Vince Flynn KIÉLEZETT HELYZET

VILÁGSIKEREK

Vince Flynn KIÉLEZETT HELYZET

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Extrémé Meosures Copyright © 2008 by Vince Flynn Atria Books, a division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © MÁRTHA BENCE © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította MÁRTHA BENCE Szerkesztette BODNÁR ZOLTÁN A borítótervet GREGOR LASZLO készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 158 7 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZÁLA BOGLÁRKA Készült 23 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1876-09

Robert Richemek, valamint a Nemzeti Titkosszolgálat és a Nemzeti Terrorelhárító Központ munkatársainak

„Nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket, mert odakint éj leple alatt kemény férfiak állnak készenlétben, hogy csapást mérjenek azokra, akik az életünkre törnek.” Winston CHURCHILL

Köszönetnyilvánítás Emily Bestlernek, a szerkesztőmnek, és Sloan Harrisnek, az ügynökömnek bölcs tanácsaikért és barátságukért. David Brownnak, az ötleteiért és a humoráért. Judith Currnek és Louise Burke-nek az éleslátásukért és az elkötelezettségükért. Nagyon boldog vagyok, hogy még négy könyv erejéig a kiadónál maradhatok, Ian Chapmannek, Kate Lyall-Grantnek és a többieknek az angliai Simon & Schusternél. Köszönet az óriási fejlődésért, melyet az elmúlt pár év során elértetek. Laura Sternnek, Kristyn Keene-nek, Niki Castle-nek és Allie Greennek köszönöm, hogy elviseltek. Jamie Kimmersnek, aki mindannyiunknak hiányozni fog. Ron Bernsteinnek az ICM-től, aki mellettem állt, és segített eladni a Mitch Rapp sorozat megfilmesítési jogait. Paul Evancoe-nak, barátomnak, írótársamnak és a nagyszerű hazafinak rendkívül találó tanácsaiért. Dr. Jodi Bakkegardnak, hogy őrködött az egészségem felett. Dorothy Wallnernek, amiért olyan jó volt a családomhoz. És csodálatos feleségemnek, Lysának, aki összefogta a dolgokat az elmúlt igen mozgalmas év során. Te vagy a legjobb.

1. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Mike Nash idegesen az órájára pillantott, aztán a két monitort kezdte figyelni. Mindkét fogoly mélyen aludt. Ha minden a terv szerint halad, már nem szunyókálhatnak sokáig. A foglyokat hét nappal korábban ejtették egy rutin őrjárat során. A fiatal katonáknak akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy kibe botlottak bele. Erre később, és akkor is csak merő véletlenségből derült fény. Az afganisztáni Bagram légi támaszpont parancsnokai a két férfit gyorsan különválasztották a többi 396 ellenséges fegyverestől, és azonnal riasztották Washingtont. Nasht az elsők között értesítették. Titkosított telefonja egy héttel azelőtt szombaton, hajnali 2 óra 23-kor kezdett csengeni. A Nemzeti Terrorelhárító Központ ügyeletes tisztje közölte vele a hírt. Nash megköszönte az információt, letette a kagylót, és azon töprengett, hogy van-e értelme azonnal kikászálódni az ágyból, és elindulni az irodájába. Az értékes foglyok izgalmasnak ígérkeztek, de Nash tapasztalatból tudta, hogy az emberek ilyenkor egymás sarkára taposva versengenek, hogy ki arassa le a babérokat. Éppen akkor tért vissza Londonból, és az alvásra sokkal nagyobb szüksége volt, mint az elismerésre. Alig egy perc múlva újra megcsörrent a telefon. A nagyfőnök, Irene Kennedy, a CIA igazgatója volt az. Nash jó húsz másodpercig csak csendben figyelt, aztán válaszolt: – Rajta vagyok. – Megcsókolta a feleségét, felkelt, magára rántott valami kényelmes utazóruhát, benézett mind a négy gyerekéhez, magához vette az utazótáskáját, amely mindig előre be volt pakolva, hagyott egy rövid üzenetet a kávéfőzőn, és már kint is volt az utcán. Ismerve Nash munkáját, a családját valószínűleg nem fogja különösebben meglepni, hogy nincs ott, amikor felébrednek. Húsz perccel később megérkezett a magánrepülőtér kifutópályájára, és felkapaszkodott az indulásra kész Gulfstream V fedélzetére. Amint felszálltak, Nash a két foglyon kezdett gondolkodni. Az aktáikat ki sem kellett nyitnia. Minden a fejében

volt. Évek óta egészítette ki a dossziékat az újabb és újabb információkkal. Ez volt Mike Nash egyik különleges képessége. Legyen szó akár baseballstatisztikákról, vagy a terroristák életrajzának részleteiről, ha egyszer elolvasta, fel tudta idézni őket. Nash elkezdte magában kidolgozni a kihallgatás menetét. Logikájára és ösztöneire hagyatkozva helyezte el csapdáit, és próbálta előre kiszámítani hazugságaikat. Valószínűleg hetekbe telik majd, míg teljesen megtörnek, de beszélni fognak. A végén mind beszélnek. Valahol az Atlanti-óceán keleti része felett repülhetett, amikor először üzentek neki, hogy baj van. A probléma a CIA központjával való kínos üzenetváltás nyomán bontakozott ki, miközben Nash gépe 14 000 méteres magasságban száguldott. Három szenátor, aki egy tényfeltáró bizottság tagjaként járt a támaszponton, valahogy szagot fogott, és látni kívánta a két új őrizetest. A támaszpont parancsnoka, vagy pusztán ostobaságból, vagy mert számításból kedvére akart tenni azoknak, akik a karrierjét előremozdíthatják, engedett a kérésüknek és beleegyezett, hogy a szenátorok leüljenek a magas rangú foglyokkal beszélni. Ha Nasht arra kényszerítették volna, hogy összeállítson egy listát azokról a politikusokról, akiket a leginkább megvetett, a „tényfeltárók” közül kettő biztosan rajta lett volna, és a harmadik sem állt messze attól, hogy felkerüljön rá. Az Igazságügyi Bizottság, a Hírszerzési Bizottság és a Fegyveres Erők Bizottságának az elnökeiként meglehetősen befolyásos csapatot alkottak. És történetesen mindhárman gyűlölték a CIA-t. A foglyokkal töltött egyórás találkozó után a három szenátor határozottan felhívta a támaszpontparancsnok figyelmét arra, hogy a saját karrierjével játszik. Az Igazságügyi Bizottság elnöke még ennél is tovább ment, amikor kilátásba helyezte, hogy amennyiben a genfi egyezmény egyetlen rendelkezését is megszegik, a parancsnokot a saját bizottsága elé citálja, és az amerikai nép előtt kell felelnie a bűntetteiéit. Úgy tűnt, az Igazságügyi Bizottság elnöke nem tulajdonított különösebb jelentőséget a ténynek, hogy a foglyok a

szövetségesek által afgán gyerekek számára épített iskolák felrobbantásával jutottak előre a tálibok ranglétráján. Még az sem érdekelte, hogy ők sem és a szervezetük sem írta alá a genfi egyezményt. Nyilván más szempontokat tartott fontosnak. Toleranciát, tiszteletet és együttérzést tanúsítani az elvakult, szívtelen, szadista társasággal szemben elvileg igen nemes cselekedetnek hangzott, a valóságban azonban a legjobb módja volt a háború elvesztésének. Nash munkájának legbonyolultabb része éppen az őt megbízó, köpönyegforgató politikusokkal való kommunikáció volt. A New Yorkot és Washingtont ért támadások idején pont ezek a szenátorok követelték a leghangosabban a megtorlást. Zárt ajtók mögött rendszeresen kifejezték aggodalmukat, hogy a CIA kihallgatási technikái nem elég agresszívek. Az erőszak alkalmazása mellett kardoskodtak, és biztosították a CIA-t, hogy az ügynökség teljes védelmet élvez. Nashnek erről a skorpió története jutott eszébe, aki megígérte a békának, hogy nem csípi meg, ha az átviszi a hátán a folyó túlsó partjára. Most éppen félúton jártak, és – csakúgy, mint az állatmesében – az ösztönök átvették az irányítást, a fullánk lecsapni készült, és mindketten közel álltak hozzá, hogy belefulladjanak a folyóba. Nash a meleg, tiszta ágyukban békésen szundikáló foglyokat nézte. A bal oldali képernyőn Abu Haggani, az afganisztáni öngyilkos merényletekért felelős magas rangú tálib parancsnok látszott. Becslések szerint az általa kitervelt merényletek addig több mint háromezer civil és további negyvenhárom szövetséges katona életébe kerültek. Arról volt hírhedt, hogy szándékosan nőket és gyerekeket vett célba, így próbálva elrettenteni afgán honfitársait a szövetséges erőkkel való együttműködéstől. A másik férfi Mohammed al-Hak volt, a tálibok összekötője az alKaidával, és Omar molla legbizalmasabb segítője. Nash mindenféle szégyenkezés nélkül játszott el a gondolattal, hogy milyen lenne súlyos fájdalmat okozni Hagganinak, valójában azonban al-Hak izgatta jobban a fantáziáját. A férfi fontos kapocs volt az al-Kaida és a tálibok között. Felbecsülhetetlen értékű információk birtokában lehetett.

Nasht az első három nap során maximum napi négy-négy órára engedték a két fogoly közelébe. Minden lépését szigorúan felügyelték és rögzítették. Semmiféle feszültségkeltést nem engedélyeztek, nem vonhatta meg tőlük az alvást, nem hallgattathatott velük hangos zenét vagy kiabálást. Nem üthette meg őket, nem manipulálták sem az étrendjüket, sem a celláik hőmérsékletét. A fizikai erőszakkal való puszta fenyegetőzést is washingtoni ügyvédeknek kellett jóváhagyniuk. A szerdai kihallgatás hamar véget ért, Nash ugyanis elmondta al-Haknak, hogy beszélt Abdur Rasid Dosztum tábornokkal. Az Északi Szövetség exparancsnokáról és az üzbég közösség vezetőjéről köztudott volt, hogy mennyire gyűlölte a tálibokat. Nash azt mondta al-Haknak, hogy másnap reggelre megszervezte, hogy Dosztum tábornok őrizetébe helyezzék át. Al-Hak majdnem összecsinálta magát a rettegéstől, hogy átadhatják valakinek, aki legalább olyan kegyetlen, mint ő maga és a kollégái. A félelem a férfi szemében nyilvánvalóan erről árulkodott. Nash figyelte, hogy foglya hogyan próbál kitérni a rá váró rémálom elől. Már vagy egy tucat embert hozott hasonló helyzetbe. Először mindannyian lefelé néztek, majd idegesen balra és jobbra, miközben azon törték a fejüket, hogy hogyan menthetnék meg valahogy a bőrüket. Az igazság eleinte nem sokat számított. Nash csak azt akarta elérni, hogy beszéljenek. A hazugsággal ráért később is foglalkozni. De éppen amikor al-Hak beszélni kezdett volna, a légierő egyik tisztje beviharzott a szobába, és leállította a kihallgatást. Nasht az Igazságügyi Minisztérium jogászai telefonon figyelmeztették Washingtonból, hogy túllőtt a célon. Az ügy hatalmas vihart kavart Barbara Lonsdale szenátor, az Igazságügyi Bizottság elnöke, a CIA, a Fehér Ház és az Igazságügyi Minisztérium berkeiben. Míg az ügyvédek egymással huzakodtak, Nash azon törte a fejét, hogyan kerülhetné valahogy meg őket. Ekkor hívta fel Mitch Rappet. Nash az órájára pillantott. Majdnem éjfél volt. Rapp és a felmentő sereg bármelyik percben megérkezhetett. A két szunyókáló gazember brutális ébresztő elé nézett. Napi három

teljes étkezést, imaszőnyeget és egy-egy új Koránt kaptak, kényelmesebb ágyon alhattak, mint Nash, és meleg vízzel zuhanyozhattak. Ellenállásuk napról napra erősödött, ahogy rájöttek: nem fogják megkínozni őket. Ez a hamis biztonságérzet perceken belül nagyon is valóságosan és valószínűleg igen erőszakosan fog véget érni.

2. fejezet Hármas határ, Dél-Amerika A férfi háta mögött szorosan összekulcsolt kézzel járt körbe a szobában. Egyre növekvő aggodalommal figyelte a durva deszkaasztal körül ülő hét embert. Hat hónap telt el azóta, hogy elhagyták Pakisztánt, és még mindig nem álltak készen. Már közel jártak, de ez nem volt elég. A legkisebb ballépés is katasztrofális következményekkel járhat, mint ahogy ez meg is történt azokkal, akik előttük ugyanezen az úton jártak. Karim Núr-al-Din felidézte magában útjukat és azt a kemény, alapos munkát, melyet elit alakulatának megszervezésére fordított. Együtt utaztak Pesavárba, ahol leadták fegyvereiket, levágatták hajukat, leborotválták szakállukat, és fényképeket készíttettek az új útlevelükhöz. Egy héttel később mindnyájan kézhez kapták mesterien hamisított útlevelüket, két hitelkártyájukat és repülőjegyüket. Volt aki Afrikán keresztül utazott, mások kelet felé, vagy a Csendes-óceán peremvidékén keresztül érkeztek, de egyikük sem érintette Európát, Ausztráliát vagy az Egyesült Államokat. Ezekre a helyekre még a lábukat sem tehették be. Két héttel később mindnyájan a világ egyik legzüllöttebb és legerkölcstelenebb városában találkoztak. Karim korábban sohasem járt Ciudad del Estében, és nem is erre a városra esett volna a választása, de ahogy Aiman alZaváhiri felvetette az ötletet, tudta, hogy oda kell mennie. Az alKaida második emberének ritkán lehetett tanácsot adni, vitába bocsátkozni vele pedig sohasem volt tanácsos. Akik elég vakmerőek vagy őrültek voltak, hogy szembeszegüljenek

akaratával, mind rosszul végezték. Így aztán, amikor Zaváhiri a távoli dél-amerikai várost javasolta, Karim egyszerűen bólintott, és úgy gondolta, megoldja a feladatot. Ő érkezett először a városba, és miután egy teljes napon át kóborolt a mocskos utcákon, úgy döntött, inkább kihívja maga ellen Zaváhiri haragját, de máshová telepíti az embereit. Ciudad del Estét drogkereskedők, fegyvercsempészek, kurvapecérek és gengszterek irányították. A város a pénz- és az áruhamisítás Mekkája volt. Több kaszinónak adott otthont, mint templomnak. Adócsalók, erőszakos nemi bűncselekmények elkövetői, pedofilok és gyilkosok menekültek ide a törvény elől. A város Paraguay, Brazília és Argentína határán helyezkedett el, és így mindenki számára szabad préda volt. Az egymással vetélkedő hatóságok, a sűrű esőerdő és a Paraná folyó zavaros vize miatt kialakult, méreggel átitatott légköre vonzotta a tiltott dolgok kedvelőit. Zaváhiri egészen odáig ment, hogy azt állította, Ciudad del Este még tetszeni is fog neki. Emlékeztetni fogja majd a pakisztáni Pesavárra, amely a hitetlenek kiűzéséért való küzdelem fő központja volt. De a két városban a drogon, a fegyvereken és a szegénységen kívül semmi hasonlóságot nem tapasztalt. Ezeket leszámítva nem is különbözhettek volna jobban. Pesavar harcban állt. Sok eltérő vélemény és klán ütközött, de a céljuk egy volt. Annak a városnak vallásos küldetéstudata volt. Ciudad del Este ezzel szemben istentelen hely volt. Kínaiak, mexikóiak, kolumbiaiak, szírek, libanoniak, palesztinok, Európa söpredéke, orosz bűnözők és mindenféle semmirekellő csavargott az utcáin, és mindenki csak magával foglalkozott. Nem volt közös cél, és semmi sem korlátozta őket. Pusztán a hely törvényen kívüli volta is elég volt, hogy felhívja magára az amerikaiak figyelmét. Karim úgy gondolta, hogy a CIA-nek nem okozna különösebb gondot, hogy beépüljön a különféle csoportokba. Úgy vélte, amerikai hírszerzők egész hada lepi el a majd kétszázezres várost. Felmérhetetlen anyagi forrásaik és technikai felszereltségük segítségével könnyűszerrel leleplezhették volna szándékukat. Egy

hét leforgása alatt lefényképezték volna őt és az embereit, és egy hónapon belül egymás után kezdtek volna eltünedezni, épp úgy, ahogy a többi, előzőleg útnak indított csoport tagjai. Ha az amerikaiak, a britek és a franciák nem féltek nagyobb európai városok utcáin elfogni harcostársait, mi tartotta volna vissza őket egy ilyen törvényen kívüli helyen. Karim már két napja kereste a megoldást, amikor belebotlott valamibe, amiről azt gondolta, hogy még esetleg működhetne is. Összefutott egy libanoni fegyverkereskedővel, aki korábban belekeveredett a Rafik Haríri miniszterelnök meggyilkolásával kapcsolatos botrányba. Két év bujkálás után végre tisztára mosták a nevét, melyet kétségtelenül annak köszönhetett, hogy valaki nagy összegű készpénzt juttatott a megfelelő emberek kezébe. Éppen hazájába, Libanonba készült visszatérni. A férfinak volt egy darab földje távol a várostól, amelytől szeretett volna megszabadulni. Összeesküvő pillantásokkal kísérve fojtottan magyarázta Karimnak, hogy a telek tökéletes hely lenne a számára, ha távol akarja tartani magát a várostól. A férfinak igaza volt. A százhektáros földdarabot az esőerdőből hasították ki, és csak helikopterrel vagy gyalogosan lehetett megközelíteni. A legközelebbi út vagy tizenöt kilométerre lehetett, de az esőerdőn keresztül a túra inkább százötven kilométernek tűnt. A bekerített telken csak betontömbökből és rozsdás fémtetőből álló épületek álltak. A világítást egy dízelgenerátor biztosította. Minthogy más választása nem nagyon volt, Karim a körülményekhez képest tökéletesnek ítélte a helyet. Ötvenezer dollárt fizetett érte, és az összeget átutaltatta a férfi számlájára. Az embereit, akik addigra megérkeztek, a táborba szállíttatta, és megkezdődött a kiképzés. Mindez közel hat hónapja történt, és e viszonylag rövid idő alatt rengeteget fejlődtek. Karim elégedetten nézte, ahogy az első ember befejezte a bomba összeszerelését. Természetesen Faríd volt az. Mindig ő volt az első. Gyors egymásutánban még három ember végzett a művelettel. Karim az órájára nézett. Nem sokkal azelőtt több mint egy órába telt, míg összeszerelték a bombákat. A cél az volt, hogy tíz perc alá menjenek. Ebből már kilenc eltelt.

További két ember másodpercekkel az idő lejárta előtt végzett, így csak Zakariának nem sikerült befejeznie a megadott időn belül a műveletet. Az egyetlen egyiptomi a csapatban, letette szerszámait, és zavart mosollyal nézett fel. – A nagybátyám nagyon csalódott lenne – mondta. Néhányan kuncogtak. Karim azonban nem nevetett. Egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet. A terv szerint néhány napon belül kellett volna indulniuk, és hála ennek a féleszűnek itt, még nem álltak készen. Karim közel hat hónapon keresztül megállás nélkül hajtotta őket, hogy elit harcosokká váljanak. Közülük legalább néggyel sikerrel is járt. Kettővel nem volt gond, de azért rajtuk kellett tartania a szemét. Egy azonban teljes kudarc volt, és csak hátráltatta őket. Karim elfordult a csoporttól és az ablak rozsdás rácsain keresztül a zuhogó esőt nézte. Elszigeteltnek érezte magát. Ezen a helyen minden idegen volt. Túlságosan buja, párás, és mindent elleptek a rovarok. A sivatag sokkal alkalmasabb volt az Allahhal való bensőséges beszédre. Afganisztán magaslatain sokkal jobb volt megvitatni a stratégiát a többi vezetővel. Hiányzott neki a vele azonos rangúak tanácsa. Egyedül volt az őserdő közepén, és rendkívül nehéz döntéseket kellett meghoznia. El kellett döntenie, hogy mit kezdjen Zakariával, mégpedig gyorsan.

3. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Nash és a légierő ügyeletes pultnál ücsörgő katonája is hallotta, hogy jönnek. Az arkansasi fiatalember a monitorra pillantott. Arcára aggodalom ült ki. Nash tudta, hogy a főbejárat fölé rögzített biztonsági kamera képét nézi. A Bagram légi támaszpont még éjjel 12:21-kor is elég mozgalmas hely volt, de a dolgok többnyire a felszállópálya környékén történtek. A tálibok leginkább éjszaka támadtak, így a légierő és a hadsereg pilótái odakint portyáztak. Az előretolt harci egységeket innen látták el

légi úton, a különleges alakulat egységei innen indultak a bevetésekre, és a sebesültek is ide érkeztek vissza, illetve innen szállították őket tovább. A támaszpont közel 350 hektáron terült el, és átlagosan négyezer embert fogadott be. Olyan volt, mint egy kisebb város, de az épület felé, amelyben Nash tartózkodott, még így sem sokan jártak. A központi elkülönítő létesítmény a támaszpont közepétől úgy fél kilométerre állt. A Hilton, ahogy itt nevezték, teljesen automatizált épület volt, melyben mind a nyolc cellát és a két kihallgatóhelyiséget is kamerákkal szerelték fel. A cellák ajtaját és a főbejárat acélajtaját csak az irányítófülkéből lehetett kinyitni. Csak két be- és kijárat volt, és mindkettőhöz igazolványra és belépési kódra volt szükség. Nash mindkettőt előre átadta Rappnek. Nash, mintha mi sem történt volna, odasétált a pulthoz. – Mi a helyzet, Seth? – kérdezte. A tizenkilenc éves katona idegesnek tűnt. – Úgy tűnik, váratlan látogatókat kaptunk. – Ki az? – kérdezte Nash, miközben pontosan tudta, hogy ki érkezett. – Nem tudom. Fémes kattanást hallottak, ahogy a főbejárat zárja kinyílt. Lábak dobbanása hallatszott, majd hat férfi lépett be a légierő olajzöld, terepszínű harci egyenruhájában. A csapatot Mitch Rapp vezette. Mindkét gallérját fekete sas díszítette, ami jelezte, hogy sokkal magasabb rangú tiszt, mint a fiatal katona. Ahogy Rapp a pult közelébe ért, a katona felpattant és szalutált. Rapp viszonozta a tisztelgést. – Pihenj, katona! Maga Seth Jackson őrvezető? – Igen, uram! – Carville ezredes vagyok, a Légierő Különleges Nyomozóhivatalától. Jobb kezével hirtelen csettintett egyet, és a mögötte álló férfi egy borítékot helyezett a tenyerébe. Rapp kivette a levelet a borítékból, és úgy tartotta, hogy a fiatal katona is el tudja olvasni. – Ez a légierő parancsnokságától érkezett – mondta Rapp gyors, határozott hangon –, és felhatalmaz engem, hogy ideiglenesen

átvegyem a parancsnokságot a kihallgatórészleg felett. Van kérdése, Jackson? A fiatal katona megrázta a fejét. – Nincs, uram. – Akkor jó. – Rapp Nash felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte. Nash név és rangjelzés nélküli terepszínű repülős ruhát viselt. –Maga ki? Nash rávigyorgott. – Attól tartok, ezt nem oszthatom meg magával, ezredes. – Vagyis EKÜ-s – mondta Rapp undorral az arcán. A mozaikszó Egyéb Kormányügynökséget takart, ami végső soron a CIA-t jelentette. – Istenverte kémek! Több magukkal a baj, mint amennyi hasznot hajtanak! – Rapp visszafordult Jacksonhoz. – Maga van szolgálatban reggel hétig? – Így van, uram! – Kövessen! Maga is! – szólt oda Nashnek. Rapp kivezette őket az ajtón. A folyosó jobb és bal oldalán is irodák sorakoztak. Rapp kinyitott egy ajtót a bal oldalon, és odaszólt valakinek a kíséretéből: – Vigye ki a telefont és a klaviatúrát ebből az irodából, és tegyen róla, hogy ez az árnyékharcos ne jöhessen ki, amíg azt nem mondom. Rapp átsétált a folyosó túloldalára, és kinyitott egy másik ajtót. A fiatal katonára nézett. – Jackson, befelé! Feltételezem, bízhatok önben, hogy nem fog telefonálni, nem ír e-mailt és senkivel sem fog kommunikálni. Megértette? – Igen, uram. – Akkor jó. Pihenjen egyet a heverőn, és ne hagyja el a helyiséget, hacsak nem szólok. Érthető? – Igen, uram. Rapp becsukta az ajtót, visszasétált a folyosó másik oldalára, és kinyitotta az iroda ajtaját. Az ajtó mögött arcán hatalmas vigyorral Nash állt. A két férfi kezet fogott, aztán végigsétáltak a folyosón, és maguk mögött hagyva az irányítófülkét, beléptek egy kis étkezőbe. A helyiségben a Rapp-pel érkező öt férfi közül négy várt rájuk. Nash odalépett a csoport legidősebb tagjához, és kinyújtotta feléje a kezét.

– Dosztum tábornok, köszönjük, hogy eljött. Százhetvenöt centis magasságával a tábornok vagy tíz centivel alacsonyabb volt Nashnél és Rappnél. Kinézetét tekintve a legszembetűnőbb a fekete szakáll és a rövidre nyírt ősz haj közötti kontraszt volt. Az Északi Szövetség extábornoka félreütötte Nash kinyújtott kezét, és nevetve átölelte. – Bármit megtennék önért, Mike – mondta erős akcentussal angolul. Nash volt az első amerikai, aki Ahmad Sah Maszud, az Északi Szövetség parancsnokának meggyilkolása óta találkozott Dosztum tábornokkal. A tábornok tette lehetővé az Amerikai Hadsereg 5. Különleges Alakulatának bejutását az országba, és az offenzívát, amely során végül kiűzték a tálibokat északról. Lehet, hogy Dosztum kegyetlen hadúr és Afganisztán egyik legnagyobb ópiumexportőre, de ugyanakkor lojális volt azokkal, akik segítettek megszabadítani országát a táliboktól és az al-Kaidától. Nash Dosztumra nézett. – Még akkor is, ha emiatt összetűzésbe kerül az amerikai hadsereggel? – kérdezte aztán. – A maguk hadseregének van fontosabb dolga is, minthogy velem foglalkozzon. A legbölcsebb az lenne, ha az összes foglyot átadnák nekem. – Az nem lenne rossz móka. Rapp az órájára pillantott. – Tábornok úr, nincs sok időnk – mondta. – Ha biztosra akarunk menni, reggel hat órára végeznünk kell, és el kell tűnnünk innen. Így összesen öt és fél óránk marad. – Rapp Nash felé fordult. – Van még valami megbeszélnivalónk, mielőtt elkezdjük? Nash sokat törte a fejét, hogy hogyan tudnák a legjobban kihasználni az időt. Úgy döntött, hogy ő és Dosztum foglalkoznak al-Hakkal, míg Rapp Hagganit hallgatja ki. Már többször átvették a stratégiát, de úgy érezte, Rapp miatt nem árt megismételnie a legfontosabbat: – Csak nyomokat ne hagyj! – Akkor hogyan vegyem rá, hogy beszéljen? – értetlenkedett Rapp. – Legyél kreatív! – Nem lőhetem egyszerűen térden?

Dosztum tábornok lelkesen üdvözölte az ötletet. Nasht kifejezetten nyugtalanította a két férfi hozzáállása. – Értsétek meg, nem hagyhatunk nyomokat! Rapp elmosolyodott. – Ne aggódj, hoztam magammal valami különlegeset. – Rapp a szoba másik oldala felé pillantott. – Marcus, bepakoltad a patkányokat?

4. fejezet Hármas határ, Dél-Amerika Karim harcolt az amerikaiak ellen Afganisztánban, így első kézből tapasztalhatta meg kiképzésük hatékonyságát. Harcostársai gyakran hivatkoztak arra, hogy az amerikaiak lenyűgöző találati arányának egyedüli oka, hogy ők uralják az eget. De Karim tudta, hogy ez nem így van. Találkozott már az amerikaiak felderítő mesterlövész egységeivel. Ezek az önálló, mélyen az ellenséges vonalak mögé ledobott egységek hatalmas pusztítást tudtak véghezvinni. Karim még csak egy hónapja volt a térségben, amikor helyi lakosok jelentették, hogy egy amerikai helikopter hét katonát dobott le egy közeli hegycsúcson. Nem sokkal éjfél előtt Karim parancsnoka elrendelte a támadást. Közel kétszáz ember vett részt az akcióban. Két szakasz, egyenként vagy harminc emberrel indult el a csúcs felé. A többiek odalent maradtak tartalékban. Az első csoport keleti, a második pedig nyugati irányból támadott. Mindkét előőrs tízméternyire járt a csúcstól, amikor minden összeomlott. Az amerikaiak magaslaton lévő fedezékeikből csapdába ejtették őket. Összesen öt ember tudott épségben lejönni a hegyről. A sebesültek hiába ordítottak segítségért a hideg hegyi levegőben. A parancsnok nem tanult a saját hibájából, és azonnal elrendelt egy újabb támadást, valamint az aknavetős különítménynek is kiadta a tűzparancsot. Gyorsan rá kellett jönniük azonban, hogy az amerikaiaknak mesterlövészük is van. A három aknavető hatfős legénységét másodpercekkel az első lövés után leszedték az amerikaiak. A második hullám hatvan embere is elindult a

csúcs felé, ezúttal azonban menet közben lövöldöztek is. Két órával később egy maroknyi ember bicegett le a hegyről. Esküdöztek, hogy egy rohamcsapat ásta be magát a hegytetőn. A parancsnok meg sem hallgatta őket. Karimhoz fordult, és utasította, hogy vesse be a harmincnyolc szaúdi szabadságharcosból álló frissen alakult egységét. Karim úgy tekintett vissza arra az éjszakára, mint élete egyik fordulópontjára. Taktikai és pszichológiai szempontból is átlátta a helyzetet. A parancsnok tálib volt, és az amerikai ikertorony lerombolása előtt ő volt a felelős ezért a területért. Ha kiszivárogna, hogy képtelen volt kikergetni hét amerikai katonát a saját portájáról, az rendkívül megalázó lenne a számára. Inkább feláldozott kétszáz jó harcost, semhogy szembenézzen a nyilvános megaláztatással. Ahogy ott állt aznap éjjel a hegyen, Karimot hihetetlen nyugalom szállta meg. Nem bajlódott azzal, hogy vitába bocsátkozzon a parancsnokkal. Tudta, hogy ha megtagadja a parancsot, gyávának bélyegzik majd, és visszaküldik SzaúdArábiába, hogy ott éljen megaláztatásban. Ha felviszi az embereit a hegyre, valószínűleg sok társával együtt őt is megölik. Minthogy korlátozottak voltak a lehetőségei, a legegyszerűbb és a legegyenesebb megoldást választotta. Előhúzta a pisztolyát, fejbe lőtte a parancsnokot, és átvette az irányítást. Embereket küldött erősítésért és tüzérségi támogatásért, aztán elszállíttatta a sebesülteket. A hajnali félhomályban, éppen amikor a helyére állították a tüzérségi üteget, Karim egy helikopter rotorjának ütemes dübörgésére lett figyelmes, ahogy a ritka hegyi levegőben igyekezett a magasságát tartani. Ahogy a zaj erősödött, Karim fogott egy erős látcsövet, és a hegycsúcsot fürkészte. Lenyűgözve nézte, ahogy a hét ember bemászik az amerikai helikopterbe, és eltűnik a hegyvonulat túlsó oldalán. A kiegyensúlyozatlan ütközet után Karim belevetette magát az Amerikai Különleges Alakulat tanulmányozásába. Gyorsan rájött, hogy nem egyszerűen a jobb fegyverek és a taktika tette őket ilyen hatékonnyá, hanem a kiválasztás és a kiképzés. Az asztalt körülülő hét ember közül öt már szolgált az irányítása alatt

Afganisztánban, és saját kezűleg válogatta ki őket a küldetésre. A másik kettőt Zaváhiri sózta rá. Az arrogáns vezető ragaszkodott hozzá, vigye a két legjobb emberét. Amikor Karim megtudta, hogy Zakaria Zaváhiri unokaöccse, tisztábban látta a helyzetet. A tehetségtelen smasszernek csak azért kellett velük jönnie, hogy nyitva tartsa a szemét, és jelentsen a nagybátyjának. Az egyiptomi visszafogta a többieket. Minden feladatot utolsóként végzett el, és miatta az egész küldetés veszélybe került. Karim az amerikaiakra és kiképzési módszereikre gondolt. Az elit alakulatok kiválasztási folyamata rendkívül kimerítő volt. Néhány egységnél, például a Haditengerészet Elit Alakulatánál, nyolcvanszázalékos volt a lemorzsolódás. Karim megpróbálta felidézni a kifejezést, amit erre használtak. Valami köze volt a gabonához. Egy pillanat múlva eszébe is jutott. Rostának hívták. Karimnak tetszett ez a kifejezés – volt valami vallásos mellékzöngéje. Kirostálni az értéktelen konkolyt. Zakariára nézett. Visszaküldeni a nagybátyjához két szempontból is igen kockázatos lett volna: először is, mert Zaváhiri hajlamos lett volna megszüntetni az anyagi támogatást, és visszahívni az egész csapatot, másodsorban pedig azért, mert ezt a féleszűt minden valószínűség szerint elkapták volna valamelyik határon, és akkor biztosan elárulta volna az egész akciót. Karim előtt kikristályosodott, mit kell tennie. Az egyiptomi önelégült arckifejezése és az előtte heverő félkész bomba csak megkönnyítette a döntést. A küldetés fontosabb volt, mint egy ember élete. Karim előhúzta 9 milliméteres pisztolyát a combjára erősített tokból, csövét Zakaria fejére irányította és lőtt.

5. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Nash a cellákhoz vezető ajtó felé indult, és várta a berregő hangot, amely a zár nyitását jelezte. Rapp a sarkában volt, és úgy lihegett, mint egy bika, mielőtt a ringbe lépne. Ők ketten együttvéve már jóval több mint száz terroristát, informátort és

ellenséges fegyverest hallgattak ki. Kilenc alkalommal tehetségüket egyesítve szedték ki az információt olyanokból, mint Abu Haggani és Mohammed al-Hak. Hónapok alatt szinte mindent kiszívtak a fejükből. Rapp és Nash külön-külön is elég hatékonyak voltak. Együtt azonban, akár egy hurrikán, könyörtelenül, viharosan csaptak le egészen az utolsó, mindent elsöprő rohamig. Nem volt kérdéses, hogy meg tudják-e törni őket, csak az, hogy meg tudják-e oldani ennyire rövid idő alatt. Aztán meghallották a fémes kattanást, majd a folyamatosan berregő hangot. Nash kinyitotta az ajtót, és belépett a cellák előterébe. Négy zárka volt a jobb oldalon, és négy a bal oldalon, középen pedig egy széles folyosó. Minden zárka egy-egy önálló kocka volt harminc centire a föld felett, és harminc centire a következő cellától. Mindegyik helyiséget mikrofonnal és kamerával szerelték fel, az ajtók pedig csak egy oldalról átlátszó plexiből készültek. Nash és Rapp végigmentek az előtéren, és megálltak a jobb oldali utolsó ajtó előtt. Nash kinyújtotta a kezét, és felkapcsolta a villanyt. Ha rajta múlt volna, a lámpák folyamatosan égtek volna, de a döntés itt a légierő kezében volt. Rapp benézett a cellába. Felvont szemöldökén látszott, hogy elégedetlen a helyzettel. – Nem borotválták le sem a fejét, sem a szakállát? – Nem. Rapp még jobban összevonta a szemöldökét, miközben magában káromkodott egy sort. – A rabtartási törvény szerint ez megalázó – mondta Nash tettetett komolysággal. – Megalázó – mordult fel Rapp. – Ez a fickó az év tizenkét hónapjából kilencet egy barlangban tölt. Az a specialitása, hogy ráveszi a Down-kóros gyerekek szüleit, hogy öngyilkos merénylőket csinálhasson a gyerekeikből. Az ő szótárában nem szerepel a megalázó kifejezés. Normál körülmények között Nash egy lépést sem tett volna, hogy egy Hagganihoz hasonló állat jogait védje, de ez az éjszaka más volt, mint az eddigiek. Meg kellett akadályoznia, hogy Rapp túl messzire menjen. Nem hagyhatott olyan nyomokat, amelyeket

a hadsereg emberei reggel észrevehetnek. – Mindketten tudjuk, hogy ez itt egy kalap szart sem ér, és más körülmények között le sem tojnám, hogy mit csinálsz vele, de ma éjjel vissza kell fognod magad. Egy alig észrevehető bólintáson kívül Rapp semmi jelét nem adta beleegyezésének. – Ne húzzuk az időt! Vágjunk bele! Nash a zsebébe nyúlt, elővette kis digitális rádióját, megnyomta a gombot és beleszólt: – Marcus, nyisd ki nekem a nyolcast, légy szíves. Ahogy a zár berregni kezdett, Rapp felrántotta az ajtót, és belépett az apró cellába. – Jó reggelt, drágaságom! – ordította mennydörögve. Lerángatta a takarót Hagganiról. – Ideje felkelni, te szarzsák! Abu Haggani narancsszínű rabruhát viselt. Egy veszett kutya tekintetével fordult meg, és a köpet, amely elhagyta száját, Rapp állán csattant. Rapp megeresztett egy újabb káromkodást. – Elfelejtettem szólni, hogy köpköd – figyelmeztette Nash. – Az isten rohassza rá az eget – ordította Rapp, miközben ruhája ujjával dühösen letörölte arcát. Haggani a lábával kapálózott, és Rapp felé kezdett rugdosni. Rapp gyorsan hátra ugrott, és majdnem átesett Nashen. Miután visszanyerte egyensúlyát, elkapta Haggani jobb bokáját, amely csak centikre volt a férfi heréitől. Rapp mindkét kezével megragadta a lábát, tett egy nagy lépést hátra, és lerántotta a terroristát az ágyról. Haggani tompa puffanással ért földet, de még mielőtt magához térhetett volna, Rapp kilencven fokban balra csavarta a lábát. Ez a mozdulat arra kényszerítette Hagganit, hogy a hátára forduljon, és felkínálja ágyékát. Rapp hátat fordított és bakancsa sarkával csapott le rá. Haggani tüdejéből sziszegve távozott az összes levegő. A férfi hangosan felnyögött, és kezével próbálta védeni legnemesebb szerveit. Rapp dari nyelven hangosan káromkodva vonszolta ki az immár lényegesen nagyobb együttműködési készséget tanúsító Hagganit a cellából, és elindult vele a folyosón. Nash előresietett, hogy kinyissa a következő ajtót. Mire Rapp a küszöbhöz ért,

Haggani újra életre kelt. Felhúzta magát, és elkapta Rapp jobb lábát. Kitátotta a száját, és Rapp jobb combjába készült beleharapni. Amikor Rapp ezt észrevette, éppen mielőtt Haggani állkapcsa összezáródott volna, meglendítette könyökét, amely az afgán jobb szeme fölött ért célba. Az ütésnek olyan ereje volt, hogy Haggani feje hátracsuklott, és teste hátrazuhant a padlóra. Szemei kifordultak, és az egész teste elernyedt. Vékony, kétcentis, bíborszínű csík jelent meg a terrorista jobb szemöldökének a sarkában. Egypár másodpercig ennyi volt csak, aztán a vágásból elkezdett ömleni a vér. – Az isten szerelmére, Mitch! – kerekedett el Nash szeme. – Mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy megharapjon? – Azt nem, de mi a francnak kellett megsebezned? – Nash a férfi fölé hajolt, hogy megnézze. – Azt hiszem, ezt össze kell varrni. – Most már tökmindegy. – Rapp újra megragadta Haggani lábát, és átvonszolta az ajtón, végig a folyosón, be a bal oldali kihallgatóhelyiségbe. Odabent két ember várakozott. – Ültessétek le és kötözzétek meg – adta ki a parancsot Rapp. – Azt akarom, hogy ne tudjon mozogni, és ha köpködni támadna kedve, az én engedélyemmel még a szart is kiverhetitek belőle. Rapp visszament a folyosóra, onnan pedig a cellák felé indult. Nash a bal oldali első zárka előtt várta. Mohammed al-Hak, kezében olvasójával az ágya szélén ült. A negyvenkilenc éves tálib most inkább hetvennek tűnt. Haja és szakálla majdnem teljesen ősz volt. Testtartása és bütykös kezei kemény életről árulkodtak. Az elmúlt harminc évet harccal töltötte: először a hetvenes években mint forradalmár harcolt saját kormánya ellen, majd a nyolcvanas évek elején a szovjetek oldalán, mikor úgy tűnt, ők fognak nyerni, aztán, amikor a szerencse a szovjetek ellen fordult, a mudzsáhidok mellé állt. A szovjetekkel való konfliktus után al-Hak az Északi Szövetség különböző csoportjaival, köztük Dosztum tábornokkal dolgozott, aztán újra köpönyeget cserélt, és átállt a tálibok oldalára, hogy velük ünnepelje a győzelmet. Al-Hak valódi köpönyegforgató volt. A

múltja azt sugallta, nem lesz nehéz az oldalukra állítani. Nash kinyitotta a cella ajtaját. – Mohammed, attól tartok, itt az idő – mondta. A szakállas férfi idegesen nézett fel rá. Nem készült köpködni, vagy rugdosódni. – Mire? – kérdezte angolul. – Hogy újra találkozzon régi barátjával, Dosztum tábornokkal. A férfi mereven bámulta olvasóját, aztán Nash sürgetésére feltápászkodott. Mindhárman elhagyták a zárkát, és beléptek a másik kihallgatóhelyiségbe. Nash az ajtónak háttal egy székre ültette al-Hakot. Rapp megkerülte az asztalt, föléje hajolt, és mindkét kezét az asztal lapjára helyezve belenézett a rab szemeibe. – Mohammed, tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte dari nyelven. A fogoly egy pillanatig habozott, majd felnézett. Szemei egy pillanatig Rapp arcát fürkészték, aztán bólintott. – Úgy ítéli, hogy jól bántak önnel, míg az Egyesült Államok Légierejének vendégszeretetét élvezte? – kérdezte Nash. – Igen. – Nos, a bulinak ezennel vége, Mohammed – mondta Rapp, miközben újra megkerülte az asztalt. – Elhoztam magához régi cimboráját, Dosztum tábornokot Mazar-i-Sarifből. Már alig várja, hogy újra találkozzanak. A férfi óvatosan Rappre pillantott. – Nem hiszem el, hogy a tábornok itt van – mondta hangjában annyi meggyőződéssel, amennyit csak bele bírt vinni. – Ha itt lenne, akkor most ő állna itt előttem. Nash és Rapp arckifejezéséből al-Hak azt szűrte le, hogy idegesek. A terrorista a rabruhájába törölte izzadt tenyerét, aztán még hozzátette: – Tanultam a maguk országában. Tudom, hogy mennyire fontos a vezetőik számára, hogy felvilágosultnak és együttérzőnek érezhessék magukat. Sohasem járulnának hozzá, hogy átadjanak engem egy olyan vérengző állatnak, amilyen Dosztum tábornok. A szenátorok, akikkel a hét elején találkoztam, biztosítottak róla, hogy humánus bánásmódban lesz részem. Rapp felnevetett. Nash megrázta a fejét. Al-Hak úgy érezte, megnyert egy csatát, és megengedett magának egy félmosolyt.

– Maga nem jár messze az igazságtól – mondta Nash –, de egy fontos dolgot nem vett számításba. Mi a CIA-től vagyunk. Nem szoktuk betartani a szabályokat. A mi dolgunk, az elnök által rendelt egyedüli feladatunk, hogy magát és a magához hasonló elmaradott, bigott elmebetegeket elfogjuk, és kicsináljuk. Lehet, hogy megnyugtatónak találta a hét elején látogatóba érkezett politikailag korrekt szenátorok szavait, de el kell hogy keserítsem: nekik van ezen a bolygón a legrosszabb memóriájuk. Biztosítottuk az elnököt afelől, hogy véleményünk szerint az Egyesült Államok ellen támadás készül. Már beszélt is azokkal a szenátorokkal, akik közül kettő épp az újraválasztásáért kampányol, és megkérdezte őket, mit mondanak majd a szavazóiknak, ha az Egyesült Államokat terrortámadás éri. Nash az egészet csak kitalálta. Nem is beszéltek az elnökkel, következésképpen ő sem kereste meg a kérdéses szenátorokat. Nash és Rapp messze túllépték a hatáskörüket, de erről a fogolynak nem kellett tudnia. – Azoknak a szenátoroknak maga ennyit sem számít – csettintett Rapp az ujjával. – Vagyis most két lehetősége van: vagy Dosztum tábornokkal beszél, vagy velünk. Ha minket választ, az csak annyira lesz fájdalmas, amennyire maga azzá teszi, Dosztum tábornok viszont nem aprózza el a dolgot. Addig fog a saját szarában fetrengeni, amíg meg nem öli. Engedélyt ad majd az embereinek, hogy elmondhatatlan dolgokat műveljenek magával. Olyan fájdalmat fog érezni, amiről eddig azt gondolta, nem is létezik. Könyörögni fog neki, hogy inkább ölje meg, és miután kiszórakozta magát, minden bizonnyal így is tesz majd. Rapp hátralépett, karba tette a kezét, és megrántotta a vállát. – Ha minket választ, amíg együttműködik, biztosan élni fog. Húsz év múlva valószínűleg szabadon is engedik. Még az is lehet, hogy játszhat majd az unokáival. – A választás egyszerű – igyekezett Nash meggyőzni a férfit, hogy könnyítse meg a dolgukat. Az afgán a gondolataiba merült, mint egy pókerjátékos, aki azon töpreng, hogy bedobja-e a lapjait, vagy feltegye az összes pénzét. Kis idő elteltével felnézett és azt mondta: – Nem hiszek

maguknak. Ha Dosztum tábornok itt lenne, akkor most ő állna előttem. – Ezt elintézhetjük – mondta Nash, miközben keresztülment a szobán. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az apró kihallgatóhelyiségből. Rapp rámosolygott al-Hakra. – Maga egy idióta. A tábornok annyira akarja magát, hogy még pénzt is felajánlott. Ötvenezret ígért készpénzben, ha félrenézek, és hagyom, hogy elvigye magát Mazar-i-Sarifbe. Azt pedig maga is tudja, hogy mennyire szereti a pénzt. Néhány másodperc múlva Nash visszatért a tábornokkal. Dosztum al-Hak háta mögé került, és mindkét kezét a terrorista vállára tette. A két férfi fizikuma között szembetűnő volt a különbség. A tábornokon legalább tíz kiló felesleg volt, míg alHakot kizsigerelte a sokéves bujkálás a hegyekben. – Mohammed, évek óta várok erre a pillanatra. – Dosztum üzbégül beszélt, amit Rapp és Nash nem értett olyan jól, mint a darit. –Rengeteg tervem van veled. Sok régi barátod már alig várja, hogy újra lásson. Nash figyelte, ahogy al-Hak behunyta a szemét. Megpróbált felállni, de Dosztum hatalmas kezei a széken tartották. Nash megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, hagynunk kellene, hogy néhány percet eltölthessenek kettesben. – Remek ötlet! – váltott Dosztum angolra. – Kérem, küldje be a testőreimet. Amint Rapp és Nash elindult az ajtó felé, a halálra rémült alHak könyörögni kezdett, hogy maradjanak.

6. fejezet Trevor Leland százados megállt az ajtó előtt, a kilincs felé nyúlt, de keze határozatlanul megtorpant a levegőben. Ha az ember olyasvalaki alatt szolgál, mint Garrison tábornok, az ilyen pillanatok vagy derékba törték, vagy előmozdították a karrierjét. A bázisparancsnok számára fontos volt az éjszakai alvás, és ma

külön meghagyta, hogy ne zavarják. Leland már látta lelki szemei előtt, hogyan reagál majd a tábornok az éjszakai ébresztőre, és ettől inába szállt a bátorsága. Visszahúzta a kezét, és elindult az ellenkező irányba. Néhány lépés után azonban lelassította lépteit, és újra átgondolta a dolgot. Hat hónapja volt Scott Garrison dandártábornok segédje, akinek rendkívül nehéz volt a kedvére tenni. A légierőnél töltött hat éve alatt messze ez volt a legnehezebb feladata. Garrison, ahogy Leland is, a Légierő Katonai Akadémiáján végzett. Nagyjából ennyi volt bennük a közös. Arról, hogy hogyan kell vezetni és engedelmeskedni a vezetésnek, nem is lehetett volna különbözőbb a véleményük. Leland a saját karrierjére gondolt. A tábornok valószínűleg egy lépést sem tesz majd az érdekében, még akkor sem, ha az elvárásainak megfelelően teljesít. Volt valami, amit a tábornok nem szeretett benne. Leland azt gondolta, tudja is mi az, de még magának sem akarta beismerni. A százados szeretetre méltó ember volt. Eddig minden parancsnokát kiismerte, és meg is tudta nyerni őket. Kivéve ezt az egyet. Garrison kemény dió volt, és Lelandnek sok fejtörést okozott, hogy hogyan állíthatná a maga oldalára. Már a Garrison vezérkarába tartozó többi tisztet is megpróbálta megnyerni magának, de eddig nem járt sikerrel. Az elmúlt percek során már legalább tizedszer gondolta át Leland újra, hogy milyen lehetőségei vannak. Ha felébreszti, és kiderül, hogy semmiség az egész, Garrison pokollá teszi majd amúgy sem valami felemelő munkáját. Ha viszont nem ébreszti fel, és kiderül, hogy a pletykák igazak… Annak, ami akkor történne, Leland még a puszta gondolatától is összerezzent. Eszébe jutottak a szenátorok, akik a hét elején jártak a bázison. Leland rendkívül előzékeny volt velük, és igyekezett mindent úgy rendezni, hogy a politikusok megkapják, amit akarnak. Garrison ezt nem tette volna meg. Utálta a politikusokat és az egyéb méltóságokat, akik egy fotózás lehetőségéért kocsikáztak a bázisra, hogy elmondhassák a választóiknak és a barátaiknak, hogy ők bizony jártak odaát a háborús övezetben, és túlélték. Így aztán Lelandre hárult a feladat, hogy kinyalja a seggüket. Ismerte a dörgést. Nagy hatalmú szenátorok rendszeresen

lobbiztak az általuk kedvelt tisztek érdekében. Leland megígérte nekik, hogy emberségesen és a szabályok szerint bánnak a foglyokkal. Az egyik szenátor erre azt válaszolta, hogy azt jól teszi, mert különben a Fegyveres Erők Bizottsága elé citálja, és szőröstül-bőröstül felfalja reggelire. Leland felidézte a szenátor szavait, miközben még egyszer átfutotta a lehetőségeket. Ha feleslegesen ébreszti fel Garrisont, iszonyatosan dühös lesz. Tíz nap múlva volt esedékes az eltávozása, és úgy tervezte, hogy néhány akadémiai csoporttársával találkozik majd Isztambulban. Hónapok óta erre készült. Ha kiderül, hogy feleslegesen ébresztette fel, Garrison egy pillanatig sem fog habozni, hogy büntetésként megvonja tőle az eltávozást. Másrészről viszont, ha hagyja aludni, és a pletykák igaznak bizonyulnak, a tábornok biztosan nem csak az eltávozását tagadja meg. Valószínűleg áthelyezteti egy kis harci támaszpontra a hegyekbe, ahol várhatóan napi egy-két aknatámadásra számíthat. Leland mély lélegzetet vett és döntött. A harci támaszpont sokkal rosszabb büntetés volt, mint kihagyni Isztambult. Leland ezután már gyorsan cselekedett. Nem akart újra megfutamodni. Halkan megkocogtatta az ajtót, pedig jól tudta, hogy ez kevés lesz. A tábornok jó alvó volt. Finoman kinyitotta az ajtót, az ágyhoz lépett, és megköszörülte a torkát. – Ne haragudjon, uram. – A tábornok tovább hortyogott, ezért Leland kinyújtotta a kezét, és megismételte a mondatot. A tábornok meg sem rezzent. Leland elfintorodott, és finoman megérintette a tábornok vállát. Garrison tábornok összerezzent, hangosan felhorkant, hirtelen levegő után kapott és megfordult. – Mi… Ki az? – Leland százados vagyok, uram. – Leland? Mi az ördögöt akar? – mormogta Garrison rekedten. –Azt hittem, világosan elmondtam, hogy ne zavarjanak. – Elmondta, uram, de van itt valami… valami, amire úgy gondoltam, fel kell hívnom a figyelmét. – A százados hátrébb lépett egyet.

– Valami? – mondta Garrison tábornok idegesen, miközben felült. – Remélem, fontos a dolog, százados, különben a küldetése hátralevő részében légi támogatásért fog esedezni odakint a harci övezetben. Leland nyelt egy nagyot. Legnagyobb félelme beigazolódni látszott. Lehet, hogy sohasem lesz képes megfelelni ennek az embernek. – Egy gép érkezett kevéssel éjfél után, uram. – Sok gép érkezik – mordult rá Garrison. – Ez egy légi támaszpont, százados. Itt ez megy. Gépek mennek, gépek jönnek. Leland hirtelen megbánta döntését, de már nem volt visszaút. –Azt hiszem, ennek köze lehet a foglyokhoz, uram. A két értékes rabra gondolok. A hír felébresztette a tábornokot. – Hogy érti, hogy köze van a két fogolyhoz? – A gép egy Air Force G III-as volt. Hat ember szállt le róla, mindnyájan harci egyenruhát viseltek. Két Humvee várta őket. – Kik azok? Leland egyre idegesebb lett. Amit most mondani készült, azt csak hallomásból tudta. – Ennek még nem tudtam utánajárni, uram, de valaki a kifutópályáknál azt mondta, hogy a különleges nyomozóhivataltól jöttek. Garrison ledobta magáról a takarót, és lábait a földre lendítette. Elmormolt egy sor káromkodást, majd a segédjére nézett. – A különleges nyomozóhivataltól? – Igen, uram. – Ezt mióta tudja? – Körülbelül negyven perce, uram. A tábornok felállt. – A Légierő Különleges Nyomozóhivatala bejelentés nélkül kiszáll a bázisomra az éjszaka közepén, és magának negyven percre van szüksége, hogy erről értesítsen? Leland úgy állt, mintha karót nyelt volna, és elnézett a tábornok feje fölött. – Külön meghagyta, hogy ne zavarják, uram. – Külön meghagytam, hogy ne zaklassanak olyan hétköznapi szarságokkal, amelyeket maga fontosnak ítél. Ha a különleges nyomozóhivatal az éjszaka közepén megjelenik a bázison, az a parancsnok számára csak rosszat jelenthet. Csak egy

seggszőrnyivel jobb, mintha lezuhanna egy gép, vagy megtámadnák a bázist. – Sajnálom, uram. – Most hol vannak? – Nem vagyok benne biztos, uram, de azt hiszem, hogy a Hiltonban lehetnek. Garrison éppen öltözködött. A nadrág már rajta volt, amikor hirtelen megállt, és rámeredt a fiatal századosra. – A Hiltonban? – Igen, uram. A tábornok arcát eltorzította a düh. – Hogy a pokolba tudott maga lediplomázni az Egyesült Államok Légierejének Akadémiáján?

7. fejezet Nash és Rapp előre tisztázták Dosztum tábornokkal, hogy bármennyire is szeretnék átadni neki al-Hakot, ez nem történhet meg. A tábornok először vonakodott, de miután Rapp felajánlotta neki, hogy letétbe helyez egy jelentős összeget svájci bankszámláján, már lelkesen támogatta a tervet. Kis előadásukat előre elpróbálták, és eddig minden a terv szerint haladt. Nash úgy okoskodott, hogy ha al-Hak beleegyezik, hogy beszél, Dosztum tábornok a tökéletes jelölt arra, hogy elkezdje a kihallgatást. A két férfi tizenegy éven át harcolt együtt. Al-Hak a Mazar-i-Sarif városáért a tálibokkal folytatott ádáz harc során követte el megbocsáthatatlan bűnét. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a táliboké lesz a végső győzelem, al-Hak az embereivel átállt az ellenség oldalára. Dosztum visszavonulásra kényszerült, és végül el kellett hagynia az országot. Al-Hak kétszer is meggondolná, hogy hazudjon-e volt harcostársának. Nash és Rapp a plexiüveg túloldaláról figyelte a kihallgatás első néhány percét. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy Dosztum nem akarja megfojtani al-Hakot, Nash egy kissé megnyugodott. Úgy tervezte, hogy míg Dosztum al-Hakot puhítja, ők a másik rabbal foglalkoznak majd. Megfordult, és az

ügyeletes pult mögött ülő Marcus Dumondra nézett. Rapp Langley-ből, a CIA központjából hozta magával. A harmincegy éves férfi a titkosszolgálat ügyeletes zsenijeként mindent tudott a biztonsági rendszerekről és a számítógépekről. – Veszed? – kérdezte Nash. – Aha – felelte Dumond. – És te irányítod a kamerákat? A támaszpont biztonsági személyzete nem lát semmit? Rapp levágatta Dumonddal afrofrizuráját, így a férfi azóta megállás nélkül kopaszra borotvált fejét tapogatta. Úgy nézett Nashre, ahogy azokra szokott, akik meg merték kérdőjelezni varázslatos képességeit. – A támaszpont biztonsági emberei számára a létesítmény minden kamerája egy korábbi felvétel egyórás részletét ismétli újra meg újra. A kihallgatást, a hangot és a képet is ezen a mobillemezen rögzítem – emelt fel Dumond egy jegyzetfüzet nagyságú, apró, ezüstszínű dobozt. – Rendben – fordult vissza Nash Rapphez. – Gyerünk, fenyegessük meg a pokol kénköves tüzével! – Rögtön. Hol tartják ezek a törülközőket? – Ebben a szekrényben itt. – Nash végigvezette Rappet egy másik folyosón, és kinyitotta a takarítószekrényt, amelyben a tiszta, narancsszínű rabruhákat, a rabok számára az ágyneműt és a törülközőket tartották. Rapp megfogott egy törülközőt, és bevizezte a mosogatóban. Nash már így is aggódott a Haggani szeme fölötti seb miatt. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte gyanakodva. Rapp kicsavarta a törülközőt. – Te is ismered a fajtáját. Csak egyet lehet csinálni vele: addig vered, amíg nem engedelmeskedik. – Mitch, óvatosnak kell lennünk. – Ne aggódj, akármilyen dühösnek látszom is, az egész csak színjáték. – Persze. És ettől most jobban kellene éreznem magam? – Nem – felelte Rapp mosolyogva. – Te csak fenyegetőzz a kénköves pokol tüzével, én meg majd eljátszom a szadista állatot,

aki semmire sem vágyik jobban, minthogy letépje a fejét, és belehugyozzon a torkába. – Ehhez nem kell nagyon megerőltetned magad. Biztos, hogy nem akarsz most az egyszer szerepet cserélni? – Biztos – nevetett Rapp. – Bennem nincs meg a te vallásos buzgóságod. – Jól van. De figyelj, hogy ne maradjanak nyomok! – Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Rapp olyan hangon, mintha már most tudná, hogy úgysem fog menni. Rapp válasza hallatán Nash megtorpant. – Te ki akarod provokálni, hogy megüthesd, ugye? – Lehetséges. – Akkor lehet, hogy be sem kellene mennünk. Al-Hak már úgyis beszél. Szedjük ki belőle, amit csak lehet ma éjjel, Irene meg majd tudatja az elnökkel, hogy mire jutottunk. Ha minden jól megy, átadják nekünk, és lesz harminc napunk, hogy kikérdezzük. – Nem – mondta Rapp határozottan. – Mindenképpen próbát akarok tenni Hagganival is. Hosszú ideje vágyom rá, hogy megszorongassam a torkát. Az ő szájából akarom hallani, hogy miért gondolja nemes cselekedetnek a gyerekek lemészárlását, aztán pedig azt akarom, hogy valódi fájdalmat érezzen. Azt akarom, hogy érezze, min mentek keresztül miatta ezek az emberek. Szép lassan akarom megtörni, aztán mindent kiszívok az agyából. Utána pedig személyesen keresem meg az összes öngyilkos merénylőt a hálózatában, hogy golyót röpítsek a fejükbe. Nash elég jól ismerte Rappet, hogy tudja, minden szavát komolyan gondolja. – Mitch, akár hetekig is eltarthat, míg szóra bírjuk. – Igen, de az is lehet, hogy egy órán belül megtörik. – Fejével a kihallgatóhelyiség felé intett. – Lássunk neki! Nash megragadta Rapp karját. – Mitch, én itt töltöttem az egész hetet. A szenátorok halálra ijesztették a bázis vezetését. Ne adjunk nekik okot rá, hogy felhívják Washingtont.

– Én nem fogok meghátrálni, Mike. Tele van a tököm az istenverte politikusokkal, akiknek nincs gyomruk hozzá, hogy felvegyék a harcot ezekkel a szemétládákkal. Csak idő kérdése, hogy újra megtámadjanak minket, és akkor majd nézheted, ahogy ezek a pöcsök fedezni próbálják magukat. Mindenki, aki most meg akarja kötni a kezünket, ránk fog majd mutogatni, hogy mi nem tudtuk megállítani ezeket. – Valószínűleg igazad van, de csinálhatjuk okosan is, vagy… Rapp felemelte a kezét és félbeszakította. – Nem kell bejönnöd velem. Neked családod van, nekem nincs. Szabad vagyok és tiszta a lelkiismeretem. Nincs semmi, ami visszatarthatna. Semmi, amit ellenem fordíthatnának. Nash egy pillanatig kísértést érzett, hogy éljen az ajánlattal, de ahhoz túl sok mindenen mentek már együtt keresztül. Túl sokat köszönhetett Rappnek. – Csak ne hagyjunk újabb nyomokat! – Megteszem, ami tőlem telik. – Rapp visszafelé menet a folyosón megállt, hogy benézzen Dosztum tábornokhoz és alHakhoz. Jó jelnek vette, hogy a két férfi beszélgetett. Rapp elment a folyosó végéig, és kinyitotta a másik kihallgatóhelyiség ajtaját. – Abu, úgy hallom egész héten a süketnémát játszotta – mondta, ahogy belépett. Haggani mellé érve még hozzátette: – Mindketten tudjuk, hogy ért angolul. Rapp ezúttal fel volt készülve a reakcióra. Már várta a veszett arckifejezést. A fogoly, akinek kezeit és lábait a székhez erősítették, fejét hátraszegte, megköszörülte a torkát, hirtelen előrelendült és szájából egy adag köpet tört elő. Rapp a maga elé tartott törülközővel védekezett. – Rossz lépés, Abu – mondta Rapp, miközben Haggani fejére terítette a törülközőt, és benyúlt a nadrágja jobb zsebébe. Előhalászott egy fekete kábító pisztolyt, és határozottan a jobb kezébe fogta. Haggani hevesen próbálta lerázni a fejéről a törülközőt, de nem sok sikerrel. Amint abbahagyta a mozgolódást, Rapp a két elektródát a vizes törülközőre helyezte, oda, ahol a terrorista szája lehetett. Határozott mozdulattal meghúzta a ravaszt, és három hosszú másodpercig lenyomva tartotta. A nagy feszültségű, alacsony áramerősségű

elektromosság sercegő hang kíséretében szaladt végig a nedves törülközőn. Haggani teste egy pillanatra megmerevedett, majd többször megvonaglott. Rapp visszahúzta a fegyvert, és a törülközővel a kezében hátrált egy lépést. Haggani teljesen összezavarodva próbálta felemelni a fejét. – Abu, hallott már Ivan Pavlovról? – Rapp a férfi még mindig kába szemeit fürkészte. – Tekintve erősen korlátozott iskoláztatását, kétlem, hogy hallott volna róla. Pavlov orosz, vagyis az volt. Már rég meghalt, de ez most nem fontos. Egy zseni volt… a klasszikus kondicionálás atyja. A legtöbben a kutyákkal kapcsolatos tanulmánya miatt ismerik. Csengetett, várt néhány percet, aztán megetette a kutyáit. Nem sokkal később a kutyák az etetésre számítva, már akkor elkezdtek nyáladzani, amikor csengetett. Elég alapvető kutatás. Feltételes reflexnek nevezik, és az embereknél is ugyanúgy működik, mint a kutyáknál. Vegyük például a maga köpködését. Az őröknek már régen le kellett volna szoktatniuk erről, de mivel nem tették, így én leszek kénytelen. Nem lesz túl nehéz. Tíz percnél többre nem is lesz szükség, hogy megszabaduljon ettől a hajlamtól. Haggani hevesen pislogott. Megrázta a fejét, kinyitotta a száját és megfeszítette az ajkait. Nash az asztal másik oldaláról nyugodtan figyelte az eseményeket. Rapp korábban már négy másik rabbal is végigcsinálta ezt a procedúrát Nash szeme láttára. A törülközőt a köpet felfogására és az áramütés erejének eloszlatására használta, hogy ne hagyjanak nyomokat Hagganin. Nash maga is többször használt kábító pisztolyt, különösen olyan rabok esetében, akik előszeretettel öntötték saját fekáliájukat és vizeletüket az őrökre. Minden emberi jogi szervezet bocsátott már ki olyan nyilatkozatot, amelyben a kábító pisztoly használatát kínzásnak minősítették. Nash azon tűnődött, hogyan éreznék magukat, ha valaki mindennap szarral dobálná őket, amikor munkába mennek. Rapp készenlétbe helyezte a törülközőt. Közelebb lépett és megkérdezte: – Befejezte a köpködést?

Haggani ismét hátraszegte a fejét, és ajkait megfeszítve újabb köpésre készült. Rapp visszadobta a törülközőt Haggani fejére, és egy újabb három másodperces áramütést mért rá a kábító pisztollyal. Az eredmény ugyanaz volt, bár Hagganinak most jó fél perccel hosszabb időre volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen. Nash és Rapp gyors pillantást váltottak. Ők ketten eddig csak egyetlen alkalommal osztottak ki három áramütésnél többet egy kihallgatás alatt. Egy-két nappal később majdnem mindnek kellett még néhány emlékeztető, hogy rögzítsék a kondicionálást. Egy perc elteltével Rapp lehúzta a törülközőt Haggani fejéről. Ez alkalommal nem szólt egy szót sem. Karnyújtásnyi közelségben maradva, Haggani szemébe nézve várta, hogy a terrorista eldöntse, melyik utat választja. Nash a Haggani szeme fölött éktelenkedő duzzadt vágást bámulta. A vér lefolyt az arcán a nyakába, ahol most a narancsszínű rabruha gallérja itta be. Nem úgy tűnt, mintha el akart volna állni a vérzés. Nash tudta, hogy hamarosan szereznie kell majd egy elsősegélycsomagot, hogy rendbe tegye a foglyot. A sebet azonban akkor sem lehet már eltüntetni. Ebből reggel még lesz gondjuk elég. Kopogtatás hallatszott az ajtón. Nash odament és kinyitotta. Dosztum tábornok mosolyogva állt a folyosón. – Magát akarja. Nash nem akart Haggani előtt beszélni, ezért csak annyit mondott Rappnek: – Egy perc és itt vagyok. – Kilépett a folyosóra. – Mi a helyzet? – kérdezte, amint becsukódott mögötte az ajtó. Dosztum a szemeit forgatta. – Ez az ember egy kígyó. Csak önmagára gondol. Tudtam, hogy egyezséget akar majd kötni. – Mondott magának valamit? – Azt mondta, hogy olyan információi vannak, amelyek sokat segíthetnek az Egyesült Államoknak, és igencsak aktuálisak is. – Hisz neki? – Olyan pozícióban volt, hogy tudhat fontos dolgokat, de egy hazug. Majd maga eldönti, hogy lehet-e hinni neki – vigyorgott Dosztum.

Nash átgondolta a stratégiáját. Tapasztalatból tudta, hogy sohasem szabad terv nélkül besétálni egy kihallgatóhelyiségbe. Volt róla elképzelése, hogy al-Hak hová akarja kifuttatni a dolgot. Megveregette Dosztum vállát. – Köszönöm – mondta. – Egyedül megyek. Kérem, hogy azért figyeljen, és lépjen közbe bátran, ha úgy gondolja, hazudik.

8. fejezet Washington Hol az ördögben van Mitch Rapp? A kérdés olyan hatást keltett, mint amikor egy kézigránátot dobnak az ellenséges állásra. Félelmet keltve mindenkiben végiggördült a hosszú, fényes mahagóni tárgyalóasztalon. Voltak, akik félrefordították tekintetüket, néhányan megköszörülték a torkukat, és csak egyvalaki volt elég okos ahhoz, hogy felálljon, és elinduljon az ajtó felé. Végül minden szempár egymás után az asztal túloldalán ülő nőre esett. A CIA igazgatójaként ő felelt Rappért. Irene Kennedy végignézett a nevetségesen hosszú asztalon, majd a kérdezőre emelte tekintetét. Természetesen egy ügyvéd volt. Manapság mind ügyvédek; az FBI ügynökei az asztal bal oldalán, az Igazságügyi Minisztérium emberei a jobb oldalon – több mint valószínű, hogy még a Belügyminisztérium jelenlévő néhány munkatársának is jogi diplomája volt. Kennedy szándékosan az ügyvédei nélkül érkezett erre a kora reggeli megbeszélésre. Szakmai szempontból ez egy felderítő küldetés volt, és a két férfi, akit magával hozott, ezen a téren széles körű tapasztalattal rendelkezett. Az asztal túloldalán ülő ellenfelét figyelte. Az elmúlt két hétben mindenki rá panaszkodott. Most látta először akcióban, és azon töprengett, hogyan volt képes két szülő úgy felnevelni a férfit, hogy ennyire ne legyen fogalma a legalapvetőbb viselkedési normákról. Wade Kline-t éppen akkoriban nevezték ki a Magánéleti és Állampolgári Szabadságjogok Hivatalának élére az Igazságügyi

Minisztériumban. Meglehetősen vonzó férfi volt, legalábbis amíg ki nem nyitotta a száját, akkor ugyanis sokat veszített vonzerejéből. Új pozícióját az Igazságügyi Minisztériumban azért hozták létre, hogy megnyugtassák az Amerikai Polgárjogi Unió parlamenti képviseletét, akik úgy érezték, Amerika rendőrállammá vált. Kline, mielőtt elfogadta volna az állást, tíz éven át ügyészként dolgozott New York állam Igazságügyi Hivatalában. – Tehát? – kérdezte Kline türelmetlenül. Kennedy arcán nem látszott semmiféle érzelem. A kémkedés tudományát Thomas Stansfieldnek, a hidegháborús legendának az oldalán tanulta. Éppúgy, mint mentora, ő is közismert volt hidegvéréről. A legtöbben tisztelték, néhányan megvetették, és többen féltek tőle, mint gondolta volna. Mindez persze a munkájával járt. Ő volt a CIA igazgatója, így aztán nem volt nehéz a máskülönben finom és kellemes nő mögé valamiféle rejtett, baljós hátteret képzelni. Kennedy Kline-ra nézett, és nyugalomra intette magát. Harminckilenc évesen túl fiatal volt ahhoz, hogy fölényeskedjen, és elég öreg, hogy ezzel tisztában is legyen. Kennedy az évek során sok Kline-hoz hasonló férfit és nőt látott megjelenni és eltűnni a süllyesztőben. Öt hónappal azelőtt a New York-inak esélye sem lett volna, hogy felbőszítse, de azóta sok minden változott. Kellemetlen érzésének forrásához kétség sem fért. Minden egyetlen tragikus eseménnyel kezdődött, amely a kétségek és a fájdalom útjára sodorta, és amelyet mindennap igyekezett elfelejteni. – Ez nem túl bonyolult kérdés – erőszakoskodott Kline. A zakóját levette, a nyakkendőjét meglazította, és fehér ingének ujját feltűrte. Kennedy felvonta a szemöldökét, mintha csak valami furcsa rovart tanulmányozna. – Mr. Rapp nem elérhető – mondta egyenletesen. – Nem elérhető – merengett el Kline a szavakon. – Ez egy kicsit homályos megfogalmazás. – Nem igazán.

– Legyen szabad különvéleményt bejelentenem. – Kline pillanatnyi szünetet tartott, feljegyzett magának valamit, aztán egyenesen Kennedyre nézett. – Hol van? – kérdezte. Kennedy számára nyilvánvaló volt, hogy Kline rengeteg időt töltött páváskodással különböző bíróságok előtt. Bizonyára nem gondolta komolyan, hogy egyszerűen beszámol majd a legfontosabb terrorelhárító ügynökének holléte felől az Igazságügyi Minisztérium legújabb, politikai okokból kinevezett kopójának. A férfi arroganciája kezdte dühíteni. – Semmi köze hozzá, hogy Mr. Rapp hol van, és mit csinál – mondta. – Ezzel a legmesszebbmenőkig nem értek egyet, Miss Kennedy. Jogi tanácsadói előzetes figyelmeztetése ellenére Kennedy megdöbbent a férfi arroganciáján. Levette olvasószemüvegét. – Örülnék, ha ügyelne a megszólításra, Mr. Kline. Kennedy igazgató asszony vagy dr. Kennedy, ha ez önnek jobban megfelel. Kline arcán fölényes, önelégült mosoly terült szét. – Doktor vagy igazgató asszony – mondta ezúttal kedvesebben –, nekem bármelyik megteszi. Kennedynek az arcizma sem rezdült. Semmi erőfeszítést sem tett, hogy válaszoljon. Gondolatai különös utakra tévedtek. Megpróbálta feltérképezni a férfi esetleges gyengeségeit. Azon tűnődött, vajon hogyan reagálna a fájdalomra. – Ha esetleg visszatérhetnénk Rappre – kopogott Kline tollával sárga mappáján, hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti témához. – Több mint egy hónapja akarok találkozni vele, és komolyan mondom, kezd elfogyni a türelmem. – Mr. Rapp rendkívül elfoglalt. – Mindannyian azok vagyunk, igazgató asszony. – Ki jobban, ki kevésbé – felelte egy csipetnyi türelmetlenséggel a hangjában. Kline észrevette a változást. Kennedy felé bólintott, mintha azt akarná mondani, folytassuk a játszmát. – Hol van? – kérdezte aztán.

– Tudom, hogy ön viszonylag új itt, Washingtonban, de bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy az ügynökségem jobbára bizalmas információkkal foglalkozik. – Tehát azt sem akarja megosztani velem, hogy egyáltalán az országban van-e? – Nem, hacsak az elnök fel nem hatalmaz erre, vagy maga be nem bizonyítja, hogy valami csodával határos módon a pozíciójánál jóval magasabb szintű biztonsági felhatalmazásra tett szert. – Az utolsó nem éppen finom megjegyzést emlékeztetőnek szánta, hogy Kline a szövetségi kormány ranglétráján jó pár fokkal alatta állt. Kline kattintott egy utolsót tollával, majd az ingzsebébe csúsztatta és becsukta bőrmappáját. – Én is tudok keményen játszani, mint bárki más, igazgató asszony. – Felállt, és felkapta a zakóját a szék támlájáról. – Most figyelmeztetem utoljára. Ha Mitch Rapp egy héten belül nincs az irodámban, biztosíthatom, hogy pokollá teszem az életét. Kennedy érezte, ahogy haragja a felszín felé tör. Énjének egyik fele szabadjára is engedte volna, hogy megleckéztesse ezt az egoista barmot, de volt egy másik fele is, amely visszatartotta. Megérzése azt súgta, hogy bármennyire kielégítő érzés volna is, hibát követne el. Nézte, ahogy az ajtó felé vonul, majd megáll. – Van itt még egy dolog – mondta Kline, miközben kinyitotta mappáját, és átfutotta a jegyzeteit. – Dolgozik önnek egy Mike Nash nevű ember? Kennedy viszonozta a pillantását. Közben azon töprengett, ezt vajon kijelentésnek, vagy kérdésnek szánja-e. – Hétfőn reggel legyen az irodámban, ellenkező esetben az FBI-t küldöm érte. – Kline becsukta a mappáját és távozott. A többiek, akik az asztal körül ültek, egymás után Kennedy felé fordultak. Ő ügyet sem vetett rájuk. A nyitott ajtót bámulta. Ez az ember éppen most fenyegette meg a világ leghatalmasabb kémszervezetének az igazgatóját, ami azt jelentette, hogy vagy őrült, vagy tud valamit. Az hogy Rapp ügyét felhozta, egyáltalán nem volt meglepő. Őt évek óta próbálják elkapni, de Nash már más tészta. Kennedy igen körültekintően igyekezett titokban

tartani ténykedését. Mostanában az ügynökség legóvatosabb bánásmódot igénylő ügyeit intézte. Két férfi kísérője közül az egyik előrehajolt, és a fülébe suttogott. – Most jött egy üzenet az irodából. Ki kell hogy vigyünk innen. Kennedy aggódó pillantást vetett rá. Rob Ridley, a titkosszolgálat igazgatóhelyettese észrevette aggodalmát. – Nem arról van szó – mondta. Ridley tudta, hogy a nő az evakuációs parancsra gondolt. Szeptember 11. óta nem volt szokatlan, hogy ha csak megneszeltek is valamit, a magas rangú kormánytisztviselőket azonnal elvitték a városból. Az elmúlt években ez valamivel ritkábban fordult elő, mostanában viszont gyakrabban kaptak olyan híreket, melyek nagy dolgot jeleztek. – Az a dolog… elkezdődött. – Milyen dolog? Ridley gyorsan körbepillantott a termen. – Az a dolog, odaát Afganisztánban. – Ó, az? – Igen, az. Nem hinném, hogy ebben az épületben akarsz róla társalogni. Kennedy Nashre és Rappre gondolt, miközben körülnézett az Igazságügyi Minisztérium konferenciatermében. Az órájára pillantott. Az idő nagyjából stimmelt. Tudta, hogy mire készülnek. Ő is a beleegyezését adta a dologhoz. Intett Ridley-nek, hogy menjen előre, miközben ő udvariasan kikerülte a megbeszélés résztvevőit, akik szót akartak váltani vele. Ahogy elérték a lifteket, gondolatai visszatértek arra az érzésre, ami nem hagyta nyugodni. Valaki a CIA-től szigorúan bizalmas információkat szivárogtat ki. A sajtóban megjelenő vádaskodások túlságosan közel járnak a valósághoz. A Hírszerzési Bizottság is kezd egyre ellenségesebbé válni, és most még ezzel a vérszomjas helyettes államügyésszel is foglalkoznia kellett, aki csak nevet akar szerezni magának. Rossz előérzet kerítette hatalmába. Olyan volt, mint a közelgő vihar egy párás nyári napon.

9. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Rapp a fémasztal szélén ülve nézett le a megkötözött terroristára. – Most akkor hetvenkettő vagy hetvenhét? – kérdezte. Abu Haggani óvatosan felemelte a fejét és összezavarodva bámult Rappre. – Szűz – segítette ki Rapp. – Hetvenkettő vagy hetvenhét? Mennyit kaptok, ha a paradicsomba kerültök? Haggani mormogott valamit a bajsza alatt, majd félrefordította a fejét. – Nem beszélek mellé – erősködött Rapp. – Többször is olvastam a Koránban, és ez az egyik olyan dolog, amit sehogyan sem tudok helyretenni magamban. Nem mintha sokat számítana. Úgy értem, a különbség hetvenkettő és hetvenhét között. Ez azért enyhén szólva is túlzás, nem gondolja? Rapp egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy lássa, Haggani akar-e válaszolni. Nem akart, így Rapp folytatta. – Olvasta valaha a Koránt, Abu? Haggani Rappre meresztette a szemét. – Tudom, hogy mire megy ki a játék – mondta dari nyelven. – Mire? – Provokálni akar engem. Ismerjük a módszereiket. Kiképeztek minket, hogy átlássunk a trükkjeiken. Rapp tudta, hogy ez igaz. Az egykor titkos kihallgatási programjuk nagy része nyilvánosságra került. Sok módszerüket a politikusok és a sajtó is elemezte. A szabadon engedett terroristák egyenesen Afganisztánba vagy más országokba rohantak, hogy alaposan kikérdezhessék őket azok a szervezetek, amelyekhez saját állításuk szerint sohasem tartoztak. Az egész kupleráj Rapp agyára ment, de az eseményeket csak ennyire tudta befolyásolni. Rapp ökölbe szorította a kezét, és behajlította az ujjait. – Abu, én nem provokálni akarom… egyelőre legalábbis. Nem vagyok

az a bőbeszédű típus. Nincs hozzá annyi türelmem, mint a barátomnak, aki az imént itt volt. Most éppen a szomszéd szobában beszél Mohammeddel, és mindketten tudjuk, hogy hogyan fog végződni a megbeszélés. Mohammed be fogja köpni az összes cimboráját. A végén persze maga is ugyanezt teszi majd, csak az egy kicsit több időbe telik, és természetesen lényegesen kellemetlenebb lesz. – Engem sohasem fog megtörni – mondta Haggani büszkén. Rapp mélyet sóhajtott. Találkozott már korábban is ilyen hősködéssel. Ha fizikai erőszakra kerülne a sor, nem tartana sokáig. – Abu, kínozni és megtörni valakit nem okoz számomra különös élvezetet, bár a maga esete egy kicsit más. Maga olyan hitvány egy faszkalap, hogy elképzelhető, hogy még élvezetemet is lelném a kihallgatásában. – Ezzel nem ijeszt meg. – Pedig nem ártana, ha félne – nevetett fel Rapp. – Néha még én is megijedek magamtól. Látja, én nem az a fajta vagyok, mint akikkel a hét folyamán beszélgetett. Nekem megvan a saját véleményem erről a mi kis háborúnkról, és elég nehezen viselem azokat, akiknek nincs gyomruk hozzá, hogy megtegyék, ami a győzelemhez kell. És ehhez még hozzávehetjük, hogy elég magasról leszarom, mit gondolnak rólam Washingtonban. Mindent összevetve, én vagyok a legszörnyűbb rémálma. Haggani megrázta a fejét és felhorkant. – Ez csak üres fenyegetés. Rapp kinyújtotta a kezét, és megfogta az asztal másik oldalán fekvő fémdobozt. Valami megmozdult benne. A doboz megrázkódott, és kaparászás hallatszott ki belőle. – Eddig csak egyszer használtam azt, ami a dobozban van, és maradjunk annyiban, hogy az a fickó sokkal keményebb volt magánál. Ő kevesebb mint harminc másodpercig bírta. – Rapp hazudott. Valójában még sohasem alkalmazta ezt a módszert, de ezt nem lett volna értelme megosztani Hagganival. A terrorista idegesen nézte a dobozt. – Nekem jogaim vannak! Maga nem bánhat így velem! – mondta a hangjában némi színlelt harciassággal.

Rapp észrevette a felcsillanó lehetőséget. Lehet, hogy Haggani mégsem olyan kemény fickó, mint gondolták. Rapp arra gondolt, ahogy Nash próbálta volna a foglyot belevonni a vitába. Ahogy logikus érvekkel és a Koránból vett idézetekkel próbálta volna aláásni az érveit. Nash stratégiája lényegre törő volt: rávenni a foglyot, hogy beszéljen. Mindegy miről. Csak az számított, hogy kialakítson egy rendszert. Hogy időt nyerjen, és figyelhesse áldozatát, tanulmányozhassa szokásait, és megtudjon róla annyit, amennyi csak lehetséges. A fogós kérdések majd később jönnek. Rapp azonban nem rendelkezett Nash türelmével. Énjének egyik részében azonban mégiscsak felébredt a kíváncsiság annak hallatán, hogy Haggani tisztességes bánásmódot követelt. Nash egyik kedvenc kérdése jutott eszébe. A terroristára nézett és feltette: – Abu, azt gondolja, hogy együttérzést kellene tanúsítanom maga iránt? Hogy tiszteletben kellene tartanom az emberei jogait? – Igen – felelte teljes őszinteséggel. – És maga vajon hogyan bánna velem, ha fogságba esnék a csatamezőn, és valamelyik barlangjukba vinnének? Haggani figyelmen kívül hagyta a kérdést. – A maguk szenátorai, akikkel találkoztam, ígéretet tettek rá, hogy méltósággal bánnak majd velem. A szavukat adták. – Ők politikusok. Azt mondják, amitől jól érzik magukat, aztán továbblépnek. Haggani határozottan megrázta a fejét. – Nekünk is van internetkapcsolatunk. Műholdon keresztül. Nyomon követtük a hazájában folyó vitát a rabokkal való bánásmódról. Azok a szenátorok komolyan gondolták, amit mondtak. – Higgyen, amit akar, Abu, de nekem eszem ágában sincs a maga emberi méltóságával foglalkozni. Maga úgy tekint magára, mint szent harcosra, pedig csak egy mészáros. Egy tömeggyilkos. – Maga semmit sem tud rólam. – Valóban? Akkor beszélgessünk az iskolákról. – Milyen iskolákról?

– Azokról, amiket felrobbantott. Amik tele voltak kis gyerekekkel. – Rapp többféle reakcióra is felkészült, de a következő válaszra nem. Haggani büszkén mosolygott. – Mi tudjuk, hogyan kell áldozatot hozni. Nem félünk feláldozni magunkat Allahért. Rapből majdnem előtört hirtelen támadt haragja, de megpróbálta türtőztetni magát. – Maga aztán tökös fickó. De magát nem áldozta fel, és kétlem, hogy azoknak a gyerekeknek felkínálta volna a választás lehetőségét. – Én nem félek – mondta emelt fővel a fogoly. – Persze, nem fél kisgyerekeket a halálba küldeni. Maga egy gyáva mészáros, és ha olvasta volna a Koránt, ezt maga is tudná. – Mit tud maga a Koránról? – vágott vissza Haggani. Rapp elvigyorodott. – Nyilván többet, mint maga, én ugyanis olvastam. – Én az egészet megtanultam kívülről! – Lószart. Maga is nagyon jól tudja, hogy a szúrákat egy olyan eltévelyedett wahhabi paptól tanulta, aki csak azt tanította meg, amiről úgy gondolta, hogy magának tudnia kell: Öljétek meg az összes zsidót! Mészároljátok le az összes hitetlent! Feddjétek el a feleségeitek és lányaitok arcát! Verjétek meg őket, ha nem tisztelnek titeket! A Nyugat gonosz, ti pedig jók és igazságosak vagytok, és a többi hasonló faszságot. Undorodom attól a gyűlölettől, amit egymásnak és a gyerekeiknek tanítanak! – Maga semmit sem tud! – Azt tudom, hogy Allah a pokol mélységes fenekére fogja küldeni, amiért megölte az Ő gyermekeit. – Maguknak nincs joguk a hazámban tartózkodni. Maguk hitetlenek, és Allah meg fogja büntetni magát és a hazáját ezért a háborúért. – Soha nem gondolt még arra, hogy talán fordítva lesz? – Rapp néhány centire hajolt Haggani arcához. – Hogy Isten a maga nemzetét bünteti, amiért kiforgatták, és szándékosan félreértelmezték a próféta szavait? Amerika nem állt harcban. Amerikát megtámadták. A maga hazája háborúskodik már közel negyven éve. Több mint egymillió ember pusztult el. Allah

iszonyú pipa magukra, beteg faszfejekre. Eddig is büntette magukat, és ezután is ezt teszi majd! Haggani köpete Rapp arca közepébe talált. Rapp le sem törölte. Még a kábító pisztollyal sem vacakolt. Csak hátrahajtotta a fejét, majd előrelökte. Homlokának legkeményebb pontja találkozott Haggani orrnyergével. Mintha egy kalapács csapott volna le egy banánra. Haggani orra kilapult, orrlyukaiból szivárgott a vér. Rapp felállt, és körbejárta a foglyot. A vért és a törött orrcsontot nézte. Tudta, hogy Nash pattogni fog, de nem érdekelte. Undorodott ettől az egész szarságtól. – Maga nem kap egyetlen szüzet sem – vicsorgott Hagganira. Nash szavai jutottak eszébe, az, ahogyan saját vallásukat használta, hogy leszerelje kiforgatott gondolataikat. –Dzsinn – mondta ki Rapp azt a szót, amitől úgy tűnt, begurulnak a Hagganihoz hasonlók. – Maga egy dzsinn, és még csak nincs is tisztában vele. Tudja, hogy a Korán tiltja az öngyilkosságot, és mégis meggyőzte Allah több tucat gyermekét, hogy eldobják maguktól az életüket. Allah több ezer követőjét pusztította el. Emlékszik a hetedik szúrára, Abu? – Rapp arabra váltott, és elkezdte szavalni a szakaszt a Koránból: – „S bizony Pokolra juttatánk sok dzsinnt és embert, kiknek szíve nem érez, kiknek szeme nem lát, s kiknek füle nem hall. Ezek olyanok, mint a jószág, sőt eltévelyedettebbek. Ők az óvatlanok.” (Dr. Mihálffy Balázs fordítása) – Rapp dari nyelven folytatta. – Ez magáról szól, Abu. Hitt azoknak az eltévelyedett wahhabi papoknak, és ezért magának kell felelnie Allah színe előtt. Mielőtt felkel a nap, meg fogom ölni. – Rapp rövid szünetet tartott, megragadta Haggani állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Úgy bizony, meg fogom ölni, és ha nem bánja meg a bűneit, egyenesen a pokolra jut.

10. fejezet Nash belépett a kihallgatóhelyiségbe, és egy doboz Marlboro cigarettát és egy öngyújtót tett az asztalra. A cigaretta kezdetben

csak eszköz volt, hogy valamivel elfoglalja magát a kihallgatások között elkerülhetetlenül beálló hosszú szünetekben. Sok fogoly csatlakozott hozzá, és ez segített kialakítani a közösség érzését, amelyet aztán Nash nem habozott kihasználni. Sajnálatos módon azonban mostanra a cigaretta jóval többet jelentett számára puszta eszköznél. Hat év után, napi rendszerességgel el-elszívott lopva egy-két szálat, ha alkalma nyílt rá. A felesége érezte rajta a cigiszagot, és nem volt tőle boldog. Egyrészt féltette az egészségét, másrészt pedig aggódott, hogy milyen következtetésre jut tinédzser lányuk, ha esetleg rájön. A dohányzást megpróbálta ezekre a tengerentúli kiruccanásokra korlátozni, de egyre nehezebben tudta szétválasztani a munkát és a magánéletét. Be kellett látnia, hogy a stressz őt is kezdte utolérni. Nash kezébe vette a dobozt, és megkínálta al-Hakot egy cigarettával. Az afgán mohón nyúlt érte. Nash a lángot vagy harminc centire tartotta a terrorista arcától. Al-Hak habozott, aztán előrehajolt. Az ilyen helyzetekben egészen apró dolgok is számítottak. Rávenni valakit, hogy elfogadjon egy cigarettát, jó jel volt, de még ennél is többet jelentett azt elérni, hogy az illető áthajoljon egy asztalon, és félúton találkozzon kihallgatójával. Nash meggyújtotta a cigarettáját, hátradőlt, keresztbe tette lábait, és nagy felhőben fújta ki a füstöt. – Szeretnék egyezséget kötni – jelentette ki al-Hak hivatalosan. Nash elrejtette megdöbbenését. Néhány másodpercig csak a férfi arcát tanulmányozta. Ez nem olyan, mint a többi. Mióta ezt csinálom, még soha nem fordult elő, hogy egy fogoly kezdte volna a beszélgetést, hát még az, hogy bejelenti: kész egyezséget kötni – gondolta magában. – Éspedig? – Vannak információim… rendkívül értékes információim, melyekért, azt gondolom, hogy az ön kormánya kész lenne fizetni. – Fizetni? – kérdezte Nash teljesen érzelemmentesen, bár erősen küzdenie kellett, hogy elrejtse izgalmát.

– Igen. – Miből gondolja, hogy készek lennének fizetni érte? – Hazája politikai közhangulatát is figyelembe véve, úgy gondolom, sokkal könnyebb lenne velem egyezséget kötni. Ezek behatóbban foglalkoznak velünk, mint hittük – gondolta Nash. Al-Haknak igaza volt a washingtoni vezetést illetően, de Nash-nek nem állt szándékában ezt elismerni. Legalábbis ezen a ponton még nem. – Miért adnék magának pénzt, amikor Dosztum tábornokot is beküldhetem, hogy kipréselje magából az információt? – kérdezte inkább. Al-Hak szívott egyet a cigarettájából. – Több érvet is felsorakoztathatnék, de a legfontosabb az, hogy az információ, ami a birtokomban van, rendkívül hamar elévül. Ha arra kényszerít, hogy elszenvedjem azt a megaláztatást és fájdalmat, amiben minden bizonnyal részem lesz, ha átad a tábornoknak, valószínű, hogy nem leszek őszinte. Végül majdnem mindent megkap, amit akar, de lehet, hogy addigra már késő lesz. – És miért kellene hinnem magának? – Nash figyelte, ahogy al-Hak a kérdést latolgatja magában. Érezte, hogy a férfi azt fontolgatja, hogy mennyit áruljon el. – Hét héttel ezelőtt Mauritániában elkaptak egy csoportot. Nash arca semmit sem árult el. Valóban lekapcsoltak egy alKaida sejtet Mauritániában a franciák segítségével. Az egészet persze titokban tartották. A sajtó egyáltalán nem is említette. A legtöbb foglyot alaposan kikérdezték, de bizonyos információkra, mint például a sejt vezetőjének a kilétére, nem derült fény. Nash nyugodtan nézett al-Hak szemébe. – Folytassa! – Volt egy második sejt is. Nash bólintott. – Ezt Hongkongban kapták el. Azt hisszük, az angolok közreműködésével. Nash behatóan ismerte az esetet. Valóban az angolok fülelték le a csoportot. Két héttel ezelőtt azért járt Londonban, hogy megossza az információkat kollégájával az MI6-nál. A sejt javarészt pakisztániakból állt, akik jól beszéltek angolul. – Tudok az esetről.

– Nos, van egy harmadik sejt is. – Hallgatom – mondta Nash nyugodtan, bár valójában távolról sem volt nyugodt. Úgy tűnt, legnagyobb félelme válik valóra. – Biztosítékokra van szükségem. – Ez megoldható. Al-Hak kifújta a füstöt és felnevetett. – Egy hivatásos kém szavánál azért többre lesz szükségem. – Mivel tudna kiegyezni? – Van egy ügyvédem Bernben. Szükségem lesz egy levélre az elnöktől, amelyben garantálja a következőket… Mielőtt felsorolhatta volna a követeléseit, Nash félbeszakította. –Ez nem fog menni. Elképzelhetetlen, hogy az elnök akár csak a közelébe is kerüljön olyasminek, ami olyan színben tüntethetné fel, mintha terroristákkal akarna tárgyalni. – A levelet csak akkor használnám fel, ha nem tartják magukat az egyezséghez. – Ez így nem fog menni, Mohammed. Al-Hak ügyet sem vetett rá. – Kétmillió dolláros jutalmat tűztek ki a fejemre. Ezért az összegért feladom magam, és új személyazonosságot akarok. Ha ebben és néhány egyéb apróságban meg tudunk egyezni, mindenben együttműködöm magukkal. Mindent elmondok, amit tudok, de jelentenie kell, hogy… – itt hirtelen megakadt. – Mit kell jelentenem? – Hogy meghaltam. Nash rögtön megértette. A családját akarta megvédeni. Nash a szájába vette a cigarettáját, hogy elrejtse elégedettségét. Az első igazán magas rangú személy átpártolása zajlott le éppen a szeme előtt. Ebből még nagy dolgok is kisülhetnek – gondolta magában. Nash előrehajolt, és cigarettájával al-Hak felé bökött. – Mohammed, azt hiszem, ezt el tudom intézni, de a megállapodásról csak maga és a CIA igazgatója tudhat. Ha akár csak egyetlen politikust is bevonunk, el fogják cseszni. Al-Hak egy hosszú pillanatig elgondolkozott ezen. – Biztosítékokra van szükségem – mondta kétségekkel és szorongással teli hangon.

– Szerzek magának biztosítékokat. Biztosan meglesz a pénz is, de ez egy olyan dolog, amit kizárólag titokban intézhetünk. Nem lehet máshogy. Al-Haknak nem tetszett, amit hallott. Nem bízott sem ebben az emberben, sem a szervezetben, amit képviselt. Szorongó arckifejezéssel megrázta a fejét. – Mohammed, ha nyilvánosan akarja csinálni, az is megoldható – ajánlotta Nash. – Az elnök semminek sem örülne jobban, mintha bejelenthetné, hogy maga átállt. Hogy maga kamerák előtt tagadja meg az al-Kaidát és a tálibokat, de ha ezt megteszi, a családját le fogják mészárolni. Nash szavai úgy érték al-Hakot, mintha egy kést döftek volna az oldalába. – Ezt semmiképp sem akarom – mondta egy pillanatnyi szünet után. – Akkor csak az az egyetlen lehetőség maradt, hogy titokban csináljuk. Voltaképpen akár be is jelenthetjük, hogy magát meggyilkolták. – Az aztán kényelmes megoldás lenne a maguk számára. – Inkább kölcsönösen előnyös megoldásnak nevezném. – De megbízhatok magában? – Nincs más választása. – Miért? – Mert ha nem bízik bennem, arra kényszerít, hogy átadjam Dosztum tábornoknak. Lehet, hogy nem kapom meg az információkat, amilyen gyorsan szeretném, de végül úgyis elmond mindent. Al-Hak kényelmetlenül fészkelődött a székén. Pillantása az egyik falról a másikra vándorolt, majd végül újra Nashre nézett. – Nincs sok időnk. – Ezt hogy érti? – A harmadik sejt… – al-Hak hangja elakadt. – Mi van a harmadik sejttel? – kérdezte Nash próbálva megőrizni nyugalmát. – Nem. – Al-Hak elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. – Szükségem van biztosítékokra.

Nash törte a fejét a megoldáson. – Segítene, ha beszélhetne a CIA igazgatójával? Al-Hak bólintott. – És mi lesz a pénzzel? – Holnap reggel átutalhatjuk a pénzt az ügyvédjének. – Nash a férfi arcát tanulmányozta. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. Ő is elnyomta a cigarettáját. – De mindenképpen meg kell bíznia bennem. Felhívom a CIA igazgatóját, de azért annál a ténynél, hogy létezik egy harmadik sejt, többet kell mondania. – Ismerem a sejt vezetőjét. És a csoport több tagját is. Tudom, hogy hol folyik a kiképzés, hogy melyik amerikai várost készülnek megtámadni, és hogy mikor fognak lecsapni. – Al-Hak karba tette a kezét, és magabiztosan nézett Nashre. – Melyik az a város? – Elmondom, amint megkötöttük az egyezséget. – Rendben – mondta Nash, miközben felállt. – Adjon néhány percet, hogy felhívjam az igazgatót. – Nash érezte, hogy gyorsabban dobog a szíve. Ebből még valami hatalmas dolog is lehet, de nagyon körültekintőnek kell lennie. Túl sok különböző frakció van Washingtonban, és túl sokan örülnének, ha elcseszhetnék az egészet.

11. fejezet Három Humvee lassított a Hilton előtt. Garrison tábornok kinézett saját járműve vastag golyóálló üvegén a másik két, már ott parkoló Humvee-ra. Mormogott valamit a bajsza alatt, aztán kiszállt a járműből, és a másik két Humvee felé került. Az elmúlt kilenc hónap során, mióta ő vezette a támaszpontot, ez még csak az ötödik alkalom volt, hogy ebbe a létesítménybe látogatott. Úgy gondolta, hogy erről a helyről – legalábbis, a légierő számára – semmi jó sem származhat. A magas rangú célpontok elfogása, és a három szenátor ezt követő látogatása ezt fényesen bizonyította is. Garrison nem azért töltött négy évet a világ egyik első számú katonai akadémiáján, hogy aztán börtönőr legyen. Társai

logisztikai zsenijét dicsérték, és bebizonyította, hogy stratégának sem utolsó. Ezért volt itt. Hogy a gépek és az utánpótlás mozgását irányítsa, a pilótákat és a földi legénységet felügyelje, és a támaszpontot vezesse. Nem azért, hogy egy börtönt igazgasson. Idegen harcosok, terroristák, kihallgatások… Garrison úgy vélte, hogy ezekkel a hadseregnek kellene foglalkoznia, vagy még inkább a CIA-nek. Valahová a hegyekbe kellene helyezni az ilyen létesítményeket. Ha nincsenek szem előtt, nincs velük gond. Mindez persze most nem számított. A szenátorok látogatása megváltoztatta a helyzetet: a nyilvánosság előtt nyilatkoztak, a zárt ajtók mögött pedig fenyegetőztek. Garrison a kis seggnyaló Lelandet utasította, hogy vezesse őket körbe. A bázison minden rendben zajlott, épp úgy, ahogy szerette, de aztán az események összejátszása a szükségesnél lényegesen bonyolultabbá tette a munkáját. A fegyveres erők egyetlen parancsnoka sem szívlelhette, ha akár csak egy megalkuvó politikus is a parancsnoksága alatt álló bázison szaglászik, ők pedig ráadásul hárman voltak. Végső soron persze nem az érdekelte őket, ami jól működik. Csak azzal foglalkoztak, ami nem működött, ami azt jelentette, hogy botrány után szimatoltak. Így most, távolról sem a saját döntése következtében, egész karrierje azon múlik, hogy megfelelően bánik-e két férfival, akik nem meglepő módon nem sok szimpátiát váltottak ki az őrzésükre rendelt fiatal férfiakból és nőkből. Garrison a két Humvee-t tanulmányozta, amelyeket a pletykák szerint a Légierő Különleges Nyomozóhivatalának az emberei vezettek. Ha volt egyáltalán valami a légierő berkein belül, ami Garrisont nyugtalanította, akkor az a különleges nyomozóhivatal volt. Akárhonnan nézte is a dolgot, semmi jó nem sülhetett ki abból, hogy a különleges nyomozók bejelentés nélkül, az éjszaka közepén megjelentek a bázison. És ami még rosszabb, egyenesen ehhez az épülethez hajtottak, ahol a problémát jelentő foglyokat helyezték el.

Leland kezével megérintette az egyik jármű motorháztetejét. – Még meleg – jelentette. Garrison az ajtóra pillantott. – Azt hiszem, még egy órája sem lehetnek itt, uram! Garrison énjének egyik fele azt gondolta, hogyha most szépen visszafeküdne, reggelre úgyis eltűnnének, aztán eljátszhatna, hogy semmit sem tudott a dologról. Esetleg felhívhatná néhány ismerősét a Pentagonnál, és megkérdezhetné, miért szaglászik a különleges nyomozóhivatal a bázisán. De bármennyire kecsegtetőnek tűnt is ez a lehetőség, túl kockázatos lett volna. Gondolnia kellett azokra a szenátorokra is. A nő, Barbara Lonsdale, igazi vadmacska volt. Az is eszébe jutott, hogy a nyomozók talán miatta jöttek. Garrison lassan Leland felé fordult. – Nem gondolja, hogy a maga barátja, Lonsdale szenátor küldte ide ezeket, hogy rajtunk tartsa a szemét? Leland a kifutópályák felé nézett. – Nem hiszem, uram. Az Igazságügyi Bizottság elnökeként ő inkább az FBI-t küldte volna. – Igen, de benne van a Fegyveres Erők Bizottságában is. – Garrison a tőlük jobbra eső nagy raktárépületet vizsgálgatta. A két istenverte foglyon kívül semmi sem volt ott. Az is lehet, hogy át akarják szállítani őket egy másik létesítménybe – gondolta. A különleges nyomozóhivatal végtére is a légierő biztonsági részlegéhez tartozott. – Lehet, hogy arra készülnek, hogy elszállítsák a foglyokat – mondta Leland reménykedve. – Ha ez a helyzet – felelte Garrison –, szeretném azt hinni, hogy erről azért csak értesítették volna a bázis parancsnokát. – Már a gondolat is kihozta Garrisont a sodrából. Parancsnokságát nagyon komolyan vette. Ez az ő bázisa volt, és végső soron mindenért ő felel, ami itt történik. Garrison az épület ajtaja felé bökött. – Gyerünk! Csak egyféleképpen járhatunk utána. Garrison, Leland és a légierő nyolc biztonsági tisztje a közel egy méter széles acélajtón belépett az épület előterébe. Amint bent voltak, végigmentek a raktáron egy különálló, kisebb épülethez. Ez volt a Hilton. Leland biztonsági kártyája és kódja

segítségével kinyitotta a következő ajtót, amelyen keresztül a csapat bejutott az apró előtérbe. Minthogy senkit nem láttak, Garrison továbbment a folyosón, elhaladt az irodák mellett, és belépett egy nagyobb helyiségbe, amelyben az ügyeletes pult és néhány asztal mellett két ember állt, akiket Garrison nem vett észre, mert nem tudta levenni a szemét a vele szemben felállított két monitorról. A foglyok nem aludtak a cellájukban. Garrison látta, hogy Mohammed al-Hak egyedül ül az egyik szobában. Nyugodtnak látszott, és nagyjából ugyanolyan állapotban volt, mint amikor utoljára látta. A másik szobában azonban egy, a légierő egyenruháját viselő férfi éppen Abu Hagganit hallgatta ki, aki szörnyen nézett ki. Garrison közelebb lépett a monitorhoz, és érezte, ahogy összeszorul a mellkasa. Látta a vért a fogoly arcán. A legszörnyűbb félelme vált valóra. Valaki, aki az ő parancsnoksága alá tartozott, megverte a rabot. Nyilván valami tizennyolc éves nyikhaj lehetett. Valami kölyök, aki csak azért kerülhetett be, mert a légierő lazított a felvételi követelményeken. Ez persze semmit sem számított. A különleges nyomozók a helyszínen voltak, és előbb-utóbb beszélni akarnak majd a parancsnokkal is. Garrison sokkos állapotban volt. Minden áldozata, és az éveken át tartó kemény munkája most mind a semmibe veszni látszott. Arra az idióta nőre gondolt, aki az Abu Graib börtönt vezette. A lehető legszerencsétlenebb módon vallott kudarcot. Garrison az egészet igazságtalannak érezte. Ő sohasem kérte ezt a feladatot. Világossá tette a felettesei számára is, hogy a CIA-nek kellene felügyelnie a létesítményt, nem a katonaságnak. A légierőnek nem szabadna szerepet vállalnia ezeknek a vadállatoknak az őrzésében – gondolta. Az ő feladata az volt, hogy ezt a menekülési útvonalat nyitva tartsa, és gondoskodjon róla, hogy minden rendben menjen. Hogy ellássa a csapatokat utánpótlással, és elszállítsa a sebesülteket. Eszébe jutottak a szenátorok, és ettől még rosszabb kedve lett. Az a belevaló szenátor a bizottsága elé fogja citálni, és megalázza majd az egész hálátlan nemzet előtt. A kemény munka, az

önfeláldozás mind értelmét veszti valami kiskorú katona miatt, aki képtelen volt visszafogni magát. A képernyőn a nyomozó, aki a vérző Hagganival beszélt, hirtelen kinyújtotta a kezét, és torkon ragadta a foglyot. Garrison éppen megpróbálta kitalálni, hogy mi az ördög folyik itt, amikor Leland előrelépett. – Uram – szólalt meg, miközben a képernyőt figyelte –, ismerős nekem ez az ember. Azt hiszem, már láttam valahol… talán az első küldetésem idején. Garrisont kevésbé érdekelte, hogy ki ez az ember, az viszont már inkább, hogy egy megkötözött foglyot fojtogat. Semmit sem értett az egészből. Leland feszülten figyelte a képernyőt. Várta, hogy a légierő egyenruháját viselő ember kissé feléjük forduljon, hogy ne csak profilból lássa. A férfi hirtelen megfordult, és a kamerára mutatott, így Leland végre megkapta, amire várt. Hunyorítva nézte, aztán szemei tágra nyíltak. Alig tudta magába fojtani izgalmát. – Uram, ez az ember nem is a különleges nyomozóhivataltól jött! Garrison úgy nézett a segédjére, mintha latinul szólalt volna meg. – Uram, ez az ember a CIA-nek dolgozik. Biztos vagyok benne. Néhány évvel ezelőtt, amikor először voltam ideát, hallottam, hogy beszélnek róla. Valami kihallgatási szakértő. – CIA – ismételte meg Garrison kétkedve. A képernyő felé fordult. Látta a vért, eszébe jutott a fojtogatás és a férfi viselkedése, és hirtelen mindent megértett. – Biztos benne? – Egészen biztos vagyok benne, uram. Garrison átgondolta, mit is jelent ez. CIA-ügynökök a légierő egyenruhájában foglyokat ütlegelnek. Mit terveztek ezek? Úgy gondolták, itt hagyják neki ezt a mocskot? Hogy majd ő magyarázkodjon, hogy miért verték ki ezekből a fickókból a szart is? Garrison másodpercről másodpercre dühösebb lett. Neki személy szerint semmi baja sem volt a CIA-vel, de ez azért már mégis csak túlzás!

– Uram – mondta Leland –, akarja, hogy letartóztassam? Garrison arra a cirkuszra gondolt, ami ebből kikerekedhet, ha ez egyszer nyilvánosságra kerül. Abból sem sülhet ki semmi jó. De azért vonakodva bólintott, és parancsot adott Lelandnek, hogy helyezze a férfit őrizetbe.

12. fejezet Rapp nem sokat törődött azzal, hogy vajon civilizáltan viselkedik-e. A civilizáltság azoknak az embereknek való, akik a törvény és a rend szabta kereteken belül élnek a városokban. Ami itt folyik, az aszimmetrikus hadviselés, ahol politikai nyomás hatására az egyik oldal még a régi szabályok szerint játszik, a másik fél pedig fittyet hány minden szabályra. Mocskos utcai harc ez, késekkel, fegyverekkel, foggal, körömmel, vagy bármi mással, ami az ember keze ügyébe kerül. Washingtonnak valahogy nem tűnt fel ez a nyilvánvaló tény, így Rapp is megbékélt vele. Nem tetszett neki, nem is igazán értette a gondolkodásmódjukat, de már nem küzdött ellene. Amiről nem tudtak, az nem fájt nekik, így Rapp és néhány válogatott társa, mint Nash is, mindent kockára tettek, hogy megpróbáljanak megakadályozni egy, a szeptember 11-én történtekhez hasonló iszonyatos csapást. Volt néhány politikus, akik a folyosón félrevonták, és megköszönték, amit tett. Azt mondták, csak így tovább, gondoskodjatok róla, hogy ez ne történhessen meg újra. „Kövessetek el mindent” – mondták, aztán mentek a kamerák elé, hogy nyilvánosan elítéljék Guantánamót, a fogolyköltöztetési programot olyan országokba, ahol a kínzás megengedett, és persze a fogva tartottakkal való bánásmód kritizálása sem maradhatott ki. Volt azonban néhány bölcs öreg is Washingtonban, akik megértették, mivel állnak szemben. Olyanok, akik felismerték, hogy valakinek le kell másznia a csatornába, és ki kell pucolnia ezt a söpredéket. A százmillió dolláros vadászgépek és a milliárddolláros anyahajók remekül

beváltak, amikor háborúra került a sor. Az ötmillió dolláros tankok kapóra jöttek egy csatában, de olyan ellenséggel szemben, aki nem volt hajlandó egyenruhát viselni, és nem állt ki a harcmezőre, nem sokra mentek ezekkel. Valakinek végül oda kellett mennie, hogy megszorongassa az ellenség torkát, és felszámolja a hálózatukat. E pillanatban Rapp éppen ezen dolgozott. Bal kezével hátrafeszítve Haggani fejét, egyre erősebben szorította a gégéjét. Belenézett a férfi sötétbarna szemébe, és megpróbálta belőle kiolvasni, milyen mentális állapotban van. Meg sem tudta számolni, hány alkalommal csinálta már ezt, és úgy vélte, általában egész pontosan meg tudta jósolni a dolgok kimenetelét. Legtöbbjük szemében rettegés ült, néhányan az őrültek tébolyult pillantásával néztek vissza rá, sőt, volt néhány olyan is, akinek a szeme Charles Mansonéra emlékeztette. A vallásos extázisba került fanatikusok tágra nyílt, „belelátok a lelked mélyébe” típusú pillantását látta bennük. Ezek voltak a legrosszabbak. Üvöltöztek és csapkodtak, mint egy hisztériázó gyerek. Annyira idegesítőek voltak, hogy az ember már azért meg akarta ütni őket, hogy végre abbahagyják. A szemekből lehetett következtetni, de ezeknél sohasem mehetett biztosra az ember. Valaki az erőszak első jelére bedobta a törülközőt, és megpróbálta kidumálni magát. Ezzel Rappnek nem volt semmi baja. Minél többet beszéltek, annál könnyebb volt hazugságon kapni őket. Mint az áldozatából a levegőt kipréselő óriáskígyó szorította ki belőlük Rapp a hazugságokat, míg az utolsó lélegzetvételnyi levegőjükkel el nem mondták az igazságot. Rapp feszülten figyelve Haggani szemeit, valami jel után kutatott. Pár másodperc alatt felismerte, mit lát, és nem örült neki. Rapp a legszívesebben hangosan káromkodott volna, de tudta, hogy Haggani nem láthatja a csalódottságát. Felismerte a pillantást. Tökéletes meggyőződést látott a szemében. Egy szemernyi félelem sem volt benne. Hetekig tartana, míg megtörné. Rapp egy pillanatra engedett a szorításán, és azon gondolkozott, hogy lefújja az egészet, megmosdatja Hagganit és

visszaviszi a cellájába. Összpontosíthatnának al-Hakra, és talán később elintézhetnék, hogy Hagganit átszállítsák egy diszkrétebb helyre, ahol egy egész csapat dolgozhatna rajta. De talán – gondolta Rapp –, talán rá tudom venni valahogy, hogy hibázzon. Rapp még jobban megszorította Haggani torkát, ujjai belemélyedtek a nyak megfeszített inaiba. – Tudok a tervükről. –Rapp a szemeit fürkészve a beismerés apró szikrája után kutatott. –Mindkét sejtet elkaptuk. Mindent elmondtak. Megint kudarcot vallottak. – Rapp látott valamit a szemében, a beismerés villanását, vagy hogy ez a szó felkavart valamit Haggani korlátolt agyában. Rapp éppen annyit engedett csak a szorításán, hogy beszélni tudjon. – Semmit sem tudnak – mondta Haggani rekedten. – Sosem fognak megállítani minket. Minden elveszített harcos helyébe egy újabb lép. Rapp, mintegy mellékesen, elengedte a nyakát. Most az volt a legfontosabb, hogy tovább beszéljen. – A puskaporukat már elpuffogtatták szeptember 11-én. Szerencséjük volt. Készületlenül ért minket a dolog. De mit csináltak azóta? – Madridot és Londont, és jön majd még sok minden. – Madrid és London – gúnyolódott Rapp. – Lehet, hogy a spanyolok néztek egyet, de a briteket csak jól feldühítették. – Az egész Nyugat fél tőlünk. – A Nyugat azt gondolja, hogy maguk egy falka gyáva kutya. Szándékosan gyilkolnak ártatlan embereket, mert ahhoz nincs elég vér a pucájukban, hogy kiálljanak a csapataink ellen. Maga egy gyáva kutya, Abu. – Maguk semmit sem tudnak! – Mit szólna hozzá, ha levenném azokat a bilincseket, és csak mi ketten kiderítenénk, milyen kemény fickó maga? Haggani megfontolta az ajánlatot, majd a szoba túloldala felé pillantott a zömök férfira, aki odakötözte a székhez. Aztán visszanézett Rappre. – Ő is beszállna a maga oldalán. – Nincs szükségem segítségre. Legalábbis egy ilyen csecsemőgyilkos pöcsköszörű ellen, mint maga.

– Nem hiszek magának. Rapp felnevetett, és elkezdett az asztal körül járkálni. – Ahogy mondtam, maga egy gyáva kutya. Iskolákat robbant fel, mert tudja, hogy a gyerekek nem lőnek vissza. Irodaépületekre támad, ahol ártatlan férfiak és nők a megélhetésükért küzdenek. – Nyugaton senki sem ártatlan. – Ha ez igaz, akkor miért nem támadtak újra? Eddig csak szeptember 11. sikerült. Azóta lószart sem csináltak! – Közel ötvenezer katonájukat öltük meg. Rapp csak nevetni tudott ezen a vérlázító számon. Már korábban is találkozott ezzel a jelenséggel. Az al-Kaida és a tálibok szerették felnagyítani a sikereiket. – Ötezret sem öltek meg, és ezt maga is jól tudja. Csak széjjelrúgatják a seggüket. Szépen, egyesével leszedjük magukat. A vezetésük csak totyorog, barlangokban élnek, és besorozniuk sincs már kit. Az embereknek elegük van abból, hogy a fiaikat a tehetetlen vezetés miatt a halálba küldjék. – Maga semmit sem tud. – Akkor világosítson föl. Meséljen a sikereikről. – Nemsokára meg fogja látni. Rapp végre meglátta, amire várt. Gyorsan Haggani mellé lépett és közel hajolt hozzá. – Tudunk a harmadik sejtről. A maga seggfej Mohammed cimborája a folyosó túloldalán éppen most számol be a részletekről. Rapp észrevette a felvillanó haragot Haggani szemében. Látta, amint leesett neki, hogy társa elárulta, hogy egy nála gyengébb ember veszélyezteti ügyüket. Rapp, minthogy sokakat csalt már így lépre, azt is tudta, hogy mi következik ezután. Haggani ajkait összecsücsörítette, arcán kis mélyedés keletkezett, és amikor éppen útjára akarta indítani a következő köpetet, Rapp jobbjával lecsapott. Tenyere és behajlított ujjai egy faltörő kos erejével csaptak le a férfi gégéjére. Haggani levegő után kapkodott, nyitott szája megtelt a nyálával, szemei kiguvadtak, és teste megremegett az ütés erejétől. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán fuldokolva bukott előre.

– A csapatokat már oda is irányították – suttogott Rapp a fülébe. – Huszonnégy órán belül elkapják őket, és akkor újra kudarcot vallanak majd. Tényleg azt gondolta, hogy ez a terv beválik? Tényleg azt gondolta, hogy hagyjuk, hogy csak úgy besétáljanak az országunkba, és… Rapp éppen a mondat közepén tartott, amikor kinyílt az ajtó. Megfordult, és négy nagydarab férfit látott belépni a kihallgatóhelyiségbe, egyenruhájuk vállára a Légierő Biztonsági Osztagának a jelzését erősítették. Rapp szemével megkereste azt, akinek a legtöbb sáv volt a gallérján. – Mi az ördögöt csinálnak itt? – Bocsásson meg, uram – felelte a férfi –, ki tudna jönni egy percre a folyosóra? A tábornok beszélni kíván önnel. Rapp tetőtől talpig végigmérte a férfit, aztán tekintetével a többieket is végigpásztázta. – Egy perc és ott leszek, őrmester. A férfi nem tágított. – A tábornok most kíván beszélni önnel – ismételte meg udvariasan, de nyomatékos hangon. Rapp a fogolyra pillantott, majd vissza a főtörzsőrmesterre. – Mondja meg a tábornoknak, hogy csak várakozzon türelmesen, különben felhívom England védelmi minisztert, és gondoskodom róla, hogy karrierjének hátralévő részét egy rakétasilóban töltse valahol Észak-Karolinában, a halál faszának a makk felőli oldalán. – Rapp figyelte, ahogy a katona az ajtó felé néz, majd újra feléje fordul. Látta rajta, hogy nem tud dűlőre jutni. – Őrmester, azt javaslom, hogy húzzon ki innen, de rögtön, ha nem akarja követni a tábornokot az új állomáshelyére. Az őrmester volt már néhány különös helyzetben a légierőnél eltöltött tizenhárom éve alatt, de ez vitte a pálmát. A nagy reményű főtiszt odakint várakozott. Kevesebb mint kilenc hónapja irányította a bázist, és azt rögtön az elején világossá tette, hogy hisz abban a régi axiómában, hogy a szar lefelé folyik. Most pedig éppen azzal az emberrel áll szemben, akit a tábornok parancsa értelmében le kellene tartóztatnia. Egy ezredes a Légierő Különleges Nyomozóhivatalának a jelzésével, aki ráadásul azzal fenyegetőzik, hogy felhívja magát a védelmi minisztert. És ha ez még nem lenne elég, a fickó úgy néz ki, mint aki a szó szoros

értelmében letépi a fejét, ha nem hagyja el a szobát, mégpedig szaporán. Az őrmesternek olyannyira nem tetszett a helyzet, hogy taktikusabbnak találta, ha visszavonul a folyosóra.

13. fejezet Ezt a pillanatot ki kell élvezni – gondolta Nash. Mint a legtöbb szakma, az övé is tele volt csalódással, unalommal és mindenféle idegtépő szarsággal. Mindezek mellett mostanában több politikai korrektséget vártak el tőlük, mint az egy olyan szervezet számára egészséges lett volna, amelynek feladata a földkerekség legkevésbé politikailag korrekt társaságának a felszámolása volt. Néha azért előfordultak izgalmas helyzetek, ragyogó megoldások, amikor minden összejött, és az események szerencsés összjátékának köszönhetően elérték, amiért küzdöttek. Voltak olyan pillanatok, amikor a befektetett kemény munka és a személyes áldozat megtérült. Amikor mindent egy lapra tettek fel, és bankot robbantottak. Ilyenkor úgy érezték, mintha sikerült volna visszagörgetniük a sziklatömböt a hegy tetejére. Nash sok felemelő pillanatot élt át élete során. Gimnazistaként ilyen volt, amikor a pennsylvaniai állami amerikai foci bajnokságot megnyerték, a középiskola végén birkózásban a bajnoki cím, felesége iránt érzett szerelme és gyerekei születése, amikor a tengerészgyalogság tisztjévé avatták, amikor eredményesen vezette csatába az embereit, és még számtalan egyéb hasonló esemény. De egyiket sem lehetett összehasonlítani a mostani helyzettel. Talán még sohasem volt ilyen magas a tét és ekkora a kihívás. Távolról nézve egyszerűnek tűnt a feladat: meg kell védeni Amerikát és szövetségeseit a Hagganihoz és alHakhoz hasonló gazemberektől. A hogyan kérdése azonban távolról sem volt ilyen egyszerű. Voltak olyanok, mint Rapp, akik a cél elérése érdekében nem haboztak volna kiirtani őket mind egy szálig. Véleményük szerint addig kell folytatni az öldöklést, míg vagy mind el nem pusztulnak, vagy elmegy a kedvük a harctól.

Nashnek szimpatikus volt Rapp hozzáállása. Tudta, hogy szükség van olyanokra is, akik így gondolkodnak. Valakinek el kellett vállalnia, hogy leereszkedik az ő szintjükre, és saját szabályaik szerint győzi le őket. Eléri, hogy rettegjenek, hogy éjszakákon át virrasszanak azt lesve, hogy mikor hullik a fejükre egy bomba, vagy mikor lopakodik a közelükbe egy csapat kommandós, hogy elvágja a torkukat. Mindezt meg is tették, és ezzel kibillentették az ellenséget az egyensúlyából. És ez a játék nem csak Afganisztánban, Pakisztánban és Irakban folyt. A terroristák európai, közel-keleti és ázsiai támogatóira is lecsaptak. A legtöbben felfogták a figyelmeztetést, néhányan azonban nem vették komolyan, és ezáltal tragikus balesetek érték őket. Ugyanígy küzdöttek a fegyverkereskedők, a háború hímringyói ellen. Tudták, hogy a tűzzel játszanak, ha az al-Kaidát és a tálibokat látják el fegyverrel, de túl nagy volt a csábítás. Sokat közülük megöltek, és még sokan meghalnak még, mielőtt a háború véget érne. Nash sohasem vallotta volna be a feleségének vagy a barátainak, de semmi sem okozott neki nagyobb élvezetet és izgalmat, mint amikor sikerült levadászniuk egy-egy magasabb rangú célpontot. Sokuk letartóztatásában segédkezett, és ugyan csak egyet ölt meg közülük, de ez volt egész életének legfelemelőbb pillanata. Olyan érzés volt, mintha életének minden győzelme ebbe az egy alkalomba sűrűsödött volna. Minden készen állt, hogy lekapcsolják a célpontot Csamanban, a pakisztáni határvárosban. Ő és Rapp nem hivatalos csatornákon keresztül dolgoztak: mindkét politikai oldalon sikerült a pakisztáni hírszerzés tisztjeit megvesztegetni, míg végül rábukkantak a férfira. Hatfős kis csoportban dolgoztak, mindannyian képzett lövészek voltak. A célszemély halálra rémült, amikor Rapp és két társa belépett az épület főbejáratán. Nash az épület mögött volt, amikor a férfi kirohant kezében egy nagy, ronda AK-47-essel, készen arra, hogy szétlőjön bárkit, aki megpróbálja megállítani. Nash az árnyékban állt a hátsó bejáratnál, és ahogy a férfi elrohant mellette, célzásra emelte hangtompítós fegyverét, és egyetlen tompa hegyű kilenc

milliméteres lövedéket eresztett a tarkójába. A férfi tett még pár lépést, a teste magától mozgott, aztán összeesett, és az arcán csúszott tovább. A mostani helyzet azonban több szempontból is különbözött a korábbitól. A legnyilvánvalóbb különbség az volt, hogy ezúttal a CIA központja tudott az akcióról. Csamanban a saját szakállukra dolgoztak, a hálózat segítsége nélkül. Az egy olyan győzelem volt, melyről a parlament is tudhatott, amit a politikusok is ünnepelhettek. Korábban is fogtak már el néhány olyan fontos embert, mint al-Hak, de önszántából egyikük sem működött velük együtt. Sok munkájába került, hogy kipasszírozza belőlük az információt, és még ha sikerült is, az adatokat gyanakvással kellett kezelniük. Al-Hak harc nélkül állt át. Fenyegetőzni azért persze kellett, de senki sem emelt rá kezet. Nash főnöke, Rob Ridley, örömmámorban úszott. Engedélyt adott Nashnek, hogy folytassa a kihallgatást, míg Kennedy rábólint az akcióra, és valamiféle jogi biztosítékot szerez al-Hak számára. Nash beszámolt Ridley-nek arról az ötletéről, hogy alHak esetleg a nyilvánosság elé is kiállhatna. Rávehetnék, hogy elmondja a világnak, hogy az al-Kaida és a tálibok hogyan tértek le az igaz útról. Ridley-nek tetszett az ötlet. – Ha ki tudnánk találni, hogyan menekíthetnénk ki a családját, biztosan ráállna a dologra – mondta neki Nash. – Egy napra elég egy siker – mondta Ridley, mielőtt gratulált volna Nashnek és megígérte, hogy egy órán belül jelentkezik. Nash letette a telefont, és az órájára nézett. Kevesebb mint öt perce hagyta magára a foglyot. Nem akarta siettetni a dolgot, nem akart túl buzgónak tűnni. Fel-alá járkált az apró irodában, próbált lenyugodni, és közben azon gondolkozott, milyen stratégiát válasszon, amikor visszatér a kihallgatóhelyiségbe. Még nem játszotta ki egyetlen aduját sem, és amíg Dosztum tábornok a közelben van, őt is felhasználhatja nyomásgyakorlásra. Nash úgy döntött, megpróbálja sarokba szorítani a terroristát. Úgy számolta, legkorábban egy óra múlva kaphat megerősítést Kennedytől, de valószínűbb, hogy két órába is beletelik.

Nash sorra vette a lehetőségeit. Mondhatnám, hogy a nagyágyúk Washingtonban nem hisznek neki – gondolta magában. Vagy azt, hogy a másik két sejtet alaposan kikérdezték, és egy szót sem szóltak a harmadik létezéséről. Ez persze hazugság volt. Beszéltek a harmadik sejtről, és történtek még más nyugtalanító dolgok is: a világhálón arról suttogtak, hogy nagy dolog van készülőben. Nash hitt al-Haknak, de most azt kellett vele elhitetnie, hogy a megállapodásuk veszélyben forog. Nash megint az órájára pillantott, vett néhány mély lélegzetet és megpróbálta lecsendesíteni kissé a testét elárasztó adrenalinhullámot. Feltépte az iroda ajtaját, szigorúbb kifejezést erőltetett arcára, és elindult a folyosón. Ahogy belépett a nagy megfigyelőhelyiségbe, egy csapat olyan férfiba ütközött, akiknek egyáltalán nem kellett volna ott lenniük. Az egyik képernyőn pedig Rapp éppen néhány katonai rendőrrel ordítozott. Nash idegesen jobbra fordult, és megpillantotta Marcus Dumon-dot, a CIA fiatal hackerét, aki úgy nézett ki, mint aki éppen az asztal alá készül bemászni. Abban a pillanatban meghallotta Garrison tábornok, a bázisparancsnok zsémbes hangját: – Jól hallottam, hogy England védelmi minisztert emlegette? – Igen, uram – felelte egy mellette álló fiatalabb tiszt. – A maga érdekében remélem, hogy nem téved, Leland. Ha az ember mégsem a CIA-tól van, és benn hagy a csávában a védelmi miniszterrel szemben, akkor maga biztosan szart fog lapátolni a kiküldetése hátralévő részében. Nash érezte, hogy összeszorul a gyomra. Ezek semmi perc alatt elcseszhetik az egészet – gondolta magában. Hogy az ördögbe fogjuk magunkat kidumálni ebből? A következő dolog, ami átfutott az agyán, az a kármentés volt. Dumond rögzítette a kihallgatásokat. Éppen arra volt a legkevésbé szükségük, hogy még a bizonyítékokat is át kelljen adniuk. A szobában lévők olyan feszült figyelemmel meredtek a kihallgatóterem képét sugárzó képernyőre, hogy Nash kihasználta a lehetőséget. Dumondra nézett, a kis külső merevlemezére mutatott, aztán hátra, a folyosó felé intett a fejével. Dumond

bólintott, felkapta a merevlemezt, és csendben felállt. Ahogy elhaladt Nash mellett, a tábornok valószínűleg észrevehetett valamit, mert lassan megfordult. Nash gyorsan előrelépett, hogy eltakarja Dumondot és elterelje a tábornok figyelmét. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Nash felemelve a hangját.

14. fejezet Ahogy az ajtó becsukódott a katonai rendőrök mögött, Rapp megfordult, és a fogolyra nézett. Amit látott, az annyira feldühítette, hogy legszívesebben belepasszírozta volna az öklét Haggani képébe. Orrnyergét egyenesen az agyába nyomva, ott a helyszínen kicsinálta volna a szemétládát. Tudta, hogy a kamera minden mozdulatát rögzíti, és hogy már így is elég nagy bajban van. A fojtogatásból még valahogy kidumálja magát, de ha megöli, akkor esélye sincs megúszni. Nashre és Dumondra gondolt. Mi történhet odakint? Vajon Dumond elég gyors volt ahhoz, hogy letörölje Haggani kihallgatását és mentse Nash megbeszélését al-Hakkal? És vajon mi a fészkes fenét keres itt a bázisparancsnok? A fickó állítólag úgy ragaszkodik az éjszakai alvásához, mint a szorulásos kisgyerek a szarához. – Mi történt? – kérdezte Haggani gúnyolódva. – Csak nem bajba került? Rapp egy röpke pillantást vetett rá, épp csak olyan rövid időre, hogy lássa az önelégült mosolyt az arcán. Összeszorította az öklét, aztán lebeszélte magát róla. Átment a szoba túloldalára, ahol egyik embere, Joe Maslick állt a falnak támaszkodva. Maslick pár centivel magasabb volt Rappnél, de nyomott vagy száz kilót. A legtöbb titkos küldetéshez túl nagy volt, de az ilyen munkához, ahol a megfélemlítés és a jelenlét volt a fontos, tökéletesen megfelelt. Rapp tudta, milyen érzékenyek a szoba hangrögzítő eszközei, és minthogy fogalma sem volt róla, hogy Dumond kikapcsolta-e őket, úgy döntött, hogy inkább óvatos lesz. A fogolyra mutatott, aztán kezeiből tölcsért formált, és Maslick bal füléhez hajolt.

– Én megyek ki elsőnek – mondta Rapp a suttogásnál alig valamivel hangosabban. – Ha ki tudom dumálni magunkat ebből, akkor minden rendben, de ha nem, és azt látod, hogy belemászom ennek a tábornoknak a képébe, akkor fogd a többieket, és tűnjetek innen. Fogd Dosztumot, vidd vissza a gépre, és húzzatok el a bázisról. Mike és én majd itt maradunk tüzet oltani. Maslick is tölcsért formált Rapp füle köré. – Le tudnánk verni őket. Rapp tudta, hogy Maslick ezt a megoldást választaná. A visszavonulás szó hiányzott a szótárából. Ököllel utat törni maguknak rövid távú megoldás lett volna, ami később csak megnehezítené a helyzetüket. – Nem – suttogta –, azzal csak egy kis időt nyernénk, de utána a szar ugyanúgy a nyakunkba folyna. Bízz bennem! Vigyél ki innen mindenkit, a többit majd én elintézem. – Nem hagylak itt, hogy te takarítsd össze a szart. – De igen – mondta Rapp határozottan –, és ne aggódj emiatt. Sokan jönnek nekem egypár szívességgel. Csak juttass ki innen mindenkit. Erről nem nyitok vitát. Rapp és Maslick átmentek a szobán. Ahogy elhaladtak Haggani mellett, a terrorista nevetni kezdett. – Ilyen gyorsan elmegy? – Ne aggódjon, visszajövök! – Úgysem fog. Rapp megállt, és lenézett a fogolyra. Haggani most egészen máshogy viszonozta a pillantását. Nyoma sem volt benne dühnek, hősködésnek és a makacs ellenállásnak. Valami más vette át a helyüket, valami, amitől Rapp, számára addig elképzelhetetlen mértékben zavarba jött. Megvetés volt a tekintetében; a méltatlannak ítélt ellenfél lenézése. – Ez az, amiért sohasem fognak legyőzni minket – mondta Haggani egyszerűen, tárgyilagosan. – Nem elég kemények. Az országa túlságosan megosztott. Túl sokat aggódnak az ellenségeik jogaiért. – Ne tévesszen össze azokkal odaát Washingtonban. Még nem végeztem magával. Távolról sem.

Rapp kivezette Maslickot a kihallgatószobából, végig a rövid folyosón a megfigyelőhelyiségig. Ahogy a kilincs felé nyúlt, emlékeztette magát arra, hogy ezek a légierőnél tisztelik azt, aki irányít. A civil világgal ellentétben, ahol a vezetés képlékeny fogalom, a katonaságnál nem nagyon volt szabályozatlan terület. Csak a rang számított, és odaát a másik szobában csak egyetlen ember volt, aki túlszárnyalta a két fekete sast Rapp gallérján. Garrison tábornokra, a bázisparancsnokra gondolt. A repülőn idefelé átfutotta személyes aktáját, és most átkozta magát, hogy miért nem figyelt jobban. Csak elnagyolt emlékei voltak róla. A Légierő Katonai Akadémiáján végzett, és elég fiatalon nevezték ki dandártábornokká, ami azt jelentette, hogy vagy nagyon jól végzi a munkáját, vagy piszok nagy mázlista, vagy pedig remekül ért a seggnyaláshoz. Akármi is volt a válasz, Rapp úgy ítélte, úgysem számít, mert ezt a helyzetet csak frontális támadással van esélye megoldani. Húznia kell az időt, hogy a többiek elpucolhassanak, és legalább részben megúszhassak a balhét. Rapp vett egy mély levegőt, aztán kinyitotta az ajtót. Belépett a másik helyiségbe, ahol legnagyobb meglepetésére mindenki háttal állt neki. Előrelépett néhányat, aztán intett Maslicknak, majd jobbra indult, ahol Dosztum tábornok állt. Úgy tűnt, minden tekintet az irodákhoz és a főbejárathoz vezető folyosóra szegeződik, ahol három férfi beszélt. Az egyikük Nash volt. Ő volt az egyetlen a helyiségben, aki Rapp felé nézett. A másik két férfi arcát nem látta, de abból, ahogy kiabáltak és mutogattak, arra következtetett, hogy nagyon fel voltak dúlva. – Tehát tagadja, hogy ez a férfi a CIA-től van? – kérdezte a magasabb férfi komolyan. – Hallgassanak rám – mondta Nash. – Azt hiszem, le kellene nyugodniuk. Rapp gyorsan körülnézett a teremben. Dumond kivételével az egész csapat ott volt. Még egyszer körülpillantott, de még mindig nem látta. Nem tudta biztosan, hogy ez jó vagy rossz jel-e, így inkább a beszélgetést figyelte.

– Lenyugodni? – kérdezte az idősebb férfi erőteljesen. – Ez az én istenverte bázisom, Mr. Nash. Ha az a férfi a CIA-től jött, és tisztnek adta ki magát, akkor mindkettejüket bezáratom! Az idősebb férfi nyilván Garrison tábornok volt. Rapp kihúzta magát, megköszörülte a torkát, hogy mindenki ráfigyeljen, és elordította magát: – Mi a jóistent keresnek maguk itt? Ezt a létesítményt lezártuk! Egyik fej a másik után fordult feléje, és lábak csosszanása hallatszott, ahogy mindenki a parancsoló hang irányába fordult. Garrison tábornok óvatosan végigmérte Rappet. – És maga ki? – kérdezte. – Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy a létesítmény pontosan reggel hét óra nulla percig le van zárva. – Rapp a terem másik oldala felé indult. – Egyiküknek sincs felhatalmazása, hogy itt tartózkodjon. – És magát ki hatalmazta fel erre? – kérdezte a tábornok mellett álló férfi. Rapp egy pillantást vetett a férfi gallérján lévő két sávra. – A védelmi miniszter, százados. – És minket erről miért nem értesítettek? – Nem hiszem, hogy a védelmi miniszter szükségét érzi, hogy századosoknak magyarázkodjon – mordult rá Rapp. Figyelmét a tábornok felé fordította. – Uram, a saját érdekében azt javaslom, hogy ürítse ki a létesítményt, és hagyja, hogy végezzem a munkám. Higgyen nekem, ez nem olyan dolog, amibe bele akarna keveredni. Akárki ébresztette is fel, nem jól tette. Garrison tábornok lesújtó pillantást vetett Leland századosra. – Uram – mondta Leland –, ez az ember a CIA alkalmazottja. Erre akár a jó híremet is feltenném. Rapp a jobb oldalán mozgást érzékelt, de nem akart odanézni. Csak remélte, hogy Maslick éppen Dosztum tábornokot és a többieket vezeti az ajtó felé. – Nem a maga jó híre forog kockán, százados, hanem a tábornok karrierje. – Rapp megint Garrisonra nézett. – Néhány rendkívül fontos ember Washingtonban arra vár, hogy elvégezzem, amiért ide küldtek.

– És az is a feladatai közé tartozik, hogy a légierő tisztjének adja ki magát? – kérdezte Garrison. Rapp nem tudta, mit feleljen, ezért inkább semmit sem mondott. – És az, hogy egy megkötözött foglyot véresre verjen? – kérdezte Leland. – Elég volt! – mordult fel Rapp. – Mindenki, kifelé! – Elfordult a két tiszttől. – Négyszemközt kell beszélnem a tábornokkal és a segédjével. – Rapp a folyosón a kijárat felé kezdte terelni az embereket. Nash kivételével mindenki elindult. – Lassan a testtel! – szólalt meg a százados. – Nem hiszem, hogy abban a helyzetben van, hogy itt parancsokat osztogasson. Rapp feléje fordult, mielőtt még bármi mást mondhatott volna, például, hogy a katonai rendőrök maradjanak a helyükön. – Tábornok, azt javaslom, szóljon ennek a mindent tudó mitugrásznak itt, hogy fogja be. Amit meg kell osztanom magával, az szigorúan titkos. Csak az elnök, a védelmi miniszter és még néhány ember tud a dologról. Erről nyilvánvalóan nem beszélhetek egy csapat közkatona előtt. – Válaszra nem is várva, Rapp szólt a többieknek, hogy mozogjanak. – Te is – mondta Nashnek. – Szállj fel a gépre – tette hozzá hangtalanul. – Nem – rázta meg Nash a fejét. – Ne vitatkozz velem! – Rapp megragadta Nasht a karjánál fogva és elindult vele a folyosón. – Menj vissza Washingtonba! – tette hozzá. – Én tudom kezelni a politikai következményeket, te viszont nem. Mondd el nekik, hogy megbizonyosodtál a harmadik sejt létezéséről, és intézd el, hogy Mohammedet a mi felügyeletünk alá helyezzék! – Mitch, komoly szarban vagyunk! – Voltam már ennél sokkal nagyobban is. Majd kidumálom magam. Nash visszanézett a folyosón maradt két tisztre. – Erre azért nem fogadnék. Ez a Leland egy valódi faszfej. – Velem sem éppen könnyű kijönni – mondta Rapp vigyorogva. – Csak tegyél fel mindenkit a gépre, és húzzatok el innen.

15. fejezet A két tiszt figyelte, ahogy a titokzatos ezredes elkíséri a CIAügynököt a rövid folyosó végéig, ahol megálltak és váltottak pár szót. – Nem tetszik ez nekem, uram. Nem bízom ezekben a kémekben – mondta Leland százados anélkül, hogy levette volna róluk a szemét. – Azért nem árt, ha meghallgatjuk – eddigre már végleg kiment az álom Garrison szeméből. A sors hirtelen fordulata segített eloszlatni az alvás ködét, és végre parancsnoki feladatainak ellátására alkalmasabb állapotba került. A háború leple nem csak a csatamezőt borítja be – gondolta. Percekkel ezelőtt még egész karrierje dugóhúzóban zuhant a föld felé lelki szemei előtt. Biztosra vette, hogy a zuhanás egy látványos, tragikus robbanásban végződik majd. Most ehhez képest valami egészen mással találta magát szemben. Figyelte a két férfi beszélgetését. Sohasem tetszett neki, hogy kémek ólálkodnak a bázisán. Pökhendi alakok voltak, akik, úgy tűnt, mindig azt keresték, hogyan okozhatnak valami zűrt, de ebben a harcban sokkal fontosabb szerepük volt, mint a modern kori történelem bármelyik háborújában. Az ezredesi egyenruhát viselő férfi most megfordult, és elindult feléjük. – Uram, azt hiszem, be kellene záratnia. Garrison egyetlen kézmozdulattal csendre intette. – Előbb hallani akarom a mondanivalóját. – Úgy gondolta, megéri utánajárni, hogy valóban az elnök parancsára cselekszik-e. – De azt ne várja, hogy az igazat fogja hallani. – Mit árthat, ha meghallgatjuk, százados. – Tábornok – szólalt meg Rapp, amint megállt pár lépésre tőlük. – Elnézését kell kérnem a történtekért, de rendkívül nehéz helyzetben vagyunk.

– Nincs mentség arra, amit a fogollyal a szemünk láttára művelt. – Százados, ha a véleményére leszek kíváncsi, majd szólok. – Ez az Egyesült Államok Légierejének a támaszpontja. Magának nincs joga, hogy bárkinek parancsokat osztogasson. Azt javaslom… – Én meg azt javaslom, hogy fogja be a pofáját – csattant fel Rapp. – GS-16-os százados vagyok, ami főtiszti rendfokozatnak számítana a légierőnél. A CIA igazgatójának, a Nemzeti Hírszerzés igazgatójának és a Nemzetbiztonsági Tanácsnak a különleges tanácsadója vagyok a terrorizmust érintő kérdésekben. Személyes ismerőse vagyok a védelmi miniszternek, és bármikor kapcsolják nekem az elnököt. Szóval hacsak nem sokkal fontosabb ember, mint azt tökéletesen jellegtelen külseje vagy a két sáv a gallérján sugallja, akkor azt javaslom, hogy fogja be a pofáját, és hagyja, hogy a tábornokkal beszéljek. Leland teljesen elpirult zavarában. Rapp úgy érezte, hogy végre megértette magát. A bázis parancsnokához fordult. – Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni ezért az egészért. A módszereim nem valami finomak… Ha figyelmeztettem volna, hogy mire készülök, azt nyilván nem fogadta volna szívesen. – Vagyis úgy tervezte, hogy besurran, aztán eltűnik. – Igen. – És engem kihagytak volna az egészből. – Így a döntését senki sem bírálhatta volna. – És a sérülések a foglyon? Azt hogyan magyaráztam volna meg? – Nem volt szándékos. Rám támadt. – Rapp felnézett a monitorra, a két tiszt követte a pillantását. Haggani még mindig a székhez kötözve ült. Véráztatta arca riasztóan nézett ki. Rapp elhúzta a száját. – Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik – mondta. – Elég szörnyen néz ki, Mr… – a tábornok nem fejezte be a megszólítást. Rapp habozott, aztán azt gondolta: Az ördögbe, már úgyis nyakig benne vagyok – Rapp… Mitch Rapp.

– A CIA-nek dolgozik? – Igen. – Maga egy kém – szólt közbe Leland. – Terrorelhárító specialista. – És ez pontosan mit takar? – Olyan emberekkel foglalkozom, mint az ott – bökött a képernyőre Rapp. – Foglalkozik? – ismételte meg a tábornok. – Ez azért egy kicsit homályos. – Nem ugyanazokban a körökben mozgunk, tábornok. Nem várom, hogy valaki, aki olyan egyenruhát hord, mint maga, valaha is elnézze, amit teszek. Maguknak muszáj hogy legyenek szabályaik, fontos a fegyelem. Szükségük van ezekre, hogy a harcban hatékonyak legyenek. Én… az a fajta vagyok, aki éjszaka bekúszik a kerítés alatt, odalopózik ezekhez, és elvágja a torkukat. – Ezzel áltatja magát, hogy tudjon aludni éjszakánként? – Leland karba tette a kezét, és megvető pillantással nézett rá. Rapp oldalra kapta a fejét, és a százados arcát fürkészte. Azt le sem szarta, hogy ez a tejfelesszájú tiszt mit gondol róla, de hogy egy kicsit több időt hagyjon Nashnek és a többieknek, felvette a kesztyűt. – Én úgy alszom, mint egy csecsemő, százados. És maga? – A magafajták miatt veszítjük el ezt a háborút. – Nem is tudtam, hogy vesztésre állunk – mondta Rapp felhúzott szemöldökkel. – Az egész a szívekben és a fejekben dől el, és ezt maga is tudja. A háború nem a foglyokból kínzással kicsikart hamis vallomásokon múlik. – Hamis vallomások… szóval azt hiszi, erről van szó. Tudja egyáltalán, ki az az ember, aki ott ül a szobában? – Nem számít, ki az, vagy mit csinált. Az Egyesült Államok Légierejének tisztjeként a genfi egyezmény betartására esküdtem fel.

– De arra is felesküdött, hogy óvja és védelmezi az Amerikai Egyesült Államokat. Akkor most melyik való előbbre? A genfi egyezmény vagy a honfitársai? – Mindkettő egyformán fontos. – Ez a maga tökéletes kis világában nyilván így is van, százados, de a valóságban, a kerítés túloldalán, a világ nem ennyire akadémikus. – Ez az, amiben téved, Mr. Rapp. – Valóban? Imádom, amikor egy ilyen mindent tudó pöcsfej frissen mosott egyenruhában megmondja nekem, mi hogyan van. Avasson be, százados. Mondja csak, bátran, hány terroristát ölt meg? Hányszor sebesült meg? Leland egyik lábáról a másikra állt, állát makacsul előreszegve. Tábornok úr, azt hiszem, csak az időnket fecséreljük. Kérem, engedje meg, hogy letartóztassam és bezárassam. – Leland a pisztolytáskájára csúsztatta a kezét. – Százados – szólt oda Rapp mintegy mellékesen –, eltöröm a csuklóját, még mielőtt előhúzná a fegyverét. – Nyugalom, százados – intette le Garrison. – Előbb hallani akarom a mondandóját. Tehát – fordult Rapphez – beszéljünk arról a titkos információról, amit említett. Az információ valóban titkos volt, és Rappnek most el kellett döntenie, hogy milyen mélyen avathatja be kettejüket. Technikailag az lett volna a helyes döntés, ha kiküldi a századost, de Rapp nem akarta elengedni, nehogy a többiek után induljon. Így az események erősen kigyomlált verziójával kellett előállnia. – Körülbelül egy hónappal ezelőtt elfogtak egy al-Kaida sejtet, útban az Egyesült Államok felé. Néhány héttel később rajtaütöttek egy második sejten is. A kihallgatás során igen nyugtalanítónak találtuk, hogy mindkét sejt körültekintő kommandós kiképzést kapott. Alaposan felkészültek a célpontjukból. Fegyverzetüket előreküldték, és itt nem csak kézifegyverekről beszélek. Csúcstechnológiás robbanóanyagokról, gyújtószerkezetekről, távirányítású detonátorokról, meg effélékről. Ezekkel komoly csapást mérhettek volna ránk. Mindenesetre, a kihallgatások során…

– Kínzást akart mondani? – vetette közbe Leland. Rapp a rangidős tisztre nézett. – Tábornok, minden tiszteletem az öné, de ha ez még egy szót szól, leütöm. És higgye el, ha mondom, sohasem fognak felelősségre vonni, csak mert kiütöttem egy alacsony rangú, okoskodó faszfejet, aki hátráltatott, amikor éppen megpróbáltam megakadályozni egy terrortámadást az Egyesült Államok ellen. Ezt egyikük se tévessze szem elől. Ez az akció… a kis éjszakai látogatásom oka a bázisán az, hogy megbízható információink vannak egy harmadik sejt létezéséről. – Rapp rövid szünetet tartott, hogy felfogják szavainak súlyát. – Úgy bizony, van még egy csoport. Becslésünk szerint hat-nyolc professzionálisan kiképzett emberről van szó. – És mit akart ezzel a kettővel – kérdezte Garrison tábornok –, ha már a többit őrizetbe vették? – Akiket eddig elfogtunk, egyszerű közkatonák. Egyikük sem vett részt a toborzásban és a támadások kitervelésében. Garrison bólintott, aztán a két monitor felé bökött. – És ez a kettő? – Mindkettő a ranglétra csúcsán áll. Mielőtt megérkeztek volna, al-Hak éppen arról beszélt, hogy kész egyezséget kötni. Garrison egy pillanatig a padlót bámulta. – És most mit vár tőlem? – Menjen vissza aludni. Tegyen úgy, mintha ez az egész meg sem történt volna. Reggelre eltűnök, remélhetőleg elég információval ahhoz, hogy megtaláljuk a harmadik sejtet, és elkapjuk őket, még mielőtt felkészülnének a támadásra. – Rapp már abban a pillanatban, amikor kimondta, tudta, hogy nem fognak beleegyezni. Mégis meg kellett próbálkoznia vele. A bázisparancsnok Lelandre pillantott. – Adjon egy percet, hogy megbeszéljük – mondta Rappnek. – Természetesen. Maga a parancsnok, tábornok. – Rapp határozottan állt a két férfi és a kijárat felé vezető folyosó között. Garrison tábornok a terem távolabbi sarkába vezette Leland századost. – Mit gondol? – kérdezte fojtottan. – Nem tetszik nekem ez az egész. És Rapp sem. Nem bízom benne. Szerintem hazudik.

– Nem azt kérdeztem, hogy randizzak-e vele, százados. Ennél egy kissé árnyaltabb véleményt várnék. – Ne haragudjon, uram. – Leland szünetet tartott, félretette személyes érzéseit és ellenszenvét. – Ezekben a helyzetekben a parancsnokok soha nem a bűntett miatt kerülnek bajba – mondta. –Maga nem tett semmi rosszat, uram. A bajok a tett elkendőzése során keletkeznek. Általában az öreg fiúk hálózata működésbe lép; az akadémiai öregdiákok fedezik egymást. – Leland röpke pillantást vetett Garrisonra. Mintha egy kimondatlan kötelék lenne közöttük. A tábornok nem viszonozta a pillantását. – A dolog mindig ártatlanul kezdődik, mert senki sem gondolja, hogy lebuknak. Pedig általában lebuknak, és amikor megtörténik, annak sosincs jó vége. Egy tönkrement karrier helyett kettő, három, négy, néha akár egy tucat is megy a levesbe. – Vagyis azt mondja, ha most visszafekszem az ágyamba, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, végül valaki rá fog jönni, hogy tudtam róla, hogy itt járt. – És hogy tisztnek adta ki magát, megkínzott egy rabot, és a jó ég tudja még mi mindent. – Vagyis azt gondolja, be kellene zárnunk. – Igen! – mondta Leland határozottan. – Maga nem tett semmi rosszat, uram. Csak azzal kell törődnie, hogy betartsa az előírásokat. – És mi lesz ezzel a harmadik sejttel? Leland nem örült, hogy a tábornok még mindig nem látta, hogy milyen veszélyes lehet ez nem csak a saját, hanem a százados karrierje szempontjából is. – És mi lesz Lonsdale szenátorral? Mit gondol, hogyan fog reagálni, ha megneszeli, hogy mi történt? És higgyen nekem, uram, ez csak idő kérdése, és amikor megtörténik, a maga tökeit akarja majd egy tányéron. Ezt mondta, mielőtt elment. Akkor a karrierjének lőttek, uram. Garrison visszanézett a szoba túloldalán álló CIA-ügynökre. Igaza volt. Jobban tette volna, ha egyáltalán nem kel fel. A két monitorra pillantott, figyelte a széken ülő két fanatikus terroristát. A helyzet nagyon zavaros volt. – És hogyan fogunk tudni a saját

szemünkbe nézni, ha igaz, amit mond… ha valóban újra megtámadnak minket? – Nincs erre semmi bizonyítéka. Ezek a kémek folyton ezt csinálják. Árnyékok után rohangálnak, és farkast kiáltanak. – Ez még nem jelenti azt, hogy nincs igaza. – Ezt nem a mi dolgunk eldönteni – sóhajtott fel Leland elkeseredetten. – Szóval azt mondja, zárjuk be. – Igen, uram. Ez az egyetlen felelős döntés, amit meghozhat. – És aztán mi lesz? – Szépen végigmegy az ügy a parancsnoki hierarchián, és majd ők megoldják. Garrison mélyen és hosszan elgondolkozott. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy hibát követ el, de nem látott más megoldást. – Rendben – mondta minden lelkesedés nélkül –, vegye őrizetbe, és értesítse a parancsnokságot. – Igenis, uram. – Leland elégedetten vigyorogva tisztelgett. – És százados! Azt akarom, hogy ez maradjon titokban. Semmi pletyka. Egyelőre maradjon ez közöttünk és a biztonsági különítmény emberei között. Elképzelhető, hogy a Pentagon és az elnök egészen más szemszögből látják a dolgokat. – Azt kétlem, uram. – Azzal Leland megfordult, és elindult, hogy letartóztassa Rappet. – Még egy dolog, százados. Leland megállt, és visszanézett a parancsnokára. – Ne legyen olyan átkozottul elégedett magával. Van egy olyan érzésem, hogy még mielőtt ez az egész véget érne, mindketten azt fogjuk gondolni, bárcsak ne ébresztett volna fel.

16. fejezet Washington Nem sokat randizott. Nem volt említésre méltó kapcsolata sem. Akik elég értelmesek voltak, azok inkább elmaradtak mellőle, akik pedig kitartottak mellette, azoktól ő lett ideges azon

egyszerű oknál fogva, hogy úgy ítélte: nem voltak elég értelmesek. Aztán ott volt még az a nagyon is valós félelme, hogy valamelyik külföldi hírszerzés próbálja ilyen módon behálózni. Előfordult már a történelemben, hogy egy nő szívét vagy a férfiak esetében egyéb szervüket felhasználva kompromittálták az illetőt. Így aztán mindig átvilágították a férfiakat. A CIA kémelhárító különítménye, és feltehetőleg az FBI is megfigyelte őket. Ennek helyénvaló voltát egy pillanatig sem kérdőjelezte meg. És ez felelőtlenség is lett volna. lrene Kennedy megadta magát a ténynek, hogy valószínűleg sosem talál rá az igaz szerelemre, és majdnem biztos volt benne, hogy sohasem fog újból férjhez menni. Az első kísérlete sem sikerült valami fényesen, mint ahogy ez lenni szokott, ha valakiről múlt időben beszélünk. Ha visszatekintett, ritkán érzett valódi megbánást a dolog miatt. Kezdetben elég jól alakultak a dolgok. Érdekes ember volt, jóképű és nagyon intelligens. Kennedy ott követte el a hibát, hogy alábecsülte a férfi anyját. A nő úgy kezelte a fiát, mintha még mindig nyolcéves lett volna. Anyuci szeme fénye volt, aki csak magával törődött. Visszatekintve Kennedy látta, hogy ő maga is támogatta ezt a viselkedést. A kedvére akart tenni. Szerette, és boldoggá akarta tenni. Három éve voltak házasok, amikor megszülte a fiukat, Thomast. A dolgok ettől fogva kezdtek rosszra fordulni. Amikor szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a férje nem hajlandó kicserélni egy pelenkát, megetetni a gyereket, vagy felkelni hozzá az éjszaka közepén, már nehéz volt szemet hunyni a tény felett, hogy egy önző pöcs. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a férje kereste volna a pénzt, ő pedig főállású anya lett volna, de a valóságban ez éppen fordítva történt. A férfi egyetemi tanár volt, és azt képzelte magáról, hogy ő Isten ajándéka a világ szellemi elitje számára. Kennedynek hamar elege lett a kapcsolatuk kiegyensúlyozatlanságából. A megvilágosodás egy szombat reggel következett be, amikor azon kapta magát, hogy a füvet nyírja alvó kisfiával a hátán, míg a professzor a disszertációján

dolgozott. A válás még majdnem két évbe telt, de ő már akkor tudta, hogy vége, amikor rájött, hogy már nem szereti a férfit. Ennek ellenére sohasem bánta meg a házasságát, főként, mert így adatott meg neki imádott kisfia. Kennedy rendkívül fontosnak tartotta, hogy a fiából ne váljon olyan ember, amilyen az apja. Ebből a szempontból az egyetlen problémát a nyarak jelentették, amikor egy hónapot töltött apja családjának nyaralójában, Nuntucketben. Az apjával mindössze ennyi időt volt együtt, minthogy az éppen Franciaországban tanított. Thomas ilyenkor sokat teniszezett, golfozott és vitorlázott. De az ott töltött idő nem változtatta meg. Jó fiú volt, mindig rendesen tanult, és elkerülte a bajt. Az anyja sokat segített neki, és persze ott volt Rapp is. Kennedy a poharáért nyúlt, és kinézett a különterem nyitott franciaablakán. Partnere késett. Kortyolt egyet pinot noirjából és közben arra gondolt, milyen hatással volt Rapp a fiára. Elég összetett személyiség… nem, ez így nem igaz – gondolta magában. Valószínűleg ő volt a legkevésbé összetett személyiség, akit ismert. Rapp munkája bonyolult, ritka és nagyon veszélyes, de Kennedy számára ő volt a legátlátszóbb ember, akivel valaha is találkozott. Sok harcászati stratéga dolgozott a CIA-nél, akik grandiózus, komplex terveket álmodtak meg, amelyek meggyengítik, vagy elpusztítják az ellenséget, vagy újabb információk megszerzésével juttatják előnyökhöz őket. Rapp minden alkalommal ízekre szedte ezeket a nagyszabású terveket. Ő, aki szinte egész karrierjét a terepen töltötte, nagyon is tisztában volt a tervek összetettsége és a bukás esélye közötti közvetlen összefüggéssel. Rapp az egyszerű, közvetlen megoldások híve volt, ami általában azt jelentette számára, hogy golyót röpített áldozata tarkójába. Ez volt a kőkemény igazság, és Kennedynek kellett némi idő, míg megtanult nem gondolni rá. Az anyja azonban mindig kifejezte aggodalmát. Amikor Rapp feleségét jó pár évvel azelőtt meggyilkolták, Kennedy anyja eljött hozzá, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: rendkívüli felelőtlenségnek tartja, hogy a lánya engedi, hogy az unokája ilyen sok időt töltsön a CIA egyik bérgyilkosával. Kennedy

gyűlölte ezt a szót. Utálta, hogy valakit, aki ennyi áldozatot hozott, így elintézzenek és bemocskoljanak egyetlen szóval. Ha Rapp egyenruhát és katonai rangot viselne, rögtön nemzeti hősként tekintenének rá. Annyi kitüntetést tűztek volna a mellére, hogy orra esett volna tőlük. De mivel nem volt katona, egyes emberek, köztük még Kennedy anyja is, lenézték őt. Kennedy nem tudta hibáztatni ezért. Az anyja képtelen volt megérteni, hogyan választhat magának valaki ilyen megélhetést. Kennedy elmosolyodott, amikor arra gondolt, mit szólna az anyja, ha ismerné az egész történetet, ha belepillanthatna Rapp aktáiba. Vagy ami még rosszabb, hogyan reagálna, ha a saját lányának az aktáit olvashatná? Az olyan emberek esetében, mint Rapp és Nash, az antropológiai bizonyíték szemmel látható volt. Elég volt egyetlen pillantás, és nyilvánvalóvá vált, hogy ők vadászok. Saját lánya kinézetében és viselkedésében azonban nyoma sem volt a ragadozó ösztönnek. Ő volt a washingtoni nagy hatalmú politikai osztály megtestesítője. Mindig ízlésesen öltözött, de sohasem túlságosan drágán. Testéből csak annyit mutatott, amennyi nőiessége fenntartásához feltétlenül szükséges volt, de sohasem annyit, hogy kurvának nézzék. Finom szálú, vállig érő haja kiemelte keskeny arcát és fitos orrát. Soha semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a lefegyverző, kellemes mosoly mögött egy olyan nő rejtőzik, akinek elfogyott a türelme. Egy olyan nő, aki mostanában majdnem heti rendszerességgel adott engedélyt olyanoknak, mint Rapp és Nash, hogy megszegjék a törvényt, hazudjanak a kongresszusi képviselőknek és a szenátoroknak, hogy embereket raboljanak és kínozzanak meg és, igen, hogy öljenek. Ezt sosem fölényes könnyedséggel tette, és nem is azért, mert perverz gyönyört okozott neki, hogy megteheti. A döntéseket nagy körültekintés és mérlegelés előzte meg, de mégiscsak meghozták őket, és Kennedynek ezzel együtt kellett élnie, ahogy együtt kellett élnie a hazugságokkal is. Tudta, hogy Rapp is megbirkózik vele, de Nashért egyre jobban aggódott. Míg Rapp, különösen a felesége halála óta, mindezt magában tartotta, Nashnek szembe kellett néznie a hazugságokkal. Nős volt, négy gyerek apja, és nap mint

nap ingáznia kellett a külváros és a terrorelhárítás világa között. A foci- és lacrossemeccseket késő esti kihallgatások, és esetenként likvidálások követték. Sok szót kitaláltak, hogy segítsenek nekik megbirkózni a nemesnek legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető tetteikkel: az őrizetes szót használták a rab helyett, engedélyt adtak az extrém kihallgatásra, amely lényegesen jobban csengett, mint a kínzás. A gyanúsítottakat áthelyezték, nem pedig egyszerűen elrabolták. Ez a politikus szöveg megőrjítette Rappet. A jogászokat hibáztatta érte, és valószínűleg igaza volt. Az igazság az, hogy egy mocskos játékban vettek részt, amelyben az ellenfél jó híre is hagyott némi kívánnivalót maga után. Rapp előszeretettel emlékeztetett mindenkit: – Mi nem zsaruk vagyunk. És nem vagyunk katonák sem. Kémek vagyunk, a kémek pedig mocskos dolgokat tesznek aljas emberekkel. Az alapszabályuk sehol sem említette, hogy fair játékot kell folytatniuk. Az ellenség nem is tartotta be a játékszabályokat, és hazájukban hősként tisztelték őket. Amerikában az embernek olyan meghallgatásokat kellett végigülnie, mint amilyen a mai is volt az Igazságügyi Minisztériumban. Olyan emberekkel kellett vitatkoznia, akik semmit sem tudtak az általuk folytatott titkos hadviselésről. Az önfeláldozásért jutalomként olyan politikai okokból kinevezett faszfejek lihegtek az ember sarkában, mint ez a Wade Kline is. A legkevesebb az volt, hogy az ember jó hírét megtiporták a sajtóban, de járhatott ennél rosszabbul is, ha beperelték, és elárasztották vádiratokkal. Kennedy nyugtalan lett, ha arra gondolt, mire készült Nash és Rapp. Elég egyetlen baki, és a keselyűk lecsapnak. Partnere bocsánatkérő mosollyal jelent meg a lépcső tetején. Kennedy a legcsekélyebb mértékben sem neheztelt rá, amiért húsz percet késett. Hátratolta a székét és felállt, de partnere odasietett, és intett neki, hogy ne fáradjon. – Ne haragudj, hogy késtem – mondta, miközben lehajolt, hogy megcsókolja Kennedyt. Kennedy az arcát fordította feléje. – Semmi gond, minden egyedül töltött pillanatnak örülök.

A férfi őszintén felnevetett, és leült Kennedyvel szemben. Kigombolta a zakóját, és belső zsebéből elővette olvasószemüvegét. William Barstow egy befektetési céget vezetett a városban, és alig több mint egy éve vált el. Kennedy sosem találkozott sem a volt feleséggel, sem a két gyerekkel, de nem is nagyon siettette a dolgot. Nem sokkal azelőtt Barstow mellett ült a Kennedy Center jótékonysági estjén, és a férfi megnevettette. Ez a legtöbb ember számára apróságnak tűnhet, de Kennedynek nem sok nevetnivalója volt mostanában. Ahogy az est véget ért, Barstow randira hívta. Kennedy azt mondta, miért is ne. Meglehetősen könnyednek mondható kapcsolatuknak ez a mai az ötödik randija. A Ruth’s Chris Stake House-ban ültek a Connecticut sugárúton. A kiszolgálás kiváló volt, a konyha nemkülönben, de ami a legfontosabb, az étterem egyike volt annak a néhánynak, amely jó munkakapcsolatot ápolt a CIA-vel. Nem volt messze a követségi negyedtől, így gyakran tartottak itt megbeszéléseket, és azt pletykálták, hogy az egész be van poloskázva. Kennedy azért szerette, mert a második emeleten volt egy üvegfalú terem, amely legalább azt az illúziót meghagyta, hogy egy nyüzsgő étteremben ül. Sokkal kevésbé volt fojtogató érzés itt tárgyalni, mint a város más különtermeiben, ahol úgy érezte magát, mintha egy beépített szekrényben ülne. Biztonsági csapata is ismerte a helyet, így viszonylag könnyedén átfésülhették, és megtehették óvintézkedéseiket. Kennedy az asztal túloldalán ülő férfira nézett. Olyan John Wayne típus volt széles mellkasával és mélybarna szemeivel. Lefegyverző mosolya mögött komoly ember rejtőzött, aki a munkájában néha minden bizonnyal elveszítette a türelmét. Munkája során sok hasonló emberrel találkozott, bár azok nem viseltek ilyen finom öltönyt. Egy perccel később kihozták az italát, amit a férfi rögtön a kezébe is vett, hogy koccintson Kennedyvel. – Egy estére, amit senki sem zavar meg – mondta Barstow, ahogy a két pohár összekoccant. – A telefonomat a kocsiban hagytam – tette hozzá cinkos kacsintással.

Kennedy arcára kiült a bűntudat. Az alapján, ami ezekben a percekben Afganisztánban történik, tudta, nagyon kevés esélyük van rá, hogy zavartalanul töltsék az estét. Barstow észrevette a változást a nő arcán. – Valami rosszat mondtam? – Nem, csak… fennáll az esélye, hogy legalább egy hívást fogadnom kell. – Semmi gond, a te munkád valamivel fontosabb, mint az enyém. Kennedy sem rosszindulatot, sem féltékenységet nem hallott a hangjában. Őszinte alázattal mondta, amit mondott. – Köszönöm, megpróbálom majd rövidre fogni. Barstow rendelt egy mesés bordóit, és a saláta alatt csak cseverésztek. A férfi jégsalátát, Kennedy pedig rukkolát választott. Kennedy élvezte, hogy a pénzpiacról kérdezhette. A férfi közgazdaságtanból diplomázott a Chicagói Egyetemen, és általában friss nézetei voltak a világról. Mint a legtöbb közgazdász, ő is tényekkel támasztotta alá az elméleteit. Elég jó kém vált volna belőle. Három pincér lépett a terembe a főétellel és a körettel. Kennedy egy petité filet-t, mellé köretnek spárgát és gombát rendelt. Barstow gigantikus hússzeletét úgy tették a férfi elé, mintha egy aranyrúd lett volna a tányéron. Kennedy tudta, hogy porterhouse steaket rendelt, és ha Barstow úgy tesz, mint az elmúlt alkalommal, akkor csak a felét eszi meg, a maradékot pedig hazaviszi a kutyájának. Legalábbis ezt állította. Kennedy kiélvezte a steak aromáját. Egy hónapja nem evett ilyesmit. Csak ennyit engedélyezett magának. A pincérek újratöltötték borospoharaikat, aztán távoztak. Kennedy és Barstow várakozó pillantással néztek egymásra. Barstow azon tépelődött, hogy újabb tósztot mondjon-e vagy inkább nekilásson a véres húsdarabnak, melyből egy kisebb család egy hétig lakmározott volna. Kennedy a késért és a villáért nyúlt, és éppen hozzálátott volna az evéshez, amikor megérezte, hogy valami nincs rendjén. Mozgolódást látott az üvegajtó túloldalán. Nem a fehér zakós pincérek voltak, hanem férfiak sötét öltönyben.

Kennedy kétségbeesetten próbálta nem észrevenni őket, de tudta, hogy ez lehetetlen. Óvatosan arra fordította a fejét, és azonnal tudta, hogy a vacsora véget ért. Az ablakon keresztül Rob Ridley nézett rá. A titkosszolgálat igazgatóhelyettese örökös mókamester volt. Szeretett viccelődni és másokat ugratni, de aznap este egyáltalán nem ez látszott az arcán. Kennedy még sosem látta ilyen mogorvának. Lassan letette a villáját és a kését, és szalvétájával megtörölte a szája szélét. Mélyet sóhajtott, mielőtt megszólalt volna. – Bill, bocsáss meg, kérlek, de úgy tűnik, bekövetkezett, amire számítottam. Barstow megpróbált együtt érzőnek tűnni, de már majdnem a szájában volt az első falat, így inkább úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Kennedy az ajtóhoz ment és félrehúzta. Ridley belépett, szemében olyan aggodalom tükröződött, amilyet Kennedy már régen látott. – Mi történt? – Nagy bajban vagyunk. – Milyen nagyban? – kérdezte Kennedy. – Nagyon nagyban. – Mitch? – Aha. Kennedy felsóhajtott. Úgy tűnt, Rapp végül mégis megkapta a harcát, amit keresett magának. Kennedy már rég beletörődött, hogy előbb-utóbb ez fog történni. A konfliktus elkerülhetetlen volt, és noha Rappnek valószínűleg igaza volt, hogy az ő módszereikkel kell legyőzni ellenfelüket, ez mégsem tűnt mindig így. – A többit majd elmondom a kocsiban – mondta Ridley. Kennedy megfordult, hogy elbúcsúzzon partnerétől, látta megértő arckifejezését, de nagyon rosszul érezte magát, hogy a férfinak most egyedül kell ennie. Mérlegelte az időeltolódást, vetett egy pillantást saját vacsorájára, és döntött. – Fél óra múlva lent vagyok – mondta Ridley felé fordulva.

17. fejezet Hármas határ, Dél-Amerika A csapat nem volt jó hangulatban. Erre nem számított, pedig ritkán fordult elő, hogy valami fontos dolgot Karim kihagyott volna a számításból. Ez volt az erőssége. Ő elsősorban tudós volt és csak másodsorban harcos. Bár, ha őszinte akart lenni magával, azért egy pillanatig mérlegelte a helyzetet. Az utolsó másodpercben, mielőtt megölte Zakariát, eszébe jutott, hogy ez milyen hatással lesz a többiekre. Ahogy elővette oldalfegyverét, meghúzta a ravaszt, és nézte, amint a tompa lövedék a szúnyoghálóra spricceli Zakaria agyvelejét, szinte biztos volt benne, hogy tettével felvillanyozza majd a többieket, egyesíti a csapatot, arra kényszeríti majd őket, hogy félretegyék nézeteltéréseiket, és minden tehetségüket fontos küldetésükre összpontosítsák. Most már látta, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet. Úgy gondolta, a hitük a hibás, az elkötelezettség hiánya. Nyilván a törzsi rivalizálásnak is volt ebben szerepe, és Karim ostorozta is magát, amiért ezt nem látta előre. Az iszlám híres volt folytonos belviszályairól, a kicsinyes vetélkedésről, amely oly sok év óta elszakítja őket egymástól. Négy szaúdi katonájával minden rendben volt. Hatékonyan és bátran fognak küzdeni az utolsó lélegzetükig. Még az egyedüli afgán is elég jól vette az akadályokat, de persze ő már több mint egy éve szolgált alatta, és számtalan támadás során bizonyította bátorságát. Harcoltak már együtt, így megbíztak egymásban. Az afgánnal minden rendben lesz. Ők a legkeményebb, legönfeláldozóbb harcosok, akikkel Karimnak valaha is dolga volt. A marokkóiakkal viszont bajok voltak. Most már látta, hogyha lehetséges, a csapat még jobban szétszakadt, mint előtte. Az is átfutott az agyán, hogy esetleg lelövi az egyiküket, de aztán úgy gondolta, az nem volna célszerű. Nem mintha a félelmet nem tartotta volna megfelelő motivációs eszköznek, de ez esetben az utánpótlás véges volt. Karim sokat tanulmányozta a Leninhez és Sztálinhoz hasonló diktátorok brutális módszereit. Volt mit

tanulni tőlük. Elszántságuk és hatalomvágyuk példátlan volt. Ami azonban a legjobban lenyűgözte, az az a módszer volt, ahogy megragadták a hatalmat, és a legádázabb eszközöket is felhasználva meg is tartották azt. Karim gyakran gondolt Leninre és Sztálinra. Azt kérdezte magától, vajon benne is megvan-e mindez: a két férfi nagysága, a képesség, hogy egy forradalom élére álljanak, hogy kiragadják a hatalmat mások kezéből, hogy minden valós és képzelt ellenségüket elpusztítsák, míg hatalmuk végül megkérdőjelezhetetlenné, biztossá nem válik, és készen állnak a valódi változások bevezetésére. Tudta, hogy képes a kegyetlenségre. Tudta, hogy megvan benne az eltökéltség, hogy végigcsinálja a dolgokat, hogy válogatás nélkül megöljön amennyi embert csak szükséges. Végtére is Allah munkáját végzi, ő pedig a halottak közül is ki tudja válogatni a hívőket és a nemhívőket. Karim feladata az volt, hogy visszafordítsa az áradatot. Hogy megállítsa a pogányok és a hitetlenek kitartó menetelését és támadásukat az iszlám ellen. A nők felszabadítását, pornográf vágyaikat, és az olyan gyűlöletes dolgok elfogadását, mint a homoszexualitás – mindez a sátán műve volt. A zenéjük, a filmjeik, az egész kultúrájuk támadás a család intézménye ellen. A nyugati kultúra egy rákos daganat a világ testén, és lassú, de kitartó támadás az iszlám ellen. Kerüljön akármibe is, nem számít, hány ártatlan ember veszíti életét a harc során, meg kell állítani őket. Ez az akció Karim számára nem jelentette küldetésének a végét. Jelentős mérföldkő volt valami sokkal nagyobb felé vezető úton. Allah meglátogatta őt végeláthatatlan imádságai közben, és beavatta őt a terveibe. Hogy hogyan akarja visszaszerezni az iszlám bölcsőjét az árulóktól, a korrupt pénzhajhászoktól. De mielőtt elfogadhatta volna ezt a felelősséget, előbb bizonyítania kellett. Nem Allahnak, hanem azoknak, akikre a következő ütközetben szüksége lesz. Karim nem akarta feláldozni magát, mint a többiek. Nyilvánvaló okokból ezt nem osztotta meg velük. Allahnak

hatalmas tervei voltak vele. Egy nap neki kellett irányítania a forradalmat, amely megváltoztatja a világot. Karim arra volt hivatva, hogy letaszítsa trónjáról a szaúdi királyi családot, és megtisztítsa az országot erkölcsromboló befolyásuktól. Az egész családnak, több mint tízezer hozzátartozójukkal együtt, vesznie kell. Karim tudta, hogy néhányan megússzák majd, és azt is, hogy a világ megbotránkozik majd ezen, pedig a számok jelentéktelenek Lenin és Sztálin pusztításához képest. Milliók haltak meg a kezeik által, és mindezt miért? Egy istentelen rendszerért, amely csak a társadalmi ranglétra legfelső fokán álló hivatalnokokat jutalmazta. A muzulmánok meg fogják érteni, és a végén úgyis csak ez számít. De először Amerikával kellett foglalkoznia, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, fel kellett valahogy piszkálnia a két marokkói harci szellemét, és eggyé kellett kovácsolnia csapatát. Kinyitotta a rozoga ajtót, és kilépett a puha fűbe. Hat hónap ezen a fullasztó helyen. Sok mindent megvalósítottak, de ez még nem volt elég. A délelőtti nap végre elég magasan állt, hogy a dögvészt terjesztő rovarokat visszaűzze az árnyékba. Tudta, hogy emberei örülni fognak ennek, de még mindig ott volt a fojtogatóan párás hőség, amivel meg kellett küzdeniük. A hőség és a páratartalom gyilkos kombinációját még négy szaúdi honfitársa is félelmetes ellenségnek találta. Csakúgy, mint a sivatagban, a víz volt a megoldás. Az embereknek sokat kell inniuk – gondolta magában Karim. Arról is gondoskodott, hogy bevegyék a malária elleni gyógyszerüket. Nem azért fektette tehetségét és energiáját ebbe az akcióba, hogy egy apró rovar miatt bukjanak el. Emberei felől kiáltozás hallatszott. Karim a tisztás túloldala felé nézett, hogy lássa, mi történt. Hatan a tisztás túloldalán gyülekeztek, úgy százötven méterre tőle. Mindannyian dzsungelmintás nadrágban és kifakult zöld pólóban voltak. Karimhoz hasonlóan mindnyájan pisztolytáskát viseltek, egy 9 milliméteres Glockkal és két extra tárral. Karim azért ragaszkodott ehhez, mert azt akarta, hogy megszokják a folyamatos fegyverviselést. Emellett titokban abban

reménykedett, hogy egy drogkartell kiszúrja a tábort, és lövöldözésbe bonyolódnak egymással. Ez kiváló lehetőség lenne, hogy próbára tegye az embereit. Karim tudta, hogy az akadálypálya elején álltak. Azt még ebből a távolságból is meg tudta állapítani, hogy a bátorító kiáltások mögött nem volt valódi lelkesedés. Pásztázó tekintete a hetedik emberét kereste az akadálypályán. Ezt még meg kellett szoknia. Pár nappal azelőtt még nyolcan voltak. Az egyik marokkói épp akkor fordult be az akadálypálya túloldalán. Nem tudta, hogy Ahmed vagy Fazul az, annyira hasonlítottak egymásra. A férfi hasra vágta magát, és kúszni kezdett a szögesdrótok alatt, amelyek a föld felett mindössze negyvenöt centire voltak kifeszítve. Tíz méter után felpattant és a hatméteres fal felé tartott. Nekirohant a falnak, elkapta a kötelet, és mászni kezdett felfelé. Félúton megcsúszott, összeszedte magát, újra megpróbálta, megint megcsúszott, aztán feladta, és visszaesett a földre. Kifulladva hajolt előre, kezeivel a térdére támaszkodva levegő után kapkodott. Karim feszülten figyelt. Nem azért jutott ilyen messzire, hogy valamelyiküknek beletörjön a bicskája egy olyan feladatba, amit már hónapokkal azelőtt meg kellett volna tudni oldania. A férfi vett még néhány mély lélegzetet, megrázta a fejét, aztán kocogva kikerülte az akadályt, és elindult a következő felé. Hat társa kinevette, és ugratni kezdte. Bár ebből a távolságból lehetetlen volt megkülönböztetni a két marokkóit, Karim tudta, hogy Ahmed az. Fazul korábban már harcolt alatta, és tudta, hogy keményebb akármelyik falnál. Karim haragra gerjedt. Az, hogy az emberei közül bárki ilyen könnyen feladja, önmagában is dühítő volt, de hogy társai ezt még humorosnak is találják, azt egyszerűen tűrhetetlennek érezte. Kopott dzsungelbakancsa megindult vele a magas füvön átvezető sok ösvény egyikén. Apró, szapora léptekkel haladt, haragja minden lépéssel egyre nőtt. Egyikük észrevette, hogy közeledik, és figyelmeztette a többieket. A nevetgélés és a gúnyolódás hirtelen abbamaradt. Az emberek szétrebbentek, és míg nem kerültek Karim figyelmének célkeresztjébe, igyekeztek

felkészülni haragjára. Karim nyolc lépésre állt meg a csoporttól, épp amikor Ahmed átlépte a célvonalat. Az esetlen marokkói megbotlott, és kettőt bukfencezve Karim lába előtt ért földet. Nagy valószínűséggel a bordái közé rúgott volna, ha az egyik ember akaratlanul idegesen fel nem nevet. Faríd volt az, a csoport legtehetségesebb tagja. Megpróbálta magába fojtani rosszul időzített megnyilvánulását, de addigra már a többiek is csatlakoztak A példa ragadós volt, és nemsokára úgy vihogtak ott, mint egy csapat diáklány. Karim átlépett Ahmeden, előhúzta 9 milliméteres Glockját, és a csövét Faríd homlokának szegezte. Karim tette, és a tény, hogy alig néhány nappal ezelőtt egy dzsihádista társuk a szemük láttára vesztette életét a parancsnok keze által, egyszeriben eltüntette a humor utolsó morzsáját is. Az emberek kihúzták magukat, és vállaikat hátrafeszítve egyenesen néztek előre. Még Farídnak is sikerült egyenesen állnia a homlokának nyomódó hideg acél súlya alatt. – Amir – szólalt meg Faríd, amilyen gyorsan csak tudott –, bocsánatot kérek, amiért rosszul ítéltem meg a helyzetet. – Te viccesnek találod ezt? – Nem, amir. – Faríd szándékosan az amir szót használta, ami arabul azt jelentette: parancsnok. – Akkor miért nevetsz? Faríd habozott. Nem tudta, mit válaszoljon. – Rosszul tettem, hogy nevettem – mondta végül. – Nem fog többé előfordulni. – Nem fog – mondta Karim jéghidegen –, mert különben golyót röpítek abba a kemény fejedbe. Faríd pislogott, mert a szemöldökéről csöpögő izzadság marta a szemét. – Igen, uram. Karim leeresztette a fegyvert, és a többiekhez fordult. – És ti viccesnek találjátok a helyzetet? – dörrent rájuk. – Egy emberként válaszoltak nemmel. Karim haragja nem párolgott el. Éppen ellenkezőleg, egyre nőtt benne, ahogy emberei háta mögött lépkedett. Vissza kellett fognia magát, hogy fegyverének súlyos markolatával ne vágja tarkón őket.

A parancsnoké magányos helyzet volt, különösen a dzsungel közepén, több ezer kilométerre a háborútól, amely egy másik világban zajlott. Embereinek kudarca az ő kudarca is volt, ő pedig nem szeretett kudarcot vallani. Hogyan tudná őket kizökkenteni ebből, hogy megértsék végre, mi forog kockán. Hogyan tudná velük megértetni, hogy az amerikaiak milyen komolyan veszik ezt? Bármennyire is megvetette őket, Karim jól tudta, hogy milyen veszélyes ellenfelek. Ezek a férfiak mind önként csatlakoztak a harchoz. Karim az évek során túl sok olyannal találkozott, akik bátran jártatták a szájukat a háborúról. Szaúd-Arábia kávézói és mecsetei tele voltak ilyenekkel. De közülük csak egy maroknyi volt elég bátor, elég hülye, vagy elég vallásos ahhoz, hogy valóban fegyvert ragadjon, és tegyen is valamit az ügyért. A csoportot úgy állította össze, hogy bátrak és vallásosak legyenek. Zakaria vallásos volt és okos is, de lusta. Egy pillanatig sem vette komolyan az akciót. Karimnak ezzel kellett megküzdenie: ezek fiatal emberek voltak, akiknek nem volt jobb dolguk. Sokukat tehetős apjuk küldte, aki csak sütkérezni akart a dicsőség fényében, ami azokat övezte, akik áldozatot hoztak az ügyért. Sok apa titokban fizetett azért, hogy fiukat tartsák távol a frontvonaltól. Túlnyomó többségük mindenféle katonai kiképzés nélkül jelent meg, és ami ennél is rosszabb, a háborúról is csak hétköznapi, hamis elképzeléseik voltak. Néha még a legjobban képzett és felszerelt katonák is összecsinálják magukat egy csatában. De vegyünk egy kezdőt, akinek a feje tele van hangzatos szlogenekkel és propagandával, és lássuk, ő mit csinál, amikor először látja akcióban az amerikaiak mindent letaroló, fülsiketítő, kilencszáz kilós lézerirányítású bombáját. Karim látott már egész zászlóaljat is, akik nem voltak hajlandók továbbmenni, annyira féltek az éjszakai égen ólálkodó amerikai harci gépektől. Ezek a férfiak azonban nem voltak gyávák. Kettő kivételével mindegyiket látta már harcolni, és mindet méltónak találta a feladatra. Annak ellenére, hogy képtelen volt átmászni egy falon, még Ahmednek is megvolt a maga erőssége. Autodidakta mesterlövészként messze ő célzott a legjobban a csapatban, mind

pisztollyal, mind pedig puskával. Karimnak nagy tervei voltak vele. Békeidőben egy városban portyázó, jól képzett mesterlövész felbecsülhetetlen értékű fegyver volt. Ahogy Karim az emberei körül járkált, eszébe jutott valami. Lehet, hogy túlságosan keményen bánik velük. Lehetséges, hogy ezzel összezúzza az önbizalmukat. De hogy visszakozzon, az ellenkezett volna a természetével. Élete során mindent előrenyomulással ért el. Azzal, hogy még keményebben próbálkozott. Lehetséges, hogy csapatával nem ez a célravezető módszer. Kevesebb mint egy hét múlva bevetésre mennek az ellenség országának a szívébe, ahol nem sok szövetségesre számíthatnak. A feszültség tízszer ekkora lesz. Karimnak a másik két csapat jutott eszébe. Megüzenték neki, hogy elkapták őket, de a sajtóban erről egy szó sem volt. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy egy felségjelzés nélküli hajón úsznak valahol az óceánon, és kínozzák őket. Hogy fogták el őket? Lebukatták magukat? Vagy volt egy áruló valahol a szervezetben? Már egy hete ezek és más hasonló kérdések miatt hánykolódott ébren éjszakánként. Ahogy végignézett feszült emberein, valami felötlött benne. Allah sugallata volt. Majdnem rögtön tudta, hogy csak az lehet. Egyre jobban érezte Allah kezét mindenben, amit csinált. Vezérelte, nógatta, taszigálta őt a sátán barlangja felé vezető úton. Hirtelen bizonytalanná vált jövője, végzete, hogy egyszer még forradalmat fog vezetni a legszentebb földön. Lehetséges, hogy az egész Amerikában ér véget. Karim, akárhogy küzdött ellene, kissé csalódott volt, de ez csak egy pillanatig tartott. Tudta, hogy Allah próbára teszi őt, hogy elég alázatos-e. Azt akarja, hogy a megoldandó problémára koncentráljon. Ám legyen – gondolta Karim. – Ha Amerika lesz az utolsó csatám, akkor az dicsőséges véget fog érni. Karim a még mindig erősen ziháló Ahmedre figyelt. Volt még egy fontos kérdés, amit meg kellett válaszolnia. Zakaria halálával a csapatot át kellett szerveznie. Karim úgy szervezte meg a csapatot, hogy a haditengerészet elit alakulata által alkalmazott páros stratégia mintájára működjön. Mindenkinek kijelölt a párját, akivel együtt készült. A nyolc embert így két négyfős harci

egységre, vagy négy kisebb, kétfős csapatra lehetett osztani. Karim ezt alaposan átgondolta, így lesz elég erejük az első támadásra, de ugyanakkor elég rugalmasak is maradnak. A kisebb csapatokat nehezebb lesz megtalálni, ha az ellenség rájönne, hogy mire készülnek. – Ahmed – kezdte Karim kitárt karokkal –, megtiszteltetésnek venném, ha elfogadnál társadul. A marokkói megdöbbent. – Amir, részemről a megtiszteltetés. Karim elmosolyodott. – Te kiváló katona vagy, és nagyon bízom benned. – A többiekre pillantott, és büszkeség töltötte el helyeslő mosolyuk láttán. – Majd gondoskodom róla, hogy ne kelljen falakat mászni – tette hozzá, hogy tovább oldja a hangulatot.

18. fejezet Karim a távolba meresztette a szemét. Nem tudta pontosan, mit várt, de úgy gondolta, éreznie kellene valamit. Valami jelentős változást, torokszorító várakozást arra gondolva, ami még előttük állt, vagy hogy büszkeség töltse el azért, amit eddig elértek. Valamit, bármit, de ehelyett csak ürességet érzett. Végignézett a tisztáson. Az akadálypályát tanulmányozta, amit mindnyájan már vagy ezerszer teljesítettek, aztán a lőteret, ahol mesterlövészekké képezte embereit a Glock 19-esükkel. És nem pusztán egy helyben álló mesterlövészekké, hanem valódi, fegyveres harcosokká tette őket. Megtanultak lőni jobb és bal kézzel is, két kézzel kinyújtott karral, egy kézzel a testükhöz közel tartott fegyverrel, mozgás közben, a földön fekve, állva és ülve is. Minden elképzelhető helyzetet átvettek, és teljesítményük látványosan javult. De vajon elég jók voltak-e? Karim újra érezte a szorítást a mellkasában. A nehéz légzést. Egy újabb pánikroham fogta el. Senkinek sem beszélt róla. Eddig meg tudta győzni az embereit, hogy csak egy migrén kínozza, de ő tudta, hogy ez nem igaz. Korábban is fájt már a feje, de ez nem egyszerű fejfájás volt. Annál sokkal félelmetesebb érzés kerítette

hatalmába. Mielőtt elaludt, egyébként is gyakran gyötörték kétségek. Amikor magára maradt a gondolataival. Amikor kétségbeesetten próbálta kiűzni a fejéből minden aggodalmát, hogy el tudjon aludni. De reménytelen volt. Minél jobban próbálta, annál rosszabb lett, és most már napközben is egyre gyakrabban érezte. A betegség, ha az volt, mindig ugyanúgy kezdődött. Először mindig a kétség mart bele-, kétség a saját vagy az emberei képességeiben. Annyi mindent elértek már, annyira messzire jutottak, de vajon elég lesz-e ennyi? Hol marad a beteljesülés érzése, a véglegességé vagy legalább az elégedettségé, hogy végre elhagyhatják ezt a szörnyű helyet? A helyet, amely kezdettől fogva majdnem elpusztította őket. Karim visszagondolt az első hetekre, amikor mindenki megbetegedett. Testüket megtámadta a párás levegő és a rovarok. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem vett számításba. Tudta, hogy embereinek hozzá kell szoknia az új klímához, de azt feltételezte, hogy fiatal és erős szervezetük megbirkózik vele. Végtére is, az amerikaiakkal folytatott harcot is túlélték Afganisztán hideg, szélfútta hegyei között. Karim gyűlölte a hideget, de ezek után sohasem fog panaszkodni miatta. A hideg, száraz levegő megölt mindent, ami szabad szemmel láthatatlan volt. Az apró mikrobákat és baktériumokat, amik megtámadták a testet. Itt azonban ez a láthatatlan ellenség szinte tobzódott az esőerdő párás levegőjében. Meglepő módon az amerikai hadsereg mentette meg őket, illetve pontosabban a trópusokon való túlélésről szóló praktikus kézikönyvük. Karim beszerezte emberei számára a megfelelő gyógyszereket, ruhákat és szigorú higiéniai szabályokat vezetett be. Majdnem egy hónapba telt, míg mindenki meggyógyult a kiütéseiből és a hasmenéséből. Attól kezdve nagy lépésekkel haladtak előre. Erősebbek, fittebbek, magabiztosabbak lettek, és többet is tudtak, de vajon elég lesz-e ez? Van-e valami, amit elfelejtett számításba venni? – Amir.

Karim megfordult, és Faríddal találta magát szemközt, aki pár lépéssel állt mögötte aggódó arckifejezéssel. – Igen? – Minden rendben? – Igen. Miért kérdezed? – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de mintha rosszul lennél. – Jól vagyok – hazudta Karim. – Az emberek készen állnak. – Vizet vettek magukhoz? – Teljes adagot, ahogy parancsoltad. – Tudják, hogy eljött az idő? Faríd nem tudta elrejteni megdöbbenését. – Nem hiszem. – Karim visszanézett a rozsdás bádogtetejű kunyhók felé. Az emberek hátizsákjaik mellett álltak és készülődtek. Azt gondolták, hogy csak egy újabb, hosszú őserdei menetgyakorlatra indulnak. – Hozd ide őket! Mondd nekik, hogy a zsákjaikat otthagyhatják. Faríd kiadta a parancsot, és a hat ember odasietett. Felsorakoztak balról jobbra, egymástól kartávolságra. Az elmúlt hat hónap során annyiszor csinálták már, hogy szemmértékre is meg tudták állapítani a megfelelő távolságot. Karim végignézett elit alakulatán. Mind a hét emberen, balról jobbra. A legmagasabb egy hajszállal száznyolcvanöt centi felett, a legalacsonyabb pedig százhetven centi körül volt. Mindnyájan csúcsformában voltak. A kis túlsúly, ami küldetésük elején még rajtuk volt, mostanra nyomtalanul eltűnt. Lenyűgöző csapatot alkottak széles vállukkal, dagadó izmaikkal és keskeny derekukkal. Egész testtartásuk megváltozott. Egyenesen álltak, vállukat hátrafeszítve, mellkasukat kidüllesztve, szemüket előreszegezve várták a parancsot. A testtartás elsajátítása is legalább egy hónapot vett igénybe. Teljesen át kellett formálnia őket, lassanként le kellett vetkőzniük minden rossz szokásukat, amelyeket az al-Kaida és a tálibok oldalán való harc során felszedtek. Arra bátorították őket, hogy lenézzék az amerikaiakat és az általuk alkalmazott katonai formalitásokat. Azt, ahogyan robot módjára meneteltek. Karim azonban látta, hogy miről szól ez valójában: az ütőképesség fokozása érdekében az egyes

emberek feláldozták egyéniségüket. Többek között ez tette őket annyira félelmetes ellenféllé, és ez volt eredményességük alapja is. Amint megkapták a parancsot, lenyűgöző sebességgel és hatékonysággal tudtak mozdulni. Karim végignézett emberein, és most először döbbent rá, mennyire büszke rájuk. Pihenjt vezényelt, és mosolyogva szólította meg őket: – Harcosaim, Allah tudatta velem, hogy készen álltok. Itt elvégeztük, amit el kellett végeznünk. – Elindulunk? – kérdezte Ahmed, az egyik marokkói. – Igen. Egy órán belül útra kelünk. Az emberek egyenként egymásra néztek. Néhányan mosolyogtak, mások idegesnek tűntek. Karim látta ezt, és magába fojtotta haragját, mondván, hogy ez természetes. Bármennyire szörnyű is ez a hely, a céljának megfelelt. Az otthonukká vált. – Tudom, hogy néhányan szorongtok. Vannak köztetek, akik idegesek, és néhányan valószínűleg még féltek is. Mindezek az érzések természetesek. Amikor Isten arra kérte Jónás prófétát, hogy menjen Ninivébe, hogy elítélje annak megátalkodottságát, ő is félt. Olyannyira, hogy az ellenkező irányba rohant, és végül a szörnyeteg gyomrába jutott. Tehát még a nagy próféták egyike is félt. Normális, hogy az embernek ilyen érzései vannak. Még az ügyünkben, a küldetésünkben való kételkedés is normális. De mi itt vagyunk egymásnak. Egy családdá váltunk. Egymást erősítjük, és nem fogunk megfutamodni. A saját akaratunkból és nagy bátorsággal megyünk egyenesen a szörnyeteg gyomrába, és ott akkora kárt és fájdalmat okozunk, hogy a szörnyetegnek nem lesz gyomra többé a mi ügyeinkbe avatkozni. Néhányan felkiáltottak, és a levegőbe csaptak kezükkel. Az ünnepélyesebbje egyszerűen csak bólintott. – Ha tovább maradunk, azzal csak több időt adunk az ellenségnek a felkészülésre. – Karim háta mögött összekulcsolt kézzel járkált fel-alá a sor előtt. Most jön a neheze. – Eddig nem szóltam nektek róla, mert nem akartam elvonni a figyelmeteket a kiképzésről. – Megállt a sor egyik végén, és végignézett rajtuk. – A másik két csapatról közel egy hónapja semmit sem lehet hallani. Attól tartunk, hogy elkapták őket.

A megdöbbenés és a csalódottság moraja hallatszott a sorból. – De a hírekben egy szó sem volt erről – értetlenkedett Faríd. – Ez igaz. – Az emberek két laptopon is elérhették az internetet, és Karim arra bátorította őket, hogy mindennap olvassanak amerikai újságokat. – Ha benne lettek volna a hírekben, talán reménykedhetnénk. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a CIA elismerte az elfogásukat, és így dokumentálniuk kellene a rabokkal való bánásmódot Az, hogy egy szó sem hangzott el, azt jelenti, hogy mindent kiszednek belőlük. – A többi egység tud a tervünkről? Karim Fazul Algamdira nézett, akivel együtt harcolt Afganisztánban. – Csak nagy vonalakban. – Tudják, hogy melyik várost készülünk megtámadni? – kérdezte Faríd izgatottan. – Igen, tudják, de ez egy nagyváros. És ahogy ezt már megbeszéltük, több célpont is van. Fazul kétségbeesettnek látszott. – Jó emberek voltak. – Igen, bátor emberek voltak, de túlságosan hittek abban, hogy Allah azt akarja, hogy sikerrel járjanak. – Karim az utóbbi időben sok időt töltött azzal, hogy megfejtse ezt a problémát. Egy imám komolyságával folytatta: – Allah azt akarja, hogy sikerrel járjunk, de ugyanakkor kihívások elé állít minket. Próbára akar tenni minket. Látni akarja az elkötelezettségünket, hogy mennyire akarjuk az ellenség legyőzését. – Mindnyájan elköteleztük magunkat, amir – mondta Faríd a többiek nevében is. – Akkor jó. – Karim mindig is aggódni fog az emberei miatt. Mindenét beleadta, hogy felkészítse őket erre a küldetésre, és tudta, hogy sohasem lesz teljesen elégedett. Ilyen volt a természete. Ezt az aggodalmat azonban most háttérbe szorította egy gondolat, mely súlyos teherként nehezedett rá. Tudta, hogy az amerikaiak jók, de annyira azért nem volt naiv, hogy azt gondolja, a másik két csapat elfogásához a puszta szerencse segítette hozzá őket. Karim egyre biztosabb volt benne, hogy az al-Kaida és a tálibok vezetőségében áruló van.

– Van még egy másik aggodalmam is – jelentette be Karim rendkívül vészjóslóan. – Attól tartok, hogy Zakaria esetleg információkat adott át a nagybátyjának. A két marokkói, akik a legközelebb álltak az egyiptomihoz, idegesen néztek össze. Karim ezt észrevette. – Igazam van? – kérdezte. Mindketten bólintottak. Karim azzal türtőztette magát, hogy haragudni később is ráér. A gyanúja beigazolódott, és ettől igen sebezhetőnek érezte magát a tisztás közepén. Ugyanaz az érzés töltötte el, mint ami már Afganisztánban is annyiszor. Amikor az ember már-már érzi, hogy az amerikai távirányítású gépek a feje fölött köröznek. A halk zúgás, amely előrevetítette a levegőből lecsapó halál képét. Hirtelen nagyon örült neki, hogy megölte Zakariát, annak pedig még jobban, hogy más óvintézkedéseket is tett. – Van valakinek kérdése, mielőtt útra kelünk? – Hová megyünk? – A kifutópályához – nézett Karim észak felé. – Ha jól kilépünk, ott leszünk, mire lemegy a nap. – És onnan tovább, Mexikóvárosba? – kérdezte Fazul. – Nem. – De akkor mi lesz a tervvel? – Többé nem bízhatunk még a saját embereinkben sem. Az amerikaiak valahogy beépültek a vezetőségünkbe. Magunkra maradtunk. – De hogyan jutunk el Amerikába? – Már mindent megszerveztem. – Mi mindent? – Majd elmondom alkalmas időben. – Az emberek ebbe minden további kérdezősködés nélkül belenyugodtak. Karim Farídra nézett. –Gyújtsátok fel az épületeket – mondta. – Nem akarok nyomokat hagyni az amerikaiaknak, ha esetleg megtudják, hogy itt jártunk. – Igen, amir. Karim a kék eget kémlelte maga fölött. Valami jel után kutatott, hogy nem figyelik-e őket. A puszta ténytől, hogy ezt

tette, mindenki ideges lett. – Azt hiszem, amint lehetséges, el kell hagynunk ezt a helyet. Senki sem vitatkozott. Emberei egyik épülettől a másikig mentek, és a lámpásokban maradt olajat felhasználva mindent felgyújtottak. A két laptopot, a tartalék rádiókat, a térképeket és a műholdas telefonokat mind a tűzbe hajigálták. Tizennégy jegyzetfüzet, mely tele volt személyekről, épületekről, intézményekről és szervezetekről szóló adatokkal, mind a lángok martalékává vált. Karim azt akarta, hogy mindenki fejből tudja a haditervet. Innentől kezdve semmit sem írnak papírra. Az alKaida vezetésével pedig minden kommunikációt megszakítanak. A dühöngő lángokkal a hátuk mögött a csapat elindult a keskeny ösvényen. Karim az őserdő szélénél állt, míg emberei eltűntek a sűrű lombok alatt. Boldog volt, hogy végre elhagyhatják ezt a helyet, és nem kevésbé elégedett, hogy megszakította a kapcsolatot a parancsnokaival. Most már nem tehetnek érte semmit. Ő és az emberei magukra vannak utalva. Meg fognak küzdeni Góliáttal, és hatalmas csapást mérnek rá az egész iszlám nevében.

19. fejezet Washington Mike Nash az oldalán feküdt, lélegzete elakadt, keze a teste alá szorult. Szemhéja megremegett. Kinyitotta a szemét. Mindent por és törmelék borított. Minden erejét összeszedve a hátára fordult. Éles fájdalom járta át a testét. A fájdalom egy pillanat alatt elmúlt, és átadta a helyét egy különös, megnyugtató meleg érzésnek, mely a teste alatt fokozatosan terjedt. Furcsa csend volt, a levegőt átható bűz töltötte meg. A fülében lassan, de biztosan erősödött a fájdalom. A porból egy alak emelkedett ki, kezében puskát tartott. Nash megdöbbenve nézett fel a férfira, és megpróbálta felfogni, mi történik. Hol a pokolban lehet? Az egésznek semmi értelme nem volt.

A fegyver hozta vissza félig a valóságba. Egy M-4-es karabély volt. Nash képtelen volt felidézni, honnan tudta, hogy mi volt az, de úgy érezte, mintha ösztönösen ismerné a fegyvert. A fölötte álló férfi a vállára lendítette a fegyvert, fél térdre ereszkedett, és tüzet nyitott. Töltényhüvelyek záporoztak a kivető nyílásból Nash fejére. Az arcára hulló forró réz olyan volt, mintha pofon vágták volna. A valóság egy pillanatra hirtelen kitágult, aztán újra összeszűkült. Aztán ahogy kitisztult a kép, Nash rájött, hogy felrobbant valami. A meleg érzés a teste alatt pedig a vére. Nash megpróbált megmozdulni. Tudta, hogy mozdulnia kell. Ha lőnek, az embernek mozognia kell. A mozgás jelenti a túlélést. Az ellenkezője halál, vagy ami még annál is rosszabb, a fogság. Ahogy az oldalára fordult, érezte, hogy meleg, ragacsos folyadék csorog a füléből. A fölötte álló férfi letérdelt melléje, és végighúzta a kezét Nash hátán, miközben szemével és fegyverével a területet pásztázta. A férfi balra rántotta a fegyverét, és leadott egy újabb sorozatot. Eközben Nash megint a hátára gördült. Nash nézte, ahogy a férfi megnyomja a tárkioldót a fegyverén. Látta, ahogy az üres fémtok leesik. Nézte, ahogy a férfi anélkül, hogy odanézne, egy újabb tárat helyez a fegyverbe. Leadott még egy sorozatot, lenézett Nashre, és egy kérdést üvöltött felé. Nash semmit sem hallott abból, amit a férfi kiáltott, de végre felismerte: Mitch Rapp volt az. Valahonnan a távolból ritmikus, döngő hang hallatszott. Furcsán ismerős hang volt, de valahogy mégsem illett oda. Rapp lehajolt hozzá, megragadta a fegyvertartó vállpántjánál fogva, és vonszolni kezdte a tűzvonaltól minél messzebbre. Nash hátába hirtelen éles fájdalom nyilallt, ahogy Rapp áthúzta őt a robbanás nyomán keletkezett törmeléken. Ahogy a fájdalom első hulláma csillapodott, elborzadva tapasztalta, hogy nem érzi a lábait. A döngő hang egyre erősödött. Nash szemei kipattantak, és azonnal visszatért a több ezer kilométerre fekvő Pakisztán szövetségi fennhatósága alatt álló törzsi területről az otthonába, Washington külvárosába. Jobb karját a takaró alá csúsztatva felesége meleg bőrét érezte.

Tekintete az ismerős rózsaszín-fehér kristálycsillárra esett, melyet a felesége mindenképp az ágyuk fölé akart lógatni. Felsóhajtott, becsukta a szemét, és megtornásztatta lábujjait. A döngő hang új erőre kapott. A folyosó végéről hallatszott, és nem volt sem ismeretlen, sem kellemetlen. Nash az oldalára fordult, ledobta magáról a takarót, és lábait az ágy szélén lógatva felült. Csak szürke flanel pizsamaalsója volt rajta. A térdére könyökölt, és kezeivel hátrasimította rövid, barna haját. Harmincnyolc évesen fizikailag még mindig csúcsformában volt, de a finoman kidolgozott külső már belső hibákat rejtett. Reggelente az egyik halántékától a másikig cikázó fájdalom miatt nehezére esett kinyitnia a szemeit. Ez a tengerészgyalogságnál eltöltött évekre emlékeztette, amikor túlságosan sokat ivott. Örült volna, ha csak ez lett volna a gond. Három különböző specialistánál is járt, de egyikük sem tudta megmondani, hogy miért ébred minden reggel erre a szaggató fejfájásra. Úgy tűnik, a nagyobb robbanások nem csak agyrázkódást okoznak. Félretéve a panaszkodást, valójában örült, hogy járni tudott. Négy műtét kellett hozzá, hogy az összes repeszt eltávolítsák a hátából. Az utolsó volt a legkényesebb, annak során ugyanis egy borotvaéles fémdarabot kellett eltávolítani a 3-as és a 4-es csigolyája közül. A műtét után minden statisztikát meghazudtoló sebességgel épült fel. A hátát tarkító olvadt repeszdarabok által okozott fizikai sérülésen kívül nem volt sok jele, hogy Mike Nash megváltozott volna, de azok, akik közelebbről ismerték, tudták, hogy feszültebbé vált. A felesége is figyelmeztette. Thomas Dudlay, a pszichiátere, minden adandó alkalommal félrevonta, és megpróbálta rávenni, hogy beszéljen arról, amin átment. Azt mondta, meg kellene találnia a módját, hogy kieressze a gőzt. Az elmúlt éjszakai kudarc tudatában nem találta szerencsésnek a kifejezést. Ez volt az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy erről beszélgessen. Fejben remekül el tudta rendezni a dolgokat. Fiatal korában ezt tanulta a birkózószőnyegen és a focipályán egyaránt. A tengerészgyalogságnál töltött idő tovább

tökéletesítette túlélési technikáját, a CIA-nél pedig az egyetemi diplomával egyenértékű képességekre tett szert ezen a téren. Fojtsd magadba, és lépj tovább! – ez volt a mottójuk. Talán később lesz majd ideje foglalkozni ezzel. Vagy az is lehet, hogy a probléma megoldódik saját magától. Nagyon remélte, hogy így lesz, mert így nem tudta olyan nagyon élvezni az életet. Aztán Rapp jutott eszébe. Azt mondta magának, hogy neki aztán nincs joga panaszkodni. Képletesen szólva Rapp mindnyájuk helyett rávetette magát a kézigránátra. Az elképzelhető legnagyobb trutyi fog a nyakukba ömleni, és ő gondolkodás nélkül magára vállalta az egészet. Mindenkit elküldött. Nash hátrapillantott a feleségére, visszagondolt az együtt töltött nagyszerű évekre, és azon töprengett, vajon hogyan viselné a családja, ha vádat emelnének ellene. Rapp meg volt győződve róla, hogy el tudja vinni a balhét, és képes lesz elterelni a többiekről a figyelmet, de Nashnek azért akadtak kétségei. A kongresszusi vizsgálat önmagában is elég szar ügy volt, de ebből sokkal nagyobb botrány is kerekedhetett. Úgy tűnt, a szövetségi alkalmazottak jogvédő hivatala is ráharap majd az ügyre, ami azt jelenti, hogy a nyomozás évekig is elhúzódhat, és ahogy figyelmük egyre több mindenre kiterjed, úgy válik megjósolhatatlanná, hogy mit fognak majd előásni. A döngő hang egyre erőteljesebben hallatszott a folyosó vége felől. Nash felesége összerezzent. Nash felállt, és elgémberedett lábakkal keresztül botorkált a szobán, majd végigment a folyosón. A két másik hálószobaajtó csukva volt, de a harmadikat résnyire nyitva hagyták. A titokzatos zaj az emelet legkisebb szobájából szűrődött ki. Nash megállt az ajtó előtt, és bekukucskált a résen. Odabent meglátta egyéves Charlie fiát, aki a rácsos ágy egyik oldalától a másikig futott, aztán visszafordult, mint ahogy egy pankrátor visszapattan a szorító köteleiről, és lendületet vesz egy hatalmas ugráshoz. Megtett még néhány kört, aztán megállt, és megragadta a kiságy rácsát. Apró kezei a fehérre festett fa köré kulcsolódtak, arcát felfújta, és mindent beleadott. Előre-hátra, előre-hátra, bang-bang, bang-bang.

Mike Nash erőt merített kisfia eltökéltségéből. Szélesebbre tárta az ajtót, és várta, hogy észrevegye. Charlie felfigyelt a mozgásra, és nagy barna szemeivel kikukucskált a rács fölött. Aztán széles mosolyra derült a képe. Lábujjhegyre állt, széttárta a karját és felvisított: – Papa. Papa. Mike Nash féktelen szeretettel vigyorgott. Már egy hete nem látta a kis csirkefogót. Átvágott az apró gyerekszobán, megragadta Charlie-t a hóna alatt, felemelte, és szorosan magához ölelte. Nash egy puszit nyomott fényes, piros arcocskájára, aztán tovább haladt a nyaka felé. Charlie először kuncogott, aztán visított a nevetéstől. – Jó reggelt, Chuck – suttogta Nash. – Hiányoztam? Charlie fogta kis párnás kezeit, és váratlan erővel pofon ütötte apukáját, majd akkorát próbált markolni az arcába, amekkorát csak tudott. Nash fejét megrázva próbált szabadulni, aztán a fogait csattogtatta Charlie ujjai felé. A kisfiú visszahúzta a kezeit, és sikítozott örömében. Nash a pelenkázóasztalra fektette, lehúzta pizsamája cipzárját, és egy M-16-ost a terepen szétszerelő tengerészgyalogos tüzérőrmester hatékonyságával munkához látott. Széthajtogatott egy tiszta pelenkát, és a keze ügyébe helyezte. A teli pelenka elejét lehajtotta, de még mielőtt levette volna, egy törlőkendőt tett Charlie ágyékára, hátha úgy dönt, hogy megöntözi a gyerekszobát. Nash ezt a trükköt már Charlie legidősebb testvérénél megtanulta. A használt pelenkát a szemetesbe dobta, egy nedves törlőkendővel megtörölte kisfia fenekét, és feladta rá a tiszta pelenkát. Kettesben elindultak lefelé a lépcsőn, Charlie az apukája nyakába kapaszkodott. Nash megállt a bejárati ajtó előtt, és kinézett a kis ablakon. Megpróbált visszaemlékezni, hogy hallotte valamit az időjárásról az előző este. Az egyik kontinensről a másikra való utazgatás teljesen összezavarta az embert. Későn ért haza, a gyerekek már aludtak. Sajnos már annyira hozzászoktak a jövés-menéséhez, hogy nem várták meg ébren. Nash beütötte a biztonsági kódot, és kikapcsolta a riasztót. Kinyitotta a bejárati

ajtót és kinézett. A levegő a változatosság kedvéért párás volt. Úgy tűnt, végre itt a tavasz.

20. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Rapp a priccsén feküdt, és a plafont bámulta. Az egyenruháját elvették, és helyette ugyanolyan narancsszínű kezeslábast adtak neki, mint a többi rabnak. Ezen könnyen túltette magát. Sokkal rosszabb helyzetben is volt már. Semmi jóra nem vezetett volna, ha nagy hangon, dühöngve követeli, hogy több méltósággal bánjanak vele. Igazság szerint még viccesnek is találta, hogy ugyanabban a létesítményben helyezték el, amelyben al-Hakot és Hagganit is. Rapp úgy gondolta, ez volt az egyetlen hely, ahová el tudták zárni, míg Washington dönt ebben a kényes helyzetben. A börtön fő szárnya tele volt harcosokkal és terroristákkal. Rappet összezárni ezekkel elképesztő ötlet lett volna, bár az a seggfej százados éppen ezt tanácsolta. Garrison tábornoknak szerencsére volt annyi józan esze, hogy ne egyezzen bele. Az egész ügy a legfelsőbb körökig gyűrűzik majd Washingtonban, és Rapp parlamenti szövetségesei biztosan fel lettek volna háborodva, hogy úgy bántak Rapp-pel, mint egy közönséges terroristával. Már második napját töltötte a börtönben. Ezt csak onnan tudta, hogy az óráját magánál tartotta. Utasították, hogy adja át, de ő megtagadta. Rövid megbeszélést követően a négy őr úgy döntött, hogy a dolog nem éri meg a küzdelmet. Végignézték, amit az egyik rabbal, aztán Leland századossal művelt, és minthogy sem a köpködő terroristát, sem Leland századost nem szívlelhették, úgy döntöttek, ennyi engedményt adhatnak neki. Eddig hat alkalommal kapott enni, és éppen a hetedik étkezést várta. Az étel nem volt valami remek, de rossznak sem nevezte volna. Annál biztosan jobb volt, mint amit ezek a hegyekben ettek. Eddig az egyetlen meglepő fordulat az volt, hogy senki sem jelentkezett, hogy kihúzza a csávából. Azt gondolta, biztosan az

időeltolódás miatt lehet, vagy azért, mert az eset hétvégén történt. De akárhogy is, Rapp tudta, hogy nemsokára jönni fognak. Visszaviszik Washingtonba, és az igazi mulatság ott kezdődik majd. Magányában elég ideje volt ezen törni a fejét. Végigvette magában az összes résztvevőt, hogy mit fognak mondani, és hogy hogyan fog rájuk támadni. Ennek már éppen ideje volt. Túl régen menekültek már az összetűzés elől. A rengeteg idő, energia és pénz, amit arra fordítottak, hogy saját kormányuk elől megpróbálják eltitkolni, amit tettek, nevetséges volt. Amint meghallotta az ajtó zárjának fémes kattanását, felült. Azt gondolta, az ételt hozták. A nyitott ajtóban azonban Rob Ridley ismerős arcát pillantotta meg. A Nemzeti Titkosszolgálat igazgatóhelyettesén látszott, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet, bár tekintetében aggodalom is tükröződött. – Ezt aztán most jól megcsináltad, barátom. – Mi a fene tartott ilyen sokáig? – kérdezett vissza Rapp. Ridley a magasba emelte kamerás telefonját. – Ne mozdulj! Muszáj megörökítenem ezt a pillanatot a személyes archívumom számára. Rapp beintett neki. – Örülök, hogy viccesnek találod a helyzetet. Ridley egy széket húzott a cellába, és becsukta az ajtót. – Nem láthatom mindennap narancssárga rabruhában a példaképemet! Nem volt mit tenni, Rapp elnevette magát, és megrázta a fejét. Örült, hogy látja, de ezt nem állt szándékában elmondania neki. – Most komolyan, hol az ördögben voltál ennyi ideig? Ridley leült, és nagyot sóhajtott. – Kissé bonyolult a helyzet, Mitch. Rapp rossz jelnek vette, hogy barátja becsukta az ajtót. – Vagyis valamelyik fasz itt akar tartani, hogy megleckéztessen? – Valami olyasmi. Hoztam neked valamit. – Ridley egy papírzacskót adott át Rappnek. Rapp elvette és belenézett. Egy kopott baseballkesztyű és a Mein Kampf egy példánya volt benne. – Ez meg mi a fene? Ridley volt az egyik legnagyobb humorzsák az ügynökségnél, amivel sokak szívébe belopta magát. Rappre villantotta rá

jellemző, kisfiús mosolyát. – Csak gondoltam, megpróbállak hangulatba hozni, ismered a Nagy szökést Steve McQuinnel. Itt ragadtál a hűvösön, dobálhatod a labdát a falnak, és böngészheted Adolf Hitler önéletrajzát. Gondoltam, ez majd ráhangol a helyzetre, ha már úgyis itt kell dekkolnod egy darabig. – Te aztán remek fickó vagy – nevetett fel Rapp, miközben a kopott kesztyűbe dobálta a labdát. – De a film tényleg jó. – Az egyik legjobb. – Ridley Rapp elé tartotta a telefonját, hogy jól megnézhesse, aztán rákacsintott. Jó – gondolta Rapp. Neki is ugyanilyen telefonja volt. Három méteres sugarú körben zajt generált, amely az összes lehallgatóberendezést használhatatlanná tette. A cellák be voltak kamerázva, hogy mindent rögzíteni lehessen. Nyilvánvaló volt, hogy amerikai állampolgárként az elhangzottakat nem lehetett volna felhasználni ellene a bíróságon, de ahhoz képest, amiről most akartak beszélni, ez a tény jelentéktelen apróságnak tűnt. – Most komolyan – kezdte Rapp –, mi tartott ilyen sokáig? – Felmerültek bizonyos komplikációk. – Például? – Például az, hogy megütötted az Egyesült Államok Légierejének egyik tisztjét, és majdnem eltörted a csuklóját. – Ezt nem mondhatod komolyan – mordult fel Rapp. – Muszáj volt megütnöd? – Nem ütöttem meg. – Tényleg? – kérdezte Ridley hitetlenkedve. – És a monokliját hogy szerezte? – Elesett. – Na ne szórakozz! – Komolyan. Megpróbálta előhúzni a fegyverét. – És? Rapp abbahagyta a labda dobálását. Mozdulatlanná dermedt. – Most viccelsz? – Nagyon is komolyan kérdezem. A dolog egyik részét megpróbáltuk elsikálni, de hogy megütötted ezt a fickót, az nagy port vert fel.

– Nem ütöttem meg. Elő akarta húzni a fegyverét – rántotta meg Rapp a vállát. – Úgy ítéltem, ez kimeríti a túlzott erőszak alkalmazásának a fogalmát. – És azt várod, hogy ezt el is higgyem? – Nem ez volt az egyetlen okom rá, de utálom, ha fegyvert fognak rám. Különösen, ha ezt valami taknyos kis faszkalap teszi. – Ezt értem. Nagyjából én is ezt mondtam nekik, de ez a százados nagy balhét csinált az egészből. Csak magunk között… Lehetett még valami más oka is, amiért ezt tetted. – Naná. Éppen a katonai rendőröket akarta hívni, hogy tartóztassák le a többieket. Muszáj volt húznom az időt, hogy elhúzhassák a csíkot. És nem ütöttem meg. Rám fogta a fegyverét, én megragadtam, kicsavartam a kezéből. Ő eközben elesett, és beütötte a fejét egy székbe. – Volt alkalmam négyszemközt szót váltani a támaszpont parancsnokával. – Garrison tábornokkal? – Vele… Nagyjából alátámasztja, amit mondasz, de ez a százados… – Ridley abbahagyta, és a szemeit forgatta. – Egy kis fasz. Pont az. El kellett volna törnöm a kibaszott állkapcsát is. Ridley felnyögött. – Ez a hozzáállás nem visz minket előbbre. – Ridley előrehajolt, és a térdére tette a kezét. – Azt hiszem, ha őszintén bocsánatot kérnél, rá tudnánk venni a századost, hogy ejtse az ügyet. – Azt várhatod! – Gondolkodj ésszerűen! – Inkább jöjjön a bizottság. Mondtam már neked, mielőtt idejöttem volna. Ideje, hogy napirendre kerüljön ez a dolog. – Én benne vagyok, és Irene is egyetért, de az, hogy megütöttél egy tisztet, nem veszi jól ki magát azok előtt, akiknek a támogatására szükségünk van. – Jól van… Beszéltél már vele? – Igen. – És? – Értem, hogy mi lehet benne az idegesítő.

Rapp összevonta a szemöldökét. – Az a fickó egy faszkalap, csupa nagybetűvel. – És egy bazi nagy monoklija van, a keze fel van kötve, és ha úgy hozná a sors, hogy bizottság elé kerül a díszegyenruhájában, jó nagy adag sajnálatot sajtolna majd ki pont azokból, akiknek mi számítunk a támogatására. Rapp még néhányszor a kesztyűbe dobta a labdát. – Akkor most mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte. – Tudod, jól, hogy mit akarok. – A nagy szart! – Nem olyan nagy ügy. Csak fogj kezet vele, és mondd, hogy nagyon sajnálod. Elmagyaráztuk neki, hogy milyen színes előéleted van. Megfélemlítésképpen még azt is elmondtuk, hogy az elnök jön neked néhány szívességgel. Meg hogy biztosan kedvezően tekint majd valakire, aki hajlandó kisegíteni őt egy ilyen kényes helyzetből. – Kit hoztál magaddal? – Stephen Roemert, a védelmi miniszter különleges tanácsadóját. Rapp egy pillanat alatt végigfutott a lehetőségein, aztán elkáromkodta magát. – Ha ez a kölyök arcoskodik… – Gondoskodom róla, hogy ne tegye. Most az a legfontosabb, hogy kijuttassunk innen, hogy aztán rámozdulhassunk a másik dologra. Lesz itt nyomozás, meghallgatások, meg a jóisten tudja mi még. Ha nem akarsz bocsánatot kérni, ücsöröghetsz még ebben a cellában, míg az ügyvédek majd döntenek a sorsod felől. – Azt már nem! – Akkor tedd meg! – Rendben. – Csináld úgy, hogy őszintén hangozzon, Mitch. Szükségünk, van rád Washingtonban. – Mondtam, hogy rendben. Ridley benyúlt a széke mellett lévő zsákba, és előhúzott egy khaki színű repülős ruhát. – Bármennyire is szeretném látni, ahogy rabruhában mászkálsz, lehet, hogy nem lenne valami jó üzenete.

– Az előbb nem azt mondtad, hogy akár maradhatok is egy darabig? – Az még azelőtt volt, hogy belementél volna a színjátékba. Most gyorsan vedd fel ezeket. Még bocsánatot kell kérned, és el kell érnünk a gépet.

21. fejezet Washington Nash North Arlingtonban lakott, nem messze a Marymount Egyetemtől. A környék felkapott volt, de nem ellenszenves. A telkek méretüket tekintve kétszázötven és ötszáz négyszögöl között mozogtak, a házak pedig mind drágábbak voltak egymillió dollárnál, de nem érték el a kettőt. A környék kompromisszum eredménye volt. A felesége többet akart, ő pedig kevesebbet. Ez állandó súrlódási pont volt házasságukban. Ő szegény sorban nevelkedett, felesége családja pedig dúsgazdag volt. A CIA-nél nem keresett rosszul, de ez eltörpült a felesége hét számjegyű fizetése mellett, amelyet a főváros egyik legmenőbb PRügynökségének a partnereként keresett. Két különböző világból jöttek. Két nagyon különböző világból, de a végletekig lojálisak voltak egymással. Nash végignézett a fákkal szegélyezett utcán. A szomszéd automata locsolójának kattogó hangjától eltekintve minden csendes volt. Egyetlen autó sem parkolt kint, aminek Nash örült. Az ő világában minden egyes autó potenciális pokolgép volt. Megvizsgálta a közeli bokrokat, aztán végigsétált a ház előtti járdán oda, ahová az újságokat dobták. Mindet összeszedte, és elindult befelé, majd a házba belépve kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Charlie-t az etetőszékébe tette, és beszíjazta. Nash megnyomta a kávéfőző gombját, aztán kihozott egy doboz gabonapelyhet a kamrából. Öntött belőle egy keveset az etetőszék tálcájára és figyelte, ahogy Charlie a finommotoros mozgását fejleszti. Aztán megtöltött egy üveget tejjel, harminc másodpercre betette a

mikroba, és odaadta kisfiának. Majd fogott egy üveg pépesített bébiételt, amelyhez a felesége ragaszkodott. Kinyitotta, a benne lévő pürére nézett és megborzongott. Meg volt róla győződve, hogy Charlie kakija ezek miatt a drága bébiételek miatt volt olyan dögletes szagú. Nash bekapcsolta a tévét, leült, és az asztalon heverő összetekert újságokra pillantott. Félt kinyitni őket, mert attól tartott, hogy Rapp nevét látja majd a címoldalon. Úgy döntött, megvárja vele, míg Charlie befejezi a reggelijét. Nash belapátolt egy kanál zöldesbarna pürét Charlie szájába. A kisfiú tiltakozás nélkül lenyelte. Nash vett még egy kanállal, megszagolta, és elborzadt arcot vágott. – Pfuj. Charlie is grimaszba gyűrte kicsi arcát, és apját utánozva megismételte: – Pfuj. – Úgy bizony, kisöreg – tolta be Nash a kanalat Charlie szájába. A háttérben egy bemondónő monoton hangon olvasta a híreket. Nash egy szót sem hallott az egészből, amíg a nő ki nem ejtette a munkáltatója nevét rejtő mozaikszót. Elfordult Charlietól, és a tévét nézte, miközben majdnem egy kanál zöldborsópürét nyomott Charlie bal szemébe. – A Washington Post értesülései szerint – mondta a bemondónő – a CIA már egy éve belföldi hírszerzési akciót folytat titokban az FBI, az Igazságügyi Minisztérium és az ügynökség parlamenti felügyelő bizottságának a tudta nélkül. Jelen pillanatban még nem tisztázott a Fehér Ház szerepe a belföldi kémbotrányban. Az újság szerint a CIA több mint egy éve elsősorban muzulmán vallási vezetőket, papokat, mecseteket és segélyszervezeteket figyel meg az Egyesült Államok mintegy fél tucat városában. – Bassza meg – tört ki Nashből, miközben a Washington Postért nyúlt. Amint megtalálta az első oldal szalagcímét, hallotta, hogy kisfia megismétli, amit az imént mondott. Nash habozott, várt egy pillanatot, és Charlie-ra nézett, hátha csak félrehallotta. Charlie húzott egyet a tejesüvegéből, felsóhajtott, az apjára nézett, és mintha csak unatkozna, megszólal: – Bassza meg.

Nash megfogta Charlie kezét. – Nem szabad, kisöreg. Ezek csúnya szavak. Nash minden erőfeszítése ellenére Charlie megismételte a szavakat. Bármelyik másik reggelen Nash valószínűleg nevetett volna ezen, most azonban hallotta, hogy felesége ébredezik odafent. Ha lejönne, és azt hallaná, hogy az ő kis angyalkája úgy káromkodik, mint egy tengerészgyalogos, biztosan begurulna. Elővette a legszigorúbb arcát, Charlie-ra mutatott és azt mondta: – Csúnya szavak. Charlie összeráncolta szemöldökét, az apjára mutatott, és azt mondta: – Nem. – Egy pillanat elteltével megismételte a frissen tanult szót, de ezúttal nagyobb nyomatékkal. Nash meghallotta felesége lépteit a lépcsőn, és pánikba esett. Felkapta a kanalat az asztalról, gyorsan belemerítette a bébiételbe, és beletolta Charlie szájába, éppen amikor új kedvenc szavát készült gyakorolni. Maggie Nash belépett a konyhába. Bő fehér köntöst viselt, hollófekete haja a vállaira omlott. Egyenesen Charlie felé tartott, és homlokon csókolta. Charlie izgatottan fészkelődni kezdett, és megpróbált megszólalni, de Nash már készenlétben állt egy újabb kanál zöldbor-sópürével. Maggie levett egy flakon testápolót a pultról, öntött egy keveset a tenyerébe, és elkezdte bedörzsölni a sebhelyeket férje hátán. Félrefordította a fejét, és hátravetette a haját. – A tegnap estével kapcsolatban… – kezdte óvatosan. – Nem akarom, hogy ezen rágódj. –A testápolót az izmos vállakba dörzsölte. – Ez nem szokatlan dolog – tette hozzá. – Inkább nem akarok erről beszélni – motyogta Nash a homlokát ráncolva. – A munkáddal járó feszültség miatt van, drágám. Előfordul, hogy a férfiak… – Kérlek – szakította félbe Nash. – Ne a gyerek előtt. Maggie hátralépett. Jobb kezét csípőre tette. – A gyerek azt is alig tudja kimondani, hogy mama és papa. Nem hiszem, hogy megbirkózna a „merevedési zavar” kifejezéssel.

Nash összerezzent az orvosi szakkifejezés hallatán. Ez jellemző volt a feleségére. Át akarja rágni magát ezen újra meg újra, míg már minden lehetséges szemszögből megvizsgálták a problémát, aztán azt akarja majd, hogy beszéljen egy agyturkásszal. De neki nem volt semmi baja. Tizenöt éve volt Maggie-vel, és ezalatt egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ne lett volna a helyzet magaslatán. – Erről nem beszélünk – mondta megmakacsolva magát. – Ne merészelj… – csattant fel Maggie. – Mit ne merészeljek? – vakkant vissza Nash. – Úgy viselkedni, mint az apád! – vonta fel a vállát a nő. – Nem fogom végignézni, hogy ötvenéves korod előtt meghalsz szívrohamban, csak mert túl nagy macsó vagy ahhoz, hogy beszélj a problémáidról. – Nyugodj le, kérlek! – Nem nekem esik nehezemre lenyugodni. – Megfordult, és a konyha másik oldala felé nézett. – Ezt be is bizonyítottad tegnap este. – Miközben egy csészét keresve kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, elkezdett Nash apjáról prédikálni. Nash már sokszor végighallgatta. Maggie szerette az apósát. Nagyszerű embernek tartotta, azt pedig nagy pechnek, hogy az unokái nem ismerhették. Nash éppen azon tűnődött magában, hogy csak üljön és hallgassa végig, vagy visszaszóljon, amikor Maggie a kelleténél egy kissé erőteljesebben húzta ki a kávéskannát a helyéről, az hozzáért a filtertartóhoz, és kirántotta. Miután a kávé még nem folyt ki teljesen, a tartó csordultig volt forró, zaccos löttyel. A zavaros lé kilöttyent a fehér márványpultra, a padlóra és Maggie fehér köntösére. Maggie széttárt karokkal hőkölt hátra. – Bassza meg! Nash Charlie-ra pillantott, és ahogy kisfia csodálkozva nézett anyjára, meglátta szemében a felismerést. Nash csendben próbálta ösztönözni. Nézte, ahogy a bébiétel maradékával beterített ajkai megnyílnak, és egy másodperccel később a rettegett szó kicsusszant a száján, nagyobb gyönyörűséggel, mint azt Nash remélte volna.

Maggie arcán elborzadt kifejezéssel megfordult, és ránézett angyalkájára. Charlie elmosolyodott, és a biztonság kedvéért még egyszer elharsogta a szót. Nash felállt, átadta feleségének a bébiételes üveget. – Szép munka volt, szívem – mondta.

22. fejezet Hármas határ Karim a szeméhez emelte a látcsövet, és végigpásztázta a leszállópályát az egyik végétől a másikig. Az előző nap kemény menetet produkáltak. Emberei rendkívül fegyelmezetten viselkedtek. A szűk völgy légvonalban kevesebb mint öt kilométerre volt a táboruktól. De, ahogy ez a dzsungelben lenni szokott, a legrövidebb út egyúttal a legveszélyesebb is. A saját kárukon kellett megtapasztalniuk, hogy őrültség az őserdővel felvenni a harcot, így egy kiszáradt patak mentén haladó ösvényt követtek nyugati irányba, amely megkerülte a két völgyet elválasztó gerinc legmeredekebb és legalattomosabb részét. Karim kezdettől fogva tudott a leszállópályáról. A libanoni, akitől a telket vette, figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a szomszédoktól. A leszállópályát egy drogkartell használta a kokainszállítmányok begyűjtésére és elosztására. Már önmagában ez a tudat elgondolkoztatta Karimot. Az első hónap során Karim elkerülte a helyet, de ahogy az emberei tájékozódási és rejtőzködési képességei javultak, úgy döntött, közelebbről is szemügyre veszi a repteret. A biztonságukért aggódott. Nem tetszett neki, hogy nem tudja, mi folyik a táboruk közelében. Később kedvező lehetőséget látott a dologban. Lehetőséget, hogy egy kicsit felrázza az emberek egyre monotonabbá váló napi rutinját. Eszközként használta a kiképzéshez. Ez legalább valódi létesítmény volt, élő emberekkel és igazi fegyverekkel. Először kellő távolságban maradtak. A gerinc tetejéről jól ráláttak a döngölt kifutópályára és a távolabbi végén álló

düledező épületekre. Karim a haditengerészet elit alakulatának kétfős módszerét használta információszerzésre. A párokat kora reggel küldte ki azzal az utasítással, hogy másnap délben fogják leváltani őket. Tizenhat napon keresztül hajtotta őket, így minden párra négy váltás jutott. Remek terepgyakorlat volt, és az emberei is jól reagáltak a kihívásra. Bármi jól jött, ami megtörte az akadálypálya mindennapi monotóniáját. Emberei mindent aprólékosan feljegyeztek, így Karim hamar részletes képet kapott a kartell működéséről. Először úgy tűnt, semmi rendszer sincs a szervezetben, de aztán a káoszból kirajzolódtak az ismétlődő elemek. A kartell egyik tagja sem látszott idősebbnek harmincévesnél, de a legtöbben tizenévesnek tűntek. Ritkán kelt fel bárki is délelőtt tíz előtt, és amikor végül előkászálódtak, letargikusak voltak, szeszélyesen viselkedtek és minden valószínűség szerint rendkívül másnaposak voltak. Éjszakánként sokáig fent maradtak, szerencsejátékokat játszottak, ittak és pornófilmeket néztek. A repülővel két alkalommal prostituáltakat is hoztak. Nem volt szokatlan, hogy a barakkból jóval napfelkelte után támolyogtak ki okádni. Fegyvereiket mindig a kezük ügyében tartották. Temérdek különféle lőfegyvert használtak az AK-47-esektől az MP-5ösökön át a különféle pisztolyokig, és amennyire meg lehetett állapítani, kevesebb mint húsz százalékuk használta ugyanazt a lőszert, ami újabb jele volt annak, hogy elég hanyagul szervezett társaság volt. Tartottak rögtönzött lőgyakorlatokat is: az előző este kiürített sörös és töményes üvegekre lövöldöztek. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy legalább egy fegyver ne mondott volna csütörtököt. A társaság tagjai ezt minden alkalommal viccesnek találták. Karim kihasználta a lehetőséget, hogy megmutassa embereinek, hogyan ne csinálják. Az egyik este Karim végrehajtott egy színlelt támadást. A csapatot két csoportra osztotta, és pár lépésnyi távolságra vezette őket a barakkokhoz, ahol a kartell tagjai ittak és kártyáztak. Ez a gyakorlat nagyszerű önbizalomerősítő volt, de Karim nem tartotta különösebben nagy teljesítménynek, hogy sikerült egy csapat hullarészeg, kokainnal belőtt ember közelébe lopakodniuk. Ezek

a féleszűek nem számítottak méltó ellenfélnek, és nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy az amerikaiak ennél sokkal éberebbek lesznek. A látcsövébe pillantva Karimnak eszébe jutott az első nap, amikor megmászta a gerincet, és lenézett a düledező épületekre. Azonnal azt kérdezte magától: Hogyan támadnám meg ezt a helyet? Hogyan állítanám fel az embereimet? Mennyi az esélye a teljes sikernek? És mennyi a kudarcnak? Mit tennék, ha elveszítenék egy vagy két embert? Így működik egy katonai elme – gondolta magában. Ez egy adomány. Úgy tekintünk a célpontunkra, mint egy szobrász a kőtömbre, vagy egy ács a farönkre. Kivéve, hogy az ő feladata sokkal nehezebb volt. Az ő célpontja nem maradt egy helyben. Ha lehetősége nyílt rá, visszalőtt. Éppen ezért kellett meglepnie őket. Karim Afganisztánban tanúja volt annak, mi történik, ha a golyók elkezdenek záporozni. A taktika, a csapatmozgások, az álcázás és a jó céllövő képesség győzedelmeskedett ugyan, de mindig fennállt az esélye, hogy egy eltévedt golyó addig pattogott, míg emberi húst nem ért. Nem engedhette meg magának, hogy akár csak egyetlen embert is elveszítsen. Addig nem, míg Amerikába nem értek, és az igazi harc el nem kezdődött. Faríd felmászott melléje, és lenézett az üres, keményre döngölt, néhol füves kifutóra. – Mi a parancs, amir? – Harminc perc múlva indulunk. Küldj előre két embert, hogy megtisztítsák az utat előttünk, és szóljanak vissza rádión. – Megkérdezhetem, hogy mi a terved? Karim továbbra is a távcsövén keresztül tanulmányozta a terepet. – Kilenc óra körül érkezik egy gép. Elfoglaljuk a leszállópályát, mielőtt leszállna. – A gép a miénk? – Igen. – Már hónapok óta ezt tervezed? Karim leeresztette a távcsövet, és engedélyezett magának egy széles mosolyt. – Miért tennék ilyet? – Mert nem bízol Zaváhiriben?

– Részben emiatt is. Faríd hosszú ideig bámulta a leszállópályát. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Karim. – Bízol bennünk? – kérdezte anélkül, hogy odanézett volna. – Természetesen. – Akkor miért nem avatsz be minket semmibe sem? – Biztonsági okokból. Már így is túl sok ember tud túl sok részletet. A két első csapat elbukott. Mi jelentjük az egyetlen reményt. Faríd figyelte, ahogy a szél végigsöpör felettük, és megdönti a fák csúcsát. – Úgy képeztél ki minket, mint az amerikai különleges alakulat tagjait, de te nem úgy irányítasz minket. Az őszinte szavak arculcsapásként érték. – Ezt hogy érted? – A te ösztönzésedre sokat olvastunk az elmúlt hónapok során. Szerintem te is túl sokat olvastál a nagy amerikai hadvezérekről. Karimot bosszantotta, amit hallott. – Folytasd – mondta mégis. – Én is olvastam néhányat azok közül a könyvek közül. Mind azt mondják, hogy maradj közömbös, hogy az ítéletedet semmi se befolyásolja. Azt hiszem, egy szabályos hadsereg esetében ennek van értelme, de minden, amit a különleges alakulatról olvastam, mást mond. A katonák is részt vesznek az akció megtervezésében. – Ezzel mit akarsz mondani? – Azt hiszem, nem kellene titkolóznod előttünk. Meg kell bíznod bennünk. Pár nap múlva úgysem lesz más választásod. Karim nem szívesen hallotta ezeket a szavakat, de énjének egyik része igazat adott Farídnak. – Rendben. Amint elérjük a következő úti célunkat, beavatom az embereket a tervembe. – Köszönöm, amir – mosolyodott el Faríd. – De ne feledd, itt nincs demokrácia. – Emiatt nem kell aggódnod. Ezek az emberek túlságosan tisztelnek téged, és eléggé tartanak is tőled. – Faríd hason fekve visszamászott, és eltűnt a bozótban.

23. fejezet Langley, Virginia Az asszisztens szólt Nashnek, hogy várják. Vetett egy pillantást a CIA igazgatójának irodája előtt posztoló két testőrre, és kinyitotta a nehéz, hangszigetelt ajtót. Irene Kennedy az íróasztala mögött ült, titkosított telefonját a jobb füléhez tartotta. Olyan arccal, mintha azt kérdezte volna, hogy „hol az ördögben voltál”, felpillantott, majd székével elfordulva kinézett az ablakon. Nash magában a feleségét szidta. Az iroda közepén álldogálva azt kívánta, bárcsak idevonszolhatta volna, hogy ő is érezze, milyen érzés feldühíteni a CIA igazgatóját. Kennedy íróasztalával szemben két férfi ült a kanapén. Az ősz hajú úriember csak ajkaival formálva a szavakat káromkodott, közben az egyik kezét a füléhez emelte, mintha telefonálna. Chuck O’Brien volt az, a Nemzeti Titkosszolgálat igazgatója, aki harminckét éve dolgozott a CIA-nél. Hajnali hat óra óta próbálta telefonon elérni Mike-ot, most pedig már majdnem kilenc volt. Nashnek két céges telefonja volt, amit mindig magával kellett hordania. Amint meghallotta, hogy a bemondónő a Washington Post cikkéről beszél, rögtön tudta, hogy mi történt. Amikor visszatért Afganisztánból, Maggie vékony köntösben, arcán vágyakozó arckifejezéssel várta az ajtóban. A kezébe adott egy pohár bort, tudatta vele, hogy a gyerekek mind ágyban vannak, és azt javasolta, hogy menjen fel és zuhanyozzon le. Először megállt a dolgozószobában, és a töltőre dugta mindkét telefonját. Aztán miután felment zuhanyozni, Maggie mindkét telefont kikapcsolta. Nem lelkesedett érte, hogy a férje a CIA-nél dolgozott, az pedig komoly ellenérzést keltett benne, hogy az ügynökség vezetése megkövetelte, hogy a férje napi huszonnégy órában, az év minden napján elérhető legyen. Neki is igaza volt, és a főnökeinek is, ő pedig, mint mindig, kettejük között rekedve próbálta kielégíteni mindenkinek az igényeit. Nash az üres székre pillantott, aztán úgy döntött, hogy mégis állva marad. Az emberek azt gondolhatták, hogy ez afféle régi megszokás, még a tengerészgyalogos időkből, de tévedtek. Nash

nem szerette a hetedik emeletet. Úgy általában nem rajongott a főparancsnokságokért. Kényelmetlen érzésének semmi köze sem volt Kennedyhez. Legalábbis nem személyesen. Elég jól kijöttek egymással. Tisztelte őt, még egy kicsit tartott is tőle, ami az ő munkakörében nem ártott. Úgy gondolta, hogy a kényelmetlen érzés annak köszönhető, hogy nem tartozott oda. A hetedik emelet olyan hadszíntér volt, ahol nem érezte magát alkalmasnak a versengésre. A főparancsnokság épületének legfelső szintje tele volt hivatalnokokkal. Nash meg lett volna döbbenve, ha tízből egynek lett volna valódi tapasztalata a terepen való munkáról. Ettől még nem voltak rossz emberek, de látókörük szűk voltáról ez a tény azért sokat elárult. Legtöbben jó férjek és feleségek, apák és anyák voltak, gyerekeik és közösségük életének aktív tagjai. Olyan emberek, akik meghozták a maguk áldozatát, és készek voltak továbbiakra is. Hazafiak voltak, akiket megfélemlített a média, és elnyomtak a politikusok. Olyanok, mint a gyerekek, akiket folyton az idősebb bátyjuk vadulásáért büntettek. Ebben a kapcsolatban Mike és társai játszották az idősebb testvér szerepét. Sok tekintetben elkerülhetetlen volt a hivatalnokok bizalmatlansága az olyanokkal szemben, mint Nash és Rapp. – Nem, elnök úr – mondta Kennedy, miközben visszafordult a székével. – Biztosíthatom, hogy a CIA nem adott felhatalmazást ilyen akcióra. – Egy pillanatig hallgatott, majd válaszolt: – Szeretnek felháborodni, uram. Ez biztosít nekik lehetőséget, hogy a kamerák elé állhassanak, és tudathassák a választóikkal, hogy még életben vannak. – Újabb rövid hallgatás következett. – Igen, uram. Négykor ott leszek. Nash a tágas iroda közepén állt, és mindent megtett, hogy unottnak tűnjön, mintha egyáltalán nem nyugtalanította volna a tény, hogy már az elnököt is bevonták az ügybe. Kennedy letette a fehér telefonkagylót, és felnézett Nashre. – Az elnök nagyon aggódik. Nash nem tudta, mit feleljen, így egyszerűen bólintott.

Kennedy felemelte asztaláról a Washington Post egy példányát. – Ez nem jó. – Egyetértek. – Kérlek, mondd, hogy az egész csak kitaláció. – Az egész csak kitaláció. A férfi, aki Nash főnöke mellett ült, hitetlenkedve hördült fel. Nash megfordult, és megvető pillantást vetett Glen Adamsre, a CIA főfelügyelőjére. A férfi már tizennégy hónapja a nyomában volt. Mike-nak semmi sem okozott volna nagyobb gyönyörűséget, mint megragadni a nyakát, és kiverni belőle a szart is. Kennedy Adamsre pillantott, majd vissza Nashre. – Nagyra becsült főfelügyelőnk nem ért egyet veled. – Már hónapokkal ezelőtt figyelmeztettem – okoskodott Adams. – Olyan, mint egy eltévedt ágyúgolyó. Fogadni mernék, hogy ő vezeti ezt az átkozott akciót. Nash érezte, hogy kezd újból rátörni a fejfájás. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán Adamsre nézett. Átvillant az agyán a Washington Post cikke, és azon tűnődött, nem Adams-e az egyik névtelen forrás, akire a riporter hivatkozott. Nash közelebb lépett a kanapéhoz. – Bizonyítsa be! – mondta válaszként Adams vádjára. – Ez nem az én dolgom, de biztos vagyok benne, hogy az Igazságügyi Minisztérium és az FBI már dolgozik az ügyön. – Igen, és gondolom, talán valaki ebből az épületből is a segítségükre lesz. – Ne akarja rám kenni – mondta Adams szomorúan. – Menjen a picsába! – Mike – szólt rá Kennedy erőteljesen. – Mit szarakodunk? – mondta Nash egyenesen Kennedynek. – Szeretném tudni, hogy ez az abortuszmaradék hány terroristát fogott el életében. Vagy hogy a beosztottai közül hány vesztette életét szolgálatteljesítés közben szeptember 11. óta.

– Itt nem rólam van szó, Mr. Nash – rázta meg a fejét Adams, miközben mintegy mellékesen lepöckölt egy szöszt a nadrágja száráról. – Hát persze hogy nem, mert hirtelen egyetlen dolog sem jut eszembe, amit maga tett volna, hogy megóvja Amerikát egy újabb támadástól. – Mindenkinek megvan a maga feladata – felelte Adams. – Csak van, akié fontosabb, mint egyeseké. Adams felsóhajtott, mintha csak unatkozna. – Nem fogom hagyni, hogy belevigyen ebbe a vitába, amikor semmi közöm sincs az egészhez. – Dehogy nincs. – Nash visszafordult Kennedyhez. – Tudni akarom, hogy ez a gestapós indított-e vizsgálatot ellenem – mondta. – Ahhoz magának semmi köze – felelte Adams, mielőtt még Kennedy válaszolhatott volna. – És mi van a jogaimmal? – Azokról már abban a pillanatban lemondott, amikor besétált ide. – És mi a helyzet magával? Maga után ki nyomoz? Adams felnevetett. – Ez vicces, Mr. Nash. Ki nyomoz utánam? –csóválta meg a fejét. – Utánam senkinek sem kell nyomoznia, mert én betartom a szabályokat. – Ez úgy hangzott, mintha egy valódi szociopata mondta volna. – Próbáljon egy kicsit megnyugodni – figyelmeztette Kennedy. Nash feje egyre jobban fájt. A nőre nézett, akit mindig is tisztelt, és elveszítette a türelmét. – Bassza meg! – Hogy mondta? – kérdezte Kennedy megdöbbenve. – Ez az egész csak szarakodás! Azt mondja nekem, hogy nyugodjak meg. Én is láttam a Post címoldalát. Az egész egy rakás hazugság, de ez nem számít. A politikusok máglyára akarnak küldeni valakit, és ez az önelégült faszkalap engem szemelt ki erre a célra. – Semmi szükség rá, hogy így beszéljen velem – utasította rendre Adams. – Maga egy szemétláda! Egy hazaáruló. –

Visszafordulva Kennedy felé folytatta. – Mennyit tenne rá, hogy ő az egyik névtelen forrás, akire a Post cikke hivatkozik? Adams hirtelen felpattant. – Ezt nem hallgatom tovább! A munkám miatt nem érhet szemrehányás. Én nem tettem semmit, amivel lejárattam volna az ügynökséget! – Adams az ajtó felé indult, és mikor elhaladt Nash mellett, még hozzátette: – Kétlem, hogy ezt maga is elmondhatná magáról. Nash jobb keze előrelendült, megragadta Adams húsos bicepszét, és hirtelen mozdulattal visszafordította. – Ne merészeljen még egyszer párhuzamot vonni a maga és az én munkám között. Ha magának rossz napja van, akkor eltűnik egy akta. Ha nekem van rossz napom, akkor meghal egy emberem. Adams megpróbálta kiszabadítani a karját. – Vegye le rólam a kezét! Nash rá sem hederített. – Maga nem a terepen dolgozik. Maga nem tartozik a csapathoz. Az ördögbe is, még csak nem is harcol! Otthon ücsörög egy üveg sörrel és egy zacskó chipsszel, és a tévében nézi, ahogy mi harcolunk, közben minden mozdulatunkat kritizálja, pedig az igazság az, hogy maga egy kövér, tunya segg, aki öt percig sem élné túl odakint! – Mr. Nash – kiáltott rá Kennedy felállva. – Ebből elég! – Nekem is elegem van! – Nash elengedte Adamst, és elindult az ajtó felé. Megragadta a kilincset, és visszanézett Kennedyre. – Ha legközelebb szüksége lenne valakire, hogy Afganisztánban lelövesse magát, küldje ezt a faszt. – Nash feltépte az ajtót és kiviharzott, mielőtt Kennedy vagy a főnöke egyetlen szót is szólhatott volna.

24. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Garrison tábornok irodájában vártak rá. A védelmi miniszter különleges tanácsadója a tábornok asztalának bal oldalán ült, Leland százados pedig vele szemben. Minthogy csak egy szabad szék maradt, Garrison felállt, és megkért mindenkit, hogy a

nyolcszemélyes konferenciaasztal körül foglaljanak helyet. A tábornok az asztal körül sétálgatott. Úgy tűnt, kész megszabadulni ettől az egész problémától, bár azt azért tudta, hogy ennek az ügynek lesznek még utózöngéi. Egyelőre annak is örült, hogy lehetősége nyílik kiebrudalni ezt az embert a bázisáról, és újra a dolgával foglalkozhat: ellátja az embereket a hadviseléshez szükséges utánpótlással. Ahogy Ridley előre jelezte, a százados kék parittyakötést viselt. Nem illett terepszínű egyenruhájához, és kissé nevetségesnek is tűnt benne. Rapp figyelte, ahogy a százados lassan, fájdalmasan feltápászkodik. Egy nyakmerevítőt viselő házalóügynökre emlékeztetett, aki a bíróságon felperesként próbálja meggyőzni az esküdteket, hogy milyen kínokat áll ki. Rappnek vissza kellett fognia magát, hogy nyakon ne ragadja és seggbe ne rúgja. Leland átcsoszogott az asztalhoz, és óvatosan leült a tábornok jobbján álló székre. Rapp nem akart leülni, de tudta, hogy muszáj lesz. A tábornokkal éppen szemközt álló széket választotta, hogy ne kelljen Leland szemébe néznie. – Akkor hát – kezdte Ridley –, ne húzzuk az időt felesleges szócsépléssel. Már így is sok időt vesztegettünk el. Mitch beleegyezett, hogy őszintén bocsánatot kér, aztán pedig mindenki megy a saját dolgára. – Ridley Rappre nézett. – Mitch. Rapp karba tett kezét nézte, aztán végighúzta ujját az asztallapon húzódó faerezet mentén. Hosszú csend után megköszörülte a torkát. Rapp felnézett Garrison tábornokra. – Sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie. – Mit mondott? – kérdezte Leland hitetlenkedve. – Sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie. Jobb lett volna, ha nem avatkozik bele. – Ezt nevezi maga bocsánatkérésnek? – Igen – szólt közbe Ridley. – Nagyon rosszul érzi magát az eset miatt. Tudja, hogy maga csak a munkáját akarta végezni. – Egyáltalán nem érzi rosszul magát amiatt, amit velem tett. Ez az ember egy szörnyeteg… egy szociopata. Nem képes bűntudatot érezni.

– Mi a faszt tud maga rólam? – ágaskodott fel Rappben a harag. Leland hátradőlt. – Nem megmondtam? – kérdezte. Garrison tábornokra nézett. – Az egész ügyet továbbítanunk kell az Igazságügyi Minisztériumnak. – Ez mindig ekkora fasz? – kérdezte Rapp Garrisonhoz fordulva. A tábornok véreres szemekkel nézett fel. – Szeretném, ha mindketten pihentetnék ezt az ügyet. – Én nem tettem semmi rosszat – ellenkezett Leland. Ridley érezte, hogy kezdenek elfajulni a dolgok. Intett, hogy figyeljenek rá. – Úgy látszik, a sebek még elég frissek. Leland százados, biztosítani szeretném afelől, hogy Mr. Rapp-pel szemben szigorúan fogunk eljárni. Kennedy igazgató asszony tudatta velem, hogy meg fogja büntetni, amiért megütötte magát… Mielőtt Ridley folytathatta volna, Leland a parancsnokához és a védelmi miniszter tanácsadójához fordult. – Egyikükben sem bízom – mondta. – Vádat akarok emelni. – Maga egy fasz – pattant fel Rapp villámgyorsan a székéből. – És túlságosan fontosnak gondolja a szerepét ebben az egész ügyben. Van még ezer tiszt, aki pontosan ugyanazt tudja, amit maga, százados, és másik ezer, aki sokkal jobban csinálja magánál. Nézzen magára? – Rapp nyitott tenyérrel Lelandre mutatott. – Kicsavartam a csuklóját, elesett, és most úgy ül itt, mint egy asszonyka, akinek a férje ellátta a baját. Ez egy csöppet sem zavarja? Maga az Egyesült Államok Légierejének tisztje! Nem tudná legalább színlelni, hogy egy harcos? – Vádat akarok emelni, és azt akarom, hogy vigyék vissza a cellájába. – Pofa be, százados – csattant fel Rapp. – Az, hogy elvettem magától azt a fegyvert, a legszerencsésebb dolog, ami a zsákutcába jutott karrierjével történhetett. Ha befogná a pofáját egy percre, és figyelne, rájönne, hogy mekkora mázlija van. Azonnal őrnaggyá léptetik elő, onnan pedig már egyenes az út az ezredesi rangig. Olyan posztot kap, amilyet csak akar. – Nem akarok az esetből profitálni.

– Igaza van, százados. – A védelmi miniszter különleges tanácsadója most szólalt meg először. – England védelmi miniszter azt akarja, hogy tudja, a maga együttműködését az ügyben ő is és az elnök is személyes szívességnek tekinti. Tudja jól, hogy Mr. Rapp néha kissé durva tud lenni, de azt akarja, hogy megértse, minden amerikai, magát is beleértve, hálával tartozik neki. Leland érezte, hogy megfordul vele a szoba. Mintha hirtelen lázroham rázná az egész testét. Nem hitt a fülének. Ez teljesen ellentétes volt mindazzal, amit a Légierő Katonai Akadémiáján tanítottak neki. Miért nem látják a felettesei, hogy ez nincs rendjén? – Csak egy szavába kerül, százados. Coloradóba menne? Kaliforniába? Hawaiira… Esetleg Európába? Választhat. – Igazságot akarok – mondta Leland elkeseredetten. – Mondtam, hogy egy fasz. Leland felnézett és látta, hogy Rapp a másik CIA-s férfihoz szólt. – Tűnjünk innen! – Rapp Garrisonra és Roemerre nézett. – Sajnálom ezt az egészet. Őszintén. Nem akartam, hogy a hadsereg is belekeveredjen, de nem volt más választásom. – Maguk hagyják, hogy egyszerűen kisétáljon innen? – kérdezte Leland megdöbbenve. Rapp most először megsajnálta a századost. Ez már régen túlnőtt az ő hatáskörén, de erről fogalma sem volt. – Százados, felejtse el az egészet – mondta Rapp majdnem könyörögve. – Ez az egész ügy jóval meghaladja a maga beosztását. Figyelmeztettem, hogy ne húzza elő a fegyvert. Mondtam, hogy hajlandó vagyok együttműködni, de maga nem hallgatott rám. Talán ha tudta volna, hol voltam és mit csináltam az elmúlt tizennyolc évben, megértené, hogy miért tettem, amit tettem. Nagyjából ennyit mondhatok. Sajnálom, hogy erőszakot kellett alkalmaznom. – De azt nem sajnálja, hogy megütött! – Nem ütöttem meg. Lefegyvereztem, és maga pofára esett. – Rám támadt! – Leland már majdnem ordított.

Rappnek elfogyott a türelme. – Tudja mit, százados? Sok szerencsét a karrierjéhez. Én most megyek. – Nem megy sehová! – üvöltötte Leland. – Tábornok úr, tegyen valamit! A tábornok felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát. – Felejtse el, százados! – De uram, tiltakoznom kell… Ridley kinyitotta az ajtót. – Ez parancs, százados. Várjon negyvennyolc órát, mérlegelje a lehetőségeit, aztán adja be a hivatalos jelentését. Addig egyetlen szót sem akarok hallani az ügyről. Elég világosan fogalmaztam? Ridley nem várta meg a választ. Kitaszigálta Rappet a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyenesen előrenézve sietett végig a folyosón. – Öregem, ez aztán jól ment – mondta. – Mondtam, hogy egy idegesítő pöcs. – Veled pedig élmény minden perc. – Ridley az órájára pillantott. – Siessünk! El kell érnünk a gépet.

25. fejezet Langley, Virginia A lift ajtaja kinyílt, és Mike Nash megkönnyebbült, hogy senki sem volt benne. Belépett, megnyomta a földszint gombját, és a lift szemközti falának támaszkodott. Az éles mennyezetvilágítástól még jobban fájt a feje. Jobb kezével eltakarta a szemét, és motyogni kezdett magában, tudva, hogy a délelőttje valószínűleg csak még rosszabb lesz. Az ajtó néhány centi híján becsukódott, amikor egy nagy, kérges tenyér nyúlt be a résen, és megragadta az ajtó szélét. Az ajtó szétnyílt, és Chuck O’Brien lépett be rajta. Százkilencven centijével O’Brien valamivel magasabbra nőtt Nashnél. A Dartmouth Egyetemen diplomázott, és a haditengerészet hírszerzésétől került a CIA-hez. Több mint húsz évvel volt idősebb Nashnél, de fizikuma még mindig bámulatos volt.

A lift szerencsére majdnem akkora volt, mint amilyeneket a kórházakban használnak. Nash nézte, ahogy O’Brien a szemközti falhoz megy. Tudta, hogy főnöke nem lesz valami lelkes, amiért elveszítette a türelmét az igazgató előtt. – Mi a fene bajod van? – kérdezte O’Brien, amint becsukódott az ajtó. – Mi bajom van? – kérdezte Nash magára mutatva, és ellökte magát a lift falától. – Az elmúlt öt éjszaka talán ha tíz órát aludtam, az a faszfej Adams mindenhol a nyomomban van, a Post a címlapon hozza le ezt a szart, Mitch Afganisztánban egy cellában dekkol, és minden áldott nap olyan fejfájással fekszem le este és kelek fel reggel, mintha valaki egy csavarhúzót döfne a szemgolyómba. Te pedig azt kérdezed, mi bajom van? O’Brien a sarokba felszerelt kamerára pillantott, így figyelmeztetve Nasht, hogy ügyeljen a szavaira. – Le kellene higgadnod egy kicsit – mondta aztán a fogai közt szűrve a szót. – Neked pedig fedezned kellene – vágott vissza Nash. – Így szól az egyezség. Én végzem a munkám, te pedig távol tartod tőlem az ilyen idiótákat, mint ez az Adams. – Nem tudom irányítani Adamst, és ezt te is tudod. – Akkor ne hívj be, és ne rabold az időmet. Van ennél fontosabb szarság is, amivel foglalkoznom kell. – Ami az imént odafent történt, az nem az én hibám. Ha bekapcsoltad volna a telefonodat, máshogy is elintézhettük volna – bökött O’Brien fejével a kamera felé. – Tudom, hogy ott van – csattant fel Nash. – Valószínűleg most is minket figyel. Nash megfordult, és beintett a kamerának. – Hallgatózol, te kis faszfej? Van ám egy harmadik sejt is, apukám, és én mit csinálok? Őket keresem? Dehogy. Itt ücsörgök, és gondoskodom róla, hogy minden űrlap ki legyen töltve három példányban, és hogy nehogy véletlenül megtiporjam valamelyik terrorista jogait. O’Brien lefogta Nash kezét, mikor az ajtó kinyílt. Kivonszolta a liftből az előtérbe. – Tudod te, hogyan dolgoznak az ilyen Adams-félék? Szép lassan, hosszú idő alatt göngyölítik fel az ügyeket, és az ilyen epizódok mind belekerülnek az aktádba. –

O’Brien közelebb húzta magához, és suttogva folytatta. – Én megértem, hogy frusztrált vagy, és még egyet is értek veled, de közben te az ő malmára hajtod a vizet. Az egész ügy a parlamenti smasszerek és az Igazságügyi Minisztérium elé kerül, és úgy fog majd beállítani téged, mintha egy dühöngő őrült lennél. – Lehet, hogy az is vagyok – felelte Nash eszelős pillantással. – Ne mondd ezt. Nash kirántotta karját a férfi szorításából. O’Brien követte őt át a biztonsági ellenőrzőponton, keresztül az előtéren a főbejáratig. Amikor már kint voltak, Nash megszólalt. – Nem vicceltem. – Mivel kapcsolatban? – Néha úgy érzem, megőrültem. – Ez nem igaz. Épp mielőtt elérték volna a vendégparkolót, Nash hirtelen megfordult. – Akkor válaszolj nekem erre a kérdésre! Kinek az oldalán áll Adams? – A miénken. – A lószart. Lehet, hogy az FBI-nak inkább utána kellene nyomoznia. Lehet, hogy az al-Kaidának dolgozik. Gondoltál már erre? – Ezt a témát befejeztük – mondta O’Brien láthatóan ingerülten. – Van most fontosabb dolgunk is. – Az ősz hajú O’Brien Nash autója felé bökött. – Kocsikázzunk egyet! Mindketten beültek Nash kék egyterűjébe. Nash beindította a Chrysler motorját, és bekapcsolta a rádiót. A DC101-es csatorna volt beállítva, ahol a Reggel Elliott-tal című műsor ment. A műsor házigazdája végzett vendége sértegetésével, és a Nickelback „Rockstar” című számát kezdte játszani. – Kérlek, mondd, hogy véget vetettél az akciónak – mondta O’Brien, miközben kitolattak a parkolóból. – Folyamatban van. – Volt egy elvarratlan szál, de Nash nem látta értelmét, hogy olyasmivel izgassa O’Brient, ami ellen egyikük sem tudott tenni. – A károk?

– A károk? – Nash egy pillanat alatt végiggondolta. – Teljes csőd. Néhány ponton az áttörés határán álltunk. Most repülhetünk vakon, éppen amikor minden arra mutat, hogy valami nagy dobásra készülnek. – Nash sebességbe tette az autót. – Nem is jöhetett volna rosszabbkor. A parkolóból balra kanyarodtak, és keresztülvágtak a CIA campusán. Néhány percig egyikük sem szólalt meg. De mindketten ugyanarra gondoltak. – Ki köpött? – bökte ki végül O’Brien. – Én és az embereim biztosan nem. – Ebben nem lehetsz biztos. – Amennyire kell, annyira biztos vagyok benne. Ha fogadnom kellene, azt mondanám, valaki a te hivatalodból köpött, vagy valamelyik másik bohóc a hetedik emeletről. – Te aztán remek fickó vagy – nevetett fel O’Brien. – Ezt hogy érted? – Mindent megteszel, hogy kihozz a sodromból. – Átnyúlt, hogy lehalkítsa a zenét. – Hát, azt nem mondhatnám, hogy sok szeretetet és támogatást kaptam ma a hivatalodtól. – Akkor, hacsak nincs rá bizonyítékod, ne akard az én embereim nyakába varrni, hogy az egész terv darabjaira hullik. A végén még úgy fognak emlegetni, mint azt a fickót a terepről, akinek sohasem elég a kapott támogatás. Nash csalódottan sóhajtott fel. – Ne akard ezt rám verni. Összeszokott csapatom van, biztos vagyok benne, hogy nincs közöttük egy sem, aki köpne. – Én azért azt mondom, vizsgáld őket át tetőtől talpig még egyszer, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet. Ha az egész dolog kiszivárog, az ügynökség hirtelen a bányászbéka valaga alatt találja magát. A hatalmas dolgozói parkoló hátsó fertályán kanyarogtak. – Ez az akció életeket mentett – mondta Nash. – Az nem számít. Az FBI le fogja tépni a tökeinket. Beavatkoztunk a hatáskörükbe.

– Az FBI-nak nincs elég vér a pucájában, hogy figyeltesse ezeket a mecseteket. Ezért kellett nekünk csinálni. – Nem az ő hibájuk volt. Az Igazságügyi Minisztérium mondott nemet rá. – Nem mondtak nemet. Csak azt, hogy az Igazságügyi Bizottság ki lesz akadva. De visszatérve a lényegre… nincs vér a pucájukban, hogy megtegyék, pedig csak ennek van értelme. Aztán jövünk mi, megcsináljuk, hogy végül a mi seggünket rúgják szét érte. – Sok jó ember van odafent, akik mindent megtesznek majd, hogy megvédjenek minket. – És Rapp-pel mi lesz? – Ridley odarepült, hogy elsimítsa a dolgokat. – És? – Ide figyelj, ettől most még dühösebb leszel, de Irene azt akarja, hogy tartsd magad olyan távol ettől a Mitch-ügytől, amennyire csak lehetséges. – Miért? – Több oka is van, de a legfontosabb, hogy neked kell ezt a dolgot felgöngyölítened, mégpedig a mai nap folyamán. Nem lesz időd, hogy a másik ügybe is beleüsd az orrod. Nash elfordította a fejét az útról. – Beleüssem az orrom… hiszen már nyakig benne vagyok. Al-Hak egyezséget akar kötni velünk. Meggyőztem, hogy átálljon. Vissza kell küldenetek oda, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – Nem, és erről nem nyitok vitát. Irene hajthatatlan. Azt akarja, hogy maradj ki a másik ügyből. Azt majd valaki más megoldja. – Kicsoda? – Az nem a te dolgod. Verd ki a fejedből. Azt akarja, hogy látogasd meg Stant ma délelőtt. O’Brien Stan Hurley-re, a nyugdíjas kémre gondolt. Nash a szokatlan megoldásairól híres, faragatlan öregemberre gondolt. – Muszáj? – Képzeld azt, hogy a tiszti iskolában vagyunk. Én vagyok a kiképzőtiszted. Nézz rám, és képzeld a fejemre az a randa zöld

Smokey Maci kalapot, meg hogy leharapom a fejedet, ha még egy szót szólsz. Te nem a Microsoftnak dolgozol. Ez nem valamiféle vitaklub. Valami szar folyik a háttérben, amit Irene nem mondott el nekem, és kurvára biztos lehetsz benne, hogy neked sem fogja. Ezt most veheted parancsnak, és azt várom, hogy végre is hajtsd. Megértetted? – Igen, uram. – Nem volt benne biztos, hogy ebben az idegállapotban el bírja majd viselni a hírhedt Hurley-t. – Hol látogassam meg? – A Haditengerészet Bethesdai Kórházában. Tegnap voltam nála. – Jól van? – lepődött meg Nash. – Jól. Csípőprotézist ültettek be neki, míg te odaát voltál Afganisztánban. – O’Brien az órájára pillantott. – Vár téged. Dobj ki a főbejáratnál. És van még valami. A Hírszerzési Bizottság odafent kéretett valakit kettőre. Rád gondoltam… – Ne már… O’Brien egy oldalpillantást vetett rá. – Befejezte a nyavalygást, őrnagy? Nash tudta, hogy O’Brien tengerészgyalogos rendfokozatának használatával azt akarta jelezni, hogy itt ő adja a parancsokat. – Befejeztem. – Akkor jó. És aztán semmi okoskodás a bizottság előtt. Fogd vissza az indulataidat. Ne adj nekik okot, hogy jobban utáljanak, mint amennyire már most is utálnak.

26. fejezet Hármas határ Az emberek harminc perccel a támadás megindítása előtt elfoglalták végleges harcállásukat. A délelőtt eddig a tervek szerint alakult. A dzsungel hangjai elnyomták a mozgásukat. Egzotikus madarak énekeltek és csiripeltek, rágcsálók rohangásztak és kaparásztak, de a legkülönösebb hangokat a fákon élő temérdek lény keltette. Több mint hat hónap után

Karim végre hozzászokott. Lehet, hogy még hiányozni is fog neki a hely. Végszóra egy szúnyog szállt fedetlen csuklójára, és elkezdte szívni a vérét. Nem – döntötte el Karim –, mégsem fog hiányozni ez a hely. Az energiaszeletekből és sós mogyoróból álló reggeli után lehetőséget biztosított az emberei számára, hogy imádkozzanak. Senki sem panaszkodott az étel miatt. Már hozzászoktak. Négynapi adag volt náluk arra az esetre, ha rosszul alakulnának a dolgok. A víz volt a legfontosabb. Abból sokat hoztak magukkal, és volt náluk víztisztító tabletta is, ha esetleg kifogynának belőle. Reggeli után ellenőrizték fegyvereiket, aztán Karim mindegyikükkel eltöltött pár pillanatot, hogy felmondassa velük a rajtaütés során végrehajtandó feladatukat. Mind a heten tudták, hogy mit vár tőlük. Az előző esti megbeszélés rövid volt. Végtére is ugyanazt a tervet használták, amit már hónapokkal ezelőtt begyakoroltak. Az L-alakzat egy variációját alkalmazták. Harcászati szempontból ez lerohanásnak számított, hiszen egy fix harcállást támadtak meg, de az emberek inkább csapdának nevezték, és Karim nem látta értelmét, hogy kijavítsa őket. Meglehetősen lényegre törő akció volt, amelyben a közvetlen tüzet a négyfős támadó csapat, a közvetett tüzet pedig a háromfős támogató egység adta. Az egyetlen eltérés a klasszikus alakzattól az volt, hogy Ahmedet a kifutópálya mentén háromszáz méterre a dűlő oldalába helyezte, hogy hosszú puskájával fedezhesse a többieket, ha valami váratlan dolog történne. A visszavonulást nem tartotta jó gondolatnak, legalábbis itt nem, mert az kudarc lett volna. S ha ezt az egyszerű tervet nem tudják végrehajtani, akkor talán meg is érdemlik, hogy ezen az isten háta mögötti helyen vesszenek oda. Ahogy Karim belenézett Trijicon Reflex irányzékába, ismét eltűnődött, hogy vajon ez valódi próbatétel lesz-e, vagy inkább mészárlás. Ha minden a terv szerint megy, akkor az utóbbi, és Karim nem látta okát, hogy miért ne menne minden úgy. Sokkal nyugtalanítóbbnak találta a terve másik, közlekedésüket érintő részét. Ez volt a legnagyobb kockázat, amit vállalt. Több tucat ember várta, hogy Mexikóvárosba menjenek, most pedig nem

egyszerűen csalódást készült okozni nekik, de még a további terveibe sem avatta be őket. Karim így döntött. Valaki beépült a szervezetükbe, és neki nem állt rendelkezésére sem elégséges idő, sem megfelelő erőforrás, hogy kiderítse, hol szivárgott ki az információ. Tulajdonképpen nem volt más választása. Egyszerűen megszakította a kapcsolatot a szervezettel. Az alKaida vezetése az újságokból fog értesülni hőstettükről. Álcázott M-4-es karabélyát a célra tartva, az irányzékon keresztül a mindössze harminc méterre fekvő barakkokat fürkészte. A jobbján egy, a balján pedig további két embere volt. Egymástól ötméternyire feküdtek a hasukon a dzsungel szélén. A támadáshoz arcukra fekete és zöld álcázó festéket kentek. Terepszínű egyenruhájukban és dzsungelkalapjuk lelógó karimája alatt még fényes nappal is lehetetlen volt észrevenni őket. A barakk nagyon hasonlított ahhoz, amilyenben az elmúlt hónapokat töltötték. Egy méterrel a föld fölött volt a padlószintje, és az oldalai mentén szúnyoghálók voltak. A legnagyobb különbség az volt, hogy a hálóhelyeik köré ponyvákat feszítettek a nap ellen. Karim ezt a luxust nem engedélyezte az embereinek. Ők a nappal együtt keltek, és amikor lement, ők is nyugovóra tértek. Már kilenc óra volt, és még senki sem látott munkához, épp ahogy Karim tervezte. Két lehetőséget vett számításba. Az első, hogy golyózáporukkal szitává lyuggatják a barakkot, míg az emberek odabent alszanak. Remélte, hogy erre nem kerül sor. Az év jó részében azt tanította embereinek, hogy körültekintően válasszák meg célpontjukat. Alábecsülte volna őket, ha egyszerűen vaktában szétlöveti velük az épületet. Az is felmerült benne, hogy egy bombát helyez az épület alá, ez azonban azzal a tervével ellenkezett, hogy csendben akarta végrehajtani az akciót. Nem mintha arra számított volna, hogy valaki beléjük botlik, vagy a kábítószer-kereskedők segítségére siet. Nem ez volt a helyzet, de azt akarta, hogy ez az első bevetésük a lehető legtökéletesebben sikerüljön. Azt akarta, hogy ne tartson tovább húsz másodpercnél, és hogy teljes csendben csinálják.

Ez volt az érdekes a fegyverekben. A puska hangos torkolattüze fura dolgokat művelt azokkal, akik még nem vettek részt csatában. Az idő megállt, a félelem gúzsba kötötte az agyukat, testük egy pillanatra megmerevedett, majd általában pánikba estek. Azoknál, akik már hozzászoktak ehhez a zajhoz, ez a reakció csak egy pillanatig tartott. Megkeresték a golyózápor forrását és visszalőttek. Egy jó katona ezt másodpercek alatt megoldotta. Karim azonban nem akarta megadni nekik ezt az esélyt. Ki akarta csalni őket. A gép először kilenc óra körül szokott elrepülni nagy robajjal a leszállópálya fölött. Biztos volt benne, hogy ez felébreszti őket szendergésükből, és akkor kijönnek majd a barakk elé. Hogy fegyverrel vagy fegyver nélkül, az nem számít. Úgyis az eget fogják figyelni. Amúgy sem vennék észre a négy álcázott embert tőlük jobbra és a három másikat mögöttük Tíz perccel kilenc előtt Karim mozgolódást hallott a barakk felől. Egy pillanattal később egy férfi jelent meg. Lebotorkált a falépcsőn, és az épület mellett könnyített magán. Amikor végzett, a kúthoz lépett és a csap alá dugta a fejét. Miután arcát és felsőtestének jó részét lelocsolta hideg vízzel, odatántorgott a fedetlen raktárépülethez, ahol a drogot tartották. Eltűnt a gondosan becsomagolt két raklapnyi kokain között, és egy pillanattal később orráról fehér port törölgetve tért vissza. Az épület háta mögé került, és Karim elveszítette a szeme elől. Nem sokkal később mintha egy motor hangját hallotta volna. Egy gép hangja volt. Hirtelen hangos dübörgés hallatszott, és sötét füstfelhő tört az ég felé. Aztán meghallották egy felpörgetett dízelmotor félreismerhetetlen hangját. A traktor volt az. Karim gondolatai visszakanyarodtak az elmúlt estéhez. Ahmed – nem, nem jól emlékszik, inkább Fazul volt az, aki felhozta a témát. Arról beszéltek, hogy milyen lusták ezek az emberek, és hogy ritkaságnak számít, ha valaki dél előtt kikecmereg az ágyból. Fazul említette, hogy egy alkalommal jóval dél előtt egyikük egy traktorral egyengette a kifutópálya talaját. A beszélgetés aztán más irányba terelődött. Karim most hirtelen

elképzelte a szörnyű látványt, hogy a várva várt gép visszafordul, mert a traktor elzárja a leszállópályát. A traktort sebességbe tették, és a felbőgő motor zaja töltötte be a nyugodt reggeli levegőt. Ez a lárma biztosan fel fogja ébreszteni a többieket. Karim elképzelte, ahogy egyesével kitámolyognak a barakkból, és szétszóródnak a telepen. Ezt nem hagyhatta. Muszáj volt együtt tartania őket. Ha szétszóródnának, az komolyan megnehezítené a dolgukat. A traktor most már a szemük előtt pöfögött. Karim a puskáját jobbra emelte, és az irányzék piros pontjával a férfi fejére célzott. Körülbelül nyolcvan méterre lehetett. Karim lőtávolságon belül volt. Tudta, hogy egyik embere sem lőne, hacsak nem adna rá parancsot. Ezt előre leszögezte: – Senki sem lő, míg azt nem mondom. Karim jobb mutatóujjának puha ujjbegye rásimult a ravasz ívére. Már elkezdte meghúzni, de aztán eszébe jutott egy jobb megoldás. Mindegyik embere egy digitális rádióhoz kapcsolt fülhallgatót viselt. Mielőtt reggel elindultak volna, mindnyájan bekapcsolták, és ellenőrizték, hogy működik-e. – Ahmed – suttogott bele Karim a mikrofonjába. – Én is látom. – Célba vetted? – Igen. – Amikor a kifutópályához ér, lődd fejbe, még mielőtt ráfordulna. – Igen, uram. Karimban fel sem merült a kérdés, hogy a férfi lába vajon a gázpedálon marad-e a lövés után. Nem fog ott maradni. A hangtompítóval szerelt Heckler & Koch PSG-1-esnek a 7,62x51 milliméteres NATO lövedéke minden valószínűség szerint meglehetősen brutális erővel távolítja majd el a traktor vezetőjét a volán mögül. Karim remélte, hogy a traktort a lendület tovább viszi majd a kifutópálya túloldalára. Ha nem így történik, nekik kell majd eltakarítani az útból. Karim a traktort nézte az irányzékon keresztül, mikor hirtelen összerezzent egy becsapódó ajtó hangos csattanásától. Nem

akarta megmozdítani fegyverét, ezért inkább lassan felnézett az irányzékból, és vetett egy pillantást balra. A lépcső alján egy férfi állt egy szál mocskos, fehér alsógatyában. Karimmal szemben állt, és lehúzott alsógatyával, csukott szemmel könnyített magán. Hirtelen kinyitotta a szemét, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha pontosan arra nézne, ahol Karim hasalt. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és az ég felé fordította. Karimnak csak egy másodpercbe telt, hogy rájöjjön, a férfi bizonyára az érkező gépet nézi. Az őt körülvevő aljnövényzet miatt Karim még nem hallotta a gép zaját, de tudta, hogy a férfi csak azt figyelheti. A férfi elkezdett spanyolul parancsokat osztogatni, és visszarohant a barakkba, mielőtt Karim meghozhatta volna döntését. Egy pillanat múlva újra előjött, de most már farmernadrágban volt. Egyik kezében puskát, a másikban pedig egy pólót tartott. A férfi vagy egy tucat hosszú lépést tett a raktár felé, aztán megállt. Most már Karim is hallotta a gépet. A hang ereje alapján úgy gondolta, már közeledhet a leszállópálya távolabb eső végéhez. Karimnak nem tetszett, hogy a férfi eltávolodik a barakktól, de a helyzet még megoldható volt. Aztán a férfi váratlanul felemelve a puskáját, a leszállópálya vége felé célzott. Ugyanebben a pillanatban a rácsos ajtó újra becsapódott. Karimot ezúttal nem érdekelte, hogy kik és hányan jöttek ki a barakkból. A repülőgépre célzó férfi látványa kényszerhelyzetbe hozta. Karim a piros pontot a férfi fejére irányította, és mindkét szemét nyitva tartotta. Nem várhatta meg, amíg a férfi elsüti a fegyvert. Tudta, hogy ettől a többiek majd puskájuk után kapnának és kirohannának, mégpedig valószínűleg teljesen éberen és tüzelésre készen. De ennél tovább már nem hagyhatta, hogy eltérjenek a tervtől. Ideje volt búcsút inteni a tökéletesen kidolgozott elképzelésnek, és hozzáfogni az öldökléshez. Karim jó lövész volt, olyan, aki nem sokat gondolkodott. Persze ebben a technológia is a segítségére volt. Egyre inkább olyan volt az egész, mint egy videojáték. Irányítsd a piros pontot az áldozat fejére, és nyomd meg a ravaszt. Sose húzd. Mindig nyomd. Ne bonyolítsd jobban, mint amennyire muszáj. A piros

pontot áldozata tarkójának a közepére irányította, és finoman, egyenletesen megnyomta a ravaszt. A .223-as lövedék kirobbant a hangtompító csövéből. A fegyver pár centire elmozdult, majd a nagy, négyzet alakú kereső újra egyenesbe állt, így még éppen láthatta a férfi fejéből előtörő rózsaszín permetet. – Tűz! – adta ki a parancsot Karim, miközben fegyverét a barakk felé fordította. Éppen célba vette volna következő áldozatát, de a férfi összerogyott. Ugyanabban a pillanatban a repülőgép dübörögve húzott el nem sokkal a fejük felett. Karim mindkét szeme nyitva volt. Látott még két embert, de mire megcélozhatta volna őket, emberei mindkettőt elintézték. Számításai szerint öt ember volt odakint, vagyis ketten még a barakkban voltak. Emberei a terv szerint automatára állították a fegyvereiket, és golyózáport zúdítottak a barakkra. Karim kilőtte mind a harminc lövedéket a tárból, és éppen ki akarta cserélni egy újra, amikor meghallotta, hogy valaki üvölt a barakkban. Karim gondolkodás nélkül betöltötte az új tárat, és felállt, hogy egy szintben legyen az épület padlózatával. Emberei ugyanezt tették. Előjöttek a dzsungelből, és két oldalról körülzárták a barakkot, míg már csak tíz méterre voltak tőle. Karim végzett a második tárral is. Megállt, és az embereire nézett. Mindnyájan lőttek fegyvereikkel ide-oda pásztázva, a saját kijelölt területükre koncentrálva. Büszke volt rájuk, hogy ilyen fegyelmezettek voltak. Két tökéletes csatasort alkottak, pontosan úgy, ahogy tanította őket. Lehet, hogy az ellenség gyenge volt, de az emberei mindent pontosan az utasítások szerint hajtottak végre. Nagyon büszke volt, hogy ilyen messzire jutottak, és egy rövidke pillanatra engedélyezte magának, hogy arra a legendába illő rangra gondoljon, amely megilleti majd, miután lecsaptak Amerika szívére.

27. fejezet A Haditengerészet Bethesdai Kórháza Nash még éppen elcsípte a csúcsforgalom végét, ahogy áthajtott a Chain Bridge-en. A vízesés, amit Little Fallsnak hívtak, nem is volt olyan kicsi, mint azt a neve sugallta. A gyakori tavaszi esőzéstől a Potomac úgy megáradt, amilyennek már évek óta nem látta. Sok baj volt Washingtonnal, de a látványosságokra nem lehetett panasz. Nash letekerte az ablakot, és hallgatta a zúgó folyó morajlását. Fejfájása enyhült valamelyest. Ahogy a túlpartra ért, gondolatai Stan Hurley körül kezdtek járni. Ő volt a régi CIA legjellegzetesebb figurája. Egy kívülálló számára furcsának tűnhet, hogy a CIA igazgatójának a reggeli médiabotrány közepette éppen a hetvennyolc éves Hurley járt az eszében, aki hivatalosan már vagy harminc éve nyugdíjban volt. Azok számára azonban, akik ismerték Hurley-t, lényegesen kevésbé volt meglepő, hogy Nashnek, Kennedy utasítására, meg kellett látogatnia az öreget. Az üzleti világban, ha a nagy hatalmú vezetők bajba kerülnek, az ügyvédek élcsapatához fordulnak. Ezek az ügyvédek tudták, hogyan kell kijátszani a rendszert, és a színfalak mögött dolgozva próbálták klienseik problémáit megszüntetni. A kémek elszigetelt világában Stan Hurley ilyen embernek számított. Bátor volt, rámenős, és bár külsejéről ezt lehetetlen lett volna megállapítani, elképesztően gazdag. A nagy hatalmú ügyvédekkel ellentétben azonban Hurley kemény volt, mint egy utcai harcos Philadelphia déli negyedéből. Olyan ember volt, akinek egyetlen pillantásától borsózni kezdett az ember háta, vagy könnyek szöktek a szemébe. A maga nemében teljesen egyedülálló volt. Nash szerint még Rapp hasonlított hozzá a leginkább, de ő talán kissé egyoldalúbban, tehetségét és puszta eltökéltségét latba vetve küzdött. Hurley azzá vált, amit a helyzet éppen megkövetelt. Ha kellett varázsolt, szórakoztatott, bölcselkedett, vagy éppen gyilkolt. Rendkívül

szenvedélyes ember volt, aki néha kissé mohónak is tűnhetett. Vitathatatlanul ő volt a legszínesebb egyéniség, akivel Nash valaha is találkozott. Valahogy mindig elérte, hogy terítékre kerüljön az a téma, amiről az ember a legkevésbé akart volna beszélni. Ebben rejlett a legnagyobb tehetsége de ez egyszersmind hátrányt is jelentett. Kényszerítette az embert, hogy szembenézzen a problémáival. Ahogy Nash Washingtont maga mögött hagyva Maryland felé autózott, azt kérdezte magától, vajon miért gondolja Kennedy, hogy Hurley segíthet a krízis megoldásában. Vagy tud valamit, ami kihúzhatná őt a csávából, vagy van egy ötlete, amitől valószínűleg egész éjszaka álmatlanul fog hánykolódni. Ez volt Hurley másik specialitása. Régi motoros volt már, és nem riadt vissza attól, hogy a legvisszataszítóbb taktikát bevetve nyerje meg a csatát. Hurley-től ideges lett, és ezt nem félt bevallani magának. Nem mintha nem kedvelte volna. Nagyon is szerette. A felesége egészen oda volt érte, és a gyerekek is imádták. Nash is nagyra becsülte azért, amit kémként véghezvitt. De ők ketten meglehetősen különböző úton jártak. Nashnek nem tetszett, hogy a reggeli események fényében Kennedy azt akarta, látogassa meg Hurley-t. Hurley egyfajta vészfék volt. A végső megoldás. Akihez csak akkor fordultak, amikor már nem volt más választásuk, és nagy bajban voltak. Lehetséges, hogy Kennedy kezdte elveszíteni a hidegvérét. Tagadhatatlanul megváltozott, mióta múlt ősszel támadás érte az őt szállító konvojt Irakban. Rendkívül intelligens és rátermett vezető volt, aki, ha úgy hozta a helyzet, megkockáztatott egy-egy mosolyt, de soha, semmilyen körülmények között nem mutatta ki haragját. Minden tulajdonsága közül türelme nyűgözte le Nasht a leginkább. Terepen dolgozó, szenvedélyes emberekkel volt körülvéve, mint Nash, O’Brien, Ridley és Rapp. Cowboyokkal, akik nem féltek erőszakosan és nemritkán bárdolatlanul kimondani, amit gondoltak. Még a hatalmas egók és farkak szájjártatása közepette is mindig megőrizte a nyugalmát.

Elrablása óta azonban megváltozott. Sokkal hajlamosabb volt kimutatni elégedetlenségét, és a rá olyannyira jellemző türelme csaknem teljesen elpárolgott. Nasht leginkább új, agresszív viselkedése aggasztotta. Nash és Rapp éveken át határozottabb lépéseket sürgettek. Kennedy volt az, aki minden ötletükkel vitába szállt, és minden megmozdulásukat kielemezte. Türelmesen végighallgatta gyakran esztelen terveiket, aztán módszeresen ízekre szedve feltárta a temérdek buktatót. Az ő folyamatos visszatartó ereje őket ravaszabbá, a terveket pedig jobbá tette. Azokhoz a tervekhez, melyek a valóságban megbuktak volna, hozzá sem fogtak, hála Kennedynek, amikor minden lehetséges szempontból körüljárta a dolgokat, és meg tudta jósolni, hogy hogy fognak végződni. Úgy tűnt, ezek az idők véget értek. Már nem vitatkozott velük. Nash attól tartott, hogy a háború személyes üggyé vált számára, és abbéli igyekezetében, hogy elébe menjen az ellenségnek, megfontolatlan döntéseket hoz. A dolgok kibillentek az egyensúlyukból, és Nash nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy egy négyszáz kilós gorilla készül a nyakába ugrani. Túl sok jó embert látott már Washington szüntelen politikai kereszttüzében megsemmisülni. A politikusok valódi életeket és a nemzet biztonságát áldozták fel politikai és személyes céljaik érdekében, és az eredmény sosem volt szívderítő. Nash a Haditengerészet Egészségügyi Központjának a főbejáratához hajtott, és felmutatta kormányzati jelvényét. Az őr felírta a nevét, és intett, hogy bemehet. Miután leparkolt a látogatók számára fenntartott parkolóban, Nash nekifogott megkeresni a hetvennyolc éves férfit, akinek elméletileg feküdnie kellett volna a műtét után. Húszperces keresgélés után Nash végül egy árnyas fa alatt talált rá. Tolószékben ült, és egy jól táplált nővérke sürgölődött körülötte. Nashnek az volt az első benyomása, hogy kettősük mintha kissé túl meghitten viselkedett volna. Ahogy közelebb ért, látta, ahogy Hurley kezét a nővérke terebélyes combjaira helyezte. A nővérke pajkosan félreütötte a kezét, és kacarászni kezdett.

Ha ez bárki mással történik, Nash meg lett volna lepve, vagy azt gondolta volna, hogy többet lát bele a dologba, mint az helyénvaló lenne, de Hurley esetében ez teljesen normálisnak számított. A férfi legendás nőfaló volt. Imádta a nőket, és imádta becserkészni őket. Nash két méterre tőlük megállt és megköszörülte a torkát. – Remélem, nem zavartam meg semmit sem. – Washingtonban több ezer szövetségi ügynök tevékenykedett, az FBI-tól az Amerikai Postáig, mindenhol. Legtöbbjük alapvetően ugyanúgy nézett ki. Rövid haj, sportos testfelépítés, sötét, szögletes szabású öltöny, csípőtájékon kis kidudorodással mindkét oldalon, köszönhetően egyfelől a mobiltelefonnak, másfelől pedig a kormányzati lőfegyvernek. Ez a leírás nagyjából illett Mike Nashre is. Nash látta, hogy a nővérke elpirul. – Hölgyem, tisztában van vele, hogy egy közismert gonosztevővel kezdett? Hurley hahotázva felnevetett. – Beatrice, drágám, ne is hallgasson erre az idiótára. Az alapján, amit a mai újságokban olvastam, nem nekem kell félnem a börtöntől. Most viszont szaladjon egy kört, aranyom, hadd beszéljek pár percet a barátommal. De ne menjen messzire, magán akarom tartani a szememet. Nehogy aztán más betegekkel is flörtöljön nekem. – Ó… – csapott rá Hurley egészséges lábára – maga rettenetes alak. – A nővérke felállt, és elindult visszafelé az egyik ösvényen. – Csak várja meg az ágyat – mormogta Hurley a bajsza alatt. – Akkor majd meglátja, mekkora disznó is vagyok valójában. A nő hátrapillantott. – Mondott valamit? – Semmit, drágám, csak a mesés alakját dicsértem. Nash kigombolta a zakóját, és vetett egy pillantást a nővér körte alakú fenekére. Legalább annyit nyomott, mint Hurley, ha nem többet. – Hihetetlen egy fickó vagy. – Ha nem használod, nem áll fel, apukám. – Igazad lehet. – Nash leült a padra. A vállai előregörnyedtek. Hurley egy olyan ember szemeivel nézett rá, aki egész életét mások tanulmányozásával töltötte. – Minden rendben Maggie-vel és a gyerekekkel?

– Na, bassza meg – gondolta Nash magában. – Témánál vagyunk. Félt az öreg kém szemébe nézni. Az ilyen pillanatokban esküdni mert volna, hogy a férfi olvasott a gondolataiban. – Persze… minden rendben. Imádják, hogy az elmúlt két hétben összesen úgy nyolc órát tölthettem velük. Hurley előhúzott egy mobiltelefont köntöse zsebéből, és megnyomott néhány gombot. A készüléket lehallgatás elleni technológiával szerelték fel, így megakadályozta, hogy bárki is kihallgassa a beszélgetésüket. – Mi a helyzet? – Tudod, hogy van ez. Ide-oda repkedek, amikor meg éppen nem, és velük kellene lennem, akkor az a rohadt telefon csörög. – Ez nem könnyű. Három házasságot basztam el. Két gyerek szóba áll velem… három nem. – Aztán ott vannak még azok, akikről nem is tudsz. – Ja, még azok is. A francba, fogadni mernék, hogy még vagy fél tucat rohangászik szanaszét. – Legalább. – Ki tudja? – Hurley gesztenyebarna szemei a távolba révedtek. – Istenem, milyen jól szórakoztam. Ezen a téren nincs okom panaszra. Fogadok, hogy több nőt dugtam meg, mint bármelyik kém az országban. – Szerintem az egész világon. Nem is értem, hogy nem tört még le a farkad. – Ha már szóba kerültek a farkak… Az ágyban minden rendben van? A kérdés olyan váratlanul érte Nasht, hogy hirtelen nem is tudta semmiségként kezelni. Gondolatai szanaszét szaladtak. Gyors egymásutánban azt kérdezte magától: honnan tudhat erről Hurley? Vajon csak ráhibázott? Vagy Maggie beszélt vele? Esetleg bepoloskázták a házát? Munkája talán a világ összes elfoglaltságánál jobb táptalaja volt a paranoiás rohamoknak, az agya pedig most a kelleténél fél másodperccel később reagált. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Hurley észrevegye. – Fiam – mondta az öreg kém szomorúan –, ha abbahagyjátok a szexet, akkor nagy szarban vagytok. – Rendben, jógi mester.

Hurley hirtelen előrébb gördült székével, figyelmen kívül hagyva a Yankees nagy fogójátékosára, és a feje tetejére állított okoskodására való utalást. – Fiam – mondta –, vedd le azt a szemüveget. – Miért? – Mert látni akarom a szemedet. Nash kelletlenül levette a szemüvegét. – A vállaidon hordozod ennek a hálátlan országnak a terhét. Tudom, mert én is jártam ebben a cipőben. – Még mindig ebben a cipőben jársz. – Már nem. A fenébe is, én sosem voltam olyan mélyen benne, mint te. Az én időmben mindig számíthattam pár tucat szenátor és vagy ötven képviselő támogatására. És a támogatás alatt nem csak a pénzt értem. Ők megértették, hogy nekünk titokban kell működnünk. Hogy be kell mocskolnunk a kezünket, és hogy esetenként a szar a pofánkba ömlik. Ez az új generáció… – rázta meg Hurley a fejét. – Ezek semmire sem jók. – Ezzel nem fogok vitatkozni. – A szar pedig csak gyűlik. És mind a te bilidbe kerül, akár akarod, akár nem. Ez a te saját kis kupacod. Talán nem is tudod, hogy az egyik dolog befolyásolja a másikat, pedig ha rám hallgatsz, jobb, ha elhiszed. – Igen, tudom… – Akkor most mondd el szépen – mondta Hurley őszinte aggodalommal –, mi a baj közted és Maggie között. – Nem azért jöttem ide, hogy a házasságomról beszélgessek. – Tudom, de most te vagy az egyik kezdő dobójátékosom és azt akarom, hogy a helyén legyen a fejed. – De a karommal minden rendben van. – A nagy lószart. Beszéltem Irene-nal, mielőtt ideértél. – És? – Azt mondta, hogy elveszítetted a fejed Glen Adams előtt. – Nagy dolog. – Azt mondta, Adams hivatalosan panaszt tett. Azt állítja, hogy rátámadtál. – Csak megfogtam a karját!

– Neked profiként kell viselkedned, főleg az ilyen bohócok társaságában, mint ez az Adams is. – Nash a füves terület túloldala felé nézett. – Vettem az üzenetet. Van még valami? – Felhívtam Maggie-t. – Felhívtad a feleségemet?! – kérdezte Nash döbbenten. – Igen. Azt hallottam, nem vagy önmagad mostanában, ezért hívtam fel. Aggódik érted. – Mindig aggódik értem. Ki ne aggódna? – Ide hallgass! – mondta Hurley metsző éllel. – Sok minden van itt készülőben, és legalább egy tonnányi szarsággal kell foglalkoznod, ezért most hagyom a mellébeszélést, és kiterítem a kártyáimat. Tudom, hogy mostanában nem áll úgy a zászlórúd. Nash a többit már nem is hallotta. Úgy érezte magát, mint akit egy mély verembe löktek. A saját személyes, különbejáratú földi poklába. Ezzel a témával Hurley átlépte a határokat, és Nash csak annyit tudott kinyögni: – Nem fogok a magánéletemről beszélgetni. – Nash megpróbált felállni, de még mielőtt sikerült volna, Hurley utánanyúlt és meglepő erővel rántotta vissza. – De bizony, hogy fogsz, és isten engem úgy segéljen, ha csak felemeled a hangod Maggie-vel szemben, a szart is kiverem belőled. Muszáj hogy a helyén legyen a fejed, ami azt jelenti, hogy szeretkezned kell a feleségeddel, mégpedig gyorsan, fiacskám. Te egy istenverte ász vagy. És tudod, hogy mennyit keresnek az ászok a baseball-ligában? A jobbak évi húszmilliót is szakítanak. Mit gondolsz, hogyan teljesítenének, ha úgy állnának fel a dobáshoz, hogy közben nem tudnak összehozni egy merevedést? Szétbombáznák a dobásaikat. Honnan lenne önbizalmuk? – Stan, nem látom be… – Csak fogd be egy percre, fiacskám! Ez a munka így is szétbassza az agyad. Ha még megfejeled valami ilyesmivel is, pillanatokon belül te lehetsz a gyenge pont. – Jól vagyok. Csak egyszer fordult elő. – Akkor magyarázd meg, hogyan hagyhattad, hogy egy ilyen hitvány bohócruhás, mint ez az Adams, ennyire felbosszantson ma reggel. Mert ez nem az a Mike Nash, akit én ismerek. Az a

Mike Nash, akit én ismerek, soha nem veszítené el így az önuralmát. Bármennyire nehezére esett is hallania, tudta, hogy Hurley nem járt messze az igazságtól. – És mit akarsz ezzel? – mondta önteltebben, mint helyénvaló lett volna. – Azt, te petyhüdt pöcs, hogy míg te itt a farkadat lóbálod, Róma lángokban áll. Ez a baj ezzel az egész országgal. A kibaszott nagy jóléttel. Már senkinek sincsenek valódi problémái. Az átkozott politikusok kilencven százaléka vagy azt gondolja, hogy a terrorizmus elleni háború nem létezik, vagy azt, hogy ha kedvesen bánunk ezekkel a fanatikusokkal, akkor békén hagynak minket. Ez pedig kurvára nem fog megtörténni. A hunok már itt kerülgetnek minket, mi pedig csak ülünk, és vitatkozunk a melegek jogairól, az imádságról, a fegyverekről, a globális felmelegedésről, meg efféle faszságokról. Ezek az idióták végül meghallják majd a fenyegetést, de lehet, hogy akkor már késő lesz. – Hurley hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, nincs-e valaki a közelben. – Gerincre kell vágnod az asszonyt, fiam, aztán meg kell találnod, ki a fene köpött az akciótokról a Post kurva újságírójának, és golyót kell röpítened a fejébe. – Ugyan már, Stan. Ezt nem mondhatod komolyan. – Melyik részére gondolsz? – A szerelmi életemet majd megoldom magam, arról most ne beszéljünk. Hurley kezével végigsimította ráncokkal barázdált arcát. – Fiam, ha valaki a CIA-nél információkat szivárogtat ki a sajtónak, akkor az áruló, és nálunk az árulókat hátraviszik és lelövik. Legalábbis így csináltuk, míg ezek a politikailag korrekt faszfejek meg nem jelentek, és mindenki össze nem csinálta magát. – Azt akarod, hogy megöljem egy CIA-s kollégámat? – kérdezte Nash hitetlenkedve. – Sok embert kicsináltál már. Ne mondd, hogy összefostad magad. – Soha nem öltem meg egyetlen honfitársamat sem.

– Akkor ne gondolj rá úgy, mint amerikaira. Gondold azt, hogy áruló, aki egy olyan hírszerzési akció részleteit szivárogtatta ki, ami többet tett volna az ország védelméért, mint bármi, amit az elmúlt jó húsz évben bárki is csinált. És most már azt is biztosan tudjuk, hogy van egy harmadik sejt is. Mi a faszra vársz még? Azt akarod, hogy túszul ejtsenek, és lemészároljanak egy egész általános iskolát, vagy hogy atombombát dobjanak a parlamentre? – Nem – rázta meg Nash a fejét. Ezekkel a rémálmokkal feküdt és kelt szeptember 11. óta. – Akkor tegyél rendet a fejedben, aztán menj és kapd el ezeket a szemeteket, mielőtt ők kapnak el minket.

28. fejezet Bagram légi támaszpont, Afganisztán Leland tálcáját maga előtt tolva ment végig a kantin önkiszolgáló pultja mellett. Miután jobb karját nem tudta használni, Alfredo tésztáját választotta a hús helyett, amit még jó karral és éles késsel is nehéz volt felvágni. A salátabárt kihagyta, vett még egy áfonyás pitét, de a neheze még csak ezután következett. Megfordult, és végignézett a hatalmas étkezőn. Ezt a részt mindig is utálta: üres helyet kellett keresgélnie, lehetőleg olyasvalaki mellett, akit még kedvelt is. A székek alig egyharmadán ültek. Leland ismerős arcok után kutatott, de nem talált egyet sem. Ilyenkor általában szolgálatban szokott lenni, de Garrison erre az éjszakára felmentette. Nem volt kedve csevegni, így egy üres asztal mellett döntött. Letette a tálcáját, és az italpult felé indult. Vett egy poharat, jeget tett bele, majd megtöltötte diétás kólával. Visszament az asztalhoz, leült és ivott egy kortyot. A parancsnokára gondolt és a tanácsra, hogy várjon negyvennyolc órát, mielőtt megírja hivatalos jelentését. Leland kísértést érzett, hogy már most megkerülje Garrisont, de nem tudta, kiben bízhat. Az egész ügy annyi sebből vérzett, hogy már attól megfájdult a feje, ha csak végiggondolta, mennyi

kompromisszumot vártak tőle. Ráadásul Garrison négyszemközt is beszélni akart vele. Jegyzőkönyvön kívül, mint egykori akadémiai diák, az egykori akadémiai diákkal. Szavai mélyebben megsebezték, mint annak a fasiszta CIA-snak a brutalitása. Garrison azt mondta neki, hogy nehezen kezelhetőnek tartják. És ez nem csak az ő véleménye, az előző parancsnoka is ugyanígy érezte. Egyszer már visszadobták az őrnagyi kinevezését. Garrison elmagyarázta neki, hogy az egész arra vezethető vissza, hogy sem a felettesei, sem az alárendeltjei nem szerették. Garrison határozottan állította, hogy ha képességeinek megfelelő főtiszti rangba akar kerülni, akkor nem kellene ilyen rugalmatlan pöcsnek lennie. Micsoda arcátlanság – gondolta Leland – népszerűségi versenyt csinálni ebből. Ez ellentétes volt mindennel, amit tanítottak nekik. Végtére is, nem a középiskolában vannak. Az előléptetés nem az ember népszerűségétől függ. Háború volt, és a harcban csak az eredmények számítottak. A tehetség és az eredmények. Az, hogy ki tudta elérni, hogy a dolgok az ő akarata szerint történjenek. Leland pedig mindent el tudott érni. Volt néhány vele egykorú társa a tartalékostiszt-képzőből, akiket már előléptettek. Leland ezt magára nézve sértőnek találta, de annak tudta be, hogy a parancsnoka nem kedvelte. De most itt volt egy másik parancsnok, aki szintén nem szívlelhette. Leland a szósszal leöntött tésztába nyomta a villáját, és egy darab csirkehúsra akadt. Megpróbálta megforgatni a villát, de nem járt sikerrel. Zavarba jött saját ügyetlensége miatt, és körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli. Megnyugodva, hogy biztonságban van, előrehajolt és a szájába lapátolta a villa tartalmát. Érezte, hogy egy darab olvadt sajt az állára ragadt, és a szalvétáért nyúlt. Miközben az állát törölgette, az előző parancsnoka jutott eszébe. Ő nem az akadémián végzett, így Leland iránt érzett ellenszenve érthető volt. Leland mindig is erős ellenszenvet érzett azon tisztek részéről, akik kevésbé előkelő intézményekben végeztek. Garrison azonban az akadémián szerezte a diplomáját. Vagy az a fajta tiszt volt, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy ne vádolhassák

részrehajlással? Leland nem volt benne biztos, de azt gondolta, több mint valószínű, hogy ez a helyzet. Akárhogy is, Garrison nem felelt meg a főtisztekről alkotott ideális képnek. Az egész helyzet minden szempontból annyira igazságtalan volt, hogy Leland már-már úgy érezte, mintha leszerelt volna. Csuklója lüktetett, a szeme fájt, de a legrosszabb az volt, hogy a becsületébe gázoltak. Kissé eltérni a szabályoktól, az egy dolog lett volna, de itt sokkal rosszabb volt a helyzet. Ezek az emberek éppen azokat a szabályokat hagyták figyelmen kívül, hágták át és tiporták sárba, amelyek az Egyesült Államok Légierejének a gerincét alkották. Leland életében nem érezte még magát ennyire elszigeteltnek, még az akadémia első évében a beavatási rítusok során sem. Csak igazságtalanság érte. Mindent a szabályok szerint csinált. Őrnagyi kinevezését is kiérdemelte, de nem így akarta elérni. Azt akarta, hogy tehetségét és erőfeszítéseit ismerjék el. Azt mondta magának, hogy ő egy sokkal mélyebb, önzetlenebb szinten akarta elérni igazát. Bármilyen posztot ajánlottak, bárhogyan kecsegtették is a gyors ezredesi kinevezés lehetőségével, az egész nem volt más, mint megvesztegetés. Valóban ennyire elvtelennek gondolták volna? Leland nem figyelt eléggé az étkezésre, így villája tartalmának nagy része az egyenruhája elejére pottyant. Magában káromkodott egyet, és letette a villát. Éppen az egyenruháját készült letörölni, mikor nevetgélést hallott egy közeli asztaltól. Felpillantva látta, hogy egy őrnagy és két nővér nevet rajta. Ahhoz éppen elég jól ismerte az őrnagyot, hogy ellenszenvesnek találja. Cliff Collinsnak hívták. Az Észak-dakotai Egyetem tartalékostiszt-képző programjában végzett. Sportos testalkatú, jóképű, szellemes és túlságosan önelégült férfi volt. Voltaképpen tökéletesen lehetett volna demonstrálni rajta az előléptetési rendszer hibáit. Leland véleménye szerint, ő volt az élő bizonyíték arra, hogy az előléptetésnél a népszerűség többet nyomott a latban, mint a tehetség. Az elmúlt napok feszültsége felőrölte a türelmét. – Viccesnek találja, őrnagy? – vetett metsző pillantást Collinsra. – Sajnálom, százados – mondta Collins arcán hamis vigyorral.

– Nem úgy tűnik, mintha sajnálná, őrnagy. – Leland rezzenéstelen arccal bámulta. Collins arckifejezése is megváltozott: a kedélyes mosoly eltűnt a képéről. – Örülök, hogy jól szórakozik mások szenvedésén – tette hozzá Leland. Collins bólintott. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha habozna. – Hát… egy kedvesebb fickóval ez nem történt volna meg. További jó étvágyat, százados. Induljunk hölgyeim, mindjárt kezdődik a film. – Collins felállt a két nővel, és távozott. Leland csendben figyelte, ahogy kimennek. Megfordult vele a világ, és a gyomra egyre jobban összeszorult. Vajon mit értett ez alatt? Collins tudott a történtekről, és ha igen, vajon hányan tudtak még? Leland érezte, hogy arca eltorzul a haragtól. A katonai bázisokon legalább annyit pletykáltak, mint egy amerikai középiskolában. A gondolattól, hogy mások erről sustorognak a háta mögött, felfordult a nyomra. Mennyire fegyelmezetlenek! Lelandnek eszébe jutott valami, amit még az akadémián kapott. Egy útmutató, amelyhez időről időre visszatért, hogy emlékeztesse magát arra, kicsoda ő, és mit is jelent ez az egész. A tálcát az asztalon hagyta, és egyenesen a szobájába sietett. Az útmutató katonaládája alján volt, és pár perces keresgélés után meg is találta, ott, ahová rejtette, a biblia lapjai közé csúsztatva. Leland lenézett a kis kék könyvre és hangosan olvasta a szavakat. „Az Egyesült Államok Légierejének Alapvető Értékei. Becsület mindenekelőtt. Szolgálat az egyén felett. Kiválóság minden cselekedetünkben.” A szavaknak még ennyi év után is volt súlyuk. Ha lehet, most még többet jelentettek számára, mint amikor több mint tíz évvel azelőtt először olvasta kadét korában. Garrison tábornok vajon miért nem értette meg a fontosságukat? Leland tovább olvasta a vékony füzetkét, melyet az akadémián kapott. A második oldalon megtalálta az idézetet, amit keresett. Így szólt: 1965-ben megnyomorítva, teljesen egyedül voltam (egy északvietnami börtönben). Felfogtam, hogy az ő kezükben van minden hatalom. Akkor nem láttam, hogyan fogok valaha is

kiszabadulni, úgy, hogy méltóságom és önbecsülésem is megmarad. Egy dologra azonban rájöttem: ha nem veszíted el a becsületedet, nem törhetnek meg és nem bánthatnak. A kompromisszumok csak gyűlnek és egymásra rakódnak, ha az ember egy képzett zsarolóval vagy manipulátorral áll szemben. Nem tudnak megtörni, ha nem választod rögtön a rövidebb utat, vagy ahogy mondani szokás, nem mész a dolgok elébe, nem keresed a hallgatólagos megállapodást, és nem kötöd meg azt az első kompromisszumot. james B. Stockdale admirális Leland ujjaival követve a szöveget ismét felolvasta, de ezúttal könnyes szemmel. Amikor végzett, azt mondta magának: Ő nem választja a rövidebb utat. Nem megy a dolgok elébe. Nem köti meg az első kompromisszumot. Szembeszegül velük. Megmutatja nekik, milyen az, ha valaki becsülettel és méltósággal éli az életét. Becsukta a füzetkét, visszatette a bibliába, és elkezdte átgondolni, milyen lehetőségei vannak. Ha nem megfelelően kezeli a helyzetet, az könnyen a karrierjébe kerülhet. A helyes lépések azonban nagy magasságokba röpíthetik. De merre induljon? A bázis elszigetelt hely volt, több ezer kilométerre azoktól, akik az ügy mellé álltak volna. Kit hívjon fel? Kihez fordulhatna? Ott volt természetesen a különleges nyomozóhivatal, de az egy sor újabb problémát vetett volna fel. Egy csomó ember attól fogva árulónak tartaná, és a nagy öregek, akik még mindig irányításuk alatt tartották a légierőt, valószínűleg sohasem bíznának meg benne többé. A neve örökre összeforrna az esetet nyilvánvalóan követő botránnyal. Valaki másra volt szüksége, hogy véget vessen ennek Hogy meghúzza a vészharangot, és úgy állítsa be őt, mint az igazságszolgáltatás megcsúfolásának valódi áldozatát. Leland idegesen járkált fel-alá kis szobájában. Gondolatban számba vette összes eddigi parancsnokát, de egyik sem felelt meg céljainak. Ki lenne hajlandó nekimenni a CIA-nek? – kérdezte magától Leland. Hirtelen megállt, és visszagondolt a hét első felére. – Hát persze! – mondta.

Leland sietve odalépett az apró íróasztalhoz, amelyet egyik tiszttársával közösen használtak. Odébb tett egy rakás magazint, egy halom felnyitott borítékot, leveleket, tollakat és mindenféle szemetet, míg végül megtalálta, amit keresett. Egy gyönyörű, dombornyomott névjegykártyát, egy aranysassal a közepén. Felkapta az asztalról, és úgy tartotta, mintha egy nyertes lottószelvény lenne a kezében. Végighúzta az ujját a kidomborodó néven, és azon tűnődött, hogy a tulajdonosa vajon emlékezni fog-e rá. Egy röpke pillanattal később úgy döntött, hogy igen. Megtalálta a kiutat. Felhívja Washingtont, riasztja őket, és akkor az az arrogáns idióta felelni fog azért, amit tett. Leland fogta a telefonkártyát, melyet még az ellátmánnyal kapott, és azon gondolkozott, honnan lehetne a legbiztonságosabban lebonyolítani a hívást. Washingtonban most délelőtt van. Valószínűleg ez a legmegfelelőbb időpont a telefonálásra. Leland elindult az ajtó felé. Napok óta először széles mosoly terült el az arcán. Ahogy végigsietett a folyosón, eszébe jutott Rapp. – Meglátjuk, hogy akkor is olyan önelégült leszel-e, ha végeztem veled – mondta magának. –Azt fogod kívánni, hogy bár soha ne emeltél volna kezet rám.

29. fejezet Hármas határ Az idő már délre járt. A nap magasról tűzött le rájuk A völgyet forróság és pára híg elegye öntötte el. Karim elhessegetett egy óriási bogarat, amely majdnem az orrába repült, aztán megtörölte szemöldökét a drapp-olajzöld fejkendővel. Végignézett a kékfehér repülőgépen. Egy Basler BT-67-es volt. Valamikor egy régi DC-3-as lehetett, amit rendbe hoztak kapott két Pratt & Whitney turbólégcsavaros hajtóművet, valamint új vázat és repülőelektronikát. Mindössze tizenöt méterre állt a barakktól. Két propellere ragyogott a napfényben. A traktort visszahozták a dzsungel széléről, és a markolókanalat villás emelőre cserélték. A két raklapnyi kokaint kiemelték a raktárból, és olyan közel

helyezték el a géphez, amennyire csak lehetett. Karim négy embere élő láncot alkotva egymás kezébe adta a kokaincsomagokat, végül pedig bepakolták a gép rakterébe. Egy órája dolgoztak megszakítás nélkül. Az egyik raklapot már bepakolták, és nagyjából a második felénél járhattak. A kartell tagjaival ellentétben, akiket az imént megöltek, az ő emberei panaszkodás nélkül tették a dolgukat, és lényegesen hatékonyabbak voltak. Karim az órájára pillantott, és eszébe jutottak az őrszemek, akiket a két szélesebb ösvényhez állított. Már közel húsz perce nem jelentkeztek. Megnyomta a rádió gombját, és helyzetjelentést kért. Mindketten azt mondták, hogy az utakon nem látnak mozgolódást. Karim érezte, hogy mellkasa összeszorul, és a szíve egyre gyorsabban ver. Két egymással ellentétes érzés között vergődött. Az egyik énje már nagyon maga mögött akarta hagyni ezt a rettenetes helyet, de a másik énje gyűlölt repülni. Új motorok ide vagy oda, a gép nagyon régi modellnek tűnt. Ezt barátja, Hakim is megerősítette. Közel százezret gyártottak belőle a harmincas években és a második világháború idején, de éppen ez volt benne a jó. Éppen a gép egyszerű és robusztus tervezésének volt köszönhető, hogy még ennyi év után is rendbe hozzák őket, és tudnak velük repülni. Karim idegesen vetett egy pillantást a gépre, és azon tűnődött, vajon gyermekkori barátja tudja-e, mit csinál. Nem a repüléstől tartott. Arra biztosan képes volt. Tizenhat éves kora óta repült. Helikopterek, repülőgépek, sugárhajtásúak és vitorlázók – gyakorlatilag bármivel megbirkózott, ami a kezei közé került. Mindemellett pedig ide is elhozta a gépet, és egyetlen apró döccenéssel tette le a kifutópályára. Karim most inkább azon aggódott, hogy az előírásnak megfelelően pakolták-e meg a gépet. Nem nagyon értett az ilyesmihez, de úgy tűnt számára, hogy ennek is kell hogy legyen valami technikája. A két férfi hétévesen találkozott először. Csak néhány rövid utcányira laktak egymástól, és ugyanabba az iskolába jártak. Karim tudta, hogy régi barátja sok mindenben tehetséges, de a tudományos szakértelem nem tartozik az erősségei közé. Hakim sosem volt jó

tanuló, és Karim a puszta gondolattól, hogy több mint ötszáz kiló rakományt próbálnak elhelyezni a gépben, rendkívül ideges lett. Karim odasétált a géphez, és öt perc szünetet engedélyezett az embereinek. Mind a négyen izzadságban úsztak, és elkelt nekik néhány korty víz. Hakim mosolyogva dugta ki fejét az ajtón. Két első foga között apró rés volt. – Karim, te egy zseni vagy. Karim idegesen pillantott hátra az embereire. – Mikor teszed már túl magad ezen? – Lehet, hogy soha. – Akkor te egy őrült vagy – mondta halkabban, hogy a többiek ne hallják. Ha bárki más beszélt volna így vele, fontolóra vette volna, hogy esetleg megöli, de minthogy Hakim régi barátja volt, elengedte a füle mellett. Vallásos muzulmánként irtózott a drogoktól, de lehetőségei korlátozottak voltak. – Úgy szeretlek, mint a testvéremet, de a világi dolgokkal kapcsolatban rettentő naiv vagy. Ami az ilyen dolgokat illeti, Karim kifejezetten büszke volt naivitására. Ezek arra késztették az embert, hogy letérjen a helyes útról. Három évvel azelőtt ő vette rá Hakimot, hogy csatlakozzon a szent háborúhoz, és ketten együtt mentek Pakisztánba. Mindössze egy évvel a főiskola után Karim még nem sokat látott a világból. Mekkában, ahol felnőttek, nem léteztek drogok. A főiskola után a szülei kétségbeesetten próbáltak feleséget találni számára. Azt remélték, hogy így megakadályozhatják, hogy elhagyja otthonát, és Afganisztánba vagy Irakba menjen harcolni. Az ő fejében Irak meg sem fordult. A muzulmán világ jobb volt Szaddam Huszein nélkül, ő pedig nem akarta a Baath párti gazemberek oldalán harcolva feláldozni az életét, hogy azok aztán szaúdi szomszédaik ellen fordulva újra elnyomják muzulmán testvéreiket. Így aztán Pakisztánba mentek, és csatlakoztak az al-Kaida és a tálibok küzdelméhez. Karim felkészítette magát a szellemi és a fizikai kihívásokra, de sohasem gondolta volna, hogy a heroinkereskedelem ekkora szerepet játszik a harcban. Ópium

volt mindenütt. Termesztették, begyűjtötték, eladták és terjesztették. Sok külföldi harcos is rászokott. Ők ezt tartották a legjobb módszernek, hogy megbirkózzanak a hegyekben a láthatatlan ellenséggel folytatott harc nehézségeivel. Egy olyan ellenséggel, amely bármelyik pillanatban, akár nappal, akár éjszaka, lecsaphatott rájuk az égből. A tálibok számára a heroin a túlélést jelentette. Karim nem aggódott amiatt, hogy ő is a rendkívül veszélyes heroin rabjává válna, Hakim barátja viszont annál jobban nyugtalanította. Még ennél is nyugtalanítóbb volt azonban az ítélőképesség teljes hiánya az al-Kaida vezetésének részéről. Szinte hihetetlennek találta, hogy egyszerű kábítószer-kereskedők szintjére alacsonyították magukat. A tényt, hogy önként vettek részt egy olyan dologban, amit a próféta tanítása ennyire szigorúan tiltott, nyílt támadásnak tartotta a hitük ellen, és ez erősen befolyásolta saját hajlandóságát, hogy az ő oldalukon szálljon harcba. Karim a félig megrakott raklapra nézett, és szomorúan megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy meg fog-e bocsátani nekünk ezért. – Ó – nyögött föl Hakim. – Néha a legszívesebben megfojtanálak. – Leugrott a repülőgépről, odasétált a raklaphoz, és kezébe vette az egyik csomagot. – Van róla fogalmad, hogy mennyit ér ez? – Azt mondtad, ha szerencsénk van, akár egymillió dollárt is kaphatunk érte. – Igen – nevetett fel Hakim –, de azt nem mondtad, hogy ennyi van. Te néhány katonai zsákról beszéltél. Ez… – lépett hátra Hakim, kezével kört írva le a levegőben –, nem vagyok benne biztos, de legalább tízmilliót ér, ha nem többet. Karim nem tudta elrejteni megdöbbenését. – Tízmilliót? – Igen. Lehet, hogy még annál is többet. – Ezt nem gondoltam volna… – És most, mit gondolsz a drogokról? – Hakim megragadta, és átkarolta a barátja vállát. – Mondtam, hogy működni fog a dolog. Gondolj bele, mit tudnál elérni ennyi pénzzel. Soha többé nem

kellene engedélyt kérned tőlük. Magad finanszírozhatnád és irányíthatnád az akcióidat. Karim halványan elmosolyodott. Sohasem fogja elfelejteni, amit a barátja közel két évvel azelőtt egy este a tábortűznél mondott neki. Karim különösen istenfélő hangulatban volt aznap éjjel, és nagyon haragudott Hakimra, amiért az túl sok időt tölt a kábítószerrel üzletelő afgánokkal. A vita Hakim részéről egy egyszerű felvetéssel kezdődött: miben különbözik az ópium az olajtól? Karim megdöbbent a kérdés ostobaságán, de döbbenete nem tartott sokáig. Hakim logikusan levezette, hogy az ópium mint erőforrás, semmiben sem különbözik a többi árucikktől. Amikor Karim azzal próbált érvelni, hogy az olaj nem teszi tönkre az emberek életét, Hakim kinevette. Mi java származott Szaúd-Arábiának az olajbevételeiből? Ezt már főiskolás éveik alatt is sokszor megbeszélték. Az olaj tönkretette hazájukat. Hakim még ennél is továbbment, amikor Karimot képmutatónak nevezte. Mert az olajból származó pénzt hajlandó volt elfogadni, hogy folytathassák a dzsihádot, de egy helyi termesztésű árucikk valamiért nem felelt meg a magasztos célnak. Aznap éjjel azelőtt sosem látott haraggal a szívükben tértek nyugovóra, de később Karim elgondolkodott azon, hogy vajon Allah mit akarna. Azt akarta, hogy győzzenek, az biztos, de vajon bármi áron? Karim nem volt biztos benne, de ahogy az al-Kaida és a tálibok vezetése kezdett egyre inkább alkalmatlanná válni feladatukra, más lehetőségek után nézett. Azt kutatta, hogyan folytathatná a harcot az al-Kaida segítsége nélkül. Karim nem sokkal később elhagyta őket. Saját pénzre akart szert tenni. Erre Szaúd-Arábiában nem volt lehetősége, mert ott lehetetlen volt előrébb jutni. Csak a királyi család és barátaik tehettek szert hatalomra és gazdagságra. Amikor Karim először meglátta a repteret és a drogügyletet, rögtön Hakim jutott az eszébe. Az ezt követő hónap során egyre többet törte a fejét egy tartalék terven, mellyel függetleníthetné magát az al-Kaidától. Egy kódolt e-mailben beszámolt tervéről Hakimnak, aki rögtön meglátta az ötletben a lehetőséget. Amikor

a másik két sejtnek nyoma veszett, Karim úgy határozott, hogy Hakimmal szállíttatja el magukat. – Ez egy nagyszerű nap, Karim. – Valóban az. – Lehet, hogy mosolyogni is fogsz? Legalább látsszon rajtad, hogy boldog vagy! – Allah az akarja, hogy szerények legyünk. – Allah azt is akarja, hogy boldogok legyünk, és ezen a mai napon minden okod megvan rá. Karim egy röpke mosolyt engedélyezett magának, de aztán eszébe jutott, mi vár még rájuk, és elkomorodott. Hakim megkérdezte tőle, hogy mi a gond. Karim az embereire nézett, akik a földön ülve kulacsaikból ittak. Egy vagy két héten belül mind halottak lesznek. Ezeket a tökéletes, fiatal, élettel teli testeket mind össze fogják zúzni, és szét fogják szaggatni, vagy talán szitává fogják lőni. Az egyetlen vigasza az volt, hogy Amerikának is fájni fog. Valódi félelmet fognak érezni, és aztán jön majd egy második merénylet, aztán egy harmadik és egy negyedik. Az ő sikerükön felbuzdulva sokan lépnek majd a helyükbe. Újabb és újabb támadásokat vezetnek Amerika ellen. Ő fog a valódi dzsihád élére állni. Ez nem csak egyetlen nagy támadás lesz, ami után elégedetten hátradől, és nem csinál semmit sem. Az al-Kaida jelenlegi vezetése undorította őt. – Mi a baj? – kérdezte Hakim. – Ha majd elkezdünk amerikaiakat ölni, engedélyezek magamnak egy mosolyt. Addig itt nem lesz ünneplés.

30. fejezet Washington Nash ráhajtott a körgyűrűre, és az óramutató járásával ellentétes irányban kerülve kanyarodott vissza a város felé. Útközben látszólag véletlenszerűen háromszor is megállt egy benzinkútnál, egy kávézónál és egy vegyesboltnál. Mindkét telefonját kikapcsolta, és az akkumulátorokat is kivette belőlük. A

kocsijába épített GPS már régen nem működött. Így ha valaha is elő akarták volna ásni, hogy merre járt, semmi nyoma nem lett volna, hogy minden héten megállt ezeken a helyeken. Közvetlenül a New Yorkot és Washingtont ért támadások után erre nem lett volna semmi szükség. Szaúd-Arábiában és Szíriában persze más volt a helyzet. Amikor odaát tevékenykedett, hozzá volt szokva, hogy követik, de itt Amerikában nem. Amikor azonban eldöntötték, hogy elindítják az akciójukat Amerikában, minden megváltozott. Az FBI politikai okokból nem lelkesedett az ötletért, hogy ügynököket építsenek be a mecsetekbe. Pedig sokan, számtalan alkalommal álltak elő ezzel a javaslattal. Az FBI vezetése tudta jól, hogy nemzetbiztonsági szempontból ez a helyes lépés, tisztában voltak azonban azzal is, hogy a parlamentben keresztre feszítik azt, aki engedélyt ad erre az akcióra. Így aztán az FBI egy köztes megoldást választott. Úgy döntöttek, hogy a mecsetektől távol tartják magukat, és helyette inkább a muzulmán segélyszervezetekre koncentrálnak. Ez remek kezdetnek bizonyult, és eleinte jelentős sikereket értek is el, különösen a dolog pénzügyi részét illetően. Ez az FBI specialitása. Bármit ki tudnak deríteni. Ráállítanak száz okos és motivált ügynököt a dologra, és mindent összeszednek. Minden apró információmorzsát összegyűjtenek, majd ezeket összeillesztve, lenyűgöző pontosságú képet alkotnak arról, mi zajlik az adott területen. A segélyszervezetekkel kapcsolatban kiderítették, hogy sok, látszólag ártalmatlan szervezet ténylegesen harcoló terroristacsoportok, mint például a Hezbollah, a Hamasz, vagy az al-Kaida irányítása alatt állnak. Ahogy ez a szervezett bűnözés esetében lenni szokott, a csoportok alkalmazkodtak a helyzethez. Megváltoztatták szokásaikat, aztán lassanként visszavonultak a mecsetek falai közé, az FBI pedig megállt ezen a képzeletbeli határvonalon. A határt az alkotmány első kiegészítése állította, amely szerint mindenkinek joga van a vallás és a gyülekezési jog szabad gyakorlására, valamint a szólásszabadságra. Ezt már vagy milliószor hallották a Nemzeti Terrorelhárító központ, az NCTC

munkatársai. Az ő intézményük irányította a terrorizmus elleni küzdelmet. Az a néhány ember, aki ki merte nyitni a száját, azt állította, hogy a helyzetnek nem az alkotmány első kiegészítése az oka. A döntés, hogy távol kell tartaniuk magukat a mecsetektől, voltaképpen a politikai korrektség netovábbja volt. Attól féltek, hogy fanatikusnak bélyegzik majd őket, amiért vallásukat gyakorló kisebbségek után kémkednek. Az egész a hatvanas évek logikátlan, érzelmi alapokon nyugvó, az ember saját jó érzését szem előtt tartó filozófiájából fakadt. Az iszlám más volt, ezért nem merték kritizálni. Legtalálóbban Nash egyik FBI-nál dolgozó kollégája foglalta össze, amikor azt mondta: – Ha holnap négy abortuszklinikát felrobbantva megölnének több száz embert, és a fehér emberek egy csoportja, akik mind a déli baptista abortuszellenes ligához tartoznak, magukra vállalnák az akciót, gondolod, hogy akár egy másodpercig is haboznának, hogy ügynököket építsenek be az egyházukba? Erre a kérdésre sohasem kaptak választ. Fentről érkezett a parancs, hogy folytassák a nyomozást a segélyszervezetek háza táján, de tartsák magukat távol a mecsetektől. Ez már közel két éve történt, nagyjából egy időben azzal, amikor állítólag Kennedy, Stan Hurley és néhány kiválasztott szenátor összeült, és megbeszélték, hogy valamit tenni kell. Bevonták Nasht, valamint Rappet is az ügybe, és ellátták őket a megfelelő utasításokkal. Mindent titkos forrásokból finanszíroztak. Kezdetnek tízmilliót különítettek el. Az első milliót egy régi williamsburgi bank széfjében elhelyezett összegből vették. Több pénz érkezett a tengerentúlról is, de a tranzakció után mindegyik számlát megszüntették. Minden egyes lépés után eltüntették a nyomokat. Kennedy megbízott Nashben és Rappben, hogy bölcsen fogják elkölteni a pénzt, és ők úgy is tettek. A legnehezebb feladat az ügynökök beszervezése volt. Kezdetben négyen voltak. A hazájuk szolgálatának eszméjével és egy nagy halom készpénzzel vették rá őket az akcióra. Fejenként egymillió dollárt kaptak adómentesen, amelyből annyit tarthattak külföldi bankszámlákon, amennyit csak akartak.

Négy mecsetet vontak megfigyelés alá. Egyet Washingtonban, egyet Philadelphiában, és két másikat New York környékén. Az ügynökeik száma nyolcra nőtt, és az információ is kezdett csörgedezni, így szereztek tudomást arról, hogy az al-Kaida kommandóscsapatokat képez ki, hogy aztán Amerikába küldje őket, hogy összehangolt támadást indítsanak magánszemélyek és intézmények ellen. Az utolsó fél évben szinte elárasztotta őket az információ. Sikerült kapcsolatot találniuk a terroristahálózat egyes pontjai között, amelyeket azért hoztak létre, hogy rajtuk keresztül finanszírozzák és támogassák a dzsihádot Amerikában. Két sejtet már elfogtak, és végre a harmadik létezését is meg tudták erősíteni. Most pedig azt kérték tőle, hogy fújja le az egész akciót. Göngyölítse fel az egészet, és tegyen pontot a végére. Készüljenek fel a vizsgálatra. Nash áthajtott a terrorelhárító központ biztonsági ellenőrzőpontján, és leparkolt a mélygarázsban. Nem tudta, hogy mitől tart jobban, attól, hogy felmenjen az emeletre, vagy attól, ami a Hírszerzési Bizottság előtt várt rá a délután folyamán. A bizottság legtöbb tagjáról legalább tudta, hogy hányadán áll vele, ami nagyjából azt jelentette, hogy vagy háromnegyed részüket nem tartotta valami sokra. Odafent azonban egy csomó olyan ember is dolgozott, akiket kedvelt. Olyanok, akiket tisztelt, és akiknek most újra hazudnia kellett. A belső vívódás egyre erősödött benne, ami eszébe juttatta Hurley megjegyzését arról, hogy milyen módon függenek össze egymással a dolgok. Nash összeszerelte a telefonokat, bekapcsolta őket, és elindult a lift felé. Amikor az ajtó kinyílt a hatodik emeleten, kényszerítenie kellett magát, hogy kiszálljon. Keresztülment a szőnyeggel borított előtéren, majd a fekete beléptetőkészülék elé tartotta a kártyáját, és várta a kattanó hangot, hogy beléphessen a bokszokra osztott irodahelyiségbe. Amint meghallotta a hangot, kinyitotta az ajtót, és belépett a hatalmas terembe. A helyiség tele volt férfiakkal és nőkkel, akik jóformán minden olyan szövetségi ügynökséget képviseltek, amelynek köze volt a rendfenntartáshoz, a hírszerzéshez vagy a katonasághoz. A tornaterem méretű helyiségben elszórt munkaállomásoknál

helyezték el őket, hogy munkájukat hatékonyabbá tegyék. A szemközti falon hatalmas képernyő lógott, majdnem akkora volt, mint egy kisvárosi mozi vászna. Nyolc különböző hírcsatorna műsora váltakozott rajta. Nash nem nézett az emberekre, de érezte, ahogy a terem zsibongása elcsendesedik. Tudta, hogy egyenként fordulnak feléje, és nyugtázzák érkezését. Nash a nap jó részét azzal töltötte, hogy felkészüljön arra, ami itt várt rá. Hangpostája tele volt, de nem foglalkozott vele, hogy törölje az üzeneteket. Ügy tervezte, megvárja, míg le tud ülni az íróasztalához, ahol a kihangosítót is használhatja. Azok, akik számítottak, úgyis tudták, hogy ezen a számon nem szabad őt hívni. Nash balra fordult, és a terem fala mentén ment tovább. Lehajtott fejjel haladt el több, üvegfalú iroda előtt. Már csak néhány lépés választotta el sajátjától, amikor egy nagyon is ismerős hang nyersen a nevén szólította. Nash lassan megfordult, és Art Harrisszel találta magát szemben. A negyvenkét éves férfi az FBI terrorelhárító részlegének az igazgatóhelyettese volt. A közel száznyolcvan centi magas kávészín bőrű ügynök ritkuló haját rövidre nyíratta. Testalkata rendkívül sportos volt, ahhoz képest, hogy munkaidejének java részét íróasztala mögött töltötte. Harris egyik kezét 357-es Sig kézifegyverének markolatán nyugtatta, a másikban pedig a Post egyik példánya volt. – Nem avatnál be, hogy mi az ördög folyik itt? – Neked is jó napot, Art. – Ne jónapotozz itt nekem, hanem erre adj magyarázatot! – Ezen nincs mit megmagyaráznom. – A nagy lószart nincs! – Pisztolyt fogsz rántani, cowboy? – bökött Nash Harris csípőjére. Harris kissé zavarba jött, hogy mindenki őt nézi, és elvette a kezét fegyveréről. – Ne próbáld elterelni a szót! Egyenes kérdést tettem fel. – Nem is tudtam, hogy elszámolással tartozom neked, Art. – Ne szórakozz velem, Nash! Elhelyeztetlek innen, mielőtt kettőt pislognál!

– Ahogy gondolod, bár lehet, hogy hiányozni fog, hogy a szoptatós dajka szerepében lássalak. Harris megrázta az újságot. – A kérdésre válaszolj! – Az egész csak mellébeszélés, Art. – Kitaláció? – Az. – Tudod jól, hogy nem rajongok a Postért. Valahogy mindig sikerül belerakni egy kis csavart a propagandacikkeikbe, de nem emlékszem olyanra, hogy légből kapott szarságokat hoztak volna le. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Mit szólnál például az igazsághoz? Nash felsóhajtott. – Art, nem tudom, hogyan mondhatnám más szavakkal. Halvány fogalmam sincs, miről beszél az a riporter. – Ha rájövök, hogy hazudsz nekem, a tökeidet fogom a falra szegezni. – Te arrogáns pöcs – tett Nash néhány lépést Harris felé. –A Washington Post cikke alapján kezdenél nyomozni valaki után? Mert ha ez a helyzet, akkor talán azt kellene inkább kideríteni, hogy miért ilyen töketlen, beszari kis faszok az embereid! Harris három gyors lépést tett előre, amíg arcuk már csak egy centire volt egymástól. – Odalent a garázsban akarod ezt elintézni? – Esélyed sem lenne, és ezt te is tudod. – Abban ne légy olyan biztos! – De biztos vagyok benne – lépett hátra Nash. – Hívd fel inkább azt a riportert, és tőle kérdezd meg, miért hoz le hazugságokat a CIA-ről. Még az is lehet, hogy beperelheted hazaáruláséit. – Nash beslisszant az irodájába, és becsapta az ajtót maga mögött. Mosolyogva az asztalához lépett, és lenézett kinyomtatott híváslistájára. Vagy másfél oldal hosszú volt. A felesége háromszor is kereste. Nash gyorsan kiválogatta a legfontosabb hívásokat, és az órájára pillantott. Körülbelül egy óra múlva kellett elindulnia a Hírszerzési Bizottság előtti színjátékra. Majdnem bármit megtett volna, hogy kibújhasson alóla, de tudta, hogy erre nincs semmi esélye. Ott kell ülnie, és

végig kell hallgatnia fontoskodó szarakodásukat, aztán hazudnia kell nekik, végül pedig hálát kell rebegnie körültekintő és hazafias gondoskodásukért.

31. fejezet Lonsdale szenátor felnézett a szavazás végeredményére a táblán, és körülpillantott, hogy kit fojthatna meg ezért. Tizenhat évet várt rá, hogy pártja uralja a szenátust, és most, amikor végre ötfős többséggel rendelkeznek, képtelenek keresztülvinni egy költségvetési határozatot. Szemével a párt- és szavazási fegyelemért felelős szenátort kereste. Sohasem szívlelhette azt a kis illinoisi taknyot, és annak idején hangosan ellenezte, hogy őt jelöljék a posztra. Sötétbarna szemei rászegeződtek, közben alig hallhatóan elkanyarított néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezést. Azután, amilyen hirtelen kezdődött, véget is ért. Arcára higgadt kifejezést erőltetett, amint eszébe jutott a stábjától az úgy egy hónapja kapott figyelmeztetés, mely szerint öregnek, dühösnek és merevnek tűnik. Két teljes hétbe telt a kis beszariknak, hogy összeszedjék a bátorságukat és elmondják neki: valaki egy egész internetes oldalt szentelt hanyatlófélben lévő kinézetének. Kész kis összeesküvés volt, ahogy mind a nyolcan bejöttek az irodájába a weboldalról letöltött képekkel. Vezérkari főnöke, Ralph Wassen, aki nem vett részt az összeesküvésben, csak véletlenül botlott bele a kirakott képekbe, fel volt háborodva. Miután megnézte a kinagyított képeket ráncokkal barázdált, eltorzult arcáról, a többiek kimondott gyönyörűségére kijelentette, hogy úgy néz ki, mint egy mérges leszbikus. Wassen, legközelebbi tanácsadója és barátja homoszexuális volt. Szexuális beállítottsága tette lehetővé számára, hogy mindenféle politikailag inkorrekt dolgot mondjon. Bármennyire fájt is Lonsdale-nek, be kellett látnia, hogy igazuk van. Mintha a természet kiszívta volna az összes nedvességet gyönyörű bőréből, és mély ráncokat szántott volna

az arcába. Aznap éjjel, amikor hazament, végignézett néhány friss fotósorozatot, és még mélyebb depresszióba süllyedt. Mintha ötvennyolc éves korára hirtelen egy évtizedet öregedett volna. Felszedett vagy három kilót, de az is lehet, hogy ötöt. Kezdett ellustulni. Lonsdale nem az a típus volt, aki sokáig tudott lubickolni az önsajnálatban, így már másnap szigorú diétára fogta magát, négyről nyolcra növelte a naponta engedélyezett cigaretták számát, elkezdett gyalogolni, és ha csak tehette, a lépcsőt használta. Megbeszélt egy időpontot a bőrgyógyászával, és már túl volt egy bőrcsiszoló kúrán, mely iszonyú fájdalommal járt, de úgy tűnt, megtette a hatását. Egy hónap alatt leadott két kilót, és további kettőre is elszánta magát. Megbeszélte a fogorvosával, hogy a fogaira is ráférne egy kisebb esztétikai beavatkozás, és végül rászánta magát egy kisebb ráncfelvarrásra is. Éppen csak a szemei körül. A botoxot azért túlzásnak találta. Túl sok szétplasztikázott tyúkkal találkozott már különböző jótékonysági rendezvényen. Idétlenül festettek torz arcukkal és a ráfagyott bamba tekintetükkel. Kollégáinak sohasem panaszkodott volna, de ez a munka kétségtelenül nagyobb terhet rótt a nőkre, mint a férfiakra. Miközben Lonsdale belecsúsztatta lábait fekete papucscipőjébe, emlékeztette magát a higgadt arckifejezés fontosságára. Lassan, de biztosan próbálta átprogramozni magát, hogy tudatosan figyeljen arra, milyen az arckifejezése. Felállt, és meghúzogatta ezüstszínű kosztümkabátjának az alját. Végigment a sorok közötti folyosón, hollófekete, vállig érő haját előbb a bal, majd a jobb füle mögé tűrte. Ahogy a szenátorok soraihoz ért, jobbra fordult és a pártvezetés asztala előtt lelassította lépteit. – Remek munkát végeztek, uraim – mondta hamis őszinteséggel. Megállt a rangidős illinoisi szenátor előtt, és előrehajolt. – Szedje össze magát, Dickie! – mondta még mindig mosolyogva. – Mindnyájunkat kellemetlen helyzetbe hoz. Lonsdale elhagyta a termet, és belépett a ruhatárba. Két asszisztense már várt rá. Egy férfi és egy nő, pontosabban egy fiú és egy lány. A lány rövid ujjú csontszínű kasmírfelsőt viselt, és hetyke melleihez szorította burgundivörös bőrmappáját. Lonsdale

hirtelen megneheztelt rá fiatalsága miatt. Emiatt, és mert a szavazás elvesztése amúgy is dühítette, kissé türelmetlenül szólt oda neki: – A további program? A húszas éveinek elején járó lány kissé előredöntötte mappáját, és átfutotta a jegyzeteit. – Van egy fotózás a Csatornázási Szakszervezettel… Lonsdale hallgatott, míg segédje izgatottan beszámolt a hátralévő teendőkről. Végtelenül unalmas lista volt, és sajnálatos módon nem volt más választása, részt kellett vennie minden egyes programon. Aztán a fiú lépett elő. Trent, Trevor, vagy valami ilyesmi volt a neve. – Wade Kline várja önt az irodájában. – Melyikben? – kérdezte Lonsdale, miközben próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné. – Az emeleten. A pártjában magas pozíciót betöltő szenátorként Lonsdale-nek volt egy irodája a parlamentben és egy nagyobb a Dirksen Szenátusi Irodaépületben. – Nem mondta, mit akar? – Nem. Aztán minden további nélkül sarkon fordult, és elhagyta a ruhatárat. Tett egy lépést a lépcső irányába, aztán mégis a lift felé indult. Szíve hevesen dobogott, hogy találkozhat kedvenc igazságügyi minisztériumi alkalmazottjával. Nem akart kifulladva és kipirulva mutatkozni előtte. Paula, Pastel, Pearl, vagy akárhogy is hívták, Trenttel együtt beugrott a liftbe. Várakozva figyelték, hogy főnökük melyik gombot nyomja meg. Ha lefelé indultak, az a villamost, a Dirksen épületet és a Csatornázási Szakszervezetet jelentette, ha felfelé, az pedig a jóképű ügyvédet az Igazságügyi Minisztériumból. Lonsdale a negyedik emelet gombját nyomta meg, így segédje azonnal belekezdett egy emailbe BlackBerryjén, hogy értesítse a stáb többi tagját, hogy a szenátor késni fog a fotózásról. Lonsdale parlamenti irodája öt szobából állt: egy fogadóhelyiségből, ahol két recepciós dolgozott, egy konferenciateremből, egy irodahelyiségből öt jogi munkatárssal,

egy méretes szobából a vezérkari főnöke számára és a saját hatalmas irodájából, melynek terasza a Legfelsőbb Bíróságra, a Russell, a Dirksen és a Hart Szenátusi Iroda-épületekre és a Union Stationre nézett. Lonsdale tudta, hogy Kline az irodájában fogja várni. Maga mögött hagyta recepciósait, ügyet sem vetve rá, hogy szót akarnak váltani vele, és továbbment egyenesen az irodájába. Az ajtót becsukta maga mögött. Kline fel sem állt, hogy üdvözölje. A bőrkanapén terpeszkedett el, kigombolt zakója látni engedte vékony derekát és szikár mellkasát. A missouri szenátorra nézett. – Fantasztikusan nézel ki – mondta. – Mi ez rajtad, Donna Karan? – Eltaláltad. – Lonsdale bal lábát a jobb elé helyezte, behajlította térdét, és karjait széttárva elegáns pózba merevedett. Ezüst kosztümkabátját és hozzá illő szoknyáját fekete öv, fekete blúz és fekete papucscipő egészítette ki. Nem nézett ki ötvennyolc évesnek. – Lefogytál. – Ugyan, kérlek. – Lonsdale megpördült, és az íróasztalához lépett. Úszott a boldogságban, hogy a férfi észrevette. Az iroda négy és fél méter magas aranyozott gipszmennyezetével, masszív kőkandallójával, századokkal korábban élt, jól táplált férfiak olajportréival úgy nézett ki, mint egy európai szalon. Lonsdale kinyitotta a legfelső fiókot az íróasztala bal oldalán, és elővett egy doboz Marlboro Lightsot. A dobozt Klein felé tartotta. – Csatlakozol hozzám? – Mit gondoltál, miért vagyok itt? – mosolyodott el Kline. – Amellett, hogy lássalak persze. Mindketten elindultak a terasz felé, mintha csak középiskolások lennének, akik ebédszünetben kiosonnak egy cigire. Pompás délután volt. A nap sütött, a levegő enyhén párás volt, és a növények virágoztak. Lonsdale Kline szemébe nézett, miközben a férfi meggyújtotta a cigarettáját, és érezte, hogy összerezzen. Félrefordította a fejét, és kifújta a füstöt. Az átkozott szemei miatt van – mondta magában. Olyan őrjítőén kékesszürkék, hogy rögtön beszippantják az embert. Ha túl

sokáig nézel bele, olyan dolgok jutnak eszedbe, amire az embernek nem lenne szabad fényes nappal gondolnia. – Kérted, hogy nézzek utána annak a dolognak – mondta Kline, miután meggyújtotta a saját cigarettáját. A varázslat megtört, és Lonsdale egy pillanatra összezavarodott. Arcáról eltűnt az izgatott kifejezés. – Milyen dolognak? – Azoknak a titkos ügynököknek a CIA-től. Nashnek és Rappnek. – Ó, azoknak – nyögött föl Lonsdale. – Kérlek mondd, hogy készen állsz a vádemelésre. – Bár úgy lenne, de amilyen tempóban a dolgok haladnak, mindketten nyugdíjasok leszünk, mire egyáltalán ki tudom hallgatni őket. – Ellenállnak? – Még csak azt sem mondanám, hogy ellenállnak. Egyszerűen nem tudom elérni őket. Egy hónapja folyamatosan kérem, hogy találkozhassak velük, de nem jutok semmire. Végül elértem, hogy Kennedy igazgató asszony pénteken megjelent. Micsoda érzéketlen egy szuka. – Nekem sem tartozik a kedvenceim közé. – Nos, egy kicsit összeakaszkodtunk. Nem volt valami kellemes. Érthetően a tudtára adtam, hogy ha nem hozza elém Rappet és Nasht péntekre, akkor beidéztetem őket. – És? Kline szívott egyet a cigarettájából, és megvonta a vállát. – Az a nő egy érzéketlen kurva. Nem is tudom, mit mondjak. Csak ült ott, és bámult rám. – Kline tekintete a távolba révedt a Union Station irányába. – Az igazat megvallva végigfutott a hátamon a hideg tőle – mondta. – Ezt hogy érted? – Az volt a benyomásom, mintha el akarná látni a bajomat. Lonsdale úgy vihogott, mint egy kislány. – Ez nem vicces – mondta Kline összevont szemöldökkel. – Nagy hatalma van.

Lonsdale eltakarta a száját. Azon nevetett, hogy ő is szívesen ellátta volna Kline baját, de valószínűleg nem úgy, ahogy Kennedy fejében megfordult. – Ne haragudj, nem akartam ilyen érzéketlen lenni. – Kinyújtotta a kezét és megérintette a férfi erős karját. – Nagy fiú vagy már. Tudsz vigyázni magadra. – Ne érts félre, sok súlyos fickót állítottam már félre az útból, de ezek mások. Nem olyanok, mint a te közönséges bűnözőid. – Ezzel nem értek egyet. Szerintem pontosan azok, és éppen ezért fontos, hogy rács mögé kerüljenek. – Barbara – kezdte Kline hangjában a zavar legcsekélyebb jele nélkül –, nem a meggyőződésemmel van a baj. Én is azt gondolom, hogy ezeknek a fickóknak bíróság elé kell állniuk, de őrültség lenne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy veszélyesek. – Ebben igazad van, de most nem futamodhatunk meg. Ez az egész kitalált háború a terrorizmus ellen már túlságosan régóta húzódik. Most kell lépnünk. Láttad azt az istenverte cikket a Postban ma reggel? – Igen. – Le kell ültetned azt a riportert az esküdtszék elé, hogy elmondja, kik voltak a forrásai, aztán pedig el kell kezdened osztogatni az idézéseket. A riporterek eskü alatt történő kihallgatása nem vezet sehová. Sok ügyész próbálkozott már ezzel, de csak annyit értek el, hogy a riporterből mártírt csináltak, és nagy előleget ajánlottak neki a könyvéért. – Segítene – mondta Kline –, ha rávennéd a bizottságaidat, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk. – Wade, drágám, ezt már megpróbáltam, és a továbbiakban is nyomást fogok gyakorolni rájuk. Nash ma délután meg fog jelenni a Hírszerzési Bizottság előtt. De az egyfrontos támadás nem fog beválni ezek ellen. Meg kell őket szorongatnunk. Hazugságon kell kapnunk őket. Nézte, ahogy Kline félrefordítja a fejét. Mélyet szívott a cigarettájából, és összeráncolta homlokát. – Mi a baj? – kérdezte

Lonsdale. Túl türelmetlen volt, hogy kivárja, míg a férfi elmondja, amire gondol. – Az elnök. – Mi van vele? – Úgy hallottam, ő és Kennedy közel állnak egymáshoz. Azt is hallottam, hogy Rappért is odavan. – Te csak ne aggódj a dolog politikai része miatt. Ez az én területem. Csak kapd el ezeket a gazembereket, és büntesd meg őket példásan. Hadd lássák az amerikai emberek, hogy ebben az országban a törvények uralkodnak. – Lonsdale tökéletesen manikűrözött körmével a férfi felé bökött és hozzátette: – Ha ezt megcsinálod, Wade, azzal leteszed a névjegyed ebben a városban.

32. fejezet A parlament Nash mindkét karját az asztalon nyugtatva nézett fel a kilenc férfira és nőre, akik a bírói emelvényen ültek. Eddig az egyetlen jó dolog, ami a kihallgatás alatt történt, az az volt, hogy a bizottság hat tagja nem fárasztotta magát azzal, hogy jelen legyen. Pontosabban tízen nem jelentek meg, ha azt a négy főt is számoljuk, akik a bizottságnak hivatalból voltak a tagjai: nagy öregek, akik számára különleges státust biztosítottak, hogy részt vehessenek az egyik legfontosabb bizottság munkájában. Nash fogadni mert volna, hogy ha a megbeszélést a 216-os teremben tartották volna a sajtó nyilvánossága előtt, mindnyájan itt ugrálnának a kamerák előtt, hogy megmutassák szavazóiknak, milyen keményen dolgoznak, és hogy hizlalják egy kicsit telhetetlen egójukat. De a meghallgatás nem ott volt, hanem a „kamrában”, a parlament egyik legbiztonságosabb helyiségében. Nem jelezte díszes pecsét vagy aranyszínű felirat a folyosón sétálók számára, hogy itt ülésezik a Hírszerzési Bizottság. Csak két nyomtatott nagybetű és három szám – SH 219. Az SH a Szenátus Hart szavak rövidítése, a 219 pedig azt jelezte, hogy a terem a második

emelet 19-es szobája volt. A helyiség falait borító acéllemez megakadályozta az elektromágneses hullámok ki- és bejutását. A terembe kizárólag a bizottság alaposan átvilágított belső munkatársai, a bizottság tagjai, illetve a tagok mellett dolgozó, szintén minden részletre kiterjedően átvilágított, magas rangú tisztviselők, valamint a tanúskodni vagy meghallgatásra hívottak léphettek be. A helyiség maga több, egyéni meghallgatásokra rendszeresített szobából és egy nagyobb teremből állt, amelyben a teljes bizottság ülésezett, illetve állítólag titkos meghallgatásait tartotta. A mobiltelefonokat, fényképezőgépeket és a különböző digitális rögzítő eszközöket a bejáratnál összegyűjtötték. Ami az SH 219-es szobában elhangzott, annak az SH 219-es szoba falai között kellett maradnia, bár egyre gyakrabban került ki innen információ. Nash szerint erről nem a bizottság belső munkatársai tehettek, hanem maguk a bizottsági tagok. Míg legtöbben betartották a szabályokat, Nash és kollégái úgy érezték, hogy a bizottság tagjainak legalább fele szivárogtatott ki rendszeresen titkos információkat. Ennek egy része ártatlan fecsegés eredménye volt. Végtére is a bizottság tagjai politikusok voltak, akiknek egész álló nap, itt is, ott is beszédeket kellett tartaniuk a hét minden napján. Ha az ember ilyen sokat beszél, nehéz közben arra gondolnia, hogy mit mondhat ki és mit nem. A valódi veszélyt a pártjukban hatalmi pozíciót betöltő szenátorok jelentették. Bevették a maszlagot, és tényleg azt hitték, hogy a másik oldal tönkre akarja tenni őket, ezért aztán nincs semmi kivetnivaló abban, ha titkos információt szivárogtatnak ki, ha azzal politikai ellenfeleiket besározhatják. Más időkben a hatalmukkal ilyen módon visszaélőket a legjobb esetben is felakasztották, de ebben a nagyszerű demokráciában a kormányzat szóban forgó szerve összezárta sorait, és megvédte saját magát. Felfedezték ellenfeleikben a saját gyengeségeiket, így amikor az ő kis exkluzív klubjukon belül kitört a botrány, nem léptek fel ellene, hanem kihúzták kollégájukat a csávából. Ha azonban valaki más hágta át a törvényt, annak nem kegyelmeztek.

Nash hálás volt, hogy O’Brien végül úgy döntött, hogy részt vesz a meghallgatáson. Senki sem vallotta volna be, de kollégái aggódtak, hogy bekattan, és nem bíztak benne, hogy megőrzi hidegvérét a bizottság előtt. Igazuk volt, mert alig húsz perce tartott a megbeszélés, és őt máris elfogta az undor. A kilenc jelenlévő szenátor közül mindössze kettő állt a CIA pártján. Hatan határozottan a CIA-ellenes táborhoz tartoztak, a bizottság hat független tagja közül pedig csak egy jött el. Ez elég meglepő volt. Nem akarták végigülni a heves vitát és fenyegetőzést. A mérsékeltebb gondolkodásúak inkább utólag végigolvasták a jegyzőkönyveket, vagy kikérdezték a bizottság belső munkatársait. Hacsak az egyik szenátor nem jön elő valami terhelő bizonyítékkal, semmi jelentős esemény nem volt várható. A játék mindig ugyanúgy zajlott. A szenátorok az igazságról kérdezték. Néhányan valóban tudni akarták, mások nem, mégis mindig megkérdezték. O’Brien és Nash majd rájuk néznek, és hazudni fognak ugyanarra az egy kérdésre, amit kilencféleképpen fognak majd feltenni. Ez volt az a bizonyos szürke terület, mely szeptember 11. előtt jóformán nem is létezett, azóta viszont hatalmasra nőtt. A katonaság a „ne kérdezd, mi meg majd nem mondjuk el” módszerrel próbálkozott, a Hírszerzési Bizottságok pedig kifejlesztették a maguk „mi megkérdezzük, de kérlek, ne mondd el az igazságot” stratégiáját. Ez egészen addig működött, míg a sajtó meg nem szimatolt valamit, mert akkor elszabadult a pokol. Rögtön visszatértek a Casablanca híres „Egészen meg vagyok döbbenve, hogy itt tiltott szerencsejátékot folytatnak” jelenetéhez. – Mr. Nash, a tanács egyes tagjai úgy gondolják, hogy maga nem volt egészen őszinte az elmúlt időben. Nash visszanézett a vermonti szenátorra. – Ez egy kérdés, vagy egy állítás, uram? – Mindkettő – villantott rá a férfi egy mosolyt Nashre, amely leginkább olyan volt, mintha meg akarná enni vacsorára. Nash semmire sem vágyott jobban, minthogy megmondhassa nekik, hogy hazudott, hogy ezt mindnyájan nagyon jól tudták, és

hogy tudja, hogy akarták is, hogy hazudjon, mert ő védi meg őket, de ezt a játékot nem így játszották. Az ő munkája a megtévesztés, a terroristahálózatok felszámolása, és amerikai életek megmentése volt. Ezt szem előtt tartva miért mondta volna el az igazat egy csapat politikusnak, akik számos alkalommal bizonyították már, hogy még a saját életük védelmében sem tudnak titkot tartani? De ezt sem mondta el nekik. Ehelyett tiszteletteljesen a szenátorra emelte tekintetét. – Uram, ha egy kicsit pontosítaná a kérdést, örömmel válaszolnék rá. – Nagyra becsült kollégám túl kedves, hogy kimondja: hazugnak tartja magát. Kisebb zúgolódás támadt. A bizottság néhány tagja nemtetszését fejezte ki a missouri szenátor által használt hangnem miatt. Nash Barbara Lonsdale felé fordult. Vonzó nő volt, mélybarna szemekkel és apró orral. Mindig a legújabb divat szerint öltözött, és nagyon büszke volt a külsejére. Ebben a pillanatban gyönyörű szemei Nashre szegeződtek, és tökéletesen metszett ajkai egészen finoman felfelé kunkorodtak. Nyilvánvalóan élvezte, hogy sikerült egy kissé felbolygatnia a meghallgatás méltóságteljes légkörét. Amint a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, Nash szólalt meg – Szenátor asszony, ön tart engem hazugnak? – Nash érezte, hogy O’Brien meglöki az asztal alatt. – Én megfontolt ember vagyok, Mr. Nash, így a szavaimat is körültekintően válogatom meg. Egyike vagyok a bizottság azon tagjainak, akik azt gondolják, hogy maga nem volt egészen őszinte az elmúlt időben. – Más szóval, azt gondolja, hogy hazudtam magának? – Ha ezt a szót kívánja használni, részemről semmi akadálya. – Szenátor asszony, biztosíthatom, hogy a Washington Post cikke teljességgel téves megállapításokat tartalmaz. Miért kezdene a CIA egy olyan akcióba, amely ennyire kívül esik a hatáskörén? – Nem csak hogy kívül esik a hatáskörén, hanem egyenesen illegális, és annyit megígérhetek mindkettejüknek, hogy ha rájövök, hogy mint azt feltételezem, akármelyikük is hazudott

nekem, gondoskodom róla, hogy hátralévő napjaik lehető legnagyobb részét rács mögött töltsék. – Miért vádoljuk ezeket az embereket egy cikk miatt, amely egy olyan újságban jelent meg, mely mindig is ellenséges magatartást tanúsított a CIA-val szemben? Tudna nekem valaki válaszolni erre a kérdésre? A virginiai Gayle Kendrick szenátor szólalt fel. A nő annak ellenére nem nagyon jött ki Lonsdale-lel, hogy ugyanahhoz a párthoz tartoztak. Kendrick elég okos volt, hogy felfogja: a nemzetbiztonsági szektorban a CIA és testvérszervezetei voltak az állam egyik legnagyobb munkáltatói. Kendrick azt is tudta, hogy egy esetlegesen bekövetkező támadás valószínűleg inkább az ő államának lakosságát érintené, semmint Missouriét. – Úgy gondolom, hogy általában a Posthoz hasonló újságok hozzák le elsőként az ilyen sztorikat – mondta Lonsdale. – Ne haragudjon, tudom, hogy nem vagyok olyan régóta a szenátusban, mint ön, de én egy kissé gyanakvóbb vagyok azzal kapcsolatban, ami az újságokban megjelenik. – Úgy gondolom – vágott vissza Lonsdale ellentmondást nem tűrő hangon –, hogy a Postban nem jelennek meg cikkek addig, míg a forrásokat le nem ellenőrzik. – A források azonban gyakran hazudnak. Ha mindent el kellene hinnünk, ami a Postban megjelenik, akkor most azt kellene gondolnom, hogy maga több mint egy tucat, befolyásos washingtoni férfival randizgat mostanában. Ezúttal Nash rúgta bokán O’Brient az asztal alatt. Odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Ez jó lesz. Kendrick éppen olyan jól nézett ki, mint Lonsdale, csak tíz évvel fiatalabb kiadásban, és ráadásul rendezett házasságban élt, legalábbis úgy tűnt. Lonsdale merev arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy Kendrick megjegyzése elevenére tapintott. Mielőtt a szóváltás folytatódhatott volna, Ralph Wassen, Lonsdale vezérkari főnöke lépett be a terembe, és megkerülve az asztalt, valamit a főnöke fülébe súgott. Rövid szóváltás után Lonsdale felállt, és Wassent követve az ajtó felé indult. Mielőtt Nash

elgondolkodhatott volna a dolgon, a fiatal kentuckyi szenátor tett fel neki egy kérdést.

33. fejezet Lonsdale és Wassen visszavonultak a nő Dirksen épületben lévő irodájába. A privát bejáratot használták, hogy elkerüljék a fogadószobában az esetlegesen Lonsdale-re várakozókat. Ahogy elhaladtak a szenátor asszisztense előtt, Wassen szólt neki, hogy ne kapcsoljon be egy hívást sem. Mikor beértek Lonsdale belső szentélyébe, a nő lerúgta a cipőjét, és beült az íróasztala mögé. Wassen levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. A zakót félbehajtotta és a hosszú kanapé karfájára fektette. Visszatérve főnöke asztalához, tenyérrel előre felemelte kezeit, de még mielőtt megszólalhatott volna, Lonsdale egy pillantással elhallgattatta. Kihúzta a fiókot, elővette a cigarettát, egy öngyújtót és egy üres papírlapot. Meggyújtotta a cigarettát, az asztalra dobta az öngyújtót, és kezébe vett egy tollat. Az oldal közepére Mitch Rapp nevét írta nyomtatott betűkkel. – Most mondd lassabban – kérte. – A százados… Hogy is hívják? – Leland százados. Találkoztál vele, amikor múlt héten Afganisztánban jártál. – Van valami, ami miatt emlékeznem kellene rá? – Nincs. Nem különösebben jóképű. – De te emlékszel rá? – Igen. – Miért? – kérdezte Lonsdale gyanakodva. – Nem azért, amire gondolsz. – Remélem is. Mert ha a fickó mögé állok, és a CIA rájön, hogy meleg, és éppen az én meleg vezérkari főnökömhöz fordult, abból nagy baj lehet. – Babs, fogalmam sincs, hogy a fickó meleg-e vagy sem. Azért emlékszem rá, mert hangot adott aggodalmának a CIA kihallgatási módszereit illetően.

– Remélem, hogy nem meleg. – Nem látom be, hogy ez miért számítana. – Valószínűleg nem számít, de szeretném, ha utánajárnál. Tudod, mennyire utálom a meglepetéseket. – Lonsdale szívott egyet a cigarettájából, és kifújta a füstöt. – És ezek a gazemberek nem fogják feladni harc nélkül. – Nem, semmi esetre sem. – Kérlek, ne mondd azt, hogy túl kellene lépnem ezen. – Nem mondom, csak azt, hogy szerintem óvatosan kellene csinálnod. – Ralph, az alapján, amit elmondtál nekem, Rapp megtámadta azt a tisztet. – Monokli, súlyos csuklóficam, lehetséges, hogy a szalagjai is sérültek. Az orvos azt mondta neki, hogy jobban járt volna, ha eltöri. – Az orvos készített fényképeket? – Nem tudom. Röntgenfelvételt biztosan csinált. – Mármint képet a szeméről, a megduzzadt csuklójáról, ilyesmire gondolok. – Nem tudom. – Azt mondta, e-mailen tudod a legegyszerűbben elérni? – Igen. – Írj neki egy e-mailt, hogy csináljon néhány képet, és küldje őket vissza. Wassen hátrább lépett, és felkészült főnöke haragjára. – Nem vagyok biztos benne, hogy erre hajlandó lesz. – Miért? – kérdezte Lonsdale röviden. – Nem akarja, hogy úgy tűnjön, mintha hozzánk fordult volna. Azt akarja, hogy a mi oldalunkról kezdjük a nyomozást, mintha csak valami pletyka folytán szereztünk volna tudomást a dologról. Lonsdale felhúzta a szemöldökét. – Ez butaság. – Nem is annyira. Főleg ha a légierőnél akar karriert csinálni. – Azt hiszem, ki tudom járni számára a Fegyveres Erők Bizottságának elnökénél azt az állást, amelyiket csak akarja. – Posztot, Babs. A katonaságnál így hívják.

Lonsdale figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Rá kell vennünk, hogy tegyen valamiféle hivatalos nyilatkozatot. Kink van odaát, akiben megbízhatunk? – Babs! – Wassen már majdnem kiabált. – Te nem figyelsz rám, és ha bármit is tudnál a katonaságról, értenéd, hogy miért nem akar ő előállni a történetével, vagy miért nem akar hivatalosan panaszt tenni! – Ralph, tudom, hogy ezen most meg fogsz lepődni, de én ezt leszarom. Ezüsttálcán kínálják nekem Mitch Rapp tökeit, és én nem fogom elpasszolni. Mondd meg ennek a fickónak, hogy vagy hivatalosan panaszt tesz, vagy úgy tekintem, hogy ő is csak a nyomokat akarja eltüntetni. Wassen forgatta fáradt szemeit. Vezérkari főnökként többféle szerepet is el kellett játszania, és ezek közül az egyik éppen az volt, hogy saját magától megóvja főnökét. Lonsdale a kampány során mindig remekül szerepelt, mert csakúgy, mint Stonewall Jackson, nem rendelkezett a visszavonulás képességével. Folyamatosan támadott, és sohasem kegyelmezett az ellenfeleinek. Wassen egyebek közt emiatt adagolta neki gyakran apránként az információt. Így legalább volt valamicske esélye, hogy a helyes irányba terelje őt. – Van még valami, amit nem mondtam el. – Lefeküdtél vele, ugye? – Lonsdale barna szemei szinte kiguvadtak. – Most már leszállhatsz a szexuális életemről, rendben? Nem feküdtem le vele, és nem is fogok, de ha még egyszer szóba hozod, hozzád vágom ezt a tűzőgépet. – Jól van – mondta Lonsdale, mintha Wassen lett volna az, aki ésszerűtlenül viselkedett. – Eszedbe jutott egyáltalán, hogy elgondolkozz rajta, miért tett volna Rapp ilyesmit? – Úgy érted, hogy miért ütött meg valakit? Ezen nem kell gondolkoznom. Azért, mert egy mániákus gyilkos. – Nem is tudom, már hányszor figyelmeztettelek! – Wassen igazán dühös pillantást vetett rá. – Ha Rapp-pel és Kennedyvel akarsz kezdeni, nem szabad alábecsülnöd őket.

– Vitatod, amit az előbb mondtam? – Nem… Rappben tényleg van valami gyilkos hajlam, de nem hiszem, hogy mániákus lenne. – Akkor egyelőre maradjunk annyiban, hogy ebben nem értünk egyet. Mi az a másik dolog, amit el akartál mondani. – Azt meg sem kérdezted, hogy miért akarta Leland letartóztatni Rappet. – Jól van… Miért akarta letartóztatni Leland Rappet? Wassen összecsapta a kezeit, és felkészült, hogy közölje a bombasztikus hírt. – Emlékszel a két értékes fogolyra, akikkel odaát találkoztunk? Abu Hagganira és Mohammed al-Hakra? – Igen. – Lonsdale elnyomta cigarettája maradékát. – És arra is emlékszem, hogy külön meghagytam, hogy a genfi egyezménynek megfelelően bánjanak velük. – Igen, meghagytad, de úgy tűnik, Mr. Rapp nem kapott erről emlékeztetőt, mert múlt szombaton hajnalban ő és több azonosítatlan személy érkezett a bázisra a Légierő Különleges Nyomozóhivatala tisztjeinek álcázva magukat. – Biztos vagy ebben? – Leland százados szerint így történt. Rapp aztán a különleges kihallgatóegységbe ment, ahol al-Hakot és Hagganit fogva tartották. – Wassen a drámai hatás kedvéért szünetet tartott. – És? – csattant fel Lonsdale türelmetlenül. – Legalább egy rabot megvert, és úgy hírlik, egy másikat is megfenyegetett. – Megvert? – kérdezte izgatottan Lonsdale. – Mit jelent az, hogy megvert? Felpofozta, megrugdosta, vagy ököllel ütötte? Mondd el részletesebben! – Ököllel ütötte és fojtogatta. Úgy tűnik, vér is folyt. – Mondd, kérlek, hogy a százados rögzítette az egészet? – Lonsdale újabb cigarettáért nyúlt, és egy pillanatra már előre élvezte a dicsőség érzését, hogy közreadhatja a felvételt, amelyen Rapp egy tehetetlen foglyot ütlegel. – Nem találják az anyagot. Vagy Rapp kapcsolta ki a kamerákat, vagy valaki megsemmisítette a felvételt.

Lonsdale arca megrándult a kedvezőtlen fordulat hallatán, aztán mély lélegzetet vett, mielőtt újra megszólalt. – Ki látta az esetet Lelanden kívül? – A támaszpont parancsnoka és több katonai rendőr. Lonsdale gyorsan lefirkantott néhány sort. – És a bázisparancsnok nem tett jelentést? – Nem. Leland szerint a bázisparancsnok és Stephen Roemer, a védelmi miniszter különleges tanácsadója, azt mondták neki, hogy a hivatalos jelentésével várja meg, míg tisztázza magában a tényeket. Azt ígérték neki, hogy olyan posztot kaphat, amilyet csak akar. – Ó… ez egyre jobban hangzik. – Lonsdale az asztalra helyezte a tollát. – Van egy bűntényünk, amit megpróbálnak eltussolni. Most már csak az a kérdés, hogyan fogom ezt az egészet távol tartani a Fegyveres Erők Bizottságától és a Hírszerzési Bizottságtól. – Az nem lesz könnyű. Lonsdale visszanézett a férfira. – Egyszerűen szabadságjogi ügyet csinálok az esetből. – Leland szemszögéből? – Igen. – De ő nem akar együttműködni. – Leszarom, hogy akar-e együttműködni. Kényszeríteni fogom rá. – De szükséged lesz rá, hogy elindítsd az ügyet. – Amire szükségem lesz, az néhány kőkemény különleges ügynök, aki leülteti, és ráveszi, hogy megírja a jelentését. Hol van Rapp? – Visszatérőben Afganisztánból. Nem tudom, mikor száll le a gépe. – A CIA egyik gépével jön? – Azt hiszem. Leland azt mondta, Ridley ment át érte, és ma délután hagyták el a bázist. – Ridley is benne van? – kérdezte izgatottan Lonsdale. – Hát ez nagyszerű. – A nő leírt még néhány nevet, aztán bekarikázta Rappét. – És mi a helyzet Nashsel? Ő nem éppen odaát volt?

– Nem tudok semmi biztosat. Leland őt nem említette. Lonsdale a tollával játszott, közben egy mélyet szívott a cigarettájából. Jó tíz másodperc múlva megszólalt: – A következőt fogjuk csinálni. Derítsd ki, mikor kell leszállnia Rapp gépének. Aztán azt akarom, hogy kerítsd elő Wade-et. Őt fogjuk ráállítani az ügyre. Mint az Igazságügyi Minisztérium polgári szabadságjogi biztosa, meg fogja tudni, hogy az FBI-nak milyen embere van a bázison, és el tudja intézni, hogy előkerítsék Lelandet, és kicsikarják belőle azt a jelentést. Aztán fogjuk a vallomását, és odaadjuk… – Lonsdale csettintgetni kezdett az ujjaival – Melyik bíró lenne a legjobb? – Broeder. Rendkívül liberális. Imádni fogja, hogy részt vehet egy ilyen ügyben. – Jó, őt fogjuk felhasználni, de az egészet titokban kell tartanunk. – Te vezeted az Igazságügyi Bizottságot. Hidd el, Broeder benne lesz a dologban. – És ez, amennyire lehet, maradjon köztünk. Te, én, Broeder, Kline és maximum egy belső ember. Azonnal kerítsd elő Kline-t. – Máris megyek. – Wassen már oda is lépett egy másik telefonhoz és megkért valakit a külső irodából, hogy kerítse elő Kline-t. Lonsdale megpördült a székével, és kinézett az ablakon. A füléig ért a szája. Lelki szemei előtt végigpörgette az elkövetkező eseményeket. Ma éjjel még titokban cselekszik, aztán holnap reggel sajtókonferenciát tart Kline-nal, és akkor dobják majd le bombájukat a mit sem sejtő Washingtonra. A Hírszerzési Bizottság és a Fegyveres Erők Bizottságának elnökei dühösek lesznek, de mi mást tehetnének, minthogy mögéje állnak és támogatják. Fennáll a lehetősége, hogy ez lesz a legnagyobb botrány, amit a város valaha is megélt. Bekerül majd a történelemkönyvekbe is. Évek óta próbálja felhívni az elnök és saját kollégái figyelmét a CIA-re, de senki sem hallgatott rá. Most majd muszáj lesz.

34. fejezet Kuba Karim az egyik kisteherautó hátsó ajtaja mellett állt, és figyelte, ahogy a maradék kokaint is bepakolják a két motorcsónakba. A repülőút során a hármas határtól Kubába csak egyszer álltak meg tankolni Venezuelában. Ott az emberei megszabadultak a dzsungelben használt gyakorlóruhájuktól, és civil ruhát kaptak. A puskákat szétszerelték és elpakolták, de a pisztolyokat farmerük és khaki nadrágjuk övébe csúsztatva maguknál tartották. Karim félig már felkészült rá, hogy amint leszállnak Kubában, a gépüket körülveszik, a drogot elkobozzák, őket pedig valami forró, párás börtönbe vetik, ahol majd évekig rohadhatnak, bár Hakim több ízben biztosította afelől, hogy minden rendben lesz. A kubai hadsereg a drogkereskedelem segítését eszközként használta, egyrészt hogy kiegészítsék siralmas fizetésüket, másrészt hogy betartsanak az amerikaiaknak. Hakim gondosan megtervezte az út minden részletét. Közel fél évet töltött a régió feletti repkedéssel, a megfelelő emberek felkutatásával, és annak mérlegelésével, hogy kiben bízhat. Sohasem beszélt az iszlámról vagy a dzsihádról. Csakis a drogról volt szó, amit az Egyesült Államok sokkal jobban tolerált, mint az iszlámot. Karim távol tartotta magát a katonáktól, akik a reptéren várták őket, és az embereinek is ezt a parancsot adta. Különböző szinten mindnyájan beszéltek spanyolul, de közel sem olyan jól, mint Hakim, aki folyékonyan beszélte a nyelvet. A katonák tízen voltak, mind a kubai hadsereg kötelékéből. Egy tiszt és kilenc közkatona. Állig fel voltak fegyverkezve, de Hakim előre figyelmeztette, hogy nincs miért aggódnia. Ez volt a kubai módi. Úgy mászkáltak az AK-47-eseikkel, mint más a mobiltelefonjával. A legtöbb meg sem volt töltve. Karimot az egész helyzet rendkívüli módon nyugtalanította. Egy olyan ember számára, aki megszokta, hogy ő irányít, hogy neki kell irányítania, ez volt az utazás legrosszabb része. Most egyszerűen hinnie kellett másokban, és a sorsra bízni az egészet.

Hakim és a kubai tiszt mosolyogtak, és nevettek valamin. Karim úgy vélte, hogy azon nevetnek, hogy a férfi most háromszor annyi kokain birtokába került, mint amire eredetileg felkészítették. A tiszt rá jutó tíz százaléka így több mint egymillió dollárt ért, ha a megfelelő csatornákon keresztül el tudja passzolni az anyagot. Hakim tökéletesen játszotta a szerepét. Mindenhol azt mondta ezeknek az embereknek, hogy ő egy drogkartell képviselője, amely új kereskedelmi utat keres, hogy a kábítószert az Egyesült Államokba juttassa. Hakim attól tartott, hogy ha tudták volna, hogy ez csak egy egyszeri üzlet, egyszerűen elvették volna tőlük a drogot, és a legjobb esetben is börtönbe dobták volna őket. Hakim jól játszotta a szerepét. Azt mondta nekik, hogy egy egyszeri üzlet nem érdekli. Hogy partnereket keres, akik segítenek kiépíteni az üzletet. Több utat is kipróbálnak, aztán két-három hetente indítanak majd szállítmányokat. Az ilyen hatalmas számok hallatán bárki, aki nem az ő vallásukban hitt, kísértésbe esett volna. A kubai tiszt és Hakim éppen búcsúzkodtak. Karim figyelte, ahogy régi barátja széttárja karját, megöleli a férfit, és mindkét arcára egy-egy csókot nyom, majd mindenki számára jól hallhatóan „Viva la Revolución!” felkiáltással elköszön. A többi kubai puskáját a levegőben rázva ismételte meg a köszöntést. Hakim szánt rá egy pillanatot, hogy a többi katonának is köszönetet mondjon. Itt megszorított egy kart, amott kezet fogott valakivel, fel-felvillantotta ragadós mosolyát, és egyenként mindenkinek a szemébe nézett, ahogy elhaladt a sor előtt. Karim mindig is bámulta gyermekkori barátja képességét, hogy gyakorlatilag bárkit el tudott bűvölni, akivel csak összeakadt. Igazi kaméleon volt, aki szerencsétlen nyomorultakkal ugyanúgy megtalálta a hangot, mint egy herceggel. Sohasem tétlenkedett, és mindig izgatta, hogy mások mit csinálnak, hogyan jutnak egyről a kettőre. Hogyan működtetik mosodájukat, hogyan lettek egyetemi tanárok vagy éppen kötvényügynökök, hogyan vágtak bele építkezési vállalkozásukba, hogyan ápolják halászhajójukat, és még sokáig lehetne sorolni. Ha nem állt volna mögöttük sokévnyi baráti

hűség, Karim minden bizonnyal fenyegetőnek érezte volna a könnyedséget, ahogy Hakim – vele ellentétben – az élet dolgait kezelte. Egymás iránti hűségük gyermekkori barátságukban gyökeredzett. Egy egészséges versengésben, amely mély tiszteletté nőtte ki magát. Az is sokat segített, hogy Hakim hitt Karim képességeiben a legjobban. Sportos testfelépítésük hasonló volt, de Karim mindig is jobb tanuló volt nála. Hakim felnézett rá. Ő volt az, aki először megfogalmazta, hogy Karimnak az a végzete, hogy az iszlámot a Nyugat újabb támadásával szemben védelmező küzdelem történelmi alakjává váljon. Tinédzserként mindketten nagyságról álmodtak. Hosszasan elemezték, hogy mi a jó, és mi a rossz a dzsihád különböző csoportjaiban, és kijelölték saját, követendő útjukat is. Először Hakim állt elő azzal a javaslattal, hogy állítsák fel saját hálózatukat. Mindketten gyanakvókká váltak a tálibok és az al-Kaida belső viszályai láttán. Ezek a belső harcok undorítóak voltak, és mindketten attól tartottak, hogy az egyes csoportok információt szivárogtatva ki az amerikaiaknak, szándékosan szabotálni fogják saját hittestvéreik akcióit. Karimnak nem tetszett az ötlet, hogy egyedül induljon újabb lehetőségek felkutatására, de régi barátja szokás szerint kitartott elképzelése mellett. Miután Zaváhiri rásózta idióta unokaöccsét, Karim úgy döntött, nyugodt lelkiismerettel szabadjára engedheti Hakimot. Karim körülnézett a kis kikötőben, és nagyon büszke volt a barátjára. Az irónia kifejezés jelentését sosem értette meg teljes egészében. Nem volt benne biztos, de úgy gondolta, hogy az emberek általában összekeverik a véletlen egybeeséssel. Akárhogy is van, szórakoztatónak találta, hogy tinédzser korukban Hakim teljesen beleszeretett Ernest Hemingwaybe, az amerikai íróba. Annyira csodálta a férfi kalandvágyát, hogy tizenhárom évesen, miután elolvasta az Öreg halász és a tengert, stoppal elment Jeddába, és rávett egy halászt, hogy vigye ki magával egy napra. Tizenkilenc évesen megmászta a Kilimandzsárót, huszonegy évesen pedig beteljesítette legnagyobb vágyát: kardhalat fogott Florida Keys partjainál.

Hakim egy hideg estén bevallotta neki, hogy valójában ugyanazért jött Afganisztánba harcolni, amiért Hemingway mentőautó-sofőrnek állt a spanyol polgárháborúban. Úgy érezte, hogy egy férfi addig nem élt igazán, míg meg nem tapasztalta a háború nyers, borzongató érzését. Hakim lefegyverző mosolyával ballagott oda hozzájuk. – Ugye nem ment rosszul? – kérdezte karját Karim vállára téve. – Mindig meg tudsz lepni. – Még ennyi év után is? – Igen, még ennyi év után is. – Karim idegesen pillantott hátra a katonákra. – Akkor most szabadon távozhatunk? – Már alig várják, hogy eltűnjünk. – Hakim az emberek felé intett, akik már a csónakjaikban ültek, és éppen a motorokat indították be. – Nem akarják, hogy sokáig itt időzzünk. – Rendben, akkor indulunk? – Igen. – Hakim nyugat felé mutatott, a lenyugvó nap irányába. – Az élelmiszer a hajón van. Most elindulunk, megkerüljük a sziget nyugati végét, és kihajózunk a nemzetközi vizekre. Aztán pedig elindulunk Florida Keys felé. A két férfi rálépett a régi famólóra. Figyelték, hogy hová lépnek, mert a deszkák korhadtak és egyenetlenek voltak. – Biztos vagy benne, hogy az a legmegfelelőbb hely? – Karim mindig azt gondolta, hogy északabbra kellene megpróbálniuk behatolni az országba. Tampánál vagy még feljebb, az állam Alabamával és Georgiával határos csücskénél. – Már korábban is mondtam, barátom. Mindent a számok határoznak meg. – Tudom, tudom… hosszabb partszakasz, több hajó. – Igen. Ezek nem tudnak megkülönböztetni egy halászhajót a drogcsempészektől. Éjszaka szép lassan haladunk, és reggelre elérjük Florida Keyst. – És mi lesz, ha belefutunk a parti őrségbe? – Akkor meglógunk előlük. – Hakim a két fakószürke üvegszálas hajóra mutatott. Mindegyik farán három, 250 lóerős Mercury motor volt. – Ezek a hajók is vannak olyan gyorsak, mint a parti őrség flottája.

– Olyan gyorsak, de nem gyorsabbak? – Nem gyorsabbak, de ne aggódj. Nekünk van egy titkos fegyverünk. A ráncok Karim homlokán egyre mélyebbek lettek. – Milyen titkos fegyverünk? – Te és az embereid. Nincsenek hozzászokva, hogy valaki visszalőjön rájuk – nevetett fel Hakim, és a második csónakra mutatott. – Maradj kétszáz méterre mögöttem, és gyere a farvizemben. Mindent betápláltam a GPS-be, ha pedig kérdésed lenne, hívhatsz a rádión. Karim kinyújtotta a kezét, és megállította a barátját. – Várj! Ennyi volna a terved? Hogy meglógunk előlük? – Lényegében ennyi. Karim egy újabb pánikroham tüneteit kezdte érezni. – Mindazok után, amin keresztülmentünk, a sok előkészület után, végül az egész tervünk ennyin fog múlni? – Nem, barátom, nem csak ennyin fog múlni, de nem irányíthatunk mindent. De egy ponton szükség lesz a hitünkre is. – Hakim észrevette barátja izgatottságát. A tekintete ide-oda cikázott, de valójában nem nézett semmire sem. Egyre gyorsabban és felszínesebben lélegzett. – Inkább megkockáztatnád az összes fegyverrel a repülőutat? Karim nem válaszolt. – Azt akartad, hogy találjam ki, hogyan jutunk el Amerikába a fegyverekkel és a detonátorokkal. Oda nem vezet könnyű út, és ezt már az elején is tudtad. Van egy pont, amikor Allahba kell helyeznünk bizalmunkat, és bele kell vágnunk. – Hakim kinyújtotta a kezét, és megragadta barátja vállát. – Nézz a szemembe! Vegyél mély levegőt! Bízz bennem, hogy át tudlak juttatni az útnak ezen a szakaszán. Olyan közel vagyunk már. Amerika ott van a látóhatár mögött. Mire feljön a nap, odaviszlek. – És mi lesz a… – Most nincs idő a tétovázásra és a kételkedésre – szakította félbe Hakim. – Ez most a cselekvés ideje. Emlékezz vissza, mindig azt mondtad nekem, hogy a bátraké a győzelem. Ez a mi

pillanatunk, hogy bátrak legyünk. Bízz bennem! Szállj be a hajódba és kövess! A hadjárat most következő részén én foglak átvezetni, és nem hagylak cserben.

35. fejezet Arlington, Virginia Nash egy ütött-kopott Ford Taurus mellé parkolt le, és bement a Safeway üzletlánc boltjába. Fogott egy bevásárlókocsit, és a zöldség-gyümölcs részleg gondolái között sétálgatott. Valójában csak tejre volt szüksége Charlie számára, de volt más oka is, hogy bejöjjön a boltba. Elvett egy fél tucat banánt, egy nagy grépfrútot és egy kantalup-dinnyét. Néhány sorral lejjebb mogyoróvajat vett le a polcról, mert azt már korábban megtanulta, hogy abból nem tud eleget venni. A következő gondola előtt meglátta a férfit, akit keresett. Rá várt a tortillákkal megrakott polc előtt. Szőke haja kilógott a Washington Nationals baseballsapkája alól. Nash mellé állította bevásárlókocsiját, és végignézett a soron, hogy ellenőrizze, a többi vásárló hallótávolságon kívül van-e. – Hogy vagy, öregem? – kérdezte szemét a tortillákon tartva. – Jobban, mint te. – A férfi nagyjából olyan magas volt, mint Nash, de talán egy kissé soványabb, tíz évvel idősebb kiadásban. – Ezen nem csodálkozom – mondta Nash. Közben eszébe jutott, hogy hétfő esténként mindig tortillaakció van. A biztonság kedvéért vett egy dobozzal. – Hogy vannak a gyerekek? – Jól. – Charlie? – kérdezte, miközben egy doboz hátoldalát olvasta. – Ma reggel kimondta a keresztapja kedvenc szavát. A férfi oldalra fordította a fejét, és Nashre nézett. – Na ne bassz! Ugye csak viccelsz? – Bár viccelnék! – De hisz ez nagyszerű! – Nem az – mondta Nash komolyan aggódva. – Még csak egyéves.

Scott Coleman magában elnevette magát. Alig több mint hét éve ismerte Nasht, és ez alatt az idő alatt nagyon közel kerültek egymáshoz. Coleman volt az, aki felhívta Rapp figyelmét Nashre. Ez még akkor volt, amikor legszebb napjaikat töltötték Afganisztán hegyei közt rohangászva, a tálibokra és az al-Kaidára vadászva. A gyáva férgek most a határ másik oldalán bujkáltak, a pakisztániak pedig nem engedték be őket, hogy befejezzék, amit elkezdtek. – Lazíts egy kicsit, öregem! – mondta Coleman mosolyogva, a szája sarkából szűrve a szavakat. – Mondtam már neked, hogy ennek az egész szarságnak az a kulcsa, hogy sose vedd túl komolyan. Ha rágörcsölsz, sebezhetővé válsz, összefosod magad, és akkor biztosan elbaszol valamit. Nash már többször is hallotta ezt a kiselőadást. Coleman, aki majdnem tíz évvel idősebb volt nála, korábban a haditengerészet elit alakulatánál szolgált, és nem sokkal a támadások előtt alapította meg saját biztonságtechnikai tanácsadó cégét Washingtonban. A hatalmas összegek, amelyeket a biztonsági cégekbe pumpáltak, gazdag emberré tették, de nem olyan gazdaggá, amilyen lehetett volna. Coleman tudatosan határozta el, hogy nem akar nagyban játszani. Semmi érdeke sem fűződött hozzá, hogy egy óriási céget vezessen, és több száz embert irányítson. – Olvastál ma reggel újságot? – kérdezte Nash. – Igen. – Coleman is megfogott egy doboz tortillát, a bevásárlókocsijába tette és elindult. – Reménykedj, hogy azok a faszok a parlamentben nem ásnak túl mélyre, különben baszhatod. – Épp most jövök a Hírszerzési Bizottság meghallgatásáról. Minden percét élveztem. – Lehet már tudni, hogy ez a komcsi riporter honnan szerezte az információit? Nash befordult a következő sarkon és levett egy csomag Doritost. – Vannak tippjeim. – Halljuk!

– Rögtön mondom. Nem jelentene gondot, ha egy kicsit ráállnál erre a riporterre, Joe Barreiróra? Coleman végignézett a következő soron. – Nem. – Jó. Ellenőrizd a telefonfülkéket a környéken, aztán az emailjeit is. Még mindig hozzá tudsz férni a Post szerveréhez? Coleman elnevette magát. – Mi van? – kérdezte Nash, azon tűnődve, hogy most mi rosszat mondott. – Hogy kinyílt a csipád! Te akarod nekem megmondani, hogyan végezzem a dolgom? Nash zavarba jött. Egy kissé talán még leforrázva is érezte magát. – Ne haragudj, tudom, hogy érted a dolgod. Inkább csak magamnak mondtam, hogy lehúzhassam a listámról. – Semmi gond, nem akartalak beégetni. – Nézd át a winchesterét, meg a szerkesztőét is, és ellenőrizd azokat is, akik a közelében ülnek, csak a biztonság kedvéért. És a gyerekeit… ne felejts el utánanézni a telefonjaiknak. – Ha lenne egy listád a gyanúsítottakról, gyorsabban menne – ajánlotta Coleman. – Hadd gondoljam át – mondta Nash a homlokát ráncolva. – Ha személyesen is találkozott az informátorral, utána tudok nézni a mobil adótornyok információi között, hogy egyáltalán jártak-e ugyanazon a helyen az elmúlt hónapban. Nash még egyszer végiggondolta a dolgot, mérlegelte az előnyeit és a hátrányait, aztán úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, ő leszarja. Úgyis ki kellett adnia magából ezt az egészet, és kiben bízhatna jobban, mint Colemanben. – Glen Adams – mondta majdnem suttogva. Coleman először lassan, aztán egyre lelkesebben bólogatott. – Ez belefér. Az a kibaszott önimádó. Utál az mindenkit, aki jó abban, amit te csinálsz. Akkor sem ért szart sem, amikor még az akciócsoportnál dolgozott. Nash ezzel egyetértett. – Gyorsan kellene lépned – mondta. – Tudnom kell, hogy mennyit tudnak, és hogy honnan.

– Már ma éjjel hozzálátok. Ott leszel Rory szombati meccsén? Coleman Nash tizennégy éves fiára célzott. – Ha éppen nem leszek börtönben. – Ugyan már, ne légy olyan borúlátó. Alig egyéves a fiad, és a legjobb úton halad afelé, hogy tökéletesen elsajátítsa nyelvünk legnagyszerűbb szavait. Nash elmosolyodott. Eszébe jutott Charlie, ahogy a reggelinél kimondta a tiltott szót. A döbbenet a felesége arcán. – Majd egy sör mellett elmondom az egész sztorit. Elég vicces volt. Ha felénk jársz a héten, beugorhatnál egy italra. – Nem is tudom, elég őrültekháza van mostanában, és most még itt van a te ügyed is… – Maggie és a gyerekek is örülnének neked. – Azt tudom, hogy Maggie örülne – mondta Coleman kapásból. – Miért van az, hogy nálatok, fókáknál mindenki ekkora disznó? – És a tengerészgyalogosok miért olyan méltóságteljes bagázs? Nash elvigyorodott. – Ugye milyen elbűvölő gazemberek vagyunk? – Nem néztek ki rosszul a kék díszegyenruhában, de azon kívül semmi különös. – Coleman befordult a következő sorba, és a válla fölött még visszaszólt: – Hegyezd a cerkád! Nagyszerű – gondolta Nash, ahogy bevásárlókocsijával a gondolák mellett haladó Coleman után nézett. Már éppen kezdett hiányozni, hogy valaki eszembe juttassa a tegnapi éjszakát.

36. fejezet Dulles nemzetközi repülőtér A Gulfstream G 500-as 1900 méteres magasságban áthatolt a felhőkön, a hidraulikus futómű leereszkedett, és tompa puffanással a helyére kattant felébresztve Rappet szokatlanul mély álmából. Fejét jobbra fordította, és felhúzta az árnyékolót az ablakról. Több ezer fénypont tárult a szeme elé. A világ összes

reptere közül valószínűleg ezt ismerte a legjobban. Azelőtt épült, hogy ő megszületett volna. Erre a félreeső helyre tervezték, ahol Fairfax megye találkozik Loudoun megyével. Akkoriban itt nem volt más, csak tanyák és lovak. Azóta kiépült, autópályák, utak, parkolók, plázák, irodák, hotelek, lakások és építkezések voltak mindenütt. A város hihetetlen ütemben terjeszkedett. Rapp figyelte, ahogy az autók fel-le hajtottak a Sully Roadon a régi ültetvény mellett, és ahogy korábban már annyiszor, egy pillanatra elfogta az irigység. Eltűnődött, hogy milyen lenne helyet cserélni velük. Olyan életet élni, amelyben nem tudja, amit most tud. Milyen lenne felkelni reggel, megcsókolni a feleségét és a gyerekeit, és egyszerűen elindulni az irodába, mint sok barátja, akikkel együtt nőtt fel. Sosem rágódott ezen néhány másodpercnél hosszabb ideig, és soha nem sajnálta magát egy kicsit sem. Az igazság az volt, hogy szerette, amit csinált. Sok évbe, és nem kevés nehéz időszakba telt, míg erre rájött, de végül megértette. Különös módon feleségének és meg nem született gyermekének a meggyilkolása juttatta el oda, hogy bevallja magának. Persze nem rögtön. Egy neki szánt bombát helyeztek el Chesapeake Bay-i otthonában. Ő megint csak elkerülte a halált, de ezúttal megfizetett érte: elveszítette az asszonyt, akit szeretett, és a gyermeket, akit annyira meg akart ismerni, kezébe fogni, felnevelni, az apjává válni. Arra a rövid, boldog időszakra gondolt, ami megadatott nekik, miután felesége elmondta neki, hogy gyermeket vár. Egy hét volt csupán, de még most is fel tudta idézni az érzéseket, mintha csak most élné át őket. Annának smaragdzöld szemeivel olyan kisugárzása volt, mintha az álmaiból lépett volna elő. Nem gondolta volna, hogy még ennél is szebb lehet, de a terhesség csodát tett vele. Amúgy is tökéletes bőre most ragyogott, és a szemeiben még több élet szikrázott, mint egyébként. Izgalom töltötte el, és örömét csak tovább fokozta, hogy ez volt az, amire bajkeverő férje annyira vágyott. Tudta, hogy ha végül egy gyerekkel ajándékozza meg, ez lesz a végső eszköz, amivel ráveheti, hogy otthagyja veszélyes foglalkozását. Egyszer szeretkezés után azt mondta Rappnek,

hogy már eleget adott a hazájának. Meglőtték, megszúrták, üldözték, megkínozták, és most eljött az ideje, hogy hátat fordítson ennek. Hagyja, hogy más vegye át a helyét, és folytassa helyette a küzdelmet. Liberális műveltsége ellenére Anna nem dugta a fejét a homokba. Első kézből származó információi voltak róla, hogy milyenek ezek a fanatikusok, és soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg a tényt, hogy alapjában véve a férje munkája az volt, hogy elfogja és megölje őket, mielőtt lehetőségük lenne újra gyűlöletet szítani, és még több ártatlan embert megölni. Sosem vallotta be Rappnek, de most már tudta, hogy titokban büszke volt rá. Halála után a bátyja bizalmasan közölte vele, hogy Anna őt tartotta a legnemesebb embernek, akivel valaha is találkozott. Miután váratlanul elszakították tőle, az első reakciója kiszámítható volt. Fájdalmát, haragját és mindent elsöprő kínját mélyen gyomra kemencéjébe tömte, és ezzel tüzelte fel magát a hajtóvadászatra a merénylők után. Módszeresen hajtotta fel őket, és bosszút állt rajtuk. Kettőt közülük életben hagyott. Bonyolult lenne megindokolni, de végső soron tudta, hogy Anna ezt akarta volna. Amint bosszúja beteljesedett, és valóság nézett vele szembe, az egész világ összeomlott, körülötte. Erkölcsi iránytűje, amely megmutatta, mi a jó és mi a rossz, elvesztette mágnesességét, és ott találta magát hánykolódva a bűntudat és az önvád tengerében. Egész életében annyira biztos volt önmagában és a cselekedeteiben, hogy most is az egyetlen számára értelmes utat választotta. Egyszerűen odébbállt. Senki sem tudta, hogy hol volt több mint hat hónapon át. A bátyja sem, sőt, még a főnökei sem a CIA-nél. Amikor újra előkerült, teljesen megváltozott. Megtört, de nem semmisült meg. Sokkal tisztábban látta a saját hibáit. Jobban megértette a gyenge pontjait, és hogy ezek hogyan befolyásolják munkáját. Úgyis örökre magát fogja hibáztatni, hogy azt képzelte, normális életet élhet, és most minden egyes nap magával fogja cipelni a felesége halála miatt érzett bűntudatot. Egy gyors imában kért bocsánatot tőle minden reggel és este, hogy belerángatta mocskos világába. Néha bevallotta

magának, hogy Anna maga is részt akart venni benne. Ő volt a leghatározottabb ember, akivel valaha is találkozott, soha senki sem tudta volna rábeszélni valamire, amit nem akart megtenni. Azért tartott vele, mert szerette őt, és végül ez az egyetlen nagyszerű dolog hozott számára vigasztalást, egy cseppnyi boldogságot, és ez csalt néha mosolyt az arcára. Anna hitt abban, amit csinált, és szerette őt. Másfél-két évbe telt, míg eljutott erre a pontra, de amikor megtörtént, sebe varázsütésre gyógyulni kezdett. Persze nem teljesen. A nagy, mély sebhely megmaradt, de legalább nem szakadt fel mindennap, amikor a bűntudat, a harag és az önsajnálat felváltva borította el. Sosem lesz már egész ember, de az önbizalmát visszanyerte. Újra rálelt a céljára, és sokkal bölcsebb lett, mint a tragédia előtt volt. És volt még valami más is. Különös dolog volt ez egy olyan embertől, aki már közel két évtizede titokban éli az életét, többnyire egyedül dolgozik idegen országokban, gyakran hónapokig. Olyan élet ez, amelyben mindenkit megtéveszt maga körül, még saját honfitársait is. Rappben feltámadt a felelősség érzése, hogy jóvátegye a dolgokat. A dolog első részébe csak Kennedyt avatta be. A munkája és magányos természete miatt Rappet úgy képezték ki, hogy túlélése érdekében először és elsősorban magára gondoljon. De most körülnézve olyan embereket látott, mint Mike Nash és a családja, és megértette, hogy mi forog kockán. Hirtelen úgy érezte, közvetlenül is meg kell óvnia ezeket az embereket, és helyre kell hoznia a dolgokat. A támadások rövid időre ráébresztették Amerikát a radikális iszlám fundamentalizmus fenyegetésére, de ahogy a merényletek emléke egyre halványodott, a politikusok lassan visszatértek régi, megszokott rutinjukhoz. Éppen azok ellen az emberek ellen fordultak, akiket arra kértek, hogy óvják meg az országot a támadásoktól. Rappet mindig megdöbbentette, hogy ezek ugyanazok a politikusok voltak, akik szeptember 11. után több ízben számon kérték a CIA-n, hogy nem elég kemények a kihallgatási módszerei. Most pedig letagadják, hogy bármi ilyesmit mondtak volna. Támadásba lendültek. Megérezték a

lehetőséget, és előbb vagy utóbb elkezdik tönkretenni azoknak az életét, akikért Rapp most felelősséget érzett. Jó emberekét, akik áldozatot hoztak a hazájukért, amikor annak a legnagyobb szüksége volt rájuk. Most pedig a hálátlan szenátus és a képviselőház cápaként körözve körülöttük csak az alkalomra vár, hogy még nagyobb politikai tőkét kovácsoljon belőlük. A gép már a kifutópályához közeledett, és nemsokára finoman földet ért. Ridley a leszállásra felébredt, és rövid nyújtózkodás után előhúzta a telefonját, hogy megnézze az üzeneteit. Rapp még mindig az ablakon bámult kifelé, ahogy elhaladtak a központi terminál előtt a magánhangárok felé, ahol a CIA is bérelt egyet. Ahogy a hangárral egy vonalba értek, észrevett néhány rendőrautót és még vagy fél tucat kormányzati kocsit. A CIA igyekezett a lehető legkisebb felhajtást csapni, így ez a fogadtatás nem számított megszokottnak néhány Afganisztánból hazatérő kém tiszteletére. Ridley túlságosan elmerült az üzeneteiben, hogy észrevegye, Rapp pedig úgy döntött, nem háborgatja őt ezzel. Amikor a gép végre megállt, Rapp fogta a zsákját, köszönetet mondott a személyzetnek és a pilótáknak, majd a kijárat felé indult. A kifutópályánál kilenc férfi és egy nő állt. Rapp kérdezés nélkül is tudta, hogy szövetségiek. Mindnek olyan merev „én aztán nagyon komolyan veszem magam” kifejezés ült az arcán. Az egyik ügynök egy darab papírral a kezében előrelépett. – Maga Mitch Rapp? Rappnek átfutott az agyán, hogy tesz egy humoros megjegyzést, de aztán inkább úgy döntött, mégsem. – Igen. – Letartóztatási parancsom van maga ellen. Kérem, dobja a földre a zsákját, feküdjön hasra, és tegye tarkóra a kezét. Rapp hitetlenkedve nézett a férfira. – Megmondom, hogy csináljuk. Megmutatja, melyik autóba kell beszállnom, én pedig odamegyek magával, berakjuk a zsákomat a csomagtartóba, és beülök a hátsó ülésre. Az ügynök jobb kezével pisztolya markolata felé nyúlt. – Nem mondom el még egyszer. Dobja le a zsákját… Mielőtt az ügynök befejezhette volna a mondatot, Ridley feje bukkant elő a repülőgépből. – Mi az ördög folyik itt? – ordította.

Az ügynök Ridley-ről Rappre, aztán újra Ridley-re pillantott. – Uram, letartóztatási parancsom van ez ellen az ember ellen. Kérem, álljon félre. Ridley lerohant a lépcsőn, elhaladt Rapp mellett, és egy méterre az ügynöktől megállt. – FBI? – kérdezte nyersen. A férfi vagy fél fejjel magasabb volt Ridley-nél. Lenézett rá, és azt mondta: – Ne kényszerítsen rá, hogy erőszakot alkalmazzak. – Maga meg ne adjon rá okot, hogy lerugdossam a saját területemről, fiacskám! Én vagyok a Nemzeti Titkosszolgálat igazgatóhelyettese a CIA-nél, maga pedig az én gyepemen áll. Szóval mielőtt letartóztatná az egyik emberemet, el fogja nekem magyarázni, mi az ördög folyik itt. Az ügynök egy fél lépést hátrált. – Én csak a munkámat végzem, uram. Parancsot kaptam, hogy tartóztassam le azt az embert – bökött ujjával Rappre. – Nem mondták, hogy miért, csak azt, hogy tegyem meg. – Ki volt az az Igazságügyi Minisztériumból? – Wade Kline. – Ne szórakozzon velem! Mutassa azt a parancsot. – Ridley kinyújtotta a kezét, de az ügynök habozott. – Azt akarja, hogy felhívjam Powel igazgatót? – kérdezte. Az ügynöknek nem tetszett az ötlet, így inkább átnyújtotta a papírt. Ridley széthajtotta, gyorsan átfutotta, és visszaadta neki. – Tudja maga, ki ő? – Ridley a válla fölött Rappre mutatott. Az ügynök megrázta a fejét. Ridley közelebb lépett, és halkabbra fogta a hangját, hogy csak az ügynök hallja, amit mond. – Ő egy istenverte amerikai hős, ez pedig – Ridley kitépte az ügynök kezéből a letartóztatási parancsot, és meglengette – egy nagy rakás, politikailag korrekt lószar. Azt nem tudom megakadályozni, hogy letartóztassa, de annyit mondhatok, leszarom, hogy-hívják-különleges-ügynök, hogy ha lefekteti nekem az aszfaltra, mint valami bűnözőt, akkor a karrierjének kurvára meszeltek. Minden szívességet igénybe fogok venni, amivel az FBI tartozik nekem, és higgye el, kurvára

el fogom érni, hogy a következő három évét Jemenben töltse konténerek átkutatásával. Akkor most mi legyen? Az ügynök egy hosszú pillanatig a lehetőségeit mérlegelte. –A maga embere? – kérdezte végül. – Nem az én emberem. A két ember, akinek számadással tartozik ebben a városban, az a CIA igazgatója és az elnök, de többnyire nekik sem számol be mindenről.

37. fejezet Florida Keys A napfelkelte gyönyörű volt, az égitest szétszórta sugarait a hatalmas kék vízen. Mind a kilencen a fedélzeten álltak, hogy tanúi legyenek Allah fenséges hatalmának, áldott utazásuk új napjának virradtán. Éjszakára összekötötték a két hajót, és csendesen sodródtak a sekély vízi áramlatokkal. A víz ugyan nyugodt volt, de négyen még így is hánytak. Hakim perverz örömét lelte a látványban, hogy ezeket a szárazföldi szabadságharcosokat mennyire megviselték az óceán finom hullámai. Különösen, hogy tudta, barátját mennyire bántja, hogy elmulasztotta felkészíteni őket erre a viszonylag rövid hajókirándulásra. Ahogy befejezték az imát, kiosztották a fejadagokat, és mindenkit noszogattak, hogy igyon sok vizet, különösen azok, akik hánytak az éjszaka. Hakim ellenőrizte helyzetüket, aztán kimászott a motorcsónak hosszú orr-részébe. Látcsövén keresztül egy kis foltot fürkészett a nyugati horizonton. Tizenhat tengeri mérföldre, majdnem pontosan keletre voltak a floridai Marathon városától. Északi irányban, közel ugyanilyen távolságra volt a parti őrség islamoradai állomása, attól délnyugatra pedig a Key West-i állomás. Mindkét bázist elégséges légi és vízi járművel szerelték fel, hogy tönkretegyék a délelőttjüket, Hakim mégis a Key West-i támaszponttól tartott a legjobban. Innen irányították ugyanis az új Harcászati Légvédelmi Helikopter Századot. Minél északabbra jutottak, annál nagyobb eséllyel tudtak elvegyülni a

Miami felől érkező sétahajókázók és a sporthorgászok, valamint a Dél-Florida és a Bahamák között közlekedő hajók között. Hakim először a víz felszínét fürkészte, aztán az ég felé fordította távcsövét. Az égen csak a nagyobb magasságban repülő kereskedelmi gépek kondenzcsíkjait látta, helikopternek egyelőre nyoma sem volt. Hakim korábbi utazásai során azt tapasztalta, hogy az éjszaka sötétjében voltak a legaktívabbak, napközben pedig inkább később, amikor a hajóforgalom élénkebbé vált. A hajók miatt nem igazán aggódott. Azok közül csak néhány tudott volna lépést tartani velük, azokat pedig nem szerelték fel olyan komoly fegyverzettel, mint a vámhajókat és a parti járőrhajókat. Az igazi problémát a helikopterek jelenthetik. Gyorsabbak, mint a hajóik, de ami még ennél is rosszabb, távolról is rajtuk tudják tartani a szemüket, és segítséget tudnak kérni rádión. Ha nem elég óvatosak, könnyen megtörténhet, hogy egy csomó rendőrségi egység gyűlik össze a fogadásukra, amikor partot érnek. Ez volt a terv legkockázatosabb része, de Hakim úgy gondolta, hogy mindenre felkészült. Karim csatlakozott hozzá a hajó orrában. – Ideges vagy? – kérdezte Hakim, előre tudva barátja válaszát. – Aki azt mondaná, hogy nem ideges, az vagy őrült, vagy hazudik – És engem melyik kategóriába sorolnál, barátom? – Hakim újra Key West felé fordulva továbbra is az eget kémlelte. – Te nem vagy ideges? – kérdezte Karim aggódva. – A legkevésbé sem. – Miért kísérted a sorsot? Te is tudod, hogy nem szabadna így beszélned. Hakim felnevetett. – Én izgatott vagyok. Te miért nem vagy az? Ez az, amiért dolgoztunk. Nagyszerű nap a mai. – Hakim az apró földdarabra mutatott a látóhatár szélén. – Az ott, barátom, a Nagy Sátán. Néhány perc múlva beizzítjuk a motorokat, és áthatolunk a védelmükön. A védelmükön, amelyre milliárdokat költöttek. – Még semmit sem tettünk. – Baj, ha reménykedem?

Karim ezen eltöprengett. – Azt hiszem, nem – mondta végül. – Gondolj csak bele, milyen arcot fognak vágni azok a vénasszonyok, amikor eljut hozzájuk a hírünk a hegyi rejtekhelyükre. Hogy fog dühöngeni Zaváhiri, hogy nem ő és milliomos barátja fogják learatni a babérokat! – Ne beszélj így róla! – mondta Karim mérgesen. – Ne haragudj, de tudod, hogy szerintem Zaváhiri vitte őt rossz útra. – Akkor is megérdemli a tiszteletünket. – Karim undorodott az al-Kaida vezetésétől, de szaúdi honfitársa nem érdemelte meg, hogy így beszéljenek róla. – Inkább beszéljünk a nagy tervedről – mondta Karim. – Tényleg úgy gondoltad, hogy egyszerűen kikötünk, és kipakoljuk a kábítószert? – Az a parti őrségen múlik. – És ha megjelennek? – Akkor megelőzzük őket. – És mi van, ha helikopterrel jönnek? Ahogy tegnap este említetted. – Te csak mész tovább egyenesen. A helikopterről majd én gondoskodom. – Ennyi? Ez volna a nagy terv? Hakim felvillantotta ragyogó mosolyát. – Nem. Van egy-két trükk a tarsolyomban. – Ahmed? – Igen, többek között. Valójában ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy megmutassam neki az ajándékot, amit hoztam. – Hakim megkerülte a szélvédőt, és lemászott a fedélzet alá. Egy pillanattal később megjelent egy hosszú, fekete tokkal. – Ahmed, van számodra itt valami – mondta a másik hajó felé fordulva. A huszonnégy éves marokkói átugrott a másik motorcsónakba, a többiek pedig a hajó oldalához gyűltek. Hakim letette a tokot egy lapos párnára a vezetőfülke mögött, és felpattintotta a zárakat. Kinyitotta a tokot, és egy hatalmas puska bukkant elő. Ahmednek elállt a lélegzete. – Egy ötvenes kaliberű Barrett! Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer egy ilyennel lőhetek! – Tudsz vele bánni? – kérdezte Hakim.

– Természetesen – mondta Ahmed lelkesen. – Hol szerezted? – Nashvillben, Tennessee államban. – Nem ott készítik? – De igen, arrafelé. Ahmed a kezébe vette a fegyvert, és belenézett a Barrett optikai irányzékába. – Mikor lőhetek vele? – Remélhetőleg nem a közeljövőben, de ha esetleg mégis szükség lenne rá, tudnád kezelni? – Nem kell hozzá sok mindent tudni. Ez az egyik legjobb puska, amit valaha gyártottak. Erős, pontos, és nagyon könnyű vele lőni. – Akkor jó. Három tízes tár már be van töltve – mutatott Hakim a tokra. – Milyen töltény van benne? – Ötvenes BMG, páncéltörő robbanó lövedék. Ahmed leszakította tekintetét a puskáról. – Olyan csak a NATO csapatoknak van. – Meg neked – nevetett fel hangosan Hakim. – Honnan a pokolból tudtál… – Majd elmondom a kocsiban Washington felé. Hosszú az út, lesz rá időnk bőven, de most indulnunk kell. – Hakim megfordult, és felnézett régi barátjára, aki a szélvédő másik oldalán állt. – Készen állsz, barátom? – Igen. – Rendben – mondta Hakim zabolátlan lelkesedéssel. – Akkor, ahogy tegnap éjjel gyakoroltuk. Mindenki foglalja el a helyét, és beindítjuk a motorokat. – Az emberek átkászálódtak a számukra kijelölt hajóba. – Ne feledjétek! – mondta Hakim. – Tartsátok a fegyvereiteket rejtve, míg Karim vagy én nem szólunk, hogy vegyétek elő őket. – Aztán Ahmedhez fordult, és suttogóra fogta. – Te maradj a közelemben, és gondoskodj róla, hogy a kis játékszered készenlétben álljon. Hakim egyenként beindította a motorokat, és várta, hogy barátja is ugyanígy tegyen. Egy perc múlva Hakim parancsot adott, hogy kössék el egymástól a hajókat, és kényelmes, tizenöt csomós sebességgel útra keltek. A szél a fejük felett süvített.

Hakim Ahmedhez fordult. – Ismered az MH-65C Dolphin helikoptert? Ahmed megrázta a fejét. – Semmi baj. – Hakim felpattintotta a kis kesztyűtartót a műszerfalon, és egy köteg papírt vett elő. – Itt van a tervrajza. Bekarikáztam azt a három pontot, ahol a legsebezhetőbb. Ha összeakadnánk eggyel, nem árt, ha tudod.

38. fejezet Washington Rappnek nevethetnékje támadt a helyzet iróniáján. Itt ült narancssárga rabruhában, egy fémasztalhoz bilincselve egy húgyszagtól bűzlő szobában. A háromszor három méteres kihallgatóhelyiség salakbeton falait különféle testnedvek borították, amelyeket Rapp nem is akart azonosítani. A tény, hogy Amerika jobban bánt a terroristákkal, mint saját állampolgáraival, újabb példája volt, hogy mennyire a fejük tetejére álltak a dolgok. A Központi Büntetőintézetben, elterjedtebb nevén a washingtoni börtönben tartották fogva. Az intézmény az ország egyik leglerobbantabb, bűnözőktől hemzsegő környékén állt. Az elmúlt harminc évben a DélkeletWashingtonban elkövetett gyilkosságok száma járult hozzá, hogy a főváros a gyilkosságok számarányát tekintve az első ötben végezzen az országban. Általában mindenkit megelőzött. A börtön tele volt gengszterekkel, drogosokkal és mindenféle semmirekellővel, akik a főváros biztonságosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető utcáit járták. A letartóztatása mögött álló politikai erők nyilván úgy gondolták, ha ide helyezik, az segít megtörni őt, ami csak azt bizonyította, hogy vagy nagyon ostobák, vagy ennyire pitiánerek voltak. Valószínűleg mindkettő. Miután levették az ujjlenyomatait és lefényképezték, elvették a ruháit, narancssárga rabruhát és papírpapucsot adtak neki, és a központi fogdába vitték. Se ügyvéd, se telefon, csak Ridley állt ott, és fenyegetőzött, mint egy tanítónő az osztálykiránduláson.

Ridley figyelmeztette őket, hogy hibát követnek el. Többször elmondta, hogy ne rakják őt a központi fogdába, de a börtönőrök ragaszkodtak a hivatalos előírásokhoz, hogy mindenkit ugyanolyan bánásmód illet meg. Rapp kevesebb mint öt percet töltött a háromszor kilenc méteres helyiségben. Egy sovány, izmos, fekete, teljesen bedrogozott bűnöző szinte rögtön a képébe mászott, ahogy belépett az ajtón. Rapp beszélgetés helyett a hasi idegközpontra mért gyors ütéssel a padlóra küldte. Úgy kapkodott levegő után, mint egy partra vetett hal. Két, valamivel nagyobb és fiatalabb fekete férfi ezt nem vette jó néven, és a cella túloldaláról megindultak Rapp felé. Nagy hangon, ordítozva adták a tudtára, hogy milyen fájdalmakban lesz része új köcsögüknek. Rapp öt másodperc alatt felmérte, közel engedte, és leszerelte őket. A bal oldali férfi egy fél lépéssel társa előtt járt, így ő indította az első ütést. Rapp tizenöt centivel elmozdította fejét, és hagyta, hogy a férfi ökle elzúgjon az orra előtt. Kis fordulattal felemelte a jobb lábát, és a férfi jobb térdének a külső oldalába rúgott. Az elvétett ütés lendületétől a férfi súlyának kilencvenöt százaléka egy pillanatig éppen arra a lábára nehezedett. Ahogy Rapp lába elérte és letarolta célpontját, a férfi úgy bukott orra, mintha kiszaladtak volna alóla a lábai. A másik férfi majdnem azonnal rátámadt, és egy pillanatra sikerült is megragadnia Rapp rabruháját, de ő néhány gyors ütéssel megsorozva a bűnöző létfontosságú szerveit, kiszabadította magát. Aztán megragadta a csuklóját, csavart rajta egy teljes fordulatot, majd kiegyenesítette a karját, úgy, hogy a mennyezet felé fordított könyökét ne tudja megmozdítani. Egy gyors gyomorrúgással a padlóra küldte a férfit. Egy pillanatra teljes csend lett a helyiségben. Rapp a cella túloldala felé pillantott, hogy felmérje a többi gengszter harcikedvét. Mindnyájan elmélyülten figyeltek, és úgy tűnt, mintha páran szívesen csatlakoztak volna a harchoz. Rapp úgy döntött, hogy a legkönnyebben úgy tudja megállítani az erőszakot, ha példát statuál. A bűnöző kifeszített karját a jobbjában tartva fél térdre ereszkedett, bal karját a feje fölé emelte, és könyökével csapott le

rá. Az ütés erejétől a férfi könyökvápája pozdorjává tört. Olyan hangot adott, mint amikor egy deszka eltörik a ránehezedő súly alatt. Amikor az őrök megjelentek, az első bűnöző éppen lélegzethez jutott, de a másik kettő természetellenes irányba csavarodott végtagokkal a földön fetrengett, és ordított fájdalmában. Az őrök gyors megbeszélést követően úgy döntöttek, hogy Rappet az egyik kihallgatóhelyiségbe helyezik át. Itt ücsörgött körülbelül hajnali egy órától mostanáig. Csuklóját és bokáját összebilincselték, és egy fémasztalhoz láncolták. A salaktégla falak üresen bámultak rá. Nézelődni nem tudott, a várakozáson kívül nem tehetett semmit, így fejét az asztalon nyugtatva megpróbált aludni. Nem tudta, hány óra lehet, de úgy érezte, közel tíz órája hozhatták át, ami azt jelentette, hogy valószínűleg öt órát töltött a szobában. Magára maradva a gondolataival, azon tűnődött, hogy Kennedy vajon hogyan kezeli a dolgot. Valószínűleg őrült nagy felfordulást csinál, bár ebben a városban sosem lehet tudni. Mikor végre kinyílt az ajtó, Rapp felnézett, és egy vele nagyjából egykorú, kék öltönyt és mentazöld-kék csíkos nyakkendőt viselő férfit látott. Jóképű volt, de nem férfias. Túl tökéletes volt, túlságosan megfontolt. Mintha túl nagy hangsúlyt helyezett volna a kinézetére és a tisztálkodásra. Kezében egy csésze kávét és egy fánkot tartva lépett be a szobába. Hóna alatt egy bőrmappát hozott. Lábával becsukta maga mögött az ajtót, és leült Rapp-pel szemben. Miután megigazította a nyakkendőjét és kortyolt egyet a kávéjából, megszólalt. – Most aztán sikerült jó nagy bajba sodornia magát. Rapp csak bámult rá barna szemeivel, amelyek olyan sötétek voltak, hogy már-már feketének tűntek, és egy szót sem szólt. – Az, hogy megütötte az Egyesült Államok Légierejének egyik tisztjét, súlyos bűncselekmény. – Elővéve legszigorúbb arckifejezését, Rappre pillantott, és kinyitotta a mappáját. – És akkor még nem is szóltunk arról, hogy maga századosi egyenruhában, engedély nélkül besurrant az Egyesült Államok

egyik katonai létesítményének a területére. Úgy tűnik, ez egyszer elhagyta a szerencséje, Mr. Rapp. Rapp nem válaszolt. A férfit nézte, és azon tűnődött, hogy vajon komolyan azt gondolja-e, hogy meg tudja félemlíteni. – Legalább tíz évet kap… az is lehet, hogy többet. Rapp felnevetett. – Maga ezt viccesnek találja? – A maga színpadias hősködését találom viccesnek. A férfi kortyolt egyet a kávéjából, és mogorván szólalt meg: – Nem hiszem, hogy lesz kedve nevetni, mikor majd egy szövetségi börtönben ül, és egy csomó kőkemény fegyenc kúrja seggbe. Rapp összevonta szemöldökét, homlokán elmélyültek a ráncok. Volt valami a vele szemben ülő férfiban. Valami gyanús. – Ki maga? A férfi megigazította a nyakkendőjét. – Wade Kline vagyok… Igazságügyi Minisztérium, a Magánéleti és Állampolgári Szabadságjogok Hivatalának vezetője. És én vagyok a maga legfélelmetesebb rémálma, Mr. Rapp. – Valóban? – kérdezte Rapp közönyösen. – Igen. Megvesztegethetetlen vagyok, és nem szeretem azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Rapp bólintott. – A szabályokról jut eszembe. – Rapp a sarokban lévő kamerára pillantott. – Elmondaná, hogy miért nem találkozhattam még az ügyvédemmel? Kline felhúzott szemöldökkel vigyorgott Rappre. – Néha nagyon nehéz ügyvédet keríteni az éjszaka közepén. Biztosan itt lesz, mire vád alá helyezzük magát. – Nos, rendkívül figyelmes magától, hogy idefáradt, hogy az ügyvédem jelenléte nélkül beszéljen velem, de ezt inkább kihagynám. Kline tört egy darab fánkot és bekapta. – És mi lenne a helyzet, ha azt mondanám, hogy én meg tudom szüntetni ezt az egész eljárást. – Hogyan?

– Segít nekem a vizsgálatban. Beszél a feletteseiről a CIA-nél. Beszámol az itthon folytatott illegális akciójukról. Ez az egyetlen esélye. – Ugye csak viccel. – Mr. Rapp, úgy nézek én ki, mint aki viccelni szokott? Rapp magában jogosnak tartotta a kérdést. Ez a fickó túl komolyan vette magát ahhoz, hogy viccelődjön. – Tudja, mit gondolok, Kline? Azt, hogy hatalmas szarvihar készülődik odakint. Sokan igen dühösek most a Pentagonban és a Fehér Házban. – Valóban? – Igen. Szerintem maga megneszelte a mi kis nézeteltérésünket Leland századossal, és úgy döntött, hogy utánajár, még mielőtt a feletteseivel egyeztetne. Szerintem az elnök az igazságügyi miniszter tökeire lépett, ami azt jelenti, hogy ő meg a magáéra, és miután maga egy elszánt fickó, aki utál veszíteni, úgy döntött, az egyetlen mód, hogy elkerülje a megaláztatást, ez a kétségbeesett, gyenge kísérlet. Azt ígéri, hogy kesztyűs kézzel bánik velem, ha cserében beszámolok magának arról a sok randa szarságról, amit a CIA az elmúlt tizennyolc évben csinált. – Annyit mondhatok, Mr. Rapp, hogy ez nem csak üres fenyegetés – mondta Wade komolyan. – Túl sok időt töltöttem tárgyalótermekben ahhoz, hogy olyasmit ígérjek, amit aztán nem tudok megvalósítani. – Akkor kérem, segítsen, hogy megértsem a helyzetét, mert nekem úgy tűnik, nincs ellenem semmije. Az a kis dulakodás köztem és Leland százados között… nekem is megvan a saját verzióm arról, hogyan zajlott az ügy, de még ha mindent elhisz is, amit a százados mond – ami egyébként hiba lenne –, akkor is csak egy testi sértést tud rám bizonyítani. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy sosem kerülök börtönbe, ahogy az ön által említett fegyenctársak kellemetlenkedéseit sem fogom elszenvedni. Ami pedig a századosi egyenruha viselését illeti – rántotta meg Rapp a vállát –, így működik a titkosszolgálat. Szóval, hacsak nincs még valami, amit nem mondott el, csak az időmet rabolja.

– Nos – kezdte Kline széles mosollyal –, van még itt egy másik dolog is. – És mi lenne az? – Maga megütött és megkínzott egy megkötözött foglyot. Rapp arcán halvány mosoly jelent meg. Már várta, hogy a férfi kijátssza ezt a kártyáját. – Nem tudom, miről beszél. – Dehogynem tudja. Leland százados és Garrison tábornok már beadták hivatalos jelentésüket. – Kline a jegyzeteire pillantott. –A fogoly neve Abu Haggani. A jelentéshez fényképeket is csatoltak szétszabdalt, sebes arcáról. – Semmi ilyesmi nem történt. – A biztonsági kamera felvétele nem erről tanúskodik. – Kline megingathatatlan önbizalommal nézett Rappre. – Jobban teszi, ha velem köt egyezséget, mert a média ebből olyan vihart kavar, ami mellett az Abu Graib börtön eseményei egynapos botránynak tűnnek majd. Ha Rapp nem beszélt volna Marcus Dummonddal, aki biztosította arról, hogy minden felvételt megsemmisített, lehet, hogy kissé ideges lenne, de még ha a felvétel tényleg Kline-nál lenne is, ő akkor sem veszítené el a hidegvérét. Rapp Kline jegyzeteire pillantott. –Mutassa meg! – Mit? – A felvételt. – Az FBI éppen azt elemzi, hogy felhasználható-e bizonyítékként – utasította vissza nyugodtan. – Ja, persze – mosolygott Rapp Kline-ra, mintha mindketten tudnák, hogy ez csak egy vicc. – Szar sincs a kezében, Kline. – De van. Maga megbukott… és magával fogja rántani a többi patkányt is. – Maga egy szájhős, Kline – mondta Rapp határozottan. – Néhány évente megjelenik egy magafajta, aztán gyorsan eltűnik a süllyesztőben. A lelkes igazságosztó hozzáállásával. Keménykedik itt, hogy megszünteti a bűnözést, és megóvja az emberek szabadságát, de mindketten tudjuk, hogy miért csinálja.

Úgy tűnt, hogy Kline ezt szórakoztatónak találja. – Folytassa csak, bátran. Már alig várom, hogy a CIA csonttörője megossza velem a bölcsességét. – Az egész a maga egójáról szól, nem a kötelességtudatról. Nevet akar szerezni magának. Feljebb akar kapaszkodni. Lehet, hogy egy nap képviselőnek jelölteti magát, vagy saját jogi praxisba kezd. Maga csak egy öltönybe bújtatott beszari kis pöcsköszörű. Egy napot sem élne túl ott, ahol mi dolgozunk. – Sohasem süllyednék olyan mélyre, hogy a maga munkáját végezzem. – Úgy érti, nem ölne terroristákat, és nem mentene életeket? Persze hogy nem, hiszen maga egy önző kis fasz. – Tudja, mit gondolok? – mondta Kline hevesen. – Azt, hogy maga beteg. Hogy begerjed attól, hogy védtelen embereket ütlegelhet. – Kline megkerülte Rappet, és a fülébe suttogott. – Szerintem ez valódi élvezetet okoz magának. – Kezét hátulról Rapp nyakára tette, és szorongatni kezdte. – Nem fogom még egyszer elmondani – mondta Rapp határozottan. – Azonnal vegye le rólam a kezét. – Micsoda? – nevetett fel hangosan Kline. – Megteheti másokkal, de ha magával teszik, azt nem bírja elviselni? – Fogalma sincs, kivel áll szemben – mondta Rapp távoli hangon. – Egy olyan fickóval, aki megbilincselt emberek ütlegelésében leli kedvét. – Kline tenyerével könnyeden meglegyintette Rapp tarkóját. – Csak ennyi telik magától? – kérdezte Rapp egyre növekvő haraggal. Kline erősebben megütötte, aztán belemarkolt Rapp sűrű fekete hajába, és hátrafeszítette a fejét. – Miért játsszak a szabályok szerint, ha maga sem teszi? Na, Mr. Csonttörő? – Mert kibújtam a bilincsből, maga idióta! Kline szemei egy pillanatra megmerevedtek, aztán Rapp arcáról az ölében heverő bilincsre és láncokra nézett. Mielőtt Kline megmozdulhatott volna, Rapp jobbja előrelendült, és megragadta a nyakkendőjét. Kipördült a székből,

felpattant, és az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottját a sarokba lökve térdével villámgyorsan ágyékon rúgta. Aztán mindkét kezével megragadta Kline nyakkendőjét, és elkezdte egyre szorosabbra húzni rajta a csomót. Kline arca kezdett ellilulni. – Na, most ki a kemény fickó? – kérdezte Rapp.

39. fejezet Florida Keys Hakim a felszíni radar felé fordult, megjegyezte az amerikai felségvizeken tartózkodó hajók helyzetét, aztán kikapcsolta a radart. Minden normálisnak tűnt, legalábbis a három korábbi próbaúttal összevetve. Már hónapokkal azelőtt eldöntötte, hogy hétfőn fognak útra kelni. A Key West-i parti őrség számára a hétvégék nagyon fárasztóak voltak. Több ezer hajó járt a tengeren, és bár tulajdonosaik nagy többsége tisztelettudó és törvénytisztelő volt, mindig akadt közöttük néhány, aki túl sokat ivott, őrült módjára viselkedett, és zavart keltett, így a zűrös hétvégék után a parti őrség mindig egy kicsit nehézkesebben látott munkához. Most az a szakasz következett, amit a barátja sosem fog teljesen megérteni. Karim túlságosan merev volt. Sok szempontból ez tette ilyen nagyszerű vezetővé, de bizalmatlansága és rugalmatlansága bizonyos dolgokat közel lehetetlenné tett. Egy ponton csapatukon kívül másokat is be kellett vonni tervük végrehajtásába. Hakim tudta, hogy amerikai segítség nélkül lehetetlen sikerre vinni tervüket, így aztán a saját szakállára cselekedett. Hakim úgy csinált, mintha leejtett volna valamit, lehajolt és elővette nadrágzsebéből a mobiltelefonját. Gyorsan beütötte a számot, és a füléhez tartotta a készüléket. Növekvő idegességgel számolta a csengéseket. A hatodik után a vonal túloldalán felvették a telefont. – Halló.

– Mike, itt Joe – mondta Hakim. – Hogy vagy? – Jól. – Áll még a reggeli? – Igen. Itt várok rátok. – Rendben. Húsz perc múlva ott leszek. – Várlak. Hakim visszagyömöszölte a telefont a zsebébe és felállt. Karimra nézett a másik hajóban, és intett neki, hogy minden rendben. Karim szokás szerint szigorú képet vágott, és apró biccentéssel jelzett vissza. Hakim egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem maga, hanem a barátja miatt. Karimnak minden eltökéltsége, tehetsége és intellektusa ellenére nem volt jó fellépése. Túlságosan merev volt, és Hakim attól tartott, hogy egy olyan, viszonylag laza országban, mint Amerika, ez feltűnő lehet. Erre vonatkozóan is volt azonban egy terve, mellyel legalább Washingtonig eljuttathatja őket. Hakim elvette a nagy fülhallgatót a műszerfalról, és magasan a feje fölé tartotta. Addig lóbálta, míg Karim észre nem vette, hogy mit akar, aztán a fejére tette. Miután beindították a motorokat, csak így tudtak beszélni egymással. Karim is felvette a fülhallgatót, és egy rövid rádió-ellenőrzés után magasabb fokozatra kapcsolták a bivalyerős külső motorokat. Egyenként bőgtek fel, ahogy a dugattyúk munkába lendültek. A part menti versenypályák hajóin kívül ezek voltak a leggyorsabb hajók, de a parti őrség által használt helikoptereket még így sem tudják lehagyni. Egy széllökés söpört végig a hajó orra előtt apró hullámokat keltve a nyugodt vízen. Hakim fejét hátrafordítva kelet felé nézett. A tenger még mindig elég nyugodtnak tűnt, de valószínűleg már nem sokáig. Nem akart még az időjárással is megküzdeni. Ha teljes gázzal kell majd menniük a háborgó tengeren, bajban lesznek. Karim távolról sem volt elég jó hajós, hogy megbirkózzon a heves áramlatokkal. Hakim megnyomta a fülhallgató gombját, és beleszólt a mikrofonba: – Charlie, a reggelinél utolérlek. – Hakim előző éjszaka még egyszer átvette a tervet. Olyan volt, mint

Afganisztánban, ahol mindig számítaniuk kellett arra, hogy az amerikaiak minden szavukat lehallgatják. – Nem kell bevárnod. – Vetett egy pillantást barátjára a másik hajóban, aki intett neki, hogy minden rendben. Hakim egyötödéig feltolta a három gázkart, és irányba állította a hajó orrát. Korábban már megtette ugyanezt az utat. Marathon felé irányította a hajót, és egyenletes 30 kilométer per órás sebességgel haladt. Karim ötven méterre lemaradva beállt mögé. Két perccel később Hakim bekapcsolta a felszíni radart, és ez alkalommal így hagyta. Amint készültek elhagyni a nemzetközi vizeket, Hakim leszólt Ahmednek. Odaadta a marokkóinak a távcsövet, és megkérte, hogy figyelje az eget, hátha feltűnik egy helikopter. Az összes drogot Hakim hajójába pakolták át. Ahmed kivételével a többiek mind Karim hajójában ültek. Hakim tervének ezt a részletét az előző éjszaka a tengeren fedte fel, és Karim nem nagyon örült neki. Míg útra nem keltek Kubából, fel sem tűnt neki, hogy a rakomány és az emberek könnyedén befértek volna egy hajóba is. Karim Afganisztánban azt tapasztalta, hogy minél egyszerűbb volt a terv, annál több esélyük volt, hogy sikerül végrehajtani. Nem látta értelmét az ötletnek hogy két hajóval menjenek, amikor egy is elég lett volna. Hakim megpróbálta elmagyarázni, de Karim, mint mindig, most is makacsul kitartott álláspontja mellett, és nem értett egyet vele. – Miért nem pakolunk át mindent az egyik hajóba, és eresztjük szélnek a másikat? – kérdezte. Hakim a legszívesebben megfojtotta volna. Erről vitatkoztak mérgesen fojtott hangon Hakim hajójának orrában. Hakim végül azt mondta régi barátjának, hogy úgy viselkedik, mint azok a kövér tálib parancsnokok, akik sohasem jártak a fronton, mégis azt állították, hogy mindent tudnak a háborúról. Karim, aki hónapokat töltött el úgy, hogy senki sem kérdőjelezte meg a szavát, közel állt hozzá, hogy a tengerbe lökje barátját. Erőt vett magán, próbált lehiggadni, és beleegyezett, hogy Hakimra bízza az akció ezen részének az irányítását.

A két hajó észrevétlenül lépett be az amerikai felségvizekre. Hakim tudta, hogy barátjának nehézséget okoz irányban tartani a hajót, így valószínűleg fel sem tűnt neki a nagy esemény. További három kilométert tettek meg egyenesen Marathon irányába haladva. Ez volt a legravaszabb csel. A parti őrség rengeteg pénzzel és az elérhető legjobb felszereléssel rendelkezett, de azért nekik is megvoltak a korlátaik. Florida Keys vizein több ezer hajó jár, így a parti őrségnek megfontoltan kell elosztania erőforrásait. Ha egy hajó kikötő vagy egy Marathonhoz hasonló nagyobb város felé tart, a parti őrség vagy akkor foglalkozik vele, ha odaért, vagy a hajói közül küld egyet, hogy megvizsgálja az illető járművet. A helikopterek drágábbak voltak, és sokkal kevesebb is volt belőlük, mint a több száz járőrhajóból, amelyek a hajózási utak biztonságáról gondoskodtak. A nyolc kilométeres jelzésnél Hakim szíve kezdett gyorsabban verni. A radarra pillantott, aztán a horizontot kémlelte. A haját cibáló szélben vagy fél tucat hajót látott, de egyik sem volt elég közel ahhoz, hogy megállapíthassa, vajon a parti őrséghez tartoznak, vagy sem. Fentről szerencsére semmi sem fenyegette őket. Az öt kilométeres jelzéshez közeledve Hakim érezte, ahogy az adrenalin szétárad az ereiben. Ilyen érzés volt élni, igazából megtapasztalni, milyen hátborzongató érzés az, amikor az ember lángoló nyomot hagy maga után az életben. Hakim hangosan nevetett az arcába vágó szélben. A barátjára nézett, aki a szélvédő mögött kuporgott hunyorogva a feszült figyelemtől. Hakim még hangosabban nevetett. Barátja sosem értette Ernest Hemingway iránt érzett rajongását, de hát ő ellene volt mindennek, ami amerikai. Különösen olyasvalakinek, aki annyira amerikai, mint Hemingway. De Hakim az összes könyvét elolvasta, és még néhány életrajzot is róla. Járt a Key West-i és a kubai házában is, de hogy az idahói otthonába is elmenjen, ahol puskával fejbe lőtte magát, nem vitte rá a lélek. Hakim nem szeretett életének ebben a szakaszában gondolni rá. Jobban kedvelte a fiatalkori

Hemingwayt, aki, úgy tűnt, minden hónapban új kalandba vágott bele. Hakim a navigációs rendszerre pillantott. Már csak húsz másodperc, és észak felé fordulnak. Úgy érezte, talán még soha semmi sem hozta ennyire lázba. Megnyomta a méretes gombot fülhallgatóján, és számolta a másodperceket. Amint a nullához ért, fordulni kezdett. Karim lemaradt a hajó bal oldalán, és ő is végrehajtotta a fordulót, ahogy Hakim mutatta neki. Így most az ő hajója volt közelebb a parthoz. Hakim megütögette Ahmed vállát. – Menj le, és készítsd elő a puskád! – kiabálta. Hakim látta, hogy a marokkói idegesen néz észak felé. – Ne aggódj, még nem láttam őket. Csak azt akarom, hogy állj készenlétben. Ahmed megragadta a korlátot, és lement a négy lépcsőn a kabinba. Egy pillanattal később az ötvenes kaliberű puska csőtorkolata jelent meg a kajüt ajtajában. Ahmed beállította az állvány lábait, és a célzótávcső mögé került. Mikor megtalálta a számára kényelmes lőállást, a puska agyát a szőnyegre támasztotta, és kezébe vette a távcsövet. Odafent Hakim jelzett Karimnak, hogy kapcsoljon nagyobb sebességre, és lassú, egyenletes mozdulattal előrenyomta a gázkarokat. A három Mercury Pro XS 250 HP külső motor dübörögve kapcsolt nagyobb sebességre. A hajók azonnal reagáltak. Kevesebb mint öt másodperc múlva közel száz kilométeres óránkénti sebességgel hasítottak a vízen. Öt másodperccel ezután elérték a százharminc kilométer per órát, és, ahogy tervezték, tartották a sebességet. A hajók most párhuzamosan haladtak. Hakim egy fél hajóhossznyi előnyt engedett barátjának, ahogy nagy sebességgel száguldottak északkeleti irányba. Hakim rendszeresen ellenőrizte a környezetet: szemei először jobbról balra száznyolcvan fokban végigpásztázták a vizet, aztán ellenőrizte a felszíni radart, és csak ezután nézett az ég felé. A parti őrség helikoptereinek végsebessége 240 körül volt, de többnyire inkább százhatvannal közlekedtek. Ezért aztán kevésbé aggódott a Key West felől érkezők miatt. A problémát most

Islamorada jelentette éppen előttük, de már ők is kezdtek kifutni az időből. A navigációs rendszer mérte a következő útvonalmódosításig hátralévő távolságot. Addig már csak hat és fél kilométer volt hátra, és a tenger még mindig nyugodt volt. Ha szükség lenne rá, könnyedén tovább növelhetnék sebességüket. Hakim már éppen kezdte bánni, hogy nem futottak bele a parti őrségbe, amikor egy apró pontot vett észre a horizonton. Majdnem elkerülte a figyelmét, de a nap éppen megfelelő szögben vetődött a szélvédőre, és így feltűnt neki a közeledő helikopter. Már nagyon közel voltak, de ha most túl gyorsan fordulnak, a pilóta jelenteni tudja új irányukat, ezt pedig nem akarta. Hakim hirtelen ötlettől vezérelve megnyomta a fülhallgató gombját. – Charlie, lassíts le 65 kilométer per órára – utasította Hakim a barátját. – De azt mondtad, hogy ne lassítsak – felelte meglepődve Karim. – Tudom, de meggondoltam magam. – Hakim mosolyogva a barátjára pillantott. – Bízz bennem! A helikopter gyorsan közeledett. Olyan gyorsan, hogy Hakim egy pillanatig azt gondolta, hogy egyenesen elhalad mellettük, de aztán néhány fokkal megváltoztatta irányát, és Hakim tudta: visszafordul, hogy közelebbről is megnézhesse őket. – Ahmed – kiáltotta Hakim –, ne feledd, valószínűleg csak egy lehetőséged lesz. A helikopter orra enyhén megemelkedett, ami szintén azt jelezte, hogy lassít. Hakim figyelte, ahogy a hajó jobb oldalával egy vonalba kerül. A rádiót be sem kapcsolta, pedig tudta, hogy először azon próbálnak majd meg kapcsolatba lépni vele. A helikopter most négyszáz méterre előttük, a hajó jobb oldalánál lebegett. Hakim tartotta az irányt, és várta, hogy a helikopter végrehajtsa az előírt manővert. Amikor a két hajó csak pár száz méterre volt tőle, a helikopter fordulni kezdett. Ez jó – gondolta Hakim. – Épp ahogy mondták. Gyere csak! Gyere! Elkezdett integetni a helikopter felé, de nem nyúlt a gázkarokhoz. Rengeteg idióta hajózott Florida vizein, és a parti

őrségnek naponta kellett vesződnie velük. Nem nyitnak tüzet, míg nem kezdenek el menekülni, ami, egyelőre legalábbis, nem szerepelt Hakim tervei között. A helikopter a hajókkal lépést tartva oldalazott a levegőben. Egy hang hallatszott a hangosbeszélőben, és bár Hakim hallotta, a fülhallgatójára mutatott, és megrázta a fejét. Minden a következő pillanatban fog eldőlni. Hakim csendben sürgette őket, hogy kerüljenek a hajó farához, és vessenek egy pillantást a motorjaira. Ha ilyen lassan haladnak, könnyűszerrel szólhatnak a járőrhajóknak, és akkor csapdába esnek. Ezeken a vizeken a HH 65-ös Dolphin volt az úr, és ha már itt voltak, akár jól meg is nézhették a hajókat. A fényes, piros helikopter elkezdett a két hajó mögé kerülni. Hakim továbbra is csak mosolygott és integetett. A rotor hangját túlkiabálva ordított: – Ahmed, mindjárt felbukkannak a hajó jobb oldalánál! Ahogy a hajó elhaladt a helikopter mellett, Hakim látta, hogy lövészt is hoztak magukkal, aki egy vállszíjra akasztott gépfegyverrel ült a nyitott ajtóban. Repülős ruhában és sisakban volt, és két kézzel fogta a fegyverét, de nem célzott rájuk. – Ne feledd! – kiáltott Hakim. – Először a motort. Figyelte, ahogy a helikopter tizenöt méteres magasságban lebegve lassan mögéjük került. Hakim nem mert lenézni, pedig nagyon szeretett volna. Az első lövéstől így is majdnem a vízbe ugrott, ahogy a fegyver csövéből előtörő forró gázok végigsöpörtek a lábai között. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy szemét a helikopteren tartsa, így meg tudta számolni a találatokat. Biztos volt benne, hogy az első három lövés a kétmotoros helikopter jobb oldali motorjába csapódott, de azon keresztülhatolva valószínűleg elérte a bal oldalit is. A nagy, páncéltörő lövedékek 1600 fokon izzottak, és nagy valószínűséggel a helikopter bármely alkatrészén áthatoltak, beleértve a motort is. Még egy lövedék csapódott a motor burkolatába, aztán ahogy a helikopter lendületét vesztve forogni kezdett, egyik lyuk keletkezett a másik után, végig a farokrészen, míg végül a hátsó stabilizátor forgólapátja is felrobbant. Olyan volt, mintha Allah

keze taszította volna le odafentről. Az orra előredőlt, a farok ideoda csapódott, és belevágva a helikoptert a vízbe, több tucat darabra törte. Hakim döbbenten állt. Megfordult, és Karimra nézett. Váltottak egy röpke mosolyt, aztán a pillanat elszállt, és mindketten rádöbbentek, hogy igyekezniük kell. Hakim a gázkarokra támaszkodott, és száguldani kezdett. Karim ugyanígy tett, és pár másodperccel később újra közel 160 kilométeres sebességgel száguldva szelték a habokat. Hakim a radarra pillantott, és megkönnyebbülve látta, hogy a legközelebbi jármű másfél kilométerre van tőlük északra. Egy kis szerencsével partot érnek, mire a parti őrség megtudja, hogy az egyik helikopterük odaveszett.

40. fejezet Arlington, Virginia Nash kedd reggele nagyjából úgy kezdődött, mint a hétfői. Őrjítő fejfájásra ébredt, kivette Charlie-t a kiságyából, és lement a földszintre. Szerencsére a Post címoldalán nem illegális tevékenységükről írtak, akadt viszont más fenyegető probléma. Felesége újfent úgy döntött, hogy semmibe veszi munkáját, és kikapcsolta a szolgálati telefonjait. Nash alvási szokásait csak annyiban lehetett kiszámítani, hogy a legtöbbször nagyon rosszul aludt, de nagyjából úgy háromhetente utolérte a kimerülés, és ilyenkor kilenc-tíz órát is tudott pihenni egyhuzamban. A tegnap éjszaka éppen ilyen volt. Nash nem sokkal kilenc után lefektette tízéves fiát, Jacket, és elaludt vele az esti mese közben. Valamikor éjféltájban átkecmergett a saját ágyába, és hason fekve azonnal visszaaludt. Pár perccel hét előtt Charlie reggeli pankrációjára ébredt, és csak miután kisfiát betette az etetőszékbe, vette észre, hogy a telefonjai ki vannak kapcsolva, és az otthoni telefont is némára állították. Felesége néhány perccel később belibegett a konyhába,

és amikor Nash rákérdezett, azt válaszolta, hogy sem a családjának, sem a hazájának nem jó, ha kimerülten dolgozik. Nash bekapcsolta mindkét telefont, és nézte, ahogy az üzenetjelzőn emelkednek a számok. Tizenhat hangüzenete és negyvenhét sms-e, illetve e-mailje volt. Az első két üzenet nem volt valami fontos, de a harmadiktól hirtelen majd széthasadt a feje. A következő üzenetek sem enyhítették fejfájását. A fele Ridley-től jött, aki segítséget kért tőle. Nash teljesen hülyének érezte magát. Míg odakint zajlottak az események, ő békésen aludt az ágyában. Elrohant készülődni, és borotválkozás közben megvágta magát. Annyira vérzett a seb, hogy egy darab vécépapírt kellett az ádámcsutkájához szorítania, hogy elállítsa a vérzést. Nyolc órakor már kifelé tolatott a garázsbejáróról. Az utca végén megállt, hogy jobbra forduljon, és kővé dermedt. Lábát a féken tartva egy hirdetést bámult. Előtte, egy fához szegecselve, egy darab élénksárga papíron, nyomtatott nagy betűkkel az Elveszett kutya szavak álltak. Nash jó öt másodpercig csak nézte a papírt. Miért pont ma reggel? És egyáltalán miért kellett ennek megtörténnie? Az egész átkozott ügyet lefújták. Nash törte a fejét, hogy milyen eljárást is dolgoztak ki erre az esetre. Tudta, hogy a sárga azt jelenti: sürgős, de aznap kedd volt, és nem jutott rögtön az eszébe, hogy ez mennyiben módosítja a tervet. Egy pillanat múlva bevillant: a Java Shack kávézó a Franklinen. Balra indexelt, és a gázra lépett. Körülbelül öt perc kellett, hogy odaérjen. Fontolgatta, hogy felhívja-e Ridley-t vagy O’Brient, hogy megtudja, mi a helyzet Rapp-pel, de végül úgy döntött, nem akar beszélni velük, míg el nem varrja ezt a szálat. Egyszer elhajtott a hely előtt, hogy körülkémleljen, majd leparkolt. Talált egy parkolóórát a sarkon, és négy huszonöt centest dobott az automatába. Megigazította a .45-ös kaliberű Glockot jobb csípőjén, és elraktározta fejében, hogy milyen emberek és autók álltak az út túloldalán a gumikereskedésnél. Lezseren kigombolta zakóját, és elindult a járdán. Kissé borús reggel volt, de a hőmérséklet így is tizennyolc fok körül lehetett.

Ahogy elérte a kávézót, szemügyre vette a kinti asztalokat, de nem találta, akit keresett. Odabent a pulthoz lépett, és rendelt egy csésze feketét a pult mögött álló nőtől. Három vendéget számolt meg. Kettő közülük nem az ő embere volt, így a harmadikra figyelt, aki a Post Metro rovata mögé bújt. Nash odalépett a fickó asztalához, és megszólította. – Nem bánná, ha átfutnám a sportrovatot? A férfi újságja egyik sarkát leeresztve mérgesen nézett vissza Nashre, de udvariasan válaszolt: – Csak tessék. Nash kezébe vette a sportrovatot, és leült az ajtóval szemben, a férfi mellé. Ivott egy korty kávét, és maga elé vette az újságot. A szomszédja a szája sarkából suttogott. – Ki a fasz köpött be minket? Nash felemelte az újságot, és úgy tett, mintha olvasna. – Már dolgozom az ügyön. A férfi hosszú, koszos körmeivel az asztalon dobolt. – Tudod te, milyen régen nem ittam sört? Ezt a témát nem volt kedve újra megtárgyalni, de tudta, hogy beépített embere óriási stressznek van kitéve mostanában. Nash második iraki útja vége felé talált rá Chris Johnsonra, aki a 101-es Ejtőernyős Hadosztálynál szolgált. Valószínűleg nem árt hagyni, hogy kiengedje a gőzt. – Száznyolcvannégy kibaszott napja – válaszolta meg saját kérdését Johnson. – Hidd el – mondta Nash –, én sem örülök ennek. – Már majdnem egy kibaszott éve nem néztem meg egy kurva foci- vagy kosármeccset. Hét hónapja nem voltam nővel, a rohadt életbe, még pornót sem néztem! – Nyugodj meg – mondta Nash lassan, higgadtan. – Azt akarod, hogy lehiggadjak? – sziszegte a férfi. – Nap mint nap abban a kibaszott, büdös mecsetben élek. Egy jobb héten, talán ha egyszer zuhanyoznak. – Senki sem állítja, hogy nem végeztél jó munkát – mondta Nash fesztelenül.

– Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy kurva sok időt feccöltem bele ebbe. Majdnem egy egész évet az életemből, amit már sosem kapok vissza. – Tudom. – Ettem a szar kajájukat, el kellett viselnem az antiszemita megjegyzéseiket, a bigottságukat, azt, ahogyan a feleségeikkel és a lányaikkal bánnak… és most, amikor már éppen a bizalmukba férkőztem, te lefújod az egészet? – Nem én voltam. Felülről jött az utasítás. – Akkor ők basszák meg! Nash oldalra fordította a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. –Beszélj halkabban! Ez parancs. A férfi hátradőlt, és csalódottan felsóhajtott. – Valakit meg fogok ölni – mondta egy pillanattal később. Mindenki megőrült, gondolta Nash. – Nem fogsz megölni senkit sem – mondta nyomatékosan a férfinak. – Csak úgy mellesleg elmondod az egyiküknek, hogy az anyukád beteg lett, és vissza kell menned Atlantába. Aztán összepakolsz és meglapulsz, amíg más parancsot nem adok. – El sem hiszem, hogy ez történik. – Pedig hidd el. Tegyél pontot a végére! Most. – Nem tudok. Nash a fiatal ügynökre nézett. – De tudsz, és meg is fogod tenni – mondta. – Túl közel vagyok már a célhoz – ellenkezett a fejét rázva. Nash kezdett bedühödni. Nem dolgozott egyetlen olyan ember sem a titkosszolgálatnál, akiben ne lett volna meg egyfajta egészséges hajlam a függelemsértésre, de ez már egy kicsit sok volt. Nash újságját leengedve feladta a titkos találka látszatát. – Azt parancsoltam, hogy tegyél pontot a végére. Megértetted? – mondta tisztán és érthetően. A férfi egy pillanatra elgondolkodott. Valaki belépett a kávézóba, és szemét rögtön a bejárati ajtó felé kapta. Maga elé rántotta az újságját. – Néhány napja elkezdődött valami – mondta.

– Ne csináld ezt! – Mit? – Ne találj ki mindenféle szarságot! – Ez nem szarság. Dobozok érkeztek. – Nagy dolog – mondta Nash, hirtelen elunva a dolgot. Véget kellett vetnie ennek, és pucolni vissza az irodába. – Naponta legalább három-négy szállítmányt kapnak. – Igen, de ez nem a szokásos időben jött. – Ugyan már – mondta Nash fáradtan. – Egy szalmaszálba kapaszkodsz. – Csak figyelj rám egy másodpercre. A dobozok az esti ima alatt érkeztek két nappal ezelőtt. Az imádkozáson kívül ezek lószart sem csinálnak az esti ima idején. Nem volt ott hat fiatalabb radikális fickó, ezért gondoltam, kiosonok, hogy megnézzem, mire készülnek. – És? – Láttam, ahogy ezeket a dobozokat leviszik a pincébe. – Mi van a dobozokban? – Nem tudom. Egy raktárhelyiségbe vitték őket, az ajtóra pedig egy új lakatot tettek. – Ez nem valami sok. – Csak adj még negyvennyolc órát. Én egy évet adtam az életemből. Csak tudsz adni negyvennyolc órát? Nash a kávéjáért nyúlt, és ivott belőle egy kortyot, míg meghányta-vetette magában a dolgot. Az igazság az volt, hogy rajta kívül csak két ember tudta, kicsoda valójában a vele szemben ülő férfi, és egyikük sem rohant volna az FBI-hoz. – Tudtál szerezni egy képet a férfiról, akiről beszéltem? – kérdezte Johnson, míg Nash gondolkodott. – Nem. Nem tudtam elég gyorsan elérni senkit sem odafentről. – Csak mert állítólag holnap vagy holnapután visszajön a városba – jelentette ki olyan hanglejtéssel, mintha csak azt mondta volna: „ugye megmondtam”. Nash úgy saccolta, akár egész délelőtt elszórakozhatnak így, de erre nem volt ideje. Egy év az életéből – csengtek vissza a fülébe a férfi szavai.

– Azt sem tudja senki, hogy egyáltalán létezem. Csak két napot kérek, és aztán végeztem. Bemegyek az első utamba kerülő bárba, és rendelek magamnak egy óriási Budweisert. Egy olyan litereset. Leiszom magam, aztán pedig megdugok valakit. – Nem lehetne, hogy előbb jelentést teszel? – kérdezte Nash vigyorogva. – Ha te hozod a sört. Nash bólintott. – Hagyd a francba a normál protokollt. Erre a számra írj üzenetet. – Nash az újság sarkára firkantott egy számot. –Reggel és este tízkor. Értetted? – Értettem. Naponta kétszer. – És nehogy elmulaszd a jelentkezést! – Igen, uram – mondta elégedetten, hogy elérte, amit akart. – És nincs felmentő sereg, hogy kihúzzon a szarból. Teljesen magadra vagy utalva. Nem is létezel. – Nem azért jutottam ilyen messzire, hogy veszítsek. Ráhúzom a vizes lepedőt ezekre a seggfejekre. – Két napod van, egy perccel sem több. Utána ki kell szállnod. –Nash előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Hallod, amit mondok? – Tisztán és érthetően. Nash összehajtotta a sportrovatot és visszaadta Johnsonnak, aztán szó nélkül felállt, és kiment a kávézóból.

41. fejezet A parlament A széles folyosó a Szenátus Hírszerzési Bizottságának ülésterme előtt hemzsegett a tisztviselőktől. Néhányan, úgy tűnt, valóban igyekeznek valahova, de a megdöbbentő létszámú többség egyszerűen csak álldogált. Támasztották a falat, elálltak az ajtókat, hasonló politikai véleményen lévő munkatársaikkal beszélgettek. Nash tudta, hogy ezen nem kellett volna meglepődnie. Szórakoztató eseménynek ígérkezett ez a csoport alulfizetett partizán számára, akik vagy a szenátort istenítették,

akinek a rabszolgájául szegődtek, vagy a pártot, esetleg mindkettőt. A ma délutánihoz hasonló események miatt voltak hajlandók aprópénzért dolgozni. A legtöbben egyszerűen átsétálhattak volna az utca túloldalára, és a magánszektorban pár órán belül kaptak volna olyan állást, amellyel kétszer annyit kereshettek volna. Csak ez tartotta vissza őket a távozástól – a hatalom közelsége. A nagy hatalmú férfiak és nők titkos találkozójának vonzása, ahol olyan dolgokat vitatnak meg, amelyeknek messzire nyúló következményei lehettek. Nash egy pillanatra megállt az ajtóban, és a konzervatív ruhába öltözött tisztviselők arcát figyelte. Legtöbbjük alig néhány éve kerülhetett ki a főiskoláról. Nasht dühítette az egész rendszer. Egyiküknek sem kellett volna itt lennie. Az SH 219-es teremben elhangzottakat sohasem szabadna megosztani ezekkel az emberekkel. Túl fiatalok és politikailag túlságosan motiváltak ahhoz, hogy államtitkokat lehessen rájuk bízni. És mégis ez történt. A meghallgatás valószínűleg belenyúlik majd az ebédidőbe is, és a magasabb rangú tisztviselők, akiket beengedtek, ki-be fognak mászkálni az elkövetkezendő órák során. Üzeneteket visznek főnöküktől az irodába, és az információ szivárgása lassan, de biztosan kezdetét veszi. Az egész meglehetősen ártatlanul kezdődik. Először egyszerű hangulatjelentésnek tűnik a dolog: beszámolnak róla, hogy ki volt feszült, ki igyekezett megnyugtatni a kedélyeket. Aztán elkezdenek kiszivárogni a tények is. Talán a meghallgatáson elhangzottak tíz-húsz százaléka. Nagyjából ennyire lehet számítani a tisztviselőktől. A valódi kárt azonban maguk a szenátorok okozzák – olyan emberek, akik a legmocskosabb játékon, a politikán nevelkedtek. A közönséggel való kapcsolattartás terén valódi utcai harcosok voltak, és sok esetben bármit hajlandóak voltak megtenni a győzelemért. Volt úgy hat szenátor, aki tartotta magát az egyezséghez, és másik hat, aki nem lépett addig, míg valaki más nem szivárogtatott ki információt. Így, az ügytől függően maradt két vagy három szenátor plusz a négy legrosszabb, aki hivatalból volt tagja a bizottságnak. Rapp velük akart szembeszállni, és ezt,

Kennedy kivételével, senki sem tartotta bölcs döntésnek. Nash nem tudott rájönni, hogy mi üthetett Kennedybe, és fázott az egész ügytől. Úgy érezte, valami rossz leselkedik rájuk. Fogalma sem volt róla, mi az, de a zsigereiben érezte. Utoljára az utolsó afganisztáni útján érezte ezt ilyen élesen, amikor majdnem meghalt. Nash kiverte a fejéből a gondolatot, és belépett a terembe. Elővette mindkét mobiltelefonját, és átadta a tisztviselőnek, aki betette őket egy kis szekrénybe, hogy távozáskor újra átvehesse. Különleges engedély nélkül semmilyen elektronikus berendezést nem lehetett bevinni a terembe. Elővigyázatosságból, nehogy valaki megnézhesse a híváslistáját, e-mailjeit, vagy névjegyzékét, Nash mindkét telefonból már előre kivette a SIM-kártyát és az akkumulátorokat. Nash végigment a rövid feljárón, és belépett a helyiségbe. A szűk belső folyosón átpréselte magát néhány ember között, majd kinyitotta a bizottsági tanácsterem üvegajtaját. Odabent nagy hangzavar fogadta. A pulpitus, ahol a szenátorok foglaltak helyet, tele volt. A tizenkilenc székből tizenhaton ültek, és a keskeny sáv a szenátorok székei mögött csak úgy hemzsegett a bizottság belső munkatársaitól és a szenátorok magas rangú tisztviselőitől. Minden szenátorra legalább két ember jutott, és még ezen felül is voltak néhányan. És az ember még azon csodálkozik, hogy miért nem tudnak titkot tartani. Előtte kétsornyi szék volt és egy hosszú asztal, amelynél hatan foglaltak helyet. Négyüket Nash jól ismerte, a másik kettővel is találkozott már, és reménykedett benne, hogy nem lesz oka jobban megismerni a CIA jogtanácsosát és a helyettesét. A két férfi közrefogta Kennedyt, aki az asztal mögött, középen ült. Charles O’Brien a Nemzeti Titkosszolgálat igazgatója és helyettese, Rob Ridley is ott voltak. Az utolsó ember Rapp volt, ő az asztal bal szélén foglalt helyet. Nash Rapp mögé ült le, és megszorította a vállát. Rapp megfordult, és magabiztosan Nashre mosolygott. Sötétkék, hajszálcsíkos öltönyt, fehér inget és világoskék kasmírmintás selyem nyakkendőt viselt. – Örülök, hogy ideértél.

Nash előrehajolt. – Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned? – Tökéletesen – mondta Rapp feldobottan. – De ugye tudod – pillantott fel Nash az emelvényen ülő férfiakra és nőkre, akik az Egyesült Államok szenátusának közel egyötödét alkották –, hogy ezek mocskos egy banda, Mitch? Nem fognak fair játékot játszani. Rapp lezseren felnevetett. – Nekem is van egy-két trükk a tarsolyomban. Csak dőlj hátra, és fogd be a szád. Te csak azért vagy itt, mert ők kérettek. – Nem akarom, hogy egyedül vidd el a balhét. – Leszarom, mit akarsz – vigyorgott Rapp. – Most nem te irányítasz. Légy szépen jó tengerészgyalogos, és maradj a seggeden. A hangzavar a tetőfokára hágott, ahogy az utolsó két szenátor is belépett a terembe. Bob Safford, a bizottság elnöke, és Evan Whaley, az alelnök próbáltak meg eljutni a székükig, de minden lépésnél megállította őket egy kollégájuk vagy egy tisztviselő. Ridley elmondta Nashnek, hogy a két párt, illetve a pártok különböző frakciói között nagy küzdelem folyt, nem csak arról, hogy hogyan kezeljék ezt a meghallgatást, hanem arról is, hogy egyáltalán a Hírszerzési Bizottságé legyen-e az első harapás az almából. A Fegyveres Erők Bizottsága és az Igazságügyi Bizottság is bejelentette igényét, és még a képviselőházzal is meg kellett küzdeniük. Megvolt az esélye, hogy a jövő év jó részében ezek előtt a bizottságok előtt kell majd tanúskodniuk, és feltehetőleg a különleges államügyész és az esküdtszék előtt is. Safford kalapácsával csendre intette a bizottságot, és a következő öt perc indítványokkal és különböző ügyrendi kérdésekkel telt, melyeknek semmi köze sem volt a CIA tanúként beidézett embereihez. A szenátus egyszerűen így működött. Amikor ezeket elintézték, Safford egy utolsó pillantást vetett a jegyzeteire, majd a homlokára tolta az olvasószemüvegét. Mindig így csinálta, ha nem voltak jelen a kamerák. – Kennedy igazgató asszony, mélységesen felkavartak az egyik alkalmazottjával szemben felhozott vádak. – Safford mélyen ülő szemeivel Rappre nézett.

Rapp felemelte a kezét, hátha valakiben kétségek merültek volna fel, hogy a CIA melyik alkalmazottjára utalt a szenátor. Nash összerezzent. Látta, hogy Rapp pökhendi, „ki nem szarja le” hangulatában van. Safford ajkai gúnyos mosolyra görbültek, de nem utasította rendre Rappet. Ezt későbbre tartogatta. Szavait Kennedynek címezve folytatta: – Meg kell hogy mondjam, ma rendkívül heves vita folyt a szenátusban. Több elnök is úgy érzi, hogy Mr. Rapp esetleg illegális, de professzionálisnak semmiképpen sem nevezhető magatartását az ő bizottságuk nyíltabban tudná tárgyalni. Whaley szenátornak és nekem sikerült meggyőznünk őket, hogy az ügyet egyelőre ennek a bizottságnak kell a kezébe vennie. – Szeretném, ha jegyzőkönyvbe kerülne – vetette közbe Lonsdale szenátor erőteljesen –, hogy az Igazságügyi Bizottság elnökeként nem értek egyet a döntéssel, és már a holnapi nap folyamán nyílt ülés keretében szeretnék a dolog végére járni. – Bizonyára így is fog tenni – felelte fáradtan Safford. – És azt is szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék – szólt közbe ezúttal Russell Sheldon szenátor –, hogy a légierő korábbi tisztjeként, államügyészként és a Fegyveres Erők Bizottságának jelenlegi tagjaként mélyen felkavar, hogy úgy látom, a CIA és egyes támogatói a Pentagonnál el akarják tussolni az ügyet. Meg vagyok döbbenve a professzionalizmus hiányán, amelyet Mr. Rapp tanúsított, és elvárom, hogy törvényszék előtt feleljen tetteiért. Safford behúzott nyakkal nézett végig az ívelt asztal egyik végétől a másikig. – Mindenki elmondta, amit akart, vagy tartsunk inkább ma egy klubdélutánt? Halk kuncogás hallatszott az idősebb szenátorok soraiból, akik büszkék voltak rá, hogy egy közéjük tartozó elefántbika helyre tette a fiatalokat. – Mert ezt nem fogom eltűrni – folytatta Safford. – Mindenki tudja a szabályokat. A bizottság minden tagjának tizenöt perc áll a rendelkezésére, hogy feltegye a kérdéseit. Tegyenek panaszt

szóban… vagy adják be írásban, engem nem érdekel. Csak várják ki a sorukat. Érthetően fogalmaztam? Néhány szenátor bólintott, de a legtöbben elengedték az elnök szavait a fülük mellett. – Kennedy igazgató asszony, akar még hozzáfűzni valamit, mielőtt elkezdjük? Kennedy előrehajolt. – Nem, elnök úr – mondta tisztelettudóan, de távoli hangon. Safford jobbra pillantott, és megadta a jelet a kihallgatás megkezdésére.

42. fejezet Brunswick, Georgia Hakim összeszorította fogait, és fortyogó haraggal nézett le a holttestre. A golyó ütötte seb jól látszott a tarkóján. Egy apró gyűrődés volt csupán, nem nagyobb egy ötcentesnél. Allahnak hála, a férfi arccal előreesett, mert Hakim nem akarta látni, hogy a nagy kaliberű lövedék mit tett az arcával. Annyi hús robbant elő a másik oldalon, hogy Hakim egy tátongó lyukat képzelt oda, ahol korábban az orra és a szája volt. – Micsoda pazarlás! – mondta magában. Közel nyolcszáz kilométert tettek meg kevesebb mint nyolc óra alatt Florida déli csücskétől felfelé, át az államhatáron. Hakim így tervezte, meg is valósították, és ez a hála érte. Még egyszer lenézett a holttestre, és nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon-e. Sírjon a fiúért, akinek egyetlen bűne az volt, hogy segített nekik, vagy nevessen, mert nem akart sírni. Talán most először merültek fel benne kérdések barátja lelkével kapcsolatban. Persze hogy Karim volt az. Valami megváltozott benne. Hakim visszagondolt a hosszú napra, amely a parti őrség helikopterének nagyszerű megsemmisítésével és az őrült vágtával kezdődött a part felé. A vad lelkesedés, amellyel 160 kilométeres sebességgel szelték a habokat és a szelet, tudva, hogy minden másodperc számít. Akkor Karim is boldog volt. Hakim

átpillantott rá, és barátja úgy mosolygott, ahogy már évek óta nem látta. Sajnos ez nem tartott sokáig. Hangulata azonnal keserűvé vált, amikor a hajók partot értek a Long Key Állami Park magas füvében. A drogkartell emberei már várták őket kvadjaikkal, hogy kipakolják a kábítószert. Karim sápadt volt a haragtól. Úgy képzelte, hogy egyszerűen ott hagyják a hajókat, anélkül, hogy valaki is látná őket. Őrjöngve szónokolt az akció biztonságáról, és egy halom egyéb dologról, melyeket Hakim sejtése szerint az egyik általa tanulmányozott amerikai harcászati kézikönyvben olvasott. Sehogyan sem akarta megérteni, hogy az amerikai különleges alakulatnak közel kiapadhatatlan erőforrások álltak a rendelkezésére, hogy az egyik pontból a másikba jussanak. Milliárd dolláros anyahajók és tengeralattjárók, lopakodó gépek, a legjobb helikopterek és pilóták az egész világon. Ők ezzel szemben csak az al-Kaida kicsiny csoportja voltak, akik csak magukra számíthattak, és Karim csak magát csapja be, ha azt gondolja, hogy ők kilencen ennyire pontosan leutánozhatják az amerikai modellt. Már majdnem ölre mentek, és Hakim egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ha a Puerto Ricó-iak nem lettek volna állig felfegyverkezve, Karim ott a helyszínen kivégezte volna őket. Hakim átvette az irányítást, és parancsot adott az embereknek, hogy segítsenek kipakolni a kokaint. Karim megpróbálta visszavonni a parancsot, de Hakim rádörrent, hogy mégis miből akar fizetni mindazért, ami még előttük áll. Aztán sokkal halkabban, még azt is megkérdezte, mi a terve, hogy fogják elhagyni az országot, miután végeztek a pusztítással. Karim ekkor elbizonytalanodott, Hakim pedig kihasználta pillanatnyi előnyét, tudván, hogy nagyon sok pénzbe fog kerülni, ha biztonságban el akarják hagyni az országot. Mintha csak végszóra történt volna, az egyik Puerto Ricó-i átadott nekik egy katonai zsákot egymillió dollárral készpénzben, és ez elcsendesítette Karimot. A maradék nyolcmillió dollár körüli összeget egy dubai bankszámlára utalják majd. A drogkartell emberei ismerték a dörgést. Az első nyolc csomag kokaint, ahogy kipakolták a hajóból, máris a motorok nyeregtáskáiba rakták, és

azonnal elhajtottak vele. Így a kartell fedezte a költségeit, még akkor is, ha a drog másik részét esetleg lefoglalnák. A kábítószert kevesebb mint tíz pere alatt kipakolták, és ekkor érte Karimot a következő nagy meglepetés. A magas fűben megtették a százméteres utat a rájuk várakozó kisbuszig. Hakim bemutatta Karimnak Mohammedet, a Miami Egyetem végzős diákját, akit hónapokkal azelőtt szervezett be. Ettől Karim haragja apokaliptikus méreteket öltött. Dühöngött, hogy valakit az ő jóváhagyása nélkül vontak be az akcióba. Ha nem hallották volna meg egy közeledő helikopter zaját, már ott a helyszínen lelövi, ami tényleg elég nagy ostobaság lett volna. Ez – gondolta Hakim magában, ahogy lenézett a holttestre – pazarlás. A tehetség és az emberi élet tökéletes elpocsékolása… És mindezt miért? Mind a tízen beszálltak a tizenöt személyes kisbuszba, és észak felé indultak az 1-es számú autópályán. A hátsó ablakok erősen el voltak sötétítve, így az emberek könnyen átöltözhettek. Mindenkinek volt egy katonai zsákja, melybe Hakim és Mohammed pólókat, zoknikat, melegítőket és baseballsapkákat tett. A zoknikon kívül minden piros, fehér és kék színű volt, és a washingtoni Amerikai Egyetem sas lógója díszítette őket. Mindent az interneten keresztül vagy személyesen az egyetem könyvesboltjából szereztek be. A kisbusznak is washingtoni rendszáma volt, és a lökhárítóra az iskola matricáját ragasztották. Ha a rendőrség megállítaná őket, azt mondják majd, hogy éppen hazafelé tartanak a Floridai Nemzetközi Egyetemen rendezett atlétikaversenyről. Épp akkor hajtottak keresztül Miamin, amikor a reggeli forgalom kezdett sűrűsödni. Az I-95-ös autópálya zsúfolt volt, de azért valahogy eljutottak a Palm Beach-i kijáratig, onnan pedig már lényegesen ritkább volt a forgalom. A rádiót egy rövidhullámú hírcsatornára hangolták, és nyolc kilométer per órával hajtottak a megengedett sebesség felett. Karim ezt szóvá is tette, mire ők rámutattak, hogy a többi autó tizenöt-húsz kilométerrel megy gyorsabban, mint szabadna. Ezen kívül Karim egyszer sem szólalt meg, és a kisbuszban feszült volt a hangulat.

Járművüknek kilencvenöt literes üzemanyagtartálya volt, így csak egyszer kellett megállniuk tankolni, Jacksonville-től délre. Egyedül Mohammed szállt ki a buszból. Ekkor Karim előrehajolt, és Hakim fülébe sziszegte elégedetlenségét. Amikor újra elindultak, Karim kért egy térképet, és másfél óra elteltével szólt Mohammednek, hogy térjen le a következő lehetőségnél. Ideje volt, hogy az emberek kinyújtóztassák a lábukat. Hickory Bluffnál hajtottak le az I-95-ösről, és behajtottak a Blythe Island Állami Park területére. Ahogy a vízhez közeledtek, a bejáratnál föléjük tornyosuló fenyők mangrovefáknak és fátyolmohának adták át helyüket. Hakimon kezdett eluralkodni a nyugtalanság, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutottak a parkba, de nem szólt egy szót sem. Egy keréknyomokkal szabdalt földúthoz értek, amely látszólag beleveszett a sűrű erdőbe. Szegény Mohammed látta meg elsőként, és ő kérdezte meg, hogy arra menjen-e. Karim azt mondta, igen. Néhány száz méterrel később megálltak. Az emberek kiszálltak a kisbuszból. Karim finom kézjelekkel utasította őket, ők pedig szó nélkül szétoszlottak. Ketten elindultak vissza az út felé, hogy rajta tartsák a szemüket, hátha valaki esetleg beléjük botlana. Ketten továbbmentek az úton, a többiek pedig szétszéledtek a kisbusz környékén. Karim, mintha mi sem történt volna, csatlakozott a diákhoz és Hakim-hoz a kisbusz elejénél. Csak néhány másodperc telt el, amikor Mohammed válla fölött az erdő felé mutatott. – Mi az ott? – kérdezte. Hakim mintha az egészet lassított felvételen látta volna. Karim előhúzta .45-ös kaliberű Glock pisztolyát az övéből. Egy zömök, tízcentis hangtompító volt a csőre erősítve. Karim a hangtompító csövét néhány centire tartotta a fiatalember tarkójától, és megnyomta a ravaszt. A súlyos lövedék tompa zörejjel hagyta el a fegyvert. Hús, vér és csont rózsaszín permete csapott ki Mohammed fejének a másik oldalából. Hakim furcsamód olyannak látta, mintha Mohammed kihányta volna a saját arcát.

Karim fegyveres kezét még mindig nyújtva tartotta. Az élettelen test a földre zuhant. – Azt gondoltad, hogy ezt hagyom? – kérdezte Karim. A szavak távolinak tűntek, mintha valaki egy vastag szövet túloldaláról szólt volna hozzá. Hakim lassan felemelte a fejét, és gyerekkori barátjára nézett. Életében először úgy érezte, nem ismeri ezt az embert, akit testvéreként szeretett. Lassan elfordult az eltorzult holttesttől, és már-már undorodva intézte barátjához szavait. – Mi ütött beléd? – kérdezte Hakim. Karim elengedte a füle mellett a kérdést. – Nem lett volna szabad beszervezned. – Honnan tudod? Egyetlen kérdést sem tettél fel neki. – Az nem számít. Kívülálló volt. Nem bízhatunk benne. – Azt hiszed, az FBI-nak dolgozik? – Azt sosem lehet tudni. Éppen ez a baj. – Inkább az a baj, hogy egy paranoiás, dühödt fanatikus lettél. – Nem beszélhetsz így velem! – Különben mi lesz? Engem is lelősz, mint őt? Vagy mint Zakariát? – Akár meg is tehetném. – Gondolkodj egy kicsit. Mindig is te voltál a jobb diák – gúnyolódott Hakim. – Ha az FBI-nak dolgozna, nem gondolod, hogy most rögtön lecsapnának ránk az égből? – Lehet, hogy előbb ki akarják deríteni, hogy hová megyünk. – Nézz magadba… ezt te sem hiszed el. Szerinted hagynák, hogy négy sötét bőrű ember lelője az egyik helikopterüket, és elinduljon északnak, Washington és New York felé? – Nem ez a lényeg. – Hát akkor mi a lényeg? – Senkiben sem bízhatunk. – Most már Karim is felemelte a hangját. – Az elejétől fogva ezt mondom. Csak azokban bízhatunk, akik velünk harcoltak Afganisztánban. – És azok közül hányan vannak itt, Amerikában? – Éppen ez az! – ordította Karim. – Határozott parancsot adtam! Te voltál az előretolt emberem! Az volt a feladatod, hogy utat készíts a számunkra!

– És mégis mit gondolsz, mit csináltam? – Veszélybe sodortad az egész küldetésünket azzal, hogy beszerveztél egy diákot! – Karim undorodva nézett le a holttestre. – Ha nem-volnál a barátom, nem is tudom, mit csinálnék veled. – Ha nem tekintenélek a testvéremnek, most szétverném a fejed. – Hakim mérgében ökölbe szorította a kezét. – Nem mondom el többször! Ne beszélj velem ilyen hangon! Hakim orra néhány centire volt Karim arcától. – Szerintem te vagy az, akit figyelmeztetni kellene – suttogta mérgesen. – Úgy látom, egy kicsit túlságosan hiszel a végzetedben. Lehet, hogy az agyadra ment. Karim ellökte barátját. – Azt parancsolom, hogy azonnal szállj be a buszba! Hakim nem mozdult. – Senki sem volt hűségesebb hozzád. Senki sem hitt benned jobban, mint én, és most így fizetsz meg ezért? –Hakim az élettelen testre bökött. – Bolond vagy. – Vigyázz, mit mondasz, Karim! Én nem az egyik robotod vagyok, akinek hat hónap alatt kimostad az agyát a dzsungelben. – Ezek az emberek elit harcosok. – Lehet, hogy azok, de eddig még nem bizonyítottak. Az én ügyességem és találékonyságom, és egy huszonkét éves diák segítsége juttatott el idáig. – Nincs szükségünk a segítségedre. – Persze – gúnyolódott Hakim a felháborító kijelentésen. – Akkor miért küldtél ide? Karim erre a kérdésre nem válaszolt. – Ideje indulnunk – mondta helyette. Az egyik emberére nézett, és kezével jelt adott neki. Hakim megragadta a melegítőjének az elejét, és kiabálni kezdett: – Azért küldtél ide, mert te magad nem tudtad volna ezt véghezvinni, és nem akarod belátni, mert olyan nagyra tartod magad! Én nem a katonád vagyok, Karim! Mi egyenrangúak vagyunk! Karim barátja hasához nyomta a fegyver csövét. – Itt és most megöllek, ha nem engedsz el.

Hakim szemei Karim arcát fürkészték. Kereste a jelét, hogy barátja csak blöfföl, de nem találta. Hakim elengedte és odébb lépett. – Rendben. Legyen úgy, ahogy te akarod, de ha Washingtonba értünk, én kiszállok. Minthogy te és a barátaid olyan tehetségesek vagytok, bizonyára nélkülem is minden gond nélkül végre fogjátok tudni hajtani a küldetést. Hakim elindult a vezetőülés ajtaja felé, és a bajsza alatt még hozzátette: – Sok szerencsét a hazaútra Pakisztánba.

43. fejezet A parlament Nash csendben ült és figyelte, ahogy egyik szenátor a másik után bombázza kérdéseivel főnökeit. A balhé nagy részét Rapp vitte el, de utána Kennedy következett. Hősiesen tartották magukat a bizottsági tagok jelentős, egyesített támadásával szemben. Normál körülmények között Nash vonakodott volna dicsérő szavakkal illetni ezt a csapat szófosót, de be kellett látnia, hogy nem ostoba fajankók gyülekezetével állnak szemben. Megvoltak a maguk hibái, az egyszer biztos, de a szóbeli küzdelem nem tartozott a gyengéik közé. A két óra nagyobb részében figyelte, hogyan taktikáznak, miközben megpróbálnak rést találni Rapp és Kennedy történetében. Kennedynek nem volt nehéz a beszámolójához tartania magát. Rapp tervei szerint csak le kellett tagadnia, hogy tudomása volt az akcióról. Ez nem is tűnt volna bonyolult feladatnak, ha nem ő lett volna a főnök. A tizenkilenc bizottsági tagból tizenhárom jogi diplomával rendelkezett, ketten pedig ráadásul államügyészek voltak. Minthogy ezúttal nem kellett a riportereknek játszaniuk, gyorsak és lényegre törők voltak. Nash azt is gondolta, hogy a megszokottnál óvatosabban kérdeztek. A szenátorok első csoportja rávette Rappet és Kennedyt, hogy eskü alatt valljanak, és miután az ő verziójukat jegyzőkönyvbe vették, a szenátorok következő csoportja próbált következetlenségeket találni a vallomásukban, és igyekeztek

ellentmondásokba keverni őket. Kennedy számára ez megint csak nem volt bonyolult feladat, bár néhány szenátor megkísérelte Rapp sorozatos függelemsértését is belevonni az ügybe. Kennedyt vezetési képességeinek és felelősségre vonhatóságának hiánya miatt ostorozták. Egy szenátor egészen addig merészkedett, hogy kimondta: ő már évek óta figyelmezteti Kennedyt, hogy rövidebb pórázon kellene tartania Rappet. Kennedy egyedül ezen az egy ponton szegült szembe kérdezőivel. Már-már lázadó hangnemben feddte meg a bizottságot, amiért ilyen lekicsinylő hangon szóltak a legtöbbször kitüntetett titkos ügynökéről. – Függetlenül a személyes érzéseiktől – mondta nekik –, tiszteletben kellene tartaniuk az áldozatot, amit ez az ember hozott hazája védelmében. A legtöbb szenátor megértette Kennedy szavait, de néhányan nem tudták megállni, hogy ne kuncogjanak, és sugdossanak gúnyos megjegyzéseket egymás fülébe. A délelőtt jó része már eltelt, és közeledett az ebédidő. A szenátoroknak közel a harmada nem használta még ki az idejét, így az elnök azt javasolta, hogy tartsanak egy tizenöt perces szünetet, aztán folytassák a meghallgatást. Ők öten az egyik kisebb helyiségbe mentek át, és összedugták a fejüket, míg a CIA két ügyvédje kiment, hogy megpróbáljanak szót váltani a bizottság elnökével. Kennedy hangulatát szokás szerint nem lehetett leolvasni az arcáról. O’Brien és Ridley úgy néztek ki, mint két öreg harcos, akik tudták, hogy olyan csatában küzdenek, amelyet már régen elvesztettek. Rapp ezzel szemben fel volt dobva. Fel-alá mászkált a szobában, összecsapta a kezeit, majd összedörzsölte őket, mint aki alig várja, hogy folytatódjon a kihallgatás. Bizonyára észrevette Nash gyászos arckifejezését, mert megragadta a vállánál fogva, és azt mondta: – Fel a fejjel! A móka még csak most kezdődik. – Odabent azért nem tűnik olyan viccesnek. Rapp felnevetett. – Nem éreztem magam ilyen jól, mióta megfojtottam azt a kis faszt odalent…

– Mitch! – kiáltott rá Kennedy a szoba másik oldaláról, hogy megakadályozza, hogy további részleteket áruljon el a gyilkosságról, melyről csak ők ketten tudtak. – Lazítsatok! – mondta Rapp körülnézve a szobában. – Olyan merevek vagytok. Kennedy felvette a telefont, és az irodája számát tárcsázta. Ridley csatlakozott Rapphez és Nashhez. – Komolyan, Mitch, mit gondolsz, mi az ördög folyik odabent? Éppen szétrúgatjuk a seggünket. – Nem – felelte Rapp –, én rúgatom szét a saját seggemet. – És azt hiszed, hogy ez minket nem fog érinteni? – kérdezte Ridley. – Ezt sohasem állítottam. – Csak mert szerintem fog, és elég valószínű, hogy befolyásolja majd azt is, hogy el tudjuk-e végezni a munkánkat. – Munka alatt azt érted, hogy hetente ötször felrohangálunk ide, fogjuk a kezüket, és kitöltjük az összes nyomtatványukat három példányban, vagy azt, hogy megyünk, és elkapjuk a terroristákat, mielőtt ők támadnak meg minket? – Tudod, hogy hogy értem. – Néha nem vagyok benne biztos, Rob. – Nash felé intett. – Nézzetek magatokra! Úgy néztek ki, mintha legyőztek volna titeket. Mintha lenne okotok szégyenkezni. – Aggódunk – mondta Nash. – Na aggódjatok! – felelte Rapp. – Kézben tartom az ügyet. – Hát nekem ez kurvára nem így tűnik. – Ridley elfordult, és odament O’Brienhez. – Mi az ördög ütött bele? – kérdezte Rapp Nashre pillantva. – Mitch – mondta Nash fáradtan –, te néha semmit sem értesz. – Hát már tőled is ezt kapom, öcsém? – kérdezte Rapp kissé megdöbbenve. Nash csípőre tette jobb kezét, és a padlót bámulta. – Nem festenek jól odakint a dolgok. – Minden pontosan úgy halad, ahogy gondoltam. – Beleértve azt is, hogy te börtönbe kerülsz? – Nem fogok börtönbe kerülni. Ennyit megígérhetek.

– És velünk mi lesz? – Tőled nem kérdeznek semmit, vagy tévedek? – Egyelőre nem. Ez a baj ezekkel a dolgokkal, Mitch. Mindig felduzzadnak. Te magad mondtad. Még mielőtt ennek vége lesz, öt másik bizottság fogja vizsgálni, hogy mi történt. – Vizsgálják csak. – És nem gondolod, hogy ez tőlünk is áldozatokat fog követelni? Személyesen és szakmailag is. – Csak engem akarnak elkapni. – Ez kétségtelenül így van – mondta Nash gyászosan –, de ez biztosan nem precíziós légi csapás lesz. Sosem szokott az lenni. Szőnyegbombázást fognak indítani, és azt nem tudod garantálni, hogy az események során nem fognak néhányan eltűnni a süllyesztőben. – Hát ezért vág mindenki olyan gyászos képet – sóhajtott Rapp. – Igen – mondta Nash fojtottan. – Nekünk családunk van, Mitch. Maggie halálra van rémülve, hogy egy nap megjelennek a szövetségiek, és bilincsbe verve visznek el. És mindezt a gyerekek szeme láttára. A vacsora kellős közepén. Hetente legalább egyszer vannak ilyen rémálmai. Vannak országok, ahová a lábam sem tehetem be amiatt a nyavalyás fogolyáthelyezési program miatt. Olaszországba például. Ott voltunk nászúton, és már nem mehetünk vissza. Az egész szar a családunkon csapódik le. Vagy vegyük például Robot – mutatott Nash Ridley felé. – Három gyerek főiskoláját kell fizetnie. Szerinted hogy a pokolba fogja ezt megoldani, ha ezek a seggfejek kirúgatják, és elveszik a nyugdíját? Mi az ördögből fogja kifizetni az ügyvédeket, akiket azért kell felfogadnia, hogy megmentsék a börtöntől? Rapp bólintott, mintha most először végre felfogta volna a helyzetüket, de nem ez volt a helyzet. Pontosan emiatt erőltette a dolgot. O’Brien és Ridley felé fordult, akik a másik sarokban beszélgettek. – Fiúk, gyertek ide! A két férfi váltott még néhány szót, aztán csatlakoztak Nashhez és Rapphez.

– Uraim, lehet, hogy nem beszéltem elég egyértelműen veletek. Chuck – mondta Rapp O’Briennek –, azt hiszem, te jobban érted a helyzetet, mint ők ketten, mert téged Irene beavatott – vigyorgott Rapp, majd hozzátette: – A te gyerekeid már kirepültek, és a temérdek eszeddel eltöltöttél itt már annyi időt, hogy ha ahhoz van kedved, minden egyes szenátort elküldhetsz a bús picsába. – Ez így van – mondta O’Brien mosoly nélkül. – Szóval, amit most mondani fogok, az inkább ennek a kettőnek szól – nézett Rapp Ridley-re és Nashre –, de gondoltam, azért te is hallani akarod. Az elmúlt hat évet azzal töltöttük, hogy igyekeztünk elkerülni az összetűzést. Ezt a szart, ami itt folyik – mutatott Rapp a padlóra. – Ezt a bizottságot. Olyanok voltunk, mint egy megszálló hadsereg, aki rendre elkerüli a városokat, mert tudtuk, hogy ha bemegyünk, és háztömbről háztömbre szorítjuk vissza a patkányokat, elfajulhatnak a dolgok. Kikerültük a problémát, és éppen mert nem rögtön az első alkalommal léptünk, most itt van a nyakunkon ez a lázadás. Az utánpótlási vonalainkat elvágták, és az önbizalmunk is a béka feneke alatt van. Nap mint nap a hátunk mögé sandítunk azon tűnődve, hogy vajon nem készül-e a saját kormányunk hátba támadni minket. – Nash és Ridley jól ismerve a helyzetet, váltottak egy szomorú pillantást. Rapp pár centivel előrébb hajolt. – Hát nekem tele van a tököm ezzel a baszakodással. És nektek mint két visszavonult tengerészgyalogsági tisztnek, ezt jobban kellene értenetek, mint bárki másnak. A parlamenttel való összetűzés már régóta a levegőben lógott, függetlenül attól, hogy akartuk-e vagy sem. Ismeritek a taktikát… Ha elkerülhetetlen a harc, akkor legalább te válaszd ki az időpontot és a helyszínt. Vond ki az ismeretleneket az egyenletből, és menj az ellenség elé. És hogy miért döntöttem úgy, hogy épp most erőltetem ezt az ügyet? Erre mind a ketten tudjátok a választ. A harmadik sejt, ami mindnyájunkat aggaszt… Falba ütköztünk. Azt sem tudjuk, hol kezdjük el keresni őket. – És mit fogsz ezzel elérni? – kérdezte Nash. – Azzal, hogy feláldozod magad? Nem értem.

– Nem vagyok egy mártír típus – vigyorodott el Rapp. – Ezt te is tudod. Csak dűlőre szeretném vinni ezt az ügyet. – Miért? – kérdezte Ridley. – Miért most? – Mert azt hiszem, újra meg fognak támadni minket. És ahogy az imént mondtam, inkább én szeretném megválasztani a harc helyét és idejét. Észrevettétek, hogy egyetlen szenátor sem kérdezte meg, hogy miért kockáztattam meg egy ilyen akciót? A három férfi egymásra nézett. – Nem – felelték. – Ez azért van, mert nem látnak ki a saját kis világukból. Hagytuk, hogy egy csapat ostoba fickónak fessenek le minket, akik foglyokat ütlegelnek, mert ez valami beteg, szadista élvezetet nyújt számukra. Ők felelősségre vonhatnak minket, de mi sohasem vonjuk felelősségre őket. – És hogy képzelted, hogy a pokolba fogjuk mi felelősségre vonni őket? – kérdezte O’Brien érdes hangon. – Úgy, hogy beszámolunk nekik a másik két sejtről, és tudatjuk velük, hogy létezik még egy harmadik is. – És mit csinálsz akkor, ha az ügy részleteire is kíváncsiak lesznek? Eddig is csak azért nem mondtuk el nekik, mert mindig tudni akarják a részleteket. Elmondod majd nekik, hogy britek kiadták a dolgot bérmunkába a thaiföldieknek, akik szarrá kínozták őket? – Majd meglátod, amint visszaértünk a terembe. – Mire vársz? Már túl vagy a kétharmadukon. – Lonsdale-re – mosolyodott el Rapp. – Miért pont rá? – kérdezte Nash. – Mert ő az Igazságügyi Bizottság elnöke, és onnan indult ez az egész. Az egyik bizottsági munkatárs dugta be a fejét az ajtón, és szólt, hogy kezdenek. Rapp válaszolt neki, hogy rögtön ott lesznek, és amint becsukódott mögötte az ajtó, egyenként mind a három férfi szemébe nézett. – Nektek is van mit letagadnotok, szóval ne vágjatok ilyen legyőzött képet odabent! Harcosok vagytok… Legyetek büszkék a munkánkra!

44. fejezet Lonsdale szenátor közel tökéletesen arányos alakjával olyan gyorsan sietett végig a folyosón, ahogy csak Mark Jacobs magas sarkú cipőjében bírt. Csontsovány vezérkari főnöke kétszer olyan hosszú lépésekkel tartotta a tempót, mint a főnöke. A Hart szenátusi irodaépületből tartottak a Dirksen felé. A Hart és a Dirksen gyakorlatilag két külön épület volt, de minthogy az összes folyosójuk összekapcsolódott, mégis egyként funkcionált. Lonsdale és Wassen a szenátor magánbejáratán keresztül léptek be az irodába. Wassen megállt, hogy szót váltson az adminisztrációs asszisztenssel, de a szenátor továbbsietett. Egyenesen az irodájába ment, és becsukta maga mögött az ajtót. Ez az iroda nagyon más volt, mint a parlamenti szobája. Méretük közel azonos volt, de míg azt gazdagon díszítették, ezt inkább a hasznosság szempontjait figyelembe véve rendezték be. Itt nem volt márvány, vagy gipszstukkók, csak álmennyezet és padlószőnyeg. A bútorzat megfelelt a helyiség méreteinek. Minden rendkívül szögletes és kissé modern volt. Lonsdale lerúgta a cipőjét, és kivett egy doboz cigarettát és egy öngyújtót az íróasztal bal felső fiókjából. Bekapcsolta az általa beszereltetett különleges szellőztető rendszert, és rágyújtott első cigarettájára. A simogató, meleg füst betöltötte tüdejét, és érezte, hogy kezd megnyugodni. Minden türelmét felemésztette, hogy ott kellett ülnie csendben két órán keresztül kollégái taktikázását hallgatva. Joe Valdez, aki sohasem tett rá különösebben jó benyomást, egyik hülye kérdést tette fel a másik után. Látta, hogy a férfi a Külkapcsolatok Bizottságának elnökeként részt akart magának az akcióból, de Lonsdale elintézte, hogy Valdez csak az ötödik legyen a listán, és úgy tervezte, hogy nem hagy neki szart se. Néhány slukkal később lenézett, és átfutotta a híváslistáját. A legtöbb név nem volt elég fontos ahhoz, hogy még aznap visszahívja őket, de volt néhány, akikre még este sort kellett kerítenie, miután ezt az ügyet felgöngyölítették. Most csak arra koncentrált, hogy felkészüljön, mielőtt ő kerül sorra a hazug

kutyák ellen. Eddig mindenki kihasználta a rendelkezésére álló tizenöt percet, és Lonsdale sem tervezte másként. Arra számított, hogy az Igazságügyi Bizottság elnökeként azt várják tőle, hogy ő majd a nyomukba ered, de tizenöt perc távolról sem volt elég arra, hogy mind az ötüket kikérdezze. Egy egyszerű, barna papírdosszié feküdt az asztalán. Kinyitotta, és elkezdte olvasni a potenciális kérdések listáját, melyet asszisztensei állítottak össze az első kör kérdései alapján. Mire végzett az olvasással, elszívta a cigarettáját is. Elnyomta a kristály hamutartóban. Ott feküdt kicsavarodva, piros rúzsfoltokkal tarkítva. Lonsdale egy pillanatig habozott, aztán úgy döntött, rágyújt egy másikra. Éppen meggyújtotta, amikor Wassen lépett a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, mint mindig. – Öt percünk van. Bólintott, és a válla fölött kifújt egy füstfelhőt a szellőztető berendezés felé. – Ez már a második? – kérdezte Wassen fürkésző tekintettel. – Nem is tudtam, hogy számolod. – Megfigyeltem, hogy mostanában többet szívsz – mondta helytelenítve. Lonsdale felhúzta helyes kis orrát, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha ki akarná nyújtani rá a nyelvét. Wassen néha ki tudta hozta a sodrából, talán azért, mert senki sem ismerte őt nála jobban. A férje tizenhárom évvel azelőtt történt halála óta ő volt az egyetlen társa, aki folyamatosan mellette volt. Olyan volt, mintha egy apát, egy férjet és egy barátnőt gyúrtak volna egybe. – Nem nagy ügy – mondta, miközben szívott még egy slukkot. – Még így is csak egy doboz megy el hetente. Wassen tudta, hogy az az egy közelebb van a kettőhöz, de ezúttal nem volt idejük ezt megvitatni. – Átnézted a kérdéseket? – Igen. – És? – Elég jók. – Eldöntötted már, hogy kivel fogod kezdeni?

– Kennedyvel – mondta, miközben megfordult, és megnézte magát a falon lógó földig érő tükörben. – Először megtáncoltatom őt, aztán rámegyek Rappre, és ha marad még időm, ízekre szedem Nasht is. – Jó terv. Lonsdale kezével végigsimított Theory ‘Rory-Tailor’ kosztüm-kabátja és a nadrágja elején. Kiszúrt néhány ráncot, és vágott egy grimaszt. – Ne aggódj, nem lesznek kamerák – mondta Wassen, kitalálva gondolatát. Igaza volt. A hamutartóba tette félig szívott cigarettáját, és elővett egy sminkestáskát az íróasztala mögött álló komódból. Kivett belőle egy ecsetet és a púdert, és elkezdte pamacsolni az arcát. – Te elhiszed, hogy Joe Valdez az Egyesült Államok szenátora? – Nem ő a titkos fegyverünk, az biztos. – Aztán még ott van az a kurva, Patty Lamb. Meg fogja próbálni elvenni tőlem az ügyet, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács előtt tárgyalják. – Próbálja csak – mondta Wassen az órájára pillantva –, úgysem fog sikerülni neki. Lonsdale eltette a sminkecsetet, és meghúzogatta fehér, testhez simuló pólójának a nyakát, hogy lerázza róla a púder maradékát. –Végül úgyis Ted Darby és köztem fog eldőlni a dolog – mondta, miközben elkezdte kirúzsozni az ajkait. – Igen, és végül mindketten fogtok meghallgatásokat tartani, mert nincs olyan isten, hogy el tudd venni tőle az ügyet, de olyan sincs, hogy ő vegye el tőled. Lonsdale a Fegyveres Erők Bizottságának az elnökére gondolt, mialatt befejezte ajkai rúzsozását. – Azt hiszem, igazad lesz. – Vissza kell mennünk. Azt nyilván nem akarod, hogy nélküled kezdjék el, és valaki más essen nekik olyan keményen, mint ahogy te szeretnéd. Lonsdale elnyomta a cigarettáját. – Igazad van, Ralphy. Gyorsan fújt még magára egy kevés parfümöt, felvette a cipőjét, és elhagyták az irodát. Személyes asszisztensei felálltak,

mikor átment a fogadóhelyiségen. Mindketten szerencsét kívántak neki, és azt mondták, drukkolnak, hogy kapja el őket. Lonsdale kedves, de eltökélt arccal a levegőbe csapott az öklével, ahogy elhaladt mellettük, és kilépett a széles folyosóra. Ahogy a tanácsterem felé ballagtak, még több ember kívánt neki szerencsét. Ez volt a legnagyobb műsorszám a parlamentben aznap, és mindenki tudta, hogy ő lesz majd az, aki elharapja a torkukat. Lonsdale egyike volt az utolsóknak, akik visszaértek a tanácsterembe. Helyet foglalt, és lenézett a CIA-s különítményre. Korábbi arckifejezése lassan helytelenítő szemöldökráncolássá változott, és szomorúan csóválni kezdte a fejét. Safford szenátor rendet tett a teremben, és mielőtt átadta volna a szót Lonsdalenek, emlékeztette a tanúkat, hogy még mindig eskü alatt vallanak. – Elkezdheti, Lonsdale szenátor – mondta Safford, miközben fénylő homlokára csúsztatta olvasószemüvegét. Lonsdale megköszönte az elnöknek, egy pillanat alatt átfutotta a jegyzeteit, bár amit mondani készült, az nem volt leírva. Sietség nélkül levette divatos, fekete olvasószemüvegét, és támadásba lendült: – Kennedy igazgató asszony, úgy gondolom, a maga teljesítménye a CIA igazgatói székében attól a naptól kezdve, hogy elfoglalta, kínos az ország számára. A maga hivatali ideje alatt egyik katasztrófa követte a másikat, és a magam részéről igazán nem értem, hogy miért nem mond le. Az asztal másik oldaláról tiltakozás hangjai törtek elő. Még Lonsdale saját pártjának a tagjai is rázták a fejüket, és egymás közt sutyorogtak. Safford a kalapácsával verte az asztalt, míg újra csend nem lett, aztán figyelmeztette Lonsdale-t. – Azért vagyunk ma itt, hogy információt gyűjtsünk, nem pedig hogy elégtelen bizonyítékok alapján vádaskodjunk, és ítéletet mondjunk. Lonsdale tovább folytatta a támadást. – Én még csak nem is az illegális tevékenységről beszélek – mondta. – Egy perc és arra is sor kerül. Itt a hozzáértés súlyos hiányáról van szó. Ez már nem az első körünk Mr. Rapp-pel. Ez a bizottság már többször is figyelmeztette Kennedy igazgató asszonyt, hogy tartsa Mr. Rappet rövidebb pórázon. Szemmel láthatólag vagy

szántszándékkal ügyet sem vet ránk, vagy pedig képtelen rá, hogy az embereit irányítsa. Eldöntheti, hogy melyik – mondta egyenesen Kennedyre nézve. – De mindenképpen mennie kell. A tiltakozás hangjai újra felerősödtek. Gayle Kendrick szenátor volt a szószóló. – Szeretném emlékeztetni missouri kollégámat, hogy Kennedy igazgató asszony közel huszonöt évet áldozott az életéből hazánk szolgálatára, és tekintet nélkül egyesek politikai nézeteire, megérdemli a tiszteletteljes bánásmódot. – Szóval maga azt akarja, hogy vakon tiszteljünk valakit, csak mert huszonöt éve bürokrata, anélkül hogy figyelembe vennénk a túlkapásokat és az illegális tevékenységeket, amelyeket elnézett, és amelyekben részt vett? – Látják – mondta Kendrick az elnöknek és az alelnöknek –, pontosan ezt fogja tenni, ha az ügy a bizottsága elé kerül. A meghallgatást tárgyalássá változtatja, és eljátssza majd a bíró szerepét, úgy, hogy már előre döntött a bűnösségükről. – Ez nem igaz – mondta Lonsdale, bár hangjában nem sok meggyőződést lehetett felfedezni. – Maga is tudja, hogy így lesz. Minden vágya, hogy keresztre feszítse őt a televízió nyilvánossága előtt. – Az én bizottságom azt teszi, amit a tények követelnek – felelte Lonsdale hidegen. – Nagy kárt fog okozni annak a szervezetnek, amely mindent megtesz, hogy megvédjen minket az ellenségeinktől. – Emlékeztetni szeretném a virginiai szenátort, hogy mi jogállamban élünk, és a mi feladatunk gondoskodni arról, hogy betartsák a törvényeket. – Én pedig arra szeretném emlékeztetni a missouri szenátort, hogy az alkotmány nem szól arról, hogy mindent elkövessünk, hogy ugyanezt a védelmet biztosíthassuk az ellenségeink számára is. A bizottság tagjai újra felhördültek, a két oldal egymással ordítozott. Safford kalapácsával csendet teremtett, aztán, anélkül, hogy erre felszólították volna, Lonsdale folytatta: – Azt hiszem, abban mindnyájan egyetértünk, hogy a légierő egyik tisztjének

megütése bűncselekmény. Nos, Mr. Rapp, egyetért ön ezzel az állítással? Egy halvány mosoly jelent meg Rapp szája sarkában. – Viccesnek találja a kérdést, Mr. Rapp? – Nem, asszonyom. Egyenesen üdítőnek találom az őszinteségét. – Én is nagyra értékelném, ha ugyanezt az őszinteséget tanúsítaná, amikor a kérdéseimre válaszol. – Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom. – Tehát bűncselekményt követett el – ismételte meg Lonsdale. – Mr. Rapp, egyetért ön azzal, hogy számos törvényt áthágott? – Nem minden ponton értünk egyet, de tiszteletteljesen belátom, hogy mire gondol, amikor azt állítja, hogy bűntettet, vagy bűntetteket követtem el. Lonsdale-t megdöbbentette, hogy Rapp láthatólag hajlandó volt válaszolni a kérdéseire. – Akkor kezdjük az elején. Bűncselekmény-e megütni az Egyesült Államok Légierejének a tisztjét? Rapp korábban már tagadta, hogy megütötte volna Leland századost, most mégis válaszolt Lonsdale kérdésére. – Egyetértek azzal, hogy ez bűncselekmény, de nem ütöttem meg azt az embert. – Ha a Szenátus Igazságügyi Bizottsága elé idézem, válaszolni fog ugyanerre a kérdésre, vagy élni fog az ötödik kiegészítés biztosította jogával, amely szerint nem köteles maga ellen tanúskodni? – Őszintén fogok válaszolni a kérdéseire, szenátor asszony – mondta Rapp habozás nélkül. Csendes morajlás hallatszott a teremben, ahogy Lonsdale kollégái megosztották egymással meglepetésüket. – Tehát – erőltette tovább Lonsdale –, nem folyamodik az ötödik kiegészítéshez? – Nem kívánok az ötödik kiegészítéshez folyamodni, asszonyom. – Hagyjuk ki ebből, hogy mit kíván – mondta Lonsdale. Hozzá volt szokva, hogy ügyvédekkel dolgozik, és úgy érezte, ez a szó

túl nagy mozgásteret enged Rappnek. – Azt állítja, hogy önként tanúskodik a bizottságom előtt, és nem fog élni az ötödik kiegészítés biztosította jogával? – Pontosan azt. A Rapp egyenes szavai által keltett megdöbbenés végigsöpört mindnyájukon. Egy pillanatra mindnyájan egymásra néztek, hogy megosszák egymással meglepetésüket. Lonsdale volt a legjobban megrökönyödve. Már tervezgette egy ideje, hogy a bizottsága elé citálja Rappet, és kiszedi belőle az igazságot, míg a férfi makacsul igyekezett elkerülni, hogy gyanúba keverje magát, amit bizonyos szempontból helyénvalónak is talált. A CIAalkalmazottakkal gyakran előfordult, hogy csak még bűnösebbnek tűntek attól, hogy éltek az ötödik kiegészítéssel. Ez a hirtelen változás azonban még ennél is jobb volt. Lonsdale ezután Kennedyre irányította pillantását. – És mi a helyzet magával, Kennedy igazgató asszony? Tanúskodik a bizottságom előtt, vagy az ötödik kiegészítéshez folyamodik? – hangja csak úgy csöpögött a megvetéstől. – Mint amerikai állampolgár, fenntartom magamnak a jogot, hogy éljek az ötödik kiegészítés biztosította jogommal. Lonsdale eltúlozva csalódottságát, megrázta a fejét. Most ismét Rapphez fordult. – Ez azt jelenti, Mr. Rapp, hogy ha Abu Haggani, az amerikai haderők fogságában lévő afgán kihallgatásáról kérdezem, akkor sem akar majd élni az ötödik kiegészítéssel? – Válaszolni fogok a kérdéseire, asszonyom. Rapp válasza annyira váratlanul érte Lonsdale-t, hogy hirtelen nem is tudta, hogyan tovább. Ezt megérezve vezérkari főnöke előrehajolt, és megérintette a vállát. Lonsdale Wassen felé fordult, aki a füléhez tartotta a kezét. – Itt nincs értelme előjönni semmivel, mert esetleg titkosíthatják. Tartsd szárazon a puskaport, míg a bizottságod előtt nem lesznek. Ésszerű tanács, mint mindig – gondolta magában Lonsdale. Bólintott, aztán Bob Saffordra nézett. – Nincs több kérdésem, elnök úr.

45. fejezet Arlington, Virginia Nash úgy vette célba autójával a garázs szarufájáról lógó teniszlabdát, mint ahogy egy F-18-as vadászgép pilótája koncentrál az anyahajó esőáztatta fedélzetére. A garázst két autó számára tervezték, de ehelyett három bicikli, néhány babakocsi, egy régi háromkerekű tricikli, rollerek, görkorcsolyák, gördeszkák és az emberiség által ismert mindenfajta ütő és labda kapott helyet benne. A teniszlabda a szélvédőnek ütközött, és Nash üresbe tette a váltót. Itthon, biztonságban a garázsomban – gondolta magában. – Lehet, hogy itt töltöm az egész éjszakát. De bármennyire is le akart lépni néhány napra, a gyerekeit mindenképpen látni akarta. Kiszállt, megkerülte a kocsit, és kivette a bevásárlózacskókat a csomagtartóból. A hátsó ajtónál letette az egyik zacskót, és lenyomta a kilincset. Nyitva volt. Elkezdett forrni a vére. Százszor elmondta az egész családnak, hogy az ajtókat mindig be kell zárni. Kinyitotta az ajtót, és felvitte az élelmiszert az előtérből a konyhába, ahol tízéves fiába botlott, aki a tévétől harminc centire egy tál gabonapelyhet kanalazott. Nash letette a csomagot, visszament, és kulcsra zárta az ajtót, aztán kinyitotta a pisztolyai számára rendszeresített széfet. Lecsatolta csípőjéről fekete pisztolytáskáját, és betette a széfbe. Mire visszaért a konyhába, tizennégy éves lánya, Shannon, karjában Charlie-val már várt rá. Pont úgy nézett ki, mint az anyja. Gyönyörű, elefántcsontszínű bőr, sűrű, ragyogó fekete haj. – Szia, apu! Nash arcon csókolta, és megkérdezte, milyen volt a napja. Válasz helyett kinyújtotta a karját, és átadta neki Charlie-t. – Anyának már húsz perce itthon kellene lennie. Elkésem a próbáról. Ugyanazzal a lendülettel felkapta a hátizsákját, és már ki is lépett az ajtón.

Nash Charlie mosolygó szemeibe nézett. – Azt hiszem, bomba van a pelenkájában – hallotta a helyiség másik feléből. Nash tízéves fiára nézett, aki le sem vette szemeit a képernyőről. Kelletlenül megfordította Charlie-t, és megszagolta hátsó felét. –Ó istenem, de büdös – mondta savanyú ábrázattal. – Én szóltam – mondta a tízéves, miután lenyelt egy újabb kanál gabonapelyhet. – Anyád megmutatta már, hogyan kell kicserélni egy pelenkát? – Nem – rázta meg a fejét Jack. – Az női munka. Nash majdnem elnevette magát, de ellenállt a késztetésnek. – Jobb lesz, ha ezt anyád előtt nem hangoztatod. Jack lassan, félig nyitott szájjal apja felé fordult. – Mit gondolsz, ezt kitől hallottam? – Az nem számít. Még csak tízéves vagy. Ha így beszélsz anyád előtt, jó eséllyel indulhatsz egy seggberúgásért. És én is nagy bajban leszek – tette hozzá a bajsza alatt. – Tőled tanultam, apa. Nash átvitte Charlie-t a konyhán. – Árulókkal vagyok körülvéve – motyogta, ahogy elhaladt kisfia mellett. Átment a nappaliba, és letette Charlie-t a földre. Letérdelt melléje, kezébe vett néhány nedves törlőkendőt, és egy tiszta pelenkát a könyvespolcról. Charlie a hátán feküdt, lábait égnek meresztve motorcsónakot utánzott a szájával. Nash megmosolyogta kis szőke hajtincsét. Azon kívül jobbára teljesen kopasz volt. Nash mindent előkészített, aztán nekilátott. Kigombolta a kisfiú rugdalózóját, és levette róla a pelenkát. Rothadt zöldségek és hasmenés förtelmes bűze csapott elő a kibontott pelenkából. Nash elfordította a fejét, hogy egy lélegzetnyi friss levegőhöz jusson. – Hát ez tényleg kínzás. Mivel etetnek téged, kisöreg? – kérdezte újra Charlie felé fordulva. – Ez szörnyű. Jack, gyere be – kiáltotta a konyha felé. Egy pillanattal később megjelent a rövidre nyírt vörösesszőke kisfiú. – Igen, apa? Nash letörölgette Charlie hajlatait, aztán szorosan összetekerte a használt pelenkát, és leragasztotta. – Dobd ki ezt a szemetesbe.

–Észrevette fia vonakodását, és hozzábiggyesztett még egy „légy szívest”. Felesége azt állította, hogy a gyerekek készségesebben segítenek, ha mindenki egy kicsit udvariasabban szól a másikhoz. Nash ezzel szemben azt hozta fel, hogy ő is és az emberei is sok minden szart megcsináltak a tengerészgyalogságnál, pedig soha senki sem mondta a másiknak, hogy légy szíves. Maggie erre emlékeztette, hogy sem ő, sem a gyerekei nincsenek a tengerészgyalogságnál. Nash feléje nyújtotta a tekegolyó méretű pelenkát. Jack nem mozdult. – Tartozol háromheti zsebpénzemmel. – Igen… te pedig tízévnyi lakbérrel, és ha nem akarsz a pelenkatartóban éjszakázni, akkor mozgasd a segged! Jack az orra és szája elé húzta Boston Celtics feliratú pólóját, és két ujjal fogta meg a pelenkát, mintha egy darab radioaktív hulladék volna. A bűz még mindig érezhető volt, ezért Nash úgy döntött, megfürdeti Charlie-t. Bevitte a fürdőszobába, és elkezdte megtölteni a kádat. Jack éppen akkor tért vissza a garázsból, amikor az apja bedugta a kádba a dugót. – Milyen volt ma a suli? – Jó… Hogy van a hátad? – Jobban, köszönöm. – És a dinnyéd? – mutatott Jack a saját fejére. Nash elmosolyodott. Jack volt a család komédiása. – A dinnye ma elmegy. Nincs remekül, de elmegy. Írtatok ma dogát? – Csak egy teszt volt. – Hogy sikerült? – Huszonöt pont a huszonötből. – Gratulálok – mondta Nash, miközben egy kis habfürdőt tett a vízbe. – Kész van már a leckéd? – Mikor fordult elő utoljára, hogy nem csináltam meg a leckémet rögtön, ahogy hazaértem? Inkább a másik fiad miatt kellene aggódnod. Amiatt a troglodita miatt. Nash lesújtó pillantást vetett harmadik fiára. – Nagy szavak ezek egy tízéves szájából. – Beletette Charlie-t a kádba. – Tudod egyáltalán, mit jelent?

Jack ugrándozni kezdett, mint egy majom. – Barlanglakó – mondta előreszegett állkapoccsal. Helytelenítő atyai pillantással a kezébe vett egy mosdókesztyűt. Második gyereke, Rory, szenvedett az iskolában, de remek sportoló volt. Tizenhárom és fél évesen, maholnap borotválkoznia kellett. –Jack, hadd adjak neked egy tanácsot: ne mondd ezt a bátyád előtt. – Ő meg mindig nyápicnak hív. – Ilyenek az idősebb testvérek. – Én mégsem mondom ezt Charlie-nak. Nash lenézett az egyéves kisfiúra, aki vidáman pacsálta a vizet, és a szappanos mosdókesztyűt szopogatta. Aztán újra Jack felé fordult. – Rajta, hívd csak nyápicnak, ha ettől jobban érzed magad! Jack elmosolyodott, és közelebb lépett a kádhoz. – Nyápic! Charlie, te egy kis nyápic vagy. Charlie felnézett a bátyjára, és megeresztett egy fülsiketítő sikolyt. Mindnyájan elnevették magukat, és Jack újra kipróbálta. Nash egyik karjával átölelte Jacket, és egy puszit adott a feje búbjára. – Beszélek vele, Jack, de ne felejtsd el, hogy Rory nehéz időszakon megy most keresztül. Az iskola nem megy neki olyan könnyedén, mint neked. – És akkor mi van? Én is inkább jó sportoló lennék, mint ő. – De hát még nem is kamaszodsz, kisapám! – Rory mindenben jó volt. Már kamaszkora előtt is. – Mindnyájunknak megvan Istentől kapott tehetségünk, kisfiam. Én jó sportoló voltam, de most elcserélném az izmaimat a te agyadra. Ebben a pillanatban Maggie lépett be az ajtón. Haját lófarokba fogta. Szerető pillantást vetett férjére, aki karjával harmadik fiát ölelte, legkisebb gyermekük szappanhabos feje pedig alig látszott ki a kád pereme alól. – Ó, micsoda gyönyörű kép. Apuci a kis segítőjével és az én kis drágaságommal. Charlie valamivel nagyon el volt foglalva a víz alatt, de amint meghallotta mamája hangját, felnézett, és nagy barna szemeivel

saját kis világának legfontosabb szereplőjét kereste. Óriási mosoly terült szét az arcán, és kicsiny ujjaival a fürdőkád széle felé nyúlt. Megragadta a kád karimáját, jókora erőfeszítéssel felhúzta hatvannyolc centis kis testét, és kibökte a szót, amelyet közel tizenkét órával korábban olyan büszkén kiabált reggelizés közben. Maggie megmerevedett, Nash pedig megpróbálta visszafojtani nevetését. – Esküszöm, hogy nem én tanítottam neki ezt a szót – tört ki Jackből. – Egyik szülő sem válaszolt, így még hozzátette: – Fogadok, hogy Rory volt az. – Az anyád volt – mondta Nash nem minden kaján élvezet nélkül. – Mintha te nem káromkodnál folyton – szólt Maggie ingerülten a férjére. – Jack – mondta Nash –, melyikünk káromkodik többet, én vagy anya? Jack egyik szülőről a másikra nézett, aztán bebizonyítva, hogy milyen okos, elviharzott apja mellett, és kiment a konyhába. – Ebbe ne akarjatok belekeverni! – kiáltott vissza mentében. Maggie kihívóan karba tette a kezét, és a férjére bámult. – Biztos vagyok benne, hogy már tőled is hallotta. Nash bólintott, beledugta a kezét a szappanos vízbe, és előhúzta a mosdókesztyűt. Elkezdte dörzsölni vele Charlie hátát. – Mondj, amit akarsz, hercegnőm, ha ettől jobban érzed magad. Charlie felnézett az anyjára. A boldog pillantás helyét az anyja arcán látott aggódó kifejezés vette át. Ezúttal sokkal lágyabb hangon motyogta azt a szót, amelyiktől az anyja már az előbb elhűlt. Nash nem bírta tovább, és kitört belőle a nevetés. Maggie igyekezett semleges arcot vágni. – Michael, nem szabad reagálnod rá. Charlie az apjára mosolygott, és még kétszer megismételte a szót. Nash egyre jobban nevetett. Charlie hasonló lendülettel reagált, és gyors egymásutánban többször kimondta a szót. Nash teljesen elvesztette az önuralmát, és most már harsogva nevetett. – Hagyd abba! – kiáltott rá Maggie. – Ezzel csak megerősíted a viselkedését!

Nash megpróbálta abbahagyni, de ettől csak még rosszabb lett. Maggie, nem találván viccesnek a helyzetet, férje vállára csapott, és rákiabált: – Az istenit neki, Michael, ez nem vicces! Charlie hirtelen abbahagyta a szó ismételgetését. Felnézett az anyjára, aztán az apjára, szemét uraló sötétbarna írisze szemmel láthatóan megnőtt. Anyja nem kimondottan boldog arcát figyelte egy kis ideig, aztán alsó ajka remegni kezdett, nagy barna szemei megteltek könnyel, amelyek végül kicsordultak. – Ne sírj, drágaságom – vigasztalta Maggie –, anya és apa szereti egymást. – Általában – tette hozzá Nash a bajsza alatt. Maggie hátrafordította a fejét, és egy olyan pillantást lövellt feléje, amitől kezét rögtön az ágyéka elé kapta. Charlie már jajveszékelt. Maggie kézfejével megsimogatta az arcát. – Nézd… Anya és apa szeretik egymást. Nézz ide, drágaságom! Maggie karjával átfonta férje nyakát, és közelebb húzta magához. Nash a férfiasságán tartotta a kezét, számítva rá, hogy Maggie esetleg csellel akar bevinni egy térdest az ágyékába. Maggie hatalmas, eltúlzott, jó hangos puszit nyomott férje arcára. Visszafordult Charlie-hoz, aki még mindig sírt. – Látod, anya és apa szeretik egymást. – Charlie még ettől sem nyugodott meg, így folytatta férje csókolgatását. Nash úgy döntött, nem akarja megbántani, ezért élvezettel csatlakozott a csókolózáshoz. Tíz másodperccel később már szenvedélyesen folytatták, ami hirtelen sokkal több lett egyszerű színjátéknál. Nash közelebb húzta magához feleségét, és kezei vándorolni kezdtek a testén. Charlie lassan abbahagyta a sírást, de ők folytatták. Maggie kezével az öve alatt matatott, és finoman megszorította férfiasságát. Elszakította ajkát a férfiétól, és az arcát kínálta neki. – Úgy tűnik, odalent minden a legnagyobb rendben. – Menjünk fel! – bólintott Nash lelkesen. – Arra még egy kicsit várnod kell. Nash felnyögött. – Szeretlek – sóhajtotta. – Én is szeretlek. Charlie kuncogni és mosolyogni kezdett.

– Igen, drágaságom – mondta Maggie –, anya és apa szeretik egymást. Charlie újra kimondta kedvenc szavát, de ezúttal finoman, érzéki hangon. Nash lenézett rá. – Úgy bizony, kisöreg. Maggie végül nem bírta tovább, és nevetésben tört ki. – Rettenetes alak vagy. – Tudom. – Milyen napod volt? – kérdezte hétköznapi témára fordítva a szót egy árnyalatnyi aggodalommal a hangjában. – Érdekes. – De nem beszélhetsz róla. – Nem. Maggie egy kissé merevebbé vált. A boldog pillanatnak vége szakadt, és a munkája keltette feszültség visszatért boldog kis otthonukba. – Csak azt ígérd meg, hogy te fogod elmondani. Nem akarok felébredni egy reggel és az újságból értesülni róla. Nash homlokon csókolta. – Megígérem.

46. fejezet A parlament Lonsdale szenátor csendben kilépett parlamenti irodájából a teraszra. Mozdulatlanul állt, és az elé táruló csodálatos látványban gyönyörködött. A lenyugvó nap sugarai ragyogó narancsszínű fényben fürdették a Legfelsőbb Bíróság épületének alabástromoszlopait, de mindebből ő semmit sem látott. Mint egy szerelmes tinédzsernek, földbe gyökerezett a lába, ahogy Wade Kline-t nézte. A férfi háttal állt neki, egyik kezét a kőkorláton nyugtatta, másikkal mobiltelefonját tartotta a füléhez. Sohasem látta még zakó nélkül. Szemei széles vállairól keskeny derekára vándoroltak, majd végül a fenekén kötöttek ki. Lonsdale mély lélegzetet vett, és finoman az alsó ajkába harapott. Lehet, hogy kamaszkorában is volt szerelmes, de sohasem támadtak ilyen erotikus gondolatai.

A férje halála óta számos szeretője volt, de ilyen fiatal egy sem. Ezt – gondolta magában – rendkívül diszkréten kell kezelni. Kline megfordult, és egy mosollyal üdvözölte Lonsdale-t, miközben feltartotta ujját. – Mennem kell – mondta. – A szenátor már itt van. Majd később felhívlak. Valami arról árulkodott a hangjában, hogy egy nővel beszél. – Ki volt az? – kérdezte Lonsdale olyan lezseren, ahogy csak bírta. Kline habozott egy pillanatig. – A feleségem – mondta. – New Yorkban van. – Ó – mondta Lonsdale. Észrevette, hogy nem a szokásos „szeretlek”-kel búcsúzott, mielőtt befejezte volna a beszélgetést. – Te ingázol? – Igen is, meg nem is – felelte zavartan. – Van egy lakásom itt is, de elég sokat dolgozom, így szerencsés esetben néhány hetente ha haza tudok menni. – Nos – mondta, ahogy még egyszer végigtáncoltatta szemeit a férfi testén –, úgy látom, az edzőterembe azért le tudsz járni. – Csak így tudom megőrizni az ép eszemet. – Ne feledd, hogy az élet rövid. Én a saját káromon tanultam meg a férjemmel. Hetven, nyolcvan órát dolgozott egy héten a családi vállalkozása felépítésén, aztán negyvenöt évesen összeesett, és meghalt. – Sajnálom. – Nincs mit – mondta könnyedén. – Megajándékozott egy gyönyörű lánnyal, és stabil anyagi biztonsággal. – Biztos vagyok benne, hogy a lányod a szépségét tőled örökölte – flörtölt Kline mosolyogva. – Köszönöm. – Lonsdale már rég megtanulta, hogyan fogadja a bókokat. – Van kedved egy italhoz, vagy egy cigihez? – Mindkettőt szívesen venném. – Rendben. – Lonsdale bement a teraszról. – Én egy vodkát iszom jéggel és citrommal. Te mit kérsz? – Ugyanazt, de majd én elkészítem. Csak mondd meg, mit hol találok, és én majd elintézem.

Lonsdale eligazította, aztán elment a cigarettájáért és az öngyújtójáért, és a teraszon találkoztak újra. Kline odaadta a szenátornak az italát. – Istenem, erre most nagy szükségem van. Mielőtt az ajkához érintette volna a poharat, a nő megállította. –A pohárköszöntő. – Felemelte a poharát. – Igyunk arra, hogy ne bánjunk meg semmit az életben. – Lonsdale finoman rákacsintott, és ivott egy kortyot az italból. – Erre szívesen iszom. – Milyen volt a napod? – Elég szar – mondta tárgyilagosan. – Valójában azt mondhatnám, hosszú idő óta nem volt ilyen rossz napom. Lehet, hogy soha. Lonsdale letette a poharát a kis, fekete kávéházi asztalra. – Komolyan mondod? – Halálosan. – Mi történt? Visszagondolt a napra, és már erősen bánta, hogy engedett alantasabb ösztöneinek, de azt talán még jobban, hogy volt olyan őrült, hogy ennyire alábecsülje Rappet. Ha a puszta tényeket nézzük, az az ember egy istenverte profi gyilkos. Ha a pletykáknak csak az egyharmada igaz, akkor is elképesztő dolgokat vitt végbe. Kinek képzelték magukat, hogy azt gondolták, ők lesznek majd azok, akik levadásszák? És az még csak egy dolog lett volna, ha harcukat a jogrenden belül tudják tartani, de ő elveszítette az önuralmát, és átkelt a Rubikonon Rapp-pel, és belépett vele az erőszak világába. Ha visszagondolt a szűk kihallgatóhelyiségben történtekre, tudta, hogy még hosszú ideig rémálmai lesznek emiatt. Még szerencséje volt, hogy ez az elmebeteg nem ölte meg. Miután addig fojtogatta, hogy elájult, visszacsatolta a bilincseit, és hívta az őröket. Kline magához tért, és abban a nevetséges helyzetben találta magát, hogy azt kellett mondania, nem tudja, mi történt. Kline néhány alkalommal keveredett már összetűzésbe életében. Bár inkább dulakodásnak lehetne nevezni ezeket a csetepatékat. Az egyik még a főiskolán történt, a másik pedig a húszas évei közepén. Mindkét alkalommal aktuális

hölgyismerősének a becsületét védte. Egy-két elszakadt ingen és karcoláson kívül semmi sem történt. Ütésváltásra nem is került sor, mert a kidobóemberek félbeszakították a dolgot, mielőtt még odáig fajult volna a dolog. Arra viszont emlékezett, ahogy a nők hazatérvén megjutalmazták hősködéséért. Ilyesmire ezúttal nem került sor, bár ha úgy döntene, kétségtelenül le tudná fektetni a vele szemben álló nőt. Káprázatos volt, elegáns, az egyik legnagyobb hatalmú nő Amerikában, és volt valami a korkülönbségben, ami, életében először felizgatta. Ezzel azonban még várnia kellett. Túl értékes lap volt ez, hogy ilyen könnyelműen, és ilyen korán kijátssza. Gondolatai arra a pillanatra ugrottak vissza, amikor meglátta a Rapp ölében heverő bilincseket. A rettegés, amit abban a pillanatban érzett, nem hasonlított egyetlen korábbi élményéhez sem. Ősfélelem fogta el a tudattól, hogy egy háromszor három méteres cellában rekedt egy ragadozóval, amelynél veszélyesebbet a vadonban sem találni. Ha tudta volna, hogy Rapp nincs megbilincselve, sohasem merte volna így hergelni. Hogy lehetett annyira hülye, hogy azt hitte, baszakodhat vele? Aztán az egész csak mozdulatok összevisszasága volt, és fájdalom. Rapp elkapta, mint azok a kurva nagy oroszlánok, amiket éjjelente látni a National Geographic csatornán, és ő tehetetlen volt. Így visszanézve nem tudta eldönteni, hogy saját bénító félelme, Rapp képességei, vagy a kettő együttvéve tette ezt vele, de a végeredmény az volt, hogy teljesen és tökéletesen gyenge ellenfélnek érezte magát. Kline úgy tartotta, hogy az emberek 99,9 százalékánál jobb formában van. Vett kick-box órákat, még edzőmeccseken is részt vett, de minden képessége cserbenhagyta, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Rapp a saját nyakkendőjével fojtogatta, miközben mély, magabiztos, higgadt hangján beszélt hozzá, ő pedig mit csinált? Összehugyozta magát. Azt akarta hinni, hogy akkor történt, amikor elájult, de tudta, hogy eszméleténél volt, mert emlékezett a melegségre, ami szétterjedt a lábán, és arra, hogy azt hitte, Rapp megszúrta őt, és a saját vérének a melegét érzi. Aztán amikor magához tért, érezte a nedvességet, és látta Rapp arckifejezését.

Mély megvetéssel nézett rá. Pillantásával azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy maga ennyire szarból van.” Kline sohasem érezte még magát ennyire férfiatlannak. Összerázkódott a puszta emléktől is. Lonsdale látta, hogy megremeg. – Mi a baj? – kérdezte. – Semmi, csak tényleg elég rossz napom volt – ütötte el Kline a kérdést. Valójában valószínűleg tényleg ez lehetett életének legszörnyűbb napja, de nem akart gyengének tűnni a nő előtt, akinek ekkora hatalma volt a jövője fölött. – Mi történt? Napja elejét átugrotta, és néhány órával előrébb szaladt. – Az igazságügy-miniszter helyettesével kezdődött, aki jó harminc percen át leckéztetett, aztán az igazságügyi Minisztérium Büntetőjogi Osztályának vezetője tartott nekem lelki fröccsöt, majd az FBI igazgatója hívott, hogy húzzam ki a fejem a seggemből, nem sokkal később pedig maga az igazságügyminiszter emlékeztetett rá rendkívül kellemetlen hangon, hogy kinek is dolgozom. Wicka belügyminiszter asszony irodája üzenetet hagyott, végül pedig maga England védelmi miniszter hívott fel. Lonsdale számított némi haragra az Igazságügyi Minisztérium részéről, de nem a kormány tagjaitól. – Mit mondott England? Kline ivás közben átnézett a pohara fölött. – A seggnyalódnak nevezett. – A seggnyalómnak – ismételte meg a nő némileg megdöbbenve. – Igen. Azt mondta, nagyon is jól tudja, hogy ki áll e mögött az akció mögött, és nem fogja tűrni, hogy valami politikailag korrekt kis jogász az Igazságügyi Minisztériumból beleüsse az orrát valamibe, amit már elintéztek. – Remélem, megmondtad neki, hogy nem intézték el. Kline kezébe vette a cigarettás dobozt. – Azt hiszem, nem volt a legmegfelelőbb hangulatban, hogy végighallgassa a mondanivalómat – mondta, miközben meggyújtotta az első cigarettát, és odaadta Lonsdale-nek.

Lonsdale elvette a cigarettát megborzongva attól a gondolattól, hogy az az imént Kline ajkához ért. – Neked nincs miért aggódnod. – Nekem innen úgy tűnik, hogy nagyon is van miért aggódnom. Lonsdale letette az italt, kinyújtotta a kezét, és megragadta a férfi karját. – Bíznod kell bennem, Wade. El akarnak rettenteni az ügytől. Azt remélik, hogy majd magától elrendeződik, de nem fog. Ez az egész mocskos kupleráj holnapután a bizottságom elé kerül, te pedig majd hősnek fogsz tűnni. Kline csendben volt egy hosszú pillanatig, aztán körülnézett és felnevetett. – Mi olyan vicces? – Nem tudom – mondta. – Csak eszembe jutott valami, amit az apám mondott évekkel ezelőtt. – Mi volt az? – Ő is jogász volt, és folyton a nagy New York-i ügyvédekről fecsegett. Azt monda nekem: „Fiam, tudod, mi a közös bennük?” Én erre azt mondtam: „Az, hogy okosak”, mire ő nevetett, és azt mondta, „Tényleg okosak, de ami közös bennük, az az, hogy mindenki utálja őket”. – A régi bölcsesség, hogy nem lehetsz sikeres anélkül, hogy az emberek utálnának – értett egyet Lonsdale. – Azt hiszem, igen. – Ne aggódj, én tartom magam a megállapodásunkhoz – mondta. – A Büntetőjogi Osztály a tiéd. – Nem lesz az enyém, ha a Fehér Háznak is lesz beleszólása. – Ha az elnök azt akarja, hogy jóváhagyják a bíráit, bele fog menni… bízz bennem. Kline nagyot kortyolt az italából. – Akkor most hogyan tovább? –kérdezte. – Mit szólnál egy vacsorához? – Ó – mondta, próbálva időt nyerni. – Az jó lenne, de más programom van. Valójában már indulnom is kellene.

Lonsdale felnézett a férfi átkozottul kékesszürke szemébe, és arra gondolt, hogy menten megcsókolja. – Hiszen még csak most értem ide. – Háromnegyed órát késtél – emlékeztette a férfi. – De én szenátor vagyok – mosolygott Lonsdale. – És nagyon elfoglalt. Kline hátralépett, és felszabadultan felnevetett. Felemelte a poharát. – Méghozzá a legszebb szenátor a parlamentben. Lonsdale elpirult. – Flörtöléssel nálam bármit el tudsz érni. – Ezt igyekszem észben tartani, de ezt a vacsorát el kell halasztanunk. Lonsdale eufórikus hangulatának befellegzett, de vigyázott, hogy a férfi ne vegyen észre semmit csalódottságából. – Tudom – kezdte –, még három helyen kell megjelennem ma este, csak szerettem volna egy kis társaságot. – Legközelebb – mondta sietve a férfi. – Ígérem. – Rendben. – Nem akarva ennél tovább húzni a visszautasítást, csókra kínálta az arcát. – Jobb lesz, ha indulsz. Kline megcsókolta puha bőrét, éppen az arccsontja alatt, aztán elindult. Lonsdale figyelte, ahogy visszamegy az irodába, és amikor végül elment, felindultan sóhajtott egyet, és szabad kezével legyezni kezdte magát.

47. fejezet Ralph Wassen belépett a nagy irodába, és főnöke csüggedt ábrázatát fürkészte. Éppen az imént haladt el Wade Kline mellett a folyosón, és helyesen arra a következtetésre jutott, hogy Lonsdale lehangoltságának oka a jóképű csodafiú az Igazságügyi Minisztériumból. Nem volt az a köntörfalazós típus, így rögtön kibökte: – Le akarsz feküdni vele, ugye? – Mit mondtál? – kérdezte a nő őszintén meglepődve. – Ne add itt nekem az álszentet! – Ó – hebegett Lonsdale. – Tudtam.

– Lehet, hogy átfutott az agyamon – mosolyodott el. – Hogy én mennyi pénzt fogok nyerni! – Micsoda? – ragadta meg a karját Lonsdale. – Fogadást kötöttünk a többiekkel az irodában – mondta túlságosan is közömbösen. – Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! – Persze hogy az vagyok. – Wassen megfordult, és odament a bárhoz. – És miért nem fekszel le vele? – kérdezte, miközben whiskyt öntött a jégkockákra. Lonsdale lehuppant a selyem empire szófára. – Tudod, hogy miért nem? – Nem. – Először is… kissé túl fiatal. – Ez korábban nem volt akadály. – Ez most más. – Mennyiben? – kérdezte Wassen, miközben belerogyott az egyik székbe. – Nekem köszönheti az állását. – Kit érdekel? Ebben a városban mindenki ezt csinálja. – Házas. – Manapság ez sem igazán számít. – Neked nem az lenne a dolgod, hogy szem előtt tartsd az érdekeimet? – kérdezte fürkésző tekintettel. – Dehogynem. Csak olyan, mintha mostanában egy kissé lehangolt lennél. – Lehangolt? – Tudod… olyan morózus – kortyolt bele az italába. – És szerinted, ha lefekszem vele, elmúlik? – Alapjában véve, igen. Senki sem róná fel neked. A saját embereid legalábbis nem. A hiénák persze lehet, hogy lecsapnának rá, de végső soron ez is csak jót tenne az imázsodnak. Remek páros lennétek. – Az anyja lehetnék. – Ha csak a számokat nézzük, akkor igen, de nem nézel ki húsz évvel idősebbnek nála. – Köszönöm szépen – mosolyodott el.

– Legalábbis ruhában – tette hozzá gyorsan. – Te egy szörnyeteg vagy – komorodott el Lonsdale. – Ez hízelgő – jelentette ki Wassen, és a levegőbe emelte poharát. – Ismered a mottómat… Csak egyszer élünk. Szóval, rajta! Feküdj le vele, add ki magadból, és hagyd a francba ezt a mizériát Rapp-pel és Nashsel. – Ez meg hogy jön ide? – kérdezte meglepetten. – Mindenki erről beszél az irodában. – Rappről? – Nem, arról, hogy le kéne feküdnöd valakivel. – Abbahagynád a mellébeszélést egy pillanatra? Miért gondolod, hogy le kellene szállnom a CIA-ről? – Nem tudom – vonta meg a vállát Wassen. – Mert lehet, hogy helyesen cselekszenek. Lonsdale egy hosszú pillanatig csak ült, és bámult régi tanácsadójára. – Ezt nem mondhatod komolyan. – De igen. És fogalmam sincs, miért döntöttél úgy, hogy felkarolod ezt az ügyet. Annyi felháborító dolog történik még ebben a városban. Lonsdale letette az italát. Hozzá volt szokva Wassen tréfáihoz, de ez most más volt. – Ugye nem akarod eljátszani az ördög ügyvédjét? – kérdezte hangjában a humor legkisebb jele nélkül. – Nem, teljesen komolyan beszélek. – Nos, szerintem tévedsz. – Megnézted valaha a közvélemény-kutatásokat ebben a témában? – Igen. Az ország több mint kilencven százaléka a kínzás ellen van. – És több mint hetven százalék gondolja azt, hogy aki gyerekeket molesztál, azt kasztrálni kellene. – Az nem is olyan nagy szám. – Dehogynem, ha megfelelően teszed fel a kérdést. – Minden közvélemény-kutatással ez a helyzet – felelte Lonsdale elutasítóan. Wassen Lonsdale-re mutatott. – És pontosan így kapták meg a kilencvenszázalékos arányt a kínzással kapcsolatos kérdésben.

Légüres térben tették fel a kérdést. Ellene vagy a kínzásnak? Igen vagy nem? – Wassen a homlokát ráncolta. – Úgy értem, ki az ördög lenne a kínzás mellett? – Meg lennél döbbenve. – Olvastad a Ha ölni kell-t Grishamtől? – Igen. – Emlékszel, hogy a kislányt megerőszakolta két vadember, és a lány apja végül megöli őket. Elítélnéd, vagy felmentenéd az apát? És most egy pillanatra vonatkoztass el attól, hogy politikus vagy. Amikor a könyvet olvastad, azt akartad, hogy elítéljék, vagy hogy felmentsék? – Természetesen felmenteném. De ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy… – Dehogyis nincs. Ez minden ponton összefügg azzal, ami itt folyik – vágott közbe Wassen vehemensen. – Te részeg vagy? – Bár az volnék. – Nagyot kortyolt az italából. – Tedd fel magadnak a kérdést. Miért hajlandó Rapp a bizottságod elé állni? – Mert nincs más választása. – A lószart! Tudod jól, hogy hónapokig huzakodhatna veled ezen. – És? – És úgy döntött, hogy nem ezt teszi. – Figyelte, ahogy főnöke tiltakozásképp megrázza a fejét, és előrébb csúszott a székén. – Hadd segítsek, hogy megértsd. A terroristák olyanok, mint a pedofilok. – Micsoda? Mióta lettél te ilyen jobboldali seggfej? Wassen lerázta magáról Lonsdale megjegyzését, és folytatta. – Ha megkérdeznél száz embert, hogy a kínzás mellett vannak-e, csak néhányan válaszolnának igennel. Ha megkérdeznél száz embert, hogy a pedofilokat kasztrálni kellene-e, ugyanez lenne a helyzet. –Wassen lehajtotta az italát, megfogta főnöke üres poharát, és odasétált a bárhoz. – De mi a helyzet, ha mutatsz nekik egy képet az ötéves Suzy Jonesról, és elmondod nekik, hogy az éjszaka közepén kirángatták az ágyából, valami dohos pincébe hurcolták, és ez a negyvenöt éves undorító, szőrös fickó,

akit már kétszer elítéltek kiskorúak sérelmére elkövetett erőszakos nemi közösülésért, többször megerőszakolta. – Wassen néhány jégkockát dobott mindkét pohárba. –Aztán elmondod nekik, hogy a kormány több százezer dollárt költött ennek a szemétládának a rehabilitálására. Elmagyarázod nekik, hogy pedofilok esetében a visszaesési arány több mint ötven százalék, és aztán kérdezed meg őket, hogy szerintük ennek az emberi hulladéknak le kellene-e vágni a heréjét. – Wassen némi alkoholt töltött mindkét pohárba, és visszatért az ülőgarnitúrához. – A számok megfordulnak – mondta, miközben átadta Lonsdale-nek az italát. – Kilencven százalék fogja azt mondani, hogy vágják le a tökeit. – Leült a saját székére, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Az érvelésednek nincs semmi értelme. Az emberek undorodnak a kínzástól. – Te összekevered a bűnt a büntetéssel. Ezek közül az emberek közül egyik sem akarná ténylegesen végignézni, ahogy a pedofilt eunuchhá teszik. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarnák, hogy valaki más elvégezze ezt helyettük. – De ezeket a foglyokat még el sem ítélték. Teljesen téves elképzelés megbüntetni valakit, mielőtt egyáltalán megjelent volna a bíróságon. Ettől különleges ez az ország. – Lonsdale megrázta a fejét. – Az érvelésed nem állja meg a helyét. – Csakhogy te azt feltételezed, hogy Rapp meg akarta büntetni ezeket az embereket – kortyolt bele Wassen az italába. – Én nem hiszem, hogy ez volna a helyzet. Szerintem inkább szóra akarta bírni őket. – Ez képtelenség. Jogállamban élünk. Wassen felemelte a kezét. – Hadd fejezzem be, mielőtt belekezdesz az egyik jeffersoni beszédedbe, amiért ti, szenátorok annyira lelkesedtek. Ha megkérdezed az embereket, hogy a kínzás mellett vannak-e, kilencven százalékuk nemmel szavaz. Aztán megkérdezed őket, hogy mit tegyen a CIA, ha elkapnak egy magas rangú al-Kaida tagot, aki Afganisztánban és Irakban több ezer áldozatot követelő merényletsorozatot hajtott végre. Aztán elmondod nekik, hogy a CIA megbízható forrásból tudja,

hogy küszöbön áll egy újabb támadás, és hogy ennek az embernek olyan információk vannak a birtokában, amelyek segíthetnek megakadályozni ezt. Ha ezek után kérdezed meg, hogy részükről rendben van-e, ha ezt az embert megverik, és elhitetik vele, hogy menten megfullad, akkor hirtelen hetven százalékra ugrik a kínzás támogatóinak az aránya. – Na mármost – rázta meg az ujját a főnöke felé –, ezt a számot fel tudom tornászni kilencvenre is, ha adok az embereknek egy harmadik lehetőséget is. – És mi volna az? – Nem kell tudniuk, hogy mi folyik. Csak intézzétek el. Nem kell nekem mindenről tudnom, amit a kormány tesz. – Vagyis a három lehetőség kínozni, nem kínozni, vagy a homokba dugni a fejünket. – Pontosan. – Ez nevetséges. – Ez a valóság, Babs. Lonsdale élénken megrázta a fejét. – Ez intellektuális tunyaság. – Lehet, hogy az, lehet, hogy nem. – Te most viccelsz? Wassen nem válaszolt rögtön. Elég jól ismerte a főnökét ahhoz, hogy tudja, közel áll hozzá, hogy a maga részéről befejezze az eszmecserét. Gondosan megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt. – Te egy gyönyörű, intelligens nő vagy, Barbara. Az emberek szeretnek. Félig sztár vagy, félig politikus, és mindig nagyszerűen szerepelsz ezeken a meghallgatásokon. Remekül szoktál kijönni a tévés felvételekből is, de hadd figyelmeztesselek valamire. Lonsdale fenyegetően forgatta a szemeit. – Hadd halljam, mi az! – Mitch Rapp egy jóképű, kemény férfi. Az amerikai emberek azt remélik, hogy pont egy ilyen típusú fickó őrködik az éjszakai nyugalmuk felett. – Ő egy bűnöző.

Wassen élénken rázta a fejét. – Sok mindent lehet róla mondani, és én nem állítom, hogy a szívébe látok, de hogy nem közönséges bűnöző, az biztos. Ne becsüld alá sem őt, sem Irene Kennedyt, sem pedig Mike Nasht. Ezek nem ostoba emberek, és a te elfogultságod ellenére nagyon is szerethetők. – Wassen figyelte, hogy feláll, és elindul felhúzni a cipőjét. Tudta, hogy elveszítette. – Az embereknek elegük van ebből a háborúból a terrorizmus ellen, és amikor én felfedem illegális tevékenységüket, az amerikai nép nem lesz boldog. Wassen egy hosszú pillanatig a kezében dajkálta italát. – Ne legyél annyira biztos magadban, Barbara!

48. fejezet Washington Félelem, várakozás, unalom, rémület, izgalom, most pedig ez a lenyűgöző diadalmámor. Ahogy a kisbusz felfelé hajtott egy enyhe emelkedőn, Karim végignézett az előttük elterülő fények, hidak, emlékművek erdején, és érezte, hogy a szíve megremeg. Bal felől észrevette a Lincoln emlékmű óriási, négyzet alakú, fehér tetejét. Majdnem pontosan előttük volt a Jefferson emlékmű kupolája, mögötte a Washington emlékmű tört az ég felé, mintha csak egy hatalmas kard hegye volna. Távolabb, a jobb oldalon a parlament masszív épülete foglalt el egy kisebb dombot. Már az épület kiterjedése és mérete is tökéletes példája volt az amerikai mértéktelenségnek. A szertelen túlzásnak, melybe gőgjük, arroganciájuk miatt, valamint gyarmatosító hódításaik során szerettek bele. Karim számos érzelmet átélt útjuk során, különösen az unalmat dél-amerikai elszigeteltségük hónapjai alatt. Ez az út vezetett a végzete felé, ez volt az az áldozat, amelyet minden nagy embernek meg kellett hoznia, hogy megacélozza magát a végső megpróbáltatás előtt, amely vagy naggyá teszi, vagy összeroppantja őt. Az unalomnak vége volt. Most, ahogy az

ellenség fővárosának fényeit nézte, úgy érezte, jelentéktelen árat kellett fizetnie. Azon töprengett, vajon hasonlóan érezhették-e magukat az iszlám nagy harcosai, amikor lenéztek ellenségeik tábortüzeire a nagy ütközetet megelőző éjszaka. Büszkeségtől duzzadó mellkasa, az öröm és az a tudat, hogy Allah nevében halálos csapást készült mérni ellenségeire, túl sok volt számára. Karim érzelmeitől elfúlva sóhajtott fel. Miért ilyen szerencsés? Miért pont őt választotta ki Allah, hogy ilyen hatalmas csapást mérjen ellenségeire? Hogy az egykor hatalmas és rettegett alKaidát visszaemelje valódi helyére, hogy újra az egész iszlám leghatalmasabb és legbefolyásosabb csoportja legyen. Karim olyan mélyen átérezte ezt, mint előtte soha. Készen állt rá, hogy elfoglalja helyét az iszlám legendás tábornokai sorában. Ez lesz a kezdet, az első a sok város közül, ahol pusztítani fog, félelmet és rettegést keltve a gyenge és istentelen amerikaiak között. Minden, ami addig történt, csak unalmas bevezetés volt, amely az ő homályból való előlépését készítette elő, hogy akárcsak Mohamed, milliókat vezessen harcba az iszlámért. Hogy egyszer és mindenkorra kiűzze a hitetleneket és a mocskos zsidókat az iszlám bölcsőjéből, és visszaállítsa a kalifátust. Hogy visszaállítsa a békét és az igazságosságot a földjeiken. Nem ezt a demokráciának nevezett értelmetlen zagyvaságot, amire az amerikaiak olyan büszkék. Hogy egy istentelen, csak a birtoklást és a vágyat ismerő ország népe kormányozza saját magát? Már számos generációval ezelőtt elrontották őket, és most megértek a pusztulásra. Karim az egészet látta maga előtt, mintha csak Allah adta volna a kezébe a térképet. Az amerikaiak gyenge kísérletük utolsó napjait élték, és Karim azért jött, hogy felgyorsítsa a bukásukat. A megtiszteltetés súlya már-már elviselhetetlen volt. Az ő vállán nyugodott, hogy szent ügyüket visszaterelje a helyes útra. Az iszlám újra elfoglalja majd jogos helyét a világ színpadán, és ők megtisztítják országaikat a hitetlenektől. Karim szemei lassan megteltek könnyel, és ő eltakarta arcát, nehogy valaki ebben az állapotban lássa. – Minden rendben? – hallotta Hakim hangját.

Hakim odaadta neki az egyik szalvétát, mely még a gyorséttermi étkezésükből maradt. Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és közben biztosította Hakimot, hogy minden rendben van. Alig szóltak egymáshoz, mióta elhagyták a parkot Georgiában. Karimnak nem fért a fejébe, miért dúlta fel barátját annyira a sofőr halála. Több százezer ember pusztult el csak ebben a szent háborúban. Egyetlen ember sem fontosabb, mint a küldetés. Mit számított még egy mártír? – Ideje telefonálnunk – mondta Hakim, miközben belepillantott a visszapillantó tükörbe, és sávot váltott. Karim az órára nézett a műszerfalon. A zöld számok 10:27-et mutattak. Már közel tizenhét órája voltak úton. Javarészt az I-95ösön haladtak. Mint az elmúlt év során annyiszor, Allah kezébe helyezve magukat ismeretlen területre kellett lépniük. Karim levette a telefont a konzolról. Megtalálta a piros bekapcsoló gombot az ismeretlen telefonon, és már éppen megnyomta volna, amikor elbizonytalanodott. A legtöbb ember egy mobiltelefonra nézve csak a kényelemre gondolt, amit a készülék biztosított számára. Azokkal azonban, akik az amerikaiak ellen harcoltak Afganisztánban vagy Irakban, nem ez volt a helyzet. Ők úgy tekintettek a telefonra, mintha minden alkalommal orosz rulettet játszanának. Amikor csak bekapcsoltak egy készüléket, a sorsot kísértették vele. Zaváhiri és bin Laden évek óta nem használtak mobiltelefont, és a többi al-Kaida és tálib vezető is csak elvétve. Többet közülük azután öltek meg vagy ejtettek foglyul, hogy felhívtak valakit. Az egyik percben ott álltak és beszéltek, a következőben pedig annyit vettek csak észre, hogy egy rakéta süvít feléjük, és szétrobbantja őket. – Csak nyugodtan – mondta Hakim, mintha nem is törődne vele. – Gondolj arra, hogy most olyan vagy, mint egy tű a szénakazalban. Ezt már rengetegszer megbeszélték. Afganisztán és Pakisztán hegyvidékein kevesebb mint egymillió ember élt több ezer négyzetkilométernyi területen. Nagyon kevés embernek volt mobiltelefonja, és az analóg vagy digitális hálózat is rendkívül korlátozott területen állt csak rendelkezésre. Egyféle telefon volt,

mely valóban megfelelően működött, a műholdas telefon, de ez még több veszélyt hordozott magában. A műholdas telefonok ritkák, és rendkívül drágák voltak. A föld körül keringő műholdakat használták, amelyek majdnem kizárólag nyugati telekommunikációs cégek birtokában voltak, és ez még nem volt minden. Az Egyesült Államok kormányának egyik milliárddolláros HK-12-es kémműholdja állítólag a föld forgásával szinkronban a terület fölött keringett, csakúgy, mint még temérdek távirányítású eszköz és kémrepülőgép. Ott érthető módon félve használták telefonjaikat, de Amerikában majdnem mindenki rendelkezett mobiltelefonnal, a kormány pedig a bíróság jóváhagyása nélkül nem hallgathatott bele a beszélgetésekbe. Karim behunyta a szemét, és megnyomta a gombot. Tíz másodperccel később az apró képernyő jelezte, hogy minden a várakozásoknak megfelelően működik. Körülnézett, és elkezdte emlékezetből bepötyögni a telefonszámot. Izzadt a tenyere, ahogy a füléhez emelte a telefont, és a furcsa csengést hallgatta. – Halló – szólt bele egy hang alig észrevehető akcentussal. – Joe – szólt bele Karim rekedten. – Itt Chuck. Hogy vagy? A normálisnál hosszabb szünet után egy férfihang válaszolt. – Jól, Chuck. A városban vagy? – Igen. – Beugrasz meglátogatni? – Igen. – Mikor érkezel? Karim eltakarta a telefon mikrofonját. – Mennyi idő múlva érünk oda? – Húsz perc. Karim továbbította az időpontot, és elköszönt. – Idegesnek tűnt – mondta Hakimnak. – Ez normális – vonta meg Hakim a vállát, mintha ez egyáltalán nem érdekelné. – Meddig fogsz még haragudni rám? – kérdezte Karim.

– Nem tudom. Hány ártatlan embert fogsz még lemészárolni? A kérdés nem érte teljesen váratlanul, mégis érzékenyen érintette. – Nincs háború veszteségek nélkül. – Ha te is benne vagy, akkor ez biztosan így van. – Jobban örültél volna, ha az egész akció sikerét egy huszonhárom éves fiú kezébe helyezem, aki nem tartozik nekem hűséggel? – Megint visszatértünk a törzsi szemléletedhez. – Az én törzsi szemléletem juttatott el minket idáig. – Nem – rázta meg Hakim makacsul a fejét. – Én juttattalak el idáig… én és egy huszonhárom éves fiú, akinek te jutalmul golyót röpítettél a tarkójába. Karim nem akart veszekedni. Nem most. Át akarta adni magát a nagyszerű pillanatnak, ahogy keresztülhajtottak Amerika fővárosának a szívén. – Mit akarsz, mit tegyek? – Azt akarom, hogy mostantól konzultálj velem, mielőtt meggondolatlanul cselekszel. Sok időt töltöttem el ebben az országban. Értem a kultúrájukat. Tudom, hogy mit lehet megtenni anélkül, hogy észrevennék, és mi az, ami feltűnő. A sok nyelvlecke és felvétel ellenére, amit megnézettél az embereiddel, még mindig mesterkéltnek tűnnek. Idegesen reagálnak, amitől az amerikaiak is feszültek lesznek, és ettől feltűnővé váltok. Karimnak nem volt ínyére a kritika. – És ennek mi köze van ahhoz, hogy megöltem a barátodat? Hakim megérezte Karim cinizmusát, és élesen válaszolt. – Vele is pontosan ugyanez a helyzet. Szövetséges volt, akit kiaknázhattunk volna. Kérhetett volna útbaigazítást, szerezhetett volna élelmiszert, vagy akármi mást anélkül, hogy gyanút keltett volna. Mindnyájatokról – bökött a kisbusz hátulja felé – a merev viselkedésetek és a testtartásotok miatt lerí, hogy valami nincs rendben. Nem láttam, hogy bármelyikőtök is elmosolyodott volna. Napok óta, egyetlenegyszer sem. Attól, hogy te nem így gondolod, ebben az országban az emberek boldogok. Ők mosolyognak, és ha barna bőrű, fekete hajú embereket látnak összevont szemöldökkel robotként masírozni, attól nagyon idegesek lesznek.

Karim vonakodott egyetérteni barátjával, de még ha egyetértett is volna vele, akkor sem mutatta volna a gyengeség jelét emberei előtt. – Ezt majd később folytatjuk – mondta halkan, határozottan. – Ebben nem kételkedem – mormogta Hakim az orra alatt. Az út balra kanyarodott, és egy masszív, kivilágított épületegyüttes tárult a szemük elé. – Ez a Pentagon – mutatott rá Hakim. – A szeptember 11-i támadásnak nyomát sem látni rajta. Egy éven belül az egészet elpucolták, és mindent kijavítottak. Ezek az amerikaiak – mondta szűk látókörű barátjára pillantva – nem azok a lusta, istentelen emberek, akiknek képzeled őket. – Majd meglátjuk – felelte Karim magabiztosan. – Majd meglátjuk.

49. fejezet Arlington, Virginia Maggie nyolc órakor lefektette Charlie-t, aztán hozzálátott, hogy Jacket is az ágyba dugja. A kisfiú bevetett egy sor késleltetési taktikát, és a szokásosnál is jobban húzta az időt. Maggie végül rájött, hogy csak azért csinálja, hogy elalvás előtt még találkozzon az apjával. Nash Jack két idősebb testvéréért ment, hogy elhozza őket az iskola utáni programjaikról. Úgy tűnt, Jack nehezebben viseli apja jövés-menését, mint a többiek. Maggie tudta, hogy le kell ülnie, és beszélnie kell erről a férjével, de nem volt benne biztos, hogy jó ötlet pont most fokozni a stresszt, melyből amúgy is kijut neki. Maggie beparancsolta Jacket a takaró alá, és azt mondta neki, hogy egypár percen belül visszajön. Bement a hálószobába, levette utcai ruháját, és pizsamába bújt. Megmosta a fogát, visszament Jackhez, és megkérte, hogy húzódjon odébb. Jack és Rory egy szobában laktak. Mindkettejüknek egy-egy franciaágya volt, melyeket csak egy éjjeliszekrény választott el egymástól. Maggie bebújt a takaró alá, és átölelte kisfia csontos vállát. Egy puszit nyomott a homlokára, és végigsimította tusi haját. – Minden rendben, drágaságom?

– Igen… Miért kérdezed? – Mert ez az anyukák dolga. Kérdezünk, törődünk veletek, aggódunk értetek, és mély ráncok keletkeznek az arcunkon, ti, gyerekek pedig kiszívjátok belőlünk az életet, és ettől aztán vén szipirtyókká válunk. Jack aggódva nézett vissza anyjára. – Szerintem te gyönyörű vagy, anya. Maggie újra homlokon csókolta, és jól megölelgette. Tudta, hogy egy, legfeljebb két éve van még, aztán elveszíti őt is. Egyik napról a másikra történik, minden előzetes jel nélkül, mint ahogy Roryval is. Shannonnal még mindig megvolt köztük a kapocs, de ezek az átkozott fiúk annyira hasonlítottak az apjukra. Jack sem fogja már sokáig fogni a kezét, és mondogatni neki, hogy gyönyörű, aztán jönnek majd a konfliktusok. – Nagyon drága vagy, Jack. Jack éppen kérdezni akart valamit, de a kapucsengő hangja félbeszakította. Maggie az ágy mellett álló órára pillantott. Majdnem 9 óra volt. Megkérte Jacket, hogy maradjon az ágyában, és lement megnézni, ki az. Kinézett a bejárati ajtó melletti kis ablakon, és meglátta Todd de Graffot, akinek a fiával Rory egy iskolába járt. Maggie elfordította a zárban a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Torkán akadt a köszönés, amint pillantása a véresre vert Derek de Graffra esett. – Ó istenem… mi történt? – nyögte ki végül. – A maga fia… az történt. Maggie tekintete a fiúról az apára vándorolt. – Mit mondott? – Én nem dadogok, Maggie. A maga fia, Rory, megverte iskola után. – De… – hebegte Maggie –, hiszen te és Rory barátok vagytok. Miért tenne ilyet? – Ez jó kérdés. Éppen ezt akarom megtudni tőle. – De Graff Roryt keresve, Maggie vállai felett benézett a szobába. – Még nincs itthon. De miért tenne ilyet? – Állítólag együtt lógtak iskola után, aztán Rory minden ok nélkül bepörgött.

Maggie arra gondolt, hogyan viselkedik Rory mostanában. Ez teljesen belefért a képbe. Túl sok van benne az apjából. – Nagyon sajnálom. Biztosíthatom, hogy amint hazaér, kezembe veszem az ügyet. Nagy bajban van – tette hozzá Maggie a fejét csóválva. – Nem azért adok ki huszonnyolcezer dollárt egy évben, hogy a fiamat megfélemlítsék és összeverjék. – Todd, ígérem, hogy Roryt szigorúan meg fogjuk büntetni, és amint hazaér, átviszem, hogy személyesen kérjen bocsánat azért, amit tett. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – rázta meg a fejét de Graff. – Kristyt nagyon feldúlta az eset. Le kellett beszélnem róla, hogy a rendőrséget hívja. Maggie hirtelen egy egészen új problémával találta szemben magát. Az ő kis tengerészgyalogos palántája fiatalkorú bűnözőként priuszt szerezhet magának, ha pedig ez megtörténik, akkor búcsút inthet az előkelő egyetemnek. Aztán eszébe jutott Kristy Hillcrest de Graff, valószínűleg a legpletykásabb, legönteltebb anya azok között a nők között, aki egy cseppet sem érezték kínosnak, hogy úgy viselkednek, mintha még mindig gimnazisták lennének. Maggie érezte, hogy előtör belőle ír vérmérséklete. Még egyszer bocsánatot kért az apától és a fiútól is, aztán azt mondta, felhívja őket, ha felelősségre vonta Roryt. Miután becsukta az ajtót, Maggie a konyhába ment, és egyenesen a borhűtő felé vette az útját. Elővett egy üveg Toasted Head Chardonnay-t, és kihúzta belőle a dugót. Jack jelent meg aggódva az ajtóban. Maggie felnézett. – Vissza az ágyba, fiatalember. Nem hiszem, hogy idelent akarnál lenni, amikor a bátyád hazaér. Kinyitotta a konyhaszekrényt, és jobb kezével egy kis fehérboros pohár után nyúlt, aztán meggondolta magát. Az ilyen helyzetekben egy nagyobb, burgundis pohárra van szükség. Miután az üveg tartalmának közel egyharmadát a pohárba öntötte, jókorát húzott belőle, aztán nekidőlt a márványpultnak. Gondolatai szinte egy időben három különböző irányba szaladtak. Vajon hogyan reagál majd a férje a hírre, vajon eddig hány nőt hívott fel Kristy de

Graff, és vajon milyen büntetést fog kiszabni tizenhárom éves szörnyetegére. A pohár már majdnem üres volt, amikor meghallotta, hogy beálltak a garázsba. A konyhában várta őket egyre növekvő haraggal. Shannon lépett be először a konyhába, de valakinek telefonált, így nem vette észre anyja borús tekintetét. Aztán Rory következett, majd az apja jött közvetlenül a nyomában. Nash belépett a konyhába, és vetett egy pillantást a feleségére. Mi a szent szart csinálhattam már megint? – gondolta magában. – Mi a baj? – kérdezte inkább. – Nos… Derek és az apja beugrottak az imént. – Tekintete a fiára vándorolt. – Elmondanád, hogyan szerezte a monokliját? Rory idegesen topogott, majd egy pillanatig hebegett, mielőtt kibökte volna: – Mondott valamit, ami nem helyes… és én mondtam neki, hogy hagyja abba, de ő… – Gondoltál te arra – üvöltötte Maggie –, hogy ezért kirúghatnak az iskolából? – De, anya, ő… – Nem érdekel, hogy mit csinált! – De, ő… – Nem hallottad?! – ordította. – Nem mondhatott semmi olyat, ami igazolná, amit vele tettél. Tudod te, hogy mennyit fizetünk azért, hogy a Sidwellbe járhass? Rory remegett. – Nem érdekel! – kiáltotta. – Nem is szeretek odajárni! – Ne merészeld felemelni velem a hangod, fiatalember! Azonnal takarodj a szobádba! – mutatott az ajtó felé. – Az apád és én megbeszéljük a büntetésedet, de annyit már most mondhatok: én amellett vagyok, hogy kivegyünk a lacrossecsapatból! Rory kitépte magát az apja kezéből, és végigrohant a folyosón. –Gyűlöllek! – Ez biztosan elő fogja mozdítani az ügyedet, fiatalember! – kiabált utána Maggie. – Te elhiszed ezt? – fordult a férjéhez. Felkapta a borosüveget a pultról, és a felét a poharába öntötte. – Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjünk vele.

Nash egy röpke pillanatra eltöprengett, hogy ki az ördög ez a nő, itt a konyhában. – Asszony… mi a fene ütött beléd? – Belém? – mutatott magára. – Lehet, hogy elkerülte a figyelmedet, Michael, de ez az iskola huszonnyolcezer dollárba kerül évente, és a verekedésért azonnali elbocsátás jár. Ki fogják rúgni. – Nem gondolod, hogy őt is meg kellene hallgatnunk, mielőtt belelovalljuk magunkat? – Nem érdekel, mit mond! Azonnali elbocsátás jár érte. Ez a szabály. Szarban vagyunk! El fogják tanácsolni, és akkor aztán hogyan fogjuk bejuttatni a Harvardra? – Ó, tehát erről van szó? – Ne gyere nekem ezzel! Ez a te hibád! Nem kellett volna hagynom, hogy bokszleckéket adj neki. Elég baj az is, hogy ugyanazokat az agresszív géneket hordozza, mint te és a bátyáid! – Miről beszélsz? – Emlékezz csak vissza! Emlékszel arra a bárra, amit te és a bátyáid tönkretettetek? Ha az a zsaru nem a tengerészgyalogságnál szolgált volna, és te nem éppen eltávozáson vagy, most priuszod lenne! – Amire én emlékszem, az az, hogy féltékeny voltál, mert valami lánnyal beszéltem, és úgy döntöttél, hogy úgy csinálsz, mintha leszopnál valakit a bárpulton. És ha nem dugtad volna a csinos kis seggedet annak a fickónak az orra alá, biztosan nem fogta volna meg, és akkor Seannak nem kellett volna leütnie. Maggie magára mutatott. – Az sem az én hibám volt, és ez sem az. Ez a te családodból jön. A bátyád, Patrick, épp a múlt hónapban vert össze valakit Atlantic Cityben harmincöt évesen. – Azt a fickó provokálta ki. – Ó, hát persze. Te és a bátyáid… minden alkalmat megragadtok, ha bunyóról van szó, és most ezt örökölte a fiunk is! – Maggie a plafon felé nézett, és felnyögött. – El sem hiszem, hogy ez történik. Ki fogják rúgni Washington legjobb előkészítő iskolájából. Van neked fogalmad arról, hogy apámnak milyen szálakat kellett megmozgatnia, hogy bejusson?

Nash már eleget hallott. Sohasem tartotta jó ötletnek, hogy Roryt abba az elavult előkészítő iskolába küldjék, de nem volt otthon eleget, hogy keresztülvigye az akaratát. – Tudod, Maggie, nem számít, mennyit keres az apád, és az sem számít, hogy te mennyit keresel, sohasem fognak beengedni a kis klubjukba. Akárhonnan nézed is, te csak egy ír katolikus lány vagy Bostonból. – Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? – Mondd meg te! Én büszke vagyok arra, ahonnan jöttem. De abban nem vagyok biztos, hogy te is így érzel. – Ne merészeld! – kiáltotta a magasba emelve a poharát, mintha hozzá akarná vágni. Nash legyintett, és kisétált a konyhából. – És akkor most melyikünk is dühöng? – szólt vissza mentében. – Ezt még nem fejeztük be! – kiabált utána. – De igen. Nash megragadta a korlátot, és elindult felfelé a lépcsőn. Halkan kopogtatott a fiúk ajtaján, aztán belépett. Rory a hasán feküdt, és arcát a kispárnába fúrva zokogott, Jack ijedt arccal az ágyában ült és olvasott. Nash odament hozzá, és lehúzta róla a takarót. – Menj, és olvass anya ágyában. Majd érted megyek, ha itt végeztem. – Minden rendben? – suttogta Jack. – Minden rendben lesz, kisöreg. – Nash kituszkolta az ajtón, aztán becsukta mögötte. Visszament Rory ágyához, és leült a szélére. Rory hátára tette a kezét, és megszólította: – Ror, szeretném, ha megpróbálnál megnyugodni, aztán pedig szeretném meghallgatni a te oldaladat is. – Mit számít az? – sikerült a fiúnak kinyögnie a zokogás közepette. – Anyát úgysem érdekli. – Engem viszont igen, úgyhogy fejezd be a sírást, és fordulj meg. – Megdörgölte Rory hátát, és folytatta: – Fiam, a te korodban én is sokat bunyóztam. Az apám mindig azt mondta, hogy mindig kettőn áll a vásár. Az anyád nem érti ezt, mert ő nő, de én igen. Te klassz srác vagy, és kétlem, hogy minden ok

nélkül fogtad magad, és lekevertél egyet Dereknek. Különösen, mert egy elkényeztetett kis köcsög – tette hozzá az orra alatt. Rory megfordult, és összeszedte magát annyira, hogy bele tudjon kezdeni. – Épp vége lett a lacrosseedzésnek, és vártuk, hogy elkezdődjön a próba, amit utálok… de anya azt akarta, hogy arra is jelentkezzek. Az anyja említése újabb könnyáradathoz vezetett. – Nyugodj meg! – mondta neki Nash. – Derek várta, hogy érte jöjjenek, és Shannonról kezdett beszélni. Mindenfélét mondott róla… Nash erre felfigyelt. – Például mit? – Hogy milyen jó bőr, meg hogy szívesen… tudod… lefeküdne vele… csak nem ezekkel a szavakkal mondta. Azt a szót használta, amit nem szabad kimondanunk. Nash érezte, ahogy gyűlik benne a harag. – Melyik szót? – A bé betűset. Az a kibaszott kis szarzsák – gondolta magában Nash. – Ez minden? – Mondtam neki, hogy ne mondja ki még egyszer, különben megütöm… és akkor anyáról kezdett el beszélni. – Tényleg? – mondta Nash meglepetten. – És mit mondott? Rory feszengett. – Azt inkább nem szeretném elmondani. – Én meg azt szeretném, ha elmondanád – biztatta Nash határozottan, atyai hangon. – Azt mondta… hogy anya egy… – Rory nem mondta tovább. – Mi? – MILF-nek nevezte. – MILF-nek nevezte? – kérdezte Nash hitetlenkedve a szexi anyukákra utaló kifejezés hallatán. – És mit mondott még? – Azt mondta, hogy ugyanazt csinálná anyával, amit Shannonnal. – És akkor te megütötted. Rory bólintott. – Jól tetted. – Akkor nem vagyok bajban? – kérdezte reménykedve Rory.

– Sem az én részemről, sem senki más részéről, ha van beleszólásom a dologba. – Nash föléje hajolt, és homlokon csókolta. – Hadd váltsak pár szót anyáddal, aztán majd feljövök. Nash felállt, és az ajtóhoz ment. Ott megállt, és visszafordult a fia felé. – Rory, szeretsz te a Sidwellbe járni? A fia megrázta a fejét, és újra könnyek patakzottak a szeméből. Nash egy semmirekellő tuskónak érezte magát, amiért nem állt ki a fia mellett. Hogy nem állt a sarkára, és nem mondta meg a feleségének, hogy hogyan legyen. A munkája kiszívta belőle az összes energiáját, és ezt a családjának kellett megszenvednie. Nash ott, abban a pillanatban eldöntötte, hogy igazságot szolgáltat Rorynak, és rendbe teszi a dolgokat.

50. fejezet Washington A mecset egy átalakított sarki vegyesbolt volt, a város egyik bűnözőktől hemzsegő részén, a parlamenttől úgy egy kilométerre keletre, nem messze a kongresszusi temetőtől. Háromemeletes téglaépület volt, a festés már lepattogzott a falakról, és a faburkolat is elkorhadt. A kisbusz egyszer megkerülte az épületet, hátha ki tudják szúrni, ha figyelik őket, de úgy tűnt, minden rendben van, és beépített emberük sem figyelmeztette őket az előre megbeszélt módon. Hakim a mecsettől kétutcányira, az út túloldalán egy üres helyre leparkolt a kisbusszal, és a kulcsokat átadta Farídnak. Ha bármi szokatlant lát, vagy nem hall felőlük tizenöt percig, akkor el kell hagyniuk a környéket, és egyenesen egy kis raktárhoz kell hajtaniuk, melyet Hakim a mecsettől öt kilométerre északra bérelt. Hakim és Karim ellenőrizték a fegyverüket, mielőtt kiszálltak volna a kisbuszból. Karim magához vette a rádiót is, és begyömöszölte csuklyás felsője zsebébe. Egymásra pillantva mindketten bólintottak, kiszálltak, és egymás mellett gyalogolva átmentek az út túloldalára. Hakim nyugodtan, Karim sietve lépdelt. És míg Hakim lezseren nézett végig a háromsávos úton,

addig Karim szemei idegesen jártak az egyik parkoló autótól vagy fától a másikig. – Nyugi – mondta Hakim lassan, könnyedén. – Egy ilyen környéken elég, ha idegesnek tűnsz, hogy a rendőrök megálljanak és igazoltassanak. Karim lelassította lépteit, felvette barátja tempóját, és kényszerítette magát, hogy ne kapkodja a fejét ide-oda. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy egy mecset felé tartottak. Ha nem látta volna a saját szemével Afganisztánban, el sem hitte volna, de mivel látta, tudta, hogy így van. Az amerikaiak mindent megtettek, hogy távol tartsák magukat a mecseteiktől. Ha tüzet nyitottak rájuk egy mecsetből, ők órákat, vagy akár napokat is vártak, míg megérkeztek az afgán katonák, de ők maguk sohasem tették be a lábukat egyik imaházba sem. Ez tette lehetővé az alKaida és a tálibok számára, hogy a hegyekbe való visszavonulás közben sok fegyverüket vidéki mecsetekben helyezzék biztonságba, és tavasszal, amikor újra támadásba lendültek, egyszerűen újra összegyűjtötték őket, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Karim számára ez volt az amerikaiak őrültségének és gyengeségének legékesebb bizonyítéka. Félutcányira jártak a mecsettől, amikor észrevettek egy árnyékot az egyik emeleti ablakban. Háromszintes épület volt, maga a mecset a földszinten helyezkedett el, az első és a második emeleten irodák és lakások voltak. Az épület a fél háztömböt elfoglalta, és noha ronda volt, a célnak tökéletesen megfelelt. Öt méterre előttük a bal oldalon cigarettafüstöt láttak felszállni a kapualjból. Mindketten lelassítottak. – Joe – szólalt meg Karim összeszedve legjobb amerikai kiejtését. Egy fej bukkant elő, és egy alacsony, nagy orrú és még annál is nagyobb fülű férfi nézett rájuk a kapualjból. Idegesen mosolygott rájuk. – Chuck. – A férfi szívott még egy slukkot, aztán a járdára pöckölte cigarettáját, és kilépett a kapualjból. – De jó, hogy látlak! – mondta széttárva karját.

A két férfi összeölelkezett, és arcon csókolták egymást. Az alacsony férfi megölelte Hakimot is, aztán mindhárman beléptek az épületbe. – Erre gyertek – mondta az alacsony ember, miközben kitárta előttük az ajtót, amely egy lépcsőházba nyílt. Lementek egy nyikorgó falépcsőn az alagsorba, és beléptek egy nagy, alacsony helyiségbe, melynek a falai mentén csövek futottak. Minden falat polcok borítottak, és a bal oldalon volt egy régi teherlift is, amely az utcával kötötte össze a helyiséget. Hakim vetett rá egy pillantást, ugyanis pár héttel korábban ennek a liftnek a segítségével pakolt ki egy rendkívül fontos szállítmányt. További raktárhelyiségek és két iroda helyezkedett még el a folyosó vége felé. – Miért tűnsz olyan idegesnek? – kérdezte Karim az alacsony férfitól. Hakim ostobának találta a kérdést, minthogy a férfi mindig idegesnek tűnt valami miatt. – Új fejlemények vannak – felelte feszülten a férfi, akit Joenak neveztek az előbb. – Miféle új fejlemények? – kérdezte Karim, aki hirtelen maga is aggódni kezdett. A férfit Abad bin Báznak hívták. Karim szaúdi honfitársa volt, akivel akkor ismerkedett meg, amikor mindketten a Feiszal Király Egyetemen tanultak, és aki aztán a medinai Iszlám Egyetemre is követte őt. Hakim a hasonlóság okán csak a nem túl hízelgő vadászgörény néven emlegette a férfit. Alacsony volt, mindössze százhatvanöt centi, nagy kampós orral és elálló fülekkel, melyeket úgy próbált rejtegetni, hogy ránövesztette a haját. Abad bátortalanul állt egyik lábáról a másikra, aztán a folyosó felé mutatott, amely a raktárhelyiségek és irodák felé vezetett. – Beszereltettem egy kamerát, ahogy javasoltad – mondta Hakim felé fordulva. Hakim magán érezte Karim tekintetét, így feléje fordult, és gyorsan tájékoztatta. – Miután megérkezett a szállítmány, egy lakatot tettünk az ajtóra, és mondtam neki – intett Hakim a

folyosó felé –, hogy szereltessen be egy kis térfigyelő kamerát, amivel rajta tarthatjuk a szemünket a dolgokon. – Folytasd – mondta Karim Abad felé fordulva. – Pár naponta visszanéztem a felvételeket – mondta összedörzsölve kezeit. – Van egy emberünk, aki segít a ház körül. Többször is láttam őt a felvételen, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, míg ma éjjel, az esti ima ideje alatt észrevettem, hogy kisurrant, így magam mellé vettem néhány embert, és lejöttünk ide. – Ugyanazon a lépcsőn, amin mi is? – kérdezte Karim. – Igen, és ott találtuk őt a folyosó végén. Karim és Hakim egymásra néztek. – Hallotta volna, hogy jöttök – mondta Karim. – Az hiszem – felelte idegesen Abad. – Mit csinált? – Egy másik raktárhelyiségben találtuk, csomagokat rakodott. Míg a többiek beszéltek vele, és megkérdezték, hogy miért nincs az esti imán, én beosontam az irodába, és visszanéztem a biztonsági kamera felvételét. – És? – kérdezte Hakim attól tartva, hogy már úgyis tudja a választ. – Valamit babrált az ajtóval, ezért előkaptam a fegyveremet, és kérdőre vontam. Megkötöztük, és kiürítettük a zsebeit. – Találtatok valamit? – Ezt. – Abad kinyújtott kezében egy miniatűr fogászati eszközhöz hasonló eszköz és három fehér párnácska volt zárható műanyag zacskóban. Hakim érezte, hogy összeszorul a szíve. – Az egy tolvajkulcs, azokat a kis párnácskákat pedig – mondta elhaló hangon, behunyt szemmel – vegyi anyagok elemzésére használják. – Miféle vegyi anyagokra gondolsz? – Olyanokra, amik a robbanószerekben fordulnak elő. – Hakim ellépett tőlük, és hátrapillantott a lépcső felé, már-már arra számítva, hogy szövetségi ügynökök dübörögnek lefelé fegyverrel a kezükben. – Kihallgattad? – kérdezte fojtottan.

– Még nem volt rá időm. Hakim olyan pillantást vetett Karim felé, mintha azt mondta volna, „Ugye megmondtam”. Már korábban figyelmeztette, hogy Abad nem képes megbirkózni a feladattal. Karim azt felelte, hogy nincs baj vele, csak egyszerűen mindig történik vele valami. Hakim erre azt mondta, hogy ez talán azért van, mert ostoba. Kinyújtotta a kezét, és megragadta Karim karját. – El kell tűnnünk innen. Karim kiszabadította a karját. – Egy pillanat. Mondott valamit? –kérdezte Abadtól. – Csak hogy túlreagáljuk a helyzetet. Azt mondja, hogy az ő dolga szemmel tartani a dolgokat. – Nem tetszik ez nekem – mondta Hakim. – Nekem sem, de mielőtt elvetjük ezt a lehetőséget, biztosra akarok menni. Megnézted, hogy be van-e poloskázva? Mielőtt Abad válaszolhatott volna, Hakim szólalt meg.– – Azt sem tudná, hogyan kezdjen hozzá. Lehet, hogy még én sem. Lehetetlen lépést tartani a technológiájukkal. Karim ezen egy pillanatra elgondolkozott. – Látni akarom – mondta. – Nem – mondta Hakim határozottan. – Nem láthat meg téged. El kell tűnnünk innen. Jeleznie kellett volna – bökött Abadra. – Nem lett volna szabad idejönnünk. – Az én kezemben van a döntés – mondta Karim határozottan. – Nem fogok ilyen könnyedén a gyenge lábakon álló B variációhoz folyamodni. Hakim, tudván hogy Karim nem fogja meggondolni magát, csalódottan felsóhajtott. – Van valaki odafent, aki nyitva tartja a szemét? – kérdezte Abadhoz fordulva. – Igen – felelte Abad idegesen. Hakim tett egy lépést a lépcső felé, és intett Karimnak, hogy kövesse. Mikor kettesben maradtak, Hakim régi barátjára nézett. – Vele kapcsolatban valahogy sohasem látod meg a problémát. Ma reggel megöltél egy embert, akinek háromszor annyi volt a fejében, mint ennek az idiótának. Valakit, aki semmit sem tett,

amivel veszélybe sodorta volna a tervedet. Tőle pedig még ezt is eltűröd. A helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint Hakim gondolta, de Karimnak nem volt ideje, hogy ezt ott a helyszínen megvitassa vele. – Később majd megbeszéljük. Menj, vidd az embereket arra a helyre, amit előkészítettél, és majd kereslek. – És ha nem hallok felőled? – Ha hét óráig nem adok hírt magamról, azonnal folytassátok a másodlagos célponttal. Hakim nem mozdult, ezért Karim megragadta a vállát, és útnak indította. Amint elment, intett Abadnak, hogy mutassa az utat a folyosón. Abadot küldte be először azzal, hogy küldje fel az emberét őrt állni. Aztán maga is belépett a raktárhelyiségbe. Nem törődött azzal, hogy eltakarja az arcát. Lenézett a padlón ülő fekete férfira. A bokáit, a térdeit és a csuklóit ragasztószalaggal rögzítették egymáshoz. Karim egy hosszú pillanatig tanulmányozta. Felfigyelt a férfi sportos testalkatára, és hosszan a szemébe nézett. A helyzetéhez képest túlságosan nyugodtnak ítélte tekintetét. Övének hátuljából előhúzott egy katonai kést. – Hogy hívják? – kérdezte. – Mohammed – felelte a férfi szilárd, de óvatos tekintettel, mintha a helyzetet akarná értékelni. – Hát persze – mosolyodott el Karim, feléje tartva a kés pengéjét. Tett egy lépést előre, és figyelte, ahogy a férfi összerezzen, de magában megjegyezte, hogy nem kiabált. Karim fogást váltott a késen, és fél kézzel megragadta az ing nyakát, aztán a késsel szétvágta a vállánál. A penge könnyedén átszakította a pamutot. – Mit csinál? – kérdezte a férfi majdnem kiabálva. – Amikor Afganisztánban harcoltam, jó sok amerikait megöltem. – Jól tette – felelte a férfi. – Ez egy igazságtalan háború. – Az bizony – bólintott Karim. – Gyakran levetkőztettük a holttesteket, hogy a helyiek meggyalázhassák őket. A férfi, aki magát Mohammednek nevezte, ezúttal nem válaszolt.

– Kivétel nélkül mindegyiküknek volt tetoválása. – Karim félelmet látott a férfi szemében. Tovább vágta a férfi ingét. A jobb karján semmi nem volt, de a balján látott egy kis tintát. Karim durván odébb lökte a férfit, és elmosolyodott, ahogy meglátta egy sasnak a fejét és alatta a Screaming Eagle szavakat. – Ó, látom szolgált a hadseregben is. – Sokan szolgálnak a hadseregben. – És az olyan elit alakulatoknál is sokan szolgálnak, mint a 101-es Ejtőernyős Hadosztály? – Karim választ várt, de nem kapott. –Hogy hívják? – Már mondtam… Mohammed. – Nem – tartotta a kést a férfi arca elé. – A valódi nevét kérdeztem. Azt, amit a hadseregben használt.

51. fejezet Arlington, Virginia Nash a földszinti dolgozószobában találta feleségét, aki éppen az e-mailjeit olvasta. Belépett a faberakással díszített szobába, és becsukta az ajtót. Maggie felnézett rá, arckifejezése kétségtelenné tette, hogy még mindig dühös. A profilját vizsgálgatta, eltökélt tekintetét, a testtartását, amely a gyerekkorában vett balettórákból maradt meg. Nagyon szerette őt, de ebben a pillanatban minderről az jutott az eszébe, hogy néha milyen elkényeztetett kis fruska tudott lenni. Vagy Maggie nótáját fújod, vagy fel is út, le is út! Ez volt két fiú és egy lánytestvérének kedvenc mondása. Nash lehuppant a kandalló mellett álló bőrfotelbe. – Nem érdekel a fiad verziója a történtekről? Maggie fel sem nézett. – Ne fáraszd magad. Éppen a dékánnak írok. Ha elémegyek a dolognak, lehet, hogy meg tudom még menteni a fiunk egyetemi továbbtanulására vonatkozó terveit. – Szerintem ezek inkább a te terveid, Maggie. – Ha most vitatkozni akarsz, akkor inkább menj el. Most, rögtön. – Az ajtó felé mutatott. – Az egyetlen esélyünk, hogy mentsük, ami még menthető, ha a bocsánatukért esedezünk.

Bármilyen büntetés szóba jöhet, ha elkerülhetjük a kizárást. Tájékoztatom a dékánt és a tanárait is, hogy kivesszük a lacrossecsapatból. – Azt már nem. Nem fogod kivenni a lacrossecsapatból, és vedd tudomásul, hogy ő nem valamelyik ügyfeled. Nem hagyom, hogy ebből is kilobbizd magad. – Ó, a lacrosse-nak már vége – mondta, mintha ez már egy eldöntött ügy lenne. – És a tábor, ahová a nyáron menni akart… annak is lőttek. Csak hadd küldjem el ezt az e-mailt, aztán… – hirtelen abbahagyta, és a férjére nézett, aki éppen lehajolt az asztal mellett. Nash megtalálta a számítógép kábelét, és úgy döntött, hogy ami sok, az sok. Kirántotta a zsinórt a számítógép hátuljából, és felállt. – Mi a fenét csináltál?! – őrjöngött Maggie. – Megmentettelek attól, hogy kínos helyzetbe hozd magad. Maggie a kezébe temette arcát, és a képernyőt bámulta. – Te vagy a legutolsó ember, akire ezt az ügyet bíznám. Nekem van tapasztalatom a krízishelyzetek kezelésében… Őrjöngve folytatta az eset taglalását, de Nash már nem figyelt. Legszívesebben ráordított volna, hogy lószart sem tud az ő munkájáról. El akarta magyarázni neki a bonyolult akciókat, amelyeket a világ legfélelmetesebb szervezetei ellen vezetett. El akarta mondani neki, hogy ha ő elbaszik valamit, akkor abba emberek halnak bele, míg ha Maggie, akkor legfeljebb az elkényeztetett ügyfelei máshova viszik a rakás pénzüket. De nem tehette, mert végül is az ő döntése volt, hogy ragaszkodik ehhez a hálátlan munkához, melybe korábban majdnem belehalt, melybe ezután is bármikor belehalhat, és ami minden valószínűség szerint egyszer még börtönbe fogja juttatni. – Maggie, a férjed vagyok, szeretlek, de most fogd be a szádat, és figyelj rám egy pillanatra. – Ne mondd nekem, hogy fogjam be a számat – állt fel mérgesen. – Derek, az a kis pöcs, azt mondta Rorynak, hogy meg akarja dugni Shannont.

– Mit mondott? – kérdezte Maggie a megbotránkozás határán. – Azt mondta, hogy meg akarja dugni a lányunkat. Rory erre figyelmeztette, hogy ha még egyszer kimondja, meg fogja ütni. És tudod, hogy mit csinált erre az a kis pöcs? Maggie megrázta a fejét. – Azt mondta, hogy te egy MILF vagy. – MILF? – Igen, egy szexi anyuci, akit szívesen megdugna. Maggie döbbenten nyitotta tágra szemeit, és majd’ leesett az álla. – De hát ez undorító! – Az ám – mondta Nash egyre jobban belehergelve magát. – Azt mondta Rorynak, hogy meg akar dugni téged. – Ó, Istenem – mondta Maggie elborzadt arccal. – Na, kis harvardi jogászom, most hogy érzed magad, amiért így letámadtad a fiadat? Nem kellett volna mégis meghallgatni az ő verzióját is? Egy pillanatig szótlanul állt, aztán megszólalt. – Nyilvánvalóan hagytam, hogy az érzelmeim fölém kerekedjenek. De jobban is lehetett volna kezelni ezt a helyzetet – tette hozzá, és hangjában újra ott bujkált egy árnyalatnyi ingerültség. – Rory nem verheti össze minden barátját, ha olyasmit mondanak, ami felzaklatja. – Nem tudnád egyszer az életben belátni, hogy nincs igazad? – De igazam van, Michael. – Ó – sóhajtott fel Nash. – A fiú azt tette, amit tennie kellett. – Nem. A Sidwellben nem tűrik a verekedést. – A picsába a Sidwell-lel is meg ezzel az ügyvédkedéssel is! Most a fiunkról van szó! – Ne beszélj így velem! – Tudod te, hányszor hallottam, ahogy azt mondod az ügyfeleidnek, hogy fogják be? – vágott vissza Nash. – Amikor nem képesek felfogni valamit, te azt mondod nekik, hogy fogják be, míg nincs minden információ a birtokukban. Ez a te mottód Maggie, és úgy tűnik, ma este mégsem e szerint cselekedtél. Rory hazajött, te előre levontál egy csomó következtetést, és a földbe döngölted, mint valami pitiáner afrikai diktátor.

– Ez vitatható, ami viszont vitán felül áll, az az, hogy az erőszak nem válasz. Nem old meg semmit sem! – Fogd be, Maggie! – mondta Nash hevesen. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, éppen ezért azt mondom: fogd be azt a csöpp kis szádat! Fejezd be ezt az ügyvédesdit, és kezdj el anyaként gondolkozni. Rory többször is figyelmeztette azt a kis szarzsákot, de ő nem hallgatott rá. Tovább feszítette a húrt, és Rorytól csak azt kapta, amit megérdemelt. Maggie megpróbált közbeszólni, de Nash felemelte a kezét. – Ne! Ne mondj semmit sem! A te ötleted volt, hogy ebbe az átkozott elit iskolába küldjük. Azzal egyetértettem, hogy Shannon oda járjon, mert remek a dráma tagozatuk. De Rory számára nem ez a megfelelő hely. Ez egy istenverte dilettánsképző. Maggie karba tett kézzel, dacosan nézett a férjére. – Befejezted? Csalódottságában Nash elindult kifelé, aztán még visszafordult. –Van odafenn egy fiad, aki szeret téged. Annyira, hogy meg akarta védeni a becsületed, és egy tinédzsertől manapság ez olyasmi, amire büszke lehetnél. Ez nagyon fáj neki. Teljesen össze van zavarodva, mert azt gondolja, hogy helyesen cselekedett. – Rosszul érzem magam, mert nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy elmondja az ő verzióját, de Michael… – Ne de-zz itt nekem! Nem akarok semmiféle de-t hallani. Jobban örülnél, ha azt mondaná a barátainak, hogy mekkora kurva vagy? Mert azt megmondom, hogy sok vele egykorú gyerek éppen ezt teszi. Maggie lassan bólintott, és úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna azon, hogy mit tegyen. – Ha szereted annyira, amennyire ő szeret téged – mondta Nash – akkor most szépen felmész, bocsánatot kérsz tőle, és nem jössz elő ezzel a Sidwellben nem tűrik a verekedést dumával. – Rendben – adta meg magát Maggie. – Csak adj még egy percet.

52. fejezet Washington Ralph Wassen a bárpultnál ült és belekortyolt Manhattanjébe. Ez már a második koktél volt kevesebb mint egy órán belül. Egy keddi napon, háromnegyed tizenkettőkor sok üres szék volt a bárban. Az ember, akire várt, késett, és ezen egy cseppet sem volt meglepve, annak ellenére, hogy nem ismerte őt. Ahhoz azért eleget tudott róla, hogy megértse, miért várakoztatja meg. Nem volt rá bizonyítéka, inkább csak megérezte. Wassen egy randevút mondott le e miatt a kis találka miatt, és remélte, hogy nem fogja megbánni döntését, szerelmi élete ugyanis csaknem teljesen elsorvadt az elmúlt évben. Azzal biztatta magát, hogy csak a munkája miatt adódott így, de valójában tudta, hogy ennél többről van szó. Kezdett belefáradni a New York-i és a miami repülőutakba. Ötvenévesen rádöbbent, hogy több év van már a háta mögött, mint előtte. Wassen észre sem vette, hogy megérkezett a partnere, míg a csapos oda nem lépett, és meg nem kérdezte tőle, hogy inna-e valamit. A férfi mély hangon határozottan válaszolt. Wassen felnézett, és meglátta a tükörképét a pult mögötti tükörben. A látvány, ahogy mögötte állt, és a hang hirtelen félelemmel töltötte el. Wassen balra fordult a székével, és rájött, hogy a férfi bizonyára a hátsó ajtón át érkezett. Fekete katonai kabátot viselt, mandarinsárga gallérral és sok-sok zsebbel. Wassen úgy képzelte, zsebei mindenféle, javarészt gyilkos kütyüvel vannak tele. Rapp egy húszdollárost dobott a pultra, és kezébe vette az üveg Summit Pale Ale-t. – Nos, Ralph – mondta könnyedén, miközben mindenfelé nézett, csak arra nem, akihez beszélt –, miről akart velem beszélni? – Ö… – Wassent ez váratlanul érte. – Köszönöm, hogy eljött. –Nem mentegetőzött, hogy majdnem háromnegyed órát késett. Mintha el sem ismerte volna. Csak bólintott egyet. – Ne üljünk át abba a bokszba? – mutatott Rapp egy üres asztal felé a túlsó falnál.

– De, persze. Rapp egy dollárt a pulton hagyott a csaposnak, a többit eltette. Mindketten leültek a boksz magas támlájú üléseire, Rapp a bejárati, Wassen pedig a hátsó ajtóval szemben. Wassen hosszú ujjaival poharát szorongatta, és újra megköszönte Rappnek, hogy eljött. – Nem nagy ügy – mondta Rapp könnyedén. – Miben tudok segíteni? – Holnap lesz a nagy nap. Rapp megvonta a vállát, mintha csak azt mondta volna, van, akinek ez nagynak számít, van, akinek meg nem. – A főnököm nagyon fel van ajzva. – Azt nem csodálom. Egy országos adón közvetített meghallgatás ingyenreklám nekik. – Az bizony – mosolyodott el Wassen. – De maga nagyon nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy az egész ország szeme láttára készülnek magát karóba húzni. Rapp megint csak megrántotta a vállát. – Maradjunk annyiban, hogy voltam már ennél rosszabb helyzetben is. – Ó, minden bizonnyal, de ez most más lesz. – Wassen ivott egy kortyot. – Ezek nem fair játékosok. Úgy keverik a kártyát, hogy ők jöjjenek ki jól belőle. – Biztosan próbálkoznak majd. Wassen egy kis elbizakodottságot vett észre rajta. – És ez nem aggasztja magát? – Tudok én vigyázni magamra – válaszolta Rapp vigyorogva. Wassen fürkészte egy pillanatig; éber szemek, markáns, jóvágású arc. Itt, a bárban egészen jóravaló fickónak tűnt. Nem annak az erkölcstelen állatnak, aminek némelyek megpróbálták lefesteni. Ennek ellenére nem volt nehéz elképzelni, hogy rendkívüli erőszakra is képes. – Miért van az az érzésem, hogy maga tud valamit, amit magán kívül senki más? Rapp elvigyorodott, és egy félrecsúszott gödröcske jelent meg a bal arccsontja felett lévő sebhely közelében. – Én sok mindent tudok, amit mások nem, Ralph. Ez a munkám.

– De ezeket az információkat mind át kellene adnia a Hírszerzési Bizottságnak, nem igaz? – kérdezte Wassen szarkasztikusan. – Mindketten tudjuk, hogy ez hiba lenne. Wassen bólintott, majd egy hosszú pillanatig az italába bámult. Rapp egy darabig figyelmesen nézte a férfit, majd megszólalt. – Ki kell terítenie a kártyáit. Nem maga van sebezhető helyzetben, hanem én. – Akar fogadni? Ha Babs rájön, hogy itt voltam, letépi a heréimet azokkal a csinos kis franciásra manikűrözött körmöcskéivel. – Lehet, hogy igaza van – nevette el magát Rapp –, de magát senki sem akarja perbe fogni. – Ez igaz. – Wassen ivott még egy kortyot. – Nálunk sem mindenki gondolja azt magáról, hogy egy szörnyeteg. – Csak a főnöke. – Ő meglehetősen szenvedélyes tud lenni néha. Rapp nem szólt egy szót sem. – Tegnap délután felhívott egy barátom New Yorkból. Azt kérdezte: „Miért gondolja a főnököd, hogy mi, amerikaiak, ki akarjuk terjeszteni alkotmányos jogainkat egy csapat homofóbra, akik szellemileg sérült gyerekeket toboroznak öngyilkos merénylőnek?” – És átadta az üzenetet? – Nem. – Pedig nem ártana. – Lehetséges – mondta Wassen nem sok lelkesedéssel. – Lehet, hogy majd reggel… Apropó, azt beszélik, ki fogják zárni a nyilvánosságot a délelőtti ülésről. – Hallottam. – Az Igazságügyi Bizottság ülésterme biztonságos volt, és nem számított szokatlan eljárásnak, hogy a nézőket és a kamerákat kizárják, amikor nem tudják, hogy mire számíthatnak. – Miért csinálja ezt? – tört elő Wassenból a kérdés. – Mit?

– Miért tanúskodik? Bármelyik épeszű ember élne az ötödik kiegészítéssel, hogy megnehezítse a helyzetüket. – Az épeszűségemen éppenséggel lehetne vitatkozni, de szerintem inkább megkönnyíteném a dolgukat, ha élnék az ötödik kiegészítéssel. Ehhez a játszmához vannak szokva. A nyitottság és az egyenes beszéd szokatlan ebben a városban. – Ebben igaza van. Ezért akarják kizárni a nyilvánosságot a délelőtti ülésről. Idegesek, hogy esetleg mond majd valamit, ami kínos helyzetbe hozza őket. Rapp kortyolt egyet a söréből, és elmosolyodott. – Szerintem maga kitervelt valamit. – Az egyetlen dolog, amit kiterveltem, az az, hogy holnap a bizottság elé állok, és válaszolok a kérdéseikre. Wassen bólintott. – Megpróbáltam rávenni, hogy ejtse az egész ügyet – vallotta be végül. – Erre nem látok sok esélyt. – Nem – rázta meg Wassen a fejét. – Bármennyire is szeretném, ha így lenne, nem hiszem, hogy meg fogja tenni. – Akkor ő és én egymásnak esünk holnap. Wassen szomorúan bólintott. – Szeretnék segíteni, ha lenne rá mód. Ez a belviszály mindnyájunknak csak árt. – Ezzel egyetértek – mondta Rapp –, de úgy tűnik, hogy néhány fontosabb kérdésben meglehetősen távol áll egymástól az álláspontunk. – És ezzel el is jutottunk a legfontosabb kérdésemhez: miért? – Mit miért? – kérdezte Rapp. – Miért kockáztatja az egész karrierjét egy ilyen akció miatt? Rapp elmosolyodott. Wassen volt az első ember, aki megértette. – Ralph, ez az egymillió dolláros kérdés.

53. fejezet Karim végzett a férfi szájának kipeckelésével, aztán levette a cipőit. A kés hegyét néhány centire tartotta a férfi szemétől. – A köröm visszanő, de a lábujjak nem – mondta. Ezt a mondatot egy afgántól hallotta, aki egy éjszakai ütközetben foglyul ejtett brit ejtőernyősnek mondta. Aznap éjjel sokat tanult, miközben figyelte, hogy az afgán hogyan töri meg módszeresen a férfit. Mindig is feltételezte, hogy a kínzásnak komoly módszertana van, de nem tudta igazán értékelni, míg első kézből meg nem tapasztalta. Voltak bizonyos alapigazságok. Az első, hogy mindenkit meg lehet törni. Nem számít, hogy milyen kemény az ember, előbb-utóbb mindenki összeroppan. Ez alól az egyetlen kivétel, ha túlfeszítik a húrt, és az áldozat szívrohamot kap, mielőtt beadná a derekát. A másik alapigazság az volt, hogy bárkit rá lehet venni, hogy bármit bevalljon. Ebben az esetben Karim úgy ítélte, hogy ezt a leckét kell leginkább a szeme előtt tartania. A férfi egészséges volt, és nem lehetett több harmincévesnél. A szíve jókora adag fájdalmat képes elviselni. Nem akarta azzal kezdeni, hogy megkérdezi: a CIA-nek dolgozik-e, mert lehetséges, hogy csak azért vallaná be, hogy elkerülje a fájdalmat. Arra kellett rávennie, hogy magától ismerje be, kinek dolgozik. Rávezető kérdések nélkül. – Arra jöttem rá, hogy az ilyen helyzetekben nem árt demonstrálni, hogy komolyan beszélek. – Karim felnézett Abadra, aki a férfi mögött állt. – Tartsd erősen a mellkasánál! – Karim megragadta a férfi jobb lábát, és a kés hegyét a nagylábujja körme alá helyezte. –El tudom érni, hogy ez az egyetlen ujj is órákig tartson – mondta a férfi ijedt szemeibe nézve. A férfi küzdeni kezdett. Karim erősen tartotta a lábát, és a körömágya alá nyomta a kés hegyét. Tizenöt másodperccel később a férfi feladta a küzdelmet, és a légzése nehézkessé vált. – Vedd ki a szájából a rongyot! – utasította Karim Abadot. Miután ez megtörtént, újra megkérdezte a foglyot. – A nevét,

kérem. Azt, amit akkor használt, amikor az ejtőernyősöknél szolgált. – Tony… Tony Jones. Karim elmosolyodott. – Nem hiszek magának, de majd utánanézünk. – Felállt, levette a mobiltelefonját a polcról, tárcsázott egy számot, és bemondta a nevet valakinek a vonal túlsó végén. – Tedd vissza a rongyot a szájába – adta ki az utasítást Karim. – Ne – ordította a férfi. – Még ki sem derítette, hogy hazudoke! – Tudom, hogy hazudik – mosolygott Karim. – Nem hazudok – könyörgött a férfi. – Valóban? Akkor elmondaná, hogy miért próbált meg betörni a raktárba a folyosó végén? – Én… – hebegte a férfi – csak körül akartam nézni. Esküszöm, ennyi az egész. Az a dolgom, hogy tudjam, mi folyik a ház körül. Karim fejével intett Abadnak, hogy tegye vissza a rongyot. A férfi küzdött, és próbálta megnehezíteni a dolgát. Amint Abad végzett, Karim visszadugta a kés hegyét a körme alá, és ki-be mozgatta. A férfi előrebukott, és vonaglott a fájdalomtól. Karim megvárta, míg abbahagyta, aztán megkérdezte: – Kinek dolgozik? A rongyot újra kivették a szájából. – Ács vagyok. Nem dolgozom senkinek sem – hadarta. Hátrafordította a fejét. – Abad, kérlek, mondd el neki. Hiszen te ismersz. – Ő nem ismer téged – nevetett Karim. – Valójában itt senki sem ismer téged, ugye? – Ez nem igaz. – Dehogynem – Karim felemelte a kést. Egy vércsepp csorgott végig az ezüstpengén. – Még egyszer megkérdezem, hogy kinek dolgozik. Ha hazudik, levágom a lábujját. Tehát, kinek dolgozik? A férfi szemei megteltek félelemmel. – Már elmondtam, hogy kinek dolgozom. Saját magamnak. Nem értem, miért csinálja ezt velem.

Karim intett, és a rongy visszakerült a szájába. Ezúttal mindkettejük erejére szükség volt, hogy lefogják. Karim ráült a férfi lábaira, és amint kissé lenyugodott, Karim a kés élét a férfi jobb lábának nagy-ujjára nyomta. A férfi rángatózott, így a vágás nem lett tökéletes, a nagyujjon kívül a penge majdnem teljesen átvágta a mellette lévő ujjat is. A férfi ordítását visszafojtotta a szájába tömött rongy, de dobálta magát fájdalmában. Karim megvárta, míg egy pillanatra nyugton marad, aztán átvágta a nagyujj maradék inait. A dolog még harminc percig, és két lábujjig tartott, aztán a férfi zokogva kimondta a mozaikszót, amelyre Karim várt. – A CIA-nek. Furcsa győzelem volt ez. Végül csak sikerült megtörnie a foglyot, de egyúttal legnagyobb félelme is beigazolódott. – Ki a tartótisztje? –kérdezte Karim. Szája csak pár centire volt a férfi fülétől. A rongyot kivették a szájából. A férfinek már nem maradt ereje küzdeni. Egy pillanatig habozott, így Karim a késhegyét jobb lábának egyik csonkjába döfte. A férfi felüvöltött, de Abad készenlétben állt a ronggyal. Beletömte a szájába, és várta, hogy elhallgasson. – Ki a tartótisztje? – ismételte meg Karim. – Mike… – a férfi hangja elakadt. – Milyen Mike? – kérdezte Karim megragadva a vállainál. – Mike Nash. Karim elengedte. Ezt a nevet ismerte. Az al-Kaidának voltak emberei a szaúdi és a pakisztáni hírszerzésnél is. Karim, tervének részeként, kért egy leírást az amerikai terrorelhárítás akcióiról. Tudni akarta, hogy kivel áll szemben, és hogy hogyan fognak reagálni a támadásokra. Azt akarta, hogy végül a vadászok váljanak zsákmánnyá. – Mike Nash – mondta a férfinak. – Korábban tengerészgyalogos, házas, négy gyereke van, és Arlingtonban vagy Alexandriában lakik. Hirtelen nem jut eszembe melyikben. Ez az a Mike Nash, akinek dolgozik? – A férfi nem felelt. – Ez ugyanaz a Mike Nash, aki Mitch Rappnek jelent? – kérdezte könnyedén.

A férfi zavaros szemekkel nézett fel rá. – Ki maga? – kérdezte. – Ó – mondta Karim boldogan –, maga nem is tudja, mekkora öröm a számomra, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Most pedig térjünk csak vissza az előző témánkhoz. A következő óra során Karim annyi információt szedett ki a férfiból, amennyit csak mert. Tudta, hogy az ilyen kémek számára érvényben vannak bizonyos eljárási szabályok, de minthogy ezeknek úgysem tudott volna utánajárni, nem volt benne biztos, hogy érdemes-e ebben az irányban kérdezősködnie. Ehelyett inkább arra koncentrált, hogy a férfi mit tudott kideríteni a mecsetben, és milyen információkat adott át eddig tartótisztjének. Megtudta, hogy eddig semmi értékes információ nem került az ellenség birtokába. Valójában az egyetlen dolog, amit továbbadott, az volt, hogy Abad kikotyogta: valami nagy dolog van készülőben. Ez és a szállítmány, amit lakat alatt tartottak. Karim vagy harminc percen keresztül csak erről kérdezte. Amikor végzett, biztos volt benne, hogy a CIA-nek a gyanún kívül nincs semmi a kezében. Karim elhagyta a szobát, és egy hosszú pillanat alatt átvette magában, hogy mindent megtudott-e, amit akart. Van-e értelme még egy kicsit tovább szorongatni. Ezt a kérdést többször is feltette magának. Már hajnali egy óra felé járt az idő. Nem gondolta, hogy a férfinak éjfélkor kellett bejelentkeznie, de ha mégis így lett volna, ez a Mike Nash most bizonyára úgyis alszik. Másnap reggelig semmi sem fog történni ebben az ügyben. Karim döntött, felhívta Hakimot az egyik eldobható telefonjáról, és kiadta a parancsot, hogy vegye ki a kisbusz három hátsó üléssorát, és két emberrel jöjjön vissza a mecsethez. A szállítmány huszonöt, egyenként húszkilós kartondoboz volt. Mindegyiket lezárták, és a dobozok oldalára az USA segély szavakat nyomtatták kék tintával. A dobozok tartalma az Egyesült Államok kormányától származott, de aligha lehetett volna humanitárius segélynek nevezni. Mindegyik doboz az Egyesült Államok hadserege által használt C-4-es plasztik robbanószerrel volt tele. A szállítmánynak Kuvaitban veszett nyoma, és onnan került a feketepiacra. Karim utasította Abadot,

hogy nyissa ki a raktárhelyiséget, és szóljon az embereinek, hogy pakolják be a dobozokat a teherliftbe. Hakim húsz perccel később érkezett. Nem volt lelkes a tervben beállt változások miatt, és ezt rögtön nyilvánvalóvá is tette, amint belépett az ajtón. – Azonnal el kell tűnnünk innen – mondta, miután az alagsorba ért. Karim nyugodtan mosolygott. – Minden rendben – mondta. – Alaposan kihallgattam. Később részletesen elmondom. Most be kell pakolnunk ezeket a dobozokat a kisbuszba. – Karim a teherliftre mutatott, amelybe már nyolc dobozt be is raktak. – De keresni fogják – mondta Hakim idegesen fel-alá járkálva. – Végül majd igen, de nem hiszem, hogy bármi is történik napfelkelte előtt. Most ne vitatkozz velem – mondta meglepően boldogan. – Inkább csináljuk. Az első tizenkét dobozt felküldték, miközben a többit folyamatosan hordták ki az előtérbe. Úgy csinálták, mint a tűzoltók. Négy ember az alagsorban egymás kezébe adta a dobozokat, ki a szobából, végig a folyosón, egészen a lift rozsdás padlójáig. Aztán felmentek, és bepakolták a kisbusz hátuljába. Hét emberrel kevesebb mint tizenöt perc alatt megtöltötték a járművet. Éppen indulni készültek, amikor Abad Karim és Hakim közé állt, és rendkívül feldúltan azt kérdezte: – És mit csináljunk azzal a férfival? – Ujjával hátrafelé bökött a járdán tátongó lyuk irányába, amelyen keresztül a teherlift éppen eltűnt. Azt a férfit, mint kiderítették, Chris Johnsonnak hívták, huszonkilenc éves volt, és amerikai. Kétszer volt Afganisztánban és egyszer Irakban a 101-es Ejtőernyős Hadosztállyal. Az utolsó kiküldetése után szervezte be Mike Nash, hogy csatlakozzon a CIA terrorelhárító csapatához. Valójában nem volt kérdés, hogy mi történjen vele, csak az, hogy ki csinálja. – Öljétek meg – mondta Karim, mintha csak arra szólította volna fel, hogy tegyen odébb egy dobozt. Abad a padlót bámulta, és egyik lábáról a másikra állva magában motyogott. – Én… – kezdett bele, de aztán nem mondta tovább.

– Meg tudod csinálni – sziszegte Hakim Karimra pillantva. Karim végignézett az utcán, és úgy érezte, kezdenek túl sokat kockáztatni. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy itt ácsorogjanak, és megvitassák az ügyet. – Te várj meg a kisbuszban! – mondta Hakimnak. – Te pedig gyere velem! – fordult Abadhoz. Karim visszament a mecsetbe, és lement a raktárhelyiségbe. A padlón fekvő, vérben úszó fogolyra nézett. Már eddig is jókora fájdalmat okozott neki, de még mindig nem érezte úgy, hogy eleget. Úgy döntött, nem fogja egyszerűen megszabadítani a szenvedéseitől. – Van egy videokamerád? – fordult Abadhoz hirtelen ötlettől vezérelve. – Igen, az irodában. – Hozd ide – utasította. Abad végigment a folyosón, és tíz másodperccel később egy kamerával tért vissza. – Kapcsold be, és vigyázz, hogy az arcomat ne vedd fel. – Karim a férfi feje után nyúlt, és hátrafeszítette. Az ügynök megkínzott szemeibe nézett, és azt mondta: – Maga egy csaló, és tettével az egész iszlámot megsértette. Külön helye lesz a pokolban. Karim a torkára helyezte a kés pengéjét, kevéssel az ádámcsutkája alá, és átvágta a vékony húsréteget. A vágás nyomán szétnyílt seb először rózsaszín, majd fehér lett, végül pedig bíborszínűvé változott, ahogy patakokban kezdett ömleni belőle a vér. Karim felegyenesedett, és figyelte, ahogy Johnson fuldokolni kezd a saját vérében. Jó harminc másodpercbe telt, míg az ügynök megadta magát sorsának, aztán mozdulatlanul feküdt a véráztatta padlón. Karim letörölte a vért kése pengéjéről a férfi szétszakított ingének maradványaival, aztán Abadhoz fordult: – Csavarjátok be egy imaszőnyegbe, vigyétek egy olyan helyre, ahol nem láthatnak meg titeket, öntsétek le benzinnel, és égessétek el.

54. fejezet Arlington, Virginia Nash 6:30-kor ébredt órájának csipogására. Kimászott az ágyból anélkül, hogy az elmúlt éjszaka eseményeire gondolt volna. Valójában egyáltalán nem gondolkozott. Tudta, hogy ha nem húzza meg magát, és nem koncentrál, nem fog tudni elindulni. Az alsónadrágja, zoknija, inge és hosszú ujjú pulóvere a hálószoba sarkában álló fotelben voltak, ahová lefekvés előtt tette őket. Felkapta az egész halmot, és csendben lesurrant a földszintre. Az előtérben levette a pizsamáját, és magára kapta futóruháját. Ivott egy pohár hideg csapvizet, megállt a hátsó ajtónál, és kinyitotta szekrényének a felső részét. A legfelső polcon egy fekete biometrikus széf volt. Jobb kezének hüvelykujját az érzékelőre helyezte. Egy másodperccel később a széf csipogott, és az ajtó felpattant. Három pisztoly és két tartalék tár volt benne. Nash levette a 23-as Glockot a polcról, jobb kezébe fogta, a ballal pedig hátrahúzta a szánt. Lepillantva ellenőrizte, hogy vane lövedék a töltényűrben. Aztán teljesen hátrahúzta a zárat, és csőre töltötte a pisztolyt. Így kilenc töltény maradt a markolatban. A kompakt .40-es kaliberű pisztolyt a kulcsaival és egyik munkahelyi telefonjával az övtáskájába tette. A telefont be sem kapcsolta. Nash kikapcsolta a riasztót, aztán miután kilépett és bezárta maga mögött az ajtót, újra aktiválta. Az egész mozdulatsort gondolkodás nélkül végezte el. „A jó szokások vezetnek el a sikerhez” – mondogatta középiskolai birkózóedzője. A tengerészgyalogságnál a „Fegyelem a legnagyobb fegyverünk” volt a jelszavuk. Életének ebben a következő szakaszában Rapp ezt egyszerűen így fogalmazta meg „Ha egyszer elbaszod, halott vagy”. Nash a járdához érve futni kezdett. Mindössze két autó parkolt a széles, fákkal szegélyezett utcán, és mindkettő ismerős volt. A Jeep Wrangler Gilsdorféké, a Honda Accord pedig Krauséké volt.

A Zachary Taylor Park felé vette az irányt. A távolság oda-vissza öt kilométer volt, és ha nem tudja megcsinálni húsz percen belül, az valószínűleg az egész napját tönkreteszi. Régebben, még a robbanás előtt, amely majdnem megölte, következetesen tizennyolc perc alatt futotta le a távot. Sokféle magyarázata volt annak, hogy Nash miért futott, de a legfontosabb az volt, hogy ez valamiként mindig hozzásegítette, hogy tisztán lássa a dolgokat. A legnehezebb döntéseit mindig futás közben hozta meg. Így oldotta meg a legnagyobb problémákat, melyekkel szembekerült, vagy legalább átgondolta, hogy milyen módon tudna kikeveredni a kutyaszorítóból. Aznap reggel sem volt ez másként. Ahogy a lábai kezdtek könnyebbé válni, és felvette a tempót, olyan volt, mintha egy dob ütötte volna a ritmust a fejében. Mindenekelőtt Rory járt a fejében. A fájdalom, amit amiatt érzett, hogy nem volt ott, amikor a családjának szüksége lett volna rá, pontosan úgy égette, mint a húsába hatoló izzó repeszdarab. Valamin változtatnia kellett. Nem tudta biztosan, hogy mi az, de azt tudta, hogy Rorynak szüksége van rá szorult helyzetében. Elég jól ismerte a feleségét ahhoz, hogy tudja: annak ellenére, amit tegnap mondott neki, ő azért beriszálja majd azt a csinos kis seggét az iskolába, és megpróbálja elsimítani a dolgokat. – Ezt nem fogom hagyni – mondta mintegy magának, ahogy dűlőre jutott magában. Meg kellett jelennie a parlamentben, hogy tanúskodjon. Kennedy világosan megmondta, hogy nem engedi őt nyilvános meghallgatáson tanúskodni. Ha az Igazságügyi Bizottság kizárja a nyilvánosságot, őt is kényszeríthetik, de ha nyilvános lesz, akkor semmiképpen sem. Fogalma sem volt róla, hogyan fog elrendeződni ez az egész zűrzavar, de Rapp rendkívül magabiztosan állította, hogy minden rendben lesz. A futás hátralévő idejében gondolatban összeállított egy listát, hogy mit kell még elintéznie. Voltak köztük hétköznapi dolgok is, mint például, hogy fel kellett hívnia a személyzeti osztályt egy átutalási ügy miatt, amit folyton elcsesztek az egyik tengerentúli ügynökének, de voltak ennél egy kicsit komplikáltabbak is. Mint például, hogy el kellett mondania Rappnek és Ridley-nek, hogy

engedélyezte Chris Johnsonnak, hogy a mecsetben maradjon. Rapp feltehetőleg szarik majd rá, Ridley-nek viszont minden bizonnyal szikrát fog szórni a szeme. Mikor visszaért a házba, Maggie a konyhában volt, és Charliet etette az ínyenc bébiétellel, amitől olyan büdös volt a kakija. Először a selymes, szőke kobakra, majd a sűrű feketére nyomott egy puszit. – Jó reggelt – mondta, miközben a mosogatóhoz lépett egy pohár vízért. – Neked is – válaszolta a felesége minden melegség nélkül. – Hogy aludtál? – Szarul. És te? – Meglepően jól. – Nash a kéztörlőért nyúlt, hogy megtörölje vele izzadt arcát. Maggie, miközben egy kanál ételt csúsztatott Charlie szájába, odaszólt neki: – Jó lenne, ha nem a konyharuhámmal törölnéd meg az izzadt arcodat. Nash felesége tarkójára bámult, és azon tűnődött, hogy vajon honnan tudta. Letette a konyharuhát, és megkerülte a konyhaszigetet. Charlie felnézett rá ragacsos mosolyával, és valami zöld maszattal a szája sarkában. Nash vad arcot vágott, és némán tátogva kimondta azt a szót, amiért Charlie annyira lelkesedett az előző nap. A kisfiú kapálózni kezdett lábaival, és hangosan megismételte a szót. Maggie felnyögött, és, legyőzetve egy egyéves által, az asztalra támasztotta homlokát. – Szép munka, szívem – mondta Nash, miközben kilépett a konyhából, és elindult az emeletre zuhanyozni. Harminc perccel később újra lent volt frissen borotválkozva, szürke, háromgombos Joseph Abboud öltönyében, amit a felesége vett neki születésnapjára. Nash leült a számítógép elé a dolgozószobában, és megnyitotta az e-mail fiókját. Kilenc új levele érkezett, mióta tegnap este utoljára megnézte. Johnson nevét keresve gyorsan átfutotta a küldők listáját. Homlokát ráncolva vette tudomásul, hogy tőle nem jött üzenet. Nash odalépett a könyvespolchoz, és kezébe vette munkahelyi

BlackBerryjét. Gyorsan átfutotta a huszonnégy üzenetet, de ott sem találta Johnsonét. Nash érezte, ahogy kezd felgyűlni benne a feszültség, miközben azon törte a fejét, hogy vajon Johnson miért nem tartotta magát az új protokollhoz. Egyetlen jó magyarázat sem jutott az eszébe, csak egy csomó baljóslatú. Nash letérdelt, és kinyitotta a szekrényajtót, mely mögött a széf volt. Hüvelykujját az érzékelőre tette, kinyitotta a széfet, és elővett belőle egy Motorola telefont. Bekapcsolta, és felhívta Johnson lakását. Nyolc csengés után bekapcsolt az üzenetrögzítő, mire ő megszakította a hívást. Aztán próbálkozott a mobilszámával is, de megint csak az üzenetrögzítője üdvözlő szavait hallotta. A fejfájás első tűszúrásszerű jelét érezte a bal halántékában. Nash a fejére tette a kezét, és lefelé nyomta. – Ne ma, könyörgöm, csak ne ma! – Jól vagy? Nash felnézett, és meglátta a feleségét az ajtóban. Fel volt öltözve, mint aki munkába készül. – Igen, minden rendben. Maggie úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy mellébeszél, de azt is tudta, hogy valószínűleg nem beszélhet a dologról. – Rosy épp most hívott. Valami baj van az autójával, úgyhogy felpattant egy buszra. Tudsz vigyázni Charlie-ra, míg ideér? Én is megtenném, de nagyon fontos üzleti reggelim van. Némi balsejtelem kezdte befészkelni magát Nash agyába. Ez egyike volt a házasságok azon pillanatainak, amikor valami viszonylag apró dologból hatalmas botrány kerekedik ki. Senki sem szereti, ha nincs igaza, és Maggie ezt elcseszte Roryval kapcsolatban. Aztán a maga tipikus csökönyös módján, megmakacsolta magát, és ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a viselkedéséért, és túltették volna magukat az egészen, most így teszteli őt. Bizonyítsd be, hogy fontosabb vagyok számodra, mint a munkád. Bizonyítsd be, hogy még mindig szeretsz. A maga módján nagyon is bántotta, ami Roryval történt. Valószínűleg most nem érezte magát a legjobb anyának. Nash gyorsan végiggondolta, hogy hogyan tudná megoldani a helyzetet. Már máskor is előfordult, hogy bevitte magával a

munkahelyére a kicsit, a gond azzal volt, hogy hogyan fogja hazahozni, és utána hogy fog visszaérni a belvárosba a meghallgatásra, ami elvileg 9:30-kor kezdődött. Aztán eszébe jutott, hogy sohasem kezdik el időben, mert a szenátorok fele mindig késik, így azt mondta: – Igen, be tudom vinni magammal az irodába, aztán majd kidobom itthon, amikor a belvárosba megyek a meghallgatásra. Maggie feszült arckifejezése megenyhült, és valami mosolyféle bujkált a szája sarkában. Nem boldog, inkább csak megkönnyebbült mosoly. – Remek – mondta. – Akkor felöltöztetem.

55. fejezet Anacostia folyó, Washington A raktár úgy nézett ki, mintha egy kelet-európai országból került volna ide, mielőtt a vasfüggöny leomlott volna. A tetőablakok több mint feléből hiányzott az üveg, egyes helyeken pedig maga a tető is. A hullámos bádogfalak rozsdásak, horpadtak voltak, és helyenként fel is pöndörödtek. Állati ürülék pettyezte az olajos betont és a rohadófélben lévő matracokat. Szétszaggatott autógumik és szemét borította be a fél focipályányi helyiséget. De még ez sem tudta elrontani Karim hangulatát. Abad éppen napkelte előtt ért vissza Karim utasítása szerint azzal a három emberrel, akik segítettek neki. A kém testét egy lopott kocsi csomagtartójába gyömöszölték, elvitték egy elhagyatott telekre, és az egész járművet felgyújtották. Karim mindnyájuknak megköszönte odaadásukat, és ahogy a reggeli nap első sugarai elkezdtek beszűrődni a mocskos, törött ablakokon, megkérte őket, hogy maradjanak imádkozni. Mind a tizenhármán Mekka felé fordultak, és letérdeltek a mocskos padlóra. Karim embereit nem zavarta a kosz. Már rég megtanulták figyelmen kívül hagyni az ilyen kellemetlen tényezőket. Abadnak és az embereinek azonban nyilvánvalóan bajuk volt vele. Teljes

harminc percig imádkoztak, aztán amikor végeztek, Karim mindegyiküket megölelte, és köszönetet mondott nekik önfeláldozásukért. Még annak a háromnak is, akiket Abad hozott magával. Aztán megkérte Abad embereit, hogy hadd váltson néhány szót csak velük, és visszavezette őket az ajtó felé, amelyen beléptek. Karim néhány percig beszélt velük, aztán mindenféle előzetes megbeszélés vagy figyelmeztetés nélkül, előhúzta hangtompítós 9 milliméteres Glockját, és mindhármukat fejbe lőtte. Hakimnak földbe gyökerezett a lába barátja brutalitása láttán. Körülnézett, hogy társai is osztják-e megdöbbenését, de csak hét férfit látott, akik úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Karim robotokat csinált belőlük, akik képtelenek voltak az együttérzésre. Csak Abadot izgatták a történtek, de Hakim tudta, hogy ő túl gyenge ahhoz, hogy tiltakozzon. Karim visszatért hozzájuk a nyíláson keresztül. Puskapor szaga lengte körül. Mosolygott, és ünnepélyesen csóválta a fejét. – Ez egy szerencsétlen lépés volt, de meg kellett tennem. Hakimnak elege lett. – Miért? – tört ki belőle, megkérdőjelezve Karim döntését. – Mert látták az arcunkat – válaszolta az meghökkenve. – Mit számít az? – A CIA keresni fogja az ügynökét. Aligha engedhetjük meg magunknak, hogy elvarratlan szálakat hagyjunk magunk mögött. – Elvarratlan szálakat – ismételte Hakim a holttestekre bökve. –Most már így nevezed hívő testvéreinket? Karim nem hagyta, hogy elrontsák emelkedett hangulatát. – Ugyan, Hakim, ezt már sokszor megtárgyaltuk. Sokan feláldozták magukat. Több millió testvérünk vált mártírrá, de az amerikai muzulmánok még semmit sem tettek. Az a három férfi most feláldozta magát, és ezért Allah meg fogja jutalmazni őket. Míg mi erről beszélünk, ők már útban vannak a paradicsom felé. Nem ők áldozták fel magukat – gondolta Hakim. – Te áldoztad fel őket. Vagy a megölni szó talán pontosabb lenne. De ezt a véleményét nem merte hangoztatni, mert már a saját életét is

veszélyben érezte. Barátja békés, már-már eufórikus arcára nézett, és végül rádöbbent, hogy mennyit változott az elmúlt év során. – Gyere, Hakim – mondta Karim. – Még sok tennivalónk van. Úgy döntöttem, hogy két nappal előre hozzuk a támadást. Erre mindenki felfigyelt. Karim emberei túl fegyelmezettek voltak, hogy megkérdőjelezzék parancsnokuk döntését, Abad azonban nem. – Ma? – kérdezte reszkető hangon. – Igen, ma – jelentette ki Karim büszkén. – De én még nem állok készen – mondta Abad reszkető kézzel. – Még át kell néznem az irodámat és a lakásomat. Még el kell végeznem az utolsó simításokat. – Ez már nem rajtunk múlik. Nem várhatjuk meg, míg a CIA keresni fogja az emberét. Ha rájönnek, mi történt, meghúzzák a vészharangot, és akkor nagyon nehéz dolgunk lesz. – De a repülőjegyem… Holnapig nem indulhatok el. Most mit csináljak? – Abad teljesen magánkívül volt. Karim kezét atyailag a vállára tette. – Ne aggódj, gondom lesz rád. Most menj a lakásodba. Szedd össze, amire szükséged van. Csak egyetlen táskát hozz – figyelmeztette –, aztán azonnal gyere vissza ide. – De… – kezdte Abad. Karim a férfi szájára tette a kezét. – Ne vitatkozz! Ez parancs. Pontosan azt kell tenned, amit mondtam. Most menj, és siess, ahogy tudsz – bocsátotta el Karim. Hakim mérgében azon gondolkodott, vajon Karim miért nem lövi le ezt a féleszűt, mint a többieket. Ehelyett figyelte, ahogy Abad idegesen, pár lépésenként visszanézve az ajtó felé siet. Amikor megállt az ajtóban, Karim még egyszer megismételve az instrukciókat, sürgette, hogy induljon már. Karim finoman Hakim vállára tette a kezét. – Amint látod, az embereim készen állnak. A mártírmellények már majdnem készen vannak. Emberei a délelőtt nagy részét azzal töltötték, hogy a C-4-et kisebb tömbökre vágták, csapágygolyókat nyomkodtak a képlékeny robbanóanyagba, és a tömböket a mellényekbe rakták.

Ezeket a mellényeket fogják majd felvenni, és ha minden a tervek szerint megy majd, ezekben fognak meghalni. – Biztos vagy benne – kérdezte Hakim aggódva –, hogy előre akarod hozni a támadást? – Igen. – Attól tartok, hogy ha sietünk, hibázni fogunk. És ez a hiba sokba fog kerülni. – Nem – rázta meg a fejét Karim. – Az embereim készen állnak. Ez a helyes döntés. Kockázatos lenne várni. Ezt a lehetőséget kell megragadnunk. – És mi lesz a forgalomfigyelő kamerákkal? – Azt reméltem, fel tudod hívni az emberedet. – Most, rögtön? – kérdezte Hakim, miközben az időeltolódást számolta Hollandia és Washington között. – Igen. – Megpróbálhatom – mondta Hakim, mintha nem nagyon bízna benne. Ezt az akciót már hónapokkal előre megtervezték. – Sikerülni fog, barátom. Eddig is mindig sikerrel jártál. Éppen ezért engedtem, hogy részt vegyél ebben a nagy csatában, annak ellenére, hogy nincs hited. – És mi van, ha nem tudjuk megbénítani a forgalomirányítási rendszert? – Akár tud segíteni, akár nem, a terv szerint folytatjuk. Készen áll az üzenetem? Arra az előre felvett üzenetre gondolt, amelyet a világhálón keresztül fognak szétküldeni. Az üzenetre, amely Karimot az alKaida oroszlánjaként mutatja be. Zaváhiri valószínűleg szívrohamot kap, amikor meglátja. – Az üzeneted készen áll. Valószínűleg azzal nem lesz gond, hogy szétküldje. – Akkor jó. – Ha nem tudja megbénítani a rendszert – hajolt Hakim olyan közel, hogy a többiek nem hallhatták a szavait –, akkor nekünk kettőnknek még ma délután el kell hagynunk a várost. – Előbb beszélj az embereddel – mondta Karim könnyedén. – Allah velünk van. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem kell csalódnom benned. Nem azért jutottam el idáig, hogy csak a

küldetés felét végezzem el. Sikerrel járunk, vagy mind meghalunk. Világosan beszéltem? – Tehát meggondoltad magad? – kérdezte Hakim halkan. – A sorsomra bíztam magam. Ha Allah azt akarja, hogy túléljem, túl fogom élni. És velem mi lesz? – akarta kérdezni Hakim, de látta, hogy barátja végérvényesen vallási fanatikussá vált. Hakim már túlságosan sok ember szemében látta ezt a nézést. Olyan emberekében, akik felálltak az amerikaiak megsemmisítő golyózápora közepette, mert meg voltak győződve róla, hogy Allah majd megvédi őket. Hakim barátjának a tágra nyílt, fanatikus szemébe nézett, és útjuk során először azt kérdezte magától, hogy miért is keveredett bele ebbe. Az ő szerepe pusztán logisztikai természetű volt. Neki kellett segítenie, hogy bejussanak az országba, gondoskodnia kellett az anyagi forrásról, és be kellett szerveznie a hackereket, akik meg tudták bénítani a Washington utcáit figyelő kamerákat. És végül neki kellett kijuttatni saját magát és Karimot az országból. Az Allahról és a végzetről szóló beszéd hirtelen nagyon úgy hangzott, mintha ez egy öngyilkos küldetés lenne.

56. fejezet Arlington, Virginia Nash megnyomta az ajtónyitó gombját, az egyterű hátsó ajtaja felpattant, és hátracsúszott. Beült a két első ülés mögé középre, és beültette Charlie-t a plüss gyerekülésbe. Miután megbirkózott a különböző szíjakkal, csatokkal és kapcsokkal, beindította az autót és kitolatott a kocsibejáróról. Egyéves kis csemetéje a hátsó ülésen az újonnan tanult szót gyakorolta. A Nemzeti Terrorelhárító Központ kevesebb mint nyolc kilométerre volt. Nashnek ez alatt egy, legfeljebb két telefonhívásra volt ideje. Arra gondolt, hogy felhívja Rapp-pet vagy Ridley-t, de ezen a ponton még nem volt értelme felizgatni őket. Volt nekik éppen elég bajuk. Egy kézenfekvő lehetőség adódott, és az Scott

Coleman volt. Nash felhívta, és megadta neki Johnson címét és az építkezését, ahol éppen dolgozott. Colemant beavatták a programba, így Nashnek nem kellett magyarázkodnia. Coleman azt mondta, hogy egy órán belül már többet tud mondani. A Nemzeti Terrorelhárító Központ biztonsági ellenőrzőpontjánál az őr viccesen megkérdezte, hogy láthatná-e Charlie jelvényét is. Nash, bár nem volt vicces hangulatban, együtt nevetett a középkorú őrrel. Miután ellenőrizték, és Charlie is megkapta a látogatóigazolványát, Nash beállt a helyére a föld alatti garázsban, és kiszabadította Charlie-t az üléséből. A pelenkázótáskával az egyik, Charlie-val a másik kezében Nash a lifttel a hatodik emeletre ment, a központi irodába. Ez volt Charlie harmadik látogatása a Nemzeti Terrorelhárító Központban, és legalább ennyiszer járt már Langley-ben is. Általában szombat reggelenként hozta be, hogy Maggie kialudhassa magát. Mire Nash az asszisztense asztalához ért volna, a nő már kinyújtott kezekkel várta őket. – Gyere ide hozzám, Charlie! Nash átadta neki a gyereket, a pelenkázótáskát pedig letette az egyik székre. Felnézett a képernyőkkel borított falra. – Történt valami ma reggel? Jessica már három éve dolgozott Nashnek. Emellett segített még két másik CIA-s fickónak is, akiket a Nemzeti Terrorelhárító Központhoz osztottak be. – A parti őrség helikoptere, amelyik tegnap lezuhant… – Igen? – Éjszaka búvárok felhozták mind a négy holttestet. Az előzetes jelentés szerint mindnyájan megfulladtak. – Közben ujjával megcsiklandozta Charlie tokáját. – Reggel első dolguk volt, hogy újra lemerüljenek, és hét golyóütötte nyomot találtak. Úgy tűnik, négy közülük a motorházba fúródott. Az FBI egy csapata már úton van, hogy igazolja az eredményeket, de a búvárok azt mondják, hogy ötvenes kaliberű lövedékek voltak. Páncéltörők. – Azt gondolják, hogy drogszállítmány volt?

– Igen, de van még egy probléma. – Jessica az egyik boksz íróasztalai felé mutatott. – Alberto a kábítószeres ügyosztályról azt mondja, hogy ritkán lőnek a madarainkra, olyanról pedig még sohasem hallott, hogy ez ilyen közel történt volna a parthoz. Nash azon tűnődött, hogy a rakományuk biztosan nem csak drog volt. – Szólj majd, hogy mit derített ki az FBI. – A sarokban lévő iroda felé nézett. – Mr. Savanyúpofa bent van? – Igen – felelte, miközben megcsiklandozta Charlie hónalját. – De jobb lesz, ha a gyereket itt hagyod. – Annyira morcos hangulatban van? – Nem rosszabb, mint szokott. – Akkor jó – mondta Nash. – Majd pajzsként használom. – Visszavette Charlie-t. – Van még valami. Hívd fel a Sidwell dékánját, és tudd meg, hogy mikor találkozik a feleségemmel. Jessica a homlokát ráncolta: – Ne hívjam fel inkább Maggie-t? – Ne, sőt, mondd azt neki, hogy az ő nevében érdeklődsz. – Mi történt? – kérdezte gyanakodva. – Rory megvert egy gyereket. Bonyolult történet, de az a lényeg, hogy az az elkényeztetett kis szarzsák provokálta. Jessicának két fia volt. Rögtön megértette a helyzetet. – Az iskola területén történt? – Igen. – Ismerve a Sidwellt, biztos vagyok benne, hogy a verekedésért azonnali kizárás jár. – Úgy van. És ha elég jól ismerem a feleségemet, még ma oda fog menni, hogy kinyaljon néhány befolyásos segget, hogy elsimítsa az ügyet. – Téged nem hívtak meg? – Azt hiszem, hogy nem. – Rajta vagyok – mondta, miközben leült, és már nyúlt is a telefonért. – Szólok, ha megtudok valamit. Nash a sarokban lévő irodához ment, és bekopogott Harris ajtaján. Egy hang ordítva közölte, hogy akárki is az, tűnjön el. Nash újra kopogott, aztán vigyorogva hallgatta az ajtó túloldaláról előtörő szitokáradatot. Ahogy az ajtó nyílt, kihallatszott Harris morgása: – Melyik az a bárgyú anyaszo… –

az utolsó szó a torkán akadt, ahogy meglátta a mosolygó, borzas kisfiút Nash karjában. – Muszáj beszélnem veled – mondta Nash gyászosan. Harris hátralépett, és intett nekik, hogy jöjjenek be. Ahogy becsukta az ajtót, viselkedése teljesen megváltozott. Összedörzsölte kezeit, és Charlie-ért nyúlt, aki szinte a nyakába ugrott. Harris szorosan fogta, és egy puszit nyomott pufók arcocskájára. – Ó, Sheila meg fog őrülni az irigységtől, ha elmondom neki, hogy beugrottál az irodámba. Nash mosolygott. Sheila Harris felesége volt, aki minden lehetőséget megragadott, hogy Charlie-t lássa. A kis színjátékot, amit Nash és Harris előadtak a többieknek hétfőn, előre megbeszélték. A színfalak mögött mindketten keményen dolgoztak, és megosztották egymással információikat, de Nash úgy gondolta, hogy most az lesz a legjobb, ha Harris mindenkivel elhiteti az irodában, hogy dühös a Post cikke miatt, pedig kezdettől fogva tudott az akcióról. Harris észrevette, hogy Charlie az íróasztalát nézi, így leült a székére, és így szólt a kisfiúhoz. – Senki sem nyúlhat az íróasztalomhoz, de te, kisöreg, azt fogdosol meg, amit csak akarsz. Tessék. Egy pillanat elteltével felnézett Nashre. – Mi a baj? – kérdezte. – Abból, hogy úgy állsz ott, mint aki beöntésre vár, úgy látom, nem lehetett valami jó reggeled. – Baj van. – Mekkora? – Az attól függ – vonta meg a vállát Nash, aztán úgy látszott, gondolataiba merült. – Bennem megbízhatsz, öregem – mondta Harris. – Tudom, csak nem vagyok biztos benne, hogy rád akarom-e önteni ezt az egész szarságot. – Ezt már megbeszéltük. – Csörömpölés hallatszott, ahogy Charlie feldöntött egy kék tollakkal teli FBI feliratú bögrét. – Semmi gond – biztatta Harris, aztán újra Nash felé fordult. – Melletted állok ebben az ügyben. A magam részéről nem fogom áthágni a törvényt, de nem foglak beköpni sem.

– De ezt nagyon körültekintően kell kezelned. Nem maradhat semmiféle elektronikus nyom és papír sem. A legjobb lenne, ha még telefonon sem kellene beszélned. – Tudom, hogyan játsszam ki a rendszert. Mondd, mire van szükséged. Nash mielőtt megszólalt volna, egy pillanatra kibámult az ablakon. – Eltűnt egy barátom. – Jó fiú, vagy rossz fiú? – Jó fiú. – Mennyi ideje? – Nem tudom pontosan. – Mikor hallottál róla utoljára? – kérdezte Harris, miközben megnyomkodta Charlie combját. – Tegnap délután. – Az nem volt túl régen. Nash felsóhajtott. Nehéz lenne kifejteni, miért aggódik, így csak annyit mondott: – A körülményeket figyelembe véve mintha egy örökkévalóság lenne. Harris bólintott. – Azt akarod, hogy nézzek utána a hullaházban? Nash remélte, hogy nem ilyen súlyos a helyzet, de ezt is meg kellett tenniük. – Egyszer mondtad, hogy vannak embereid a belvárosban… a washingtoni metróban. – Igen, ismerek néhány fickót odalent. Egypáran jó nagy szívességgel jönnek nekem. – Jó, de ezt nagyon diszkréten kell kezelned. Bajod eshet, ha a nyomok visszavezetnek hozzád. – Tudom, hogy kell ezt csinálni. Csak mondd el, amit tudnom kell. – Harris kinyújtotta nagy, lapát tenyerét. – Charles, használhatnám azt a tollat? Charlie a tollra nézett, és óvatosan Harris tenyerébe helyezte. Elmosolyodott saját teljesítményén. Harris megsimogatta Charlie hátát. – Okos kisfiú vagy. Túl okos tengerészgyalogosnak. Gyere inkább a haditengerészethez, mint Artie bácsikád. – Harris fogott egy darab papírt. – Mondhatod.

Nashnek vagy egy tucat szalonképtelen megjegyzés jutott eszébe a tutajosokról, de megtartotta őket magának. Gondolatai aztán visszatértek Johnsonra. – Száznyolcvan centi magas, afroamerikai, körülbelül nyolcvan kiló – írta le Harrisnek a férfit. – Hány éves? – Közel harminc. – Van még valami? – Ejtőrnyős tetoválás van a bal karján. – Neve? Nash megrázta a fejét. – Rendben. Szólok az emberemnek, hogy nézze meg a hullaházban a névtelenek között. – Köszönöm – mondta Nash, miközben levette Charlie-t az asztalról. Ha valami történt Johnsonnal, azt sohasem fogja megbocsátani magának. – Neked nem kellene behúznod a beled a belvárosba? – De. – Akkor, sok szerencsét. Ne vegyél semmit a szívedre azoktól a faszoktól. Nash megállt az ajtóban. – Nem nekem lesz szükségem arra a szerencsére – mondta. – Ma Rapp lesz terítéken.

57. fejezet A parlament Rapp a tanúk padja előtt állt, jobb keze a levegőben. Megismételte az őt feleskető bizottsági tisztviselő szavait. Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy esküt tett ezen vagy bármely más bizottság előtt, pont, amikor valóban azt tervezte, hogy az igazságot fogja elmondani. Tudta, hogy éppen emiatt utálják őt olyan sokan a bizottság tagjai közül. Nem bírta a hatalmas egójuk, hogy nem tisztelte őket. Profi elemzők, mellébeszélők és hazugok voltak, akik minden áldott nap drasztikusan elferdítették az igazságot, de isten ments, hogy valaki az ő szent bizottságuk elé lépve ugyanezt tegye.

Mikor befejezte, leült, és felnézett a vele szemben felsorakozott tizenkilenc szenátorra. Ők ítélkeztek a nehéz, fából készült bírói emelvény mögött, amely patkó alakban fogta körül a tanúk padját. A szenátusban minden kétséget kizáróan az Igazságügyi Bizottságnak volt a legharciasabb híre, melyet majdnem kizárólag az abortuszkérdésnek, illetve annak a ténynek köszönhetett, hogy a temérdek, egyéb általuk tárgyalt ügy mellett az ő feladatuk volt a szövetségi bírák hivatalának a megerősítése is. Sajnálatos módon ez rányomta a bélyegét mindegyik eléjük kerülő esetre. A tizenkilenc tagból legalább egy tucat a legradikálisabb szenátorok közül került ki. Rapp egyedül ült a tanúk számára fenntartott hosszú asztalnál. Önszántából nyilatkozott úgy, hogy ez a probléma vele kezdődött, és vele is fog véget érni. Vegyes érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz az ügy folytatása. Énjének végtelenül kimerült része titokban azt remélte, lesznek olyan meggondolatlanok, hogy az egész cirkuszt a média nyilvánossága előtt intézik majd. Ez végre dűlőre vinné az ügyet. Kényszerítené őket, hogy szembenézzenek fegyelmezetlenségükkel és vezetési képességeikkel. Annának ez tetszett volna. Ha az arca mindenhol a világon megjelent volna a médiában, az szinte biztossá tette volna, hogy kémként töltött napjainak vége. Azokon az éjszakákon, amikor ezen gondolkozott, tudta, hogy berezelnek, és ki fogják zárni a médiát. A meghallgatásokat a show kedvéért tartották, ezek a hiú férfiak és nők pedig nem szerettek kínos helyzetbe kerülni. Az elnökük a szokásosnál gyorsabban lépett ebben az ügyben. Azt akarta, hogy Rapp a célkeresztjükbe kerüljön, mielőtt meggondolja magát, és ügyvédeket fogadna. De voltak mások is, akik egyszerűen nem szerették az ilyen sokismeretlenes meghallgatásokat. Hozzá voltak szokva, hogy előre megkapják az írásbeli tanúvallomást – majdnem úgy, mint amikor az ember megkapja a válaszokat egy tesztre, aztán ezekből fabrikál magának kérdéseket. Az egész rendszer tisztességtelen módon az ő malmukra hajtotta a vizet, és Rapp alig várta, hogy meglepje őket. Ez volt az egyetlen jó oldala a zárt tárgyalásnak, így sokkal

valószínűbb, hogy engednek neki valamelyes mozgásteret. Ha a kamerák is jelen lennének, és ők kínos helyzetbe kerülnének, egymást megelőzve, mint egy falka hiéna, ordítani és vitatkozni kezdenének, míg végül a hatalmas lármában elvesznének a tanú szavai. Egy zárt ajtók mögött zajló tárgyalás esetében lényegesen nagyobb esélye lenne, hogy befejezze mondanivalóját, és hogy reményei szerint rávegye őket a pártpolitika háttérbe szorítására. Lonsdale elnök asszony levette olvasószemüvegét, és maga elé helyezte. Rapp felnézett, és észrevette, hogy a viselkedése drasztikus változáson ment át a tizenöt perces szünet során. A délelőtti ülés első kilencven perce azzal telt, hogy meghallgatták Leland százados vallomását, akit Afganisztánból repülővel hoztak ide. Lonsdale és kollégái a nemi erőszak áldozatainak kijáró érzékenységgel bántak vele. Most pedig ki akarták tölteni bosszújukat a nemi erőszak elkövetőjén. Lonsdale arcán helytelenítő kifejezéssel szólalt meg – Mr. Rapp, remélem jól figyelt Leland százados vallomására. Rappnek a bizottság utasítása értelmében a karzaton kellett ülni Leland tanúvallomása alatt. – Igen, elnök asszony. – Igen szavahihetőnek értékeltem – mondta Lonsdale egy halom iratot a levegőbe emelve –, és mégis ellentmond annak az írásbeli nyilatkozatnak, amit maga bocsátott a rendelkezésünkre. – Ezzel azt akarja mondani, hogy valótlannak találja a nyilatkozatomat? – kérdezte Rapp. – Voltaképpen, igen. Maga teljesen egészségesnek tűnik, Mr. Rapp, míg Leland századost nyilvánvalóan fizikai támadás érte. – Lonsdale Leland felé intett, aki most két, frissen fogadott ügyvédje között, a nem túl népes karzaton ült. Rapp a válla fölött Lelandre nézett, aki a légierő kék díszegyenruháját viselte, kezét pedig színben hozzá illő kendővel kötötte fel. Úgy fordította a fejét, hogy fekete szemeit lehetetlen volt nem észrevenni. Rapp újra Lonsdale felé fordult. – Tehát anélkül, hogy meghallgatta volna a szóbeli tanúvallomásomat, meghozta a döntését.

– A maga számára is biztosítjuk a lehetőséget, hogy megvédje az álláspontját, de ezen a ponton nyilvánvaló, hogy egyenlőtlen lesz a küzdelem. – Nos, rendkívül megnyugtató érzés, hogy egy ilyen pártatlan és igazságos elnök vezeti ezt a meghallgatást – mondta Rapp szarkazmustól csöpögő hangon. – És még csodálkozik azon, hogy milyen nyugtalanítóan magas azoknak a száma, akik élnek az ötödik kiegészítés által biztosított jogaikkal, amikor ez elé a bizottság elé citálják őket. Lonsdale összevonta a szemöldökét, és éppen válaszolni készült Rapp vádjára, amikor zaj hallatszott a terem végéből. Rapp ellenállt a késztetésnek, hogy hátranézzen, merthogy ez volt a végszó az első nagy meglepetéshez. Lonsdale, majd az összes többi szenátor is az ülésterem középső folyosója felé figyelt. Rapp meghallotta a mély baritont, és próbált ellenállni a vágynak, hogy elmosolyodjon. Tudta, hogy mi fog történni, és a legtöbb embernél talán jobban fel tudta mérni, hogy történelmi pillanatnak lesznek tanúi. Egy olyan pillanatnak, amikor saját területén szegül szembe a törvényhozói hatalommal a végrehajtó hatalom egyik képviselője, aki ráadásul a kormány tagja. – Elnök asszony – zengett a hang hangosabban, mint addig bárkié azon a délelőttön –, elnézését kérem a betolakodásért, de van itt valami, ami közvetlenül érinti az önök által tárgyalt ügyet. Rapp úgy találta, most már nyugodtan megfordulhat, és Englandre nézhet. A védelmi miniszter az ötvenes évei közepén járt, és a haja teljesen ősz volt. Mindenki úgy ismerte Washingtonban, mint az egyik legszeretetreméltóbb kormánytagot. Elhaladt Rapp asztala mellett anélkül, hogy ránézett volna, és megállt egy hosszú faasztalnál, amely a tanúk padja és az emelvény között állt. A szenátorok összenéztek, pillantásuk a szórakozottól egészen az aggódóig bejárta az egész skálát. – England miniszter úr – szólt bele Lonsdale zaklatottan a mikrofonjába. – Ez egy zárt tárgyalás, és minthogy maga nem szerepel a tanúk listáján, meg kell kérnem…

England ledobta a tíz centi vastag dokumentumköteget az asztalra, és fennhangon bejelentette: – Csak egy percet szeretnék elrabolni az idejükből, és minthogy maga, elnök asszony, előszeretettel avatkozik bele a Védelmi Minisztérium mindennapi ügyeibe, kötelességemnek éreztem, hogy viszonozzam a szívességét. – Már megbocsá… – Semmi gond – kiáltotta England, aki nem adta meg magát egykönnyen. – Tisztelt bizottsági tagok – kezdte, miközben egy könnyed fejmozdulattal egyik végétől a másikig végignézett a pulpituson ülőkön –, amit a kezemben tartok, az Garrison tábornoknak, a Bagram légi támaszpont parancsnokának az aláírt vallomása. A támaszpont parancsnokaként ő Leland százados felettes tisztje. Ő is jelen volt az incidens során, amit most tárgyalnak. – England miniszter úr – mondta Lonsdale dühösen –, ez rendkívül szabálytalan eljárás. Ha maga… – Semmivel sem szabálytalanabb annál – vágott közbe éneklő hangon –, mint amikor egy bizottság elnöke felhívja egy barátját az Igazságügyi Minisztériumnál az éjszaka közepén, és ráveszi, hogy kezdjen vizsgálatot az egyik katonai bázisomon. – Miniszter úr – kezdte Lonsdale erőltetetten könnyed hangon. England nem szokta csak úgy hagyni, hogy megvonják tőle a szót, és ezúttal sem adta meg magát. – Az Egyesült Államok katonasága hosszú idő óta maga felügyel a rendre. Azon ritka és kivételes alkalmakkor, amikor nem jár sikerrel, az Igazságügyi Minisztérium avatkozik közbe. De nagyszerű országunk története során soha – harsogta England – nem avatkozott az Igazságügyi Minisztérium egy olyan eset kivizsgálásába, amely ennyire egyértelműen a katonaság hatáskörébe tartozik. S történt ez mindössze negyvennyolc órával az esemény után. – Miniszter… – próbált megszólalni Lonsdale. – Ami – ordította England – arra enged következtetni, hogy az ügy hátterében politikai motiváció rejlik! – Hogy merészel a bizottságom elé állni ilyen alaptalan rágalmakkal? – vágott vissza Lonsdale.

– Alaptalan? Akkor kérem, magyarázza meg nekem, Lonsdale szenátor, hogy a fiúkája az Igazságügyi Minisztériumtól, miért csak az esetben résztvevő egyik fél nyilatkozatát vette fel. – Azért – ordított Lonsdale is megközelítve England hevességét – mert ő volt a sértett fél. – Felvette az embere Garrison tábornok vallomását? Végtére is ő volt az egyetlen semleges fél ebben az esetben. – England gyors pillantást vetett a bizottság tagjaira, és látta, hogy minden fej Lonsdale felé fordul, és várja a válaszát. Rövid, kényelmetlen csend után England meglengette a dokumentumot a levegőben, és újra megszólalt: – Egyet se féljenek, a légierő megtette ezt maguk helyett. Meglehetősen jól értenek az ilyesmihez – England intett egy tőle balra ülő tisztviselőnek. – Kérem, legyen olyan szíves, és ossza ki ezeket a bizottság tagjainak. – Miniszter úr! – Lonsdale már alig tudta magába fojtani haragját. – Ugye szükségtelen emlékeztetnem, hogy ehhez a bizottsághoz minden dokumentumot előre kell benyújtani. – Szeretném indítványozni, hogy ezúttal tegyünk kivételt. Lonsdale-nek oda sem kellett néznie. Tudta, hogy Gayle Kendrick tette az indítványt. A kalapácsa felé nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna, az indítványt már vagy fél tucat szenátor támogatta mindkét pártból egyaránt. – Egy szó, mint száz, hölgyeim és uraim – mondta England –, Garrison tábornok alátámasztja Mr. Rapp vallomását, és azt állítja, hogy Leland százados vagy rosszul emlékszik a kérdéses eset eseményeire, vagy csak kitalálta őket. Lonsdale úgy érezte magát, mintha a vízbe fulladás ellen küzdve valaki még egy téglát is vágott volna a fejéhez. Az agya szilánkokra hasadt, és gondolatai nyolc különböző irányba szaladtak, azt kutatva, hogyan nyerhetné vissza az irányítást, és vehetne új lendületet. Egy érintést érzett a vállán, és mintegy megszokásból, hátradőlt. Wassen volt az, mint mindig. Ő dobta oda neki az életmentő kötelet egy kérdés formájában, hogy a felszínen tudjon maradni. Az England bejelentése okozta kínos helyzettől még mindig kipirult arccal ragadta meg a mikrofonját, és beleszólt. –

Szeretném emlékeztetni a bizottságot, hogy a Mr. Rapp és Leland százados között lezajlott incidens csak az egyik kérdés, amit ma tárgyalunk. England miniszter úr, ha már itt van velünk, szeretném tudni, hogy lehet az, hogy magát egyáltalán nem zavarja az a tény, miszerint a CIA egyik alkalmazottja magára öltötte az Egyesült Államok Légierejének az egyenruháját, és besurrant az egyik katonai bázisra, azzal a kifejezett szándékkal, hogy kijátssza a Katonai Ügyészség és a genfi egyezmény rendelkezéseit? A terem elcsendesedett, és minden szem a választ várva Englandre szegeződött. Ő hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Hiszen ez a munkája, emberek! Ez az, amit elvárnak tőle! – Néhány szenátor szemébe nézett, akik egyetértően bólintottak. – Lehet, hogy civilizált körökben, vagy isten ne adja, a nyilvánosság előtt nem beszélünk erről, de az ő munkája az, hogy megölje ezeket a gazembereket, mielőtt ők ölnek meg minket. – England világos szavai józanítólag hatottak a bizottságra. Aztán lágyabb hangon még hozzátette: – Elragadott minket az a sok marhaság, ami ebben a városban folyik, és egy egyszerű dolgot elfelejtettünk. – England Rappre mutatott. – Ő a mi oldalunkon áll – mondta.

58. fejezet Miután England kisétált az ülésteremből, több tag is indítványozta, hogy tartsanak tizenöt perc szünetet, hogy el tudják olvasni Garrison tábornok nyilatkozatát. Lonsdale meg sem próbálta ezt megakadályozni, azon egyszerű oknál fogva, hogy neki is rendeznie kellett a gondolatait, és ki kellett találnia, hogy hogyan tovább. Visszatért az irodájába a Dirksen épületbe, és összedugták a fejüket Wassennel és még néhány tapasztaltabb tisztviselővel. Mindannyian azon a véleményen voltak, hogy egyelőre napolják el Leland ügyét, és hagyják, hogy a légierő végezze el a nyomozást.

Minthogy még senki sem olvasta el Garrison tábornok jelentését, az egyik bizottsági tisztviselő buzgón nekilátott, mialatt a többiek zajongva vitatták meg körülötte, hogy mit kellene tenniük. Amint végzett, tálcán kínálta főnökének a keresett lehetőséget. Garrison jelentésében sehol sem tett említést arról, hogy Rapp erőszakosan bánt volna a foglyokkal. Ezzel szemben Leland jelentésében részletekbe menően taglalta Rapp erőszakosságát. Wassen szkeptikus volt a dologgal kapcsolatban, mondván, hogy Leland egész vallomása megkérdőjelezhetővé vált azáltal, hogy felettese csaknem hazugnak nevezte. Lonsdale-nek azonban szüksége volt valamire. Nem akarta az egész ügyet elnapolni, éppen miután England ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. Bosszút akart állni Rappen, és úgy tervezte, véghez is viszi ezt. Lonsdale kijelentette, hogy keményen felelősségre fogja vonni Rappet a foglyokkal való durva bánásmódért, és utasította csapatát, hogy sietve állítsanak össze egy sor kérdést, míg ő visszamegy, hogy újra megnyissa az ülést. Jó öt-tíz perc el fog még telni indítványokkal és eljárási huzavonával, míg újra Rapp kihallgatásával foglalkoznak majd. Úton a tanácsterem felé Lonsdale Wassenhez fordult. – Mi a baj? Nagyon csöndben voltál odabent. Wassen a padlót bámulta. – Már elég hosszú ideje vagyok melletted, hogy tudjam, mikor van az, hogy csak az időmet vesztegetem. – Nem értesz egyet velem? – Gyakran előfordul, hogy nem értek egyet veled. – De általában kimondod, amit gondolsz. – Már egyszer világosan kifejtettem az álláspontomat az ügyben, és szerintem England védelmi miniszter is egész jól összefoglalta, amit gondolok. – England egy kapitalista dumagép – felelte Lonsdale, miközben felvillantotta műmosolyát egy szembejövő szenátor felé. – Megpróbáltad már valaha egy kissé távolabbról is megnézni, hogy mi folyik itt?

– Hát persze, folyton ezt teszem – felelte Lonsdale gondolkodás nélkül. – A lószart – mondta Wassen határozottan. – Ti, politikusok, olyanok vagytok, mint a szülők. Kiválasztotok egy ügyet, és az olyan, mintha a gyereketek lenne, és ettől végképp elveszítitek a tárgyilagosságotokat. – Ez nem igaz. – Dehogynem, és a védelmi miniszter épp az imént bizonyította be, hogy mennyire az. – Hogyan? – kérdezte Lonsdale. – Amikor emlékeztetett rá, hogy Rapp a mi oldalunkon áll. – Ebben én nem vagyok olyan biztos – utasította el Lonsdale. – Istenem – nyögött föl Wassen –, hogy te milyen lehetetlen tudsz lenni néha! Szerinted a terroristák állnak a mi oldalunkon? – Ne beszélj ostobaságokat! – Akkor csak azt az egyet mondd meg, kinek az oldalán áll Rapp! Az előélete alapján elég nyilvánvalónak tűnik, hogy az „öljük meg az összes rohadékot” táborhoz tartozik. – Inkább azt mondd meg nekem, Ralph – felelte Lonsdale ingerülten –, hogy ki a fene áll az alkotmány mellett. – A történelem a gyenge pontod, Barbara. Nem hiszem, hogy erről akarsz velem vitatkozni. – Ezzel meg mi a nyavalyát akarsz mondani? – kérdezte Lonsdale, miközben meglátták az ülésterem bejáratát a folyosó végén. – Az a dokumentum vérben fogant. Nem úgy volt, hogy egyszerűen csak kipattant Jefferson tollából, és pusztán a fennkölt ideák miatt fenn tudott maradni ennyi éven keresztül. Az idők során rengeteg vér tapadt hozzá. – Olyan drámai tudsz lenni néha. – Te pedig csökönyös vagy, mint mindig. Lonsdale megállt, és megragadta Wassen karját. – Szóval te azt hiszed, hogy hibát követek el. – Barbara, épp most rúgattad szét azt a csinos kis seggedet a védelmi miniszterrel a saját portádon. Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie.

– Szerinted mit kellett volna tennem? – sziszegte Lonsdale. – Lehet, hogy semmit – vonta meg a férfi a vállát. – Már az elején figyelmeztettelek, hogy ne vágj bele ebbe. – Én pedig nem értek egyet veled. Jogállamban élünk. Nem hagyhatjuk, hogy a Rapphez hasonló vadállatok szabadon garázdálkodjanak, és bármit megtehessenek, amit csak akarnak. – Ez pompás kis közhely volt. Ezek szerint jobban szeretnéd, ha a terroristák garázdálkodnának, és csinálnának, amit akarnak. – Hogy te milyen idegesítő tudsz lenni! Wassen elnézett a feje fölött. – Ezért fogtam be a számat. Te nem akarod meghallani, amit el kell mondanom. – Ebben az ügyben nem, az egyszer biztos. – Lonsdale megfordult, és belépett az ülésterembe. Néhány kollégája megpróbált szót váltani vele, de lerázta őket, és leült a helyére. Gyorsan végignézett a pulpituson, aztán kalapácsával megnyitotta az ülést.

59. fejezet Rapp a tanúk padján ült, és igyekezett követni az eseményeket. Úgy tűnt, a tanács nagyérdemű tagjai nem értettek egyet abban, hogyan folytatódjék a meghallgatás. Néhányan még Lonsdale saját pártjából is fel voltak háborodva, hogy ilyen helyzetbe hozta őket. Rapp azon tűnődött, hogyan fognak reagálni, ha előhozakodik második meglepetésével. Jó tízperces huzavona után, Lonsdale végül lenézett rá, és megszólította: – Mr. Rapp, szeretném emlékeztetni, hogy még mindig eskü alatt vall. Rapp bólintott. – Beszéljen a mikrofonba – csattant fel. Türelmét kezdte felemészteni a kollégáival való civakodás. – Tisztában vagyok vele, hogy eskü alatt vallok. Mintha attól tartana, hogy valaki megpróbálkozik egy újabb indítvány előterjesztésével, Lonsdale gyorsan feltette kérdését: –

Tagadja ön, hogy megütötte az Egyesült Államok fogságában lévő Abu Hagganit, aki ezalatt meg volt kötözve? A teremre teljes csend telepedett, és minden szempár Rapp felé fordult, aki megint egyedül ült a tanúk padján. Minden ezen múlik – gondolta Rapp. Adni kell nekik valamit, hogy tudják, hogy komolyan gondolod. – Elnök asszony, örömmel válaszolok minden kérdésére, őszintén és a legjobb tudásom szerint, ha mindenkit eltávolít a teremből saját magán, és a bizottság tagjain kívül. Mielőtt bárki reagálhatott volna, Lonsdale felhorkant. – Ez nem fog megtörténni. Rapp bólintott, mintha azt mondaná, részéről így is jó. – Akkor nem hagy számomra más lehetőséget, minthogy éljek az ötödik kiegészítés adta jogaimmal – mondta. Lonsdale érezte a mozgolódást az asztal jobb és bal oldalán. Ügyet sem vetve a sutyorgásra, megszólalt: – Mr. Rapp, nem maga irányítja ezt a bizottságot. – Lonsdale a közel ötven tisztviselő felé intett, akik a tizenkilenc bizottsági tag mögött foglaltak helyet. – Ezek az emberek mind szigorú átvilágításon mentek keresztül, és mélyen sértve érzem magam, hogy megkérdőjelezi feddhetetlenségüket. Rapp eltölthette volna a délelőtt hátralévő részét annak taglalásával, hogy milyen módon szivárog ki az információ ebből a bizottságból és a parlament összes többi hasonló szervezetéből, de nem ezért volt ma itt. Olyan arccal nézett Lonsdale-re, mintha azt mondta volna: maga most nyilván viccel. – Elnök asszony, annak fényében, hogy felajánlottam: minden kérdésükre őszintén, és nyíltan fogok válaszolni, úgy gondolom, hogy a kérésem méltányos. Az alelnök odahajolt Lonsdale-hez, hogy csendben megvitassák Rapp javaslatát. Rapp figyelte, ahogy mindketten kezükkel eltakarva mikrofonjaikat, buzgón suttogtak egymás fülébe. Közel egyperces huzavona után Lonsdale visszafordult a mikrofonjához, és megköszörülte a torkát. – Mr. Rapp, hajlandóak vagyunk elfogadni a kérését, és eltávolítani a teremből magán és a bizottsági tagokon kívül

mindenkit, beleértve a CIA delegációját is, de egy dolgot szeretnék leszögezni az ajánlatával kapcsolatban: jól értem, hogy nem fog kitérni a kérdéseink elől, és nem folyamodik az ötödik kiegészítéshez. – Így van. Az üggyel kapcsolatos minden kérdésre őszintén és a legjobb tudásom szerint fogok válaszolni. Lonsdale és az alelnök ismét eltakarták mikrofonjaikat, és sugdolózni kezdtek. Rapp két dologban reménykedett. Az első, hogy Lonsdale, akit England már helyre tett, nem akarja a napot olyan vereséggel zárni, amelyről hetekig beszélne az egész város. A második dolog a bizottság arroganciája volt. Mindnyájan egyenként is biztosak voltak benne, hogy egy ilyen eljárás során ízekre tudnák szedni Rappet. A tizenkilenc tag együtt végképp nem riadt vissza egyetlen embertől. Ahogy Rapp remélte, Lonsdale, miután befejezte a megbeszélést, elrendelte, hogy a bizottság tagjain és a tanún kívül mindenki távozzon a teremből. Rapp hátra sem pillantott, hogy távozó kollégái után nézzen. Kennedy tudta, hogy mi fog történni, a többieket pedig egyelőre nem kellett beavatni az ügy minden részletébe. Rapp veszélyes lépésre szánta el magát, és semmi értelme nem lett volna mást is kitenni a következményeknek. Lonsdale körülnézett, hogy meggyőződjön róla, mindenki elhagyta a helyiséget. A nagy terem hirtelen kitágult, hogy csak ők húszan maradtak benne. Átfutott az agyán, hogy vajon megtörtént-e valaha is ilyesmi. A Hírszerzési Bizottság időnként hozott ilyen döntést, de arról nem volt tudomása, hogy az Igazságügyi Bizottság ülésezett-e már ilyen körülmények között. Lenézett Rappre, és meglepődve látta, hogy először a délelőtt folyamán ő is idegesnek tűnik. – Mr. Rapp, szeretném figyelmeztetni, ha csak megérzem, hogy hazudik nekem vagy a bizottság bármely tagjának, én… – Megütöttem a foglyot – szólt bele Rapp a mikrofonba tisztán és érthetően. Tudta, hogy adnia kell nekik valamit, meg kell mutatni, hogy nem csak üres ígéret volt, amit az imént tett.

Ugyanakkor semmi kedve nem volt ülni, és újra végighallgatni Lonsdale fenyegetőzését. – Tehát beismeri, hogy megütött egy megkötözött rabot. – Akkor nem volt megkötözve, de valóban megütöttem. – Nem hinném, hogy ez számítana. Mi tartottuk fogva. – Igen, az őrizetünk alatt állt. Lonsdale hirtelen igazolva érezte magát, de gondoskodni akart róla, hogy a bizottság soraiban ülő ellenfelei is pontosan tisztában legyenek ezzel a kérdéssel. – Tehát beismeri, hogy megütötte. – Igen. Lonsdale a jegyzeteire pillantott. – És fojtogatta is? – Igen. – Meg volt kötözve, miközben fojtogatta? – Igen – felelte Rapp. Lonsdale egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy mindenki átérezze a beismerés súlyát. – Valamelyik jelentésben láttam, hogy egy elektronikus kábító pisztolyt is találtak a kihallgatóhelyiségben. Használta a kábító pisztolyt a fogoly kínzására? – Igen – felelte Rapp habozás nélkül. A szenátorok elkezdtek magukban motyogni. – Elnök asszony – szólalt meg Bob Safford, a Hírszerzési Bizottság elnöke –, szeretném emlékeztetni a tanút, hogy bármikor élhet az ötödik kiegészítés adta jogaival. Lonsdale egy pillantást lövellt Safford felé, amelyből bárki kiolvashatta, hogy azt kívánja: fogja be a pofáját, majd így szólt: – Lehet, hogy a szenátor nem hallotta, de a tanú azt mondta, nem kíván élni az ötödik kiegészítés által biztosított jogaival. – Lonsdale szenátornak igaza van. Nem áll szándékomban az ötödik kiegészítéshez folyamodni Lonsdale visszafordult a tanúk padja felé, és megdöbbenve látta, hogy Rapp az asztal előtt járkál. – Feltette bármelyikük is magának a kérdést – kérdezte Rapp – , hogy miért vállaltam egy ilyen akció kockázatát? – A bizottság tizenkilenc tagja közül egy sem válaszolt, így Rapp folytatta. – Hetekkel ezelőtt kapcsolatba lépett velem egy informátor, aki egy

külföldi hírszerzési ügynökségnél dolgozik. Tájékoztatott róla, hogy két terroristasejtet tartóztattak le útban az Egyesült Államok felé. Az egyik Los Angelesbe, a másik pedig New Yorkba tartott. – És erről miért csak most hallunk? – kérdezte Safford szenátor, a Hírszerzési Bizottság elnöke. – Erre bonyolult lenne válaszolni, de röviden azért, mert ez a szövetségesünk nem bízik bennünk ezt a kényes kérdést illetően. – Milyen kényes kérdésről beszél? – kérdezte Lonsdale. – Speciális kihallgatási módszerekről. – Vagyis kínzásról. – Nevezze, aminek akarja, asszonyom, de kérem, ne áltassa magát azzal, hogy nem hatékony. – Mr. Rapp, én… – Hadd fejezzem be, asszonyom. Ez rendkívül fontos. Hírforrásunknak oka van azt hinni, hogy egy harmadik sejt is létezik, és az is lehet, hogy már az Egyesült Államok területére léptek. – Rapp lassan végigjáratta tekintetét az emelvény egyik végétől a másikig. Egyetlen szenátor sem akart megszólalni. Lonsdale nagyot sóhajtott. – Ennek a fantom információnak a hirtelen felbukkanását teljes mértékben öncélúnak találom. – Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, szenátor, ezért kész vagyok egyezséget kötni. Egy nyílt ülésen szeretném megismételni, amit az imént mondtam. Remélhetőleg még ma délután. Ha vizsgálatot akar indítani ellenem, és vád alá akar helyezni, mert megütöttem Abu Hagganit, egy embert, aki több száz amerikai katona meggyilkolásáért felelős, aki gyerekekkel teli általános iskolák megtámadására specializálódott, és aki azzal járult hozzá a terrorizmus bűnlajstromához, hogy ő volt az első, aki szellemi fogyatékos embereket toborzott öngyilkos merényleteihez. Ha ezt az ügyet akarja az amerikai nép elé vinni, akkor részemről a szerencse. A nyilvánosság előtt is örömmel kiállok az álláspontom mellett. – És pontosan mi lenne az ön álláspontja, Mr. Rapp? – gúnyolódott Lonsdale. – Netalán az, hogy tegyük az Amerikai Egyesült Államok hivatalos irányelvévé a hadifoglyok megkínzását?

A beszélgetés eljutott arra a pontra, melyben Rapp reménykedett. Rapp figyelte, ahogy a bizottság jó egyharmad része derül az elnökük frappáns riposztján. Velük szemben érzett gyűlöletét szánalommal fojtotta el, ahogy Kennedy tanácsolta neki. – Az én álláspontom, elnök asszony és tisztelt bizottság, az, hogy tegyük a kormány nem hivatalos irányelvévé, hogy fenntarthassa magának a jogot az erőszak alkalmazására azokban az esetekben, amikor terrortámadás veszélye fenyeget minket. – Erőszak alkalmazására? – mondta Lonsdale csalódott arccal. –Ez minden bizonnyal egy eufemizmus a kínzásra. – Asszonyom, körülbelül tíz évvel ezelőtt egy hetet töltöttem a szír hírszerzés fogságában. – Rapp mindenféle indulat és drámai hatás nélkül beszélt erről. – Saját tapasztalatomból mondom, hogy az erőszak alkalmazása és a kínzás között óriási különbség van. – Rapp a bizottság legliberálisabb tagjaira nézett, ahogy Kennedy tanácsolta. – Hölgyeim és uraim, tiszteletben tartom az önök álláspontját ebben az ügyben. Egyetlen munkatársam sem rajong a kínzásért. Egyikünk sem élvezi, ha fájdalmat okoz egy rabnak. Ez nem olyasvalami, amit azért teszünk, mert unatkozunk, vagy mert szeretnénk kiélni szado-mazo vágyainkat. A legritkább esetben folyamodunk ehhez a módszerhez, és azért tesszük, mert amerikai életeket akarunk megmenteni általa. – És mi a helyzet, ha az illető ártatlan, Mr. Rapp? – tette fel a kérdést a Külkapcsolatok Bizottságának az elnöke. – Csak egyetlen esetről tudok, amikor ez megtörtént, és én nem vettem részt benne. Az illetőt sohasem kínozták meg abban az értelemben, amit a legtöbb ember a kínzás szó alatt ért, de készséggel beismerem, hogy feszültségkeltő környezeti hatásoknak tették ki őt, amelyek a foglyok megtörésére szolgálnak. Ez távolról sem nevezhető kellemesnek, de az illető személyt mindenféle fizikai sérülés nélkül engedtük szabadon. – És mi a helyzet a lelki sérülésekkel? – kérdezte Lonsdale. Rapp bólintott. – Ez nagyon jó kérdés. Az illető kétségtelenül lelki traumán esett át. A legjobb tudásunk szerint igyekeztünk kompenzálni ezt, és orvosi segítséget is kapott. Még egyszer mondom, nem vagyok büszke rá, és nem is vettem részt benne, de

elismerem, hogy hibát követtünk el. Egyetlen hibát a több száz kihallgatásból. – Nem túlságosan megnyugtatóak a szavai, Mr. Rapp. A magas rangú vermonti szenátor felé fordult. – Ez egy mocskos szakma, szenátor asszony. A vallási fanatikusok nagy károkat akarnak okozni, és az én dolgom az, hogy ezt megakadályozzam. Ezért vállalkoztam erre a kockázatos akcióra. Két embert ejtettünk fogságba, mindketten magas rangú tálibok, akik szoros kapcsolatban állnak az al-Kaidával is. Olyan emberek, akiknek több ezer ártatlan ember vére tapad a kezéhez, és nekem nem engedik, hogy beszéljek velük. Kettejük közül az egyik, Mohammed al-Hak elismerte a harmadik sejt létezését anélkül, hogy kezet emeltünk volna rá. – Csak mert megfenyegették, hogy átadják a Mazar-i-Saríf-i mészárosnak, annak a hogyishívják tábornoknak – felelte Lonsdale. – Így történt – mondta Rapp szégyenkezés nélkül. – Ezeket az embereket így lehet szóra bírni. Mohammed al-Hak nem amerikai állampolgár. Ő egy terrorista. – Mr. Rapp, azt tanácsolom, ne felejtse el, hogy ez a bizottság és számos szövetségi bíró is kifejtette a véleményét az ügyben – mondta Lonsdale meglepően simulékonyan. – Ezt az országot kötelezi a genfi egyezmény. Minden hadifogoly számára biztosítanunk kell a törvény rendelte védelmet. – És a terroristák, akik szándékosan civil célpontokra támadnak? – kérdezte Rapp. – Őket ki vonja felelősségre, és ki gondoskodik róla, hogy betartsák a genfi egyezményt? – Rapp az emelvény jobb oldala felé nézett, és hozzátette: – Erre mindnyájan tudjuk a választ. Ők nem írták alá a genfi egyezményt, és nem is fogják aláírni soha. Valójában mindent megtesznek, hogy az egyezmény által előírt összes létező szabályt megszegjék, és mi, végtelen bölcsességünkben, úgy határoztunk, hogy biztosítjuk számukra egy olyan dokumentum védelmét, amit ők a sárba tipornak. – Mr. Rapp – mondta Lonsdale fáradtan –, mi jogállamban élünk.

– Igen – mondta Rapp tiszteletteljesen. – Egy nyitott demokráciában, amelyben az emberek maguk kormányozzák saját magukat. – Tett egy lépést az emelvény felé, és lehalkította a hangját. – Hölgyeim és uraim, nem szeretném megtenni – mondta majdnem könyörögve –, de nem hagynak számomra más lehetőséget. Már közel húsz éve ez a munkám, de a kapcsolat a CIA és a parlament között még sosem volt ennyire feszült. Elfelejtettük, hogy ki az igazi ellenségünk. Nem mi vagyunk azok. – Egyik bizottsági tagról a másikra mutatott. – England védelmi miniszter már elmondta. Egy csapatban vagyunk. Emlékszem rá, hogy szeptember 11. után, amikor a sebek még nem gyógyultak be, sokan jöttek maguk közül hozzám azzal a kérdéssel, hogy mindent megteszünk-e, hogy szóra bírjuk ezeket a terroristákat, miután elfogtuk őket. Nem tartottak minket elég keménynek, de aztán beütött Abu Graib, mi pedig rögtön egymás torkának estünk. Rapp egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán egyenesen Lonsdale-nek címezte szavait. – Elnök asszony, őszintén hiszem, hogy a közeljövőben meg fogják támadni hazánkat. Biztosan tudom, hogy a két férfi közül, akiket a múlt héten kihallgattam, legalább az egyik rendelkezik olyan információkkal, amelyek segíthetnek megakadályozni a támadást. – Tekintetével végigpásztázta az emelvényt az egyik végétől a másikig. – Könyörögve kérem mindnyájukat, hogy gondoljanak a következményekre. Gondoljanak arra, hogyan reagál majd az amerikai nép, ha rájönnek, hogy a bizottság számára fontosabbak voltak néhány vakbuzgó, szadista terrorista vitatható jogai, mint saját állampolgáraik védelme, amire mindnyájan felesküdtek. – Ha az országot támadás éri – mondta Lonsdale –, akkor azért magát és a CIA-t terheli a felelősség, nem ezt a bizottságot. Rapp alig tudta kordában tartani haragját. Félretette minden megvetését, amit ezek iránt az emberek és folyamatosan változó elveik iránt érzett, annak reményében, hogy találnak egy középutas megoldást. Felkínálta számukra a lehetőséget, hogy mentsék a bőrüket, és Lonsdale még mindig nem látta elérkezettnek az időt, hogy leszálljon a magas lóról, és elinduljon

a helyes úton, amely megmentheti az országot. Minden idegszálával rá akarta zúdítani haragját a kizárólag csakis a saját érdekeit szem előtt tartó elnökre, de Kennedy szavai visszatartották. Kennedy figyelmeztette, hogy szükségük lesz ezekre az emberekre, különösen a bombák felrobbanása után. Az elnök biztosította őket afelől, hogy egy esetleges támadás esetén nem a CIA-t teszi felelőssé. Garantálta, hogy a felelősséget egy csapat vezető szenátornak és szélsőséges képviselőnek kell vállalnia, akik éveken át zaklatták és megbénították a CIA-t. Annak tudatában, hogy az elnök mögöttük áll, Rapp megengedett magának egy halvány félmosolyt, majd így szólt: – Ha valóban így hiszi, elnök asszony, akkor azt javaslom, hogy menjünk ebédelni, és amikor a délutáni ülésre visszatérünk, azt tegyük nyilvánossá. Engedjük be a sajtót is. – Rapp megfordult, és a galéria felé intett. –Töltsük meg a termet. Mindent bevallok a kamerák előtt. Akár szét is téphet engem – mondta Rapp győzedelmesen. – A szavazói imádni fogják. Én majd elővezetem az álláspontomat az erőszak alkalmazásáról, maga pedig nevezhet barbárnak, ha akar, és ha a terroristasejt, amelyről maga azt gondolja, hogy nem létezik, sosem tűnik fel, akkor még politikai tőkét is kovácsolhat az ügyből. Ha elég erőszakos, még azt is el fogja érni, hogy engem leszereljenek, és vádat emeljenek ellenem. Rapp egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt elővezette volna a másik jóval kellemetlenebb alternatívát. – De ha igazam van, és ennek a sejtnek valóban sikerül elérnie Washingtont, és a bombák robbanni kezdenek, akkor maguknak szembe kell nézniük a választóik haragjával. – Rapp végignézett a bizottság tagjain. A legtöbb szenátor, a délelőtt folyamán most először igen komoly képet vágott. Rappnek újra eszébe jutottak Kennedy szavai. Ahogyan figyelmeztette, hogy ne engedjen az ösztöneinek, és ne vonja felelősségre őket. Ennek inkább arról kellett szólnia, hogy bevonja őket. Nem arról, hogy tovább mélyítse az árkot. – De van egy másik lehetőség is – mondta halkan. Először senki sem szólalt meg, aztán Valdez szenátor törte meg a csendet: – És mi lenne az?

– Az egész ügyet szép csendben visszautalják a Hírszerzési Bizottságnak, ahol a dolgokat diszkrétebben lehet kezelni. – Rapp hagyott nekik egy pillanatot, hogy mérlegeljék a döntést, majd megkérdezte: – Akkor hogy döntenek? Nyitott ülés ma délután, vagy a Hírszerzési Bizottság? Lonsdale úgy nézett ki, mintha a legszívesebben a kalapácsot vágta volna Rapp fejéhez. Tökéletes vonalú ajkait a mikrofonhoz közelítette, és éppen szabadjára engedte volna indulatait, amikor az alelnök és Kent Lamb, a Költségvetési Bizottság nagyérdemű elnöke visszafogták. Egy feszült, tizenöt másodperces megbeszélés után, Lonsdale mégis mikrofonhoz jutott. – Mr. Rapp, ön távozhat. A bizottság most folytatja az ülést, hogy megvitassa a problémát, aztán pedig ebédszünetet tartunk. Délután kettő órakor folytatjuk. – Én az épületben maradok, és elérhető leszek, ha esetleg valaki személyesen is meg akarná beszélni velem ezt az ügyet. – Rapp a grimaszoló Lonsdale felé bólintott, aztán elhagyta a termet.

60. fejezet Nash addig várt, ameddig csak tudott, hogy Rapp kijöjjön a teremből, de aztán kifutott az időből. Az asszisztense, mint majdnem mindig, sikerrel járt, és tájékoztatta, hogy a felesége 11:45-kor találkozik a dékánnal. Nash üzent Kennedynek, hogy hívassa fel Rapp-pel, amint végzett, aztán pedig elindult, hogy keresztülszáguldjon a városon. A Sidwell mindössze nyolc kilométerre volt a parlamenttől, de Nash tudta, hogy legalább tizenöt percre lesz szüksége, hogy odaérjen, és azt is csak akkor, ha áthajt minden piroson, és nincs túl nagy forgalom. Ahogy kiállt a Dirksen épület parkolójából, megkönnyebbülve látta, hogy az utca üres. Nash reményeit, hogy időben odaér a megbeszélésre az a dugó foszlatta szét, amelybe a Columbus Circle-nél ütközött. Nem volt más választása, ezért a

Massachusetts sugarútra araszolt, és északnyugat felé vette az irányt. Egy utcával arrébb egy taxi állta az útját, és ő teljes erejével ráfeküdt a dudára. A taxis beintett neki. Nash kinézett az autóból, és egy másodpercre elképzelte, micsoda nagyszerű érzés lenne leszorítani a fickót az útról, és a saját antennájával jól eltángálni. Gyorsan elvetette az ötletet, és a fiára gondolt. Tizenöt perce volt, hogy jól feldühítse magát, és körültekintően megtervezze az összetűzést, de végső soron itt Roryról van szó. Ő és a felesége ráérnek később is megoldani problémáikat. A Thomas Circle-nél szinte állt a forgalom, és Nash egy pillanatig kísértést érzett, hogy a mellékutcákon menjen, de már épp elégszer megtette ezt az utat, hogy tudja: az is kockázatos vállalkozás lenne. Ahogy a Dupont Circle felé közeledett, megcsörrent a telefonja. A kijelző magántelefonszámot jelzett. – Halló. – Irene szólt, hogy beszélni akarsz velem. – Rapp volt az. – Igen – mondta Nash. – Hogy ment a meghallgatás vége? – Egész jól, majd később elmondom. Mi a helyzet? – Van egy kis gondom. – Szünetet tartott, és körültekintően válogatta meg a szavait. Tisztában volt vele, hogy a hívást rögzíthetik. –A vacsora, amit terveztünk… tudod, amelyiket aztán lemondtuk. Mindenkinek szóltam, hogy lefújtuk, és ők bele is mentek, kivéve Christ. – Mi volt vele a baja? – Azt mondta, túl sok energiát ölt bele ahhoz, hogy csak egyszerűen lefújjuk, és úgy érezte, közel áll az áttöréshez. – Szóval még mindig rajta van az ügyön? – kérdezte Rapp könnyedén. – Igen, csak van egy kis gond. Tegnap vele kávéztam, és azt mondta, hogy tegnap este és ma reggel is jelentkezik. – És? – Eddig semmi. – Az nem jó. És mit csináltál eddig? – Felhívtam Scottot. Megpróbál utánajárni.

Rapp nem válaszolt rögtön. – Irene mondta, hogy van valami családi dolog, amit el kell intézned. – Igen. – Mikor végzel? – Ha minden jól megy, egyre visszaérek. – Rendben. Ha bármit hallasz, hívjál! – Hívlak. – Ha visszaérsz, lehet, hogy odamegyünk. – Oda? – kérdezte Nash egy kissé idegesen. Azon tűnődött, hogy Rapp vajon a mecsetre gondol-e. – Oda. Nem tetszik ez nekem. Chris megbízható. Ha nem hívott vissza, akkor bajban vagyunk. – Egyetértek, de ki a fenét fogunk bevonni? – Senkit. Csak mi ketten megyünk. Gyere vissza, ahogy tudsz. – Rendben. – Nash kinyomta a telefont, és letette. A forgalom gyérebbé vált, amint átkelt a Rock Creeken. Néhány perccel később ráfordult a Wisconsin sugárútra, és elhaladt a Nemzeti Székesegyház mellett. Az órára pillantott a műszerfalon, és elkáromkodta magát. 11 óra 51-et mutatott. Sidwell olyan hely volt, ahol a dolgok pontosan kezdődtek, így nem lehetett megjósolni, hogy a felesége addigra milyen károkat okozott. Nash leparkolt az iskola előtti kis parkolóba, és berohant. Tudta, hogy hol van a titkárság, de a dékán irodájában még sohasem járt. Egy diák igazította útba, és egy pillanattal később Nash a dékán irodájának ajtaja előtt találta magát. Odabentről beszélgetés hangjai szűrődtek ki, de nem elég tisztán ahhoz, hogy meg tudja állapítani, miről beszélnek. Nash halkan bekopogott, és kinyitotta az ajtót. Belépett a szobába. – Elnézést a késésért – mondta. Egy hamis mosolyt vetett a felesége felé, aztán a dékán elegáns, rendezett íróasztalához lépett. –Mike Nash vagyok, Rory apja – mondta kezet nyújtva. A szigorú, őszes hajú nő kezet fogott Nashsel. – Peggy Barnum Smith. Én vagyok a Sidwell tanulmányi ügyekért felelős dékánja. Kérem, foglaljon helyet.

Nash észrevette, hogy a nő hangjából hiányzik a melegség. Megfogta a könyvespolc mellett álló egyik széket, és leült a felesége mellé, aki meg sem próbált ránézni. Todd és Kristy de Graffra pillantott, akiket alig ismert. Észrevette Mrs. de Graff piros orrát, kisírt szemeit és a zsebkendőt a kezében. – Miről maradtam le? Barnum Smith előrehajolt, és karba tett kezeit egy bőr írómappára helyezte. Fejét Nash felé fordította. – Kristy éppen befejezte beszámolóját Derek sérüléseiről – mondta ünnepélyesen. – A felesége – intett Maggie felé – reméli, hogy találunk valami köztes megoldást a kizáráson kívül. Felajánlotta, hogy kiveszi a fiukat a lacrossecsapatból, és azt gondolja, hogy százórányi közmunka itt a Sidwellben, vagy a de Graffék által kijelölt egyéb szervezetnél megfelelő büntetés lenne. Nash félretette felesége iránt érzett haragját. A dékánra nézett, és azt mondta: – Ez nem fog megtörténni. – Jobban szeretné, ha kirúgnák? – kérdezte a dékán őszintén. – Nem. – Őszinte leszek magához – mondta Barnum Smith. – Az én kezeim meg vannak kötve. Iskolánkban a verekedésért azonnali kizárás jár. – És milyen büntetést kapnak a mocskos szájú gyerekek? – Mit mondott? – kérdezte Barnum Smith, akit láthatólag váratlanul ért Nash megjegyzése. – Eszébe jutott valamelyiküknek is feltenni a kérdést, hogy mi lehet az oka, ha egy olyan fiú, mint Rory, aki ezelőtt soha nem keveredett zűrbe, egyszer csak gondol egyet, és összeveri az egyik osztálytársát? – Mire próbál célozgatni? – kérdezte láthatóan megbántva Kristy de Graff. – Minden történetnek két oldala van, Kristy. Megkérdezte a fiától, hogy provokálta-e Roryt? – Provokálta?! – mondta megdöbbenten. – A fiam arca úgy néz ki, mintha egy horrorfilmből lépett volna elő! El sem hiszem, hogy egyáltalán itt ülünk és beszélgetünk. – Kristy de Graff a

férjéhez fordult. – Mondtam neked, hogy a rendőrséget kellene hívnunk. – Szerintem ez egy nagyszerű ötlet – mondta Nash hátradőlve a székén és keresztbe téve lábait. – Biztos vagyok benne, hogy a Sidwell vezetősége is örülne a hírverésnek, hogy milyenek is valójában Washington legjobb fiai. A rendőrség rögzíti a két fiú vallomását, az esetleges tanúkét is, aztán az egészből nem lesz semmi, mert a washingtoni fiatalkorúak bíróságának sokkal fontosabb dolgai is vannak annál, minthogy azzal foglalkozzanak, hogy néhány gazdag srác összeverekszik, mert az egyik azt mondja, hogy meg akarja baszni a másik nővérét. A szó akkorát ütött, mintha egy akna csapódott volna be a helyiségbe. Barnum Smith hátradőlt, mintha pofon vágták volna, de Graffék pedig leesett állal ültek a székeiken, és nem hittek a fülüknek. Maggie egyszerűen a tenyerébe temette arcát. – Bizony, a maguk kis angyalkája azt ecsetelte Rorynak, hogy mit csinálna a lányommal, Shannonnal, aki mellesleg tizennégy éves. Derek azt mondta, hogy nagyon jó bőr, és hogy meg akarja baszni. – Az én fiam sohasem mondana ilyet – mondta felháborodva Kristy de Graff. – Pedig pontosan ezt mondta – felelte Nash olyan könnyedén, ahogy csak tudta. – Valójában többször is megismételte. Rory figyelmeztette, hogy ha még egyszer kimondja, meg fogja ütni. Úgy látszik, Derek ezt nem vette komolyan, mert ezt követően viccesnek találta, hogy a feleségemet is sértegetni kezdje. Azt mondta Rorynak, hogy Maggie egy MILF, vagyis anyuka, akit meg akarok… – Nash nem akarta tovább feszíteni a húrt, így csak tátogta az utolsó szót. Barnum Smith komolyan sértődöttnek tűnt. – Beszéltek Derekkel erről? – kérdezte de Graffékhoz fordulva. – Semmi szükség rá, hogy erről beszéljünk vele – mondta Kristy. – Ő sohasem mondana ilyesmit. A dékán olyan pillantást vetett rájuk, mintha azt mondta volna: ebben azért ne legyen olyan biztos. Kiszólt a titkárnőjének a

telefonon. – Kérem, azonnal küldjék Derek de Graffot és Rory Nasht az irodámba. Ahogy a dékán befejezte, Kristy de Graff a férjéhez fordult. – Mondtam, hogy magunkkal kellett volna hoznunk az ügyvédünket is. Nash érezte, hogy BlackBerry-je vibrálni kezd. Benyúlt az öltönye belső zsebébe, és elővette. Egy e-mailt kapott Art Harristől. Nash megnyitotta, és elolvasta az apró betűs üzenetet. Azt hiszem, megtaláltam az emberedet. Szar ügy. Hívj, ahogy tudsz. Hirtelen nagyon meleg lett a szobában. Nash meglazította a nyakkendőjét, és felállt. – Nagyon sajnálom – mondta –, de el kell mennem. Maggie felnézett rá, és valódi félelmet látott a férje arcán. – Mi a baj? – Munkahelyi ügy. Rögtön hívlak, amint tudlak. Nash megszorította Maggie vállát és kiment. Mire az iskola bejárati lépcsőjéhez ért, Harris már a vonalban volt. – Art, mi a helyzet? A vonal túloldaláról gondterhelt sóhaj hallatszott. – A washingtoni tűzoltóság kapott egy hívást ma hajnali négy óra körül. Egy égő autót jelentettek egy elhagyott telken. Miután eloltották a tüzet, felnyitották a csomagtartót, és egy holttestet találtak benne. A halottkém jelentése szerint egy dolog kivételével minden megfelel a leírásnak, amit adtál. – Mi az az egy dolog? – kapaszkodott bele Nash a reménysugárba. – Három ujja hiányzott a jobb lábáról. Az orvos azt mondja, úgy tűnik, mintha egyesével vágták volna le őket, és nem egy sebész csinálta. Azt is mondta, hogy úgy látszik, mintha mostanában történt volna. Valószínűleg közvetlenül a halála előtt, de a boncolás végéig nem tud biztosat mondani. – A francba – mondta Nash elveszítve minden reményét. – Mit akarsz, most mit csináljak? – Felejtsd el, hogy egyáltalán beszéltünk. – Nash megszakította a vonalat, visszanézett az iskolára, aztán a telefonjára pillantott. Tudta, hogy mit kell tennie, és remélte,

Rory megérti majd. Nash bepattant a kocsijába, és Rapp számát tárcsázta. Hat csöngés után a hangpostája kapcsolt be. Nash habozott egy pillanatig, aztán úgy döntött, hogy Kennedy irodáját hívja. Az asszisztense vette fel. – Itt Mike Nash. Rapp-pel kell beszélnem, amilyen gyorsan csak lehet. Vészhelyzet van.

61. fejezet A parlament Lonsdale szégyenteljesen vonult vissza az irodájába az ülésteremből. Csak azok látták rajta, akik igazán jól ismerték, hogy az összeomlás határán van. Végső soron hivatásos politikus volt – olyan nő, aki egy három hónapos kampánykörút végeztével is képes volt boldognak látszani. Mi volt ehhez képest az a kétperces út az Igazságügyi Bizottság üléstermétől az irodájáig. Háromszor is majdnem ráförmedt valakire. Kétszer néhány tehetetlen tisztviselőre, akik képtelenek voltak leolvasni az arcáról az érzéseit, egyszer pedig egy szenátortársára, aki odasietett hozzá, hogy megtudja, mi történt a zárt ajtók mögött zajló ülésen. Lonsdale minden alkalommal úgy nézett ki, mint az egyetemi focibajnokság legjobbjának járó Heisman-díj figurája, ahogy előretartott tenyérrel próbálta távol tartani azokat, akik meg akarták volna állítani. Amikor végül elvergődött az irodájáig, a magán bejáratán osont be, és elhaladt vagy fél tucat magasabb rangú kollégája előtt, akik elég jól ismerték ahhoz, hogy befogják a szájukat. Arcán széles műmosollyal átsuhant a kis fogadóhelyiségen, és belépett az irodájába. Egy másodperccel később a súlyos faajtó becsapódott mögötte. Minden tekintet Wassenre szegeződött. Zaklatottan nézett az ajtóra, amelyen főnöke az imént beviharzott, és tudta, hogy őt várja és senki mást. Ha bárki be merészelt volna menni most azon az ajtón, azt kockáztatta volna, hogy leharapják a fejét. Ralph Wassen intett mindenkinek, hogy folytassák a munkát, aztán rendkívül óvatosan kinyitotta az ajtót, becsusszant a résen, és

becsukta maga mögött. Lonsdale a hosszú kanapén ült, cipői a földön, lábai a díványon, cigaretta a kezében. Wassen észrevette, hogy még a szagelszívót sem kapcsolta be, amit újabb rossz jelként értékelt. Átvágott a szobán, bekapcsolta a ventilátort, majd csatlakozott főnökéhez. Az egyik ultramodern, nagy, krómozott talapzatú karosszékbe ült. – Mi a fene történt? Lonsdale fel sem nézett. Hátrahajtva fejét, a füstfelhőn keresztül a plafont nézte. – Valószínűleg ez életem legszörnyűbb napja. Wassennek a nő halott férje jutott eszébe. – Rosszabb, mint amikor John meghalt? – Nem – felelte őszintén. – Nem, annál talán nem rosszabb. Ez volt egész politikai karrierem legkínosabb kudarca – javította ki magát. – De mi a fene történt? – ismételte meg a kérdést a férfi. – Mindnyájan ellenem fordultak. Összehugyozták magukat ijedtükben. – Miért? Mit mondott Rapp? Lonsdale felemelte a fejét, és most először nézett Wassenre. – Tulajdonképpen azt tette, amit előre megmondtál. Nem pontosan azt, de a tartalma nagyjából az volt. Mindenki beszart tőle. Elhitette velük, hogy terrorcselekmény fenyeget minket, és ha nem hagyják, hogy annyi törvényt hágjon át, amennyit csak akar, minket fog hibáztatni a támadásért. Wassen nyelt egyet. – És akkor most hogyan tovább? Csak úgy özönlöttek a hívások. A kétórás ülést megnyitod a nyilvánosság számára? Lonsdale mélyet szívott a cigarettájából, és miután kifújta a füstöt, hisztérikus nevetésben tört ki. – Mi olyan vicces? – Egyáltalán nem lesz meghallgatás ma délután. Legalábbis nem az én bizottságom előtt. Wassennek földbe gyökerezett a lába. – Az meg hogy lehet? – Az a kis szarzsák – mondta – halálra rémisztette az összes aktakukacot, akikkel együtt dolgozom. Nyilvános meghallgatást

akart délután. Hajlandó lett volna bevallani, hogy megütötte, fojtogatta és elkábította azt az átkozott terroristát egy szobányi kamera előtt, és azt is el akarta mondani, hogy mindezt azért tette, mert meg akart védeni minket egy küszöbön álló terrortámadás ellen, amelyet valami fantom terroristasejt készül elkövetni. Aztán felvázolt nekik egy másik lehetőséget is, hogy helyezzék vissza az esetet a Hírszerzési Bizottság hatáskörébe, ahol diszkrétebb módon tudják kezelni az esetet. – És? – A saját istenverte pártom támadt nekem. Egy harmincperces heves vita után megszavazták, hogy visszahelyezik az ügyet a Hírszerzési Bizottság hatáskörébe, és ennyi volt az egész. – Milyen arányban szavaztak? Lonsdale lemondóan legyintett. – Még csak szoros sem volt. Hét volt az egy ellen, mielőtt rám került volna a sor, és ekkor még csak a saját párttársaim adták le a voksukat. Wassen arca megrándult. – Volt még valami? A nő megint teljesen hátrahajtotta a fejét, és felnyögött, mielőtt megszólalt volna. – Ted Darby egy ponton a fülembe súgta, hogyha nem nyugszom le, és nem kezdek el ésszerűen viselkedni, gondoskodik róla, hogy leváltsanak az elnöki posztról. – Úristen – motyogta Wassen. Ted Darby bírt talán a legnagyobb befolyással az egész szenátusban. Olyasvalaki volt, akinek nem volt kenyere az üres fenyegetőzés. – És akkor most hogyan tovább? – Nem tudom. Azt hiszem, megpróbálom majd elkapni, ha megjelenik a Hírszerzési Bizottság előtt, de nem hiszem, hogy sok támogatásra számíthatok. Wassen az órájára pillantott. Pár perccel múlt dél. Lonsdale már el is késett a megbeszélt ebédről. – Utálom ezt tenni veled, de ma Joe Barreiróval kellene ebédelned. Lonsdale a homlokára csapott a kezével. – Erre most képtelen vagyok. Lehetetlen. Teljesen szétesnék. A végén még mondanék valamit, amivel eláztatnám magam az Etikai Bizottság előtt. Lehetséges, hogy még az Igazságügyi Minisztérium előtt is. – Egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán kitört belőle a nevetés. –

Nem lenne szép? Mindezek után még én lennék az, aki ellen vádat emelnek. – Nem fognak ellened vádat emelni. Akarod, hogy elmenjek helyetted? – Nem – legyintett. – Csak mondd le. – Az nem jó ötlet. – Miért? – Barreiro nem szereti, ha valaki nem megy el a megbeszélt találkozóra. Valószínűleg ír rólad valami szaftosat az újságjában, és ahogy most a dolgok állnak, a legutolsó dolog, amire most szükséged van, az a rossz sajtó. – Igazad van. – Mit mondjak neki? – Mondd neki, hogy a pártom magamra hagyott. Hogy már nem érdeklik őket azok a kormánytisztviselők, akik betartják a törvényt. – Mi van, ha azt mondom neki, hogy Rapp valami nyugtalanító információval állt elő a bizottságod előtt, és a nemzet biztonsága érdekében visszautaltad az ügyet a Hírszerzési Bizottság elé, ahol finomabban tudják kezelni majd az esetet. – Úgy állítsam be, mintha az én érdemem volna? – Nagyjából erre gondoltam. – Az ördögbe is, nem! Egy nap majd megfordul ez a dolog, és én ott fogok állni ezek előtt a beszari gazemberek előtt, és mindnyájan tudni fogjuk, hogy ki a felelős. – Rendben – állt fel Wassen. – Akkor mondjam neki inkább azt, hogy a szavazás vége tizennyolc volt a kettő ellen? Hadd találjam ki: az egyetlen, aki melléd állt, az a rendíthetetlen kommunista Chuck Levine volt. – Te tényleg azt hiszed, hogy most erre van szükségem? – Amire most egyáltalán nincs szükséged, hogy a szükségesnél rosszabb legyen az ügy visszhangja a sajtóban. Így is neked fognak esni. – Jól van. Nem érdekel – felelte anélkül, hogy akárcsak rápillantott volna.

Wassen lenézett rá, és azon tűnődött, hogy vajon felhívja-e a figyelmét arra, hogy ő előre szólt. Azt akarta mondani: És mi van, ha Rappnek igaza van? Hogyan fogod kezelni, ha minden kollégád rajtad fog gúnyolódni? De nem bírta megtenni. Most nem, amikor ennyire vert helyzetben volt. Kegyetlenség lett volna a részéről. Vár még pár napot, és aztán megpróbál beszélni a fejével. Közben pedig előad Barreirónak egy olyan verziót, amely a főnökét józanabb színben tünteti fel.

62. fejezet Rapp, Kennedy, O’Brien és Ridley felmentek a Hart épület 216-os szobájába, és bezárkóztak az egyik tanácsterembe, hogy senki ne zavarja őket, és hogy kihasználhassák a titkosított telefonok nyújtotta lehetőséget. Rapp klubszendvicsének és sült krumplijának nagy része még műanyag dobozában hevert. Ő maga fel-alá járkált. A zakóját az üres szék hátára akasztotta, és karba tett kézzel lassan rótta a köröket a konferenciaterem egyik falától a másikig. O’Brien és Ridley ügyet sem vetettek rá. Egyrészt hozzászoktak, hogy Rapp folyamatos mozgásban van, másrészt pedig jobban érdekelte őket, hogy elfogyasszák saját ebédjüket. Kennedy azonban őt figyelte szomorúan, elgondolkodva. Már rácsukta a fedelét salátájára, és félretolta. Ivott egy korty diétás kólát. – Mi a baj? – kérdezte. Rapp bal kezével megvakarta a fejét. – Rossz előérzetem van. – Azt mondtad, jól mentek a dolgok – mondta Kennedy biztatóan. – Igen, de most nem arról beszélek. Amiatt aggódom, ami odakint történik. – Rapp a falak felé intett. Kennedy elmosolyodott. Rapp sohasem érezte jól magát a hivatalnok bőrében. Nem mintha rosszul csinálta volna – nagyon is jó volt. De összehasonlíthatatlanul jobb volt odakint a terepen, amikor a saját kezében tartotta a sorsát. Valódi képességeit nem tudta kihasználni ezekben az üléstermekben, de Kennedynek szüksége volt rá, hogy tanúskodjon. Ő is elmondhatta volna

mindazt, amit Rapp, csak az ő szavait a szenátorok gondolkodás nélkül, azonnal elutasították volna. Rapp azonban más volt. Egy mocskos, sáros, csurom vér katona, aki a frontvonalból tért vissza, hogy jelentse a tábornokoknak: egészen más a helyzet, mint amilyennek a hátország biztonságából látszik. Rapp a tettek embere volt, aki vérét áldozta és nagyszerű tetteket vitt végbe hazájáért. Csak kevesen ismertek minden részletet, de a pletykák is elég súlyt adtak szavainak. Voltak persze néhányan, olyanok, mint Lonsdale, akik annyira megvetették, amit képviselt, hogy meg sem hallgatták. De a legtöbbjükre lehetett hatni, végtére is politikusok voltak, így, ha másra nem is, arra számítani lehetett, hogy a saját érdekeiknek megfelelően fognak cselekedni. – Még néhány óra, és remélhetőleg az ő támogatásukkal léphetünk tovább. – Nem is emiatt aggódom – mondta Rapp gondterhelten. – Hanem a miatt az átkozott harmadik sejt miatt. Az angolok szerint a jövő hétre tűzték ki a támadást. O’Brien és Ridley abbahagyta a beszélgetést, és Rappre néztek. Tudták, hogy ha ő aggódik, akkor nekik is van miért. – Mitch, még azt sem tudjuk biztosan, hogy ez a harmadik sejt létezik-e, és ha igen, jó esélye van annak, hogy visszarettentette őket a másik kettő kudarca. Kennedy Rappet figyelte, és látta, hogy valami más is motoszkál a fejében, amit nem akar kimondani. – Mi a baj? Rapp a két férfira, majd Kennedyre nézett. – Ebéd előtt beszéltem Nashsel. Azt mondja, hogy az egyik embere elmulasztotta az utolsó két bejelentkezését. – Melyik embere? – Chris Johnson. – Miféle bejelentkezést? Hiszen az egész istenverte akciót lefújtuk! – mondta O’Brien mérgesen. – Úgy volt, hogy lehúzzuk a rolót! – Ne játszd itt nekem a főparancsnokot, Chuck – vágott vissza Rapp ugyanolyan dühvel. – Mindnyájan voltunk a terepen. Tudjuk milyen, amikor hónapokig gürizünk valamiért, aztán jön valami ostoba parancs felülről.

– Ez most más, Mitch – mondta O’Brien kivörösödött arccal. – Akkor iszonyú nagy nyomás alatt voltunk. – De most egyikünk sem volt ott – mondta Rapp az asztalra mutatva. – Nem tudom, mi az ördögöt mondott neki Johnson, amivel rávette, hogy hadd maradjon rajta az ügyön, de én nem fogok dühöngeni, amiért az egyik emberünk a saját tökeit teszi kockára. Én képeztem ki Nasht. Én tanítottam arra, hogy legyen agresszív, mint ti ketten. Amikor Európában tevékenykedtél, Charlie, vagy te, Rob, amikor a Közel-Keleten varázsoltál. Szóval, hogyha valakire mindenképp ki akartok akadni, akkor rajtam töltsétek ki a haragotok! Ridley felemelte a kezét. – Azt hiszem, azt biztonsággal állíthatjuk, hogy Nashnek jó oka volt rá, hogy hagyta Johnsont tovább dolgozni az ügyön. – De ez nem az ő döntése – mondta O’Brien. – Ha van valamije, akkor hozzánk kell fordulnia, és majd mi eldöntjük, hogy mi legyen. – A lószart – vonta össze a szemöldökét Rapp. – Azt akarod velem megetetni, hogy amikor Kelet-Berlin környékén szimatoltál, nem hoztál néhány olyan helyszíni döntést, amibe aztán eszedbe sem jutott beavatni a főnökeidet? – Uraim – szólalt meg Kennedy anélkül, hogy bármelyikükre ránézett volna –, felelőtlen embernek ismeritek Mike Nasht? Egyenként megrázták a fejüket. – Rendben – folytatta –, akkor most szépen nyugodjunk meg, és inkább azon gondolkozzunk, hogy ez mit jelenthet. A titkosított telefon megcsörrent az asztal közepén. Ridley felkapta a kagylót. – Halló – egy pillanatig figyelt, aztán átadta Rappnek. – Nash az. Rapp elvette a kagylót. – Mi a helyzet? – Gáz van. – Nash hangja gondterhelt volt. – Mondjad! – Majdnem biztos, hogy Johnson a hullaházban van. Odaadtam egy barátomnak a személyleírását, és éppen most hívott vissza, hogy elmondja: hajnali négykor egy égő autó csomagtartójában találtak egy holttestet, amelyre illik a leírás.

– A rohadt életbe. – És van még valami, Mitch. Azt hiszem, megkínozták. Három ujj hiányzik a jobb lábáról. A halottkém szerint nem sebész vágta le. Rapp érezte, hogy összeszorul a gyomra. Csak ne most – mondta magának. – Megvan az összes jelentése, ugye? – Igen. – Hat gyanúsítottja volt, igaz? – Igen. Gyere ki a terrorelhárításhoz, amilyen gyorsan csak tudsz, tápláld be a rendszerbe azt a hat embert, és intézd el, hogy a megfigyelt személyek között ők legyenek az elsők. Ha valaki akadékoskodna, mondd azt, hogy a parancs egyenesen Irene-től jött. Ha még mindig nyavalyognának az eljárási szabályok miatt, mondd nekik, hogy először tegyék őket a lista elejére, aztán hívjanak fel engem. – Mi a helyzet a forrással? Tudni akarják majd, hogy honnan származik az infó. – Mondd nekik, hogy a Moszadtól kaptuk, és hogy csak azután hívjanak fel megerősítésért, miután feltöltötték a neveket. Most rohannom kell. – Rapp letette a telefont, és Kennedyre nézett. – Johnson a hullaházban van, három lábujja hiányzik. Nyilvánosságra kell hoznunk az ügyet. Mondd meg az elnöknek, hogy össze kell hívnia a Nemzetbiztonsági Tanácsot. – És mit mondjon nekik? – kérdezte O’Brien. – Hogy azzal ellentétben, amit eddig mondtunk, valóban beépítettünk valakit egy mecsetbe, aki most meghalt? Mindnyájan a börtönben végezzük! Rapp felkapta a zakóját, és elindult az ajtó felé. – Leszarom, hogy mit mondasz neki. Kend rám az egészet, vagy mondd azt, hogy az izraeliektől származik az információ. Találj ki valamit. Az a lényeg, hogy ha Johnson a hullaházban van, akkor azok a rohadékok elérték a várost. Ahogy Rapp elérte az ajtót, Kennedy utánaszólt. – Te hová mész? – Biztos régen elpucoltak már, de odamegyek a mecsethez, hogy lássam, mit tudok kideríteni.

– Egyedül nem mehetsz oda. – Irene, hidd el, nekik több félnivalójuk van, mint nekem. Kennedy figyelte, ahogy kilép az ajtón, majd Ridley-hez fordult. – Menj vele – adta ki az utasítást. – És gondoskodj róla, hogy ne öljön meg senkit… hacsak nem nagyon muszáj. Ridley felpattant, és Rapp után rohant. Kennedy felvette a telefont, és a Fehér Ház helyzetelemző termének a titkosított számát tárcsázta. Amikor az ügyeletes tiszt felvette a kagylót, azonosította magát, és azt mondta: – Vészhelyzet van. Beszélnem kell az elnökkel.

63. fejezet Karim sötétkék öltönyt, fehér inget és kék-szürke csíkos nyakkendőt viselt. Alaposan megolajozott pisztolya a jobb csípőjére erősített pisztolytáskában lapult, a rádiót pedig a bal oldalra csíptette. Egy vékony, testszínű vezeték tekeredett elő a gallérja alól, amely a fülében ért véget. Hajtókájában amerikai zászlós kitűző parádézott büszkén. Szálfaegyenesen állt, és szemlét tartott emberei felett, mintha csak egy gyakorlótéren lettek volna. Bizonyos értelemben ott is voltak. A sor bal szélén Faríd állt egy kék Ford Fusion előtt. Pontosan ugyanúgy volt felöltözve, mint Karim, csak nem volt fülhallgatója. Az autókra hamis kormányzati rendszámtáblát szereltek. Senkinek sem lesz könnyű dolga aznap, de Faríd lesz az első, aki elfoglalja állását. Ha nem jár sikerrel, az végzetes következményekkel járhat az akció kimenetele szempontjából. A sorban utána három egyforma fehér Chevy kisbusz állt. Mindegyik jármű oldalára a FedEx csomagküldő szolgálat narancs és lila színű emblémáját festették. A járművek előtt három férfi állt, mindegyik a FedEx sofőrök egyenruháját viselte. Nadrágjuk jobb zsebét pisztolytáskává alakították át hangtompítós kézifegyverük számára. A jobb oldalon ketten szabályos pihenj állásban álltak, tetőtől talpig kommandós öltözetben. Mögöttük egy nagy fekete Suburban parkolt, szintén hamis kormányzati rendszámtáblával.

Az ablakokat elsötétítették, és LED vészvillogót szereltek a hűtőrácsra és a hátsó ablakra is. Karimot büszkeség töltötte el a fegyelmezett, teljesen átalakult emberek látványától. Előrelépett, és az egyik FedEx egyenruhás marokkói, Fazul felé indult. Karim tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. – Az oldalfegyvert! A férfi pontosan úgy tett, ahogy tanulta. Csak egyik kezét használva benyúlt a nadrágja zsebébe, elővette a fegyverét, és a föld felé mutató hangtompítóval nyújtotta oda Karimnak. Karim elvette a fegyvert, megfordította, és csodálattal nézte az alaposan megolajozott zárszerkezetet. Néhány másodperc elteltével visszaadta a fegyvert, és folytatta útját a sor előtt. Minden emberrel megismételte ugyanezt, aztán visszatért az alakzat közepére, ahol Hakim várta. Régi barátjára mosolygott, és aztán az emberei felé fordult. – Készen állunk, hogy hatalmas csapást mérjünk ellenségünkre. Keményen gyakoroltatok hónapokon át, és most nagyszerű és dicsőséges utunk végéhez érkeztünk. – Egyik emberről a másikra nézett, és lassanként gúnyos mosolyra húzódott a szája. – De mielőtt a paradicsomba sietnénk, vár még ránk egy kis móka. Az emberek nevettek, és magabiztos pillantásokat váltottak. – Van valakinek kérdése? – kérdezte Karim, titokban azt remélve, hogy nem lesz. A terv minden részét olyan alaposan átvették, hogy kérdésnek és magyarázatnak már nem volt helye. A küldetést percről percre megkomponálták. A térképeket újra meg újra áttanulmányozták. A metró menetrendjét többször is ellenőrizték. Az útvonalakat beprogramozták a GPS-ekbe, hogy senki ne tévedjen el, és perceken, ha nem másodperceken belül elérjék célpontjaikat. Faríd egy nagy lépést tett előre, és szemeit előreszegezve vigyázzba vágta magát. – Uram – mondta éles hangon –, mindnyájunk nevében azt szeretném mondani, hogy nagy megtiszteltetés a parancsnoksága alatt szolgálni. Karim a kifogástalan Farídra, szaúdi honfitársára nézett. Ő volt a csoport egyetlen tagja, akiben benne volt a nagyság lehetősége. Kár, hogy meg kell halnia a többiekkel együtt. – Részemről a

megtiszteltetés – jelentette ki Karim –, hogy vezethettelek benneteket. Allah ma kegyes lesz hozzátok. Erről a napról évszázadokig fognak beszélni. Tisztelni fogják bátorságunkat, csodálni fogják képességeinket, és ünnepelni fogják győzelmünket. Most elérkezett a mi időnk. Sok éven át védekezni kényszerültünk. Ma jött el a nap, hogy az egész iszlám nevében lecsapjunk ellenségünk szívére. Karim az órájára nézett, és visszafordult Farídhoz. – Itt az idő – mondta rövid fejbiccentéssel. A válla fölött Hakimra pillantott. –Nyisd ki az ajtót! Tíz másodperccel később nézte, ahogy a kék szedán elhalad a fekete Lincoln Town Car mellett, és belevész a napfénybe. Az órájára nézett. Minden pontosan a terv szerint haladt. Az időzítés rendkívül fontos volt. Azt akarta, hogy amennyire lehetséges, 12 óra 30-ra mindenki a helyén legyen. Ha egyszerre küldené ki az összes járművet, az azt eredményezné, hogy a közelebbi célpont felé tartóknak le kellene parkolniuk, és várakozniuk kellene, ez pedig csak újabb hibalehetőséget eredményezne. Két perccel később kiadta a parancsot az első csomagszállító kisbusznak az indulásra, aztán mindenkit utasított, hogy szálljanak be a járműveikbe. Karim elhelyezkedett a Lincoln anyósülésén, Hakim pedig beült a kormány mögé. – Az emberednek sikerül megoldania a feladatot? – kérdezte Karim kételkedve. – Igen, azt mondta, nem jelent gondot. – Hakim a műszerfalon világító órára mutatott. – Helyi idő szerint pontosan 12 óra 23-kor az egész forgalomfigyelő rendszer megbénul. – Gondoskodtál róla, hogy csak a kamerák álljanak le? Ha a közlekedési lámpák is lefagynak, sohasem jutunk ki a városból. – Azt mondta, hogy így lesz – mondta Hakim ráunva, hogy ennyiszer kell ismételnie magát. – Egyébként meg a biztonság kedvéért ezért vár ránk itt ez a Suburban. – És Ahmeddel minden rendben van? – folytatta Karim aggódva. Hakim felsóhajtott. Kora hajnalban, mielőtt felkelt volna a nap, kirakta a mesterlövészt a második célpontjuk közelében, hogy figyelje a környéket, és információt

szolgáltasson a támadáshoz. – Igen, vele is minden rendben. Alig fél órája beszéltem vele. – Rendben. – Karim az óráját nézte, majd a nyitott ajtóra mutatott. – Ideje indulnunk. Hakim beindította az autót, és sebességbe tette. A másik három autó szorosan követte őket, ahogy végigkanyarogtak a lerobbant ipari parkon. Miután átkeltek az Anacostia folyón, három jármű rátért a Kentucky Avenue-re, egy FedEx kisbusz pedig a Pennsylvania sugárúton hajtott tovább. Karim pipálgatta a tájékozódási pontokat. Fényképet mindegyikről látott már, de személyesen most járt erre először. Ahogy elérték a Stanton Parkot, Karim szíve hevesebben kezdett verni. Faríd hangja reccsent meg Karim fülében. – Itt Bill. Célhoz értem. Vétel. Karim visszahajtotta zakóját, és adásra kapcsolta a rádiót. – Vettem, Bill. Sok szerencsét. A Lincoln a C Streetre fordult a Stanton Park után. A FedEx kisbusz követte, de a Suburban továbbhajtott a Massachusetts sugárúton, ahol északra fordult. Karim meglátta az Egyesült Államok parlamentjének épületét, amely csak néhány utcányira magasodott tőlük, majd hirtelen eltűnt a szemük elől, mert az út lejteni kezdett, és a szenátus hatalmas irodaépületei eltakarták. Az Első sugárútnál Karim egy pillanatra úgy érezte, mintha a szíve bármelyik pillanatban kieshetne a mellkasából. Hakim valami dalt fütyörészett, amit ő nem ismert fel. Zavarta, hogy a barátja ennyire nyugodt bír maradni egy ilyen pillanatban. Jobbra fordultak, és észak felé haladtak. Célpontjuk már csak egyutcányira volt. Karim jobbra pillantott, és elmosolyodott, amint meglátta a kék szedánt, mellyel Faríd csak néhány perccel azelőtt parkolt le. Az Első sugárút és a D Street kereszteződésénél Hakim jobbra fordult, és lehúzódott, elég helyet biztosítva a FedEx kisbusz számára, hogy elférjen mögötte. Karim épp akkor pillantott fel, amikor az óra 12:27-ről l2:28-ra váltott. Saját órájára pillantott, és megerősítette, hogy már csak másodpercek vannak hátra. – Itt Joe. Célba értem.

Karim felsóhajtott. – Vettem Joe. Sok szerencsét. Hakim ujjaival a kormányon dobolt. – Kettő a célban, már csak egy van hátra. Másodperceken belül ő is megérkezett. – Itt Thomas. Célba értem. – Vettem, Thomas. Sok szerencsét. – Karim megtörölte izzadt tenyerét a nadrágjában, és megpróbált mély levegőt venni. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen ideges legyen. A rendkívül fontos helyzet számlájára írta. – Készen állsz? – kérdezte Hakim. – Igen – felelte Karim. A Lincoln újra elindult a FedEx kisbusszal közvetlenül a nyomában. Fél utcával később a Lincoln megállt egy zöld napellenző előtt. Két szó állt rajta fehér betűkkel: The Monocle. Majdnem közvetlenül a Lincoln mögött a FedEx kisbusz jobbra fordult, és bekanyarodott a parkolóba. Tíz méterrel később megállt közel az épület középpontjához. Karim nem látta a parkolót, de tudta, hogy mi történik. Kiszállt az autóból, és kinyitotta a hátsó ajtót. Amint benyúlt, hogy kivegye az aktatáskát, megkapta a visszaigazolást a kisbusz sofőrjétől, hogy ő is a célnál van. Karim megragadta az aktatáskát, és anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna Hakimhoz, becsukta az ajtót. Belépett az étterembe, és egy gyors pillantást vetett a jobb oldali étkezőre, amely így ebédidőben tele volt. A főpincér üdvözölte, Karim erőltetetten rámosolygott, és a bár felé fordult, amely az épület bal oldala mentén futott végig. Rendkívül elégedett volt, mert hatalmas tömegen kellett keresztülfurakodnia. Ahogy haladt a bárpult mentén, egyre kevesebben voltak. Nem messze a pult végétől letette az aktatáskát a földre, és továbbment a mosdók felé. Elhaladt a pincér mellett egy keskeny folyosón, a falhoz lapult, aztán folytatta útját kifelé a hátsó ajtón keresztül. Kezét a szeme elé tartotta, mintha a napot akarná eltakarni. Egyre gyorsabban ment egyenesen észak felé. Áthaladt néhány parkoló autó között a bal oldalon, aztán kelet felé fordult. Már csak tizenöt méter – mondta magában. Karimról folyt az izzadság. A zsebébe nyúlt, és megfogta a távirányítású detonátort.

Kibiztosította a gyújtószerkezetet. Néhány másodperccel azután az órája alig hallhatóan csipogott. 12 óra 30 volt. Rohanni akart, de leküzdötte az ösztönös pánikot. – Még néhány lépés – mondta ezúttal hangosan. Amikor elérte a szomszédos épület hátulját, amely eltakarta a viszonylag kis éttermet, amelyből kijött, hálát adott Allahnak, és megnyomta a detonátor gombját.

64. fejezet Rapp a Constitution sugárúton száguldott közel 110 kilométer per órás sebességgel éppen a felezővonalon, a szembejövő autók szétspricceltek az útjából. Rapp csak annyit tudott tenni, hogy a reflektort villogtatva és dudálva figyelmeztette őket. Ridley idegesen kapaszkodott az ajtóba. A Tennessee-nél egy piros lámpába ütköztek. Rapp ötven kilométer per órára lassított, elnézett mindkét irányba, és beletaposott a gázba. A Dodge Charger nagy Hemi V8-as motorja az ülésbe préselte Ridley-t. Néhány utcával később a Charger a Tizenötödik utcánál százhússzal süvített át a kereszteződésen. – Lehet, hogy lassítanod kéne – mondta Ridley idegesen. – Nem hiszem, hogy szükségünk lenne most a rendőrökre. – Ezt most tényleg leszarom. – Rapp a fék fölé csúsztatta lábát, és a kormányt majdnem egy fél fordulattal jobbra rántotta. A gumik csikorogva próbáltak megkapaszkodni az aszfalton. A kanyar után dél felé száguldottak a Tizenhatodik utcán. – Mitch, szerintem le kellene higgadnod – mondta Ridley idegesen, egyik kezével a műszerfalba, a másikkal pedig az ajtóba kapaszkodva. – Rob, amint odaérünk, lenyugszom, amennyire a helyzet diktálja, de ez most nem egy titkos beosonunk és körülnézünk akció lesz. Keményen nekik megyünk, és úgy tervezem, hogy jól felbosszantjuk őket. Ridley összerezzent. – Lehet, hogy fel kéne hívnunk Irene-t.

Rapp felé fordult. – Félre tudok állni most rögtön, és kiszállhatsz, ha akarsz. Ridley megrázta a fejét. – Veled megyek – dörmögte. – Csak szeretném, ha lassítanál. Nem értem, hogy miért kell odarohannunk, és tudatni velük, hogy megérkeztünk. – Csak azt fogjuk csinálni, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennie valakinek. – Rapp megragadta a kormányt, és megeresztett egy sor trágárságot. – Csak ne üss meg senkit! Rapp egyetlen pillantással tudatta vele, hogy nem szeretné, ha ezt megint előhozná. – Feltéve, ha nem provokálják ki – helyesbített Ridley. – Nézd meg a BlackBerrydet, hogy Nash átküldte-e a fényképeket. Néhány másodperccel később Ridley megszólalt: – Átküldte. Hat kép van. – Ugyanaz a hat, amit már láttunk? – Igen. – Nézd meg őket jól. – Rapp az órára pillantott a műszerfalon. –A mecset hemzsegni fog az emberektől. Épp a déli imádság közepén tartanak. – Akkor – mondta Ridley könnyedén – legalább mind ott lesznek. A mecsettől kétutcányira Rapp visszavett a gázból. Szemét az utcán tartva megkérdezte: – Jártál már itt valaha? – Nem éppen ez a kedvenc városrészem. Meg aztán nem is venné jól ki magát, ha a Nemzeti Titkosszolgálat igazgatóhelyettesét azon kapnák, hogy washingtoni mecsetek közelében lóg. Erről jut eszembe… miért is csináljuk mi ezt? – Nem fogjuk bepoloskázni a helyet, csak körbejárjuk és körülnézünk. – Két fickó a CIA-től? – mondta Ridley a Postban megjelent cikkre gondolva. – Ez nem mutat majd valami jól. – Nyugi. Én nem most járok itt először. – Micsoda? – kérdezte Ridley meghökkenve. – Voltam már itt néhányszor.

Ridley először azt hitte, hogy csak viccel, aztán rájött, hogy mégsem. – Te komolyan beszélsz? – Hát persze. Fél évvel ezelőtt egy pénteki napon lejöttem ide. Alig hittem a fülemnek, hogy milyen beszédet tartott az imám. Azt gondoltad volna, hogy Mekkában vagy, és az egyik őrült wahhabi papot hallgatod. Rapp teljesen lelassított, ahogy a mecset elé értek. Befordult a sarkon, lehúzódott, és éppen egy tűzcsappal szemben állította le az autót. Rapp felpattintotta a csomagtartót, és kiszállt. Ridley is a kocsi hátuljához ment, ahol Rapp egy kemény borítású tokot nyitott ki éppen. Benne habszivacsba ágyazva egy M-4-es puska, két extra pisztoly és vagy fél tucat tartalék tár volt. – Nálad van a fegyvered? – Igen. – Hány tartalék tárral? – Kettővel. – Jó. – Rapp 9 milliméteres Glock 19-ese két tizenhetes tartalék tárral már a tokjában lapult a bal csípőjén. Megfogta a 9 millimétereshez való hangtompítót, és a jobb első zsebébe tette, aztán a .45-ös kaliberű Glock 21-est is magához vette, hátha valami erősebbre is szüksége lesz. – Jézus Mária, Mitch. Azt hittem, hogy csak körül akarsz nézni. Rapp kivette a .45-öshöz való nyitott pisztolytáskát a fegyverzsákjából. Egy tartalék tizenhármas tár már eleve a pisztolytáskában volt. – Chris Johnson nem volt aktakukac. – Pár centire hátrahúzta a .45-ös szánját, hogy megbizonyosodjon róla, csőre van-e töltve, aztán a tokot az inge és az öltönynadrágja közé csúsztatta. – Én nem fogom egy kocsi hátuljában, ropogósra sütve végezni. – Rapp kinyitott egy másik tokot, és elővett belőle két rádiót és néhány vezeték nélküli fülhallgatót. Az egyik készüléket Ridley-nek adta. – Én bemegyek, te pedig kint maradsz, és nyitva tartod a szemed. – Itt rohadjak meg, ha… – mondta Ridley döbbenten. Rapp követte Ridley pillantását végig az utcán, és négy embert látott, akik a mecset oldalajtajától egy várakozó kocsi felé

tartottak. A férfi, aki elöl ment, lehetett vagy százkilencvenöt centi magas, aki pedig a sort zárta, vagy harminc centivel alacsonyabb volt nála. A kocsi csomagtartója nyitva volt. – Gyerünk. – Rapp finoman lecsukta kocsija csomagtartóját, és Ridley-vel az oldalán elindult. – Hogy is hívták azt az alacsony fickót, aki miatt Johnson aggódott? – kérdezte Ridley. – Abad bin Báz. – Igen. Szerintem ez ő. A leghátsó fickó. – Igazad lehet. – Az egyikükről meg azt mondta, hogy magas – mondta Ridley. – Szerintem az meg az első fickó lehet. – Igen – mondta Rapp. – Vajon miért nem odabent imádkoznak a többiekkel? Rapp fél lépéssel Ridley előtt járt. Szemei egyik emberről a másikra vándoroltak, így próbálta felmérni, hogy mekkora fenyegetést jelentenek. Ketten az öltönynadrágjuk felett nyitott galléros sportkabátot viseltek. A másik kettőn bő nadrág és ing volt. Amennyire meg tudta mondani, egyiküknél sem volt fegyver. A magas fickó vette észre őket először. Már az autóhoz ért, és egy táskát tett a csomagtartóba. Rapp szemébe nézett, aztán szó nélkül elindult, hogy feltartóztassa őket. Rappnek nem tetszett, amit a fickó szemében látott. Nem állt tőle távol az erőszak. Abban reménykedve, hogy el tudja terelni a nagydarab fickó figyelmét, a négy közül a leghátsó emberre nézett. –Abad, mi van veled? – Könnyed hangja a magas fickót egy pillanatra megállásra késztette. Már csak tíz méterre voltak. – Beszélnem kell veled. – Rapp tudta, hogy abba az övezetbe lépett, ahol egy fegyver semmit sem ér, ha nincs a kezében. A magas fickó elindult, hogy Rapp és Abad közé álljon, így Rapp megállt, és kitartotta a kezét, hogy Ridley-t is visszatartsa. Abad a magas férfira nézett. – Nem ismerem őket. – Szállj be a kocsiba – utasította a nagydarab fickó, aztán elindult Rapp felé.

Magasba emelt bal kezével próbálta elhessegetni őket, mint néhány kóbor kutyát. A fickó jobb kezébe hirtelen egy kis, fa ólmosbot került. – Nyugi, nagyfiú – mondta Rapp. – El kell menniük – adta ki az utasítást. – Maguk nem tartoznak ide. – Valóban? – kérdezte Rapp könnyedén. – Sosem hallotta még a közterület kifejezést? – Ez a mecset területe – mutatott a háromszintes téglaépületre. – El kell menniük. – Azt nem hiszem. – Azonnal el kell menniük – kiabálta a férfi. Tett feléjük még egy lépést, és felemelt botját meglóbálva próbálta elijeszteni Rappet és Ridley-t. Rapp arra gondolt, hogy ez a nagy lóbaszó alighanem ugyanezzel a bottal ütlegelte Johnsont. Rapp a férfi szemébe nézett. – Vigye innen azt a botot, vagy feldugom a seggébe, és pálcikás jégkrémet csinálok magából. Anélkül, hogy megfordult volna, odaszólt Ridley-nek: – Ha lőnöd kell, vigyázz, hogy ne öld meg. Kissé hátradőlt, mintha menekülni akarna, tudta, hogy a fickó ettől majd óvatlanul előrelendül, és védtelenül maradnak sebezhető pontjai. Rapp hirtelen, mint egy rúdugró, minden energiájával támadásba lendült. Bejött a számítása. A nagydarab fickó ahhoz volt szokva, hogy az emberek menekülnek előle. A látványtól, hogy valaki szembe mer szállni vele, egy másodpercre mozdulatlanná dermedt, és Rappnek pontosan ennyi időre volt szüksége. Fejével cselezett egyet jobbra, aztán nyílegyenesen támadott. Bal kezével elkapta a férfi botot tartó kezét, jobbjával pedig a torka felé nyúlt. Rapp teljes súlyával előrelendült. Jobb kezét az óriás álla alá kulcsolta, és ahogy a lendület vitte tovább, hátralökte a fejét. A férfi hanyatt esett. Esés közben sikerült megragadnia Rapp jobb vállát, de ez kevés volt, hogy tompítsa az esést. Rapp nem állt ellen. A férfival együtt ő is a földre zuhant, de közben a betonba döngölte az óriás fejét.

Rapp a férfi gyomrába térdelve fejezte be a mozdulatsort. Nézte, ahogy a szemei megrebbennek és kifordulnak. Aztán nem mozdult. A fadorong kiesett a kezéből, és végiggördült a járdán. Rapp pillantása a férfi csuklójára tévedt, ahol három, jól látható karmolás nyoma látszott. Ugyanilyen nyomok voltak a nyakán is. Rapp hirtelen ismerős szagot érzett. Előrehajolt, és megszagolta a férfi ingét. Füstszagú volt, mint az odaégetett étel. – Mitch – szólt Ridley, épp mikor az autó elindult. – Mit akarsz, mit csináljak? Rapp felállt. Jobb kezével megragadta a hangtompítót, a ballal pedig előrántotta 9 milliméteres Glockját. Nézte, ahogy az autó tolat, hogy ki tudjon kanyarodni a mecset elől. Rapp rácsavarta a hangtompítót a fegyver csövére, és éppen, amikor az autó elindult volna, célzásra emelte a fegyvert. Két lövedék robbant elő a hangtompítóból, és mindkét jobb oldali kerék azonnal leeresztett. Rapp átvágott két parkoló autó között, majd kilőtte a gumikat a vezető oldalán is. Az autó még gurult néhány métert, a motor felbőgött, ahogy megpróbált felgyorsulni. Rapp szétlőtte a vezető oldalán a visszapillantó tükröt is. A motor egyre hangosabban bőgött. Óvatosan megcélozta a bal első ablakot, és az alsó sarkába eresztett egy golyót, melytől azon nyomban millió apró szilánkra robbant. – Tegyék a kezeket úgy, hogy lássam őket – kiáltotta –, ha nem akarják, hogy golyót röpítsek a kurva fejükbe! – Oldalról közelítette meg az autót. – Maguk ketten, a hátsó ülésen, ezen az oldalon szálljanak ki! – mondta. – Kezeket a magasba! Gyerünk! – kiáltott rájuk. – Gyorsan! A két férfi kiszállt az autóból, és a földre vetették magukat. Rapp balra lépett, hogy jól lássa Abadot, aki a kormánynál ült. – Abad, azonnal szálljon ki az autóból! Az ajtó lassan kinyílt, és Abad kezeit feltartva kiszállt. Rapp fegyverével az autó hátulja felé intett. – Kezeket a csomagtartóra! Gyerünk! – Rapp követte őt, és szétrugdosta a lábait, hogy terpeszben álljon, aztán a férfi tarkójához szorította a fegyverét. Szabad kezével átkutatta a zsebeit. – Hová-hová ilyen sietősen, Abad?

– Sehová – felelte Abad idegesen. – Miért nem odabent imádkozik? – Én… – Aha, erre nem tud válaszolni, mi? – Rapp megszagolta Abad öltönyét, és ugyanazt az égett szagot érezte rajta, mint amit a nagydarab fickó ingén. Rapp gyakorlatilag a férfi koponyájába nyomta a hangtompítót. – Grillpartit tartottak mostanában? – Mit? – kérdezte Abad rekedten. – Grill. Tudja, disznóhús megsütve. – Nem tudom, miről beszél. Rapp megragadta a férfi csuklóját és kicsavarta. Abad felordított fájdalmában. Rapp egészen közel hajolt az arcához. – Tudom, hogy mit csináltatok, a kurva anyátokat. Megkínoztátok az emberemet tegnap éjjel, ugye? Levágtátok három ujját, beraktátok egy kocsi csomagtartójába, és felgyújtottátok. – Rapp látta a beismerést Abad szemében – a lebukás döbbenetét. Csavart még egyet a karján. – Az ügyvédemmel akarok beszélni! – ordította Abad. Szemei könnyben úsztak, arca eltorzult a fájdalomtól. Rapp felnevetett. – Abból nem lesz semmi. És tudod, hogy miért? Mert én nem zsaru vagyok. – Abad képébe nyomta a fegyverét. – Látott már rendőrt hangtompítóval rohangászni, maga marha? –Rapp még hátrább feszítette a férfi karját, és Abad jajveszékelése közepette azt mondta neki: – Vagy beszélsz, vagy levágom a lábujjaidat, mint ahogy az emberemmel tettétek. Csak kétlem, hogy te kibírnál hármat. Szerintem csak úgy ömleni fog belőled a szó, még mielőtt belevágnék. – Az ügyvédemet akarom! – ordította. Rapp Ridley-hez fordult, és éppen azt akarta mondani neki, hogy tegye be a fickót a kocsiba, amikor a város zaját hatalmas robbanás nyomta el, aztán a robaj tovább terjedt Maryland felé. Avatatlan fül számára a zaj akár mennydörgésnek is tűnhetett, de Rapp és Ridley pontosan tudták, hogy mit hallottak, és még mielőtt kimondhatták volna, két újabb robbanás zaja hasított a levegőbe.

65. fejezet McLean, Virginia Nash a hatodik emeleti operatív központ hátuljában állt, és a terem túlsó falát nézte. A hatalmas, négy és félszer hat méteres képernyő négy részre volt osztva. Az egyik a támadás áldozatainak becsült számát mutatta, a másik három pedig a három merénylet helyszínét. A két oldalon elhelyezett kisebb képernyőkön pedig a FOX, a BBC, a CNN, az al-Dzsazíra, az alArabíja és az NBC helyi adójának élő közvetítése futott. Három éttermet robbantottak fel majdnem pontosan 12 óra 30 perckor. Éppen a déli csúcsforgalom kellős közepén. Az áldozatok becsült száma elképesztő volt. A szám a képernyőn háromszázat mutatott. Nasht ez annyira megdöbbentette, hogy meg kellett kérdeznie Art Harristől, hogy nem néztek-e el valamit. Az FBI terrorelhárítási osztályának igazgatóhelyettese azt mondta, hogy az embere szerint még kissé alá is becsülték. Nash csak állt, és hitetlenkedve bámulta a képernyőt. Látott már vérontást közelről Afganisztánban és Bagdadban is, de odaát csak látogatóban járt. Egészen más volt ezt látni abban a városban, ahol élt és dolgozott. És ehhez még hozzáadódott a rettegés, hogy a terroristák valahogy megszerezték a terrorelhárítás egyik jelentését, melyben a leginkább fenyegetett helyszíneket sorolták föl. Ezt a támadást mintha pontosan abból a forgatókönyvből vették volna, melyre évek óta rendszeresen felhívták a figyelmet. Mindhárom célpont – a Monocle, a Hawk ‘n’ Dove és a Bobby Van’s – név szerint szerepelt a jelentésben mint egy lehetséges merénylet célpontja. Nash asszisztense, Jessica, lépett oda hozzá. – Az igazgató vonalban van, és a feleséged is beszélni akar veled. – Mondd meg Maggie-nek, hogy szeretem, és hogy majd később visszahívom. – Nash előrelépett, és a központi iroda vezetőjének, Dave Paulson operatív tisztnek a vállára tette a kezét. – Dave, használhatnám a telefonodat? – Paulson íróasztalán négy monitor és három telefon állt.

A férfi a jobb oldali készülék felé intett. Nash Jessica felé fordult. – Itt veszem fel. Öt másodperccel később megcsörrent a telefon. Nash felvette a kagylót, és beleszólt: – Halló. – Mike – mondta Kennedy –, a Fehér Ház helyzetelemző termében vagyok. Mikor állítják helyre a forgalomfigyelő rendszert? – Azt mondják, bármelyik pillanatban készen lehetnek vele. – Tudjuk, mi történt? – Feltörték a rendszert. A fiúk azt gondolták, meg tudják oldani, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet, úgyhogy Marcust állítottam rá az ügyre. Öt perce beszéltem vele, és azt mondta, hogy már közel jár a megoldáshoz. – Közben itt is áll a bál. A CBS tudósítója épp most kérte meg a sajtószóvivőt, hogy erősítse meg azt a hírt, miszerint a bombák radioaktív szerkezetek voltak. Azt mondja, a Belügyminisztériumból származnak az információi. Tudsz valamit, ami alátámasztja ezt az állítást? Nash a hangján érezte, hogy milyen dühös. – Nem hallottam semmi ilyesmiről. Alig egy órája történt a dolog, de az érzékelőink azonnal kiszúrtak volna egy ilyen bombát. – Én is ugyanezt mondtam az elnöknek – mondta a nő ingerülten. – Hallottál még valamit? – kérdezte. – Nem. Most itt vagyok az operatív központban. A Környezetvédelmi Minisztérium csapatai ott vannak mindegyik helyszínen, és jelezték, hogy tiszta a levegő. – Biztos vagy benne? Mert az elnök perceken belül nyilvános beszédet tart. Cáfolni akarja ezt a rémhírt, mielőtt kitörne a pánik, és az emberek megpróbálnának elmenekülni a városból. – Tartsd egy pillanatra. – Nash előrehajolt, és megkérdezte Paulsontól: – Van valami híred arról, hogy a bombák radioaktívak lettek volna? – Semmi – rázta az meg a fejét élénken. – A tűzoltók nem jelentettek semmit, és a metrótól sem jött ilyen hír. A környezetvédelmisek újra megvizsgálták, és ők sem találtak semmit.

– Köszönöm. – Nash a füléhez emelte a telefont, amit addig a mellkasához szorított. – Semmi hír erről. Vagy csak találgatás, vagy működésbe lépett a pletykagépezet. – Szerintem is ez a helyzet. Tartsd egy percre. Nash hallotta, ahogy Kennedy átadta az információt valakinek. Húsz másodperc múlva újra a vonalban volt. – Mielőtt letesszük, el tudnád mondani, hogy hány áldozatról tudunk? A Hawk ‘n’ Dove-nál miért ilyen kevés, a Bobby Van’s-nél pedig miért ilyen sok? – Úgy tűnik, egy zsúfolt helyi autóbusz akadt el a forgalomban a Bobby Van’s előtt, épp amikor a bomba felrobbant. A Bobby Van’s ráadásul nagyobb is. A Hawk ‘n’ Dove kisebb, és azt mondják, hogy az út szélén a parkolósáv tele volt előtte, így a fickónak egy kisteherautó mellé kellett parkolnia, amelyik szerencsére elnyelte a robbanás erejének nagy részét. – Tudsz már neveket? Nash tartott tőle, hogy most ez következik. A Hawk ‘n’ Dove a parlament képviselőház felé eső oldalán volt, így a képviselők kedvencei közé tartozott. A Monocle a szenátus felőli oldalon volt, és mindennap vagy fél tucat szenátor ebédelt ott. A Bobby Van’s egyutcányira volt a Fehér Háztól, éppen a Pénzügyminisztériummal szemben. Nash még nem hallott semmi konkrétumot, és nem akarta, hogy pont ő kezdjen el pletykákat terjeszteni. – Még nem tudunk semmi biztosat – mondta diplomatikusan. – Nos – kezdte Kennedy vészjóslóan –, ezt ne terjeszd, de Holtz és Hamel miniszterek a Bobby Van’sben ebédeltek. – A francba – káromkodta el magát Nash halkan, miközben felülnézetből a Tizenötödik utca mentőmunkálatait nézte. A pénzügyi és a gazdasági miniszter is. Két kormánytag. – Nem nagyon kapunk híreket a Monocle-ból. Te tudsz valamit? Nash az óriási képernyőre pillantott, és a város felett keringő, pilóta nélküli Predator felderítő gép által közvetített felvételt nézte. Az előbb beszélt Art Harrisszel is, akit az egyik helyszínen lévő ügynöke informált. – Semmi jót nem mondhatok.

– Bővebben? – faggatózott tovább Kennedy. – Az épületből csak romok maradtak. Az első robbanás elsöpörte a fél épületet, aztán az emeleti szintek ráomlottak arra, ami megmaradt belőle. Harris pár perccel ezelőtt azt mondta, hogy a helyszínen lévő embere szerint csak úgy élhette túl valaki a robbanást, ha az alagsorban tartózkodott, de még az is kétséges. – Tehát a becsült szám a Monocle-nál valószínűleg a halálos áldozatokat jelenti? – Attól tartok, igen. Minden szenátor irodáját felhívjuk, hogy megtudjuk, ki lehetett ott egyáltalán. – Nash megint hallgatott, míg Kennedy továbbadta valakinek az információt. Mintha az elnök hangját hallotta volna, aztán Kennedy újra a vonalban volt. – És mi a helyzet azokkal a gyanúsítottakkal, akiket Mitch összeszedett? – Bármelyik percben itt lehetnek. Az utolsó híreim szerint elakadtak a forgalomban. Azt kérte, hogy mondjam meg neked, hogy beszélj Lonsdale szenátorral. – Beszéltem vele. Az elnök küldött egy autót két ügynökkel, hogy hozzák ide. Nash idegesen körülnézett. Paulsonon kívül senki sem volt elég közel hozzájuk, hogy hallja, amit mondani készült. – Mihez kezdjünk ezekkel a fickókkal, akiket Mitch behoz? – Azt Mitch belátására bízom. – Irene – kezdte Nash idegesen –, az emberek harmada ebben az épületben szövetségi ügynök, mégpedig a törvénytisztelő fajtából. Ez itt nem Afganisztán. Itt nem vonszolhatjuk őket egy sárkunyhó mögé. A szövetségieknek nem fog tetszeni a durvulás. Kennedy felsóhajtott. – Csak hagyjuk, hogy Mitch csinálja úgy, ahogy szokta. A többit majd később megoldjuk. Nasht ez nem nyugtatta meg. – Épp ez a probléma, főnök. Ezek a beszari pöcsök lehet, hogy ma, amikor ez a kényelmes megoldás, félrenéznek, de egy év múlva, amikor a bizottságok az események utáni zárójelentéseiket írják, meg lesznek majd botránkozva, hogy bántalmazták a gyanúsítottakat.

– Nem tudom, mit mondjak erre, Mike. Valószínűleg igazad van, de most az az elsődleges, hogy kiszedjünk belőlük mindent, amit tudnak, és megtaláljuk ezeket a fickókat. – Egyáltalán miért ide hozza őket? – Ezen a ponton már teljesen mindegy. Kibújt a szög a zsákból. FBI-ügynökök hemzsegnek a mecset körül. A CIA parancsnokságára nem hozhatjuk őket. A terrorelhárító központ egy ügynökségeket összefogó szervezet. Ti koordináljátok a terrorelhárítást, ezért logikusan rátok esett a választás. – Miért nem veszítjük el őket pár órára? Hadd végezze el Mitch a mocskos munkát valahol máshol. – Hidd el, én is átgondoltam az egészet, de ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy ezekben a helyzetekben hagyni kell, hogy úgy csinálja, ahogy akarja. Ő már megtervezte az egészet. Gyors kihallgatást akar. Külön szobákba rakja őket, és egyenként végigmegy rajtuk. És szüksége lesz még biztonságos videokapcsolatra is Bagrammal. Meg van róla győződve, hogy alHakot úgy tudjuk a leggyorsabban szóra bírni, ha Lonsdale mondja neki, hogy nem áll az egyezség. Vagy beszél, vagy átadjuk Dosztum tábornoknak. – És Lonsdale ebbe belement? – kérdezte Nash döbbenten. – Szerintem a támadás nyomán sokan máshogyan látják a helyzetet. – Az meglehet. – Most rohannom kell. Hívj fel fél óra múlva a fejleményekkel. – Úgy lesz. – Nash letette a kagylót, és felnézett a számlálóra a képernyőn. Idáig már 327 sebesült és 31 halott volt, és ebbe még a Monocle-t bele sem számolták. Nash Johnsonra gondolt. Az ő neve sosem lesz rajta ezen a listán, pedig ott lenne a helye. Nashbe hirtelen belemart az önvád, hogy nem húzta meg hamarabb a vészharangot. Lehet, hogy az egész katasztrófát elháríthatták volna.

66. fejezet Ketten a narancsszínű metróvonalon menekültek, és öt perccel a robbanás után már el is hagyták a belvárost. Másik kettőnek a piros metróval kellett mennie, és onnan átszállni a narancsszínűre, így egy kicsit több idejükbe került, de 1 órára mindnyájan a West Falls Church metróállomásnál jöttek fel a felszínre, és ott buszokra szálltak a következő célpontjuk felé. Párban utaztak, ahogy Karim tanította nekik. A FedEx ingeket és baseballsapkákat levették és kidobták. Nem érdekelte őket, hogy DNS-mintát hagynak maguk után, csak az, hogy kijussanak a városból. A FedEx egyenruha alatt hosszú ujjú pólót viseltek, hogy könnyen átöltözhessenek. Karim ezt rengetegszer elismételte. A robbanások nyomán hatalmas forgalmi dugók keletkeznek, és az is lehetséges, hogy újabb támadásoktól tartva lezárják a metrót, míg nem tudják kezelni a helyzetet. Mind a négyen ugyanazzal a busszal utaztak a Tysons Corner bevásárlóközpontig. Egyikük úgy tett, mintha az iPodját hallgatta volna, a többiek pedig újságolvasást színleltek. Amikor leszálltak a buszról, kettesével elindultak a bevásárlóközponttal ellentétes irányba. Karim arra tanította őket, hogy tűnjenek lezsernek. Nevessenek és mosolyogjanak, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Következő úti céljuk két kilométerre, északnyugatra feküdt. Ellentétben az előző raktárhelyiséggel, ez viszonylag újnak tűnt, és majdnem tökéletes állapotban volt. Egy felkapott, vegyes használatú ipari és irodaparkban volt. Farídnál voltak a kulcsok. Ő az első bejáraton keresztül, az irodákon át közelítette meg a raktárat, a másik három férfi bő nadrágban és hosszú ujjú pólóban hátulról kerültek, mintha alkalmi munkások lennének, akik egy kamiont jöttek kipakolni. Kevesebb mint öt perccel az érkezésük után egy fekete Lincoln Town Car és egy Suburban gördült be a majdnem üres raktárhelyiségbe. Utánuk bezárták a nagy kaput. Karim annyira alaposan megtervezte az akciót, hogy előre felkészült erre a pillanatra. Azt mondta nekik, hogy találkozásuk édes lesz, az ünneplés pedig csöndes. Karim arcán széles mosollyal, öklét a

levegőbe lendítve szállt ki a kocsiból. Egyenletes léptekkel ment a négy férfihoz. Először Hakimhoz lépett, belecsapott öklével a levegőbe, aztán szorosan megölelte barátját. – Megcsináltuk – suttogta a fülébe. – Megcsináltuk! Annyira büszke vagyok rád! – Karim a következő emberhez lépett, és őt is megölelte. Végigment a soron, és mindenkinek fojtott, érzelmektől fűtött hangon elmondta, hogy milyen jó munkát végeztek. Mire befejezte, a szeme könnybe lábadt. Eléjük állt, és azt mondta: – Egész életemben nem éreztem még ehhez fogható büszkeséget. Valóban nagy nap ez a mai, de még nem végeztünk – tette hozzá rögtön. – Gyorsan öltözzetek át – csapta össze a tenyerét. – Siessetek! Minden holmitok a teherautó hátuljában van. Álljatok őrséget húszperces váltásban. Egyetek, fújjátok ki magatokat, és igyatok egy kis vizet. Mindnyájan tudjátok a dolgotokat. Már ezerszer átvettük az egészet. Azt akarom, hogy fél órán belül mindenki indulásra készen álljon, ha úgy adódna, hogy mennünk kell. Karim Hakim felé fordult, és a vállára tette a kezét. – Elképesztő munkát végeztél, barátom. – Körülnézett a tízszer huszonöt méteres helyiségben. – Ez tökéletes. Megvannak a tévék, amiket kértem? – Igen – intett Hakim a bejárat felé. – Elöl vannak az irodában. Mind a három. – Rendben. Gyerünk! – indult el Karim. – Látni akarom. A tágas irodahelyiséget egy íróasztallal, egy kanapéval és egy irattartó szekrénnyel rendezték be, melyen most három, 70 centis tévé állt. Karim leült az íróasztal elé, míg Hakim bekapcsolta a készülékeket. Aztán megfogta a távirányítókat, és azokra a csatornákra kapcsolt, melyekről azt gondolta, hogy a legjobb adást nyújtják. Karim tekintete egyik képernyőről a másikra járt. Nem lepődött meg azon, hogy nem voltak légi felvételek, mert a légtér a parlament fölé is benyúlt, és a Fehér Ház a légi forgalom számára tiltott területnek számított. A legtöbb felvételt barikádok mögött álló riporterek csinálták, miközben mentők száguldottak el mellettük. Nehéz volt felmérni a károkat. Karim egy pillanatra

még csalódottnak is érezte magát, de aztán meghallotta az egyik amerikai csatorna bemondónőjének, a hangját, aki azt mondta, hogy az előzetes becslések szerint az áldozatok száma elérheti az ötszázat is. Karim magánkívül volt örömében. Ő háromszáz áldozatban reménykedett. A jobb oldali tévé egy másik riportert mutatott, aztán a kép váltott, és Karim először azt hitte, hogy egy helikopterről készült felvételt lát, míg rá nem jött, hogy egy másik épületről filmeztek. – Hangosítsd fel azt a tévét – mutatott Karim a készülékre. – Amit látnak – mondta a férfihang –, az maradt Washington legtöbbet emlegetett étterméből, a Monocle-ből. Úgy tűnik, a robbanás teljesen romba döntötte az épületet. Karim közelebb ment a képernyőhöz, míg a riporter a New York-i műsorvezetővel beszélt. Egy fél falon kívül a délnyugati sarokban, semmi sem maradt az épületből. – Eltűnt – mondta Karim nevetve. – Odanézz! – mutatott a képernyőre. – Semmi sem maradt belőle. Lehetetlen, hogy ezt valaki túlélje! Majd Karim a mentőalakulatok járműveit nézte. Férfiak baltákkal és lapátokkal másztak le a romok közé, és két kutya is szaglászott a törmelékhalomban. – Azt hiszem, igazad van. Új kép jelent meg a képernyőn. Több száz ember állt a parkoló déli végénél. Egy riporter mikrofont dugott egy fiatal, síró lány képébe. Hakim úgy látta, nem lehet több húszévesnél. – Nézd, hol állnak! – mondta Karim lelkesen. Az órájára pillantott. – Ez remek. Ezúttal az első sorból nézhetjük az előadást. Hakim nem volt benne biztos, hogy az első sorban akar ülni. – Ó – mondta Karim összecsapva a tenyerét. – Majdnem kiment a fejemből. Beszélnem kell Ahmeddel. – Megfogta a mobiltelefonját, és megnyomta a hetes számot. – A telefon automatikusan tárcsázta Ahmed számát. Három gyors csengetés után a marokkói felvette. –Hogy vagy? – kérdezte Karim. – Jól – felelte a férfi halkan. – Elég nagy itt a nyüzsgés. Feltételezem, hogy nálatok minden rendben ment. – Igen, tökéletesen. – Karim elképzelte a marokkóit, ahogy az erdőben fekszik egy halom avar és elszáradt tűlevél alatt.

– Gratulálok. Ez a hely olyan, mint egy méhkas, pont, ahogy megjósoltad. – Nagyszerű. Tartjuk magunkat az eredeti tervünkhöz. Ha valami változás van, tájékoztatlak. – Nemsokára találkozunk.

67. fejezet Rapp szedett-vedett csapatával kilépett a liftből. Ridley-n és a négy begyűjtött emberen kívül vele volt még kettő a washingtoni rendőrség legjavából. Mindkét rendőr nagyjából akkora volt, mint az a nagydarab fickó, akit Rapp kiütött. Miután Rapp megbilincselte a négy férfit, és ragasztószalaggal leragasztotta a szájukat, kettőt közülük begyömöszölt a járőrautóba, Abadot és a negyedik embert pedig ő hozta magával. Ridley előrement, és bepötyögte kódját az elektronikus zárba az operatív központ ajtaján. Rapp lépett be először Abaddal, aztán a rendőrök kétoldalról közrefogva hozták a nagydarab fickót. Szemmel láthatóan okozott némi zűrt útközben. Miután megpróbálta betörni lábával az egyik hátsó ablakot, az anyósülésen utazó rendőr kénytelen volt képen fújni gázsprayvel. A férfi háta mögött összebilincselt kezeivel nem tudott magán segíteni, így vonaglott kínjában, míg a gáz marta a szemét. Ha Rappen múlott volna, mindegyiküknek zsákot húzott volna a fejére, de egy sem volt nála. Nash és két másik ügynök már várta őket, amint beléptek az ajtón. A nagy képernyő a háta mögött kékre változott. – Hová vigyük őket? – Az emeletre – mondta Rapp a galériára pillantva. Nem volt négy külön konferenciatermük, így Rappnek ki kellett találnia valamit. – Vidd ezt a hármat – mutatott Rapp a nagydarab fickóra és a két másikra –, mehetnek egy helyre, de fektesd őket hasra a padlón. Ha csak egy pillantást is vetnek egymásra, az én engedélyemmel még a szart is kirugdoshatjátok belőlük.

Nash idegesen pillantott a két rendőrre. Megdöbbenve látta, hogy helyeslően bólogatnak. Az egyikük még azt is felajánlotta, hogy segít, és Rapp szaván is fogta. – Az nagyszerű volna. Kövesse ezt a két ügynököt. – Ahogy elmentek, Rapp Ridley-hez fordult. – Vidd fel ezt a seggfejet, és fogj hozzá. Pár perc és megyek én is. – Örömmel – felelte Ridley. – Gyerünk, seggfejkém. – Ridley megragadta a könyökét, és Abad felordított a fájdalomtól. – A vállam! – üvöltötte. – Azt hiszem, kificamodott. Rapp odalépett hozzá, és az arcába sziszegte. – Nem ficamodott ki. Ha kificamodott volna, valószínűleg elájult volna a fájdalomtól. Csak elmozdult, de ha felérek, és nem mondja el, amit tudni akarok, kitépem a kibaszott karját, és feldugom a kezét a seggébe. – Jöjjön – mondta Ridley a fogolynak, és ezúttal zakója gallérjánál fogva húzta. Nash körülnézett a nagy teremben, és nyugtázta, hogy a legtöbb elemző hallotta Rapp beszédét. Eltakarva Rappet a többiek elől, odaállt a férfi elé, és azt mondta: – Beszélnem kell veled néhány dologról. – Csak gyorsan. Nash csípőre tette a kezét, és éppen belekezdett volna mondandójába, amikor Art Harris lépett oda hozzájuk. – Fiúk, ezt nem tőlem hallottátok – suttogta Harris cinkosán –, de épp most beszéltem a központtal. Küldenek egy csapatot. – Miféle csapatot? – értetlenkedett Rapp. – Államügyészeket és nyomozókat. A mecsetnél robbanószer nyomaira és vérre bukkantak. – És? – kérdezte Rapp továbbra sem értve a dolgot. – Ez az FBI, Mitch. Valaki rájött az eset után, hogy nem volt házkutatási engedélyünk. Teljesen ki vannak akadva. Azt gondolják, hogy a bíróság így nem fogja elfogadni a bizonyítékokat. – Ezért ide fognak jönni, és átveszik a kihallgatást? – Azt hiszem, igen. – A kibaszott mindenit! Próbálják csak meg!

– Ha a helyedben lennék – hajolt közelebb Harris –, a következő harminc percben mindent megtennék, amit csak lehet. Ha érted, mire gondolok – tette hozzá még mentében. Rapp a homlokához nyomta a kezét és felnyögött: – Mikor lesz már ennek vége? Ez pontosan ugyanaz a szar, ami ide juttatott minket. – Hadd csináljam én a kihallgatást. Én basztam el az egészet. – Te meg mi a fenéről beszélsz? – Ha korábban felhívtam volna a figyelmed Johnsonra, lehet, hogy ezt az egész katasztrófát elkerülhettük volna. Rapp megragadta a karját, és a sarokba húzta. – Erről egy szót se. – De… – Semmi de. Katasztrófa az, amikor lecsap egy hurrikán. Istent vagy a természetet nem állíthatod meg. Ez – mutatott a nagy képernyőre – előbb-utóbb mindenképp megtörtént volna. Sehogyan sem tudtuk volna ezeket örökre távol tartani. Különösen úgy nem, hogy ezek szerint a kicsinyes szabályok szerint játszunk. Ha leállítottad volna Johnsont hétfőn Chuck és Rob utasítása szerint, akkor most ez a négy sem lenne itt. Nem azért jutottunk ide, mert óvatlanok voltunk. Éppen azért vagyunk ennek a viharnak a közepén, mert nem mertünk elég kockázatot vállalni. Ez a dolog Johnsonnal szar ügy, és ha itt lesz az ideje, megadjuk neki a tiszteletet, de nem most. Egy pillanatra sem állhatunk meg. Ha ideérnek a szövetségiek, elkezdenek nagyképűsködni, és felolvassák ezeknek a szemétládáknak a jogaikat. Kapnak ügyvédet is, és néhány év múlva még akár tárgyalásra is sor kerülhet. Én leszarom ezt az egészet. Ez csak egy kibaszott cirkusz. Tudod, milyen szaguk van ezeknek a fickóknak? – Nem. – Barbecue, Mike. Égett hús szaguk van. Mennyibe fogadjunk, hogy ők égették el Johnsont? Nash felnézett a galériára, ahová a négy embert vitték. – Járjunk ennek a végére, mielőtt ideérnek a szövetségiek.

68. fejezet Egy holtsápadt elemző állt a konferenciaterem előtt, és minden erejével arra koncentrált, hogy figyelmen kívül tudja hagyni a teremből kihallatszó hangos, de fojtott hangokat. Mike Nash kérte meg, hogy álljon ott és várakozzon. A nő megkérdezte tőle, hogy mire, de Nash egyszerűen csak annyit felelt: – Információra. Még csak öt perce állt ott, és bár szemernyi részvétet sem érzett a fogoly iránt, nagyon kényelmetlen volt számára a tudat, hogy a főnök ordítozik, és a jóisten tudja, hogy még mi mindent csinál odabent. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Nash jelent meg egy darab papírral. –Futtasd le ezeket a neveket a TlDE-on, és hívj a konferenciaterem telefonján, ha találtál valamit. TIDE-nak hívták azt az adatbázist, melyben a terroristákkal kapcsolatos összes adatot rögzítették. – Siess – utasította Nash, mielőtt becsukta volna az ajtót. Az asztal túloldalán Abad bin Báz ült egy széken. Kezei még mindig a háta mögött voltak összebilincselve. Könnye végigcsorgott az arcán, sűrű fekete haja összevissza állt. Rapp mindkét kezét az asztalra helyezte. – Abad, esküszöm, hogy a világ legnagyobb számítógépe dolgozik azokon a neveken, és ha nem talál semmit, ki fogom tépni a kezeit. – Nem hazudtam. Így hívják őket. Meg is kérdezheti. – Persze, hogy megkérdezhetném – magyarázta Rapp –, de honnan fogom tudni, hogy nem valami hamis nevet adnak meg, amiben előre megegyeztek? – Az igazat mondom. Csak mi négyen voltunk. Rapp mindenféle figyelmeztetés nélkül lendületet vett, és tenyerével tarkón vágta. Abad felsikoltott, mint egy kutya, akinek a farkára léptek. – Megmondtam – figyelmeztette Rapp –, hogy megütöm, ahányszor csak egy hazugság hagyja el a száját. Térjünk vissza a tegnapi estéhez. Azt mondja, hogy az esti imádság alatt találtak az emberemre, aki a mecset alagsorában kutakodott. Rasid, az az

ostoba félkegyelmű felajánlotta, hogy megkínozza az emberemet, és maguk kaptak az ajánlatán. – Igen. – Aztán rájöttek, hogy a CIA-nek dolgozik, így Rasid megölte, betekerte egy imaszőnyegbe, berakta a csomagtartóba, elvitte egy elhagyott telekre, és az egészet felgyújtotta, de akkor maga már nem volt ott. – Igen – bólintott Abad lelkesen. – És egészen addig, míg magukba nem botlottunk, magának és négyfős kis terroristasejtjének sikerült három pokolgépet elhelyezni a városban, visszatérni a mecsethez, és elindulni… – Rappnek hirtelen eszébe jutott, hogy a legkézenfekvőbb kérdést még fel sem tette. – Hova a pokolba akart menni, Abad? – A repülőtérre. – Melyikre? – A Baltimore-ra. – A jegyeket már megvette? – Igen. Nash csettintett az ujjával, és fejével az egyik sarok felé intett. Mindketten odamentek, és Nash suttogni kezdett Rapp fülébe: – Összevissza beszél. Húsz perccel ezelőtt telefonáltak a Pénzügyminisztériumból. Visszanézték a Tizenötödik utcai kamerájuk felvételét. Az egészet rögzítették. Egy FedEx kisbusz parkolt le a Bobby Van’s előtt 12 óra 29 perckor. A sofőr kiugrott, és rohanni kezdett észak felé egy csomaggal a kezében. Huszonhat másodperccel később a kisbusz felrobbant. Ezalatt te velük, négyükkel voltál majdnem két kilométerre a mecsettől. Nem lehettek egyszerre két helyen. Fogadni mernék, hogy a másik két merénylet is ugyanígy zajlott, vagyis még legalább három ember volt az akcióban, de inkább több. Rapp hátrapillantott Abadra, aki idegesen figyelte őket. – Rendben van – mondta Rapp. – Elég a baszakodásból. – Visszament a rabhoz, és azt mondta neki: – Tudja, mit gondolok, Abad? Azt, hogy nem hiszem, hogy az a kis versenyegér abban a fejletlen agyában elég gyors ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a hazugságaival.

Abad értetlen arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy egy szót sem értett Rapp szavaiból. – Azt akarja mondani – lépett oda Nash, hogy fordítson –, hogy maga túlságosan hülye ahhoz, hogy véghezvigyen egy ilyen akciót, és annyi esze pedig végképp nincs, hogy ne gabalyodjon bele a saját hazugságaiba. – Nem hazudok! – ordította Abad. – Mondja a többi nevet – szólította fel Nash vészjósló hangon. – Már minden nevet elmondtam. – Rendben – vágta rá Rapp azonnal. – Akkor a következőt fogjuk csinálni. Ki fogom ficamítani a jobb vállát. Mint nem sokkal ezelőtt említettem, most még nincs kificamodva. – Rapp észrevette a rettegést Abad arcán. – Csak egy kicsit elmozdult, ami azt bizonyítja, hogy amellett, hogy idióta, még egy beszari kis pöcs is. – Nem hazudtam – vinnyogott Abad. – Pofa be, és figyeljen rám. Mielőtt Rapp befejezhette volna, valaki bekopogott az ajtón. Nash odament, és résnyire nyitotta. Harris nézett vissza rá, és egy másodpercet sem vesztegetve tudatta vele: – Az előtérben vannak. – Aztán továbbment. Nash Rapphez lépett, és suttogva közölte vele a híreket. Rapp visszafordult Abadhoz. – Velem is előfordult már, hogy kificamítottam a vállamat, és őszintén megvallva, ez volt az egyik legfájdalmasabb dolog, amit átéltem. Megvan az esélye, hogy elhányja magát, vagy elájul, esetleg mindkettő, és ha ez így történne, örömmel fogom végignézni, hogy itt a helyszínen belefullad a hányásába. Akkor mi legyen? – kiáltott rá Rapp összecsapva a tenyerét. – Ez az utolsó esélye. – Már mindent elmondtam magának – könyörgött Abad. – Rossz válasz. – Rapp Abad arcát az asztalnak nyomta, és megragadta összebilincselt csuklóit. Mindkét könyökét kifeszítve, Abad feje felé csavarta csuklóit, míg egy hangos kattanás nem hallatszott.

Abad olyan hangosan ordított fájdalmában, hogy Nash az ajtóhoz lépett, és nekitámaszkodott, hátha valaki megpróbálna bejönni. Rapp egészen közel hajolt Abad arcához. – Egy másodperc alatt vissza tudom pattintani. Csak annyit kell tennie, hogy elmondja, kik tervelték ki az akciót. Abad zokogott a fájdalomtól. – Meg tudom szüntetni a fájdalmat, csak mondja el, most rögtön. – Rapp várt egy másodpercet, aztán újra felemelte a férfi karját. Abadnak valahogy sikerült még az előzőnél is hangosabban üvöltenie. – Tudok a FedEx kisbuszokról. Hazudott nekem! – ordította Rapp. Abadnak ömlött a takony az orrából, és csak úgy patakzott a könny az arcán. Motyogott valamit, de csak teljesen értelmetlen hangok jöttek ki a szájából. – Mondja a neveket, és megszűnik a fájdalom. – Karim – kiabálta Abad. – Milyen Karim? – Rapp megragadta a csuklóit, hátha Abad azt fontolgatja, hogy visszakozik. – Karim Núraddín. Rapp elővett egy kést az övéből, kipattintotta a pengét, és elvágta a műanyag bilincseket. Miután eltette a kést, felültette Abadot, és hátradöntötte a széken. – Ne mozduljon – utasította –, csak egy másodpercig fog tartani. – Rapp megfogta Abad jobb csuklóját, és felfelé húzta a teste előtt. A másik kezét Abad egészséges vállára helyezve megrántotta kificamodott karját, és az ízület visszaugrott a vápába. – Tartsd rajta a szemed – mondta Nashnek. – Mondja el neki az összes nevet – fordult Abadhoz. – Öt perc múlva visszajövök. Ha a név, amit mondott, hamis, vagy nem mondja el addigra a többit, rátérhetünk a másik vállára is. Rapp kilépett a konferenciateremből, becsukta maga mögött az ajtót, és lerohant a lépcsőn, hogy találkozzon az Igazságügyi Minisztérium és az FBI küldöttségével.

69. fejezet Mind a hat ember szabályos pihenj állásban feszített, kezüket összekulcsolva a hátuk mögött. Mindnyájan fekete kommandós öltözetet viseltek kevlár sisakkal és szemüveggel kiegészítve. Katonai mellényükben tartalék lőszer, gránátok és a robbanóanyag. Ezek alatt mindenki a mártírmellényét viselte, egyenként tizenkét kiló C-4-gyel, melybe több száz csapágygolyót nyomtak még bele. Pusztán felállni is nagy fizikai teljesítmény volt benne, a mozgásról és az ellenséges erődítmény megtámadásáról nem is beszélve. Karim éppen utolsó beszédét készült elmondani embereinek, mikor Hakim megkopogtatta a vállát. – Igen? – fordult meg Karim. Hakim habozott, de végül kibökte: – Biztos, hogy ezt akarod? – Mit? – kérdezte Karim meglepetten. – A halálba küldeni őket. – Természetesen – válaszolt Karim már-már könnyedén. – Nem volt elég ez a siker egy napra? Karim felnevetett. – Nem lehet elég sikert elérni egy nap. Nem lehet túl nagy csapást mérni az ellenségre. – A bomba perceken belül felrobban. Már eddig is annyi mindent elértél. – Hakim lehalkította a hangját. – Miért nem hagyod, hogy éljenek, és tovább harcolhassanak? – kérdezte. Karim egy pillanatig barátja arcát fürkészte. – Te ezt nem érted… – Ó, dehogynem értem – felelte Hakim hevesen. – Ez az egész rólad és a te dicsőségedről szól. Arról, hogy nevet szerezz magadnak. – Valóban? Akkor kérdezd meg őket – intett az emberei felé. – Kérdezd meg tőlük, hogy el akarnak-e menni veled. Hakim megint a fiatal arcokra nézett. Kételkedett benne, hogy bármelyikük is el akarná hagyni a csapatot.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte Karim, aztán az embereihez fordult. – Hakim azt gondolja, hogy néhányan közületek inkább az életet választanák ma. – Helytelenítő morgolódás támadt az emberek között. – Azt hiszem, az ő hite nem olyan erős, mint a miénk. Szeretné közületek valaki kihagyni ezt a küldetést, és Hakimmal együtt elhagyni az országot? – Nem, uram – mondták egyszerre. – Szeretné közületek valaki, hogy én is veletek tartsak erre a küldetésre? – Nem, uram. – A válasz mintha egyetlen torokból hangzott volna, még az előzőnél is hangosabban. Karim a barátjához fordult, és megvonta a vállát, mintha azt mondta volna: Na látod. Visszafordult az embereihez. – Mindnyájan tudjátok, hogy mennyire fontos számomra küldetésünknek ez a következő szakasza. Védtelen civil célpontokra támadni egy dolog. Kevésbé tehetséges emberek is véghez vihették volna ugyanezt, bár talán nem azzal a precizitással, amit mi a mai napon bemutattunk. A tervnek ez a következő része azonban más lesz. Most fogunk lecsapni az ellenség szívére. Most lesz az üldözőkből üldözött. Készen álltok? – Igen, uram – harsogták lelkesen. – Jól van. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy vezethettelek benneteket. Gondoskodni fogok róla, hogy az egész iszlám megtanulja a neveteket, és hálát adjon, amikor csak kimondja. – Karim végignézett katonái sorfalán, és nem engedte magának, hogy a halálukra gondoljon. Ehelyett inkább a paradicsomba való megérkezésükre gondolt. Az órájára pillantott. – Ideje indulnunk. Gyerünk! A hat ember a fekete Suburbanhez sietett, és mindnyájan beszálltak. Karim megállt a fekete Town Car mellett. – Készen állsz? – kérdezte Hakimtól. – Igen – felelte Hakim.

– Akkor induljunk. – Még egyszer körülnézett. – Olyan jól elrejtettük a nyomainkat, hogy az amerikaiak talán sosem fogják megtudni, hogy itt jártunk. Hakim a barátjára nézett, és hangjában egy csepp szomorúsággal azt mondta: – Attól tartok, hogy a mai nap után az amerikaiak az egész világon üldözni fognak minket. – Próbálják csak meg. Megszervezted az indulásunkat? – Mindent elrendeztem – bólintott Hakim.

70. fejezet Rapp még le sem ért a lépcsőn, amikor meglátta őket. Nehéz lett volna eltéveszteni. Lehettek vagy tizenöten, és legalább az emberek felénél aktatáska volt. Úgy néztek ki, mint egy csapat ügyvéd, akiket egy rivális jogi cégtől szalasztottak egy délutáni meghallgatásra. Rapp látta, hogy Art Harris a csapat élén álló két férfivel beszél. Abból, ahogy mutogatott és gesztikulált, úgy tűnt, mintha időt akarna nyerni Rapp számára. Rapp felsóhajtott, és hajtott még egyet feltűrt ingujján. Nem tervezett előre semmit, de egy dologban biztos volt: ezeknek a fickóknak minden joguk megvolt hozzá, hogy egyszerűen félreállítsák az útból, és kisétáljanak az ajtón a négy fogollyal, csak akarniuk kellett. Neki nem sok eszköz volt a kezében, és feltehetőleg egyikkel sem tudta volna elrettenteni ezeket a kifejezéstelen arcú szemétládákat. Csak abban reménykedhetett, hogy a Washington belvárosában felrobbanó három bomba, mely megölt és megsebesített több száz embert, őket is legalább annyira feldühítette, mint Rappet. Harris megfordult, amint Rapp odaért hozzájuk. – Csak emlegetni kellett, és már itt is van. – Harris a csoport élén álló két férfi felé intett. – Mitch, az urak Abe Ciresi, a nemzetbiztonsági osztály helyettes államügyésze, és Malcolm Smith, a bűnüldözési osztály helyettes államügyésze. Rapp kezet nyújtott nekik. A Rappnél valamivel alacsonyabb Ciresinek halványvörös haja volt. Úgy nézett ki, mintha

gyerekkorában focizott volna. Smith olyan magas volt, mint Rapp, és csontsovány. Rapp úgy gondolta, az a fajta ember, aki minden reggel ötkor kel, és lefut nyolc kilométert. – Sajnálom, hogy nem kellemesebb körülmények között találkoztunk. Ciresi egyetértett vele, de Smithnek csak egy dolog járt az agyában. – Hol vannak a foglyok? – kérdezte elnézve Rapp válla felett. Rapp elengedte a füle mellett a kérdést, és ugyancsak elnézett a férfi válla felett. – Maguk aztán hoztak néhány embert! Azt hittem, inkább a saját gazfickóikra vadásznak. Harris kényelmetlenül felnevetett, és hátrált egy lépést. Smith homlokát nyugtalanul ráncolva tetőtől talpig végignézett Rappen. – Menjünk arrébb, ahol hallótávolságon kívül beszélhetünk. Ciresi követte őket, és hármasban odébb mentek néhány méterrel. Smith kigombolta a zakóját, és letette aktatáskáját. – Felhívták magára a figyelmemet, Rapp. – Valóban? Ki volt az? – Rappet egyáltalán nem érdekelte, ki volt az, de úgy gondolta, minél tovább beszélteti a fickót, annál több ideje marad Nashnek Abaddal. – Maradjunk annyiban, hogy bizonyos körökben jól ismerik magát. Nem akarom, hogy ebből az egészből csetepaté legyen az Igazságügyi Minisztérium és a CIA között. – Tudjuk, hogy maguk végzik el az összes piszkos munkát – tette hozzá gyorsan Ciresi. – Nem azért jöttünk, hogy learassuk a babérokat. – Bár lehet, hogy ezt akarják majd, mire ez az egész ügy véget ér – tette hozzá Smith. – Miért akarnánk ezt? – kérdezte Rapp. – A magam részéről – mondta fejcsóválva Smith, miközben körülnézett a helyiségben – még mindig azon töprengek, hogy miért szaglászhatott pár kém Langley-ből a mecset környékén, éppen mikor a bombák felrobbantak. – Én…

– Ne – szakította félbe Smith. – Nem akarom hallani. Azt akarom, hogy Ridley és maga egyeztessék a sztorijukat, mielőtt bármelyikünkkel is beszélnek. – Ismerem Robot – mondta Ciresi. – Jó ember. Rapp kezdte azt hinni, hogy ezek mégsem akkora faszok, mint gondolta. – Szóval a mi problémánk az – folytatta Smith –, hogy van egy holttestünk a hullaházban, úgy tűnik, hogy a fickóknak, akiket begyűjtöttek, közük lehet hozzá. – Igen, az egyikük már be is vallotta az egészet. – Anélkül, hogy ismertette volna a jogait? – kérdezte Ciresi. – De igen – felelte Rapp. – Miért, én nem tájékoztathatom a jogairól? – Ezért vagyunk mi itt – mondta Smith. – Azt hiszem, a városban sok ember arra a következtetésre jutna, hogy a fickó a hullaházban maguknak dolgozott. Mintha emlékeznék is, hogy volt valami erről az újságokban a minap. – Lehet, hogy a Moszadnak dolgozott – játszotta Rapp az ostobát. – Lehet, hogy az egyik kapcsolatom felhívott, és megkért, hogy nézzek rá. – Tetszik, ahogy gondolkodik – bólintott Ciresi. – Látja – mondta Smith –, nem azért jöttünk, hogy a tökeire lépjünk, vagy letörjük a szarvukat. De van egy kis gond. Azok közül a fickók közül legalább kettő amerikai állampolgár, és bár én magasról leszarnám azt is, ha a lábuknál fogva lelógatná ezeket a tetőről, és azzal fenyegetőzne, hogy a fejükre ejti őket, de mint törvényszéki alkalmazott, nem nézhetek el efféle magatartást. – Ha ilyesmit tapasztalnánk – tette hozzá Ciresi –, kötelességünk lenne jelenteni. Rappnek egyre jobban tetszett a két fickó. – És mihez szándékoznak kezdeni, uraim? – Hol tart most a kihallgatásban? – Az egyikük épp beszélni kezdett. Kellett neki egy kis nógatás.

Mindkét férfi a fejét csóválta. – Ez túl sok információ, Mr. Rapp. – Jól jönne még egy kis idő vele. Csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem hazudik. – Melyik az? – kérdezte Ciresi. – Abad bin Báz. – Kettős állampolgár – vonta össze a szemöldökét Ciresi. – Mennyi időre van még szüksége? – Egy óra jó lenne. A két férfi nyugtalanul nézett össze. – Egy órát nem adhatunk – mondta Smith. Rapp éppen ki akarta puhatolni, mennyi időt adnának neki, amikor az egyik elemző felsikoltott az irodában. Megdöbbent moraj terjedt szét a tornaterem méretű helyiségben. Az elemzők felálltak, és a nagy képernyő felé mutogattak. Rapp is a képernyőre nézett, de nem tudott rájönni, hogy mi történt. Nem látott mást, csak három tévéadást, és az áldozatok számát. Odarohant az operatív tiszt asztalához. – Dave, mi az ördög történt? Paulson lázasan püfölte a klaviatúráját. A nagy képernyő négy képéből egy nagy lett. – Azt hiszem, késleltetve robbant fel egy bomba – mondta, miközben az egérért nyúlt. – Melyik helyszínen? – A Monocle-nál. Várj egy percet, visszatekerem. A hatalmas füstfelhő a nagy képernyőn kezdett eltűnni, mintha egy óriási porszívó szippantotta volna magába a levegőből, amikor eléggé visszatekerték a felvételt, tudták csak kivenni, hogy a robbanás középpontjában egy kék autó áll. A felvétel elindult az elejéről teljesen lelassítva, egyik fájdalmas kocka pergett a másik után. Rapp a mentőmunkásokat nézte a robbanás közvetlen közelében. Többtucatnyian voltak, és Rapp tudta, hogy az eredeti bombákban csapágygolyókat is elrejtettek, hogy növeljék a robbanás pusztító erejét. Bárki, aki nyolcszáz méteres körzetben tartózkodott, azt kockáztatta, hogy eltalálják az apró golyók. Azok, akik a barikádok mögött állnak, úgy esnének össze, mint a

Konföderáció katonái a gettysburgi csata utolsó rohamában. Rapp érezte az epét a torkában. Látott már ilyet Bejrútban, TelAvivban, Bagdadban és Kandahárban is. A terrorizmus összes fogása közül ezt tartotta a legaljasabbnak. Úgy megtervezni egy merényletet, hogy szándékosan még a mentőakcióban résztvevő embereket is megtámadják, csak azt mutatta, hogy a terroristák számára mennyire semmit sem számítottak az ártatlan életek. – Mi történt? – kérdezte Smith. – Még egy bomba robbant. – Rapp alig tudta visszafojtani kitörni készülő haragját. – Hol? Rapp elmondta nekik, aztán Paulson vállára tette a kezét. – Mindenki hagyja el a másik két merénylet helyszínét, amilyen gyorsan csak lehet. Húzd meg a vészharangot, értesíts mindenkit, és küldd ki a tűzszerészeket: győződjenek meg róla, hogy biztonságos-e a helyszín. Rögtön ezzel kellett volna kezdeniük. – Rapp felnézett a káoszra a nagy képernyőn. Ezt az egészet már korábban gyakorolták. Rapp figyelmeztette a Belügyminisztérium embereit, hogy a terroristák valami ilyesmivel kísérleteznek majd. – Lehet, hogy máshol is elrejtettek még bombát? – kérdezte Smith. – Az a baj, hogy nem tudjuk. – Mintha csak akkor jutott volna eszébe, Rapp elnézett a konferenciaterem felé. – De azt hiszem, tudom, hogyan tudnék rájönni. Smith és Ciresi egymásra néztek, és egy szó nélkül ugyanarra a véleményre jutottak. Ciresi az órájára pillantott. – Le kellene mennünk, hogy igyunk egy kávét – mondta. – Jó ötlet. – Smith átadta Rappnek a névjegykártyáját. – Rajta van a mobilszámom. Szörnyű a forgalom odakint. Ha a foglyok megérkeznek, kérem, értesítsen. – Úgy lesz – bólintott lassan Rapp.

71. fejezet Karim a Town Car hátsó ülésén ült, Hakim háta mögött. Úgy tűnt neki, hogy a barátja elég mogorva hangulatban van ahhoz képest, hogy milyen sikeres nap áll mögöttük. Hozzá volt szokva, hogy ő az, aki dühös arccal kuporog, és kényelmetlenül érezte magát, amikor valaki más csinálta ugyanezt. Nem örült neki, hogy általában feldobott barátja hangulata árnyékot vet győzelmükre. Karim tisztázni akarta a helyzetet, de már csak pár percük volt, míg a létesítményhez értek. A támadás után bőven lesz még idejük erre, de akkor már nem lesznek egyedül. Ahmed is velük lesz. Ahmed volt az egyetlen, akit nem akart Karim feláldozni. Már elég közel voltak ahhoz, hogy használhassák a rádiót, így Karim megnyomta a gombot, és beleszólt: – Thomas, hogy áll a helyzet? Négy másodperc múlva a rádió sercent egyet, és egy hang szólt bele: – Jól. Egyre többen érkeznek. Karim homlokát ráncolva azon tűnődött, hogy vajon a biztonsági készültséget is megerősítették-e. Normál körülmények között sohasem kérdezett volna ilyesmit egy bárki számára elérhető csatornán, de az amerikaiak ezen a ponton már nem sok mindent tehettek, hogy megállítsák őket. – Növelték a készültséget? – Néhány emberrel több járőrözik a területen, de semmi olyan, amivel ne tudnék elbánni. – Jó. Hamarosan látjuk egymást. – Karim a rádiót maga mellé tette az ülésre, és Hakim tükörképét nézte a visszapillantó tükörben. – Készen áll a lakóautó? – Igen. Karim a tervükre gondolt. Egy kis szerencsével holnap délutánra Kanadában lehetnek. Egy élelmiszerrel megrakott lakóautó várta őket húsz percre a támadás helyszínétől az út mentén egy kocsiszínben. – És meddig jutunk el vele, anélkül, hogy meg kellene állnunk tankolni?

– Iowáig – mondta Hakim, aztán újra hallgatásba burkolózott. Karimnak elege lett a barátja duzzogásából. – Neked mi bajod van? – Semmi. – Ne hazudj nekem. Olyan, mintha a testvérem lennél. Tudom, hogy mikor bánt valami. Ki vele! Hallani akarom! – Megváltoztál – mondta Hakim, miközben kitette az indexet, és balra fordult a Dolley Madison körúton. – Mindnyájan változunk, ahogy öregszünk. – De nem mindig jó irányba. – Nem biztos, hogy tetszik, amire célozgatsz. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem tetszik, ahogy átnevelted ezeket az embereket. – Senkit sem neveltem át. Ezek az emberek nagyszerű harcosok, akik éppen az életüket készülnek feláldozni napjaink legnagyobb harcában – mondta Karim teljesen nyíltan. – Ne alacsonyítsd le őket! – Nem őket alacsonyítom le, hanem téged. A magadévá tetted a halálkultuszt, amelyben örömmel odadobhatod mások életét. És mindezt miért? Hogy kielégítsd a saját… – Hakim a fejét csóválta, és elhallgatott, mielőtt befejezte volna a gondolatot. – Mondd ki! – követelte Hakim. – Nem akarom kimondani. – Mondd ki! Ez parancs! Hakim visszanézett a tükörben gyerekkori barátjára. – Mi mindig egyenlőek voltunk. De úgy látom, most már nem ez a helyzet. – Egyenlőek vagyunk, de nem egy hadművelet kellős közepén. Akkor csak egy parancsnok lehet. – Csak mi ülünk az autóban. Két barát, akik együtt nőttek fel. De az egyikünk ezt, úgy tűnik, elfelejtette. – Egyikünk pedig túlságosan elpuhult a sok utazgatástól – vágott vissza Karim. – Elpuhult – ismételte mag Hakim a vádat. – Inkább leszek elpuhult, minthogy könnyelműen feláldozzam mások életét.

Karim arcizmai megfeszültek. – Jobban törődöm ezekkel az emberekkel, mint azt te valaha is megértheted. – És ezt azzal bizonyítod be, hogy a halálba küldöd őket? – Te megőrültél! – Karim megragadta az első ülés fejtámláját, és előrehúzta magát. – Nekünk nincsenek több milliárd dolláros repülőgépeink és lézerirányítású bombáink. Mi így tudunk küzdeni. Így fogjuk legyőzni őket. Hat bátor ember ma az életét áldozza, és te annyira csak a saját érzéseiddel vagy elfoglalva, hogy nem tudod értékelni az áldozatukat. – Te pedig a saját nagyságoddal vagy túlságosan elfoglalva. Ha ez egy ilyen nagyszerű eszme, akkor miért nem mész velük? Karim hátravetette magát az ülésen. Alig hallhatóan átkozta barátját, aztán saját magát, amiért olyan ostoba volt, hogy felhozza ezt a témát. Mikor elhaladtak a reptér felé vezető gyorsforgalmi út fölött, Karim a bal oldalon megpillantotta az erdőt és néhány épület tetejét. – Nehogy elnézd a lejárót! – mondta nyersen. – Tudom, hol van – vágott vissza Hakim keserűen. Karim azt fontolgatta, hogy jól megmondja neki a magáét, de erre most nem volt idejük. Már egy percre sem voltak a létesítménytől. Kezébe vette a rádióját, és megnyomta a gombot. – Thomas, kevesebb mint hatvan másodperc múlva ott leszünk. Vetted? – Vettem. Karim hátranézett, és látta, hogy a Suburban közvetlenül mögöttük haladt, ahogy jobbra fordultak. Már csak százötven méterre voltak a nagy ívben kanyarodó bekötőúttól, amely a hegyre vezetett. Karim elmormolt egy gyors imát, és megkönnyebbült, hogy Ahmedet az erdőbe helyezte, és így rajta tarthatta a szemét a célponton. Egy pillanatra elképzelte, hogy milyen lett volna megtenni ezt az utat úgy, hogy fogalma sincs, mi vár rá a biztonsági ellenőrzőpontnál. Hakim lefordult, és gyorsított. A Suburban közvetlenül mögöttük haladva követte.

– Emberek – szólt bele Karim a rádióba –, emlékezzetek a kiképzésre. Maradjatok együtt, ne használjátok a liftet, és menjetek egyenesen az elsődleges célponthoz. Az út jobbra kanyarodott, és hirtelen ott magasodott előttük a hatemeletes épület, amely semmiben sem különbözött a környék irodaházaitól. Még az előtte álló őrbódé is inkább praktikusnak tűnt. Hakim balra fordult, és megállt az őrbódé előtt. Letekerte az ablakot, és a hátsó ülésre mutatott, ahogy tervezték. Karim is elkezdte letekerni az ablakát, és ahogy az őr közeledett, napszemüvegén át ránézett, mosolygott, és háromszor az arcába lőtt. Mielőtt az őr földet ért volna, az egyikük kipattant a Suburbanből. Egyenesen a golyóálló őr-bódéhoz ment, és egy C4-es tömböt ragasztott az ajtóra. A vastag üveg túloldalán két őr próbálta értelmezni a történteket. Hakim a gázra lépett, és az autó kilőtt. Épp akkor állt be a bal oldali parkolóba, amikor meghallották a robbanást. Egy pillanattal később négy lövés dördült, és pár másodpercre rá a Suburban húzott el mellettük. Négy ember állt a kocsi ajtajában, és a tetőcsomagtartóba kapaszkodott. – Thomas, bármilyen célpontra lőhetsz. – Karim büszkén mosolygott. – Menj utánuk! – utasította Hakimot az utolsó pillanatban változtatva a terven. Hakim hátrafordult, és mélyen megdöbbenve nézett rá. – De ez nem szerepelt a tervben! – Tudom, de látni akarom, ahogy bejutnak az épületbe. – Ez nem egy bölcs lépés. – Velünk minden rendben lesz. Amint te is láthatod, teljesen készületlenül érte őket. Ez is csak az arroganciájuk újabb bizonyítéka. – Utánuk hajtok, de aztán rögtön visszajövünk. Nem fogod meggondolni magad, és nem mész be velük, ugye? – Nem – mondta Karim, megveregetve a vállát. – Menj! Csak ki akarom élvezni ezt a nagyszerű pillanatot. Látni akarom, ahogy belépnek az épületbe. Hakim levette a lábát a fékről, és a gázra lépett. Az épület sarkához hajtott, majd élesen balra fordult. Az épületnek ezen az

oldalán a két szárny elnyújtott V alakban kapcsolódott össze. A Suburban felhajtott a padkára, nekiment egy zászlórúdnak, és tizenöt méterre a bejárattól megállt. Az emberek egyenes vonalban felsorakoztak, és fegyverrel a kézben elindultak a főbejárat felé. Egy férfi és egy nő lépett ki a kapun. Mindketten elugrattak az útjukból. A sor élén haladó ember ügyet sem vetett rájuk, a második azonban feléjük fordította M-4-esét, és két gyors lövéssel mindkettejüket fejbe találta. – Nézd őket – mondta Karim büszkeségtől eltelve. Figyelte, ahogy az emberek eltűntek az épületben, aztán még hallotta a lövések folyamatos ropogását. Tekintetével követte az épület homlokzatát egészen a hatodik emeletig. Az emberei oda tartottak. Az volt Amerika iszlám elleni harcának a szíve. Nem lesz akkora médiavisszhangja, mint a robbantásoknak, de lényegesen nagyobb csapást mér az amerikaiakra. Karim alig bírta elviselni a borzongató tudatot, hogy Amerika legjobbjai és legnagyobb koponyái e pillanatban a Nemzeti Terrorelhárító Központ épületének legfelső emeletén gyülekeznek. Azért gyűltek össze, hogy kezeljék a válságot, és hogy megtalálják azokat az embereket, akik most épp az ajtajuk előtt álltak. A pszichés hatás megsemmisítő lesz. Bárcsak ott lehetne, és láthatná az önelégült amerikaiak arcát, miközben az emberei lemészárolják őket – Én indulok – jelentette ki Hakim. – Várj! – mondta Karim, eszelős tekintettel nézve ki az autó ablakán. Meghallotta az első robbanást, és leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy csatlakozzon embereihez. Az autó elindult. – Csak még egy kicsit. Hakim beletaposott a fékbe, és hátrafordult. – Vagy kiszállsz, vagy bent maradsz, de én indulok. – Rendben – felelte Karim szomorúan. – Menjünk.

72. fejezet

Rapp éppen el akart indulni felfelé, amikor Lonsdale lépett be az ajtón két ügynök kíséretében. A rendes körülmények között összeszedett és elegáns Lonsdale teljesen ziláltnak tűnt. Ahogy Rapp közelebb lépett hozzá, látta, hogy sírt. Rapp rádöbbent, hogy a nő nagy valószínűség szerint mindenkinél jobban tudta, hogy kik vannak a romok alatt, ahol reggel még a szenátorok egyik kedvenc étterme állt. Néhány közülük minden bizonnyal a barátja volt. Korábban Rapp valószínűleg egy csipetnyi együttérzést sem érzett volna a nő iránt, de ahogy öregedett, kezdett rájönni, hogy ennek a drámának a szereplői végső soron nem akartak ártani. Egyszerűen csak elbagatellizálták, vagy figyelmen kívül hagyták a fenyegetést. Néhányan egyszerűen naivak voltak, és azt gondolták, hogy a terroristák majd békén hagynak minket, ha jobban megértjük őket. Mások, Lonsdale-hez hasonlóan azt gondolták, hogy a törvény betűje a legfontosabb. Hogy nemzetünknek sohasem szabad lealacsonyodnia az ő szintjükre. Rapp világában, ahol közelről lehetett látni a pusztítást, amit ezek a csoportok végeztek, az első nézet egyszerűen naiv volt, a második pedig tiszteletre méltó ugyan, de semmi esetre sem praktikus. Rapp a szomorú, véreres szemekbe nézett, és azon tűnődött, hogy vajon szenátortársainak a halála megváltoztatta-e nézeteit. – Lonsdale szenátor – szólította meg Rapp udvariasan –, köszönöm, hogy ide fáradt. Lonsdale idegesen nézett körül a helyiségben. – Hol vannak? – kérdezte. – Kik? – kérdezte Rapp nem értve, hogy miről beszél. – Az emberek, akiket elfogott – mondta most először a férfi szemébe nézve. – Beszéltem az elnökkel. Azt mondta, hogy négy embert letartóztatott. Rapp azon gondolkodott, hogy vajon létezik-e olyan politikus, aki képes befogni a száját. – Szenátor, miután túl leszünk a videokonferencián al-Hakkal, talán…

– Most akarom látni őket – mondta Lonsdale erőteljesen. Követelésének ereje meghökkentette Rappet. – Biztosíthatom, hogy jó kezekben vannak, asszonyom. Lonsdale ökölbe szorította a kezét, és egészen közel lépett Rapphez. Véreres szemeivel felnézett rá, és azt mondta: – Nem érdekel a jólétük, Mr. Rapp. Látni akarom őket, most rögtön. Rappben hirtelen feltámadt a kíváncsiság, hogy mi sülhet ki ebből a dologból. – Rendben. Jöjjön utánam. Néhány lépés után megfordult, és szólt a két ügynöknek, hogy maradjanak ott. Épp elég baj volt, hogy Lonsdale-t felvitte. Több hivatalos személyre már egyáltalán nem volt szükségük. Lonsdale szó nélkül követte őt felfelé a lépcsőn. Amikor a konferenciaterem ajtajához értek, Rapp bekopogott. – Adjon egy percet – mondta Lonsdale-nek. Rapp résnyire nyitotta az ajtót, és látta, hogy Abad a súlyos faasztal túloldalán ül, jobb kezét a mellkasa előtt dajkálja. Nash az asztal szélén ült Abad fölé tornyosulva. Amikor Nash meglátta Rappet, felállt, és az ajtóhoz ment. Rapp belépett, és becsukta az ajtót. – Megmondtam neki, hogy jobban teszi, ha mond valami hasznosat, mielőtt visszaérsz, ha nem akarja, hogy a másik karja is kificamodjon. Most valami kommandós felszerelésről hablatyol folyamatosan. Bevallotta, hogy kilenc ember még mindig odakint van. – Kilenc? – mondta Rapp meglepődve a számon. – Azt mondta, hogy kommandós egyenruhában akarnak megtámadni egy szövetségi létesítményt. Hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. – Lonsdale az. Őt akarja látni. Legyünk túl rajta gyorsan, aztán kiszedjük belőle az összes részletet. – Rapp kinyitotta az ajtót. Lonsdale belépett a helyiségbe, és az asztal túloldalán ülő, alacsony férfi fájdalomtól eltorzult arcára nézett. – Ki ez? – kérdezte metsző hangon. – Abad bin Báz, szaúdi állampolgár – felelte Rapp, miközben becsukta az ajtót. Úgy elöntött, hogy a kettős állampolgárságról inkább nem tesz említést.

– Követelem, hogy beszélhessek az ügyvédemmel – mondta Abad esedezve. – Felelős a robbantásokért? – kérdezte Lonsdale. – Ő is a sejthez tartozik. Lonsdale közelebb lépett a fogolyhoz. – Tudja, ki vagyok én? –kérdezte. – Nem – felelte Abad tágra nyílt, reménykedő szemekkel. – Barbara Lonsdale szenátor vagyok. – Amerikai állampolgár vagyok – mondta őszintén. Lonsdale ügyet sem vetett rá. – Tudja, hogy hol kellett volna ebédelnem ma? – Nem – mondta zavartan. – A Monocle-ban. A vezérkari főnökömet küldtem magam helyett. Abad idegesen kapkodta tekintetét Lonsdale, Rapp és Nash között. – Tisztában vagyok a jogaimmal. Követelem, hogy beszélhessek az ügyvédemmel. Lonsdale hirtelen kinyújtotta a kezét, és pofon vágta a férfit. – Ő volt a legjobb barátom. Abad megdöbbenve nézett föl, és könyörgőre fogta a dolgot. – Amerikai állampolgár vagyok. Jogom van hozzá, hogy az ügyvédemmel beszéljek. – Ha amerikai állampolgár, akkor maga hazaáruló – sziszegte Lonsdale –, és mindent meg fogok tenni, ami a hatalmamban áll, hogy kivégezzék. Rappnek, aki még mindig az ajtóban állt, furcsa hang ütötte meg a fülét. Nashre nézett, és gyors pillantást váltottak. Újra hallotta a zajt. Távolról jött a fojtott hang. – Lövések? – kérdezte Nash. Rapp éppen ki akarta nyitni az ajtót, amikor egy sokkal hangosabb hang hallatszott. A szoba enyhén megremegett. Ha az ember egyszer részt vett fegyveres harcban, egész életében nem felejtette el a zajokat, az érzést és a szagokat. Rappnek pedig rendesen kijutott a csatározásból. Nashre nézett. Arcán mély aggodalom ült. – Azt hiszem, ez egy kézigránát volt. – Igazad van – értett egyet Nash.

Rapp az ajtókilincs felé nyúlt. – Van nálad műanyag bilincs? – kérdezte Nashtől. – Nincs. Rapp kinyitotta az ajtót. Ösztönei azt súgták, hogy szörnyűség közeledik. Az óriásképernyőre nézett, és egy pillanatra elgondolkodott, hogy a dübörgő zaj nem valami újonnan beszerzett hangszóróból jön-e. Aztán az operatív központ ajtaja minden figyelmeztetés nélkül kirobbant. Egy tizedmásodperccel később teljes kommandós öltözetben egy férfi lépett ki a por- és törmelékfelhőből, felemelt fegyverrel. A fegyver csöve egyenesen előremutatott, éppen ahol az a két ügynök állt, akik Lonsdale-t idekísérték. Karjukat tétován a fejük fölé emelték. A kommandós egyenruhába öltözött ember szó nélkül fejbe lőtte mindkét ügynököt. Rapp összerezzent, ahogy az agya próbálta összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent. Az elsőt egy második és egy harmadik ember követte szintén kommandós öltözetben, és lövöldözni kezdtek az elemzőkre, akik próbáltak elmenekülni az útjukból. Rapp bal keze már a fegyvere markolatán volt. Az alóluk hallatszó puskalövések zajában Rapp Nashhez fordult, és azt ordította: – Üsd le! A lövöldözés hangjára Nash is a fegyveréért nyúlt. Vett már részt ütközetben Rapp oldalán, és tökéletesen megbízott benne. Előhúzta súlyos .40-es kaliberű fegyverét a tokjából, és halántékon vágta vele Abadot. A férfi leesett a székről, és a padlóra zuhant. – Szenátor – kiáltotta Rapp –, húzódjon a túlsó sarokba, és maradjon ott! Nash csatlakozott Rapphez az ajtónál. Mindkettejük kezében fegyver volt, és ahogy végignéztek a folyosón, látták, ahogy a sor élén haladó férfi megáll, és hátranéz. Jobb öklét a levegőbe emeli, és vár egy pillanatot. Még egy lövész csatlakozott a csapathoz, így összesen hatan voltak. Az első ember előreintett, és a csapat egy emberként megindult. Miközben lassan haladtak előre a teremben, golyózáport zúdítottak minden irányba. Szabályszerű csatasorban álltak. Rapp és Nash már több ezerszer látták ezt a

gyakorlatot. Az első ember volt a felelős az első körcikkért közvetlenül a csapat előtt, a második emberé volt a bal oldal, a harmadiké pedig a jobb oldal. Ez így váltakozott egészen a hatodik emberig, aki mindegyikért felelt. Az egész csapat lőtt, de ez nem a rosszul kiképzett, csípőből tüzelő felkelők fegyelmezetlen lövöldözése volt. Ezek egyszerre csak egy vagy két golyót lőttek ki. – Biztosan ők azok – kiáltotta Rapp. – Szedjük le őket! – kiáltott vissza Nash, és már indult is. Rapp visszatartotta. – Golyóálló mellény van rajtuk. – Áttekintette a terepet. A támadók velük szemben balról jobbra mozogtak. Ha innen fentről kezdenek tüzelni rájuk, ha szerencséjük van, kettőt vagy hármat tudnának leszedni, mielőtt a többiek visszalőnének. Fedezék nélkül a puskák szétszednék őket. – Mássz fel az galéria peremére, és vedd célba az elsőt. Az a gyenge pontjuk. Szedd le, én meg majd nekik rohanok. – Le akarod rohanni őket? – rázta meg Nash a fejét. – Neked kurvára elment az eszed. Rapp elengedte ezt a megjegyzést a füle mellett. Látta az egészet a lelki szemei előtt. Felemelte a jobb könyökét, és az oldalára mutatott. – Az elsőt a sisakjába, aztán a golyóálló mellény gyenge pontjára célozz. Itt, az oldalánál. – Rapp a padlóra nyomta Nasht, aztán kúszni kezdett végig a fal mentén. Nash magában motyogva a galéria pereméhez kúszott. Egy ilyen helyzetben, mint ez, nem volt idő megkérdőjelezni és kielemezni a tervet. Csinálni kellett, és reménykedni, hogy beválik. Felhúzta magát az egyik függőleges pillérre, és célba vette a sor élén álló férfit. Bal felől Rapp kiáltását hallotta: – Most! – Nash a férfi sisakjára irányította a célgömböt, és meghúzta a ravaszt. A cső néhány centit elmozdult, aztán visszaállt a célra. Nash egy árnyalattal lejjebb célzott, és újra lőtt. A fickó bal oldalát akarta kilyuggatni. A negyedik lövés után a fickó összeesett. Nash a célgömböt a második fickóra irányította, és egy M-4-es puska forró csövével találta szemben magát.

Rapp a fokokat kettesével szedve rohant lefelé a lépcsőn. Csak egy módon lehetett megoldani a helyzetet, és az nem volt valami bonyolult. A teljes lerohanás. Ez volt a legutolsó dolog, amire számítottak. Rapp leért a lépcső aljára, és teljes erejéből rohanni kezdett Glockjával a támadókra célozva. Tudta, hogy Nash is végzi a dolgát, mert a sor élén álló férfi nem előrenézett, hanem balra. Rapp villámgyorsan közeledett feléjük. Öt méterről lőtte ki az első lövedéket, amely az első ember szemüvegét találta el. A következő terrorista oldalra fordult és felnézett. A mozdulat közben torka tiszta célpontként vált láthatóvá, így Rapp három méterről egy golyót repített bele. A harmadik észrevette a mozgást, és éppen meg akart fordulni, de míg a fejét rögtön a veszély irányába tudta fordítani, a fegyvere csövével már meggyűlt a baja. Rapp két méterről orrnyergen lőtte. Átlépett az első fickón, a negyediket kétszer nyakon lőtte, az ötödiknek pedig az arcába eresztett egy golyót. A hatodik ember háttal állt neki. Rapp látta, hogy jobb kezével a mellényébe nyúl egy teli tárért, nem is sejtve, hogy társai mind elestek. Rapp átlépett a másik két holttesten, megragadta a fickó mellényét, 9 milliméteres Glockjának csövét a férfi derekához szorította, és kétszer keresztüllőtte a gerincét.

73. fejezet Faríd csak annyit vett észre, mielőtt megtörtént volna, hogy a másodperc törtrészére úgy tűnt, mintha mindenre furcsa csend borult volna. A betörés az épületbe a tervek szerint sikerült. Leszedte a három biztonsági őrt a kapunál, és egyenesen a lépcsőhöz vezette a többieket, ahol szerepet cseréltek, és az övé lett az utóvéd szerepe. A lépcsőn a hatodik emelet felé kissé lemaradt, mert le kellett lőnie két nőt és egy férfit, akik beléjük botlottak. Mire elérte az előteret a hatodik emeleten, a robbanótölteteket már az elektromos zárra helyezték. Harmincöt kilónyi felszerelést plusz az ember saját súlyát nem könnyű

felcipelni hat emelet magasra, de majd a paradicsomban pihenhetnek. Pár perc múlva úgyis véget ér az egész. Tudták, hogy jutalmuk az ajtó túloldalán, a nagy teremben várja őket. Karim becslése szerint két-háromszáz férfi és nő lesz az operatív központban, hogy a válságot kezeljék, és megpróbáljanak rájönni, hogy ki áll a támadások mögött, valamint koordinálják a bizonyítékok gyűjtését. Karim azt mondta, ők képviselik Amerika iszlám ellen folytatott sátáni harcának a szívét és a lelkét. Bár úgy tűnhet, hogy az amerikai katonaság az, aki kitartóan üldözi őket pilóta nélküli gépeivel Afganisztán és Pakisztán hegyvidékén, de ők valójában csak eszközök voltak. Ezek az emberek eszelték ki az egészet, ők követték nyomon, és ők tanulmányozták őket. Az összegyűjtött ismeretanyag volt Amerika legnagyobb erőforrása a háborújukban. Több száz csatára elegendő repülőgépük és tankjuk volt. Ha elvesztettek egyet, egyszerűen egy másikat állítottak a helyére. De ezekkel az emberekkel más a helyzet. Amerikának évekre lesz szüksége, hogy pótolja őket, és ezalatt az al-Kaidának lesz ideje újraszerveződni. Karim ezt prédikálta nekik hónapokon keresztül, és Faríd minden szavát elhitte, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy tehetséges parancsnokuk az akcióval kapcsolatban valamit elhallgat előlük. Zakaria, Zaváhiri unokaöccse is érezte ezt, és ő volt az első, aki nyíltan panaszkodott. Elmondta ezt a többieknek is, akik egyre többet zsörtölődtek ezen, amikor Karim nem volt ott. Faríd Karimot is megkereste a problémával. Zakaria azt mondta az embereknek, hogy öngyilkos akciójuk ugyan tiszteletreméltó, és valóban az ellenség szívére mérnek csapást vele, de ugyanakkor ez nagymértékben megkönnyíti Karim menekülését is. Két nappal később Zakaria halott volt. Faríd már a Zakariával való összetűzés előtt is érezte, hogy Karim aggódik egyesek elkötelezettsége miatt. Hónapokon át szakadatlanul gyakorolták a rajtaütést, és Faríd mindig az élcsapathoz tartozott. Az ő feladata volt, hogy bevezesse őket az épületbe, fel a lépcsőn, egészen az operatív központig. Semmiképpen nem állhattak meg. Ha útközben eléjük került egy-

egy célpont, azokat lelőhettek, de másokat nem támadhattak meg. A jutalom a hatodik emeleten várta őket. Karim parancsa értelmében azonban most, miután elérték a lépcsőt, Faríd fedezte őket, és aztán a támadás során ő foglalta el az utóvéd pozícióját. Faríd érezte, hogy ennek a lépésnek van valami mélyebb oka is, de egészen aznap reggelig nem volt benne teljesen biztos, hogy mi az. Miután mindnyájan felvették mellényüket, Karim félrevonta őt, és a kezébe nyomott egy detonátort, amellyel az összes mellényt felrobbanthatta. Mindegyik mellényhez tartozott egy digitális időzítő is, melyet akkor kellett elindítaniuk, amikor begördültek a kapun. Az időzítőket ki lehetett kapcsolni, és újra lehetett indítani, ha esetleg több időre lett volna szükségük, hogy eljussanak a célpontjukig. Öt percük volt, hogy a termen átvágva, minden irányba tüzelve megöljenek annyi embert, amennyit csak lehetséges. Harminc másodperccel a robbanás előtt az embereknek szét kellett szóródniuk a teremben, hogy a lehető legnagyobb legyen a robbanás ereje, amely remélhetőleg leszakítja majd az épület tetejét, megöli az esetleges túlélőket, és az egész épületet használhatatlanná teszi. Ha bárki is meggondolná magát a küldetéssel kapcsolatban, vagy erősebb ellenállásba ütköznének, mint amire számítottak, Farídnak kellett megnyomnia a központi detonátor gombját. Ahogy most a hátán feküdt, és megpróbálta összerakni a fejében az eseményeket, ez az utasítás motoszkált a fejében. Nem értette, hogy mit rontottak el. A kommandós egyenruha tökéletesen bevált. Minden biztonsági őr és ügynök, akivel találkoztak, ledermedt a látványtól. Épp, ahogy Karim előre megjósolta. Mindenki, kivéve ezt a férfit, aki fölötte állt. Faríd emlékezett rá, ahogy hátrahúzta a biztosítószeget a puskáján. Hüvelykujjával megnyomta a tárkioldót, az üres tárat eltávolította, miközben egy újat vett elő. Ekkor tűnt fel neki, hogy a puskatűz hirtelen elhallgatott. Mozgást észlelt a háta mögött, aztán hirtelen éles fájdalom mart a hátába. Elejtette a puskát, és a bal oldalára dőlt, majd miután földet ért, a hátára gördült. Ahogy itt feküdt, rádöbbent, hogy nem érzi a lábait. Megpróbálta megmozdítani őket, de mintha egy hatalmas,

láthatatlan súly telepedett volna rájuk. Faríd felemelte a fejét, és a lábaira nézett. Úgy tűnt, minden rendben van. Elkeseredetten próbálta meg újra megmozdítani lábait, aztán szembesült a kegyetlen valósággal, hogy megbénult. Az égető fájdalmat, melyet korábban érzett, minden bizonnyal a gerincén áthaladó golyók okozták. Azonban nem elég mélyen találták el, és a kezeit még tudta mozgatni. Faríd egy másodpercre elképzelte magát, ahogy tolószékben ül, aztán rájött, hogy ez egy rendkívül ostoba gondolat volt. Mindnyájan viselték a mellényüket. Faríd jobbra fordította a fejét, hogy lássa, mi történt a többiekkel. Csak egy halom összegabalyodott fekete csizmát, mellényt, kesztyűt és sisakot látott. Mindnyájan meghaltak. A férfi, aki fölötte állt, kiabálni kezdett a többieknek, és Farídnak ekkor jutott eszébe Karim parancsa. Azt mondta neki, ha úgy tűnne, hogy az ellenség föléjük kerekedik, ne kockáztasson. Nyomja meg a detonátor gombját, és robbantsa fel a mellényeket. Azon tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el, mióta átlépték a létesítmény kapuját. Faríd megpróbált visszaemlékezni, hogy hová tette a detonátort. Minden mást elpróbáltak, de ez a részlet csak az utolsó pillanatban került bele a tervbe. A mellénye felé nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy nadrágja szárának a bal zsebébe tette. Éppen a készülék után kezdett matatni, amikor egy hangos csattanás és villanás után izzó fájdalmat érzett a könyökében.

74. fejezet Rapp a férfi fölött állt, és próbálta felmérni a károkat. Fegyverét a berobbant bejáratra irányította, attól tartva, hogy még többen is jöhetnek. Fájdalmas nyögések és ordítás hallatszott minden irányból. Jobb kéz felől Art Harris lépett ki az irodájából véres ingben. Óvatosan lépkedett a törött üvegszilánkokon, de úgy tűnt, ezen kívül nem esett baja. Rappnek egy golyója maradt a csőben, és még nyolc a markolatban. Kipattintotta a félig elhasznált tárat, a zsebébe tette, és elővett egy újat.

Egyre többen kászálódtak fel, és kezdtek mozgolódni. Rapp látta, hogy néhányuknak fegyver van a kezében. – Art! – kiabálta Rapp. – Valaki menjen az ajtóhoz, és biztosítsa! Harris parancsokat ordított az ügynökeinek. Rapp mozgást észlelt maga alatt. Lenézett, és látta, hogy a padlón fekvő férfi a zsebébe nyúl. Rapp szeme előtt egy gránát képe jelent meg. 9 milliméteresének csövét lefelé fordította, és golyót röpített a férfi könyökhajlatába. A kar néhány centire a levegőbe lendült, aztán furcsa szögben kiterült. A férfi ujjai megvonaglottak, ahogy megpróbálta megmozdítani őket. Rapp rálépett a másik karjára, lehajolt, és megtapogatta a zsebet, melybe a férfi bele akart nyúlni. Egy szögletes tárgy volt benne. Rapp belenyúlt a zsebbe, és előhúzott egy detonátort, amely körülbelül akkora volt, mint egy pakli kártya. Egy pillanatig az eszközt vizsgálgatta, majd lenézett a férfira. – Kár, hogy ezt már nem fogja tudni használni. – Nem számít – mondta a férfi majdnem tökéletes angolsággal – Ez csak felgyorsította volna az elkerülhetetlent – tette hozzá mosolyra húzva a száját. Rapp a férfi arcára irányította fegyverét, és letépte róla a szemüveget. – Ez meg mit akar jelenteni? – Én nem félek a haláltól. Már feláldoztam magam. Sok amerikait megöltem ma. Allah elégedett lesz velem. Rapp gyűlölte ezt a szót – mártír. Már régen megtanulta, hogy azoknak, akik ezzel dobálóztak, fölöttébb elferdült vallási nézeteik vannak. Rendkívül nyugtalanítónak találta, hogy ez a fickó, akinek épp most lőtte keresztül a gerincoszlopát és zúzta össze a könyökét, úgy néz rá, mintha valami vallási nirvánába került volna. Rapp tetőtől talpig átkutatta a férfit. A mellénye tele volt a puskájához való tartalék tárakkal, de mást nem talált benne. A nyakánál azonban meglátott valamit. Mintha egy másik mellény szegélye lógott volna ki az első alól. Rapp az ingzsebébe tette a detonátort, és feltépte a katonai mellény cipzárját és tépőzárait. A mellényt szétnyitva olyan látvány tárult Rapp szeme elé, melytől egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Egy másik

mellény volt az első alatt, amelynek tölténytartó zsebeiben tárak helyett képlékeny, szürke C-4-es plasztik robbanószer volt. Mint a korábban felrobbant bombák, ezek is tele voltak csapágygolyókkal. A férfi szíve fölött lévő zsebben, a mellény nyakánál megtalálta a detonátort. Rapp óvatosan előhúzta, és a kis digitális kijelzőre nézett, amely épp akkor váltott negyvenháromról negyvenkét másodpercre. Ellenállt a késztetésnek, hogy egyszerűen kihúzza a vezetéket a detonátorból, tudván, hogy valószínűleg ezzel is felrobbantaná a mellényeket. Rapp körülpillantott a teremben, amely most már tele volt mozgolódó és segítségért kiáltozó sebesültekkel. Lehetetlenség volt fél perc alatt kivinni innen ezeket az embereket. Pillantása az északkelet felé nyíló ablakra esett. Az épület fala mentén, hat emelet mélységben egy rámpa vezetett a mélygarázsba. Rapp nem volt benne biztos, hogy robbanásálló volt-e az ablaküveg, de úgy gondolta, valószínűleg az lesz. A robbanásálló üvegeket egyébként is arra tervezték, hogy a robbanás erejét kint, nem pedig arra, hogy valamit is bent tartsanak. Rapp gyorsan végignézett a másik öt holttesten. Feltételezte, hogy mindnyájan hasonló mellényt viseltek. Abban a pillanatban, mikor Nash odaért, Rapp felemelte pisztolyát, megcélozta az ablakot, és négy golyót eresztett bele. Lyukak és pókhálószerű repedések jelentek meg az üvegen, de az ablak nem tört be. Rapp újra lőni kezdett, a golyók gyors egymásutánban csapódtak az ablakba. Kevesebb mint négy másodperc alatt kilőtte a tizenhét lövedékes tár maradékát az ablak egy hatvanszor hatvan centis részére, mely már kezdett engedni. A szobában mindenki megállt, és figyelte, ahogy Rapp úgy lövöldöz egy élettelen tárgyra, mint akinek elment az esze. Rapp az utolsó teli tárért nyúlt, és ordított: – Öngyilkos mellény van rajtuk! Art – ordított Rapp, miközben csőre töltötte fegyverét –, segítsetek megemelni ezeket! Már fél percünk sincs, míg a mellények elkezdenek… – Rapp hangja a saját és Nash lövéseinek zajába veszett, ahogy mindketten az ablakba ürítették

a tárakat. Az ablakon egy szabálytalan lyuk keletkezett, amelyen nagyjából egy szemetesvödör fért volna csak át. Rapp eltette fegyverét, és odakiáltott Nashnek: – Fogd a másik oldalát! Lehajoltak és megragadták a lebénult férfi lábát és mellényének oldalát. Felemelték, és rohanni kezdtek vele a szobán keresztül az ablakon ütött nyílás felé. Rapp ráordított a többiekre, akik csak álltak, és őket figyelték. – Fogjatok meg egy holttestet! Gyerünk, gyorsan! Ahogy az ablakhoz közeledtek, Rapp ordított: – Ne lassíts! Ő és Nash teljes sebességgel rohantak az ablak felé, és fejjel előre kihajították a férfit az egyenetlen nyíláson. Az üveg meghajolt, aztán engedett, ahogy a test áthatolt rajta, majd a betonrámpára zuhant a mélyben. Rapp és Nash nem várták meg a becsapódást. Megfordultak, és már rohantak is visszafelé. Egyre többen siettek a segítségükre, néhányan még a sebesültek közül is. Rapp és Nash megragadták a következő terroristát, és elindultak vele az ablak felé. Látták, ahogy a többiek őket utánozva dobálják ki a többi támadót az ablakon. Gyors egymásutánban három holttest repült ki. Rapp már kezdte azt hinni, hogy működni fog a dolog, amikor az előttük rohanók kezéből kicsúszott a holttest. Nash lassítani kezdett, de Rapp rákiáltott: – Felém kerülj! – és futottak tovább. Megkerülték a két ügynököt, akik közül az egyik a földön feküdt, és vér csorgott a jobb karjából. Az ablakon a lyuk most már sokkal nagyobb volt, így Rapp és Nash néhány lépésről dobták ki a holttestet, aztán rohantak vissza, hogy segítsenek azoknak, akik elakadtak. Mások is a segítségükre siettek. Végül négyen fogták meg a testet, mindegyikük az egyik végtagját, és úgy vonszolták a nyílás felé, majd repítették egyenesen a kék ég felé. Rapp éppen ki akarta dugni a fejét a nyíláson, hogy meggyőződjön róla, a holttestek valóban a kibetonozott lejárón landoltak-e, amikor hirtelen rádöbbent, mekkora hülyeséget csinál. Nash megragadta a vállánál fogva, és elrántotta az ablaktól, útközben mindenkit hátrébb toltak, aztán a robbanás döreje visszhangzott a mélyből, és dübörgött a betört ablak felé.

Rapp Nash felé fordult, felajzva, hogy megúszták. Látta, hogy barátja döbbenten mered a padlóra, és követte pillantását. A lábuk előtt, golyóütötte sebbel a homlokán, Nash asszisztense, Jessica feküdt.

75. fejezet Már majdnem éjfél volt, amikor Nash felhajtott a kocsibejáróra. Beállt a kocsival a garázsba, üresbe tette, és egy percig csak ült, mindkét kezét a kormány tetején tartva, homlokát kézfején nyugtatva. Nem akart eljönni az irodából. Nem mintha nem akarta volna látni a feleségét vagy a gyerekeit. Csak nem akart eljönni addig, míg odabent még volt mit tenni. A terrorelhárító központban harmincnyolcan haltak meg aznap, és tizenheten megsebesültek, akik közül hármat kritikus állapotban szállítottak el. Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Ezt mondogatta mindenki azokat vigasztalva, akiknek át kellett élniük a támadást. Az olyanok, mint Nash vagy Rapp, akik már közelről látták a halált, könnyebben megbirkóztak a helyzettel, de több elemzőnek, akik végignézték közvetlen kollégáik és barátaik halálát, ott, ahol nap mint nap dolgoztak, ez túl sok volt. Néhányan visszatértek munkájukhoz, mert tudat alatt érezték, hogy csak így tudják elterelni figyelmüket a történtekről, de meglepően sokan vagy hisztérikusan reagáltak a fájdalomra, vagy sokkos állapotba kerültek. Ahogy Nash segített lekísérni az összeomlott embereket az étkezőbe, hirtelen rádöbbent, hogy ezek az emberek civilek voltak. Nem kaptak harci kiképzést, mint az ő tengerészgyalogosai. A CIA-től is érkezett segítség, és az FBI, meg a többi ügynökség is küldött embereket. Már az elején hatalmas vita alakult ki Art Harris és egy másik fejes között az FBI-tól, aki az egész operatív központot bűnügyi helyszínné akarta nyilvánítani, és le akarta zárni. Harris ragaszkodott hozzá, hogy az operatív központot minél előbb újra működőképes

állapotba kell hozni. A másik ügynök azonban nem engedett, és kiadta a parancsot, hogy hagyják abba a romok eltakarítását. Azt akarta, hogy a holttestek pontosan ott maradjanak, ahol voltak, míg a törvényszéki különítmény meg nem érkezik. A két férfi ordítozott egymással, és Rapp végül úgy döntött, hogy rövidre zárja az ügyet. Odament hozzájuk, leütötte az ügynököt, és kiadta az utasítást, hogy mindenki folytassa a munkát. Nash csak egyszer beszélt a feleségével. Felhívta, hogy elmondja neki, lehet, hogy hall majd pár dolgot a sajtóból. Nem mondhat többet, de ő jól van, és telefonál majd, ha lesz rá lehetősége. Nash nem is emlékezett rá, mikor beszélt vele. Úgy tippelt, nagyjából ebédidőben lehetett. Maggie már biztosan halálra aggódta magát. Kihúzta a slusszkulcsot, és kiszállt az ajtóból. Miután bezárta a garázsajtót, elindult a ház felé. A lámpa a mosogató felett és a dolgozószobában még égett. Ezen kívül a ház teljesen sötét volt. Nash bedugta kulcsát a hátsó ajtó zárjába, és belépett az előtérbe. Kikapcsolta a riasztót, kulcsra zárta az ajtót, majd visszakapcsolta a riasztót. Pisztolyát és pisztolytáskáját a fegyverszéfbe tette, és arra gondolt, hogy reggel ne felejtse el megtölteni a .40-es kaliberű tárat. Nash levette a zakóját, és az egyik konyhaszék támlájára terítette. Csendben végigment a hallon, és benézett a dolgozószobába. Maggie a nagy fotelben ült a kandalló mellett egy pléddel és egy könyvvel az ölében. Megérezhette jelenlétét, mert szemei megrebbentek, és meleg mosollyal nézett fel rá, mely azonban azonnal el is tűnt, ahogy férje arcáról az ingére esett a pillantása. Nash el is felejtette, hogy inge tiszta vér. – Mi történt? – kérdezte Maggie aggódva. Nash nem tudta, mennyit árulhat el neki, és egyáltalán nem akarta újra átélni az eseményeket. – Jól vagyok, szívem. Ez nem az én vérem. – Amikor hívtál, azt mondtad, hogy jól vagy – mondta az öléből lelökve a plédet és a könyvet. – De azt sosem mondtad, hogy veszélyben voltál!

– Nem is voltam, szívem. Csak a sebesülteknek segítettem. – Az az épület McLeanben, amit a tévében mutattak, meg előtte az a sok mentőautó… Te is ott voltál? Nasht hirtelen megdöbbentette, hogy milyen ellentmondó dolgokat követel meg tőle a munkája. A saját felesége sem tudta pontosan, hogy hol dolgozik. Csak azt tudta, hogy van egy irodája a CIA központjában. A Nemzeti Terrorelhárító Központban való munkájáról semmit sem tudott. Valószínűleg még azt sem tudta, hogy ez az intézmény egyáltalán létezik. – Ott voltam – vallotta be –, de ennél többet nem nagyon mondhatok. Maggie szorosan átölelte, és erősen magához szorította. – A gyerekek nagyon aggódtak. – Tudom. Bár korábban el tudtam volna jönni… – Nash hangja itt elakadt. – Erről nem beszélhetsz – fejezte be helyette Maggie. Ezt követelte tőle a cég. A helyzet jól példázta házasságuk furcsa egyenlőtlenségét. Maggie akkor és annyit beszélhetett a munkájáról, amikor és amennyit csak akart. Ő pedig még ilyenkor sem beszélhetett róla, amikor pedig jó lett volna kiöntenie valakinek a szívét. – Hogy ment a dolog a dékánnal és de Graffékkal, miután elmentem? Maggie hátralépett, és büszke mosollyal nézett fel férjére. – Maradjunk annyiban, hogy Barnum Smith és én rávettük de Graffékat, hogy ejtsék az egész ügyet. – Tényleg? – Igen. Aztán leültem Roryval és átbeszéltük az egészet. Megkérdeztem tőle, hogy jól érzi-e magát a Sidwellben. – És? – Nem volt valami lelkes. Ezért azt mondtam neki, hogy ha az év végéig nem kerül zűrbe, megengedem neki, hogy a jövő évtől a Georgetownba járjon. – És mi a helyzet a nyári lacrossetáborral? – Azt mondtam, hogy ezt majd veled megbeszéli. Nash közelebb húzta magához feleségét, és megcsókolta a homlokát. Ismerve makacsságát, tudta, hogy nem lehetett könnyű

meghoznia ezt a elöntést. – Köszönöm, drágám. – Szorosan magához ölelte, és megsimogatta a hátát. Maggie hátrahajtotta a fejét, és csókra kínálta az ajkát. – Igazad volt. Hagytam, hogy elragadjanak az indulataim. – Én sem vagyok éppen könnyű eset – mondta Nash, miközben ellépett feleségétől, és mocskos ingére nézett. – Jó sok szarsággal kell együtt élned, szívem. – Igen. – Sajnálom – mondta Nash fáradtan, de őszintén. – Ne sajnáld – mondta, miközben finoman a lépcső felé tolta. –Menj fel, és zuhanyozz le. Egy perc és én is ott leszek. Nash elindult felfelé a lépcsőn. – Michael – szólt utána a felesége gyengéden. – Tudom, hogy nem beszélhetsz róla, de sajnálom, ami ma történt. – Maggie a lépcső korlátjára tette a kezét. – Biztosan sokakat ismertél azok közül, akik meghaltak. Nash kifejezéstelen arccal nézett el felesége mellett, és a kandalló kihunyófélben lévő parazsába bámult. Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja: Jessica meghalt. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem tudta felidézni az emberek arcát, akik a támadás során meghaltak. – Ez nem volt valami jó nap – mondta végül tárgyilagosan. Maggie megsimogatta a kezét. – Sajnálom, szívem. Nash gyönyörű, tökéletes arcára nézett, és megnyugtatásképpen rámosolygott. – Jól vagyok. Felment a lépcsőn, és be akart nézni a gyerekekhez, de úgy döntött, előbb inkább zuhanyozik Semmi szükség rá, hogy az éjszaka közepén véres ingben lássák az apjukat. Nash levette a ruháit, és belépett a zuhanyfülkébe. Ahogy a forró víz végigfolyt a vállán, mély lélegzetet vett, a feszültség kezdett felengedni, és most már fel tudta idézni az arcokat. Elsőként Chris Johnsonét. Elképzelte, hogy milyenek lehettek az utolsó órái, és megborzongott, ahogy belegondolt, hogy milyen fájdalmakat kellett elviselnie. Aztán a munkatársai arcát látta, akikkel együtt dolgozott a terrorelhárító központban. Jessicára gondolt, ahogy

ott feküdt a földön golyóütötte sebbel a fején. A kisfiaira gondolt. Csak kilenc- és hatévesek voltak. Az anyjuk pedig nincs többé. Nash gombócot érzett a torkában. Megpróbált küzdeni ellene, de nem lehetett megállítani az áradatot. A könnyek előtörtek a szeméből. A zuhanyzó padlójára rogyott. A víz végigfolyt a testén, zihálni kezdett, és leküzdhetetlenül tört elő belőle a zokogás. Mégsem volt minden rendben.

76. fejezet Lonsdale parlamenti irodájának a teraszán állt. Észak felé nézve látta a mentőautók fényeit, a Dirksen szenátusi irodaépület másik oldalán. A mentési munkálatok csak néhány órája értek véget, durván harminc órával a támadás után. Egyetlen túlélőt találtak az épület alagsorában, aki az épület egyik alkalmazottja volt. Mindenki más meghalt. Hét szenátor és kilenc magas rangú tisztviselő, köztük az ő vezérkari főnöke, Ralph Wassen. Hetvenhárman vesztették életüket csak a Monocle-ban. Az áldozatok száma addig 185 halottra és 211 sebesültre rúgott. Lonsdale szívott egyet a cigarettájából, és arra gondolt, hogy hirtelen egész élete a feje tetejére állt. Alig másfél nappal azelőtt az irodájában ült, és túlságosan kínosnak érezte, hogy egy riporterrel ebédeljen. Wassen elvesztése porig sújtotta. Ő volt a legrégebbi barátja és a legközelebbi bizalmasa. Az, hogy ő kérte meg, menjen el helyette, csak bűntudattal tetézte gyászát. Hogy lehetett ennyire vak, hogy nem látta meg a veszélyt? Ezt a kérdést csak aznap már legalább százszor feltette magának. E pillanatban a sajtó egyáltalán nem érdekelte, bár tudta, hogy hamarosan a nyomába erednek majd. Még öt éve volt hátra a mandátumából, és korántsem volt benne biztos, hogy újra jelölteti magát. Tudta, hogy mit kell tennie. Egy álmatlan éjszakán döbbent rá, amikor az önvádtól marcangolva hánykolódott az ágyában. Szavak jelentek meg a szeme előtt, mintha nagy szalagcímek lettek volna egy újságból: Naiv, önelégült, ostoba, idióta, oktalan, álszent. A lista így ment tovább. Annyira meg volt

győződve róla, hogy igaza van, hogy Washington egyik legrégibb játszmájának az áldozatává vált Ahelyett, hogy igazán komolyan megvizsgálta volna az ügyet, inkább a felé az álláspont felé hajlott, amelyik a legnagyobb politikai előnnyel kecsegtette. Aztán tovább áltatva magát, mindenféle hitvány tulajdonsággal ruházta fel ellenségeit, Kennedyt, Rappet, Nasht és még sokakat. Meggyőzte magát, hogy ők jelentik az igazi veszélyt. Most, hogy a robbanás zaja még visszhangzott a világban, a játék véget ért. Két lehetőség közül választhatott, és bár Wassen nem volt ott, hogy megbeszélhesse vele, pontosan tudta, hogy mit tanácsolna. A Legfelsőbb Bíróság épületére nézett, és hirtelen elfogta az önsajnálat. A parlament összes épülete közül talán a bíróság jelentette számára a legtöbbet. Döntésének lesznek kellemetlen következményei is. – Lonsdale szenátor – hallotta meg az egyik tisztviselő hangját az ajtóból. – A látogatói megérkeztek. Lonsdale elnyomta a cigarettáját, és megfordult. Intett a tisztviselőnek, hogy vezesse be őket. – Nyugodtan elmehet, Stephanie. Majd én bezárok. – Lonsdale figyelte, ahogy asszisztense kilép az irodából, a két férfi pedig kilép a teraszra. Nem számított rá, hogy könnyű lesz, de meg kellett tennie. A két kifejezéstelen arcú férfi elindult felé, és két méterre tőle mindketten megálltak. – Látni akart minket, szenátor – nézett rá Rapp. – Igen – mondta Lonsdale kissé idegesen. – Úgy hallottam, találtak nyomokat, amin elindulhatnak. Rapp és Nash bólintottak, de egyikük sem reagált szóban a megjegyzésre. – Az elnök azt mondta, hogy maguk szerint három terrorista még szökésben van. – Így van – felelte Rapp. – És úgy gondolják, el tudják kapni őket? – Ez attól függ, asszonyom – vonta meg Rapp a vállát. – Mitől? – A ránk vonatkozó szabályoktól – vágott Nash rögtön a dolgok közepébe.

Lonsdale bólintott, és újabb cigarettáért nyúlt. – Nem könnyű ez számomra, uraim – mondta, miközben öngyújtójával meggyújtotta a cigarettáját, és leszívta a füstöt –, de ki kell mondanom: nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy így viselkedtem, sajnálom, hogy megkérdőjeleztem a maguk jellemét, és sajnálom, ha a beavatkozásom esetleg hátráltatta az önök erőfeszítését, hogy megakadályozhassák ezt a merényletet. Rapp és Nash meglepetten néztek egymásra. Azt gondolták, Lonsdale azért akart találkozni velük, hogy megmagyarázza, miért veszítette el a türelmét, és pofozta fel Abadot előtte való nap délután. Rapp bólintott, hogy elfogadja a bocsánatkérést. – Köszönöm, és sajnálom, ami a vezérkari főnökével történt. Nem ismertem ugyan, de nagyon jó embernek tűnt – mondta aztán. – Ő volt a legjobb. – Lonsdale karba tette a kezét, és a szemein látszott, hogy a gondolatai elkalandoztak. – Nagyon nagyra tartotta magukat – mondta egy pillanat elteltével. – Minket? – kérdezte Nash meglepetten. – Igen – felelte Lonsdale. – Az volt a véleménye, hogy ebben az ügyben maguk a jó oldalon állnak. – Nem tudtam, hogy van rossz oldal is – mondta Nash árnyalatnyi haraggal a hangjában. – És azt gondolta, hogy maga a rossz oldalon áll? – kérdezte Rapp Nash megjegyzését figyelmen kívül hagyva. Lonsdale bólintott, aztán egy pillanatig csak csendben állt. – Nem kérnek egy cigarettát? – kérdezte aztán kettejükre nézve. – Nem, köszönjük – utasította vissza Rapp. Nash megrázta a fejét. – Amellett, hogy a bocsánatukat kérjem, azért akartam, hogy ide jöjjenek ma este, mert fel szeretnék ajánlani maguknak bizonyos biztosítékokat. Már az elnökkel és Kennedy igazgató asszonnyal is beszéltem erről. Ahogy arról biztosan értesültek, Safford szenátor is a merénylet áldozatai között volt. Ez azt jelenti, hogy a Hírszerzési Bizottság elnök nélkül maradt. Én akarok lenni az új elnök. – Ezt megismételné? – kérte Rapp. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.

– Lemondok az Igazságügyi Bizottság elnöki tisztéről cserébe a Hírszerzési Bizottságért, ha elfogadják. Rapp és Nash teljesen meg voltak döbbenve. Egyetlen olyan szenátort sem ismertek, aki ne tett volna meg bármit, hogy az Igazságügyi Bizottsághoz csatlakozhasson. – Miért tenne ilyet? – kérdezte Nash. – Nevezhetjük vezeklésnek – felelte Lonsdale egy félmosollyal az arcán. Látta az aggodalmat az arcukon, ezért gyorsan hozzátette: – Ne aggódjanak. Jobb belátásra tértem. Ahogy már mondtam, tudom, hogy tévedtem. Rapp egyik lábáról a másikra nehezedett, és Lonsdale-re nézett. – Jobb belátásra tért? – Igen. – És megkérdezhetem, hogy ez miben nyilvánul meg? – érdeklődött Rapp. Lonsdale néhány másodpercig mérlegelt, majd megszólalt: – Azt akarom, hogy kapja el ezt a Karimot és a másik kettőt is, meg mindenkit, aki segített neki. Azt akarom, hogy öljék meg őket. – Öljük meg őket? – Nash alig hitt a füleinek. – Jól hallották. Nem akarom tudni, hogyan csinálják, csak csinálják. – Öljük meg őket? – kérdezte meg Nash még egyszer. – Igen. – Nem úgy érti, hogy állítsuk őket bíróság elé? Lonsdale Nashre nézett. – Úgy értem, hogy öljék meg őket. Mindnyájan jobban járnánk, ha megkímélnénk magunkat egy kirakatpertől. – És a kollégáival mi lesz? – Többekkel már beszéltem azok közül, akik számítanak. A legfontosabbak amúgy is benne vannak a Hírszerzési Bizottságban. Gondoskodom róla, hogy a szükséges mennyiségű pénz a rendelkezésükre álljon. Bármit kérnek, én megszerzem. – Szenátor, meg kell bocsátania nekem – mondta Rapp szokásos fanyar stílusában –, de már jó néhány éve csinálom ezt. Ha valamit megtanultam, az az, hogy a politikai széljárás gyakran

változik ebben a városban, és az emberek hajlamosak gyorsan megváltoztatni a véleményüket az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Lonsdale megbiccentette a fejét. – Kennedy igazgató asszony figyelmeztetett, hogy számítsak erre a megjegyzésére. Éppen ezért, könnyen lehet, hogy egyszer majd megbánom, de írtam egy levelet. – Lonsdale belenyúlt kosztümkabátja zsebébe, elővett egy sárgásfehér borítékot, és átadta Rappnek. – Kérem, helyezze biztonságos helyre, és Mr. Nashen és Kennedy igazgató asszonyon kívül ne mutassa meg senkinek sem – fűzte hozzá. – Mi áll benne? – kérdezte Rapp a kezében tartva a borítékot. – Röviden az, hogy maga és Mr. Nash az én teljes támogatásom mellett bármilyen, önök által szükségesnek ítélt eszközt igénybe vehetnek, hogy elkapják ezt a Karimot és a társait. Jogi értelemben azonban nem nyújt védelmet Rapp felemelte a borítékot. – De biztosít minket a támogatásáról – mondta. – És esetleg felhasználhatják, ha nem tudnám megvédeni magukat a politikailag motivált kollégáimtól. Fedezéket kínálok maguknak, uraim. Megígérem, hogy mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy segítsek maguknak igazságot szolgáltatni ezeknek az embereknek. És ha esetleg kudarcot váltanának, akkor is megvédem önöket. Rapp Nashre nézett, és magabiztos pillantást váltottak. Mindketten Lonsdale szenátor felé fordultak. – Szenátor, nem fogunk kudarcot vallani – ígérte Rapp.

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.–ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató