza, hogy elhozzon valamit, vagy már őrá vadászott? Mit mond majd Clarknak? Rapp vajon megtudja a valódi kilétét Dusertől? Cameron szinte biztosra vette, hogy nem, azután eszébe jutott, hogy végig előnyben érezte magát Rapp-pel szemben, és mindig tévedett. Emlékezett a valódi félelemre, amit abban a németországi erdőben érzett, mikor követni próbálta Rappet. Hirtelen úgy érezte, a lakása egyáltalán nem biztonságos. Ideje volna eltűnni egy időre, gondolta. Volt egy előre elkészített terve ilyen esetre. A hálószobába ment, és elővett egy bőröndöt a szekrényéből. Az ágyra dobta, és elkezdte belepakolni a legszükségesebb holmikat. Szíve majdnem kiugrott a helyéből, mikor meghallotta, hogy csörög a telefonja. Átrohant a hálószobán, és felragadta a telefont a dohányzóasztalról. Megnézte a kijelzőt, mielőtt felvette volna. Duser volt az. Megnyomta a gombot, és beleszólt － Mi a fene történt? Pár pillanatig nem jött válasz, majd: － Adok egy utolsó esélyt. Mondd meg most rögtön, kinek dolgozol, vagy levadászlak, te kövér, szakállas disznó, és gondoskodom róla, hogy lassú és fájdalmas halálod legyen. És ne hidd egy percig se, hogy elfuthatsz előlem! Bárhová mész, megtalállak. Cameron szabad kezével megérintette a szakállát, miközben a kandalló fölötti tükörbe nézett. Rapp tudja, hogy néz ki. Nem tudván, mit mondjon, Cameron azt tette, ami először eszébe jutott. Kikapcsolta a telefont, és csak állt ott önmagát bámulva a tükörben. Hideglelős érzése támadt, s egészen a csontjáig hatolt. A fürdőszobába ment, és borotválkozni kezdett.

40. fejezet A nap feljött, de nem látszott. Ismét vastag, szürke felhőtakaró borította az eget Washington fölött, mint egy cirkuszi sátor piszkos ponyvája. Rapp fáradt volt, de nem túlságosan kimerült. A tudat, hogy Anna biztonságban van, visszaadta neki az érzést hogy félelem nélkül mozoghat mert oldalról és hátulról fedezik. Olyan emberekre bízta a lányt, akikben megbízott: az Egyesült Államok titkosszolgálatára. Nagyon sokkal tartoztak Rappnek, és szívesen segítettek neki. A lányt a Blair-házba vitték, hogy az elnök, a First Lady és néhány tucat titkos ügynök társaságában legyen. Ma ugyanúgy munkába indul, mint rendesen, aztán majd Rapp eldönti, mi a következő lépés. Előző este a legrosszabb félelmei váltak valóra Anna elrablásával, és ezt nem hagyja még egyszer megtörténni, akárhány adósságot is kell behajtania érte. Rapp először arra gondolt, hogy Kennedytől és az ügynökségtől kér védelmet, de aztán úgy döntött, amíg nem jönnek rá, ki áll a háttérben, a legjobb lesz, ha Anna az elnök közelében van. Rielly ahhoz képest, hogy az éjszaka közepén ébresztették, viszonylag jól fogadta a hírt, hogy a férfiak, akik a Fehér Háztól mindössze néhány háztömbre felvették, tulajdonképpen nem FBI-ügynökök voltak. Mikor rákérdezett, hogy akkor kik lehettek, Rapp nem igazán tudta, mit feleljen. A lány egyáltalán nem örült, mikor megtudta, hogy néhányukat megölték odalent, miközben ő aludt, a konyhában, amelyet már kezdett a magáénak érezni. Megkérdezte, ki ölte meg őket Mikor Mitch nem válaszolt, nagyon ideges lett. Rapp végül elmondta neki. Annával általában így mentek a dolgok. Szenvedélye és határozottsága együtt elég nagy kihívást jelentett Rapp számára. Rielly látta már őt gyilkolni. Akkor azért tette, hogy megmentse az ő és mások életét. Ennek feldolgozásában segített, hogy a barátja － egyszerű szavakkal szólva － a jó oldalon állt, míg az áldozatai nem, és az is segített neki, hogy az ő családja is csupa rendőrből állt. Azonban, akár a törött csuklóra tett jég, e tények enyhítették a fájdalmát, de a problémát nem oldották meg. Annát aggasztotta Rapp munkája. Rapp tudta, ha nem hagyja abba a gyilkolást, elveszíti a lányt. Márpedig ő túlságosan sokat számít neki ahhoz, hogy ezt engedje, így hát közeledik Rapp ClA-s napjainak vége － ideje kiszállni. Rákanyarodott a Georgetown Pike-ra, közben megnézte a műszerfalon az órát. Reggel hét volt. Hamarosan elérte Stansfield igazgató birtokának kapuját A nindzsaruhás, géppisztolyos biztonsági őrök átengedték anélkül, hogy ellenőrizték volna a személyazonosságát. Rapp előre értesítette Kennedyt az érkezéséről. Leparkolta a kocsit, és a házhoz ment. Általában nem izgatta magát a külseje miatt, volt azonban néhány ember, akiket szívesen megtisztelt egy borotválkozással és rendes ruhával, leginkább öltönnyel. Stansfield igazgató ezek közé tartozott, ezért Rapp most kissé szégyellte, hogy egynapos, sűrű borosta virít az arcán, és farmert visel baseballsapkával. Bekopogott a bejárati ajtón. Egy férfi nyitotta ki, akinek az állkapcsán jókora zúzódás nyoma látszott. A ClA-s biztonsági tiszt nem lelkesedett különösebben, hogy újra láthatja éjszakai támadóját. Rapp végigmérte a férfit, és megkérdezte: － Hogy van az állkapcsa? － Fáj. － Jó. － Rapp elment mellette. － Talán ebből megtanulja, hogy legközelebb óvatosabb legyen. － Végigment a hallon, be a dolgozószobába. Nem érdekelte, kedveli-e a fickó. Ez a mesterség nem a népszerűségről szól. Remélte, a fiú tanult valamit a hibájából. Kennedy a főnöke mellett állt, felolvasott neki valamit. Mikor meglátta Rappet, feltartotta a faxpapírt, és így szólt: － Van némi infónk az egyik éjszakai férfiról. － Hornigtól? － Rapp dr. Jane Hornigra utalt. A nő specialitása az információszerzés volt olyan alanyoktól, akik nem akartak beszélni. Rapp Hornighoz küldte vallatásra a két fér-

fit, akit élve elfogtak. － Nem. Lenyomoztuk az egyik általad lelőtt férfi személyazonosságát. A neve Jeff Duser. Korábban tengerészgyalogos volt, harmincöt éves, a hadbíróság elítélte, és elbocsátották a testülettől. Elég hosszú a törvénysértései listája. － Kinek dolgozott? － Nem tudjuk, de néhány emberem már kutatja. Rapp Stansfieldre nézett. － Elnézést kérek a külsőm miatt, uram. Nem volt időm tisztálkodásra. － Nem kell elnézést kérned. － Stansfield kissé hibásan ejtette a szavakat. － Hol van Coleman parancsnok? Kennedy felelt Rapp helyett － Langleyben van Marcussal és az embereivel, aktákat néznek át. － Külügyminisztériumi aktákat? － Nem － mondta Rapp. － A külügyben nem találtak semmit, ezért szóltam nekik, hogy kezdjenek hozzá Langley aktáihoz. － Hogy van Ms. Rielly? Rappet kissé meglepte Stansfield kérdése. Egyikük sem hozta még szóba ezt a kapcsolatot korábban. － Jól van. － Megkérjem az elnököt, hogy beszéljen vele? － Nem… nem hiszem, hogy szükséges. － Rapp a kandallónál állt tekintete ide-oda járt Stansfield és Kennedy között Egyik lábáról a másikra állt idegességében. Túl akart már lenni az egészen. Emiatt volt most itt, az akciók közötti rövid szünetben. Kissé esetlenül megszólalt: － Most, hogy mindketten itt vannak, szeretnék valamit mondani. － Stansfield és Kennedy szokás szerint sztoikus, kifejezéstelen arccal viszonozta a pillantását. － Ha ennek vége van… ha kitaláljuk, ki ez a Professzor… akkor befejeztem. Egyikük sem szólalt meg. Semmi jelét nem adták, hogy megértették volna, amit mondott. Nem csóválták a fejüket, nem bólogattak, nem vontak vállat, a szemöldöküket sem vonták fel, egyáltalán semmit sem tettek. Csak bámultak rá azzal a mindentudó tekintetükkel. － Komolyan beszélek! － mondta Rapp. － És semmivel sem tudnak lebeszélni róla. Elkapom a Professzort, aztán befejeztem. Végül Stansfield szólalt meg. － Sajnálattal hallom, Mitchell. A tehetséged pótolhatatlan. － Voltak tehetséges emberek előttem is, és lesznek utánam is. － Akik előtted jártak, nem értek fel hozzád, és attól félek, akik utánad jönnek, a nyomodba se érhetnek majd. － Langley meglesz nélkülem. － Nem. Az igazság az, hogy Langley nem lesz meg nélküled. Ha az elnöknek sikerül elintéznie, Irene követ majd engem a poszton, és ha ilyen szerencsések leszünk, szüksége lesz rád. － Nos, én nem leszek kéznél. － Rapp dacosan összefonta a karját. － Eleget tettem már. － Igen, valóban, de szeretném, ha még többet tennél. － Nem. － Rapp már nem tudott rájuk nézni. Csak azt akarta, fogadják el, amit mond, és folytassák nélküle. － Mitchell, megértem, miért akarsz kiszállni. Irene elmondta, hogy szeretnéd megkérni

Ms. Rielly kezét. Én nem lehettem volna jó férj és jó apa, ha terepen maradok. A kettő üti egymást. De behozhatunk a belső körbe. Rengeteg munka van itt is egy hozzád hasonló adottságú embernek. Jaj istenem, gondolta Rapp. Már megint ezt csinálják. － Uram, magának olyan képességei vannak, amelyek belőlem hiányoznak. － Nem hiszem. － Nos, akkor is így van. Sosem bírnám ki a központban. Nincs türelmem ahhoz a vacakoláshoz. － Nem olyan rossz, mint gondolod, amellett idővel alkalmazkodni fogsz. Mindig is azt tetted. － Nem akarok alkalmazkodni. Én terepmunkás vagyok, uram. Stansfield feltette a kezét, jelezve, egyelőre megadja magát. － Nem kell most megbeszélnünk ezt. Mindössze azt kérem, mielőtt meghozod a végső döntést, adj egy esélyt, hogy elmondjak néhány dolgot. Rapp határozott akart lenni. Nemet akart mondani. Kétségbeesetten próbálta elmondani nekik, hogy nincs az az isten, amiért Langleybe menne dolgozni, de amikor arra az öregemberre nézett, aki egy évtizedig a bálványa volt, nem bírta megtenni. Nem tudott nemet mondani a vén kémfőnöknek. － Megígéred nekem, hogy adsz egy utolsó lehetőséget? Néhány dolgot meg kell beszélnünk, mielőtt meghozod végső döntésedet. Rapp lassú, fájdalmas sóhajjal bólintott. Stansfield ritkán látható mosolyával nyugtázta Rapp beleegyezését Ekkor megcsörrent Mitch telefonja, aki megnézte a hívásjelzőt, majd felvette. － Mi az? － Azt hiszem, megvan az emberünk. － Scott Coleman volt az. Rapp felnézett, szeme tágra nyílt. － Beszélj! － A neve Peter Cameron. Nem száz százalék, de azt hiszem, ő az. Mikor Coloradóban láttuk, szakállat viselt, de itt egyik fotóján sincs szakálla. － Ki ő? － Az Ügynökségnél dolgozott 74-től 98-ig, a Biztonsági Hivatalban. Mindenben benne volt, mindent intézett. Poligráfok, személyi védelem, irodák poloskamentesítése, amit akarsz. Az utolsó években ő irányította a kócerájt. － Ő figyelte a megfigyelőket. － Aha. Rapp megborzongott a gondolatra, hogy ebben a pozícióban mennyi információhoz juthatott hozzá az illető. － Hol találhatjuk meg? － Van egy lakása Georgetownban. － Hol? － Coleman megadta a címet Rappnek. － Milyen gyorsan értek oda a fiúkkal? － Húsz perc. － Rendben van. Faxolj át egy fényképet, azután találkozzunk a wisconsini úton. Hozd a furgont és Marcust is, és mondd meg neki, hogy ne beszéljen erről senkinek. Nem akarom, hogy Langleyben bárki is megtudja, mire készülünk. － Húsz percen belül ott vagyunk. Rapp letette a telefont, majd Kennedyre és Stansfieldre emelte a tekintetét. － Scott szerint megtaláltuk a Professzort. Nem fog tetszeni, ha elmondom, mit csinált az

elmúlt huszonvalahány évben. － Mit? － kérdezte Kennedy. － Langley Biztonsági Hivatalában dolgozott. － Mi a neve? － kérdezte Stansfield. － Peter Cameron. Stansfield a fejét csóválta. Nem jó hír. Az igazgató pontosan tudta, kicsoda Peter Cameron. Ő vezette a CIA Biztonsági Hivatalát 1996 és 1998 között. Langley Gestapójának vezetőjeként szinte korlátlan hozzáférése volt az összes bizalmas információhoz. Clark szenátor hét órakor kelt fel. Nem számított, Washingtonban vagy Arizonában van-e éppen. Clark bagoly típus volt, általában hajnali egyig fennmaradt. Ezen a mostani csütörtök reggelen a szenátor a konyha melletti nappaliban ült washingtoni villájában. Fehér hálóköntöst és papucsot viselt. Egyedül volt, harmadik felesége már elment a klubba a reggeli aerobikedzésre vagy valami hasonlóra. Clark tudta, hogy a felesége már áttért a legújabb hóbortra, és mindig esküdött rá, hogy ez eddig a legjobb. Clarkot nem érdekelte, hogy hívják, amíg eredményes. Egy kétszersültet rágcsált, és a Wall Street Journal címoldalát olvasta figyelmesen. A kisegítő személyzet csak nyolcra érkezik. Clark mindig maga csinálta a reggelijét, ami nem volt nagy dolog, mert mindössze feketekávéból és két szelet kétszersültből állt, vajjal és lekvárral a tetején. Élvezte ezt a napszakot. Egyedül volt a várában, senki nem zavarta. Általában ezt az egyetlen időszakot szentelte a befektetéseinek. A Journal kiolvasása után utasításokat szokott adni a brókereinek, tanácsadóinak és befektetőinek. Azután ezzel aznapra végzett is. Nem volt hajlandó a pénz rabszolgájává, a folyton változó piac figyelőjévé válni. A konyhában megszólalt a jelzőkészülék, Clark hátradőlt a székében, hogy ránézzen a mikrohullámú fölé szerelt tévére. A birtok biztonsági kameráit a ház bármely tévéjén látni lehetett. A tévé egy frissen borotvált Peter Cameront mutatott, aki a kocsija kormánya mögött ülve a kapunál várakozott. Clark átment a konyhába, és megnyomta az intercom gombját. － Jó reggelt, Peter. － Jó reggelt, uram. － Beengedlek. Találsz kávét a konyhában, ha akarsz, aztán menj a dolgozószobámba. Pár percen belül leérek. － Megoldotta a köntöse övét, és felment a lépcsőn. Jó érzéssel töltötte el Cameron váratlan látogatása. Ha olyan jó híreket hoz, mint reméli, talán leállítja a vadászt. Cameron értékes eszköz. Túl értékes, hogy elvesztegesse, hacsak nem feltétlenül szükséges. Peter Cameron leparkolt, és egyenesen a dolgozószobába ment. Nem kellett neki a kávé. Éppen elég feszült volt anélkül is. A Clark szenátorral folytatandó beszélgetés gondolatára szinte gyomorgörcsöt kapott. Ennek ellenére bízott a szenátor tisztességében, ö gondoskodni szokott azokról, akik hűségesek hozzá, márpedig Cameron különösen hűséges volt. A kandallóhoz lépett, és a gyönyörű 1886-os Winchester .45-70-es puskát szemlélte. Tökéletes volt. Egy fegyver, amely évekkel megelőzte a korát. Lenyűgöző kézművesmunka. Korábban reménykedett benne, hogy a szenátor annyira elégedett lesz a legutóbbi munkájával, hogy ajándékba adja neki a puskát Ez már nem tűnt valószínűnek. Majdnem húsz perc telt el, mire Clark szenátor leért. Drága öltönyt viselt, kezében egy csésze kávét tartott. Clark átment a szobán a székéig, és letette a csészét. Állva maradt. － Peter, leborotváltad a szakálladat Sokkal jobban nézel ki. － Köszönöm, uram. － Cameron nem tudta, mit mondjon. － Máris öt kilóval soványabbnak tűnsz. － Köszönöm. － Cameron kelletlenül átment a nagy dolgozószobán, és megállt Clarkkal szemben.

Clark éppen leült volna, mikor észrevette Cameron tétova arckifejezését. － Ülj le, kérlek. Hozzak egy italt? － Nem, köszönöm. － Cameron feszengve leült a két szék egyikére. A szenátor lassan beleereszkedett plüssszékébe, és ránézett a csészéje pereme felett. Cameron megereszkedett vállából látta: nem úgy mentek a dolgok, ahogy tervezték. － Felteszem, sikerült elintézni Rappet és a barátnőjét? － Hát… － Cameron töprengett, mi lenne a legfinomabb megfogalmazás. － Nem ment túl jól a dolog. － Valóban? － Igen. Sőt, attól tartok, Rapp megszerezte az előnyt. Clarknak nem tetszett, amit hallott. Letette a csészéjét. － Mondd el, mi történt! － Éjfél után hagytam el Rapp házát, hogy visszamenjek a városba. El kellett rendeznem néhány dolgot a ma reggeli találkozóra. Mikor elmentem, minden rendben volt － Cameron kétségbeesetten hangsúlyozta ezt a tényt － Rielly azt hitte, legálisan dolgozunk. Mielőtt elindultam volna vissza Rapp házához, felhívtam Dusert, hogy lássam, hogy boldogulnak,… és … － Cameron fészkelődni kezdett － Akkor kezdett minden elromlani. － Hogyhogy? － Nem vagyok teljesen biztos benne, mi történt. Még Duserrel beszéltem, amikor zűrzavar támadt, aztán elhallgatott a vonal. － Arcán fájdalmas kifejezéssel folytatta. － Pár perc múlva felhívott Duser. － És? － Nem Duser volt. Az ő telefonján hívtak, de nem ő volt. － Hanem ki? － Hát… Rapp. Clark letette a csészéjét, agya sebesen pótolta a hiányzó részleteket. － És mit akart mondani? － Ugyanazt, mint legutóbb. Hogy meg fog ölni. Clark nem hitte el Cameron történetét. Rapp ennél okosabb. Biztos azt firtatta, ki a valódi hatalom Cameron mögött. De most nem ez a megfelelő pillanat, hogy kihúzza Cameronból az igazat. － Duser halott? － Feltételezem, igen. － Vagy éppen vallatják. Cameron felkészült erre a megjegyzésre. － Semmit nem tud nekik mondani. Semmit nem tud rólam. Clark azt kívánta, bárcsak ő is úgy tudna bizakodni, mint a beosztottja, de nem tudott. － Szerinted most mit kellene csinálnunk? － A kérdést nem az őszinte érdeklődés szülte, hanem az a szándék, hogy Cameronnal elhitesse, számít a véleménye. － Azt hiszem, egy darabig meg kellene húzódnunk. Hadd hűljenek ki a nyomok Duser után. － Visszavonulni, hogy később kedvezőbb körülmények között folytassuk a harcot? － Pontosan. － Szerinted nincs esély rá, hogy Rapp Dusertől eljut hozzád? － Nincs. － Cameron a fejét rázta. － Ehhez feltételezni kéne, hogy életben van, amit nagyon kétlek. Aztán meg, nagyon óvatos voltam a vele való munkában.

－ Jó. － Clark most sem osztotta Cameron bizakodását, de nem mutatta..－ Biztos, hogy nem próbálod meg még egyszer lelőni Rappet? Cameron elgondolkodott. － Megtenném… nagyon is szívesen, de azt hiszem, most túl forróvá vált alattam a talaj. Ha lecsillapodnak egy kissé a dolgok, sokkal könnyebb lesz elbánni vele. － Azt hiszem, igazad van, barátom. － Clark magában azt gondolta: Milyen kár, hogy azt már nem fogod megérni. － Mit akarsz most csinálni? － Azt hiszem, elhagyom az országot néhány hétre. － Egyetértek － bólintott Clark. － Kitaláltad már, hová mész? － Van pár ötletem. － Mit szólnál a szigetemhez? Cameron remélte, a szenátor felajánlja privát rejtekhelyét a Bahamákon, de a legutóbbi kudarcok után nem mert volna előhozakodni a kéréssel. － A sziget tökéletes lesz. Elkerülhetem az ellenőrzést. － Jó. Rád bízom a részleteket Te mindig is nagyon értékes voltál számomra, Peter. Nem veszíthetlek el éppen most. Cameron mosolygott Megkönnyebbülten látta, hogy Clark milyen jól fogadja a híreket. － Nem fog, uram. Személyesen intézem el Rappet, ha visszatértem. － Jó. Mikor indulsz? － Még ma délelőtt. Beugrom az irodámba az egyetemen, hogy elrendezzek néhány dolgot, azután távozom. － Nem mész haza? － Nem. Már nálam van minden, ami kell. － Jól van. － Clark felállt, és az ajtóhoz kísérte Cameront. － Hívj fel, mikor elhagyod az irodád, és még egyszer, ha biztonságban odaértél a szigetre. － Úgy lesz, uram. Az ajtóban Clark Cameron vállára tette a kezét. － Peter, szeretném, ha nagyon óvatos lennél! － Köszönöm, uram. Ne aggódjon miattam. Vigyázok magamra. － Tudom. － Kezet fogtak, azután Cameron elment. Clark azonnal becsukta az ajtót, visszament a dolgozószobába, és bekapcsolta a számítógépét. Felcsatlakozott a netre, és üzenetet küldött az Ezredesnek. Nagyon pontos utasításokkal látta el a teendőkre vonatkozóan. A végére rövid mérlegelés után odaírt még egy mondatot a nagyobb motiváció kedvéért. Mikor befejezte, elküldte az üzenetet, és bontotta a kapcsolatot. Kis szerencsével ma délig megszabadulhat Camerontól.

41. fejezet Donatella Rahn lótuszülésben ült a hotelszoba padlóján. Légzése ritmikus és egyenletes volt, mint a lágy hullámok a csendes tengerparton. Jól aludt. Az egyszerű alvás éveken át elérhetetlen volt számára. Bármivel próbálkozott, bármilyen keményen, nem járt sikerrel. Vagy a gyilkolás, vagy a kábítószerfüggés volt az ok, de valószínűleg mindkettő. Áldozatainak arca kísértette őt az éjfél és a napkelte közti magányos órákban. Előbb különféle szerekkel próbálkozott, de előre látható volt az eredmény: rájuk szokott, és kikészítette magát velük. Egy hónapig kezelték egy magánklinikán a Milánótól északra fekvő hegyekben, így sikerült leszoknia a nyugtatókról. Azután áttért a férfiakra. Nem akármilyen férfiakra － a hozzá hasonló szépségek megengedhették maguknak, hogy válogatósak legyenek. Ez újabb problémákat eredményezett, és végül szakítania kellett ezzel az életmóddal, és újabb megoldások után nézett. A férfiak után hipnózis, masszázsterápia, akupunktúra, aromaterápia, gyógynövénykúra következett － bármi, ami kínálkozott. Egyik sem működött egy-két hónapnál tovább. Többéves küszködés után végül rátalált a jógára. Ez hat éve volt, és azóta az alvás megszűnt problémát okozni. Életében talán először békében élt önmagával. A jóga a nyugalom olyan szintjére juttatta el, melynek a létezéséről sem tudott. Végre abbahagyta a múltja elől való menekülést, és bízni kezdett a jövőjében. Egy törülközőn ült meztelenül. Lábait keresztbe rakta, keze könnyedén nyugodott a térdein, nyitott tenyérrel felfelé. Tartása egyenes volt, de nem merev, állát kissé felszegte. Szemét behunyta, egyenletesen lélegzett, szíve lassan, nyugodtan vert. Elképzelte, amint egy gyönyörű villa teraszán ül, a Como-tó lélegzetelállító vize fölött. Gyakran járt ide képzeletben és a valóságban egyaránt. A Como-tó hosszú, nyugodt vize az észak-olaszországi Alpokban nyújtózik, Svájctól délre. Számára － és honfitársai nagy része számára is － ez volt a világ egyik legszebb helye. A tökéletes nyugalomé, ahol senki sem siet, olyannyira, hogy még egy karóra is feltűnést kelt. Rahnnak volt egy kis telke ott tizenöt méternyi partszakasszal. Jelenleg ennyi elég volt, de a tervei között egy fenségesebb ingatlan is szerepelt. Megtakarított pénzét az álomtelek megvásárlására gyűjtögette. Ez egy régi, kőből épült villa volt százméternyi parttal és legalább négyhektárnyi erdőséggel, ahol majd eltöltheti a nyugodt délutánokat. Az álom egy nap valóra válik majd. Napfény melege fürdette sima, meztelen testét, mikor megszólalt a telefonja. A Como-tó szépséges képe szertefoszlott. Kinyitotta a szemét. Lassan kiegyenesítette lábait, és felállt. Motorola StarTAC telefonja az asztalon hevert. Donatella felnyitotta, és a képernyő jelezte, hogy szöveges üzenete érkezett. Megnyomta a boríték gombját az alsó sorban, mire a telefon automatikusan fogadta az e-mailt. Az apró betűs üzenet végiggördült a képernyőn. CÉLPONT AZ IRODÁJÁBAN LESZ, FUNGER HALL, GW, 8.15 ÉS 8.30 KÖZÖTT. ELHAGYNÁ AZ ORSZÁGOT EGY IDŐRE. JÓ LENNE, HA AZ IRODÁJÁBAN VAGY A KÖZELBEN TALÁLKOZNÁTOK. CÉLJA A KARIB-TENGER. HA NEM TUDSZ MA REGGEL OTT LENNI, TALÁLKOZZATOK A TENGERENTÚLON. JÓ VOLNA MA REGGEL LERENDEZNI A DOLGOT. ÜGYFELÜNK MÉG 25E-T KÍNÁL, HA ELUTAZÁSA ELŐTT VÉGREHAJTOD A MEGBÍZÁST. Rahn az ágya melletti órára pillantott. Tizenöt percre van szüksége az elkészüléshez, majd még körülbelül kilenc percre, hogy elhagyja a szállót, és elérje Cameron irodáját. Előző este lemérte az időt, mikor bejárta a környéket. Másodpercek alatt kell döntenie. Éppen időben érne oda, hogy körülnézzen, és eldöntse, folytassa-e. Gyorsan a fürdőszobába ment, és feltűzte dús barna haját a feje tetejére. Alapozót kent az arcára és a kezére, amitől természetes kreol bőrszíne egy árnyalattal világosabb lett. Azután felvette a fehérneműjét, térd alá érő fekete harisnyát és hosszú ujjú fehér pólót. Ezek fölé egy bézs színű, hosszú, egyenes vászonruhát húzott Álcája megkoronázásaképpen gondosan egy homokszőke, vállig érő parókát tű-

zött a fejére. A sminket és a szépítőszereket besöpörte a hotel egyik műanyag zacskójába, és az egészet bedobta a bőröndjébe. Lábára fehér J. Crew teniszcipőt húzott, és megállt az egész alakos tükör előtt Az öltözet a legkevésbé sem emelte ki az alakját, de éppen ez volt a cél. Szokásos keleti parti yuppie. Donatella szerette úgy hívni: „kertvárosi feleség”-álca. Gyakorlatilag bármelyik amerikai városban tökéletesen elvegyülhetett így. Becsukta a bőröndjét, bezárta, és az ajtó mellett hagyta. Az egyetemre menet majd felhívja a recepciót, és megkéri őket, hozassák le egy londinerrel. Csupán egy méretes sporttáskával a vállán indult a lift irányába. Rapp néhány perccel a többiek előtt ért a találkozó helyére. A fekete-fehér fényképet és a rövid életrajzot tanulmányozta, amely faxon érkezett az igazgató házába. Kilencvenkilenc százalékig biztos volt abban, hogy sosem látta még Peter Cameront Ez valószínűleg kizár bármiféle személyes ellentétet. Cameron másnak dolgozik. Mialatt ideért McLeanből, volt ideje végiggondolni a távolabbi következményeket. Eddig saját magára összpontosított, és arra, hogyan érintették őt az elmúlt hét eseményei; most látni kezdte a tágabb képet. Még sosem látta Stansfíeldet és Kennedyt ilyen gondterheltnek, és minél többet tűnődött rajta, annál jobban megértette az okát. Ha Cameron külföldi hírszerző ügynökségnek dolgozik, a kérdés az: mennyi ideje teszi, és mennyi információt adott át nekik? Sőt, ami még roszszabb, tanácsadóként működik a hírszerzési bizottságok mellett, így még most is hozzáfér bizalmas információkhoz. Akkora kárt okozhat, amely mellett még az Aldrich Ames-botrány is eltörpül. Mielőtt elhagyta volna a házát, Stansfield belesulykolta Rappbe a helyzet komolyságát. Cameront élve kell elfognia, mégpedig olyan csendben, amennyire csak lehetséges. Nem szabad jelenetet rendezni, semmit, ami felkeltené a rendőrség, a média vagy akárcsak az Ügynökség figyelmét. Stansfield ragaszkodott hozzá, hogy az ügynökséget hagyják ki. Az egész ügyet Rapp vállára helyezte. Korlátozott támogatást kaphat Irene-től és a Terrorelhárító Központtól, de semmit többet. A Cameron-ügyet titokban kell tartani. Mikor befutott a furgon, Rapp átszállt oda a kocsijából. Dumond és Coleman hátul várta. Hackett és Stroble a Wisconsini úton parkolt a Ford Explorerrel. A furgon elindult, majd belra kanyarodott, és déli irányba haladt a Wisconsini úton. Cameron apartmanja fél kilométerre volt onnan. A domb tetején balra fordultak az R utcára, és lassítottak. Bal oldalon a Dumbarton Oaks Kutatóközpont volt. Az előkelő régi épület Georgetown egyik legdrágább telkén állt. Rapp levette biztosított Motorola rádióját a polcról, és így szólt: － Fiúk, a ti feladatotok a várakozás lesz. Menjetek a Q utcára, és parkoljatok le. Mi előbb bemegyünk, és ellenőrizzük a dolgokat. － Lassan elmegyünk mellette － mondta Dumond Rappnek. -Végigpásztázom az épületet az irányított mikrofonokkal, hogy van-e otthon valaki. － Jó. － Rapp Colemanhez fordult. － Élve kell elkapnunk. － Nem ígérhetek semmit. － Tudom, hogy nem, de meg kell próbálnunk. － Rendben van. － Csak te és én megyünk be. － Azután Dumondhoz fordult. -Marcus, mit találtál még a fickóról? － A George Washington Egyetemen tanít. － Mikor vannak órái? － Épp ezt próbálom kideríteni. A határon nincs nyoma, hogy elhagyta volna az országot, vagy visszatért volna az utóbbi hat hónapban.

－ És a kocsi? Dumond a fejét rázta. － Megnéztem a nyilvántartást, és nem találtam semmit. － Pénzügyek? － Még nem tartok ott. － Jól van. Keresd meg előbb az órarendjét. Dumond egyik kezét feltartva csendre intette Rappet, a másikkal lehajtotta fejmikrofonja karját, hogy utasítsa a sofőrt. － Állj meg a következő sarkon, és adj egy kis időt, hogy felkészüljek. － Majd Rappnek: － Egy háztömbre vagyunk. Készen álltok? － Igen. Egyszer elhaladtak nagyon lassan az épület előtt, majd befordultak egy újabb körre. Ezen a környéken nem voltak mellékutcák, így nem lehetett hátulról is megnézni a házat. Dumond mindkét alkalommal úgy irányozta be a furgon tetején lévő mikrofonokat, hogy elcsípje a háromszintes villa belsejéből jövő zajokat Másodszorra Dumond szólt a sofőrnek, hogy álljon meg egy kicsit a ház előtt, Irányítópultjának botkormánya segítségével ráközelítette a kamerát a bejárati ajtó jobb oldalán álló postaládákra. Mikor megvolt a kívánt kép, szólt a sofőrnek, hogy menjen a háztömb végébe és parkoljon be. Megmutatta Rappnek és Colemannek a postaládákról készült felvételt Négy lakás volt a házban, egy-egy az első, második és harmadik emeleten, és még egy az alagsorban. － Úgy tűnik, Cameron a harmadikon lakik. － Aha. － Rapp Dumond válla fölött a képernyőt nézte, majd az órájára pillantott. Még nem volt nyolc. － Mit hallasz a mikrofonban? － A harmadikon semmi, a másodikon egy tévé megy, az elsőn vízcsobogást hallok. － A földszinten semmi? － Semmi. － Mit gondolsz? － kérdezte Rapp Colemant － Nem hiszem, hogy otthon van. Te otthon maradnál az ő helyében? － Valószínűleg nem. Gyerünk, nézzük meg. － Rapp felvette a rádiót － Fiúk, bemegyünk. Menjetek a huszonkilencesre, és üljetek készenlétben. － Mi az álcánk? － kérdezte Coleman. Szánalmasan készületlenek voltak egy efféle akcióra. Mindketten farmert, kabátot és baseballsapkát viseltek, és mindkettőjükre ráfért volna egy borotválkozás. Ha a szomszédok meglátják őket szaglászni a környéken, biztosan értesítik a zsarukat. Rapp körülnézett a furgonban, és így szólt: － Marcus, add ide azt a jegyzetalátétet. － Elvette és azt kérdezte: － Meg tudod nézni, ki a hely tulajdonosa? － Ja. Csak hozzá kell férnem a városi adójegyzékhez. － Tedd meg. － Mi jár a fejedben? － kérdezte Coleman. － A Városi Tetőfedő Vállalat alkalmazottai vagyunk. A tulaj megkért, hogy jöjjünk ki, és tegyünk ajánlatot valami munkára, amit el akar végeztetni. － Mi van akkor, ha a tulaj itt lakik? － Ezt fogja Marcus mindjárt ellenőrizni. Végszóra, Dumond bejelentette: － Tiszta a levegő. A címnél említett fickó neve nem szerepel egyik postaládán sem. － Jó － mondta Rapp, aztán Colemanhez fordult － Megvannak a szerszámok? Coleman bólintott, és megveregette a kabátja fölső zsebét , － Marcus, adj nekünk har-

minc másodperc előnyt, aztán gyere közelebb a furgonnal, és végezz audiomegfigyelést. És folytasd a kutatást addig is, amíg mi bent vagyunk. Minél többet meg kell tudnunk erről a fickóról, mégpedig gyorsan. Rapp és Coleman kiszállt a furgonból, és elindultak a macskaköves járdán. Elértek egy kis kovácsoltvas kapuhoz, amely elválasztotta a járdát az apró udvartól. Rapp megállt a kapunál, mintha nem lenne biztos benne, hol van. Megnézte a kapcsos irattartóját, majd a ház címét. Azután Colemannel átmentek a kapun, és a teraszhoz sétáltak. Rapp eltakarta az ajtót az első emeleti ablak felől, míg Coleman a zárral babrált Rapp a rádióját ráakasztotta a jegyzetalátét tetejére. Most az ajkához emelte, és beleszólt: － Marcus, gyere ide a furgonnal, és mondd el, mit hallasz a harmadik emeleten! Coleman megtekerte a zárnyitó pisztolyt, és a régi, nehéz ajtó kitárult. Beléptek a kis előcsarnokba, és fölnéztek a lépcsőház teteje felé. Majdnem fél percig hallgatóztak mozdulatlanul. Mikor Dumond tudatta velük, hogy a helyén van, lassan elindultak fölfelé. Fegyverük a tokjában maradt, de fél kézzel a kabátjuk alá nyúltak készen arra, hogy az első gyanús jelre előrántsák. A második lépcsőfordulóig baj nélkül feljutottak. Elindultak a harmadik felé. Mikor elhaladtak a többi lakó ajtaja előtt, elővették fejhallgatóikat a kabátzsebükből, és összekapcsolták a rádióval, hogy ne kelljen a kezüket használni a kommunikációra. Cameron ajtaján három különböző zár volt. Coleman munkához látott, Rapp pedig letette az irattartót és elővette a pisztolyát. － Marcus － suttogta －, veszel valamit? － Semmit, csak a hűtő zümmögését. － Azonnal szólj, ha meghallasz valamit. Fiúk, mi van az utcán? Stroble válaszolt. － Minden csendes. Coleman elért a harmadik, az utolsó zárhoz. Ez okozta neki a legtöbb gondot. Néhány bosszantó perc után rájött a nyitjára. Felállt, eltette a zárnyitót, és előhúzta a pisztolyát. Magára mutatott, majd Rappre. Rapp határozottan megrázta a fejét. Ez inkább az ő problémája, mint Colemané. ő megy be elsőnek. － Marcus, bemegyünk! － jelentette a furgonnak. Rapp kissé lehajolt, előrenyújtotta hangtompítós Berettáját. Bólintott Colemannek, aki már a kilincsen tartotta a kezét. Coleman elfordította a kilincset, benyitott, majd félreállt. Rapp útjából. Rapp átrohant az ajtón, szíve kissé gyorsabban dobogott a szokásosnál, de nem sokkal. Hallotta, amint megszólal a riasztó, de nem foglalkozott vele. Majd később. Gyorsan mozgott, fegyverét balról jobbra lendítette, majd vissza, mozgást keresve. Minden lépésnél emlékeztetnie kellett magát, hogy élve kell elkapnia Cameront, meg kell küzdenie a belénevelt szokással, és nem a fejre, hanem a vállra kell céloznia. Coleman Rapp után lépett be, és bezárta az ajtót, ő sem foglalkozott a riasztóval, a távoli sarkokat pásztázta. Mikor Rapp jobbra mozdult, ő balra. Másodpercek alatt ellenőrizték a nappalit és a konyhát, továbbmentek a folyosón vélhetőleg a hálószoba, az étkező és a fürdőszoba felé. Csendesen mozogtak. Rapp gyorsan benézett a fürdőszobába, majd egyenesen a hálóba ment. Coleman követte, becsukta a fürdőszoba ajtaját, és máris ment, hogy fedezze Rappet. A hálószoba ajtaja nyitva állt Rapp várt egy pillanatot, hogy Coleman beérje, majd összegörnyedve belépett a szobába. Jobb felé mozgást észlelt, megpördült, Berettáját célra emelte. Elkezdte lenyomni a ravaszt, majd félbehagyta a mozdulatot, mikor rájött, hogy csak egy macska ugrott le az öltözőszekrényről a padlóra. Körülpillantott a szobában. Az ágyat bevetették, rajta ruhák hevertek halomban. Az ágy mellett egy bőrönd feküdt a padlón. Rapp megjegyezte a bőrönd jelenlétét, majd továbbhaladt az utolsó szobába. A dolgozószoba szintén üres volt. Nem érte őket váratlanul Cameron távozása, de így is

csalódást éreztek. Rapp éppen elkezdte átvizsgálni az íróasztalt mikor Dumond csipogott bele a fülébe: － Ez a sípoló hang a biztonsági rendszerből jön? － Igen － felelte Rapp. － Akkor jobban tennétek, ha gyorsan megmondanátok, ki a szolgáltató, vagy hívatlan vendégeket kaphatunk. Rapp gyorsan visszament a nappaliba, és odalépett az ajtó melletti zárdobozhoz. Kinyitotta a fedelét, és leolvasta az apró betűket － Omega Security. Le tudod állítani? － Semmi gond. Adj két percet. Rapp megfordult, és felvette a telefonját. A mindig alapos Coleman a szekrényeket ellenőrizte. Pár pillanat múlva Kennedy volt a vonalban. － Nincs itt － mondta neki Rapp. － Beindult a riasztó, de Marcus mindjárt belép a cég rendszerébe, és elintézi. － Küldjek oda egy csoportot? － Igen, de jól válogasd meg őket. － Úgy lesz. Más valami? Rappnek eszébe jutott a bőrönd a hálószobában. － Esetleg riadóztathatnánk a reptereket. Azt hiszem, menekülni készül. － Ez bajos lehet － Tudom, de jobb, mintha futni hagynánk.

42. fejezet A George Washington Egyetem garázsa a H-utca és a 22. utca sarkán kapott helyet. Mint minden parkolóház, ez is nagy, szögletes, jellegtelen betontömb volt. Cameron megérkezett, és azon töprengett, hogyan jut el a szigetre. A legkönnyebb az volna, ha repülővel menne Miamiba, onnan pedig － álnéven － Nassauba vagy Nagy-Bahamára. Mindkét helyről csónakkal kellene továbbmennie a szigetre. Az utazás utolsó szakaszára nem szívesen gondolt Vagy pedig rászánhatna egy napot arra, hogy kocsival jusson le Floridába. A kocsiban egyedül töltött idő jót tenne most Segítene kitisztítani a fejét. Talált egy helyet a hatodik emeleten és beállt. Ahogy kiszállt, eldöntötte, nem kocsival megy Floridába. Túl nagy a kockázat. Minél gyorsabban kell elhagynia az országot. Elég kockázatot vállalt már így is. A szigeten annyi időt tölthet, amennyit akar, nyugodtan kitalálhatja, mi legyen a következő lépés. Előbb vagy utóbb le kell számolni Rapp-pel, és bár nem ismerte túl jól Clark szenátort, kételkedett benne, hogy egymaga meg tudja tenni － ahhoz talán nincsenek elég jó kapcsolatai. Tehát Cameron feladata. Ezért bízták meg őt. A Professzor lement a földszintre a lifttel, majd nyugat felé indult a H utcán. Valami nem hagyta nyugodni a szenátorral kapcsolatban. Furcsán nyugodtan fogadta a Rapp-pel kapcsolatos híreket. Kissé túlságosan is nyugodtan. Clarkban több rejtőzik, mint amennyit ő egy élet során kiismerhetne. A férfi a felszínen nagyon egyszerű és célratörő volt, azonban － Cameron saját maga tapasztalta － rendkívül ravasz is tudott lenni. Cameron csodálta az olyan embereket, akik határozott döntéseket tudnak hozni, és nem félnek felhasználni a hatalmukat, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ha a németországi akció sikerrel jár, minderre soha nem kerül sor. Csak Rappnek kellett volna meghalnia. Tökéletes lett volna minden, ha holttestét megtalálják Hagenmiller grófé mellett. A felháborodás darabokra tépte volna a ClA-t és megnyitotta volna a kaput Clark előtt. A Képviselőház és a Szenátus is meghallgatásokat kezdett volna. A végén Rudin lett volna a veszett kutya, a Szenátusban pedig Clark játszotta volna a bölcs államférfi szerepét. Tekintélye ezután tízszeresére nőtt volna. Rapp azonban nem volt hajlandó együttműködni. Cameron nem szívesen ismerte el, de a férfi méltó ellenfél. Tévesen ítélte meg, most pedig vissza kell vonulnia, hogy később folytassa a küzdelmet. Következő alkalommal nem lesz bonyolult terv. Semmi más, csak egy elegáns, jól célzott lövés a Stonerrel. Rapp sosem jön rá, mi ölte meg. Rapp és Coleman visszatért a furgonba. Dumond közben belépett a George Washington Egyetem honlapjára, és megmutatta Rappék-nek az épületegyüttes térképét Megtalálta Cameron irodáját is: a Funger Hall ötödik emeletén volt, a G utca és a 23. utca sarkán. Rapp bekapcsolta a rádióját － Fiúk, hozzátok ide az Explorert. － Ezután Colemanhez fordult. .－ Te és én megnézzük az irodát, míg Kevin és Dan szemmel tartja a lakást. Hackett és Stroble pillanatokon belül befutott. Kiszálltak az Explorerből, át a furgonba. Coleman beült a SUV kormánya mögé, és elindultak Rapp-pel. A 28. utcán jobbra kanyarodva lefelé haladtak a dombról az M utca és a Potomac folyó irányába. Rapp felhívta Kennedyt, és elmondta, hogy útban vannak az egyetem felé. Az M utcát elérve Coleman lerövidítette az utat, és balra fordult a Pennsylvania útra. Rapp minden járókelő arcát megfigyelte. Három háztömbbel később elérték a Washington körgyűrűt, ahol jobb felé száguldottak tovább. A körgyűrű déli végén ráfordultak a 23. utcára, és beléptek a George Washington egyetemvárosba. Coleman itt lassított, mert a járdák teli voltak óráikra siető diákokkal és a GW Orvostudományi Központba tartó alkalmazottakkal. A Funger Hall éppen szemben volt a St. Mary plébániatemplommal, Washington egyik nevezetességével. Az utcában nem találtak helyet, ezért jobbra fordultak, a templom melletti keskeny

mellékutcába, és ott parkoltak le. Mielőtt kiszálltak volna, Rapp így szólt Colemanhez: － Élve akarom a fickót, de ha mégsem jön össze, ne habozz. － Megérintette a homlokát. － Küldj egy golyót a feje közepébe. Donatella egyszer megkerülte az épületet － megfigyelők után kutatott －, majd belépett a Funger Hall előcsarnokába. Kissé meglepte, mennyi diák tartózkodik az előcsarnokban; zömük kis csoportokban beszélgetett, mások buzgón siettek a dolguk után. Aztán eszébe jutott, hogy öt perc múlva kezdődnek az órák. A faliújsághoz ment, és úgy tett, mintha keresne valamit. Jó ürügy volt arra, hogy megálljon és ellenőrizze, nem figyelik-e. Előző este, miután felderítette Cameron lakását, az egyetemet is útba ejtette. Mindent lemért, benézett minden sikátorba és mellékutcába. Alaposan tanulmányozta a Funger Hallt, megjegyezte az összes kijáratot és a biztonsági kamerák helyét. A szállodába visszafelé menet elhozott egy menetrendet a metróállomásról. A földalatti csupán két háztömbre volt Cameron irodájától. Ha valami rosszul sül el, az lesz a legjobb menekülési útvonal. Amint apadni kezdett a diáksereg, a déli lépcsőházhoz ment. A Funger Hallnak hat emelete van a föld fölött. Cameron irodája az ötödiken kapott helyet. Donatella felment a másodikra, és elhagyta a lépcsőházat. Könnyed léptekkel ment át a csarnokon, elhaladt két diák mellett, akik ügyet sem vetettek rá. Mikor elérte az északi lépcsőházat, megállt, körülnézett, nincs-e a környezetből kirívó ember a környéken. Öt diák jött fel a lépcsőn. A másodikra jöttek, Donatella pedig folytatta útját felfelé. Előző esti látogatása révén tudta, hogy az ötödiken és a hatodikon jobbára csak irodák vannak. Remélte, hogy ez kevesebb embert jelent. A harmadik és a negyedik emeleten is megállt, és körülnézett a folyosón. Semmi szokatlant nem látott, továbbhaladt tehát az ötödikre. Nem volt ideges. Számtalan megbízásához képest ez a feladat egyszerűnek látszik. Hogy tényleg az-e, kiderül az elkövetkező percekben. Rapp és Coleman átrohant a 23. utcán, egy taxis dühödt integetése és dudálása közepette. Nem törődtek a férfival, mentek tovább a Funger Hall felé, ahol elhaladtak egy biztonsági őr mellett, akit jobban érdekelt a kávéja és az újságja, mint a két képzett gyilkos, aki pár méterre haladt el az őrhelyétől. － Lépcső vagy lift? － kérdezte Coleman. － Lift. Cameron nem úgy néz ki, mint aki lépcsőzni szokott. Átkeltek az előcsarnokon a liftek irányába, és vártak. Coleman körülnézett. － Jó lett volna magunkkal hozni Kevint és Dánt, hogy figyelje a kijáratokat. Rapp szintén a környezetet figyelte. － Ja, tudom, de nem szívesen hagytam volna Marcust egyedül az apartmannál. － Igen, igaz. Több ember kéne. Kisvártatva megérkezett a felvonó, amibe beszálltak hat hátizsákos diákkal együtt. Mielőtt elhagyta volna a lépcsőházat, Donatella ellenőrizte a táskájában lévő holmikat, hogy biztos legyen benne: ott vannak, ahol lenniük kell. Hangtompítós pisztolya a megfelelő helyen volt, ő azonban remélte, hogy nem kell használnia. Tanára, Freidman ezredes alaposan kitanította Donatellát a kevésbé feltűnő gyilkolási módokban. Freidman mindig azt mondta, egy pisztollyal bárki tud ölni, még egy gyerek is. A nőt ehelyett arra tanították, hogy bármivel képes legyen erre, a cipőfűzőtől a ceruzáig. Ismerte az emberi test összes érzékeny pontját. A megfelelő eszközzel úgy tudott ölni, hogy szinte semmi nyoma nem maradt. És ami még fontosabb, csendben és gyorsan tette. Ellenőrizte a két másik fegyver helyzetét a táskájában, majd kilépett a hosszú csarnokba. Azonnal észrevett két embert a másik végén. Jobb keze a táskájába siklott, megérintette pisz-

tolya hideg acélját. Jól megfigyelte a férfit és a nőt. Mindketten tanárfélék voltak. A férfi szakállas volt, farmert és gyapjúinget viselt, lazára kötött nyakkendővel. A nőn kosztüm volt lábán bioszandál. Donatella ellazult kissé, és folytatta útját. Cameron ajtaja zárva volt. Donatella odalépett mellé, és hallgatózott egy pillanatig. Széknyikorgást hallott, ezért úgy döntött, bekopog. Először nem kapott választ, így hát újra kopogtatott, és így szólt: － Cameron professzor, a nevem Amy Vertine. Malavich dékán küldött, hogy szerezzek egy aláírást és így feliratkozhassak önhöz a következő szemeszterre. － Most éppen el vagyok foglalva. Vissza tud jönni később? － Igazából nem. － Donatella a kilincsre tette a kezét, miközben beszélt. － Úton vagyok a munkahelyemre. Tényleg nagyon szeretném felvenni azt az órát. － Az ajtó zárva volt. － Ügy hallottam, maga remek tanár. Csak egy pillanat lesz, ígérem. － Kinézett a csarnokba, és megkönnyebbülten látta, hogy a két tanár már nincs ott. Mérlegelni kezdte a zár átlövésének kockázatát, de az ajtó végül kinyílt. Peter Cameron intett, hogy jöjjön be, és bezárta az ajtót. － Sajnálom, de be kell zárnom az ajtót, különben bejön még valaki, és sose jutok ki innen. Donatella kinyújtotta a jobb kezét. － A nevem Amy. Örvendek a találkozásnak, Cameron professzor. Cameron rámosolygott a csinos nőre, és megszorította a kezét. － Szólítson a keresztnevemen. Donatella viszonozta a mosolyt, és balra fordította a fejét, jól tudva, hogy áldozata ugyanígy tesz majd. Egy dísztáblára mutatott a falon, és megkérdezte: － Ezt a CIA-től kapta? Cameron a díj felé fordult, amelyet néhány CIA-s barátjától kapott huszonnégy éves szolgálatának emlékére. Mikor büszkén válaszolni kezdett, Donatella jobb kezét becsúsztatta táskája egyik zsebébe. Keze rászorult egy tízcentis acélnyárs gumival borított markolatára. Az eszközt gondosan meghegyezték. Lassan előhúzta a fegyvert, teste mellett tartva. A dísztábla melletti fotóra mutatott, és megkérdezte: － Az kicsoda? Amint Cameron feje megmozdult, Donatella felemelte a nyársat, és villámsebesen lecsapott. Célzása tökéletes volt: a hegyes, vékony tárgy pontosan Cameron bal fülébe mélyedt. Mielőtt a férfi felüvölthetett volna, Donatella ráugrott, bal kezét a szájára szorította, és lefegyverző erővel megcsavarta a nyársat. A férfi teste megroggyant, amint a tízcentis acél áthatolt az agyán. Donatella a padlóra engedte, és még egyszer megcsavarta a nyársat, hogy biztos legyen a dolgában. Aztán lassan kihúzta a fegyvert, felemelte Cameron karját, és a hónaljába törölte a nyársat, hogy eltávolítsa a rákerült kevéske vért. Azután visszatette a nyársat a táskájába, és mintha mi sem történt volna, kinyitotta az iroda ajtaját, kiment, becsukta, és be is zárta maga után. Kinyílt a lift ajtaja, és Rappék kiléptek belőle. Coleman balra nézett, Rapp jobbra. Mindketten pisztolyaik közelében tartották a kezüket A folyosón csak egy ember volt. Egy szőke nő távolodott tőlük a csarnok vége felé. Rapp figyelmesen nézte. Volt valami furcsán ismerős a járásában. Mikor elérte a lépcsőház ajtaját, a nő megfordult és egy pillanatra feléjük nézett. Rapp csupán egy villanásra láthatta az arcát, már el is tűnt A férfi oldalra billentette a fejét, és pislogott. Volt valami megfoghatatlanul különös a nőben. Coleman megveregette a vállát és a csarnok felé nézett. Csendben haladtak az iroda irányába. Mikor elérték az ajtaját, megálltak az ajtó egy-egy oldalán és hallgatóztak. Rapp a kilincsre tette a kezét a másikkal Berettája markolatát szorította. Coleman a folyosót tartotta

szemmel. Mikor az ajtógomb nem fordult el, Rapp hátralépett, és jelzett Colemannek, hogy kopogjon be. Coleman háromszor kopogott, aztán elővette a zárnyitó pisztolyát. Rátette a megfelelő fejet a pisztoly csövére, majd csendben betolta a zárba, és megnyomta a ravaszt. Rapp elővette hangtompítós Berettáját a tokjából, de még a kabátja alatt tartotta. Mikor Colemannek végre sikerült elfordítania a gombot, hátralépett, és átadta Rappnek a terepet. Rapp belökte az ajtót, és a fém ajtókerethez lapult, így testének csak kis része válhatott célponttá. Bal kezét előrelendítette, Berettája végigpásztázta a szobát. Azonnal észrevette a földön fekvő testet, de elment mellette, és befejezte a kis iroda átvizsgálását. Azután Coleman is belépett a nyomában, becsukta, és bezárta az ajtót. Mindketten a test fölé térdeltek. － Ő az? － kérdezte Rapp. － Azt hiszem. Rapp megérintette a nyakát. A bőre még meleg volt － nagyon is meleg. Gyorsan átvizsgálták a testet, hogy megállapítsák a halál okát. Rapp találta meg az apró szúrt sebet a férfi bal fülében. Az ajtó felé nézett, és a nőre gondolt, akit a csarnokban látott. Visszafordult Cameronhoz, a fülében lévő sebet nézte. Ismert valakit, aki már gyilkolt így korábban. Nagyon is jól ismerte. Felállt, és egy pillanatig azon volt hogy utánarohan. Ám a nő már régen elment. Amúgy is tudta, hol találhatja meg. Cameron holttestét nézve egyáltalán nem érzett szomorúságot. A férfi halála elkerülhetetlen volt; csak jó lett volna, ha beszélhet vele előbb. Káromkodva húzta elő a telefonját. Beütötte Kennedy számát, és amikor felvette, azt mondta neki: － Megtaláltuk. － Hol? － Az irodájában. Halott. － Ti tettétek? － Nem, mi csak megtaláltuk. － Van valami ötleted, hogy ki tehette? － Nincs － hazudta Rapp. Kennedy hosszan hallgatott, majd azt mondta: － Kiküldök egy csapatot a testért. － Megvárjuk őket. － Rapp lehajtotta a telefonját, és Colemanre nézett. － Miért van olyan érzésem, hogy a nyomok innen nem vezetnek tovább? － kérdezte, Peter Cameron élettelen testére mutatva.

43. fejezet Hayes elnök Thomas Stansfieldet figyelte, aki a Fehér Ház sima tárgyalóasztalának másik oldalán ült a helyzetértékelő teremben. A CIA igazgatója szó szerint árnyéka volt csak korábbi önmagának, csontsoványra fogyott, arca teljesen beesett a rák pusztítása következtében. Ezt a találkozót nem ők kezdeményezték. Valaki más, aki ismerte a titkaikat, és most nagyon aggódónak tűnt. Mialatt az illetőre vártak, Stansfield megragadta az alkalmat, hogy megbeszéljen néhány dolgot az elnökkel. Csütörtök este hét óra volt, hosszú nap az igazgató számára. Mióta megtalálták Peter Cameron holttestét, Stansfield azon dolgozott, hogy kapcsolatot találjanak a halott férfi és áz őt megbízó személy vagy személyek között Tájékoztatta az elnököt arról, ami a nap során történt Elmondta, hogy Kennedy, Rapp és mások lázasan igyekeznek kideríteni, ki állhatott Cameron mögött. Stansfieldnek voltak ellenségei － persze nem Washingtonban, de voltak. Azoktól, akiket ismert, nem félt. Az ismeretlen ellenség viszont aggodalommal töltötte el. Volt viszont egy közös jellemzőjük az ellenségeinek. Győzni akarnak, és nem csak apró dolgokban, hanem úgy, hogy valódi hatalmat szerezzenek, a washingtoni elitéhez fogható hatalmat. A politikusok esetében ez a befolyásosabb bizottságok elnöki székét vagy a következő külügy-, netán hadügyminiszteri posztot jelentette, sőt, magát az elnökséget － a legzártabb klubot. A bürokraták a nagyobb minisztériumok államtitkárságára vagy az elnöki titkárságra pályáztak － esetleg az elnöki iroda vezetőjének tisztségére. A katonatisztek célja tucatnyi előkelő parancsnoki pozíció valamelyike volt, onnan az egyik haderőnem vezetése, s végül a legfelső hely, az egyesített vezérkar főparancsnoki posztja. E férfiak és nők járták Washington árnyas folyosóit, és legtöbbjük nem volt veszélyesebb az üzleti szférában dolgozó társaiknál. Ezeket Stansfield ártalmatlan intrikusoknak tartotta, olyanoknak, akik együttműködnek másokkal saját karrierjük előmozdítása érdekében. A tapasztalat azonban megtanította arra is, hogy mindig van egy kevés, akik rendkívüli eszközöket is bevetnek céljaik eléréséért, s akár ölni is képesek, ha szükségét látják. Nyilván egy ilyen csoport mozgatja a szálakat, s célpontnak láthatólag a CIA-t szemelték ki. Stansfield még senkivel sem osztotta meg ez irányú töprengéseit. Hallani akarta látogatójuk mondandóját, mielőtt további következtetéseket von le. Csüggesztő volt a gondolat, hogy miután ennyi fáradságos munkával igyekezett biztosítani szeretett Ügynöksége semlegességét és stabilitását, most intéz támadást ellene egy azonosítatlan csoport, amikor már nincs elég ereje a küzdelemre. Nem engedheti a CIA-t olyanok kezébe kerülni, akik hatalmas erőforrásait politikai vagy személyes ambíciók szolgálatába állítják. Biztosítania kell, hogy Irene Kennedy kövesse őt, és hogy rendelkezésére álljon majd a tudás, mindaz az információ, mellyel megvédheti magát. A CIA túlságosan nagy hatalmú fegyver ahhoz, hogy rossz kezekbe kerüljön. Az elnök Irene Kennedyt jelöli majd, és beveti minden politikai ügyességét és ravaszságát, hogy elérje a jóváhagyását. Hayes több okból is egyetért vele, dacára az elmúlt hét kudarcainak. Először is, Kennedy több mint elegendő képesítéssel bír, másodszor, az elnök bízik benne. Ez a harmadik és legfontosabb okhoz vezet, már ami az elnököt illeti. Védenie kell a saját hátát. Ha Kennedy áll a CIA kormányánál, nem kell aggódnia onnan jövő esetleges támadások miatt. Bármennyire akarják is mindketten, hogy Kennedy legyen a CIA következő igazgatója, sajnos a férfinak, akivel találkozni fognak, legalább annyi vagy még több beleszólása van abba, így történik-e vagy sem. A tény, hogy pont a Peter Cameron-eset kellős közepén kért tőlük találkozót, kissé nyugtalanította Stansfieldéket. Hank Clark szenátor belépett a tárgyalóba. Az elnök felállt, hogy kezet fogjon vele. Mikor Stansfield is megpróbált felemelkedni, Clark határozottan, de gyengéden megfogta a vállát, és azt mondta: － Thomas, maga csak maradjon, ahol van. Egy magához hasonló élő legendának nem kell

felállnia miattam. Az elnök mosolyogva rákacsintott Clarkra, értékelve a gesztusát. － Kérsz valamit inni, Hank? － Nem, Robert, köszönöm. － Clark és Hayes két ciklust töltött együtt a Szenátusban. Hayes a hírszerzési bizottság tagja volt, mikor Clarkot kinevezték az elnökének. Hayes jobban szerette, ha tegezi, amikor egyedül voltak. － Biztos? Nem gond. － Nem, megvagyok. Talán szükségem lesz majd egyre, ha végeztünk, de addig elhalasztom a dolgot. － Rendben. － Az elnök egy szék felé intett, amely Stansfielddel szemben állt az asztal túloldalán. Clark lassan megkerülte az asztalt, és kigombolta a zakóját, mielőtt leült. Az asztal másik oldalán ülő férfit nézte. － Hogy van, Thomas? － A vég felé haladok. Clark grimaszolt. － Mindannyian arrafelé haladunk, Thomas. － Az elnökre pillantott. － Nem igaz, Robert? － Így van. De nem mindannyian éltünk Thomaséhoz fogható életet. － Nem. Valójában szerintem nagyon keveseknek adatott meg a Thomaséhoz fogható élet. Az ország sokkal tartozik magának. Stansfield emésztette egy pillanatig a szavakat, majd így szólt: － Köszönöm, Clark szenátor. Clark nevetett, mikor meghallotta a hivatalos megszólítást. － Hallani fogom egyszer, hogy tegezel, mielőtt elhagyod ezt az árnyékvilágot? Stansfield szája sarka alig láthatóan felfelé görbült. － Nem. － Nem is számítottam rá. － Clark összedörzsölte a kezét, és hirtelen elkomorodott. Az elnök észrevette a változást. － Mi nyugtalanít, Hank? Clark nem felelt azonnal, azután oldalpillantást vetett az elnökre. － Robert, mi mindig átláttunk a szitán, és mindig őszinték voltunk egymáshoz. － Az elnök bólintott. － Évekig dolgoztunk együtt a hírszerzési bizottságban, és én mindig respektáltam azt, hogy te a pártpolitika fölé helyezed a nemzet biztonságát érintő kérdéseket. － Én pedig mindig respektáltam benned ugyanezt. － Köszönöm. Szeretném, ha szavadat adnád, hogy diszkréten kezeled, amit most mondani fogok. Különös tekintettel arra, hogy kitől hallottad. Az elnök kíváncsiságát felkeltette a kérés. － A szavamat adom. － Nagyon nyugtalanít, mi lesz a ClA-val, ha Thomas itthagy minket. － Clark Stansfieldre pillantott. － Azt hiszem, tudom, kit választottál utódnak, és egyetértek vele. Szerintem dr. Kennedy az egyik legjobb jelölt a posztra. És ami még fontosabb, ha Thomas úgy gondolja, ő a legjobb, akkor én teljes támogatásomat adom neki a jóváhagyási meghallgatáson. Stansfield megkönnyebbült. Clark támogatása nélkülözhetetlen Kennedy jelöléséhez. A Szenátus hírszerzési bizottságának elnökeként ő a kulcs ahhoz, hogy valaki túljusson a jóváhagyási procedúrán.

－ Nagy örömmel hallom ezt － mondta az elnök. Mivel nem ma kezdte a politizálást, felkészült rá, hogy a szenátor alkut ajánl majd. －Mit szeretnél az együttműködésedért cserébe? Clark kissé megbántódott, － Robert, én azért fogadtam el a hírszerzési bizottság elnöki székét, mert nem akartam, hogy valaki személyes politikai célokra használja fel a jóváhagyási eljárást. Azért ajánlom fel az együttműködésemet, mert tudom, hogy dr. Kennedy jó munkát végez majd, és főleg azért szeretném, ha ő követné Thomast, mert tudom, hogy megvesztegethetetlen. － Ez tisztességes dolog. Sajnálom, ha megsértettelek. Clark legyintett. － Tudod, hogy ennél sokkal több kell ahhoz, hogy megsértődjek. － Igen － mosolygott az elnök －, tudom. － Valójában két okból jöttem ma ide. Mikor még együtt ültünk a Szenátusban, Robert, néhányan úgy gondoltuk, a kormány nem tesz meg mindent a terrorizmus legyőzéséért. Szokatlan és kockázatos lépésre szántuk el magunkat, amikor megkerestük a CIA műveleti aligazgatóját. － Clark Stansfieldre nézett, mert akkoriban ő volt a CIA műveleti igazgatóságának vezetője. － Úgy gondoltuk, ideje, hogy áthelyezzük a harcot a terroristák térfelére. A diplomácia sehová sem vezetett, a katonai beavatkozás katasztrofális eredménnyel járt, így eljött az ideje, hogy éljünk a harmadik lehetőséggel. Bizalmat szavaztunk Thomasnak, és szinte biankó csekket adtunk neki, mikor felhatalmaztuk, hogy titkos műveleteket indítson közel-keleti terroristacsoportok ellen. Te is e szenátorok között voltál, Robert. A többiektől eltérően csupán mi ketten tudtuk, pontosan mennyire sikeres Thomas különleges egysége. A sikereinken túl mindennél fontosabb azonban, hogy a csoport létezése titokban maradjon. － Clark a másik két emberre nézett, akik bólogattak egyetértésük jeléül. － Nem tudom, vakszerencse, intuíció vagy kiszivárogtatás eredménye-e, de ezzel gondunk támadt, vagyis hogy inkább gondod támadt, Robert. Hayes elnöknek nem tetszett, amit hallott. Clark természetesen az Orion Csoportról beszélt, és a gondolatra, hogy ennek létezése nyilvánosságra kerül, borzongás futott végig az elnökön. － És mi volna az? － A minap találkozóm volt két személlyel a pártodból. Thomast már tájékoztattam róla. － Clark a CIA-igazgató felé intett. － Bizonyos okokból, melyeket nem ismerek, ez a két személy lázasan dolgozik azon, hogy dr. Kennedy ne lehessen a CIA következő igazgatója. Hayes elnök arca kivörösödött. － És ki ez a két ember? － Midleton külügyminiszter és Rudin bizottsági elnök. Hayes elnök kényszerítette magát, hogy higgadt maradjon. Beharapta a felső ajkát, és Stansfieldre nézett. － Ami még jobban aggaszt, az, hogy azt hiszik, Kennedynek része volt Hagenmiller gróf meggyilkolásában. Nem akarok belefolyni abba, honnan tudhatják, de elengedhetetlennek tartom, hogy kiderítsd, honnan származik az információjuk, és hogy leállítsd őket. Közeledett a csütörtök éjfél. Hihetetlenül hosszú volt ez a nap, és egyikük sem aludt. Rapp, Coleman, Dumond és Kennedy el-elnehezülő szemhéjjal ülte körül Stansfield konyhaasztalát. Az igazgató már aludt. Miután visszatért a Fehér Házból, négyszemközt beszélt Kennedyvel. Elmondta neki, amit megtudott Clark szenátortól, a nő pedig tájékoztatta arról, mit derített ki Rapp, Coleman és Dumond Peter Cameronról. Stansfield utasításokat adott Kennedynek, aztán elaludt. Reggel vissza kellett térnie a Fehér Házba néhány nagyon fontos találkozó miatt.

Az asztalnál Dumond vitte a szót Óriási mennyiségű információ birtokába jutott Cameron otthoni számítógépéből, és a George Washington Egyetemen lévő irodájában talált laptopból. Ami Cameron holttestét illeti, már úton volt egy Baltimore melletti hamvasztóba. Az irodából egy barna UPS-egyenruhát viselő férfi szállította ki egy kétkerekű kocsin, nagy kartondobozban. Senki nem figyelt fel rá. Extra óvintézkedésként egy nagyjából Cameronra hasonlító férfi reggel felszáll majd egy, a kolumbiai Bogotába tartó gépre. Az utazáshoz Cameron útlevelét fogja használni. － Az információk zöme semmit nem mond nekem － mondta Dumond. － Ha volt is valami bizalmas anyag ezeken a merevlemezeken, én nem tudom megállapítani, mi az. － Említik Midleton vagy Rudin nevét? － kérdezte Kennedy. － Igen, de az adatbázisa olyan, mintha egy washingtoni ki kicsodát olvasna az ember. Nemzetbiztonsági tanácsadó volt a hírszerzési bizottságokban és egy sor más politikus mellett. Úgy értem, átnézheted az anyagot, Irene, de jobban teszed, ha kiveszel egy hetet rá. Vagy engeded, hogy segítséget hívjak a TK-ból. Egyszerűen túl sok az információ. Kennedy már gondolt rá, hogy be kéne vonnia néhány embert a Terrorelhárító Központból, de nem szívesen vállalta az ezzel járó hátrányokat. Előbb meg kellett tudniuk, tőlük szivárogtak-e ki a dolgok. － Nem kérhetjük a TK segítségét, legalábbis egyelőre. － Nos, akkor nem tudom, mit vársz tőlem. Nagyon sok időre lesz szükségem, és őszintén megvallva, ez nem az én szakterületem. Nem vagyok elemző. Nem ismerem ezeket a neveket úgy, mint te, nem látom át az ügyeket, és nem értem a szándékokat. Halványlila gőzöm sincs, ki fontos és ki nem. Az anyag pénzügyi része világos, de a többi teljes homály. － Egyelőre koncentrálj bármire, ami összekötheti őt a külügyminiszterrel vagy Rudinnal. － És mi van a pénzzel? － kérdezte Rapp. Dumond két offshore számlát talált a Bahamákon, melyeken összesen majdnem félmillió dollárt tartottak. － Ma több mint egy órán keresztül próbáltam lenyomozni, honnan jöttek a kifizetések, és üres kézzel végeztem. － Megnézessük esetleg mással is a dolgot? Dumond megbántódott Rapp kérdése miatt. － Hé, ha én nem találtam meg, honnan jött a pénz, akkor senki más nem fogja. － Csak kérdeztem. － A test még meleg volt, mikor megérkeztetek. － Kennedy Rappre és Colemanre nézett. － Nem láttatok senkit kifelé jönni az épületből? Coleman elgondolkodott. － Volt egy nő. Éppen bement a lépcsőházba, mikor kiszálltunk a liftből. － Vállat vont. － Nem nagyon tudtam megfigyelni. － Mitch? Rapp a nőre gondolt, akit látott. Minél többször játszotta vissza a jelenetet, annál szilárdabban hitte, hogy Donatella Rahn volt az. A járása és a mód, ahogyan Peter Cameront megölték, mind az olasz szépségre vallott. Rapp tudta, hogy nem árulhatja el gyanúját Kennedynek, legalábbis nem a többiek előtt. Túl sokkal tartozik Donatellának. El kell utaznia Olaszországba, egyedül, és beszélnie kell vele. Főnökök nélkül, hivatalos hírszerző munkák nélkül, csak mint két régi szerető, akik az életükkel tartoznak egymásnak. Megrázta a fejét, és így felelt Kennedynek － Nem láttam semmi szokatlant. － Nos, küldtem valakit, hogy hozza el a biztonsági felvételeket Holnap le kell ülnünk, hogy megnézzük őket.

－ Jó gondolat － Rapp többek között azért szeretett Kennedynek dolgozni, mert a nő nagyon alapos. Cameron hirtelen eltűnése idővel felkelti majd a rendőrség figyelmét és egyszerű nyomozással kiderítik majd, hogy az utolsó napon, amikor látták, bement a Funger Hallba, de nem jött ki. Nemcsak a gyilkost őrizhették a szalagok, hanem Rappet és Colemant is. Bár sapkát viseltek, és tudták, merre fordítsák a fejüket, hogy a kamera ne tudjon jó felvételt készíteni az arcukról, nyugodtabbak lennének, ha a hatóságok sosem jutnának el idáig. － Szóval akkor merre tovább? － kérdezte Coleman. － Mindannyian hazamegyünk, és alszunk egyet, aztán reggel folytatjuk a munkát. － Kennedy Dumondra pillantott, mert eszébe jutott, hogy még egy dolgot el kell intéznie. － Marcus, Stansfield igazgató arra kért, nyiss egy offshore számlát Rudin képviselő nevében, és utald át a Cameron számláján szereplő pénzt oda. Meg tudod csinálni? Dumond a szemét forgatta a kérés hallatán. － Igen, meg tudom. Nem gond. － Dumond láthatólag nem lelkesedett az ötletért. － Mi a baj? － Elég sokat dolgoztunk ezen az ügyön. － Dumond a karjával jelezte, hogy az asztal körül ülők mindegyikét beleérti. － Azt reméltem, némi plusszal jövünk ki a dologból. Kennedy elgondolkodott. － Megbeszélem az igazgatóval, mit szól hozzá. De ugye nem lesz gond megnyitni a számlát és átutalni a pénzt? － Nem. Megcsinálom egy óra alatt. Kennedy szavai felkeltették Rapp kíváncsiságát. － Hogy jön a képbe Rudin képviselő? － Nem tudjuk még biztosan. Az igazgató és az elnök beszélni fog vele reggel, de sose árt, ha túlbiztosítjuk magunkat.

44. fejezet Péntek reggel a Fehér Ház nyugati szárnya felbolydult méhkashoz hasonlított. Hamar híre ment, hogy az elnök hadiösvényre lépett. Hayes elnöknél ez nem fordult elő túl gyakran, de ha megtörtént, kormányának tagjai jobbnak látták, ha távol maradnak. Ma azonban két másik hír is bonyolította a dolgot. Az első szerint az elnök, mikor 7.54-kor belépett az Ovális Irodába, behívatta titkárságának vezetőjét, Valerie Jonest, és azonnali hatállyal bekérette Midleton külügyminisztert a Fehér Házba. A második hír szerint megérkezett a nagyon rossz bőrben lévő Thomas Stansfield is, és most az Ovális Irodában tartózkodik az elnökkel. Az elnök mogorvasága, a külügyminiszter erőteljes berendelése és a CIA igazgatójának megjelenése nyugtalankodást okozott a nyugati szárnyban. A titkárok a Fehér Házban általában büszkék voltak jólértesültségükre, ezen a pénteken azonban aggasztó helyzetbe kerültek: nem is sejtették, miről van szó. Amint híre ment, hogy nagy dolog van készülőben, csörögni kezdtek a telefonok. Valerie Jonest, az elnöki iroda vezetőjét kérdésekkel bombázta a kormány többi fontos tagja. Egy régi barátja is felhívta a Külügyminisztériumból, tudni akarván, mi folyik itt. Jones őszintén bevallotta, hogy fogalma sincs, de javasolta barátjának: ne hagyja, hogy Midleton külügyminiszter megvárassa az elnököt. Egy riporter már azelőtt hívta Jonest, hogy Midleton megérkezett volna. A hír tehát kiszivárgott. Közben az Ovális Irodában az elnök megnyugodott kissé. Stansfieldnek szemmel láthatóan fájdalmai voltak, és ez időlegesen elfeledtette vele saját gondjait. Hayes, elődjeihez hasonlóan, tisztában volt azzal, mikor kell nagyjelenetet rendezni. Találhatott volna kevésbé feltűnő módot a probléma megoldására, de Hayes nem akart. Üzenetet akart küldeni. Példát akart statuálni azzal, hogy helyre teszi a fontoskodó Charles Midletont. Hayes jól tudta, hogy a nap végére mindenki, aki számít Washingtonban, tudni fogja － és nem a sajtóból －, hogy az Egyesült Államok elnöke keményen lehordta a külügyminisztert. Stansfield nem volt ilyen derűlátó az elnök tervével kapcsolatban. El lehetett volna intézni úgy is ezt a találkozót, hogy senki nem szerez róla tudomást. Stansfield és Clark szenátor is úgy lépett be a nyugati szárnyba tegnap este, hogy a titkosszolgálaton kívül senki nem tudott ottjártukról. Hayes elnök elmagyarázta Stansfieldnek, hogy már figyelmeztette Midletont: törődjön a maga dolgával. Szokatlan együttműködése a német külügyminiszterrel a Hagenmiller-merénylet után éppen elég gondot jelentett, de mostani beavatkozása a következő CIA-igazgató kiválasztásába már menthetetlen viselkedés. Egy másik találkozót is beterveztek reggelre. Ezt a gyűlést már tegnap este szervezni kezdték. Az elnök két régi, közeli barátját hívta segítségül hozzá. Ez magánjellegű lesz, az elsőnél jóval kevesebb csinnadrattával. A résztvevők már odalent várakoztak a tárgyalóban. Midleton külügyminiszter nem volt ostoba ember. Több hívással is próbálta kitalálni, miről van szó, de mivel mindenki homályban tapogatózott, sehová sem jutott. Michael Haiktól, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójától egyetlen dolgot tudott meg: az elnököt hosszú ideje nem látta ilyen rosszkedvűnek. E korlátozott információ birtokában Midleton úgy döntött, a titkárai nélkül megy a Fehér Házba. Egyedül lépett be az Ovális irodába, állát magasra tartva próbált magabiztosságot sugározni. Hayes elnök nem állt fel, hogy üdvözölje vendégét, Stansfield igazgatónak pedig sem ereje, sem szándéka nem volt erre. － Elnök úr, jöttem, ahogy tudtam. Mi a baj? － Ülj le. － Az elnök száját csak ez a két metsző szó hagyta el. Az elnök és Stansfield a kandalló mellett ült kétoldalt. Midleton átkelt a szobán, és leült a Stansfield székéhez közelebb álló kanapéra. － Mi a baj, Robert?

Hayes hagyta növekedni a feszültséget, mielőtt megszólalt volna. Midletont méricskélte olyan tekintettel, amely félreérthetetlen megvetést sugárzott. － Azt hiszem, inkább nekem kéne megkérdezni tőled, mi a baj. Midleton idefelé jövet agyát erőltetve próbált rájönni, mivel haragíthatta magára az elnököt, és egyetlen válasz jutott az eszébe. Bizonyára a Rudinnal és Clarkkal folytatott megbeszélésről van szó. Ám nem akart említést tenni róla, hátha mégse arról van szó. Értelmetlen lett volna egyszerre két dolog miatt is megkapni a magáét. Hivatalosabb hangon így felelt hát: － Uram, őszintén megmondom, nem tudom, miről beszél. － Charles, több mint tíz éven át dolgoztunk együtt a Szenátusban. Tudom, mikor hazudsz. － Hayes rámeredt. － Mit mondtam neked, amikor a hét elején elhagytad a Fehér Házat? Midleton nem akart felelni a kérdésre, így szokásos elkerülő válaszát adta: － Nem emlékszem. － Nem emlékszel. － Az elnök keze ökölbe szorult, míg Midletont utánozta. － Hagyjuk a rizsát, Chuck. Azt mondtam, foglalkozz a saját dolgaiddal, és ne üsd bele az orrod a CIA ügyeibe. Rémlik valami? － Igen. － Midleton nagyot nyelt. － Akkor elmondanád végre, mi a jóistent csináltál másnap, mikor együtt reggeliztél Hank Clarkkal és Al Rudinnal a Congressional Country Clubban? － A Külügyminisztérium biztonsági gondjairól akartak beszélni velem. － Lószart! Midleton elfordította tekintetét az elnökről, és megrázta a fejét. － Így nem lehet egy kormányt irányítani. － Ó, felteszem, jobban szeretnéd, ha titkos reggeliket szerveznék, amelyeken a hátbaszúrásodat tervezgethetem. － Tudja, tényleg nem értem, mire… Mielőtt befejezhette volna, Hayes belefojtotta a szót: － Fogd be végre a szád, Chuck! Sose jutott el a nagyképű agyadba, hogy én nyertem el az elnökséget, nem pedig te? Mikor kiszálltál New Hampshire után, és beleegyeztél, hogy támogatást nyújtasz egy kormányzati posztért cserébe, akkor veszítettél, Chuck. Az emberek nem téged akartak, én pedig, a támogatásodért cserébe, meghoztam a döntést, amiről egyre inkább úgy látom, politikai pályafutásom legrosszabb döntése volt. De túlélem, mert még ma megszabadulhatok tőled, méghozzá tiszta lelkiismerettel. － Midleton szeme hitetlenkedve tágra nyílt. － Ó, nem viccelek. Láttad mostanában a népszerűségi mutatóimat? Hetven százalék fölött vannak. Követelhetem a lemondásodat, és egy héten belül történelem lesz belőled. Midleton megvetően fintorgott. Ez nem történhet meg. Ezt nem teheti meg vele. － Nem hiszed, hogy komolyan beszélek? Azt hiszed, nincs száz másik fickó a Capitoliumban, aki ugrana, ha lehetőséget kapna a külügy irányítására? Még a republikánusoknak is szívességet tennék… Nem vagy igazán népszerű a körükben. Midleton kihúzta magát, és megszólalt. － Befejezte a fenyegetőzést? － Nem, még el sem kezdtem. Nagyjából egy percet kapsz － tartotta fel Hayes a mutatóujját －, hogy elmeséld, mit csináltál a minap a klubban, és jobban teszed, ha őszinte megbánást mutatsz közben. Midleton agya lázasan kutatott némi mentség után. － Külügyminiszterként kötelességem foglalkozni a nemzet biztonságát érintő kérdésekkel. Hayes elnök hirtelen felállt.

－ Külügyminiszterként － kiabálta － kötelességed azzal foglalkozni, amit én mondok! A lelkedre kötöttem a hét elején, hogy ha kérdéseid vannak a CIA-val kapcsolatban, fordulj a nemzetbiztonsági tanácsadómhoz. Ahhoz, hogy kit választok Thomas utódjául － Hayes a némán ülő Stansfieldre mutatott －, az égvilágon semmi közöd nincs, és higgy nekem, a párt sem áll melléd, ha megtudják, összeesküdtél egy republikánussal, hogy megakadályozd a jelöltem befutását. － Nemigen hiszem, hogy összeesküvésnek lehetne nevezni egy ártatlan munkareggelit, és nem hiszem, hogy a párt repesne az örömtől, ha megtudnák, hogy ön kémkedett egy szenátor, egy képviselő és a saját külügyminisztere után. Midleton túl messzire ment. － Nem kellett kémkednem, te idióta! － üvöltötte Hayes. － Másoktól tudtam meg az információt. Az elnök nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, őszintén azt hitte, Midleton belátja a hibáját, és beismeri vétkességét, ám úgy tűnt, a férfi képtelen ilyesmire. Az elnök az íróasztalához vonult, és felkapott egy bőrkötésű dossziét. Visszajött, és Midleton ölébe dobta. － Nyisd ki, olvasd el. A lemondásod. Magam gépeltem, Chuck. Nem akartam használni, de mivel kétségkívül bebizonyítottad, hogy nem bizhatom benned, nincs más választásom. Midleton szóra nyitotta a száját, de Hayes nem hagyta. － Nem vagyok rád kíváncsi. Megvolt az esélyed, hogy helyrehozd, de elszúrtad. Tekintsd magad szerencsésnek, hogy nem rúglak ki. Ha aláírod a lemondásod, egyszerűen elintézhetjük. Hagyom, hogy bejelentsd: egészségi okok miatt mondasz le. Tessék, kiválaszthatod a betegséget is. Ha nem írod alá, kimegyek innen, le a sajtószobába, és a közszolgálati tévé kamerái előtt rúglak ki. Midleton megrendült. Hamuszürke arccal nézte a dühös és elszánt elnököt. Legvadabb rémálmában sem hitte volna, hogy ez bekövetkezik. Vele, Charles Midletonnal, aki az egyik legkedveltebb washingtoni politikus. Elképzelte, amint Hayes lemegy a csarnokba, be a sajtószobába, és elmondja a világnak, hogy elbocsátotta a külügyminiszterét. A szégyen elviselhetetlen volna. Elvesztené a talajt a lába alól, amiről később ellentámadást indíthatna. Hayes túl népszerű, hogy szembeszálljon vele. újra tévedett vele kapcsolatban. Nincs más kiút. Charles Midleton kelletlenül elkezdte aláírni a nevét. Abban a pillanatban tudta, sosem heveri ki ezt a szégyent. Egész élete, minden, amiért a politikában dolgozott, csődöt mondott. Rudin képviselőnek egyáltalán nem tetszett az a körülményes mód, ahogyan erre a találkozóra meghívták. Előző este kapott egy telefont a Képviselőház elnökétől, aki arra kérte őt, hogy jöjjön el az irodájába másnap reggel. Rudin időben jött, mégis negyed órát váratták. Mikor Kaiser elnök előkerült tágas capitoliumi irodájából, egy kis kocsikázásra hívta a hírszerzési bizottság elnökét. Rudin, aki sosem ijedt meg némi szóváltástól, rögtön tudakolta, hová mennek. Kaiser nyersen azt felelte: ha meg akarja tartani elnöki posztjára hírszerzési bizottságban, vegyen vissza a heveskedésből, és maradjon csöndben. Kaiser korábban partjelző volt az Alabamai Egyetem csapatánál, és még mindig úgy nézett ki, mintha végig tudna robogni az öltözőn, ledöntve képviselőtársait a lábukról. Szigorú feddése nyomán Rudin sietve kutatni kezdte, mit csinálhatott rosszul. Még akkor sem tudta igazán, mivel sértette meg a politika istenségeit, mikor az elnök limuzinja áthaladt a titkosszolgálati ellenőrzőponton a West Executive sugárút déli végén. A két képviselőt a Fehér Ház tárgyalójába kísérték － újabb jele, hogy komoly dologról van szó. Rudin harmincnégy éves washingtoni tartózkodása alatt egyszer sem járt a Situation Roomban. Matt Rohrig, a Demokrata Nemzeti Bizottság elnöke fogadta őket. Ez újabb rossz jel volt. Rohrig a párt pénzügyeiért felelt. Mikor Rudin megpróbálta megtudni Rohrigtól, mi a baj, Kaiser újfent figyelmeztette, hogy

üljön csendben, míg megérkezik az elnök. Rudin azon morfondírozott, mit ronthatott el. Eszébe jutott a Midletonnal és Clarkkal a hét elején folytatott megbeszélése is, de ezt kizárta a problémaforrások sorából. Nyílt titok volt, mit gondol a ClA-ról, és az elnök még különben sem nevezte meg Stansfield utódját. Ő nem tett mást, csupán meg akarta akadályozni, hogy az elnök szörnyű hibát kövessen el. Végül belépett az elnök, oldalán Thomas Stansfielddel. Rudin szó szerint elborzadt, mikor meglátta a CIA igazgatóját. Nem volt olyan ember, akit a képviselő jobban gyűlölt volna, mert nem volt senki a köztársaság történetében, aki ilyen brutálisan kihasználta és figyelmen kívül hagyta volna a Kongresszus tekintélyét, mint Stansfield. Rudint csupán az töltötte el némi elégedettséggel, hogy az öreg láthatólag bármelyik percben holtan rogyhat össze. Hayes elnök besegítette a székbe Stansfieldet, majd leült helyére az asztalfőn. Egy bőrdossziét helyezett maga elé, majd hátradőlt. Karba tett kézzel nézett az asztalnál ülőkre. Kaiser és Rudin az elnök jobbján, Stansfield és Rohrig a balján ült. Az elnök szívesen játszotta volna most is a kemény főnököt, de Kaiser megkérte, hadd legyen övé a megtiszteltetés. A házelnök úgy gondolta, az elnöknek nem szabad ilyen párviadalokban részt vennie. Hayes kinyitotta a bőrkötéses dossziét, és kivett belőle egy papírlapot. － Rossz hírem van. － Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lapot, úgy lógatta. － A külügyminiszter épp most mondott le. － Rudinra nézett, reakcióját lesve. Rudin savanyú, zavarodott ábrázattal kérdezte: － Miért? － Van egy hosszú változat, amit nincs türelmem elmondani neked, ezért a rövidebbet kapod. Midleton fontoskodó, arrogáns fickó, aki egy egyszerű utasítást sem tud követni, amit a főnöke ad. － Hayes önmagára mutatott. － Ez én volnék, Al, ha netán nem tudnád. Én vagyok az Egyesült Államok elnöke, én vezetem az állam végrehajtó ágát. Rudint megdöbbentette ez az alkotmányjogi kioktatás. Kaiserre nézett, megrázta a fejét, és azt kérdezte: － És nekem mi közöm ehhez? Kaiser azonnal lecsapott. － Együtt reggeliztél a minap Charles Midletonnal és Hank Clarkkal? － igen. － Rudin vállat vont. － Szoktam reggelizni kollégákkal. － Ki kezdeményezte a találkozást? － Nem tudom. － Ne szórakozz velem, Albert! Nagyon vékony jégen táncolsz. -Kaiser a csontsovány Rudinra bámult. － Úgy emlékszem, Hank Clark ötlete volt. Az elnök megvetően biggyesztette ajkát a vád hallatán, Kaiser pedig azt morogta: － Ugye te sem várod, hogy elhiggyük ezt? － Mi ez az egész? Nem tudom, honnan származik az információtok, de nem lennék meglepve, ha egy hazudós, szenilis, korrupt vénembertől jönne. － Rudin Stansfield felé fordította csőrszerű orrát. Ezúttal az elnök gyorsabb volt a házélnöknél. Hayes az asztalra csapott az öklével, és a tompa puffanás hangjára Rudin összerezzent. － Albert, ha még egy sértő szót mondasz Stansfield igazgatóra, betöröm az orrod! Kaiser is beszállt. － Mi a fenéről beszéltél Midletonnal és Clarkkal? － Semmiről. Hírszerzési ügyekről beszéltünk. Kaiser Rohrighoz fordult. － Hogy hívják azt az ifjú titánt, aki meg akar küzdeni Alberttel a választókerületében?

－ Sam Ballucci. Egyszer még nagy képviselő lesz belőle. － Elnök úr, hajlandó volna némi pénzt felhajtani, hogy Sam Ballucci megszerezhesse a párt jelölését? － Elég lenne, mondjuk, húszmillió? És bedobnék még fél tucat megjelenést a Fiatalemberrel. Talán szólhatnék pár szót az érdekében a küldöttgyűlés tagjainak is, nemde? － Jó ötletnek tartom － felelt Rohrig. Rudin gyűrött arca elvörösödött a haragtól. － Nem hiszem el, hogy ezt csináljátok velem! Mindazok után, amit a pártért tettem! － Amit a pártért tettél? － bőszült fel Kaiser. － Véleményem szerint sosem voltál más, mint púp a hátunkon. Elárulnád például, mi a jóistent csináltál, mikor behívattad dr. Kennedyt a bizottságodhoz a héten? － A kötelességemet végeztem, semmi mást. － Aha, szóval most már az a kötelességed, hogy vad, alaptalan vádakat vagdoss a CIA Terrorelhárító Központja igazgatójának fejéhez? Vádakat, melyek semmire sem jók azon kívül, hogy kárt okoznak az elnökünknek, vagyis egy másik demokratának? － Nagyon komoly dolognak tartom a hírszerző közösség ellenőrzését － szólt közbe Rudin. － Albert, úgy segéljen Isten, ha nem fogod vissza ezt a bosszantó stílusodat, és nem mutatsz némi megbánást az ostobaságodért, elmegyek, és még délelőtt megfosztatlak az elnökségedtől. Rudin hátralökte székét a házelnöktől, és pislogott. Ez már tisztességtelen. Mindeme harag jogos célpontja Stansfield volna, nem ő. Ő csak védeni próbálta a Kongresszust. － Utoljára kérdem, Albert, miről beszéltetek Hank Clarkkal? Rudin megnyalta száraz ajkait, és lenézett a csillogó asztalra. － Arról beszéltünk, hogy megfelelő jelöltet kellene találni a CIA élére, ha Stansfield igazgató távozik. － Felmerült dr. Kennedy neve? － Igen － válaszolta kelletlenül Rudin. － Milyen összefüggésben? － Úgy éreztük, ő nem alkalmas a feladatra. Kaiser undorodva rázta a fejét. － Két dolog bántja a csőrömet ebben, Albert. Az egyik: nem a te dolgod megfelelő jelöltet találni a CIA élére, hanem az elnöké. A másik, ami viszont tényleg bántja a csőrömet, az, hogy te és az a szószátyár Charles Midleton összeálltatok egy republikánussal, hogy áská-lódjatok az elnök jelöltje ellen. Tudod, mi vagy, Albert? － Nem hagyott időt a válaszra. － Egy istenverte Júdás, nem más.

45. fejezet Rapp kilenc után érkezett. Már égtek az utcai lámpák, és rengeteg üres parkolóhely volt. Fekete Volvo S80-asával leparkolt az F utcán. Belenézett a tükrökbe, mielőtt kiszállt volna. Mikor az aszfaltra lépett, lazán végigpillantott az utcán, előbb nyugati, majd keleti irányban. Ha valamit tanult az utóbbi héten, hát az az, hogy paranoiásnak kell lenni, különösen Washingtonban. Németországban, lám, érezte, hogy valami nincs rendjén, de óvatlanul elnyomta az ösztöneit. Értékes lecke volt, remélte, soha többé nem kell újra átélnie effélét. Elindult a 17. utca felé. Már látta a régi kormányzati épületet a végében. El kell ismernie, érdekes élete van. Itt a péntek este, és éppen a kanapén ül Annával és új kutyájukkal, Shirleyvel, és tessék, felhívják, hogy az elnök látni kívánja. Rappnek volt képe megkérdezni Kennedyt, nem várhat-e a dolog reggelig. Kennedy közölte vele, vonszolja át magát a Fehér Házba, aztán letette a telefont. Mind fáradtak és frusztráltak voltak. A Peter Cameron-féle vonal zsákutcának bizonyult, és Rapp tudta, minden múló nappal rosszabb lesz a helyzet. Nem tudta, van-e még benne elegendő energia ehhez a viharos és veszélyes életvitelhez. Ráadásul ott a még súlyosabb kérdés: mi lesz Annával? Ő nem viselné el. Megmondta, és az elmúlt hét eseményei csak megerősítették álláspontjában. Rappet cseppet sem zavarta, hogy farmert és fekete bőrdzsekit visel. Ha az elnök nem tudott várni reggelig, hát ezt kapja. Miközben átvonszolta fáradt csontjait a 17. utcán, azon tűnődött, vajon mit akar tőle az elnök ilyenkor. Tartott tőle, hogy tudja a választ. Nem valószínű, hogy dicséretet vagy érmet akarnának neki adni. Olyasmiért, amit ő csinál, nem jár érem. Rapp csupán egy titkos fegyver a nemzetbiztonság arzenáljában. Még csak ki sem lehet mondani, mit csinál, nemhogy négyszemközt vagy nyilvánosan elismerni. Az elnök csak egy dolgot akarhat tőle, ő pedig nem biztos benne, hogy elfogadja. Már belefáradt a gyilkolásba. Találjanak valaki mást őhelyette. Egy 250 milliós országban csak akad egy másik palimadár, akinek tönkretehetik az életét. Rapp a régi kormányzati épület nyugati oldalánál lévő titkosszolgálati ellenőrzőponthoz ment. Több férfi őrködött ott. － Jack Warchhoz jöttem. A titkosszolgálat egyenruhás osztagának egyik tagja gyanakvón végigmérte, míg a másik felhívta az elnök testőrségének vezetőjét. － Egy férfi keresi magát － A tiszt leeresztette a telefont － Mi a neve? － Mitch Kruse － mondta be Rapp az egyik álnevét. － Mitch Kruse － ismételte el a tiszt a telefonba. － Igen… oké. － Visszatette a telefont, és kinyitotta a kaput. Egy útra mutatott, amely az épületszárnyak közötti belső udvarhoz vezetett. － Menjen át oda. Warch különleges ügynök az udvarban várja. Rapp szó nélkül elindult az úton. Az udvarba érve észrevette Warchot, aki a másik oldalról közeledett. Warch arcára nagy vigyor ült ki, mikor meglátta Rappet. Az életét köszönhette a férfinak. － Jó, hogy látlak, Mitch. － Az ügynök kezet nyújtott. － Pocsékul nézel ki. － Köszönöm. Pocsékul is érzem magam. － Rapp határozottan megszorította Warch kezét. － Hogy van Anna? － Jól. Apropó, kösz a segítséget. － Semmiség. Én sokkal többel tartozom neked. － Warch elindult, Rapp követte. － Hol jártál? － A hosszú vagy a rövid verziót akarod hallani? － Nem hiszem, hogy jogosult lennék a hosszú verzió megismerésére. A fenébe, valószínűleg még a rövidére sem.

Rapp nevetett. Beléptek az épületbe. － Ugyan, Jack, ti vagytok a huszonegyedik század kasztrált eunuchjai, a bennfentesek a háremben… Warch az ágyékára tette a kezét. － Nekem mondod? Néha úgy is érzem magam. Folytatták a beszélgetést, miközben elhagyták a kormányzati épületet, és a Fehér Ház felé haladtak. A földszinten léptek be, egyenesen átmentek a csarnokon, és jobbra fordultak. Rapp most járt először a Fehér Házban azóta, hogy a terrortámadás részben elpusztította az épületet tavaly tavasszal. Lenyűgözte, milyen gyorsan helyreállították a nyugati szárnyat. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amilyen azelőtt volt, még mielőtt a bombák szétszaggatták volna. Warch sejtette, mi jár Rapp fejében. － Fantasztikus, nem? Rapp a csarnok másik oldalán lévő szemétkupacot nézte. － Igen, tényleg az. － Az épület nem volt olyan rossz bőrben, mint gondolnád. A tűzoltók hamar ideértek, a lángok még nem okoztak túl nagy kárt － Igen, de akkor is. Lenyűgöző. A két férfi megállt a tárgyalóba vezető ajtó előtt. － Mitch, van nálad fegyver? － kérdezte Warch. － Mit gondolsz? － Tudom, hogy van, csak próbálok udvarias lenni. Rapp jópofa megjegyzést készült tenni, de tudta, hogy ebben a tárgyban a titkosszolgálat nem ismeri a tréfát. － Megőriznéd a pisztolyomat, amíg bent leszek? － Nagyon szívesen. Rapp kivette Berettáját a válltokból, és ellenőrizte, megfelelő helyzetben van-e a kézi biztonsági szabályozó. Warch elvette a fegyvert, majd beütötte a kódszámot a zárba. Mikor az ajtó kattant, a titkos ügynök kinyitotta. A tárgyaló ajtaja rögtön balra volt. Warch kétszer bekopogott, majd benyitott, ő maga a folyosón maradt, úgy tessékelte be Rappet a szobába, majd bezárta utána az ajtót Rapp esetlenül állt egy pillanatig. Kissé meglepte, hogy Kennedy és Stansfield igazgató is jelen van. A Kennedyvel folytatott beszélgetés után valamiért az a benyomása támadt, hogy egyedül találkozik az elnökkel. Hayes elnök feléje fordult nagy bőrszékében. － Köszönöm, hogy eljött, Mitch. Foglaljon helyet, kérem. Rapp szótlanul leült az első üres székre, amely Stansfieldé mellett állt. Kennedyre pillantott, aki az asztal másik oldalán ült. － Hogy van Anna? － kérdezte az elnök. Rapp előbb nem felelt Hayesre nézett, és azon gondolkodott, hol kezdje. Anna jól van, legalábbis abban az értelemben, hogy él, és biztonságban van, ezenkívül azonban egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy a lány valóban jól van. Rapp úgy döntött, inkább nem osztja meg aggályait az elnökkel. － Jól, uram. Kissé nyugtalan, de lényegében semmi baja. － Kemény nő. Sajnálom, hogy belekeveredett ebbe az ügybe. － Nem a maga hibája, uram. Hayes ebben kissé kételkedni látszott. Előrehajolt, könyökét az asztalra tette. － Ez egy nagyon rossz hét volt, Mitch. － Valóban. － Irene elmondta, hogy ki akar szállni.

Rappet teljesen váratlanul érte ez a hirtelen szembesítés. － Készen állok rá, hogy továbblépjek, uram. Az elnök állhatatosan bámulta Rappet. － És ha azt mondanám, hogy az országnak szüksége van magára? － Azt felelném, hogy már eleget adtam az országnak. Az elnök mosolygott. Mitch Rappet nem lehet megfélemlíteni. － Igen, így van. Ezt senki nem vitatja － különösen én nem. De szeretném, ha gondolkodna a maradáson még egy ideig. Rapp úgy érezte, beszippantja egy rossz erő. － Sajnálom, uram, de már döntöttem. Rendes életet akarok. Megtaláltam a megfelelő nőt, és nem akarom elveszíteni egy olyan karrierért, amelyet egyetlen porcikám sem kíván. － Biztos ebben? － Miben? － Rapp nem tudta, mire céloz az elnök: a nőre, akit megtalált, vagy a karrierre, amit már nem akar. Az elnök karba fonta a kezét － Mitch, egy ilyen tehetséggel megáldott ember nem sétálhat el csak úgy egyszerűen. － Talán… talán nem, de azért megpróbálom. － Nos… － Az elnök arcán széles mosoly jelent meg. － Azt hiszem, találtunk egy kellemes középutat. － A C1A igazgatója felé fordult. － Thomas? － Mitchell… － Stansfield hangja fáradt volt, szavai kissé összefolytak. － Azzal szeretném kezdeni, hogy noha több mint ötven éve vagyok ezen a pályán, nem hiszem, hogy láttam valaha olyan tehetséges és bátor embert, mint te. Rapp Stansfieldre nézett, és kissé lehajtotta a fejét, mint aki bólint. A haldokló mester szavai többet érnek, mint bármely érem, amit a kormány valaha is adhat neki. － Már egy ideje tudom, hogy haldoklom, és el akartam rendezni bizonyos dolgokat, mielőtt elmegyek. Ezek egyike az, Mitchell, hogy vissza akarom adni neked az életedet. － Stansfield egy nagy mappát csúsztatott Rapp elé. － Ez a hivatalos személyi aktád. Rappnek ez nem volt ínyére. － Azt hittem, megegyeztünk az elején, hogy nem készül rólam semmilyen feljegyzés. － Igen, ez volt a terv, de változtak a dolgok. Néhány ügyet nemigen lehetett titokban tartani az évek során. － Stansfield acélszürke szemével Rappet nézte. － Ez az akta az én ajándékom számodra és Irene számára. Max Salmen segített összeállítani. A jelenlegi állapot szerint az elmúlt tíz évben hálózati irányítóként dolgoztál az ügynökségnek. Az akcióid zöme természetesen nem szerepel benne, vagy nagyon megszerkesztettük. Most már törvényes körülötted minden, Mitchell. Rapp dühös volt. A hálózati irányítók azok, akik külföldön dolgoznak, az amerikai nagykövetségek és konzulátusok diplomáciai védőszárnyain kívül. Rapp a kezében tartott mappára meredt. － Miért most? Ennyi év után? － Mert azt akarjuk, hogy gyere beljebb. － Langleybe? － kérdezte hitetlenkedve Rapp. － Igen. Azt szeretnénk, ha a Terrorelhárító Központ közel-keleti részlegét vezetnéd. Rapp az asztal másik oldalán ülő Kennedyre nézett. A döbbenettől szóhoz sem jutott. Sosem jutott eszébe, hogy ilyen messzire elmennek majd. Enyhén szólva is rendkívül szokatlan, hogy valakit az ő múltjával Langleybe hívnak; túl nagy a kockázata. Kennedy ritka mosolyainak egyikével viszonozta hitetlenkedő pillantását. － Biztosak benne? － tudakolta Rapp.

－ Igen － felelte Kennedy. － Túl értékes és túl fiatal vagy, hogy visszavonulj. Rapp ismét a nehéz aktára nézett, és megcsóválta a fejét. Nem igazán tudta, hol kezdje. Csábította a gondolat, hogy a harc közelében maradjon, de nem volt biztos benne, hogy kibírja a mindennapos, kilenctől ötig tartó robotot Langleyben. Az intézmény a bürokráciájáról volt híres. － Mitchell － kezdte Stansfield －, van valami, amiről tudnod kell. Attól tartok, nem te voltál a valódi célpont Németországban. Rappet kissé bosszantotta ez az állítás － mégiscsak neki van ott az a két baseball-labda nagyságú seb a mellkasán… － Nem akarom megsérteni, Thomas, de én vagyok itt az egyetlen ember, akire rálőttek a héten. － Nem azt mondtam, hogy nem akartak megölni. Azt mondtam, nem te voltál a valódi, a végső célpont. A cél az volt, hogy a holttestedet megtalálják Hagenmiller grófé mellett. Ezzel kínos helyzetbe hozták volna az elnököt, és azt hiszem, végeredményben tönkretették volna Irene pályafutását. Az elnök erre azonnal felkapta a fejét. Most hallotta ezt először. － Mit akar ezzel mondani, Thomas? － Ezt nem az irakiak vagy hasonlók kezdték. A szálak innen indultak, Washingtonból. Mozgatójuk valaki, aki nem szívesen látná Irene-t a CIA igazgatói székében, valaki, akinek nagyon is valószínű célja az ön kormányának megbuktatása, elnök úr. － Van valami információja, amit még nem osztott meg velem? － Nem, nincs, elnök úr. Már mindent elmondtam, amit tudok. Az utóbbi huszonnégy órában olyan következtetésekre jutottam, amelyek nagy problémákat vetnek fel. － Magyarázza meg, kérem. － Ez nem személyes vendetta volt Jansenék vagy a megbízóik részéről Mitchell ellen. Ha így lenne, egyszerűen lelőtték volna, amikor egyedül vannak a kunyhóban, és azzal vége lett volna. Ehelyett megvárták, amíg Mitchell elintézi a grófot, és csak azután cselekedtek. Az egyetlen kézenfekvő következtetés, hogy azt akarták, találják meg Mitchell testét a grófé mellett, kezében a pisztollyal, melyből a grófot megölő golyó származott. － De akkor is lenne alibink － válaszolta az elnök. － Hivatalosan semmi köze Mitchnek a CIA-hoz vagy a kormányomhoz. Ha Mitch személyazonossága kiderült volna, Irene azonnal hamis szóbeszédeket terjesztett volna arról, hogy Mitch egyszerű bérgyilkos volt. Hogy az irakiak bérelték fel a gróf elleni merényletre, mert Hagenmiller át akarta verni őket az üzletben. － Ez idáig rendben is van, egészen addig, amíg valaki ki nem szivárogtatja a valódi történetet. Hadd kérdezzek valamit, elnök úr. ön szerint hány ember tudott a gróf elleni akcióról? － Reményeim szerint nagyon kevés. － Mi négyen, akik ebben a szobában ülünk, csupán mi vagyunk azok, akik részleteiben ismerhették a műveletet. Nagyjából tucatnyi másik személy játszott kisebb szerepet, de a teljes akcióról nem volt tudomásuk. Eszerint valaki e szobán kívül is tudta, mit tervezünk Németországban. － Stansfield elhallgatott, és végignézett a másik három emberen. － Mindegyikőjüket elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: nem olyan gondatlanok, hogy kívülállóknak fecsegjenek. Eszerint valaki más is tud az Orion Csoport létezéséről, és most nem az elhunyt Peter Cameronra gondolok, ő csak eszköz volt, hogy elérhessék Jansenéket Németországban, de kétlem, hogy ő jött volna rá, mit tervezünk. － Akkor ki lehetett az? － kérdezte az elnök. － Épp maga mondta az imént, hogy négyünkön kívül senki sem tudhatta pontosan, mi fog történni. － Igen, mi vagyunk az egyetlenek, akik pontosan tudták, mi fog történni, de voltak má-

sok, akik tudtak a gróf ismételt ügyleteiről. Ezenfelül vannak emberek a városban, akik tudnak az Orion Csoportról. Nem ismerik a nevét, de ott voltak a létrehozásánál. Clark szenátor elég okos volt, hogy összerakja a mozaikkockákat, és eljöjjön hozzánk a gyanújával. Vannak, akik elég jól ismernek engem, és tudják, csupán két embert bízhattam meg egy ilyen csoport vezetésével: Irene-t vagy Max Salment Azt is tudják, elnök úr, hogy ön úgy döntött, minden fronton a terroristák térfelére viszi át a háborút, és ha ehhez hozzáadjuk, milyen hírneves lett Mitch az utóbbi hónapokban, attól tartok, eléggé kilóg a lóláb. Nem szabadna meglepődnünk, hogy valaki korlátozott információk birtokában is, rájöhetett, mire készülünk Németországban. － De hogyan cselekedhettek ilyen gyorsan? － kérdezte Rapp. -Én magam is csupán hetvenkét órával a start előtt értesültem az akcióról. － Ez nyugtalanít a legjobban. Bárki is ez a személy vagy csoport, képesek nagyon gyorsan és észrevétlenül cselekedni. Rapp Kennedyre pillantott, és látta, hogy a nő töprengő arccal bámulja Stansfieldet. Hoszszú hallgatás után megszólalt: － Valaki Langleyből, ugye? Stansfield lassan bólintott. － Igen, attól félek. Lehetnek az Ügynökségen kívülről is, tulajdonképpen meggyőződésem, hogy vannak is, de minden jel arra mutat, Langleyből szivárgott ki az információ, és sajnos sejtésem sincs, hogy ki lehetett az. － Várjunk egy percet. － Az elnök ezt nem állhatta meg szó nélkül. － Mi a motiváció? Miért tenne ilyet valaki Langleyből? Azt hittem, ha van valami, amiben egységesek vagyunk Washingtonban, az a terrorizmus elleni harc. － Ennek semmi köze a terrorizmus elleni harchoz － mondta Stansfield. － Ez az információért folytatott harcról szól. Arról a harcról, melynek győztese megnevezheti az utódomat a CIA élén. － Az, hogy ki követ téged igazgatóként, az én döntésem, senki másé. － Hadd árnyaljam a képet, elnök úr. Én sok ellenséget szereztem Washingtonban, mert soha nem engedtem, hogy a Pentagon aranygallérosai vagy a Capitolium politikusai befolyásolják igazgatói döntéseimet. Mindig, amikor információért jöttek hozzám, önhöz vagy az elődeihez irányítottam őket. Ők nem szeretik ezt. Olyasvalakit akarnak, aki hozzáférést biztosít az Ügynökség titkaihoz. Tudják, hogy Irene ugyanúgy tesz majd, mint én, és ezt nem akarják. Olyasvalakit akarnak, akit képesek irányítani. Az elnök rosszkedvű lett. Megfordult a fejében, hogy nem túlságosan paranoiás-e Stansfield, de aztán sietve emlékeztette magát az elmúlt hét eseményeire. Ellenség lapul odakint, a kérdés csak az, kicsoda. Ennek ellenére nem akarta elfogadni, hogy ekkora léptékben és ilyen céllal folyik a játszma. － Sajnálom, ha némiképp szkeptikusnak tűnök ez ügyben, Thomas, de nehezen hiszem, hogy valaki ilyen messzire menjen pusztán azért, hogy megtorpedózza Irene jelölését. Stansfield teste elsorvadt ugyan, de az elméje nem. Mint egy sakknagymester, még mindig képes volt kiszámítani egy cselekedet begyűrűző hatását. － Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy e személy vagy személyek célja az ön kormányának megbuktatása volt? Hayes némán ült egy darabig. Figyelmét Stansfieldre összpontosította. － Hogyan? － Úgy, hogy a nyilvánosság elé viszik előbb Mitchellt, majd az Orion Csoport teljes történetét. Úgy, hogy végeredményben önt teszik felelőssé Hagenmiller gróf meggyilkolásáért. － Ezt nem mondhatja komolyan! Azt hittem, letárgyaltuk az alibi kérdését. － Letárgyaltuk, uram. De még azelőtt, hogy felfedeztük volna a kiszivárogtatást.

Az elnök felnyögött, miközben a fejét rázta. A törékeny Stansfieldre nézve úgy érezte, kicsúszik a föld a lába alól. － Thomas, kérem, mondja, hogy van egy terve erre az eshetőségre is! Stansfield érzékelte az elnök félelmét. Most, hogy már felismerte a probléma nagyságát, a legfontosabb az, hogy megnyugodjon. － Uram, Washingtonban rengetegen vannak, akik örömest eltávolítanának engem az útból. Eddig egyedül az a tudat akadályozta meg őket ebben, hogy ismerem a titkaikat. E titkokat én továbbadom Irene-nek, és ellátom őt és Mitchellt tanácsokkal, hogy miként használják fel őket, ha szükséges. － Stansfield Rapphez fordult － Szükségünk van rád. － Az igazgató az újonnan megnyitott személyi aktára tette a kezét. － Ez megadja neked a szabadságot, hogy rendes életet élj. Nem kell többé hazudnod arról, hogy hol dolgozol. Nagyon remélem, hogy elfogadod az állást. Igen, már így is rengeteget adtál, és én sosem leszek képes arra, hogy kifejezzem a hálámat mindazért az áldozatért, amit értünk hoztál. Ha sötét múltad árnyéka kínoz, Mitchell, megnyugvást lelhetsz a tudatban, hogy végeredményben sokkal több életet mentettél meg, mint amennyit kioltottál. Még mindig szükség van rád, és egyáltalán nem szégyellem, hogy további áldozatokat kérjek tőled. A te tehetségedet nem szabad az üzleti világban elfecsérelni. Még mindig számíthat, mire vagy képes. Itt a helyed, a Terrorelhárító Központban. Itt van rád szükségem. Szeretném, ha fedeznéd Irene hátát, és ha megtalálnád a vakondot. － Stansfield csodálattal nézte Rapp markáns arcát. － Megértem, ha gondolkodási időt kérsz, de kérlek, dönts hamar. － Mosolygott. － Azzal a megnyugtató érzéssel akarok sírba szállni, hogy te őrködsz a dolgok felett. Rapp kénytelen-kelletlen viszonozta a mosolyt. Korábban sose látta mosolyogni a vén kémfőnököt. Kinyúlt, és megfogta Stansfield hűvös kezét. Nem kell idő, hogy átgondolja a kérést. Egyszerűen képtelen nemet mondani Stansfieldnek. Túlságosan tiszteli ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejében az ajánlat elutasítása. － Thomas, köszönöm mindezt. － Feltartotta a mappát － Szívesen elfogadom az ajánlatát. － Jól van. Kopogtattak. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és Warch különleges ügynök lépett be gondterhelt arccal. Az elnök megfordult a székével, és felnézett a férfire, aki a biztonságát őrizte. － Mi az, Jack? － Elnök úr, sajnos rossz hírem van. Most hívott Midleton külügyminiszter testőrségének parancsnoka. － Warch habozott egy pillanatig, nem tudta, hogyan folytassa. － A minisztert nemrég holtan találták a lakásán, öngyilkosságnak tűnik, uram. Ropogott a tűz, a fahasábokon vörösen izzó zsarátnokok pattogtak. Hank Clark nagy lelki nyugalommal figyelte kedvenc székéből. A dolgozószobában nem égett más fény, csak a tűz táncoló lángjai. Előtte nagy pohárnyi drága borából meg Caesar és Brutus, akik a bőrszék két oldalán feküdtek. Clark elégedettséget érzett. Bár a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan tervezte, volt még ideje. Egyetlen csata folyt még csak le a hosszú háborúból. Miközben a borát kortyolgatta, Charles Midleton végzetére gondolt, és mosolygott. Mikor elment Stansfieldhez és az elnökhöz, nem gondolta, hogy a végeredmény a külügyminiszter lemondása lesz. Clark célja egyszerűen az volt, hogy kifogja a szelet a vitorláikból, ha netán egyszer kapcsolatba hoznák őt Peter Cameronnal. Clark már kész alibivel bírt. Cameron fizetett tanácsadója volt mind a Képviselőház, mind a Szenátus hírszerzési bizottságának. Most, hogy Clark felajánlotta teljes támogatását Kennedynek az elkövetkező jelölésnél, az elnök megbízható szövetségesének fogja tekinteni. Roppant kellemes élmény nézni, amint a demokraták felfalják egymást, különösen azért, mert általában a republikánusokra voltak jellemzők az ilyen belviszályok. Hihetetlenül egy-

szerű volt félreállni a lehetséges veszély útjából. Al Rudint mindig is könnyű volt manipulálni, most azonban meglátta Hayes elnök gyenge pontjait is － olyan gyenge pontokat, amelyek viszonylag új keletűek voltak. Clark hallotta rebesgetni, hogy a Fehér Ház elleni terrortámadás óta az elnök ingerlékenyebb lett, kevésbé tűrte az ellenszegülést és a kisszerű pártviszályokat. Most saját szemével is láthatta. Midleton külügyminiszterre minden igaz volt, amit az elnök mondott róla, sőt még annál is több, de a lemondatása akkor is kissé túlzásnak tűnt. Clark kora délután találkozott Rudinnal a bizottság egyik lehallgatóbiztos eligazítószobájában. Rudin egy órán keresztül szakadatlanul siránkozott, s közben megpróbálta kideríteni, vajon az elnök nem Clarktól szerzett-e tudomást a találkozójukról. Clark úgy tett, mintha a vád még válaszra sem lenne méltó, majd hosszas előadásba kezdett arról, hogy Rudin húsz éven keresztül folyamatosan alábecsülte Thomas Stansfieldet. Clark rájátszott Rudin paranoiájára, mikor megkérdezte tőle: „Szerinted miért ragaszkodom hozzá, hogy minden beszélgetésünkre itt, a biztonságos eligazítószobámban kerüljön sor?” A terv sikerrel járt. Mire elváltak, Rudinban meggyőződéssé érett, hogy a CIA megfigyelteti. Clark tudta, hogy Stansfield sokkal óvatosabb annál, semhogy olyan ostobaságot kövessen el, mint a Képviselőház hírszerzési bizottsága elnökének megfigyeltetése, de Rudinnál ez bejött. Most is alábecsülte az ellenfeleit. Clark gratulált magának. Briliáns módon sikerült elkerülnie a lehetséges katasztrófát. Milyen kár, hogy nem árulhatja el pártja vezető testületében, milyen szerepet játszott a külügyminiszter lemondatásában! Talán egy nap eldicsekedhet vele, egyelőre azonban titokban kell maradnia. Meg kell lapulnia, míg el nem vonul a vihar. Nem sok ember akadt, akitől félt, de Thomas Stansfield ezek közé tartozott. Lenyűgözte a férfi éles elméje és a képessége, amivel átlátott a megtévesztéseken. Clark tudta, hogy nem járhatott volna sikerrel, ha Stansfield romló egészségi állapota nem játszik a kezére. Egyébként a CIA igazgatója átlátott volna a szitán. Igyekeznie kell behízelegnie magát Kennedyhez, hogy elnyerje a bizalmát. A nőnek szüksége lesz a segítségére az elkövetkező hónapokban. A jóváhagyása körüli politikai csatározás nagyon kimerítő lesz, jól jön majd neki egy szövetséges a Capitoliumban. Mitch Rappet illetően már nem volt ennyire magabiztos. Ha vihar készülődne a láthatáron, akkor a fickó volna benne a lecsapni készülő villám. Ha Cameron nem szúrja el a dolgot Németországban, mindez most nem okozna gondot. Rapp halott lenne, és a város a Kongresszus történetének legnagyobb meghallgatássorozatára készülne. Az elnök ezer sebből vérezne, Hank Clark pedig tökéletes pozícióból indulhatna az Ovális Iroda bevételére. Ehelyett Rapp életben maradt, Cameron halott, és elmaradt a nagy meghallgatás, új embert kell találnia Cameron helyére. Többek neve is felmerült, de kételkedett benne, hogy bármelyikük is felérne Rapp-pel. Kortyolt a borból, és a tüzet bámulva azon tűnődött, hogyan számoljon le Rapp-pel. Perceken át nézte a ragyogó lángokat, mikor Brutus ásított egyet A golden retriever felemelte a fejét, és nagy, barna szemével gazdájára nézett. Clark mosolygott, és poharát Marcus Június Brutus tiszteletére emelte. Tartsd közel magadhoz az ellenségeidet, mondta magának. Kiitta a poharat, és úgy döntött, megszervez egy találkozót ezzel a Mitch Rapp-pel. A kutyák morogni kezdtek, majd a kapucsengő hangjára ugatásban törtek ki. Clark lecsillapította őket, mire fontos látogatója a dolgozószobába ért. Jonathan Brown, a CIA aligazgatója mereven haladt át a szobán. Az egykori bíró savanyú arckifejezéséből Clark azt a következtetést vonta le, hogy Brownt valami bántja. A még mindig öltönyt és nyakkendőt viselő aligazgató leült a kanapéra Clarkkal szemben. Kezét tördelte, mintha maga volna a megtestesült Macbeth, és a bűntudat jelét kereste Clark arcán. Nem talált ilyet, bár ez nem sokat jelentett. Szövetségi ügyészként és bíróként Brown látott már súlyos bűnösöket angyalként végigülni a tárgyalást úgy, hogy végig fenntartották ártatlanságukat. Brown nem hitte, hogy Clarknak nehézséget okozna elrejteni az érzelmeit.

Clark ránézett, és azon tűnődött, mi lehet a baj. Clark kezdeményezte ezt a találkozót. Azért tette, hogy elmagyarázza Brownnak, miért ment bele Kennedy jelölésének támogatásába. Ha Brown már tudomást szerzett a megegyezésről, ez megmagyarázná rosszkedvét. － Mi bánt, Jonathan? Brown szíveseri előállt volna néhány szigorú kérdéssel, hogy kiderítse az igazat, de tudta, hogy Clark csak kettőt vagy hármat tűrne el. Azután esetleg megint figyelmeztetné, hogy jobban tenné, ha vigyázna a szavaira, amennyiben a golyóival együtt kíván távozni. Ez már megtörtént egyszer, és Brown azóta is neheztelt miatta. － Beszéltél ma este Midleton külügyminiszterrel? － Brown a bűntudat jeleit figyelte, de semmit nem látott. － Nem, nem beszéltem, de hallottam a reggeli találkozójáról az elnökkel. － Clark letette üres borospoharát. － Midleton holnap reggel fogja bejelenteni lemondását. － Erre, azt hiszem, nem kerül sor. Clark levette lábát a zsámolyról, és előrehajolt, arcán őszinte aggodalommal. － Hogy érted azt, hogy nem kerül rá sor? － Tényleg nem tudod? － Mit? Brown nem tudta eldönteni, mennyire valósak Clark reakciói. Úgy döntött, valószínűleg úgysem fogja soha biztosan tudni, ezért kibökte: － Midleton halott. － Micsoda? － Clark elképedt. Brown a férfin tartotta a tekintetét. － Halott. － Mi történt? － öngyilkosságnak tűnik, de ebben a városban sosem lehet tudni, ugyebár. － Brown hátradőlt, keresztbe rakta a lábát. － Véletlenül sem tudsz erről semmit, ugye? Brown hangszíne félreérthetetlen volt. Clark hosszan nézte, majd így szólt: － Charles Midleton természetétől fogva gyenge ember volt. Mindent, amije volt, másoktól kapott. Nem lep meg, hogy inkább kiszállt a küzdelem helyett. Ami pedig a célzásodat illeti, hogy volt-e valami közöm a halálához, a válaszom: nem, soha nem kívántam rosszat neki. Pályafutása ma reggel véget ért, mikor az elnök a lemondását kérte. Semmi szükségem nem lett volna rá, hogy ilyen kockázatot vállaljak. － Úgy gondolod tehát, egyszerű öngyilkosság volt? － Ez lenne az első feltételezésem, de, amint azt te is mondtad, ebben a városban sosem lehet tudni. Brown kissé megnyugodott. － Miért akartál látni? － Kisebb kudarc ért minket, de nem akarom, hogy túlságosan felizgasd magad emiatt. A rövid nyugalom eltűnt. － Ezúttal mi történt? － Olyan helyzetbe kerültem, hogy Stansfield igazgató és az elnök rákényszerített, támogassam dr. Kennedy jelölését a C1A következő igazgatói posztjára. － Mielőtt Brown felháborodhatott volna, Clark leintette. － De ne aggódj! Sosem jut át a jóváhagyási eljáráson. － Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Clark mosolygott. － Köztünk legyen szólva, megakadályozhatjuk… － És mi lesz velem?

－ Miután Kennedyt a bizottság és a sajtó megszégyeníti, szétcincálja, és valószínűleg eljárás indul ellene, titkon belesúgom a megfelelő fülekbe, hogy te vagy az egyetlen, aki rendet csinálhat. Bírói múltad kifogástalan, és már egy éve vagy Langleyben… Természetes választás leszel, hogy eltakarítsd Stansfieid és Kennedy mocskát. － És ha nem így lesz? － Ha nem így lesz, majd én gondoskodom rólad, ahogy mindig is megmondtam. Brown nem volt biztos ebben. Látta már Clark sötét oldalát, és nem kért belőle még egyszer. － Nos, nem mondanám, hogy örülök a fejleményeknek. － Én sem, Jonathan, de bíznod kell bennem. Ha Stansfield meghal, kissé szabadabban mozoghatunk, addig azonban figyelnünk kell arra, mit teszünk. － Clark felemelkedett a székéből. － Azt hiszem, itt az ideje egy ünnepi italnak. － A szenátor a bárhoz ballagott, és két poharat vett elő, félig megtöltötte őket jéggel és vodkával. Mikor hátat fordított Brownnak, Clark szabadjára engedte az érzelmeit, és hagyta, hogy nagy mosoly öntse el arcát. Ez az élet; a végsőkig folyó játék. A győztesek jutalma a zsákmány, a gyengéké pedig, amilyen Charles Midleton is volt, a halál. Clark még erősebbnek érezte magát. Korántsem alakultak tökéletesen a dolgok, de ő újfent bebizonyította: észrevétlenül képes mozogni azok között, akiket el akar pusztítani. Kis türelemmel mindent megszerezhet. Visszatért az italokkal, az egyiket átadta Brownnak. Előretartotta a poharát, és így szólt: － A jövődre, Jonathan! Koccintottak, és Brown megismételte a köszöntést, Clarknak címezve. Akár tetszett neki, akár nem, sorsa a szenátoréhoz kapcsolódott. Clark beült kényelmes bőrszékébe, és feltette a lábát. Kortyolt egyet a hűvös vodkából. － Most pedig mesélj nekem erről a Mitch Rappről.