Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIII. évfolyam, 4. szám
2008. április
TARTALOM JOSÉ SARAMAGO Kicsi emlékek (Lukács Laura fordítása) .......................................................... RAINER MARIA RILKE verse (Vörös István fordítása) .................................. GHEORGHE CRĂCIUN Vázlat Longosznak (Lövétei Lázár László fordítása) .................................. DÉRI BALÁZS Két asztúriai költő ..................................................................................................... XUAN BELLO és ANA VANESSA GUTIÉRREZ versei (Déri Balázs fordításai) ........................................................................................... PAWEŁ HUELLE Mina (Tempfli Péter Oszipovics fordítása) ................................................... MATJAŽ PIKALO versei (Lukács Zsolt fordításai) ........................................... JEANETTE WINTERSON Teher (Lengyel Tamás fordítása) ........................................................................ WOLTER SEUNTJENS Dialógus a halhatalanságról – Kísérlet filozófiai terrorizmusra (Devich Klára fordítása) .........................................................................................
271 285 291 305 306 310 321 325
332
MŰHELY Hena, alla leonta – Albert Zsuzsa beszélgetése Borzsák Istvánnal ......... 338 269
TÁJÉKOZÓDÁS MARTIN POLLACK Lemberg (Halasi Zoltán fordítása) .................................................................... 353 TOM LEONARD Irodalom és demokrácia (Dósa Attila fordítása) ........................................ 365 GEORGES POULET Racine, a sötét világosság költője (Lőrinszky Ildikó fordítása) ............ 375 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 385
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap 270
JOSÉ SARAMAGO
Kicsi emlékek
Azinhagának hívják a falut, és úgymond a nemzet hajnalától fogva ugyanazon a helyen áll (már a tizenharmadik században volt kiváltságlevele), jóllehet e nagyszerű régiségből semmi sem maradt, csupán a szélén kanyargó folyó (úgy képzelem, a világ teremtése óta), s az sosem változtatta meg az irányát, amióta csak az eszemet tudom, bár igaz, tulajdon partjait elárasztva számtalanszor kilépett medréből. A falutól délre, tán egy kilométernyire sem az utolsó házaktól, találkozik az Almonda, merthogy ez a neve falum folyójának, a Tejóval, amelynek (vagy akinek, ha megengedtetik e kis szabadság) a régmúlt időkben segített a maga szerény kis vízhozamával elönteni az árteret, mikor lezúdították a felhők a viharos téli esőket, és a folyó felső szakaszán a feldúsult, csordulásig telt duzzasztógátak kénytelenek voltak megszabadulni a temérdek felgyűlt víztől. A föld lapos, mint a tenyér, említésre méltó domborzati változatosság nélkül, így az itt-ott emelt gátak inkább a víz terelgetését szolgálták, ott folyjon a víz, ahol kevesebb kárt tesz, semmint az áradó folyó hatalmas lendületének megfékezését. Falum népe, mind, akik itt születtek és éltek, rég letűnt korok óta megtanultak hát bánni a két folyóval, amely meghatározta e nép karakterét, a lábaiknál kanyargó Almondával, és távolabb, a partot szegélyező nyár-, kőris- és fűzfák fala mögött félig megbújó Tejóval, és egyiket is, másikat is nemcsak emlékezetükben tartották meg a családok, jó, vagy éppenséggel rossz okokból, hanem sűrűn emlegették is őket. Ezen a helyen jöttem világra, s mielőtt betöltöttem volna a kettőt, innen vittek el vándorrá szükségből lett szüleim Lisszabonba, ahol máshogyan érez, gondolkodik és él az ember, mintha az, hogy éppen ide születtem, véletlen tévedés, a sors egy szórakozott pillanatának következménye lett volna, melyet még módjában áll jóvátenni. Nem így volt. Jóllehet nem vette észre senki, már nyújtózó indákat, gyökeret növesztett a gyermek, már volt ideje a törékeny magocskának, aki akkor voltam, apró, bizonytalan lábával taposni az agyagos földet, mely kitörölhetetlen, eredendő nyomot hagyott rajta, megjelölte a mérhetetlen levegőóceán mindig változó fenekének hol száraz, hol nedves iszapja, melyet növényi és állati maradványok, minden és mindenki törmeléke, szétmállott, porladó sziklák al271
kottak, kaleidoszkópszerű, sokszoros anyagrészecskék, amelyek megjárták már az életet, s belé visszatértek, amint vissza-visszatérnek a napok és holdak, árvizek és aszályok, hidegek és forróságok, szelek és szélcsöndek, fájdalmak és örömök, létezések és a semmi. Csak én tudtam, noha sejtelmem sem volt e tudásomról, hogy meg van írva a sors olvashatatlan nagykönyvében és a véletlenek vak útvesztőjében, vissza kell még térnem Azinhagába, s végérvényesen meg kell születnem. Ez a szegény kis falu, ez a csobogó vizek és zöldellő növények határolta paraszti világ, az olajfák ezüstszürkéjével körülkerített, alacsony házak tere, melyet hol nyári forróság perzselt, hol gyilkos téli fagyok jártak át, vagy elöntött az ajtókon is betóduló árvíz, ez volt hát egész gyermekkoromban és kamaszkorom első éveiben a bölcsőm, itt ért véget kihordásom, ebben a zsebben, ahol meghúzhatta magát a kis erszényes, hogy jól vagy talán rosszul, de azzá a személlyé formálja saját magát, akivé csöndben, titokban, magányosan, csak egyedül ő formálhatta. Mondják a hozzáértők, hogy egy ösvény vagy mélyút mentén keletkezett, és nőtt ki a falu, amint a neve, Azinhaga is mutatja, ugyanis a „keskeny út” jelentésű arab asz-zinaik szóból származik, ami persze a kezdet kezdetén aligha volt lehetséges, hiszen akár keskeny, akár széles egy út, mégiscsak út marad, míg az ösvény nem több, mint átvágott, lerövidített távolság, szakasz, melyen gyorsabban érhetünk el úti célunkhoz, de amely nem akar sem túl hosszú lenni, sem igényt tartani bármiféle jövőre. Nem tudom, mikor terjedt el a térségben az olajfa nagymérvű termesztése, de nem kétlem, mert így állítja a hagyomány a vének szájával, hogy a legöregebb olajfaligetek legalább két-három évszázadot megértek már. Többet nem fognak megérni. Néhány éve olajfákkal beültetett földek hektárjait tarolták le kíméletlenül, százezerszám vágtak ki fákat, kitépték őket a föld mélyéből, vagy hagyták benne elkorhadni az öreg gyökereket, amelyek nemzedékeken keresztül a mécsesnek fényt, a levesnek ízt adtak. Minden egyes kiszaggatott olajfáért jutalmat fizetett az Európai Közösség a földek tulajdonosainak, többségükben nagybirtokosoknak, így ma már gyermek- és serdülőkorom titokzatos, kissé nyugtalanító olívaligetei helyett, moha és zuzmó borította, gyíkok lakta üregektől lyuggatott, girbegurba fatörzsek helyett, fekete olajbogyóktól súlyos ágak baldachinja és madarak helyett hatalmas, egyhangú, végeérhetetlen hibridkukorica-táblát lát a szem, csupa egyforma magas növény, talán levelük is ugyanannyi nő a száron, s holnap talán már ugyanolyan elrendezésben, ugyanannyi lesz rajtuk a kukoricacső is, és minden csőben talán ugyanannyi lesz a kukoricaszem. Nem panaszkodom, nem siratom az elvesztését valaminek, ami az enyém sem volt, csak igyekszem megmagyarázni, hogy ez a táj már nem az enyém, nem ezen a helyen születtem, nem itt nevelkedtem. Tud272
juk, a kukorica nagyon fontos haszonnövény, sokaknak szükségesebb, mint az olívaolaj, s én magam is, kisfiúként, később zöldfülű suhanc koromban, nemegyszer jártam a kukoricaföldeket, miután az aratómunkások betakarították a termést, hogy teleszedjem a nyakamba akasztott vászonzsákot néhol ottfelejtett kukoricacsövekkel. Bevallom mégis, hogy valami kis gonosz elégtételfélét érzek, a nem keresett, nem kívánt, mégis önkéntelenül megismert megtorlás gyönyörét, amikor azt hallom a falu népétől, hogy bizony hiba, nagy-nagy ostobaság volt kitépni az öreg olajfaligeteket. Igaz, hasztalan sír a kiömlött olaj. Azt beszélik, újratelepítik az olívaültetvényeket, de ezekre már új fajtájú fa kerül, olyan, amelyik ha sok évet él is, mindig kicsi marad. Gyorsabban nő rajta az olajbogyó, és könnyebb leszedni. Most már csak azt nem tudom, hová fognak bújni a gyíkok. A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, amilyennek a felnőtt, akivé lett, képzelni szeretné a férfi csábító szemmagasságából. A gyermek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak, nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal: „Milyen gyönyörű táj, milyen csodás panoráma, milyen lenyűgöző kilátás!” Amikor felment a harangtoronyba, vagy felmászott egy húszméteres kőrisfára, fiatal szeme természetesen érzékelni és értékelni tudta az előtte kitáruló nagy, nyitott tereket, de meg kell mondani, hogy mindig szívesebben fordította és összpontosította figyelmét a közelben található élőlényekre és tárgyakra, olyasmire, amit megérinthet a kezével, olyasmire is, ami szinte kínálja magát, s arra ösztönzi, noha persze fogalma sem volt róla, hogy megértse, és szellemébe beépítse (mondani sem kell, a gyermek nem tudta, hogy efféle ékszert visel önmagában), legyen az csúszó-mászó kígyó, búzakalász bajszát felemelve cipelő hangya, vályúból evő disznó, görbe lábain imbolygó béka, vagy éppen egy kő, pókháló, ekevas húzta barázda, elhagyott fészek, őszibarackfa törzsén lecsorgó gyantakönny, kúszófüveken csillogó zúzmara. Vagy a folyó. Évek múlva a felnőtté lett kamasz felnőtt szavakkal verset ír majd a folyóról – e szerény, ma már szenynyezett, büdös vízfolyásról –, amelyben fürdött s csónakázott. Ősvers, ezt a címet adta neki, és így szólt: „Az emlékezet gubancos gombolyagából, matrózcsomók sötét közepéből kihúzok egy meglazult szálat. / Lassan kiszabadítom, nehogy szét találjon foszlani ujjaim között. / Hosszú, zöldeskék, moszatszagú fonál, meleg puhasága az élő iszapé. / Egy folyó. / Folyik most vizes kezemben. / Két nyitott tenyerem árkában folyik mind a víz, s hirtelen nem tudom, belőlem fakad-e, vagy felém igyekszik. / Tovább húzom már nem csak az emléket, hanem magát a folyó testét. / Bőrömön csónakok közlekednek, s én vagyok minden csónak, és a föléjük boruló 273
égbolt, és a magas nyárfák, melyek kényelmesen siklanak tova a szem ragyogó hártyáján. / Halak úsznak a véremben, s ingáznak két víz között, mint az emlékezet pontatlan hívószavai. / Érzem karjaim erejét és az őket meghosszabbító rudat. / A folyó s önmagam mélyére ereszkedik, mint lassú, határozott szívdobogás. / Most közelebb az ég, színe megváltozott. / Zöld az egész, és hangos, mert ágról ágra ébred a madárdal. / És amikor egy széles térben elidőzik a hajó, csupasz testem csillog a nap alatt, a vízfelszínt meggyújtó nagyobb tündöklés közepette. / Ott olvadnak egyetlen igazsággá az emlékezet zavaros képei és a jövő hirtelen előbukkanó alakja. / Névtelen madár ereszkedik le, nem tudom, honnan, és a hajó szigorú orrára száll. / Mozdulatlanul várom, hogy kékben fürödjék mind a víz, s mondják meg az ágak közül a madarak, miért magasak a nyárfák, s miért susognak leveleik. / Akkor aztán, emberi dimenzióba bújt hajó- és folyótest, megyek tovább az aranybarna állóvíz felé, melyet függőleges kardok vesznek körül. / Ott majd három tenyérnyi mélyre, a csupasz kőig ásva temetem el rudamat. / Nagy, ősi csönd támad, amikor a kezek kezekbe kapcsolódnak. / Utána mindent tudni fogok.” Nem tud mindent az ember, sosem fog mindent tudni, de olykor képesek vagyunk azt hinni, hogy igen, talán mert abban a pillanatban semmi több nem fér a lelkünkbe, tudatunkba, elménkbe, abba, hívjuk bármint is, ami apránként többé-kevésbé emberré tesz. Nézem a magas folyópartról az alig mozgó, szinte stagnáló vizet, s képtelenül elképzelem, hogy minden úgy lenne megint, mint volt, ha ismét megmártóztathatnám benne gyermekkori meztelenségemet, ha ismét kezembe, mai kezembe vehetném, a hosszú, nedves rudat vagy az egykori csobbanós evezőket, s lökhetném a víz sima bőrén tova a rusztikus csónakot, mely az álom határáig vezette azt a bizonyos lényt, aki voltam, s akit valahol otthagytam zátonyra futva az időben. Nem létezik már a szülőházam, de ez a tény közömbös nekem, mert semmiféle emléket nem őrzök arról, hogy benne laktam. Nagy halom törmelékben eltűnt a másik is, az, amelyik tíz-tizenkét éven át legfelségesebb, legbensőségesebb, legmélységesebb otthonom volt, anyai nagyszüleim végtelenül szegény háza, Josefa és Jerónimo, így hívták őket, ez a varázsos gubó, amelyben végbementek a gyermek és a kamasz döntő átváltozásai. Ám ez a veszteség sem fáj már régóta, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármely pillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfát a bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva az udvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót láttam, odamegyek a disznóólhoz, nézem, hogy szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, a korsóból kicsorbult szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon a 274
nyáron ezredszer oltja szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: „Járok egyet, nagymama.” „Menj csak, menj”, mondja ő, de nem köti a lelkemre, hogy vigyázzak, akkoriban jobban bíztak a felnőttek a maguk nevelte gyerekekben. Egy darabka kukoricakenyeret, maréknyi olajbogyót és szárított fügét teszek a tarisznyámba, botot veszek magamhoz, hátha rossz természetű kutyával találkozva védekeznem kell, és nekivágok a mezőnek. Nem sok választásom van: vagy a folyó, a partjait borító és oltalmazó, szinte kibogozhatatlan növényzet, vagy az olajfaligetek, és a már learatott búza kemény szárai, vagy a tamariskacserjék, bükkök, kőris- és nyárfák alkotta sűrű erdő, amely a Tejo alsóbb szakaszán szegélyezte a partot, lejjebb, mint ahol beletorkollt az Almonda, vagy pedig, végül, észak felé, öt-hat kilométerre a falutól, a Boquilobo-láp, tó, mocsár, ártér, melyet a tájak teremtője elfelejtett magával vinni a paradicsomba. Nem sokból választhattam, az igaz, de a mélabús gyermek, a merengő, nemritkán szomorú kamasz számára e négy részre oszlott a világmindenség, hacsak nem volt mindegyik rész maga is a teljes univerzum. Órákig eltarthatott a kaland, de sosem ért véget úgy, hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfaligeteken, fáradságosan utat nyitni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kúszónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyó partjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarak csicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár felszínén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk, egyik se valami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hat éves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, járt már a Marson, s porrá lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erőd aranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta a tirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és óceánmélyi tengeralattjáró nélkül a legmélyebb tengeri barlangokba, s már megmentette az emberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkívüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmászott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosan nagyobb ízélményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel, hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkos madárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Kevés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszaurusz hős legyőzője még egy gyíkocskát sem tudna puszta kézzel megfogni. […] Felteszem (biztos nem lehetek benne), hogy a portugál–francia társalgási kézikönyv „leckéinek” és akkori jó memóriámnak köszönhetően tudtam 275
mindjárt az első alkalommal brillírozni, amikor a gimnáziumban kihívtak felelni, s olyan magabiztosan írtam föl a táblára a papier szót, és még néhányat, hogy a tanár szemlátomást nagyon meg volt elégedve, s talán azt hitte, Molie`re nyelvének szakértőjére lelt bennem. Amikor a helyemre küldött, olyan rettentően örültem a sikeremnek, hogy a katedráról lelépve képtelen voltam elnyomni egy kis grimaszt, osztálytársaim derülésére. Merő idegességből fintorogtam, de a tanár jövendő rossz magatartásom előjelét láthatta benne, ezért megelőzésképpen mindjárt kijelentette, rosszabb jegyet kapok, mint amire eredetileg gondolt. A későbbiek folyamán volt alkalma meggyőződni róla, hogy osztályában nincs hivatásos izgató, és helyesbítette bizalmatlan ítéletét. Ami a matematikatanárunkat illeti, természetesen egyikünk sem hallott róla soha, elsőéves újoncok lévén, nem ismerhettük a tanári gárdát. Ezért kissé megzavarodtunk, amikor be sem mutatkozva egyszerűen tájékoztatott minket, hogy ő írta a tankönyvet, amelyből dolgozni fogunk. Persze senki sem merte megkérdezni: „És a tanár urat hogy hívják?” A pedellus aztán megmondta nekünk. Germano volt a tanár neve. A családnevére nem emlékszem. Az első évben jól tanultam minden tantárgyból, a kórusének kivételével, amelyből sosem tudtam tízesnél jobb jegyet szerezni. Akkora hírnévre tettem szert, hogy olykor be-bekukkantottak az osztályunkba öregebb, felsőbb osztályokba járó diákok, és megkérdezték, úgy képzelem, a tanárok személyemre tett megjegyzései alapján, hogy ki az a Saramago. (Ebben a boldog korszakban apám géppel írt papírt hordott a zsebében, a jegyeim szerepeltek rajta, azokat mutogatta a barátainak, legfölül pedig ez volt a cím: „Bajnok fiam jegyei”. Nagybetűkkel.) Híremnek köszönhetően a második év elején megesett az a butaság, hogy amikor a Diákszövetség választásokat tartott, engem szavaztak meg kincstárnoknak. Tizenkét évesen… Emlékszem, a kezembe nyomtak egy csomó papírt (kimutatásokat, mérlegeket), amelyekről nemigen tudtam, mire valók, és mint később kiderült, nem is voltak valók semmire. A második évem rosszul sikerült. Nem tudom, mi ment végbe a fejemben, talán kezdtem sejteni, hogy nem erre az útra lett teremtve az én lábam, s talán kimerült az elemi iskolából hozott tartalék és energia is. És persze ne felejtsem, hogy apám ekkortájt kezdett számolgatni, mennyibe kerül az élet, mennyibe a gimnáziumi tanulmányok, s aztán, miféle jövő vár? Jegyeim általában rosszak voltak, matematikából például nyolcast kaptam az első harmadévben, nyolcast a másodikban, s ha a harmadikban mégis tizenhármast szereztem, senki se higgye, hogy ez a pompás ugrás, melynek következtében vizsgára bocsátható lettem, végső és kétségbeesett tanulmányi szorgalmam eredménye volt. Más a magyarázat. Aznap, amikor Germano 276
tanár úr kihirdette, milyen jegyeket szándékozik adni nekünk, támadt egy rokonszenves ötlete, és megkérdezte az osztálytól, mit gondolnak, nem tudok-e én mégis többet a számok tudományából, mint amennyit az a két nyolcas sugall, mire a fiúk szolidárisan és egybehangzón válaszolták, hogy igen, tanár úr, hát persze hogy többet tud… Pedig nem tudtam, nem bizony. ~o Vicentét és a Campo de Santa Clarát összekötő keskeny utcáA Largo Sa val párhuzamos rámpán lehetett bejutni a Gil Vicentébe. A kapu közvetlenül a tágas udvarra nyílt, itt gyűltünk össze szünetben. Hatalmas térnek őriztem meg az emlékezetemben (nem tudom, milyen lehet ma, ha létezik még egyáltalán), s azt hiszem, az elsőtől a hetedik évfolyamig elfért benne az összes diák, s még úgy is bőven maradt hely. Mint már elbeszéltem, egyszer borzasztó nagyot estem itt, felhasítottam a bal térdemet, s a sebhely még sok évig látszott. Elvittek az orvosi állomásra, és az ápoló (mindig volt egy ügyeletes ápoló) „összedrótozta” a térdemet. Mint korábban megírtam, s most kissé részletesebben megismétlem, keskeny, négyszögletes fémdarabka volt a „drót”, szemre egyszerű bádog, két végén derékszögben meghajlítva, először ezeket fúrták bele a sebszélekbe, majd finoman összeszorították őket, amíg a lehető legjobban össze nem zárult a seb, ezáltal gyorsítva meg a roncsolt szövetek gyógyulását. Tisztán emlékszem, milyen volt látni (és érezni, bár nem fájt túlságosan) a húsba hatoló fémet. Bekötözött, merev térddel jártam aztán egészen addig, míg vissza nem mehettem az orvosi állomásra, hogy kiszedessem a „drótot”. Ugyancsak nagyon élénken emlékszem a csipeszre, mellyel finoman kihúzták térdemből a kapcsot, és nyomában a két kis nyershús színű mélyedésre, mely nem vérzett. Készen álltam a következőre. Nagyon jól, teljesen tisztán, szinte fényképszerűen emlékszem a széles, hosszú folyosókra, vörös mozaiklapokból kirakott, sötét kövezetükre, melyet mintha viasszal kentek volna, de talán nem, hiszen csak túlméretezett, folyamatos erőfeszítéssel tudták volna tisztán tartani, annyi bakancs, annyi cipő taposta a nap folyamán, de ha nem kenték viasszal, meg nem érthetem, mitől ragyogtak annyira. Nem lehetett látni egyetlen karcolást sem a falakon, darab papírt a földön, eldobott csikket, semmit, ami a mai fiatalság oly általános túlkapásainak vagy közönyének eredménye, mintha azóta elengedhetetlenné változtatta volna az idő ezt a viselkedést ahhoz, hogy valaki elmondhassa, kiváló oktatásban részesült. Talán magyarázza, hogy oktatásunk kiterjedt az erkölcsi és honpolgári ismeretekre is, noha én magam egyetlen szabályt sem tudok felidézni, amelyet ezeken az órákon tanultunk. Ki volt a tanárunk? Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem pap volt, s hogy nem tanítottak hittant a Gil Vicente Gimnáziumban. Sajnos ezek a 277
mégoly világi, sőt republikánus prédikációk nem tudtak megakadályozni abban, hogy gimnáziumi két évem alatt, főleg a másodikban átalakuljak a legmegátalkodottabb hazudozóvá, akit valaha is ismertem. Hazudtam minden ok nélkül, hazudtam nyakra-főre, válogatás nélkül, bármiről, bármikor. Kényszeresen, ahogy ma mondanánk. Apámról, aki természettől fogva nem szerette beleártani magát a politikába, jóllehet mint hatósági közeg nemigen tehetett mást, és nem is idegenkedett tőle, hogy engedelmeskedjék kenyéradó gazdáinak, és végrehajtsa parancsaikat, nos, apámról azt találtam ki, miközben egy osztálytársammal (sovány fiú volt, kiálló fogakkal, s ebédre kivétel nélkül mindennap egy omlettel töltött cipócskát hozott) a kerengő felső emeletén sétáltam, onnan lehetett arra a folyosóra jutni, melyről az osztálytermek nyíltak, nos, azt találtam ki hát, hogy apám megvette a könyvvásáron António Ferro Salazar könyvét. Nem emlékszem ennek az osztálytársamnak a nevére. Emlékszem viszont a hallgatására és a tekintetére: náluk otthon valószínűleg felforgatóbb eszmék járták. Megbocsáthatóbb hazugságaim voltak azok, amikor sosem látott filmek cselekményeit találtam ki. A Penha da França negyed, ahol laktunk, és a gimnázium között, a mai Avenida General Roçadas, majd a Rua da Graça mentén két mozi is volt, ~o Oriente és a Royal Cine, melyek az akkoriban szokásos módon plaa Sala kátokon hirdették műsorukat, én pedig, a nagyjából azonos városrészben lakó osztálytársaimmal együtt, remekül szórakoztam e képek nézegetésével. Kevés, legfeljebb nyolc-tíz plakátból ott helyben megalkottam egy-egy komplett történetet, volt eleje, közepe, vége, és nem kétséges, hogy a rejtelmek szövésének műveletében segítségemre voltak a hetedik művészet terén igen korán szerzett ismereteim, még az aranykorból, amikor a mourariai „Bolhás” moziba jártam. Társaim kissé irigykedve, de nagy figyelemmel hallgattak, néha kérdeztek valamit egy-egy homályosabb résszel kapcsolatban, én pedig hazugságot halmoztam hazugságra, s már-már magam is kezdtem elhinni, hogy valóban láttam, amit csak épp akkor találtam ki… […] Anya és gyermekei 1924 tavaszán érkeztek Lisszabonba. Még ez év decemberében meghalt Francisco. Négyévesen vitte el a hámlásos tüdőgyulladás. Szenteste napján temették. Azt hiszem, ha szigorúan, igazán szigorú értelemben vesszük, nem léteznek úgynevezett hamis emlékek, csak egyszerű bizalom kérdése, hogy hamisnak, vagy biztosnak és valódinak tartjuk-e őket, azé a bizalomé, amellyel minden helyzetben megilletjük a bizonyosságnak nevezett orvosolhatatlan homályosságot. Hamis lenne az egyetlen emlék, melyet Franciscóról őrzök? Talán az, de én akkor is nyolcvanhárom éve hordom magammal, s tartom hitelesnek… Az Alto do Pina negyed278
ben, a Rua E egyik alagsorában vagyunk, fiókos szekrény áll a falnál, egy hosszú, keskeny, vízszintes nyílás, inkább rés, mint ablak alatt, melyen át egyenesen a járdára látok (valami kelmefélén, nyilván a függönyön keresztül lábak haladnak el), és a komódnak ki van húzva a két alsó fiókja, a legalsó jobban, úgyhogy olyan, mintha lépcsőt alkotna a fölötte lévővel. Nyár van, talán ősz, Francisco halálának éve. Ebben a pillanatban vidám, jó felépítésű, tökéletes kisfiú Francisco (képem van róla, bárki megnézheti), akinek szemlátomást nincs türelme kivárni, hogy megnőjön a teste, megnyúljon a karja, s így elérje azt, ami a komód tetején van. Csak ennyire emlékszem. Hogy besietett-e anyám, és véget vetett-e Francisco hegymászó szeszélyének, nem tudom. Azt sem tudom, otthon volt-e egyáltalán, vagy lépcsőházat mosott valamelyik közeli bérházban. Ha később, amikor már elég nagy voltam, és ezért fel tudtam fogni, mi folyik körülöttem, rákényszerült anyám az efféle munkára, akkor több mint valószínű, hogy már akkor is, a nagyobb szükségben még inkább, el-elment dolgozni. Francisco öccse aligha tehetett volna bármit, hogy megakadályozza a merész alpinista zuhanását, ha ez bekövetkezett volna. Bizonyára a földön ült, cumival a szájában, alig több mint másfél évesen, és azzal volt elfoglalva, noha persze nem is sejtette, hogy aprócska agya valamely rekeszében elraktározza, amit lát, hogy majd egy egész életnyivel később elmondhassa a nagyérdemű közönségnek. Ez hát a legkorábbi emlékem. És talán hamis… Nem hamis viszont, ami most következik. Ha ide lehetne hívni a bánatot, s a könnyeket, tanúsíthatnák a kegyetlen, erőszakos igazságot. Francisco már nem élt, én két-három éves lehettem, úgy hiszem. Nem messze a házunktól egy kupac építkezésről visszamaradt gipszhulladék állt. Három-négy nagyobb fiú erőszakkal (gyenge ellenállásom nem sokat ért) odacipelt. Taszigáltak, lelöktek a földre, lehúzták rólam a nadrágot és az alsónadrágot, s míg néhányan karomat és lábamat fogták le, egy másik fiú drótot vezetett be a húgycsövembe. Ordítottam, kétségbeesetten rángattam a karomat, rúgkapáltam, ahogy bírtam, de folytatódott a kegyetlen művelet, a drótszál mélyebbre hatolt. Talán az mentett meg a még ennél is rosszabbtól, hogy megkínzott kis péniszemből bőségesen folyni kezdett a vér. Lehet, hogy megijedtek a fiúk, vagy csak úgy gondolták, kiszórakozták már magukat, és elszaladtak. Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna. Sírva, lábamon lefelé csorgó vérrel, ruháimat a kupac tetején hagyva vánszorogtam hazafelé. Anyám már kijött a házból, engem keresett (nem emlékszem, hogy kerültem egyedül az utcára), és amikor meglátott abban a nyomorúságos állapotban, kiáltozni kezdett: „Jaj, édes fiam! Ki tette ezt veled?”, de hiába kiabált, 279
hiába sírt, messze jártak már a bűnösök, talán nem is abban a városrészben laktak. Nagy szerencsével gyógyultak meg belső sérüléseim, hiszen egy földről fölszedett drót elvileg a legjobb út a tetanuszhoz. Francisco halála óta úgy látszott, üldöz minket a balszerencse. El tudom képzelni szüleim ijedelmét, amikor később, ötéves koromban torokbántalommal ugyanabba a kórházba kellett elvinniük, ahol a bátyám meghalt. Végül is csak torok- és arcüreggyulladásban szenvedtem, vagyis semmi olyan bajom nem volt, amit egy hét alatt meg ne lehetett volna gyógyítani, s valóban így is történt. Fölmerülhet a kérdés, hogyan emlékezhetek ezekre a részletekre olyan hosszú idő után. Hosszú a történet, de néhány szóban összefoglalható. Amikor évekkel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy megírom, mire emlékszem, milyen élményeket őrzök kicsikoromból, mindjárt tudtam, hogy Francisco bátyám haláláról (ha már az élete olyan rövid volt) is szólnom kell. Mindig azt hallottam a családtól, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézetben halt meg, diftériában, vagy ahogy anyám mondta, torokgyíkban. Ugyanakkor nem emlékszem, hogy valaha is elhangzott volna, pontosan milyen napon halt meg. Készen rá, hogy kutatómunkába fogjak, írtam a Câmara Pestana Intézetnek, ahonnan rokonszenves válaszlevélben tudatták velem, hogy archívumukban egyetlen Francisco de Sousa nevű, négyéves gyermeket sem találtak. Elküldték viszont, bizonyára, hogy kárpótoljanak a várható csalódásért, annak a beutalónak a fénymásolatát, amellyel 1928. április 4-én engem fölvettek a kórházba (11-én már el is bocsátottak), méghozzá José Sousa néven, csak így, azaz kétszeresen is megkurtítva. Saramagónak nyoma sincs, s mintha ez nem volna elég, a José és a Sousa közé való „de” prepozíció is eltűnt. Hála ennek a papírnak, legalább annyit megtudtam, hogyan alakult a lázam, míg torok- és arcüreggyulladással ott feküdtem… Jól emlékszem szüleim egyik látogatására. El voltam különítve, ezért csak üvegfalon keresztül láthattuk egymást. Emlékszem még, hogy az ágy fölött volt egy kis agyagmécses, amelynek nem létező lángját banánhéjjal legyezgettem, hátha úgy feléled. Bátyámra visszatérve. Legelső, minden mást megelőző intézkedésem ter~ Anyakönyvi Hivatalából, ahová származámészetesen az volt, hogy Golega si helyünk szerint tartoztunk, megkértem Francisco de Sousának, José de Sousa és Maria da Piedade azinhagai születésű fiának születési anyakönyvi kivonatát, feltételezve, hogy ugyanott halála dátumának is szerepelnie kell. De nem szerepelt, nem bizony. E hivatalos okmány értelmében Francisco nem halt meg. Már az is meglepett, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézet a legnagyobb adminisztrációs komolysággal állította, sosem ápol280
ták ott fivéremet, holott egészen biztos forrásból tudtam, hogy igen, ám most közvetve arról tájékoztatott a golegai anyakönyvi hivatal, hogy testvérem még él. Egyetlen megoldás maradt, mégpedig az, hogy átnézzem a lisszaboni temetők irdatlan méretű archívumait. Akadtak, akik vállalták ezt a munkát helyettem, mindig hálás leszek nekik érte. Francisco december 22-én, délután négykor halt meg, és 24-én temették el a Benfica temetőben, szinte ugyanabban az órában, délután (szomorú karácsonya volt a szüleimnek). Francisco története azonban nem ér véget itt. Őszintén úgy gondolom, hogy Minden egyes név regényem talán meg sem íródott volna ebben a ma olvasható formájában, ha 1996-ban oly nagy jártasságot nem szerzek az anyakönyvi hivatalok nyilvántartási rejtelmeiben… ˇ
Francisco Carreirának hívták, cipész volt. Ablaktalan, sötét kis fülke volt a műhelye, ahová csak gyerekek tudtak belépni lehajlás nélkül, az ajtaja ugyanis nem lehetett sokkal magasabb, mint másfél méter. Mindig támlátlan széken láttam ülni, a munkapadja előtt, amelyre ki voltak rakva a szerszámai, és amelyen görbe szögek, talpbőrhulladék, tompa tű, használhatatlan harapófogó kandikált ki az időtlen idők óta vastagodó komposztrétegből. Beteg, idő előtt elkopott ember volt, görbe gerincű. Minden ereje karjában, vállában összpontosult, mint valami óriási emelőben. Cipőtalpat kalapált, cérnát viaszolt, meghúzta a cérnavégeket, és két száraz ütéssel, melyet sosem hibázott el, odaszögezte egymáshoz a részeket. Miközben én azzal szórakoztam, hogy lyukakat fúrok egy bőrdarabba lyukasztóval, vagy megkavarom a cserzőlevet, a benne ázó, csípősen csersavszagú cipőtalppal együtt, ő ifjúkori történeteket mesélt nekem, országszerte szervezett politikai összeesküvésekről, s a pisztolyról, amelyet elrettentő figyelmeztetésként mutattak neki, ez a fegyver, így szólt a figyelmeztetés, annak sorsát fogja beteljesíteni, aki netán elárulná az ügyet… Aztán megkérdezte, hogy megy nekem a tanulás, s van-e valami hírem, hogy mi újság Lisszabonban, én pedig a tőlem telhető módon igyekeztem kielégíteni a kíváncsiságát. Egy nap aggodalmas hangulatban találtam. Cipészárral igazgatta gyér hajzatát, és ahogy a cérnát húzta, mozdulat közben megállt a karja a levegőben, én pedig, jól ismerve ezeket a jeleket, tudtam, mindjárt föltesz egy különlegesen fontos kérdést. Kisvártatva hátra is döntötte girbegurba testét Francisco Carreira, feltolta szemüvegét a homlokára, és kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: „Barátom, hisz maga, a plurális világokban?” Olvasta nyilván Fontenelle-t, én meg nem, vagy csak fél füllel hallottam valamit a témáról. Elmotyogtam valami válaszfélét a csillagok mozgásáról, mintegy véletlenül elpottyantottam Kopernikusz nevét, ennyire telt tőlem. Végső soron persze hittem a plurális 281
világokban, csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy van-e bennük valaki. Úgy tetszett, legalábbis nekem, hogy a cipész megelégszik válaszommal, úgyhogy megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sok-sok évvel később kétoldalas írást írtam róla, amelynek A csodálatos varga címet adtam, nyilván Lorca darabjából merítve az ihletet. Mi más szót használhattam volna helyette? Egy falumbéli cipészre a ’30-as években, aki Fontenelle-ről beszél… Valami elmondatlanul maradt, amikor oldalakkal korábban arról meséltem, hogy disznókat vittem a vásárra. Abban az évben Azinhaga nem sok malacot tudott eladni a szomszédainak, ezért nagyapám jobbnak látta elvinni a santarémi vásárra azt, ami megmaradt az almokból. Megkérdezte, akarok-e segíteni, elkísérni Manuel bácsikámat s én nem sokat gondolkoztam, rávágtam, hogy igen. Faggyúval bekentem a csizmámat (mezítláb bajos lett volna megtenni ekkora utat), és máris mentem a fészerbe kiválasztani a termetemhez legjobban illő botot. Délután vágtunk neki az útnak, bácsikám hátul, ahonnan szemmel tarthatta a malacokat, nehogy elkóboroljanak, én meg elöl, sarkamban az egész kondát összetartó kocával, lévén ő némelyik malac valódi anyja, a többié meg kölcsönbe. Néha cseréltünk bácsikámmal, s ilyenkor én sem tehettem mást, mint addig ő, vagyis nyeltem a port, melyet az idegesebb állatok fölvertek az úton a patájukkal. Csaknem beesteledett, mire a Cruz da Légua nevű birtokhoz értünk, meg volt beszélve, hogy ott éjszakázunk. Betereltük a malacokat egy istállóba, és állva, az egyik ablakból kiszűrődő fénynél megettük az útravalónkat, mert nem akartunk bemenni, vagy mert az intéző sem hívott, ami még valószínűbb… Falatozás közben jött ki hozzánk egy inas megmondani, hogy alhatunk a lovakkal. Kezünkbe nyomott két drótszőrű pokrócot, és elment. Nyitva maradt a lóistálló ajtaja, s ez nagyon is megfelelt nekünk, mert hajnalban, sőt még pirkadat előtt távoznunk kellett, hogy a vásár kezdetére Santarémbe érjünk. Ágyunk az istálló túlsó falát végigérő etetővályú egyik végében volt. A lovak fújtattak, dobogtak patájukkal a kövezett padlón. Felhúzódzkodtam az etetővályúba, és a takarót magam köré csavarva elnyújtóztam a friss szalmán, beszíva az állatok erős szagát, s ha olykor felriadtam, úgy tetszett, egész éjszaka nyugtalankodnak. Ki voltam merülve, lábam, lábfejem sosem sajgott még ennyire. Meleg, sűrű volt a sötétség, a lovak erősen rázták a sörényüket, bácsikám pedig, szinte a lábamnál, aludt, mint a bunda. Végre sikerült elaludnom, így legmélyebb álmomból ébredtem, amikor bácsikám kora hajnalban szólított: „Kelj föl, Zé, indulnunk kell.” Álmosan hunyorogva, s valami váratlan fénytől káprázó szemmel ültem föl az etetővályúban. Leugrottam a földre, és kimentem az udvarra: éppen szemben, tejet csorgatva a 282
fekete tájra, hatalmas, kerek hold világolt, s ahol telibe talált fehér fénye, ott fényesebben tündökölt, s ezzel ellentétben mélyebb lett az árnyékban a feketeség. Soha többé nem láttam ilyen holdat. Összetereltük a malacokat, és nagy óvatosan leereszkedtünk a völgybe, mert magas bozóton át, tüskebokrok és szeszélyes sziklák között vezetett az út, s a hajnali menetelést amúgy is furcsálló malacok könnyen elkódoroghattak, eltévedhettek volna. A völgy aljától aztán sokkal egyszerűbb lett. Érett szőlőtövek mellett mentünk el, de a hűvös éjszaka nem engedte nagyon felverni az út porát, én pedig beugrottam a tövek közé, és lemetszettem magamnak két dús fürtöt, beraktam az ingembe, s gyorsan körülnéztem, nem jön-e őr mindjárt a nyakamra. Visszamentem az útra, és bácsikámnak adtam az egyik fürtöt. Mentünk, ropogtattuk az édes, hideg szemeket, amelyek olyan kemények voltak, mintha ki lettek volna kristályosodva. Napfelkeltekor kezdtünk felfelé kapaszkodni Santarémbe. Egész délelőtt a vásárban voltunk, és egy darabig még délután is. Nem jártunk rosszul, de nem tudtuk eladni az összes malacot. Már nem tudom mi okból döntött úgy Manuel bácsikám, ha ugyan megindokolta, ami nem túl valószínű, hogy a visszaút a Tejo-partot errefelé szegélyező alacsony dombokon át lesz. Áldott szeszély, neki köszönhetem, hogy megismertem életem első római útját… Esik az eső, szél cibálja a lombjuk vesztett fákat, és kép jön a távoli időkből, egy magas, sovány öregember közeleg az elöntött ösvényen. Vállán pásztorbotot hoz, sáros, öreg köpenyt, végigcsorog rajta az ég minden vize. Elöl mennek a disznók, lehajtott fejjel, pofájukkal súrolva a földet. Az az ember, aki imigyen közeledik, elmosódottan az eső kötélszálai között, a nagyapám. Fáradtan jön az öreg. Hetven nehéz életévet vonszol magával, nélkülözést, tudatlanságot. Mégis bölcs ember, hallgatag, csak akkor nyitja ki a száját, ha feltétlenül mondania kell valamit. Olyan keveset beszél, hogy mind elhallgatunk, ha felfénylik az arcán a jel, hogy szólni készül. Különös módon tud a távolba nézni, még ha csak az előtte lévő fal is ez a távol. Mintha vésővel faragták volna az arcát, rezzenéstelen, de kifejező, és a szeme, kicsi, átható pillantású szeme olykor felcsillan, mintha azt, amire éppen gondol, végérvényesen megértette volna. Olyan, mint sok más ember ezen a tájon, ezen a világon, talán egy hegynyi lehetetlenség alatt összezúzott Einstein ő, filozófus, vagy nagy analfabéta író. Valami olyasmi, ami sosem tudott lenni. Emlékszem azokra a langyos nyári éjszakákra, amikor a nagy fügefa alatt aludtunk, hallom beszélni az életéről, a fejünk fölött tündöklő Tejútról, a nyájról, melyet nevel, messzi gyermekkora históriáiról, legendáiról. Későn aludtunk el, jól beburkolózva a pokrócba, mert hűvös volt a hajnal. De ezen a méla283
bús órán mégis az a képe kísért leginkább, ahogy jön az esőben, konokul, hallgatagon, mint aki semmi által meg nem változtatható sorsot teljesít be. Hacsak nem a halál által. Ez az öregember, akit majdnem érintek a kezemmel, nem tudja, hogyan fog meghalni. Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből nem eszik már többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor? Te, nagymamám, a küszöbön ültél, ajtód a mérhetetlen, csillagos éjszakára nyílt, az égre, amelyről semmit sem tudtál, és melyen nem fogsz már utazni sosem, a mezők és az árnyékba borult fák csöndjére, és azt mondtad kilencven éved derűs nyugalmával és a sosem elvesztett serdülőkor tüzével: „Olyan szép a világ, és én úgy sajnálom, hogy meg kell halni.” Éppen így. Ott voltam. LUKÁCS LAURA fordítása
Delphi
RAINER MARIA RILKE
Imaórák könyve 1. KÖNYV A szerzetesi élet
Egy fiatal szerzetes hangja Én eltünök, én eltünök, mint ujjak közt a homok. Túl sokat érzek, szédülök, életszomjam felbuzog. Ezer helyen ott érzem magam, ahol a fájás körberohan, de főleg a szív tárnáiban. Meg akarok halni. Hagyj egyedül. Azt hiszem, eljutok odáig, hogy aggodalmam túlhevül, a pulzusom világít. Eggyel többünk fog építeni, Isten, az új tegnap még kint élt gyerekingben, nők fonták össze a kezét, de lassan azt mondja: elég. A jobb már elkivánkozik a baltól, elbúcsuzik, megretten, elbitangol, karjával egyedül marad. A homloka tegnap még mint patak medrében kő, idő mosta kavicska, a napok hullámzása ide hozta, a lelke úgy tele, mint egy talicska, égi véletlenek képeivel; mivel odaírva a dühös végitélet előtti élet, a szöveg alá elmerül. 285
Az új arc is megéled, a fényeddel befényled. Kezdőkör a könyved körül Szeretlek, törvények szelídje, feléd törünk, de nem birkózunk meg veled, erdő, honnan nem kell út, ami kivezet, te honvágy, kísérsz, mint a lelkiismeret, te dal, mihez csukott száj is elég lehet, sötét igéret, csapda, hová összes érzésünk beesett. Minden nap teremtés. Olyan egészen a reggel, mintha most kezdődne a világ – s mi beérnénk az ifju térben, ágyában a jólgondozott virág, ember, angyal vagy madonna szemében nem láthatsz teremtéshiányt. Tőlünk nyugodtan nyugodhatsz az égben, árnyad imádjuk némán és szerényen Munkások vagyunk, inas, segéd, mester téged épít, magas középhajó. De néha jön egy komoly vándorember, ezer léleknek egy szikra is elkel, amit mond, nagy titok, nem tréfaszó. Súlyos kalapács a kezünkben, a létra lélekvesztő módon imbolyog, ám egyszer némi fény a homlokunkra röppen, állunk tőled jövő sugárözönben, eszméletünk szeles tengerparton bolyong. Kalapácsütések visszhangja zúg úgy, hogy hullámként a hegyen átzuhan. A szürkület se hagyja annyiban, derengeni kezd belőled a kontúr. Nagy vagy, Uram Olyan nagy vagy, hogy én nem is vagyok, akkor se, ha melléd kell odalépnem. Olyan borús vagy, hogy hiába ragyog a léted peremén szegényke fényem.
A szándékod szökőár síkvidéken, mögötte minden élő nap halott. Keresésemben egymagas vagyok veled, vállamig ér egy angyal: sóvárgásom sápadt, alig magasztal, szárnyát feléd nyújtja, föléd suhog. De semmi kedve nincsen már repülni, nem egy hold ő csupasz holdak között, világokból elég neki a földi. Szárnyát képzeld inkább mint lángözönt, mellyel sötét pillantásod kivédi, úgy igyekszik szándékodat bemérni, szürke átkot szór-e szemöldököd Túl sok angyal képzel a fénybe téged, a csillagokhoz koppan homlokuk, ragyogásból nem jó tanulniuk. Engem a rólad írt versem felébreszt, és tudom, egy félrenézés elég lesz, hogy ruhádat se érintse daluk. Hisz csak vendége voltál az aranynak. Hisz csak rájuk hagytad, vegyenek az ékes imákba föl, ha az nekik vigasz, kométák királya lehetsz, mi az neked, a hitük sugarai megrohannak. Most rendet raksz, ez az idő kihamvad. Szád sötét, amivel engem hivatsz, érzem ében érintését karodnak. Ez volt a Michelangelók kora, olvastam régi évkönyvekbe róla, a férfié, ki létét szerteszórja, nem éri be soha könnyen megvalósíthatóval. A férfié, ki mindig visszatér, ha az idő az összegzéshez ér, mielőtt végleg másfelé kilengne. Azért jön, hogy teljes terhét cipelje, s büszkesége szakadékába dobja. 287
Előtte élhettek még dalolva, de őt már eltölti az élet árja, mindent össze kell fogjon egy sugárba – csak az Isten marad kívül akaratán: felkapja szerető utálatába, elérhetetlensége neki nem talány. Az isteni fa ága, mely Itália fölé hajolt, már elvirágzott. Talán szándéka volt megteremni egy új világot, de a túl nagyot akarás megártott, a sok virágtól elfáradt, gyümölcsöt nem terem. Istennek csak tavasza volt ott, csak a fia szólott, csupa befejezés. Ezért remeg a keze és ezért pazarlás, hogy ott fény legyen. Pedig a fényből édesen a minden visszajön, az énekük angyalöröm, tudják a hála mi. Az az ág úgy tudta árasztani az illatot, mint a rózsa fölötti rózsa. S az árnyéka, ami ráborult sok földönfutóra! Alatta mindig mást hozott az óra, változtak az állandóság végpontjai. Aztán lett egy gyümölcsre ébredt, egy bátortalan, széperettent, sorsafosztott szolgaleány. Virágot hozott, ismeretlent, százfele vitt a léte talán. Volt útja járni és lebegni, kinyílt az ifju év ösvénye is; Mária-léte körbelengi, szolgál s ural, csodára visz. Akár az ünnepi harangszó, 288
suhant a házfalak között; ki egykor lányosan szabad volt, önnön mélyébe költözött, úgy tele lett attól az egytől, ki sokakért jön el ide, fény csapott rá, mint szőlőhegyről betelt jövő igérete. De néha mintha gyümölcsei súlyát, egy dal elültét, ha már sose fújják, lugasok omló koszorúját magára vette volna, a szűzre minden óra terhe, s a legnagyobb még be se telve, mint fájó sebnek tiszta terve zuhant, a létbe vonta. Keze lazán ölébe hullva hevert. A legnagyobbnak erre visz az útja. Egy angyal szája bambán félrehúzva, a többi rettentő képpel figyelt. Így szokták megfesteni őt; leginkább, aki sóvárgást a napból szakít. A rejtvények közt egyedüli tisztát, kinek a fájdalmakat összeírták, és szeme a sírástól alig is lát, de keze kitapint belőle valamit. Fátylat fest fájdalma elé rajongva, még mielőtt a szájára kiül, inkább választ a mosolyok közül, hét angyal gyertyafénye fogja titkát rejteni győzhetetlenül. Ha Isten fa, van másik ága még, amely könnyen a teljes nyárba lép, ott hirdeti, lehetséges beérni, tág vidék, hol hallgatással beéri, akárcsak én, a nép. 289
Magány vezet megvilágosodáshoz, a sok magány valóságos csodát hoz, az egy magány semmit sem ér. Mert mindegyik más istenképhez ér, sírása függönyét más töri át, más látvány nyit hétmérföldes határt, s hogy elfogadja vagy tagadja-e mindegy, az ezer lét egy Istene összeáll és őshullámként kicsap. Ekkor hangzik fel a végső ima, és az ámulók így szólnak magukhoz: Isten növény, gyümölcsöt is hoz, kemény héja koppan a haranghoz, de köze sincsen a haraghoz, csöndes napokkal van belül tele, Isten növény, gyümölcsöt is hoz, ez létünk lényege. VÖRÖS ISTVÁN fordítása
Akropolisz. Athén
˘ GHEORGHE CRACIUN
Vázlat Longosznak
„...Hadrianus után a következő császárok uralkodtak Rómában: 137-től 161-ig Antonius, 161-től 180-ig Marcus Aurelius, 180-tól 192-ig pedig Commodus. 192. december 31-én Commodust, aki borzalmas rémtetteivel a szenátust, a városi polgárságot és a császári udvart is maga ellen fordította, fürdés közben megfojtották. A 193. év első napjának hajnalán a pretoriánusok prefektusa, Pertinax már császárként ünnepeltethette magát, hála az összeesküvőknek, akiknek sikerült meggyőzni a pretoriánusokat, hogy vezetőjük mellé álljanak. (...) Az idők folyamán a következő császárok váltják egymást a Római Birodalom élén: Pertinax után Róma város prefektusa, Didius Julianus uralkodik, aki egy »árverésen« nyeri el a császári címet, őt Pescennius Niger követi, akit a szíriai légiók emelnek császárrá, aztán Clodius Albinus következik, aki a britanniai légióknak volt a favoritja, végül pedig Septimius Severus, aki az illíriai légiók segítségével lesz császárrá. Septimius Severus az első az afrikai császárok sorában. Tizennyolc éven át azon fáradozik, hogy rendet teremtsen a polgári adminisztrációban és a hadseregben. Őt fia, Caracalla, a »bíborpalástos ember« váltja a trónon. Véres rémtettei, amelyek Commodusra emlékeztették a rómaiakat, annyira félelmetesek voltak, hogy a pretoriánusok prefektusa, Macrinus meggyilkoltatja. Macrinus magának tartja meg a császári címet, de egy női összeesküvés, amelynek élén Septimius Severus özvegyének, Julia Domnának a húga, Julia Maesa, egy szíriai nő áll, megbuktatja Macrinust. Julia Maesa saját fiúunokáját, Avitus Bassianust, Elegabal papját mutatja be császárként a szíriai légióknak. Macrinust végül volt cinkostársai gyilkolják meg, 218-ban. Trónra lépése után Bassinus fölveszi Elegabal nevét, akit korábban papként szolgált. Négy évvel később malomkővel a nyakában dobják a Tiberisbe. Bassinust unokafivére, Severus Alexander követi a trónon: ő 235-ben, egy Rajna menti lázadást követően tűnik el a történelem színpadáról. A lázadás nyomán egy új császár, Maximinus kerül hatalomra, akit brutális ereje miatt sokan csak cirkuszi erőművésznek gúnyolnak. Afrika nem is késlekedik ellenérzése kinyilvánításával: a nyolcvanéves aggastyánt, I. Gordianust emeli császárrá.
291
I. Gordianusnak csak annyi idő jut, hogy kinevezhesse fiát, II. Gordianust utódjául, majd Maximinus mindkettejüket meggyilkoltatja. E kettős merényletet követően a szenátus két császár mellett dönt: Pupeniust a hadsereg vezetésével bízzák meg, Balbinust pedig a polgári ügyek felügyeletével. Maximinus rögtön ellenük indul: őt Aquileia falai alatt gyilkolják meg, Pupeniust és Balbinust pedig a pretoriánusok mészárolják le. Végül egy tizenhárom éves gyerek, III. Gordianus (238–244) kerül a császári trónra...” (RAJMOND BLOCH – JEAN COUSIN: Róma története)
Aztán hasra fekszik a forró homokon, fáradtan, kapkodva lélegzik, vizes könyöke derekához préselődik, vállában még mindig ott lüktet az úszás minden izgalma, karjára támaszkodik, tenyerébe hajtja az állát, a kerek, csontos csukló bizsereg a hideg arcbőr érintésétől, tekintete a partot pásztázza, kígyó surran így a fű között, enyhe fuvallat lengeti így a levegőt törékeny kamillaszárakat ringatva, amelyek mintha csak a kagylótörmelékek, a pezselő homok, a simára csiszolt kavicsok ellenében kúsztak volna le a partra. Kiégett pázsit, vékony kórók, törpecserjék, fűpamacsok, fehér és kék izsóp, fűrészfogas mentalevelek, kakukkfű, kapricserje, amelynek tüskéin erdei madár pihés tollai ringatóznak. Ciprusok, mezei katicavirág, gyújtoványfű. Fagyalbokrok, gyermekláncfű, tölcsérvirág, a mirtuszok altató illata. Kissé hátrébb a bodza kelevényes szára. Aztán zöld tűlevelek, a glicínia kékes virágfürtjei, levelek örvénye az első tölgyfa legalsó ágán. A világ. Naptól kigyúlt homok, gőzfátyolba és érett illatokba vont pázsit, a kökényes és a fenyves foltja. Egy óriási platán. Erdő. Tekintete ott tévelyeg a kígyózó gyalogösvényen, míg az aranyszínű pántlika, amely az ő visszatértére vár, el nem tűnik a kaptató alján heverő sziklák mögött. Pihen, néhány pillanatra lehunyja szemét. Szuszogása egy kissé lecsillapul. Bőre megszárad, kiüt rajta a só. Sötét fény, a déli nap tüze, a napsugarak bágyadtan hulló nyilai. Forró hajfürtök. Perzselő homok, teste, amely már nem is vesz tudomást a tengeröböl érdes partjáról, hanem beleolvad abba, elsüllyed, eltűnik benne. Kevésen múlik, hogy nem alszik el, hogy nem vész bele az álom vizébe, hogy a lányról álmodjék... Miért késlelteti a visszatérést, mikor utolsó porcikája is érzi a lány szívének dobolását, amint szétteríti a vért a drága testbe, miért nem akarja hallgatni nyugodt pihegését, miért nem ugrik talpra, hogy szaladni kezdjen, ahogy tegnap is tette, a tölgyfa hűvöse felé, az alvó lány arcát bámulni? Szeme előtt a rét, a falevelekből és fűszálakból font háló, a fehéres, virágbalzsamú konstelláció, a száraz illatoktól terhes bozót, a gyíkok, bogarak 292
surranása, a legyek dongása, a madarak gyér szárnysuhogása, a szúnyogok szaggatott röpte, a pókok ijedt, szapora léptei, a lódarazsak zümmögése és a szitakötők szárnyának rostos cirregése. Háta mögött, kinyújtott lábán túl, néhány lépésre ráncos talpától a habos víz csobbanása, loccsanása, dübörgése, gyöngéd moraja. Kék tenger. Megtört, lehanyatló hullámok. A folyékony falanx rojtos rongyszőnyegének ismételt csapkodása, a homok vékony medreiben susorgó, visszahúzódó víz, néhány pillanat múlva visszadobja a tenger, és szétporlik a part szikláin, áttetsző, fölkavart, algaszálakat, egymáshoz dörzsölődő kavicsokat, vörös és fekete homokot, a rothadó fű éles levelecskéit őrlő hullámok, hangok, amelyeket meghall a fül, de nyomban el is felejt, himbálózás, ütemes csapkodás, hörgő légzés. Elcsigázott hullámok, a hőségben döglődő kagylók jódos szaga, a part ütemes ostorozása, álmosító, folyékony, görcsös csapások. Nézheted a tengert, egészen a horizont szürke határáig, ahogy hatalmasan, kéken, változatlanul elterül előtted, fölötted, míg a végtelen víz ott nem lüktet szemed csodálkozó, nyugtalan gömbjében. De mindez csupán ámítás. A tengernek nincs színe, nincs neki vége. Tenger, istenség, hatalom. A tenger nem hal meg soha. Beleugrani selymes vizébe, behatolni az istenség birodalmába, és lágyan, gyorsan, lelkesen, boldogan úszni a végkimerülésig. Még sose fordult elő vele, hogy így tudatára ébredt volna a „most úszva kell meglelni a nyugalmat” hatalmának, jó néhány napja pedig büntetésként kereste a partot és a víz fojtogató melegét. Büntette magát, le akarta győzni gyöngeségét, nyugtalanságtól föllázadt érzéseit, egyre szaporább szívdobogását, el kellett felejtenie egy időre a lány arcát, hogy aztán újra rátalálhasson önmagában, még ragyogóbban, még vidámabban, még beszédesebben, mint azelőtt, ahogy kacag vagy fenyőágból koszorút fon magának, ahogy egyetlen szó nélkül, álmatag tekintettel nézi a fiút, mellkasa felé tartva mutatóujját, elnézve, ahogy egy hangya ide-oda szédeleg sima, csúszós körmén. Khloé, szárba szökkent búza. Édes méreg. Égő seb. Forró méz. Khloé, fürge, csintalan tündér. Karcsú, bolondos, vidám, puha, törékeny szőke lány. Isten remeke. Dorkón haja rőt, mint a róka szőre, bőre sápadt, mint egy mütilénéi fehérnépé, szakálla leng, mint a bakkecskéé. Dorkón, a tehénpásztor Daphnisz előtt áll, és azzal dicsekszik Khloénak, hogy haja szőke, mint az aratásra megérett vetés, hogy termetesebb és erősebb és gazdagabb Daphnisznál. Dorkón ocsmány szavakat keres, hogy megalázza Daphniszt, mert fekete a bőre, mint a farkasé, mert bakokat legeltet, bűzlik is hát szörnyen, szája is csupasz, mint az asszonynépé, és kinyújtott kézzel sem éri el a tölgyfa legalsó ágát. De ki fog győzni a végén? Ki fog ékesebb nyelven szólni, hogy elnyerje Khloé csókját? Khloé bíráskodott. Mintha két fehérnép perlekedett 293
volna. Khloé nevetett. Fűzfa kosarában a gesztenyetollú, pihés pásztormadár-fiókák verdestek szárnyacskáikkal, igyekeztek kiröpülni a kosárból, borostyánszínű lábacskáik belegabalyodtak a madzagba, amely fogva tartotta őket. Daphnisz vörösre pirul a szégyentől. Mellkasában fájdalmas bizsergést érez. Tenyere hidegen izzad, mint a nimfaszobrok márványa. Khloé nevetett Dorkón szavain, hiszen a tehénpásztor két szürkebegyfiókát is hozott neki ajándékba. Dorkón mindenképp nevetségessé akarja tenni őt. Ó, te gyönyörű, vidám, felelőtlen lány! Daphnisz szólni készül, még jobban ég a szégyentől, szívesebben kerülné meg a szigetet térden járva, semhogy szépségét, erejét, talpraesettségét fitogtassa Khloé előtt. Dorkón vigyorog, büszkén várja, hogy mit válaszol a fiú. Ő pedig mélyet szusszan, és azt mondja, hogy bizony, sima állú, akár Dionüszosz, pedig ő mégiscsak egy isten, hogy bakokat legeltet, de nem bűzlik tőlük, ahogy Pán sem, pedig ő félig maga is kecskebak, hogy sötét ugyan a bőre, de talán jácint szirma nem sötét-e? És Zeusz talán nem az Amaltheia nevű kecske tejét itta-e, akárcsak ő csecsemőkorában? Végül még azt is hozzátette, hogy egy Dorkónnak adott csókkal Khloé csak a tehénpásztor álla sertéit csókolná, az érdes szőrszálak pedig fölsértenék az ajkát. És ilyenformán megnyerte a vetélkedőt. Ő, a suttyó gyerek, ékesebben szólt, a szópárbaj hevében ő érzett rá jobban, hogyan kell védekezni és hogyan támadni. Khloé semeddig sem fontolgatta ítéletét, rögvest felugrott, és Daphnisznak adta a jutalmat. Nedves ajaka puha volt, mint a láng, égő, jéghideg szája olyan volt, mint a folyékony, fehéres árnyék. Daphnisz pedig elkomorult, mintha nem is csókolták, de megmarták volna. Bódultan roskadt le a tölgyfa kiálló gyökereire, zavaros tekintettel nézett barátja, Dorkón után, aki sértetten elrohant. A pásztormadár-fiókák vergődtek a fűzfa kosárban. És az ő fölöslegessé vált szíve, az ő ijedt nyuszikaszíve? És a fülében doboló vér? Delelés ideje volt, egyetlen levél se moccant, térdére egy hőscincér pottyant hosszú, rézvörös, vékony, ruganyos csápjait mozgatva. A bogár mozdulatlanul feküdt a térdén, ő pedig úgy nézett rá, ahogy egy ismeretlen féregre néz az ember. A pázsit zöldjén túl, a fenyőfák közt szanaszét hevert a kecske- és birkanyáj. Mintha minden megfagyott volna körülötte, egyetlen porcikája se moccant. Légyraj dongott egy rekettyebokor fölött, Daphnisz egy csiga kékes, ragacsos, gombaszárhoz hasonlatos hulláját gyanította egy faágacska nyársán. A kakukkfű- és kamillapamacsok hidegen, zölden susogtak. Hátrafordította fejét a halk hangfoszlány irányába, tudván tudva, hogy arrafelé egy smaragd gyík zománcos testét fogja látni. A gyík megállt a homok szélén, apró, tüzes, kék és zöld csíkokkal tarkított tokája lüktetett, s ahogy a fiú ránézett, a gyík szemében mintha régi korok bronzcsillogását látta volna. Minden így 294
szuszog a nap alatt, mindenki bőrén ott cikáznak a vérszegény húscsatornák, s ahogy szuszogni kezdünk, megnyílnak ezek a sűrű csatornák, amelyek át- meg átszelik a bőrt, mint megannyi parányi ablak, s a vér meg a levegő mindig legyőzi az akadályokat. Mikor a vér a bőr felszínéről a mélységek felé tör, a levegő is viharos gyorsasággal hatol befelé, ha viszont a vér ismét a bőr felszínére kívánkozik, a levegő is kiszabadul, ugyanúgy, mint a víz, ha egy lány vörösréz klepszüdrával játszik. Ez történik az én véremmel is, és a Khloé vérével is, fűzte tovább a gondolatot Daphnisz, a zöld gyík dermedten állt, patinás bronzszobrához egy szúnyog közeledett, a gyík fekete nyelve kipattant és rögtön vissza is ugrott, a pikkelyes fúvóka lüktetett tovább, az élet is megy tovább, önmagával táplálkozik, és így mindig győzedelmeskedik. Daphnisz türelme fogytán volt, rátámaszkodott zsibbadt tenyerére, térdre állt, a füvek újra zizegni kezdtek. Ahogy a homokban ott maradt vékony könyökének nyoma, benne is úgy él még a Dorkónnal történtek emléke, Khloé testének még frissebb emléke, a bíborszínű lenvászon köntös, amelyet átdöf gömbölyödő mellének bimbaja, látja sudár, lebarnult combját, amelyet nem takar el a köntös, látja a tölgyfát is, amint leveleinek árnya az alvó Khloé arcán játszik, minden, minden olyan elevenen él benne, mintha ostor csattanna a nyers bőrön. A tölgymakk kupáiból éles hangokat csalhatsz elő, ősszel fölkavarhatod a lehullott faleveleket, merőkannát formálhatsz a tenyeredből, a tarisznyát barnás-zöldes, csípős-keserű gyöngyökkel szedheted tele, Lamón disznai beledugják orrukat a tele vályúba, a hó ragyog, és a zöld babérlevelek is feketének tűnnek a lágy hó alatt, éles fogakkal tépheted a szárított húst, a mécses pislákol, az ágy meleg, az éjszaka sötétje bő és jóságos gúnyaként terül rád, a tejjel kevert bor az ivóedényben erős és élénk, akár a tavasz. Úgy bámulod a lányt, hogy az szinte megrémül a tekintetedtől, lehunyja szép szemét, valamikor azt mondtad neki, hogy a nimfákhoz hasonlatos, Philürához, Klümenéhez, vagy talán Dóriszhoz, ám a nimfák haja nehéz és hideg, az acélos, megkövült kékség lehámlik szobraikról, mozdulatlan ajkuk sem piros többé, bőrüket eső és szél marcangolja, testük az idők végezetéig mozdulatlan marad, miközben, íme, Khloé melle emelkedik és süllyed, attól függően, hogy a levegő hogyan fészkeli be magát ebbe az isteni lénybe, hogy a menta- és mirtuszillat miként hatol be orrán át a lányba, hogy birtokba vegye az alvó húst, miközben, íme, ajaka barack, haja olyan, mint a nyugodt vízhullám, fürtjeinek hűvös sárgája akár a száraz borostyánlevél, és arca fölött a te arcod őrködik, a te szemed vigyázza álmát, orrcimpája úgy reszket, mint a tenger részegítő hullámai, hogy a végén rémülten, szédülő fejjel hőkölsz vissza, mintha feneketlen mélységbe zuhannál. 295
Régóta alszik már a lány, de a fiú nem meri fölébreszteni, figyelembe dermedve őrködik fölötte, a levegő hullámzását figyeli, vagy lenn, a fűben, a megőszült fenyőtűlevelek, a szentjánoskenyérfa vastag, kúszó gyökerei között kutatja azt a helyet, ahol a siketítően cirpelő, vidám kabócát sejti. S lám, mintha dobhártyája, igéző tekintete, nyakának vastag ütőere varázsolta volna elő, a fűszálak hálójából kimászott a fényre a kabóca, a lány lába mellé, aztán még tovább mászott, föl egészen a lány arcáig, feje alatt zsibbadtan heverő karjáig, s mintha a gondolatot akarná büntetni, a tölgyfa lombkoronája alatt, a kabóca hóbortos kri-krijének árnyékában máris ott termett egy fecske, mintha hegyes kő röpült volna alá valahonnan, hogy a hívatlan vendég életére törjön. Az aranygalléros, fekete kabóca ugrott egyet, be Khloé kebelébe, a fecske már nem tudta elcsípni, csak a lány arcát súrolta szárnyával, amint elsuhant mellette. A váratlan érintésre éles sikoltással felriadt álmából Khloé. Megpillantotta az elszálló madarat, látta, hogy Daphnisz nevet rémületén, szépen megnyugodott, és álomra szomjas szemét kezdte dörzsölni. Egyszer csak a ruha redői között megszólalt a kabóca, mintha hálálkodva az oltalmat köszönné megmentőjének. Khloé ijedt fölriadása, csodálkozó sikolya újfent mosolyt csalt Daphnisz ajkára, hogy aztán megrémüljön saját kezének természetes mozdulatától, ahogy a köntös nyílásán át a merész fogoly-kabóca után nyúlt, hogy napfényre emelje. Határozott, meggondolatlan mozdulat. Gyerekes buzgóság. Keze a lány enyhén szétálló, nedves levegőtől libabőrös mellei közé csúszik, amelyek tengerhullámként húzódnak vissza az érintés útjából, ujjai szédülten, magukról megfeledkezve simogatják a lány mellét, bordáit, hogy végül körülzárják az apró bogarat. És akkor érzi Daphnisz másodszor a vörös villámlást, a fájdalmas, szétspriccelő cseppeket ereiben, amelyek olyan zsibbasztóak, mint a sisakvirág mérge, hogy teste is meginog izmos lábán. Tekintete elsötétül, a tölgyek, az erdő, a rőt és zöld dombok, a magas fenyők árnyékában heverésző nyáj, a tárnicsszínű, sápadt égbolt, minden remeg, mint a víz egy áttetsző kancsóban. Khloé boldog, a kabóca vidáman cirpel a fiú tenyerében. Khloé megfogja a fiú csuklóját, szétfeszíti az ujjait, amelyek nyílnának is, meg nem is, megcsókolja a kabóca jácintszínű szárnyait, a pimasz bogár fürgén mozgatja tehetetlen, törékeny lábacskáit, Khloé nevet, vidáman perdül-fordul, megcsókolja Daphnisz arcát, „ez most szerencsét jelent, ugye?”, kérdi, és az el nem némuló kabóca ismét visszakerül a lány kebelébe. Hanyatt feküdtek mindketten, hátukat nekivetve a tölgyfatönknek, a lány halántéka a fiú meztelen vállán, még nem jött el a délutáni legeltetés ideje, nem lohadt még a nap arany tüze, és a hatalmas lombsátor alatt olyan hűvös 296
volt, mint egy kőkalyibában, egy vadgalamb kitartóan burukkolt, fáradhatatlan éneke néha mintha a szürinx hajlékony süvítésére emlékeztetett volna, Dahnisz pedig azon kapta magát, hogy a nyáját sirató, madárrá változtatott pásztorlány meséjét mondja, aki azóta is egyre panaszolja búját, hogy elbitangolt teheneit hiába keresi. Khloé álmatagon nézte a fiú mozgó ajkát, Daphinsz teljesen átadta magát a mesélés örömének, a fekete hajtincsek eltakarták fülét és homlokát, arca szomorú volt, mint a lassan legombolyított mese, amelyet meg-megszakított, hogy ezekben a szünetekben a füvek és levelek hallgatása, alig kivehető, fehéres susogása varázsolja el a lány érzékeit. És ő lehunyta szemét, a zárt szemhéjak alatt kegyetlen, hűvös-zöld fény lobbant, ahogy a víz törik meg apró örvényekben a homokpadkán, vagy ahogy a forrás tükre villan, miközben ott alszik a barlang szájánál egy kőköpűben. Fekete volt a fiú haja és sűrű fürtű, bőre meg napbarnított, úgy tűnt, mintha haja árnyékától lenne olyan sötét, s nyugodt mozdulatai, csillogó szeme, fehér fogai, a bársonyos bőr alatt élénken ugráló izmok olyan széppé tették, mint egy istent, Apollóhoz volt hasonlatos, Phoiboszhoz, akinek aranyozott szobrához Khloé apja, Drüasz áldozattal járult, mikor sajtot, gyapjút és bort vitt Mütilénébe. Daphnisz fürdik, és Khloénak kell megmosnia a hátát, meg kell érintenie a fiú törékeny testét, a váll kemény húsát, meg kell tisztítania a fiú csípejét a sártól és a ráragadt levelektől. Szépnek látta Daphniszt Khloé, és mivel szépsége addig még nem ötlött szemébe, azt hitte, talán a fürdő szépítette meg. De milyen nagy volt iménti izgalma, félelme, kétségbeesése! Két féltékeny bakkecske ugyanis egymásnak ugrott, és az egyiknek a heves ökleléstől fél szarva letörött. Fájdalmában nagyokat fújtatva futásnak eredt, a győztes pedig utána iramodott, és ádáz üldözésével percnyi pihenést sem tűrt. Sajnálta Daphnisz a sebesültet, bosszankodott a másik vakmerőségén, félt, hogy elbitangolnak az erdőben, felkapta hát botját, és kergetni kezdte az üldözőt. Egy anyafarkas prédálta ebben az időben a többi pásztor nyáját. Összejöttek hát a tanyaiak, és vermet ástak, hogy tőrbe csalják. A földet, amit a gödörből kihánytak, nagyobbrészt körben elterítették, a mélység fölé pedig hosszú, száraz ágakat fektettek, és a maradék földet rászórták, hogy a talaj visszanyerje eredeti képét. Ha most akár egy nyúl szaladt is volna át rajta, a nádnál is gyengébb gallyak összeroppantak volna alatta. Daphniszt elvakította a gazdagőg, lobogó hajjal, legényes dühvel, fölemelt bottal, átkozódva szaladt a kecske után. Aztán egyszerre elnyelte föld. Khloé fölkiált, Daphniszt szólongatja, leteszi öléből a becézgetett gidát, és már szalad is, szalad és kiabál, lába alig érinti a földet, nem is érzi, ahogy a szél beletúr hajába, nem is tudja, mit csinál, nem is gondol arra, hogy hol van Daphnisz, hogy mi is történhetett, hogyan kelle297
ne kimenteni Daphniszt, mitől vált ketté hirtelen a föld, hogy elnyelje a fiút. Hatalmas, sötét, földszagú verem tátong előtte, sehol egyetlen gyökér, amibe meg lehetne kapaszkodni, sehol senki, aki segíthetne. Ijedtség és boldogság, kétségbeesés, tehetetlenség és gyönyör. Daphnisz él. Khloé sír. Dorkón jut eszébe, a tehénpásztor, akinek sípját hallani néha a szomszédos legelőről, mikor az erdő és a tenger elhallgat. Khloé kissé megnyugszik, ismét szalad, Dorkón hallgatja, hunyorít a szemével, mert a lány türelmetlensége és kipirult izgalma még szebbé teszi najád-arcát, Dorkón nem siet, egy kötelet keres, folyton a történtek felől kérdezősködik, nevet, megbotlik egy farönkben, megkeresi a tarisznyáját, s mintha szándékosan késlekedne, hogy újra és újra és újra hallhassa a lány kérlelő szavait, kését övébe szúrja, fölemeli a fűből furkósbotját és ostorát, almával, darab sajttal, rozskenyérrel, marék fügével kínálja a lányt, megkérdi tőle, hogy szereti-e a madarakat és ki tudná-e rabolni egy erdei madár fészkét, hogy tudna-e királyi tücsköket fogni, Dorkón csak nézi a lányt, kinyújtja kezét, és megsimogatja a lány haját, mondván, hogy egy hernyót söpört le róla, végül mégis meglágyul a szíve, mert, íme, egy idő után már az áldozati állatnak fölajánlott, letört szarvú kecskebak után lépked, ők pedig letelepednek egy tölgyfa tövébe, hogy megvizsgálják, zuhanás közben nem sértette-e meg valamelyik tagját Daphnisz. Nevettek a történteken akkor is, és még most is nevetnek, ha eszükbe jut a dolog. Ó, emlékek és álmodozás, Daphnisz a mesét mondja, a lány hallgatja, és mindent maga elé képzel, amit hall, de szeme nem tudja feledni a fiú meztelen szépségét, se a forrás hűvösét, amelyben végül ő is megfürdött. S ez az emlék most Daphnisz meséjének ege alatt szökken szárba. Látja a fiút, kamaszosabb még, mint amilyennek mutatja magát, és mégis erősebb, mint amit a gúnya alól kilátszó test elárul belőle, büszke és bájjal teli, hajlékony és zsenge, s tudatában sincs, hogy mije van neki, nem érdekli, hogy kicsoda is ő tulajdonképpen. Micsoda napok következtek azután! De azt, hogy mit érzett, maga a lány sem tudta. Csak tűz és jég és álmatlan órák. És az örökös várakozás, hogy jöjjön már a reggel, hogy újra láthassa barátját, hallhassa szavait, láthassa kócos haját, hallhassa nevetését, hogy nevén szólíthassa őt. Kacagott ok nélkül, s ok nélkül eleredt a könnye, aztán hol elszunnyadt, hol megint felriadt, s arca sápadozott vagy ismét tűzben lángolt, hol moccanni se tudott, hol olyan vadóc volt, hogy versenyfutásra csábította Daphniszt a tengerhez vezető ösvényen. Mikor pedig magára maradt, ilyen szavak szöktek ajakára: „Beteg vagyok én most, s nem tudom, mi bajom. Fájlalom mindenemet, de sebem nem lelem. Bánkódom, pedig a nyájamnak sincs híja. Forróság gyötör, bár árnyékba húzódtam. Tüskebokor hányszor megtépett, 298
s nem csordult ki könnyem, méhecske is döfte fullánkját belém, mégis kívántam az ételt. De most olyan tövis hatolt a szívembe, amely mérgesebb mindannál. Bárcsak inkább Daphnisz furulyája lennék, hogy rajtam fújhatná dalait, vagy kecskéje volnék, hogy nyájában terelne! Daphniszt széppé tetted, kegyetlen forrás, én pedig hiába mosdottam vizedben!” Hogyne látná Khloé, hogy Dorkón daliásabb Daphnisznál, hogy karján jobban kidagadnak a kék erek, hogy férfiasabb a hangja, hogyne tudná, hogy Dorkón gazdagabb Daphnisznál! De mit gondoljon arról a buta, esztelen játékról, mikor Dorkón farkasbőrbe bújva elrejtőzött a forrást övező bozótban? Mintha tegnap történt volna: por szállong a fényben, lágy patadobogás remegteti a kiszáradt földet, szúnyograj zümmög a nyáj fölött, az ég vörös, mint a csecsemő sarka, bozontos, gyapjas, fehéres, kékes, tölgyfakéreg-barna és hamuszínű birkák és kecskék apróznak a völgykatlan felé, báránybégetés veri föl a csendet, a fejek habosan törnek előre, hatalmas szarvakat és hullámtarajhoz hasonlatos füleket lóbálva, mintha megannyi mozgó vakondtúrás, egyetlen aláguruló hógörgeteg lenne a nyáj, az út kanyarogva ereszkedik alá a szürke sziklák közt, nehéz, csípős, édeskés szag terjeng, az erjedt fű és a tej, a ganaj és a forró gyapjú szaga, szúnyogok rongyolják szét a levegőt kurta, megtorpanó röptükkel, ruganyos borókacserjék, szúrós kökényes és szamártövis mindenütt, a levegő füstszínűre vált, az égen pedig már ott az Esthajnalcsillag és a fehér hold karéja. A kutyák is ott lihegnek körülötte, ahogy fogolymadár fészkét kutatva átúsznak a magas füvön, a galagonya tüskés ágai alatt, a szőrös, nagy levelű kúszószeder máglyáin. A nap lenyugodott már, az ég olyan a sziklák fölött, mint a hígított vérbe áztatott fejkendő. Az este közeledtével mindig maguk köré gyűjtötték a kutyákat, füttyögetve terelték a völgyek felé, ráuszították a parti sziklarengetegre, a két nyáj összekeveredett, így terelték őket az utolsó itatás helyszínére. Mindig fölváltva tették meg a kővályúk felé vezető utat a törpefenyők között, most Khloé jött a forrásra a nyájjal, Daphnisz hátramaradt, hogy leveles ágakat tördeljen a kecskéknek legelés utánra. Sosem féltek a rájuk leselkedő veszélyektől, Khloé most is nyugodt volt, érezte orrában a völgykatlan fullasztó, keserű hűvösét, a paták monoton dobogása mögül már hallotta a forrás mély csobogását, a lemaradozó, törött lábú bárányt terelgette maga előtt, amelynek fürösztésnél egy türelmetlen berbécs szarva még a fülét is fölhasította, s ahogy így lépkedett, elgondolkodva mormolta a nimfák ősi himnuszát, amelyet anyja, Napé szájából hallott valamelyik estén: „Ó, nimfák, a nagy Ókeanosz tündéri leányi, Akik a dús rög alatt éltek mély, vízi lakokban, 299
Bakkhoszt fölnevelő szüzek és termékeny anyácskák, Erdők s rétek, a hűs levegőég fürge lakói, Árnyas barlangunk üregének díszei, gyertek, És ti is, akik a bővizü forrás őrei vagytok, Szép fejetekre a völgyből szedve virágkoszorúkat, Sziklás bércekről ha lejöttök karcsu bokával, Pán karján kurjongatván elropni a táncot, Gyertek nyájas szívvel a pásztorok áldozatához, Csörgedező patakot s bő termést adva cserébe.” Kicsit röstelkedett is e szavak emlékétől, amelyeket csak akkor lenne szabad kiejteni, amikor leteszi az áldozatot a barlang előtt álló szent szobrok lábához, Khloé mégis úgy dúdolta az éneket, inkább csak gondolatban, mint aki hivén hisz az ének ősi erejében, hogy az forró nyarakon sem hagyja kiszáradni a forrásokat. Az út összeszűkült, már nem volt messze a forrás, a nyáj első állatai már szét is szóródtak a kövek közt vékonyan csörgedező patak mentén, a kutyák jobbra-balra szimatoltak, lusta vakkantásokkal hívták egymást, széles tappancsaikkal letördelték a gyomokat, átsurrantak a sötét cserjéseken, aztán vadszagot szimatolva visszatértek a helyükre, hogy hirtelen vad csaholással falkába gyűljenek egy aprócska tisztás körül, bekerítve egy hatalmas, furcsa ordast, amilyent azelőtt sose láttak, deres, reszkető bundája volt ennek a fenevadnak, de szeme mégis mintha élettelenül csillogott volna, görbe, dermedt orra sem mozdult, és természetellenesen, tehetetlenül védekezett az őt minden oldalról tépő fogak ellen, s mintha rekedt, emberi hangon hörgött volna, mint egy farkas, és mégsem farkas volt, ahogy arra Khloé is rögtön rájött, de azért kivárta, hogy mi fog történni a továbbiakban, mert a komondorok szorgalma megnyugtatta, s Dorkón föltűnése az ijesztő, satnya farkasbőr alól nemhogy megijesztette vagy legalább méltatlankodásra késztette volna, hanem kirobbantotta belőle a nevetést, s így kacagott fölszabadultan még egy darabig, egyre halogatva a kutyák visszahívását, hogy megmentse a pórul járt tehénpásztort a fáradhatatlan szelindekek dühétől. Dorkón akkor azt mondta, hogy csak meg akarta ijeszteni, és ő hitt neki. Daphnisz is elhitte Dorkón hazugságát. Pedig Dorkón már nem gyerek, és olyan furcsán néz rá, valahányszor találkoznak... Mit kéne ezek után gondolnia? Elmúlt már dél, madarak röpülnek az erdő felé, vörösbegy és szajkó és hegyes, sárga csőrű, szürke tollú seregélyek. Fekete, csillogó, sókristályos szárnyú szitakötő döfködi át imitt-amott a levegőt. Hanyatlik már a nap. A tölgy hatalmas koronája beborítja a pázsitot. Néhány kecske legelészik. Egyik 300
kutya talpra ugrik, és bambán üget a völgy felé. Sündisznót, rókakölyköt vagy kígyót szimatolt? Egy olajbogyó színű, fehér begyű bíbic ijedten röppen le egy mirtuszbokorra, majd továbbröpül a tengerpart felé. A kutya unottan, vörös nyelvét lógatva lohol vissza. Szöcskék cirpelnek, és ravasz ánizsillat vegyül a levegőbe. Sirály éles rikoltozása zavarja föl a csendet. Daphnisz már elhallgatott. Khloé meg akarja kérdezni, hogy ő mit gondol a farkasjátékról. Miért várt rá akkor Dorkón? Csak azért, hogy megijessze? Miért visz neki ajándékokat? Daphnisz mit gondol ezekről? Miért van az, hogy valahányszor egyedül találja őt Dorkón, egészen másképp beszél, és kigyúlt tekintettel nézi? S hogy néha bátortalanul meg is simogatja? Mit jelentsen ez? Ő, Daphnisz, sose ölelte át. Lám, most is mennyire szeretné kinyújtani a karját, és átölelni meztelen vállát. Mégis inkább a mellére hajtja fejét. És a fiú beletúr a lány hajába. És a lány nézi őt, elnéz a feje fölött, át az ágak között, a levelek sűrűjén a tölgy folyékony, kerek csúcsáig, amely beleolvad az ég kék foltjába. Megremeg az ég nyugalmától. Beleborzong ekkora nyugalomba. Megrémül tőle, mint egy csóktól. Elmúlt már dél, a tölgy árnyéka hangtalanul fekszik el a füvek fölött. Mi lehet Daphnisz lelkében? Miért hallgat, miért nem néz rá? Mikor ért véget a pásztorlány meséje? Miért olyan forró a bőre, mikor az arca olyan mozdulatlan? Végül a fiú megfogja a lány kezét, s a lány nem kérdezi meg, hogy miért tette ezt. Inkább szófogadóan, szégyenkezve követi őt, amiért megfeledkezett a nyájról. Daphnisz pásztorsípján játszik, a nyáj pedig szétszóródik a kihalt legelőn. Ilyen örömöket hozott nekik a nyár. Mikor aztán már ősz derekán jártak, s a szőlő is beérett, türoszi kalózok vetődtek arra a vidékre. Könnyű, görögforma vitorláson jöttek, hogy el ne árulják barbár voltukat. Hatalmas álmakrahal-rajok hemzsegtek ezüstösen a sziklák körül. Nyugodt, egyenletes karcsapásokkal, a hátán feküdve, az ég túlvilági szépségétől megbabonázva Daphnisz elmerült a víz arany olajában, majd hálát adva a hajnali hideg fuvallatokért, ráérősen lebegett a nyílt tenger felé a sirályok éhes rikoltozása alatt. Nagyon korán volt még, a nap épp akkor készülődött hidegen átbukni a sziklákon, a kecskék gazdájukat keresve tanácstalanul ácsorogtak a lapos réten, beletörülték orrukat a harmatos fűbe, leharaptak néhány zsenge fűszálat, fejüket fölemelve komótosan hallgatóztak, majd szétszéledtek a bozótos felé, letépték a friss hajtásokat az ágakról, lerágták a fonnyadt zöld leveleket, aztán csak álldogáltak gazdájuk visszatértére várva. Mint két hosszú, de ügyes szárny, a legény karjai úgy szelték a vizet, meztelen teste lebegett, majd hasra fordult a vízben, mint egy húsladik, feszülő mellel siklott bele a szőke, folyékony világ végte301
lenjébe, a láthatatlan tengeri nimfák fémszínű teste felé. Nimfák várnak rá, és a hatalmas istenség. Az istenség mindenütt ugyanaz. A tenger minden cseppjében az ő élete lüktet, az ő életében pedig ráismerhetsz saját életedre. A tengeri istenségnek nincs arca, ő maga a tenger. És szíved együtt dobog az ő hatalmas, dübörgő szívével. Megérinted a vizet, behatolsz néhány pillanatra egy ismeretlen létezés titkába, amely régebbi, mint maga a világ, és az istenség befogad időtlen birodalmába, hogy te is érezhesd az igazi boldogságot, vagy a félelmet, hogy nem vagy egyéb, mint egy homokszem a tenger partján. Egy darabka élet a halandóknak is mindig kijut. Pedig várja őket a halál, úgy szállnak el a szélbe, mint a füst. Mikor előre elrendelt sorsát megpillantja, csak akkor hiszi el az istenség létezését, csak azután szégyelli el magát a halandó ember. Mindenki azzal dicsekszik, hogy mindenhez ért, pedig minden lépésnél meginog törékeny porhüvelye. Milyen keveset láthat, milyen keveset hallhat, milyen keveset foghat föl ésszel ebből a világból! Daphnisz mellkasának ütemes mozgásától most mintha a borszínű tenger is fölriadt volna álmából, halkan lüktettek a hullámok. Elgondolkodva, a végtelen vizektől szédülten, a nap nyilaitól megvakítva Daphnisz csak az utolsó pillanatban vette észre a fekete vitorlást. Mintha álmában hallotta volna a bőrszíjak csikorgását, a fürge evezők csobbanását, hogy aztán rémülten pillantsa meg az éles kardokkal fenyegetőző karokat, a szakállas fejeket és csillogó sisakokat, ahogy áthajolnak a hajó karfáján. A hajó még messze volt, de Daphnisz akadozó lélegzettel, riadtan doboló szívvel menekülni kezdett. Megfordult, és a partot látva őrült gyorsasággal úszott, de karja és lába mintha nem hallgatott volna rá. Kétségbeesett, kapkodó mozdulatai egy vízbe fúló férfi csapkodásai voltak. Sötéten, mint az éjszaka, kígyóként sziszegve a víz tenyerén a hajó villámgyorsan haladt a part felé. A büszke pásztornak nem volt menekvése. Néhány kalóz ledobta magáról a nehéz páncélt, a sisakot és a lábvértet, és beugrott a tengerbe. Egy ilyen szép termetű, csinos legény egymaga felért minden zsákmánnyal. A hajó horgonyt vetett az öbölben. A rablók szorosan összekötözték a fiú kézétlábát, aki hasztalan kiáltozott segítségért, beemelték a hajóba, és az árboc tövébe dobták néhány báránybőrre. Aztán elözönlötték a partot, egészen a falu határáig settenkedtek, de végül csak a tanyákat prédálták föl. Szétszóródtak a dombokon, megijesztették a pásztorokat, elfogták Dorkónt, akit kegyetlenül helyben is hagytak, elrabolták a csordáját, az ökröket terelve megpróbálták a kecskéket is összefogdosni, ám mivel siettek és a parasztok dühétől is tartottak, inkább beérték kevesebb zsákmánnyal, a hajó már így is tele volt ökrökkel, borral, sajttal és olajbogyóval, fölszedték hát a horgonyt, és gyors csapásokkal eveztek a nyílt tenger felé. Daphnisz pedig csak sírt 302
tehetetlenségében, és egyre apja, Lamón és Khloé nevét kiáltozta. Határtalan volt kétségbeesése, minden olyan villámgyorsan történt, sorsa olyan hirtelen fordult rosszra, hogy fájdalomtól bódultan, reménytelenségtől elkábított elmével és lélekkel egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy az istenektől kérjen irgalmat, segítséget, védelmet. A nap már a tenger fölött járt, Khloé épp akkor ért ki a rétre nyájával, és hozta Daphnisznak ajándékba az új furulyát. De amint meglátta a szétriadt kecskéket, meghallotta a mind hangosabb kiáltásokat, nem törődött tovább a birkákkal, elejtette a furulyát is, úgy szaladt Dorkónhoz, hogy segítségül hívja. Dorkón azonban a rablók ütlegeitől aléltan a földön hevert, s alig lélegzett már, mert sok vért veszített. De amint Khloét megpillantotta, régi szerelmétől kissé magához tért. Fölemelte fejét, könyökére támaszkodott, és nehezen találva a szavakat, fél lábbal már a sírban, elmondta Khloénak a csordaterelő síp ősrégi titkát, hogy egykor megtanította az ökröket, hogy sípja szavát kövessék, s szaladjanak dala nyomában, bármilyen messze legeljenek is. Ennyit szólt még Dorkón, aztán utolsó szavával kilehelte lelkét. Dorkón bosszúja és Daphnisz megmenekülése az ökröktől függött. Khloé pedig fogta a sípot, ajkához emelte, és akkorát fújt belé, amekkorát csak bírt. Mintha Pán sípján szólalt volna meg a dal. Az ökrök bőgése a távoli erdőt is megremegtette. És ami rögtön azután következett, az maga volt az isteni csoda. Az ökrök egyszeri nekiiramodással bőgve a tengerbe vetették magukat. És mivel a hajó egy oldaláról ugrottak, a víz megnyílt nyomukban, a hajó megingott, és a visszacsapódó hullámok elnyelték. Ami pedig Daphniszt illeti, látván, hogy a kalózok nem törődnek vele, fogával kioldozta kezén-lábán a köteleket, majd az ökrök nekiiramodása nyomán kitört pánikban a tengerbe vetette magát, és megmenekült. A parton meg ott találta a síró-nevető Khloét, szebben, mint valaha. Daphnisz boldogan borult a nyakába. Ezüstösen csillogva a vízsugarak alatt Khloé fölemelkedett, egyik karjával eltakarta mellét, mintha a fiú tekintete ellen védekezett volna, de félúton el is akadt a mozdulat, inkább másik kezével takarta el félénken a combja tövében domborodó pihés halmocskát. Szégyellte magát. Behajtott térde átszúrta a levegőt, a kerek dombocskára gyöngyházszínű fény vetült. Gyönyörű volt Khloé teste, meleg vállával, ívelt combjával, vizes haja lobogott, mint a kalásztűz, talpa belesüppedt a forrás partján tenyésző moha puhaságába, az egész lány szétolvadni látszott a zöldes csillogásban, s mintha teste is gyöngéd, hideg fényt sugárzott volna. Mennyi ideig tudja fenntartani ezt a márvány-mozdulatlanságot, mennyi ideig áll még itt ez a szuszogó, fehér húsú márvány, meddig fog még csillogni, mint a megfagyott tűz, meddig 303
kell még néznie Daphnisznak ezt a nagy szemű, vékony orrcimpájú, kerek arcú najád-testet, hogy a végén úgy érezze, az idő megáll, és megrendülten átváltozik örökkévalósággá? Kibontott haja hosszan, bodrosan hullt alá vállára, fejét bájosan hátravetette, tekintete mintha aláhullt, bíborszínű köntösét próbálta volna összeszedni a földről. Szája sarkába bizonytalan mosoly költözött, de keze nem mozdult, a test vonalai, amelyek átfolytak egyik a másikába, olyan édességet árasztottak, olyan földöntúli kellemmel ruházták föl a lányt, hogy Daphnisz nem bírta fölemelni kezét, hogy megérintse. Dorkónt eltemették. Virágkoszorúkat fontak, és a sírra tették. Ősi szokás szerint tejet loccsantottak és mustot csorgattak a friss hantra, pásztorsípot törtek el emlékére, végül tisztességgel megsiratták. Aztán elmentek a három nimfa barlangjához, hogy megfürödjenek a forrásnál. Akkor látta Daphnisz először a lány hószínű bőrét, szépségben ragyogó tiszta testét. És attól a naptól fogva szíve sajgott, mint az olyannak, akit méreggel étettek, lélegzete meg hol lihegve járt, hol pedig elfulladt. Veszedelmesebbnek hitte már Khloé fürdőjét a tengernél is, és úgy érezte, lelke a kalózok rabságában maradt, mert ártatlanságában a leghatalmasabb rablót, Erószt még nem ismerhette. LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ fordítása
Amfora. Metropolitan Múzeum, New York
Két asztúriai költő
Magyarul most az elsők között adunk hírt az önállóságát próbálgató asztúriai nyelvű irodalomról. Erősen vitatott, hogy a Spanyolország északi részén, a Kantábriai-tenger partján fekvő Asturias (Principado de Asturias) tartomány – 1982-től politikailag: „autonóm közösség” – lakóinak egy része által beszélt nyelv valóban önálló román (újlatin) nyelv az ibero-román ágban (ahogy azt egy szűk, de tudatos csoport gondolja), vagy inkább csak – a hivatalos tudomány nézetével megegyezően – a spanyol egy erősen dialektális változata. Egyes nyelvszociológusok véleménye szerint 100 000 ember beszéli első, további 450 000 pedig második nyelvként az asztúriai valamely változatát. (Érdekesség, hogy a Portugália északkeleti csücskében levő Miranda do Douro városka nyelvét is asztúriai jellegűnek tartják.) Az 1980-ban alapított Academia de la Llingua Asturiana igyekszik gondozni az asztúriai nyelvi és irodalmi örökséget és kialakítani normáit. Létezik asztúriai–spanyol és asztúriai–angol szótár, és törvény biztosítja, hogy 6–16 éves kor között második nyelvként lehessen az iskolában tanulni, de a törvénynek nem mindenütt lehet érvényt szerezni. Az első asztúriai nyelvű szöveget a XII. századból tartják számon, irodalmi szöveg pedig a XVII. századból maradt fönn először (Antón de Marirreguera, kb. 1600–1662). Azóta is mindössze néhány tucat íróról van tudomásunk. Az alábbi két költő verseinek a 2005 áprilisában, a pireneusi Farrera de Pallarsban tartott fordítószemináriumon készült katalán fordításait kétnyelvű kötetben publikálták (Passa` el temps desfent la memo`ria. Seminari de Traducció Poe`tica de Farrera, XIV). Institució de les Lletres Catalanes. Barcelona 2006. DÉRI BALÁZS
305
XUAN BELLO
A romok Ha ma – emlékezetemben – otthonról leereszkedem a lankás lejtőn, és nyár van és az emberek a telken szorgoskodnak, nevetve és boldogan – mint Horatius versében, egészen úgy – hatalmas kézzel szájukban szelíd szavakkal, szavakkal, miket még nem használt el a múló vagy már elmúlt évek eróziója, ha leereszkedem a lejtőn, mondom, még megláthatom magamat, lovon a nagyapámmal, nyolcéves vagyok, hallom a mindennapi és barátságos, mindig közeli hangot, nézd csak, ott öltek meg valakiket, köztársaságiak voltak, s az az erdő a Rebol.lu, ott éldegél a vaddisznó és ott temették el a mórok aranykecskéjét. De ma, csak azt a szédülést érzem már megint, azt az egyenetlen érverést, mely a halántékomon lüktet, s belefúr belsőnk sötétjébe. S kinézek az ablakon és nincs semmi, ami hívná a tekintetemet, vagy elhessegetné az emlékezetet, az elkoptatott, ismétlődő szavakat, egy olyan kor romjait, melyet nemtörődömségünkben veszítettünk el. Vakít a fény, amint megvilágítja egy elhagyott ház belsejét.
306
Maya A levegő titkos keze hajtja őket: lassan haladnak az úton a nap ökrei. Nyár van, sötétedik. Az összepréselődött csendből fiatal iskoláshangok bújnak elő. Ma a szomjúság tökéletes hangsúlya vezeti szavaimat. (Nem hallod, amint távolról átszűrődik a patak?) Semmi nem fordítja el az órák vonulását, az időét, mely lágyan égeti az aranyszín szalmát és a fölrepedezett földet. Miközben a kerékpárt kormányozod, nevetsz és jó erősen köszönsz. Megint tizenöt éves vagyok és te majdnem tizenhárom.
Nílus. Mozaik. Régészeti múzeum, Palesztrina
ANA VANESSA GUTIÉRREZ
Kezek Nagy kézzel, becsvágyó ujjakkal jöttem a világra. Helyet akartam keresni nekik; hogy hivatásuk legyen. De nem találtam eleven anyagot, hogy lenyomatot hagyhassanak a remegő ujjak. Azt gondolom, nem az én érdemem volt. Csak valamely más, eltűnt kezek öröklött sorsa. E csontok öntudata azt mondja nekem, hogy csak a csöndet fogják át. Határtalanság. Űr. Nem létező tér e hontalan ujjaknak.
Semmi után Többéves, állandó edzés és tökéletes stratégiák szövögetése után végül el tudtam fogni a reggeli fényt, mely rézsút hatol be a spalettán.
308
Öklömben érzem, ahogy reménytelenül igyekeznek a hamu-részecskék, kivergődni onnan, kiszabadulni kezem börtönéből. Végre el tudtam csípni az élet lényegét; s ez összetör… Nincs semmi tennivalóm. Most hogy éljek tovább? DÉRI BALÁZS fordításai
Aphrodité. Bronz. British Múzeum, London
PAWEL HUELLE
Mina*
Már régóta sejtettem, hogy nagyon kiegyensúlyozatlan, de betegsége számomra is megdöbbentő gyorsasággal harapódzott el rajta. Mina egyre gyakrabban járt át hozzám, és képes volt két-három órán át megállás nélkül beszélni, miközben egymás után szívta a cigarettákat. Monológja rendszerint a saját gyerekkoráról szólt, majd szép lassan áttért a vallásra, végül pedig elkerülhetetlenül a vágy sötét folyosóiba torkollott. Mina attól félt, elkárhozik. Istene kegyetlen és bosszúálló volt, folyton a hibáit, botlásait és eltévelyedéseit leste. Tudott büntetni, de nem bocsátott meg. Ítélkezett, de nem tudott szeretni. Teremtő volt, de pusztulást és romlást ígért. Mina rettegett ettől az istentől; ebben a félelemben annak az ötéves kislánynak a rettegését láttam, aki arra ébred az éjszaka közepén, hogy részegen üvöltöző apja ököllel veri az anyját. Nem tudtam meggyőzni, sem elmagyarázni neki. Mina gyerekkora, amelybe monológja oly gyakran belemerült, mintha csak levegőt akarna ott venni, számomra távoli és ismeretlen vidék volt – pedig ugyanabban az országban született és élte le első húsz évét, ahol én. A német határ közelében lévő sziléziai kisváros egzotikus szigetként jelent meg a történeteiben. A férfiak korán haltak, jellemzően hatvan előtt, a nők a három műszak és a folyamatos otthoni főzés között gyerekeket szültek, a fiúk pedig az első adandó alkalommal elmentek; ha pedig nem adódott alkalom, akkor a bányában dolgoztak – ez volt a dolgok rendje. Mina mesélt az apjáról, aki gyűlölte őt, az anyjáról, aki már tíz éve meghalt, a bátyjairól, akiket nem érdekelt a húguk sorsa. Mesélt az oroszokról is, akik pár ezren voltak a kisvárosban, és a szovjet katonák számára fenntartott városrészben laktak családjaikkal. Minát fagyos légkör vette körül. Mióta csak az eszét tudta, érezte az egész testét átjáró hideget, ez pedig szörnyű tapasztalat volt. – Mintha egy kútba merülnék alá – magyarázta türelmesen –, mintha egyre mélyebbre süllyednék, egészen addig, ahol már befagy a víz, és nincs levegő. * A Lengyel Intézet műfordítás-pályázatán I. díjat nyert fordítás.
310
Ebben az állapotban volt gyakran hónapokon át, és bár az ablaka alatt rügyeztek a fák és meleg nyári eső hullott, Mina érezte, hogy a testét egyre vastagabb hóréteg borítja, a karjai szép lassan jégcsapokká válnak, ahogy mellében és ölében süvít a fagyos téli szél. – Bárcsak megérintene egy fénysugár, bárcsak hallanék egy szót – mondogatta Mina –, akkor meg lennék mentve! De az, AKIRE VÁRT, nem akart ránézni, s még kevésbé szólni hozzá. Így hát alkalmi ismerősöknek adta oda magát; ilyenkor a sokáig elfojtott vágy a vulkán erejével tört fel. Észrevette, hogy amikor a teste elér az élvezetek zenitjére, a lelke félelemmel és kínnal telik meg. Először nem értette, de hamarosan rájött ennek a furcsa kettősségnek az okára: minden alkalommal ugyanazzal a férfival hált. A Sötétség Hercege ugyan folyamatosan váltogatta az alakját (lehetett az a fekete hajú vékony férfi, akivel a hotelben találkozott, vagy a szőke hajú a kereskedelmi osztályról), de a szenvedély csúcspontján mindig megmutatkoztak az igazi vonásai, amelyekben megdöbbentő módon egyesült egymással szépség és rútság. Ilyenkor retteneteset sikoltott, összetörte az épp keze ügyébe akadó poharat, és néha ki is szaladt a lépcsőre, hogy figyelmeztesse az embereket. Azután a fagy időszaka következett, és csak süllyedt, egyre mélyebbre; egészen a következő alkalomig. De AKIRE VÁRT, az csak nem jött, a Sötétség Hercege pedig csillapítván félig-meddig a vágyait csak a megfelelő pillanatot leste. Néztem a könnyeit. Tanácstalan volt, de én nála is tanácstalanabb voltam, látva szenvedését. Talán Istenről kellett volna beszélgetnünk, akitől Mina annyira félt, mert az megtévesztésig hasonlított az apjára? Hiszen egészen ideáig menekült előle a német határ menti kisvárosból. Itt végezte el az egyetemet, itt kereste meg a nyomorúságos betevőt a könyvtárban görnyedezve, de még mindig üldözte a tekintete, mint egy láthatatlan erő. Hiába próbált mesterkedni, varázsolni, nem tudott elrejtőzni a hatalmas isteni pillantás elől. Néhány hónapja győződhetett meg erről, amikor a gyóntatószék rácsai előtt térdepelve próbálta elmagyarázni a fekete csuhás férfinak szenvedései okát. A jég és fagy alól kicsapó lángokról mesélt neki, a vágy égető tüzéről, melyet semmi sem képes kioltani, és a Sötétség Hercegéről, akinek muszáj engednie. A fekete csuhás férfi kiszaladt a gyóntatófülkéből, és érthetetlen szavakat kiáltozott Mina felé; aztán hirtelen minden érthetővé vált. Ő volt az, a bosszúálló és féltékeny Jehova, személyesen. Végigkergette a templomon, hadonászott, és ugyanúgy fenyegette a kárhozattal, mint az apja. Mina egészen a tengerpartig futott, estig a homokban feküdt, és hallgatta, ahogyan süvít a szél.
311
– Pedig hát – mondogatta – elég lenne egy sugár, egyetlen szó, és meg lennék mentve! Próbáltam mondani valamit. Arról beszéltem, hogy a sugár vagy a hang, amelyre vár, lehet, hogy már egészen közel van, nagyon közel, nincs miért kétségbeesnie. Ilyenkor Mina majd felrobbant a dühtől. Amikor a Sion-hegyen kétszáz angyal földi leányok iránt lobbant vágyra, megégették azokat a pillantásukkal. Nem tudtak ellenállni, és ami ezután következett, az már a vég kezdete volt. A testetlen angyalok, színtiszta szellemi lények, a föld porával egyesültek – hisz mi más a nő teste, ha nem por? Bizony, a Sion-hegyen az angyalok a föld porával egyesültek, és elindították a romlást. De Mina nem ilyen égető és pusztító pillantás után vágyakozott, hanem egy testét finoman megérintő fénysugárra, amely áthatja a lelkét, és lágy zeneszó mellett (bár lehet, hogy ez csak egy láthatatlan lélegzet lesz) áldottá teszi. ARRA VÁR, akinek ilyen a pillantása. Hogyhogy nem értem ezt? Hogyhogy nem értem, hogy léteznek ennyire eltérő tekintetek? De még több dolog volt, amiről nem tudtam. Az öreg bánya tárnái, a felvonó álló kereke, az orosz katonák telepe, ahonnan időnként lövések vagy harmonikával kísért ének hallatszott, ugyanolyan messzi és idegen volt számomra, mint a Sion-hegyi bukott angyalok története. Mindezek között, mintha a Sion-hegy egy meddőhányó lenne Mina városkájában, ott bolyongott az apja kísértete. Ez a bozontos szemöldökű, lapátkezű ember gyűlölte Minát, amióta csak megszületett az ő külvárosi téglaházában. – Amúgy – mesélte Mina – Helenának kellett volna hogy hívjanak, de apám röhögve ordított anyámra, hogy egy ilyen ronda gyereket nem hívhatnak Helenának. És elnevezett Minának. A lapátkezű, bozontos szemöldökű ember a tökéletességre áhítozott. És mivel a világ csakúgy, mint Mina, a kisváros és az emberek híján voltak a tökéletességnek, az apa leszólt mindent, mert akármerre nézett, csak port, mocskot és repedést látott. A saját házukon is, ahonnan később átköltöztek a lakótelepre. Mina jól emlékezett a buldózerre, ahogyan leborítja a téglafalat és a piros színű tetőt, emlékezett a gyökerestül kitépett fára, ahogy a markoló acél állkapcsában lengedezik az ég világos háttere előtt. Mina, mintha csak az apja bosszantására tenné, a város legszebb lányává serdült. Melle és járása lenyűgözte a férfiakat, a telepükről néha kimerészkedő arany váll-lapos tiszteket és a kölni- meg cipőkrémszagú közkatonákat is, akik mind melankolikus tekintettel néztek utána. – Bármelyikükben rejtőzködhetett a Sötétség Hercege – mondta Mina –, de akkor ezt még nem tudtam. Csak az tudtam, hogy az apám a bukásomra vár. 312
Néztem elgyötört arcát és az olcsó cigarettáktól megsárgult ujjait. A története folytatódott, átugrálva az eseménytelen éveket és hónapokat – belső logikája olyan volt, mint egy labirintus, amelynek befalazták a kijáratát. Mina tisztában volt ezzel, valószínűleg ezért vettem észre a szemében időnként rémületet. Érezte, ahogy az őrület lassan-lassan úrrá lesz rajta, és az egyik lába ugyan még itt volt, ahol mindent meg lehet magyarázni, és nem feltétlenül bukott angyalok segítségével; a másik lábával azonban már a túloldalon állt. – Ez egy örvény, és leránt a mélybe – kiabálta, és nem nézett rám –, pár nap múlva leszólítom az első jobb pasit, megfogom a zakója ujját, és ezt mondom neki: „Keféljen meg, a rohadt életbe, mégis mit képzel?”, vagy kiállok az ablakba, igen, kiállok az ablakba, kidobom a melltartómat az utcára, csak lesz valaki, aki felhozza… Hangosan zokogott, arcát a tenyerébe rejtve. Ismeretségünk egyébként elég felületes volt: néha kiadott nekem pár könyvet, párszor találkoztunk az egyetem hosszú folyosóin, és váltottunk pár szót az időjárásról vagy a menzáról. Lassan megértettem, hogy egyedül van, és valószínűleg nincs is senki, akivel tudna beszélni. Senki sem ír neki, senki sem ugrik fel egy teára a kicsi, kopár szobájába… Végül, pár perc hallgatás után, egy cetlit nyújtott felém, rajta egy telefonszámmal. – Hívd fel őket – suttogta –, én képtelen vagyok rá. De mondd meg nekik, hogy fogják vissza magukat, különben beléjük marok, mint egy veszett szuka! Mondd meg nekik! Megértettem, hogy nem most készül először a kórházba. Amikor a fehér köpenyes férfiak megjelentek az ajtóban, Mina nyugodtan felállt a fotelből és elindult velük a kocsihoz. Az egyik férfi kisvártatva visszajött, mert meg akart tudni néhány dolgot a páciensről. Voltak dührohamai? Lehet, hogy családi konfliktus áll a depressziója hátterében? Előfordult hasonló eset a családjában? Nem mondtam semmit. Amikor végre elhajtott a kocsi, felsóhajtottam, mintha nagy tehertől szabadultam volna meg. Két nap múlva felhívott a kórházból. Egy csomó nem túl kellemes elintéznivalót zúdított rám. Be kellett fizetnem helyette a lakbért, beszélnem a könyvtár vezetőjével, elmenni a lakására a könyveiért, fogkeféjéért, törülközőjéért, papucsáért, és ezt mind bevinni neki. Ráment fél napom. Amikor később azzal állt elő, hogy odaadja a lakáskulcsát, és locsoljam a virágait, határozottan nemet mondtam. Megígértem, hogy hetente egyszer meglátogatom a kórházban, de ha valami hirtelen eszébe jutna, telefonálhat, nem kell megvárnia a pénteket. Álmosnak látszott, fejfájásra panaszkodott és az injekciókra, amelyekkel telenyomták az ápolónők. Mozdulatai lassúak voltak, nem tudta teljesen 313
behajlítani a nyakát és a derekát, mert elmerevedtek az izmai a gyógyszerektől. A tévészobában, ahol beszélgettünk, pizsamás alakok lézengtek. Bár a tekintetük kifejezéstelen volt és réveteg, idegesített, úgy éreztem, körülöttünk keringenek és hallgatóznak, mintha lenne valami titkolnivalónk. Ilyenkor elhallgattam, Mina pedig mereven bámulta az ablakot. Folyamatosan RÓLA beszélt, arról, AKIRE VÁRT. Miért nem jön már? Lehet, hogy ő, Mina, nem méltó arra, hogy meglátogassa? Vagy talán undorodik a testétől? De hát tudnia kellene, hogy a testén kívül még van lelke is, de még mennyire hogy van! Hisz ő olyan erősen érzi ezt a tiszta és szeplőtlen lelket, amelybe behatolhatna, mint egy kristálypalotába! Vagy lehet, hogy pont itt fogja őt megtalálni, az ágyak és a fehér ruhás ápolók között, ebben a bűzben és hangzavarban? És akkor betölti őt, ahogy az olaj tölti meg a korsót, Ő, aki viperafészekbe teszi a kezét, aki kinyit minden ajtót és zárat! Valahonnan az osztályról iszonyatos sikoly hallatszott, lábdobogás és kiáltások, Mina az ablakhoz lépve egyre halkabban suttogta imájának szavait – ő már valahol egészen máshol járt. Az egyik páciens a kertben, pulóverre húzott hálóköntösben, a fal tövében egy darab földet gereblyézett. Úgy tűnt, Mina nem vesz róla tudomást, továbbra is magában beszélt. Én a férfi aprólékos mozdulatait figyeltem, amelyek innen, az első emeletről különösen áhítatosaknak tűntek. A férfi gyakran szakította meg a munkát, és a friss nyomokat figyelte a felgereblyézett földön. Valamit keresett ott a tekintetével, aztán kétkedve rázta a fejét, és újból munkához látott. Amikor megjelentek az ápolónők és Minát a folyosón át az ajtóhoz kísérték, a gereblyés férfi mozdulatlanul állt a falnál és az eget figyelte. Az ezüstszínű felhők lassan úsztak át a park felett, a fák levelein keresztül lustán be-bevillant a napsugár, az erdőn túl pedig, a repülőtéren egy nagy személyszállító bőgette a motorjait. Egy hét múlva Mina püffedt arca baljós előjelként köszöntött. A szeme karikás volt, az ajka kisebesedett, olyan volt, mint a boszorkány a mesekönyvben. Egy almákkal teli zacskó leesett a földre. Letérdeltem a csúszós linóleumon és elkezdtem felszedni az almákat, ő pedig, mint akit gonosz szellem szállt meg, mély és rekedt hangon átkozódott, ocsmány kifejezéseket zúdítva rám. Minden az én hibám volt, rajtam töltötte ki csillapíthatatlan dühét. Én követtem az egyetem folyosóin, én tettem neki kétértelmű ajánlatokat, mikor visszavittem a könyveket, én jártam a nyomában az utcán arra várva, hogy végre enged mocskos vágyaimnak, és mert nem engedett, én dugtam be a kórházba, ahol kínozzák, injekciókkal, elektrosokkal és „minden szarral, amitől fölfordul az ember gyomra”. 314
Nem hagyott szóhoz jutni. Megint földhöz vágta az almákat. Görcsösen hadonászott, nevetett rajtam és ocsmány hasonlatokkal illetett. A Sötétség Hercege voltam, Isten sóvárgó fiainak vezére a Sion-hegyen, az orosz katona, aki megerőszakolta szürkületkor a parkban, pont akkor, amikor élete első randevújáról tartott hazafelé; az orvos is én voltam, aki megcsinálta az abortuszt; miattam vágta pofon az apja, miattam kurvázta le és zavarta el otthonról. El akartam menni, de Mina utánam jött, egyre gyorsabban kiáltozott, és a vállamnál fogva rángatott. A szája sarkában felgyülemlett nyál szanaszét fröcsögött, én pedig csak arra vártam, hogy végre befussanak a nővérek, és véget vessenek a jelenetnek, amelyben én voltam a vádlott. Ez hamarosan meg is történt, de Mina még egy jó darabig küzdött az ápolókkal, olyan erővel, amilyet nem is sejtettem benne. – Ő az! Ő az! – kiabálta nekik, miközben rám mutogatott. – Ő kefélte a kiskorú Minát! Zárják be az ajtót, ne hagyják elmenni! Hol az egyenruhája? Hová rejtette az arany váll-lapokat? Nem tudom leírni, mit éreztem akkor. A betegek és a látogatók titokban mind engem figyeltek – hozzá voltak szokva az efféle jelenetekhez, mégis éreztem a figyelmes pillantásokban egy ki nem mondott kérdést. A szétszóródott almák olyan háborítatlanul hevertek a földön, mint a biliárdgolyók – nem vettem fel őket. Amikor egy pillanattal később a kijárat felé tartottam, megállított egy orvos: B. professzor volt, a város legnevesebb pszichiátere és a klinika igazgatója egy személyben. A rendelőjébe akart hívni és kikérdezni Mináról, de én már a lépcsőn futottam lefelé, mintha csak egy ápoló lennék, és nem figyeltem a szavaira. Mégis követett tovább, fehér köpenye szárnyai lobogtak, és a beszélgetésünk inkább diplomaták eszmecseréjére emlékeztetett: formájában tartózkodó, és tele van eltitkolt információkkal. Végül, amikor megálltunk a lila akáccal benőtt fal előtt, és elmagyaráztam, milyen a kapcsolatom Minával, ő pedig a skizofrénia szakaszairól, valamint a szokványos és a kevésbé szokványos esetekről tájékoztatott, megpillantottam a gereblyés férfit. Az akác lila virágait és a frissen elegyengetett földsávot nézte, pontosan ugyanúgy, mint amikor az ablakból figyeltem. – Ez az állapot – folytatta az orvos – néhány hónapig is tarthat, aztán elmúlik a krízis; bár néha évekig is eltarthat, mint például – mutatott az ágyás fölé hajoló férfira – nála. Tudja, milyen régóta van itt? Harminc éve! Lefelé mentem a régi park sétányán, a kórházi épületek között. A rácsos ablakok mögött itt-ott betegek arcát vettem észre. Csak kevés bentlakó sétálhatott úgy szabadon a kertben, mint a gereblyés, háromszög alakú, bordó pecséttel megjelölt kifakult köpenyben. 315
Amikor a pszichoterápiás részleg elé értünk, B. professzor megállt és kezet nyújtott. – Fiatalember – mondta –, nagyon rendes magától… igazán tiszteletre méltó… már csak azért is, mert a betegünknek valószínűleg nincs senkije… Amikor végül megmondtam a vezetéknevemet, némi fejtörés után eszébe jutott az apám. – Együtt vitorláztunk a jachtklubban, egy rozoga német teknőn! – mosolyodott el szélesen. – Negyvenhatban. Igen, igen. Maga nem is tudja, milyen volt akkor Gdynia! Távozóban még hallottam, amint utánam kiáltja, hogy mindenképp ugorjak be hozzá, ha legközelebb jövök Minához. – És ne nyugtalankodjék! Hamarosan biztos megnyugszik! A következő napokban megpróbáltam nem gondolni Minára, a betegségére és a kórházra. De egy nap visszajött hozzám álmomban. Egy téglatorony tetején állt. Körülötte hullámzó fűtenger, én pedig rohantam felé, bokrokon és tüskéken át. Égő fáklyát tartott a kezében, és bár úgy tűnt, nappal volt, mégis elvakított a fénye. – Nem vagyok Mina – kiabálta, amikor már fönt voltam. – Helena vagyok! Verejtékezve ébredtem. Attól fogva az álom újra és újra megismétlődött, én pedig egyre nyugtalanabbá váltam. Elkezdtem kívánni Mina testét, de nem azt, amelyiket a könyvtárból és az egyetem folyosóiról ismertem, és nem is azt, amelyet a német határ menti kisvárosba képzeltem. A tornyon álló Minát kívántam; gyönyörű volt, teljességgel tökéletes. Mindeközben Mina valódi testével ijesztő dolgok történtek. Meghízott, az arca hétről hétre egyre durvábbá vált, feldagadt és püffedt lett, lassanlassan már Bosch képeit idézte; a tökéletes apátia és teljes mozdulatlanság pedig még el is mélyítette bennem az idegenség érzését, és olyan erős undort éreztem, amelyet a legnagyobb jóakarattal sem tudtam elfojtani. Azt hiszem, értette, amikor beszéltem hozzá, de csak unottan, mondatfoszlányokban válaszolgatott. Rengeteg dolgot szerettem volna megkérdezni tőle. Mivel foglalkoznak a bátyjai? Él-e még az apja? Hogy is volt azzal az orosz katonával, amikor élete első randevújától elvarázsolva a parkon át hazafelé tartott? Akkor csókolózott először, egy iskolatársával, az érettségiző osztályból, aki egy évvel idősebb volt. De ez nem lehetett több találgatásnál. Mina tekintetében taszító erő volt, ezért egyik kérdésemet sem tehettem fel. Igazából azt sem értettem, miért járok hozzá. Nem tartoztam neki semmi316
vel, nem voltak kötelezettségeim, katatóniához közeli állapota pedig bármiféle megértés lehetőségét kizárta. Látogatásaim egyre rövidebbek lettek, B. professzort pedig igyekeztem kerülni. A gereblyés férfi viszont egyre jobban foglalkoztatott, minden alkalommal ugyanazon a helyen találtam, a fal mellett. Állandóan ugyanazt a kis földdarabot túrta, és elmélyülten nézegette munkája nyomait. Minden bizonnyal keresett valamit a keskeny barázdák között, de sosem találta meg, így újrakezdte. Sokszor figyeltem a mozdulatait, elidőzve a falnál, ő azonban sosem figyelt fel rám, úgy belemerült a munkájába. A nyár vége felé rájöttem, hogy már nem Mina kedvéért jövök, nem is az álom miatt, hanem a bordó pecsétes köpenyt viselő gereblyés férfihoz járok – a pecséten a P a pszichiátriai osztályt jelölte. Arca semmilyen érzelmet nem fejezett ki, egy pillanatra sem jelent meg rajta sem mosoly, sem kétkedés, de észrevettem, hogy a föld fölé hajolva néha összehúzza a szemöldökét – valószínűleg meglepődött azon, hogy nem talál semmit. Bizonytalan kérdéseimre semmit sem felelt, amikor néhányszor megkérdeztem tőle: „Mit keres? Tudok segíteni valamiben? Elvesztett valami fontosat?” Néha felfigyelt a hangomra és felém fordult, ilyenkor láttam a szemét. Ugyanolyan kék szeme volt, mint Minának, de másfajta őrület tükröződött benne. Aszketikus alakja és olümposzi nyugalma egyfajta kihívás volt számomra. A falon túli világ, ahonnan jöttem, egyszerre csak kaotikusnak és kiszámíthatatlannak tűnt. Folyamatos változásában, a hangok és formák áramlásában ismeretlen irányba tartó folyóra hasonlított – míg a gereblyés férfit mintha mindez nem érintené, ő a saját misztériumának szentelte magát. Néma és elérhetetlen örökkévalóság pár talpalatnyi földön, ez valahol máshol rejtőzött. Egy alkalommal, talán szeptember utolsó péntekén, Minát nem vezették ki a társalgóba. Mozdulatlanul ült az ágyon, és amikor az arcára néztem az elkülönítő ablakán keresztül, megértettem, hogy a láthatatlan erő, amely oly kitartóan gyötörte, végül elszakította az utolsó szálat is, amely ehhez a világhoz fűzte. A professzor a hátam mögött hormonális és szomatikus változásokról beszélt, szövetekről, kémiáról, az agy rejtélyes vegyületeiről, amelyeknek nem jegyeztem meg a nevét, és hogy száz vagy kétszáz év múlva a biokémia megoldja ezt a rejtélyt is, tehát gyógyítható lesz az, ami ma még gyógyíthatatlan. Hallgattam. A professzor hangja nyugodtan és határozottan szólt, mintha orvostanhallgatóknak tartana előadást. A teret az üvegen innen „fehérjestruktúrák”, „génmutációk” és „agyi elváltozások” töltötték ki; az üvegen túl Mina volt: 317
leépülve, csúnyán, nyálasan, végérvényesen elhülyülve. Etetni kellett, fürdetni, öltöztetni, mint egy gyereket; meg kellett tisztítani a saját ürülékétől, amit megadóan tűrt, nem tanúsítva ellenállást. Talán AKIRE VÁRT, az végül nem jött el? A sötétség istenei, akiket a Sionhegyi angyal vezetett, elvették a lelkét, és rajta hagyták gyászos bélyegüket? Vajon létezett másik válasz? Huszonnégy éves voltam, és addig még sosem foglalkoztam teológiával. Katolikus neveltetésben részesültem, így mindig is távol tartottam magam az efféle spekulációktól, de Mina esetére muszáj volt valamiféle magyarázatot találnom – az üveg túloldalán, elhagyatottan, tanácstalanul, neki is szüksége volt a válaszra. Közben a professzor tovább beszélt, és csak egy pillanat múlva értettem meg, hogy miről: a gereblyés férfiról. Határőr volt, még azokban az időkben, amikor esténként egy traktor boronát húzott végig a parton. Minden reggel ellenőrizte a körzetét, és minden reggel meztelen talpak nyomait találta, amelyek a homokdűnéktől a tengerig vezettek, amint azt később elmondta, a többórás kihallgatásokon. Nem jelentette az elöljáróinak. Ugyanis ha a nyomok az ellenkező irányba vezettek volna, az instrukcióknak megfelelően feltételezhette volna, hogy partra szállt egy kém egy ellenséges tengeralattjáróból. De mezítláb? És mindennap, ugyanazon a helyen? Erre egyszerűen nem talált semmiféle magyarázatot, mint ahogy arra sem, hogy miért ott tűnnek el, ahol már elmossa őket a hullámverés. Hosszú éjszakákat töltött lesben állva, hogy valahogy megoldja a rejtélyt, de sosem látott senkit, a nyomok pedig minden reggel feltűntek, mintha csak gúnyt akarnának űzni a határőrségből. És ezután már nem hagyták nyugodni, mániájává és átkává váltak, bármit is csinált szolgálat után, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy másnap reggel, miközben vállán átvetett gépfegyverrel végigmasírozik a boronával végighúzott tengerparti sáv mellett, ugyanazon a szent helyen most is megtalálja a meztelen talpak nyomait. Egészen a dűnéig követte őket, de a nyomok megszakadtak, mintha valaki egyszerűen az égből pottyant volna oda, csak azért, hogy átsétálhasson a dűnék között, végigmenjen a boronával végighúzott sávon, majd eltűnjön a tengerben. Eltöprengtem, miért meséli nekem a professzor ezt a történetet. Amikor a rendelőjében porceláncsészékből kortyolgattuk a kávét, hirtelen rájöttem. – Azok a nyomok – mondta szarukeretes szemüvegét igazgatva – sohasem léteztek. A határőrnek már korábban is lehettek problémái, amelyek nem vezetnek tragédiához, ha idejében felfedezik őket. Ötvenegyben történt, hajnalban, amikor már felszállt a köd, és megcsillantak a tenger fölött a felkelő nap első sugarai. A határőr, mint már annyiszor, lesben állt és elbóbiskolt, és amikor felébresztette a hirtelen fény, meg318
remegett a szíve. A dűnék felől egy alak közeledett. Könnyedén ment végig a boronával végighúzott sávon, alig érintve lábával a homokot, az őr pedig nem tudott elszakadni a látványtól. Később többször is azt állította, hogy az alak vállaiból nagy szárnyak nőttek ki. „Állj, vagy lövök!” – kiáltotta, de az alak (abból a távolságból nem tudta megállapítani, férfi vagy nő) nem vett róla tudomást, folytatta útját a tenger felé. Akkor meghúzta a ravaszt, aztán még egyszer, a szárnyak között a lapocka fölé célozva. Rögtön odarohant, és egy fiatal nőt pillantott meg. Tizenkilenc vagy húszéves lehetett. Mozdulatlanul feküdt az eget bámulva. Meztelen lábát mosták a hullámok, a homok pedig felszívta a vérét, csak sötét foltok maradtak a helyén. A lány halott volt, a szárnyak pedig eltűntek. Így találtak rájuk egy órával később. A lány lába a vízbe ért, a határőr pedig mellette térdelt, sírt, hosszú haját simogatta, és az arcát is megérintette. – Végül – folytatta a professzor – nem sikerült megállapítani a lány személyazonosságát, és hogy az ügyet valahogy lezárják, illegális határátlépési kísérletet állapítottak meg. A határőrt a laktanyába helyezték, hogy ne kelljen többet kimennie a partra, és pár hónap múlva kiderült, hogy bolond. „Megöltem egy angyalt – írta a jelentéseiben –, és Isten megbüntet engem meg ezt az egész átkozott országot, ahol lehetségesek ilyen bűnök.” Ezek után irányították ide – mondta a professzor és rágyújtott –, tanársegédként vettem részt a kivizsgálásán. Nem tudta megmagyarázni, miért nem látta senki őelőtte a nyomokat. A szárnyakról azt mondta, biztos felrepültek az égbe, hiszen Isten nem engedheti meg, hogy halandó kezekbe kerüljenek. Nem sokkal azután gereblyét kért, azóta mindennap rendbe teszi a földdarabot. – Harminc év – mondta egy pillanat múlva a professzor. – Igen, pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy először kért gereblyét. Valami újságírót is érdekelt a története – folytatta –, tudja… bele akarta ásni magát az akkori ügyekbe. Persze végül nem találta meg a lány sírját, aki biztos angyal volt, nem nézhetett bele az aktákba. Ő pedig – mutatott az ablakra – nem mond semmit. Mióta elkezdett gereblyézni, teljesen felhagyott a beszéddel, ezért nem is lesz interjú, mert épeszű ember aligha hinne el ilyen történetet – nevetett fel gúnyosan és szárazon a professzor. Amikor a parkon átvágva már a kórház kapuja felé tartottunk, a professzor arról beszélt, hogy Mina betegsége ugyanolyan sokáig elhúzódhat, mint a gereblyés határőré, vagy akár még tovább is. Az agyban ugyanis rettenetesen bonyolult kémiai folyamatok zajlanak, amelyek természetét egyelőre nem ismerjük pontosan, így befolyásolni sem tudjuk azokat. Én a gereblye 319
nyelére gondoltam, ugyanolyan fényesre kopott, mint a templomi padok fája, amelyhez mindig ugyanott érnek hozzá… – Néha – fejezte be a professzor az előadását – elég egy jelentéktelen változás egy szövet vagy testnedv kémiai összetételében, és angyalokat vagy ördögöket kezdünk látni, hangokat hallunk, és sosem tudhatjuk, mivel végződik. Igen, igen… – mondta –, telefonálhat néha, de egyelőre nincs miért látogatnia. Tényleg nem volt miért. Mina nem gyógyult meg. Nem történt csoda, nem kapta vissza az egészségét és a szépségét. Olyan biokémiai anyagot sem fedeztek fel, amely meggyógyította volna. Nyolc év telt el azóta. Mina a zárt osztályon van, évente néhányszor idegrohamot kap, ezt apátia és közöny követi. Gyakran gondolok rá, csakúgy, mint az utolsó kórházi látogatásomra, két hónappal a professzorral való beszélgetés után. A fák a parkban már elhullatták a leveleiket, a földön pedig minden lépésnél reccsent a pocsolyákat borító vékony jég. Az ápoló megigazította Minán a köntösére húzott kabátot, ő pedig megállt a falnál. Valaki kiszólt az épületből az ápolónak, aki némi habozás után otthagyta Minát, mert látta, hogy már közel vagyok. Ekkor furcsa dolog történt: a határőr (gyapjúsapkát és kopott irhabundát viselt) ledobta a gereblyét, letérdelt, és kezét imára kulcsolva halkan imádkozni kezdett Minához, aki a frissen gereblyézett ágyás közepén állt. A szél száraz leveleket fújt a falról, a levegőben szállingózó első hópelyhek pedig ezüsthálóként hulltak a hajára. Egymás szemébe néztek. A férfi imádkozott hozzá, ő pedig némát fogadta a szavait. Amikor visszatért az ápoló, és kézen fogva elvezette Minát; arra gondoltam, hogy mindketten már nagyon régóta vártak erre a találkozásra. Mind a ketten nagyon boldogok lehettek abban a pillanatban, már ha a boldogság alatt a szenvedéstől való pillanatnyi szabadulást értjük, amíg nem érezzük a velőnkig ható fájdalmat. TEMPFLI PÉTER OSZIPOVICS fordítása
320
MATJAZˇ PIKALO 1
Pozitív totál
Alojz Krivogradnak – Futynak,2 bárhol is van
Tegnap este átöleltelek, mint akkor, amikor utoljára öleltelek át. Az ölelés testbeszéd, a kéz érintése identitást határoz meg. A szoba levegője elektromossággal telt, mint mikor eloltod a villanyt és végighúzod fejeden a pulóvert, s szikrákat vet. Ma advent második vasárnapja van, ezért és miattad gyújtom meg a második gyertyát. A koszorú tűlevelei a bőrömbe szúrnak. Vétek az, hogy élek? S hol vagy te s hol vagyok én? Az oszlopokról jégkardok lógnak, Ljubljana fehér. Hallgatnak az ágyúk, a barikádok maradtak. Miért, ha létezik pozitív totálisan, még képekben beszélni? A patkány, ha meghal, alsó állkapcsa megremeg, ristus sardonicus. Most már értem, a halált festetted meg.
1 Az eredeti kifejezés „totalni pozitiv” (totálisan pozitív) fotós szakkifejezés szavainak felcserélt változata, szójáték. 2 (1964–1993), szlovén fotóriporter, aki 1988–1989 között Koszovóban dolgozott. A ’90-es évek elején a balkáni háború eseményeit kapta lencsevégre, melynek képei a Times és a Stern újságokhoz is eljutottak. 1993 után, mikor börtönbe zárták Foča környékén, minden nyom eltűnt vele kapcsolatosan.
321
Olib
3
Berta Bojetunak4
Olib létezik, te azonban nem, az igazság szent. A ház ablakából madárszemekkel figyelem a szigetet, melyek már sohasem láthatnak. A halász énekel, a szamár legel. A levelekre cseppek peregnek, az égbolt még mindig sír. Isten akarja így. Most varjú vagy, ki a kőkerítésen az ajtó mellett elhaladva a kertben lépdel. Így sétáltál Ljubljana Óvárosában is. Minden ember, az olibiak szerint, megleli saját lámpását és szigetét. A szigeten, ahova biliárdodat elhoztad, új mólót készítenek. Azt hiszem, nem tetszene neked. Hagyjuk most azt az asztalt. A Fehér virág megházasodott és Amerikába ment. Tudom, hogy versem lehangoltan szól, de hat, ahogy mondtad. Csak egyvalami vigasztal – ennek az utazásnak a végén fivérként és nővérként találunk egymásra.
Kihalt bányák Bőröm illatos. Kullancs ereszkedik le a fáról, hogy vérrel igya magát tele. Évekig vártam, hogy valaki elmenjen mellettem, hogy elmesélhessem történetem. Hüvelyk- és mutatóujjam megégettem, a kukoricahajat el akartam szívni teljesen. A méhkasba rejtőztünk, de Mirko bácsi ránk talált. Egy erdei tisztásra leltem, ide járnak heverészni az őzek. A füvek földig hajoltak, mint egy állat hajszoltam előre magam, övig vizes lettem. 3 Olib a zadari szigetvilág azonos nevű szigetének nyugati partján fekszik, a sziget egyetlen lakott helye. 4 Berta Bojetu – Boeta (1946–1997) író, költő és színésznő. Két verseskötete és két regénye jelent meg életében, az egyikért Kerstnik-díjban is részesült. Versei magyar nyelven az Üzenet 2005/2. számában jelentek meg: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/101/bojetu.html
322
A gazda, ha nem eléggé élelmes és szapora, elrohad a szénája. A legelésző rémszarvas tekintete involvált. Ilyen a megrendelő kérése, ezért nem szalad az erdőbe. Az erdőbéli mendemonda éppen emiatt van kicifrázva. Az anyóka a kályha mellett olvas, mi vagyok én? Elhatároztam, hogy utazok egyet, objektívvé alakított ujjaim közt láttam, hogy csőrét miként vájta a ragadozó madár az egér kis koponyájába. Kimondtam: „Erőszakos kánnak sok a szőre”,5 de nem jött össze. A tehenek háta a tengerből kimeredő szirtekre emlékeztet. E patak rákjai beszéd tárgyává váltak, amikor magamnak lakást vásároltam. Az volt a kérdés, vajon előre- vagy hátrafele mozognak-e. A gabona zöld, az elhagyott bányákban felüti fejét a hűség.
Szivárvány emberek A pázsit füvét elfeküdtem, számban sóskát rágcsálok, az állatok párzásának a helyét eléggé pontosan meghatározhatom. Nyakam mögött megrezzent a bércse, amit öklöm köré tekertem, hogy vad fiúcskaként potyán szállhassak fáról fára. Amikor legutoljára beszélgettem egy tehénnel, úgy tűnt neki, mintha elment az eszem. Ezt onnan tudom, ahogyan rám nézett. Feltételezem, hogy elődeim olyanok lehettek, mint az
5 Utalás egy palindromra, amit nem jól rakott össze, eredetileg így hangzik: Erőszakos kannak sok a szőre.
323
a törpe a vörös légyölő galóca alatt. Csak így húzhatták meg magukat egy járatban, ahol aranyércet bányásztak, csak így maradhattak életben. E furaságomat, hogy mondataimat a sarkamból húzom elő, a mai napig megtartottam. A szárak fuvolám megvesszőzték, véresen kutattam az epres mögött, illatot ontott, díszdobozként nyílt fel: egy ligetet rejtett. Dalolásztunk és kezet ráztunk. Az eső után az égen egy jel tűnt fel, a szivárvány íve. Elmentem arra a helyre, ahol úgy rémlett véget ért vonala, és bekopogtam. Tenyeremmel arcomat elfedtem, mikor a házigazda felesége könnyeivel mosta meg lábam és hajának súlyával törölgetett. Testem áldozati eledel, a nevem: szivárvány ember. LUKÁCS ZSOLT fordításai
Váza Eritreából. Nemzeti Múzeum, Athén
JEANETTE WINTERSON
Teher
Önnön határaimon áthajolva Mit mondhatnék a döntésekről, amiket hozunk? A sors afféle ellenpólusa az elhatározásnak, s az élet jórészt sorsként értelmezhető. Születésemkor anyám továbbadott engem egy idegennek. Nem volt beleszólásom. Az ő döntése volt, az én sorsom. Később nevelőanyám is eltaszított magától. Azt mondta, nem tartozom hozzá, ami igaz is. Mivel nem volt, aki gondoskodna rólam, megtanultam gondoskodni magamról. A barátnőm azt mondja, Atlasz-komplexusom van. Kiskoromban, az éjjeli lámpám egy világító földgömb volt. Accrington nem volt ott a térképén, még Anglia is alig, de a világ tengerei végtelennek tűntek, és úgy hittem, addig hajózhatnék rajtuk, míg egy jobb helyre nem érnék, olyanra, ami az igenek, nem a nemek birodalma. Mikor még a kicsinél is kisebb voltam, az árvaházban, a szobám ablakán túl a világ egy nagy szuvenír glóbusz fényébe borult, mely fehér porcelánból lehetett. Olyan volt, mint a hold. Olyannak tűnt, mint egy másik világ. Addig-addig néztem, amíg a képe álommá olvadt, amíg az utolsó villamos is elsuhant, az útkanyarulatnál a gumiredők concertója által hallatva hangját. A glóbusz és villamos a társaim voltak, és a bizonyosságuk, hűségük tette elviselhetővé a savanyú tej szagát, a kiságy magas rácsait, a léptek keltette zajt a kopott linóleumon, a mindig távolodó léptekét. Eltávolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher? Mit is cipeltem valójában? 325
Most már tudom, hogy a múlt nem foszlik szét, mint egy délibáb. Rá kellett jöjjek, hogy a jövőnek, ha mégoly láthatatlan is, súlya van. A múlt és a jövő gravitációs vonzásában létezünk. Óriási energiát – a fénysebesség erejét – kívánja meg, ha meg akarjuk törni ezt a vonzást. Hányan vannak köztünk, akik valaha is kiszabadulhatnak keringési pályájukról? A szabad akaratról gyártott különös képzetekkel és az életünknek irányt adó, önsegítő tanfolyamokkal gyötörjük magunkat. Hisszük, hogy önmagunk csodája lehetünk, és hogy egy lottónyeremény vagy egy guru újjáteremti a világot. Az őseink hittek a Sorsban, mert felismerték, milyen nehéz bárki számára bármit is megváltoztatni. A múlt és jövő vonzereje olyan hatalmas, hogy összeroppantja a jelent. Tehetetlenül viseljük a megörökölt és a saját viselkedésünk által újjáélesztett minták súlyát. A teher elviselhetetlen. Minél többet cselekedtem, annál többet cipeltem. Könyveket, házakat, szeretőket, életeket, mind a hátamra tornyozva, mert ez volt mindig a legerősebb testrészem. Edzőterembe járok. Fel bírom emelni önmagam súlyát. Fel bírom emelni a magam súlyát. Fel bírom emelni a magam terhét. Hadd meséljem újra. Külön bejáratú Mars Atlasz a Marsot nézte. A Marson nincs élet. Van valamiféle vékony és illékony légköre, s a felszíne porviharok és hurrikánok vendéglátója. A Mars felszínét nem fedi föld, holmi regolit nevű anyag takarja – élettelen kövek kevercse –, vándorkövek, kis kavicsok. Ezek völgyeket meg töltésutakat alkotnak, és annak is vannak jelei, hogy egykor, eónokkal ezelőtt víz folyt rajtuk keresztül. Most nincs rajta víz sem. A felszínen legalábbis nincs. A felszín alatt egy mérföld mélységig örök a fagy. Az alatt sósvíz-tartó rétegek találhatók, mínusz húszfokos fagyponttal. Bizonyos délutánokon a Marson éppoly napsütött időjárás van, mint Ausztráliában. Éjjelre a szén-dioxid a száraz völgyek aljára ülepszik, a szárazjég ködébe. Mi kellene ahhoz, hogy megolvadjon a jég és kiszabaduljon a víz? Mi kéne ahhoz, hogy egyetlen növény növekedni kezdjen? 326
Atlasz, a kertész, néha elképzelte, amint mély kutakat üt az öntudatlan fagyba és felvirágoztatja az életet a naptól elhagyott bolygón. Félrelapátolná a regolitot, termőtalajt hozna. A föld az aktív felszíne egy élő bolygónak. Ott feküdne a sárban és álmodozna. Az álmai mindig ugyanarról szólnak: határokról, vágyról. Képzeletének határtalan univerzumában nem szenvedne el büntetést azért, mert a lehetetlent akarja. Miért ragaszkodnak az istenek a korlátokhoz és határokhoz, amikor még a bolond is látja, hogy ezek csak szabályok és tabuk – szokásrend, melynek célja, hogy helyhez kösse az embereket? A lázadást mindig így büntették – a szellemet bebörtönözve, elvették azt a kevés szabadságot is, ami adatott. A Keletre gondolt és a palackba zárt dzsinnekre. A veszélyes dolgokat bezárva kell tartani. Ő veszélyes dolog volt, így a testét ott fogták börtönőrnek, hogy az elméje ne menekülhessen. Persze, rossz irányból közelítettek. Az elméje folyton menekült. A testét elfogták, de a gondolatait nem. Egyszer már létrehozott egy kertet, és most az foglalta le, hogy elképzelt egy másikat, bonyolultat és fantasztikust, mely a semmiből teremve életre kel. Fallal kerítené el ezt is, ahogy a Heszperidák kertjét elkerítette, és tudta, hogy ezek között a maga gyártotta falak közt teltek a legboldogabb idők. Igaz, és mégsem az. A falai, rajtuk kapukkal, melyek mindig félig tárva álltak, ha benn járt. Csak akkor voltak zárva, mikor távol volt. Féltékenyen védte a határait mások betolakodásától – ez volt az elsődleges oka, amiért háborút kezdett az istenek ellen – bár azok azt mondanák, elbitorolta, ami az övék volt. Demarkációs vonalak, ellenőrző pontok, határvédelem. Mindez a szabadság nevében. Számomra a szabadság a te megfékezésedet jelenti. Atlasz tudta, mert nem volt hülye és mert a világ minden ideje a rendelkezésére állt, hogy valahol hibádzik az érvelése. Tudta aznap, Héra mellett, mikor leszedte az almákat. Úgy ismerte ezt az érzést, mintha azóta is benne növekedett volna. Határok. Vágyak. Fölforgatta a szavakat, akár a köveket. A szavak kövek is voltak, szárazak és zordak, mint a Mars regolitja. Semmi sem nőtt ki azokból a szavakból. Ezek voltak, amiket fel kellett volna törnie, jó talajjá morzsolnia. Ezek voltak, amiket öntöznie kellett volna, figyelnie, mellette aludnia, várva az élet első jelére. Az ő külön bejáratú Mars bolygója. Ott élt most. A kertnek nyoma tűnt. 327
A világ hőse Héraklész gyakran gondolt Atlaszra… Atlasz magányosan a magasba emeli a Kozmoszt, mint egy kisfiú a labdát. Héraklész soha többé nem látogatta meg Atlaszt, visszatartotta egyfajta szégyennel vegyes félelem. Csalt, hogy győzhessen, ezzel tisztában volt, de hogy is hibáztathatta magát? Okolják Hérát. Okolják az isteneket a rá szabott képtelen feladatokért, melyeknél bármelyik másik ember elbukott volna. Az idő elhomályosította ezt a ballépést. A gondolat-darázs mostanra már szinte egyáltalán nem szurkálta. Csak néha jelentkezett az a zümmögő elégedetlenség, ami arra ösztönözte, hogy tépné le a saját fejét és hajítaná az űrbe. Most más gondolatok foglalták le. Új feleség szerzésére készült. Déianeira az a fajta nő volt, akit mindenki magáénak szeretett volna. Dionüszosz lánya volt és rendelkezett annak minden különcségével. A teste olyan volt, mint egy örömünnep, a bőre sima, mint a bor, vágyott az élvezetekre és egész éjjel kész volt rá. Tökéletes volt Héraklész számára. A hős a tőle megszokott módon igyekezett hatni rá, kérkedett és mutatott pár trükköt a bicepszeivel. Megígérte neki, hogy magával viszi az utazásaira. Szüksége volt feleségre és nem élt egyetlen törvényes gyermeke sem. Azokkal, akiket nem ő ölt meg tévedésből, mások végeztek a kedvéért. Mindemellett a jövendölés is úgy szólt, hogy ha nem hal meg a következő tizenöt hónap során, csöndes boldogságban éli majd az életét. Eljött az ideje, hogy megállapodjon. A házasságot követően ők ketten boldogan és meghitten utaztak együtt, míg el nem értek egy gyors sodrású folyóhoz. Mialatt azon tanakodtak, hogy keljenek át, odaügetett Nesszosz, a kentaur és felajánlotta, hogy amíg Héraklész keresztülússza a folyót, ő a hátán átviszi Déianeirát. Feleségét Héraklész óvatosan a kentaur szőrös hátára emelte. Ám Nesszosz ahelyett, hogy a vízbe merült volna, eliramodott Déianeirával, a közeli erdőbe vitte őt, ahol meg akarta erőszakolni. Héraklész üldözésükre indult és íját felajzva fél mérföldről mellbe lőtte Nesszoszt. Amikor a nyílvessző eltalálta, a kentaur éppen mellső lábaira támaszkodva állt Déianeira mezítelen teste fölött, s vesszeje tartalma a nő hasára csöpögött. Rárogyott a nőre és haldokolva még azt mondta neki, hogy kiengesztelésül megajándékozza őt egy bűbájjal. Gyűjtse össze az ondóját, keverje össze a nyílhegyre tapadt vérével és használja ezt, hogy örök hűség328
ben tarthassa meg Héraklészt. A nőnek csak ennyit kellett tennie. A kentaur sajnálta. Isten hozzád. Déianeira összegyűjtötte bátorságát és a kevercshez valókat, mielőtt még Héraklész nagy robajjal megérkezett volna, hogy Nesszosz testét kettétépje és a bokrok közé hajítsa. Asszonyának meztelensége annyira felajzotta, hogy ő maga szeretkezett vele, fejét a vállába fúrta, a nő haja az ő nyakára omlott. Déianeira tágra nyílt szemmel feküdt, befogadva a férjét, s a gyorsan mozgó felhőket nézte. Héraklésznek sosem volt nyugta. Mindig volt egy következő nő: egy futó kaland, egy szajha, egy szerető, egy mulatósné, egy jutalom, egy váltságdíj, egy hadizsákmány, egy földműves lánya, egy istennő. Héraklész sosem ígért hűséget. Ez természetével sem egyezett és hajlama sem volt rá. Déianeira azt hitte, figyelmen kívül tudja hagyni ezt. Házasok voltak, a férje nyilvánosan tiszteletét nyilvánította neki, s gyermekeinek apja volt. Bizony, jól kijöttek, ami Héraklész számára új volt, és Déianeirának is meglepő. Az asszony tudott szekeret hajtani, jó lovas volt, és a férjével együtt gyakorolt célba lőni. Héraklész csodálta őt. Tudott beszélgetni vele. Ez volt a legjobb, ami valaha érte őt. Azt hitte, ezt a nő is tudja. Azt hitte, ennyi elegendő. Bizonyos értelemben elég volt, de amikor az asszony a víztükörben nézte magát, félni kezdett az öregedéstől. Hogyan tartsa meg majd a férjét, ha a teste már nem lesz többé olyan, mint egy csobogó patak? Még néhány év és más férfiak sem kívánnák már igájukba hajtani, jóformán észre sem vennék. Maga Héraklész megszabadulna tőle, ahogy megszabadult bármitől, ami az útját állta. Déianeira nem ismerte a jövendölést. Nem tudta, hogy ő a kiválasztott. Ő volt a kiválasztott. Bizonyos idő múltán Héraklész elindult, hogy beszedje egy fogadás díját. Ő soha egyetlen sérelmet sem bocsátott meg. Mielőtt még Déianeirával találkozott volna, Eurüsztheusz király lányát, Iolét remélte elvenni. Annak rendje és módja szerint el is nyerte a kezét egy íjászversenyen, de az apa nem volt hajlandó megválni a lányától. Héraklész, akár házas volt, akár nem, Ioléra mint saját tulajdonára gondolt. Átlagos nap volt ez egy hős életében. Ágyba vitte a teát Déianeirának, összegyűjtötte a seregét, és elindult, hogy eltiporja Eurüsztheuszt. Hamarosan égett annak városa, a lakosokat kardélre hányták és Héraklész berontott a királyi palotába, ahol nekilátott, hogy elmetssze Iolé valamennyi családtagjának torkát. Ahányszor egyet elfogott, legyen az nő vagy férfi, a torká329
hoz tartotta a tőrét és azt kiáltotta: Iolé! Mondd, hogy az enyém leszel és ezt itt életben hagyom! Iolé, semmint hogy behódoljon Héraklésznek, inkább végignézte egész családja legyilkolását. Amikor aztán Héraklész a lány utolsó megmaradt testvérbátyjának beleit ontotta éppen, Iolé felrohant a városfal tetejére és a mélybe vetette magát. Héraklész a félholt testet elhajítva, kirohant, hogy lássa, mi történik. Iolé, ahelyett, hogy szétroncsolódott volna, finoman siklott alá az erődfalon. A szoknyái ejtőernyőt formáztak a félelmeiből. Miközben földet ért, Héraklész elkapta őt, s egyik keze mindjárt a lány lábai közé mozdult. Ahogy vállára vetve vitte a lányt, s vesszeje duzzadt, piszkos véres ujjaival masszírozta a lány pináját és az megnedvesedett. Iolé soha nem érzett ehhez hasonlót és mire a hős a hajója priccsére hajította őt, ugyanolyan szenvedéllyel csókolt vissza, ahogy a férfi csókolta. A lány szűk volt és készen állt, és Héraklésznek ez tetszett. Úgy gondolta, ezt itt meg fogja tartani. Amikor Déianeira fülébe jutott férje tetteinek híre, nem haragot, inkább sajnálatot érzett Iolé iránt, ám amikor meghallotta, hogy Héraklész haza akarja hozni a lányt, hogy az velük éljen, büszkesége felizzott. Iolé sokkal fiatalabb volt őnála és szerette Héraklészt, vagy legalábbis úgy hitte, szereti. Héraklészt pedig elkábította az új játéka. Az élet így elviselhetetlen lenne Déianeira számára, és ha panaszkodna emiatt, Héraklész nem törődne vele, esetleg el is hagyná. Üzenet érkezett, hogy Héraklész áldozatot akar bemutatni Zeusznak, mielőtt hazatér. Arra kérte Déianeirát, hogy küldjön neki egy új inget, amit az áldozat bemutatásakor viselhet. Eljött az asszony ideje. Emlékezett Nesszosz szavaira, kinyitotta a szobája ajtaját és elővette a kevercset a falban lévő rejtekhelyről. A gyapjúcsomó még ugyanolyan ázott és nedves volt, mint azon a napon, amikor felitatta vele a vért és az ondót. Nem árasztott sem szagot, sem hőt. Az asszonynak minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, becsapták, de úgy tűnt, ez az egyetlen esélye, így óvatosan Héraklész új ingéhez dörzsölgette a pamacsot, majd száradni tette a ruhadarabot. Héraklész éppen Iolé mellett feküdt az ágyban, amikor az ing megérkezett. Hagyta aludni a lányt, és kilépett a tiszta hűvös reggelbe, mely olyan különösen értékesnek tűnt neki aznap. Oltárt emelt Zeusznak, s tizenkét ökröt – melyeket puszta kézzel ütött agyon – helyezett el az oltár körül, aztán felkészült az áldozat bemutatására. 330
Ezek után hazament volna. Összebékíti Déianeirával Iolét. Boldogan él. Egy feleség, egy szerető, rengeteg gyerek, rengeteg bor, tekintély és végül némi béke közepette. Talán még kertet is épít magának. Hirtelen Atlasz került elé gondolatban, csillag-csendesen. Egy pillanatra újrakezdődött az a zümmögés, a szokott helyen, a halántékánál. A fejére csapott. A zümmögés megszűnt. Déianeira elküldte az inget. Felment a szobájába és lehevert az ágyra, amit Héraklész készített kettejük számára. A nap besütött az ablakon és ő hirtelen ocsmány égésszagot érzett. Lenézett a padlóra, s látta, hogy az ázott gyapjúból ott maradt egy kis darab. A nap felhevítette, s most parázsló, fortyogó csomóvá lett. Gázbuborékok pattogtak belőle, és a méregből áradó füst megtöltötte az egész szobát. Miközben kitántorgott, Déianeira ráébredt, hogy Nesszosz becsapta őt. Az ing nem visszacsábítja, hanem megöli Héraklészt. Magához hívatta leggyorsabb küldöncét és az ing után szalajtotta. Megesküdött, hogy ha Héraklész meghal, ő sem él tovább. Élezni kezdett egy kést. Héraklész elrendezte az oltárt. Meggyújtotta a szent lángokat és visszalépett, hogy felöltse a tiszta ruhát. Egy szolga átadta neki a szép inget, amit Déianeira küldött, ő pedig, miközben fölvette azt, áldotta az asszonyt és magában megesküdött, hogy ha az Déianeira kívánsága, lemond Ioléról. Rájött, mennyire szereti a feleségét, holott annak előtte senkit nem szeretett. Iolé pompás teremtés, de csak egy lány. Szerezhet még másikat ebből a fajtából. Előrelépett és tömjént öntött a toronymagas lángokra. Révületében nem hallotta háta mögül a szolgái között támadt nagy zűrzavart. Megérkezett Déianeira futára és mivel a szolgák feltartották, megpróbált utat törni Héraklészhez. „Héraklész!”– hangzott a kiáltás, de már túl későn. Héraklész megfordult, a lángok a ruhájába kaptak és elkezdték felszabadítani a szörnyű mérget. A hős felordított megpróbálta letépni az inget, de az még jobban rátapadt, és a bőre volt az, amit szárazra sült rétegekben lerángatott. Ember nem ölheti meg Héraklészt, csak egy holt ellenség. Emlékezett a jóslatra. Miközben eszét vesztve rohant a tenger felé, újra meg újra a felesége nevét kiáltotta, Déianeira pedig hallotta őt és tudta, mit tett, ezért fogta a kést és szíven szúrta magát. Héra a távolban gúnyosan mosolygott. Héraklész végre végzett magával. Héra tudta, hogy ez történik. LENGYEL TAMÁS fordítása 331
WOLTER SEUNTJENS
Dialógus a halhatatlanságról Kísérlet filozófiai terrorizmusra […] merő terrorizmus. JORGE LUIS BORGES
STRATO Kedves Psycholalus barátom, beszéljünk ma az ember halhatatlanságáról. Szeretném véglegesen lezárni ezt a kérdést. Tudod, hogy már torkig vagyok vele. PSYCHOLALUS Teljesen egyetértek veled, kedves barátom, de önbizalmadat sajnos nem oszthatom. Úgy sejtem, a kérdés örökké velünk marad. Szó szerint. STRATO Mire célzol? PSYCHOLALUS Bocsáss meg, ha homályosan fogalmaztam. Igazából azt akartam mondani, hogy tudni vélem: az emberi lélek halhatatlan. STRATO Ez bizony különösen hangzik egy olyan férfi ajkáról, aki büszke kritikus szellemére. Hogyan gondolhatod komolyan, hogy az emberi lélek halhatatlan? Azt hittem, sokat adsz tudományos felfedezéseidre, és tessék! most ilyen régimódi szólamokkal traktálsz! A „lélek” szó menthetetlenül elavult, ma már nincs helye e légüres fogalomnak. Hogyan tehet egy tudományosan képzett férfi ilyen könnyelmű kijelentéseket? Felelőtlenül viselkedsz! Kérlek, többet ne vedd szádra azt az L betűs szót! PSYCHOLALUS Természetesen igazad van, amikor azt mondod, hogy már nemigen hallani a „lélek” szót. Még legjobb ismerői is csak elvétve merik kiejteni. Az egyetemről, ahol együtt tanultunk, örökre eltűnt. Mindennek azonban semmi köze ahhoz a kérdéshez, mellyel az imént előálltál. Igaz, hogy a „lélek” szó elavult – de ez nem jelenti azt, hogy maga a lélek is elavult, mi több, felesleges. Ha valaki, te aztán nem tagadhatod, hogy az utóbbi időben szavak tömkelege került a történelem szemétdombjára. De rendben van, keressünk másik szót. Melyiket javasolnád? STRATO A „tudat” az a szó, melyet a tudomány használ. PSYCHOLALUS Óriási! Arra, hogy leírjuk a tapasztalatot, melyben mindannyian közvetlenül részesülünk, a „tudat” szó éppolyan alkalmas és éppolyan alkalmatlan, mint jószerivel bármely másik szó. STRATO Magyarázd meg végre, mire céloztál azzal, hogy az emberi tudat 332
halhatatlan. De figyelmeztetlek, hogy ma nincs türelmem az értelmetlen fecsegéshez. PSYCHOLALUS Pedig bizony szükséged lesz rá, és mivel lényeges dologról van szó, el is várom, hogy légy türelmes. Hogy valóban értelmetlen fecsegés-e mondandóm, mint oly tárgyilagosan megjegyezted, utóbb majd megítéled magad. Gondolataim, Strato, nem világosak és nem kerekek. Segíthetsz szabatossá tenni és késszé csiszolni őket. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy újdonsággal szolgálhatok neked. STRATO Kedves Psycholalus barátom, kettőnk között többnyire szemernyi egyetértés sincs. Hadd halljam, mit vélsz tudni a lélek, eh… elnézést, a megszokás teszi, a tudat halhatatlanságáról? PSYCHOLALUS Ami a szívedben lakik, azt hirdeti a nyelved is? Igazad van: véleményünk rendszerint ellentétes. Bevallom, gyakran irigylem magabiztosságod, bármely témáról szólsz is. De ma talán végre egyet fogunk érteni. Hozzád hasonlóan, Strato, nekem sincs közvetlen tapasztalatom a halhatatlansággal. De a tudatomat mindenkinél jobban ismerem. Most például tudatában vagyok jelenlétednek, látlak és hallak. Ha majd elválunk, eltűnsz a tudatomból, hiszen már nem foglak látni és hallani. Mégis tudom, hogy továbbra is élsz. Emlékezetemben őrzöm arcodat, hangodat és beszélgetésünket. Amikor alszom, elveszítem ezt a tudatot… STRATO Pontosan! És mi más a halál, mint álomtalan álom? PSYCHOLALUS A halálról később akartam szólni. Örülök, hogy már most említetted. Ha Hypnos és Thanatos ikertestvérek, vagyis az alvás ilyen közeli rokona a halálnak, akkor talán a halál sem mindig álomtalan. Te is álmodsz, ugye, Strato? Vagy csak ifjú éveidben láttál álmokat? STRATO Ne légy balga! Természetesen álmodom hébe-hóba, és még most is többféle értelemben vannak álmaim. De az imént arra céloztam, hogy ne hasonlítsd körtéhez az almát. Az alvás olyan fiziológiai folyamat, amely során néha a tudat különös formában – álomként – jelenik meg, míg a halál éppen mindennemű fiziológiai folyamat megszűnésének tekinthető. Másképp szólva, a halál mindenfajta tudatot kizár. PSYCHOLALUS Bocsáss meg nekem! Örömmel elhiszem, hogy még álmodsz. De hadd legyek még egyszer balga. Azt mondod, a halál mindennemű fiziológiai folyamat megszűnésének tekinthető. Tökéletesen egyetértek veled, hiszen mi mást takar itt a „fiziológiai” jelző, mint az életfolyamatok egészét? Tehát nem mondasz mást, mint hogy a halál az élet végét jelenti. Kevesen vannak, akik nem osztják véleményedet, hiszen amit mondasz, az tautológia, a semmitmondásig igaz. Valójában arra célzol, amit már az előbb 333
is mondtál: hogy a halál mindenfajta tudatot kizár. De hogy lehetsz ebben annyira biztos? STRATO Tapasztalataimból következtetek rá. Az alvást már az imént említettük. Tapasztaltam azt is, hogy tudatomat erősen befolyásolta az a pompás bor, amelyből a múlt héten együtt ittunk. És amikor gyermekként leestem erről a fáról, amely alatt most ülünk, egy órán át eszméletlen voltam. Mindebből azt a következtetést bátorkodom levonni, hogy tudatom teljességgel a testemtől, pontosabban az agyamtól függ. Ha testem meghal, vele együtt tudatom lángja is kilobban. PSYCHOLALUS Helyes! Igazat adok neked, nagyon meggyőzően beszéltél. De még nem oszlottak el kétségeim utolsó foszlányai. Bármennyire meggyőzőek is érveid, mégiscsak elégtelen ismeretre alapozott találgatásokról van szó. A tapasztalat a döntő kritérium – és a végső tapasztalat lesz majd a mértékadó. Milyen kár, hogy lényegéből fakadóan ismeretlen számunkra ez a mérték. És a dán hercegnek éppen ezért voltak riasztó sejtelmei a halálról. Mi tagadás, nem a csoda, hanem a halál a vallás szeme fénye. De ha ennyiben hagynám a dolgot, patthelyzetbe kerülnénk, ami nem szándékom. Ezért most irányt váltok, hogy aztán ismét zsákutcába juthassunk. STRATO Szójátékaiddal és szofisztikus okoskodásoddal csak megerősítettél véleményemben. Kíváncsi vagyok, ezek után mivel akarsz meggyőzni. PSYCHOLALUS Az utóbbi mintegy harminc évben számos könyv jelent meg az úgynevezett halálközeli élményről. Bizonyára ismered a halálból visszatért emberek elbeszéléseit. Sokuknak különös élményben volt részük. STRATO Valóban eljutott hozzám a hírük. De nem értem, mit akarsz ezzel bizonyítani. PSYCHOLALUS Semmit sem akarok bizonyítani, mindössze világossá szeretném tenni, hogy az emberi halálélmény többértelmű. Természetesen tudom, hogy a szóban forgó elbeszélések semmit sem bizonyítanak arról a halhatatlanságról, amelyről a hagyományos vallások szólnak. De a halálközeli élmény mint jelenség talán mégis új szemszögből világítja meg a dolgot, új értelmezési lehetőséget kínál. Mellékesen kérdezem: ugye nem kételkedsz a szóban forgó élmények valódiságában? STRATO Nem, az élmény valódiságában nem kételkedem, pontos magyarázatát azonban nem találom. Te is tudod: egyesek azt állítják, hogy Zeusz vagy földöntúli lények rabolták el őket. Ezekben az élményekben sem kételkedem. De hogy is értelmezzem őket? Vagy te talán elhiszed, hogy valóban Zeusz vagy valamilyen földöntúli lény rabolta el őket? PSYCHOLALUS Kedves Strato, fején találtad a szöget. Bizonyára van hasonlóság a két élmény között, de létezik egy lényeges különbség is, ahogy 334
hamarosan látni fogjuk. De térjünk még vissza röviden egy korábban említett pontra. Az imént mondtad, hogy a halál minden tudat végét jelenti. Egyetértesz velem abban, hogy tudatodat a tér és az idő jellemzi? Más szóval, hogy a tér és az idő képezi tudatod elemeit? STRATO Tudatom mindig egy adott tér és idő keretei között mozog. Még álmomban is létezik egyfajta hely és idő – még akkor is, ha az idő és a tér időnként tágíthatónak tűnik. És amikor a múlt héten borgőzös állapotban voltam, úgy éreztem, hogy nagyon lassan halad az idő, holott az idő múlása akkor is szabályos volt. Tehát osztom a nézeted, miszerint tudatomat az idő és a tér határozza meg. PSYCHOLALUS Nos: a halálközeli élményről szóló beszámolókban feltűnő, hogy az idő és a tér mintha eltűnt volna. Azok, akik ilyen közel jártak a halálhoz, mind azt mondják, hogy leírhatatlan élményben volt részük, hogy egyszerűen nincs rá szavuk. Ha azonban mégis megkísérlik lefesteni e tapasztalatot, szinte mindig említik a tér és az idő hiányát. És ami különös: a tér és az idő hiánya ellenére az élmény, a tudat sokkal erőteljesebb a szokványosnál. Azt is mondják, hogy a halálközeli élmény valóságosabb, mint a visszatért hétköznapi tudat. Az élmények az egyes kábítószerek által előidézett élményekre hasonlítanak. Igaz, hogy mindez semmit sem bizonyít a tudat halhatatlanságával kapcsolatban, de már közelítünk a lényeghez. STRATO Kedves barátom, olyan akkurátus vagy, hogy nem lehet eligazodni a szavadon. Hová akarsz kilyukadni? Miféle lényeg lebeg a szemed előtt? PSYCHOLALUS Osztod a nézetemet, miszerint az említett élmények igazolják, hogy a tér és az idő nem szükségszerű eleme a tudatnak? STRATO Bizony úgy tűnik. Természetesen a tudat más formáiról, illetve más szintjeiről is beszélhetnénk. PSYCHOLALUS Pontosan, és ezzel csak arrébb tolnánk a kérdést. Tény, hogy egyeseknek tér és idő nélkül is van tudatélményük – bárhogyan is nevezzük. STRATO Vigyázz, mit mondasz. És arra is, hogyan mondod. Annak alapján, ahogy az imént fogalmaztál, kétségbe vonható a naturalista dogma iránti hűséged. Más szóval: kezdek kételkedni benne, hogy még mindig meg vagy győződve a világ tudományos módszerekkel való értelmezésének lehetőségéről. PSYCHOLALUS Igazad van, de nem erre céloztam. Azt akartam mondani, hogy a térről és időről alkotott elképzeléseink naivak, hiányzik belőlük a lényeg. Egyébként ugyanerre a következtetésre jut napjaink természettudománya is. De erről majd legközelebb. Azt mondtad, hogy a halál nem más, 335
mint a térbeli és időbeli tudat vége. Az is kiderült, hogy ugyanezt tapasztalták azok, akiknek halálközeli élményben volt részük. Tehát megállapíthatom, hogy egy véleményen vagytok, ami a tér és az idő hiányát, avagy jelentéktelenségét illeti. STRATO Helyes – de várj csak! Hiszen egészen másról van szó! Én abból indulok ki, hogy ha a testem halott, nincs többé élményem. A halálközeli élményről beszámoló emberek még nem voltak halottak. Agyuk nem kapott elég oxigént vagy rendhagyó módon reagált valamilyen rendkívüli körülményre. Tehát ők korántsem voltak halottak. És éppen ezért tértek vissza az e világi életbe. A halálközeli élménnyel agyuk tréfálta meg őket. Illúzió volt. PSYCHOLALUS Elképzelhető, hogy ebben igazad van. Hát aztán? Magad használtad az „illúzió” szót, hogy megfelelő perspektívába helyezd a halálközeli élményt. Szerinted mi az, hogy illúzió? STRATO Az illúzió olyan képzet a valóságról, amelyről kiderül, hogy nem igaz, olyan elképzelés, amely nem felel meg a tényeknek. PSYCHOLALUS Használható meghatározás! De vajon nem csak utólag lehet biztonsággal állítani, hogy illúzióról van szó? Az illúzió mindig csak akkor lepleződik le, ha már nem vagyunk a befolyása alatt, ha lehetőségünk nyílik más szemszögből tekinteni az adott esetre, gyakran csak azután, hogy másokkal beszéltünk róla. Ahogy már említettem, a halálközeli élmény részesei szinte kivétel nélkül meg vannak győződve róla, hogy amit megéltek, az valóságosabb, mint az élet, mint a szokványos tudat. De tekintsünk el ezektől az emberektől, és szorítkozzunk azok élményeire, akik már nem mesélhetnek nekünk tapasztalatukról. STRATO Mire gondolsz? PSYCHOLALUS Szerinted csak azoknak van halálközeli élményük, akik visszatérnek az élők sorába? Vagy azoknak is, akik csakugyan meghalnak? STRATO Értem, mire célzol. Nagyon valószínű, hogy a valóban eltávozottak között is vannak olyanok, akiknek közvetlenül haláluk előtt halálközeli élményben van részük. PSYCHOLALUS És ha ilyen élményben van részük, hogyan lehet meggyőzni őket élményük illuzórikus jellegéről? STRATO Az ördögbe is! …Attól tartok, felettébb valószínűtlen, hogy ez sikerülhet. PSYCHOLALUS Valószínűtlen? STRATO Sőt... abban az illúzióban halnak meg, hogy tovább élnek. PSYCHOLALUS Akkor hát hol a különbség? Nem igaz-e, hogy a haldokló emberben összeolvad a valóság és az illúzió? Átéli a tér és az idő megszűné336
sét, vagyis – szebben fogalmazva – olyan dimenzióba ér, amelyben nem létezik tér és idő. Nem egyezik-e ez az élmény azzal, ahogy a túlvilágot ábrázolják a misztikusok vagy bárki más? STRATO Milyen választ vársz tőlem? PSYCHOLALUS Megállapítottuk, hogy aki meghal, az nem vizsgálhatja felül halálközeli élményét, tehát a halálközeli élmény illuzórikus mivolta ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor az is feltételezhető, hogy ez az élmény a haldokló számára igen fontos. Sőt: a halál és az elhalálozás jelentőségét úgy is megfogalmazhatnánk, hogy minden élet célja a halál. Nem gondolod, hogy helyes volna ezt a legvégső élményt – amennyiben lehetséges – jó irányba terelni, vagyis megfelelően előkészíteni, hogy – újmódi kifejezésekkel élve – „pozitív tapasztalat”, „csúcsélmény”, „flow” legyen? STRATO Természetesen helyes volna. PSYCHOLALUS És nem ez az, amit a hagyományos vallások tettek? Igaz, hogy hol jó, hol rossz eszközökkel, de mégis. Például irányelveket fogalmaztak meg arról, hogyan kell élni – és hogyan kell meghalni. STRATO Hirtelenében nem is tudom, mit feleljek. Talán a jövő héten vissza tudok vágni. Most tölts nekem még egy pohárral, hátha akkor jobban tudok gondolkodni. PSYCHOLALUS Ahogy óhajtod! Parancsolj! A bor szelleme üdítse lelkedet! Igyál, kedves barátom! Igyál tudatod halhatatlanságára! DEVICH KLÁRA fordítása
Adonisz és Aphrodité. Váza. Régészeti Múzeum, Firenze
MŰHELY
Hena, alla leonta Albert Zsuzsa beszélgetése Borzsák Istvánnal
ALBERT ZSUZSA: Borzsák Istvánt egyetemista koromban ismertem meg, 1950ben. Történelemből az ókort tanultuk, és azzal párhuzamosan az ókori irodalmat. Azt pedig nekünk Trencsényi Waldapfel Imre kezdte leadni. Sok mindennel foglalkozott, csak éppen a tárgyával nem, úgyhogy, amikor elutazott, meg kell mondanom, nagyon örültünk, amikor Tanár úr vette át az évfolyamot. Megkérdezte, hol tartunk – jó, vette tudomásul, és fél év alatt leadta az egész év anyagát, józanul, természetesen és egyszerűen. BORZSÁK ISTVÁN: Ez a görög és latin irodalom volt. Tőlem telhetőleg úgy próbáltam, hogy ne aludjanak el az órán, ne mindenféle furcsa nációval tömjem tele fölöslegesen a fejüket. Hát én a görögökről beszéltem meg a rómaiakról. De vallja be, mi az alapja annak, hogy a maga évfolyamtársai közül többen nyilatkoztak arról, hogy engem annak idején harminc- nem tudom, hány éves koromban minek emlegettek a lányok? – Nem tudom! – Akkor én elmondom, a múltkoriban értesültem róla, én Borzsák Angelicus voltam! – Ó! – Én a magam egyéniségében kevés angyalit födöztem föl, inkább olyan krampuszfélét, de erről is tudok mondani valamit. Egyik Mikulás-nap alkalmából a tanári szobám kilincsére egy virgács és Mikulás-üzenet volt ráakasztva, a következő szöveggel: „Tán a krampusz kis virgácsa / kedélyeit megfricskázza.” Hát erre nem lehet éppen azt mondani, hogy klasszikus verselmény, de kedves volt a gyerekeknek ez a megnyilatkozása. Mi baj volt az én kedélyemmel, túlságosan mogorva voltam? – Nem, nem, abszolút józanul, tisztességesen mindent rendesen elmondott nekünk és ez nagyon jólesett az után a színészkedés után, amit a kedves elődje produkált. – Nyugodjék, ha tud. – Talán térjünk át Tanár úr további munkájára. Egyetemi tanár lett, aztán hamarosan jött ’56, Tanár urat akkor ugye, eltávolították az egyetem-
338
ről, mégpedig az Egyetemi Könyvtárba, ahol azonban – valahol azt írja –, úgy érezte magát, mint egy macska, akit az egerekkel teli spájzba zártak. – De közben azért volt néhány hónap, amikor sehol se voltam, hanem az utcára se mertem kimenni, mert nem volt dokumentem, és hogyha kiderül, hogy én állástalan vagyok, akkor én a demokrácia ellenségének, munkakerülőnek és nem tudom, minek nyilváníttattam volna, és nem tudom, hogy Recsken, vagy csak Kistarcsán kötöttem volna ki, vagy pedig az akasztófán. – A könyvtárban alkalma volt arra, hogy nyugodtan foglalkozzék kedvenc stúdiumaival. – Drága Zsuzsa, én, úgy látszik, olyan furcsa mackoid, vagy nem tudom, milyen alkat vagyok, aki akrobata nem volt ugyan, de úgy látszik, hogy a talpamra estem, akárhogy történt a dolog. – Amikor Debrecenbe került, végső soron az is hasznosnak bizonyult. – Jól fölkészült a leckéből, mert ez valóban így van, tehát leszámítva azt a néhány bujkálással töltött hónapot, amikor sehol se voltam, mindig tudtam hasznos munkát végezni. És úgy látszik, a Pártközpont illetékesei mégiscsak elgondolkoztak rajta, hogy semmiért azért talán túlzás valakit így tönkretenni, és nagy kegyesen megengedték, hogy én kulimunkára alkalmaztassam az Egyetemi Könyvtárban fél fizetésért. – Fél munkaidő volt, vagy fél fizetés? – Az egyetemi tanári fizetéshez képest annak a feléért. De teljes munkaidőben, heti – nem tudom kiszámítani, hogy hány órában. De így utólag elspekulálok, elfilozofálok azon, hogy furcsa ez az én életem, hogy minden nélkülözés, vagy minden megpróbáltatás ellenére, vagy éppen azért, jutottam előbbre. Ebbe beleszámítom még a Szibériában töltött fogságomat is, mert leszámítva az éhezést meg a didergést, ott nemcsak földrajzi, stratégiai és nem tudom, milyen ismereteimet volt alkalmam kissé keserves tandíj ellenében bővíteni, de megtanultam oroszul, aminek a gyakorlati hasznát hazajövetelem után volt alkalmam élvezni. – Ugye, a latin szakosok tudtak legjobban oroszt tanítani a gimnáziumokban. – Ez tény, mert ha valaki megbarátkozik vele, tehát nem nádpálcával tanítják meg a deklinációt meg a konjugációt, hanem valamiféle elfogadható, elsajátítható, érthető, követhető rendszer megismerésére vezeti a tanár a tanítványát, annak biztos, hogy könnyebb akármilyen más nyelvvel megbarátkoznia. Képzelje, hogy én semmit nem tudtam oroszul, amikor kikerültem, mikor is? ’45 – ugye, április másodikán szabadultam föl, és egy győri utcasarokról davajoztak el. Én annyit tudtam, hogy a görög ábécé ismeretében sikerült megfejtenem a marhavagon ablakán keresztül a vasúti állomá339
sok fölírásából a cirill ábécét. Ennyi volt a kiindulás, a következtetések során fejtettem meg az ábécén keresztül a legelemibb szókincset, és így jöttem bele az orosz tudományba. – Mint a rosette-i kő... – Hát, majdnem, mint a rosette-i hieroglifákat. Látja, még ebben is a sors végzését vélem utólag ötven vagy nem tudom, hány esztendővel később fölfedezni, hogy ez is arra való volt, hogy a fogság sanyarúságai közepette – nem óhajtom részletezni – az agyam ne rozsdásodjék be, hanem tréningben maradjon. Mert egyik szó megfejtése után jött a másik, – szótáram se volt. Fogságom második felében abszolút kényelmes körülmények között lepárlástechnikai tudományos kutatóintézetnek az irodájában alkalmaztattam, a föladatom pedig az volt, hogy a Németországból, egyáltalán Európából származó szabadalmi jegyzőkönyveket, ilyen-olyan cikkeket, de mondom, lepárlástechnikai szakcikkeket fordítsak én németről vagy angolról vagy franciáról oroszra. Hát, kérem szépen én magyarul se értettem, utólag csak nevetek egyrészt magamon, a magam suta igyekezetén, hogy ennek a pikáns, vagy cifra feladatnak megfeleljek, másrészt jól mulattam azon a társadalmi és egyéb rendszeren, amely olyan fölösleges és reménytelenül használhatatlan témákra pazarolja a munkaerejét. Mert nyilvánvaló, hogy ezekből az én fordításaimból az égvilágon semmit nem tudtak profitálni, maga is mulat ezen, hogy egy klasszikus filológus a lepárlástechnikai cikkeket fordítja. – Erre már Tanár urat fölkészítették, korábban az Eötvös Kollégiumban, hogy teljesen ismeretlen dolgot mégiscsak megértsen. – A maga birtokában lévő első Dragma-kötetnek az első cikke éppen az, hogy... mi is a címe, hogy „a kollégiumi múlt bélyege kitörölhetetlen”? – Igen, igen. – Amikor a jakobinus história végén az illető atyák Martinovicsot kivégezték, előtte a nagyváradi püspök késsel levakarta a homlokáról azt a bizonyos character idelebilist, és csak utána fejezték le. Hát, kérem szépen, ilyesféle letörölhetetlen jelleg ragadt rám az Eötvös Kollégiumban töltött hét esztendő során. A napokban kaptam egy kémikus kollégámtól visszatekintést: egy kémikus kalandos neveltetése az Eötvös Kollégiumban. Az illető belepottyant ebbe a filoszkörnyezetbe, az érdeklődése nem ez volt, hanem egészen más, ő a COOH-kal barátkozott, ebben a különleges környezetben, ahol minden találkozás során az ember nem készülhetett föl arra, hogy most a kukoricatermesztésről, csillagászatról vagy egyebekről lesz szó. Tehát ott az égvilágon minden téma előkerült, és nemcsak a gólya félt attól, hogy tudatlannak és nevetségesnek találtatik, és ezért kinevettetik, hanem még az idő340
sebb évfolyamok is igen-igen vigyáztak arra, hogy köznevetség tárgyává ne váljanak. Hogy lehetőleg mindenhez értsenek, mindenbe belekóstoljanak, mindent megpróbáljanak fölfogni, szóval, csodálatos intézmény volt az hajdanában. – Kiváló tanárokkal is találkozott, ilyen volt például Horváth János, vagy Kerényi Károly... – Horváth János csak érintőlegesen, mert én nem voltam magyar szakos, de még kollokváltam nála, és tiszteltem az ő puritán, kálvinista, szókimondó, de érthető, tisztességes és fantáziát nem nélkülöző írásait. Mi bent a kollégiumban nem részesülhettünk abban a fölfrissítő, csupa új, csupa emberi, csupa művészi próbálkozásból, amelyet az egyetemen akkor fiatal magántanárként működő Kerényi Károlynak köszönhetünk. De szerencsésen egészítette ki a kollégiumi lelkiismeretes szürkeséget az a tomboló fantázia, az antik vallásnak az újraélése és átélése, csupa lelkesítő élmény, amelyet az akkor virágkorában valóban in floribus működő Kerényi Károlynak köszönhetünk. A Tacitus-fordítás utószavából: „Tacitus történetírói működése során [...] a jelen tárgyalása vált kockázatossá, és a minél távolabbi múlté biztonságossá, vagy egyáltalán lehetségessé. [...] Kortársa, a szatíraíró Iuvenalis is azok ellen háborog, akiknek hamvai már a Via Flaminia vagy Latina mentén nyugosznak; »biztonságban« legfeljebb Aeneas vitézkedését írhatná meg, nem Tigellinusét! Más volt a régi szabadság, és más ez a mostani. Amint Tacitus a négy császár évének elszomorító eseménysorozatát, majd az új dinasztia bemutatkozását boncolgatja – jellemző módon az akkor tizennyolc éves Domitianus személyén keresztül –, egy fiktív beszéd elárulja szerzőjének gondolatait. »Talán azt hiszitek – kérdi a szónok a senatoroktól –, hogy Nero volt az utolsó dominus? Így gondolták azok is, akik Tiberiust és Caligulát túlélték, s közben még ádázabb és kegyetlenebb támadt... Rossz uralkodó után legjobb az első nap.« De máshol is olvassuk nála, hogy a nagy örvendezés az új uralkodó bemutatkozásáig szokott tartani. A múlt tanulmányozása és a dinasztikus uralom »természetrajzának« vizsgálata, ugyanakkor a traianusi imperium valósága, nyilvánvalóan nem hagyott benne kétséget afelől, hogy a principatus és a libertas csak a császári propaganda jelszavaiban fér meg egymással. Az elvben helyeselhető adoptív császárság enyhülést je341
lent ugyan a Iuliusok-Claudiusok »családi örökségéhez« képest, de nem hozhatja, nem is akarja visszahozni a köztársasági szabadságot.” – Hoffmann Rózsának van olyan vállalkozása, vagy könyvsorozata, hogy tanár és tanítvány. Tavaly ennek a sorozatnak a keretében keresett meg engem azzal, hogy én is nyilatkozzam a tanáromról, akinek az indítására ezt a mesterséget választottam. Tehát én most több mint hetven év elteltével visszagondoltam arra a mások szemében esetlen, sőt nevetséges tanáregyéniségre, akit az első alkalomtól fogva szinte bálványként tiszteltem, és minden szaván ott csüggtem. – Hogy hívták? – Nyusztay Antal. Hogyha idegen látogató kukkantott be az egyetemi tanári szobámba, ott láthatta Melanchtontól kezdve az elődeimet, és ott egy szivarozó bácsit. – Hát az ki? – Mondtam, hogy a gimnáziumi tanárom. – Ez volt a Lónyay Gimnázium. – Ez volt a Lónyay Utcai Református Gimnázium. – Valahol azt írta, hogy római-reformátusnak tartja magát. – Sose tagadtam meg református őseimet és mivoltomat, de azt sem, hogy nem utolsósorban Nyusztay Antal jóvoltából, na meg a családi hagyomány, a latin köznyelvi használatán keresztül a latinitás, azaz Róma, persze, az antik is hozzám tartozott. Apámék generációjában is keresetlen, akárhányszor suta, persze hibákkal teljes konyhalatinsággal paríroztak. – Református papi család volt ez? – Mi volt a jobbágysorból, vagy a szegénységből kivezető – nem a gazdagsághoz vezető – út, de mindenesetre a megélhetésnek az útja? Vagy pap, vagy tanár, tanító, jegyző, őseim között mindenütt csak ilyenek voltak, tehát ennyiben vagyok én ároni családnak a sarja. – Bornemiszáról van szép vastag könyve, Melanchton, és Bornemisza kapcsolata, az Élektra, amiről az Egyetemi Könyvtárban tetszett egy hosszúhosszú gyönyörűséget írni, összehasonlítván a görög Élektrát a Bornemisza Élektrájával. – Ez kalandos könyv, Bornemiszáról még a Lónyay utcában is kevés szó, vagy egyáltalán szó sem esett a magyarórákon. Tehát ismeretlen szerző volt számomra. Nem lévén magyar szakos, tisztára a véletlennek köszönhetem, hogy én belebotlottam Pétör diákba illetve Pétör atyába. Emlékeznem kell itt Falus Róbertre. Devecseri Gábor barátunk klasszikus megfogalmazása szerint neki egy Szabad Nép-cikk megírása mínusz öt percbe telt. Vállalkozott arra, hogy egy Horatius-monográfiára vetemedjen. Én voltam, aki kín342
keservesen lektoráltam, és nyomdára – nem érettnek, de elfogadhatónak minősítettem. De hiányoltam azt, hogy ebben a Horatiusról szóló könyvben szó sincs Horatius magyarországi utóéletéről. Falus barátunk azt mondta: én ehhez nem értek, írd meg te! Horatius magyarországi utókorának a tanulmányozása, bogarászgatása közben jutottam Bornemiszához, de már az Egyetemi Könyvtárban, mert csak ott vehettem le közvetlenül a polcról a magyar Élektrát és Bornemisza prédikációs köteteit. A József korabeli szekularizáció és államosítás egyik fegyverténye az volt, hogy a kolostori könyvtárakat fölszámolta, nem égette el, hanem nagyjából összegyűjtötte, és a jezsuiták gondozására bízta. Ez került aztán az Egyetemi Könyvtárba. Tehát így, Nagyszombaton keresztül rengeteg, egyébként elkallódásra ítélt könyvanyag tanulmányozható mind a mai napig, az Egyetemi Könyvtár XV–XVI–XVII. századi gyűjteményében. Én ebbe a paradicsomba, nem spájzba, csöppentem bele, és ott egerészhettem nyugodtan. Nem hiszem, hogy más – hogy is mondjam, kültag? – Eötvös kollégiumi kifejezéssel: „külfilosz” bejuthatott volna ebbe a csodálatos paradicsomba, és ott korlátozás nélkül szabadon bóklászhatott volna. Ha tudná, hogy én milyen hálás vagyok az egyetemi könyvtári altiszteknek! Akik a könyvtár rejtekéből előhalászták a köteteket, és jobban ismerték azt a könyvtárat, mint a tudós könyvtári tisztviselők. Amikor tudós kollégáim közül akadt, aki átment előlem a másik oldalra, hogy ne kelljen velem parolázni vagy szóba állni, ebben a korszakban a drága Dömötör bácsi, meg a Kóródi bácsi engem ott is professzor úrnak szólított. Nem tudom, minek köszönhetem, de úgy látszik, hogy az egyszerű emberben több emberség van, mint egy akadémikus nem tudom milyen professzorban. A „Dragmá”-ról az Irodalomismeretnek (részlet) „Életem emlékezetes pillanata volt, amikor a gothai könyvtár kincsei közül előhozatott XVI. századi Tanner-kolligátumból Bornemisza Péter diák Élektra-magyarításának őserejű dikcióját szájtátva ámuló honfitársaim és a derék németek előtt megszólaltathattam. Kit is nem nyűgöz le Balassi Bálint mesterének nyelvben és gondolatokban robusztus magyarsága? És ki haragudhatik arra a klasszikus-filológusra, aki Szophoklész eredetijének ismeretében hitelesen interpretálja a Melanchton-tanítvány Bornemisza Péter halálosan aktuális mondanivalóját? De az »aktualitásokat« folytathatjuk: a Nagy Sándor-hagyomány kutatója nemcsak középkori krónika-irodalmunk akárhány tudósítását tudja összefüggéseiben értelmezni, nemcsak a Mátyás-le343
gendák világában tud eligazodni, hanem abban is segíthet, hogy Zrínyit, Aranyt, Petőfit ... is jobban értsük. Vagy a hellenisztikus történetírás köréből közölt műhelytanulmányok olvasói nemcsak a hajdani múltkép-konstruálók, jelen- és jövőkép-kozmetikázók mesterkedéseiről értesülhetnek, hanem – például – a hazai romantika múltszépítő-színező teljesítményeiről is (Attila sírja stb.). A »hősi eposz – nem hősi társadalom« problémájának ismerői Vörösmarty és Arany alkotói gondjait is közelebbről követhetik. Az Aeneis alvilági seregszemléjének utókora sem korlátozódik Dantéra, Tassóra vagy Miltonra. Beletartozik Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai is.” – Tanár úr fő témája azért a latin irodalom maradt – Tacitus, Cicero, Vergilius, Horatius. – Igen, de ezeknek a mélyebb megértéséhez nekem nagymértékben segített az utókoruk vizsgálata, hogy ebből mit szűrt ki az utókor, mit használt. Voltaképpen a Bornemisza-könyvemből ágazik el a klasszikus ókornak az a kezdettől fogva napjainkig tartó vizsgálata, tehát ez az általános szemlélet, hogy miből, hogyan alakult, mi mindennek köszönhetően jött létre. Egyáltalán mi a római irodalom mondanivalója a későbbi korok számára, és hogy a későbbi korok tanulságaiból mit szűrhetünk le a legmaibb ma számára. – El volt az ember keseredve a mindennapok politikai gondjai miatt. Mit olvassak, hova meneküljek? S akkor felnyúltam a polcra és levettem Tacitust. Amit éppen Tanár úr fordított. Elkezdtem olvasni, Jézusmária! – Jézusmária, hogy milyen modern szerző, és hogy mennyire veséjébe lát a mindenkori gazembereknek és nem gazembereknek. – Tanár úr lefordította a teljes Tacitust. Óriási munka. – Ez egyrészt mellékterméknek volt szánva, de ugyanakkor kutatói hitvallás is, mert én végtelenül nem értek egyet a Falus-féle kvázi tudományműveléssel, hogy az eredeti források ismerete nélkül vagy fölöttébb hiányos ismeretében bátorkodik általános témák vagy jelenségek megítélésére. Tudja, hogy mikor olvastam én először, de nem szemelvényekben, az egész Tacitust? Elsőéves korom után a vakációban, amikor is az Eötvös Kollégium könyvtárából hazavihettem azt a kétnyelvű latin–francia Tacitus-kiadást, amely Szabó Dezső könyvtárából sorozódott oda. Még most is a fülemben cseng, hogy a kollégiumi énekkar mit zengett ezen a gólyakorombeli kabarén: a Kék Duna keringő dallamára applikálva. A következő szöveget: „Professzor s nyegle gólya, álmok álmodója.” És azzal végződött a rigmus, hogy 344
„cseremisz disszertáció”. Szabó Dezső is cseremisz disszertáción dolgozott, erre célzott ez a nóta. – A Horatius kritikai kiadását Tanár úr csinálta. – Erről is tud! Ennek a kiadásnak a nemzetközi visszhangjáról! Ha valaki komolyan veszi a hivatását, akkor először is végigolvassa az illető auktort – közbevetőleg: még most is, hetenként egyszer találkozom a gyerekekkel. Ott szóba került a szövegolvasás nélkülözhetetlensége, és némi epével elmondtam nekik, hogy egy tudós kollégámat, de nem neveztem meg persze, megkérdeztem egyszer, hogy te, Tamás! Hányszor olvastad te eleitől végig Liviust? Zavart dadogás volt a válasz: egyszer sem. Kérem szépen, ezt a példát ne kövessék! Írni valamiről, hozzászólni valamihez csak úgy lehet, ha az ember eleitől végig becsületesen ismeri az illető szerzőt, és nem a hasára üt. De cifra az én pályám! Az én egyetemtől való eltávolításom egyebek közt azzal járt, hogy akkor megszűntem létezni a tudós köztársaság számára. Magyarul: engem nem idézhettek, énrám nem hivatkozhattak, előadást akkor nem tudom, hány éven keresztül nem tarthattam, vagyis mellékbüntetésképpen szilenciumra is kárhoztattam. Ez tartott már az egyetemi könyvtári kuksolásom közepette, és egyszer csak megjelenik a szomszédból, a Gondolat Kiadótól egy derék fiatalember, hogy írjak egy kísérő tanulmányt az Aurora sorozatban tervezett Tacitus-válogatás elejére vagy a végére. Mire azt mondom: én?, hát én nem létezem! Indexen vagyok, és megneveztem, hogy kinek köszönhetem ezt az indexre kerülést, erre azt mondja az illető küldönc, hogy Havas elvtárs mindenről pontos tudomással bír. És az illetőnek... üzent valami cifrát. Milyen jó, hogy a kölcsönös undor és utálat és megvetés is néha szóhoz jut. Én annak köszönhetem a Tacitusszal való foglalkozhatás lehetőségét, hogy Havas elvtárs szuverén módon utálta Waldapfelt. Utószó Borzsák István Tacitus-fordításához (részlet) „A legnagyobb római történetíró neve: Hallgatag. Írásaira is nagyon oda kell figyelnünk, ha érteni akarjuk. De akkor a csendes latin sorok megszólalnak, holt nagyságokat megelevenítenek, régmúlt századok hitványságával egyetemben a mindenkoriakat is elmarasztalják, olvasójukat valósággal galvanizálják, neve hallatára elsápad a zsarnok. Olvasása igazuk tudatára ébreszti és lelkesíti a jókat, sötét korokban botorkáló útkeresőket. Talányos szavait igyekszik mindenki a maga igazolására értelmezni, úgyhogy 345
gyakorta elsikkad a mű történetírói lényege és rendeltetése, és lesz belőle kulcsregény, a cezarománia és más lelki betegségek kóresetgyűjteménye, vagy politikai elméletek alapjául szolgáló talmudi szöveg. És legfőképpen megközelíthetetlen, kiismerhetetlen marad maga az író, mint – annyi esszéírói hasonlat szerint – a parosi márványból faragott antik szobrok közt egy magányos, »vasból pörölyözött statua«, (Kazinczy) akinek arcát még ráadásul a mi Anonymusunk csuklyája takarja el a profán tömeg kíváncsiskodása elől. Ki volt ez az író? Mit tudhatunk meg róla mégis magáról? Mit mondhatunk el műveiről az olvasására vágyóknak? És mit vártak tőle, mit találtak benne a magyar írók, és olvasók?” – Ennek a váratlan késztetésnek köszönhetem azt, hogy belekényszerültem annak a szerzőnek a lelkiismeretes megismerésébe és megismertetésébe, akit én hivatalból, de nem kellő mélységben, nem kellő horizontok áttekintésével persze hogy ismertem. És akkor sok mindennek utána kellett néznem, sok mindenen elgondolkozhattam. Tacitusnak a legismertebb, mert legrövidebb műve, az Agricola-életrajz, amely a tulajdon apósának furcsa tacitusi életrajza, amiben sok mindenről van szó, egyebek között az emberi hitványságról, emberi bűnökről. Tacitus legfőbb bánata az, hogy imádott apósa nem futhatta ki a formáját, mert közbeszólt a zsarnok Domitianus, és visszahívta vitézkedésének a színhelyéről, Britanniából. S utána már csak néma tengődés – Arany jut eszembe, „hajolva tengés” –, a vegetálás jutott neki osztályrészül, néhány év múlva el is költözött a földi világból. S akkor én elkezdtem számolni, hogy hány éves volt Agricola, amikor visszahívták, amikor félretették, amikor némaságra ítélték. S akkor rájöttem, hogy pont annyi, mint én vagyok. Hát ez a gondolati rokonság aztán vitt tovább, tehát a zsarnoki kényszerítésnek a nyomorító hatása egyénre, közre, mindenre, ez vezetett engem a további Tacitus-kutatásra. – A kétkötetes Tacitus ott van nekünk, de azt is fölfedeztem, miután megnéztem egy másik könyvben, amit Révay József állított össze, egy kis antológia, amelyben a Tanár úr Tacitus fordításai szerepelnek, de ez más variáció. Ez korábbi kiadvány. – Aki azt mondja, hogy Tacitust le tudja fordítani, az hazudik, vagy szélhámos. Én soha nem merészkedtem ilyen tudományos szélhámoskodásra, tehát most sem mondom, hogy ez az első kiadásban megjelent teljes Tacitusfordítás végleges, vagy tökéletes. Minden alkalommal tanulok hozzá valamit. Jobban, mélyebben megértem, a legravaszabb utalását is kezdem meg346
érteni. Tehát ne csodálkozzanak, hogy a továbbiakban átdolgoztam a szöveget. Ez is külön kaland volt, az Európa Kiadón belül, hogy egy tudálékos, sajnos Eötvös kollégista belső lektor, rászabadulva a fordításra a maga feje és ízlése után átfésülte. Úgyhogy az első kiadást már csak ezért se vállalom, és kifejezetten mindenütt föltüntetem, hogy én csak a második kiadást tekintem hitelesnek. Tacitus: Korunk története. I. könyv. (2) (Borzsák I. fordítása) „Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkozom. Négy uralkodó fegyvertől esett el; három háború a polgárok között, még több külső ellenséggel és legtöbbnyire egyidejűleg dúlt, dolgaink kedvezően folytak Keleten, szerencsétlenül Nyugaton: lázongott Illyricum, a galliai tartományok ingadoztak, Britannia teljesen meghódolt, és mindjárt ki is hullott a kezünkből; ránk támadtak a szarmata és sueb törzsek, hírhedtté vált a kölcsönös vereségek miatt a dák, és egy ál-Nero szédelgésére majdnem megindultak a parthus fegyverek is. De Italiát is új, vagy századok hosszú sora óta ismétlődő csapások sújtották: egész városok süllyedtek el, vagy kerültek lávatakaró alá: Campania legtermékenyebb partvidéke; Róma városát is tűzvészek pusztították, és megsemmisítették a legősibb szentélyeket, a Capitolium pedig polgárok kezétől hamvadt el. Bemocskolták a szűzi szertartásokat, és nagy házasságtörések kora ez; tele volt száműzöttekkel a tenger, gyilkosságok szennyezték be a sziklákat. Még szörnyűbb kegyetlenség tombolt a városban: előkelő származás, vagyon, tisztségek mellőzése és vállalása egyaránt bűnnek számított, és a férfierényekért biztos halál járt. A besúgókat bűneikért nem kevésbé gyűlölték, mint a kapott jutalmakért, mivel némelyek mintegy zsákmányként papi méltósághoz és consulsághoz, mások procuratorsághoz és belső udvari tisztséghez jutván gyűlölet keltésével és megfélemlítéssel mindent megmozgattak és felforgattak. Megvesztegették ura ellen a rabszolgát, volt gazdája ellen a felszabadítottat, és akinek nem volt ellensége, azt barátai révén veszejtették el. (3) Mégsem annyira erények nélkül való e század: mutatott jó példákat is. Akadt száműzött fiát elkísérő anya, férjét a számkivetésbe követő feleség, bátor rokon, állhatatos vő, még a kínvallatás347
sal is dacoló szolgahűség; híres férfiak, akik bátran viselték el a végső szorongattatást, a véget is, és a régiek dicséretes halálához méltón távoztak. Megannyi emberi sorsfordulat, égen s földön jósjelek és intő villámok és a jövendőnek előjelei, jók, vészesek, kétértelműek, nyilvánvalók; mert valóban, a római nép számára szörnyűbb csapások, vagy bizonyosabb jelek soha nem igazolták, hogy az isteneknek nincs gondjuk gondtalanságunkra, de van a bosszulásra.” – A Budai Ézsaiás-könyvemben a Göttingának köszönhető szálakat, folyamatokat vettem szemügyre. Számon tartották, hogy mit jelentett a protestáns iskolák számára ez a kényszerű – hogy is mondjam? – Rómától való elzárkózás, hogy nem Rómától akarunk tanulni, hanem Wittenbergtől, Heidelbergtől, vagy Göttingától. Mit gondol, Melanchtonnak hány magyarországi tanítványa volt? Majdnem ezer! Tehát a legkeményebb török időkben a koldusszegény kálvinista eklézsiák összeadták a maguk piculáit arra, hogy a tehetségesnek látszó parasztgyereket vagy nem parasztgyereket – nem volt válogatás – kiküldjék, hogy ott tanuljon, a legújabb európai tudomány képviselőitől. Milyen kötelezettséggel? – Hogy minél többet tanuljon, és minél több könyvet hozzon haza. Amelyet akkor még – tehát a török időkben (még nem volt rendszeresítve az, hogy hordóban vagy ládában hoznak haza könyveket) – na, hol cenzúráztak? Vácott, a váci püspöknek volt ez a hivatali feladata, hogy a peregrinációból hazajövő protestáns diákok könyvanyagát ellenőrizze és elkobozza. – A debreceni kollégiumi könyvtárba vitték, ami megmaradt. – Amit el nem égettek. Ehhez hozzájárult persze a hitsorsosaink szemfülessége is, hogyan kerülték el a cenzúrát, és hogy ebből mi került elő. Mikor én Debrecenbe kerültem, az egyetem aulájában volt egy könyvkiállítás, ahol fölfedeztem egy Kopernikusz-példányt, amelynek a possessor jelzése kulimásszal volt olvashatatlanná téve. Úgyhogy a betűknek csak a fölfelé vagy lefelé kinyúló nyúlványait lehetett azonosítani. Micsoda szemrongálás és fantázia kellett ahhoz, hogy ezekből a nyúlványokból azonosítsam az olvashatatlanná tett possessor jelzést, mégpedig a következőképpen: Johannis Samboci. Ez Zsámboki Jánosnak a könyvtárából került oda. De benne volt a pecsét is, hogy a nagyszombati jezsuita könyvtár volt az eredeti helye. Hogy ezt melyik tudós debreceni professzor lopta el, és vitte az igaz hit képviselőinek a gyülekezete számára? De az izgalmas az volt a possessor azonosításán kívül, hogy az akkori, tehát a XVI. század második felében dühöngő szent inkvizíció mit tett olvashatatlanná Kopernikusz korszakalkotó csilla348
gászati felfedezésében. Tehát ezt végignéztem, hogy mi volt áthúzva, mi volt olvashatatlanná téve, és mi volt diadalmasan melléírva, csupa detektívfeladat, de én passzióztam ezekkel, és külön témaként merem ajánlani most a mi gyerekeinknek is a possessorkutatás lehetőségeit. Nem elég izgalmas? Egyebek között ezt köszönhetem Debrecennek. Na meg a többit, amit a derék vastag nyakú eleim észre se vettek, vagy félretettek. Az egyik legizgalmasabb tanulmánya arról szól, hogy egy I. József korabeli bécsi hochhistoricus milyen parafrázisban magyarázta Tacitus Annalesának az első húsz-egynehány caputját. De már erről, kedves kisasszonyom, remélem, nem tud. Az ún. tacitizmus jelenségéről van szó, amikor éppen a cenzúrára meg a szent inkvizícióra való tekintettel nem volt ajánlatos, hogy ne mondjam szigorúan tilos volt, Tacitust mint pogány, és főképpen lázadásra buzdító szerzőt olvasni. Tehát ezt át kellett értelmezni, pontosabban a későbbi machiavellista tanításokat kellett belőle eltüntetni, illetve kimagyarázni. Én a debreceni tanári szobám könyvtári szekrényének aljából kotorásztam elő egy elhanyagolt, ütött-kopott példányt, ennek a bizonyos bécsi hochhistoricusnak a Tacitus-kommentárját, amely megmutatja, hogy az akkori, tehát az 1690–1700 körüli bécsi udvar, azaz a Német–római Császárság igényeinek mi felelt meg, és hogy lehetett, hogy kellett kiforgatni, illetőleg megmagyarázni, belemagyarázni a tacitusi szöveget úgy, hogy ebből istenes szöveg kerekedjék. Elég izgalmas? Tacitus: Évkönyvek I. (részletek, Borzsák I. fordítása) (1) „...a régi római nép sikereit vagy balsikereit híres szerzők már megörökítették; s az augustusi kor történetírói feladatainak is megfeleltek a kitűnő tehetségek, míg csak az elharapózó hízelgéstől el nem ijedtek. Tiberius és Gaius, Claudius és Nero uralkodásának történetét, melyet uralkodásuk idején a félelem színezett hamisra, bukásuk után a még eleven gyűlölet hatása alatt írták meg. Ezért az a szándékom, hogy Augustusról keveset mondok el, csak uralkodása legvégét, majd Tiberius principátusát és a többiét, harag és részrehajlás nélkül, mivel egyikre sincs okom. (2) Miután Brutus és Cassius pusztulása után már nem volt köztársasági haderő, Sextus Pompeiust Sicilia mellett leverték, és Lepidus hatalmának megdöntése, Antonius öngyilkossága után a Iulius-pártnak is csak Caesar maradt vezérül, aki lemondott a triumviri címéről, mintha consulként járna el és a nép védelmére beérné a tribunusi joggal; mikor a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenye349
rezte, lassanként magasabbra tört; magához ragadta a senatus, a magistratusok, a törvények jogkörét, s ennek senki sem szegült ellene, hiszen a legderekabbak a háborúban, vagy a proskribálás során elhullottak, a többi előkelő pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez juthatott, és az új helyzetből hasznot húzva inkább biztosat és meglevőt, semmint a régit és kockázatosat választotta. Ezt az állapotot a tartományok sem utasították el, a hatalmasok vetélkedései és a tisztviselők kapzsisága miatt gyanús szemmel nézvén a senatus és a nép uralmát, mivel nem nyújtottak hathatós segítséget a törvények, melyeket erőszakkal, megkörnyékezéssel, végül pénzzel ki lehetett játszani. (3) ...Háború ebben az időben nem folyt, csak a germánok ellen, az is inkább, hogy lemossák a Quintilius Varusszal ott vesztett sereg gyalázatát, semmint a terjeszkedés vágyának engedelmeskedve, vagy méltó jutalom reményében. Otthon minden csendes, a közhivatalok névleg változatlanok; az ifjabbak az actiumi győzelem után, de az idősebbek is nagyrészt a polgárháborúk alatt születtek: ugyan hány maradt olyan, aki a köztársaságot láthatta?” – A legkedvesebb auctoraimról nemcsak ilyen-olyan tanulmányokat vagy szövegkiadásokat gyártottam, hanem, amire örömmel, nem azt mondom, hogy büszkén, de örömmel gondolhatok vissza, hogy több mint egy fél századon keresztül Lucretiustól elkezdve kiknek az írásaihoz írtam én igényes kommentárokat. Tehát nem összeollózott és közhelyekből fölfújt, semmitmondó vagy félrevezető kommentárokat, hanem a szöveg alapos ismeretén nyugvó, és a szakirodalom eredményeit is fölhasználó kommentárjaimat. Amelyeket azonban az arra hivatottak vagy rendeltek, tehát az az egyetemi hallgatók és középiskolai tanár kollégáim sem használnak olyan behatóan, vagy lelkiismeretesen, mint ahogy érzésem szerint megérdemelnék. De hiszen nem csodálkozom, mert ezek igényes kommentárok. Nem kell miattuk szégyenkeznem. Tehát nemhogy nem gyengébbek az illető francia, angol vagy német tudományos igényű kommentároknál, hellyel-közzel sok mindenben előbbre is viszem talán ezeknek a szent szövegeknek a megértését. – Írja azt is, hogy Vergilius volt a magyar kultúra apja. – A negyedik ecloga a Megváltó jövendölésére magyarázott sorainak a jóvoltából ő nem volt sohasem tilalmas szerző, hanem erre hivatkozva magyarázták a legpogányabb megnyilvánulásait is. 350
– Arról is ír, hogy van egy kéziratos Georgica, amelynek az egyik oldala latin, másik oldala magyar fordítás. – Emlékszem, akkor a szemem úgy begyulladt, ennek a papírkódexnek a fecnijeit bogarászva… – Ezzel hol találkozott Tanár úr? – Ez az Akadémiai Könyvtárban van. Pontosan azonosítható, hogy ez az ezerötszázas évek legvége, tehát 1590, 1600 körüli diákfordítás. Kétnyelvű papírkódex, ami arra mutat, hogy még a Georgicát is, nemhogy nem tilalmas, hanem kívánatos szövegnek minősítvén, iskolai olvasmányként magyarázták annak idején valamelyik erdélyi iskolában. Ez is izgalmas, de mondom, jó néhány dioptriát köszönhetek ennek a kódexnek. – Mindenesetre a magyar kultúrában a latin auktorok ismerete kezdettől fogva jelen volt, egészen mostanáig. – Így, ahogy mondja, kezdettől fogva, és az előbb említette, hogy Vergilius a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak is a szülőapja, nemcsak az egész európainak, a Szent István-i Intelmektől kezdve. Persze az én rossz szemem kellett ahhoz, hogy az ottani utalásokat, ilyen-olyan eltorzult idézeteket azonosítsam. Volt ott egy másik könyvtörténeti ritkaság is, amit még Mezei Laci barátunknak köszönhetünk, akinek sikerült megállapítania, hogy a negyedik éneket még az Árpád-korban templomi énekként használták. – A mi Nyugat-Európához való csatlakozásunk a latinitással függ össze. – Hát ezer szállal, elszakíthatatlanul, illetve, amint napjainkban látjuk, hogy elszakítható, de remélem, hogy újból összekapcsolható megint Európa és Magyarország. – Az egész magyar költészet táplálkozik ebből. – Volt nekem egy „musz” föladatnak indult munkám, de aztán nagyon elpasszióztam vele, a Széchenyi antikvitásképe. A gyakorlati érzékű Széchenyi és a klasszikus antikvitás. Hajaj, aki utánanéz, rájön, hogy Széchenyi e tekintetben is milyen lelkiismeretes volt, és huszár kapitány korában is igenis elővette az auktorait, és megvolt neki a véleménye mindenről, és nemcsak a hivatalosan ismételgetett latinellenes frázisok olvashatók abban, hanem ennek az ellenkezője is. Erre is mondhatom, hogy egyik legkedvesebb szüleményem. – Sajnos az utóbbi évtizedekben nagyon háttérbe szorult a latin nyelv tanítása, maga a nyelv tanulása is elmefejlesztő dolog, sőt sokszor van gyakorlati haszna is, azon túl, hogy erkölcsi tartást meg minden egyebet is tanul vele az ember. – Ez jól hangzik, de persze tanáron és tanítványon múlik. Voltaképpen ez nem a latin egyedüli erényeként minősíthető, de jó tanár kalauzolásával sok 351
mindent profitál, akiben van érzék arra, hogy odafigyeljen. Ami pedig a latinnak a veszélyességét, vagy pedig agonizálását illeti, én bizakodó vagyok, minden pesszimizmusok ellenére, mert hogyha kibírta csak Magyarországon ezer esztendeig, és életben maradt, s nem tudom, hányszor kellett, illetve lehetett föltámasztani, biztos vagyok benne, hogy ezt az agonizálást, vagy tetszhalotti állapotot is sikerül majd leküzdenie. Vannak kezdeményezések, vannak próbálkozások, vannak sikerek, és vannak persze látható kudarcok és csődök is. A latin ki fogja bírni. De ennek érdekében kell talán olyan módon nemcsak közelíteni, hanem belemélyedni és úgy tanítani, hogy közben az illető fiatal rájöjjön, hogy milyen modern az. Ha valaki a mai politikai életnek a buktatóit, vagy mocskát, vagy nem tudom, mijét meg akarja érteni, akkor bizalommal forduljon Tacitus mesterhez. Ez külön ága-boga az én kalandozásaimnak, a tacitizmus és egyáltalán Tacitus politikai indíttatású magyarázata. Mondjuk egy tizenhét-tizennyolc éves fiatal, ha normális gondolkodású, már sok mindenre rájöhet: a hasonlóságokra, azonosságokra és ellentétekre, amelyekre Tacitus vezetheti figyelmes és értő olvasóját. Én most kilencvenkét éves koromban nem érzem egészen fölöslegesnek a tanári vagy emberi működésemet. Mert sokakat elgondolkoztattam, sokakat rávezettem arra, hogy mivel érdemes és hogyan érdemes foglalkozni. Tanulmányozásra érdemes személyekkel, dolgokkal, jelenségekkel. Elmondom még az egyetemi bemutatkozásomnak a történetét. Amikor is Szabó Árpád vezetett elő engem az akkori fiatal magántanárhoz, Kerényi Károlyhoz, mondván, hogy „hozok egy görög szakost a Lónyay utcából” megnyomva az egy-et. Mire Kerényi bölcsen és szokásos szellemességével egy Aiszophosz-idézettel válaszolt. A róka és az oroszlán meséje úgy szól, hogy a róka gyalázza az oroszlánt, hogy az csak egy utódot hoz a világra egyszerre; s erre azt mondja az oroszlán, hogy „egyet, de oroszlánt!” – Hát ezt mondta nekem, de persze görögül Kerényi: „Hena, alla leonta!” – Hát nem tudom, mennyire bizonyult igaznak ez az alkalmi jövendölése az isteni mesternek.
352
TÁJÉKOZÓDÁS
MARTIN POLLACK
Lemberg A Galíciai és Lodomériai Királyság fővárosának igazi metropolishoz illően nem egy pályaudvara volt, hanem több: az 1904-es esztendőben épített főpályaudvar, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legmodernebb állomásépülete, amely magas, üveggel fedett csarnokaival – Bécsből, Berlinből, Párizsból és Londonból futottak be ide vonatok – és villanyvilágításával minden lembergi szívét büszkeséggel töltötte el; a Podzamcze pályaudvar a Zółkiewska utcán a Várhegy lábánál – innen a keleti vonalak indultak Pétervárra és Odesszába –, valamint három kisebb pályaudvar, amely a tartományon belüli vonatjáratokat fogadta, illetve indította Podhajce, Stanislau és Sokal felé. A nagyjából száz kilométerre levő Brodyból jövő vonat a Podzamcze pályaudvarra érkezett: az állomásépület előtt konflisok, fiákerek, a századforduló után már egy-egy taxi is készenlétben állt az utazóközönség szolgálatára; a Żólkiewska utcán a HR és HG jelzésű villamosvasutak jártak be a városközpontba, illetve ki, Żólkiewska elővárosba. A „villanyoson” volt első és másodosztály, és nem kellett a kalauznak borravalót adni. Erre a rövid lembergi útikalauz (Kurze Führer durch Lemberg) külön felhívta a figyelmet. Galícia lakosai szerették a hazai tájakat és városokat a nyugatiakhoz hasonlítgatni, mintha ezzel egy darabka nagyvilágot is elhozhatnának a Habsburg Birodalom határvidékére. Ha a kőolajforrásairól híressé vált Drohobycz környéke a galíciai Pennsylvania, a Trembowla városkát övező festői táj a podóliai Svájc, a mégoly nyomorúságos fészek, Busk a galíciai Velence becenévvel büszkélkedett, akkor Lemberg aztán igazán joggal és méltán kapta a kis Bécs nevet. Sok tekintetben az is volt. Lemberg volt a legfőbb államigazgatási hivatalok és az önálló tartományi hatóságok székhelye. Itt ülésezett a szejm, a galíciai országgyűlés, itt rezideált a cs. k. helytartó, három érsek, egy római katolikus, egy görög katolikus és egy örmény katolikus, valamint a zsidó főrabbi. Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Dánia tartott fenn itt konzulátust, és volt itt egy sor villanyvilágítással, lifttel, telefonnal, folyó vízzel felszerelt első osztályú szálloda. A Mária téren (Plac Maryacki, Marienplatz) lévő Hotel George volt közülük a legelőkelőbb, de volt egy ukrán szálló is, a Narodna 353
Hostynnycia a Sykstuska és a Kościuszko utca sarkán, „európai minta szerint berendezve”, mint azt az ukrán nyelvű újságok hirdetései bizonygatták. A tartományi főváros egy egyetemnek és egy műszaki főiskolának (mindkettőben lengyel nyelven folyt az előadás), négy lengyel, valamint egy német és egy ukrán gimnáziumnak adott helyet. A héber nyelvű gimnáziumot csak az első világháború után nyitották meg. Lemberg államigazgatási központ volt; a császári-királyi hivatalnokok mind az utcaképre, mind a városközpontban lévő „bécsi” kávéházak életére rányomták bélyegüket. Ők szinte kizárólag lengyelek voltak. A tizenkilencedik század első felében az iskolákban és a hivatalokban még a német nyelvet használták. Az államigazgatás azokra a tisztviselőkre támaszkodott, akik a nyugodt élet és a gyors hivatali előmenetel reményétől csábítva Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és a Krajnából érkeztek Lembergbe. Az újonnan jöttek mind német anyanyelvűek voltak, és sem az itteni nyelveket nem beszélték, sem a helyi viszonyokkal nem voltak tisztában; Bécs a birodalom legtávolabbi szögletére is ki akarta terjeszteni a germanizációt, így a nyugatról érkezők elvben a németesítés élcsapatát alkották. De ezeknek a hivatalnokcsaládoknak már a második vagy harmadik nemzedéke túlnyomórészt ellengyelesedett, csupán a nevük emlékeztetett származásukra: Brückner, Estreicher, Wittmann, Dietl, Loebl… „Ha egy német férfi lengyel nőt vett feleségül – szűrte le az efféle események tanulságát egy kortárs lengyel krónikás –, akár le is mondhatott róla a kormány: a felesége kemény kézzel irányította, úgy kellett táncolnia, ahogy az asszony fütyült.” Az 1900-as esztendőben Lemberg 160 000 lakosának valamivel több, mint a fele volt lengyel, kereken 45 000 volt a zsidók és alig 30 000 az ukránok lélekszáma. A zsidók és az ukránok azonban nemigen részesedtek a magasabb állami tisztségekből. A lengyelek a helyi képviselő-testületet is hosszú időn keresztül uralták, lényegében azt szavaztak meg, amit akartak. Ezt főleg az ukránok érezhették sérelmesnek, hiszen Lembergre – ukránul Lvivre – ők is jogot formáltak. A város, jóllehet létrejöttét Danilo és Lev (Leo) ukrán fejedelmeknek köszönheti – maga a Lviv (Leopolis, Lemberg) név is ez utóbbitól ered –, ukrán földön fekszik és az ukránok kulturális és politikai életének központja, külső képét tekintve teljesen lengyel jellegű. Az utcák nemcsak hogy kizárólag lengyel nevet viselnek, hanem mindenestül a lengyel történelem és irodalom nagyjairól lettek elnevezve. Van ugyan néhány ukrán nevet viselő utca Lembergben, ám ezek a város legeldugottabb és legkoszosabb részein keresendők, úgyhogy ez is inkább viselőjének csúfságára, mint dicsőségére 354
szolgál. Sevcsenko „tiszteletére” egy olyan mellékutcát neveztek el, amely a város legszélén található, mindössze néhány házszámot tartalmaz, járda nincs benne, nincs lekövezve, s ezért úgy fest, mint valami szemétlerakóhely. A Literaturno naukovüj visztnyik című irodalomtudományi havilap néhány hónappal ezelőtt mint afféle kuriózumról fényképet közölt róla, amely értékes dokumentum az elkövetkező nemzedékek számára, hadd lássák, mekkora becsben tartották a lengyelek testvérnépük lángelméit. Még ennél is nagyobb kuriózum az a kis mellékutca, amely a város alapítójának nevét viseli. Ez az utca az Ulica Lwia (Leo-Gasse) annak a Lew-hegynek a lábánál, amelynek tetején valaha az ukrán fejedelem vára állt, s amely ma is büszkén magasodik a város fölé. A Lwia utca kétszer olyan hosszú, mint a Sevcsenko utca, a város egyik legpiszkosabb részében helyezkedik el és a lembergi prostitúciós negyed központját alkotja. Ebben az utcában minden egyes házszám egy-egy nyilvánosházat rejt. (Vladimir Kusnir: Lemberg és a többi kelet-galíciai város nemzetiségi viszonyai. Ukrán Figyelő, 1908) Az ukránoknak minden okuk megvolt az elkeseredésre. Állandóan napirenden volt, hogy a lengyel hatóságok az önkormányzati és a tartománygyűlési választások alatt meghamisították a szavazólistákat, akadályozták az ukrán jelölteket választási beszédük elmondásában vagy akár be is börtönözték őket; ezekkel a politikai botrányokkal Galícia kiérdemelte az osztrák sajtóban a „Skandalícia” nevet. Amikor 1908-ban három falusi csendőr megölt egy ukrán parasztot, aki a választások lebonyolításában segített, egy ukrán egyetemista pisztolyt rántott és agyonlőtte Andrzej Potocki grófot, Galícia helytartóját. A lembergi egyetemen ezek után véres összetűzésekre került sor a lengyel és az ukrán diákok között; a szakadék mélyebb volt, mint valaha. A főváros zsidó értelmisége a századforduló táján két táborra szakadt: az asszimiláció híveire, akik – Brody választókörzetnek a birodalmi gyűlésbe delegált zsidó képviselőjéhez, Emil Bykhez hasonlóan – Lengyelországot úgy magasztalták, mint ami valóságos paradicsoma a zsidóknak (Polonia judeaorum paradisus), és a cionistákra, akik Lengyelországban csupán az Ígéret földjére vezető út állomását látták. Az asszimiláció hívei túlnyomórészt a feltörekvő polgárság soraiból verbuválódtak, sikeres kereskedők, orvosok és mérnökök fiaiból, akik elszakadtak hagyományos zsidó környezetüktől, és gyermekeiket német, illetve lengyel gimnáziumba küldték. A programszerű zsidó–lengyel közeledés legjelentősebb képviselője azonban a stetlből, a Tarnopol és Brody között fekvő Zbarażból érkezett: Wilhelm Feldman (1868– 355
1919) vallásos családban nevelkedett, Zbarażban héderbe és jesivába, a Talmud-iskolába járt, majd a nyolcvanas évek közepén ismeretlen okból szakított környezetével, és a felvilágosodás központjának számító Lembergbe ment, ahol a zsidó diákok, irodalmárok és művészek „európai viseletben” ültek a kávéházakban és a borozókban, és lázasan vitatkoztak a haladó zsidó értelmiség lapja, az Ojczyzna ( „Szülőföld”) legfrissebb vezércikkén. Feldman Lembergben lépett be a lengyelül „Przymierze braci”, héberül „Agudat ahim” („Testvérek szövetsége”) nevű egyesületbe, amely a galíciai zsidók polonizálását tűzte ki célul. Lengyelország – hangzott az egyesület programja – a zsidók egyetlen igazi hazája, a lengyel a zsidók anyanyelve, a jiddis csupán egy korcs keveréknyelv, a gettó láthatatlan béklyóit idéző szégyenteljes emlék. A „testvérek” előadásokat tartottak, iskolákat alapítottak, könyvtárakat szerveztek; Feldman hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, írt, vitatkozott, szónokolt. Az asszimiláció, állította, több holmi magasröptű programnál, az asszimiláció történelmileg elkerülhetetlen folyamat, a modern civilizáció természetes kísérőjelensége. Az asszimiláció híveire keserves csalódás várt. Számos akadály állt a beolvadás útjában, tért hódított az antiszemitizmus, és a lengyel társadalom korántsem nyújtott nekik olyan lelkesen kezet, mint ahogy remélték. Żydziak (Kis zsidó) című, részben önéletrajzi jellegű fejlődésregényében Feldman – akárcsak Karl Emil Franzos a Pojácában – egy műveltségre éhező zsidó fiatalember szenvedésekkel teli útját rajzolja meg: főhőse kitör a stetl szorongató környezetéből és Lembergbe megy. A „kis zsidó” próbálkozása a lengyelek hiányzó szolidaritásán fut zátonyra, ő maga megbetegszik, és végül, akárcsak a „pojáca” Sender Kurländert, őt is visszaviszik a stetlbe. Az asszimiláció híveit kudarcra ítélte a zsidó tömegek kétségbeejtő szegénysége, elmaradottsága és tudatlansága is. Arról nem volt semmiféle elképzelésük, hogy eszméiket miként kellene bevinniük a „zsidó nép” közé. Kiadtak ugyan egy lengyel és egy héber nyelvű újságot is, ám a zsidók túlnyomó többsége, még Lembergben is jiddisül beszélt, azon a bizonyos „barbár keveréknyelven”, amelynek az asszimiláció híveinek szemében semmiféle létjogosultsága nem volt. A Blacharska utca 26. számú házban lévő – és az igen poétikus Goldene Rojse (Arany Rózsa) nevet viselő – lembergi régi zsinagóga köré települt zsidónegyed lakosai nem sokban különböztek a kis kelet-galíciai városkák „Judengasséinak” lakóitól. A lembergi régi zsinagóga közelében lévő utcák és sikátorok külön várost alkottak. Itt mintha a város egy évszázad óta megállt volna a fejlődésben. Ezekbe a szűk, zegzugos utcákba csak ritkán süt be a nap. A házak nagyon 356
régiek, az udvarok koszosak és sötétek. És minden udvar egy-egy külön utca, roskatag házrészekkel és előredőlő, fura oromzatokkal: mindegyik úgy fest, mint valami sötétben kuporgó szörnyeteg. Az ember alig mer felegyenesedve járni, folyton attól fél, hogy bármelyik pillanatban a fejére omolhatnak az ősöreg falak… Ezeket a házakat a pincétől a padlásig szegény zsidó családok lakják. Mindannyian kereskedésből élnek. Kicsiny, sötét üzleteiket a legkülönfélébb tárgyakkal zsúfolják tele. Van itt bútor és háztartási eszköz, könyv és gyerekjáték. Mindenféle kalap és cipő, régi ruhák, lakájöltözékek és kiszolgált uniformisok hevernek egymás hegyén-hátán, minden létező színben és méretben. Ami a városban elkorhadt és használhatatlanná vált, azt idehozzák, és nincs az az ócskaság, ami itt ne találna vevőre. Minden évben egyszer nagy vásár van az utcában. Egyik stand a másikat éri. Öreg vagy koravén zsidó nők, parókával vagy koszos kendővel a fejükön gyümölcsöt, zöldséget és süteményt árulnak potom pénzért. A kofák mellett ülnek a foltozóvargák, munkájuk fölé hajolva. Mellettük egy könyvkereskedőt látni régi képeslapok, imakönyvek és ponyvaregények társaságában. A bódék között vásárlók és alkuszok valóságos hada tolong. Poros, szutykos arcú zsidók nyomakodnak a tömegen keresztül. Pókhálósra kopott, ósdi cilinder a fejükön, összevissza szakadozott esernyő a kezükben… Nyomorékok és koldusok próbálnak jajveszékelve előrejutni a forgatagban… Az utcasarkokon cipőtisztítók, teherhordók és kolduló zsidó fiúk állnak toprongyos kaftánban, sápadt, éhes arccal. Itt mindennap dúl a harc a megélhetési minimumért… Milyen kicsi ezeknek az embereknek a bevétele, akiket a földnek erre a kis darabkájára hordott össze a sors. Mit kínlódnak azért, csak hogy éhségüket csillapíthassák! Pár krajcár kereset már boldoggá teszi őket, és újra felajzza bennük a tettvágyat. Itt ül egy asszony, előtte alma. Az egész árukészlete talán ha egy koronát ér. A gyümölcsből származó bevételből tartja el magát. Egész nap el nem mozdul a helyéről. Nem kergeti el se a hőség, se a hideg… Valamivel odébb egy férfi fagylaltot árul: „Egy kanál egy krajcár.” – Mások gombot, kefét, cipészszurkot, suvikszot és gyufát kínálnak megvételre… Egy nő limonádés kancsóval járkál, és minden pillanatban felharsan a kiáltása: „Itt a friss jeges, az üdítő! Balzsam a torokra! Csodás hatás! Egy krajcár a hosszú élet titka! Itta már? Egy krajcárért egy pohár!…” Egy legény egy láda tetején áll. Tölcsért formál a tenyeréből és szünet nélkül ezt kiabálja: „Zseebkendőt tessék! Háárom krajcár darabja! Nagyorrúnak! Kisorrúnak! Vasorrúnak! Zseebkendőt tessék!” Az utcák tele száguldó kereskedővel, a kikiáltók hangja egyhangúan is357
métlődik… Szikár asszonyok, sápadt, lesoványodott gyerekek, vérszegény, gondterhelt férfiak nehéz vödröket, kosarakat, ládákat vonszolnak… Minden létező hangnemben felkínálják portékájukat és igyekeznek egymásra rálicitálni, egymást túlkiabálni… Milyen űzöttek, hogy sietnek egész életükben, közben állandóan attól szoronganak, hogy mi lesz holnap… Napkeltétől napestig folyton tesznek-vesznek, fáradhatatlanul, egyetlen zokszó nélkül… Egyiküknek sincs konkrét foglalkozása… Ma a gyümölcsös kordét húzza, holnap már használt ruhával kereskedik… Így folyik az élet ezekben az utcákban látástól vakulásig – míg be nem jön a szombat. Ez a szent nyugalom napja ennek az agyongyötört népségnek. Ilyenkor ők is emberek… Alszanak, esznek, eszmét cserélnek a világ eseményeiről... (HERMANN BLUMENTHAL: Az ifjúság útja. Serdülőkor) Ennek a pauperizált tömegnek a szemében, amely úgy látta, hogy az erősödő lengyel konkurencia alapjaiban fenyegeti a létét – ráadásul már arra szólítja fel a keresztényeket, hogy „zsidótól ne” vásároljanak –, az asszimiláció nem sok vonzerővel bírt, annál nagyobb vonzerőt jelentett a cionizmus, amely Lembergben a kilencvenes évek elején kezdte megvetni a lábát. A „Testvérek szövetsége”, a zsidó lakosság passzivitásától és a lengyel társadalmon belül egyre jobban elharapózó antiszemitizmustól elcsüggedve, 1892-ben beszüntette működését; Wilhelm Feldman felszámolta a zsidó szervezethez fűződő kapcsolatait, és Krakkóba tette át székhelyét, ahol irodalomkritikusként folytatta pályafutását; ugyanabban az évben jelent meg Lembergben az ifjú cionista mozgalom orgánumának, a Przyszlośćnak („Jövő”) az első száma. Ha az ember a Podzamcze pályaudvarról ment a belváros felé, akkor jobbra esett a zsidónegyed. Bóżnica, Joselewicza, Miodowa, Słoneczna… Az utcanevek mintha mulatnának a nyomoron: Méz utca, Nap utca… Balra a Várhegy, a Wysokí Zamek, parkokkal, fasorokkal szegélyezve. A Krakówski téren és a Teatralna utcán haladva lassan elért az ember a Piac térre (Rynek): ott állt a minden bájt nélkülöző városháza. A XIX. század első felében épült, és a pompás patríciusházak mellett úgy hatott, mint egy kaszárnya. Ott állt a Király-ház, Jan Sobieski király hajdani lembergi lakóhelye. Egy Konstantin Korniakt nevezetű, Krétáról Lengyelországba vándorolt borkereskedő építette a XVI. században. Közvetlenül mellette ott a Fekete-ház reneszánsz homlokzata, ebben a házban eredetileg a Sobieski király orvosa, Anczowski lakott. Azután a Bandinelli- és Massari-paloták, a házak névadói olasz kereskedők voltak, Massari a Velencei Köztársaság konzuljaként érkezett Lembergbe. A közeli Káptalan téren (Plac Kapitulny) áll ma is a római kato358
likus székesegyház, a galíciai metropolis egyetlen említésre méltó gótikus építménye, ehhez csatlakozik a kései reneszánsz szépséges emléke, a Boimkápolna. A Káptalan tértől csak pár lépés a Mária tér (Plac Maryacki), a város legforgalmasabb pontja, közepén a Miczkiewicz-szoborral, valamint előkelő szállodákkal – Hotel George, Hotel de France, Hotel Europe –, elegáns üzletekkel, éttermekkel és könyvesboltokkal. A Miczwiewicz-emlékmű a legnépszerűbb közéleti hely, ide szerveztek mindenféle tüntetést és gyűlést: itt harsogtak a forradalmi dalok lengyelül, ukránul és jiddisül, itt mennydörögtek a nacionalisták a „zsidó uzsora” ellen, itt ígértek a cionisták Palesztinában tejjel és mézzel folyó Kánaánt. A Miczkiewicz-emlékművel szemben Hermann Altenberg kiadó könyvesboltja állt, ez később átköltözött a Hotel George épületének modernebb helyiségeibe, pár házzal odébb a Soczek cukrászda, mellette a Café Avenue. Lemberg nem csak a bürokrácia központja volt, Bibliopolis is, ahogy a művelt galíciaiak dagadó kebellel mondták, a kiadók és könyvesboltok, az antikváriumok, a kritikusok és az írók városa. Hermann Altenberggel a legújabb lengyel irodalom kiadója, Bernard Połoniecki Lengyel Könyvesboltja (Księgarnia Polska) konkurált, itt jelent meg többek között Leopold Staff (1878–1957), a lengyel neoromantika egyik legjelentősebb képviselője is. Staff cseh származású apja híres cukrászatot üzemeltetett a Piac tér egyik mellékutcájában, az örmény katedrális közelében. Połonieckinek kiváló irodalmi tanácsadója volt Ostap Ortwin (1876– 1942), polgári nevén Oskar Katzenellenbogen, az egyik legtehetségesebb lembergi kritikus személyében, aki szinte mindennap a művészek törzshelyének számító, Akadémia utcai Róma kávéházban (Café Roma) üldögélt, toronymagas újságheggyel barikádozva el magát. Ugyancsak népszerű újságforgató hely volt a Május 3. utcában (Ulica Trzeciego Maja) a Hausman udvarnál a Café Imperial, ahol nem kevesebb, mint százötven lap várta a vendégeket. A Mikolasch udvar üveggel fedett utcájának egyik szűk, sötét üzletében székelt a lembergi antikváriusok legtekintélyesebb dinasztiája, az Igel család, amely a XIX. század elejétől fogva látta el régi nyomtatványokkal a művelt lembergieket; a bokáig érő, a lengyelek által csak lapserdaknak csúfolt fekete kaftánt viselő, szakállas, selyemkapedlis, pajeszos Lajb Igel patriarchális alakjával az élen. Lajb Igel felülmúlhatatlan bibliográfus volt, a lengyel irodalom és történelem ritka kiváló ismerője, akihez a János Kázmér Egyetem professzorai vagy Wojciech Kętrzyński, az Ossoliński gróf által 1817ben alapított nemzeti könyvtár, a tiszteletre méltó Ossolineum igazgatója is gyakran elment tanácsot kérni. Lajb Igelhez hasonlóan Kętrzyński személye is jól érzékelteti, kikből is verbuválódott a lembergi értelmiség: a lengyel 359
nemzeti művelődés intézményének vezetőjét eredetileg Adalbert Winklernek hívták, és német nyelven írt verseket. A lembergi antikváriusok kivétel nélkül mind zsidók voltak. Lajb Igel fiai is folytatták a hagyományt és saját üzletet nyitottak, csak egy fiú szakított a környezetével, Jeżewskinek nevezte magát (jeż lengyelül – akárcsak Igel németül – sündisznót jelent), kitért és katolikus pap lett belőle. A Báthory utcában (Ulica Batorego) sorakoztak a kisebb antikváriumok, ezek nemcsak komoly irodalmat tartottak, hanem szórakoztató regényeket, krimiket, sőt afféle „puskának” használható olcsó szöveggyűjteményeket a latin és görög lecke megírásához: a „Bodeket”, a „Menkest”… A Trybunalska utcában sokan jártak Marek Hölzl antikvár könyvesboltjába, ugyanis közvetlenül mellette volt a „Három korona” étterem, és a tulajdonosáról, az irodalmárok nagyvonalú barátjáról, Naftali Töpferről elnevezett művészkocsma, a „Naftuła”. Az ukrán irodalom érdekében tevékenykedett a klasszikusokat kiadó Sevcsenko Társaság, az inkább modern szerzőket megjelentető Ukrán Kiadói Társaság, és a közérthető népkönyvekről gondoskodó Prosvita (Felvilágosodás) Társaság. Voltak Lembergben ukrán színházi előadások a Ruska Besida (Ruszin Szó) Társaság vagy az ukrán nyelvű színjátszást támogató egyesület szervezésében, voltak diákszövetségek és könyvtárak, volt néhány ukrán kocsma, főleg a külvárosokban, és egy-két üzlet, ahol a Kárpátok falvaiban készült népművészeti tárgyakat lehetett vásárolni: mindez csak a társadalmi élet periféráján létezett, ám a lengyelek ezt is ferde szemmel nézték. A nemzetiségi korlátok csak az étlapokon dőltek le, mert a konyha zsidó– lengyel–ukrán volt. A lembergiek szerették a finom falatokat, és se időt, se fáradságot nem sajnáltak, ha evésről volt szó. Stanisław Wasylewski lengyel író, újságíró meséli a lembergi irodalmi életről szóló memoárjában, hogy volt egy ismerőse, aki egy ideig naponta felszállt a főpályaudvaron a Podwołoczyskába menő expresszvonatra és a város túlsó végén, hét kilométerre lévő Podzamcze pályaudvarig váltott magának jegyet, csak azért, mert a Kuriernak (így hívták a vonatot) volt egy elegáns étkezőkocsija – rajta aranybetűkkel a felirat: Vettura ristorante – és ott állítólag olyan kiváló volt a menü, hogy még a Hotel George-é is elbújhatott mellette. De éttermekben, reggelizőhelyekben, kávéházakban, cukrászdákban, borozókban és sörözőkben, tejcsarnokokban, pálinkamérésekben és hidegbüfét kínáló gyarmatáru-kereskedésekben a lembergi utcákon sem volt hiány. Rengeteg vendéglő volt, mindegyik más légkört árasztott és másmilyen közönséget vonzott. Általában a bécsi kávéházak domináltak, ezekben a 360
szimpla feketéhez három pohár hideg vizet szolgáltak fel. A pult mögött ott álltak a többé-kevésbé csinos kasszírnők, ők adták ki a számlát, a kanalat és a cukrot a pincéreknek. Az óberek, vagyis a főpincérek és fizetőpincérek túlnyomórészt a német telepesek soraiból verbuválódtak, és többnyire Bechtloffnak vagy Bisanznak hívták őket. Az ember a nap bármely szakában beállíthatott a nagyobb kávéházak bármelyikébe és elkiálthatta magát: „Bisanz úr!”, előbb-utóbb valamelyik alacsony, pocakos, szmokingos ember egészen biztosan válaszolt neki udvariasan: „Szolgálatára, tanácsos úr (gróf úr, tekintetes úr, professzor úr, doktor úr)!” – „Bisanz úr, fizetek!”– „Óber, egy melanzs lesz!” „Bechtloff úr, egy kapucínert kérek! – így szól az elmúlt idők visszhangja. Voltak Lembergben olyan kávéházak, ahová csak férfiak jártak. Ha például az Európában, a Jagelló és a Május 3. utca sarkán felbukkant egy nőnemű lény, akkor az nyugtalanító eseménynek számított, jóllehet már akkoriban is voltak olyan nők, akiket érdekelt az üzlet. Más, elegánsabb kávéházakban viszont annál több képviselője akadt a női nemnek, mindenféle korúak és öltözékűek. Az odor feminae előkelően csábító légkört kölcsönzött ezeknek a helyeknek, álmodozásra biztatott, de ezzel egyidejűleg a hozomány nagyságának józan felbecsülésére is. Itt mindenekelőtt a Sztuka (Művészet) kávéházat kell megemlíteni az Andriolli udvar első emeletén, ahol mindig hangulatosan csökkentették a világítást, valahányszor Wasserman, a hosszú sörényű hegedűs elkezdte játszani Schuberttől az Álmodozást. A híres irodalmi kávéházra, a Schneiderre már csak homályosan emlékszem. Csak egyszer jártam ott, mielőtt a házat, amelyben ez a hely volt, lebontották, de akkor sem kávéházi vendégként, hanem magánügyben, amely magánügy egyik iskolatársam, Kazio Purski apjához, a fizetőpincérhez vezetett. Kazio Purski második vagy harmadik osztályos korunkban halt meg tüdővészben. Az ezt követő években, amikor már rendszeres kávéházba járó vált belőlem, Purski apjával többször is találkoztam; még mindig fizetőpincérként dolgozott, de ha most magam elé idézem, akkor azt látom, hogy a fia koporsója mellett áll és sír. Mély benyomást tett rám, amikor a Róma kávéház pincérei átmentek például a Reneszánszba és az ottani kollégáikkal szolgáltatták ki magukat. Ilyen alkalmakkor rikítóan tarka nyakkendőt viseltek és világos zakót. Ez volt az ünnepi öltözékük. A munkaruhájuk, a fekete szmoking és a frakk otthon szellőzte ki a hétköznapok fáradalmainak beléevődött páráját. […] De mintegy álomban látom magam előtt a kevésbé előkelő vendéglőket is: az olcsó csapszékeket a zajos orkesztrionnal1 a sörözőket, ahol kocsisok és késesek találkozgattak, és a fémkriglik az asztalhoz voltak láncolva, mint a 1
XIX. századi zenegép.
kutyák, mivel a tulajdonosok féltették őket az enyveskezű vendégektől. A kocsmák színpompás cégtáblákkal csalogatták az éhezőket és szomjazókat, volt például egy olyan kép, amin egy férfi hihetetlen falánk étvággyal fogyaszt el egy libát… Másutt a szerémségi szlivovicát magasztalják, a forró puncsot meg a híres lembergi „rozsólist”2 …A pléhtáblákon nagyivók büszkélkednek, félrebillent koronájú szakállas királyok a Gambrinusok nemzetségéből, akik hordón trónolnak lovaglóülésben és szemlátomást majd megpukkadnak a nevetéstől. A kezükben tartott óriási korsókból ömlik a habzó sör és mintegy végigfolyik az alávetett népek történetén, a pusztulás isteneinek felajánlott áldozat gyanánt. Egy másik cégtáblán a nagy bajuszú, hordóhasú Zagłoba3 okocimi sörbe meríti örökké szomjas száját – szinte hallom apokaliptikus szürcsölését és újra érzem a seprőpálinka, kvargli és az uborka illatát, az uborkáét, amely likőrnek eltett meggyel teli öblös üvegek mellett, óriási hordókban állt, kaporba ágyazva, hogy savanyodjon, és végül meg is savanyodik, úgy, ahogy mi is megsavanyodunk ebben a szomorú idegenségben… Aztán a Czarniecki utcában a Didolić és Prpić horvát borkereskedők vinotékájából kiáradó nemes dalmát borok bukéja lengi körül az orromat. Ott didolta és pörpölte az ember az aranyosan gyöngyöző Zlataricát és közben a napsütötte Dubrovnikról ábrándozott. A lembergi cukrászatok, gyümölcsös üzletek, gyarmatáru-kereskedések, az Edmund Riedl- és Julius Meinl-féle tea- és kávéboltok szaga, bármerre járok is a világban, mindenhová követ. Ámbár lehet, hogy mégsem a „követ” a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen ez valami kellemetlent jelent, ezek a szagok viszont isteniek, ámbár az is igaz, hogy az embernek könny szökik tőlük a szemébe. Akárhányszor tértem vissza Lembergbe a „nagyvilágból”, ezek a szagok mindig visszavártak, ott voltak a régi helyükön. Ott vannak minden bizonnyal még ma is, hiszen a szagokat a legnehezebb megsemmisíteni vagy száműzni. […] Lembergben még a hangok is illatot árasztanak, még a neveket is valami egzotikus aura lengi körül. Hallgassátok csak: Stec, Mryc, Kipa, Tepa, Uhma, Ohly, Pazdro, Kysiak, Schubuth, Quest, Nahlik, Krzehlik, Nowosad, Nassarek, Pitołaj, Sałaban, Kadernożka, Dokupil, akinek volt egy lánya, és azt úgy hívták, hogy Dokupilanka. Aztán: Beacock, Passakas, Garapich, Romaszkan, Mikolasch, Chamajdes, Czaczkes, Korkis, Kikenis. A Łyczakówi temető mellett a Giovanni Zuliani és Fia cég kemény gránitból faragta a sírköveket. A Kopernikusz utca felső részén, már majdnem a villamosremíznél három lakatos: Oprysk, Czepil, Pludra műhelye állt.[…] A szomszédos Románia hatása érződik az olyan becenevek egzoti2 3
Rozolisy (lengyel): gabonapálinka. Szienkiewicz regényeinek közismert alakja.
362
kus alakján, mint (velem született szerénységből a magaméval kezdem) Józiu, Biziu, Buziu, Filu, Fulu, Milu, Dziuniu, Maniu, Lulu (Ludwikból), Poldziu (Staff4), Weku (fogalmam sincs, hogy ez milyen névből lett). (Józef Wittlin: Az én Lembergem) Wittlin egyik diáktársát, a brodyi Joseph Rothot gyerekkorában Muniunak hívták, ez a Moses név becézett alakja. A két író Lembergben ismerte meg egymást, egy utcában laktak, a Łyczaków negyedben. A rövid kis utcában (Ulica Hofmana Opata – Hofman apát utca) a lembergi középosztály jellegzetes keresztmetszetével hozta őket össze a sors. Ügyvédek és fogalmazók, gimnáziumi tanárok, magasabb vasúti tisztviselők, nyugalmazott udvari tanácsosok, önkormányzati alkalmazottak laktak ott; ukránok, lengyelek, németek, zsidók. Wittlin még negyven év távlatából is jól emlékezett azokra, akikkel a Hofmana Opatában találkozott: Mihajlo Jakiv ukrán íróra, Szapowałek suszterra, Engelkreis kocsmárosra, Genia Smoczekre, az idősödő prostituáltra, Schwarz és Paynucy Duma szatócsokra. Mindazonáltal Wittlin sem volt született lembergi, földbirtokot bérlő vidéki lengyel zsidó családból származott, a Galícia északkeleti határán fekvő Radziechówból, ami nincs is olyan messze Brodytól. Mindent egybevetve tizennyolc évnél többet nem töltött Lembergben, de egész életében kötődött ahhoz a lengyelül lwowczszczyznának nevezett (magyarul talán „lembergiségnek” mondható) varázslathoz, ami a Galíciai és Lodomériai Királyság – és a császárilag „hozzácsapott” Krakkói Nagyhercegség – fővárosából áradt; a kupolás lengyel, ukrán és örmény székesegyházakhoz és templomokhoz, a zsinagógákhoz és a haszidok imaházaihoz, a zöld területekhez, a Jezsuiták kertjéhez, a Stryj parkhoz, a Sintér-hegyhez (Hycla Góra), a zsidónegyed közelében emelkedő magaslathoz, ahol obeliszk őrzi a lengyel nemzeti hősök, az 1846-os osztrákellenes nemesi felkelés vezetői, Teofil Wiśniowski és Józef Kapuściński emlékét; az 1893-ban bezárt Stryj temetőhöz, amelyet a vadul burjánzó növényzet teljesen elborított, ezért mindenféle csőcselék búvóhelyéül szolgált és állandó színhelye volt a lembergi rendfenntartó erők razziáinak; a Piac téren és a Hotel George előtti korzón uralkodó bábeli – lengyel–ukrán–jiddis–német – nyelvzavarhoz; az üzletemberek és spekulánsok által sűrűn látogatott Károly Lajos utcai kávéházakhoz, a drohobyczi, borysławi és tustanowicei olajbárók találkahelyeként ismert Café Grandhoz, a Café Cityhez… 4
Utalás Leopold Staff költőre.
363
A városközpontból a Károly Lajos utcán (Ulica Karola Ludwika) keresztül futottak a villamossínek a főpályaudvar felé: az első osztályú jegy tíz fillérbe került, a másodosztályú nyolcba; ez igazán megérte, ha meggondoljuk, hogy már a kapupénz is, amit a későn hazatérők leszurkolhattak az álmából felvert házmesternek, általában húsz fillérre rúgott. A lengyel építész, Sadłowski tervei alapján készült új pályaudvar épülete előtt kör alakú virágágyások álltak, meg egy csomó, elnyűtt egyensapkát viselő hordár, gumirádlis kézikocsijával. Mind a két nagy csarnokban, ahonnan a vonatok indultak, hatalmas tömeg nyüzsgött. Magam előtt látom a „beigel”-árusokat mákos tetejű kerek péksüteménnyel teli kosaraikkal, a serdületlen rikkancsfiúkat, amint ukrán, lengyel, jiddis újságok nevét kurjongatják: Dilo, Słowo Polskie, Kurier Lwowski, Tugblat5 …, az ukrán parasztokat, akik a lembergi piacra hozták a portékáikat és este hazamennek a faluba, a rikító piros nadrágos huculokat, akik vászon átalvetőikben faragott tányérokat, kanalakat, intarziás ládikókat hoztak, a keményszárú csizmát viselő lengyel földesurakat, az ormótlan bundákba burkolózó orosz utasokat, a különféle fegyvernemekhez tartozó tiszteket, akik Krakkóba, Prágába vagy Bécsbe mennek szolgálati útra vagy éppen szórakozni, és köztük a koldusokat meg a zsidó házalókat, akik ijedten figyelik, nem jön-e a rendőr. Egy utolsó pillantás a kelet-galíciai népek egyvelegére. A pénztárteremben izgatott utasok tolonganak a varsói, berlini, párizsi és bécsi vonatok indulását és érkezését jelző sárga táblák előtt. Kelet-Galícia, melyet Karl Emil Franzos oly lenézően Fél-Ázsiának nevezett, a pályaudvari csarnokban ér véget; a másodosztályú váróteremben kezdődik a Nyugat. Itt semmi sem emlékeztet arra az elrettentően lehangoló képre, amit Franzos a Károly Lajos Vasútról, az állomások éttermeiről és a várótermekről festett, mielőtt a Habsburg Monarchia e részébe elindultam: pompás szalon, benne aranyozott bőrfotelek, csiszolt tükrök arany keretben, kristálycsillárok és velencei kandeláberek, a falon Károly Lajos főherceg életnagyságú képe, gondosan lekefélt szőke pofaszakállal, az ulánusok díszegyenruhájában. A nagy, kétszárnyú, ragyogó rézveretes lengőajtó tompítja a pénztárteremből beszűrődő lármát. A vonat, amely Krakkón, Oderbergen és Preraun keresztül megy Bécsbe, tizennyolc óra tíz perckor indul. HALASI ZOLTÁN fordítása
5
Tett, Lengyel Szó, Lvovi Futár, Napilap.
364
TOM LEONARD
Irodalom és demokrácia
Minden társadalom folyton válságban van, és bármely adott közösség költészetét összefoglaló antológia, amely nem tükrözi ezt a tényt, egyszerűen hazudik. Azonban a köztudatban mindmáig élő általános meghatározás kizárja a költészetből a társadalmi konfliktus megjelenítésének lehetőségét. A széles körben elterjedt hit szerint a költészet nem véleménykifejezésről, nem a „politikáról” és nem is a munkáról vagy munkanélküliségről szól; illetve nem is arról, hogy az emberek mivel töltik idejüket napközben; hogy mit esznek, vagy mennyibe kerül a kenyér. A verset nem hétköznapi beszédstílusban írják, és nem tartalmaz semmi olyasmit, amit bárki bárhol sértőnek találhat, és legfőképpen semmi olyat, ami az irodalomtanárt megzavarhatná tantermi kötelességének hivatalos gyakorlása közben. Bizonyos szempontból a költészet és az iskola közötti kapcsolatban keresendő a probléma oka. Nem mintha a tanár nem érdemelne meg legalább annyi tiszteletet, mint bármely más dolgozó; hanem ott kezdődik a baj, hogy a költészetet „tanítani” kell, továbbá pedig létezik egy hivatásos rend, melynek tagjait kimondottan erre a feladatra képezték ki. Ugyanis a költészet „tanítása” más szóval annyit tesz, hogy a tanórákon minél eredményesebben vizsgázó diákokat képeznek ki. Ennek eredményeképpen bizonyos alapvető eszméket ültetnek el az emberek fejében: 1. Az a „valódi” vers, amit az irodalomtanár tantermi használat céljára jóváhagy. 2. A „valódi” vers értelmezést elősegítő magyarázatot és útmutatást igényel az irodalomtanár részéről. 3. A legjobb versek bekerülnek a vizsgatételek közé. 4. Azok fogják legjobban megérteni a verseket és azokból lesznek költők, akik a legjobb eredményt érik el az említett vizsgákon. A vers mibenlétével kapcsolatos mindeme veszedelmes zagyvaság eredete az irodalom mint „tantárgy” XIX. századi feltalálásához vezethető vissza. E találmány bizonyos konkrét elveken alapult: 365
1. Az irodalmi „kánon”, azaz tulajdonképpen a tantárgyhoz tartozó „kötelező olvasmánylista” megteremtése. 2. Az Őfelsége Iskolaszéke által felügyelt kánon lefektetése abból a feltételezésből kiindulva, hogy az irodalom olyan „jelrendszer”, amely kívánatos társadalmi, erkölcsi és politikai értékeket testesít meg. 3. Azon művek kánonból való kitiltása, melyek nem ismerik el ezeket a szabályokat, vagy eleve nem is tekintik az irodalmat jelrendszernek. 4. Azon művek kánonból való kitiltása, melyek a tanrenden belül szigorúan véve másik „tantárgy” fennhatósága alá tartoznak. A kulcsszó itt a „jelrendszer”. Az irodalom megértése egyenlő a jelrendszer megértésével, és a tanár az, akinek képesítése folytán birtokában van az irodalmi műveket alkotó jelrendszer. Ez feltétel nélküli elfogadásra szorul, mivel kizárólag ez hatalmazza fel a tanárt diákjai feleletének leosztályozására. Az olyan írásművet, amely nem ismeri el a tanár birtokában lévő jelrendszert, nem lehet befogadni az irodalomba: ugyanis az ilyen írásmű megfosztja a tanárt a diákok teljesítményének értékelésére irányuló felhatalmazás egyetlen jogalapjától. Ez arra az esetre is érvényes, amikor a „kánon” kibővül, és „befogad” néhány, például a munkásosztály életéről szóló írást. Sohasem szabad veszélyeztetni a tanárnak a hallgatói felelet leosztályozására irányuló jogát; ennélfogva az írásmű nem lehet olyan, amely felruházhatná a diákokat a tanári hatalom kétségbe vonásának jogával. Az irodalom tehát összezsugorodik a tanítható irodalom fogalmára. Vegyünk egy meglehetősen szelíd, költészeten kívüli példát: Winwood Reade Az emberi vértanúság (The Martyrdom of Man) című könyvét túlságosan „irodalmiasnak” tekintik ahhoz, hogy történelem legyen, és túlságosan történelminek ahhoz, hogy irodalom legyen; ráadásul az ortodox felfogás számára túlságosan eretnek ahhoz, hogy a diákok esetleges tetszésére számíthasson. Tehát ahogy mondják, nem „léphet be a kánonba”. Paradox módon a tömegek műveltséghez való jogának kiterjesztése tulajdonképpen ahhoz vezetett, hogy megfosztották őket sok dologtól, amit valaha valódi irodalomnak tekintettek. Egyik nemzedéknek a másik után „tanították meg”, hogy úgymond a versnek magának is át kell mennie egy vizsgán, mielőtt kiérdemelhetné a jogot, hogy egyáltalán versnek nevezhessék; de csak azok állíthatják az új verset olyan vizsga elé, mely annak eldöntéséhez szükséges, hogy kiderüljön, vajon vers-e egyáltalán, akik már maguk is levizsgáztak a versekből. Az irodalom mint „tantárgy” mindmáig úgy működik, hogy meggyőzze a tömegeket: amíg nem nyernek felhatalmazást e tény ellenkezőjének bebizonyítására, addig nincs joguk írni, megkritizál366
ni vagy egyáltalán csak azt állítani, hogy megértenek bármi olyasmit, ami komoly irodalomnak tekinthető. Ez komoly probléma, amely felveti a kérdést, hogy mit is értünk a demokrácia fogalma alatt. * A Biblia és Burns versei mellett Skóciában a legnagyobb hatású, közkézen forgó könyv Thomas Paine Az emberi jogok (The Rights of Man) című műve volt az 1792-t követő években. A könyvet versben üdvözölte Alexander Wilson paisley-i költő, aki Paine-hez hasonlóan rövidesen, 1794-ben, maga is emigrációba kényszerült. […] Az emberi jogok, amely családi pótlékkal, öregségi nyugdíjjal, táppénzzel és a munkanélküliek közhasznú foglalkoztatásával kapcsolatos gyakorlati terveket is tartalmaz, hosszan érvel a következő három alapelven nyugvó köztársasági demokrácia mellett: 1. Az ember szabadnak és egyenlőnek született, és az őt megillető jogok tekintetében egész életében szabad és egyenlő marad. A polgárok közötti különbségtétel tehát csak a társadalmi hasznosságból fakadó különbségből származhat. 2. Minden politikai társulás célja a természetes és elidegeníthetetlen emberi jogok megőrzése, melyek a következők: a szabadsághoz, a vagyonhoz, a biztonsághoz és az elnyomással szemben való fellépéshez való jog. 3. Természetéből adódóan minden hatalom forrása a nemzet, és egyetlen személy vagy testület sem jogosult semmiféle kormányzó hatalomra, ami nem egyenesen a nemzettől származik. Paine érvelése szerint az ókori Athénra jellemző „egyszerű” demokráciát a kortárs Amerika képviseleti demokráciájának kell felváltania: „Előbbi az ókori világ csodája volt; utóbbi pedig a jelenkor csodája és példaképe lesz.” Az ókori Athénra jellemző „egyszerű” demokrácia abban az értelemben volt egyszerű, hogy a közgyűlésen minden szabad polgárnak joga volt közvetlenül szavazni a kormányzást illető kérdésekben, szemtől szemben a döntéshozókkal. Mi több, a szabad polgároknak ahhoz is joguk volt, hogy személyi vagyonuktól függetlenül maguk is részt vegyenek az állam irányításában. Mindebben központi szerepet játszott az agora, Athén egyik központi tere, ahol a polgárok naponta találkoztak, és ahol saját ügyeik mellett az államügyeket is megtárgyalták. A Krisztus előtti VI. században az agora egyben a politikai gyűlések fóruma is volt, ahol évente legalább negyven alkalommal terjesztettek fel népszavazásra kormányzással kapcsolatos kér367
déseket. Később a szavazógyűlés egy közeli helyre költözött, a tér funkciója mindazonáltal megmaradt. Ez a demokrácia természetesen nem volt sem egyszerű, sem eszményi. Először is a lakosság csupán mintegy hetede volt „szabad polgár”: a nők, a bevándorlók és leszármazottaik, valamint a rabszolgák nem voltak szabadok. Ám még ez a korlátozott demokrácia is olyan tulajdonsággal bírt, mely nemcsak saját korában számított egyedinek, hanem még azok is eszményinek tekintették, akik a XIX. századi Nagy-Britanniában hirdették a demokráciát. Két eszmei alapvetést tartalmazott, melyek az eltelt két és fél ezer év alatt sem vesztettek erejükből: a demokrácia napi párbeszéd, illetve az igazi demokrácia a párbeszédben részt vevő felek egyenlőségében és egyenlő hatalmában rejlik. Paine állítása szerint a kormányzási elv elhomályosítása a demokrácia ellensége. Azért érvelt így, mert az egyenlő párbeszéd ellehetetlenítésének eszköze a ködösítés. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a ködösítéssel együtt megjelenik egy rend, melynek tagjait a Titkok Őrzőinek nevezhetjük. És a Titkok Őrzői sajátítják ki maguk számára a párbeszéd jogát. Az irodalom mint „iskolai tantárgy” feltalálása egyben az irodalom mint rejtély feltalálása is volt – így szálltak szembe a kötelező oktatás folytán hirtelen kiterjedt írni-olvasni tudásban rejlő demokratikus lehetőséggel. Ha úgy vesszük, Nagy-Britanniában a szavazati jog kiterjesztése egybeesett az írásolvasáshoz való jog kiterjesztésével abban az értelemben, hogy mindkettőre olyan hivatalos jelrendszerek keretében nyílt lehetőség, melyek már nevükben is elismerték a megváltoztathatatlan társadalmi rend fennhatóságát: Őfelsége Kormánya, Őfelsége Iskolaszéke, illetve a hivatalos nyelv. Az uralkodó és az arisztokrácia jogai és értékei egybeforrtak a nép személyes megnyilvánuláshoz való új jogainak meghatározásával. Éppen ezek a jogok és értékek voltak azok, amelyeket nem ismertek el az akkori Amerikában, ahová Paine-t és Wilsont száműzték. De a hivatalos nyelvnek sajátos nehézségekkel kellett megküzdenie a korabeli Skóciában, melyet Wilson maga mögött hagyott. A kora XIX. századi Renfrewshire megyében nagy számban keveredtek skót tájnyelvi szavak az angol szókincsbe, amint az Alexander Wilson és mások verseiben megmutatkozik. A század végére e kifejezések száma jelentősen megfogyatkozott, és a skót nyelvű költészet tartalmilag szigorú korlátok közé szorult. Ha az olvasó felüti A modern skót líra 1878 és 1893 között évente kiadott köteteit, azt fogja tapasztalni, hogy a skót nyelvű költészet javarészt az otthonhoz, az állami egyházhoz, a jó gazdasszonyokhoz és az örökifjú cimborákhoz írott nosztalgikus hangvételű himnuszokból áll. Az általánosan fel368
hozott okokkal ellentétben ez a tartalmi korlátozódás nem annyira a szókincs megcsappanására, hanem inkább a hivatalos nyelvet ért hasonló tematikai megkötésekre vezethető vissza. Egyfelől mindenféle skót tájnyelvi szót és kifejezést száműztek a tanteremből a hivatalos nyelvhasználat képviselői, azaz a tanárok. Másfelől pedig a nyelvi változásokat a túlnyomóan ír katolikus, illetve skót-felföldi bevándorlás eredményének tudták be. Bizonyos nosztalgiával tekintettek vissza az állítólag valaha tiszta vallású nép egykori uralkodó nyelvére. Figyelmen kívül hagyták a valóság bizonyos elemeit, mint például azt, hogy a századforduló költői (mint Tannahill és Wilson) baráti és nem hivatalos levelezés céljára szinte kizárólag az angol nyelvet használták. Ami még ennél is fontosabb, eltitkolták a tényt, hogy a nosztalgiával felidézett költészet a költészetnek az a fajtája volt, amit megfosztottak minden, a kortárs társadalmi helyzetet aláaknázó utalástól. A legtöbb késő Viktória korabeli skót versantológiához hasonlatosan A modern skót líra is olyan férfiközönséget feltételez olvasójaként, mely nem egyszerűen csak szimpatizál az állami egyházzal, hanem egyenesen tagja is annak. A skót költészet hagyományosan szembeszegül a társadalmi renddel és bármely felekezet egyházi képviselőivel; a protestáns skót líra hagyományosan hangot ad az egyházon belüli konfliktusnak és véleménykülönbségnek – mindezt feláldozták egy csapat szemérmes író kedvéért, akiknek „megadatott” saját nyelvük használata addig, amíg nem zavarták a Skóciában kialakított hivatalos rendet. A lázadók fullánkját kitépték és zsinóron rángatták őket. Általában azok támogatták legjobban ezt a fajta skót nyelvet, akik leginkább rossz szemmel nézték a Glasgow és Paisley környékén folyó eseményeket. Mindez nem csupán a vidéki és nemzeti kultúra kérdése volt. Ugyanis az ipari forradalom eredményeként Nagy-Britanniában kialakultak a városi proletár nyelvhasználat különböző változatai, és az ország egyéb vidékeihez hasonlóan a nyelvhasználat Renfrewshire-ben sem csupán lakóhely, hanem társadalmi származás kérdése is lett, ami a mai napig így is maradt. A nyugat-skóciai munkásosztály tagjai – protestánsok és katolikusok, szabadelvűek vagy valamely felekezethez tartozók, bevándorlók gyermekei és helybeliek – nyelvi értelemben gyarmaton belüli gyarmatot alkottak. Gyakran az új, városi középosztály tagjai voltak azok, akik nyelvhasználatukban leginkább azonosultak a hivatalos nyelvvel, és akik irodalmi műkedvelőként a legjobban ragaszkodtak a „romlatlan” skót nyelvhez. A Skócia nyugati vidékeire jellemző új, városi nyelvet beszélőket illető megvetés legalább annyira társadalmi – és néha felekezeti – előítéletből, mint amennyire a proletariátus megjelenése előtti skót nép legendás, „romlatlan” nyelvhasználatához való visszatérés iránti vágyból fakadt. 369
Ugyanez volt jellemző a XX. század nagyobbik felére, s bizonyos mértékben a mai napig így van. John Davidsonról írott 1933-as tanulmányában T. D. Robb, a Paisley Gimnázium oktatója és a Deletiae Poetarum Scotorum című könyv szerzője így vélekedik: Mint tudjuk, Davidson egész életében kitartott az angol nyelv mellett, bár több mint harminc éven át élt Renfrewshire-ben. Nem is tehetett volna mást! Mert mivé lett a megye népes centrumaiban használt skót nyelv? Nem is skót az, hanem tragikus ocsmányság. Korcs keveréknyelv, mely az Írországból, a lancashire-i üzemek környékéről és a glasgow-i nyomornegyedekből bevándorolt munkások nyelvéből alakult ki. A hagyományos népnyelv a múlté. […] Az Isten szerelmére – tisztelettel kérem! –, ne jelenhessenek meg nyomtatásban skót tájnyelv címszó alatt ilyen förmedvények. […] Bármennyire is sajnáljuk, a Renfrewshire megyei skót népnyelv nemcsak halott, hanem egyenesen oszlásnak indult. „Adj egy nehezék pézsmát, jó gyógyszerárus.”* Tehát ha munkások beszédét halljuk – legyenek skótok, írek vagy angolok –, kérjünk pézsmát, azaz parfümöt. Kérjünk pézsmát, ugyanis ha így teszünk, akkor a Lear király IV. felvonásának 6. színéből idézünk – és ha ezt tudta, kedves olvasó, akkor legalább annyira művelt, mint T. D. Robb. Más szóval jártas az angol irodalom „kánonában”. Azonban Robb nem számított különcnek a maga korában, mint ahogy manapság sem számítana annak. 1936-os bevezetőjében, A skót nyelv nemzeti nagyszótára, a következő véleménynek adott hangot: „Az ír földről és más országokból származó emigránsoknak a Glasgow környéki iparvidékre történő beáramlása következtében a tájnyelv visszafordíthatatlanul leromlott.” Nem egyszerűen megváltozott, hanem leromlott, lealjasodott. Elvesztette eredeti értékét. Tehát itt egy nép, mely ajkáról származó szavak nem érdemelnek tiszteletet. Elvesztették egyenlő párbeszédhez való jogukat azokkal szemben, akik a hivatalos nyelv vagy a „romlatlan” skót nyelv birtokában vannak. Tény azonban, hogy a városi nyelvhasználat nem csupán helyi, hanem világméretű jelenség. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell térnünk Amerikába, Tom Paine-hez. *
* Vörösmarty Mihály fordítása.
370
Nem véletlen, hogy a Paine által oly nagyra tartott amerikai demokrácia bevándorlók és korai leszármazottaik keveredéséből alakult ki. Az új népek új nyelveket hoztak magukkal, és az új nyelvek az egyenlő párbeszéd eszközéül szolgálhattak. Mindez megkönnyítette a társalgást – olyan könnyedséget eredményezett, aminek következtében az Amerikába települt Wilson nemcsak Az emberi jogok szintén emigrációba kényszerült szerzőjét, hanem magát Jefferson elnököt is kötetlenül megszólíthatta. A mai amerikai társadalom aligha szolgáltat példát a javak egyenlő elosztására; de a köztájékoztatásra vonatkozó törvény nyitottsága (ami oly szöges ellentétben áll a brit államtitoktörvénnyel) abból az egyenlő párbeszédből ered, melyen a köztársaság alapjai nyugszanak. Hasonló összevetést tehetünk egyfelől NagyBritannia, másfelől Kanada, Ausztrália és Új-Zéland között. Ám más demokráciákhoz hasonlóan az amerikai demokrácia árát is az őslakosok fizették meg. És az ókori Athénhoz hasonlatosan ezt a demokráciát is rabszolgamunka tartotta el. Gazdasági kapcsolat is létezik a XIX. századi amerikai (illetve karibi és afrikai) rabszolgák és a brit városi munkásosztály között: míg előbbiek naphosszat fáradoztak a nyersanyag kitermelésén, utóbbiak naphosszat fáradoztak az iparcikkek nyersanyagokból való előállításán. E történelmi kapocs fennmaradt a társadalmi csoportok nyelvében, valamint a rabszolgák gyermekeinek és unokáinak irodalmában és a mai munkásosztálybeli írásokban. Skóciában különösen szoros e kapcsolat a fent említett ok, azaz a gyarmati sorban tartott Skócián belül is gyarmati sorban tartott munkásosztály helyzete miatt. A nyelv hasonló lehetőségekkel ruházza fel az írót és hasonló politikai kérdéseket vet fel: vajon az angol középosztálybeli írók nyelvét követő nyelvhasználat a gyarmati viszony elfogadását jelenti-e; van-e létjogosultsága a gyarmatosítást megelőző korszakból való szavak és kifejezések használatának, mikor a gyarmatosítás előtti szókincs divatjamúlt és jelentősen megcsappant; vajon a főként angolosított szavakat, de angoltalan nyelvi viszonyokat és/vagy fonémákat tartalmazó beszélt nyelv kizárólag az egyéni nyelvhasználat mintájául szolgálhat-e. Ilyenkor a „provincializmus” vádját szokták felhozni: ám ez nemzetközi jelenség, mely nem csak a régi Angol Birodalmat jellemzi. Egyszerűen az egyenlő párbeszéd jogáért folyik a küzdelem. Ha észrevesszük a rabszolgák és a munkásosztály közötti, nyelvben megtestesült történelmi kapcsolatot, jobban meg fogjuk érteni a mai munkásosztályra jellemző nyelvhasználat és kiejtés elleni gúny valódi természetét: meg fogjuk érteni, milyen erők működnek a háttérben, amikor a szüleivel vagy tanáraival beszélő gyermeket arra intik, hogy válogassa meg szavait; és nagyon is jól meg fogjuk érteni a „városi szlenghez” szolgáló „könnyed” útmutatók és a második vi371
lágháború előtti amerikai filmekben feltűnő szeretetre méltó, derűs fekete rabszolgák közötti kapcsolatot. Azonban nemcsak a jelenben, hanem visszamenőleg, a múltban is le kell fektetni az egyenlő párbeszéd jogát. Szükséges, hogy szabadon visszatérhessünk az irodalmi múltba, barangolhassunk, amerre tetszik, és egyenlő félként szóba elegyedhessünk, akivel csak tetszik. Ha a létrehozott irodalmi minta mindezt megakadályozza, meg kell szabadulnunk tőle s vele együtt az összes olyan metaforától, amely az ember szabad művelődéshez való jogát korlátozza. Elég volt abból, hogy az irodalom korokon keresztül ívelő „út” vagy „folyamat”, amit a hozzáértők gondjaira bíztak. Adassék meg az írónak bármely olvasó megszólításának joga – és az olvasónak a jog, hogy bármit olvashasson – anélkül, hogy egyik fél is azt érezné, csak a hivatalos jelrendszer közvetítői által elfogadhatónak tekintett jelrendszeren (magyarul csak a hivatalos jelrendszeren) belül alakulhat ki párbeszéd közöttük. Adassék meg az írónak a jog, hogy kívánsága szerint csak önmaga lehessen és senki más; hogy konkrét utalásokat tehessen saját életével kapcsolatos eseményekre, nevekre s a többi. Ám a „kánont” irányító hivatalos jelrendszer konkrétan kirekeszt mindenkit, aki csak „önmaga” szeretne lenni. Ez itt a rejtély kulcsa, ez a „tanítható” brit irodalom „íratlan alkotmánya”. Szó szerint íratlan. Például ezért is nevetik ki McGonagall munkáját. McGonagall nem azért volt naiv, mert csupán önmaga akart lenni, hanem azért, mert azt hitte, hogy lehet csupán önmaga egy olyan jelrendszeren belül, ami eleve nem engedte meg, hogy csakis önmaga lehessen. De vajon miért akar a hivatalos jelrendszer kivetni mindenkit, aki pusztán önmaga akar lenni? Mi lehet ennek az oka? Szerintem az, hogy nem lehet kívánatos az olyan irodalmi jelrendszer, amiben mindenki mindenkivel egyenlőnek érezheti magát. Legalábbis nem kívánatos annak a kormányzatnak a szemében, amely azon a nyílt elven nyugszik, hogy a legkevésbé sem egyenlő mindenki mindenkivel, hanem igenis létezik egy „természetes” egyenlőtlenség, amit az emberek agyába kell vésni. Be kell látnunk, hogy a brit parlamenti demokrácia elismerése nem jelentette az általános egyenlőség elismerésének elvét. Ezen a ponton kénytelen vagyok kísérletet tenni arra, hogy meghatározzam, mit is értek azon, hogy minden emberi lény egyenlő. Természetesen már maga a kísérlet is mélységes arcátlanságnak számít a részemről olyan emberként, aki nem rendelkezik hivatalos felhatalmazással az „ember” fogalmának meghatározására. Ennek ellenére a következő két bekezdésben mégis megkísérlem, és megpróbálok olyan egyszerűen fogalmazni, amennyire tőlem telik. Nem könnyű, de egy próbát megér. 372
Nem mondanám magamról, hogy „az” ember vagyok; ez azt jelentené, hogy szerintem egyetlen más emberi lény sem létezik, vagy a többiek kevésbé emberi lények hozzám képest. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csupán „egy” emberi lény vagyok, éppen úgy, mint mindenki más is csupán „egy” emberi lény. De az olvasóhoz hasonlóan természetesen én nem bárki más vagyok – én én vagyok, „ez” az emberi lény, és nem valaki más. A fokozatokat az újszülött lét (amikor a világ egy személyre korlátozódik) és a felnőtt lét közötti fokozatok tükrében is szemlélhetjük. A felnőtté válás annyit tesz, hogy megtanulom elfogadni, csupán „egy” emberi lény vagyok és a többiek egyenlők velem, mivel mindannyian emberek és mindannyian léteznek. Ott kezdődik a baj, amikor azt tanítják, hogy egyenesen átmehetek az „az ember” fokozatból az „ez az ember” fokozatba anélkül, hogy a kettő között meg kellene emésztenem az élményt, hogy én is csupán „egy ember” vagyok. A következő lépés az, amikor valaki azt hiszi, hogy eleve az akadályozza meg abban, hogy csupán „egy” ember legyen, ami őt „ezzé” az emberré teszi. Nézetem szerint ez annak a brit kormányzati elvnek az alapja, ami létrehozta azt a jellegzetes brit iskolarendszert, ami viszont egy sajátságosan brit irodalmi mintát teremtett. Lássuk mindjárt az iskolarendszert: kiváltságok cifra láncolata fut az Etontól és a Winchestertől a drága skóciai és egyéb magániskolákon át végig le egészen a kevésbé költséges önkormányzati iskolákig, ahol a diákok, ha nem is érnek fel etoni és winchesteri társaikkal, legalább tudhatják, hogy még mindig jóval különbek az alja népnél, akik a lakótelepi iskolába járnak. A nyelvhasználati státusban megnyilvánuló egyenlőtlenség az emberek társadalmi hierarchiába való besorolásának egy sajátosan brit módja. Legyen elég annyi – és ez Skóciára kétszeresen igaz –, hogy egyetlen nyelv sem szentebb, mint azok, akik beszélik; illetve – hogy kimondjam végre, amit gondolok – egyetlen nyelv sem szentebb, mint azok, akik nem beszélik. Egy olyan Irodalom, amelyben az író megteheti, hogy csupán önmaga legyen, nem „a jelen irodalmi minta rendkívüli kiterjesztése” vagy valami ilyesmi lenne; az csak egy minden ízében új irodalmi modell keretében képzelhető el, egy olyan modellben, ami eleve visszautasítja a személyes létezést meghatározó egyenlőtlenséget. Tehát nem arról van szó, hogy a „közösséget” beengedjük a „magas” kultúrába. Ez ugyanis a kettő különálló létezését feltételezi; ez a felfogás a „tantárgy”, az „út” és a meghatározott személyek birtokában levő meghatározott értékek régi mintájából ered. Azonban ha egyenlő félként szabadon barangolhatunk bármerre az irodalomban, akkor nem „keresztezünk zónákat”, és nem forgatjuk a „komoly iroda373
lom” és a „helyi irodalom” köpönyegét. Nem tartozunk senkinek semmiféle magyarázattal arra nézve, hogy miért járunk ott; és az író sem tartozik semmiféle magyarázattal az olvasónak. Mindez egy irodalom és egy világ. Ettől olyan borzalmas például, amikor a Lear királyt arra használják, hogy „helyre tegyék” az embert: a Lear király többek között ugyanis arról szól, hogy az uralkodó rájön, ő is csupán egy emberi lény, egyenlő az összes többivel, és reálisan szembe kell néznie helyzetével egy olyan világban, ahol kutyáknak, lovaknak és patkányoknak jut hely, de saját lányának nem. Részben éppen az emberek közötti egyenlőség felismerése teszi lehetetlenné, hogy a darab bármelyik személy vagy társadalmi osztály „tulajdona” legyen. James Thomson A szörnyű éj városa c. verse is az egyenlőségből indul ki, s ez az oka, hogy egyformán helyet talál a „közösségi” és a „magas” művészetben. A közösségi és magas művészet szempontjából Thomson versére nyugodtan ráaggathatnánk az „elitista” jelzőt. Dantétól és Leoparditól veszi mottóit, és más európai írókhoz, például Novalishoz is kötődik. Rendező elv és tónus szempontjából pedig – hosszú, ciklikus gondolatfolyamok; ellenpontozott logikai építőelemek; tűnődő komolyság; szünetek; a megelőző témákat összefoglaló záróakkord – akár még Thomson kortársa, Anton Bruckner zeneszerző egyik „jellegzetes” szimfóniájához is hasonlítható. Egyesek „elitistának”, mások beképzeltnek fognak tartani, hogy ilyesmiről írok. Utóbbiak szerint „felrúgom” az irodalomkritikai jelrendszert, mivel az irodalomról áttértem a zenére, ám mivel komolyzenéről beszélek, bizonyára még ezt is megbocsátják, amíg látszatra mindkettő „tekintélyét” megerősítem. De azt már nem bocsátanák meg, ha azt állítanám, hogy a legkevésbé sem számít, vajon az olvasó szereti-e Bruckner zenéjét vagy sem; sőt az sem, hogy hallott-e már valaha egyáltalán Brucknerről. Ha így cselekednék, akkor csupán önmagam lennék, és azt sugallnám olvasóimnak, hogy nekik is joguk van csupán önmaguknak lenni, mindezt pedig a komolyzenei „kánon” tekintélyének kárára tenném. Ám mégsem számít, hogy Bruckner leírt-e valaha is egyetlen hangjegyet vagy sem, mivel mindennek semmi köze az olvasó emberi értékéhez – vagy a saját emberi értékemhez. Sem a zene, sem az irodalom, sem egyetlen más művészeti ág nem teszi értékessé az embert. Bár az ellenkezőjét tanították, mégis éppen ezért veszem a bátorságot, hogy Brucknerről szóljak, ha kedvem tartja, anélkül, hogy „elitista” lennék. Egyszerűen szeretem a zenéjét, és ez láttatta meg velem Thomsonnal való kapcsolatát, melyet az olvasó is érdekesnek találhat; illetve a Bruckner iránti rajongás része „ennek” az emberi lénynek, aki én vagyok és nem valaki más. Részben erről is szól James Thomson A szörnyű éj városa című verse. 374
Nem fogok itt bele a vers kritikai elemzésébe. Azért hadd említsek meg két, véleményem szerint fontos részletet. Egyik, hogy a narrátor közvetlen az olvasóhoz beszél, és az olvasó saját létezésének metaforájaként is felfogható költői képet teremt; azonban a vers fele jelen időben íródott, és ha az olvasó azonosul a képpel, az az érdekes helyzet alakul ki, hogy az elbeszélés „jelen ideje” hirtelen az olvasó saját jelen idejévé válik, amiben a verset olvassa. Azonban Thomson nemcsak egyvalaki reményvesztettségének, hanem saját kora társadalmi helyzetének igaz képét is megalkotja: a viktoriánus város állandó köde; a kétségbeesett és magányos emberek tömege; a halált lehelő, fertőzéseket terjesztő fedetlen szennyvízcsatornák. A szörnyű éj városa egyenesen folytatja Paisley főkertésze, William Elder időrendben történetesen korábbi versét, amely támadást intéz az önelégült papság és üzleti mohóság ellen, ami a Thomson által is megfestett városi reményvesztettség mögött húzódik. És mivel Thomson költeménye a férfiakat megváltó női szerepek megtagadásával zárul, természetesen előlegezi Marion Bernstein radikális feminista versét, mely szintén csupán a kronológia miatt foglalja el az azt követő helyet a kötetben. Elderéhez hasonlóan Bernstein munkája is közvetlen előrevetíti a gyűjtemény többi versét: a politikai és a munkával kapcsolatos verseket; az antialkoholista dalokat és verseket; illetve az alkoholizmusról szóló verseket – melyek nem tévesztendők össze az antialkoholista mozgalom dalaival –, mint például John Mitchell Óvatos Tamás című elbeszélő költeménye. Ha elfogadjuk, hogy az irodalom az emberi létezés egyetemes egyenlőségén alapszik múltban és jelenben, akkor íróként és olvasóként arra utazgathatunk benne, amerre tetszik. Nem „átfogó tantárgyról” – „tág értelemben vett irodalomról” vagy „társadalomtudományról” – beszélek, amely ismét csak létrehoz egy új kasztot, melynek feladata az olvasói reakciók értékelése; ugyanis éppen ez az osztályzási és vizsgáztatási rendszer változtatja az író és olvasó közötti eleven párbeszédet pénzért árusítható portékává, mint a bizonyítvány vagy az „érdemjegy”. Ám egyetlen kasztnak sem áll jogában két emberi lény közötti párbeszédet pénzre váltani, még képzeletben sem. Az irodalom pedig nem más, mint egy ilyen párbeszéd. DÓSA ATTILA fordítása
375
GEORGES POULET 1
Racine, a sötét világosság költője I
„Félek átlátni saját helyzetemet”2
Racine hőseiben gyakran összekeveredik a vágy és a félelem, melynek ugyanaz a tárgya. Ez a tárgy nem más, mint az, akiben ez az ellentmondásos érzelem megnyilvánul. Bármilyen külső vagy belső körülmények között találjam is magam, bármilyen harag, becsvágy, sóvárgás vagy félelem munkáljon is bennem, én, aki beszélek, én, aki furcsa, elakadó hangon megosztom önmagammal vagy egy mellékszereplővel bizalmas vallomásaimat, felismerem, hogy a szenvedélyes kíváncsiság, melyet aziránt érzek, aki vagyok, csak ahhoz a rettenethez mérhető, mely elfog, ha arra gondolok, hogy tökéletesen átláthatok önmagamon. A beismerés e pillanata előtt vajon mi voltam? Talán hosszú ideig úgy éltem, hogy nem ismertem ezt az emésztő kíváncsiságot. Vagy talán éppen ellenkezőleg: napokon, éveken át egyre erősödött bennem a szorongás, hogy közeledik a pillanat, amikor megtudom, ki vagyok. A majdani megvilágosodás pillanatát időnként rettenetes jóslatok előzik meg. Mintha azáltal, hogy az ember megismeri önmagát, nemcsak ráébredne a saját szerencsétlenségére, hanem fel is gyorsítaná a tragédia bekövetkeztét. Ezt látjuk a szerencsétlen Eriphile esetében: „Nem tudom, ki vagyok; s csak újabb iszonyat, Hogy jóslat tiltja meg kutatni sorsomat: Ki nemzett és ki szült? – rám zúg a szava zordan, Hogy belepusztulok, ha megtudom, ki voltam.”3 Honnan származik ez a tilalom? És vele egyidejűleg honnan a vágy, hogy megszegjem? S ami a legfontosabb, miből fakad, hogy ha átadom magam bármiféle lelki rezdülésnek, a végponton mindig saját énemet találom, de ez az én nem olyasvalaki, akit felismerek és akivel bensőséges kapcsolat1 Részlet „Racine, poe`te des clartés sombres” című írásából. In Georges Poulet, Études sur le temps humain. IV. Mesure de l’instant. Éditions du Rocher, Monaco, 1977, 55–67. 2 Andromaché, II. 1. In Jean Racine összes drámái. Magyar Helikon, Budapest, 1963, 145. Szabó Lőrinc fordítása. 3 Iphigenia, II. 1. In Jean Racine összes drámái, i. k., 556. Kardos László fordítása.
376
ban állok, hanem egy titokzatos én? Ehhez a rettenetes és lenyűgöző megvilágosodáshoz a szenvedély vezet el, mely ráébreszt az igazságra. Egy ilyesfajta titok megnyilatkozása láttán egyetlen hozzáállás, egyetlen gondolkodás- és beszédmód lehetséges: a kérdő mód. Eddig mintha nem kapott volna kellő hangsúlyt, hogy a corneille-i hőssel szemben, akinek semmi kétsége afelől, hogy ő egyszerre az, aki és az, aki lenni szeretne, a racine-i színház szereplői többnyire kénytelenek lemondani bármiféle határozott állításról, bármiféle személyes bizonyosságról, és nem tehetnek egyebet, mint hogy kérdő, félelemmel teli, elégedetlen tekintettel vizsgálják önmagukat. Egy olyan világban, ahol semmilyen kérdésre nincs egyértelmű válasz, száz kérdés hagyja el a hős ajkát, s közülük az utolsó a lelke legmélyére hatol: „Megölni őt? Miért? Mit tett? Ah! Ki kivánta? Ki vett rá?”4 „Ki ez? Hermioné? Ő ment el? És mit mondott? Kiért ömlik a vér, melyet kezem kiontott? Gyilkos és hitszegő? Ah, vádak! Iszonyok! Pyrrhus hal meg? Vagy én nem Orestes vagyok?”5 A tudat által faggatott tárgy fokozatosan más és más formát ölt. Mint amikor egy lámpa egymás után világítja meg a különböző alakokat a homályban, a fény itt is hol a szeretett nő arcára, hol az áldozat testére vetül. A lélek valami olyan igazságban keres fogódzót, mely a külvilághoz köti, az elhangzott szavakra, az elkövetett bűnre hivatkozik. A tudatot azonban végső soron nem a korábban hallott hang vagy a halál képe foglalkoztatja, hanem az, hogy ki is ő valójában. Nem hallok mást, mint önmagamat, az elkövetett bűnért elítélve; nem látok mást, mint önmagamat, a tett elkövetőjét. A „Mit látok?”, „Mit hallok?” kérdés helyébe tehát a „Ki vagyok?” kérdése lép. „Monima ő? S magam? Mithridates vagyok még?”6 Egy efféle lelki mozgás során a tudat nem latolgat, nem mérlegeli a kérdésként felmerülő lehetőségeket. Nem ellensúlyoz az egyformán fontos nézőpontok között. Azt mondhatnánk, hogy a legsürgetőbbtől szalad a legrejtettebb felé. Meg sem próbál akár átmenetileg megmaradni a mellett a kép mellett, mely a valóságból először tárul föl előtte; azonnal önmagába mélyed, hogy saját belső világában keresse a bizonyosságot, melyet megtagadnak tőle. Ki vagyok? A kérdés azt jelenti: én érzem ezt? Az, aki most lát, 4
Andromaché. V. 3. I. k. 185. Andromaché. V. 3. I. k. 186. 6 Mithridates. IV. 5. In Jean Racine összes drámái. I. k., 519. Molnár Imre fordítása. 5
377
és az, aki egy perccel ezelőtt még nem tudta, mi kerül majd a szeme elé, tényleg ugyanúgy én vagyok? „Mit tudom én magam, élek-e még e percben?”7 „Ó, Antiochus, ó! Te vagy, kit így neveznek?”8 A fenti két sor, amelyben – hol első, hol második személyben – különböző szereplők szólnak önmagukhoz ugyanannak a darabnak két különböző pontján, ugyanazt a tanácstalanságot fejezi ki. Titus, aki már azt sem tudja, él-e még az adott pillanatban, Antiochusra emlékeztet, aki azon gondolkodik, hasonlít-e még arra az emberre, aki egy perccel azelőtt volt. A kérdés mást és többet jelent annál, hogy nem rendelkezünk teljesen objektív tudással; a tudat szédületéről van szó, arról, hogy nehezen ismerjük fel önmagunkat abban, akik az adott pillanatban mégis mi vagyunk: „Keresve önmagam, magamra nem lelek”9 A „Ki vagyok?” kérdés mögött tehát egy még súlyosabb kérdés rejtőzik, ez pedig azt a rémisztő gondolatot rejti magában, hogy az ember képtelen kapcsolatot teremteni saját énjének két változata között, melyek az idő múlásával szembekerülnek egymással. A racine-i tragédia, legalábbis részben, abból a megmagyarázhatatlan összeférhetetlenségből fakad, mely akkor jelenik meg a tudatban, amikor a körülmények hirtelen arra kényszerítik az embert, hogy összevesse saját folytonosságának két összeegyeztethetetlen pillanatát. Vajon egyszerre vagyok az, aki vagyok és az, aki voltam? Ez mintha lehetetlen volna. Csakhogy az is majdnem ilyen hihetetlen, hogy egymás után két ennyire feltűnően más ember legyek. Ekkor, mivel képtelen vagyok önmagamhoz kötődni, bármiféle hasonlóságot felfedezni a között az ismeretlen ember között, aki jelenleg vagyok, és a között az ismerős én között, akit egyik percről a másikra elvesztettem, úgy érzem, mintha eltévedtem volna – nem kívül, a külvilágban, hanem bensőséges létemben, mely szokatlanná és veszélyessé vált. S eme bizonytalanság következtében a „Ki vagyok?” még szorongatóbb kérdéssé válik: Hol vagyok? Ez a kérdés szüntelenül megismétlődik Racine színpadán: „Hol vagyok hát? Szemem elé Bál papja lépne?”10 „Árulás! Nyomorult királynő, hova lettem! Ellenség ront reám, fegyver vesz körül engem.”11 7
Berenice. IV. 7. In Jean Racine összes drámái. I. k., 384. Vas István fordítása. Berenice. I. 2. I. k. 339. 9 Phaedra. II. 2. In Jean Racine összes drámái. I. k., 634. Somlyó György fordítása. 10 Atália. III. 5. In Jean Racine összes drámái, i. k., 781. Rónay György fordítása. 11 Atália. V. 5. I. k., 809. 8
A zavar logikus módon más területre is kiterjed, és a racine-i hős ugyanúgy képtelen megmondani, hol van, mint azt, hogy miként helyezhető el az időben az adott pillanat. Tudatlansága a térre, legalábbis egyfajta belső térre vonatkozik. Amikor a veszély vagy a botrány kellős közepén, a hirtelen megvilágosodás pillanatában feltárul előtte saját titokzatos lénye, idegen vidéken találja magát. A szenvedély és közvetlen folyománya, a megváltozott énkép különös hontalanságérzethez vezet. A racine-i hőst immár „ellenségek és fegyverek” veszik körül a viszonylagos biztonság helyett. Ez az ellenséges világ azonban nem egyszerűen a külvilág. A racine-i hős a szenvedély varázsa folytán eladdig ismeretlen benső tájra jut, és kénytelen belátni, hogy a szó szoros értelmében saját lelke mélyén tévelyeg. Valóban nincs még egy olyan szó, melyet ugyanilyen következetesen kellene a lehető legkonkrétabb jelentése szerint értenünk, s ezzel egyidejűleg egy metaforikus, erkölcsi világra vonatkoztatnunk, mint a Racine által folytonosan használt tévelygés. „De mit? Hol tévelyeg megint az értelem?”12 „Én bolond! Mit mondtam? Hol vagyok? Meddig csigáz a vágy? Ép eszem elhagyott?”13 A tévelygés vagy az eltévelyedett szó gyakran el sem hangzik, mégis egyértelműen egy labirintusban – minden bizonnyal saját gondolatainak labirintusában – elveszett (és eszét vesztett) ember képe rajzolódik ki előttünk. Ennek jelképe a külső tér: „Mit tettem? Hol vagyok? Mit tegyek ezután még? Mily szenvedély fog el? Agyam bús tűz gyanánt ég. Futkosom, céltalan járom e palotát.”14 „Jaj, hová is legyek, ó, jaj, hol is vagyok?”15 Különös módon és szöges ellentétben azzal, amit a korábbi kritika oly sokszor hangoztatott, a racine-i hős öntudatra ébredése nem vezet világosabb helyzetfelismeréshez. Inkább ennek ellenkezőjét látjuk. Aki megérti, felfedezi önmagát, az eltévelyedik. Minél mélyebbre ás magában a racine-i ember, gondolatai annál jobban eltávolodnak attól a világos zónától, ahol öntudata korábban nyugvópontra talált. Amikor az ember megtudja, ki is ő valójában, 12
Phaedra. IV. 6. I. k., 659. I. m., I. 3. I. k., 621. 14 Andromaché. V. 1. 180. 15 Phaedra. IV. 1. I. k., 650. 13
379
nem világosságra talál, hanem sötétségbe merül. Szem elől veszti azt az ismerős képet, amelyhez ragaszkodott, és amely biztonságot jelentett a számára; egyre mélyebbre hatol a lélek egy olyan tájékán, ahol többé semmiféle bizonyosság nem létezik. Az öntudatra ébredés során a racine-i hős nem a világos és felismerhető tudás, hanem a homályos tudat birodalmába jut.
II Egy másik szóval is foglalkoznunk kell, mely ugyanolyan gyakran elhangzik Racine műveiben, mint az eltévelyedett. Ez pedig a zavar. Először a felbolydult lélek zűrzavarát festi elénk, aztán az elhomályosult áttetszőséget, a rendetlenség miatt elsötétült világosságot. A világosság elsötétül, de nem tűnik el! Akármilyen sötét mélységből származzanak is a racinei hősök lelkét uraló szenvedélyek, a tökéletes feketeség mindig csak természetük szélsőséges vonását, mintegy eszményi végpontját jelenti. S bár e szereplők lelke mélyén valami olyan szörnyűségre derül fény, hogy még önmaguk számára is megfejthetetlenné válnak, ez a megfejthetetlenség nem feltétlen, gondolataikat követni tudjuk a félhomályban egészen addig, míg olyan sűrű árnyék nem vetül rájuk, hogy már lehetetlen az előrejutás. A bűn és a lelkiismeret-furdalás, illetve a vágy és a vágy tárgya közti harccal párhuzamosan egy másik küzdelem is zajlik, melyben az önismeret és a tudatlanság állnak egymással szemben. A tökéletesen áthatolhatatlan sötétség, a már-már fizikailag érzékelhető homály egyáltalán nem jellemző a Racine műveiben megjelenített szellemi világra. Nem a pokol legalsó körében vagyunk, hanem feljebb, valahol a pokol tornácán: azon a tájékon, ahová Baudelaire később a Romlás virágait helyezi. Ott, ahol nincs tökéletes homály, de a fény sem ragyog zavartalanul. Semmit sem lehet egyértelműen felismerni. Már-már azt mondanánk, hogy ez a karteziánus világ szöges ellentéte, ám ez esetben megfeledkeznénk arról, hogy maga Descartes, aki híres Cogitójával rávilágított az igazság közvetlen megsejtésére, máshol aprólékosan leírt egy ettől gyökeresen eltérő gondolkodásmódot, amelyben a tudatot megzavarja a szenvedélyek mozgása. Erről a tapasztalatról számol be La Rochefoucauld is, aki úgy véli, hogy az önszeretet átláthatatlan útvesztője olyan kifürkészhetetlen mélységbe vezet, mely a legáthatóbb tekintet előtt is rejtve marad; az ebből fakadó, változatosabbnál változatosabb következményeket viszont már csak félhomály borítja, ezért világosabban látjuk őket. Ugyanezt éli át a fiatal Cle`ves hercegnő is, amikor kristálytiszta öntudata hirtelen összezavarodik: „semmire sem tudott gondolni, oly kuszák voltak 380
gondolatai”.16 Az úgynevezett klasszikus francia irodalomban valójában nagyon is gyakori a tisztátalan tudat, vagyis az, hogy a felkavarodott érzelmek összekuszálják egy szereplő énképét. Hiba volna tehát azt gondolnunk, hogy a klasszikus irodalom mindig pontosan felméri, mi játszódik le azokban, akiknek a lelkiállapotát leírja. Ezt a lelkiállapotot ugyanis többnyire belülről, az adott szereplő alapvető tudatlanságának fátylán keresztül látjuk. A kristálytiszta tudat, melyet a klasszikus művészet jellegzetes vonásaként szoktak emlegetni, csak a nappali tudat néhány csúcspontján bontakozik ki előttünk a maga ritka és lenyűgöző formájában: amikor Corneille szereplői hősiesen szembenéznek önmagukkal, vagy amikor Descartes a létezés érzését az igazság megsejtésével köti össze. Mindettől függetlenül kijelenthetjük, hogy a racine-i hősök énfelfogása a descartes-i Cogito tökéletes ellenpontja. Szó sincs itt módszeres igazságkeresésről, minden kétértelműség felszámolásáról, szó sincs a megérzés pillanatára összpontosító, győzedelmes tudatról. Ennek épp a fordítottját látjuk: a racine-i Cogito kusza gondolatok káoszában teljesedik ki, ahol semmit sem lehet világosan elkülöníteni, meghatározni, s ahol a féktelen és rosszul ismert erőknek alávetett észlelés lázba jön, de egyúttal össze is zavarodik: „Kegyetlen zavarom gyilkos gyötrelme tör le”17 „Láttam s kivert a láz, a vér arcomba tódult Meg újra elfutott, lelkem zavarba bódult”18 „Gyötrő aggodalom keseríti a kedvem.”19 „Milyen új csoda ez, mely lelkem megzavarja?”20 Természetesen nincs abban semmi furcsa, hogy a véletlen és a szenvedélyek játéka összezavarja a hőst; erre nem is érdemes bővebben kitérnünk. Azt viszont mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az összezavarodott szereplő nagyon is tudatában van zavarának, jóllehet ez a tudat nem teszi lehetővé, hogy zavarán felülemelkedjék. Egyfelől tehát a szenvedély közbelépése nélkül a hős nem látná ilyen világosan önmagát. A vágy, a veszély, a döbbenet itt mintegy felvillanyozzák a tudatot. Másfelől viszont ezt a felrázott tudatot bizonyos mértékig eltompítja a szenvedély
16 Madame de Lafayette: Cle`ves hercegnő. In Klasszikus francia kisregények, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 75. Szávai Nándor fordítása. 17 Berenice. IV. 5. I. k., 377. 18 Phaedra. I. 3. I. k., 625. 19 Eszter. II. 1. In Jean Racine összes drámái. I. k., 700. Jékely Zoltán fordítása. 20 Atália. II. 7. I. k., 766.
381
mámora és borzongása. A tükör, melybe belenéz, csak homályos képet tár a racine-i hős szeme elé. Ezt a képet ráadásul még jobban összekuszálja, hogy a szereplő, aki szembesül vele, nem tudja pontosan megmondani, mi okozza a zavarát. Felelős-e vagy sem azért, amit érez? Honnan származik a lelkét megszálló és feldúló erő? A karteziánus világosság és a racine-i félhomály ugyanolyan ellentétpárt alkot, mint Descartes önálló, szabad tudata és Racine vagy a racine-i szereplő kényszerérzete. A racine-i hős óhatatlanul úgy érzi, hogy valamilyen külső vagy belső erő kényszere alatt áll, s ezt az erőt szívesen nevezi végzetnek: „Balvégzeted, amely vakká változtatott”21 „E vészen most magam hogyan vághatom át?”22 A zavar mindig akkor alakul ki, amikor a hős felfedez egy zavaró hatalmat, mely hol nyíltan lép fel, a sors nevével fémjelezve, vagy – még gyakrabban – közvetett módon, a szenvedély tárgyát használva eszközül: „De miért ül, Úrnőm, ilyen zavar lelkedre már nevétől?”23 „Valami bűn vetít rád ily zord árnyakat?”24 A zavart tehát egy felkavaró energia hozza létre, mely kívülről vagy a lélek valamely ismeretlen tájékáról érkezik, és a tudat ama bizonytalan pontjára hat, ahol a sötétség átadja helyét a fény és az árnyék keverékének, mely olyan változékony, mint az erdők fényfoltjai. A zavart kiváltó erő aktív fellépésére a megzavart tudat passzív befogadóképessége felel. Racine szereplőinél a megismerés nem tényleges cselekedet: a hős úgy nézi végig a lelkét feldúló erők tombolását, ahogy egy gyenge fényszóró követi az éjszakában a kavargó tömeg rendezetlen mozgását. Ám bármily halovány is ez a fénysugár, a hős, akit megvilágít és leleplez, gyakran még így is túl erősnek találja. Reszket, ha arra gondol, hogy egyszer csak ott áll majd a szikrázó fényben. Ezt jelzik Monima szavai: „Nem mutatkozhatom íly szörnyű állapotban.”25 21
Nagy Sándor. IV. 2. In Jean Racine összes drámái. I. k., 109. Rába György fordítása. Mithridates. IV. 5. I. k., 520. Az eredeti szövegben mindkét helyen a fatal (végzetes, sorsszerű) jelző szerepel. – A ford. 23 I. m., III. 5. I. k., 508. 24 Phaedra. I. 3. I. k., 622. 25 Mithridates. II. 1. I. k., 486. 22
382
Ebben a helyzetben van Berenice királynő is, egészen addig, amíg – mélységes irtózata ellenére – kénytelen leplezetlenül bevallani szenvedélyét egy kívülállónak: „Zavaromat tovább nem titkolhatom immár: Fenség, egy megzavart királynő, aki itt áll”26 Egyszerre van jelen a tartózkodás, a tapintatlan fény elől menekülő ember szemérmessége és az ezzel ellentétes mozzanat: az, aki észreveszi, hogy zavara olyan félhomályba juttatta, mely talán örökre ráborul, a fény visszatéréséért könyörög, és arra kéri a világosság urát, hogy nyissa fel a szemét. Ezt látjuk, amikor Theseus felkiált: Világosítsatok meg, ti nagy istenek, Az igazság felől, mit egyre kergetek.”27 A zsoltárköltő majdnem ugyane szavakkal fordul Istenhez: „Zűrzavar és félelmek közepette Világítsd meg sekélyes értelmemet!”28 A világosság itt tehát úgy jelenik meg, mint menedék és ellenszer, a zavarra gyógyírt hozó fény, mely legyőzi a baljós sötétséget. Csakhogy a világosság időnként nem eloszlatja, hanem felfedi a lélek zűrzavarát, elviselhetetlenül éles fényt vetve rá. Ilyenkor undorral elegy szégyen lesz úrrá Racine hősein. Megismerik önmagukat, és irtózat fogja el őket; nem akarnak élni többé, hogy ne kelljen szembesülniük önmagukkal. A rettenet kiáltása hangzik fel ajkukról, és beismerik megaláztatásukat: „Orcám rámkésztetett gyalázatoktól ég”29 „Szégyenlem, hogy reád ily méltatlan vagyok.”30 „Gyűlölöm életem s lángomtól borzadok.”31 Az összezavarodott tudat legárulkodóbb megnyilvánulása a lelkiismeretfurdalás. Minél pontosabban látja magát a racine-i hős, annál visszataszítóbb26
Berenice. III. 3. I. k., 370. Phaedra. V. 2. I. k., 664. 28 Ode IV. Tirée du psaume XVII (IV. óda. A XVII. zsoltár témájára), in Jean Racine, OEuvres comple`tes, Hachette et Cie, Párizs, 1870, 2. kötet, 182. A költeményt hosszú időn át Racine-nak tulajdonították, de később kiderült, hogy a szerző valójában Pierre de Bologne. A Pléiadesorozat Racine-összkiadásaiban már nem szerepel az óda. – A ford. 29 A testvér-ellenfelek, IV. 3. In Jean Racine összes drámái, i. k., 50. Jékely Zoltán fordítása. 30 Mithridates, III. 1. I. k., 503. 31 Phaedra, I. 3. I. k., 626. 27
383
nak találja a szeme előtt fokozatosan letisztuló képet. Egyfelől azért nem képes elviselni önmagát, mert túl sokat tud magáról. Másfelől viszont a szégyennel és iszonyattal teli önismeret még nagyobb zavarhoz vezet, s ez megint csak visszahat a hős önismeretére. Annak, aki látja és elítéli önmagát, az elkövetett hibák lidércnyomása egyszerre segítség és akadály. Segítség, mert ha nem emlékezne bűneire, nem tudná felmérni, mennyire bűnös; ugyanakkor akadály is, mert ha szelleme egy adott hibára összpontosít, félő, hogy nem tudja teljes mélységében felmérni önnön gyalázatát. Nyilvánvalóan ez okozza Phaedra szédületét. Ha Hippolytos iránti szenvedélye volna az egyetlen bűne! Csakhogy e sokkal inkább képzeletbeli, mintsem valóságos bűnön keresztül egy sor más későbbi vagy korábbi bűnre derül fény – hajdani bűnökre, valószínűleg bekövetkező bűnökre –, melyeket bizonyos értelemben elfed, más szempontból feltár, hogy Phaedrának csak a vérfertőzés jár a fejében. Így aztán a racine-i hős igazából nem tudja, mit ér, és azt sem, hogy ki ő, mert nem tudja, mennyiben felelős mindazért a legkülönbözőbb féle-fajta szerencsétlenségért, amely bekövetkezett vagy várhatóan bekövetkezik. Bár nem közvetlenül, hanem nehezen megfejthető módon, már elkövetett és még el nem követett bűnök sokasága kötődik hozzá. Azt is mondhatnánk, hogy az adott bűn elkövetésekor nem tudja pontosan, mennyire romlott a saját természete, és nem látja, mi rejlik önnön lelke mélyén. LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása
Aphrodité. Márvány. Iparművészeti Múzeum, Boston
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
XUAN BELLO (Paniceiros [Tinéu], 1965) hírlapíró; az uviéui (spanyol nevén:
hercege című írása a Nagyvilág 2001. 5. számában jelent meg.
Oviedo) egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult. Első (asztúriai nyelvű) ver-
TOM LEONARD 1944-ben született
seskötetét tizenhét éves korában jelentet-
Glasgow-ban. Tagja volt a Philip Hobs-
ték meg, ezt további öt követte (1983,
baum által vezetett írói műhelynek (The
1984, 1988, 1991, 1996); asztúriai-spanyol
Glasgow Group), ahol többek között
kétnyelvű kötete 1999-ben jelent meg La
Alasdair Gray és James Kelman írói pá-
vida perdida (Az elveszett élet) címmel).
lyája is indult. Leonard pályafutása az
Esszét és más prózákat is ír, és elsősor-
1960-as években a Glasgow-i Reneszánsz
ban portugálból és angolból fordít. Az
néven ismertté vált avantgárd mozgalom
asztúriai irodalmi élet egyik szervező sze-
keretén belül indult hangköltőként. Eb-
mélyisége.
ben a műfajban Skócián kívül elsősorban Franciaországban és Bécsben vált
GHEORGHE CRĂCIUN román író
ismertté. Nagyobb népszerűségre az 1970-es években írt műveivel tett szert,
ANA VANESSA GUTIÉRREZ (Mieres,
melyekben a glasgow-i munkásosztály
1980) Uviéuban (Oviedo) jogot tanult,
dialektusának fonetikus átírását használ-
hírlapíró és lapszerkesztő. Eddig két ver-
ja. Ezekben a (gyakran viccesnek is te-
seskötete jelent meg (2003, 2004).
kinthető) drámai monológokban a műveltséghez, a művelődéshez és a nyelv-
PAWEŁ HUELLE (1957) a legismer-
hez való jogokkal kapcsolatos társadal-
tebb gdański író, az elmúlt két évtized-
mi beidegződéseket vizsgálja felül az
ben művei fontos szerepet játszottak a
egyszerű emberek nézőpontjából. Mi-
város identitásának formálásában. Párbe-
közben hangot ad a kultúrából és a tár-
szédet folytat a német irodalom olyan
sadalmi döntésekből kiszorított rétegek-
képviselőivel, mint Thomas Mann és
nek, egyben a demokrácia alapvető fo-
Günter Grass. Magyarul megjelent regé-
galmaival kapcsolatos problémákra is
nyei: Weise Dávidka (2002), Mercedes-
igyekszik rávilágítani. Leonard egyik
Benz (2003), Castorp (2007). Danzig
verse magyarul is megjelent Turczi Ist-
385
ván fordításában a Belső terek c. kétnyel-
családregényt saját apja, a linzi Gestapo
vű antológiában (Bp., 2004).
főnökének rejtélyes meggyilkolása körülményeiről: Der Tote im Bunker –
MATJAŽ PIKALO (1963, Slovenj
Bericht über meinen Vater, 2004, vala-
Gradec) szlovén író, költő etnológiából
mint esszéket Kelet-Európáról. Számos
és kulturális szociológiából diplomázott
irodalmi díj kitüntetettje. A magyar sze-
a ljubljanai Bölcsészettudományi Karon.
melvény forrása: Nach Galizien. Eine
Szlovénia legfiatalabb rádióbemondója
imaginäre Reise durch die verschwun-
volt (Jaruzelski tábornokot és Tito ne-
dene Welt Ostgaliziens und der Buko-
vét megsértette), fellépett a cirkuszban,
wina, Edition Christian Brandstätter,
dolgozott óvodában és könyvkiadóknál,
Wien – München, 1984.
zenekarokban játszott (Autodafé a saját zenekara), fellépett a tv-ben, színpadon
GEORGES POULET (1902–1991) bel-
és filmekben is szerepelt és autókeres-
ga származású író angol, amerikai és
kedéssel is foglalkozott. 1990-ben minisz-
francia egyetemeken tanított. 1949-ben
terelnöki választásokon is indult. Drámát
jelentette meg Études sur le temps
és két regényt is írt (egyik miatt igen
humain (Tanulmányok az emberi idő-
magas pénzbírságra ítélték, mert a hely-
ről) c. kötetét, amelyet napjainkig több
beli rendőr felismerni vélte magát a re-
mint húsz további követett. Tanulmányai
gényében). Az IBBY Honour List 2004-
a filozófia, a pszichológia és a szó szo-
ben elismerésben részesíti Mlaka (Po-
ros értelmében vett irodalmi kritika ha-
csolya) című gyermekregényéért. Ver-
tármesgyéjén mozognak.
seskötetei: V autobusu (1990, Az autóbuszon), Dobre vode (1991 Jó vizek), Ples in plesalka (1994, Tánc és táncos-
RAINER MARIA RILKE (1875–1926) világhírű osztrák író, költő.
nő), Bile (1997, 2004, utánnyomás, Előesték).
JOSÉ SARAMAGO (1922), portugál író, 1998-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
MARTIN POLLACK (1944) osztrák író,
Egy kis ribatejói faluban született, majd
újságíró, műfordító. Szlavisztikát tanult,
szüleivel Lisszabonba került. Ígéretesen
a nyolcvanas években a Spiegel varsói és
induló gimnáziumi pályafutása egy ipa-
bécsi tudósítója volt. A lengyel és a ke-
ri iskolában folytatódott, ahol géplakato-
let-európai irodalmak népszerűsítője,
si képesítést szerzett. Irodalmi pályája
fordítója. A monarchiabeli Galíciáról
későn indult, első átütő sikerét A kolos-
összeállított kulturális útikalauza min-
tor regényével (1982) szerezte. Baloldali
den, a térség iránt érdeklődő számára
érzelmű író, nyíltan hangoztatja kommu-
alapkönyv. Írt korrajzzá tágított bűnügyi
nista meggyőződését, de tartózkodik
dokumentumregényt: Anklage Vater-
minden propagandisztikus irodalmi
mord. Der Fall Philipp Halsmann, 2002;
megnyilvánulástól. Munkáiban a képze-
386
letnek, a sokszor parabolisztikus ötletek-
kek (As Pequenas Memórias, 2006) című
nek, allegóriáknak, a léleknek, a szellem-
önéletrajzi írásából valók.
nek és az érzelmeknek jut a legfontosabb szerep. Prózája sajátságosan áradó, oly-
WOLTER SEUTJENS holland író
kor barokkos, tipográfiailag alig tagolt. Sokan hasonlítják a dél-amerikai „mági-
JEANETTE WINTERSON a mai angol
kus realisták”-hoz, ami sajátos világát te-
próza egyik legeredetibb hangvételű író-
kintve nem egészen megalapozatlan.
nője, 1959-ben született az angliai Man-
Regényei gyakran merítenek a portugál
chesterben, és fogadott gyermekként
történelemből, máskor az aktualitásból
nőtt fel. Felsőfokú tanulmányait Oxford-
kiindulva egy-egy elképesztő ötlettel
ban végezte, majd Londonban helyettes
(például a járványos vakság vagy a halál
szerkesztőként kezdett dolgozni a
átmeneti megszűnésének gondolatával)
Pandora Pressnél. Tucatnál több regényt,
játszanak el. Miután a katolikus Portugá-
illetve elbeszélésgyűjteményt írt. Ismert
lia nagy ellenérzéssel fogadta Jézus
regényei közé tartozik a Csónakázás
Krisztus evangéliuma (1991) című regé-
kezdőknek, a Cseresznyeoltás, illetve a
nyét, a Kanári-szigetekre költözött, máig
magyarul is megjelent Szenvedély. Több
ott él. Versek, esszék, naplók mellett dön-
mint fél tucat rangos angol és európai
tően prózai írások alkotják életművét,
irodalmi díj birtokosa, műveiből színpa-
amelynek jelentős része – regényei pe-
di és televíziós változatok is készültek.
dig egy kivétellel mind – magyarul is ol-
Jelen regénye a skót Cannongate kiadó
vasható (az említetteken kívül például:
felkérésére készült, s a Mítosz-sorozat
Ricardo Reis halálának éve, Kőtutaj,
keretén belül jelent meg, melynek olyan
Lisszabon ostromának históriája, Vak-
más kiválóságok is a szerzői, mint
ság, Minden egyes név, Az embermás,
Margaret Atwood vagy Viktor Pelevin. A
Megvilágosodás, A barlang, Halálszünet
Teher az Atlasz-mítoszt dolgozza fel
stb.). Az itt közölt részletek a Kicsi emlé-
egyedi nézőpontból.
387
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
