Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LIII. évfolyam, 1–2. szám

2008. január–február

TARTALOM HARRY MULISH A határ (Gera Judit fordítása) ...................................................................................... DORIS LESSING Az öregasszony meg a macskája (Lukács Laura fordítása) ........................... LISA MAYER versei (Halasi Zoltán fordításai) .......................................................... VLADIMIR NABOKOV Tavasz Fialtában (Kiss Henriette fordítása) .......................................................... ISABELLE GARO versei (Lackfi János fordításai) .................................................... VARLAM SALAMOV Kórházba! ............................................................................................................................... Fürdőben ............................................................................................................................... A roham (Goretity József fordításai) ........................................................................ JUAN MANUEL DE PRADA Szépiaszín kisasszonyok (Imreh András fordítása) .......................................... MICHEL DEGUY Párizsi spleen (Farkas Jenő fordítása) ..................................................................... OROSZ ISTVÁN Az élvezeti demokrácia ...................................................................................................

3 16 28 31 46 50 54 58 60 66 80

MŰHELY Természetes, mint a vers – Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Petrőczi Évával .................................................................................. R. S. THOMAS The dance .............................................................................................................................. R. S. THOMAS A tánc (Petrőczi Éva fordítása) ....................................................................................

83 89 89

TÁJÉKOZÓDÁS JEAN STAROBINSKI A szertelenség változatai: Don Giovanni (Lőrinszky Ildikó fordítása) ... VÖŐ GABRIELLA Politika, prófécia, utópia: pályakép Doris Lessingről ...................................... KÖRMENDY ZSUZSANNA Az irodalom magaslatai – Kolima .............................................................................. HORKAY-HÖRCHER FERENC „Miért éreztük magunkat oly boldognak, amikor esett az eső?” – Vladimir Nabokov önéletírásáról ............................................................................... LŐRINSZKY ILDIKÓ Adomány, ajándék, nagylelkűség – Jean Starobinski: Largesse ................. FÁZSY ANIKÓ „A tájon, melyen csöndes utam visz…” Julien Gracq 1910–2007 ................ KÜLFÖLDI SZERZŐINK ......................................................................................................

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

90 102 109

122 132 136 144

HARRY MULISH

A határ Őfelségének, a Királynőnek, Soestdijkbe Felség! Hosszabb tépelődés után tudtam csak annyira összeszedni bátorságomat, hogy írjak Önnek. Ha lett volna bármilyen más megoldás, azt választottam volna. Tekintettel arra, hogy az összes lehetőséget kimerítettem, nem maradt más hátra, mint hogy Önhöz forduljak, noha tudom, hogy személyes gondjaim az Ön gondjai árnyékában, melyek az egész néppel kapcsolatosak, minden bizonnyal a semmivel egyenlőek. Nevem Joachim Lichtbeelt, hatvanegy éves vagyok, címem: Amstelveen, „Blijstein” A-14, no 234. Ez év május 4-én, szombaton körülbelül 8 óra 45 perckor hagytam el lakásomat DAF márkájú gépkocsimon, rendszáma HS–47–26. Velem volt feleségem, A. F. Lichtlbeelt-Da Polenta asszony, életkora ötvenkilenc év. Az oosterbeeki „Zonnehelm” öregek otthonába készültünk anyósomhoz, aki néhány év óta itt lakik. Körülbelül 10 óra 10 perckor Elspijk környékén megcsúszott az autóm, valószínűleg olajos volt az út, a reggeli ködben nem vettem észre. Először a védkorlátnak ütköztünk, majd az út szélén az árokban kötöttünk ki, ahol is fejre állt a kocsi. Egy-két percig eszméletlen lehettem. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a szélvédőn szennyvíz csordogál. Nekem magamnak is a térdemig ért a víz. Ittott fájdalmat éreztem, s volt a lábamon néhány jelentéktelen horzsolás. Ekkor vettem észre, hogy feleségem nincs mellettem. Azon az oldalon, ahol ő ült, nyitva volt a kocsi ajtaja. Gyorsan kiszálltam az autóból, és néhány méterrel odébb megtaláltam a mezőn, ott feküdt valami egészen furcsa, hogy ne mondjam, szinte lehetetlen pózban, melynek láttán azonnal a legnagyobb aggodalom fogott el. Sürgető kérdéseimre nem reagált. Úgy százötven méterre a sűrű fák közt megpillantottam egy nagy tanyát, de nem tartottam bölcs dolognak, hogy feleségemet ilyen állapotban magára hagyjam. Észrevettem azonban valakit, aki meglátott minket. A hepehupás talaj ellenére sikerült kimásznom az árokból, és az út szélén megpróbáltam magamra irányítani az arra járó autósok figyelmét. Sajnos egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy megálljon és a segítségemre siessen, s ez valóban veszélyes, sőt tilos is lett volna. Negyedóra múltán azonban kiderült, hogy az egyik autós mégis volt olyan kedves, hogy Elspijkben szólt egy orvosnak. Az orvos, bizonyos K. J. M. Maurits, igen segítőkész ember, koponyaalapi törést állapított meg, és komoly belső vérzésekre gyanakodott. – Nyomatékosan figyelmeztetem – mondta –, ne mozdítsa el a feleségét. Elspijkben azonnal értesítem a Községi Egészségügyi Szolgálatot. A feleségé-

3

nek kórházba kell kerülnie, amilyen gyorsan csak lehet. Milyen címre küldjük a számlát? Miután megadtam a címemet, elsietett. Húsz perc múlva valóban megérkezett a mentőkocsi. Ekkor azonban kínos szituáció állt elő. Kiderült, hogy a feleségem nem Elspijk, hanem Vrijburg község területén fekszik. – A helyzet az – magyarázták a mentősök –, hogy a két község közti határt az út fölött húzódó villamos vezetékek határozzák meg. – Felpillantottam, és láttam, hogy valóban néhány villamos vezeték alatt állunk. Északkeleti irányból sorjáztak a mezőn át a toronymagas, kitárt karú póznák, rézsút keresztezték az utat, majd a másik oldalon eltűntek a horizont mögött. – Vagy hogy pontosabban fogalmazzunk – így a mentősök –, ezek a vezetékek éppen a községhatár felett húzódnak. Ehhez kell tartanunk magunkat, ha baleset történik a környéken. – De hiszen a feleségem pontosan a vezetékek alatt fekszik – jegyeztem meg. – Így igaz – mondták –, de ez a néhány méternyi sáv a vezetékek alatt még Vrijburg község területéhez tartozik. Nem szabad elhallgatnom, hogy valamennyien rendkívül kedvesek voltak, és a legnagyobb türelemmel magyarázták meg a helyzetet. A tényen azonban ez mit sem változtatott: a baleset nem tartozott a hatáskörükbe. Emiatt sajnos dolguk végezetlen kellett távozniuk. – Reméljük – mondták –, megérti, milyen kínos ügyről van szó. Tudja, két azonos jellegű intézmény... – Hát persze – helyeseltem. – Saját munkakörömben is előfordulnak olykor hasonló problémák. Ilyen esetben jobb az elején egy kis türelem, mint ha utólag aztán annál több időt kell vesztegetni az illetékességi viták eldöntésére. – Megígérjük, hogy amint visszaérünk Elspijkbe, azonnal értesítjük a vrijburgi egészségügyieket. – Nagyon hálás leszek. Hangsúlyozom, hogy a község valóban félórán belül küldte a mentőt. Legnagyobb meglepetésemre azonban közölték, hogy a vezetékek alatti terület Elspijk községhez tartozik. – De hiszen az elspijki mentők szerint a vezetékek alatti sáv éppen hogy Vrijburg község fennhatósága alá tartozik! Miután a mentősök lebiggyesztett szájjal kérdő pillantásokat vetettek egymásra, így szóltak: – Ennek azonnal utána kell nézni a községházán. Amíg azonban folyamatban van az ügy kivizsgálása, semmiféle intézkedést nem foganatosíthatunk. – Teljesen megértem – mondtam nem kis megkönnyebbülésükre. – Valóban az a legjobb, ha az efféle ügyeket a lehető legkorrektebben tisztázzák. – Kézfogással búcsúztunk el. Kisvártatva megjelent a Körzeti Rendőrség is, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel. Miközben az urak a vizsgálattal voltak elfoglalva, azt latolgattam, volna-e mód vajon, hogy az ő segítségükkel más lehetőséggel próbálkozzam. Teljességgel tudatában voltam, hogy ezzel feleslegessé teszem a vrijburgi községházán folyó vizsgálatot. A vizsgálat befejeztével ugyanis a vrijburgi vagy az elspijki mentőszolgálat ismét megjelenik majd, csak azért, hogy megállapítsa, feleségemet már egy másik intézmény elszállíttatta. Minden fáradságuk hiábavaló lesz.

4

Erkölcsös dolog ez? Vagy kevésbé fellengzősen fogalmazva, illendő dolog? Mivel azonban a feleségem iránti aggodalom mindent felülmúlt – hiszem s remélem, hogy Felséged ezt teljességgel megérti –, átvágtam a gordiuszi csomót, és megkérdeztem: – Uraim, nem lehetséges, hogy létezik valamiféle Központi Egészségügyi Szolgálat, amely megkönyörülne a feleségemen? – Sajnos – mondták – ki kell ábrándítanunk. Persze megértjük a problémáját, ezért azt tanácsoljuk, forduljon a Tartományi Közegészségügyi Felügyelethez. – Köszönöm, uraim – mondtam örvendezve. – Azt hiszem, ez nagyon okos javaslat, hiszen a községek kölcsönös határproblémái a tartomány hatáskörébe tartoznak. Most aztán kénytelen voltam egy rövid időre mégiscsak magára hagyni a feleségemet. Állapota semmit sem változott. Hason feküdt. Szerencsére vért sehol sem lehetett látni, de valahogy úgy tűnt, mintha a jobb és bal lábát összecserélték volna. Úgy-ahogy megigazítottam a ruháját, aztán nekivágtam a mezőnek a tanya felé. Az alak, akit kezdettől fogva már messziről figyeltem, maga volt a gazda, bizonyos P. van Amerongen úr. – Szép kis bukfencet vetett a járgánnyal – mondta mosolyogva. – De kerüljön beljebb. Biztosan jólesne egy csésze kávé. – Hát nem mondom – ismertem be. A nappaliban bemutatott feleségének, M. Van Amerongen asszonynak, aki nevetve szólalt meg: – Igen, igen, már vártam magát. Kész a kávé! Mikor elmondtam nekik, miről van szó, maguktól felajánlották, hogy használjam a telefonjukat. Megkérdeztem, melyik tartományban is vagyok. Kiderült, hogy még Utrechtben. Szombat lévén azonban senki sem jelentkezett a Közegészségügyi Felügyeletnél. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy felhívom az utrechti városházát. Ott kizárólag csak a portás tartózkodott. Magyarázkodásomra, hogy mennyire sürgős az ügyem, ezt válaszolta: – Uram, csak annyit mondhatok, hogy az ilyen kérelmekkel kizárólag írásbeli beadvány alapján foglalkoznak. Amikor közöltem Van Amerongen úrral az elkeserítő híreket, szó nélkül tollat, papírt, borítékot és bélyeget tett az asztalra. Némán készülődtem neki az írásnak én is, de legnagyobb rémületemre a tollal átszúrtam a papírt, mert az asztalt bolyhos szmirnaterítő borította. Ekkor Van Amerongen asszony odanyújtotta nekem a Boer en Tuinder című hetilap egyik számát, Van Amerongen úr mosolyogva hozott egy másik papírlapot, én pedig megírtam a levelet, melyben pontosan beszámoltam az eddig történtekről, és kértem, hogy haladéktalanul gondoskodjanak feleségem elszállításáról, tekintettel az eset sürgősségére. Lezártam a borítékot, Van Amerongen úr pedig felajánlotta, hogy postára adja levelemet, hogy addig is feleségem mellett maradhassak. Csak ilyen pillanatokban ismerhetjük meg embertársainkat igazán! Parasztok! Hogy vélekedtem én eddig a parasztokról? Mint ízig-vérig amszterdami, faragatlan tuskóknak tartottam őket, akik egész nap trágyalében úsznak, ha meg háború van, egyébre sem tudnak gondolni, mint hogy miként lehet leráncigál-

5

ni az éhező városi ember ujjáról a jegygyűrűt egy pohár tejért. A Van Amerongen házaspár határozottan kigyógyított eme torz képzelgéseimből. Tekintve, hogy leghamarabb keddre várhattam választ Utrechtből, beláttam, hogy az ügy sokkal több időt fog igénybe venni, mint amire eleinte számítottam. Miután kifizettem a telefont és a kávét, megállapodtunk a szíves házaspárral, hogy az elkövetkezendő estéken náluk vacsorázom, a további étkezésekhez pedig majd veszek tőlük egy kis kenyeret, gyümölcsöt, esetleg egy-egy tojást. Az ár, amelyben megállapodtunk, jóval alatta maradt a legtöbb amszterdami étterem árainak. Nem terhelem Felségedet komor gondolataimmal, melyek tehetetlenül heverő feleségem mellett töltöttek el az elkövetkezendő magányos órákban azon a szerencsétlen szombati napon, hiszen ez nem érinti közvetlenül kérelmem lényegét. Az idő legnagyobb részét a kocsimban töltöttem. A siralmasan megrongálódott jármű motorháztetőjét víz borította, a kocsi belsejében mindazonáltal addig bíbelődtem az ülésekkel, amíg egy – legalábbis részben – függőleges ülő- és fekvőhely keletkezett. Egy deszkadarabból, melyet Van Amerongen úr csekély ellenszolgáltatás fejében a rendelkezésemre bocsátott, pallót készítettem, úgyhogy a nedves lábak ideje hál’ istennek lejárt. Az autó belsejében töltöttem az éjszakát is – de természetesen nem mulasztottam el megcsókolni a feleségem homlokát. Másnap reggel egészen átfagyva ébredtem. Zuhogott az eső. Úgy tűnt, feleségem már teljesen átázott, s minthogy ezt nem tartottam kedvezőnek állapotára nézve, elhatároztam, hogy valamiféle építményt tákolok össze, amely megvédi az időjárás viszontagságaitól. A jóságos Van Amerongen úr rendelkezésemre bocsátotta a csűrt, ahol megfelelő anyagra és szerszámokra találtam. Hosszas gondolkodás után klasszikus stílusú ház mellett döntöttem, csúcstetővel. Nincs kizárva, hogy Van Amerongenék háza befolyásolta döntésemet. A nap hátralevő része fűrészeléssel, ácsolással telt. A tetőt, az oldalfalakat, valamint a hátsó falat deszkából készítettem. A bejáratot egy darab jutával födtem el. Munkám végeztével Van Amerongen úr mosolyogva tekintette meg alkotásomat, s este, vacsora után egészen jelentéktelen összeget számított fel a használt anyagért, valamint a szerszámok bérleti díjaként néhány fillért, amit teljesen méltányosnak találtam. Szerencsére az a szokásom, hogy nem hagyok hátra őrizetlenül pénzt a lakásomon, s tekintve, hogy hónap eleje volt, nem csekély összeg felett rendelkeztem, mellyel még jó darabig kihúzhattam. Másnap, május 6-án, hétfőn már reggel 8 óra 30 perckor felhívtam az amszterdami INTEROP vállalatot, ahol huszonhárom éve dolgozom. Eleinte mint raktári alkalmazott, később mint raktárvezető. Főnököm, H. J. Groeneveld külföldön tartózkodott. Fiát és üzlettársát, az ifjabb H. J. Groeneveldet kértem a telefonhoz. Ecseteltem nyomorúságos helyzetemet, és arra kértem, adjon még néhány nap szabadságot, tekintettel a dolgok szerencsétlen alakulására. – Igen, igen – felelte. – Várjon csak egy percet, Lichtbeelt. – Az interurbán beszélgetés elég sokba került, de az ifjabb Groeneveld volt olyan kedves és csak néhány percig várakoztatott, majd ezt mondta: – Igen, Lichtbeelt, van még négy szabadnapja. Kivételesen kiveheti őket egymás után.

6

Hálásan megköszöntem előzékenységét. Becsületesen meg kell vallanom, soha nem volt túlságosan rokonszenves nekem, a második generáció szívtelenségével gyanúsítottam, amely oly gyakori manapság a gazdasági életben, s őszinte örömmel töltött el, hogy tévedtem. Ezt követően lányomat, G. J. Hofman-Lichtbeelt asszonyt hívtam fel Middelburgban. Nagyon megrázta a szomorú baleset híre. Noha házassága óta a nagy távolság miatt csak ritkán látjuk egymást, mégis megvan köztünk az a csodálatos kapcsolat, ami csak szülők és gyerekek között létezik. Kérdésére, hogy melyik kórházban ápolják édesanyját, kénytelen voltam beszámolni a szomorú eseményekről. Mintha egy kis reménysugár gyúlt volna a szívemben, mert ezt mondta: – Amint lehet, odamegyek! Megkérdeztem, mikor, kiderült, hogy jövő vasárnapnál előbb sajnos semmiképpen. A gyerekeknek iskolába kell menniük, és mindenféle egyéb társadalmi kötelezettségnek is eleget kell tenniük. Vőm, J. A. M. Hofman úr, egy kiváló reklámirodában dolgozik, s munkája teljes egészében a kapcsolatok ápolásán múlik. Ha csak egyszer is távol marad egy heti bridzspartiról, félremagyarázhatják a dolgot, ami aztán komoly anyagi kövekezményekkel járhat, s ezáltal a többi munkavállaló is kárt szenved. Rövid latolgatás után elvetettem a gondolatot, hogy anyósomat is értesíteni kellene a történtekről Oosterbeekben. Az öreg hölgyet talán a kelleténél jobban hatalmukba kerítenék érzelmei. Szombatra tervezett látogatásunkat nem jeleztük előre, így nem sejthetett semmit. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha kivárom, míg minden elrendeződik, és feleségem teljesen felépül. Akkor aztán egy csésze tea meg némi fahéjas sütemény társaságában elejétől végig előadhatjuk a mi kis kalandunkat. Másnap reggel Van Amerongen asszony kiáltozására ébredtem: – Lichtbeelt úr! Postája érkezett! Hófehér kötényben állt az udvaron a gesztenyefák alatt, feje fölött lobogtatta a levelemet. Azonnal kiugrottam az autóból, s amilyen gyorsan csak rozzant lábamtól tellett, rohantam a mezőn át. Az expresszlevél valóban az Utrechti Tartományi Közegészségügyi Felügyelettől érkezett. Reménykedve bontottam fel a borítékot, de mit hoz a sors? Az Elspijk és Vrijburg közötti községhatár történetesen azonos az Utrecht és Gelderland között húzódó tartományhatárral. Térképeik tanúsága szerint a vezetékek alatti terület, ahol a feleségem feküdt, Gelderland tartományhoz tartozik, ezért sajnos nem segíthetnek rajtunk. Azt javasolták, lépjek írásbeli kapcsolatba a Gelderlandi Tartományi Közegészségügyi Felügyelettel. Lesújtva ejtettem ki kezemből a levelet. – Rossz hír? – kérdezte Van Amerongen asszony. – Noha nagyon kellemesen érint, hogy ilyen gyorsan válaszoltak a levelemre, mégis, úgy látszik, ugyanott tartok, ahol eddig. Bár persze mintha egy kicsit azért mégiscsak haladt volna valamicskét az ügy. A két község határproblémája immár két tartomány problémájává nőtt. Ha ez így megy tovább, elkerülhetetlenül valamilyen központi hatóságnál kell kikötnöm, mely végül is dönteni fog az ügyben. Nem, asszonyom, ez nem rossz hír, ez kimondottan jó hír.

7

Szégyenkezve kell bevallanom, Felség, nem vagyok nagyon otthon állami intézményeink szövevényében – úgy értem, elméletileg, hiszen egyébként nagyon is otthon vagyok bennük, hisz köztük élek –, mindenesetre én azt gyanítottam, hogy ez a központi hatóság nem lehet más, mint maga az Államtanács, amelyet tudomásom szerint más néven „Koronának” is hívnak. De hisz az ilyen kérdésekben, Felség, úgy hiszem, tartózkodnom kell az Ön tisztelt személyét illető felvilágosításoktól. Ismét helyet foglaltam a bolyhos szmirnaterítővel borított asztalnál. Van Amerongen asszony hozta a Boer en Tuindert, én pedig megírtam a levelet Gelderlandba. Már előre tudtam az eredményt, de a további lépések érdekében most már egyértelmű választ kellett kapnom. Egyszerre tele lettem bizakodással. – Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom – mondtam Van Amerongen aszszonynak, miközben leragasztottam a borítékot –, hogy ez a halogatás esetleg hátrányos hatással lesz feleségem egészségi állapotára. Szerencsére világéletében olyan volt a szervezete, mint a vas, nem emlékszem, hogy valaha is beteg lett volna. Ezt a megpróbáltatást is nagyszerűen kiállja majd. Elhatároztam, hogy ezentúl a jutafüggönyt sem húzom félre, hogy olykorolykor egy pillantást vessek rá, ahogy eddig rendszeresen tettem. A hirtelen beáradó fény könnyen kizökkentheti megszokott körülményeiből. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha teljes nyugalmat biztosítok neki. Másnap – már szerda volt, május 8-a – végre igazi meleg tavaszi idő köszöntött ránk. A nap mégis kellemetlen meglepetést tartogatott számomra. A pallón állva megmosakodtam a fecskendő vízsugara alatt, és épp nekiláttam egy almából meg egy pohár vízből álló reggelimnek, amikor a főúton a rendőrség autómentő kocsiját pillantottam meg. Legnagyobb meglepetésemre és rémületemre a jármű nekikészülődött, hogy a kocsimat eltávolítsa – vagyis a lakásomat. Rögtön odasiettem, és az urakat, akik rendőrsapkát és homokszínű overallt viseltek, sikerült visszatartanom szándékuktól. Mialatt rendre beszámoltam nekik az eseményekről, hirtelen felvetődött bennem, vajon a feleségemet miért nem tudják ugyanolyan hamar elszállítani, mint az autómat, amely éppúgy a villanyvezetékek alatti senki földjén áll. Nincs-e emögött, Felség, valamiféle sajátos – nos, nem riadok vissza a szótól –, szinte embertelen gondolkodásmód? – Uraim – fordultam az emberekhez nyugalmamat megőrizve –, ha szabad kérdeznem, melyik község rendőrségéhez tartoznak önök? – Az elspijkihez – mondták olyan hangon, amelyből egyértelműen kiérződött, micsoda kegyben részesítenek azáltal, hogy tudomásomra hozzák ezt az információt. – Helyes, az elspijkihez. Bizonyára tudják, hogy az én autóm sokak megítélése szerint Vrijburg község területén áll. Szemüket beárnyékolva a nap ellen, felnéztek a magasfeszültségű vezetékekre, majd megvonták a vállukat. – Könnyen lehet – bólogattak. – De ha már itt vagyunk, elvontatjuk a roncsot. Micsoda látvány, nem csúfíthatja el a főutat. – Igen? – kiáltottam. – Lehet, hogy erre készülnek! De biztosak lehetnek benne, hogy lépéseket fogok tenni maguk ellen hatásköri túllépés címén. Ez pedig

8

kétségtelenül az önök szégyenteljes elbocsátásához fog vezetni! – Erre néhány másodpercig egymásra meredtek, s valami olyasfélét mormolva, hogy „Csak a kötelességünket teljesítjük”, elkotródtak Azt hiszem, ez volt az egyetlen pillanat, amikor elvesztettem a türelmemet. Amikor néhány órával később megjelent a vrijburgi rendőrség autómentő kocsija, már jól begyakorolt felháborodással fogadtam őket. A történtek után azon tépelődtem, vajon nem követtem-e el taktikai hibát. Talán okosabb lett volna, ha hagyom, hogy elvontassák a kocsimat, mert így valamiféle precedenssel szolgálhattam volna. Ez viszont könnyen azt a benyomást keltheti, hogy csapdát akarok állítani, s ez a hatóságok jóindulatát irányomban egyáltalán nem növelné. Mindezeken túl a kérdések kérdése számomra az, hogy egy rendőrségi eset lehet-e egyáltalán precedens a közegészségügy számára. Mindenesetre boldog voltam, hogy megmenthettem hálóhelyemet, mert ha Van Amerongen úrnál kellett volna ágyat bérelnem, amelyre ő minden kétséget kizáróan hajlandó lett volna, ez ismét súlyos csapást mért volna a pénztárcámra. Az utóbbi idők rossz termése miatt még az alma és a körte ára is hirtelen felszökött. Csütörtökön visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Mégis ez volt az első nap, amikor reggeltől estig igazán zavart valami: egy kellemetlen szag. Gondoltam, valahol a környéken egy szemétégető kemence működik, s reméltem, hogy hamarosan megfordul a szél. Nem hagytam magam elüldözni. Az autóülést kitettem a fűre, kellemesen sütkéreztem a napon a kis házikó mellett, melyben feleségem életbe vágóan fontos pihenőjét élvezte. Van Amerongen úr tehenei békésen legelésztek, mögöttem süvítve dübörgött a gyorsforgalom, a magasfeszültségű vezetékeken csiripeltek a verebek. Mintha csak vakáción lettem volna. Vakáció! Az enyém épp júliusban lenne, akkorra már remélhetőleg feleségem is felépül annyira, hogy megint elmehetünk Terschellingbe. Vagy talán tovább is merészkedhetünk ezúttal? Az Ardennekbe vagy egy Rajna menti utazásra? Efféle ábrándozások közepette szenderültem el, s csak Van Amerongen asszony hangjára ébredtem fel. – Lichtbeelt úr! Posta! Gelderlandból érkezett válasz. Nem tudom eléggé dicsérni azt a gyorsaságot, amellyel országunkban a hivatalos intézmények levelezéseiket bonyolítják – talán nem árt, Felség, ha ilyen egyszerű alattvalójától hallja ezt egyszer. A levélben várakozásomnak megfelelő választ kaptam: a vezetékek alatti terület térképeik szerint Utrecht tartományhoz tartozik – de ezzel még nincs vége. Közölték velem, hogy ügyem sürgősségére való tekintettel Utrecht és Gelderland Megyei Elöljáróságához fordultak azzal a kéréssel, hogy e két terület kartográfiai vállalata közös kutatást kezdeményezzen. Ezek szerint e két vállalatnak rövid határidőn belül egyszer s mindenkorra meg kell határoznia Utrecht és Gelderland – s így természetesen Elspijk és Vrijburg – határvonalát, melyhez topográfiai kiindulópontul feleségem jelenlegi tartózkodási helye szolgál majd. Már a következő hét elejére várhatom az illetékes megbízottakat, s ezután remélhetőleg már gyorsan és mindenki megelégedésére rendeződnek majd a dolgok.

9

Nem tagadom, hogy ott, az árnyékos gesztenyefák alatt szabályszerű körtáncot lejtettem a levéllel. Van Amerongen asszony mosolyogva csóválta a fejét, de én előtte sem restelltem magam. Szinte már nem is mertem remélni, hogy minden ilyen gyorsan rendbe jöhet. Magától értetődik, hogy miután a dolgok idáig fejlődtek, most már nem hagyhattam minden egyebet ebek harmincadjára jutni. Valamennyi szabadnapom lejárt, másnap reggel fel is hívtam ismét az INTEROP vállalatot. Mint kiderült, az idősebb Groeneveld úr még mindig nem tért vissza. Ifjabb Groeneveld pedig, akinek annak rendje s módja szerint beszámoltam a tényleges helyzetről, egy percig sem volt hajlandó tovább alkalmazni a cégnél. – Ide hallgasson, Lichtbeelt, maga is megértheti, nem vezetünk be efféle vircsaftot. – Valóban, uram, tökéletesen megértem. – Számolnom kell a vállalat többi dolgozójával is. Ha megtudnák, hogy én magának külön szabadnapokat osztogatok, mit gondol, mi mindent ki nem találnának gyorsan? – Groeneveld úr – mondtam csodálattal eltelve –, az ön emberismerete egyszerűen elképesztő. – Bizony, bizony, beletanul ebbe az ember. Gondolja csak meg, Lichtbeelt, hová vezetne az ilyesmi? A végén már senki nem dolgozna Hollandiában. – Hahaha – nevettem fel –, hát ettől tényleg nekem is el kell határolnom magam. – Na látja. – De megbocsásson, Groeneveld úr, ne vegye bizalmatlankodásnak... mi lesz most a társadalombiztosításommal meg a nyugdíjammal? – Persze, persze, jó, hogy mondja. Ennek utána kell néznem. Nem tudom, mi ilyenkor a helyzet. Van valami telefonszáma, amin megtalálhatom? – Hogyne, Groeneveld úr. Van Amerongenék száma, akiknek a vendégszeretetét élvezem, Elspijk 346. – Elspijk 346. Jól van, Lichtbeelt, keresni fogom. Most pedig, azt hiszem, köszönetet kell mondanom magának – hány évig is dolgozott nálunk? – Huszonhárom évig, Groeneveld úr. – Huszonhárom évi hűséges szolgálat az INTEROP-náI. Huszonhárom év, egy egész élet. Pontosan az én életkorom. Akkor jött a vállalathoz raktárkezelőnek, amikor megszülettem, és máig sem felejtem el, amit apám kifutókoromban mondogatott, hogy csak a maga idejövetelével kezdtek rendbe jönni a dolgok a raktárban. Szorgalmas munkával tizenhat éven belül sikerült felküzdenie magát a részleg vezetőjévé. Nem sokan tudnák maga után csinálni. Az INTEROP szinte elképzelhetetlen maga nélkül. Maga és az INTEROP – egy. Távozása igazi űrt fog maga után hagyni – mondta, és azzal letette a kagylót. Könnyek szöktek a szemembe. Valószínűleg nincs ember a földön, aki ne érzékenyülne el, ha megdicsérik. Ez pénteken volt. A szép idő tovább tartott, sajnos a szag is. Szombaton nem csináltam mást, mint írtam az amstelveeni Népsegélyező Bizottságnak egy levelet, melyben feltártam helyzetemet, és kérvényeztem a munkanélküli-segély folyósítását.

10

E szomorú nap éles ellentéteként, amikor is életemben először koldulni kényszerültem, a következő nap valódi ünnepnek számított. Úgy délfelé egyszerre csak tülkölést hallottam a főút felől, s már meg is pillantottam a vőm elrobogó autóját, melynek valamennyi ablakából gyermekkezek integettek felém. Valamivel feljebb rákanyarodott az Elspijk felé vezető útra, majd kisvártatva megérkezett a tanyára. Soha nem fogom elfelejteni a látványt, melyet szeretteim nyújtottak, amikor rohanvást közeledtek felém a mezőn át: a kicsik „Nagypapa! Nagypapa!” kiáltásokkal, a lányom egy fehér szalvétával lefedett fonott kosárral, a vőm fényképezőgéppel a vállán, elegáns, feszes nadrágban. Miután üdvözöltük egymást – szegény szakállamnak sok megjegyzést és huzigálást kellett kiállnia –, unokáim visítva a gyönyörűségtől felmásztak a kis házikó tetejére, melyet sérült nagyanyjuknak építettem. A lányom meg akarta tiltani, de rászóltam, hagyja csak a kópékat, hadd játsszanak. Noha tudtam, hogy a betegeket általában a legkisebb zaj is zavarhatja, meg voltam győződve, hogy feleségem ezt a zsivajt boldogan elviseli. Különben is, a gyerekek csakhamar maguktól is lejöttek a ház tetejéről. A szemétégető bűze, melyhez jómagam időközben egészen hozzászoktam, mintha megzavarta volna játékukat. A vőm készített néhány fotót, később kétségtelenül kedves emlék lesz az eseményről, különösen feleségem számára. Ezek után jócskán kivettem a részemet a magukkal hozott ennivalóból. Zsúrkenyér, májpástétom, sőt még bor is került a leterített szalvétára, s már néhány korty után mesebeli nyárrá változott számomra a tavasz. Vőmnek sajnos hirtelen hánynia kellett, ezért hamarosan felkerekedtek. Ön, Felség, szintén nagy családdal van megáldva, mely évről évre növekszik, és Önnek is van egy gyönyörű pázsitkertje, ahol talán Ön is piknikezik néha az unokáival. Nem kell hát éppen Önnek magyaráznom, mit jelent ez valakinek a mi korunkban. Ez után a nap után sajnos már nem láttam viszont őket, de hát mi értelme is lett volna? Segíteni úgysem tudtak rajtam – azzal segítettek a legjobban, hogy ők maguk jókedvűek voltak, így igaz. Május 13-án, hétfőn valóban megjelentek a földmérők és a kartográfusok, összesen nyolc ember. Csak általános iskolai végzettségem van, nem sokat értettem hát bonyolult tevékenységükből a piros-fehérre mázolt karókkal: állványokra szerelt kis látcsöveiken át nézegették őket. De a szakértelemmel végzett munkát mindig jó nézni, legyen az földmérés vagy ajtómázolás, deszkafűrészelés vagy sörcsapolás, bankjegyek számlálása vagy egy cukroszsák összehajtogatása. Korunk egyik rákfenéje hitem szerint éppen az, hogy a legtöbb ember nem ért már a szakmájához. S ez nemcsak azért baj, mert rossz munkát végeznek, hanem mert ők maguk is elégedetlenek emiatt, s így a nem megfelelő munka nem megfelelő embereket eredményez. Az emberek gyakran panaszkodnak arról a végzetes hatásról, melyet a gyárakban végzett személytelen munka gyakorol rájuk, de a személyes jellegű munka egy hajszállal sem megy jobban. Az okok tehát mélyebben gyökereznek. De ezeknél a tisztviselőknél erről szó sem volt – milyen figyelemre méltó, hogy az ember akkor is meg tudja állapítani, szakszerűen végzik-e a munkát, ha maga nem is ért hozzá. Mintha valamiféle általános művészi érzékenység bújna meg az emberben az elegancia és az ökonómia iránt, melyet bárki bármiben felismerhet.

11

De eltérek a tárgytól, Felség, ostoba dolog, tekintve, hogy ez az írás már eddig is rengeteget elvett az Ön drága idejéből. A munkálatok eredménye elkeserítő volt. A mérnök, aki vezette a munkát, és akinek a nevét legnagyobb sajnálatomra elfelejtettem, volt olyan kedves, és a munka végeztével elmagyarázta nekem, mi a probléma. Megmutatta a terület részletes térképét, ahol tartózkodtunk, s kisujját végighúzta egy vonal mentén. – Ez itt a tartományhatár – mondta –, tehát egyben Elspijk és Vrijburg határa is. Pontosan van berajzolva, ellenőriztük. A baj csak az, hogy ez a hollandiai kartográfiában használatos legnagyobb léptékű térkép. Ez sajnos azt jelenti, hogy a határvonal, ahogy ezen a térképen látható, pontosan ugyanolyan széles, mint a fejünk felett húzódó két legszélső magasfeszültségű vezeték közti távolság. Maga a vezetékek közti terület, ahol a felesége fekszik, bizonyos értelemben tehát nem létezik, legalábbis kartográfiai értelemben nem. Ez maga a határ, elválasztja Utrechtet Gelderlandtól. Még csak nem is számít olyasvalaminek, mint amit elválaszt, ez kizárólag csak az, ami elválaszt. Nagy nyugtalanság kerített hatalmába e szavak hallatán. – Akkor most mit tegyek? – Hja – mondta a mérnök, miközben a térképet összehajtogatta és egy lapos tokba bújtatta –, legjobb lenne természetesen, ha valahogy sürgetni lehetne, hogy készítsenek nagyobb léptékű térképeket. Ebben az esetben azt kell mondanom, a legideálisabb az életnagyságú méretarány lenne: 1 : 1 léptékű. Ha a határ még így is keresztezné a felesége testét, a szakemberekre várna annak a megállapítása, hogy az asszony személyazonossága vajon a fejében vagy a szívében vagy – felőlem akár – a kislábujjában fészkel-e, s akkor ez a testrész vajon Utrecht vagy Gelderland területén fekszik-e. De ez igencsak hosszú eljárás lenne. – Magam is attól tartok – mondtam. Rám nézett. – Adhatok magának egy tanácsot? Haladjon tovább a kitaposott, hivatalos úton. – Jó, jó, de kihez fordulhatok még? – A közegészségügyi felügyelőhöz, Hágában. Magyarázzon el neki mindent, ezt a határproblémát is, s ő minden bizonnyal megteszi, ami tőle telik. Azon sem csodálkoznék, ha az ügy az Orvosetikai Kollégium vagy legalábbis a Közigazgatási Bíróság elé kerülne. De ez, remélem, köztünk marad. Ismétlem, borzasztóan sajnálom, hogy ennek a rendkívül segítőkész szakembernek elfelejtettem a nevét. Mindenesetre megfogadtam a tanácsát, és még aznap este megírtam a vonatkozó levelet. Másnap délelőtt tíz órakor Van Amerongen úr kiáltására lettem figyelmes: – Lichtbeelt! Telefon! Sietve léptem be a házba: a telefonban az idősebb H. J. Groeneveld úr ismerős hangját hallottam. – Mondja csak, Lichtbeelt, igaz, amit hallok, most jöttem meg külföldről, valóban elbocsátotta magát a fiam? – Ahogy mondja, Groeneveld úr. – Hát megőrült ez a gyerek? Magát elbocsátani! Huszonhárom év után, csak azért, mert kért néhány szabadnapot a felesége miatt?

12

– Félek, nem tehetett egyebet. – Nem tehetett egyebet? Magának elment az esze! Az előbb úgy lekaptam a tíz körméről, hogy bőgve rohant ki a szobából! – Nem túlzás ez, Groeneveld úr? Meg vagyok győződve, hogy a tisztelt fia csakis a vállalati érdeket tartotta szem előtt... – Ugyan kérem! A hülye! Majd én móresre tanítom! Az emberek nem régi kesztyűk, amiket csak úgy el lehet dobni, ha már nem tetszenek. – Hát, így is lehet mondani, igen, van benne némi igazság. – Csakhogy, Lichtbeelt, ha már így történt, nemigen lehet rajta változtatni. Boldogan felvenném újra, de akkor meg a fiamat kéne elbocsátanom. Egy szemernyi tekintélye sem maradna az emberek előtt. – Pontosan így van – mondtam –, ehhez nem fér kétség. Állnia kell a szavát. Ha az ifjabb H. J. Groeneveld nem engem, hanem valaki mást elbocsát, akit aztán az idősebb H. J. Groeneveld újra felvesz, hát én is a hasamat fognám a nevetéstől. – Igen, éppen erről van szó, Lichtbeelt. Az volt a benyomásom, hogy Groeneveld úr megkönnyebbült a szavaim hatására, s ennek igen megörültem, mert tudom, hogy a rossz munkahelyi légkör neki is rengeteg álmatlan éjszakát okoz. – Csak még annyit, Groeneveld úr, mi a helyzet a társadalombiztosításommal meg a nyugdíjammal? – Á, jó, hogy mondja. Sajnos meg kell mondanom, nem valami rózsásak a kilátások. – Jól van, akkor hát szép türelmesen várakozni fogok, legjobb, ha nem számítok semmire, a végén csak sikerülnie kell. Semmi esetre se csináljon magának gondot, meg vagyok győződve, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. – Jól van, Lichtbeelt. Mielőbbi gyógyulást a feleségének! – Köszönöm szépen. Viszontlátásra, Groeneveld úr. A kellemes beszélgetés felvidított. Végül is nem kellett volna okvetlenül felhívnia. Még egyszer megvilágosodott előttem, hogy nekünk, hollandoknak nem szabad ellenségeskednünk egymással, ellenkezőleg, minden körülmények között össze kell tartanunk. Már beállítottam magam, hogy május 15-én, szerdán egész nap nem teszek egyebet, mint a hágai választ várom, de már reggel megérkezett a motoros rendőrség. Motorjaikat egymás mögött az út szélére állították, majd letértek az útról. – Legyen szíves az építési engedélyét – mondták minden bevezetés nélkül. – Építési engedély? – Értetlen pillantásomra némán az ideiglenes hajlékra mutattak, melyet a feleségem számára húztam fel. – Ehhez építési engedély kell? – kérdeztem elképedve. – Miért, talán nincs odaépítve? – De igen, hogyne – mondtam –, tagadhatatlan. De engedélyem, az sajnos nincsen. A helyzet ugyanis a következő. Ez év május 4-én, szombaton, körülbelül 10 óra 10 perckor ... – Igen – szakítottak félbe nyersen –, lassan már kívülről tudjuk. De hová jutnánk, ha mindenki csak úgy, a saját szakállára kezdene építkezni? Egy ilyen kis

13

országban, mint a mienk, amely ilyen sűrűn van beépítve, minden darabka zölddel takarékoskodnunk kell, ami még megmaradt. – Én vagyok az első, aki ezt tiszteletben tartja – feleltem. – Kisfiúkoromban magam is órákon át barangoltam erdőn-mezőn anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztam volna, a botanika és a madártan volt a mindenem, úgyhogy nekem aztán igazán nem kell magyarázniuk. De ami a feleségem szerény kis hajlékát illeti – mondtam, és most én böktem a kis házikó irányába –, határozottan állíthatom, hogy még egyetlen autósnak sem tűnt fel a főúton. – Meglehet – hagyták rám –, de mindig így kezdődik. Először megjelenik valami jelentéktelen kis épület, aztán, mielőtt még észbe kapna az ember, ott terem a helyén egy nyaraló úszómedencével, miegymással. – Egy percig sem kétlem, hogy így van – mondtam –, hisz maguknak biztosan megvannak a maguk tapasztalatai ezzel kapcsolatban. De, uraim – mondtam kissé felemelt hangon –, ha a feleségemet nem lehet kórházba szállítani, mert a terület, ahol fekszik, nem tartozik semmiféle fennhatóság alá, csak nem fognak itt holmi építési engedélyek miatt cirkuszt csinálni? Egymásra pillantottak, majd kitört belőlük a nevetés. – Ezek szerint talán azt gondolja, hogy itt a vezetékek között még akár büntetlenül gyilkolhatna is? – kérdezték. – Ezt az ötletet valóban kissé túlzottnak találom. – A baleset meg a bűntény az két dolog, drága uram. Bűntény vagy kihágás esetén minden állampolgárnak letartóztatási joga van, függetlenül attól, melyik községben lakik, vagy melyik tartományban követték el a törvénysértést. Lehorgasztottam a fejem. Beláttam, hogy itt semmiféle tiltakozás nem segíthet. – Legyen szíves, mutassa a táborozási engedélyét – mondták kurtán. A kisujjamat sem mozdítottam. Jegyzőkönyvet vettek fel, az iratokat a mellényzsebükbe dugták, majd így szóltak: – Az utóbbi vétséggel kapcsolatosan az eljárás valószínűleg nem lesz szigorú, de abban biztos lehet, hogy ezt az illegális építményt még a napokban lebontják. Hogy az események egyre kétségbeejtőbb fordulatot vettek, nem maradt rám hatástalan. Még Van Amerongen úr is észrevette rajtam. Amikor aznap este felálltunk a vacsora mellől, néhány pillanatig némán a vállamra tette becsületes parasztkezét. Másnap két levél is érkezett. Az egyik a Népsegélyző Bizottság válaszát tartalmazta a munkanélküli-segélyért benyújtott kérvényemre. Nem vagyok rá jogosult, mert nem jelentkeztem az előírt huszonnégy órán belül a lakhelyem szerinti Területi Munkaközvetítő Hivatalnál. Nehezen tagadhattam volna, hogy ezt bizony elmulasztottam. Azt tanácsolták, nyújtsak be fellebbezést a Különleges Betegellátási Költségek felett rendelkező Törvény alapján. A tanácsot szívből megfogadtam. A második levél a Közegészségügyi Főfelügyelőtől érkezett. Ebben az állt, hogy ez a határincidens egészen új problémát vet fel („csaknem metafizikai problémát”), melyet egyes-egyedül a miniszter oldhat meg. Ő azonban pillanatnyilag Zambiában tartózkodik, utána pedig Nigériába, majd Ugandába látogat.

14

Azt javasolták, hogy amíg visszajön, forduljak az Alsóház Törvényhozó Testületének Kérvényeket Kezelő Bizottságához. Felség! Belátom, hogy ha beszámolómat ilyen részletességgel folytatom, óriási merényletet követek el Felséged drága ideje ellen. Közérdeket szolgáló fontos államügyek várhatnak elintézésre, az íróasztalán mappák tornyosulnak, mintha csak magam előtt látnám, itt a Van Amerongen úr asztalán. Az egyén kis problémáinak meg kell hajolniuk ez előtt, ehhez nem fér kétség. Azt hiszem, szükségtelen felhívnom Felséged figyelmét még egyszer arra, hogy szenvedéseim útján egyetlenegyszer sem hallottam senkitől egyetlen rossz szót sem. Soha senki nem vesztette el velem szemben a türelmét, noha erre olykor okot adhattam. Nem ezért vettem hát a bátorságot, amikor személyesen Önhöz fordultam, hogy panaszkodjak. De, Felség, erősen aggódom a feleségem miatt. Nincs jól. Amikor ez év június 2-án lebontották a házikót a feje fölül, láttam, hogy a csontjai ittott már kilátszanak a bőre alól. Ha csak figyelembe vesszük a tényt, hogy ekkor már egy hónapja nem evett, nem ivott semmit, talán érthetőbbé válik aggodalmam, akármilyen túlzott lehet egyébként. De talán ez is megbocsátható harminchat évi házasság után. Jómagam két hónapja vagyok bérszolgálatban Van Amerongen úrnál, aki volt olyan jóságos, hogy rajtam, öregemberen megkönyörült. Napközben kitakarítom az istállókat, ellátom a disznókat, este krumplit pucolok és elmosogatok, amiért jótevőm szállást és kosztot ad. Ami ezt illeti, nincs tehát okom panaszra. Időközben azonban már szeptember eleje lett – s a viharos szél, amely ezen a héten alaposan megtépázta a vezetékeket, s amely, remélem, nem okozott túl nagy károkat a földeken, lassan kifújja feleségemből a lelket. Ha hamarosan nem kapok segítséget, attól tartok, már késő lesz. Utolsó reményem éppen ezért az, hogy Ön, Felség, személyesen gondoskodik feleségem kórházba szállításáról királyi autóján, melynek rendszáma, ha jól tudom, AA–l. Hisz Ön az utolsó intézmény, amely minden párton és határon felül áll! Abban a reményben, hogy nem vettem túlságosan igénybe nagyra becsült figyelmét, maradok, Felség, a legnagyobb tisztelettel, az Ön alázatos szolgája, J. Lichtbeelt GERA JUDIT fordítása

15

DORIS LESSING

Az öregasszony meg a macskája

Hettynek hívták, és a huszadik századdal született. Hetvenévesen halt meg, elvitte a hideg és a hiányos táplálkozás. Hosszú ideje élt egyedül, azóta, hogy egy kemény télen, nem sokkal a második világháború után meghalt a férje tüdőgyulladásban. Nem volt idős a férfi, épp csak középkorú. Azóta Hetty négy gyereke is középkorú lett, már ugyancsak felnőtt gyerekekkel. A négy közül az egyik, egy lány, karácsonykor üdvözlőlapot küldött az anyjának, de egyébként Hetty nem létezett a gyerekei számára. Ők ugyanis mind tisztes polgárok voltak, otthonuk, jó állásuk és kocsijuk volt. Hetty pedig nem volt tisztes polgár. Mindig is kicsit fura volt, mondták, ha egyáltalán emlegették az anyjukat. Amikor még élt a férje, Fred Pennefather, és a gyerekek még csak cseperedtek, egy városi bérlakásban laktak, szorosan, kényelmetlenül összezsúfolva, Londonnak abban a részében, mely leginkább folyótorkolatra emlékeztet, mert árapályként özönlenek ott ki-be az emberek: fél mérföldön belül három nagy pályaudvar is található, Euston, St. Pancras és King’s Cross. A negyedben újdonságnak számítottak az emeletes bérházak, zordan, szürkén, rondán magasodtak a sok-sok holdon tarkálló kis házak és kertek között, melyeket nemsokára mind lebontottak, és még több magas, szürke bérházat építettek a helyükre. Pennefatherék rendes lakók voltak, fizették a lakbért, és nem adósodtak el; Pennefather „komoly”, megbízhatóságára büszke építőmunkásnak vallotta magát. Akkor még semmi jelét nem lehetett látni annak, hogy Hetty a jövőben egyre kevésbé lesz normálisnak tekinthető, hacsak azt nem vesszük, hogy igen gyakran kiosont egy-egy órácskára, s ilyenkor valamelyik peronról nézte a beérkező vagy kifutó mozdonyokat. Szereti a szagát, mondta. Szerette nézni azt a forgatagot, a „mindenféle más tájról érkező, jövő-menő embereket”. Skóciára, Írországra, Észak-Angliára gondolt ilyenkor. Ezek a látogatások a lárma, a füst, a kavargó embertömeg sűrűjében úgy hatottak rá, mint másokra az alkohol vagy a szerencsejáték. A férje ugratta, cigánynak hívta. És Hetty tényleg félcigány volt, hisz cigány volt az anyja, csak elhagyta sátoros népét, és feleségül ment egy emberhez, aki igazi házban lakott. Fred Pennefather szerette, hogy más a felesége, mint az általa ismert átlagos nők, éppen azért vette feleségül; ám Hetty gyermekei már féltek, hogy a pályaudvarok gyakori látogatásánál rosszabb formában is kiütközhet anyjuk cigány vére. A magas termetű Hettynek rengeteg fényes, fekete haja, könnyen barnuló bőre és erős pillantású, sötét szeme volt. Élénk színeket hordott, hirtelen haragra lobbant, de gyorsan meg is békélt. Élete fénykorában feltűnő jelenség volt, büszke és csinos. Megjelenése óhatatlanul azzal járt, hogy a környékbeli utcák lakói „cigány”-nak emlegették, „az a cigány nő”, mondták, ha róla beszéltek. Ha Hetty meghallotta, visszakiabált, hogy attól ő még nem rosszabb, mint más.

16

Amikor meghalt a férje, majd megnősültek, férjhez mentek és elköltöztek a gyerekek, a városi tanács egy kicsi lakásba költöztette Hettyt, ugyanabban a bérházban. Munkát szerzett, eladó lett egy közeli áruházban, de unta. Középkorú, egyedül élő nők, akik már letudták az életük sűrű, felelősségteljes részét, szinte hagyományosan hódolnak bizonyos elfoglaltságoknak. Isznak. Kipróbálják a szerencsejátékot. Új férjet keresnek. Túlesnek egy-két bánatos viszonyon. És kész. Hettynek volt egy korszaka, amikor kipróbálta mindegyiket, mint valami hobbit, de belefáradt. S bár a soványka bérért egy darabig még eladó maradt, mellette új vállalkozásba kezdett; használt ruhát vásárolt, és adott el. Nem volt saját üzlete, a házakat járva vásárolta vagy kérincsélte össze az áruját, amelyet aztán utcai árusoknak vagy használtruha-boltoknak kínált fel. Imádta ezt. Szenvedélyévé lett. Kilépett rendes munkahelyéről, és teljesen elfelejtette a vonatok és utasaik iránti mély vonzalmát. Mindig tele volt a szobája tarka kelmedarabokkal, hol egy ruha mintája tetszett meg neki annyira, hogy nem akart megválni tőle, hol egy gyöngydíszes szalag, régi prém, hímzés, csipke. A bérházak lakói között akadtak más utcai árusok is, de abban, ahogy Hetty házalt, volt valami, ami elriasztotta a barátait. Húsz-harminc éve ismert szomszédok jelentették ki, hogy Hetty meghibbant, és többé nem kívánják ismerni. De ő nem bánta. Szerfelett élvezte az egészet, különösen azt, amikor az utcákat róhatta öreg gyerekkocsijával, melyet zsúfolásig megtöltött az épp megvásárolt vagy eladni szánt holmi. Szeretett pletykálkodni, alkudozni, hízelkedéssel ezt-azt kicsalni a háziasszonyokból. És ezt az utóbbit kifogásolták a szomszédok, nagyon is tisztában volt vele. Ez vert éket közéjük. A kéregetés. Rendes ember nem kéreget. Hetty már nem volt rendes. Magányosnak érezte magát az apró lakásban, így a lehető legkevesebbet időzött otthon, inkább a mozgalmas utcákat járta. Valamennyi kis időt persze mégis a szobájában töltött; egy szép napon aztán, egy mocskos sarokban, elkóborolt, reszkető kiscicára bukkant, és hazavitte a bérházba. Az ötödik emeleten lakott. A kismacska nagy, erős kandúrrá fejlődött, s ezalatt megismerte, keresztül-kasul barangolta a lépcsőházak, liftek, soktucatnyi lakás együttesét, mintha város volna az épület. A hatóságok nem üldözték aktívan a házi kedvenceket, épp csak megtiltották, majd megtűrték a tartásukat. A macska érkezése óta Hetty többet érintkezett a környezetével, mert az állat lépten-nyomon összebarátkozott valakivel, aki az udvar túloldalán lévő szikla, azaz háztömb lakója volt, vagy éppenséggel éjszakákon át nem ment haza, így aztán Hetty kénytelen volt ajtókon bekopogva, kérdezősködve megkeresni; máskor pedig összerugdosva, sántítva állított be, vagy vérző sebbel, mert fajtabélivel verekedett. Hetty veszekedett a rugdosókkal és az ellenséges macskák gazdáival, macskatani ismereteket cserélt macskabarátokkal, és állandóan talált bekötözni vagy ápolni valót szegény Tibbyjén. Tibby hamarosan sebhelyekkel ékes, bolhás, tépett fülű, rongyos küllemű harcossá edződött. Tarka macska volt, kicsi, sárga szemekkel. Bizony mérföldek választották el a szép bundájú, kecses, pedigrés macskáktól. De független volt, és amikor elege lett a konzerv macskaeledelből vagy a dobozos mártásba tunkolt kenyérből, amivel Hetty etette, gyakran fogott galambot magának, és amikor Hetty a magánytól szenvedve a mellére szorította, Tibby

17

dorombolt, és befészkelte magát az ölelésbe. De Hetty egyre ritkábban szenvedett. Amint felfogta, miben reménykednek a tulajdon gyerekei – abban tudniillik, hogy anyjuk, ez a röstellni való öreg rongykereskedő, távol tartja magát tőlük –, feldolgozta a tényt, és keserűsége, melybe mindig jó adag vad humor is vegyült, csak nevezetes alkalmakkor, például karácsonykor tört föl belőle. – Ó, te vén csúfság, te piszkos öreg macska – énekelte, kántálta a macskának –, nem kellesz te senkinek, hát kellesz, Tibby? Dehogy kellesz, te csak egy kóbor kandúr vagy, csak egy settenkedő öreg macska, azám, Tibs, Tibs, Tibs. Hemzsegtek a macskák a házban. Két kutya is volt. Állandó csatározás folyt a szürke cementfolyosókon. Olykor el kellett takarítania valakinek a kutya- és macskapiszkot, de előfordult, hogy napokig, hetekig is ott maradt, a szomszédháborúk és viszályok tartozékaként. A lakók sok panaszt tettek. Végül kiérkezett egy városi tisztviselő, és azt mondta, hogy érvényt fognak szerezni az állattartással kapcsolatos rendelkezéseknek. Hetty, akárcsak a többiek, köteles elpusztítani a macskáját. Ez a válság épp akkor köszöntött be, amikor Hettynek amúgy sem volt szerencséje. Influenzás lett; nem tudott keresni; nehéz lett volna elmennie, hogy fölvegye a nyugdíját; eladósodott. Rengeteg lakbérrel is tartozott. Televíziót bérelt, de nem fizette a díját, ezért állandóan a nyakára járt a televíziós cég képviselője. A szomszédok kipletykálták egymás közt, Hetty „elvadult”, mondogatták. Onnan eredt a pletyka, hogy a macska galambot fogott, aztán felvitte, lépcsőn, folyosókon, átjárókon keresztül tollat és vércseppeket hullajtva maga után; és amikor egy asszony utána ment, hogy panaszkodjon, Hetty épp a galambot kopasztotta, hogy majd megfőzi, immár nem először, majd megosztja a fogást Tibbyvel. – Mocskos vagy – mondta, és kiszedte a macskatálba a galambhúst, hogy hűljön egy kicsit. – Te mocskos öreg jószág. Megennéd azt a piszkos öreg galambot. Minek képzeled magad, vadmacskának? Rendes macskák nem esznek koszos madarakat. Csak öreg cigányok, azok esznek vadmadarat. Aztán egy este segítséget kért az egyik szomszédjától, akinek volt kocsija, bepakolta a tévét, a macskát, több batyu ruhát, a gyerekkocsit és saját magát. A szomszéd London túlsó végébe fuvarozta, egy szobához, egy utcába, ami egy szegénynegyedben volt, és tatarozásra várt. A szomszéd fordult még egyet, a kocsitetőre kötözve elvitte Hetty ágyát és matracát is, valamint egy fiókos szekrényt, egy öreg bőröndöt, serpenyőket. Így hagyta el Hetty azt az utcát, ahol harminc éven át, csaknem fél életében lakott. Ismét berendezkedett abban az egy szobában. A hátrahagyott lakbértartozás és a lopott televízió miatt nem merészkedett a „közelükbe”, hogy gondoskodjék nyugdíja folyósításáról, és rendezze személyazonossági papírjait. Újból kereskedni kezdett, és a kis szoba, akárcsak az előző, hamar megtelt a szivárvány minden színével és anyagával, csipkével, pitykével. Egyetlen gázrózsán főzött, a mosogatóban intézte el a mosást. Melegvíz nem volt, csak ha lábasban forralt vizet. A pusztulásra ítélt házban öreg hölgyek, és egy ötgyermekes család lakott. Hetty a földszinten, a hátsó traktusban lakott, gazdátlan kertre nézett az ablaka, macskája pedig boldogan vette birtokba az új vadászterületet, amely nagyjából egymérföldes körben övezte úrnője ragyogó hajlékát. Csatorna húzódott a

18

közelben, s a városi szennyvízből kiálló szigetecskéket egyik horgonyzó csónakról a másikra ugrálva könnyen elérhették a macskák. Patkányok és madarak laktak a szigeteken. Sok járdát pedig valósággal elleptek a kövér londoni galambok. Ügyes vadász volt a macska. Hamar rangos helyet vívott ki a helybéli macskatársadalom hierarchiájában, és nem kellett sokat harcolnia, hogy meg is tartsa. Erős kandúr volt, sokalomnyi macskakölyök apja. Öt boldog évet éltek ezen a helyen, Hetty meg ő. Hettynek jól ment a bolt, mert a közelben gazdagok is laktak, így az ő levetett ruháikat olcsón megvehették tőle a szegények. Hetty nem volt magányos, mert veszekedéssel fűszerezett, ám nagyon is hálás barátságot ápolt egy asszonnyal, aki a legfelső emeleten lakott, és ugyancsak özvegy volt, és ugyanúgy nem látta sosem a gyerekeit, mint ő. Ami az ötgyerekes családot illeti, Hetty gyakran ráripakodott a gyerekekre, sopánkodott, mekkora ricsajt és felfordulást csinálnak, de miután kioktatta az anyjukat, mondván, hogy „semmi értelme kitennie a lelkét értük, úgysem hálálják meg”, itt-ott pénzt vagy édességet nyomott a gyerekek kezébe. Nyugdíja nélkül is jól megélt. Eladta a tévét, egyszer-kétszer meghívta emeleti barátnőjét a tengerpartra, és vett egy kis rádiót. Sosem olvasott könyvet vagy lapokat. Az az igazság, hogy nem tudott írni-olvasni, vagy ha mégis, olyan gyengén, hogy nem volt benne élvezet. Minden öröme a macska volt, ráadásul ingyen, mert Tibby nemcsak ellátta magát, hanem rendszeresen hordott haza neki főzni és enni való galambot is, cserébe pedig tejet kért. – Ó, Tibby, te falánk, te mohó, nehogy azt hidd, hogy nem tudom, de igen, tudom, hogyne tudnám, majd meglátod, milyen beteg leszel tőle, aki ilyen ronda öreg galambokat eszik, hát nem ezt mondom örökké? Egyszer aztán tényleg nekiláttak, hogy rendbe hozzák az utcát. Megszűnt kiterjedt, egységesen lepusztult nyomortanya lenni, középosztálybeli népek vásároltak benne házakat. És igaz, hogy ez még több meleg holmit jelentett, amire Hetty alkudhatott – vagy amit kikönyöröghetett, mert továbbra sem tudott ellenállni a kísértésnek, ha furfangos siránkozásával, még mindig szép, villogó pillantásával elérhette, hogy semmi ellenében adjanak neki valamit –, tudta, akárcsak szomszédai, hogy hamarosan eladják a házat, felújításra, és a benne lakó szegényeket szélnek eresztik. Azon a héten, amikor Hetty betöltötte a hetvenet, meg is érkezett a kis közösség végét jelentő felszólítás. Négy hetet kaptak, hogy új lakóhelyet keressenek maguknak. A lakáshiány Londonban – és persze mindenhol máshol a világon – többnyire szétszórta volna ezeket az embereket, gondoskodjanak csak magukról, ahogy tudnak. Ennek az utcának a sorsa azonban fölkeltette a közfigyelmet, közeledtek ugyanis a helyhatósági választások. Ebben az utcában sűrűsödött össze a hajléktalan szegények problémája, mert tökéletesen jelképezte az egész környék, sőt igazából az egész város megosztottságát: míg egyik felét előkelő, ízlésesen átalakított házakban jómódú, költekező emberek lakták, a másik fele haldokló bérházakból állt, olyan lakókkal, mint Hetty. Városi tanácsnokok és egyházi emberek beszédei hatására a helyi hatóság sem tehette meg, hogy nem vesz tudomást a tervezett fejlesztés áldozatairól.

19

Hettyék házába munkacsoport látogatott el, amely egy munkanélküliséggel foglalkozó tisztviselőből, egy szociális munkásból és egy lakásügyi szakemberből állt. Erős, ösztövér öregasszony invitálta őket a szobájába; Hetty skarlátvörös gyapjúkosztümöt viselt (azon a héten találta kiselejtezett ruhák között), sapka gyanánt kötött, fekete teáskanna-melegítőt és századelős, fekete, gombos csizmát, amely nagy volt neki, ezért csoszogva járt benne. Jóllehet e hivatalnokok láttak már épp elég nyomorúságot, egyikük sem akart belépni, csak a küszöbön állva tettek ajánlatot: segítenek, hogy Hetty megkapja a nyugdíját – miért is nem folyamodott érte már régen? –, és hogy ő, meg a házban lakó másik négy idős hölgy, elköltözhessenek a Város által fenntartott Otthonba, mely az északi külvárosi övezetben található. Az öregasszonyok imádták London mozgalmasságát, hozzá voltak szokva, s miközben nem volt más választásuk, mint hogy beleegyezzenek, komor mogorvaság vett erőt rajtuk. Hetty is beleegyezett. A két utolsó tél óta kegyetlenül sajogtak a csontjai, és lépten-nyomon rájött a köhögés. És noha talán ő volt a legurbánusabb lélek mindannyiuk közül, hiszen fél életét utcák százait róva töltötte, rongyokkal, csipkékkel megrakott öreg gyerekkocsiját tolva, s mert olyan jól ismerte London szövedékét és minden ízét, ő bánta legkevésbé, hogy új otthona „zöld mezők közt” lesz. Igazából semmiféle mező nem volt a beígért Otthon környékén, de valami okból mindegyik öreg hölgy ezzel a régi dalszövegtöredékkel rukkolt elő, mintha ez illene a helyzetükhöz, azaz olyan öregasszonyokhoz, akik nemsokára meghalnak. – Jó lesz újból zöld mezők közt lakni – mondogatták egymásnak teát szürcsölve. A lakásügyi tisztviselő újból eljött, hogy megtegye az utolsó intézkedéseket. Megállapodtak, hogy Hetty Pennefather két hét múlva kiköltözik a többiekkel együtt. A zsúfolt szobában csak egyetlen szék volt, annak a legszélén ült a fiatal hivatalnok, mert zsírréteg ült mindenen, meg aztán félt, hogy bolhát, vagy valami rosszabbat is összeszedhet, s közben igyekezett a lehető legkevesebb levegőt beszívni az undorító bűz miatt: volt ugyan vécé a házban, de három napja nem működött, és csak egy vékony fal választotta el őket tőle. Bűzlött az egész épület. A fiatalember pontosan tudta, micsoda nyomort okoz a lakáshiány, és tudta, milyen sokan vannak azok a gyermekeiktől elhagyott öregek, akiknek nem ajánlják föl utolsó napjaikra a hatósági gondoskodást, ezért szinte önkéntelenül úgy érezte, roppant szerencsésnek tarthatja magát ez az emberi roncs, amiért elhelyezést nyer az Otthonban, még ha igaz is – s ő sajnálkozva vette tudomásul e tényt –, hogy ebben az intézményben haszontalan, ostoba kisgyerekként kezelik az öregeket, míg jó szerencséjük úgy nem hozza, hogy sikerül meghalniuk. De amikor épp azt magyarázta Hettynek, hogy egy kis teherautó jön majd értük, az fogja elszállítani az ő és a másik négy öregasszony ingóságait is, s hogy nem kell magával vinnie semmit, csak a ruháit, „és talán néhány fényképet”, egyszerre csak észrevette, hogy amit addig tarka rongykupacnak vélt, most fölkel, és tépett vörösessárga-fekete mancsát az öregasszony szoknyájára helyezi. Ami aznap egy rózsaszín és piros rózsákkal ékes függöny volt; Hettynek tetszett a mintája, s a dereka köré tűzte.

20

– Nem viheti magával azt a macskát – mondta gépiesen a fiatalember. Gyakran kellett ezt mondania, s mert tudta, milyen nyomorúságos érzelmeket vált ki e kijelentéssel, rendszerint tompítani igyekezett rajta. De most nem számított ilyesmire. Tibby úgy nézett ki, mint egy gubancos, öreg gyapjúgombolyag, amelyet összeérlelt a por és az eső. Az egyik szemét csak félig tudta kinyitni, mert verekedés közben kitépték egy kis izmát. Fél füle már csak nyomokban létezett. És az egyik oldalán szőrtelen folt éktelenkedett, vastag sebhellyel. Egy macskagyűlölő intézte el így, vagyis sörétes légpuskával, akárcsak más macskákat. Két évbe telt, mire begyógyult a seb. És Tibby büdös volt. Nem jobban persze, mint a gazdája, aki mereven, mozdulatlanul ült, gyanakvás csillogott a szemében, és ellenségesen méregette a jól fésült, ápolt fiatalembert a városi tanácstól. – Mennyi idős a macska? – Tízéves, nem, csak nyolc, fiatal macska, körülbelül ötéves – felelte Hetty kétségbeesetten. – Szerintem nagy szívességet tenne neki, ha megszabadítaná a nyomorúságától – vélte a fiatalember. Amikor távozott a tisztviselő, Hetty már mindenbe beleegyezett. Az öregasszonyok közül csak neki volt macskája. A többieknek törpepapagájuk volt, vagy semmijük. Törpepapagájt be lehetett vinni az Otthonba. Hetty tervet készített, bizalmasan beavatta a többieket, és amikor megérkezett a teherautó, hogy elvigye őket ruháikkal, fényképeikkel és törpepapagájaikkal együtt, ő nem volt ott, a többiek pedig falaztak neki. – Ó, fogalmunk sincs, hová ment – ismételgették az öregasszonyok a közönyös teherautó-sofőrnek. – Tegnap este még itt volt, de tényleg, mondott valami olyasmit, hogy Manchesterbe készül a lányához. És elmentek meghalni az Otthonba. Hetty tudta, hogy amikor átépítés előtt kiürítenek egy házat, még hónapokig, sőt évekig is üresen állhat. Ő ebben a házban kívánt maradni, amíg az építők meg nem érkeznek. Meleg ősz volt. Hetty életében először úgy élt, mint cigány ősei, és nem ágyba tért aludni, nem szobába és házba, mint a rendes emberek. Éjszakákat töltött Tibbyvel az üres ház kapualjában kuporogva, csak kétajtónyira saját lakásától. Pontosan tudta, mikor fog megjelenni a rendőrség, s mikor bújjon el a bozótossá burjánzott kert bokrai között. Várakozásának megfelelően semmi sem történt a házban, úgyhogy visszaköltözött. Bezúzott egy hátsó ablaktáblát, hogy Tibby szabadon járhasson ki-be, s ne kelljen emiatt kinyitni a bejárati ajtót, sem gyanúsan nyitva hagyni egy ablakot. A legfelső emelet egyik hátsó szobájában rendezkedett be, és mindennap korán reggel távozott, hogy az egész napot az utcán töltse rongyokkal megrakott gyerekkocsija mellett. Este gyertyát gyújtott, és a padlóra tette. Továbbra sem működött a vécé, úgyhogy egy vödröt használt az első emeleten, éjszaka pedig titokban a csatornába ürítette, amelyet nappal előszeretettel látogattak a sétahajók és a horgászok.

21

Ekkoriban sok-sok galambot hozott neki Tibby. – Okos cica vagy, Tibby! De még milyen okos cica! Ismered a dörgést, igaz-e, érted a dolgodat, rajtad nem lehet kifogni. Nagyon lehűlt az idő; jött és ment a karácsony. Hettynek kiújult a köhögése, és leginkább csak szunyókált a takaróhegyek, régi rongyok alatt. Éjszaka elnézte a padlón és a plafonon a gyertyaláng árnyjátékát – rosszul illeszkedett az ablakkeret, huzat volt. Kétszer csavargók töltötték az éjszakát az épület aljában, s Hetty hallotta, amikor a rendőrség arrébb tessékelte őket. Lement megnézni, nem zárták-e el a macska használatára kitört ablakot a rendőrök, de nem. Berepült viszont egy feketerigó, és halálra ütötte-verte magát, szabadulást keresve. Hetty megkopasztotta, és tepsiben megsütötte padlódeszka-darabokból rakott tűz fölött: természetesen rég elzárták a gázt. Sosem evett sokat, és most sem ijedt meg túlzottan attól, hogy egész idő alatt, míg a ruhakupac alatt tartózkodott, mindössze egy kis száraz kenyeret és egy darab sajtot fogyasztott el. Fázott, de nem gondolt rá sokat. Odakint barna, latyakos hó borított mindent. Hetty visszament a fészkébe, s arra gondolt, hamarosan véget ér a nagy hideg, újrakezdheti a kereskedést. Olykor Tibby is bebújt mellé a kupacba, s ő magához szorította a meleg testet. – Okos cicám, okos vén macsekom, ugye gondoskodsz magadról? Jól van, aranyom, jól van, gyönyörűségem. Aztán januárban, ahogy eltisztult egy időre a hó, de épp csak elkezdődött a tél, s ő ismét mozgolódni kezdett, észrevette a ház előtt a teherautót, és a felszerelésüket lerakodó építőmunkásokat. Nem mentek be a házba: másnap kezdték a munkát. De addigra Hetty, a macskája, ruhákkal megpakolt gyerekkocsija és két takarója már nem volt ott. Vitt magával gyufát, gyertyát, egy öreg serpenyőt, villát, kanalat, konzervnyitót és patkányfogót. Rettegett a patkányoktól. Úgy kétmérföldnyire, a gazdag, okos és híres népek lakta, nyájas Hampstead otthonai s kertjei között három nagyon nagy ház állt üresen. Véletlenül látta meg őket egyszer, amikor két éve busszal errefelé járt. Különleges esemény volt az neki magának is, annyi megjegyzést, kíváncsi pillantást váltott ki őrült ruházata, valamint az a képessége, hogy egyszerre mutatkozzék belevaló, vagány öreglánynak és szófogadatlan gyereknek. Mert minél öregebb lett ez a rossz hírű csavargó, annál erősebben tombolt benne valami szilaj, követelőző gyerekesség. Túlságosan keveredett benne a kettő; kényelmetlen érzés volt a közelében lenni. Félt, hogy azóta „újjáépítették” a házakat, de nem, még ott álltak, túl rozogán és veszélyesen ahhoz, hogy csavargók használják, a londoni hajléktalanok hadairól nem is beszélve. Egyetlen ablakban sem volt már üveg. A földszinten csaknem teljesen eltűnt a padlózat, mindössze néhány kis emelvény és deszkapadló-töredék maradt meg itt-ott a vízzel telt alagsor fölött. Málladozott a mennyezet. A tető nagy része is hiányzott. Úgy néztek ki a házak, mintha bombatalálat érte volna őket. De a délutáni hideg sötétben Hetty felvonszolta a törött lépcsősoron a gyerekkocsit, és a gyenge deszkákon óvatosan mozogva körbejárta a második emeleti szobát, amelynek a közepén nagy lyuk tátongott, egészen le, a ház aljáig.

22

Olyan volt belenézni, mintha kútba nézne az ember. Hetty gyertyafénynél megvizsgálta az itt többé-kevésbé ép falak állapotát, és megállapította, hogy az ablakon besüvítő szél és eső szárazon hagyja az egyik sarkot. Ott ütött tanyát. Egy platánfa eltakarta az ásító ablakot, a mintegy húszméternyire haladó főútról nem lehetett látni. Tibby egész úton gémberedetten feküdt a gyerekkocsiban a ruhakupac alatt, de most azonnal leszökkent, s már el is tűnt az elhanyagolt aljnövényzetben, hogy megfogja a vacsoráját. Jóllakva, elégedetten tért vissza, és szemlátomást boldogan tűrte, hogy a vékony, kemény, öreg karok köré fonódjanak. Hetty alig várta, hogy a macska megtérjen e vadászatokból, mert a meleg, doromboló csont- és szőrmebatyu egy darabig mintha igenis enyhítette volna csontjainak állandó, hidegen metsző fájdalmát. Másnap néhány shillingért eladta századelős gombolós csizmáját – újból divatba jött –, majd kenyeret és szalonnacsíkokat vett a pénzen. Egy romos sarokban, jó messze onnan, ahol berendezkedett, felszedett néhány padlódeszkát, tüzet rakott, hogy megpirítsa rajta a kenyeret és a szalonnát. Tibby hozott egy galambot, s Hetty azt is megsütötte, de nem sikerült valami jól. Félt, hogy lángra kap az egész, és leég az épület; attól is félt, hogy meglátják a füstöt, és mindjárt megjelenik a rendőrség. El-elfojtotta a tüzet, így véres és gusztustalan maradt a madár, s végül Tibby ette meg a legjavát. Zavarodott volt, és csüggedt, de azt hitte, biztosan attól, hogy még egy nagy darab tél van előtte, s csak aztán jön a tavasz. Pedig igazából beteg volt. Kétszer is megpróbálkozott, kereskedni, pénzt keresni próbált, csak aztán ismerte be, hogy beteg. Tudta, hogy még nem veszélyes a betegsége, mert volt ő már komolyan beteg, vagyis bizonyára meg tudná különböztetni a hideg, fásult közönyt az igazi betegség végső kétségbeesésétől. Csakhogy fájt minden csontja, fájt a feje, és annyira köhögött, mint még soha. Ennek ellenére nem gondolta, még a jégdarás januári időben sem, hogy különösen a hidegtől szenved. Soha életében nem lakott jól fűtött helyen, sosem ismert igazi, jó meleg otthont, még akkor sem, amikor a tanácsi lakásban laktak. Azokat a lakásokat ugyanis villannyal fűtötték, s így, hacsak nem volt valóban farkasordító hideg, takarékosságból sosem kapcsolták be a fűtést. Sok réteg ruhába bújtak, vagy korán lefeküdtek. Azt azonban átlátta most, hogy ha nem akar meghalni, nem kezelheti szokásos közönyével a hideget. Tudta, hogy ennie kell. A szeles szoba viszonylag száraz sarkában, távol az ásító ablaktól, amelyen át hó és dara sodródott befelé, még egy vackot készített magának – az utolsót. A törmelékkupacban talált egy darab polietilén lepedőt, azt fektette először a földre, hogy ne üssön át alulról a nedvesség. Aztán ráterítette a két pokrócot. Erre jött a rengeteg használt ruha. Nem bánta volna, ha van még egy polietilénje, amit legfölülre tehet, így azonban újságpapírt használt helyette. Befészkelte magát a kupac közepére, keze ügyében egy cipóval. Elbóbiskolt, várt, csipegetett a kenyérből, és nézte a puhán befelé kavargó hópelyheket. Tibby a kupacból kéken kikandikáló, öreg arc mellett ült, és felemelt mancsával megpróbálta megérinteni. Miákolt, izgett-mozgott, aztán hajnalban kiment a csípős dérbe, és hozott egy galambot. Letette a még vergődő, csapkodó madarat az öregasszony mellé. De Hetty félt kimászni a kupacból, amelyben oly nehezen állította elő és tartotta meg a meleget. Nem, nem tud kibújni onnan annyi időre,

23

amennyi ahhoz kell, hogy padlódeszkadarabokat szedjen föl, tüzet rakjon, megkopassza, majd megsüsse a madarat. Csak a hideg kezét dugta ki, hogy megsimogassa a macskát. – Tibby, jó öreg macskám, nekem hoztad, ugye? Nekem, ugye? No gyere, gyere hát be ide hozzám… De Tibby nem akart bebújni mellé. Miákolt, közelebb tolta Hettyhez a madarat. Már ernyedt volt, nem élt. – No, edd meg szépen. Edd csak meg te. Köszönöm, Tibby, nem vagyok éhes. De a tetem nem érdekelte a macskát. Ő már elfogyasztott egy galambot, mielőtt emezt felhozta volna Hettynek. Jóllakott. Gubancos bundája, sebhelyei, félig lehunyt sárga szeme ellenére erős, egészséges macska volt. Másnap hajnali négy körül lépések, hangok hallatszottak odalentről. Hetty kiugrott a rongyhalomból, és leguggolt egy bedőlt gerenda- és vakolatkupac mögé, melyet most hó borított, az ablak mellett, a szoba másik végében. A lyukas födémen és a teljesen beomlott első emeleten keresztül lelátott a földszintre. Vastag nagykabátot, sálat és bőrkesztyűt viselő férfi állt odalent, a kezében tartott erős fényű elemlámpa egy földön fekvő, vékonyka ruhacsomót világított meg. Hetty tudta, hogy alvó férfi vagy nő van a rongyokba bugyolálva. Félt, hiszen nem sejtette, hogy más lakója is van a romnak. Vajon hallotta-e az illető, amikor ő a macskához beszélt? És hol a macska? Ha nem vigyáz, elkapják, s akkor vége! Az elemlámpás elment, majd visszajött egy másik emberrel. Hetty alatt, a sűrű sötétben kis üreget világított be az elemlámpa éles fénye. A fénylő térben a két férfi lehajolt, hogy fölemelje a batyut, egy Hettyhez hasonló férfi vagy nő holttestét. Kivitték a beroskadt, korhadó deszkák veszélyes csapdáit kerülgetve, melyek pallóhídként ívelték át az elárasztott alagsort. Az egyik ember a halott lábát tartó kezében vitte az elemlámpát, füveken és fákon rázkódott, dülöngélt a fény: a bozóton át egy kocsihoz vitték a halottat. Vannak Londonban olyan emberek, akik hajnali kettő és öt között, míg a rendes polgárok alszanak – ugyanis nem volna helyes olyan kellemetlenségekkel zavarni őket, mint a szegények holttestének látványa – végigjárják az összes málladozó, üres házat, amelyről csak tudnak, hogy összeszedjék a holtakat, és figyelmeztessék a még élőket, hogy semmi keresnivalójuk ott, vonuljanak csak be inkább a hajléktalanok számára fenntartott állami otthonokba vagy szállásokra. Hetty annyira megrémült, hogy már nem mert visszabújni a meleg rongyvacokba. Maga köré csavarta a két pokrócot, úgy ült, és nézte a ház szerkezetén ásító réseket, és ahogy megszokta a szeme a sötétséget, mint a macskáé, formákat, határokat, lyukakat, tócsákat és törmelékkupacokat különböztetett meg. Dulakodó neszezést hallott, patkányokét. Föl akarta állítani a patkányfogót, de nem tette, mert eszébe jutott, hogy Tibby mancsára is rákattanhat. Ülve várta meg, míg szürke, hideg fénnyel eljött a reggel, valamivel kilenc után. Most már tudta, hogy nagyon beteg, és veszélyben forog, mert elszállt belőle az összes meleg, amit a rongyok alatt a csontjaiba gyűjthetett. Erősen reszketett. Szétrázza magát ezzel a reszketéssel. A rohamok közt bágyadtan, kimerülten roskadt magába. A plafonon át – de nem is plafon, csak lécek, deszkák alkotta hálószerűség volt az – sötét üregbe látott, amely manzárdszoba lehetett, a fölötte lévő tetőn keresztül pedig

24

a kezdődő esővel terhes, szürke égboltra. A macska előjött búvóhelyéről, és összegömbölyödve Hetty ölébe telepedett, melegítve gazdája hasát, miközben ő kigondolta, milyen testhelyzetet vegyen föl. Ezek voltak az utolsó tiszta gondolatai. Nem éri meg a tavaszt, állapította meg, hacsak nem hagyja, hogy „ők” megtalálják, és kórházba szállítsák. Utána egy Otthonba fogják vinni. De akkor mi lesz szegény Tibbyvel? Hüvelykujja begyével dörzsölgette az öreg macska retkes kobakját. – Tibby, Tibby – motyogta –, nem kapnak el, ne félj, nem esik bántódásod, meglátod, vigyázok rád. Délfelé, amikor sárgán áttört a napfény a mérföldnyi zsíros, szürke felhőrétegen, Hetty lebotorkált a korhadt lépcsőn, és elindult a boltok felé. London utcáin rég megszokottá vált a rendkívüli, de még így is megfordultak utána az emberek, megbámulták ezt a magas, sovány öregasszonyt, fehér arcán a lángoló, vörös foltokat, összepréselt, kék ajkait, nyugtalan fekete szemét. Szorosan begombolt férfinagykabátot, szakadt barna gyapjúkesztyűt, öreg szőrmecsuklyát viselt. Régi ruhával, hímzett kelmedarabokkal, szakadt pulóverrel, cipővel megrakott gyerekkocsit tolt, és ezt a szétbonthatatlanná egybegyömöszölt rakományt maga előtt gurítva lépett oda a sorban álló, pletykálkodó vagy kirakatot nézegető asszonyokhoz. – Add nekem a régi ruháidat, aranyoskám – motyogta –, adj nekem öreg csecsebecsét, adj valamit Hettynek, szegény Hetty éhes. Egy asszony maroknyi aprópénzt nyomott a kezébe, Hetty paradicsomossalátás zsemlét vett rajta. Kávézóba nem mert bemenni, még zavart állapotában is tudta, hogy sértene vele másokat, s valószínűleg felszólítanák, hogy távozzon. Egy utcai árustól azonban kért egy csésze teát, és amikor az édes, meleg folyadék végigáramlott rajta, úgy érezte, túlélheti a telet. Vett egy doboz tejet, és visszatolta a gyerekkocsit a kásás hóban a romos házhoz. Tibby nem volt ott. – Fene abba a vacak teába – morogta Hetty, és a lyukas deszka fölé guggolva vizelt, majd becsavarta magát a takaróba, és várta a sötétet. Később aztán Tibby is megjött. Vérzett a mellső lába. Hetty hallotta a viaskodás neszeit, s így tudta, hogy Tibby egy vagy több patkánnyal harcolt, azok haraphatták meg. Kiöntötte a tejet a kissé félrebillentett serpenyőbe, és Tibby mind megitta. Hetty egész éjszaka fagyos mellkasára ölelve tartotta a macskát. Nem aludtak igazán, de el-elszundítottak. Tibby ilyenkor rendszerint vadászott, éjjel volt elemében, de most három éjszakán át az öregasszonnyal maradt. Másnap korán reggel megint hallották a hullaszállítók motozását a törmelékben, látták az elemlámpa nedves falakon, bedőlt gerendákon vándorló fénynyalábját. Egy pillanatig csaknem telibe találta a fény Hettyt, de nem jött föl senki sem: ki hinné, hogy létezik olyan kétségbeesés, amely felhajt valakit azon az életveszélyes lépcsőn, elfogadtatja vele a töredező, szálkás deszkák ingatag biztonságát, ráadásul tél derekán? Hetty már nem gondolt rá, hogy beteg, hogy mennyire beteg, vagy hogy veszélyben van – hogy lehetetlen számára a túlélés. Egyszerűen kitörölte az agyá-

25

ból a telet, a tél halálos hidegét, és úgy vette, hogy nemsokára itt a tavasz. Tudta, hogy ha tavasz lett volna, amikor el kellett hagynia a másik házat, ő és a macska még hosszú hónapokig, viszonylagos biztonságban, kényelmesen kihúzhatták volna itt. Mert képtelenségnek, sőt ostobaságnak tetszett, hogy az élete, vagyis inkább a halála olyan önkényes körülményen múljék, mint az, hogy április helyett már januárban elkezdenek dolgozni egy felújítandó házon, amit el sem tudott hinni: agya nem fogadta be a tényt. Előző nap még egész tiszta volt a feje. De ma ködösek voltak a gondolatai, hangosan beszélt, nevetett. Egyszer föltápászkodott, és átkutatta a rongyait egy régi karácsonyi üdvözlőlap után, amit a jó lányától kapott négy évvel azelőtt. Kemény, érdes hangon, mérgesen zsörtölődve vágta négy gyereke fejéhez, hogy szüksége van egy külön szobára, most, hogy már egész jól boldogul. – Jó anyátok voltam – kiabálta nekik, láthatatlan tanúk: egykori szomszédok, közjóléti munkások, az orvos előtt. – Sosem hagytam, hogy bármiben hiányt szenvedjetek, sosem! Kicsi korotokban mindig mindenből a legjavát kaptátok! Bárkit megkérdezhettek, gyerünk, kérdezzétek csak meg! Idegesen hánykolódott, és akkora zajt csapott, hogy Tibby otthagyta, felugrott a gyerekkocsira, és a tetején összekuporodva figyelte Hettyt. Sántított, mellső lábán rozsdásra alvadt a vér. Mélyet harapott a patkány. Amikor megvirradt, a macska magára hagyta a bóbiskoló öregasszonyt, és lement az utcára, ahol mindjárt meglátott egy csipegető galambot a járda szélén. Rávetette magát a madárra, behúzta a bokrok közé, és ott helyben felfalta az egészet, nem vitte föl Hettynek. Jóllakottan időzött még egy darabig a rejtekhelyén, nézte a járókelőket. Lángoló, sárga szemével olyan fürkészőn nézte őket, mintha gondolkodna, vagy tervezgetne. Már késő volt, amikor végre visszament a romos házba, és fölmászott a nedves, málladozó lépcsőn – mintha tudná, hogy semmi értelme. Hetty aludni látszott, lazán egy takaróba bugyolálva, feltámasztva ült a sarokban. Feje a mellére csuklott, és a skarlátvörös gyapjúsapka alól dús ősz tincsek bújtak elő, eltakarva arcának hamis pírját, a hideg okozta kóma vörös rózsáit. Akkor még élt, de az éjszaka folyamán meghalt. A patkányok fölmásztak a falon, elözönlötték a deszkákat, a macska pedig, még mindig sántítva, elmenekült előlük, ki, a bokrok közé. Hettyt csak két hét múlva találták meg. Melegebb lett az idő, és a szag vezette nyomra, azaz föl a veszélyes lépcsőn azt az embert, akinek a tetemkeresés volt a munkája. Maradt belőle valami, de nem sok. Ami a macskát illeti, két-három napig a sűrű bozótban tekergett, nézte a járókelőket, és rajtuk túl a főút dübörgő forgalmát. Egyszer megállt egy pár a járdán, beszélgettek, a macska pedig a négy láb láttán előjött, és odadörgölőzött az egyik lábhoz. Leereszkedett egy kéz, megsimogatta, meglapogatta kicsit a macskát. Aztán elmentek az emberek. Tibby látta, hogy nem talál magának új otthont, úgyhogy továbbállt, kiszimatolva-tapogatva az útját egyik kertből a másikba, üres házakon át, míg egy régi templomkertbe nem ért. Néhány kóbor macska már lakta a temetőt, csatlakozott hozzájuk. Közösség kezdett formálódni, elvadult macskákból. Madarakra és a fűben tanyázó mezei egerekre vadásztak, pocsolyából ittak. Nehéz idők

26

jártak rájuk, míg véget nem ért a tél, főleg a szomjazás miatt: kétszer is olyan csikorgó hideg ütött be, hogy megfagyott a talaj, csak hó volt, de pocsolya egy sem, és mind a kétszer sokáig tartott, ráadásul madarat fogni is nehéz volt, mert a tiszta fehér havon jól látszottak a macskák. Egészében véve mégis egész jól elboldogultak. Az egyik macska nőstény volt, úgyhogy hamarosan csak úgy hemzsegtek a vadmacskák, és olyan vadak voltak, mintha nem is egy nagyváros közepén, utcák és házak között tanyáznának. És ez csak egy volt abból a fél tucat vadmacskaközösségből, amely Londonnak ezen a négyzetmérföldjén élt. Aztán jött egy hatósági személy, hogy csapdát állítson a macskáknak, és elvigye őket. Némelyik megszökött, s elbújt, amíg biztonságosan vissza nem jöhetett. De Tibbyt elkapták. Nemcsak mert kezdett öregedni, és mereven mozgott a lába – még mindig sántított a patkányharapástól –, hanem azért is, mert barátságos volt, és nem szaladt el az ember elől, akinek csak annyit kellett tenni, hogy fölvegye a karjára. – Öreg harcos vagy, igaz-e? – mondta az ember. – Igazi kemény legény, vérbeli öreg csavargó. Elképzelhető, hogy megfordult a macska fejében, hátha ezúttal ismét emberi barátra és otthonra talál. De nem. Azon a héten százszámra fogtak be elvadult macskákat, és bár igaz, hogy ha Tibby fiatalabb, talán keresnek neki egy otthont, hiszen kedves jószágnak látszott, és sóvárgott az emberi faj szeretetére, de így, hogy ennyire öreg volt, büdös és viharvert, így nem. Inkább beadtak neki egy injekciót, s mint mondani szokás, „elaltatták”. LUKÁCS LAURA fordítása

Julien Gracq André Bretonnal

LISA MAYER

Mielőtt útra kelsz oldd le az utat a lábadról állj fel az ég zsilipeit válaszd a tűz mosdasson meg és küldjön el a soha viszont nem látásra a kerülő utat válaszd tévedésből amitől mindenki retteg tévedj el alaposan engedd szabadon a papagájt hadd rikácsoljon fenn a magasban tisztán kivehetően oly lágyan ahogy a nappal előtör a földből kirajzolódik a domb a makacs kőfalak elválnak a háztól az elveszett nagy ablakban ismét magadra ismersz saját neveden hívod magadat minden irányból

Mementó a kezdet nélküli könyv a nappal vékony héján korlát nélkül végigmenni a sorokon

28

lépted nyomán az írás vonala semmivé foszlik a talpadon égnek a színek a csontjaid fehérébe karcolt feliratra emlékezz a bőrőd alá varrt képre a karok belső oldalára a gyerekek kicsi arcára füledbe csengő lépteikre idegen kontinensek lépcsőin két melled között a fiatalodás hangjaira ahogy a sírás visszabújik az álom meleg gyűrődéseibe

Reggeli ajándék Fehér négyszög a felhők egy marék kéket nyomnak át rajta az álmok láb felőli végén Elefántcsont-könnyű tested lenge vásznak közt hever, kagyló ide-oda sodródsz nappal és éj között A tenger begöngyölődik a szilvakékbe ahol pillantásod leheletvékony hálójában ringatózva

29

éjszakánként a nevek felbuknak elmerülnek Odakint az idő énekhangja, a tetők fölött nyárfalevelek kuncognak Nyelveden éberen fülelve szunnyad a szó még cseppet sem keserű A fehér hermelinbe burkolt szív kifésüli álmodból a szilánkokra tört képeket egyik pillanatot a másikhoz illeszti de hagy köztük helyet a finom ugrásoknak

Felelősség nélkül A háztetőkön a madarak csengő kacagással adják tovább a hajnalt A házak meleg hasában az alvó gyerekek kelet felé fordulnak Valaki rácsapja az éjre az ajtót A sötétet megint a szekrénybe gyűjtve hallgatunk a rigófüttyre Nagy messziről ámít a napfény HALASI ZOLTÁN fordításai

30

VLADIMIR NABOKOV

Tavasz Fialtában

A tavasz felhős és lehangoló Fialtában. Nedves minden: a platánfák foltos törzsei, a borókabokrok, a palánkkerítések, a kavics. Messze az esős tájban, halványkék házak szaggatott szegélyei között, amelyek imbolyogva térdelnek föl, hogy megmásszák a kaptatót (egy ciprusfa mutatja az utat), a homályba vesző Szent György-hegy a legkevésbé sem emlékeztet mindarra, ami a képeslapokon, úgy 1910-től (azok a szalmakalapok!, azok az ifjú bérkocsisok!) csalogatja a turistát a nyomorúságos díszletek forgataga, az ametisztcsipkés sziklatömbök és a kandallópárkányra álmodott tengeri kagylók között. A levegő mozdulatlan és meleg, alig érezhetően füstszagú. A tenger, melynek sója belefulladt az eső oldatába, inkább szürke, mint kékeszöld, hullámai túl lomhák ahhoz, hogy habbá törjenek. Egy ilyen napon történt a harmincas évek elején, hogy ott találtam magam, érzékeim kitárva, Fialta egyik meredek utcácskáján, mindent egyszerre befogadva: azt a rokokó tengeri képet az állványon, a korallkereszteket egy kirakatban, egy idelátogató cirkusz csüggeteg plakátját, amint elázott papírjának egyik sarka levált a faltól és egy éretlen narancs héjának sárga darabkáját a régi, palaszürke járdán, amely itt-ott megőrizte egy régi mozaik elhalványuló emlékét. Szeretem Fialtát; szeretem, mert azoknak az ibolyaszerű szótagoknak a mélyén érzem a kis virágok legkócosabbjainak édes, sötét nyirkosságát, és mert egy kedves krími város alt hangú nevét visszhangozza benne a mélyhegedű; és azért is, mert párás nagyböjtjének álmosságában van valami, ami a lelket különösen felszenteli. Szóval örültem, hogy ismét itt vagyok, hogy hegynek felfelé vonszolom magam az esőcsatorna patakocskájával szemben, hajadonfőtt, ázott fejjel, bőrömet elöntötte már a meleg, pedig csak egy könnyű esőkabátot viseltem az ingem felett. A Caparabella expresszel érkeztem, ami azzal a vakmerő lendülettel, amely oly jellemző a hegyes országok vonataira, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több alagutat gyűjtsön össze az éjszaka során. Mindössze egy vagy két napot terveztem itt maradni – amennyit egy üzleti út lélegzetvételnyi pihenés gyanánt megengedett számomra. Feleségemet és gyermekeimet otthon hagytam – ők voltak a boldogság mindig jelen lévő szigete létem világos északján –, amely ott úszott mindig mellettem, és úgy hiszem, át is járt, de legtöbbször mégis rajtam kívül maradt. Egy lihegő kisfiú, akinek sártól szürke kis hasa megfeszült, zökkenve lépett le egy kapulépcsőről, karikalábakon kacsázott el, s három narancsot próbált egyszerre megtartani, azonban folyton elejtette a mindig cserélődő harmadikat, míg végül ő is elesett, erre egy tizenkét év körüli leány súlyos rózsafüzérrel poros

31

nyaka körül – hosszú szoknyát viselt, mint egy cigánylány – gyorsan elvette tőle az összeset sokkal fürgébb és számosabb kezeivel. A közelben, egy kávéház vizes teraszán pincér törölgette az asztallapokat; melankolikus útonálló árult itteni nyalókákat – szemlátomást nagy műgonddal készített, holdfénymázas tárgyakat –, reménytelenül teli kosarát letette a repedezett mellvédre, s azon át beszélgetett a pincérrel. Vagy a szitáló eső állt el, vagy Fialta szokott már hozzá annyira, hogy maga sem tudta, vajon nedves levegőt vagy meleg esőt lélegez-e be. Egy sétáló térdnadrágos angol férfi – abból a bizonyos ellenálló, exportálható fajtából – gumierszényéből töltögette pipáját hüvelykujjával, kilépett egy boltív alól, és benyitott a gyógyszertárba, amelynek kirakata mögött óriási, sápadt szivacsok haldokoltak a szomjúságtól egy kék tálban. Micsoda érzéki ujjongást éreztem hullámzani ereimben, milyen hálásan felelt egész lényem annak a szürke napnak az izgalmaira és kipárolgásaira, amelyet áthatott a tavasz esszenciája, s amit, úgy tetszett, az is csak lassan vett észre! Az idegeim szokatlanul fogékonyakká váltak az alvás nélkül töltött éjszaka után; mindent befogadtam: egy rigó füttyét a kápolnán túli mandulafán, az omladozó házak csöndjét, a távoli tenger lüktetését, amint ott zihált a permetező esőben – mindezt együtt a kerítésfal tetején hemzsegő üvegdarabok méregzöldjével s egy cirkuszi hirdetés nem fakuló színeivel, amely egy tollas indiánt mutatott ágaskodó lován, amint kiveti lasszóját egy határozottan őshonosnak látszó zebrára, s eközben a teljesen megzavarodott elefántok tűnődve ülnek csillagokkal díszített trónszékükön. Ekkor ugyanaz az angol férfi utolért. Amint jobban megfigyeltem őt a többivel együtt, egyszer csak észrevettem amint nagy kék szemét hirtelen oldalra fordítja egészen a vörös szemzugig feszítve, és gyorsan megnedvesíti ajkait – gondoltam, biztosan a szivacsoknak szárazságát látva; de aztán követtem tekintetének irányát, és megláttam Nyinát. Akárhányszor találkoztunk a mi tizenöt évig tartó – nos, nem sikerül megtalálnom a megfelelő szót arra a fajta kapcsolatra, amely közöttünk volt – mindig úgy tűnt, hogy nem ismer meg azonnal. Most is egy pillanatig mozdulatlan maradt a szemközti járdán, félig felém fordult kíváncsian és rokonszenvező határozatlansággal, csupán a sárga sálja izgett-mozgott, akár azok a kutyák, akik már jóval a gazdájuk előtt felismerik az embert. Majd felemelte a kezeit – mind a tíz ujja táncolt –, és az utca kellős közepén – azzal a pusztán csak a régi barátságnak szóló őszinte érzelemnyilvánítással (éppúgy, ahogy sietve szokott keresztet vetni rám valahányszor elváltunk) – háromszor egymás után megcsókolt, inkább csak szokásból, igazi jelentőség nélkül, aztán elindult belém kapaszkodva, s igyekezett járását hozzám igazítani, amiben akadályozta őt szűk, barna szoknyája, amely oldalt kissé fel volt hasítva. – Ó igen, Ferdie is itt van – felelte, aztán viszonzásképpen kedvesen érdeklődött Jelena után. – Biztos Segurrel lófrál valahol – folytatta férjére utalva. – Nekem pedig kell még vennem ezt-azt – ebéd után indulunk. Várj csak egy pillanatra, hová vezetsz engem, Viktor kedves? Vissza a múltba, vissza a múltba, ahogy mindig is tettem, valahányszor találkoztam vele, újra és újra ismételve az egész cselekményhalmazt a legeslegelejé-

32

től az utolsó hozadékig – ilyenformán gyűjti csokorba az orosz mese a már elmondottat a történet minden új fordulatánál. Ezúttal a meleg és párás Fialtában találkoztunk, s még akkor sem ünnepelhettem volna az alkalmat nagyobb művészettel, nem ékesíthettem volna ragyogóbb vignettákkal a sors korábbi szolgálatainak sorát, ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó; az utolsó, ezt biztosan tudom, mert nem tudok elképzelni olyan égi közvetítőtársaságot, amely hajlandó lenne elintézni találkozásomat vele a síron túl. Nyinával való ismerkedési jelenetem Oroszországban játszódott le hosszú idővel ezelőtt, pontosabban 1917 környékén, amint azt a hátsó színpad bal oldaláról jövő morajlás sejteti. Egy születésnapi ünnepségen történt a nagynénémnél, Luga melletti vidéki birtokán, a tél legeslegmélyén (milyen jól emlékszem az első dologra, amely jelezte közeledésünket a helyhez: vörös színű pajta a fehér vadonban). Az idő tájt tettem le az érettségit a Cári Líceumban, Nyinát pedig már eljegyezték, bár egyidős volt velem és a századdal, de legalább húszévesnek látszott formás, karcsú alakja ellenére, vagy éppen ezért, jóllehet harminckét évesen ugyanez a törékenység mutatta fiatalabbnak. Vőlegénye, egy jóképű, testes fickó, a frontról szabadságra hazatérő gárdatiszt volt, egykedvű és kifogástalan modorú, aki minden egyes szó súlyát a hétköznapi józan ész mérlegén mérte le, s aki bársonyos bariton hangon beszélt, ami még jobban ellágyult, amikor Nyinához intézte szavait; illemtudó viselkedése és rajongása valószínűleg Nyina idegeire ment – ma sikeres, bár kissé magányos mérnök egy nagyon távoli trópusi országban. Az ablakok felragyognak és fénynyalábjaik elnyújtóznak a sötét, feltornyosuló havon, helyet hagyva maguk közt a bejárati ajtó fölötti legyező formájú lámpa tükörképének. Mindkét oldalpillér pelyhes fehéren keretezett, ami eléggé elrontja a vonalait annak, ami tökéletes ex libris lehetett volna kettőnk életének könyvében. Már nem emlékszem, hogy miért vonultunk ki az impozáns előcsarnokból a mozdulatlan sötétségbe, amit csak a hótól kétszeresükre duzzadt erdeifenyők népesítettek be. Talán az őr hívott ki minket, hogy megnézzük a baljósan vöröslő fényt az égen, a közeledő gyújtogatás előjelét? Lehetséges. Vagy talán egy jégből készült lovas szobrot mentünk ki megcsodálni, amit unokatestvéreim svájci nevelője faragott ki a tó mellett? Éppúgy lehetséges. Emlékeim csak arról térnek vissza, amikor visszafelé gyalogoltunk a tökéletesen szimmetrikus palota felé a keskeny, hóbuckákkal szegélyezett barázdában, sorban egymás mögött haladva, s a hó csikorgása volt az egyetlen megjegyzés, amivel a hallgatag tél illette az embereket. Én mentem leghátul; egy kicsi, előrehajló alak ment három énekelő lépéssel előttem – a fenyők ünnepélyesen tartották megrakott karjaikat. Megcsúsztam és leejtettem a kialudt zseblámpát, amit valaki rám erőltetett; pokolian nehéz volt újra megtalálni; átkozódásom azonnal felkeltette Nyina figyelmét, s mulatságra vágyó, halk nevetéssel bizonytalanul felém fordult. Nyinának hívom, pedig akkor még aligha tudtam a nevét, alig volt kettőnknek, nekem és neki ideje bármi előzetes bemutatkozásra. – Ki az? – kérdezte érdeklődve, s én már csókoltam a nyakát, ami bársonyos volt és igencsak átforrósodott kabátgallérjának hosszú rókaprémje alatt, ami állandóan akadályozott, amíg át nem fonta karját a vál-

33

lamon, és azzal a rá oly jellemző nyíltsággal adakozó és engedelmes ajkait az enyémre tapasztotta. De hirtelen szétválasztott minket a kirobbanó mulatság, a hócsata témája vette kezdetét a sötétben, és valaki menekülve, zuhanva, ropogva, kacagva és lihegve felmászott egy hófútta kupacra, futni próbált, majd egy szörnyűt kiáltott: a mély hó sarkvidéki csonkolást hajtott végre. Nem sokkal ezután mindannyian szétszéledtünk, ki-ki a saját szálláshelyére anélkül, hogy beszéltem volna Nyinával, vagy hogy jövőre vonatkozó terveket szőhettünk volna, arról a tizenöt vándorévről, amely már akkor kirajzolódott a halvány horizonton, tele véletlenszerű találkozásaink felvonásaival; s ahogy elnéztem őt a mozdulatok és a mozdulatok árnyékainak labirintusában, ami az este hátralévő részét kitöltötte (talán valami társasjáték volt, Nyina örökösen a másik csapatban), emlékszem, megdöbbentem nem is annyira az irántam való figyelmetlenségén – az után a melegség után a hóban –, hanem inkább ennek a figyelmetlenségnek az ártatlan természetessége miatt, mert még nem tudtam, hogy ha csak egy szót szóltam volna, a közömbösséget egy pillantás alatt a kedvesség csodálatos fénye váltotta volna fel, élénk s együtt érző viselkedés, mely minden lehetséges együttműködésre kész, mintha a nő szerelme nem volna más, mint forrásvíz ásványi sókkal, amelyből a legcsekélyebb jelre is olyan készségesen ad inni bárkinek. – Lássuk csak, hol is találkoztunk legutóbb? – tettem fel a kérdést Nyina fialtai változatának, hogy azt a bizonyos kifejezést lássam kicsi arcán – kiemelkedő arccsontjai és mélyvörös ajkai voltak –, amelyet jól ismertem. Ahogyan megrázta fejét s összehúzta szemöldökét, az egészen biztosan nem annyira feledékenységre, hanem inkább a lapos vicc keltette nemtetszésére utalt, vagy még pontosabban, mintha mindazok a városok, ahol a sors különféle randevúinkat kijelölte anélkül, hogy egyszer is személyesen megjelent volna, mintha azok a peronok, lépcsők, háromfalú szobák és sötét hátsó átjárók banális díszletek lennének, amelyek megmaradtak, miután már más életek mind véget értek régen, s amelyeknek olyan kevés közük volt a mi céltalan sorsunk színjátékához, hogy már-már otrombaság volt szóba hozni őket. Bementem vele egy árkádok alatti üzletbe; ott, a gyöngyfüggönyön túli félhomályban kézbe vett néhány selyempapírral kitömött vörös bőrerszényt, közben árcéduláikat tanulmányozta, mintha múzeumi neveiket szeretné megtanulni. Azt mondta, hogy éppen ilyen formájút keres csak borjúbőrből, s amikor tíz percig tartó őrületes zizegés után az öreg dalmát a csodával határos módon rátalált egy ilyen szörnyűségre – ez azóta is rejtély számomra –, Nyina, aki éppen egy kis pénzt akart kivenni a kezemből, meggondolta magát, s anélkül, hogy bármit vett volna, kivonult a gyöngyfüzéráradaton keresztül. Odakint ugyanaz az opálos tompaság fogadott, mint azelőtt; ugyanaz a tatár emlékeimet felkavaró füstszag, amely a fakó házak csupasz ablakaiból terjengett; egy kis szúnyograj szőtte szorgosan a levegőt a mimóza fölött, amely egykedvűen virágzott, s levelei egészen a földet súrolták; két munkásember széles karimájú kalapban sajtot és fokhagymát ebédelt, hátukkal nekidőlve egy cirkuszi plakátnak, amely piros huszárt ábrázolt meg valami narancssárga tigrisfélét; egészen különös volt – az állatidomár azon igyekezetében, hogy az állatot mi-

34

nél jobban felbőszítse – mert a tigrisnek határozottan emberi arcvonásai voltak – olyan messzire került tőle, hogy végül a másik oldalon bukkant elő. – Au fond,1 egy fésűt akartam venni – mondta Nyina, elkésett megbánással. Milyen ismerősek voltak nekem a tétovázásai, a második, a harmadik gondolatai, melyek tükrözték az elsőket, gyorsan múló aggodalmai két vonat között. Mindig vagy éppen megérkezett vagy indulóban volt, s nehezemre esik erre gondolni anélkül, hogy ne érezzem magam megalázottnak a miatt a sok tekervényes útvonal miatt, amit lázasan követ az ember, hogy pontosan megjelenjen azon az utolsó találkozáson, amelyről a legmegátalkodottabb halogatók is tudják, hogy elkerülhetetlen. Ha a bíróságnak be kellene nyújtanom földi létünk bizonyságaképpen egy mintát Nyina egy jellegzetes testtartásáról, akkor Cook utazási irodájának pultja fölé hajolva helyezném el, amint bal lába elölről keresztezi jobb lába szárát, s bal lábfejével a földet koppintja, mindkét hegyes könyöke és a kiborult aprópénzzel teli táska a pulton, miközben az alkalmazott, kezében ceruzát tartva, elmereng vele egy örök hálókocsi alaprajza fölött. Az oroszországi exodus után – ez volt a második alkalom – Berlinben találkoztam vele barátaim házában. Éppen akkor készültem házasodni, ő pedig akkor szakított a vőlegényével. Amint beléptem a szobába, rögtön észrevettem, s végigpásztázva a többi vendégen ösztönösen megéreztem, hogy melyik férfi tud róla többet, mint én. Lábait felhúzva ült egy kanapé sarkában, kicsiny s kellemes alakja a Z betű vonalát követte – egyik sarka mellett, a díványon ferdén egy hamutartó –, futó pillantást vetve rám meghallgatta nevem, kivette hosszú szárú cigarettaszipkáját az ajkai közül, majd minden szót lassan ejtve, vidáman azt mondta: – Nos, itt mindenki közül… – és egyszerre mindenki számára világossá vált, kezdve Nyinával, hogy hosszú ideje meghitt kapcsolat van kettőnk között; nem kétséges, hogy már teljesen elfeledkezett arról a csókról, de valahogyan, a miatt a jelentéktelen esemény miatt úgy tűnt neki, hogy egy meleg s kellemes barátság homályos emléke dereng fel benne, ami a valóságban soha nem létezett kettőnk között. Így kapcsolatunk egész sorsa csalárd módon egy képzeletbeli barátságra épült – aminek semmi köze nem volt véletlenszerűen nyújtott jóindulatához. Találkozásunk meglehetősen jelentéktelennek bizonyult a kimondott szavak tekintetében, de már semmilyen korlát sem választott el minket; s mikor azon az estén mellé ültettek a vacsoránál, szégyenkezés nélkül tettem próbára titokzatos türelmének határát. Azután ismét eltűnt; egy évvel később Posenbe induló fivéremet kísértük ki a feleségemmel, és amikor a vonat már elment, s a kijárat felé haladtunk a peron túloldalán, hirtelen megpillantottam Nyinát a párizsi expressz egyik kocsija előtt – arcát a kezében lévő virágcsokorba temette – egy csoport közepén, akikkel anélkül barátkozott össze, hogy én tudtam volna róla, s akik körben állva bámulták őt, mint ahogyan a lézengők bámulnak egy utcai veszekedést, egy eltévedt gyermeket vagy a baleset áldozatát. Vidáman integetett felém virágaival; bemutattam Jelenának, s a nagy vasútállomásnak abban az életet felgyorsító atmoszférájában, ahol minden mintha valami másnak a szélén remegne, csak 1

Tulajdonképpen.

35

hogy megtartsák és dédelgessék, az a néhány szó, amit váltottak, már megalapozta, hogy ez a két teljesen különböző nő a becenevén szólítsa a másikat legközelebb, amikor majd találkoznak. Azon a napon – a párizsi expressz kék árnyékában – említette először Ferdinand nevét: nevetséges nyilallást érezve szívemben megtudtam, hogy férjhez készül menni hozzá. Az ajtók csattanva csapódtak be; Nyina gyorsan, mégis kegyesen megcsókolta barátait, felkapaszkodott a vonat folyosójára, s eltűnt; azután megláttam az üvegen keresztül, amint elhelyezkedett a fülkében, hirtelen megfeledkezve rólunk, vagy átlépve egy másik világba, és úgy tűnt, mintha mindannyian, zsebre tett kézzel, kémkednénk egy teljesen gyanútlan élet után, amely ott mozgott abban az akváriumszerű homályban, míg észre nem vette, hogy ott vagyunk; dobolni kezdett ujjaival az ablaktáblán, majd felemelte tekintetét rá, s a kereten matatott, mintha egy képet akasztana fel, de nem történt semmi; aztán valamelyik utastársa segített neki, s ő kihajolt, hallhatóvá és valóságossá válva, sugárzott a jókedvtől; egyikünk, aki lépést tartott az óvatos lassúsággal gördülő vonattal, egy magazint és egy Tauchnitzot adott fel neki (csak utazás közben szokott angolul olvasni); csodálatosan simán siklott el minden, s én egy felismerhetetlenségig összegyűrt peronjegyet tartottam kezemben, mialatt egy múlt századi dal (amelyet a szóbeszéd egy párizsi szerelmi tragédiával hozott összefüggésbe) szüntelenül ott zengett a fülemben, Isten tudja, miért került elő az emlékezet zenedobozából a szívszaggató ballada, amelyet gyakran énekelt orosz templomi viaszhoz hasonlatosan sárga arcú vénkisasszony nénikém, akinek azonban a természet olyan erős és rajongással teli hangot adott, hogy úgy tetszett, mintha magával ragadná egy tüzes felhő dicsfényében, amint belekezdett: On dit que tu te maries, Tu sais que j’en vais mourir2 Ez a dallam, a fájdalom, a sértés és ez a ritmus által felidézett kapcsolat a nász és a halál között, s a halott énekes hangja maga, amit a dal egyetlen tulajdonosának emléke kísért, nem hagyott nyugodni néhány órával Nyina távozása után sem, még azután is előjött egyre hosszabb időközönként, mint ahogyan a távolodó hajó küldi a partra az utolsó, lapos kis hullámokat, amelyek egyre sűrűbben és álomszerűen érik el a partot, vagy mint a harangláb rezgésének bronz agóniája, miután a harangozó már újra elfoglalta helyét vidám családja körében. Néhány évvel később üzleti úton Párizsban jártam; egy reggel, amikor megérkeztem a szállodába, ahol egy filmszínész fickót kerestem, ott volt újra, szűkre szabott kosztümbe öltözve, és a liftre várt, hogy az levigye, ujjai között egy kulcs himbálózott. „Ferdinand vívni ment” – mondta csevegve; szemét arcom alsó részén nyugtatta, mintha szájról olvasna, s aztán pillanatnyi gondolkodás után (érzékiségre való fogékonysága páratlan volt) megfordult, és karcsú bokáin fürgén libegve végigvezetett a tengerkék szőnyeggel borított folyosón. 2

Azt mondják, megházasodsz, Tudod, hogy én belehalok

36

Szobájának ajtajában egy széken tálca pihent a reggeli maradványaival – mézfoltos kés, morzsák a szürke porcelánon; de a szobát már rendbe hozták, az általunk keltett hirtelen huzatban a franciaablak két szárnya megremegve és koppanva szívta be maga közé a fehér dáliákkal hímzett muszlinhullámot, s csak akkor engedte el a függönyt szinte üdvözült sóhajjal, amikor az ajtót már kulcsra zártuk; egy kicsivel később kiléptem az aprócska kovácsoltvas erkélyre, hogy belélegezzem a száraz juharfalevelek és a benzin szagának elegyét – a páráskék reggeli utca üledékét; s mivel még nem ismertem azt a gyötrelmes ünnepélyességet, amely egyre inkább megkeserítette Nyinával való későbbi találkozásaimat, meglehet, én is éppolyan higgadt és könnyed voltam, mint ő, amikor elkísértem a szállodából valamilyen hivatalba, hogy megtaláljuk egy elveszett bőröndjét, majd onnan a kávéházba, ahol a férje éppen ülésezett akkori udvartartásával. Nem említem a nevét annak a férfinak, annak a francia-magyar írónak… (s amit abból történetesen lejegyzek, illően álcázva jelenik meg), legszívesebben nem térnék ki rá egyáltalán, de nem tehetek róla – újra meg újra felszökik a tollam nyomán. Ma már nem sokat hallani róla; jó ez így, mert azt bizonyítja, hogy igazam volt, amikor ellenálltam gonosz varázsának; nem tévedtem, amikor úgy éreztem, hogy hideg borzongás fut végig a gerincemen, mihelyt egyikmásik új könyve kezemhez ért. Az efféle ember hírneve gyorsan terjed, azonban hamarosan unalmassá, megkopottá válik, a történelem pedig két dátum közötti kötőjelre szűkíti életének történetét. Szikáran és arrogánsan, mindig készen arra, hogy előkotorjon valami mérgező szójátékot, amivel célba veszi az embert, és azzal a különös várakozásteli tekintettel tompa, barna-fátyolos szemében, állíthatom, hogy ez a hamis fickó ellenállhatatlan hatással volt a kis könyvmolyokra. A nyelvi leleményességet művészi tökélyre fejlesztette, főképp arra volt büszke, hogy ő a szavak takácsa, s ezt a címet nagyobbra tartotta az íróénál; én személy szerint soha sem értettem, mi értelme van kitalálni könyveket, papírra vetni olyan dolgokat, amelyek valami módon ne történtek volna meg; és emlékszem, hogy egyszer biztató bólintásain felbátorodva arra a csúfságra vetemedtem, hogy közöljem vele: ha én író volnék, csak a szívemnek engedném, hogy képzelete legyen, s egyébként az emlékezetre hagyatkoznék, az ember személyes igazságának erre a hosszan elnyúló alkonyi árnyékára. Már azelőtt tudtam könyveiről, hogy megismerkedtem volna vele; lassan enyhe undor váltotta fel az esztétikai élményt, amelyet első regényétől még hajlandó voltam elviselni. Pályájának elején talán még felismerhető volt valamilyen emberi táj, egy régi kert, fák álomszerű elrendezése bámulatos prózájának színes üvegén keresztül… azonban minden egyes új könyvével egyre mélyültek az árnyalatok, a vörös és a bíbor még inkább vészjósló lett, ma már nem lehet látni semmit sem azon a díszes, ijesztően gazdag üvegen keresztül, s úgy tűnik, hogy ha valaki véletlenül betörné, nem tátongana semmi más az ember didergő lelke előtt, mint a tökéletesen fekete üresség. De milyen veszélyes volt a pályája csúcsán, milyen mérget lövellt ki, s micsoda ostorcsapásokkal vágott vissza, ha felingerelték! Szatírájának elvonuló tornádója sivár pusztát hagyott maga után, ahol kidöntött tölgyek feküdtek sorban, a por egyre kavargott, s valamely negatív

37

kritika szerencsétlen szerzője a fájdalomtól üvöltve úgy forgott a porban, mint egy búgócsiga. Abban az időben, amikor találkoztunk, Passage a` niveau-ját zajosan ünnepelték Párizsban; ahogy mondani szokás, körülrajongták, és Nyina (akinek ráérző képessége csodálatra méltóan pótolta a műveltséget, amelynek híján volt), már felöltötte, ha nem is a múzsa szerepét, de legalábbis a lelki társét, a kifinomult tanácsadóét, aki követte Ferdinand írói pályafutásának kanyarulatait, és aki hűségesen azonosult művészi ízlésével; mert bár nagyon valószínűtlen, hogy akár egyetlen kötetén is átrágta volna magát, csodálatosan értette a módját annak, hogy az irodalmi barátok szakmai csevegéséből kigyűjtse a legfontosabb részleteket. Éppen egy női zenekar játszott, amikor beléptünk a kávéházba; először egy hárfa strucc-combját vettem észre, amint az egyik tükörrel fedett oszlopon tükröződött, azután megpillantottam a több részből álló asztalt (kisebbeket húztak össze, hogy egy hosszút alkossanak); amelynél Ferdinand, hátát a plüssel borított falnak támasztva, elnökölt; egy pillanatra az egész viselkedése, széttárt kezei és asztaltársainak feléje forduló ábrázata groteszk, rémálomszerű módon emlékeztetett engem valamire, amit nemigen fogtam fel, de amikor visszapillantva később megértettem, a kínálkozó összehasonlítás legalább olyan szentségtörőnek rémlett, mint tulajdon művészete. Fehér garbót viselt a tweedzakó alatt; fényes haja hátra volt fésülve a halántékáról, s a cigarettafüst glóriát font föléje; csontos, fáraószerű arca mozdulatlan volt; csupán a szemét jártatta ideoda, alig érzékelhető megelégedettséggel. Ekkorra már otthagyta azt a két-három közismert művésztanyát, ahol a Montparnasse életének együgyűbb bámulói számíthattak arra, hogy rátalálnak, és sajátos humorérzéktől vezérelve elkezdte látogatni ezt a jó polgári intézményt, ahol kegyetlen kárörömmel szemlélte a hely szánalmas specialitását, e fél tucat elcsigázottnak látszó, lámpalázas hölgyből álló zenekart, e hölgyeket, akik lágy dallamokat fűztek össze a zsúfolt pódiumon, s ahogyan ő fogalmazott, nem tudták, hogy mit kezdjenek anyás kebleikkel, amelyek oly fölöslegesek a zene világában. Minden egyes műsorszám után valósággal görcsökben rángatózva tapsolt, ám a hölgyek már nem vettek tudomást róla, s magatartása – úgy véltem – néminemű kételyt ébreszthetett a kávéház tulajdonosában és törzsvendégeiben, ami szemlátomást annál inkább elszórakoztatta Ferdinand barátait. Melyikükre is emlékszem? Egy festőre, teljesen kopasz, bár kissé horpadt fejére, amelyet különféle ürüggyel állandóan ráfestett szemet és gitárt ábrázoló vásznaira; azután egy költőre, aki kérésre szívesen bemutatta saját viccét, s öt gyufaszállal eljátszotta Ádám bűnbeesését; egy egyszerű üzletemberre, aki szürrealista festői vállalkozásokat pénzelt (és fizette az aperitifeket), feltéve, ha engedélyt kapott, hogy valamelyik sarokba nyomtatott betűkkel dicsérő utalásokat írhat a színésznőre, akit kitartott; egy szalonképes zongoraművészre, már ami az arcát illeti, mert az ujjai ijesztően fejezték ki magukat; egy öntelt, ám nyelvileg impotens szovjet íróra régi pipájával és új karórájával, aki nemrég érkezett Moszkvából, s akinek nevetséges módon a leghalványabb sejtelme sem volt arról, hogy miféle társaságba került; volt ott még néhány úriember, akik már összekeverednek az emléke-

38

zetemben, s akik közül kettőnek vagy háromnak minden kétséget kizáróan viszonya volt Nyinával. Ő volt az asztalnál az egyetlen nő; ott ült előrehajolva, s mohón szívta a szalmaszálon a limonádét, amelynek a teteje gyermekes gyorsasággal süllyedt lefelé, s amikor az utolsó csepp is bugyborékolva, sivítva eltűnt, és ellökte nyelvével a szalmaszálat, csak akkor tudtam végre elkapni a tekintetét, amelyet makacsul kutattam, s még mindig képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy számára elég idő eltelt ahhoz, hogy megfeledkezzen arról, ami aznap reggel történt – amit olyan alaposan elfelejtett, hogy amikor tekintetünk találkozott, üres, kérdő arckifejezéssel válaszolt, és csak miután hosszabban rám nézett, jutott eszébe hirtelen, hogy válaszul miféle mosolyra számítottam. Eközben Ferdinand (a hölgyek átmenetileg elhagyták a színpadot, miután félretolták hangszereiket, mint megannyi bútordarabot) élvezettel hívta fel cimborái figyelmét egy idős emberre, aki a kávéház távoli sarkában ebédelt, s több más franciához hasonlóan valamilyen okból piros szalag volt a kabáthajtókájára tűzve, szürke szakálla és bajusza kényelmes sárgás fészekként ölelte körül csámcsogó, petyhüdt ajkait. Az öregkor kellékei valamiért mindig mulattatták Ferdinandot. Nem maradtam sokáig Párizsban, de az a hét elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy létrejöjjön köztünk az a fajta álbizalmaskodás, amelynek az erőltetéséhez Ferdinandnak olyan nagy érzéke volt. Később az is kiderült, hogy segítségére lehetek valamiképpen: az én cégem vette meg egyik érthetőbb történetének a megfilmesítési jogát, s ezután jó ideig elárasztott táviratokkal. Ahogyan teltek az évek, olykor-olykor azon kaptuk magunkat, hogy valahol szélesen mosolygunk egymásra, de én sohasem tudtam fesztelenül érezni magamat a jelenlétében, s azon a napon Fialtában is az ismerős levertség lett úrrá rajtam, miután megtudtam, hogy ott csatangol a közelben. Egyvalami azonban nagyon is felvidított: legújabb darabjának bukása. Ott jött velünk szemben, tökéletesen vízhatlan, öves-zsebes kabátba öltözve, fényképezőgépe a vállára akasztva, dupla gumitalpú cipőben, amint viccesnek szánt konok elszántsággal szopogatott egy hosszú, holdkő ragyogású nyalókát, Fialtának ezt a különlegességét. Mellette lépegetett a tipp-topp, babaszerű, rózsásképű Segur, a művészet szerelmese és igazi bolond. Sohasem jöttem rá, miért volt Ferdinandnak szüksége rá; még mindig hallom, amint Nyina nyávogó gyengédséggel a hangjában felkiált, ami azonban nem kötelezte semmire sem: – Ó, milyen édes ez a Segur! – Odaértek hozzánk; Ferdinand és én kitörő örömmel üdvözöltük egymást, megpróbáltunk minden lehetséges szenvedélyt beleadni a kézfogásba és a hátveregetésbe, tapasztalatból tudtuk azonban, hogy ez minden, mégis úgy tettünk, mintha mindez csak a bevezetés lett volna; és ez mindig így történt: minden egyes távollétet követő találkozásunk izgatottan felhangolt húrok kíséretével játszódott le, heves szívélyeskedés közepette, s abban a hangzavarban, amelyben az érzelmek éppen elfoglalni készülnek helyüket; de a jegyszedők mindig becsukják az ajtókat, és ezután már senkit sem engednek be. Segur az időjárásra panaszkodott, először nem értettem, hogy miről beszél; hiszen még ha időjárásnak lehetne is nevezni Fialta nedves, szürke, üvegházszerű lényegét, ez éppannyira kívül esett mindazon, ami társalgási témául szol-

39

gálhatott volna, mint például Nyina kecses könyöke, amelyet ujjaim között tartottam, vagy az ezüstpapírdarab, amit leejtett valaki, s ott csillogott távol a macskaköves út közepén. Négyen indultunk tovább, a vásárlás még mindig bizonytalanul ott derengett előttünk. – Jóisten, micsoda indián! – kiáltott fel hirtelen Ferdinand vad élvezettel, miközben könyökével erősen oldalba bökött és egy falragaszra mutatott. Kissé odébb, a szökőkút mellett nyalókáját átadta egy helybéli gyermeknek, napbarnította kislánynak, aki bájos nyakán rózsafüzért viselt; megálltunk, hogy bevárjuk: leguggolt és mondott neki valamit, a lesütött koromfekete szempillákhoz intézve szavait, majd utolért bennünket, s vigyorogva elejtett egy olyan megjegyzést, amivel szerette beszédét fűszerezni. Azután egy nyomorúságos tárgy keltette fel érdeklődését, amelyet egy ajándékbolt kirakatában állítottak ki: a Szent György-hegy rettenetes márványutánzata volt, alján fekete alagút látszott, amelyről kiderült, hogy egy tintatartó nyílása vasúti kocsikhoz hasonló tolltartóval. Tátott szájjal, kaján örömmámortól reszketve forgatta a kezében ezt a poros, ormótlan, teljességgel érdektelen tárgyat, alkudozás nélkül fizetett, és kijött még mindig tátott szájjal a monstrumot cipelve. Mint valamiféle kényúr, aki púposokkal és törpékkel veszi körül magát, gyakran megszerette ezt vagy azt a visszataszító tárgyat, ez a lelkesedés öt perctől néhány napig tartott, vagy még tovább, ha az a dolog éppenséggel élő volt. Nyina reménytelen vágyakozással tett említést az ebédről, s én megragadva az alkalmat, amikor Ferdinand és Segur megállt a postánál, sietve magammal vittem. Még most is azon tűnődöm, hogy pontosan mit jelentett nekem ez a kicsi barna nő keskeny vállával és „lírai tagjaival” (hogy az affektáló emigráns költőt idézzem, egyikét azon kevés férfiaknak, akik csak plátói epekedésig jutottak vele), s egyre kevésbé értem, hogy mi volt a sors célja azzal, hogy folyton összehozott minket. Párizsi tartózkodásom után meglehetősen sokáig nem láttam, majd egy napon, amikor az irodámból hazaértem, ott találtam a feleségemmel tea közben, amint kézfejét egy selyemharisnyába bújtatva vizsgálgatja a Tauentzien Strassén vett olcsó ruhadarab anyagát, amelyen átragyogott a karikagyűrűje. Egyszer a fényképét mutatták nekem valamelyik divatlapban, amely tele volt őszi levelekkel, kesztyűkkel és szélfútta golfpályákkal. Az egyik karácsonyon képeslapot küldött nekem – hóval és csillagokkal. A Riviéra strandján pedig alig ismertem fel sötét napszemüvege és vörösesbarnára sült bőre miatt. Egy másik alkalommal rossz időzítéssel teljesítettem egy megbízást ismeretleneknél, akiknél éppen társaság vendégeskedett, a kabátfogason idegen madárijesztők között megpillantottam a sálját és a szőrmebundáját. Egy könyvesboltban férje egyik történetének lapjai közül tekintett vissza rám olyan részletből, amely egy mellékszereplőről, egy szolgálólányról szólt, a szerző szándéka ellenére mégis Nyinát csempészte be alakjába: „Az arca – írta – inkább a természet pillanatképe, mintsem aprólékos portré, ezért amikor… a férfi megpróbálta maga elé képzelni, csak sebesen átfutó homályos képeket tudott felidézni: arcának pihés kontúrját a napban, gyors pillantásainak borostyánbarna sötétségét, a barátságos mosolyra ívelő ajkakat, amelyek mindig készen álltak egy szenvedélyes csókra.”

40

Újra és újra megjelent sietősen életem margóján, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is hatott volna annak főszövegére. Egy nyári reggelen (pénteken, mivel a szobalányok éppen a szőnyegeket püfölték a napfényben porzó udvaron), a családom éppen távol volt vidéken, cigarettázva heverésztem az ágyban, amikor meghallottam, hogy a csengő éktelenül hangosan megszólal – és ő ott volt az előszobában, akkor viharzott be, hogy (véletlenül) ottfelejtsen egy hajtűt, és hogy (főképp) otthagyjon egy hotelcímkéktől tarkálló bőröndöt, amelyet két héttel később egy kedves osztrák fiú vitt vissza hozzá, aki (nem kézzelfogható, de biztos jelek szerint) ugyanahhoz a kozmopolita társasághoz tartozott, amelynek én is tagja voltam. Neve olykor elhangzott egy beszélgetés közben, és ő lefutott az elejtett mondat lépcsőfokain – anélkül, hogy odafordította volna a fejét. A Pireneusokban átutazóban egy hetet töltöttem abban a kastélyban, amelynek gazdáinál vendégeskedett Ferdinanddal, sohasem felejtem el az ott töltött első éjszakámat: mennyire vártam, milyen biztos voltam benne: anélkül, hogy szólnom kellene neki, belopódzik a szobámba, és hogyan nem jött, s a tücskök ezreinek fülsértő lármája a holdfénytől csöpögő sziklás kert eszelős mélyén, az őrülten bugyogó patakok, vívódásom a hegyi vadászat hosszú napját követő jóleső, délvidéki fáradtság és a Nyina titkos jövetele utáni vad vágyakozás között, halk nevetés, rózsaszínű bokák a magas sarkú papucs hattyúpihés szegélye fölött; de az éjszaka csak tombolt tovább, és ő nem jött el. Másnap, egy közös hegyi túra közben elmondtam neki, hogy vártam rá, döbbenten kulcsolta össze kezét – és egy gyors pillantással azon nyomban felmérte, hogy a hadonászó Ferdie-nek és barátjának a háta kellőképpen távol került-e. Emlékszem, egyszer telefonon beszéltem vele fél Európán át (férjének üzleti ügyében) és nem ismertem fel lelkes, kiabáló hangját; s emlékszem, egyszer álmodtam is róla: azt álmodtam, hogy legnagyobb lányom azzal futott be hozzám, a portás igen nagy bajban van – és amikor lementem hozzá, megláttam Nyinát, amint feltekert zsákvászonnal a feje alatt, elhalványodott ajkakkal és gyapjúkendőbe burkolózva alszik mélyen, mint ahogyan szerencsétlen menekültek alszanak Istentől elhagyott pályaudvarokon. Függetlenül attól, hogy mi történt velem és vele időközben, sohasem beszéltünk erről, mert soha nem gondoltunk egymásra közös sorsunk szüneteiben, így amikor találkoztunk, az élet egyszerre más sebességre váltott, újra összerendeződött minden atomja, és mi egy másik, könnyebb időközegben éltünk, amelynek mértékegységét nem a hosszú távollétek adták, hanem azok a ritka találkozások, amelyekből így mesterséges módon egy rövid, s feltehetőleg felületes élet alakult ki. Minden egyes új találkozással egyre nyugtalanabbá váltam; nem, nem zavarodtam bele semmilyen érzelmi botlásba, a tragédia árnya nem zavarta meg mulatságainkat, házaséletem szilárd maradt, míg az ő eklektikus férje nem vett tudomást alkalmi afférjairól, igaz, némileg hasznára váltak kellemes és előnyös kapcsolatok formájában. Nyugtalanná váltam, mert valami kedves, finom és megismételhetetlen ment veszendőbe, valami, amivel visszaéltem azáltal, hogy érzéketlen sietséggel gyarló, fényes darabokat szakítottam le belőle, miközben nem törődtem szerény, de igazi lényegével, amit szánandó sóhajjal kínált folyton felém. Nyugtalan voltam, mert végül is elfogadtam valahogyan Nyina életét, ennek az életnek a hazugsá-

41

gait, a könnyelműségeit, a felszínes locsogásait. Amikor a hamis szentimentalizmus a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolt, még akkor is kötelességemnek éreztem megtalálni létezésem racionális, ha ugyan nem erkölcsi értelmét, és ez azt jelentette, hogy választanom kellett a között a világ között, melyben portrét ültem feleségemmel, kislányaimmal, a doberman pinscherrel (idillikus virágfüzérek, pecsétgyűrű, karcsú sétabot), e között a boldog, bölcs és jó világ között… és mi között? Volt-e valamirevaló esélye a Nyinával való együttélésnek, az életnek, amelyet aligha tudok elképzelni, mert tudom, át- meg áthatná a szenvedélyes, elviselhetetlen keserűség, és minden pillanata ismerné a múltat, mely hemzseg a szeretők ezer arcától. Nem, ez az egész abszurd volt. És ráadásul, nem volt-e odaláncolva a férjéhez valami erősebb kötelékkel, mint a szerelem – két bűnöző megingathatatlan barátságáéval? Abszurdum! De akkor mit kellett volna tennem veled, Nyina, hogyan kellett volna megszabadulnom ettől a nagy szomorúságtól, ami egyre csak nőtt a látszólag gondtalan, ám a valójában reménytelen találkozásaink eredményeképpen? Fialta az óvárosból és az új városból áll; az itt és az amott, a múlt és a jelen átszövi egymást, s küzdenek, hogy kiszabadítsák magukat, vagy kitaszítsák a másikat. Mindegyiknek megvannak a saját módszerei: az újonnan érkező becsülettel küzd: pálmafákat importál, elegáns utazási irodákat nyit, krémszínű vonalakkal festi le a teniszpályák téglavörös simaságát; ezalatt a sarok mögött meglapuló veterán vánszorogva bújik elő valamilyen dúcokkal teli utcácska, vagy lépcsősor alakjában, mely sehová sem vezet. A szállodába vezető úton egy félig kész, fehér villa mellett haladtunk el, amely tele volt szeméttel, egyik falán megint ugyanazok az elefántok ültek hatalmas, tarkabarka dobokon szörnyűséges, gyermeki térdeiket szélesre tárva; a műlovarnő légies öltözékben (már ceruzával kihúzott bajusszal) széles hátú csatalovon támaszkodott, egy paradicsomorrú bohóc esernyőjével egyensúlyozva táncolt a kifeszített kötélen, melyet azok az ismerős csillagok díszítettek – a cirkuszi művészek mennyei hazájának halvány, szimbolikus emlékei. Itt, Fialta Riviéráján a nedves kavics még fényűzőbben csikorgott az ember talpa alatt, s a tenger sóhajtásai még hallhatóbbak voltak. A szálloda hátsó udvarán egy kukta késsel a kezében tyúkot üldözött, amelyik őrülten kotkodácsolt, miközben versenyt futott az életéért. A cipőtisztító fogatlan mosollyal kínálta hajdani trónusát. A platánfák alatt egy német márkájú motorkerékpár, egy sárral befröcskölt limuzin és egy sárga, hosszú testű Ikarusz állt, mely óriási skarabeusbogárhoz hasonlított (– Ez a miénk, úgy értem, Seguré –, mondta Nyina, majd hozzátette: – Miért nem jössz velünk, Viktor? – bár nagyon jól tudta, hogy nem jöhetek); a kocsi szárnyfedelének zománca az ég és a fák áttetsző vízfestékével telt meg; a bomba formájú lámpák egyikének fémburkolatán egy pillanatra visszatükröződtünk, amint nyúlánk, filmbéli sétálókként áthaladunk a domború felületen; néhány lépéssel odébb hátrapillantottam, s magam előtt láttam, szinte optikai értelemben, mintha megtörténne az, ami valóban bekövetkezett úgy egy órával később: mindhárman autós sapkát öltenek, beszállnak, mosolyognak s integetnek felém, átlátszóan, mint a szellemek, s átfénylik rajtuk a világ összes színe, s azután elindulnak, eltávolodnak, eltűnnek (Nyina utolsó, tíz ujjal küldött búcsúintegetése); azonban a valóság-

42

ban az automobil még mindig teljesen mozdulatlanul állt, simán és gömbölyűen, akár egy tojás, kitárt karom alatt Nyina belépett a borostyánnal szegélyezett ajtón – s miután leültünk, az ablakon keresztül észrevettük, hogy Ferdinand és Segur – más útvonalat választva – lassan közeledik. Senki más nem volt a verandán, ahol ebédeltünk, csak az az angol férfi, akire nemrég figyeltem fel; előtte az élénk bíborvörös itallal teli, hosszúkás pohár ovális fényt vetett az asztalterítőre. Véraláfutásos szemében ugyanazt a vágyakozást vettem észre, de ennek most már semmi köze sem volt Nyinához; sóvár tekintete nem szegeződött többé rá, annak a széles ablaknak a jobb felső sarkára meredt, amelynél üldögélt. Nyina miután lehúzta kesztyűjét kicsi, keskeny kezéről – életében utoljára –, kagylót evett, amit úgy szeretett. Ferdinand is elmerült az evésben, és kihasználva az éhsége miatt kínálkozó alkalmat, beszélgetésbe kezdtem, mely azt a látszatot keltette számomra, mintha hatalmam lenne fölötte: hogy egészen pontosan fogalmazzak, darabjának minapi bukását hoztam szóba. Rövid ideig tartó, divatos vallási megtérését követően – mialatt áldás szállt le rá, és meglehetősen kétes zarándokutakra tévedt, amelyek tagadhatatlanul botrányos fordulattal végződtek – unott tekintetét a barbár Moszkva felé irányította. Nos, őszintén szólva, engem mindig irritált az az önelégült meggyőződés, hogy a tudatfolyam kis hullámzása, némi egészséges obszcenitás és egy csipetnyi kommunizmus bármilyen ócska mosogatóvödörben alkimista módon, automatikusan ultramodern irodalmat hoz létre, és vigyen el az ördög, ha nem tartom fenn azt az álláspontomat, hogy amint a művészet politikával keveredik, azonnal az ideológiai fércmű szintjére süllyed. Igaz, Ferdinand esetében mindez meglehetősen lényegtelennek számított: múzsájának izmai módfelett erősek voltak, arról nem is szólva, hogy fikarcnyit sem törődött a nyomorultnak a sorsával; azonban egypár ilyen fölöttébb károsnak tetsző törekvés miatt művészete, ha lehet, még visszataszítóbbá vált. Néhány sznob kivételével senki sem értette a darabot; én magam nem láttam, de jól el tudom képzelni azt a nagy műgonddal bemutatott kremlbéli éjszakát, amelynek lehetetlen spiráljain a szerző csonka szimbólumok sokféle kerekét űzi végig; és most, nem minden élvezet nélkül, megkérdeztem tőle, hogy olvasta-e a róla szóló legfrissebb kritikákat. – Kritika – kiáltott fel. – Szép kis kritika! Minden dörzsölt szélhámos azt hiszi, hogy előadást tarthat nekem. Műveim semmibevétele elég a boldogságukhoz. Óvakodva nyúlnak könyveimhez, mint valamihez, ami felrobbanhat. Kritika! Minden szempontból vizsgálják a műveimet, a lényeg kivételével. Ez olyan, mintha a ló fajának leírásakor a naturalista a nyeregről vagy Madame de V.-ről fecsegne – (s itt megnevezett egy, az irodalmi világban jól ismert hölgyet, aki valóban nagyon hasonlított a vigyorgó lóra). – Én is kérek abból a rubinvörösből – folytatta ugyanazon az erős, fülsértő hangon, miközben a pincérhez fordult, aki csak azután értette meg kívánságát, miután szemével követte a hosszú körmű ujj irányát, amely az angol férfi poharára mutatott udvariatlanul. Segur valamilyen okból Ruby Rose nevét említette, a hölgyét, aki virágokat festett a keblére, és a beszélgetés kevésbé sértő jelleget öltött. Eközben a testes angol férfi hirtelen elszánta magát, felállt egy székre, átlépett róla az ablakpárkányra, s addig nyújtózkodott, amíg el nem

43

érte a keretnek azt az áhított sarkát, ahol egy kis bolyhos lepke pihent, amelyet gyakorlott kézzel egy pirulás dobozba csúsztatott. – …egy kicsit olyan, mint Wuowerman fehér lova – jelentette ki Ferdinand valamivel kapcsolatban, amiről Segurrel beszélgettek. – Tu es tre`s hippique ce matin3 – jegyezte meg ez utóbbi. Hamarosan mindketten telefonálni indultak. Ferdinand különösen odavolt a távolsági hívásokért, és remekül értett ahhoz, hogy baráti melegséget kölcsönözzön ezeknek a beszélgetéseknek, bármilyen távolságról is volt szó, ha erre volt szükség, mint például most, amikor lakást akart bérelni. A távolból muzsikaszó hallatszott: trombita, citera. Nyinával újra sétálni indultunk. Fialtába érkezése előtt a cirkusz láthatóan előőrsöket küldött ki: kikiáltók menete haladt el mellettünk, de nem láttuk a sor elejét, s amint a hegynek felfelé befordult egy mellékutcácskába: valamilyen szekér aranyozott vége csillant meg, egy burnuszba öltözött férfi tevét vezetett, egy sorban négy szegényes öltözetű indián rudakon hirdetőtáblát cipelt, és mögöttük – külön engedéllyel – egy turista kisfia matrózruhában, tisztelettudóan ült az apró póni tetején. Egy kávéház mellett lépkedtünk el, ahol az asztalok most már majdnem szárazak, de még mindig üresek voltak; a pincér borzasztó talált tárgyat vizsgálgatott, az abszurd tintatartó szerkezetet, amit Ferdinand hagyott ott a lépcsőkorláton (remélem, később adoptálta). A következő saroknál egy régi kőlépcső csábított el minket, felkapaszkodtunk rajta, közben folyton Nyina lépéseinek éles szögét figyeltem, amint felfelé haladt, szoknyáját megemelve, amelynek keskenysége most ugyanazt a mozdulatot tette szükségessé, amelyet korábban a hossza igényelt; meghitt melegséget árasztott magából, s miközben mentem mellette fölfelé, visszaemlékeztem a legutóbbi találkozásunkra. Egy párizsi házban történt, sok emberrel körülöttünk, egyik kedves barátom, Jules Darboux, aki kifinomult esztétikai élményben akart részesíteni, megérintette az ingem ujját, s azt mondta: „Szeretném, ha megismerkednél...” – és odavezetett Nyinához, aki egy kanapé sarkában ült, alakja a Z betű vonalát követte, a sarkánál egy hamutartó, s egy hosszú, türkizkék cigarettaszipkát vett ki az ajkai közül, és vidáman, lassan ejtve ki a szavakat, felkiáltott: – Nos, itt mindenki közül… – és azután egész este úgy éreztem, hogy összetörik a szívem, amint egyik társaságtól a másikig vándoroltam, ragadós pohárral a markomban – akkor és most is a távolból figyelve őt (nem nézett rám) –, beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet, s véletlenül meghallottam, amint egy férfi azt mondta a másiknak: – Furcsa, milyen egyforma szaga van mindegyiknek, az égett falevél átható szaga, bármilyen parfümöt is használnak ezek a csontos, fekete hajú lányok – s mint ahogyan ez gyakran megesik, az ismeretlen témához kapcsolódó, semmitmondó megjegyzés ráfonódott és belekapaszkodott az emlékezetbe, szomorúsága parazitájaként. A lépcsősor tetejére érve göröngyös teraszon találtuk magunkat. Innen jól lehetett látni a galambszürke Szent György-hegy finom körvonalait az egyik lejtőjén csontszínű pöttyök kis csoportjával (valami falucska); szabad szemmel alig látható vonat füstje hullámzott a hegy kör alakú talapzata mentén – majd 3

Ma reggel nagyon lovas hangulatban vagy.

44

hirtelen eltűnt; még lejjebb, a háztetők kusza sokasága fölött magányos ciprus tűnt fel, amely hasonlított egy vízfestékecset nedvességtől összetapadt, fekete fejéhez; jobbra megpillanthattuk a tengert, mely szürke volt, ezüst fodrokkal a tetején. A lábunk előtt régi, rozsdás kulcs hevert, a terasz melletti, félig romba dőlt ház falán egy kábel végei még mindig ott lógtak… Eltűnődtem azon, hogy valamikor élet volt itt, egy család élvezte a közeledő este hűvösét, sete-suta gyerekek képeket színeztek a lámpa fényénél… Hosszasan elidőztünk, mintha hallgatnánk valamit; Nyina, aki magasabban állt, egyik kezét a vállamra tette és elmosolyodott, majd óvatosan, nehogy mosolyát elrontsa, megcsókolt. Elviselhetetlen erővel átéltem újra mindazt (legalábbis most úgy tűnik nekem), ami valaha közöttünk történt, ami egy hasonló csókkal kezdődött, és azt mondtam (a mi szegényes és előírásos magázásunk helyett a különlegesen teli és kifejező tegezésre váltva, amihez a föld körüli hajós minden tekintetben meggazdagodva tér vissza): – Hallgass ide, mit szólnál, ha azt mondanám, szeretlek? – Nyina rám pillantott, én pedig megismételtem a szavakat, hozzá akartam tenni, hogy… de valami, mint egy denevér hirtelen átsuhant az arcán, egy különös, futó, szinte csúnya arckifejezés, és ő, aki tökéletes egyszerűséggel ejtett ki trágár szavakat, zavarba jött; én is kényelmetlenül éreztem magam… – Felejtsd el, csak vicceltem – mondtam sietve, könnyedén átölelve a derekát. Valahonnan apró, sötét színű, önzetlenül illatozó, tömör ibolyacsokor tűnt fel a kezében; mielőtt visszament a férjéhez és az autóhoz, egy kicsit hosszabban álltunk meg a kőkorlátnál, s románcunk még reménytelenebb volt, mint valaha. De a kő olyan meleg volt, mint a hús, és egyszerre megértettem valamit, amit eddig is láttam, anélkül hogy értettem volna – hogy miért csillogott úgy egy ezüstpapírdarab a járdán, a pohár fénye miért remegett az asztalterítőn, a tenger miért volt reszkető csillogás; valahogyan, észrevétlen fokonként a Fialta fölötti eget napfény árasztotta el, most már teljesen áthatotta a nap, s ez a túláradó fehér ragyogás egyre nagyobb kiterjedésű lett, minden feloldódott benne, minden eltűnt, minden elmúlt, és én ott álltam Mlech állomásának peronján egy frissen vásárolt újsággal, mely tudatta velem, hogy a sárga autó, amit a platánfák alatt láttam, balesetet szenvedett Fialtától nem messze, amikor teljes sebességgel belerohant a városba tartó utazócirkusz egyik teherautójába, a balesetet Ferdinand és barátja, ez a két sérthetetlen gazember, a sorsnak ezek a szalamandrái, a jó szerencse sárkánygyíkjai, helyi és súlyosságuktól függően múló sérülésekkel megúszták, míg Nyina, a kitartó és hűséges utánzás ellenére, végül is halandónak bizonyult. KISS HENRIETTE fordítása

45

ISABELLE GARO

Természettudomány Annyiszor álmodoztál már egy akvarelltáblákkal illusztrált antik és modern állattanról hol szembenéznének egymással az emberi természettudomány eredet és kezdet közt valahol félúton ingadozó kedvenc állatai az állati hűség csodáiról álmodoztál az emlékezet oldatáról pikkelyes bukolikus szörnyek koponyája mélyén vadon és szén és tarajjá összetapadt húscsomók kora irányítható teleszkópos szemek kora melyek tágra nyíltak a planktonok láttán és a szénhidrogén feltalálóinak meséi hallatán még fiatalabb voltál a robbanómotornál s máris földrajzi rangod nyomába eredtél vidéki múzeumok termeiben keskeny kék pertlivé akartad zsugorítani az autóutakat megannyi ostornyom keletkezésük óriásteknőcök lábnyomán miután lerakták tojásaikat álom tehát melyet érintetlenül fellelhetünk a Régiek könyveiben kik nem kárhoztatták még a technikát az emelőcsigákat horgokat épp ezért jobban tudták minálunk gondolod most mit jelenthet tengeri ráknak lenni * Jó lenne valódi hozzáértéssel szólni a tintahalak és a darvak intelligenciájáról ők Arisztotelész szerint ki hízelgésből sosem bókolt fennen repülnek hogy mindent lássanak és óvakodni a sejtbiológiától és Idősebb Pliniustól vészterhes szenvedélyüktől az anekdotáktól szerkeszteni egy igazi bőséges állattant zebra módjára telecsíkozni jegyzetekkel a félmajmok lábai közt ezeket egyébként régebben alighanem

46

puhány kis termetű medvéknek hitték épp ezért azt tervezted hogy lemásolod Arisztotelészt és kiegészítgeted rövid szerény tudományos jegyzetekkel megannyi kolibri melyek mondhatni megtoldják a krokodilok kifelé hajló állkapcsát ám nyelve hiányán segíteni képtelenek a teve hármas gyomrának szépségéről ábrándozzunk csak a klasszikus kíváncsiság és az Ismeretelmélet régi foltos példánya iránti szigorú odaadással melyet soha semmiféle tudomány nem haladhat meg gondoltad akkor csak annyi kell vélted hogy igazát bebizonyítsuk * A természettudomány elárasztott kastély teli gyermeki agyalmányokkal radikális reformtervezetekkel és elképesztő körülményességgel alkímiával rózsabogárral meg valami ősi szósszal melynek receptje elfeledten fennmaradt még Akhilleusz könnyű gyors vérében a hős fájlalta is mért nincs utóbbiból több nem kell több szájszerv mint ahány izmos csáp hisz előzőleg ki mondhatja meg minek vehetni hasznát tisztességes küzdelemben és hogy az áramvonalas kalauzhal vajon milyennek látja magát szimmetrikus két oldalának alsó felső részét hogyan érthetnénk meg tüdőnk legmélyén a polipocskát és a csillószőrös baktériumok hadát miközben az azbeszt szemcséi ugyanolyan vagy legalábbis hasonló hatékonysággal roncsolják bensőnket mint a szadisták sorozatgyilkos kése egy napon te is meghalsz szöveteid közt lappangó vércsillag öl meg éveken át nagyon jól tudtad állattani érdeklődésed nem egyéb mint félelem attól hogy meghalsz mielőtt eleven utódokat hagynál hátra a földön visszatérsz a rendőrautó-villogású kristályok a kataszterek a sosem ingadozó árfolyamok közé éppen ezért Arisztotelész gondozott újrakiadását kétségkívül feleslegesen lassú mégis forradalmi feladatnak érezted ez pedig összeférhetetlen a munka tudományos rendszerességével *

47

Lépésről lépésre fésülted át Bretagne déli részét ezt a fraktál-elrendezésű nem túl nagy kiterjedésű zónát hol neofitaként az alapkérdésekre tapadt élőlények serege él ők az árapály rojtjaihoz elegyítik jóslataikat telefurkálják velük a mindig nedves homokot és a némán születés gyönyörűségét mely bármerre járjunk egyszabású a gyaloglással gesztikulálással kétségbeeséssel bár ugyanakkor sosem lehet tökéletesen azonos vele a természet semmit sem tesz hiába az adott lehetőségek közül mindig a legjobbat választja ami az egyes állatok lényegének leginkább megfelel másoltad át egy vázlatfüzetbe melyet telefirkáltál jobb felé tekeredő csillámló csigaházakkal ezek közös vonása a pánikszerű visszavonulás a leíró geometria szembeszökően naiv alakzatai úgymint nyelvhal és lepényhal továbbá a kúpformák támadása elől a nap túlnyomó részében gyalogoltál ami nem kifejezetten serkenti a gondolkodást vélted de így legalább a part menti szilklaüregekben ellenőrizheted Arisztotelészedet a puhatestűek ízületeit és a polipok felszívódását illetően bizonyság erre hogy ha valamelyiket erősen kipréseljük valami folytonosan távozik belőle mígnem végül teljesen eltűnnek kocsonyás láng mely önmagát táplálja eltitkolván fénye hőmérséklete fájdalma eredetét miközben azért fojtogatják hogy kiderüljön marad-e utána más is mint némi víz a legviszkózusabb állatok roppant tapintatosak semmivé foszlanak maguktól mint a csipke a tojáshab a filozófia * Kedvedet lelted a gondolatban hogy a legapróbb állatok Arisztotelész és a te véleményed szerint is könyvekben illetve asszonyok és gyerekek koponyáján születnek lényegében rühatkák később odaadó serkék melyek mind észlehetetlen boldogsággal mérik fel és

48

nyugtázzák arányaikat s a plüsshuzatban egyre azért imádkoznak hogy folytatódhasson önmaguk spontán reprodukálódása és a többi faj lassú kiszorulása a legtermékenyebb könyvek mélyéről így aztán arra jutottál hogy Arisztotelész minden eszmefuttatása törvényszerűen torkoll konklúzióiba és csírájában mind egy-egy új fajt tartalmaz elég elolvasni Az állatok testrészei címszó alatt hogy előnyösebb ha a láb legalsó nyúlványa ujjakra bomik szét máskülönben az egész láb kénytelen lenne elszenvedni a fájdalmat mely egyetlen részét érte s máris átérezhetjük az óriáspolipok húsos eleganciáját amellyel a kérődző négylábú-létet elutasítva egyszersmind magukévá tették a Lernai Hidra szaporodási technikáját és hámfelépítését e lény esetében ugyanis csak a részletekkel kapcsolatos ellenvetések és apróbb horzsolások helytállóak csodáltad az állatok konokságát mellyel önmaguk semmi mások egyszerű és világos elvek mentén mégis állandóan „módosulnak” te pedig akkor még semmit sem tudtál megvalósítani a megingathatatlan alapelvekből melyeket az angórabéka vagy az aranyhörcsög dolgozott ki LACKFI JÁNOS fordításai

Julien Gracq tanítványai körében a párizsi Claude-Bernard gimnáziumban, az 1965–66-os tanévben

VARLAM SALAMOV

Kórházba!

Kriszt magas növésű volt, a felcser pedig még magasabb, széles vállú, csontos pofájú – Krisztnek már régóta, hosszú évek óta minden elöljáró csontos pofájúnak tűnt. Miután a felcser beállította a sarokba Krisztet, nyilvánvaló elégedettséggel szemlélgette szerzeményét. – Szóval azt mondod, hogy voltál már szanitéc? – Voltam. – Az jó. Szükségem van egy szanitécre. Egy igazi szanitécre. Hogy rend legyen. – És a felcser kesztyűjével körbemutatott a hatalmas, kihalt rendelőn, amely leginkább egy lóistállóra hasonlított. – Én beteg vagyok – mondta Kriszt. – Kórházba kell mennem... – Mindenki beteg. Majd eljutsz a kórházba te is. Rendet teszünk. Berendezzük ezt a szekrényt – kopogtatta meg a felcser egy hatalmas, üresen álló szekrény ajtaját. – Na, de későre jár. Mosd fel a padlót, és feküdj le. Ébresztőkor kelts fel. Krisztnek még nem volt érkezése, hogy a jeges vizet szétloccsantsa a fagyos rendelő minden sarkába, amikor új gazdájának álmos hangja félbeszakította a munkáját. Kriszt bement a szomszéd szobába, amely ugyanolyan lóistállószerű volt. A sarokba egy priccs volt beszuszakolva. Az aludni készülő, szakadt takarókba, pufajkákba, rongyokba burkolózó felcser Krisztet szólította. – Húzd le a lábamról a nemezcsizmát, szanitéc. Kriszt lerángatta a felcser lábáról a bűzlő nemezcsizmát. – Tedd oda a kályha mellé. Reggel majd jó meleg lesz, ha ideadod. Szeretem, ha meleg. Kriszt a sarkokba terelte egy ronggyal a jeges vizet, amely összesűrűsödött, jégzajlás idejére emlékeztető jeges kásává alakult, majd egészen jéggé fagyott. Kriszt feltörölte a rendelő padlóját, lefeküdt a priccsre, és azonnal belemerült abba a félálomba, amelyben itt aludt, és mintha csak egy pillanat múltán, már fel is ébredt. A felcser a vállát rázta: – Hogy gondolod ezt? Már rég megy a munkabeosztás. – Én nem akarok szanitéc lenni. Küldjön kórházba. – Kórházba? A kórházat ki kell érdemelni. Szóval, nem akarsz szanitéc lenni? – Nem – mondta Kriszt, és megszokott mozdulattal védte az arcát az esetleges ütések elől. – Akkor menj ki munkára! – A felcser kilökdöste Krisztet a rendelőből, és a ködön át elindult vele az őrszoba felé. – Itt egy naplopó, egy szimuláns. Vigyétek, hajtsátok meg – kiáltotta oda a felcser a keretlegényeknek, akik a drótkerítésen túlra kísérték az elítéltek soron

50

következő csapatát. A sokat tapasztalt keretlegények egyáltalán nem fájdalmasan böködték meg Krisztet a puskatusukkal és a szuronyukkal. Uszadék fát hordtak be a táborba – könnyű munka volt. Az uszadék fát két kilométerről hordták – a folyófenékig befagyott hegyi folyó tavaszi hordalékából szedték ki. A kérgüktől fosztott, vízmosta, szél szárította rönköket nehéz volt kirángatni a hordalékból: fogva tartották őket az örvények, a gallyak, a kövek. Sok uszadék fa volt. Az erejüket meghaladó rönkre nem akadtak. Kriszt örült ennek. Minden elítélt az erejéhez mért rönköt választott. A két kilométeres út majdnem az egész munkanapot kitöltötte. Gyengélkedőknek való kivezénylés volt ez, az elvárás nem volt nagy. Fakitermelő láger, „vitaminfelvevő”, ahogy lágernyelven mondták. Éljen a vitamin! De Kriszt nem értette, nem akarta érteni ezt a szörnyű iróniát. Nap telt nap után, de Krisztet csak nem küldték kórházba. Másokat elküldtek, de Krisztet nem. A felcser mindennap odajött az őrszobára, és Krisztre mutatva odakiáltotta a keretlegényeknek: – Hajtsátok meg, hajtsátok! És kezdődött minden elölről. A kórház, a vágyott kórház mindössze négy kilométerre volt a lágerfalutól. Ahhoz viszont, hogy odakerüljön az ember, papír, vezénylés kellett. A felcser tisztában volt vele, hogy ő Kriszt életének és halálának ura. Tudta ezt Kriszt is. A barakktól, ahol Kriszt aludt – ezt a lágerben „lak”-nak nevezik – az őrszoba mindössze százlépésnyire volt. A „vitaminfalu” az egyik legelhagyatottabb hely volt – és annál magasabbnak, kövérebbnek, fenyegetőbbnek tűnt a felcser, és annál jelentéktelenebbnek Kriszt.  Ezen a százlépésnyi úton találkozott Kriszt – már nem is emlékezett rá, hogy kivel. Az az ember pedig már el is ment mellette, eltűnt a ködben. Kriszt legyengült, kiéhezett emlékezete nem tudott felidézni semmit. És mégis... Éjjel-nappal törte a fejét, igyekezve legyőzni a fagyot, az éhséget, elfagyott kezében-lábában a fájdalmat: ki volt az? Kivel találkozott ott az ösvényen? Vagy Krisztnek lassacskán elment az esze? Kriszt ismerte ezt az embert, aki eltűnt a ködben, és nem Moszkvából, nem a szabad életből ismerte. Nem, sokkal fontosabb, közelebbi ismeretség volt ez. És Krisztnek végre eszébe jutott. Két évvel ezelőtt ez az ember táborparancsnok volt, de nem ezé a „vitamintáboré”, hanem az „aranyé”, a táboré az aranykitermelésen, ahol Kriszt szemtől szemben megtapasztalhatta az igazi Kolimát. Ő volt a parancsnok, a „góré”, ahogy a sittesek nevezik. Szerződéses, szabad parancsnok volt, és Kriszt idejében ítélték el. Az ítéletet követően a parancsnok eltűnt valahová, azt beszélték, hogy agyonlőtték, és tessék, most Kriszt összetalálkozott vele a „vitamintábor” ösvényén. Kriszt a lágerirodában talált rá a volt parancsnokra. Ki tudja, miféle beosztásban dolgozott, nyilvánvalóan valami irodaiban, a volt parancsnokot természetesen az ötvennyolcas cikkely alapján ítélték el, de nem különleges kitétellel, így engedélyezték neki az irodai munkát.  Természetesen Kriszt ismerhette és most felismerhette a parancsnokot. A parancsnok viszont nem emlékezhetett Krisztre. És mégis... Kriszt odalépett a rácshoz, ami mögött az irodisták mindenütt a világon ülnek...

51

 – Mi az, felismerted a pofázmányom, vagy mi? – kérdezte lágernyelven a volt lágerparancsnok, és Kriszt felé fordult.  – Igen. Az aranykitermelésről jöttem – mondta Kriszt.  – Örülök, hogy láthatok egy földit. – És mivel a volt parancsnok nagyon is jól értette Krisztet, azt mondta neki: – Gyere el este. Hozok neked heringet.  Egyikük sem tudta a másiknak sem a vezeték-, sem a keresztnevét. De az a jelentéktelen és rövid ideig tartó dolog, ami valaha véletlenszerűen összekötötte őket, most hirtelen olyan erővé vált, amely képes megváltoztatni az emberi életet. És maga a parancsnok is, aki a heringet most nem éhező, „vitaminbeli” társainak adta, hanem Krisztnek, aki együtt volt vele az aranykitermelésen, értette, tudta, hogy az aranybánya meg a fakitermelés két különböző dolog. Sem egyikük, sem másikuk azonban nem beszélt erről. Mindketten értették, mindketten érezték – Kriszt a maga földalatti jogát, a volt parancsnok pedig a kötelességét.  A volt parancsnok minden este hozott Krisztnek heringet. És a hering minden egyes estével egyre nagyobb lett. A lágerszakács nem lepődött meg az irodista váratlan szeszélyén, aki korábban sosem vitte el a neki járó heringadagot. Kriszt a heringet az aranybányában kialakult szokása szerint ette meg: bőröstül, fejestül, csontostul, mindenestül. A volt parancsnok néha hozott meghagyott, megrágott kenyeret is. Kriszt egyszer csak arra gondolt, hogy a továbbiakban veszélyes lehet megennie a finom heringet: mi van, ha nem veszik fel a kórházba, mert a teste elveszíti azt a kinézetét, ami feltétlenül szükséges a felvételhez. A bőre nem lesz eléggé kiszáradva, a keresztcsontja nem lesz eléggé kiugró. Kriszt elmondta a volt parancsnoknak, hogy őt, Krisztet tulajdonképpen kórházba küldték, de a felcser a hatalmánál fogva itt tartotta, és most...  – Igen, a felcser elég nagy gennyláda. Már több mint egy éve itt vagyok, de a dokit még azóta senki se dicsérte. De mi átvágjuk. Kórházba mindennap indítanak csapatot. A névsort pedig én írom. – És a volt parancsnok elmosolyodott.  Este Krisztet behívták az őrszobára. Odabent már ott ácsorgott két elítélt, az egyiknek furnérbőrönd volt a kezében.  – Nincs keret, amelyik elkísérné magukat – jött ki a tornácra az ügyeletes. – Majd holnap indulnak.  Kriszt számára ez maga volt a halál – holnapra minden ki fog derülni. A felcser elküldeti valami pokolbéli helyre Krisztet. Kriszt nem tudta, hogy hívják ezt a poklot, hová kerülhet, ami rosszabb lehet annál, amit Kriszt már látott. De Kriszt nem kételkedett benne, hogy van olyan hely, ahol még rosszabb. Nem maradt más, mint hallgatni és várni.  Megint kijött az ügyeletes.  – Menjenek vissza a barakkba. Keret nem lesz.  De ekkor előlépett a bőröndös elítélt:  – Adja ide nekem a vezénylést, ügyeletes polgártárs. Én majd elvezetem őket. Jobban, mint bármelyik katona. Hiszen ismer engem. Csinálták már így nemegyszer. Én evéeszes1 vagyok, ők pedig – ők pedig hová szöknének? Az éjszakában, a fagyban... 1

Enyhébb végrehajtási szabályzat szerint fogva tartott elítélt. (A fordító)

52

 Az ügyeletes bement az őrszobára, de azonnal vissza is jött, és a bőröndös embernek átadott egy újságpapírból hajtogatott borítékot.  – A holmijuk magukkal van?  – Miféle holmink?  – Na hiszen!  A vasretesz kinyílt, és a három elítéltet kiengedte a fehér, fagyos ködbe.  Az evéeszes ment – Kriszt véleménye szerint: szaladt – elöl. A köd imitt-amott szétoszlott, és áteresztette az utcai lámpák sárgás fényét.  Végtelenül hosszú idő telt el. Forró izzadságcseppek folytak végig Kriszt beesett hasán, csontos hátán. Kriszt szíve egyre csak kalapált. És Kriszt egyre csak futott, futott a ködben el-eltünedező társai után. A falu szélén széles országút kezdődött.  – Mindig várni kell rád!...  Kriszt megijedt, hogy lemarad, hogy itt hagyják.  – Figyelj csak – szólt az evéeszes. – Tudod, hol a kórház?  – Tudom.  – Mi előremegyünk. A kórháznál majd bevárunk.  Az elítéltek eltűntek a sötétben, Kriszt pedig, miután kifújta magát, mászni kezdett az árokszélen, percenként meg-megállva majd újra nekiiramodva. A kesztyűjét elhagyta, de észre sem vette, hogy a jeget, havat és követ puszta kézzel markolássza. Kriszt nyögött, szipogott, a földet kaparászta. Maga előtt semmit sem látott, csak fehér ködöt. Ebből a fehér ködből időnként vadul tülkölő, hatalmas teherautók bukkantak elő, majd azonnal el is tűntek a félhomályban. De Kriszt nem állt meg, hogy elengedje maga mellett az autókat és aztán újra a kórház felé induljon. Kriszt az árokba, az árok szélébe kapaszkodott, amely mint hosszú kötél húzódott át a jeges mélység fölött – a meleg, a megmenekülés felé. Kriszt csak mászott, csak mászott, csak mászott. A köd kissé ritkult, és Kriszt meglátta a kórház felé vivő kanyarulatot meg a kórház apró épületeit. Úgy háromszáz lépésnyire, nem többre. És Kriszt újra felnyögve tovább mászott.  – Már azt gondoltuk, bekrepáltál – mondta közömbösen, minden rosszindulat nélkül az evéeszes, aki a kórházbarakk tornácán állt. – Nélküled minket se engednek be.  De Kriszt nem hallotta, és nem is válaszolt. Most érkezett el a legfőbb, a legnehezebb pillanat: befektetik-e a kórházba vagy sem.  Jött az orvos, egy tisztára mosdott fiatalember, hihetetlenül fehér köpenyben, és mindannyiukat bevezette egy könyvbe.  – Vetkőzzenek le.  Kriszt bőre kipikkelyesedett, és olyan apró rétegekben vált le róla, mint az ujjlenyomatok a személyi aktában.  – Pellagrának hívják – mondta az evéeszes.  – Nekem is volt ilyenem – mondta a harmadik, és ezek voltak az első szavak, amiket Kriszt hallott tőle. – Leszedték mindkét kezemről a kesztyűt. Magadánba küldték, a múzeumba.  – Múzeumba? – szólt megvetően az evéeszes. – Mintha nem lenne elég ilyen kesztyű Magadánban.

53

 De a harmadik elítélt nem figyelt az evéeszesre.  – Te – rántotta meg Kriszt karját. – Hallgass ide! Ilyen betegséggel „forró” oltást írnak fel neked, egészen biztos. Nekem is azt írtak fel, én pedig elcseréltem kenyérre a sittesekkel. Így épültem fel.  Ekkorra előszedték a szekrényből a kórlapjaikat is. Három kórlapot. Mindannyiukat befektetik. Bejött a szanitéc.  – Egyelőre a kettesbe.  Mosdás meleg vízben, tetűmentes fehérnemű. Folyosó, ahol az ügyeletes asztalán még ég a konzervdobozból készített, halolajjal töltött mécses. Az üres kórterembe nyíló ajtó, ahonnan fagyosság, utcai szag, jegesség áradt. A szanitéc kiment fáért, hogy megrakhassa a kialudt vaskályhát.  – Nahát – mondta az evéeszes –, feküdjünk le együtt, különben itt fogunk kinyuvadni.  Mindannyian egyetlen priccsre feküdtek, és átkarolták egymást. Aztán az evéeszes kimászott a három takaró alól, összeszedte az összes matracot, takarót, ami csak volt a kórteremben, halomba rakta őket a priccsen, amelyen az elítéltek feküdtek, és ő maga is bebújt Kriszt csontos ölelésébe. A betegek elaludtak. 1964       

Fürdőben 

Azokban a rosszindulatú tréfákban, amilyenekkel csak a láger képes tréfálkozni, a fürdőt gyakran „megerőszakolásnak” nevezik. „A vagányok azt kiabálják: erőszak! – a góré fürdőbe zavarja őket” – szokásos, tradicionális, hogy úgy mondjam, irónia ez, amely a sittesektől ered, akik nagyon is pontosan észrevételeznek mindent. Ebben a tréfás megjegyzésben keserű igazság rejlik.  A fürdő mindig is negatív esemény az elítéltek számára, olyan, amely megnehezíti az életüket. Ez a megfigyelés még egy bizonyíték arra az értékeltolódásra, amellyel mint legfőbb, legalapvetőbb tulajdonsággal látja el a láger azt az embert, aki oda került, és aki letölti ott a büntetőidejét, a „terminusát”, ahogyan Dosztojevszkij fejezte ki magát.  Hogyan lehetséges ez? A fürdőtől való ódzkodás az orvosok és minden lágerfőnök értetlenkedésének állandó tárgya; ők ebben a fürdőtől való távolmaradásban az ellenállás, a szabályszegés bizonyos fajtáját látják, valamiféle lázadást a lágerrend ellen. De a tény az tény. És az évek során a fürdés lefolyása – esemény marad a lágerben. Mozgósítják, instrukciókkal látják el a keretet, minden góré személyesen vesz részt a fürdést ellógni akarók lefülelésében. Az orvosokról nem is beszélve. A fürdetés és a fehérnemű fertőtlenítése a fertőtlenítő kamrában – ez az egészségügyi részleg szolgálati kötelessége. Az elítéltekből álló teljes alsóbb szintű adminisztráció (a sztaroszták, a naposok) szintén otthagynak minden egyebet, és csakis a fürdetéssel foglalkoznak. És végül a mun-

54

kavégzésnél szolgálatos vezetőséget is feltétlenül bevonják ebbe a nagy horderejű kérdésbe. A munkavégzésnél hatályos szabályok egész sora alkalmazkodik a fürdetési napokhoz (havonta három van belőlük).  Ezeken a napokon kora reggeltől késő éjszakáig mindenki talpon van.  De hát mi a helyzet? Az ember, akármilyen megalázottá tették is, talán ellent fog állni annak, hogy megmosakodjék a fürdőben, lemossa magáról a koszt és az izzadságot, amely elborítja bőrbetegségek rágta testét, és akár csak egyetlen órára is tisztábbnak érezze magát? Van egy orosz mondás: „Boldog, mint aki a fürdőből jött”, és ez a mondás helyes, és pontosan visszaadja azt a fizikai boldogságot, amelyet a tisztára mosdott ember érezhet.  Talán ezek az emberek annyira elvesztették józan ítélőképességüket, hogy nem értik, nem akarják érteni, hogy tetvek nélkül jobb, mint tetvesen? Pedig tetű sok van, és a fertőtlenítő kamra nélkül szinte lehetetlen tőlük megszabadulni, különösen az agyonzsúfolt barakkokban.  A tetvesség persze olyan fogalom, amely pontosításra szorul. Egy tucatnyi tetű a fehérneműben nem is tartozik a tárgyhoz. A tetvesség akkor kezdi nyugtalanítani a társakat meg az orvosokat, amikor a tetveket már le lehet seperni a fehérneműről, amikor a gyapjúpulóver, amelybe belefészkelték magukat a tetvek, magamagától kezd el mozogni.  Az ember, akárki legyen is, ennyire nem akarna megszabadulni ettől a gyötrelemtől, amelytől nem tud aludni, és amellyel küszködve véresre vakarja mocskos testét?  Természetesen nem. De – az első „de” abból fakad, hogy a fürdésre nem különítenek el szabadnapot. A fürdőbe vagy munka után, vagy munka előtt viszik az embereket. Márpedig a fagyban eltöltött hosszú munkaórák után (és ez nyáron se könnyebb), amikor minden gondolatuk és reménységük arra összpontosul, hogy minél hamarabb elvergődjenek a priccsükig, a kajáig, és elalhassanak, a fürdéssel járó ebbéli akadályoztatás szinte elviselhetetlen. A fürdő mindig jelentős távolságra található a lakókörzettől. Ez amiatt van, mert a fürdő nemcsak az elítéltek számára van fenntartva, hanem ott fürdenek a szabad alkalmazottak is, vagyis a fürdő általában nem a láger, hanem a szabad alkalmazottak falujának területén van.  A fürdőben való késlekedés egyáltalán nem valami egyórányi ott-tartózkodást jelent, amelyet mosakodással és tetűirtással töltenek. Sok ember mosdik ilyenkor, munkacsapat munkacsapat után (az embereket egyenesen munkából viszik a fürdőbe, nem engedik be őket a láger területére, hiszen ott szétszélednének, és megtalálnák a módját, hogyan bújjanak ki a fürdés alól), és mindenki, aki később érkezik, a fagyban várja ki a sorát. Ha nagy hideg van, a táborvezetés igyekszik lerövidíteni azt az időt, amit az elítéltek odakint töltenek, beengedik őket a vetkőzőbe, amely 10-15 ember számára van kialakítva, de bezsúfolnak oda száz embert is, felsőruházatban. A vetkőzőt vagy nem fűtik, vagy rosszul fűthető. Mindenki összekavarodik – a meztelenek a pufajkában lévőkkel, mindenki lökdösődik, káromkodik, ordibál. A zajt és a lökdösődést kihasználva tolvajok és nem tolvajok elemelik társaik holmiját (hiszen bejöttek mások, más barakkban élők is – az ellopott holmit sosem találod meg). A cuccot leadni persze nem lehet.

55

 Második vagy inkább már a harmadik „de” az, hogy amíg a brigád a fürdőben fürdik, a kiszolgáló személyzetnek – az egészségügyiek felügyelete mellett – ki kell takarítania a barakkot: fel kell söpörniük, fel kell mosniuk, és ki kell dobálniuk minden fölöslegeset. A fölösleges dolgok kihajigálása könyörtelenül zajlik. De hiszen a lágerben értékes lehet minden rongydarab, és nem kis energiába kerül, hogy valaki szert tegyen tartalék kesztyűre, tartalék kapcára, nem is beszélve más, kevéssé hordható dolgokról vagy az élelmiszerekről. Mindez nyomtalanul, törvényes alapon eltűnik, amíg folyik a fürdés. A munkába és utána a fürdőbe ezeket a tartalék holmikat elvinni szintén hasztalan dolog, mert a vagányok figyelő, éles szeme azonnal kiszúrja őket. Bármelyik tolvajnak egy kesztyűért vagy kapcáért legalábbis füstölnivalót adnak.  Az emberre, legyen akár koldus, akár állami kitüntetett, jellemző, hogy összenő az apró tárgyaival. Minden egyes átköltözésnél (egyáltalán nem csak a börtönjellegű átköltözésnél) mindenkinél annyi apró holmi kerül elő, hogy az ember csak csodálkozik, honnan bírt ennyi minden összegyűlni. Aztán ezeket a holmikat elajándékozzák, eladják, kidobják, míg nagy nehezen el nem érik azt a szintet, ami már lehetővé teszi lecsukni a bőrönd fedelét. Az elítélt ugyanígy összenő a holmijaival. Hiszen ő is munkás: szüksége van tűre, foltnak való anyagra, még talán a felesleges régi cserpákjára is. Ilyenkor mindezt kihajigálják, és minden egyes fürdés után újra kell teremteni a „gazdaságot”, hacsak nem sikerül előtte valahová jó mélyen a hóba rejteni, hogy majd egy nap múltán előkaparják.  Dosztojevszkij idejében a fürdőben mindenkinek adtak egy sajtár forró vizet (a többit a pancserek úgy vették). Ez a norma a mai napig fennmaradt. Egy fasajtárnyi nem túl forró víz, és egy hordóban korlátlan mennyiségű, az ember ujjához ragadó, égető jégdarab. Egyetlen sajtárt kapsz, nincs semmiféle másik dézsa, hogy a forró vizet hideggel felöntsd. Vagyis a forró vizet a jégdarabokkal kell lehűteni, és így ez az összes vízadag ahhoz, hogy az elítélt megmossa a fejét, lemossa a testét. Nyáron jég helyett hideg vizet adnak, mégiscsak vizet, nem pedig jeget.  Tegyük fel, hogy az elítéltnek meg kell tudnia mosdani bármilyen vízmennyiséggel: a kanálnyitól a lajtkocsinyiig. Ha csak egykanálnyi vize van, az elítélt megmossa összeragadt, csipás szemét, és a toalettet befejezettnek tekinti. Ha lajtkocsinyi, akkor fröcskölni kezdi a szomszédait, minden percben váltani fogja a vizet, és kiügyeskedi, hogy a megadott időben elhasználja a maga adagját. A korsónyi, cserpáknyi, lavórnyi vízre ugyanígy megvan a számítás és az íratlan technikai szabály.  Mindez az éleselméjűséget mutatja egy olyan fontos hétköznapi kérdésben, mint a fürdés. Természetesen nem oldja meg viszont a tisztálkodás kérdését. Az az álom, hogy valaki tisztára mosdik a fürdőben, megvalósíthatatlan ábránd marad.  A fürdőben, amely zajjal, füsttel, kiabálással és lökdösődéssel hívja fel magára a figyelmet (ordibálnak, mint a fürdőben – ez közszájon forgó kifejezés), nincs egy csepp fölösleges víz sem, még venni sem tudna senki. De nem csak vízből nincs elég. Nincs elég meleg sem. A vaskályhákat nem mindig hevítik fel izzásig, és a fürdőben (az esetek nagy többségében) egyszerűen hideg van. Ez

56

az érzés csak fokozódik az ajtókon, a réseken beáramló huzat miatt. Ezek az építmények, mint minden faépület, mohára épültek, amely gyorsan kiszárad, elporlad, és réseket nyit a külvilágra. Minden fürdés a megfázás veszélyével jár, és ezt mindenki (többek között az orvosok is) tudja. Minden fürdőnap után megnő azoknak a száma, akiket betegség miatt felmentenek a munka alól, márpedig ezek valóban betegek, és ezt tudja minden orvos is.  Emlékeztessünk még rá, hogy a fürdő fűtésére a fát maguk a brigádok hozzák az előző este a vállukon, ami megint csak vagy kétórányit visszatartja az elítélteket a lágerbe való visszatéréstől, és önkéntelenül is a fürdés ellen hangolja őket.  De mindez még semmi. A legszörnyűbb a fertőtlenítő kamra, ami utasítás szerint mindenki számára kötelező minden egyes fürdés alkalmával.  Alsónemű a lágerben van „személyes” és „közös”. Ezek kincstári, hivatalosan használt kifejezések az olyan gyöngyszemekkel együtt, mint az „elpoloskásodás” vagy az „eltetvesedés”. A „személyes” fehérnemű újabb és jobb, a lágerbéli kiszolgáló személyzet számára tartogatják, az elítéltek közül való munkacsapatvezetők és egyéb privilegizált személyek számára. Ez a fehérnemű nem tartozik kifejezetten valamelyik elítélthez, de külön és alaposabban mossák, és gyakrabban is cserélik újra. A „közös” fehérnemű pedig valóban közös. Ezt ott, a fürdőben adják ki mosdás után, a piszkos ellenében, amelyet különben külön és előre összegyűjtenek és megszámolnak. Semmiféle méret szerinti választásról szó sem lehet. A tiszta fehérnemű – tiszta lutri, és furcsa, könnyfakasztóan fájdalmas volt látnom, amint felnőtt emberek sírva fakadtak attól a megaláztatástól, ahogy szakadt tisztát kaptak az erős koszos helyett. Semmi sem tudja rávenni az embert arra, hogy az élet által rámért kellemetlenségekre legyintsen. Sem az a nyilvánvaló tény, hogy mindez csak a következő fürdésig tart, sem az, hogy végső soron az egész élete odalett, és emellett szóra sem érdemes egypár fehérnemű, vagy esetleg, végül is, az, hogy a jó alsónemű is csak véletlen jutott neki – nem, csak vitatkoznak és siránkoznak. Természetesen ez is annak a normától eltérő pszichikai mozgásnak az eredménye, amely az elítéltnek szinte minden lépésére érvényes, pontosan ugyanaz a dementia, amelyet az egyik neurológus univerzális betegségnek nevezett.  Az elítélt élete a lelki megrázkódtatások tekintetében olyan helyzetbe kerül, hogy a fürdő titokzatos mélyébe nyíló sötét ablakocskán át megkapott fehérnemű eseménnyé, idegfeszültséget érő eseménnyé válik. Mielőtt a fehérneműosztás megkezdődne, a megmosdott elítéltek csapatostul összeverődnek ez előtt az ablak előtt. Azt taglalják, arról csépelik a szót, milyen fehérneműt adtak ki legutóbb, milyen fehérneműt osztottak öt évvel ezelőtt a BAM-lágerben, és mihelyt kitárul a deszka, amely ezt az ablakot belülről lezárja, mindannyian odaugranak, és lökdösni kezdik egymás síkos, mocskos, bűzlő testét.  A fehérneműt nem mindig adják ki szárazon. Túlságosan gyakran adják ki nedvesen – nem győzik megszárítani, nincs elég tűzifa. És vizes vagy nedves fehérneműt fürdés után felvenni nyilvánvalóan senkinek sem kellemes.  A szitkok a mindenhez hozzászokott fürdősök fejére hullanak. Akik felvették a nedves fehérneműt, végképp összefagynak, de meg kell várniuk a felsőruhá-

57

zat féregtelenítését. Hogy mi is az a fertőtlenítő kamra? Ez egy kiásott gödör, amelyet rönkfa tetővel fednek le, belülről agyaggal kennek be, és amelyet egy vaskályhával fűtenek, ennek etetője pedig a pitvarra nyílik. Ebbe a gödörbe aggatják be rudakra a buslátokat, pufajkákat és nadrágokat, az ajtaját szorosan becsukják, és a fertőtlenítő elkezdi „nyomni a meleget”. Semmiféle hőmérő, hogy a belső hőmérsékletet ellenőrizzék, semmiféle zsákocskákba tett kén nincs odabent. Az eljárás sikere vagy a véletlenen, vagy a fertőtlenítő lelkiismeretén múlik.  A legjobb esetben is jól felhevítve csak a kályha közelében lógó ruhák lesznek. A többi, a melegtől elsőkként elzárt holmik csak megnyirkosodnak, a távolabbi sarkokba aggatottakat pedig amúgy hidegen veszik ki. Ez a kamra egyetlen tetvet sem pusztít el. Nem más ez, mint az elítélt szenvedéseinek kiegészítésére létrehozott formalitás, eszköz.  Mindezt kiválóan tudják az orvosok is, de mégsem hagyhatják fertőtlenítő kamra nélkül a lágert. Aztán egyórányi várakoztatás után a nagy „öltözőbe” garmadában kezdik kihordani a holmit, a tökéletesen egyforma egyen-öltözetet; lelökik a padlóra – keresse meg mindenki a magáét. A gőzölgő, párától nedves buslátokat, vattakabátokat, vattanadrágokat az elítéltek káromkodva rángatják magukra. Éjszaka, az utolsó alvási lehetőségről is lemondva, szárítgathatják őket a kályha mellett a barakkban.  Nem csoda, hogy a fürdőnap senkinek sem tetszik. 1955

A roham  A fal megingott, a torkomat pedig ismerős, édes émelygés szorongatta. A padlón hányódó, elszenesedett gyufaszál ezredszer is elúszott a szemem előtt. Kinyújtottam a kezem, hogy felvegyem ezt az unalmassá vált gyufaszálat, de a gyufaszál eltűnt, nem láttam tovább. A világ még nem tűnt el előlem teljesen: ott, a bulváron hallatszott még egy hang, a nővérke távoli, kitartó hangja. Aztán felbukkantak a köpenyek, a házsarok, a csillagos égbolt, előtűnt egy hatalmas, szürke teknőc, egykedvűen csillogó szemekkel; valaki letört egy darabot a páncéljából, én pedig valami odúba másztam befelé, kapaszkodva és a kezemre támaszkodva, csakis a kezemre hagyatkozva.  Eszembe jutottak az idegen, erőszakos ujjak is, amelyek fejemet és vállamat ügyesen az ágyhoz nyomták. Minden elnyugodott, én pedig egyedül maradtam egy hatalmas alakkal, akkorával, mint Gulliver. A deszkán feküdtem, mint egy bogár, és valaki egy nagyítóüvegen át kitartóan bámult rám. Átfordultam, a félelmetes nagyító pedig követte a mozdulataimat. Összegörnyedtem a rémséges üveg alatt. És csak akkor, amikor a szanitécek már áttettek a kórházi priccsre, és az egyedüllét boldog nyugalma vett körül, csak akkor értettem meg, hogy a

58

Gulliver-nagyító nem lázálom volt, hanem az ügyeletes orvos szemüvege. És ez kimondhatatlan örömmel töltött el.  Minden apró mozdulatra megfájdult a fejem és szédülni kezdtem, és képtelen voltam gondolkozni, csak emlékezni tudtam, és az ijesztő, távoli képek úgy vonultak el előttem, mint némafilmjelenetek, mint fekete-fehér alakok. Az édes émelygés, amely éteres narkózishoz hasonlított, nem múlt el. Ismerős volt, és ezt az első benyomást most megfejtettem. Eszembe jutott, ahogy hosszú évekkel ezelőtt, fönt Északon, pihenő nélkül lehúzott hathavi munka után először jelentettek be szabadnapot. Mindenki csak feküdni, feküdni akart, nem az öltözékét javítgatni, nem mozdulni... De reggel mindenkit felvertek, és kizavartak tűzifáért. A falutól nyolc kilométerre fakitermelés folyt – találni kellett egy-egy erőnkhöz mért rönköt, és hazacipelni. Úgy döntöttem, hogy oldalra kerülök – úgy két kilométernyire régi farakások álltak, esetleg találhatok ott egy megfelelő rönköt közöttük. Nehéz volt hegynek fölfelé kapaszkodni, és amikor odavonszoltam magam a farakásokhoz, könnyű rönkre nem akadtam. Fentebb összevissza hányódó fahasábok feketéllettek, és én elindultam értük. Itt már voltak vékonyabb rönkök is, de a végük be volt szorulva a farakások közé, nekem pedig nem volt erőm kirángatni őket. Néhányszor nekigyürkőztem ugyan, de teljesen elerőtlenedtem. Tűzifa nélkül visszatérni azonban nem lehetett, és utolsó erőmet is összeszedve egy még fentebb lévő farakáshoz másztam, amelyet belepett a hó. Sokáig kapartam kézzel-lábbal a porhanyós, csikorgó havat, míg végre sikerült kiszabadítanom egy rönköt. A rönk azonban túlságosan nehéz volt. Leoldottam nyakamból a piszkos törülközőt, amely sálként szolgált, és a rönk végéhez kötve vonszolni kezdtem lefelé. A rönk ugrálni kezdett és a lábamhoz ütődött. Vagy elszabadult, és engem is megelőzve csúszott le a hegyoldalon. Aztán megakadt a magaslati cserjékben, vagy belefúródott a hóba, én pedig odamásztam hozzá, és újra mozgásra késztettem. Még magasan fent jártam a hegyen, amikor észrevettem, hogy sötétedik. Rájöttem, hogy sok óra telhetett már el, én pedig még távol voltam a falutól, a zónától. Megrántottam a sálat, és a rönk bukdácsolva újra lefelé csúszott. Kirángattam az útra. Az erdő imbolygott a szemem előtt, a torkomat édes émelygés szorongatta, én pedig egy bódéban eszméltem, a csörlőkezelőében, aki szúrós hóval dörzsölgette a kezemet és az arcomat.  Mindez végigpergett most előttem a kórterem falán.  A csörlőkezelő helyett azonban a doktor fogta a kezemet. A vérnyomásmérésre szolgáló Riva–Rocchi-műszer szintén ott állt mellettem. És amikor ráébredtem, hogy nem Északon vagyok, megörültem.  – Hol vagyok?  – Az ideggyógyászaton.  Az orvos kérdezett valamit. Csak nehezen tudtam válaszolni. Egyedül akartam lenni. Nem féltem az emlékektől. 1960  GORETITY JÓZSEF fordításai

59

JUAN MANUEL DE PRADA

Szépiaszín kisasszonyok Egyre hajszolódom, én nyomorult, a sorsom kegyetlen lendülete űz új tájak, új emberek fele, s nem nyílik sehol nyugalmamnak út! FRANCISCO DE ALDANA

Nagyapa képe az előcsarnok félhomályából figyelt bennünket, az irrealitás aurája övezte, alakját étkezések után, kávé, likőrök, sütemények és szivarfüst közepette, suttogva, töredelemmel vegyes büszkeséggel idéztük fel: családunk illusztris, ám vétkektől egyáltalán nem mentes őse volt ő, a feslett hős, történetének epizódjai benépesítették lírai magányát éjszakáimnak, amelyeket még a kamaszkor émelyítően édes illata lengett be. A képről érett, meghatározhatatlan korú férfi nézett le rám, arcát alig érzékelhető ráncok barázdálták, és ez arcának olyan komolyságot kölcsönzött, amit a gyilkosoknak és az aszkétáknak szoktunk tulajdonítani. Pupillájának acélos csillogása, kipödört bajusza, megfáradt, bujaságról árulkodó mosolya mind a gótikusság benyomását keltette, hajnali kicsapongások és lehiggadások mitológiáját idézte fel. Apám szűkszavú vallomása szerint (szavait enyhe didaktikusság járta át) nagyapa hiú vágyakra és dicső botrányokra pazarolta életét, és végül kicsapongásai egyetlen díjaként barátai megvetését nyerte el, meg a politikai üldöztetést (apám elfelejtette megemlíteni, hogy a száműzetés a korszak tősgyökeres divatjai közé tartozott, akár a szalmakalap, vagy a nászágyig őrzött szüzesség). Nagyapa a képen árnyalatnyi beletörődéssel fogadta apám nem túl kedvező megjegyzéseit, ajka mintha könnyű, cinkos mosolyra húzódott volna, és ekkor képzeletem felülemelkedett a sértő mondatokon és elkísérte nagyapát európai, élvezetekkel és intrikákkal kavargó vándorlásain. Álmaim világában nagyapa mindig sziporkázóan szellemes és frivol férfiú volt, bohém ficsúr, akinek ékesszólása a leghíresebb csábítókéival vetekedett, és aki szenvedélyeinek és színlelt szenvedélyeinek élt, összeesküvők és feketézők közepette. Nagyapára nem ragadt át a kép nyugalma, a dagerrotípiák szépiaszínű merevsége, a metaforák birodalmában mozgott, ezer viszontagság hajótöröttje, ezer párbaj győztese, szerető, aki fiatal bőrök és éteri ruhák közt veszejti el magát, férfi, aki szemrebbenés nélkül nézi végig az emberek és istenek alkonyát. Ilyennek képzeltem nagyapát. Az elragadtatással teli képzetet később, amikor könyvtárában megtaláltam azt a lapszéli jegyzetet Garcilaso egyik szonettjéhez, módosítanom kellett. Nagyapa könyvtárát, amely annak idején híres volt a tiltott vagy sikamlós témájú könyvek választékáról (többségük természetesen francia), a civil és egyházi hatóságok lelkiismeretesen átrostálták, miközben nagyapa a Pireneusok felé menekült a pornográf személyeket és a parázna irodalom terjesztőit börtönnel fenyegető rendelkezés szigora elől. Azon ritka kötetek között, amelyeket a világi kezek megkíméltek, volt egy kis bőrbe kötött könyv Garcilaso műveivel; a

60

Daphné karja kisudarasodott... című híres szonett alá, amelyben egy nimfa, elkerülendő a már kéznyújtásnyira mögötte levő Apolló üldöztetését, babérfává változik, nagyapa ezt a kis magyarázó jegyzetet írta: „E hosszú évek során én magam is a szerelmet üldöztem, és már azt hittem, megérinthetem ujjhegyemmel, ám a hús fátyla visszavetett a kegyetlen valóságba, hogy újrakezdhessem futásom egy homályos ideál nyomában, átkelvén határokon és belső száműzetéseken, a tehetetlenség és a kiábrándulás könnyeit hullajtva.” A betűk aprók és csúcsívesek voltak, a tinta helyenként olvashatatlanná vált, elhalványította a generációk közötti távolság. Ó, nyomorúság legfelsőbb foka, / hogy napról napra nő, míg csak siratja, / a fa, mely könnye oka volt pedig! – fejezi be Garcilaso, és ebben a pillanatban, a szonett és nagyapa megjegyzésének elolvasása után repedezett meg és omlott le az a téves kép, amit magamnak festettem: ősömet eztán már nem a felső tízezer által látogatott szalonokban képzeltem el, hanem egy hálófülke magányában, levetett maszkok és álöltözetek közepette, Apollóként siratván a szerelem lehetetlenségét, acélos pupillájú tekintetét a földre sütve, vonásai kiélesednek egy láng nélküli tűzben, mely úgy ég, akár a kiáltás kohóiban szított máglya. Nagyapa többé nem az e világi hívságokat jelképezte, jobban mondva továbbra is jelképezte őket, csakhogy immár a cinizmus és az elégedetlenség árnyalta a képet. Átkelvén határokon és belső száműzetéseken, így képzeltem, mint aki minden arcban, minden női mozdulatban egy szerelem kitörését fürkészi, amely elillan, akár a homok az ujjak közötti résen. Ez a felfedezés távolról sem elégített ki, inkább felajzotta a kíváncsiságom: nagyapa alakja, amely addig alig leplezett ürügyként szolgált a végleg elvesztett éden újjáteremtéséhez, egyszer csak látni engedte göcsörtösségét és görbületeit; tizennégy évem zűrzavara kevés volt, hogy megmagyarázzam azt a mondatot („a szerelmet üldöztem, és már azt hittem, megérinthetem ujjhegyemmel”), azt a végtelen sóvárgást, azt a kiábrándulást, amit a sajátomként éltem át, és amely lassanként egészen belém férkőzött, megmérgezvén ártatlanságomat. Többet akartam tudni, meg akartam ismerni, mivel töltötte nagyapa álmatlan éjszakáit, azonosítani a saját zűrzavaromat annak a férfiéval, aki sok évvel születésem előtt megszűnt létezni, aki azonban bennem folytatódott. Az ember tizennégy éves korában hajlamos feltenni magának kérdéseket, fogékony a kételyekre és a kiábrándulásra („a kiábrándulás könnyeit hullajtva”, írta volt nagyapa). – Nagyapád? Azt hiszem, fotográfiával foglalkozott. A padlásszobában berendezett egy kis műtermet, valahol ott kell lennie még mindig a régi fényképezőgépének. Behemót és használhatatlan darab. Apám nosztalgia nélkül, undorral vegyes érdektelenséggel beszélt nagyapáról, és meglepte (habár ennek a meglepődésnek nem sikerült kizökkentenie közönyéből) érdeklődésem a múlt iránt, amelynek számára haszna semmi nem volt, csupán dekoratív funkciója. Nagyapa régi fényképezőgépe valóban a padlásszobában volt, arra várt egy sarokban, hogy valaki kiszabadítsa a porból és a tétlenségből, hogy egy kéz lerázza az évek kábulatát az állványról, a bőrharmonikáról, a másolókeretről, amelyekbe a statikus, mégis változó valóságot megragadó lemezeket helyezték, világok süket recsegését, amelyek sebesen pörögnek le az objektív előtt, hogy felfogja és a papír csekély kiterjedésére redukálja

61

őket. Elképzeltem nagyapát, letakarva a fényképezőgép, eme behemót és használhatatlan darab mögött, amint azon fáradozik, hogy kihozza a dolgokból titkaikat, és megpróbálja elcsitítani kiábrándultságát egy olyan foglalatosság által, amely a valóság krónikája és a szépség keresése, belső száműzetése a képeknek, amelyek egy bizonytalan utókor számára fagynak meg. Én magam is a fényképezőgép mögött álltam letakarva, az oly távoli tegnapot kémleltem, egy férfi emlékét, aki azért tért meg most messzi vidékéről, hogy elkalauzoljon a nyugtalanságban és a zűrzavarban. Többet akartam tudni, újra akartam alkotni egy leélt élet fejtörőjét, amely ugyan már lezárult, utolsó erejével viszont üzent még egy fényképezőgépen keresztül, amely átalakította a tárgyakat és használaton kívüli fénybe burkolta őket. Tudni akartam, és nem vacilláltam megosztani azt a keveset, amit tudtam vagy ~akival, egyetlen barátommal abban a barátok és bizalmasok nélgyanítottam, In ~ küli korban. Inaki nagyobb volt nálam, alig néhány évvel, ám ezek évszázadoknak tűntek, áthághatatlan akadálynak, amely a ravaszság és a gyanútlanság, a ~aki egyfajta szellemi vezetést gyakorolt mester és a tanonc között húzódik. In felettem, nézeteit (melyek általában véve ugyanolyan dőrék voltak, mint az enyé~aki ez idő tájt im) a tapasztalat és a forróvérűség némi tekintéllyel ruházta fel. In lépte át a férfikor küszöbét, bőre bronzszínű és bolyhos lett, éles ellentétben az én testem beteges petyhüdtségével, hangjában vas és káromkodás kongott, amiről azt hittem, a felnőttek kiváltsága. Bevezetett a dohány és a maszturbálás misztériumába, a kék füst és az eksztázis birodalmába, amely, miután meghódítottam, hamarosan feltárta előttem a lelkiismeret-furdalás útvesztőit is. Dadogá~aki annak a gyakorlott idegenvezetősomat és a bűntől való vonakodásomat In nek a mosolyával nyugtázta, aki már visszatért, de akinek volna még kedve újból útnak indulni, lehetőség szerint nem egyedül. – Naná, a nagyapád híres ember volt. Nálunk otthon van egy doboz tele disznó lapokkal, amiket aláírt. A szüleim rejtegetik, de én már kifigyeltem minden rejtekhelyet. Egy délután lementünk a tengerpartra, elbújtunk a sziklák között és végig~aki egyesével adogatta őket, és én sötét és szűzies reszketésnéztük a fotókat. In ~aki a sel vettem a kezembe, mint egy megismételhetetlen vadászat trófeáit. In fotókat (amiket nem fotóknak, hanem lapoknak vagy metszeteknek hívott, jelentőségüket hangsúlyozandó) egy valaha kamillateazacc tárolására használt, roskatag, rozsdaragyás konzervdobozban tartotta, és egyre obszcénabb képeket húzott elő, eleinte a nők gézekkel és tüllökkel fátylazták meztelenségüket, amelyekből azonban azonnal kibuggyant a mellek gömbölydedsége, kikandikáltak a nyíratlan hónaljak és koromfekete szeméremszőrzetek, felsejlettek a húsos, félig nyílt ajkak, feltárult a meztelenség buja, szépiaszínű szomorúsága, a fényképezőgép elé kerülő magányos nők visszataszító, vagy még inkább szomorú csintalansága, a groteszk pózokat próbálgató igen kerek fenekek, a kilobbant tekintetű, a semmibe meredő kisasszonyok, szájuk szögletében kidugott nyelvükkel, melyről nem lehetett tudni, hogy vajon szemérmetlenségeket mormol-e, vagy esetleg algebrapéldákat old meg, a testek ragyogása, a hervadt virágként elnyílt testek, amelyek a szerelem paródiájaként csak csömört keltet-

62

tek. Voltak párokat ábrázoló fényképek is, akik reménytelenül vagy elcsigázva közösültek, küzdelmük osztályharc volt, melynek során a szmokingos, kicsípett ifiúr a tűzhelyen hatolt be a szakácsnőbe, vagy a kényeskedő, pruszlikos ~aki időnként arra kényszedáma összeroskadt a sofőr kackiás lendülete alatt. In rített, hogy időzzek el egy-egy patetikus részletnél: a nőnél, aki orgazmust színlelt, de inkább úgy tűnt, mintha könyörögne, a nemi szervek nyerseségénél, amit a szépia árnyalata enyhített. – Na, milyen fej a nagyapád? Kissé csintalan, mi? Szél fütyült a sziklák között és behatolt a barlangba, olyan metsző volt, mint a kés. Odahallatszott a hullámok moraja, ártalmatlan kadencia, homokfelszínen csúszkáló víz, a kövek között feltörő hab, amely visszaváltozik vízzé és elhal. Rémülettel vegyes nyugtalansággal fedeztem fel, hogy van valami közös elem az összes fotóban: a görcsös hús mögött, a bőr és a nemiség akrobatikája mögött egy guggoló férfit ábrázoló, foszladozó faliszőnyeg, a férfi egy olyan testbe kapaszkodik, amelynek hajszálai már babérlevelekké változtak, amelynek teste megkérgesedett, amelynek lába földbe gyökerezett és immár göcsörtösen kanyarog. Apolló a tehetetlenség könnyeit hullatta, karja Daphné felé nyúlt, aki már nem is Daphné volt, hanem élettelen fa, akinek ereiben nem vér keringett. Megértettem a fotók szarkazmusát, a kielégítetlen szenvedélyek háttere előtt lankadó tagok kétségbeesett üzenetét; megértettem annak az embernek a paradoxonját, aki közreműködik a szerelem pantomimjában, aki még bizonyos élvezetet is lel a zsoldos szerelem megörökítésében, amivel később aztán üzletelni fog, de aki ugyanakkor egy második szinten józan tanulságot kínál, amely arról beszél, hogy lehetetlen a hús fátylán túljutni. Azt hiszem, végleg megértettem nagyapám platonikus elhivatottságát, a lélek eme száműzetését, amely a földrajzi száműzetéshez vezetett, Európa ~aki reménykedően várakobecsavargásához homályos ideálok nyomában. In zott ítéletemre; szeme különös fényben csillogott – nem tudom, rosszindulatúan-e – a távolból felsejlő éjszakában. – Mondjál már valamit. Mi a véleményed ezekről a kis metszetekről. Szavaiból mintha sarokba szorítottság és félelem csendült volna ki. Az alkonyat felgyújtotta a levegőt és bronzzal vonta be a bőrét, de az enyémet is, először volt a bőröm ugyanolyan szakszerű és fiatal, mint az övé. Rezzenéstelen ~akira, hangomban vas és káromkodás kongott: a tanulótekintettel néztem In évek véget értek. – Az a véleményem, hogy fenomenálisak. Mit szólnál, ha követnénk nagyapám példáját, és meztelen nőket kezdenénk fényképezni. Éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől kitágul a mellem (és vele együtt kitá~aki gul a tüdőm, és vele együtt ropogva megnyúlnak gyerekcsontjaim), amikor In beletörődően bólintott. Kevesebb, mint egy hét alatt már tudtuk is kezelni a gépet, megtanultuk, hogyan kell elkészíteni a bromidos emulziót és feloldani benne az ezüst-nitrátot, amelynek köszönhetően olyanok lehetnek a fotóink, mint a nagyapáéi. Meggyőztük a döbbent Sofíát, akihez mindkettőnket magányos szerelem fűzött, hogy pózoljon a fényképezőgép előtt, könnyű ruhában és behízelgő modorban.

63

– Ne izgulj, Sofía: művészi képeket készítünk. Ki tudja, talán felfigyel rád egy rendező, és szerződést ajánl egy-két filmjéhez. Kegyes hazugságokat kellett kitalálnunk, hogy meggyőzzük vonakodását. Sofía haja olyan volt, akárcsak Garcilaso Daphnéjáé, mellette az arany sötétnek tűnt, játszott rajta a fény, tekintete pedig egyszerre puha és züllött, és ez különös hitelességgel ruházta fel a fotókat. Sok-sok órán át próbáltuk a pózokat, valószínűtlen szögeket kísérleteztünk ki, amiket a fényképezőgép hideg barátságtalansággal vett. Sofía légies, derékig feltűrt ruhákban jelent meg a képeken, csipkedíszes nyakkivágásokban, amelyekből, mintha csak óvatlanságból történt volna, kivillant perverzen fehér melle. Díványon hevert, falnak támaszkodott, ~aki utasításainak engedelmeskedve, míg én a vagy csúszott-mászott a földön, In masinán keresztül kémleltem, ami aztán szépiaszínű tónust kölcsönzött Sofíának, ami által a képek kissé anakronisztikusak lettek, vagy olyanok, mint valami piszkos ereklyék. Sofía a mindennapi gyakorlás során megtanult pózolni, hamarosan már egyáltalán nem volt szüksége a tanácsainkra, és a fényképezőgép mintha simogatta volna a bőrét, mintha semleges és árnyalatlan szemmel nézte volna, amely centiméterről centiméterre fogadta be anatómiájának ajándékát, kezének merész szemérmességét, ahogy félrehúzza a bosszantó vásznat, az ujjak jártasságát, ahogy félig nyitják a kapukat és az ajkak közt kidugott nyelvet. Addigra már nem behemót és használhatatlan darab volt, hanem képlékeny, mint ~aki és a viasz, egyetlen zug sem kerülhette el kíméletlenül fürkésző tekintetét. In én néma tanúkként vagy kővendégekként voltunk jelen egy szertartáson, amit nem értettünk; Sofía mosolygott és biztatott, hogy készítsünk újabb sorozat képet, habár a teste időnként gyámoltalannak tűnt a fényképezőgép kristályszeme előtt. – Mára elég, Sofía. Néha azért pihenni is kell. Később, a laborban, a vörös fény felmagasztaló fényében ott voltunk a fotók megelevenedésénél: Sofía lassanként tűnt elő a papíron, mint valami idegen jelenlét, meg sem érintett, olyan távoli volt, mint azok a kisasszonyok, akiket nagyapa fényképezett le, aki üldözte a szerelmet, de sosem érte el. Talán ez volt a sorsa: folyton úton lenni a balsiker szépiaszínű semmiségébe burkolt testek között. Talán ez a sors várt rám is. Volt valami gaz tetszelgés abban, hogy így magamra vállaltam egy ilyen hálátlan jövőt, és miután arra játszottam, hogy gazember legyek, nem különösebben törtem magam, hogy elkerüljem a sorsom. Emlékszem, egy nap lementünk a partra, hogy készítsünk néhány fotót a sziklák között Sofíáról, amint a homokban hempereg, nedves hajjal és a hullámokba merülő bőrrel. Szürkés fény lett úrrá a vidéken, fondorlatosan terjeszkedett, hogy végül a homály köpenyét terítse rá. A szél ostorcsapásként vert végig rajtunk; a sziklák feltárták kőnagyságukat, és a hold is hamarosan felkúszott az égre. A boldogságtól megittasulva húzódtunk meg egy barlangban, és tüzet raktunk, hogy meg ne lepjen az álom a hidegben. Az órák homokszemekként pörögtek le, lelkesedés és semmittevés közepette, és a nevetés visszataszítóan kövült rá arcunkra. Elegem volt a hülye ~aki és Sofía obszcén beszélgetésből, úgy tettem, mint akit lebír a kábultság; In dolgokat suttogtak, hangjuk úgy recsegett, mint amikor rálépnek egy csótány-

64

ra, és időnként felcsattant nevetésük. Félmondatok jutottak el hozzám, párbeszédfoszlányok, amiket megpróbáltam kiegészíteni a hullámok morajlása köze~aki a hús adóját követeli, és hogy Sofía ellenáll, az pette. Hallottam, amint In igényt igazoló romantikus vallomásra várván, hallottam a karok és lábak eről~aki ködését, az immár nem felcsattanó, hanem elfojtott nevetést, és hallottam In vágytól eltorzult hangját, ahogy elhadar egy szeretleket, ami ugyan egy cseppet sem volt komoly, viszont végre kitárta a szentély kapuját. Hallottam az első nyögéseket, a verejtékkel átitatott bőrre tapadó homokszemcsék neszezését, az összefüggéstelen szavakat, és magamba kellett fojtanom a kiáltást, a könyörgést, hogy hagyják abba, már túl késő volt, nem érdekelte volna őket a könyörgésem, vagy éppenséggel csak fokozódott volna tőle a vágyuk, ha meggyőződnek arról, hogy valaki figyeli őket. Éreztem, hogy szorul el a torkom a csend ~aki és Sofía már egyetlen, nyelvekkel, lábakkal és karokkal nagysága előtt. In összebéklyózott test volt, lelkesült bronz az éjszakában, amely gyávasággal vádolt, amely kigúnyolt és megalázott, amiért nem volt bátorságom közbeavatkozni. Meglapultam a homokban, nem volt nálam fényképezőgép, amely helyettem nézett volna, jelen voltam ezen a lázas és őrült eseményen, és tudtam, félelmetes bizonyossággal, hogy az én létem is, ugyanúgy, mint a nagyapáé, hosszadalmas, testeken keresztül vezető száműzetés lesz, nyújtózkodás Daphné ideálja felé, anélkül, hogy képes volnék megakadályozni a babérfává alakulását. Védtelenül és megverten voltam jelen mások győzelménél és egyszer s mindenkorra felismertem, hogy sorsomban nincs helye a boldogság e formájának. A part felé fordítottam fejem: homoksáv nyújtózkodott a végtelenség felé, arra várt, hogy szállást adhasson nyomaimnak. Tudtam, hogy ha futni kezdek, Sofía ~aki szépiaszínűvé válik, de azt is tudtam, hogy ha nyugton maradok, azzal és In elárulom nagyapát. Kifulladásig futottam, futottam sorsomat kergetve, futottam a pulzáló homokon, amely befogadta lépteimet és mutatta az utat. IMREH ANDRÁS fordítása

65

MICHEL DEGUY

Párizsi spleen Jacques Roubaud-nak „Arse`ne Houssaye-nek Tartozom egy kis vallomással… Legalább huszadszor lapozva Aloysius Bertrand híres Gaspard de la Nuit-jét (oly könyvnek pedig, melyet ismerünk, ön, én és néhány barátunk, nincs-e meg minden jogcíme rá, hogy híresnek mondjuk?) az az ötletem támadt, hogy megpróbálok valami hasonlót, és hogy a modern élet, vagy inkább egy modern és elvontabb élet leírásánál alkalmazni próbálom azt a módszert, melyet régi, oly idegenszerűen pittoreszk élet festésénél ő használt. Ki az közülünk, aki, nagyra törő napjaiban, nem álmodott egy ütem és rím nélkül muzsikáló , költői próza csodájáról, amely elég hajlékony és eléggé szaggatott, hogy hozzásimuljon a lélek lírai mozdulataihoz, a merengés hullámzásához, a tudat cikázásaihoz? Főképp a részvétel a nagyvárosok iszonyú forgatagában és keresztül-kasul szövődő, megszámlálhatatlan vonatkozásuk szüli ezt a zaklató ábrándot. „ CHARLES BAUDELAIRE (Szabó Lőrinc fordítása)

ADVERSUS GENTILES Ahhoz, hogy egy város az legyen, ami, nem hiányozhat belőle a barátságtalanság vonása sem, ami lehet valamifajta befelé fordulás, vendégellenesség, dermesztő közömbösség. Akár egy hétalvó, ki befordul a falnak – túl korán van még –, hogy visszataláljon az álmához, ennek a városnak is be kell hunynia a szemét, hogy egy kicsit alámerülhessen önmagába. El kell hallgatnia, hogy erőre kapjon, mindenre csak megvonni a vállát. Szundítania szemrehányások és hízelgések között. A város lenyomott és rideg. Itt azért álljunk meg egy pillanatra, barátaim! Úgy tűnik fel, mintha valahogy ma nem hoznánk a megszokott formánkat. Na igen, egy sztrájk épp most, valahol, és még vagy öt másik, öt másik helyen. Javítási munkálatokat végeznek a belvárosban, emiatt arra sincs időnk, hogy eljátsszuk a kurvát, vagy megelégedjünk egy egyszerű háziasszonyszereppel. Vagy – legalább egy újabb sminkelés jöhetne szóba. Még ez a hórihorgas szajha, a folyton szerelmetes Eiffel sem képes állandóan tündökölni. Ő sem a Lídó huszonnégy órás alkalmazottja. Alacsonyan szálló felhők takarták el a héten, magára húzta ködruháját. Otthonkába bújt, azóta senkit sem fogad. Hát, ez is a város. Az a Párizs, melyet vasárnap korán reggel, motorkerékpáron szétbolyongtam: üres és piszkos utcákat láttam mindenfelé, miközben a város „otthonosan” elmerengett saját történetein. Kifakult, eltompult, lucsokban tapicskoló, komisz egy város. Drága barátaim, kerüljenek beljebb (ahogyan egyébként Tartuffe ezt nem mondaná). Legyenek óvatosak, hogy kiérdemeljék a város bizalmát. Tévedjenek el a kis utcák rengetegében, hol, milyen szerencse, nem fogják otthon érezni magukat. Bizonyára utaztak már a Szajnán, elindulva az Almától, a magas partoktól Szent Lajos szigetéig, a Mirabeau hídtól a

66

Bercyig, elvakító reflektorokkal felszerelt sétahajón esetleg, vagy lusta uszályokon, melyeken a hangszórók pidzsin-nyelven okádják a magukét. Ugye, megbámulták már a Panthéont azokról a bénán ide-oda bóklászó és csakis elviselhetetlenül parkoló hatalmas kétemeletes autóbuszokról; nyilván a Notre-Dame-ot, a Vaubant, a Napoléont, az egész Pigalle negyedet, a Montmartre-ot és a Madeleine–Opera–Nagy Körutak nyomvonalát, a Trocadérót, a Concorde-ot, a Rivolit, a Saint-Germaint és az Odéont is, de nem is sorolom tovább; esküszöm, legközelebb egészen biztosan arra a jelöltre fogok szavazni, aki kitiltja Párizsból a turistabuszokat.

` S METRÓÁLLOMÁS A BARBE Egészen nyilvánvaló, hogy már nem franciák lakják ezt a körzetet. Legfeljebb csak statisztikai népesség, mely különbözik egy néptől (ethnos-fogalom) és a néptől (szociál-fogalom). Nevezhetnénk vajon embereknek őket? Itt, ebben a csomópontban még nem, vagy nem egészen. Inkább, úgy általábanembereknek. Valójában már csak városrészek vannak. De hát mi a franc az a városrész? Nem egyéb, mint a polgármesteri hivatal rendőrsége által ellenőrzött börtönterület, a közlekedés-ellenőrzési központ képernyőin megrajzolódó sokféleségből összeálló pont. Az, amire a földi ellenőrök felvigyáznak, amit ők (ellen)biztosítanak; bevált módszer az általános kamerás megfigyelés, emiatt a hely már csak tér, hasonlóan ahhoz, ahogy a tengerészek rendészete az Ouessant-sziget világítótornyából felvigyázza a hajók számára kijelölt fényes vízi sínpárokat. Ezek nem apáról fiúra franciák, mint a múltban, hanem egyszerűen emberi lények (és szembeötlően – önök talán nem így vannak ezzel?). Idejétmúltnak gondolom azt is, amit a történelem-földrajz tankönyv ír a „fajokról” – a színes fajokról. Beszélhetünk-e még fajokról? Ha azt mondjuk „Különös faj a gyalogos!”, vagy „Micsoda egy faj a rendőr!” – a faj szót abban az értelemben használjuk, ahogy a fajzat szót használták La Fontaine Meséi korában. „Micsoda fajzat!” Ezt nevezhetnénk akár a ma rasszizmusának, ahogy az ifjúság- vagy idősellenességet is. A másik, az ősrasszizmus viszont kiveszőfélben van az óriásvárosokban. A Libération, a Canard enchaîné nyelvén, flúgosurbánusul, párizsi HÉV-nyelven ez így szól: vannak ázsiaiak, európaiak, karib-tengeriek – és vannak mások. Az itt született nézőpontjából vajmi kevés a hely-eredetre mutató jel, igen ritka a bennszül, sajátszül, innenval, sajátült. Ezek az emberek a világ minden tájáról jönnek ide. Idejönnek. Mi lehet az Itt (Da) az ő Ittlétükben (Dasein), e feketén bevándorló feketék, a mindenki kényére-kedvére koreásíthatók lelkében? A bevándorlási okokon túl: otthon ezeknek az embereknek nincs pénzük, sem munkájuk, sem munkanélküliségük, se fogorvosuk. Újra meg újra menekülő menekültek. Menedékre leltek-találtak. Átmenetire? Franciává lettek. Vagy már a hazájukban franciákká tették őket? Ezt ismételgették nekik a trópusok mélyén. Hogy azok voltak. Hogy azok lehetnek.

67

Felvették az állampolgárságot. Honosítva lettek? Még azt sem. Főképp nem honosan; legfeljebb kulturálisan. Amúgy sejtelmesen. Vagy véletlenszerűen, ha így jobban tetszik. A sorsokat tekintve nyilván egyáltalán nem véletlenszerűen. A matematikai véletlen alapján, ha mondhatom népességstatisztikai megfigyelés szintjén, születésük révén belecuppantak ebbe a híg browni kulturális kotyvalékba. Alagúton át Karacsiból Londonba; a legközvetlenebbül Dakarból Párizsba vagy Ceutából Madridba; Isztambulból Frankfurtba; tudnak követni? Vis major. Angolából Lisszabonba, Haitiból New Yorkba. Szoros a szoros – mondaná Alexis Léger. Ezek a tengerből menekültek, nem a tenger felé indultak. Nos, ez az ország Franciaország? Nem az ő hazájuk. És akkor? Itt nincs felvétel, szolgálati idő, elismervény; ez egy új fajtája a tartózkodásnak, ami számunkra, régi hívőknek, itt-fogalmat jelent. Követelhető, előnyös és kompenzáló. Joguk van hozzá. Franciák, akikben nincs meg a szegény-erény elv, sem a szerelem-hűség-önfeláldozás szenthármassága, sem az örökkön-francia magasztos eszme. Az átörökített ősi életélmény sem. Az öröklési jog sem, sem a géntérkép. Félő, hogy még a ’89-es Franciaország citoyen elnevezése is megkopott… Ez az ENSZ földje. A sokrétűség földje, amelyik Conrad tájfun által sújtott kulijainak földjéhez hasonló. Azé az emberiségé, mely akaratlan planétánk egyik nagy eseményévé vált, ez az esemény pedig a túlnépesedés; az önpusztító emberiség hamarosan feléli szénhidrogénkészletét, a smaragd-ereket, ivóvizét, fehér és fekete kenyerét, friss levegőjét. Az árvízveszélytől rettegő hatalmas poliszok földje ez; a földgyilkos öngyilkosok földje. Itt már nem arról van szó, hogy visszatérünk Ithakába vagy a Svábvidékre. Európa megszállja Európát, Amerika Amerikát, a Távol-Kelet a Keleti Távolságokat.

EGY HÉT PÁRIZSBAN Párizs a film fővárosa: itt minden héten százszámra vetítik a filmeket, s ez megvilágítja, jelzi és szavakba önti a végzetes megállapítást: „A szolgaságnak sohasem kellett volna megszűnnie.” Nos, ez a mozi nagy hivatása. Figyelmeztet anélkül, hogy szólna; bizonyítékok nélkül, közvetve hozza a tudomásunkra, hogy az emberi nyomorúság örök. Felmutatja nekünk a tengernyi, végtelen, nincstelen, kiszolgáltatott, ide-oda vándorló, a földi boldogságtól eltelt, a hatalmas kincsekből kitaszított emberiséget, és azt, hogy nincs egyéb, mint a tömegben elvegyülő néhány figura állandóan gyarapodó szerelmi története; és az, hogy az ember legjobb esetben villanyvilágításos cementsátorban él majd, melynek szegénység a küszöbe, és ez az ember árva, nyers és szánalomra méltó, a politika iránt közömbös, a tömeges nemszavazókhoz tartozik, bűnöző és adománytevő, áldozatot követel és maga az áldozat, jelentéktelen és elmesélhető: akinek az élete mégis történelmet teremthet. Mintha a rabszolgaság meg sem szűnt volna.

68

KERÉKPÁRON Nincsenek kerékpárosok Párizsban. Itt-ott látni legfeljebb néhány kerekező árnyat. Akik jártak már Pekingben vagy Hágában, értik, miről beszélek. Ennélfogva, semmi szükség a kerékpárutakra. Hiábavaló, sőt veszélyes, hogy a kerékpárút hirtelen fejeződik be és gyakorlatilag nem vezet sehová; vagy épp ellenkezőleg, olyan sűrű közlekedésbe torkollik, ahol a bringával már nincs mit kezdeni; néhol felfestés jelzi a létezését, de úgy tűnik fel, abban a pillanatban, amikor a ráutaló jel eltűnik, azon nyomban felkelti a kocsik haragját, melyek fenyegetően suhannak el a helyét, azaz a „kerékpárútját” tévesztett bringás mellett. – Ó, nem! Párizsban nem kell bringa, túl veszélyes! A helyzet igencsak fojtogató... …A szennyezettség egyébként gyenge alibi. Párizs nem szennyezett város. Aki Kalkuttában, Mexikóban, Athénban, Bangkokban, Los Angelesben stb. járt, érti, amit mondok. Ott, igen, ott szennyeznek. Ami a veszélyt illeti, egyetlenegyről beszélhetünk, és az a sebesség. Ám a bringa lassú. A kerékpárút (előrevetítem, helyénvaló a felszámolása, pontosan azért, hogy a bringás mindenütt szabadon mozoghasson és birtokon belül érezze magát) csupán építészeti ürügy, hogy csökkentsék a tágasabb teret, ezzel még nagyobb torlódásokat idézzenek elő. (Gondoljanak a Guynemer utcára – a valamikorira, ahol a park mentén tilos volt a parkolás –, a bizarr szűk kis járdára, amit „kerékpárútként” jeleznek, és ami így csak kocsibeállásra alkalmas, ahol árufeltöltés ürügyén a kocsik „két sorba” állva rendszerint tökéletes dugót hoznak létre… mi lenne, ha egyszerre csak felszabadulna, életre kelne…) Nem merem egy napig „kint” tárolni a kerékpáromat, hiszen a képzelet, a babona azt súgja fülembe: „Az idő folyásával egyenes arányban növekszik a lopásveszély; ha csak egy órára hagytam volna kint, akkor nem lopták volna el!” Úgy vélem, az „idő tartós”, ha egyszerre gondolok a kerékpáromra és arra a helyre, ahol éppen hagytam. Nos minden pillanatban (ha ugyanabban az emberre szabott antropomorfikus stílusban beszélek, amit itt éppen cáfolni szeretnék) olyan érzetem van, mintha odahagytam volna a bringámat és a teret; minden „kezdődik elölről”, az idő nem összeadható, mint egyik szám a másikkal. A bringa számára az idő nem létezik. Csak a várakozás számára létezik, az enyémre vagy a bokorban rejtőzködő tolvajéra, aki óvatosságból hagyja „folyni” az időt, hogy meglesse „visszajövök-e vagy sem”. Beléptem a boltba, hogy vegyek egy üveg bort. A bringát nem kötöttem az oszlophoz. Nem „egy nap” telt el, legfeljebb két perc. A bringa már nem volt ott. Heves szóváltás. Egy kis utcából két keréken hajtok ki a sugárútra. A kocsinak elsőbbsége van; elgázol, mert „ésszerűen igaza van”. – Ésszerűen igazad van! De ez ésszerűen nem igaz. Végül is nem az Ésszerűség igaza dönt a jó és rossz között. Kileng a mutató, és más rugóra áll vissza, így más a mérce. De milyen?

69

A KÉTKEDŐ ÉS A KÉTKEREKŰ Párizsban a kutya kakál. Nem a kut yákkal van a baj, az idegbaj a baj – természetesen – az agyelszarosodott gazdié. Mert a kutyából ereklyét csinál, Dorian Gray arcképét alkotja meg belőle, fétisbabát, mágikus közvetítőt, státusszimbólumot, pótcselekvései tárgyát… Mit lát a párizsi bringás, amikor kormányra szegzett tekintettel nyomja a pedált, vagy akár száz lépésre előrenéz, hogy elkerülje a váratlant! Az egyforma kutyaszart látja; az ezernyi ugyanolyan ürüléket. A békebeli polgári utca trágyadomb lett, ganéjlerakóhely, szarkonténer; és nemcsak a szarodák járdája, de még az utak, a kocsik, a kocsibejárók is merő elszarozottak. A harcias kutyatulaj, aki előre érzi a bármikor bekövetkezhető támadást, ergo jogos önvédelemből (elképzelem a jó Alceste-t, amint foxiját sétáltatja a 7.-ben) bosszantja az embereket. Mi az ami az életben… kifelé kellemetlen és általában mélyen befelé rejtett? A szar és a segg-gyűrű. Mi sem kellemetlenebb, mint a használt seggtörlő látványa, akár a családban, de akár még a drága kisbabáknál is. Mégis, a KK asszonyságok kutyáik seggtövében éldegélnek, mindenfajta ürülékre fogékonyan; ők azok, akik sohasem tartják be a törvényeket.

A SZEKURIZÁLT PÁRIZSI GYALOGOS Mihez lehet hasonlítani a telhetetlenül szórakozott városlakó önzését? A gyalogos, a másik, ignorálja a másik másikat. Neki egyes-egyedül jár ki a járda, az utca, a világ, sőt a mindenség. A menthetetlen álmodozónak, aki saját magától részegült meg (mint a folyamatosan ugyanazon a hangokon litániázó hamvas lilik). Elképesztő kontinuitással a cél elérésében, saját tervétől ittasan, maga előtt mindent elsöpör a nagy fejű szegekkel kijelölt gyalogosátkelőn (ma már nincs is „szeg” a párizsi úttesten); gyalogosunk egyszerűen ellenállhatatlan. Ez a korlátoknélküliség persze át is gázol rajta. Állat lenne? Inkább egy állandóan rettegésben tartott állatot képzelek el, mely félelmében csak remeg, mint a lószőr; felzabált rablott zsákmány. Hogy el tudjuk képzelni, színre kellene állítani ezernyi egymást fenyegető idegen világot, mely úgy ütközik meg a másikkal, mint azt Lucretius atomjai tennék (az atomok „ütköznek és visszapattannak” – ezt állítja Lucretius, és ezt írják az ő atomjairól). Ha macskaként kellene kimennem a városba, nem egy, de ezernyi iszonyatos világonkívülitől rettegnék, seregnyi rettenetes abnormálistól, és nem érezném a megbékélt világ életmentő illúzióját – ahogy teszem gyalogosan.

PÁRIZS ZAJAI Párizs (mint) zaj. A hang- és fényjáték elhalkította-e a zajokat, e „kiáltásokat”? A nagyváros percepciója nagy mivoltában. Zajain keresztül. A nagy, mint olyan gyorsan terjed – nagy körutak, nagy állomások (nagy vásárterek, nagy utazá-

70

sok) nagy diákmegmozdulás (1968), nagy közlekedés (különbség és különösség az éjjel-nappali maga a lárma), nagy templomok… A zaj a közel-távol organonja; a fülön keresztül, vagy érte terjed mindenféle nagyítás, a térhatás, a közeledő vagy távolodó; a fül folyamatosan zummol. Kiáltászajok, hangzajok, közöttük megható mert valószínűtlen: a tér hollójának rekedt hangja reggelente, a szajnai sirályok távolabbi vijjogása, az eső választékosan halk nesze. A harang hangja; az egyház haranghangjai hangsúlyosak. Ők teremtik meg a vasárnap csöndjét, amikor az ütések (makulátlan hangok) közötti intervallum bandukol felfelé a meredek utcán; morzsolgatván az idő rózsafüzérét. Egyúttal távolságot teremt, és ismét a távolságba helyezi bele „Párizst”; Párizsban újra életre hívja a vidéket; a „negyedet” („ez az én negyedem”); a kerületet; újból létrehozza az időt is. Méri. S az idő halad. Régen volt egy igazi párizsias beszédmód, „parigot”-nak nevezték.

PÁRIZSI KÉP A párizsi nem „megy föl”, és nem is „megy le” Párizsba. A telefonon a párizsiak gyakran azt kérdezik egymástól: „Mostanság Párizsban vagy?” Nem a „városban”. Nevén nevezik. Talán úgy, mint amikor azt kérdezik: „Láttad a héten Héle`ne-t?” Mit jelent Párizsban lenni? Apáról fiúra és fiúról apára: apáról apára. De én inkább kitörlöm ezt a mondatot, mert a kérdés lényegét máshol kell keresni. A kérdés, hogy a „Párizsban” annyit tesz, hogy régóta, örökkön, hosszú évek óta ott lenni. Tudva tudván azt, hogy Párizsban lenni, itt megélni a saját ittlétet, nem a lehető legjobb állapot Párizs megtekintésére. Megérkezem *** városba. Elkeveredve a lakosok közt „fölfedezem” a tetszetős Szent-*** teret. Ők viszont nem fedezik fel. Átadjuk magunkat ugyanannak a helynek, ugyanannak a dolognak, ugyanannak a „látványnak” – ám nekik a tér nem látvány, mert ők sietnek, és nincs idejük felfigyelni rá, ugyanakkor minden pillanatban azzá válhat, és bármikor újra látványként élhetik meg. És íme, a látvány nem „ugyanaz” számukra és számomra, és semmiképp sem hasonlóképpen. Utazóként, elcsodálkozhatom, hogy milyen szép; olyannak vélem, amilyen. Két nézőpont létezik. A második a misztikus: ezért vesszük nyakunkba a világot. Egy jelenség két megközelítésben. A régtől fogva idevalósi saját városát nem úgy látja, mint az érdeklődő utazó invenciótól élesedő tekintetével, azzal az érdeklődéssel, amely nem érinti meg a másikat. És ez ugyanaz a város lenne? A lakosnak meg kell értenie azt, amit a váratlan érkező első látogatásakor észlel és átél. A költő az idegen. Mit szeretsz hát, különös idegen? (Szabó Lőrinc fordítása) Lehet-e szeretni Párizst e nélkül az „első alkalom” nélkül? Tudom, hogy szeretem Párizst, mert amit a legjobban kedvelek az utazásban, az mindenekelőtt a

71

hazatérés. Bárhonnan érkeznék, akár a szomszédoknál, Athénban, Oslóban vagy Lisszabonban tett kétnapos út után is imádok hazatérni, puhán földet érni a Roissy vagy az Orly kifutóján, átvágni a külváros üvegszirtjei között („Ők a zsidók, én a Fáraó!”), tekintetemmel kibontani, megsimogatni a körgyűrű lüktető vonalát, becserkészni a külvárosokat, visszaszámlálni a kerületeket a belvárosig… Párizsi polgár lennék? Igen. Butor szinte még ki sem adta a Gyűlöllek, Párizsát, azonnal papírt vettem elő, és nekifogtam az Imádlak, Párizs megírásának.

A VIDÉKI HÁZ Hauterive „egyórányira van Párizstól”. Szürkületben bámulom a mezőt, az utat. Amikor rá gondolok, elsiratom a nagyon régit, a nagyon nehezet, azt a másik életet. Úgy gondolok rá, mint a növekedésre, vagy a hitre. Ez szigorú szeretet személyek iránt, a kiapadhatatlanul áradó élet, a meghittség, a folytonosság iránt. A komolyság, a betegség, a sok fájdalom megérte a fáradságot. A történelem átjárta ezt a vidéket; érzelem költözött mindenbe, hatalmas fa az éjszakában, a kompletórium, amelyben talán egy olyan elhíresült és nevetséges vers is, mint „hallom, amint az éj füve nől a szent árnyékban” értelmet kapott. („Az idő ezen a szobán suhan majd át, ahol azt mondtam: betér az ember a sarkon, lehet ez a könyvek kiálló sarka, akár egy puzzle-játékban, és lehet egy akácfákkal szegélyezett sarok, ahol párizsi, soha el nem költöző galambok tollászkodnak ablakaink előtt, mintegy galambházban – csupán azért, hogy az »én« időmmé érjen ebben az iszonytató jelenben, mely elbűvölő, dermesztő, emlékezetkihagyásos és parancsoló.”) Bölcsességemet hiánytalanul adom át „Párizsnak”.

ELMENNI A nagy sebességű vonat első osztályú kocsijában, ahol „senki” sem utazik, „magam” sarkallom, ösztönzöm rohanásra a tökéletesen kényelmes panoráma pokolvonatot, amely 300-zal robog a nagyvilágba. „Egyetlen lélek sincs” (na, így beszélünk mi) az autópályán, mely nyílegyenesen suhan a tájban, a sínpár mellett, a vonatnál szelesebb, gyorsabb is nála, mert egy pillanat alatt a láthatárra érkezik, amíg a vonat elejét alig látom. Minden „meghalad” mindent, minden több százzal rohan a minden csöndjében. Páratlanabb, mint a minden bősége: isten vagyok egy repülő szőnyegen a tágas földön; néhány jelentéktelen mellékes dolog siet segítségemre; persze, elhúzok mellettük. Van valami korlátlan – vagy minden – az emberi szupremáciában. Közben, valahol, messze valahol, Ogadenben, Amazóniában, Indonéziában, Bangladesben vagy Sierra Leonéban, a harmadik-negyedik világbeli nélkülöző tömeg, a fertőzöttek, a leginkább halandók, a tévé képernyője mögött, szinte

72

mozdulatlan, vagy a kétkerekű kocsival rohanók tömege a szennyezett levegőjű tülekedésben, amint menekül a nyugati fegyverekkel jól felszerelt Háborúk Nagyurai elől… A közgazdász szemléletű Nyugat termeli ki az egyenlőtlenséget, amelyet nap mint nap tovább tökéletesít technológiája révén, mindent hajszol előre az erőszakos rohanásban, hol az emberiség kettészakad, kiszabadul saját szorításából, önként lemarad, mintegy az ember felsőbbrendűségének a jeleként, a másik fölött; ez utóbbit mérhetetlenül nevetségessé teszi, a people rovatban az az elkényeztetett milliárdos, aki magángépén elhúz a nagy sebességű vonat (TGV) fölött, ahol belevágtam példázatomba. A technóvá lett világzene felnagyítja, mintegy keretbe fogva, a nevetséges rohanás fülsiketítő zaját. Immáron beteljesül a technológia eszközeinek és céljainak az egybeesése.

A CSODÁLATOS FELHŐK Madár a levegőben, hal a vízben. Hol vagyunk mi? A síkban. Csupán az ember képes leesni. A madár és a hal függőleges, hiszen emelkedik és ereszkedik, szelíden rója a triédert, mint ahogy valaki lehajol vagy tovasiklik. Imádom a sirályt, a csodás madarat. Halért kap, és mesebeli sárkányként hullámzik a part magasságában. Belőlünk hiányzik a függőlegesség. Részünk az esés. Mi vagyunk a laposság. Mi vagyunk a természet adta gép-állatok, akik újra meghódítjuk a függőlegeset, az ellenesést. Közegünk lelki jellegű. Ezen is át kell haladnunk. A dolgok a pszichében rejtőznek. A tenger kék, erre mondjuk: tengeri kék. Mindenki számára az. Ez a valóság. A partvidék.

A HALOTTAK, A SZEGÉNY HALOTTAK XIV. ker. Temető utca. Itt a virágárus. A virágok. Urnák és krizantémok szegélyezik a járdát. Családok érkeznek. Miért? Kiért? Persze ezt így is leírhatnám: a halottak mit sem törődnek a számukra nevetséges virágokkal, mert ők halottak. A virágok hiábavalóak. Nos, ennek a kérdésnek a nyitja az a bizonyos lelki-társadalmi tényező? Mondhatnánk. Mondják, hogy szokássá lett a halottak napja, egyfajta társadalmi gyakorlat, ami az élő és megfontolt városi embereket érinti, akik részvétet éreznek és tisztelik egymást. Ám semmi egyéb. Viszont, ha ennél maradunk, számítanunk kell arra, hogy a dolog kicsúszik a kezünk közül. A lét felvirágozott módja, egymás között, nem a halottak és nem is az illendőség miatt van, hanem a társadalmi szabály és igyekezet miatt; de nem egészen talán. Egyértelműen „más miatt” – ha már különbségtételről beszélünk –, ami egy vers, egy prózai szöveg, egy idézet, egy üveg és fém kompozíciónak a függvénye. Istenekről beszélünk, akár egy ital-áldozatról? Ám ők is

73

halottak, és az istenek temetőjében, ahol ők nem „nyugszanak”, mert nincsenek úgy, mint a csontvázak. Ami életnek-halálnak értelmet ad, itt érvénytelen – ezt kellene újra kitalálni. – A nő elhagyott bennünket… – Nem, a nő nem hagyott el bennünket. „A nő” nem létezett; semmi sem. Ez minden. Feltételezésünk szerint egyfajta derűs eufemizmus leple alatt mondtunk valamit a halott nőről és a halálról, azzal, hogy futólag összehasonlítottuk valakivel? Megsemmisülése olyan lenne, mint egy eltávozás? Nem az. Ellenkezőleg: ő soha többé nem hagy el minket; vagy többé soha. Pe`re-Lachaise temető. Az „úgy teszünk, mintha”, amely szerint a halotti szertartás lezajlik ma reggel a krematóriumban, és ott van a helyszínen a fontos résztvevő, akinek magatartását és megjelenését megszabja a társadalmi illendőség („mintha így kellene”; „mintha így tennénk”), nos mire utal mindez? „Mintha soha többé nem találkoznának.” Képzeljék el: ugye előre tudni véljük (ilyesmi előfordul az életben), hogy „egyikünk” örökre eltávozik a föld másik sarkába; anélkül hogy valaha is látnánk egymást. Ekkor elkísérjük utolsó útjára, és nyughelyén megtörténik a búcsúszertartás. Ez nem egyéb, mint búcsú… E modell lehetővé teszi a jó vagy rossz, sikeres vagy elhibázott helyzet valamennyire pontos megítélését; ami szabályozza a mértéktartást, a magától értetődően megjelenőt, a modellt. Miért tévedtek ma reggel? Hiba csúszott a minősítésbe. Újból és újból? Hiszen másfél óra elteltével, és a vallástalan vallásosság ürügyén, nem hangzott el a halott neve, sem egyetlen szó a műveiről. A Búcsúra – akárcsak a „lagzira” – meghívott vendégek elcsigázva távoznak, anélkül hogy beszéltek vagy hallottak volna róla valamit, a szemérmesség, az áhítat, a dicséret retorikáját nonkonformista módon elvető érzés ürügyén. Az eredmény: inkább valami üres, unalmas (lemezzel vagy egyéb hanghordozóval létrehozott) koncertféleség; szertartáspótlék; sejtelmük sincs, miként zajlott le régen egy halotti szertartás, eltávoznak anélkül, hogy tudnák, mennyire eleven volt ez a halott. „Életben lenni ma reggel testem szerveinek csöndjében Az ablakok alatt elhaladva az emberek elidőztek Megcsókoltam az őszi hajnalt Meztélláb áthaladok a még élő könyveken mmmAz évek fölhalmozódnak Gyermek vagyok kinek karján Harmincöt lapostányér forog asztalok közt imbolyogva jár

74

mmmmmVagy mint Egy sanghaji bűvész ki nem tud bűvészkedni Miért ne tudnám saját magam idézni akár egy másik Citáltat. Ha ő leül, az béke a javából többek közt akárcsak Paszternak az eső lábánál szemközt posztoló kutyák a kövezetre heveredett kutyák zaját mmmmörökíti meg a látogató, míg a vágy folyvást túlélni igyekszik.”

LAKOSOK Először tíz évig tanítottam, több párizsi gimnáziumban is; majd harminc éven keresztül egy egyetemen: a nyolcadikon. Párizsban (a nagy Párizsban) tizennégy egyetemen közel félmillió egyetemi hallgató tanul (a helyi egyetemi campus büszkén tudtára hozza az itt elhelyezett „külföldinek”, hogy a diáklétszám tízezres). A nyolcas számú egyetemet Vincennes-nek hívták; az erdőben, jobban mondva, a XII. kerületben, jobban mondva Párizsban. Majd „áthelyezték” (igen vitatható körülmények között) Saint-Denis-be. Megváltozott a rektori hivatal is. Az elnevezése: Párizs VIII Vincennes Saint-Denis. Máskor majd elmesélem: furcsa, külhonosító történet. (Ez a szétugrasztás, a Párizs VIII. vonatkozásában, jóval látványosabb, mint máshol. Maghreb és a frankofón Afrika országaiból… vagy a hullámokban érkező chilei és iráni menekültek… Gyakran ugyancsak ezekből az országokból verbuválódott diákcsoportjaink is voltak, köztük rendes és nem rendes ösztöndíjasok, száműzöttek, üldözöttek, menekültek. A polgárháborúk áldozatai.) Szeretném megjegyezni: ha elfogadjuk, hogy évente legalább száz középiskolás vagy egyetemi hallgató kerül kapcsolatba a „tanerővel”, ahogy mostanság nevezik (amióta erőlködik), akkor ez négyezret tesz ki az én esetemben, mondjuk ötezret, és ha megszorozzuk kettővel a különféle kollokviumokon, kongresszusokon, tanácskozásokon és felolvasásokon részt vevőkkel való találkozásaim okán, ez a szám tízezerre rúg. Nem kevés emberrel találkoztam!

PÁRIZS POLGÁRMESTERE Párizs nem egy nagyváros, nem is nagy. Főváros, ami nem csak azt jelenti, hogy terjedelmesebb vagy több lakosa van, mint más városoknak. Elképzelhető egy vidéki város, melyben kétszer annyian laknak, mint Párizsban. Ez semmit sem változtatna a dolgon. (Végül is elég lenne hozzácsapni egy környező nagyközséget, elnevezni XXI. kerületnek, és Párizs máris vezetné a lakosságszám szerinti listát; vagy egyszerűen bejelenteni a „Nagy Párizst”, és rögtön egy tízmilliós konglomeráció lenne. De ez már egy másik történet.) Párizs kivétel; szerves rész, tér és idő, ami egységbe kovácsolja a történelmet és a vidék közös jegyeit, egymáshoz tartozását; vagyis ez a fővárosi Fran-

75

ciaország, Île-de-France, Colle`ge de France, Franciaország történelme, és sok más egyéb. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a párizsiaknak „életminőség-javító programot” kell adni. Nincs és nem is lehet különbség... a különféle politikai jelöltek fővárosa között. Húsz kilométer „kerékpárúttal” több vagy kevesebb, a többékevésbé drága parkolóhelyek, tíz vagy húsz bölcsődével több, villamos vagy villamos nélkül… a kérdés nem ebben rejlik; mindig ugyanarról szól, és majdnem mindenki ugyanúgy látja, akárcsak az okos emberek, akik technikai jellegű nehézségekről tárgyalnak, s végül közös nevezőre jutnak. (Egyetlen felfogás lenne igazán forradalmi, amelyik megvalósítaná és megtestesítené a legfontosabb védelmet, a környezet védelmét. De a programját nem nagyon értik meg, és még kevésbé fogadják el. De ebbe ne menjünk bele.) Tibéri eljátssza, hogy szeretné, ha munkáját az emberek az ő gazdasági irányítása alapján ítélnék meg. Micsoda ügy! Párizs a világot fogadja. Ez (elnézést) Pascal Párizsa, „az egész szerves része” – (nem feszegetem tovább). Egyike a „világ fővárosainak”; kozmo-polisz! Ebből következik: csupán egy „történelmi” vagyis történelembe illeszthető politikai személyiséget lehet megválasztani. Párizs főpolgármesteri hivatalának politikai rendeltetése egyre növekszik. Éppen emiatt Párizsnak a századok során nem volt főpolgármestere (Étienne Marcel – Chirac)… és nincs „fővárosi rendőrsége”: rendőrsége nemzeti, akárcsak politikája. Párizs főpolgármesterét nem a párizsiak választják, hanem Franciaország. Ki felel meg ezeknek az elvárásoknak?

TROMBÓZIS Imádlak, ó, te undok főváros

Megérett az idő annak az eljárásnak az alkalmazására, amit egymást kiegészítő ellentétek egyidejű szélsőséges felerősödésének neveznék (vagyis a szélsőségesen túlzó oximoron- vagy paradoxonképzésnek). A felfogás a következő: csökkenteni kell a kocsival járható útfelületet úgy, hogy toleráljuk a parkolást (sőt bátorítva azt, Bernard Delanoë javaslata szerint, aki csökkenteni szeretné az utak mentén parkoló kocsik tarifáit). Pontosan az ellenkezőjét bocsátom szavazásra: bővítsük a forgalomra szánt felületet ÉS törekedjünk a kihágásokkal szembeni „zéró toleranciára”. Tehát: minden eszközzel (könyörtelen, a New York-ihoz hasonló bánásmód a tiltott parkolással szemben, elriasztó és azonnali büntetések révén) vegyék el a kedvét az autósoknak, ÉS növeljék az aszfaltszőnyeget a kocsik előtt: takarítsák le a Tibéri-féle körforgalmú útszakaszokat, a Tibéri-féle fekvő rendőröket, a kerékpárutak Tibéri-féle kapcsolódási pontjait, a Tibéri-féle kerékpárutakat, az utca közepét elválasztó Tibéri-féle kisjárdákat. Tiltsák ki az összes autóbuszt (amelyek a Párizs-kapuk közelében parkolnak). Hozzanak ehhez hasonló intézkedéseket. Egészen addig, hogy a városközpontokban számolják fel a járdákat, mint az olasz városokban, így talán igen… de ne tegyük provinciálissá a várost. Párizs ne hasonlítson Honfleurre, sem Bourges-ra. Megváltást nem je-

76

lent sem a gyalogosjárda, sem a virágkoporsóra emlékeztető virágteknő (sem az egyirányúsított kereskedőutca, sem a Rennes utca közepén haladó villamos). Vagy az a förtelmes terv, mely szerint a Concorde teret átadnák a gyalogosforgalomnak... Miért is kellene a turistákra gondolni! Ráadásul minden mást megkapnának. A városi nagy terek újraalkotásáról van szó. Arról, hogy meg kell fékezni a kocsik számának végzetes növekedését, és át kell helyezni a forgalmat a kiszélesített térben. Természetesen semmi remény, hogy ezekből egyetlen intézkedést is figyelembe vegyenek, mert az ellenállhatatlan közvélemény (másképpen mondva a kereskedők törvénye) mindent lesöpör az asztalról. Mi az, amitől a város elvakul? Az óriáshirdetésektől, a túlzott fényjelzésektől, a vizeldéktől, a kereskedelmi hirdetésektől, az olyanoktól, mint a „Mélyhűtött Picard”, meg attól, hogy az abszurd kereskedelmi cégnevek megzavarják az éjszakát, a kereskedők felirataikkal megkaparintják a földszinteket, mindent alárendelnek a turizmusnak, önkényesen elfoglalják az összes még szép és szabad teret (Saint-Sulpice), karácsonyfákat állítanak föl, a „kerületeket” villogó kereskedelmi girlandokkal díszítik, meg a Halloweentől – az angolszász világ szolgai majmolásától.

A REKLÁMTÁBLÁK A város az óriásreklámok fogságába esett. Figyelemmel követem a veszély sorscsapásszerű elterjedését, az újabb „vízözönt” – amit természetesen annak tulajdonítanak, hogy koromnál fogva kedvetlen és mogorva vagyok, jóllehet az ökológiai szemlélet, az ember lakta terület iránti szeretet, mely alapjában véve költői gondolat, még igen sokak számára létezik. (A ügy lényege csupán versben fejezhető ki – nyelv, zene, festészet, szobrászat… Hiszen mindez vers. Mi az ügy lényege? Ma úgy hívom: kötődés). Két példa erre az áradatra: – a mindent elfedő reklám. Túllépi a számára kijelölt keretet, fölzabálja a hordozókat, felfalja mindet: autóbuszokat, kocsikat. Körbegöngyöl, becsomagol, megszáll, fölemészt, magába dönt, özönlik rád. Akár a trágyalé, és pusztító, mint az erózió. Az autóvezető büszke kocsijára (járművére), mint a sivatagból érkező motoros, tele porral, sárral, hősiességgel, díjakkal. A márkák hatalmas versengése az éj feneketlen sötétjében; – alsónemű előnyben: kampány témája a „mellem”. Nézd csak a mellemet, tán nem tetszik? Mi bajod van a mellemmel? Hátul tanga, elöl tanga, így a fiatalos, infantilis közösülési jelek, alsónemű-képregény, minden buszmegállóban személytelen szexbombák robbannak, elöl-hátul szép fenekű bálványok, csodaférfiak rövidnadrágban (két agresszív tojásdad dudorral) még kirívóbban: ennél sokkal enyhébb falfirka miatt kirúgtak volna a gimnáziumból. Ennyi elég mára.

77

A REKLÁMTÁBLÁTÓL A KÉPIG Mennyire homályos ismét a kép a homonímiában: legyen szó a fotográfiai ikonról, vagy a megfogyatkozott látható miatt érzett mentális gyötrelmekről, illetve (a mindennapi értelemben vett) reprezentációjáról, vagy valamely nyelvi műveletről (az ógörög miatt szívesen „logikainak” nevezném), amely a képzeletben különféle dolgokra rímelő szavakat közelít egymáshoz. A „kép” az a massza, amelyben e három művelet összemosódik. Oly módon, hogy a kép jelezze a poétika számára az ellenséget, a rémisztő medúzát, és azt, hogy megjelenítvén semlegesítse a csapást (például, amikor gúnyt akarunk űzni a jelképből); de a barátot is, amikor egyebek közt Breton hangján újrahalljuk: a szavak elektromos ívén keresztül izzik föl az objektív véletlen. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „szürrealizmus” mint fogalom, hétköznapi értelemben, „elmebetegséggé” silányult, az „ősz hajú revolver” a köznyelvben butasággá vagy sértegetéssé – ha csak nem találkozom egy idős rendőrrel, és nem idézem a fentebbit körülírásként, hogy mindenki értse.) Alább még egyszer szeretném felidézni főbb vonásait és kulcsfontosságú indítékait a „képnek”, mint fogalomnak, amely egy csokorba gyűjtve elismertséget kölcsönöz nekik, ha azok valóban a költészet meghatározó tényezői: – A megszemélyesítés (prozopopea): a művészet feladata előrevetíteni a közelit (a jövőbelit vagy a fenyegetőt): Engem minden lát – meglátásom ez – Arcot adok neki Hogy lássam Honnan lát – A lehetséges: minden együtt van valamivel, létében van valamivel; valami más saját valamije lehet. Hiszen másvalami révén válik lehetségessé saját maga. Minden a lehetetlen függvénye. A közelit még közelebb kell hoznunk, hogy be tudjon lépni a közelibe: megközelítően. A megközelítésnek ez a motívuma egyértékűen etikai és politikai: közeledjenek csak egymáshoz. Közeledjenek! Közeledjenek! És az állat, például, amely rendkívül közeli rokonunk, eljön hozzánk. – A tétovázás valami között. A hesitare latinul a haerere gyakorító alakja. A tétovázás kötődést jelent. A tétovázás ellentétek közt bolyong, amelyekhez szorosan kapcsolódik: ez az ő szállása, „lírai fészkelése”. – Egyúttal az ellentét is: ez a lírai ívelés Héraklész- és Paz-féle motívuma: végtelenül tágítani a képtelen egymást kizáró szavak (oximoron) határait, hogy mérni tudjuk az ellentmondásos Lény araszolását. – A hasonlat érvelés; érvet, költői ésszerűséget kölcsönöz. Olyan, mintha olyan lett volna. Hogy mi az ésszerű ebben? A válasz bizonytalan a két paradoxális meghatározás között: ésszerű ésszerűtlennek vélni azt, hogy meghalljuk egymás szavát. Vagy: ésszerűtlen ésszerűnek vélni azt, hogy meghalljuk egymás szavát. (Némileg az utóbbi felé hajlok.)

78

– A múlthoz vagy a megmaradáshoz való kötődés: azaz a veszteség-motívum, az aktív veszteségé, amit én így foglaltam össze: az ő veszteségében megváltoztatni a múltat. „Gyászolni őt” a pszichoanalízisből örökölt klisémondattal. „Gyászt gerjeszteni” mint ahogy csöndet gerjesztünk a zene révén. Ezentúl is meg kell tennünk. A csönd az, amit nem lehet rögzíteni. Veszíteni? Nehezebb a becsületet elveszíteni, mint elvesztegetni az időt, de könnyebb, mint elveszíteni gyermekkort, hűséget, alapelvet – az eltűnt idő nyomában. Palinódiának nevezném a származás-ódának ezt a hűséges hűtlenségét; vagy paródiának, mintegy megőrizvén az ódát. A modern ember az igézésből kilúgozza az igét – furcsa alkímia, ami Don Quijoténak a vidék varázslói ellen indított hajszájára hasonlít. Egy kockadobás nem semmisítheti meg a helyet, ahonnan származunk; sem a gyalázat nem pusztíthatja el az eredet revelációját. Babona nélkül kell életben tartanunk a költői babonát – kritikai szófejtés révén. A gondolati szófejtés – aki semmit sem bizonyítva nem sanyargatja az igazságot – annyit tesz, mint gyásztort ülne a múlt felett. FARKAS JENŐ fordítása

Julien Gracq 1951. december 2-án, újságírók körében visszautasítja a Concourt-díjat

OROSZ ISTVÁN

Az élvezeti demokrácia „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.” (Pál, Róm 8.5)

Tarkovszkij filmjeiben Bach-muzsikára lebeg a test, a Solaris tölgyfa borítású könyvtárszobájában vagy a vidéki dácsában, miközben odakünn Leonardo míves rajzai között lapozgat a tavaszi szél. A Rubljovban a Lélek kondítja meg a nagyharangot, miután Mikolka, a harangöntő fia minden gyötrelmét, minden csepp könnyét beleformázta már az agyagmintába, s a harang zúgása az emberi nyomorúság és gonoszság miatt némasági fogadalmat tett ikonfestő, Rubljov szavát is megoldja. Jó nekünk, ha a lélek dolgaira figyelünk tehát. Ámde mit kezdjünk a testünkkel? Igényei vannak, vágyai, szüntelenül, mint egy éhes farkast állandóan táplálni kell, különben megbetegszik, meghal, s oda lesz a Lélek szálláshelye. Ezzel a megoldhatatlan dilemmával küzd az ember, amióta belevettetett a világba, ahol otthonra kell lelnie. És ahol mégsem tud igazán otthonra találni. E világra termettünk mi egyáltalán? Nem egy másik világban lenne a helyünk, ahol a lélek otthona nem lázadozna folyamatosan lakója ellen? A tigris bizonyosan erre a világra termett, meg a százszorszép is. Láttál már önmagával meghasonlott tigrist? Depressziós tulipánt? Láttál már nagyobb harmóniát, mint a szavanna itatója partján lustán elnyújtózó oroszlánét vagy a tengerjáró hajókkal versenyt ficánkoló delfinekét? Carpe diem – súgja fülünkbe a korszellem. Ne gondolj a tegnappal, ne törődj a holnappal, most élhetsz igazán. A Mostban élj. Lesz, ami lesz. Úgyis meglesz, aminek lennie kell, fölösleges aggódnod emiatt, befolyásod csak a mostra lehet. Élvezd hát, hogy élsz, örülj, hogy tested telve gyönyörforrással, ne apaszd el, tápláld a gyönyörök kertjét. Virágozzék száz virág. Legyél tigris, legyél oroszlán. * Élvezeti demokráciában élünk, aki a testre gondol nagy megértésre lel ebben a világban, csak az talál konszenzust, aki erre gondol. A „jó veled” általánosan elfogadott dicséret, a „szeretlek” többnyire és általában nem kívánt fenyegetés, ami elől menekülni tanácsos. Mert a „jó veled” a testé, a „szeretlek” viszont a lélek megnyilatkozása. Az élvezeti demokrácia polgára menekül a lélek elől. De hogyan menekülhetnénk el attól, ami bennünk lakozik? Hová bújhatnánk? Alkoholba, kábítószerbe, önkívületbe, halálba? Nincs túl sok lehetőségünk. Miközben mindannyian csillagporból vagyunk. Gondold meg: képes vagy megtorpanni legalább pillanatokra ebben a nagy menekülésben? Antonio gyönyörű hattyúdalában a Felhőkön túlban mesélik el a következő történetet: Egy európai kutatócsoport az Andok hegyláncait mássza,

80

helybéli teherhordók segítik az expedíciót, amelynek tudós, kiművelt tagjai alig várják már, hogy elérjék céljukat. Ámde egyszer csak a teherhordók minden magyarázat nélkül megállnak, letelepednek a sziklák között, és egy tapodtat sem hajlandók továbbmenni. A tudósok ingerült nógatására pedig azt válaszolják: Megvárjuk, amíg a lelkeink utolérnek bennünket. Mikor vártad be lelkedet legutóbb? * Az élvezeti demokrácia lényege a léleknélküliség. Mindenki egyenlő jogokkal bír az élvezetre, ezt elvitatni senkinek nem jut eszébe. Nincs szükség az egyenlő élvezet alapvető emberi jogát védő csoportokra, mert ezt az elvet nem támadja senki. Sőt buzdít bennünket a korszellemet sugárzó média, minden percben arra buzdít bennünket, hogy eszünkbe ne jusson megfosztani magunkat az élvezettől. Fogadjuk el, vegyük meg, habzsoljuk be a kínálatot. És mindig akarjunk többet, mindig akarjunk újat, hiszen a gyönyörök kertje kimeríthetetlen. Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra. És ne gondolj a lélekre. De hát ez a követelés teljesíthetetlen. Mégis, az élvezeti demokrácia polgára ezt az elérhetetlen célt hajszolja, gondolattalanul, mint a tigris. Ne gondolj a lélekre? Próbáld meg, mennyi ideig sikerül ez neked. Két percig? Egy óráig? Esetleg egy napig? Hányszor vagy képes elfordítani fejed, amikor eléd bomlik az emberi nyomorúság rongyos ruházata? Föltámad-e benned valami meghatározatlan rossz érzés, amikor részvétlenül próbálsz elmenni a villamosmegállóban kuksoló koldus mellett? Amikor kérnek tőled, és te nem adsz. Amikor a megértésedre számítanak, és te értetlennek mutatod magad. Amikor nem teszed meg, amit pedig meg kellene tenned. Nem magadért, hanem a másikért. * Az élvezeti demokráciában a másiknak csak gyönyörforrásként van helye. Ha a forrás elapad, nosza keressünk másikat. A másik csak eszköz lehet, sohasem cél. Ha elromlik, dobjuk el, írjuk le, ne gondoljunk felőle, hiszen haszontalanná vált. Gondold meg, hány lelket dobtál már el magadtól ilyen módon? És nem ebbe a szenvedésbe halunk bele? De persze az élvezeti demokrácia nem ismeri a szenvedést. Illetve nagyon igyekszik úgy tenni, mintha nem ismerné. A szenvedés nem menő, szégyellni való dolog, bűn, a legnagyobb bűn, ami az élvezeti demokrácia ellen elkövethető, hát hiszen az élvezet nem férhet össze a szenvedéssel. Aki az élvezeti demokráciában is szenved, az alacsonyabb rendű, idióta, nyomorék, tehetetlen véglény, aki még élvezni sem képes. Impotens, és mint ilyen igen kártékony jószág. Az élvezeti demokráciában potensnek lenni alapkövetelmény, hiszen kellőképpen felajzott érzékek nélkül lehetetlen élvezni. A szenvedők tehát kiiktatandók az élvezeti demokráciából. Hogyan? Nos, először is úgy, hogy nem vesznek róluk tudomást. Ha ez valami módon mégsem

81

megy, akkor megbélyegzik, megalázzák, nevetségessé teszik őket. Ha ez sem elég, akkor halálba kergetik, megölik őket. A szenvedésnek nem lehet helye ebben a világban. * Pedig a világ szenvedéssel van tele, mondja nekünk a lélek. Mivé legyünk mármost? Mivé legyünk egy olyan világban, amelynek születésekor a názáreti szenvedése váltott meg bennünket, s amely odáig jutott, hogy totálisan tagadja ezt a szenvedő áldozatot? Sőt mindenféle áldozatot lényege szerint tagad. Azt állítja, hogy áldozatot hozni nem lehet élvezet. Az áldozat bűn. Ráadásul nevetséges idiotizmus. Tagadja, hogy lehetséges önzetlen áldozat. Persze mindenféle önzetlenséget is lényege szerint tagad. Hiszen az élvezet nem lehet ön-nélküli, csakis önös lehet, csakis önmagára irányulhat, senki másra. Mikor súgta neked utoljára a korszellem, hogy hozz áldozatot? Hogy gondolj a másik lélekre? Hogy nem az élvezet a legfőbb érték? És hallgattál rá? * Az élvezeti demokrácia politikai felépítése a hatalmasok demokráciája. És a hatalmasok demokráciája addig állhat fenn, amíg az élvezeti demokrácia alapértékei uralják a társadalmat. Amíg az élvezet a legfőbb érték. Amíg a lélek föl nem lázad ez ellen. A hatalmasok demokráciája azt mondja neked: légy hatalmas. Ez a legnagyobb élvezet. Ki ne hagyd! Ha hatalmas vagy, befogadunk, és olyan gyönyörökben lehet részed, amelyekről nem is álmodtál. Légy hatalmas, mindegy, hogyan, mindegy, milyen eszközökkel, ez az élvezeti demokráciában senkit nem érdekel. Gázolj át mindenkin, alázz meg mindenkit, és ami a legfontosabb, hogy közben élvezd a dolgot. Ne mulassz el élvezni. Akkor befogadunk. És tiéd lehet a Kánaán. * Az élvezeti demokrácia voltaképpen arra biztat bennünket, hogy öljük meg a lelket. Újabb teljesíthetetlen követelmény. Hiszen a lélek halhatatlan. Miben bízhatunk tehát? Nos, ha az élvezeti demokrácia teljesíthetetlen követelményeken alapul, akkor nem lehet örök életű. Hiszen az ember nem tigris, és nem is lehet azzá. Az ember lelkes állat, és mint ilyen, képes az áldozatra. Kérdés, mekkora áldozatra van szükség az élvezeti demokrácia lerombolásához, és hogy ki hozza meg ezt az áldozatot? Ez az igazi kérdés. Megfontolásra méltó.

82

MŰHELY

Természetes, mint a vers Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Petrőczi Évával

LUKÁCS LAURA: Igen változatos a fordítói életműve. Fordított regényt, mesét, gyermekkönyvet, de főleg rengeteg verset. Meglepő szerzőktől is, amilyenek például az angol puritánok. Legutolsó műfordításkötete éppen R. S. Thomas lelkész-költő „istenes” verseiből válogat. Hogy került a műfordítás közelébe? És miért épp azok a szerzők lettek fontosak, akiket végül lefordított? PETRŐCZI ÉVA: Hogyan is keveredtem a műfordításhoz? Körülbelül ugyanúgy, ahogy a költészethez. Pécsre, a gyerekkoromba kell visszamenni. Édesanyám – egyébként főállású tanár – körülbelül 1959–60-tól kiváló, nagyon színvonalas amatőr művészeti csoportot vezetett, méghozzá egy európai hírű rendezővel, dr. Németh Antallal közösen. Ez pedig a pécsi Nevelők Házának Irodalmi Színpada volt. Így aztán kisgyerekként rengeteg próbát ültem végig, láttam, hogyan készülnek az irodalmi estek. Részben a magyar, részben a világirodalomból válogattak. Emellett anyámnak volt még egy fura, de nagyon fontos és nagyon szép szokása: fürdetés közben verseket mondott nekem. Kicsi voltam, még csak óvodás, de máris bevezetést nyertem sok mindenbe. És meg kell mondanom, elég szokatlan volt a kínálat – az egyik ilyen fürdőkádas kedvencem például az Aucassin és Nicolette című ófrancia ballada volt, Tóth Árpád fordításában. De ugyanígy fürdés közben ismertem meg a Walesi bárdokat, ami valahol a tudatom mélyén nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy nagyon korán, nagyon fiatalon kezdtem odafigyelni mindenre, ami Wales vagy a walesiek. Már négyévesen is rögtön felkaptam a fejemet arra, hogy Milford-öböl. És bizony nagyon örültem, amikor negyven, vagy Isten tudja, hány évvel később megláttam a maga valójában a Milford-öblöt! És megismerkedhettem Walesszel. Nem volt ebben semmi mesterséges, mert nem kellett rám erőszakolni a verseket; valahogy ugyanolyan természetes része volt a vers a mindennapjaimnak, mint az, hogy egy gyereket elzavarnak fogat mosni. Engem nem kellett ösztökélni, hogy magyar és nem magyar verseket hallgassak vagy olvassak, mert az is az én fogmosásom, mindennapi tisztulásom része volt. Gyakorlatilag pici korom óta nem tudtam nem versekkel élni. – Azt hiszem, alapvetően kétféle alkat van a műfordításban is. A költő és az író. De néha találkozik a kettő egy személyben. – Igen, fordítottam én valódi prózát is, éppen eleget. De az első, igazi műfordításom, ami nekem magamnak is élményszerű kaland volt, mégiscsak egy vers. Tizenöt éves lehettem, és körülbelül egy éve tanulhattam angolul – igaz, borzasztó intenzitással, mert nem jártam ugyan angol tagozatra, viszont szinte az első perctől rengeteget olvastam, képes voltam napi 10-15 oldalakat végigszótárazni, annyira vonzott. Pedig a hagyományos értelemben nem vagyok szorgal-

83

mas, legalábbis nem általában, hanem csak abban és akkor, ha valami igazán érdekel. Az első nyelv, amivel meg akartak ismertetni, a német volt, és ez a kísérlet az első nekifutásra teljes kudarccal végződött; utáltam az egészet, főleg a tanulás körülményei miatt. Némettanárnőm ugyanis azzal egészítette ki a maszek nyelvtanári munkát, hogy az anatómiai intézetnek kísérleti fehér egérkéket tenyésztett, és mindig a németóra kellős közepén született egy-egy újabb alom kisegér… Én pedig féltem az egerektől, reszkettem az undortól, és csakis erre tudtam figyelni a német helyett! Harminc évvel később aztán jól megtanultam németül – de nem ott, és nem akkor. – Nem nehéz kitalálni, hogy az első jól sikerült versfordítása angolból készülhetett. S hogy a legfontosabb idegen nyelve ezek szerint az angol. – Igen, az angollal több szerencsém volt, kezdettől fogva kedvezően alakult a hozzá való viszonyom. Elég gyakran voltam beteg, és maradtam otthon valami jó kis köhögéssel. Ilyenkor persze minden intelligensebb kamasz gyerek olvas, én is azt tettem. De nem értem be ennyivel: betegágyi helyzetben is verseket fabrikáltam, és miután rájöttem, hogy ez sem elég, mármint hogy én írok, elkezdtem fordítani. Volt a birtokomban egy küllemre szörnyű, ócska papírra nyomott, tipográfiailag is silány, de nagyon hasznos szovjet kiadvány, a Three Centuries of English Poetry, amiben megtaláltam Eliot rengetegszer lefordított nagy versét, The Love Song of J. Alfred Prufrockot. Nosza, fogtam magam, nekihasaltam a Prufrock-versnek, és lefordítottam! Magyartanárnőm a pécsi Janus Gimnáziumban kedves, tehetséges, jó szemű hölgy volt; figyelt ránk, felismerte bennünk a tehetséget. Ő küldte el ezt a korai Prufrock-fordításomat Lator Lászlónak, aki erre azt írta vissza, hogy bizonyos sorok jobb megoldást kínálnak, mint – az egyébként Eliotban tényleg nagynak mondható – Vas Istváné. Hogy mely sorokra értette ezt, sok évtized és számos költözés után már nem tudom megmondani, hiszen a szöveg is elkallódott időközben, de az biztos, hogy nagyon jólesett. 1969-ben aztán, vagyis tizennyolc évesen ezzel a Prufrock-fordítással, meg egy négyrészes versemmel indultam a keszthelyi Helikonon, és aranyérmet nyertem. Ez az elismerés is nagy szó volt nekem, hiszen az akkori Helikon pártatlan, tiszta és tisztességes diákversenynek számított, ahol fiatal írók, műfordítók, muzsikusok, művészek mutatkozhattak be. – Jöttek-e más nyelvek az angol után? – Az egyetem megkezdése előtt először segédműtős, majd segédgyógytornász voltam. Ebben az időszakban kezdtem spanyolul tanulni Pécs egyetlen olyan tanárától, aki tudott valamicskét ezen a nyelven; tőle vettem órákat szerény kis segédkeresetemen, és két szájsebészeti műtét között, az ambulancia sarkában állva, míg a szájsebészek és sebészek beszélgettek, és anekdotázgattak, addig én spanyolul tanultam. Így jöttem még egy lépéssel közelebb a fordítók és a fordítások világához. Édesanyám fiatal korából ismerte Karig Sárát, így kerülhetett sor arra, hogy a jeles műfordító elolvassa néhány fordításomat és saját írásomat. Megtetszettek neki ezek a kezdeményeim, és viharos gyorsasággal fűnek-fának, mindenkinek bemutatott. Az ő javaslatára vettek fel a Művészeti Alapba, a későbbi Művészeti Közalapítványba, és ő vonszolt el az Európa Könyvkiadóba is, ahol rögtön adtak nekem próbafordításokat. Lektoráltam is, különféle angol meg spa-

84

nyol könyveket, és a keresményemből – ugyancsak Sára ötlete volt! – összegyűjtöttem magamnak egy írógépre valót. És itt, az Európában ismerkedtem meg közelebbről az addig még csak levelezésből vagy közvetítéssel ismert Lator Lászlóval, és elsősorban Benyhe Jánossal, akivel mind a mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk és barátságunk. Ő találta ki, hogy semmiképpen ne orvos, hanem bölcsész legyek. Táviratot küldött anyámnak, hogy feltétlenül bölcsészkarra jelentkezzek, mert nagy kár lenne, ha nem bölcsész lenne belőlem! Nem tudom, kár lett volna-e, mert végül is tényleg bölcsész lettem…! – Megbánta? – Dehogy, Isten ments! Nem! Nagyon szeretem, akár tanításról, kutatásról, fordításról van szó. Úgy érzem, pontosan azt csinálom, amire teremtve lettem. – Szeretném, ha elmondaná, hogyan jutott el azokhoz a szerzőkhöz, akiket lefordított. És mi volt bennük a nehéz, ha ugyan volt bennük valami nehézség? – Ahány fordítói feladat, annyiféleképpen jutottam hozzá. Említettem például, hogy az első Eliot-fordításom egy orosz jegyzetekkel ellátott kis angol költészeti antológiából készült, amelyet – azt az egy szemet, ami volt belőle – a pécsi idegen nyelvű könyvesboltban vásároltam. – Ha már itt tartunk, oroszul is tud? – Valamikor jól tudtam, sőt műfordítói pályám egyik mellékfutamában fontos szerepet kapott az orosz. Mivel elég jó a fülem, azt hiszem, és van érzékem az időmértékhez, a nyolcvanas években a Szovjet Irodalom című lap az én nyakamba sózta az összes jambikus szovjet verset. Méghozzá úgy, hogy futárral elküldték nekem a verset, a nyersfordítást és a ritmusképletet. Szerencsére általában nem harcos, politikailag elkötelezett, hanem szelídebb szerzőket fordítottam. A Szovjet Irodalomnak tehát gazdasági kényszerből fordítottam nagy mennyiségben orosz verseket, de legalább nem esett túl nehezemre, hiszen a lapnál tudták, hogy úgyis csak apolitikus verseket vállalok. Ez volt hát a gazdasági kényszer és a verselési készség találkozása… Ugyanakkor érdekes, hogy bár nem vagyok russzista, életem két költői vezércsillaga éppen orosz: az egyik Marina Cvetajeva, a másik pedig az ő tanítványa, Joszif Brodszkij. Őket tanítom is az egyetemen. – Lássuk akkor az orosz „mellékfutam” után a főfutamokat! – Nos, igen, egy rövid ideig – amíg ki nem rúgtak – a Móra Kiadónál dolgoztam, s ott leginkább azt fordítottam le, amit az orrom alá dugdostak. De még így is akadt köztük egy fergeteges siker: Janet és Allan Ahlbergnek A kis kukac könyve. Kétszer jelent meg, úgy tudom, százezer fölötti példányszámban. Ebben követtem el azóta is legnagyobb fordítói trouvaille-omat: kitaláltam azt a szót, hogy mászburger. Ugyanis ebben a könyvecskében kukacok történelmeként van elbeszélve az emberiség történelme, és valahol szerepel benne egy rajz, amely hamburger helyett egy tükörtojást és mászkáló kis kukacokat ábrázol. Nem tudom már, mi volt az angol eredetiben, de nálam ez lett a mászburger. A Móránál rengeteg ad hoc feladatot fordíttattak le velem, mégis sok érdekes volt közte. A klasszikus angol meséket és gyerekverseket tartalmazó A tavirózsakisasszony című antológiába például Kipling-verseket fordítottam, és – ami óriási öröm volt számomra – Edith Nesbitnek egy gyönyörű, nagyon angolszász meséjét az utolsó

85

sárkányról; arról, hogy az utolsó sárkányból hogyan lesz repülőgép. Nesbit szerintem kenterben veri az összes Harry Pottert és egyebeket; ezelőtt 100–120 évvel már mindent rég kitalált, amit most kitalálni vélnek, méghozzá sokkal természetesebben és bölcsebben. De manapság nem sokat emlegetik. Végül Anglia poeta laureatusa, a Nobel-díjas Ted Hughes is szerepel benne, egy csodálatos mesével, amit szintén én fordítottam. Mint tudjuk, Ted Hughes biológiát tanult, tehát nem bölcsész, hanem természettudós volt, ezért nagyon sokat írt – verset meg prózát is – állatokról. A kicsit biblikus mese címe: Hogyan született a bálna? Szerencsére én választhattam ki, hogy mi tetszik abból az óriási halomból, amit elém raktak. A mórás időszakban németből is fordítottam, például a jeles ifjúsági szerző, Benno Pludra: A szélmalom lakóit, és bár később, de szintén a Mórának fordítottam életem ez idáig egyetlen regényét. Ez Katherine Paterson Bridge to Terabithia című regénye, aminek azt a nem éppen szerencsés címet adta a kiadó, hogy Híd a túlvilágra, holott az általam javasolt cím sokkal szebb volt, és kevésbé baljós: Híd Máshol-országba. Legnagyobb megdöbbenésemre és szomorúságomra egy mai kiadó, arra hivatkozva, hogy nem tudtak az enyémről, illetve nem találták, közreadta ugyanennek a regénynek egy igen gyenge új fordítását… – A súlyosabb, nehezebb fordítási munkái azonban messze nem ifjúsági tárgyúak. – Igaz. Nagyon érdekes munka volt például, amikor 1991-ben az MTV megbízásából egy tizenkét részes sorozatot fordítottam. Ez volt Bamber Gascoignetól A keresztények, amit aztán négykezesben Szabó Istvánnal könyv formában is lefordítottunk a Kossuth Kiadó számára. Ez egy óriási művelődéstörténetiegyháztörténeti sorozat és munka volt, de nagyon mulatságos. Brit fanyarsággal, kételkedéssel, humorral van megírva. De a legfontosabb fordítói élmény, illetve nyersanyag csak ezután következett. 1995 nyarán kutatói ösztöndíjat kaptam Észak-Walesbe, Bangor városába, illetve életemben másodszor eljutottam Cardiffba is, ahol a Walesi Művészeti Tanács akkori igazgatója, dr. Tony Bianchi megajándékozott egy hátizsáknyi könyvvel, közte R. S. Thomas 1993-as, hatalmas, vaskos, összegyűjtött verseskötetével. Azonnal rávetettem magam, és ott helyben, Bangorban elkezdtem fordítani, aminek jó nagy lökést, inspirációt adott, hogy bangori magányomban meglátogatott R. S. Thomas maga. Bár ő volt annak az évnek az egyik költészeti Nobel-díj-jelöltje, megtisztelt azzal, hogy eljött hozzám, és egy teljes délutánt végigbeszélgettünk. S ha már fordítási nehézségekről is kérdezett, nehézség például az, hogy tökéletesen különböző alkatúak vagyunk. Nehézség, amikor Thomast fordítok, hogy én nem vagyok nyolcvan-egynéhány éves szikár aggastyán, nem vagyok zord és szigorú ember sem… Mégis, valami módon, mivel a hitet nagyon olyan stílusban élem meg, mint ő, tehát cukorvirágok és ömlengések nélkül – szeretem a lecsupaszított, tiszta vonalú, kristályos, határozott formát öltő, és nem amőbaszerű, áradozó hitéletet és hitélményt –, ezért a különböző fizikai és emberi alkat ellenére végül mégsem volt olyan nehéz belelépnem egy zárkózott aggastyán bőrébe – nem zárkózott, középkorú nőként. – Versfordításait olvasva nekem is föltűnt rendkívüli vonzalma az időmértékes megoldások iránt. Kettős szorításban dolgozik a fordító: egyrészt van a for-

86

ma, ami főleg verseknél lehet fontos szempont, bár néha a próza is meg tudja izzasztani az embert – csak máshogy. Másfelől a tartalom. Vajon milyen mértékben hamisítja meg óhatatlanul a forma kedvéért a fordító a tartalmat? Kevésbé erős szóval a hűség-hűtlenség kérdése ez. Illetve a formahűségé. – A formahűség nagyon fontos, de nem szabad túlhajtani, mert akkor már formai merevséggé válik. Másfelől, nem szabad ugyan betolakodni a fordított szövegbe, de egy kicsit bekukucskálni – mint amikor a kíváncsi gyerek résnyire nyitja az ajtót, és bedugja a fejét – szabad; annyira tehát jelen lehet az ember, mint egy fejét bedugó gyerek, de teljes testével és énjével belépni a szövegbe, az tilos, legalábbis az én szolid kis magáncredóm szerint. – Volt-e olyan, akit nem sikerült lefordítania? Magyarul: voltak-e kudarcai? – Volt ilyen, méghozzá Sir Philip Sidney. És ez azért is különösen szomorú, mert ő huszonkét éves koromtól fogva tudományos működésem vagy életem, kutatói pályám egyik állandó társa. Rövid verseit nagyon szépen sikerült átültetnem, például az Önnönmagárólt, ami egy nagyon szép, visszafogott istenes vers. Ugyanakkor – mivel maga a szerző is szemmel láthatóan küzdött önmagával, nem tudta eldönteni, hogy petrarkista, Petrarca-követő vagy -utánzó legyene, vagy inkább legyen önálló – Astrophel and Stella című szonettciklusa például mérhetetlenül művi és modoros. Megkíséreltem, de bizony elbuktam a próbafordítást az angol költészet most is futó, klasszikus antológiájában. Nem azért nem tudtam lefordítani az Astrophel-szonetteket, mert nem értettem őket, vagy mert nem tudok megküzdeni a bennük található összetett költői képekkel, hanem azért, mert azt hiszem, a magánéletben is, meg minden megnyilvánulásomban nagyon természetes ember vagyok, és irtózom mindentől, ami művi. És ezek a versek Sidney minden költői és emberi nagysága ellenére annyira műviek, annyira papírmasék, hogy beletörött a bicskám. És ez persze a formai megoldásokra is kihatott, nagyon zavart ez a fajta értelmetlen gúzsba kötöttség… hogy is mondjam? Ha valaki sima balettcipőben táncol, az sem mindig tesz jót a lábfejnek, de még elmegy. Viszont ha XIX. századi kínai lányka vagy, és torzzá kötözik a lábadat, akkor pillanatok alatt nyomorékot faragnak belőled. Nos hát ez a fajta kötöttség belőlem – legalábbis időlegesen – fordítói nyomorékot faragott. – Mégis sok sikerült fordítása – Wesley például – elvben ugyanígy nem illik az egyéniségéhez. Miért vonzzák így a puritánok? Ezek a meglehetősen szűk tematikájú versek? – Megmondom: szeretném őket megmenteni a magyar olvasók számára, ugyanis vallásos verseket általában (és bocsánat: senkit nem akarok megbántani!) nagyon tisztességes és vallásos, de nagyon gyér formakészségű és szakmai felkészültségű fordítók szoktak fordítani, vagyis nem valódi poéták. Mondhatnám úgy is – bár iszonyodom a szótól a sok terheltsége meg a háttere miatt –, hogy létezik misszió, és azon belül kulturális misszió (bár ezt nem lobogtatom fennen). Mondhatom, hogy én nagyon is tudatos kulturális missziómnak tekintem ezt; meg akarom mutatni, hogy nem okvetlenül botfülű és dilettáns mindenki, aki hívő, és verselni szokott. Isten dolgaihoz is lehet árnyaltan közelíteni. Kimondottan büszke vagyok rá például, hogy ez év májusára egy nemzetközi

87

zsoltárkonferenciára lefordítottam Sir Philip Sidney nőtestvérének, Mary Sidneynek, Pembroke grófnőjének egy zsoltárát, és I. Erzsébet egyetlen ifjúkori zsoltárfordítását, a 13.-at. Tehát magának a királynőnek a zsoltárát, meg egy gúnyverset, amit utált és rettegett nővéréről, Véres Máriáról, Bloody Maryről írt. Állítólag ez volt a legjobb az egész előadásban: hogy a mi régiónkban senki által nem ismert, nemcsak irodalomtörténeti, hanem történelmi jelentőségű szövegek jelenhettek meg. – Úgy érzem, ebben a misszióban elég különleges helyet foglal el Thomas. Az ő versei más típusúak, nem is azért fordította, hogy megmentse őket… – Nem, Thomas egyáltalán nem szorul rá. – Ráadásul Thomas versei nem is „úgy” vallásos versek – rendhagyóak. – R. S. Thomas „a rejtekező Isten költőjének” vallotta magát, sok tanulmány is szól arról, hogy ő a Deus Absconditus költője. Magam is leírtam több tanulmányban, hogy ő az ellen-Billy Graham. Ő kis közösségekben hitt, nem véletlen, hogy évtizedekig apró, hegyvidéki templomokban, kis falvakban szolgált. Olyan lehetett ez, mint Magyarországon egy tiszántúli falu papjának lenni. – Ismert költő Thomas? – Walesben, Angliában feltétlenül. Bangorban még az ő életében alapították az R. S. Thomas kutatóközpontot. Abszolút név tehát az angolszász világban. Azon kívül is nagyon sok helyütt írtak róla – finn szakdolgozatot, hindu disszertációt –, de a magyar világban az én első fordításaim előtt csak egy korai antológiában fordítottak tőle néhány verset. – Amerikaiakat nem fordított? – De igen. Szórványszerűen és itt-ott ugyan, de egy csomót fordítottam az Egyház és Világ című szaklapnak, és egy hosszabb tanulmányom illusztrációjaképpen, Emily Dickinsont. Nála is megvan ez a fura dolog, hogy vallásos költő, de nem a fősodorban, ráadásul fanyar, kicsit távolságtartó poetessa, de ettől csak érdekesebb. Fordítottam még maiakat, költőnőket, Caroline Forchét meg Sharon Oldsot. – Vannak-e műfordítói tervei? – Persze, mindig vannak. Egyrészt szeretnék egyszer egy vaskosabb R. S. Thomas-kötetet, tehát nemcsak az istenes, hanem a walesi tematikájú és egyéb verseiből is fordítanék. Ez a tanítás munkájához is kapcsolható. Kitaláltam ugyanis egy tantárgyat, az a címe, hogy „Bevezetés a walesi kultúrába”, ezt egyelőre egyedül tanítom Magyarországon. Most megfejelem majd egy olyannal, hogy „Wales világa filmen”. No de a fordításról: van egy nagyon jeles walesi költőnő, aki idősebb nálam, mondjuk, nagynéném lehetne, Gillian Clarke. Rengeteg versét olvastam, de még nem fordítottam tőle. A következő lépés tehát ő lenne. – Mit gondol ennek a szakmának vagy inkább hivatásnak a jövőjéről? – A szabadúszó fordítókért szó szerint aggódom, mert élniük és megélniük kell. Az én megboldogult ifjúságomban, szocializmus szabta kényszerek ide vagy oda, rengeteg csodálatos dolgot lehetett fordítani. Amikor a legfiatalabb voltam, tizenéves koromban, a latin-amerikai boom idején, egy hatodrangú szerző is olyan novellát tudott remekelni, mondjuk, Paraguayban, hogy az embernek gyönyörűség volt lefordítani. De mi van ma? Az, hogy ha egyáltalán megnézi még valaki a

88

fordító nevét egy könyvben – sajnos ezt régen se nagyon tették –, akkor nagyon gyakran hígabbnál is hígabb bestsellerek előzéklapján európai rangú fordító nagyságaink nevét kell látnia. Nagyszerű fordítók szegődnek el silány művek fordítójának vagy szerkesztőjének, mert nekik is élniük kell valamiből… – Másik oldala is van az éremnek. Hiszen rengeteg olyan fordító is mozog a pályán, akinek semmi keresnivalója ott. Ők tartják alacsonyan a honoráriumokat, mert mindent elvállalnak. Rossz munkát adnak ki a kezükből, mert elsősorban magyarul nem tudnak. Nem ismerik a szakma rejtelmeit, fogásait. Tehát miközben állandó igény van arra, hogy fordítások készüljenek, egyre kevesebbet olvasnak az emberek, és a színvonal egyre romlik. – Tartottam egy szemináriumot a Károli Gáspár Református Egyetemen, azt a címet adtam neki, hogy „A műfordítás elmélete és gyakorlata”. Azt hiszem, jól sikerült. Egy harmincöt fős csoportnak olyat is tanítottam, hogy „Alkotó írás – alkotó megszólalás”. A jövőben lesz nálunk az MA-képzés keretében fordítói szakirány is. Ezen belül én fogom tanítani a szépirodalmi fordítást. Mert egyetértek: igen nagy szükség van rá. – Egy ilyen kurzuson például min gyakoroltak a diákok? – Például Roald Dahlt vagy Nesbitet fordíttattam; nem lehet rögtön a legmagasabban kezdeni, ez világos. Nem irigységből, de balgaság lenne például R. S. Thomasszal indítani. Később majd lehet. Tehát amit úgy hívnak közhelyesen, hogy „ifjúsági irodalom”, annak a legjobbjaiból adtam oda musztereket. Vagy különböző Durell-műveknek megnéztük a magyar fordítását, összeolvastuk az eredetivel és így tovább. Most lehetőségem nyílt arra, hogy publikációs fórumot szerezzek a tanítványaimnak is: belekerültem az Epona nevű első magyar elektronikus keltisztikai folyóirat szerkesztőbizottságába, úgyhogy rögtön oda is adtam egy tanítványomnak fordítani egy nagyon szép novellát, amelynek fiatal walesi elbeszélő a szerzője. Kicsit csiszoltam rajta, de már olvasható, megjelent a fordítás. Úgy érzem, ezzel valamennyire én is gondoskodom a műfordítói utánpótlásról, és hozzájárulok egy szép hagyomány fennmaradásához.

R. S. THOMAS The Dance She is young. Have I the right Even to name her? Child, It is not love I offer Your quick limbs, your eyes; Only the barren homage Of an old man whom time Crucifies. Take my hand A moment in the dance, Ignoring its sly pressure, The dry rut of age, And lead me under the boughs Of innocence. Let me smell My youth again in your hair.

A tánc Olyan ifjú. Vajon jogomban Áll kimondani nevét? Gyermek, Nem szerelmet ajánlok Sebes lépteidnek, szemednek: Csupán egy öregember Kopár hódolatát, akit az idő Feszít keresztre. Fogd meg kezem A tánc egy pillanatában, Feledve lagymatag fogását, A kor megannyi száraz nyomát, S vezess az ártatlanság Virágzó gallyai alá. Hadd szimatoljam Hajadból ismét az ifjúságot.

PETRŐCZI ÉVA fordítása

TÁJÉKOZÓDÁS

JEAN STAROBINSKI

A szertelenség változatai: Don Giovanni1 A Don Giovanni első jelenete a világ egyik legszebb drámai bevezetése. Rögtön a cselekmény kellős közepébe csöppenünk. A nézők hamar megértik, hogy a lesben álló szolga tréfás monológja egy olyan erőszakos jelenet leplezésére szolgál, amelyet nem lehet megmutatni. Elődei – Tirso de Molina, Molie`re, Goldoni, Giovanni Bertati – nyomába lépve Da Ponte olyan eseménysort dolgozott ki, melyet a szavak épphogy csak felvázolnak, szabad teret hagyva a zenének. Mozartnak így alkalma nyílt a végletekig fokozott burleszk és pátosz felséges ötvözésére. A librettó minden szertelenséget megenged, ami csak egy dramma giocoso zenéjében megszólalhat. Ez a szövegből is kiderül: elég, ha megvizsgáljuk az olasz eccesso, a francia exce`s szó megfelelőjének előfordulásait. A szó az első jelenet záró hármasában bukkan fel először. A Don Giovanni által megsebzett Kormányzó a földön fekszik, segítségért kiált, érzi, hogy közel a vég: Ah, soccorso!... son tradito... (Jaj, segítség! Árulás!2 ). Ellenpontként felhangzik Don Giovanni éneke, azt a dallamívet követve, amely korábban Donna Anna kétségbeesett haragját fejezte ki: Ah! gia cadde il sciagurato (Ah, elesett a nyomorult). Leporello, akiben Otto Rank, a pszichoanalitikus és Pierre Jean Jouve, a költői egyaránt Don Giovanni árnyékát látja, szintén nyolc szótagú verssorban fejti ki véleményét: Qual misfatto! qual eccesso! (Micsoda gaztett, mily gonosztett!3 ) Az utóbbi négy szótag többször is elhangzik, miközben a haldokló Kormányzó panaszát halljuk – l’assassino m’ha ferito (A gyilkos ledöfött!) –, s vele egy időben Don Giovanni szavait: affannosa e agonizzante (hörög és haldoklik) – énekli a gyilkos, miközben nézi, ahogy áldozata kileheli a lelkét. Az eccesso szót tehát a tanú mondja ki, aki mindent tud a hőstettről, melynek lényegét nem sokkal ezután egy recitativo secco formájában előadott párbeszédben foglalja össze: Sforzar la figlia, ed ammazzar il padre (erőszakoskodni a leánnyal, lemészárolni az apját). Az erkölcsi mondanivaló így a komikus szereplő szájából hangzik el. Az isteni büntetést kiváltó események – a második felvonás temetői jelenetétől, vagyis a szobor meghívásától eltekintve – kivétel nélkül az első jelenetben játszódnak le. Mozart utolérhetetlen művészetének köszönhetően mindent megtudunk a halott Apát körülvevő szereplők többszólamú énekéből. 1 Részlet a Les Enchanteresses (A varázslónők) című kötetből, mely magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában fog megjelenni. A lapalji jegyzetek a fordító megjegyzéseit tartalmazzák. A szerző eredeti jegyzetei a fejezet végén találhatók. 2 A szövegkönyvet Uhrman György nyersfordítása alapján idézzük. 3 Szó szerint: mértéktelenség, szertelenség

90

MAGÁNKÍVÜL, TÖRVÉNYEN KÍVÜL Egy pillanatra hagyjuk el a színpadot. Forduljunk a filozófusokhoz és a teológusokhoz. Ha a filozófiára és a nyelvi emlékezetre hagyatkozunk, az excesso kifejezés igen változatos jelentéseit eleveníthetjük fel. A latin nyelvű Bibliában az excessus vitae az életből való kilépést jelenti, amellyel egy „másik élet” veszi kezdetét. Vagyis nem más, mint a halál. A szó jelentése ugyanakkor azokat az elragadtatott pillanatokat is magában foglalja, amikor a lélek megszabadul kötelékeitől, és felkeres egy magaslati helyet. Az excessus mentis ebben az értelemben a görög szövegben szereplő eksztaszisz megfelelője. Az Apostolok cselekedeteiben (11, 15) Péter ezt meséli: „imádkoztam, közben látomásom volt”4 (vidi in excessu mentis). Az excessus ebben az értelemben önmeghaladást jelent. Egy olyan hatalomnak engedelmeskedünk, mely mintegy kiszakít bennünket önmagunkból. A platóni hagyomány szerint arról a kiváltságos helyzetről van szó, amikor az elragadtatott lélek a „tomboló szenvedély” által megszabadul testi kötelékeitől, és visszatalál igazi hazájába. Ez a vallásos kép rajzolódik ki előttünk azokon az oldalakon, melyeket Montaigne a költészetnek szentel. Az exce`s (túlzás, szertelenség) a felsőbbrendű szellem megnyilvánulása; áthidalhatatlan távolságot teremt a költészet szépsége és az annak befogadására képtelen hétköznapi gondolkodásmód között. Ez a költészet „a jó, a rendkívüli, az isteni”5 ... A szertelenség azokat is magával ragadja, akik hallgatják; a hév továbbterjed. Amikor a szertelenség kívül kerül a sírnak vagy börtönnek tekintett test határain, felszabadulást hoz. Elragadtatást. „Aki szilárd és nyugodt pillantással elkülöníti benne a szépséget, az éppen úgy nem látja, mint a villám ragyogását.”6 ii Nyilvánvaló, hogy Leporello nem erre a misztikus értelemben vett rajongásra gondol, amikor ura szertelenségére panaszkodik. Komoly szellemi hagyomány támasztja alá azt a nézetet, mely értéknek tekinti, ha a lélek megszabadul földi kötelékeitől; egy másik tudós hagyomány azonban, mely szintén antik forrásokhoz nyúl vissza, más értelemben használja a „szertelenség” szót: azt jelzi vele, ami az anyagi világ rendjén belül eltér a helyes aránytól. Így például mindazt, ami az emberi szervezetben megbontja a testnedvek természetes egyensúlyát, vagy károsítja az izomrostok ruganyosságát. A szertelenség itt az arányok felborulását, a betegséget vagy annak kiváltó okát jelenti. A racionális gondolkodás az ókortól kezdve ebbe a mennyiségi és orvosi kategóriába sorolta az emberi szenvedélyeket. A test mozgatórugóival vagy a vérmérséklettel állította összefüggésbe őket. Így aztán az emberi viselkedést is természeti okokkal magyarázta. Vagyis felmentette az emberi szenvedélyeket, ugyanakkor orvosolni akarta őket. Ez a lélektan nem hisz a megelevenedő szobrokban, melyek bosszút állnak az istentelen bűnösök áldozataiért. Inkább a számtannak veti alá az anyagi erőket és összhatásukat, melyből jólétünk 4

Biblia. Szent István Társulat, Budapest, 1987, 1255. Dr. Kosztolányi István fordítása. Vö. ApCsel 10, 9–10: „Péter hat óra tájban fölment a tetőre imádkozni. [...] Míg az ételt készítették neki, elragadtatásba esett.” (I. m. 1254.) 5 Michel Eyquem de Montaigne: Esszék. Első kötet, XXXVII. fejezet: „Az ifajbb Catóról”. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001, 297. Fordította Bajcsa András fordításának felhasználásával Csordás Gábor. 6 Uo.

91

vagy szenvedéseink származnak. A Molie`re által megörökített Dom Juan tényleg a számok embere („Abban hiszek, Sganarelle, hogy kettő meg kettő az négy, és hogy négy meg négy nyolc”7 ), s ugyanilyenek voltak kora „libertinus” filozófusai és a XVIII. századi materialisták. A Sganarelle-ek és Leporellók azért lesznek nevetségesek, mert úgy prédikálnak erkölcsöt a gazdájuknak, hogy közben szolgálják őket. A Molie`re és Da Ponte darabjába rejtett komikum az ügyefogyott szolgákból gúnyt űzve az előkelő libertinus alakját állítja előtérbe. A nevetséges szolga és következetlen szemrehányásai, melyek az alsó szintet képviselik, azért emelik ki az úr sikereit, hogy végül érvényre jusson egy felülről érkező ítélet. Milyen értelemben, milyen vádpont alapján számítanak bűnnek Don Giovanni szertelenségei? Átlépik azt a mértéket, melyet nem egyszerűen a közvélemény tart tiszteletben, hanem az isteni akarat ír elő. A „szertelenség” szó itt megint a kilépés fogalmával rokon, ez alkalommal azonban nem a lelkesült elragadtatást jelenti, hanem azt a cselekedetet – a törvényszegést, a bűnt –, amellyel az ember kivonja magát a szabály alól, nem tartja be a mindenkire vonatkozó törvényt és vallási előírásokat. Don Juan mítosza az európai történelem egy olyan pillanatában jött létre, amikor a moralistákat erőteljesen foglalkoztatták az emberi szív mohó vágyai és állhatatlansága – érezni, tudni, uralkodni (libido sentiendi, libido sciendi, libido dominandi). Mivé lenne az ember az isteni kegyelem nélkül? A teológiai gondolkodás erre azt feleli, hogy a magára hagyott ember érzéki vágyainak és önszeretetének volna kiszolgáltatva, s nem törődne semmiféle hatalommal, mely kénye-kedvének ellentmondana. Tirso de Molina A sevillai szédelgő és a kővendég8 című 1630-as darabjában, Da Ponte Don Giovannijában a Kormányzó egyértelműen a hatalom jelképe. Az életben, karddal a kezében csak egy öregember, aki könnyen áldozatul esik a nála erősebbnek; de visszatér a kőszobor, az uom di sasso alakjában, hogy az isteni parancsot foganatosítsa. Amikor a második felvonásban Don Giovanni – nyomában Leporellóval – átmászik a temető falán, és vacsorára hívja a szobrot, a legsúlyosabb törvényszegést követi el: kilép a földi világból, és nevetésével a másvilágot sérti meg. Ez a kilépés szöges ellentéte annak az „eksztázisnak”, amelyből az excessus (szertelenség) szó első jelentését – első megjelenési formáját – olvashattuk ki. A szertelenség egyformán vezethet jó és rossz irányba.

A ZENE HOZADÉKA Jean Rousset találó megjegyzése szerint Don Juan mítosza sorsszerűen találkozott a zenével.iii – „Don Juan teljességgel zenei”9 – mondta Kierkegaard.iv És itt nem csak Don Juan romantikus értelmezéséről van szó. Mozart ösztönösen ismerte azokat az igazságokat, melyeket Melchior Grimm (aki 1778-ban egy ideig vendégül látta a Párizsban tartózkodó zeneszerzőt) ész7 Molie`re: Don Juan vagy a kőszobor lakomája, in Molie`re összes színművei. Magyar Helikon, Budapest 1965, 1. köt. 866. Illyés Gyula fordítása. 8 El burlador de Sevilla y convidado de piedra. 9 So/ ren Kierkegaard: Vagy-vagy. Osiris Kiadó, Budapest, harmadik, javított kiadás, 2001, 100. Dani Tivadar fordítása.

92

érvek alapján hirdetett. Grimm az Enciklopédia „Poe`me lyrique” (Librettó) című szócikkében fejtette ki nézeteit.v A szövegből kiderül, hogy a felvilágosult közönség fejében az opera milyen szorosan összekapcsolódott a szertelenség fogalmával. A zene nemcsak olyan egyetemes nyelv, mint a gesztus, mely a legfinomabb érzelmi árnyalatok kifejezését is lehetővé teszi, hanem ennél is többre képes: felerősítheti a szenvedélyeket, energiatöbbletet kölcsönözhet nekik. Egyedül a zeneművészet tudja a legmagasabb hőfokra emelni az érzelmeket – erre a legmagasabb rendű költészet sem képes. A zene a szavak nélküli felsőfok. Hallgassuk, mit mond Grimm: „A zenei kifejezésformák [...], melyek a szellemet mintegy megkerülve egyenesen az ember szívébe találnak, szükségképpen olyan hatást váltanak ki, amelyre semmilyen más nyelv nem képes, s mivel van benne valami megfoghatatlan, ami miatt hangsúlyait nem érthetjük olyan pontosan, mint a beszédet, a zene az értelmezés feladatát a képzeletünkre bízza, melyet minden más nyelvnél jobban a hatalmába kerít.”

A zene felerősíti az érzelmeket. A verses tragédiában egy adott drámai helyzet nyilván meghatja a nézőt, előcsalja a könnyeit. Ugyanezt a helyzetet azonban egy nagy muzsikus a végletekig fokozza: olyan „fájdalmat” és „tébolyt” szólaltat meg benne, hogy a hallgató a „kínok kínját éli át”, úgy érzi, „megszakad a szíve”. „Az olyan zenész, aki csak arra törekszik, hogy pár könnycseppet csaljon elő belőlem, hogy ideig-óráig ellágyítsa a szívemet, igencsak alatta marad művészetének.” Ugyanilyen különbséget fedezhetünk fel a versben vagy prózában előadott komédia és a „zenés komédia” között. Míg a versben vagy prózában előadott komédia, mely „elvarázsolhatja” a nézőt, „olyannak mutatja az embereket, amilyenek”, a „zenés komédiában valamivel több bennük a tűz és a szellem; az összes szereplő a téboly szélére sodródik”. Ebben áll az opera buffa vonzereje. Grimm elméletét mások is átveszik. Amikor a zeneművészet a komédiával társul – írja Quatreme`re de Quincy 1789-ben – „éles ellentétekre van szüksége; a legkisebb érzelmet szenvedéllyé, a szenvedélyt tébollyá fokozza...” Az így értelmezett operában a zene felfokozott kifejezőerejét az áriába átváltó recitativo biztosítja. Rousseau, aki szerette az egyszerű és megható dallamokat, korábban ugyanilyen stílusban beszélt a zenei „benyomásokról”. Ő is a szertelenség fogalmával élt. „teljes10 vagy semmi ez a hatás…; egy a kettő közül, harmadik nem létezik. Vagy egészen elragad, vagy érzéketlenek maradunk – vagy egy ismeretlen nyelv semmitmondó hangjai gyanánt fognak hangzani, vagy az érzelmek féktelen kitörését fogjuk benne szemlélni, mely mindenkit és mindent magával sodor, még lelkünk sem képes ellenállani.”11 vi

10 11

Az eredetiben: [impressions] „excessives” (túlzottak, szertelenek, szélsőségesek). A magyar szövegkönyvben: „Most pedig vége a szép időknek...”

93

Kétségtelen, hogy „a zene nem a recitativóban fejti ki varázserejét”. A kötelező recitativóra ugyanakkor nagyon is érdemes odafigyelnünk: a váltások, melyek a recitativótól a „szimfonikus részletekhez”, illetve „a zenekar teljes pompájával felruházott dallamhoz juttatnak el, a modern zene legmegkapóbb, legelragadóbb, legerőteljesebb elemei”. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Mozart épp a kötelező recitativókban bizonyította leginkább kivételes hozzáértését, mert jelentéssel töltötte meg azokat a részeket, melyeket Rousseau „átvezetésnek” nevez. Számtalanszor bizonyította, mennyire felkavaróak lehetnek azok a szakaszok, melyekben az énekbeszéd áriába vált át, és a zene fölényesen a szavak fölébe kerekedik. Da Ponte és Mozart művében Don Giovanni bűntettei (misfatti) mozdítják előre a cselekményt, de ezek a szertelenségek olyan rendszerbe illeszkednek, amelyben minden a szertelenségre és a túlzásra épül, s amelynek lendülete a zenei gondolatot is magával ragadja. Szoborrá magasodik egy halott: a természetfölötti az egész kaland során a valóság fölé nő. Mozart érzi, hogy ezt a hangnemekkel, a hangszínekkel, a ritmussal is érzékeltetni kell. A dramma giocoso ráadásul minden szinten lehetővé teszi a túlzást, ugyanúgy alkalmas a felfokozott szenvedélyek kifejezésére, mint a komikus vonások kidomborítására. Ahogy ezt már a vásári bohózatban (farce) és a commedia dell’artéban megszokhattuk, az okoskodó, urától borzadó szolga maga is csibészségek és titkos gaztettek sorát követi el. A hangok megsokszorozódnak és változatos árnyalatokat öltenek. A „női csoport” (Jean Rousset kifejezését idézzük) szokatlanul nagyszámú áriában és tuttiban kap szerepet. Molie`re-hez hasonlóan Da Ponte is ellentétes társadalmi osztályokhoz tartozó nőket, nemeshölgyeket és parasztlányokat vagy szolgálókat állít színre. A színpadon megjelenő csoport egyszerre foglalja magában a múltbeli hódításokat és azokat a még csak remélt sikereket, melyek a csábítót a jelenben foglalkoztatják. Az elcsábított és elhagyott nők fájdalma gyönyörű áriákban szólal meg, és sokkal felkavaróbb hatást kelt, mint a színdarabban. Az első felvonás fináléjában az amúgy is népes zenekar további zenészekkel egészül ki, akik három kis zenekart alkotva óriási fejetlenséget teremtenek a színpadon, Don Giovanni pedig a zűrzavart kihasználva magával viszi Zerlinát. Mivel Don Giovanni soha nem tartja be a szavát, egyfajta üres tér veszi körül, melyben folyton újabb és újabb vágykeltő nőalakok tűnnek fel, akiknek nem az a feladatuk, hogy új szerepeket játsszanak el, hanem az, hogy a libertinus beszédét kitöltsék: Elvira komornája, a leány, aki az utcán összetéveszti Leporellóval, mert Don Giovanni a szolga ruháját hordja. A zárófinálé középpontjában megint a költekezés áll; Don Giovanni ki is jelenti, hogy nála a költekezés és a szórakozás elválaszthatatlanok: „Giacche` spendo i miei danari Io mi voglio divertir.” „Ha már költöm a pénzem, jól akarok szórakozni.” (II. 14.)

94

A zene gyönyöre megint megkétszereződik a színpadon. Sőt megháromszorozódik. Egy zenekar Martinitól, Sartitól és a Figaro házasságából játszik egy-egy kortárs áriát, miközben Don Giovanni egymagában „mohó étvággyal” (barbaro appetito) „hatalmas falatokat” (bocconi da gigante) töm magába. Don Giovanni (és a közönség) minden bizonnyal ismeri annak az áriának a szövegét, melyet a zenekar a Figaróból játszik. Ha a libertinus képes volna megfejteni a kétértelmű sorokat, fenyegető jóslatot olvashatna ki belőle: Non piu` andrai...12 (Te, szerelmes pillangó, nem fogod többé megzavarni a szép nők nyugalmát.) Da Ponte a szobor megjelenése előtt hőse összes érzéki étvágyát megnöveli. A cselekmény utolsó mozzanatai pedig tele vannak visszhanggal és átmenettel, a komikum csodás elemmel ötvöződik, s közben egyre nő a rettenet. Amikor Don Giovanni kinyitja az ajtót, Leporello az ünnepi asztal alá bújik, s ezt a lefelé tartó komikus mozgást ismétli meg és erősíti fel az a tragikus mozgás, amely Don Giovannit magával ragadja a pokol mélységeibe. A zárlat rövid válaszaiban a tempo (idő) szó az „örökkévalóságra” vonatkozik, amikor a Kormányzó kijelenti, hogy ütött az óra, nincs több idő (piu` tempo non ho,13 tempo piu` non v’e`14 ), és az emberi tevékenységeket jelenti, amikor Leporello azt mondja, hogy ura túlságosan elfoglalt, így nem tud eleget tenni a Kormányzó meghívásának: nem ér rá, tempo non ha. A kifejezés furcsa módon találó, hiszen a züllött Don Giovanni ígéretei semeddig se tartanak. Molie`re darabjában egy kísértet haladt át a színpadon – először fátylas nő, majd az Idő allegóriájának formájában – a vég közelségét jelezve. Don Giovannit elnyeli a föld; mielőtt felhangzik utolsó kiáltása, melyet a büntetéstől megmenekvő Leporello visszhangoz, a „démonok kara” által énekelt szöveg zárósora a baj súlyosbodását hirdeti: Vieni: c’e un mal peggior! („Jöjj, vár még sokkal rosszabb is!”) A középfokú hasonlítás – peggior (rosszabb) – a büntetés növekedését, crescendóját jelzi.

A KÖLTŐK ÉRTELMEZÉSE A Fin ch’an dal vino / Calda la testa („Míg csak a bortól nem forró a fejük”) kezdetű híres ária (I. 15. 11. sz.) az egyik olyan pillanat, amikor Don Giovanni ismerteti a tervét, még mielőtt a tettek mezejére lép. Egyetlenegyszer fordul elő, hogy egy teljes ária a csábító haditervéről szól. A libertinus itt önarcképét festi meg. Parancsot ad Leporellónak, hogy készítse elő az ünnepet. Az ária vége megjósolja az eredményt: a szerelmi győzelmek legalább egy tucattal fognak szaporodni. A vágy energiája szeretné megsokszorozni a zsákmányt, mely csak elvont mennyiségi szinten létezik. Don Giovanni előírása szerint meg kell hívni a leányokat, akikkel a téren találkoztak, és nyakló nélkül inni a bort. A bálon nem lesz semmiféle rend (senza ordine); a legkülönbözőbb táncokat ropják majd. Don Giovanni arra számít, hogy a zűrzavar a kezére játszik. Az új gyönyörök azonnal semmivé foszlanak, be sem vésődnek az emlékezetébe, csak a listán, az árnyak e kincses12

A magyar szövegkönyvben: „Most pedig vége a szép időknek...” A magyar szövegkönyvben: „[Beszélek, hallgasd:] nincs sok időm!” 14 A magyar szövegkönyvben: „Ah, időd lejárt”. 13

95

tárában marad nyomuk. Mozart zenéjét olyan életenergia hatja át, mely többet fejez ki, mint a kimondott szavak és a megjövendölt tettek. A valláserkölcs érvei szerint a testi örömök véges világába zárkózó ember elfelejti, hogy mindig Istené az elsőbbség. Az ilyen ember parázna, erőszakos és esküszegő: a bűn foglya. Büntetése bizonyítja, hogy az isteni igazságszolgáltatás adhat ugyan némi haladékot, de lesújt, ha üt az óra. A romantika óta azonban sok értelmező nem éri be a kicsapongás vádjával. Az ő szemükben Don Giovanni nem egyszerűen istentagadó, akit az ég túl sokáig hagyott büntetlenül. A libertinus a mennyországba szeretne eljutni, de törvénytelen utakon. A nők iránti szenvedélye valójában az abszolútum iránti vágyakozásból fakad, csak a hős rossz helyen keresi az üdvözülést. Nem csak a kötelességeiről feledkezik meg; öntudatos lázadó, aki az isteni hatalommal dacol. Ezért várja a nagy Halott a temetőben. Márpedig ha Don Giovanni nem egyszerűen törvényszegő, hanem ellenálló, egész személyisége ördögi dimenziót nyer. Vándorlása a Paradicsom vagy az aranykor lázadó angyalaival és nagy száműzötteivel rokonítja. Nemcsak kerülő utakon keresi az elveszített hazát, hanem a nagy vetélytárs által kikényszerített rend ellen hadakozik. A fenti vonásokat Baudelaire lelkesen fedezte fel azokban a Wagner-operákban, melyeket ismerhetett. Éppen a szertelenséget szerette bennük. A Tannhäusernek szentelt cikkében azért magasztalja Wagnert, mert a zeneszerző érzékelhetővé tette „az energiával teli természet túláradásá”-t, „mely rosszra fordítja a jó előmozdítására hivatott erőket; [...] beérhette a vágy és a belső energia mértéktelen nagyságának érzékeltetésével, az utat tévesztett érzékeny lélek fékezhetetlen, mértéktelen becsvágyának bemutatásával”.15 vii Baudelaire, aki maga is papírra vetett egy La Fin de Don Juan (Don Juan bukása) című drámát, enged a kísértésnek, és Tännhauser vágyának tárgyát – Venust – azokkal a túlságosan is hús-vér nőkkel hasonlítja össze, akikért Mozart Don Giovannija rajong: „Az alapeszme plasztikus megjelenítése során elkerülte annak veszélyét is, hogy rengeteg áldozatot, megszámlálhatatlan Elvirát szerepeltessen. A tiszta eszme, mely egyedül Venusban testesül meg, jóval érthetőbben és ékesszólóbban beszél. Nem egy szokványos kéjencet látunk, aki virágról virágra száll, hanem az általános, egyetemes férfit, aki természetes házasságban él az érzéki gyönyörök abszolút eszméjével.”16

A Tännhauser hallgatása közben Baudelaire a „féktelen, határtalan, kaotikusan mély” szerelmet ünnepli, az „egyfajta ellenvallássá, a Sátán vallásává hatalmasodó” szenvedélyt.17 Mozart Don Giovannijának szentelt szép könyvében Pierre Jean Jouve azt elemzi, milyen hatással van a hallgatóra a Fin ch’an dal vino („Míg csak a bortól 15 Charles Baudelaire: Richard Wagner et Tannhäuser a` Paris, in 0Euvres comple`tes. Szerk. Claude Pichois. Gallimard, Párizs, „Bibliothe`que de la Pléiade”, 1976. II. köt. 796. A későbbiek során végig erre a kiadásra hivatkozunk. 16 Uo. 17 Uo.

96

nem forró a fejük”) kezdetű ária (I. 15. 11. sz.). Jouve itt azt a fajta szertelenséget fedezi fel Mozartnál, amelyet – mint láttuk – Baudelaire egyes-egyedül Wagner érdemének tud be. Jouve szerint ezentúl új felfogásban kell játszanunk Mozartot, másképp kell hallgatnunk: eloszlatva azt a Baudelaire korában elterjedt hamis képet, mely ebben az áriában csak léhaságot látott. Jouve vallási dimenziót – ördögi rendet – fedez fel benne: „Az ária látszólag könnyed, vagyis a léhaság elragadó maszkját viseli magán: s a tetszetős álarc még jobban kirajzolja a sátáni fintort. [...] Az Ária abban a formában, ahogy ma éneklik (és ahogy énekelni kell), alig néhány taktus alatt lenyűgözően tárja elénk a vágy működését, melyet az ismétlés féktelen játéka jellemez. Igen, a végtelenségig lehetne ismételni ezt az áriát – a végtelenségig, mely nem hozhat beteljesülést.”viii

A fenti elemzés egyértelműen kimutatja, hogy Don Giovanni őrült szenvedélyének nincs iránya, soha nem lép túl önmagán, és egyetlen eredménye a lista, ez a mozdulatlan bálvány, mely a hős „szerelmének igazi tárgya”.ix Jouve ennek ellenére boldogságot hall ki az áriából: ez a boldogság „minden bizonnyal egy olyan máslét visszfénye, melyet az ember a maga gyenge látásával nem vesz észre”. Ez a boldogság „az élet feladata, kötelessége, és beletartozik a boldogságban ott rejtező halál is – a halál, mely beférkőzik az életbe, és űzi-hajszolja azáltal, hogy mindig csak az éppen elégséges gyönyört juttatja neki.”x Jouve értelmezése a hallgató önismeretének kérdéséhez vezet: „Az áriát hallgatva megértjük, mit jelentünk a végzet szempontjából: az ördögi tudattalant.”xi Láthatjuk, hogy Jouve az opera elemzése közben folyton egyfajta vallásos metafizikára és jelképrendszerre hivatkozik. „Máslétről”, lényünk „ördögi részéről” beszél – nyilvánvaló, hogy Da Ponte librettójában kevés szó esik ilyesmiről, Mozart zenéje azonban lehetővé teszi ezt az értelmezést. Jouve a vallási szempontokat mélylélektani távlatokba helyezi. Bár kissé zavarba ejtő az a magabiztosság, amellyel ez a Freud tanait jól ismerő költő egész pszichoteológiát épít a Don Giovanni köré, okfejtése mindenképpen gondolkodásra késztet, hiszen felfrissít és modern keretbe helyez egy olyan legendát, mely sokak fejében egy mára már meghaladott erkölcsteológiai múlthoz kötődött. Jouve megpróbálja megfejteni a libertinus Don Giovanni titkos motivációit. Miért kell lasjtromba venni a szerelmi hódításokat? Jouve a hős belső életrajzát felvázolva egyértelmű választ ad a kérdésre: „[Don Giovanni] folyton egy múltbéli Alakot keres, az elérhetetlen anyát szeretné birtokolni, aki egyedül biztosíthatná számára a megnyugvást és a pihenést; olyannyira magába vetítette az anya képét, hogy már hasonlít rá, ezért csak erőszakos úton szerezhet magának nőt, de mihelyt megszerezte, a saját nőiségével szembesül, így újra bizonyítania kell maga előtt, hogy férfi, s ehhez új tárgyat kell célba vennie. Az erőszak révén szerzett hatalom elpusztítja önmagát; Don Giovanni csak akkor tud kapcsolatba lépni vele, ha végtelen sorozatba illeszti, azon belül értékeli. Innen származik a lista. A lista a valóság biztosítéka. Az ördöngösnek a valóságra van a legnagyobb szüksége.”xii

Mint láthatjuk, Jouve egyértelműen az Oidipusz-mítoszon keresztül értelmezi Don Giovanni alakját, vagyis egy, a pszichoanalízis által gyakran alkalmazott sémához folyamodik, mely magyarázatot adhat a féktelen hajszára, sőt adott esetben a hős feltételezett biszexualitására is. Egy olyan anyát tulajdonít a hősnek, aki a szövegben sehol sem szerepel. Ugyanez történik akkor is, amikor Jouve a darab tényleges végkifejletét olyan olvasattal egészíti ki, mely ezen túlmutat. Ekkor az operáról alkotott személyes tapasztalata alapján a költő maga mérlegeli, mi vár a megátalkodott bűnösre: üdvözülés vagy kárhozat. A könyv utolsó oldalán Jouve ezt írja: „A halál igazi fényében [...] Isten és Don Giovanni békét kötnek.”xiii Sok romantikus és modern értelmezőhöz hasonlóan Jouve is a művészetre és a szépségre bízza a feladatot, hogy egyszerre jelenítse meg a bűn szertelenségét és a szertelenséget mint a halandóság korlátaitól való megszabadulást. Miután a romantikusok megteremtették a szertelenség legendáriumát, követőik a szürrealizmus vonzáskörében magától értetődően kiálltak Don Giovanni mellett. A hős ugyanis bátor kihívásával – az ádáz „nem”-ekkel, melyekkel ellenáll a felszólításnak, hogy bánja meg bűneit – arra kényszeríti Istent, hogy megnyilvánuljon. Elnyeri büntetését. Olyan ez, mintha a bűnös makacssága Isten ügyét szolgálta volna: a libertinust tehát nem egyszerűen visszautalják a teológiai világrendbe, amelyre fittyet hányt, hanem egyenesen szentté avatják, holott meg sem bánta bűneit. Ez az értelmezés jóváírja mindazt, amit a hős eltékozolt. Ezt az álláspontot képviseli Georges Bataille: „Don Juan [...] valójában az ünnep, a boldog tobzódás megtestesítője, aki tagadja és isteni módon ledönti az akadályokat.”xiv Miért van itt szükség az „isteni módon” fordulatra? Nem azért vajon, mert az értelmező erős kísértést érez a „szertelenség” szó misztikus és bűnös értelmének összemosására? Nem azért, mert isteni értéket tulajdonít az emberi ellen fordított emberi energiáknak?

KI BESZÉL SZERTELENSÉGRŐL? Amikor Da Ponte beírta a librettóba az excesso (szertelenség, mértéktelenség) kifejezést, érezte, hogy a szó az átgondolt mérlegelésre utal, ítéletet rejt magában. Nincs helye a cselekmény súlyponti elemeiben, sem azokban a részekben, amelyek mélységes érzelmi felindulásról tanúskodnak. Távolságot feltételez, azokat a nem sokkal ezelőtt megtörtént eseményeket minősíti, melyek ekkor már a múlthoz tartoznak. Mint láttuk, így használja a szót Leporello a Kormányzó halálakor elhangzó tercettben. Egy ilyen szónak a recitativóban van a helye. Így hangzik el majd háromszor is a második felvonásban: két alkalommal Ottavio, egyszer Elvira mondja ki. Da Ponte nyilván nem szántszándékkal ad Ottavio szájába efféle, már-már szokványos fordulatokat: „Ily rendkívüli bűnök [szertelenségek] után nem kételkedhetünk többé, hogy Don Giovanni volt hitvány gyilkosa Donna Anna atyjának.” (II. 10.); „az az elvetemült megbűnhődik súlyos vétkeiért [szertelenségeiért]”.18 18 Az eredetiben: „dopo eccessi sι` enormi, / dubitar non possiam che Don Giovanni / non sia l’empio uccisore / del padre di Donn’ Anna; „Di quel ribaldo / vedrem puniti in breve i gravi eccessi, / vendicati sarem.”

98

(II. 13.) Már az is sokat elárul, hogy Da Ponténak ilyen könnyű dolga volt. Bátor és gyengéd Ottaviója az emberi világrenden belül marad. Donna Anna leleplező szavai ellenére kételkedik a bűnös kilétében. Az sem elég neki, hogy látja, micsoda zűrzavar uralkodik a Don Giovanni által szervezett mulatságon. Meggyőzőbb bizonyítékokat vár, és csak akkor nyílik fel a szeme, amikor a második felvonás éjszakai szerepcseréi után Leporello elmenekül Don Giovanni ruhájában. Ottavio szerint a várt bosszú hamarosan bekövetkezik, és ezt úgy próbálja meg elősegíteni, hogy „panaszt intéz” az „illetékeshez”. Ez az oly törvénytisztelő magatartás és a kissé édeskés áriák, melyeket Mozart ír a számára, nem válnak előnyére. A nézők ugyanis kezdettől fogva tudják, mi történt. Donna Anna már az első felvonásban felismerte a hangjáról álarcos támadóját. A megbántott, felzaklatott, gyászoló nő nem beszél szertelenségről, hanem szenved. Ottavio aggályoskodásának nyilvánvaló dramaturgiai szerepe van: késlelteti az emberi bosszút, melyre ezúttal többet kell várni, mint az isteni igazságszolgáltatásra. Erényei folytán Ottavio a vigasztaló jegyes szerepét tölti be, és az emberi rend keretén belül marad. Az alig elhantolt Kormányzó természetfeletti módon megelőzi... A szertelenséget kárhoztató Leporello mintegy alulról beszélt. A derék Ottavio joggal vádolja Don Giovannit a nemesi becsületkódex nevében, amelynek nyelvével a libertinus visszaél. Az igazsághoz és a hűséghez őszintén ragaszkodó Ottavio képes felmérni a szertelenség mértékét. Az eccesso szó utoljára egy recitativóban hangzik el, az előtt az ária előtt, amelyet Mozart az 1788-as bécsi előadásokra készülve komponált Donna Elvira számára. A szövegben megismétlődnek a misfatto, eccesso kifejezések, melyek az első jelenet végén a Kormányzó haláltusáját végignéző Leporello szájából hangzottak el. A sciagurato (nyomorult) szó, mellyel a gyilkos az áldozatára utalt, most magára Don Giovannira vonatkozik, és mintegy jelzi, milyen sors vár rá. Nyilván az is megfordulhat a fejünkben, hogy a szövegkönyvek szókincse nem túlságosan gazdag, így egyes kifejezések szükségképpen visszatérnek. A szó utolsó előfordulásakor a szertelenség nem a gyilkosságra vonatkozott, hanem arra a kegyetlen gúnyra és megaláztatásra, melyet Elivrának kellett elviselnie, akit Don Giovanni a szolgájával ruhát cserélve Leporello kezére játszott: „In quali eccessi, o Numi, in quali misfatti orribili, tremendi, e` avvolto il sciagurato.” „Ó istenek, mily bűnökbe, milyen rettentő, félelmetes gaztettekbe bonyolódott bele az a nyomorult!” Elvira érzi, hogy Don Giovannit nemsokára halálos csapás sújtja. Az ég haragja nem várathat magára. Sérelmét megbosszulják. De vajon tényleg ezt kívánja? A zenekar hirtelen felsóhajt. Elvira helyett beszél, hogy bevallja, amit a leány még nem mer kimondani: kívánja a bosszút, de szorongás gyötri.

99

Tépelődik. Che contrasto d’affetti! („Mily ellentétes érzelmek [...]!”) A meghasonlott Elvira az irtózat és a szánalom szélsőségei között hányódik. Az In quali eccessi („Ó istenek, mily bűnökbe...”) kezdetű recitativo és a Mi tradi, quell’alma ingrata („Engem elárult a hálátlan lélek”) kezdetű ária érzelmi választóvonalat jelöl ki; Elvira már nem áltatja magát azzal, hogy szeretik, és ettől kezdve kizárólag a szánalom munkál benne. Az Esz-dúrban játszó zenekarban, a terceket és szexteket húzó gordonkák makacsul ismétlődő tört akkordjai mellett a fúvós hangszerek Elvira áriáját utánozzák, a hegedűk és brácsák válaszát előhíva. Az ária hullámzó skálamotívumai halványan emlékeztetnek azokra, melyek később a Kormányzó szavait kísérik. Elvira szavai rettenetes szerencsétlenséget, szorongó izgalmat fejeznek ki, de már érezhető bennük az öröm, a türelmetlen várakozás. A leánynak már csak a bűnös által elkövetett, rettenetes gaztett (cimento) jár a fejében. A szemünk láttára, a fülünk hallatára érlelődik meg az elhatározás, mely Elvira utolsó lépését vezérli. Amikor váratlanul belép a magányosan lakomázó libertinushoz (II. 16.), már semmit nem kér önmaga számára. Mire biztatja Don Giovannit? Che vita cangi. („Változtasd meg életed!”) A Kormányzó parancsa mintha az ő szavait visszhangozná: Cangia vita. A szertelenség szót ez utolsó alkalommal Don Giovanni egyik áldozata mondja ki, aki maga is mérhetetlen szenvedésen ment keresztül, és a lemondásban találja meg a szabadságot. Elvira hangja már nem alulról szól (mint Leporellóé), nem is az emberi világból (mint Ottavióé), hanem valamiféle „égi” távlatból: Quali eccessi! Jouve ezt írja: „A magányosan éneklő Elvira hirtelen, alig néhány sor elhangzása alatt az égig magasodik, mert teljesen kilép önmagából.” Ebben az utólag komponált áriában a zene és a szöveg túllépnek elhangzásuk pillanatán, és már sejtetik az elhatározást, melyet Elvira oly szűkszavúan jelent be a zárójelenetben: hogy szakít a világgal, és kolostorba vonul. Ezt a nagy szólót, amelyben utoljára szerepel az eccesso kifejezés, a temetői jelenet követi Don Giovanni nevetésével, majd a csúfondáros meghívás, melyet a szolga tolmácsol a szobornak. A holtak lakhelyének meggyalázása a legfőbb szertelenség. A temetőfalon való átmászás nem rendezői lelemény, hanem a szövegkönyvben szereplő szerzői utasítás. A nevetés szent küszöböt sért: amikor Don Giovanni vacsorára hívja a halott Kormányzót, egy szentnek tartott határt kérdőjelez meg. Don Giovanni szerelmi hitszegése nyilván bűnnek számított, de emiatt még nem fogyott volna el az ég türelme. Don Giovanni ezt ezerháromszor bizonyította. A temetőben elkövetett szentségtörés a legfőbb sértés, mely kihívja maga ellen a természetfölötti büntetést. A nyugvóhelyén megzavart Halott behatol a libertinus otthonába, hogy viszonozza a meghívást. A tiltott határátlépések egészen addig tartanak, amíg a bűnöst végleg el nem nyeli a pokol feneketlen mélysége. A hétköznapi bűnöktől, a paráznaságtól és a hazugságtól a jóvátehetetlen bűnig, a holtak megvetéséig eljutó szertelenség fokozatait világosan felmérhetjük, ha összehasonlítunk két olyan helyzetet, amelyben valaki eleget tesz a hozzá intézett kérésnek, és a kezét nyújtja. A takaros parasztlány, Zerlina meghallgatja a hazug ígéretet: La` ci darem la mano („Ott nyújtjuk egymásnak

100

kezünket”). Itt a kéz simogat, és a hang hazudik. A kővendég felszólítására – Dammi la mano in pegno („Add rá a kezed, zálogul!”) – Don Giovanni, akárcsak Moličre Don Juanja, bátran így felel: Eccola („Itt van”). A kéz az előadás során vállalja az igazságpróbát. De ki kezeskedhet ezért az igazságért? Egyedül a legenda, a muzsikus lángelméjének és a zenekar összes hangszínének segítségével. LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása

i

Pierre Jean Jouve: Le Don Juan de Mozart. LUF, Fribourg, 1942. Michel de Montaigne: Essais. I. könyv, XXXVII. fejezet: „Sur Caton le Jeune”. Jean Rousset: Le Mythe de Don Juan. Armand Colin, Párizs, 1978, 130–168. o. (bibliográfia). Lásd még Enea Balmas: Il mito di Don Giovanni nel Seicento francese. Cisalpino Goliardica, Milano, 1977–1978, 2 köt. iv So/ ren Kierkegaard: Enten – Eller. Francia kiadás: Ou bien... ou bien... Gallimard, Párizs, „Tel”, 1984. F. és O. Prior, valamint M.-H. Guignot francia fordítása. [Vagy-vagy. Osiris Kiadó, Budapest, harmadik, javított kiadás, 2001. Dani Tivadar fordítása.] v Melchior Grimm: „Poe`me lyrique” (szócikk), in Encyclopédie. Párizs, 1765, XII. köt. .. vi Rousseau János Jakab: Júlia, a második Héloise. I. rész, 48. levél. Ramazetter Könyvnyomda, 1882, Pécs, 1. köt. 129. Mihálkovics Árpád fordítása. .. vi Jean-Jacques Rousseau: La Nouvelle Héloise. Első rész, XLVIII. levél, valamint a Dictionnaire de musique „Récitatif” (Recitativo) szócikke, in 0Euvres comple`tes. Gallimard, Párizs, „Bibliothe`que de la Pléiade”. V. köt. 1007–1012.  vii Charles Baudelaire: „Richard Wagner és a Tännhauser Párizsban”, in Holmi, 2001. március, XIII. évfolyam, 3. szám, 349. o. Lenkei Júlia fordítása. viii Pierre Jean Jouve: i. m. 104–105.  ix Jean-Claude Arfouilloux megjegyzése. Lásd „Mille e tre”, in Nouvelle revue de psychanalyse, 43. szám. Gallimard, Párizs, 1991. tavasz, 300.  x Pierre Jean Jouve: i. m. 105.  xi I. m. 106.  xii I. m. 107–108.  xiii I. m. 270.  xiv Georges Bataille: L’Expérience intérieure. Gallimard, Párizs, 1943, 121.  ii

iii

101

VÖÕ GABRIELLA

Politika, prófécia, utópia: pályakép Doris Lessingről Doris Lessing számára az írás feladat, el nem hanyagolható kötelesség. Majdnem hat évtizednyi alkotómunkájának eredménye mintegy nyolcvan könyv, melynek többsége regény és novella, de van közötte költészet, dráma, önéletrajz, továbbá számos esszé- és interjúkötet. Az eddigi legidősebb Nobel-díjazott nem megfáradtan szemlélgeti és rendezgeti, hanem szorgalmas munkával bővíti és magyarázza életművét. Magyarázatokra pedig szükség van, hiszen az írónő szemlélet- és műfajváltásai többször is próbára tették olvasóinak a kitartását. Jól ismert fiatalkori kommunista elkötelezettsége, majd kiábrándulása és a baloldali ideológiákkal szemben azóta is ellenséges magatartása. Ez a radikalizmus a továbbiakban is jellemezte pályáját és ideológiai pálfordulásait, miközben ellenállt mindennemű beskatulyázásnak. A hatvanas években a feministák ünnepelt hőse volt, de visszautasította, hogy The Golden Notebook (Az arany jegyzetfüzet, 1962) című regényét fegyverként használják a nemek közti háborúban. Ekkorra már szakított mind a baloldali, mind a liberális politikával, és nézeteit azóta is a vallásos miszticizmus jellemzi. Íróként előszeretettel kísérletezett új műfajokkal, miközben vissza-visszatért a régiekhez: a hetvenes és nyolcvanas években a Canopus in Argos: Archives (Canopus Argosban: az archívumok, 1979–1983) tudományos-fantasztikus regénysorozat kötetei váltakoztak hagyományos történetszövésű, lélektani realista prózával. A legutóbbi években önéletrajzának két kötete, Under My Skin (A bőröm alatt, 1994) és Walking in the Shade (Séta az árnyékban, 1997) készült el, emellett pedig újabb prózai művekben tért vissza a fantasztikumhoz, illetve a disztópiába hajló társadalombírálathoz. Az írónő továbbra is nevelő célzattal hallatja hangját és egyéni véleményét politikáról, kultúráról, olvasási szokásokról, miközben legyint a „politikai korrektség” követelményére, amelyben a kommunista dogmatizmus visszatérését látja.1 A pályakép látszólagos ellentmondásai mögött azonban kitartó következetesség húzódik meg. Lessing emberi és művészi erőfeszítései végig ugyanarra a célra, a világ jobbá tételére irányultak. Miután a társadalmi struktúrák megreformálásának a gondolatát a kommunizmus eszméjével együtt elvetette, annak a lehetőségét kezdte keresni, hogyan tágíthatók az egyéni tudat határai és hogyan kormányozható a történelem egy, a mainál spirituálisan magasabb rendű világ megvalósulása felé. Regényeiben, még a hagyományos értelemben vett realista művekben is, váltakoznak a disztópiák (jelen és a közeljövőben várható körülményeink) látleletei, illetve az utópiák (magasabb rendű, eszményi társa1

Susie Linfield: „Against Utopia: An Interview with Doris Lessing.” Salmagundi 130/131 (Spring 2001): 62.

102

dalmak) víziói. Bár 1957-ben, pályája korai szakaszában úgy határozta meg az írás lényegét, mint a „halk, személyes hang” megszólalását,2 az írónő a hatvanas évek közepe óta prófétai elszántsággal, erővel és a meg nem hallgatott váteszek elkeseredésével üzen embertársainak. Ám a próféciák retorikája kétélű fegyver, és a túl nagyvonalúan meghatározott hallgatóságnak szóló üzenet gyakran veszít az erejéből. Lessing nem kiemelkedő stiliszta, sikere leginkább a fizikai és lélektani részletek jó megfigyelésében és hiteles ábrázolásában rejlik. Az így körülírható területen belül is leginkább önreflexión alapuló, kompromisszumoktól mentes megállapításai a legerőteljesebbek, hiszen ő elsősorban önéletrajzi író. Amikor azonban a hihető cselekményt parabolára, a jellemeket allegorikus figurákra cseréli, lemond írói eszköztárának értékes elemeiről és a zsurnalizmus területére lép. Regényei, minél határozottabb bennük az „üzenet”, annál kevésbé regényszerűek. Továbbá, bármennyire közel áll az írónő hűséges olvasói szívéhez, lehetetlen elsiklani az üzenet vitatható elemei fölött. A feministák egykori bálványa sokszor sodródik a nőgyűlölet felé, a nemekről való felfogása az esszencializmus határán áll. Számára a faji és kulturális másság gyakran láthatatlan. Fantasztikus regényeiben a spirituálisan magasan fejlett lények társadalmi berendezkedése és szánalmas világunkhoz való viszonya a brit birodalmi politikára emlékeztet. Az alábbiakban Doris Lessing pályájának azon szakaszait tekintem át, amelyekben az írónő új kifejezésformákat keresett szemléletének változatlan premisszáihoz. Nézete szerint a huszadik század valóságos rémálom mind az egyén, mind az emberiség számára, a változás kulcsa pedig az egyén tudati potenciáljában rejlik. A pályaszakaszok karakterét elsősorban az határozza meg, hogy az írónő mennyit volt hajlandó feladni a realizmus ismeretelméleti előfeltételéből, azaz abból, hogy a történelem, a társadalom és a jellem ábrázolása megvalósítható egy koherens fikció, valamint egy lineáris narratíva keretein belül.

BÚCSÚ A JELLEMTŐL Lessing első regénye, The Grass Is Singing (A fű dalol, 19503 hátborzongató hitelességgel követi egy középkorú nő lelki összeomlását. Jellemábrázolása a társadalmi és ideológiai körülmények marxista szempontú felderítésén alapszik: a középosztálybeli angol telepes házaspár gazdasági és lélektani csődje szükségszerű és elkerülhetetlen a dél-afrikai gyarmaton. Mary Turner lelki válsága és összeomlása a gazdasági kényszerhelyzet, a fajgyűlölet és a szexuális elfojtás bonyolult motivációs rendszerében válik érthetővé. Mary maga idézi elő, hogy fekete szolgájuk, Moses, akihez szexuálisan vonzódik, megölje őt, és befejezze a folyamatot, amely személyisége széthullásához vezetett. A regény azt elemzi, hogyan omlik össze az európai értékrend és elme egy idegen világban, az afrikai gyarmaton, ahol képtelen megbirkózni a feladattal, amelybe gyarmatosítói, hatalmi pozíciója kényszeríti. Dick és Mary Turner jellemek, akiket az összeomlás folyamatában szemlélhetünk. A fekete Moses azonban nem az: ő 2 3

A Small Personal Voice. Ed. Paul Schlueter. New York: Vintage Books, 1975. 14. Fordította Bartos Tibor és Borbás Mária. Magvető kiadó, Budapest, 1972.

103

annak a végzetnek a beteljesítője, amelyet a kontinens mér a betolakodóra. Afrika úgy jelenik meg a regényben, mint egy elemi erő, amelyet sem az európai szereplők, sem mi, európai olvasók nem érthetünk, csupán mint valami idegen, irracionális erőt érzékeljük. Ebből a szempontból A fű dalol nem különbözik Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényétől, eurocentrikus szemlélete nem jelent továbblépést modernista elődjéhez képest. Ebben a korai műben azonban már kirajzolódik Lessing személyes és írói érdeklődése. A marginalizálódott, hatalmi struktúrákon kívül rekedt nő társadalmi helyzetének és tudatállapotának a kapcsolata érdekli, és írói erőssége a meghasonlott női tudat ábrázolása. Lessing legfőbb vizsgálati tárgya önmaga, erre összpontosít öt kötetből álló önéletrajzi regényciklusa, a Children of Violence (Az erőszak gyermekei, 1952– 1969). A főszereplő neve, Martha Quest egyaránt utal az újtestamentumi tevékeny Mártára és a küldetéssel rendelkező hősre. Az első három rész, Martha Quest (1952), A Proper Marriage (Egy rendes házasság, 1954) és A Ripple from the Storm (A vihar hullámai,1958) rendhagyó fejlődésregények: kamaszkorától követik a hősnő sorsát, aki tanul, lázad, botladozik, és hibáiból semmit sem okulva tehetetlenül megismétli az előző generáció balsikereit. A nyomasztó családi légkörből házasságba menekül, a középosztálybeli házasság csapdájából pedig egy másik, nem kevésbé rossz házasságba. Lessing itt rámutat a női fejlődésregény belső ellentmondására: a női hős nem fejlődik, legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan egy férfi. A patriarchális társadalomban az identitás és a tudat a felvilágosodás ismeretelméleti premisszáin nyugvó kategóriák, és a hős fejlődésére az identitás és a tudat stabilitása a biztosíték. A nő identitása azonban nem stabil, tudatát állandóan a széthullás fenyegeti, ezért a kudarcok ciklusaiban őrlődik. Valószínűleg ez a felismerés késztette az írónőt arra, hogy szakítson a fejlődésregény hagyományával és az útkeresés érdekében megszakítja önéletrajzi regénysorozatát. Kultuszregénnyé vált műve, a The Golden Notebook, Lessing első és egyetlen kísérlete a posztmodernnel, a hagyományos narratíva kereteinek fellazításával. A regényben Anna Wulf, az alkotói válsággal küzdő írónő megkísérli elkülöníteni egymástól, majd analízis tárgyává tenni tapasztalatainak rétegeit. Külön jegyzetfüzetekben ír róluk: a fekete füzet írói munkájának, a vörös a Brit Kommunista Párthoz fűződő viszonyának, a sárga szerelmi életének dokumentuma, a kék pedig a naplója. Anna Wulf élményei káoszában próbál rendet teremteni, életének jegyzetfüzetekben való szétbontása a nő tudatának fragmentáltságára utal. A regény magának a jellemnek a létjogosultságát kérdőjelezi meg, hiszen a jellem feltételezi a következetességet, a belső konfliktusok szintézisének és a fejlődésnek az elvét. A férfiak társadalma által felkínált szerepekben vergődő nő azonban képtelen megteremteni belső harmóniáját, egységét, tudati koherenciáját. Mielőtt azonban vállalná forradalmi felismeréseit, Lessinget hatalmába keríti az az ismeretelméleti konvenció, mely szerint az analízist szintézisnek kell követnie. Képtelen regényét, belső logikájához híven, lezáratlanul hagyni. Hősnője, Anna Wulf legyőzi írói válságát és hozzákezd ötödik, arany jegyzetfüzetéhez.

104

Ez lesz a Golden Notebook kerettörténete, a Free Women (Szabad nők) című „regény a regényben”. Anna Wulf válságából tehát van menekvés, és a megoldás esztétikai. A patriarchális társadalomban a női tudat széttöredezett ugyan, de Lessing szerint meg kell javítani. Kultuszregénye két lépés volt előre, de egy lépés hátra. A női tudat koherenciájának megkérdőjelezésével azonban a Golden Notebookot követő regényekből egy időre eltűnik a jellem.

TUDATI EVOLÚCIÓ ÉS BIRODALMI POLITIKA Válságának mélypontján Anna Wulf átmenetileg átéli és elfogadja tudatának teljes szétesését. Ezzel a Golden Notebook előrevetíti több későbbi regény központi témáját, az őrületet, mint a gazdasági, társadalmi, ideológiai meghatározottság tünetét, és egyben a többszörös determináltságból való kiutat. A hatvanas években Lessing, az egykori marxista, a hidegháború megszüntetésének lehetőségét az egyén gondolkodásának a megreformálásában látta. A tudati változás kérdését ebben az évtizedben a brit antipszichiátria, főként R. D. Laing elméletei,4 a hetvenes és nyolcvanas években pedig az Idries Shah által közvetített szúfi miszticizmus felől közelítette meg. Laing pszichiátriájának és a szúfi tanításoknak közös eleme, hogy adottnak vélt mentális korlátaink túllépésére buzdítanak. Eszerint az egyén mentális képességeinek határait a társadalmi konvenciók szabják meg, de ezek kitágíthatók, az új, magasabb rendű tudatállapot elsajátítása pedig hosszú tanulási folyamat eredménye. Emellett Laing szerint a pszichózis az elme normális válasza az önmagával meghasonlott modern társadalom kihívásaira. A pszichotikus egyénnek sérül a többiekkel és a világgal való autentikus kapcsolata, és a kapcsolattartás funkcióját a „hamis én” veszi át.5 Amikor Lessing visszatér önéletrajzi regényciklusához, melynek két utolsó kötete a Landlocked (Szárazföldön, 1965) és a The Four-Gated City (A négykapus város, 1969), figyelme a pszichózis, vagy, ahogy a regényekben szerepel, az „őrület” utópiateremtő lehetőségei felé fordul. Martha Quest a teljes lelki összeomlás által új mentális képességeket szabadít fel önmagában. A Four-Gated City új korszakot nyit az életműben, hiszen a Notebook kísérlete után egyébként is lehetetlenné vált a realista regényhez való visszatérés. Ettől kezdve Lessing hősei túllépnek az egyéni tudat határain és egy kollektív tudatállapot részeseivé válnak. Egy 1970-ben készült interjúban az írónő így foglalja össze új látásmódját: „Már nem mondom azt, hogy ez az enyém, ez az én tapasztalatom. […] Már nem hiszem, hogy támadt egy gondolatom. Gondolatok vannak mindenfelé”.6 4 Lessing műveiben jól kirajzolódik R. D Laing The Divided Self (1960), The Politics of Experience and the Bird of Paradise (1967), illetve Idries Shah, The Way of the Sufi (1970), The Sufis (1971), Thinkers of the East (1972) című műveinek a hatása. Vö. Lynn Sukenick: „Feeling and Reason on Doris Lessing’s Fiction.” Contemporary Literature 14 (1973): 515–35; Marion Vlastos: R.D. Laing: „Psychopolitics and Prophecy.” PMLA 91 (1976): 245–58; Nancy Shields Hardin: Doris Lessing and the Sufi Way.” Contemporary Literature 14 (1973): 564–81. 5 Laing, The Divided Self. London: Penguin, 1969.137–39. 6 Jonah Raskin: „Doris Lessing at Stony Brook: An Interview.” New American Review 8 (January 1970): 173.

105

A Briefing for a Descent into Hell (Eligazítás a pokolba való alászálláshoz, 1971) és a Memoirs of a Survivor (Egy túlélő emlékiratai, 1974) hősei egyszerre két világban élnek. Az egyik a mindenki számára érzékelhető világ, mindennapi életük disztópiája, a másik egy magasabb rendű, spirituális valóság, az utópia, amelybe a szereplők végleg átlépnek, mihelyt erre képesnek bizonyulnak. Ez a másik világ kezdetben csupán belső tér, azaz vízió, ám azok, akik ezt átélik, az anyagi világban is képesek létrehozni az utópiát. Az utópiába való átlépés feltétele Lessingnél az önközpontúság feladása. Csakhogy ha az író lemond az egyediség művészi megismeréséről, nemcsak a jellem szűnik meg, hanem maga a regény is. A továbbiakban, legalább egy évtizedig, Doris Lessing allegorikus figurákkal dolgozik és műfajt vált: tudományos-fantasztikus műveket kezd írni, melyeket, mivel a tudomány nem kap helyet a fantasztikum mellett, „világűr-regényeknek” hív. Ezzel pályájának művészi szempontból kevésbé sikeres szakaszához érkezik, és didakticizmusa felerősödik. Az öt részből álló ciklus, Canopus in Argos: Archives egy jóindulatú kozmikus birodalom történetének dokumentumaiba nyújt betekintést. A regénysorozat részei: Re: Colonised Planet 8: Shikasta (Tárgy: a 8-as bolygó, Shikasta gyarmatosítása, 1979), The Marriages Between Zones Three, Four, and Five (A Harmadik, Negyedik és Ötödik Zónák közti házasságok, 1980), The Sirian Experiments (A siriusi kísérletek, 1980), The Making of the Representative for Planet 8 (A 8-as bolygó képviselőjének kiképzése, 1982), és The Sentimental Agents of the Volyen Empire (A Volyen Birodalom érzelmes ügynökei, 1983). A világmindenséget a Canopus bolygó jóindulatú, magas szellemi színvonalon élő lényei irányítják, kezdetben ők népesítették be a Rohanda, azaz „Virágzó” nevű, paradicsomi bolygót. Ezt később a Shammat nevű gonosz birodalom oly mértékben megrontotta, hogy neve ettől fogva Skikasta, vagyis „Elátkozott” lett.7 Skikasta népe rémálomszerű történelmének hálójában vergődik, de lakói közt akadnak olyanok, akik már eljutottak a szellemi evolúció magasabb lépcsőfokára: ők hordozzák a jobbulás reményét. Az írónő nem tud lemondani arról a hitéről, hogy az emberi társadalom javítható, de mivel a világmegváltó politikai kísérletek a XX. században csődöt mondtak – ki tudná ezt jobban, mint a kiábrándult kommunista –, azt látja a célravezető megoldásnak, ha az arra érdemesek, azaz a szellemileg magasabb fokon állók, gyakorolják a hatalmat. Bár a Canopus szereplői allegorikusak, ezért szinte mindegy, hogy nők-e vagy férfiak, Lessing nem mondott le a női szempontú megközelítésről. A kozmikus birodalom egy jól irányított háztartáshoz hasonlít, olyanhoz, amilyet Martha Quest vezet a Four-Gated City kicsiny, politikai idealistákból álló közösségének. Canopusban a társadalmi cselekvés területén a törődés, a gondozás és a nevelés játszik kulcsszerepet, a spirituális életben pedig a befogadás és az önátadás. A Shikasta bolygó titokzatos, jóindulatú irányítóit a helybeliek úgy hívják: „Gondoskodók”. Jó lenne nem észrevenni, de tagadhatatlan, hogy Lessing birodalmi keretek közt gondolkodik. A ciklus címei közt aggodalommal olvassuk az 7 Könnyen felismerhetők a regényciklusban Erich von Däniken elméletei az emberi civilizáció földön kívüli eredetéről. Semmi jel nem mutat arra, hogy Lessing ezeket komolyan vette volna, az ötletet azonban felhasználta.

106

olyan szavakat, mint „gyarmatosítás” és „ügynökök”, vagy az olyan alcímeket, mint „Gyarmati tisztviselők útmutatója”, vagy „A lelanosi kísérletek”. A siralmas sorsú bolygó lakóiban mi, földlakók könnyen magunkra ismerünk. Sőt felfedezzük benne a viktoriánus történelemszemlélet evolúciós modelljét, amelyben az ellentétes folyamat, a degeneráció lehetősége is helyet kap. Ugyancsak viktoriánus kövület a regényciklusban a Canopus birodalom különböző fejlődési fázisaiban levő „gyarmatainak” térbeli elkülönültsége, amely a civilizációk és ”fajok” hierarchikus szemléletéről árulkodik. Igaz, Doris Lessingnél a hierarchia alapja nem biológiai, hanem tudati, de így sem kevésbé gyanús. Kozmikus archívumok, eligazítások, emlékiratok címén bőbeszédű, sokszor unalmas és kioktató hangvételű írások születtek. A váltás a világűr-regény műfajra, egy leendő Nobel-díjazott részéről, nem volt jó döntés.

A „JELLEM” VISSZATÉR, MAJD ÚJRA TÁVOZIK Doris Lessing hosszú regényírói pályája gazdag élettapasztalat megszerzésével is járt. Megismerhette az öregedéssel járó veszteségeket, ezért a világjavító vállalkozások után olvasói elé tárja a női lélek vergődését az idő hálójában. Az allegorikus utópiákkal párhuzamosan, majd ezt követően, megszületnek az öregedés regényei: The Summer Before the Dark (Az utolsó nyár a sötétség előtt 1973), The Diaries of Jane Somers (Jane Somers naplói, 1984) és a Love, Again (Már megint szerelem, 1996). Lessing visszatér a lélektani realizmushoz, és újra régi fényében tündököl. A cselekmények érdekesek, a jellemrajz árnyalt, a narrátor hangja visszafogott. A regények tárgya a nő búcsúja az ifjúságtól, a szexualitástól, és attól a képtől, amelyet önmagáról alkotott. A patriarchális társadalom peremére sodródik, és saját életkori csoportján kívül mindenki más számára láthatatlan. Mégis, az idősödő nők gondoskodást és együttérzést sugároznak, és sorsukban megmutatkozik az elmúlás méltósága. Az írónő azonban még nem mondott el mindent közös emberi sorsunkról. A társadalom szétesésének parabolájához tér vissza The Fifth Child (Az ötödik gyerek, 1988)8 és folytatása, Ben, in the World (Ben a világban, 2000). A címszereplő legkisebb gyermek, a család benjáminja, már az anyaméhben fenyegető aktivitást mutat, majd kezelhetetlen gyermekként teljesen szétzülleszti mintaszerű polgári családját. Ben erőszakos, artikulációra majdnem képtelen, de van benne valami elsöprő vitalitás. Maga köré gyűjtve a hozzá hasonlókat berendezkedik a világban, és egy új korszak beköszöntét jelzi, amelyben megszűnnek a liberális humanizmus dédelgetett értékei, a család, az egyéniség, a nyelvi kifejezés. Ben és társainak a kultúrája félelmetes, de ismerős: korunkat idéző disztópia, és ráadásul jól működik. A két regény szemlélete kísértetiesen emlékeztet H. G. Wells Időgépére, amelyben az ember-alatti „morlockok”, az elnyomott, de kompetenciája révén erős munkásosztály jelképei, felfalják az erejét vesztett, élősködő, dekadens „eloi” civilizáció utolsó sarjait, és övék a jövő. A regény zavaró eleme az, hogy Ben úgy jelenik meg benne, mint egy új „faj” 8

Fordította Király Zsuzsa. Magyar Könyvklub, Budapest, 1994.

107

képviselője: tulajdonságai már embrió korában megvoltak, tehát esszenciálisak. Ráadásul Ben férfi, és amit tönkretesz, az egy nő által létrehozott család. Lessing néha kíméletlen a házias nőkkel, akik megfizetnek önelégült kényelmességükért. Megássák civilizációnk, a patriarchális társadalom sírját, ami egyébként nem is dekadens, inkább csak unalmas. Ha jobban meggondoljuk, Doris Lessing unalmasnak találja a nőket. Legutóbbi regénye, The Cleft (A hasadék, 2007) ismét a társadalmi nemeket veszi célba, miközben újra eltávolodik a realizmustól és a jellemektől. A cselekmény a történelem előtti időkben játszódik, a nyelv keletkezése előtt, ami nem kis nehézséget jelent egy regény megírásánál. A világ, ebben a stádiumában, a nőké, akik szűznemzéssel szaporodnak és a paradicsomi állapot harmóniájában élnek, illetve unalmában fetrengenek. A férfiak valamiféle véletlen folytán keletkeznek, és ugyancsak véletlenül maradnak fenn: sasok röpítik őket egy szomszédos szigetre, ahol felnőnek és nyughatatlan, erőszakos, de érdekes figurákká fejlődnek. Betolakodnak a nők tespedt nyugalmába, kimozdítják a világot a vég nélküli ciklusok monotóniájából, és a kaland, az idő, a történelem folyamatába taszítják. A regény, a beszédre még képtelen, individuáció előtti hősök szerepeltetése miatt, valóságos írói bravúr volna, amennyiben új kísérlet lenne. Ezt azonban már elvégezte William Golding Az örökösök című parabolaregényében, amelyben az emberi faj jellemében rejlő gonosz megjelenését a cromagnoni ember felülkerekedésével és a békés Neander-völgyiek eltűnésével magyarázta. A The Cleft azonban legfeljebb annak a parabolája, hogy a nemek tulajdonságai esszenciálisak, és egyik nem esetében sem túl vonzók. Miután pedig a Doris Lessing-féle történelemnek láthattuk már a kezdetét és a végét is, tanulságként leszűrhetjük, hogy az emberiség régmúltja szánalmas volt, jövője viszont, ha sikerül egy új tudatállapotba lépnie, némi reménnyel kecsegtet. Talán a humor az, ami leginkább hiányzik az idei Nobel-díjazott regényeiből. Doris Lessing sok mindent üzen olvasóinak, többnyire kellemetlen igazságokat, de megtagadja tőlük a feszültségoldó nevetést. Jól megformált jellemeivel azonosulni lehet, ha női olvasók vagyunk, és ráismerünk tapasztalatainkra. Ám ezt csak akkor tegyük, ha úgy tekintünk önmagunkra, mint a patriarchátusban sínylődő áldozatokra, és megvetjük önmagunkat tehetetlenségünk miatt. Az utópiák csábításának pedig könnyű ellenállni. Ezzel együtt Doris Lessing fontos író, előző századunk krónikása. Olyan, mint egy családtag, aki próbára teszi a türelmünket, de meghallgatjuk, mert úgy érezzük, ismer minket, jót akar, és jó, hogy köztünk van. ˇ

108

KÖRMENDY ZSUZSANNA

Az irodalom magaslatai – Kolima

Amikor 1990-ben Ryszard Kapuscinski ellátogatott Magadanba, hogy megnézze a fegyencek építette várost, és eltűnődjön azon a mérhetetlen szenvedésen, amelyen keresztülmentek az itt raboskodó milliók, két könyvet vitt magával. Az egyik Alex Weissberg osztrák fizikus könyve volt, A nagy tisztogatás, a másik pedig Varlam Salamov kötete, a Kolimai elbeszélések. Mindketten megjárták a gulagot, de Kapuscinski szerint egészen eltérő szemlélettel viszonyultak ahhoz, amit átéltek. Weissberg nyugati szemmel, a racionalizmus felől közelített a szovjet kényszermunkatáborok létrejöttéhez, ezért az egész rendszert abszurdnak, értelmetlennek tartotta. De ha tényleg abszurd lett volna, jegyzi meg Kapuscinski, akkor azonnal összeomlott volna a táborok világa. Az igazi választ szerinte Varlam Salamov elbeszélései adják meg, mert belőlük kirajzolódik, hogy a gulagnak is megvan a logikája – a halál logikája. Salamov neve akkor szokott elhangzani, amikor azt halljuk: lágerirodalom. Pedig akkor kellene beszélni róla, mikor azt mondjuk: a XX. századi novellairodalom magaslatai. „Ötvenhét éves vagyok. Körülbelül húsz esztendőt töltöttem lágerekben és száműzetésben. Voltaképpen még nem vagyok öregember, mert az idő megáll annak a világnak a küszöbén, ahol én húsz esztendőt töltöttem. A »föld alatti« élet nem növeli az általános élettapasztalatot – »ott« a mértékek eltolódnak, és az »ott« szerzett ismeretek nem használhatók a »szabad életben«. Nem nehéz visszatérnem a gyermekévek érzéseihez. De Kolimát sem felejtem el soha. És mégis, ez két különböző élet. »Ott« nem mindig írtam verseket. Választanom kellett az élet és a versek között, és én az életet választottam (mindig!).” Boldogok azok az írók, akiknek egy Johann Peter Eckermann vagy egy Gustav Janouch figyeli szavait. Goethe mellett ott loholt rajongó titkára, s szorgalmasan írta az írófejedelem megfigyeléseit. Kafka sem úszta meg, hogy hűséges Gustavja föl ne jegyezze még hétköznapi megnyilvánulásait is. Későbbi korokban mindez egyszerűsödött. Feljelentők örökítették meg az írók mondatait. A nyomukban loholtak ők is, el nem szalasztottak volna egyetlen elejtett szót, megörökítésre váró pillanatot sem. Csak ők nem a halhatatlanságnak dolgoztak, hanem a belügyi szerveknek. Mint a titokzatos „I”, aki Varlam Tyihonovics Salamovról jelentett az OGPU-nak. Húsz év kényszermunka után egy költő szívesen beszél az irodalomról. Salamov is szívesen elmélkedett Cvetajeváról vagy Paszternakról, fölidézve szavuk csengését, s eltűnődve annak okain, hogy ez a hangzás mindig hiányzik azok verseiből, akik eladták magukat a hatalomnak. Keserű megállapításait jelentet-

109

ték – de fölfogható a dolog úgy is, hogy legalább voltak, akik egy fontos íróköltő bon mot-jait megörökítették a kései utókornak. Például ezt: „Fagyejev a tollával nem tudta bebizonyítani, hogy író, hát golyóval bizonyította be.” Salamov nem tett lakatot a szájára, nem titkolta, hogy jelentéktelennek, értéktelennek tartja a kortárs szovjet irodalom számos, a politika által támogatott-fényezett figurájának tevékenységét. Minden szavát lejegyezték. Azt, hogy szerette Kljujevet, „az ismert kulák költőt” – így jelentették szovjet módra politikailag korrekten az ügynökök. „Ha nem halt volna meg a börtönben, agyonlőtték volna” – mondta Salamov. Ezt a megjegyzését is jelentették. Kljujev haláláról 1956ban, a jelentés idején annyit lehetett tudni, hogy meghalt a börtönben. Csak a szovjet archívumok megnyílta után derült ki, hogy Nyikolaj Kljujevet egy 1937. október 13-án meghozott ítélet szerint – tényleg agyonlőtték. Egy zürjén származású ortodox pópa, aki éppúgy feladatának érezte, hogy tartsa a lelket a cári Oroszország száműzöttjeiben, mint hogy misszionáriusként dolgozzon az Alaszkához közeli Aleut-szigeteken, tizenegy évi hűséges, aktív szolgálat után, 1904-ben visszakérte magát az anyaországba. Az volt a vágya, hogy az orosz haza nevelje föl gyermekeit. Tyihon Nyikolajevics Salamov, ortodox pópa visszautazott tehát családjával a Szentpétervár és Moszkva között körülbelül félúton levő Vologdába. Fia, Varlam ott fog megszületni három év múlva. Sem saját, sem gyermekei sorsát nem láthatta előre: négy gyermeke közül egyik majd megtagadja őt, másik, író-költő fia pedig húsz évet tölt el „az orosz haza” szovjet munkatáboraiban. Ő maga mérhetetlen szegénységben, szeme világát elveszítve adja vissza lelkét az Úrnak. Tyihon Nyikolajevics – akinek emlékére fia majd megírja a Kereszt című novellát –, még idős korában sem tud a hasznosság érzete nélkül élni, s átbotorkálva a sárba fektetett pallón, minden reggel megfeji három kecskéjét. Felesége nem meri megmondani neki, hogy mint annyi más tevékenységnek ezekben az években, már rég nincs értelme ennek sem, hiszen az állattartás többe kerül, mint amennyit a tejért kapnak. Az asszonyt „1928-ig az egész városban a papnénak hívták, de 1929-ben felhagytak vele”, írja anyjáról Salamov, egy történelemkönyv fejezetnyi tartalmát sűrítve egy tárgyszerű félmondatba. Légvonalban a zord, északi fekvésű Aleut-szigetekhez az Ohotszki-öböl partján fegyencek által épített Magadan jóval közelebb van, mint az árnyas parkjaival, illatos tavaszi lombjaival, hagymakupolás székesegyházával jellegzetesen orosz Vologda. Hiszen a Bering-tengert csak a Kamcsatka-félsziget választja el az Ohotszki-tengertől, amelynek kikötőjéből, Magadanból a harmincas években évente tízezreket szállítanak Kolimára. Köztük a misszionárius pópa fiát. Ezen a vidéken telente gyakran mínusz 50 fok alá süllyed a hőmérséklet. (Ojmjakon, ahol még egy évvel szabadulása előtt is dolgozott Salamov, s amely majd az első állomás lesz, ahová büntetésének letöltése után megérkezik, a Föld leghidegebb városa, ahol mínusz 70 fokot is mértek.) Északon, a sarkkör közelében az agyonlőtt emberek teteme a rettenetes hideg miatt nem indul oszlásnak. Nem is ássák őket mélyre.

110

Salamovot első ízben azért tartóztatták le, mert ifjú joghallgatóként Lenin ún. végrendeletének – vagyis annak a kongresszushoz írt levelének, amelyben Sztálin hatalmi törekvéseire figyelmezteti párttársait – szamizdat-kiadásában segédkezett. Ezért huszonkét éves korában elküldték egy Urál melletti kényszermunkatáborba. Letöltötte háromévi büntetését, majd visszatért Moszkvába. Bekapcsolódott az irodalmi életbe, verseket publikált, megnősült, gyermeke született. De ez már a harmincas évek közepe. Ekkor már indokot alig keresve tömegeket tartóztattak le, és vittek dolgozni a különböző munkatáborokba. (1937-ben és 1938-ban több mint másfél millió embert.) Ilyen mennyiségben bűnösökről, politikai ellenzékről, kémkedésről vagy államellenes tevékenységről beszélni egyszerűen komolytalan. Nem véletlenül írja le Salamov egyik, önéletrajzi elemekkel megrajzolt rabhőséről: „soha nem érdekelte azoknak az embereknek a büntetési cikkelye, akikkel a lágerben találkozott” (Lida). Salamovot 1937-ben ellenforradalmi tevékenységgel, trockizmussal vádolják. Nem volt trockista, bár aktái között az OGPU őrzött egy 1929-ben írt levelet, amelyben kétszer is megemlítette Trockij nevét. Az immár másodszor elítélt Salamov egy túlzsúfolt hajón sorstársaival megérkezett a magadani kikötőbe. (Magadant szárazföldi úton, a hegyeken, a tajgán át lehetetlen volt elérni. Ezért a rabokat először Vlagyivosztokba vitték, majd onnan hajóval az Ohotszki-tengeren át a magadani kikötőig.) „Hajóutunk véget ért. A hajónk tizenkétezer embert hozott, és amíg kirakták őket, jutott idő körülnézni… Erdő nélküli, kopár, sziklás, zöld hegykúpok magasodtak közvetlenül előttünk, s hézagjaikban, egészen a lábuknál borzas, piszkosszürke, foszladozott felhők gomolyogtak… Jól emlékszem: teljesen nyugodt voltam, készen álltam bármire, de a szívem akaratlanul felzakatolt és összeszorult. S miközben félrefordítottam a tekintetemet, arra gondoltam: meghalni hoztak ide bennünket… Ott ültem a kofferomon, amit örök emberi hívságként magamhoz vettem letartóztatásomkor. Mindenkinek, mindenkinek volt valami poggyásza: bőröndje, hátizsákja, pokróctekercse. Jóval később tanultam csak meg, hogy a fegyenc ideális felszerelése egy kis vászontarisznya, és benne egy fakanál. Minden más, legyen az ceruzacsonk vagy takaró, csak zavarja. Ha valamire, hát a személyes tulajdon megvetésére alaposan megtanítottak bennünket.” (A pokol kikötője). Az átfázott, esőtől átázott embertömeg lassan megindult gyalogmenetben a Kolima aranybányái mellé telepített, szögesdróttal körülvett barakkok felé. Mentek, kúsztak, kapaszkodtak a meredek hegyoldalon. Kijelölt munkaterületükig, a bányáig sokszor a lejtőkön lehemperedve jutottak el. Aki lemaradt, azt az őrök kezénél-lábánál megfogták, és lehajították a mélybe. Egy orosz kutató, O. Hlevnyuk 1992-ben megjelent Kényszermunka a Szovjetunió gazdaságában című tanulmánya szerint 1932 és 1939 között 276 kilóról 48 tonnára emelkedett a Szovjetunió aranytermelése, melyet rabok hoztak a felszínre. A korabeli iratok adatainak tanúsága szerint egyetlen évben, 1939-ben 138 ezer ember dolgozott Kolimán. A rabok között a halálozási ráta kiemelkedően magas volt ezen a zord vidéken. A Kolimai elbeszélésekből jól kirajzolódik, hogy a kényszermunkatáborok egyértelműen gazdasági célt szolgáltak. A rabokat a magadani kikötő befagyá-

111

sáig tízezrével szállító hajók képe Salamov több írásában is visszatér. Kellett a „friss áru”, a letartóztatottak újabb és újabb utánpótlása. Nehéz volt elszállásolni ekkora embertömeget. „A fenyőtörzsekből ácsolt, négyszintes, összefüggő fekhelyeket örök időkre szánták, mint Caesar hídjait. A hatalmas raktár polcain több mint ezer ember feküdt. Több mint két tucat ilyen, egykori raktár állt itt, zsúfolásig tömve új, eleven áruval: a kikötőben tífuszkarantént rendeztek be, és az elszállítás, börtönszóval az etap már két hónapja szünetelt. A láger vérkeringésében, ahol a vörös vértesteket eleven emberek képezték, fennakadás támadt.” Salamovot, miután letöltötte második, ötéves büntetését Kolimán, nem engedték el. Szabadulása előtt, 1942-ben, egy beszélgetésben Ivan Bunyin Nobeldíjas emigráns írót vesztére orosz klasszikusnak nevezte. Besúgták. Csak ezérte, vagy még egyébért is, nem tudjuk, de fogva tartását „szovjetellenes agitáció” miatt tíz évvel meghosszabbították. Harmadik büntetését már aligha bírta volna ki, ha 1943-ban, amikor végelgyengüléssel (jegyezzük meg: harminchat évesen) kórházba került, nem segít rajta egy rabkórházi orvosnő, majd egy raborvos, aki – saját kockázatára – felcsertanfolyamra küldi az írót. Élve a dokumentum- és tényirodalom eszközeivel, novellájában (Tanfolyam) Salamov fölsorol különböző sorsokat, életutakat, amelyeket tíz-húsz évre vagy örökre a szovjethatalom belefuttatott a kolimai lágerekbe. Megtudunk tőle számos kifejezést a „lágernyelv”-ből. Például azt, hogy „fekete rab”-nak hívták azt, akinek arcán a fagyási sérülések örök nyomot hagytak. („A régi fagyási sérülések sötét foltjai kincstári billogra emlékeztettek arcukon, bélyegre, amellyel Kolima örökre megjelölte őket.”) Megtudjuk, hogy a raboknak a borzasztó hidegben napi ötven deka kenyér és egy fél hering jár, amelynek minden porcikáját megeszik. Hogy „teájuk” olvasztott hólé, amelyet melegítve egy bizonyos fakéregre öntenek, amitől a lé megfeketedik. Hogy párnájuk a saját nemezcsizmájuk. Hogy nincsen takarójuk, a pufajkát terítik magukra. Hogy a szögesdróttal elkerített barakkokat kutyás őrök vigyázzák, de még így is van, aki megszökik, és bár tudja, hogy nincs remény, mert vagy megtalálják a kutyás őrök, vagy megfagy az úton, mégis elindul a tajga felé, a szabadság délibábja felé. Salamov egész kis lágerszociográfiát ad kezünkbe, valóságos példatárát nyújtja azoknak a vétkeknek és „bűnöknek”, amelyek miatt Kolimára lehetett kerülni. Kik raboskodnak Kolimán? A tatár író, aki jobbnak látja letagadni író voltát, és kereskedelmi dolgozónak adja ki magát. A lett láger-pingpongbajnok. Több, a második világháborút végigharcolt katona, köztük egy félvak fiú, aki teljesen bezárkózott, nem kommunikált senkivel. Egy másik szintén végigharcolta a második világháborút, és rádiósként összeeszkábált egy vevőkészüléket, amelyen ellenséges hatalmak adásait hallgatta – tíz évet kapott. Több, a háborúban hullarablásért elítélt katona is ott ült Salamovval a felcsertanfolyamon. Egy műszerész, egy geológus, aztán néhány köztörvényes, útonállók, sikkasztók. Noha Salamov alapvetően szemben állt a köztörvényesekkel – nem egy novellájában utal arra, elvetemültségeiktől mennyit kellett szenvedni a gyengébbeknek, az értelmiségieknek, illetve a politikaiaknak –, mégsem csak félelmetes csoportként, belső, kiváltságos kisközösségként jellemzi őket, hanem egyénenként is, természetük, lelkiségük, filozófiájuk, egymástól való különbözőségük szerint. Kellett ehhez

112

lélekerő, hiszen Salamovnak meg kellett tapasztalnia azt is, hogy „egy író, mint értelmiségi, mint a szellem embere, »pápaszemes«, mindig gyűlöletet vált ki a fogságban bajtársaiból és elöljáróiból is”. Bár megkínozzák őt és a hozzá hasonlókat a köztörvényesek gonoszságai, emberi karakterük, még elvetemültségeik felszíne alatt is, képességeik, stílusuk, felfogásuk, sajátos erkölcsük ugyanúgy érdekli Salamovot, mint akár az egyházi szolgálatuk, „reakciósságuk” miatt Kolimára került rabok lelkisége. S miként az elítéltek, úgy az őrök, felügyelők, kórházi hivatalosságok (sok esetben korábbi rabok) sem egyformák. Egyikük, fölismerve ténykedésének teljes értelmetlenségét, az elítélttel szolidárisan viselkedik: elégeti Salamov dossziéját. De Salamov ábrázolásában, ellentétben például Rózsás János műveivel – gondoljunk a Duszja nővér című memoárra – ezek a gesztusok elsődlegesen sosem „a humánum diadala”-ként jelennek meg. Novelláiban, ha néha testet ölt az emberség, inkább úgy érezzük, megbomlik a láger rendje, fölfeslik a gulagtörvény szövedéke. Olyan kontextust teremt, amelynek révén kiviláglik a társadalom racionális működtetésének teljes csődje, a társadalmi működés ellehetetlenülése, erkölcsi szövetének lassú bomlása. Mint ahogy azt is érzi az olvasó, hogy a kolimai rabvilág nem kiáltó ellentéte a „szabad élet”-nek, hanem mintegy sűrítménye, leképezése a szögesdróton túli szovjet diktatúra világának. Egy beteg működésű társadalom csak büntetni tud, s eközben egyre fogynak hiteles viselkedési normái. Szocializációja révén a pópa költő fia, a mélyen vallásos paraszt, a volgai német lelkész azért még tudta, hogy mihez kell(ene) tartania magát. Ők nem öltek egy gyapjúpulóverért. A láger mindenkit deformált, de voltak, akik nyomokban még meg tudták tartani az erkölcsi minimumnormákat. Salamov hőse legalább még szégyelli magát, hogy mikor az egyik őr étellel, cigarettával kínálja, ő nem gondol senkire, csak magára. Amikor észreveszi az ajtó előtt órák óta álldogáló rabtársát, rádöbben: már eszébe sem jutott, hogy éhező társai számára félretegyen egy kis kenyeret vagy egy cigarettacsikket. Még tud róla, hogy a szolidaritás belé írt parancsa már kiveszőfélben van. A köztörvényesek közt viszont már ott vannak a szovjetrendszer neveltjei, akik „szabad” életükben a maguk józan belátásával nem leltek föl semmilyen normát a mindennapjaikban, amelyhez tarthatták volna magukat. Ennélfogva fogalmuk sincs róla, hogy híjával lennének valamilyen erkölcsi tartásnak, vagy legalább egy viselkedési norma betartásának. Az egyik köztörvényesről, egy Szilajkin nevezetű, csalás miatt elítélt fegyencről azt olvassuk, hogy belőle „a becsületnek nem a hite hiányzott, hanem a gyakorlata: nem ismerte a becsületes szokásokat. Tisztességes volt, mert rájött, hogy az adott pillanatban [ti. a felcsertanfolyamon, ahová viszonylag kevés köztörvényes juthatott be] ez előnyös számára. Semmi olyat nem tett, amivel vétett volna a szabályok ellen, mert megértette, hogy ezt most nem szabad. De nem hitt az emberekben, és a személyes önzést tartotta a társadalmi haladás fő mozgatórugójának.” Ez a típusrajz több mint egy lágerrab portréja. Ez látlelet arról a szovjetrendszerről, amely így szocializálta állampolgárait. A homo sovieticus a maga nyelvére fordította le a kommunista hitvilág gyakorlatidegen, hazugságokon alapuló, soha be nem tartott szabályait. Egymásra rakta a haladásutópia és az erkölcsönkívüliség épí-

113

tőkockáit, és viselkedésében megvalósította a társadalmi gyakorlatban megtapasztalt farkastörvényeket. Salamov mégsem állítja azt, hogy a világot a gonoszság, az elvetemültség uralja. A jóság, az igazság utáni vágy, a méltányosságérzet sokakban még a szenvedés, a kiszolgáltatottság kérge alatt is megmarad. Igazságérzetből a kolimai mélyvilág lakói még gyilkolni is képesek: egy besúgót árulása miatt szabályosan halálra főznek a forró gőzfürdőben. A kiszolgáltatottság tudata az esztelen lázadást és a végtelen szolgalelkűséget egyaránt kiválthatja – de inkább az utóbbit. Salamovban ifjúkorától jelen van egy titkos elvárás, hogy aki nemes anyagból van, az maradjon meg nemesnek. Ez a vágyképe a lágerben darabokra foszlik. Kolimán összetalálkozik egy német kommunistával, a valamikor a Kominternben tevékenykedő Schneider kapitánnyal, akit a Butirka börtönben ismert meg. Megdöbben a változáson, amely a művelt, Goethét jól ismerő nyugati baloldalit szétrontotta, személyiségét elmállasztotta. Szinte fizikailag fáj neki Schneider lezüllése, beleromlása ebbe a rettenetes világba, a kapitány jellemzően nem is igen akarja őt megismerni. Sokatmondó, hogy kizárólag a köztörvényesek között akadnak olyanok, akik – éppen bűnözői hajlamaik és gátlástalanságuk miatt – talán nem is érzik olyan nagyon rosszul magukat ebben a világban, ahol a fizikai erő és a lélektelenségre trenírozott viselkedés szinte alapkövetelmény. A szadizmus, a gyilkolás lehetősége, a csalás, lopás mindennapos, az elítélttársak becsapása röhögés tárgya, s a legszentebb dolgok megcsúfolása – például az otthon maradt családtagok „átverése” egy koholt halálhírrel – mindössze „remek vicc”. Magától értetődik, hogy éppen a köztörvényesek, akiktől néha még parancsnokaik is féltek, tudják leginkább kivívni azokat az előnyöket, amelyek megszerzéséért a szó szoros értelmében bármire képesek. Itt minden illúzió elhervad, az utópiák táptalaját a szenvedés szakadékába mossák az érdekek. Ebben a világban szétszakadoznak a felvilágosodás óta ismert, részben romantikus indíttatású, részben politikai-pragmatista célú elképzelések, melyek szerint ezeket az embereket úgymond a környezetük tette rosszá. Salamov novelláiból mindenesetre nem ezt érezzük. Miközben novellái elementárisan késztetik az olvasót erkölcsi állásfoglalásra, írásai expresszis verbis sosem fogalmaznak meg erkölcsi ítéletet. Az az érzésünk, hogy vagy az erkölcsi sík fölött, vagy alatta játszódnak ezek a történetek. Itt a jókat jóságuk vagy megőrzi, vagy elpusztítja. Nem a jóság természete vagy mértéke, hanem a vaksors dönti el, mi történik. A gyengék rosszakká válnak, a rosszak még rosszabbá. Nem az emberi világ törvényeinek, hanem a természet erőinek analógiájára, véletlenek összeműködése szerint alakulnak az emberi sorsok. A Kolimai elbeszélések nemhogy mentesek minden illúziótól és széplelkűségtől, hanem kifejezetten leszámolást jelentenek az illúziókkal. Ezekben a novellákban nem fordulhat elő, hogy végkifejletig vezető vezérfonallá válik a „nehéz fiúk” jószívűsége, betyárbecsülete. Salamov éppen azt mutatja meg: hogy ha létezik hely, ahol mindörökre eltűnik minden börtön- és fegyencromantika, akkor az a szovjet gulag. A Hozomra című novellában egy köztörvényesekből álló társaság elkártyázza az egyik rab minden „értékét”. Kénytelenek vagyunk idézőjelbe tenni, hi-

114

szen tetves takarót, szétmálló ruhát stb. tesznek föl a tétre. Hogy a játék tovább tartson, szétnéznek a barakkban, kitől mit lehet erőszakkal elvenni. Salamov alterego-hőséről le akarják szedni a pufajkáját, de mikor meglátják, hogy nincsen zubbonya, csak alsóneműje, nem veszik le róla – az író nem tér ki rá, mégis tudja az olvasó, hogy nem szívjóságból, hanem mert az őrrel gyűlne meg a bajuk, aki pufajka nélkül a mínusz negyven fokban nem tudja kihajtani a bányába a rabot. A „nehéz fiúk” ekkor Salamov társát veszik célba, akivel fát fűrészelni jár egy környéki házhoz. Ez a férfi a testéről soha nem veszi le a feleségétől kapott gyapjúpulóvert, mert annyira retteg, hogy ellopják tőle. Ha kimossa, inkább a testén szárítja meg. Leszúrják a pulóveréért. Egy salamovi mondat: „A szvetter piros volt, a vér alig látszott rajta.” Ahogy a piros pulóveren nem látszik a vér, úgy nem látszik már halálnak Kolimán a pusztulás. A novella utolsó mondatai: „A játék véget ért, mehettem haza. Most aztán kereshettem új embert a fafűrészeléshez.” Novellaírói mesterkurzuson tanítani lehetne a Salamov-novellák szerkesztését. Hogyan kell az írói attitűd megváltoztatásával késleltetni, majd váratlanul kihagyni a műből a katarzist. Hogyan érjük el a hatást annak révén, hogy a világ szenvtelenségét váratlanul a megmutatott sors terhét cipelő szereplő megváltozott lelkiségébe plántáljuk. Salamovnál sem a Rossz, sem a Jó bemutatása nem töri át az esetlegesség korlátait. Ez azonban nem valamiféle relativizmus, inkább a tárgyszerűség jegyében történik. Olyan világot ír le, ahol csak a „relatív jó” létezik. Ami ennél több, az vagy illúzió vagy minden alapot nélkülöző példázat lehetne csak. A lágerek világa ennyit enged. Az abszolút jó ugyanis a gulag logikája szerint többnyire egybeesik a meghívott halállal, mivelhogy az erkölcsi Jó és az élni akarás ott naponta keresztezték egymás útjait. És lehet-e jó a pusztulás? Ezt is fölvetik a Salamov-novellák, mint megoldhatatlan dilemmát. A misszionárius Tyihon pópa fia nem volt vallásos. Elbeszéléseiből, önéletrajzi írásaiból tudjuk, hogy a húszas években a lelkes, az új világban bízó szovjet fiatalok egyike volt, belevetette magát az egyetemi életbe, előadásokra, kiállításokra, költői felolvasásokra járt. Bízott abban, hogy a rendszer kritizálható és megújítható, hogy a hibákat föl lehet tárni és ki lehet javítani. Számára végzetesnek bizonyult ez az attitűd. Elbűvölte a húszas évek szellemi-művészeti pezsgése, és a világforradalom láza őt is eltöltötte. Kolima aztán megváltoztatta. Hívővé ugyan nem vált, de többször is leírta, hogy emberségük lényegét a szenvedések terhe alatt a hívők tudták leginkább megtartani. Novellái tele vannak bibliai motívumokkal. Pál apostol c. novellájában az elűzött volgai német közösség egyik lelkészének meghasonlásáról ír. Az idős ember nem tud és nem is kíván kimozdulni abból a hitvilágból, amely a múltban életének közege volt, s amikor kihagyó memóriája miatt szembesül ennek a belső világnak a törékenységével, szinte összetörik. Ráadásul egy hivatalos levélben arról értesítik, hogy lánya odahaza nyilvánosan megtagadta apját reakciós nézeteiért. A mélyen hívő, lánya fényképét szegényes holmija közt kincsként őrző idős papot a hír lelkileg teljesen összetörné. Ezért rabtársai úgy döntenek, elégetik a hivatalos levelet, és a leánynak az apja megtagadásáról szóló rövid tájékoztatóját is a lángokba

115

vetik. A tűzbevetés mint rituális megsemmisítés epikai rímként tér vissza a Salamov-novellákban. Tűzbe vetette Salamov személyi dossziéját az emberséges őr. A kenyérgyárban a kazánba dobja az egyik munkás a raboknak adott, rossz minőségű kenyeret, hencegve, hogy ő jobbat ad nekik. Arra azonban nem gondol, hogy a lángoktól elemésztett kenyér látványa a gyárban mindössze egynapos munkára kirendelt, állandóan éhező kolimai rab számára elképzelhetetlen szörnyűség. A kenyér ilyetén megsemmisítésében két szál fonódik össze. Az egyik szál a kenyér szentsége, a keresztény kultúrában, mint tudjuk, „kenyeret nem lehet kidobni”. A másik szál profán: a raboknak bármilyen kenyér jó volt, csak hogy hasuk ne legyen üres. (A napi adag kenyeret némelyek azért nem osztották be egész napra, inkább fölfalták rögtön, mert rettegtek attól, hogy ellopják tőlük a félretett maradékot.) A kenyérgyárba vezényelt kolimai aranybányásznak az égő kenyér látványa istenkáromlás. A lángokba vetett vekni ugyanakkor beszédes jelképe azoknak az értelmetlenségeknek, gazdasági irracionalizmusoknak, amelyek a munkatáborra mint gazdasági egységre alapozott szovjetrendszer meggyengüléséről vallottak. Az emésztő tűz szimbolikája Salamovnál teljes epikai rímképletet ad az emésztő harag motívumával. Amikor 1933-ban az éhező ukrajnai parasztok a beszolgáltatásra ítélt gabonájukat inkább felgyújtották, az nemcsak lázadás volt, hanem öngyilkosságuk előrevetítése. Tudták, mit tesznek. Nem az élet és a halál, hanem aközött választottak, hogy őket éheztetik-e halálra, vagy ők maguk, mártírként, önszántukból halnak-e éhen – határtalan haragjában az egyszerű ukrán paraszt is dönthetett a rilkei „saját halál” mellett. Lágerelbeszéléseinek tanúsága szerint Salamovot a mártíriumnak inkább az ellentéte érdekelte. Mi készteti az embert arra, hogy az ember alatti lét körülményei közt is életben maradjon. Ha ír is lázadókról, azok az esetek „nem tipikusak”, különös, másféle, Kolimán szinte ismeretlen emberféleségről ír ilyenkor, azt sugallva, hogy ők azok, akik nem tanulták meg a lágertörvényeket, és a halálba rohannak. Híres novellája, A tejkonzerv is erről szól, a lázadás kontra lázadásról, és csak másodsorban az éhségről; elsősorban arról, hogy ravasznak kell lenni a túléléshez. A kolimai rabok zömét nem a lázadás reménye, hanem a túlélés parancsa élteti. Őket a szenvedés annyira elcsigázta, hogy még életkörülményeik ideiglenes javulásában sem tudtak „jelet” látni. A felcsertanfolyamon, ahová pedig csak nagy szerencsével, sokszor csak egy-egy emberséges lágerorvos segítségével lehetett bekerülni, sok meggyötört bányász már nem volt képes meglátni a megmenekülés esélyét. Elkeseredésükben úgy érezték, ez csak a hatalom újabb játszmája lehet, „kellemetlen kaland az életükben, valamennyien egérnek érezték magukat, félholt egérnek, amelyet a macska – a sors – egy időre kiengedett a karmai közül, hogy egy kicsit eljátszadozzék vele”. Az átlag emberi sorsban a szenvedés az élet velejárója, ha úgy tetszik, kiegészítője, amit ki kell bírni, át kell vészelni, úrrá kell lenni fölötte. Itt minden a visszájára fordul. Az élet helyét elfoglalja a permanens szenvedés, és az élet maga lesz ennek a permanens szenvedéssorozatnak a puszta kiegészítője, velejárója. Így válik logikussá az, hogy aki a kegyetlenség világában már nem képes észrevenni a sors szorításának lazulását, s az ebben rejlő váratlan életesélyt, az előbb-

116

utóbb elveszíti a túlélésre való képességét. Fontos törvénye ez a salamovi novellákban oly plasztikusan megjelenő lágervilágnak. Salamov egyszerre objektív krónikás és szenvedélyes tanúságtevő: életben maradottként maga is arra bizonyíték, hogy a túléléshez minden rejtett tartalékra, minden reménysugárra szükség van. Az életkörülmények okozta fizikai és lelki-szellemi romlás, az erkölcsi erózió, az érzéketlenné válás nemcsak próbára tette őket naponta, hanem görgette-súrolta személyiségüket, tragikusan és alig észrevehetően, de lassan-lassan egymáshoz hasonlóvá alakította őket. A Kolimán dolgozókról azt írja, hogy egy idő múlva mindnyájuk arcán „ugyanaz a komor mosoly ült, a bizalmatlan, visszafojtott elvetemültség mosolya”. Mi kellett az életben maradáshoz? Mi lehetett a célja annak a nehezen megőrizhető belső erőnek, amely segített, akinek segített, megmaradni? Ez a cél nem a tanúságtétel vágya volt. Nem is a bosszúé. Nem az irodalom, a becsvágy környékén keresendő. Nem merült ki a családdal való találkozás vágyképében sem. Nem erkölcsi cél volt, ideológiához még annyira sem volt köze. Ez a cél: maga az élet volt. Amelyet tisztelni kell, és harcolni kell érte. Salamov pedig, erről szólnak a novellái, harcolt. Minden erejével harcolt az életéért. Ez tartja benne a lelket: hogy „a végsőkig fog harcolni. Harcol, mint egy vadállat, harcol, ahogy az állam sokévi emberellenes hajtóvadászatában megtanulta.” Mert az embert Salamov szerint nem erkölcse, nem szellemi képességei, hanem legelsősorban az különbözteti meg az állattól, ami benne – felületes megjelöléssel – „állati”. Az, hogy hihetetlenül szívós. „A ló nem bír ki egy hónapot sem az itteni téli viszonyok között, hideg helyiségben, hóban-fagyban végzett sokórai nehéz munkában… Az ember viszont megmarad.” Megtartja őt „az önfenntartás ösztöne, a kapaszkodás az életbe, a szó fizikai értelmében való kapaszkodás, mely a tudatot is maga alá gyűri, képes megmenteni őt. Az embert ugyanaz élteti, ami a köveket, a fákat, a madarakat, a kutyákat. De ő erősebben kapaszkodik az életbe, mint amazok. És tűrőképesebb, mint bármely állat.” Miközben tökéletesen elhisszük neki, hogy az életre szavazott, és megpróbáltatásai közepett mindig az élet mellett döntött, valahol mégis úgy érezzük: Salamovot az irodalom (is) segített életben tartani. Ez a már tizenévesen Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Maupassant-t faló, már az egyetem előtt is szabadságeszményekben hívő, s a szovjet társadalmat kritikájával makacsul megjavítani, szembesülésre kényszeríteni akaró ifjú törvényszerűen szálka volt a szovjetrendszer szemében. Idealizmusát az irodalom szeretete, az írói mesterség tökéletes elsajátításának igénye, kritikai vénája, kifinomult stílusérzéke csak súlyosbította. Még bőven büntetésén innen, ifjúkorában nemegyszer tűnődött arról, hogy mi teszi sajáttá egy író prózaművészetét. A mesterség titkai érdeklik: rá akar jönni, mi a jelentése Maupassant Fifi kisasszonyában az esőnek… Salamovot a saját prózaművészet, a saját esztétika kialakítása iránti vágy, szavai költői erejének fokozása, fogalmazásának igényessége, a prózanyelv megújításának képessége egy boldogabb országban írói tekintéllyé tehették volna. Novelláit többször el kell olvasni ahhoz, hogy megérezzük, mennyire az irodalomban élt, mennyire az írás számára élt. Mandelstam haláláról írt híres novellája (Cherry brandy) némely részletében mintha kifejezetten alkalom lett volna neki arra, hogy mind-

117

azt, amit egyes szám első személyben, önmagáról kérkedés lett volna leírnia, azt itt egy másik személyiség ürügyén formába önthette. „Csak a versekben talált valami olyasmit, ami új volt a költészet számára… Az élet úgy tért vissza, mint teljhatalmú úrnő: a költő nem hívta, versek és ihlet formájában mégis visszatért a testébe, az agyába. És e szó jelentése most tárult föl előtte a maga teljességében. A vers volt az az éltető erő, amely életben tartotta. Igen, ez az. Nem a versek kedvéért élt, hanem a versek által. Most olyan szembeszökően, olyan kézzelfoghatóan világos volt, hogy az ihlet volt az élete; most, a halál küszöbén kellett rájönnie, hogy az ihlet volt az élete, igen, az ihlet. Örült neki, hogy megadatott neki ez a végső igazság.” Bár „a költőről” – nevét nem említve, de sejthetően Mandelstamról – írja le Salamov, hogy számára a vers volt az éltető erő, több írása is bizonyítja, hogy ez valójában az ő alapélménye volt. (A magyar olvasó talán kevéssé tudja róla, hogy többkötetnyi verset is írt, bár nevét az egész világon elsősorban a Kolimai elbeszélések őrizték meg.) A kolimai táborban „magában”, csak úgy elgondolva, maga elé mormolva költött verseket (ezeket ritkán jegyezte le, ráadásul számos kézirata eltűnt vagy megsemmisült), és sokszor úgy érezte, ez talán a líra lényege. A vers elég volt önmagának. Egyik legnagyszerűbb, mindössze hetvenhét soros novellájában egy ösvényről ír, amely tulajdonképpen az ő „dolgozószobája” volt. Az ösvény talán azért is olyan megrendítő, mert nincs benne sem skorbut, sem fagyásos sérülések, sem amputálás, sem éhezés. A szó konkrét értelmében halál sincs benne. Csak egy „saját ösvény”-ről van benne szó, egy titkos helyről a szörnyű lágerkollektivizmus közepett. Ki így, ki úgy gazdagodik: Salamovnak a húsz év kényszermunka egyik évében volt egy ösvénye a tajgában. Egy saját ösvénye, ahol csak mókusok és madarak jártak. Minden bokrot, minden ágat ismert. „Dolgozószobájában” verseket mondott, a másokét vagy a sajátját, a törpefenyő ágait félrehajtva gondolatban „írt” azon az ösvényen. Aztán egyszer a tavaszi olvadó hóban csizmanyomokat látott ezen az ösvényen. És attól kezdve többé nem volt az övé. S bármennyire szerette is ezt a helyet, többé nem vágyott oda, és azt sem bánta, hogy másik táborba küldték. Az ösvény hetvenhét sora mély gordonkahangon az individualitásról szól. Arról az individualitásról, amely az európai kultúra alapegysége. Abban a hetvenhét sorban Salamov erről a szent individualitásról minden fontosat el tudott mondani. „Lehet, hogy megtaláltam a prózában azt a tiszta hangot, amiről Gauguin ír a Noa-Noában?” – kérdi egyik írásában. Lehet. Ne csodálkozzunk azon, hogy jön össze Gauguin Tahitije, a vágyak és álmok ősbirodalma Kolimával. Ez nem káprázat, nem is rossz vicc. Ez a művész vágya az abszolút saját kifejezésre, egyszersmind az abszolút egyszerűségre. Gauguin és Salamov két ellentétes világban, meglehet, ugyanazt keresték. A művészi bizonyosságot. Bármit állított Salamov az ember alatti világ infernális mélységeit megtapasztalva az irodalomról, bárhogyan elátkozta is a – Thomas Mann szavaival – „szent orosz irodalmat”, valójában egész életében, szeretve vagy tagadva, de az irodalom vonzásában élt. Abszolút író volt. Amikor megtagadta úgymond az orosz irodalom óriásait, akkor is az volt. Sokszor idézett mondatait nem szerencsés egy az egyben érteni: „A XIX. századi orosz humanista írók lelkét két nagy bűn

118

terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne… Valamennyi terrorista tolsztojánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa.” Hiába írt így, mert mindent összevetve – ő is a nyomukba lépett. Mert Salamov szavai, átokszórása a humanista írókra: Jób szavai. Jób lázadása az Isten ellen. De mit kezdhet egy lágerrab az irodalommal? Csakis legyinthet rá. Feltétel nélkül. Mert ha széplélek, és nem legyint, akkor meghal. Léthelyzete nem engedi, hogy saját tehetsége, intellektusának törvényei szerint működjön. „Nehéz volt írnom, mert az agyam ugyanúgy eldurvult, mint a kezem, mert az agyam ugyanúgy vérzett, mint a kezem” – írja a Griska Logun szerszámában, ahol az egyik őr, persze a saját ügyében, szívhez szóló kérvényt akar íratni vele, a rabbal, a nagy hatalmú Kalinyinnak. „Írtam a kérvényt, izzadva, boldogan. A bódéban meleg volt, és rögtön föléledtek, mozgolódni kezdtek testemen a tetvek. Féltem vakarózni, nehogy kikergessenek a fagyba, mint tetvest, féltem, hogy undort keltek megmentőmben.” A kérvényt az elítéltnek minden igyekezete ellenére sem sikerül az őr elvárásainak megfelelően megírnia. Ezért megbízója úgy megüti, hogy a földre zuhan, vér serked ki a száján. A földühödött őr a földön fekvő embert – erkölcs nélküli társadalmak és erkölcs nélküli emberek szokása szerint – tovább rugdossa. Az író tehát Kolimán a rabtartó szemében rossz stilisztának bizonyult, hiszen még egy kérvényt se tudott megírni. A novella csúcspontját fölizzítja ez az egyetlen mondat: „Nem tudtam megbirkózni a munkával, és nem azért, mert túl nagy volt a távolság a szabad élet és Kolima között, nem azért, mert agyam elfáradt, kimerült, hanem mert ott, ahol a lelkesült jelzők fészkeltek, nem volt semmi, csak gyűlölet.” Nem könnyű az embernek rájönnie, hogy ezek a novellák, amelyekben annyi szörnyűség van, hogy szinte taszítják az olvasót, és a katarzis szinte ki van operálva belőlük, miért hatnak mégis katartikusan. Írójuk, mint említettük, nem hitt Istenben. Tételesen bebizonyítja, hogy a lágerban törvényszerűen nem léteznek telített emberi kapcsolatok, („Nehéz életkörülmények között nem születik barátság”). Elátkozza az egész klasszikus orosz irodalmat. Szótárában a „humanista” már-már szitokszó. S mindezek tetejébe kijelenti, hogy az embert az állattól leginkább a szívóssága különbözteti meg, mert amibe egy ló vagy egy eb belepusztul, azt az ember még kibírja… Olyan részletekkel rettenti olvasóját, hogy amikor letette a sálját, az megmozdult az asztalon, annyi tetű volt benne. Alig tud mást írni az emberről, mint szörnyűségeket, hullarablók, gyilkosok, tolvajok, dögevők közt tévelygünk vele, és ő, nyakig az üstben is tud Vergilius lenni. Egyik hőse kikanyarít egy jókorát egy halott húsából, és megeszi, a másik a stelirizátorban kifőz egy macskát, és egyedül fölfalja. Ha hősei összeállnak ketten (barátság, ugyebár ott nincs), akkor az éj leple alatt okvetlenül halottat ásnak ki a fagyott földből, akiről letépik a ruháját, és magukra húzzák, ha orvosok, akkor mészárosként amputálnak, ha nőt szemelnek ki maguknak, az erőszaktételtől csak a fogoly nő halálos betegsége riasztja vissza őket. És mégis – mégis. A Salamov-elbeszélések világa teljes világ, rettenetes világ, a halál világa, és mégis, mégis az élet világa, az emberi erőfeszítés világa, a megmaradás kiölhetetlen vágyának világa.

119

Alig szólalnak meg írásaiban a részvét hangjai – és novellái mégis felejthetetlenül belevésődnek emlékezetünkbe. Haragról ír és gyűlöletről, lealjasulásról és elvetemültségről – és mégsem erről szól. Salamov nem erről szól. Egyszerre mutatja meg az emberi lényben az ember alatti létbe kényszerített teremtményt, a vadállati küzdést az életben maradásért és a növényi tisztaságot. Különös, hogy a XX. században senki úgy nem képes írni a természetről, a természet hatalmáról, mint a diktatúra írói. (E tekintetben a szikár salamovi próza egy késői magyar rokonát, Bodor Ádámot is érdemes megemlítenünk.) A szabadságától megfosztott Salamov a természetről, a vörösfenyőkről, a kékes színű hóvirágokról úgy ír, mintha az emberlét elvesztését az erdő hangjaival, a növények szépségével visszaperelné. Már-már panteisztikus leírásaiba rettenetes tudásként épül be az emberi boldogtalanság, a harag, az elvett vagy kifosztott élet miatti bosszúvágy, a gyűlölet kontrasztja. Salamov sokat emlegetett „lecsupaszított prózája” valójában mérhetetlenül gazdag. Mondatai a verbális térben nem vízszintesen, a papír síkjának irányában sokasodnak, hanem mint a Pilinszky-versmondatok, megnyílnak lefelé, és kinyílnak fölfelé. Így lesz a kevesebből több, így válik az írói tudatosság révén a „feltámasztott szó” (ez Salamov kifejezése, és alighanem Sentalinszkij könyvének címére1 is ez a megfogalmazás hatott) maximálisan telítetté. Kolimán a madarak nem énekelnek. A mélyedésekben, szakadékokban nyáron is megmarad a fagyos hó, a tajgán tavasszal vastag szirmú kék hóvirág nyílik, de errefelé a virágoknak nincs illatuk. Salamov leírja, hogy régen, amikor virágot szedett, a csokrot mindig ösztönösen az orrához emelte. Kolimán erről leszokott. Húsz év alatt le lehet szokni erről a mozdulatról (is). Salamovot sokszor összehasonlítják Szolzsenyicinnel, és hihetetlen szuggesztivitása miatt sokak szemében gyakran billen a mérleg nyelve az előbbi felé. Viktor Jerofejev, a kortárs orosz próza egyik izgalmas képviselője egyenesen azt állítja Salamovról, hogy „valójában ő indította el az új orosz irodalmat, nem Szolzsenyicin”. Persze csak óvatosan illik összevetni kettejük nagyon különböző teljesítményét. Szolzsenyicin egyszerre használja a szépirodalom, a történetírás, az esszé és a publicisztika elemeit, beszámolói korszakos jelentőségűek. Salamov viszont a színtiszta irodalom. A megújított prózanyelv berkein belül marad. Biztosak lehetünk benne, hogy amikor Paszternak fejezetről fejezetre elküldte Salamovnak a Zsivago doktor kéziratát, neki nemcsak a tapasztalt, sokat szenvedett rab véleményére, hanem arra a hiperérzékeny íróra és költőre is szüksége volt, aki odaadással és írói hozzáértéssel olvasta Paszternak regényének szaporodó fejezeteit. Salamov novelláin tanítani lehetne a kezdés és befejezés, a lapidárisan tömör szerkesztés, a kihagyások és jelzések, a részletek célzott megmutatásának művészetét. Istenben nem, de a Művészetben még mindig hisz. Verseket ír, melyek megsemmisülnek, és verseket él, amelyek nem semmisülnek meg. Megírja a Kolimai elbeszéléseket, tudja, hogy az új próza nyelve más, mint ami eddig volt, 1 Vitalij Sentalinszkij: A feltámadott szó – A KGB irodalmi archívuma. Nagyvilág Könyvkiadó, 2000.

és meg is tudja csinálni ezt az új prózát. Tudja, hogyan kell elindítani egy novellát úgy, hogy ne legyünk képesek eltenni az olvasását másnapig. Ilyen első mondatai vannak: „Sok emberhalált láttam északon, talán túlságosan is sokat egy ember számára, de a legélénkebben arra emlékszem, amit először láttam” (Az első halál). „Annyira fáradtak voltunk, hogy leültünk az útszéli hóba, mielőtt hazaindultunk volna” (Griska Logun szerszáma). „Az éhségtől irigységünk tompa volt és erőtlen, mint minden más érzésünk” (A tejkonzerv.) „Az emberek egymás után bukkantak elő a nemlétből.” (Szentencia). „A hatalmas, kétszárnyas ajtó feltárult, és a tranzitláger barakkjába belépett az ételosztó” (Kenyér). „Az ápolók leemeltek a mérleg lapjáról” (Dominó). Tudja, mitől könnyű és mitől súlyos az utolsó mondat, amely egy novella világának rabságában tartja az olvasót. Nagyon tud írni, szinte mindent tud a novelláról. Megkülönbözteti „a szív vérével” írt irodalmat a megrendelttől, és tudatosan emeli esztétikai kategóriává a nyíltság követelményét. Csak sajnálhatjuk, hogy a második magyar nyelvű Salamov-kötetben az eredetileg hat ciklusba rendezett, közel kétszáz novella közül mindössze huszonhárom újat találunk, a többi tizennégy az 1989es kötetből már ismert írások újrafordítása. Száznegyvennyolc novellájáról csak képzelődhetünk. Kevés írója van a XX. századnak, aki miközben az ember alatti létről tudósít, az élet lényegéről tud vallani. Viszonya „a feltámasztott szó”-hoz, a formához egy nem totalitárius országban a harmincas-negyvenes években igazi „irodalmi íróvá”, Kosztolányi, Márai rokonává tehették volna. Azért nehéz ezt észrevenni, mert a Salamov által megélt életanyag oly rettenetes, hogy még végigolvasni is megpróbáltatás. És mégis: minden írásában titkos, nem hivalkodó egyensúly rejlik, ahogyan a természetben a szimmetria. Salamov novelláinak olyan hatása van az olvasóra, hogy kötetét becsukva az ember valójában nem is igen kíván irodalomról fecsegni. Némítóan hat az irodalmi diskurzusra, mint minden színtiszta irodalom.

121

HORKAY-HÖRCHER FERENC

„Miért éreztük magunkat oly boldognak, amikor esett az eső?” Vladimir Nabokov önéletírásáról Sz. D.-nek

1 A Szólj, emlékezet! című könyv szerzője a címben feltett kérdést első szerelmétől kölcsönzi, aki egyik utolsó levelében gondolkodik el közös múltjukon. Az író nem azért idézi fel ifjúkori kedvese kérdését, mintha megválaszolhatónak gondolná azt, s főleg nem azért, mintha a – történetileg vagy lélektanilag – helyes választ esetleg ő tudná rá megadni. Tehát nem közvetlen tartalma miatt fontos számára e kérdő mondat. Tamara, az orosz forradalom viharában elveszített, ám leveleivel továbbra is hűségesen jelentkező ifjú kedves e kérdésével ugyanis nem pusztán kettejük nem sokkal korábban befejeződött kapcsolatát idézi emlékezetébe. Egy olyan általános viszonyt tud láthatóvá tenni, mely az embert saját múltjához fűzi, s pont az emlékezet munkája révén térképezhető fel. (Persze a kérdés többes szám első személye az emlékezés egy speciális válfaját is meghatározza: azt a helyzetet, amikor két ember együtt emlékezik közös, a szerelem által bevilágított életszakaszukra.) Amint a könyv címe is jelzi, önéletírásában Nabokov legintenzívebben épp az emlékezetet – például saját emlékezetét, de nem csak azt – faggatja, annak természetét próbálja kitudakolni. Az önéletírás műfaja eleve ebbe az irányba vezeti. A regényíró, aki professzionális módon használja képzeletét, most, hogy saját élete eseményeivel, érzelmeivel és tapasztalataival kénytelen dolgozni, a képzelet kifordítottjával, negatív ikerpárjával, az emlékezettel kénytelen operálni. Annyi biztos: a címbéli kérdés felidézésére nem valamifajta időjárás-pszichológiai összefüggés felfedezése miatt kerül sor. Inkább arra utal, hogy vajon fel lehet-e idézni hitelesen, tehát a valóságot legalább érintőlegesen megközelítő módon saját korábbi érzéseinket, a velünk történteket, a maguk szivárványos sokszínűségében. S még inkább, hogy vajon képes-e ilyesmit kifejezni a nyelv, a szépíró művészi eszköze, mégpedig úgy, hogy azok hozzáférhetővé váljanak mások számára is. A könyv tétje az, hogy az író képes e nyelvet találni az emlékezésre. Nem elég ugyanis felidézni a múltat, az emlékezetet szólásra is kell bírni, vagyis nyelvi formát kell adni annak, ami alapvetően nem nyelvi formában létezik, létezett. Ez a feladat az önéletírás műfaji sajátossága: azzal szembesít, hogyan tudom elmondani mindazt, amire emlékezni is csak bajosan, ködösen és homályosan tudok. Múltbéli emlékeim legtöbbször nem másokkal megosztható módon adottak a számomra. Hogy reményem legyen elbeszélésükre, rá kell bíznom magam az emlékezet istene, Mnemoszüné szeszélyes játékára.

122

2 Az önéletírásban az emlékezet feladata egy emberi élet, mégpedig a sajátunk rekonstrukciója. Persze az emlékezet alapanyaga mindig is az ember élete. Mintha a nemlét sötétjéből az emlékezet mozdulata emelné ki életünket arra a rövid időre, amíg emlékezetünk képes megtartani azt a tudat fényében. „A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között.” Már a könyv e kezdőmondata is mintha az emlékezés és az emberi élet egésze közötti összefüggés szorosságát húzná alá. Ha egy könyv önéletírás, s így a visszaemlékezésen alapul, akkor az azt is jelenti, hogy az egyéni életet egészként, felülről-kívülről-hátulról szemlélve kívánja bemutatni. Vagyis, az önéletírás e formája mondhatni szükségszerűen válik a szó filozófiai értelmében egzisztenciális fogantatásúvá. Az emlékezet itt úgy működik, mint más helyzetben az intuíció: képes meg- és kiragadni valamit a létezők és nem létezők kaotikus zűrzavarából, és jelentéssel telítetté teszi azt. Ahogy a másik, úgy ez is asszociatív logika szerint halad: nem a racionális gondolkodásmód vezérli tehát, hanem a kiszámíthatatlan véletlen, a szabad játék. De ahogy amaz, ez is rendszert épít az esetlegesen fellelt elemekből: az önéletmondás így válik strukturált önéletírássá. Az emlékezet által felrajzolt motívumháló ugyanis nemcsak az életet egybefogó narratíva egzisztenciális jelentőségű alapja, de egyben a könyv szerkezeti váza is. Ezért oly fontos tény Nabokov számára, hogy „Az önéletrajzíró igazi célja, azt hiszem, az életet átszövő motívumhálók kidolgozása.” (26.) Egy második világ teremtése ez, egy tüköruniverzummá, mely az egyén által egyszer már megtapasztalt és átélt, ám mára végleg elmúlt világot teszi újra hozzáférhetővé – persze az emlékezés sajátos fénytörésében – a könyv lapjain. A motivikus egyberántás révén az egyébként széttartó elemek zárt univerzummá tudnak szerveződni, a kozmosz zárt és majdnem tökéletes leképződésévé. Ennek az emlékezésben megélt tökéletes egységbe rendeződésnek a kifejeződése a következő metafora: „…az én boldog Tamarám… nevető szemgolyóján kering az egész világ és összes fája.” A nabokovi önéletírásnak fontos írói segédeszköze az emlékezet személyes mivoltának hangsúlyozása és stiláris kiaknázása. Az, aki emlékezik, mindig kiemelt szereplője saját emlékezésének. Hát még ha az emlékezés tárgya is önmaga. Az önéletírásra felhasznált emlékezet az egyént önmagától mint tárgytól vezeti el önmagához, mint alanyhoz/megfigyelőhöz és fordítva. Amikor az én emlékszik önmagára, akkor azzal nem pusztán felidézi, hanem bizonyos értelemben meg (vagy inkább újra?) is alkotja önmagát. Abban a pillanatban ugyanis, hogy a magáról festett emlékkép fakulni kezd az egyén tudatában, a szubjektum egy jól meghatározott értelemben saját magát törli ki a létezők világából. Ha viszont képes emlékeit megörökíteni, formába önteni, akkor azzal e természetes pusztulás folyamatát lassíthatja le, sőt a művészet ígérete szerint meg is állíthatja azt. „Újra látom virai tanulószobámat, a tapéta kék rózsáit, a nyitott ablakot. Fénye visszaverődik az ovális tükörben a bőrkanapé felett… A tükör

123

csordultig van ragyogással; egy poszméh berepült a szobába, és nekiütközött a mennyezetnek. Minden úgy van, ahogy lennie kell, semmi sem változik, soha senki nem fog meghalni.” Az emlékezet épp ezen, a múló idővel dacoló varázslatos képessége miatt válik oly fontossá az író számára. Birtoklása szakmája művelésének feltétele: ahogy a képzelet, úgy az emlékezet is elengedhetetlen tartozéka az írói létmódnak. Nabokov nagy kedvvel számol be róla, milyen meghitt viszonyban van e különös képességgel. „Úgy tűnik, egész életemben a legnagyobb gyönyörűséget leltem abban, ha élénken felidéztem a múlt egy-egy foltját”. (79.) Legnagyobb félelmei közé tartozik az, hogy emlékezetében valami szétporlad – ez az örök megsemmisülés szinonimája számára. Az emlékezet megtartó képességére a vándorszínészek példáját idézi, „akik, míg emlékeznek a szövegre, mindig magukkal viszik a szeles, hangafüves pusztát, a ködös kastélyt, az elbűvölő szigetet”. (50.) Az emlékezet által megtartott dolgok külön birodalmat alkotnak: belőlük épül a múlt városa. Abban, saját legszemélyesebb emlékeiben, minden ember otthon érzi magát. Ám az általa fel nem derített terület „terra incognita”, fehér folt, „amelyet a hajdani térképészek „csipkerózsika-földnek” neveztek. (144.) A megismertet, felidézettet pedig egyből el is rendezi az emlékezet, olyan ideális színbe, fénybe állítja, mintha mesebeli tájat festene egy gyermek, aki először csodálkozik rá a felidézés oly emberi lehetőségére. Nabokovnál gyermekkorának vidéki orosz táját az elbeszélés révén aranykori fénybe vonja. E táj a benne lakók megjelenítésére is szolgál a gyermekkorával hazáját és szerelmét egyszerre elveszítő író számára. Így például a gyerekkoriideális orosz táj magába olvasztja mindazt a kulturálisan felhalmozott értéket is, melynek méltó és vér szerinti örököse az író: az orosz XIX. század klasszikus szerzőinek (így Puskinnak, Tolsztojnak és Csehovnak) irodalmi hagyatékát is. Az orosz táj ugyanis magában egyesíti a megművelt kert és az ősi-érintetlen természet jegyeit: „a hosszú asztal, amelyet a nyári születés- és névnapokon a délutáni csokoládéhoz odakint terítettek meg a nyírek, hársak és juharfák sétányán, a parkot és a házunkat elválasztó kis kert bejáratánál lévő finom homokon. Látom az asztalterítőt, a fény és árnyék váltakozásában osztozó, üldögélő emberek arcát a susogó, hatalmas lombozat alatt, melyet kétségkívül eltúloz a szüntelenül visszatérő, szenvedélyes emlékezés.” Persze, ahogy lenni szokott jó írók szövegében, az idill ígéretéről előbb-utóbb kiderül, hogy beteljesíthetetlen. Az emlékezet épp a legfontosabb pontokon hajlamos arra, hogy hitszegő és csalfa módon csalja meg és hagyja cserben az emlékezőt, s így a legszebb pillanatok maradnak a felidézhetetlenség ősi homályában. Ilyen, a tűnt idők sötétjébe vesző epizód a Tamarával való találkozás mámoros pillanata, melyet mintha épp az előbb emlegetett ősi természeti erők tennének felidézhetetlenné: „Tamara várt a széles mellvédre kuporodva, hátát az egyik oszlopnak vetette. Eloltottam lámpámat, és odabotorkáltam hozzá. Szeretnék sokkal ékesebben szólni ezekről a dolgokról, ahogy számtalan egyébről is, remélve, hogy dolgaink túlélik a fogságot a szavak ketrecében – ám a ház közelében tolongó ősi hársfák megfojtják Mnémoszüné monológját a nyughatatlan éjben nyikorgó, pihegő hangjaikkal.” A legfontosabb dolgok maradnak kimondatlanok.

124

3 Mert Nabokov az önemlékezés rítusát gyakorolva is megmarad elsősorban írónak. Olyan professzionális nyelvművésznek, aki a kimondás-ki-nem-mondás határaival mindig is tisztában van, és nem hágja át a nyelv eleve adott korlátait, semmilyen emlékezés kedvéért nem kockáztatja ugyanis a dilettantizmus vádját. Így viszont joggal nevezi saját múltidéző munkáját „esztétizáló emlékezésnek”. (248.) Az elsődleges feladat számára, túl a múlttal való szembenézésen, a helyes forma megtalálása, a kikerekítés, a kaotikusan felbukó emlékek valamifajta esztétizáló elrendezése. A Múlt nem önmagáért érdekes. Azért vonzó, mert szépnek találjuk. Nabokov megrögzött szenvedéllyel keresi, hajszolja a szépet, igazi esztétizáló író, akinek lepkék iránti vonzódása szimbolikus érvényű: mindenütt a tárgyakon felsejlő aranyló hímport keresi. A múlt is azért válik fontossá számára, s benne saját életének múltba veszett pillanata, mert emlékezve is a szépség tapasztalatára bukkan. Amellett arra ébred rá munka közben, hogy az önéletírás ragyogó lehetőséget biztosít számára, mint író számára, hogy beavasson bennünket, olvasóit, saját szépségmániájába; vagyis arról beszéljen, amiről legjobban szeret. Önéletírásában újból és újból bepillantást enged legelszántabb szenvedélyébe. Az olvasó számára nem is lehet kétséges: az író életében a szép narkotikumként szolgál: nélküle már élni sem tud. Persze a tudatos alkotóművész azt is tudja, hogy az, amit rajongva üldöz – nevezzük most egyszerűen a pillanat varázsának – azért megfoghatatlan, mert nem valóságos, csak puszta látszat. Ám a nemlétezés nemhogy levonna értékéből, még kívánatosabbá teszi azt. Nabokov saját bevallása szerint saját anyjától tanulta a múlthoz való kötődést, az emlékezés rítusát, attól az anyától, aki emigrációban töltött évtizedei alatt az elveszett éden régi Oroszországát siratta el saját fiatalsága emlékeit idézgetve. A múlt és a jelen törésvonala mindkettejüknél egybeesik a régi Oroszország és a forradalom utáni világ, valamint a szépség és a pusztulás közti határvonallal: „Mintha csak érezte volna, hogy alig néhány év múlva világának kézzelfogható része elenyészik, különleges tudatossággal figyelte az idő különféle jeleit, amelyek megbélyegezték vidéki otthonunkat. Saját múltján ugyanazzal az emlékező hévvel csüggött, amellyel most én csüggök az ő emlékképén és a magam múltján. Tulajdonképpen egy remekbe készült csalóka látszatot örököltem – az érinthetetlen birtok, a valótlan uradalom szépségét –, és ez remek gyakorlat volt a későbbi veszteségek elviseléséhez.” A szépség tehát nem létező, múltba hanyatlott, maga az elveszített éden. Értékét részben épp elérhetetlensége adja. Az emlékezés ennyiben pusztán a szépség kutatása. Általa azt próbáljuk felidézni, ami régen nem létezővé vált. Az esztétizáló író szükségszerűen jut el az önéletíráshoz, a saját múlt rituális felmutatásához. A nemlét prófétája ő, nem csoda hát, ha bajnoka az érzéki csalódásoknak is. Nemcsak a matematika birodalma ejti rabul egy ideig, a sakk-feladványoké pedig hosszú-hosszú időre, hanem a szintesztáziás hallucinációk is gyakran gyötrik-kényeztetik, már gyermekként is. Auditív és vizuális káprázatok rabjaként az író tudatosan vállalja eljegyzettségét a nem létezővel: „A kezdetek kez-

125

detétől finom érzékcsalódások játszottak velem.” Ez is anyai örökség persze, s ennek is a szépség utáni olthatatlan szomj lehet magyarázata. Az érzékelés eksztatikus öröme ez, mely nem bír betelni tapasztalati élményeivel, s képzeletét, majd emlékezetét is segítségül hívja, hogy úgy keressen magának kielégülést. Ugyanez az érzéki telhetetlenség ölt testet a megfigyelt részletekben való tobzódás írói technikájában is. Nabokov már-már az autistákra jellemző aprólékos bontásban nyeri benyomásait létező és nem létező világokról. Emlékezete azért lehet olyan tüneményesen gazdag színárnyalatokban és motivikus elemekben, mert érzékelése eleve ilyen: a sok túláradása féktelen örömmel tölti el, s ha beleszakad, sem akar lemaradni az érzéki benyomás egyetlen részletéről sem, mint író. Jó példa erre annak az élethű részletességgel kidolgozott vasúti modellnek a leírása, melyet gyermekkorában látott a Nyevszkij sugárúton az egyik utazási irodában. „A másolat még gyönyörűbbnek tűnt a gyermek szemében, mint az igazi. Tisztán látszottak a csiszolt faburkolatok, a kék belső kárpitozás, a fülkék falának fényezett bőrbevonata, a beépített tükrök, a tulipán formájú olvasólámpák és egyéb őrjítő részletek.” A kicsinyítettben megjelenő teljes valóság tapasztalata okozza az eksztatikus gyönyörérzetet, az az önkényesség, mellyel a létező mind kisebb elemeit vállalja újra megjelenítésre az ismeretlen mester. De van még néhány változata ennek a hiperrealista művi valóságutánzatnak. Ugyanezt az elementáris hatást képesek kiváltani benne a vetített diaképek is, melyek „az üvegfestmények báját tárták fel”: „Áttetsző miniatúrák, zsebcsodaországok, a világító, csöndes árnyalatok kicsinyke, szép világa!” Utóbb hasonló élményt a mikroszkóp lencséjébe pillantva élt át saját bevallása szerint, még szintén gyerekként. S mindkét példát arra használja, hogy a művészet definíciójához közelítsen, melyet épp a kicsinyítésben/nagyításban érzékelhetővé váló csodásban vél megragadni. Ha az írót egyszerű befogadóként is a részletgazdagságában kikerekített egész tölti el gyönyörűséggel, nem csoda, ha az elmesélt-visszaemlékezett életegész is műként, az elbeszélés keretei között minden részletével együtt miniatürizáltújrateremtett múltként határozódik meg. Így válik, valamely csodás írói „mágia”, „bűbáj”, „csalás” révén, az élet művé. „Színes spirál egy kis üveggömbben, ilyennek látom az életem.” Lássuk most, milyen eszközök állnak rendelkezésére az írónak e transz-szubsztanciáció megvalósítására. 4 A múlt felidézésnek nemcsak az én újraalkotása a célja. Nabokov megpróbálja átvilágítani íróvá válásának folyamatát, s írói felfogásának legfontosabb elemeit is kipreparálja múltjának sötét és pulzáló mélyéből. A legkézenfekvőbb kiindulópontja természetesen lepkék iránti gyermekkori rajongása. Az író mint lepkevadász metaforája a Lolita szerzőjével kapcsolatban nyilván sok mindent el tud mondani. Ám ahhoz, hogy e metaforát művészetelméletként értelmezzük, a természet és a művészet működésében fellelhető hasonlóságokat kell megtalálnunk. Az író maga végzi el az összehasonlítást a lepkék természetéről szóló leírás végén, kijelentve: „A természetben felfedeztem azokat a nem haszonelvű gyönyöröket, amelyeket a művészetben kerestem. Mindkettő a mágia megtestesülése, mindkettő bonyolult bűbáj és csalás játéka.” (E bűbájos csalás

126

a természetben a lepkék környezetimitáló képessége, amely a természetbúvár Nabokov ítélete szerint „az utánzás finomságával, gazdagságával és fényűzésével meghaladja a ragadozók elemzőképességét”. Vagyis olyan szükség nem magyarázta fölösleg keletkezik általa, mely elkényezteti a szemlélőt bonyolult rajzával, finom részleteivel, tökélyének minden magyarázhatatlan apró összetevőjével. Anélkül, hogy tovább részleteznénk e természeti széptant, kijelenthetjük, az orosz-amerikai író e ponton, a természeti szépről adott leírásában nyilvánvalóan a kanti esztétikumfogalom hagyományát követi, a természet bőkezű szeszélyét egy isteni teremtő keze nyomaként értelmezve.) A szeszély azonban, melyet Nabokov szintén fontosnak ítél a művészi jelenségében, meghaladja a kanti paradigma szigorú és puritán kereteit. Bár a mikrokozmikus rendezettség elve továbbra is alapvető marad, a sakkfeladványok készítése során érzett öröm elemzése rávilágít arra, hogy a zseniális művész Nabokov a szigorú struktúrát mindig kész megbontani, felszabadítandó az ihlet/őrület robbanómotorját („mindig hajlandó voltam feláldozni a forma tisztaságát a fantasztikus tartalom követelményeiért; ilyenkor a forma felpuffadt és kirobbant, mint egy apró, dühös ördögöt tartalmazó szivacstáska”). Az alkotás folyamatában a nem programozottnak, a korlátokat ily módon áthágónak kiemelkedő jelentősége van. Nem véletlenül fecsérel annyi szót a szerző az „eljárás eksztázisára”. A veszedelmes tengerek feltérképezéséhez hasonlítja a regényíró alkotói dühét: „…a szerző ragyogó őrültsége rohamában kivételes szabályokat, rémálomba illő akadályokat állított fel, amelyeket úgy vesz észre, úgy kerekedik felül rajtuk, hogy egy isteni lény lendületével élővilágot épít a lehető legvalószínűtlenebb alkotóelemekből – sziklából, szénből és vak, lüktető fájdalomból.” Végül azonban a kirobbanó energiabombának is helyére kell kerülnie, s – ahogy a sakkfeladvány műfaja eleve elrendeli – minden zabolátlanságnak az egész hibátlan összeműködését kell szolgálnia. A teremtett mű csak ekkor kel önálló életre: „végre előttem állt a hibátlan helyzet, kiegyensúlyozottan, akár egy csillagkép. Működött. Élt.” Hogy a körülményekből mennyire nem magyarázható az így előállt új, a működő mű, azt az ideális sakkfeladvány születési körülményeinek leírásával érzékelteti a szerző. A pontos hadállást megadó leírás szerint (világos kezd, és két lépésben mattot ad) a feladvány 1940 májusának közepén született, az elsötétített Párizsban. Születésének pillanata egybeesett az amerikai kiutazás esélyét megnyitó vízum megszerzésének pillanatával. Micsoda különös egybeesés! Ám a legesendőbb részlet nem a háború és az ideális sakkfeladvány „egybeesésének” rejtélye. Nem is az, hogy a sakkfeladvány születési körülményeinek ismertetésével az író stabil keretet ad megírt életének is – egy szakasz végleg lezárul vele, s egy új kezdődik el. Hanem az a kibeszélés, amellyel felfeslik a kötet egységessé szőtt szövete, s lelepleződik maga a megírás helyzete. Amikor azt olvassuk: „A másik szobában aludtál te és a gyermekünk”, akkor az elbeszélő és a befogadó beszédhelyzete is lelepleződik. Nyilvánvalóan nem az olvasóhoz szól itt az író, hanem kedveséhez a szerető férfi.

127

5 Végül Nabokov művészetszemléletét nem érthetjük meg, ha nem vesszük számba erotikus dimenzióját is. A gyönyör fogalma, melyet az író visszatérőleg használ a művészi alkotás és befogadás élvezetének leírásakor, eleve hozzátartozik mind az esztétika, mind az erotika szókincséhez, vagyis hidat teremt a két birodalom között. E tény is azt előlegezi, hogy Nabokov művészi szemléletmódja eleve és eredetileg is erotikus töltetű. Férfi és nő testiségének kapcsolata megejtő szépséggel, pedig meglehetősen szókimondóan bontakozik ki az önéletrajz lapjain. Nabokov számára nincs tabu e téren, de a látásmódját burokként beborító ragyogó, szivárványos nyelvhasználat megóvja mindattól, ami talmi és olcsó lenne. Önéletírásában a fények és árnyékok játéka határozza meg áterotizált beszédmódját, és ez a fénymetafizika megmenti az írót attól a beszédmódtól, ami a hús durva kiárusítását hozza magával a pornográf irodalomban. Erósz hatalmát hirdetve Nabokov nem tagadja le az emberi esendőséget, a bűnt és a vétkeket, de képes olyan távlatot adni mondandójának, amely mintegy megmenti írását az öncélúvá váló szexualitás brutalitásától. Láttuk, hogy az író szépségmeghatározása az öncélúságon alapul, ebből logikusan következik, hogy a szexualitást is leginkább esztétikai dimenziójában értelmezi. Bár nagyon is érzékeny a pszichológiai és az erkölcsi dilemmákra is, legfőbb gondja mindig stilisztikai természetű marad, s paradox módon épp ez biztosítja önéletírásában erotikája éteri tisztaságát. Lássunk egy példát, hogyan dolgozik az író. Tizenegy éves önmaga a főszereplője annak a parányi kis epizódnak, amely egy forró júliusi napon zajlik, az Oregyezsen túli hatalmas mocsárvidéken. Az arra kalandozó fiú épp egy rozzant fahídon poroszkál át, amikor a következő képre lesz figyelmes: „…a tőzegen ragyogó foltokként virítottak a parasztlányok szétdobált ruhái, akik anyaszült meztelenül zsibongtak és sikoltoztak a sekély vízben, annyira sem törődve velem, mintha mostani emlékezésem testetlen hordozója volnék.” A gyermekszem segítségével osztja a látványt az olvasóval az író, de úgy, hogy már természetesen a felnőtt hangján szólal meg. Egyszerre tudja tehát biztosítani mondandója „ártatlanságát” s ennek ellenére – vagy épp ezért – erős erotikus töltetét is. S persze, az esztétikum az, ami modulálja az erotikus tartalmat, s teszi a képet oly felejthetetlenné, mintha egy századfordulós posztimpresszionista festő képét szemlélnénk éppen. A festőien elszórt ruhadarabok fényben ázó színes foltjai a szeszélyesen kanyargó folyócska zöldellő partján már-már elcsépelt téma egy képzőművész számára, folyó szövegben olvasva azonban igazi telitalálat. De a stiláris bravúr itt nem ér véget. A meztelen lánytestek látványát ellensúlyozni kell, vagy legalább megérzékíteni, s erre szolgál, rímelve rá, a felrebbenő pillangóraj képe: „A folyó túloldalán kicsi, ragyogó kék hím lepkék sűrű raja dorbézolt a buja, széttaposott sárban és tehéntrágyában, amelyen átcaplattam: hirtelen a sziporkázó levegőbe emelkedtek, és amint továbbálltam, azonnal vissza is telepedtek.” Talán felesleges is túlmagyaráznunk a festésmód érdemét: a buja, széttaposott sár és a tehéntrágya nem véletlenül kerül a leírásba, a lepkeraj háttereként: feladatuk a lepkék könnyedségének és törékenységének ellen-

128

súlyozása. S nyilván a buja szó utal rá, hogy e kép sem mentes az erotikus töltettől, valamilyen módon visszamutat a meztelenül fürdő lányok korábban említett csoportjára. Amellett pedig a kép mozgalmasságára is érdemes odafigyelni: a hirtelen a levegőbe emelkedő, majd visszatelepedő hím pillangók a zsibongó és sikoltozó lányok párhuzamosát adják. De nem csak a gyermeki szem ártatlansága vagy a „pillangó-effektus” segíti Nabokovot az erotika olyan esztétikus átlényegítésében, mely képes megőrizni annak érzéki minőségét. A gyermekből felnőttbe, fiúból férfiba való áthajlásátnövés, a nemi érés örök témáját is rendkívül finom eszközökkel tudja megjeleníteni a visszaemlékező. Távolról közelít témájához, türelmesen és kitartóan: először az egy-két évvel idősebb unokatestvér, Jurij kalandjairól értesülünk, akinek apja, Von Traubenberg báró Varsó katonai kormányzója volt, de a nyarakat sokszor együtt töltötték ifjabb unokatestvérével. A fiatalon meghalt rokonfiú vezeti be Vladimirt a szerelem rejtelmeibe. Például azzal az 1914 júniusában előhúzott ezüst cigaretta tárcával, melyre csak ennyi volt karcolva: 3 x 4 = 12. Ahogy arról nem mulasztja el felvilágosítani fiatalabb társát, az ekkor tizenhat és fél éves fiú így állított maradandó emléket annak a három éjszakának, amelyet G. grófnővel sikerült eltöltenie. Ugyancsak Jurij nevéhez kapcsolódik az a másik kaland, amely egy varsói férjes asszony körül forgott, „akibe tizenkét vagy tizenhárom éves korában titkon szerelmes volt, és akivel néhány évvel később szerelmeskedett”. Persze a vele kapcsolatos kalandokba való beavatásnak ára volt: a fiatalabb fiú vérével jegyzi titoktartási esküjét, csak hogy meghallja az ígéretes igaz történetet. A két fiú kapcsolata, az erotikával való ismerkedésük folyamata Nabokov értelmezésében tökéletesen ártalmatlan, nem szennyezi álmodozásaikat és első próbálkozásaikat semmiféle kiábrándító mellékzönge. A fiatalabbik fiú sokáig álomvilágban él, melyet Jurij rendez be a számára, s a történetekben szereplő felnőtt nők – fiatal szépségek és nagy kalapos démonok – a teremtmények más osztályába sorolódnak be, mint „a csinos, térdharisnyás, papucscipős kislányok”, akik kortársai, s akik persze kacéran ugratják őt, s maguk is „elragadóan részt vettek ködös ünnepi álmainkban”. Nabokovnál viszonylag könnyű az átjárás álom és valóság, káprázat és realitás között. Ám még ő is fontosnak láttatja azokat a félénk lépéseket, melyek arra szolgálnak, hogy a fiút elvezessék a ködös titkok álvilágától a valóság súlyosabb titkaihoz. A biarritzi plage-on megismert kis Colette, akit azért szeretett meg, mert homályosan olyan érzése támadt, „hogy nem olyan boldog, mint én, nem szeretik annyira”, még csak lovagi érzéseket kelt benne – igaz, ekkor mindketten tíz év körüliek. Óvni, védeni, menteni, menekíteni szeretné a szeplős kis francia lányt, s „ha észrevettem, hogy sírt, elöntött a tehetetlen düh érzése, amely az én szememet borította el könnyekkel”. Ám az amerikai táncoslány, Louise miatt, akit Bad Kissingerben ismert meg nem sokkal később, már éjszaka álmatlanul forgolódik ágyában, hajlékony derekára és fehér nyakára gondolva, „miközben egy furcsa kellemetlenség kezdett aggasztani, amelyet korábban csak a súrlódó alsónadrághoz kapcsoltam”. (219.) Az éretlen fiú még a szép lánynak sem hajlandó megbocsátani kihívó táncát a tánckarban, „de a sokk, úgy látszik, valamiféle gerjesztő folyamatot indított el bennem, mert nemsokára észrevet-

129

tem, hogy a női forma bármiféle felidézése azzal a rejtélyes bár már ismerős, kellemetlen érzettel jár”. A következő stációt Polenka jelentette, a család főkocsisának gyermeke, aki egyidős a fiúval, s akit biciklis túráin látott időnként házuk kapujában állva. Kettejük között csak szemkontaktus támadt, ám a titokzatos mosoly a lány szája körül elegendő volt a fiú megbabonázására. Hogy mindez minek tudható be, nem árulja el az író, csak a fiú felületes benyomásait osztja meg velünk: „…minden alkalommal egy kicsit lágyabbnak tűnt a melle, kissé erősebbnek az alkarja.” Mégis eléri azt, hogy felfedezzük hősünk szerelmi szenvedélyét: „ő volt az első, akinek olyan heves ereje volt, egyszerűen csak attól, hogy sosem hunyt ki a mosolya, hogy alvásomat szétperzselte és ragacsos öntudatba rázott.” Igaz, még mindig félig-meddig az álmok birodalmában járunk, „a való életben attól sokkal jobban tartottam, hogy piszkos lába és dohos ruhája visszataszító lenne”. Mégis, a női princípium megtestesítője már a lány, amit az bizonyít, hogy róla is őriz egy kilesett meztelen fürdős jelenetet az a kiismerhetetlen férfiemlékezet, még ha bizonyos értelemben kiábrándítót is, de ízig-vérig érzékit: „…nedvesen zihált, csöpögött az orra, sápadt, didergő bőre alatt íveltek kamaszteste bordái, vádliján fekete sárfoltok, vizes-sötét hajában égett a hajlított fésű.” A beteljesült szerelmet végül Tamara hozza el, aki tizenöt éves volt akkor, amikor a leendő író tizenhat évesen megpillantja. Megismerkedésük dátumát petrarcai hűséggel jegyzi le a történetmondó: 1915. augusztus 9-én történt, felejthetetlen körülmények között, egy erdei pavilonban. Ekkor sikerült áttörnie a fiúnak a szerelem láthatatlan burkát, „elhagytam a képzelet szövetét, és belekóstoltam a valóságba”. Nem véletlen, hogy első költeményének születése szinte napra egybeesik első szerelmi élményével – Tamara egyet jelent a kötet erőterében a költészettel, még ha a lehető legvalóságosabban létező lányról van is szó. Szerelmük nyártól nyárig ível, áthidalva a végtelennek tűnő szentpétervári éjszakát, s amikor kilép az ifjú annak bűvköréből, már férfi. Ám Tamara emléke örökre vele marad, árnyékba borítva emlékezete összes mulandó leányalakját és női arcképét: a szakításuk okozta tiszta fájdalom eleven sebként később is sokszor felsajog. 6 „Miért éreztük magunkat oly boldognak, amikor esett az eső?” – egyik utolsó levelében teszi fel a költői kérdést a lány, közös múltjukra emlékezve. E levelek, melyek Tatyjana levelének méltó utódai, korántsem érzelgős, ám a múltat annál erőteljesebben megidéző szavaikkal, létfontosságúnak bizonyultak Nabokov írói érésében is, s meghatározzák a kötet egész hangulatát: az elveszett idillről adnak hírt, kiismerhetetlen módon idézve fel mindazt, ami oly „távoli, tiszta és kedves” („Vszjo eto daljokoje, szvetloje, miloje”). Hiába következik a Tamarakorszak után a féktelen érzékiség évtizede, annak minden új felfedezése összevéve sem tudja felülmúlni a lét érzéki teljességének azon élményét, melyet a lány szerelme hozott magával. A vele való lét az idők teljességének benyomását keltette, s Nabokov prózája Tamarával kapcsolatban itt-ott himnikus hangszínt ölt, s a hölderlini emlékezéskultusz magaslatába emelkedik. De csak azért, hogy

130

aztán – megint megfoghatatlan, hol s hogyan – átforduljon egy olyan gyöngéd szeretetbe, mely a közös élet tapasztalatának gyümölcse, s már az érett férfi s megnevezetlenül hagyott kedvese viszonyában rendezkedik be otthonosan, s aztán a maga természetes módján tevődik át közös gyermekükre. Nabokov kozmikus szeretetkoncepciójának elemzésére itt mi már nem vállalkozhatunk, hisz a kötet maga is meglehetősen homályban hagyja ezt az utolsó etapot. De regisztrálnunk kell, ott van, megmásíthatatlanul és letagadhatatlanul a szilárd kapcsolat férfi, nő és gyermek között, az érett művész teljességtapasztalatában: „Ezen nem lehet változtatni; tudnom kell, hol állok én, hol állsz te és a fiam. Amikor kitör bennem a szeretet lassú, csöndes robbanása, feltárja olvadó peremeit, és eláraszt egy érzéssel, amely határtalanabb, maradandóbb és erősebb bármiféle elképzelhető kozmosz anyag- vagy energiatömegénél. …Ez az érzelem, halandó szeretetem magáévá kell hogy tegye a teljes teret és időt, hogy halandóságának határai eltűnhessenek, és így képes legyek megbirkózni azzal a végtelen megaláztatással, képtelenséggel és rémülettel, hogy megszereztem az érzés és gondolat végtelenségét egy véges létben.” A kötet záró szakaszában így kapaszkodik össze az íróval kusza-kócos emlékeiben Tamara, egy megnevezetlen Te, és kicsi gyermekük – no meg a költészet és a pillangók násztánca a sebesen közelítő halál rájuk vetülő árnyékában.

Julien Gracq és Nora Mitrani 1958 augusztusában

LÕRINSZKY ILDIKÓ

Adomány, ajándék, nagylelkűség Jean Starobinski: Largesse (Adomány). Új, javított kiadás. Gallimard, Párizs, 2007 A Largesse című kötet új kiadása a Gallimard „Arts et Artistes” (Művészek és művészetek) című sorozatában jelent meg, ennek megfelelő kivitelben, gazdag képanyaggal. A könyv hátterében egy kiállítás áll. Az 1990-es évek első felében „Parti pris” (Elfogultság) címmel sorozatot rendeztek a Louvre-ban, ahol az egymást követő kiállítások mindig egy adott téma vagy gesztus köré szerveződtek. Amikor Françoise Viatte, a grafikai részleg vezetője 1994-ben Jean Starobinskihez fordult, ő az adomány témáját választotta. Aki ismeri a szerző írásait, tudja, hogy ez a téma a korábbi tanulmányokban többször is előkerül. Bár inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a jelen kötetet lapozgatva ez is eszünkbe juthat, mert a szöveg az életmű korábbi darabjaival is párbeszédet folytat, későbbi írásokat előlegezve. Starobinski módszere, mely a folytonos újraértelmezésre épül, az olvasóból a rácsodálkozás és a felismerés reakcióját váltja ki. A szerző otthonosan sétálgat az irodalom és a társművészetek kincsestárában, a hozzá közel álló szövegeket és képeket azonban mindig más és más szempont szerint csoportosítja, új látószögből világítja meg, és izgalmas felfedezőútjára magával hívja az olvasót, aki a szerzőt követve váratlan összefüggéseket ismer fel, és saját korszakát egy évezredes kulturális folytonosság részének látja: az idegennek vagy megközelíthetetlennek vélt remekművek a számára ismerős világ bensőséges elemévé válnak. A konkrét műelemzésekből kirajzolódó eszmetörténeti áttekintés ugyanakkor ahhoz is segítséget nyújt, hogy más szemmel tekintsünk a hétköznapi élet megszokott, olykor fásultan-cinikusan elfogadott jelenségeire. A tanulmány első lapjai Éva alakját idézik elénk. Az Ádámnak felkínált alma két szempontból is szimbolikus értelmű: egyrészt jelzi, hogy az adás gesztusa az emberiség őstörténetéhez nyúlik vissza, másrészt arra is utal, hogy az ajándékozás – a legszebb emberi gesztusok egyike – sokszor mélységesen kétértelmű: az Ádámnak adott alma ártatlanság és bűn határát jelöli ki. Correggio rajzán (Félmeztelen Mária Magdolna vagy az almát nyújtó Éva, 1526–1528) az alma és a női kebel egy és ugyanaz az adomány: a gyümölcsöt átnyújtó nő a saját testét, önmagát is felkínálja. A reneszánsz kori szinkretizmus párhuzamba állította a kíváncsiságukról és baljós adományukról híres nőalakokat: Éva és Pandóra képe összemosódik. Hasonló párhuzamokat találhatunk akkor is, ha nem az adományozó, hanem az adomány felől közelítünk a kérdéshez: a Párisz által átnyújtott alma közvetve a trójai háború kitöréséhez vezet. A kötet a segítségül hívott képek és szövegek elemzésével arra keresi a választ, hogyan, hányféleképpen értelmezhető az adakozás gesztusa, mely kezdettől fogva jelen van az emberi kultúrában, és pótolhatatlan szerepet tölt be bármiféle közösség megteremtésében és összetartásában. Olyan témáról van

132

szó, melyet Marcel Mauss 1923–24-es tanulmánya (Essai sur le don. Forme et .. raison de l’échange dans les sociétés archaiques) óta gyakran tárgyalnak az antropológusok. Starobinski műve szorosan kötődik ezekhez a munkákhoz, de míg a fenomenológusok és az antropológusok célja egyfajta általános szabályrendszer leírása, őt az adott gesztus jellegzetes megnyilvánulási formái érdeklik: a szerző magyarázata szerint olyan ez, mint amikor valaki stiláris szempontból elemez egy költeményt, és a vers sajátosságait az általános nyelvtani szabályokhoz viszonyítva értelmezi. A nyelvtani hasonlat azért is érdekes, mert ehhez kapcsolódik az adomány (francia don) szó szemantikai vizsgálata, mely újabb elemzési szempontok bevonására késztet. A megbocsátás (francia pardon) szó számos európai nyelvben az adás gesztusára vezethető vissza (perdonare, vergeben, to forgive stb.) Vagyis a nagylelkűségre, mely megint csak régi meggyőződés szerint a bölcs uralkodót jellemzi. A sokszor bekötött szemmel ábrázolt Fortunával vagy a bőségszaruval kapcsolatos képzetek azt sugallják, hogy az ember nem érdemei vagy rászorultsága alapján részesül az adományokból. Ezzel párhuzamosan nagyon korán megjelent az igazságosabb adakozás iránti igény és a szegények, elesettek megsegítésének a vágya. Az adás, az ajándékozás gesztusa óhatatlanul felveti a kölcsönösség, a viszonzás és az egyenlőség kérdését, sokszor bonyolult viszonyrendszert felvázolva. Az ajándékozás „horizontális” síkján egyenlő ad ajándékot az egyenlőnek, ám ezzel egyúttal lekötelezi, viszonzásra készteti a másikat. Az, aki túlságosan értékes ajándékot ad, mintegy kihívja a másik felet, felszólítva, hogy bizonyítsa egyenlőségét – hasonlóan értékes ajándékkal. A magamutogató bőkezűség másik visszássága az, hogy valakinek mindig meg kell fizetnie az ajándék árát: a sok-sok példa közül érdemes felidéznünk az Odüsszeia egyik jól ismert részletét, melynek pár sora talán elkerülte a figyelmünket. Amikor Odüsszeusz elhagyja a phaiákok földjét, vendéglátója, Alkinoosz azt javasolja asztaltársainak, hogy újabb ajándékokkal kedveskedjenek a távozónak, hozzátéve, hogy bőkezűségük árát a néppel fogják megfizettetni: „Nektek – meg mindnek külön – ezt mondom, valahányan csak palotámban a vének szikrázó bora mellett ülve vigadtok örökkön, az énekesünkre figyelve: vár már vendégünkre csiszolt ládában a sok szép köntös is, és a remekmívű arany és sok ajándék, mit csak a phaiák gyűléstartók mind idehoztak: rajta, fejenként adjunk még neki üstöt is és egy drága tripúszt; azután majd újra begyűjtjük a néptől: mert terhes, ha ajándékot fölösen csakis egy ad.” (Devecseri Gábor fordítása)

Az ajándékozás „vertikális” síkján a (valamilyen szempontból) erősebb juttat adományt a gyengébbnek. Ennek egyik legjellegzetesebb, természetes megjelenési formája a táplálási ösztönből fakad: ezt példázza a fiókáját etető madár, a gyermekét szoptató anya. Más esetekben az ajándékozó és a megajándékozott közti viszony társadalmi vagy kulturális különbségen alapul. Az ajándékot osztó királyok, vezérek, főpapok, jótevők jelképes értelemben az apa vagy az anya eredendő hivatását töltik be, ám nemcsak felmagasztalják, hanem bitorolják is

133

ezt a szerepet. A politikai megfontolásokra visszavezethető „fényűző adomány” mindenekelőtt az adakozó hatalmának, gazdagságának bizonyítására szolgál. Az ajándékozó a pompás ünnepségekkel, a címek, hivatalok osztogatásával a saját hatalmát szilárdítja meg, a jólét forrásaként tüntetve fel magát. A kérkedő adakozás már az ókorban kiváltotta a moralisták tiltakozását, ám továbbélését és divatját nap mint nap láthatjuk magunk körül vagy a médián keresztül. A szikrázó vakuk fényében, nagy nyilvánosság előtt zajló szolidaritási akciók hátterében gyakran alig leplezett manipulatív szándék rejlik: a reklámcélokra felhasznált jótékonyság összeegyeztethetetlen az igazi adománnyal, mely önzetlen és sohasem hivalkodó. Az elemzésből világosan kiolvasható az időrendi sorrend, de a vizsgált szempontok és művek egymást felerősítő visszhangként többször is előkerülnek az előre- és visszautalások rendszerében. Beszédes példa erre az a jelenet, amellyel először egy Rousseau-idézetben találkozunk az első fejezet kezdőlapjain. A magányos sétáló álmodozásai című, csak 1782-ben kiadott kötet „Kilencedik sétájá”-ban Rousseau elmesél egy emléket abból a „balszerencsés” időszakból, „amikor a gazdagok s a tollforgatók közé keveredve” kénytelen volt osztozni „kétes élvezeteikben”. A Chevrette kastélyban névnapi ünnepséget rendeztek. Az előkelő vendégsereg egyik fiatal tagja vásárolt egy nagy halom mézeskalácsot, és a süteményeket a bálra összecsődült tömeg közé dobálja. „Röpültek a mézeskalácsok jobbra meg balra, a legények és a lányok rohantak, tolongtak, tiporták egymást: a társaság mindezt fölöttébb bájos mulatságnak találta. [...] csakhamar meguntam, hogy az erszényem kiürítése árán letiportassam egymással az embereket; otthagytam a jó társaságot, és egyedül kezdtem sétálgatni a vásárban. [...] Többek között láttam öt-hat szavojai fiúcskát egy kislány körül, akinek még volt a kosarában egy tucatnyi silány alma, és szeretett volna túladni rajtuk. A szavojaiak boldogan meg is szabadították volna tőlük, de összesen csak két-három krajcárjuk volt [...]. Sokáig elszórakoztatott ez a bohózat; a megoldáshoz végül is magam járultam hozzá: pénzt adtam a kislánynak, hogy ossza szét az almákat a fiúk között. Akkor olyan látványban volt részem, amelynél semmi nem boldogítja jobban az ember szívét: a gyermeki ártatlansággal egyesülő öröm minden oldalról körülvett, még a nézők is osztoztak benne; olcsón jutottam ehhez az örömhöz, s ráadásul még azt is érezhettem, hogy az én művem az egész.” (Réz Ádám fordítása)

Rousseau nyilvánvalóan az önigazolás szándékával meséli el a történetet, ám ettől függetlenül világosan rámutat a kétféle adakozás közti különbségre. Baudelaire nem szerette Rousseau-t, akit „érzelgős és becstelen szerzőnek” nevezett, de sokat olvasta, és prózai írásaiban gyakran érezhető a vele való vita vagy versengés. Erről árulkodik „A kalács” című prózavers, mely A fájó Párizs című kötetben található, és nem más, mint az imént idézett jelenet ironikus kifordítása. Két éhes kisfiú egymásnak esik az ajándékba kapott kenyérszeletért:

134

„Együtt hemperegtek a földön, csatázva a drága zsákmányért, és nyilván egyikük sem akarta testvérének áldozni a felét. Az első nekikeseredve üstökön ragadta a másodikat; az pedig amannak a fülébe harapott, és remek parasztkáromkodás közepette kiköpött belőle egy véres darabkát. A kalács jogos tulajdonosa kis karmait a bitorló szemébe igyekezett süllyeszteni; az viszont minden erejét arra fordította, hogy fél kezével megfojtsa ellenfelét, míg a másikkal a maga zsebébe igyekezett csúsztatni a csata díját. [...] Minek vázoljam tovább az undok küzdelmet, amely a valóságban tovább tartott, mint amennyit gyermeki erejük ígérni látszott? A kalács pillanatonként kézről kézre és zsebből zsebbe vándorolt; csakhogy, jaj, a térfogatát is változtatta! és mikor végre, kimerülten, lihegve és vérezve abbahagyták a küzdelmet, mert nem bírták folytatni, akkorára, igazat szólva, már nem volt többé hadizsákmány; a kenyérdarab eltűnt, akkora morzsákká töredezett, amekkorák a homokszemek, melyekkel elvegyült.” (Szabó Lőrinc fordítása)

Az allegorikus értelmű szövegben az erőszakot semmi nem oldja fel, nincs boldog végkifejlet, a rosszat nem lehet helyrehozni, hiszen az nemcsak a társadalom sajátja, hanem az emberi természet része. Az adakozó gesztusát is nehéz egyértelműen megítélni: olyan visszásság rejlik benne, amely Huysmans A különc (A` Rebours – „Visszájára”) című regényében a perverzióig fokozódik. Des Esseintes, aki távolról figyeli az összeverekedő gyerekeket, azért küld nekik kenyeret, hogy újraélessze a véres küzdelmet: „– Dobja oda – mondta az inasának – a kenyeret azoknak a gyermekeknek, kik az úton marakodnak. Azok, akik gyengébbek, kerüljenek alul, ne kapjanak semmit, sőt a tetejébe még verjék is el őket otthon, mikor repedt nadrággal és véres szemmel hazakerülnek. Hadd kapjanak egy kis leckét, milyen élet vár rájuk! – és a herceg bement a házba, s az ájuláshoz közel egy zsöllyébe roskadt.” (Kosztolányi Dezső fordítása)

A fejezeteket követő antológia nem kronológiai sorrendben, hanem tematikus szempontok szerint közöl részleteket Rousseau, Baudelaire, Huysmans, Seneca, Sade márki, Ségur grófné, Charles Fourier, Alfred Jarry, az idősebb Plinius, Valerius Maximus, Guillaume de Lorris, Rabelais, Ronsard, La Boétie, Barbier, Corneille, Bossuet, Jean-Baptiste Massillon, Molie`re, Goethe, Victor Hugo és Tolsztoj műveiből. A kötetet bőséges jegyzetanyag zárja. Nem kimondottan könnyű szöveg, de az olvasó ritkán bánja meg, ha eleinte tétova, majd egyre biztosabb léptekkel maga is megpróbálja végigjárni a szerző felfedezőútjait. A kötet azt nyújtja, amit a címe ígér: ajándékot, adományt.

135

„A tájon, melyen csöndes utam visz…”* JULIEN GRA CQ GRACQ 1910–2007

Julien Gracq mintha egy mítoszból, vagy legalábbis egy Hölderlin-versből lépett volna elő: kezdetben van az ég és a föld, s közöttük útra kél egy ember. Útközben szemügyre veszi a tájat, számba vesz minden helyet. Regényeinek címe akár egy varázslatos földrajzkönyv fejezetei: Az argoli kastélyban, A Szirtiszek partvidéke, A félsziget, Erkély az erdőben, Pihenő Holland-Flandriában… Létezni, a világban lenni Gracqnál annyit tesz, mint szemlélődni: a „kivételezett órákban” összefolyik idő és tér, s az eleven érzékelés „ürességében, fehér lapján” beindul a képzelet. Nem kell messzi tájakra utazni, elég a fűbe heveredni, az ég felé fordítani a tekintetünket, s „egy furcsa, végtelenül békés megvilágosodásban” „nyomban áramlat indult be minden hely és minden idő között, s a kiterjedés és az idő összefolyt az egyetemességben”. Gracqnak az irodalomban csak irodalmi céljai vannak; ez választja el a két korabeli szellemi mozgalomtól, a szürrealistáktól és az egzisztencialistáktól, jóllehet e mozgalmak képviselői és Gracq között több a közös, mint a különbözés: ezek az emberek ugyanazokat az írókat olvasták, ugyanazokért az írókért lelkesedtek, ugyanazokba az iskolákba jártak, ugyanazokban a társaságokban forgolódtak. Ez az a korszak, amikor Sartre az elkötelezettséget kéri számon. „Sajnáljuk Balzac közömbösségét 1848 napjaiban, Flaubert hideglelős meg nem értését a kommünnel szemben; miattuk sajnáljuk: valamit örökre elmulasztottak. Mi nem akarunk semmit elmulasztani a mi időnkből…” Az író ebben a felfogásban nem csak tanú, feladata, hogy a „társadalom bizonyos változásaihoz hozzájáruljon”. A francia értelmiség nagy többsége osztotta Sartre álláspontját, és belevetette magát a politikába. Gracq viszont „Új Hegyi beszédről” ábrándozott, „amely nem a lelki szegények páratlan méltóságát csillantaná meg a világ szemében… hanem a Lustákét. Mennyi serény kéz, hogy megváltoztassa a világot, és milyen kevés pillantás jut a szemlélésére.” Cselekvés és szemlélődés között Gracq a szemlélődésnek adta az elsőbbséget. Bretontól is, aki magáévá tette Sartre nézetét – „a szó töltött pisztoly” –, Gracqot, jóllehet Breton szenvedélyes barátsággal vette körül, a cselekvés választotta el, a szürrealista forradalom. Gracq a világ helyeit fátyolos, varázslatos fényben látja. Az első pillantás, amelyet a tájra vet, elemző, a geográfus pillantása – Gracq ugyanis, amikor még Louis Poirier-nak hívták, földrajztudományt tanult, diplomamunkáját a Saumurois és a Mauges morfológiájáról írta. Egyik első publikációja az Annales de géographieban Dél-Anjouval foglalkozott. Gracq a geomorfológia művelője, tudósként is: ez * Hölderlin.

136

a tudomány érteti meg, hogyan lesz az ősidőbeli formációkból ma látvány, mi a táj történelme. „Midőn a völgy panorámáját megpillantjuk, a látóhatár vonalának föltétlen lapossága ragadja meg a tekintetünket: lekopott párkányzat, legyalult tömb, amelybe beleharap a völgy zárt és többágú éke, levélerezetként torkollnak bele a rövid vízmosások.” Gracq tájaiban, akárcsak az olasz reneszánsz festők perspektivikus festményein, az ábrázolt tér egy szellemi tér megnyilvánulása; a lemeztelenedő, lecsupaszított föld, az „életerős csontozat”, egy „komor hajlat” szépsége, a fasoré, amelynek sétányára eszelős földmérők mintha délköröket rajzoltak volna, szépségen túli szépség, szellemi. A helyek költőiségének megragadása nem öncélú: a megfigyelő, aki legszívesebben egy magaslatról fedezi fel az eléje táruló látványt, egy szirtről, egy kilátóról, ahová általában gyalogszerrel vagy lóháton jutott el, kivételesen kocsin, mint Aldo A Szirtiszek partvidékében, felderítőként szemléli a tájat, mely elválaszthatatlan az elbeszéléstől. A második pillantás a benyomásokat gyűjti össze, ebben már nemcsak a szem, hanem mintha az egész test részt venne, Gracq több ízben „antennákról” beszél. Az intellektuális megértés elsődlegessége után az emlékezet újraalkotja a benyomásokat, az érzeteket, minősíti, árnyalja, stilizálja az első képet: a lecsupaszított tájban (Breton a szürrealizmust a teljes lemeztelenítés akaratának nevezte) honjavesztett a szemlélő, megjelenik egy másik, ellenséges, dühödt szubjektivitás, előbukkan a fantasztikum. „Az ég alatt vonulnak a földiek mind, és látják az eget”, írja Hölderlin. Gracq látja az eget, de pillantása azonnal lefelé, a föld felé siklik, és fennakad ég és föld, a végtelen és a véges „között”, mesgyébe, sáncba, falba, kerítésbe, határba, ütközik, partba (de a tenger felől nézve, a végtelen víz lezárásaként). Ideje is köztes idő, a még és a már közé esik, az alkony, a hajnali vagy az esti szürkület, az álom és az ébredés közötti félálomfoszlányok bizonytalan pillanatai, az évszakok egymásba zökkenése. „Saint-Florent-nak nincs semmi nevezetessége. De a fekvése különleges. Magas partjáról a folyót látja maga előtt két vármegyével, és a háta mögött is kettő terül el. Sötétek és titokzatosak, nem volt útjuk, sem hajózható folyójuk, mindig a Loire, a fény meg a nagy átkelőhely felé tekintenek. Saint-Florent olyan, mint egy kis ablak, a világtalan Vendée rajta keresztül nézett ki Nyugat vármegyéinek egymást keresztező útjaira.” Minden hely egy esemény színtere, régen elmúlté vagy egy eljövendőé, s mi más a történelem, ha nem esemény? Az esemény felfogható úgy is, mint egy összetett rendszer előre nem látható átváltozása: Gracq két nagy regénye az átváltozást írja le, az összeomlást, hideg távolságtartással, melynek feszültsége elbűvölte a kritikusokat. Gracq a földrajzból és a geológiából kölcsönzött fogalmakkal írja le a tájat, ám tájleírásaiban jelen van a történelem. A történelem tragikus, de Gracq „erőteljes természeti fogódzókat”, például a földrajzéit szólítja meg a tragikum ellenében. Éltető szálakkal kell kötődni a természethez: már-már a miszticizmust súrolja, ahogy Gracq ember és természet „félbeszakadt nászának újrakezdéséről” beszél. S miként az ember elszakíthatatlan életszálakkal kötődik a világhoz, a földrajz, a táj is, amely körülveszi az embert, ahol

137

él, múltjában és jelenében elválaszthatatlan a tájban zajló eseménytől, a történelemtől. A világ megismerése a néven nevezéssel kezdődik. Gracq regényeiben a helynevek mitikus világba ragadnak bennünket: Farghestan, olvassuk, és ázsiai pusztaságok merülnek fel a képzeletünkben, kopár hegyek a látóhatár szélén, sivatagba vesző folyók. A soha nem hallott, mert nem létező nevek, Gerrha, Rhages, Trangées, Thargala: a mély magánhangzók mellett megkonduló t-ék, a hörgésként feltörő g-ék és r-ek egy ősi kelet délibábját vetítik elénk, amelyre mély árnyékot vet a történelem. Aztán ott vannak a kastélyok. A romantikus tér, az uradalom, a mű, amelynek Gracq szerint „zárt sáncként” kell működnie. Sáncaival, a folyosók és a szobák labirintusával a kastély védelmező, egyszersmind elveszejtő, a zárt hely és a magaslatra épített szent hely két különböző archetípusának összekapcsolódása egyetlen mikrokozmoszban. De a zárt kastély soha nem a megoldások helye. Mindig felnyílik egy ablak, mindig rés támad. Rajtuk túl mutatkoznak meg a jelek. Minden kívül dől el. „A tölgy zöld ernyőjének résein át a felejthetetlen körvonalú hegycsúcs tűnik fel délben, a felperzselt föld, felbukkan egy pillanatra, jelt ad, mint egy titokzatos világítótorony fekete fénye.” Gracq írni is ablak előtt szeretett, csöndes, vidéki szobában, egyedül, szemben a tájjal, az ablakon túl a messzeségbe vesző látóhatár.

A Poirier-család háza

Julien Gracq Louis Poirier-ként született 1910. július 27-én Saint-Florent-le Vieilben, egy Loire menti házban, apai nagyapja, a pék házában, s ide tért vissza 1970 után. Szülei kereskedők voltak. Semmi nem szánta az irodalomra. Maga vallja be, élete utolsó interjújában, 2007 nyarán, hogy mindig zavarban van, amikor olyan írókat olvas, mint Sartre vagy Gide. „Az a benyomásom, hogy óriá-

138

si, jól válogatott könyvtár kellős közepébe születtek bele. Én a gyermekkoromat nem az irodalomnak, hanem az olvasásnak szenteltem.” Négyéves kora óta mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Aztán fölfedezte Verne Gyulát, minden könyvét megszerezte. De miközben Verne Gyulával földrészről földrészre, országról országra járt elbűvölten, eszébe se jutott, hogy író legyen: felfedező akart lenni. Aztán Poe-t olvas, Stendhalt, Wagner igézetébe kerül. Az École Normale Supérieure-ön, a francia értelmiség híres Eötvös-kollégiumában, földrajzot tanul, Verne Gyula tiszteletére, majd politikatudományt, diplomata szakon. 1931-ben emlékezetes utazást tesz Magyarországon, az Alpokban, Velencében. 1936-tól Nantes-ban, majd Párizsban tanított földrajzot. 1936-ban a Krímbe tervez kutatóutat, de a szovjet vízum nem érkezik meg soha. A felfedezőútra várakozva Saint-Florent-ban júliustól szeptemberig megírja első regényét, az Au chateau d’Argolt (Az argoli kastélyban), amelyet az NRF visszautasít. Gracq José Cortihoz, a szürrealisták kiadójához fordul. Cortinak tetszik a könyv, a költségeket a szerzővel megfelezve kiadja. Louis Poirier ekkor találja meg írói nevét: Julien Stendhal Julien Sorelje, Gracq a Gracchusok után. Első megközelítésben Az argoli kastélyban „fantasztikus történet”, Edgar Poe nyomán, ám a fantasztikumot kelta legendák szövik át; a fejezetcímek mint egy középkori misztériumjátékban határozzák meg a zárt teret, a kastélyt körülölelő zárt egységekre tagolódó külvilágot (Temető, Kápolna, Erdő, Sétány stb.) s a zárt csoport, két férfi és egy nő között zajló történetet. A három szereplő, mint a mitikus hősök, az üdvözülés és az elkárhozás között mozognak, valóságon túli környezetben, ahol az órának nincsen számlapja s a kastély tetőzete teraszok sora, „mely végtelenül sajátságos e mindig esős éghajlat alatt”. A szépség elbűvöl, mert végzetes. A végzet alól senki sem vonhatja ki magát. Az abszolútum keresése katasztrófába vezet. A regény leglelkesebb híve André Breton lett, ekkor születik meg a két ember barátsága. 1940-ben Gracq hadifogságba esik Sziléziában. Betegsége miatt szabadul, Angers-ben tanít. Ekkor kezdi írni a Le beau ténébreux-t (A szép idegen), de a regény csak 1945 elején, a felszabadulás után jelent meg. A regény mintha A szürrealista forradalom 1925-ben feltett kérdésére válaszolna: „Megoldás az öngyilkosság?”; nem véletlen, hogy a szürrealisták ifjú nemzedékének emblematikus könyve lett. Allan, a szép és titokzatos idegen az „élet hercege”, maga a kísértés. Egy asszonnyal kötött titkos egyezség rejtéllyel ruházza fel. Az argoli kastélyban Parsifal kísért, itt Lohengrin, és Poe verse, az Ulalume. Gracq regényeinek zárt terében zárt csoportok mozognak, az eseményre várva, mely az energiák kezdeti szétszóródása ellenére is bekövetkezik: olykor csak látszólag (valaki megérkezik, valaki elmenekül), de a lassú ritmus pulzálása kikerülhetetlenül felbillenti az egyensúlyi helyzetet, mert a Grált keresőkhöz hasonlatosan Gracq hősei is közelebb jutnak az igazsághoz, s ez kizökkenti őket a világból. Az énben zajló mozgás az idő (a világ) vele párhuzamos mozgásával találkozik: egy folyamat a végéhez érkezik, valami esedékes lesz, valami lejár. Az ˇ

139

előérzet kiszakít a jelenből, a jövő felé sodor, és zavarosan megfogalmazódik egy olyan nyilvánvalóság, amelynek tudomásulvételét eddig elutasítottuk. Gracq leghíresebb regénye, a Le Rivage des Syrtes (A Szirtiszek partvidéke) egy olyan jövőt keres, ami már megtörtént. E paradoxont Gracq a várakozásban oldja fel. Farghestan a tengeren túl van, de a támadók, „a szép lovasok vad füvek és hűvös éjszakák illatát hozva” a déli sivatagokon át fognak megérkezni. Az erődítmény, a „hatalmas éjszakai tojás”, akárcsak Farghestan földrajzi helyzete zárt, maga a hurok, amelyben az életet úgy élik, mintha álmodnák. Fiatalember hősei, a vágytól reszketve, a háborúra várnak. Gracq a saját háborús élményeit írta meg, a „mi történik most velünk”-et, a várakozást és a soha be nem következő holnap pirkadatát, de a könyv, 1951-es megjelenése idején, más asszociációkat is támasztott: Orsenna, a parányi velencei köztársaság áll szemben Farghestan hatalmas birodalmával, s a korabeli olvasó a Szovjetunióra gondolt; a sztyeppékről érkező barbárok, az „üresség” dobogását hallotta meg. A könyv ma aktuálisabb, mint valaha: új barbárok, mások ügetnek a végtelen keleti pusztaságokról az elpuhult, hanyatló velenceiség felé. A regényben Gracq a romantika rég elvesztett, de hideg fényű varázsfátyolán át láttat időt és történelmet. A Szirtiszek partvidéke 1951 szeptemberében jelent meg, és rögtön mindenki tudta, hogy megkapja a Goncourt-díjat. Gracq a Figaro littéraire-nek írott levelében, majd 1951. november 28-án és 29-én ugyanott megjelent interjújában jelezte, hogy a díjat nem fogja elfogadni. A Goncourt-bizottság ennek ellenére A Szirtiszek partvidékének ítélte a díjat, amelyet Gracq nyilvánosan visszautasított. Nem tehetett másképpen. Egy évvel korábban jelentette meg Littérature a` l’estomac (Irodalom a gyomorszájba) című pamfletjét, Albert Camus lapjában, az Empédocle-ban, s benne a korabeli irodalmi életet kritizálta: az írók beteges szereplési vágyát kétes fórumokon, az irodalmi díjak elértéktelenedését, az irodalmi díjkiosztók elfogultságait. A méltóságot kérte számon írókon és irodalmon, megkérdőjelezve módszereiket és céljaikat, akárcsak tíz évvel később az Új Regény ürügyén, Pourquoi la littérature respire mal? (Miért fuldoklik az irodalom) címen tartott előadásában. Úgy ítélte meg, hogy a kritika nem tárgyilagos, előítéletek és kapcsolatrendszerek alapján működik, állistákat gyárt, írókat von önkényesen a dicsfénybe, érdemtelen műveket remekműként tálal az alig olvasó, a médiából tájékozódó közönségnek, agresszíven, mintha gyomorszájon vágná. Gracqnak mindig magasrendű eszményei voltak az irodalomról, az értéket, az olvasást védte a fogyasztással szemben. Ez az író, aki nagy sikerei idején is diszkréten a háttérben tudott maradni, kénytelen-kelletlen botrányhős lett: „El kell mondanom újból a bizottságnak, hogy… az írónak joga van megválasztania a közönséghez vezető utat, s mivel nem akarták tudomásul venni a határozottan kifejezett visszautasítást, visszaéltek a hatalmukkal.” Az elkövetkezendő hét évben Gracq szinte semmit sem publikált néhány előszón, Kleist Panthesilea című drámáján és a Les yeux ouverts (Tágra nyílt szemmel) rádióban elhangzott szövegein kívül. Egy regényen dolgozott, amelyből azonban csak töredék lett, a La Route (Az Út). „Mintha az emberek szőtte világ szálról szálra felbomlott volna…” – ez az

140

ˇ

életérzés hatja át a Balcon en foret (Erkély az erdőben) című regényt, amely 1958-ban jelent meg. Köztes időben vagyunk, a háború kihirdetése és az 1940 májusában bekövetkezett német megszállás között: a belga határ közelében, az erdő kellős közepén egy erődített házban három férfi várja a sorsát. Együtt van Gracq minden eleme: a zárt tér, a zárt csoport, a várakozás az eseményre, földrajz és történelem együtt lélegzése. Mindezt Louis Poirier katona is átélte a második világháború idején Flandriában. Poirier hadnagy franciaként élte át az eseményt, a középkor után kialakult nemzetállam hosszú nemzeti és helyi, társadalmi és politikai történelmének, e történelem létrehozta hagyomány és kultúra, kollektív eszmények és hajlamok, ideáltípusok hordozójaként. Poirier hadnagy nem csak katona, értelmiségi is, kultúrával átitatott ember, szemben az ősi ellenséggel. A regényben viszont jelképi szintre emelődik egyén és háború viszonya, alig esik szó Németországról, a nácizmusról meg egyáltalán nem. Hiába keressük benne az előzők szintézisét történelem és költészet között. 1970-ben La presqu’île (A félsziget) három szöveget gyűjt össze: a befejezetlenül maradt Az Útat, a címadó hosszú elbeszélést és a Le Roi Cophetua (Cophetua király) címűt. A Cophetua királyt egy Burne-Jones kép ihlette, 1917ben játszódik, Mindenszentek napján, egy délután és egy éjszaka története, néhány óra leírása, miközben a narrátor a barátját várja. Mindhárom szöveg egy határvonalat ismer el; a a kötet Gracq szépirodalmi munkásságának is a határa, lezárása. Ezután esszét írt, kritikát, olvasónaplót, „levélkéket” (Lettrines), több kötetben, és útirajzokat. A Les Eaux étroites-ban (Keskeny vizek), sokak szerint talán legszebb könyvében, a fáradhatatlan felfedező bárkán barangolja be gyermekkora tájait, a Loire egyik mellékfolyója, a szülőházhoz közeli Evre folyócska mentén, a víz sodrát követve. A folyócska, a bárka, a nyári nap fény-árnyékjátéka, a visszatérés a forráshoz a még egyszer utoljára látni melankóliájával szövi át a szöveget, s az élet egyszerű tényét s a sodródást a vízen „névtelen, ködbe vesző legendává” változtatja. A lélekben megélt idő összepréselődik vagy euforikusan kitágul, de mint az útnak, az időnek is van iránya, visszafordíthatatlanul véget ér.

Julien Gracq 1997 júliusában az Evre folyón Régis Debray-vel

141

Gracq 1970-ben az Egyesült Államokban elfogadott egy vendégprofesszori állást, majd végleg nyugdíjba vonult. Visszaköltözött a Loire mellé, ahol nem tudtak Julien Gracqról, a nagy íróról, akinek művei kivételesen, még írójuk életében helyet kaptak a Pléiade-ban, ám mindenki ismerte Monsieur Poirier-t, a kereskedő fiát. A televízióban más írókat mutogattak. A falu könyvesboltjában fellelhető Gracq összes könyve, melyek külseje, papírja, tipográfiája szándékoltan régimódi (Gracq mindvégig kitartott első kiadója, José Corti mellett); a könyvek rejtőzködők, akár az írójuk, papírvágó kés kell hozzájuk és idő, hogy oldalról oldalra hozzáférjünk a szöveghez, mint ahogy a régi idők szentélyeihez is hosszú út vezetett, beavatás. Kinek van ma már papírvágó kése? Gracq idős korában sokat utazott, úti célja Olaszország, Amszterdam, a Vogézek, az Ardennek, a Massif Central, Aubrac, Causses. Füzetekbe jegyzi fel, kristálytiszta stílusban, a francia nyelv minden szépségét felcsillantva, mit lát, mit olvas, mit gondol az útról, egy városról, a tájról, az irodalomról, az írásról, kedves íróiról és könyveiről. Több kötet állt össze ezekből a jegyzetekből. Az En lisant, en écrivant-ban (Olvasás közben, írás közben) Michel Tournier szerint soha nem látott magasságokba emelte az irodalmi kritikát. Nantes-ról, a gimnazista évek városáról írt La forme d’une ville (Egy város formája), a

Julien Gracq Suzanne nővérével Sionban

Rómában bolyongó Autour des sept collines (Hét domb körül) geográfia, történelem és költészet. A Carnets du grand chemin-ben (A nagy út noteszei) a nyolcvankét éves író még egyszer utoljára megmutatta varázslatos világát, amelyben élt, majd becsukta előttünk az ablakot. Saint-florent-i házába visszahúzódva kilépett az időnkből, a modern élet, az irodalmi élet hullámverései helyett a Loire lomha úszását, szemcsés homokpadjait figyelte mindennapos gyaloglása közben, fogadta a ritka látogatót, mindig végtelenül udvariasan, mintha ő volna lekötelezve; olvasmányai, kedves klasszikusai között élte az életét, egy fogyatko-

142

zó „titkos társaság” tagjaként, mely választékosságában, életstílusában és eszményeiben őrzi egy immanens Franciaország értékeit. Julien Gracq 2007. december 22-én halt meg, diszkréten, mint ahogyan élt. Eltávozott a francia irodalom élő klasszikusa. Fáradhatatlanul sétáló alakja mindörökre belemosódott a gyöngéden szeretett és csodált francia tájba. FÁZSY ANIKÓ

Julien Gracq szalonja Saint- Florent-le-Vieil-ben

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

MICHEL DEGUY a kortárs francia költészet meghatározó egyénisége. Mintegy harminckötetnyi verse és elméleti írása jelent meg. 1964-ben alapította meg a La revue de la poésie című folyóiratot, majd 1977-től a Po&sie c. költészeti folyóirat főszerkesztője. 1989-ben kapta meg a Grand Prix National de Poésie elnevezésű díjat, majd megválasztották a Colle`ge International de Philosophie elnökének, és létrehozta e testület lapját a Rue Descartes-ot. 1998-ig a francia írószövetség (Maison des Écrivains) elnöke. Hölderlin, Heidegger és Paul Celan fordítója. Habár verseiből jelentős válogatás (Metszetek, Romhányi Török Gábor fordítása, Orpheusz Kiadó, 2001) jelent meg, verseit, prózáját és elméleti írásait méltatlanul kevesen ismerik. Deguy három hangszínt (nem műfajt) különböztet meg, mely lehetővé teszi a próza és a vers közötti különbség érzékeltetését. Az első „költemény a költeményben” (a versformát a ritmikai egységek, rövidebb-hosszabb sorok, áthajlások határozzák meg), az olvasó a forma szerint is érzi, hogy költeményről van szó. A második a prózavers, lényege a rövid és a felgyorsult ritmus, hogy a kezdettől érzékelhető legyen a befejezés. A harmadik a bölcseleti próza, melyben a filozófia maga az írásmód. Ez utóbbi jellemzi prózaverseit. Költészete a „valami közötti ingadozás”, amely e három módozat egyikére épül, de a három bármikor szétbomolhat vagy keresztezheti egymást. Ezt a fajta írásmódot háromszögelő írásmódnak is lehet tekinteni,

akár a színháromszöget, mert az írásnak is megvannak a főszínei és mellékszínei.  A reménytelenség éltető ereje című könyvében írja, feladatunk „ellentétet kelteni a vélt ellentmondásokban” vagyis „szembefordítani az egymással kijátszható jelentésértelmezéseket”. A költő a látszólagos összeférhetetlenséget ragadja meg. A mindennapi elkoptatott nyelv mögé viszi el olvasóját és fedezi fel vele együtt a „kifejezés tarthatatlanságát”. Ahhoz, hogy a költő meg tudja ragadni az egységet, fel kell tárnia az ellentétes pólusokat és az ezek közötti feszültséget. Ha a költő „világosságot” mond, akkor tudnia kell, hogy az árnyak és fények játékáról beszél. Ez a költészet igazi értelme, a költészet fenntarthatóságának záloga. ISABELLE GARO 1963-ban született. Párizsban él, gimnáziumi filozófiatanár Lille-ben. Művei rendszeresen jelennek meg az Action poétique vagy az Europe folyóirat hasábjain. Műveiből közöltek a Territoires (Fourbis) a Noir sur blanc (Fourbis, 1998) és a Prose/Poésie, circulations (Fourbis, 1998) antológiák. Önálló kötetének címe L’île, légendes définitives (A sziget, végleges legendák, Le bruit des autres, 2001). Marx filozófiakritikájáról szóló esszékötetét a Seuil adta ki 2000-ben. DORIS LESSING (1919) angol regényírónő. Élete első harminc évét egy dél-rhodesiai farmon töltötte. Készeri házasság után 1940-ben Angliába költözött. Hosszú

144

ideig aktívan részt vett a kommunsita mozgalomban, majd 1956 után szakított a kommunistákkal. Első regénye, The Grass is Singins (magyarul: A fű dalol, 1972) 1950-ben jelent meg. Legfontosabb írói teljesítménye egy öt kötetből álló sorozat: The Children of the Violence (Az erőszak gyermekei). The Golden Notebook (Az arany jegyzetfüzet) című regénye 1976-ban elnyerte a francia Médicisdíjat. Magyarul olvasható: Eldorádo (kisregények, 1956). Két elbeszélése a Nagyvilágban jelent meg a hatvanas évek elején. Ther figth Child (1988) Az ötödik gyerek címen 1994-ben jelent meg. 2007-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Utoljára 2007 novemberében közöltük Alpesi tehenek c. elbeszélését. LISA MAYER osztrák költő, író. 1954ben született Tirolban, 1988 óta Salzburg mellett él. Logopédusként dolgozik, hat gyermeke van. Nemzetközi költőfesztiválok résztvevője, komoly elismerésekben részesült. Egyéni hangú, különutas lírikus. Sallangmentes nyelvezete, képi mozgásának alvajáró biztonsága részben a szürrealistákkal (Éluard), részben a háború utáni hermetikus lírával (Celan) rokonítja. Kötetei: Auf den Dächern wird wieder getrommelt, 1999, Du allein beschenkst die Diebe, 2005. Itt közölt versei az első kötetből valók.. HARRY MULISCH (1927) Haarlemben született, a háború utáni holland irodalom kiemelkedő egyénisége. Egy monarchiabeli cseh–német katonatiszt és egy antwerpeni születésű német bankárlány fia. A második világháború alatt különös helyzetbe került: apja kollaborált a németekkel, míg anyja családja – zsidó származása miatt – majdnem teljes egészében a holokauszt áldozata lett. Irodalmi munkássága, melyre a háború alatt átélt különös helyzet

nagy hatással volt, rendkívül terjedelmes és sokrétű. 1947-ben jelentkezett először a De kamer (A szoba) című novellával, az igazi áttörést azonban Archibald Strohalm (1952) című első regénye hozta meg számára. Ezt számos más regény követte, de szép számban jelentek meg színdarabjai, filozófiai, esszéisztikus és önéletrajzi írásai, valamint verseskötetei is. Munkásságát több irodalmi díjjal jutalmazták, 1995-ben Hollandia és Flandria közös életműdíját, a Prijs der Nederlandse Letterent (A holland irodalom díja), is elnyerte. Művei közül többet megfilmesítettek, továbbá számos regényét és novelláját fordították le idegen – köztük magyar – nyelvre (A merénylet. Várady-Brenner Mária fordítása, Európa Könyvkiadó, 1986; Siegfried avagy fekete idill. Devich Klára fordítása, Európa Könyvkiadó, 2002). A Nagyvilág többször közölte. VLADIMIR NABOKOV (1899–1977) a XX. század egyik legjelentősebb írója. Magyarul számtalan elbeszélése, esszéje, regénye látott napvilágot. A Nagyvilág Könyvkiadó Baljós kanyar c. regényét adta ki 1997-ben. Lapunk utoljára 2005/ 1. számában közölte Lik c. elbeszélését, Bratka László fordításában. JUAN MANUEL DE PRADA (1970) spanyol író. Nagyanyja tanította meg írni és olvasni, még az iskola előtt, vele járt szinte minden nap a zamorai könyvtárba, válogatás nélkül olvasott Agatha Christie-t és Proustot. Tizenhat évesen írta első elbeszélését, amelyet a nagyapjával tett kirándulás ihletett (El diabolo de los destellos de nácar), s megnyerte első irodalmi díját. A salamancai egyetemen szerzett diplomát. Számos mesét és elbeszélést írt, a spanyol irodalmi életben Con ~os c. műve megjelenése (1995) óta tartják számon. Ezt a köny-

145

vét tizenöt nyelvre fordították le. Meséit El silencio del patinador címen adta közzé. Las máscaras del héroe és a La tempestad c. regényei de Pradát a spanyol irodalom élvonalába emelik. La rida invisible c. novellagyűjteményével 2003ban elnyerte a Premio Primavera de Novela díját. De Prada számos rangos folyóiratnak és újságnak dolgozik. VARLAM SALAMOV(1907–1982) orosz író, pravoszláv papcsalád legkisebb fia. 1924-ben Moszkvában cserzőmunkásnak szegődött, így kijavítva káderlapját 1927ben felvételt nyert a jogi egyetemre. 1929. február 19-én részt vesz a Lenin végrendelete c. illegális kiadvány nyomdai munkálataiban, szovjetellenes agitáció vádjával letartóztatják. 1932-ben visszatérhetett Moszkvába, ahol egymás után jelentek meg cikkei, elbeszélései, majd 1937-ben újból letartóztatták, s bár sohasem rokonszenvezett Trockijjal, trockista tevékenység miatt öt év lágermunkára ítélték Kolimán. A lágerben többször perbe fogták, a halálos ítélettől egy ízben csak az mentette meg, hogy az ellene vádat emelő NKDV-tisztet letartóztatták és kivégezték. 1943-ban Salamovot újabb tíz év kényszermunkára ítélték, mert Bunyint az orosz irodalom klasszikusának nevezte. 1951-ben szabadult, de 1953-ig nem hagyhatta el Kolimát. Ebben az időszakban

Paszternakkal levelezett. 1956 őszén visszatérhetett Moszkvába. Életében öt vékony verseskötet jelenhetett csak meg, Kolimai elbeszéléseit nem adták ki, mi több, arra kényszerítették az idős írót, hogy tagadja meg őket. Salamov összeomlott, egy moszkvai öregek otthonában tengette napjait, majd elmegyógyintézetbe szállították, ahol egy házkutatás után meghalt. A Nagyvilág már a nyolcvanas években közölte elbeszéléseit, Gereben Ágnes és Osztovits Ágnes fordításában. JEAN STAROBINSKI (1920) svájci francia irodalomtörténész, pszichiáter, kritikus. 1964-től tanár a genfi egyetemen. Több egyetem díszdoktora, tudományos társaságok tiszteletbeli tagja, a Rousseautársaság elnöke. Az irodalomelméleti, kritikai gondolkodás ún. tematikus irányzata már az 1920–1930-as években jelentkezett, elsősorban A. Thibaudet és M. Raymond jóvoltából (ez utóbbi örökébe lépett Starobinski a genfi egyetemen). A tematikus kritikai iskola olyan irodalomkritikai interpretációs módszert jelent, amely a tudati jelenségek szövegbeli megnyilvánulásait kutatja. Starobinski munkásságát a pszichiátriai nézőpont, az erős filozófiai háttér és nyelvészeti vonatkozások határozzák meg. Lapunk többször közölte, legutóbb 2004. 2. és 6. számában.

146

KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 2008. január 1-jétől 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2008-ban 7200 Ft

AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak

AI A BARÁ TI T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS ÁRS ASÁG T YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA ING

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

Kérésre csekket küldünk!

Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42