Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LI. évfolyam, 11–12. szám

2006. november–december

TARTALOM ORHAN PAMUK A Boszporusz vizének visszahúzódása idején (Tasnádi Edit fordítása) .................................................................................................. DANIEL KEHLMANN Ölni (Tatár Sándor fordítása) ....................................................................................... SYLVIA PLATH versei (Galácz Karolina és Imreh András fordításai) ..................................................... MURIEL SPARK A szeráf és a Zambézi (Kovács István fordítása) ................................................ ALICE WALKER és QUINCY TROUPE versei (Gyukics Gábor fordításai) ........................................................................................... PETER CAREY Amerikai álmok (Csák Gyula fordítása) ................................................................. NAGÍB MAHFÚZ Zaabalavi (Fázsy Anikó fordítása) ............................................................................. RADEK SIKORSKI A szentek porai (Illés Pál Attila fordítása) ............................................................. FELIKS NETZ versei (Zsille Gábor fordításai) .......................................................... MAURICE BLANCHOT Halálnak halála (Bende József fordítása) ..............................................................

981 985 993 997 1003 1007 1016 1024 1037 1040

TÁJÉKOZÓDÁS TASNÁDI EDIT Nobel-díj 2006: Orhan Pamuk ..................................................................................... DUNAJCSIK MÁTYÁS Velencei fejezet ................................................................................................................... KOVÁCS KATÁNG FERENC Nórák és Heddák – Oslói Ibsen-fesztiválok ......................................................... „Nem egy magányos sziget” – Zsille Gábor katowicei beszélgetése Feliks Netz íróval .................................. VIHAR JUDIT Ady japánul ........................................................................................................................... MARX JÓZSEF Testaccio bolondja, avagy Róma elsajátítva ..........................................................

1047 1051 1070 1081 1088 1094

KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 1107

Látogasson el web-lapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

ORHAN PAMUK

A Boszporusz vizének visszahúzódása idején Semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Csak az írás. Ibn Zerhani

Észrevették, hogy a Boszporusz vize visszahúzódik? Nem hinném. Napjainkban, amikor akár a vakációzó gyerekek, olyan hévvel és olyan élvezettel öldössük egymást, ki olvas, ki vesz tudomást a világban történtekről? Még tárcaíróink sorait is csak a hajókikötői lökdösődésben, az embereket egymás nyakába borogató autóbuszperonokon, a betűket összevissza ugráltató iránytaxiüléseken olvassuk. Jómagam egy francia geológiai folyóiratban olvastam a hírt. Eszerint a Fekete-tenger melegszik, a Földközi-tenger pedig hűl. Ennek következtében a táguló kontinentális talapzat mélyén lévő hatalmas barlangokba áramlik a víz, s ugyanezen tektonikus mozgások következtében a Gibraltári-szoros, a Dardanellák és a Boszporusz medre magasabbra kerül. Az egyik halász, akivel nemrégiben beszélgettem, azt állította, hogy ahol régen egy minaretnyi mélységbe kellett ledobnia a vasmacskát, most megfeneklik a bárkája, majd ezt kérdezte: A miniszterelnökünk foglalkozik egyáltalán ezzel a kérdéssel? Nem tudom. Azt tudom, hogy ez a tendencia – amelynek egyre gyorsuló előrehaladására számítanak – mit eredményezhet a közeli jövőben. Nem kétséges, hogy az a paradicsomi hely, melyet egykor Boszporusznak neveztünk, rövid időn belül szurokfekete mocsárrá változik, benne fehérlő fogaikat mutogató kísértetekként ragyognak majd a fekete sár borította fregatt-tetemek. Nem nehéz elképzelni, hogy egy meleg nyárutón ez a mocsár, akár egy kisvárost átszelő szerény patak medre, helyenként teljesen kiszárad, azokon a lejtőkön pedig, amelyeket az ezernyi széles csőből szökőkútként előhömpölygő szennyvíz öntöz, füvek és százszorszépek nyílnak. És ebben a mély és vad völgyben, amelyből egy domb tetején valódi és félelmetes toronyként emelkedik ki a Lány-torony, új élet kezdődik. A valaha Boszporusz-partnak nevezett helyen keletkezett sáron büntetőcédulákkal futkosó közterület-felügyelők pillantásai közepette születendő új negyedekről beszélek: szegénynegyedekről, viskókról, ivókról és mulatóhelyekről, körhintás vidámparkokról, játékkaszinókról, dzsámikról és marxista frakciók rejtekeiről, műanyagból tákolt műhelyekről és nejlonharisnya-gyártó üzemekről... Ebben az apokaliptikus zűrzavarban a Jóutat Rt. felborult hajótetemeivel üdítőüveg-kupakok és medúzák tengere tárul majd a szem elé. A víz visszahúzódásának legutolsó napján zátonyra futott amerikai tengerjáró hajók és moszatos jón oszlopok között nyitott szájukkal ismeretlen történelem előtti istenekhez könyörgő kelta és líkiai csontvázak bukkannak elő. Elképzelem, hogy a kagylólepte bizánci kincsek, ezüst- és pléhvillák és kések, ezeréves boroshor-

981

dók, üdítős palackok és hegyes orrú gályák roncsai között megjelenő új civilizáció az antik tűzhelyeihez és lámpáihoz szükséges energiát egy propellerével a mocsárba fúródott ősrégi román tankhajóból nyeri. De ebben az átkozott majdani gödörben, amelyet az egész Isztambul sötétzöld szennyvízzuhatagai fognak öntözni, legfőképpen egy vadonatúj ragályos betegségre kell felkészülve lennünk, amely a történelem előtti idők föld alól felfakadó gázai, a száradó mocsár, delfin-, pajzshal- és kardhaltetemek és az új paradicsomot felfedező patkányseregek közül támad. Tudom, és ezért figyelmeztetek: akkor, ezen a szögesdrótokkal frissen karanténba zárt dögvészes területen bekövetkező csapások mindannyiunkat érintik majd. Azokról az erkélyekről, amelyekről a Boszporusz selymes vizét ezüstbe vonó holdfényben gyönyörködtünk, a temetések lehetetlenné válása miatt sietve elégetett halottakból felszálló kékes füst világosságát fogjuk bámulni. Azoknál az asztaloknál, amelyek mellett a Boszporusz-parti begunviliák és loncok mámorító hűsének illatát beszíva ittuk a rakit, rothadó hullák savanykás-kesernyés szaga csavarja majd az orrunk. A rakpartokon, ahol a halászbárkák sorakoztak, nem a Boszporusz áramlatainak és a tavaszi égbolt madarainak megnyugtató hangjait, hanem ezer év házkutatásaitól való félelemből a tengerbe vetett kardokat, handzsárokat, megrozsdásodott szablyákat, pisztolyokat és puskákat előrángatók halálfélelemről árulkodó kiáltozását hallani majd. A valaha volt tengerparti falvakban élő isztambuliak este fáradtan hazatérvén már nem tépik fel az autóbuszablakokat, hogy beszívják a tengerillatot; épp ellenkezőleg, hogy ne érezzék a rothadó tetemek és a sár szagát, a városi autóbuszok ablakait, amelyekből azt a lenti, lángokkal megvilágított félelmetes sötétséget láthatnák, újság- és rongydarabokkal tömik el. A parti kávézókban, ahová régen a léggömb- és a nápolyiárusokkal együtt gyülekeztünk, már nem a flottaünnepségeket, hanem a kíváncsi gyerekek által megpiszkált és velük együtt a levegőbe repülő aknák vérvörös fényét fogjuk szemlélni. A parti guberálók, akik egykor a viharos tenger által partra vetett bizánci rézpénzek és üres konzervdobozok összegyűjtéséből éltek, a hajdani árvizek által a parti falvak faházaiból elsodort és a Boszporusz mélyében felhalmozott kávédarálók, bealgásodott madarú kakukkos órák és kagylóhéjpáncélos fekete zongorák között keresik a mindennapit. És akkor egy napon én éjfélkor a szögesdrótok közül ebbe az új pokolba lopódzom, hogy megtaláljak egy fekete Cadillacet. A fekete Cadillackel egy beyog ˘lui vagány flancolt (nem áll a szájam arra, hogy gengszternek nevezzem), akinek a kalandjait harminc évvel ezelőtt, kezdő tudósító koromban figyelemmel kísértem. A tulajdonában volt egy kupleráj, s annak a bejáratánál két Isztambul-kép, amelyektől el voltam ragadtatva. Egyegy hasonló kocsija volt még a vasútépítésből akkoriban meggazdagodott Dag˘delennek, meg Marufnak, a dohánykirálynak is. Vagányunk, akinek az élettörténetét egy héten át folytatásokban ismertettük, és akit mi, újságírók legendás alakká növesztettünk, egyszer, amikor éjfélkor a rendőrök üldözőbe fogták, a szeretőjével – egyes állítások szerint kábítószeres mámorban, mások szerint

982

tudatosan, ahogy a régi betyárok lovukat a szakadékba irányították – az Áramlás-foknál a Boszporusz sötét vizébe repült a Cadillackel. A kocsit, amelyet a búvárok napokon keresztül hiába kerestek a tengeráramban, majd az újságok és az olvasók is elfelejtettek, most én fogom felfedezni. Ott kell lennie a valaha Boszporusznak nevezett új völgy mélyén, a rákok lakhelyévé vált hétszáz éves fél pár cipőkkel és csizmákkal, tevecsontokkal és ismeretlen kedvesnek írt szerelmes levelekkel teli üvegekkel jelzett szakadék alján, a szivacs- és kagylóerdőkkel fedett, gyémántokat, fülbevalókat, üdítősüvegkupakokat és arany karkötőket ragyogtató lejtőktől innen, de túl azon a homokos részen, ahol egy korhadt dereglye roncsai között hevenyészve kialakított heroinlaboratórium meg az illegális kolbászkészítők által levágott lovak és szamarak vére öntözte az osztrigákat. Miközben a régen parti útnak nevezett, de ma inkább hegyi útnak tűnő aszfalton haladó autók dudálását hallgatva ereszkedem lefelé a dögszagú sötétben az autó keresésére, zsákban vízbe fojtott, még mindig térben behajlított szerájbéli nyomdászok, meg keresztjükbe és pásztorbotjukba kapaszkodó ortodox pópák bokában golyóbissal megnehezített holttesteire bukkanok majd. Miután az Ágyúöntőműhely rakpartról a Dardanellákhoz katonákat szállító Gülcemal nevű gőzös megtorpedózására készülő angol tengeralattjáró propellere halászhálóba akadván, majd orra a moszatos sziklákba ütközvén a tengerfenékre süllyedt, a kályhacsőként használt periszkópjából felszálló kékes füstöt meglátva rájövök, hogy az oxigén fogyta miatt nyitva maradt szájú angol csontvázakat eltakarítva, a bársonyborítású ezredesi székben a kínai porcelánból a liverpooli műhelyekben készült új otthonukat teljesen a magukénak érezve már az én honfitársaim isszák az esti teát. Valamivel arrébb az ott a sötétben Vilmos császár egyik monitorának rozsdás horgonya lehet; még távolabbról egy televízió gyöngyházfényű képernyője kacsint rám. Amott Genovából rablott kincsek maradékait, sártól eltömődött végű mozsárágyút, összeomlott birodalmak és eltűnt törzsek kagylóborította bálványait és egy felfordított sárgaréz csillár törött ampulláit látom. Egyre lejjebb ereszkedve, sárban és sziklák között haladván, a leláncolt evezőlapátok mellett ülve türelmesen a csillagokra bámuló gályarabok csontvázaival találkozom. Moszatágakról csüngő nyakéket pillantok meg. A szemüvegekre és esernyőkre talán nem figyelek oda, a még mindig konokul négy lábon álló pompás lócsontvázakon páncélban, teljes fegyverzetben ülő keresztes lovagokra azonban félénk, de figyelmes pillantást vetek, s akkor veszem csak észre, hogy kagylóval borított jelvényeikkel és fegyvereikkel a keresztes csontvázak a közvetlenül mellettük álló fekete Cadillacet őrzik. A valami ismeretlen forrás révén időről időre felderengő fekete Cadillachez – akárha engedélyt kérve a mellette álló keresztes testőreitől – lassan, félve, tisztelettel fogok közelíteni. Próbálkozom az ajtókilincsekkel, de a kagylókkal és tengeri sünökkel elborított jármű nem nyílik meg nekem: beszorult, zöldes ablaküvegei sem mozdulnak. Ekkor előveszem a zsebemből a golyóstollamat, és szárával óvatosan lekapargatom az egyik ablakról a pisztáciazöld algaréteget.

983

Éjfélkor gyufát gyújtva fogom meglátni a félelmetes és mégis bűvöletes sötétben a keresztesek páncéljához hasonlóan még mindig ragyogó kormány, a nikkelezett műszerek, mutatók és órák fémes fényében a vagánynak és szeretőjének karkötős vékony karjával, gyűrűs ujjaival egymást ölelő, csókolózó csontvázát. Nem csak az egybeforró állkapcsok, de a koponyák is halhatatlan csókban forrtak össze. És akkor, miközben úgy indulok vissza a város felé, hogy nem gyújtok még egyszer gyufát, arra gondolok, hogy ez a legboldogabb módja a halál fogadásának a katasztrófa pillanatában, s egy messzi kedvest szólítok fájdalmasan: Szívem, gyönyörűm, bús kedvesem, eljött a katasztrófák ideje, jöjj hát, bárhol vagy is, akár egy cigarettafüstös irodában, akár egy nagymosásszagú ház hagymás konyhájában, akár egy szanaszét világoskék hálószobában, akárhol vagy is, gyere; itt az ideje, hogy megfeledkezve a közelgő katasztrófáról egy behúzott függönyű félhomályos szobában minden erőnkkel ölelve egymást várjunk a halálra. TASNÁDI EDIT fordítása

Orhan Pamuk

DANIEL KEHLMANN

Ölni

Mindenekelőtt ott volt ez a kutya. Mindig ott volt, s nem lehetett mást gondolni, mint hogy öröktől fogva ott van. Nagy termetű juhászkutya, világos szőre enyhén hullámos, hegyes füle feláll, hosszúkás vörös szemében semmi mást nem látni, mint bárgyú, de fenyegető gonoszságot. És persze a fogak; micsoda fogak! Már három éve is ott volt. Öt éve is. Sőt már tíz éve is. Mindig ott állt a kerítés mögött, rámeredt az emberre, majd lassan visszahúzta a pofáját a fogairól, s a torkában alig hallható sötét vibrálás indult. Ez beárnyékolta a napokat; minden napot és minden éjjelt (éjszaka ugyanis az ugatását kellett hallgatni; megugatta az autókat, az újholdat és az álmában látott alakokat). A kutya a szomszédé volt, egy kövér, folyton izzadó emberé, aki keveset beszélt és büszke volt rá, hogy a kutyája gyilkolni tud. Tőle is félni kellett, de alighanem csak azért, mert a képe mintegy egybeforrott a kutyáéval; a kutya volt a gonosz, a látótér peremén örökké ott leselkedő veszély. Az ember azt remélte, egyszer majd eltűnik vagy elpusztul, de szó sem volt ilyesmiről. Úgy tűnt, a kutya halhatatlan. A nyári szünidő volt a legrosszabb. Amikor a fű sárga hőséget lehelt ki, az égbolt alacsony és nehéz volt, mintha forró fémből volna, az idő egyszerűen nem múlt, és semmi nem mozdult: semmi, sehol a világon. Az ember a padlón ülve képregény-füzeteket lapozgatott (a Mickey egyszerűen idióta volt) és fél füllel hallgatta a tévét; a képernyőre pillantani nem volt érdemes. A híd alatt elhaladó autók zaja monoton volt, mint a folyó vízé. Hozzájött az ugatás és időnként egy-egy repülő. Így volt ez tíz-, tizenegy- és tizenkét évesen. Mintha eleve ki lett volna zárva, hogy bármi is változhasson. És tizenhárom évesen. És tizennégy évesen. Ásított. Majd még egyszer ásított és az órára nézett: alig volt később, mint az imént, vagyis egy negyedórája. Izzott a nap, és visszatükröződött az ablakpárkányon; egy kis pók szaladt fölfelé a falon. A fiú újra ásított. A nővére lapozott egyet az újságjában. A televízió mormogott. Most a nővére is ásított. Két évvel volt idősebb a fiúnál, rövid szoknya és ujjatlan blúz volt rajta, fehérlő melle nem volt nagy, de már világosan kirajzolódott. A fiú lassan fölnézett a comicsából. De a nővére nem figyelt oda rá. A pók elérte a plafont, ott megállt, tétovázott, mintha a tapéta egy foltjává változott volna. A televízióban egy zenés mosóporreklám ment: egy háziasszony mosolyogva lengetett egy törülközőt…

985

– Mikor eszünk? – kérdezte a fiú. – Hogy? – kérdezte a nővére anélkül, hogy fölpillantott volna. Lapozott az újságban. – Mikor lesz ebéd? A nővére nem válaszolt. A közelből behallatszott a kutyaugatás. Az ablakpárkányon feltűnt egy négylábú árnyék, élesen kirajzolódott az ellenfényben: egy macska. Nyilván valamelyik szomszédé. Farka végigsúrolta az ablaküveget, puhák, furcsán, gyengéden kecsesek voltak a mozdulatai. Leugrott a párkányról és eltűnt a kinti fényességben. A képernyőn egy férfi: sápadt, sovány; magas nyakú pulóverben. A szomszéd helyiségben, a konyhában, valami csörömpölve eltörött. „Kérdések”, mondta a férfi a televízióban, „amelyek mintegy elénkbe toppannak, s amelyeknek elébe kell állnunk. Hiszen mi mindnyájan…” Valahogyan túl magas és furcsán érdes volt a hangja. Mintha valami gond volna a hangszóróval. „Szent Ágoston egyfajta hiányról beszél, valaminek a jelen nem létéről, ha úgy tetszik, valami betöltetlen űrről. Ezt nevezzük »gonosz«-nak, csakhogy az elnevezés megtévesztő. Ugyanis amit mi »gonosz«-nak nevezünk, az csupán a jó jelen nem léte, nem pedig valami önálló, valami… – hogy is mondjam? – valami valóságos. És ha…” – Kapcsold ki! – mondta a nővére, és lapozott. A pók eltűnt. A konyhából súrlódó-kaparó hang hallatszott: lapátra söpörték a cserepeket. „Épp ezért nem mondhatjuk, hogy a gonosz … létezik. Hiszen lényege a hiány, a jelen nem lét. Ennélfogva nincs saját ereje, saját valósága, ahogyan nincs…” – Kapcsold már ki! A fiú azonban nem akarta. Nem mintha érdekelte volna, csak éppen soha nem tette azt, amit a nővére mondott neki. Egy lepke csapódott az ablaküvegnek, szárnyai sötétpirosan ragyogtak, ezüstös por örvénylett utána a napsugárban. A fiú akkorát ásított, hogy könnyek szöktek a szemébe; a szobában a körvonalak szétfolytak a fényes ködben. A távkapcsoló után tapogatózott; nem érte meg huzakodni a nővérével; emiatt nem. Megnyomta a kikapcsoló gombot; a képernyő felvillant és elnyelte a pulóveres férfit. Utána ismét fekete volt, az ablak s alatta a heverő tükröződött benne, meg saját guggoló alakja: egy kis növésű (mindenki szerint túl alacsony) kamasz, fésületlen haj, gyűrött ing. Fölállt. Fájt a lába, a bal bizsergett is; kis híján elzsibbadt. Az ajtóhoz ment – nővére nem nézett föl, amikor elment mellette –, és kilépett. A kertbe. Összehúzta a szemét, melybe valósággal beleszúrt a vakító fényesség, égett belül a feje. Érzetre olyan volt a meleg levegő, mint valami alvadó folyadék, mely lustán áramlott a lábszára, a karjai, a nyaka körül. Megtorpant, várta, hogy hozzászokjon. Előtte pázsit terült el, ötször tíz méter, amögött zöld drótkerítés. A kerítés mögött (nem nézni oda!) valami mozgott: a kutya. A kerítésen innen tulipánok; ide-oda hajladoztak, pedig nem fújt a szél. Jólesett volna egy kis szellő. A gyepen, pontosan a közepén, ott feküdt a macska.

986

Valójában nem is feküdt, hanem kúszott. A földhöz lapulva, leszorított fejjel, enyhén hajlított lábakkal. Különös, úszó mozgással kúszott, nesztelenül, villogtak a bajuszszálai, akárcsak a füle szőre, mancsán pedig, bár ez lehet, hogy csak érzékcsalódás volt, messzire kimeredtek a karmok. A piros lepke leszállt a fűbe, egy pillanatig tétovázott, majd tovább repült; úgy villant föl, mint egy apró lángocska. És ott volt – a másik macska. Nagyobb volt az elsőnél, hosszú és bozontos volt a szőre. Tágra nyílt szemmel nézték egymást, a földhöz lapulva. Nagyjából két méter vagy még kevesebb választotta el őket egymástól. Mindehhez a hőség, a kápráztató fényesség és a mozdulatlan levegő; az egyik macska halkan fújt, a másik egy kissé visszahőkölt, nem nagyon, csak egypár centimétert... Hallotta, hogy a nővére nevet. Hátrafordult: a nővére félretette az újságot, hátradőlt ültében, és vigyorogva nézett kifelé a nyitott ajtón. – Játszanak egy kicsit – mondta. – Fiú és lány. Jópofa, nem? Ekkor az egyik macska ugrott egyet – a másik fújva hátrált, de ezúttal sem sokat, azután egy pillanatra egyetlen sziszegve-sivalkodva görgő prémgombolyaggá változtak, majd az egyikük kivált a gombócból, és a bokrok felé iramodott, a másik a nyomában; eltűntek, a bokor levelei zizegve mozogtak még egy darabig, apró levelek peregtek a földre, a szomszédban ugatott a kutya – azután vége volt az egésznek. Minden elcsendesedett, csak a kutya morgott, s valahol az utcán bőgött föl egy autó: rosszul váltott sebességet a sofőr. És ott volt, újra, a lepke. A nővére még mindig nevetett, ő vállat vont, és ...ment. Át a kertkapun, ki az utcára. Sehol senki; csillámlott az aszfalt, a parkoló autók hűtőjének tetején napok tükröződtek. Minden kerítés előtt fekete szemeteskuka. A levegőben enyhe ételszag terjengett, pecsenye és zöldség illata: mindenütt főztek épp. Zsebre vágta a kezét és tovább-ballagott. Pár lépés erejéig elkísérte, a kerítés túloldalán, a kutya. Némán és figyelmesen követte lépteit az állat; ő igyekezett nem odanézni. A kutya valamilyen mély hangot adott ki magából; csak félig volt morgás. A fiú meggyorsította lépteit: másik, majd még újabb kerítés következett – megkönnyebbülten sóhajtott föl. – Kisvártatva megállt, lehajolt, és fölemelt valamit a földről: egy hosszúkás vörös téglát. Fájt a lába; éles, égető fájdalom volt, mi az ördögöt keres itt ez a kő!?, el akarta dobni, de aztán ...ment tovább. Kezében a téglával. Durva és kemény, s furcsa módon kellemes volt a tapintása. Az utca emelkedni kezdett, s egy hídba torkollt. A híd közepén – pontosan a közepén; ezt a vékony fehér csíkról lehetett tudni, amelyet még évekkel ezelőtt ő maga mázolt a korlátra – megállt. A híd alatt futott az országút, mindkét oldalán fáktól, göcsörtös, zöld szilfáktól szegélyezve; a szillevelek csillámlottak, de a fakoronák, egészen a láthatárig mozdulatlanok voltak, s ez már-már szép volt. Most jött egy autó: növekvő pont, fokozatosan kirajzolódik a formája, körvonala, brummogva közeledik, szippantásszerű hangot hallatva – mint amikor levegőt szív be valaki – eltűnik a híd alatt, a másik oldalon ismét kibukkan, a motor brummogása most mélyebb, az autó zsugorodik, beleoldódik a fénybe; eltűnt. Egy darabig nyugalom volt, míg nem jött a következő autó. Mintha valaki szabályozta volna, gondoskodott vol-

987

na arról, hogy rendre egyperces időközökben kövessék egymást. Legalábbis általában tartották ezt az ütemet. Nem izzadt, a forróság ellenére sem, mert a hőség egészen száraz, párátlan volt, csak fénnyel átitatott meleg. Egy kis szél azért így is jó lett volna. Rátámaszkodott a korlátra; ijedten rántotta vissza a karját: fájdalom mart a bőrébe s csak lassacskán enyhült. A vas (még egyszer hozzányúlt, immár óvatosan, csak egy ujjal) sütött; nem lehetett hozzáérni. Az úttól jobbra házak álltak, piros kéményekkel, tetejükön tévéantennákkal, balra mezők, bevetetlen földek, azokon túl dombok, dombok egészen a láthatár pereméig, mintha enyhe zöld hullámokat vetve fagyott volna meg a föld színe. A város pereme. Itt soha nem történt semmi. Mindig minden békés, csendes és eseménytelen volt; nagyjából ilyen lehet ott, ahol a halottak vannak, és ahol semmi sem történik, semmi, soha többé... Jobb kéz felől a város. Kisváros; ismeri minden utcáját és minden házát, de ez nem sokat jelent. El innen! Csak tudna elmenni innen; mindegy, hogyan, mindegy, hová...! Csak innen el! Leült. Kemény és meleg volt az aszfalt; átlátott a korlát vasrúdjai közt, mintha rácson nézne át, akárha be lenne zárva (miért, talán nem volt?!), lábát lelógatta a hídról a mélybe, s ahogy harangozott velük, érezte a levegőt; ez már majdnem olyan volt, mint a szél, kellemesen hűsített. Autó közeledett, surrogó abroncsokkal, majd távolodott és eltűnt. Repülőgép berregett, ívet írt le a nap felé, és elparázslott, nyoma veszett. Azután csend. Balra tőle, a földeken ciripeltek a tücskök: hatalmas sokszólamú kórus. Az órájára nézett. Továbbra sem akart telni az idő. Behunyta a szemét. Az volt az érzése, nincs többé idő. S egyszeriben föltűnt neki, hogy az ember soha nem léphet ki a jelenből, egyetlenegyszer sem; örökre foglya az egyetlen, végtelenített, soha nem változó pillanatnak. Nyögésnek is beillőt sóhajtott. S ekkor bizonyosan tudta, hogy valami történni fog. Valaminek történnie kell. Hamarosan. Nem akaródzott kinyitnia a szemét. Jó volt így: egyszerre világos és sötét, ciripeltek a tücskök. A közelben, balra, ugatott a kutya. Mélyet lélegzett. Majd kifújta a levegőt. Azután ásítania kellett. Egy pillanatig érezte, milyen volna, ha ő nem lenne. Ha nem volna itt. A világ, tágasan és változatlanul: ugyanaz az égbolt és ez az út, és ugyanaz a hullámos horizont, és a nővére meg az anyja a konyhában, no meg a cserepek (most éppen már nem) a konyhakövön, és a két macska a kertben, a kutya a szomszédban, meg ez a tégla, sőt a hangya is, amely sok lábával épp most mászott végig a kezén. Minden és mindenki, csak ő nem. Lélegzett, ki-, be-, s érezte, hogyan áramlik át rajta, a belső semmin, a meleg levegő. Viszketett a keze; kinyitotta a szemét: megint ott volt a hangya. Kinyújtotta és megrázta a kezét; a hangya eltűnt. Bizonyára leesett, le az útra; az egy ilyen hangyának óriási zuhanás, majdhogynem végtelen. Önkéntelenül elmosolyodott, majd ismét komoly lett. És hirtelen megborzongott, mint aki fázik. Egyszeriben tudta, mi fog történni.

988

Visszahúzta a lábát a korláton keresztül, és lassan felállt. Fájt a térde. És most már izzadt is, noha fázott. Szóval ezért vettem föl a földről és ezért tartottam meg, gondolta. Ezért...? Körülnézett. Sehol senki, se jobbra, se balra; csak alvó autók, szemeteskukák, ember egy szál se. Az országút mentén pedig csak fák. Délidő: ilyenkor nem jön ide senki, az itt lakók pedig az ebédnél ülnek a nappaliban. Náluk is mindjárt asztalhoz ülnek. Sietnie kell. Most tehát várt. Remegett a keze. Tudta, hogy valamilyen belső erő az utolsó pillanatban meg fogja próbálni visszatartani, elszalasztatni vele a pillanatot, megpróbálja majd arra kényszeríteni, hogy az maradjon, aki volt. Még erősebben izzadt. Hevesen lüktetett a halántéka, zúgott a füle, az utca (akárcsak az ég meg a fák) vibrált a szeme előtt, mint egy rossz tévé képernyőjén, őbenne pedig, lassan végigkúszva az ereiben, valami éles, furcsán elektromos fájdalom terjedt szét. Hallotta a saját lélegzetét és szívdobogását. Lépni akart egyet, de aztán letett róla, mert úgy érezte, nem bízhat a lábaiban. Nehezére esett a kezében tartani a téglát. Azután szédülés fogta el; lába alatt a talaj elvesztette a színét, és kezdett szétfolyni... Ekkor valami hang ütötte meg a fülét. Egy autó távoli, közeledő zaja. Fölegyenesedett. Szorongás, remegés és fájdalom: mindennek egyszeriben nyoma sem volt. Az autó hosszú volt és fehér, villogott a napfényben a hűtőjét díszítő Mercedesembléma. A fiú most világosabban látta az utat; kontúrjai élesebben rajzolódtak ki a tájban. Ott voltak a fák, még mindig nem rezdült levél se (de, mégis: most lassan, széles ívű spirálban vitorlázva közeledett egy a földhöz), ott voltak a dombok, ám amúgy sehol egy teremtett lélek. Helyes. Beszívta a levegőt, és tudta, csak akkor fogja kilélegezni, ha már túl lesz a dolgon. Az autó már majdnem odaért, elég gyorsan jött; tetején sorra végigcsusszantak a fák árnyékai: ritmikus villódzás; a szélvédőn mélykéken tükröződött az ég. Vajon ki ülhet benne, gondolta … És rögtön tudta, hogy ez a kérdés immár örökre, egész életében kísérteni fogja. Kinyújtotta a kezét, a jobbot, a téglával; messze a híd korlátján túlra. El kellett találni a megfelelő pillanatot, pontosan fölbecsülni minden tényezőt és célozni, mint célba lövéskor vagy lökésnél a biliárdban; mondjuk, ő történetesen sosem csinálta egyiket sem. Fél szemét résnyire húzta, ettől mintha közelebb jött volna az út, súlytalanul úszott a nap az autó tetején, most már mindjárt itt lesz; a tégla meglehetősen nehéz volt és érdes tapintású, húzta a karját lefelé; még nem, de most, most már tényleg mindjárt, még nem; eszébe jutott a nővére és – miért, miért nem – a férfi a televízióból; még nem… – most! Egy pillanatig attól félt, hogy nem fog engedelmeskedni a keze, egyszerűen nem nyílik ki, de aztán nagyon is könnyen ment. Utána úgy tűnt, mintha a kő képes volna itt fönt, egy helyben maradni; egyszerűen nem zuhanni le... Még ott volt... még mindig... sőt még mindig. – Aztán mégis aláhullott. Az autó közeledett, a kő zuhant; két világos mértani mozgás, két vonal, amelyek találkozni fognak, máris ugyanafelé a pont felé tartanak, ámbár most egy-

989

szeriben valószínűtlenül lassan. A tégla zsugorodott, az autó nőttön-nőtt; talán, gondolta még, nem fogja eltalálni, túl korán ér le vagy túl későn... – De telitalálat volt. Növekvő sötét árnyék a szélvédő kékje fölött, majd furcsa éneklő hanggal... Lepattant. Mintha valami puha, ruganyos felületre érkezett volna. Kis ívet írt le a levegőben, és az út szélére gurult. És az üvegen tükröződő ég hirtelen meghasadt, földarabolódott; a vonalak – igen! – repedések voltak. ...S most az üveg, csörömpölés közepette, megszűnt üvegfelületnek lenni, elnyelte egy rohamosan növekvő fekete lyuk – közben az autó jobbra sodródott, oldalvást, az út másik széle felé. Azután eltűnt a híd alatt. A fiú még mindig nem fújta ki a levegőt. Megfordult és átrohant az úttesten a híd túlsó korlátjához. Az autó gyorsabb volt nála; mire odaért, az már tíz méterrel vagy még többel odébb volt és egészen balra, s csak most csikorogtak és sivítottak föl a fékek. Ott állt egy fa, és nem tért ki, s a motorház egy csattanással (a fiúval egy értelmetlen reflex behúzatta a nyakát) a fának ütközött, összegyűrődött, eldeformálódott, mintha csak valami puhából, mondjuk, gyurmából lenne. …A hátsó kerekek után két ívelt fekete csík maradt a talajon; még forogtak, nyomultak volna előre; az autó hátulja – a csomagtér, a kocsi fara egy idegesen vibráló antennával – félkört írt le a fa körül, fordulni kezdett, majd még tovább; egészen kifarolt, kavicsok fröccsentek föl a földről, az egyik ablakon megcsillant a nap, a fék még mindig csikorgott, majd az autó elvált a fától, farolva tovább siklott egy kerítés felé; az nyikorogva-recsegve ledőlt, mégpedig egyszerre (az egyik faoszlop függőlegesen a levegőbe repült, egy pillanatig mintha lebegett volna, utána pedig az út közepén landolt, és hosszában kettéhasadt); madarak röppentek föl, hangosan civakodva és szapora szárnyverdeséssel függtek a levegőben az autó, a mozdulatlan autó fölött. A kocsi egy előkertben állt meg: hátsó kerekei egy virágágyásban, az elsők a füvön, alatta a kidöntött kerítés. A motorház körívesen, mélyen behorpadt, a szélvédő hiányzott. Kis kerek füstfelhő, mintegy gazdátlanul, s nem tudni, honnan, szállt csillámlón az ég felé, s beleoldódott a kékjébe. Teljes volt a csend. Már a tücskök sem ciripeltek. Körös-körül semmi sem mozdult, sem sehol a kerek világon. Vakítóan fényesen táncolt a levegő; olyan volt, mintha apró hullámok futnának át az aszfalton. A madarak, hárman voltak, leszálltak egymás mellé a mezőre. Kifújta a levegőt. Érezte, amint lassan be- és kilélegzik. S érezte, hogyan ég bele a kép, amelyet lát, az autó, a kerítés és a három feketerigó, az emlékezetébe. Mostantól ott lesz, egyszer s mindenkorra. Biztos volt benne. A fa is elferdült; megroppant mint egy szalmaszál. Az egyik madár most felröppent a levegőbe. S hirtelen kinyílt, egészen lassan, semmi mástól, mint egyedül a saját súlyától, a kocsi jobb első ajtaja. Kitárult, és úgy maradt. A fiú sarkon fordult és elrohant. Szeme sarkából látta, amint a házból kilép egy asszony és az autóhoz szalad; ugyanakkor a távolban feltűnt egy másik autó. S

990

egyszeriben a kutya is megint ugatott, hallani lehetett a tücsköket is; a világ újra működésbe jött. Ő pedig rohant. Leszegett fejjel, pillantását a lábaira, a felváltva talajt érő tornacipőkre szegezve; nem szabad, hogy fölismerjék az arcát. Eh, gondolta aztán, hiszen ez felesleges. Úgysem látta senki. Az órájára nézett: nemigen tartott még húsz másodpercig sem az egész. S mindössze tíz perce jött el hazulról. Már itt is volt újra a kertkapu. Megállt, kinyitotta és belépett. A ház mellett ragyogtak a tulipánok, az egyik macska átgurult a gyepen, a hátán fekve karmolászta maga fölött a levegőt, és halkan dorombolt. A fiú lehajolt, megvakargatta a nyakát, a macska a kezéhez törleszkedett. Mozgott a fű, mozogtak a bokrok és a tulipánok. …Fölegyenesedett. Szél! Az volt, hűsen legyező áramlat, kelet felől; tompa motorzajt és (máris?) szirénák hangját hozta. És, persze, kutyaugatást. Mozdulatlanul állt, és átkémlelt a szomszédba. Azután elmosolyodott. A garázsban sötét volt – az első ajtón behatoló fény nem volt elég; a két villanykörtéből egy kiégett – dohos, nedvesség- és benzinszagú volt a levegő. Mégis hamar megtalálta, amit keresett: a fapolcon mindenféle régi eszköz és szerszám, kesztyűk, dróttekercsek… egy felriadt pók a fal felé iramodott és eltűnt egy repedésben; hálója a fiú ujjára tapadt; összeszorította a fogát, hogy émelygő undorát leküzdje, ami meglepően könnyűnek bizonyult; még sosem sikerült ilyen könnyen legyűrnie. Megvan: egy még félig teli kartondoboz. Szúrós szagú fehér por. Gyermekektől távol tartandó! És van itt egy régi műanyag tányér is; kicsit piszkos, de annyi baj legyen. Azután visszament, be a házba. A tévé ki volt kapcsolva, a nővére már nem volt ott; az asztal meg volt terítve. Bement a konyhába. Anyja, kötényben, főzőkanállal és prémes papucsban, a tűzhelynél állt; a fiú nem nézett rá. – El a hűtőtől! – ripakodott rá az anyja. – Rögtön eszünk! Mit matatsz ott? – Semmit! – mondta, és visszacsukta a hűtőszekrény ajtaját. Úgy tartotta a kolbászt, hogy az anyja ne láthassa. – Semmit! – mondta gyorsan még egyszer, és kiment. Leült a fűbe, a nyers-gubancos meleg fűbe, hátát a ház falának vetve elkezdte vékonyan fölszeletelni a kolbászt. Nem lettek igazán vékonyak a szeletek, s még majdnem meg is vágta magát. Azután nagyon óvatosan, hogy semmi ne szóródjék mellé, patkánymérget töltött a tányérba a dobozból. Halk súrlódó-csusszanó hanggal pergett a por a dobozból; csillogott a napfényben. Megkeverte a mutatóujjával, a port és a kolbászszeleteket – jól, egyenletesen elkeverni, mint a főzésnél. Csak éppen főzni még sohase főzött. Felállt. Megélénkült a szél; a tányér fölé kellett tartania a kezét, de a szél így is fölkapott róla egy kevés port: kis fehér porfelhő a fényben. Nagyon erős lett a tulipánillat. A macska egy piros lepke után vetette magát; talán még ugyanaz a lepke volt. A fiú áthajolt a kerítésen. Ilyet még sohasem tett. – Hé! – kiáltotta. – Hallod!? Hé! Egy pillanat alatt ott volt. Egy odarobbanó, morgó árnyék; olyan erővel ugrott neki a kerítésnek, hogy a dróthurkok mind élesen felcsikordultak.

991

– Jól van! – mondta. És letérdelt a kutyához. – Éhes vagy? – Keskeny rés volt a kerítés alatt; úgy ötcentis lehetett. Korábban mindig attól félt, hogy átkúszhat rajta hozzájuk a kutya. Mindenesetre egy tányérnak elég nagy volt. Meg ahhoz is, hogy utána visszaszerezze a tányért; semmiféle nyomot nem fog hátrahagyni. Fölállt. A kutya nézte őt; ráfüggesztette vörös szemeit. Már nem vicsorgott, és a morgást is abbahagyta. Most utoljára. Ennyi idő után: utoljára. Az állat lehajtotta a fejét, hegyes fülei fölmeredtek. És enni kezdett. A fiú megfordult, zsebre dugta a kezét, és a ház felé ballagott. Még hallani lehetett a szirénákat, hullámzó hangerővel; s ha jól odafigyelt az ember, két szirénát tudott megkülönböztetni: a rendőrségét és a mentőkét. Szó se róla; a következő néhány nap izgalmas lesz, még nincs kizárva, hogy megcsípik. De legrosszabb esetben egyszerűen tagadni fog, mindent tagadni, rábizonyítani pedig semmit nem tudnak. Túl durva valami ahhoz a tégla, hogy ujjlenyomatok maradjanak rajta. Egyszeriben bizonyosan tudta, hogy nincs eszközük vele szemben. Egyiküktől sincs miért félnie. A macska nagyot ugrott és a lepke után kapott, az pedig magasabbra kerengett, villódzva, és eltűnt a napban. Ki ülhetett vajon az autóban…? Akárhogyan is, ha kiszálltak a mentők, az minden bizonnyal annyit jelentett, hogy a férfi – vagy nő, lehet, hogy nő volt – nem halt meg, legalábbis még nem. Ha így, hát így. Ez már nem tartozott rá. Nyitva volt az ajtó; belépett a házba és megállt. Hátában érezte még a kinti meleget, s a szemének pár másodpercbe tellett megszoknia a szoba sötétjét: három árnyék vált ki, már amennyire, a sötétből, és szótlanul feléje fordultak… Azután már világosabban látta: csak a szülei és a nővére voltak. Az asztalnál ültek. A nővérére nézett, mosolygott, és észrevette, hogy a nővére kerüli a tekintetét. – Ülj le! – mondta valaki, valószínűleg az anyja. – Jó – mondta. De egy pillanatig még állva maradt. Furcsa zaj hallatszott kintről; siránkozásszerű magas hang, de nem igazán tűnt úgy, mintha ember adta volna ki. – Micsoda hang! – mondta az anyja –, biztosan a kutya. Na, ülj már le! És tényleg leült. Egy ideig még azt teszi, amit mondanak neki, itt marad, velük, ez már mit se számít. Erősebb náluk. Erősebb a legtöbb embernél, akivel valaha találkozni fog. Hátradőlt, mélyen be-, majd kilélegzett; érezte maga körül a hideg ragyogást: valamiféle hatalmat, valamiféle szentséget. Volt valami, amit a többiek nem ismertek, ő azonban már igen, és ez a valami egy fontos és nagy dolog volt. Még mindig mosolygott; most már semmiféle erőfeszítésébe nem került. – Csodálatos időnk van, nem? – mondta az anyja, miközben a fia tányérjára tett valamit. – Igazi vakációs idő! Hát nem volt szép ez a délelőtt? Egyenesen az anyjára nézett, rezzenéstelenül, az anyja azonban hirtelen félrekapta a tekintetét. A fiú kezébe vette a kést és a villát; jólesett a fém hűvös és kemény tapintása. Egy pillanatra elgondolkodott. – De – bólintott aztán –, hát persze. Egész jó volt. TATÁR SÁNDOR fordítása

992

SYLVIA PLATH

Kastélykert A kút kiszáradt és a rózsák már sehol. Haláltömjén. Közel a te napod. A körték mint kövér kis buddhák. Kék köd vonszolja a tavat. Átkelsz a halak korszakán, Majd a disznó öntelt századain – Fejed, lábad és kezed Kimossa az árnyékból a fény. A múlt Táplálja e pár törött fuvolahangot, Akantuszcsúcsot, És a varjú kisimítja köpenyét. Örökséged fehér hanga, méhszárny, Két öngyilkosság, a család farkasai, Órák, kitöltetlenül. Néhány kemény csillag Sárgája már az égen. A pók saját fonalán Kel át a tavon. A giliszták Elhagyják szokásos lakhelyük. A madarak szállnak, egyre szállnak: Ajándékokat visznek egy fájdalmas szüléshez.

Éjszakai táncok Mosoly esett a fűbe. Pótolhatatlan! És éjszakai táncaid hogy Merülnek majd el. A matematikában? Milyen pontos lépések és forgás – Biztos szüntelen

993

A világot járják. Én sem ülök egészen Megfosztva a széptől, apró lélegzeted Ajándéka, álmod ázott fű illata: Liliomok, liliomaid nélkül. Mesebeliek. Az én hideg redői, a kontyvirág És a szépítkező tigris – Pettyek és izzó szirmok kitárt legyezője. Micsoda űrt szelnek át Az üstökösök, Micsoda hideget, feledést. Így szitálnak mozdulataid is – Melegek és emberiek, majd rózsaszínű fényük Peregve vérzi át A sötét égi amnéziát. Miért adták nekem E lámpásokat, e bolygókat, Zuhognak, mint az áldás A hatoldalú, fehér pihék, Szemem, szám, hajam Érintik és elolvadnak. A semmibe. GALÁCZ KAROLINA fordításai

994

Indulás A fügefán a kertben zöld fügék; Zöld a szőlő is a zöld venyigén – Árnyat vet a téglavörös cserepekre. Nincs több pénzünk. Kotyvaszt a természet: keserűt keserűhöz. Távozásunkat nem kíséri részvét. Süt a nap – éretlen kukoricára. A tarlón macskák játszanak. Emlékünkben sem enyhül ez az ínség – A bronz nap, a hold acélpatinája, A világ ólomhamuja –, Sosem veszti kontúrjait A kék öblöt lezáró szirtes földnyelv, Ahogy veri, veri a nyílt Tenger, végtelenül brutálisan. Sirálypiszkos kőkunyhó tárja Alacsony ajtaját a korhasztó időknek: A sárga marton a tenger felé Mogorva, drótszőrű kecskék csoszognak Nyalogatni a sót.

Téli hajó Nincs semmi említésre méltó mozgás a parton. A dokkban félredőlt piros uszályok Pattogzanak, ósdiak, szedett-vedettek Úgy tűnik, elpusztíthatatlanok. Lüktet a tenger, olajbőr alatt. Sirály áll helyt egy bódé tetején, Hivatalos, hamuszín öltönyében, A széldagályban, akár egy cövek, A kikötő egész lapálya Ott horgonyoz szembogarában.

995

Valami duzzatag úszik fel a halasvíz Fölé: mint nappali hold, vagy bádogszivar. Unalmas látvány, mint egy régi rézkarc. Három hordóból rákokat rakodnak. A móló bármikor összeomolhat, Vele a raktárak, daruk, hidak, Hajókémények kártyavára A távolban. Körülöttünk a víz Loccsanva, laza köznyelven locsog, Hoz-visz döglött hal- és kátrányszagot. Még kijjebb a hullámok jégtortákat szopogatnak – Csavargók, szerelmesek holt idénye. Még az árnyékunk is kék a hidegtől. Járt volna még nekünk egy napfelkelte – Ez a jégbordás hajó lett belőle, Szakállas, puffadt, mint albatrosz a fagyban, Zord idő címer: üveges héj feszül Csörlőkre, drótkötelekre. De meghámozza a nap nemsoká: A hullámok villognak, mint a kés. IMREH ANDRÁS fordításai

Ibsen Nórája Indiában

MURIEL SPARK

A szeráf és a Zambézi

Talán hallottak már Samuel Cramerről, a félig költő, félig újságíróról, akinek egy Fanfarlo nevű táncosnőhöz is köze volt. Látni fogják azonban, hogy ha nem hallottak róla, az sem számít. Állítólag igen felkapott volt Párizsban a tizenkilencedik század elején, és még mindig igen felkapott volt 1946-ban, mikor találkoztam vele – csak ekkor másképp. Ugyanaz a férfi volt, de megváltozott. Abban az időben például, több mint száz évvel ezelőtt Cramer, anélkül, hogy erőltette volna, sok évtizeden keresztül megmaradt körülbelül huszonöt évesnek. De amikor én ismertem, már egyértelműen benne járt negyvenkét éves korszakában. Akkoriban egy benzinkutat működtetett a Zambézitől délre, négy mérföldre onnan, ahol a Viktória-vízesés zuhog le a szirtről. Cramernek volt néhány kiadó szobája, ahol a vízeséshez látogatókat szállásolta el, ha tele volt a szálloda. Engem azért küldtek hozzá, mert karácsony hete lévén nem volt szoba a hotelben. Hullámlemezből épült műhelyénél találtam, amint épp egy ormótlan, ütöttkopott Mercedest próbált beindítani. Első ránézésre a Kongó környékéről származó belgának ítéltem. Küllemében összeolvadt észak és dél: világos haj és vászonfakó bőr. Később azonban elmondta, hogy apja német volt, anyja pedig chilei. Sokkal inkább ezért, nem pedig az ajtó fölötti „S. Cramer” névtábla miatt rémlett úgy, mintha már hallottam volna róla azelőtt. Meglehetősen forró december volt kevés esővel. Egyik éjjel, karácsony előtt három nappal a szobám előtti verandán ülve a szakadt szúnyoghálón át a távoli villámlást figyeltem. Mikor tartósan ilyen rekkenő a hőség, mintha valami történne az élet természetes neszeivel. A hang a szokásosnál lassabban terjed, és valahogy fojtottan, gúzsba kötve jut el az emberhez. A szkarabeuszbogarak, amik általában hátuk éles koppanásával esnek a lépcsőre, azon az éjszakán mintha szivacsra hullottak volna. Láttam, amint lepottyan egy, ám hangja csak némi késéssel ütötte meg a fülem. A kisebb termetű vadállatok hangját is elnyelte a levegő. Igazából csak olyankor vettem észre, hogy egyáltalán körülvesznek a különféle zörejek, mikor a bozótos minden neszezése egyszerre hallgatott el, mint általában, mikor leopárd járja a környéket. Az általános, csendes motoszkáláson át kihallatszott, mint folyik kissé távolabb Cramer esti összejövetele. A forróság eltorzított minden szót. A poharak hangja olyan volt, mintha nem is üvegtárgyak, hanem selyempapírba csomagolt palackok csörömpölnének. Néha pillanatokig lógott tompultan egy-egy kiáltás vagy harsány nevetés a levegőben, de ezek nem voltak valódi hangok.

997

Mintha valahonnan nagyon távolról jöttek volna; mint amikor az ember a londoni ködön át látja egy zseblámpa fényét. Cramer átjött a verandán az én oldalamra, és hívott, hogy csatlakozzam a társasághoz. Őszintén feleltem, hogy örömömre szolgálna, igaz, jólesett egyedül üldögélni. Hogy felszívja a hőség az ember akaratát! Öt ember ült a fonott karosszékekben koktélozgatva és sós mogyorót rágcsálva. Megismerkedtem egy vörös hajú livingstone-i katonával, aki nemrég érkezett Angliából, és Cramer két vendégével: egy bulawayói dohányültetvényessel és feleségével. Ottani szokás szerint az utóbbi kettőt keresztnevén mutatták be nekem. Mannie, az alacsony, szögletes arcú, zömök testfelépítésű, sötét hajú férfi portugálnak tűnt a keleti partról. A nő, Fanny a kirojtosodott nád karosszéket csipkedte, és ahogy felemelte poharát, kissé reszkető kezén csilingeltek a karperecek. Ötven körüli lehetett, jól szituált, csinos asszony. Kékes árnyalatú ősz haja frufruban végződött malária nyomait viselő arca fölött. Úgy ütöttem el velük az időt, ahogy azon a vidéken az idegenekkel szokás. Az ültetvényesekkel a hatszáz mérföldes körzetben élő ismerőseink neveinek listáiból összeállítottunk egy újabbat, melyen már csak a közös ismerősök szerepeltek. A katona megosztotta velünk a Lusaka és Livingstone közötti térség híreit. Eközben vita volt kialakulóban Cramer, Fanny és Mannie között, melyben szemlátomást Fanny kerekedett felül. Úgy tűnt, egy közelgő karácsonyi pásztorjátékról vagy hangversenyről van szó, amin mindhárman részt vesznek. Többször elkaptam egy-egy beszédfoszlányt, mint „angyalok kara”, „pásztorok”, „nevetséges ár” és „a lányaim”. A jelek szerint ezek voltak a vita kulcsszavai. Mikor a katona egy nevet említett, Fanny hirtelen elhallgatott egy pillanatra, majd hozzánk fordult. – Az a lány az egyik tanítványom volt – mondta. – Három évig adtam neki leckéket. Mannie indulni készült, és Fanny, mielőtt követte volna, elővett egy névjegyet a táskájából, és körmei közé csippentve felém nyújtotta. – Ha bármelyik barátodat érdekelné… – mondta bizonytalanul. Mikor a férfival autóba ültek és elhajtottak, a kártyát néztem. Egy tőlünk a folyó mentén úgy négy mérföldre lévő cím fölött ez állt: Mme La Fanfarlo (Párizs, London) Táncoktató. Balett. Báli tánc. Utazás megállapodás szerint biztosítva Másnap, mikor Cramerrel összefutottam, még mindig a Mercedest bütykölte. – Maga az a férfi, akiről Baudelaire írt? – kérdeztem. A vállam fölött a kiégett szavannát bámulta, és nyugalmat erőltetett arcára. – Igen – felelte. – Miből gondolta? – Fanny névjegykártyáján a Fanfarlo név áll – mondtam. – Nem ismerte őt Párizsban?

998

– Ó, dehogynem – válaszolt Cramer. – De azoknak az időknek vége. Hozzáment Manuela de Monteverde-hez, azaz Mannie-hez. Úgy húsz éve telepedtek le itt. Mannie afrikai ajándéktárgyakat árul. Akkor jutott eszembe, hogy romantikus korszakában Cramer örömét lelte a versírásban és a szépirodalom más területein, s szerette az alkotással járó kihívásokat. Megkérdeztem hát: – Végül is feladta irodalmi pályafutását? – Mint pályát, igen – felelte. – Teher volt, és örültem, hogy megszabadultam tőle. Végigsimította a Mercedes kopottas motorháztetejét, és hozzátette, hogy az irodalom akkor a legnagyszerűbb, ha véletlenszerű, ha csak egy kósza gondolat. Megint végignézett a szavannán. Valahol egy szürke tarajú papagáj azt rikácsolta: „tűnj el, tűnj el!”. – Csak az élet – folytatta Cramer –, egyedül az számít. – És ír még „véletlenszerűen” verseket? – érdeklődtem. – Ha véletlenül úgy alakul – mondta. – Igazság szerint épp most fejeztem be egy pásztorjátékot. Karácsonyeste adjuk elő, ott – és azzal a garázsra mutatott, ahol néhány bennszülött már javában pakolászta a benzines hordókat és gumiabroncsokat. Ráérősen tették, mivel nem tartoztak sem az előadók, sem a nézők közé. Egy halom összecsukható szék hevert a fal mellett. Karácsony reggelén, viszonylag későn, visszatértem a vízeséstől, és a műhely előtt egy csapat vitatkozó helybélit találtam, középen pedig Cramert, amint hangosan átkozódott. Egy mogorva fickó gallérját markolta, míg szabad kezével szitkokat szórt a forró levegőbe. Néhány missziós bennszülöttet átküldtek, hogy segédkezzenek a színpad felállításában, és ezek iskolai angolságukkal, makulátlanul tiszta képükkel és hófehér egyennadrágjukkal akaratlanul is kihozták Cramer durva rongyokba öltözött embereit a béketűrésből. Cramer módszere, amely a „rendőrség” szó emlegetésével végződött, sikerrel rábírta őket, hogy – torokhangon morogva egymásra ugyan, de – visszamenjenek dolgozni. A faládákra szögelt deszkákból készült színpad a terem túlsó végébe került, ahol egy ajtó szolgált az udvarra, az árnyékszék és a bennszülött kunyhók felé. Az ajtó és a színpad közti részt egy sor madzagon lógó, fekete, kormányadományokból származó pokróc kerítette el. Ezt szánták öltözőnek. Megígértem, hogy estefelé átjövök, és segítek a világításban, a sminkelésben és az angyalszárnyak rögzítésében. Fanfarlo tánciskolájának növendékei éneklő-táncoló angyalkórust alakítottak, míg maga Fanfarlo a balettozó Szűz szerepét vállalta magára. Férjére – gyatra angoltudása miatt – néma pásztorszerepet osztottak, s hasonló okokból még hárman lettek pásztorok. Cramer a legkiemelkedőbb szerepet kapta, hiszen Első szeráfként az ő szövegrészei voltak a leghosszabbak. Megállapodtak, hogy mivel ő írta a darabot, ezt ő tudná legjobban előadni. Úgy vettem észre azonban, hogy a próbákon volt némi nézeteltérés az előadás költségeivel kapcsolatban, mert Fanny a lányait megillető, cicomás díszletet akart.

999

Az előadás nyolckor kezdődött. Negyed nyolckor érkeztem a színpad mögé, ahol már összegyűltek a balettruhás angyalok színpompás, krepp-papírból készült szárnyakkal a hátukon. Fanfarlo hosszú, áttetsző, aranyflitteres szoknyában volt. Éppen a Napkeleti Bölcsek szakállát segítettem feltenni, mikor megpillantottam Cramert. Tógaszerű öltözéket viselt, mely többrétegnyi szúnyoghálóból készült, ám mégsem annyiból, hogy elrejtse fehér rövidnadrágját. Túl korán sminkelte ki magát, és a festék most olvadni kezdett arcáról a növekvő hőségben. – Ilyenkor mindig ideges leszek – mondta. – Megyek és gyakorlom a nyitószövegemet. Hallottam, amint felmászik a színpadra, és szavalni kezd. Az izgatott gyerekzsivajon át hangjának csak a ritmusát hallottam. Nekem pedig feltett szándékom volt, hogy segítek Fanfarlónak kifesteni a lányok arcát, ám ez lehetetlen próbálkozásnak tűnt. Alighogy hozzányúltunk egy rúd festékhez, az rögtön folyékonnyá olvadt. Tényleg elviselhetetlenül meleg kezdett lenni. – Nyissátok azt az ajtót! – kiáltotta Fanfarlo. A hátsó ajtó kinyílt, és kíváncsi bennszülöttek tömege nyomult be a bejáraton. Otthagytam Fanfarlót, hogy ő tessékelje ki őket, mert én meg az épület elejéhez akartam menni, hogy egy kis friss levegőhöz jussak. A színpadra másztam, hogy ott vágjak keresztül, mikor jobbról erőteljes hőhullám ütött meg. Körülnézve Cramert pillantottam meg, amint nyilvánvalóan olyan stílusban kiabált valakivel, mint reggel a helybéliekkel. A hőáramlat miatt azonban nem tudott közelebb menni hozzá. Szintén a forróság miatt először az sem derült ki számomra, hogy kivel is veszekszik. Az a fajta hőség volt ez, ami elvakítja az embert. Ám ahogy közelebb értem a színpad elejéhez, megláttam, hogy mi is áll ott. Egy élőlény volt. Leginkább az tűnt fel rajta, hogy nem változik: olybá tűnt, nem hódol be a perspektíva törvényeinek, mert akár távolodtam tőle, akár közeledtem hozzá, ugyanakkora maradt. Az életben fellelhető többi létformával ellentétben látványa a teljesség érzését keltette. Befejezett egész volt, körvonalai nem voltak elmosódottak vagy homályosak, ami pedig minden élőlény közös jellemzője. Főképp ebből eredt a szépsége is. Szemei majdnem egész fejét kitöltötték, s messze kidomborultak arccsontja fölött. Fejéből hátul két izmos szárny nőtt ki, melyek időről időre összecsaptak szemei előtt, s perzselő fuvallatot kavartak. Nyaka alig volt. Vállai alól másik pár szárny emelkedett, erős és hajlékony szárnyak, és egy harmadik pár a vádlijából. Alighanem ezek tartották a testét. Lábfeje túl törékenynek látszott ahhoz, hogy a lét egy ilyen tömör darabját elbírja. Az Afrikában élő európaiak gyakran ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy bennszülött konyhanyelven szóljanak ahhoz, ami furcsa. – Hamba! – kiáltotta Cramer, ami azt jelenti: „Menj innen!” – Na, szállj le a színpadról és fejezd be a lármázást! – szólt békítőleg a lény. – Ki az ördög vagy te? – zihálta a forró légbe Cramer.

1000

– Nem igazán ördög – jött a válasz. – Sokkal inkább szeráf vagyok. – Ezt meséld másnak! – lihegte Cramer. – Bolondnak nézel? – El fogom mesélni másnak is. És nem nézlek bolondnak, de szeráfnak még kevésbé – válaszolta a szeráf. A levegő egyre inkább áthevült tőle. Cramer szúnyogháló köpenyével törölgette a szemébe folyt festéket. Hűvösebb helyet keresve hátrált, és üvöltött: – Egyszer s mindenkorra… – Úgy van – szakította félbe a szeráf. – Ez az én előadásom! – folytatta Cramer. – Mióta? – Az elejétől fogva – lehelte az arcába Cramer. – Ami azt illeti, az enyém pedig a Kezdetektől fogva – felelte a szeráf –, és a Kezdetek voltak hamarabb. Ahogy Cramer lekászálódott a tűzforró színpadról, szeráfjelmeze felakadt egy szögben, és elszakadt. – Ide hallgass! – mondta. – Fel nem foghatom, hogyan lehetne egy olyan szörnyűség, mint te, igazi szeráf. – Elhiszem – jött a válasz. Addigra a hőség a főbejárathoz kényszerített. Cramer csatlakozott hozzám. Odagyűlt pár bennszülött is. A közönség is odaszállingózott kocsival, a többi szereplő pedig a műhelyt hátulról megkerülve érkezett. A szeráfból áradó forróság miatt lehetetlen volt belátni az épületbe, és lehetetlen volt vissza bejutni. Cramer még mindig a szeráfnak szónokolt az ajtóból, az újonnan érkezők között pedig folyt a tanakodás, hogy melyik okozta a bajt a három szokásos ok közül, azaz vajon a bennszülöttek, a brit kormány vagy a leopárdok. – Ez itt az én területem! – ordította Cramer. – Ezek az emberek meg fizettek a jegyért. Azért jöttek, hogy megnézzenek egy előadást. – Ez esetben – szólt a szeráf – lehűtöm magam, bejöhetnek, és láthatnak egy előadást. – Az én előadásomat – javította ki Cramer. – Ó, nem. Az én előadásomat – válaszolt a szeráf. – A tiéd nem elég jó. – Elmész magadtól, vagy hívjam a rendőrséget? – kérdezte Cramer elszántan. – Nincs választásom – mondta a szeráf még eltökéltebb nyugalommal. Szárnyra kapott a hír, hogy veszett leopárd van a garázsban. Az emberek visszaszálltak autóikba, és biztonságos távolban parkoltak le. A dohányültetvényes puskáért szaladt. Néhány fiatal rendőrnek az az ötlete támadt, hogy vakítsák el benzinnel az állatot, és láncba állítottak néhány helybélit, hogy a kúton benzinnel megtöltött kannákat továbbadogassák a garázsig. – Ez majd elintézi – mondta egyikük. – Ez a beszéd, adjunk neki! – helyeselt Cramer az ajtónál. – Nem kellene – mondta a szeráf. – Még tüzet okoztok. Fellobbant az első kanna benzin, amit a hőségbe dobtak. Először a székek kaptak lángra, majd a fémfalakon belül maga a levegő is égni kezdett, míg végül az egész helyiség lángokban állt. Egy másik autónyi rendőr épp akkor érkezett,

1001

és azonnal utasítottak egy csapat bennszülöttet, hogy töltsék meg vízzel a benzines kannákat. Lassan sikerült eloltani a tüzet. Nem sokkal távolabb az út mentén Fanfarlo gyűjtötte maga köré az angyalkáit. Egyszerre próbálta megnyugtatni a szüleiket, és figyelemmel kísérni az eseményeket. Dühítette, hogy nem táncolhat. Jól hátba vágta az egyik angyalt, akinek a szülei Angliában tartózkodtak. Eltelt egynéhány óra, míg a tűz teljesen kialudt. Mivel a hullámlemez falak még izzottak, ropogtak és szikráztak, lehetetlen volt megnézni, hogy mi történt a szeráffal, és miután már nem izzottak, túl sötét volt és túl nagy a hőség, hogy jól be lehessen látni a roncsba. – Van biztosításod? – kérdezte Cramer egyik barátja. – Igen – felelte –, a biztosítóm mindent fizet, kivéve a természeti katasztrófa okozta károkat, vagyis csak árvíz és villámcsapás esetén nem. – Teljes kártérítést fog kapni – közölte Cramer barátja egy másik baráttal. Már sokan hazamentek, és a többiek is indultak. A rendőrök a „Jó Vencel király”-t énekelve távoztak, és a fiúk a missziótól a „Jó keresztények, egyesüljetek”-et dalolva futottak tova az úton. Éjfél lehetett, és még mindig nagy volt a hőség. Az ültetvényesek azt javasolták, hogy autózzunk el a vízeséshez, ahol kicsit hűvösebb van. Cramer és Fanfarlo mellénk szegődött, és elzötykölődtünk Cramer házától a főútig, ami csupán két csíkban volt aszfaltozva kerekek számára. A vízesés robaja két mérfölddel azelőtt eljutott hozzánk, hogy odaértünk volna. – Istenem, mennyit bajlódtam az előadással meg mindennel! – sóhajtott Cramer. – Jaj, fogja már be! – intette le Fanfarlo. Közvetlenül ezután, fényszórónk világánál újra megpillantottam a szeráfot, ahogy körülbelül hetvenmérföldes sebességgel haladt. Hat szárnya közül kettő gyors verdeséssel az aszfaltot súrolta, kettő az arcát fedte, kettő pedig a lábfejét. – Ő az! – kapta fel a fejét Cramer. – Most elkapjuk! A szálloda közelében hagytuk a kocsit, és követtük a nyomokat az esőerdő buja növényzetén keresztül, ahol a vízesés párája szünet nélkül szitált. Olyan volt ez a gyenge eső a hőség után, mint a magas láz utáni gyógyulás. A szeráf jóval előttünk járt, és a fák között láttam, hol forralja gőzzé forrósága a vízpermetet. Elértünk a szikla peremére, ahol velünk átellenben és körülbelül egy magasságban a folyó teljes tömegével zúdul a mélybe. A szeráfnak nyoma veszett. Hová tűnhetett? Talán a zúgó árokban van? Aztán észrevettem, hogy egész mérföldnyi szakaszon a vízesés tarajos hullámai közt a pára a szokásosnál magasabbra száll. Biztos voltam benne, hogy a szeráf az. Igazam volt, mert a nyári vihar néma villámainak fényénél azonnal megláttuk mind, amint a távolban a Zambézi hullámain lovagol, krokodilforma sziklák és sziklaforma krokodilok között. KOVÁCS ISTVÁN fordítása

1002

ALICE WALKER

Utoljára Amikor utoljára elszomorított a szerelem megöltem azt a férfit. De az egy másik évszázadban történt más országban melegebb éghajlat alatt és a halál bebizonyította hogy ő is éppoly átutazó idegen mint bárki más.

Szeszélyes Szeszélyes nő vagyok természetem éppoly fekete, mint a szemöldököm éppoly éles, mint a körmöm éppoly tárgyilagos, mint az árvíz mindig csak azt keresi, keresi, keresi hol torpanhatok meg

Fénylik a lelked Fénylik a lelked mint a hal pikkelye. Könnyeim sósak bánatom mély. Gyere, élj bennem újra. Mindennap magas sziklák peremén járok

1003

Amikor karjaimban tartalak Amikor karjaimban tartalak valaki másra emlékeztetsz, arra, aki elment messze, messze. Aprópénzszínű szemed egy csupor fekete méz édes fényét hozza valaki másnak fekete hajad átsiklik ujjaim között a sarkon befordul fejed villanása mosolyod megtörik előttem, a forgóajtó utolsó, léha fordulása ürít ki, változtat meg, messze tőlem. Amikor karjaimban tartalak akkor engedlek el. GYUKICS GÁBOR fordításai

Hedda Gabler Kínában

QUINCY TROUPE

Lüktet és lélegzik Charlie „Yardbird” Parkernak

emlékezem látom csont bőr alatt szárnyak ina lent madártollú röppenések, szólók, fent a hang belsejében, szótagokba fojtva zene visszhangozza a fényt, fent meredek éjszakában, áttetsző, légies remegés, látványon átfűzött színek zápora; fehérgyöngyű nyaklánc néger nő nyakán, ahonnan létezünk villódzó pelyhek tenyerünkön délibáb örvény szélén látjuk a nőt közben trombita fanfárja virágzik egyedül táncolja a fandangót és mindenki áll, nézi, ámul

Késő esti harlemi költemény teherautók mormolják végig jeges üres utcáinkat hangok raja írja körül menekülve a csendet halál ledöfött sikolyát pharaoh könnyedén fújja a szaxofont mások a hagyomány nyelvének emlékterhét cipelik helyét kibérli végzetes hiány beszélő dobok ájtatos suttogása akkor ott a jóakarat gépezete megjósoltatott ott mint termékeny öl első lélegzet gyermeki rózsája nyílik valahol réges-régen ama átírt szent tekercsek ezt ígérték talán maszkokat ölt a bimbózó nap ezt ígérték nekünk az ősszel most jelzi a tél hogy a színfalak mögött a tavasz vár feltölti talán megint a szerelmet megérkezik közénk – szobákba lép – érzékibb mint a frissen lenyesett rózsa édeskés duzzadt nyelvek mind csupa nyál madárdalok szemeznek az éggel

1005

Vissza az álomidőbe: a halott Miles beszél Miles Davisnek (1926–1991)

hangok sodrán vissza az álomidőbe, úszom keresztül a blues metamorfózisán, sámánok rekedtes torkából felröppenek, kavargok, mint a füst, hangjuk balzsamosan kenegeti a gitárakkordot, szótagjaik lecsapó végszava zenéjük napkövéből hullt alá, képek zuhogtak mint vad szelet és tüzet okádó őskori óriás madarak kampós csőréből leszelt fejek akárha varázslat, a nyelv antifónás hívására jöttem gyűrött szárnyas kendőknek nézni az árnyakat, oldalvást ringanak ahogy merev kígyók szelik át a képzelet sivatagát, jöttem hogy trombitám hangjait a csend viperafészkébe hajigáljam (ott benn a sötétség legtisztább hangja cseng, még a nap is hétpecsétes titok a hold meg kiismerhetetlen arcot ölt a fény saját keze művét sem ismeri fel benne, itt, ezen a helyen ezen a helyen, az áttetsző visszhang ahol él) ahol a magánhangzók úgy gurulnak le a nyelvről mint megannyi tompított bombarobbanás álomidő és fény csendjét tetoválják ezen a helyen, a túloldalon csalárd önmagam mellett ébredek, amikor sehol semmi ellentmondást nem érzek az életemben, „szuka főzte”, hangulatom szenzációs voodoo jazz bop varázs, költemény, hangom szinte észlelhetetlen suttogás, sámánoké, kik tudják, az idő rögzített rejtély, vibrál amerre jár GYUKICS GÁBOR fordításai

1006

PETER CAREY

Amerikai álmok

Az általánosan eluralgott feledékenység okán senki nem emlékezett rá, mikor és mivel sértettük vérig. Dyer hentesben fel-felderengett egy nap, amikor nem a rendelt húsból mért neki, meg az a másik eset, amikor a mögötte lévőt szolgálta ki előbb, noha ő következett a sorban. Alkoholos túlnyomások idején gyakran jutottak eszébe ezek a figyelmetlenségek, és ilyenkor nekibőszülten átkozta önmagát. Természetesen nem akadt épeszű emberfia, aki feltételezte, hogy Dyer lett volna a baj forrása. Valamelyikünk azonban igenis elkövetett valamit. Valójában persze mindannyian megértük a pénzünket, mert semmibe vettük ezt a kis termetű, mindig pedánsan öltözött, jámbor emberkét, aki már-már jóindulatot könyörgő barátsággal mosolygott keret nélküli szemüvegén át a világra. Azt hiszem, az volt a közvélekedés róla, hogy nincs ki mind a négy kereke, és időnként úgy belenémult saját csöndjébe és úgy beleszürkült saját hátterébe, hogy el is feledtette jelenlétét környezetével. Gyerekkoromban gyakran loptam almát, takaros házát övező kertjéből. Bizonyos, hogy néha meg is látott. Jobban mondva: gyanakodtam, hogy figyel. Azt éreztem, hogy a ház ablakait díszítő csipkefüggönyök mögül kukucskál. És persze nem én voltam az egyetlen, aki rájártam az almájára. Sokan óvakodtunk oda egyenként, vagy csoportosan, és ő a maga precíz módján feltehetőleg kiszámította: mennyi járna a piacon az almákért. Ámde biztosra veszem, hogy a lopott almák sem lehettek igazi okai mindannak, ami bekövetkezett. Meggyőződésem, hogy a mindnyájunkat érintő következményekért mind a nyolcszázan felelősek vagyunk; emlékezetünkből előjönnek azok az apró gonoszságok, amelyeket Gleason úr ellen elkövettünk, aki valaha közöttünk élt. Apám, aki minden teremtett lényről a legjobb véleménnyel van, máig állítja, hogy Gleason csupa jót akart és mindenkinél jobban szerette városkánkat. Apám szerint rosszul bánunk a városunkkal. Alkalmi megállónak használjuk ezt a völgyecskét, egy valahonnan valahová vivő út mentén. A régóta itt élők sem vették komolyan a várost. Na persze, mutatós helyecske! Zöldek a dombok, és termetesek a fák. A völgyben futó patak pezseg a halaktól. Mindamellett nem itt lennénk legszívesebben. Éveken át meresztgettük a szemünket a moziban, és ha nem is Amerikáról, legalább saját fővárosunkról álmodoztunk. Azzal vádolt meg apám, hogy a magamfajták, vagyis majdnem mindenki, lenézzük az otthonunkat, és úgy vi-

1007

selkedünk benne, akár egy kuplerájban. Ránk olvasta, hogy a főutcán kivagdossuk az árnyékot adó hatalmas fákat, és ülőkéket farigcsálunk belőlük a sportpálya szélére. Óriási lyukakat vájtunk a határban, amelyekből barnaszenet kapartunk ki, de miután elfogyott a szén, temetetlenül hagytuk a halott lyukakat. Még az átutazó kereskedőknek is, akik halat meg sült krumplit vettek George, a görög boltjában, többet jelentettünk, mint mi saját magunknak, merthogy mindannyian a nagyvárosról, gazdagságról, modern házakról, autócsodákról álmodoztunk. Ezeket nevezte apám amerikai álmoknak. Főfoglalkozása szerint ugyan benzinkutas volt apám, de amúgy feltaláló és ezermester hírében állt. Napokon át kucorgott apró irodájában és szerszámok meg mindenféle eszközök vázlatait rajzolgatta a nyugták hátoldalára. A házban föllelhető minden cetlit vázlatok borítottak, és ezeket anyám gondosan összerakosgatta. Akármilyen kicsike volt egy papírdarab, mindkét oldalát megvizsgálta, és ha ceruzanyomot lelt rajta, menten védetté nyilvánította. Úgy hiszem, apám ezért vélte magát hasonlónak Gleasonhoz. Soha nem beszélt erről, de bizonyosan erre következtetett abból, hogy megannyi dologban azonos rugóra járt az eszük. Egyik nagy álma volt, hogy óriási sóderzúzó masinát tervez, csakhogy sűrűn félretette vázlatait, ha valami más keltette fel az érdeklődését. Történt például, hogy Dyer hentes új váltós biciklit vásárolt, és apám egy ideig csakis a váltóról beszélt. Gyakran láttam, amint a bicikli mellett guggol az úton, és úgy tetszett, mintha beszélne hozzá. Mindenkinek volt biciklije, főleg, mert nem tellett jobb járműre. Apámnak ugyan volt egy öreg Chevy furgonja, de ritkán használta, most úgy tűnik nekem, valami mechanikai meghibásodás miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak spórolt vele, nem akarta elhasználni. Rendszerint biciklire ült, ha mennie kellett valahová, s kisebb koromban a vázra emelt, hogy aztán mindketten leszálljunk, és együtt kutyagoljunk a bringa mellett dimbes-dombos főutcánk hosszú és fáradságos útvonalán. Megszokott kép volt városunkban, hogy az emberek tolják a biciklijüket. A kerékpár legalább annyira volt nyűg, mint közlekedési eszköz. Gleasonnak is volt biciklije, és minden ebédidőben hazament vele megyei hivatalából deszkakerítéssel övezett kis házába, amely a Mason közben állott. Ez mintegy hárommérföldes távolság volt, és a szóbeszéd szerint azért járt haza ebédelni, mert így olcsóbban úszta meg, mintha ennivalót csomagoltat feleségével, vagy meleget eszik Lessing asszonyság kávézójában. Mindamellett amíg Gleason biciklijén vagy amellett közlekedett, városunkban minden a rendes kerékvágásban zajlott. Akkor kezdődtek a bajok, amikor nyugdíjba vonult. Ugyanis ekkor kezdte felügyelni a Kopasz-hegyen lévő, egy-két hektárnyi terület körüli fal építését. Túl nagy summát fizetett ezért az ingatlanért. Johnny Weekstől vette, aki mostanra már hétszer megbánta, hogy átverte Gleasont, sőt hogy egyáltalán eladta neki a telket, mert önvádló hite szerint ebből következtek a felettébb kínos históriák. Mindenesetre Gleason menten kínai munkáso-

1008

kat fogadott és nekilátott a fal építésének. Ekkortájt fogtuk fel, hogy valamivel megsértettük. Apám kikerekezett egész a Kopasz-hegyre és megpróbálta lebeszélni Gleason urat a falról. Azzal érvelt, hogy semmi szükség minálunk falakat építeni, hiszen senki nem akarja kikémlelni, vajon mit művel Gleason úr a portáján. Azt mondta, az égvilágon senkit nem érdekel Gleason úr. A vadonatúj sportkabátot viselő Gleason úr megtörülgette szemüvegét, és rejtélyes mosollyal a cipőjét vizsgálgatta, miközben egy szót sem szólt. Távoztában apám arra gondolt, hogy túl messzire ment. Természetesen érdekel bennünket Gleason úr. Visszapedálozott a hegyre és megkérte, hogy jöjjön el a következő pénteken rendezendő táncmulatságra, de Gleason úr azt felelte: nem szokott táncolni. – Na igen – mondta apám –, azért ha bármikor kedve szottyan, ugorjon csak be. Gleason úr visszavonult, hogy ellenőrizze a falat építő kínai családot. A Kopasz-hegy toronyként magasodott kisvárosunk fölé, s apám benzinkútja mellett ücsörögve nap mint nap láthattuk: miként emelkedik a fal. Nem közönséges látvány volt. Én két évig bámultam, miközben a gyéren érkező tankolókra vártam. Iskola után, meg szombatonként minden lehetséges szabad időmben a gyötrelmes munka nyomán emelkedő falat figyeltem. Gyötrelmes volt, mintha egy órát néznék. Gyakran láttam a kínai munkásokat, amint kocogva téglákat cipelnek deszkákból szegelt hordágyakon. Teljesen kopár volt a hegytető, és ezt a kopárságot Gleason úr valamilyen okból fallal vette körül. A népek kezdetben különösnek találták, hogy valaki ekkora falat húzzon fel a Kopasz-hegyen. A hegy egyetlen értéke az volt, hogy kilátás nyílt róla a városra, és Gleason úr most ezt is elveszi. A termőtalaj nagyon vékony volt, és itt-ott kiütközött a puszta agyag. Az egész placcon soha semmi nem tudott gyökeret ereszteni. A közvélekedés szerint Gleason egyszerűen megőrült, és őrületével együtt a falat is elfogadták. Egy-egy autós alkalmasint kérdezősködni próbált a falról, de apám csak a vállát vonogatta, én meg ismét szembesültem azzal, hogy milyen furcsa ez az egész. – Házat? Oda? – hitetlenkedett az autós. – Nem – mondta apám. – Falat épít egy Gleason nevű pasas. Az idegen tudni akarta, miért, és apám vállat rándított, és ismét elnézett a Kopasz-hegy felé. – Vesszek meg, ha tudom – mondta. Gleason továbbra is a Mason közben lévő öreg házában élt. Deszkával burkolt falú ház volt, az utcára néző oldalán virágoskert díszlett, oldalt mindenféle zöldségek termettek, és hátul virított a gyümölcsös. Éjszaka időnként mi, gyerekek felbicikliztünk a Kopasz-hegyre. Gyötrelmes, izzasztó feladat volt, a legrosszabb része egy meredek, úttalan út, amin végül feltoltuk a járgányokat, tüdőnket szinte reszelte az éjszakai levegő. Miután felértünk, semmi mást nem találtunk, mint falakat. Egyszer leromboltuk a téglákat, máskor pedig megdobáltuk a sátrakat, amelyekben a kínai munkások aludtak. Így fejeztük ki rosszallásunkat a megmagyarázhatatlan jelenség iránt. Valószínűleg a tizenkettedik születésnapom előtti napon fejezték be a fal

1009

építését. Jól emlékszem, hogy piknikezni mentünk születésnapomon egy város közeli kirándulóhelyre, húst sütöttünk a patak egyik kanyarulatánál, ahová jól odalátszottak a Kopasz-hegy falai. Egy sült bordával a kezemben ácsorogtam, amikor valaki megszólalt: – Nézzétek, elmennek! Álltunk a patakparton és néztük a kínai munkásokat, amint lassan tolják lefelé biciklijüket a hegyről. Akadt köztünk, aki úgy vélekedett, hogy az egyes számú bánya bejáratához új kéményt húznak fel, és van is ott egy magas téglakémény, úgyhogy úgy tűnik, tényleg felhúzták. Amikor szétfutott a hír, hogy kész a fal, a város nagy része felment bámészkodni. Körbesétáltuk a négyszögletesre formált falat, ami semmivel sem volt érdekesebb, mint bármely más téglafal. Megálltunk a fából épült kapuk előtt és próbáltunk bekukucskálni, de csak egy kis vakfalat láthattunk, amit nyilvánvalóan a leselkedni próbálók megviccelésére szerkesztettek oda. Maguk a falak minden oldalon hozzávetőleg három és fél méter magasak lehettek, a tetejükre üvegcserepeket szórtak, meg szögesdrótot rögzítettek. Miután kiderült, hogy lehetetlen a zárt területre bejutni, mindannyian felkerekedtünk és hazamentünk. Gleason úr akkor már régóta nem mutatkozott a városban. Helyette a felesége ereszkedett le egy kézi bevásárlókocsival a Mason közből a főutcára, ahol bevásárolt a fűszeresnél meg a hentesnél (zöldséget soha nem vett, hiszen azt otthon termelték), hogy aztán hazacibálja a teli kocsit a Mason közbe. Időnként láttuk, amint meg-megáll félúton, a meredeken emelkedő Gell utcában. Csak állt ott és fújtatott. Senki nem kérdezte a falról. Mindenki tudta, hogy nem ő a felelős a falért, és inkább szánalmat éreztek iránta, amiért mind a vásárolt holmik, mind férje őrültségének a terhe rá nehezedik. Még amikor elkezdett a Dixonféle vasüzletbe járni és gipszkartont, több kanna festéket és szigetelőanyagot kért, akkor sem faggatózott senki, hogy mire kell ez neki. Valahogy sajátosan el is fordította a tekintetét, ezzel jelezvén félelmét a kérdezősködéstől. Az öreg Dixon hordta ki a gipszkartont és a festékes kannákat. – Szegény asszony – mondta, ahogy nézett utána. – Még az ág is húzza. Esetenként, amikor a benzinkútnál ücsörögve süttettem a hasamat, és szokás szerint álmodoztam, vagy az irodában kucorogva rosszkedvűen bámultam a kinti esőt, észrevettem Gleasont, egy töpörödött emberkét a hegytetőn, amint éppen belép a temérdek fallal burkolt semmibe, vagy kilép belőle. „Gleason” – gondoltam, és mást semmit. Előfordult, hogy átutazókat hajtott fel a kíváncsiság a hegyre, és akadtak okostojások, akik bevették a helybeliek meséjét, amely szerint kínai templom romjai vannak odafent, vagy más hasonló sületlenségeket. Egy olasz turistacsoport a fal tövében piknikezett, és a zárt kapu elé állva sorra fényképet készítettek egymásról. Isten tudja, minek vélték a torz építményt. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a tizenkettedik és tizenhetedik születésnapom közötti öt évben vajmi kevéssé foglalkoztatott a fal. Utólag elvesztegetett időszaknak tűnnek azok az évek számomra, és alig emlékszem belőlük

1010

valamire. Ráhajtottam egy Susy Markin nevű lányra, ami abból állt, hogy uszodából jövet biciklivel követtem. Mögé ültem a moziban, és kószáltam a házuk körül. Ámde egyszer csak más városba költöztek, és én ültem a benzinkútnál a napon és vártam, hogy visszajöjjenek. Közben gőzerővel modernizálódtunk. Amikor elterjedt, hogy színes falfestékeket lehet kapni, egyetlen éjszaka alatt az egész város harsogó és ragyogó virágbokréta lett. A festékek azonban nem voltak valami jó minőségűek, mert hamarosan kifakultak és lepattogzottak, és most meg olyan lett városunk, akár egy hervadt virágoskert. Visszagondolva azokra az évekre, a biciklikerekek lágy surrogása a főutcán az egyetlen kézzelfogható, ami eszembe jut. Visszagondolva úgy tetszik, mintha ez a hang békét árasztott volna, de aztán eszembe jut, milyen melankóliát váltott ki belőlem, valahogy elkeveredett a korai délutánokkal, amikor a nap lebukott a Kopasz-hegy mögött. Olyan szomorú volt a város, mint egy üres táncterem vasárnap délután. Azután tizenhetedik életévem folyamán meghalt Gleason úr. Akkor jöttünk rá, amikor megláttuk felesége bevásárlókocsiját Phonsey Joy temetkezési vállalkozó irodája előtt. Roppant lehangoló látvány volt az a magányos jármű a széljárta utcán. Megbámultuk, és sajnáltuk Gleasonnét. Valóban nem lehetett könnyű az élete. Phonsey Joy kiszállította az öreg Gleason urat a vasútállomás melletti temetőbe, Gleasonné asszony pedig taxival követte. Az emberek megnézték az öreg halottaskocsit, és azt gondolták: „Gleason”, de mást semmit. Majd alig egy hónappal aztán, hogy Gleason végső nyugvóhelyére került a vasútállomás melletti magányos temetőben, visszatértek a kínai munkások. Néztük, amint tolták a dombon felfelé a biciklijüket. Mi apámmal és Phonsey Joyjal együtt álltunk és próbáltuk megfejteni, hogy ugyan mi a csuda zajlik. Aztán észrevettem Gleasonnét cammogni felfelé a dombra. Alig ismertem fel, mert hiányzott mögüle a bevásárlókocsi. Fekete esernyő volt nála, és csak akkor bizonyosodtam meg személyazonosságáról, amikor annyira elnehezült a lélegzete, hogy megállt, és előrehajolva levegőért kapkodott. – Gleasonné az – mondtam –, a kínaiakkal. Ámde csupán másnap reggelre lett nyilvánvaló, mi is történik valójában. Az emberek sorban álltak a főutcán, akárcsak egy nagy temetési meneten, de a Grant Street sarka helyett mindenki a Kopasz-hegyre bámult. Egész nap és még a következő napon is csoportokba verődve néztük, hogyan rombolják a falakat. Eleinte csak azt láttuk, hogy ide-oda futkostak a kínaiak, de amíg ki nem döntöttek egy nagyobb szakaszt a fal város felé néző részéből, nem jöttünk rá, hogy valójában van valami odabenn. Képtelenség volt kivenni, mi az, de valami volt. Az emberek bámultak és mutogatták egymásnak Gleasonnét, aki fel-alá járkált és a munkálatokat felügyelte. Végül aztán egyesével vagy párosával, gyalog vagy biciklivel, az egész város felkerekedett a Kopasz-hegy felé. Dyer úr becsukta a boltját, apám pedig üzembe helyezte a vén furgont, és vagy húsz emberrel megrakodva mi is felvergőd-

1011

tünk a hegytetőre. Tele volt a plató, és a keresztdeszkákba kapaszkodtak, mialatt apám mogorva ábrázattal kormányozott a gyalogosok meg biciklisek sokasága között, és végül ott parkolt le, ahol a földút túl meredek lesz. Felbaktattunk ezen a meredek szakaszon, és közben sejtésünk sem volt, mit találunk majd a hegytetőn. Nagy csend volt odafent. A kínai munkások szorgosan dolgoztak, a harmadik és a negyedik falat bontották el és a téglákat gondosan megtisztítva, formás halmokba rakták. Gleasonné sem szólt. Az egyetlen megmaradt sarokban állt, és kihívóan tekintett a tátott szájjal bámuló városiakra, akik egy valahai másik sarokban álltak. És köztünk meg Gleasonné között ott volt életem leghihetetlenebbül csodálatos látványa. Egy pillanatig nem ismertem fel. Leesett állal álltam és belélegeztem meglepő szépségét. És aztán rájöttem, hogy saját kis városunkat látom. Az épületek alig méternyi magasak voltak és kissé elnagyoltan megformáltak, de nagyon pontosak. Észrevettem, hogy Dyer úr megbökte apámat, és azt suttogta neki, hogy Gleason ugyanolyanra koptatta a HENTESBOLT feliratának N betűjét, amilyen a valóságban volt. Meggyőződésem szerint abban a pillanatban mindenkin eluralkodott valami tiszta örömérzet. Nem emlékszem, hogy valaha is tapasztaltam volna hasonló emelkedettséget és boldogságot. Meglehet, kissé gyermekesen, felnéztem apámra, és olyan meleg mosoly terült szét az arcán, hogy tudtam: hozzám hasonlóan érez. Később elmondta, hogy arra gondolt: Gleason direkt ezért a pillanatért építette fel városunk modelljét, mert azt akarta, hogy legyünk büszkék és felejtsük el végre az amerikai álmokat. A többi, tette hozzá apám, már nem szerepelt Gleason terveiben, és nem láthatta előre mindazt, ami a későbbiekben bekövetkezett. Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy apám nézőpontja kissé érzelmi töltésű és talán sértő is Gleasonra nézve. Személy szerint azt hiszem, hogy nagyon is tisztában volt azzal, ami történt. Eljön a nap, amikor ezt bizonyítékok igazolják majd. Szilárdan hiszem, hogy léteznek olyan személyes iratok, amelyekből kiderül, hogy Gleason pontosan tisztában volt tette várható következményeivel. Annyira hatása alá kerültünk a játék városka által nyújtott látványnak, hogy elkerülte figyelmünket a legjelentősebb részlet. Gleason nemcsak a lakóházakat és az üzleteket építette meg, hanem lakókkal is benépesítette a kis makettet. Amint lábujjhegyen közlekedve bámészkodtunk, egyszer csak felfedeztük önmagunkat. – Nézze csak – szóltam Dyer úrhoz –, csak nem maga az ott? És valóban ott állt üzlete előtt, kötényben. Amint lehajoltam, hogy közelebbről tanulmányozzam a kis figurát, meghökkentett az arckifejezése. A megmintázás ugyan kimunkálatlan volt, a festék is csak úgy tessék-lássék volt rákenve, az arc pedig túlságosan fehérre sikeredett, ellenben az arckifejezés tökéletes volt: lebiggyesztett, csúfondáros ajak, magasra rántott szemöldök. Minden kétséget kizáróan Dyer úr volt az.

1012

Dyer úr mellett apám egy keskeny gyalogúton guggolt és szerelmes tekintettel bámulta a hentes kerékpárjának fogaskerekét. Gépolaj és remény csillogott az arcán. És ott voltam jómagam is, amerikai pózban dőltem neki egy kútnak, beszélgettem Brian Sparrow-val, aki bohóckodva szórakoztatott. Phonsey Joy a halottaskocsija mellett posztolt. Dixon úr bent ült a vaskereskedésében. Minden ismerősöm fellelhető volt az aprócska városban. Aki nem az utcán vagy az udvarán tartózkodott, az a belső helyiségekben volt, és nem kellett nagy furfang annak a felfedezéséhez, hogy a tetők megemelése révén oda is beleshetünk. Lábujjhegyen jöttünk-mentünk az utcákon, bekukucskáltunk egymás ablakán, megemelgettük egymás házának a tetejét, megcsodáltuk egymás kertjét, és amíg mindez lefoglalt, Gleasonné óvatosan elillant közülünk és hazafelé vette útját. Nem kezdeményezett beszélgetést senkivel, és őhozzá sem szólt senki. Bevallom, én emeltem meg a Cavanagh-ház tetejét. Így hát én fedeztem fel Cavanaghnét az ágyban, az ifjú Craigie Evansszel. Sokáig ácsorogtam, alig fogtam fel a látványt. Csak bámultam és bámultam az emberpárt. Végül aztán, amikor felfogtam, amire addig értetlenül meresztettem a szemem, olyan erővel tört rám a féltékenység, a bűntudat és a kíváncsiság, hogy hirtelenében azt sem tudtam, mitévő legyek a felemelt háztetővel. Végül aztán Phonsey Joy vette ki a tetőt a kezemből, és óvatosan visszahelyezte a házra, úgy képzelem, nagyjából így szokta a koporsókra is ráhelyezni a fedelet. Mindeközben azonban akadtak, akik meglátták, amit láttam, és gyorsan kezdett terjedni a hír. Csoportok alakultak, és városunk modelljét mindannyian némi félsszel méregettük. Ha Gleason tudott Cavanaghné és Craigie Evans kapcsolatáról (amiről senki más nem), vajon mi minden mást tudhatott? Akik még nem látták magukat a városkában, egyre idegesebbek lettek és elbizonytalanodtak azt illetően, hogy megkeressék-e magukat, vagy sem. Csendes gyanakvással és hitetlenkedő bűntudattal méregettük a háztetőket. Azután mindannyian lebandukoltunk a dombról, olyan mélységes csendben, ahogyan a gyászolók gyülekezete távozik egy temetési szertartásról; csak a kavicsok recsegtek a talpunk alatt, külön gondot okozva a magas sarkú cipőkben botladozó nőknek. Másnap a megyei tanács rendkívüli ülésen megszavazott egy indítványt, amely szerint Gleasonné köteles elbontani a városról készült kicsinyített másolatot, mivel a megépítése ellentétes volt az érvényes építési előírásokkal. Sajnálatosan azonban a városi újság még a végrehajtás előtt értesült a rendelkezésről. Még mielőtt egy újabb nap eltelt volna, közbelépett a kormány. A kicsinyített várost és lakosait egyaránt jogi védelem alá helyezték. Nagy, fekete autóban városunkba utazott a turizmusért felelős miniszter és beszédet intézett hozzánk a focipályán. A lelátón ültünk és sült krumplit ettünk, miközben ő a kerítés előtt állva szónokolt. Nem hallottuk túl jól, amit mondott, de

1013

azért így is hallottunk eleget. Kijelentette például, hogy a kicsinyített város művészi értéket képvisel, ezt hallva barátságtalan képeket vágtunk. Azt is mondta, hogy felbecsülhetetlen turistalátványosság. Bizonygatta, hogy a világ minden égtája felől tódulnak majd hozzánk a turisták megcsodálni. Híresek leszünk. A gazdasági élet felvirágzik. Rengeteg új munkahely születik, mert szükség lesz idegenvezetőkre, tolmácsokra, gondnokokra, taxisofőrökre, valamint üdítőital-, meg fagylaltárusokra. És eljönnek az amerikaiak is. Buszokon, autókkal meg vonaton özönlenek majd városunkba. Rengeteg fényképet készítenek, és bukszájuk dagad majd a dollártól. Amerikai dollártól. Bizalmatlanul méregettük a minisztert, azon töprengtünk, tud-e vajon Cavanaghnéról, és nyilván észrevette a bizalmatlanságunkat, mert arra célozgatott, hogy bizonyos vitatott darabokat el fognak távolítani, sőt párat már el is távolítottak. Növekvő izgalommal fészkelődtünk székeinken, mint a moziban, amikor a filmbeli feszültség a tetőpontja felé közeledik, aztán lenyugodtunk, és figyelmesen hallgattuk a minisztert. És mindannyian újra álmodni kezdtük amerikai álmainkat. Láttuk lelki szemeinkkel, amint zajtalanul sikló, hatalmas autóinkban száguldozunk fényesen kivilágított városok sűrűjében. Elképzeltük, hogy méregdrága éjszakai mulatókban kivilágos-kivirradtig táncolunk. Olyan menő csajokkal jöttünk össze, mint Kim Novak és olyan férfiakkal, mint Rock Hudson. Koktélokat ittunk. Lustán vettük szemügyre zsúfolt hűtőszekrényeink tartalmát, és pazar kajákat készítettünk a végeláthatatlan éjféli amerikai filmekhez, amit nagy képernyős televíziónkon néztünk, előfizetési díj nélkül. A miniszter, mint aki maga is amerikai álmainkból lépett ki, visszaszállt hatalmas, fekete kocsijába és lassan kiúszott szerény sportpályánkról, amelyet azonnal elleptek az újságírók, jegyzettömbjeikkel és kameráikkal. Töméntelen képet készítettek rólunk és kattogtatták gépeiket a Kopasz-hegy tetején lévő kicsinyített figurák körül is. Másnap velünk teltek meg a lapok. A fényképeken egymás mellett voltak láthatók a valódi emberek és a róluk mintázott figurák. És a nevünk, az életkorunk és minden, amit tettünk, ott állt az újságokban feketén fehéren. Interjú készült Gleasonnével, de semmi érdekeset nem mondott. Annyit közölt csupán, hogy a játék város a férje hobbija volt. Jól éreztük magunkat. Nem utolsó dolog saját fényképedet látni az újságokban. Ismét módosult a véleményünk Gleasonról. A megyei tanács újabb ülésén a Kopasz-hegyre vezető földutat „Gleason sugárút”-ra keresztelte. Aztán mindenki hazament és várta az ígért amerikaiakat. És hát jöttek is. És hadd mondjam el, mi sült ki a dologból. Az amerikaiak naponta özönlenek buszokon, autókkal és a fiatalabbak olykor vonattal. Létesült egy kis leszállópálya kint, a temető közelében, és oda is érkeznek kisgépekkel. Phonsey Joy fuvarozza őket a temetőbe, ahol megtekintik Gleason sírját, aztán fel a Kopasz-hegyre, majd le a városba. Nagyon szépen

1014

megél belőle. Jó látni, hogy van valaki, aki szépen megél belőle. Phonsey fontos emberré kezd válni a városban, és beválasztották a megyei tanácsba is. A Kopasz-hegyen fél tucat messzelátót szereltek fel, hogy az amerikaiak kémlelhessék a várost, és meggyőződhessenek: ugyanaz van lent is, mint a hegyen. Herb Gravney fagylaltot, üdítőitalt, meg filmet árul nekik, hogy pótolni tudják a gépeikből kifogyottakat. Ő is nagyon szépen megél belőle. Megvásárolta az egész makettet Gleasonnétól, és öt amerikai dollárt szed a belépésért. Ma már Herb is tanácstag. Nagyon jól megcsinálta magának. Azzal kínálja a filmet, hogy fényképezzék le a makettházakat meg a lakóikat, aztán az erre a célra szerkesztett térképeikkel jöjjenek le a városba, és cserkésszék be az igazi embereket. Az igazat megvallva ez a buzgó embervadászat legtöbbünknek nem tetszik. Felkeresik például apámat és megkérik, hogy meredjen Dyer biciklijének váltójára. Nézem apámat, amint mélyre hajtott fejjel átballag az utca túloldalára. Már nem köszön az amerikaiaknak. Nem érdeklődik a színes televízióról, sem Washington érdekességeiről. Letérdel Dyer biciklije elé a járdára. Körülállják. Gyakran nem pontosan emlékeznek az odafent látott figurára, és megpróbálják rávenni apámat valami helytelen pózra. Eredetileg vitázott velük, de ma már nem. Teszi, amit kérnek tőle. Ide-oda lökdösik, miközben az arckifejezése miatt izgulnak, amely már nem olyan, mint régen. Utána, tudom, hozzám jönnek. Én következem a térképen. Valamiért nagyon népszerű vagyok. Felkutatnak engem és a benzinkutamat, és ez már négy éve így megy. Nem várom túl lelkesen őket, mert még ide sem érnek, tudom, hogy kiábrándítom őket. – Hiszen ez nem az a fiú. – De igen – mondja Phonsey –, nagyon is. – És noszogat, hogy mutassam meg az igazolványomat. Gyanakvón vizsgálják az igazolványt, úgy tapogatják a papírt, mintha esetleg ügyes hamisítvány lehetne. – Nem – hirdetik ki az ítéletet. (Az amerikaiak igen magabiztosak.) – Nem – rázzák a fejüket –, ez nem az igazi fiú. – Az igazi fiú fiatalabb. – Azóta öregedett. Régebben fiatalabb volt. – Amikor ezt mondja, Phonsey elgyötörtnek tűnik. Megengedheti magának, hogy elgyötörtnek tűnjön. Az amerikaiak belebámulnak az arcomba. – Ez egy másik fiú. Végül mégis előveszik a fényképezőgépeiket. Mogorván állok és próbálok olyan derűs képet vágni, amilyet régen. Gleason derűsnek látott, de már nem emlékszem, milyen érzés is volt. Brian Sparrow-ra néztem. De Brian is fáradt. Nehezére esik bohóckodni, és az amerikaiak nem is igen méltányolják. Nekik a makett tetszik jobban. Szomorúan nézem, sajnálom, hogy ilyen ellenszenves közönség előtt kell szerepelnie. Az amerikaiak egy dollárt fizetnek, hogy lefényképezhessenek. Aggódnak, nehogy becsapják őket. Egész idő alatt csalódottak, én meg egész idő alatt bűnösnek érzem magam, mert valamiképp csakugyan átejtettem őket azáltal, hogy öregebb és szomorúbb lettem. CSÁK GYULA fordítása

1015

NAGÍB MAHFÚZ*

Zaabalavi

Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem Zaabalavi sejket. Egy dalban hallottam róla először: Ó, Zaabalavi, mért romlott meg a világ? Egyhangú az életünk, minden oly fonák. Gyermekkoromban még úton-útfélen énekelték ezt a dalt, és egyszer, magam se tudom, mi ütött belém – bár a gyermekek szüntelenül kérdésekkel ostromolják a felnőtteket –, faggatni kezdtem az apámat: – Kicsoda Zaabalavi, apám? Tűnődve járatta végig a tekintetét arcomon, mintha kétségbe vonná, megértem-e a válaszát. Végül így felelt: – Bárcsak rád hullana az áldása! Ő Allah igaz szentje, megszünteti a bajt meg a zavarokat. Ha ő nincs, jómagam is nyomorultul elpusztultam volna. Az évek során többször hallottam, amint apám a szent férfi dicséretét zengi, csodatételeiről mesél. Teltek-múltak a napok, sok betegséget hoztak, és én könnyűszerrel találtam mindegyikre orvosságot, meg is tudtam fizetni az árát, de egyszer olyan kór támadott meg, amelyre senki nem tudott gyógyírt. Kétségbeesetten próbálkoztam ezzel-azzal, és ekkor, szerencsére, eszembe villant a gyermekkoromban hallott név: – Miért is ne keresném meg Zaabalavi sejket? – gondoltam. Az is eszembe jutott, hogy apám azt mesélte, Kanvar sejknél ismerkedett meg vele, az Egyházi Bíróság jogászának Khan Gaafar-i házában; fölkerekedtem hát, hogy megkeressem a sejket. Nem lévén biztos benne, ott lakik-e még, megszólítottam egy babárust a ház végében. – Kanvar sejk? – ismételte, zavartan fürkészve arcomat. – Réges-régen elköltözött innen, úgy tudom, a kertvárosban lakik, és az al-Azhar téren van irodája. A telefonkönyvben megkerestem az iroda címét, és tüstént útra keltem a Kereskedelmi Kamara felé, ahol Kanvar sejk az irodáját bérelte. Beüzentem neki, hogy fogadjon, és be is tessékeltek a szobájába, ahonnan épp akkor lépett ki egy gyönyörű nő, bódító illatfelhőben. A sejk rám mosolygott, és egy bőr karosszékre mutatott. Cipőm vastag talpán át is éreztem, mint süpped lépteim alatt a drága szőnyeg. A sejk európai szabású öltönyt viselt, szivar volt a kezében, tartá* A világhírű Nobel-díjas egyiptomi író kilencvennégy éves korában, 2006. augusztus 30-án elhúnyt Kairóban.

1016

sa elárulta, hogy igencsak elégedett önmagával és a világgal. A meleg fogadtatásból arra következtettem, hogy bennem jövendő ügyfelét látja, így hát zavarba jöttem, amiért hiába vesztegetem értékes idejét. – Tessék! – mondta, hogy beszédre buzdítson. – Én Ali al-Tatavi sejk fia vagyok, aki az ön barátja volt valaha – mondtam végül, hogy tisztázzam helyzetemet. Rám függesztett tekintetében megtört a figyelem, de még nem tűnt el teljesen, még nem tudta, mit remélhet tőlem. – Allah nyugossza lelkét! – szólalt meg. – Derék férfi volt. Nagy fájdalmam, ami idehozott, a székhez cövekelt. – Apám mesélt nekem egy Zaabalavi nevű jámbor szentről – folytattam –, akivel méltóságod házában találkozott. Mindenáron beszélnem kell vele, uram, ha az élők sorában van még. Nem is leplezte közönyét, és én egy cseppet sem csodálkoztam volna, ha ajtót mutat, és velem együtt apám emlékét is kihajítja. Olyan ember hangján szólalt meg, aki eldöntötte, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a látogatást. – Régen volt. Alig emlékszem már rá. Felálltam, hogy lássa, nem akarok visszaélni türelmével. – Csakugyan szent volt? – Csodatévő embernek tartottuk. – Hol találhatnám meg? – kérdeztem az ajtó felé menet. – Úgy tudom, al-Azhharban lakott, a Birgavi Palotában – és a papírjait kezdte rendezgetni az íróasztalán, eltökélt mozdulatokkal, hogy tudomásomra hozza, nem nyitja többé szóra a száját, míg el nem megyek. Köszönetképpen bólintottam, bocsánatot kértem a zavarásért, kifelé igyekezve zúgott a fejem a szégyentől, se nem láttam, se nem hallottam. Nyüzsgő, forgalmas negyedben találtam meg a Birgavi Palotát. Roskatag épület volt, omladozófélben, csak régies stílusú homlokzata volt ép, meg az udvara, melyet minden bizonnyal gondoznia kellett volna valakinek, de jobbára csak szemétdombnak használták. A fedett kapubejáróban egy aprócska, semmitmondó külsejű ember – alig-ember – régi könyveket, teológiai és misztikus műveket árult. Amikor Zaabalavi felől érdeklődtem nála, rám szegezte keskeny vágású, gyulladt szemét, és ámuldozva így szólt: – Zaabalavi! Szentséges egek, de régen is volt! Valóban itt lakott, ebben a házban, amikor még lakni lehetett benne, sokszor elüldögélt mellettem, az elmúlt időkről beszélgettünk, és szent jelenléte áldást hozott rám. Vajon hol lehet most? Sajnálkozva megvonta a vállát, és faképnél hagyott egy vásárló kedvéért. Én meg üzletről üzletre jártam a kerületben, kérdezősködtem mindenfelé. Sok boltos egyáltalán nem hallott Zaabalaviról, mások, bár sóhajtozva emlegették a vele töltött szép időket, nem tudták, hol lehet mostanában, és voltak olyanok is, akik csúfondárosan beszéltek róla, lesarlatánozták, és lelkemre kötötték, forduljak

1017

inkább orvoshoz – mintha ez nem jutott volna magamtól is eszembe. Nem volt mit tennem, dolgomvégezetlenül mentem haza. A napok úgy szálltak el, mint a porszemek a levegőben, és bennem nőtt a fájdalom, éreztem, hogy nem bírom sokáig. Megint Zaabalavi körül keringtek gondolataim, szentséges neve reményt keltett bennem, ebbe kapaszkodtam. Ekkor támadt az az ötletem, hogy a kerületi sejktől kérek segítséget. Szinte csodálkoztam is, miért nem gondoltam erre már korábban. A sejk szűk üzletben rendezte be az irodáját, kicsike íróasztallal, telefonnal. A tiszteletre méltó férfi zakót viselt csíkos galabiája fölött, s ott ült íróasztalánál. Nem emelte föl a tekintetét, a mellette ülő emberrel tárgyalt, én meg vártam, hogy vége szakadjon beszélgetésüknek. Ott álltam, mígnem a látogató elment. Akkor a sejk hidegen végigmért. Mindenáron meg kell nyernem! – ismételgettem magamban, és csakugyan, nem telt bele sok idő, nyájasan hellyel kínált. – Meg kell találnom Zaabalavi sejket – mondtam, amikor jövetelem céljáról kérdezett. Csodálkozva fürkészett ő is, akárcsak a többiek, akiknél Zaabalavi felől érdeklődtem. – Úgy tudom, még él – mondta mosolyogva, kivillantva aranyfogait. – De az az ördöngös benne, hogy állandóan változtatja lakhelyét. Meglehet, őbelé fog ütközni, ahogy kilép az ajtón, de az is előfordulhat, hogy hetekig, hónapokig bottal ütheti a nyomát. – Hát még ön se tudja, hol van? – Én se. Csudálatos ember, adjunk hálát Allahnak, hogy még él. – Szemügyre vett, és azt dünnyögte: – Úgy látom, ön rossz bőrben van. – Meglehetősen. – Bárcsak Allah megsegítené! De miért nem segít józan ésszel önmagán? Egy árkus papírt terített ki az asztalra, ügyes mozdulatokkal rárajzolta a kerület térképét, megjelölte a negyedeket, utcákat, fasorokat és tereket. Elgyönyörködött a munkájában, majd így szólt: – Ezek itt a bérházak, az ott az illatszerárusok negyede, amaz a rézműveseké, emitt van a mecset, amott a tűzoltóság meg a rendőrség. Ez a rajz lesz a legjobb kalauza. Kukkantson be a kávéházakba, nézelődjön ott, ahol a dervisesek táncolnak, keresse a mecsetekben meg az imaházakban, és a Zöld Kapunál, mert az is lehet, hogy elvegyült a koldusok tömegében, és szemre nem különbözik tőlük. Én tulajdonképpen már évek óta nem láttam őt, annyira el vagyok foglalva a világ száz bajával, és csak most, az ön tudakozódása élesztette föl bennem ifjúságom gyönyörű napjait. Álmélkodva néztem a rajzra. Csöngött a telefon, a sejk fölvette a kagylót. – Önnek adom a térképet – mondta még nagylelkűen. – Bármikor szívesen állunk a rendelkezésére. A térképet összehajtogattam és elbúcsúztam, majd bejártam az utcákat, tere-

1018

ket, fasorokat, megkérdeztem mindenkit, akiről úgy véltem, ismerős errefelé. Végül egy parányi vasalóműhely tulajdonosa azt tanácsolta: – Menjen el Umm al-Ghulamba, Hasszanejnhez, a kalligráfushoz. Zaabalavi meg ő jó barátok voltak. Útnak eredtem, és megtaláltam az öreg Hasszenejnt, ott dolgozott egy folyosó alakú üzletben, színes feliratokkal és festékeskancsókkal körülvéve. Jellegzetes szag, enyv és illatszer keveréke itatta át az üzlet minden zugát. Az öreg Hasszanejn birkabőr szőnyegen kuporgott egy kartonlap előtt, amely a falhoz volt támasztva, Allah nevét rajzolta fel ezüst betűkkel a közepére. Elmélyülten pepecselt az írásjeleken, szépítgette őket. Megálltam mögötte, nem mertem zavarni, nehogy kizökkentsem ihletéből, amely mesteri kezét vezette. Sokáig várakoztam, amíg végül szívből jövő kedvességgel így szólt: – Tessék! Észrevette hát, hogy ott vagyok. Megmondtam a nevemet. – Azt hallottam, hogy Zaabalavi sejk az ön barátja, őt keresem – tettem hozzá. Megállt a keze. Csodálkozva fürkészte az arcomat. – Zaabalavi! Dicsőség Allahnak! – sóhajtotta. – Ugye, az ön barátja? – kérdeztem mohón. – A barátom volt valamikor régen ez a titokzatos ember. Egy időben sokszor meglátogatott, és mindenki azt hitte, ő az én legjobb, legdrágább hozzátartozóm, aztán egy szép napon eltűnt, mint a kámfor. De ne kárhoztassuk a szenteket! A reménysugár oly hirtelen lobbant el bennem, mint a láng, ha kifogy a lámpásból az olaj. – Akkoriban annyira együtt voltunk – folytatta Hasszanejn –, hogy úgy éreztem, jelen van mindenben, amit csak rajzolok. Vajon most hol lehet? – Él még? – Él, ne kételkedjék benne. Csalhatatlan ízlése volt, legszebb rajzaimat neki köszönhetem. – Allah a tudója – mondtam, s hangomat csaknem elfojtotta halott reményem hamuja –, mekkora szükségem van rá, és önnél jobban senki se tudja, hol találhatok a bajomra orvosságot. – Igen, hogyne. Allah adja vissza az egészségedet! Úgy mondják, Zaabalavi valójában ember, és mégis, több... Túláradó mosollyal tette hozzá: – Feledhetetlenül szép az arca. Vajon hol lehet most? Ímmel-ámmal felálltam, kezet fogtunk, és kimentem az üzletből. Keresztülkasul bejártam az egész negyedet, megszólítottam minden éltesebb, bölcs arcú embert, akiről úgy gondoltam, hogy a segítségemre lehet. Egy babárus elmondta, hogy Gad sejk, az ismert zeneszerző házában találkozott egyszer vele. Elmentem hát Tabaksijjába, a zenészhez, meg is találtam egy régi bútorokkal választékosan berendezett szobában, amelynek falait történelmi témájú festmények díszítették. Gad sejk egy díványon üldögélt, mellette hevert nevezetes lantja, némán őrizve korunk legszebb dallamait; egy mozsártörő hangja meg gyerek-

1019

zsivaj szűrődött át a falakon. Üdvözöltem a sejket, elmondtam, ki vagyok; jólesett a szívélyes fogadtatás. Egy szóval, egy mozdulattal se firtatta, mi szél hozott ide, és az az érzésem támadt, hogy nem is érdekli. Jóindulatától és kedvességétől elragadtatva így szóltam: – Gad sejk, én az ön rajongója vagyok, régóta elbűvölnek a dalai. – Köszönöm – mondta mosolyogva. – Kérem, bocsásson meg, amiért zavarom – folytattam félénken –, de azt hallottam, ön Zaabalavi barátja volt, nekem meg nagy szükségem volna rá. – Zaabalavi! – mondta révedezve. – Önnek szüksége van rá? Allah segítse önt, mert ki tudja rólad, Zaabalavi, hol vagy. – Hát nem jár önhöz? – kérdeztem sóvárogva. – Valamikor gyakran meglátogatott. Lehet, hogy még eljön, de előfordulhat, hogy soha nem látom többé az életben. Nagyot sóhajtottam, és megkérdeztem: – Miért teszi ezt velünk? Kezébe vette a lantját. – Ilyenek a szentek. Máskülönben nem volnának szentek – tette hozzá mosolyogva. – Vajon mindenki, akinek szüksége van rá, úgy szenved, mint én? – Szenvedés nélkül nincs gyógyulás. Fölvette a pengetőt és lágyan megpendítette a húrokat. Gondolataimba süppedve néztem. Aztán, mintegy megfeledkezve róla, azt dünnyögtem magam elé: – Így hát hiába jöttem. Gad sejk mosolygott, és a lant peremére hajtotta a fejét. – Allah ne rója fel bűnéül – szólt –, hogy így vélekedik erről a látogatásról, amelynek megismerkedésünket köszönhetjük. Zavarba jöttem, és bocsánatkérően mondtam: – Elnézést kérek, a kudarc elvette az eszemet! – De hát mért beszél kudarcról? Ez a rendkívüli férfi kifáraszt mindenkit, aki csak keresi. Régebben könnyű dolgunk volt, mert tudtuk, hol lakik. De azóta megváltozott a világ, és mivel ő olyan rangra tett szert, ami csak a hatalmasokat illeti meg, a rendőrség mondvacsinált ürüggyel hajszolja. Ezért nem könnyű őt megtalálni, de legyen türelmes, előbb vagy utóbb biztosan ráakad. Fölegyenesedett, és lantját mesterien pengetve egy dal első taktusait kezdte játszani. Majd így énekelt: Hiába minden korholás, folyton csak rátok gondolok, rátok, kiket szerettem, borom volt szavatok. Lélekben fáradtan hallgattam a szépséges dallamot meg az énekszót, el-elkalandozó figyelemmel. – Egyetlen éjszaka komponáltam meg ennek a versnek a zenéjét – mondta Gad sejk, amikor a lant elnémult. – Jól emlékszem, kis bajram éjszakája volt.

1020

Zaabalavi egész éjjel itt volt nálam, ő választotta a verset. Ott ült egy darabig, ahol most ön, aztán felállt és a gyermekeimmel játszott, mintha ő maga is gyermekké változott volna. Ha elfáradtam és elapadt bennem az ihlet, mellbe bökött, tréfálkozott velem, és lelkemben megáradtak a dallamok, s ez így ment mindaddig, amíg el nem készültem a legszebb dallal, amit valaha is írtam. – Zaabalavi ért a zenéhez? – Ő maga a zene. Nagyon szép a hangja, ha beszélni hallottad, rögtön énekelni támadt kedved. Emelkedett szellemének hatása alól senki nem vonhatta ki magát. – Hogy tud meggyógyítani olyan betegségeket, amelyeknek senki nem ismeri az orvosságát? – Ez az ő titka. Lehet, hogy ön is megtudja, ha találkozik vele. De mikor kerül sor a találkozásra? Hallgatásba burkolóztunk, a gyerekek zsivaja ismét betört a szobába. A sejk új énekbe fogott. Újabb és újabb változatokban ismételgette ugyanazt a néhány szót: „Én emlékszem rá”, egészen addig, amíg a falak elragadtatott forgásba nem kezdtek körülöttünk. Nem titkoltam csodálatomat, a sejk köszönetképpen rám mosolygott. Aztán felálltam és búcsút vettem tőle. A sejk egészen a kertkapuig kísért. Kezet fogott velem és azt mondta: – Azt rebesgetik, mostanában gyakran megfordul Hagg Vanasz al-Darnanhuri házában. Ismeri őt? Megráztam a fejem, de új remény költözött a szívembe. – Vanasz magánvállalkozó – folytatta Gad –, néhanapján eljön Kairóba, megszáll valamelyik szállodában, de az estéit a Negma bárban tölti, az Alfi úton. Megvártam, amíg beesteledik, és elmentem a Negma bárba. Megkérdeztem az egyik pincértől, itt van-e Hagg Vanasz, és ő a sarok felé intett, a tükörrel borított vastag oszlop árnyékába. Egy férfi ült ott egymagában, asztalán borosüvegek álltak, az egyik alján alig kotyogott valami, egy másik üres volt már. Semmi harapnivaló nem volt előtte, lerítt róla, hogy megrögzött iszákos. Lazán redőzött selyemgalabiát viselt, a fején gondosan körbetekert turbánt. Lábát kinyújtotta az oszlop felé, elégedetten pillantgatott a tükörbe. A tükör visszaverte élemedett kora ellenére is húsos, kerek, csinos ábrázatát, amelyet megszínezett a bor. Bátran elindultam feléje, és megálltam a közelében. Pillantást se vetett rám, egy mozdulattal sem árulta el, hogy észrevette jelenlétemet. – Jó estét, Vanasz úr – mondtam barátságosan. Nagy hirtelen fordult felém, mintha szendergéséből riasztottam volna fel, rosszallóan nézett rám. Magyarázkodni kezdtem, mi járatban vagyok, amikor szinte parancsolóan, mégis rendkívüli gyöngédséggel a szavamba vágott: – Először, kérem, üljön le, másodszor, igya le magát! Mentegetőzni kezdtem, de ő bedugta a fülét, és azt mondta: – Egy szót sem, amíg nem teljesíti a kérésemet! Láttam, szeszélyes is, nemcsak részeg, így eltökéltem, legalább a felét teljesítem a parancsának.

1021

– Engedjen meg egy kérdést! – mondtam mosolyogva, miközben leereszkedtem a székre. A kezét le se vette a füléről, úgy mutatott az üvegre. – Én csak olyan emberrel állok szóba, ha iszom, aki éppen olyan részeg, mint én, különben nem egy úton járunk, nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Intettem, hogy nem iszom. – Meg is látszik magán – vetette oda. – De ez a feltételem. Teletöltött egy poharat, én tétován elvettem és kiittam. Amikor az ital leért a gyomromba, úgy éreztem, lángra lobban bennem. Türelmesen megvártam, amíg lelohad a belső tűz, majd így szóltam: – Nagyon erős ez nekem. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megkérdezzem... Megint bedugta a fülét. – Majd akkor hallgatom meg, ha berúgott... Másodjára is teletöltötte a poharamat. Remegve bámultam az italt, majd viszolygásomat legyűrve, egy szuszra lehajtottam. Amint szétáradt a bensőmben, minden akaraterőm elporladt. A harmadik pohár után nem emlékeztem semmire, a negyedik után szertefoszlott a jövő. A világ tótágast állt, és kitörlődött az eszemből, miért is jöttem. A férfi figyelmesen felém hajolt, de én már csak jelentés nélküli színes síkok halmazának láttam őt is, meg mindent. Nem tudom, mennyi idő múlva csuklott le a fejem a szék karfájára; mély álomba zuhantam. Soha azelőtt nem álmodtam olyan szépet. Álmomban egy óriási kertben jártam, amelyet dús lombú fák szegélyeztek, az ágak között csillagok villóztak, naplemente színű volt az ég, másutt meg felhő fátyolozta. Jázminszirom dombocskán feküdtem, esőként hullottak rám a szirmok, s egy kút csillogó vízsugara permetet szórt a halántékomra, a fejemre. Gyönyörűség járta át minden porcikámat. Zenekar csicsergett és turbékolt a fülembe. Testem eggyé vált a lelkemmel, minden egységbe olvadt össze, én, a férfi meg a világ, s nyoma sem volt benne torzulásnak, hamisságnak. Az égvilágon semmi se bírhatott volna rá, hogy megszólaljak, vagy akár egy mozdulatot is tegyek, hiszen az egész világegyetem a gyönyör eksztázisában hullámzott körülöttem. Aztán szétfoszlott a látomás. Amikor magamhoz tértem, rendőrökölként sújtott le rám a valóság, és láttam, Vanasz al-Damanhuri figyelmesen nézeget. Egy-két álmos ember üldögélt már csak a bárban. – Mélyen aludt – mondta Vanasz. – Nagyon álmos lehetett. Nehéz volt a fejem, a tenyerembe támasztottam. Amikor elvettem a kezem az arcomról, csodálkozva láttam, hogy vízcseppek csillognak rajta. – Vizes lett a fejem – hüledeztem. – Igen, a barátom mindent megtett, hogy fölébressze – mondta nyugodtan Vanasz. – Ki látott ilyen állapotban? – Ne nyugtalankodjék, jó ember a barátom. Nem hallotta Zaabalavi sejk hírét? – Zaabalavi? – kiáltottam felszökkenve. – Igen – mondta csodálkozva. – Mi lelte? – Hol van Zaabalavi?

1022

– Nem tudom. Itt volt, aztán elment. Ki akartam rohanni, utána futni, hogy megkeressem, de mintha ólomból lett volna minden tagom. Rároskadtam az asztalra, és kétségbeesetten kiáltoztam: – De hiszen ezért jöttem önhöz! Vele akartam találkozni! Segítsen rajtam, utol kell érnem, vagy küldjön el érte valakit! A férfi odaintett egy rákárust, megkérte, keresse meg és hozza vissza a sejket. Majd felém fordult: – Nem vettem észre, hogy beteg. Bocsásson meg! – Mert ön belém fojtotta a szót! – vágtam oda ingerülten. – Mennyire sajnálom! Itt ült, ezen a széken, végig ön mellett. Jázminágból font koszorúval játszott, amelyet az egyik tisztelője akasztott ajándékképpen a nyakába. Megesett a szíve önön, és vizet permetezett a fejére, hogy magához térjen. – Minden este itt találkoznak? – kérdeztem, s a szemem nem vettem volna le az ajtóról, amelyen a rákárus kiment. – Ma eljött, tegnap is itt volt, tegnapelőtt is, de ezt megelőzően majd egy hónapig színét se láttam. – Talán holnap is itt lesz! – sóhajtottam. – Talán igen. – Annyi pénzt adok neki, amennyit csak kér! Vanasz részvevően mosolygott. – Különös, de ígérgetéssel nem lehet levenni a lábáról, ám ha összetalálkoznak, biztosan meg fogja önt gyógyítani. – Nem kér fizetséget? – Meggyógyítja, ha megérzi, hogy szereti őt. A rákárus Zaabalavi nélkül tért vissza. Amennyire tudtam, erőt vettem magamon, és kissé imbolygó léptekkel kimentem a bárból. Minden utcasarkon elordítottam magam: „Zaabalavi!”, és bizonytalanul azt reméltem, egyszer csak megérkezik a válasz. Az utcán őgyelgő fiúk gyanakodva méregettek, bemenekültem az első arra tévedő taxiba. Másnap Vanasz al-Damanhuri oldalán virrasztottam egészen hajnalig, de a sejket hiába vártuk. Vanasz bejelentette, hogy vidékre utazik, és csak akkor jön megint Kairóba, ha a gyapottermésre vevőt talált. – Várnom kell! – biztattam magam. – Meg kell tanulnom türelmesnek lenni! Be kell érnem azzal, hogy tudom, Zaabalavi él, megkedvelt engem, és joggal hihetem, meggyógyít majd, ha legközelebb találkozunk. Néha-néha csüggedés fogott el a hosszú várakozás közben. Kétségbeestem, mármár erőszakkal akartam kitörölni őt az emlékezetemből. Hány és hány ember soha az életben nem találkozik vele, legendának véli. Miért kínzom hát magam? De mihelyt rám tört a fájdalom, megint csak rá gondoltam, és el-eltűnődtem, mikor lesz újra szerencsém, mikor találkozhatom megint vele. Vanasz soha többé nem adott életjelt magáról, azt hallottam, külföldre költözött, de ez sem tántorított el szándékomtól, mert mi tagadás: rögeszmémmé vált, hogy meg kell találnom Zaabalavit. Igen, meg kell találnom Zaabalavit. FÁZSY ANIKÓ fordítása

RADEK SIKORSKI

A szentek porai

„Van kedved leugrani a határra? Úgy egy-két napra, bemelegítésként, mielőtt megszervezzük a heráti utadat. Gazik hajnalban indul.” Mohammed, aki ezt a kérdést feltette, a Dzsámiát forradalmi párt fiatal politikai tisztje volt. Pesavar külvárosának egyik villájában, a párt menekült-hadiszállásán beszélgettünk. Tizenöt órával később már egy keskeny ösvényen kapaszkodtam felfelé, egyre feljebb és feljebb a hegygerinc tetejére. Majd kiugrott a szívem, lüktetett a pulzusom. Előttem két afgán ment. Olyan nehéz volt a mellényem, hogy húzta a vállamat, gumitalpú cipőm csúszkált az apró kőtörmeléken. Valamikor fák álltak itt, most aknákra emlékeztető fatönkök meredtek ki a földből. Nem volt hol meghúzódni, de ismertem a terepet: emlékeztem, hogy a csúcs mentén lövészárkok vonala köti össze a nehézgéppuska-állásokat, s a tető másik oldalán lévő barlangokban lőszerraktárakat rendeztek be, ott el lehetett rejtőzni és meg lehetett pihenni a faládákon. Magasan, úgy kétezer méterre fölöttünk vadászbombázók húztak el. Pilótáik akkor sem vettek volna észre, ha épp szaladok – porlepte öltözékem teljesen beleolvadt a szürke hegyoldalba. A bombázók első, három perccel korábbi átvonulása után maradt fehér kondenzcsíkok már elmosódtak a felhőtlen égbolton. A visszatérő gépek morajlása egyre erősödött. Nyugaton az előttünk magasodó hófödte hegycsúcsok ragyogása összeolvadt a déli napsütéssel. A gépek erről az oldalról jöttek. Zúgásuk egyre közelebbről hallatszott, mégis láthatatlanok voltak a vakító fényben. Amikor átrepültek a fejünk fölött, a zúgás fülsiketítő dübörgéssé változott. A környező hegyekből végre megszólalt a géppuska. A lövedékek narancsszínű röppályái a célponttól messze keresztezték egymást a levegőben. Elfutni? Nincs értelme, a következő pillanatban már hullanak is a bombák, az az egy-két méter már igazán nem számít. Lekuporodtam, amennyire csak tudtam, és úgy figyeltem a távolodó gépeket. Ösztönösen összehúzódtam, várva a sorozatos robbanásokat. Ehelyett egyetlen lövést hallottam a hegygerinc teteje felől: a tüzes orrú Stinger-rakéta üstökösként kúszott egyenesen a vadászgépek irányába, a nyomukban haladt, a hangsebességnél gyorsabban közeledett a célpont felé. Néhány másodperc múlva felrobbant a fehér felhőben. Úgy tűnt, mindkét célt elvétette, ráadásul messze elkerülte az egyik repülőgépet. A bombák három kilométerre tőlünk a kopár hegycsúcsokra hullottak, porfelhőt kavarva a kiirtott erdő felett, de nagyobb kárt nem okoztak. Felnéztem és észrevettem, hogy a vadászgépek egyike irányt változtatott: egyre élesebb szög-

1024

ben tartott lefelé. Mégiscsak eltalálták! Egy sötét, a bombánál is nagyobb alakzat vált le a repülőgépről. Három hosszú másodperc múlva a vadászgép égő tűzgolyóként csapódott a hegyoldalba. – Allahu akbar! Allahu akbar! Az Isten mindenható! – hallatszott a hegytető felől az ujjongás. Közben a sötét foltban egyre kivehetőbbé vált egy ejtőernyő. A géppuska egy pillanatra elnémult, a meglepődött géppuskások csak bámulták a mozgó célpontot, majd újra felhangzottak a lövések. Nehéz lett volna elhibázni. Tizenöt-húsz perccel később már én is fenn voltam a csúcson. Izgatott afgánok keringtek tömegével a férfi körül, aki még mindig a füstölgő csövű Stingerrakétavetőt tartotta a kezében. Gratuláltak neki a találathoz. A csoporttól távolabb, a lövészárok szélén egy fehér bőrű ember üldögélt. Harminc körülinek nézett ki, halászmellénye alatt a brit hadsereg terepszínű dzsekijét viselte. Testes, izmos alkatához képest kis feje volt, magas homlokát szőke haj koronázta. A férfi arcán a háromnapos vörös borosta még inkább kiemelte ragyogó kék szemét. Nyugodtan pipázott, s közben A nyugati filozófia történetét olvasta Russelltől. A mellette kiterített pokrócon szakmájáról árulkodó kellékek: a háborús körülményekhez átalakított „tizenhatos” filmfelvevő és egy külső mikrofonnal ellátott magnetofon. A férfi nem olyan ember benyomását keltette, aki épp most érte el szakmai karrierjének csúcsát. Pedig a szovjet repülőgép lelövését bemutató drámai felvételsorozata később az egész világon ismertté vált, az afgán háborúról készített filmekben rendszeresen bemutatták. Ismertem ezt az embert: Andrzej Skrzypkowiaknak hívták, de Pesavarban mindenki csak „Andy, a lengyel”-ként emlegette. „Szevasz, öreg, hogy vagy?” – köszöntöttük egymást barátsággal. „Felkészülhetünk a megtorlásra” – mondta, és letette a könyvet, majd széles mozdulattal a repülőgépek pályájának már alig látható nyomaira mutatott. A lövészárokban teáztunk, amikor robbantak az első lövedékek. Biztos bekúsztam volna valami fedezékbe, ha korábban Andy nem állapítja meg, hogy a legjobb helyen vagyunk. A teknős páncéljára emlékeztető hegygerincnek épp a csúcsa alatt rejtőzködtünk, szemben azzal az oldallal, ahonnan a nyolc kilométerre lévő ellenség lőtt minket. A távolság ellenére a lövések jól irányzottak voltak. A hármasával hulló rakéták a hegycsúcsba csapódtak, vagy a rejtekhelyünknél harminc méterrel lejjebb, a hegyoldalban landoltak, pontosan az Andy által előre megjósolt helyen. Andy beszámolt a Pandzs’sir völgyében tett legutóbbi utazásáról. A legjobb helyi barátja, Panah felelt a Szalang-alagútnál felállított csapdákért. Panahék azzal kérkedtek, hogy amikor a szovjet tankok átkeltek a hídon, ők a híd alatt falatoztak, vagy pedig afgán viseletben üldögéltek és integettek a szovjet katonáknak. Mindezt rögzítette is Andy az út melletti bokrokban eldugott kamerájával. Panahnál mindig volt géppisztoly, ha hirtelen úgy hozta a helyzet, képes volt egy váratlan sorozattal meglepni az ellenséget, akinek csak néhány másodperce maradt arra, hogy egy kiálló szikla mögé vetődjön.

1025

Panah rendszerint maga kezdte a támadást: vagy gránátot dobott a teherautó vezetőfülkéjébe, az egész járművet megsemmisítette, vagy a gránátvetőből (RPG, azaz panzerfaust, páncélököl) közelről kilőtt lövedékkel. Andy gyakran forgatott a harc kellős közepén, a rohamozó egységek előtt. A legutóbbi Pandzs’sirvölgyben tett útja során egy kisebb összetűzés alkalmával összetörte a készüléke lencséjét. Amikor kijöttek a lesállásból, moccanni sem tudtak a kopár hegyoldalon a helikopter folyamatos tüzelésétől. „Már csak száz méterre lehetett tőlünk – mesélte Andy –, Panah ekkor felállt, integetett a pilótának, majd beleeresztett egyet a gránátvetőből. Képzeld el, ahogy eeennyire tőlünk a levegőben széthullik a helikopter! Ezen a lencsén múlott, hogy nem tudtam elkészíteni életem legjobb képeit. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak.” Az egész történetet hencegésnek tartottam volna, ha valaki más meséli, de Andy filmjeit láttam. Köztudott volt, hogy a British Special Air Service kommandósai közé tartozott, és a hetvenes években harcolt Ománban. Szüleit a második világháború alatt deportálták Lengyelországból Szibériába, később menekültként Angliában telepedtek le, s Andy már ott született. A háborús ügyekkel kapcsolatos minden egyes megjegyzését úgy szívtam magamba, mint a Szentírás szavait. „Jobb lesz, ha elteszed a gépedet – mondta, miközben pokrócba csavarta a kameráját –, a táborban tartózkodó pakisztáni tisztnek jogában áll elkobozni a filmünket.” Pakisztán ugyanis hivatalosan tagadta, hogy Stingereket juttat a felkelőknek, a mi felvételeink azonban bizonyították, hogy mindez diplomáciai hazugság. Azon a hegygerincen a határ, ahol mi is tartózkodtunk. Délkeleti irányban kb. száz kilométerre voltunk Kabultól, az Afganisztán területébe mélyedő pakisztáni ék legvégén. Innen indultak a felkelők fegyvert és lőszert szállító karavánjai az Afganisztán belsejében található különböző támaszpontjaikra, ezért folyamatosan lőtték és bombázták a vidéket. A mélyben elterülő völgy pakisztáni oldalán egy kisváros feküdt, Teri Mangel. Egy évvel korábban, amikor először voltam itt, a városban az arcvonal mögötti hídfőállásra jellemző élet lüktetett: a piacon fabódékban lovakkal, élelmiszerrel, hadi felszereléssel kereskedtek, körülötte pedig tucatjával álltak a menekültek kórházaihoz és táboraihoz tartozó sátrak. Hat hónappal később, 1987 januárjában az afgán kommunisták vezére, Nadzsibullah tábornok fegyverszünetet ígért, és meghirdette a nemzeti megbékélés politikáját. Ezután könyörtelen ostromot indítottak a város ellen, a lakosok elmenekültek. Ez volt a meghirdetett „fegyverszünet”. A következő nap visszatértem Andyvel Pesavarba. A határ másik oldaláról csak szórványosan támadott másik pakisztáni városban, Parachinarban béreltünk egy teherautót, és hat óra alatt Pesavarban voltunk. Gondosan elrejtett filmtekercsünket sikerült átcsempésznünk a rendőrség ellenőrzési pontjain. Másnap már London felé tartott egy baráti attasé diplomáciai postájában. Két nappal később az egész világon ismertté váltak Andy képei a lelőtt vadászgépről és pilótája utolsó pillanatairól. Az esti híradókban egymással versengve mutatták be a tévéállomá-

1026

sok. Nem véletlenül. Genfben ugyanis épp akkor kezdődött az Afganisztánnal kapcsolatos tárgyalások következő fordulója. Az afgán felkelők ugyan nem vettek részt a tanácskozásokon, de Andynek köszönhetően az egész világon emberek milliói győződhettek meg arról, hogy a partizánok ellenállása eredményes. Andy időzítése tehát nem volt véletlen, és kitűnő ötletnek bizonyult. Hozzá hasonlóan először én is Afganisztánba akartam menni harcolni. Lengyelországot 1981-ben, pont a hadiállapot bevezetése előtt hagytam el. A reménynek abban a tizenhat hónapjában sokkal jobban lefoglalt az, ami körülöttünk történt, semhogy nagyobb figyelmet szenteljünk az afganisztáni háborúról érkező híreknek. A tömegekhez beszélő Wałęsa csodálói közül aligha gondolt bárki is arra, hogy Brezsnyev a távoli afgán pásztorok és parasztok önfeláldozásának köszönhetően nem küldött ellenünk tankokat. Az afgánok iránti szimpátia első jelei azonban már akkor felbukkantak: a Życie Warszawy napilap hasábjain például valaki „afgánbőr eladó” szöveggel hirdetést tett közzé, és elérhetőségként a Szovjetunió nagykövetségének telefonszámát adta meg. Egyszerűen hasznos akartam lenni. Meghalni egy elveszett eszméért, mint annyi sok lengyel emigráns! Elhatároztam, hogy harcolni fogok. Hamarosan azonban megértettem, hogy ha valóban segíteni akarok az afgánoknak, nem pedig csak önmagamnak megfelelni, akkor nem harcolnom, hanem írnom kell a küzdelmükről. A barátom meggyőzött. „Ha lesz egy kis szerencséd – mondta –, lepuffanthatsz egy-két ruszkit, akik egyébként sem jókedvükből vannak ott. Változtat ez valamin?” Természetesen igaza volt. Nem voltam katona, de hamar rájöttem, hogy a felkelőknek több önkéntesük van, mint fegyverük és élelmiszerük. Sokkal fontosabb, hogy beszámoljak arról, mit művel a szovjet hadsereg Afganisztánban. Először 1986 nyarán utaztam az országba feltérképezni a viszonyokat. Kétszer jártam Afganisztán belsejében: először Kabul tartományban töltöttem tíz napot, ahol a Kabult Dzsalálábáddal összekötő útnál vettem részt partizánakcióban, később pedig Nangarhar tartományban, Dzsalálábádtól délre, Abdul Kadir hegyi támaszpontján időztem egy hónapot. Elkísértem a csapatát az egyik helyőrség elleni támadásra. A felkelők iránti csodálatom nőttön-nőtt. A bizalmukba fogadtak, megismertem és hozzászoktam a nehéz terepviszonyokhoz, részt vettem életem első összecsapásában. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy felkészültem az utazásra, elindulhatok a megszállt ország belsejébe. Ezúttal, 1987ben, Afganisztán harmadik legnagyobb városába, Herátba akartam eljutni. Már a szovjet invázió előtt elkezdődött a háború Afganisztánban. 1978 áprilisában a kommunisták katonai fordulatot hajtottak végre, de az ország minden tartományában felkeltek a terror ellen. 1979 őszén a rezsim majdnem az egész ország területe felett elvesztette az ellenőrzést, és elkerülhetetlennek tűnt a bukása. Amikor az év decemberében a szovjet csapatok behatoltak Afganisztánba, hogy biztosítsák a kommunisták kormányzását, nem számítottak különösebb ellenállásra. De nemcsak a Szovjetunió, hanem a Nyugat is biztos volt benne, hogy néhány napot, esetleg hetet vesz igénybe az ország pacifikálása, akár-

1027

csak 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában. Az oroszok nem voltak felkészülve a felkelők elleni harcra, ráadásul az ellenállás egyre nőtt. A kommunisták és a 115 ezres szovjet kontingens kezén városok, helyőrségek és repülőterek voltak, az ország nagyobb részét azonban a felkelők ellenőrizték. 1987-ben már túl voltunk a szovjet megszállás hetedik évén. Ez az év fordulópontnak bizonyult, habár akkor még nem tudhattam ezt. Első afganisztáni tartózkodásom során meglepett a felkelők erkölcsi tartása, mégis úgy tűnt, bátorságuk és ellenállásuk dacára, vereségre vannak ítélve. Az oroszok minden elképzelhető harcmodort kipróbáltak: nagy offenzívákat indítottak a támaszpontjaik ellen, csapdákat állítottak azokon az útvonalakon, ahol a hadianyag-utánpótlást szállították Pakisztánból, a folyamatos bombázásokkal pedig egész tartományokat próbáltak elnépteleníteni. Az afgánok ellenálltak, s hatalmas polgári veszteségeket szenvedtek. 1986-ban ötmillió afgán, a népesség egyharmada lakott menekülttáborokban. A falvak fele elpusztult. Az ország pacifikálását a városok és a főútvonalak feletti ellenőrzés átvételével tervezték. Az ellenőrzésnek meg kellett volna törnie a polgári lakosság ellenállását, és ezzel együtt el kellett volna szigetelnie a hegyekben harcoló partizánokat. 1986-ban úgy nézett ki, hogy még három-négy év hasonlóan nagy nyomás, és a szovjetek terve sikerül. A felkelők semmiféle stratégiával nem rendelkeztek, a többségük egyszerűen csak foggal-körömmel ragaszkodott a földjéhez. 1986 októberében Abdul Kadir támaszpontján láttam az első Pakisztánból érkezett Stinger-szállítmányt. Néhány hónap leforgása alatt a tartományok többségébe eljutottak, és szovjet repülőgépek tucatjait hatástalanították ezek a lövedékek. Afganisztán megszállása egyre költségesebb lett. Hamarosan világossá vált, ha nem tudják ellenőrzésük alatt tartani a teljes légteret, fel kell adniuk a felkelők által támadott jó néhány helyőrséget. Fordulat állt be a háborúban. A háború kitörése óta nem sok európai jár Herátban. Ez részben földrajzi fekvésével is magyarázható: Kabultól messze, közvetlenül az iráni és a szovjet határ mellett fekszik. Irán, az Irakkal folytatott háború, valamint az iszlám mullahok kormányzása miatt nem fogadott nyugati vendégeket, újságírókat pedig különösen nem. Még Londonban benyújtottam a kérelmemet, de nem kaptam iráni átutazóvízumot. Afganisztán másik oldaláról, Pakisztánból vezetett az egyetlen út Herátba, a határt titokban, a partizánokkal együtt kellett átlépni. Az orosz–afgán háború, bármilyen heves indulatokkal és kitartással vívták is, az oroszok által bevezetett csaknem teljes hírzárlat miatt majdhogynem észrevétlen maradt a rádió és televízió korában. 1987 végéig, régi szokás szerint, csak azokat az újságírókat hívták meg, akiknek a jóindulatában megbíztak. A nyugati állami rádióállomások riporterei a háború késői szakaszáig meglehetősen ritkán tévedtek a felkelők állásainak környékére. Ez vonatkozott egész Afganisztánra, de különösen igaz volt Herátra. A Herátból hónapos késésekkel érkező hírek olyanok voltak, mint a tengerentúlról küldött jelentések a távíró feltalálása előtt. A heráti tudósítások szegényesek, megbízhatatlanok voltak, és gyakran ellentmondtak egymásnak. Arról szóltak, hogy majdnem nyolc évvel az invázió

1028

megindulása után továbbra is harcok folynak a városért. Ez teljesen hihetetlennek tűnt, hiszen, ellentétben a felkelők gócpontjainak többségével, Herát egy tágas völgyben feküdt, nem pedig a hegyekben. A partizánok azt állították, hogy majdnem az egész völgy az ő kezükben van. Magam is láttam egy afgán operatőr 1984-es, a heráti piacon forgatott filmjét, amely arról tanúskodott, hogy a partizánok jelen vannak a városban. Ugyanakkor egy nyugati újságíró arról számolt be, hogyan sétálgatott ugyanezen a piacon helyi kommunisták társaságában. Lehetetlen volt eldönteni, ki ellenőrzi valójában a várost. Nem sokat tudtak azokról az afganisztáni rendkívüli eseményekről, amelyek az 1978-as áprilisi katonai fordulat után történtek, arról pedig szinte semmit, hogy mi zajlott Herát városán belül, még a szovjet invázió előtt, 1979 márciusában. Olyan hírek keringtek, hogy amikor a város lakossága fellázadt a kommunista rezsim uralma ellen, a tömeg kb. hatvan orosz tanácsadót ölt meg, karóra tűzött fejüket pedig körbehordozták a városi piacokon. Ez a vérengzés bőszítette fel állítólag az oroszokat és indokolta a bevonulásukat akkor, amikor a lázadás már más vidékekre is átterjedt. Meg akartam tudni, mi is történt valójában, mielőtt még az események utolsó szemtanúi is elesnek a harcokban. Minden Herátból érkező tudósítás foglalkozott a város műemlékeinek pusztulásával. Valamelyik francia segélyszolgálat bulletinjében képek jelentek meg az egyik romhalmazzá vált szentélyről. Herát a XV. századi timurida reneszánsz idején kulturális főváros volt. Unaloműzésképpen olvastam Robert Byron erről szóló könyvét, amikor első afganisztáni utazásom során épp egy támadás megkezdésére vártunk. Ha hinni lehet az eljuttatott információknak, a tudósok, szúfik és költők fellegvára romokban hevert. Láttam Oscar von Niedermayer német kém 1915-ben készült felvételeit a városról. A sorozat egyik képén a kopár síkságból kinövő kilenc hatalmas, a vénségtől már megdőlt minaret volt látható. Mintha lombkoronájuktól megfosztott, történelem előtti időkből származó pálmafák lennének. Az UNESCO, amely felvette Herátot az emberiség kulturális örökségének listájára, most azt tervezte, hogy ezeket az épületeket is a régészeti komplexumhoz kapcsolja. A hírek szerint azonban már az utolsó timurida minaretek is romokban hevertek. Azt mesélték, hogy az egész iszlám világ egyik legimpozánsabb pénteki mecsetét is találatok érték. 1986 tavaszán az oroszok átkutatták a mecset környéki épületeket, majd a szentély udvarán gyülekező tömeget kezdték lőni. A történtekről Bruce Wannels angol iszlámszakértő tudósított a vérengzést túlélő tanúk beszámolói alapján. Hetven ember meghalt, negyven megsebesült. Elpusztult az egyik hatalmas épületív a keleti minarettel együtt. Egy afganisztáni menekült Londonban mutatott nekem képet az ókori mecsetről: a homlokzati falat kilyuggatták a lövedékek, a minareteket felrobbantották, a nagy épületívek közül pedig csak egy maradt meg. A kép minősége rossz volt, nem tudtam megállapítani, hogy valóban a pénteki mecsetet ábrázolta-e, de ha igen, a károk felbecsülhetetlenek voltak. Az egész épület fent említett homlokzati fala eltűnt, mintha gigantikus bombatalálat érte volna. Ellenőrizni akartam ezeket az információ-

1029

kat, megerősíteni vagy megcáfolni őket, és olyan új felvételeket készíteni, amelyek minden kétséget eloszlatnak. De miért épp Herát keltette fel az érdeklődésemet? Maga Afganisztán is nagyon vonzott. A hasonló sors, a közös veszély eltörölte a kulturális és vallási különbségeket. Herát vonzerejét az is növelte, hogy Afganisztán legveszélyesebb helyének tartották. A Brit Könyvtárban történelemkönyvek és archeológiai térképek tanulmányozásával töltött hetek után végre a saját szememmel akartam látni mindent. Az utazásomnak három mellékes célja is volt a heráti műemlékek helyzetének feltérképezésén és az 1979-es felkelés történetének megismerésén kívül. Elvállaltam ugyanis a város élelmiszer-szükségletének felmérését. Erre az afgán menekülteket segélyező brit karitatív szervezet, az Afghan Aid kért fel. Az általam összegyűjtött információk alapján akarták megteremteni azt a pénzügyi alapot, amely támogatja az ellenállási mozgalmat pártoló lakosokat. Ezenkívül kaptam egy magnetofont a BBC-től, hogy tudósításokat és interjúkat készítsek számukra, a londoni Observer pedig előleget adott a harctéri tudósításaimra. Pesavarban, Pakisztán határvidékén, az északnyugati tartományban alakították ki az afgán partizánok a legfontosabb hadiszállásaikat, s ez a város volt a kiindulópontja minden Afganisztánba irányuló expedíciónak. A monszun okozta nyomasztó, fülledt hőség és a nap barnára égette a fák, bokrok leveleit és a füvet. Pesavar a modern egyetemi városrészből, a széles sugárutakkal, laktanyákkal és istállókkal rendelkező brit negyedből, valamint az óvárosból áll, amelynek zajos piacai, a fűszerek illatával, a motoros riksák kipufogógázával és az állati vizelet bűzével keveredett levegője egyetlen pillanatra sem engedi elfelejtenünk, hogy Közép-Ázsia egyik jellegzetes határvárosában vagyunk. Épp a ramadán idején jártam ott. A város lakói reggel három és négy óra között keltek, hogy miután megreggeliztek, egészen napkeltéig imádkozzanak. Majdnem egy hónapon keresztül csak reggel tartottak nyitva az irodák, üzletek és műhelyek. Délután mindenki ventilátorral felszerelt otthonában maradt, hogy takarékoskodjon erőivel. A mindig zsúfolt utcák most kihaltak voltak: a vándorborbélyokat, cipészeket, édességárusokat és cipőpucolókat mintha elnyelte volna a föld. A néhány nyitva tartó üzletben a tulajdonosok foteljaikban terpeszkedve hűsítették magukat legyezőikkel, és a legyeket csapkodták. A Szaddar piacon csak azért álltak meg a járókelők, hogy megfeddjenek, amiért a ramadán idején fagylaltot eszem. Az általában egyetlen intésre előkerülő riksákra most több mint negyedórát kellett várni. Első ránézésre Pesavar nem emlékeztetett háború sújtotta városra. A látogató még csodálkozhatott is az itt uralkodó jóléten. A brit negyedben a soron következő irodaházakat építették, a Dzsamrud Road melletti új üzletekben autókat és videókat árultak, és fehér kesztyűs rendőrök irányították a forgalmat. Pesavar fuldoklott a pénzben: hónapról hónapra több japán limuzin járt az utcákon, s a csúfságukkal kérkedő új villák olyan gyorsan nőttek ki a város

1030

környéki homokból, hogy utak hiányában csak terepjárókkal lehetett őket megközelíteni. Mégis éreztette a hatását a háború. A repülőteret körülvették a légvédelmi üteg négycsövű ágyúi. Az utcákon katonákkal teli, géppuskával felfegyverzett teherautók járőröztek. Az alacsonyan szálló pakisztáni vadászgépek az afgán határ felett köröztek, hogy felderítsék az idegen repülőket. A riksák színes ponyváit kézzel festett jelenetek díszítették, melyek a helikopterek hegyi települések ellen végrehajtott légitámadásait ábrázolták. A magasból jó kilátás nyílt a városra, amelyet menekülttáborok tucatjai vettek körül. Az egyikben sátrakban laktak, a másikat nem lehetett megkülönböztetni a pakisztáni falvaktól. Abban az időben az ötmillió afgán a világ összes menekültjének felét tette ki, a legnagyobb részük pedig a határhoz közel, Pakisztán északnyugati tartományába tömörült. A Frontier Post szinte naponta tudósított a tartomány területén elkövetett bombarobbantásokról: emberek tucatjait ölték meg havonta a mozikban, autóbuszokban, iskolákban robbanó bombák. A halottak és sebesültek számát tekintve ez volt a legnagyobb terrorista hadjárat a világon, Angliában azonban alig néhányan hallottak róla. A kommunisták és bérenceik gondosan ügyeltek arra, hogy a nyugati államok polgárait ne érje atrocitás. Egy európai elrablása azonnal a nyugati újságok címlapjaira került volna, ellenben a pakisztániak vagy az afgán menekültek tömegeinek halála csak valahol a nyolcadik oldalon, a rövid hírügynökségi tudósítások között szerepelt. Pakisztánban mindenki meg volt győződve róla, hogy a kommunista afgán államvédelem oroszok által kiképzett és felfegyverzett ügynökei helyezték el a bombákat. Kettős céljuk volt a hadjárattal: fel akarták lázítani a pakisztániakat az afgán menekültek ellen és rá akarták kényszeríteni a kormányt arra, hogy szüntesse be a partizánoknak nyújtott segítséget. Amikor ügyeimet intéztem a városban, nemegyszer elhajtottam ósdi motorkerékpáromon a köztereken felvert sátrak mellett. Azok a menekültek laktak itt, akiknek már nem jutott hely a táborokban. Átvergődve a határon, kiéhezve, betegen kellett várniuk a sorukra. A sántító, görnyedt, összetöpörödött alakok, akik az egyetemi városrész majdnem minden második épületében megtalálható segélyszolgálatok és kórházak kapuiban vártak bebocsátásra, a szerencsések közé tartoztak. Pesavarban azonban mint áldozatokra tekintettek rájuk, nekik kellett elszenvedni a nyugati és az arab világ nagylelkűségét. Az afgánok gyakran használják a hangulatában a spanyol mananához hasonlító Ensallah, „ha az Isten is úgy akarja” fordulatot, amely mindent átható optimizmusukat fejezi ki: például az „Ensallah, három óra alatt átkelünk a hágón” annyit tesz, legalább hat órába telik. „Ensallah, a támaszponton várnak ránk a lovak” mondják, miközben csak egy öreg szamár van. „Ensallah, nem csalnak bennünket tőrbe”, és tényleg nem, hiszen bombák hullanak a fejünkre. Az előző nyáron én is megkaptam a magam ensallah-adagját. Meg akartam ismerni a Pandzs’sir-völgy parancsnokát, Ahmed Sah Maszudot. Az ember, aki az átkelést szervezte, megnyugtatott: „Nincs probléma. Két-három napon belül fogsz egy konvojt.” Nem voltam türelmetlen, de amikor egy hónap folyamatos

1031

ensallah után sem akadt egyetlen konvoj sem, amely az általam kiválasztott irányba tartott volna, megváltoztattam a tervemet, és Abdul Kadir táborába mentem. Több hónappal később, már Londonban tudtam meg, hogy helyesen döntöttem: Maszud levélben kért elnézést a kellemetlenségekért, és mentegetőzött, hogy látogatásomat a táborában „fontos háborús okok” tették lehetetlenné. A következő pakisztáni tartózkodásom idején megkérdeztem a Dzsámiát párthoz tartozó Es-Haq mérnököt, elvállalja-e a heráti utazásom megszervezését. „Semmi baj, ensallah, elmész Herátba” – válaszolta. „Arra gondoltál, hogy elmegyek, vagy arra, hogy ensallah, elmegyek?” „Azt mondom: ensallah, elmész. Amikor azt mondjuk, hogy »Isten akaratával«, azt kell érteni ez alatt, hogy mindent megteszünk a cél érdekében, ha pedig Isten is úgy akarja, akkor sikerül is. Csak egy rossz muzulmán mondja azt, hogy ensallah, miközben azt gondolja: »Ha Isten akarja, meg is csinálja, én nem töröm magam«. Ha megint akadályokba ütközünk, őszintén megmondjuk neked. Most bízunk benned” – tette hozzá rejtélyesen. Arról, hogy melyik útvonalat választjuk Herátba, csak közvetlenül az indulás előtt szerezhettem tudomást. Három lehetőség is adódott. Az első út északon, Dzsadzsa határátkelőn (ahol korábban a „bemelegítésen” voltam), majd Bamjanon keresztül vezetett. Itt, a sziklás hegyoldalba vésett gigantikus Buddha-szobrok lábánál állomásozott egy szovjet harckocsizó-alakulat. Ha arra utazunk, Hazaradzsaton keresztül a chakcharani szovjet repülőtér mellett és a Herát folyó völgyén lefelé tartva Dzsamában megnézhetem az ókori goridai minaretet. Dzsamától már csak néhány napi könnyebb út választotta el Herátot. A három útvonal közül ez volt a leghosszabb, körülbelül öt hétig tartott. A másik két út Kvettán, a pakisztáni Beludzsisztán fővárosán keresztül vezetett. Kvettából teherautóval nyugatra az iráni határ felé, aztán pedig egyenesen északnak, az ország belsejében lévő pusztaságon keresztül, a szindandi szovjet bázisokat elhagyva lehetett utazni. Ezen az útvonalon haladt évszázadok óta a beludzsok kábítószer- és fegyvercsempészete. Most azonban nagyon veszélyessé vált – a több száz kilométeren keresztül húzódó kopár fennsíkok felett büntetlenül vadászhattak a helikopterek. Némi szerencse mellett ezen az útvonalon három hét alatt el lehet jutni Herátba. A harmadik, köztes út szintén Kvettából indult, és Afganisztán második legnagyobb városába, Kandahárba vezetett. Az éjjelente áthaladó teherautó-konvojok a csapdáiról híres, majdnem sivatagi terepen érték el a Kabult Kandahárral összekötő utat. Itt, mintegy ötven kilométer megtétele után, a hegyek felé vették az irányt. Ezután kellett átgyalogolni és átlovagolni Farah és Ghor tartományok hegyi vidékein. Ez összesen egy hónapot vett igénybe. Május vége és majdnem az egész június az utazás előkészítésével telt el. Az utazásomat szervező, s Herátban uralkodó Dzsámiát partizán csoportosulás politikai ügyosztálya biztosította fegyveres kíséretemet, és rádión keresztül engedélyt szerzett arra, hogy Iszmael Khánhoz, a nyugat-afganisztáni partizánalakulatok főparancsnokához utazzak.

1032

Pesavarban, amíg az ügyosztály jelzésére vártam, az Afghan Aid székházában, egy fehérre meszelt villában laktam, a Khaiber-hágón keresztül vezető régi vasúti vonal vágányai mellett. A perzsa nyelvet, Afganisztán lingua francáját tanultam, és a piacra jártam, hogy felpróbálhassam a számomra készülő helyi viseletet. Ez bő, zsákszerű bricseszből és hosszú ingből állt, akkorára tágíttattam a mellén lévő zsebeit, hogy elférjen benne a jegyzetfüzetem. Barna posztót választottam, a barna szín szinte észrevehetetlen a homok és a sziklák között, éjjel pedig nem veri vissza a hold fényét. El kellett döntenem, mit viszek magammal, és ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. A tapasztalatlan utazó ösztönösen vinne lehetőleg mindent, ugyanis bármiféle eszköz vagy felszerelés a túlélést jelentheti. Az első utazásom alatt volt nálam egy drága vízszűrő is: egy kerámiacső, azon szivattyúztam át szorgalmasan a vizet. Amikor az afgánok nyugodtan ittak a hegyi forrásokból, én úgy oltottam a szomjamat vagy töltöttem meg a kulacsomat, hogy fölkeltem, lemálháztam a lovakat, és előkerestem a hátizsák mélyéről a filtert, hogy megtisztítsam a világ valószínűleg legtisztább vizét. Vittem magammal egy speciális golyó- és repeszálló mellényt is, amelyet az RBR Armour londoni fegyvergyárában varrtak a számomra. Abdul Kamir kipróbálta, belelőtt pisztollyal. Megvetően elhúzta a száját, miután a golyó keresztülment rajta. A próba azonban nem volt objektív: az üveggyapot rétegekkel kibélelt mellény a golyórepeszek nyolcvan százalékát megfogta, és védelmet nyújtott a robbanáskor levegőbe repülő és számos halálesetet okozó kő- és üvegdarabok ellen is. A hőség idején azonban még ez a meglehetősen könnyű mellény is nagyon meleg volt. Örültem, amikor a légitámadások alatt a vállamon volt, egyébként nem volt kellemes elfoglaltság a cipelése. Most a kényelmet a biztonság elé helyezve elhatároztam, hogy otthon hagyom. A hálózsák, amelyben még az előző utazásom alatt aludtam, októberben nélkülözhetetlennek bizonyult – Kadir tábora a tengerszint feletti 3000 méter magasságban feküdt. Most eldöntöttem, hogy kockáztatok, és csak egy könnyű gortex hálózsákot vittem magammal. Vékony bevonata nem véd a kemény hidegtől, de nem engedi át a szelet, és ami a legfontosabb, a gortex zsákban akkor is lehet lélegezni, ha a rovarok ellen védekezve teljesen a fejünkre húzzuk. Az ilyen zsák háromszor könnyebb az igazi hálózsáknál. Elfért a mellényem egyik hátsó zsebében, s így mindig nálam lehetett. Ez a mellény egyébként remek ötlet volt. A piacon a szabó nevetséges összegért készítette – Londonban a többszörösét kellett volna kifizetnem. Andy halászmellényét vette alapul. Gyanítom, hogy a szabását lemásolta magának, mert a visszatérésem után észrevettem, hogy nagyon népszerűvé vált. Úgy döntöttem, nem viszek hátizsákot. Strapabíró és kényelmes volt, így nehezen tudtam volna megállni, hogy ne vigyek magammal mindenfélét, ráadásul Afganisztán belsejében túl feltűnő lett volna. Úgy akartam átosonni a különböző településeken, hogy ne informáljak rögtön minden kémet arról, hogy egy külföldi is csatlakozott az osztaghoz. A hátizsákkal magunkat málházzuk föl,

1033

most azonban azt reméltem, hogy az állatok viszik a terhet, arra pedig sokkal alkalmasabb a nyergen átvethető, kurdzsinnak nevezett, két vastag szövetből készült, kocka alakú, övvel összekapcsolt hagyományos afgán málha, amit három különböző méretben, szamarak, lovak és tevék számára varrnak. Ahogy később felfedeztem, a motor ülésén is lehetett vinni, vagy akár egész kényelmesen vállon hordozni. Nézegettem egypárat a piacon, de a többségük túl nehéznek tűnt. Szőnyegdarabokból készült utánzatok voltak, s így csak díszpárnaként szolgálhattak a nyugati turisták kerevetjein. Jó néhánynak pedig túl rövid volt az összekötő szíja, ami megnehezítette a teher megfelelő elosztását az állat hátán. Végre találtam egy alkalmas darabot az egyik kis türkmén üzletben a Csauke Jadgar bazársoron. A nem feltűnő, rozsdaszínű táskáért az eladó hihetetlenül magas összeget, 800 rúpiát (kb. 40 fontot) követelt. De tetszett nekem: könnyű és erős volt, pont olyan, amilyet kerestem. A hátamra vetettem, kipróbáltam mindegyik táska tizen-egynéhány csomóból álló kötését. Az eladó kitalálta, hogy a málhákat napi használatra, s nem pedig emléknek szánom. „Afganisztánba készülődik?” – kérdezte. Nem kellett titkolnom, nem tudta, hova s mikor indulok. Még ha kém volt, akkor sem árthatott nekem. „Igen, a mudzsahedinekkel megyek.” „Ha ön a partizánokkal tart – vágott közbe –, akkor a táskák 300 rúpiába kerülnek, baksisként az útra.” Ajándéknak persze így sem lehetett tekinteni, de ez az ár már tisztességesnek tűnt. Megkértem, hogy cserélje erősebb bőrkötésekre a vászonkötéseket, s hogy kipróbáljam, belefér-e minden, amit el akarok vinni, elkezdtem a málhába pakolni a fényképezőgép-táskát a lencsékkel és a filmekkel együtt, a BBC-től kapott magnetofont, a rövidhullámmal rendelkező kis rádiót, az állványt, az erős tartalék cipőket, a kulacsot. Volt még egy kis edény hat száraz ételporcióval, huszonöt Mars csokoládészelet, két tubus méz és három fej fokhagyma, az egyedüli olyan, cipelésre érdemes élelmiszer, ami nem igényel semmiféle előkészítést. Amikor már semmi ennivaló nem volt, a vitaminadagot biztosító fokhagymás kenyér is ízlett. Azok a dolgok, amelyeket magamnál kellett tartanom – egy kisebb fényképezőgép, jegyzetfüzet, készlet a „nehéz órákra” és az alapvető kötözőszerek – belefértek a mellényem zsebébe. Bepakoltam még egy tekercs puha, rózsaszín toalettpapírt is. Az afgánok köveket vagy az ujjaikat használták helyette, amit természetesen nem lehetett higiénikusnak tekinteni. Bár étkezés előtt mindig megmosták a kezüket, a körmeik alatt ott maradt a mocsok. Indulásra várva próbáltam megtudni valamit honfitársam, Lech Zondek sorsáról, aki már korábban Afganisztánba érkezett, hogy harcolhasson. Csak két fényképről ismertem. Az egyik felvétel Ausztráliában, egy tüntetésen készült. Atletikus termetű férfi, hosszú sötét szakállal és magas homlokkal, kezében egy Szolidaritás feliratú transzparens. A másik felvételen a szakálla még sűrűbb, az arca soványabb, ettől afgánosabb a kinézete. Az a legvalószínűbb, hogy az egyik pakisztáni kórházban csinálták ezt a fényképet, ugyanis látni rajta, hogy Zondek sebesült, a jobb válla fel van kötve.

1034

Zondek hozzám hasonlóan 1981-ben hagyta el Lengyelországot. Először Ausztráliába került, tudniillik „megfelelő” nyugati útlevélre akart szert tenni, hogy aztán Pakisztánba mehessen. Bányában dolgozott és fegyverre gyűjtött pénzt, majd vadnyulakra lövöldözve gyakorolta a célzást. 1984 nyarán kapott útlevelet, s rögtön Pakisztánba is utazott, onnan pedig a frontra, Kandahárba, ahol az utcai harcokban megsebesült a válla. 1985. július 5-én Nurisztánban vesztette életét, „[harcolva] a szovjetek ellen az afgán felkelők oldalán [harcolva]”, ahogy a lengyel emigráns sajtó hírül adta. A szöveg szerzője keveset tudhatott Afganisztánról, ugyanis elkövetett egy nyilvánvaló hibát: Nurisztánban nem voltak szovjet alakulatok. Az afgán provinciák között ez különbözik a leginkább a többitől. Lakosai csak 1985-ben tértek az iszlám hitre. A háború egész ideje alatt létezett egy független, önjelölt kormány, amely pakisztáni konzulátusán, az egyik határ melletti bazár szétesőben lévő üzlethelyiségében vízumokat állított ki. Nurisztán olyan magasan fekszik a hegyekben, hogy a szovjet helikopterek számos hágóját nem tudták megközelíteni. Még elgondolkodtatóbb volt a Zondek sírjáról készült felvétel, amely az egyik partizánszervezet közlönyében jelent meg olyan aláírással, amelyből az következett, hogy a képen a szovjet hadseregben harcoló egyik lengyel katona sírja látható. Ezzel akarták jelezni, hogy az oroszoknak egyre kevesebb a saját katonájuk, és már a Varsói Szerződés hadseregeitől kérnek segítséget. Ez Zondek emlékének nyilvánvaló meggyalázása volt. Az ő gondolatmenete egyértelmű volt: „a következő tíz ruszki Popiełuszko atyáért lesz” írta a barátainak a frontról, a keresztény küldetéstudat sajátos lengyel felfogásával. Sokat gondolkodtam azon, egyáltalán miért ment Nurisztánba, hiszen ott nem voltak oroszok, és komolyabb harcok sem folytak. Sőt épp ellenkezőleg: a nurisztáni vezetők közül többen is kollaboráltak a kommunista kormánnyal, késleltetve a Pandzs’sir völgyébe tartó partizánegységek áthaladását. Számos újságíró, akivel beszélgettem, meg volt győződve arról, hogy Zondeket a kommunisták ölték meg – egyszerűen lelökték egy szikláról. Később azonban megtudtam, hogy található Pesavarban egy ember, Jon, aki végig Zondekkel volt. Úgy nézett ki, mint egy ausztráliai bennszülött, de új-zélandi volt. A Bamboo Barban találkoztunk, az egyetemi városrész egyik villájában, ahol a szomjúhozó külföldiek minden kedden alkoholt ihattak. Zondek gyakran látogatta ezt a helyet. „Lech ki nem állhatta ezeket az alakokat” – mondta Jon, széles karmozdulattal a bárpultnál tolongó újságírókra, segélyszervezetek hivatalnokaira és a többi ingyenélőre mutatva. „Mindegyikük csak saját magával foglalkozik. Lech más volt. Részegen toporzékolt és ordítozott, hogy mások szenvedésén gazdagodnak meg…” „Na jó – mondta –, elmesélem neked, hogy történt. Eljutottunk egy nurisztáni településre. Lechnek az az óriási ötlete támadt, hogy megtanítja a helybelieket a fegyver nélküli harcra. Megparancsolta az egyiknek, hogy indítson támadást ellene késsel, mire ő dzsúdófogással földre vitte. Fel sem fogta, mekkora foltot ejtett ezzel a másik becsületén, mennyire megalázta az egész település szeme

1035

láttára. Amikor megparancsolta neki, hogy ismételje meg a támadást, az úgy megsebesítette a késsel, hogy felszakadt az előző sérülés óta amúgy is gyenge keze…” – fejezte be a beszélgetőpartnerem. Mielőtt még a seb begyógyulhatott volna, útnak indultak a hegyekbe. Lech keze nem bírta a hegymászást, lezuhant és szörnyethalt: összezúzta a gerincét a sziklákon és köveken. Jon temette el, a sírjára fakeresztet állított „Lech Zondek, lengyel katona 1952–85” felirattal. Az arra járóktól hallottam később, hogy a falusiak hamarosan felhasználták tűzifának a keresztet. Már június közepe volt, és én még mindig nem tudtam, melyik úton megyünk Herátba. Érdeklődtem a Dzsámiát irodájában, hogy próbálkozzam-e újra az iráni vízum megszerzésével. Pesavarból – azt mondták nekem – négy nap alatt el lehet jutni Herátba, ha autóbusszal megyünk, Iránon keresztül. De a szóbeszéd szerint az iráni határon biztosan megszabadítanak a filmjeimtől és a jegyzeteimtől „a forradalom védelmezői”. Ezenkívül késést is jelent a vízumkérelem, s ami még rosszabb, elárulja a terveimet. Június 23-án az Afghan Aid irodájában már várt a Dzsámiát központból telefonon érkezett üzenet: „ugorj be hozzánk minél előbb a swati piknik ügyében!” Ez volt a megbeszélt jel: huszonnégy órán belül indulnom kellett Herátba. Törtem a fejem, magammal vigyem-e a menekültügyi irataimat, vagy ne vigyek semmiféle dokumentumot. Az 1951-es Genfi Konvenció alapján Nagy-Britanniában kiállított irat érvényes volt a világ minden országában „Lengyelország kivételével”, amint azt nagy betűkkel jelezték is. Ha lebukom, gondoltam, kitudódik a származásom. A nagylelkű lengyel államvédelmisek átadják az anyagomat az oroszoknak, és még nagyobb bajba kerülök. Jobb lesz hát, ha nem viszek semmit, és angolnak tettetem magam. A kihallgatók talán nem jönnek rá rögtön, hogy lengyel vagyok, az pedig, hogy tanultam oroszul az iskolában, csak előnyt jelenthet. ILLÉS PÁL ATTILA fordítása

1036

FELIKS NETZ

A magyar nyelv Nyílegyenes utca ahelyett, amit görbének hisznek. Oly biztonságos hely, mint egy fekete macska a fekete éjben. Oly idegen nyelv, hogy az felülmúlhatatlan. Úgyszólván halott. Lehallgathatatlan. A lehallgatónak semmit sem mond. Szavai: ég, tűz, vér, szögeknek jók, beverhetem őket az ajtóba, mit majd hasztalan szaglász a kopók falkája. Petőfi Sándor talpig sebekben egy kozák kardjától, óvón beborít, akár a halál. 1983. február

Szavak a hazához Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy, hazám, Most is, mint mindig. Kántor Péter

Nem rólam van szó, nekem nem voltak illúzióim; a pontról beszélek, mely nem került fel az i-re, te pedig csak hebegsz-habogsz, én ostoba hazám. Vagy tán éppen az a lyukas fazék vagy te a szemétdombon, melyben, akár egy csillagközi űrhajóban, ott repül egy mezei egér, vagyis én, az összes félelmed, te keresztről levett. Nem voltak illúzióim. Nem vártam csodát. Nem akartam többet, drágám – e szürke éjen, a kutyák s a farkasok órája után, mikor dalolni

1037

kezdenek a hajnalpírnak, mikor megélednek mind az elemek –, csak szájon csókolni téged, te drága, és kifutni a városból: a vad mezőkre! Le akartam fényképezni a szabadság első napján a megvető, szenvedésteli, gúnyos grimaszt az arcodon. Marek Hłasko* arcán. Ismered azt az arcképét, összeszorított ajkán cigarettavéggel: a viszonzatlan honszeretet portréja. Oly őszintén akartam szólni veled, ahogy egy fűszálhoz beszélünk vagy a szélhez, a porhoz és az esőhöz, egy őzhöz és egy párduchoz, fivérünkhöz (a naphoz) és nővérünkhöz (a holdhoz), táncolni akartam a Szentatya és a bíborosok előtt, akárcsak az a hibbant alak Assisiből; Ennyit akartam, szabad hazám, nem többet. Vagy talán ez is túl sok volt? Igaz, semmi többet nem ígértél az útlevélnél, íróasztalom fiókjában! Vagy talán csak azt akartad, hogy én – a te néped – elalvás előtt ne rettegjek a Karamazov testvérektől a CCCP-ből, sem a Grimm testvérektől az NDK-ból, hogy Colgate fogkrémet használjak, hogy én – a te néped – Always szárnyasbetétet vegyek, egy csésze forró Knorr levest ebédeljek, hogy megismerjem a baseballütőt és megtanuljam oly büszkén tartani, mint a Szabadság-szobor a fáklyát, hogy fényes nappal főbe lőjem a szeretteimet, az idegeneket pedig ugyanazon rideg tökéllyel szíven, és hogy utánad mondjam: mesterségem a halál, és hogy szabad emberként kolduljak egy szabad országban, tiltások és rossz következmények és szégyen nélkül, hogy én – a te néped – lemásszak a csatornába, ahol az ürüléked melegít, hazám, és a vezeték egy száraz szakaszát negyedórára átengedjék testvéreim, a patkányok?

* Marek Hłasko (1934–1969): lázadó szellemű lengyel író, fiatalon hunyt el, emigrációban. (Zs. G.)

1038

Ha ez volt a szándékod, hát rendben, én nem akaszkodom rád. Természetesen továbbra is szeretni foglak, és csak egyetlen kérésem van: mellőzd a virágot, mellőzd a koszorút, és egyáltalán: ne gyere el a temetésemre. 2002

Farkasok Évekig nem írtam verset. Ez nem az, mondtam, ez nem az. Hiszen érdemes a levegőt faragni, szélből építeni, felhőket szántani? Ők pedig meglapultak a vér medrében. Átteleltek. S most kiéhezve – csont és bőrként – előjöttek a prédára. Kezemmel már a kilincsen, most először riadtam meg az üvöltésüktől. Nem elegendő az ajtó résén kidugnom a kezem: önmagam kell eléjük vetnem. Minden egyéb csak felhőjáték, szájban tartott víz, papírpocsékolás. Csupán a farkasszemek vannak, a laposan pislogók, épp annyit látnak, amennyit kell. Egy túlzsúfolt panelház apró zugában remegek, mint az asztallapba vágott kés. Száraz lábbal átkeltem a tintatengeren, hogy belefúljak egyetlen csepp vérbe. Nincs visszaút: szemet szemért, vért versért... ZSILLE GÁBOR fordításai

MAURICE BLANCHOT

Halálnak halála

Párizs bombázásakor egy légitámadás az utcán ért bennünket, így a metróban kellett meghúzódnunk. Komolytalan ceremóniák voltak ezek, de N. minden alkalmat kihasznált, hogy ne kelljen munkába mennie. Ott álltunk hát egymás mellett a metrólejáró lépcsőjén, hatalmas tömeg közepén, mely néha oly mozdulatlan, akár a föld, máskor pedig úgy árad, akár a zuhatag. Akkoriban egy ideje már az anyanyelvén beszéltem hozzá, amit azért is különösen érdekesnek találtam, mert nem ismertem jól az egyes szavakat. Ő szinte sohasem beszélt az anyanyelvén, legalábbis előttem nem, de ha nekiálltam ügyetlen kifejezéseket és lehetetlen szókapcsolatokat alkotva dadogni, mindig nagyon vidáman, arcán már-már fiatalos ragyogással hallgatta, és franciául válaszolgatott, csakhogy a tőle megszokott franciaságtól egészen eltérő módon, sokkal gyerekesebben és sokkal beszédesebben, mintha a számomra ismeretlen nyelven kimondott szavaim hatására beszéde felelőtlenné, meggondolatlanná vált volna. Az is igaz, hogy én szintén egészen felelőtlenül felszabadultnak éreztem magam ezt a másik, olyannyira ismeretlen nyelvet használva, s olyan dolgokat is kimondtam, amit egyébként, valóságos szavakat használva soha nem mondtam, még csak nem is gondoltam volna. Dadogásom, irreális, többé-kevésbé kitalált kifejezéseim, melyek jelentése ott kavargott a fejemben, szinte kényszerített, csábított a kimondásukra, valósággal megrészegített, magával sodort olyan határokon is túlra, ahová nem lett volna szabad átlépnem. Így hát a lehető legkedvesebb szerelmi vallomásokat tettem neki az anyanyelvén, ami egyébként egyáltalán nem szokásom. Legalább kétszer megkértem a kezét, ami jól mutatja szavaim fiktív jellegét, mivel a házasság számomra teljességgel elképzelhetetlen (és nem is tartom túl sokra). Csakhogy az ő nyelvén beszéltem neki házasságról, s az idegen nyelvet nem pusztán meggondolatlanul használtam, hanem azt többé-kevésbé kitalálva, természetes nyíltsággal és az igazság öntudatlanságával a mindaddig előttem is ismeretlen érzéseimet mondtam ki, melyek szinte arcátlanul törtek fel belőlem, s még engem is megtévesztettek, ahogy őt is megtéveszthették volna. Csakhogy őt egyáltalán nem tévesztették meg, ez biztos. Könnyelműségem, miközben őt magát is kissé könnyelművé tette, leginkább barátságtalan gondolatokat szülhetett benne, főleg egy olyan gondolatot, amiről én nem tudok mit mondani. Még most sem tudom igazán elképzelni, milyen érzéseket kelthetett benne a házasság szó, jóllehet azóta jó néhány dologra fény derült. Korábban egyszer már férjnél volt, de házasságából csak a válás kellemetlen emléke maradt meg számára. Tehát a házasság neki sem lehetett olyan fontos. Mégis, ami-

1040

kor megkértem a kezét, az a kivételes dolog történt, de talán még néhányszor máskor is, hogy az anyanyelvén válaszolt: egyetlenegy nagyon különös, előttem ismeretlen szót mondott, amit nem akart lefordítani, se akkor, se később. S amikor azt mondtam neki: „Jó, hát majd én lefordítom valahogy”, egészen pánikba esett, megijedt attól, hogy esetleg megtudom az igazságot, olyannyira, hogy kénytelen voltam magamba fojtani a szó általam elképzelt jelentését és az abból fakadó előérzetemet. A velem való házasság gondolata talán gyűlöletesnek tűnt számára, valóságos szentségtörésnek, vagy éppen ellenkezőleg, valódi boldogságnak, esetleg teljesen jelentéktelen csínytevésnek. Igazából még ma sem tudom eldönteni, melyik volt igaz a három lehetőség közül. Hagyjuk is hát. Mint már mondtam, az idegen nyelven kimondott szavaim által sokkal inkább magamat tévesztettem meg, mintsem őt. Túlságosan sokat mondtam már neki ahhoz, hogy ne érezzem is át mindazt, amit kimondtam, s legbelül szinte kényszerítettem magam, hogy tiszteletben tartsam ezeket az idegen szavakat. Minél szertelenebbek, vagyis a tőlem elvárhatóhoz képest minél különösebbek voltak, annál igazabbnak tűntek számomra példa nélküli újdonságuk miatt, s annál inkább szerettem volna hitelt adni nekik oly módon, hiszen teljesen hihetetlenek voltak, még számomra is, de leginkább számomra, hogy minden erőmmel egyre csak próbáltam még messzebbre menni, mintegy feljutni egy szédítően magas piramis csúcsára, melynek egyre növekvő magassága még engem is megszédített. S mondhatom: mindez a legteljesebb mértékben igaz is volt, mert az efféle túlzásokban nincs semmi illuzórikus. Mégis tévedtem, s tévedésem, melynek ma leginkább a kísértés jellegét látom, sokkal inkább abból a távolságból fakadt, melyről azt hittem, meghagyom neki, ha efféle egészen fiktív dolgok által közelítek hozzá. Mindez, ami az idegen szavakból adódóan arra sarkallt, hogy egyre gyakrabban keressem, egyre többször telefonáljak neki, s próbáljam meggyőzni, kényszeríteni, hogy ne csak egy közönséges nyelvet lásson az általam használt nyelvben, hogy magától ráismerjen valamire – mindez valójában arra is késztetett, hogy tőlem végtelen távolságra keressem őt, s természetes módon hozzájárult egészen távoli és idegen arckifejezéséhez is, amit én ezáltal érthetőnek véltem, s egyre nagyobb vonzódást érezve iránta egyre kevésbé láttam annak természetellenes és borzalmas eredetét. Kétségtelenül túl messzire mentem akkor ott a metróban. Úgy tűnik, valamiféle belső vadság hajtott, egy olyannyira erőszakos igazság, hogy lemondva az idegen nyelv nyújtotta gyenge támaszról, franciául kezdtem beszélni hozzá. Egészen esztelen, általam korábban soha nem használt szavakat mondtam, melyek őrültségük teljes súlyával zuhogtak rá. Mihelyt meghallotta szavaimat, valami azonnal megroppant benne, ezt szinte fizikailag éreztem. Ugyanabban a pillanatban elsodorta mellőlem az áradó tömeg, ami rögtön engem is magával ragadott, szinte az arcomba vágott. Mintha bűnöm öltött volna testet, s mintha dühödten arra törekedett volna, hogy mindörökre elválasszon bennünket egymástól.

1041

A délután folyamán semmit nem tudtam róla (két óra körül történt a dolog a metrónál). Dolgoztam, s a munkával járó gondok feledtetnek velünk mindenféle hiányt. Azt gondoltam magamban: ha este nyolckor még mindig nem tudok róla semmit, végtelenül nyugtalan leszek, s ez a gondolat egy időre feledtette is velem nyugtalanságomat. A minisztériumban nem látták, persze a minisztériumban soha senkit nem látnak. Este nyolckor a minisztérium épületének üres folyosóin kerestem, az egyszerre zsúfolt és mégis végtelenül kihalt irodákban. Kerestem egy kis étteremben, ahol még meg is vacsoráztam, hogy addig is várjak rá. Hiába telefonáltam többször a lakására, senki sem vette fel. Mégis elmentem hozzá, mert arra gondoltam, hátha otthon van, csak a telefont nem veszi fel. Ettől a gondolattól megnyugodtam, s valóban bizonyos voltam benne, hogy ott találom a kis szobában, ahol mindig üldögélt, ahányszor csak megérkeztem hozzá. De hiába kopogtattam az ajtón, amit akkor a legfőbb ellenségemnek éreztem: ha nyitva lett volna, még az üres lakást is jobban elviselem, és biztosan látom, hogy időközben járt-e otthon, legalább lett volna egy hely, ahol várakozhatom rá, a helyébe állíthatom saját jelenlétemet, s kitartó várakozásommal arra kényszeríthetem, hogy hazatérjen végre. Micsoda keserűséggel gondoltam arra, hogy visszautasítottam javaslatát, amikor azt mondta, lakjam nála. Még Christianára is nehezteltem, amiért vidéken volt, és nem akadályozta meg édesanyját, hogy elvesszen. Abban a pillanatban saját magamat is elveszettnek éreztem. Őrültségem már nem aggódásomból, nem is a Nathalie iránti kötődésemből fakadt, hanem percről percre növekvő türelmetlenségemből, mely régen túllépett már valódi célján, s engem egy semmi után kutató tévelygővé tett. Visszamentem a minisztérium környékére. Majd arra gondoltam, talán a folyónál lehet, ami éppen azért jutott eszembe, mert egészen őrült gondolat volt, hiszen Nathalie irtózott az öngyilkosságtól. Kimondhatatlanul sokáig várakoztam rá. De ma már semmire sem emlékszem azzal a valakivel kapcsolatban, aki oly sok órát töltött el egy hídon. Úgy rémlik, kifürkészhetetlen éjszaka volt. S akkor hirtelen teljes egészében megszűnt nyugtalanságom és visszatért a józan eszem, legalábbis egy eléggé higgadt és meglehetősen hideg érzés támadt bennem, mely azt sugallta: itt az idő, meg kell tenni, amit muszáj. Akkoriban egy S. utcai szállodában laktam. A másik szállodában is fenntartottam a szobámat, de mivel a tulajdonos bevonult, a szálloda szinte egészen üres volt, nekem is csak könyveim voltak már ott, ezért nagyon ritkán mentem oda, éjszaka pedig végképp csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Az S. utcai szálloda, jóllehet kellemes és kényelmes volt, nem igazán tetszett nekem. Valamiféle megmagyarázhatatlan szeszélyből N.-t is arra kértem, hogy sohase látogasson ott meg. Egyszer például az történt, hogy reggel odatelefonált, s én olyan rosszkedvűen válaszoltam neki, hogy válaszomtól még ma is gyűlöletes számomra az a hely. Képtelennek éreztem magam arra, hogy egy egész éjszakát ott töltsek. Különös, arra egyáltalán nem gondoltam, hogy talán éppen ott vár rám, ezért még a szálloda halljába sem néztem be, sem a szalonba, ahol közép-európai diplomaták végeláthatatlan beszélgetésekbe bonyolódva a világ legszerencsétlenebb

1042

álmait szövögették. Inkább egy másik, elég közeli, ám meglehetősen gyanús szállodába mentem, hogy kivegyek magamnak egy szobát, csakhogy telt ház volt. A félhomályba borult Paix utcán jártam, ahol nagy békesség uralkodott, elképesztő nyugalom, s én magam is meglepően nyugodt lettem. Szinte hallottam a saját lépteimet. Az O. utca már kevésbé volt békés, sokkal inkább gyászosnak hatott. A lift nem működött, ezért gyalog mentem fel. A lépcsőházban a negyedik emelettől kezdve valamiféle különös, dohos szagot éreztem, hideg föld és kő szagát, ami nagyon is ismerős volt számomra, mert a szobámban szintén ez a szag uralkodott, életem szaga. A kulcsot mindig magamnál hordtam, méghozzá elővigyázatosságból a tárcámban. Ott tapogattam felfelé a sötét lépcsőházban. Ám az ajtótól két lépésre megtorpantam: nem találtam a kulcsot. Mindig féltem, hogy egyszer elveszítem. Napközben gyakran belenyúltam a tárcámba, hogy lássam, megvan-e; nagyon kicsi, Yale típusú kulcs volt, jól ismertem a legkisebb részletét is. A kulcs elvesztése miatt azonnal újra hatalmába kerített a nyugtalanság, megtetézve valamiféle nagy-nagy szerencsétlenség bizonyosságával, aminek szinte a számban éreztem az ízét, s azóta is folyton érzem. Képtelen voltam gondolkodni. Ott álltam az ajtó előtt, s talán nevetségesnek tűnik, de úgy emlékszem, szinte könyörögtem hozzá, kérleltem, majd szitkokat szórtam rá, talán még meg is átkoztam. Persze nem kaptam választ, mire olyat tettem, amit csak hidegvérem hiánya magyarázhat: ököllel teljes erőmből ráütöttem, mire az ajtó azonnal kinyílt. Igyekszem röviden elmondani, mi történt ezután: ami akkor történt, valójában már régen megtörtént, vagy már régóta a küszöbön állt, s talán éppen az előérzetével való titkos cinkosságom miatt nem segítettem napvilágra jönni, jóllehet létezésem minden éjszakáján a legteljesebb mértékben átéreztem. Még csak egy lépést sem kellett tennem, hogy tudjam, valaki van a szobában. Azt is nagyon jól tudtam, hogy ha előrébb megyek, valaki hirtelen ott terem előttem, egészen közel hozzám, olyan közel, amilyen közel két ember talán soha nem lehet egymáshoz. A sötét éjszakába burkolózott szoba legkisebb részletét is ismertem, lényem teljes egészében átjárta, magamban hordoztam, szinte éltettem, olyan élettel, mely nem élet, mégis erősebb az életnél, s a világ semmiféle ereje nem lenne képes legyőzni. Szobám nem lélegzik, nincs benne sem árnyék, sem emlék, sem álom, sem mélység; hallgatom és senki nem szól, nézem és senki nem lakik benne. Mégis, a legnagyobb élet lakozik benne, élet, melyet megérintek és megérint engem, egészen hasonló a többi élethez, testével testemhez simul, ajkát ajkamra szorítja, felnyílik szeme, a világ legélettelibb, legmélyebb szeme, s rám pillant. Aki pedig mindezt nem érti, jöjjön és haljon bele. Mert az ilyen élet hazugsággá formálja azt az életet, amelyik egyszer meghátrál előtte. Beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót és leültem az ágyra. Tökéletes sötétség uralkodott mindenütt, egy sötét tér. Mégsem a sötétben ültem, hanem mintegy annak a peremén, ami, elismerem, igazán ijesztő volt. Ijesztő, mert van benne valami, ami megvetően nem vesz tudomást az emberről, s az ember nem tudja elviselni anélkül, hogy ne merülne el benne. Csakhogy muszáj elmerülni,

1043

elveszni benne; s aki ellenáll neki, elveszik, aki pedig előrelép, maga is sötétséggé lesz, hideg és halott és megvető sötétté, melyben ott lakozik a végtelenség. A sötétség kitartóan ott volt velem, bizonyára azért, mert nagyon féltem. Csakhogy félelmem nem a megszokott félelem volt, nem zúzott szét, nem ellenem irányult, hanem mintegy szabadon kószált a szobában, akár egy emberi lény. Nagy türelem kell ahhoz, hogy megjárva a borzalom legmélyét, a gondolat lassanként megszülessen, ránk ismerjen, s ránk tekintsen. De akkor én még nagyon féltem ettől a pillantástól. Nagyon is eltér a megszokottól, nincs benne fény, sem kifejezés, sem erő, sem mozdulat; ez a pillantás hallgatag, de különösségében a csendje világokon kel át, s aki meghallja a csendjét, az megváltozik. Hirtelen olyan erősen hatalmába kerített a bizonyosság, valaki van a szobában, aki engem keres, hogy felállva hátrahőköltem, beleütköztem az ágyba, s abban a pillanatban jól kivehetően, három vagy négy lépésre tőlem megláttam őt, szemének halott és üres fényét. Minden erőmet összeszedve néztem rá, s ő is mereven nézett rám, de nagyon különös pillantással, mintha magam mögött állnék, valahol végtelen távolságban hátul. Mindez talán nagyon sokáig tartott, bár az az érzésem, hogy mihelyt ő rám talált, én azonnal elveszítettem őt. Mindenesetre nagyon sokáig mozdulatlanul álltam ott. Magamat már egyáltalán nem féltettem, de kimondhatatlanul féltettem őt, féltem, hogy megrémítem, hogy a félelem miatt átalakul valami vad dologgá, mely összetörhet a kezeim között. Úgy rémlik, valóban éreztem ezt a félelmet, ugyanakkor minden olyannyira nyugodt volt, hogy meg mertem volna esküdni, nincs semmi előttem. Valószínűleg a nyugalom érzése miatt tettem néhány lépést előre, a lehető leglassabban, súroltam a kandallót, majd ismét megálltam. Olyan nagy türelmet éreztem magamban, olyan nagy tiszteletet a magányos éjszaka iránt, hogy alig mozdultam, csak a kezemet emeltem fel, nagy-nagy elővigyázatossággal, nehogy félelmet keltsek. Leginkább a fotelhez szerettem volna közelebb menni, a fotelhez, ami világosan kirajzolódott a fejemben, ott volt, szinte érintettem. Végül letérdeltem, hogy ne legyek túl magas, s akkor a kezem lassan áthatolt az éjszakán, megérintette a fotel karfáját, súrolta a szövetet. Soha kéz nem volt türelmesebb a kezemnél, sem barátságosabb, ezért nem remegett meg, amikor lassan egy másik, jéghideg kezet tapintott ki, s az a lehető lemozdulatlanabb és leghidegebb kéz hagyta, hogy kezem megpihenjen rajta, anélkül, hogy beleremegett volna. Nem mozdultam, még mindig ott térdeltem, s mindez valahol végtelenül távol történt, még a hideg testen nyugvó kezem is végtelenül távolinak tűnt számomra, mintegy levált rólam, én pedig a kezem által mintegy belekényszerítve valami reménytelenbe, ami talán maga volt az élet, úgy éreztem, minden reményem végtelen távolságba került, ebbe a hideg világba, hol kezem a másik testen nyugodott, és szerette azt, hol ez a kövek éjszakáját sugárzó test elfogadta, felismerte és szerette a kezem. Mindez talán csak néhány percig tartott, talán egy óráig. Karommal átöleltem, teljesen mozdulatlanul, s ő is mozdulatlan maradt. De halálosan hidegnek éreztem, ezért még közelebb simulva hozzá így szóltam: „Gyere!” Felálltam,

1044

kézen fogtam, ő is felállt, s akkor láttam, milyen magas. Velem együtt mozdult, mozdulatai engedelmesen követték az én mozdulataimat. Lefektettem és mellé feküdtem. Próbáltam kivenni az arcát a sötétben, még jobban felé fordultam. Kezem közé fogtam a fejét, s amilyen gyengéden csak tudtam, így szóltam hozzá: „Nézz rám!” Kissé tényleg megemelte a fejét, s akkor egészen közel az arcomhoz újra láttam szemének halott és hideg fényét. Minden erőmmel rászegeztem a tekintetem, s úgy tűnt, ő is mereven néz rám, de ismét csak mintha mögém, valahová a végtelen messzeségbe nézett volna. Akkor valami megmozdult bennem, s fölé hajolva ezt mondtam neki: „Ne ijedj meg, most rálehelek az arcodra.” De alighogy megpróbáltam még közelebb hajolni hozzá, hirtelen mozdulattal elfordult tőlem (vagy eltolt magától). Szeretnék arról írni, hogy milyen különös dolog a testek hidege: önmagában, társtalanul nem is olyan nagy. Ha megérintek egy kezet, miként azt most teszem, ha kezem elpihen egy másik kézben, akkor az a másik talán nem olyan hideg, mint az enyém, de hidegsége nagyon is mély, nem valamiféle felszíni kisugárzás, hanem átható, mindent átjáró érzés, és hívásának nem lehet nem engedni, követni kell a határtalan mélységbe, az üres és irreális mélybe, ahonnan már nem lehet visszatérni valamiféle külső érintéshez. Ezt teszi oly keserűvé, mintha valamiféle kegyetlenség lakozna benne, mely tönkreteszi az embert, magával ragadja, s nem engedi. És valóban magával ragadja az embert, csakhogy éppen ebben rejlik a titka is, s ha valakiben elég vonzódás él ahhoz, hogy átadja magát ennek a hidegnek, rátalál benne a gyönyörűségre, a gyengédségre és a valódi élet szabadságára. Ki kell mondani, mert most már hiábavaló lenne tagadni: egy kéz, egy test hidege önmagában semmi, és ha ajkak közelednek hozzá, a hideg száj keserűsége csak annak félelmetes, aki nem tud még keserűbb, még hidegebb lenni. Csakhogy van egy másik akadály is, mely elválaszt bennünket: a néma testen pihenő halott szövet akadálya, a ruháké, amelyekre nem lehet nem ráismerni, amelyek érzéketlenséggel átitatva, halott redőikkel és fémes magatehetetlenségükkel immár nem öltöztetnek senkit. Ezen a megpróbáltatáson kell túljutnunk. Amikor reggel ott találtam a szobában, meglehetősen jókedvű volt. A mindig igen gondosan ápolt kezeit és körmeit nézegetve egyszer csak ezt mondta, de inkább mosolyogva: „Nézze, olyan vagyok, akár egy gyerek, azt hiszem, lerágtam a körmeimet.” Később a homlokán, egészen fent, a haja tövében talált egy kis sebet. Végtelen gyengédséggel néztem, amint felkel, járkál a szobában. Nem gondoltam semmire, teljes egészében lefoglalt az öröm, hogy láthatom, hogy figyelhetem a mozdulatait. Úgy döntöttem, egyáltalán nem foglalkozom a munkámmal, és őt sem engedem munkába menni, hogy minden egyes percben a szemem előtt legyen. Eleinte kissé ellenezte tervemet, de csak egy kicsit. Bárhogy is, mindig tetszett neki, ha nem kellett dolgoznia. Később az ajtón kilépve elszorult a szívem, de nem tudtam megállni, hogy ne mondjam neki: „Azt hiszen, magánál van a kulcs.” A lehető legtermészetesebb módon elővette a kulcsot a táskájából, majd

1045

az ajtót bezárva visszadobta bele. Miért is kérdezgettem volna abban a pillanatban? Az olyannyira elképzelhetetlen cselekedetre, hogy titokban elvette a tárcámat, belenyúlt és kivette a kulcsot, nem lehetett semmiféle igazolást találni ebben a világban, s az erre vonatkozó kérdésekben oly nagyfokú indiszkréciót éreztem, amit még én is a szemére vetettem volna. Ha szerencsétlen módon azt történik, hogy az a személy, akit mindenki másnál többre tartunk és jobban szeretünk, elolvas egy nem neki szánt levelet, akkor arról nem szabad tudomást vennünk. Nem elfelednünk kell, hanem ha képesek vagyunk rá, nem szabad tudnunk róla, s még ha rájövünk is, lehetetlenné kell tennünk az igazságban és a lojalitásban való abszolút hit által ezt a borzalmas eseményt, mely ezáltal önmaga előtt is mintegy megszégyenül, majd hamarosan semmivé lesz. Ha megkérdeztem volna N.-től, bizonyára ezt válaszolja: „Igen, elvettem a kulcsot.” S ha megkérdeztem volna: miért tette, akkor habozás nélkül oly módon válaszol, s bizonyos vagyok, hogy erre bármelyik pillanatban képes lett volna, hogy azután már sem ő, sem én nem lettünk volna képesek természetes módon megélni ezeket az órákat és ezeket a napokat. Márpedig én csak egyetlen dologra vágytam: be akartam menni vele ebbe vagy abba a kávéházba, meg akartam tapasztalni vele az unalmat egy moziban, hallani akartam frivol hiúságából fakadó nevetését. És főleg azt akartam, hogy továbbra is Nathalie-nak hívják, akár még lerágott körmei és megsebzett homloka árán is. Nem értem, miért ne lehettek volna ezek az órák és ezek a napok a legboldogabb órák és napok. Úgy viselkedtem, úgy elragadott a lelkesedés és az érzés, hogy nem volt időm másra figyelni, csak ennek a lelkesedésnek az igazságára és ennek az érzésnek az erejére. Arra egyáltalán nem voltam figyelmes, hogy N. időnként nagyon is tartózkodó volt, mert belőlem hiányzott a tartózkodás, ami csak még tovább növelte tartózkodásom hiányát, s egyre követelőzőbb lázam és felfokozottságom miatt hasonlóan lázas viselkedésnek tekintettem, ahogyan elviselte határtalan türelmetlenségemet az együtt töltött időben. Ráadásul, s ez egészen biztos, nagyon kötődött hozzám, méghozzá egyre jobban. De a kötődés szó is mit jelent valójában? És a szenvedélynek mi a pontos jelentése? És a delíriumnak? Ki ismeri a legmélyebb érzelmet? Én ismerem, s jól tudom, hogy az a leghidegebb, mert hatalmas hiányon győzedelmeskedett, s még most is győzedelmeskedik, minden egyes pillanatban és örökké, oly módon, hogy számára már nincs is idő. BENDE JÓZSEF fordítása

1046

TÁJÉKOZÓDÁS

TASNÁDI EDIT

Nobel-díj 2006: Orhan Pamuk „Szülővárosának melankolikus lelkét keresve új jelképeket alkotott az egymással ütköző és egymással összefonódó kultúrákra” – szól a Svéd Királyi Akadémia döntésének indoklása. Honnan jön ez a különös író? 1952-ben született, a regényeiben leírtakhoz hasonló, nagy múltú és népes családban. Születése óta a város elegáns Nişantaşi negyedének lakója. Ahogy Isztambul c. könyvében elbeszéli, kisgyermekségétől huszonkét éves koráig állandóan rajzolt és festett, s úgy képzelte, hogy festő lesz belőle. Isztambul amerikai gimnáziumába, a Robert College-ba, majd három évig az Isztambuli Műszaki Egyetemre járt, de érezvén, hogy sem építész, sem festő nem lesz belőle, átváltott az Isztambuli Egyetem Újságíró Főiskolájára, ám ezt a szakmát sem űzte soha. Huszonhárom évesen elhatározta, hogy regényíró lesz, bezárkozott otthonába, és írni kezdett. Ettől kezdve életútjának állomásait jóformán csak a művei jelzik. Legszűkebb pátriájában él azóta is, legfeljebb Amerikába „ugrik át” néha, újabban mint a New York-i Columbia Egyetem tanára. A regényírónak és Nobel-díjasnak egyaránt fiatal Orhan Pamuk életművét tíz kötet fémjelzi: Még harmincéves sincs, amikor sikerrel indul pályája: 1979-ben  Cevdet Bey ve Og˘ullari (Cevdet úr és fiai) című család- és kortörténeti regénye elnyeri a Milliyet Kiadó „ki nem adott regények” kategóriájában az első díjat. A nagy lélegzetű mű az Oszmán Birodalom végnapjaitól az 1970-es évekig követi nyomon a pozíciója megőrzéséért küzdő család három generációjának történetét, bemutatva a szultanátus összeomlásának és a köztársaság születésének veszteseit és nyerteseit. Mint megannyi későbbi művének, a művelt polgári család történetének színhelye is a gazdag, európaias Nişantaşi. Törökországban a kritikai realista regény korszaka ez. Bár Pamuk  műve is hordozza valamelyest ennek az iránynak a stílusjegyeit, már ez az alapvetően klasszikus jellegű regény is jelzi az új utak keresését. A Milliyet végül csak 1982-ben jelenteti meg a regényt, így kaphatja meg aztán az 1983-as Orhan Kemal-díjat is. Fethi Naci, a kiváló török kritikus is elismeréssel fogadja a pályakezdő alkotást: „Ha már akkor megjelent volna, amikor A regény és a társadalmi változások c. monográfiámat írtam, bevettem volna a húsz legjobb török regény közé” – írja. A szerző nem pihent, miközben első regénye kiadására várt, így az Orhan Kemal-díj átvétele után alig néhány hónappal 1983-ban már meg is jelenhetett második regénye, a Sessiz Ev (Csendes ház). Újra egy család története, újra szé-

1047

les társadalmi környezetbe ágyazva, ezúttal azonban derűsebb világot ábrázolva. Itt is találkozhatunk önéletrajzi elemekkel, a nagyváros helyett azonban a gyerekkori nyarak, Tuzla, Bayramog˘lu és Gebze vidékén járunk. A regény gimnazista és egyetemista szereplői és az idősebbek közötti generációs ellentétek mellett feltűnik az író egyik központi témája, a Nyugat és Kelet közötti viszony problematikája: három unoka – egyik történész, a másik forradalmár, a harmadik mindenáron gazdag akar lenni – meglátogatja nagyanyját, s egy hétig élnek abban a házban, amelyet száműzött nagyapjuk hetven évvel korábban építtetett. A nagyanya emlékezéséből kirajzolódnak annak az enciklopédikus műnek a körvonalai, amellyel a nagyapa a Kelet és Nyugat közötti szakadékot kívánta betemetni... Törökországban ez a regény nem keltett akkora visszhangot, mint a Cevdet Bey, de ez lett első lefordított – és azonnal díjazott műve: francia kiadását 1991-ben a Prix de la Découverte Européenne-nel jutalmazták. Következő regénye, a Beyaz Kale (Fehér vár, magyarul: A fehér kastély) 1985ben jelent meg. A XVII. századi Isztambulban egy velencei rabszolga és egy oszmán tudós között létrejövő különös kapcsolat története ad teret az író alapproblematikájának, Kelet és Nyugat törökországi kettősségének górcső alá vételére. A kilencvenes években több idegen nyelvre lefordított művet a posztmodern első sikeres alkotásai között tartják számon. A történelmi regény mivolta mellett több más réteget hordozó regény élénk figyelmet váltott ki a török kritikusok köreiben, ugyanakkor török író által még nemigen tapasztalt nemzetközi ismeretséget szerzett Pamuk számára. A rendkívül komplex szöveg érdekes módon szinte kalandregényként is olvasható. Hároméves amerikai tartózkodása idején, 1990-ben keletkezett regénye, a Kara Kitap (Fekete könyv) hazájában élénk vitákat váltott ki, ugyanakkor sokan  a legfontosabb és legtipikusabb művének tartják. Eddigre kialakul Pamuk sajátos elbeszélő nyelve, amelyet általában kritikusai könnyűnek és élvezetesnek találnak, e mű tartalmával kapcsolatosan azonban sok mindent vitattak. A helyszín újra csak Isztambul, az iszlám és a Nyugat, a helyi és a globális, a modern és a történelmi között feszülő ellentétek megannyi formája tárul elénk, pedig sokszor mintha csak egy isztambuli útikalauzt olvasnánk... Galip, a főhős egy havas téli napon másodfokú unokatestvére: gyermekkori szerelme, majd felesége, az eltűnt Rüya keresésére indul, de a keresésbe beleszövődnek a tárcaíró Celal különös történetei is... Az újfajta elbeszélő mód, no meg az élénk kritikai visszhang okán a könyv rekordpéldányszámban kelt el, ami újabb vitákat gerjesztett. Francia kiadásával a Prix France Culture-t is elnyerte. Még a regény megjelenése előtt formálta a regényíró forgatókönyvvé Ömer Kavur, a nemzetközileg is ismert rendező kérésére a Fekete könyv egyik történetét. A Gizli Yüz (Titkos arc) című filmhez a tehetséges színésznő, Zuhal Olcay adta arcát. Karcsú kötet formájában 1992-ben került a könyvesboltokba. „Egy nap olvastam egy könyvet, és az egész életem megváltozott” – ezzel az emblematikus mondattal kezdődött és vált azoknak az éveknek legmagasabb

1048

példányszámot elért török könyvévé a Yeni Hayat (1994, magyarul: Az új élet) annak ellenére, hogy az író legnehezebben olvasható művének tartják. A regény hőse az olvasott könyvből egy új élet ígéretét merítve a gyermekkor, az élet és a halál, utak, autóbuszok, vidéki városok sötét tónusú útvesztőjében keresi önmagát. A Benim Adim Kirmizi (A nevem: Piros) című regényével (1998) Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga „legszínesebb és legoptimistább” regényének nevezi. A történet 1591 kilenc havas téli napján, Isztambulban játszódik. A szép Şeküre maga és két kisfia számára (ők hárman az író anyjának, bátyjának, illetve az írónak a nevét viselik) új férjet és apát keres, miután férje már négy éve nem jött meg a háborúból. Ezzel egy időben az apja egyenként magához hívatja a szerájbéli miniatúrafestőket, és egy, a szultán által titokban készíttetett könyvhöz európai stílusú illusztrációkat rendel tőlük, közülük azonban az egyiket hamarosan megölik, mire egy másikuk, Kara (Fekete), aki szerelmes Şekuréba, akcióba lép... A miniatúrafestészet elégiájának is nevezett regény nyilvánvalóan újra a keleti és a nyugati kultúra összeütközéséről (is) szól, s bár az író szíve egyértelműen kelet felé húz, a regényt Nyugaton is nagy tetszéssel fogadták: Franciaországban a Prix du Meilleur Livre Étranger, Olaszországban a Grinzane Cavour (2002), Írországban pedig az International Impac-Dublin (2003) díjait nyerte el. Öteki Renkler (A többi szín, 1999) című kötetben az író török és külföldi lapokban és folyóiratokban megjelent irodalmi és kulturális tárgyú írásai és riportjai mellé egyetlen novelláját társítja; ugyanakkor naplójegyzeteinek bő válogatását is megosztja olvasóival. „Első és utolsó politikai regényem” – mondja az író Kar (2002, magyarul: Hó) című regényéről. Lefordíthatatlan szójátékot rejt a cím, hiszen a főhős neve (kafkai reminiszcencia)  a k betű kiejtett alakja: Ka, a cselekmény színhelye pedig a zord éghajlatú, nemzetiségek lakta, „karli”, azaz a havas Kars városa.  Mint cseppben a tenger, úgy tükrözi ez a regény a törökországi politikai feszültségeket. A németországi emigrációban élő Ka, a költő riportkészítés céljával utazik az északkelet-törökországi Karsba, és az állandó lassú hóesésben megpróbálja megismerni ezt a szomorú várost és lakóit. Munkanélküliekkel teli teázók, a hó miatt ottrekedt vándorszínház-társulat, a kendőviselet ellen tiltakozó vagy  öngyilkos lányok, örmények és kurdok világa ez, ugyanakkor  Ka számára a szerelem és boldogság reményét rejti... A New York Times Book Rewiew  2004-ben az év tíz legjobb könyve közé választotta a Kart. A frankfurti helyszínről induló regény szerzője 2005-ben Frankfurtban vehette át a Német Könyvkereskedők Szövetségének Békedíját. (A díjátadó ünnepségen  A regényírásról címmel tartott beszéde a Nagyvilág 2006/2. számában olvasható.) Az ennek kapcsán tartott sajtótájékoztatón elmondta, hogy akárcsak regényhőse, Ka – aki a legtöbb Orhan Pamuk-i vonást hordozza – akarata ellenére került politikai viták kereszttüzébe, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy mint regényíró, fontosnak tartja, hogy

1049

az emberi tragédiákról szabadon lehessen beszélni. A sajtótájékoztatón záporozó politikai kérdések után az EU-hoz csatlakozni kívánó Törökország elé állított koppenhágai kritériumokra utalva megjegyezte, szeretné, ha bevezetnék azt a kritériumot is, hogy irodalmároknak irodalmi kérdéseket tegyenek fel. Mutatis mutandis: az íróként igencsak megérdemelt Nobel-díj kapcsán is több szó esik vitát keltő politikai nyilatkozatáról, mint műveiről... Legújabb könyvének címe a 2003-ban megjelent Istanbul – Hatiralar ve  Şehir (Isztambul – Emlékek és a város). Sajátos Orhan Pamuk-i mű ez is, ennek a csodálatos városnak, főképpen a régi Isztambulnak szubjektív rajza, önéletrajz és művelődéstörténet izgalmas elegye. Az író a könyvet háromkötetesnek szánta. „Az első kötet életem első húsz évének története. Van egy önéletrajzi oldala, ugyanakkor Isztambulnak és életemnek szellemi összefonódását tükrözi. A második és a harmadik is önéletrajzi és szellemi ihletésű lesz egyben” – nyilatkozta. A második  kötet a Fekete könyv megjelenéséig, tehát az író 38 éves koráig tartó esztendők szellemi önéletrajzának készül, és a „Hogyan váltam irodalmárrá?” kérdésére keresi a válaszokat. Íme az egyik a sok lehetséges közül: „Azokban az években, amikor elhatároztam, hogy regényíró leszek, Isztambullal a világon nem törődött senki. Mindenki a latin-amerikai García Márquez könyveit olvasta, és Törökországra nem voltak kíváncsiak. Akkoriban írta visszaemlékezéseit Edward Said. Az amerikaiak képtelenek voltak egy palesztiniai zsidót egy arabtól,  egy törököt egy iránitól megkülönböztetni. Egyszerűen »Middleeasterne«-nek (közel-keletinek) nevezték mindet. Az egész világ a latinamerikaikat olvasta. Biztos vagyok abban, hogy minden író őket irigyelte, és azon siránkoztak, hogy a »világ perifériáján« élnek. Egy következő könyvemben erről fogok írni.”

A Nóra Norvégiában

DUNAJCSIK MÁTYÁS

Velencei fejezet „Mindenkinek két szülővárosa van; és az egyik Velence.” SZENTKUTHY: Széljegyzetek Casanovához „Velence par excellence az el-, al- és túlvilágiasult történelem; hazugság, szadizmus, úri, nemes és aulikus apokaliptikák, melyeket elborít esztétikává ősziesedő folyondárral az idő.” SZENTKUTHY: Fekete reneszánsz Not a bene: Az alább következő feljegyzések szereplői nem valós személyek, történetük nem valós történet. A szerző soha nem járt Velencében, Velence maga pedig soha nem is létezett.

I. Lo duca e io per quel cammino ascoso intrammo a ritornar nel chiaro mondo; e sanza cura aver d’alcun riposo, salimmo su ` , el primo e io secondo, tanto ch’i’ vidi de le cose belle che porta ’l ciel, per un pertugio tondo. E quindi uscimmo a riveder le stelle. E titkos úton át a mester és én visszaindultunk a világos világba; s a pihenésre gondolni se késvén, kusztunk föl, ő elől és én nyomába, míg a sok szépből, melyet az ég hordoz, láttam egynémit, egy kis karikába: és így jutottunk ki a csillagokhoz… mondja Dante, amikor Vergilius karján csüngve végre kijut a Pokol egymásbakígyózó, véres-viharos cantói közül, majd ugyanígy, mind a Paradicsom, mind a Purgatórium végén visszatér ide, a csillagokhoz, melyek egy olyan biztos pontot képeznek a Commedián belül, melyekhez képest lehet tájékozódni, navigálni, miként a levantei kereskedőhajóknak az Adriai-tenger szirénektől hangos vizein. És valóban, különös módon éppen a csillagok azok, amik alapvetően meghatároznak egy utazást, sőt: azt is mondhatnánk, hogy nem csak, ahogyan navigare necesse est, úgy vehere necesse est is, hanem ahogyan – már ha a klasszikusabb és boldogabb idők asztrolábiumos, szextáns-részeg, vitorladagasztó utazásaira gondolunk – navigare spectare stellam est, éppen úgy igaz, hogy vehere spectare stellam est, vagyis hogy éppúgy hajózni (vagyis: navigálni!) és utazni is egyet jelent a csillagzatok szemlélésével. Ez a dolog pedig azért felettébb különös, mert hiszen a csillagokkal teliszórt égbolt jószerivel az egyetlen, ami nem változik körülöttünk, amikor utazunk (persze, ha féltekék között pingpongozzuk át magunkat transzglobalista hisztériáktól vezérelve, akkor ez a bizonyosság már csak egyetlen csillagra, a napra igaz – de: cseppben a tenger, mondhatnánk). Szóval a csillagok ugyanazok maradnak, mi mégis hatalmas lelkesedéssel szemléljük őket utazásaink közben, mintha nem tudnánk, hogy a hőn áhított – és ennek ellenére (vagy éppen ennek folyományaképp?) nem létező – „itáliai égbolt” vagy „mediterrán firmamentum” helyett voltaképpen csak megváltozott látószögeket, az eddigiektől eltérő (de miért is fontos nekünk egy ennyire absztrakt és megfoghatatlan eltérés?) szem-égitest konstellációkat dédelgetük. Mégis: tisztán emlékszem rá, hogy minden egyes éjjel, amikor a világ különböző pontjairól össze-

1051

gyűlt színésztársaimmal (csupa-csupa máshonnan érkezett látószög) hazatámolyogtunk kellemes és otthonos ciprusi házunkba, nem történt meg, hogy ne lett volna valaki, aki a sötét belső udvarból az emeletre vezető lépcsőn meg ne állt volna, és egy félelemmel és megdöbbenéssel kiejtett „shit!” kíséretében ne hívta volna fel figyelmünket a fölöttünk elterülő látványra (való igaz: ott a csekély fényszennyezés miatt olybá tűnt, a Teremtő olyan bőkezűséggel szórta fel az eget ezekkel a villanyos muslicákkal, mint ahogyan Dalí szórta az aranyakat hívei fejére egy múzeumi freskón, vagy ahogyan egy hajdani Esterházy gróf hintette fel sóval – hó helyett – az utat Mária Terézia előtt; de az egy másik történet, másik ország, másik könyv, ugye). És a csillagok nézése volt velencei utazásom első meghatározó élménye is: ahogyan az egymásba nyitott üléseken feküdve – mintegy Madame Récamier-i pózban, bár annál kevésbé lenge öltözékben – valahol Szlovénia vagy Horvátország között, az alattatam-tatam-tatam zakatoló vonat ablakán kinézve megpillantottam őket. Egy, a későbbi racionalizmus által alaposan lesajnált ógörög elmélet szerint a csillagok a Földet borító fekete kupolán támadt lukak, amiken keresztül átlátszanak a Földet körberohangáló tűzcsíkok – ha ez nem is igaz, az mindenesetre bizonyos, hogy nekem a világmennyezet ezen kis lumináns trouvaille-jai mindig a metafizika áttörését jelentették a valódi világ sötétkamrájába, egyfelől már csak esztétikai értékeik miatt is, másrészt pedig mivel csak a puszta létük, és láthatóságuk az égi célszerűség egy-egy tűhegyes, ámde annál inkább pontos tarkólövése. Mert ugyan, mi a fene szüksége lenne az emberiségnek (ha ezt a hétköznapjaiban visszataszító, ünnepnapjain szikrázóan kedves tömkeleget tekitjük az univerzum egyetlen céljának és okának, amit kétlek, ami egyéni szociális probléma ugyan, de mégis kissé kényelmetlenül érint) csillagokra? Hol segíti elő ez a gazdasági fejlődést? Vagy akár – horribile dictu, hogy valami szellemtörténetileg is elkötelezett dolgot is mondhassunk – a világ országainak fokozatos és egyre széleskörűbb demokatizálódását? Hát nem botrány ez? A Hold még hagyján – annak ott van az árapály, a menstruációs ciklus, végső soron már csak a fényével megszolgálja, hogy az égre rakják (gondoljunk a harmadik világra, ahol nincsenek kandeláberek, de ha ez nem megy, képzeljünk el egy alapos éjszakai áramszünetet, és máris értjük, miről van szó) – de a csillagok? Jó, navigare, mondhatnánk, de azért azt ne mondja senki, hogy a sok millió csillag közül mindre szükség van egy nyavalyás kis háromszögeléshez. Hát nem. Meggyőződésem, hogy amikor teremtette őket, Isten szórakozott. Már nem velünk: nekünk. Hogy legyen mit nézni kifelé bambulván egy vonatablakból, kissé fázósan, amikor fölöttünk zötyög 1 db nyúlszőr kalap, 1 db sárga-fehér kendő, 1 db téli szövetkabát, 1 db tizenkét lemez befogadóképességgel megáldott CD-tartó, egy zacskó kaja és egy dugig megpakolt hátizsák, azon belül 1 db kinyitható, többfunkciós bicska, 1 db digitális fényképezőgép (Agfa E-photo 780), 1 db konyharuha, 4 db bokszeralsó, 1 db idilli gyermekkor, 4 x 2 db fehér pamutzokni, 1 db fehér ing, 4-5 db györtelmes gimnáziumi év, 1 db sikeres egyetemi szemeszter, 5 db barna rozskifli, 2 csomag keksz (csokis és natúr), 1 db nyomós sajt, 8 db barátság, 1 db

1052

félresiklott szerelemkezdemény, nagyjából 5 emberre elegendő komplexus, 3 kg emberundor (ebből legalább 500 g önutálat), 777 db mitológiai, történelmi és irodalmi utalás (vagy több, de efölött már belefáradtunk a számolásba), 1 db mobiltelefon-töltő, 5 kg fáradtság, 7 kg lelkesedés, 24 db színes zsírkréta fémdobozban, 4 db tartalék töltőtollpatron (3 zöld, 1 piros színű), és még jó néhány egyéb, meghatározhatatlan rendeltetésű dolog és tárgy. Amikor a csillagokra néz az ember, kifelé néz ebből a világból. Amikor utazik, mindig kifelé tart belőle. Talán ezért. II. Matteo Monteverdi azt hiszem, talán Ljubljanánál szállhatott fel. Én igazából mindig egyedül szerettem utazni, magányosan, mondván hogy úgyis annyian élnek bennem, elegek vagyunk mi magunknak. Meg aztán nem is szoktam tudni mit kezdeni más emberekkel. Furcsa szentháromságot kezdett bennem alkotni három apró kis hely, ahová véletlenek vagy odafenti ítéletek folytán, de egyedül kerültem: egy páholy a budapesti Operaházban, Wagner Siegfriedjének előadásán; a kabinok, melyekben leutaztam Velencébe; végül pedig a szoba, ahol laktam a négy nap alatt, amit – mint később megtudtam – Matteo szülővárosában töltöttem. Talán mondhatnám, hogy féltem tőle, de ez a félelem talán nem volt nagyobb annál, mint ami mindig elfogja az embert, akárhányszor tükörbe néz. Idősebb volt nálam, ez kétségtelen, mégis olyan embernek tűnt, aki öregen mindig fiatalnak látszik, fiatalon pedig vénebbnek, mint a várost tartó cölöprendszerek. Azt mondta, valamikor a Ca’ Foscariban tanított, Velence egyetlen egyetemén, de hogy pontosan mit, azt sosem sikerült megállapítanom. Láthatólag büszkén mutatkozott be, egy olyan ember öntudatával, aki legalább annyira élvezi a neve által kiváltott megdöbbenést, mint az örökölt (talán lopott?, nem lennék meglepve, igazán velencei dolog lenne egy ilyen nevet meglovasítani, elvégre Szent Márk holttestét is úgy csempészték át Alexandriából) név által a személyének kölcsönzött méltóságot és félelemmel vegyes tiszteletet. A nagyvonalúság szinte idegesítően hozzátartozott minden mozdulatához, gesztusához: olyan valakinek tűnt, aki már túl van egy megvilágosodáson, és csak viccből jött vissza a földre. És szerelemből. Lenyűgöző szeretettel tudott a nőkről beszélni, akikkel eddig „dolga volt”, ahogyan ő mondta, bár furcsálltam, hogy mindig úgy mesélt róluk, mintha közte és e nők között valami áthatolhatatlan fal feszült volna mindig – mintha mondjuk hatalmas korkülönbség, vagy eltérő társadalmi osztályok között tátongó szakadék tette volna lehetetlenné, hogy bármi romatikus felmerüljön közöttük. Szolgálók beszélnek így fiatal úrnőjük szépségéről, apák dicsérik így ifjú leányuk hamvasságát, vagy vénségesen vén nagykövetek, akik már megengedhetik maguknak, hogy kísérő nélkül adhassanak találkát az újonnan kinevezett császárnének. Ahogyan a beszámolóiból láttam, közte és e nők között minden volt, csak testi kapcsolat nem: ennyi erővel a gyóntatópapjuk is lehetett volna, és amikor ezt megemlítettem neki egy beszélgetésünk közben, amit a Trieszt környéki, tengerparti városok fényeinek megjelenése burkolt egy fokkal ünnepélyesebb hangulatba, határozottan

1053

tetszett neki az ötlet. Tudja, én sosem tudtam szétválasztani a női hát szépségét a tájakétól, mondta és egy kisgyerek kíváncsiságával fúrta be tekintetét az éjszakába, melynek mélyén most már valahol ott kellett fénylenie a tengernek is, mint matt opáltükörnek, Babitscsal szólva, ha már úgyis az ő Komédia-fordításával kezdtem e feljegyzéseket. (Mondanom sem kell, kedélyes útitársam gyakorlatilag bárhonnan tudott idézni a Commediából: egyszer leírt nekem kéthárom terzinát valahonnan a Purgatóriumból – otthon jöttem rá, amikor utánanéztem az olasz eredetiben, hogy jó néhány helyen alaposan belejavított.) III. Meséljen nekem Egyiptomról – nézett egyszer csak a szemembe, még valahol Szlovéniában. Egyiptomban alig van már valami misztikus, mondtam neki, minden olyan csupasz, mintha a piramisok is csak önmaguk csontvázai volnának. Ráadásul Kairó lassan teljesen bekeríti őket, útban vannak, mint városi családokban az öregek. De a hajóút Port-Szaídba… tudja, majdnem olyan volt, mint ez a mostani. Amikor az ember éjszaka már nem tudja elválasztani egymástól a tengert és az égboltot, ahol a csillagok vannak, ennek következtében pedig úgy érzi, mintha az egész hajó a semmiben lebegne. Az űrben. Vehere spectare stellam est, szólalt meg némi hallgatás után Monteverdi, miközben a hóvihar az ablakot csapkodta, minden hang nélkül. Ő aludt, én pedig a csillagokat néztem odakint. Azon gondolkoztam, hogy vajon a Tejúton vannak-e (lehetnének-e) sínek. IV IV.. Monfalcone környékén már zavaró volt a pályaudvarok körül a rengeteg, üresen álló, hatalmas téglaépület. Falakat láttam, valahonnan a múlt század elejéről talán vagy korábbról, hatalmas boltívekkel, de szobák nélkül. Szobákat, homlokzat nélkül. Tudja, az olaszoknak egészen más a viszonyuk a romokhoz, hallatszott Matteo hangja valahonnan a selyemsálja alól. Ha minden lerobbant épület helyére újat húztunk volna, ugyan miből élnénk meg most, nem? Igaz, a Colosseumból is elhordtunk egy csomó követ. De mégsem építettünk a helyére pályaudvart. Most meg mindenki a romokat akarja megnézni. Később is, Velencében látnom kellett, hogy az itteni tradíció gyökeresen eltér északi, angol párjától, az évszázados egyetemek és ködpárnák közt alvó dús levelű parkok hagyományfogalmától: ott tiszteletből, büszkeségből és talán egy csipetnyi maradiságból ragaszkodnak mindig a kövekhez, és a megkövesedett szabályokhoz – itt azonban csak azért élnek még mindig a régi házakban az emberek, mert az élet túl gyorsan folyt az ereikben ahhoz, hogy a régi lerombolásával és valami új felépítésével törődjenek, amikor némi változtatással mindent meg lehetett oldani, így került aztán a Palazzo Grassiba központi fűtés, a dózsepalota alabárdos őreit pedig így cserélték le vonalkódos beléptetőrendszerre. V. Amikor már a Santa Lucia pályaudvar felé vezető vékony földnyelven robogtunk, és felsejlettek előttünk a Serenissima víz fölött egyensúlyozó körvonalai, az ötlött fel bennem: ha Auswitzre nincs, akkor ugyanúgy Velencére

1054

sincsen magyarázat. Semmiféle logikából, szükségszerűségből nem vezethető le, csakúgy, mint a csillagok létezése; bármiféle szárazföldi, vagyis e világi gondolkodás úgy ütközik bele, mint a hullámok a város határában emelt bástyafalakba – Velence nem létezik, és kész, mondja valami az ember agyában. Fogalmam sincs, Peggy Guggenheim hogyan költözött ide – talán egyszer majd kiderítem –, de a következőképpen képzelem a dolgot: Miss Guggenheim – Amerikából frissen és ropogósan érkezett dollár-dizőz, aki túl okos volt a millióihoz, és éppen így az Újvilághoz is, ezért aztán a fél szürrealizmussal összefeküdt – bérelt jachtjában vonul lefelé a Canal Grandén. Fehér sálját direkt úgy kötötte meg, hogy lobogjon a szélben, de el ne repüljön (ez is jellegzetesen amerikai, ahogyan egyszerre van benne jelen póz és gyakorlatiasság, a mondain hetéra és a pontos szemű műkereskedő), csak fél kézzel kapaszkodik a hajóorr korlátjába, a másik kezével a kalapját fogja, de mintha nem is a szél miatt, csak egyszerűen nem tudván betelni a város kiáltozó, szinte már obszcén irracionalitásával („hogy utak helyett lagúnák? micsoda bolondos ötlet!” – kacarászott még pár hónappal ezelőtt is az óceán túloldalán, a Picasso tiszteletére rendezett garden partin egyik barátnőjével). Olyan, mint egy királynő, aki először jár a birodalomban, ahová beházasodott – először nem is tudta, hogy ebben a városban fog több mint harminc évig élni, és itt is fejezi be az életét. Most még nem: egyelőre lassításra inti a vezetőt, hogy a lehető legkényelmesebben – ez a kényelmesség is királynői, egy milliomos vagy egy uralkodónő nem siet sehová – tudja szemlélni a homlokzatok, utcák és terek egymást ölelő, tüntető vonalait. Harvey, mi a fenének nem élünk mi itt?, kérdezi a magántitkárától, ettől a savanyú alaktól, akit Peggy csak azért tűr meg maga mellett, mert olyan tuskó a művészethez, hogy nem szól bele úrnője képvásárlásaiba. Nem tudom, madame, szól a válasz. Van elég pénzünk hozzá, vagy nem? Kétségtelenül, madame. Harvey, vennünk kell itt egy villát. Kérlek, intézkedj. Aztán a felfordulás másnap a polgármesteri hivatalban, ahogyan Guggenheim átruccan a Gritti Palace Hotel selyemtapétás mega-kalapdobozából, megtekinteni a megvásárolható palazzók alaprajzait. A harmadikig még egészen jól viseli magát, aztán látványosan legyezkedni kezd, végül megszólal: ugyan, Signore Bartonelli, hát miért nem pattanunk gondolába, és nézzük meg magunk azokat a nyavalyás villákat a jó levegőn?! – a polgármester is izzad, mint egy ló, és egy levantei vitorláéval megegyező méretű zsebkendővel törli magát. Ahogy gondolja, Signora, sóhajt megadóan. (Arra gondolni sem mer, a felesége mit fog szólni ehhez az egész transzatlanti komédiához. Ő, a tiszteletre méltó polgármester – az ő férje – egy gondolában egy ilyen New York-i parvenüvel. A férje és Peggy Guggenheim. Egy gondolában. Hivatali időben. Mindenki szeme láttára.) Velencét legfeljebb így lehet meghódítani: évtizedek, dollármilliók hullámain keresztülgázolva, de talán még ez is csak szélbe szórt, kiszáradt algatörmelék marad, Narcissus csókja elérhetetlen tükör-szerelme arcán. Peggy is, ahogyan Igor Stravinsky, vagy Gyagilev, itt lett eltemetve (a másik kettő a holtak szigetén), de mind-

1055

annyian benne maradtak az itt élő előkelő külföldiek klubjában. Talán akinek a neve rajta van a térképen, az sosem lehet a város igazi része, kő a hidakban, csepp a csatornák vizében. Más kérdés, hogy akinek viszont nincsen neve, azzal a város szóba se állna. VI. Az egyik éjszakán követni kezdtem egy fiatal nőt, aki az oldalán egy luftballonos gyerekkel láthatóan valami születésnapi gyerekzsúrba tartott. Sok minden alapján meg lehet valakiről állapítani, hogy nem turista, többek között ugyanazon kritérium alapján, ahogyan a született New York-iak különböztetik meg magukat az odatévedt szájtátó tömegtől – ha helyinek próbálod kiadni magad, sose nézz fel, ez aranyszabály, olyan törvényszerűség, ami úgy néz ki mégis egyesíteni tudja Észak-Amerika kristályházaktól pikkelyes új-új-Babilonját és az Adriai-tenger ezen apró, hisztérikus kis ékszerdobozát. És persze az egyenes vonal elve, mindig tudni, hová tart az ember (ám az egyenes vonal persze csak Manhattan mérnök-álmodta sugárútjain reális – vagyis amerikai –, nálunk Európában, és főleg Velencében – vagyis mikro-esszencio-ultra-Európában, a kontinens kémiai-kulturális párlatában és szinekdochikus szimbólumában – az egyenesség absztrakció, homályos elv, mint a szűzen foganás vagy az anarchoszindikalizmus, csak madártávlatból igaz, valójában pedig egyszerre jelent jobbrabalra-középent, sőt néha hátrafelét is, ahogyan azt a sikátorok szövevényei, az éppen felújított vagy éppen épített hidak logikája, útelterelései megkívánják). Sokat gondolkoztam ugyanis azon, hogy élni hogyan lehet itt, kenyeret venni, elemet a zsebrádióba, papírt az írógépbe. Hát nem kirakat ez az egész város? Kulturális Disneyland? Ha pedig nem, hol a fonákja? Talán a víztükör túloldalán? Abban a pillanatban könnyen el tudtam volna képzelni, hogy a kis hölgy – a gyerek nővére vagy unokatestvére talán, anyának túl fiatal, pesztonkának túl kedves volt – olyan magától értetődő, ráérős sietséggel (ez az ellentmondásos, mégis valóságos haladási mód csakis az északolaszok sajátja, de mit tegyünk, elvégre itt minden egyes ház is egy-egy paradoxon, bibliai jelenetbe fagyott Megváltó, amelyik nem templom, az is minimum vízen jár), szóval hogy ugyanazzal a ráérős sietséggel tipeg majd le az egyik vízbe vezető lépcsőn, mint ahogyan a legutóbb felpenderült a Dei Apostoli hídon, majd le, gömbölyű, nejlonruhás uszályként húzva maga után a rábízott, megállás nélkül csacsogó bambinót, majd – és figyeljük meg, még levegőt se vesz! – megy tovább a lagúna alján, végig a titkos, víz alatti utcákon és sikátorokon, feje körül idegesen elhajtja az incselkedő adriai halakat, oldaláról lesöpri a ráragadt ázalagot és algát; fentről csak alig-alig szüremlenek át a közvilágítás fényei, pláne, hogy azokat is zöldesbarnás csillámhálóvá modulálja a gondolák által át- meg átszelt vízükör. Állunk Matteo Monteverdivel a Ponte de Angelón, kissé délre a Santa Maria Formosatemplomtól, ott, ahol egyszerre három lagúna fut össze, takaros kis kereszteződés, az ember szinte a járdaszigetet hiányolja középről. Ritkán látni ilyen széles, összefüggő vízfelületet itt a belső utcákban, általában éppen hogy két gondola elfér egymás mellett, ráadásul itt két híd van egymáshoz közel, hegyesszögben,

1056

kész kis galériát alkotnak. Mesélik, nagyapámék még innen ugráltak be a közepébe a fülledt nyári délutánokon, akkorát csobbantak, hogy a víz becsapott az ablakon, csöpögő nedves lett a szárítani kirakott ruha, mondja Matteo a vaskorlátra könyökölve. Itt valami miatt mélyebb, egyes rossz nyelvek szerint az ördög is innen szokott előmászni, hogy tisztes velencei szüzeket csábítson magának – úgy állít be hozzájuk, csatakosan, mint aki tényleg most kecmergett elő egy lagúnából, ahová kapatos poharastársai lökték, és persze új ruhát kér a gyanútlan teremtésektől, mondván, hogy éppen gyónni készült menni, legyenek hát olyan kegyesek, kíméljék meg a szégyentől, hogy így kelljen az Úratya elé járulnia. A fiatal lány pedig térül-fordul, apja fodros, fehér vasárnapi ingéért küldet a cseléddel, maga a pantalló után ered, feltúrja a szekrényeket, a ládákat, ám mire visszatér, az ördögön – talán a vizes zekére vegye fel az újat, a tisztát?! – már nincs semmi csak… két apró szarvacska, azok is elvesznek az olajosan, dúsan alágördülő fekete csigák között, arról nem is beszélve, hogy odalent mennyivel figyelemfelkeltőbb dolgok meredeznek. No igen, nagyapám ebben a kis diabolikus medencében ugrándozva ismerte meg nagyanyámat, somolyog Matteo Monteverdi, majd keresztet vet és hátat fordítva a víz felé köp. VII. Arra gondoltam, visszajövök ide, és megírom az egész zsidó-keresztény világ történetét és mitológiáját a Szent Márk-katedrális díszítményeiből kiindulva. Úgyis olyan töméntelen itt az alak, a történet, a szereplő, lefogadnám, hogy nemcsak hogy az egész Biblia, de még az apokrif történetek nagy része is felkerült ide a falakra valamilyen formában, csak azt kellene kideríteni, hogyan. Akit meg nem tartottak fontosnak felrakni, azok mehetnek is Isten hírivel. Az egészet afféle pszeudo-elitista klubként tudom elképzelni, ha nem vagy rajta a toplistán, nem is létezel, meghalhatsz a templom mögötti pöcegödrök egyikében, én meg furcsán nézek oldalról Monteverdire, mit akar ez már megint. Kicsit nyammogva beszél, mint egy fogavesztett, vakációzó pápa, vagy mint az a zavart chicagói lány, akinek rágógumi volt a szájában, miközben az egyik vaporettoúton arról magyarázott nekem, hogy milyen szoktalan neki, hogy itt olyan sok az olasz, több, mint otthon náluk, in Little Italy, you know. (De lehet, hogy Los Angeles-i volt, ki tudja.) Persze a fentebb vázolt pápai-lolitai akcentus oka semmi egyéb nem volt, mint a Monteverdi szájából lógó pipa, mert éppen azt játszotta, hogy márpedig ő versenyt fog füstölögni a San Marco előtt éppen elvonuló Queen Victoria sétahajóval. Nem is sejti, micsoda szakértelem kellett egy ilyen önmaga ízléstelenségében tobzódó theatrum mundi megrendezéséhez, szólal meg megint, gondolja, hogy volt ebben bármiféle rendszer? – kérdezek vissza a laikus nyitottságával, mintha félvállról, de persze közben az önkívületig felfokozott izgalommal várva, hogy most, most el fogja árulni a Velencét Ától Cettig Meghatározó Formula Magnát, az egyetlen, valódi képletet, amiből egyenesen és logikusan levezethető itt minden, ami a felületes (ismétlem, felületes!) szemlélőnek csak puszta agyrém és őrület, legfeljebb organikus fejlődés, de semmiképp sem rendszer, konzisztens koreográfia, a formulát, amelyből ugyan-

1057

úgy egyenesen következik a karneváli bálkirálynők utolsó csipkefodra is, mint a sikátorok rajzolata Giudeccától Canareggióig, a titkos kulcsot, amivel végre megérthetővé válna ez a délibábos puccparádé. Nem, az igazat megvallva nem gondolom, de tetszetős feltevés, nemde? – válaszolja vissza ugyanolyan félvállról, én pedig elnézek a tenger irányába, hogy ne lássa a kiábrándultságomat és a szemeimbe feltoluló ős-parvenü, ős-szárazföldi gyűlöletet. Tudja, tudja a szemét, de baszik elárulni, mondom magamnak. VIII. Amikor esik itt, olyan mintha a víz átvette volna az uralmat a levegő fölött is. A gondolák, mint összecsukott, fekete férfiesernyők suhannak a csatornákon el, bennük sapkás-kesztyűs, nevetgélő keletiek, körülöttük, a kövezett utcákon sötét, színes és mintás kupolák borulnak az emberek feje fölé, mint a hirtelen vihart szagoló hangyákra a gyorsan növő gombakalapok. Ezek Velence igazi virágai – itt ugyanis nincsen természet, a legszebb rózsák itt kőbe vannak faragva, esetleg díszletek egy Tintoretto- vagy Veronese-festményen, angyali üdvözletek, keresztre feszítések és dózsekoronázások háttértáncosai, a pipacsok Párizsból importált bohém kánkán-kariatidák, a rózsák barokk balerinák, a dáliák és egyéb egzotikus növények pedig csupa-toll revü- és rivaldaszökevények. Nem így az esernyők! Egytől egyig puszta gyakorlatiasság, vegetáció, nyoma sincs rajtuk életidegen esztétizálásoknak. Reggel, amikor jövök végig a Piazzán, sirályok fürödnek a tér közepébe fúrt lyukakon feltörő Aqua Alta dagályvizében. A dózsepalota homlokzata fénylik, mintha egészen vékony rétegben felkentek volna rá egy lagúnát. Legfeljebb egy hajó, legfeljebb egy vizekre épített város, legfeljebb 434 darab híd (ebből 304 kőből, 78 vasból, 52 fából felépítve) egyetlen városon belül, legfeljebb csak csordolgáló víz a házak között, legfeljebb egy test súlya a mellkasunkon, érzékeny bőrfelületek, mint gondolák véletlen találkozása, legfeljebb tizenkét ütés a harangtoronyban, de sohasem dél, legfeljebb csak egy ember mellettünk, de nem a másik, legfeljebb egy hajdan-volt hatalmas köztársaság mostanra turistaszalonná töpörödött fővárosa, de sohasem Velence. Legfeljebb NaCl-lel ízesített H2O plusz algák és egyéb vegetáció, de sohasem tenger. Legfeljebb egy arc a tükörben, fájdalom a csontban, egy név, de sohasem önmagunk. Dekompozíció, de nem halál. Vegetatív szimptómák, gondolati önmozgások. De nem élet. IX. Dr. Burroghy Tubič, a Velencei Galambkongresszus idei soros elnöke gondterhelt arccal repült el a Museo Correr neoklasszicista épületei fölött, miközben azon gondolkodott, hogy vajon hogyan hallgattassa el az egyre nagyobb hangú békétlenkedőket, akik azonnali cselekvést, forradalmat, sőt háborút készültek kirobbantani a város vezetősége ellen. Annak ellenére ugyanis, hogy a tavalyi idény alatt saját fiát is elvesztette egy alattomban felszerelt tüskesor miatt, amit a San Salvatore-templom párkányára szereltek fel váratlanul, tudván tudva, hogy neki és családjának kedvenc pihenőhelye az, így aztán sokkal kisebb elővigyázatossággal szállnak le a szűkös, de mégis roppant

1058

kényelmes – hiszen, tempomhomlokzatként, nyugati fekvésű – párkányra, mint más helyekre, mégis, Tubič mindezek ellenére a békés, diplomáciai megoldás mellett kardoskodott, és fennen hangoztatta a Piazzán tartott összejövetelek, ülések és krízisülések mindegyikén, hogy egy ilyen öreg és tiszteletre méltó városhoz, mint ez, egyszerűen nem volna méltó egy olyan politikai merényletsorozat, mint amilyet a fiatalabb frakciók forrófejű vezetői már el is kezdtek megtervezni, sőt a csalfa nyelvek már egy titkos kiképzőközpontról is suttogtak San Giorgio Maggiore szigetén. Persze a békés megoldás – és főleg a méltóság érve – ellen szólt a történelmi példák azon tömkelege, melyet a Ca’ Foscari egyetemen és a Városi Levéltárban (jobban mondva azoknak ablakkönyöklőin, illetve -re) székelő kollégák minden más kutatót megszégyenítő bőségben szállítottak aljas kis merényletekről, politikai gyilkosságokról, zsarolásról, megvesztegetésekről, sőt kikényszerített pápaválasztásokról, fogaik között mérgezett ampullával csókra érkező ágyasokról, meglékelt gondolákról, eltájolt hajóhadakról és nyoszolyóládákba rejtett áspiskígyókról. Amikor a fent említett történelmi bizonyítékokat egy didergős, februári napon a Kongresszus elé tárták, dr. Burroghy igencsak nehéz helyzetbe került. Nemcsak hogy megszégyenítve, lesajnálva érezte magát a fiatalok körében, de a testület azon tagjai is ellene látszottak fordulni, akik eddig – a város régi hagyományainak tiszteletében – kitartottak mellette, hiszen a saját érveit fordították vissza rá: amint látja, a város nemhogy szentek zsinatja nem volt soha, de olybá tűnik, kezdettől fogva kalandorok, köpönyegforgatók és intrikusok kígyófészke, ennek értelmében pedig, ha a hagyományokhoz akarunk ragaszkodni, akkor itt az alkalom, álljon a merénylők oldalára, és vegyék át (sőt vissza) az uralmat a város fölött, borítsák egybefüggő, mészfehér trutyiba a polgármester magángondoláját, addig kopogtassák a szenátus üléstermének ablakait, amíg be nem engedik őket, vagy ha nem, hát törjék be maguk – néhány öngyilkos pilóta még erre is vállalkozott volna az ügy érdekében –, és mondják el ott a követeléseiket, ha pedig még ez sem elég, úgy indítsanak átfogó támadást a turisták ellen, vágják el Velencét az egyetlen igazán fontos kereseti forrástól, sőt halasztassák el a Karnevált is, ha a makacskodó városvezetés még mindig nem hajlandó foglalkozni velük. Végül, legutolsó ütőkártyaként megkérdőjelezték Tubič velenceiségét is, hiszen hogyan lehet az, hogy egy ilyen szláv névvel valaki soros elnök legyen a Velencei Galambkongresszusban. (Az persze nem érdekelte őket, hogy a Burroghyak több mint száz évvel ezelőtt, még a szépemlékezetű Igor Stravinskyvel együtt hajóztak be a Canal Grandéra, és hogy ráadásul Tubič anyja, Giampanella Grimani az egyik legtekintélyesebb itteni család sarja volt.) Dr. Burroghy tisztában volt helyzete reménytelenségével, de azért még egyszer, utoljára fel akarta emelni a hangját, aztán lesz, ami lesz, tőle akár el is süllyedhet ez az egész kóceráj a rebellis bandákkal együtt. Nem hagyhatjuk, hogy az aljasság és a kicsinyes politikai játszmák által bemocskolódjon… kezdte volna a beszédét, de hamarosan látnia kellett, hogy már senki nem figyel rá, sőt egyre kevesebben ülnek a San

1059

Marco párkányzatán. A felfordulás oka egyszerű volt; közeledett a kilenc óra, a madáreledel-árusok pedig megkezdték áldásos tevékenységüket a Piazza kövezett terein. Hát ezért nem lesz itt soha forradalom, pufogott magában Tubič, és felborzolt nyaktollaiba süllyesztette fejét. Még jócskán benne jártak az előidényben, de az árusok így is mindig találtak egy-egy unatkozó turistát, akinek egy euróért egy zacskó maggal nagyjából ötven-hatvan szürke, eredeti velencei galamb osztatlan figyelmét tudták nyújtani. A hideg, a sikamlós utcakövek és a sikátorokba be-befütyülő szél mit sem változtattak ezen; a reggel kilenc, az reggel kilenc. Dr. Burroghy Tubič, a Velencei Galambkongresszus idei soros elnöke immár tökegyedül gubbasztott a katedrális homlokzatára felügyeskedett bronzlovak lábai között, majd némi nyújtózás után felröppent a Giudecca irányába. Amíg az ülések nyolc harminckor kezdődnek, nincsen félnivalónk, gondolta magában. X. Sosem voltak képzeletbeli barátai? – kérdeztem hitetlenkedve Matteo Monteverdit, amikor a Sant’ Elenához közeli Viale dei Giardinin sétáltunk végig egy különösen napos délelőttön, majd leültünk a külkerületbe szorított közpark egyik padjára, nem messze Richard Wagner mellszobrától. Kezdjük azzal, hogy nekem sosem voltak barátaim, javított ki, sőt mindig attól rettegtem, hogy rajtam kívül nem is létezik senki más, ezeket az embereket és tájakat csak én vetítem ki magamból, és ha becsukom a szemem, ők is eltűnnek mind. Amikor még itthon, anyáméknál laktam, nem volt szükségem képzeletbeli barátokra, mert a ház szellemei mindig kéznél voltak, ha egyedül éreztem magam. Meg aztán… nem is tudom. Valahogy soha nem sikerült közelebb kerülnöm más emberekhez. A hidegség, a sztoicizmusnak feltüntetett nyugalom, érzelmekre való képtelenségem elkendőzése epikureus és horatiusi filozófiákkal… ezek soha nem segítették elő nálam a barátságok kialakulását. És a nők, kérdeztem vissza. A nők… tudja, eleinte nagyon imponál nekik, ha az ember nem akarja lefektetni őket, és figyelni tud másféle kvalitásaikra is, a hangjuk lejtésére, a gondolataikra, az emlékeikre… de kis idő múltán túlságosan is megszeretik az embert. És onnantól kezdve az lesz a legnagyobb bajuk, hogy az ember nem fekteti le őket. Kiborulnak, sírnak, zsarolnak. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy túl közel engedte őket magához, hogy nem kellett volna. Talán. És… miért nem fekteti le őket akkor, Matteo? Útitársam sokáig nézte a tengert, mielőtt válaszolt volna. Ugyan, barátom, hiszen én ilyen szempontból mindig is inkább a férfiakat szerettem – válaszolta aztán, én pedig rögtön kényelmetlenebbül éreztem magam a padon, nem mintha megrettentem volna, csak átértelmeződött bennem néhány dolog, gyanú árnyéka vetült az utóbbi napokra, amiket szinte kivétel nélkül együtt töltöttünk. De nem kell félnie, fiatalember, nem fogom elcsábítani. A vaporettók úgy húztak el előttünk az öbölben, mint égbolton a repülőgépek, kondenzcsíkként húzva maguk mögött a hullámok fodrozását. Maga tudta, hogy Velencének 434 hídja van? Ebből 304-et építettek kőből, 78-at vasból, és fából 52-t. Nem tudtam. Az járt a fejemben, amit az egyik történelemtanárom mon-

1060

dott valamikor az egyetemen, hogy azok a városok, ahol víz van – mint például Lisszabon –, mindig nőneműek. Talán túlzó feltételezés, de ahogy itt elnéztem a magam mellett ülő Monteverdit, felötlött bennem, hogy mi van, ha maga a város is olyan? Úgy értem, itt a víz nem úgy van jelen, mint más városokban. Itt annyi van belőle, hogy könnyen lehet, Velence átesett a ló túlsó oldalára. XI. A kertekben itt afféle Zen-tendenciákat vélek felfedezni. Úgy értem, ott is jelen van a természet egész gigantomán kő-, növény-, és őselem-katalógusa, de minden, minden csak szimbolikus, cseppben-a-tenger módon: a Fuji-hegyet egy kisebb szikla jelzi, az Óceánt egy verebeknek kitett medence. Valahogyan ilyenek Velence apró, városi kertjei is: a vizet általában egy reneszánsz vagy középkori kőkút képviseli középen; onnan általában kereszt alakban futnak ki a járólapos (kő! kő!) ösvények, takaros kis virág- és pázsitágyásokat fogva közre (igen: itt a pázsitnak is csak ágyásnyi hely van, dekoráció, virág az is, ha van egyáltalán). Semmiből sem használnak fel túl sokat: az állatvilágot, szőrök, szárnyak, csattogó csőrök és paleo-tyrannosaurikus csontkinövések valószínűtlen vegetáció-orgiáit itt egyetlen, kalitkába zárt énekesmadár jelképezi; a növényvilágot egyetlen, szinte az egész kertet árnyékba borító fácska; az embert magát pedig, minden olympikus heroizmusával, dekadens hisztériáival és orléans-i artemisszüzességével együtt: egy asztalon hagyott napilap – Il Gazzettino –, és egy fél gyöngy fülbevaló. Van valami perverzió abban, mondom magamnak, hogy én itt kultúrpredátori minőségemben egyiptomi múmiákat és szarkofágokat szemlélek a Palazzo Grassi időszaki kiállításán, ráadásul olyan szemérmetlenül magas áron, amiből akár két másik reneszánsz galériát is megnézhettem volna. De végül meggondolom magam; hiszen mi más Velence, ha nem éppen ez? Párizs mellett talán Európa egyetlen olyan városa, ahová vonakodás nélkül behurcolható bármiféle egzotizmus, a japán kardmarkolatok impozáns kollekcióitól kezdve – Museo Orientale a Ca’ Pesaróban, egy épületben a Modern Művészeti Gyűjteménnyel, de ugyan hol máshol, mint Marco Polo szülővárosában? – a Konstantinápolyból idehurcolt bronzlovakon át, (igen, igen, végül elérjük a város legbelsőbb szentélyét, a Serenissima Köztársaságot folyondárként körbetekergő legendák legnagyobbikát és legtitkosabbikát) Szent Márk Alexandriából átcsempészett holttestéig! Hiszen mikro-esszencio-ultra-Európa, vagyis Velence dobogó szíve egy Egyiptomból átsmúgolt holttest, maga is múmia! Szóval szarkofágok a Palazzo Grassiban? Igen. Nincs itt semmi ellentmondás; multikulturális cochonnerie az egész. XII. Velencében háromféle állat található meg: a madár, a kutya és a macska, vagyis csak azok a fajok, akik végletesen alkalmazkodni tudtak a városi életmódhoz. Ma végre van egy kis napsütés, leülhetek a szabad levegőn is, talán nem fagy le a kalap a fejemről. Valahogy a jezsuiták temploma mellé keveredem, szemben a temetőszigettel, a város északkeleti szélén. (Amikor azt mondom, hogy a város szélén, a beszédem cseppet sem jelképes; akár le is lógathatom a lábam e szél

1061

mentén, itt nincsenek külvárosok, lassan egyre kevésbé jelentőségteljes házak, majd tanyák, majd nyaralók, végül gyártelepek és aztán egy autópálya; nem tűnik egymásba a pusztaság és a város, nincs gradient, árnyalás, átmenet. Mintha egy helyből csak a fontosabb darabokat metszették volna ki, szikével.) XIII. Matteo Monteverdi láthatólag elkalandozott. Ültünk a Ca’ Pesaro egyik kiállítótermében, én éppen a francia nyelvű ismertetőt olvastam (sznobizmusból azt, mert angolul jobban tudok), amikor arra lettem figyelmes, hogy Matteo már egy ideje nem szólal meg, és ami még meglepőbb volt, nem néz sehová sem, jobban mondva láthatólag nagyon pontosan meg akar valamit figyelni, ami pedig nem ott, a festmények között van, legfeljebb mögöttük. Mire gondol, kérdeztem egy kicsit olyan hangsúlyozással, mint amikor az ember azon kapja a másikat, hogy az operában már egy ideje csak a bal felső kettes páholyt figyeli az előadás helyett. Távoli, távoli dolgok ezek, kedves barátom, kezdett neki, most éppen egy angol fiúra gondolok, akit még évekel ezelőtt láttam a görög tengerparton. Nem tudom, maga hogy van vele – bár voltaképpen sejtem, hogy egészen máshogyan van vele, mint én, ami bizonyos értelemben természetes is –, de nekem mindig különös élmény volt igazi angolokat látni efféle mediterrán környezetben. Ha az ember sokat forgolódik itt Keleten és Délen, el is felejti, hogy emberek lehetnek ilyen végzetesen fehérek, ilyen átlátszóan opálosak, üvegháziak. A szemük kékségében valahogy nem a mediterráneum van, hanem a magasan hullámzó fűfélékkel benőtt északi tengerpartok, kevés homok, de sok kavics, az évszázadok háborítatlansága, ami primitívebb egyedeknél az unalom, érettebbeknél a bölcsesség alakját veszi fel, mint ahogyan a szénből is lehet koksz is, gyémánt is. De annak a srácnak a szemeiben nem volt egyik sem: tiszaság volt bennük, banálisan talán így lehetne kifejezni, mint egy fehér papír, amire alig mer írni az ember. Éppen Virgilio Guidi 1950-es festményét, a Marinát néztük. Alig néhány színt használt ezen a festményen, szinte csak fehéret, mélyzöldet és világoskéket; mindössze néhány folt, mező és vonal volt minden, és ebben a fehér szimplicitásban valóban volt valami északias. Mire kikászálódtam a kép havas, zúzmarásan hullámzó atmoszférájából, azt vettem észre, hogy Matteo a kép előtt térdel, és a maga elé teregetett, színes krétákkal lemásolni igyekszik a festményt a jegyzetfüzetébe. Miért pont ezzel vesződik, kérdeztem, hiszen alig néhány vonal az egész. Pont azért, mondta Monteverdi komolyan, ezt legalább le tudom másolni tisztességesen, az ember azt tegye, amire képes. Akkor kezdtem megérteni, hogy miért nem beszélt még most sem a vele azonos nem körében tett hódításairól. Valahogy nem éreztem valószínűnek, hogy voltak-e egyáltalán. XIV XIV.. Niobé leánya. Szobor. Domenico Trentacoste, 1899. Az arcot alig lehet látni, mégis, mint Rilke archaikus Apolló-torzójának, denn da ist keine Stelle, die dich nicht sieht, nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne, maga a hát íve olyan dolgokról beszél, amiket hangosan talán illetlenség is volna kimondani

1062

itt a Ca’ Pesaro kiállítótermeiben. A törékenység és kiszolgáltatottság ilyen mellbevágó ábrázolásával csak egyetlen más esetben találkoztam: az a szobor Bécsben, a Belvedere-palotában volt kiállítva. A nevére nem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy George Minne munkája, és egy térdeplő fiút ábrázol. Talán az lehet a trükk mindkettőnél, hogy egy leheletnyivel kisebbnek árbázolják a modellt, mint amekkora a valóságban, így aztán az embert ellenállhatatlan vágy fogja el, hogy levegye a kabátját, rájuk terítse, és még maga is áltölelje őket ráadásként. La figlia di Niobe: a legenda szerint, amikor a dühös Létó gyermekei, Artemisz és Apollón lenyilazták Niobé sarjait, csak egy fiút és egy lányt hagytak meg a hét-hét ivadékból – logikusnak tűnik tehát, hogy George Minne fiú-szobra Bécsben testvére volna az itteni leánynak, nem igaz? …érdekes, hogy Ovidius nem tud ezekről a menekültekről: nála teljes a tömeghalál, bár ha belegondolunk, van egy-két sor (VI. könyv 297–301), ami tökéletesen illik Trentacoste alkotásához: Sexque datis Leto diversaque vulnera passis; ultima restabat; quam toto corpore mater, tota veste tegens „Unam minimamque relinque! de multis minimam posco” clamavit „et unam”. Dumque rogat, pro qua rogat, occidit. Hat hajadon holt már, kiki más-más sebben esett el; hátra csak egy maradott, akit anyja föd el köpenyével s testével. „Hagyd meg nekem ezt – így sír – az utolsót, ezt, ki a legkicsinyebb oly sok közt, kérlek, ez egyet.” Míg esd, az, ki miatt esd, eldől. Talán pont ezért érzi úgy az ember, hogy oda kell mennie hozzá, át kell ölelnie, megóvni valami ismeretlentől: mintha a szoborban nem is a kislány pozitív figurája, hanem a fölé védelmezőn boruló anya negatívja érvényesülne inkább. (Az olaszok érdekesen oldják meg a ruhatárak problémáját a múzeumokban: hidegen tartják a termeket, így aztán – télen – mindenki kabátban élvez. De legalább ezt a szegény lányt miért nem viszik valami melegebb helyre?!) Jellegzetes az ellentét a terem túlvégében lévő alkotással: Gustav Klimt később – óvatosságból, selyembugyogós szalon-idegességből – Saloménak keresztelt Judit II-je, femme fatale classique d’art nouveau, első látásra: keresztény nő-démonika a görögös hamvassággal szemben. Voltaképpen mindkét kultúra elnyomta a nőket, mégis érdekes megfigyelni, hogy amíg a görög szobor (mert ezen eszmefuttatásban, a lehető legnagyobb elismerés jeleként Trentacoste művét görög szobornak veszem) a gyöngeség kihangsúlyozásával rendeli alá a nőt a férfinak, addig a zsidó-keresztény ikonika azzal, hogy bűnösnek bélyegzi, és morálisan kerekedik föléje – a bűn természetének, és az emberi nem esendőségének megfelelően viszont ennek következtében: alája is (erőben, morálisan, esztétikailag, ágyban). Ahogyan az olasz-görög szobrot szemlélve az embernek minden eszébe jut, csak az nem, hogy ezt az apró csodalényt meg lehetne dugni, addig Klimt furia judaica félaktján (bár kétségtelen, ebben az ábrázolásban a mellbimbók valóban ötletes kis brossoknak, halvány sziromvirágoknak tűnnek inkább) minden morális példázatot, mitológiát, ornamentikát elsöpör a nőből áradó határtalan érzékiség. Ha kezünkbe vennénk a kis Niobé-figlia fehér márványujjait, folyamatosan attól kellene félnünk, hogy eltörjük őket, hogy kicsúsznak kezeink közül, mint a túlságosan vékony pezsgős-

1063

poharak üvegcsőrei – ha viszont ezekre a rángatózó, hiszteriko-historikus ujjakra nézünk, máshogyan aligha tudjuk elképzelni őket, mint ahogy éppen egy robusztus, leigázott férfi hátán (Beethoven-fríz! Beethoven-fríz!, csak pár utcával arrébb a bécsi Belvederétől, a másik Niobé-figlio lakhelyétől, a Szecesszió épületének alagsorában!) végigszántanak, rubint-piros cseppeket fakasztva a barna bőrből, de a férfi nem bír kiáltani, csak felszisszen, mint egy csapdába esett vad. És ahogyan az előbbi szobornál a másikkal szembeni határtalan erő érzete nyűgözött le minket, itt legszívesebben térdre hullanánk, és mi lennénk azok, akik elfolynak a másik ujjai között, mint testmelegtől puhává olvadt viasz – mert a lélek számára voltaképpen mindegy, hogy üdvözül-e vagy elkárhozik, a lényeg az, hogy valahogyan kijusson ebből a nyomorult valóságból, hogy kihajózzék a szűk lagúnák közül végre a nyílt tengerre, egy kis levegőért. XV XV.. De miért ez a szüntelen egzaltáció? És miért, hogy a körülöttünk lévő valóság szépségét akkor értékeljük a leginkább, ha olyan dolgok hatása alatt állunk éppen, amik ebből a világból kifelé mutatnak? Vagy ez ugyanolyan lenne, mint ahogyan a gigantikus Tanácsteremben, a lepantói csata kaotikus evezőerdői és a trón fölött szinte orgiaisztikusan kavargó mennyalakok zúgó orgonakórusának freskórobbanásában egy dolgot biztosan nem élvezhetünk, mégpedig a dózsepalota homlokzatát? Vagy hogy maguk a csillagok is, bár ugyanazok maradnak, mégis akkor a legszebbek, ha máshonnan nézzük őket? És ha így van, akkor vajon miért ragaszkodunk mégis annyira ahhoz, hogy valóban ott legyünk Velencében, és hogy a galambok, amiket etetünk valóban velencei galambok legyenek? Miért ez a kiolthatatlan ellentmondás ereklye és szimbólum között? Állok a San Marco-bazilika gyomrában, a kincstár aranyozott tárgyai előtt. Ahogy a sok üveg mögé szorított csontot, kezet, térdkalácsot – ez volt a kedvencem, mivel egy páncélos lábat formázó tartóba tették, kis ablakkal, mintha a szent testére vetítettek volna egy adventi naptárat, és a mai napra eső meglepetés éppen ez a szakro-kalács lenne – nézem, Monaco jut eszembe, az Óceanográfiai Múzeum, a szintén üvegbe, paraffinba helyezett apró bálnatetemekkel. Micsoda impozáns múmiagyűjtemény, zoológiai mauzóleum volt az is! Hát lehet ezt? Hogy a századforduló hatalmas szcientifista furora, tudományos lelkesedése, hite a fejlődésben, a Fény elterjedésében, végül ugyanoda vezessen, ugyanazokba a valóságba görcsösen kapaszkodó, hiszem-ha-látom ereklyetartókba, mint a legrészegebb bizánci-velencei kereszténység? Arról nem is beszélve, hogy például az ereklyék tekintetében szinte bizonyosak vagyunk benne, hogy a kiállított és imádság tárgyává tett testrészek nem a szentektől származnak, akkor sem, ha valóban élt személyekről van szó, és hogy a kettő – az imádság tárgya és az anatómiai kimetszés – közötti azonosság legfeljebb csak a statisztikai valószínűségek játékának lehet köszönhető? Miért kell nekünk mindig az eredeti? Például minden utazásom alkalmával, mielőtt hazaérkeznék, sosem felejtem el hogy hozzak magammal egy kis vizet vagy néhány kavicsot a helyről, ahol voltam. De valóban szükséges ez? Nem lenne elég otthon felszed-

1064

nem egy kavicsot a földröl, és kineveznem a velencei kavicsnak? A szemem, érzékeim számára semmi különbség nem volna a kettő között. Még talán az értelmem is belátná, hogy nincsen különbség. De a képzeletem… a képzeletem sosem nyugodna ebbe bele, ha csak nem tudnám valahogyan átejteni. Pedig voltaképpen egész Velence ezen az átejtésen alapul: bár mindenki tudja, érzi, hogy ez a Velence nem az a Velence, nem Musset-é, nem Stravinskyé és végképpen nem Monteverdié vagy Tintorettóé, mint ahogyan mi sem vagyunk ugyanazok az emberek reggel, mint aki az ágyunkba éjjel lefeküdt, mégis ezért, csakis ezért a tudatért megyünk oda, hogy tényleg ott legyünk, abban a gondolában, azon a hídon, azokban a sikátorokban. Csak akkor fogok tudni rendesen utazni, ha ezen a nem-velenceségen túllépve meg tudok sejteni valamit abból, amiért valóban napról napra otthonom elhagyására sarkall valami. És ha már igazán mestere leszek ennek a sejtésnek, sőt tudásnak, akkor többé már utaznom sem kell majd. XVI. Megmondom én, mi a baj magával, mondja Matteo Monteverdi, ahogy a Santa Lucia pályaudvar előtt ülünk a lépcsőn, pár lépésre a Ponte dei Scalzi – a Mezítlábasok hídja – magányos kőívétől. Maga mindig az irrealitást keresi a reálisban, a szokatlant, a megdöbbentőt, a hirtelen megtalált élő rózsát a kőből faragottak között. Aztán meg, amikor rádöbben, hogy a megtalált irreális részlet – annál fogva, hogy létezik – maga is a realitás része, már nem is érdekli a dolog. Minek magának ez? Miért nem elégszik meg a valódival, vagy miért nem tudja végre elhatározni magát a fantazmák mellett? Tudja, engem mindig is inkább a határátlépés érdekelt, mondom neki, miközben a sebtében vásárolt zsemlémet majszolom, vigyázva, hogy a morzsákkal nehogy túlontúl sok galambot vonzzak magam köré. Az a pillanat, amikor az ember nem hisz a szemének, de mégis hinnie kell, mert a valószerűtlen valódisága erre kényszeríti. Úgy látom, maga rengetegszer fog házasodni, nevet maga elé Monteverdi, mert örökké azt a pillanatot hajszolja majd, amikor a menyasszony még le van fátyolozva, és csak éppen átsejlenek az arcvonásai a lazán szőtt anyagon, aztán pedig azt, amikor felemeli a fátylakat. Könnyen meglehet, mondom neki, mire kijavít, nem, ez egészen bizonyos, én is pont ilyen voltam, és aztán mi kúrálta ki ebből, kérdezem kíváncsian. Semmi, semmi, mondja eltűnődve, mintha csak a Scalzi hídon áthaladó gyalogosokat számolná, semmi a világon, ez azt hiszem, gyógyíthatatlan betegség, mint ahogyan Velence is és ez az egész kulisszo-kulturális kupleráj is az, és bele is döglünk mindahányan. Tod in Venedig? – kérdezem, szájam sarkában egy félmosollyal. Ja, ja. Tod in Venedig, for Christ’s sake, mondja és pipára gyújt. Tartozom magának egy vallomással, folytatja aztán, de nem fejezi be. XVII. A Salute-templomot sokáig úgy kerülgettem, mint egy kamasz fiú a falu szépasszonyát. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, mintha nem is venném észre, éppen csak a szemem sarkából – minden más egyebet megnéztem már a rendelkezésemre álló három nap alatt; a múzeumokat, a szobrokat, freskócikluso-

1065

kat, az ereklyetartókat. Az első, kora reggeli pillantástól kezdve bujkáltam előle; egészen közel mentem hozzá, de mégsem oda: például a Peggy Guggenheim Gyűjteménybe, vagy az Accademia képtárba, amik ott vannak tőle egy kőhajításnyira, szinte szemérmetlenül közel, hogy az ember már érzi a jelenlétét néhány sikárorral arrébb. De végül aztán nem úszhattam meg életem velencei fejezetét nélküle – egyszerre csak elkapott egy utcasarkon, bebugyolált hatalmas kőszoknyájának illatával, és mintha közben azt suttogta volna: úgyis tudom, hogy te is ezt akarod. Az emberi építmények három alapelem variációiból jönnek létre, és az építészeti hatás is e három valamelyikére, illetve ezek megfelelő kombinációjára vezethető vissza. A három alapelem: a tömeg, a mintázat és az emberalak. A Szent Márk-bazilika például nem más, mint a mintázat és az emberalakok humanista hancúrozása, egymásba folyó orgiája, ahol az emberalak olyannyira meg van sokszorozva, hogy – hasonlóképpen a dózsepalota tanácstermeinek festett tömegnyomorához – szinte egynemű lesz az egymást átfonó, az arabtól a keltáig terjedő spektrumokban hektikus bakugrásokkal közlekedő mintázatokkal. Ezzel szemben a Salute-templom legfontosabb hatóereje a tömegben rejlik: az óriási tömbök, terek alkalmazásának mesteri játékában, az egymásba nyíló mellékoltárok és a középső, hatalmas kupola íveiben, arányaiban. Középről, mintha csak egy éppen alászálló angyal kubista-expresszionista absztrahálása lenne, gyémánt alakú csillár csüng alá, akkora, melynek medencéjében akár egy kisebb kamarakórus is elférne, ami onnan, valóban szinte in excelsis énekelhetné, hogy sancta maria, sancta dei genetrix, sancta virgo virginum ora pro nobis, ora pro nobis mater christi, mater amabilis, mater salvatoris, ora pro nobis, ora pro nobis mater mater mater, virgo clemens et fidelis, speculum justiciae, rosa mystica, janua caeli, stella matutina ora pro nobis, pro nobis, pro nobis ora pro nobis, regina angelorum, regina patriarcharum, regina apostolorum, regina martyrum, regina regina regina, regina sanctorum omnium, regina pacis ora pro nobis, ora pro nobis, ora ora ora, pro nobis, nobis, nobis, nobis nobis, mire rá nem viszi az embereket, ha a városban dúl a pestis (1630) és fülek, orrok hullanak a hullahordaléktól habos hullámok közé, a piazzán holtakat égetnek, és anya gyermekéhez, szerető kedveséhez, fiú az apjához nem mer érni, mert retteg a haláltól, ami pedig nem a másikban, hanem csakis enmagában rejtezik, egy fehér keblű leány rohan át az Accademia hídon menyasszonyi ruhában, hogy megtalálja elveszett udvarlóját a La Fenice melletti házban, keljünk egybe, itt és most, szólj a nagybátyádnak, hiszen ma van három hete hogy felszentelték, igen, most, akarom, hogy keljünk egybe, ha meg kell halni én a te kezedet akarom fogni az angyalok karában, gyerünk, talán még nem késő, talán nem, nem, nem, nem, késő, késő, késő, a fiút már kordén hozzák ki a belső udvarokból, a tulajdon anyja sem meri még a szemeit sem lezárni, vasvillával emelik át a kordéra a szakácsné és a félvak koldus teteme mellé. A család feje a harmadik emeleti ablakból nézi, amint a lány – fehér hattyú ablaküvegnek ütközik – az ajtón dörömböl, majd sóbálvánnyá dermed kedvese láttán – jéghegy a kőtenger közepén – végül ahogyan – tengeri szél hószín fátylat ragad el magával – a halottaskordé után ered Istent, az apát, önma-

1066

gát, a kordést és kedvesét átkozva. Szűzanyám, kérlek, vess véget ennek az őrületnek, hallatszik a harmadik emelet magányából a megtört, öregedő hang, és ígérem, olyan templomot építek neked ebben a tetves városban, hogy az összes velencei és külföldi jöttment úgy néz majd rá, mint a kamasz fiúk a falu szépasszonyára. XVIII. Azt mondják, maguk férfiak túlságosan is csak a látásukra hagyatkoznak, a többi érzéküket pedig elhanyagolják, mondja Monteverdi, miközben segít kivinni a csomagjaimat a vágányhoz, ezért mondja meg nekem, az rendben van, hogy sok mindent látott, talán többet is, mint amennyit kellett volna, de én most arra vagyok kíváncsi, hogy vajon vannak-e más testrészeinek is emlékei a városról a szemén kívül? Elgondolkozom egy kicsit, aztán, szinte röptében elkapom a három antivizuális souvenirt: két szagélményt és egy hangemléket. Az első: átható olajfestékillat az éppen restaurált Sala dello Scrutinióban, a dózsepalotában, közvetlenül a Nagy Tanácsterem mellett. Édeskés, benzines illat, még azokból az időkből, amikor otthon ikonfestéssel vertem el az időmet. A freskók élő lélegzete, amikor az ember rá kell döbbenjen, hogy ahogyan minden ember sejtekből és minden palazzo kődarabokból van felépítve, ugyanúgy Palma il Giovane Utolsó ítélete is csak festék, olaj, testi anyag, mint a verejték vagy a vér. A második: tömjénszag a temetőszigeten, a San Michele in Isola-templomban, ahová csak azért sikerült néhány fertályórányira beférkőznöm, mert éppen az orrom előtt vittek ki onnan egy koporsót, temetésre, a tömjén pedig egyértelműen még a gyászmiséről maradt itt, mint a hazaérkező színésznők keblén Júlia vagy Stuart Mária parfümje. Az, ami addig számomra csak ínycsiklandó accessoire volt a templomi hangulathoz, celesztiális Toalett-Kacsa, egyszerre jelentéssel telítődött, kézzelfogható áhítattá. Itt is, mint a Palazzo Ducale restaurált termében, az absztrakciók váratlan testisége ütött meg, és az, hogy ezek szerint – Szent Orpheusz Breviáriumára! – még mindig milyen átkozottul keveset tudok az engem körülvevő fizikai világról, amitől oly nagy előszeretettel szoktam elfordulni. Nagyon félek a vakságtól, nehezen tudok annál nagyobb csapást elképzelni; mégis néha belegodolok, hogy micsoda világok, micsoda felfedezetlen kontinensek nyílnának meg előttem, ha valaki kivágná belőlem azt a fát, amitől nem látom a többi érzékeim erdejét?! Végül a harmadik, egy hangemlék. A Velencei Konzervatórium épülete délben: mint egy túlságos nagyra nőtt kőkalitka – a rácsok ebben a méretben már árkádsorok, támívek, oszlopok, ablakkeretek –, amibe a világ összes énekesmadarát belezárták. Ablakonként más-más hangszer skáláit, csicsergését lehet hallani, soha nem többet egy-két taktusnál, mégis valami mindent átfogó vidámságban, a káosz mindent nevető felelőtlenségében: la joyeuse apocalypse, mondhatnánk, a zenekar hangolása a végítélet harsonáinak megszólaltatása előtt, ebédidőben. Very good, very good, mondja Matteo Monteverdi, igazán büszke vagyok magára, akkor erre már nem is lesz szükség, és egy laza mozdulattal a szemeteskosárba ejt egy nejlonzacskót. Mi

1067

volt abban, kérdezem gyanakodva, ugyan, csak nem gondolja, hogy elengedtem volna a városból egyetlen kiadós szagélmény nélkül, kérdezi cinkosan. Ijedjen meg; egy kalamári volt az. Tegnap vettem, a Rialto melletti halpiacon. XIX. Idő van. Arra gondolok, milyen nagyon is megfelel az egyensúly elvének jövetelem és távozásom módja: idefelé a sznobizmusomtól és a pénztárcámtól tellő legnagyobb pompával, vaporettóval jöttem, fejedelmi módon ringatózva végig a Canal Grandén egészen a San Marcóig, hogy ott elegáns szalonbiccentéssel köszöntsem az alkalmi oszlopszentnek megtett Szent Theodorikot és az Apostol Oroszlánját – hazafelé pedig az utcák, üzletek közén keresztülhatolva jutottam el a pályaudvarig, pár perccel utolsó túrám előtt pedig (amikor, Krisztus kenyérszaporításának anathémájaként, két táskából egyet kellett varázsolnom, hogy megfelelően ökonomikus elrendezésben indulhassak útnak) mint egy utolsó arab vagy török kereskedő, raktam ki személyes tárgyaimat a Piazza egyik platójára, újbóli elrendezés céljából, hogy végül egy akkora táskával induljak neki a Rialtón és a Scalzi hídon túl rám váró pályaudvarnak, mint egy kiöregedett levantei ószeres. Jól van ez így, jobban nem is lehetne, mondom magamnak, miközben igyekszem minél kényelmesebben elhelyezkedni az egymásba nyitott kabinüléseken. Lassan megindulnak a szerelvények, egyik a másik után, mint az orruknál fogva egymáshoz láncolt gondolák. A tengerparton, az innen ünnepi lampionoknak tűnő utcalámpák sárgás fényénél még mindig Monteverdi utolsó szavai járnak a fejemben: „Ja, és mielőtt elmegy, még valamit tudnia kell rólam, fiatalember. Én nem vagyok velencei. Még csak olasz sem. Sőt, hogy honnan származom, az tulajdonképpen nem is fontos. Ugyanis én egy nem fontos helyről jöttem. A nevem nem Matteo Monteverdi, valami egészen más, sokkal banálisabb, annyira banális, hogy maga is ki tudna találni ezer és egy ilyen nevet. Hazudtam magának, végig, ha úgy tetszik. De, persze, mi a hazugság? És miért lenne olyan fontos, hogy az ember mindig az legyen, aki? Maga most elmegy haza, én pedig a következő napok valamelyikén ellépek Firenzébe. Ott minden bizonnyal Giambattista Da Vinci lesz a nevem, vagy Fausto Buarnotti, még nem tudom pontosan. Öncsalás? Fiat. Vessen meg érte, ha akar. Ha tud. De az én életem már csak ilyen lesz, nem tudok szabadulni tőle. Ez van; az ember azt tegye, amire képes. (Mert azért vallja be, elég jól játszottam, nem igaz?) Most pedig menjen, induljon haza, és élvezze hamisíthatatlan budapestiségét, kelet-európaiságát! Menjen, maga szerencsés, magának van hová. Várjon, feladom a csomagját.” XX. Az éjszaka megint a szlovéniai hegyek között talál. Egyedül itt vannak olyan kanyarok, hogy az ablakból kinézve láthatom a szerelvény elejét, amint a mozdony a tetején szikrázó áramszedővel robog bele az éjszakába, be-bevilágítva egy pillanatra a körülöttünk suhanó tájat, a hegyoldalakat, az apró házakat, amik úgy kandikálnak ki a fehérségből, mint barna gyerekfejek a hószínű, nehéz takaró alól. Az egészben van valami makettszerű innen, a

1068

fűtött kabin rekamiévá nyitott üléseiről nézve, mintha csak jelzésnek, Potemkindíszletnek festették volna egy óriási, fekete alagút oldalára, ami az éjszaka egyik oldaláról – Velencéből – a másik oldalára, vagyis Budapestre vezet. Elhelyezkedem, aludni készülök. Magamat látom, amint indulás előtt pár órával a San Marco oldalán kimegyek egy stégre, szemben a San Giorgio-szigettel, a hirtelen magam mögött hagyott kandeláberek fényének hiányában pedig felragyog Palladio temploma fölött a kedvenc csillagképem, az Orion. Ugyanaz a csillagkép, amit minden téli este figyelni szoktam, miközben hazafelé tartok ifjúkorom metafizikai jegenyeligetének fái között, semmivel sem másabb, mint amit ott látok. Talán homályosabb is, hiszen ha belegondolok, Budapest külvárosában bizonyára kisebb a fényszennyezés, mint ott volt, Európa lecsúszott vénkisasszonyának reneszánsz budoárjában. Ugyanazok a csillagok, semmiben nem különböznek, zakatolja valami bennem, mint az alattam száguldó, rázkódó, ringató vonat. Mégis, vehere spectare stellam est, mondom magamnak Matteo Monteverdit idézve, és orromban a Sala dello Scrutinio festékillatával a másik oldalamra fordulok. Velence–Budapest, 2003. február

A Nóra plakátja Szentpétervárott

KOVÁCS KATÁNG FERENC

Nórák és Heddák Oslói Ibsen-fesztiválok

A tiz edik tizedik 1990-ben az oslói Nemzeti Színház akkori igazgató főrendezője, Stein Winge kezdeményezésére indult el az immáron tizedik alkalommal megtartott oslói Nemzetközi Ibsen Fesztivál. A 2004-es programban nemcsak a külföldi bemutatók száma nőtt duplájára a korábbiakhoz képest, hanem sikerült a részvételre megnyerni Európa vezető színházait (pl. Schaubühne, Berlin; Schauspielhaus, Frankfurt; Théatre National de Strasbourg), illetve legmarkánsabb rendezőit, mint például Stephane Braunschweiget, Sebastian Hartmannt, Stephan Kimminget, Thomas Ostermeiert, Zsámbéki Gábort. Mint a legutóbbi fesztiválok mindegyike, úgy a 2004-es és a 2006-os is egy-egy téma vagy dráma köré szerveződött. 2004-ben a Nóra-jelenségre, rejtélyre, 2006-ban Hedda Gabler ármánykodásaira kaptunk alternatív válaszokat. ˇ

A babaház (Nór a) (Nóra) Henrik Ibsen 1879-ben Rómában és Amalfiban írta A babaház című darabját, melynek 1997-ig, Kúnos László fordításáig minden magyar kiadás a Nóra címet adta. Nyomtatásban december 4-én jelent meg, s december 21-én be is mutatták a Koppenhágai Királyi Színházban. Még ugyanebben az évben elkészült a német fordítás és kiadás. Ezt sorra követték az európai kötetek és bemutatók. A babaház lett Ibsen első igazi sikerdarabja. Korábbi drámáit is játszották már Európa-szerte, de ekkora érdeklődést, botrányt, ellenállást, ugyanakkor ennyi elismerést nem ért el egyikkel sem. A XIX. század hátralévő éveiben A babaház (sok helyen egyszerűen csak Nóra) világszerte a legtöbbet játszott darab lett. Diadalmenete természetesen nem volt problémamentes. Több, kulcsfontosságú része nem felelt meg a kor erkölcsi, családi és társadalmi követelményeinek. A hamburgi színház igazgatója azzal a kéréssel fordult Ibsenhez, hogy a botrány elkerülése végett változtassa meg a befejezést. Ibsen engedett e szokatlan kérésnek, mert félt, hogy avatatlan kezek érintik darabját; a végjelenetben Nóra nem hagyta el az otthonát. Ibsen később megtagadta, darabjához méltatlannak tartotta ezt a befejezést. A hamburgiak 2004-es Nóra előadása ugyanúgy visszanyúlt a „német változathoz”, mint jó néhány más színház az elmúlt 125 évben. A darab nagy valószínűséggel igaz történetre épült. Laura Pettersen Ibsen egyik közeli ismerőse volt, akire jó kedélye, vidámsága miatt az „énekesmadár” becenevet ragasztotta a drámaíró. Laura férje tüdőbeteg lett, s orvosa déli utazást javallott a gyógyulásához. A többletkiadások fedezésére Laura Pettersen

1070

kölcsönt vett fel, majd a visszafizetési nehézségek miatt váltót hamisított. Amikor tettére fény derült, férje követelte a válást és a gyerekeket. A babaház az UNESCO felmérése szerint a színrevitelek számát tekintve a világon a harmadik. A listát Shakespeare Hamletje vezeti. 2001-ben az UNESCO a darab kéziratát világörökségnek minősítette. Ak ulisszák k özö tt kulisszák közö özött Ibsen késői drámái kivétel nélkül kamaradarabok. A néző közelségéért, aktív részvételéért kiáltanak. Televízió-képernyőre rendkívül alkalmasak. Kevés szereplős, intenzív közegben zajló páros, nagy ritkán kiscsoportos jelenetei vannak. A nagyszínházi előadásokon a hátsó sorok nézői komoly élményveszteséggel számolhatnak. Mára viszont a technika csodát teremtett. A musical előadásokra kifejlesztett technika, az, hogy minden szereplő saját mikrofont kap, a prózai darabokban is egyre természetesebbé vált. Nem beszélve a koncerteken megszokott nagyképernyős kivetítés színházi adaptálásáról. Mindezek új dimenziókat nyitottak a rendezőknek, előadóknak egyaránt. Így jutottunk különleges élményhez a hamburgiak Nóra előadásán is. A rendező s a díszlettervező egy elidegenedett világot kívánt elénk tárni szürkére festett falakkal, a háttér nagyméretű üvegtábláival. Ebben a hideg térben az egymástól távol ülő színészek szavai „elmentek” egymás mellett, ezáltal embertelen, kiüresedett lett a szereplők kapcsolata. A szellősen berendezett, nagyméretű színpadon szabadon mozoghattak a színészek, állhattak sokszor akár háttal is a közönségnek, a hátsó sorokban is hallható volt minden szavuk. A bergeniek Nórájában aktív szerepet játszott a háttérre kivetített, Ibsen utasításai szerint berendezett szalon, amiben időnként feltűntek a videokamerával felvett szereplők. A vászon előtt viszont az asztalon és széken kívül szinte semmi eszköz nem segítette a színészeket. A virtuális és a hús-vér színészekkel bejátszott valós és képzelt világnak ebben az ötvözetében csak a számítógépes játékokon felnőtt legrutinosabb nézők igazodtak el azonnal. A nepáliak kamaraszínpadi előadása éppen az ellenkező érzést váltotta ki a nézőkből. Az amfiteátrumszerű térben a kb. nyolc méter átmérőjű színpadot néhány mécses és zsámoly díszítette csupán. A közelség, a színészek intenzív játéka, sokoldalú mimikai eszköztára teljesen elegendőnek bizonyult a darab életre keltéséhez. Pedig szövegüket szinte senki nem értette, sem tolmácsgép, sem felirat nem segítette a közönséget. A londoniak Nóra előadása is teljesen eszköztelennek indult. Aztán előkerült pár szék, egy létra, nagyméretű, színesre csomagolt karácsonyi ajándékdobozok, s máris élővé, mozgékonnyá, berendezetté vált a tér. A létra színes drapériával körbetekerve a szemünk előtt gyönyörű karácsonyfa lett, a dobozok igény szerint játék várrá, labdává, dobókockává alakultak. A kicsi játékteret a szereplők könnyen belakták. Másik végletnek bizonyult a berliniek előadása, ahol a nagyszínház teljes színpadára, s annak számítógéppel vezérelt színpadtechnikájára is szükség volt ah-

1071

hoz, hogy Thomas Ostermeier rendező mai világba helyezett pénzemberének hiper-szuper többszintes magánvillája „aktív” díszletté alakulhasson. Az örökös lépcsőjárás, a tetemes tér kiváló lehetőséget nyújtott a hipermozgékony Nóra energiáinak levezetésére. A rendező diktálta, ritmusra komponált sebes dialógusriposztok jól ültek ebben a komplikált, mégis azonnal átlátható, a mondandót, az elképzelést hatékonyan segítő többsíkú, többszintű térben. Ez az előadás is bizonyította, hogy mennyire erőltetett némely rendezők minimumra törekvő „dogma színház” elmélete, miszerint a színház semmi kellék, semmi színházi technika, semmi más, csak szó. A minimalista elveket vallók bizonyára sokkot kaptak a New York-iak Babaház előadásán. Itt ugyanis nem telt el öt perc úgy, hogy ne kápráztatták volna el a nézőket újabb és újabb színpadi ötletekkel. A szemünk láttára született színház a színházban. A kezdőképben egy legalább ötven négyzetméter felületű zongora teteje a színházi porond. Erről hajtogatták ki s húzták fel a babaház meseszerű háttérfalát. Majd a darab folyamán került ide mindenféle bababútor, babaedény, baba-baba, babajáték. Mind kis méretű, ahogy a babaházhoz, s a darabban szereplő három férfi méretéhez illett: ők ugyanis törpék voltak. A nők vagy térden jártak, hogy a férfiakkal egy magasságba kerüljenek, vagy hajlongtak az apró ajtókon ki-be járva. Leírhatatlan az az ötletgazdagság, ami ebből az alapállásból, ha nem is automatikusan, mégis természetesen adódott. A legfantasztikusabb, hogy a kezdeti sokk percei után ez a kellékkavalkád, színpompás tűzijáték cseppet sem zavarta meg az ibseni szférát. Érthető, értelmezhető előadás kerekedett belőle. A legvégére is maradt ötlet, leomlottak a babaház falai, előtűnt a háttér, a sok-sok kétszemélyes páhollyal ellátott színházi nézőtér-kulisszafal, mindegyikben egy férfi és egy nő bábu, s ezek időnként megmozdultak, felálltak, tapsoltak. A kritika egy része fanyalogva fogadta, giccsesnek, túlzsúfoltnak ítélte ezt az előadást. Kétségtelen, egy takarékos rendező ennyi anyagból három-négy előadást is kiszabott volna. Nór ák tánca Nórák Kevesen értik meg, vagy talán nem is figyelnek fel olyan apró részletekre, hogy Nóra azért nem torkoskodhat, virgonckodhat kedvére, mert Európa északi csücskében a kor protestáns szelleme nagyon szigorú szabályokat rótt az emberekre. Még a XX. század közepén is volt olyan része Norvégiának, ahol nem „illett” a testi, lelki örömöknek élni; jót enni, inni, mulatni, táncolni, ablakokba virágot tenni. A tarantella tánc, a maskarába öltözés talán azért kap a darabban olyan nagy szerepet, mert a protestantizmus és az aszketizmus szorításában oly ritkán volt alkalom a felszabadult szórakozásra, önfeledt táncra. Régen felmerült már, némely kutatók újra feszegetik, hogy más oka is lehetett Nóra „táncos” jókedvének. A tarantella pók csípésének hatására – vélik – időről időre vad táncba kell lódulni áldozatának, hogy kiizzadja magából a mérget. Tény, hogy A babaház előadások túlnyomó többsége – Ibsen akarata szerint

1072

is – a tarantella táncra csúcsosodik ki. A 2004-es és a 2006-os Ibsen-fesztivál változatos táncvariációkban bővelkedett. Szándékosan nem tarantellát említettem, hiszen a nyolc Nóra előadásból csak kettőben láttunk csörgődobos, igazi tarantellát, az angoloktól és a szentpéteváriaktól. A nepáli és az indiai Nóra hastáncot lejtett, a hamburgi aerobic zenére végzett szinte gépies tornagyakorlatokat, a berlini az előbbihez igen közel álló, de sokkal vadabb, szinte állatias vonaglást fülsiketítő heavymetalra. A legérdekesebbnek a bergeni norvégok táncvariációja bizonyult. Itt fordult a kocka, s nem Nóra fokozta volna egyre vadabbra és vadabbra a ritmust, hanem a próbánál segédkező Torvald, aki Nóra balladisztikusan lassú dallamra való álomittas mozgását a távirányítóval vezérelt zenegépéből felharsogó rockritmussal próbálta széttördelni. Mintha egy zenélődoboz légies mozgású balerináját akarta volna a felhúzókar gyors tekerésével vad mozgásra felpörgetni.  K ettős Nór a Ke Nóra A japán Natori Színház vendégjátékában ötvöződött az 1300-as évekből eredő Noh hagyomány és a kortárs japán színjátszás. Különös kontraszt alakult ki a lecsupaszított, díszlettelen tér s a közreműködők rafinált, gazdagon díszített jelmezei között. A néhány méteresre zsugorított színpad egyik oldalán térdeplő énekesek, hátsó vonalán ülő-kuporgó zenészek között alig jutott tér a szereplőknek. Itt állni látszott az idő, szertartásos, légies mozgásuk, ceremoniális elhelyezkedéseik időt követeltek, hosszú időt. Eközben megcsodálhattuk aprólékos mozdulataikat, különleges, csúsztatott lábfejes, lábujjemelős járásukat, öltözetüket, egymás közötti rezzenésnyi kommunikációjukat. S a nyelvi nehézségek ellenére a történet megértése is könnyebbé vált ebben az álomszerű, lassú világban. Egyszerre volt jelen minden szereplő. A történetből kimaradók megmerevedve, némán vártak sorukra. A Nóra szerep megkettőződött. A hagyományos öltözetet viselő Nóra hűen követte darabbeli, vagyis az Ibsen korabeli viselkedési formákat. Ő volt a Helmer-szíve-vágya-Nóra. Míg a másik, a farmernadrágos, a testre feszülő trikós Nóra árnyékként, jó lelkiismeretként, időnként csodálkozó, megbotránkozó megfigyelőként követte hagyományos eredetijét.  Eltáncolt at ott Nór a Eltáncoltat ato Nóra Az Oslóban működő norvég–indiai Damini House of Culture társulata táncelemekkel igyekezett elmesélni A babaház történetét. Az öttagú zenekar – két dobos, két szitáros, és egy énekes/fúvós hangszeres – az egyik sarokban elhelyezett emelvényen foglalt helyet. Halk zenével fogadták a közönséget. Az elsötétített színtér közepén 12 mécses égett. Hat táncos pördült a színpadra, tenyerükbe vették a mécseseket és fergeteges, akrobatikus táncot jártak anélkül, hogy a lángok kihunytak volna. A darab történetét jól ismerők hamar eligazodtak a táncos szereplők között, s ha nem is volt egyszerű az események követése, különleges élmény volt felfedezni, hogy milyen beszédes is tud lenni a tánc; a

1073

testrészek, a pillantások kommunikációja. A párbeszédeket intenzív, egymásra nagyon koncentráló páros táncok helyettesítették. A Helmer és Krogstad között feszülő párharcot például kardtánccal járták. A történet szöveges eredetére remekül utalt az a nagyméretű papírhenger, amit úgy tekertek le, húztak-vontak tánc közben maguk után, mint valami ősi papirusztekercset. Az adóslevél témához is jól illeszkedett ez a tekercs. A 14 jelenetre osztott táncjáték a klasszikus kathak, a szemiklasszikus chhau, valamint a modern elemek ötvözete. Az előadók kivételes tánctudását még az effajta stílusokban járatlan néző is nagyra értékelte. De hogy a mozdulatok valóban autentikusak, szakmailag tökéletesek voltak, azt a szakírók kritikáiból tudhattuk meg. Laikusként kiemelném az ajándékokkal hazatért Nóra Helmerrel évődő jelenetének lezárásául szolgáló „felhúzható zenedoboz-balerina” táncot, a „tekergőkígyó” Krogstad táncot, a korábban már említett „kardtáncot” és a Rank–Nóra kettőst, amiben a doktor nyílt színvallását egy hosszú, vörös sál körül forgó finom, lírai, ravaszan megkoreografált tánckettős helyettesíti. Nóra búcsújelenete, kétségbeesett menekülhetnék-tánca és Helmer hódítani, megtartani, láncon tartani akaró héja-násza jól tükrözi a két ember elszántságát. Végül Nóra leveszi nyakából a jegyesláncot, s leveszi homlokáról a piros pöttyöt.  A nüánsz ok Nór ája nüánszok Nórája A szentpétervári Belij Színház 2003-ban mutatta be a Nórát. Még abban az évben három Aranymaszk-díjat nyertek, majd 2004-ben Közönségdíjat. Ez az előadás Nóra belső monológjára épül. Nóra a szobájában, s annak is egy madárkalitkára emlékeztető kuckójában (csak nem Strindberg Júlia kisasszonyára utalandó?) kuporog, onnan figyeli, lesi, kommentálja a mindenki által jól ismert ibseni eseménysort. Egy tisztességes előadáshoz ez az ötlet (nézőpont) is elég lenne. De a péterváriak mással is kísérleteznek. Megpróbálják a darabot hollywoodi, melodramatikus némafilmes stílussal is fűszerezni. A realista jelenetek az egyik pillanatról a másikra átváltanak nagy ívű gesztikulációkkal, túljátszásokkal, teátrális fogásokkal tűzdelt, negédes jelenetekbe. Dalra fakadnak, tónust váltanak, új színpadi megvilágítást kapnak. Ez utóbbi például úgy nagyítja fel, s vetíti ki a hátsó falra Helmer figuráját, hogy úgy tűnik, mintha DrakulaLugosi tartaná karjaiban Nórát. A háttérben egész idő alatt ott szól a némafilmek elengedhetetlen „konferansziéja”, a zongora. Minden apró részletnek, kelléknek fontos szerepe van. A babaház/kalitka ülőalkalmatossága több formában, helyzetben is játékba hozható, a xilofonütőkkel Rank doktor nemcsak a tarantella táncot kíséri, hanem Chaplin klasszikus balettcipő-jelenetét is utánozza, majd nyílvesszőnek használja, végül Nóra ezekkel tűzi fel a kontyát. S ugyanígy a mozdulatoknak, a színészi mesterség szinte minden megtanulható, elsajátítható fogásának jelentősége van. A színészek tudásuk legjavát nyújtják, s ebben a szűk kamaratérben is olyan mélységekbe ra-

1074

gadják le a nézőket, ahonnan majdnem nincs visszaút. Szinte lehetetlen kilépnünk a Nóra-szoba, a Babaház fogságából. Ki-ki elbűvölten ül a maga nézőtéri vallatószékében (nem túlságosan kényelmes, szűk és kemény alkalmatosság a Nemzeti Színház legfelső emeleti „díszletfestő termében”), és nem akaródzik egyikőnknek sem elkísérni Nórát a hideg, havas, „bizonytalan” útra. Nem is kell, a darab szokatlan fordulattal végződik. Nóra bezárkózik a babaházba, a férj végleg kiszorul ebből az otthonból, eldobja a kulcsait – sötétség. (Nem tudhatjuk, de sejteni lehet, hogy Torvald hagyja el a házat.) A némafilmes jelenetek pantomimszerű, stroboszkópos fénnyel segített „képsorai” igen összehangolt mozgást kívántak a szereplőktől. S ebbe a komplikált játékba időnként becsúszott egy-egy ritmushiba. Félbeszakadtak a megkezdett mozdulatok, vagy üresjáratra jutott még a szövegből. Nagy valószínűséggel az oslói szűkre szabott színtér a mozdulataikkal együtt a hozzájuk kapcsolt szövegek idejét is korlátozta. Minden jjó, ó, ha jjó óav ége? vége? A XX. század nőmozgalmai büszkén hivatkoztak az otthonát, családját, gyermekeit egy bizonytalan önmegvalósító eszményképért elhagyni képes darabhősre. A XXI. század első éveiben pedig már egészen új Nóra-értelmezések jellemzik a kísérletezésről, új utak kereséséről híressé vált színházak előadásait. A hamburgiak zugcigiző Nórája ebben a mai figurákra, mai eseményekre szabott történetben nem teszi meg azt a szívességet a fölényeskedő, a pénz mindenhatóságától megittasult férjének, hogy elhagyja élete egyetlen fix bázisát, otthonát. Ez az ízig-vérig mai fiatalasszony fütyül a múlt századi nőmozgalmak kiizzadt eredményeire, nem akar karriert, nem akarja önmagát megvalósítani, csak – ha kompromisszum árán is – jómódot, biztonságot szeretne. A hamburgiak Torvaldja Nóra búcsúmonológja után, mint akit egyáltalán nem érdekelnek a női hisztériák, dolgára küldi nejét, menjen, nézzen a gyerekek után. Nóra, a zugcigarettázó, az átriumba, tenyérnyi szabadsága színhelyére megy most már nyíltan, tüntetően rágyújtani. Vagyis marad, nem hagyja el a Babaházat. A szentpétervári Nóra bezárkózik a babaházba, otthon marad. Férje dobja el a lakáskulcsait s vélhetően maga távozik. A londoniak előadásában a karácsonyi rémálmából fölébredt, kijózanodott, megvilágosodott Nóra dühös daccal, vérig sértetten, haraggal csapja be maga mögött az ajtót. Ki merné bizton állítani, hogy ő az igazi, egyedül helyesen cselekvő Nóra? Tette önmagában véve e feldolgozás láttán sem indokolt. A nézőnek szüksége van minden eddig felhalmozódott darabismeretére, hogy megértse ezt az előadást s a befejezést. Ez a Dale Teater Kompani amúgy arról vált híressé, hogy a Norvégiából elszármazott színházalapító és rendező Terje Tveit, megunva a konzervatív, beporosodott londoni Ibsen-bemutatókat, új felfogásban, főleg fiatalok körében sikert arató átiratokat készít, s visz színre saját toborzású társulatával. A Doll’s House című „rövidre vágott” darabjuk az angol karácsonyi énekek hangulatába, mese- és játékvilágba ágyazza Nóra és Torvald

1075

történetét. Az állandóan színen lévő öt szereplő éneke, hangutánzása, dünnyögése, zümmögése különleges élmény, de Ibsen drámája csak korábbi ismereteink alapján következtethető ki előadásukból. Thomas Ostermeier egészen messzire merészkedett a berliniek Nóra befejezésével. Az egyedi tervezésű bútorokkal berendezett luxuslétből a darab folyamán amúgy is „szokatlanul” kurvásan, ledéren viselkedő, divatházakból öltözködő Nóra számára csak egy elképzelhető kiút kínálkozott, az öngyilkosság. Vagy mégsem; Nóra a televízió, a film, a számítógépes virtuális világ szennyirodalmából felszedett virtuális figurába képzelve magát (a maskaraestélyre Lara Croft-jelmezbe öltöztette a rendező), csöppet sem diadalmasan, inkább flegmán, unottan szitává lőtte a férjét. Így valószínűleg a nyugati társadalmak elitrétegének luxusvilágából luxusbörtönbe került, ahol semmiképpen nem lett olyan megalázó, kiszolgáltatott, reménytelen a helyzete, mint a nepáli előadás Nórájáé, akit az előadás után a színház kijáratának közelében, egy eldugott sarokban láthattuk újra, mint a társadalom kitaszítottját, mindenét elvesztett szerencsétlent (koldust?, utcalányt?).  Hedda v ariációk variációk A Hedda Gabler Ibsen utolsó, külföldön írott műve. 1890 karácsonya előtt készült el vele Münchenben. Érthetetlen, titokzatos, felháborító, elfogadhatatlan – volt a közönség és a kritikusok azonnali, spontán ítélete. A Hedda Gabler a véletlenek drámája. Véletlen, hogy elvész Lo\ vborg kézirata. Véletlen, hogy Tesman találja meg. És vajon véletlen, hogy a kapatos férfiak a rosszhírű házban kötnek ki? Helge Ro\ nning professzor, irodalomtörténész Ibsenről szóló könyvében (Den umulige frihet, 2006) azt fejtegeti, hogy e drámában a sors irányította sorozatos véletlenek s a részletes színleírások a korabeli krimik technikáját tükrözik. Egy másik tanulmányban (Audun Engelstad bevezetője a Hedda Gabler új kiadásához) azt olvashatjuk, hogy a filmes világban oly divatossá vált femme fatale figura előképe jelenik meg Ibsen e darabjában. Hedda Gabler sokkal markánsabb, erőteljesebb ibseni hős, mint Nóra. Ibsen maga nyilatkozta, hogy azért választotta címül Hedda leánykori nevét, mert ezzel is hangsúlyozni akarta Hedda személyiségét, aki inkább az apja fialánya (fegyverforgató, kemény és férfias), mint Tesman felesége (a háztartás, a családi fészek őrzője). Hedda mindenki és mindenek feletti uralkodásra született, amint eléri vágyát, megundorodik attól, ami/aki felett hatalmat szerzett. Magányos, gyökértelen. Ibsen kiszabadítja Nórát a család fogságából, szabadon bocsátja, aztán a Heddában feltárja, milyen veszélyes is tud lenni ez az önmegvalósító függetlenség, s a botránytól, a megbélyegzettségtől való félelem. Ibsen egyik levelében utal arra, hogy Hedda személyisége valahol a legmélyebb rétegekben poétikus. Csak sejteni lehet, hogy Hedda Ejlert Lo\ vborghoz való korábbi kapcsolata mély és érzelemgazdag lehetett (a sok-sok eddig látott Hedda darab között ezen a fesztiválon találtam először erre konkrét utalást,

1076

mégpedig az oslói Nemzeti Színház bemutatóján, Hedda két könnyekkel küszködő jelenetében). Ez Ibsen utolsó drámája, ami egy színen, csak belső térben játszódik. Ugyanakkor a legtöbb tragikus fordulatot eredményező esemény a házon kívül történik. E szűkre szabott térben különösen hangsúlyos Hedda bezártsága. Ibsen önmagához képest is sok szerzői utasítása erősen megköti a rendezők s a szerepformálók kezét. Halvdan Koht, egy korai Ibsen-biográfia szerzője (1928–29) azt írta, hogy Ibsen magáról formázta Hedda Gabler személyiségét. Ingmar Bergman pedig, a stockholmi Dramaten Színház Hedda bemutatójával kapcsolatban (1967) azt mondta, hogy a mű színrevitele közben egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Ibsen ott van minden apró részlet, mozdulat s még Hedda álarca mögött is. A szuper modell Hedda szupermodell Korosztályunkból ki ne emlékezne arra, hogy esténként hogyan villódzott haragoszölden a rádió varázsszeme a szülői otthonban. Elbűvölten bámultuk, fantáziánk e kis kukucskálón keresztül benépesítette a rádió-színpadot a műsorok szereplőivel; hír- és mesemondókkal, szappanoperák, rádiójátékok képzeletünk jelmezeibe öltöztetett színészeivel. A varázsszem északi fény villódzása ismeretlen tájakat, mesés világokat, történelmi tablókat vetített fel a szemközti szobafalra, s a menyezetre. Az oslói Nemzeti Színház Amfi színpadán felállított játszótér ezt az élményt idézte fel. Az ovális rádió- vagy tévékáva keretbe helyezett színjátszók az első pillanatban magukhoz ragadták, s attól kezdve az előadás 60 percén keresztül fogságban tartották a nézők tekintetét. A keskeny, kétoldalt ívesen emelkedő színen a kényelmetlen pozícióban feszengő, szorongó színészek klausztrofóbiája átragadt a nézőkre is. Mintha semmi más nem létezne, csak e zárt mikrovilág. A szűk oldalajtókon el- és feltűnt férfiak és nők; mi magunk; Heddák, Lo\ vborgok, Tesmanok... Kellékek nélkül, csupáncsak pisztollyal, hamutartóval, cigarettásdobozzal, öngyújtóval felszerelkezve. Mezítláb vagy tűsarkú cipőben. Füstbe burkolózva, félhomályban. A femme fatale – Hedda, a végzet asszonya. Mint egy korabeli, fekete-fehér hollywoodi film kőszívű, meghódíthatatlan hőse. Mindenekfelett álló és uralkodó istenség. A női bálvány kor diktálta, 2006-os változata: hosszú lábú, alsóneműt titkoló, testhez tapadó ruhájú, lefésült apródfrizurás, jéghideg arcú, üveges tekintetű szupermodell, kirakati bábu. Pózokba merevedő, kimért mozdulatú, partnerei replikáira ritkán vagy egyáltalán nem reagáló. Vonzó-taszító, vérforraló-fagyasztó, buzdító-lankasztó. Ördögi. A lecsupaszított, megkurtított szöveg nagyon mai, beszélhető színpadi nyelv, s nem veszi élét az ibseni üzenetnek. Szikár, kopogós, feszes dialógusok. Jól kitartott, ütemezett csendek. Hedda személyiségében észak fagyos ridegsége, kimértsége, távolságtartása koncentrálódik. Ibsen-darabokban ritkán hallani, de a jelenetek között vagy alatt felcsendül egy-egy filmzeneszerű, magas regisztereken megszólaló diszharmonikus zon-

1077

gorafutam, már-már klimpírozás. Jól, sőt nagyon jól hat. Ha már észrevettük, mert kibillentünk a szövegre koncentrálásból, akkor rezignáltan konstatáljuk is, hogy határozottan illik a darabhoz és a lelkiállapotunkhoz is. Hedda a „rövidre vágott” darab során kétszer öltözik át. Három különböző jelenet, három különböző színű (piros, fehér, kék – a norvég nemzeti lobogó színei), térdig érő, testhez tapadó selyemdzsörzé ruha. Ezt a Heddát nem lehet nem észrevenni. Olyan jelenséggel, személyiséggel állunk szemben, aki minden porcikájával üzen: hódít, sarcol, birtokol, szemétre vet, megaláz – mígnem maga is pokolra száll. De a Lo\ vborggal való két páros jelenetben bepárásodik a tekintete, már-már ellágyulnak az arcvonásai. A kisszínpad lehetőséget nyújt e tévés-filmes sajátosság, a szuperközeli hatások kiélvezésére. Ez belefér a darab szinte hollywoodi melodramatikus stílusába, a végzet asszonyáról alkotott évszázados sematikus képbe. Ugyan a mű itt is tragédiával, Hedda öngyilkosságával végződik, de ki veszi ezt komolyan? A néző legbenső gondolatvilágában a Heddák tovább élnek, hódítanak, sanyargatnak, uralkodnak mindenekfelett. A leszbik us Hedda leszbikus Volt, és lesz is olyan rendező, aki mindenáron újat, mást, meghökkentőt akar a már ismert, ezerszer eljátszott darabokból kicsiholni. Ez rendben is volna, kísérletek mentén halad a világ. S a feledés homálya borul az elvetélt próbálkozásokra. Alighanem ez utóbbi sorsára jut a dán Betty Nansen társulat Hedda adaptációja is. A lerövidített, lényegre törően lecsupaszított darab színtere egy, a terem közepén álló 15 x 15 méteres, egy méter magas dobogó. A sarkokban egyegy sarokfotel, mely a darab előrehaladtával egyre inkább középre, egy alulról megvilágított üveglap köré szorul (emigyen szűkül be a darab folyamán a szereplők élet- és játéktere is). Geometrikus rend, laboratóriumi tisztaság. Körben, intim testközelben, küzdelemre kiéhezve egy képzeletbeli bokszaréna körül a bezsúfolt nézősereg. Úgy tíz perc játék után a viszonylag korán ébredők lázasan kutatni kezdtek a bejáratnál kapott, hanyagul zsebre vágott műsorfüzet után. Szinte egyszerre szállt fel az ajkakról a néma csodálkozás, JAAAA. A színlapon ugyanis ez olvasható: Tesman = Tessa, Thea Elvsted = Teo. Tehát a férj nőnemű, a nagynéni férfi, a barátnő barát. Abban a pillanatban, hogy Heddánk egy nővel él párkapcsolatban, már mindegy is, hogy az univerzumában körülötte keringő-forgó-bolygó alakok neme Ibsen szabta-e, vagy sem. Mostantól kettőjük viszonylatából következik minden más kapcsolat, ibseni gondolat. Kulcskérdés tehát, hogy jobb, drámaibb-e ez a furcsa, kifordult világ, s jobb mesemondó-e ezen est rendezője, mint maga Henrik Ibsen volt. Nem kapkodnám el a választ, s hiába hívom az est kritikusait vagy a darabról halkan, suttogva beszélgető, titokban kihallgatott közönséget tanúnak. A választ a ránk erőszakolt eljövendő adja majd meg; fennmarad-e az emlékezetben, tovább él-e színpadokon, vagy más adaptációkban ez a változat. Hedda itt egy incifinci, rafinált csaj. Zsigerből nő. Az sem biztos, hogy nem

1078

heteroszexuális. Kócos, pizsamás, álmos fruskából öltözik át a nyílt színpadon kihívó, hódító, domináns nővé. A nagynénit játszó nagybácsi a változatosság kedvéért rózsaszín öltönyös, mondhatni meleg. Brack más Hedda darabban még soha nem látott kristálytiszta karakter. Minden egyes cselekedetének egyetlen végső célja Hedda megkaparintása. A mai néző számára ebben a darabváltozatban különösen indokolt Hedda öngyilkossága. Minden más egyebet háttérbe szorít az a szégyen, hogy egy „férfi” (Brack) letiporja s meg akarja erőszakolni. Ez számára feldolgozhatatlan, elviselhetetlen. Főbe lövi magát. A jégcsapszívű Hedda Thomas Ostermeier a Schaubühne színház társulatával megszokott vendége az Ibsen-fesztiváloknak. 2004-ben a Nórával szerepelt Norvégiában. Hedda Gabler előadásuk már a berlini bemutatón nagy sikert aratott. Ezúttal is remek s a célnak alárendelt díszlet forog a színen. Üveg-, fa-, és vaselemek, esőztető berendezés, praktikus, mozgást nem gátló bútorok. Miközben beforog egy-egy szín, az egyes jelenetekre berendezett terek között is sok a színészi mozgás. Az egyes színterek közötti áthallás, átbeszélés különös filmes hatást kelt, felpörgeti a cselekményt. A látványt s a dinamikát fokozza, hogy színbeforgás közben az eltűnő helyszín videoképe kivetül a külső díszletfalra. Kezdetben nehéz beilleszkednünk e technikai varázslat – a háromdimenziós térbe beerőszakolt „negyedik” dimenzió – látványába, ami számítógépes játékokon felnőtt gyermekeinknek semmi gondot nem okozna már. Ha valaki a nézőtéren elveszti vagy fel sem veszi e fonalat, semmiről nem marad le, legfeljebb elkönyveli, hogy már megint színpadra erőszakoskodta magát a látványmédia. Hedda szürke, hétköznapi figurából kezd építkezni. Első pillanatban azt hihetnénk, hogy ő a bejárónő. Előttünk kel életre a világ színpadait egy évszázada hódító, számító, jégcsapszívű Hedda figurája. Játéka egyre meggyőzőbb, színpadi jelenléte egyre hangsúlyosabb. Szemünk láttára támad fel benne a zsákmányra éhes vad. Űző és űzött egyaránt. Korántsem szimpatikus ez a Hedda, mégis ujja köré csavarja a közönséget. Szimpátiánk a jellemgyengék, a hazudozók, a gonoszkodó feltörekvők felé fordul. A cinkos-pártoló nézősereg egy emberként követi a vesztébe rohanó Heddát. De egy sem akad, aki (le)fogta volna Hedda kezét. A tömeg meghajolva Ibsen zsenije előtt, megadóan elfogadta Thomas Ostermeier rendező szöveghű tolmácsolását. Felállva tapsolta színpadra a tisztességes átlagnál sokkal, de sokkal többet nyújtó berlini színtársulatot. Az oper a Hedda opera A Hangzhou nagyváros Yue Operáját 1956-ban alapították, s azóta nemcsak Kína számtalan városában szerepelt, hanem Ázsiában, az USA-ban, és Franciaországban is. A Shaoxin operastílus az ősi operák egyik legnépszerűbbje. Jellegzetessége, hogy a korabeli hangszerekkel (dobok, ütősök, húrosok, fuvolák) élőzene kíséri az előadást, valamint az, hogy minden szerepet nők alakítanak.

1079

Ibsen Heddáját ebben a több ezer éves stílusban, de újonnan komponált zenére játszották el pompás korabeli jelmezek, maszkok, kellékek segítségével. A szereplők úgy változtattak helyet, mintha futószalag vinné őket. A kellékek, a tárgyak mesteri kezelése, az elbűvölő énekhang káprázatos volt. És már meg sem lepődtünk azon, hogy a karddal tökéletesen bánó, óriásira kivetített HeddaHaida sziluett a végjelenetben a saját kardjába dőlt. Az utóbbi évek kínai filmtermése már ízelítőt adott a Sanghajtól délre fekvő Hangzhou kultúrájából, de az itt és most született-elszállt színházi élménypillanat csak az Ibsen Fesztivál nézőinek adatott meg.  A nemzetközi Ibsen-fesztiválokon a Nórák és Heddák mellett természetesen helyet kaptak egyéb Ibsen-bemutatók és vendégjátékok is. A 2006. évi kínálat különösen bőséges volt. Közel száz előadásnak adott helyet öt színpadán az oslói Nemzeti Színház a Fesztivál huszonnégy játéknapjára elosztva. A norvég házigazdák mellett tizenkét vendégegyüttes lépett színpadra: lengyel, svéd, két dán, izlandi, kínai, spanyol, japán, román, orosz, amerikai, brazil. A húsz darabból a négy Hedda Gabler, a négy Nóra és a három Peer Gynt mellett két Kis Eyolf s egy-egy Kísértetek, A tenger asszonya, John Gabriel Borkman, Ha mi, holtak, feltámadunk, Solness építőmester, Brand, Vadkacsa előadás került színre. A hivatalos programon kívül, a fesztivál utolsó napján bemutatkozott a budapesti József Attila Színház a Háda János rendezte Nórával.

A Hedda Gabler plakátja Németországban

„Nem egy magányos sziget” Zsille Gábor katowicei beszélgetése Feliks Netz íróval

ZSILLE GÁBOR: – A lengyel irodalomban új hullám, másképpen ’68-as nemzedék gyűjtőnév alatt tartják számon azokat a költőket, akiknek pályája 1968ban indult. A legismertebbek közülük Ewa Lipska, Stanisław Barańczak, Bohdan Zadura, Adam Zagajewski. Az ön első kötete szintén abban az esztendőben jelent meg, sőt a legjobb bemutatkozásért járó Peleryna-díjat is megkapta. FELIKS NETZ: – A ’68-as nemzedék tagjait éppen az jellemezte, hogy semmiféle csoportosuláshoz sem tartoztak. Tehát a körön kívüliek körét alkották. E szerzőktől az különböztet meg, hogy ők hat-hét évvel fiatalabbak nálam: mindannyian a világháború utolsó évében vagy lezárását követően születtek, én viszont 1939-ben. Egyébként egész életemben Sziléziához és annak „fővárosához”, Katowicéhez kötődtem. A Sziléziai Egyetemen szereztem diplomát, hosszú évekig munkatársa voltam a Katowicei Rádiónak, és szerkesztője vagyok a Śląsk (Szilézia – Zs. G.) című folyóiratnak. Egyaránt írok verset, szépprózát és publicisztikát. Halottak napján született című regényem 2005-ben magyarul is megjelent, Szenyán Erzsébet fordításában. – Továbbá rendkívül jelentős a műfordítói munkássága... Úgy is fogalmazhatok, hogy ön a magyar irodalom lengyelhoni nagykövete. – Ezernél több német, orosz és magyar költeményt ültettem át lengyelre. Kiemelkedik közülük Puskin Anyeginjének új fordítása, valamint a nagyszerű Joszif Brodszkij Húsz szonettje Stuart Máriához. A magyar költészetből legutóbb Vörösmarty Mihály tucatnyi versét fordítottam, a Jerzy Snopek és felesége, Gedeon Márta által szerkesztett lengyel kiadás számára. Gyorsan hozzáteszem, hogy végzettségem szerint nem vagyok hungarista: csak jóval az egyetemi tanulmányok után, önerőből kezdtem el magyarul tanulni. Ami a prózafordításaimat illeti, főként magyar műveket sorolhatok. Balázs Bélától A kékszakállú herceg vára, Déry Tibortól A kiközösítő, Moldova Györgytől a Sötét angyal, Illés Endre válogatott esszéi a legfontosabbak. Ám Kosztolányi és Csáth Géza néhány novelláját is lefordítottam. És persze Márai Sándor műveit, de erről majd később. – Milyennek ítéli a kultúra mozgásterét a mai Lengyelországban?

1081

– Bizonytalannak. Minden hagyományos kulturális intézményünk egyfajta tetszhalottként létezik. Például Agnieszka Holland, a kiváló filmrendező egy nemrégiben adott nyilatkozatában kijelentette, hogy a Lengyel Mozgókép Szövetségnek semmiféle szerepe nincs. Nem létezik olyan csoport, amely az idős mesterek, mint például Andrzej Wajda vagy Stanisław Różewicz (a híres költő, Tadeusz fivére) köré gyűlne. Megszűnt a szakmai szolidaritás. Az emberek ma szinte jobban rettegnek a döntéshozóktól, mint a kommunista időkben, mert ma úgy veszíthetik el a munkájukat, hogy semmi más nem kerül a helyébe. Behatóan ismerem a színházaink helyzetét, és őszintén csodálkozom, hogy mindeddig nem jelentettek csődöt, ahogy azt a sziléziai bányák némelyike már megtette. 2001-ben történt, hogy a kulturális miniszterhelyettes (mellesleg tehetséges író) közzétett a sajtóban egy hivatalos iratot, melyet a főnöke, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere néhány kézírásos széljegyzettel látott el. Szokványos ügy – mégis hatalmas bombaként robbant, ugyanis e tucatnyi lefirkantott megjegyzésében a miniszter, aki végzettsége szerint történész, seregnyi súlyos helyesírási hibát vétett. – És mennyire áttekinthető a lengyel könyvpiac? – Semennyire. Az olvasótábor szűk: a lengyel népesség legfeljebb tíz százaléka olvas, és ez az arány folyamatosan csökken. Verseskönyvet kiadni nem túlságosan nehéz – ám a megjelent kötetek nem jutnak el a könyvesboltokba. A költők jobb híján a saját költségükön küldözgetik el műveiket a szerzőtársaknak, a barátoknak, a kritikusoknak. És persze a különféle szerkesztőségeknek, ahol azután felkerülnek egy polcra, és belepi őket a por. Ez alól csak azok az ismert költők jelentenek kivételt, akik már régebben megalapozták az irodalmi hírnevüket. Léteznek bizonyos alapítványok a könyvkiadás támogatására, hanem azzal már senki nem törődik, hogy a megjelent művek elkerüljenek a boltokba, és a nagykereskedéseket sem kényszeríti erre semmi. Néhány hónappal ezelőtt az igen rangos, varsói székhelyű Czytelnik Kiadó igazgatója azt mondta nekem, hogy a nagykereskedések a csőd szélén állnak. Az egyik ilyen lerakat, amellyel mindaddig jó üzleti kapcsolatban állt, minden újonnan megjelent könyv átvételét visszamondta. Mindeközben megfigyelhetjük, hogy a könyvesboltok polcai zsúfolásig tele vannak áruval. Ám csak nagyon keveset vásárolnak meg belőlük. Ha valaki időről időre felkeresi valamelyik nagyobb könyváruházat, észreveheti, hogy alig változik az árukészlet: folyton ugyanazok a kötetcímek szerepelnek. – Magyarországon a szépirodalmi könyvek átlagos példányszáma háromszáz és ezer között mozog. A negyvenmillió lakosú Lengyelországban mekkorák a példányszámok?

1082

– Erről nincs pontos adatom, ugyanis a kiadók, illetve bizonyos esetekben maguk a szerzők is titokban tartják. Nekem például még a saját regényeim példányszámát sem árulják el. Becslésem szerint a verseskönyvek átlagosan száz, kétszáz, ötszáz példányban jelennek meg. Ám ha egy lírai mű NIKE-díjat kap, mint például Stanisław Barańczak legutóbbi kötete, akkor harmincezer példányban is elkel. Czesław Miłosz könyveinek komoly olvasótáboruk van, ennek ellenére az ő összegyűjtött műveinek megjelentetéséhez befolyásos pénzügyi körök szervezett támogatására volt szükség. Ha egy olyan híres és kiemelkedő szerző, mint a Nobel-díjas Miłosz támogatásra szorul, akkor ugyan mit mondhatunk a többiekről? Akadnak írók, akik a kritikusoknál és a könyvpiacon egyaránt sikeresek lettek, mint például Olga Tokarczuk és Andrzej Stasiuk. Ennek köszönhetően ők megalapították a maguk szerény költségvetésű kiadóját, amelynek égisze alatt főként a saját könyveiket jelentetik meg. Így egyszersmind a terjesztésből származó hasznot is kézben tarthatják. Amúgy azt mondhatom, hogy a különféle kulturális-társadalmi hetilapokban és folyóiratokban közölt recenzióknak semmiféle befolyásuk sincs a könyvpiacra. Ugyanakkor, ha a Gazeta Wyborcza című napilapban (amelynek főnöke Adam Michnik, a lengyel gazdasági rendszerváltás meghatározó alakja) jelenik meg egy lelkes hangvételű recenzió, annak óriási hatása van az író pályafutására. – Az imént hivatkozott a NIKE-díjra. Ráadásul az ön Dysharmonia Caelestis című, nyilvánvalóan magyar ihletésű regénye 2005-ben jelölést kapott rá. Mit érdemes tudnunk e kitüntetésről? – A NIKE a legfontosabb lengyel irodalmi elismerés. 1997-ben alapította két tehetős üzletember: az előbb említett Adam Michnik, illetve Henryk Bochniarz, a Nicom cég tulajdonosa. Ezt a díjat az adott naptári év legjobbnak vélt szépirodalmi kötetéért ítéli oda egy gondosan kiválasztott szakmai zsűri. Az első körben húsz művet jelölnek. E húszas listára került fel tavaly az én regényem is. A válogatásnál minden műfajt számításba vesznek: költészetet, elbeszélést, naplót, esszét, riportot, irodalomkritikát, memoárt. Eddig olyan nagyságok részesültek a díjban, mint Czesław Miłosz, Tadeusz Różewicz, Stanisław Barańczak, Jerzy Pilch. Ez utóbbi szerző nyertes regényét, melynek Erős angyal alatt a címe, melegen ajánlom a magyar kiadók figyelmébe. A NIKE kétségtelenül ösztönző hatást gyakorol az irodalmi életre. Meglehetősen magas pénzjutalommal jár, általában százezer złoty körüli összeggel (vagyis hétmillió forinttal – Zs. G.). Az eredeti célkitűzés szerint teljes mértékben függetlennek kell lennie a politikától, ennek ellenére megtörtént, hogy Aleksander Kwaśniewski köztársasági elnök egy héttel a nyertes nevének kihirdetése előtt nyilatkozott a várható esélyekről. Az irodalmi körökben eluralkodott a versenyszellem. A vesztesek nem rejtik véka alá a dühüket. Például az egyik döntőben Zygmunt Kubiak professzor, az antikvitás jeles tudósa alul-

1083

maradt Czesław Miłosz-sal szemben. A professzor az eredményhirdetés alatt látványosan kivonult a teremből. És mi történt? A „vesztes” könyv, A görög– római mitológia címmel látványos piaci sikert aratott: kétszázezer példányban talált vevőre! Nos, ez azonban egyedi esetnek minősül. Mert való igaz, hogy a végső győztes nagy üzleti haszonra számíthat, ám a döntőbe hét kötet kerül, és a díj nélkül maradó hat már nem jut el sem a nagykereskedésekbe, sem a boltokba, sem az olvasókhoz. – Engedjen meg egy provokatív kérdést! Véleménye szerint milyen körülmények játszottak közre abban, hogy a lengyel irodalomnak négy Nobel-díjas szerzője van, a magyar irodalomnak pedig csak egy? – A tényből, hogy négy ízben ítélték oda lengyel szerzőnek az irodalmi Nobelt, magyar szerzőnek viszont csak egyszer, korántsem következik, hogy a lengyel szépirodalom négyszer értékesebb lenne a magyarnál. Meglehetősen sok skandináv író kapott Nobelt, ám nem hinném, hogy Norvégiában, Dániában vagy akár Svédországban több kiváló írástudó teremne, mint Magyarországon és Lengyelországban. A Nobel-díj egyfajta szeszély, főként pedig politikai játszma. Példának okáért Mihail Solohov Nobel-díja – amelyet azért kapott a stockholmi bizottságtól, hogy csillapodjék a Kreml őrjöngése és fenyegetőzése, ugyanis előzőleg az emigráns Borisz Paszternak is kapott – még csak említésre sem érdemes. Kérdések sora tolul fel belőlem. Miféle díj az, amelyet nem kapott meg egy olyan szerző, mint Vladimir Nabokov vagy Jorge Luis Borges? Amelyet nem Milan Kundera kap meg, hanem egy derék, divatjamúlt iparos Kairóból? Lev Tolsztoj vagy Joseph Conrad soha nem kapta meg a díjat – viszont megkapta egy Párizsban élő kínai költő, éppen az ezredfordulón, akinek a nevére ma már egyetlen ismerősöm sem emlékszik. És megkapta egy olasz író, Dario Fo. Kicsoda ő? A kiváló lengyel író, Gustaw Herling-Grudziński, aki 1953-tól egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig Nápolyban élt, következésképpen pontosan ismerte az olasz irodalmat, Fo kitüntetésének napján azt nyilatkozta: „Olyasmi, hogy Dario Fo életműve, egyáltalán nem létezik.” – Mindezek alapján tanulságos lenne egyénenként értékelni a négy lengyel Nobel-díjat... – Henryk Sienkiewicz a hivatalos indoklás szerint Quo vadis című regényéért kapta a díjat, amely a kereszténység születésének időszakát dolgozza fel. Ugyanakkor Sienkiewicz messze legjobb alkotása a Tűzzel-vassal című nagyregény, amelyről Stanisław Lem azt nyilatkozta, hogy „ennél jobb művet soha nem írtak, és nem is fognak írni”. Nota bene, az én örökös jelöltem is ez a mű lenne. Sienkiewicz Nobel-díját egy olyan írónak adták, aki egy momentán önálló ál-

1084

lam nélküli nemzet nyelvén alkotott. Ez politikai gesztus volt. A díj átvételekor Sienkiewicz (aki hivatalosan a cári Oroszország alattvalójának számított) latinul mondott ünnepi beszédet. Władysław Reymont teljes mértékben rászolgált a Nobel-díjra: Parasztok című tetralógiája homéroszi léptékű, nagyszerű epika, jóllehet kissé regionális érvényű mondandóval. Kétségtelenül játszhatott némi szerepet a kitüntetésében, hogy Lengyelország akkor nyerte vissza a független államiságát, magára vonva ezzel a nyugati világ figyelmét. Czesław Miłosz 1980-ban kapta meg a díjat. Vajon közrejátszott ebben a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom színrelépése? Minden bizonnyal. Ugyanakkor tény, hogy Miłosz a Nobel-díj átvétele után is ugyanolyan színvonalasan és termékenyen írt, mint előtte. Wisława Szymborska 1996-os elismerése mindenkit meglepett, legfőképpen magát Szymborskát, aki természetesen kiemelkedő költőnő, ám azóta mintha hanyatlott volna a teljesítménye. Mindez azonban jottányit sem változtat a tényen, hogy az egyetlen lengyel szerző, akit földgolyónk számos helyén egybehangzóan zseniálisnak tartottak, Witold Gombrowicz volt – és nem kapott Nobel-díjat. És miért nem kapott Zbigniew Herbert vagy Tadeusz Różewicz? Miért? Nincs bölcs feleletünk, lévén, hogy a kérdés sem túlságosan bölcs. És ahogy a Nobel-díj körüli egész bonyodalom sem túlságosan bölcs. – Akkor talán nem is érdemes kitérnünk a magyar irodalmi múltra és a kilátásokra... – Szavai mögött ott érzek egyfajta nosztalgiát, fájdalmat amiatt, hogy mindeddig csak egy szerző részesült Nobel-díjban. Ám ez kizárólag a svéd bizottságot minősíti, és nem a magyar írókat! Ugyan ki tudná bebizonyítani, hogy a Nobel-díjjal jutalmazott trinidadi Derek Walcott szebben és mélyebben ábrázolta a XX. századi ember sorsát, mint Pilinszky János? Rendelkezem bizonyos rálátással a magyar irodalomra, össze tudom hasonlítani a lengyel irodalommal, illetve más nemzetekével, és bátran kijelenthetem: bármely ország hálát adhatna Istennek, ha olyan szerzői lennének, mint Jókai, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Babits, Karinthy és Márai. Apropó, Márai: tökéletes jelölt lehetett volna a díjra – de hallott már valaki olyat, hogy Nobel-díjat kapjon egy író, aki a Szabad Európa Rádió munkatársa? A svéd Akadémia szocialista ítészei számára egy ilyen ember teljesen szalonképtelen. – Hadd legyek elfogult: az ön legfőbb érdemének éppen azt tartom, hogy hazájában elsőként ültette át és adatta ki Márai Sándor műveit – sorrendben A gyertyák csonkig égnek, a Füveskönyv, a Vendégjáték Bolzanóban és a San Gennaro vére címűeket, méghozzá valamennyit a varsói székhelyű, igen rangos Czytelnik Kiadónál. És még egy személyes adalék: 2000-ben megrendítő hatással volt rám nagyszerű, vallomásos esszéje, amely Egy úr San Diegóból –

1085

Kalandom Máraival címmel jelent meg a Magyar Napló folyóirat 2000/4–6-os, lengyel témájú számában. Miként találkozott Márai életművével? – Márai Sándor nevét 1985-ben hallottam először, Szávai Géza bukaresti lakásán. Újságíróként egy hetet töltöttem ott, A Hét című magyar hetilap meghívására. Egy este megkérdeztem Gézát, véleménye szerint ki a legkitűnőbb stílusú kortárs magyar író. Géza és felesége habozás nélkül felelték: „Márai Sándor.” E név semmit sem mondott nekem. Azután Géza még hozzátette: „Márai regényei jók, de legfontosabb műve a Napló.” Egy év elteltével Budán, a Várfok utcai apró antikvárium kirakatából megvásároltam a Sértődöttek című elbeszélését. Olvasásakor minden porcikámmal éreztem, hogy a magyar nyelv különlegesen szép. Végérvényesen Márai rajongója lettem. Később, már a rendszerváltás után, valósággal záporoztak rám a könyvei. A többi nagy szerző fontossága azóta mintha megcsappant volna számomra. Most már csak Márait olvasom, ébredéskor és elalvás előtt. Mindazt, amit Senecától Albert Camus-ig lényegesnek tartok, már elolvastam. Gombrowicz háromkötetes Naplóját, illetve Czesław Miłosz könyveit természetesen azért még gyakran előveszem. De nem múlhat el nap néhány oldalnyi Márai-szöveg nélkül. – Ahogyan az már elhangzott, máig négy Márai-művet jelentetett meg szülőhazájában. Egy másik műfordító, a Magyarországon élő Tereza Worowska további három jelentős Márai-könyvet fordított lengyelre: az Egy polgár vallomásai és a Föld, föld! című önéletírást, illetve egy válogatást a Naplóból. Milyen fogadtatásban részesültek e művek? – Anna Górecka, a Literatura na Świecie (Világirodalom – Zs. G.) című folyóirat főszerkesztője még 2001-ben úgy nyilatkozott az Élet és Irodalom hasábjain, hogy „Márai nincs hatással a lengyelekre”. Ez ügyben nem vagyok elfogulatlan, mégis biztosan állíthatom, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, sőt nagyon is jó. Márai lengyelhoni fogadtatását természetesen nem hasonlíthatjuk az olaszországi vagy németországi sikerhez. Hiszen abban a két országban nem csupán hosszú esztendőket töltött, de az évtizedek során az ottani irodalmi élet részévé is vált. Lengyelországban viszont merőben új, ismeretlen szerzőnek minősül, korábban soha egyetlen könyve nem látott napvilágot – a világháború előtt sem. Márai esetében kivételesen tudom, hogy a Czytelnik Kiadó mekkora példányszámban jelentette meg a könyveit: A gyertyák csonkig égnek hétezer, a Füveskönyv ötezer példányban készült – és mindkettőnél utánnyomásra is szükség volt, ugyanis az első kiadás teljesen elfogyott. Az Egy polgár vallomásai szintén hétezer példányban jelent meg, és fogyott el. A kiváló filmrendező, Janusz Majewski pedig bejelentette, hogy játékfilmet készít A gyertyák csonkig égnek című elbeszélésből, a Lengyel Televízió számára. Tehát minden jó úton halad.

1086

– Milyennek ítéli a katolikus egyház jelenlegi társadalmi szerepét és lehetőségeit? – A lengyel egyház a hazánkat jelentette abban a százhúsz esztendőben, amikor Lengyelország a három részre daraboltság miatt nem szerepelt a világ térképén. És később, a náci megszállás, majd a sztálini diktatúra éveiben is. Számomra, a nemzedékem számára az egyházhoz tartozás és a ministrálás a szabadságba való menekülést jelentette. A kommunizmus bukását követően megszűnt e nyilvánvaló politikai szerep, és az egyház lassan rálép a saját útjára, mind pontosabban kifejtve etikai és társadalmi tanítását. A lengyel katolicizmusban van valami népies-falusias. Természetesen az egyház mint intézmény rendelkezik szellemi elittel, vannak színvonalas egyetemei, és minden kiugró tehetségű papnak lehetősége van Rómában tanulni. Ám a papság túlnyomó része, ezáltal pedig a hívek többsége is, jobbára egyszerű gondolkodású, makacsul ragaszkodik a régi keretekhez, és minden újdonsággal szemben bizalmatlan. Ne feledjük, hogy a lengyel egyház hatalmas tömeget jelent, hiszen a közel negyvenmillió lakos több mint kilencven százaléka hívő katolikus. Az a katowicei templom, amelybe rendszeresen járok, minden vasárnapi szentmisére zsúfolásig megtelik. Nagyon sokan járulnak szentáldozáshoz. És mégis, e sokaságban elveszni érzem az intimitást, a közösség megélésének lehetőségét. Az ösztönöm azt súgja, hogy a lengyel egyház nem fog jelentősen megváltozni. Konzervatív, és nagyon jól tudja, hogy éppen ebben rejlik az ereje. – Ön első ízben szerepel a Nagyvilág folyóiratban. Gondolom, ennek ellenére ismeri a lapot... – Hogyne. A Nagyvilág ugyanazt jelenti a magyar olvasók számára, mint amit a lengyeleknek a Literatura na Świecie című folyóirat. Nem kívánom összehasonlítani őket, érdemjegyeket osztogatni, ennek ötöst, amannak négyest. Mindkét irodalmi műhely hatalmas szerepet játszott a magyar, illetve a lengyel fiatalok szellemi fejlődésében. Hiszen e fiatalok döntő többségének a nyugati országokba tett utazás csak egy megvalósíthatatlan álom volt. A rangos külföldi egyetemeken folytatandó tanulmányok lehetőségéről pedig szó sem esett. A Nagyvilág egyegy friss száma – nem túlzok – egy angliai, franciaországi, mexikói vagy éppen japán körutazást jelentett, amelynek során az ember szabadon beléphetett az adott ország gigantikus méretű könyvtárába. Egy-egy friss szám olyan volt, akár egy meghívó valamely jelentős filozófus vagy irodalomtörténész egyetemi előadására. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a Nagyvilág rendszeres magyar olvasói nem érezték magukat egy magányos sziget lakójának! Az internet előtti korszakban az olyan folyóiratok, mint a Nagyvilág vagy a Literatura na Świecie lehetővé tették számunkra, hogy a szellemi központban éljünk – és ne abban a süket tartományban, amely az úgynevezett szocialista tábor volt.

1087

Vihar Judit Ady japánul

Pontosan száz évvel ezelőtt jelent meg Ady Endre: Új versek című kötete, amelyet korszakteremtőnek tartanak nemcsak a költő életművében, de a magyar lírában is. A századik évfordulót a távoli Japán is megünnepelte azzal, hogy gyönyörű kiállítású, képekkel gazdagon illusztrált kötetben, japán nyelven adta ki az Atarasii si című könyvet. A fordító, Harada Kijomi nemcsak lefordította és magyarázó megjegyzéseivel látta el az Ady-verseket, hanem fekete-fehér fotókkal igyekezett közelebb hozni a japán olvasóhoz az általa „magyar Baudelaire”-nek nevezett költő alkotásait. Harada Kijomi 2001-ben az ELTE Bölcsészkarán Kenyeres Zoltán professzor irányításával Ady-kutatásokat végzett. Az impozáns kötet valódi képet nyújt Ady életéről, a korabeli Magyarországról, a költő utazásairól. Az Új versek című kötetet először kapja kézhez a japán olvasó. 1977-ben már megjelent Japánban egy kötetecske Ady tizenhét versének fordításával, de a fordítók, Tokunaga Jaszumoto és Ikeda Maszajuki, az Új versekből egy verset sem fordítottak le. E könyvben szerepel még Kerényi Ferenc Adyról szóló tanulmánya is, melynek fordítója Hani Kjokó. Ezen a köteten kívül kelet-európai versgyűjteményekben találunk egy-egy Ady-verset, Petőfi, Hristo Botev költeményei mellett. Adyról a legfrissebb kiadású japán lexikonok is útbaigazítást adnak az érdeklődő japánok számára. A nagy földrajzi távolság, az életmódbeli különbségek ellenére a szigetországban Ady költészete minden bizonnyal értő olvasóközönségre talál. Bár a magyaros vagy az időmértékes verselés más, mint a hagyományos japán, mégis a szimbólumok rendszere nem idegen a japánok számára. A japán írás használja a kínai eredetű fogalmi írásjegyeket (kandzsikat), ezek pedig a hosszú évszázadok alatt egyszerű rajzokból kialakult fogalomképek, szimbólumok. Ugyanakkor viszont a magyarban nagybetűvel kezdődő szimbólumokat a japán írás nem tudja visszaadni, mert nincs nagybetű-kisbetű szembenállás. A japán költészet eredendően más formákhoz kötődik, mint az európai líra. A japán vers szillabikus, ami azt jelenti, hogy egy-egy verssorban a szótagszám, pontosabban a moraszám a meghatározó. A morák általában egy magánhangzó, vagy egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából állnak. A VIII. századtól kezdődően Japánban a legkedveltebb versforma a tanka (rövid vers) volt, amely mindössze 31 morából, vagyis 5–7–5–7–7 moraszámú sorokból állt. A XVII. században terjedt el a még ennél is rövidebb, a 17 morából álló, 5–7–5 moraszámú sorokra tagolt haiku, amely napjainkban rendkívül népszerű nemcsak Japánban, hanem széles e világon, így Magyarországon is.

1088

1868-tól kezdődően, a Meidzsi restauráció óta a japán költők úgy gondolták, hogy a hagyományos kötött formák, főként a tanka és a haiku, nem felelnek meg a változó kor követelményeinek. A japánok lelkesen fogadták be a nyugati költészetet, a szabadvers a szigetországban értő fülekre talált. Azért is érezték közelinek ezt a formát, mert a japán versben a sorok végén nincsen rím, a sorvégi összecsengés kellemetlen hangzású a japán fül számára. Az alliteráció, a betűrím viszont igen kedvelt, ennek számos, különböző variációja alakult ki Japánban az évszázadok folyamán. A Meidzsi-korszakban az olvasóközönség nagy sikerrel fogadta Simazaki Tószon (1872–1943) 1898-ban kiadott Hitohabune ’Magányos csónak’ című verseskötetét. Kedvelték Kitamura Tókoku (1868–1894) szabadverseit is, bár alkotóművészetének a költő korán véget vetett: Japán kínai megszállása olyan csalódást jelentett a számára, hogy öngyilkosságot követett el. A korszak legkedveltebb költője, Kanbara Ariake (1876– 1952) nemcsak saját verseivel vált ismertté, hanem ő volt az, aki japánra átültette Baudelaire, Verlaine költeményeit. Ady kortársa volt, de ezenkívül költészetükben sok rokon vonás fedezhető fel. 1920-ig foglalkozott versírással, utána inkább buddhista tárgyú műveket írt. Szimbólumokban gazdag költeményeit a Suncsósú ’Tavaszi madarak’, majd az Ariakesú ’Ariake költeményei’ című kötetekben jelentette meg, verseit ma is elismerik és kedvelik Japánban. Az Új versek japán kiadásának utószavában Harada Kijomi elmondja, hogyan ismerkedett meg Ady költészetével. Amikor először járt Budapesten, betévedt egy antikváriumba, s ott elsőnek egy Ady-kötet akadt a kezébe. A Párizsban járt az ősz című versbe rögtön beleszeretett. A fordító úgy érezte, mintha a költővel ő is elutazott volna Párizsba, s most együtt gyönyörködnének a Quartier Latin utcácskáiban. Azután Ady költészetének szeretete annyira elmélyült benne, hogy elhatározta, bemutatja verseit a japán olvasóközönségnek. A költemények fordításában Balogh Márton volt segítségére. Munkájához a Magyar Helikon 1968-as kiadását használta fel. A kötethez a fordító tanulmányt is írt a sokarcú Adyról, hogy ezzel is megkönnyítse az olvasónak a versek élvezetét, hogy megértsék azt, amit Kenyeres Zoltán így fogalmaz meg: Ady „hozott új tartalmat, új nyelvet, ő tanította meg a közönséget új érzésekre, új hangulatokra és új magatartásra”. Petőfi és József Attila mellett a fordító Adyt nagyon magyaros költőnek tartja. Harada Kijomi beszél a magyarság múltjáról, kultúrájáról, hagyományairól. Megismerteti az olvasóval Ady életét, családját, érmindszenti indulását, nagyváradi működését. Elmondja, hogy a költő huszonhat éves volt, amikor beleszeretett Lédába. Ettől kezdve Pest és Párizs között utazgatott. A tanulmány méltatja a Nyugat című folyóirat szerepét a magyar lírában, beszél a Nyugat három nemzedékéről. Ezután az Új versek részletes elemzése következik, kiemelve Baudelaire hatását Ady lírájában. Ady, akárcsak Baudelaire, verseskötetét ciklusokra osztotta, s kötete elején ajánlást is írt. Ezekhez híven ragaszkodik a fordító is. Míg Baudelaire Théophile Gautier-nek ajánlja A romlás virágait, Ady Lédát szólítja meg a kötet elején. Harada Kijomi tanulmánya az Új versek című kötetet lényegében úgy

1089

jellemzi, mint három nagy utazást. Az olvasóval együtt a költő azokba a városokba megy el, ahol a költemények keletkeztek: Nagyvárad, Budapest és Párizs helyszíneit mutatja be. Illusztrációként térképeket is közöl a három városról, ahol bejelölte azokat a nevezetes helyszíneket, amelyek Ady életével, munkásságával kapcsolatosak. Így például Nagyváradon a Körös-part, ahol Lédával sétálgatott, Budapesten többek között a Három holló kávéház, ahol verseit írta, Párizsban pedig az Hotel de l’Europe, ahol szerelmével találkozott, s amelynek szalonjában számos költeménye született. Ebben a szállodában rendeztek később kiállítást a költő tiszteletére, születésének 125. évfordulóján. Itt Kertész Andor fotóját is láthatja az olvasó Ady hotelszobájáról. Adynál nagyon jellemző az oppozíció: a fejlett Nyugat Párizsa szemben áll a Kelet valóságával, a magyar ugarral, Hortobággyal, a pusztával. A két és fél év alatt megírt költeményeket Harada négy csoportba sorolja: – utazások konkrét magyarországi helyszínekre, – utazások a pusztára, – párizsi utak, – s végül víziószerű utak képzeletbeli várakhoz, tavakhoz, tengerekhez, no meg egy déli országba, ami természetesen Franciaország; ezek az álombéli utak nem mások, mint a költő lelkében megtett kirándulások. A tanulmány foglalkozik az Ady-versek zeneiségével, melankolikus hangzásával, lassú ritmusával. Beszél a refrénről, amely a visszhang szerepét tölti be Ady költészetében. A versek ritmusa a költő nagy elődeit idézi, Balassit, Csokonait, Krúdyt. Az Új versekben megszólaltatja példaképeit: a magyarok közül Vajda Jánost, Gina költőjét és a kuruc énekek is mély nyomot hagytak Ady lírájában. A külföldi költőket is megidézi, Baudelaire-t, Verlaine-t, s a ma már alig ismert Jehan Rictust. Amikor ezeknek a verseknek a fordításait olvassa a japán olvasó, arra is alkalma nyílik, hogy megismerkedhessen azokkal a költeményekkel eredeti nyelven és japán fordításban, amelyek az Ady-verseket inspirálták. De nemcsak a tanulmány segít a versek megértésében. A gazdag képeskönyv valósággal megeleveníti Ady életét, a kort, melyben alkotott. A korabeli fényképeken kívül láthatjuk Ady aláírását, francia nyelvű névjegykártyáját, első kiadású köteteinek szecessziós stílusú címlapjait, Borsos Miklós rajzát a Léda a hajón, a Héja-nász az avaron, az Új vizeken járok, Buday György fametszetét a Szívek messze egymástól, a Búgnak a tárnák című versnél. Korabeli erdélyi menyasszonyi pártát Az én menyasszonyom, népi szőttest, tulipános ládát, népviseletben táncoló lányokat az Elűzött a földem, magyar falusi temetőt A lelkek temetője, Ady halotti maszkját Az utolsó mosoly című költeménynél. A Góg és Magóg fia vagyok én című vers fordításakor – de más versek esetében is, ha ismert az adat – lábjegyzetben közli a fordító a vers megírásának körülményeit, időpontját, első megjelenését. Ennél a versnél megmagyarázza a Góg, Magóg, Verecke, Vazul tulajdonnevek jelentését, emellett még egy Vazul korabeli miniatúrát is közöl. A fordító igyekszik visszaadni az eredeti vers szépségét. Ebben a ˇ

1090

költeményben az „új” és a „dal” szó tekinthető kulcsszónak. Az eredetiben az előbbi hatszor, az utóbbi négyszer fordul elő. A japán szöveg igazodik a magyar költeményhez: az „új” és a „dal” szó japán megfelelői ötször-ötször jelennek meg a fordításban. Amikor Ady képverseket alkot, amikor verseinek tipográfiai formáját is maga alakítja, a fordító ezeket is rendre megjeleníti (kivételt képez A Szajna partján című vers), csak éppen ellentétesen, hiszen a japán írás nem vízszintes, balról jobbra haladó, hanem függőleges és jobbról balra kell olvasni (Hiába kísértsz hófehéren, Egy ócska konflisban, Léda Párizsba készül, Este a Bois-ban). Sok versfordítás esetében közli a magyar nyelvű költeményt, sőt az eredeti kéziratot is. Több versnél lábjegyzetben írja le a fordító az eredeti szótagszámot, rímképletet. A magyar helynevek esetében a japán szövegben ott szerepel az egyes szavak magyar kiejtése. Például A magyar Ugaron című vers esetében – mivel az ugar itt kulcsszó – nemcsak az ezt jelentő írásjeggyel írja le a szót, hanem ennek magyaros, „ugar” ejtését is megadja, emellett meg is magyarázza, mit jelent ez. A vers eredetijén kívül annak nemzetközi fonetikus átírását is közreadja. Itt is van lábjegyzet, ahol a fordító a magyar szóhangsúlyról, a magánhangzók és mássalhangzók rendszeréről számol be. Az El a faluból című vers esetében fényképet közöl Ady érmindszenti szülőházáról. Eredeti magyar nyelvű kottákkal is találkozunk a kötet lapjain az Ének a porban, vagy a Lelkek a pányván című versek mellett, melyek népdalok hatására fogantak, és A hajnalok madara címűnél, amely a Fölszállott a páva előzménye, s ezért Kodály zenéjének kottája szolgál illusztrációul. Ha azt vizsgáljuk, hogyan sikerült lefordítania Harada Kijominak Ady költeményeit, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy eredményes munkát végzett. A Hiába kísértsz hófehéren című vers utolsó strófájában például gyönyörűen adja vissza az eredeti vers alliterációját: S míg libeg búsan, szerelemben, mÉn kikacagom kósza árnyad, mmFelé fúvok: menj, elbocsátlak. Szos’te, kanas’ku, jaszas’ku jureru toki, mjuragu kage o azavarai, mmkakejotte itte, iu – kiero, jurus’te jaru! A Temetés a tengeren című vers fordítása remekbe sikerült, nézzük a két utolsó sort: Vörös bárkánk tengerre vágtat S futunk fehéren és halottan. Akai fune va umi o iki, bokutacsi va siroi sisa ni natte ojogu.

1091

A fordítónak azonban gondot okoz az eredeti vers szótagszámának betartása. A fordított szöveg általában hosszabb, mint az eredeti. A japán nyelv ráadásul jobban agglutinál, mint a magyar, a szavak hosszúsága is problémát jelent. Ma már a japán versek magyarra fordításánál ügyelnek az eredeti szótagszám betartására, régebben viszont gyakran megduplázták egy soron belül a szótagszámot a magyar fordításban. Az Ady-versek japán fordításakor is találkozunk hasonló jelenséggel. Például a Léda Párizsba készül című versben minden szakasz 8–8–8–7 szótagszámú. A fordításban azonban 17–15–10–14 (első strófa), 17–15–10–14 (harmadik strófa) szótagszám szerepel. A Vörös szekér a tengeren című versben a 9 szótag helyett 27 szótag van, a fordító triplázza az eredeti verssor szótagszámát. A fordítási eljárások közül hadd emeljünk ki néhány érdekességet. A japán nyelv nem szereti a szóismétlést, ezért ehelyett a fordító két szinonim szót alkalmaz: „A könnyek hullnak, hullnak” (A könnyek asszonya) – „Namida kobore, ocsite”. Van, amikor ellentéttel fordít: „Ezek a szomorú, vén szemek / nem néznek soha másra” (Hunyhat a máglya) – Da ga, kono kanasii, oita me va / kimi sika mite inai. Szó szerint: Ezek a szomorú, vén szemek csak téged néznek. A japán versben nagyon gyakori a névszói szerkezet, ezért az igék mozgalmassága helyett névmások halmozásával éri el a fordító a kívánt hatást, miközben igéből képzett főneveket sorol fel: „Irigyellek, szánlak, utállak” (Csak jönne más) – Kimi o urajami, kimi o avaremi, kimi o nikumu”(kimi o, azt jelenti: téged). Többször előfordul, hogy a japán fordításban más szót használ a fordító, mint az eredetiben. Ez leggyakrabban szerencsés megoldás, mint például a „Kúnfajta, nagyszemű legény volt” (A Hortobágy poétája) fordításakor „kunfajta” helyett a „barna” japán megfelelője szerepel, hiszen a japán olvasónak nehéz megmagyarázni, mit jelent az, hogy kunfajta, másrészt a versben ez a kifejezés nem számít kulcsszónak. Ugyanígy a „Testem röpítné könnyű szél / Hádesz felé” (Vén Faun üzenete) esetében a fordító – helyesen – a „Hádesz” szót „pokol”-lal helyettesíti. Kevésbé sikerült megoldás, amikor az „Ér partján” kifejezést (A Krisztusok mártírja) a fordító a „kis folyó partján” szószerkezettel felelteti meg, hiszen Ady számára az Ér, ahol született, kulcsfontosságú. „Boldog Ad-üköm” (Egy párisi hajnalon) helyett a fordításban a „boldog ősöm” van japánul, amely viszont szerencsés megoldásnak mondható. Végül Karinthy sziporkázó paródiája adta az ötletet, hogy A Tisza-parton című vers japán fordítását visszafordítsam magyarra. Akkor láthatja majd mindenki igazán, hogy mennyire hű a fordítás, és Japánban nem csináltak belőle „Herzféle szalámi”-t. Álljon hát itt az eredeti vers, mellette pedig a japánról visszafordított szöveg:

1092

A T isza-par Tisza-par isza-partton

A T isza-par Tisza-par isza-partton

Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm.

A Gangesz partjairól jöttem én, ahol déli földekről láttam álmot. A szívem egy nagy harangvirág, s finom remegések az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók, A Tisza-parton mit keresek?

Gémeskút, vízimalom, fejsze, sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bolondos emberek, álom-bakók. A Tisza partján én vajon mit keresek?

A Hedda Gabler előadása Norvégiában

MARX JÓZSEF

Testaccio bolondja, avagy Róma elsajátítva    

Habent sua fata libelli. Mennyire igaz, Bikácsy Gergely könyvének tényleg sorsa van. Amiről ő vallott még 2004-ben az Ungparty internetes portálon: „Rómáról 1998 őszén kezdtem írni könyvemet, és 2002 végén fejeztem be. Sokáig Minden út Róma lett volna a címe. Erős feltételes módot kell használnom, hiszen sokáig még kiadóm sem volt, nemhogy végleges címem. (Ki tudja, melyik a fontosabb?) Több részlete megjelent, egy még 2000-ben a Kortárs hasábjain, hogy aztán az azonos nevű és a folyóirattal erős kapcsolatban álló kiadó hosszú ideig hitegessen a megjelentetéssel. Szerkesztőjét, aki még Kortárs-szolgálata előtt, a Palatinus Kiadónál is lelkesen »biztosra ígérte«, jobb híján ma már »kettős könyvelhárítónak« hívom, hiszen több kiadónál is hárít. Minden út Róma? Hosszú a vándorlás. A Balassi Kiadó tudós vezetője csak hét hónapig fektette olvasás (olvastatás) nélkül, rá kevesebb rossz szavam lehet. A fektetés, a hitegetések hosszú ideje alatt jelentek meg rövidebb-hosszabb fejezetek a Filmvilág és a Liget lapjain (legutóbb: Liget, 2003. november). A Terasz internetes folyóirat is hozott részleteket belőle tavaly, a kéziratról szóló interjúbeszélgetéssel együtt (Onagy Zoltán). Eddig talán e közlésnek volt legnagyobb visszhangja. Végül a Holmi 2004. áprilisi számában olvasható az eddigi legtöbb részlet »Róma nyílt város« címmel. Abban elmondom, miért is írom két m-mel Rómát... Most már kiadóm is van: ezt a szellemi útinapló és fikció közti mezsgyéken bolyongó esszé-napló-regényt Szőcs Géza A Dunánál nevű könyvkiadója gondozza, és idén ősszel fog végre megjelenni Budapesten Római piramis címmel.” Figyeljük, a szerző nem említ neveket. Elegáns, de az is gyanítható, hogy nem akar személyiségjogi vitákba bonyolódni. Fél a hozzá méltatlan vitáktól. Csak a „Megmentőt” nevesíti. Akkor még nem tudta, hogy fölöslegesen. Szőcs Géza is csak hitegette, mígnem a könyv, immár végleges Saját Róma címen – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával – az Áron Kiadónál jelent meg a címoldal szerint 2005ben, a copyright azonban már 2006-ot mutat. Az utóbbi a hiteles, hiszen kutatásaink szerint a legelső könyvbemutató Szegeden, a Gran Café mozi és kávézóban volt 2006. június 7-én, szerdán este hétkor, ezt követte – hitelesítő hanganyag van róla! – a 77. Ünnepi Könyvhét alkalmából a budapesti Vörösmarty téren 2006. június 10-én, szombaton 14.20 és 14.35 között élő adásban Vlasics Sarolta pódiumbeszélgetése Bikácsy Gergellyel, valamint a 2006-os

1094

megjelenés megdönthetetlen bizonyítékaiként még két bemutató, az egyik az Uránia Nemzeti Filmszínházban 2006. július 4-én, kedden hat órakor, a másik 2006. szeptember 20-án, szerdán négy órakor az Írók könyvesboltjában, ahol a moderátor Gaál István filmrendező volt. Summa summarum, a két adat eltérése főbenjáró slendriánság, ami azonban metaforikus, a szöveg gondozása, beleértve a névtelenségbe burkolódzó nyomdát és kötészetet is, kritikán aluli, rossz fényt vet a filozófiai szakszövegeket publikáló kiadóra, tehát kegyeletből a továbbiakban nem foglalkozom vele. Annál inkább a bevezetőben felemlített latin szólással. Terentianus Maurus valójában (a II. században írt tankölteményében) azt merészelte állítani – amit szeretünk elfelejteni –, hogy a könyvek sorsa nem misztikus talány. Egyvalamitől függ, s ez a captus lectoris. Vagyis ami a legfontosabb, az az olvasó felfogó- vagy szellemi képessége. Rögtön hadd példázzam ennek a képességnek a szerepét a Saját Róma első rövid alfejezetével, amely a Bolond a gesztenyefán címet viseli. Ebben a szerző úgy utal az Amarcordra, hogy az olvasónak „kapásból” tudnia kell, Fellini 1973-ban moziba került filmjéről van szó, amelyben a bolond és erotomán nagybácsi szerepét egy Itália-szerte népszerű komikus, Ciccio Ingrassia játssza példaszerű alázattal. Hasonlatképpen, ez Itáliában olyan szereposztási ötlet volt, mintha Hofi Géza kapott volna virtuálisan kis szerepet egy Kapa–Pepe Jancsó-filmben. De ne kalandozzunk el: Bikácsy Gergely önmagát ebben a néhány sorban a felfogóképessége teljében lévő olvasó számára rokonszenves nőbolondnak láttatja, aki „nem normális” úton botlott bele egy olyan városba, amelyre korábban szeme nem nyílt fel. Az „okos” Bikácsy Gergelynek a városa ugyanis Párizs volt. Ciccio Ingrassia, aki Bikácsy Gergely szerint: a „vágy rebellise”, a fa tetején (gyanítom, inkább platánról van szó, mint szelídgesztenyéről), azt ismételgeti: „Nőt akarok!” És a család kérésére nem jön le, sőt kövekkel dobálja őket, mígnem a bolondokházából érkező igencsak apró termetű nővér rá nem szól: „Vége a bolondozásnak”, mire Teo nagybácsi azonnal elhagyja lombos őrhelyét. Bikácsy Gergely e helyütt azt kiáltozza. „Rómát akarok! Rómát akarok!” Aztán jön egy gyenge kapacitású olvasó, és leparancsolja őt a fáról. Bikácsy Gergelyt 1960-ban ismertem meg, Rómát csak öt évvel később. Bikácsy Gergely barátom lett, Róma pedig olyan hívó szó, mint Proustnál a madelaine. Hadd kezdjem bölcselkedéssel: a barátság nem múlik, még akkor sem, ha olykor hosszú ideig alszik. A barátságot csak egy förtelmes érzés, a gyűlölet szüntetheti meg, de ugyan ki tudná gyűlölni Bikácsy Gergelyt, aki a mi Földünkön marslakó, a Marson pedig biztos, hogy földlakó lenne. Bezzeg ő tud gyűlölni. Legjobb barátját meggyűlölte, mert 1968-ban a Varsói Szerződés csapatainak augusztus 20-i prágai „baráti segítsége” után párttag lett. De kérdhetné az Olvasó, hogy miért indítom Bikácsy Gergely új könyvének bírálatát ennyire személyesen. Mert, ez a lényege. Az író, mint az utazók többsége, „magával viszi önmagát” (illetve – ahogy Bikácsy Gergely mondja – „önmagáért jön”), s ezt a terhet még Róma díszletei között sem próbálja levenni válláról. Röviden: jó, hogy

1095

ismerem Rómát, igazán sokféle vetületben, zugszállótól az elnöki palotáig, kultúráját az antikoktól a modernekig, hasznos, hogy voltak benne depressziós és megdicsőüléshez hasonlító napjaim (például 1975. szeptember 29-én délután öt órakor a Via del Corso Vittorio Emanuelle II. 110-es helyrajzi száma, pontosabban a Hotel Tiziano előtt megismerkedtem Jancsó Miklóssal), de mindez csak közvetve szolgálja a Saját Róma értékelő befogadását. A személyiséget kell elsajátítani, annak összes úgymond titkaival és áttetsző tulajdonságaival. A Saját Róma ugyanis sok mindent szolgál, de csak a sorban nagyon hátul Róma megismerését. A cím ezért kitűnő: a saját eleve elhárítja a könyvtől azt az olvasói igényt, hogy – ismerve a szerzőt, az írót, esszéistát és filmkritikust – a művet „intelligens” római bedekkerként forgassa. Ez ügyben akár közvéleménykutatásnak is értékelhetnénk, hogy mi lett abból a topikból, amelyet Bikácsy Gergely 2002. február 24-én délelőtt tíz óra hat perckor nyitott Testaccio Bolondja nick-névvel. A bemutatkozás igazán irodalmi: „Ki szereti nálam jobban Rómát? A rómaiakon kívül ki ismeri nálam jobban Rómát? És kit gyötör nálam jobban az, hogy mégsem ismerem igazán? Ki vágyik nálam jobban Rómába? Ki akarja mindenét pénzzé tenni, hogy hosszabb időre mehessen? Ki ír könyvet Rómáról? Vagy ha nem ír, ki beszél magában állandóan Rómáról? Ki őrült bele Rómába nálam jobban? Ki indul mindennap hajnalban? Kinek van kedve nálam is Róma-őrültebb lenni? Ki írna ide Rómáról? (Háromnapos turisták kíméljenek, bár a jobb kérdésekre nekik is felelek.)” Mit mondjak, igen népszerű lett ez a topik. Jelen pillanatban (2006. november 9.) a hozzászólók száma 6513. „Testaccio Rabja” azonban lassan kikopott saját topikjából, mert az nem kulturális eszmecsere helye lett, hanem egy olyan turisztikai topik, amelyben hasznos tanácsok (értsd: infók) cserélnek gazdát. Úgyhogy Bikácsy Gergely saját topikjában lett idegen. Persze ez törvényszerű. Micsoda „infó” az, amely ironikusan és komolyan közli: „Diliflepnim van a türelmetlenségről. Orvosi pecséttel, berámázva. Másolat a farzsebemben. Nagy hendikep. Várni semmire nem tudok. Ezért szerencsére a római sült galambra sem. Bár lehet, hogy arra mégis?” (2002. február 2. este 8 órakor.) A már említett bevezetőben a részletek megjelenése között Bikácsy Gergely megemlíti a Hitelt, mint fontos fórumot. Kétségtelen, az is. Mivel itt előszóféle vezeti be a szöveget. Ebből megtudjuk, részletesebben és pontosabban, mint a topikból, hogy mi is lett légyen a könyv eredete és célja. „Róma-szövegeimben két m-mel írom a város nevét: Romma. Az elején még úgy szerepel, mint a térképen olvasható. A könyv útinaplónak indul, és lassan – remélem, észrevétlenül – áthajlik félfikcióba. Útinaplónak meg esszégyűjteménynek indul, és az olvasó lassanként észreveszi, hogy talán már nem is esszéket olvas. Róma, hogy visító közhelyet mondjak, nem hasonlít semmi más városra, de főleg nem Pestre és Párizsra, arra a kettőre tehát, amit addig elég jól ismertem. Az én Rommám pedig csak részben hasonlít Rómára. Ötvenéves korban hirtelen belezuhanni egy minden ízében más világba nem olyan rossz, bár nem is mindennapi.” Az csak az igazság egyik fele, hogy az Áron Kiadó nem vállalta a Romma ortográfiát, a

1096

másik, hogy Róma elsajátítását az ötvenöt éves (!) korában kezdő író a „félfikció” fura terminusával jelzi önmaga számára is a műfaji problémát. 1998-ban ott még nem tartott a szerző (ha fog egyáltalán), habár klasszikus mondatfűzésén olykor érezni lehet egykori egyetemi professzorának stílusát, mint Gyergyai Albert tartott az Anyám meg a falum megírása idején. Nem véletlenül idézem Gyergyai Albertet, az esszé utolérhetetlen mesterét. Már a hatvanas években is kapocs volt Babitshoz és Kosztolányihoz, és Bikácsy Gergely tovább örökíti azt a kultúrát, amely professzorát jellemezte. A kultúra, persze, leginkább a nyelv. Pillantsunk be Gyergyai Albert műhelyébe! (Bocsánat, hogy elkalandozom.) Ilyen az invokációja az Anyám meg a falumhoz: „Idegen városban kezdtem, egy angol barát szünetlen, szívós, csüggedetlen biztatására ezt a mindenképp falusi könyvet – nem külföldi írókról, nem nyugati élményekről, hanem arról, amihez nem kell sem utazás, sem olvasmány, ami legrégibb, legbensőbb, legotthonosabb témája mindenkinek, amit évek, évtizedek óta hordok magammal állandóan, hogy egyszer végre nekifogjak, hogy abbahagyjam a másokkal, a mégoly nagyokkal való foglalkozást, hogy az élet utolsó vagy utolsó előtti állomásán egyedül maradjak szeretteimmel, azokkal, akik a gyermekkor óta életükön túl is elkísérnek, akik beleivódtak vérembe és csontjaimba, beszédmodoromba és emlékezetembe, akik meg-meglátogatnak álmaimban és merengéseimben, s akikkel szeretnék végre alaposan elbeszélgetni.” Nem, Bikácsy Gergely még nem a vérébe és csontjaiba beleivódottakkal akar elbeszélgetni, bár a mű horizontján feltűnik egy-két kísértet, hanem keresi önmagát. És ehhez Róma, ismétlem, nagyszerű díszlet. Természetesen a filmdramaturgiában is otthonos Bikácsy Gergely pontosan tudja, hogy a személyiség ábrázolása először is műfajprobléma. Valós személy fogalmi eszközökkel való megjelenítése azzal a kárral jár, hogy elveszti reális dimenzióit. Az ember használja a nyelvet, de nem azonos vele. Mi a teendő? A nouveau roman megkerülte a feladatot, és a személyiség helyett a „dolgot” helyezte az ábrázolás középpontjába. A narcisztikus személynek ez nem megfelelő eljárás, és az olyan szemérmes narcistát, mint Bikácsy Gergely, akinek önélvezete – ha van – elsősorban tudás- és ismeretcentrikus, aligha ösztönözte Róma önmaga dolog voltának fölfejtésére. Nem maradt más hátra, mint a klasszikus lélektani regények modorában személyiséget konstruálni, amely elég bonyolult ahhoz, hogy érdeklődést keltsen, de elég tipikus, hogy az olvasó empatikusan tudja végigkövetni őt Róma elsajátításában. Ki tehát a Saját Róma főhőse? Kinek kölcsönözte oda Bikácsy Gergely gondolatait, gesztusait és álmait? Természetesen egy sajátos Bikácsy Gergelynek, aki magát úgy szemléli, mint északi vándort, aki szeretne Rómában meghalni. Ez az északi vándor azonban magyar, akinek úgymond kisujjában van a magyar irodalom, különös tekintettel Szerb Antalra és Kosztolányi Dezsőre, de Rómában egy csöpp honvágyat sem érez. Sőt! „Én a magyarokból csak Arany Jánost szeretem, meg a házmester kislányát, de őt is csak nyolcéves koráig, mert akkor válik a szokott pimasszá. Én a magyarokból csak a nyelvüket szeretem, mint az

1097

anyámat, és nem az országukat. Forróság van ott nyáron, száraz és poros, télen meg fekete-hideg. Én a magyarokból csak Kosztolányit szeretem, meg a Hamletet magyarul, és a Balaton északi partját, de csak akkor, ha nincs vérszopó szúnyog.” Továbbá vándorunk az egyetemes filmművészet néhány nagy személyiségének, középpontban Bun ~uellel, legjobb hazai ismerője, elemzője és élvezője, néhány más nagy személyiségének pedig (például Ingmar Bergmannak) megveszekedett kritikusa. De öt évtizede rendíthetetlen híve az értelmiségi körökben nem comme il faut sportnak, a labdarúgásnak, és Rómában is leteszik voksát a „vörös” Roma mellé a „fehér” Lazio ellenében. Végezetül – mert hát Bikácsy Gergely Glaziusz Tamás is (ezen a néven jelent meg a frivolnál is erősebb regénye 1988-ban Pajkos nő az árnyas utcán címen) – egy olyan férfi, aki a maga alá gyűrt vagy egyéb módon magáévá tett nők számát mindenképp három számjegyűre szeretné feltornászni. A személyiség alapeleme azonban a kérlelhetetlen turizmusellenesség. Bikácsy Gergely idézhette volna e tekintetben Dobai Pétert, aki az igen beszédes Nem szabad hinni az idegenvezetőnek! című versét ezzel a vízióval kezdi: Az emberiség, az ember turista lett, akár a saját fél- netán összkomfortos lakásában, bolyong a villanyóra és a gázóra között mint önként fizető vendég, akár Rómába, Velencébe, Párizsba, akár Luxorba megy, akár századosan csendes kerengők oszlopnégyzetét szeretné belépőjeggyel szerzett áhítattal bejárni. A személyiség tehát, még akkor is, ha összefoglalóm elnagyoltnak látszik, megvan. De ez még nem műfaj. A problémát megközelítendő megfontolásra ajánlok egy „igazi” Bikácsy Gergelyt. Egy rövid írását Esztergomról, amelynek kiindulópontja – a már idézett Onagy Zoltán személyében – föltehetőleg baráti kérés lehetett. (Ötvenhat író Esztergomról, Pont Kiadó, 2006.) „A fővárosi ember vagy Szentendrére, vagy ritkábban, nagyobb ugrással Esztergomba viszi külföldi ismerőseit, ha estére már haza is akar velük érni, Pestre. Sőt önmagát is oda viszi, ha egynapos szelíd kalandra vágyik. Velem valahogy úgy esett, hogy sohasem vittem külföldi ismerőst Esztergomba: engem vittek néha arra hazai barátok. Most szépen fel kéne idéznem, mikor, hányszor, miért voltam ott. Lexikális adatok, felsorolás, jegyzetelő piszmogás helyett hadd vegyem töredezetten csapongóbbra. Nagy idők nagy tanújaként a hátulgombolósok naiv együgyűségével sikerült épp 1968. augusztus huszadikán arra járnom. Kis hegyoldali templom rémlik emlékeim homályából, ahonnan a Dunát, a híd romjait, a folyón túli másik országot bámultuk. Azt találgattuk, mikor is robbanthatták fel a hidat. A Babits-házból szégyenszemre a gondnok majdnem áhítatos szava és hangsúlya maradt fülemben, aki, ördög tudja, milyen kérdésünkre, vagy kérdésünk nélkül bizonyos hódolattal

1098

többször elismételte: »Török Szófia«, így mondta, Török Szófia. Azóta sem hallottam, pedig a gondnok bizonyára több ezerszer ejtette így ki több ezer látogatónak. Iskolát azonban nem teremtett... – Talán a Babits-házi látogatás után ültünk ott a templomnál, vagy másik dombon, ahonnan kilátói rálátás nyílt a szomszéd országra és a felrobbantott hídra. 1968. augusztus huszadika volt, vagy már mondtam nagy idők nagy és hátulgombolós történelmi tanúinak bután remegő hangján? Másnap szerda jött, ha jól emlékszem az arcpirítóan fekete napra. Rég volt, igaz se volt, azóta én nem vagyok hajlandó semmiféle nagy időket, meg buta történelmi napokat felidézni. Emlékezzen rájuk Mars hadisten, mielőtt szégyenében elveszti bősz erejét és kappanhangja lesz (ezt most rögtönöztem: mérsékelten tetszik, de vállalhatónak érzem). Hadd idézzek egy másik, talán szeptemberi napot, amikor is a magyar filmtörténet évtizedek óta Nyugatra menekült és akkor már rég Bécsben élő nagy alakja tiszteletére valami filmtörténeti konferenciát rendeztek Esztergomban. Nagyra, nagyon nagyra tartottam (s tartom ma is) ezt a filmrendezőt. Nemcsak az erdélyi havasok embereinek moziköltészetét megteremtő filmjét, hanem a következőt, a betiltottat, a máig ismeretlent is remekműnek tartom, melynek 1948-as vetítéséről a kopasz diktátor öt perc múltán már vonult is ki tüntetőleg. (Ez volt aztán az építő filmkritika!) Nagyra tartom hát két remekművét, mégis, lógós diákként sompolyogtam ki a Főiskola díszterméből a közhelyes ünneplő szavak elől, ki a nyár végi szép napsütésbe. Tettem néhány kört, megint csak valahol ott a domboldalon. Nem néztem már át a szomszéd országra, elég volt akkor... Egyszer csak, alig akartam elhinni, szeppenten álltam meg: ő jött velem szemben, a Mester, bizony ő is meglógott saját ünnepléséről. Jött velem szemben szálfaegyenesen, én meg még köszönni is elfelejtettem. Áldják meg a múzsák... – ezt ma mondom, jóval holta után. Kezdek patetikus lenni? Akkor gyorsan egy festmény emlékéről. Persze hogy a Keresztény Múzeumban látható. Én addig elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmit Magyarországon festhettek az ezerhétszázas években. Pedig festettek: a kép az Utolsó vacsorát ábrázolja, és elképesztő módon én valami furcsa fenyegető iróniát, modernül abszurd hangulatot láttam sugározni a vászonról. Mintha ijedt összeesküvők torz gyülekezetét látnám, mintha abszurdan fenyegető groteszk ijedelem uralkodna a vásznon, mintha a figurák »el volnának rajzolva«, de úgy ám, hogy ha én egyházi cenzor vagyok, püspök, főpap, nagy hatalmú egyházi méltóság – bizony el nem fogadom ezt a festményt, mert olyan eredeti, olyan nagyszerű... Alig írnak róla: a leghíresebb korabeli freskófestő műve, akinek unalmas freskói jól ismertek, ez meg – nem is freskó, és minden inkább, mint unalmas vagy »korabeli« klasszikus – szabálytalanul vicsorít, ijesztő dolgokat sugall, alig ismerik. (Talán a harmadik teremben látható, egy szép cserépkályha közelében.) Akkor kellett volna megnéznem, 1968. augusztus huszadikán, hogy ne maradjak örökre hátulgombolós...” (Duna-kanyar, história-töredék)

1099

Rendkívül tartalmas írás. Szinte megfélemlíti az embert, nehogy jegyzetelő piszmogással próbálja olvasni. Pedig érdemes. Mindjárt a bevezetőben előttünk áll az a személyiség, amely jól ismeri a világot, de ő „valahogy” kimaradt belőle. Aztán a viszonya, huszonhat éves korában, a történelmi eseményekhez: „hátulgombolós”. A valóságban már fél évszázada nem létezik a hátulgombolós gyerekruha, de a konzervatív nyelvhasználat – Bikácsy Gergely egyik stilisztikai rétege – megőrizte. A másik stilisztikai fogás a választott modor, amelyet a szerző bevallottan „töredezetten csapongóra” vesz, s amely hátat fordít a filológiának, az tudniillik szakma, míg az emlékidézés irodalom. (Később még visszatérek rá.) De nagyon fontos anekdota a Szőts Istvánnal való találkozás is. Hozzá kontrollnak talán jó vagyok magam is, mert nemcsak részt vettem az idézett Szőtsszeánszon, hanem eseményeit azon frissiben lejegyeztem úgynevezett filmművészeti naplómban (Film a rendszerváltásban. Napló, 1989. január 2.–1990. április 9. Kézirat.) Hadd idézzek belőle! Például Schiffer Pált, aki a vita közben odafordult a Mesterhez, és kérte őt: „bocsásson meg, hogy elkezdtük egyikét azon filmvitáknak, amelyek... stb.” Tisztelettudóan azért megjegyezte: „Szőts azt bizonyítja, hogy érdemes megöregedni.” (Miért ezt mondta Pali, aki nem tudott megöregedni?) Szőts is hozzászólt. Másnapi reflexióm: „Nem tudom kiverni fejemből Szőts István morbid hasonlatát. »1989 a kihantolás éve, a Röpiratot is kihantolták...« Ami azt jelenti, hogy olyan átértékelés veszi kezdetét, amelyben ropogva dőlnek össze az összetákolt értékrendek és a hozzájuk tartozó intézmények.” (1989. szeptember 9.) Nyilvánvaló, hogy mit akarok bizonyítani. Bikácsy Gergely a nem jelenlétre jobban emlékszik, mint arra a parázs vitára, amely Szőts István életműve ürügyén folyt. S amely vitát Szőts István nemcsak udvariasan végighallgatta, hanem finoman jelezte, ő a magyar filmgyártás problémáit már évtizedekkel korábban jelezte. De ahogy akkor, úgy most sem reméli a szereplők „megvilágosodását”. Vagyis a Saját Róma szerzője a szituációban nem a Szőts Istvánra jellemző pillanatot ragadta meg, hanem publikálta azt a tulajdonságát, ami őt sokszor jellemzi: képes lefagyni az általa nagyra tartott emberek társaságában (persze, ezt a kellemetlenséget azzal lehet csökkenteni, ha környezetünkben nagyságot keveset találunk). A műfaji problémákat a legtisztábban az esztergomi epizódok közül a harmadik állítja élesre. A Keresztény Múzeumban felkiált egy kép láttán, szinte azt sugallva, hogy a cenzorok aludtak. De ha némi objektivitással közeledünk a képhez, amint azt a múzeum munkatársa tette, a dolgok helyükre kerülnek. Mert miről van szó? A kolostorok ebédlőjét díszítő programról, nyilván azzal a sugallattal, hogy az asztal örömeinek csak módjával áldozzanak a szerzetesek. A megbecsült kép S. D. [Sallay Dóra] terjedelmes (!) leírásában így hangzik: „Az esztergomi kép mozgalmas, aszimmetrikus kompozíciójának súlypontja a középponttól balra tolódik el: a dráma főszereplői mind itt, a képmező bal felében kaptak helyet. Jézust dicsfény helyett a háttér megvilágítása emeli ki. Az áruló Júdás egykedvűen tekint ki a nézőre a bal alsó sarokból. Pénzes

1100

zacskót szorongató jobb kezét csípőre teszi, kinyújtott lábán egy kutya nyugtatja fejét. A képi egyensúlyt az apostolok súlyos, gesztikuláló csoportja teremti meg jobboldalt. Az izzó, parázsló fények és szuggesztív fényhatások Maulbertsch korai stílusára jellemzőek.” Összeesküvők? Ugyan, a csoportosítás, a „groteszk ijedelemként” jellemzett érzelmi fölfokozottság csak a barokk dekórumot követi. Azt, amit Bikácsy Gergely Rómában megvetésre méltónak tartott. A Maulbertsch-kép mértéktartó elemzése helyénvaló egy olyan múzeumban, amelyben M. S. Mester négy tábláját őrzik, s amelynek olasz anyaga is igen gazdag. Ha pedig valaki további információkat vár a képről, Jász Attilához fordulhat (Idea és realizált kép. Vázlat F. A. Maulbertsch Utolsó vacsora című képének megértéséhez/szakrális aspektusához. Limes, 24. sz. 1996). Bikácsy Gergely megelégedett tehát saját víziójával, és nem vetette kritika alá (nem úgy, mint saját rögtönzött jelzőjét), amelyet végső elemzésben vállalhatónak tart. A Maulbertsch-kép kiemelése abban az ellentétben igazán jelentős, ahogy Bikácsy Gergely elmegy Róma művészkezektől szennyezett képei mellett. Leszáll a San Clemente barlangjaiba, ahol a Mitrász-kultusz tárgyi emlékeit lehet látni, de meg sem áll a Szent Katalin-kápolnánál, amelyet Masolino dekorált 1428 és 1431 között. Nem egyedül festette, ahogy ez akkoriban szokásos volt. Talán Masaccio is részese volt annak a képzeletindító munkának, amely Szent Katalint és a pogány filozófusokat mutatja be a császár előtt tartott vitájukban. A reneszánsz liberális lélegzete érződik e helyütt Rómában, s nem kiáltottak a hívők cenzor után. Az majd az ellenreformáció korában lesz mindkét oldalon szokásos. De azt is mondhatjuk, hogy Bikácsy Gergelyt a filmképen kívül más kép nem érdekli. Ahogy a fülének nem létezik a zene sem, csak az, ami a mozik sötétjében szólal meg. Visszakanyarodva a Hitel-beli beköszöntőhöz. Itt olvashatjuk Bikácsy Gergely tollából: „Az én könyvem »hőse« elég gyorsan és elég jól megismeri a várost. Nehezebb és nemesebb dolog megismerni (nagyképűbben: megteremteni) belőle egy másikat: Rommát. Ebbe a másként írt városba hívom az olvasót, ez csak az én szövegeimben létezik.” Ez a Róma azonban igen hasonlít Olaszország fővárosára. Vajon a „félfikció” azt jelenti, hogy a szerző minden igyekezete ellenére, illetve azt érvényre juttatva mégis fejet hajtott a „valóság” előtt, és mindössze másképp válogatott, mint a turisták többsége? Vajon miért akarja Rómában a „nem szakértés rekordját” felállítani? Csak nem úgy gondolja, mint Jancsó Miklós, aki „szentenciáiban” (Ede megevé ebédem) így fogalmazott: „Az ellenszenves ember már a reggelit is hozzáértéssel kezdi.” Kétségtelen, nem akar ellenszenves lenni, mert pontosan tudja, az elég provokáció, hogy a műemlék Róma helyett a valóságos Rómát, például a Testaccio negyedet isteníti. Valamint szinte példaképének tartja Pilinszky Jánost, aki utolsó római útján állítólag ki sem mozdult szobájából. Miért tette volna, összegyűjtött versei kötetéből kimaradt ötsorosában ezt írta:

1101

Olykor veszünk egy régi cserepet és elhelyezzük a falon. Pedig csak egyedül vagyunk, vagy egyszerűen a szemünk, mint két üres luk, kihűlt és kiégett. (Műtárgy)  Nem mellesleg, Pilinszky János, aki 1981. május 27-én, hatvanéves korában Budapesten elhunyt, 1947–48-ban, huszonhat-huszonhét éves korában ösztöndíjasként már töltött több hónapot Rómában. A Magyar Akadémián vendégeskedett (meghívásában szerepet játszott az igazgató, Kardos Tibor, az én egyetemi professzorom, aki a negyvenes évek végén az akadémiát igazgatta). Kávéját általában a forgalmas Largo Argentina egyik presszójában itta meg. Lengyel Balázs visszaemlékezése szerint, ha együtt voltak, Pilinszky rendelt „magasra emelt, fehér mutatóujjával a pincértől: due caffé, ma espressi, így, ilyen sajátosan, mintha nem lett volna természetes, hogy olasz kávét kér”. Rendkívül fontos a továbbiakban Lengyel Balázsnak a most következő pillanatfelvétele Pilinszky Jánosról: „Pilinszky a belső kontemplációival élt, ült a Largo Argentina eszpresszójában és cigarettázott. Lelki rezdüléseinek tengerfelszíne alatt a pillanatnyi alig rendítette meg.” Sajátos, hogy Pilinszky János, aki többek között francia, belga és lengyel útjait szemléletes jegyzetekben örökítette meg, Rómát kihagyta tárcái közül. Jancsó Miklósnak, aki több évet töltött Rómában, mindössze egy rövid írásra tellett Rómáról. Az ő Rómája – „Roma non e` citta`”, Róma nem város, ez volt elterjedve az ő baráti körében – kicsiny volt, és ha Nemeskürty István, aki ismert Rómában minden követ, épületet és nevezetességet, egy ízben nem kényszeríti rá, nem is látta volna a város nevezetességeit. Miért kellett volna látnia? Ha kinézett a lakás ablakán, szeme akarva sem tudta volna elkerülni a Pantheont. Olasz barátnője – nem mellesleg – elvi ellensége volt a „belső turizmusnak”. Ebben az írásban olvasható azonban az is: „Igen, mindenkinek saját Rómája van. Nekem is.” (…Roma non e` citta`…) A „saját Róma” tehát a magyarok számára adottság. Pilinszky Jánosnak is volt egy „saját Rómája”, amelyről nem tett vallomást, és van Bikácsy Gergelynek is, aki ugyan nem tölthetett annyi időt Rómában, mint a költő vagy a filmrendező, de azért elsajátította a képességet egy saját Róma megformálására. Ugye, nem felejtettük el, fonalunk a műfaj. Mi lett légyen a „félfikció”? A magyarázatot a költőtől vesszük, akinek egy meg nem valósult forgatókönyvhöz, a Rekviemhez írt előszava a film általában vett sajátosságát így határozza meg: „A film – ha nem tévedek – konkrét álom, vagy pontosabban: konkrét képek álomszerű folyamata, melynek medre az »éber« műfajok – líra, dráma, epika – valamelyike. Írónak, rendezőnek, operatőrnek – némi túlzással szólva – csak arra kell ügyelnie, hogy ezt az álomszerű természetes sodrást meg ne akassza, félre ne terelje téves, vagy éppenséggel külsőséges, túl szellemesre sikerült elképzeléseivel, mely szellemesség szinte kivétel nélkül belső zavarra, ürességre vall.”

1102

Azt hiszem, közeledünk a Saját Róma műfaji sajátosságához. A rövid fejezetek voltaképp jelenetek, amelyeknek a műfaját a bennük felismerhető „líra, dráma, epika” esetleges túlsúlya határozza meg. Az álomszerűséget az is fokozza, hogy Bikácsy Gergely tartózkodik az idő valóságos lecövekelésétől. Még római jelenléte alatt megesett „történelmi” esemény ideje is a levegőben lóg. Igazi olasz tifosónak kell lennünk, hogy tudjuk, az AS Roma 1998. május 5-én alázta meg öt góllal egy ellenében sem a milánói futballgárdát, az AC Milant. De Romano Prodi, a professore választási győzelmének sem adja meg napját, holott jelentős nap volt: 1994. március 28-án 226 napi kormányzás után Silvio Berlusconi megtapasztalhatta, hogy milyen epekeserű a vereség íze. A moziszerűséget az olyan „jelenetek” csak fokozzák, mint a A Santa Cecilia leírása, amely szándéka szerint fotórealista módon pásztázza a teret és a templomot, de a végén a szerző – igazi filmes akcentussal – felkiált: „…Nem, nem sikerült a Santa Cecilia tényszerű, szikár leírása… Az okker-színek fajtáit sem tudtam felsorolni.” Azokat, bizony, nem fogalmi nyelven, hanem képileg lehet csak visszaadni. Bikácsy Gergely mégis a helyszínleírásokban, jelenetezésekben mély. Amikor reflexiókkal él, sokszor felületes. Például a Ciprus és obeliszk „jelenetben” a filológus Szauder József Róma-könyvét fanyalogva – mondhatnám, alig túlozva, zsigeri utálattal – ismerteti (még a szerző nevét is Scheider Josephusra változtatja, igaz, Tolnai Gábor is Tolonius, Gerézdi Rabán pedig Rabanus álnév alatt szerepel). Megjegyzi: „Schneider Josephus tanított a bölcsészkaron, de alig emlékszem rá. Vagy nem jártam be, mert a szürkék egyik cincogó hegedűsének láttam, vagy csak pár órát adott?” A kérdésre egy kicsit késbőbb így válaszol: „Schneider (Josephus) engem nem tanított annak idején: bár egy órájára benéztem, unalmasnak látszott, a tárgya – magyar reneszánsz – nemigen érdekelt, a magyar humanizmus irodalmát előző évben Tolonius professzor utáltatta meg velem (szintén »olaszos«). Tolonius és társai véd- és dacszövetségnek tartották, a renegát Rabanust nem tűrték meg maguk között, elnyomták.” Bizony, ha Bikácsy Gergely egy kicsit is körültekintő, erre a megjegyzésre aligha ragadtatja magát. Egyetemi éveink alatt, azaz 1961-től 1965-ig Szauder József a szegedi József Attila tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt, sőt tanulmányaink végén, azaz az 1964–65-ös tanévben ott a bölcsészkar dékánjaként is funkcionált. (Később is csak elvétve tanított – Kovács Sándor Iván megjegyzése szerint „a különben nem briliáns előadó Szauder” – Budapesten.) Nekem szerencsém volt, mert római ösztöndíjasként találkozhattam vele: megtanulhattam tőle a Róma-szeretet egyik, úgymond kulturált módját. A professzor úrnak még az sem vette el a kedvét szeretett városától, hogy a Via Giulia mögötti Tevere-parton fényes nappal kirabolták. Ezen az eseten – kis értékre – magam is átestem. (Hadd említsem meg – jelezve, hogy milyen kicsiny világ Magyarország –, a professzor fia tanítványom volt, amikor az Apáczai Csere János gyakorló gimnáziumban „kis tanárként”, azaz ötödévesként olasz nyelvet tanítottam.) A Ciprus és obeliszk fejezetben a professzor megkapja a magáét, amiért Babits Mihály összegyűjtött versei 1961-es kiadásához „vonalas” előszót írt. Mintha Bikácsy Gergely nem

1103

tudná, hogy az előszó vagy utószó volt az az obolus, amelyet a kiadók leróttak egy-egy „vitatott” életmű megjelentetésekor. Szauder József obolusa legalább nem keltett gyűlöletet, habár az ilyen „kiegyenlítő műveknek” olvasója a cenzorokon kívül aligha akadt. Szóval, a fejezet elhibázottnak látszik, aztán van benne egy olyan reflexió, amely fontos, mert a Saját Róma főhősének jelleméhez sajátos vonásokat ad. Még mindig Szauder Józsefről szól a nóta, aztán a kéz önmagára mutat: „többet érdemelt volna az élettől. Többet, mint mondjuk, kevésbé szorgalmas, kevésbé tanult rosszmagam. Vagyok én is olyan… nem olyan gyáva, mint ő, mert én sokkal gyávább vagyok – de nekem szerencsém volt az évszám-villamossal, hatvanhármas, hatvannyolcas, Pesten én kamaszként lógtam a lépcsőn.” Fordítsuk le egyszerű nyelvre: vannak szerencsés korosztályok, amelyeknek nem kellett hősnek lenniük. Tiszteljük a hősöket, de nem szeretjük azokat a korokat, amelyek egész korosztályokat hősiességre kényszerítettek. Persze, Bikácsy Gergely is szenvedett sérelmeket (nyugati utazásáról később ért haza, mint arra engedélye szólt), de állásából nem rúgták ki, megjelenési tilalmat nem szenvedett el. Sőt csakhamar az Élet és Irodalom Faragó Vilmos szerkesztette „fiatal kritikusok” néven futó rovatában egymással versenyezve adtuk közre saját kritikai zsengéinket. Ez egy évtizeddel korábban lehetetlen lett volna. Ami pedig „Rabanust” illeti: az „elnyomták” gyatra kifejezés. Hadd másoljam ide Horváth Iván „jelenetét” a „spenót” számára írt Balassi-fejezete miatt durván megbírált irodalomtörténészről: „Az egyébként is mélabúra hajló – bár szorongásait mindig titkolni igyekvő, látszólag életvidám – Gerézdi súlyosan megbetegedett. Dolgozott még, de egyre nehezebben. Már a nevét is alig tudta leírni. Egy-egy aláíráson tíz-húsz percig izzadt, egyedül, félrehúzódva. Leváltották a régi magyar irodalomtörténeti osztály éléről, megszüntették kutatói állását, és kötött munkaidejű, beosztott könyvtárosként az intézet könyvtárába helyezték át, jelentős fizetéscsökkentéssel. De akkor is folyton jelentéstételre kellett járnia, ahol állítólagos kötelességmulasztásairól faggatták. Egy hétfő reggelen – délelőttre volt beidézve az igazgatóságra – föltette az edényt a tűzhelyre, és megnyitotta alatta a gázt (esetleg, nem tudom, más gázcsapokat is kinyitott?), de gyufát nem gyújtott. Nem beszélhetünk öngyilkosságról, csak balesetről: önfeladásról, az életösztön hirtelen elapadásáról.” (A kiemelés Horváth Ivántól van.) Az egykori bencés papnövendék (innét a Rabán név, egyébként János) ekkor negyvenkilenc éves volt. Más források szerint az öngyilkosság ténye bizonyítható. Bikácsy Gergely a film természetes szürrealizmusát igénybe véve a történet tényeit lágy kontúrokkal veszi körül. Vajon azért, mert el akarta kerülni a fölös bonyodalmakat, amelyek abból származhatnak, ha név és cím szerint emlegeti „Stephanust, Toloniust vagy Rabanust”? Vagy az a fölismerés bénította, hogy negyven éve azért áll oly sziklaszilárdan Gerézdi Rabán mellett, mert – hogy romantikus fordulatot használjak – lelki közösséget érzett vele? A látszólag életvidám mélabúra gondolok. Természetesen ez a feltételezés is „filmes” dramaturgia. De elfogadható, hiszen Bikácsy Gergely, aki saját szorgalmát bírálja (szócsavarral: „rosszmagam”) Rómában megtalálta azt a várost, amelyben a

1104

presszó teraszán üldögélés is lázas tevékenységnek hat, eo ipso a valódi lázas tevékenység sem több mint látszat. Bikácsy Gergely csak azért nem emlegeti az otiumot szó szerint, mivel távol áll tőle a Rómába szerelmesedett magyar utazók rekonstruálási kényszere az antik maradványok körül. Pedig „filmjét” az otium lebegi át. Ami azonban nehezen definiálható fogalom. Gyökössy Alajos latin szótára szerint első jelentésében szabad idő, ráérés (!), dologtalanság, pihenés és nyugalom. Második értelmében: irodalommal való foglalkozás, végül harmadik jelentéssíkjában béke, békés élet és nyugalom. Tehát jelentésébe a semmittevéstől a kedvünkre való entellektüelténykedésig sok minden belefér. Konstans eleme a nyugalom. Ami izgatott korban, izgatott emberek között hallatlan merészség! A nyugalom, az ókori Rómában a „falakon belüli” villákkal, a jelenkori Rómában a világvárosi forgatag közepett is erre adott módot a Város. Azzal, hogy engedte a választást; Bikácsy Gergely tépelődésmentesen válogathatta ki a városból azokat a motívumokat, amelyek belefértek az „északi vándor” szerepkörébe, s mellőzte mindazt, ami e szereptől idegen lett volna. Választásának eredménye a már-már külvárosinak számító Testaccio negyed, amely semmiképp sem a turisták célpontja, kedvenc menedékhelye például a könyvesbolt, francia nyelvű kötetekkel, a könyvtár, amelyben az időt – a római tartózkodás szemszögéből – megfelezni vagy megduplázni kell. A szabad öntudatot növeli, hogy Bikácsy Gergelynek már Róma is saját választás volt: a hét római autóbuszos utazás finanszírozását nem segítette ösztöndíj vagy egyéb stipendium (kivéve 2002-ben a Soros Alapítvány éves ösztöndíját). Így lett Róma – hogy a limonádék nyelvén szóljak – egy ötvenöt éves férfi szerelmes fellobbanása. Aminek a tartós lelkiállapota, az ide vonatkozó irodalmi példák alapján (lásd Moraviát), a finom melankólia. Persze, így tudjuk Földényi F. Lászlótól, ma már a melankólia sem az igazi. Az igazi metafizikai melankólia a reneszánszt jellemezte, ma, mint mindent, a polgáriasult változat gyűr maga alá. A reneszánsz végtelenség problémája „földi végtelenséggé változott: nem metafizikus, hanem gyakorlati fogalomként nyugtalanította a kérkedőket, az embereknek annyi dolguk van, hogy sohasem tudnak végére érni teendőiknek”. Mi következik ebből? A szomorú tanulság. „A polgári világban az ember nem középpontja a mindenségnek, hanem statisztája a mindenre rátelepedő intézményesült világnak; úgy veszti el önmagát, hogy eleve nem rendelkezett önmagával. Nem magát, hanem azt az imbolygást érzi végtelennek, amely kitaszítottságából következik: a világ számtalan parancsa közepette ide-oda hányódik, és bárminek próbál megfelelni, újabb elvárásokkal találja magát szembe.” (Kiemelések Földényi F. Lászlótól.) A „saját Róma” ebből a szempontból az igazi menedék, az otium nem termel újabb és újabb elvárásokat, csak éppen annyit, amennyi az agy féltekéi közötti egészséges kiegyenlítődés megkövetel. Végezetül milyen a Bikácsy-film atmoszférája? Ahogy egyre mélyebben belemerülünk a személyiség és Róma külső és úgymond szövegközpontú összevetésébe, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Pilinszky János utolsó római „cel-

1105

lájának” teljességgel turizmusellenes keresése egyáltalán nem véletlen. Bikácsy Gergely még a barokk Rómában is megsejt valamit abból a metafizikából, amely a költőt egész életében kínozta. Bikácsy Gergely is egyre lyukasabbnak látja azt a „fátyolt”, amely – mondjuk így: a sors ajándékaként – elfedi a dolgok arculatát. Pilinszky János, mint oly sok versében, letépte ezt a fátyolt, s több verse magyarázat lehet az atmoszféra elkomorulására: Nincs nap. Nincs hold. És nincs gyerekkor. És főként föld nincs, anyaföld. Nincs koporsó és nincs haza. Nincs bölcső és nincs megvetett ágy, fejünk alá igazított halál. Tűhegyen forog, aki él, s a mi békénk, az se egyéb, mint egy lekonyult szárny, mely ráalél, mint egy levetett, vagy le se vetett menyasszonyfátyol ájul rá a szögre. Fityeg. Fityegünk Temetőnk sincs (Fátyol) Mármost látni kellett volna a könyvkiadók ábrázatát, amikor Bikácsy Gergelytől, a kiváló stilisztától és esztétától a reménybeli „érdekes” napló helyett azt a kéziratot kapták kézhez, amelyben Róma néven is a lét fekete lyuka tátong. Hihető, sem az írót, sem a Rómát, sem azt a közönséget nem ismerték, amely filmként tudja fölfogni ezt a könyvet. Persze, Magyarországon igen sokunknak Rómáról esetleg a William Wyler 1953-as filmje, a Római vakáció jut eszünkbe. Igaz, az amerikai film megnyugtatóbb, mint az alig egy évtizeddel későbbi Pier Paolo Pasolini-film, az 1962-es Mamma Roma (hasonlítsuk össze a törékeny Audrey Hepburnt Anna Magnanival!), és egyik sem hasonlít Federico Fellini egy évtizeddel későbbi zseniális „ujjgyakorlatához”, a Romához (1972). Megjegyzendő, mindhárom filmnek saját Róma-képe van. A filmek műfaján belül nem is vitatkozunk velük (például azt sem tartjuk hiteltelennek, hogy Fellini Rómája többségében díszlet). Ha pedig így van, a hitelesség kérdése Bikácsy Gergely saját Rómája esetében is csak abban a felerészben vethető fel, amely a félfikció innenső oldalán van. A válasz ebben a tekintetben – hogy a végére valami kellemesség is maradjon – megnyugtató.

1106

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

MAURICE BLANCHOT (1907–2003) francia esszéista, kritikus és regényíró. Filozófiát és germanisztikát tanult Strasbourgban, majd orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban. Nagy hatással volt rá Heidegger Lét és idő című műve, amelyre Strasbourgban megismert barátja, Emmanuel Lévinas hívta fel a figyelmét. Monarchistaként korán kapcsolatba került az Action Française körével, elsősorban szélsőjobboldali újságokban publikált egészen a negyvenes évekig (később már az algériai háború baloldali ellenzői közé tartozott). Kritikusként vált igazán ismertté, és meghatározó szerepet játszott a második világháború utáni francia irodalmi életben, bár 1946-ban elköltözött Párizsból, élete végéig vidéki magányban élt. A Critique és a Nouvelle Revue Française munkatársa volt. Mindig a metafizikai háttért, a lét és nemlét határát keresgéli műveiben, s az írást, az „irodalom területét” afféle „senki földjének” tartja egyrészt az élet és a tudat, másrészt az alkotás vágya és félelme között. Legkedvesebb szerzőiről: Sade-ról, Hölderlinről, Lautréamont-ról, Kafkáról, Mallarméról, Rilkéről írt tanulmányaiban a szöveg és az írás egzisztenciális kérdéseit vizsgálja, az „irodalmi teret”, ami számára a „halál terét” jelenti. Munkássága alapvetően befolyásolta a francia irodalmi, filozófiai gondolkodás és diskurzus alakulását a strukturalistáktól kezdve egészen Derridáig. Magyarországon elsősorban elméletíróként ismert (2005-ben jelent meg Az irodalmi tér című könyve), ugyanakkor a biográfiai elemeket nélkülöző, idővel egyre inkább fragmentum jellegű regényei is jelentősek. Az itt közölt szöveg részlet L’arret de mort (Gallimard, Párizs, 1948) című kisregényéből.

PETER CAREY (teljes nevén: Peter Philip Carey) Ausztrália legünnepeltebb élő írója. Eddigi munkásságáért húsznál több rangos hazai és nemzetközi irodalmi díjat kapott. A nyolcvanas évek vége óta feleségével és két fiával New Yorkban él, és egyetemi tanárként irodalmat tanít. Ausztrália Victoria államának Bacchus Marsh nevű kisvárosában született, 1943ban. Apja sikeres autókereskedő volt, és szülei divatos magániskolába íratták, ahol sikk volt szigetországi angol akcentussal beszélni. Tudományos pályára készült, de 1961-ben otthagyta az egyetemet, mert egy fontos tantárgyból bukott. A reklámszakmában helyezkedett el, dolgozott Melbourne-ben, Londonban és Sydneyben. Ezek a helyszínek gyakran felvillannak írásaiban. Itt közölt novellájában (amelynek eredeti címe: American Dreams) minden korábbinál részletezőbben idézi gyerekkorát és szülővárosa légkörét. Peter Carey írásai többször szerepeltek lapunkban. DANIEL KEHLMANN, az 1975-ben Münchenben született, Bécsben élő író a kortárs német próza egyik legjelentősebb tehetségének számít. 2005-ben megjelent (azóta számos kiadásban elkelt) Die Vermessung der Welt (A világ felmérése) című regénye, mely – megbízható tudományossággal, ám egyszersmind olvasmányosan is – két XIX. századi német természettudós, Carl Friedrich Gauß és Alexander von Humboldt „párhuzamos élet- és jellemrajza”, példátlan siker volt: Németországban nemzetközi bestsellereket (pl. a Harry Potter-regényeket és John Irwinget) is megelőzve vezette a népszerűségi listákat. Már pályakezdése meglepően érett,

1107

ˇ

anyagát-eszközeit jól ismerő szerzőt mutatott: jelen novellája, Töten az Unter der Sonne (A nap alatt) című 1998-as elbeszéléskötetéből való. (Franz Deuticke Verlag; Wien–München.) NAGÍB MAHFÚZ egyiptomi író (1911– 2006). A kairói egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Az arab világ egyik legismertebb regényírója, novellistája, műveit számos nyelvre lefordították. 1988ban Nobel-díjjal jutalmazták irodalmi munkásságát. Magyarul Útvesztő című regényét adták ki 1965-ben. Itt közölt elbeszélésének eredeti címe: Zaabalawi (Modern Arabic Short Stories). FELIKS NETZ (1939) lengyel költő, író, műfordító, kritikus. Szilézia székhelyén, Katowicében él. A Śląsk (Szilézia) című folyóirat szerkesztője. Magyar, német és orosz nyelvből fordít. Az Anyegin elismert lengyelre fordítója. Seregnyi magyar szerző, többek között Vörösmarty, Kosztolányi, Csáth Géza, Déry Tibor, Moldova György műveinek tolmácsolója. Legfőbb érdeme, hogy elsőként ültette át lengyelre és adatta ki Márai Sándor műveit. Halottak napján született című regénye magyarul is megjelent (Szenyán Erzsébet fordítása, Pont Kiadó, 2005). Tíz versével szerepel a Szokás szerint másképp című, Zsille Gábor által fordított lengyel költészeti antológiában (www.spanyolnatha.hu, 2006). Feliks Netz az interjút a Nagyvilág folyóirat számára adta. ORHAN PAMUK (Isztambul, 1952–) török regényíró. A város Nişantaşi nevű negyedében nőtt fel; az első regényében, illetve a későbbi Kara Kitapban leírtakhoz hasonlító családban. Hároméves New Yorki-i tartózkodását leszámítva máig hű maradt legszűkebb pátriájához. Középiskolai tanulmányait az isztambuli

angol oktatási nyelvű Robert College-ban végezte. Az Isztambuli Műegyetem építészeti karára járt három évig, de végül az Isztambuli Egyetem Újságírói Főiskoláján szerzett diplomát (1977). Törökországban a kisszámú szabadúszó írók egyike, akinek török íróként egyedülálló nemzetközi ismertséget is sikerült elérnie. Karanlik ve Işik (Sötétség és fény) c. regényével a Milliyet regénypályázatán Mehmet Erog˘luval megosztott első díjat nyert; ez a regény később, miután Cevdet Bey ve Og˘ullari (Cevdet úr és fiai) címmel újra megjelent (1982), az 1983-as Orhan Kemal-regénydíjat is elnyerte. Második regényét – Sessiz Ev (Csöndes ház) – az 1984-es Madarali-regénydíjjal, francia fordítását 1991-ben a Prix de la découverte européenne-nel jutalmazták. Ezt követő történelmi regénye, a Beyaz Kale (A fehér kastély) (1985) tovább öregbítette hírnevét: „Keleten csillag született” – írta róla a New York Times, s ezt követően szinte minden jelentős európai nyelvre lefordították. (Ez a mű, valamint Az új élet az Ulpius kiadásában magyarul is olvasható.) Az 1990-ben megjelenő Kara Kitap (Fekete könyv) bonyolultságával és gazdagságával a kortárs török irodalom egyik sokat vitatott, ugyanakkor egyik legolvasottabb alkotása. Ugyanezt elmondhatjuk a Yeni Hayat (Az új élet) című, egy titokzatos könyv hatása alá kerülő fiatalokról szóló regényéről is (1994). Gizli Yüz (Titkos arc) c. filmforgatókönyve köny valakban is megjelent. (A belőle készült filmet a neves török rendező, Ömer Kavur jegyzi.) Rendkívüli érdeklődés fogadta a Benim Adim Kirmizi (Az én nevem Piros) c. regényt, amelyet „legszínesebb és legoptimistább” regényének nevezett (1998). Nagy vitákat kavaró Kar (Hó) c. regénye 2002-ben látott napvilágot. Öteki Renkler (A többi szín) címmel egy hosszabb elbeszélés

1108

mellett negyedszázada vezetett naplóiból, kritikáiból, riportjaiból és úti jegyzeteiből adott közre gondos válogatást (1999). A Német Könyvkereskedők Szövetségének Békedíját, a legismertebb német irodalmi díjat 2005. június 22-én Orhan Pamuknak ítélte. A díjat 2005. október 23án adták át a Frankfurti Könyvvásár keretében a frankfurti Paulskirchében. A díj indoklása a következő volt: „Orhan Pamuk személyében olyan, a tudomány, valamint a mások iránti feltétlen tiszteletre támaszkodó kultúra felelősségét mélyen átérző író részesül a díjban, aki egyedülálló módon veszi górcső alá a nyugati történeti hatásokat keleten és a kelet történeti hatásait nyugaton. Olyan életművet alkotott, amelyben Európa és a muszlim Törökország találkozik egymással. Olyan műveiben, mint A fehér kastély, Az én nevem Piros vagy a Hó, a hagyományos keleti előadásmód a modern nyugati stíluselemekkel ötvöződik, társadalmunk széles értelemben vett Európa-felfogásával egybecsengő képeket és fogalmakat alkot. Amilyen kitartóan kapcsolódik az író páratlan emlékezőtehetsége az oszmán múlthoz, éppolyan bátorsággal nyúl a jelen égető problémáihoz, küzd az emberi és a kisebbségi jogokért, és mindenkor véleményt nyilvánít hazája politikai kérdéseivel kapcsolatban.” Pamuk 2006 őszén irodalmi Nobel-díjat kapott. Lapunk többször közölte írásait, utoljára 2006. februárban. SYLVIA PLATH (1932–1963) amerikai költőnő, írónő. 1956-ban férjhez ment Ted Hughes költőhöz, és Nagy-Britanniába költöztek. Az új amerikai próza egyik legragyogóbb ígérete volt, egyetlen regényével (The Bell Jar, 1963 – Üvegbura, 1977), amelynek megjelenési évében öngyilkos

lett. Lapunk többször közölte verseit. Életének utolsó hónapjait és Ted Hugheshoz fűződő kapcsolatát Janet Malcolm írta meg, A hallgatag asszony c. esszéjében, amit magyarul a Nagyvilág Könyvkiadó 2000-ben adott ki. RADEK SIKORSKI (1963) lengyel politikus, újságíró és politológus, a nyolcvanas években politkai menekültként Angliában élt. Az Oxfordi Egyetemen politikatudományokat, filozófiát és közgazdaságtant tanult, az évtized második felében Afganisztánban és Angolában volt haditudósító. 1988-ben első díjat nyert a World Press Photo pályázatán A bombázásban megölt afgán család című fényképével. 2002-től 2005-ig az American Enterprise Institue keretein belül működő Új Atlanti Kezdeményezés ügyvezető igazgatója volt Washingtonban. Politikai pályájának főbb állomásai: hadügyminiszter-helyettes Jan Olszewski kormányában (1992), külügyminiszter-helyettes Jerzy Buzek kormányában (1998–2001), 2005 októbere óta lengyel hadügyminiszter. MURIEL SPARK skót írónő. 1918-ban született Edinburgh-ban Muriel Sarah Cam-berg néven, litván zsidó apa és angol protestáns anya lányaként. Házassága után felveszi férje családnevét, így publikál. Egy ideig Közép-Afrikában élnek, de az emigráns létet nem tudja elviselni, házassága tönkremegy, Londonba költözik. Áttér a római katolikus hitre, amely fordulat felszabadító hatással van írói munkásságára. Sikeres íróként Olaszországba költözik. Jelenleg Rómában és New Yorkban él. Lapunk 1961 és 1986 között rendszeresen közölte novelláit. Itt megjelent írása a Noran kiadó tavasszal megjelenő, brit novellákat bemutató kötetének egyik darabja.

1109

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja a Nagyvilág Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 9770547161007 00610 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42