Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 5. szám
2009. május
TARTALOM JOHN F. DEAN A kéz nyelvén (Falusi Márton fordítása) .............................................................. ÉMILE VERHAEREN verse (Imreh András fordítása) .................................... WOLFGANG BORCHERT Kenyér (Ircsik Vilmos fordítása) ........................................................................ KONRAD SUTARSKI versei (Bágyoni Szabó István fordításai) ..................................................................... BOGNÁR ANTAL Orosz ablak .................................................................................................................. DRAGAN VELIKIĆ A város áttekinthetetlensége (Bognár Antal fordítása) ........................... CECILIE LO / VEID versei (Kovács katáng Ferenc fordításai) .......................
391 397 400 402 404 406 432
MŰHELY Visszhangos szavak – Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Lator Lászlóval .......................................................................... PIERRE JEAN JOUVE Le Déluge n’est pas encore venu ....................................................................... Nem jött özönvíz még a földre (Lator László fordítása) .......................... Le déluge ...................................................................................................................... A vízözön (Lator László fordítása) ....................................................................
NV09-5.p65
389
2009.05.17., 8:48
438 453 454 454 455
TÁJÉKOZÓDÁS MÓZES HUBA Örvénylő napok árján – Dsida Jenő két ismeretlen Eminescu-fordítása ................................................................................................... 456 CZESŁAW MIŁOSZ Zdziechowski vallásossága (Pálfalvi Lajos fordítása) ............................... 462 KÁRMÁN MARIANNA A nigériai joruba dráma sajátosságai ............................................................... 477 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 490
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
NV09-5.p65
390
2009.05.17., 8:48
JOHN F. DEAN
A kéz nyelvén
Az éjjel tökéletes volt. Olyan áttetsző, hogy hallani lehetett a mérföldes sötétség mélyéből fölszivárgó neszezést. Szárazság honolt. Odakint álltam a ház előtt tizenegy harminc óta, álltam a bejáratnál, a vén kőrisfa zizegett csupán, de az is inkább csak bennem. A csillagok olyan gyönyörűen ragyogtak, mint még soha. Ilyenkor mond az elme végképp csődöt a számok, minták, jelentések előtt. Azt éreztem, éles fényüket csodálva, hogy akkor látom őket először életemben, mindet egyenként, külön-külön, és hogy felettem, a csillagok rendjében valaminek történnie kell. Minden jel arra mutatott, hogy az égi ponyvákon túl nagy események szedelőzködnek. Ki törődik azzal odafenn, a városban, miféle jelentéktelen működési zavarok bénítják most a számítógépeket, a neoncsövektől körbezümmögött irodákat? Az üzlet, a gazdaság megtorpan egy pillanatra, az áruk áramlása is megreked valahol félúton. Ki törődik a laptopok felszikrázó huzalaival, az érintkezési hibákkal, melyek pénzhajhász bosszokat bosszantanak? Rajtakaptam, amint az univerzum letéved égi útjáról, vagy inkább fordul, dől, avagy billen, a világmindenség elcsúszik a horizont vonatkoztatási pontjain, a pillanat törtrésze alatt fölhasítván a sötétséget, és derengőn megcsillantja – legalábbis azok számára, akik sárból való kezükről magasba lendítik tekintetüket – a teremtő anyag képlékenységét, melyből az isteni szeretet fakad, hogy betöltse a mérhetetlen örökkévalót. Tudom, hogy egy öregember egyre ostobább. Hosszú és nehéz élete során minél többet tanul, annál kevesebbet tud. Minél közelebb kerül ahhoz, hogy ama folyosóvégi ajtó becsapódása végleg kizárja az életből, annál távolabbnak érzi magától az ajtót, annál közelebbinek első, tapogatózó lépteit a folyosón. Alig tudom visszaidézni, mi történt a múlt héten, a múlt hónapban, de előtolakodnak mind az életem hajnalán, nyolcvan esztendővel ezelőtt emlékezetembe ivódott színek, szagok és hangok, tisztán és üdén. Az idő a mi gondunk. Az idő. Valami, ami fölött óráink, naptárjaink, naplóink uralkodnak. Az idő, ami rajtunk uralkodik. Álldogáltam, egyedül a kisvárosi éjszakában, a közelgő, mégis felfoghatatlan millennium, néhány patkány, bagoly, talán pár róka és 391
NV09-5.p65
391
2009.05.17., 8:48
borz társaságában, és tudtam, biztosan tudtam, semmi fogalmam sincs az életről, ám abban is bizonyos voltam, ezúttal valami megcsillan a tenyeremben, ami nem pereg szét, foszlik semmivé, ahogyan az angyalok is felhasogatták a mennyek kárpitját a pásztorok fölött, hogy azon egyszerű emberek részesülhessenek az örök élet titkában. Fel s alá járkáltam, nehogy lehűljek, s nehogy alábbhagyjon növekvő izgatottságom, mert teljes valómat át akartam adni a remegő izgalomnak, bár mostanra feledtem, mik is váltották ki mindezt. Reménykedtem csupán, vagy tényleg azt hittem, valami készülődik az éj színfalai mögött? Mindkét tenyeremet az arcom elé emeltem, majd rátapasztottam, hogy ne lássam az eget. Aztán két ujjamat kissé szétnyitottam, és kilestem a keletkező résen, így néhány csillagot élesebben vehettem szemügyre. Sohasem kellett szemüveget viselnem, a kemény paraszti élet sérthetetlenné tette érzékeimet, most mégis be kellett ismernem, hogy látásom már nem a régi. Az ujjaim közötti rés segített kicsit. Széles tenyerem van. Ez a tenyér megállás nélkül dolgozott nyolcvan éven át. Nagydarab ember vagyok, még mindig minden nagy rajtam. Úgy érzem, mintha nyolcvan-egynéhány évem betöltené az egész testemet, kívülről, a csontjaimtól kezdve, részecskékkel, sűrű részecskékkel, ugyanazokkal, melyek az univerzumot felépítik. Ezek az alkotóelemek időrészecskék. Magam is időből vagyok. Ahogyan mindenki más. Akár szegény Noé. Mindnyájan, egytől egyig részecskékből állunk össze. Még a csillagok is odafenn, és a föld a talpunk alatt, és az űr a föld és a csillagok között. Nagyjából harminc percet töltöttem járkálással. Mögöttem az üres ház. Üres, de kísértetek nemzedékei népesítik be, nyughatatlanul libbenve szobáról szobára. Üres, kivéve azt az egy üveg whiskyt és a dobozok, konzervek halmait, amiken mostanság élek. Meg persze a rádiómat, a rádiót, ami törött és töredező világunkról tudósít, arról, amelyben nem kívánok részt venni, a rádió, ami rendszeresen bemondja a pontos időt, éjjel-nappal. Az idő nehéz természetű társ, mégis voltak napok, mikor azt hittem, én uralkodom fölötte, mikor abban a tudatban ringatóztam, hogy az élet tart valahová, ismertem a szerelem magasztosságát és a siker pompáját. Ennél gyakrabban volt az idő úrnő, én pedig rabszolgája. Minden, amit felépítettem, minden, amiért a szívem dobogott hamar szétporladt és tovatűnt. Minden, ami utána maradt, a keserűség terhe, egyre inkább ránehezedett öreg vállaimra. A szépség minő eszményképe volt az ezredvégi éj égboltozata! Hogyan lehet az, hogy Krisztus születésének semmi jelét nem adja ma éjjel? Nap nap után, hónapra hónap, év évet követ, egyik század a másikát, és most, éppen most évezred vált évezredet. Csusszan, siklik, gomolyog az egyik pillanat, 392
NV09-5.p65
392
2009.05.17., 8:48
hogy átadja helyét egy másiknak, felsorakozzon múltbéli társai mögött, és a remény ígéretével elkápráztasson. Éppen ez az, amit akarok, amiért fel-alá járkálok, amire várok. Negyvenkét évvel ezelőtt is így lépegettem ki az ajtón, igaz, várakozással terhesebb időben, méltóbb időben. A világ szent volt és szentséges, az Úristen szelíd ujja szabott irányt nekünk. Hitben éltünk. Élt még szegény Grani, nyugodjék békében. És élt Noé. Szenteste született, akárha a jólét hírnöke lenne, a Kisjézus és a Szentanya saját kezű ajándéka. Gyermek, akit nekünk szánt a sors, aki a mi üdvösségünkért született. Gyakran gondoltam arra, hogy ez hasadás volt az idő sűrű szövetén, valamiképpen Noé tiszta szívén. Láttam őt ülni, lassan rengeni, rángatózni azon a keskeny földhányáson az ajtó előtt, órák hosszat, vég nélkül, mintha nem találna kapcsolódási pontokat a valóság darabkái között, melyekből összeáll egy napunk. Számtalanszor találtam rá, amint éppen azon igyekezett, hogy szüntelenül össze-összedörzsölt, acsarkodó, perlekedő, csillapíthatatlan ujjait egymásba öltse, mintha perceket fűzne egyetlen összefüggő történelemmé e furcsa mozdulatsorral, saját és mindegyikünk életét. Mi más lenne, amit el akarunk érni, mint összeszőni a pillanatok szálait, akár azok az őszi aranyból, rozsdavörösből és vörösesbarnából horgolt vén tapéták az ősi kastélyok falain. Kis házikónk kiesett a forgalomból, távol a világtól. Mindig is ezt akartam: mérföldekre lakni a várostól, a főúttól, a mellékutaktól, a bekötőúttól, egy keskeny földút legvégén. Félelemtől, forgalomtól messze. Takaros, önálló, magabiztos, lekerekített karakter, helyén volt az eleje, a közepe, a vége. Szilárd alapokkal támaszkodott a világnak, ahogyan az életünknek is. Ebben a hitben nevelkedtem. Amikor pedig Granivel összeházasodtunk, minden ment a maga útján, megszereztem a pazar ingatlant, s úgy gondoltam, eztán nem érhet baj. Néhány tehén. Szamár. Birkák. Tyúkok. Saját kaszáló. Gyümölcsöskert. Melléképületek. Taliga. Traktorra nem volt szükségük nyirkos, de gazdagon termő holdjainknak. Patak vágott át rajta. Határában apró tavacska. Egy darabka vizenyő, hogy gondozhassam a pázsitot. Grani a házban, háziasszonykodott. Rengeteg étel, jó étel. Esténként szívmeleg együttlét. Kedden piac. Jó bringa. Ugyan minek lett volna autónk, telefonunk, televíziónk? Rádiónk volt. Vasárnapi újság. Perc adta percnek a stafétát, a fák csöndesen szuszogtak nappal, a csillagok ébren figyelték éjszakánkat. Évszakot évszak követett. Növekedés. Egészen addig, míg Granin valamiféle barna kábultság nem lett úrrá, sötét csüggedés, nem sokkal azután, hogy portánkat gyermekáldás érte. Sze393
NV09-5.p65
393
2009.05.17., 8:48
gény Grani. Erejét meghaladó erőfeszítéseket tett, hogy túljusson azon, amit mindig is ideggyengeségnek véltem. Ugyanis Noé igazi ajándék volt, békés, egészséges, jó alvó, nagy étkű. Addig, amíg észre nem vettük, hogy valami meghasadt benne, amiért elméje megfogyatkozott. Elég jól teljesített az iskolában, „kielégítően”, ahogy tanárnője mondta, kivéve, mikor időnként rövidre zárt a koncentráló képessége, és úgy tetszett, hogy kiesik az időből. Hasztalan próbáltuk felriasztani, ameddig ő maga nem döntött úgy, hogy visszatér tébolyult tudatának bomlott vadonából. Végül felrázta magát, visszazuhant a pillanatok és percek hétköznapi világába, de arról sohasem tudott számot adni, merre kószált révült elméje, vagy miről ábrándozott. Láttam odakinn, a kertben, odalenn, a legelőn, sóbálvánnyá meredten, akár egy belül korhadó fatörzs, szemével céltalan fürkészvén a távolt. Értelmetlen lett volna szólítani, de attól is féltem, hogy gyengéden megbökjem, megtaszítsam, amiképp senki sem akarna halálra ijeszteni egy alvajárót. Őrjöngéseinek perceiben kivetkőzött önmagából. Ha pedig meg akartam akadályozni valamiben, amitől nem tágított, fékevesztett dührohamot kapott, hogy csaknem habzott a szája. Föl és le ugrándozott, öklét rázta, egész testében remegett. Féltettem, és rettegni kezdtem tőle. Néhanap lesétált a kis tóhoz, a kaszáló végébe, és mindenfélét hajigált a vízbe, köveket, ágakat, régi konzerveket. Egyik rohama alkalmával körbeszökdécselte, majd térdig gázolt a vizébe. Be kell vallanom, nem vagyok jó a fizikai kontaktusok terén. Persze, Granivel szeretkeztünk, és jó is volt egy kis ideig, legalábbis szerény várakozásainkat kielégítette. Attól fogva, hogy Noé megszületett, a testi kapcsolat minimuma is megfakult, és egyre nagyobb távolságra kezdtünk élni egymástól. Noéval kapcsolatban is az a hitem szilárdult meg az évek során, hogy férfi és férfi között az érintéseknek a legszükségesebb mértékre kell szorítkozniuk. Nyugtalanított, hogy fiú lett, és azon kaptam magam, hogy alig-alig vagyok képes fürdetni kis testét. Ahogy növekedett, sohasem öleltük meg egymást, mindketten túl kínosnak éreztük volna. Kezet fogtunk, persze, amikor valahonnan megjött, vagy én érkeztem haza Salthillből, Bundoranból, de ez túlságosan távolságtartó dolog, az ujjak kínos egymásra görbítése, és mi még ebből is gyakran tréfát űztünk, vigyorogva vagy félresandítva. Kezem nagy és durva a hosszú évtizedeken át tartó földműveléstől, és az is megeshet, hogy soha nem volt elég érzékeny a finom dolgokra. Bár gondoskodó voltam a virágokhoz, és úgy látszott, növekedésnek indulnak az ujjaim alatt. Palántáztam, nyestem, vagdostam, épp olyan jól, mint bármelyik úriasszony. Büszke voltam arra a kézre, kemény, mint a szikla, erős, mint egy franciakulcs, szilárd, mint a villanyoszlop és gyengéd, mint a rózsaszirom. 394
NV09-5.p65
394
2009.05.17., 8:48
Az idő szétbomlik, mint a páfrány, vagy mint a forrás, amit senki sem látott először fölpezsdülni. Olyan lassan bontakozik ki, akárha egy folyó vízgyűjtő területét hajtogatná szét valaki, és olyan körkörös, ahogyan télen visszatér önmagához, hogy ismét fölfakadjon újévkor. Ám kell lennie megújulásnak, mikor a kör átfordul tengelyén. És most, hogy a millennium éjjelén nem történik semmi, semmi, semmi, beleborzongtam. Sokáig ácsorogtam az elülső udvar magányában. A pásztorok angyali jelenést láttak, mikor a gyermek született. A háromkirályok a mennybolton pillantottak meg valami szokatlant, és elhagyták házaikat, és a keresésére indultak, végül célba értek. Semmi szokatlan villanás a millenniumi égen. A csillagok szépen tündöklöttek, mint mindig, a maguk sokaságában, együtt. Éjfél után még fél órán át bámultam őket. Semmi szokatlan mozgás, semmi hullás, semmi ragyogás. Feszülten figyeltem, a legkisebb csikorgó neszben reménykedve, ahogyan egyik hatalmas égi fogaskerék a másikhoz súrlódik. A legapróbb bizonyosságra, ami csekély vigaszt nyújthatna a szenvedésre és a kétségekre. Csak az ágak ájuldoztak, lengtek, lágyan, suhogón, mint a lehelet, messze Gunningék kutyájának bátortalan csaholása verte föl a csendet. Amikor huszonegy éves lett, szegény Noé, tisztán emlékszem arra a karácsonyestére, ültünk a konyhában, egy szelet torta és egy csésze tea társaságában, otthonosan, elégedetten, nyugodtan. Tizenegy harminckor érkeztünk meg az éjféli misére, ahová Gunningék vittek bennünket kocsival, hallgattuk a rádiót. Élveztem a karácsonyi énekeket. Grani is békésen hallgatott. Azt ígértem Noénak, hogy másnap egyszerre ünnepeljük a karácsonyt és különleges születésnapját. Készültem erre az alkalomra. Speciális kulcskészletet vettem neki. Egy vadiúj biciklit is rejtegettem a fészerben, ötváltósat, hogy miért akar mindenki öt váltót, sose fogom megtudni. Noé nagyon csöndes volt egész álló nap. Aztán, tizenegykor hirtelen felpattant. Felvette a kabátját. – Egyedül akarok besétálni a városba – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, s mielőtt még tiltakozhattam volna, kirohant az ajtón. Grani megszorította a karomat. – Engedd elmenni – mondta. – Mostanában mintha nem önmaga volna. Egy jó séta talán helyrerázza. Majd visszajön velünk és Gunningékkal. Még egy dolog az idővel kapcsolatban, hogy akárhány öltéssel összevarrhatjuk hosszú utunkon, soha nem tudjuk meg előre, milyen lesz a következő. Ha tudnánk, mi tartanánk ellenőrzésünk alatt a dolgokat. De nem mi irányítunk. Az idő járja a maga útját. Jól tudom már, az idő az, amit el kell szenvedni, amit a puszta jelenben kiállunk, a múlt elesett hatalmunkból, mert lezárt, a jövő is el van veszve, mert nem mi tartjuk kézben. Véget nem 395
NV09-5.p65
395
2009.05.17., 8:48
érő folyamatosság. Nincs rés az időn. Nincs hasadás. Telik, és rabszolgasorba süllyeszt. Noét nem láttuk a misén. Hosszan vártunk rá utána, Gunningék rendkívüli türelemmel. Hideg éjszaka volt, nagyon hideg. El tudod képzelni, ahogy a jég hangosan munkálkodik, teszi a dolgát, mindent összeláncol. Kettőre értünk haza. Noénak se híre, se hamva. Nem volt szokatlan, hogy egyszer csak veszi a kalapját, és kereket old. Keresztül-kasul kiabáltam a birtok sötét lankáit, az ösvényt, a kaput, a kerítést. Lámpával a kezemben kisiettem a fészerbe. Semmi. Kint álltam a kocsiszín kapuja előtt, rázott a hidege annak a rémes éjszakának, lámpásom fénye árnyakat dobált szerteszét az udvarra, amikor Noé segélykérő kiáltásaira lettem figyelmes. Őt hallottam, semmi kétség. Nem bizonyosodtam meg felőle hosszú éveken át, egészen eddig az éjszakáig. Az ezredvégi sötét ürességben minden kétségemmel leszámoltam. Tény, hogy ekkor már nem kiabálhatott Noé. Már halott volt. De úgy éreztem, bár azok a kétségbeesett hangok órákkal azelőtt hagyták el torkát, mégis csak most, a Teremtő kegyelméből értek el hozzám, ahol kábultan álltam földbe gyökerezett lábbal, megbizonyosodva, hogy valóban megvetemedett az idő, akár a jégrianás, ami végre, talán, megváltást hoz. A tóban találtam rá, közel a parthoz, arca, válla és mellkasa víz alatt, kezével a hínárt markolta a tó fenekén. Körötte mindenütt vastag jégpáncél. Teste jégtől, haláltól merev. Ám a keze, érthetetlennek tűnt, mintha a keze keresett volna valamit a tó fenekén. Betörtem a jeget és kivonszoltam testét a partra. Szeme ugyancsak megfagyva, de nyitva, az a szem, mely nemrég a víz feketeségébe meredt. Talán látta a világegyetem összes csillagát tükröződni a jeges felszínen, és lebukott pislákoló közelükbe, a feléledt remény fényéhez. Nem tudom. Nem tudok semmit. Az ezredvégi csendet követően, rémültebben, mint bármikor bármilyen csöndtől, visszasétáltam üres házamba, öntöttem magamnak egy nagy pohár whiskyt. A régi naptárat, az 1999-est a falon hagytam. Miért is kellene leakasztanom, és helyére újat függeszteni? Mi értelme volna? FALUSI MÁRTON fordítása
396
NV09-5.p65
396
2009.05.17., 8:48
ÉMILE VERHAEREN
A halászok Ködvatta gyűl a táj fölött, És dagadozva, sűrűsödve Ül spalettára és küszöbre, S a marton füstölög. Bűzös a folyó, hordja terhét, A sodrásban megannyi holt; Mint egy hulla, olyan a hold, Az égbolt mélyére temették. Bárkákon magányos fény szerteszét, Makacsul görnyedt, óriási hátak Vetnek a folyóvízre árnyat: Az ős-öreg halászokét. Bedobták tegnap este még, Ki tudja, miféle fogásra várva, Hálójukat, a feketét, A gonosz és hallgatag árba. Nem látják, de a víz alatt Rájuk rossz sorsok leskelődnek, Akár a prédára, holott Ők szeretnék kifogni őket, Hogy legyen meg munkájuk látszata Az ellentmondó ködben, éjszaka. Szól az éjfél a táj felett, Lélekharangok zengenek, Majd ez, majd az hallatja hangját, Konokon, félig félve kongják Az éjfelet.
397
NV09-5.p65
397
2009.05.17., 8:48
Amit visel a sok öreg, Csak ruharongy az, riherongy, S közben nyakukba csepereg Sapkájukból a víz, mi nem más, Mint ködszitálás. A falu dermedten vacog, A falu és minden vacok, A diófa is és a szil, Megcibálja őket a szél. Mind meztelen és nesztelen, Nem harsan ugatás, nem hangzik pisszenés sem Az üres, hamunedves éjben. Közös, de nem osztják a munkát, Hívni egymást már sose tudnák, Nincs más, csak a saját dolog, Annak van hala, aki fog: Egyikük merítőhálót küszködve rángat, Nyamvadt halait nyomorának; Ólmát a másik mélybe mártja, Iszapfertőbe, melegágyba; Emez nyitja a varsát, Úszik sok gyászos végű sors át; Amaz meg a vízben kutat Megbánás-uszadékokat. A folyó kanyarog, s alul, A gátakon tajtékot ontván Elenyészik kortalanul A kimerültség horizontján; Iszaphordalék pikkelyesedik, Fekete, part menti sömör, Vattaköd hömpölyög, tömör Gyapjúdunyha, a házakig.
398
NV09-5.p65
398
2009.05.17., 8:48
Nincs semmi nesz, nem ing a lámpa, Piros vértócsaként vetül a lángja A hajókra, s a ködbe metsz, Meghasad a vastag nemez, Csöndnyűggel köti a halál át A téboly sok öreg halászát. Egymás mellett, egymásról mit se tudva, Cellákba falazza őket a köd: Karjuk, akár a kő; Romba dönti őket a munka. Nem hívják egymást, mert úgysem felelnek, Nem tartják egymásban a lelket. Hátuk hajlott, testük merev, Minden tagjuk földre mered, Bámulják a folyót, búsan, gémberedetten, Lámpásuk fénye rezzenetlen. Mint árnyéktömbök, állnak ott, S habár szemük nem láthatott Semmit a szivacsos ködön túl, El nem fordulnak a mennyboltozatban Tündöklő láthatatlan, De csodálatos csillagoktól. Fekete halászok, örökre Elveszettek és meggyötörtek, Harang zeng, látni nem lehet, Mert köd lebeg a táj felett, S nyirkos, őszi éj, monoton, Sír a lelkükben, konokon. IMREH ANDRÁS fordítása
399
NV09-5.p65
399
2009.05.17., 8:48
WOLFGANG BORCHERT
Kenyér
Az asszony hirtelen felébredt. Fél három volt. Vajon mi ébreszthette fel, tűnődött magában. Hát persze! A konyhában valaki nekiment egy széknek. A konyha felé figyelt. De már nem hallott semmit. Valahogy túl nagy lett a csend, ezért végigtapogatta a másik ágyat, és üresnek találta. Hát ez az, ettől támadt ekkora csend, hiányzott a férje lélegzése. Felkelt és a sötét lakásban kitapogatózott a konyhába. Ott találkoztak. Az óra éppen fél hármat mutatott. A konyhaszekrényen valami fehérlett. Az asszony felkapcsolta a villanyt. Álltak egymással szemben, hálóingben. Éjjel fél háromkor. A konyhában. A konyhaasztalon pedig a kenyeres tányér állt. Jól látszott, hogy a férje kenyeret szelt magának. A kés még ott feküdt a tányér mellett. És az abrosz tele volt morzsákkal. Pedig esténként, lefekvés előtt, mindig rendbe teszi az asztalterítőt. Minden áldott este. Most mégis tele van kenyérmorzsával. És ott a kés is. Az asszony érezte, amint a padlócsempe hidege lassanként felfelé kúszik benne. Elkapta tekintetét a tányérról. – Azt hittem, van itt valami – mondta a férfi, és körülpillantott a konyhában. – Én is hallottam – válaszolta az asszony, és közben feltűnt neki, hogy a férje éjszaka, így hálóingben, bizony már elég öregnek látszik. Éppen annyinak, ahány éves. Hatvanhárom. Napközben néha fiatalabbnak néz ki. Milyen öregnek néz ki ebben a hálóingben, gondolta a férfi, bizony, milyen öregnek. De valószínűleg a haja miatt. A nőknél éjszaka mindig a haj teszi az ilyesmit. Az nagyon tud öregíteni. – Cipőt kellett volna húznod. Így mezítlábasan még megfázol a hideg kövön. Nem nézett a férjére, mert nem tudta elviselni, hogy hazudik. Hogy harminckilenc év házasság után hazudik. – Azt hittem, van itt valami – ismételte meg a férfi, és értetlenül járatta körül tekintetét az egyik sarokból a másikba –, valamit hallottam. Gondoltam, utánanézek. – Valamit én is hallottam. De nincs itt semmi. – Az asszony levette a tányért az asztalról és felcsipegette a morzsát az abroszról. 400
NV09-5.p65
400
2009.05.17., 8:48
– Nincs itt semmi – visszhangozta a férfi. Az asszony a segítségére sietett. – Gyere már vissza. Alighanem kintről hallottuk. Feküdjünk le. Még megfázol nekem. Ezen a hideg kövön. A férfi az ablak felé pillantott. – Igen, biztosan kintről. Én meg azt hittem, hogy innen. Az asszony a kapcsolóhoz nyúlt. Ha nem oltom el a villanyt, folyton a tányérra kell néznem, gondolta magában. Pedig nem szabad odanéznem. – Gyere már! – mondta, és lekapcsolta a villanyt. – Alighanem odakint neszezett valami. Ha fúj a szél, az ereszcsatorna mindig nekicsapódik a falnak. Biztosan az ereszcsatorna volt. Az zörgött a szélben. A sötét előszobán át visszatapogatóztak a hálószobába. Meztelen lábuk csattogott a padlón. – Szeles idő van – mondta a férfi. – Egész éjjel fújt a szél. – Igen. Egész éjjel fújt a szél. Biztosan az ereszcsatorna zörgött – mondta az asszony, amikor már ágyban feküdtek. – Én meg azt hittem, hogy a konyhából jön. Pedig az eresz volt – mormolta a férfi, mintha már félálomban beszélne. Az asszony azonban érezte, hogy milyen mesterkélt a hangja a hazugságtól. – Hideg van – szólt halkan ásítva –, jól betakarom magam. Jó éjszakát. – Jójszakát – válaszolta a férfi, majd hozzátette: – Igen, egész hideg lett. Aztán elhallgatott. Néhány perc múlva az asszony észrevette, hogy a férje halkan és óvatosan rágcsál. Ekkor szántszándékkal mélyen és egyenletesen szuszogni kezdett, mintha már aludna. És az egyenletes rágás ütemére lassanként valóban el is aludt. Mikor másnap este a férfi hazajött, az asszony négy szelet kenyeret tett eléje. Eddig mindig csak hármat kapott. – Nyugodtan megeheted mind a négyet – biztatta, és ellépett a lámpa mellől. – Nekem igazán úgysem ízlik ez a kenyér. Edd csak meg te. Nekem úgysem nagyon ízlik. A férfi mélyen a tányérja fölé hajolt, és nem merte felemelni a tekintetét. Az asszony egy pillanatra megsajnálta. – Két szelet, annyi neked nem elég – suttogta a férfi a tányérjára. – Dehogynem elég. Este nem bírom a kenyeret. Edd csak meg, ha mondom. És az asszony csak egy kis idő elteltével ült vissza a lámpa alá, az asztalhoz. IRCSIK VILMOS fordítása 401
NV09-5.p65
401
2009.05.17., 8:48
KONRAD SUTARSKI
Késő már mindenképp… Késő már hogy csillagot tapasszunk vissza az űrbe késő az ózonlyuk visszafércelése szélvészek visszaszelídítése megriadt kontinenseink partjainál már késő jámborságra csitítgatni hánykolódó hegygerinceket Bizonyára örökös feladata lesz ez majd utódjainknak kik még meg sem születtek s fel sem cseperedtek és minden nyomukba lépő nemzedék örökös hite míg fájdalmak és fájva remegő embertestek népesítik be földünk míg az örök világosság fel nem fényesedik Késő már mindenképp de még korai volna a végső lemondás próbáljunk hát egyszer még felkapaszkodni legalább mint tyúkok a kakasülőre s mellünk minden izmát a felkelő napnak feszíteni hogy legalább egyetlen örvénylő szelet kioltsunk s remegő hegyeinket megnyugtassuk alkonyat előtt még
Az én városom Zbigniew Herbertre emlékezve
Mindahányunkban él az a város, az a folyton távolodó az az egyetlen, szívünk alatt zsibongó pedig de rég odahagytuk Talpam alól útjai mintha kimenekültek volna emlékeim tükréről volt utcáim névtáblái s lakcímeim kezdenek lemosódni bár az egyik hírneves költő nevével dicsekedhet most láthatjuk, feleim, mire megy vele is ez a város
402
NV09-5.p65
402
2009.05.17., 8:48
Az idő egykedvű nyugalommal szitálja porát a háztetőkre s temeti miként Pompejit a Vezúv eltemette – Istenem, hogy vészeled majd át e történelmi zivatart, városom alvó kőkoporsós királyaink közül vajon kik élik túl e kataklizmát ama ki tudja mikor hátrahagyott hazámban… Mint aki vétett: hajnalok előtt ébredek Miért hogy álmaim kikerülnek miért hogy városom megszökik álmaimból pedig egy elhagyott városnak ott a helye hol nem szitál a háztetőket temető történelem
Karácsonyest Az 1956-os magyar tragédia emlékére
hókendőt takart vállai köré a karácsonyest egészen más így valakinek a szemébe nézni ahonnan visszacsillan a fenyőágakra csíptetett megannyi gyertya ragyogása és mily csodálatos úgy illesztgetni a szavakat ide, oda tologatni, hogy vendég lehessen a ritka szerencse hókendőt takart vállai köré a karácsonyest fagyöngysort akasztott nyakába s rá könnyed hótakarót – köszöntő kolindákkal de lent délen Budapesten egészen másak az énekek másként rendeződnek a szavak vért szivárognak még a golyó ütötte sebek ott karácsonyestén az olvatag gyertyaviasz is kemény könnycseppé válik BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN fordításai
NV09-5.p65
403
2009.05.17., 8:48
BOGNÁR ANTAL
Orosz ablak
Dragan Velikić ravaszul megszerkesztett – a végén kezdődő vagy az elején végződő – Orosz ablak című fejlődésregényének hőse, Rudi Stupar, egy vidéki elveszett ifjú ember, Belgrádba, onnan a behívó elől Budapestre, majd Münchenbe, Hamburgba vetődve jut el az önmagára találás küszöbére, amikor csavargásai után hazaindul. Az élettervezés dilettánsából – aki „nem hódítva akar hódítani, nem szeretve szeretni, nem cselekedve cselekedni” – rögeszmésen a hamiskártyásává próbál eközben előlépni. Miután a színészi pályáról, hiába szívta magába már gyermekként vidéken a színház levegőjét, eltanácsolják, egy karmester és egy színésznő rokkantsétáltatója, életmondásuk hallgatója lesz, majd germanistaként alkalmi fordító a szerb Casablancává váló Budapesten, azután Németországban áruházi raktáros, passzionátus kutató, végül hullamosó, aki a holtak monológjait is érti. A felidézett tolószékes életvallomásokon, szüleihez – színházi varrodát vezető anyjához és fővárosi lapokat tudósító apjához – fűződő ambivalens kapcsolatának és színész mentorának emléktöredékein rágódva keresi önnön igazi lényét, ennek metaforája az orosz ablak, a fortocska, amely rés az önvizsgáló visszapillantáshoz és friss levegőt hozó egérút. A saját életeiben való vendégeskedésből sportot űző karmester is, akit sétáltatott, egykor Budapesten keresztül vágott volna neki a vakvilágnak egy „minden úti cél felé egyszerre tartó” közvetlen vasúti kocsiban, Magyarországot és Budapestet „a kelet-európai nyomorúság sétálóutcájának” vizionálta, váróteremnek, melyből mindőjük a szalonba szeretne bejutni. És Rudi útkeresése is, tucatnyi, apjáéra emlékeztető írógépet látván a lakásban, itt, Budapesten kap tápot és további lökést egy Szibériában elveszett német festő és magyar orvosa – ugyancsak életeket váltogató csodabogarak – emléknyomaitól, a hazájában kegyvesztett egykori partizánparancsnok lánya, Sonja révén, akivel szerelmi kapcsolatba gabalyodik. Őelőtte (Natalija, Ágota, a Vöröshajú, Neda, egy ismeretlen, Irena, Edina) és őutána (Tünde, Renata, Sally, Nela, Melike, Georgette, Alice) halmozódnak a csak képzelt és a csak olcsón learatott diadalok, ahogyan a nőktől félő „ember-rizóma” a fiaskó404
NV09-5.p65
404
2009.05.17., 8:48
kon áthazudva lovalja bele magát a nőfaló szerepébe, miközben legbelül egy régi filmekből táplálkozó románcot dédelget a Férfiról és a Nőről. Kicsoda tehát Felix Krullnak és egy elfuserált Peer Gyntnek, netalán egy beteg dosztojevszkiji alaknak ez a távoli rokona? A hazafelé tartó Rudi a vonaton egy találomra vett könyvbe feledkezik, mely a Julius Meinl-embléma jegyében még határtalannak megélt Európában kalandozó lengyel cirkuszi mutatványos életét követi. Ahogyan e történet a könyv vonaton felejtésével váratlanul megszakad, úgy marad nyitva előttünk a kérdés: a vargabetűk végén egy író lép tehát elénk, a megélhető párhuzamos életeknek immár nem az imitátora, hanem egybefoglalója, vagy pedig egy „beteg elme” némul el vele.
Kulturális Központ (Ibadan).
NV09-5.p65
405
2009.05.17., 8:48
DRAGAN VELIKIC´
A város áttekinthetetetlensége Edina rabul ejtő könnyedséggel halad át az asztalok között. Ő is odapillant az áttekinthetetlen város felett úszó ködre. Semmi sincs ott, mondja Rudinak, és arcon csókolja. Fél órát üldögélnek még a kávézóban, aztán lemennek valamelyik budai vendéglőbe. Ebéd után a butikokat járják a Mammutban. Rudi nagyjából fel tud építeni egy képzelt napot a felkínált életükből. Egyetlen nap mintája olyan jól körvonalazódik, mint Pest látképe Buda magasából. Semmi meglepetés, a napok úgy sorakoznak, mint a billentyűk. A síkság lehelete télen-nyáron elviselhetetlen, nyomaszt és összeprésel, temetői ünnepélyesség, a gyér járókelők ciprusokra emlékeztetnek. Avagy nem ilyen környezetből eredezik ő is? Női szabó egy vajdasági kisvárosban, tehetős özvegy, az esküvőiruha-szalon foglya. Bulvármagazinok és női lapok halomban, üresség többszínnyomásban. Nyaranta légyzümmögés a tornácon. Fekete madarak hieroglifái a téli égen. A messzeség sehol sem akkora, mint vidéken. A középkorú agglegény beleszeret az özvegybe. Sóvárgásából a nő után valamennyi átszüremlik az éjszaka íródó sápatag újsághasábokba. Az Imperial írógép két henger között feszülő fekete szalagja. Alig száz méterrel lejjebb a főutcán a cérnagurigák pergésének ütemét a helyi szépség erős lábainak taposása szabja meg. Ha minden kis részletet figyelembe vennénk, ahogyan Katalin teszi, nem maradna élet olvasatlan, állapítja meg Rudi a kávézó ablakán át a síkságban áttekinthetetlenül elnyúló várost pásztázva. Egy éles részlet lerövidíti az utat, megóv a veszélyes kitérőktől, ámde ki tudja, milyen kelepcébe kerülhetünk, ha megkíméljük magunkat a hibás döntésektől és az útkereséstől? A megszületéssel valószínűleg átrajzolódnak a csillagképek, mindenki megkapja a nyomvonalat, amit be kell járnia, mindegy, hogy a varrógép tűje vagy az írógép billentyűzete viszi-e végig rajta. A felismerés, hogy mégsem véletlenül csöppent ebbe a városba, s hogy mindennek, ami vele történt, éppen úgy kellett történnie és sehogy másképp, büszkeséggel tölti el, duzzad az erőtől. A Fennvaló valamire szánja. Hosszú és bonyolult pályát rajzolt elébe. Épp arra valók az élettörténetek, hogy vigasztaljanak és felvértezzenek, szögezi le Rudi. Ilyen történetet hallott valahány napja Mariettánál egy vacsora alkalmával. Felkeltette a figyelmét a név: Radoje Lalovic. Erős magyar 406
NV09-5.p65
406
2009.05.17., 8:48
hangsúllyal kiejtve inkább titkos kódra emlékeztetett, mint család- és személynévre. Az elbeszélés tartama alatt ráeszmélt, hogy az illető nemrég hunyt el, és ez az oka annak, hogy a vacsorára nem jött el Sonja. Még egy név, amely különös életre kel Rudi fejében. Megkérdezte, ki az a Sonja? Radoje legkisebbik lánya. Hát Radoje? A filharmonikusok istene. Nem, nem zenélt, gazdálkodott. S miután nyugdíjazták, továbbra is hetente kétszer eljárt a próbákra. A Filharmónia régi tagjai legendákat meséltek arról, hogyan tudott mindent ellenőrzése alatt tartani. Radoje 1948 tavaszán Magyarországra szökött Jugoszláviából. Egy ideig megfigyelés alatt tartották, azután ismeretlen okokból feladta katonai pályáját. Pedig irigylésre méltó életút állt mögötte. Tizenhét éves fővel Spanyolországba szökött, hogy a kommunisták oldalán harcolhasson, később az idegenlégióban köt ki, afrikai csatatereken forgolódik, mígnem a háború harmadik évében Jugoszláviába indul, hogy néhány harcedzett légiós bajtársával csatlakozzon a partizánokhoz. Ulcinj közelében szálltak partra éjnek idején, mint valami mór kalózok. Néhány hónapba telt, és Radoje Lalovicnak legendás híre kelt. A háború vége Tito főparancsnokságán találta. A felszabadulás után tábornoki rangban az északi szektor határőrizetével bízzák meg. Egy ideig katonai attasé Párizsban. És akkor a Tájékoztató Iroda idején Radoje Lalovic Magyarországra szökik. Ezek egy nem mindennapi életrajz tényei. Aki megélte őket, a született szökevény, élete hátralevő részét, pontosabban teljes kétharmadát, a Budapesti Filharmónia gazdasági vezetőjének békés hétköznapjai közepette tölti el. Rudi tanakodott, mi indokolhatta a magyar katonai vezetés valamelyik magas rangú tisztségviselőjének döntését, hogy Tito elpártolt tábornoka civil szolgálati helyet kapjon. Vagy ez az ő választása volt? Ettől az estétől fogva Radoje Lalovic alakja be-bekopogtatott Rudi tűnődéseibe. Ahányszor csak megjelent, egész színpadkép jött vele: riasztó utcák, a világforradalom hőseinek óriás pannói, a pesti paloták falain, hepciáskodó egyenruhás alakok az éjszakai bárokban, félmeztelen tündérek, vörös futószőnyeg az állami intézmények lépcsőin. Rudi valami közelséget érzet azzal az ismeretlennel, akinek a teste ugyan valamelyik pesti vagy budai temetőben porlad, de azért továbbra is e világi életet él. Életrajza ellene szegült a feledésnek. Találgatta, milyen mérleget vonhatott öt, tíz vagy húsz év után. Rokonától, Mariettától megtudta, nemcsak hogy soha nem látogatott el Jugoszláviába, de nem is igen hozta szóba előző életét. Nem válaszolt legközelebbi hozzátartozói leveleire, hazájának elhagyása végleges érvényű volt. Még az édes fivérével sem volt hajlandó találkozni, amikor a hetvenes évek elején az Budapestre utazott. Nyelvében oda nem tartozóként leélni 407
NV09-5.p65
407
2009.05.17., 8:48
egy életet a magyar tengerben egy szigeten. Későn nősült, Eva Zahar fuvolaművészt vette el. Ötvenéves elmúlt már, amikor megszületett legfiatalabb lányuk, Sonja. Rudi nem érti, miért gondol oly sokszor erre az ismeretlenre. Sohase látta, még csak nem is árnykép, csak a nevét hallotta erősen magyaros kiejtéssel. Pest utcáit róva Rudi meg-megáll a magas paloták közt, a hosszúkás franciaablakokat nézegeti, a kovácsoltvas korlátú álerkélyeket, a homlokzati ékítményeket, pompázatos kapubejáratok vitrázsait, s elképzeli, hogy ezek a csodás házak pontosan ugyanitt magasodtak néhány étizeddel korábban is, amikor Radoje Lalovic erre járt. A kulisszák a régiek, a kellékek átalakultak. Eltűntek a falakról a viszolyogtató pannók a proletárforradalom vezetőinek arcképeivel, el az orosz egyenruhák, a sivár kirakatok. Mindenfelől sugdosást hall, láthatatlan teher szorítását érzi. Egy másik város volt mégis az, amelyben Radoje Lalovic élt, s amelyben ugyanúgy megesett, hogy madarak repülnek át az égen, a hidak acélszerkezete megremeg, pásztorórák peregnek le garniszállókban, ismeretlen okból megtorpanó HÉV-járatok vesztegelnek az alagútban. És ekkor, a szüleitől elkapott szerelmi történeteket felidézve, amelyek titokban maradnak örökre, felötlött Rudiban Danijelnek az a mondása még ismeretségük elejéről, hogy mindig van Valaki. Egész hada a néma kísérteteknek bolyong tudatunk útvesztőiben. Élve eltemetve vegetálnak, és csak egy rebbenés a szájszögletben, egy halovány rezdülése a szemhéjnak árulkodik az ünnepelt, az angyalképű, csendes matróna arcára lopakodó nyugtalanságról. Könnyes szemmel nézi azt az embert, akivel fél évszázadot élt le harmonikus házasságban. Míg leszármazottaik koszorújában gyengéden puszilkodnak és felvágják az ünnepi tortát, lenti világaik csendben vannak. A családban a szóbeszéd tud ifjonti kiruccanásaikról, az asszonyt azonban mindig a szűziesség aurája lengte körül. De azért az ő kazamatáiban is lapul valaki. Egy déli gyógyszálló orvosa, egynapos féreg, a múlt fekete fundusába lopva beiktatott epizód bajnoka. Mit tud Rudi az apjáról? Négy teljes évtized az életéből érintetlen, mintha valaki idegen lenne számára. S vajon apja életének az ő születése előtti szakasza mennyivel tisztázottabb, mint Radoje Lalovicé? És az anyja? Egyszerre tisztán visszahallja, milyen hangsúllyal emlegette veszekedés közben a „müncheni éveket”. Rudi a teraszon játszadozott, oda se figyelve az emelt hangú szóváltásra, egész idő alatt magába feledkezve, és mégis megtartotta e délután véletlen zsákmányát. A „München” szó bevésődött az emlékezetébe. Pár év múlva megpillantja majd egy iskolai térképen. Ujját ráhelyezve követ-
408
NV09-5.p65
408
2009.05.17., 8:48
te a vasút hajladozó vörös vonalát, föl, észak felé, hangosan olvasva a sorjázó ismeretlen városneveket. Az emlékezetnek miféle szeszélye őrizte meg azt a percet? Miért kellett épp e szónak megfészkelnie Rudi fejében? Nem tud róla, hogy korábban egyszer is eszébe jutott volna az a délután, amely most tökéletesen éles megvilágításban bukkant fel a homályból, az apai hang kíséretében. Miféle gyűjtemény lakik benne, s kutakodni lehet-e benne a mindennapos eseményeket félretéve? Gyanította, hogy épp Radoje Lalovic megjelenése késztette tudatalattija gondnokát az elfeledett töredék napvilágra juttatására. Hány ilyen lapulhat még az emlékezet beláthatatlan tárházában? Hogyha az egész anyagot össze lehetne nyalábolni, azután fülelni minden hangra, apróra elemezni minden gesztust, nyomon követni a titkos célpontokat kereső tekinteteket, akkor az egész addigi életünk egységben mutatkozna, amely nem ismer előreláthatatlant és véletlen egybecsengést, mert minden dominókocka a helyén van benne. Így hát nem a véletlen műve, hogy gondolatai olyasvalaki körül forognak, akinek a teste már napok óta valamelyik temetőben oszladozik. Már ha csak felsejlik, hátha ő is itt reked ebben a városban új életet kezdve, összerándul a gyomra. A lehetséges életek bármelyik változata Edinával hiányérzettel tölti el. Ezek mind egyforma históriák; jól ismeri a szereposztást, hiszen a saját világrajövetele egy ilyen találkozásnak a következménye. Hallja apja ideges lépteit, ahogyan éjjel az emeleten járkálva méri a tudósítói kuckójánál jóval nagyobb szoba hosszát. A vidék ketrecébe zárva folyton megpróbált valahogy Belgrádba jutni, kiszakadni a kisvárosból, ahova ideiglenesen került, mint ahogy ideiglenesen vetődött el az összes városba, ahová apja földmérői foglalkozása folytán költözniük kellett. Mihajlo Stupar, miután Belgrádban romanisztikát végzett, elővigyázatlanul – ez később világosodik meg benne – elfogadja a tanári állást egy vidéki gimnáziumban, majd pedig néhány évvel később feladja a tanárkodást, és újságírónak szegődik el. Mihajlo mindvégig azon az elszalasztott belgrádi életén csüggött. Ahányszor csak szájára vette a főváros nevét, olyan megindultság érződött a hangján, mintha egy lányt említene, akibe fiatalon szerelmes volt. Idővel feladta óhaját, hogy áthelyeztesse magát a fővárosba, és végleg beletörődött, hogy isten akarata ezt a keretet szabta az életének. Még azt is kerülte, hogy felutazzon, Rudi egyetemi évei alatt csak kétszer látogatta meg a fiát. De a város iránti elragadtatása átplántálódott Rudira. Gyermekként megállt az utcán, ha belgrádi rendszámú autót látott elhaladni, szemével kísérte a járművet és a benne ülő szerencséseket, akik a világ legizgalmasabb helyén élnek. Elképzelte a lüktető forgalmat a széles sugárutakon, az ezernyi em409
NV09-5.p65
409
2009.05.17., 8:48
bert, ahogyan mindenki siet valahová. Látta az éjjeli várost is, esőben, amikor a fény pászmái szétömlenek a nedves aszfalton, és az esernyő kupolái hatalmas gombákként siklanak a járda felett. A város bendője éjjel-nappal dohog, minden épületében párhuzamos előadások sokasága zajlik. És minden jelenet, amit a helyi színházban láthat, csak sápadt visszfénye annak az életnek, amit az a város nyújt. Egyszer majd, ha maga is eljut az ígéret városába, Rudi nem ismétli meg apja hibáját, nem tér vissza tanulmányai után vidékre, nem ejti ki kezéből az életet, amit egyedül érdemes élni. Apja döngő léptei elraktározódtak Rudiban. És csak sok év után kapcsolta össze az éjszakai futkározások ismétlődését a lázas napokkal a premierek küszöbén, amikor anyja ott is éjszakázott a színházi varrodában, hajnalig varrva, igazgatva a kosztümöket. A házban olyan volt a légkör, mint ünnepek előtt, pontosabban csak az anyja lobogott, apja szófukar lett és kedveszegett. Imperial írógépe kihagyásokkal szólalt meg. Kopogását Rudi gépfegyvertűznek hallotta. Mintha apja odafenn a lőhelyéről sorozatokkal szórná meg az egész várost. Merthogy megkeseredett és elhibázott ember, akinek egy másik világ volt rendelve, valójában a saját életét nem is élte soha. Ezalatt ki tudja, mi folyt a színház jelmeztárában.
„SOHA NEM TUDHATOD, HOL A TE TÖRTÉNETED” Miközben Pest egyik legszebb utcájában, az Odeon kávéházban üldögélve Edinára vár, Rudi a széles üvegablakokon át a fák csupasz ágait látja, amint óriási söprűkként söprik az épületek falait. Ha szabadon kereshetne magának lakcímet Budapesten, mondta nemrégiben Edinának, az Odeonnal szomszédos épületet választaná. Itt, a csendes Semmelweis utcában, hatalmas fák lombozatának árnyékában, a város közepén, mégis kívül a tolongáson, a lármán, van egy hely, ahol örömest lehorgonyozna. Szemébe ötlött egy első emeleti lakás, loggiával a szögleten, ablakai oly nagyok, hogy már nem is ablaknyílások, hanem üvegfalak. Minden reggel az Odeonban kávézott, azután tizenegykor kiment a hátsó ajtón, mely a Puskin mozi előcsarnokába nyílik. Belgrádban rendszeresen eljárt matinékra. Edina nem nagyon volt kibékülve Rudi szokásaival. Moziba este megy el az ember, nappal dolga van. És ugyan miért nem fogadta el Zoltán ajánlatát, hogy egy pénzváltóban dolgozzék? Milyen átláthatóak is annak az életnek a körvonalai, amelyet Edinával idővel kialakíthatna! Minden üdesége oda van, mihelyt levonja a végső konzekvenciát, amikor a pillanatnyi szertelenségét legyűrik annak a miliőnek a kánonjai, ahonnan jött, az olthatatlan vágy, hogy a szerény származás kendő410
NV09-5.p65
410
2009.05.17., 8:48
zésére a józsefvárosi lakhelyet egy előkelőbb negyedbelire válthassa. A léleknek micsoda kalandjait takarja az erőfeszítés, hogy helyre lehessen hozni az isteni igazságtalanságot, és meg lehessen kapaszkodni azokban a koordinátákban, ahol az ember úgy élhet, ahogyan élni szeretne. Az első pillanattól fogva, ahogy a margitszigeti strandon megismerkedtek, Rudit lenyűgözte Edina szemének villódzása, váratlan megjegyzései, rakoncátlankodó hirtelen mozdulatai, az, hogy milyen önérzetesen vágott vissza, tántoríthatatlanul tudtára adva véleményét. Ám fél év együttlét után is Rudi valamilyen köztes időben élt, tudatában annak, hogy ami e kapcsolatban leköti, az Edina teste. Egész idő alatt meghosszabbítani törekedett az intervallumot, amelybe Budapestre érkezve csöppent. Valójában sehova meg sem érkezett. Oly gyakran vetítette rá szülei viszonyát a fodrászlánnyal fenntartott kapcsolatára. Edinának hízelgett, hogy Rudit nyilvánvalóan más fából faragták, mint korábbi pasijait. De Rudi másságára csak egy különleges részlet sorsa várt a pontosan eltervezhető élet keretében. December végén zördültek össze először komolyan. A szilveszterezés körül. Rudi nem állt rá, hogy az új évet Zoltán hajóján várják. Két nap haragtartás, és máris szétfoszlott társasági élete. Egyedül volt megint. Egyre csak odázta, hogy felhívja telefonon. Az Odeonban kipattant rövid szóváltásban nagyon bekeményített. A nő felpattant és szó nélkül kiviharzott. A gondolat, hogy szilveszter éjszaka egyedül lesz, nem sétálgatnak Edinával a januári hajnali fagyban, majd nem telepednek be valamelyik budai kávézóba, lehangolta. Egyfolytában lógatta az orrát. A Goethe Intézetben közölték vele, hogy tavasz előtt nem lesz üresedés a könyvtárban. Anyja már ki tudja, hanyadszor odázta el budapesti látogatását. A Mester és Margarita nagy siker, Belgrádban is vendégszerepelnek vele. Eszedbe ne jusson hazajönni, kiabálta a telefonba. Kerestek a katonaügyi osztályról. Úgy látszik, megint elkezdődött a mozgósítás. A sátán járja be Szerbiát. A Bulgakov-drámának is ez az üzenete. Bő lére eresztve adott tovább egy történetet, amit ki tudja, kinek a szájából hallott a színházi büfében. Egészen légből kapott és értelmetlen történet volt, valaki pihent agyából pattant ki. Anyja zavaros beszédéből úgy ítélte meg, sorsával elégedett magával, apja halála után egy ráadásos életet kapott, és nála minden a természetes úton-módon bonyolódik. Mindig ott volt, ahol lennie kellett, az időrenddel sincsen gondja. A „müncheni évek” ott voltak az elején, most pedig, az ötvenediket átlépve van benne szusz még egy színielőadásra. Épp kilépett volna lakása ajtaján, amikor megcsörrent a telefon. A rokon Marietta invitálta, szilveszterezzen náluk, lesznek fiatalabbak is. Felso411
NV09-5.p65
411
2009.05.17., 8:48
rolt neveket. Találkozott-e már Sonjával? Nem. Hát ő is eljön. Fél nyolc utánra várják. Mikor letette a kagylót, az előszoba udvarra néző ablakán át látta, odakinn megeredt a hó. Nagy pelyhek sodródtak a sötétülő háttér előtt. A név felcsigázta kíváncsiságát. Elolvadt a nyelvén, ahányszor csak kiejtette: Sonja. A váratlanul érkezett újévi meghívás nagyobb mozgásteret biztosított Edina körül. Szürke, homályos ég borult fölé, amikor az utcára lépett. Kora délután az autók bekapcsolt fényszórókkal közlekedtek. A Váci utcába igyekezett, hogy találkozzon egy belgrádi ismerősével az egyetemről, aki a Közép-európai Egyetemre iratkozott posztdiplomai stúdiumokra. Nem ő az egyetlen. Az ő korosztályukból többen is Budapestnek vették az irányt. Így lehet legkönnyebben kibújni a bakaság alól, magyarázta az ismerőse, miközben az Odeonban társalogtak. És egyre többen lesznek. Egész Belgrád a küszöbönálló bombázásról beszél. Ismerőse sorolta azoknak a nevét, akik a januári szünet után visszatérnek. Október óta itt vannak Budapesten. Egy este látták őt egy lánnyal a körúton. A telefonszámát az anyja adta meg. Hol szilveszterezik? No lám, eszerint ő már otthonos Budapesten. Rudi felírta a Kerepesi úti diákszálló telefonszámát és a szobaszámot. Megígérte, hogy ünnepek után jelentkezik majd. Az utcán köszöntek el egymástól. A fölösleges találkozások közül egy, szűrte le Rudi Budára autóbuszozva. Egyetemi éveikben ismerőse mindig szívélyes volt, de kimérten távolságtartó. Azt az oly sokat magasztalt belgrádi nyíltságot Rudi nem tapasztalta benne. Mert a figyelmesség mindig a vidéki testvér iránti figyelmesség volt, sohasem az őszinte szándék, hogy velük egyenrangúként fogadják be társaságukba. De talán Rudi az a folyosó? A hosszú, sötét ablaktalan folyosó, amilyennek kapcsolatuk vége felé Irena lefestette. Míg az autóbusz lassan araszolt a behavazott utcákon, majd hosszasan vesztegelt a Gellért Szálló előtt, Rudi azzal szórakozott, hogy találgatta, honnan benne ez a folyosótermészet. Anyjának elég lett volna hozzá egy év Belgrádban, hogy imádók raja vegye körül, és belgrádi éveit is ugyanúgy élte volna végig, teli tüdővel, mint a münchenieket. Hanem az apja? Tőle örökölte volna az őrhelyet? Az ideges le-fel járást és az örömök elodázását? Az elszalasztott alkalmak lidérceit, a szorongást és a szemérmességet? És miért vette most a fejébe, hogy abban a budai kínai étteremben ebédel, ahol egyszer Edinával jártak? Csak egy név maradt belőle. Mint ahogy egy nevet hagyott hátra az a fiatal hadnagy is, aki nagyapjáéknál lakott albérletben. Csitri korában anyja titkon szerelmes volt belé. Rudi volt a neve. Később átvezényelték északra, Szlovéniába. Ahelyett, hogy a szakadó hóban átdöcög Budára, okosabb lett volna elfogadni belgrádi ismerőse meghívását, el412
NV09-5.p65
412
2009.05.17., 8:48
mehetett volna vele a Kerepesi útra, hogy összeismerkedjen a kompániájával. Egész Kelet-Európából verődtek össze. Soha nem tudhatod, hol a te történeted, mondogatta az anyja. És ezért mindig bonts vitorlát. De van őbenne is erő hozzá, hogy bármelyik pillanatban útirányt változtasson. Ezt tőle örökölte, akárcsak az idegenkedést a félhomályos helyiségektől meg a meggyőződést, hogy mindent, amiben részünk volt, meg is érdemeltünk.
SONJA A lakás, amelyben Marietta és férje, Gyuri élnek, a Belgrád rakparton van. Marietta zeneiskolai tanárként dolgozott, közel az Odeonhoz, az épület nem messze állt a sarokháztól, amelyben Rudi álmai lakását látta meg. Nem gondolod, hogy túlságosan nagy lenne itt a zaj, kérdezte Marietta. Reggeltől estig tart a hangzavar. Dehogyis, tiltakozott Rudi. Jobb lenne ez, mint a villamoscsörömpölés a körúton. Ráadásul itt az udvaron át bemehetnék a moziba. Minden, ami fontos, egy helyen lenne. Gyuri pezsgőt töltött ki. A hosszú kanapé másik végében ült Sonja. Rudi úgy látta, nálánál pár évvel idősebb. Sápadt, hosszúkás arc a fekete haj keretében, mely a homlokába hull, szabályos orr, rúzzsal kihangsúlyozott széles ajkak, mély tüzű szempár. Amikor a koccintáshoz felállt, a szűk fekete ruhában teljes szépségében rajzolódott ki macskaszerű teste. Nem mutatott többet, nyomban visszaült a kanapé sarkába. Ahogy telt az idő, Rudinak sikerült úgy intéznie, hogy mellé telepedett, beszédbe elegyedtek. A két hatalmas szobában, amelyeket hatszárnyas üvegajtó választott el – ez alkalommal szélesre tárták az ajtót –, talán harminc vendég lehetett. Zsongás és zeneszó töltötte be a teret, amelyben kék cigarettafüst gomolygott. Marietta folyton kinyitogatta az ablakot. A dermesztő decemberi levegő pillanatok alatt elérte a dámák meztelen vállát. Kellemesen hatott a friss levegő, átjárta a hó szaga, amely egész nap hullott, az éjfél felé csikorgóra váltott fagy. Sonja halkan beszélt, meg-megnevettette Rudi téves szóhasználata, aztán szerbre váltott. Folyékonyan beszélt, csak épp erős akcentussal. A mondatok között mindig egy kis szünetet hagyott, mintha időt adna partnerének a mondottak mérlegelésére. Ennek ellenére nagyon magabiztosnak hatott. Amikor apró bogárszemével Rudira pillantott, úgy érezte, olvas minden felötlő gondolatában. Rudi pedig beszélt. Megemlítette, hogy gimnazistaként színészkedett, germanisztikát végzett. Mindaz, ami Szerbiában történik, arra késztette, hogy egy időre Budapesten húzódjon meg. Egy időre, mondta utána Sonja. Az én apám is egy időre jött ide, aztán itt élte le az életét. Azok más idők voltak, 413
NV09-5.p65
413
2009.05.17., 8:48
mondta Rudi. Sonja hirtelen felállt, elnézését kérve, hogy egy kis időre magára hagyja. A szoba közepén átvágva ment a folyosó felé. Szemmel követte karcsú alakját, és ekkor meglepetve vette észre, hogy Sonja enyhén sántít a jobb lábára. Ezért kuporgott hát egész este a kanapén, ki tudja, mióta halogatja, hogy toalettre menjen. Amikor percek múltán megjelent, Rudi suttyomban még tüzetesebben kémlelte a járását. Hogy jobb lábával bicegve lépett, az kifogástalan alakjának valami egészen egyedi sajátosságot adott. Miközben elfoglalta helyét a kanapé sarkában, rámosolygott, oly rég hozzád tartozom, a férfi úgy érezte, ezt üzeni vele. Buda felett éjfélkor felragyogott a tűzijáték. Sonja és Rudi egész este elválaszthatatlanok voltak. Csevegtek. Villányi vöröset ittak. Rudi halántéka mindjobban lüktetett. Éjféltájt a konyha melletti szobácskába mentek, ahonnan felszolgáltak. Itt köszöntött rájuk az új esztendő. Míg csaknem az összes vendég a dunai oldalra eső ablakokhoz csődült, hogy a tűzijátékot nézzék, Sonja és Rudi az udvarra néző ablaknál álltak. Boldog új évet, mondta a nő. Valaki kacarászva végigment a folyosón és eloltotta a villanyt. Rudi szorosan magához ölelte Sonját. Csókolóztak a félhomályban. Elkezdődött az 1999. esztendő. Rudit elbódította a villányi bor. Szavakat motyogott, mielőtt egy gondolatra fűzte volna őket. Beleveszett a részletekbe. A széleken evickélt. Gondolt valamit, és egészen más jött a nyelvére. A mondatok menetoszlopa kirojtozódott. Sehogy nem volt képes eldönteni, melyik hajót kellene követni. Virradatig kóválygott a nyílt tengeren, egyik hajót a másik után elveszítve, s be nem állt a szája. Már nem a kanapén, a nappaliban tanyáztak. Hol itt, hol ott telepedtek le a lakásban vándorolva. Csak ők ketten érték be végig egymás társaságával. Sonja építész volt. Száz meg száz lepusztult budapesti házat ismert. Rudi elmondta, mennyire foglalkoztatják a házak falai. Elárulta neki az imaginárius Semmelweis utcai címet. Jól kiszemelted, mondta felnevetve. Az az épület kincset ér. Megnézted-e belülről? A kapualjban majolikacsempék, a széles lépcsőházban kovácsoltvas korlát, a felvonónak pedig minden darabja… Keresgélt a megfelelő szó után, de nem találta, magyarul mondta hát: „kézművesmunka”. Rudi elnevette magát. Rucni rad, mondta a szerb megfelelőt. Te jobban tudsz magyarul, mint én szerbül, jegyezte meg Sonja. Ó, dehogy. Véletlenül ismerem ezt a szót. Hogy lehet véletlenül ismerni egy ilyen szót, hitetlenkedett Sonja. Hosszú mese, de egyszer majd okvetlenül elmondom. Reggel felé a lakás gyors ütemben üresedni kezdett. Rudi javasolta, szedelőzködjenek ők is. Jöhetne az első reggeli kávé az Odeonban. Nézzük 414
NV09-5.p65
414
2009.05.17., 8:48
meg a kuckódat, hagyta jóvá. Ez csak az egyik a sok közül. És ezen az éjszakán most először jutott eszébe Edina. Miközben Sonja nevetgélve forgatta ingatlanügyeit, tanakodott rajta, hol lehet e percben Edina. Zoltán hajóján, alig néhány száz méterre tőle? Talált már valakit magának? Futó ürességet érzett a mellében, amit nem enyhített Sonja csengő nevetése sem, szemvillanása és keze fején a végigsikló hosszú ujjak leheletnyi érintése. Amikor a bejárati ajtó felé indulóban elköszöntek Mariettától és a férjétől, mohón falta szemével Sonja karcsú alakját. Lépéseinek enyhe rendellenessége hallatlan izgalomba hozta, amit odalenn, az épület lépcsőházában szenvedélyes csókokkal vezetett le. Hosszan összetapadtak a kivilágítatlan kapualjban, míg csak a felsőbb emeletről hangok nem szüremlettek le. Felvillantak a lámpák. Valaki a liftet hívta. A fülke kattanva indult fölfelé. Az ósdi szerkezet nyöszörgött, csikorgott, mintha minden mozgás ellenére volna. A belsejéből kiáramló tompa fényben felderengett a sötét intarzia a falakon, megcsillant a hosszúkás üveg az ajtókon. Mikor kitették a lábukat, a hajnali zimankó beléjük fojtotta a szuszt. Sonja feltűrte fekete kabátja szőrmegallérját és szemöldökéig lehúzta a kalapját. Kis, leskelődő ragadozóra hasonlított. Az apró, fekete szempár villogott a fagyos reggelben. Rudi jobb kezét bedugta a lány kabátjának zsebébe, és ujjait ujjai közé fűzve szorította a kezét. Lassan bandukoltak a keményre fagyott havon. A letaposott részeken fényesen ragyogott a hótakaró jégpáncélja. Rudi arra gondolt, valami titokzatos szemlélőnek, aki e percben lakása megfigyelőhelyéről nézi az összeölelkező párt, amint vigyázva araszol lefelé a Belgrád rakparton, nem szokatlan Sonja járása. Megkérdezte tőle, honnan a sem nem szerb, sem nem magyar név. Apja egy orosz film egyik hősnője után adta. Hát a tied? A Rudi sem szerb név. Anyám titkos szerelme volt kislány korában. Az igazi Rudi, egy fiatal katonatiszt, néhány évig abban a házban lakott, ahol ő felnövekedett. Az én anyám, mondta Sonja, mindig azt gyanította, hogy apa névadója nem csupán egy filmhős lehetett. Lehet, hogy az igazi Rudi sem csak albérlő volt, toldotta meg Rudi. A Ferenciek terére érve a Puskin mozi felé vették az irányt. Amerikai thrillert hirdetnek, a plakáton közelképek. Az ötvenes évek divatja. A nyomasztó környezet valamelyik szocialista ország városának benyomását kelti. A háttérben egy fekete Volga ormótlan motorháza sejlik. Ez Tatra, mondta Sonja. A város pedig Prága. A téli reggelben előlépett Radoje Lalovic. Kitépte magát a Puskin mozi kirakatának szépiaszerű fotográfiáiból, és szellemként lebegett a fiatal pár415
NV09-5.p65
415
2009.05.17., 8:48
nak a Semmelweis utcába vezető útja fölött. A kabát meleg bélésében szorítva Sonja ujjait Rudi elmondta, hogy hallott az apja felől. Ezt-azt tud különös sorsáról is. Bizonyosan nyomasztó volt a szerb generálisnak Budapest egy furcsa, érthetetlen nyelv zsongásával. Ezúttal az Ulcinj melletti öböl homokfövenye helyett Radoje Lalovic Pannónia homokjában vetődött partra. Igen, tud apja kalandos partraszállásáról az ulcinji partszakaszon a háború elején francia idegenlégiósokkal. Egészen egyszerű életet élt, közölte Sonja. Anyai ágon is van hasonló képlet. Anyám apja sok évet töltött Szibériában. A fél világot bejárta. Azért vagyok én ilyen helyhez kötött. Nem szeretek utazni, még csak költözködni sem. Ki nem állhatom a meglepetéseket. Ott nőttem fel, abban a lakásban, amelyben most is élek. Ha majd egyszer eljössz, megmutatom nagyapám képeit. A Semmelweis utca sarkáról a behavazott fákat látták. Az első emeleten, Rudi képzeletbeli lakásában égett a villany. Függöny nem takarta el, a széles ablakokon ráláttak a szobabelső egy darabjára. E pillanatban a lakás legszélső csücskében, jobbra, egy ősz öregember mutatkozott. Úgy matatott, mintha valamit keresne. De megöregedtél, szólt Sonja. Mit veszítettél el? Elnevették magukat. Rudi egészen a fa törzséhez húzódva állt. Orrában érezte a fagyott kéreg illatát. Lehúzta a kesztyűt és csupasz tenyerével végigsimította a barnás felületet. Ismerős volt neki a rajongás e pillanata, amikor minden kis részlet gyengédséget ébreszt. Ilyenkor örökíti meg a lélek a benyomásokat. Ott húzódott előtte az idő határtalansága, ami attól az öregembertől elválasztja. Az továbbra is elveszetten toporgott a lakásban, mígnem egyszer csak észrevette a szerelmespárt az utca túloldalán, s felemelte a kezét, odaintett. Mindketten visszaintettek. Maga az a gondolat, hogy még mindig az ifjúság zátonyán vesztegel, nagylelkűvé tette Rudi egész környezete iránt. Magához vonta Sonját. Lehelete a nedves fakéreg illatára emlékeztette. Az öregember egyszerre eltűnt a lakás mélyében. Először a loggiában aludt ki a fény, aztán az egész lakás sötétbe borult. Egyedül élsz? Sohasem vagyok egyedül, mondta Rudi. Sokan laknak bennem. Egy egész színházi társulatra való ember. Sonjának ekkor eszébe ötlött, hogy néhány sarokkal odébb az Oktogon irányában van egy kávéház, amelyet a közeli színház színészei látogatnak. Az biztosan nyitva tart, mondta. A társulatod majd társaságra talál. Senki sem lesz egyedül. Megállnak egy különösen széles ablakú épület előtt. Ide is szívesen beköltöznék, szólalt meg Rudi. 416
NV09-5.p65
416
2009.05.17., 8:48
Nem él véletlenül ikertestvéred Budapesten, kérdezi Sonja. A fodrászüzletben kibeszéltek egy srácot, akinek szokása így megállni az utcán és bámulni az ablakokat, jót nevettek rajta, a lány, aki elmesélte, ott dolgozik, ez egy Kálvin téri szalon, évek óta hozzájuk járok, látnod kellene azt az épületet, védett, miért nem tanultál építésznek, ó, hát ez tömve van, hadarja Sonja, miközben belépnek a füstös helyiségbe, üres helyet találnak az ablak mellett, a meleg elzsibbasztja őket, el tudnék most aludni. Rudi teljesen kijózanodott a váratlan felismeréstől, amelyet megpróbál elhessegetni, hagyd most a nagyapámat, mondja Sonja, ez hosszú mese, Rudi világosan hallja azt a hajszárító burák alatt visszhangzó nevetést, látja Edinát, ahogy gesztikulál, kicsit hátralép vendégétől, feltekint az odaképzelt falra, igen, így tesz, meséli könnyezve Edina, néhányat hátralép, hogy minél jobban szemügyre vehesse a lakást, amelybe be fog költözni, a nők, ugyanazok a nők, akik oly örömest ölelkeznének a józsefvárosi lépcsőházakban, kinevetik, azután minden elmúlik, így szól Danijel, elenyészik, könnycsepp préselődik a vén szemek sarkába, de nem örömkönny, nem is a bánat könnye, csak úgy magának ragyog, minden érzelem nélkül, noha, mint ahogy Marija Lehotkaj mondta egyszer, bizonyos korban már nincs olyan szabad pont, ami kíváncsivá tenne, minden annyiszor megtörtént már, mindegy, hogy vaudeville vagy tragédia formájában, min merengtél úgy el, kérdezi Sonja, körme kopog az asztal márványlapján, Rudi egész kézfejével letakarja Sonja hosszú ujjait, a nő elmosolyodik, másik, szabad kezével letöröli a kapucsínó habja nyomát Rudi ajkáról, ő hirtelen foga közé veszi a mutatóujj első perecét, majd pedig konyakot rendel, a kávézó mélyén szakadatlan a kacagás, végtelen szalagként tekereg a Kálvin tértől idáig, mindeme hetekben, és haragjában Rudi egyszerre, az Edina iránti áhítozás miatti sértődöttségében, miközben Sonja kezét fogja, a kávézó mélyében tanyázó vidám társaságban felfedezi a színészeket, igen, biztos benne, hogy azok ott színészek, még ha Sonja nem is mondta volna kevéssel előbb, hogy ez a kávéház a színházzal szemben van, azoknak az embereknek minden mozdulata annyiszor ismétlődött már, hogy nincs is saját mozdulatuk, nincs egy saját mondatuk, intonációjuk, mindent kölcsönvettek valahonnan, nem fontos az elismervény, hogyhogy nem elégelték még meg, hogy mindig csak vendégszerepelnek, saját bőrükben sincsenek otthon. Hol lehet most a Vöröshajú, vagy az ő nagy orrú mentora, azok a könnyed és áttetsző figurák a színiakadémia folyosójáról? Egyikük sem nőtt fel ahhoz a szerephez, amit ő, Rudi vett fel, ki tudná eljátszani a geget a Király utcai cipésszel, de úgy, hogy semmit ne iktasson ki, minden pillanatban mindent akarok, Lehotkaj asszony, a kudarcot és a 417
NV09-5.p65
417
2009.05.17., 8:48
diadalt, az elismerést és a fiaskót, azt a maguk egész krležai cassatóját, még azokat a vattagolyókat is a suszter feleségének a fülében. Vagy mégis a lánya lehetett inkább? Legyen belezsúfolva minden, másképp nem megy, szóba sem jöhet, hogy bármit kihagyjunk, fontosabbak a kiemelések, a zárójelbe tett idő, a lábjegyzetekbe foglalt hosszú téli éjszakák. Csak ő látja úgy, hogy nincs itt rend, mert semmit sem hagytunk ki, azokat az elegáns cipészkezeket sem, a hosszú, erős ujjakat, igen, bepiszkította őket a ragasztó, a bőr, de azért a billentyűkkel még erősebb lesz a kontraszt, ki bánja, ha inog ez az egész, a költözködők stráfkocsija is himbálózik, igen, az én gyönyörűségem bicebóca, de épp az a hiányzó centimétere a jobb lábnak, melyet ki tudja, hol vesztett el egy törés után rosszul összeforrott csonttal, valószínűleg kora gyermekkorában, Radoje papa talán úton volt éppen? Vagy születési hiba? Ki tudja, melyik őse örökítette meg magát nagylelkűen léptei szinkópájában? Igen, igen, elmerengtem, mondja Rudi, miért jöttünk ide, túl nagy a zaj, a New York kávéházba kellett volna mennünk, az csendes és kihalt, ott lakom mellette, túl messze lenne most a New Yorkig, mondja Sonja, én sokkal közelebb lakom innen, menjünk el hozzám. Rudi odaintette a fizetőpincért. Sonja váratlan ajánlatától gombóc nőtt a torkában, mintha a kávéház mélyén a vidám társaságot római császárok alkotnák. Vajon az a kalapos fickó, a legharsányabb közöttük, neki intett? Mindenkit köszönt, aki belép az ajtón. Azoktól is elköszön, akik indulni készülnek. Elmenőben Rudi búcsút int a kalaposnak. A kézmozdulat valójában nem is a jókedvű ismeretlennek szólt, hanem annak a bizonytalankodó ipsének az Akadémia folyosóján. A reggeli mámor kettéosztotta a gondolatokat. Váltakoznak a képek, a zajtalanul szétváló függöny mögött feltűnik a színpad, amely behatárolta a repertoár lehetőségeit. Ott, a vajdasági vidék hasadékában leosztották a szerepeket. Neki jutott a nyűglődés. A fagyos levegő beléjük fojtja a szuszt. Elég volt hozzá a fények változása, az, hogy a nap rásüssön az Andrássy úti fák csupasz koronáira, mindjárt oly otthonosnak tűntek a házak, mintha épp itt cseperedett volna fel Rudi. Vagy mindenre a meleg tenyér a magyarázat, amelyet a zsebében szorongat? A léptek enyhe aritmiája picivel feltűnőbb, amikor jobban iparkodnak. Nem feledem ezt a reggelt, mondja hangosan Rudi, és megöleli Sonját. A hang belülről azt súgja, mindig lehetett volna így, tisztán és szabadon. Most korrigálni szeretné visszamenőleg a megtett utat. Mennyi üres szócséplés, zárójelbe szorulva eltelt nyomasztó évek, elszállt napok. Mindent kirámolni, a tengődést tettre váltani. Miért lenne mindig mellékszereplő? Rudi felemeli tekintetét a kopasz ágak iránt, mintha az a belső hang valahonnan 418
NV09-5.p65
418
2009.05.17., 8:48
odafentről jönne. Sonja egy vastag fához tapasztotta az arcát, lehunyta szemét. Lehelete hószagú. Az Oktogonhoz közel befordulnak egy puszta térre. A kávéházak nyitva vannak. Megállnak a Liszt-emlékmű mellett. Rudit lenyűgözi a zeneszerző térdén nyugvó tenyere. Nézd azokat az ujjakat, mondja. Az egész világ közéjük fér. Közben a maga világára gondolt, amely belé temetve csak őbenne létezik. Cseppnyi irigységet érzett, nem Liszt itteni gránitalakja, hanem a Vöröshajú iránt, akit a kalapos jókedvűen magához intett. Már csak a gondolatától is, hogy kihullhat a pikszisből, elöntötte a sárga epe. Keserű volt továbbra is, Sonja csókjai, a konyak után is a szája íze. Nézte a hatalmas markot, a csontos ujjakat, Liszt egyenes szálú hajának nyugtalan, megrezdülő tincsét. Eszébe jutottak apjának az Imperial billentyűit aprító ujjai, eszébe jutottak a kerek körmök anyja kezén, amelyek a hajókabinok ablakaira emlékeztettek, szépmívű miniatűr képernyőkre, mindig veszélyes közelségben a varrógép tűjéhez. Ahogy a falapra szorította őket az anyja, pír öntötte el őket. Tűjének acélárbocával a Singer varrógép egyenletesen siklott a fehér anyag végtelenségében. Hatalmas, viharos hullámokként hullottak alá körben a ruhák redői. Az egyenletes kattogás mindig messziről ért el hozzá, mert Rudi behúzódott a szabóműhely hátsó helyiségébe, amelyet raktárnak használtak. A félhomályból hallgatta a közelből a hajócska motorjának berregését. Rudi lelkében lélegzett a múlt, és itt, a Liszt-szobor előtt nyugodtan felnyithatta az ajtaját, mert az Edinák csak szirtek, amelyek nem veszélyeztetik a hajózást. Persze nélkülük, gondolja magában Rudi, nem lennének szigetek, nem lennének kikötők sem. A kétes értékű, a banalitás posványába süllyedt gondolat, fennakad a szűrőn. Mért van az, hogy itt, a Liszt-emlékmű előtt ezzel az ismeretlen nővel, mint valami beavatáson, mindenre képesnek érzi magát? Egyszeriben elillan minden keserűség, s ő tudja, hogy pontosan így kellett mindennek történnie, ahogyan történt. Minden kiejtett szava megleli öblét Sonja gondolataiban. Mi lesz ebből emlék, mondja Rudi. Sonja csak felnevetett, nem keresett rá magyarázatot. Ha pedig Edina módjára rábámult volna és nevetését visszafojtva megkérdi, mit jelent ez, Rudi hosszas magyarázkodásba fog mindannak archiválásáról, amit az érzékszerveinkkel észlelünk. Ez a beláthatatlan halmaz pillanatról pillanatra veszélyesen növekszik, mindegy, hogy egy kertész vagy egy tudós, egy villamosvezető vagy egy zenész fejében. S alámerül. Ha nem így történne, elég volna hozzá néhány hét, hogy amit ezalatt megélünk, emlékezetünk minden szabad helyét eltömje. És semmit se tudnánk már befogadni, süllyedő hajókként el419
NV09-5.p65
419
2009.05.17., 8:48
tűnnénk a mélyben. Valamit beszél Rudi a hajókról, miközben a széles lépcsőkön a második emeletre kapaszkodnak fel. A lift nem üzemel, áll egy cédulán, amelyet a dróthálóba tűztek. Ezt a részletet biztosan megjegyzi. De Sonjának nem említi, mi minden kavarog a fejében, hanem hablatyol tovább Horthy admirálisról, a magyar vízilabdázókról. Sonja a félemeleten megfordul és csókot nyom az arcára. Gesztusát Rudi intésnek fogja fel, csak még egy szó, és elvétette vele a lépést. Maradna a keserűség, a biztos veszítő fedezékébe menekülve megszabadulna a szorongató érzéstől, hogy történhetett volna másképp, alakulhatott volna jobban. Mezítelenül és meg-megremegve a karcsú testet fél óra múlva a karjai közt tartja majd, és éppen az a szép, hogy egy pihe csak a várakozás sejtelmes sötétjében. Anyám még karácsony előtt elutazott a testvéréhez Sopronba, közli Sonja, miközben kinyitja a bejárati ajtót. A kicsiny komódon a sárga lámpabura, mint valami mélytengeri világító hal, valószerűtlenül hat a nappali szoba sötétítő függönyei mögül beszüremlő reggeli fényben. Rudi a fogasra akasztja a felöltőjét. Sonja rövid időre eltűnik oldalt egy ajtón, s egy üveg konyakkal meg két pohárral jön vissza. Rudi a masszív bútorzattól, szobroktól, képektől, lámpáktól, a magas mennyezettől lenyűgözve forgatja a fejét. Mintha régiségboltba tévedt volna, lépten-nyomon tárgyakkal telezsúfolt komódokba, asztalkákba ütközik. A szobákat elválasztó kétszárnyú ajtó tárva. Lassú léptekkel kerül egyet. Nem, ez nem a szocializmus alatt szerzett zsákmány, mondja Sonja, mintha belelátna Rudi gondolataiba. Az egész bérház valaha az anyai nagyapámé volt, azé, aki végiggyalogolta fél Szibériát. Az ő papája, az én dédapám mérnök volt, és a transzszibériai vasút építésénél dolgozott. Sonja odalép a szoba sarkában álló Héra cserépkályhához. A láng felizzik benne, és már ettől a hangtól is melegebb lesz. A harmadik szobába érve a széles sarokablak üvegén át lelátni Liszt sötét alakjára, amelynek vállait és hosszú, egyenes haját hó lepi. Hideg van a szobában. Rudi világosan látja saját leheletének áttetsző felhőcskéjét. Két oldalfalat a padlótól a mennyezetig érő polcokon könyvek borítanak. Mély fülke választja el őket, amely csak a fél falmagasságig ér. Őrhelyre emlékeztet. Kis asztal áll benne, rajta lámpa vörös gyöngyökkel díszített burával. Az ablak alatt komód, a komódon régimódi telefonkészülék magas villával. Rudi megérinti a kagyló fekete kaucsukját. Hány és hány kéz tartotta már? Hány meg hány hang, sóhaj, nevetés a láthatatlan hálózatban? Azután sürgős találkozók következtek. Szakítások ugyancsak. Minden elmúlt. Nincsenek többé hangok, sem emberek. A némaság messze nyúló hídja, amelynek nem látja a végét. A meséhez elegendő a díszlet. Sötét téli reggelek, Liszt 420
NV09-5.p65
420
2009.05.17., 8:48
behavazott figurája, meleg párnák és az új életet hordozó elnehezült test puhasága. Az állott levegő ébredéskor. A szolgálati gépkocsi berreg a téren. Állami intézmények fenyegető csarnokai magasodnak a nap fölé, amely fel sem virradt még. S ő, Rudi hasonmása az időben, kilép a fagyos virradatba. Nem Radoje Lalovic az, pontosabban csak egyike a névteleneknek azok sorában, akik alapot szolgáltatnak Rudi szorongatott és boldog vándorlásához. Órákon át itt tudna rostokolni a múlt idő e morotvájában, felfedezni és örvendezni. Noha ez nem az ő múlt ideje, érzi, ahogyan egy alantas erő húzza felé, mint a gyilkost, aki visszatér a tett színhelyére. S épp Sonja közelsége, testének ígérete, a szerelmi gyönyör elkerülhetetlensége, a lázas mohóság előérzete, mely testük minden moccanását mindaddig csigázza, míg szemérmetlenül verejtékbe és sóhajokba nem fúl minden, itt, ebben a lakásban, ötven lépésre attól a hatalmas maroktól, amelyben egy egész világ fér el, mindez elbódította Rudit. S ilyen pillanatokban mindig feltámad a benne lakozó művészlélek, elfojtott alakmása, aki talán nem is alakmása, hanem egy elzárt rab. Egyszeriben elhárulnak a láthatatlan akadályok, eloszlik az elfojtott düh, amelyről soha nem derítette ki pontosan, honnan ered. Minden ködbe vész, mint a budai hegyek, ami nem tartozik a színpadra. De ő tudja, hogyan készülnek a hegyek, az udvarházakra a homlokzatok, az erdők és a szerelmi zugok. Egy lépés a színfalak mögé, egy lépés, amely összes útjainak irányt adott. Rudit felemeli saját könnyedsége. Valahonnan messziről bűvös hangot hall. A hatalmas ujjak azok, egy végtelen sokáig kitartott tremolóval, ott, azon a csendes téren, ahol nemzedékek használták el mindennapjaikat. Berreg az automobil, feketén, hatalmasan, mint valami hüllő, a padokon öregek üldögélnek, a gyerekek krétaköröket rajzolnak az aszfaltra, galambok telepednek a Liszt-szoborra. Minden egyszerre történik e tér partitúrájában, mint ahogy e percben minden utcán és minden téren a világ minden városában egyugyanazon szerzemény szólal meg. S amíg szól, nincs semmi előtte és nincs semmi utána. Csak a széttartott ujjak hídjai a billentyűk felett. Amikor belép a szobába Sonja, és gyengéden kézen fogja Rudit, ő csak sorolja tovább a feltoluló mondatokat, mert a rab, amely benne lakott, szóhoz jutott. De hát az a Liszt-szobor sosem volt azoknak az időknek a tanúja, amelyekről beszélsz. Nem emlékszik szolgálati kocsikra és éjszakai letartóztatásokra. Tíz éve állították fel itt a téren, Liszt halálának századik évfordulóján. Gyere, itt hideg van, mondta Sonja.
421
NV09-5.p65
421
2009.05.17., 8:48
MINDEN VALAHOL LEÜLEPSZIK, ÉS MINDENKI BENNE LESZ Amikor fél órával később, az átmelegedett szobában, Rudi Sonja mezítelen vállára tette a kezét, úgy érezte, mintha egy szobrot keltett volna életre. És nemhogy csak a teste elevenedett meg, nemcsak az önfeledtség lépett működésbe, amely a nézőtéren kiolt minden lámpát, s az érzékek határát a színpad szélén vonja meg, de Sonja minden mozdulatával és sóhajával, úgy érezte áthullámzik rajta a szellemjárás territóriuma. Minden ismerős volt ebben a térségben, amelyet a térről felszüremlő halk tremoló lengett be. A szoba félhomálya, a lehelet és a suttogás a pohár konyak szétáramló melege, a törékeny végtagok, a has, a mellek fehérsége. A tenyerek alásiklanak a szerető hátán, az ujjak a csigolyák gesztenyéit válogatják. S akkor erős rándulás, a testek elernyednek az utazás első taktusával. Bár ismerősnek tűnik, minden új és megismételhetetlen. A nyál íze, az aléltság, a moccanások, a lihegés. Oly gyors az utazás, hogy a látványból illat lesz, a neszből íz. Valahol az ajtó épp csak megnyitva. A résben, melyen át hosszan elnyúló háromszögben veti be nyalábját a fény, meztelen lány jelenik meg. A férfi nem látható, csak a hangja jelzi jelenlétét. Ez nem itt a szobában történt. Talán a Margitszigeten? Hol voltam akkor, Sonja első éjszakáján? Hun lovak sebességével tágul a térség, amely Sonjáé, s amelybe Rudi betolakszik. Az ágyban semmi nyoma a sántaságnak. Avatottan mozdul, mintha az ágyában szeretők sokasága fordult volna már meg. Nem kimúlt római császárok, ahol vannak e, nyugágyban heverészve egy latifundium valószerűtlen udvarán. Csak velem történik ilyesmi? Kezem hatalmas, mint Liszté. Sonja e percben lágyan tenyerébe fogja heréit. Kialszik minden gondolat, csak Sonja kezének bölcsője van, mely Rudit magába pólyázza. Belevész, mint egy bölcsőbe. És akkor az izgalom, ráismer a bevett sorrendre, a szerelmi protokollban a következő mozdulatra, mely ezerszer elismétlődött az első éjszakától kezdve, egy lakásban, melynek körvonalai sohasem enyésznek el emlékezetünk titkos zugaiban. Sonja hídba emelkedik, hasa nekifeszül Rudiénak, nyakát, vállát, tarkóját gyúrja. S amikor megfordul, és Rudi két kézzel megragadja csípőjét, Edina kidomborodó hátsójára ismer. Hun kalandozások gyümölcse? A veleszületett bicegés, a léptek észrevétlen kihagyásai a havon, táncteremben. A tompa sóhajtások fojtott nyögésben olvadnak egybe, az ujjak görcsbe rándulnak, mintha a testek a végsőt lehelnék, csendesedik az érverés. Beavatás egy új történet révén, melynek határvonalaival nincs tisztában, de él benne az emlékezés. Hozzátapadva Sonja hallgat, gyengéden
422
NV09-5.p65
422
2009.05.17., 8:48
megcirógatja tenyerével mellét, hasát, s ott megáll. Tenyere horgony, melyet Rudi testére bocsátott le. Amikor évekkel később gondolatban felidézte a Budapesten töltött időt, minduntalan meghökkentette az emlékezés mechanizmusa, amely valamiféle, Rudi számára felfoghatatlan módon, megőrizte azokat a kopár és színtelen napokat is, banális részletek bójáival, mindegy, mi az, a gesztenyés mignon és a csokoládé íze az a szentendrei Dobos Múzeumban vagy egy öregember arca, aki Rudi mellett ült a metróban és az utazás egész ideje alatt egy, a lepkékről szóló könyvet olvasott, miközben folyton csuklott, vagy a Blaha Lujza téri gyógyszertár pénztárosnőjének villámló tekintete, avagy egy bájos öreg hölgy vízszínű szeme a Villányi úti fogorvosi rendelő várótermében. Az eseménytelenség és a monotónia az emlékezetnek végtelen térségeit foglalták el, az élmények negatívjáról pontosan lemásolt részletekkel. Maguk az események elvarratlanul úsztak a felszínen, több változatban. Nem tudta, két vagy három napot töltött-e el a Liszt Ferenc téri lakásban. Néhány órát átaludtak, azután csókokkal és simogatásokkal ébredtek. Az ébrenlét órái a mámor és a fáradtság folytán álombeli jeleneteknek tűntek. Az idő egy meghosszabbított jelen volt. Beavatkozás lehetséges mind a múltba, mind a jövőbe. Egy budai lakásban történt, a Krisztinavárosban, mondta Sonja mezítelen karjának koszorújába fonva Rudi fejét és minden mondat után a homlokára nyomva ajkait. Az épület most is áll még, de nem hirdeti tábla a bejáratánál: „E házban ennek és ennek az évnek ezen és ezen az éjszakáján Sonja Lalovic először aludt ezzel meg ezzel.” Igen, csak azért emlékezem rá, mert szilveszter volt. Te nyomozó vagy? Azért emlegeted a fekete automobilt a téren. Az orwelli évet vártuk akkor. Épp hogy betöltöttem a tizenhetet. Te hány éves voltál akkor? Tizenegy. Nem illesz a Bakokhoz. Én karácsonyeste születtem. Milyen csillagjegyben? Nem kerülhettem el a stigmát. A sántaságom öröklött. Te Nyilas vagy. Ehol e, keresztbe tettük a szarvakat a nyilakkal. A Héra kályha belsejében halk, egyenletes sustorgással égett a gáz. A szobában szétáradt a meleg. Rudi mindannyiszor tapasztalta, amikor félrevonta a sötétítő függönyt, és elébe tárult a hóval befútt tér látványa. Az előszobában a falióra gongja minden félórát jelzett. A tárgyak, a bútorok egyhamar, alig néhány óra elteltével, amit Rudi a lakásban töltött, jól ismert tájékozódási pontokká váltak. Maga ment ki a konyhába és szendvicseket készített. A bárszekrény ajtaját úgy nyitotta ki, hogy megfeszítette az alsó keretét, minthogy a fémfogantyúját csak egy csavar tartotta, és ha megfogta az ember, a kezében maradt. Megtorpant a kicsiny átjáróban, amely a folyosót 423
NV09-5.p65
423
2009.05.17., 8:48
Sonja hálószobájával kötötte össze, és ahonnan egy ajtó a beüvegezett udvari verandára nyílt. A masszív polcon négy sorban írógépek álltak. Rudi tizenkettőt számlált meg. A márkaneveket csak azokon tudta azonosítani, amelyeket az eredeti fém- vagy fatok fedte. A Sonja lakásában való tartózkodása második napján eleget téve kíváncsiskodásának néhány percre kimerészkedett a jéghideg verandára. A vászonhuzatokat felemelgetve kiböngészte a márkaneveket. Egyik sem volt köztük Imperial. Egészen a másik végében, a sarokban Singer varrógép állt. Olyan tárgyak, amelyek kialakult egzisztenciákhoz tartoztak, olyan emberekhez, akik már nincsenek. És akkor, miközben a hidegtől vacogva becsukta a veranda ajtaját, villámcsapásként futott át Rudi fejében a Singer kiszállítása a pesti cégképviseletből a vevő lakására, talán épp abba, amelyben most ő is ott van. Mi volt ebédre aznap? És hol tartózkodott abban az órában a Király utcai suszter? És mindazok a levelek, üzletiek és szerelmesek, amelyeket azokon az írógépeken kopogtak le, amelyek, mint a tizenkét apostol, csak hallgatnak a hideg verandán? Megmaradt-e egy is közülük? A vágyban, hogy mindezeknek a tudásával befogja a világot, Rudi a tehetsége félreérthetetlen jelének tekintette. Mert csak idő kérdése, mikor lép elő a névtelenség gubójából és mutatkozik meg teljes fényében. Egy nővel lenni olyan, mint bemenni a moziba, és elmerülni a celluloidszalag végtelenségében, ezer kilométerekre eltávolodni a térben, évtizedekre az időben. E percben nemcsak egyedüli nézője a „Liszt mozinak”, hanem az egész repertoár gazdája az elsőtől az utolsó előadásig. Ösztönösen érezte, hogy e kettősség nélkül, a képesség nélkül, hogy egyszerre legyen szereplő és krónikás, nincsen nagy művészet. Az egzaltáltság órái a kételkedés napjaival váltakoztak. Azt kérdezte magától, mi hitette el vele, hogy kiválasztott? Vajon ebben az órában ezer és ezer hozzá hasonló fiatal ember nem képzeli magáról ugyanezt? És nem csak ez, náluk nem marad annyiban a hit, ők meg is valósítják elképzeléseiket. Eszébe jutott a Vöröshajú. Felrémlett lányok és fiúk fizimiskája, akikkel az Akadémia folyosóin találkozott, ahol két ízben próbálkozott. Miben nyilvánul meg az ő kiválasztottsága? Milyen jelek tanúsítják? Hol rejlik művészeti képességeinek aranyfedezete? Még mindig csak talonban? De ilyennel mindenki rendelkezik, a befutók is, a lemaradók is. Egyáltalán ki ő? Színész? Rendező? Író? Vagy továbbra is csak egy szelence, amelybe beleíródott egy vidéki város fundusának leltára, lakóinak látszatra szürke élete, a titkos álmok arról, hol izgalmasabb az élet, s az idő így gyorsabban telik – mélyebb a múlt és kivehetetlenebb a jövő. De mindig elkövetkezik a megbékélés órája a fennálló helyzettel, mindegy, hogy egy hétvégi ház nádfoteljében-e vagy egy parkban a padon ülve. Az egyet424
NV09-5.p65
424
2009.05.17., 8:48
len bizonyosság átengedni magunkat a szeptemberi napsütésnek, amely már nem olyan erős, mint a júliusi, de arany fényt áraszt. És ettől a fénytől minden könnyebb és vigasztalóbb lesz. Néma menetben vonultak fel a vajdasági város lakói jellegtelen arccal, akikkel évek során szembetalálkozott. Kiléptek a sötétségből és újra eltűntek. Egy pillanatra Rudi úgy ismert magára, mint képviselőjük abban a Liszt Ferenc téri színházban. Ők már azzal megmenekültek, hogy fennmaradtak az emlékezetében. Egyszer majd működésbe lép ez az egész együttes, és iszonyatos kakofóniában és a színek kavalkádjában egy világ keletkezik a szagok és látványok üledékéből. A félelmek és a bizonytalanság igazi arcát mutatja: a bátorság és a következetesség arcát. Mindenki megtalálja helyét, minden nő, akit bírt, és akit majd bírni fog, a múltjukkal egyetemben, a római császárok, a falak és a terek, a színielőadások, a magányok, a lakások, amelyekben élt, meg amelyekbe csak beköltözött – a térségek, amelyeket az utcáról benézve vett birtokba. És nemcsak a nők, hanem mindazok az alakok, akiket megismert. Micsoda gyűjtemény: egy élet ismeretségei? Mindet számba venni, a legjelentéktelenebb kézfogástól olyan személyekkel, akik csak háttérként szolgáltak két ismerős véletlen találkozásához az utcán. Oldalvást ácsorognak nevetgélve, és arra várnak, hogy az ismerőseik fejezzék be a beszélgetést. Egy bólintás a táncestélyi bemutatkozáskor, diszkóklubban, a színházak előcsarnokabeli tolongásban. A szép jelölt eltűnik, egy időre üres a helye a mellkasban. Vajon a következő napokban a szándék áttételes kényszerképzetté válik-e? Vagy pedig elég annyi, hogy az ígéretes arc egy csábító jövőt épít, amely ki tudja, hány találkozással és beteljesüléssel gyümölcsözik? Felhasítani az epidermiszt. Íme, szétszéledt csordaként közelednek – arcukkal, gesztusaikkal, hangjukkal vagy csak a nevükkel, mint az az anyai előd, Lackó aki a berekben élt, és akiről azt mesélték, hogy szodómiát űz. Rudi képzeletében ezért kecskeszakálla van és gyapjas, göndör haja. A csorda szó idézte fel ebben a pillanatban. Hogyha minden pillanat megtalálhatná foglalatát. A gondtalanság, amelyben már két nap óta ringatózik, ebben az időben medert szabott Rudi gondolatainak. Mindent ő tart kezében, a világ egész kusza lapját. Miközben Sonjával az ágyban hever, nem fosztja meg magát a száműzött kiváltságos helyzetétől. Biztonságos távolságból, Rudi minden enteriőrnek birtokosa, amit csak megkíván. Nincs sehova tovább, nincs semmi több, gondolta Sonját ölelve, átengedte magát a kéjvágy rohamainak, amikor a testiség az egyedüli valóság. Sem előbbi, sem későbbi, csak a has fehérsége, a köldök és a nyelv, amellyel a test reliefjét kutatja. Kísérlet az elalvásra, mi425
NV09-5.p65
425
2009.05.17., 8:48
közben enyhén behajtott tenyerét Sonja combhajlatára fekteti. Fellációval serkentett ébredés, a sírás küszöbére jutva, miközben teste utolsót rándul, és egzotikus növény módjára kilövelli nedvét, amelyben fuldoklik a termékenyítő csíra, a barlangmeleg, a reszkető gázláng a kályha ajtaján, a külső hangok, melyeket megszűr a hó és az éj pamutja, a biztos járás Sonja frottírköpenyébe burkolózva, a konyhai eszközök felismerése, miközben szendvicseket készít, a konyakospoharak csábító csendülése, először erős most, megszabadulván a holnap örvényétől, könnyedség tölti el és elégedettség az idő puszta folydogálásától. Nincs sem tegnap, sem holnap, csak egy meghosszabbított és törékeny jelen, amelynek testét-lelkét átengedi. Minden, amit tennie kell, magától kiderül majd az adott időben. Miért terhelnénk meg előre a jövőt szándékokkal, elveszítve, mielőtt megtörténhetne? A változások régóta rögzítődtek, nemcsak az Erzsébet körúti címmel, az idegen nyelv álmosító zenéjével, amely fülében már nem az őszi eső sustorgása, hanem egészen világos, útközben elkapott szavakból áll, olyan szavakból, amelyek tágítják a meghódított teret. A konyha más, mások az étkezési szokások, más a lépcsőházak szaga, a villamosok tejüvege, a forgatókönyv, ahogy egy-egy alkalmi utcai incidenst meg tud oldani, amikor szeme sarkából bemér egy jó bőrt, és odamosolyog, ha ránéznek. Mert minden leülepszik valahol. És mindenki benne lesz. A darabban, amely a fejében íródik szakadatlan, akkor is, ha alszik, és reggelente, míg ébredezik és a nap útját követi a lakkozott parketten, míg elgondolja mind a talpakat, amelyek ide léptek, mind a lábakat, testeket és arcokat, mindazokat a mozdulatokat és sóhajokat, szavakat és sikolyokat, és ez csak egyetlenegy lakás színházának repertoárja a város határtalanságában. Talán Sonja testi közelségétől, a történetek okán, amelyeket egymásnak e két-három nap alatt elmeséltek, vagy az új tér miatt, amely folyton új részletét tárja elé, Rudi úgy érezte, hogy villanások, képsorok, jelenetek elevenednek meg benne. Visszatértek az összefüggéstelen látomások. Melle majd szétszakadt, távolodott, mintha csak vendégszerepelne egy helyzetben, amely többé nem az övé, mert ő ismét az isteni szögletet foglalja el. Az oly jól ismert érzés fogta el, hogy egy hangyboly nyüzsgésében vesz részt, a pillanat, amikor a mozgólépcsőn leereszkedik a metró torkán, és a reklámpannók alagútjában siklik alá: egy szépség gyöngymosolya, aki a Colgate fogkrém új változatát tartja kezében, egy üzletember ragyogó arccal vitaminkapszulát dicsér, népviseletbe öltözött bácsika hóna alatt Toshiba laptoppal, a velencei Argo idegenforgalmi ügynökség üdvöskéje, elnyújtott psssszttt, dőlt betűkkel kiírva különböző színű Durex kondomos dobozok alatt, melyek úgy sorakoznak, mint a gyermekxilofonon a fémlemezek. 426
NV09-5.p65
426
2009.05.17., 8:48
CSÁSZÁROK IDEJE Később jólesett felidéznie az ébredéseket. És sok volt belőlük ama januári reggelek után is, amelyek a Liszt téren találták. Aludtak néhány órát, amennyi a testnek elegendő, hogy újra feltöltődjön vágyakozással és erővel, és akkor, felébredve éjnek idején vagy a szürke téli délutánon, az ágyban heverészve beszélgettek. Milyen kevés kell hozzá, hogy a szem újhoz szokjon, ahogyan első pillantása a kicsiny teásdobozok glédájára esett, amelyek egy fali tartón sorakoztak. Hiányozni fog talán, amikor a körúti lakásán ébred. Kis ideig a tarka sáv után kutat majd a hosszú függönyök mintázatában, mielőtt befogadná a jól ismert környezet látványát. De ha még nem fordult oldalt, hogy folytassa az átellenbeni fal leltározását, Sonja testének megérintése félálomban időben jóval messzebbre röpíti, egy meghatározhatatlan időbe, ahol a szeretett személy megszokott, sokéves jelenlétének nem velejárója magától értetődő birtoklása. Miközben éppen ez a csupán hosszú és komoly kapcsolatokban kialakuló érzés, a kölcsönös egymáshoz tartozás érzése támasztott Rudiban leküzdhetetlen vágyat a nő után, akivel éppen ágyba bújt. Ezt az emóciót az Irenával szerzett tapasztalataiból merítette és minden nővel meg tudta osztani. Sonjának a hasán átvetett karja, a tenyér, amely alatt megéled Rudi férfiassága, melyet izgat maga a tény, hogy bármikor rászabadulhat a testre mellette, a tárgyak, holmik a konyha és a fürdőszoba közt, mindez bele van varrva a Liszt Ferenc téri lakásba. Azon túl minden fehér. Nemcsak a hó miatt fehér, az ismeretlen fehérségébe vész, az üresség széleinél pedig időnként hideg fuvallat tör be. Sonja kis időre kitárja az ablakot, hogy kiszellőztesse a dohányfüstöt. Ez a pár perc tudatosítja Rudiban, hogy van külvilág is. A játéktér, amelyben Sonja és ő a szereplők, csak egy a ki tudja, hány ezer hasonló játéktér közül ebben a városban. Néhány órás időközökkel az elszenderült szerelmesek állóképe bevett módon elevenedik meg: a feleszmélésük után váltott csókok és gyengéd simogatások nyomán felizzik a szenvedély, a hang rekedtsége váltja ki, egy mozdulat, amely felkelt valamely ifjonti vágyképet, a gyöngyöző halántékra tapadt tincs, a komódon álló tárgyak elhelyezése, egy felbukkanó név, a ráébredés, hogy magáévá tesz egy testet, amely mások jelenlétét őrzi magában. Igen, igen, a császárok ideje ez, fut át Rudin. És nyomban elhessegeti a kísértő rögeszmét, megpróbál nem gondolni azokra, akik elődei voltak. Megmámorosítja a nyüzsgés gondolata: hogy a gomolygó anyag része lehet, szervesülve egy hatalmas város szervezetében, aprócska hangya, aki értelmetlen távolságokat küzd le ugyanilyen értelmetlen szándékoktól, szenvedélyektől és ambícióktól vezéreltetve. És ugyanakkor még427
NV09-5.p65
427
2009.05.17., 8:48
is különválva örvendezni azon, hogy a téli nap gyorsan estébe fordul, hogy sokan nem érik meg a reggelt, hogy a város peremén növekednek a temetők, hogy ő is elődje valakinek abban a Liszt téri lakásban, hogy, úgy látszik, megtanulta élvezni azokat a színtelen perceket, amelyeknek múlását csak a gáz sziszegése méri a kályhában. Évekig élsz, és mindennek, ami érdemes arra, hogy emlékezz rá, fél óra elegendő az elmondására, mondja Sonja, miközben tenyere gyengéden bejárja Rudi hasát és combját. Annyi is sok. Az én apámnak nem volt negyed órára való mondanivalója sem az életéről. Ellentétben az enyémmel, aki jó ha a tizedét kiteregette annak, amit megélt. Vagy anyám apja. Fél Szibériát gyalog bejárni. Orvos volt, a Vörös Hadsereg önkéntese. Az ő apja, a dédapám a transzszibériai vasútvonal építésén dolgozott. Négy évet töltött szibériai építőhelyeken. Ott szeretett bele egy lányba és elvette feleségül. A dédanyám egy oszétiai orosz nő volt. Szeretnék egyszer eljutni oda. Azért oroszos a neved? Á, nem, hiszen mondtam már, apám valamilyen orosz film miatt választotta. Sem a címét nem jegyezte meg, sem a rendező nevét, még a színésznőét sem. Csak arra emlékezett, hogy azt a filmet az Október 20. moziban látta és a főszereplőt Sonjának hívták. Megvan még az a mozi? Igen, megvan még. És a dédapád, az orvos, hogy került a Vörös Hadseregbe? Harmincnyolcban elindult Oroszországba, állítólag hogy meglátogassa a rokonokat Oszétiában. Elég zavaros ügy, mert anyám azt mondta, hogy két évvel az elindulása előtt elhagyta őket. Anyám kilencéves volt akkor. Emlékezett rá, hogy az anyja egész nap ült a szobájában. Árnyék lett belőle, a külvilágból érkező hangokat figyelte így. Hát hallani volt mit, férje, a pesti sebész botrányát a verebek is csiripelték. Egy fiatal színésznő bájaitól megbabonázva teljesen megbolondult. Állását is feladta, és viharos ütemben lépett nyakára a vagyonnak, amit az apja hagyott rá, ez a dédapám, a mérnök, aki a transzszibériai vasútvonalat építette. Amikor a színésznőt szerződtette a Burgtheater Bécsben, nagyapám is utána ment. Csakhogy a nő egykettőre faképnél hagyta, így visszatért Budapestre. Néhány hónapot a családjával töltött. Vasárnap kirándulóhajóval Szentendrére jártak. Azután nyár elején nagyapám elutazott Oroszországba. Senkinek sem írt. Hamarosan kitört a háború. Mint ellenséges ország állampolgárát a Kaukázusba deportálták. De minthogy sebész volt, az egészségügyi szolgálatban kapott alkalmazást. Két évet töltött frontszolgálatban, operált. Kezeket és lábakat amputált száz428
NV09-5.p65
428
2009.05.17., 8:48
számra. Tudni lehet, mert egész idő alatt munkanaplót vezetett, és felírta bele a sebesültek nevét és adatait. A hagyatékában találtam meg a füzetet, egy csomó levél és fénykép közt. A háború vége felé Kazahsztánba helyezték át. Magyarországra csak ötvennégyben jött vissza. Anyámnak akkor, huszonöt évesen, egy elrontott házasság volt a háta mögött. Fuvolán játszott a filharmóniában. Úgy mesélte, nagyapa belépett az ajtón, letette a bőröndjét az előszobában, levetette a felöltőjét, és mintha csak pár napig lett volna távol, nem pedig teljes tizenhat évig, törülközőt kért. Azon az éjszakán anyámnak elmesélte egész életét Oroszországban. Bár polgári környezetben cseperedett fel és élt örök életében, megrögzött baloldali lett belőle. Nagyapám pálfordulásának legfőbb erjesztője egy német festő, Hermann Vogel volt, Lenin barátja. Az októberi forradalom után a lélek mérnökeinek bolsevista hierarchiájában fontos tisztséget töltött be. Nagyapa Moszkvában ismerte meg. Pár évvel később Kazahsztánban találkoztak újra, a Bugyonnij kolhoz kórházában Hermann Vogel az éhezés és a kimerültség folytán a végét járta. Mert a szovjet életnek ezt a lesifestőjét a háború kezdetén, mint minden idegent, messze az Urálon túlra telepítették. Kulturális műsorokkal utazgatott, a propaganda komédiásaként, ahogyan később nagyapa fogalmazott, egész idő alatt képekben megörökítve a Szibéria úttalan útjain megismert közönséges emberek mindennapjait. Megkérte nagyapámat, hogy utazásai sajátos naplóját, a mintegy száz, képeslap méretű rajzot a háború végeztével juttassa el a feleségéhez, aki Moszkvában maradt. Nagyapa időközben beleszeretett egy ápolónővérbe, akinek fia született tőle, és Kazahsztánban telepedett le. Megőrizte a rajzokat, hátlapjukon naplóbejegyzésekkel. Három évvel a háború vége után egy moszkvai sebészkonferencia alkalmával nagyapa nyomára lelt Hermann feleségének, és átadta neki a hagyatékot. A kongresszus egész ideje alatt minden este meglátogatta, és a férje utolsó heteiről beszélt neki. Ezt-azt ő talált ki, elcsábította az asszonyt. Nemsokára sikerült Moszkvába költöznie, az asszonyt a gyerekkel Kazahsztánban hagyva. Micsoda alak, mondta Rudi. Hermann feleségének is hátat fordított, visszatért Budapestre. Sodródott az életben. A saját sorsára is sebészi beavatkozásokat alkalmazott. Csonkolta a múltját, és annak a levágott részével többé nem foglalkozott. Ötvenhatban az utcai harcok alatt halt meg. A Ferenc körúton egy pincéből sebesülteket menekítettek. Nagyanya éveken át fáradozott azon, hogy megpróbáljon nagyapa kazahsztáni családjának nyomába jutni, azután feladta. Az az ember úgy váltogatta az életeket, mint a hotelszobákat váltja az ember. Hogy hívták? 429
NV09-5.p65
429
2009.05.17., 8:48
Nagy Kálmán. Halála után nagyanya két tucat képeslap formátumú akvarellt meg néhány rajzot talált H. Vogel szignóval. Mindegyiken negyvenhárom márciusi dátum szerepelt, és ez Hermann halálának ideje. Mindenhol egyforma motívumok: falusi házak, kopár udvarok és ablakok, felettük fortocskák, amelyeken állatok, madarak, emberek néznek ki. Egy akvarellen a fortocska nyílásában a nagyapám ábrázata van megörökítve: barnapiros ázsiaias pofacsontok, vörös szakáll. Nincs rá magyarázat, hogy ezeket a munkákat miért nem adta át Hermann özvegyének. Talán amikor később Moszkvában együtt éltek, visszavette őket? Hermann miniatűr akvarelljei voltak a legkedvesebb képeskönyvem. Nagyanya hetente egyszer szertartásosan végignézte. A hátlapjukon orosz és német szavak teljes összevisszaságban, ezért gondolom, hogy lázálmában festette a képeket. Megmutatnád nekem? Nincsenek már nálam. Valamikor a hetvenes évek közepén, amikor a filharmóniával Moszkvában vendégszerepelt, anyám egy öregotthonban megtalálta Hermann özvegyét. Akkor tudta meg, hogy szülővárosában, Brémában, Hermann Vogelnek múzeuma áll. Szüleim később felajánlották megvételre az akvarelleket a múzeumnak. Meg is vették, és a képek árából nagyon jól éltünk. Nagy pénz volt, amit titokban fizettek ki. Amikor két évvel ezelőtt szolgálati úton Hamburgban jártam, arra gondoltam, itt az alkalom, hogy elmenjek Brémába és megnézzem a Hermann Vogel Múzeumot, de az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Szorongás fogott el a gondolatra, hogy a nekem oly kedves albumot tárlóban lássam. Mintha csak lemeztelenítve állnék ismeretlenek előtt, akik belekukucskálhatnak a tudatalattimba. Komolyan hiszem, hogy a sorsdöntő elhatározásokat az őseink szellemeinek szavára tesszük. Hajlamainkat is örököljük, és sokáig szunnyadnak bennünk, azután hirtelen színre lépnek. Én olyan röghöz kötött vagyok, nem szeretek utazni, az apám meg a másik nagyapám viszont életet életre halmoztak, miközben a világ egyik széléből a másikba vetődtek. És mégis, a nehézkességem ellenére ismerősek nekem a szibériai és az afrikai messzeségek. Mintha megfordultam volna mindazokon a tájakon. Egészen világosan látom az ulcinji fövenyt, ahol apám a francia légiósokkal a háború elején partra szállt. Sonja gombolyította a történetet. Rudi előtt egy pillanatra megjelent a cérnaguriga, amint csikófül módjára megremeg a Singer varrógépen. Anyja varrógépe lófejet formázott. A hatalmas szoba félhomályában a gázkályha kék lángocskája körül, amely a sarokban afféle iniciálé módjára táncolt, előtünedeztek a színházi varróműhely körvonalai. Rudi hatalmas erőt érzett magában most, ily módon fölébe emelkedve a saját életének. Egy karmoz430
NV09-5.p65
430
2009.05.17., 8:48
dulattal minden történetet a sajátjaként tudott volna magához ölelni. Előtte, a sötétségben, a kavargó óceán. A jövő idő vet benne hullámot. Akármerre indulna is, nem véthet irányt, mert hiszen vágyakozása teremt világot neki. Egyszer majd, nem vitás, az a világ az alkotásában is testet ölt. Minden megélt nap anyagot szállít, ami valahol mélyen elraktározódik. Nem ócska csaló ő, az útjába akadt történetekkel labdázó zsonglőr. Nem eseményekre áhítozó sápatag szeminarista. A kezdetek mélyen eltemetve, a nedvesség szagában, amely egy földszintes vajdasági ház pincéjéből árad, fiákerek és csipkék, vadlibák az alacsony őszi égbolton, a szekrény tetejére tett birsalmák illata jégverem falusi szobákban, ősök fényképeken – az analógiák csodája. Úgy mozog Rudi Sonja történeteinek térségeiben, mint aki visszatér. Ismerős az is, amit először lát. A nagylelkű gesztus, amellyel Sonját magában már átengedi a holnapi magányosságnak, csak önzésének visszatükröződése. Alibi a küldetésre, amely hazárdjátékosi adósság képét ölti. Kirakójátékot folytat az agya minden reggel, miközben a Rákóczi út és az Erzsébet körút sarkán álló Julius Meinl önkiszolgáló pénztáránál sort áll, és az üvegkirakaton át szórakozottan meredve a túloldalra, ahol a gyógyszertár meg a Kaisers áll a Blaha Lujza téren, megállapítja, hogy tíz év elteltével minden gyökeresen más lesz. Miféle károgás ez, hallja Irena felcsattanó hangját. Hányódni a városban ide-oda, bámulni az épületeket és nyakra-főre méricskélni a jelenlét fokát. Vagy a távollétét. Egy ilyenfajta kiválasztottságnak mi az értelme? Nem, ezt nem tudta megértetni Irenával. Jog a titkokra. Zálogház, amelyben saját magának állít ki zálogcédulát. A hibás választás visszavonása az érzékenység aránytalan, tárgyát nem lelő mennyiségével. Mert a választottjai beismerésének ténye, hogy a múlt a római császárokkal kezdődik, tanúk nélküli bacchanáliákkal, mozdíthatatlan evidenciákkal, nem kevesbíti annak fájdalmát, hogy minden felvirradó nap másképp is festhetett volna. Hova kalauzolta volna el a Vöröshajú? A színiakadémia folyosói? Más sorrend? Vagy épp az a vargabetű az igazi út? Csak akiknek van múltjuk, azok gyarapítják tartományát. Mások számláinak kamatszedője. Mindent közelinek érez ebben a térségben. Hogy hívták Kálmán nagyapád apját? Árpádnak. Nagy Árpádnak. Tovább az ősök éjszakájába. Árpád atyja még mélyebbre vezetné őket, a családi krónika kulisszái mögé, sáros galíciai utakra, folyami kikötőkbe, menedékhelyek sötétjébe, ahol fattyak fogannak. S a véráram útvesztőiben utaznak a betegségek, hóbortok és sóvárgások, hibák és erények. BOGNÁR ANTAL fordítása 431
NV09-5.p65
431
2009.05.17., 8:48
CECILIE LØVEID
Betűzsonglőr Valamikor minden jelet meg tudtunk fejteni nem mint az álmokat, de valahogy hasonlóképpen. Fekete mágus látnokok gyanánt olvastuk ki a mozdulatba fagyott kéz jelentését, a becsomagolt szavakat. Tudtuk, mit jelent bal kézzel tölteni, s mi minden rejlik emögött. Ma már nem tudja senki. A legszebb gyöngyök ékesítették nyakunkat. Bennünk lapult a vizek bölcsessége. Minden, ami könnyre fakasztott, csókra ösztökélt, szeretkezni egy telefonfülkébe űzött minket. Később egyre halványodtak a jelek. Árnyékba húzódott a lélek. Mindenkitől követeltem, mutatkozzon be, hisz idegen, nem ismerem. Arrogánsnak akartam látszani. De megtisztultam. A világ újból megtelt jelekkel. Könnyek, rémek, vészcsengő. Készséges segítő kezek terelik mozdulataimat. Kártya, határidőnapló, szentképek.
Hűségesen Napittas áfonyát kívántunk késő nyári napon. Szapphó jutott eszünkbe. Miért támadt kedvünk a hűtlenkedésre? Igaz is, kivárhattuk volna szerelmeink jöttét. A hűségnek nincs pozíciója. A hűség kiszámíthatatlan. A hűség kutya. Tévedés. Elméletben kipróbáltam hűségesnek lenni. Ha meg vagy fázva, menj haza s bújj az ágyba...
NV09-5.p65
432
2009.05.17., 8:48
Kipróbálom a hűséget, nem a kutyáét természetesen, de azért kipróbálom. A hűség kastélylakó, hol facér utódok pezsgőt és kaviárt tálalnak, nincsenek kulcsra zárt szobák, kisszerűségek, játékok a félreeső zugokban, fal menti polcokra zsúfolt egyetemi jegyzetek, nem, nem. Kert és vakító égbolt, fáklya és pezsgő kaviárparti a beteljesületlen vágyakozástól bűzös hónaljú polgármester társaságában... bánatában a sárga földig leissza magát. Szinte elviselhetetlen. De a hullócsillagokkal tűzdelt éjszakai égbolt románc-kulissza. Le myste`re des alignements. Vele. A Loire-Atlantique sovány polgármesterével. Úszódaruk, egyik rakpart a másik után. Elképzelhetetlen méretek. Elfogynak a hajók. Tömeglakások, egyikben a betűzsonglőr. Kísérletképpen kipróbáltam a hűséget, nem ajánlom senkinek. A hűség nem bűn, realitás. Megpróbáltam hűséges maradni kicsit másképpen, egymás mellett fekve. Hárfazenével, tengerikígyókkal körbefont duzzadó mellek, kibontott haj. Bizony. Kész TinTin-sztori: a hajnali nap nyílsugarat lövellt felénk egyenest a szívünk közepébe. Nem volt más hátra, mint a nyilat kitépve fejest ugrani a szerelem örvényeibe.
433
NV09-5.p65
433
2009.05.17., 8:48
Fájdalomcsillapító Kíméletesen közlik másodpercekkel a szülésem után Anyám meghalt. Senki nem hiszi el nekem. A zárójelentések engem igazolnak. Az a felhőszerű folt, magyarázta a belgyógyász főorvos, nagy valószínűséggel már áttétel, semmiképp nem normális. Édesanyja Freud generációjához tartozott, magyarázkodott a doktor. Álarc mögé bújva magára haragította a sorsot kerül, amibe kerül, szinte teljesen lebénult bal oldallal korát meghazudtoló kilátástalan reményekkel áltatta magát, szegény. Mellette nem volt nyugta senkinek. Végtelen önzésből mindenkivel elhitette, hogy tökéletlen. De hisz színésznő volt, válaszoltam. Időt akartam nyerni, mondta az orvos. Mire ment vele, kérdeztem vissza. Minden a kellő időben történt. Álltunk a kórházi liftben. próbáltam nem a szemébe nézni.
NV09-5.p65
434
2009.05.17., 8:48
Nappalifény-lámpa Közvetlen az ablak előtt ült mint akit a párkányra komponáltak Miként egy Vermeer-modell A nappalifény-lámpa bűvkörében fénycsövek sugarába meredve Hátát melengette a napba tartva Másféle ablak, talán egy hajón árbocra nyársalt nap, szél a vitorlákban hullámok, tenger s enyhe szellő valahol az Egyenlítő mentén Vigasztalódni? Vagy tán kijátszani az elkerülhetetlen depressziót? Mindenesetre egy melegítő lámpára vágyott Ezt nem lehet félremagyarázni
Szétzúzott napok Az a bizonyos hölgy vagyok kit több helyen egyszerre láttak Szétzúzom a valaha voltak maradékát Szétzúzok napokat Hátat fordítok nekik Meg sem látom az újakat Ajándékokat kapok Megnézem az ajándékokat Kidobom az ajándékokat Újabb ajándékokat kapok Rájuk sem nézek 435
NV09-5.p65
435
2009.05.17., 8:48
Továbbadom az ajándékokat rosszindulatú ficsúroknak Az a bizonyos hölgy vagyok piros tűsarkú cipőben, kezemben intésre emelt karmesteri pálca pódiumra lépek.
Víz Se jó éjt. Se jó reggelt. Semmi válasz az SMS-emre. Csodálkoztam, kíváncsi lettem. Újra írtam, semmi. Egy hotelszobában halt meg. Pótdíjat követeltek a takarításért. Olyan lett a szoba, mint egy nyúlvadászat után, közölte a telefonáló. Levontuk a bankkártyáról. Rendben! – válaszoltam. Magam elé képzeltem a csattanást. A véres nyúltetemet. De nyúl nem volt a szállodaszobában, csak ő maga. Armani öltönyben. Az autója két hét múlva érkezett meg. Ő ugyancsak, ólomkoporsóban, repülővel. Se fanfárok, semmi. Már jó ideje várt rám. Végre a kápolnába értem. Kezdett kiolvadni. Félremagyarázhatatlan. Jégágyon feküdt. A koporsó résein szivárgott a víz mint tavasszal, utat talált mindenütt. A temetés alatt tovább olvadt. Elszabadult erek. A víz mindig a maga útját járja. A víz mindentudó. Ő türelemmel várta özvegyeit, gyermekeit. 436
NV09-5.p65
436
2009.05.17., 8:48
Megkapta a zenéjét is. De nem szólt. Néma maradt. Olyan ártatlannak tűnt. Aztán utazni vágyott, tovább, tovább hegyek közé, kis tavak vidékére. Bach felé, Luigi Dallapiccola felé. Jó éjt, Papa, búcsúztatta a fia. Az jutott eszembe, fiai és lányai máris félig-meddig árvák. KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai
Útszéli település Ibadan és Abeokuta között (Nigéria).
NV09-5.p65
437
2009.05.17., 8:48
MŰHELY
Visszhangos szavak Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Lator Lászlóval
LUKÁCS LAURA: – Magyar műfordítókkal beszélgetve úgy látom, megkerülhetetlen a francia irodalom és főleg a francia költészet. Minek köszönhető ez a franciás vonzalmunk a Nyugat első nemzedéke óta? Vagy az, hogy legjobb műfordítóink körében később is töretlenül népszerűek azok a költők, akik Rónay György Modern francia líra (1939) és Új francia költők (1947) című fordításkötetében már szerepelnek? LATOR LÁSZLÓ: – Erre nem tudok röviden válaszolni. Irodalom- vagy műfordítás-történeti tény, hogy számunkra a Nyugat első nemzedéke, vagyis a XX. század fedezte fel a francia költészetet. Természetesen fordítottak ezt-azt már korábban is – leginkább közepes francia költőket, például Béranger-t, Petőfi kedvenc költőjét –, de az igazi felfedezést a Nyugat első, nagy nemzedéke tette, és ennek egyszerű oka van: legjobban a franciáktól lehetett megtanulni (már a XIX. századiaktól is), hogy mi az a modern költészet. A XIX. század végi magyar költészet és a XIX. század közepi francia költészet ég és föld: a francia sokkal modernebb, még az ízig-vérig XIX. századi Victor Hugo életművének is van egy hihetetlenül modern szelete. A romlás virágait Babits, Tóth Árpád és (a taknyos kölyök) Szabó Lőrinc fordították, de Kosztolányi is fordított Baudelaire-t; vagyis ő lett Magyarországon a modern költészet mintája. A Fleurs du mal 1856-ban jelent meg – még tíz év sem telt el Petőfi halála óta. Véletlenül tudjuk, hogy Arany János olvasott Baudelaire-t, de talán az ilyenfajta – nemcsak technikájában, hanem látásmódjában is modern – költészetre nem volt érzékeny. Hadd fűzzek ehhez egy lábjegyzetet: valahol olvastam, hogy Jókai Mór azt mondta: „Tudnék én is olyan regényt írni, mint a Bovaryné, csak nem merek.” Ez azt jelenti, hogy a francia világnézet, erkölcsrendszer, az írói technika és szemlélet már akkor is sokkal merészebb volt. A Nyugat első nemzedéke azért nyúlt a franciákhoz, mert meg akarta újítani az elfáradt népies, nép-nemzeti magyar költészetet (a századvég epigonizmusában csak a nagyok – Reviczky Gyula, Vajda János, Komjáthy Jenő – jelentettek kivételt). Persze nem kizárólag: angolokat, németeket is felfedeztek, például Rilkét, de Baudelaire és Rimbaud kikerülhetetlen volt. (Érdekes, hogy a technikájában, képzettársításaiban, vakmerően szókimondó 438
NV09-5.p65
438
2009.05.17., 8:48
nyelvében hihetetlenül modern Lautréamont-t észre sem vették a nyugatosok.) A Nyugat első nemzedékétől kezdve tehát minta volt és maradt a francia költészet. Hogy mondjak két nagy, igazán modern költőt: nálunk előbb fedezték fel Apollinaire-t, mint Eliotot. Pedig ismerték az angolokat is, Babits például nagyra tartotta Eliotot. A francia költészet nagyszerű költészet volt, és ez a vonzalom aztán nemzedékről nemzedékre öröklődött tovább. Végül talán egy szociológiai-történelmi oka is van költőink franciás tájékozódásának: mint köztudomású, Magyarországon nagyon erős volt minden tekintetben a német (osztrák) befolyás. A magyar irodalom független volt ugyan, de a monarchia Európa-szerte ismertebb irodalma az osztrák volt. Úgy éreztük, rátelepszik a német a magyarra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a német rosszabb volna a franciánál; de azáltal, hogy a két ország uniójában Ausztria volt az erősebb, szinte kötelezővé vált számunkra a német nyelv ismerete. Így akik valami mást képzeltek el, azok mindig a franciákhoz fordultak. Vissza lehet menni Bessenyei György nemzedékéig: a francia felvilágosodás, a francia világszemlélet már akkor is vonzotta, érdekelte a magyar irodalmat. A XX. században aztán, a harmincas évek vége felé, megjelent egy irányzat – gondoljunk Illyés Gyulára –, amelyik a német világuralmi törekvéssel szemben választotta a franciás szellemet. Ez is benne van egész biztosan. A Nyugat harmadik, negyedik nemzedéke elsősorban franciás műveltségű költőkből, írókból állt. Ami az én személyes vonzódásomat illeti a francia költészethez, hozzáteszem, hogy sok pályatársammal ellentétben én csak annyit tudtam két-három idegen nyelvből, amennyit a középiskolában tanultam. Egyetemi vagy Eötvös-kollégiumi társaim, főleg pesti értelmiségi, polgári közegből jött gyerekek, többnyire már elsőéves korukban legalább két idegen nyelven beszéltek. Én németet tanultam elég sokáig, hat-nyolc évig, meg latint, amit mindig is szerettem, most is szeretem. Mondhatom, hogy jól olvasok latinul, sokat fordítottam is belőle. De az igazi idegen nyelvem a német volt. Azonkívül talán két évig tanultam olaszt, amíg a háború közbe nem szólt, vagyis egy újlatin nyelvvel azért mégis volt kapcsolatom. Így kerültem fel Pestre. Franciául nem tudtam. De a francia irodalom tizennyolc-húsz éves koromtól kezdve hihetetlenül fontos lett nekem. Makói gimnazista koromban erősen író-irodalmár barátaimmal mindenfélét összeolvastunk, ami akkortájt megjelent, költészetet különösen ketten, két makói költőjelölt. Egyik szenvedélyem volt Rónay György Új francia költőkje, a másik pedig Radnóti Orpheus nyomában című műfordítás-gyűjteménye, abban is a francia költészeté volt a főszerep. Ezekben fedeztem föl többek közt Apollinaire-t. Vagy Francis Jammes-ot, akit Szabó Lőrinctől Vas Istvánig, Radnótiig mindnyájan 439
NV09-5.p65
439
2009.05.17., 8:48
nagyon imádtunk – jobban, mint a franciák, akik nem tartják olyan nagy költőnek, mint mi. Engem különösen érdekelt Apollinaire, mert akkoriban kaptam rá az avantgarde-ra, persze elsősorban Kassákra meg Weöres Sándorra, de Rónay, Radnóti és később Vas műfordításkötetét olvasva elkezdett hihetetlenül érdekelni a modern francia költészet. Így amikor felkerültem a kollégiumba, nekiálltam franciául tanulni, hogy végre eredetiben olvashassam Apollinaire-t. De Apollinaire-alapélményemet mégis magyarul kaptam. Arról, hogy hogyan lehet igazán megérteni egy idegen verset, nagyon sok vita folyt – én Vas Istvánnal vitatkoztam legtöbbet –, de máig azt mondom, hogy egészen csak magyarul tudok átélni és élvezni idegen verseket. Akkor is, ha ez ellentmond a mai műfordítás-elméletnek, és ha azt is mind beleszámítom, amit ilyenkor ellene szoktak vetni – a hangzást, az akusztikai hatást, a szavak jelentéstartományát –, bennem jobban megszólal az, hogy Letéptem ezt a hangaszálat, mint az, hogy J’ai cueilli ce brin de bruye`re. Utána megtanultam Apollinaire-t franciául; a sors úgy hozta, hogy többször is szerkesztettem az Európa Kiadóban, ezt a verset is számtalanszor olvastam, de az alapélményem, amely a francia szöveg megismerése után sem változott meg, mégis az a néhány magyar fordítás maradt, amelyet kamaszkoromban ismertem meg. Szóval, én Apollinaire kedvéért jutottam el a franciához, de Baudelaire-t is mondhatnám, akit régóta nagyon szerettem. Az Eötvös-kollégiumban Kenéz tanár úrtól tanultam a franciát, de az egyetemen magyar– német szakos voltam. – Én is tapasztaltam hasonlót, mármint hogy egy idegen vers akkor nyílik ki nekem igazán, ha elolvasom egy jó magyar fordításban. Mi lehet az oka? Talán csak az, hogy ennyire mélyen gyökerezik az emberben az anyanyelve? – Hadd mondjak egy goromba példát. Ha azt a trágár szót használom franciául, hogy con, tudom, mit jelent, de a trágárságát nem érzem. Ha ugyanezt magyarul mondom, az trágár! Vagyis az anyanyelvünk szavaihoz sok minden tapad, nagyon visszhangosak, óriási háttértartományuk van. Például ha egy közepesen művelt magyarnak azt mondjuk, „duhaj”, neki nemcsak az jut róla eszébe, hogy a kocsmában szétverjük a berendezést, hanem az is, hogy Ady Endre versei tele vannak „duhaj”-jal. Vagy ha azt mondom, „rendületlenül”, akkor nemcsak a szótári jelentésére gondolunk, hanem benne van Vörösmarty is. Tőle tanultuk, mit jelent az, hogy „rendületlenül”, és ha kimondom, felidézi bennem 1848-at. Az anyanyelvünk tehát nem egyszerűen abban különbözik bármilyen más nyelvismeretünktől, hogy több szót tudunk, vagy pontosabban értjük. Ha németül vagy franciául beszél hozzánk valaki, annak is érthetjük minden szavát, de az a fajta visszhangos440
NV09-5.p65
440
2009.05.17., 8:48
ság, amely a magyar szavakat körülveszi, hiányzik nekünk belőle: és ugyanez fordítva is érvényes. Kedvenc példám Montale Sirokkó című verse. Mindnyájan tudjuk, mi az a sirokkó, és le tudjuk fordítani, de azt nem tudjuk lefordítani hozzá, hogy ha sirokkó van Olaszországban, akkor az embereknek fáj a fejük. Annyira fáj, hogy ha valaki sirokkó idején követ el erőszakos bűncselekményt, az olasz bíróság enyhítő körülménynek tekinti. A fejfájást nem lehet megtanulni. Vagy mondok egy fordított példát. „Megölte valaki magát, / Az hozta ezt a rút időt”, írja Petőfi a Téli világban. Ezt le lehet fordítani például franciára, csak ők nem fogják érteni, hogy miért jön attól rossz idő, hogy valaki öngyilkos lett. Ezt nem lehet közvetíteni. Vannak a fordításnak ilyen gátjai, és ha magyarul olvasom Apollinaire-t, Baudelaire-t vagy bárki mást, akkor biztos, hogy elveszítek valamit. Lehet, hogy egy magyarra fordított versből nem értünk meg egy csomó olyan dolgot, amit egy francia vagy német a saját költészetében meghall, megérez, de a magyar fordítás feldúsul olyan jelentéstömeggel, érzelmi, hangulati tartalommal, amely már a magyarul megszólaló vers részévé válik. Éppen ezt szokták felhozni a fordítás ellen. Én meg azt mondom, hogy egy fordított versben ilyen-olyan – akár fontos – járulékos elemek is eltűnnek, de a lényege átjön. Minden versnek van egy magja. Én nem hiszem el a mai irodalomelméletnek, hogy a verset az olvasó alkotja meg, és nem a költő; hogy a költő csak leír valamit, amit a nyelv alkotott, az olvasó pedig abból a valamiből csinál magának egy harmadik, negyedik valamit… Én azt gondolom, hogy egy versnek lehetnek olyan járulékos elemei, amelyeket más néphez tartozó olvasók nem hallanak a fordításban, de a vers magja közvetíthető, sőt többé-kevésbé a szövege is. Ha azt mondom, csak magyarul értem meg igazán a verset, bizonyos tekintetben a fordítás ellen szólok, de még inkább – sokkal inkább – mellette! Ellene azzal, hogy a magyar olvasó nem ugyanazt fogja olvasni, amit a francia, a német vagy az angol. Mellette pedig azzal, hogy a lényeget mégis fel tudja fogni, ha van egy bizonyos irodalmi műveltsége. Hadd említsem itt egy sokszor elmondott kedvenc példámat, amely az akusztikai hatással kapcsolatos. Sokan vallották Kosztolányival, hogy egy versben fontosabb a muzikalitás, mint maga a szójelentés. Kosztolányi szerint például a francia désir szó egészen más, mint a magyar vágy. Igaz. De kérdés, hogy egy franciának a désir ugyanúgy hangzik-e, mint Kosztolányinak. Vagy vegyük Verlaine Chanson d’automne-ját, Tóth Árpád fordításában. A vers lényege kétségtelenül – hiszen ez volt a szimbolisták programja – a muzikalitás. Verlaine mindennél többre tartotta a zenét. Tóth Árpád úgy gondolta, hogy a Chanson d’automne-ban a hangzás fontosabb, mint a pontos szöveg. Azt tehát, hogy „Les sanglots longs / Des violons / De l’automne / Blessent mon 441
NV09-5.p65
441
2009.05.17., 8:48
coeur”, úgy kell fordítani, hogy „Ősz húrja zsong / Jajong, busong / A tájon”. Tóth Árpád így akarta közvetíteni a Verlaine-vers sötét hangzását, a mély hangokat és a nazálisokat. Csakhogy egy franciának a sötét hangok és főleg a nazálisok nem olyan különleges hangzásúak, mint a magyarnak, mert a francia nyelv természete szerint tele van nazálisokkal. Elképzelem, hogy egy francia milyennek hallja ezt: „Les sanglots longs / Des violons / De l’automne”. Azt hiszem, hogy a magyar fülnek sokkal szebben hangzik az „Ősz húrja zsong / Jajong, busong”! Természetesen az eredetinek is megvan a zenei hatása a francia fülre, de nyilván más, amit mi nem tudunk elképzelni. De csak azért, mert sosem fogjuk megtudni, hogyan hallja egy francia a saját versét ahhoz képest, ahogy én hallom, nem kellene lehetetlennek tekinteni a fordítást. Mi a magyar nyelv fonetikáját, akusztikáját, zenei hatását szoktuk meg, abban vagyunk otthon, nincs mit tenni. Vagyis bár nagyon nehéz fordítani ezért, azért, amazért, nemcsak kell, hanem lehet is. – Eddig versfordításról beszéltünk; más műfordítókkal beszélgetve gyakran támadt olyan érzésem, hogy a vers előbbre való, mint a próza. Mintha „nemesebb” feladat volna verset fordítani… Talán mert elsősorban a költészetre igaz, amit ön határozottan úgy fogalmaz meg, hogy a forma lényegében azonos a tartalommal, szétválaszthatatlan a kettő. A versfordításnak egészen mások a nehézségei, mint a prózafordításnak. De valóban rangosabb feladat-e verset fordítani? – Nem lehet ezt mondani, csak azt, hogy a prózafordítás más; más technikát kíván, másfajta hozzányúlást az anyaghoz. De ugyanolyan nehéz, sőt bizonyos tekintetben nehezebb prózát fordítani, mint verset, mert a versben van egy eszményi képlet, amely jól meghatározható megoldásokat kíván. A versnek sok kényszere van: a szótag, a versláb, a rímek. És ez eleve kényszeríti az embert bizonyos megoldásokra, és bizonyos megoldások elkerülésére. A prózafordító ezzel szemben azt hiheti – és ez benne a nehéz, ez jelent kísértést –, hogy a szöveg tartalmát kell lefordítania. Ami nem igaz. Egy prózai műnek ugyanúgy különleges mondatépítése, mondatszerkezete van, mint egy versnek. Proustot nem lehet úgy fordítani, mint Balzacot. Egy prózai mű nyelvi szövetét, szintaktikai megoldásait átültetni egyáltalán nem egyszerű, ráadásul a prózában nincs annyi kötöttség, mint a versben, vagyis több lehetséges megoldás közül kell választani. És minél közelebb kell kerülni ahhoz, ami az eredetiben van, de úgy, hogy azért a magyar szintaxis, a magyar nyelvszemlélet ne sérüljön. A jó prózafordítónak tehát értenie kell a módját, hogy úgy legyen – mondjuk – Proust prousti, hogy közben azért magyar szöveg maradjon. Ez nem olyan egyszerű, mint első pillantásra látszik. Nem csak lefordítjuk, ami oda van írva, mert minden írónál 442
NV09-5.p65
442
2009.05.17., 8:48
máshogy van odaírva az a valami. Nem egy műfordító nyilatkozatában olvastam, hogy megpróbálja „kikeverni az eredeti stílusát”. Szerintem ez rossz szemlélet. Mert ha valaki megtanulja egy író technikáját, akkor azt nem kell „kikeverni”, csak lefordítani. Persze könnyű azt mondani… De ha munka közben állandóan érzékelem, hogy magyarul mit lehet, és mit nem, és törekszem úgy lefordítani a mondatot, ahogy ott van, akkor az a végén kiadja a megfelelő stílust. – Ha rangsor nincs is, mert annyira más a próza és a vers fordítása, egyetért-e azzal, hogy verset mégis inkább csak költő fordítson? Vagy máshogy fogalmazva: ismer-e olyan költészetet jól fordító műfordítót, aki nem költő? – Ismerek. Mindjárt egy nagyszerűt is mondhatok: Kardos Lászlót. Kardos László tudtommal soha életében nem írt verset, még szépirodalmat se igen, csak esszét vagy tanulmányt, de a legjobb magyar versfordítók közé tartozik. Azt hiszem, Kosztolányi mondta először, hogy senki sem fordíthat a maga költői színvonala fölött. Vagyis ha én közepes költő vagyok, akkor Baudelaire-t is közepesen fogom fordítani. Ez nem ilyen egyszerű. Hogy a prózánál maradjak: Németh László nagy író volt, de fordítónak közepes. Azaz nem okvetlenül tart együtt a műfordítói és az írói tehetség. Az általános gyakorlat szerint verset költők fordítanak, de nem mindenhol: Franciaországban például sokáig filológusok fordítottak verseket, vagyis szakemberek, akik értették a szöveget, és lefordították franciára. Gara Lászlónak 1962-ben sikerült elérnie, hogy az akkori francia élő költészet színe-java fordítson magyar költőket. De az, hogy költő fordít költőt, inkább közép- és kelet-európai gyakorlat. Rilke fordított, Puskin is. Nekünk pedig még több okunk van rá: egy kis nép nélkülözhetetlen tápláléka a világirodalom. Nekünk muszáj ismerni a világirodalmat. Egy franciának is ismernie kell – de nem okvetlenül a magyart például. A franciáknak tehát nem létszükséglet a fordítás, mint nekünk. Mi egyrészt mintákat keresünk, másrészt hajt minket a becsvágy: vajon hogyan lehet ezt vagy azt magyarul megcsinálni? – Az is közrejátszhat, hogy mi szeretünk formahűen fordítani. Márpedig a költő az, aki birtokában van a mesterség fogásainak, ő tud verselni. (A magyar költők a mai napig sokkal jobban ragaszkodnak a kötött formákhoz, a rímekhez, mint nyugat-európai társaik, akik például a rímet avíttasnak érzik.) – Biztosan így van, de ez sem egyszerű kérdés. A magyar nyelv, ez a mi nagy büszkeségünk, hihetetlenül alkalmas mindenféle versforma átültetésére. Például nincs olyan élő európai nyelv, amelyik tudna időmértékes verset csinálni (állítólag a cseh igen, de nem győződtem meg róla). Egy antik 443
NV09-5.p65
443
2009.05.17., 8:48
verset, görögöt vagy latint, egyetlen európai nyelv sem tud metrikusan lefordítani, csak mi. De mindenfajta más versformát is meg tudunk csinálni. Vegyük például az úgynevezett „nyugat-európai” verselést, amely tulajdonképpen csak magyarul létezik – mert időmértékes rímes verset indoeurópai nyelven nem lehet csinálni, csak magyarul. Ők – mondjuk, az angolok, németek vagy oroszok – máshogyan, hangsúllyal csinálják a jambust vagy az anapesztust, egyebeket. És amelyik nyelvnek olyan erős a hangsúlyrendszere, mint például az orosznak vagy a németnek, ott a hangsúly majdnem ugyanazt a hatást teszi, mint az időmérték. De azért a Klopstock antik versformái – hiába oldja meg hangsúllyal azt, amit Szapphó vagy Horatius megcsinált – nem olyan szépek, mint a magyar fordítók metrumai. Goethe hexameterei nem olyan szépek, mint a magyar hexameterek, legalábbis nekünk. Vagy nem olyan szépek, mint a latinban. Aki elolvassa például a Hermann und Dorotheát,1 tapasztalni fogja, hogy hexameterben van írva, de nincs benne időmérték. – Hogy érti, hogy erős a hangsúly? – Nézzük például ezt az orosz mondatot: 2 Hallani benne a jambikus lüktetést. De nem azért, mert hosszú a szótag, hanem mert nyomatékos. Ezért tudnak az oroszok – a mi legnagyobb gyötrelmünkre – állandóan anapesztikusan is verselni, még a „Jó napot”-ot is tudják anapesztussal… Nyekraszov a vasúti pályaépítőket anapesztusokban beszélteti. Ezt le lehet magyarra fordítani, más nyelvre nem nagyon, legfeljebb németre, de nem lesz olyan szép, mint oroszul. Puskint idéztem az előbb, így folytatódik: ,3 ugyanolyan erős hangsúllyal. Franciául például elképzelhetetlen ugyanez, mert a francia hangsúlyrendszer nem ilyen erős. Franciául nem lehet jambust csinálni. Olaszul sem. Hallatlan és behozhatatlan előnyünk, hogy mi tudunk időmértékesen verselni, és mellette még egy másfajta verselésünk is van, a magyar ütemhangsúlyos verselés. De ez nemcsak megkönnyíti, hanem egyszersmind meg is nehezíti a dolgunkat. A latin klasszikus metrumokat úgy fordítjuk, ahogy a torkunkon kifér, semmi nehézséget nem jelent. Az oroszt is közvetíteni tudjuk. A német jambikus verset ugyanúgy tudjuk magyarul, csak nem hangsúllyal, hanem időmértékkel. Rilke mondja: „Herr: es ist Zeit. Der Sommer war seht groß. / Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren, / und auf den Fluren laß die Winde los.”4 Jambikusan lüktet, pedig nincs benne csak hangsúlyos–hang1
Goethe kilenc énekből álló epikus költeménye (1798). Puskin: Ruszlán és Ludmíla. Fodor András fordításában: „Csodás az ott: manók bolyonganak, / Az ágon tündér üldögél.” 3 Ua. „Ott ismeretlen út csapása”… 4 „Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár. / A napórákra árnyékod bocsássad, / s a szeleket ereszd a földre már.” (Rilke: Herbsttag. Őszi nap; Komlós Aladár fordítása.) 2
NV09-5.p65
444
2009.05.17., 8:48
súlytalan. A francia, olasz vagy spanyol verselés azonban másképp alakult, náluk nincs a jambushoz szükséges hangsúlyrendszer. Ezért a franciák meg az olaszok szótagszámláló verset írnak. Horváth János megmagyarázza, miért kell mondjuk Dantét mégis jambusban fordítani. Az olasz endecasillabóban tizenegy szótag van, a francia alexandrinban pedig tizenkettő vagy tizenhárom, attól függ. A verstan szabályai szerint mást olvasunk, mint amit hallunk. Ha színpadról hangzik el Racine, Corneille vagy akár Molie`re – mindhárman alexandrint, tehát felező tizenkettes, tizenhármas sorokat használtak –, akkor nem ezt halljuk. Miért? Azért, mert az újlatin nyelvekben szabály, hogy ha szóvégen és szó elején összetalálkozik, mondjuk, öt magánhangzó, akkor is egy szótagnak számít. De ha a színpadon mondják ugyanezt, akkor öt szótagnak hallhatom… Melyiket fordítsam? Azt, amit hallok, vagy amit a verstan mond? Ez az elisio (hangkivetés). Az Isteni színjátékban még szépen hallom a tizenegy szótagot itt: „Per me si va ne la citta` dolente”, de három sorral lejjebb így folytatja: „Giustizia mosse il mio Alto Fattore”.5 Hány szótag ez? Tizennégy! Pedig ez egy endecasillabo, egy tizenegy szótagos sor. Persze a diftongusok eleve egy szótagnak számítanak, aztán a mosse il mio kiejtése is moss’il mio lesz, így végül kijön a szótagszám. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a formahűség kérdése sem olyan egyszerű, mert el kell dönteni, hogy a verstan szabályai szerint járunk-e el, vagy az előadott verset tekintjük. További nagy kérdés, hogy bizonyos formák bizonyos kultúrákban áthallásokkal telítődnek. Például a francia reneszánsz költészet – Ronsard –, mint egész Európa, elkezdte utánozni Petrarcát. Petrarca tizenegy szótagos sorokban, endecasillabóban írt. De Ronsard rájött, hogy ez franciául nem hangzik jól, a hagyományos felező tizenkettest, tizenhármast használta hát, vagyis az alexandrint. A francia költészetben az alexandrin régtől már-már erőszakosan rákényszeríti magát a versre. Ugyanilyen hozzátapadt jelentése lehet bármelyik nyelvben bármelyik formának. Magyarul például mi társul a hexameterhez? Hát az, hogy „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”.6 Vagyis egyfajta XIX. századi romantikus pátosz. Így maradtunk, Fazekas volt az egyetlen kivétel; utána már csak a XX. században próbáltak kicsit prózaibb, kicsit köznapiasabb, kicsit lazább hexametert csinálni. Szabó Lőrinc például szerette kicsit fellazítani az antik metrumokat – nem mintha nem tudta volna máshogy. Szerintem igaza volt, mert 5 Dante: Isteni színjáték, Pokol, Harmadik ének. „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába […] Nagy Alkotóm vezette az igazság…” (Babits Mihály fordítása.) 6 Kisfaludy Károly: Mohács (1824).
445
NV09-5.p65
445
2009.05.17., 8:48
természetesebb lett tőle a magyar vers. Szóval mi, ellentétben más európai nyelvekkel, mindent meg tudunk csinálni, de ennek hátulütője is van, tudniillik bizonyos formák mást jelentenek magyarul, mint franciául, spanyolul vagy oroszul… De ebbe bele kell törődni. – Én mindig azt hittem, a mi verselő gazdagságunk abból adódik, hogy – szemben sok indoeurópai nyelvvel, ahol a hangsúly egyben a szótagot is megnyújtja, vagyis összefügg a hangsúly és a szótag hossza – nekünk lehetnek hangsúlyos, de rövid, illetve hangsúlytalan, de hosszú szótagjaink. Ezért tudunk könnyedén időmértékes versben verselni. – A magyar ritmikában szerepe van a hangsúlynak is, az időmértéknek is. A jambus attól jambus, hogy a második szótagja hosszú. De játszhatunk a hangsúllyal is. Vagy úgy, hogy erősíti egymást a hangsúly meg az időmérték, vagy úgy, hogy ellentmond egymásnak. Kormosnak van egy verse: „vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka”, ez jambikus sor, de persze van benne egy anapesztus is. Kicsit lejjebb, a közepe táján így szól: „kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak / hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak.”7 Az a vicc, hogy ez egy jambikus sor, vagyis metrizek kez zek kez zek kez zek küldő dő kez zek taszí szí nak szítanak nak, de kusan így olvasom: kez olyan erős a nyomaték, hogy olvashatom így is: k e zek k e zek k e zek k e zek k ül üldő k e zek… Vagyis a hangsúlyt hol az időmérték ellen, hol meg az erősítésére használhatjuk. A magyaros-ütemhangsúlyos formákat összejátszhatjuk az időmértékesekkel. Ez a szimultán verselés. Weöres Sándor mindent tudott erről, amit tudni lehet. (Arany János is.) Mindketten írtak olyan verset, amelyben mást-mást fog jelenteni a forma attól függően, hogy hangsúly szeFa lu rint vagy időmértékesen olvasom. Például ezt olvashatom úgy, hogy: „F bozótból ki se lát látszik / de az an angyal, ha le leröppen, végén van a házunk, / a bo / k ü szöbünkön va csorázik”,8 és akkor ez egy felező nyolcas. De olvashazótból ki se látszik / de házunk, / a bozótból tom úgy is, hogy: „Falu végén van a házunk al bünk ön vacsorrázik angyal al, ha lerröppen öppen, / küszöbünk bünkön ázik”…, ez pedig egy ionicus az angy a minore, egy antik metrum. A magyar nyelv nagy adománya, hogy ezt a kettőt, amit én most szétválasztottam, össze tudjuk keverni, és egyiket a másikkal erősítve, vagy egymás ellen kijátszva használhatjuk őket. De ez már nem tartozik szorosan a műfordításhoz. – Szerintem meg nagyon is! Mert a költő lefordít egy verset, és tulajdonképpen mi történik? Nem sok szerepe van az ihletnek, hanem a fentiek jegyében sokkal inkább érdekes játék, gondos rakosgatás, aprólékos mérnöki munka zajlik. Van egyáltalán „ihlet” a versfordításban? 7 8
Kormos István: Vonszolnak piros delfinek. Weöres Sándor: Ha vihar jő a magasból (Ha a világ rigó lenne, 1973).
446
NV09-5.p65
446
2009.05.17., 8:48
– Hát ezt nagyon nehéz megmondani, mert az ihlet nehezen mérhető… Ha fordítok, az ihlet meg a mesterség közül nekem a mesterség a fontosabb. Amit az előbb játéknak nevezett, én inkább kemény munkának mondanám. Mert úgy is visszaadhatjuk azt, amit az ihlet hoz létre a versben, hogy „bekerítjük”: lehessen úgy érezni, mintha az ihlet önkívületében írták volna… Goethe mondja valahol, hogy a zsenialitás csak szorgalom kérdése. Bölcs mondás, azt jelenti, hogy tessék leülni, és megcsinálni a feladatot, aztán az ihlet, ha szerencsénk van, majdcsak beleköltözik valahogy. De hát ez is bonyolult, mert ha botfülű a költő, hiába van ötlete, mesterségbeli tudása. – Nekem volt alkalmam találkozni évekkel korábbi saját munkáimmal, és átdolgozni őket… Megdöbbentem, hogy mit csináltam, miket tudtam leírni…! Aztán lassan kialakult bennem az a meggyőződés, hogy nem vagyok egyedi eset: nincs olyan, hogy csak úgy kipattan a semmiből a fordító. – Egyetértek. Ez teljesen így van. És persze nem csak a versfordító esetében – akinek egyszerűen meg kell tanulni a mesterséget, anélkül hozzá sem kezdhet: a világirodalom nagy része kötött formában van írva, ismernie kell őket, vagy tudnia kell, hogyan olvassa az újlatin verset, az antik metrumokat, sok mást. De a prózafordításhoz ugyanígy meg kell tanulni bizonyos dolgokat. Az Európánál a latin csoportban mindenfajta újlatin irodalom átment a kezemen, sok tapasztalatot szereztem. Mint mondtam, nekem az az elvem, hogy fordítsuk le, ami ott van, és az majd kiadja a kívánt stíluskeveréket. De persze nem gépiesen! Ott van például az a fordulat franciául, hogy Trop tard. A fordító megnézi a szótárban: trop azt jelenti, hogy túl, tard azt jelenti, hogy késő. És lefordítja, hogy túl késő. Pedig magyarul nincs túl késő! Nem lehet fokozni, mert vagy késő van, vagy nem. És nem veszi észre! Tehát le kell fordítani, ami ott van, de nem szavakat kell fordítani, hanem nyelvi alakzatokat. – Első nagy műfordításkötete, a Kalandok, szenvedélyek 1968-ban jelent meg. Azóta eltelt negyven év. Van-e, amit épp az előbb említettek miatt ma máshogyan csinálna? – Biztos volna, de sosem néztem meg. Ezt a kérdést máshogy is föltehetnénk. Előfordult, ha nem is sokszor, hogy két-három változatban is lefordítottam egy verset, részben vagy egészben máshogy, és nem tudtam eldönteni, melyik a jobb. Talán most el tudnám, bár ezelőtt ötven évvel körülbelül ugyanúgy fordítottam, ugyanolyan technikai felkészültséggel, mint ahogy most csinálnám. Nem hiszem, hogy jobbat tudnék. Ráadásul akkor benne éltem, nemcsak egy-egy versben, hanem egy egész életműben. Nagyon szerettem választott költőimtől sok verset fordítani, mert akkor az ember kitanulja annak a költőnek a mozdulatait. És ebbe visszazökkenni, azt hiszem, nem nagyon lehet. 447
NV09-5.p65
447
2009.05.17., 8:48
– Tellér Gyula mondta nekem, hogy ő csak bizonyos pontig tudta követni a világlírát – aztán elmúlt az ilyen irányú fogékonysága, mert úgy érzi, történt valami, amitől annyira szétesett a költészet, hogy ma már nem mond neki semmit. – Én is érzek ilyesmit. A modern francia költészet például egyáltalán nem érdekel. Amennyire érdekelt fiatal koromban a legvadabb avantgarde is – nem a legvadabb, mert André Bretont akkor sem kedveltem, Apollinaire-nek viszont minden sorát szerettem –, annyira nem érdekel ma a francia költészet, és ennek két oka is van: az egyik az, hogy megöregedtem. A másik, hogy a francia költészet olyannyira kijátszott minden lehetőséget már a XIX. században, de a XX. század első felében végképp, hogy csak valamiféle (hogy az ő szavukat használjam) szofisztikált költészet maradt helyette. Lényege: jaj, nehogy észrevegyék, ez vagy az mit akar jelenteni, inkább csak rakosgatjuk egymás mellé a szavakat – vagyis azt teszik, amit az irodalomelmélet elvár tőlük. A költő „hagyja”, hogy a verset is, meg a költőt is a nyelv alkossa meg, csak akkor minek a költő? Úgyhogy többé-kevésbé halandzsaköltészetnek érzem az egészet. A magyar költészetre is elmondhatnám kicsit másféleképpen, de nagyjából ugyanezt: nagyon sok minden már nem érdekel. Persze vannak nagyon jó francia költők, félig-meddig még az előző nemzedékhez tartozók, például André Frénaud, akivel jó viszonyban voltam, és szerettem a verseit, de ami utána következett (Frénaud majdnem Illyés korosztálya volt), azt nem szerettem. Guillevic mondta egyébként, hogy a franciák saját költészetük kimerülése miatt nem szeretnek kötött formában fordítani (például magyar verseket), ugyanis a legmodernebb magyar költő is XIX. századi ízt kap tőle. Így vane, én nem tudom eldönteni, de neki elhiszem. A franciák annyira felélték a rímkészletüket, hogy már nem tudnak új rímeket kitalálni (de Guillevic azért lefordította A walesi bárdokat sorközi rímekkel). Német nyelvterületen is meg tudom húzni azt a határt, amelyen túl már nem nagyon szeretek menni: Rilke, Georg Trakl (akit mindig imádtam), Gottfried Benn (őt csak szerettem) és Paul Celan (amikor fordítottam, még nem volt ilyen elsöprő divatja nálunk). – Mi van akkor, ha egy „termékeny félreértés” következtében létrejön egy olyan magyar nyelv, amilyen nincs is? (Írásaiban Tóth Árpádot említi, vagy Weöres Mallarméra alapozott újításait, vagy elég az imént említett, csak magyarul létező „nyugat-európai verselés”-re gondolni.) Vagyis ha létrejön egy olyan fordítás, amely abszolúte nem hűséges, viszont zseniális?
448
NV09-5.p65
448
2009.05.17., 8:48
– Van ilyen, például Babitsnak az a Heine-fordítása, amiről sokáig azt hitték, nem is Heine.9 Babits-versnek hitték, de kiderült, hogy csakugyan fordította, csak nagyon szabadon – és hát gyönyörű. Sok ilyet lehet találni, főleg a Nyugat első nemzedékének fordításai közt; ezt az „átköltés”-t elfogadom a fordítás egyfajta lehetőségének. – És mi a véleménye az újrafordításokról? Nálunk most dúl az újrafordítási láz. – Erre sem tudok egyértelműen válaszolni, mert azt gondolom, hogy mindenkinek szíve joga újrafordítani egy verset. Egyes versek, mint például Goethe Über allen Gipfelnje10 kihívta az újrafordítást, mert nagyon nehéz megcsinálni. Vagy Apollinaire Mirabeau-hídja, amit szintén sokan lefordítottak.11 Miért ne próbáljam meg én is? Én kényszerből kerültem ilyen helyzetbe, amikor egy Lermontov-kötetet fordítottam a Világirodalom gyöngyszemei sorozatba. Lermontovot már előttem is fordítottak, nem is akárki: sokat fordított például Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula. Lermontovnak van egy verse, a Párusz,12 lefordították vagy tizenketten. Ma a fordító azt csinálja, hogy lefordítja, és ahogy esik, úgy puffan. Vagy akár át is veszi az előtte készült fordítások rímeit, egy-egy szövegrészét. Ezt nem tűrte a régi fordítói erkölcs. Én kiraktam hát magam elé a Párusz összes meglévő fordítását, Szabó Lőrincét, Illyés Gyuláét is, és kényszeresen elkerültem minden olyan rímet és megoldást, amely benne volt az előzőkben. Ma ez az illemszabály már nem érvényes. Babits, aki az Isteni színjáték fordításánál átvett talán százharminc sort Szász Károlytól, beleírta ezt az előszóba. Tehát először ezt válaszolom a kérdésére: Ha újrafordítunk, akkor kutya kötelességünk, hogy elkerüljük azokat a megoldásokat, amelyeket elődeink már megcsináltak – akkor is, ha így gyengébb megoldásokra kényszerülünk. Ha pedig mégis felhasználtuk az elődök szövegét, akkor ezt fel kell tüntetni. Másfelől, ha színmű újrafordításáról beszélünk, fontos, hogy a színházba valóban mondható szöveg kell. Valamelyest igaz tehát, hogy a színpadon nem lehet jól elmondani a túl bonyolultan költői szöveget. De ha másképp fordítom is a 9 Heinrich Heine Heine: Memento Es liegt der heisse Sommer Auf deinen Wängelein; Es liegt der Winter, der kalte, In deinen Herzen klein.
Babits Mihály fordításában: A hajad oly fekete, a ruhád oly fehér: az ifjuság igérete az élettel felér.
Das wird sich bei dir ändern, Ó, csal az ember élete! Du Vielgeliebte mein! ki tudja, mi nem ér? Der Winter wird auf den Wangen, Ruhád is lesz még fekete, Der Sommer im Herzen sein. hajad is lesz fehér... 10 Kányádi Sándor fordításában: A vándor éji dala. (Kányádin kívül lefordította például Kabos Ede, Gellért Oszkár, Kardos István is.) 11 Többek között Rónay György, Vas István, Mészöly Dezső, Illyés Gyula, Eörsi István. 12 Lermontov: Vitorla. – „magányos vitorla”).
NV09-5.p65
449
2009.05.17., 8:48
Hamletet, mint Arany János, Shakespeare Hamletjétől akkor sem lehet nagyon eltávolodni, ragaszkodni kell az eredetihez. Újrafordítani szabad – de lehetőleg legyen jobb, mint az elődöké. Mondok még egy példát: a Baudelaire-fordítások közismerten – Tóth Árpádéi főleg – hullámzó drapériában jelennek meg, sok a bús, a fáradt meg a méla. Baudelaire sokkal szárazabb, keményebb. Babits fordítása pedig kicsit koturnusos: nagy emelvényen áll, és úgy mondja Baudelaire-t. Amikor aztán ki akartunk adni egy új Baudelaire Összest, akkor arra gondoltunk, hogy meg kellene próbálni egy – a Nyugat első nemzedékéénél – stilárisan hívebb Baudelaire-t csinálni (Szabó Lőrinc más, ő nagyon is a mi elképzelésünk szerint fordított). Kálnoky László, akinek Baudelaire volt az istene, megpróbálta, le is fordított három verset, aztán bejött a kiadóba, és kijelentette, hogy nem vállalja, mert az ő fordítása ugyan kétharmadában jobb Tóth Árpádénál (az Esti harmónia volt az egyik szóban forgó vers), de egyharmad részében nem tudja elkerülni az ő megoldásait. Végül hadd mondjak valamit a próza újrafordításáról is: a prózában jobban érzik a nyelv változása, a fordított szöveg szükségszerű elöregedése. Ma már zavaró szavak, színek, ízek lehetnek egy ezelőtt hatvan évvel készült fordításban, és ez független az eredeti szövegtől, ez a magyar nyelv változásától függ. Ilyenkor lehet, kell is újrafordítani. De azt nem helyeslem, ha kereskedelmi, technikai okból, vagy a szerzői jog megkerülése érdekében fordítanak újra nagyszerűen lefordított műveket. Ha van jó fordítás, akkor rosszabbat csinálni nem szabad. És hadd tegyem hozzá, hogy fiatal fordítók, akik azt hiszik, jobban le tudnak fordítani valamit, sokszor nem elég felkészültek hozzá, nagy önérzetük inkább tudatlanságból fakad. Szerintem nagyon hiányzik ma az a régi kiadói gyakorlat, hogy minden fordítást az első betűtől az utolsóig először egy kontrollszerkesztő, aztán egy szerkesztő megnézett, és vagy hülyeséget vagy jót, de mindenképpen mondott valamit. Ma ez nincs: valaki lefordít egy Csehov-darabot, és nem nézi meg senki. Esetleg a színház maga kér „mai” nyelvre átültetett fordítást, így történhet meg, hogy vaskos trágárságok hangzanak el Csehovban… Ami nem illik oda. De hát a színházi igények is nagyon megváltoztak. – Sokat emlegetik Nádasdy Ádám újrafordításait. Hallom, hogy most az Isteni színjátékot fordítja újra, Babitsnál hűségesebben, de ez még nem olvasható. – Nádasdy Ádám megkért, hogy nézzem meg, és mondjak véleményt a Dante-fordításáról. Nádasdy Ádám nagyszerűen fordít, de rímtelenül, blank verse-ben, mint egy Shakespeare drámát, és én azt gondolom, hogy rímek nélkül az Isteni színjáték egy kicsit megváltozik. (Van egyébként prózában lefordított magyar Dante is, majdnem olyan, mint egy regény.) De ha az előbb 450
NV09-5.p65
450
2009.05.17., 8:48
idézett részletre gondolok – „Per me si va ne la citta` dolente, / per me si va ne l’eterno dolore, / per me si va tra la perduta gente. / Giustizia mosse il mio Alto Fattore: / fecemi la Divina Potestate, / la somma Sapienza e ’l primo Amore”13 –, ha ez nem fonódik így össze, akkor valami fontos vész el. Ádám azt mondja, hogy ha választani kell a formahűség és Dante filozófiája közt, akkor ő inkább Dante filozófiáját és a szöveg hűségét választja. De szerintem nem kell okvetlenül választani. Ráadásul engem Dante filozófiája csak nagyon mértékkel érdekel, a költő Dante annál inkább. S ha azt kiveszem belőle, kevés marad. Ezt persze nem Nádasdy Ádám ellen mondom, mert költőnek is, műfordítónak is nagyra tartom. De az elvvel nem értek egyet. – A közelmúltban közreműködtem Weöres Az elveszített napernyő című igen nehéz versének horvátra fordításában. Persze nem tudok horvátul, csak egy (néha több) közvetítő nyelven keresztül megpróbáltam lefordítani nyersben, el- és megmagyarázni ezt a bonyolult költeményt. Különleges kaland volt, de közben nemegyszer meginogtam. Mit gondol egy ilyen vállalkozás sikeréről? (Feltéve, hogy a célnyelv fordítója jól dolgozik.) Lehet nyersfordításból jó dolgokat csinálni? – Azt gondolom, hogy nagyon is sikerülhet. Másokkal ellentétben én azt mondom, hogy bár nem eszményi a nyersből való műfordítás, de egy nagy költő nyersből is jobban, sőt hívebben le tudja fordítani az idegen költőt, mint egy közepes fordító az eredetiből. Példának szoktam hozni, hogy Szabó Lőrinc rengeteg Lermontovot fordított (nem tudom, németből vagy nyersből), és mivel zseniális költő volt, a kezében, az ujjában lakott a Lermontov technikája. Úgyhogy nemcsak nagyon pontosan fordított, hanem Lermontov lelke is benne volt az ujjában, pedig nem tudott oroszul. Ugyanazokat a verseket lefordította Radó György is, aki nagyszerű oroszos volt, de nemcsak versnek gyengébb az ő fordítása, hanem kevésbé hű is, mint amit Szabó Lőrinc csinált a nyersből. Én fordítottam verset spanyolból, amit szótárral nagyon jól megértek. De ha nyersfordításom is van, és melléteszem a spanyol szöveget, az ugyanúgy megfelel. Sőt, ha nagyon jó nyersfordítást kapok – Ruttkay Kálmán csinált nekem olyat, hogy egy szó mellé akár harminc szinonimát is odaírt –, vagyis ha valaki nagyon jól vezeti a kezemet a nyersfordítással egy idegen versben, vagy ha emellett még mindent meg is magyaráz, az elég. Mondok rá saját példát. Az én verseimet lefordította szlovénra Kajetan Kovič, aki a mai szlovén költészet élő klasszikusának számít. Tud néhány szót, megért ezt-azt, de nem mondható, hogy beszél magyarul. 13 Babits fordításában: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, / én rajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / Nagy Alkotóm vezette az igazság; / Isten Hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság.”
451
NV09-5.p65
451
2009.05.17., 8:48
Átjött hozzám az Őrségbe, leültünk, és napokon át csak a versekről beszéltünk. Német nyersfordítást adtam neki, de voltak magyarból készült szlovén nyersfordításai is. És lévén nagyon érzékeny költő, a tizedik vers után ráérzett, hogy én hogyan dolgozom, és elkezdett kérdezni. Mindent végigkérdezett, mindig a lényeget, sokszor pedig olyat, amiről nem is gondoltam, hogy kérdés lehet, mert többféleképpen értelmezhető. Vagyis abból, hogy mi ott együtt ültünk, azt hiszem, hogy sokkal jobb fordítások jöttek létre, mintha ő közepesen tudott volna magyarul. Még egy példát hadd mondjak. Egyszer egy Leopardi-verset, az Il passero solitario címűt fordítottam, és abban van egy olyan sor, hogy „acélcsövek távoli dörgése hallatszik”. Töprengtem, mi lehet az, és persze rájöttem, hogy puskákról van szó. Mégis megtartottam az acélcsöveket, nem tudom, miért. Eltelt vagy tizenöt esztendő, amikor kezembe került Eugenio Montale tanulmánya, amelyben az olasz költői nyelv és költői illem változásáról ír, és azt mondja, hogy például Leopardi korában a „puska” szó nem volt szalonképes a költészetben! Hát ezért kellett Leopardinak „acélcső”-t írnia. – Olvastam több helyen azt a nézetét, hogy a fordító ne tegye bele saját magát a versbe, hanem inkább „tanulja meg” a fordítandó költőt, tudjon belebújni a bőrébe. Saját pályáján kik voltak azok a költők, akiknél ez legjobban sikerült? – Valóban így gondolom, bár valamit azért mégis beletesz magából a fordító: a mozdulatait. Erről lehet felismerni, hogy ki fordított egy-egy verset. Szabó Lőrinc költői technikája, szóhasználata ott van a versfordításaiban is. Vagy Kálnokyé, aki pedig hihetetlenül pontosan fordít. Ami az én választott költőimet illeti, több is van belőlük. Az egyik Lermontov, mindig is imádtam. Az oroszok közt Mandelstam a másik, nagyon szerettem, sokat fordítottam is tőle. Hozzátehetném Paszternak bizonyos verseit, vagy egy kötetnyi (nem mindig izgalmas) Blokot, de két nagy szenvedélyem mindenképpen Lermontov és Mandelstam volt. Németből első helyen állt Georg Trakl, akivel már egyetemista koromban megpróbálkoztam, és később sok versét lefordítottam. Aztán, a franciák közül – hála Rónaynak – Pierre Jean Jouve és Jules Supervielle. A sors úgy hozta, hogy egy olyan „neokatolikus” költőt, mint Pierre Jean Jouve is már ki lehetett adni, és a Napjaink költészete sorozatba együtt fordíthattam Rónayval. Az olaszok közül pedig elsősorban Eugenio Montalét szerettem, akitől sokat fordítottam, Kálnokyval együtt egy kötetnyit. És még sok mást mondhatnék. – Végül egy más természetű kérdés: Volt nekünk egy nagy korszakunk, az ’50-es, ’60-as évek, amikor a magyar irodalom színe-java fordított. Szinte azt lehetne mondani, hogy a diktatúra jót tesz a kultúrának…? 452
NV09-5.p65
452
2009.05.17., 8:48
– Bizonyos mértékig én is így gondolom, el is mondtam. De hadd válasszam szét az ’50-es és a ’60-as éveket. Mert az ’50-es években a hallgató írók, költők abból éltek, hogy fordítottak, de rendszerint nagyon rossz verseket. Ha kiadtak, mondjuk, egy Heine- vagy Victor Hugo-kötetet, az már nagyon nagy szerencse volt. Leginkább rossz szovjet költőket kellett fordítani (és ezt a magyar költészet színe-virága tette…), de akadt a kínálatban albán, bolgár, cseh, meg mindenféle más szocialista realista szerző. Egy-egy román klasszikus, Eminescu vagy Vasile Alecsandri. Igazából akkor következett be a magyar fordításnak ez a fénykora, amikor már kezdtek oldódni a tilalmak, vagyis egyre inkább ki lehetett adni olyan költőket, akiknek korábban a nevét sem volt szabad kiejteni – mint Rimbaud, vagy akár Baudelaire. Ez a forradalom után, ’57–’58 táján indult meg igazán. Akkor még mindig hajtotta a költőket a pénzkereset, sokan fordítottak. Akkor csináltuk az Európánál ezeket a nagy antológiákat, klasszikus francia, angol költőket, antik irodalmat. Ez a korszak eltartott a ’70-es évekig. A klasszikusokat a legjobbak: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Kálnoky László, Rónay György, Jékely Zoltán fordították. Így van: a picit már lazuló diktatúra a magyar műfordítás-irodalom egyik ösztökéje volt.
PIERRE JEAN JOUVE Le Déluge n’est pas encore venu, les hommes fleurissent De travers, leur péché n’est point mal à l’aise sous le ciel Ils ont fructifié. Les promesses s’éloignent Jusque sur les douceurs immuables de bleu. Ils aiment. Partout. Lourde rumeur. Les arbres sont debout pleins et gigantesques Les milans font la ronde et tous les rais du jour Autour d’eux et les rauques souffles sont Du vent du nord, qui casse la bonté des chênes. Le chant monte de l’herbe emplie par les élytres Que dévore la bouche absorbée par la gueule Les plumages disparaissant sous les crocs blancs, Et le sang reste là pour contenter la terre, et Première fois La mante religieuse a détaché la tête De son époux qui sommeille, heureux temps Où le glacier de l’air marche vers l’océan Câlin, et par un souffle dur immobile et fort Lui fait l’enfant qu’il désire.
NV09-5.p65
453
2009.05.17., 8:48
NEM JÖTT ÖZÖNVÍZ MÉG A FÖLDRE Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt. Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség Illethetetlen gyönyörébe vesznek. Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj. Állnak a fák tömören s óriásan Kányák keringnek s körülöttük a nappal Összes küllője és az érdes zúgás Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket. Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal Nyüzsgő fűből amit beszívott ajkak zabálnak Fehér tépőfogak közt eltűnnek a tollak És ott marad a vér hogy megelégítse a földet S először Tépi le most az ájtatos manó Alvó párja fejét, boldog idők mikor Az égi gleccser a hízelkedő tenger felé tart, S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal Megalkotja áhított gyermekét. LATOR LÁSZLÓ fordítása
LE DÉLUGE Ce qu’il y avait de plus vaste et de plus tranquille De plus plein, de plus transparent Sans bords Égal Glauque et pacifique dans un verre Sans parois et comme de l’huile assemblée au soleil De la volonté divine, ce qu’il y avait De plus aqueux en ce désert Du calme, Et ce qu’il y avait de plus heureux Enfin dans cette punition parfaite Du crime réduit, dormant, sans clapotement 454
NV09-5.p65
454
2009.05.17., 8:48
Car l’eau ne se mélange pas avec l’esprit, Ce qu’il y avait de plus beau à la massive morte lumière Du Déluge, Les montagnes ayant fondu de dix mille mètres La fornication des villes tapissant les fonds de la mer, C’était un rameau De silence, une nappe de silence Un mouvement de silence Posé; une étendue non contrôlée De silence qui lui-même allait être recouvert. C’était Une colombe en gestation silencieuse Qui viendra sur le toit Avec un nouvel effet de silence.
A VÍZÖZÖN A legtágasabb és legnyugodtabb A legáttetszőbb a legteljesebb Parttalan Változatlan Tengerzöld és békés egy fala-nincsen Pohárban és mint az isteni szándék Napsugaraiban meggyűlt olaj, A legvízszerűbb a nyugalom E sivatagában, Egyszóval a legboldogabb Ebben a tökéletes büntetésben Hol bekerítve alszik csobbanatlan A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem A vízözön Tömör halott fényében a legszebb Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek És a városok paráznasága a tengert kárpitozza – Egy ágnyi csönd volt Egy lepedőnyi csönd A megülő csönd egy rebbenése; Egy ellenőrizetlen csönd-mező Amelyre majd újabb réteg rakódik Egy csendben vajúdó galamb Mely a tetőre száll majd S újabb csöndet teremt. LATOR LÁSZLÓ fordítása
NV09-5.p65
455
2009.05.17., 8:48
TÁJÉKOZÓDÁS
MO´ZES HUBA
Örvénylő napok árján Dsida Jenő két ismeretlen Eminescu-fordítása
A legnagyobb román költő, a százhúsz éve elhunyt Mihai Eminescu verseit 1885-től számosan, köztük olyan kiváló magyar műfordítók tolmácsolták, mint Áprily Lajos, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Képes Géza, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc és mások. Dsida Jenő a múlt század húszas-harmincas éveiben a következő Eminescu-fordításokat vetette papírra: Szonett, S ha ág dobol az üvegen…, Glossza, Velencei szonett, A tegnapokkal fogy az élet, Esti kürtszó, Jó éjszakát, Csak egy vágyam maradt, Kritikusaimhoz, A csillagig, Imádság, Madarak közt. Tolmácsolásainak számát Kolozsvárt előkerült kéziratok most újabb kettővel gyarapítják. Az Anyám és kedvesem! ceruzakézirata az 1929. évi, második Glossza-fordításváltozat egyik részletének, a tintával írott Örvénylő napok árján pedig Biró Elemér szatmári ügyvéd Dsidának küldött, 1927. június 17-i levelének a hátlapján olvasható. A két, hasonló ritmikájú Eminescu-verset Dsida előtt és után többen is lefordították magyarra. (Vö. Réthy 1966a, 1966b; Mózes szerk. 1989.) Ez teszi lehetővé, hogy a két Dsida-fordítást mások tolmácsolásának egy-egy kiragadott szakaszával párhuzamosan vegyük szemügyre. Alább az O, mamă… című Eminescu-vers Dsida fordította szakaszait sorrendben Finta Gerő, Jékely Zoltán és Kiss Jenő tolmácsolásának szakaszai előzik meg. (1. szakasz) Finta Gerő: Anyám, édesanyám, az időködökön át S lombzúgáson keresztül szavad értem kiált; Szentelt sírod fölébe, mohos kriptádra hull Az ákác lombja egyre, a szél rázza vadul És zúg az őszi ákác s a te szavaddal szól… Örökké zúg a szélben, örökké aluszol.
456
NV09-5.p65
456
2009.05.17., 8:48
Dsida Jenő: Anyám, ó, drága, kedves, át mult idők ködén hívó szavad a lombok neszében hull fölém. Sötét kriptád csúcsáról, szent sírodról zenél a borzongó akácfa, a bágyadt ősz s a szél. A hangod ringat, altat, az ág halkan zörög – Örökké így zörög már s az álmod is örök. (2. szakasz) Jékely Zoltán: Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj, szivem! A szent hársról egy ágat szakíts le szeliden, Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe, Arra a fára hulljon könnyeid özöne; Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre, Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre. Dsida Jenő: Ha én is eltűnök majd s elnyugszom, kedvesem, egy édes hársfaágat szakíts le csendesen s fejemhez szúrd le halkan: szemed áldott vizét, könnyeit permetezd majd fölé hajolva szét! S majd érzem, mint borítnak be hűs árnyék-körök. Örökké nő az árnyék s az álmom is örök. (3. szakasz) Kiss Jenő: Ha úgy esik, hogy együtt hunyjuk le bús szemünk, Ne gyászos cinteremben legyen majd nyughelyünk, Sírt nékünk egy folyónál, a parton ássanak És egyazon koporsó ölébe zárjanak. A sírban ott leszel te örökké énvelem… Szünetlen sír a víz majd, s mi alszunk szüntelen.
457
NV09-5.p65
457
2009.05.17., 8:48
Dsida Jenő: De ha úgy lenne majd, hogy szívünk egyszerre hal, ne zárjon minket, úgy-e, sötét, bús kriptafal. Majd ott ássák a sírt, hol csobog egy csendes ér. Testünk négy deszka közé majd együtt is befér, holt lesz, akit halottan holt szívemhez török… A víz zokog örökké s az álmunk is örök. A Din valurile vremii… című Eminescu-vers Dsida fordította strófáival párhuzamba állított szakaszok tolmácsolását sorrendben Kibédi Sándor, Berde Mária és Franyó Zoltán jegyzi. (1. szakasz) Kibédi Sándor: Szállj ki a messzi múlt árjából, kedvesem, mutasd márvány karod s aranyhajad nekem. Lássam szép arcodat, égi tündér arcát, melyen a fájdalmak bús árnya suhan át. Édes mosolyoddal merülj a szemembe, nők és csillagok közt egyképp tündökölve, majd hajoljon arcod balra, vállad felé, nézzem sírva-veszve s legyek égieké. Dsida Jenő: Örvénylő napok árján feltűnsz, én kedvesem, márvány karral és hosszú hajjal, szerelmesen, arccal, mely mint az alkony, áttetsző és kigyult s örök-fájdalmas árnyként befátylazza a mult. Szemembe mosolyodtól bágyadt fény ütközött, te: Nő a csillagokban, Csillag a nők között! s amint fejed fordulva vállad fölé ivel -- – vesztett üdvöm szemébe mélázok, – sírni kell.
458
NV09-5.p65
458
2009.05.17., 8:48
(2. szakasz) Berde Mária: Hozzám a ködvilágból miként ragadjalak, Hogy átkarolva téged, imádott fényalak, Kisírt orcám találjon orcádon nyughelyet, S lobbanó csókjaimmal igyam föl lelkedet, Hogy szívemhez szorítsam szegény, fagyos kezed, Közel, közel, míg bennem az élet fölpezseg? Dsida Jenő: Gomolygó köd-fényárból hogyan ragadjalak magamhoz, édes angyal, legszentebb árnyalak! Fény-arcodat buzogva, könnyel olvasztanám és kebledet és szádat csókjaim parazsán s édes borzongva vonnám mellemre hűlt kezed, mélyen, mélyen szivemre, közelebb, közelebb… (3. szakasz) Franyó Zoltán: De jaj, te nem vagy élő, csak álmodott csoda, S az árnyékod fagyasztó ködökbe vész oda! Karom csüggedve hull le, megint magam vagyok; Csak álom volt… kisértő emléke úgy sajog… Hiába is követném tűnt árnyékod nyomát: A múlt hullámöléből sosem hozhatlak át! Dsida Jenő: De jaj, hiába minden: úszol hangtalanul, borzongó őszi árnyad nyirkos ködbe fakul, és én: tündérálmokból fölébresztett beteg lelógó két karommal itt állok csüggeteg, – árnyad fele szédülten hiába kapkodok: Messzebb sodornak egyre az örvénylő napok.
459
NV09-5.p65
459
2009.05.17., 8:48
Az O, mamă… című Eminescu-versnek a Dsidáéval párhuzamosan idézett tolmcsolásaiból mint elfogadhatót talán Kiss Jenő négy sorát emelhetem ki: Ha úgy esik, hogy együtt hunyjuk le bús szemünk, Ne gyászos cinteremben legyen majd nyughelyünk, Sírt nékünk egy folyónál, a parton ássanak És egyazon koporsó ölébe zárjanak. Azt jelenti ez, hogy a párhuzamos fordítások – a kiragadott szakaszok tanúsága szerint is – meglehetősen egyenetlenek. Dsida fordítása a másik háromnál egységesebb hangulatú, de ez sem feledtetheti a fordítás záró szakaszának helyenkénti mesterkélt fogalmazását: ...szívünk egyszerre hal… …ne zárjon minket, úgy-e… …holt lesz, akit halottan holt szívemhez török… A Din valurile vremii… című Eminescu-versnek a Dsidáéval párhuzamosan idézett mindhárom tolmácsolásából kiragadhatóak gördülékeny fogalmazásukkal rezonanciát kiváltó sorok: Kibédi Sándor: Szállj ki a messzi múlt árjából, kedvesem, mutasd márványkarod s aranyhajad nekem. Berde Mária: Hozzám a ködvilágból miként ragadjalak, Hogy átkarolva téged, imádott fényalak, Kisírt orcám találjon orcádon nyughelyet… Franyó Zoltán: Csak álom volt… kisértő emléke úgy sajog… Hiába is követném tűnt árnyékod nyomát: A múlt hullámöléből sosem hozhatlak át!
460
NV09-5.p65
460
2009.05.17., 8:48
A három idézett tolmácsolás egyenetlenségével szemben Dsida fordítása ezúttal is egységesebb hangulatával hat. Ám éppen az Örvénylő napok árján utolsó sorai tanúsítják, hogy a sírköltészet sajátos hangvételű strófáit Dsidának sem sikerült a tőle megszokott természetességgel megformálnia: …és én: tündérálmokból fölébresztett beteg lelógó két karommal itt állok csüggeteg, – árnyad felé szédülten hiába kapkodok: Messzebb sodornak egyre az örvénylő napok. Dsida és a többi magyar Eminescu-fordító munkája azt is bizonyítja, amit Szemlér Ferenc egyik 1964-ben közzétett esszéjében a következőképpen fogalmazott meg: „…a […] kristályosan verselő és rímelő, legkisebb porcikájáig közérthető, szinte a népdal egyszerűségével alkotó Eminescu a legnehezebben fordítható költők közé tartozik.” (Szemlér 1989: 378.) Irodalom Mózes Huba szerk. 1989. Eminescu a magyar irodalomban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. Réthy Andor 1966a. Dsida Jenő (1907–1938) irodalmi hagyatéka. Versek és műfordítások. In: Dsida Jenő: Versek. Szerk. Szemlér Ferenc. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest. 497–538. Réthy Andor 1966b. Mihai Eminescu – magyarul. In: Eminescu: Költeményei. Szerk. Kacsó Sándor. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest. 663–691. Szemlér Ferenc 1989. Ezer sor. In: Eminescu a magyar irodalomban. Szerk. Mózes Huba. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 373–388.
461
NV09-5.p65
461
2009.05.17., 8:48
/ AW MIL / OSZ CZESL
Zdziechowski vallásossága
A két világháború közti két évtizedben tartott előadásokat a vilnai egyetem alacsony boltozatú termeiben egy aszketikus arcú, apró termetű öregúr, Marian Zdziechowski. Rektori tisztséget töltött be, a feddhetetlenség és a bölcsesség nimbusza övezte nevét, de a szélsőjobb és a balosok vérre menő vitáiban érdekelt ifjúság többsége csak egy letűnt korszak tiszteletre méltó kövületét látta benne. Véleményem és a velem egyidősek véleménye szerint, akik 1930 és 1934 között foglalatoskodtak Amerika felfedezésével, az öregnek fogalma sem volt az úgynevezett napi problémákról, mániákus rosszmájúságnak tűnt fel a részéről, hogy a világot fenyegető kommunista és nacionalista veszélyt emlegette. Eszkatológiai víziójában valami rettenetes közelített elkerülhetetlenül, ez pedig összhangban állt hallgatói és olvasói megérzéseivel, megfelelt a korszellemnek. De ez csak a vízióra vonatkozik. Az egész okfejtés, a következtetések, az útmutatások mind idegenek voltak az ifjak törekvéseitől, akik pontosan azokban az irányzatokban látták a megváltást, amelyeket a sátán művének tartott a professzor; a fiatalok azt vélték „a kelő nap sugaras arcának”, ami számára sötét éjszaka volt. Sokan csak később, hosszú évek után, keserű tapasztalatokból okulva tértek vissza bizonyos igazságokhoz, melyeket Zdziechowski hirdetett, csak ekkor ismerték el, hogy mégiscsak jók lehetnek valamire ezek a szellemi alapok, bármennyire is megváltozott a „történelmi égbolt”. Ez a példa elég pontos képet ad e két különböző nemzedék közti viszonyról, kölcsönhatásról. Arra tanítottak minket, hogy van egy állandó törvény, melynek szellemében a „gyerekeknek” mindig lázadniuk kell az „apák” ellen, lenézhetik az eszméiket és a munkáikat, majd akkor is ráérnek igazat adni a múltnak, amikor maguk is „apákká” válnak, és a helyükbe lépő utódoktól kapják vissza ugyanazt az idegenkedést és értetlenkedést. Ez a törvény sok más agyrémhez hasonlóan abból a tévképzetből eredhet, hogy az emberi természet változatlan alapelvének tekintünk olyan jelenségeket, amelyek az elmúlt (néhány) évszázadban terjedtek el. Nincs ilyen törvény – van viszont nemzedékek közti kölcsönös ellenségeskedés, de csak bizonyos korszakokban –, és semmi okunk azt feltételezni, hogy ennek mindig és mindenhol így 462
NV09-5.p65
462
2009.05.17., 8:48
kell lennie. Honnan jön ez az ellenségeskedés? Az átlagember a legutóbbi időkig úgy képzelte, hogy nem tekintheti igazságnak azt, amit a nagyapja igazságnak tartott, mert bölcsebb a nagyapjánál, és ez nem is az ő érdeme, egyszerűen annak köszönheti, hogy részt vesz a civilizációs átalakulásban. A nagyapja nem szállt repülőgépre, nem olvasott Lenint, nem látott filmeket, tehát a nagyapa még a legjobb és legkreatívabb pillanataiban sem lehetett ilyen értelmes, „nem számolt a tudomány vívmányaival”, így a művei – ha egyáltalán hagyott ránk ilyeneket – csak a helyet foglalják a könyvespolcokon, ennél többet nem várhatunk tőlük. A probléma igazából nagyon komoly: a hagyomány folytonosságát és a tekintély súlyát érinti. Az idővel versenyt futó nemzedékek meg vannak győződve arról, hogy pár évente változik a tízparancsolat, az igazság előrehaladásával azonosítják az eszközök és a formák fejlődését, s ezzel annak a kockázatnak teszik ki magukat, hogy már nem is párévenként, hanem minden évben, néhány havonta új megfejtéseket hirdetnek a világ rejtélyeire, és ezeket másokra is rákényszerítik. Ilyenkor sokasodnak az „iskolák” és az „igazságok”, rövid ideig tartó történetük megírása pedig legalább akkora erőfeszítést kíván, mint a hajdani birodalmak történetének feldolgozása. Ilyenkor nem aszerint értékelik az embert, hogy mire törekedett, min fáradozott egész életében, hanem aszerint, hogy miként foglalt állást utoljára, mi volt az utolsó publikációja, mert apró szakaszokra darabolják folytonos fejlődését, ezeket pedig nem a pálya egészéhez, hanem a környező szellemi divatokhoz mérik. Elképzelhetünk-e másfajta rendet, amelyben a nemzedékek közti ellenségeskedést fölválthatná a tudatos folytatás? Elképzelhetünk ilyet, de csak akkor valósulhat meg, ha minden erejét elveszti az önfenntartó evolúció mítosza. A haladás ekkor azt jelentené, hogy egy emberi igazság mindig újabb körülmények között, újabb formában teljesedne ki. Ugyanakkor nem hajszolnánk újabb meg újabb kinyilatkoztatásokat. De olyan mélyen gyökerezik a tömegek szellemiségében az evolúciós gondolkodás, hogy még a „progressbe” vetett hit összeomlását is túléli, és majd csak lassan tűnik el, ha a nemzedékek együtt fogadnak el valamiféle mindenütt kötelező érvényű elveket. Ilyen elmélkedésekre késztet Zdziechowski példája, de ehhez már új fejezetet kellene kezdeni. Itt csak szeretném megadni Zdziechowskinak, ami jár neki, törleszteném az adósságot, amivel tartoznak neki a „gyermekei”, méghozzá – valljuk be őszintén – a „szörnyű gyermekei”. Azzal a húszas–harmincas években igen ritka tulajdonságával tűnt ki, hogy egyáltalán nem kereste az ifjabb nemzedékek kegyét. A legtöbb író lépést akar tartani, nem akar jelentéktelenné válni, és akadnak köztük olyanok is, akiket mindenekelőtt e kacérkodás ösztönöz alkotómunkára. Az írói felkí463
NV09-5.p65
463
2009.05.17., 8:48
nálkozás több fokozatát különíthetjük el. A legkirívóbb esetek alávetik magukat a közösségi nézeteknek, behízelgően alkalmazkodnak az elit vagy a tömeg mentalitásához. Gondolataik felveszik a környezet színét. 1918 után ilyen terepszínű volt nálunk az az optimizmus, melynek szellemében annyian hittek a Népszövetség védnöksége alatt teremtett tartós békében, az önrendelkezés nagyszerű jelszavában, a társadalmi reformokban, Páneurópában, a technikában, a demokráciában. Amikor a Skamander fiatal költői a vitalizmus diadalordítását visszhangozták, Zdziechowski nyíltan elítélte az önrendelkezést, mondván, hogy szabadjára engedheti az apró nemzetiségi csoportok egoizmusát, 1922-ben pedig képes volt leírni a következőket: „Európa kis része vagyunk, sorsunk a sorsához van kötve, ugyanazok a betegségeink, a kommunizmus és a nacionalizmus; nem is megyünk, hanem rohanunk a szakadékba vele együtt, miközben tébolyodottan egymást marjuk, őrjöngünk”1 – ez nyilván azt jelenti, hogy nem hódolt be annak, ami akkoriban a „helyesen gondolkodó” állampolgár katekizmusának első és legkétségbevonhatatlanabb pontja volt, neki nem kellett a negyvenes évekig várnia arra a kétségbeesésre, amely úrrá lett Európán, ő már hosszú évekkel azelőtt is ezt érezte. A kacérkodás másik változata a szóhasználatban, a képzetekben és a meghatározásokon figyelhető meg. Sok idősebb íróról szokták mondani, hogy ismerik az örök fiatalság titkát. De ez legtöbbször nem valódi ifjúság (az a belső átalakulás képességéről és a rajongó lelkesedésről ismerhető fel), gyakran csak abban merül ki, hogy népszerű nyelven beszélnek népszerű témákról. Az élelmes öregek tudnak eleget, mégis a környezetüket érdeklő hülyeségekről írnak, naivnak tettetik magukat, mert rájöttek, hogy bizonyos szavak és meghatározások tabuk a kortársak szemében, ha ezeket használják, oda a jó hírük, könnyen megkapják, hogy „elvágták magukat”. Nem jó, ha az ember túl komoly, vagyis nem érdemes túl nagy távolságtartással tekinteni a pillanat kedvenceire, divatjaira. Az olyan ember, aki akkora eseménynek tartja a most olvasott új regényt vagy Piłsudski genfi utazását, hogy szerinte új korszak kezdődik vele az irodalom vagy a politika történetében, idegenkedik azoktól, akik túl sokat gondolkodnak, hanyagul félresöprik az ilyen napi érdekességeket, és azon elmélkednek, merre tart a történelem. A kacérkodás harmadik változata inkább dicséretes, ez valójában sajátos technikai intelligencia. Mivel a prófétákat sosem nézik jó szemmel, különösen nem a saját hazájukban, gyakran álcázzák magukat hétköznapi embereknek, és olyan stílusban szólalnak meg, amely nem sérti annyira az olvasót – vagyis hűvös, megfontolt és kimért stílusban 1
M. Zdziechowski: Europa, Rosja, Azja.
464
NV09-5.p65
464
2009.05.17., 8:48
fogalmaznak –, ami nem zárja ki azt, hogy erősen higgyenek bizonyos dolgokban, amelyek rendszerint mélyen az ironikus vagy tudományos mondatok csokra alatt rejtőznek. De Zdziechowskitól távol álltak a kacérkodás e típusai, ezzel magyarázható a népszerűtlensége. Úgy beszélt, mint Kasszandra, és minden szomorú prófétálás „mániákus-siránkozó”. Kasszandra hangjától undorral fordul el a jól táplált és az élet örömeit kedvelő állampolgár. Zdziechowski figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt, hiába próbálta rektori beszédeivel nemesbíteni az ifjúság lelkét. A bölcsességnek gyakran jár ki az „isteni” jelző. Azt mondják: isteni bölcs. Azt hiszem, az a legistenibb jellemzője, hogy nincs összhangban az emberi lények milliói által fiziológiailag és érzelmileg is átélt idő múlásával. Elképzelem Zdziechowskit, ahogy Vilna utcáit járja, kiolvassa az ebben a városban mindig barokk felhőkből a pusztulásra ítélt őrült emberiség tragédiáját – nem messze tőle pedig az egyetemi bálban még játssza a zenekar a „Mint a párduc az aranyketrecben” kezdető tangót, és most avatnak be fiatal emberi lényeket a borzongások, félelmek, érintések, illatok világába, a szív drámáiba. Nem tudom, mi marad a báli ruhák lilájából, a lopott csókokból, a remegő kezek találkozásából. Talán valamiféle végső számvetés szerint nem kevesebb, mint a szorgos elme legderekabb eredményeiből. De ezek a csókok, a zene ütemére forduló táncosok, az ablakokban derengő hajnalpír és az érzelmi drámák – nincsenek, nem találhatjuk a nyomaikat, egyszeriek, akárcsak az emberek, akik mindezt átélték; a gondolkodó pedig ennél tovább megy, a halál határait is átlépi. Zdziechowskiban két jelenség válik eggyé: a vallási pesszimizmus és a történetfilozófiai katasztrofizmus. Az előbbivel szeretnék pár percig foglalkozni. * Katolikus íróként meghatározni valakit annyi, mint meghatározatlanul hagyni, mert a katolicizmus a dogmák azonosságát megtartva mindig új alakot ölt, új formában valósítja meg magát, és már csak azért is az új világfelfogások felé kell fordulnia, mert változó történelmi környezetben kell harcolnia. Nemcsak minden évszázadnak van más katolicizmusa, hanem egymáshoz időben közel álló katolikusok között is hatalmas különbségek vannak a vallási stílusban, attól függően, hogy milyen elem hat rájuk erősebben és mit hangsúlyoznak elsősorban. Chesterton azért volt katolikus, mert lenyűgözte az élet művészi bonyolultsága, meseszerűsége. Zdziechowski érezte a gonosz óriási hatalmát, borzalmát. Már ebből is látszik, mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy a katolicizmus pesszimista vagy optimista: ennyire különböző, egymással ellentétes attitűdök is megférnek benne. Itt elvá465
NV09-5.p65
465
2009.05.17., 8:48
laszthatatlanul összefonódik a pesszimizmus és az optimizmus, az emberre vonatkozó minden pesszimista kijelentést optimista kiigazítás kísér, és fordítva. De vannak olyan személyiségek, akik számára ez a kiigazítás lehetővé teszi azt, hogy még jobban elmélyedjenek a kijelentésbe foglalt igazságban, mert szabad kezet ad nekik azzal, hogy kijelöli a határt, ameddig elmehet az ember mint a legsötétebb pesszimista vagy a legderűsebb optimista. Természetesen ez a szembeállítás csak egy a vallási stílusok számos lehetséges szembeállítása közül, amelyről beszéltem, és ha Zdziechowski pesszimizmusán elmélkedünk, arra kell törekednünk, hogy megismerjük az árnyalatait, a belső felépítését. Nagyon fontos dátum a katolicizmus történetében 1885. Ez az év nagyjából a pozitivista fejlődés csúcspontja Franciaországban, de ekkor már kezdték is föladni a pozitivista pozíciókat. Mind az idáig „maguk az igazhitű katolicizmus útján járó hívők is mélyen meg voltak győződve arról, hogy a vallás nem egyeztethető össze a modern eszmékkel, ezért választani kell a vallás és a tudomány között”.2 Csak valamikor ekkortájt rendült meg és kezdett gyengülni az a bizonyosság, hogy az egyházat el kell választani a tudomány államától. Parodi nyomán felsorolhatjuk a fordulat legfontosabb tüneteit, amelyek mindmáig ható változásokat hoztak a szellemi szférában. A vallási mozgalom a vallási érzékelés iránti, tisztán esztétikai szimpátiával kezdődött, egyenrangúvá akartak tenni minden érzelmet (még akkor is, ha ezek vallásos érzések voltak) – ennek pedig kedveztek az egyre kifinomultabb művészi formák. A „mindent érezni, mindent megérteni” jegyében kezdték értékelni a hit naivitását, primitívségre vágytak és meghatódtak a vallási szertartások bájától. Számos megtérés történt a költők, festők és zenészek között. A tagadást túl közönségesnek tartották, mintha nem számolna eléggé a kultúra teljes bonyolultságával. Ugyanakkor a burzsoázia és a klérus a vallásban látta a legjobb gyógyírt, ez menthet meg a szocializmustól, az anarchizmustól és a forradalom kísértésétől. Ezért írói szájával ha nem is őszinte és igaz hitre, de legalább a vallási gesztus megőrzésére és a formák megtartására biztatott. De a gesztus megváltoztatja a szerepet játszó színészt, így hát „Brunetie`re-hez hasonlóan a gesztustól eljutottak az érzelemhez, az érzelemtől pedig a hithez”. Itt maga a tudomány, méghozzá a két legfiatalabb, bámulatosan fejlődő tudományág, a pszichológia és a szociológia sietett a vallás segítségére. A pszichológusok beleütköztek a vallási élményekbe mint kétségkívül létező tényekbe. Komoly hatása volt William Jamesnek, aki megállapította, hogy a vallási élmények normális jelenségek; 2
D. Parodi: Le proble`me religieux. Revue de métaphysique et de morale, 1913.
466
NV09-5.p65
466
2009.05.17., 8:48
a normalitás szerinte a gyakorlati hatékonyságról, az erőfeszítések eredményességéről ismerhető fel, az emberben lévő vallási elem pedig tökéletesen megfelel ennek, olyan harmóniát teremt, amely nem érhető el ott, ahol nincs ilyen. Durkheim pedig szociológiai ténynek ismerte el a vallást, és komoly jelentőséget tulajdonított neki a társadalom fejlődésében. A filozófia pedig kihúzta a talajt az olyan meggyőződések alól, amelyek gépezetnek mutatják a világot. Tudományos gondolkodásunkat elemezve felismerte, hogy hipotéziseink valamelyest eltávolodtak a jelenségek világától. Bergson ezt később a végletekig vitte. És nem csak ő: a logikai ítéleteket kutató Renouvier minden ítéletben elkülönítette a figyelem, vagyis a választás és az akaraterő aktusát. Mivel nem lehet mindent bizonyítani, az első és legáltalánosabb alapelveket azért ismerjük el, mert úgy akarjuk. Még maga az értelembe vetett bizalom is azt feltételezi, hogy önként fogadjuk el használható eszköznek. „Ettől kezdve a tudáson kívül, sőt magának a tudásnak a gyökereinél akadt hely a hitnek is.”3 Innen ered az a természetes törekvés is, hogy hagyatkozzunk az intuícióra, hallgassuk a „szív hangjait”. Zdziechowski ifjúkorában folyt ez a hatalmas vita az irracionális védelmében, és nem hagyhatta hidegen. De ha elmélyedünk a műveiben, hajlamosak vagyunk inkább azt feltételezni, hogy ez a következő, későbbi hullám volt, és Zdziechowski vallásosságának igazi alapja a hit és az értelem közti pozitivista meghasonlás, vagyis az 1885. évi fordulat gondolkodásmódja, stílusa volt. Zdziechowski nem vonta kétségbe magát az értelmet, nem fedezte fel gyanús labirintusait. A hit és az érzés egyfelől, másrészt pedig az intellektus – ez két különálló, egymással vitázó egész volt számára. Még feltűnőbbé tette a szembeállítást az, hogy e korszak katolikusainak nem adott semmiféle támaszt az a skolasztikus jelszó, hogy Isten az értelemmel ismerhető meg, ellenkezőleg, pontosan ez volt a viszály forrása. A XIX. századi értelem annyira más volt, mint a skolasztikusok észjárása, hogy e két teljesen más fogalom azonosításából megfejthetetlen keresztrejtvénynek kellett létrejönnie. Íme, ezt vallja be Zdziechowski: „És ahogy múltak az évek, minél messzebbre jutottam az életben és a világban, annál tisztábban és fájdalmasabban ismertem fel, hogy ha az ember át akarja fogni ezt a világot mint egészet a gondolataival, akkor rendetlenséget és értelmetlenséget lát, nem pedig az értelem művét, ahogy tanítják nekünk: nem Isten kezéből való. Nincs Isten – kiáltja nagy hangon a természet és a történelem is... de ez a hang belevész a zsoltárok és himnuszok harmóniájába, abba a hatalmas örök, a lélek legmélyéről jövő vallomásba, hogy mint »a föld víz nélkül«, olyan az ember lelke Istenen kívül. Van Isten. 3
Uo.
467
NV09-5.p65
467
2009.05.17., 8:48
Csak Isten létének a ténye csoda, ez lép túl a külvilággal elfoglalt elme horizontján. Le monde est irrationnel... Dieu est un miracle.”4 Valahol másutt pedig: „Ha a vallás titkán elmélkedem, mindig ugyanúgy arra a következtetésre jutok, hogy a hit merénylet az értelem ellen; ami a világban történik, az túl hangosan tanúskodik, kiált Isten ellen.”5 Most pedig nézzünk egy párhuzamot. Vegyük Zdziechowski kortársát, Baudouin de Courtenay professzor, az ismert ateista könyveit. Ha vannak önmagukkal szembefordulva is vallásos ateisták, akkor minden bizonnyal Baudouin de Courtenay volt az egyik közülük. Nyilvános gyónása megrázó dokumentum. Kompromisszumot nem ismerő, indulatos, őszinte természet tárul föl benne: „Annyi gonoszságot, igazságtalanságot, kegyetlenséget látok a világban – írja –, hogy nem tehetek felelőssé mindezért a borzalomért egy Atyát, aki nemcsak igazságos, hanem jóságos és kegyes is. Nagyon kényelmes dolog a teremtőt és a gondviselést vádolni azokkal a bűnökkel, amelyeket a szörnyeteg emberiség követett el, emellett ez értelmetlen és erkölcstelen is.” „Az ember hitvány barom, aki a saját képére és hasonlatosságára teremtett Istennek tulajdonít saját magára jellemző bűnös és szadista ösztönöket, s ugyanakkor nemcsak igazságosnak, hanem könyörületesnek is nevezi ezt az Istenét. Ha az ember valami hasonlót engedne meg magának, gazembernek tartanák, istent viszont pontosan azért tisztelik, mert a bosszú Istene.”6 Hát nem hasonló hangnemben szólal meg Zdziechowski és Baudouin de Courtenay? Hasonló, mert mindkét kijelentés hátterében ugyanaz a meggyőződés áll: a hit esztelenség, sőt az erkölcsi érzékkel sem egyeztethető össze. „Ha Isten szeretet, akkor honnan a szenvedés és a gonosz – kérdezi Zdziechowski. – Ezt az ősszülők bűnével magyarázzák nekünk. De nem sérti az erkölcsi érzékünket ez a válasz?” De ahol Baudouin de Courtenay végtelen éjszakát látott, ott Zdziechowski megpillantotta a remény sugarát. Isten csoda, és nem a kegyetlen, vak természet, nem is a történelem tanúskodik e csoda létéről, hanem a szívből jövő belső hang. És itt jutunk el Zdziechowski és a modernizmus rokonságához. Ő maga nagyon is átérezte ezt a rokonságot, nemegyszer védelmébe is vette a modernistákat, ha túl szigorúan, kíméletlenül ítélték el őket. Hisz a modernizmus a fordulat következménye, első és legszínpompásabb virágzása volt, ezért nem lehetett idegen attól a filozófustól, akit igencsak megviselt a XIX. századi meghasonlás. A modernista doktrínának aligha azok a fragmentumai álltak közel hozzá, amelyekben próbálták enyhíteni, kevés4
M. Zdziechowski: Pesymizm, romantyzm i podstawy chrześcijaństwa. M. Zdziechowski: O okrucieństwie. 6 J. N. I. Baudouin de Courtenay: Mój stosunek do Kościoła. 5
468
NV09-5.p65
468
2009.05.17., 8:48
bé fenyegetővé, könnyebbé, hozzáférhetőbbé tenni a kinyilatkoztatást a kor embere számára, s így közeledtek a protestantizmushoz. Amikor viszont a megismerés irracionalitását hirdették, Zdziechowski is biztos velük tartott. És akkor is, amikor az immanens Istent akarták a világ fölötti Isten helyébe állítani. Mintha egyetértett volna Tyrrellel abban, hogy „az emberi szívben, jobban mondva a szentek szívében lévő Isten eszméje egyre inkább háttérbe szorítja a mennyei trónuson ülő, világ fölötti Istent, ezért szeretné az ember kiterjeszteni és átalakítani az egyház eszméjét: az egyház nem ez vagy az a társadalom, hanem az egész emberi nem, amelyet az isteni lélek vezet”.7 És milyen kemény szavakat használt, amikor a racionalista kereszténységről beszélt: „A mi földi világunk önmagában esztelen zűrzavar, irracionális; be kell hunynunk a szemünket ahhoz, hogy ezt ne lássuk és ne halljuk. Ugyanakkor a bölcsek és a költők mind Görögországban, mind a kereszténységben becsukták a szemüket és befogták a fülüket, és néhány kivételtől eltekintve mind ugyanazzal az egy dologgal voltak elfoglalva: be akarták beszélni maguknak és másoknak, hogy minden, ami van, ésszerű.”8 1909-ben jelent meg Párizsban A. Lecle`re Pragmatisme, modernisme, protestantisme című könyve, a modernizmus kíméletlen kritikája. A szerző elítéli azokat a katolikus gondolkodókat, akik James hatására megfeledkeztek arról, hogy a hit az értelem aktusa, és a szív vallásába, a misztikába menekültek a pozitivizmus kísértése elől. „Szentimentálisak hát azok a gondolkodók, akik azt tekintik a vallás legmélyebb alapjának, ami a legsötétebb, a legkevésbé ismert a lélekben, valahol mélyen a tudat rétegei alatt rejtőzik. Szentimentálisak, mert beemelik a vallásba a személyes tapasztalat elemét.”9 Ma már hajlamosak vagyunk elfogadni ezt a kritikát, mert láthattuk nemrég az irracionalizmus vadhajtásait. De Zdziechowski és még sok más kitűnő katolikus gondolkodó számára akkoriban nem tűnt ilyen egyszerűnek ez az ügy. Zdziechowski nem ért egyet Lecle`re-rel, és ha nem is tért el nyíltan az egyház tanításától, kiemelte a modernisták komoly érdemeit a vallási élet elmélyítésében, és szimpatizált a vezető egyéniségeikkel, Loisyval és Tyrrellel. Ugyanakkor ez az egész problematika azt a célt szolgálja nála, hogy helyet találjon a katolikus hiten belül az abszolút, kétségbeejtő pesszimizmusnak, amelyet maga Zdziechowski köt a keleti filozófiához és közvetve Schopenhauerhez. Nemcsak a kegyetlen és közönyös természet látványa kelt undort 7
M. Zdziechowski: Pesymizm, romantyzm i podstawy chrześcijaństwa. M. Zdziechowski: Europa, Rosja, Azja. 9 Kivonatosan ismerteti M. Zdziechowski: Pesymizm, romantyzm i podstawy chrześcijaństwa. 8
469
NV09-5.p65
469
2009.05.17., 8:48
benne, nemcsak ettől tűnik minden hiúságnak, hiábavalóságnak. Aki magába mélyed, annak meg kell találnia magában azokat az elemeket, amelyek a természethez kötik, el kell ismernie, hogy mint biológiai lény nem tekinthető másnak, csak ösztönök és vágyak zűrzavarának, és a természet rendjében gyökerezve a legaljasabb gaztetteket követi el minden pillanatban, miközben megszépíti ezeket a maga számára. Kelet és a keleti példát követő Schopenhauer az életakarat kiölésével elérhető megtisztulást ajánlja. Zdziechowski nem ment ilyen messzire, de az Istenség utáni vágy hangja, amelyet hallott magában, a remény ellenében megőrzött remény hangja, csodavárás volt. Egy lépéssel továbblépve mi is megkérdezhetnénk, akárcsak a modernisták ellen forduló katolikusok: mi jogosít fel minket arra, hogy bízzunk ebben a hangban? Ha „a világ bűnben fetreng”, és mi magunk is a lelkünk mélyéig meg vagyunk fertőzve a gonosztól, állandóan hazudozunk, akkor jogunk van-e hinni abban, hogy a hazugság nem hagyott nyomot ugyanúgy a bennünk szóló hangokon, az egész belső tapasztalatunkon? Nem túl kockázatos feladate úgy menteni meg a vallást, hogy az érzelmekre apellálunk, amelyek az emberi lélek rejtekében születnek? A tudatalatti visszhangjai helyett nem azt a rendet kellene-e hirdetnünk inkább, amelyet az értelem kényszerít ránk? Zdziechowski nem tette meg ezt a lépést, mert ha megteszi, akkor nem védheti az irracionalizmus álláspontját, mert el kell ismernie, hogy ha két rossz közül kell választanunk, akkor kevésbé csap be minket a tévelygő és ingatag intellektus, mint a bizonyosságot hirdető hazug szív. Ez a lépés talán az abszolút, feneketlen szakadékba vezetett volna. Lehet, hogy itt még egy tényezővel, az orosz vallásosság hatásával is számolnunk kell. Azt hiszem, a lengyel kultúrában azok az emberek tudják a legjobban felmérni Kelet veszélyeit, akik belülről élték át a Keletet, akik számára nemcsak üres szó vagy nevetséges leegyszerűsítés az „orosz lélek”. Nagy árat kell fizetnie az embernek ahhoz, hogy intuitív úton meg tudja érteni az „orosz létet”: legalább részben engednie kell a kísértéseinek. Zdziechowskiban megvolt ez a magas fokú intuíció, ezért joggal feltételezzük, hogy – amint azt a könyvei is tanúsítják – lenyűgözte a keleti kereszténység gondolatvilága. Nemhiába képezte magát Oroszországban, nemhiába csodálta őszintén az orosz misztikus bölcselet kiemelkedő alakjait, Trubeckojt és Szolovjovot. Itt talán nem is annyira hatásokról, mint inkább az ötletek hasonlóságáról van szó, melynek alapja a belső rokonság. A gonosz világ és a jó Isten közti meghasonlás sehol sem volt olyan végletes, mint a keleti kereszténységben. Mint Bogumił Jasinowski is kimutatta könyvében,10 a gnózis szelleme egé10
B. Jasinowski: Wschodnie chrześcijaństwo a Rosja. Wilno 1933.
470
NV09-5.p65
470
2009.05.17., 8:48
szen addig az időszakig elevenen él az orosz vallásbölcseletben, és nemcsak a forradalom előtti szektákban fedezhető fel, hanem Szolovjov és Bergyajev műveiben is. Szakadék választja el Istent a világtól, amely „nem Isten kezéből való”, ez a szakadék az Istenség hierarchikus felépítését hirdető gnosztikus tanítástól sem idegen. A világ gonosz, mert egy alsóbbrendű demiurgosz műve. Szolovjov szerint úgy keletkezett, hogy a világlélek elszakadt az isteni jóságtól és bölcsességtől, a világlélek pedig itt az Istenség alsóbbrendű eleme lenne, amely arra vágyik, hogy beleolvadjon az egységbe. Bár „hihetünk, jogunk sőt kötelességünk hinni abban, hogy a világmindenség, az örök rend, a számunkra megközelíthetetlen vezérlő elv felől nézve van valamiféle mélyebb jelentése mindannak, ami ezen az atomon történik”11 – ezt a jelentést sosem tudjuk kikutatni. Isten egyáltalán nem mérhető a világhoz, még a kegyelemtől megvilágított értelem sem próbálkozhat tulajdonságai megértésével. Ugyanakkor a szenvedés kozmikus dimenziókat ölt, már nem pusztán emberi módja a világ átélésének. Annyiban emberi, hogy csak az ember képes átérezni, átélni a környezetében tapasztalt szenvedést. A létet vádolja általában, az aktus ugyanúgy kiterjed a cipősarokkal összetaposott hangya szenvedésére, mint az ember gyötrelmeire, ugyanúgy számítanak a mikrobák kínjai, mint a társadalmi sérelmek. Ez mindenképpen kétségbeejtő, hisz egyetlen mozdulatot sem tehetünk, egyetlen cselekedetet sem végezhetünk el úgy, hogy ne okozzunk fájdalmat más lényeknek, talán az öngyilkosság lenne a tökéletes altruizmus – bár ki tudja, mit szólnának ehhez a szervezetünk sejtjei. Zdziechowski persze nem hirdette sem az öngyilkosságot, sem a nirvánába való visszatérést. Az orosz teológusok sem hirdettek ilyet. De számukra – gondoljunk például Szolovjovra – Krisztus kozmikus princípium volt, nemcsak az emberiség, hanem minden teremtmény megváltója, így a légyé és a hangyáé is. Zdziechowski pedig be akarta kapcsolni a katolicizmusba a pesszimista filozófia hatásait, s amikor fogadta X. Pius pápa, védelmébe vette a filozófia áldásos következményeit, mert ezeknek köszönhetően „tanuljuk meg tisztán átérezni a keresztény világszemlélet lényegét, amelyet a mindennapi imádságban fejezünk ki, amikor a siralom völgyének nevezzük a földet”.12 A modernizmus körül kialakult nagy vitában az egyház a Pascendi kezdetű enciklikával ítélte el azokat a hívőket, akik a kanti hagyományra próbáltak katolikus filozófiát építeni. Ebben határozottan leszögezte, hogy nem egyeztethető össze a doktrínával a kanti és a Kant utáni immanentizmus, 11 12
M. Zdziechowski: Europa, Rosja, Azja. Uo.
471
NV09-5.p65
471
2009.05.17., 8:48
szubjektivizmus és agnoszticizmus. A skolasztikus filozófiát ajánlotta egyetlen lehetséges szellemi alapként a katolikus metafizikusoknak. Ezzel világosan kijelölte a határt azoknak a gondolkodóknak, akik egyre gyakrabban próbálták összeegyeztetni a hitet a filozófiával. De eddig a pillanatig nyitva állt a kutatási terület azok előtt, akik az elmélet újabb eredményei közt kerestek érveket a skolasztikusok ellen, és azok előtt is, akik Zdziechowskihoz hasonlóan Schopenhaueren és a keleti filozófián át közeledtek Kanthoz. A húszas–harmincas évek szellemi struktúrájához képest Zdziechowski teljesen anakronisztikus. Az volt a leganakronisztikusabb, ahogy „a létezés fájdalmán” elmélkedett, olyan mondatokban, amelyek semmit sem jelentettek az új nemzedékek számára. Nagyon ködösek voltak, és hiányzott belőlük minden óvatosság, amikor a végső kérdéseket, a legnagyobb problémákat feszegették. Ugyanaz választ el tőle, mint Kasprowicz himnuszaitól, Berent Korhadás című regényétől vagy Tadeusz Miciński műveitől – ezt pedig nyilván nem lehet röviden meghatározni. Bár olvashatóbb az Ifjú Lengyelország szerzőinél, benne is megvan ugyanaz a mohóság, és mintha ő is ugyanúgy meg lenne győződve arról, hogy az általunk használt szavaknak mindig megfeleltethetők valamiféle létezők, vagy legalább abban bízna, hogy a „problémák” önálló életet élnek. Az Ifjú Lengyelország költészete azért annyira rossz, mert amikor a költő azt mondta, „Lélek” vagy „Isten”, úgy érezte, ugyanolyan konkrét szavakat használ, mint az „asztal” vagy a „fűzfa”, amikor pedig azt mondta, „asztal” vagy „fűzfa”, azt feltételezte, hogy ez ugyanolyan konkrét, mint a „piros asztal” vagy a „virágzó fűzfa”. Ha átvisszük ezeket a stiláris jegyeket a gondolati szférába, meg tudjuk magyarázni, miért vett több nemzedék is halálosan komolyan olyan fogalmakat, mint az Abszolútum, az Életakarat vagy a Meztelen Lélek. Zdziechowski ugyanúgy nem ellenőrizte soha az általa használt kifejezések tapinthatóságát: a „nagy koncepciók” tengerén hajózott, úgy gyűjtött és vizsgált filozófiai ötleteket, mintha azok tértől és időtől független képződmények lennének. Amikor fiatal hallgatósága elé állt az első világháború utáni időszakban, pontosan ez akadályozta leginkább a megértést. Ez az ifjúság egész másfajta fogalmakat tisztelt, amelyek véleménye szerint ellenőrizhetők és élők voltak. Csatlakozott a nacionalizmushoz és a kommunizmushoz, mert a nacionalizmus a biológiai harc kétségbevonhatatlannak mondott törvényeiből vezette le a jelszavait, a kommunizmus pedig gazdasági alapú változásokkal helyettesítette az igazság problematikáját. Zdziechowski nem lépett túl magán az eszmék dialektikáján, és nem foglalta olyan új közhelyekbe ezeket az eszméket, amelyeket nagyon fontosaknak és valóságosaknak tartanak a fiatalok. Ha megteszi, csekély befektetéssel elérheti például Bergyajev népszerűségét. 472
NV09-5.p65
472
2009.05.17., 8:48
Úgy fogta fel a történelmi változásokat, mint egyfajta mintától való eltérést: ezt a mintát próbálta felfedezni a keresztény lelkiismeretre hagyatkozva, és nemcsak azt a véleményt nem fogadta el, hogy egyáltalán nincs ilyen minta, hanem azt sem akarta elfogadni, hogy ugyanezt a mintát mindig új alakban, nagyon más életstílusok felszíne alatt láthatjuk. A két világháború közti időszakban bizonyos irodalmi-politikai körök a neotomista katolicizmus hívei voltak, ez pedig együtt járt a metafizikától való elfordulással, mindenütt érezhetően idegenkedtek az egzisztencia lényegéről szóló ködös fejtegetésektől. Ez megfelelt annak a szükségletüknek. Hogy két lábbal akartak állni a földön – még a vallás kérdése is a földi élet megszervezésével kapcsolatos problémákkal, az egyén és a közösség viszonyával és más effélékkel kezdődött. Különösen Lengyelországban volt dinamikus ez a folyamat, ahol a vallásosság ritkán fakad a belső életből, gyakran politikai igényekkel magyarázható. A Szent Tamást reklámozó katolikusok többsége politikai-társadalmi következtetésekkel indokolta katolicizmusát, segítségül hívta az új középkor vízióját, amelyet csak a katolikus világképre támaszkodva lehet megtestesíteni. Bekövetkezett az, hogy teljesen elfordultak az egész vallási kérdéstől: az eredményeknek kellett igazolniuk és megteremteniük azt a belső hitet, amellyel senki sem mert foglalkozni. Nincs semmi különös abban, hogy ezek a katolikusok összekapcsolták Szent Tamást a fasizmusból vett elképzelésekkel, mert a lelkük mélyén, bár nem voltak tudatában ennek, újabb fikciónak tekintették a katolicizmust, amelyet kényelmesen felhasználhattak a politikai építőmunkában. Így az igazság felfogásában megmutatkozó önkényesség és gyakorlatiasság kísértete, amely már a modernisták előtt is gyakran megjelent, most másfelől tért vissza, méghozzá sokkal vulgárisabb alakban. A francia tomistáknak nem tehetünk ilyen szemrehányást. De az ő írásaikban alig volt jelen a metafizikai vonulat, pedig – mondhat mindenki, amit akar – ez a vallás igazi éltető eleme. A Summa theologiaeből mondatok zárt rendszere pótszerként működött, megmentette az embert attól, hogy nyíltan harcba szálljon a titokkal. A finom megkülönböztetések megszámlálhatatlan sokasága védőfalként emelkedett az ember és – ha szabad így fogalmaznom – a meztelen lélek között. Az ügyes skolasztikusok kihasználták azt, hogy a kortársaik vonzódtak az egzakt terminológiához, és mindenekelőtt az került a figyelmük középpontjába. Ezenkívül kitűnően tudták használni a történelem változékonyságáról szerzett tudásukat, elsajátították és a saját céljaik szolgálatába állították a historizmust. E lecsapolt és intellektualizált katolicizmus az emberi világgal foglalkozott, nem pedig a világgal általában, és ebben a változatban már 473
NV09-5.p65
473
2009.05.17., 8:48
elfogadható az olyan elmék számára, amelyektől végtelenül távol állt az, hogy a Világlélekért, az Abszolútumért, Ormuzdért és Arimánért. De nem kellett-e túl nagy árat fizetni azért, hogy elfordultak a modernizmus szellemétől? Ami vonzó volt benne, a szomjúság és nyugtalanság ér valamit, ha egyáltalán érhet valamit a vallás. Ha valaki nem ért egyet abban Zdziechowskival, hogy csak a belső hang nyithatja ki – mindannak ellenére, amit a világról tudunk – a mennyország kapuját, az még nem jelenti azt, hogy ez a belső hang pótolható az Isten szükségszerű létét bizonyító szillogizmusokkal. Akárhogy is vesszük, a modernisták és a Zdziechowskihoz hasonló szimpatizánsaik voltak az utolsó vallásos gondolkodók: nem katolikus filozófusok, mert azok még jöttek utánuk sokan, hanem valódi gondolkodók, akik a vallás értelmét keresték. A csillagos égbolt alatt állni vagy együtt érezni a szenvedő léggyel olyan jelenség, amely megtalálható a hitek és szertartások születésénél, míg Szent Tamás ítéleteinek összessége csak a metafizikai félelem kodifikálásának egyik módja. Ha az ember az idő és a különféle elfogultságok ennyi rétegén át tér vissza Zdziechowskihoz, egyvalamit észre kell vennie: a ritkán látható, hihetetlenül felfokozott misztikus rettegést. Természetesen rögtön feltehetjük azt a kérdést, hogy mi ez, nem az akkori körülményekből, Zdziechowski korából, a fogalmaiból és az általa használt nyelvből következik-e mindez. De bátorkodom kijelenteni, hogy nem, és ha eltávolítjuk a történeti stílus minden üledékét, megmarad a kétségbeesett ember, aki magára hagyatva szembesül „a nem Isten kezéből való” világ fölé emelkedő Istennel. És nemcsak az ember mint kora dokumentuma, hanem inkább mint bizonyos örök dolgok dokumentuma, amelyeket mára már elhomályosítottak mértéktartó és visszafogott kifejezőeszközeink. Összehasonlítottam a katolicizmus két változatát: a modernizmust, amelyben volt helyük a Zdziechowskit emésztő kételyeknek, és a neotomizmust, amely kiöli az emberből az ilyen érzékenységet azzal, hogy a terminusok egzaktságát kutatja, és szívesebben foglalkozik az emberrel, mint általában a léttel. Akadhatnak olyanok, akik következetlenséget látnak ebben, hiszen ha Zdziechowski sajátos vallásosságát a nagy szavak és a múltból ismert istenkeresés (bogoiszkatyelsztvo) iránti, már elavult vonzalmaknak tudom be, akkor miért mondom, hogy az ilyen típusú vallásosság örök, tiszteletre méltó, sőt magasabb rendű, mint a saját intelligenciájukba belegyönyörödött tomisták problémái? Ugyanakkor más dolog az emberi természet bizonyos állandó elemeiről beszélni, és megint más ezek kifejezési módját vizsgálni, amelyet a kor kényszerít az emberre. A történelmi idő sok elemet hoz és változtat meg, mégis úgy gondolom, hogy nem minden az ő szüleménye. „Az abszolútum kere474
NV09-5.p65
474
2009.05.17., 8:48
sése” például az emberek régi, mindig megújuló szükségletét nevezi meg – de egy bizonyos stílus keretei közt. Ha elvetjük ezt a stílust és besoroljuk a már meghaladott dolgok közé, ez nem feltétlen vezet magának a szükségletnek a tagadásához, amely a legkülönbözőbb alakokat öltötte és öltheti, ennek következtében módosulhat, átalakulhat, de nem olyan mértékben, hogy már ne ugyanaz a szükséglet legyen. Kétségbe vonhatjuk Zdziechowski kijelentését, mely szerint a belső hang magától értetődően beszél nekünk az Istenség létezéséről, hisz ugyanez a hang ismerhető föl az Istenség nélküli vallás, mint például a buddhizmus forrásainál és a vallásos ateizmus kezdeteinél, lásd Baudouin de Courtenay professzor esetét. Mégis ez a metafizikai szomjúság, amely olyan erővel szól hozzánk Zdziechowski könyveiből, valami valóságos és tartós dolog, nem a történelem tiszta modalitása. Minden nehézséget az okoz, hogy amikor megnevezzük, az adott korszak nyelvéből, az adott korszakra jellemző filozófiai fogalmakból kölcsönzött nevet adunk neki. Ami Zdziechowskinál az emberi lélek eszményi, Isten utáni vágyakozó része volt, az a következő nemzedékhez tartozó Stanisław Ignacy Witkiewicznél már azt a nevet kapta, hogy a Létezés Különösségének Metafizikai Érzékelése, és nem a vallásban talált beteljesülést, hanem a művészetben és az ontológiai kutatásokban. Említettem, hogy közösen elfogadott elvek alapján lehetséges a nemzedékek közti közeledés. Ezért próbálok túllépni azon, ami a pillanathoz tartozott, nem Zdziechowskihoz, a német idealizmusból, a romantikából vagy az orosz misztikából ragadt rá. Zdziechowski maga a vallásos érzés pőresége (vagy hogyan is nevezzük), ugyanakkor kompromisszumot nem ismerő etikai kiállás is, akkor sem tűri a gonosz igazolását, ha a legfennköltebb jelszavakat hívják segítségül ehhez. Rajta tartja a szemét a jót és a rosszat elválasztó abszolút határon – ez pedig nagyon ritka a már igen előrehaladott relativizálás korában. Talán az újabb irányzatokat képviselő katolikusok is töprengtek a gonosz lényegén, vagy a Summa első kötetét olvasva azt vizsgálták, hogy „Isten azonos-e az esszenciájával, vagyis a természettel”. Talán igen. De előfordul, hogy egy doktrína bizonyos részét az egész szükségszerű kiegészítéseként fogadják el, miközben már kiveszett az érzékenység aziránt, amit ez a rész képvisel. Az embernek olyan gyanúja támadhat, hogy valami hasonló történt a katolikus doktrína metafizikai részével, s míg a katolicizmus erőinek nagy részét arra fordította, hogy megfelelő viszonyt alakítson ki a földi létre koncentráló rendszerekkel, a hithű katolikusokból kiveszett az a vágy, hogy olyan területekre merészkedjenek, ahol mindig az eretnekség veszélye fenyeget. A modernisták nemzedéke volt az utolsó. Jacques Maritain nagysze475
NV09-5.p65
475
2009.05.17., 8:48
rű filozófus lehet, de amikor közel próbálta hozni hozzánk Szent Tamást, alighanem csak az esztétika, az etika vagy a társadalmi kérdések területén ért el jó eredményeket, nem pedig ott, ahol még a legjobb szellemi apparátus is légüres térben dolgozik, ha korunk emberéből hiányoznak a képzeletet megmozgató valódi élmények. A két világháború közti két évtizedben alighanem egyetlen olyan vallásos könyv sem jelent meg Lengyelországban, amelyet hithű katolikus írt. Természetesen olyan értelemben használom a vallásos szót, mint Pascal vagy Newman bíboros esetében. Ha rá akarunk találni az élő „metafizikai vonulatra”, olyan szerzőkhöz kell fordulnunk, akik kívül állnak a katolicizmuson vagy egyáltalán bármilyen valláson. Zdziechowski egyénileg, a saját felelősségére élte át a hitét, így érkezett a húszas–harmincas évekbe. A kivételek közé tartozik, és jó példa marad arra a belső éleslátásra, amely a szenvedélyes ateistákra vagy a kétségbeesett hívőkre jellemző. PÁLFALVI LAJOS fordítása
Wole Soyinka
NV09-5.p65
476
2009.05.17., 8:48
KÁRMÁN MARIANNA
A nigériai joruba drámák sajátosságai
Afrika… Zsiráfok, oroszlánok, éhező gyermekek, gyerekkatonák, ágyékkötős négerek, naplemente az akáciák mögött, terrorista merényletek és „törzsi” háborúk véres képei a hírekben. Különös kép él a nem afrikaiak legtöbbjének képzeletében ennek a máig ismeretlenségbe burkolózó kontinensnek az életéről. Magyarországon nem sokat tudunk a világ második legnagyobb földrészének országairól. Afrika „nem ismeretéből” adódik az a furcsaság is, hogy hazánkban az emberek nagy részének fogalma sincs arról, kik azok a jorubák, akiknek vallása és hagyományai még Afrikán túl is rendkívüli hatással voltak nem egy nép kultúrájára, hiszen a XVII. században a mai Nigéria és Benin területéről rengeteg rabszolgát vittek Amerikába, az ő kultúrájuk mindmáig fennmaradt Brazíliában, Kubában vagy Trinidadban. Napjainkban pedig a joruba „homevideók” szinte az egész szubszaharális térségben a legnépszerűbb szórakozási eszközök. Ezeknek az olykor igen alacsony színvonalú, számunkra mégis rendkívül sok információt tartalmazó, szappanopera igényű anyagoknak az alapját a hagyományos joruba drámák nyújtják. És ahogy az általában a gazdag népi szöveganyaggal történni szokott, egyszerre válik a populáris és a hivatásos drámaírás forrássává. Az írásos joruba irodalom kezdetei a XIX. századra tehetők. Samuel Ajayi Crowther1 1843-ban adta ki az első joruba szótárt, majd elkezdte lefordítani a Bibliát joruba nyelvre. 1852-ben már megjelent az általa írott első joruba nyelvtankönyv is. A század közepétől pedig egyre több közmondás- és mesegyűjtemény jelent meg nyomtatásban. Mindez lehetővé tette, hogy a joruba nyelv csaknem száz esztendő múlva irodalmi nyelvvé fejlődhessen. A joruba irodalom igazi virágzása csak az 1940-es években kezdődött, olyan szerzők munkája nyomán, mint Daniel Olorunfeni Fagunwa,2 a Mbari 1
(1807–1891) felszabadult rabszolgából lett misszionárius, tudós, majd nigériai püspök – az első afrikai anglikán püspök. 2 (1903–1963) Fagunwa regényeiben fantasztikus erdőkbe, dzsinnek és tündérek birodalmába vezeti az olvasókat, mindig megőrizve az orális joruba költészet hiedelmeit, fordulatait.
477
NV09-5.p65
477
2009.05.17., 8:48
Mbayo Club3 egyik alapítója, Isaac Oluwole Delano,4 Duro Lapido,5 Ademola Onibonokuta6 vagy Hubert Ogunde.7 Ötven év elteltével pedig Afrika megkapja első irodalmi Nobel-díját, és ha afrikai irodalomról, mint a fekete-afrikaiak irodalmáról beszélünk, egyben az utolsó nemzetközi méltatást is. Az 1986-os irodalmi Nobel-díjat viszont egy joruba író, Wole Soyinka8 kapta, az afrikai dráma legnagyobb, elismert mestere. Az európai értelemben vett színház gyökértelen Afrikában. Az európai színházi formák, játékstílus és téma az 1920-as években jelent meg először Afrikában, mikorra a hagyományos afrikai színjátszás a missziók hatására már csaknem elsorvadt. Bár a gyarmatosítók és a misszionáriusok nagy erőkkel küzdöttek a pogány fesztiválok ellen, az afrikai lakosság színházigényét később mégis előszeretettel használták a ráhatás eszközeként, miközben saját ideológiájukhoz igazították az afrikai formát. Az európai alapokon nyugvó színházi élet az 1930-as években indult el az iskolákból. Molie`re-vígjátékok műhelygyakorlatai után elsőnek 1932-ben rendeztek dahomey-i diákok színielőadást afrikai drámából. A modern nyugat-afrikai színház bölcsője a Dakarhoz közeli Goreé szigeten működő École William Ponty, Francia Nyugat-Afrika egyetlen felsőfokú oktatási intézménye volt. 1933-tól itt rendezték meg évente a Bennszülött Művészetek Fesztiválját. A 30-as években mintegy ötven színdarabot mutattak itt be. Az École William Ponty érdeme az európai értelemben vett színház iránti érdeklődés elmélyítésén és az első színvonalasabb előadásokon túl a népi mondavilág színpadi felfedezése is volt. Az 1930-as években számos nyugat-afrikai országban alakultak társulatok: Elefántcsontparton, Ghánában és Nigériában működtek a legnépszerűbb színtársulatok, melyeknek híre Európába is eljutott. „A nyugat-afrikai anyanyelvű irodalom kibontakozásához nagy segítséget adott a Londonban működő International Institute of African Languages and Cultures nevű szervezet pályázathirdetése afrikai nyelvű szépirodalmi művekre.”9 A színház afrikanizálódását elősegítette az 1940-es években a
3 Afrikai írók, művészek, zenészek klubja, melyet először 1961-ben alapítottak Ibadanban és Oshogboban, Nigériában. 4 (1904–?) 5 (1931–1978) 6 Onibonokuta 1994–1999 között járt Mon. 7 (1916–1990) Ogunde színdarabíró, színész, színigazgató, zenész, az első hivatásos színtársulat, az Ogunde Concert Party alapítója. Gyakran a nigériai színjátszás atyjaként emlegetik. 8 (1934–) 9 Uo. 36.
478
NV09-5.p65
478
2009.05.17., 8:48
négritude10 mozgalma. Mindez nem annyira a tartalomban, mint inkább az alkalmazott újszerű formákban jutott kifejezésre. Színpadra kerültek a népi ünnepségek jellegzetes eszközei, a tánc, a zene és a maszk. Ekkor indult gyors fejlődésnek Nigériában az anyanyelvű színház, melynek kapcsán különösen nagy figyelmet érdemel a joruba Hubert Ogunde működése, akit a joruba színház atyjaként tartanak számon. Műveiben előszeretettel nyúlt az osugbo és egungun kultuszok elemeihez, annak ellenére, hogy édesapja baptista lelkész volt. A joruba színház kétarcúsága minden munkájában megjelenik: vallási vonatkozásban pogány és keresztény elemek, a zenében a jazz, a rhumba és a joruba beszélő dob, a joruba és az angol nyelv keveredése jellemző műveire. Ogunde munkásságára legnagyobb hatással a joruba fesztiválok és a joruba szóbeli és előadó-művészetek voltak. Ogunde prózai művek előadásával kezdte pályáját. Első sikerét a háború utáni nagy munkássztrájk történetét feldolgozó drámájával, a Strike and Hunger (Sztrájk és éhínség) című darabbal érte el. Más prózai művei azonban kisebb sikert hoztak. Darabjaiban nagy szerepe van az ismétlésnek, mintegy szatirikus elemként alkalmazza ezt a poétikai eszközt. A ritmikus szövegszerkesztés és feszített tempó eléréséhez gyakran alkalmaz hangutánzó szavakat, melyek tovább élnek a joruba nyelvben. Ogunde később megtanult szaxofonozni, s műveihez zenekíséretül joruba népdalokat, dicsőítő énekeket használt afrikai és európai zeneszerszámok előadásában – ez is kétarcú alkotói módszerét igazolja. E zenekíséretes játékokat joruba nyelven jeun-jeunnak (vajaskenyérnek, átvitt értelemben „zenés prózának”) nevezte. Ogunde művei nincsenek leírva, egyetlen hatvanas évekbeli munkája jelent meg nyomtatásban, az észak-nigériai kormányzatot és vezető tisztviselőit bíráló Yoruba ronu című szatíra. A joruba hivatásos színjátszás első nemzedékének nagyjai közé tartozik Duro Lapido is, akinek kiemelkedő munkája, az Oba Ko So a tradicionális színjátszás számos elemét magában hordozza. Lapido nyelve két szinten mozog: a kultikus ifa és ofo költészet dalainak nyelve és a köznyelv keveredik munkájában. Tudatosan alkalmazza a népi színjátszás legkedveltebb elemeit: az epizódok ismétlését, a dobok megszólaltatását – a darab dramaturgiája teljes egészében a rituálékban és a szájhagyományban gyökerezik, belőlük fejlődött ki. Ez igencsak megosztotta kritikusait, egyesek gyenge 10
A négritude hivatalos szárnybontásának ideje 1947 novembere, amikor Párizsban megjelent a Présence Africaine folyóirat első száma.
479
NV09-5.p65
479
2009.05.17., 8:48
szerkezetű drámáknak tartják műveit, mások felismerik nagyságát, méltányolják, hogy népi elemeket emelt irodalmi rangra. Lapido tehát, szemben Ogundével, tudatosan alkalmazza a népi elemeket, drámaművészetének szerves elemei a tradicionális színház technikái. Moses Olaiya Tokunbo című művével emelkedik ki a joruba színház íróinak első nemzedékéből. Olaiya tökéletesen alkalmazza a yeye hagyomány elemeit ebben a munkájában. A yeye tulajdonképpen a helyzetkomikumnak megfelelő népi hagyomány a joruba kultúrában, elmaradhatatlan a nagyobb népi fesztiválokon, mint amilyen például az okebadan A yeye hagyomány (más néven efe) tehát a joruba vígjátékok alapjának is tekinthető. A joruba színjátszás második nagy generációját J. P. Clark,11 Ola Rotimi,12 Wole Soyinka és Zulu Sofola13 neve fémjelzi. Az első különbség Ogundéékhez képest már a nyelvben jelentkezik, hiszen a korábbi drámaírókkal szemben ők angolul írnak. Vagyis a joruba színház közönsége már Yorubaland határain kívülre terjed. Állandó problémát jelent azonban az értelmezhetőség és a recepciókutatás terén, hogy kik az írók célközönsége. Véleményem szerint nem kell túl messzire tekintenünk. A legtöbb negatív kritikát ezek az írók a nyugati kultúrától kapták. Európai emberek számára, bár a nyelvi korlátok megszűntek, érthetetlenek ezek a darabok. A dráma tartozéka a népies szerkezet, a népköltészet, az érthetetlen prológus. Szerintem a hatvanas években végleg egy ország határai közé szorított nigériai népek a közönség, ők értik a szomszédos, eddig is uralkodó és befolyásos joruba nép kultúráját. A nyelv pedig a közösségi tudatot formálja: egy ország népei vagyunk. Nem sokkal a második generáció után lépett fel, mellette él és lélegzik a joruba politikai színház, melynek kiemelkedő alakjai Femi Osofisan,14 Kole Omotoso,15 Bode Sowande16 és Tess Onwueme.17 Ezek az írók elsősorban társadalmi és politikai problémákat jelenítenek meg a darabjaikban, melyekben az idealizmus totális elutasításaképpen nyúlnak elődeik animista metafizikájához. Míg Soyinka európai példaképe eleinte Shakespeare, Osofisan nemzedékének Brecht a minta. A népi hagyományok mind a mai napig rendkívüli módon befolyásolják a joruba irodalmat, bár a modern színjátszás idejére Afrikában élesen különvált a népszínház és az irodalmi színház. A nyolcvanas évekig meg11
(1935–) (1938–2000) 13 (1935–1995) 14 (1946–) 15 (1943–) 16 (1948–) 17 (1955–) 12
480
NV09-5.p65
480
2009.05.17., 8:48
határozó téma volt az asszimiláció vagy éppen az ellenállás felvetése a gyarmati fennhatósággal szemben. „A mai afrikai dráma másik két központi témája a hagyományok és a változások összeütközése, a választás kényszere s az ebben való eligazodás, valamint a rohamosan növekvő nagyvárosok világába bekerülő, addig falusi, törzsi közösségben élő ember illúzióinak elvesztése.”18 A joruba tradícióban nincsenek meg a hagyományos színház alapjai. A vallási ünnepeken gyakran felélesztik a történelmi eseményeket, színjátszás formájában, de ennek nincs szórakoztató jellege. A színházhoz legközelebb álló két álarcos összejövetel, szertartás a gelede és az egungun. A gelede a boszorkányok létezését a világ szerves részeként mutatja be. A boszorkányok, az európai hiedelmektől eltérően, nem teljesen gonosz lények, de különösen veszélyesek. Épp ezért a gelede kultusz lényege a boszorkányok megbékítése. Az álarcos előadásoknak két fajtája vagy inkább része van: a rituális, melyet este adnak elő, és a szórakoztató, amit általában másnap délután. A rituális táncot áldozatbemutatás előzi meg, melyet imaénekek és szövegek kísérnek. A szertartás az efe maszk megjelenésével éri el tetőfokát, a maszk előtt egy fiatal lány halad, aki lopótökben hoz egy madárformát öltött boszorkányt. A színjátszás szempontjából azonban a délutáni szórakoztató táncnak sokkal nagyobb a szerepe. Ennek az eseménynek is fontos kísérő elemei a maszkok.19 Még közelebb áll a színjátszáshoz az egungun szertartás, ennek is az agbegijo néven ismert része. Legfontosabb szerepe, hogy imádja, illetve megbékítse a halált. Az egungun az ősök kultusza. A kultusz szó azonban talán félrevezethető lehet a joruba hagyományokkal kapcsolatban. A joruba társadalomban a különböző kultuszok mindegyike egy istenséghez, a föld szellemeihez vagy az éber halálhoz való ragaszkodást fejezi ki. Mint a legtöbb társadalom hiedelmei, a joruba hagyományok is azt tartják, hogy a jelen nemzedékei nincsenek egyedül, így nincsenek a saját erejükre utalva, nincsenek önmagukra hagyva, mert az elhunyt ősök vigyáznak rájuk, őrködnek leszármazottaik felett. Az egungun szertartás az ősi szellemek egyik sajátos őrködési formája. Tulajdonképpen arra tesz kísérletet, hogy az embert megnyugtassa, ha erkölcstelen tettet követett el; az ősök szelleme megjelenik, jelenléte drámai hatást kelt és csökkenti a halálfélelmet. 18 19
Gera Judit: Színház és társadalom Afrikában. Nagyvilág, 1978/10. 1569. Beier, Ulli: Yoruba Theatre = Introduction to African Literature, ed. U. B, London, 1980,
269.
481
NV09-5.p65
481
2009.05.17., 8:48
Amikor egy őst kiválasztanak, „imádat” tárgya lesz, maszkot faragnak neki. Az egungun maszkok az ősöket testesítik meg, szentek és sérthetetlenek, megérintésük egyet jelent a halállal. Évente egyszer, a fesztivál idején az egungun maszkok kivonulnak az utcára és végigtáncolják a várost vagy a falut. Amikor a maszkok feltűnnek és dobszóra táncolnak, az emberek összegyűlnek és kísérik a felvonulást. Azonban senki nem mer az egungunok közelébe merészkedni, mert ez veszélyt hozna rájuk. Az egungun maszkok néha egy-egy ős nevét viselik, ám legtöbbször csak egy típust jelenítenek meg: Andu, királyi herceg, Atere, vékony ember, Gbajero, boszorkányok hóhérja; a groteszk maszkok a bűnösöket idézik fel. Amikor az egungun táncol, a hagyomány szerint a maszk viselőjének lelke helyébe a megidézett ős lelke lép. A táncos lelke ezalatt eltávozik, ő maga pedig a maszk szolgájává válik. Az agbegijo tagjai feladatuknál fogva a szent és profán között helyezkednek el: beavatott személyek, akik megtanulják, hogyan kell „tárgyalni” a halállal, de nem viselhetnek fontos maszkot. Így vagy maszk nélkül jelennek meg, vagy egy független lény maszkját viselik, leopárdot, majmot, krokodilt, kígyót, teknőst vagy más állatot jelenítenek meg. Minden állat eljátssza a szerepét: a majom vakaródzik, a leopárd felmászik egy ház tetejére és lecsap egy csirkére. Gyakran egy egész jelenetet szentelnek például a vadász és a leopárd kapcsolatának bemutatására. Más maszkok embereket jelenítenek meg. Ők általában humoros alakok, mert kirívó tulajdonságokat csúfolnak ki: csőrorrú férfit vagy kiálló fogú nőt. Egy másik típusba sorolhatók a különböző törzseket megtestesítő figurák: hausza férfi, fulani nő vagy dahomey harcos. Az egyik legmulatságosabb maszk az európaié: hosszú, hegyes orra van, sima, fekete haja, az európai maszkok körbejárnak, és kezet ráznak az emberekkel, miközben azt mondják: „Howdoyoudo”.20 A joruba dráma legrégibb formáit Nigériában az utcákon, piactereken és a templomokban mutatták be. A vallás és a művészet szorosan összekapcsolódott, mint a klasszikus görög és a középkori európai színjátszásban. A színész legfőbb szerepe az volt, hogy fenntartsa a kapcsolatot az istenekkel és az ősökkel, és hogy biztosítsa az istenek jóindulatát, jóakaratát, akik nem jók, nem rosszak, egyszerűen csak hatalmasak. A versek, illetve költemények, melyek az egungun táncát kísérik nem feltétlenül csak verbálisak, hanem ritmikaiak is lehetnek. Fontos szerepe van a
20
Uo. 270.
482
NV09-5.p65
482
2009.05.17., 8:48
dobköltészetnek, mely néha sokkal kifejezőbb, mint maguk a szavak, versek, melyeket az egungunok a maszkok alatt mormolnak.21 A hagyományos joruba színjátszás három alappillére: a népi irodalom (népköltészet és népmesék), a zene és a tánc. A népköltészet legismertebb csokrai az ifá,22 ofo23 és oriki24 költészet darabjai. E költemények mindegyike valamilyen hangszerhez kötődik, például a Sangot dicsérő Sango Pipe dal a bata dob kíséretében hangzik el, de más dobok is igen népszerűek a joruba színielőadások körében, mint pl. a beszélő dob (gangan), a dundun, a djembe vagy az igbin dobok. További gyakori hangszerek a toromagbe, egy fúvós hangszer, az agogo vagy a sekere. Az egyik legősibb és legnépszerűbb hagyományos színház az alarinjo, a joruba vándorszínház. Az alarinjo színház gyökerei a XVI–XVII. századra nyúlnak vissza, amikor a joruba királyi udvarokban igen népszerűek voltak a drámai előadások. Az alarinjo alapeszköze szintén a maszk, mint a gelede és az egungun fesztiválok esetében, a különbség azonban a hallgatóság megszólításában van. Ebben a műfajban a tudósok átmenetet vélnek felfedezni a modern populáris színház és a hagyományos színház között. Az alarinjót már „színházban” vagyis helyhez kötve adták elő. Megfigyelhető, hogy a színpadot több szintre igyekeznek felosztani. Az alarinjo esetében leginkább a kétszintű színpadi megjelenítés jellemző. A joruba színdarabok sajátos elemei közé tartozik az ijuba, mely a görög prológussal mutat hasonlóságot. Ezt az elemet először Esa Ogbin alkalmazta, később Wole Soyinka egyik kedvenc tradicionális jellegű eleme lett. A joruba szertartások rövid jeleneteket mutatnak be, színházzá az afrikai egyházak megjelenésével fejlődtek, ahol bibliai történeteket adtak elő. Az első professzionális joruba drámaíró az említett Hubert Ogunde volt. Az ő nyomán, tanítványai által fejlődött olyan nagy jelentőségűvé a joruba színjátszás, hogy 1964 szeptemberében Duro Lapido Oba Ko So című műve Berlinben már világsikert aratott, és a berlini Színház- és Zenei Fesztiválon Stravinsky és Genet művei mellett szerepelt.25 A joruba drámák alapját tehát egyrészt a hagyományos színházi elemek, másrészt az európai minták adták. Bár rendkívül fontosnak tartom, hogy az európaiak igyekezzenek felismerni a hagyományos afrikai mintákat is az 21 Laurence, Margaret: Voices of Life: Dance of Death = L. M., Long drums and cannons: Nigerian dramatists and novelists, London–Melbourne–Toronto, 1968, 12–16. 22 Vallási költészet. 23 Varázsigék költészete. 24 Dicsérő énekek költészete. 25 Beier: Yoruba Theatre..., i. m. 280.
483
NV09-5.p65
483
2009.05.17., 8:48
afrikai drámákban, mégis el kell fogadni, hogy a nyugati irodalmak hatása tagadhatatlanul erős az afrikai irodalmakban. Mindez elsősorban a hazai oktatási rendszer és a számos külföldön tanuló diák tanulmányainak következménye. Európában egyes kiemelkedő drámák újraértelmezése vagy feldolgozása szinte természetessé vált az évszázadok során. A XX. században Afrika is bekapcsolódott ezeknek a műveknek az újragondolásába, hozzáadta a maga kultúráját, a gondolatait, és többször feldolgozta a múltját is. Az afrikai mintákat feldolgozó művek csoportjai: 1. mítoszok megjelenítése; 2. népszokások értelmezése; 3. történelmi eseményeket felelevenítő jelenetek; 4. népi komédiák. Az európai mintákat feldolgozó művek: 1. azok a drámák, melyek szinte tökéletesen átveszik az európai mintát, mindössze a neveket, a helyszínt és a címet változtatják meg, de a mű lényegében ugyanaz, ilyen például Ola Rotimi The Gods are not to Blame című munkája, melynek alapja Szophoklész Oedipusa; 2. a kerettörténet vagy a kontextus megváltoztatása, például Ahmed Yerima Otaelója, mely Shakespeare Othellóját helyezi joruba módszerekkel ibó környezetbe; 3. a történet, a cselekmény megváltoztatása, például Wole Soyinka Bacchae of Euripides című drámája. Ahmed Yerima drámája Shakespeare Othellójának adaptációja. Yerima shakespeare-i minta alapján, joruba eszközökkel mutatja be egy másik nigériai nép, az ibók életét. Az ibó szokásjog egyik leggyakrabban és legélesebben kritizált rendszere az osu kasztrendszer. Az osuk alacsonyabb rendűek a többi embernél, kapcsolatra nem lépnek, nem házasodnak velük. A cím, Otaelo ibó nyelven azt jelenti: aki megrág és lenyel. Ahmed Yerima bevezetőjében így ír címadásáról: „Az én Otaelómnak nehéz volt megrágnia és lenyelnie, vagyis elfogadnia az osu kasztrendszert.” Otaelo az osu, egy háború során, istene, Ala védelme alatt legyőz egy félelmetes szörnyet, ezért az uralkodó, az igwe megjutalmazza. Otaelo bármit kérhet. Ő az igwe lányának a kezét kéri, s ezzel porrá zúzza az osu rendszert. Az igwe tartja a szavát, és bár mindenki ellenzi, lányát, Chinyerét Otaelóhoz adja. Bár vannak eltérések az alaptörténetben, mégis tökéletes párhuzamokat fedezhetünk fel egyes ibó szereplők és a shakespeare-i alakok jellemei között: 484
NV09-5.p65
484
2009.05.17., 8:48
A darab szerkezete azonban különbözik a shakespeare-i munkától. Ahmed Yerima tizenkét nagyobb egységre, színre osztja fel a darabját, és nagy jelentőséget tulajdonít a konfliktus bemutatásának. Csak a hetedik szín végén jelenik meg az Othello alaphelyzete: egy kívülálló házassága egy közülünk valóval. A szokásosan a mű elején álló ijuba prológusforma Yerimánál a 8. színben jelenik meg: a „joruba” Jago, Agbo lázad fel Otaelo és Chinyere törvénytelen szerelme ellen. Innen kezdve a dráma minden eleme az angol mintát követi. Ahmed Yerima Otaelója ismét felveti a szokásos kérdést: kinek szól a mű? Angol nyelven, ibó kulturális betétekkel joruba formában, joruba szerző tollából született ez a dráma. Egy európai számára egyetlen probléma érthető benne: Othello, vagyis az osu rendszer problémája. Emellett ízelítőt kapunk az ibó kultúra egyes elemeiből. Mindenféle magyarázat nélkül szinte minden oldalon tömegesen olvashatunk ibó nyelvű kifejezéseket, találhatunk elemeket az ibó mitológiából, vagy hallhatunk a jigidáról, mely Othello zsebkendőjének párhuzama. Ezeket a részleteket viszont alapos utánajárás nélkül nem érthetjük meg. Ahmed Yerima Soyinka nyomán tökéletesen alkalmazza drámájában a „negyedik szín” elméletét, mely alapján az afrikai drámák különlegessége: az európai hármas tagolású drámákkal szemben megjelenik a negyedik szín, melyet az „animizmus színterének” nevezek. A föld-menny-pokol színterek mellett a negyedik színnel az afrikai dráma kilép a szoros értelemben vett irodalmi műfajból, és magába illeszti a zenét és a táncot. Az Otaelóban a konfliktus kibontását ennek a negyedik színnek a megjelenítési eszközei késleltetik. Yerima az olvasót/nézőt először táncokkal és dalokkal bűvöli el, varázsigékkel és imákkal, és csak ezután fordul a shakespeare-i mintához, melyet saját szájíze szerint formál át ibó Otaelóvá. Wole Soyinka drámáinak vitathatatlanul a leghagyományosabb eleme egyegy joruba fesztivál, ünnepség. Ez különösen igaz három drámájára, a Kongi szürete, Az erős fajta és Az erdő tánca című darabokra. Mindegyik mű az ünnepre való készülődést vagy az ünneplés hangulatát mutatja be. Mindez sok izgalmat és feszültséget támaszt a közösségben. A darabok – a dobszóval, a nyüzsgéssel, az ünnep megnyilvánulásaival – hűen adják vissza a hangulatot.26 Soyinka kiválóan ismeri a nigériai drámai örökséget, a rituális misztériumjátékokat, az ünnepi szertartásokat, és nemcsak művészi, hanem elvi 26
OGUNBA, Oyin: The Traditional Content of the Plays of Wole Soyinka, African Literature Today, 1970/4, 8.
485
NV09-5.p65
485
2009.05.17., 8:48
szempontból is fontosnak tartja, hogy ez az örökség szervesen beépüljön a modern afrikai drámaírásba. Nagyra becsüli e hagyományok közösség- és közönségformáló funkcióját. Az erdő tánca mérföldkő az angol nyelvű nigériai színjátszás történetében, mert ez az első dráma, melyben Soyinka a hagyományos színházi technikákat az angol nyelvű drámával ötvözi.27 A Nkosinak adott interjúban utal rá, hogy alaposan tanulmányozta a hagyományos színjátszást: „Amikor Az erdő táncát írtam, minden, Nigériában létező színházi nyelvet ismertem.”28 Az európai kutatók által legnehezebben értelmezhető rész a drámában a törzsek gyülekezetének zárójelenete, mely az egungun szertartásra emlékeztet, valójában egy egungun szertartás költői leírása. A hagyományos fesztivál modellje Az erdő táncában nem olyan tiszta és áttekinthető, mint a Kongi szüretében vagy Az erős fajta című drámában. A megfontolt kísérletezés itt sokkal egyértelműbb. Wole Soyinka egungun ünnepségén az egészséges lelkeket és a várt nagyszerű hősöket megelőzték. A rosszakaratú istenek és a gonosz szellemek másokat küldtek helyettük. Mindez mintha az ország nemzeti ünnepén történne, amikor a nagyszerű és győzedelmes ünneplés kellős közepén idegen csapatok betörnek a határon, mindent elfoglalnak, romlást és halált hoznak a népre.29 A dráma két nagyobb részből áll, melyek Aroni bevezetője után következnek. Aroni monológja klasszikus görög hatást mutat, illetve afrikai „előadói estek” szerkezeti elemét idézi, ahol a történet elmesélése után az eseményeket improvizálva eljátszották. Formailag pedig ijubának tekinthetjük. A bevezető szöveg legfőbb célja, hogy a történet egyes elemeit ismertesse, bemutassa. Soyinka a bevezetést hat egységre bontja. Az elsőben Aroni felsőbbrendűségéről, mindent meghaladó tudásáról bizonyosodhatunk meg: „Én tudom, hogy kik a holtak.”30 Aroni röviden felvázolja a joruba mitológia elemeit: emberek – erdőlakók – holtak szintjei. Ezt a felbontást Peter Nazareth tovább részletezi tanulmányában,31 és a drá-
27
KATRAK, Ketu H.: Wole Soyinka and Modern Tragedy: A Study of Modern Dramatic Theory and Practice, New York, 1986, 141. 28 African Writers Talking: A Collection of Radio Interviews, ed. DUERDEN, Dennis, PIETERSE, Cosmo, New York, 1972, 173. 29 OGUNBA, Oyin: The Traditional Content of the Plays of Wole Soyinka. African Literature Today, 1971/5, 106. 30 SOYINKA, Wole: Az erdő tánca = W. S., Drámák. Európa, Bp, 1978, 119. 31 NAZARETH, Peter: A politika Wole Soyinka darabjaiban = N. P., A fény felé. Európa, Bp, 1984, 137–154.
486
NV09-5.p65
486
2009.05.17., 8:48
ma spirituális síkjaiból öt kategóriát különít el: a jelenben élők – a múltban élők – holtak – az erdő szellemei – az istenek. Aroni továbbá röviden vázolja a dráma fő cselekményét: az emberek a Törzsek Gyülekezetére őst kértek az istenektől. Aroni pedig elküldött hozzájuk két szellemet. A második egységben a kulcsszereplőket mutatja be: Holt férfi – Holt asszony – Rola – Demoke – Adenebi – Agboreko. A harmadik egységben a konfliktust írja le: a holtakat az emberek visszautasították. A negyedik a dráma utolsó egységéről nyújt információt: Eshuoro megzavarja a táncot. Az ötödik rész Eshuoro és Ogun jellemzése, személyének értelmezése, a két isten szembeállítása.32 Az utolsó egységben Aroni Demoke bűnét meséli el. Aroni személye Shakespeare Puckjához hasonlítható, aki a legtisztábban látja az eseményeket, konfliktusokat. Aroni felvezetése egyfajta magyarázat is a nézők/olvasók számára. A bevezetés szerepe leginkább az afrikai történetmondással és a görög tragédiákkal hozható kapcsolatba, ahol az előadott történet már ismert, és tulajdonképpen a történet kidolgozása jelentett újat és meglepőt a nézők számára. Aroni felvázolja a történetet, de számos elemet nem magyaráz meg. Így bár ismert lesz a történet, mint a görög drámák esetében, mégis fenntartja a kíváncsiságot a cselekmény bonyolításának szempontjából is. A drámában mindvégig uralkodik a hármas szerkezet, melynek alapja az európai irodalomban népi, kutatásaim során azonban nem leltem bizonyítható nyomát az afrikai folklórban. A dráma első része, rögtön a becketti kezdet, európai mintákat mutat, bár a joruba hagyomány számtalan eleme megtalálható benne, szerkezete mégis inkább a nyugati kultúrából kölcsönvett minta, míg a zárójelenet egyre erőteljesebb afrikai jegyeket mutat fel. A második részben mutatkoznak meg leginkább Wole Soyinka sajátos dramaturgiai eszközei. Ezt a szakaszt is három fő egységre oszthatjuk: Eshuoro jelenetei, történeti egység és a hosszadalmas rítus. A rítus része a legpoétikusabb rész, ez viseli a legtöbb mitologikus jegyet, rejti a legtöbb misztikus utalást. Eshuoro vallatása, a „Lelkek kórusa”, a „Hangyák kórusa”, a „Hármas ikrek maszkjátéka” és a „Megszületetlen Magzat tánca”33 alkotnak egységet ebben a részben. 32 33
NV09-5.p65
SOYINKA, Az erdő..., i. m. 119. James Gibbs felosztása, elnevezései kiegészítve; forrás: GIBBS, Wole..., i. m. 65.
487
2009.05.17., 8:48
Soyinka drámái, különösen a komolyabbak, formájukban nem lineárisak: minden szín visszautal egy előző vagy egy következő színre. Egy színt vagy részletet nem lehet elkülönülten szemlélni, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy a drámai kontextus egyértelműen elkülöníti a többi résztől.34 Például így kell tekinteni a rítus részre is, mely dramatikai szempontból teljesen különbözik a darab korábbi részeitől, annak ellenére, hogy a szimbolikus szellemeknek álcázott emberek beszéde, a groteszk Hármas ikrek és az indulatos táncok szerkezetileg teljesen elválasztják az emberek, szellemek és istenek megszokott párbeszédeitől. Soyinka a problémák bemutatására, kifejtésére európai mintát használ ugyan, ám a katarzis eléréséhez tradicionális afrikai elemek sokaságát viszi színre. A joruba drámaművészet az afrikai színházi élet szerves és formateremtő része. Az egyes színdarabok a nyugati kultúrához hozzátették a maguk sajátos gondolatait, kulturális elemeit és mitikus világát. A joruba drámákban felfedezhetjük a klasszikus irodalmi formákat, a görög tragédia és komédia, Shakespeare, Molie`re és Brecht munkáinak tiszteletét. E drámák napjainkban az afrikaiak hétköznapjainak szerves részévé váltak. A modern technika segítségével egy joruba drámának olykor ijesztően nagy a hatása Kelet-Afrikában vagy Dél-Afrikában. Sajnos a homevideók által terjesztett drámai motívumok az animizmus kegyetlen és vérengző vonásait35 is életben tartják Afrika-szerte, bár irodalmi szempontból sokszor nagyon hasznos szerepet töltenek be Afrika életében. Felhasznált irodalom ADEDEJI, J. A: Trends in the Content and Form of the Opening Glee in Yoruba Drama. Research in African Literatures, 1973(4)/1, 32–47. African Writers Talking: A Collection of Radio Interviews, ed. DUERDEN, Dennis, PIETERSE, Cosmo, New York, 1972. AGORO, Saviour N. A: Topics in Modern African Drama. Ibadan, 2001. BARBER, Karin: The Generation of Plays, Yoruba Popular Life in Theatre. Bloomington, 2000. BEIER, Ulli: Yoruba Theatre = Introduction to African Literature, ed. U. B, London, 1980, 269–280. Critical Perspectives on Wole Soyinka, ed. GIBBS, James, London, 1981.
34 WILKINSON, Nick: Demoke’s Choice in Soyinka’s A Dance of the Forests = Critical Perspectives on Wole Soyinka, ed. GIBBS, James, London, 1981, 69. 35 Lásd albínógyilkosságok Kelet- és Nyugat-Afrikában.
488
NV09-5.p65
488
2009.05.17., 8:48
Dapo Adelugba on Theatre Practise in Nigeria. Interview by DASYLVA, Ademola O, Ibadan, 2007. ETHERTON, Michael: The Development of African Drama. London, 1982. GERA Judit: Színház és társadalom Afrikában. Nagyvilág, 1978/10. 1568–1569. IBITOKUN, B. M, African Drama and the Yoruba World-View, Ibadan, 1995. KATRAK, Ketu H.: Wole Soyinka and Modern Tragedy: A Study of Modern Dramatic Theory and Practice. New York, 1986. LAURENCE, Margaret: Voices of Life: Dance of Death = L. M., Long drums and cannons: Nigerian dramatists and novelists. London–Melbourne–Toronto, 1968, 11–76. Making Images, Re-making Life, Art and Life in Ahmed Yerima, ed. ATAKPO, Uwemedimo, INEGBE, Stephen E, Ibadan, 2007. NAZARETH, Peter: A politika Wole Soyinka darabjaiban = N. P., A fény felé. Európa, Bp., 1984, 137–154. Nigerian Theatre, Dynamics of Movement, I, The Theatre in Yoruba, ed. ADEDEJI, J. A, EKWAZI, Hyginus, Ibadan, 1998. OBAFEMI, Olu: Contemporary Nigerian Theatre, Cultural Heritage and Social Vision. Lagos, 2001. OGUNBA, Oyin: The Traditional Content of the Plays of Wole Soyinka. African Literature Today, 1970/4, 2–18, 1971/5, 106–115. OWOMOYELA, Oyekan: Folklore and Yoruba Theatre. Research in African Literatures, 1971(2)/2, 121–133. PÁRICSY Pál: A nyugat-afrikai színház története. Helikon, 1970/1, 33–42. SOYINKA, Wole: Az erdő tánca = W. S.: Drámák. Európa, Bp., 1978, 113–204. Technical Theatre Practice in Nigeria, Trends and Issues, ed. ONI, Duro, ODODO, Sunday E, Lagos, 2006. YERIMA, Ahmed: Modern Nigerian Theatre, The Geoffrey Axworthy Years. 19561967, Ibadan, 2005. YERIMA, Ahmed: Otaelo. Ibadan, 2003. YERIMA, Ahmed: Playwright Thinking, Essays in Playmaking and Dramaturgy. Lagos, 2007.
489
NV09-5.p65
489
2009.05.17., 8:48
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
WOLFGANG BORCHERT (1921– 1946) a második világháború után jelentkező német írónemzedék egyik legígéretesebb tagja. Odakint az ajtó előtt című drámája az újraszerveződő német irodalom egyik első nagy eseménye volt. Korai halála miatt azonban életműve torzó maradt.
sokfelé játsszák a skandináv nyelvterületeken. Ludwig W (O / sterrike) című drámája magyarul is megjelent. Legutóbbi verseskötetei: Gartnerlo/ s (Kertésztelen, 2007), Nye ritualer (Új rituálék, 2008). Itt közölt versei eredeti címe Skriftsto/ persken, Trofast, Sengeto/ y, Gutenbergs assistent, Smertelegen, Dagslyslampe, Smadre dager, Vann.
JOHN F. DEANE ír író, Achill Islandben született 1943-ban, jelenleg Dublinban él. Az ír költészeti szövetség, a Poetry Ireland és a hírneves kiadó, a Dedalus Press alapítója. Regényei és elbeszélései a Blackstaff Press gondozásában láttak napvilágot, mint a The Heather Fields and other stories című gyűjteményes könyve is (2007), melyből az itt közölt két novellát is választottuk. Költészete is széles körben elismert, T. S. Eliot-díjas, és az Irish Times Mai Költészet-díját is elnyerte. Legutóbbi verseskötete The Instruments of Art címmel jelent meg 2005-ben. Novellái erősen lirizáltak, létfilozófiai mélységűek, és gyakran adnak számot az „ír csoda” árnyékvilágáról, a peremre szorított paraszti világról, mely nem maradhat a – lenyűgözőnek ábrázolt – természettel harmóniában, hanem életritmusát a fejlődés erőltetett menetéhez kényszerül igazítani.
CZESŁAW MIŁOSZ (1911–2004) Nobel-díjas lengyel költő, esszéista, regényíró, műfordító és irodalomtörténész a litvániai Szetejniében született. A vilnai Báthori István Egyetemen végzett, a katasztrofista irányzathoz sorolt Żagary költőcsoport alapító tagja volt. A háborút Varsóban vészelte át, majd diplomáciai szolgálatba állt, 1951-ben menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban áttelepült Amerikába, nyugdíjazásáig a Kaliforniai Egyetem szlavisztikaprofesszora volt. Az ötvenes évek elején politikai esszéivel keltett feltűnést, érdeklődése később a közép-európai regionalizmus és a metafizikai problémák felé fordult. Magyarul megjelent esszékötetei: A rabul ejtett értelem (1992), Szülőhazám, Európa (1993), A kétségbeesés tisztasága. Válogatott esszék (1999), Az Ulro országa (2201).
CECILIE LO / VEID költő, írónő 1951ben született Norvégiában. Az utóbbi években Koppenhágában él. Drámáit
KONRAD SUTARSKI (1934) 1965 óta Magyarországon él. Gépészmérnök, a mezőgazdasági műszaki tudományok
490
NV09-5.p65
490
2009.05.17., 8:48
doktora. Lengyel diplomata, illetve magyarországi lengyel politikus volt 1990– 92, 1995–99, végül 2001–2007 között, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat egymás után háromszor megválasztott elnökeként. A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára létrehozója (1998) és ma is igazgatója. Szépirodalmi pályáját költőként kezdte 1956-ban. Egyik alapítója a „Wierzbak” nevű poznani irodalmi csoportnak, amely a lengyel „’56-os nemzedék” egyik legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt, amely egyben elindítója volt az első országos lengyel költészeti fesztiválnak (1957- ben, 1962-ig). Számos könyv szerzője, hat verseskötete van. Több, magyarról lengyel nyelvre átültetett kötetnek a válogatója, műfordítója, többek között: Przepowiednia czasu twego (Mai magyar költők antológiája, Krakkó, 1985), a Podźwignęło się morze (A magyar egyetemes lira válogatása, Budapest, 2000) és Jak blisko (Mily közel, határon túli magyar költők antológiája, Budapest, 2007). Munkásságát többször díjazták: Bethlen Gábor-díj (1992), a Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje (2004). DRAGAN VELIKIĆ (1953) szerb író 2007-ben nyolcadik, Orosz ablak című regényéért megkapta a legnívósabb szerb irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat, amelyre már a korábbiakkal is méltónak bizonyult, hiszen művei indulásától kezdve megjelentek a legtöbb európai nyelven, és hazai elismertségét jelzi a Milo Crnjanski-, a Borislav Pekić- és a Mesa Selimović-díj is. Munkássága elismeréseképpen 2008-ban neki ítélték a rangos Közép-Európa Díjat. Szellemi és világké-
pi mozgástere európai, narrációja Proustéval, Musiléval, Handkéével rokon. Magyarul megjelent regényei: Északi fal (Forum, Újvidék, 2000), Dante tér (Jelenkor, Pécs, 2001), A Domaszewsky-dosszié (Napkút, Budapest, 2006). A szerző 2005 júniusától a Szerb Köztársaság bécsi nagykövete. Az Orosz ablak a Geopen kiadásában a Belgrádi Könyvfesztiválra jelenik meg magyar nyelven. ÉMILE VERHAEREN (1855–1916) flamand származású, de franciául író belga költő, kritikus. Jómódú családban született, jogot végzett. 1883-ban publikált első kötete, a realista-naturalista Les Flamandes (A flamand nők), avantgárd hangütése miatt kisebbfajta botrányt okozott; családja, a falusi plébános segítségével, megpróbálta az összes példányt felvásárolni és megsemmisíteni. Verhaerent pályája korai szakaszától mindvégig foglalkoztatják a szociális kérdések, behatóan tanulmányozza az anarchista tanokat, verseinek állandó témája a vidéki és a nagyvárosi élet (ez utóbbi miatt tekintik előfutáruknak a futuristák). Művészeti kritikusként olyan festőkre figyelt fel, mint Degas, Signac, Seurat vagy James Ensor. Íróbarátai között volt Mallarmé, Maeterlinck, Stefan Zweig, Gide, Rilke, és állandó levelezésben állt Rodinnel is. Az első világháború kitörése után kizárólag németellenes lapokban publikál, konferenciákon próbálja a Franciaország, Anglia és Belgium közötti szövetségesi kapcsolatot szorosabbra vonni. Egy ilyen konferencia után a roueni pályaudvaron összegyűlt tömegben, a tolongásban a sínre esik, a vonat halálra gázolja.
491
NV09-5.p65
491
2009.05.17., 8:48
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV09-5.p65
492
2009.05.17., 8:48
