Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 4. szám
2009. április
TARTALOM
JOYCE CAROL OATES Tökfej (Lukács Laura fordítása) .......................................................................... PHAN HUY DUONG Szerelemre halál (Lackfi János fordítása) ...................................................... UJSZIGETI DEZSŐ Milan Rúfus .................................................................................................................. MILAN RÚFUS versei (Orisek Márta fordításai) ..............................................
295 309 329 331
MŰHELY „Azért fordítunk, hogy az emberek elolvashassák a remekműveket” – Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Réz Pállal ......................... VOLTAIRE Tolérance ...................................................................................................................... Türelem (Réz Pál fordítása) .................................................................................. Patrie ............................................................................................................................... Haza (Réz Pál fordítása) ......................................................................................... MARGUERITE YOURCENAR Mémoires d’Hadrien ............................................................................................... Hadrianus emlékezései (Réz Pál fordítása) ..................................................
334 346 348 350 352 354 357
MAGYAR VILÁG ELEK TIBOR A történet és Gion Nándor írói világa ............................................................. 361
TÁJÉKOZÓDÁS TAUNO YLIRUUSI Az örök kérdés: mi az emberiség feladata? (Gombár Endre fordítása) .................................................................................... 370 TECHET PÉTER Konstruktív dekonstrukció, avagy jogelméleti és jogpolitikai rendszerváltás-kritika Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? ......................................................... 381 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 386
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
JOYCE CAROL OATES
Tökfej
Március végén ólmos esőt hozó vihar söpört át New Jersey északi és középső vidékein. Akkor még csak néhány napja halt meg a férje. Tudta persze, hogy nincs összefüggés a kettő között. De akkor figyelt föl rá először, hogy alkonyatkor valami különös csillogás észlelhető a levegőben. Azóta többször is rajtakapta magát, hogy a bejárati ajtóban, vagy már a házon kívül áll, de nem emlékszik, hogyan került oda. Hosszú perceken át nézte a fakuló színeket és az üveges fényt, amelyet az égbolt és a házat körülvevő skót fenyőfák bocsátottak ki magukból. Az volt a benyomása, hogy nem természetes az a fény, és gyenge pillanataiban megrohanta egy gondolat: ez most az átkelés ideje. Figyelt, de sejtelme sem volt, mit lát. Felajzott éberség vett rajta erőt. Nyugtalanító balsejtelem. Lehetséges, tűnődött, hogy mindig is ott volt az a furcsa csillogás a levegőben, csak korábbi, védett életében nem vette észre? Ezen az októberi estén, mielőtt teljesen lement volna a nap, fényszóró bukkant fel az úton, majd bekanyarodott a kocsibejáróra. Ettől Hadley hirtelen magához tért – bár az első pillanatban nem is tudta, hol van. Aztán eszébe jutott Anton Kruppev: azt ígérte, hogy beugrik hozzá. Beugrok, mondta Anton. Vagy ő mondta Antonnak, Miért is nem ugrik be? A félhomályban nem látta a férfi arcát. Anton furgonnal jött, a kocsi oldalán fehér betűs felirat. Lemászott a magas utastérből, és a sötétbe borult gyalogúton imbolyogva közeledett a házhoz – hórihorgas madárijesztő, a fején formátlan Halloween-tök. Döbbenet! Hadley hátrált, nem egészen bízott a szemében. Kihunyt töklámpásra emlékeztetett a férfi vállán nyugvó vigyorgó tök, és mert a belseje sötét volt, kifejezéstelenül tátongtak rajta a kivágott szemek. A száj szélesen mosolygó réséből erős idegen akcentussal törtek elő az angol szavak: 295
– Asszonyom? Jó helyen járok? Ház asszonya ön? Hadley idegesen nevetett. Ilyenkor illik nevetni, gondolta. A reszelős hang komor ünnepélyességet mímelve faggatózott tovább: – Asszonyom… e ház lakója? Szívesen látnak itt? Igen? Tréfának szánja. Anton Kruppev egyik ügyetlen tréfája ez. Sikerült ráijesztenie, bár valószínűleg nem ez volt a szándéka – valószínűleg csak meg akarta nevettetni. Hadley szégyellte, hogy őszintén megijedt, hiszen pontosan tudta, hogy Anton meg fogja látogatni. És ki más, mint Anton Kruppev, lenne képes így, fején Halloween-tökkel betoppanni hozzá? A szövetkezeti boltban Anton volt a legkészségesebb, legudvariasabb dolgozó. Aki mindig tréfálkozik a vásárlókkal, és nevet a saját viccein; kisfiús, sebezhető, megejtő. Akadozó beszéde önmagában is nevetésszerűen hatott, s ugyan nem volt teljesen érthető, de ragályosnak bizonyult. Esetlensége ellenére látszott Antonon, hogy rendkívül intelligens. Hadley megállapította, hogy bizonyára gondos munkával faragta ki a tökfejet: nagy volt a tök, hagyma formájú, furcsán erezett és barázdált, kétszer akkora, mint egy rendes emberfej, háromszögszemekkel, háromszögorral, szájnyílásában pedig héjba ékelt tépőfogak sorakoztak. Antonnak sikerült valahogy ráerőszakolnia a fejére – Hadley egyelőre el sem tudta képzelni, hogyan. – Milyen jópofa, Anton! Maga faragta? Anton Kruppevtől ilyen semmitmondó dolgokat szokott kérdezni az ember. Mert valamit csak kell mondani, hogy enyhüljön a feszültség, amely a férfi kutyaszerűen agresszív buzgalma – a tetszésvágy, a meghökkentés és a nevettetés szándéka – nyomán keletkezik. Hadley felidézte Anton első látogatását, amelyre az előző héten került sor – s hogy miután kávéval és sokmagos kenyérből készült kis szendvicsekkel kínálta, milyen kényszeredett, hosszúra nyúló beszélgetés következett, mert Anton mintha nem tudta volna, hogyan vegyen búcsút; aztán imbolyogva felállt, görcsösen kezet rázott vele, és ügyetlen, nedves puszit nyomott az arcára, amely csípte, s egyben felvillanyozta őt, mintha denevér szárnya súrolta volna. – Igen, hölgyem. Mit gondol… megveszi? – Attól függ, Anton. Mennyibe kerül? – Magának, hölgyem, tiszta ingyen van! Vajon meddig tartható fenn ez az erőltetett tréfa?, töprengett Hadley kétségbeesetten. Az iskolában egyszerűen letorkolták az Anton Kruppevhez hasonló fiúkat – Haha! Juj de vicces! –, de felnőttként, ha nem akar goromba lenni, hogyan vegye el bárki kedvét az efféle humortól? Hadley harminckilenc éves volt. Anton nem lehetett több huszonkilencnél. Az országot, ahol született, most Bosznia-Hercegovinának hívják; elvesztette a szüleit, aztán 296
egy túlélő nagyszülő az Egyesült Államokba menekítette. Amerikai iskolákba járt, beleértve a Massachusettsi Technológiai Intézetet, a hosszú évek mégsem faragtak belőle meggyőző amerikait. A túlzott igyekezet miatt, gondolta Hadley. Ez ordít minden idegenről, aki nem itt született. Érzékelve a háziasszony kétségbeesését, de eltökélve, hogy nem vesz tudomást róla, Anton valamiféle sóvár diadallal kapta le a válláról a rikító tökfejet, és a kezébe fogta; érdes kézfeje, nagy ujjízületei voltak. Hadley most már látta, hogy a tök héjának csak kétharmada van meg. Anton kivájta a belsejét, kifaragta, és részben kikanyarította a hátulját – embernél az agykoponya hátsó lemezének felelne meg a hiányzó darab. Vagyis a rejtélyes tökfej igazából tökből faragott álarc volt, amely Anton vállán támaszkodott, és fogni kellett, nehogy leessen. Mégis szinte élt; ahogy imbolyogva közeledett felé a madárijesztő-szerű alak, életre kelt az arc. – Tetszik? Meglepő? „Vidám Halloween”-t kívánok, jó? Halloween? Nem lehet, Hadley biztos volt benne. Október 31-ig még jó néhány nap van hátra. – Tessék, Hedley. Hogy legyen magának. Anton egészen kipirult, és szégyenlősen, mégis agresszíven mosolygott. Szögletes arcán és homlokából hátrafelé meredező, drótszerű hajszálain tökbél és tökmag tapadt meg, amelyet lopott mozdulatokkal próbált eltávolítani, ahogy kisfiúk törölgetik folyós orrukat. Ha megcsókol, gondolta Hadley, tökszaga lesz. Meghalt a férje, elhagyta őt. Más férfinak eszébe sem jut beugrani hozzá. Anton átnyújtotta formátlan ajándékát. Nyomhatott vagy hét kilót a nyavalyás. Majdnem kicsúszott Hadley kezéből. Megérdemelné Anton Kruppev, gondolta Hadley, ha elejtené, ha szétloccsantaná a kövezeten. Anton biztosan ajánlkozna, hogy feltakarítja. – Anton, köszönöm! Ez igazán nagyon… Összeért a kezük. Anton szorosan mellette állt. Jóval magasabb volt Hadleynél, bár görbén tartotta magát, fiatal kora ellenére hajlott volt a háta. Talán valamilyen gerincbántalom miatt. És szaporán, hallhatóan vette a levegőt, mint aki futott. Vagy mint aki bejelentést akart tenni, de meggondolta magát. A magas, szikár Anton Kruppev körülbelül egy éve bukkant föl a biokertészeti és bioélelmiszer-boltban, ahol Hadley azelőtt rendszeresen vásárolt – még amikor rafinált fogásokat főzött a férjének, kettőjüknek –, és ahová még most is betért néha. Anton mindig nagyon figyelmes és előzékeny volt. Március óta Hadley egészen magába roskadt, ami narkotikumként hatott rá – persze altatót is szedett, hogy átvergődjön valahogy a legrosszabb álmat297
lan éjszakáin, majd az egész napot szédelgős bódulatban vészelte át –, így szinte tudomást sem vett Anton Kruppevről, legfeljebb annyit érzékelt, hogy van ott egy segítőkész, kitartó dolgozó, aki szemlátomást alig várja, hogy kiszolgálhassa őt. Anton csak nemrég merte nyíltan felajánlani, hogy este, miután bezár a biobolt, elvisz neki néhány zsák tőzegmohát, Hadley-nek bizonyára nehéz egyedül kiemelnie a súlyos zsákokat a csomagtartóból. Sőt szívesen le is teríti a tőzegmohát, ahová csak Hadley kívánja. Hadley habozott, mielőtt igent mondott volna. Igaz, vonzódott némileg Anton Kruppevhez. Kislányként Észak-Philadelphiában járt iskolába, s ott több külföldi születésű osztálytársa is volt; ők jutottak eszébe róla, azok a sápadt arcú, sovány fiúk, akik kerek lencséjű szemüveget hordtak, és kínnal formálták a szavakat, mintha valami baja lenne a nyelvüknek. Hadley vonzódott hozzájuk, de sosem barátkozott velük. De most, egy-egy gyenge pillanatban hálás volt bárkinek, aki kedvesen szól hozzá; férjének korai halála óta úgy érezte, ki van zsigerelve, értéktelenné vált. Nincs már senki a világon, akinek számítasz. Ez most az átkelés. Valamiféle hipnotikus állapotban azon kapta magát, hogy egy hangra figyel, amely nem a sajátja, mégis saját legbensőbb beszédének lejtésébe ágyazva szólal meg. Nem vádolta ez a hang, nem ítélkezett felette, ő mégis tudta, hogy megítéltetett, és megvetendőnek találtatott. Senki a világon. Ez most az átkelés. Aláírta a férje elhamvasztásához szükséges okmányt. Emlékezetében könnyek fénytörésétől torzítva, elmosódva saját nevét is ott látta a szerződésen, a férje neve mellett. Úgy érezte, azzal, hogy aláírta az ő hamvasztását, aláírta a sajátját is. Ezzel lezárult valami benne – az érzelmek élete, az érzés képessége. Elméjének egy részével mégis éber, elővigyázatos maradt. Nem rajongott a kalandokért, és nem volt vakmerő. Csaknem húsz éven át kitartott a férje mellett; nem született gyermekük, így Hadley-nek gyakorlatilag nem is volt családja. De baráti köre igen, és benne néhány – mértékkel – bizalmasnak tekintett barát. Rendesen aligha egyezett volna bele, hogy egy idegen csak úgy beugorjon hozzá, de Anton Kruppevről történetesen megtudta, hogy miután ledoktorált, a tekintélyes Molekuláris Biológiai Intézet kutatói karának tagja lett. Tudományos fokozatát a Massachusettsi Technológiai Intézetben szerezte, és tanított a Kaliforniai Technológiai Intézetben; szakterülete a mikrobiológiai genetika volt. Hadley látta egyszer egy egyetemi vonósnégyeskoncerten. Egyszer pedig látta, amint Anton egymagában baktat a csatornaparti vontatóúton. Fejhallgató volt rajta, és erősen leszegte az állát, miközben mozgott a szája, mintha vitatkozna. Annyira koncentrált valamire, hogy a pillantása átsiklott Hadley-n, meg se látta; kedvenc vásárlója – akárcsak aznapi öltözéke, a csavart mintás pulóver, a laza gyapjúnadrág és a csizma – láthatat298
lanná vált a számára. Hadley örült, hogy Anton Kruppev nem vette észre. S hogy ő megfigyelhette a fiatalembert, de az nem figyelte meg őt. Tudós, gondolta Hadley. Semmit nem lát meg, amit nem döntően fontos látnia. Most, az otthonában, Hadley beleborzongott a hatalomba, amelyet esetlen látogatója fölött birtokolni vélt. Biztosra vette, hogy Anton nem ismerte a férjét, és nem tudja, hogy ő, Hadley, nemrég megözvegyült. (Természetesen továbbra is hordta mindkét gyűrűjét: az eljegyzésit és az esküvőit.) Abban lakozik a hatalma, gondolta Hadley, hogy lényegében közömbös neki ez a férfi, közömbös a férfiassága, a szexualitása, melyet olyan ügyetlenül kénytelen magával cipelni, mint egy ormótlan csomagot, hogy felajánlja a hozzá hasonló idegeneknek. Rosszul táplált benyomást kelt, olyan emberét, akinek sok goromba visszautasításban volt része, mégis elszánt marad. Vannak meglepően csúnya férfiak, akikbe minden második nő beleszeret, de Anton Kruppev nem tartozik közéjük. Az ő csúnyasága nem karizmatikus; férfiassága egészen más természetű. Ahogy erre gondolt, valamiféle emelkedettség fogta el Hadley-t. Ha ma este megcsókol, olyan szaga lesz – mint a szemétnek. Mosolygott. Anton úgy meredt rá, mintha a mosoly neki szólna. Hadley még egyszer megköszönte a tököt. Nyájas melegség volt a hangjában. Igazán „eredeti” ajándék, és milyen „okosan” van kifaragva! Anton arca ragyogott örömében. – V-várjon, Hedley! Más is van még. „Hedley”-nek szólította. Az üzletben „Mrs. Schelle” volt, Anton még külön meg is nyomta a szó végi „e”-t. De Hadley egyáltalán nem érezte szükségét, hogy kijavítsa. Anton megfogta Hadley kezét – jéghideg ujjait élettelennek érezhette –, és húzni kezdte magával a kocsibehajtó felé. A furgon hátuljában kissé megfonnyadt, halványsárga krizantémok kornyadoztak egy nagy cserépben, mellette hosszú, keskeny kartondoboz feküdt, benne mindenféle termény: bütykös répa, hosszú, levágatlan zöldjével, girbegurba paprika és körte, ütődött nyári alma, csupa olyasmi, amit a szövetkezeti üzlet leárazva sem tudott eladni. És egy sokmagos kenyér, csak aznap reggel sütötték, bizonygatta Anton, de mert nem kelt el, másnap reggel már „egynapos” kenyérnek minősül. – Ebben az országban sok buta előítélet él az „egynapos” dolgokkal szemben. Mindennek „új”-nak kell lenni, „tökéletes állapotban”. Nekem rejtély, hogy este hatkor, amikor bezár a bolt, még jó ez a kenyér, de holnap reggel fél kilenckor, amikor kinyit, akkor már „öreg”. Ahonnan mi jövünk, a családom, a szomszédaim… – Az erkölcsi felháborodástól erősebb lett Anton akcentusa; szuszogása még hallhatóbbá vált. 299
Hadley szívesen kérdezte volna Antont a múltjáról. Tudta, hogy Anton borzalmakat élt át. Etnikai tisztogatást. Népirtást. Mégis kellemetlenül érezte magát a társaságában. Valószínűleg hiba volt engedni, hogy a hóbortos fiatal biológus másodszor is beugorjon hozzá; Hadley nem akarta félrevezetni. Ő özvegyasszony, aki büntetlenül elhamvasztatta a férjét, s nem bánta meg. Március óta hiába hívják a barátok, akik évek óta ismerték mindkettőjüket. Idegesíti őt a segíteni akarásuk, a törődésük, amelyet nem érdemel meg. Sajnálom! Nincs kedvem elmenni itthonról. Nagyon fáradt vagyok. Lefekszem, de nem tudok elaludni, úgyhogy éjjel egykor beveszek egy altatót. Hajnali négykor beveszek még egyet. Felejtsetek el! Én be vagyok fejezve, kész, vége. Hátha nem is kell behívnia, gondolta Hadley, hátha Antonnak fel sem tűnik a modortalanság, hátha nincs elég ismerete ahhoz, hogy modortalanságnak tekintse. Anton közben elhelyezte a krizantémot meg a terményes dobozt a bejáratnál álló fehér padon. A múltkor eldicsekedett vele, hogy ő afféle „Miszter Ezermester”, és most nyomban felfigyelt a hátsó terasz megrepedt köveire; felajánlotta Hadley-nek, hogy kicseréli őket. Aztán a megvetemedett kertkaput vette szemügyre. Néhány gyors kézmozdulat, néhány értő, ügyes ütés, és kiegyengette. – Tessék, kész. Mint „új” korában, ugye? – mondta. Nevetett, mintha valami váratlanul szellemeset mondott volna. Hadley örült, hogy otrombasága ellenére Anton nem teszi szóvá a borzas kúpvirágok, zsályák és hajnalkák dús bozótjában burjánzó temérdek gazt – azelőtt Hadley férje gondozta a kertet, amelyet időközben egészen felvert a gyom. A látogató elképesztette energiájával; fortyogott és túlcsordult, mint a fölpúposodó élesztő. Hadley azt gondolta volna, hogy miután feltehetően a laborban töltötte a napot, majd órákat húzott le a szövetkezeti boltban, Anton kába lesz a kimerültségtől. És lám, most éppen fáradhatatlanul szemlézi a házat – kívülről: ablakokat, zárakat vizsgál, törött ágakat, viharok törmelékét söpri félre. Azt hihetné bárki, hogy Anton Kruppev a család régi barátja, aki számára az a felfedezés, hogy kiégett a garázs egyik lámpája, azonnali cselekvésre ösztönző, nagy horderejű eseménnyel ér fel. – Van másik körtéje, igen? És létra? Fokokkal, hogy fölálljak rá? Becsavarom most, mielőtt túl sötét lesz. Hadley nem tehetett mást, behódolt a rendíthetetlenségnek. És nem volt más választása, mint behívni egy kicsit Anton Kruppevet. Udvariasan és sajnálkozva magyarázta, hogy este vacsorázni megy, de azért nem volna-e kedve Antonnak bejönni egy italra? – Hedley, igen, köszönöm! Volna, igen, nagyon is. 300
Anton hálásan hebegett, és a lábtörlőbe törölte a túrabakancsát. Sáros volt a talpa, levelek ragadtak rá. Hadley hiába ismételgette, hogy szükségtelen, Anton dörmögött valamit, lehúzta a bakancsát, majd gondosan egymás mellé helyezte a balt meg a jobbat a bejárati ajtó elé, a lépcsőre. Hatalmas bakancs, akár a lópata! Az átázott fűzők tökéletes szimmetriát alkotva kacskaringóztak bal és jobb felé. Odabent majdnem teljes volt a sötétség. Október vége felé járt, korán esteledett. Hadley kellemesen izgatott, kicsit ideges hangulatban gyújtogatta a lámpákat. Volt valami fura meghittség ebben a villanygyújtogatósdiban, mintha csak kettejükre tartozna. Hadley hallotta saját magát – fogalma sem volt, mit mond –, és ahogy barátságosan megemeli a hangját, miközben a magas vendég szürke gyapjúzoknis lába megtorpan a nappali küszöbén – a múltkor nem járt itt. Elnézte a hosszú, ízlésesen bebútorozott szobát, túlsó végében a vállmagasságú kőkandallót, a könyvekkel megrakott polcokat, a fényes, keményfa padlót, a kínai szőnyegeket. A kandalló fölött káprázatos pasztellszínekben derengő impresszionista festmény, Wolf Kahn tájképe. Anton Kruppev izgatottan tudakolta, hogy nem egy Cézanne-t lát-e. – Cézanne? Ó, dehogy! – Hadley elnevette magát, olyan naiv volt a kérdés. Eltekintve a szürreális pasztellszínektől és a nagy tömegben egymásra halmozott fatörzsek, lombozatok erősen elvont ábrázolásmódjától, nem sok emlékeztetett a korábbi mester vásznaira. Odakint, miközben Anton az égőt cserélte, Hadley még arra gondolt, hogy kávéval fogja megkínálni. Mára legyen elég a kávé. De amikor az októberi hidegből bementek a meleg házba, mégis egy pohár sötétvörös Catenát töltött neki, méghozzá abból az üvegből, amelyet még a férje vásárolt. Anton áradozva köszönte meg – furcsa, szögletes arca belepirult az örömbe. Kicsi, fényes tökmag csillogott sárosvíz-színű, drótszerű hajában. Hadley magának is töltött egy pohár bort. Enyhén remegett a keze. Nem szabad megkínálnom még egy pohárral, gondolta. Nem szabad marasztalnom. A tálalón egy bontott doboz paradió feküdt, Hadley azzal is megkínálta Antont. Mázas kék cseréptálkába töltötte át a paradiót. Anton hálásan ivott, Anton evett. Szomjasan, éhesen. Hadley nappalijában keringve a könyvespolcot nézegette. Izgatottan beszélt – rengeteg mondanivalója volt! Hadley-nek egy csattogó-káráló, megejtően lomha, nagy testű madár jutott róla eszébe, mondjuk valami hosszú lábú, hosszú nyakú struccféle, hegyes arcában gyorsan cikázó, kíváncsi szemekkel. Anton levetette műanyag viharkabátját; felsőteste csontosnak látszott, 301
mellkasa beesettnek. Hadley úgy képzelte, az ing alatt viaszosan sápadt a bőre. A melle szőrtelen. Kicsike pocak, nyurga, vékony láb. Hadley nevetett. Már csaknem végzett a borával. A torkában szétáradó melegség a szíve felé terjedt tovább. Udvariasan figyelni – koncentrálni – próbált, miközben különös vendégéből idegesen, kisfiús lelkesedéssel, hadarva dőlt a szó. Bosszantó alak! Mint a félénk emberek általában, Anton sem tudta abbahagyni, ha egyszer elkezdett beszélni; nem ismerte a társalgás ügyes trükkjeit, például hogy miként lehet más tárgyra térni, vagy hogyan kell megragadni a beszélgetőtárs figyelmét. Mint valami elszabadult jármű, száguldott ész nélkül előre. És mégis volt benne valami tagadhatatlanul vonzó. Egyre felhevültebben, egyre szenvedélyesebben beszélt – noha féligmeddig tréfának szánta, amit mondott – az amerikai politikáról, az amerikai popkultúráról, majd kijelentette, hogy „az amerikai protestáns fundamentalisták butasága” nyilvánul meg abban, ahogy az őssejtkutatáshoz viszonyulnak. És milyen nagy ez a butaság! Az amerikaiak több mint kilencven százaléka hisz Istenben – és az ördögben. Hadley szerint nem volt helytálló ez a vélemény. Kilencven százalék? Ilyen sok? Valószerűtlennek tartotta, hogy ugyanannyian higgyenek az ördögben, ahányan Istenben. – De igen, igen! A keresztény Istenben hinni annyi, mint hinni az ellenségében, az ördögben is. Ez köztudomású. Anton felhajtotta a borát, töltött magának még egy pohárral, és újból teleszedte a markát paradióval. Hadley azon töprengett, hogy szándékosan akare goromba lenni, vagy csak nem jut jobb eszébe. – Nem tudom elképzelni – tartott ki makacsul az álláspontja mellett –, hogy ugyanannyi amerikai hisz az ördögben, ahány Istenben. Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Az amerikai nép… vagyis mi, mi toleránsak vagyunk. Milyen önelégült szöveg. Hadley elhallgatott: igazából nem is tudta, mit akar mondani. A sötétvörös bor hamar a fejébe szállt. Anton csúfondárosan horkantott. – Toleráns nép, igazán? Olyan ez a tolerancia, hogy fölfal mindent, és amit nem tud, abból ellenséget csinál. – Ellenséget? Hogy érti? – Háborút csinál. Először az ellenséget kiáltja ki, aztán a háborút. Anton nevetett, előtűnt a fogsora. Nagy, sárga fogai voltak, a fogínye halvány rózsaszín. Látva, hogy Hadley milyen döbbenten mered rá, maró gúnnyal tette hozzá: 302
– Persze, először van a „tolerancia”, és utána a „megelőző csapás”. A felháborodás forróságot kergetett Hadley arcába. Ez sértő, szándékosan sértő. Anton Kruppev évek óta az Egyesült Államokban él, ismernie kell tehát az iraki háború hátterét, pontosan tudnia kell, hogy a republikánus kormányzat félrevezette, becsapta az amerikaiakat. Hát persze hogy tudja. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozik, aztán mégis meggondolta magát. Lopva a karórájára pillantott. Csak néhány perccel múlt háromnegyed hét! Vendége még fél órája sem tartózkodik a házban, de őt máris annyira igénybe vette, hogy sokkal hosszabbnak érezte a látogatást. Anton fel-alá őgyelegve tovább fürkészte a nappali tárgyait. Utakról hazahozott emléktárgyakat, Hadley és férje sokéves gyűjtését: indonéz kerámiát, kínai falitekercset és vízfestményt, gyönyörű, fából faragott figurákat Bali szigetéről, egy egész falnyi rikítóan színes „naiv” festményt Mexikóból, Costa Ricából, Guatemalából. Különös érdeklődést mutatott a polcokon sorakozó könyvek iránt, mintha a több száz kötet, amelyet Hadley férje vásárolt össze évekkel korábban – elvégre európai történelemből doktorált, és a Columbia Egyetemen jogot végzett –, közvetlen jelentőséggel bírna, és több lenne, mint elveszett, pótolhatatlan múltat idéző ereklye. – Ezeket mind olvasta, Hedley, igen? Hadley nevetett, zavarban volt. Nem, dehogy. – Akkor… valaki más? Ezt mind? Hadley ismét felnevetett, bizonytalanul. Vajon gúnyt űz belőle Anton Kruppev? Olyan kutakodva nézi őt, mint a tárgyait és a könyvespolcát, mármár ellenséges intenzitással; de hiába, ő, Hadley nem tehet róla, hogy ízigvérig amerikai, hogy ennyire nő, s hogy még most is tetszeni kíván Antonnak, áhítja a férfi csodálatát – és ha biztosan tudná, hogy Anton csodálja, diadalmasan küldhetné el. Megint eszébe jutottak külföldön született egykori iskolatársai. Felsősnek szánalmas alakok voltak – olyanok, akikkel együtt érzett az ember, jótékonykodott, és leereszkedett hozzájuk, máskor pedig kinevette őket. A gimnáziumban aztán éltanulók lettek, élsportolók. Valami nagy erő hajtotta őket, amit az önhitt amerikaiak eleinte gyengeségnek néztek. Talpas zoknijában Anton inkább gyermeki, mint agresszív benyomást keltett. Hadley feltételezte, hogy Anton kicsi, zsúfolt egyetemi lakásban lakik, valahol a folyóparton, azon a soron, ahol a támogatott bérlemények vannak. – Nocsak! Télikert? – Anton a kőház hátuljához toldott üvegfalú helyiséghez ért, amelyet Hadley és a férje építtettek; a „szolárium” úgy volt megtervezve, hogy csak a napfény fűtse, és fehér vesszőkosarak, kartonhuzatú pár303
nák voltak benne, valamint egy fehér kovácsoltvas asztal és néhány szék, akár egy nyitott tornácon. De most sötét árnyék ülte meg, s a vidám, ünnepi színek szinte egyáltalán nem érvényesültek. A függőleges üvegpaneleken át besütött a magas fenyők csúcsain fennakadt, halvány fényű növekvő hold. – Szép ház… régi, ugye? Nagy egy személynek. Maga szerencsés, Hedley. Ugye tudja? Szerencsés! Hadley zavartan mosolygott. Próbálta annak látni magát. – Igen, azt hiszem. Vagyis, igen. – Sok ház itt, a „falu”-ban, ahogy hívják, olyan nagy! És csak kevés embernek. Egy hold földön egy ember lehet talán, a népességstatisztika megmutatná. Ugye? Hadley nem egészen értette, mit akar mondani Anton Kruppev. Valami hetyke vidámság csillogott a szemében, amelyet szélesebbnek mutatott a fémkeretes szemüveg maszatos lencséje. Mióta lakik a házban, kérdezte, és amikor Hadley azt felelte, hogy 1988ban költözött oda a férjével, Anton továbbra is ugyanolyan fájdalmasan mosolygott, de nem kérdezősködött a férjéről. Akkor hát tudja, gondolta Hadley. Valaki a szövetkezeti boltban elmondta neki. – Igen, ez szerencse – mondta Anton nyersen. – Amerika az esélyek hazája; nem mindig adatik meg minden, amit az ember megérdemel. – De ez nem szerencse volt. A férjem dolgozott. Ő kereste meg a rávalót, hogy legyen, amink van. – És maga, Hedley? Maga is „megkereste” a rávalót? – Én… én nem számítok semmire. Már nem. Anton figyelmesen nézte. Mintha biológusként úgy próbálná megfejteni szavai jelentését, hogy jól megnézi magának. Visszhanggal beméri, úgy tájékozódik – perverz gondolat –, mint magas rezgésszámú csipogás alapján a denevér. Csak ő a nézésével teszi ezt. Hadley még mindig látta a tökmagot – hacsak nem másik tökmag volt, vagy egy darabka tökbél; továbbra is ott csillogott Anton durva tapintásúnak látszó dróthajában, amelyre alighanem ráfért volna a hajmosás. Hadley heves késztetést érzett, hogy kigyomlálja belőle a magot, de tudta, nem kockáztathatja meg ezt a figyelmességet. Félreértené. Amilyen hibbant, egész mást sütne ki magának belőle. De ha szeretnék egy szeretőt. Egy szeretőt, akit egy szikrányit sem szeretek. Mintha Anton hallaná ezeket a szavakat, hirtelen hangulatváltozáson esett át. Riadtabb, kevésbé erőltetett lett a mosolya. Akad-e még valami tennivaló Miszter Ezermesternek, kérdezte, amire Hadley gyors tagadó választ adott: – Nem, nincs több. 304
– Az alagsorban… megnézhetem a kazánját. Értek hozzá. Mosolyog, Hedley, de így van. Hogy legyen miből megélnem, míg iskolába járok… Hadley biztos volt benne, hogy nem mosolygott. Határozottabb hangon megköszönte Antonnak a segítséget, és hozzátette, hogy hamarosan mennie kell. – Barátokkal vacsorázom a városban. Ez nyilvánvalóan hazugság volt. Hadley csak pimasz egyértelműséggel tudott hazudni. Anton egy lépéssel közelebb lépett. – Ha kell, visszajövök máskor. Örömmel jövök, Hedley. Tudja ezt, ugye? Én a maga Anton barátja vagyok, igen? – Nem. Vagyis… igen. Talán majd máskor. Hadley visszakalauzolta vendégét a nappaliba, a kivilágított galériába, majd a bejárathoz csatlakozó előszobába. Anton szorosan a sarkában haladt, s közben motyogott valamit magában – bár lehet, hogy Hadley-hez beszélt, neki szánta, hogy megnevettesse, mert mintha ő maga is nevetgélt volna a bajusza alatt. Fölhörpintette a második pohár borát, amitől rendezetlenné, szaggatottá váltak a mozdulatai, mint egy félig-meddig életre kelt madárijesztőnek. Ekkor kezdődött a kipakolás, fojtott, zaklatott hangon, és Hadley-nek: az egyetemi laboratórium vezetője becsapta őt; ellopta és eltulajdonította Anton Kruppev felfedezéseit; tudományos cikket publikált róla, amelyben Antont csak a tanársegédek között említi meg, és most, hogy Anton tiltakozott, az igazgató elüldözi őt a laborból. Nem hajlandó szóba állni vele, sőt kitiltotta az intézetből, mire Anton elment a rektorhoz, kérte, hogy fogadja őt, de az természetesen nem fogadta. Anton másnap visszament, és amikor megint nemleges választ kapott, fölkereste az egyetemi főigazgatót – és az ügyvédet. A két iroda közel van egymáshoz, az intézmény hivatali épületében. Csakhogy mindannyian összeesküdtek ellene, az intézet vezetője, meg a laboré – ó, Anton nagyon jól tudta ezt! Nem olyan ostoba, hogy ezt ne tudná! Akkor nagyon felizgatta magát, és valaki kihívta a biztonsági szolgálatot. Aztán megérkezett az egyetemi rendőrség, és elvezették, hiába tiltakozott; megfenyegették, hogy átadják a városi rendőrségnek, azok pedig le fogják tartóztatni „szabálysértés” és „testi sértés veszélye” miatt. Anton megrémült: nehogy a végén kitoloncolják! Még nem szerzett amerikai állampolgárságot. – Mosolyog, Hedley? Mi olyan vicces? Mosolyog? Hisz a hosszú, ziháló monológ széteső mondatait hallgatva mindvégig hüledezve meredt Antonra! 305
– Szórakoztatja, igen? Hogy a laborban végzett munkám, erőfeszítéseim után, mert én bizony keményen dolgoztam, a kutatásvezető kizsákmányolja jó természetemet? Mindig azt mondta: „Anton közöttünk a sztoikus.” Ez azt jelenti, ez az amerikai hízelgés, hogy engem ki lehet használni. Használni saját célokra, az intézetnek. Csak nem szabad mutatni, hogy az ember ismeri a dörgést. Anton úgy beszélt, mint akit túl nagy sérelem ért ahhoz, hogy a birtokában lévő kifejezőeszközökkel képes legyen leírni; mintha valami ősi teher, törzsi átok hordozója lenne. – És most, amikor három év után ellopják az eredményeimet, és már nem kellek semmire, kidobnak a szemetes konténerbe. A kukába, ugye, milyen jó kis szó ez? Jó vicc, a kukába, jó kis amerikai vicc, igaz? Az intézet nem újítja meg a szerződésemet, mert állítólag elfogyott a pénz, nincs rá több országos keret. És a témavezetőm a kisujját se mozdította, hogy segítsen nekem megszerezni az állampolgárságot, amit évek óta kérvényezek. Persze én magam is késedelmes voltam… olyan keményen dolgoztam a laborban. Tegnap reggel aztán e-mailben megkaptam a határozatot. Hedley, magának nem szabad mosolyogni! Ez nagyon önző. Nagyon önző és kegyetlen. A méltatlankodó férfi fenyegetőn hajolt Hadley fölé, szögletes arca megfeszült, vonásai megkeményedtek. Összeszorította az állkapcsát. Felhevült testéből édeskés hulladékszag lebbent föl. Maszatos szemüvege mögött gyanakvó pillantású szemek ültek mély gödrükben. – Szeretném, ha most elmenne, Anton – mondta Hadley idegesen. – Barátokat várok. Mindjárt itt lesznek, hogy elvigyenek a városba. Tudja, mondtam… ma ott vacsorázom. Nem akarta, hogy látogatója megérezze, mennyire fél tőle. De elkövette azt a hibát, hogy hátat fordított neki, és az ajtó felé indult, hogy kikísérje. Ezzel megsértette. Anton Hadley nyaka köré lendítette a karját, és a következő pillanatban mindketten a földre zuhantak. Anton megragadta Hadley-t, és megcsókolta – csókolta és harapta az ajkait, mint egy kiéhezett rágcsáló. Dulakodás közben mindkettőjük borospohara kirepült a kezükből, és csörömpölve összetört a padlón. Hadley kiabálni próbált, de Anton lenyomta. Mindjárt megfojt, gondolta Hadley, de aztán úgy tetszett, Anton még mindig csókolja, vagy csókolni próbálja. Hadley kétségbeesetten Anton mellébe, bordáiba vágott a könyökével; a férfi szája rátapadt az övére, Hadley úgy érezte, mindjárt leharapja az ajkát. Anton tébolyodott elragadtatással suttogott, valami olyasmit, hogy Tetszem magának! Akarja ezt! Morogva, erőlködve, felindultságtól piros arccal maga alá gyűrte Hadley-t, és lovagló ülésben ráült; viaskodásuk tisztán testi küzde306
lemmé alakult át, hevesen, ám szinte tökéletes csöndben dulakodtak, csak a lihegésük hallatszott. Hadley maga sem tudta, mit csinál, fejét jobbra-balra kapva próbálta kikerülni a férfi száját, éles, sárga fogait, leheletének szagát. Végső kétségbeesésében valahogy sikerült kivergődnie Anton alól, s négykézláb, állati vonaglással csúszva-mászva egy pillanatig azt hitte, megmenekülhet a csapdából – de Anton Kruppevnek csak vetődnie kellett utána, erős ujjaival máris bokán ragadta, nevetve rámászott, újra és ezúttal erősebb szorítással meglovagolta, miközben a nyakára kulcsolta a kezét. – Akarta, hogy itt legyek! Valósággal kérte – hajtogatta Anton zihálva. – Nincs joguk kinevetni. Magának meg a „kurátor” férjének. Hadley-nek fogalma sem volt, miről beszél Anton. Kurátor? A férje a történelem tanszék tanácsadó testületének tagja volt ugyan, de semmiféle kapcsolatban nem állt a molekuláris biológiai intézettel. De úgysem tudná most megmagyarázni ezt; sem erővel, sem szuflával nem bírná, viszont nyert legalább annyi időt, hogy csaknem nyugodtan végiggondolja: ez képtelenség, ilyen nincs. Ez rossz. Ebben a pillanatban kívülről, furcsa nyugalommal szemlélte önmagát, mint régen, amikor a férjével szeretkezve hirtelen eloldódtak a gondolatai, s mindaz, ami testi, zsigeri és sürgető volt, távolabbra került. Csakhogy most, Anton nyelvén, száján ízlelve a bort, a savanykásan vadállati borízt, Hadley tudta, hogy a férfi utálja; tiszta, tüzes gyűlölettel gyűlöli akkor is, amikor könyörög neki: Ne bántson, Anton, kérem. Anton, szeretnék a barátja lenni. Segíteni fogok magának. És nem bort ízlel, hanem felsebzett felső ajka vérét. Anton gorombán ellökte magát tőle, föltápászkodott, nadrágjából kilógó, vérfoltos ingével megállt fölötte. Gyötrődve, dühtől fuldokolva, felindultan dadogott még valami érthetetlent, aztán odatántorgott a bejárati ajtóhoz. Majd – áldozata elképedésére – távozott. Hadley mozdulatlanul, csöndben feküdt, csak a szíve dörömbölt hangosan; verejtékben fürdő teste őrizte Anton szagát, de az agya üres volt, hosszú percekre megszűnt számára a külvilág. Aztán – tíz-tizenöt perc is eltelhetett – megértette, hogy egyedül van. Nem egészen úgy történt, ahogyan elképzelte, az átkelés. Sikerült talpra állnia. Bódult volt, sírt. Egy székbe kapaszkodott, aztán a falnak támaszkodva kibotorkált a nyitott ajtóhoz, megállt a küszöbön, és kinézett. A bejárat előtti járdát homályosan megvilágította a hold. Halvány, szinte enyésző fény derengett. Hadley észrevette, hogy a tökből faragott fej legurult a lépcsőről, vagy lerúgták. Bezúzott oldalára dőlve feküdt. Kikaparták a belsejét, igen, de hanyagul, úgyhogy magok, tökbéldarabkák maradtak benne. Hadley kilépett a szabadba. Megtörölte még mindig vérző száját. Visszaszalad, és felhívja a rendőrséget. Bejelentést tesz, hogy meg307
támadták. Segítséget kér. Mert segítségre van szüksége, de még mennyire; tudta, hogy Anton Kruppev vissza fog térni. Egész biztosan visszajön. A ház előtt állva az út felé nézett – próbált látni belőle valamit a sötétben. Kocsi fényszórója van ott. Egy nem mozgó jármű. Nagyon sötét volt, téli sötétség ereszkedett rájuk. – Halló, van ott valaki? – kiáltotta. – Ki van ott? Égő fényszóró az úttesten, ott, ahol Anton furgonja parkol. LUKÁCS LAURA fordítása
A földalatti villamos vasút, amely a Gizella térről az ezredéves kiállítás területéig vitte közönségét (1896),
PHAN HUY DUONG
Szerelemre halál – s a világ lelked köde-hamva1 Az orvos közölte vele, hogy a rák a végső stádiumba ért. Apa hitetlenkedve felült. Aztán visszahanyatlott az ágyra. Felnyögött. Ilyen korán, micsoda ostobaság, még be sem fejeztem a könyvemet, még el sem tudtam mondani… Először hallottam panaszkodni. Próbáltam vigasztalni. Ne szomorkodj. Szép életed volt. Összetartó, boldog család marad utánad, nagyon szeretünk. Vagy tán nem ez a legfontosabb? Arca megenyhült, mosolygott. Igen, más nem számít. Elégedetten halok meg. Fájdalmas roham tört rá, ajka megrándult. Dadogott. Semmi, nem marad semmi. Az idő és az emberek mindent lerombolnak, minden elmúlik, mint az inka birodalom. Végigsimítottam sápadt homlokán. Örökre a szívünkben élsz majd. Vonásai összerándultak, elvesztette eszméletét. Jött az ápolónő, és morfiuminjekciót adott neki. Mikor a tűt karjába döfték, szemhéja felpattant, szája megrándult. Be kell fejeznem a könyvemet, mindenképpen… A szív csupa csend… Húsz éve dolgozik emlékiratain, szüntelenül húzogatja ki, tépi össze laponként, kezdi újra léte történetét. Én és anya egy árva szót sem láttunk belőle. Mégis elszomorított, hogy napra nap a szemünk láttára semmisíti meg, amit leírt. Tajtékzó dühvel, módszeresen szaggatta cafatokká a papírt. Időnként viccből konfettinek használta a darabkákat. Az apró, fekete-fehér lelkecskék aztán mindig a vécében végezték. Elszoruló szívvel füleltük, amint lehúzza őket egyszer, kétszer, háromszor… míg biztosan nem marad belőlük semmi. Az orvos megkérte anyát, hogy vigyük haza.
1
A cím Charles Baudelaire Útrahívás című versének két sora Szabó Lőrinc fordításában.
309
Itt már nincs mit tenni, otthon meghalni mégis kellemesebb, legalább nem olyan kopár, mint itt. Az ápolónő kijár majd, és napjában háromszor beadja a morfiumadagját. Az első napokban minden egész jól alakult. Kimerülten hevert és nyugodtan szunyókált, hagyta, hogy beadják neki az injekciót. Anya mindig megetette az ápolónő érkezése előtt. Injekció után kivárta, amíg apám elalszik. Akkor levetkőztette, lemosta, átöltöztette. Végül letelepedett a nappali sarkába, és a kötésén dolgozott. El akart készülni az utolsó apának szánt szvetterrel, még utoljára meg akarta óvni a hidegtől. Én az öltöztetés idejére kimentem a szobából. Nem is tudom, mikor ivódott belém ez az íratlan törvény: a fiak nem láthatják apjuk mezítlenségét. Átöltözés után kivittem a ruhákat a fürdőszobába. Azonnal ki kellett mosni az egészet. Rettenetes, fojtogató, elviselhetetlen bűzt árasztottak. A halál szagát. Anya sosem sírt, sosem panaszkodott. Én viszont pontosan a tudatában voltam, hogy már csak miatta is jobb, ha ennek a haláltusának mielőbb vége szakad. Időnként lopva figyeltem, ahogyan köt. Nem mertem viszont a szemébe nézni, mert gyakran láttam, hogy a kötőtűk remegnek. Anya világéletében képes volt uralkodni érzelmein, mindig megőrizte méltóságát. Megalázónak érezte volna, ha észreveszem, hogy szenved. Valójában senki se tudta, mi ez a betegség. Rákra emlékeztetett, de nem az volt. A kór az agyát támadta meg. A koponyacsont belsejében lévő neuronok esetenként elváltozhatnak, funkciójuk és elhelyezkedésük módosulhat. Felnőttkorban viszont már egyáltalán nem képződnek újak. Apa esetében viszont hirtelen elszaporodtak. Ez az anarchikus neurontúltengés, ezek a rendezetlenül burjánzó sejtkapcsolatok aggasztották az orvosokat. Az első hét a megváltásra való fojtott várakozás jegyében telt el. Egyik reggel, míg anya apát etette, kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessek. Odakinn havazott. A pelyhek sűrűn, zaklatottan, átláthatatlanul kavarogtak. A fehérlő csend káosza minden teret kitöltött. Amint hátrafordultam, láttam, hogy apám ajka megrándul, szeme elkerekedik. Gyorsan bezártam az ablakot, nehogy megfázzon. Hosszan, áthatóan szemlélte a tébolyult kavargást. Felsóhajtott, lehunyta a szemét. Szája remegett. Mondjátok meg a nővérkének, hogy ne jöjjön többet. Nem akarok így meghalni. A halál küszöbén a fájdalomnak már alig van jelentősége. Ami lényeges, az utána következik. Anya tekintete megvillant, mintha borzongás futott volna rajta át. Nyilván meglepődött, meg is rettent. Apa fütyült a túlvilágra, nem hitt semmiféle istenben. Ezt gyakorta hangoztatta is. Minden élet véget ér a halálban, minden test elporlik, nem lesz itt se meg310
váltás, se lélekvándorlás, az ilyesmi tudománytalan. Az örök élet csak szavakban létezik, a szavak pedig korántsem örökkévalók… Anya bizonytalanul előadta apa kérését az ápolónőnek. A nővér rezzenetlen arccal hallgatta végig. Aztán megrázta a fejét. – Őrültség. Úgy szenvedne, mint egy kutya. Az ő esetében a fájdalom nem a testből, hanem az agyból indul ki, és elviselhetetlenül éles… Ha most nem tudom beadni, később már nem jöhetek, vár a többi beteg. Láttam, amint anya szemhéja megrebben. – Tehetetlen vagyok. Túlságosan makacs. De kérem, ne törölje a beosztásából, kifizetem az elmaradó látogatásokat is. Ha a férjem meggondolja magát, azonnal értesítem. Az ápolónő részvevő tekintettel nézett anyára. Halkan ellátta néhány tanáccsal. Anya erőnek erejével ittfogta őt egy gyógyteára. Nyilván abban reménykedett, hogy apa, megérezve a fájdalom első jeleit, visszatáncol. Alig lépett ki az ajtón az ápolónő, a csendet máris fájdalmas nyögés törte meg. Apám szobájába siettünk. Kifordult, merev tekintettel, fogát összeszorítva hevert ott. Dermedt, kemény arcát mintha fából faragták volna. Hirtelen rekedt jajszó szakadt ki belőle. Pislogott párat, majd újra összeszorította a fogát. Apró verejtékcsöppek gyöngyöztek homlokán, nyakán. Anya nedves, langyos törülközővel, gyengéden felitatta az izzadságot. Könyörögve kérte apámat, engedje meg, hogy kihívjuk az ápolónőt. Apám hevesen megrázta a fejét. Anya elhallgatott. Hogy mennyi ideig tartott ez így? Már nem emlékszem. Egyre ritkábban jajgatot. A kiáltások eleinte nyersen, szaggatottan törtek fel, és lassan halkultak el. A vége felé már csak nyögdécselt. Állkapcsa egyszeriben ellazult. Szemét lehunyta. Arcvonásai kisimultak. Halottnak tűnt. Megragadtam a csuklóját. A pulzusa lüktetett. Kóma? Ránéztem anyára. Mutatóujjával papa szájára bökött. Az ajkak némán mozogtak. Sorra teltek a napok a szürke párizsi télben. Ugyanaz a kínlódás, ugyanaz a csend. Apa rohamai egyre fájdalmasabbak, egyszersmind egyre rövidebbek lettek. Rögtön utána különös álomba zuhant. Ilyenkor nem volt eszméleténél, azt se hallotta, ha mama néha beszélt hozzá. Vonásai rendeződtek, kisimultak. Még mindig mozdulatlanul hevert, de bőre már nem vált rákvörösre, mint régebben, csak egy kis színt kapott. Mondhatni visszatért belé az élet. Száját mind határozottabban mozgatta. Egy napon megkönnyebbülten felsóhajtott. Ahogy megszólalt, nem ismertem fel a hangját, olyan vékonyan, tisztán csengett. Igen… Tet napja volt. Milyen szép vagy! Fehér virágokkal hímzett türkizkék köntöst viselsz. Veled kezdődik valódi életem. ˇ
311
Anyára néztem. Furcsán, szinte befelé mosolygott. Első találkozásunkról beszél. Jean bácsi elrángatta Tet napjára, a vietnami újév ünnepére. Puszta véletlen. Egyetlen vietnami barátja sem volt. Csak franciákkal járt össze. Jean bácsi volt az egyetlen félvér az ismeretségi körében, még állami gondozottként barátkoztak össze. Tradicionális, türkizkék köntös volt rajtam. Egy vietnami barátnőmtől kaptam. Apád felkért táncolni. Így ismerkedtünk meg egymással. Szóval igaz a szóbeszéd. Halála küszöbén az ember villanásokban újra látja léte legjelentősebb pillanatait. Homályos boldogságérzet kerített hatalmába. Anya miatt. Éreztem, hogy most boldog. A halál előtti első emlék vele kapcsolatos. Apa továbbra is gyengéd szavakat suttogott. Kimentem, hogy magára hagyjam anyát közös emlékeikkel. Szomorkás, szelíd hangulat uralkodott el a nappalin. Anya lassú, egyenletes mozdulatokkal kötögetett. Sokkal nyugodtabbnak látszott. Időnként lopva a kezére pillantottam. Már nem remegett. Ettől megnyugodtam. – Anya, miért nem voltak vietnami ismerősei? Ő maga is félig vietnami. – Nyilván éppen ezért. Háborús idők jártak. Az ember vagy az egyik táborhoz tartozott, vagy a másikhoz. Aki nem volt hajlandó választani, sehol sem érezhette otthon magát. – Jean bácsin kívül még csak félvérekkel sem barátkozott. – Nem érezte jól magát közöttük. Gyakran mondogatta, hogy az itt élő ázsiaiaknak nincs hazájuk, közös országuk a szenvedés. Ő viszont boldog akart lenni. Előző éjjel megint havazott. Reggel a tetők szikráztak a napfényben. Havas táj szikrázó, kemény, szűzies ragyogása. A harsány kék égbolt remegett, az áttetsző levegő lobogott. Hosszan szemléltem ezt a fehérlő csendet. Különös szorongás lett rajtam úrrá, mintha csak valami félelmetes esemény bekövetkeztére várnék. Fekete holló szelte át az eget. Megértettem. Apám szavaira vártam. Elszégyelltem magam. Tudtam, hogy valahányszor megszólal, előtte mindig kegyetlen szenvedést kell átélnie. Mégis türelmetlenül vártam azt a pillanatot, amikor kimeredő szemmel először jajdul fel. A szokásosnál hevesebb volt a roham. Felnyögött, majd elhallgatott. Lehajtott fejjel kivittem a szennyest. Nem mertem anyára pillantani. Alighanem ő is hiába várt. Nyilván sok idő és fájdalom képes csak felkavarni bizonyos emlékeket. Egyformán teltek-múltak éjjelek, nappalok, és mégse akadt köztük két egyforma. Mindig ugyanaz a szenvedés, mindig az az aggódó várakozás, ám mindig más szavak. Apa hangja kitisztult, érthető lett. Emlékei mind könnyebben törtek elő. Csak életünk boldog pillanatairól ejtett szót. Teljesen rendˇ
312
szertelenül. Gondolatai láncolatából mindennemű logika vagy rendezőelv hiányzott. Mintha minden egyes perc önmagában és önmagáért lett volna tökéletes. Képtelen boldogság láncolt mindhármunkat jajgatásához, panaszaihoz, mondataihoz. Gyakran egy árva szót sem értettem abból, amit beszél. Anya mégis felfoghatta, miről van szó, mert magyarázatokkal szolgált. Sehol máshol nem olyan kék az ég, nem olyan fehérek a felhők, nem olyan selymes a homok, nem olyan heves a napsütés. Ez a tenger, ez a szél, maga a boldogság… Mangó. Ha zölden esszük, kicsit savanykás, és herseg a fogunk közt… Anya álmodozva mosolygott. Elutaztunk Guadelupe-ra. Bizonyos értelemben ez volt a nászutunk. Még nem voltunk házasok. Szüleim nem voltak hajlandóak a beleegyezésüket adni, mert apád csak félvér. Így hát életemben először hazudtam nekik. Azt mondtam, egy barátnőmmel megyek. Fiatalok voltunk. Szerelmesek a jövőbe. Nem féltünk semmitől. Csodálatos volt. Felnevettem. – Még jó, hogy nekem nem kellett hazudnom. – Más idők voltak azok, más világ. Régen a gyerekek előbb-utóbb mindig hazudtak a szüleiknek. Ma már talán nincs erre szükség. – Vannak fotóid arról az utazásról? – Nem, nem fényképeztünk. Apád nem szerette a fotókat. Azt tartotta, halott képek csupán. Ahhoz ragaszkodott, ami az emlékezetében megragadt. Elszorult a szívem. Apa szavai életem legboldogabb pillanatait juttatták eszembe. Gyermekkorom számos részletéről viszont semmiféle emléket nem őriztem. Milyen kicsi, meleg, puha kezed van, jó érzés fogni bölcsődébe menet. Szemügyre vettem a kezemet. Érdes, kérges, csontos. Apám igencsak régen fogta utoljára. Szívesen felvett téged a nyakába, úgy sétált veled a parton, a napsütésben, a tengerbe is belegázolt. Hamarosan magával viszi ezeket a képeket. Semmi nem marad belőlük. Fontos, hogy az ember szeretetet kapjon gyerekkorában. Abból mindig marad valamennyi a jövőbeli boldogtalan pillanatokra. De vajon mi marad nekem ebből a szeretetből, melyre már nem is emlékszem? Egész éjjel ébren hánykolódtam. Apa lázálmai nem hagytak nyugodni. Láttam, amint létem foszlányai nap nap után enyésznek el a semmiben. Hallottam, hogy anya is csak forgolódik az ágyában, és néha felsóhajt. Élete boldog pillanatai járhattak az eszében. Valódi emlékek. Az enyémek viszont rettenetesen valószerűtlennek, üresnek tűntek. Sosem voltak igazából az 313
enyémek. Csakis apa összeomlóban lévő emlékezetében léteztek, melyet hamarosan elnyel az éjszaka. Hajnalban kitártam az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szippantsak. A szürke párizsi égbolt tompította a fehér kristályok bántó ragyogását. A behavazott erkélyen egy veréb lábnyomaira lettem figyelmes. Még csipogását is hallottam. Hogy sikerül életben maradnia ebben a kihalt, csendes, fagyos világban? Vajon kitől tanult meg énekelni? Különös jóérzés, forróság önti el tagjaimat. Apa nem hagyott maga után fényképeket gyerekkoromról, de rám hagyta szavait. Ezek egyszer s mindenkorra beleégtek a tudatomba. Rajtuk keresztül élénken átélhetem újra elfeledett létem pillanatait. A szavak jobban konzerválnak, mint a képek. Feleleveníthetjük, újraéleszthetjük őket önmagunkban, önmagunknak. Apa átadta a sajátjait nekem, így azok bennem élnek már halála után is. Különös, de sosem beszélt a munkájáról. Pedig annak idején a vacsoraasztalnál igencsak köznapi dolgokról folyt a szó. Büszke volt a karrierjére. Állami gondozottként nemigen volt alkalma tanulni. Diplomája sem volt, mindössze érettségije. Mindent a melóban tanult meg. Ennek ellenére a cégnél szép sorban végigjárta a szamárlétra fokozatait, mígnem eljutott az igazgatói székig. Valamennyi előléptetése után elvitt bennünket, anyát és engem, egy előkelő vendéglőbe. Az asztalon mindig állt egy csokor rózsa. Az öröm feledhetetlen pillanatai. Ám a halál küszöbén apa mintha mégsem emlékezett volna rájuk. Hangja három napja mind bátortalanabb, szavai mind összefüggéstelenebbek. Még hogy világfalu… Veszélyes, sötét, szeretetlen, kiúttalan, végtelen labirintus… Zagyvaság… Sehova se vezet… – Anya, most félrebeszél? – Nem, ezt már régóta így gondolja. A világháló nem csökkenti a távolságokat, az időt csökkenti csak, azt nyomja agyon. A közepén szakadék tátong, mind magányosabbá, mind bizonytalanabbá teszi az embereket. Valóban, mióta használja, világa öszeszűkült. A megszámlálhatatlan ismeretlen közepette szűk és egyhangú emberi kör zárult köré. Kollégái untatták, másokkal találkozni meg nem nagyon adódott alkalma. Nosztalgikusan emlékezett egyetemista korára, mikor órákat el tudott vitázni egy kávéházi asztalnál bárkivel. Mikor apa elkezdett összevissza zagyválni, éreztem, hogy közeleg a végzetes pillanat. Nyilvánvalóan megkezdődött agyának leépülése. Korábban akár színésznek is elmehetett volna. Nagyon szépen beszélt. Tisztán, kimérten fogalmazott, és valahányszor félbeszakították, ugyanott vette fel szavai 314
fonalát. Evvel aztán gyakran kihozta sodrából környezetét. Sokan szószátyárnak tartották. Ha viszont ráért az ember társalogni, végighallgatni és végigmondani a dolgokat, hamisítatlan öröm volt vele beszélni, őt hallani. Gyakran mondogatta: Ha beszélsz valakivel, és azt szeretnéd, hogy megértsen, beszélj hozzá lassan, ejts ki gondosan minden egyes szót, formáld meg tisztán mondataidat. A beszéd képessége azért adatott meg az embereknek, hogy megértsék egymást, hogy maradandó emléket hagyjanak a másik emlékezetében. Nem maszatolhatjuk be azt zabolátlan szavak, toldott-foldott mondatok zűrzavarával. Aminthogy agyon se vághatjuk semmitmondó, divatos elméletekkel. Három napja már, hogy összevissza zagyvál. Ő, aki mindig kifogástalanul ejtette a szavakat. Ám mind gyakrabban visszatért két furcsa szótag: böbőt. Hiába próbáltam kitalálni, melyik szónak felelhet meg. Fellapoztam kedvenc szótárát, a Robert-t. Annyit forgatta, hogy a borító egészen levált már. Mégis ragaszkodott ehhez az öreg kiadáshoz, még akkor sem volt hajlandó megválni tőle, mikor egy egészen újat akartam venni neki ajándékba. Így viszonyult minden személyes tárgyához. Semmi értékeset nem hordott magánál, semmi olyat, aminek elvesztése szenvedéssel járhatott volna. Nem kötődött a dolgokhoz. Nem bánkódott, amikor elvesztek, bár mindannyiszor ingerült lett: az ingtől a tollig mindent szeretett a végsőkig elnyűni. A szótárban efféléket találtam: bödön, böfög, böhöm, bök, bökdös, bökő, bölömbika, bömböl, börtön. Sehol semmi böbőt. Ez a pár hang alighanem szája ösztönös működésének eredménye. Erről eszembe jutott valaki, egy kitűnő műfordító, apám kevés vietnami kapcsolatainak egyike, akit igen nagyra tartott. Az Egyesült Államokban élt, és folyékonyan beszélt franciául. Lefordította angolra a vietnami irodalom legjelentősebb művét, a Kie`u című hosszú, XVIII. századi verses regényt. Élete vége felé különös elméletet dolgozott ki: eszerint minden embernek közös ősei, minden nyelvnek közös eredete lenne. Bizonyítékképpen felhozta, hogy az egymástól igen-igen távoli nyelvek mindegyikén nagyon hasonló hangzású szóval jelölik az anya fogalmát: mata, mutter, mother, ` má, mum stb. Az emberek nyelvükben rokonok. mama, maman, me, mi, Nyilván ezért öldöklik egymást előszeretettel egy-egy szó miatt. Mikor ez az ember Párizsba jött, meghitt, emlékezetes estét töltöttünk együtt. Magam előtt látom, amint szenvedélyesen bizonygatja, hogy a viet` nami nyelvben a mu.o`.ng, minh és ngu.o`.i szavak eredete közös. Mára a ` azt jelenti, „test”, illetve mu.o`.ng az egyik vietnami kisebbség neve, a minh . . hogy „én, mi, azok”, a ngu o` i pedig az embereket jelöli. Egykor viszont mindnek ez volt a jelentése: „emberek”. És mindhárom szó az anya, a me., a mama ˇ
315
hangalakjának változata. Mert, mint állította, minden embernek volt anyja, és az e kapcsolatot jelölő szavak mind az anyamellet szopó csecsemő által kiadott hangokból eredeztethetők. Talán igaza van. De akkor vajon mire vezethető vissza a böbőt? A halálra, valakinek a végleges hiányára? Minden ember magányosan hal meg, de nincs kettő, aki ugyanúgy vagy ugyanolyan szavak kíséretében. E szavak mintha egyetlen nyelvhez sem tartoznának. A halál szavai lennének? * Ma reggel anya elment, és vett pár vietnami ételt a kínai negyedben, hogy Jean bácsi kedvében járjon. Negyed rész vietnami vér csörgedezik ereimben. A Franciaországban élő vietnami közösséget mégsem ismerem. Idegesít ez a társaság. A vietnamiak sosem verődnek csapatba. Inkább rejtő színekbe öltöznek, beolvadnak az emberek közé, eltűnnek a társadalomban, ahol élnek. Az utóbbi száz évben elég sokan költöztek Franciarszágba, de se Párizsban, se más nagyvárosokban nem jött létre vietnami negyed. Korábban voltak persze olyan helyek, ahol együtt éltek. Ám ezek inkább koncentrációs táborra hasonlítottak, semmint emberi közösségre. A vietnamiak, amint szabadon mozoghatnak a világban, fel is olvadnak benne. Mégis, valahányszor összefutnak, vietnamiul folyik köztük a szó. Legalábbis ami az idősebbeket illeti. A fiatalabbak fél-francia, fél-vietnami makaróninyelven csevegnek. Jean bácsi kedves csúfondárossággal értekezett erről. A vietnami etnikailag és kulturálisan is keverék nép. Mikor a kereszténység kezdete táján a kínaiak meghódították az országot, az ottani lakosokat ` Giao Chi-nek nevezték el, mert fura nagylábujjaik egymás felé görbültek. Hat évszázad gyarmati uralom sikeresen eltüntette ezt a biológiai sajátságot. A huszadik század elején egy-egy eldugott faluban éltek még itt-ott hasonló nagylábujjú emberek. Mostanra valószínűleg nyomuk sem maradt. Harminc év háború, hetven bomba Hirosimára, több millió liter dioxin, több százezer gyalogsági akna, megszámlálhatatlan free kill zone, ahol percenként háromezer golyót okádó géppuskákkal úgy vadásztak az emberekre, mint a nyulakra, nos, egy nem védett faj ennél kevesebbtől is bőven kipusztul. Sosem tudtam eldönteni, mennyire szánja tréfának ezeket a szavakat Jean bácsi, aki maga is katonagyerek volt, apja francia hősi halott, anyja vietnami parasztasszony. Amint tehette, elhagyta Franciaországot és Réunion szigetére költözött, teljesen odavolt az ottani klímáért és növényzetért. Nyilván Indokínában töltött gyerekkorának világát élte ott újra. Tegnap ült repülőgépre, hogy utoljára láthassa pajtását, akivel együtt nőttek fel állami gondozásban. Anya csemegékkel és egy fehér orchideával megrakodva jön meg a piac316
ról. A virágot az Ősök Oltárára helyezi. Apa egy napon rosszkedvében, gúnyból nevezte el így a hálószobában álló kis könyvszekrény legfelső polcát. Kerámia tömjéntartó áll rajta, melyet anya egy indiai utazásról hozott haza. Itt tartjuk az egyetlen személyes tárgyat, mely végig apánál volt az állami gondozásban is: kis, fényes, fekete keményfa táblácska ez, melyen egyetlen kínai írásjegy áll. Emlékszem, gyakorta megkérdeztem apát, mit jelent az az írás. Fogalma sem volt róla, az egésznek nem tulajdonított jelentőséget. Anya ragaszkodott ehhez az ereklyéhez, őrizgette gondosan. Ha ő nincs, már rég elkallódott volna. Apa éppen félrebeszélt, mikor Jean bácsi megérkezett. Most már szinte csak zagyvaságokat hebeg ilyenkor. Egyre csak azt hajtogatja: böbőt, böbőt… Jean bácsi odahúz egy széket, az ágy mellé telepszik, végigsimítja apa homlokát, csendben fogja a kezét. Bőbeszédű, terjengős apámmal ellentétben Jean bácsi igencsak szófukar. Kimegyünk a szobából, hadd maradjon kettesben barátjával. Annyi kegyetlen közös emlék köti össze őket. Anya asztalra teszi a csemegéket, leönti a teát. Jean bácsi apa betegségéről érdeklődik. Fáradtnak, kialvatlannak látszik. Szemhéját dörzsölgeti, lehunyja a szemét. – Nagy utat tettél meg. Nehezen viselhetted az utazást, mindig is viszolyogtál a bezárt, szűk terektől. Aludj hát egy kicsit, pihend ki magad! Jean bácsi beleegyezőleg bólint. Vonásai kisimulnak, légzése lelassul, mellkasa alig emelkedik. A nappaliban újra beáll a csend, melyet csak néha szakít meg apa zagyválása. Egyszeriben észreveszem, hogy Jean bácsi nem alszik. Szemöldökét összevonja, mintha koncentrálna valamire, várna valamit. Hirtelen felpattan a szemhéja. – Uramisten! Be`o bo.t! Anya kérdő tekintettel fordul felé. – Vietnamiul beszél! Anya megdöbben: – Lehetetlen! Egy szót sem tud vietnamiul. Sose hallottam vietnamiul beszélni. – Én sem az intézetben. Hány évesen hozták Franciaországba? – Három-négy évesen. Senki se tudja pontosan. – Ebben a korban a vietnami gyerekek már folyékonyan beszélnek. Én nyolcévesen kerültem Franciaországba. Sokat felejtettem, de a mai napig értem a Réunionon élő vietnamiak beszédét. – Jó, de neked mindig voltak vietnami vagy félázsiai barátaid, gyakoroltad a nyelvet. 317
– Biztos, hogy vietnamiul beszél. – És mit mond, Jean bácsi? – Be`o bo.t. Be`o azt jelenti, békalencse. Ez a növény valósággal burjánzik Vietnam folyói, patakjai, mocsarai felszínén. Kis zöld levelei zöld konfettire hasonlítanak, libegnek a holtágak tetején, és sodródnak az áramlatokkal. A parasztok varsával gyűjtik, feletetik a kacsákkal, disznókkal. Bo.t pedig a tavakat, állóvizeket borító buborékos tajték megnevezése. A két szó így, együtt valami múlékonyra, értéktelenre, jelentéktelenre utal. Vietnamban ezt mondják az olyan nyomorultak sorsára, akiknek se otthonuk, se tűzhelyük, és az élet hiábavalóságán is így szokás csúfolódni. Jean bácsi arca gyötrelmes grimaszra rándul, fejét lehajtja, felsóhajt. – Az önkívület feltárta emlékezete rejtett zugait, most fájdalmas gyermekkorában járhat. Hirtelen ötletem támad. Felkelek, odamegyek az Ősök Oltárához, a tömjéntartóból kiveszem a fekete fatáblát, és odanyújtom Jean bácsinak. – Jean bácsi, tudod, mit jelent ez a kínai írásjegy? – Nem. Apád is kérdezte már régebben. Megmutattam pár kínai barátomnak, de a látszat ellenére mégsem kínaiul van. Némi habozás után hozzáteszi: – Add ide ezt a táblácskát! A hét végén Hanoiba megyek felderíteni a piacot, kereskedelmi megállapodásokat kötni. A cégem valami leányvállalatfélét akar alapítani az ottani haverokkal, hogy kitermeljék az Annami hegység nemes fafajtáit. Arra a vidékre is át kell ugranom, ahol apád született. Hátha találok valakit, aki segít kisilabizálni ezt a titkosírást. – Jean bácsi, honnan származik az apám? – Nem tudom pontosan. Valahonnan Binh Đi`.nh vidékéről. Úgy találták meg egy kiirtott hadtest épületének romjai közt, a Vie.t Minh támadása után. Egy élettelen francia hadnagy tartotta a karjaiban. A hadnagy golyót kapott az állkapcsába, az végzett vele. Halála előtt a következőket írta a földre egy kővel: Mentsétek meg a fiút, az apja barátom, J. A gyerek apját hiába keresték a J-vel kezdődő kereszt- vagy vezetéknevű katonák közt mindazon egységeknél, ahol a hadnagy szolgált. A vietnami nyelvben pedig J hang nem létezik. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermek apja a francia hadsereg katonája, így került apád a hadigyermekek közé. Onnan Franciaországba küldték, a DASS2 viselt rá gondot. Ez minden, amit tudok. Apád ˇ
2
Direction des Affaires Sanitaires et Sociales, a külföldön született gyermekekkel is foglalkozó francia gyámhatóság. (A ford.)
318
nem szívesen beszélt a gyerekkoráról. Ne sírj! Régi históriák ezek. Jobb elfeledni őket. Más világban élünk, más idők járnak, mások az emberek is. – Senki sem tudja, ki az anyja? – Nem. Nyilván vietnami nő lehetett, mert apád arca félvér arc, nyakában pedig ez a fadarab függött. Nagyon értékes fából van, kőkemény és ébenfekete, ez a fajta sehol másutt nem nő, csak a mi országunk dzsungeleiben. De persze semmi sem biztos. Számos népcsoport él arrafelé. Add ide azt a fadarabot! Jean bácsi zsebre vágja a táblácskát. Visszamegy az ágyhoz, megcsókolja apát, megsimítja az arcát. ` – Pihenj csak, öcskös! Megpróbálom kideríteni, mit jelent ez. Đo..i minh nhé. Felénk fordulva, mintegy bocsánatkérőleg teszi hozzá: – Azt mondtam neki, várjon meg, visszajövök. Jean bácsi elment. Apa elhallgatott. Anya egyre csak kézimunkázik, tekintetét kötésére szegezi. Úgy éreztem, az idő sosem telt még ennyire lassan, a csendnek sose volt ekkora súlya. Ott ólálkodott köröttünk valami, ami fenyegetőbb, fojtogatóbb a halálnál. – Anya, hogyan élt, mielőtt találkoztatok? – Nem tudom. Sosem beszélt nekem gyerekkoráról, fiatalkoráról. Olyan boldogok voltunk, mindig csak a jövőről beszéltünk. Most, hogy a jövőnknek lassan vége, hiányozni kezd nekem a múltja, hiszen az is létének egy darabja. Előveszem a világatlaszt. Kikeresem Vietnamot. Vékony kis földcsík az egész, elveszve Burma, Thaiföld és Indokína hármas tömbjének kellős közepén. Ennyit arról, hogyan látjuk a világot. Bing Ding tartomány már nem is létezik. Anyának el se merem mondani. Inkább várjuk meg, míg Jean bácsi visszatér. Egy egész tartomány mégsem tűnhet el csak úgy a föld színéről! Papa az utóbbi napokban meg se szólal. Kínlódva nyeli a levest, melyet anyám főz neki, arca időnként gyötrelmes grimaszra torzul, halvány mosoly fut rajta át, majd újra némaságba burkolózik. Nyugodt álmát nyögés nem töri meg. Vonásai már nem olyan merevek, aszketikusak, lassan kisimulnak, megenyhülnek. Mind kevésbé szenved. Ez egyszerre vigasztal és nyugtalanít. Mi járhat a fejében? Megint egész éjjel havazott. Kezdem megszeretni a Párizs szürke égboltja alatt végtelenbe nyúló, kihalt, fehérlő némaságot. Ma reggel apa fájdalmas grimasza elmaradt. Reggeli után rögtön elnyomta az álom. Aztán egyszer csak elkezdett félrebeszélni. Hangja rettegésről árulkodott. Nem az ő mély, bensőséges, érces hangja volt ez, melyet annyira szerettem. Nem is az a másik, 319
melyen életünk boldog pillanatait vette sorra. Csengő gyerekhang inkább. Tiszta, áttetsző. Ám egy szót sem értünk abból, amit beszél. Először láttam sírni anyát: – Vietnamiul beszél, biztos, hogy vietnamiul. – Ne sírj, anya! Az idős emberek gyakran újra gyerekké válnak, folyvást felemlegetik a régi sebeket, melyeket sem az idő, sem a feledés nem volt képes begyógyítani, egyre csak fecsegnek. Ez viszont nem fecsegés. Apa hangja szinte dalol. Alighanem álmodik. Micsoda szerencse álmodva halni meg! – Igazad van! Leteszi a kötést, felkel. – A hűtőben találsz mindent a leveshez. Készítsd el apád ebédjét! Leveskockát ne tegyél bele! Utálja a szagát, az ízét. Ne használd a kuktát! Nem szereti a zsíros mártásokat. A húst és a zöldségeket vágd fel apró kockákra, kicsit sózd meg, lassú tűzön párold sokáig! Ennyi az egész. Ja, és ne feledd időnként lehalászni a tetejéről a habot és a zsírt, akkor a leve könnyű és tiszta marad! Zavarodottan nézek rá. – Vásárolni megyek, mindjárt itt vagyok. Megcsináltam a levest. Délben enni adtam apának. Evés után rögtön elaludt, és elkezdett félrebeszélni. Hallgattam elbűvölő gyermekhangját. Patakok susogása, madárdal, a természet meghitt neszei, melyekről én mit sem tudok. Városban nőttem fel. Anya magnóval és kazettákkal tért vissza. Aggódva nézem, ahogy bontogatja a csomagjait, beállítja a készüléket. – Anya, ne csináld! Ehhez nincs jogunk. Az a világ csak az ő világa. Nem értünk majd belőle semmit. Ráadásul képtelen irányítani a mondandóját, összevissza beszél. Nincs ennek semmi értelme. – Tudni akarom, tudni akarom… – Légy szíves, ne! Az apámról van szó, ha felveszed, amit beszél, egyszer majd én is szeretném megérteni, közben viszont egy porcikám se kívánja ezt az egészet. Az én otthonom Franciaország. Nem vágyom más hazára. Ez az én múltam, ezt értem csupán, vagy talán még… Van egyáltalán bármi, amit meg kellene értenünk ebből az egészből? – A kazettákat megsemmisítem, mihelyt Jean bácsi lefordította őket. – Tudod, hogy erre mindketten képtelenek lennénk, te is, én is. Kérlek, ne… Az ezután következő napok egyformák, összemosódnak. Apa mindvégig félrebeszél. Mindig ugyanaz a litánia, egy szót sem értünk belőle. Anya és 320
én nem beszélünk egymással. Amint kiviszem a szennyest, ő beállítja a magnót, apa száját figyeli. Nem maradok a szobában. Terhemre van, aggaszt, megrémít ez az idegen dolgokat mesélő gyerekhang. * Megborzongok, amint meghallom, hogy léptek koppannak a folyosón. Jean bácsi soványan, lesült, napcserzett arccal jött meg Vietnamból. Homlokán mély redő. Élénkpiros papírba tekert kis csomagot nyújt oda anyának, színe úgy rikít, mint a Tet ünnepi petárdáké. – Ez a legjobb lótuszvirágtea egész Hanoiban. Jean bácsi belép a szobába, leül apa mellé, megfogja a kezét. Anya kitölti a teát. Könnyű, átható, különlegesen édes illat. Jean bácsi hozzám fordul: – Hogy van apád az utóbbi napokban? – Szinte alig szenved. Továbbra is beszél álmában. De csak vietnamiul. Viszont már nem mondja, hogy böbőt. Két napja elhallgatott. Jean bácsi felsóhajt, egy hajtásra kiissza a teáját. – Megfejtettem. Valóban kínaiul van, de mégsem kínaiul. Egy vietnami szót írtak át két kínai írásjeggyel: egyik az értelmet, másik a kiejtést jelöli. Ez egyfajta demotikus írás, Nômnak szokták nevezni. Vietnam kultúrája rendkívül ősi. Az archaikus időkből kőkorszaki, bronzkori, vaskori leletek is fennmaradtak… Láttam a Guimet Múzeumban. A vietnamiak mégsem tudtak saját írásrendszert létrehozni. Kultúrájukból nem sok minden maradt fenn a nyelven kívül. Az is félig-meddig kínai eredetű. Egy valódi vietnami voltaképp hamis kínai. A XIII. században egyes kínai írástudóknak az az ötletük támadt, hogy a kínai írásjegyeket felhasználva jegyezzék le a vietnami szavakat, így tudtak aztán anyanyelvükön alkotni. A mi századunk elejének vietnami értelmisége hasonlóan járt el, a latin ábécét adaptálták, ezt használták írásra, publikálásra. Ez az egyetlen ország Ázsiában, ahol így írnak. Jean bácsi felnevet: – Vagyis az írásunk révén a franciák rokonai vagyunk. Hanoiban bárkivel találkoztam, mindenkinek megmutattam a fadarabkát. Senki nem volt képes megfejteni. Akad még elvétve egy-két szakértő, és ezek határozottan állították, hogy Nôm írásról van szó. Sajnos a Nôm sosem lett hivatalosan elfogadott, udvari írás. Kicsit ahogy esik, úgy puffan alapon találták ki. Egészében véve persze van valamiféle bevett módszer, közmegegyezés. Ám egyazon szóra végtelen számú írásképi variáció jöhet létre, hiszen arrafelé minden vidéknek megvan a maga tájszólása. Mindenesetre nem sok ember maradt, aki képes lenne egyáltalán kisilabizálni az efféle írásjegyeket. ˇ
321
Jean bácsi belekortyol a teájába. A távolba réved. – Kár, hogy népünk nem volt képes saját írásrendszert létrehozni. Több ezer éves kultúrájából így szinte semmi sem maradt fenn. Csak mesék, legendák, bölcsességek, közmondások, versek, népdalok, szavak, szavak. És mindez ijesztő sebességgel foszlik semmivé, amint a parasztok a városokba özönlenek, és a vidéket is elárasztja a tévé, a rádió. Sok mai gyermek már soha nem hallotta a hajdani altatódalokat. A folyamat kétségkívül visszafordíthatatlan. Ugyan mi marad egy szóbeli kultúrából harmincévi háború és kommunizmus, húszévi gátlástalan globalizáció és vadkapitalizmus után? Nem számítva az azt megelőző évszázadok viszontagságait, nyomorát, a szinte teljesen idegen nyelvű maszlagot, mellyel a fejünket tömték. Keserűen elmosolyodik. – Egy francia nyelven író, franciabarát nagyokos meg is mondta nekem nevetve, kertelés nélkül: Minden vietnami tudathasadásos, hiszen mindannyian félvérek vagyunk. Vietnamiul beszélnek, kínai fogalmakban gondolkodnak, Descartes módjára okoskodnak, portugál jezsuiták kicirkalmazta latin betűkkel írnak, angolul tanulnak, és Amerikáról álmodoznak. Egy ` ` o. nha` Tây, lay jó ötvenéves mondás így írta le a boldog életet: ăn co.m Tau, . vo. Nha.t. Együnk kínai módra, otthonunk legyen franciás, válasszunk japán feleséget. Nem maradt más, mint a költészet… De húsz éven belül ez is eltűnik a mindennapi életből, pedig gyerekkoromban alig volt nap, amikor egy vers vagy legalább pár sor el ne hangzott volna. A vietnamiak csakis akkor lelhetnek rá széttöredezett identitásukra, ha saját életstílust alkakítanak ki. És hogy ez mikor lesz… Azt hiszem, ez a fickó aligha szánta tréfának, amit mondott. Anya aggodalmasan szólt közbe: – Végül azért sikerült kideríteni, mit jelent? – Igen. Már feladtam minden reményt, hogy megfejtsem a titkot. A kikül` Đi.nh tartományba. detés végén azért mégis elmentem Binh – Akkor mégis létezik, Jean bácsi? – Hogyne, miért kérdezed? – Megnéztem a térképen, és nem találtam. – Hát persze. A háború után összevonták más tartományokkal, új tartományt hoztak létre új néven. De az ottaniak még mindig a régi nevét használják. Jean bácsi felsóhajtott: – Elég azonban egy generációváltás, rögtön eltűnik ez is. Így megy ez arrafelé. Minden új dinasztia tiszta lappal indít, eltörli a múltat: átkeresztelˇ
ˇ
ˇ
ˇ
322
nek az égvilágon mindent, és kezdik az egészet elölről. Jóságos ég, micsoda pazarlás! – Folytasd, Jean! – Nem vagyok benne biztos, de talán apám is arrafelé halhatott meg. Csodálatos a táj! A nyomor pedig elképzelhetetlen. De micsoda tartásuk van az embereknek, és milyen szívélyesek! Az egyik falu kínai éttermében szórakozottan ettem a citromos csülöklevesemet, amikor a falon írásjegyekkel teli régi táblát fedeztem fel. Felpattantam ültömből, ugyanis a fába vésve ott állt az ismerős jel is. Megkértem a tulajdonost, fordítsa le nekem. Ő csak a fejét rázta: – Ez nem kínai, hanem Nôm. Egyetlen öregember él már csak a faluban, aki képes kisilabizálni. Vezetőmet azonnal megkértem, vigyen el az öreghez. Megmutattam neki a táblácskát. Így szólt: ` – Ez a „Binh” szó. Jean bácsi előhúzza zsebéből a fadarabot. – Jelentése önmagában „váza, teáskanna, csészealj”, a legkülönfélébb folyadéktároló edényeket jelöli… Afféle névelő. A francia nyelvben vannak határozott, határozatlan, hímnemű, nőnemű, többes számú névelők. Így vesszük birtokba a világot. Ők azonban természeti vagy használati kategóriákban gondolkodnak. Rengeteg efféle szócska létezik. A „Tinh” például a legkülönfélébb érzelmi, emberi kapcsolatokat jelöli: a barátságot, a testvéri` séget, a szerelmet, de az állatok vagy tárgyak iránt érzett szeretetet is. A „Binh” más szavak kíséretében a mai köznyelvben is használatos. Csomó mindent jelenthet. Békét, egyenlőséget, közömbösséget, szelídséget, békülékenysé` Đi.nh tartomány neve maga is nyilvánvalóan szelíd vidéket jelent. get… Binh Ám az is bizonyos, hogy mind a mai napig fiú- és lánynévként is alkalmazzák ezt a szót. Amikor a Vietkong képviselői Párizsban tárgyaltak az ameri~n Thi. Binh ` nevű nő vezette. A diák, akit kaiakkal, küldöttségüket egy Nguye meggyilkoltak az amerikaiak a New Yorkból Saigon felé tartó repülőgépen, ~n Thái Binh ` névre hallgatott. Akkoriban egy közismert dalt énekela Nguye ` tek az ő dicsőítésére. Thái Binh, vagyis Fejlődés és Béke! Béke! Erre vágynak szerencsétlenek évszázadok óta! Jean bácsi odalép az Ősök Oltárához, és visszateszi a táblát a tömjéntartóba. Odahajol apához, megsimogatja az arcát, odasúgja: – Testvér, onnan jövök, ahonnan származol. Megfejtettem. Běnh-nek hívnak téged. Illik is hozzád ez a név. Menj hát békében. Egy szép napon én is utánad jövök. ˇ
ˇ
323
Anya kitölti a teát, a csészét odanyújtja Jean bácsinak. Nem merek odanézni. Tudom, hogy remeg a keze. – Jean, barátságunkra kérlek, tégy meg egy szívességet! – Örömmel. – Mióta elmentél, egyfolytában félrebeszélt. Mindig vietnamiul. Tegnapelőtt aztán elhallgatott. Félek, hogy többé nem szólal meg. Azzal rámutatott a kazettákra: – Fordítsd le nekem ezeket! – Biztosan meg akarod hallgatni? Lehet, hogy teljesen összevissza beszél… – Nagyon szeretném. Csak benned bízhatok. Jean bácsi egy kicsit habozik, majd elszánja magát: – Rendben, de nem az összeset, annyi időnk nincsen. Lefordítom az egyik kazettát, te mondd meg, melyiket. Anya felkapja a legutolsót, és beteszi a magnóba. Jean bácsi megnyomja a „lejátszás” gombot, figyelmesen hallgat. – A napról beszél, ahogy a rizstáblák vizén tükröződik. „Nu.ó.c”, a víz! Azt is jelenti, „ország”, „haza”. Népünk a rizstáblák szülötte, évszázadok óta ta` picskol a sárban. „Năng trang trang”, igen, ez az. „Trang trang.” Felejthetetlen érzés. Mintha folyékony ezüsttükör lenne minden egyes vízkocka. A nap fénye elviselhetetlen erővel verődik vissza róla. A „nu.ó.c-ra” lehetetlen ránézni. Az ember elfordítja fejét, hunyorog, résnyire nyitott szemmel lesi a tükröződést. A régi vietnami nyelv tele van lefordíthatatlan hangutánzó szavakkal. Túlságosan zenei, érzéki, testes beszéd ez. Kimondottan költői nyelv. Ősi viszonyban áll a világgal. Azt hiszem, a nyelv már önmagában is az ember eredendő kapcsolata a természettel, az emberek közötti kapcsolat a világhoz fűződő közös viszonyunk tükrében, és ez a világ nem csupán élet és anyag, hanem számtalan múltba vesző nemzedék felhalmozódó emlékezete. Jó, folytassuk! Jean bácsi visszatekeri a kazettát, újra elindítja. A vihar, a szél kegyetlensége, szakadatlan tomboló záporok, eső nedves frissessége. Mindez a fülledt nyári hőséggel, az izzadt ruhák tapadásával ` kezdődik. „Trong vă´t, xanh thăm thăm.” Áttetsző levegő, vihar utáni égbolt harsány, mély, végtelen kékje. Kékebb, mint Réunion ege. Ott a napsütés hevesen, élesen tér vissza rögtön az eső után. Ha a napot félig felhő takarja, a rizstáblákon, a mezőkön végigfut egy csík, és elválasztja a fényt az árnytól. Olykor az árnyék lohol a fény nyomában. Máskor a fény kergeti az árnyat. A széliránytól függ. Uramisten, hogyan emlékezhet minderre ilyen élesen? Jean bácsi hátradől a fotelban, szemét lehunyja. 324
Igen, én is átéltem az egészet. Gátak mindenfelé, ameddig a szem ellát. Ott hajkurásztuk a tücsköket. Papírsárkányok bontották fehér szárnyukat a kéklő égen, köröttük fellegek vonultak. Furulya-zengésük betöltött mindent, egész a láthatárig. Ó, a sült szöcskék illata, az érett guayava íze! Ajhaj! A „chích cho`e” madár! Apró, akár a veréb! Hosszú farka van! Nádszálakon gubbaszkodik. Szétterpeszti farktollait és dalol, dalol, mintha csúfolódna az egész világon: „chích cho`e, chích cho`e”! Csúfondáros kis jószág! Fúvócsővel vadásztam rá. Anya megnyugodva, csendesen hallgatja. Már nem tudom eldönteni, apám emlékeit hallom-e, vagy Jean bácsi visszavágyódását. Sosem hallgattam még ilyen odaadással idegen nyelvű beszédet. Ahogy Jean bácsi megmagyarázza őket, apa szavai szinte véremmé válnak. Testemben világlanak, zengnek, remegnek. Sose látott színeket látok, sose hallott hangokat hallok, sose szagolt szagokat, sosem ízlelt ízeket érzek. Érzem ennek az ismeretlen nyelvnek végtelen finomságát, keménységét, tobzódását, gyengédségét. Most már értem, apa miért hajtogatta annyit, hogy minden egyes szót formáljak pontosan. Az ő nyelve egy szótagos szavakból áll. Minden egyes hang szín, illat, íz, állag, zene, kép, értelem. Minden szó vágy és várakozás. A másik felől érkező visszhangra. Hirtelen kínzó élességgel hasít belém egy gondolat. Mindaddig a gyászos pillanatig, míg elméje meg nem hibbant, apa csak franciául szólt hozzám. Ám ezt önkéntelenül mégiscsak idegen nyelvnek érezhette. Már a kisbaba is határozottan megkülönbözteti anyanyelvét a többi nyelvtől. Ezek szerint gyengéd, szeretetteli szavai… Sosem heverem ki ezek hiányát. Nézem az egymásra tornyozott kazettákat. Most már a világ minden kincséért sem semmisíteném meg őket. Meg fogom tanulni ezt a nyelvet. Nem a tudás, nem is a kommunikáció, nem holmi hatalom vagy hódítás kedvéért. Nem eszköz lesz, hanem emberségem, lényem szerves része. A magnó elhallgatott. Jean bácsi felsóhajt, szemét lehunyja. – Egy hajdani altatódal szövege… Anyáról és gyermekéről szól, meg az álmatlan éjszakákon sivító őszi szélről. Ismerem én is. Anyám minden este, minden alkonyatkor elénekelte nekem. Időtlen szorongás, kétségbeesett szomorúság zeng benne, az embernek kedve támad sírni, aludni mindörökre. Anya tölt neki még egy kis teát. – Köszönöm, Jean, ez a legszebb ajándék, amit valaha is adtál nekem. Semmit nem tudtam gyerekkoráról, fiatalkoráról. Vonakodott erről beszél325
ni. Azt hittem, már mindent elfelejtett. A boldogság oly kevésre emlékszik. Pihenj le most egy kicsit! Hosszú útra indulsz. – Nem érdekes! Leghosszabb utazásunk a szülői házba visszavezető út. És ennek az egynek biztosan végére érünk. Jean bácsi felkel, átmegy a hálószobába. Nem tartunk vele. Alighanem kettesben akar maradni apával, csendben fogni a kezét még utoljára. * Aznap este apa felébredt hosszú öntudatlanságából. Hirtelen kinyitotta a szemét. Nem jajgatott, nem panaszkodott. Erőtlen már a szenvedéshez. Hosszan bámulta az Ősök Oltárát. Tétova mosoly suhant át arcán. Hangja tompa, de telt és határozott. – Azt hiszem, mindjárt itt van. Megremegtem. Magához tért. Ez már nyilvánvalóan a halál előtti pillanat ébersége. – Kapcsold le a lámpát, gyújts gyertyát! Anya lekapcsolja a lámpát. A gyertyát az Ősök Oltárára helyezi. – Igen, azt hiszem, láttam már hasonló oltárt. Ebben a fényben felismerem. Az éjszaka ugyanolyan bárhol a világon. Csak a mi fényforrásaink ruházzák fel színekkel az éjszakát. Milyen szép fehér ez az orchidea! Akár egy ¸ szerelmi bánat gyötörte asszony. Úgy neveztük, „mo ve.t”, vagyis papagájcsőr. Általában szagtalan, de időről időre bódító illatot áraszt. Gyújts egy kis tömjént! Anya döbbenten meredt rá. Sose tartottunk a háznál tömjént. Apa elmosolyodott: – Igazad van, sosem égettünk itthon tömjént. Nem fontos. Ne szomorkodjatok! Elégedetten halok meg. Nekem is volt anyám, gyerekkorom teli szeretettel. Megtaláltam az elveszett hangot. Újra felvettem életem elszakadt fonalát. Visszatérek az otthoni csendbe, amelyből megszülettem. Nem sok mindent hagyok rátok, még csak hazát sem: mindössze a boldogságot. Az viszont egy teljes világ, felér száz másik hazával. Óvjátok hát! Sose pusztuljon ki, sose vesszen ki a földről! Anya zokogott. Én is könnyeimet törölgettem. Láttam, amint apa tekintete kihuny. Lezártam szemhéját. Megcsókoltam. Kettesben hagytam őt anyával. A nappali világossága bántja a szememet. Elsötétítek. Apa hatalmas könyvszekrénye árnyékba borul. Annak idején itt fedeztem fel az olvasás borzongató gyönyörűségét, a mesék, legendák varázslatát, a szavak első igézetét, 326
örök hűségesküjét. Lázas pillanatok! Nevetés, könnyek, némi szorongás. Hatalmas, komor, rémisztő tömb ez a polc. Miért olvasott ennyit? Mit olvashatott az utóbi években? Egy kicsit több fényt engedek be. A könyvszekrény két szélső polcán néhány könyv, melyekre sosem figyeltem fel. Közelebb lépek. A Biblia, a Korán, a Talmud, India, Kína és más országok vallásai. Számtalan nép mitológiája. A maradék helyeken Marx, Sartre, neves és ismeretlen, klasszikus és modern, sőt posztmodern filozófusok osztoznak. Sosem beszélt nekünk ezekről az olvasmányairól. Létének ezt a szegletét megtartotta magának. Persze nem is nagyon érdekelt volna. Ugyan mi értelme ennek? Van az embernek ezer más baja. Mi ehhez a világhoz tartoztunk és tartozunk. Próbálunk benne élni, megmaradni, amíg csak lehet. Ő mindig azt mondogatta: az ember nem ismer lehetetlent. Fütyültem rá. Nekem azt tanították, hogy gondolkodjam ésszerűen, addig nyújtózzak, amíg a takaróm ér. Meglehet, nem volt igazam. Találomra felkapok egy rongyosra olvasott kötetet. Kinyitom. A lap tele apró bejegyzésekkel. Keresztekkel, felkiáltójelekkel, gunyoros kommentárokkal… A lapalji jegyzetek egyik mondata piros kiemelőfilccel kihúzva: mert hol a fogalom hiányos, idején lelhetsz kellő szót oda.3 Ugyan miért húzta alá éppen ezt a mondatot? Miért csapott le A tőke soraiban éppen egy Goethe-idézetre? Odamegyek a polchoz, amelyen Goethe művei sorakoznak. Leveszem a könyvet, belelapozok. Számos keresztet, felkiáltójelet, jegyzetet, aláhúzott mondatot találok. Az iménti mondat viszont nincs megjelölve. Alighanem csak Marxot olvasva tűnt fel neki. Vajon mi járhatott az eszében, mikor aláhúzta? Talán hátrahagyott írásaiban meglelem a magyarázatot. Íróasztala kellős közepén pazar kötésű könyv terpeszkedik. Apa egy művészi munkákért bolonduló könyvkötőtől rendelte. Legszebb írásával élete legboldogabb pillanatait akarta feljegyezni benne. Habozok. Ő már halott. Jogom van elolvasni. Kinyitom. Életem története. Belelapozok. Minden egyes oldal tiszta fehér. Eszembe jut a vécébe szórt rengeteg konfetti. Remegő kézzel csukom be a könyvet. Egy cédula esik ki belőle, a földre hull. Csupa tinta. Felszedem. Azt kívánom, hogy testem kerüljön elhamvasztásra, a hamvakat szórják a vécébe, és húzzák le! Megborzongok. Megdöbbenés, keserűség és gyűlölet viaskodik bennem. 3
Goethe: Faust, Dolgozószoba-jelenet, Jékely Zoltán fordítása. (A ford.)
327
Miért bánik ilyen feleslegesen kegyetlenül anyámmal és velem, nem sokkal a halála előtt? Hallom, amint anya felkel a másik szobában. Nem szabad meglátnia! Zsebre gyűröm a papírt, gyorsan kimegyek a mosdóba, a cetlit apró darabokra szaggatom, lehúzom a vécén. Elsőre eltűnik az egész. Hosszan törölgettem a könnyeimet, próbáltam visszafojtani a zokogást, visszanyerni lélegzésem szabályos ritmusát. Végül egy gondolattal vigasztaltam magam. Az üzenet mellett nem volt dátum. Nagyon régen írhatták, egy depressziótól, dühtől, kétségbeeséstől, a szeretet kimondhatatlanságától eltorzult pillanatban. Ám ő megmondta, az ember nem ismer lehetetlent. Egy napon kimondom a lehetetlent, beszélek a szeretetről, életünk egyetlen elfogadható kilátásáról. A szeretetről minden nyelven. Ő már halott. Nyilván nem ez az utolsó akarata, hiszen elégedetten halt meg. Ha így, ha úgy, a dolognak már nincs jelentősége. Az a cédula nem létezik, soha nem is létezett. Vége. Visszatért oda, ahonnan jött. A csendbe. LACKFI JÁNOS fordítása
A Magyar Királyi Államvasutak nyugdíjintézetének árkádpalotája Budapesten (1896).
UJSZIGETI DEZSÕ
Milan Rúfus (Závažná Poruba, 1928. december 10. – Pozsony, 2009. január 11.)
Édesapja kőműves volt. Téglákkal építkezett. Rúfus szavakkal. Versei bár a goethei dichtungnak megfelelően tömörek – szinte közmondásszerűek –, ám gazdag háttéruniverzumuk révén az emberi lét teljességét jelenítik meg. Rúfus szlovák és történelem szakon végzett a pozsonyi Komenský Egyetemen. 1952-től 1989-ig ugyanitt a szlovák és a cseh irodalom történetét tanította. 1971-től 1972-ig a Nápolyi Egyetem vendégtanára volt. 1990-től nyugdíjas éveit élte. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le. 1944 óta publikált, első verseskötete azonban egy évtizednyi várakozás után, 1956-ban jelent meg Až dozrieme (Míg beérünk) címmel. Ezt számos kötet követte. Közülük a Zvony (1968, Harangok), a Stôl chudobných (1972, Szegények asztala), a Sobotné večery (1979, Szombat esték), az Óda na radost (1981, Örömóda), a Prísny chlieb (l987, Szigorú kenyér), a Modlitbičky (1992, Fohászok) és a Žalmy o nevinnej (1998, Zsoltárok az ártatlanságról) a legfontosabbak. Írt esszéket és irodalomkritikákat is, amelyek az Človek, čas a tvorba (1968, Ember, idő és alkotás), a Štyri epištoly k l’ud’om (1969, Négy episztola az emberekhez), O literatúre (1974, Az irodalomról) és a Epištoly staré a nové (1996, Régi és új episztolák) című kötetekben olvashatók. Jelentős volt a műfordítói tevékenysége is. Többek között František Hrubíntól, Lermontovtól (Álarcosbál), Ibsentől (Peer Gynt) és Jeszenyintől fordított. A fiatal olvasók körében a Pavol Dobšinský által gyűjtött népmesék verses átdolgozása tette rendkívül népszerűvé. Rúfus versei nem csupán tömörek, hanem hihetetlenül kidolgozottak is. Ennek ellenére mégis természetesek, nem tűnnek mesterkéltnek. Verseinek háttere mindig a csend. E háttér előtt jelenik meg a szó, mely ily módon már születése pillanatában balladai feszültséggel terhes. Ezért érezzük úgy, hogy versei filmszerűek; az olvasóban asszociációk füzérét váltják ki. Rúfus filozofikus költő, bölcs gondolkodó, és olyan alkotó volt, aki képes filozófiától ihletett gondolatait művészi formába szorítani. Kiválóan értett 329
ahhoz, hogy a bánatot, a szomorúságot éppen a megfelelő tónusban érezze át és ábrázolja. Vladimír Mináč írta róla: „Rúfus nem pesszimista. Az élet sodrában halad, és szenved a szerzett sebektől: ez minden.” Rúfus a legfőbb teremtőerőt a bánatban látja: „Tisztelni kell a bánatot – mondja – teremtő értéke és férfias, emberi mélysége miatt.” Rúfus a bánatot a csend és a szó határán véli megtalálni. A csend bennünk van, a szó az otthon, a szülőföld ajándéka: „Az otthon a költő legkifinomultabb és legintimebb tulajdona – írja. – Az otthon lelki-élettani viszonylat. Ez az, ami a költőt megkereszteli, és arcot ad neki. Az otthon a bőr, melybe belevarrták, melytől ajakformáját kapja; szóljon a száj bármiről, a szó ezt az ajkat hagyja el, s ennek az ajaknak a melegét és ízét őrzi. A költészet nem tűri a bőr finomítását, az irodalmi kozmetikát. Ennek a bőrnek a ráncait a töprengés véste oda, s ezek éppen ennek a bőrnek a ráncai. S ez a vers otthona. Az otthon az a tér, ahol a vers történik, ahol él és lejátszódik a szépség, az igazság és a humánum nevében. Hivatkozni kell rá. Viszont vásári módon a nevét kiáltozni ma már nem szükséges. Az otthont emlegetni tapintatlan és felületes dolog, ha az emlegetésen kívül nincs többről szó; az önimádat egyik fajtája ez, mely ez esetben perszonifikálódik, s mintegy a földrajzi köntös inkognitójában jelenik meg.” A szülőföld és a nemzet nem lehet öncél – figyelmeztet Rúfus. A nemzetet nem kész célnak tartja, hanem lehetőségnek, „melyet valóra kell váltani, s mely egyenlő esélyt ad a lángész és a kalandor számára egyaránt. Az esély alsó és felső határa oly messze húzódik egymástól, mint amilyen például a Beethoven és Hitler közötti távolság. Mindaz, ami közöttük található, az a nemzet.” A nemzetnek kollektív szelleme van, amelynek hordozója a nyelv. A nyelv a csendből születik. Általa eszmélünk zajos létünkre, s hullunk vissza az anaximandroszi apeirónba, a csendbe. Rúfus minden verse ennek a gondolatnak a metaforája. Legszebb megfogalmazását Merengés (Tušiac) című verse tartalmazza.
330
MILAN RÚFUS
Merengés – Csönd ölében álmodoztál egymagad? – – Nem. Csak ültem hallgatag. Békélt bennem a lét, istennel tűzbe bámulván elragad a szél a földön némán szerteszét. Együtt velem a lég, a fű, a víz és kő. Minden, mi volt, van és lesz még. Már sejtem, hogy a folyton szennyesen örvénylő szó miatt védtelen az édeni mély, törékeny egység. –
Időm Nem sejtettem, látod, hogy ennyire bennem vagy. Zúgó zuhanásod ólomként koppan. A fösvény szó elhagy, váltságdíjra zsugorgat. A szív börtöne dobban e síri zsivajban.
331
A földön mi végre Fáj a vers nekem, testvérem. Fáj itt belül. Kongva nyűgöz a hallgatás, fáj édesen. Idők esti tücsökdallama fülembe ül... Néma, szürke kövek hullnak istenközelben kiürült szavakra, mint csillagok a csűrre. És a földön tovább hátrálsz, nem tudod, mi végre. Tán a csöndért, a csöndért, melyben nem kopog a szó, üregesen döndülő mankóbotod.
Üzenet Nem tudjuk, mi indul bennünk mélyen, mikor a könny elér, és verejtéktől nyirkos a tenyér. Nem tudjuk, mi indul bennünk mélyen. Költők, e forrásért buzogtok botorul; s megöltök mindent, mint hópelyhet a kíváncsi marka. Tarts velünk, sírj, idd ki medréből bánatod. Halálig ítélkezz önmagad felett, szomjadat tested kútmélyein olthatod, lelked újabb szomja lesz majd a felelet. Irdatlan szobrot emelsz hordalékalapra. Egymagad, légy te senkié, mint isten, ítéld meg bűneid.
332
Telefon Csendben alszik. Csak ritkán csöng ébren. A világ lohol, kinek hiányzol? Mandula kocogtat könnyedén kisablakon késői szélben. Ne bánd, így van e földtekén, ne kutasd, oka sincsen semmi, más nélkül meglenni idők elején s azóta sem tudott senki. ORISEK MÁRTA fordításai
A hadi tengerészet pavilonja a milleniumi kiállításon (1896).
MŰHELY
Azért fordítunk, hogy az emberek elolvashassák a remekműveket Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Réz Pállal
LUKÁCS LAURA: – Nagyon sokfélét fordított; hogy csak néhány nagy nevet mondjak: Voltaire, Semprun, Malraux, Gide, Maurois, Cioran, Sartre, Beauvoir, Saint-Simon, Renan, Yourcenar, Kundera műveit. Mennyit nyomott a latban saját választása vagy az ízlése? Maguktól jöttek a könyvek, vagy inkább saját gusztusa szerint válogatott? RÉZ PÁL: – Kezdetben egyáltalán nem állt módomban választani, sőt a fordítás egyszerűen pénzkeresés volt. Egyetemista korom óta fordítok, noha nem egészen előzmény nélkül. Tizenhárom évesen, Nagyváradon kezdtem el franciául tanulni, és a tanárnőmnek az volt a módszere – régen a nyelvtanulásban nagy szerepet kapott a fordítás –, hogy a nyolcadik-tizedik óra után már adott fordítanivalót. Ez a legelső, tanári segédlettel készült munkám elképesztő módon túlélte a háborút, úgyhogy nem felejtettem el. A neve ellenére francia Léo Ferrero Angélica című darabja volt az. Szinte jelképes, hogy amikor a háború után visszakerültünk Nagyváradra, megtaláltam a kéziratát... Egyetemistaként aztán elmentem az Athenaeumhoz (’48-ban még létezett), és kértem munkát, vagyis természetesen nem én választottam. Adtak is mindjárt egy román téesz-regényt, ami rémes volt, de lefordítottam. Elég sokáig így ment ez: az ember lefordította, amit kapott. Például Marcel Cachin1 tanulmányait, efféléket. De senki sem válogathatott akkoriban, a nagyok, mondjuk, Weöres Sándor vagy Szőllősy Klára sem. És bizony jóval később volt az, hogy Párizsban járva elmentem a Gallimard-hoz, ahol ideadták Semprun frissen megjelent és díjat kapott könyvét, A nagy utazást. Még aznap éjszaka, a szállodában elolvastam, és nagyon tetszett; úgyhogy amikor hazajöttem, azonnal elvittem az Európához. Bajomi Lázár Endre fanyalgott, hogy „már megint egy lágerregény”, de én erősködtem, így végül odaadták Vasnak lektorálni; ő jelentős könyvnek tartotta. Így fordítottam le, talán nem is rosszul. Sikere volt, és onnantól fogva már valamennyire javasolhattam is. Egy fordító életében fontos tehát, hogy jelentős könyvet kapjon, valami olyat, amire fölfigyelnek, mert akármilyen jól fordít egy vacakot, annak nincs súlya az irodalmi életben. 1
Francia politikus (1869–1958), a Francia Kommunista Párt egyik alapító tagja.
334
Nekem is voltak persze „szerepálmaim”, ahogy a színészek mondják, de nem sokat valósítottam meg. Egy fontosat azért igen: Saint-Simon gróf Emlékiratait. Fiatal korom óta rajongtam érte. Emlékiratai hét Pléiade-kötetet, tehát mintegy hétezer oldalt töltenek meg, és ebből sikerült talán a tizedét, egy nyolcszáz oldalas válogatást lefordítanom. Elég nehéz volt, mert a XVII–XVIII. században sokszor mást jelentettek a szavak, mint ma, mindenfélének utána kellett nézni. Aztán, ugyancsak ifjúkorom óta rajongtam Proustért, egy kis könyvet is írtam róla. Őt Gyergyai Albert fordította, de haláláig csak a harmadával készült el. Megtisztelő módon fölmerült, hogy én folytassam, de én szerettem volna az elejéről kezdeni, mert nem tudtam elképzelni, hogy a negyedik vagy ötödik kötettel kezdjem, és ne csak Prousthoz kelljen alkalmazkodnom, hanem Gyergyaihoz is. A kiadó luxusnak tartotta ezt: folytassam onnan, ahol Gyergyai abbahagyta. Nem vállaltam, hiszen nyilván más lett volna az én nyelvem, mint Gyergyaié, akit Babits „gyöngéd stilisztá”-nak nevezett. Sokkal finomabb, költőibb volt nálam, nem mertem. Meg aztán nem is voltam hozzá elég fiatal (majdnem ötvenéves), nem tudtam volna befejezni. Proustot fiatalon kell elkezdeni – ő is három nagy Pléaide-kötetet tölt meg, és egy nap jó esetben két-három oldalt tud megcsinálni belőle az ember. – Saint-Simon Emlékiratairól azt mondta egy másik interjúban, hogy „körülbelül a világ legjobb könyve”. Miért az? Tartalmilag, stilárisan, vagy a fordító szemszögéből? Vagy inkább az elméleti oldaláról mondta ezt? – Irigységből. Mert én mindig ilyet szerettem volna írni. A fordító is ember, vagyis hát író... Cocteau azt írta Saint-Simonról, hogy „fekete tintába mártotta a tollát...”, vagyis gonosz volt, komisz... Magánéletében boldogtalan, a sikeres politikusokra, államférfiakra pedig irigy, így hát elég komiszul jellemez mindenkit. Kis portréiban – crayons, ceruzarajzok –, amelyekhez nagyon ért (azt hiszem, ez az ő műfaja: kis történetek, esetek, portrék) többnyire az emberek visszás oldalát írja meg, és roppantul fukarkodik a dicsérettel. XIV. Lajos, a Napkirály, imponál neki, de egyébként majdnem mindenkiről rosszat ír. Emellett persze a történetírásnak és a szépirodalomnak hihetetlenül érdekes, nagy egységét teremti meg. Objektíven ír történelmet, mint Tacitus, ugyanakkor remek szépírói készséggel. Irigyeltem azért is, amit egy helyütt ír – lefordítottam, de csak később értettem meg –, vagyis hogy ő intervallumot iktat az élete és a halála közé. Később egy kommentárból tudtam meg, hogy „életének” az aktív, tehát politikusi életét tekintette (francia követ volt Madridban). Úgy képzelte, ötven-hatvan évesen abbahagyja, és él még húsz évet – ez lesz az „intervallum” az élete és a halála között – és akkor megírja a könyvét. Elvonul egy kolostorba (ezt is tette egyébként), lemond a földi hívságokról, szerelemről, pénzről, politikáról, hatalomról, és a köny335
vének él. Nagyon tetszett nekem ez a program. Vonzott, izgatott Saint-Simon egész személyisége. – Negyven évet töltött el a Szépirodalmi Kiadónál, amelynek nem a külföldi irodalom volt a fő profilja. – Igen, sosem „magunknak” fordítottam, mindig más kiadóknak, leginkább az Európának. – De úgy érzi, hogy semmi kölcsönhatás nem volt a kettő között? Nem befolyásolta egyik tevékenysége a másikat? – Már diákkoromban, tizennyolc-tizenkilenc évesen komoly fordítói „programom” volt, de nem kiadói lektornak készültem, annak nem készül az ember; én szerettem volna egyetemen tanítani. Aztán úgy hozta az élet, hogy elsősorban politikai okokból – ’49-ben sok társammal együtt kizártak az Eötvös-kollégiumból –, erről szó sem lehetett, úgyhogy elmentem kiadóba dolgozni. Nagyon jó lépés volt, örülök neki, hogy így alakult az életem. Megismerkedtem rengeteg íróval – mindenkivel, aki akkor számított –, együtt dolgoztam nagyszerű emberekkel, Szép Ernőtől Nagy Lászlóig, Pilinszkyig vagy Petriig, és így belekerültem az irodalomba. Próbálkoztam szépírással, versekkel, novellákkal (mint minden irodalomszerető gimnazista), de ezek nagyon rosszak voltak; megmondták, akiknek mutattam őket, de rájöttem magamtól is, úgyhogy már régen eltéptem, kidobtam őket. A fordítás kézenfekvő módon adódott, mint irodalomhoz közeli dolog. Szívesen csináltam, őszintén mondom, de persze pénzkeresésnek sem volt utolsó három gyerek mellett, a gyenge fizetést jól kiegészítette, és nem kellett nyíltan állást foglalni politikailag. Az pedig, hogy netán politikailag „nem korrekt” olyan könyvet fordítani, amivel nem értek egyet, valahogy soha nem jutott eszembe, nem foglalkoztatott. Egyébként azt hiszem, ebben a korszakban és ezen a tájon másokat se nagyon... A kiadói életem és a fordítás között nem nagyon volt szimbiózis. Szerepet játszott még, hogy négy évvel idősebb bátyám nagyszerű fordító volt, és amikor én ’47-ben átjöttem Pestre, neki már jelentek meg fordításai. Őt is irigyeltem...! Imádta Mérimée-t (egyébként én is), első munkája egy kis Mérimée-kötet volt, a Tamango című. Valószínűleg stimulált engem, hogy a nyomdokaiba lépjek. Ez persze nem sikerült, mert ő nemcsak öt-hat nyelvből fordított, hanem jobban is, mint én. Megtanult például csehül, csak hogy lefordíthassa a Švejket. És nagyszerűen meg is csinálta. Én két-három nyelvből fordítottam, és ha sokfélét is, nyelvileg és stilárisan zártabb anyagot. Elég ritka az a fordító, aki minden hangfekvésben tud dolgozni, aki, mondjuk, egy paraszti közegben játszódó regényt és egy esszét egyaránt jól fordít. A legtöbb fordító szűkebb skálán mozog, van, amit tud, és van, amit nem. Én ugyan tizennégy éves koromig 336
Székelyhídon, kulák nagyanyámnál töltöttem minden nyarat, de nem szívesen fordítanék falun játszódó, paraszti tárgyú könyvet. De ugyanígy nem szívesen fordítanék egy nyelvileg tobzódóan gazdag könyvet sem. Nem hiszem például, hogy tudnék Rabelais-t fordítani. – Azért Semprun is, akivel „befutott”, elég trükkös, újszerű és szokatlan volt, nem? – Ő Prousthoz kapcsolódik, azért is ment nekem. (Ha ment.) – Vagy Gide, A pénzhamisítók; van egynéhány szerző, akit elsőnek vagy az elsők között fordított, és akik valamilyen szempontból úttörőnek számítottak. – Gide nem. A maga idejében a homoszexualitás miatt újszerű, izgalmas volt, de a nyelve klasszikusan tiszta, olyan, mint a Racine-é. Nagyszerű, de nincs benne semmi extra. Gyergyai Albert rajongott Gide-ért, előttem három vagy négy művét lefordította. És ahogy ez általában megesett vele, kicsit finomabbra vette. Ez nem bírálat, hiszen nagyszerű fordító volt, de emlékszem például, mennyire fölháborodott, amikor én azt fordítottam, hogy valaki „fölcsinált” egy nőt. Gide irodalmi nyelven ír, de én keményebbnek, szókimondóbbnak éreztem a stílusát. – Akkor hát mit „nehéz” fordítani? – Vas István írt erről egy nagyon okos tanulmányt. Például a nem igazán jó szövegeket nehéz fordítani. Így voltam Malraux-val, aki nem ír jól. Két könyvét fordítottam, a nagy regényének tekintett La condition humaine-t (Az ember sorsa), és egy képzőművészeti tárgyút, Az obszidián fejet. Mindkettő nagyon nehéz volt; valahogy nem stimmeltek a mondatok. Hogy azérte, mert Malraux morfiummámorban diktálta őket..? De ez csak a második könyvre2 lehet igaz, az előzőnél3 legjobb tudomásom szerint még nem volt morfinista. Mit tehet ilyenkor az ember? Jobbnak kell fordítania, mint amilyen az eredeti volt? Ő nem írhat hülyeséget, mert akkor róla fogják azt hinni, hogy nem tud írni. Semprun és Gide tökéletesen írnak, Kundera még tökéletesebben, mert nem a francia az anyanyelve, vagyis nagyon ügyel, hogy jók legyenek a mondatai. Szeretem Kundera esszéit. Három könyvét fordítottam nagy gyönyörűséggel, az utolsó munkám is Kundera volt. Ha azonban nem igazán jó a szöveg, szenved az ember. Vagy meg sem érti – olyan is fordult már elő velem. Probléma továbbá, hogy nem lenne szabad jobb szöveget írni, mint az eredeti. Ugyanis attól még lehet valaki nagy író, hogy nem ír jól. Ritka, de van ilyen: például Móricz Zsigmond. Az ő szövegének,
3
ˇ
2
Malraux 1974-ben publikálta a La tete d’obsidienne-t. A La condition humaine 1933-ban jelent meg.
337
még ha öt „amely”-t tesz is a mondataiba, olyan ereje, sodrása van, hogy na! Vagy Tersánszky, aki messze nem olyan ápolt stílusban ír, mint Kosztolányi, és óriási író. Egyszóval a kevésbé jó stiliszta, de nagy író-írókat nehéz fordítani. – Sok olyasmit fordított, ami korábban nem jelenhetett volna meg nálunk. Renan, Gide, Malraux. Vagy Perec Les choses-ja.4 Perecet szerette például? – Szerettem. Ne felejtsük el, hogy az Európánál ekkor már létezett egy kitűnő vállalkozás, a Modern könyvtár. Engedékenyebb volt a légkör, és kis túlzással elmondható, hogy ott már szinte minden megjelenhetett. Perec nagy divat lett Franciaországban, nekem is tetszett, s mivel akkor már válogathattam, lefordítottam ezt az első könyvét.5 Később derült ki, hogy a korai Perecműveket a franciák nem is veszik igazán komolyan. Akit viszont valóban nehéz volt fordítani, és akit ugyancsak én fordítottam először, az Cioran. Nagyon megszerettem, és folyton Kéry Lászlót meg a Nagyvilágot ostromoltam vele; ott aztán valahogy meg is jelenhetett néhány oldalnyi szöveg. Aforizmák A bomlás kézikönyvéből. Akkor az a néhány oldal igen nagy visszhangot vert. Cioran sehol a keleti blokkban nem jelenhetett meg, Romániában a legkevésbé. A barátai mind börtönben ültek, több ifjúkori vasgárdista akadt köztük. (Csak megjegyzem, hogy szerintem Románia az egyetlen ország a világon, ahol a szélsőjobb jelentős intellektuális teljesítményt tudott nyújtani. Mircea Eliade, Cioran, Noica – csupa jelentős író és gondolkodó.) Egy-két évvel a halála előtt személyesen is fölkerestem Ciorant Párizsban. Óvtak tőle, mondván, hogy erősen magyarellenes és antiszemita, de nemcsak fogadott, hanem mindebből abszolúte semmit nem éreztem. Akkor már különben is rég elhatárolódott ifjúkori önmagától, szégyellte. Amit meg is írt. – És Kundera miért lett olyan kedves szerzője? – Kundera cseh létére régóta franciául ír, és meg szokta nézni saját művei fordítását minden olyan nyelven, amelyen ért – angolul, németül és talán oroszul. Ebből a fordítók számára érdekes tanulságokat szűrt le; például azt, hogy a fordítók félnek a szóismétlésektől, és inkább szinonimákat használnak. Megnézte Kafkát franciául, és azt találta – később egy érdekes tanulmányban ezt meg is írta –, hogy a franciák „szinonimizálják” Kafka szövegeit. Pedig egy ilyen tudatos, nagy író, mint ő, ha egy mondatban ötször használja ugyanazt a szót, nem azért csinálja, mert ne tudna mást, hanem mert így tartja helyesnek. De magyar példát is tudnék mondani, például Pilinszkyt, aki nagyon kis szókinccsel dolgozik. Engem a Kundera-tanulmány 4 5
A dolgok (1970). Georges Perec: Les Choses. Une histoire des années soixante (1965).
338
ébresztett rá erre. A fordító fél olyan benyomást kelteni az olvasóban, mintha neki lenne kicsi a szókincse. Nem gondol arra, hogy ez tudatos, vagy legalábbis az író tulajdonsága, de akár az esztétikai programja is lehet. – Eddig inkább költőkkel beszélgettem, bár volt olyan is, aki prózát szintén fordít. Minden alkalommal fölmerült a hűség problémája, ami talán megfoghatóbb a versek fordításánál, hiszen ott még a formahűséget is hozzá kell venni. De nyilvánvalóan a prózafordító is felteszi magának azt a kérdést, hogy mi a hűség. Önnek mi? – Természetem szerint hűséges ember vagyok. A magánéletemben is hűséges voltam, amíg lehettem, de más téren, tehát elvileg a fordításban is az vagyok. Ez prózában talán könnyebb, mint versben, mert nincs például rímkényszer, vagy ilyesmi, tehát általában azt fordítom – legalábbis szándékom szerint –, ami az eredetiben van. Zenéje persze a prózának is lehet, és a zene kedvéért néha kicsit eltérhet az ember. De vannak a hűséget érintő más kérdések is. Milyen jó lenne például, ha az ember úgy tudna egy nyelvet, hogy sokáig benne élt abban a kultúrkörben, és ezért tudja egy fordulatról, hogy az a nyelvé-e, vagy azé a bizonyos íróé. Mert ha a nyelvé a fordulat, és találok magyar megfelelőt, akkor használhatom azt. De mit csinálok, ha – mondjuk – Rabelais egy saját találmányú különleges hasonlattal vagy fordulattal él, amely a francia olvasónak is meglepő? Akkor bizony szó szerint kell lefordítanom. De mert ezt nem mindig tudjuk eldönteni vagy kideríteni, én – hacsak tehettem – maguktól a szerzőktől kérdeztem meg, ha valamiben bizonytalan voltam. Semprunnak többször írtam, sőt föl is kerestem (másik könyvét, a L’Évanouissement-t6 is fordítottam), és sok kérdést tettem föl neki, hogy tudjam, pontosan mit akart itt vagy ott. Tehát a hűség elvét követem. A költészet azonban más tészta. Tény, hogy Nyugat-Európában már nem követelmény a formahű fordítás. Nem szeretnek, nem is tudnak úgy rímelni, mint mi (a magyar nyelvnek sokkal jobbak e téren az adottságai), mert a miénk nagyon jó nyelv. Persze mindegyik nyelv zseniális a maga módján, mindegyik tud valamit, amit a többi nem. Ez a világ egyik legizgalmasabb dolga: a nyelvek. És ugyanezért olyan végtelenül izgalmas fordítani. Nem értek egyet azzal a ma divatos vélekedéssel, hogy „nem lehet” fordítani. Dehogynem lehet! Emitt veszít az ember, amott hozzátesz, de a végeredmény mindenképpen lehet nagyszerű. Vegyük csak azt, hogy ha Gyergyai lefordítja a L’éducation sentimentale-t,7 akkor nyilván elvész sokféle árnyalat, ezt nem tagadom. De ugyanakkor gyarapszik is sok más árnyalattal, mert valahogy Gyergyai személyisége is benne van. Ugyanezért 6 7
Az ájulás (1968). Flaubert: Érzelmek iskolája.
339
persze nem „egészen ugyanazt” kapjuk – de még a fénykép sem azonos soha a mintájával, jól tudjuk. Az a „plusz” viszont nem lesz idegen Flauberttől, és ez az, ami számít. Mondok egy másik példát: Verlaine híres verse, a Chanson d’automne.8 Sokan lefordították, a legismertebb Tóth Árpádé9 és Szabó Lőrincé.10 Tóth Árpád sokkal lágyabb, zeneibb verset írt, mint Szabó Lőrinc. Egy-két szó nyilvánvalóan csak a zeneiség kedvéért került bele, értelmileg nincs túl nagy szerepe, akárcsak az eredetiben – noha máshogy. Tóth Árpád tehát funkcionálisan tudta megoldani, a verse ugyanazt a zeneiséget szolgálja, amely az eredetinek is célja. – Ugye nem beszélt össze Lator Lászlóval, aki valami nagyon hasonlót mondott? – Nem, de hát egy iskolába jártunk. És egy időben zártak ki minket az Eötvös Kollégiumból! László Keresztury-tanítvány volt, én Gyergyai-tanítvány, és ők mindketten nagyszerű emberek voltak. A régi Fasori Evangélikus Gimnázium (amely annyi kiváló természettudóst adott) egykori tanítványai közül emlékszik valaki így – nemrég olvastam: azért volt jó az iskola, mert „a tanárok tanítani akartak, a diákok meg tanulni”. Nos, ugyanezt el lehet mondani az Eötvös Kollégiumról. – Szeretném, ha beszélne egy kicsit erről a remek kötetről, a Kaleidoszkópról, és egyúttal saját viszonyáról a versekhez. Az a benyomásom, hogy nagyon szereti a költészetet. Nem fordított soha verset? – Gimnazista koromban írtam – azt hiszem, olyankor majdnem mindenki ír verset –, és fordítottam is. Nekem Baudelaire volt a költő; imádtam. Valahogy megsejtettem, mi a problémája annak az 1923-as Baudelaire-kötetnek, amit Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc csinált. Gyönyörű, de vannak problémái. El is kezdtem fordítani, mindjárt – hogy az ősznél maradjunk – Baudelaire Chant d’automne című nagy halálversét, amely úgy kezdődik, hogy Bientôt nous plongerons dans les froides téne`bres; / Adieu, vive clarté de nos étés trop courts! Ezt Szabó Lőrinc fordította.11 Hát én is megpróbáltam, mert az övével nem voltam boldog, de hát persze nem lett jobb… annyira, hogy ezt – és későbbi kísérleteimet is – összetéptem. Horváth Jánostól és Gálditól tanultam ugyan verstant, de ez nem volt elég. Megpróbálkoztam a románnal is, például 8 Első versszaka: Les sanglots longs / Des violons / De l’automne / Blessent mon coeur / D’une langueur / Monotone. 9 Őszi sanzon: Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón. 10 Őszi dal: Zokog, zokog / az ősz konok / hegedűje / zordul szívem / fordul szívem / keserűre. 11 Baudelaire: Őszi ének. Az idézett sorok Szabó Lőrinc fordításában: Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára; / tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
340
Eminescuval. Van egy verse,12 ami így kezdődik: Părea că printre nouri s-a fost deschis o poartă, / Prin care trece albă regina nopţii moartă. A világ legszebb zenéje! De hiába, soha nem tudtam jobbat, mint azok az elődeim, akikkel elégedetlen voltam. Persze én is nekiveselkedtem Apollinaire Mirabeauhídjának, mert nem tetszett például a magyar fordításokban, hogy az egy szótag kedvéért mindegyiknél „fut a Szajna”. Pedig nem fut, hanem coule, vagyis inkább lassan folyik, esetleg hömpölyög. De nem sikerült nekem sem megoldani, valószínűleg azért, mert nem lehet. Egyszóval próbálkoztam, de nem ment, s akkor inkább maradtam a prózánál. Nem alacsonyabb rendű az, nincs ilyen hierarchia. Büszke vagyok például Yourcenar Hadrianus-regényére13 – vagy inkább örülök neki, mert úgy érzem, jól sikerült, pedig nagyon nehéz volt. Másfelől, noha én magam nem verseltem, költők közt töltöttem az életemet, a legjobb barátaim mindvégig költők voltak, kezdve a nálam idősebbekkel, amilyen például Vas István volt, a fiatalabbakig, mint Petri György, Orbán Ottó, Várady Szabolcs. Nagyon szerettem Kormos Istvánt, jó barátom volt. Ez persze a kiadónak köszönhető, ott kerültem kapcsolatba velük, ott ismertem meg őket. Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost és még sorolhatnám. A Kaleidoszkóp ötlete az enyém volt, én viszont Szerb Antal Száz verséből merítettem az ihletet. Zseniális könyv, kamaszkorom nagy olvasmánya. Az enyém abban tér el, hogy egy-egy versnek több magyar fordítását hozza, tehát leginkább épp a fordítások sokfélesége adja a lényegét. Nagyon nehéz volt kiadót találnom rá, és úgy érzem, megbukott a könyv, mert nem veszik. – Pedig halálosan izgalmas. – Igen, az. Izgalmas megnézni, hogy két ember mennyire a saját vérmérséklete szerint fordít egy közös harmadikat, nem beszélve arról, hogy nyelvtanulásra is alkalmas. Sokat dolgoztam vele. Nem az a lényeg, hogy a kötetben szereplő eredetiek jelentős versek legyenek – bár azok! –, hanem hogy létezzen több jó fordításuk. Szerencsére rengeteget találtam, bámulatosan gazdag a magyar fordításirodalom. Talán idetartozik, ezért hadd mondjam el, hogy mivel idén Radnóti-év van, születésének századik évfordulója, és Radnóti nagyszerű fordító volt, talán nemzedékében a legjobb, szeretnénk ebben a minőségében is emlékezni rá. A Holmi egy versfordító pályázat kiírásával gondolta megünnepelni az évfordulót (jóllehet a részletek még nincsenek egészen kidolgozva). Legalább két verssel pályázna mindenki: egyet mi adnánk meg – ha nem is a konkrét verset, legalább a költőt vagy költőket, olyanokat, akiktől Radnóti fordított –, és persze általa nem lefordí12 Mihai Eminescu: Melancolie. Az idézett két sor Jékely Zoltán fordításában: Mintha kapu nyílt volna a felhők közt az égen, / S kilépne rajta az ég holt királynője fehéren. 13 Marguerite Yourcenar: Mémoires d’Hadrien (Hadrianus emlékezései).
341
tott verset kellene választani. Hiszen alig hihető, hogy például Nerval Une allée du Luxembourg-ját (Fasor a Luxembourg-kertben) vagy a Fantaisieját (Ábrándozás) bárki nála jobban le tudná fordítani. A másik verset a pályázó választhatná, mondjuk, egy újabbat, akit Radnóti nem ismerhetett. De talán antik is lehet, őket ugyancsak nagyszerűen fordította Radnóti. Olyan írókat hívnánk a zsűribe, akik minden szempontból értenek hozzá, ők bírálnák el a pályamunkákat. Így tennénk valamit a költészetért, a műfordításért, mert ma nem sok történik e téren. – Múlt év végén arról olvastam, hogy újrafordította a George Dandint. Hogyan került sor rá? – Gothár Péter keresett meg annak idején azzal, hogy fordítsam le. Minek?, mondom, hiszen Illyés már lefordította. De Gothárnak nem tetszett Illyésé, és addig unszolt, míg meg nem néztem, és rájöttem, hogy tényleg nem igazán jó. Ez meglepő, mert Illyés nagyszerű fordító volt, főleg franciából. Gyorsan dolgozhatott, átsiklott dolgokon. (Például már az alcímet sem értelmezte jól: „un mari confondu”, amit ő „felszarvazott férj”-nek fordított.) Ráadásul valamiféle tizenkilencedik századi nyelvet választott – nem népit, ami talán logikus lett volna, nem is polgárit, hanem valamit Szigligeti Ede és Csiky Gergely nyelve között, ami nem illik Molie`re-hez. Zavaró a „Dandin György” meg a gróf, akit „Lükeházy”-nak hív. Egyszóval, elvállaltam, és lefordítottam egy kicsit szürkébben, pontosan, de talán kissé erőtlenül. Úgy látom, a mai drámafordítók inkább földobják a szöveget, a színpadnak dolgoznak. Izgalmasabbá, harsányabbá teszik az eredetinél. Caragiale, a nagyszerű román drámaíró Farsangjának is egy „mai” fordítását szerette volna tőlem a Nemzeti, de mondtam, hogy én Caragialét fordítom, azt, amit ő írt. Szerették volna, ha erősebbre, trágárabbra veszem a nyelvezetet, hogy a mai közönség jót derüljön rajta. Végül kiegyeztünk abban, hogy csinálok egy nyersfordítást, vagy annál azért valamivel többet, és Parti Nagy Lajos ír belőle egy mai darabot… Úgy is lett. Parti Nagy Lajos nagyon tehetséges, a darab óriási sikert aratott. De valahogy elsikkadt az értelme. Ugyanis az elején egy magánéleti helyzetet látunk, amely felborul: mindenki hazudik, lop, följelentget, a házasfelek keresztbekasul csalják egymást, a végére mégis minden helyreáll. Győz a korrupció, visszarendeződik az eredeti helyzet, mintha semmi nem történt volna. És erről szól ma Románia, de Magyarország, sőt az egész világ is. Hogy minél jobban változik valami, annál inkább ugyanaz. Parti Nagy Lajos darabja azonban olyan jó, hogy nem tud erről szólni, mert megállás nélkül röhög a közönség a nyelvi őrületeken, egymást érik a poénok, nem is lehet másra figyelni. De hogy visszatérjek George Dandinre: Gothár megrendezte a Pestiben – nem éppen az én szövegemmel, mert eléggé átírta –, de az bizony nem volt siker, sőt. Aztán 342
Telihay Péter vitte színre, az én eredeti szövegemmel, 2008 áprilisában, a Játékszínben, de a főszereplő kivételével (Csuja Imre) ez sem volt jó előadás. Ez az én George Dandinem szomorú története. – Románból – persze a „rossz téesz-regények” kivételével – mi olyat fordított, ami érdekes vagy értékes? Bevallom, ezen a téren gyér ismereteim vannak, és azt hiszem, nem vagyok vele egyedül. – Volt egy igen jelentős román író és irodalomtörténész, George Călinescu, aki „lefeküdt” a rendszernek – valahogy úgy, mint nálunk Sőtér vagy Bóka –, de ettől még tagadhatatlanok az érdemei (nagy Eminescu-monográfiája és román irodalomtörténete alapműnek számít); három regényt is írt. A legjobbat, az Otília titkát lefordították az orrom előtt, de maradt még nekem két hatszáz oldalas regény… Călinescu a román úri osztály ’45 utáni felbomlását írja meg bennük érdekesen, érzékletesen, együttérzéssel. Ahogy nála tönkremegy egy bojár, eladja a holmiját, kimegy az ócskapiacra, szétesik az élete – az nagyon erős, valószerű, nagyon jó, és ízig-vérig bukaresti. Igen ám, de ezt csak úgy tudta eladni Călinescu, ha beletesz egy „vonalas” szálat is. Ahol a mérnök elvtárs építi a szocializmust, azok a részek persze rémesek. Sajnos e miatt a vonalasság miatt el fogja vinni a víz ezt a két regényt, pedig lennének értékeik; ami jó bennük, az nagyon jó. – Hogy néz a régi fordításaira? Például ha újra megjelennek? – Az a furcsa, hogy némelyiktől rosszul leszek, olyan rossz, például így jártam most Verne Kéraban-le-Tetu című kitűnő regényével, amit 1961-ben fordítottam le a Mórának. Az Unikornis most újból kiadta, és a szerződéssel együtt elküldték a régi szövegemet is: borzalmas volt. Ilyen formában nem járulhattam hozzá. Olyannyira, hogy inkább megcsináltam újra, valószínűleg jobbra, Keraban, a vasfejű címmel. A másik eset meg az, amikor nézi az ember a régi fordítását, és azt mondja: A mindenit! Hű de jó ez! Milyen jól megcsináltam, hogy el van ez találva! Ma már nem tudnám ilyen jól. És az a furcsa, hogy egy időben készültek. – Renan Jézus életének fordítására hogyan került sor? Az is olyasféle könyvnek tűnik, amely régóta hiányzott nálunk. – Nem egészen, mert Salgó Ernő már a ’20-as években lefordította, nem is rosszul. De örülök, hogy szóba jött; Vas István mondogatta, hogy Renan nekem való, és bevallom, mindig is a szívem vágya volt. Imádom ezt a könyvet, meg Jézust is imádom – mindig nagyon izgatott Jézus, őt tartom minden idők legnagyobb emberének. Nem istennek, a legnagyobb embernek, sőt költőnek; annál szebb szöveg, mint a jézusi szövegek az Újtestamentumban, nincs a világon. Ugyanúgy látom Jézust, mint Renan, aki papnak készült, aztán mégis inkább tudós lett. A Jézus élete nehéz szöveg, de szép, ˇ
343
nagyon szerettem csinálni. Erről eszembe jut – és idekívánkozik – valami, amivel megcáfolom, amit az előbb mondtam, de hát én szeretem néha megcáfolni magam. Szóval, előfordul, hogy az ember fordít egy könyvet, és talál benne egy idézetet, egy közismert szöveget, amelyet valaki már lefordított. Minálunk az a gyakorlat, hogy ilyenkor azt kell átvenni. Itt persze a Biblia volt ez a szöveg. Renan nyilván katolikus Bibliát használt, de nálunk a protestáns, a Károli-féle sokkal szebb, mint Káldi katolikus Bibliája. Gondoltam, akkor hát a Károlit fogom idézni, kit érdekel a felekezet! Csakhogy tíz esetből ötször nem tudtam használni, mert nem egészen ugyanaz, vagy nem egészen ugyanúgy van benne, nem azt illusztrálja, amire Renan idézi. Vagyis zsákutcába jut a fordító. De más példám is van erre. Gyergyai lefordította Camus Közönyét. Én meg – évekkel később – Alain Robbe-Grillet-nek egy tanulmányát, amelyben azt fejtegeti, hogy a nouveau roman14 íróinak nem szabad antropomorf hasonlatokat használniuk. Camus, akit a nouveau roman elődjének tekint (mert Camus „ráérzett” erre, noha programszerűen nem fogalmazta meg), Robbe-Grillet szerint egyetlen antropomorf hasonlatot sem használ a Közönyben. Ennél a résznél aztán jó sokat idéz Camus-től, mire én előveszem Gyergyai fordítását, és azt találom, hogy mindenütt antropomorfnak vannak fordítva az idézett részek… Hiszen ő nem ismerhette ezt az elméletet. Mi hát ilyenkor a teendő? Vagy: Nemrégiben Dante híres kezdő sorairól olvastam egy érdekes tanulmányt. Nel mezzo del cammin di nostra vita / mi ritrovai per una selva oscura / ché la diritta via era smarrita, mondja Dante. A tanulmány pedig azt kutatja, mit is jelent benne ez a „mi ritrovai”, vagyis hogy „találtam magam”. Babits így fordítja: Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. Azt mondja: jutottam, s nem azt, hogy találtam magam, ami majdnem ugyanaz, de mégsem egészen. Mert Dante azt akarja mondani, hogy egyszer csak arra eszmélt, eltelt már a fél élete, s ő egy sötét erdőben találja magát. Ha én ezt akarom hangsúlyozni, és ezért idézem ezt a Dante-sort, nem biztos, hogy Babits fordítása használható lesz. Egyszóval, ez kissé a fordítás „ellen” szól, cáfolja, amit az előbb mondtam (mármint hogy fordítani nagyon is lehet). Ha egy bizonyos célból idéznek valamely nagy klasszikust, olykor gondot okozhat a meglévő – ugyancsak klasszikus – fordítás, amelyhez magyarázatot kellene fűzni. És amely persze nem arra a célra készült, hogy egy-egy darabját kiragadják az egészből és a kontextusból. – Nem hát, különben csak a szigorúan szó szerinti fordítások állnák meg 14 Az ún. „új regény” legismertebb szerzői: Maurice Blanchot, Michel Butor, Marguerite Duras, Claude Ollier, Robert Pinget, Jean Ricardou, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute, Claude Simon.
344
a helyüket, vagy még azok se, éppen a nyelvek közötti áthidalhatatlan különbségek miatt! – Úgy van. Hiszen az a fordítás elsődleges célja, hogy a nép, az emberek, akik nem tudják eredetiben elolvasni, elolvashassák a remekműveket. Vagy megnézhessék a színházban. Ezért fordítunk. És ha ezt tudjuk, akkor ezek az apróságok már nem is olyan fontosak. Nem akarok ideologizálni, de valóban az a nagy érzés, amikor a közérti pénztárosnő is el tudja olvasni Balzacot. Ezért dolgozik a fordító. Én is boldogabb lennék, ha civilek olvasnák, amit csinálok, és nem lenne néha az az érzésem, hogy ötven ember műveli egymásnak ezt a szakmát. Balzac, Stendhal vagy Tolsztoj is arra vágyott, hogy tömegek olvassák őket. – Dolgozik-e valamin, ami nem a Holmi? Esetleg fordításon? – Nem. A Holmit húsz éve indítottuk, és akkor még nem kellett annyi időt töltenem vele, mint most. Tudja, ha az ember megöregszik, minden lassabban megy… Most már csak akkor foglalkozom fordítással, ha kiadják valamelyik régi munkámat, és úgy érzem, át kell írnom. Ha valami nagyon izgatna, azt megcsinálnám, de mostanában nem olvastam ilyet. Úgy látom, a mai francia irodalom már nem olyan jó, nem születnek új remekművek, vagy én nem tudok róluk. Utoljára igazán jót Kunderát fordítottam, azelőtt még egyet, amihez éppen a Nagyvilág közvetítésével jutottam, és ami több antológiába is bekerült: egy önálló novellaként is megálló Roger Martin du Gard-regényrészlet volt, a címe Fürdés. Homoszexuális kapcsolatot örökít meg; gyönyörű szöveg, nagyon szerettem fordítani. Néhány éve összeállítottam egy antológiát, és akkor sokat olvastam, de igazán jót – kedvemre valót – nem találtam. Vagy korrekten szórakoztató, de inkább közepes írók vannak, vagy posztmodern hülyeségek, vagy egy-két botránykő, mint Houellebecq. Talán Le Clézio kivétel: igen jó stiliszta, nehéz fordítani. Azt hiszem, az elméletben jobbak ma a franciák – Barthes, Lacan, sok más –, de ott is inkább múlt időben kellene fogalmazni. Hadd valljak be még valamit: szenvedélyes felolvasó vagyok. Házasember voltam, mindig felolvastam a készülő munkámat. És ez nagyon jó volt, nemcsak azért, mert mondott valamit a hallgatóm, hanem azért, mert hallottam a szöveget. Ugyanis nem árt, ha olyan a szöveg, hogy mondani és hallgatni is jól lehet – nagy próba a hangzás. Most már nincs, kinek felolvassam, és ez elveszi a kedvemet. – Melyik munkájára mondaná, hogy nagyon örül neki? Annak, hogy megcsinálta? – Saint-Simonnak, Renannak. Vagy Yourcenarnak (azt még felolvastam itthon). Annak örülök, amit nehéz volt megcsinálni.
345
VOLTAIRE
Tolérance (Du Dictionnaire philosophique)
Qu’est-ce que la tolérance? C’est l’apanage de l’humanité. Nous sommes tous pétris de faiblesses et d’erreurs; pardonnons réciproquement nos sottises, c’est la première loi de la nature. Qu’à la bourse d’Amsterdam, de Londres, ou de Surate, ou de Bassora, le guèbre, le banian, le juif, le mahométan, le déicole chinois, le brahmin, le chrétien grec, le chrétien roumain, le chrétien protestant, le chrétien quaker trafiquent ensemble: ils ne lèveront pas le poignard les uns les autres pour gagner des âmes à leur religion. Pourquoi donc nous sommes-nous égorgés presque sans interruption depuis le premier concile de Nicée? Constantin commença par donner un édit qui permettait toutes les religions; il finit par persécuter. Avant lui on ne s’éleva contre les chrétiens que parce qu’ils commençaient à faire un partie dans l’État. Les Romains permettaient tous les cultes, jusqu’à celui des Juifs, jusqu’à celui des Égyptiens, pour lesquels ils avaient tant de mépris. Pourquoi Rome tolérait-elle ces cultes? C’est que ni les Égyptiens, ni même les Juifs, ne cherchaient à exterminer l’ancienne religion de l’empire, ni couraient point la terre et les mers pour faire des prosélytes: ils ne songeaient qu’à gagner de l’argent; mais il est incontestable que les chrétiens voulaient que leur religion fût la dominante. Les Juifs ne voulaient pas que la statue de Jupiter fût à Jérusalem; mais les chrétiens ne voulaient pas qu’elle fût au Capitole. Saint Thomas a la bonne foi d’avouer que, si les chrétiens ne détrônèrent pas les empereurs, c’est qu’ils ne le pouvaient pas. Leur opinion était que toute la terre doit être chrétienne. Ils étaient donc nécessairement ennemis de toute la terre, jusqu’à ce qu’elle fût convertie. Ils étaient entre eux ennemis les uns des autres sur tous les points de leur controverse. Faut-il d’abord regarder Jésus-Christ comme Dieu, ceux qui le nient sont anathématisés sous le nom d’ébionites, qui anathématisent les adorateurs de Jésus. Quelques-uns d’entre eux veulent-ils que tous les biens soient communs, comme on pretend qu’ils l’étaient du temps des apôtres, leurs adversaires les appellent nicolaïtes, et les accusent des crimes les plus infâmes. D’autres
346
prétendent-ils à une dévotion mystique, on les appelle gnostiques, et on s’élève contre eux avec fureur. Marcion dispute-t-il sur la Trinité, on le traite d’idolâtre. Tertullien, Praxéas, Origène, Novat, Novatien, Sabellius, Donat sont tous persécutés par leurs frères avant Constantin; et à peine Constantin a-t-il fait régner la religion chrétienne que les athanasiens et les eusébiens se déchirent; et, depuis ce temps, l’Église chrétienne est inondée de sang jusqu’à nos jours. Le peuple juif était, je l’avoue, un peuple bien barbare. Il égorgeait sans pitié tous les habitants d’un malheureux petit pays sur lequel il n’avait pas plus de droit qu’il n’en a sur Paris et sur Londres. Cependant, quand Naaman est guéri de sa lèpre pour s’être plongé sept fois dans le Jourdain; quand, pour témoigner sa gratitude à Élisée, qui lui a enseigné ce secret, il lui dit qu’il adorera le Dieu des Juifs par reconnaissance, il se réserve la liberté d’adorer aussi le Dieu de son roi; il en demande permission à Élisée, et le prophète n’hésite pas à la lui donner. Les Juifs adoraient leur Dieu; mais ils n’étaient jamais étonnés que chaque peuple eût le sien. Ils trouvaient bon que Chamos eût donné un certain district aux Moabites, pourvu que leur Dieu leur en donnât aussi un. Jacob n’hésita pas à épouser les filles d’un idolâtre. Laban avait son Dieu comme Jacob avait le sien. Voilà les exemples de tolérance chez le peuple le plus intolérant et le plus cruel de toute l’antiquité: nous l’avons imité dans ses fureurs absurdes et non dans son indulgence. Il est clair que tout particulier qui persécute un homme, son frère, parce qu’il n’est pas de son opinion, est un monstre. Cela ne souffre pas de difficulté. Mais le gouvernement, mais les magistrats, mais les princes, comment en useront-ils envers ceux qui ont un autre culte que le leur? Si ce sont des étrangers puissants, il est certain qu’un prince fera alliance avec eux. François Ier, très chrétien, s’unira avec les musulmans, contre Charles Quint, très catholique. François Ier donnera de l’argent aux luthériens d’Allemagne pour les soutenir dans leur révolte contre l’empereur; mais il commencera, selon l’usage, par faire brûler les luthériens chez lui. Il les paye en Saxe par politique; il les brûle par politique à Paris. Mais qu’arrivera-t-il? Les persécutions font des prosélytes; bientôt la France sera pleine de nouveaux protestants. D’abord ils se laisseront pendre, et puis ils pendront à leur tour. Il y aura des guerres civiles, puis viendra la SaintBarthélemy, et ce coin du monde sera pire que tout ce que les anciens et les modernes ont jamais dit de l’enfer. Insensés, qui n’avez jamais pu rendre une culte pure au Dieu qui vous a faits! Malheureux, que l’exemple des noachides, des lettrés chinois, des parsis et de tous les sages n’a jamais pu conduire! Monstres, qui avez besoin de superstitions comme le gésier des corbeaux a besoin de charognes! On vous la déjà dit et on n’a autre chose à vous dire: si vous avez deux religions chez 347
vous, elles se couperont la gorge; si vous en avez trente, elles vivront en paix. Voyez le Grand Turc: il gouverne des guèbres, des banians, des chrétiens grecs, des nestoriens, des romains. Le premier qui veut exciter du tumulte est empalé, et tout le monde est tranquille.
VOLTAIRE
Türelem (A Filozófiai ábécéből)
Mi a türelem? Az emberiség osztályrésze. Gyarlóságokból és tévedésekből vagyunk összegyúrva valamennyien, bocsássuk meg hát kölcsönösen ostobaságainkat: ez a természet legfőbb törvénye. Ha az amszterdami, londoni, szuráti vagy basszorai tőzsdén a párszi, a banian, a zsidó, a mohamedán, a kínai hitű, a bráhman, a görög katolikus, a római katolikus, a protestáns keresztény, a kvéker keresztény üzletet köt egymással, egyik sem emel tőrt a másikra, hogy megnyerje lelkét vallásának. Miért hát, hogy az első niceai zsinat óta jóformán megszakítás nélkül gyilkoljuk egymást? Constantinus azzal kezdte, hogy kiadott egy rendeletet, mely minden vallás gyakorlását megengedte, s azzal végezte, hogy üldözte a vallásokat. Uralkodása előtt a keresztények ellen csak azért léptek föl, mert külön pártként kezdtek szervezkedni az államban. A rómaiak minden vallást engedélyeztek, még a zsidókét és az egyiptomiakét is, noha igencsak megvetették őket. Vajon miért tűrte meg Róma ezt a két felekezetet is? Mert az egyiptomiak, sőt a zsidók sem akarták megdönteni a birodalom régi vallását, és nem járták a Földet meg a tengereket, hogy új hívőket toborozzanak maguknak; egyedül a pénz érdekelte őket. A keresztényeknek azonban vitathatatlanul az volt a céljuk, hogy vallásuk uralkodó vallássá legyen. A zsidók nem akarták, hogy Jupiter szobra ott álljon Jeruzsálemben, a keresztények már azt sem akarták, hogy ott álljon a Capitoliumon. Szent Tamás őszintén bevallja, hogy a keresztények csak azért nem fosztották meg trónusuktól a császárokat, mert ez nem állt módjukban. Úgy gondolták, hogy az egész világnak kereszténnyé kell lennie, tehát szükségszerűen az egész világ ellenségeivé lettek mindaddig, amíg az egész világot meg nem térítik. De a keresztények a vallási viták valamennyi pontjában egymásnak is el348
lenségei voltak. Akik azt mondják, hogy Jézus Krisztust Istennek kell tekinteni, ebionitáknak nevezve kiátkozzák mindazokat, akik ezt tagadják, mint ahogy azok is kiátkozzák a Jézus-imádókat. Némelyek azt kívánják, hogy minden vagyon legyen közös, mert állítólag így volt ez az apostolok idejében is; ezeket ellenfeleik nikolaitáknak nevezik, és gyalázatos bűnökkel vádoljak. Mások a misztikus áhítat hívei; ezeket gnosztikusnak mondják és dühödten támadják őket. Marciont, amikor vitatkozni merészel a Szentháromságról, bálványimádónak kiáltják ki. Constantinus kora előtt Tertullianust, Praxeaszt, Origenészt, Novatust, Novatianust, Sabelliust, Donatust egyaránt üldözik testvéreik, s amint Constantinus uralkodó vallássá emeli a kereszténységet, nyomban egymásnak esnek az athanasianusok és eusebianusok: ettől kezdve napjainkig patakokban folyik a vér a keresztény egyházban. A zsidó nép, mi tagadás, roppant barbár nép volt, irgalmatlanul megölte annak a szerencsétlen kis országnak minden lakosát, amelyre nem tarthatott igényt több joggal, mint Párizsra vagy Londonra. De amikor Naámán fölgyógyul a bélpoklosságból, mert hétszer alámerült volt a Jordán vizében, majd hálából Elizeus iránt, aki megtanította erre a titokra, kijelenti, hogy ezentúl köszönetképpen a zsidók Istenét fogja imádni, ám fönntartja annak jogát, hogy a maga királyának Istenét is imádja, és erre engedélyt kér Elizeustól, a próféta habozás nélkül megengedi ezt. A zsidók imádták Istenüket, de sohasem ütköztek meg azon, hogy minden népnek megvan a maga Istene. Helyeselték, hogy Kámos adjon egy tartományt a moabitáknak, feltéve, ha ők is kapnak egy tartományt a maguk Istenétől [BÍR 11, 24]. Jákob nem tétovázott feleségül venni egy bálványimádó leányait: Lábánnak megvolt a maga Istene, mint ahogy megvolt Jákobnak is [I MÓZ 31, 191]. Íme, mily beszédes példák az ókor legtürelmetlenebb és legkegyetlenebb népének türelmességére; mi azonban csak esztelen őrjöngéseiben utánozzuk, toleranciájában már nem. Világos, hogy minden magánember, aki azért üldözi felebarátját, mert az más véleményen van, szörnyeteg. Ez nyilvánvaló. Ám hogyan járnak el a kormányok, a bírák, az uralkodók azokkal szemben, akik más vallást követnek, mint ők? Ha egy uralkodónak külföldi hatalmakkal akad dolga, bizonyos, hogy szövetséget köt velük. I. Ferenc, a legkeresztényibb király, szövetkezik a mohamedánokkal V. Károly, a legkatolikusabb császár ellen, és pénzeli a német lutheránusokat, hogy támogatná a császár elleni felkelésüket, ám saját országában régi jó szokás szerint azzal kezdi, hogy máglyára veti a lutheránusokat. Szászországban politikából pénzzel tömi őket, Párizsban politikából megégeti őket. De mi történik? Az üldözések hatására so349
kan áttérnek az új vallásra; Franciaországban csakhamar alaposan megnő a protestánsok száma. A protestánsok eleinte tűrik, hogy fölakasszák őket, majd ők kezdenek el akasztani: polgárháborúk robbannak ki, elkövetkezik Szent Bertalan éjszakája, s a világnak ezen a táján keservesebb lesz az élet, mint amilyennek a régiek és a maiak a poklot valaha is festették. Esztelen emberek, sohasem tudtátok tiszta kultusszal imádni a teremtő istent! Boldogtalanok, akiket a noakidák, a kínai írástudók, a párszik meg a többi bölcs példája sem vezetett jó útra! Szörnyetegek, akik babonára éheztek, mint a holló a döghúsra! Megmondták már, s mást mi sem mondhatunk: ha két vallás van országotokban, híveik elvágják egymás torkát, ha harminc, jámboran megférnek egymással. Nézzétek meg a török szultánt: párszik, banianok, görög katolikusok, nesztoriánusok és római katolikusok is élnek birodalmában. Az első embert, aki viszályt próbál szítani, karóba húzzák, így aztán mindenki békességben él. RÉZ PÁL fordítása
VOLTAIRE
Patrie (Du Dictionnaire philosophique)
Une patrie c’est un composé de plusieurs familles; et comme on soutient communément sa famille par amour-propre, lorsqu’on n’a pas un intérêt contraire, on soutient par le même amour-propre sa ville ou son village, qu’on appelle sa patrie. Plus cette patrie devient grande, moins on l’aime, car l’amour partagé s’affaiblit. Il est impossible d’aimer tendrement une famille trop nombreuse qu’on connaît à peine. Celui qui brûle de l’ambition d’être édile, tribun, préteur, consul, dictateur, crie qu’il aime sa patrie, et it n’aime que lui-même. Chacun veut être sûr de pouvoir coucher chez soi sans qu’un autre homme s’arroge le pouvoir de l’envoyer coucher ailleurs; chacun veut être sûr de sa fortune et de sa vie. Tous formant ainsi les mêmes souhaits, il se trouve que l’inérêt particulier devient l’intérêt général: on fait des voeux pour la république quand on n’en fait que pour soi-même. Il est impossible qu’il y ait sur la terre un État qui ne se soit gouverné d’abord en république: c’est la marche naturelle de la nature humaine. Quelques familles 350
s’assemblent d’abord contre les ours et contre les loups; celle qui a des grains en fournit en échange à celle qui n’a que du bois. Quand nous avons découvert l’Amérique, nous avons trouvé toutes les peuplades divisées en républiques; il n’y avait que deux royaumes dans toute cette partie du monde. De mille nations nous n’en trouvâmes que deux subjuguées. Il en était ainsi de l’ancien monde; tout était république en Europe, avant les roitelets d’Étrurie et de Rome. On voit encore aujourd’hui des républiques en Afrique. Tripoli, Tunis, Alger, vers notre septentrion, sont des républiques de brigands. Les Hottentots, vers le midi, vivent encore comme on dit qu’on vivait dans les premiers âges du monde, libres, égaux entre eux, sans maîtres, sans sujets, sans argent, et presque sans besoins. La chair de leurs moutons les nourrit, leur peau les habille, des huttes de bois et de terre sont leurs retraites; us sont les plus puants de tous les hommes, mais ils ne le sentent pas; ils vivent et ils meurent plus doucement que nous. Il reste dans notre Europe huit républiques sans monarque: Venise, la Hollande, la Suisse, Gênes, Lucques, Raguse, Genève et Saint-Marin. On peut regarder la Pologne, la Suède, l’Angleterre comme des républiques sous un roi; mais la Pologne est la seule qui en prenne le nom. Or, maintenant, lequel vaut mieux, que notre patrie soit un État monarchique on un État républicain? Il y a quatre mil ans qu’on agite cette question. Demandez la solution aux riches, ils aiment tous mieux l’aristocratie; interrogez le peuple, il veut la démocratie: il n’y a que les rois qui préfèrent le royauté. Comment donc est-il possible que presque toute la terre soit gouvernée par des monarques? Demandez-le aux rats qui proposèrent de pendre une sonnette au cou du chat. Mais, en vérité, la véritable raison est, comme on l’a dit, que les hommes sont très rarement dignes de se gouverner eux-mêmes. Il est triste que souvent, pour être bon patriote, on soit l’ennemi du reste des hommes. L’ancien Caton, ce bon citoyen, disait toujours en opinant au sénat: „Tel est mon avis, et qu’on ruine Carthage.” Être bon patriote, c’est souhaiter que sa ville s’enrichisse par le commerce et soit puissante par les armes. Il est clair qu’un pays ne peut gagner sans qu’un autre perde, et qu’il ne peut vaincre sans faire des malheureux. Telle est donc la condition humaine, que souhaiter la grandeur de son pays c’est souhaiter du mal à ses voisins. Celui qui voudrait que sa patrie ne fût jamais ni plus grande ni plus petite, ni plus riche ni plus pauvre, serait le citoyen de l’univers.
351
VOLTAIRE
Haza (A Filozófiai Ábécéből)
A haza több család együttese; s mint ahogy az ember általában önszeretetből tartja fenn családját, hacsak nem szól ez ellen valamilyen ellentétes érdek, hasonlóképpen önszeretetből tartjuk fenn városunkat vagy falunkat, amelyet is hazánknak nevezünk. Minél jobban terjeszkedik e haza, annál kevésbé szeretjük, minthogy a megosztott szeretet mindig kevesebb szeretet. Nem lehet gyöngéden szeretni azt a családot, amely olyan népes, hogy már alig-alig ismerjük. Aki ég a vágytól, hogy aedilis legyen, tribunus, praetor, consul, dictator, az fennen kiáltja, hogy szereti hazáját – ám valójában csak önmagát szereti. Mindenki bizonyos akar lenni benne, hogy saját ágyában hálhat, és hogy senki sem követelheti magának azt a jogot, hogy máshová parancsolja hálni; mindenki biztonságban akarja tudni vagyonát és életet. Minthogy tehát mindenki ugyanazt óhajtja, az egyéni érdek közérdekké lesz: amikor önmagunknak kívánunk jót, egyben a köztársaság javát kívánjuk. Elképzelhetetlen, hogy van olyan állam a Földön, amelyet kezdetben ne köztársaságként kormányoztak volna: az emberi természetnek ez a természetes menete. Kezdetben néhány család összeáll a medvék és farkasok ellen, s akinek gabonája van, cserél azzal, akinek csak fája van. Amikor fölfedeztük Amerikát, azt tapasztaltuk, hogy valamennyi kis nép köztársaságban élt, királyságot mindössze kettőt találtak az egész földrészen. Ezer népből csak kettő volt leigázva. Így volt ez az ókorban is; az etruriai és római királyocskák trónra lépése előtt Európában mindenütt köztársaság létezett. Afrikában meg ma is vannak köztársaságok. Északon Tripolisz, Tunisz, Algír még napjainkban is kalózköztársaság; Dél-Afrikában a hottentották most is úgy élnek, ahogy állítólag a világ kezdetén éltünk, szabadon, egyenlőségben: ezen a vidéken nincs úr és szolga, nincs pénz, és az emberek jóformán semmiben sem szenvednek szükséget. Táplálékukat a bárány húsa adja, öltözéküket a bárányok bőre, szállásuk fa- és földkunyhó; ők a legbüdösebb emberek az egész világon, de bűzüket nem érzik; békésebben élnek és halnak meg, mint mi. Európában napjainkra nyolc király nélküli köztársaság maradt: Velence, Németalföld, Svájc, Genova, Lucca, Raguza, Genf és San Marino. Lengyelor-
352
szágot, Svédországot és Angliát olyan köztársaságnak tekinthetjük, melynek van királya, de egyedül Lengyelország nevezi magát respublikának. Mármost mi a jobb, ha hazád királyság, vagy ha köztársaság? Négyezer esztendeje vitatkoznak erről az emberek. Kérdezd meg a gazdagokat, melyik a jobb: valamennyien az arisztokrácia mellett foglalnak állást; kérdezd meg a népet: a demokráciát választja; a királyságot kizárólag a királyok részesítik előnyben. Hogyan lehetséges hát, hogy csaknem az egész világon mégis királyok uralkodnak? Kérdezd meg a patkányokat, akik azt javasolták, hogy kössenek csengettyűt a macska nyakára [VÖ. LA FONTAINE: Mesék 2, 2.]! De komolyra fordítva a szót: az igazi ok az, mint többen is kimutatták, hogy az emberek nagyon ritkán méltók rá, hogy maguk kormányozzák magukat. Szomorú, de igaz, hogy, aki jó hazafi, gyakorta ellensége a többi népnek. Cato, a jó polgár, amikor fölszólalt volt a szenátusban, mindig így végezte szavait: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. [Ez a véleményem. Egyébként azt tanácsolom, hogy Karthágót el kell pusztítani.] Jó hazafinak lenni annyi, mint azt kívánni, hogy országod a kereskedelem folytán minél gazdagabb s a hadiszerencse folytán minél erősebb legyen. Márpedig világos, hogy az egyik ország csak a másik kárára gazdagodhat, s egyetlen ország sem múlhatja felül a másikat anélkül, hogy azt szerencsétlenné ne tenné. Az ember sorsa tehát úgy hozza, hogy aki országa nagyságát kívánja, az egyszersmind rosszat kíván szomszédainak. Aki azt akarná, hogy országa soha ne legyen nagyobb vagy kisebb, gazdagabb vagy szegényebb, mint amilyen, az a világegyetem polgára volna. RÉZ PÁL fordítása
353
MARGUERITE YOURCENAR
Mémoires d’Hadrien (extrait)
J’ai donné jadis au philosophe Euphratès la permission du suicide. Rien ne semblait plus simple: un homme a le droit de décider à partir de quel moment sa vie cesse d’être utile. Je ne savais pas alors que la mort peut devenir l’objet d’une ardeur aveugle, d’une faim comme l’amour. Je n’avais pas prévu ces nuits où j’enroulerais mon baudrier autour de ma dague, pour m’obliger à réfléchir deux fois avant de m’en servir. Arrien seul a pénétré le secret de ce combat sans gloire contre le vide; l’aridité, la fatigue, l’écoeurement d’exister qui aboutit à l’envie de mourir. On ne jamais: la vieille fièvre m’a terrassé à plusieurs reprises; j’en tremblais d’avance, comme un malade averti d’un prochain accès. Tout m’était bon pour reculer l’heure de la lutte nocturne: le travail, les conversations follement prolongées jusqu’à l’aube, les baisers, les livres. Il est convenu qu’un empereur ne se suicide que s’il y est acculé par des raisons d’État; Marc-Antoine lui-même avait l’excuse d’une bataille perdue. Et mon sévère Arrien admirerait moins ce désespoir rapporté d’Égypte si je n’en avais pas triomphé. Mon propre code interdisait aux soldats cette sortie volontaire que j’accordais aux sages; je ne me sentais pas plus libre de déserter que le premier légionnaire. Mais je sais ce que c’est que d’effleurer voluptueusement de la main l’étoupe d’une corde ou le fil d’un couteau. J’avais fini par faire de ma mortelle envie un rempart contre elle-même: la perpétuelle possibilité du suicide m’aidait à supporter moins impatiemment l’existence, tout comme la présence à portée de la main d’une potion sédative calme un homme atteint d’insomnie. Par une intime contradiction, cette obsession de la mort n’a cessé de s’imposer à mon esprit que lorsque les premiers symptômes de la maladie sont venus m’en distraire; j’ai recommencé à m’intéresser à cette vie qui me quittait; dans les jardins de Sidon, j’ai passionnément souhaité jouir de mon corps quelques années de plus. On voulait mourir; on ne voulait pas étouffer; la maladie dégoûte de la mort; on veut guérir, ce qui est une manière de vouloir vivre. Mais la faiblesse, la souffrance, mille misères corporelles découragent bientôt le malade d’essayer de remonter la pente: on ne veut pas de ces répits qui sont autant de pièges, de ces forces chancelantes, de ces ardeurs brisées, de cette perpétuelle attente de la prochaine crise. Je m’épiais: cette sourde douleur à la poitrine n’était-elle qu’un malaise passager, le résultat d’un repas absorbé trop vite, ou fallait-il s’attendre 354
de la part de l’ennemi à un assaut qui cette fois ne serait pas repoussé? Je n’entrais pas au Sénat sans me dire que la porte s’était peut-être refermée derrière moi aussi définitivement que si j’avais été attendu, comme César, par cinquante conjurés armés de couteaux. Durant les soupers de Tibur, je redoutais de faire à mes invités l’impolitesse d’un soudain départ; j’avais peur de mourir au bain, on dans de jeunes bras. Des fonctions qui jadis étaient faciles, ou même agréables, deviennent humiliantes depuis qu’elles sont devenues malaisées; on se lasse du vase d’argent offert chaque matin à l’examen du médecin. Le mal principal traîne avec soi tout un cortège d’afflictions secondaires: mon ouïe a perdu son acuité d’autrefois; hier encore, j’ai été forcé de prier Phlégon de répéter toute une phrase: j’en ai eu plus de honte que d’un crime. Le mois qui suivirent l’adoption d’Antonin furent affreux: le séjour de Baïes, le retour à Rome et les négociations qui l’accompagnèrent avaient excédé ce qui me restait de forces. L’obsession de la mort me reprit, mais cette foi les causes en étaient visibles, avouables; mon pire ennemi n’en aurait pu sourire. Rien ne me retenait plus: on eût compris que l’empereur, retiré dans sa maison de campagne après avoir mis en ordre les affaires du monde, prît les mesures nécessaires pour faciliter sa fin. Mais la sollicitude de mes amis équivaut à une constante surveillance: tout malade est un prisonnier. Je ne me sens plus la vigueur qu’il faudrait pour enfoncer la dague à la place exacte, marquée jadis à l’encre rouge sous la sein gauche; je n’aurais fait qu’ajouter au mal présent un répugnant mélange de bandages, d’éponges sanglantes, de chirurgiens discutant au pied du lit. Il me fallait mettre à préparer mon suicide les mêmes précautions qu’un assassin à monter son coup. Je pensai d’abord à mon maître des chasses, Mastor, la belle brute sarmate qui me suit depuis des années avec un dévouement de chien-loup, et qu’on charge parfois de veiller la nuit à ma porte. Je profitai d’un moment de solitude pour l’appeler et lui expliquer, ce que j’attend de lui : tout d’abord, il ne comprit pas. Puis, la lumière se fit; l’épouvante crispa ce mufle blond. Il me croit immortel; il voit soir et matin les médecins entrer dans ma chambre; il m’entend gémir pendant les ponctions sans que sa foi en soit ébranlée; c’était pour lui comme si le maître des dieux, s’avisant de le tenter, descendait de l’Olympe pour réclamer de lui le coup de grâce. Il m’arracha des mains son glaive, dont je m’étais saisi, et s’enfuit en hurlant. On le retrouva au fond du parc divaguant sous les étoiles dans son jargon barbare. On calma comme on put cette bête affolée; personne ne me reparla de l’incident. Mais, le lendemain, je m’aperçus que Céler avait remplacé sur la table de travail à portée de mon lit un style de métal par une calame de roseau. Je me cherchai un meilleur allé. J’avais la plus entière confiance en Iollas, jeune médecin d’Alexandrie que Hermogène s’était choisi l’été dernier comme 355
substitut durant son absence. Nous causions ensemble: je me plaisais à échafauder avec lui des hypothèses sur la nature et l’origine des choses; j’aimais cet esprit hardi et rêveur, et le feu sombre de ces yeux cernés. Je savais qu’il avait retrouvé au palais d’Alexandrie la formule des poisons extraordinairement subtils combinés jadis par les chimistes de Cléopâtre. L’examen de candidats à la chaire de médecine que je viens de fonder à l’Odéon me servit d’excuse pour éloigner Hermogène pendant quelques heures, m’offrant ainsi l’occasion d’un entretien secret avec Iollas. Il me comprit à demi-mot; il me plaignait; il ne pouvait que me donner raison. Mais son serment hippocratique lui interdisait de dispenser à un malade une drogue nocive, sous quelque prétexte que ce fût; il refusa, raidi dans son honneur de médecin. J’insistai; j’exigeai; j’employai tous les moyens pour essayer de l’apitoyer ou de le corrompre; ce sera le dernier homme que j’ai supplié. Vaincu, il me promit enfin d’aller chercher la dose de poison. Je l’attendis vainement jusqu’au soir. Tard dans la nuit, j’appris avec horreur qu’on venait de le trouver mort dans son laboratoire, une fiole de verre entre les mains. Ce coeur pur de tout compromis avait trouvé ce moyen de rester fidèle à son serment sans rien me refuser. Le lendemain, Antonin se fit annoncer; cet ami sincère retenait mal ses larmes. L’idée qu’un homme qu’il s’est habitué à aimer et à vénérer comme un père souffrait assez pour chercher la mort lui était insupportable; il lui semblait avoir manqué à ses obligations de bon fils. Il me promettait d’unir ses efforts à ceux de mon entourage pour me soigner, me soulager de mes maux, me rendre la vie jusqu’au bout douce et facile, me guérir peut-être. Il comptait sur moi pour continuer le plus longtemps possible à le guider et à l’instruire; il se sentait responsable envers tout l’empire du reste de mes jours. Je sais ce que valent ces pauvres protestations, ces naïves promesses: j’y trouve pourtant un soulagement et un réconfort. Les simples paroles d’Antonin m’ont convaincu; je reprends possession de moi-même avant de mourir. La mort d’Iollas fidèle à son devoir de médecin m’exhorte à me conformer jusqu’au bout aux convenances de mon métier d’empereur. Patientia: j’ai vu hier Domitius Rogatus, devenu procurateur des monnaies, et chargé de présider à une nouvelle frappe; j’ai choisi cette légende qui sera mon denier mot d’ordre. Ma mort me semblait la plus personnelle de mes décisions, mon suprême réduit d’homme libre; je me trompais. La foi de millions de Mastors ne doit pas être ébranlée; d’autres Iollas ne seront pas mis à l’épreuve. J’ai compris que le suicide paraîtrait au petit groupe d’amis dévoués qui m’entourent une marque d’indifférence, d’ingratitude peut-être; je ne veux pas laisser à leur amitié cette image grinçante d’un supplicié incapable de supporter une torture de plus. D’autres considérations se sont présentée à moi, lentement, durant la nuit qui a suivi la mort d’Iollas: l’existence m’a beaucoup 356
donné, ou, du moins, j’ai su beaucoup obtenir d’elle; en ce moment, comme au temps de mon bonheur, et pour des raisons toutes contraires, il me paraît qu’elle n’a plus rien à m’offrir: je ne suis pas sûr de n’avoir plus rien à en apprendre. J’écouterai ses instructions secrètes jusqu’au bout. Toute ma vie, j’ai fait confiance à la sagesse de mon corps; j’ai tâché de goûter avec discernement les sensations que me procurait cet ami: je me dois d’apprécier aussi les dernières. Je ne refuse plus cette agonie faite pour moi, cette fin lentement élaborée au fond de mes artères, héritée peut-être d’un ancêtre, née de mon tempérament, préparée peu à peu par chacun de mes actes au cours de ma vie. L’heure de l’impatience est passée; au point où j’en suis, le désespoir serait d’aussi mauvais goût que l’espérance. J’ai renoncé à brusquer ma mort.
MARGUERITE YOURCENAR
Hadrianus emlékezései (Részlet)
Egykor megengedtem Euphratésznek, a filozófusnak, hogy öngyilkos legyen. Mi sem látszott egyszerűbbnek: az embernek, ha életének immár semmi haszna, joga van úgy határoznia, hogy elmegy. Akkor még nem tudtam, hogy a halál éppúgy vak gerjedelem, mohó sóvárgás tárgyává lehet, mint a szerelem. Nem láttam előre azokat az éjszakákat, amikor kardszíjammal csavarom körül tőrömet, hogy kénytelen legyek kétszer is meggondolni, mielőtt magamba mártanám. Egyedül Arrianosz értette meg a semmi, a sivárság, a csüggedés, a halálvágyba torkolló létundor ellen folytatott dicstelen harcom titkát. Az ember nem gyógyul meg soha: újra és újra levert lábamról a régi láz, előre reszkettem tőle, mint a beteg, aki tudja, hogy hamarosan ismét rátör a roham. Minden eszköz jó volt, hogy késleltessem az éji tusa percét: a munka, az elkeseredetten hajnalig erőszakolt beszélgetések, a csókok, a könyvek. Úgy illik, hogy egy császár csak akkor ölje meg magát, ha az állam érdeke kívánja; még Marcus Antoniusnak is volt mentsége az öngyilkosságra: egy vesztes csata. Szigorú Arrianoszom sem becsülné ily sokra Egyiptomból hazahurcolt kétségbeesésemet, ha nem tudtam volna úrrá lenni rajta. Törvényeim a katonáknak megtiltották az önkéntes halált, noha a filozófusoknak engedélyeztem, ezért úgy gondoltam, hogy nekem éppoly kevéssé szabad megfutamodnom, mint bármelyik sorlegionáriusnak. 357
De tudom, milyen kéj megérinteni egy kötél fonalait, egy tőr élét. Halálvágyamból később sikerült pajzsot készítenem önmagam ellen: hála annak a lehetőségnek, hogy bármikor megölhetem magam, türelmesebben viseltem el az életet, mint ahogy az álmatlanságban szenvedő embert is megnyugtatja a keze ügyében lévő altató. Mély ellentmondás az oka, hogy a halál rögeszmés lidércnyomása csak akkor szűnt meg, amikor betegségem első tünetei elvonták róla figyelmemet; az élet, amely kihunyni készült, ismét érdekelni kezdett; a szidoni kertekben szenvedélyes vágy ébredt bennem, hogy még néhány évig örvendhessek testemnek. Meghalni igen, de nem megfulladni; a betegség meggyűlölteti a halált; meg akarunk gyógyulni, s ez már annak egyik módja, hogy élni akarunk. A gyöngeség, a fájdalom, a sok testi nyomorúság azonban csakhamar elveszi az ember kedvét attól, hogy visszaballagjon a lejtőn: irtózik a haladéktól, amely csapda csupán, iszonyodik ereje megfogyatkozásától, a félbetört hevülettől, attól hogy folyvást a következő rohamra várjon. Megfigyeltem magam: vajon ez a tompa fájdalom a mellemben múló rosszullét csupán, egy kapkodva elfogyasztott vacsora következménye, avagy az ellenség olyan támadásával kell számolnom, amelyet visszaverni nem tudok már. Valahányszor átléptem a senatus küszöbét, azt gondoltam magamban, hogy talán utoljára zárul be mögöttem a kapu, mintha csak ötven tőrrel fölfegyverzett összeesküvő várna rám, akár hajdan Caesarra. A tiburi vacsorákon attól rettegtem, hogy váratlanul kell távoznom, s udvariatlanságommal megbántom vendégeimet; féltem, hogy esetleg a fürdőben halok meg, avagy ifjú karok közt. Azok a feladatok, amelyeket egykor könnyen, sőt élvezettel végeztem, megalázók lettek, minthogy nehezemre estek; az ember megutálja, hogy reggelente egy ezüstedényt kell vizsgálatra átnyújtania orvosának. A főbetegség másodlagos gyötrelmek hosszú sorát vonja maga után; hallásom már nem olyan éles, mint valaha, tegnap is kénytelen voltam megkérni Phlegónt, hogy ismételjen meg egy teljes mondatot: jobban szégyenkeztem, mintha bűnt követtem volna el. Az Antoninus örökbefogadását követő hónapokban rettenetesen szenvedtem: a baiaei napok, visszatérésem Rómába és az ezt követő tanácskozások elcsigázták maradék erőmet. Ismét eluralkodott rajtam a halál lidércnyomásos rögeszméje, de okai ezúttal láthatók és bevallhatók voltak: legádázabb ellenségemnek sem lett volna kedve mosolyogni rajta. Semmi sem tartóztatott már e földön; mindenki megértette volna, hogy a császár, miután elrendezte a világ dolgait, vidéki nyaralójába visszavonulva megteszi az intézkedéseket halála megkönnyítésére. De barátaim gondoskodása egyszersmind állandó felügyelet is: minden beteg fogoly. Már nem érzek magamban elégséges erőt, hogy pontosan oda döfjem a tőrt, ahová kell, az egykor piros tintával megje358
lölt helyre, bal mellem alá; ha megkísérlem, csak tetézem a rosszat, utálatos pólyákkal göngyölnek be, szivacsokkal mossák le véremet, ágyam mellett seborvosok vitatkoznak. Oly gondosan és alaposan kellett volna előkészítenem öngyilkosságomat, ahogy gaztettére készül a gyilkos. Először fővadászomra, Masztorra gondoltam, e daliás szarmata baromra, aki évek óta oly hűségesen jár a nyomomban, mint egy farkaskutya, s akit olykor megbíznak, hogy éjjel ajtóm előtt őrködjék. Amikor egy ízben kettesben maradtunk, magamhoz intettem, és megmagyaráztam, mit kívánok tőle. A szőke behemót először nem értett meg, aztán pedzeni kezdte, hogy miről beszélek; rémületében kővé dermedt. Masztor azt hiszi, hogy halhatatlan vagyok; látja ugyan, hogy este és reggel orvosok jönnek, hallja, hogy nyöszörgök, amikor csapolnak, hite azonban ettől se rendül meg. Olyan volt ez, mintha a főisten próbára akarná tenni: leszállván az Olümposzról arra kérné, hogy adja meg neki a kegyelemdöfést. Kitépte kezemből kardját, amelyet megragadtam, s üvöltve elmenekült. A kert végében találtak rá, amint barbár nyelven hadrikált valamit a csillagoknak. A riadt vadállatot, amennyire csak lehetett, lecsillapították; a történtekről nem esett többé szó. De másnap észrevettem, hogy az ágyam közelében álló íróasztalon Celer írónádra cserélte ki a fémstylust. Jobb szövetséges után néztem. Tökéletesen megbíztam Iolliászban, a fiatal alexandriai orvosban, akit Hermogenész múlt nyáron távolléte idejére helyettesévé nevezett ki. Szívesen beszélgettem vele, hipotéziseket állítottunk föl a dolgok természetéről és eredetéről; kedveltem ezt a merész és álmodozó szellemet, karikás szemének sötét tüzét. Tudtam, hogy az alexandriai palotában rábukkant annak a rendkívül gyorsan ölő méregnek összetételére, amelyet egykor Kleopátra orvosai állítottak elő. Megparancsoltam Hermogenésznek, hogy vizsgáztassa le az Odeonban nemrég alapított orvosi tanszék jelöltjeit, s miután ezzel az ürüggyel sikerült eltávolítanom néhány órára, alkalmam nyílt négyszemközt beszélni Iollásszal. Félszavakból is megértett; szívből sajnált; kénytelen volt igazat adni nekem. De mint mondotta, hippokratészi esküje tiltja, hogy ártalmas szert adjon a betegnek, bármilyen meggondolásból is; makacsul ragaszkodott az orvosi becsülethez s megtagadta kérésem teljesítését. Erősködtem és követelőztem, minden eszközt megragadtam, hogy szánalomra bírjam avagy megvesztegessem; alighanem ő volt az utolsó ember életemben, akinek esdekeltem. Végül is engedett, s megígérte, hogy elhozza a mérget. Estig vártam rá, de mindhiába. Késő éjjel tudtam meg, eliszonyodva, hogy holtan találták laboratóriumában, kezében egy üvegcsével. Ez a tiszta szívű ember semmilyen en-
359
gedményre nem volt hajlandó; megtalálta a módját, hogy ne szegje meg esküjét, és tőlem se tagadjon meg semmit. Másnap Antoninus jelentette be magát; derék barátom alig bírta visszatartani könnyeit. Elviselhetetlen érzés tudnia, mondotta, hogy az a férfi, akit atyjaként szeret és tisztel, olyannyira szenved, hogy meg akar halni; úgy látszik, folytatta, hogy elhanyagolta gyermeki kötelességeit. Megígérte, hogy akárcsak udvarom többi tagja, ő is mindent megtesz, hogy minél gondosabban ápoljanak, csillapítsák fájdalmaimat, kellemes és könnyű életet biztosítsanak, lehet, még meg is gyógyítsanak. Szüksége van rám, mondta, hogy minél tovább irányítsam lépteit, minél tovább tanítsam; az egész birodalom előtt felelősnek érzi magát hátralévő napjaimért. Tudom, mennyit érnek az efféle nyomorúságos tiltakozások, őszinte fogadkozások, mégis megkönnyebbülést és vigaszt merítek belőlük. Antoninus egyszerű szavai meggyőztek; mielőtt meghalok, ismét úrrá leszek magamon. Az, ahogyan az orvosi hivatásához hűséges Iollász meghalt, arra buzdít, hogy utolsó pillanatomig betartsam császármesterségem illemszabályait. Patientia: tegnap magamhoz rendeltem Domitius Rogatust, a pénzverde új procuratorát, és megbíztam, hogy bocsásson ki új érméket; ezt a köriratot választottam, ez lesz utolsó jelszavam. Egykor azt hittem, hogy halálom lesz legszemélyesebb döntésem, a szabad ember legutolsó menedéke; tévedtem. Nem szabad megingatnom millió Masztor hitét; újabb Iollászokat nem fogok többé próbára tenni. Megértettem, hogy öngyilkosságomat odaadó barátaim kicsiny csapata közönynek vélné, netalán hálátlanságnak; nem akarom egy halálraítélt torz emlékét hagyni rájuk, aki egy újabb kínszenvedést már nem képes elviselni. De a Iollász halálát követő éjszaka más meggondolások is megfordultak a fejemben; sokat kaptam az élettől, vagy legalábbis sok mindent tudtam kicsikarni tőle; most, akárcsak boldogságom napjaiban, bár ellenkező okból, azt hiszem, többet nem adhat már, abban azonban nem vagyok bizonyos, hogy nem is taníthat már semmi újra. Utolsó percemig hallgatni fogom titkos útbaigazításait. Egész életemben megbíztam testem bölcsességében, igyekeztem tudatosan élvezni mindazokat az élményeket, amelyekben e jó barát részesített: tartozom magamnak annyival, hogy utolsó adományait is megbecsüljem. Nem fogom visszautasítani többé a rám mért haláltusát sem, az ereimben lassan készülődő halált; ezt a véget talán egy ősömtől örököltem, talán vérmérsékletemből következik, talán életem valamennyi cselekedete folyamatosan és együttesen idézte elő. Lejárt a türelmetlenség ideje; ahová eljutottam, ott a kétségbeesés éppoly rossz ízlésről tanúskodnék, mint a reménykedés. Felhagytam vele, hogy erőszakosan siettessem halálomat. RÉZ PÁL fordítása 360
MAGYAR VILÁG
ELEK TIBOR
A történet és Gion Nándor írói világa
Az 1941-ben a vajdasági, bácskai Szenttamáson született, 1993-ban Budapestre költözött, és 2002-ben a szegedi kórházban elhunyt Gion Nándor a XX. század utolsó évtizedei magyar prózairodalmának egyik legfontosabb alkotója. Ha a maga korabeli népszerűségét, olvasottságát, regény- és novellapályázatokon elnyert első díjait és egyéb elismeréseit, irodalmi díjait, munkásságának kiemelkedően gazdag recepcióját, annak a fenti kijelentéssel többnyire egybehangzó ítéletét tekintjük és azt, hogy a magyar állam határon túli magyar írók számára teremtett prózaírói ösztöndíját róla nevezték el, akkor ez az állítás talán nem is igényel argumentációt. Ha viszont arra gondolunk, hogy az elmúlt évtizedek prózairodalmával foglalkozó újabb szakmai diskurzusokban általában el sem hangzik a neve, jeles irodalomtörténészek a korszak prózájával foglalkozó tanulmányaikban, tanulmányköteteikben1 le sem írják a nevét, a legújabb irodalomtörténeti kézikönyvek nem szólnak róla,2 s a Kossuth-díj valahogy csak elkerülte, akkor olyan ellentmondás mutatkozik, amely feloldást igényel. A hetvenes (részben nyolcvanas) években a magyar irodalomban a posztmodernitás jegyében lezajlott, már sokak által leírt „prózafordulat” lényegi jellemzői közé szokták sorolni a valóságanalóg, ábrázoláselvű és történetelvű, referencialitásra és folytonosságra alapuló narrációval, az eszközjellegű nyelvhasználattal, az áttetsző jelentés-központúsággal való szakítást, az elbeszélői identitás elbizonytalanodásának, az elbeszélés reflexivitásának, a mű fragmentalizáltságának és szövegszerű megalkotottságának, a nyelvi regiszterek keveredésének, a jelentésszóródásnak stb. előtérbe kerülését. E prózapoétikai változások középpontjában, sokak szerint, a történethez való viszony áll, a történet, a cselekmény, a „mese” kitüntetett szerepének háttérbe szorulása, sőt eltűnése. Azok, akik ezen elméleti és történeti szempontból létező tendenciákat, hangsúlyeltolódásokat fejlődéselvvel és 1 Lásd például Balassa Péter, Dérczy Péter, Győrffy Miklós, Szirák Péter, Thomka Beáta munkáit! 2 Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története. II. A realizmustól máig. Jelenkor Kiadó, Pécs 2007. A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Gondolat Kiadó, 2007.
361
értékmozzanatokkal is társítják, netán valamilyen áttételes módon még érdekeltek is a paradigmaváltásként értett és hirdetett folyamatban, a kanonikus átrendezésben, természetszerűen inkább csak az olyan alkotókra figyelnek, akik beilleszthetőnek látszanak ebbe a sémába. Gion Nándor az irodalmi köztudat felszínén elsősorban az 1976-ban megjelent Latroknak is játszott (Virágos katona + Rózsaméz) című regényével van jelen, melyet annak idején, az akkor még mindig felfokozott valóságábrázolási elvárások jegyében üdvözöltek Magyarországon (vagy éppen utasítottak el Jugoszláviában) mint a két háború közötti többnemzetiségű bácskai Szenttamás világának hiteles (vagy éppen kevésbé hiteles) megjelenítését. Esetleg nagy mesemondóként, az érdekes történetet mindig középpontban tartó elbeszélőként, anekdotikus poentírozásra hajló klasszikus novellistaként, akinek az életműve a meghatározó kortársi prózaírói tendenciáktól függetlenül bontakozott ki. Talán még kalandos, romantikába hajló ifjúsági regények szerzőjeként is. A személyes motivációkon, esetlegességeken túl ebben látom a Gionnal nem számoló megítélések magyarázatát: egy ilyen kép alapján érthető, ha a prózatörténeti paradigmaváltás logikájában gondolkodók számára nem volt és ma sem különösebben érdekes a gioni életmű. Más a helyzet azonban, ha egyrészt közelebb hajolunk hozzá, alaposabb elemzésnek vetjük alá az egyes műveket, másrészt, ha az életműnek a fentebb körvonalazott prózatörténeti változásokhoz, jelenségekhez való viszonyulásáról meg nem feledkezve, nem kizárólagosan ahhoz mérten, s főként, azt nem értékmérőként kezelve alkotunk véleményt róla. Számomra például, egy erre törekvő olvasat eredményeként, egyrészt kiderült az, hogy az említett, irodalmi köztudatunkban leegyszerűsítetten élő Gion-kép alapvető és lényegi módosításokra szorul, másrészt az is, hogy Gion művei egyidejűleg különféle olvasásmódok, értelmezői rendszerek irányából felnyithatók, például a valóságreferenciára és történet központúságra épülő, az epikai nyelv megismerő funkcióját előtérbe állító olvasat felől éppúgy, mint a metaforikus eljárásokat, hangsúlyozott elbeszéltséget, önreflexív szövegstrukturáltságot preferáló olvasat felől. (Ebben a tekintetben a Gion-életmű többek között olyan századvégi kortársakéval rokonítható, mint a Bodor Ádámé, Tar Sándoré, Darvasi Lászlóé.) S mindez amiatt lehetséges, amire Varga Lajos Márton utal egy tetszetősnek tűnő megfogalmazásában a Börtönről álmodom mostanában (1990) című regény, de egyúttal a Gion-életmű irodalomtörténeti helyzete kapcsán: „…határponton áll. Őrzi még a történet elbeszélhetőségének reményét és mindazt, ami e reménnyel együtt jár, az emberpróbáló eseménysort, a plasztikus figurákat, az íves szerkezetet; ugyanakkor ott van már az ember és a 362
világ megismerhetőségének formálást is átható kételye, közvetlen ábrázolásban a közvetettség, a viszonylagosság, az utalásszerű felmutatás. Vagyis Gion Nándor a magyar epika fordulat előtti és utáni állapota közt időzik.”3 Ha valóban így lenne azonban, akkor sehol nem állna irodalomtörténeti értelemben. Pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy nem a kettő között, hanem benne áll mindkettőben, egyidejűleg, a magyar epika fordulat előtti állapotában és a fordulat utániban is, egyik lába itt, a másik ott. Kulcsár Szabó Ernő is valami effélére utal a maga irodalomtörténeti szintézisében, amikor „A metonimikus elbeszélés változatai” fejezetben azokkal a szerzőkkel összefüggésben tárgyalja, akiket (Németh László, Szilágyi István, Domahidy András) szerinte a realizmus ún. társadalomkritikai változata helyett az „analitikus lélektaniság”, „a pontosan motivált lélektani történések” jellemeznek: „Gion Nándor (1941) epikáját az közelíti ehhez a vonulathoz, hogy hősei világát a lélektani artikuláltságú ábrázolás jelképi-szimbolikus tartalmaival felerősítve igyekszik megjeleníteni. A tapasztalati világ metonimikus elbeszélhetőségébe vetett kételyei ellenére jelentősebb művei egyikében sem adja fel a környezet fiktív világalkotó funkcióit, így elbeszéléseinek poétikai karakterét a konkrét tapasztalatiság és egyfajta különös, képzeleti-vizionált valóság atmoszférájának keveredése alakítja ki”4 . Ez a megfogalmazás pedig annyiban szorul módosításra, hogy Gion a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével egyáltalán nem él, hőseit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszélteti. A lélek és a jellem titkait nála általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán. Történetmondói (még a gyakori én-elbeszélők is) tárgyilagosan, már-már szenvtelenül, többnyire csak a tényekről, a cselekvésekről számolnak be, nem is próbálnak mögéjük nézni, sem a mások lelkében, sem a saját lelkükben, tudatukban zajló történésekről nem vallanak közvetlenül, érzelmeiket a legritkább esetben árulják el. Így az olvasó gyakorta kényszerül arra, hogy maga egészítse ki és értékelje a történeteket. S ebben a szövegek, főként a terjedelmesebb kompozíciójúak (regények, novellafüzérek), jelképes-szimbolikus tartalmai, metaforikus és strukturális összefüggései valóban sokat segíthetnek. Gion művei, főként a pálya első és befejező szakaszából származók (Kétéltűek a barlangban, 1968; Testvérem, Joáb, 1969; Izsakhár, 1994; Mint a felszabadítók, 1996, Mit jelent a tök alsó, 2004), az aktuális társadalmi való3 Varga Lajos Márton: Egy igazi regény, Domokos Mátyással Gion Nándor Börtönről álmodom mostanában című regényéről. In: Uő: Kritika két hangra, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1994, 42. 4 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. 106.
363
ság iránti nagyfokú érzékenységről tanúskodnak, de a történelemben hátrább lépők (a Latroknak is játszott címmel illethető regénytetralógia darabjai vagy az ifjúsági regények) sem látszanak lemondani az ún. kor- és társadalomábrázolásról. A regények kortárs kritikusai, jellemző módon elsősorban a vajdaságiak, épp ebben az összefüggésben marasztalták el mégis rendre a műveket. Hol a valóságnak való maradéktalan megfeleltethetőséget hiányolva, hol a túlzásokat, elrajzolásokat kárhoztatva – többnyire megfeledkezve arról az egyszerű esztétikai törvényszerűségről, hogy még a valóságelemekből építkező, realistának tekinthető mű is szükségszerűen magán viseli a fikcionáltság jegyeit, ezért Gion művei is csak a valószerűség illúzióját kelthetik, és nem ismerve föl, hogy a szerző által „dúsított realizmus”-nak elnevezett kifejezésmódja lényegi eszköztárához tartoznak az elrajzolások, nagyítások, túlzások, ismétlések, melyek révén az ő írói világa mindig egy kicsit a valóság fölé emelt világ. Művészetét rokonították Gelléri Andor Endre tündéri realizmusával, Márquez mágikus realizmusával, s ha ez utóbbival kicsit merész is a párhuzam, az bizonyos, hogy Gion az igazi elbeszélők, a régi mesemondók valóban méltó örököseként, természetes egyszerűséggel, de nagy mesterségbeli tudással előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes megszépíteni, a poézis magasába emelni. A realista társadalomábrázolás mélységét és hitelességét hiányolók ugyanakkor azt sem vették észre, hogy Giont valójában sohasem a társadalom valósághű ábrázolása foglalkoztatta, hanem a társadalomban (a jelenkori vagy történelmi valóságban) élő emberek magatartáslehetőségei, értékválasztásai, a különösségével, furcsaságaival figyelmet érdemlő ember érdekes történeteinek élményszerű előadása, a társadalom törvényszerűségei helyett pedig a humanitás törvényszerűségeinek messze fénylő bemutatása. S ahhoz, hogy alakjai a valóságos karakterükön túlmutassanak, többet hordozzanak magukban, gyakorta elemeli kicsit a hétköznapi realitásoktól mind a hőseit, mind azok történeteit. A regényekből, ifjúsági regényekből, novellákból, novellaciklusokból, regényszerű novellafüzérekből álló életmű ennek ellenére, illetve ezzel együtt gyakorlatilag a teljes XX. századra, annak a magyar történelem szempontjából csaknem minden fontosabb időszakára rálátást nyújt. Történelmi és jelenkori valóságelemekből is építkező, mégis szuverén módon teremtett írói világ ez, egy vajdasági magyar író nézőpontjából, a számára egy életre meghatározó élményt nyújtó szülőföld, a szenttamási, bácskai, vajdasági táj emberformáló, soknemzetiségű világának kitüntetett szerepeltetésével, de az egész délvidéki magyarság sorsát nyomon követve, egészen a kilencvenes évekbeli háborúkig, magyarországi áttelepülésekig. Általában 364
az én-elbeszélő hősei nézőpontjából, a regénytetralógiában például (a szerző anyai nagyapjáról mintázott) amatőr citeraművész és profi hamiskártyás, Rojtos Gallai István nézőpontjából látjuk ezt a sajátos, többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) világot, de a maga bonyolultságában, társadalmi rétegzettségében, megosztottságában és folytonos változásában, átalakulásában, például a kezdeti nemzetiségi elkülönülésektől, a későbbi békés és harmonikus együttélés szép példáin át, a másik kiirtását célul tűző nacionalista gyűlölködésig. Gion művészete értelmezhetetlen a XX. századi délvidéki kisebbségi magyar léthelyzetek számbavétele nélkül, ennek ellenére esztétikai és ideológiai értelemben is távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól. A származás, a nemzetiségi hovatartozás műveiben hol meghatározza az egyének cselekedeteit, sorsát, hol nem, de az életmű egésze mégiscsak azt a tanulságot közvetíti, hogy az emberség, a kiélezett helyzetekben emberként való helytállás nem származás kérdése. Amilyen érdekesek és máig szóló érvényűek lehetnek a Gion-művekbe foglalt emberi léthelyzetek ún. valóságtapasztalatai, olyan izgalmas e prózavilág állandóságai és ismétlődései ellenére folytonosan át is alakuló, kötetről kötetre változó formai-nyelvi-poétikai rendszere. Bányai János azt írta Gionról halála után, hogy „nem kísérletezett, mondani akart és mondott is valami fontosat arról a világról, amelyet vállalt, és magáénak tudott. Visszakövetelte a történelemtől mindazt, amit viharaival, sorozatos birodalomváltásaival, módosulásaival és átrendezéseivel elvett az élettől vagy kitörölt az emlékezetből, de íróként lemondott a kihívásról, a közvetlen felháborodásról, a Joáb-regényben még oly intenzív felforgató és nagyon pontos szókimondásról.”5 (Kiemelés: E. T.) Ez a megfogalmazás egyrészt azért meglepő, mert már a Testvérem, Joáb (1969) második kiadásához (1982) írt utószavában maga Bányai János azt hangsúlyozta, amit egyébként a nekrológban is, hogy a regény értékei azután mutatkoztak meg igazán, hogy megszabadult a körülötte zajló lármától. S valóban, a botrányt okozó aktuálpolitikai vonatkozásainál, a kisebbségi sebekre való rámutatásoknál, a társadalomábrázolásánál érdekesebbnek, izgalmasabbnak látszik ma is a mű irodalmisága, elbeszélői magatartásának, narrációjának, iróniájának és lírájának korabeli, de máig ható újszerűsége. Másrészt igaz, hogy további műveiben a konkrét aktuálissal bíró időszerűség vonzásköréből kilépett Gion, és csak a kilencvenes évek elejétől talált ahhoz vissza, de a múltban játszódó regényei, ifjúsági regényei, novelláskötetei is hordoztak mindig érvényes üzenetet az 5
Bányai János: Gion Nándor. In: Uő: Egyre kevesebb talán. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003. 182.
365
aktuális jelen horizontja számára, miközben a kísérletezésről, az irodalmi értelmű kihívásoknak való megfelelésekről, korántsem mondtak le. A hatvanas évek második felében a jugoszláviai magyar irodalomban a regény különösen fontos műfajnak látszott, s Gion, ahogy symposionista nemzedéktársai közül sokan mások, a helyi prózaírói hagyományokkal szakító, újszerű, kísérletező regényformákkal (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb, Véres patkányirtás idomított görényekkel, 1971, Ezen az oldalon, 1971) próbál megfelelni a „vajdasági magyar regény”-nyel kapcsolatos elvárásoknak. A hetvenes években a magyar nyelvterület egészén nagy sikert aratott regényeivel (Virágos katona, Rózsaméz), ifjúsági regényeivel (A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977, Sortűz egy fekete bivalyért, 1982) is csak részben lép vissza a realista és a Szenteleky Kornél-féle couleur locale hagyományokhoz, mert miközben rájátszik a klasszikus realista regények egyenes vonalú, az anekdotikus cselekményformálást az élőbeszéd eszközeivel is élénkítő szerkesztés- és elbeszélésmódjainak hagyományaira, át is alakítja, meg is újítja azokat. A valóságábrázolás olyan modernebb alakváltozatait megteremtve, amelyekben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak tudatos egymásba játszatása és metaforikus összefüggések teremtése (jelenetek, mondatok variatív ismétlése, párhuzama, jellemek, értékrendek ellenpontozása) révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett, annak teljessége is felidéződik. Ifjúsági regényei még magát a műfajt is kikezdik, kicsit abban az értelemben, ahogy Weöres Sándor versei a gyerekversét. Ráirányítják a figyelmet arra, hogy az életmű különösen első felében milyen hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpontnak a jelenléte, hogy több művében valahol az ifjúsági és a felnőttirodalom határán egyensúlyoz. Ezért kitűnő példatára lehetne az életmű mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőttirodalom közötti átjárások foglalkoztatnak. Gion legjobb ifjúsági regényei az életmű szerves részeiként (A kárókatonák még nem jöttek vissza esetében jellegadó alkotásaként) a felnőttekhez is szólnak, egykor megvolt teljességet, harmóniát újjáteremtve, örök értékek iránti vágyat fenntartva, de olyan módon, hogy ugyanez a felnőttkor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válik. A regényműfaj kérdéseivel és a korszerű regényforma kihívásával találkozik szembe Gion a novellaírás megújítása közben is, amikor a hagyományosan, anekdotikusan formált történetegységeket egymással összefüggésben, illetve valamely nagyobb egység részeként alkotja meg. A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági 366
regények folytatásának szánt Angyali vigasság (1985) című kötet novellafüzére például akár regényként is olvasható, s még inkább az Ezen az oldalon című kötet anyaga. De tulajdonképpen nincs is olyan novelláskötete, még a posztumusz Mit jelent a tök alsó? címűt is ideszámítva, amellyel kapcsolatban ne gondolkodhatnánk el a benne foglalt írások szorosabb összetartozásának jellegén, általában azon, hogy nem regényről van-e már az adott esetben szó. A kérdés azért is fölvethető, mert Gion regényeinek többségében pedig mintha novellisztikus egységekből építkezne, a pályakezdőkben, a Kétéltűek a barlangbanban, A testvérem, Joábban éppúgy, mint a Virágos katonában, a Rózsamézben6 s még inkább a pálya második feléből valókban; a Börtönről álmodom mostanában és az Izsakhár című regényei részleteit eredetileg novellákként is közölte, eleve úgy írta meg, hogy „novellákként külön is megállják a helyüket”.7 Ráadásul a regényéiből is éppúgy épített ciklusokat, mint a novelláiból, a Latroknak is játszott tetralógia mellett négy ifjúsági regénye (A kárókatonák még nem tértek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Angyali vigasság, Zongora egy fehér kastélyból) is összetartozik, de a Mint a felszabadítók című novellafüzér is az Izsakhár című regény folytatása, s az írói vallomás szerint trilógiává készült ezt is bővíteni.8 Valószínűleg nincs is az elmúlt évtizedek magyar irodalmában még egy olyan író, akire a ciklusokban gondolkodás, a ciklusokból építkezés ennyire jellemző lenne, s aki ilyen mértékben és következetességgel köztes műfajú, a novella(ciklus, -füzér) és a regény közötti különböző műfaj-variációjú köteteket hozott volna létre, módszeresen keresve és ki is aknázva a novella és a regény műfaja, formája közötti poétikai lehetőségeket. Az életműnek ez a kevésbé ismert és feltárt területe önmagában is rendkívül érdekes, de mivel az ide sorolható kötetek élesen exponálják az elmúlt években a novellaciklusok témakörében a kortársi művek és a hagyomány alapján megfogalmazódó alapkérdések jó részét, fontos fejezetét képezhetik annak az irodalom- és műfajtörténeti vonulatnak, amely a XIX. századi (Gárdonyi, Mikszáth), a XX. század eleji (Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső) művekben körvonalazható hagyománytól, Mándy Iván már-már kortársi törekvésein át egészen napjainkig húzódik. Miként Gion egész életműve, a novellaciklusai is kétarcúak: pregnánsan illeszkednek az említett hagyományvonalba, s közben olyan modern, posztmodern alkotói stratégia terméke6 Odorics Ferenc szerint a két regény „novellák sorozatának is tekinthető”. Odorics Ferenc: Módszer és szemlélet szintézise (Gion Nándor: Latroknak is játszott). Forrás, 1982. 91–94. 7 Visszatérő hősök, regénytrilógiák, nyitva hagyott kapuk. Becsy András beszélgetése Gion Nándorral. Bárka, 1997. 4. 7–12. 8 Uo.
367
ként is kezelhetők, amelynek alkalmazása során az író sokkal nagyobb olvasói aktivitással számol, mint a hagyományos műfajok esetén.9 Ugyanakkor, amint részben láthattuk is már, a többnyire távolságtartó, szenvtelen narráció, a metaforikus jellegű szövegszervező eljárások és fragmentált szerkesztésmód következtében Gion a regényeiben is igényt tart az olvasó aktív közreműködésére. S talán még fokozottabban a pálya gazdagon termő utolsó évtizedének azon műveiben (Izsakhár, Mint a felszabadítók, Mit jelent a tök alsó?), melyekre egyrészt szintén a formabontó-formateremtő köztes, nyitott műfajiság jellemző, másrészt a búvópatakként Gion korábbi pályaszakaszaiban fel-feltűnő nagy tematikának, az élet és művészet, az élet és irodalom, a valóság és irodalom viszonyának élére állítása. Legyen szó bár a délvidéki polgárháborúkról, azoknak a hátországbeli következményeikről, a délvidékiek budapesti élményeiről, a budapestiek délvidékiekkel kapcsolatos élményeiről, katonákról és civilekről, rablókról és pandúrokról, egyúttal mindig szó van az írásról és íróról is. A most is mindig érdekes, gyakorta krimiszerű izgalmakat rejtő történetek részévé válik immár a történetek elmondása, sőt irodalmi szöveggé formálása is, a magyar és a világirodalomból egyaránt ismert „regény a regényben”, „a saját farkába harapó szöveg” típusú poétikák eredeti változatait létrehozva. Az alkotói tevékenység tematizálása, az önreflexivitás, az elbeszélő és a szerző személyének kilétét elbizonytalanító, egymáshoz és a történetek hőseihez való viszonyukat megbonyolító narrációs eljárások, az önidéző intertextualitás, a műbeli és az azon kívüli valóság közötti átjárásokkal az élet és az irodalom határainak szétszálazhatatlanná tétele, mind-mind arról tanúskodnak, hogy Gion is számolt, szembenézett a világ és a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatos kételyekkel. A létrejött alkotások, még a töredékben maradtak is a bizonyítékok viszont arra, hogy felül is kerekedett rajtuk, a kételyt is történetté, az életét is irodalommá formálva. Az én olvasatomban az Izsakhár sem a regényírás lehetetlenségéről, sokkal inkább a lehetőségeiről, az Irmai József által elmondott és M. Holló János által megírt békebeli történetek és a Mire jó a tök alsó? írójának alvilági történetei is a Történet legyőzhetetlenségéről, epikai szervezőerejének feladhatatlanságáról szólnak. Ahogy Füzi László írja Gionról: „Életműve már terjedelmét tekintve is cáfolja a történet hiányával és elmondhatóságával kapcsolatos elméleteket.”10
9
Hajdú Péter: Az elbeszélésciklusok elmélete. Literatúra, 2003. 2. 183–184. Füzi László: „A lét örök meséi”. Gion Nándor kései elbeszélései. In: Uő: A középpont hiánya. Kalligram, Pozsony, 2008. 189. 10
368
A történet rehabilitálásának korában bátran fordulhatunk Gion Nándorhoz, akinek életművében igazán soha nem szorult háttérbe a történet, s aki az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó alkotója, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásokat úgy képes kielégíteni, hogy közben többnyire megfelel a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi, esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak is. Csak az tudhatja, mit veszített volna, ha nem olvas Gion-regényeket, -novellákat, aki már olvasott. Itt az ideje, hogy az újabb nemzedékek is gazdagodjanak ezzel a tudással, ezért is döntött jól a Noran Kiadó, amikor 2007-ben a Gion-életmű újrakiadását elindította („A könyvvel való kapcsolatunk valójában akkor válik teljessé és némileg érintetlenné, amikor az író halott: az író nem válaszolhat többé, egyedül művének olvasása marad ránk”),11 meg azért is, mert a mű újraolvasása jelentősen hozzájárulhat az elmúlt évtizedek prózairodalmáról, az abban uralkodó tendenciákról, sajátosságokról eddig kialakult kép gazdagításához, árnyalásához.
11
Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
369
TÁJÉKOZÓDÁS
TAUNO YLIRUUSI
Az örök kérdés: mi az emberiség feladata? Mi az ember? Mi a célja életének és halálának? Mi az emberiség jövője? Ezek a kérdések egész történelmünk során folytonosan foglalkoztattak bennünket. Mert noha évszázadokon és évezredeken át számos magyarázatot is ötlöttek ki az ember létére, céljára és jövőjére vonatkozóan, az elfogadható és értelmes válasz mindegyre váratott magára. Persze azért több érdekes elképzelés mégiscsak megszületett. Például olyasfélék, hogy az ember az isten hasonmása, célja pedig az, hogy kerülve a bűnt, feddhetetlenül éljen a földön, és így érje el végső célját, az örök életet a mennyben. Aztán olyan következtetésre is jutottak, hogy az ember az állatvilág fejlődésének csúcsa, a teremtés koronája, akinek az a magasztos feladata, hogy folytonosan az egyre tökéletesebb, igazságosabb és boldogabb emberség, emberi lét irányába haladjon. Ám olyanok is akadtak, akik az ember létében, sőt törekvéseiben és erőfeszítéseiben sem találtak semmiféle értelmet, vagy célt, bármifajta fennkölt igazságosságról vagy magasabb értelem irányításáról már nem is beszélve. Ezek a gondolkodók – többek közt az abszurd színház legismertebb képviselői – az ember életét olyan teljesen értelmetlen és véletlenszerű jelenségként próbálták bemutatni, melyet mély tragikum jellemez, és amelyben éppoly hiábavaló keresnünk az ésszerűséget vagy következetességet, akár a szélben sodródó falevélben.
AKIK FIGYELMEZTETNEK A vallási és filozófiai eszmerendszerek mellett, vagy helyettük, a politikai, gazdasági, pszichológiai és szociológiai gondolatrendszerek és magyarázatmodellek egész garmadája született, amelyek megpróbálják meghatározni az ember helyzetét a múltban, a jelenben és a jövőben. Miközben az emberiség gyors technikai fejlődésének negatív következményei egyre érezhetőbbé váltak, az ember jövőjével foglalkozó irodalom jelentősége is megnőtt, és jellege is megváltozott. Egyfajta figyelmeztető iro370
dalommá, sőt gyakran a világvégével ijesztgető pánikirodalommá alakult át, melyből olykor a vallásos prófécia hangja szól, és segítségével világszerte ismert tudósok, politikusok, orvosok és környezetvédők figyelmeztetik az emberiséget: „Ébredjetek, amíg nem késő!” Minden sötét és megalapozott jövőkép ellenére, ez az apokalipszisirodalom valójában mégsem pesszimista, hanem éppenhogy optimista. Pesszimizmusa és őszintesége tulajdonképpen csak látszólagos. Mert miként János apostol Jelenések könyve, miközben először valósággal kéjeleg az emberiségre váró, esetleges szörnyű katasztrófák és a végső pusztulás napjainak leírásában, egyúttal azt is értésünkre adja, hogy még minden vagy majdnem minden megmenthető, ha idejében észhez térünk, ha jóvátesszük bűneinket, és új életet kezdünk. Mindezek az utóbbi években napvilágot látott jóslatok felvázolják ugyan az előttünk álló pusztulás lehetőségét, mégis felvillantanak egy fénysugárt a sötétben, megrajzolnak egy résnyire nyílt ajtót, melyen keresztül az emberiség, ha akar, átléphet egy tökéletesebb és nagyszerűbb jövendőbe. Eme próféciák szerzői talán nem hazudnak, legalábbis nem tudatosan. Csupán úgy gondolkodnak, ahogyan megszokták, ahogyan mi is megszoktuk. Hiszen évszázadok óta arra tanítottak bennünket, hogy ott is lássuk a fényt, ahol annak nyoma sincs. Érthető, hogy mind a vallási, mind a politikai eszmerendszerek, mind pedig a veszélyekre figyelmeztető irodalom az emberiség számára kedvező eredmény elérésére törekszik. Egyszerűen abból a naiv gondolatból táplálkozik, hogy amíg van élet, addig remény is van. Görcsös optimizmusát ugyanaz a primitív önvédelmi ösztön magyarázza, amely a legyet is arra készteti, hogy elrepüljön, ha feléje közelítünk. Ez az irodalmi műfaj rendkívül ügyesen bánik a szavakkal és fogalmakkal, gondosan gyűjtött bizonyítékok tömkelegét vonultatja fel, és bizonyítékai valóban találóaknak és cáfolhatatlanoknak tűnnek. Ugyanakkor, miként az ember jelenével és jövőjével foglalkozó minden korábbi gondolatrendszernek, ennek is van egy aprócska hibája, mégpedig az, hogy alapvetésében és kiindulási pontjaiban hibás, hazug, sőt esztelen.
A LOVAK TÖRTÉNELME Egyetlen dolgozatban nyilvánvalóan lehetetlen külön-külön bebizonyítani az embert és jövőjét tárgyaló efféle tanok hamis voltát. De véleményem szerint erre nincs is szükség. Mert e tanokat összességükben lehet megkérdőjelezni, úgy, ahogy vannak. Be lehet bizonyítani, hogy kiindulási pont371
juk, illetve egész nézőpontjuk hibás. Hogy amikor az ember – a természet egy alkotóeleme – létének jelentőségét, célját és jövőjét vizsgálják, akkor azt kivétel nélkül mindig az ember oldaláról és az ember szemszögéből teszik. Nem a természet szemszögéből, jóllehet éppen az egész, a teljességet képviselő természet a legfontosabb és leglényegesebb tényező. Legalábbis fontosabb és lényegesebb, mint annak bármely alkotóeleme. Persze nagyon is emberi dolog és teljesen érthető, hogy az ember a helyzetét és jövőjét a világmindenségben saját érdekei alapján, és saját szemszögéből vizsgálja. Talán nem is tehetné másképpen. Ez azonban mégsem feledteti azt a tényt, hogy az ember vizsgálódásainak eredményei oly mértékben szubjektívek, hogy őszintén szólva semmiféle valóságértékük nincs. Gondoljunk csak bele: ez épp olyan, mint ha egy bírósági eljárás során egy bűnöző a saját ügyében nem csupán a vádlott, hanem egyúttal az ügyész, a bíró és a védőügyvéd szerepét is betöltené. Az eljárás és a végeredmény aligha felelne meg a pártatlan és független bíróságokkal szemben támasztott követelményeknek. Vagy képzeljük el, mi lenne, ha a lovak történelmét egy gondolkodásra képes és írástudó ló írná meg. Egy efféle lótörténelem nyilván lényegesen különbözne attól, amit mi tudunk a lovakról, a lovak történelmi szerepéről és jövőbeni kilátásairól. Afelől sem lehetne semmi kétségünk, hogy melyikünk ismeretei állnának közelebb a valósághoz, a mi ismereteink, avagy ama tudós ló ismeretei. A mi ismereteink és felfogásunk a lovakat illetően részben saját megfigyeléseinken és tapasztalatainkon, részben pedig a zoológusok kutatásain alapulnak. Semmi sem kényszerít bennünket arra, hogy akár lebecsüljük, akár túlértékeljük a lovak jelentőségét az állatvilágban. Ugyanakkor még a legelfogulatlanabb történelemtudós ló által írt lótörténelem is csupán rettentő mulatságos humoreszk lenne számunkra, mint teljesen szubjektív, egocentrikus és sokkal inkább vágyakat, mint tényvalóságot tükröző iromány, melyet hahotázás nélkül képtelenek volnánk végigolvasni. A gondolkodó embernek ugyanolyan nehéz megszabadulnia önelégült szubjektivitásától, mint egy gondolkodó lónak. Az emberközpontú nézőpont számunkra alighanem az egyetlen lehetőség. Minden tudás, minden fogalom és kutatási módszer, a gondolkodás mechanizmusa, az egész eddigi történelem és kultúra nem csupán emberi, hanem minden ízében emberközpontú, az emberből kiinduló és őhozzá tartozó. Mi, emberek, már réges-rég a természet fölé emelkedtünk és megteremtettük saját fantasztikus társadalmi és kulturális rendszerünket, melynek
372
bonyolult fogalomrendszerével, filozófiáival és technikáival láthatólag többé már semmi kapcsolata nincs az anyatermészetnek. Mi, emberek, úgy lebegünk a világ felett, akár a mesebeli, aranyból való város. Kényünk-kedvünk szerint uraljuk és utasítgatjuk az egész földgolyóbist, annak lakóit és jelenségeit, talán csupán az időjárás és a földrengések kivételével. Vajon ezek a saját agyunkkal és kezünkkel elért eredmények nem jogosítanak fel bennünket arra, hogy a magunk által megalkotott szempontok szerint vizsgáljuk önmagunkat, kultúránkat és jövőnket? Sajnos, nem. A természettől való elszakadásunk, bármily látványos keretekbe sikerült helyeznünk, mégis csupán látszólagos. Állatvilági örökségünknek köszönhetően, melyet a legintenzívebb oktatás és civilizálódás sem képes elnyomni, csupán némiképp eltakarni, most és a jövőben is a természet része, egyik alkotóeleme maradunk, igen erős és sokszálú kötelékekkel kötve a természethez, a természettől függőségben. Fenti tényből következik, hogy ha az emberről igaz és valóságos ismereteket akarunk szerezni, akkor a természet nézőpontjából kell kiindulnunk. Ez azonban nem könnyű feladat számunkra, mivelhogy egész kultúránk és gondolkodásunk teljesen emberközpontú. A természet nézőpontját választva erőszakot teszünk a hagyományos emberi gondolkodáson. Ha viszont az emberközpontú nézőpontot választjuk, a tárgyilagosságot és a tényeket sértjük meg súlyosan. Ebben rejlik az az alapvető ellentmondás, amely oly nehézzé teszi, hogy semleges szemlélőként vizsgálhassuk az ember helyzetét és jövőjét abban a végtelen térségben, melyet világnak vagy természetnek nevezünk. Valójában csak akkor remélhetnénk, hogy kielégítően tárgyilagos ismeretekhez jutunk az ember jelentőségéről és jövőjéről, ha az efféle vizsgálódást egy másik égitestről ideérkezett értelmes lény vagy esetleg egy robot végezné. Bizonyos mértékben azonban az embernek magának is megvan a lehetősége, hogy ilyen külső megfigyelő pozíciójába kerüljön. Ez a következő dolgok elfogadása révén lehetséges: 1. Minden élet forrása és a legfontosabb létező érték a természet. 2. Az ember éppoly fontos, vagy éppoly jelentéktelen, mint a többi élőlény. 3. Az élőlények hasznossága vagy haszontalansága kizárólag attól függ, milyen szerepet játszanak a természet, vagyis a természetben uralkodó egyensúly szempontjából.
373
4. A természet működése mindig célszerű, a természet meghatározott törvények szerint működik. 5. A természet mindig helyesen jár el, még akkor is, ha olyan szerves vagy szervetlen anomáliákat hoz létre, melyek megpróbálják megrendíteni egyensúlyát. Fentiek alapján kísérlek meg az ember célját és az emberiség jövőjét érintő korábbi tanok és magyarázatok ellentéteként felvázolni egy új gondolatrendszert, melyet anomáliaelméletnek lehetne nevezni.
AZ EMBERI ANOMÁLIÁK LÉTREJÖTTE Ha a természetet minden érték elébe tesszük, és fontossági sorrendben az első helyre állítjuk, és az embert csupán a természet egyik organikus egyedeként vizsgáljuk, rájövünk, hogy 1. lényét és viselkedését tekintve az ember igen nagymértékben különbözik a természet más organikus egyedeitől, vagyis a többi szerves élőlénytől, 2. hogy az ember és az általa létrehozott kultúra a természetnek több kárt okozott, mint hasznot, és hogy az ember a természet oldaláról nézve káros és negatív lénynek tekinthető, 3. továbbá, hogy a fenti tények már önmagukban alapul szolgálnak ahhoz, hogy az embert abnormálisnak, az életfolyamatokba rosszul illeszkedőnek, a természet szélyének, anomáliának tartsuk. Talán a legmeghökkentőbb vonás, mely az embert minden más élőlénytől megkülönbözteti, a beszéd képessége. Ennek az egyedülálló képességnek birtokában készített szerszámokat és alkotott különböző dolgokat jelölő fogalmakat, és így lett képes arra, hogy kommunikáljon társaival. A szerszámok, munkaeszközök készítésének képessége mellett a beszéd képessége a legalapvetőbb anomália, mert ez tette lehetővé az emberi, avagy anomáliás kultúra megszületését, majd fejlődését. Noha egyelőre válasz nincs rá, csupán feltételezések, érdekes kérdés, hogy egy majomfajtából, amely addig normális „természetes” életet élt, viszonylag rövid idő alatt vajon miképpen, miért és mikor fejlődött ki az abnormális, az egész teremtményt terrorizáló agyszörnyeteg. Volna egy magyarázat, melyet nem én ötlöttem ki, és távolról sem az egyetlen. Íme: Nagyon régen, talán félmillió vagy egymillió évvel ezelőtt, valahol egy meleg égövi őserdőben élt valamely kis termetű és két mellső végtagját kéz gyanánt használó állatfaj. Ennek az állatfajnak többek közt az volt a szokása, hogy a vezérhím birtokolta csapatuk összes nőstényét. Más szóval csupán ez az egy hím végezte a fajfenntartás feladatát. Mivel pedig mindig az 374
válhatott vezérré, aki szellemi és testi tulajdonságait illetően a legkiválóbb volt, és ő örökítette át génjeit az utódainak, közösségük intelligenciája gyorsan emelkedett. Miután ez a „fajtanemesítés” egy bizonyos ideig, talán néhány száz nemzedéken át folytatódott, az emberi agy elérte mai intelligenciájának fokát. Megszületett a természet történelmének legveszedelmesebb anomáliája. No de vajon mi állította meg az agy növekedését a mostani szinten? Miért nem fejlődött még tovább az ember leginkább anomáliás szerve? Mert ha még tovább fejlődött volna, akkor az emberiség talán már 200 000 évvel ezelőtt elérhette volna jelenlegi civilizációs és technikai szintjét, és a természet már jóval hamarabb megszabadulhatott volna minden idők legveszedelmesebb anomáliájától. Nagyon valószínű, hogy az agy további fejlődése egyszerűen azért állt meg, mert annak az első emberfajnak a hímjei már eléggé értelmesekké váltak ahhoz, hogy ne adják oda a nőstényeket a vezérhím kizárólagos tulajdonába. És ugyanígy a nőstények is eléggé értelmesekké és ravaszakká váltak ahhoz, hogy ne éljenek örökösen egyetlen hím háremében. A hímek, egyik a másik példáját követve, szereztek maguknak feleséget, először titokban, később már nyíltan. Megkezdődött a páros élet. A fajfenntartást most már nem egyetlen hím végezte, hanem minden arra képes hím. Ez a szociológiai változás véget vetett a „fajtanemesítésnek” és egyúttal az agy további fejlődésének is. De a szerencsétlenség már megtörtént. Az emberi agy már eléggé fejlett volt ahhoz, hogy a harag és félelem morgásait, mordulásait, továbbá a gyöngédség és szerelem nyögdécseléseit először szavakká, később egyre bonyolultabb fogalmakká, mondatokká változtassa, sőt végül olyan hitek, filozófiai és politikai tanok és a technikai fejlődés olyan kultúrájává formálja, melyeknek közegében jelenleg is élünk.
A ZAVARODOTTSÁG ÉRZÉSE Csak a halál, a halálfélelem és a folyamatos káosz, a kuszaság valóságos – mondta az abszurd színház nagy egyénisége, Euge`ne Ionesco. Miként az abszurd többi képviselője, Ionesco sem képes fölfedezni az emberek világában semmiféle értelmességet, ésszerűséget, vagy következetességet. Ellenkezőleg: mindent tragikusnak, az emberi lelket összekuszáló káosznak lát. Teljesen érthető. Minden bátor és őszinte gondolkodó, így vagy úgy, osztozik vele ebben a felfogásban, és a vágyálmokat kergetőkkel, az ájtatoskodókkal és a hazudozókkal ellentétben pesszimista. 375
Az emberiséget ténylegesen hatalmába kerítette a zavarodottság és a megrendülés. Nem ok nélkül. Többszörösét állítottuk elő olyan tömegpusztító fegyvereknek, amelyek az egész emberi faj kiirtását szolgálhatják. A természeti környezet és benne a légkör elszennyeződése a kritikus határhoz közeledik. A föld népessége robbanásszerűen növekszik, és előrevetíti egy globális éhínség rémképét. A nem megújuló természeti kincsek kimerülőben vannak. A világ gazdasági és politikai problémái napról napra súlyosabbak. Sokasodnak a pszichés betegségek, egyre növekszik a bűnözés. Vajon mikor kezdődött mindez? Abban a pillanatban, amikor az ember végzetes beszédképességének birtokába jutott, és visszavonhatatlanul a természet valóságán kívülre került. A zavarodottság és összekuszálódás tehát nem csupán a mi korunkra jellemző, noha az írás és olvasás általánossá válása és a távközlés fejlődése mára globális méretűre növelte, és egyre nagyobb tömegekre terjesztette ki. A zavarodottság egyidős az emberiséggel. A gondolkodó, a kérdéseket megfogalmazó emberben mindig megvolt. Mert az ilyen ember ösztönösen tudta, hogy az általa talált válaszok bizonyos értelemben mindig hamisak és valótlanok, ha másért nem, hát csupán azért, mert olyan szavakból és fogalmakból állnak, melyeknek a természet valóságában nincsen fedezetük. Ionescónak és az abszurd többi képviselőjének nagyrészt igazuk van, csupán a legfontosabb dologra nem jöttek rá. Az embernek ugyanis van egy világos és következetes feladata. Mégpedig az, hogy elpusztítsa önmagát.
A TERMÉSZET ÖRDÖNGÖSSÉGE Miért van a természetnek mindig igaza? Miért járult hozzá ahhoz a számára nagy kockázatokat rejtő fejlődéshez, amely azt eredményezte, hogy az ember elszakadjon tőle, és megszülessen az emberi anomália? Alighanem olykor-olykor a természet is téved. Ám a természet tévedései abban különböznek az ember tévedéseitől, hogy már eleve magukban hordozzák a korrekciós tényezőt is. Ez különösen érvényes a természet anomáliáira. Az anomáliák sajátossága ugyanis, hogy saját elpusztításukra törekednek, méghozzá olyan gyorsan, hatékonyan és tökéletesen, amennyire csak lehetséges. Ez nem csupán a természet önvédelme, hanem a természetben mindenütt uralkodó célszerűség és törvényszerűség szempontjából is rendkívül fontos. Mivel az anomália ellentétes a természet normáival és törvényeivel, távoznia kell a színpadról, el kell pusztulnia. A folyamat gyakran úgy zajlik
376
le, hogy az ellentét, az ellentmondás addig növekszik, míg végül be kell következnie egy felszabadító katasztrófának. Magától értetődik, hogy az anomáliák közül a legnagyobb, legszebb és legveszélyesebb, az ember is megkapta ajándékba önmaga elpusztításának kötelezettségét. Az ember számos igazsága a természet nézőpontjából hazugság, számos emberi jó ügy a természet oldaláról nézve rossz. Az, ami az ember számára óriási tudományos eredmény, a természet számára majdnem mindig veszteség. Az ember örökös és feloldhatatlan konfliktusban él szülőanyjával, a természettel. A természet és az emberiség érdekei ellentétesek egymással. Minden, ami a jólétünket és a kultúránkat szolgálja, a természet számára veszteség. Ami számunkra pozitív, a természet számára negatív. Az emberiség és a természet között tulajdonképpen óriási párbaj zajlik. Az emberiségnek egyre pusztítania és szennyeznie kell a természetet, meg kell sarcolnia erőforrásait, hogy fenntarthassa magát, hogy egyáltalán táplálni tudja abnormális mértékben felduzzadt tömegeit. A természet igyekszik megszabadulni az emberiségtől, ettől az óriási tévedésétől, mely jólétét és egyensúlyát fenyegeti. A természet passzív harcos. Ügyessége és talán ördöngössége abban áll, hogy nem bocsátkozik nyílt küzdelembe, hanem hagyja, hogy ellenfele önmagát pusztítsa el. Kívülállóként, egy szfinx nyugalmával szemléli ellenfele haláltusáját. Neki van ideje, és azt is tudja, hogy végül ő lesz a győztes. Az ember viszonya a természethez sokkal problematikusabb és bonyolultabb, mint a természet viszonya az emberhez. Mi nem csupán megerőszakoljuk, szennyezzük és pusztítjuk a természetet, hanem egyúttal igyekszünk védelmezni és szeretni is. Gyönyörű szép verseket írtunk dicsőítésére, könnyekig elérzékenyülve beszéltünk Földanyánkról, mely minden jó forrása, sőt az utóbbi években egyenesen harcot indítottunk a természet megvédésére. A helyzet paradoxon voltában tragikus és komikus egyszerre. Olyasmi, mintha két, egymással háborúzó ország egyszer csak szerelmi vallomásokat kezdene küldözgetni egymásnak a frontvonal túloldalára, és hamarjában egyesületeket alapítana az ellenség megóvása érdekében. Másrészről viszont a természetvédelem eszméje nagyon is érthető. Hiszen az ember roppant mértékben függ a természettől, legnagyobb ellenfelétől, míg a természet egyáltalán nem függ az embertől. Az ember egyenesen barátja és védelmezője szeretne lenni a természetnek, ami elméletben persze elképzelhető, ám a gyakorlatban aligha. 377
Az utóbbi években, mintha valamiféle bűntudat hatására ráébredtünk volna, hogy milyen óriási pusztítást vittünk végbe a természetben, és viszünk végbe továbbra is. Furdal bennünket a lelkiismeret, anélkül, hogy megértenénk, végső soron nem mi vagyunk felelősek mindezért, hanem éppen a természet, amely lehetővé tette, hogy az ember anomáliává fejlődjék. Nemzetközi szervezeteket hoztunk létre, melyek feladatul tűzték ki a kihalással fenyegető állat- és növényfajok megmentését. Rádöbbentünk, hogy az állatfajok kihalása mindig láncreakciót indít el. Ha egy faj kipusztul, mindig veszélybe kerül egy másik is. Arról nem is beszélve, hogy ha bizonyos állatok természetes ellenségei eltűnnek, ennek az lesz a következménye, hogy az ilyen állatok rendkívüli módon megszaporodnak, ami a természet számára rettentően káros. Charles Lindbergh, a neves természetvédő így fogalmazott: „Nem hiszem, hogy az emberi faj fennmaradásán kívül bármi is fontosabb lenne, mint a természetvédelem. A két dolog azonban olyan szorosan összefügg, hogy szinte elválaszthatatlan egymástól.” Az ember szempontjából ez így is van. A természet szempontjából azonban nincs fontosabb annál, hogy az embert, ezt a rettentően zavaró tényezőt, minél tökéletesebben és minél hamarabb eltüntesse a földgolyóbisról. Ha vele együtt más élőlények is kivesznek, az a lényeget tekintve nem sokat fog jelenteni a természet számára, mivel a természet súlyosabb károsodásokból is mindig képes kigyógyulni és megújulni.
A VÁLASZ Az anomáliaelmélet, mely szerint az ember természetes célja és feladata önmaga elpusztítása, szerintem tökéletes választ ad majdnem minden nyugtalanító kérdésünkre. Megmagyarázza, hogy civilizációs és technikai fejlődésünk miért jutott el olyan szintre, melyen már nem tudunk felette uralkodni. Megmagyarázza, hogy miért népesítette be az ember az egész földgolyót, és miért folytatódik a népesség robbanásszerű szaporodása, jóllehet ez a legnagyobb mértékben ellentétes saját érdekeivel és jövőjével. Magyarázatot ad a természetszennyezésre és a csupán korlátozott mennyiségben rendelkezésünkre álló természeti kincsek zabolátlan kitermelésére. Magyarázatot ad a tömegpusztító fegyverek felhalmozására. Fentieken túl azonban megmagyarázza az emberek zavarodottságát, reményvesztettségét és kiüresedését a magánélet szintjén is. Magyarázatot ad
378
a családok belső problémáira, a kábítószer-fogyasztás növekedésére, a mentális egészség megrendülésére, a bűnözés terjedésére etc. Az anomáliaelmélet pótolhatja mindazt a hiányt, és feloldhatja mindazokat az ellentmondásokat, amelyeket az ember céljával, feladatával és jövőjével foglalkozó eddigi tanok és elméletek tartalmaztak. Az anomáliaelmélet által adott válasz az emberiség szempontjából negatív és pesszimista – amennyiben persze a tényvalóság egyáltalán bármikor is negatívnak és pesszimistának nevezhető. Abban sem vagyok biztos, hogy vajon az illúziókra és vágyálmokra alapozott optimizmus jobb-e és vigasztalóbb-e, mint a megkerülhetetlen és eltagadhatatlan tényeket elismerő pesszimizmus. A világ mostani változásai elsősorban az emberi tevékenységre vezethetők vissza. Véleményem szerint ezek a változások folytatódni fognak egészen a végső katasztrófáig. Mi, emberek viszont nem változunk, ha valamiféle „észhez térést”, vagy „bűnbánatot, megjavulást” értünk ezalatt, „míg nem késő”. Mi nem tudunk sem „észhez térni”, sem „megjavulni”, mert ez emberi alaptermészetünkkel ellenkezik. Folytatjuk a pusztulás felé vezető utunkat úgy, mint eddig. Csupán haladásunk sebessége változik, a sebesség ugyanis egyre nő. Mélyen emberi dolog, hogy az emberiség elpusztulásához a félelem és rémület, de legalábbis a szomorúság, a gyász érzésével közelítünk. Úgy érezzük, hogy valami pótolhatatlanul fontos és értékes tűnik el velünk a világból. Ez az érzés természetes és érthető, hiszen az emberiség egyedei vagyunk, önvédelmi ösztönökkel felruházva. A jegesmedve, az európai tengeri sas, vagy az orrszarvú is szomorúságot érezne, ha elmondhatnánk nekik, méghozzá őszintén, hogy mi vár rájuk a jövőben. Mit kellene tennünk, miképpen kéne viszonyulnunk elkerülhetetlen sorsunkhoz? Mindenekelőtt olyan bátornak és őszintének kellene lennünk, amennyire csak egyedülálló értelmünk – még ha anomáliás is – megengedi. Arra kellene gondolnunk, hogy az élővilágnak csupán egyetlen fajtája vagyunk a sok-sok ezernyi más faj seregében. Ráadásul nem az egyetlen, mely kipusztulásra ítéltetett. Érezzünk kissé több testvériséget és szolidaritást a többi élőlénnyel, akkor végső távozásunkat máris könnyebben el tudjuk fogadni. Meg aztán a mi távozásunk még nem jelenti az élet végét. Ahogyan az emberi közösség egy tagjának halála még nem rendíti meg az egész közösséget, ugyanolyan keveset jelent a természet számára egyetlen állatfaj kihalása. 379
Ha az emberiség halála talán többet jelent neki, akkor csakis pozitív értelemben jelent többet. Miután elmentünk innen, talán felsóhajt a megkönnyebbüléstől – meglehet, mélyebben, mint máskor –, és folytatja életét, új fajokat teremt, talán új anomáliákat is, talán még nálunk is veszélyesebbeket. A világ lényegesen, alapjaiban majd csak akkor fog megváltozni, ha az emberiség és kultúrájának nyomai is eltűntek a földről. Mindentől függetlenül semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük, pláne, hogy elítéljük az emberi civilizáció és kultúra eredményeit. Épp ellenkezőleg. Jogos büszkeséget érezhetünk azért, mert volt egy földi korszak, amikor az ember képes volt felvenni a harcot az összes többi élőlénnyel, és képes volt önállóan uralkodni a világban. Ez minden anomáliájában is egyedülálló teljesítmény, olyan, amire egyetlen más élőlény sem volt és valószínűleg még sokáig nem is lesz képes. Örüljünk annak, hogy látogatást tehettünk ezen a csillagon. Örüljünk annak, hogy néhány százezer éven át itt élhettünk és virulhattunk, és hogy olyan szellemi és anyagi kultúrát hozhattunk létre, melynek maradványai még távozásunk után is sokáig fognak emlékeztetni reánk. GOMBÁR ENDRE fordítása
A Teréz-körút és az Oktogon-tér (1896).
TECHET PÉTER
Konstruktív dekonstrukció, avagy jogelméleti és jogpolitikai rendszerváltás-kritika Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Kráter Műhely, Pomáz, 2007
A honi rendszerváltást bírálni ma, húsz évvel az események után, egyszerre könnyű és hiábavaló, nehéz és fáradságos feladat. Könnyű, hiszen elég csupán körbemutatni a magyar rögvalóságon, és ártatlan arccal megkérdeni: „ezt akartátok-e?”, és ártatlan ember erre úgysem felelheti, hogy „igen, ezt”. Hiábavaló mégis körbemutatni, hiszen e nélkül is tudjuk, látjuk a problémákat, és tán bénító is a folyamatos lamentálás, egy helyben álldogáló körbe-körbe mutogatás. De Varga Csaba nem tegnap és nem tegnapelőtt mutatott először bajainkra, s nem is a manapság olyannyira divatos rendszerváltás-kritikák könnyen érthető módján elemzi jelenvalónkat. Jogfilozófusként mindig is a jog értelme, a jog szerepe, az őt alkotó ember felelőssége és lehetősége izgatta. A szocializmus idején elméletileg vizsgálta, Lukács György nyomdokain, mindazon elméleti kérdéseket, amelyek egy jogváltás idején gyakorlati éllel vetődnek fel. Mi a jog? Mi a jog feladata? Van-e az embernek szerepe a jogban? Van-e egyáltalán jog? Vagy csak emberi akaratok sűrűsödését nevezzük annak? Varga Csaba tudományos munkássága folyamatosan arra irányult – amire a nyugat-európai, baloldali, hatvannyolcas jogkritikai mozgalom is törekedett –, hogy jogi fogalmainkat dekonstruálja, lebontsa, relativizálja, rámutatva a jogi felépítményt összetartó légies mítoszok, hiedelmek ontológiai igazolatlanságára. Ám ahogy a Critical Legal Studies mozgalma sem merő nihilizmusból tette mindezt, úgy Varga Csaba sem oktalanul akart és akar illúziókat rombolni. Ugyan kevesebbek leszünk némely jogi mítosztól Varga Csaba olvasta után, s már egyáltalán nem gondoljuk, hogy például a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság jogállamiság-fogalma dologszerű valóságként határozhatná meg akaratunkat, amelyhez az elfogadás alázatával, s nem a tevékeny ember szabadságával közelíthetünk – de mindez nem a semmibe fut ki. Jacques Derrida írta egykoron, hogy „a dekonstrukció az igazság”.1 Mert az igazság a hamis falak lebontásával válik láthatóvá. Különösen a jog világában vesz bennünket körül sok fal. Holott, szól Varga Csaba egész életműve, a jogban semmi 1
Jacques Derrida: Gesetzeskraft. Der »mystische Grund der Autorität«.: Suhrkamp, Frankfurt/M 1991, 30.
381
sincs nélkülünk, minden csak akaratunk eredménye, ekként sem a szabadság, sem a felelősség terhe alól ki nem bújhatunk, holmi tankönyvi tételekre („jogállamiság”) hivatkozva. A tárgyalt könyv nem Varga Csaba jogfilozófiáját mutatja be – az alkalmazásáról van szó, mondhatni az ő jogelmélete különös részéről. Varga Csaba cikkekben, tanulmányokban próbálta a rendszerváltás számos jogi visszásságát elemezni, s emez írásait foglalta egységes kötetbe a Kráter Műhely. Gyűjteményes műről van tehát szó, ekként sem stílusában, sem szerkezetében, sem módszerében nem egységes alkotás. Nem monográfia, így az egyes kérdéskörök pars pro toto szerepelnek benne. A tudományosság és az esszé határán imbolyog stilárisan is, módszertanilag pedig a szigorú jogelméletet (jogontológiát) jogpolitikai megfontolások, néhol aktualizáló kiszólások színesítik. Ám a cikkek mondatfűzése, szógazdagsága, precíz és láttató megfogalmazása összetéveszthetetlenül utal a szerzőre, Varga Csabára. Összességében kritikai műnek tarthatjuk a kötetet – és a szerző jogfilozófiájától egyébként sem áll távol ez az itthon kevéssé ismert, de tőlünk nyugatabbra, főleg baloldali szerzők által űzött kritikai tudományosság. Amennyiben elemzésünkben kizárólag a tárgyalt könyvre koncentrálunk, nem feledve persze a szerző hatalmas jogelméleti oeuvre-jét, a kritikai alapállás három szintjét rekonstruálhatjuk. A könyv egyrészről az általános jogkritikai vonulatba illeszthető be: a jogi fogalmak relativizálása, Pascal kifejezésével élve: „a hatalom misztikus okának” a bemutatása, az egyetemeken tanított jogi dogmák hatástalanítása jellemzi ezt a szintet. Mindez a tárgyalt könyvben explicit módon nem, pusztán az írások mögötti lényegben fedezhető fel. Cservák Csaba alkotmányjogász a Független Jogász Fórum jubileumi ülésén, 2008 őszén úgy nyilatkozott, hogy a jognak is megvannak a maga áthághatatlan törvényszerűségei, a maga „kétszer kettő négy” típusú szabályosságai. Mindezt azért idézzük, mert ennél pontosabban nem is lehetne kifejezni mindazt, amit Varga Csaba egész életműve tagad. Varga Csaba szerint a jogban nincs semmi, ami tőlünk, a mi kultúránktól, hitünktől, belátásunktól, végső soron akaratunktól függetlenül kötelezhetne bennünket. Hiszen a jog nem valamiféle dologiságként, fizikai erők mechanicitásával hat, s nem is olyasmi, ami egy önmagában elégséges axiomatikus rendszerben jelölné ki valamely fogalmi pozíciók vagy viszonyok helyét. Míg a matematikában, ha akarjuk, ha nem, kétszer kettő tényleg négy, s a geometriában két pont között tényleg az egyenes a legrövidebb – a jogban semmi sem ilyen problémátlanul egyértelmű. Mivel kifejezése eleve tökéletlen, értelmezést igényel, mögöttes tudással, a jog évezredes fejlődésében felhalmozott tapasztalattal, adott hely és idő igényeivel szembesítetten, gyakorlati probléma megoldására alkalmazottan. 382
Nem nélkülözheti hát a cselekvő személyességét s eljárásáért való felelősségét. Ekként egy rendszerváltás esetén sem a jog, hanem az abban is megtestesülő emberi kultúra, hit, belátás és akarat feladata meghatározni azon célokat, amelyeket aztán a jog, mint eszközintézmény, immár szolgálni köteles. És így jutunk el a kritika második szintjéhez: a magyar rendszerváltás jogfilozófiai bírálatához, amely – mint láttuk – szervesen és szükségszerűen illeszkedik Varga Csaba jogelméleti dekonstrukcionizmusába. A magyar rendszerváltásra irányuló kritika kétirányú: egyrészről a tudós szerző rámutat a jogállami átmenet, a legális forradalom konstrukciójának paradoxonára, így gyakorlati lehetetlenségére (jogelméleti szint), a hazája sorsáért aggódó és értékelkötelezett szerző pedig a magyar rendszerváltás nemzetstratégiai hibáit emeli ki (jogpolitikai szint). És mindebbe beleépül egy politikai kritika is, amely egyértelműen mutatja a szerző politikai véleményét. A könyv némely recenzense, így különösen Falusi Márton a Hitel hasábjain,2 fel is panaszolta a könyv átpolitizált légkörét, amely úgymond módszertanilag lehetetlenítené el a tudományos kritika tudományosságát. Ám az a módszertisztaság, amit a szerzőn recenzensei számon kérnek – azaz, hogy a jogról csak jogi nyelven szóljon –, a jogi ismeretelméletben járható út, hiszen ott valóban kirekeszthető minden episztemológiailag nem joginak ítélt elem a jogleírásból. Ám mivel a jog konstruált valóság, oka nem a rendszeren bévül, hanem azon kívül keresendő – ekként minden jogontológia kivezet bennünket a jog világából, szükségszerűen eredményezve nem jogi elemek megjelenését is. Egy kizárólag jogi nyelven írt jogontológia fiktív, ekként éppen nem tudományos, hanem esetleg csak joglegitimációs szerepet tölthet be. A jog ontológiailag csak más társadalmi részrendszerekkel szinopszisban vizsgálható. Varga Csaba jogelmélete a politikai szinopszist vallja a jog kapcsán, így politikainak tekinthető: számára a jog oka és forrása valahol a politikumban keresendő. Így azon sem kell csodálkozni, ha maga a szerző is a politikum világából, annak fogalmaival és ellentéteibe helyezkedve bírálja a jogot, netán a jogi rendszerváltást. Nos, Varga Csaba műve így – amellett, hogy kritikai – politikai természetű is. Mégsem szükséges, hogy az olvasó azonosuljon a mondatokból kitetsző politikai véleménnyel, ugyanis a jogontológiai szinten a mű e nélkül is olvasható, továbbgondolható, hasznosítható. Hiszen nem politikai szimpátia kérdése az a jogontológiai felismerés, hogy a jog mibenlétéről, feladatáról szóló viták a politikum fogalmi és gondolati rendszerén belül vethetők fel értelmesen s tudományosan. 2
Falusi Márton szerint Varga Csaba „kritikája olyannyira külső, hogy nem jogi” (Falusi Márton: Hol lakozik a jog lelke? Hitel, 2008/8, 111.; kiemelés az eredetiben).
383
Mivel mégsem explicit jogfilozófiai mondanivalóval bír a könyv, de nem is szeretnénk egy tudományos vitától eleve idegen aktuálpolitikai fejtegetésekbe bocsátkozni, így az alábbiakban mellőzzük mind a jogkritikai, mind a politikai szintet, s a kettő közé elhelyezhető, azaz részben tudományos megalapozottságú, miközben céljában már egyértelműen politikai rendszerváltás-kritikára összpontosítunk. A két alapvető kérdés, amit meg kell válaszolnia minden szerzőnek, aki ezzel a problémakörrel foglalkozik, a rendszerváltás céljára s a jog feladatára irányul. Mi (volt) a rendszerváltás célja? És miként szolgálta ezt a jog? A két kérdésre adott válasz egymáshoz való viszonya dönti el a kritika jogosultságát és tartalmát. Két lehetőségünk van. 1. A rendszerváltás célja a korábbi lokális hatalmi struktúrák átmentése az új globális hatalmi struktúrába. Ez esetben a jog megfelelően szolgálta s szolgálja a célt, hiszen a rendszerváltás a társadalmi és hatalmi szerkezet kontinuitása mellett zajlott le, csak a legfelsőbb politikai szinten valósítva meg a szereplők cseréjét. A bírálat tehát nem lehet jogkritikai, pláne nem jogelméleti, hanem csak politikai, esetleg erkölcsi irányból fogalmazódhat meg. Varga Csaba, mint antiposztkommunista és az ún. jobboldalhoz köthető szerző, ebből az irányból is támadja a rendszerváltást. Ezt neveztük a mű politikai szintjének. 2. A rendszerváltás célja a korábbi lokális hatalmi struktúrák szétrombolása és egy újrafogalmazott nemzetstratégiai érdekérvényesítő politika megvalósítása az új globális hatalmi struktúrákban. Ez esetben a szolgálandó célt az az absztrakt és dogmatikus jogfelfogás akadályozta, amely nem az emberi, akaratlagos céltételezésből, hanem per se, a jog által, a jogból vezeti le a jog feladatát, célját. A rendszerváltás idején ekként a jog működési elvei váltak a jog – és az egész átmenet – céljaivá, s ez immár, az egyébkénti politikai véleményeken túl, jogelméletileg is bírálat tárgyává tehető. A szerző, a rendszerváltáshoz fűzött jogpolitikai várakozásait is beleszőve, mindezt imigyen fogalmazza meg: „végül is éppen a jogállami hivatkozások örvén és állítólagos kultuszán sikkadt el az egész rendszerváltozási folyamat voltaképpeni értelme és érdeme”.3 Varga Csaba számára a jog eszköz, így célja nem tőle, hanem az őt alkalmazó szabad és ezért felelős embertől származik. Profán példával élve: a mosógép nem azért mos, hogy habosítsa a vizet – miközben ahhoz, hogy mosni tudjon, tényleg habosítania kell a vizet. A rendszerváltás idején a víz habosítása vált elsődleges céllá. Pedig ahogy nem a mosógépszerelőt szokás megkérdezni, hogy mikor és miért mossunk, úgy a jogtudós sem mondhat jogilag véleményt arról, hogy a joggal mit és miért kezdjünk. A jogtudó3
Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Pomáz, Kráter Műhely, 2007, 74.
384
si feladat a már megszületett, már érvényes s létező jog fenntartása, magyarázása, reparálása. A rendszerváltás idején viszont a jog céljait a jogból magából próbálták meg levezetni. Mindez egy normatív valóságot eredményezett – amelyen akár, hogy visszatérjünk a kezdeti képsorokhoz, még büszkén is mutathatnánk végig. Elvégre jogi intézmények, szabályok, hivatalok garmadáját láthatjuk. És így s ezzel minden rendben is lenne? A rendszerváltás célja a „még több ombudsmant” felkiáltásban összegezhető volna? Tényleg akkor lennénk igazán jogállam, ha – Varga Csaba szellemes példáját idézve – mind a tízmilliónyian ombudsmanok volnánk? Nos, a normatív szinten létező – azaz érvényes – világgal szemben áll a gazdasági csőd, a „morális válság” (copyright by Sólyom László), a politikai burn-out. Milyen jog az, amely mindezek láttán széttárja a kezét, és szemét a kritika hallatán görcsösen csak a normatív szférán tartja? Ahogy Varga Csaba írja: „Nem szabadidőnk jobb híján töltésére kitalált gondolati elmejáték hát jogunk, hanem magának a kegyetlen valóságnak élet-halál szükséglete, amihez jogunknak is e mindenkori kegyetlenségben osztozóvá kell lennie. Ezért várjuk el tőle, hogy mindenre választ tudjon adni, mi egyáltalán elgondolható, ami valóságos történésként előfordulhat.”4 És, immár a közjogász és egyébként kelseniánus Tamás Andrást idézve, „a jogról – bármennyire is tiszteljük – nem lehet jobb véleményünk, mint amire tulajdonságai rászolgálnak”.5 A jog tulajdonságait pedig nem az érvényes jogból, hanem az érvényesülőből ismerhetjük meg. Ám valóban képes-e az érvényes jog, pusztán saját erejére támaszkodva, érvényes tartalmának megfelelően érvényesülni? A kiváló német jogfilozófus és alkotmányjogász Carl Schmitt írja a Politikai teológiában, hogy „ahhoz, hogy értelmet nyerjen a jogrend, előbb a rendet kell helyreállítani”.6 Magyarán minden jog csak egy előzetes „rendbehozatal” után tud hatékony eszköz lenni a társadalmi rend fenntartásában. Varga Csaba jogelméletében a dekonstrukcionizmusa ezért nem cél, hanem módszer. Ekként tud a jogi fogalmak mögé nézni, rákérdezve a mögötte levő rend létére, minőségére. A rendszerváltáskor 1. amennyiben nem állították helyre – politikai és pedagógiai eszközökkel – a rendet, úgy egy jogelméleti bírálat lehet jogos, 2. amennyiben viszont egy helytelennek ítélt rendet állítottak helyre, s jogunk ezt szolgálja, úgy a kritika valóban kizárólag politikai – ekként persze vitatott jogosságú – lehet. Varga Csaba műve, mint láttuk, valamennyi lehetséges irányba továbbgondolható. Most már csak tovább kéne gondolni. 4 5
I. m. 206. Tamás András: Legistica. A jogszabálytan vázlata. Szent István Társulat, Budapest: 2007,
18. 6
Carl Schmitt: Politikai teológia. AkaPrint, Budapest: 1992, 5.
385
KÜLFÖLDI SZERZŐK
JOYCE CAROL OATES (1938) amerikai írónő. Detroit egyetemén tanított, majd 1967-től a kanadai Ontario államban a windsori egyetemen az angol irodalom tanára. Első elbeszélése a hatvanas évek első felében jelentek meg. 1967ben O. Henry-díjjal tüntették ki. Igen termékeny író. Valamennyi elbeszélése, regénye, így híres trilógiájának történetei is (a trilógia elnyerte a National Book Award díját): a Garden of Earthly Delights (1966, A földi gyönyörök kertje, 1980), Expensive People (1968, Luxusvilág, 1968), them (1969, ők, 1975) különös, kisiklott emberi sorsok drámai, mégis mindennapi ütközeteiben a modern emberi lét tragikus látomását állítja az olvasó elé. A Nagyvilág többször közölte elbeszéléseit. Az itt közölt eredeti címe: Pumpkin Head, a New Yorker 2009. januári számában jelent meg. PHAN HUY DUONG vietnami író, filozófus, műfordító 1945-ben született Hanoiban, jelenleg Franciaországban él. Több mint ötven vietnami szerző műveit fordította franciára, hazája irodalmáról szóló cikkeket írt egyes lexikonoknak. Filozófusként a szabadgondolkodással, esztétaként filmelemzésekkel, informatikusként bizonyos programozási kérdésekkel foglalkozott. Vietnamiul és franciául ír, Un amour méte`que (Idegen sze-
relem) című novelláskötetét a párizsi L’Harmattan jelentette meg 1994-ben. Műveit számos nyelvre fordították. Itt közölt novellájának, mely a vietnami irodalom közelmúltjának egyik legfontosabb identitáskereső prózája, eredeti címe Aimer et mourir Au pays qui te ressemble. MILAN RÚFUS (1928–2009) szlovák költő műveit több mint húsz nyelvre fordították le. Írt esszét és irodalomkritikát is, műfordítói tevékenysége is jelentős. TAUNO YLIRUUSI (1927–1998) finn író, akinek hangjátékait mind az öt földrész rádióiban játszották, a hetvenes és nyolcvanas években közülük többet a Kossuth Rádió is bemutatott. Börtönkarrier című komédiáját 1975-ben a Miskolci Nemzeti Színház tűzte műsorára, néhány novellája antológiákban, Becsapni a halált című kisregénye 1999-ben jelent meg magyarul. E számunkban közölt írása a Kanava c. finn kulturális folyóiratban látott napvilágot 1978-ban. Nem a félelemkeltés vezérelte, hanem az, hogy elgondolkozzunk. Ahogyan mindennek kezdete, úgy vége is van. De nem mindegy, hogy az mikor és hogyan következik be. És nyilvánvaló, hogy ez mégiscsak az embertől függ.
386
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
ASÁG T A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA AGJ AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
