Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 3. szám
2009. március
TARTALOM
MARTIN WALSER Gyűlnek a panaszok a módszereim miatt (Ircsik Vilmos fordítása) ........................................................................................ GERHARD FALKNER versei (Tatár Sándor fordításai) .................................. GUILLAUME MÉTAYER A labirintus (Kun Árpád fordítása) ................................................................... DORIS LESSING Elküldetlen szerelmes levél (Lukács Laura fordítása) .............................. GINTARAS GRAJAUSKAS versei (Petőcz András fordításai) ...................... SZAIJAD SAMSUL HAQ A költő (Bangha Imre fordítása) ........................................................................ WALLACE STEVENS versei (Kiss Zsuzsánna fordításai) ............................... QUIM MONZÓ Meghunyászkodás .................................................................................................... Tisztesség ...................................................................................................................... Pygmalion .................................................................................................................... Áldozat (Pávai Patak Márta fordításai) ............................................................
NV09-3.p65
197
2009. 03. 10., 12:39
199 203 205 209 217 222 236 240 241 243 244
MŰHELY ORTUTAY PÉTER Klári néni és Ficánka bácsi: műfordítás-irodalmunk gyöngyszemei ............................................................................................................ 246
TÁJÉKOZÓDÁS JEAN STAROBINSKI Ariadné és Kékszakáll, avagy a hasztalanul visszanyert szabadság (Lőrinszky Ildikó fordítása) .................................................................................. 254 FÖLDES GYÖRGYI Allegória, szimbólum, Kékszakáll ..................................................................... 260 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 290
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
NV09-3.p65
198
2009. 03. 10., 12:39
MARTIN WALSER
Gyűlnek a panaszok a módszereim miatt
Amikor nevelőim akaratából pályaválasztásra kényszerültem, hiányzott belőlem az a fajta bátorság, amivel bankrablónak mehettem volna, bankrablónak, aki a csillogó kőpadlón minden teketória nélkül be mer hatolni a nappali fényben fürdő pénztárterembe. Az erdészszakma is vonzott, de úgy láttam, hogy még ehhez is egy bankrabló bátorsága kellene. Sőt, ha jobban belegondolok, szinte valamennyi foglalkozáshoz nélkülözhetetlen ez a bátorság, amellyel egy férfi behatol a pénztárterembe, ahol töltött vagy még gyakrabban töltetlen pisztollyal mindenkit a hatalmában tart mindaddig, amíg meg nem kapja azt, amit akar, aztán mosolyogva kihátrál, és hirtelen csak úgy eltűnik. Végül úgy határoztam, hogy portás leszek. És az is lettem egy játékszergyárban. Ma már meg tudom érteni, hogy ebben a szakmában a kollégák közül nagyon sokan elbízzák magukat, és még munkaidő után is elutasító kézmozdulatokkal hadonászva szaladgálnak a nagyvilágban. Én azonban nem bíztam el magam, noha minden erőmet latba vetve azon vagyok, hogy egész álló nap bizonyos könyörtelenséggel lássam el a szolgálatomat. Egyébként már a kezdet kezdetén otthon éreztem magam az üvegfülkében. A gombok kezelését, amelyekkel a rám bízott ajtókat nyitni tudom, egyetlen magyarázat után tökéletesen elsajátítottam, a házi telefonszámok jegyzékét pedig egyetlen röpke átolvasás után kívülről fújtam. Igaz, az első látogatókkal szemben kissé még elfogódott voltam, attól tartva, hogy olyasmit kérdezhetnek, amire nem tudok felelni, és még abban sem voltam biztos, hogy a felvilágosításaim megformálása minden alkalommal úgy sikerül-e, amint azt egy látogató joggal elvárhatja. Bizony, egy portás nagyon könnyen kudarcot vallhat! Hiába jönnek a gyárba a legelőkelőbb urak, attól ő még nem tudhatja, hogy a főnökei melyiket látják közülük szívesen, és melyiket nem. Aztán egy cégnél mindenki a portásnak akar parancsolgatni, így annak nincsenek is kollégái, csak főnökei, akiknek mindig a kedvében kell járnia. És az sem úgy van ám, hogy egy portás csak úgy fogja a telefont, és felszól valamelyik irodába, hajlandók-e fogadni ezt és ezt az urat. Mert ezek az irodisták borzasztó érzékenyek, néha már egy telefonos kérdés is 199
NV09-3.p65
199
2009. 03. 10., 12:39
rettenetesen felhergeli őket, és lehordják az embert a sárga földig, kész csoda, ha ilyenkor a portás nem jön ki a sodrából, vagy nem tör ki könnyekben. Pedig az ilyesmit nem szabad, hiszen közben, fejét a fülke üvegéhez nyomva, ott áll előtte a látogató, és minden idegszálával rá koncentrálva azonnali választ vár tőle. És ez a válasz semmit nem árulhat el abból az üvöltözésből, amellyel épp az imént egy érzékeny idegzetű, jól fizetett irodista úr megrezegtette a portás dobhártyáját. Sőt épp ellenkezőleg! A portásnak éppen az a feladata, hogy az illető feldúlt irodista úr őrjöngéseit rögtön valami sajnálkozó mosolyra, udvarias gesztusra ültesse át, amitől a látogató olyannyira megvigasztalódik, hogy már az ajtón kilépve elfelejti a visszautasítást. Az ilyen tolmácsmunkát tanulni kell, ezt elhihetik nekem. Gyakran a telefonkagylóval a fülemen még egész mélyen hátra is kell hajolnom, szinte bele a mögöttem lógó nagykabátom gőzölt bélésébe, nehogy az irodából érkező ingerült hang eljusson a látogató fülébe, mivel a legfelső vezetés, egész pontosan a tulajdonos rendelkezése szerint, egyetlen ügyféllel sem szabad gorombáskodni, bárki is legyen az. A rendelkezés persze mindenkire vonatkozik, ám gyakorlati kivitelezése mégis a portásra hárul. Én pedig mindig kész örömmel hajtom végre, mivel ezt az egy rendelkezést sokkal többre tartom, mint a vállalat bármely más előírását. Így lassanként rászoktam, hogy lehetőleg minél ritkábban nyúljak a telefonhoz. A látogatókat én magam vizsgálom meg, és aztán eldöntöm, hogy indokoltan akarnak-e beszélni a kereskedelmi vezetővel, a cégvezetővel, a tervezési osztályvezetővel, a büfé bérlőjével, vagy éppenséggel valamelyik igazgatóval vagy a személyzeti főnökkel. Ténykedésem kezdetén talán még előfordulhatott, hogy valakit túl gyorsan elküldtem, de az idő múltával olyan képességre tettem szert, amivel feltűnés nélkül, persze nem úgy, mint egy detektív vagy egy besúgó, hanem egy futólagos, mindkét fél számára üdítő társalgás formájában, ám mégis hasznos alapossággal, addig faggattam mindenkit, amíg a beszélgetés végére olyan pontos információkat szereztem a látogatás fontosságáról a cég szempontjából, amelyek birtokában teljesen nyugodt lelkiismerettel eldönthettem, hogy az illetőt el kell-e utasítanom, avagy nem. Ha viszont egy látogatót elutasítok, márpedig a legtöbbjükkel ez a helyzet, akkor a beszélgetés folyamán meg is tudom győzni róla, hogy semmi értelme azzal az emberrel tárgyalnia, akihez be kellett volna jelentenem. Minden nálunk előforduló szakterületen alapos ismeretekkel vérteztem fel magam, és így egy ügynöknek, aki teszem azt fehérbádog szállításáról szeretne tárgyalni a kereskedelmi igazgatóval, pontos választ tudok adni kínálatának kilátásairól, annak esetleges sikerére vagy sikertelenségére vonatkozólag. Ugyanígy megtanultam a békétlenkedő kiskereskedők meg200
NV09-3.p65
200
2009. 03. 10., 12:39
nyugtatását, akik az értékesítési vezetővel akarnak tárgyalni, akárcsak a termékeiket a büfében eladni kívánó falusiak, vagy a sápkórós feltalálók kordában tartását, ez utóbbiak csapatostól, hármasával vagy négyesével a tervezési osztályvezetőt akarják lerohanni, és eladhatatlan játéktalálmányaikat a nyakába sózni. De vissza tudom tartani a legrosszabbtól az elszánt tekintetű írókat és festőket is, akik a reklámfőnökre fenik a fogukat a sok elutasító levél miatt, noha éppen ezeket a feltalálókat és művészeket lehet a legnehezebben értelmes beszéddel meggyőzni – ezt a falusiak és az ügynökök védelmében feltétlenül meg kell említenem. Így tehát – nem tudok másként fogalmazni – a portán én képviselem cégünk valamennyi vezetőjét, és az egyre növekvő üzleti forgalom nem utolsósorban annak a körülménynek köszönhető, hogy vállalatunk vezető személyiségeit, akik köztudottan igen sebezhető emberek, én oltalmazom a látogatók zaklatásaitól. Sajnos azonban, ezt éppen az érintett urak nem veszik észre. Különösen azt nem képesek felfogni, hogy az egyes látogatókat csak komoly időráfordítás árán tudom hatásosan és minden gorombaság nélkül meggyőzni jövetelük haszontalanságáról. A hosszadalmas beszélgetések következményeként, amelyeket fülkém ablakán keresztül a makacs látogatókkal folytatnom kell, már a munkaidő kezdete után fél órával egy percről percre növekvő sor torlódik fel a fülke előtt. Na mármost, vagy azért, mert néha-néha valakinek csupa neveletlenségből, az összecsődült embertömeget álcázásul használva sikerült bejelentés nélkül besurrannia a házba, vagy azért, mert amikor egy főnök gyorsan el akart menni valahova, és amíg átvergődött a várakozók során, néhány másodpercet vesztett – szóval vagy ezért, vagy azért, de a cégnél gyűlnek a panaszok a módszereim miatt, amelyekkel a látogatókat kezelem. Olyanokat kell hallanom, hogy túl lassan dolgozom, túl nehézkesen és szakszerűtlenül! Mindezek a szemrehányások és panaszok olyan rövidlátóak, és ráadásul olyan fokú szakmai járatlanságról tanúskodnak, hogy tulajdonképpen nem is tudok ellenük védekezni. Szeretném én azt látni, hogy mi történne, ha egy látogatót rövid úton és csak úgy kurtán-furcsán elintéznék. Akkor persze az előcsarnok mindig üres volna, de az igazgatóságnál megnézhetnék magukat, folyton csengenének a panaszáradatokat harsogó telefonok, folt esne a cég hírnevén, csökkenne az üzleti forgalom. Nem véletlenül született az az igazgatói rendelet, hogy a látogatókkal nem szabad gorombáskodni. Persze, ebben a helyzetben nem rohangálhatok az igazgatóhoz, és nem kérhetem, hogy tömje be a száját azoknak, akik panaszkodnak rám. Ő is csak azt tudná legfeljebb mondani, hogy ezt meg ezt tegyem, ezt meg ezt pedig ne engedjem meg. Ezzel azonban semmi nem oldódna meg. Az ügyfeleket továbbra sem tudnám egyszerre udvariasan és ugyanakkor gyorsan 201
NV09-3.p65
201
2009. 03. 10., 12:39
meggyőzni arról, hogy a cég nem óhajtja őket fogadni. Arról, hogy nem ütötte meg a lottófőnyereményt, könnyű valakit egyetlenegy mondattal meggyőzni. Arra viszont befizetnék, ha valamelyik rosszakaróm röpke két perc alatt be tudná mesélni egy ügyfélnek, hogy a találmánya vagy a reklámszövege vagy a bádogja vagy a zöldsége nem kell a cégnek, méghozzá úgy bemesélni, hogy az illető önként és a cégről dicshimnuszt dalolva hagyná el az épületet. De hát akkor mit tehetek? A fülkém előtti sor pedig napról napra hosszabb lesz. A veszély ismeretében, amelybe ez a növekvő sor sodorhat, egyre nyugtalanabb és bizonytalanabb leszek, a nyelvem már nem forog olyan szaporán, mint azelőtt, izzadok, hebegek, több időre van szükségem, mint régen, nem érem el a vigasztalásnak azt a fokát, amit korábban mindig elértem, néha már az is előfordul, hogy egyesek szitkokat vágnak a fejemhez, rám csapják az ajtót, és dühösen kirontanak. Tényleg, mit lehet itt tenni? Változtatni már nem tudok semmin. Így aztán most azt is töredelmesen bevallhatom, hogy miért is jegyzem fel ilyen részletesen a szakmai pályafutásomban végbement fejleményeket. Mert ezekkel a feljegyzésekkel akarok helyeslésre és egyetértésre találni legalább valahol a cégen kívül. Tudniillik holnapra behívatott magához a személyzeti főnök. Először azt hittem, hogy valami egyszerű megintésről vagy előzetes figyelmeztetésről van szó. De aztán jött a keserű valóság. Tegnap a fülkém előtt tekergő sorban volt egy goromba fráter, olyan furcsa, ajak nélküli szájjal, aki azt követelte tőlem, hogy jelentsem be a személyzeti főnöknél, mert az állítólag berendelte magához. Az ujjam már éppen a telefontárcsa fölött lebegett, amikor megkérdeztem, hogy milyen ügyben óhajt a személyzeti főnökkel beszélni. Mire azt felelte, hogy a meghirdetett állásra jelentkezik, portásnak. Még sikerült tárcsáznom a személyzeti osztály számát és bejelentenem a pályázót, de aztán a mutatóujjam, amellyel a számokat forgattam, úgy megmerevedett, mintha megfagyott volna. A férfi bement az épületbe, és egy fél óra múlva boldogan jött vissza. Még fütyörészett is maga elé. Ámulattal néztem utána. Ha én ilyen bátor lennék, mint ez, gondoltam magamban. Vagy ha egyszerűen csak bátor lennék. Az utóbbi időben egy kissé mindig röstelkedtem, amiért csak portás lett belőlem. Most azonban rá kellett döbbennem, hogy ehhez is egy bankrabló bátorságára van szükség. Arra a fajta bátorságra, amit még mindig hiába keresek magamban. IRCSIK VILMOS fordítása
202
NV09-3.p65
202
2009. 03. 10., 12:39
GERHARD FALKNER
Hal aki lát engem halakkal dobálózni s hogy milyen éles csettenő hanggal fúródnak át a levegőn aki látja miként teszik közszemlére ezek a halak röptükben teljes hirtelenségüket hogy’ hadakozik kopoltyújuk szavakhoz hasonló szörnyetegekkel az azt fogja gondolni: hah! már megint valaki aki halakkal dobálózik mert kicsi, társtalan, magányos, kegyetlen és bolond!
Weltschmerz Ah, tudnék csak ahot mondani anélkül hogy ezzel egy olyan Ahot kéne mondanom amely szíve szerint iszkolna ez elől az Ah elől mert akkor ha hozzácsapódna a Hiába azt mondhatnám: Ah, minden hiába! Az Ah bajtársian támogatná a Hiábát az Ah és a Hiába régi véd- és dacszövetsége készen állna tenyerén hordani a weltschmerzet, az éjszAhka, a weltschmerzéjszaka körülfogná az Ahot 203
NV09-3.p65
203
2009. 03. 10., 12:39
sötétségbe takarná óvón, és semmi de semmi, de az égvilágon semmi nem kéne többé hogy az éjben meneküljön, semmi aminek nyomában egy Ah ne repülne. Hiába.
A megosztás mit gondolsz, kivel találkoztam tegnap? velem! bizony, csakhogy nem voltam egyedül mit gondolsz, ki volt velem? ugyanő! centivel sem magasabb nálam egyetlen nappal sem idősebb egy hajszállal sem különbözött tőlem és mit gondolsz, miért mondom ezt el neked? mert egy törésvonal futott végig rajta egy törésvonal, úgy, mint Németországon a gondolat repedése amely minden kettétöröttet kísér TATÁR SÁNDOR fordításai
204
NV09-3.p65
204
2009. 03. 10., 12:39
GUILLAUME MÉTAYER
A labirintus
– És ha te magad találnád meg a kijáratot a labirintusból, amelyről beszéltem, s ahová bezártad magad? – Nem én zártam be magam. Lustán, hanyatt fekve töltöttem életem első felét, hagyták, hogy süttessem a hasam a napon. Aztán egyszer csak egy kéz hasamra fordított, akár egy teknősbékát, s valami jelentéktelen célegyenesre állított. Először el se hittem, hogy nincs visszaút. Nem vettem észre, hogy az elsötétedő folyosó, amelyen megyek, egyre kisebb körökben lefelé tart, mivel a versenypálya elején még egymást érték az erdős hegyoldalak, ahonnét mintha csak karnyújtásnyira lett volna a nap. Komótos nyugalommal lépkedtem, az erény bajnokának hittem magam; sőt azt hittem, hogy boldog vagyok. Úgy véltem, csak ugrándozom, s megfogant rajtam is az ősrégi átok: búvóhelyet kerestem. Kerestem a síromat. – Mégis továbbmentél. Akkor is, amikor már fájt. – Először azt gondoltam, hogy a fájdalom gyávaságom büntetése. Aztán meg azt gondoltam, íme hősiességem bizonyítéka, íme, milyen nemes úton járok! Később lassan megértettem: a fájdalom csak azért van, hogy legyen, és bizonyos idő elteltével a fájdalom a megtett út legfontosabb hozadéka. – Akkor biztosan szerethetted a lassúságot. – Dehogyis. Mindennél jobban gyűlöltem a lassúságot. Hiszen az elején még a visszafordulás lehetőségével, azután meg a gyötrődésben rejlő, biztonságot adó lassúsággal hitegetett! – És ha most felfedeznéd, melyik út vezet ki a labirintusból, ahová évek óta be vagy zárva? Ha magadtól rálelnél a nemtörődömség útjára, a gondatlanság utcáira, a haszontalanság sugárútjaira, az igazság, a szabad levegő, az ifjúság külvárosaira? Ha nem csordogálnál tovább a palack összeszűkülő nyaka felé, hogy aztán fennakadj, hacsak meggyötört tested össze nem szűkül maga is, hogy túljusson, de nem jut túl, ahogy te sem jutsz túl? – Megtalálnám a kijáratot, ha van, és kijutnék ebből a labirintusszörnyből, amely ajtók és vakablakok halmaza, hús és tégla, jó és rossz gondolatok, testeknek és testek emlékének habaréka, jelen és múlt góleme. Kiszámíthatatlan, nem szabadulhatni tőle, csak ha megyünk tovább, ha mindun205
NV09-3.p65
205
2009. 03. 10., 12:39
talan átlépjük saját árnyékunkat. – Az álnok, lomha szörny néha tisztásokat terít elém. Ilyenkor azt hiszem, sikerült kijutnom, s győzelmesen ugrálni kezdek. Látom, hogy a messzeségben kéklő, sötétes hegy emelkedik, a hegy mögül pedig világosság sugárzik. Arról álmodozom, hogy felcsapok pásztornak, s életem végéig elüldögélek a szakadékok peremén. De furcsamód elnehezedik a lábam, mélyre süpped a bakancsom, s nemsokára úsznom kell a szinte szilárd vízben. Az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhatok, egy kiálló, szögletes kő a mocsárban, tőlem néhány karcsapásnyira. Besötétedik, és érzem, hogy csakhamar siklók és angolnák fognak nyüzsögni a talpam alatt… Megkapaszkodom a kőben, felhúzom magam, de ahogy hozzáérek, kezem ráismer a labirintus cementfalára. S a keskeny pallón átkelve megint a köldök felé tartok. – Szóval soha nem fogod megtalálni a kijáratot? Az élet számodra örökös labirintus marad? – Nem. A labirintus véges. Ha pedig véges, van kijárata. – Az életed is véges. – Remélem, hogy kijutok még a halálom előtt. Túl sok testvérem találta meg a labirintus kijáratát a halálban. Még életemben az új kijárat hőse akarok lenni. Ezért meg kell ölnöm valakit. – Kicsodát? – A szörnyet, aki szintén a labirintusban lakik. Falakon visszaverődő szívdobogásának ritmusára lüktet a pulzusom. Idegszálai, izomrostjai átszövik a járdát és a falakat. Műve és húsa az útvesztő. A legeldugottabb ajtón se dörömbölhetek úgy, hogy meg ne hallja, s meg ne érezze. Nélküle minden agyrémem és kétségbeesésem Istennek tetsző füst lenne, ám így újabb és újabb folyosók és falak születnek belőlük. – Tehát a labirintusod mellé megvan a Minótauroszod is. – Meg. De még annyi szerencsém sincs, mint Aigeusz fiának, Thézeusznak, mivel, mint már említettem, a szörny mindig a közelemben van. Ha fújtat, a tárnákon végigfut a szél, és leheletében megremegnek a tisztások füzei. Hallom, ahogy a folyosókon bolyongva átkozódik, átkozza az épület másik lakóját, s bár azon igyekszik, hogy elkerüljön, egyfolytában fenyeget, és aljas börtönőrként csörgeti kulcscsomóját. Este az ő oldalán szunnyadok el, s a magam módján neki kívánok jó éjszakát, legyen bár több száz kilométerre tőlem az óriási labirintusban, miközben aznapi utamat befutván szertartásosan elrendezem a dolgaimat a szalmazsák körül. Vigasztalom, amiért menekültem előle, amiért meg akartam ölni magam. Úgy érzem ugyanis, hogy szabadulásom a vesztét jelentené. Hiszem továbbá, hogy veszte szabadulásomat. Ám mikor minden este behódolok neki, egész napi munkám 206
NV09-3.p65
206
2009. 03. 10., 12:39
kárba vész, aminthogy minden egyes éjszaka semmissé teszi menekülésemet. Tisztán hallja minden őmiatta tett mozdulatomat, viszont ha valamit nem miatta csinálok, értetlenkedik és szorong. Ilyenkor nagy robaj támad a fülében, amitől felette felvidul, ebből tudja meg ugyanis, hogy éppen merre járok. Miután bemérte hollétemet, folytatja az éjszakai kőművesmunkát, fantáziája kifogyhatatlan az új falak, új elágazások, új rejtekutak, foncsortalan tükrök és tisztások kigondolásában. – Talán már nincs is szüksége rád. – Nincs szüksége rám. Azt hiszi, hogy nekem van szükségem rá. Ha azt mondom: labirintus, ő azt mondja: menedék. Ha azt mondom, hogy nem kapok levegőt, s megfulladok, ő azt mondja: óvatosság. Ha azt mondom: tisztás, ő azt mondja: lustaság. Tudom persze, hogy amit tesz, szeretetből teszi. Ha végül azt mondom: kijárat, ő azt mondja: halál. Ilyenkor a testvéreimre gondol. Nem is tehet mást. Nem hisz a tengerben. Nem akarja látni, hogy az utolsó tisztáson túl a talaj lágy, barnás hullámot vetve egyenesen az óceánig lejt, ahol gondtalanok az emberek, s a robajló habok fölé magasodva keblük dagadozik a büszkeségtől, amiért embernek születtek. Ez neki mesebeszéd, éppúgy, ahogy a mi labirintusunkat is lázálomnak vélnék az óceán partján álló emberek. – És ha egyszer el tudod tépni a köteléket, és elmész? – Akkor sokáig alkonyi sötétség lesz, és bűnöm felvérzi az eget. Boltozata úgy lebeg majd az óceán fölött, mint egy baljóslatú, óriási madár, és folyton hozzám kiáltoz: tévedtél. Térdepelj a homokba, és imádkozz, hogy jöjjön vissza a szörny, még ha nem is jön vissza soha! Egész éjszakákat végigimádkozom majd a homokban térdepelve. És egyedül leszek a vöröslő óceánnal, az unalomig ismétlődő hullámokkal szemben. Boldog halászok még véletlenül sem járnak arra, éles és homályos árnyak jönnek majd, és a hullámokon visszaverődve, zegzugos völgyben ide-oda verődő visszhang gyanánt útra kelnek, majd darabjaikra hullnak. – Á, hát így jutsz te ki! Jó háromlépésnyire távolodol csupán a jó öreg labirintustól, hogy meleg hullája azért melletted heverjen. Olyan leszel a labirintus kijáratánál, mint a madárijesztő, figyelmezteted az arra járókat, nehogy véletlenül belépjenek. Talán még kereszt alakú kardodat is leszúrod a homokba, hogy jobban tudj imádkozni. – Ne gúnyolódj! Tudom, hogy gyáva vagyok. Egyszer az életben kapnék igazi ellenfeleket, egyszer rohanná le a labirintust a trójai falóból szabadultakhoz hasonló katonák serege, erednének nyomomba tűzzel-vassal – bizonnyal meglátnád, hogy egy tigris bátorsága szorult belém! De most azt kellene megölnöm, aki gondot visel rám. Kezemet két elfátyolozott nő fog207
NV09-3.p65
207
2009. 03. 10., 12:39
ja vissza, a Kétely és a Szánalom. Persze ők nem a labirintus lakói, mivel csak ketten vagyunk, vagy éppenséggel én vagyok egyedül. Mégis olyan jó elképzelnem őket. Azt hiszem, a férfi kezét csak a nő foghatja vissza. – A férfi kezét csak egy nő oldozhatja ki néha. – Kardot és fonalat csak egy nőtől kaphatnék. Csakhogy nem látok senkit a labirintusban. Nem tudom, mikor fog eljönni az a nő, s még csak azt sem, hogy el fog-e jönni egyáltalán. Nem tudom, hogy csak várnom kell-e, vagy tennem is valamit. Nem tudom, hogy őt látom-e, de esténként néha úgy érzem, hogy valami napvilágnál is világosabb és mélyebb tekintet tapad rám. Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy inkább a hold tűz-e be lopva a folyosóra. Nem merem megszólítani, félek, hogy felébreszteném lakótársamat. Néha mégis bátorságot gyűjtök, engedek a csábításnak, és elsuttogom a nevét. Úgy suttogok, ahogy a másik lakó horkol. Nem tudom, észreveszi-e. Nem tudom, a nő észreveszi-e. Ilyenkor, ha kiejtem a nevét, a szívem kitárul, és még azt is megbocsátanám, ha nem lenne más, csak fény és árnyék, hisz tőle származik minden reménységem és boldogságom. Azt hiszem, végül alakot ölt majd a holdvilágnál, és teljes fényességében megmutatja isteni valóját. Ha szólongatom, talán így lesz. Olyan nevet adtam neki, amit korábban még csak nem is ismert; és addig ismételgettem, hogy mindörökké az övé lett. Meg fogom teremteni. Úgy hívták, hogy A…, én pedig elneveztem Ariadnénak. Az óceán habjainak visszfénye volt ő, s arra méltatott, hogy labirintusunkban holdvilág legyen. Rajta kívül senki sem képes kihúzni az ezüstfonalat, senki nem ismeri a varázsigét, amely karomnak erőt ad lesújtani. Együtt menekülünk majd, míg lábunk alatt szinte esedezve terjeng a kiontott vér. Együtt érjük el a partot, ahol az alkonyatban fenyők hajladoznak. Átkelünk a zegzugos, hegyes-völgyes óceánon, amely, ha egyedül lennék, befagyott hullámok halmaza lenne, minden labirintusok legrosszabbika. Nem kell majd imádkoznom a parton, hiszen árkon-bokron túl leszünk már, túl mindenen, ahová Isten tekintete sem ér el. – Hát ő, nem lesz halott? KUN ÁRPÁD fordítása
208
NV09-3.p65
208
2009. 03. 10., 12:39
DORIS LESSING
Elküldetlen szerelmes levél
Igen, láttam, milyen kifejezést öltött a feleséged arca, amikor azt mondtam, „Olyan sok férjem van, nekem nem kell férj”. Nem néztetek össze, de csak azért, mert nem volt rá szükség – később, amikor hazaértetek, a feleséged kijelentette, „Milyen mesterkélt megjegyzés!”, mire te azt felelted, „Ne felejtsd el, hogy színésznő”. Pontosan úgy értetted, ahogy én értettem volna, ha én mondom, biztos vagyok benne. És talán ő is úgy hallotta, igazán remélem, mert én tudom, mi vagy, és ha nem azt hallja a feleséged, amit mondasz, akkor ez olyan kisszerűség a részedről, amelyet nem bocsátok meg. Ha én merő finnyásságból élhetek egyedül, akkor neked legyen ugyanolyan jó feleséged, amilyen te vagy. A férjeim, azok a férfiak, akik beragyogták a lelkemet (igen, tudom, ha ezt a kifejezést használnám, megmosolyogna a feleséged), méltók hozzád… Tudom, most kiadom magam, bevallom, mennyire fájt a feleséged arckifejezése. Hát nem tudta, hogy még akkor is a szerepemet játszom? Ó, nem, mégsem bocsátom meg neked a feleségedet, nem. Ha azt mondom, „Nem kell nekem férj, olyan sok szeretőm van”, akkor persze mindenki nevetett volna a vacsoraasztalnál, ahogy ilyenkor szokás: banális „megbotránkoztatás” lett volna részemről, melyre akár számíthattak is. Lám, az öregedő színésznő, a hervadó szépség… „Olyan sok szeretőm van” – szánalmas, és egyben merész. Igen, ez túl találó, túl sima megjegyzés lett volna, bármely „szép, de hervadó” színésznő szájába adható. De nem az enyémbe, hisz én nem bármely színésznő, hanem Victoria Carrington vagyok, és pontosan tudom, mi jár nekem, s mit lehet tőlem elvárni. Tudom, mi illik (nem hozzám, az nem fontos, hanem) ahhoz, amit képviselek. Talán azt képzeled, máshogy nem tudtam volna mondani – például így: „Művész vagyok, tehát androgin.” Vagy: „Megteremtettem magamban a férfit, aki nőlényemmel szemben áll.” Vagy: „Tárgyiasítottam magamban lelkem hím összetevőit, és e forrásból alkotok.” Ó, hisz nem vagyok buta, nem vagyok tudatlan, ismerem korunk különféle tájszólásait, s azt is, hogyan kell használni őket. De képzeld csak, ha bármi ilyesmit mondtam volna tegnap este! Hamisan csengett volna, feszengtetek, bosszankodtatok volna mindannyian, s aztán azt mondtátok volna: „Színésznők ne próbáljanak okosak lenni.” 209
NV09-3.p65
209
2009. 03. 10., 12:39
(Nem te, a többiek.) Valószínűleg ők sem hiszik, tényleg nem, hogy egy színésznőnek butának kell lennie, de így fejeződött volna ki, hogy valami ellentétet, valami diszharmóniát érzékelnek. Így azonban igenis helyénvaló volt a szavaimat fogadó csönd, mikor azt mondtam, „Olyan sok férjem van, nekem nem kell férj”, mert ez volt a nekem megfelelő megjegyzés – több mint „mesterkélt” vagy „botrányos” –, mert igényt fogalmazott meg, melynek jogosságát el kellett ismerniük. Gondoltál már valaha is arra, vajon miért épp színésznőkre mondják mindig, hogy „mesterkélt”? (Gondoltál, hát persze, hisz nem vagyok én neked ismeretlen ország, éreztem ezt, mégis jólesik így beszélnem hozzád.) Egyik délután megnéztem Irma Paintert az új darabjában, aztán hátramentem az öltözőbe, hogy gratuláljak neki (mert persze tudta, hogy ott ülök a nézőtéren, megsértődött volna, ha nem teszem – én más vagyok, utálom, ha bárki kötelességének érzi, hogy benézzen hozzám). Ültünk az öltözőben, és néztem az arcát, ahogy letörölte róla a sminket. Nagyjából egyidősek vagyunk, mindketten régóta játszunk, egyszerre kezdtük a pályát, és akkor felismertem az arcában a magamét, ugyanaz az arcunk, s megértettem, hogy ilyen arca van minden igazi színésznőnek. Nem, nem „maszkszerű” az arcom, és az övé sem. Inkább eredeti arcunk kopásáról van szó, egészen lényegi vonásaira koptatta le az állandó készenlét, hogy mindig más álcát öltsön, más emberré legyen, s már-már úgy néz ki, mintha az öltöző falán lógna, mintha bármikor le lehetne akasztani, hogy használjuk. Arcunk ez: tisztára sikált, becsületes, csupasz arc, amilyen a fenyőfa asztal vagy a hajópadló. Szerénység, alázat lakik az arcunkon, ahogy múlik az idő, úgy fogyatkozik benne is, bennem is „személyiségünk”, „egyéniségünk” maradéka. Néztem az arcát (vetélytársnak tartanak minket, mindkettőnket „nagy” színésznőként emlegetnek), és hirtelen szerettem volna tisztelegni előtte, mert én tudom, mibe került neki ez a tisztára súrolt egyszerűség – s nekem, aki eljátszottam ezer szép nőt, mibe kerül megőrizni vonásaim józan tisztességét a smink festett páncélja alatt, készen rá, hogy más lelkek használhassák. Társaságban, kiöltözve, amikor „személy” vagyok, úgy igyekszem leplezni vonásaim lényegi egyszerűségét és névtelenségét, hogy összetartom közismert „szépségemet”, mindig újraalkotva saját emlékeimből és másokéiból. Természetesen szinte minden szépségem oda már, csaknem egészen tovatűnt az a megkapó, bájos, felejthetetlen arc, melyet oly sok férfi szeretett (nem tudván, hogy nem az enyém, csak adták, hogy míg lassan elemésztem, elnyerjem általa azt a tisztára súrolt arcot, melyet a munkámhoz használnom kell). Míg tegnap este veled s feleségeddel szemben ültem, és mi210
NV09-3.p65
210
2009. 03. 10., 12:39
lyen csinos, milyen emberi volt a feleséged, nem álarcként hordta a csinosságát, mely érzései minden árnyalatát kifejezte, és te, te csak önmagad voltál, én pedig jól tudtam, hogy nézek ki. Láttam önnön „szépségéből” ki- és lecsorgó fehér húsomat; láttam mosolyomat, mely egy-egy pillanatra még ma is tud „fájón édes” lenni; láttam még most is „harmatosan árnyas” szememet… ugyanakkor tudtam, hogy minden jelenlévő, talán öntudatlanul, valahogy mégis tudatában van annak a kemény, becsületes, hétköznapi arcnak, mely e romfelszín alatt használatra készen áll, és ez az összeférhetetlenség a dolgozó arc és a híres színésznő „személyisége” között, ez az, amitől mesterkélt lesz minden, amit teszek vagy mondok, amitől elkerülhetetlenné és helyessé válik, hogy azt mondjam, „Nekem nem kell férj, olyan sok férjem van”. És én mondom neked, ha semmit sem szóltam volna, egyetlen szót sem egész este, akkor is ugyanaz lenne az eredmény: „Nagyon mesterkélt, de hiszen színésznő.” Pedig pontosan az volt az igaz, amit mondtam: nincsenek már szeretőim, férjeim vannak, és ez így igaz, amióta csak… Ezért írom neked ezt a levelet; afféle tiszteletadás ez a levél, megadom vele azt, ami megillet téged az életemben. Vagy talán csak ma este nem tudom elviselni szerepem (életben betöltött szerepem) magányát. Kislány koromban szeretőmnek hihettem minden férfit, akivel találkoztam, akiről csak hallottam, vagy láttam a képét az újságban. Szeretőmnek nyilvánítottam bárkit, mert jogom volt hozzá. Talán sosem hallott rólam, talán csúfnak talált (nem voltam valami szép lány – furcsa voltam, feltűnő, fehér húsú, vörös hajú, előbb meg kellett érnem, tejfehér arcú, skarláthajú teremtés, a vonásaim mind haragban álltak egymással, csak akkor szépültem meg, amikor fellépés előtt kisminkeltek)… határozottan visszataszítónak tarthatott, mégis szeretőmmé tettem. Igen, akkor képzeletbeli szeretőim voltak, de a valóságban egy sem. Hús-vér férfi nem érhetett azok nyomába, akiket én találtam ki, valódi ajkak, valódi kéz egy sem érinthetett úgy, mint amit Istenként magam alkottam. És ez igaz maradt, amikor először, majd másodszor is férjhez mentem, mert egyik férjemet sem szerettem, és évekig azt sem tudtam, mit jelent ez a szó. Hogy pontos legyek, harminckét éves koromig, amikor nagyon beteg lettem. Senki sem tudta, mi bajom, de én tudtam, hogy azért betegedtem meg, mert nem kaptam meg egy nagy szerepet, amelyre erősen áhítoztam. Belebetegedtem hát a csalódottságba, de ma már látom, milyen jó, hogy akkor nem kaptam meg azt a szerepet. Túl öreg voltam hozzá – ha eljátszottam volna azt az elbűvölő, leleményes kislányt (pedig, Isten bocsássa meg, akkor épp olyannak láttam magamat), akkor három-négy éven át kellett volna őt játszanom, mert olyan sokáig futott a darab, s én bizonyára túl hiú let211
NV09-3.p65
211
2009. 03. 10., 12:39
tem volna ahhoz, hogy abbahagyjam. És aztán mi történt volna? Csaknem negyvenéves lettem volna már, túl öreg, hogy elbűvölő leánykákat játsszak, aztán pedig, mint oly sok színésznő, aki nem égette ki magából az elbűvölő leánykát, nem perzselte körbe a fájó sebet a vérzés csillapítására, azon vettem volna magam észre, hogy egyre kisebb szerepeket játszom, aztán „karakterszínész” lesz belőlem, végül pedig… Én azonban nagybetegen feküdtem, nem akartam meggyógyulni, megbetegített a frusztráció, így hittem, pedig igazából az évek súlya tett beteggé, nem tudtam, hogyan éljem föl, hogyan foglaljam bele a saját magamról alkotott képembe, aztán beleszerettem az orvosomba, ma már látom, elkerülhetetlenül, de akkor csoda volt, mert először fordult elő velem, és a „beleszerettem” szót is azért használtam, mintha legalábbis nem lettem volna már kétszer férjnél, és nem birtokoltam volna képzeletben több tucat férfit, mert őt nem tudtam manipulálni, most először önmaga maradt egy férfi, nem tudtam úgy mozgatni, ahogy én akartam, és nem ismertem sem az ajkait, sem a kezét. Nem, ki kellett várnom, hogy ő döntsön, ő lépjen, és amikor végre a szeretőm lett, suta kis bakfist csinált belőlem, mozdulását vártam, abból fakadt minden mozdulásom. Biztos, hogy szeretett, de nem úgy, ahogy én őt, és mikor eljött az ideje, elhagyott. Legszívesebben meghaltam volna, ám ekkor hálás szívvel megértettem, mi is történt – hogy életemben először igazi nőt játszottam, nem végzetesen „elbűvölő leánykát”, nem is „hősnőt” –, és tudtam, ahogy mindenki más is tudta, hogy önmagam új dimenziójába léptem, újból megszülettem, de csak én tudtam, hogy a szerelem tette ezt, amit iránta, első férjem iránt éreztem (így hívtam, bár mindenki az orvosomat látta benne, akivel elég mulatságos módon viszonyom volt). Mert ő volt az első férjem. Megváltoztatott engem, és egész életemet. Őutána, magányom őrjöngő boldogtalanságában azt hittem, ismét azzá lehetek, aki voltam, mielőtt feleségül vett, és férfiakat hordtam az ágyamba (most a valóságban, ugyanúgy, ahogy azelőtt képzeletben), de már nem volt lehetséges, nem ment, hiszen már birtokolt egy férfi, a Férfi teremtette meg, és hagyta bennem önmagát, így hát nem használhattam, nem birtokolhattam többé férfit, nem manipulálhattam, nem csinálhattam vele azt, amit akarok. Hosszú időn át mintha halott lettem volna, üres, meddő. (Mármint én magam, mert a munkám csúcspontra ért.) Nem volt szeretőm, sem ténylegesen, sem képzeletben, mintha apáca vagy szűz lány lennék. Furcsa, harmincöt évesen éreztem először szűznek magam, tisztának, érintetlennek. Teljesen egyedül voltam. Kívánt nem egy férfi, udvaroltak is nekem, de mintha üvegfal, tökéletes sérthetetlenségem falának túloldalán 212
NV09-3.p65
212
2009. 03. 10., 12:39
mozogtak, mosolyogtak volna, onnan nyújtogatva a kezüket. Így kellett volna éreznem kislány koromban? Igen, azt hiszem, így – harmincöt évesen voltam először kislány. Rendes, „normális” lányok bizonyára így éreznek, nem? – tisztaságuk körbeveszi őket, azon kell az egyetlen férfinak, a hősnek áttörnie. De velem nem így volt, én sosem voltam tiszta, míg meg nem tanultam mozdulatlan maradni, csöndben várni, hogy mozgásba hozzon a férfi, és akkor válaszoljak neki. Sok idő telt el, kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan öregasszony leszek. Szerelem nélkül éltem, így nem leszek nagy művész, nem leszek jó, s a férfi érintése, azé, aki szeretett, egyre halványabb lett, sőt elhalványodott, hiányzott valami a munkámból, gépiessé kezdett válni. Beletörődtem. Már nem tudtam férfit választani; és egy férfi sem választott engem. „Rendben van hát”, mondtam, „nincs mit tenni.” Mindenekelőtt értem magam s az élet viszonyát, megértem annak a logikáját, ami vagyok, aminek lennem kell, s tudom, nincs mit tenni sorsom formájával: igazságom, hogy egyszer szerettek, s itt a vége, hagynom kell magam süllyedni valami száraz, hideg okosságba – igen, hamarosan egyenes derekú, vörös hajú, nagyon okos (bár persze mesterkélt!) hölgy lesz belőled, zöld szemedben a humoros megértés józan tüzei lobognak. Minden egyébnek számodra vége, fogadd hát el, nyugodj bele, s tedd a dolgod olyan jól, ahogy csak tudod. És akkor egy este… Hogy mi? A külvilág szemében csak annyi történt, hogy egy férfival szemben ültem a vacsoraasztalnál egy vendéglőben, és beszélgettünk meg nevettünk, ahogy vacsoraasztalnál találkozó alkalmi ismerősök szoktak. De utána, mikor hazamentem, lángolt a lelkem. Lángoltam, emésztődtem… És milyen csoda volt nekem, hogy képes vagyok nem azt mondani: Vonzó férfi, kell nekem, meg fogom szerezni, hanem ezt: Ég a házam, ő a férfi, igen, ő volt az újra, ott volt, fényt gyújtott a lelkemben. Egyszerűen hagytam magam szenvedni érte, tudtam, hogy megérdemli, mert szenvedtem – hisz az idők során önnön mércéje lett a lelkem, saját űrmértéke a jónak: abból tudtam, hogy mi ő, ahogyan utána a munkámat láttam. Jobban ismertem, mint ismerte vagy ismerhette a felesége (ő is ott volt, megnyerő asszony gyönyörű gyöngyökkel) – jobban ismerem, mint ő önmagát. Egész este vele szemben ültem. Mi voltam én ott, hogy észrevegyenek? Egy öregedő, még mindig csinos színésznő szépen felöltözve (gyönyörű lila kosztümöt viseltem menyétbundás mandzsettával), aki egy elbűvölő – jóképű, okos – férfival szemben ül. Más férfiakra is illenek ezek a jelzők, legalább a felére azoknak, akikkel találkozunk. De valami őbenne, valahol a lényében, megfelelt valaminek énbennem, belém lépett, mozgásba hozott. Emlékszem, 213
NV09-3.p65
213
2009. 03. 10., 12:39
ahogy az asztalnál a feleségére néztem, s ezt gondoltam: Igen, drágám, de a férjed az én férjem is, mert belém sétált, és otthonosan elhelyezkedett bennem, és mert őmiatta ismét a lényem legmélyéből fogok játszani, biztos vagyok benne, és biztosan tudom, ez lesz a legjobb munkám, amire képes vagyok. Bár ez majd csak holnap este, a színpadon derül ki. Egyik este például álltam a színpadon, a közönség felé nyújtva karcsú, fehér karomat (így látták ők, én azonban két fehérre szikkadt, nyúzott-fázós, ráadásul elég petyhüdt kart láttam), és tudtam, hogy aznap legfeljebb egy műkedvelő vagyok. Nőként álltam ott, a színpadon, szép karjaimat nyújtogatva, és a számmal Victoria Carrington beszélt: Nézzétek, milyen szívbe markolón nyújtom felétek a karomat, hát nem vágytok rá, hogy titeket öleljen át két karcsú, fehér karom, nézzétek, milyen szép, milyen csábító Victoria! Utána, már az öltözőmben, bizony szégyelltem magam, évek óta nem álltam így a színpadon, így, hogy köztem, a nő, és a közönség közt nem volt semmi – kezdő korom óta sosem játszottam így – akkor miért éppen ma? Gondolkoztam, és megértettem. Aznap délután bejött az öltözőmbe egy férfi (amerikai producer, de ez igazán nem érdekes), és amikor távozott, azt gondoltam: Igen, itt van újra, ismerem ezt az érzést, azt jelenti, hogy mozgásba hozta az erőket, számíthatok tehát rá, hogy ez majd a munkámban is megmutatkozik… Hát, megmutatkozott, de hogyan! Nos, ez megtanított különbséget tenni, megtanultam, hogy óvatosnak kell lennem, nem engedhetek a közelembe másodrendű férfit. Így állítottam korlátokat, megerősítettem magam körül a fagy, a személytelenség gyűrűjét, mindig ott lesz közöttünk, itt én, ott az emberek, itt én, ott a nézőtér; hűvös, puszta teret hoztam létre, ahová senki sem léphet be, melyen senki sem törhet át, csak ha nagyon erős hatalommal, erős varázslattal bír, olyannal, amely kiegészítheti az enyémet. Most már nagyon ritkán érzem, hogy égek, lángolok, hogy felébresztett egy érintés, újra teremtett – de mi is? Most egyedül élek. Nem, te sosem leszel képes elképzelni, hogyan. Mert tudtam, amikor ma este megláttalak, hogy te csak másokhoz viszonyulva létezel, vagy, hogy mindig szétosztod magad a munkád, feleséged, barátaid, gyermekeid között, a feleséged arca olyan asszonyé, aki ad, aki bízik benne, hogy amit ad, azt el fogják venni. Igen, én értem mindezt, tudom, milyen lenne veled élni, ismerlek. Amikor mind búcsút vettünk egymástól, néztem, ahogy elhajtasz a feleségeddel, aztán hazajöttem, és… nem, nincs értelme, hogy elmondjam neked. (Vagy bárkinek, kivéve talán kollégámat és riválisomat, Irma Paintert!) De mi lenne, ha azt mondanám – nem, mégsem, a fegyelmezés bizonyos formáit senki sem értheti, csak az, aki használja őket. 214
NV09-3.p65
214
2009. 03. 10., 12:39
Lefordítom hát a te nyelvedre, lefordítom az igazságot úgy, hogy mesterkélten, szinte zavarba ejtőn, túlzón fog csengeni, hisz ez jellemző Victoria Carringtonra, a színésznőre, és elmondom, hogy amikor megismerkedésünk után hazajöttem, egész testemet szaggatta a kín, a padlón fekve izzadtam és reszkettem, mintha maláriás roham rázna, úgy éreztem, megannyi késként jár át a hiány, mert veled találkozva ismét eszembe jutott, milyen lenne egy férfival, valóban vele lenni, s hagyni, hogy a napok, az éjszakák ritmusa hordozzon mindkettőnket, mint a tenger hullámai. Amire legbüszkébb vagyok, mind semmiségnek tetszett – aminek eléréséért dolgoztam, amit el is értem, még saját lényem legbelsőbb magva is, az az érzékeny, belső egyensúly, mely afféle önmagát feltaláló szupereszközként létezik, vagy mint valami fantasztikusan fogékony, dédelgetett, becses állat – e magam teremtette magam, mely minden nappal kuszább, érzékenyebb és kényesebb, képtelennek, silánynak, vénlányosnak látszott, szégyellni való kifogásnak a gyávaságra. És az életem, mely egyensúlya, rendje, folyton növekvő finnyás igényessége miatt szolgál megelégedésemre, most a hóbortos magány képét mutatta. Lényem minden részecskéjéből a nélkülözés, a szükség kiabált – olyan voltam, mint egy narkotikumától megfosztott narkomán. Föltápászkodtam a földről, megfürödtem, gondoskodtam magamról, mint egy betegről, vagy mint – igen, mint egy terhes nőről. E rendkívüli megtermékenyülések most már oly ritkán esnek meg velem, hogy féltve óvom őket, egy cseppjüket sem pazarlom el, és miközben sóvárgok utánuk, rettegek is tőlük. Minden alkalommal mintha meggyilkolnának, mintha feltépnének, s közben kényszerítenének, hogy emlékezzek, miről mondok le önként. Valahányszor megtörténik, megesküszöm, soha nem engedem újra megtörténni, oly rettenetes a fájdalom. Virág, tűz, csoda lenne, ha nem mosolyognék (halódó szépségem „fájón édes” mosolyával), ha nem fogadnám el, nem adnám meg magam, hanem feléd fordulva azt mondanám… De nem mondom, s így sosem születik meg valami nagyon ritka (valami sokkal szebb, mint amit a feleséged valaha is adhat neked, vagy amit a mindennapi feleségek elképzelni tudnak). Helyette… Ülök, s merítek fájdalmamból, ülök, s tartom, ülök, összeszorított foggal, és… Sötét van, nagyon kora hajnal, szobám fénye áttetsző szürke, mint víz vagy levegő kísértete, nincs világosság az ablakokban, melyekre a sajátomból rálátok. Ülök az ágyamon, nézem a kert téglakerítésén a fa mozgó árnyékát, visszafojtom a fájdalmat, és… Ó, drágaságom, drágám, sátor vagyok, alatta fekszel, égbolt vagyok, melyet madárként szelsz át, és… 215
NV09-3.p65
215
2009. 03. 10., 12:39
Szoba a lelkem, nagy szoba, csarnok – üres, és vár. Néha átdöngicsél rajta egy légy, más földrész nyári reggeleit hozza, olykor gyermek nevet benne, és mintha nemzedékek kondulnának egybe, gyermek, ifjú, öregasszony, mint egyetlen lény. Néha te lépsz be, ilyenkor behunyom a szemem, olyan édes bennem a felismerés, hogy te mi vagy, érzem, mi vagy, mintha fa mellett állnék, és lélegző törzsére tenném a kezem. Medence vagyok, fantasztikus teremtmények mozognak bennem, te játszol bennem, fiatal fiú, csillog a barna bőröd, tagjaidon kézként csorog át a víz, az én kezem, mely sosem fog érinteni, kezeim, melyek holnap este figyelő csönd-medencében nyújtóznak a nézőtéren ülő ezer ember felé, tagadásom utolsó cseppig kiivott fájdalmából megalkotva nekik a szerelmet. Szoba vagyok, öregember ül benne, mosolyog, ahogy ötven évszázad óta mosolyog mindig, te, akinek szakállas ágyéka teremtett engem. Világ vagyok, melybe életet leheltél, életet mosolyogtál, megalkottál engem. Én vagyok, veled, aki teremt, minden pillanatot, ezer parányt, rendelésünk teremtményeit, és mindegyiket mindketten megérintjük, majd elengedjük a térbe, mint szabad madarat. Nagy tér vagyok, mely tágul és nő, mely terjed az emberi lélek folytonos könnyebbedésével, és a tér egyik sarkában megbújik valami, egy tárgy, sötét, lassú, összetekeredő, alaktalan súlyosság, megtestesült alvás, hideg, ostoba álom, súlyosság, mint áporodott szobában a sötét – és mozgolódik álmában ez a valami, ott, ahol meglapul a lelkemben, s én minden izmomat megfeszítve, minden erőmmel igyekszem legyőzni. Mert erre születtem, ez vagyok, hogy harcoljak a testet öltött alvás ellen, övet szorítsak köré fényből, okosságból, bezárjam, hogy ne vonja be csúfsága lassú foltjával a fákat, a csillagokat, téged. Mert felém fordultál, és rám mosolyogtál, újból átengedve hozzám a fényt, olyan most, mintha egy Király kézen fogta volna a Királynőjét, és maga mellé ültette volna a trónra: Király és Királyné kéz a kézben ülnek hegytetőmön, és fesztelenül mosolyognak országukban. Hajnalodik a téglakerítésen, eltűnt a fa árnyéka, s én arra gondolok, hogyan fogok ma kimenni a színpadra, szűzi tisztaságom hűs körétől, fegyelmem körétől övezve, s hogyan fogom felemelni az arcom (leányságom virágarcát), hogyan emelem majd föl a karjaimat, melyekből áradni fog a tőled kapott melegség. Így hát, drágaságom, fordulj most oda a feleségedhez, fektesd a fejét a válladra, s aludjatok mindketten édesen szerelmetek édes álmában. Elbocsátlak nélkülem való örömeidhez. Odahagylak a szerelmednek. Odahagylak az életednek. LUKÁCS LAURA fordítása
NV09-3.p65
216
2009. 03. 10., 12:39
GINTARAS GRAJAUSKAS
Hőség Hőség és hulladék illata szálldos, a konténerekből árad a bűz, aszfaltba nyomódva gazdára vár most a gomb: éget a lég, miként a tűz, merevek, mint szárítón a ruhák, az emberek. Meg kellene mozdítani a kezed, hogy tudd, nem tett zárvánnyá téged e táj: ki tudja miféle gyár s kémény itt, a kánikulában, émelyegsz, ha rágondolsz is. Ülök a járda szélén, nem tudok rágyújtani se, felhevült levegő, csecsemősírás köröttem, ülök, árva magam, mozdulatlan, mint aki örökre leült, s csak néhány kölyök görkorcsolyázik előttem, miként a beduinok, rongyokba öltözötten, köröznek egyre, összeszűkült szemekkel meg-megnéznek, és róják a köröket közben, a végtelen köröket: egyre közelebb, közelebb jönnek, villog a szemük fehérje, káromkodnak, szitkozódnak felém, istenemre mondom, kiérdemeltem a dühüket, ülök itt, ezen a ponton, döbbenten ülök, hitetlenkedve, miként öregszem egyre.
217
NV09-3.p65
217
2009. 03. 10., 12:39
Isten 50 Hz rezgésszámon valami beszappanozott pofa ült a fodrásznál éppen az FM 91,4-en rádiózott amikor is víz érte az elektromos gépet és fültövön vágta a palit a 220 V olyannyira hogy taknya-nyála kifröccsent ott helyben a pofa később esküdözött hogy tisztán emlékszik amint a vatikáni rádió bemondója így szól: „az Úr hangját hallottátok”
Hogyan győzhetünk le egy berszerkert* szidalmazni és gúnyolni kell kezdetben, dühíteni egészen addig, míg habzani kezd a szája ekkor adhatjuk a kezébe a pajzsot, megfigyelhetjük, harapdálja-e már annak peremét őrült dühében ha igen, akkor óvatosan a kardot is adjuk a kezébe, és egy pillanat alatt tüntessük el mind az ellenséget ha nincs ellenség, akkor a berszerker egyre csak a pajzsát harapja majd előbb dühében, aztán gondolataiba merülve kiültethetjük ekkor már a napra is, adhatunk neki kenyérhéjat, hadd zabáljon * Skandináv mitológiai harcos, aki különös elszántságával tűnt ki a háborúk során. A legenda szerint, összecsapások előtt rendkívüli felajzottságában a pajzsát harapdálta.
218
NV09-3.p65
218
2009. 03. 10., 12:39
de most se higgyék azt, hogy tudják, a berszerker hogyan is győzhető le hiszen a berszerkert legyőzni senki sem képes még egy berszerker sem
Ő az ő az, aki a teádból a citromot is kiszedi ő az, aki az asztallábakat is összeharapdálja ő az, aki kapcsolgatja a lámpáidat, járkál és mmmmmaz ujjával csettintget ő dobálja fel a plafonig a gyerekeidet hajnali négykor is telefonál a barátainak aztán falhoz vágja az üveget és mmmmmbelepisál a mosdóba ő született ateista, isteni átok ő a te inkvizítorod és édes bosszúd ő fekszik le az asszonyoddal, és alszik mmmmmnyugodtan, akár egy csecsemő ő, aki úgy jön-megy, ahogy a kedve tartja ő, aki elhallgatja előled, hány órakor is érkezik ő, aki egyenesen kinevet téged, szinte már mmmmmfetreng a röhögéstől ő az, aki a cukorba mártogatja a citromodat úgy eszegeti ő az, aki a szemedbe néz, és azt mondja: „egyszer megöllek” csak néz, csóválja mmmmmfejedet, és furcsán mosolyog [*]
219
NV09-3.p65
219
2009. 03. 10., 12:39
barikádot építek magam körül az ágyat, a szekrényt, meg a fridzsidert is összetolom tárgyalóküldöttségnek a pizzaárust küldik hozzám semmi értelme az ellenállásnak, mondja semmi értelme az ellenállásnak, bólintok a homáros pizzát itt hagyja nekem és győztesként távozik megjön a postás: ajánlott levele érkezett, itt írja alá aláírom, mindketten mosolygunk semmi értelme az ellenállásnak, ez áll a levélben nem vitatkozom, udvariasan bólogatok: minimális reményem sincsen erre egy mormon is megjön – ismered-e az isteni tervet, faggat a mormon persze hogy semmi értelme az ellenállásnak, mondom, a mormon mormogva távozik a lépcsőn én meg tökéletesítem a barikádot: réseket tömök be régi újságpapírral, rágógumival megint csengetnek, és megint ott az ajtó előtt a pizzaárus a mormon meg a postás
220
NV09-3.p65
220
2009. 03. 10., 12:39
mit akartok még, kérdezem igazad volt, mondják, semmi értelme az ellenállásnak, és remény sincsen ezért veled vagyunk a barikádnak ugyanazon az oldalán PETŐCZ ANDRÁS fordításai
221
NV09-3.p65
221
2009. 03. 10., 12:39
SZAIJAD SAMSUL HAQ
A költő
A költő Abdur Rab Munsi a bengáli naptár szerinti 1370. év baisákh havának 2. napján1 szülőfalujában, a Pábná körzetbeli Támáiban meghalt. Mindössze negyvennyolc évet élt. Ma, amikor verseskötetét bemutatom az irodalomszerető közönségnek, szükségét érzem, hogy elmondjak róla néhány dolgot. Nem vagyok sem hivatásos irodalomkritikus, sem szerkesztő, és nincs valódi gyakorlatom abban sem, hogy irodalmi tevékenységről szakavatottan szóljak. Csak a költő életének néhány epizódját említem meg. Talán nem egy szerkesztőtől megszokott bevezetés lesz, mégsem érzem úgy, hogy le kellene mondanom róla, mert bízom benne, hogy költészeténél is világosabban és közelebbről ismerem életét. A tengerparton homokvárat építő gyerek ügyességénél számomra sokkal értékesebb az ő túláradó öröme. Mintegy tíz évvel ezelőtt történt. Akkoriban jelent meg első elbeszéléskötetem. Címe említése nélkül elmondhatom, hogy a könyv minden tekintetben első kötet volt. Ha visszagondolok rá, eszembe jut, hogy hány éjszakát töltöttem álmatlanul a könyvvel a párnám alatt, és hogy hány művelt, érdeklődő, ismert és tiszteletre méltó műértőnek adtam ajándékul, magabiztosan, s a kezem se remegett meg. Bárhova mentem, mindig volt nálam néhány példány. És mindenki, aki csak két szót váltott velem, kapott tőlem egy dedikált kötetet. Akkor találkoztam először a költő Abdur Rab Munsival. Hosszú idő után ismét meglátogattam nagynénémet. A nénémmel való találkozásnál is jobban vonzott azonban a faluja. Igazi falu volt, mintegy tizenhét mérföldre a várostól, eldugott helyen. Semmiféle kocsival járható út nem vezetett oda. Másképp közelítették meg az esős évszakban, és másképp nyáron. Nagybátyám elküldött valakit egy biciklivel, hogy fogadjon a városi állomáson. Éjjel tizenegyre értünk a faluba. Rendesen szürkületkor kellett volna megérkeznünk, de a kerékpár elromlott útközben, és a hátralévő szakaszt gyalog kellett megtennünk, ami nem volt könnyű. Egyfelől nem szoktam hozzá a falusi utakon való gyalogláshoz, másfelől pedig a rossz biciklit is cipelnünk kellett. 1
A bengáli naptár szerinti 1370. év baisákh havának 2. napján = 1963. április 16.
222
NV09-3.p65
222
2009. 03. 10., 12:39
Nagybátyám háza egy kis folyó túlpartján állt, amelyet csónakkal kellett átszelnünk. Már az innenső partról észrevettem, hogy odaát több árnyék izgatottan várakozik. Megérkezve látom csak, hogy nagybátyám mennyire izgatott, és hogy néném szemében könnyek csillognak. Azonnal elmagyaráztam nekik a balesetet a biciklivel. Ezen az éjszakán hallottam először Abdur Rab Munsi nevét. Nagybátyám elmondta, hogy Munsi száhib szürkület óta várja, hogy megérkezzem. Hallotta, hogy írok, és szeretne velem találkozni. Még akkor, vacsora közben megtudtam, hogy Munsi száhib verseket és dalokat költ. Nagybátyám azt mondta, másnap átjön hozzánk, hogy beszéljen velem. Úgy emlékszem, hogy rendkívüli izgalomba jöttem. Valószínűleg azért, mert valaki csakis azért akart velem találkozni, mert írok. Amennyire vissza tudok emlékezni, Abdur Rab Munsi volt az első ember, aki mint íróhoz fordult hozzám. De másnap mégsem jött el. Aztán eltelt egy egész hét és nem találkoztam vele. Időnként megkérdeztem a nagybátyámat, de ő ilyenkor bosszúsnak látszott. – Munsira nem lehet számítani – mondta. – Biztos lehetsz benne, hogy valahol a barátaival üldögél. Ti, költők, mind bolondok vagytok. Igyekeztem mosolyogva fogadni a csípést. Nem ismertem a falusi viselkedési szokásokat, de megtudtam, hogy rontaná nagybátyám presztízsét, ha én mennék el Munsi száhibhoz. Nagybátyám tehetős ember, míg Munsi száhib csak néhány bighá2 földből él. Ilyeténadtán illetlenség bármiféle módon nekem ellátogatnom az ő házába. Ugyanakkor egyre jobban vonzott, hogy találkozzam vele. Egyszerre váratlan lehetőség adódott. Volt nagybátyámnak egy unokatestvére, akit, noha velem egyidős volt, mégis „bátyámnak” szólítottam. Szegény volt, és nagy nehézségek közepette gyógyszerészetet tanult a városban. Egyik nap csónakázni mentem vele. Ő taszította a rúddal a csónakot. A Baumári láphoz igyekeztünk, amelybe a folyó torkollott. A táskámban vittem papírt meg tollat és két példányt a kötetemből. Mióta a faluban voltam, megállás nélkül dolgoztam. Leírást készítettem minden fáról, bokorról, indáról, madárról, és ezért mindig magammal hordtam a táskát. Tizenkilenc évesen mindezt fontos irodalmi tevékenységnek éreztem. Kötelességemnek tartottam ugyanis mindent lejegyezni majdani műveim számára. Baumári felé tartottunk. „Bátyám” hirtelen egy házra tekintett a távolban. – Az ott Abdur Rab Munsi háza – mondta. 2
Bighá – földmérték, kb. 375 négyszögöl.
223
NV09-3.p65
223
2009. 03. 10., 12:39
Felélénkülve vettem szemügyre. A messzeségben egy jambózafáktól és bételpálmáktól körülvett bádogtetős házikót láttam. Mellette az udvar meredeken ereszkedett a háztól egészen a folyóig. A mozgó csónakból figyelve a ház mozdulatlan, ám egyre növekvő képként közeledett felém. – Gyere, látogassuk meg Munsi száhibot! Bátyám tiltakozó arckifejezést öltött, de lehet, hogy csak én láttam úgy. – El akarsz hozzá menni? – kérdezte. – Igen! Gyerünk! – Ki tudja, otthon van-e – bizonytalankodott bátyám. – Menjünk akkor is! – Izgatott voltam, de igyekeztem megtartani szokásos hanghordozásomat – Mit veszítünk vele, ha megnézzük? Hamarosan a folyó egy kisebb ágára fordult be a csónak. Munsi száhib háza a túloldalán volt. Bátyám kikötötte a csónakot az udvar végébe, és felmásztunk a meredek lejtőn. Tisztára sepert ház és udvar. A hátsó teraszt két óriási jambózafa ágai súrolták. Az egyik alatt bambuszból készült ülőalkalmatosság, a másik alatt szénaboglya, amelyből két tehén ráérősen majszolt. A partot mosó víz ismétlődő csobbanásain kívül más hangot nem lehetett hallani. A ház környékén nem volt senki. – Költő bá’, itthon vagy-e? Hahó, költő bácsi! – kiáltott teli torokból bátyám a kerítésajtó mellől. Hirtelen egy hang válaszolt. Emberi hang. Meglett korú férfi lépett elő félmeztelenül, csak ágyékkendőt viselt a derekán. Karja könyékig sárral és szecskával borítva. De csak egy pillanatra tűnt fel. Amint meglátott minket, megtorpant, és gyors léptekkel eltűnt a ház belsejében. – Költő bácsi, miért mentél el? Nézd, ki van itt! – kiáltott bátyám, de nem jött válasz. Kicsit később előjött egy kislány csíkos száriban, kezében nyerscukorral. – Édesapa azt mondja, üljenek le és várják meg. Abdur Rab Munsi költő mintegy fél óra múlva jött ki. Tisztára mosott ágyékkendő, szakadt, ám patyolatfehér ing, rajta okkersárga, vékony sál. Lábán magas fapapucs, fején kis sapka. Rendkívül zavarba hozta, hogy homlokom elé emelt kézzel üdvözlöm. Elfordult tőlem, és bátyámra emelte tekintetét. Csendben elmosolyodott, mintha én ott sem volnék. – Jöjjön, üljön le, doktor úr! – mondta. Mulattatott, hogy már gyógyszerészsegédi vizsgája előtt „doktor úr” lett bátyámból. Közben megnézhettem Munsi száhibot. Bátyámmal beszélge-
224
NV09-3.p65
224
2009. 03. 10., 12:39
tett arról, hogy mennyire jutott orvosi tanulmányaiban, aztán a helyi iskola új bengálitanára jött szóba, végül a közelben álló tehenekre mutatott. – Manapság akár hat litert is tejelnek. Fogalmam sem volt, hogy mit is mondjak én ebben a helyzetben. Én akartam a találkozást, de semmi nem jutott az eszembe. Úgy éreztem, mégis meg kell szólalnom. – Azt hallottam, hogy verseket ír – mondtam. – Ugyan! Honnan veszi? – válaszolta zavarodottan Abdur Rab Munsi. Aztán elmosolyodott, mint akit tetten értek. – Nincs nekem arra időm a munka mellett! Aztán talán arra gondolt, hogy mégsem elég egy ilyen kurta felelet. – Miért is tetszenének önnek az én költeményeim? – tette hozzá szégyenlősen. – Nem vagyok tanult ember. A faluban élt viszont egy énekköltő, Dzsámál Huszein, és gyermekkoromban az iskolamester is nagyszerű prózát írt. Őket figyeltem meg, és azóta magam is költögetek. Ok nélkül hívnak az emberek „költő száhibnak”. Nem vagyok én senki. Beszéde leírva folyamatosnak tűnik, de sajátos hanghordozását fel lehet-e egyáltalán idézni? Miközben beszélt, újra meg újra megakadt, erősen gesztikulált, és rám se nézett, tekintetével a folyó túlpartján mozgó embereket követte. – Nézd, még nem is láttad a verseit! – vette át a szót bátyám. – Tíz-húsz falu határában nem találsz ilyen gyönyörű költeményeket. Errefele mindenki a költő bá’ dalait énekli, és az iskolai ünnepélyeken az ő műveit szavalják a diákok. – Elhoztam egy kötetemet. Szeretném önnek adni – mondtam. Amint említettem, eddig már sok embernek adtam a kötetemből ilyenolyan ismeretség után, de most kimondhatatlan öröm ébredt bennem. Remegő kézzel vette el a könyvet. Felcsillant a szeme. Sokáig a nevét nézte, amit saját kezemmel írtam bele, aztán elkezdte lapozgatni. Néhány lap után azonban tűnődni kezdett. Hirtelen becsukta a könyvet, felállt, és szó nélkül bement a házba. – Menjünk! Itt az este – szólt bátyám. Munsi száhib kezében egy kisméretű, zöld papírba kötött könyvvel jött vissza. – Egy könyvet én is kiadattam – mondta. A könyv címe, a „Gyöngyfüzér” alatt egy rózsacsokor képe. Olyan, amilyet a vidéki nyomdák tesznek a házassági ajándékcédulákra. Legalul: „Írta és kiadja Abdur Rab Munsi”. Nyolcrét hajtott szabványpapírra kopott betűk-
225
NV09-3.p65
225
2009. 03. 10., 12:39
kel, kevés gonddal kinyomtatott könyv volt. Nyolcvan oldal, ára ötnyolcad rúpia. Munsi száhib első kötete. – Hogyhogy? – szólt közbe bátyám. – Hát nincs egy másik könyve is? – És abból a másikból nem ad? – kérdeztem. – Nincs itthon belőle egy példány sem – felelte zavarodottan. – Csak néhány dalt jelentettem meg benne. A nagyobbik fiam a sátbéri vásárban árulja őket. Elképedve hallottam, hogy a nagyobbik fia vásárról vásárra árulja a daloskönyvét. – Gyönyörű hangja van. Énekel, úgy árulja a könyvet, és ami pénzt keres, azon bevásárol, és hazajön. Tizenegyig tart a vásár – mondta Munsi száhib, és hozzátette, hogy másnap reggel hoz nekem a könyvből. Közben olajjal és fűszerrel kevert puffasztott rizst és birs-sörbetet kaptunk. Így esett meg első találkozásom Abdur Rab Munsival. Éjszaka el is olvastam a verseskötetet. Nagyjából mindegyik vers a természetről, az évszakokról szólt. Némelyikük Isten nagyságát magasztalta. Egykét verset egy örökre megközelíthetetlen, titokzatos hölgynek ajánlott. Másnap átjött egy kamasz fiú, Munsi száhib legnagyobb gyereke, és átadta a daloskönyvet. Ebben a könyvben a mulandóság szólal meg. Minden dal előtt fel volt tüntetve a rágája, zenei módusa és ritmus is. A fiút megkértem, hogy énekeljen el néhányat. Ő szabadkozott, hogy nincs nála hangszer, majd máskor. De amikor újra megkértem, belefogott egy dalba. Páratlanul erős hangja volt. Szinte el sem lehet képzelni. A dallamra támaszkodva a szavak mintha elhagyták volna ezt a poros földet, és egy pillanat alatt az örökkévalóság felé vették útjukat. Velük utazott a közeli folyó hullámainak csapkodása. Tudatomat teljesen átjárta az ég, a levegő, a folyó és az élet mámora. Aznap estefelé fogtam a csónakot, és Munsi száhib háza felé indultam. Ennyi idő alatt bátyámtól én is megtanultam valamit a tolórúd fortélyaiból. Tudtam, hogyha nagybátyám megsejtené, tapasztalatlanságomtól félve nem engedne el. Senkinek sem szóltam tehát indulás előtt. Azt az estét soha nem felejtem el. A szürkület kék és vörös melankóliája mindent elborított. Amikor odaértem, láttam, hogy Abdur Rab Munsi mintha csak engem várna, ott ül a jambózafa alatti bambuszemelvényen, és a folyót nézi. Elkomorodott, amikor meglátott, és azt mondta, hogy nagyon veszélyes dolog egyedül a csónakban. Ez volt az első alkalom, hogy hirtelen teljesen világos szellemi közösséget éreztem vele. Nagyon elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy 226
NV09-3.p65
226
2009. 03. 10., 12:39
nagybátyám egyáltalán nem helyesli a látogatásomat. A faluban Munsi száhibon kívül számomra most már minden idegennek és hamisnak tűnt. Csendben ültünk a jambózafa alatt. Lassanként homály borította be az egész földet. Messze, a sötétben három-négy fénycsepp gyúlt ki, mintegy tudatva, hogy ott emberek, otthonok vannak. A tehenek felbőgtek. Munsi száhib megtörve a bűvöletet, odakiáltott a fiának: – Gyújtsd meg a lámpást az istállóban! Szavaiban aggodalmat éreztem és elcsodálkoztam, mire a legtermészetesebb hangon elmagyarázta: – Éjszaka néha kígyó jön az istállóba, hogy kiszívja a tőgyükből a tejet. Megborzongtam. Annak az estének minden hangja, mozdulata, élménye az élet mélységeit fejezte ki nekem. Később hazavitt nagybátyámhoz a csónakban, amelyet ő maga hajtott a rúddal. Pár nap múlva ő jött át meglátogatni. A nagybátyám is megéri a pénzét. Haragszik, ha átmegyek Munsihoz, de ha ő átjön, mosolyogva fogadja. Még széket is hozatott neki. Aztán mélyet szippantott vízipipájából, és megkérdezte: – Mondd csak, költő, hogy vagy? Megismerkedtél már a mi költőnkkel? – Igen, már találkoztunk, amikor bátyámmal a vásárban jártunk – vágtam közbe attól való félelmemben, hogy kiderül a kényelmetlen igazság. Néhányan a falusiak közül beszélgetni jöttek nagybátyámhoz, és leültek köréje. Munsi száhib és én felálltunk, és szótlanul sétálni indultunk a folyóparton. Csak akkor tört meg a csend, amikor bátyám is csatlakozott hozzánk. – Olvasta-e az elbeszéléskötetet? – kérdezte Munsi száhibot. – Még nem volt időm, de mindenképpen el fogom olvasni. Valahogy mégis azt éreztem, hogy olvasott belőle, de még nem jutott a végére. Aztán világossá vált, hogy a világ és a nyelvezet, amelyről és amelyen írok, nem az ő világa és nem az ő nyelvezete. Eszembe jutott, hogy könyvem tartalma nem illik bele ebbe a környezetbe. – Hagyjuk ezt most! – vágtam közbe. – Nagyon tetszettek a versei. Múltkor a fia elénekelt nekem egy dalt. – Igen, említette. Szeretném, ha valamelyik nap eljönne, és meghallgatna még néhányat. – Nagyszerű! Örömmel. El fogok menni. Énekelje el az összes dalt a könyvből, és az újakat is! Munsi száhib elmosolyodott. Sosem felejtem el, hogy milyen szerényen 227
NV09-3.p65
227
2009. 03. 10., 12:39
beszélt a költészetéről. Bár akkor éppen azt szerettem volna, ha nem ennyire szerény. – Miért ír újra meg újra a természetről? – váltottam témát. – Valami különleges oka van rá? Ilyesfajta kérdésekhez nem szokott hozzá. Az emberek vagy dicsérték, vagy szapulták. De ez most mi? Hosszú ideig egy szót sem tudott kinyögni. – Tudom is én? – válaszolta végül, amikor megismételtem a kérdést. – Úgy érzem, hogy ami körülöttem van, nem különbözik tőlem. Mikor valami bánatom van, akkor mintha megszólalnának a bokrok és a liánok. Ha örülök valaminek, akkor mindenütt a szépségüket látni. Arra gondolok, hogy apám és nagyapáim is látják mindezt, ezeket a fákat, ezeket a felhőket, ezt a napot és ezt a holdat. Ők már elmentek. Mi jöttünk utánuk, és mi is látjuk mindezt. Akik elmentek, úgy mentek el, hogy lelküket itt hagyták bennük. Mikor írok, akkor azt írom le, amit e felhőktől, naptól, holdtól, fáktól és liánoktól hallok. Arra törekszem, hogy egyesítsem velük a saját érzelmeimet. Ugye, megmosolyogtatják a szavaim... hogy miket beszél ez a bolond? Nemde? – Egyáltalán nem. Kérem, folytassa! – bátorítottam azonnal. De hirtelen mintha valami megakasztotta volna. Vagy talán eszébe jutott, hogy én tanult városi ember vagyok, ő pedig műveletlen falusi. Elhallgatott. Aznap este már semmi sem vette rá, hogy beszéljen. Egy csónak úszott el mellettünk. – Ki az? – kiáltott a csónakos felé. – Költő úr, ugye? – kérdezett vissza egy lelkes hang a folyó felől. – Hazafelé? Erre ő elbúcsúzott tőlem. * Két nappal később visszatértem Dhákába. A jelenből múlt lett, a múltból emlék. Az emlék pedig elalszik. Ha nem érinti meg valami hozzá kapcsolódó dolog, akkor nem is ébred fel. Abdur Rab Munsi emléke is elaludt valamikor bennem. Úgy négy évvel később falusi „bátyám” Dhákába jött, hogy közalkalmazotti vizsgát tegyen. Nálam szállt meg. Egyszer társalgás közben ő kérdezett rá: – Idehallgass! Ugye, emlékszel Abdur Rab Munsira? A költőre. Egy pillanat alatt felkavarta emlékeimet a költő. Az első találkozás, ahogy eltűnt átöltözni, amikor megpillantott bennünket, a jambózafa alatti üldögélés, az a sejtelmes beszélgetésünk a folyóparton. Hirtelen mind felötlött bennem. Elöntött a lelkesedés. 228
NV09-3.p65
228
2009. 03. 10., 12:39
– Persze! Persze hogy emlékszem – mondtam. – Hogy van? Jelent-e meg újabb kötete? Bátyám úgy döntött, hogy az első kérdésre válaszol. Valami szomorúság járta át a hangját. Nem, nem is szomorúság, hanem mintha bűntudat lett volna. – Jól van – felelte. Hirtelen valami ismeretlen félelem érzete fogott el. Aztán lassan megtudtam mindent. Megtudtam, hogy az előző évben Áltáf Tálukdár indult náluk a választáson. – Hallottad már Áltáf Tálukdár nevét? – kérdezte bátyám. – Nem – válaszoltam. – Hát nem láttad nagybátyádnál? Egyszer eljött. – Hagyjuk ezt – feleltem türelmetlenül. – Mi történt Munsi száhibbal, azt mondd el! Erre ő folytatta: – Tálukdár indult a választáson. Nagybátyád volt az egyik fő támogatója. Tudod, hogy megy a korteskedés választások előtt. Gyűléseket szerveznek, ingyenételt osztanak, színészek járják az utcákat, díszesre festett hajók szelik a vizet, dalokat szereznek, amelyeket aztán a vásárokon énekelnek. Nagybátyád is magához hívatta a költőt. Aznap nem tudott eljönni. A történetet meghallgatva, az volt a benyomásom, hogy Munsi száhib megsejthette, miről van szó, azért nem ment át. Másnap újra érte mentek, és csónakkal áthozták. – Munsi száhib, éneket kell költened. Hallottad, hogy Tálukdár3 száhib képviselőjelölt lett? Ha nem választják meg, rosszul jár a vidékünk. Érted? Nem fog elmaradni a jutalom sem a vidékünknek tett szolgálatodért. Tálukdár száhib megbecsüli a tehetséges embereket. És hát itt nem az enyéme a végső szó?... Na, most mitől hallgattál úgy el? Szedd csak össze magad, és itt helyben költs egy dalt. – Nincs rá időm. – Mintha megdördült volna az ég, úgy hatottak a költő Abdur Rab Munsi szavai. – Mit mondtál? – hördült fel nagybátyám. – Mit mondtam volna? Nincs rá időm. Ezt mondtam. – Csak nincs valami baj a fejeddel? Nincs időd ilyen nagyszerű feladatra? Ezzel mersz elém állni? A költő nem válaszolt. – Hadd halljam, mire gondolsz valójában? 3
Tálukdár – földesúr.
229
NV09-3.p65
229
2009. 03. 10., 12:39
– Nem tudok dalt költeni. – Hogyhogy? – szűkült össze elképedt nagybátyám szeme. Hangja olyan vékony lett, akár a kés éle. – Aki nem ember, arról hogyan költsek éneket? – válaszolta Munsi száhib. – Vigyázz a nyelvedre, Munsi! Köszöntsd az oroszlánt, ha erdőben jársz! Ne mondj nagyot, ha senki vagy! Add meg a tiszteletet azoknak, akiket megillet! Most menj innen! Holnap reggel hallani akarom a dalodat! – Ne egyet, hanem tízet hallgasson meg; nem mondok ellent. Kinek szerezzek dalt? Itt vannak önök tízen. Ha önök szeretnék hallani, szerzek dalt. De mást ne kérjen tőlem, Khán úr! Én nem szerezhetek dalt Tálukdár száhibnak. – Tehát nemet mondasz? – Igen. – Nincs rajtad kívül költő az országban? – De van. – Hibásan döntesz, Munsi. Gondold meg jól! Amit mondtál, megmondtad. De most még megbocsáthatunk. Megcsinálod? – Aki nem ember, aki a szegényt nem segíti, akinek más van a szívében, más a száján, arról költsek dalt? Ezt mondja, Khán úr? – És miközben kimondta e szavakat, mintha gúnyos mosolyra húzódott volna Munsi száhib ajka. Nagybátyám egy darabig mereven bámult, majd felemelte a tekintetét. – Rendben van. Elmehetsz – mondta. – Szalám aléjkum. Munsi száhib elment, és még csak vissza sem köszöntek neki. – Nem kell ezentúl dalokat költened, Munsi! – mondta nagybátyám az ottmaradtaknak. – Tudom, hogyan kell jobb belátásra bírni. Miközben ezeket mesélte, bátyám megjegyezte: – Bármit szólsz is hozzá, barátom, nagybátyánk helytelenül cselekedett. Ha nemet mondott, akkor nemet mondott. Ezért kellett meggyötörniük? Mert meggyötörték! Másnap reggel azt vettük észre, hogy valaki kivágta Munsi rizsföldjén az épp szárba szökött rizst. Két-három nappal később tehenei nem tértek vissza a legelőről. Amikor fia a vásárra igyekezett daloskönyvet árulni, valaki elvette tőle a könyveket, és beledobta a folyóba. Munsi száhibot megfenyegették, ha meghallják, hogy verset költ vagy dalt szerez, kidobják a faluból. – Bátyám, ti, fiatalok, a faluban nem álltatok ki mellette? – kérdeztem. – Nem falun élsz – mondta kis szünet után –, nem ismered az ottani világot. Nem vagyunk mi emberek. Megtudtam, hogy Abdur Rab Munsi már nem ír verset. 230
NV09-3.p65
230
2009. 03. 10., 12:39
– Valóban teljesen abbahagyta az írást? – kérdeztem még egyszer szomorúan, mintha semmiképp sem akarnám elhinni. – Igen. Pedig milyen nagy költő volt, és mindent abbahagyott. Még csak beszélni sem beszél az emberekkel. Eszembe jutott, hogy az embernek időnként el kell fogadnia a vereséget is. De annál nagyobb vereséget, hogy Abdur Rab Munsi költő többé már nem ír, el sem tudtam képzelni. Nagyon szerettem volna ismét találkozni vele. Úgy éreztem, mintha én is részese volnék nagybátyám bűnének. Mintha én is eltávolodtam volna a költőtől. Bátyámmal együtt én is visszautaztam a faluba. Nagybátyámnak leesett az álla, amikor meglátott. – Öcsémuram, hát nem megmondtam, hogy akad még látnivaló falun? – élcelődött nagybátyám. – Most maradj itt néhány napra. Annyi ihlet van falun, hogy abba sem fogod tudni hagyni az írást. Másnap hajnalban bátyámmal titokban elmentem Munsi száhib házához. Egykor takaros kis házának mai arcát látva nagyon elszomorodtam. Az üres istálló összeomlott. A hátsó udvart senki sem takarította. A jambózafa alatti bambuszemelvényen már régóta nem ült senki, és elborította a madárpiszok. Azt mondták, hogy Munsi száhib kint van a mezőn. – Akkor mehetünk is haza – mondta bátyám, de én megmakacsoltam magam. – Nem. Csak azután megyek haza, hogy láttam. Gyerünk a mezőre. Bátyám tudakolta, merre van az a mező, én pedig mögötte lépdeltem. Tarkónkra forrón tűzött a nap, és talpunk is égni kezdett. A mindent átjáró napfényen kívül semmit sem láttam. Aztán megérkeztünk. Bátyám a messzeséget fürkészte. – Ott van költő bátyánk. Szánt – mondta. Csak bámultam, bár jobb, ha az ember nem lát ilyesmit. Egy kis törülközőt viselt, semmi mást. Abdur Rab Munsi költő félmeztelenül szántott. Évezrednek tűnt, míg a közelébe értünk. Közelről láttam, mennyire megváltozott méltóságteljes, higgadt és visszafogott arca. Bőre szénfeketére égett a napon. Egészsége leromlott. Állkapcsa előreugrott. Szemgödréből pokoli őrülettől izzó tekintet sütött. Egész teste verejtékben úszott. Teljes erejével az ekére támaszkodva hasította a földet a költő. Amikor meglátott, egy pillanatig rám meredt. A következő pillanatban azonban a legnagyobb közömbösséggel, kutyába sem véve bennünket, ostorával könyörtelenül ütni kezdte a két tehenet. Félelmetes és artikulálatlan hangot hallatva gyorsan elhaladt előttünk az ekével. Valami furcsa érzés töltött el. Nem félelem, és nem fájdalom, hanem a 231
NV09-3.p65
231
2009. 03. 10., 12:39
kettő keveréke, de mégis valami más. Kezem gépiesen emelkedett üdvözlésre. Artikulálatlanul mondtam a szavakat, amelyekre nem érkezett semmi válasz. – Menjünk! – suttogta fülembe bátyám. – Úgy látszik, nem ismer meg. Akkor azt gondoltam, hogy bátyámnak igaza van. Igaza volt vagy sem, nem tudtam tovább ott állni. Elindultunk visszafelé. A lencseföld lejtőjén lefelé ereszkedve, fogalmam sincs, hogy miért, hirtelen visszanéztem. A távolban, a dűlő túlsó végén, az ég előterében mozdulatlanul állt Abdur Rab Munsi költő, és engem nézett. Noha nagybátyám újra meg újra kérlelt, nem bírtam egy napnál tovább maradni a faluban. Nagynéném a könnyeit törölgette. – Sirádzsgandzs felé jártam, és úgy gondoltam, megnézem nagynénémet is, ezért jöttem – mondtam. – Ha lesz időm, megint eljövök, és akkor tovább maradok. Ő megboldogult édesapám egyetlen élő lánytestvére. Megesküdtem a saját fejemre, hogy hamarosan visszajövök. Bátyámat nagyon elszomorította, hogy ekkora utat megtettem, mert találkozni akartam a költővel, és ez történt. Aznap este még egyszer elment hozzá, hogy hírt vigyen rólam. Amikor megemlített, a költő félbeszakította: – Nem! Már nem írok többet. Semmi szükség rá, hogy találkozzam vele. Mondd meg neki, hogy menjen el, és ne is jöjjön vissza. Bátyám elmondta, hogy Munsi száhib nem ír többé, és dühbe gurul, ha meghallja, hogy valaki az ő régi dalait énekli. Az iskolai ünnepségeken már régóta nem szavalják a verseit. Miután Tálukdár győzött a választásokon, ki tudja, honnan, hozatott két suhanc énekest, akik Abdur Rab Munsi hátsó udvarán egész éjjel macskaként kornyikáltak. Tizennégy generációig előre- és visszamenően előadták Munsi száhib felmenőinek és lemenőinek halotti szertartását. Trágár dalaik mellé nagydobot és cintányért vertek óriási csinnadrattával. Csípőjüket riszálva táncoltak, énekeltek és kiabáltak egész éjjel. Úgy véltem, a költő, ha akarta volna, családostul elhagyhatta volna a falut, és nagyon feldühödtem, mikor arra gondoltam, hogy nem ment el. Koldult volna, napszámosnak szegődött volna, vagy éhen halt volna. De miért törődött bele a vereségbe? Miért mondott le a költészetről? Leverten távoztam a faluból. Kérdéseimre csak évek múlva kaptam meg a választ, és olyan szerencsém volt, hogy tőle magától, a költőtől. Két-három év múlva tértem vissza a faluba, hogy meglátogassam nagynénémet, és hogy egy kicsit pihenjek. A sok munkától megbetegedtem
232
NV09-3.p65
232
2009. 03. 10., 12:39
Dhákában. Hogy orvosom tanácsának megfelelően kikapcsolódjam, egy szép napon eljöttem a fővárosból. Amint a faluba értem, eszembe jutott Munsi száhib. Mivel bátyám nem kapta meg a közalkalmazotti munkát, a faluban állított fel rendelőt. Jó hírnévnek örvendett. Reggel meg is látogatott. Az egész faluban ő volt az egyetlen barátom, akivel nyíltan tudtam beszélgetni, és akit ki tudtam kérdezni. Tőle tudtam meg, hogy Munsi száhib nagyon beteg. Kólika gyötri, és ágyban fekszik. Éjjel-nappal üvölt fájdalmában. Úgy tetszik, nincs már sok ideje hátra. Tehetetlennek éreztem magam. Fájdalmas üvöltése mintha a távolból is hasogatta volna a fülemet. – Meg akarom látogatni – mondtam bátyámnak. Ő azt válaszolta, hogy ne ma. Ma inkább hadd menjen el ő megnézni a költőt, és majd megemlíti, hogy itt vagyok. Titokban úgyis ő gyógyítja. Vacsora után átjött hozzám bátyám, hogy beszélgessünk. Kiültünk a folyópartra. Teljesen üresnek éreztem mindent. – Beszéltem rólad költő bátyánknak – szólalt meg. – És mit mondott? – Nagyon megörült. Megragadta a kezem, és azt kérdezte, el tudlak-e vinni hozzá. Szerettem volna elmenni hozzá már abban a pillanatban. Egész éjjel csak rá gondoltam. Másnap reggel bátyámmal átmentünk Munsi száhibhoz. Az eltelt néhány évben a ház még jobban lepusztult. Olyan elhanyagolt és elhagyatott volt, mint egy temető. A hátsó udvart elborította a gaz. Amikor meghallotta, hogy ott vagyunk, Munsi száhib nagyobbik gyereke bevezetett az épületbe. Nagyon megnőtt. Már a bajusza is serkent. Arca elveszítette korábbi élénkségét, és valami kiéhezett kifejezés ült a helyére. A szobában pálmalevelekből készült, szakadozott matracon feküdt a költő. Nehéz volt elhinni róla, hogy él. Inkább mintha egy csontváz igyekezett volna életre kelni. Amikor meglátott, kinyújtotta felém a karját. Tenyerembe szorítottam kiszikkadt kezét, és leültem melléje. Mohó szemmel meredt rám. Valamit mondani akart, de egyre nagyobb erőfeszítésébe telt, hogy lélegzetet vegyen, és nem tudott megszólalni. – Rendbe fog jönni – mondtam. – Azt mondja bátyám, hogy nem olyan súlyos a betegsége. – De mintha el sem jutottak volna a füléig a szavaim. – Hát eljött? – kérdezte, de mintha csak magában suttogott volna. – Mennyi mindent szeretnék mondani. Nagyon örültem, amikor szólt az orvos. Jól van? Írt azóta könyvet? 233
NV09-3.p65
233
2009. 03. 10., 12:39
Miközben beszélt, visszahúzta a csuklóját, és mindkét elgyengült kezével megérintett. Könny szökött a szemembe. – Megnézek a közelben egy beteget – állt fel bátyám. – Ti csak beszélgessetek. Költő bátyám, megmondtam, hogy ne sírj. Semmi ok rá. Meg fogsz gyógyulni. Mindjárt itt vagyok. – Mire jó, hogy bátyjából orvos lett? – kérdezte Munsi száhib, miután bátyám kilépett – Nem lett tőle okosabb. Hamarosan meghalok. Ki tudja megakadályozni? Az orvos? Én ne tudnám, mikor halok meg? Mikor legutóbb itt járt, megsértettem. Nem beszéltem magával. Bocsássa meg. – Nem sértődtem meg – vágtam rá, hogy minél előbb felejtsük el a dolgot. – Mindent tudok. Azt is láttam, hogy a távolból néz utánam. Ön nagy ember. Egyszer majd büszke lesz önre a faluja, és mindenkinek elmesélik majd, hogy ebben a faluban lakott a költő Abdur Rab Munsi, s elmondják, hogy ez alatt a jambózafa alatt szokott ülni, és itt szerezte a dalait, írta a verseit. Mintha bódulat fogott volna el, úgy festettem le a jövő szemem előtt feltáruló képét. Közben elszorult a torkom, de tovább beszéltem. Miközben szavaimat hallgatta, alvajáróként felült a matracán, szeme felcsillant, és megmegremegett az arca az örömtől. – Mindez valóra válik, meglátja – mondtam a kezét megragadva. – Nincs miért szomorkodjon. Egyszer majd mindenki meg fogja érteni, és szégyenkezni fog a hibája miatt. Mintha mesét mondtam volna. Olyan élénk érdeklődés ragyogott a szemében, mint egy gyermeknek. A jövő követének képzelt engem, és mintha nem is akarná elhinni, újra meg újra megérintett. Fia egy pohár nyerscukorsörbetet tett le elém. Amikor az udvar felé pillantottam, láttam, hogy a költő felesége arcát szárija végével elfedve bámul rám az ajtó mögül. Mintha fájdalmát szeretné eltakarni. – Igyon sörbetet – mondta Munsi száhib, és ő maga adta a kezembe a poharat. Míg ittam, szótlanul egyre csak engem nézett. Aztán visszafeküdt a matracra. – Azért hívattam, mert akkor hazudtam az orvosnak. Már nincs nekem sok hátra. Tálukdárék már nem árthatnak nekem. Most már nem félek elmondani, hogy nem hagytam abba az írást. Képes az ember szavak nélkül élni? Sok verset és dalt költöttem azután is. Mind le van írva. A kéziratokat elzártam a ládába. Ha nem ma, akkor holnap derül ki. Azért hívattam, hogy adja ki kötetben a verseimet. Ön meg tudja tenni. Megteszi? Olyan izgalom lett úrrá rajtam, hogy beleborzongtam, és valami soha nem 234
NV09-3.p65
234
2009. 03. 10., 12:39
érzett öröm járt át. Nem halt meg a költő Abdur Rab Munsi. Miután egész nap az eke szarvát fogta a tűző napon, hazatérve az éjszaka sötétjében verseket írt. Megkérte a fiát, hogy nyissa ki a ládát, és adja át a verseket. Erre a fiú odahozott egy gondosan vászonba csomagolt kéziratköteget. Munsi száhib egy intéssel jelezte, hogy vegyem magamhoz a csomagot. Láttam, hogy azonnal megkönnyebbül, és már nem nyomasztják. Lelkesedése, ragaszkodása ellenére sem vette kezébe az írásait. Még csak rájuk se nézett. Csak a szemét árasztotta el a könny. Aztán felém fordult, és megváltozott hangon szólt: – Hányszor gondoltam arra, hogy elhagyom ezt a vidéket, és megyek, amerre az út visz. De aztán felrémlett, hogy hova mehetnék, ha elhagyom ezt a földet? Ez a nap és ez a hold, ezek a fák és bokrok, ezek a felhők! Van ilyen bárhol másutt? Ha eljutok is máshova, az igazságtalanság nem szűnik meg. Maradok. Mit nyerek vele, ha elmegyek? Ezért ragaszkodtam ehhez a földhöz. Milyen sokat beszéltem hozzá! Elmondtam neki, hogy ő a mi anyánk, és hogy én ne tudnám, hogy milyen sok fájdalom súlyától feketedett meg? Ő nem tagad meg. Létezhet akkora fájdalom, hogy elhagyjam? Ha mellettem van, mindenem megvan. * Felém fordított feje beszéd közben egyre lejjebb hanyatlott, míg egészen a padlóra csuklott De a sírástól meg-megremegő hangon kiejtett szavak egyre csak áradtak belőle. Gyötrelmes napjainak, magányos munkájának virágait adta a kezembe. Fia a fejénél ült merev tekintettel. Ekkor láttam utoljára Abdur Rab Munsi költőt. Egyedül azt sajnálom, hogy e verseskötet megjelenését nem érhette meg. BANGHA IMRE fordítása
235
NV09-3.p65
235
2009. 03. 10., 12:39
WALLACE STEVENS
A nyár hiedelmei Most jönnek nyár derekán és minden őrült halott S a tavasz dührohamai megszűntek és messze még Az első őszi szél, friss fészekalja izeg-mozog A fűben, a rózsák meghajolnak illatuk terhe Alatt és az elme félreteszi gondját. Most az elme félreteszi gondját és figyel. Az emlékezet téblábolva idáig vezetett. Ez itt az év utolsó napja, Amelyen túl nincs semmi több idő. Ennyi van, s a képzelet élete. Nincs mit írni, gondolni, érezni semmi több És ez kell a szívnek vigaszul saját hamis Vereségei ellen – ezek az apák körülállnak, Ezek az anyák kezünk fogják, szólnak, vigyáznak, Ezek a szeretők a puha napszagú fűben várnak.
Változni fog Holdfényözön után, mondják, Semmi szükségünk az édenkertre, Semmi szükségünk csábító énekekre. Igaz. Ma éjjel az orgonafák felnagyítják A könnyű szenvedélyt, a mindenre elszánt Hősszerelmest bennünk, s belélegezzük Az illatot, mely semmire sem utal, oly tökéletes. Az éjjel legeslegmélyén ott találjuk A bíbor illatot, a virulás bőségét.
236
NV09-3.p65
236
2009. 03. 10., 12:39
A szerelmes sóhaját, mintha elérhető üdvöt keresne, Mit lélegzetével magába szívjon és szívébe rejtsen, Mint saját tulajdonát, mit sem sejtve. A könnyű szenvedélyt és a mindig kész szerelmet Mi földre születők kapjuk, itt és most hozzánk tartozik, Míg élünk, bárhol, ahol csak élhetünk – A májusi éjszaka gomolyfelhőtornyán, A járatlan ember bátorságában, aki könyvből énekel, A tudós lobogó hevében, aki Megírja a könyvet, egy másik elérhető üdvöt remélve: A bizonyosság hullámait, az érzékelés fokozatainak Zengő harmóniáját a tudás sötétjében.
A modern versről Az elme verse, amint keresi épp, mi az, Ami kell. Nem mindig kellett Megtalálnia: kész volt a díszlet, csak ismételte A szövegkönyvet. Aztán a színház átalakult. Múltja emlék maradt csupán. Ma kell, hogy éljen, és a hely tájnyelvét beszélje. Kell, hogy lássa a kor férfiúit, és találkozzon A kor asszonyaival. Meg kell fontolnia a háborút S meg kell találnia, ami kell. Építsen új Színpadot. Ezen a színpadon álljon és, Mint egy telhetetlen színész, lassan Belemerülve ejtse ki a szavakat, melyek a fülnek, Az elme legbensőbb fülének ismétlik pontosan Azt, amit hallani szeretne. Hangjára Egy láthatatlan közönség figyel, Nem is az előadásra, hanem önmagára. Amint két ember Érzelmei egymást tükrözik, amint két érzés Eggyé olvad. Varázsol a színész A sötétben, hangszerét pengeti, rezgő húrjain hangok kelnek, 237
NV09-3.p65
237
2009. 03. 10., 12:39
Áradnak önmaguk pontos és azonnali megigazulása felé, Bennük eszmél az elme, sem alább nem szállhat, Sem túl nem emelkedhet rajtuk. Kell, hogy Megtalálja a beteljesülést, talán egy korcsolyázó férfit, Táncoló asszonyt, vagy lányt, amint fésülködik. Így cselekszik a vers.
Le Monocle de Mon Oncle Ha minden a párzásról szólna, minden tétova érintésre Sikoltanánk, mint elemes babák, a várva várt szavakat. Ám a sors lelkiismeretlenül elárul. Zokogjuk, nevetjük, morogjuk, nyögjük és harsogjuk A bánat hőseposzát, előcsikarjuk az őrület Vagy a gyönyör jelbeszédét, mellőzve azt az első, A legelső törvényt. Gyötrelmes órák! Múlt éjjel ott ültünk a partján egy lazacos tónak, Melyre vízililiomok szórták fényes, sárga sziromzászlaikat, Ajzottan figyeltük a csillagos eget, mígnem egy béka Tulajdon gyomrából kuruttyolt nászdalokat.
Metamorfózis Sürgő zörgő sárga, Vén kukac, pici csalafinta, Betűzi az időt a szél: Szep-tem-ber... Csontunkban még a nyár. Vörösbegy messze száll. Jön már, ismerem, Októ-ber em-berem. És hull, gonoszul hull, a levél. És esik. Szakad Az ég, férgek közt elhasal. Az utcán lámpák:
NV09-3.p65
238
2009. 03. 10., 12:39
Akasztott fők erdeje, Imbolyog logikátlanul Ide-oda, és ide-oda, Tétova halálba.
Vasárnap reggel Zeusz a fellegek közt nem embermód született. Anya nem szoptatta őt, édes szülőföld Nem táplálta nagyvonalúan mindenható szellemét. Dohogva járt-kelt köztünk, mint talpnyalók Között fenséges haragú király, Míg vérünk, a mennyel egyesülve, elvett Tisztaságáért bosszút állt a vágyon: Alattvalói mentették át csillaggá királyukat. Tévedhet vajon a vérünk? Vagy a megváltásért Csordul valóban? És tűnik-e majd a föld Az ígért édennek valaha? Akkor majd jóval kedvesebb lesz az ég, Mely most felerészt kín, felerészt fájdalom, Majd a hosszútűrő szeretet fényét ragyogja, Nem ezt a szétszakító, közömbös kéket. KISS ZSUZSÁNNA fordításai
239
NV09-3.p65
239
2009. 03. 10., 12:39
QUIM MONZÓ
Meghunyászkodás A nő, aki vaníliafagylaltot eszik itt a kávéházban az első asztalnál, mindig tudta, mit akar. Olyat keres (és addig keresi, amíg meg nem találja), aki szerinte igazi férfi és rámenős, nem fecséreli az idejét gavalléros apróságokra, fölösleges udvariaskodásra. Olyan férfit akar, aki rá se hederít, mikor, tegyük fel, elmesélne neki valamit ebéd közben az asztalnál. Ki nem állhatja azokat a férfiakat, akik igyekeznek megértőnek látszani, és ártatlan arccal kérik, hogy ossza meg velük a gondjait. Ő egy olyan férfit akar, aki nem törődik az esetleges érzelmeivel. Serdülőkorától fogva kerüli a pancser fiúkat, akik folyton csak a szerelemről tudnak fecsegni. Szerelem! Ő egy olyan férfit akar, aki sose beszél szerelemről, sose mondja neki, hogy szereti. Nevetségesnek találja, ha egy férfi olvatag pillantással elrebegi, hogy „Szeretlek”. Majd ő mondja neki (mégpedig elég gyakran, mert igazán szeretni fogja), és miután mondta, majd örömmel nyugtázza a férfi együtt érző pillantását. Ilyen típusú férfit akar. Egy olyan férfit, aki kénye-kedve szerint használja az ágyban, ővele mit sem törődik, mert a nő öröme a férfi öröme. Semmit sem utál jobban, mint az olyan férfit, aki közösüléskor egyszer csak megkérdezi, hogy sikerült-e eljutnia az orgazmusig vagy sem. Ami viszont igenis fontos: legyen intelligens, sikeres férfi, legyen neki saját, teljes élete. Ne tőle függjön. Utazzon, és (nem nagyon szükséges titkolnia) rajta kívül más nője is legyen. Nem bánja, mert az a férfi úgyis tudni fogja, hogy elég csak füttyentenie, ő rögtön a lába előtt hever, és teljesíti minden óhaját. Mert azt szeretné, hogy parancsoljon. Egy olyan férfit akar, aki őt kordában tartja, aki uralkodik rajta. Aki mások előtt is minden további nélkül tapizza (ha éppen úgy tartja kedve). És ha netán ő elszégyellné magát e természetes dolog láttán, gondolkodás nélkül lekeverne neki egy pofont, ügyet se vetne rá, hogy esetleg valaki látja őket. Azt is akarja, hogy otthon is verje, egyrészt mert kedveli (őrült módon élvezi, hogyha verik), másrészt meg van róla győződve, hogy ilyen ajánlat mellett úgysem tudna meglenni nélküle.
240
NV09-3.p65
240
2009. 03. 10., 12:39
Tisztesség Az ápolónő tolja maga előtt a kórházi zsúrkocsit a tálcával, melyen egy pohár víz, egy kapszulás tégely, egy hőmérő meg egy dosszié van, bemegy a kilencvenhármas szobába, köszön, hogy „jó estét kívánok”, és odalép a csukott szemmel fekvő beteg ágyához. Különösebb érdeklődés nélkül vet rá egy pillantást, átfutja az ágy végében lógó kórlapot, kivesz egy kapszulát a tégelyből, melyet a kocsin hozott, s miközben a pohár vízért nyúl, így szól: – Rdz úr, megjött a kapszula. Rdz úr meg se moccan. Az ápolónő megérinti a karját. – Jó estét, Rdz úr! Az ápolónőnek baljós előérzete támad, és kitapintja a beteg csuklóját, hogy van-e pulzusa. Nincs. Meghalt. Visszateszi a kapszulát a tégelybe, betolja a kocsit a sarokba, és kimegy a kórteremből. A kórházi osztály (D szárny) ügyeleti pultjához szalad, és jelenti a főnővérnek, hogy a kilencvenhármas szobában meghalt a beteg. A főnővér ránéz az órájára. Egyáltalán nem örül neki, hogy épp most halt meg a beteg. Még negyed órája van hátra, és ma különösen fontos volna, hogy gyorsan végezzen, mert sikerült szerét ejtenie, hogy végre találkozhasson a legjobb barátnőjének a barátjával, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy a barátnőjéről beszéljenek. A főnővér tudja (a barátnője bizalmas elbeszélése alapján), a férfi az a fajta, aki nemigen szokott köntörfalazni, beszélni meg aztán végképp nem szeret, úgyhogy ha vacsorázni hívta otthonába, akkor kétségtelenül csak azért tette, hogy néhány perc leforgása alatt megdugja ott az asztalon, a gyertyák meg a spagettis tányérok között, ha most is, mint mindig (a barátnőjétől tudja) spagettit főz vacsorára. És ő izgatottan várja. Ezért ha jelenti, hogy a kilencvenhármas szobában meghalt a beteg, akkor, ha tetszik, ha nem, kicsit tovább bent kell maradnia, hiába érkezik meg közben a váltótársa, aki pontosan negyedóra múlva kezd. A halottakkal sok a papírmunka. Az ilyesmit nem lehet egykönnyen elintézni. Márpedig ez azt jelenti, hogy el fog késni a randevúról. Persze, föl is hívhatná a barátnője barátját, hogy mi a helyzet, mondhatná, hogy találkozzanak később vagy máskor. De tapasztalatból tudja, végzetes következményekkel jár, ha elhalasztják az első találkozást. Ha valamilyen okból elhalasztanak egy találkozást, akkor legközelebb valami másért fogják elhalasztani. Így aztán ma ezért, holnap meg majd valami másért, örökre el is marad a találkozás. Különben is, szörnyű nap volt, rettenetesen szeretné, ha véget érne, nagyon menne már a férfihoz, és rábízná magát. 241
NV09-3.p65
241
2009. 03. 10., 12:39
Ha bizalmasabb viszonyban lennének, mondhatná az ápolónőnek (aki halva találta a beteget), tegyen úgy, mintha nem vette volna észre. Így a következő műszakból valamelyik ápolónő jönne rá, hogy már nem él, és a további teendőkkel is a váltótársának kellene foglalkoznia. A következő műszaknak úgyis mindegy. Épphogy csak nekiállnak dolgozni, egy halottól nem borulna az egész napjuk. Ő is megszabadulhatna az esettől, és pontosan érkezhetne a randevúra. De egyáltalán nem bízik meg az ápolónőben. Új még, ráadásul az a veszély is fennáll, hogy túlságosan tartja magát az etikai normákhoz, ami kimondottan jellemző az újakra. Különben az is előfordulhat, hogy nem így van, de megjegyzi magának az esetet, és alkalomadtán, ha érdeke úgy kívánja, visszaél majd vele. A főnővér ismét az órájára néz. Egyre idegesebb. Az óramutató könyörtelenül az indulás, a találkozó időpontja felé közeledik, amit semmi pénzért nem szeretne elmulasztani. Most mitévő legyen? Gyorsan kell döntenie, mert az ápolónő, aki halva találta a beteget, már kezdi értetlen arckifejezéssel nézni, hogy miért áll olyan nyugodtan, szájtátva, miért nem tesz már valamit. Azt mondja neki, majd ő elintézi, menjen csak tovább. A váltótársától sem kérhet szívességet. Nem mintha erkölcsi aggályai lennének, csak sajnos az ismeretségük első pillanatától fogva tartó kölcsönös utálat nem teszi lehetővé, hogy kiutat találjon ebből a kutyaszorítóból. Ha nem talál megoldást, itt marad ölbe tett kézzel, és lemondja a találkozást? Semmi pénzért. De zaklatottságában tisztán gondolkodni sem tud. Egyre komorabban lát mindent. A legrosszabb pillanatban, amikor aggodalma tetőfokára hág, és nem engedi, hogy megoldást találjon, az ajtón belépő alak láttán felcsillan a szeme: az új orvos, aki nem régóta dolgozik a kórházban, és folyton mosolyog rá, csábító, egyszersmind kérdő mosolyával. Ez az egyetlen lehetőség. Odamegy a fiatal orvoshoz, és elmondja neki, hogy halaszthatatlan dolga van, megkéri, hogy tegye meg neki ezt a szívességet: intézze el ő a halott férfit. Még akkor is, ha tudja, a szívesség fejében a csábító mosolyoknak kézzelfogható ajánlat lesz a vége. Vajon kedvére való lesz-e az orvos kézzelfogható ajánlata? Komolyan eddig még sose gondolkodott el rajta. Elvileg azt mondaná, hogy nem. Ám ha mindent egybevetve mérlegel, és alaposan átgondolja a dolgot, akkor miért ne? Különben is, ha tényleg nem lenne kedvére, akár nemet is mondhatna neki. Szívességet csak úgy tesz az ember. Nem szívesség a szívesség, ha ellenszolgáltatást várnak érte. De ha jobban belegondol, nem is nagyon mondana nemet neki. Tényleg szívesen mondana neki igent. Mi több, kimondottan szeretné, ha az orvos ajánlatot tenne neki. Olyannyira, hogy egyre kevésbé gondol a férfira, aki242
NV09-3.p65
242
2009. 03. 10., 12:39
vel később lesz randevúja, s akiről azt képzeli, hogy megdugja majd az asztalon, a spagettis tányérok között. Odamegy az orvoshoz, kinyitja a száját, és erőlködik, hogy ne némuljon el. Az orvos ajkának látványa összezavarja. Húsos és sima. Legszívesebben itt helyben összeharapdálná. Ehelyett szívességet kér tőle. Az orvos rámosolyog, azt mondja, ne aggódjon, menjen csak nyugodtan, majd ő elintézi. A főnővér elindul a folyosón, és mielőtt belépne az öltözőbe, megfordul, meggyőződik róla, nézi-e még a férfi; nézi, egymásra mosolyognak, és a nő belép az öltözőbe. Kapkodva átöltözik: már két perce el kellett volna indulnia! Kilép az utcára. Emeli a karját, hogy leint egy taxit, de meggondolja magát, leengedi, és egy pillanatra megtorpan. Aztán elindul, keres egy telefonfülkét, s miközben hívja a barátnője barátját, hogy suttogva elrebegjen neki egy nem túl hihető kifogást, azt latolgatja, hogy vajon mennyi időbe telik majd az új orvosnak, mire előáll az ajánlatával, s ő milyen lépéseket tegyen biztatásképpen, ha úgy látja, hogy sokára áll elő vele.
Pygmalion Kamasz lány, és olyan szép, hogy Pygmalion menten szobrot akar róla készíteni. A műtermébe vezeti, és órákat tölt vele (először lerajzolja, majd lefesti), mielőtt agyagból megmintázná. A lány nem olyan tudatlan és nem is beszél olyan rosszul, mint a filmben. Mire elkészül a szobor, egymásba szeretnek. Pygmalion az ágyban rájön, hogy a lány legalább olyan szép és jól nevelt, mint amilyen tapasztalatlan. Tisztában van történetbeli szerepével, mindent át is ad neki, amit tud, és meglepődve tapasztalja, hogy a lány milyen tanulékony. Olyannyira, hogy tökéletes szeretőt formál belőle, aki tudatában is van a képességeinek: ő az a nő, akiről mindig is álmodott. Bármilyen játékot eszel ki, a lány idomul hozzá, mígnem aztán az összeset előszedi, amit csak ismer. A lány hallatlan befogadókészsége láttán mélyebbre nyúl a sosem használt fantáziákkal teli zsákban. A végén aztán már nem is ő kezdeményez, ketten együtt alkotják az izgalom crescendóját. Most a lány a lába előtt térdel, a szája nyitva, tekintete lángol. Pygmalion egy kanálban felfogja a lány arcán végigcsorgó, könnyel keveredő spermát, és a szájába adja, mintha kisbabát etetne. Pygmalion megbabonázva nézi, amint a lány lenyalja a kanalat. Mi mást lehetne még csinálni vele? A lány rimánkodik, hogy tegyen, amit akar. – Ha te mondod, földön csúszva rója az utcákat; ha akarod, férfiakat hozok ide, hogy végignézhesd, hogyan dugnak meg. Nevezz nyugodtan kurvának; te tettél ilyenné. 243
NV09-3.p65
243
2009. 03. 10., 12:39
Igaz. Tudja, elég, ha mondja, és földön csúszva rója az utcákat. De azt is tudja, ha nem mondja neki, akkor is megteszi. Elég csak ránézni. Aki a szemébe néz, az a kitörni készülő bujaságot látja benne. És nem elég, hogy mindenre hajlandó, az első adandó alkalommal el fogja árulni, csak hogy élvezhesse, amint megcsalja tanítómesterét. Mi van, ha már zajlik is az árulás, ha a lány tudja, hogy ő is szeretné tudni, minden részletét ismerni akarja, és puszta perverzitásból nem mondja el neki? Megőrjíti a tudat, hogy talán egy másik férfival kufircol, és ő nincs ott, nem láthatja. Dühvel és szenvedéllyel nézi. Félredobja a kanalat, föláll; mikor ismét a lányra néz, őrülten kalapálni kezd a szíve. Hirtelen felindulásában fogja a lány csekélyke holmiját, ami a műteremben van (egy hajfésű, egy pár fülbevaló, egy ajakrúzs, egy könyv), beleteszi egy szatyorba, aztán a csuklójánál fogva elkapja a lányt, a hóna alá csapja a szatyrot, kinyitja az ajtót, kilöki, és bevágja utána az ajtót. – A kurva!
Áldozat Férj és feleség a torony sziluettjét csodálja. Az asszony ellágyulva gyengéden átöleli a férjét. – Úgy vágytam erre az utazásra! Megcsókolják egymást. A férj megcirógatja a felesége haját. Megint a tornyot nézik. – Mikorra kell Firenzébe érnünk? – szólal meg az asszony. – Estére. Megéheztél, ugye? Üljünk kocsiba, és keressünk itt a környéken egy helyet? – Igen. De előbb menjünk föl a toronyba. – A toronyba? Szó se lehet róla. – Hogyhogy? Idejövünk Pisába, és úgy megyünk el, hogy föl se mentünk a toronyba? – Úgy bizony. Én legalábbis nem megyek föl. – Miért nem? – Mert nem biztonságos. Egyáltalán nem örülnék neki, ha pont most dőlne el, miközben mi odafent turistáskodunk. – Hogy dőlne el? Már évszázadok óta így áll. Nem képzeled, hogy éppen akkor fog eldőlni, amikor mi felmegyünk? – Évszázadok óta ferde, persze. Csak nem ennyire. Ez egyre ferdébb. És egy szép napon el fog dőlni. Mindenki azt mondja majd: „Látod, épp ma
244
NV09-3.p65
244
2009. 03. 10., 12:39
kellett eldőlnie, ki hitte volna?” De én nem akarok fent lenni, mikor ez bekövetkezik. – Hát nem tudod, hogy éveken keresztül zárva volt, amíg teljes bizonyossággal ki nem mondták, hogy semmi baj nem történhet, amíg geológusok, építészek és tudom is én, milyen szakértők meg nem állapították, hogy nem veszélyes? – Hát éppen erről van szó, éveken keresztül zárva kellett tartani, márpedig ez azt jelenti, hogy veszélyes. Majd ha eldől, akkor már nem lesz veszélyes. Akkor már nem mászhat föl többé senki. Addig van baj, amíg el nem dől. Különben semmi mást nem csináltak vele, csak körbevették valami acélabronccsal, kikötötték egy vasbeton talapzathoz, és ólomnehezéket tettek rá ellensúlynak. Csak korlátozott számban mehetnek föl látogatók, ez is azt bizonyítja, hogy nem sikerült megoldást találni. – Nem igaz. Azt bizonyítja, hogy megtették a szükséges óvintézkedéseket. Most már nem történhet semmi baj. – Épp ellenkezőleg. Most még több baj történhet, mint azelőtt. Azelőtt idővel szép lassan beállt a torony. Most meg ezzel a sok acélabronccsal, ezzel a sok toldással-foldással még a viszonylagos biztonságát is sikerült megszüntetni. Most dőlhet csak el igazán. A legváratlanabb pillanatban. – Nem hiszek a fülemnek. Tényleg nem akarsz feljönni? Idejövünk Pisába, és te nem akarsz feljönni velem a toronyba? – Fölösleges ekkora kockázatot vállalni. – Akkor ez mindenre igaz. Ha repülőre szállsz. Ha autóba ülsz. Ha dohányzol. Még ha otthon maradsz, arra is. Előfordulhat, hogy az alsó szomszédasszony nem zárta el rendesen a gázt, valaki meggyújt egy gyufát, és a levegőbe repül az egész ház. – Kiállhatatlan vagy. – Én fölmegyek. Ha akarsz, megvársz itt lent. Félelmetesen fúj a szél. A nőnek az arcába tapad a kendő, melyet a nyakában visel. Egyik kezével félretolja; sértődött fintorral néz a férje szemébe. A férj rádöbben, ha most nem megy föl, akkor most először rést üt a falon, amely összeköti őket, amelyet hosszú évek fáradságos munkájával sikerült felépíteniük. Végül csak rááll, hiszen bármit megtenne, nehogy repedés keletkezzen a falon. – Na jó, menjünk! – szólal meg. Az asszony mosolyog, átkarolja a férje derekát, a torony felé tartanak, elindulnak fölfelé, és az asszonynak még nincs ideje észrevenni, hogy ez a szerelmük záloga. PÁVAI PATAK MÁRTA fordításai 245
NV09-3.p65
245
2009. 03. 10., 12:39
MŰHELY
ORTUTAY PÉTER
Klári néni és Ficánka bácsi: műfordítás-irodalmunk gyöngyszemeiből 1. Egy bizonyos korosztály úgy emlegette David Jerome Salingert, mint természeti csodát, vagy mint egy ragyogó üstököst a modern irodalom egén. Hogy a hazájában annak tartották, talán még nem lenne elegendő bizonyíték irodalmi nagyságára: vádolhatnánk olvasót és kritikust egyaránt szubjektivizmussal, elfogultsággal, a nemzeti öntudat túltengésével stb. De hogy Salinger szerte az egész világon, s ezen belül Magyarországon is egy friss és új irodalmi irányzat kiemelkedő alakjaként lett elfogadva, már önmagában is mond valamit. Igaz, hogy ez megtörténjen, Salingert előbb le kellett fordítani. Többek közt magyarra is. Hisz, pro primo, ki tudott itt akkoriban – az ötvenes, hatvanas években – egy olyan egzotikus nyelven, mint az angol. Jóformán senki, a tudós anglicistákon kívül. Az orosz volt akkor a menő, még ha felső ukázra is: Puskin, Tolsztoj, Gorkij és Solohov. Amerikából Paul Robsont meg a Rosenberg házaspárt illett ismerni. Salingert neves fordítók tették ismertté ebben az országban: Elbert János, Bartos Tibor, Göncz Árpád, Gyepes Judit. Köztük van a magyar műfordítók egyik legnagyobb személyisége, Szőllősy Klára, aki az Uncle Wiggily in Connecticut című elbeszélést fordította le magyarra. S ezzel, Szőllősy Klára, akit a nála fiatalabb műfordítók nemzedéke csak úgy emlegetett, mint Klári néni, megajándékozott bennünket egy tündéri elbeszéléssel, mely magyarul is éppoly gyönyörű, mint az eredeti. És ha Klári néni csak ezzel az egyetlen aprócska kis elbeszéléssel ajándékozta volna meg a magyar olvasót Thomas Mannon, Bulgakovon, Katherine Mansfielden és még számos világnagyságon kívül, már akkor is tiszteleghetnénk emléke előtt. Még akkor is, ha Magyarországon nem igazán szokás megjegyezni egy-egy fordító nevét. Talán még azt sem igazán tudjuk, hogy ki fordította le a Lear királyt (Vörösmarty Mihály), az Érik a gyümölcsöt (Benedek Marcell), vagy az Ulyssest (Szentkuthy Miklós). 2. No de nézzük előbb Salingert. Mit is tudunk róla? Mert akárcsak a Zabhegyező hősének, Holden Caulfieldnek, neki se volt mindig kedvére megosztani a nagyközönséggel mindazt „a Dávid Copperfield-féle marhaságot 246
NV09-3.p65
246
2009. 03. 10., 12:39
tetű gyermekkoráról, meg minden”, amire egy minden irodalmi pletykára éhes olvasóközönség joggal kíváncsi. Mindazonáltal Salinger úgynevezett „fordított magamutogatása” ellenére is eleget tud róla az irodalomtörténelmi fáma ahhoz, hogy világosan lássuk: története nem arról az egyszerű írogató polgártársunkról szól, aki addig legyeskedett a hírnév körül, míg az, mint egy ribanc, oda nem adta neki magát testestül-lelkestül, hogy aztán tegyen vele, amit akar. Hogy mit, azt rábízta. S ő meg nem tudta. Pontosabban: fárasztónak és idegesítőnek találta, hogy vele, mármint a hírnévvel, élje le hátralevő életét. Ezért a szó szoros értelmében az ezen hírnévvel szerzett szép summa pénzecske által biztosított birtokára menekült előle, vastag falak mögé, önkéntes száműzetésbe. De hogy hírnevét bizonyítandó a komoly tudományosság nyelvére fordítsuk a szót, és ne a levegőbe beszéljünk, idézzük inkább az amerikai irodalomtörténész J. E. Miller juniort, aki azt mondta, hogy „a második világháború után nem akadt amerikai író, aki a népszerűség oly magas fokára hágott volna, mint tette azt Salinger”. És hogy mennyire igaza van, azt már az a körülmény is jól mutatja, hogy csak az 1962. és 1963. évben írd és mondd öt döntvénytár lett kiadva különböző forrásanyaggal a Salinger irodalmi munkásságát tanulmányozni óhajtók számára. De hogy mást is mondjunk: tudnunk kell, hogy Salinger irodalmi munkássága körülbelül 740 nyomtatott oldalra tehető mindössze. Viszont erről a 740 oldalról csak 1978-ig mintegy 6500 oldalt írtak össze tudós irodalomtörténészek angolul, franciául, németül, oroszul, olaszul és minden elképzelhető más nyelven, hangoztatta a katedráról is jól ismert egyetemi professzorunk, Rot Sándor. De még ha nem is értünk mindennel és mindenkivel egyet e meglepően eredeti amerikai szerző nagyságát illetően, akkor is el kell ismernünk, hogy Salinger nélkül nem lehet modern amerikai irodalomról beszélni. Legalábbis komolyan nem. 3. Természetesen, ha Salingert próbálnánk itt és most akár csak felületesen is elemezni, sokkal több időre és sokkal nagyobb terjedelemre volna szükségünk, mint amennyit egyik elbeszélése magyar nyelvű fordításának az elemzésére szánhatunk. És még valami: komoly elemző munka csak úgy lenne elképzelhető, ha egy író munkásságának valamennyi aspektusát áttekintenénk. És megint csak azt kell mondanom, hogy egy rövid tanulmány keretén belül, melynek témája ráadásul e szerző műveinek a fordítása, lehetetlen. Ámde valahol mégiscsak el kell kezdeni. És véleményem szerint Salinger elbeszélései vizsgálatának az elkezdéséhez a legjobb kiindulási pont épp az Uncle Wiggily in Connecticut, melyet Szőllősy Klára fordított magyarra imigyen: Ficánka bácsi Connecticutban. 247
NV09-3.p65
247
2009. 03. 10., 12:39
Miért épp a Ficánka bácsi, s nem pedig, mondjuk, a nem kevésbé híres Ilyenkor harap a banánhal (fordította Kuczka Péter), vagy akármelyik másik elbeszélés a Kilenc történet közül az ideális kiindulási pont? Nos hát azért, mert épp a Ficánka bácsi Connecticutban az egyetlen olyan elbeszélés, mely alig néhány oldalon a lehető legnagyobb szemléletességgel vetíti elénk annak a két világnak jól megkülönböztethető képét, amely Salinger műveinek állandó témája. Ez a két világ legjobban talán azzal a két melléknévvel jellemezhető, melyet az író a leggyakrabban használ műveiben: a ’phoney’ (legyen magyarul „simlis”) és a ’nice’ (legyen magyarul „rendes”, „szép”). A szép, rendes világ az, amely ott van az elbeszélés hátterében, azokban a jelenetekben, melyeket Eloise elevenít fel a Walttal eltöltött idill leírásában. A simlis világ pedig az, melyet ma kénytelen élni férjével, Lew-val, itt Connecticutban, a jól szituált amerikaiak e földi paradicsomában. S ez a két világ Salingernél állandóan konfrontálódik egymással, és rengeteg galibát okoz. Ám sehol sem annyira, mint épp ebben az elbeszélésben, ennek is a végén, amikor Eloise kétségbeesetten próbálja kicsikarni a választ tökrészeg barátnőjétől: „– Ugye, rendes lány voltam? – kérdezte könyörögve. – Mondd, ugye én rendes lány voltam?” (I was a nice girl, wasn’t I? – a kiemelés az enyém. O. P.) E felkiáltásban sűrűsödik össze mindaz a tragédia, ami embert érhet azért, mert otthagyván a rendes emberek világát egy simlis világ értékeit választotta életformának. A továbbiakban azzal próbálkozunk majd, hogy megmutassuk: az eredeti szövegben kódolt ilyen jellegű információt (a szép, rendes világ és a simlis világ konfrontációját) hogyan sikerült a fordítónak, az adott estben Szőllősy Klárának dekódolnia, majd pedig újra kódolnia egy másik nyelven, az adott esetben magyarul. Ezt a „dekódolási és újra kódolási” eljárást szokás egyszerűen fordításnak nevezni. Szóval, amit tudni szeretnénk, az, hogy sikerült-e a fordítónak az eredeti információ átmentése teljes egészében, vagy sem, illetve kevésbé sikerült. Ha választ kapunk erre a kérdésre, akkor azt is el tudjuk mondani, hogy milyen a fordítás minősége: jó-e vagy rossz. Ám itt mindenképpen szükséges egy kis fordításelméleti kitérőt tenni, ha azt is tudni szeretnénk, mennyire lehet objektív a fordításkritika. Mert minden értékelés és minősítés csak úgy lehet objektív, ha vannak bizonyos kritériumok, melyek alapján ítéletet mondunk. Annyit mondani, hogy „ez a fordítás jó, mert nekem tetszik, ez pedig rossz, mert nekem nem tetszik”, a laikusnak, s ezen belül az átlagolvasónak minden bizonnyal elég, csak az a baj vele, hogy nélkülöz minden tudományos alapot. E kritériumokról több szerző is értekezik, és végül is arra a következtetésre jut, hogy lehet ilyen kritériumokat találni a fordítások minőségének az elbírálására még akkor 248
NV09-3.p65
248
2009. 03. 10., 12:39
is, ha e kritériumok lényegét az egyes szerzők különbözően látják. Ugyanakkor minden elmélet bírálható, mert egyik sem képes figyelembe venni a fordítás – e rendkívül bonyolult emberi tevékenység – minden aspektusát. Már magának a fordításnak a definíciójával is baj van. Azzal a kérdéssel, hogy mi is a fordítás tulajdonképpen. Ezért most itt ne menjünk bele az ilyen jellegű elméleti kérdések boncolgatásába, mert elveszünk benne, és a fától majd nem látjuk az erdőt. Ám fogadjuk el azt, hogy vannak kritériumrendszereink, s ezek közül válasszunk egyet. Legyen ez egy magyar fordításkutató, Klaudy Kinga ekvivalenciaelmélete, mely esetleges hibái ellenére is kiindulási pontként jól használható. 4. Klaudy véleménye szerint egy fordítás csak akkor fordítás, ha az ekvivalense az eredetinek, azaz egyenértékű vele. De mi is ez a fordítói ekvivalencia, illetve egyenértékűség? Klaudy szerint három típust kell megkülönböztetnünk. Az első a referenciális ekvivalencia, melynek az a lényege, hogy a célnyelvi szöveg (a fordítás) feleljen meg a forrásnyelvi szöveg (az eredeti) ugyanazon részleteinek, tényeinek és eseményeinek. A második a kontextuális egyenértékűség, ami megköveteli, hogy a CNY-szöveg mondatai ugyanazt a helyet foglalják el, azaz ugyanazt a szerepet töltsék be a szöveg egészében, mint a FNY-szöveg mondatai. És végül létezik egy funkcionális ekvivalencia is, melynek az a lényege, hogy a CNY-szöveg ugyanazt a funkciót töltse be a fordítás olvasói körében, mint a FNY-szöveg az eredeti szöveg olvasóinál. Vagyis, leegyszerűsítve a kérdést azt is mondhatnánk, hogy e harmadik követelmény azt írja elő, hogy a szépirodalom maradjon meg szépirodalomnak, a használati utasítás pedig használati utasításnak, nem pedig fordítva. E három ekvivalenciatípus együtt alkotja a kommunikatív egyenértékűséget. Ez azt jelenti, hogy egy fordítás akkor jó, ha nemcsak ekvivalense az eredetinek, hanem kommunikatíve is egyenértékű az eredeti szöveggel. Klaudy ekvivalenciaelméletét nincs szándékomban itt elemezni, illetve vitába szállni vele. Mert lehetne. Sok fordítás bizonyítja ugyanis, hogy ezen ekvivalenciatípusok nem mindegyike követelmény a fordításban. Lehet követelmény is, persze, de nem okvetlenül. De most ezzel a kérdéssel ne foglalkozzunk. Nézzük inkább Szőllősy Klára Ficánka bácsiját. 5. Fentebb már említettük, hogy az elbeszélés legmegrázóbb része a befejezés. Vizsgáljuk meg tehát ezt a részt fordításelméleti szempontból, és vonjuk le a következtetést. Az eredeti így hangzik: 249
NV09-3.p65
249
2009. 03. 10., 12:39
„Mary Jane. Listen. Please,” Eloise said sobbing. „You remember our freshman year, and I had that brown-and-yellow dress I bought on Boise, and Miriam Ball told me nobody wore those kind of dresses in New York, and I cried all night?” Eloise shook Mary Jane’s arms. „I was a nice girl”, she pleaded, „wasn’t I?” Ugyanez magyarul: – Hallgass meg, Mary Jane, kérlek – mondta Eloise zokogva. – Emlékszel még gólya korunkra? Volt egy barna-sárgás mintás ruhám, amit Boise-nál vettem, és Miriam Ball azt mondta, New Yorkban senki sem hord ilyen ruhát, és én egész éjszaka bőgtem. Emlékszel? – És Eloise megrázta Mary Jane karját. – Ugye, rendes lány voltam? – kérdezte könyörögve. – Mondd, ugye én rendes lány voltam. Ha tüzetesen megvizsgáljuk a két szöveget, azt látjuk, hogy a fordító nem vagy csak alig tért el az eredetitől, azaz szinte szó szerint fordít (referenciális ekvivalencia). Ami változott, azt a kommunikáció jellege tette szükségessé. Angolul, amikor Eloise zokog, egyszavas mondatokban beszél: „Mary Jane. Listen. Please.” Magyarul a síró nő beszédében minden összefolyik: nincs pont, nincsenek mondatok, de még vessző is alig. Ezért tartja Szőllősy fontosnak, szükségesnek, hogy a záró mondatot megismételtesse Eloise-zal a fordításban. Hiszen úgy bőg, hogy egy szavát se lehet érteni: „Ugye, én rendes lány voltam?” A két szemben álló világ, a simlis és a rendes, itt abban mutatkozik meg, hogy gólya korában Eloise még boldog volt és elégedett, amikor egy egyszerű és olcsó ruhadarabot vásárolt egy New York-i nagyáruházban, és sírva fakadt, ha érzéseiben megbántották a simlisek. Most pedig rázza a rongyot, elegáns és gazdag, és kőszíve van. Cseppet sem érdeklik mások szenvedései, problémái. Az elbeszélés egészében ez a kontraszt pedig már a címben is előjön: Uncle Wiggily in Connecticut – A Mikulás bácsi a Rózsadombon. Mit keres egy gyermekmese kedves és jó bácsikája a felnőttek rongyrázó, simlis világában? A Mikulás a Rózsadombon, ahol már nem is hisznek benne, sem a felnőttek, sem pedig a gyerekek. Nem divat. Ily módon már az ’in’ elöljáró is azt sugallja, hogy „rendesség” nincs ebben a világban, mert ott mindig a kézzelfogható valós anyagiasság, a komfort és a jólét, melyet Connecticut testesít meg, arat elsöprő diadalt az Uncle Wiggily, azaz a Ficánka bácsik szépnek ugyan szép, de csak képzelt mesevilága felett. Ezért már a cím is azt sugallja, hogy az elbeszélés hőseinek életében tragédia történt. Ez a tragédia abban rejlik, hogy a főszereplő (Eloise) Connecticutban megváltozott, és már nem képes kilépni ebből az életformából úgy, ahogy azt eset250
NV09-3.p65
250
2009. 03. 10., 12:39
leg Salinger más elbeszélésének hősei teszik. Például Esmé Az alpári történet Esmének, illetve Seymour Glass Az ilyenkor harap a banánhal című elbeszélésben. Esmé egy gyermeki gesztussal visszaadja az életkedvét egy súlyosan sebesült katonának, és ezzel felülemelkedik környezetén. Seymour pedig a simlisek világából való távozás legegyszerűbb módját választja: golyót ereszt a fejébe. Eloise-nak viszont nincs ereje menekülni ebből a környezetből. Egyszer s mindenkorra ott ragadt, s menekvést, kiutat csak a piában lát és talál. Egy rövid kis időre. Nos, hogyan tolmácsolta ezt a gondolatot a fordításban Szőllősy Klára? Szakszerűen szólva úgy is feltehetnénk a kérdést, hogyan sikerült a fordítónak a funkcionális ekvivalenciát s ezzel párhuzamosan a kommunikatív egyenértékűséget is megteremteni. Nézzük először is a címet. A műfordításban a cím sokszor probléma, és döntő fontosságú. Ha a cím rossz, akkor már az egész fordítást sem lehet jónak minősíteni. Rossz cím például a már említett Zabhegyező. Salinger regényének eredeti címe ugyanis The Catcher in the Rye, ami magyarul azt jelenti, hogy „fogó a rozsban”. Az még nem lenne baj, hogy a fordítás nem szó szerinti megfelelője az eredetinek, hisz legtöbbször nem is lehet szó szerint fordítani. Ezért ezzel a módszerrel, mármint azzal, hogy a fordításnak a címe egészen más, mint az eredeti, gyakran éltek és élnek műfordítóink. Például az Érik a gyümölcs az eredetiben The Grapes of Wrath – A harag szőlői, fordította Benedek Marcell. Az viszont axióma, törvény vagy szabály – ha a fordításnak egyáltalán lehetnek törvényei vagy szabályai –, hogy a címnek vissza kell adnia a mű alapgondolatát, eszmei mondanivalóját. Márpedig a Zabhegyező főhőse, Holden Caulfield, minden, csak éppen zabhegyező nem. Pont fordítva: lázasan kutatja, keresi élete értelmét, helyét és szerepét az emberi társadalomban. S úgy dönt, hogy fogó lesz a rozsban, azaz eltévedt kis emberkék „elfogásával” szeretne foglalkozni, hogy nehogy az általuk nem észlelt szakadékba zuhanjanak. Az ilyen „fogó” pedig lehetne, mondjuk, tűzoltó, orvos vagy nevelő, de semmiképpen sem zabhegyező. Szőllősy Kláránál viszont telitalálat a fordítás, az elbeszélés címe magyarul: Ficánka bácsi Connecticutban. Annak ellenére, sőt talán épp ezért, hogy a fordítás szinte szó szerinti megfelelője az eredetinek, a fordítói megközelítés mélységesen alkotói. Wiggily bácsi Ficánka bácsi lett, mely utal az eredeti mesealak kedvességére, arra, amiről ma azt szokás mondani, hogy „édes”, s ugyanakkor – paradox módon – még többet is mond, mint az eredeti. Merthogy csak boldog és fiatal emberek szoktak és tudnak „ficánkolni”. Eloise és kedvese, Walt, amikor fiatalok és szerelmesek voltak, boldogságukban – mit is tehettek volna mást – nevettek és kacagtak, egymást ug251
NV09-3.p65
251
2009. 03. 10., 12:39
ratták meg másokat, azaz ficánkoltak. Egészen addig, amíg – mit ad Isten – a ficánkolók egyikének (Eloise-nak) a bokája is kificamodott. S erre a mostanáig ficánkoló kificamodott bokára mondta aztán Walt, hogy „szegény Ficánka bácsi” (poor Uncle Wiggily), ami magyarul a fentebb vázoltak fényében több és kedvesebb, mint az eredeti. Mondhatnánk úgy is, hogy a háttérben meghúzódó mesevilág egy színárnyalattal gazdagabb lett a fordításban. S ez a fordító, Szőllősy Klára érdeme. Anélkül, hogy a két szövegből most hosszasan idéznénk a kontrasztív vizsgálat érdekében, könnyen észrevehetjük, hogy a fordító messzemenően precíz, ám ugyanakkor jól érzi minden egyes részlet finomságát, a szerző virtuóz „ecsetkezelésének” minden egyes rezdülését. Így például már az első bekezdés a jelzők hosszú sorát tartalmazza, hogy az olvasó ráébredjen a szituáció, a bemutatandó események kellemetlenségére: minden tökéletes, abszolúte pontos, izgatott, határozottan pocsék, (pokoli) vidám, rohadt, piszkos és töppedt. Ráadásul a szerző úgy válogatja ki és állítja szembe a szavakat és a helyzeteket, hogy az olvasónak semmi kétsége se legyen afelől, melyik világ is az, mely az elbeszélésben és a valós életben is, a domináns. Egyértelműen a „phoney”, a simlis. Hisz az valóban létezik, a szereplők benne élnek és mozognak. A szép és rendes világ csak mese, vagy pedig a legjobb esetben is csak emlék. Az elbeszélés nagyobb része a simlis világot mutatja. Részleteiben is. A férj például (Eloise férje), Lew, egy nagyképű alak, aki „szokott nevetni vicceken meg olyasmiken”, vagyis buta és műveletlen. Holden Caulfield, a Zabhegyező tizenéves főszereplője biztos úgy jellemezné, hogy „tisztára gennyes” (strictly a phoney, azaz simlis), aki műveltségét fitogtatná ugyan, mert hát ő Jane Austint is olvassa, sőt ő a kedvence, de közben kiderül, hogy csak egy bizonyos L. Manning Vines ponyváit ismeri. Eloise úgy véli, hogy férje perverz szadista hajlamainak hódol, mikor e szerző regényeit olvassa. A főszereplők ugyanis mind meghalnak. Az elbeszélés továbbá télen, abban az évszakban játszódik, amikor minden hideg, merev és terméketlen. A természet és az ember is rideg, elutasító. A cselédlány férje nem aludhat a házban, mert az ugyebár nem egy szálloda, mondja Eloise érdesen a lánynak. S bár Eloise-nak csak egy szem csemetéje, egy kislánya van, a háta mögött a szomszédok, akiknek még egy gyerekük sincs (minek?), Termékeny Terkának hívják, ami a fordítás szempontjából tökéletes megoldás (alliteráció – Fertile Fanny). A szép és rendes világ ezzel szemben csak helyenként bukkan fel és kerül előtérbe, akkor, amikor Eloise, már alaposan felöntvén a garatra, könnyes szemmel emlékezik vissza letűnt fiatalságára. Ekkor meséli el barátnőjének, hogy volt neki már egy kedvese, aki szerette őt, és megnevettetni igazán csak ő tudta. Akkor esett 252
NV09-3.p65
252
2009. 03. 10., 12:39
meg vele, hogy kificamodott a bokája, és Walt, a kedvese, szegény Ficánka bácsinak nevezte el e kificamodott bokát. Eszébe jutott az is, hogy egyszer a vonaton Walt az ő, Eloise hasát simogatta, és azt mondta, hogy olyan gyönyörű hasa van, hogy azt szeretné, ha valaki megparancsolná neki, dugja ki a másik kezét a csukott ablakon. És „Eloise elmerengett egy pillanatig, majd hozzáfűzte: – Tudod, nem is az számított, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szóval, érted”. Amit érteni kellett, az volt, hogy Eloise akkor még rendes kislány volt. 6. Az elbeszélés harmadik része mutatja meg valójában Eloise átváltozásának tragikus következményeit. Tél van és hideg, de neki esze ágában sincs hazahozni a férjét az állomásról: „Miért nem álltok össze, mint katonák, és masíroztok szépen haza? Te mondhatod a vezényszavakat, bal-jobb, bal-jobb meg minden”, mondja gúnyosan a telefonba. A cselédlány férjét kirúgja, merthogy az ő háza nem szálloda. És végül, rövidlátó, érzékeny kislányának durván megtiltja, hogy játszótársa is legyen. Ekkor döbben rá, micsoda különbség van az ő régi szép és a mostani végtelenül simlis világa között. És felteszi a kérdést barátnőjének: „Ugye, én rendes lány voltam?” S amikor az olvasó a könyvet becsukja, úgy érzi, hogy Eloise akarja a választ, de retteg is tőle. Mert az csak az lehet, hogy akkor igen, egy rendes lány volt, de most …egy gonosz boszorka. 7. Jerome David Salinger Ficánka bácsi Connecticutban című elbeszélése felejthetetlen olvasói élmény. Azon magyar olvasók számára is, akik történetesen nem tudnak angolul, és nem élvezhetik eredetiben. S ezt az élményt az olvasók a fordítónak köszönhetik, akit úgy hívnak, ne feledjük, hogy Szőllősy Klára.
253
NV09-3.p65
253
2009. 03. 10., 12:39
TÁJÉKOZÓDÁS
JEAN STAROBINSKI
Ariadné és Kékszakáll, avagy a hasztalanul visszanyert szabadság1 Zsar nok ok és csábít ónők Zsarnok nokok csábítónők 1907 májusában az Ariane et Barbe-Bleue ou la Délivrance inutile (Ariadné és Kékszakáll avagy a hasztalanul visszanyert szabadság) főpróbájára egy nappal azután került sor, hogy Párizsban bemutatták Richard Strauss Salomé-ját. Különös találkozás! A nézők két legendás alakot, két búskomor zsarnokot láttak viszont. Az egyiket, Heródest, a bibliai elbeszélésből ismerték. A másik, Kékszakáll, a népmeséből lépett elő. Uralma végéhez közeledve mindkettő érzi, hogy hatalma cserbenhagyja. Mindkét műben egy-egy nőalaké a főszerep: a női hatalomé, mely kikényszeríti akaratát, aztán elbukik. De mennyire más a kettő! Salome romlott csábító, aki meztelen táncának bűverejével vágyat ébreszt a komor zsarnokban. Jokanaan2 fejét kéri, mert ellenállhatatlanul beleszeretett a prófétába, és amikor megszerezte, amire vágyott, szenvedélyesen megcsókolja a halott mozdulatlan száját. Az elviselhetetlen látványra Heródesből kiszakad a végzetes parancskiáltás: „Öljétek meg ezt a nőt.”3 Wilde képzeletében a szadizmus fetisizmussal keveredik, s az ebből születő gyilkosságvágy a gyilkos nő ellen fordul. Ariadné viszont a fény varázsát árasztja maga körül, de nem hallgatnak rá. Bejárja Kékszakáll sötét vártornyát, de hiába próbálja visszaadni a bebörtönzött hitvesek szabadságát. A leigázott asszonyok ragaszkodnak a világtól elzáró börtönhöz. A jótékony varázslat is kudarcot vall. Az Ariane et Barbe-Bleue (1901) című darab Maeterlinck drámaírói pályájának első korszakát zárja le: az idetartozó műveket a halál és a sorsszerűség hatalma uralta. Hősnőik pasztellszínekkel megfestett varázslónők voltak. Kétségekkel teli, titokzatos lények, akik szerelmes részvétet ébresztettek, s aztán kérlelhetetlenül mozgásba lendült a tragédia gépezete. Amikor a csend vagy a félszavak színpadán utoljára gördült le a függöny, a lázas 1 Részlet A varázslónők című kötetből, mely az Európa Könyvkiadó gondozásában fog megjelenni. 2 Keresztelő Szent János héber nevének átírása. Jelentése: „Jahve kegyes”. 3 Oscar Wilde: Salome. Genius Könyvkiadó Rt., Budapest, 2. kiadás, 1923, 79. Kosztolányi Dezső fordítása.
254
NV09-3.p65
254
2009. 03. 10., 12:39
életvágyat a kiüresedett félhomály gyenge fénye váltotta fel. Így ért véget a Pelléas és Mélisande. Erre csak Arkel – a vak és tisztán látó öregember – rezignált megértése felelhetett. Az Ariane új fellendülést jelez. A hősnő már nem tétlen lélek. Szabad teremtés, aki szeretné másokkal is megosztani a szabadságát. A dráma itt abból fakad, hogy Ariane olyanoknak próbál reményt adni, akik nem kérnek belőle. Nem szabad komolyan vennünk Maeterlincket, amikor kijelenti, hogy a mű azok közé a „kis színjátékok”, „rövid költemények” közé tartozik, melyekkel „opera kidolgozására alkalmas témát szolgáltatott” a hozzá forduló zeneszerzőknek. Tény, hogy Paul Dukas olyan anyagot talált ebben az eredetileg Griegnek szánt darabban, amelyre nagyszabású zenei előadást építhetett. Ez az igényes zeneszerző azonban nem érte volna be egy jelentéktelen témával. És bármit mondjon is Maeterlinck, nyilvánvaló, hogy a szöveg hátterében komoly „filozófiai és erkölcsi mondanivaló” áll. A kitűnő ritmusérzékkel megáldott zeneszerzőnek, aki biztos kézzel bővítette ki a diatonikus hangrendszert és alkalmazta a nagyzenekari színeket, olyan mitikus alapanyagra volt szüksége, melyben zenéje ihletforrásra és kibontható témára talált. Új er kölcsi ttanulságok anulságok erk Nem Perrault meséjéről van szó. A történet ott van a háttérben, de újraolvasva, átértelmezve és bizonyos értelemben kifordítva. Ebben a könnyű tollal írt műben Maeterlinck ugyanazt a módszert követi, mint Jules Laforgue a Moralité légendaires (Legendás erkölcsi tanulságok) című kötetben. Egy híres történetet felidézve megtartja a kiindulópontot, de aztán új epizódok és új szereplők beiktatásával teljesen elferdíti az eredeti jelentést. Ezt teszi később Bartók is.* Ezt a módszert kell követnie mindenkinek, aki régi témából szeretne új operát komponálni: más szövegkönyvet kell írnia egy új kor zenéje számára. Az olyan újítások, melyek kizárólag a rendezésre korlátozódnak, mindig az adott korszak tehetetlenségét jelzik. A legendát csak úgy lehet megtölteni élettel, ha az egész témát újragondolják. Az első változatokban a szörnyeteg magányos, csúnya és ellenállhatatlan, végtelenül gazdag, és nincsenek utódai. Alakja mögött felsejlenek a legkülönbözőbb emberevők és tömeggyilkosok: a Minótaurosz, Gille de Rais vagy a breton legendák gyászos Conomorja, aki megöli várandós asszonyait. Perrault meséjében a szépséges feleséget „a kíváncsiság hajtja”, ezért követ el meggondolatlanságot. Életét kizárólag húgának, Annának és két lovag fivérének köszönheti: a népes család győzelme ez a terméketlen gazdagsá* A kékszakállú herceg váráról lásd Lydia Flem: La voix des amants. Éd. du Seuil, Párizs, 2002, 89–115.
255
NV09-3.p65
255
2009. 03. 10., 12:39
gába zárkózó, magányos nagyúr felett. A paraszti bölcsesség szerint a mese egyik tanulsága az lehetne, hogy a termékeny család nagy előny, és ha a fivérek és nővérek összefognak, mindig kikerülnek a kátyúból. Az Ariane et Barbe-Bleue-ben a paraszti világnak eleve nyert ügye van. Kékszakáll még meg sem bünteti a túlságosan kíváncsi feleséget, máris a fellázadt nép keze közé kerül. A népes családból feldühödött tömeg lett. Az operában itt áll be a döntő fordulat: a cselekmény új irányt vesz, és a történet korábban ismeretlen allegorikus jelentéssel telítődik. Az öt korábbi feleség nem halt meg, és Ariadné parancsára Kékszakáll is életben marad. Már nem a bűnös megbüntetése a tét, hanem az, ami egy másik színpadon zajlik: a Nagyúr tudatában és azokéban, akik elfogadták, hogy hozzá tartoznak. Kékszakállban már a kezdet kezdetén „megremegett” valami, amikor meglátta Ariadnét. Nem az elemi vágy, hanem a „tudat” vagy „valamilyen más erő”, ez egyszer talán az igazi szerelem. A parasztok, akik másodszor is megkötözik, már csak olyannak látják, mint a népdal Pierrot-ját, akinek „gyertyája kihunyt”.4 Kékszakáll azonban tragikus és néma Pierrot (a zenekar beszél helyette), aki önnön vérével fizet az általa okozott szenvedésekért, és aki elveszíti Ariadnét – az egyetlen nőt, akit igazán szeretett. Hogy mi lesz az öt másik nővel? Ariadné, miután kinyitja a tiltott ajtót, hallja, amint a pincéből felhangzik rabénekük – az „Orlamonde öt leánya”. Együtt érzőn a segítségükre siet. Mint Thészeusz a labirintusban, megnyitja a fénylő kivezető utat. A döntő pillanatban azonban a nők nem hajlandók elhagyni a sötétséget, nem akarnak szakítani megszokott, nyomorúságos sorsukkal. Talán csak a költő képzeletének valószerűtlen teremtményei, akikben hiába keressük az élet lüktetését. Az őket fogva tartó zsarnok cinkosai lesznek; önkéntes szolgaságukkal az erőszak törvényét igazolják. A dráma és az opera egyaránt Georgette Leblanc színész- és énekesnő számára készült; első olvasatban a feminizmus mellett törnek lándzsát, de nem szűkíthetők erre az értelmezésre. A ffén én y ttanítása anítása ény A megfélemlített, leigázott hitvesek egyértelműen szemben állnak a tudásvágytól fűtött, lázadó Ariadnéval, aki szeretné ledönteni a korlátokat és kivívni a fény győzelmét. „Először is meg kell tagadni az engedelmességet: ez az első feladat, amikor a parancs fenyegető, és semmire sem ad magyarázatot. [...] Amit szabad, abból semmit nem fogunk megérteni.” A szövegben és a zenében kibontakozó cselekmény a fény fokozatos előretörését, felerősödését jelzi. A fellázadt parasztok szemében Ariadné egyszerűen azzal ér4
Az idézet az Au clair de la lune... (A holdfénynél...) című, ismert francia dalra utal.
256
NV09-3.p65
256
2009. 03. 10., 12:39
demelte ki a védelmet, hogy rájuk nézett: „Rám nézett. – Rám is. – Rám is. – Szomorú volt, de mosolygott. – Mintha az egész világot szeretné...” Ez a kezdő motívum. Az első felvonásban akkor ér el a csúcspontra, amikor az első öt ajtó mögül elénk táruló termekben csillogó színes drágakövek után a dajka kinyitja a hatodikat is, amely mögül a gyémántok tündöklő fénye árad. A motívum a második felvonásban újabb magaslatra emelkedik, amikor a pincebörtön végre kitört ablakain keresztül besüvít a tenger felől fújó szél, beszökik a napfény és a madarak éneke. A drágakövek lezúdulását kísérő, egymás után más és más hangnemben megszólaló zenekari változatok ugyanakkor jelzik, hogy a zene és a fény elválaszthatatlanok. Az ablakok kitörése után a tekintetet elvakítja a ragyogás, de a fényt ekkor is érezni lehet, mert hallható. Ariadné arról énekel, micsoda gyönyörűség hallgatni a beáradó fényt: „Semmit se látok, és mindent hallok!... Fülemet ezernyi sugár árasztja el.” A XX. század elején sokakat foglalkoztatott a szinesztézia jelensége. Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy az érzékelés miként társítja egymással a hangokat és a színeket. Szkrjabint ugyanúgy izgatta a kérdés, mint Kandinszkijt vagy Kleet. Maeterlinck a tudomány újdonságait a misztikával társította. Jan van Ruusbroecot fordította: „Ha a tündöklő napfényben szemeteket elfordítjátok minden színtől, ha figyelmeteket semmi nem köti le, semmit nem különböztettek meg és semmit sem vesztek észre ama dolgok közül, melyeket a nap megvilágít, ha egyszerűen csak a napból áradó világosságot és sugarakat követitek, akkor elértek a nap lényegéhez; ugyanez történik akkor is, ha azokat a ragyogó sugarakat figyelitek, amelyek Isten fénylő középpontjából áradnak ki, s a puszta tekintetet elvezetik a teremtés forrásához, ahol nem lesz más, mint Isten.”*
Dukas operájáról írt szép elemzésében Olivier Messiaen arra biztat, hogy ebből a vallási nézőpontból értelmezzük a művet.** Szerinte az egész darab mondanivalója benne van János evangéliumának következő sorában: „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (1, 5)5 A szövegben kétségtelenül vannak olyan kifejezések, melyek ezt az evangéliumi értelmezést támaszthatják alá. A második felvonásban Ariadné – mielőtt kinyitná a spalettákat és az ablakokat – megfélemlített társnői felé fordul: „Hát így fogtok élni, rettegéstől telve? [...] – Nem akarjátok elhinni a jó hírt?” De * Jan van Ruusbroec (Ruysbroec): Chierheit der geesteleker Brulocht [A lelki menyegző ékessége]. Francia kiadás: Ruysbroec l’admirable: L’Ornement des noces spirituelles. P. Lacomblez, Brüsszel, 1891. Fordította és a bevezetőt írta M. Maeterlinck. ** Olivier Messiaen: „Ariane et Barbe-Bleue de Paul Dukas”, in Revue musicale, 166. szám, 1936. 5 Biblia. Szent István Társulat, Budapest, 1987, 1205. Dr. Gál Ferenc fordítása.
257
NV09-3.p65
257
2009. 03. 10., 12:39
vajon tényleg a túlvilági fényre gondol? Nem lehet, hogy igéje mindenekelőtt a földi világ szépségét hirdeti, melyet a rabságban élő nők nem láthatnak? Hallgassuk, hogyan magyarázza ezt a „jó hírt” Ariadné: „Hát nem hiányzik nektek a nap fénye, a madarak a fákon és a nagy, zöld kertek, ott fenn, tele virággal? Nem tudjátok, hogy tavasz van? [...] Elfelejtettétek a napot, a leveleken gyöngyöző harmatot, a tenger mosolyát?”
Kilépni jelenlegi állapotukból – igen, erre biztatja Ariadné a rabságban élő nőket; de nem arra, hogy elragadtatottan szárnyalni kezdjenek a mennyek mélyén rejtező ősforrás felé. Sokkal inkább földi színhelyekre – a tenger, a gabonatáblák, az erdők fényterébe – hívja őket. Maeterlincknél a fény teológiája már nem valamiféle tapasztalaton túli világ forrásából merít, hanem olyan, misztikus és materialista elemeket vegyítő panteizmushoz vezet, amely a természetet és az embert ugyanolyan isteni forrásnak tekinti. S azt már hagyjuk Maeterlinckre, hogy az ebből levont következtetések miért sodorták az okkultizmus felé. A szöveg két szélsőséget idéz fel, s ezeket a zene is fenségesen adja vissza. Az ereje teljében lévő fény még a meghaladásra ösztönöz: az első felvonásban Ariadné a szikrázó gyémántok tüzében felkiált: „Halhatatlan fényharmat! Csillogj a kezemen, deríts fényt a karomra, vakító tüzeddel vond be a testemet! Tiszta vagy, fáradhatatlan, soha nem hunysz ki, és szikráidat a világosság szenvedélye hevíti, mely, akár egy csapat szellem, csillagokat hint szerteszét; mindenüvé behatolt, sohasem nyugszik, és már nincs kit legyőznie, csak önmagát!”
Ezt az önmagát meghaladni vágyó fényt az ellentétes póluson is fel kell kutatni, ott, ahol alig lehet észrevenni, ahol előbújik az éjszakából, mely fogva tartotta. A darab végén a harmadik felvonást lezáró hosszú jelenet egyfajta fiat lux: Ariadné megpróbálja megmenteni és új életre kelteni szomorú társnőit; fénnyel átitatni a szomorúság és a lemondás által homályba burkolt testeket. Segíteni szeretne, hogy a kihunyt fényű teremtések újra erőt találjanak magukban a ragyogáshoz. Ariadné a harmadik felvonásban erre a célra használja fel a darab elején szétszóródott gyémántokat és drágaköveket. Mindenekelőtt a test megtagadásának kíván véget vetni: azt szeretné, ha újra felfénylenének az árnyékba burkolt karok, vállak, hajfürtök. A fényteológiai utalások szorosan összefonódnak a test ragyogásának dicsőítésé258
NV09-3.p65
258
2009. 03. 10., 12:39
vel. A hitvesek előtt egy pillanatra ismét felcsillan az esély, hogy önnön fényükben határozottan megnyilvánuljanak, ők azonban továbbra is a rabságot választják. Egyedül Ariadnénak lesz bátorsága az induláshoz, mert érzi, hogy várják: „Ariadné!... Hova mész?... – Messze innen; Oda, a távolba, ahol még várnak rám...” Maga mögött hagyja az árnyalakokat, akiket hiába hívott, nem mentek vele – nem akarták követni őt a szabad világ veszedelmébe. „Oda”: látnunk kell, hogy a végre felismert világról van szó. Ariadné elszakítja a szánalom kötelékét, mely még a gyógyíthatatlan rabnőkhöz fűzte, akik úgy döntöttek, hogy vakok maradnak. Ne felejtsük el felsorolni a nevüket: Mélisande, Aglavaine, Sélysette, Alladine, Ygraine és Bellange`re az első Maeterlinck-darabok hősnőiről kapták nevüket. Amikor Ariadné elhagyja őket, mintha a drámaíró is búcsút venne a maga Mélisande-jától és azoktól a nőalakoktól, akiket Mallarmé Hérodiade-jának s főleg Burne-Jones vagy Khnopff szomorú hercegnőinek mintájára az álom félhomályába burkolt. Bár nem tud végérvényesen elszakadni tőlük, búcsút int a kifinomultan gyermeteg szimbolista képvilágnak, e legendák mélyéről előcsalt, testetlen alakoknak, akik szecessziós ékszerként viselik valószerűtlen, légies nevüket. Az Ariane et Barbe-bleue mese, de olyan mese, mely leleplezi a hívságos ábrándokat, és a feledés homályát borítja a bukott zsarnokra, önkéntes rabjaival és sötétség uralta kastélyával együtt. LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása
259
NV09-3.p65
259
2009. 03. 10., 12:39
FÖLDES GYÖRGYI
Allegória, szimbólum, Kékszakállú 1. ALLEGÓRIA, SZIMBÓLUM: KÉRDÉSFELVETÉS 1913-ban Babits kritikát ír Balázs misztériumdrámáiról:1 bár az írás alapjában elismeri Balázs tehetségét, alaphangjából mégis némi fenntartásra következtethetünk a drámaszerző iránt. Ez különösképp akkor érezhető, amikor a magyar író darabjait, dramaturgiáját a szerinte ezek modelljéül szolgáló maeterlincki szimbolista drámával méri össze; érvelésének alapjául persze a két Kékszakállú-feldolgozás szolgál (Balázs Béla: A Kékszakállú herceg vára, Maurice Maeterlinck: Ariane et Barbe-Bleue ou la Délivrance inutile). Ebben a kritikában Babits a modern drámát két önálló műfajjá való differenciálódással jellemzi. Ezek közül az egyik – mint például Balázs misztériumai is – a könyvdráma, a léleknek, s nem a színpadnak szánt dráma, s ebben a drámaiságot a színpadszerűség helyett a tartalommal azonos belső forma adja meg; a másikban a színpadiasság dominál a szöveg ellenében, s a belga szerző darabjai ide sorolhatók. Márpedig, minthogy mindkét esetben szimbolista drámáról van szó, Babits szerint a konkrét művekben megjelenő szimbólumok természete is különbözni fog: az egyikben a képi oldal, a másikban az elvont tartalom válik hangsúlyosabbá. „...a Kékszakállú herceg vára ugyanazt a szimbólumot használja fel, mint Maeterlinck az Ariane et Barbe-Bleue-ben. Csakhogy Maeterlincknél a szimbólumok ragyogóbbak, Maeterlinck költőbb és festőibb, mint az elvontságok és belsőségek hű szerelmese, a még mindig igen német Balázs, akinél a szimbólum gyakran csak ürügy, minél előbb siet, minél elvontabb aforizmákban elmondani (mondani, nem festeni) a láthatatlanokat. [...Maeterlincknél »a legelvontabb drámákban is«] a hangsúly még mindig a szimbólumon, az illusztráción van, Balázsnál mindig az illusztrált sors-típuson. Az egyik szöveges kép, a másik képes szöveg.” Lukács válaszában (Disputa. Egypár szó a dráma formájáról Babits Mihálynak)2 – azon túl, hogy teljesen irrelevánsnak találja a Maeterlinck–Balázs-párhuzamot – teljesen másképp határozza meg a két drámai modellt: 1
Babits Mihály: Dráma [Balázs Béla: Misztériumok]. Ny. 1913. I. 166–169. Lukács György: Disputa. Egypár szó a dráma formájáról Babits Mihálynak, Ny. 1913. 4. sz. 324–325. 2
260
NV09-3.p65
260
2009. 03. 10., 12:39
feltevése szerint kizárólag Balázs drámái tekinthetők szimbólumnak, míg Maeterlinck lírai hangulatokon alapuló darabjai voltaképpen allegóriák. Balázs (s vele együtt Szophoklész, Shakespeare, Corneille) drámái a tragikus ember lelkiállapotának, „a tudatossá vált sors” megélésének bemutatásával, az élet lényegét láthatóvá tevő tragikum egy pontba sűrítő erejének segítségével a középkori misztikus, Nicolaus Cusanus „coincidentia opposositorum”elvét valósítják meg, ahol eggyé válik külső és belső, konkrét és absztrakt, s ez adja meg a szimbólum alapkritériumát, a homogeneitást, az egységet. „Ezért is nem »kép« a drámai stilizálás, és a drámai gesztusok és szavak közvetlen revelációi a lényegnek, nem »illusztratió«-i. Amíg az ellentét illusztrált és illusztráció között fennáll, addig még a »ratio« világában vagyunk […] addig absztrakt marad a kép és az ábrázolt viszonya: csak kapcsolat és nem egység, csak allegória és nem szimbólum.” Maeterlinck tehát allegóriákat, „gyönyörű, s mégis absztrakt képeket” fest, amelyek csak távolból jelzik a transzcendens értelmet, csak vonatkoznak rá, de nem egyek vele: „...absztrakt a kép, mert egy értelem felé mutat, amely nélkül üres lenne, amelyet azonban nem bír önmagában megtalálni, sem önmagából immanensen és organikusan kifejleszteni, és absztrakt az »értelem«, csak szöveg, amelyet egy tőle lényegében független képnek kell kifejeznie, amely nem maga az értelem, nem annak kész és zárt belépése az életbe.” Nem beszélhetünk tehát arról, hogy egy adott szimbólumban a kép vagy az elvont tartalom dominál-e, hiszen ezek külön-külön nem is léteznek. A drámai szimbólum minőségét Lukácsnál – szemben Babits véleményével – következésképp nem anyagszerűsége, komplex volta vagy festőisége biztosítja: a lecsupaszított, a nem figurális szó eredményesebben építi fel azt a tragikumot, amely a „plátóivá sűrűsödött és konkréttá vált lényeget” szimbolizálja. Kettejük gondolkodásának eltérése, az általuk meghatározott fogalmak különbözősége voltaképpen kétféle vonal követését jelzi a modern (a XVIII. század végétől, a Schiller és főleg Goethe e tárgyú írásaihoz köthető paradigmaváltástól, az élményköltészet megszületésének következményeképp a szimbólumot többnyire az allegória fölé helyező) szimbólumdefiníciók sorában. Egyik vonulat a szimbólum képi és tartalmi oldalának különállását hangsúlyozza, míg a másik ezek szintetikus összeforrottságát – éppen az allegória ellenében. Mindkét esetre számos példát találunk az irodalomtörténetben, úgy tűnik, hogy például a XIX. századi francia-belga szimbolizmusban ez utóbbi szemlélet válik szinte egyeduralkodóvá (vö. például Mockel,3 Henri de Régnier írásait4). A két oldal különállását pedig a legradikálisabban 3 Albert Mockel: Gondolatok az irodalomról (1894), ford.: Ádám Anikó, in: Nyelv, költészet, titok. Válogatás a francia szimbolisták esztétikai írásaiból, szerk. Maár Judit–Ádám Anikó, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 136–138. 4 H. de Régnier: Poe`tes d’aujourd’hui, 1900.
NV09-3.p65
261
2009. 03. 10., 12:39
Hegel fogalmazza meg, aki szerint a művészet első fokát képviselő szimbolikus ábrázolás lényege éppen a külsőlegesség, „...az eszme keresi valódi művészeti kifejezését, mert magában véve absztrakt még, s ezért a megfelelő külső jelenséget sem magán és magában hordja, hanem szembekerül a természetben levő – saját szempontjából külsőleges – külső dolgokkal és eseményekkel. Mivel ebben a tárgyiasságban közvetlenül sejti saját absztrakcióit, vagy pedig meghatározás nélküli általánosságaival belekényszeríti magát a konkrét létezésébe s meghamisítja a készen talált reális alakokat, amelyeket csak önkényesen ragad meg, és ezért tökéletes azonosulás helyett csak jelentés és alak összecsendüléséhez vagy absztrakt összhangjához jut el; jelentés és alak ebben a meg nem valósult és meg nem valósuló egybekovácsolódásban kifejezésre juttatják kölcsönös külsőlegességüket, idegenségüket és meg nem felelésüket is.” Az absztrakt itt nem az allegóriával, hanem a szimbólummal azonos, noha Hegel szerint az allegória a szimbolikus egyik – talán legelvetendőbb – alkategóriája. Mindamellett még a XX. század elején, éppen amikor a klasszikus modernség szimbolista iránya Magyarországon virágkorát éli, a magyar elméletek körében, Marót Károlynál is találunk példát a hegeli elképzelés mérsékelt követésére: „A szimbólum-feleknek jobban kell hasonlítaniok, mint a jelnek és a megjelölt dolognak, bár tartalom és forma között kell azért valami űrnek maradnia, azaz: nem szabad egymást teljesen lefedniök, különben elvész a szimbólumra oly jellemző keresés és nem találás, hajhászás és el nem érés (Hegel Ungemessenheit-elmélete), a kétértelműség, ahogy Hegel mondja, vagy talán helyesebben a többértelműség.”5 Lukács szimbólumelmélete tehát az első csoporthoz tartozik, míg Babits a hegeli, a külső viszonyon alapuló szimbólumfogalmat vallja a magáénak. Következésképpen ez utóbbinál a – Balázs és Maeterlinck szimbólumaiban egyaránt felfedezhető – külsőlegesség nem is árulkodik allegorikusságról. Lukács szimbólumdefinícióját még jobban megvilágítja egy korábbi, 1909ben írott tanulmánya, melyben egyébként szintén szembeállítja a Balázs-darabok szimbolikusságát a maeterlincki dráma allegorikusságával. Azt is mondhatnánk, itt gyakorlatilag a reneszánsszal kezdődő teljes drámatörténetet osztja ketté a valóban szimbolikus – nem valóban szimbolikus (ti. tudatos, absztrakt, allegorikus) kategóriák segítségével: az első a Shakespeare-től eredeztethető vonal, melynek a legmodernebb drámairodalmat tekintve egyetlen képviselője Balázs, míg a másik az Alfieri-követők csoportja, Lukács minden kortársa, közöttük Ibsen és Maeterlinck is. Balázs drámáiban „minden reális, és minden symbolikussá nő mégis, és semmisem lesz soha teljesen, 5
Marót Károly: ,,A szimbólum történetéhez”, Huszadik Század, 1913, 595–609.
262
NV09-3.p65
262
2009. 03. 10., 12:39
maradékot nem hagyva valaminek symbolumává. […] Emberfeletti erők nyúlnak be emberek sorsába és viszik ellenállhatatlan erővel őket. És ők így élnek ezer apró, triviális jelentéktelenség között, amíg egyszer, egy pillanatban, szavakban kifejezhetetlenül bár, megérzik, hogy mi viszi őket. És akkor úgy hat minden, mintha annak az istenségnek a kísérete lenne csupán, mintha az ő messziről suhogó szárnyai zúgnának minden bokor zúgásából, és az ő árnyékuk takarna el mindent, ami sötét. De ezek csak pillanatok, és elmúltukkal fák maradnak a fák, és közönséges emberek az emberek, és csak kifejezhetetlen borzongás formájában rezeg még tovább bennünk, az ő sorsvoltuknak emlékezete.” Maeterlinck darabjai, noha sorsdrámák, mégis absztrakciók, allegóriák csupán, mert hallgatásaik mögött a dolgok (emberek, tárgyak, szituációk) csak jelentenek – mely jelentést nem fedik fel rögtön, pedig az diszkurzív módon is elmondható lenne –, ám önálló létezéssel nem rendelkeznek. Itt látható igazán, hogy Lukácsnál a szimbólum és allegória szembeállítása a belső kapcsolaton alapuló / külsőleges kapcsolaton alapuló (belső/külső) ellentétpár feltételezése csupán következménynek tekinthető a reprezentáló funkció meglétéhez vagy hiányához képest. Szerinte ugyanis a szimbolikus mű célja nem más, mint hogy „a dolgok egyszerre »legyenek« és »jelentsenek«; hogy egyszerre »írjuk le« azt, ami volt és »úgy«, ahogy volt és ugyanakkor kilépjenek mégis a dolgok a csak egyszer előforduló, az úgy soha többet nem ismétlődő jelenségek köréből és önmaguknak plátói ideái legyenek csupán”. Innentől kezdve egyértelmű, hogy Lukács azon véleményével, miszerint a két oldal szintézisét megalkotó szimbólumban a dolog maga válik ideává, a véges pedig végtelenné, egészen pontosan a Schellingtől induló vonulatot követi: itt kerül ugyanis hangsúlyosan előtérbe a görög szimbólum, a vendég ismerősségét, az azonosságot igazoló cserépdarab funkciója, a reprezentáció, a felmutatás, a jelenvalóvá tétel. (Schellingnél a mitológiai alakok például azért szimbólumok, mert azonosak az általuk képviselt elvont fogalommal, Mária Magdolna a megbánással, Pallas Athéné az okossággal stb.)6 A reprezentáció és a két oldal elválaszthatatlansága, ez a két szorosan összefüggő tulajdonság ugyanis, ami igazán biztosítani tudja – az olykor pedig anagogikus funkciót is ellátó, mégis retorikai jellegű allegória ellenében – a szimbólum platonikus-metafizikai jellegét. Gadamer ezt több helyütt is megfogalmazza. A szimbolikus reprezentáló funkciójával mint jelenlévővé tevővel (a létből részesítővel) kapcsolatban: „A szimbólum Goethe és Schiller által használt fogalmát szeretném abban az irányban elmélyíteni, illetve saját mélységében is kibontani, hogy a szimbolikus nemcsak utal a jelentésre, 6 Vö. Gadamer, Hans-Georg: A szép aktualitása. A művészet mint játék, szimbólum és ünnep. In uő: A szép aktualitása, szerk. Bacsó Béla, Bp., T-Twins, 1994, 11–74.
263
NV09-3.p65
263
2009. 03. 10., 12:39
hanem jelenlévővé is teszi.”7 Illetve máshol (az összeforrottságról szólván): „A szimbólum fogalmában azonban megszólal egy metafizikai háttér is, melytől az allegória retorikai használata teljesen mentes. Lehetőség van arra, hogy az érzékitől teljesen elvezessük az istenihez. Mert az érzéki nem puszta semmisség és sötétség, hanem az Igaz kiáramlása és visszfénye. A modern szimbólumfogalom egyáltalán nem érthető meg e gnosztikus funkció és annak metafizikai háttere nélkül. A »szimbólum« szó, mely eredetileg bizonylatot, ismertetőjelet, igazolványt jelent, csak azért válhatott a titokzatos jel filozófiai fogalmává, s kerülhetett azáltal a hieroglifa közelébe, melyet csak a beavatottak tudnak megérteni, mert a szimbólum nem önkényes jelölés vagy jellétesítés, hanem előfeltételezi a látható és láthatatlan metafizikai összefüggését. A látható látvány és a láthatatlan jelentés elválaszthatatlanságán, a két szférának ezen az »egybeesésén« alapul a vallásos kultusz valamennyi formája. Így az is természetes, hogy az esztétikai fogalommá változtatták...”8 Bár természetesen maga az érintett, azaz Balázs nézetei számos pontban, leginkább a dráma, a drámai konfliktus mibenlétét illetően megfeleltethetők az irodalmi vitákban őt képviselő Lukácséinak, más kérdéseket, szimbólumdefinícióját és színházesztétikáját tekintve kissé elkülönül tőlük. Nézzük legelőször szimbólummeghatározását, különösen, hogy annak egyik megnyilvánulása (a szimbólum típusainak bemutatása) éppen egy Maeterlinck-kritikában található: ennek segítségével képet kaphatunk Balázs Maeterlinck-olvasatáról is, és arról, hogy ő miként ítéli meg a belga költő szimbólumait. Egyik szimbólumelképzeléséről közvetetten, éppen az említett Lukács-kritikából, a Jegyzetek Szélpál Margitról alapján értesülhetünk, azt ugyanis a kritikaíró mint tipikus „művész”- (értsd: kevéssé teoretikus) felfogásként minősíti. Balázs eszerint az allegorikus–szimbolikus ellentétet a szimptomatikus–nem szimptomatikus megfelelőjeként mutatja be: tehát a szimbólum kritériuma az lenne, hogy az absztrakt jelentés mögött szavatolva marad-e a szimbólum dologszerűsége: „ha symbolumokat akarunk látni, vagy inkább, ha symbolumokká nőnek a szemünkben a dolgok, dolgok kell, hogy maradjanak mégis, mert különben üres allegóriává lesz minden, amiből csak a symptomatikusakat látjuk ki”. Ebből a megjegyzésből a lukácsi szimbólumkritériumokra nézvést legfeljebb annyi derül ki, hogy a szimbólumban nem tenghet túl az elvont, de hogy vele a konkrét, a különös, a dolog teljes egységben vagy valamiféle feszültségben van-e, arról nem esik szó. Továbbá: noha még messze vagyunk ennek részletes kifejtésétől, fel7
Uo. Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai módszer vázlata, ford. és szerk. Bonyhai Gábor, Bp., Gondolat, 1984, 71. 8
264
NV09-3.p65
264
2009. 03. 10., 12:39
hívnám a figyelmet, hogy Balázs ezzel a megjegyzéssel a drámai szimbólum esetében ha nem is biztosítja feltétlenül, de elvileg nyitva hagyja a lehetőséget arra, hogy a színpadi képszerűség – mint a dologszerűség egyik biztosítéka – hozzájáruljon a drámai-színházi szimbólum megteremtéséhez. Persze Balázsnál a dologszerűség meglehetősen ingatag vagy legalábbis paradox fogalom. Most csak emlékeztetnék metaforameghatározása apropóján történő kijelentésére, tudniillik, hogy a metafora primerebb realitást élvez, mint maga a valóság, és elsősorban Maeterlinck-tanulmányának9 különös eszmefuttatására hívnám fel a figyelmet; ráadásul ebből Balázs szimbólumfogalmának megvilágítása mellett arra a kérdésre is fény derül, hogy egyetért-e a szerző Lukács azon véleményével, miszerint Maeterlinck allegóriákat alkot, s nem szimbólumokat. Balázs itt kétféle szimbólumot különböztet meg, „symbolum ante rem”-et („vannak alakok, melyek az embert jelentik, mert nincs elég megkülönböztethető egyénné rajzolva a képük”) és „symbolum post rem”-et („a legszemélyesebben megrajzolt egyénbe nyúlt olyan mélyen a művész, hogy a közös ősanyagot, az embert hozta ki belőle”), amely két definíció közül az első – mint láthatjuk – azonos azzal, amit máskor (legalábbis Lukács szerint) Balázs szimptomatikusnak, allegóriának nevezett. No de ráadásul Maeterlinck ún. automatáit, marionettjeit a második kategóriába, a még véletlenül sem allegóriagyanúba keveredő post rem szimbólumok közé sorolja, azzal az indoklással, hogy azok megteremtése – a megfogható kontúrok elhagyása, az alakok differenciálatlansága ellenére – sem vezet puszta általánossághoz. A szimbólumalkotás Maeterlincknél a puszta részletek megrajzolásával történik, amelyek önmagukban – mint dologszerű jelenségek? – képesek szimbolikusan működni, az elvont, a metafizikum: az életet vezérlő láthatatlan erő, a misztérium felé vezetnek. Elég tehát egyfajta töredék- vagy látszat-dologszerűség, és a szimbólum – a dolog utáni szimbólum máris él. „Nem differenciáltak, mert a léleknek egy oszthatatlan elemhangulata az egész lényük. Némelyik drámaíró csak éles kontúrokat rajzol, olyik részletez a kontúron belül, hogy individuálisabbak legyenek az alakjai. Maeterlinck csak a legbelső részleteket rajzolja. A kontúr elmarad; belevész a misztikus ködbe. [...] Személytelen, tipikus az általánosságban rajzolt kontúr, de az elkülönített, független részlet megint személytelen és tipikus. Az embert, a misztériumot jelenti.” Maga az érintett, Maeterlinck Jules Huret-nek ad interjút a szimbólum mibenlétéről. Ő teljesen más alapon különbözteti meg az a priori szimbólumot (amely azonos az allegóriával) és az a posteriori szimbólumot, noha 9
Balázs Béla: Maeterlinck, Ny., 1908, II. 446–454.
265
NV09-3.p65
265
2009. 03. 10., 12:39
összevetésének továbbgondolása elvezethet éppenséggel Balázs meghatározásához is (absztrakt/konkrét). A belga író szerint az a priori szimbólum – vagyis az allegória – elvont, tudatos, racionális, mert előzetes elgondoláson alapul: belőle fejlődik ki az egész mű. A másik, az a posteriori szimbólum ezzel szemben spontán, a műből nő ki, azaz egy belső mechanizmus teremti meg, nem a költő akarata. Ez a szemlélet – melyet Johanssen „a szimbólumban való hitnek” nevez, Maeterlincknél így jelenik meg: „Egy kép el is térítheti a Gondolatomat; ha ez a kép pontos, és szerves élet dolgozik benne, akkor sokkal inkább engedelmeskedik az Univerzum törvényeinek, mint az én gondolatomnak; ezért aztán meggyőződésem, hogy a képnek mindig igaza lesz az elvont gondolatom ellenében; ha odafigyelek, az univerzum és az örök rend gondolkodik helyettem, én pedig minden fáradság nélkül túllépek önmagamon; viszont ha ellenállok, az olyan, mintha Isten ellen harcolnék.” Jelen tanulmány tehát Balázs és Maeterlinck Kékszakállú-feldolgozásainak elemzésével – ugyanakkor dráma- és színházesztétikai nézeteiket is szem előtt tartva, azokra mindvégig reflektálva – próbál meg a Babits–Lukácsvita által felvetett kérdésekre válaszolni. Milyen típusú szimbólumokról beszélhetünk – illetve beszélhetünk-e egyáltalán szimbólumról – a két szerző esetében? Ki ír szimbólumot, ki ír allegóriát? Reprezentáció-e szerintük a drámai szimbólum? Mi a különös, a konkrét és az általa képviselt/jelölt elvont tartalom viszonya a drámában? A drámaszerkezet, a dialógusszerkesztés részét képezi-e a szimbólumnak? Mit nevezhetünk egyáltalán a fenti két darabban képnek? A dialógusban megjelenő képes beszédet vagy esetleg mást? A szerző által áhított színpadkép is szimbólumnak tekinthető?
2. A SZIMBÓLUM MINT CSELEKMÉNY Mint Molnár Zsófia az egyetlen általam ismert összehasonlító elemzésében kifejti, a Kékszakállú-történet egy olyan legenda, melyet konkrét, történelmi személyiségekig is szokás visszavezetni (Anatole France a XVII. század közepén élt Bernard Montragoux-t, a folklorista Pierre Saintyves az 1440ben megégetett Gilles de Rais-t jelöli meg a figura modelljének), ám amely egyes motívumait tekintve táplálkozhatott számos nép mitológiájából és népmeséiből is.10 Mire a történet Maeterlinckig és különösen Balázsig eljutott, egy híres szépirodalmi feldolgozást is megért, Perrault meséjének kö10 Molnár Zsófia: Le Barbe-bleue, in Colloque des Doctorants en Littérature française, red.: Gy. Földes–K. Kaló, Eger, 2002, 223–232.
266
NV09-3.p65
266
2009. 03. 10., 12:39
szönhetően. Mindkét általam vizsgált író legenda- vagy mítoszadaptációt ad tehát, modern mítoszként mintegy újrameséli a történetet, természetesen saját fantáziájának és intencióinak megfelelően némi változtatással. Láttuk, Schellingtől eredeztethető az a szimbólumértelmezés, amely azonosítja a mítoszt és a szimbólumot, mindkettőnek a reprezentáció, a felmutatás szerepét szánva. Itt jegyeznénk meg, a felmutatás természetszerűleg itt is teljesíti Lukács összeforrottságkritériumát, hiszen Schelling rendszerében a sematikus az általánostól a különösig, az allegorikus a különöstől az általánosig vezet, míg a szimbólum a kettő szintézisét valósítja meg. Mint Todorov megállapítja ezzel kapcsolatban: „Az allegóriában a különös csupán jelenti az általánost, a mitológiában ő maga egyidejűleg az általános is. [...] Ebből a megállapításból mintegy szükségszerűen következik: a mitológiát általában, illetve konkrét, költői feldolgozásait nem sematikusan, nem is allegorikusan, hanem szimbolikusan kell megragadnunk.”11 A francia szimbolizmusban rokon gondolat jelenik meg például Henri de Régnier-nél,12 hiszen szerinte a szimbolisták – szemben akár a romantikusokkal, pl. Victor Hugo mítoszértelmezésével is (lásd: La Légende des sie`cles) – a mítoszban a szimbólum legfőbb attribútumát keresik, az „állandó és ideális jelentést”, ami – mint láttuk – éppen a reprezentáció egyik következménye is lehet. Persze – bár ez a vélemény öröklődik azután teljesen más területeken is, Eliade-nál és Jungnál például szintén előkerül –, a kérdés nem ennyire egyértelmű: már a német romantikában is létezik egy másik, Creuzertől eredeztethető vonulat, amely a szimbólum ellenében az allegóriához kapcsolja a mítoszt, mert az idő kategóriáját hozza be az értelmezésbe. Az allegória és a mítosz jelentése is fokozatosan, olvasása/hallgatása közben szép fokozatosan bontódik ki, míg a szimbólum megértése pillanatnyi: egyszerre nyílik meg teljes égészében az értelmező számára. Most azonban a drámáról beszélünk, amely műnemben (pontosabban a tragédiánál) Arisztotelész Poétikája alapján a cselekmény az előbbi mítoszértelmezéshez köthető. Patrice Pavis így foglalja össze az arisztotelészi értelmezés (a míthosz mint cselekmény, azaz mütosz) eredetét és továbbélését: „A müthosz (a franciában általában fable-nak, az angolban plotnak, a németben Handlungnak fordítják) a cselekvések egymás mellé rakása, az elbeszélt események kiválasztása, és elrendezése. Eredetileg a müthosz az irodalmi vagy művészeti forrást, a mitikus történetet jelenti [...], amelyből a költők tragédiájuk felépítése érdekében merítenek. A mítoszokat állandóan variálják és kombinálják. Később, Arisztotelész szóhasználata alapján, a 11 12
Tzvetan Todorov: Théories du symbole, Seuil, Párizs. Henri de Régnier: Les poe`tes d’aujourd’hui, 1900.
267
NV09-3.p65
267
2009. 03. 10., 12:39
müthosz egyre gyakrabban a cselekmény szerkezetére utal [...]. A müthosz jellegzetességei a következők: 1. az események időbeli sorrendje, 2. egyfajta egység megszerkesztése úgy, hogy az valóban észrevehető legyen, 3. a cselekmény egysége. Így tehát, egy adott forrás egyszerű utánzásától a mítosz egészen a cselekmény egységének rangjáig, eltérő természetű elemek elrendezéséig, a zárt formáig jut el.”13 Mielőtt megvizsgálnánk a két dráma szerkezetét, álljunk meg egy pillanatra a két főhősnő nevénél. A mítosz jelenléte ez esetben evidensebb a Maeterlinck-drámában, hiszen a címben is szereplő Ariane (Ariadné) név közismerten a görög mitológiához köthető: ő Minósz krétai király leánya, aki Thészeuszt fonala segítségével irányítja a labirintusban, hogy az megölhesse a Minótauroszt, az ifjú lányokat és fiúkat evő szörnyet. Ariane itt szintén – noha egyedül – a „szörny” legyőzésére vállalkozik, bár motivációja nem a szerelem, hanem minden titkok tudása és az örök engedetlenség. Judit, Balázs darabjának főszereplője nem ennyire magától értetődően mítoszszereplő. A bibliai Judit – akinek történetét Hebbel, Balázs egyik kedvenc drámaírója is feldolgozta – hasonló szereppel bír, mint a görög Ariadné: a vele együtt töltött éjszaka után levágja az ellenség, Holofernész fejét; ám a drámabeli Judit célja teljesen más, békésebb, ő a férfi megszelídítését tűzte ki célul. Térjünk vissza a drámaszerkezetre. Itt természetesen nem beszélhetünk bizonyos elemek megjelenítésének kötelezettségéről, hiszen a Perraultmesén kívül a korabeli olvasó számára egészében talán nem közismert a legenda (pontosabban Balázs esetében már Maeterlinck drámáját is sokan ismerik). Közös elemként adott a Kékszakállú figurája, akitől rettegnek a környéken (Perrault-nál főként azért, mert csúnya, Balázsnál és Maeterlincknél inkább azért, mert sötét titkok övezik az alakját). Adott a fiatal lány, aki férjhez megy hozzá (Perrault-nál a vagyonáért, Maeterlincknél, mert ki akarja szabadítani a volt feleségeket és meg szeretné tudni a titkát, Balázsnál szerelemből). Adottak a szobákat nyitó kulcsok, s ugyanígy a hat engedélyezett szoba szebbnél szebb és értékesebbnél értékesebb kincsei, melyek nem elégítik ki a lányt, illetve a hetedik szoba tilalma, melyet a főhősnő megszeg. Adottak a bent megtalált feleségek (Perrault-nál holtan, Maeterlincknél meglehetősen lesoványodva és rongyosan, de élve, Balázsnál valamiféle identitást vesztett, se nem élő, se nem holt állapotban). Adott még a lány büntetése. (Perrault-nál ez halál lenne, azonban a testvérek – megölve a Kékszakállút – megmentik a főszereplőt. Maeterlincknél fogság, de a lány 13
Patrice Pavis: Dictionnaire du Théâtre, Éd. Sociales, 1980.
268
NV09-3.p65
268
2009. 03. 10., 12:39
innen megszökik: először a többi feleséggel szeretne elmenni, ám minthogy azok inkább maradnának, a végén egyedül, feladatát nem teljesítve távozik. Balázsnál csatlakoznia kell az élőhalott asszonyokhoz, szintén anélkül, hogy célját, a vár és férje lelkének felvidítását elérte volna.) A történet közös elemeinek sorrendje tehát azonos, csak éppen a két drámában a Perrault-meséhez képest már ezek is másképp működnek. A teljesen lecsupaszított figurákon és eseményeken túl mások a jellemek, (részben) mások a motivációk, más a konfliktus, más a lezárás, más maga a drámaszerkesztés, és mások a szabadon bevitt és kezelt egyéb motívumok, cselekményelemek stb. is. Bizonyos eltérésekre a későbbiekben térünk majd rá, nézzük most magát a drámaszerkezetet, azt, hogy a mítosz- (a legendafeldolgozás) biztosítja-e a Pavis által a 3. pontba sorolt lezárt szerkezetet. Ennek kritériumai: egységes, lekerekített cselekmény; kevés szereplő, kevés, a főszereplő körül összpontosított epizód; szigorú oksági és időbeli logika, amely – ha nem is követeli meg feltétlenül hely és idő egységét, de homogeneitását feltétlenül; az egyes események – a gyakran tragikus vég felé – előrefelé viszik a cselekményt, amelynek fő vonala a főszereplő adott céljainak megfelelő stb. Maeterlinck esetében – mivel a szerző által adott műfajmegjelölés: mese – felmerülhet a túlzott narrativitás problémája. Félő lehet ugyanis, hogy esetleg annyira közel vagyunk a meseformához, hogy az teljesen felrobbantja a lezárt drámaszerkezetet, epikussá, narratívvá teszi. Egy lány (Ariane) útnak indul (férjhez megy a messze lakó Kékszakállúhoz), részben hogy kielégítse kíváncsiságát, részben hogy megmentse a többi feleséget. Kalandját nagyjából siker koronázza, a hetedik teremben rátalál az asszonyokra, s a felmerülő akadály ellenére – őt is bezárják – sikerül kivezetnie társnőit a börtönből. A „szörnnyel” azonban nem kell még egyszer összetűzésbe kerülnie, a lázadó parasztok ezt megteszik helyette, jól megtépázzák urukat. Emellett a megoldás is meglehetősen kétséges: a feleségek inkább a Kékszakállúval maradnak, így Ariane vándorútja az általa kitűzött célokkal voltaképpen fölöslegesnek bizonyul. A lezáráson kívül valóban szokásos meseelemekkel van dolgunk, azonban Maeterlinck sok ponton nem narratív, hanem analitikus módon vezeti a cselekményt. A cselekmény már a várban zajlik, az előzményeket Ariane és a dajka retrospektív módon elbeszélve idézik fel. A hellyel és az idővel kapcsolatban nem csupán homogeneitásról, hanem szinte teljes egységről beszélhetünk: az esemény 24 órán belül zajlik a Kékszakállú otthonában – igaz, ezen belül több helyszínen. Epizódok szinte egyáltalán nincsenek, tulajdonképpen minden momentum fontos a drámaszerkezetben. Szereplőnek viszont bővében vagyunk: Kékszakállún és Ariane-on kívül ott az öt feleség, a dada, a parasztok. Ám például a dada a 269
NV09-3.p65
269
2009. 03. 10., 12:39
francia klasszicista drámahagyományt követve a bizalmas szerepét tölti be, aki jelenlétével egyrészt a főhős emelkedett jellemével és motivációjával szemben egy mindennapibb valóságot képvisel, és elvégzi a megalázóbb feladatokat. Valóban a kincset keresi, s ő nyitogatja az ajtókat, tehát ő végzi a „betörést”, továbbá – mint közvetett narrátor – hozzájárul a cselekmény kifejtéséhez és megértetéséhez. A bizalmas a XVII–XVIII. századi dramaturgiában voltaképpen a kórust helyettesítette, ám a darab elején az az érzésünk, az ablak alatt gyülekező parasztok hada is megfeleltethető a kórusnak: ők azonban a második részben cselekvő tömeggé változnak át. A cselekményszervezés tehát inkább dramatikus a kissé népes szereplőgárda ellenére is, inkább lezárt formára utal, azonban a motivációk és a konfliktusok már eleve problematikusak, a lezárásról nem is beszélve. Az alapkonfliktus talán még drámainak minősíthető a két szereplő harca és Ariane céljai (konkrétabban: kiszabadítás, egy elvontabb szinten: saját lényegének – kíváncsiság és örök ellenszegülés – vállalása) alapján. A Kékszakállú azonban mesehősként, arctalan szörnyként tűnik fel, akinek nem ismerjük céljait, az őt hajtó szenvedélyeket, jellemét, így csak fizikai értelemben kerül összetűzésbe Ariane-nal. A lezárás pedig – vonatkozzanak elvárásaink akár a megszabadítást vagy akár a csodát maradéktalanul teljesítő mesére, akár a drámai hős tetteit előtérbe helyező és a katarzis felé vivő tragédiára – a műfajt teljesen relativizálja. Ariane-nak lesújtottan kell távoznia, belátva, hogy a maga elé kitűzött feladat, a próbatétel – következésképpen egész világa – hamis bizonyosságokon nyugodott. Ehhez a relativizáló véghez csak hozzátesz a „betét”, a „mise en abîme”, vagyis hogy a feleségek neve – és alapjelleme – megegyezik Maeterlinck eddigi darabjaiból a női főszereplőéivel. Elgondolkodtató, hogy míg a főhősnő, az erős akaratú Ariane jelleme megfeleltethető a tipikus drámai hősével (az ő alakja már Maeterlinck új alkotói korszakát, a Monna Vannáét előlegezi meg),14 a többi feleség figurája valóban kissé körvonalazatlan, néhány jellemző részlettel megrajzolt (például Mélisande: hosszú haj). Dialógusuk és végső döntésük a Lukács által szintén kárhoztatott – mert antidramatikusnak tartott – lírai hangulatot, továbbá a vak sors erélytelen elfogadását viszi be a drámába (Lásd például a Drámakönyvében adott véleményét: a Maeterlinck nevével fémjelezhető franciabelga szimbolizmus „...világnézete nem emelkedik a vak és kérlelhetetlen végzetben való hiten túl [...]. De nem minden relatív voltának belátása vezetett ehhez a fatalizmushoz? És nem láttuk-e minden végletekig elmenő kétkedés mögött a vak sorshitnek árnyékát? Nem vak sors-e bizonyos tekin14
Vö. Molnár Zsófia, i. m.
270
NV09-3.p65
270
2009. 03. 10., 12:39
tetben az a káosz, amit ők látnak?”15). Maeterlinck relativizáló lezárása tehát ironikusnak tekinthető abban az értelemben, ahogy Lukács többek között regénydefiníciójában is használja – ekkorra már inkább pejoratív értelemben – a szót: az irónia annak megértése, hogy a dolgok démoni, kaotikus működésénél többet meg nem érthetünk. Maeterlinck egyébként valóban hasonlóan szkeptikus – bár okkultista indíttatású – elvet vall a magáénak: minthogy nem mi vagyunk isten, „egyszer és mindenkorra el kell fogadnunk, hogy nem lehet semmit sem megérteni, sem megmagyarázni”.16 (Bár a drámákban megjelenő egyes szimbólumokra a későbbiekben térünk ki, itt jegyeznénk meg, hogy a feleségek száma sem elhanyagolható e tekintetben, mert míg a Balázs-műben szereplő négy a tökéletességre, a lezártságra utal, a hat inkább az ambivalencia, az eldöntetlenség, a habozás száma.) Maeterlinck tehát mintha lebegtetné a történetet a zárt szerkezetű dráma és az epika között, amennyiben ironikussá teszi a cselekményt és mesei szintre „szállítja le” a konfliktust. S bár ennek a „leszállításnak” nem eszköze a narrativitás, hiába az idő egységét biztosító szerkezet, nem vezet át teljesen minket a zárt szerkezetű – és főként a tragédia – dráma atemporális világába. Következésképp a schellingi mítosszal azonosítható szimbólum és a lukácsi (drámai) szimbólum alapkritériuma sem teljesül tökéletesen. Mindamellett érdemes azon elgondolkodnunk, hogy Balázs a már említett kritikában azért tartja Maeterlinck legmélyebb drámájának az Ariane et Barbe-bleue-t, mert a beszéd nélkül való megmondás itt éri el a tetőpontot: márpedig a csend dramaturgiája éppen a feleségek párbeszédében és kissé érthetetlen döntésében realizálódik a leginkább. A dráma Balázs szerint is a csend műneme, mert csak itt lehet hallható csendet megjeleníteni (a párbeszédben), máshol le kell írni. Ehhez pedig új technika, új alakformálás, következésképpen új dramaturgia kell: „Az alakok nem fejlődnek és nem mozognak belül. Mindegyik csak egy mozdulatlan hangulat kezdettől végig”, akik beszédükkel nem mondanak valamit, hanem hangszerekként működnek. Nem véletlen egyébként Balázs véleménye: Maeterlinck 1919-es L’école du silence alapvetése – miszerint az aktív, a nagy csendben érnek igazán el egymáshoz a lelkek – teljesen megegyezik a jóval előbb született Dialógus a dialógusrólban az igazi kommunikációról, s ezen belül a csend dialógusáról vallottakkal. Ezt elfogadva viszont – bár messze vagyunk a szó hagyományos értelmében vett dramatikustól – a feleségek alakja, dialógusa
15 Lukács: A modern dráma fejlődésének története, Bp., Magvető, 1978 (a továbbiakban: A modern dráma fejlődésének története), 438. 16 Maurice Maeterlinck: A nagy titok, ford.: Rózsa Géza, Bp., Kultúra, 1922, 52.
271
NV09-3.p65
271
2009. 03. 10., 12:39
és döntése (következésképpen a darab lezárása) alapján csak a felszínen jut uralomra a káosz és a démoni, rejtetten a metafizikum is jelen van.17 Ezért aztán már részben érthető, hogy a belga író munkásságának kritikájában Balázs a maeterlincki misztériumot mint par excellence drámát határozza meg: szerinte ugyanis a dráma a miszticizmus műfaja, a misztikus világnézet pedig azonos a dramatikus világnézettel: „Ez az a világhangulat, mely csak a színpadon érzékíthető meg egészen, és amely az életnek csak egy eleve dramatikus szemléléséből fakad.” A miszticista drámák (értsd: misztériumdrámák) kérdésfeltevése igazán megalapozott, hiszen valóban mély, emberi problémákra keresi a választ: Mi a sors? Van-e boldogság? Hogy függünk össze egymással és a nagy titokkal? Minthogy Balázs Kékszakállúja a Misztériumok című kötetben jelenik meg, elgondolkodtató, hogy Balázs is hasonlóképpen, hasonló dramaturgiát alkalmazva veti-e fel ezeket a problémákat. Minthogy Lukács és Balázs drámaesztétikája szinte tökéletesen megfeleltethető egymással (színházesztétikájuk már lényegesen kevésbé), idézzük, mit ír a filozófus barátja és védence misztériumdrámáiról, szerinte hogy teljesedik ki bennük drámaiság, ami nála következésképpen és biztosan tragikum is egyszerre. Balázs – hasonlóan Ernsthez vagy Claudelhez, de szemben Maeterlinckkel – szerinte vérbeli tragédiaíró. Számára a tragédia azonos azzal, ami „az élet, az élet értelme, az élet egy momentuma, amelyben az élet értelme megérzékített valósággá válik”, a tragikum pedig nem más, mint a „platóivá sűrűsödött és konkréttá vált lényeg”, vagyis egyfajta szimbólum. A tragédiaíró realista abban az értelemben, hogy az élet lényegét nem „vágyóan”, nem „lírikus distanciával” kezeli. „Ezért nem jelent az igazán tragikus költő számára miszticizmusa elfordulást az élettől és annak formavilágától: az ő misztikus élménye a világ értelmének lelepleződése, és az a tiszta jelenvalóság, az a »Gegenwart«, amelyben az élmény revelálódik, nem töri semmivé az időbeli valóság jelenségeit és formáit (mint minden vallásos miszticizmus), sőt örökkévalóvá teszi azoknak lényegét. Lét és értelem, lényegiség és élet, jelen és örökkévalóság eggyé válnak ebben a miszticizmusban.” A szereplők „amennyiben vannak, annyiban tragikusak; amennyiben létük egyszerűen magától értetődő törvényeit követik, létrejön a minden empíriát leleplező és minden kreatúraszerűt megsemmisítő tragédia. Minden tettük és minden közvetlen mozdulatuk egyszerre spontán megnyilatkozása egy konkrét individuumnak és szimbolisztikus ornamentuma egy minden emberi sorsot magába 17 Lukácsnál más helyütt– az esszéelméletében – egyébként irónia és metafizikum nem zárja ki egymást.
272
NV09-3.p65
272
2009. 03. 10., 12:39
foglaló sorsviszonynak.” A drámai szereplő tehát szimbólum, méghozzá Balázs fogalmai szerint – és sokkal egyértelműbben, mint a maeterlincki figurák – szimbólum post remek lennének, határozott kontúrokkal, individuumként megrajzolt figurák, akik az általános emberit jelenítik meg; megjelenítik és nem ábrázolják vagy jelölik. Egyfajta időn kívüli reprezentációk tehát, ami a Kékszakállú legendafeldolgozásával kapcsolatban nyilván köthető egyfajta mitikus felfogáshoz is, mármint a schellingi atemporális, és nem a creuzeri – időhöz kötött – értelemben. A tragédia metafizikájában18 Lukács hasonlóképpen azt írja, hogy a tragédia szereplői, bárha saját, eleven életet kreálnak maguknak, egy sokkal elvontabb lét, az abszolút létezés részesei is egyben; e lét pedig mentes minden hely- és idővonatkozástól, a pszichologizmustól és a kauzalitástól. A tragédia – voltaképpen a halál – pillanata az élet nagy pillanata tehát, az a pillanat, amikor az ember újraélheti magát. Az újraélés, az új megismerés visszamenőleg átalakítja az életet, annak értékhierarchiáját és egyáltalán lényegét. A dráma a gyakorlatban viszont – mint nyelvileg megfogalmazott képződmény, s mint eljátszott vagy elolvasott mű – időhöz kötött, s e paradoxon feloldására mondja Lukács, hogy a drámát felépítő pillanatok empirikus „egymásra következése” felszakad, „egymásmellettiséggé” alakul, kikerül a megszokott időbeliségfogalomból: „A dráma nem csak kezdetén és végén töri keresztül az idők örök folyamát, e pólusokat összehajlítva és összeolvasztva egymással, a dráma minden pontján végrehajtva ugyanezt a stilizálást. Minden pillanat benne szimbóluma, kicsinyített képmása az egésznek, és csak nagysága révén különböztethető meg tőle.”19 Ez az elképzelés következésképp valóban zárt szerkezetű drámát követel meg: Lukács szerint (vö: Drámakönyv20) már csak annyiban is közel áll a görög sorstragédiákhoz, mert annak szerkezete alkalmas a szükségszerűség illúziójának felkeltésére: „fait accompli” elé állítja a nézőt. Az idő egységét Lukács persze technikai értelemben nem kezeli szigorúan, hiszen számára az idő egysége az empirikus időn kívül eső fogalom. Úgy kell a dráma idejét koncentrálni, hogy tagadni kell minden múltat, jelent és jövőt, s ehelyett a pillanatnak az egészet, az egységet, a teljes életet kell szimbolizálnia.21 Látszólag ellentmondásnak tűnhet, hogy Balázs az idő egységét elveti a Dramaturgiában, miközben a gyakorlatban – mint látni fogjuk, a Kékszakállúban is – 18 Lukács: A tragédia metafizikája, A Szellem, 1911. márc. I. évf. 1. sz. 109–129. és in: Ifjúkori művek, 496. 19 Uo. 20 Lukács: A modern dráma fejlődésének története, 45. 21 Lukács: A tragédia metafizikája, in: Ifjúkori művek, 499.
273
NV09-3.p65
273
2009. 03. 10., 12:39
sűrűn használja. Ám ő szintén a klasszicista-triviális időfelfogással szemben fogalmazza meg véleményét a jelenvalóság és a sors szimbolikussá sűrítése érdekében: „…az analitikus forma valóban nagy sűrítést, koncentrációt jelent. De itt nem az időegység szimbolizálja az időtlenséget! Ellenkezőleg. Az utolsó egy órába belevetődő egész élet hosszú ideje, mely oda belefér és melynek jelentéstelensége, hiábavoltsága, nem létezése ott kiderül.”22 És valóban, Balázs A Kékszakállú herceg várában a tragikum e szükségszerű sűrítő eljárását az idő és a hely egységével is kifejezi, sokkal szigorúbban, mint Maeterlinck, de nem a klasszicista dráma mechanisztikus módszerével. Az idő olyannyira egyetlen kondenzált pillanatba van összesűrítve, hogy a szerző a cselekményt nem szakítja meg semmivel, még csak a hagyományos felvonásokra, jelenetekre való osztással sem. Itt is retrospektív módon értesülünk a lány elindulásáról, arról, hogy minden intés és tiltás ellenére elhagyta a szülői házat és vőlegényét, hogy követhesse a Kékszakállút. A darab akkor kezdődik, amikor a pár belép a várba, s egy hosszú párbeszéd lefolytatása után – Judit, annak reményében, hogy sikerül világossá tennie a várat (értsd: a Kékszakállú lelkét), rábeszéli férjét, hogy az összes ajtót nyissa ki, még a végképp tiltott hetediket is – a cselekmény le is zárul. Juditnak követni kell a többi feleséget a szobába, egyfajta nem élő, nem holt, csak emlékképként való létezésbe. Minthogy a dialógus megszakítatlanul folyik előttünk, a nézőnek az az érzése, hogy a darab és a játék ideje azonos, vagyis hogy egy teljes emberi élet, egy sors dőlt el az előadás – igen rövid – időtartama alatt, továbbá talán az is, hogy ekképpen ő is bekerült ezen időn kívüli valóságba. Ráadásul Balázs a cselekményt a tényleges, empirikus időtől a Regös prológusának beiktatásával ténylegesen elemeli, egyfajta példázattá alakítja. A színhely a vár egyetlen – központi – terme, nem pedig különböző pontjai, mint Maeterlincknél. A szereplők konfliktusa itt valóban megfogható, sőt a prológusban megtörténő alapszimbólum-értelmezés után az is világossá válik majd, hogy míg a nő azon igyekszik – segítő szándékkal, megtisztításra törekedve –, hogy felfedje a férfilét sötét titkait, addig a férfi leplezni igyekszik azokat, tudván, hogy feltárásuk a kapcsolat teljes aláásásához vezet. Judit csak úgy hajlandó a házasságot vállalni a férfival, hogy felfedezheti várának (értsd: lelkének) legapróbb zugait is. Ez a kutatás egy játszma, amelyet csak látszólag nyer meg a férfi; voltaképpen mindketten vesztenek rajta, hiszen nemcsak Judit kerül be a hajdanvolt asszonyok szobájába, hanem vár és férfikedély egyaránt ismét sötétségbe borul. Judit kíváncsiságát magyarázhatjuk a szerelem önzésével 22
Balázs Béla: Dramaturgia. Előadások a Szellemtudományok köréből, Bp., Benkő, 1918, 15.
274
NV09-3.p65
274
2009. 03. 10., 12:39
és ennek ellentétével, a részvéttel is a szomorú, borús várban lakó férj iránt: fényt szeretne vinni a Kékszakállú otthonába, voltaképpen a megváltást hozni el a számára. A cselekmény és a dialógus egyenes vonalban vezet a véghez, hiszen itt emberi értelemben csak e két szereplőről beszélhetünk, csak ők ketten folytatnak – tegyük hozzá, verbálisan értett – kommunikációt, csak ők vesznek részt a tradicionális dialógusban, melynek már önmagában is logikus, szükségszerű lezárulása Judit bevonulása a hetedik szobába. Judit – vállalva ennek minden veszélyét, vállalva, ami rá kiszabatott – végigviszi akaratát: sorsát létté nemesíti. Jelleme ezen a sorsvállaláson kívül nincs is, nem más ő, mint e tragikus lény, mint ahogy a Kékszakállú sem több és nem is kevesebb e sors külső alakítójánál, illetve a saját sorsának végigvivőjénél (ésszerű indokát nem tudjuk, miért kell így cselekednie, miért kell az általa szeretett hitveseket bezárnia, elszeparálnia magától, s vállalnia az örök boldogtalanságot). Hiába tehát Lukács azon állítása, hogy ezek a figurák individuálisan, konkrétan ábrázoltattak, ebben az értelemben éppen csak annyira symbolum post remek, mint Balázs szerint Maeterlinck alakjai.
3. A SZIMBÓLUM MINT KÉP Amikor a szimbólumról mint képről beszélünk, természetszerűleg bele kell ütköznünk két teoretikus dilemmába is. Az egyik kérdés az, hogy a helyszín bemutatásában és a színlapon található esetleges – a színpadképhez kötődő vagy a színpadi történésekre vonatkozó – vizuális elemek képként a darab szimbólumaihoz tartoznak-e. A másik pedig annak felvetése, hogy a dialógus képei mennyire kódolják előre az esetleges színpadi megjelenítés képeit. Felfogásunk szerint a kettő, szöveg és a színházi (képként megjelenő) jel szorosan összetartozik. Ennek alátámasztására idéznénk Hornby és Serpieri23 szöveget és színrevitelt összebékítő vélekedését e tárgyban: előbbi szerint a szöveg implicit módon, potenciálisan tartalmazza a későbbi (jó) rendezéseket is, utóbbi pedig azt írja: a szöveg nem más, mint színpadi virtualitás. Persze az sem mindegy, hogyan gondolkodik Balázs és Maeterlinck a kérdésről. Babitsnak a bevezetőben idézett megjegyzése, miszerint Maeterlinck szöveges képeket, Balázs képes szövegeket írna (s melyet Lukács el is fogad, mondván, a tragikum ábrázolásának eszköze a szó), megdől a két 23 Vö. Hornby, R.: Script into Performance – A Structuralist View of Play Production, Austin, University of Texas Press, 1977, 109., illetve: Serpieri, A.: Come communica il teatro, dal testo alla scena, Milano, il Formichiere, 1978.
275
NV09-3.p65
275
2009. 03. 10., 12:39
szerző színházesztétikai nézeteinek tekintetében. Igaz, Balázs nem konkrétan a képet tekinti dominánsnak, hanem (színpad)kép és szöveg (ezenkívül színészi játék, sőt esetleg zene) teljes összhangját. Maeterlinck – gyakorlatilag teljes egyetértésben a teljes francia–belga szimbolista vonulattal, Jarryval, Quillard-ral, Mallarméval – a drámát irodalmi produktumnak tekinti, a költői szöveg primátusát vallja. A színházi előadást voltaképpen állandó veszélyforrásnak tekinti a drámára nézve, a legjobb, ha azt csupán felolvassák. A megjelenítés, a színház életre keltése egyfajta anyagiasításhoz vezet, lealjasítja a költészetet, tönkreteszi a szimbólumot. A legveszélyesebb e tekintetben a színész: még ha játékából tudatosan ki is iktatja az individuális elemeket, hangjának vibrációi, sajátos intonációi is árthatnak a költői szó tisztaságának, a szimbólum integritásának. „Ám ekkor a színész teljesen belehatol a szimbólumba. Ebben a pillanatban – a vers passzív alanyához képest – valami különös polarizációs jelenség jön létre [...] Ez a szerencsétlen körülmény tönkretette a szimbólumot, és e jelenlét és következményei hatására – éppen a remekmű lényege veszik el.”24 A gyakorlatban persze, mivel a színrevitelt nem kerülheti el, Maeterlinck ragaszkodik hozzá, hogy az a lehető legsemlegesebb legyen: még véletlenül se telepedjen rá a dialógus szépségére. A színész váljék egyfajta automatává, kettős természetű gépezetté, aki „élőnek tűnik, mégse él”: a későbbiekben Craig surmarionettjei lesznek ezen automaták utódjai. A darabokban nagyon gyakran annyiféle helyszínt választ, hogy azokat ténylegesen bemutatni teljesen lehetetlen lenne, de ez neki nem is áll szándékában: például a Pelléas és Mélisande-ban, e tizenkilenc képre felosztott darabban ezt két teljesen semleges, a helyszínt nem pontosító antimimetikus díszlettel, két háttérvászonnal oldja meg. (Az Ariane és Barbe-bleue-ben viszont viszonylag realista díszletet javasol, és más drámáihoz képest részletesen írja le azt.) Balázs Béla – szemben Lukáccsal is, aki inkább drámapárti, azonkívül olykor kissé átgondolatlanul összemossa a drámát és az előadást – viszont alapvetően előadásban gondolkodik. Dramaturgiája25 szerint a színház vallásos (panteisztikus) élményhez hasonlóan hat a közönség minden tagjára. Lukács esztétikai munkáira támaszkodva ő szintén megkülönbözteti az élményvalóságot és a valódi létezést („az életet és »az életet«”): a színházban a tömeg azért gyűlik össze, hogy megnézze, milyen az élet, az a fajta élet (a „jelen”), ami hétköznapjaiból hiányzik. Az élményvalóság hibája, hogy 24 Maurice Maeterlinck: Menus propos, in: La Jeune Belgique, 1890, április, vö.: Jean-Jacques Roubine: Introduction aux grandes théories du Théâtre, Paris, Bordas, 1990, 110. 25 Balázs Béla: Dramaturgia. Előadások a Szellemtudományok köréből, Bp., Benkő Gyula könyvtára, 1918.
276
NV09-3.p65
276
2009. 03. 10., 12:39
„nincs benne jelen, mert hiányzik belőle az egyidejű tudatosság”. Balázs jelenen (az élet jelenvalóságán) a megjelenítésnek és befogadásnak egyidejűségét érti, melynek záloga a színészi interpretáció. A dráma jelenvalóvá csak a színpadi előadás során válik, amikor az ábrázolt élmény a színészben látszólag (s a néző számára valóban) újra megtörténik. Ráadásul a régi, a görög színház valóban rituális újraélése és átérzése valamely mitikus vagy bibliai eseménynek, tehát ténylegesen metafizikus történés, Balázs fogalmával élve „transsubstanciáció” volt. A színpadon tehát a cselekmény, mítosz értelmében újraelmondásként, elbeszélésként jelenvaló – metafizikai – cselekvéssé, reprezentációvá válik. A színház szerinte nemhogy független a művészet más formáitól, hanem kifejezetten el is különül tőlük: a színpad a színészi játék által biztosított jelenvalóság helyszíne, szemben a művészet más ágaival (az irodalommal, a drámával is), melyek nem képesek egyidejűséget adni, csak ábrázolni. Minthogy Balázs a Dramaturgiában a globális értelemben jelenvaló színházat (a teljes színház eszményét) szeretné megvalósítani, így annak minden elemét a drámát, az előadást: a díszletet, a színpadi játékot számba veszi, és azt vizsgálja, hogy lehetne ezekből egy egységesen jelenvaló művet, egy szintetikus (szimbolizáló) egészet teremteni. Ezért is ajánlja Bartók Bélának a művet operai feldolgozásra, mert ekképpen a zene mint a többivel egyenrangú alkotóelem szintén hozzájárulhat a jelenvalóság megteremtéséhez. Az egyes szcenikai elemeknek, objektumoknak tehát a történéssel szintén valódi egységet kell alkotniuk, mint egyes részeknek érzékeltetniük, szimbolizálniuk kell az egészet. (Talán az egyetlen közös pont Maeterlinck színházelképzelésével, hogy Balázs szintén problematikusnak ítéli meg a festett díszletet, mert ábrázol. Általában Balázs is antimimetikus, semleges díszletet választ, mely azonban – mint a teljes színpad integráns része – együttműködik az előadás jelenvalóságának megteremtésében.) Lássuk, hogyan alakul mindez a gyakorlatban. Balázs a Kékszakállúban már a Regös Prológusával pontosan kifejti, hogy a színpad is szimbolikusnak tekinthető (itt a lelket jeleníti meg): Ím szól az ének. Ti néztek, én nézlek. Szemünk pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok.
277
NV09-3.p65
277
2009. 03. 10., 12:39
A drámában a színpadkép: egy várban vagyunk, annak legfontosabb és szinekdochikusan az egész várat helyettesítő termében, ahol ajtókon és egy lépcsőn kívül semmit nem látunk, a semleges díszletet csak a dialógusban mondottak avatják várrá. A vár legáltalánosabb jelentései a szimbólumszótárak tanúsága szerint:26 hit, szilárdság, erő, oltalom, test, továbbá valóban: a lélek is, vágyaival ugyanúgy, mint spirituális, transzcendens lényegiségével. Egy kicsit hosszabban idéznénk, amit a Dictionnaire des symboles mond a különböző várakkal kapcsolatban: „A fekete vár a véglegesen elveszett vár, vagyis a vágy, mely végérvényesen kielégületlenségre ítéltetett: a pokol képe, a sorsé, ahol már remény sincs arra, hogy az ellenkezőjébe fordulhasson, hogy valamiképpen megváltozzék. Ez a híd nélküli vár, mely mindörökre üres maradt, s melyet egyetlen magányos lélek lakik, aki vég nélkül csak bolyong a sötét falak között. A fehér vár ellenben a teljesülés képe, a tökéletesen beváltott sorsé, a szellemi tökéletességé. [...] Az elsötétedett vár – amely nem feltétlenül azonos a fekete várral – a tudattalant, a zavaros emlékezetet, a határozatlan vágyat szimbolizálja; a kivilágított vár – amely szintén nem a fehérség vagy a fény vára, a tudatot, a megvilágosodott vágyat, a végrehajtott tervet szimbolizálja.” Balázs Kékszakállújában úgy tűnik, mintha a két szimbólumpár (fekete/fehér és elsötétedett/kivilágított) mégiscsak összeolvadna valamiképpen, azaz, amikor Judit fényt akar vinni a várba, és kinyittatja az első öt ajtót, ahonnan színes fénynyalábok, és velük világosság áramlik a terembe, egyszerre szeretné felderíteni és felvidítani kedvese lelkét, megtudni, mit rejt a tudatalattijában és kielégíteni vágyait. A világos vár a megnyitott termekkel egyszerre jelzi számunkra, hogy a Kékszakállú sötét, mélyen eltemetett titkai feltárulnak, és hogy – legalábbis Judit reményei szerint – esély nyílik arra, hogy a férfi feleségével közösen megtalálja a boldogságot. Amikor a vár elsötétedik, minden az ellentétébe fordul: a Kékszakállúnak a tudatalattiba eltemetett („az örökőrző álomkamrába”) emlékezet és beteljesületlen vágyak, magány lesz az osztályrésze. A színpad és a szimbólum jelenvalósága itt is érvényesül, a vár csak a fényviszonyok változásaival az, ami, és jelenti azt, amire szimbólumként hivatott. Ugyanez a jelenvalóvá tétel jelenik meg a szerző antropomorfizáló szándékában. Már a szereplők között (!) feltünteti a várat, színészt, élő figurát teremtve ezzel. Ez a befogadó (néző számára) a fentieken, a fényviszonyok változásain kívül akkor revelálódik, amikor Judit a falakon a nedvességet a vár könnyeiként, a 26 Az alábbi részben felhasznált szimbólumszótárak: Szimbólumtár, szerk. Pál József–Újvári Edit, Bp., Balassi, 1997., Jean Chevalier-Alain Gheerbrant: Dictionnaire de symboles, 1–4., Seghers, 1969, Encyclopédie des symboles. Édition française établie sous la direction de Michel Cazenave, Livre de Poche, LGF, 1996.
278
NV09-3.p65
278
2009. 03. 10., 12:39
folyosókon végsüvítő szelet sóhajtásként érzékeli és tolmácsolja (a szövegben, metafora útján: „Sír a várad!”, „Óh, a várad felsóhajtott!”), illetve amikor Kékszakállú ekképp kommentálja Judit szerelmének megnyilvánulását: „Váram sötét töve reszket / Gyönyör borzong hűs sziklákon.” A színpadkép és a szöveg együtt tehát jelenvaló szimbólumként funkcionál, amely a darab elvont tartalmát élőként be-, illetve felmutatva, reprezentálva jeleníti meg. Az Ariane et la Barbe-bleue esetében annyiban hasonló a helyzet, hogy a vár itt szintén a Kékszakállú lelkét szimbolizálja, amelyet Ariane – a lányok megmentésén kívül – mindenképpen fel akar deríteni: egyszerre fontos neki, hogy megtudja a férfi titkát, és hogy ezzel áthágja a korlátokat, a tiltott zónába kerüljön: „Megszerzem a titkát [...] Megkeresem a tiltott ajtót [...] a megengedett dolgok semmilyen tanulságokkal nem szolgálnak számunkra.” A várhoz itt – az Ariadné-mítosz miatt, és a drámában megjelenő hatalmas, föld alatti teremrendszernek köszönhetően is – a labirintus és a barlang képzete is kapcsolódik, mely mindkettő a legbelső, a legtitokzatosabb ént, és ezzel együtt a tudatalattit szimbolizálhatja. A labirintus középpontjába való bejutást szokták ugyanakkor beavatásként, a barlangban tartózkodást pedig – az én feltárásának részeként – emlékezésként interpretálni. A szimbólum tartalma tehát megfeleltethető a másik drámában szereplőével, legfeljebb működési mechanizmusa más: csak a néző értelmezési kompetenciájára hagyatkozik, aki aztán vagy megfejti vagy nem. Allegória és szimbólum kettőséről szólván egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy amennyiben Lukács kritériumrendszerét vesszük irányadónak – ti. konkrét és elvont összeolvadását és a reprezentáló funkció meglétét –, az Balázs várszimbólumát tekintve (a jelenvaló díszlet megteremtésével) talán kicsit erősebben érvényesül, mint Maeterlinckében. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, a belga író sem teszi diszjunktívvá a vár-szimbólumot, ráadásul a reprezentáló funkció az ajtók, ablakok tekintetében majd nála is megtalálható lesz. Ha a színpadképnél maradunk, ott a másik, igencsak magától értetődő szimbólum, a hét ajtóé. Az ajtó női szimbólumnak számít, szemben a zárt fallal, mely a férfiprincípiumhoz köthető, és a hermetikus hagyományban – attól függően, hogy nyitva vagy csukva van-e – a megszerzendő tudást, illetve a megfejtett titkot szimbolizálja. Továbbá: „Az ajtó átjárási kapcsolatot szimbolizál két állapot között, ismert és ismeretlen, fény és sötétség, kincs és hiány között. Az ajtó egy rejtélyre nyílik. Ám dinamikus, pszichológiai funkciója is van, hiszen nem csupán egy átjárót jelöl, hanem hívogat is, hogy átlépjük a küszöbét. Egyfajta útrahívás a túlvilág felé.” A két darabban a felsorolt tartalmak szinte mindegyike egyértelműen megtalálható: a férfi279
NV09-3.p65
279
2009. 03. 10., 12:39
zártság feltörésének igénye az ajtókat nyitogató nő részéről, az ismeretlen keresése, a titok feltárása, az ellenállhatatlan hívogatás. A metafizikai aspektus talán ennél bonyolultabb: Ariane-nál a minden titkok tudásának igénye egyértelműen metafizikai szintre emelhető; Juditnál előszörre az az érzésünk, ő pusztán individuális lélekmegismerésre tart igényt, ám ezzel – a Kékszakállú intése ellenére – elmegy a végsőkig, eljut a metafizikai sorsvállalásig. Ezenkívül mindkét írónál metafizikai jelentősséggel bír a másik lélek megismerésének, a két lélek valódi kommunikációjának igénye (lásd: Dialógus a dialógusról, L’école du silence). Mint már előre jeleztük – bár ennek fontossága Maeterlincknél teoretikusan soha nem jelenik meg, sőt azt is láttuk, ő a könyvdrámát részesíti előnyben –, a hetedik, a tiltott ajtó előadás esetén jelenvaló elemmé, szereplővé válik: a hatodik ajtó mögött talált gyémántokból formálódik boltívvé a szemünk láttára. Ugyanúgy jelenvalónak tekinthető, mint – noha ott tudatosan – a Balázs-drámában az ajtók mögül kisugárzó, színes fénynyalábok is, amelyek bevilágítják a várat. Balázsnál az ajtókon kívül más díszletelem nincs is (a bejárati ajtón kívül, melyen a pár belépett), Maeterlinck viszont ablakokat tesz a másik falra, amelyekről Balázsnál Judit csak beszél („Nem lesz sötét szegény várad / Majd lesz ablak, majd lesz erkély!”). Az ablak kétféle alapjelentéssel bírhat, és szerzőinknél e kétféle jelentés megoszlik. Balázsnál az ablak (mely ténylegesen még nem, csak Judit ígéretében szerepel) sok tekintetben ugyanazt a tartalmat hordozza, mint az ajtó: a külső és belső világ, illetve az e világ és túlvilág közti kapcsolatot fejezi ki, a fényt és az isteni üdvösséget közvetíti. Amikor pedig Judit rájön, hogy az ablak funkciói átvihetők a valóban meglevő ajtókra is (ti. hogy beengedhető rajta a fény), nem is említi többet. Maeterlincknél viszont – mint sokaknál a XIX. századi szimbolizmusban, például Baudelaire-nél és Mallarménál – az ablak a külvilág sokszínűségének, a lét megismerhetetlenségének kifejezésére szolgál. Kintről a láthatatlan nép kiabálását hallani, s nyilván a külvilág riasztó – mert ismeretlen – volta az egyik fontos tényező, ami miatt a többi feleség mégiscsak Kékszakállút választja. (Ugyanígy: az öt nő nem meri felfeszíteni a pincében levő ablaktáblát, mert attól félnek, hogy az ablak mögött ott a tenger, és ha rést nyitnak, bezúdul a víz. Ijesztő számukra a külvilág, s amikor Ariane mégiscsak kitárja az ablaktáblát és betöri az üvegeket, kiderül, hogy mögötte a napfény, a kert, a szabadság várja őket.) Balázs lemond az – akár zárt zsalugáteres – ablak színreviteléről is, hogy az ajtó sűrítetten, kondenzáltan jelenítse meg a két szimbólum mögött meghúzódó közös és a vár/lélekszimbólumhoz szorosan köthető tartalmat, Maeterlinck pedig az ablakok elhelyezésével egy új – és a 280
NV09-3.p65
280
2009. 03. 10., 12:39
vár/lélekszimbólumtól kissé idegen képet vezet be a drámába. Érdekes egyébként, hogy az ablak itt szintén önműködő, jelenvaló díszletelem, egyfajta reprezentáló funkcióval bír: amikor Ariane és a dajka belépnek a kastélyba, az ablakok maguktól bezáródnak, mintegy foglyul ejtik őket. Egyéb esetekben azonban – a várhidak maguktól felmennek, a vízszint az árkokban hirtelen megemelkedik – nem a színpadon és nem a jelenben mennek végbe ezek a csodálatos események (pár perccel azelőtti megtörténtükről a szereplőktől értesülünk), következésképpen nem tekinthetők jelenvaló szimbólumnak. Ezek inkább mesemotívumok, a vár ilyenkor elvarázsolt kastélyként működik, ami viszont újabb aspektus beemelésének tekinthető a várszimbólumba. Szintén közös elem az ajtókat nyitó kulcsok szimbóluma. A középkorban a kulcs (világi) szimbolikája éppen a feleség alakjához, a feleség jogaihoz volt köthető: a fiatal hitves új otthonába való érkezése napján megkapta anyósától a nagy kulcscsomót, hogy hozzáférése legyen minden szobához és minden szekrényhez, ládához – jogi értelemben érthető tehát Ariane és Judit követelése az összes kulcs feletti rendelkezés tekintetében. Kissé elvontabb értelemben a kulcs a hatalom, a döntéshozási jog szimbóluma is, hiszen akinél a kulcs, annál a parancs, annál a felelősség. A kulcs megszerzése a férjtől csak Judit számára feladat, s ő valóban rivalizál a Kékszakállúval a kulcsbirtoklást és a döntéshozatalt illetően. Ariane-nál eleve ott vannak a kulcsok, s ezek számára tényleg bizonyos hatalmat adnak, hogy kivonhassa magát férje uralma alól, hogy ellenszegülhessen neki. S ami a legfontosabb: mindkettőjüknek eszköz a kulcs ahhoz is, hogy eljussanak a Kékszakállú lelkében rejlő titkokhoz. E tárgy legfőbb jelentése ugyanis – teljes összhangban a vár/lélek és az ajtó szimbolikájával – a titkokhoz, a rejtett ismeretekhez való hozzáférés: a kulcs a tudás, a beavatottság jelképe. A lélek titkainak megismerése – itt a tudattalan, illetve az eltemetett emlékek felszínre hozása – valóban a mindent lehetővé tevő ars memoriát, a mnemotechnikus művészetet is szimbolizáló kulcs (clavis universalis) segítségével történhet. Maeterlincknél az is érdekes, hogy darabjában hat ezüstés egy aranykulcs szerepel: előbbi típus a hermetikus értelmezés szerint a Kis Misztériumra (vö. világi erő, földi paradicsom), míg az utóbbi a Nagy Misztériumra (szellemi erő, égi paradicsom) utal. Ariane helyesen dönt, közelebb kerül tehát a kulcsszimbólum által is metafizikaivá emelt rejtély felfedéséhez, amikor elhajítja az ezüstkulcsokat, és az összes ajtó kinyitásához egyetlen kulcsot használ, az aranyat. Szintén Maeterlincknél láthatjuk, hogy a motívum egy teljesen más – vallásos, bár világi területekre is áttehető – értelmezése is megvalósítható: bár 281
NV09-3.p65
281
2009. 03. 10., 12:39
a legvégső jelenetben a kulcsok fizikai értelemben már régen nem szerepelnek, könnyedén asszociálhatunk erre a motívumra is. A fellázadt parasztok megtámadják a Kékszakállút, megkötözik, levágják ijesztő szakállát, majd a sebesültet átadják az asszonyoknak, az ő ítéletükre hagyva, s Ariane lesz az, aki megoldja férje kötelékeit, aztán lemondva minden büntetésről, otthagyja a feleségekkel. A kulcs birtoklása (vö. Szent Péter Krisztustól kapott kulcsai) a nyitáshoz és záráshoz, azaz az oldáshoz és kötéshez való joghoz szintén köthető, amelyet az exegézis a feloldozáshoz és az elítéléshez való jogként értelmez. Maeterlinck itt tehát ismét többértelművé teszi a szimbólumot, kiszélesíti a jelentését, szemben Balázzsal, aki valamivel összetartóbb módon kezeli azt. A színek szerepe mindkét szerzőnél hangsúlyos, bár Maeterlincknél inkább csak a darab első felében. Balázsnál – mint már említettük – az ajtók rejtette termek és terek típusával megfeleltethető, azok tartalmát szimbolizáló fénynyalábok vetülnek a terembe (kínzókamra: vörös mint a vér; fegyverkamra: vörösessárga, még mindig ijesztő; kincsesház: aranyszínű, kert: egyfajta ideavilágot és idilli nyugalmat egyszerre sugárzó kékeszöld; az egész ország: tisztán csak fény). Akár a színeket, akár az ajtók rejtette helyek jellegét nézzük sorban, megállapíthatjuk, hogy egyre megnyugtatóbb, idillibb szakaszba jutunk (éppen csak az összes helyen mintegy kiegészítésként megjelenő vércsík vagy vörös szín nyugtalanító), és csupán a hatodik ajtónál kezd ismét sötétedni a vár. Amikor a dráma végén a feleségek megjelennek, ruhájuk a napszakok színét idézi: a hajnalban lelt asszony vörös öltözéket, a délben talált aranyszínt, az esti feleség barnát visel, s a negyedik, Judit az éjszaka, az elsötétülés, a teljes reményvesztés színét, a fekete palástot kapja, igaz, csillagokkal díszítettet. A színskála a zöldeskék (a remény és az ideál színe) és a fényesség kivételével tehát ugyanaz, mint a szobák tekintetében, s ugyanúgy – a kivilágosodáson keresztül – a teljes elsötétülés felé tart. Maeterlincknél az ajtók drágaköveket rejtenek, ezek ívben, nagy mennyiségben potyognak vakító fényességgel, színes zuhatagként a földre. Ezek sorban: ametiszt (liláskék), zafír (kék), gyöngy (sárgásfehér), smaragd (zöld), rubint (piros) és a tetőpont itt is (az életet, a megváltást, a tökéletességet szimbolizáló) fényt hozó gyémánt, amely sugárzásával elvakítja őket. Ha előadásban vagy potenciálisan előadáshoz köthető szövegben gondolkodunk, megállapíthatjuk tehát, hogy a belga író szintén teremt jelenvaló, reprezentáló funkciójú (következésképp nyilván belső kapcsolaton is alapuló) szimbólumokat, ha talán nem is olyan tudatossággal, mint Balázs. A különbség nem ebben áll tehát. Az eltérés inkább a mű által kialakított 282
NV09-3.p65
282
2009. 03. 10., 12:39
szimbólumrendszer tekintetében fedezhető fel, mivel úgy tűnik, Balázs nemcsak a drámaszerkezet tekintetében kondenzálja szimbólumát, hanem a képek tekintetében is: majdnem minden kisebb jelentőségű szimbólum már a prológusban megelőlegezett „vár mint lélek” megfeleltetést támasztja alá, annak részeként működik: az ajtók nyitogatása, a kulcsok, a színek, a fények. Maeterlinck Balázsnál széttartóbb szimbólumhálózatot használ, drámájában a szimbólumoknak nem minden aspektusa feleltethető meg egymással. Egyébként is nála a várszimbólum nem annyira domináns, mint a Balázs-darabban: nem hierarchizált, hanem nagyjából egyenrangú viszonyban van az ajtóval vagy a kulccsal. Balázs tehát annak érdekében, hogy egy pontba sűríthesse a cselekményt, hogy mítoszt írjon – mely már önmagában is szimbólum, a sors (vagy a lét) jelképe –, szerkeszt, tudatosan épít, míg Maeterlinck spontánabb módon kezeli a szimbólumokat. Ahogy a már említett interjúban is mondta – persze a meseszövésen túl –, ráhagyja magát a szimbólumra, „hisz benne”, nem akarja irányítani, következésképp nem is szigorú szerkesztéssel, architektonikus szerkezettel dolgozik. Mindazonáltal mi nem állítjuk Balázs Kékszakállúja kapcsán sem – ahogy talán Maeterlinck tenné – hogy a tudatosan épített, összetartó szimbólumai egyértelműen nem lennének mások, mint egy allegorézis (a priori szimbólum) egységei, hiszen ezek összessége egyrészt nem válik gépiessé, merevvé, csak egyfajta – talán kissé túlbiztosított – egységet biztosít a darab számára, másrészt ezek az egységek külön-külön nem is feltétlenül azonnal, evidens módon kínálják „jelentésüket” (jelentéseiket) az interpretáció számára. Johanssen írja a szimbolista művekről (egész pontosan a költeményekről, de ebből a szempontból a műfaj most irreleváns): „Ám [ellentétben a romantikus lírával] a szimbolista költészetben ahol a metaforák és a képek sokkal fontosabbak, gyakorlatilag a szívét képezik, igen nagy szükség van ezek egységére, máskülönben a szimbólum kérdőjelek sora lenne. Egy szimbolista versben a kép azonos a »tónussal«, és csak akkor képes ezt kézzelfoghatóan visszaadni, ha a részletek egységbe vannak szervezve.” Persze ez az egység elég tág fogalom, akár még Mallarménál is megtalálható, noha elég speciális módon.
4. A SZIMBÓLUM MINT SZÓKÉP A csend poétikájáról Maeterlinck dramaturgiájában már szót ejtettünk a cselekményről szóló részben (vö. L’école du silence). Arról is beszéltünk, Balázs a feltétel nélkül akceptálja ezt a típusú dialógusszerkesztést, s azt is hozzáteszi, a csend, és az e mögött meghúzódó titok, a nagy misztérium 283
NV09-3.p65
283
2009. 03. 10., 12:39
Balázs szerint a belga író drámáinak a hőse. „Abban a vontatott csendben, ahol nem történik semmi, azaz láthatatlan erő cselekszik, amelyik lefogja ezt az életet, annak a mozgását ábrázolja ez a mozdulatlanság” [...] Ami a drámában cselekvés, az a szóban (ti. a [nyelvben megteremtődő] párbeszédben, F. Gy.) gondolat. Ne legyen az se. Ne terelje a figyelmet egy bizonyos pontra.” Mindez persze nem véletlen: minthogy Balázs poétikájának egyik alapgondolata a fogalmak lényegkifejező képességét illető pesszimizmus (fogalmakkal szerinte lehetetlen a lélek kifejezése, az csak matériával tehető), egyik legfontosabb kifejezőeszköznek ő is a csendet, az elhallgatást tartja: állítása szerint ugyanis a lírának „irracionális és szimbolikus »lélekmatériát« közvetítő technikái” a megnevezés, a kihagyás és az akusztikai hatás. Ami e középsőt illeti, esetenként előfordul, hogy a bemutatandó lélekatmoszféra annyira levegős, hogy sem megszilárdult szó, sem hasonlat vagy metafora nem alkalmas kifejezésére. Ilyenkor hallgat el a költő, vagyis oly módon hagyja ki ezt a még névvel nem rendelkező megnevezést, hogy a befogadó számára világosan látsszék, e helyről hiányzik valami. A drámadialógusokban a Balázs számára is oly fontos csend döntő funkcióval bír. Jellemzőek az egyszerű, rövid mondatok, a szereplők e tekintetben nem bőbeszédűek (Balázs nemhogy monológot, még replikát sem igen alkalmaz), noha itt nem az elharapott, befejezetlen mondatok dominálnak, hanem a lezárt, határozottan elmondott, sőt igen gyakran megismételt mondatok. Ezek között azonban hézag, inkoherencia van a tekintetben, hogy együttesük nem tár fel minden részletet, előzetes történést, a sorsvállalásnál személyesebb, konkrétabb motivációt. E homályosság, továbbá az ismétlések, a tömörítés, a már említett időkezelés átvezet Balázs kedvelt drámaforrásához, ugyanis ő nem a mesét, hanem inkább a balladát tekinti a drámához közel álló műfajnak, mint ahogy A kékszakállú balladai ihletése (Molnár Anna) ténylegesen ismert is. A Balázs-féle zárt dráma technikai fogásait és a párbeszédes formát tekintve valóban rokon a balladával, noha a különbségek sem elhanyagolhatók: az inkompatibilitás legfontosabb oka az alakok megrajzolásában rejlik, mégpedig abban, hogy Balázs karaktereinek – a balladaszereplőkkel szemben – megvan a saját akaratuk, sorsukat öntudatos cselekvéssel teljesítik ki. Ám mindkét jellemző, amelyet Balázs a fent említett líraelméletben mond a ballada kihagyásairól, tökéletesen igaz lesz a Kékszakállúra is: a drámában is megfigyelhető a pszichológia elhagyása, illetve a sűrítési szándék, mely természetszerűleg implikálja az elhallgatástechnikát: „Nagyon nyilvánvaló a kihagyás technikája minden balladaszerű versben. Ott a kihagyás kétfelől történhetik. Vagy száraz és kapcsolatlan egymásutánban mond el a költő eseményeket, és kihagy284
NV09-3.p65
284
2009. 03. 10., 12:39
ja a psychológiát, az indulatok áttételeit, melyek egyik eseményből a másikba hajtották. Vagy fordítva. Az eset maga el sincs mondva, csak a hatása, csak a belső következményei. De van úgy, hogy egy különös impresszionista technikával egy esemény közepén megfogott pillanatnyi szituáció – mint egy mozgás közben csinált pillanatfelvétel – előre és hátra, befelé és kifelé kihagyott dolgokra mutat egyszerre...”27 Lukács egyébként – bár erre részletesen nem térünk ki – nem tudja összeegyeztetni a balladát a drámával, ám szerinte nem Balázsra, hanem Maeterlinckre jellemző a balladaiság, mert lelkiséget, érzelmeket akar kifejezni konfliktus helyett: következésképpen az ő drámáiban bekövetkező csendeket, elhallgatásokat, kihagyásokat tekinti balladainak. Szerinte Maeterlincknél a szavaknak nem az értelmük, hanem a muzikális jelentésük, a tempó, a ritmus, a szünet a lényegük. A legfontosabb, a leginkább lényegkifejező elem a szünet, a szavak csupán hézagkitöltőnek számítanak. A hallgatás az, amikor ezekben az elfinomodott dialógusokban a két lélek keresi egymást.28 Tehát a belga író poétikájának egyik alapköve a csend, melynek technikai megfelelői az (el)hallgatás, a rövid, inkoherens mondatok, az egy szótagú szavak. Ám ebben a drámában főként a feleségek beszélnek félmondatokban, ők hallgatnak inkább beszéd helyett, míg a dada és Ariane meglehetősen bőbeszédűek, csak úgy ömlik belőlük a szó (igaz, az ő mondataik végén is nemegyszer ott a három pont). Ariane gyakran ad ki parancsot, megmagyaráz társnőinek dolgokat, de mindezt igen hosszasan. Határozottsága, hite saját képességeiben és egyáltalán a világról való tudásának bizonyossága nyelvi kompetenciáiban is megnyilvánul. Ám a darab végén ő sül fel abban az értelemben, hogy a saját maga által kitűzött feladat, általában saját világa értelmetlennek bizonyul, relatívvá válik, s a többi feleség tétovázása (mely beszédstílusukban is otthagyja a lenyomatát) mintegy győzelmet arat felette. Ennek oka – mint már utaltunk rá –, hogy Maeterlinck számára a legtisztább erkölcstan, amit ember ismer, az az, hogy bevallja magának, a világ megismerhetetlen: „A felfoghatatlan mindenségnek ez a magyarázata, mely semmit sem magyaráz, mivel a megmagyarázhatatlant úgyse tudjuk megmagyarázni, elfogadhatóbb, mint mindazok, melyeket mi adhatnánk.”29 A másik szinte azonnal feltűnő közös sajátosság a két író stílusában az ismétlés: szavak mondatok ismétlése illetve ismételve variálása. Maeterlincknél a dialógus inkább a nyelvi szerkezetek (szintagmák, mondatok) párhu27
Balázs Béla: A lírai érzékenységről, in: Válogatott cikkek és tanulmányok, 123–170. Lukács: A modern dráma fejlődésének elmélete. 29 Maurice Maeterlinck: A nagy titok, 31. 28
285
NV09-3.p65
285
2009. 03. 10., 12:39
zamosságára van felépítve, kivétel (szavak vagy rövidebb szószerkezetek teljes ismétlése) az indulatoktól, érzelmektől terhelt megnyilvánulásokban, megszólításokban, parancsokban, illetve a feleségek dalában található. Idézzük Ariane egyetlen – az ismétlések tekintetében igen jellemző megszólalását: „Szegény, szegény nővéreim! Miért akarjátok hát, hogy kiszabadítsanak benneteket, ha imádjátok a sötétséget; és miért sírtok, ha egyszer boldogok voltatok... Ó! Felnyílnak a reteszek; kitárulnak mindjárt az ablaktáblák! ... Várjatok!” Balázsnál is igen sok paralell szerkezetet találunk, néha egész replikák szerkezete ismétlődik némi változtatással (ettől válnak versszakokká), mint például a három volt feleség története esetében, ahol az adott asszony története is már párhuzamos szerkezetű kijelentések segítségével meséltetik el, és a másik két nő története is ugyanígy épül fel. Máshol viszont a szereplők többször és szóról szóra ismételnek egész mondatokat, sőt már ezek a mondatok is szavak ismétléseiből állnak. Mindkét esetben az – ekképpen egész egységgé szerveződő – rész egy ismétlődéshálóvá alakul. Példa a második típusra: Judit: Milyen víz ez, Kékszakállú? A Kékszakállú: Könnyek, Judit – könnyek – könnyek. Judit (megborzongva): Milyen néma, mozdulatlan. A Kékszakállú: Könnyek, Judit – könnyek – könnyek. Judit (Lehajol és fürkészve nézi.) Sima fehér – tiszta fehér. A Kékszakállú: Könnyek, Judit – könnyek – könnyek. A rím egyébként szintén ismétlésnek (egész pontosan a jelentő hasonlóságán alapuló változatnak) tekinthető. Ez a kérdés különösen Balázsnál reveláns, mert a belga szerzőnél a feleségek dalán kívül nem jellemző a rím használata (ott viszont teljes sorok ismétlése a jellemző). Balázs drámáján végigvonul a rímeltetés (mely olykor asszonánc, igen gyakran viszont a legutolsó szó ismétlése), illetve igen gyakran alkalmaz anaforát is. A teljes ismétlés mindig didaktívnak, allegóriagyanúsnak tűnik. Szegedy-Maszák Mihály véleménye szerint az ismétlődés többnyire többértelműsít, változatok286
NV09-3.p65
286
2009. 03. 10., 12:39
ra ad lehetőséget, gazdagodást jelent az alkotásban, a nyelvi jelrendszer megformáltságát segíti; ugyanakkor – főként minden változtatás nélküli – olykor redundanciát okoz, feleslegesnek tűnik. Veres András pedig egyenesen azt állítja, minthogy a művészet szemléleti orientációja és megjelenítésmódja a variációs ismétlődéssel modellálható, „a teljes ismétléshez közelítő ábrázolás didaktikus jellegű [...], legfeljebb az esztétikum határterületén helyezhető el”.30 Mindamellett Balázs végig a peremen táncol: dinamikus módon játszik a változat és a szószerinti ismétlés variálásával, valami érdekes egyensúlyt teremt közöttük, továbbá a (szó szerinti vagy szinte szó szerinti) ismétlések sűrűsége nála betudható az ismétléseket gyakran alkalmazó operahagyománynak is, hiszen ő Bartóknak dedikálva művét, egyúttal librettónak is szánja a drámát. Miért e sok ismétlés mindkét drámában?Az ismétlés a metafizikum biztosításának egyik fontos eszköze is: ezt a szándékot egyaránt megtaláljuk az ókori görögöknél, a neoplatonikusoknál, sőt akár Kierkegaard-nál is, Az ismétlés című esszében, főként annak utolsó, a Jób-példázatot elemző részében. Szintén Veres András írja a görögök kapcsán: „…az antikvitás álláspontját általában az jellemzi, hogy a jelenségek ismétlődő változását-mozgását alárendeli egy világegésznek, azt feltételezi, hogy mélyebb szinten minden állandó: minden egy (Parmenidész), minden részesül valami magasabb minőségben (Platón), illetve mindennek végső oka, célja és mozgatója van (Arisztotelész.).” Balázs, neoplatonista eszméket vallva, határozottan hisz ezen Ősegy meglétében, de Maeterlinckhez is – nagy okkultizmustörténet-kutató lévén – szintén közel állhat e gondolat. Voltaképpen ismétlésnek (változaton, variáción alapuló ismétlésnek) számít a metafora is, amennyiben úgy határozzuk meg – Balázzsal összhangban egyébként, lásd a hasonlatról és a metaforáról szóló tanulmányát – hogy ugyanazt a dolgot egy hasonlóval, voltaképpen egy lényegében egyezővel, elismétli.31 Nézzük tehát a két szerző metaforáit. Maeterlincknél például, amikor a dada tűzbe jön a drágakövek szépségétől, színeitől, szinte ontja az olykor távoli asszociációkon nyugvó, imaginatív vagy emlékekhez fűződő szinesztéziákat, hasonlatokat, metaforákat. Nem is beszélve Ariane monológjáról, amelyben az egyetlen általa is becsült követ, a gyémántot dicsőíti: „Halhatatlan fényharmat! Csillogjatok a kezemen, tegyétek fényessé a karo30 Veres András: Az ismétlődés vizsgálatának szintjei és szempontjai, in: Ismétlődés a művészetben, 19–42. 31 Szegedy-Maszák Géza: A művészeti ismétlődés néhány változata az irodalomban és a zenében, in: Ismétlődés a művészetben, szerk. Horváth Iván–Veres András, Bp., Akadémiai Kiadó, 1980, 77–159.
287
NV09-3.p65
287
2009. 03. 10., 12:39
mat, ragyogóvá a bőrömet! Tiszták vagytok, fáradhatatlanok, nem alusztok sohasem, és csillagot szóró szellemrajként sistereg tüzetekben a mindent átható, sohasem nyugvó, a csak saját magát legyőzni nem képes tisztaság imádata. [...] Hulljatok, hulljatok csak, [ti vagytok a] nyár szívei, [a] fény hőstettei, [a] lángok számtalan sok öntudata.” Balázs is használ metaforát, hasonlatot, noha talán nem annyit, mint Maeterlinck; továbbá ezeket nem kapcsolja füzérekbe, affirmatív módon, meglehetősen lakonikus mondatokban tálalja őket. Ezek ráadásul – a szereplő szemszögéből – nagyon gyakran a drámai valósághoz kapcsolódnak, nem feltétlenül az ő képzeletének vagy kreativitásának szülöttei, s csak ezen túl van egy, a cselekményhez és a dráma által hordozott jelentés(ek)hez képest szimbolikus jelentése. (Pl. „könnytó”, amelyről kiderül, valóban a feleségek könnyeiből keletkezett.) Más metaforák a már említett jelenvalóságot biztosító antropomorfizmus következményei; más kérdés persze, hogy Judit tudatában, képzeletében ezek a tények létezőként, adott tényként jelennek meg („Vizes a fal! – Kékszakállú, / Milyen víz hull a kezemre? / Sír a várad! – Sír a várad!”). Persze vannak egyéb, poétikusabb szóképek, melyek azonban még így is a másik drámáéinál kevésbé gazdagnak tűnnek rövidségük okán, és mert – szintén nem teljesen elszakadva a műbeli valóságtól – csak a kauzális vagy érintkezési viszonyok sajátos értelmezésének vagy egy konvencionálisnak tartott hasonlat bonyolultabb megfogalmazásának tekinthetők („Minden virág neked bókol, / te fakasztod, te hervasztod, / Szebben újra te sarjasztod ”; „Szemed színét váltja az ég, / Hajad színét váltja a föld.”) E dialógusszerkesztés okát és mibenlétét ismét csak Balázs Dramaturgiájából érthetjük meg (vö. a Dialógus). Itt Balázs – ismét csak Lukács esztétikája alapján – két dialógusfajtát különböztet meg. A shakespeare-i hagyományt, amely sokrétű, orkeszterszerű, képekben gazdag, zsúfolt és színes, hangulatokra épül, s egy modernebb változata éppen a maeterlincki dialógus is. Ez utóbbi altípusnak jellemzője, hogy megnevezés helyett asszociációval, indirekt módon ábrázolja a képet, mert nem bízik a nyelv kifejezőképességében, továbbá, hogy atmoszférás, súlytalannak tűnő dialógust épít, mely azonban messze túlmutat önmagán, kis részletként, egy puszta hangulatként az egészet szimbolizálja. A másik dialógus – saját dialógusszerkesztését is sorolja Balázs – a legreprezentálóbb értelmet akarja megragadni, az élet legbelső konstrukcióját láthatóvá tenni, tehát nem külső színekkel és hangulatokkal, nem nüánszokkal fest, hanem centrális motívumokat formáz meg éles kontúrokkal. Balázs pontosan tisztában van vele, hogy az ilyen, intellektuális, definíciószerű dialógusokat érhetik bírálatok azért, hogy túl reflexívek, absztraháltak (hogy allegóriák). Márpedig a reflexiót – tulaj288
NV09-3.p65
288
2009. 03. 10., 12:39
donképpen Maeterlinck szimbólumdefiníciójára rímelve – ő is drámaiatlannak tartja a párbeszédben (mert nincs jelenvalósága), ezért a következőképpen igyekszik kikerülni a csapdát: „a drámában, mely már forma, a reflexió új formát hoz, kettősséget és distanciát. Ha a drámában formát kapott az élet káosza, akkor a dialógus a reflexióival a dráma újra mint relatív káosz áll szemben, melyet fogalmaiban, egy másik szférában újrarendez. De ha ezek az éles formák mégsem újraformálásai a drámai szituációnak, mert az már magában annyira éles és centrális, hogy a legélesebb definíció, s csak leolvasása annak, ami látható. Akkor azok nem reflexiók, hanem jelenvaló és eleven kifejezések.” Magyarán, a tisztán zárt formájú drámának az adekvát kifejezése ezzel a második típusú dialógussal történhet, csak ez illeszkedik tisztán rá, és annak jelenvalóságát éppen ezzel a „leolvasással”, definiálással biztosítja, így idézi elénk, így jeleníti meg. Persze, innentől kezdve Balázs és Lukács kategóriái szerint nem lehet szó absztrakcióról, allegóriáról, hiszen a reprezentáló funkció éppen ennek az ellentéte. A drámai szimbólum reprezentatív funkciójához tehát egyszerre van szükség – virtuálisan – színpadszerűségre (jelenvaló képekre) és jelenvalóvá tevő, egyszerű, letisztított – mintegy megnevező és felmutató – a szóképekkel fukarul bánó dialógusra. Ezért is jellemzőek a balázsi dialógusra a fentebb említett, a fiktív valósághoz illeszkedő képek (definiálják, amit látunk, amit a szereplő lát vagy láthat stb.), amelyek csak a művön kívül, a befogadást illetően tűnnek metaforának. Maeterlincknél viszont a szókép gazdag, élénk képpé teszi a szót, nyelvi eszközökkel láttat: ellentétben tehát a Balázs-féle színpadi jelenvaló képekkel. Babitsnak tehát csak annyiban volt igaza kritikájában, hogy homályosabbnak, szegényesebbnek ítélte meg Balázs szimbólumait Maeterlinck-éinél, ámde amikor ezeket nem képként (és különösen nem színpadi képként) kezelte, tévedett. Ezek a szimbólumok – amikor már túlmutatnak a cselekményen – kifejezetten (színpadszerű vagy a színpadszerűséget potenciálisan biztosítani tudó) képeknek számítanak, csak éppen nem feltétlenül szóképek, vagy ha azok, nem csillogóak, nem sziporkázóak.
289
NV09-3.p65
289
2009. 03. 10., 12:39
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
GERHARD FALKNER (Schwabach, 1951) német költő, drámaíró, esszéista és műfordító. 1981-ben so beginnen am körper die tage (így kezdődnek a testen a napok) c. verseskötetével debütált; azóta számos kötetet publikált. Antológiákat is szerkeszt: Kalász Orsolyával együtt fordítója és kiadója az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra megjelentetett Budapester Szenen (kb. Jelenetek/tudósítások Budapestről) című, a fiatal magyar költészetet bemutató antológiának. Falkner Weigendorfban és Berlinben él. GINTARAS GRAJAUSKAS litván költő, próza- és drámaíró 1966-ban született Marijampoléban. A Litván Állami Zeneakadémia Klaipéda Karának dzsessz tanszakára járt. Első kötete 1993-ban jelent meg Debüt címmel. Versei napvilágot láttak angol, német, svéd, lengyel és olasz nyelven is; az itt közölt szövegek eredeti címe Kaitra, Dievo daznis yra 50 HZ, Kaip nugaléti berserka, Tai jis. DORIS LESSING (1919) angol regényírónő. Élete első harminc évét egy délrhodesiai farmon töltötte. Kétszeri házassága után Angliába költözött. Hosszú ideig részt vett a kommunista mozgalomban, majd 1956 után szakítot a kommunistákkal. Első regénye, a The Grass is Singings (magyarul: A fű dalol, 1972) 1950-ben jelent meg. 1976-ban elnyerte
a francia Médicis-díjat. Magyarul olvasható: Eldorádo (kisregények, 1956). Két elbeszélése a Nagyvilágban jelent meg a hatvanas évek elején. 2007-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Utoljára 2008 augusztusában közöltük. GUILLAUME MÉTAYER francia költő 1972-ben született Párizsban, ahol ma is él, és francia irodalmat oktat a Sorbonneon. Fugues (Szökések avagy Fúgák) című verseskötete 2002-ben jelent meg az Aumage kiadónál. Magyar költészetet fordít, a Kemény István verseiből készített válogatáskötet megjelenés előtt áll a Caracte`res kiadónál. QUIM MONZÓ (1952) katalán nyelven ír, többnyire novellát, de két regénye is megjelent. Első novelláskötetét 1978ban egyöntetűen pozitív kritika fogadta, a katalán irodalom megújulását látta mindenki az Uf, va dir ell (1978, Uff, beszélt a férfi), ezt követte az Olivetti, Moulinex, Chafotteaux et Maury, majd a L’illa de Maians (1986, Maians szigete). 1983-ban a La magnitud de la tragedia (A tragédia magnitúdója) című regényével elnyeri az Els Temps olvasóinak díját. 1993-ban jelenik meg az El perque` de tot plegat (Mindennek a miértje), majd 1996-ban a Guadalajara, aztán 1999-ben egy gyűjteményes kiadásban az addig megjelent novellái Vuitanta-sis contes (Nyolcvanhat
290
NV09-3.p65
290
2009. 03. 10., 12:39
elbeszélés) címmel. Az író népszerűsége töretlen, legújabb, tavaly megjelent kötetéről, a Mil cretins (Ezer kretén) azt írja az El País kritikusa, hogy „Monzó az újító, aki szakít a hagyománnyal, az a katalán író, aki legeredetibb módon ragadja meg a mai világ értelmét, rengeteg iróniával és azzal a mélységgel, amit ez az irónia kölcsönöz műveinek. Itt közölt elbeszélései a Vuitanta-sis contes című kötetben szerepelnek. SZAIJAD SAMSUL HAQ (Syad Shamshul Haq) a kortárs bangladesi irodalom egyik vezető alakja. 1935. december 27-én született Kuligrámban. Jelenleg Dhákában él. Számos regény, verseskötet, színdarab és gyermekkönyv szerzője, a Bengáli Akadémia és több más testület kitüntetettje. Kabi (A költő) című írása 1967-ben jelent meg. Azóta lefordították francia és angol nyelvre is. Samsul Haq novellái egy-egy alaphelyzet meglepetésektől mentes kibontásából álló, kommentárokkal vegyes „képi elbeszélések”, amelyekben kezdet és vég kevésbé hangsúlyos szerepet játszik. JEAN STAROBINSKI (1920) svájci francia irodalomtörténész, pszichiáter, kritikus. 1964-től tanár a genfi egyetemen. Több egyetem díszdoktora, tudományos társaságok tiszteletbeli tagja, a Rousseau-társaság elnöke. Starobinski munkásságát a pszichiátriai nézőpont, az erős filozófiai háttér és nyelvészeti vonatkozások határozzák meg. Lapunk többször közölte. WALLACE STEVENS 1880-ban született Penssylvania államban. Jogot tanul New Yorkban, 1909-ban megnősül, egy
lánya születik, házassága az évek teltével kihűl, de sohasem válik el. Ügyvédi munkából él, nem vesz részt aktívan a korszak irodalmi életében, csak levelezéseivel, és természetesen verseivel, melyekből 35 éves korában publikál először. Hartfordban él visszavonultan, 1955-ben Pulitzer-díjjal tüntetik ki. Ugyanebben az évben meghal. Halála előtt katolikus hitre tér. Költői hangja egyszerre önfeledten játékos, csipkelődően komikus, szárnyalóan gondolati, lelkesen meditatív, rezignáltan sztoikus és tárgyiasan objektív. A versek eredeti címe: Credences of Summer, It Must Change, On Modern Poetry, Metamorphosis, Sunday Morning. „Egyetlen költő sem olyan boldog, mint volt Wallace Stevens” – jelenti ki előadásában Langdon Hammer, a Yale professzora. A mondat nyilvánvalóan túlzás, mégis benne van a XX. század egyik legnagyobb amerikai költőjének (itt pedig Harold Bloom állítását ismételjük) jellemző attitűdje. Wallace Stevens számára a költészet lehetőség olyan tér megalkotására, amelyben a költő igazabb ember lehet. Stevens a romantikusok hagyományát követi, számára a költészet a teljes emberi megújhodás, sőt a megváltódás eszköze egy hiteveszítő világban. MARTIN WALSER 1927-ben született a Boden-tónál, Wasserburgban, és ma is ezen a vidéken él. Bölcsészként végzett, Kafkáról írta doktori disszertációját. Az ötvenes évek közepétől megjelenő műveinek középpontjában a kialakuló német jóléti társadalom szatirikus, groteszk ábrázolása áll. Több regénye magyarul is megjelent.
291
NV09-3.p65
291
2009. 03. 10., 12:39
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV09-3.p65
292
2009. 03. 10., 12:39