Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LII. évfolyam, 1–2. szám

2007. január–február

TARTALOM

ORHAN PAMUK A nevem Piros (Tasnádi Edit fordítása) ..................................................................

3

KNUT HAMSUN versei (Kovács katáng Ferenc fordításai) ................................

11

IGOR ISZAKOVSZKI Homokóra (Hász Magdolna fordítása) ...................................................................

14

JACQUES ROUBAUD versei (Lackfi János fordításai) ..........................................

20

REINALDO ARENAS Az üvegtorony (Székács Vera fordítása) .................................................................

24

JEAN TARDIEU, ACHILLE CHAVÉE versei (Lackfi János fordításai) .............

32

JUDIT HERMANN Szonja (Jónás Péter fordítása) .....................................................................................

39

ELFRIEDE JELINEK A méhkirályok (Magyar István fordítása) ..............................................................

51

CLAUDE ROY versei (Lackfi János fordításai) ..........................................................

61

ALAI Szélfútta legelő (Takács Réka fordítása) .................................................................

65

MŰHELY „A Shakespeare-fordítók legyenek bátrabbak” – Szele Bálint beszélgetése Kállay Gézával ...........................................................

77

TÁJÉKOZÓDÁS Michel Foucault vallomásai – Roger-Pol Droit kiadatlan beszélgetése a francia gondolkodóval (Pelle János fordítása) ................................................

88

GUBICSKÓ ÁGNES Az ismétlés ismétlése – Vámpírok és irónia Elfiede Jelinek Betegség avagy a Modern Nők című darabjában ..............

103

A Gulag ma is működik – Anne Applebaummal beszélget Sylwia Frołow (Pálfalvi Lajos fordítása) ..................................................................

111

KÜLFÖLDI SZERZŐINK ......................................................................................................

118

Látogasson el web-lapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

ORHAN PAMUK

A nevem Piros 1

ÉN A HALOTT VAGYOK Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem a lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem. Ő – az az alávaló bestia megfigyelte a lélegzetemet, ellenőrizte a pulzusomat, mert biztos akart lenni benne, hogy megölt, aztán még belerúgott az oldalamba, majd elcipelt a kúthoz, és bedobott ide. Koponyám, amelyet kővel betört, az eséstől széjjelroncsolódott, arcom, homlokom, két orcám szétzúzódott, csontjaim összetörtek, szájam vérrel van teli. Négy napja nem tértem haza: a feleségem és a gyerekeim bizonyára keresnek. A kislányom már sírni sem tud, csak a kertkaput nézi; mind az utat, a kaput lesik. Tényleg a kaput lesik? Nem is tudom. Lehet, hogy belefásultak, és ez szörnyű! Itt ugyanis az embernek az az érzése támad, hogy az élet, amelyet maga mögött hagyott, ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Határtalan idő telt el a születésem előtt, és halálomat is véget nem érő idő követi majd! Amíg éltem, soha nem gondoltam erre, fényben éltem a két sötét intervallum között. Most látom csak, hogy boldog voltam, boldognak kellett lennem, hiszen én készítettem a legszebb aranyozásokat szultánunk festőműhelyében, nem is volt más aranyozó, aki mesterségbeli tudásával felvehette volna velem a versenyt; külső munkáim révén pedig havonta kilencszáz akcse ütötte a markom. Mindezek természetesen még elviselhetetlenebbé teszik halálomat. Csak aranyozást és díszítéseket csináltam; az oldalszéleket díszítettem, a keretekbe színes leveleket, ágakat, rózsákat, virágokat, madarakat rajzoltam: kínai módra bodor felhőket, egymásba fonódó leveleket, színes erdőket bennük rejtőző gazellákkal, gályákat, szultánokat, fákat, palotákat, lovakat, vadászokat... Régebben néha-néha tányér belsejébe, tükör hátára, kanálba, egy-egy Boszporusz-parti nyaraló vagy villa mennyezetére vagy láda tetejére is festettem. Az utóbbi években azonban már csak könyvlapokon dolgoztam, mert szultánunk nagyon jól megfizette a szépen díszített könyveket. Nem fogom most azt mondani, hogy a halállal szembesülve jöttem rá, mennyire nincs jelentősége az életben a pénznek. Még akkor is tudja az ember, milyen fontos a pénz, amikor már nem él. Tudom, hogy amikor most, ebben a helyzetben a hangomat halljátok, szemben ezzel a csodával így gondolkodtok: – Ne arról beszélj, hogy mennyit kerestél, amikor éltél, hanem arról, amit most látsz. Mi van a halál után, hol van a lelked, milyen a paradicsom és a pokol, mit látsz ott? Milyen a halál? Érzel fájdalmat? Igazatok van. Tudom, az élőket erősen izgatja, hogy mi történhet a másvilágon. Hallottam egykor valakinek a történetét, aki csak ebbéli kíváncsiságától hajtva járkált a véres csatamezőkön, a holttestek között... Ezt az embert, aki az-

3

zal a reménnyel kutakodott a haldokló sebesült harcosok között, hogy talál olyat, aki a halálból visszatérve megosztja vele a túlvilág titkait, Timur katonái ellenségnek vélvén egyetlen kardcsapással kettészelték, s ezért ő azt képzelte, hogy a másvilágon kettéválik az ember... Ilyesmiről szó sincs, sőt azt mondhatom, hogy még a világban kettévált lelkek is egyesülnek itt. A vallástalan gyaurok, hitetlenek és sátánkövető káromlók állításainak ellenére hála istennek van túlvilág. Az, hogy szólok hozzátok, ennek a bizonyítéka. Meghaltam, de mint látjátok, nem semmisültem meg. Azt is meg kell azonban mondanom, hogy nem láttam a Koránban leírt aranyból, ezüstből épült paradicsomi palotákat, mellettük a folyókkal, sem a hatalmas levelű, telt gyümölcsű fákat, sem pedig a szűz szépségeket, pedig nagyon is jól vissza tudok emlékezni arra, milyen élvezettel festegettem többször is azokat a Beköszöntő  szúrában szereplő nagy szemű hurikat a paradicsomban. Természetesen nem találkoztam azzal a tejjel, borral, édes vízzel és mézzel folyó négy folyóval sem, amelyről nem a Korán, hanem az Ibn Arabi-féle nagy képzeletű szerzők áradoznak. Minthogy nincs szándékomban hitetlenségbe sodorni azokat, akik teljes joggal a túlvilág reményével és elképzeléseivel élnek, azonnal hozzá kell tennem, hogy mindez az én sajátságos helyzetemmel függ össze: minden igazhitű, aki csak egy keveset is tud a halál utáni életről, beláthatja, hogy az én helyzetemben egy szegény békétlen aligha láthatja a paradicsom folyóit. Röviden: a díszítésfestők és mesterek köreiben Zarif Efendiként ismert személy – én vagyok a halott, csak még nem vagyok eltemetve. Épp emiatt a lelkem még nem hagyta el egészen a testem. Legyen bár a pokol vagy a paradicsom az osztályrészem, azért, hogy a lelkem odakerülhessen, ki kell jutnia testem szennyéből. Nem mindennapi állapotom – amilyenbe mások is kerülhetnek – szörnyű szenvedést okoz lelkemnek. Nem érzem ugyan, hogy a koponyám darabokra van törve, összetört és sebekkel borított testem egy része pedig a jéghideg vízben rohad, a testemből vergődve kiszakadni igyekvő lelkem fájdalma azonban mélyen átjár. Mintha az egész világ belém szorult volna, s úgy menne egyre összébb. Ezt az összeszorulás-érzést csak azzal a meglepő tágasságérzettel tudom összevetni, amelyet páratlan halálom pillanatában éreztem. Rögtön érzékeltem ugyan, amint az a váratlanul hozzám vágott kő betörte a koponyámat, hogy az a gyalázatos meg akar ölni, de nem hittem, hogy meg is tudja tenni. Teli voltam reménnyel, bár a festőműhely és az otthonom között múló sivár életem folyamán ezt nem vettem észre. Ujjaimmal, körmeimmel, belé mélyesztett fogaimmal elszántan kapaszkodtam az életbe. A fejemre mért további csapások leírásával azonban nem akarlak benneteket terhelni. Amikor fájdalmasan megéreztem, hogy meg fogok halni, hihetetlen tágasságérzet öntött el. Vele éltem át az átmenet pillanatát: olyan lágyan érkeztem erre az oldalra, mint amikor az ember álmában önmagát alva látja. Aljas gyilkosom havas, sáros cipőit láttam utoljára, aztán lehunytam a szemem, és valami édes átmenettel megérkeztem ide. Nem is az bánt most, hogy fogaim, mint a csicseriborsók, úgy gurultak szét véres szájüregemben, hogy az arcom úgy összeroncsolódott, hogy rá se lehet ismerni, vagy hogy egy kút mélyén fekszem beszorulva; hanem, hogy azt hihe-

4

tik: még mindig élek. Nyugtalan lelkemnek az fáj nagyon, hogy akik szeretnek, gyakran gondolnak rám, és azt hihetik, vagy valahol Isztambulban valami ostobasággal töltöm az időm, sőt akár még azt is képzelhetik, hogy más nő után futok. Találják meg mielőbb a holttestemet, és az illő szertartás után temessenek el végre! És ami még fontosabb: találják meg a gyilkosomat! Azt akarom, tudjátok, hogy amíg meg nem találják a gyalázatost, temessenek akár a legpompásabb sírba, nyughatatlanul fogok forogni benne, mindannyiatokba hitetlenséget oltva. Találjátok meg azt a kurafit, és akkor majd mindent elmesélek, amit a túlvilágon látok. De ha elkapjátok a gyilkosomat, présbe kell tennetek, nyolctíz csontját, leginkább a bordáit lassan-lassan megroppantva összetörnötök, azután úgy, hogy ordítson bele, a kínzás mestereinek e célra készült nyársaival fejbőrét felszakítva undok, zsíros hajszálait egyenként kell kitépnetek. Ki a gyilkosom, aki iránt ilyen gyűlöletet érzek, miért ölt meg ilyen váratlanul? Csak legyetek rá kíváncsiak. Azt mondjátok, hogy a világ tele van semmirekellő, aljas gyilkosokkal, mindegy, hogy ez vagy amaz tette? Ha így van, figyelmeztetlek benneteket: vallásunk, hagyományaink és világlátásunk ellen sötét támadás lappang a halálom mögött. Nyissátok ki a szemeteket, hogy lássátok, miért öltek meg engem az iszlám, az általatok hitt és élt élet ellenségei, és egy nap miért ölhetnek meg benneteket is. A nagy erzurumi prédikáló, Nusret hodzsa, akinek minden szavát könnyezve hallgattam, újabb és újabb igazolást nyer. Azt is meg kell mondanom, hogy ha egy könyvben leírnák is mindazt, ami engem ért, ábrázolni még a legmesteribb illusztrátorok sem volnának képesek. Épp ahogy – Isten bűnömül ne vegye! – a Koránt sem, megrázó ereje folytán e könyvet sem lehetne képekkel illusztrálni. Kétlem ugyan, hogy ezt meg tudjátok érteni. Igaz, inaskoromban én is féltem a mélyben meghúzódó igazságoktól és a túlról jövő hangoktól, tehát nem is figyeltem rájuk, sőt gúnyolódtam az ilyen dolgok felett. Aztán ebben az átkozott kútban végeztem! Nyissátok jól ki a szemetetek, mert veletek is megeshetik! Most nincs más dolgom, mint reménykedni, hogy ha elrothadok, szörnyű bűzöm nyomán megtalálnak, meg elképzelni, hogy fogja egy jótét lélek megkínozni – ha megtalálják –gyalázatos gyilkosomat. 2

A NEVEM FEKETE Szülővárosomba, Isztambulba tizenkét év múltán úgy tértem vissza, mint egy alvajáró. Akik hazatérésük után meghalnak, azokról azt mondják, hogy hazahúzta őket a föld – engem a halál húzott haza. Visszatérésem után először azt hittem, hogy csak a halál létezik, de azután találkoztam a szerelemmel is.  Akkor azonban, amikor először betettem a lábam Isztambulba, a szerelem épp olyan távoli és elfeledett volt számomra, mint a városra vonatkozó többi emlékem is. Tizenkét évvel korábban beleszerettem nagynéném szinte még gyermekkorú kislányába. Még csak négy éve volt, hogy elhagytam Isztambult, és Perzsia végeláthatatlan pusztáit, havas hegyeit és bús városait jártam, leveleket szállítva vagy adót szedve, mikor észrevettem, hogy lassanként elfelejtem Isztambulban hagyott gyermekkedvesem vonásait. Lázasan igyekeztem felidézni, de arra is rájöttem,

5

hogy az ember bármennyire szeret is valakit, ha nem látja, elfelejti az arcát. Az írnokoskodással és pasák szolgálatában utazgatva Keleten töltött hatodik évben már azt is tudtam, hogy a képzeletemben felelevenített arc nem az isztambuli kedvesem arca. Azt is tudtam, hogy a hatodik évben tévesen felidézett arcot később, a nyolcadik évben újra elfelejtettem, és megint egész másképp emlékeztem rá. Amikor tizenkét esztendő múltán, harminchat éves koromban  visszatérem városomba,  fájón vettem tudomásul, hogy kedvesem arcát ily módon már nagyon régen elfeledtem. Legtöbb barátom, rokonom és környékbeli ismerősöm meghalt ez alatt a tizenkét év alatt. Elmentem az Aranyszarv-öbölre néző temetőbe, és imádkoztam anyámért, meg a távollétemben elhunyt nagybátyáimért. A sáros föld szaga elkeveredett emlékeimmel. Valaki eltört anyám sírjának peremén egy korsót. Magam sem értem, miért, a cserepek láttán sírni kezdtem. A halottakat sirattame, vagy  azt, hogy annyi év múltán furcsa módon az élet kezdetén álltam, avagy mert épp az ellenkezőjét, utam végének közeledtét éreztem, nem tudom. Szállingózni kezdett a hó. Az ide-oda szállongó pelyhek között merengve lépkedtem, elveszve saját életem kiismerhetetlenségei közepette, amikor megláttam, hogy a temető egyik sötét sarkából egy sötét kutya figyel. Elállt a könnyem. Megtöröltem az orrom. Látva, hogy a fekete kutya farkát csóválva barátságosan néz rám, nyugodtan elhagytam a temetőt. Utóbb kibéreltem egy házat, amelyben régen egyik apai ági rokonom lakott, s így újra a mi negyedünk lakója lettem. Háztulajdonosnőmet a háborúban a szafavida katonák által megölt fiára emlékeztettem. Megígérte, hogy rendbe tartja a házat és főz rám. Mintha nem is Isztambulban, de a világ másik végén egy arab városban telepedtem volna le ideiglenesen, mint aki tudni szeretné, hogy micsoda hely is az a város, úgy vágtam neki az utcáknak, és sokáig, jólesően járkáltam. Az utcák keskenyebbé váltak, vagy csak nekem tűnt úgy fel? Az egymás felé nyúló szemközti házak közé szorult utcákon, hogy neki ne menjek a málhával megrakott lovaknak, sok helyütt kénytelen voltam a házfalakhoz, kapukhoz simulva közlekedni. Több lett a gazdag is, vagy csak nekem tűnt úgy? Olyan pompás kocsit láttam, amilyen nincs se Arábiában, se Perzsiában, olyan volt, mint egy büszke lovak által vontatott vár. A Çemberlitaş mellett, a Tyúkpiac felől áradó bűzben toprongyos, szégyentelen koldusokat láttam összebújva. Az egyik vak volt, mosolyogva tartotta arcát a hóesésbe. Nem hittem volna el talán, ha mások mondják, hogy Isztambul régen szegényebb, kisebb és boldogabb volt, a szívem mégis így érezte, mert az elhagyott kedves háza ott állt ugyan a helyén a hárs- és gesztenyefák között, de a kapunál kiderült, hogy már mások laknak benne. Kedvesem anyja, a nagynéném meghalt, férje és lánya elköltöztek. A kapunál állók észre sem véve, hogy szívemet és álmaimat kegyetlenül összetörték, azzal folytatták, hogy tragédiák sora érte őket. Ezeket most nem mesélem el nektek, csak annyit mondok, hogy a régi kert hársfájának ágairól akkora jégcsapok csüngtek, mint a kisujjam, s így a kert, amelynek meleg, zöldellő, napsugaras napjai éltek emlékeimben, a bánat, a hó és gondozatlansága miatt a halált juttatta az eszembe. A sógorom Tebrizbe írt leveléből részben tudtam is, hogy mi történt a roko-

6

naimmal. Abban a levélben sógorom hazahívott, mert szultánunk számára egy titkos könyvet készített, s arra kért, hogy segítsek neki. Fülébe jutott ugyanis, hogy egy időben Tebrizben az oszmán pasák, kormányzók és az isztambuli kérvényírók számára könyveket készíttettem. Tebrizi munkám abból állt, hogy a könyvet megrendelő kérvényíróktól kapott készpénzzel megtaláljam a háború és az oszmán katonák miatt panaszkodó  festők és kalligráfusok közül azokat, akik elhagyták a várost, de nem mentek Kazvinba vagy valamelyik másik perzsiai városba, s ezekkel a pénztelenség és az érdeklődés hiánya miatt elégedetlen, ámde kiváló mesterekkel írattassam meg és díszíttessem ki a könyv lapjait, aztán köttessem be és küldessem el a könyvet Isztambulba. Soha nem vállalkoztam volna erre a feladatra, ha fiatal koromban nagybátyám nem oltotta volna belém a szép könyvek és illusztrációk szeretetét. Annak az utcának a piac felőli végén, ahol egykor a sógorom lakott, a borbélymester még mindig ott volt régi műhelyében, ugyanazok a tükrök, borotvák és szappantartók között. A pillantásunk találkozott, de nem tudom, megismert-e, engem mindenesetre jókedvre derített, hogy a meleg vízzel megtöltött fejmosó edény a mennyezetről lelógó láncon még mindig ugyanazon az íven leng előre-hátra. Egyes fiatalkoromból ismert negyedek, egyes utcák a tizenkét év alatt leégtek, hamuvá és füstté váltak, kiégett helyükön kutyák állják el az utat, és bolondok ijesztgetik a gyerekeket, másokban pedig a hozzám hasonlóan messziről érkezőket ámulatba ejtően gazdag lakóházak épültek. Némelyiknek a legdrágább színes velencei üvegből készültek az ablakai. A magas falakból kiugró zárt erkélyek mutatták, milyen sok drága kétszintes ház épült Isztambulban a távollétem alatt. Mint annyi sok városban, Isztambulban sem maradt értéke a pénznek. Azok a pékségek, amelyek Keletre utazásom idején egy akcséért egy jókora, négyszáz dirhemes kenyeret árultak, most feleakkora, ráadásul se íze, se bűze, az ember gyerekkorára mit sem emlékeztető kenyeret adnak. Ha megboldogult anyám látná, hogy egy tucat tojásért három akcsét kell leszurkolni, bizonyára azt mondaná, hogy költözzünk el innen más vidékre, mielőtt a tyúkok annyira elbízzák magukat, hogy a fejünkre tojnak, de azt is tudom, hogy az értéktelen pénz másutt is gondokat okoz. Azt mondják, hogy a flamand földről meg Velencéből érkező kereskedőhajók ládaszám hozzák a hamis pénzt. Míg régen a pénzverdében száz dirhem ezüstből ötszáz akcse készült, most a szafavidákkal folytatott végehossza nincs harcok miatt már nyolcszázat is kihoznak. A janicsárok látva, hogy amikor a kapott akcsét az Aranyszarv-öböl vizébe ejtették, az úgy úszott a felszínen, akár a zöldséges kikötőben a tengerbe öntött száraz bab, fellázadtak, és akárha ellenséges vár volna, megostromolták szultánunk palotáját. A Beyazýt dzsámiban prédikáló Nusret, aki azt állította magáról, hogy Mohamed próféta leszármazottja, szintén e drágaság és erkölcstelenség, rablások és gyilkosságok idején vált híressé. Az Erzuruminak is nevezett prédikátor az Isztambulban az elmúlt tíz évben végigsöprő katasztrófákat, a Bahçekapii- és Kazancilar negyedbeli tűzvészeket, a minden egyes alkalommal több tízezer áldozatot szedő pestisjárványokat, az oly súlyos véráldozat ellenére a

7

szafavidákkal szembeni háború eredménytelenségét, Nyugaton a keresztények lázadásait, s emiatt a kis oszmán várak elestét mind a Mohamed próféta útjáról való elfordulással, a Korán parancsaitól való eltávolodással, a keresztények befogadásával és a bor szabad árusításával meg a derviskolostorokbéli muzsikálással magyarázta. A savanyúságárus, aki lelkesen beszélt nekem az erzurumi prédikátorról, és akitől a fenti híreket hallottam, azt állította, hogy a piacot elárasztó hamis pénzek, új dukátok, hamis oroszlános forintok, az egyre kevesebb ezüstöt tartalmazó akcsék épp úgy, mint az utcákon nyüzsgő cserkeszek, abházok, bosnyákok, grúzok és örmények erkölcstelenségbe sodorják az embert, onnan pedig nincs visszatérés. Az erkölcstelen meg lázadozó alakok állítólag a kávézókban gyülekeztek, aztán reggelig jártatták a szájukat; a ki tudja, honnan szalasztott meztelenek, ópiumszívó bolondok, a világtól elforduló kalenderi-rendiek maradékai azt állítván, hogy ez Allah útja, reggelig muzsikáltak és táncoltak a derviskolostorokban, tűkkel szurkálták magukat, különb-különb szégyentelenségek elkövetése után egymással és kisfiúkkal fajtalankodtak. Nem tudom, mi tette, talán édes lantzenét hallottam, és annak a nyomába szegődtem, vagy az eszemet összezavaró méreg, azaz az emlékeim és a vágyaim miatt történt, de nem bírtam tovább a savanyúságárust hallgatni. Csak annyit tudok, hogy ha szerettek egy várost, és sokat jártok benne, akkor annak a városnak az utcáit évek elmúltán a lelketek mellett a testetek is öntudatlanul felismeri, s egy olyan pillanatban, amikor búsan pilinckázik a hó, a lábaitok önmaguktól egy szíveteknek kedves dombra visznek fel benneteket. Elhagyva hát a Patkolókovácsok piacát a Süleymaniye dzsámi közvetlen közeléből szemléltem az Aranyszarv-öbölre hulló havat: az észak felé néző tetőkön, a kupoláknak az északkeleti hideg szélnek kitett oldalán máris megállt a hó. Egy épp befutó hajónak az üdvözlésemre villámgyorsan leeresztett vitorlái épp olyan párás ólomszínűek voltak, mint az Aranyszarv-öböl víztükre. A cédrusok és platánok, a tetők látványa, az alkonyi szomorúság, a lenti negyedekből hallatszó hangok, az árusok kiáltozása és a dzsámi udvarán játszó gyerekek kiabálása eggyé olvadt fejemben, ami egyértelműen azt jelentette számomra, hogy ezentúl sehol másutt nem élhetek, csakis ebben a városban. Egy pillanatra azt hittem, hogy kedvesem évekkel korábban elfelejtett arca tűnik fel a szemem előtt... Leereszkedve a lejtőn elkeveredtem a tömegben. Az esti müezzinszó után egy májsütödében megtöltöttem a hasam, közben figyelmesen végighallgattam az üres üzlet tulajdonosának szavait, aki olyan szeretettel nézte, ahogy eszem, mintha macskáit etetné. Ettől az ösztönzéstől vezéreltetve és az ő leírását követve, miután az utcákon egészen besötétedett, befordultam a Régi piac mögötti kis utcák egyikébe, ahol megtaláltam a kávézót. Meleg és zsúfoltság volt benn. A mesemondó – akihez Tebrizben és más perzsiai városban sok hasonlót láttam, csak ott perdadárnak, azaz „függönyhúzó”nak nevezik őket – már elhelyezkedett hátul, a kályha melletti emelvényen. Egyetlen képet, egy durva papírra hevenyészve, de ügyes kézzel odavetett kutyarajzot tekert ki és akasztott fel, és rá-rámutatva a képre, a kutya szájába adva adta elő a történetet.

8

3

ÉN, A KUTYA Mint látják, szemfogaim olyan hosszúak és hegyesek, hogy alig férnek el a szájamban. Tudom, hogy ijesztő külsőt kölcsönöznek nekem, és ennek örülök is. Egyszer egy mészáros szemfogaim nagyságát látva így szólt: – Hisz ez nem is kutya, hanem vaddisznó! Úgy belemartam a lábába, hogy ott, ahol zsíros húsa végződött, combcsontja keménységét éreztem a fogaim végén. Egy kutya számára semmi más nem lehet olyan élvezetes, mint amikor dühös szenvedéllyel belemélyeszti fogait az ellenség húsába. Ha tehát erre alkalom nyílik számomra, azaz a harapásomat megérdemlő áldozat ostoba gyanútlansággal elmegy előttem, az élvezettől elsötétül szemem előtt a világ, fogaimba szinte fájdalom nyilall, s anélkül hogy észrevenném, számotokra ijesztőnek tűnő morgásba kezdek. Kutya vagyok, s minthogy ti nem vagytok olyan értelmes teremtmények, mint én, azt kérdezitek, hogy beszélhet-e egy kutya. Ugyanakkor úgy látszik, elhisztek egy olyan történetet, amelyben a halottak beszélnek, és olyan szavak is szerepelnek, amelyet a hősei nem ismernek. Egyszer volt, hol nem volt, amikor a szita a szalmában volt, egy főváros egyik legnagyobb dzsámijába – na jó, nevezzük Beyazιit dzsáminak – egy vidéki városból egy faragatlan prédikátor érkezett. A nevét talán jobb volna eltitkolni, lehetne őt mondjuk Husret hodzsának nevezni, de hát minek hazudjunk, maradjunk hát annyiban, hogy nehézfejű ember volt ez a prédikátor, de akármilyen kevés volt is a fejében, meg kell hagyni, a nyelve, az aztán alaposan fel volt vágva neki. Péntekenként annyira magával ragadta, úgy megríkatta a hívőket, hogy voltak, akik elájultak, és voltak, akik rosszul lettek. De nehogy félreértsétek, ő maga nem sírt, ahogy a többi hatásosan szónokló prédikátor teszi, épp ellenkezőleg, amikor mindenki zokogott, neki a szempillája sem rebbent, s még erősebben ostorozta a híveket. Valószínűleg kedvelik, ha ostorozzák őket, mert a zöldségtermelőkből, a szultáni udvarban szolgáló fiatalokból, halvakészítőkből meg a köznépből álló tömeg, sőt még néhány hozzá hasonló prédikátor is engedelmes rabszolgájává vált. Ő persze nem kutya, hanem anyatejen felnőtt emberfia volt, így a lelkes tömeget látva teljesen elszállt, a hívek megríkatása mellett megfélemlítésének ízére is ráérzett, sőt azt is észrevette, hogy az ügyön keresni is lehet, hát a sulykot alaposan elvetve így beszélt: – A drágaság, a pestis és vereségek egyetlen oka az, hogy elfelejtettétek a Mohamed próféta idejének igaz hitét, és más könyvek meg hazugságok az iszlám neve alatt félrevezettek benneteket. Rendeztek a próféta idejében olyan vallási ünnepségeket, ahol a születéséről és életéről szóló költeményt olvasták volna? Megemlékeztek a halottról a negyvenedik napon, sütöttek ezért fánkot? Előfordult Mohamed idejében, hogy a Koránt, mint valami dalt, énekelték volna? Megeshetett, hogy valaki eltelve a saját hangja gyönyörűségétől azzal dicsekedett, hogy úgy ejti az arab szöveget, mintha maga is arab volna, olyan affektálva hívná imára a minaretből az igazhitűket, mintha női ruhába öltözött férfi színész volna? A síroknál fohászkodnak, a halottaktól várnak segítséget, akár a

9

bálványimádók, a türbékhez járulva köveket imádnak, rongyokat kötnek fel, áldozatot mutatnak be! Mohamed idejében voltak olyan szerzetesek, akik ezt tanácsolták volna? Ibn Arabi, a rendbéliek tanácsadója bűnbe esett, mert megesküdött arra, hogy a fáraó a hitben halt meg. A szerzetesrendiek –  a mevlevik, kalenderik, halvetik hangszeres kísérettel éneklik a Koránt, és azzal a felkiáltással, hogy együtt imádkoznak, fiatal fiúkkal táncolnak – ők mind hitetlenek! Kolostoraikat le kell rombolni, alapjaikat hét rőf mélységig ki kell ásni, és a kiásott földet a tengerbe kell önteni ahhoz, hogy ott újra imádkozni lehessen. Husret hodzsa még jobban belemelegedve, habzó szájjal folytatta: – Ej, igazhívők, tilalmas dolog kávét inni. Mohamed próféta sem ivott, mert tudta róla, hogy elkábítja az értelmet, kilyukasztja a gyomrot, sérvet és meddőséget okoz, és arra is rájött, hogy a kávé a sátán cselszövése. A kávézók mostanság a kényelemszerető, élvhajhász gazdagok találkozóhelyei, ahol úgy ülnek, hogy összeér a térdük, és mindenféle szégyentelenséget követnek el, a kávézókat tehát a kolostoroknál is előbb be kell zárni! Van a szegényeknek arra pénzük, hogy kávét igyanak? Akik a kávézókba mennek, a kávétól megmámorosodva úgy elveszítik a mértékét, hogy a kutyák beszédét igaznak vélik, a kutyákat hallgatják, s ezzel a vallásunkat káromolják, meg engem is – mondta volt ez a Husret hodzsa. Ha megengeditek, válaszolok a prédikátor úr utolsó szavaira. Természetesen tudjátok, hogy a hádzsik, hodzsák, imámok és prédikátorok nem szeretnek minket, kutyákat. Nekem az a véleményem, hogy ez összefügg azzal az esettel, amikor Mohamed próféta köpenyén elaludt egy macska, hogy föl ne ébressze, levágta a köpönyege szárnyát. Arra emlékezve, hogy ezt a macska iránti udvariasságot irántunk soha sem mutatta, azt sugallják, hogy a próféta ellenséges érzületet táplál a kutyákkal szemben, minthogy azok örökös harcban állnak azzal a teremtménnyel, amelynek hálátlanságával még a legostobább emberfia is tisztában van. Ennek a rosszindulat diktálta téves magyarázatnak a következtében  nem engednek be a dzsámik udvarára, mondván, megrontjuk a rituális mosdás tisztaságát; ezért kaptunk az évszázadok során oly sok verést a szolgák vesszősöprűitől a dzsámik udvaraiban. A Korán egyik legszebb szúrájára, „A barlang” címűre szeretnék emlékeztetni. Nem azért, mintha ebben a szép kávézóban olyan hitetlenek ülnének közöttünk, akik nem olvassák a Koránt, csak az emlékezeteteket szeretném felfrissíteni. Ebben a szúrában hét fiatalról esik szó, akik nem akarnak tovább a bálványimádók között élni. Egy barlangban húzódnak meg, és ott elalszanak. Allah lepecsételi a fülüket, és háromszázkilenc éves álmot bocsát rájuk. Ébredésük után akkor döbbennek rá, hogy mennyi év telt el közben, amikor a hét közül az egyik az emberek közé menvén azt tapasztalja, hogy a kezében tartott pénz régen érvényét vesztette. Az emberfiának Allahhoz való kötődéséről, az ő csodáiról, az idő múlékonyágáról, a mély álom édességéről szóló szúra tizennyolcadik versében – amelyre, bár nincs jogom, emlékeztetni szeretnék – említés esik e hét fiú barlangjának bejáratánál fekvő kutyáról. Természetesen mindenkit büszkeséggel tölthet el az, hogy a neve előfordul a Koránban. Mint kutya büszke vagyok erre a szúrára, s remélem, a szúra észre fogja téríteni az ellenségeit kutyának nevező erzurumiakat...  TASNÁDI EDIT fordítása

10

KNUT HAMSUN

Amott rikácsol egy madár…   Amott rikkant egy madár… Nem is! Kakas kukorékol és farkát billegeti. Akárhogy is nézzük, szégyen,  gyalázat ekkora lármát csapni. Mi az ördögért rikácsol ez a kakas, nem fogná be inkább a csőrét? Bizony mondom, nem értem! De amott a tanyán, egy szürke őszi napon hallottam rikácsolni azt a kakast … 1894

Sibelius   Te vagy a zene tündöklő dalnoka zöld szemű Isten a Földön tótum, faktum i betűn a pont ördög, és csoda itt fönt Északon. 1899

Ének Örök, örök Isten, hangosan kiáltok nagy ínségembem! Tengernyi birodalmad vízcseppjei, porszemei  közt a legcsekélyebb szolgád én.  A napok, a napok oly hosszúak nagy ínségemben. Földön idegen, bűnben fogoly kegyelmes végső üzeneted várom örök Isten. 

11

Emelj magadhoz keserves kínodban nagy nyomorúságomban. Hívj el égi országodba, fénybe, hárfa dallamokba. Hallgass meg engem! 1902

A pokolban Azt mondod, jó az Isten. Azt mondom, Ő teremtett Mégis, hogy megpróbál.  Azt mondod, mindent tud. Tudja hát, hogy engem üldöz és keményen sújt.  Szívemnek ritmust szabott emberöltőnyi szenvedést. S egy napon megálljt parancsol.  Azt mondod, van Isten. … 1916

Itt vagyok legdrágább pompában Itt vagyok legdrágább pompában merített holland papíron. Mint egy özvegy új kaland előtt, telve életelixírrel. Mint szónok magas pódiumon – mosolygón, hízelgőn, kacéron. 1916

Rohanunk előre Rohanunk előre földi életünkben légi masinákon, automobilon. Innen északról Bangkokkal beszélünk s tengeralattjáróval víz alá merülünk – de kevesen mosolyognak s elégedettek. 

12

Hagyd rohanni, ami sürgős, ami száll, hagyd rohanni a Világmindenséget! Magamnak csupán kis krumplitermő föld s meleg tűzhely kell, széna a fejőstehénnek – mosolygok én a világra és lepihenek. 1930

Oly széles a tenyered, oly széles a kezed   Oly széles a tenyered, oly széles a kezed egyszerűen azért, mert munkásleány vagy. A napok jótündérét láttam, vágtad a rendet, kévét kötöttél s a krumpliföldön verhetetlen voltál.  Könyvet nem olvasol, nem szövöl álmokat – de bizonyos pillanatokban nincsen hozzád mérhető oly nem istenfélőn gyengéd tudsz lenni, úgy jelenbe ájulsz, minden érzéked lebeg míg a legnagyobb csodában alámerülsz.  Láttam életed beteljesedni, anya lettél, egyúttal szoptató dajka. Gondoztad, ápoltad, óvtad csecsszopóid, asszonyi áldás, az Úr békéje kísért utadon. Oly széles a tenyered, oly széles a kezed, mosolyod még ma is lángol. 1949 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

13

IGOR ISZAKOVSZKI

Homokóra

Feküdt a teraszon, kényelmesen elnyúlva a puha nyugágyon, és az óceánt bámulta. Lautréamont-ra gondolt, és arra, vajon mi villódzott benne, amikor az óceánt megéneklő ihletett oldalakat írta. Nem tudta megnevezni. Rossz volt, hogy nem érezte, benne is villódzik valami. Az pedig még rosszabb volt, hogy valaha érezte. Ragyogó fényt, azután tüzet és kitöréseket. Most nem volt semmi. Háza volt az óceán partján, és nem kellett aggódnia a lakbér meg a számlák miatt. Csak azon kellett gondolkodnia, mivel töltse ki a napot. Az elején nagyon könnyű volt. Néhány hétig csak szunyókált otthon, aztán kezdett megismerkedni a falusiakkal. Némelyiküket kedvelte, de egy idő után már nem járt közéjük. Úgy érezte, nincs mit nyújtania nekik, hogy egyszerűen lop tőlük, miközben hallgatja őket. Ha ő beszélt, az volt a benyomása, hogy nagy gondolatokat várnak tőle. Olyankor úgy érezte magát, mint aki nem egészen normális. Amikor azokat a lapos, hétköznapi dolgokat mondta, úgy tetszett, a szavai üresek, és minden értelem hiányzik belőlük. Nagyszerű volt, amikor valamelyik part menti kávéházban üldögélt velük, és egymás után ürítették az üvegeket. Szívta a dohányukat, és hallgatta a történeteket a családjukról, a családokban előforduló gyerekbetegségekről és arról, hogy hamarosan új hálókat vesznek, jobb lesz a fogás, és míg beszéltek, ő a tenyerüket meg az arcukat nézte, minden jegyet megfigyelt, amit az idő és az óceán rájuk nyomott, aztán megnézte a saját tenyerét, és tudta, hogy az nem halásztenyér. Ettől másnak, különbözőnek érezte magát, és ez egyre csak gyötörte ott legbelül, mint valami régi, szűnni nem akaró fájdalom. A naplementék nagyon szépek voltak. A nap bearanyozta az óceánt, mintha kitüntetné az egész napi munkáért, és azért is, amelyet azóta végez, mióta létezik. Nem tudta pontosan, mi az óceán munkája, így azt gondolta, magát a létezést lehet munkának nevezni. Ámbár ő is létezett, mégis úgy tűnt, nem dolgozik semmit. Szunyókált a napon, egyre üresebben, mintha egy konyhapolcon felejtett nagy homokóra lenne. Senkinek sem jutott eszébe, hogy átfordítsa, hogy a homok ismét mérni kezdje az időt: megebédeltek, és ebéd után elmentek valahová, ki a konyhából, ő pedig magára maradt a várakozásban, hogy valaki megfordítsa, és dolgozni kezdjen. Járkált a házban, nem volt olyan zug, ahol ne üldögélt volna. A térdét maga alá húzva próbált olvasni a padlón, vagy az egyik térdét átkarolta, és így összekuporodva olvasott. Ez arra az időre emlékeztette, amikor még nagyon fiatal volt, és órákon át maradt ugyanabban a testhelyzetben, falta az előtte heverő fehér papíron lévő szavakat. Most csak fájdalmat érzett a hátában. És ostobának érezte magát. Látta magát a múltban, de az már nem ő volt: mintha hasonlítana

14

rá az a valaki a kaleidoszkóp törött üvegcserepeiben, és a szúrás a gyomrában olyan egyenletes ritmusban jelentkezett, hogy nevetni támadt kedve. Az óceán túlpartjáról érkező levelek megritkultak. Ez várható is volt: ritkán válaszolt rájuk. Még ha megtette is, nagy késéssel válaszolt, a leveleit pedig üresnek érezte, és mintha mindegyikből hiányzott volna valami. Érdekesnek találta a levelek útját. Néha megpróbált válaszolni valamelyikre, csak hogy el tudja képzelni a levél útját az egyre hosszabbá váló napokban. Mintha látta volna, ahogy a levelét kiveszik a ládából, aztán postazsákba teszik, a zsákot a postásautóba rakják, majd a postára viszik. Ott kipakolják a zsákokat, aztán kioldják őket, és különböző színű borítékok hullanak ki belőlük. Leginkább fehérek. A borítékokat szétosztják földrészek, országok szerint, a belföldieket pedig különböző városokba viszik. Aztán a más földrészekre szólókat zsákokba rakják, vonattal elviszik az első repülőtérre, ott szétosztják őket járatok szerint, a gép felszáll, a repülőtéren pedig a postásautó várja, hogy átvehesse őket, aztán elviszi a legközelebbi postára, ahol szétosztják az adott ország városai között a leveleket, és egy reggel a postás összeszedi a körzetébe tartozókat, és odamegy, hogy megszabaduljon attól a papír- és szótehertől. A napok mind hosszabbak lettek. Hajót keresett a távolban, de úgy látszott, kevés hajó volt abban az évszakban. Nyár közepe volt, nagyon meleg, és a hajók messze az ő látókörén kívül úsztak. Állandóan üres volt az ég, mintha elkerülték volna a felhők a világnak ezt a szegletét, és ő úgy érezte, ha csak egyetlen felhőt is látna, rögtön munkához tudna kezdeni, történetet tudna alkotni a felhőben látott alakokból. Aztán azt gondolta, ez csak mentség a tespedésére, és lehunyta a szemét. Olyan erősen szorította össze a szemhéjait, hogy sárga pontok jelentek meg előtte. Mintha napsugarak lettek volna a fejében. De az sem ösztönözte semmire. A világon semmire. Ült a házban, és egy dolog nagyon gyakran zavarba ejtette; régebben szeretett utazni, új helyeket és új ételeket felfedezni, érezni az aszfalt suhanását maga alatt. Most nem tudta rávenni magát, hogy útra keljen. Az zavarta a legjobban, hogy kezdett félni a nagy városoktól. Úgy érezte, túlnépesedettek és ártalmasak, zajosak, és minden sarok mögül valami veszély leselkedik. Félelemmel töltötték el a beton felüljárók, a rajtuk, körülöttük, alattuk és mindenfelé dübörgő több ezer tonna fém. Egyik éjszaka történt, amikor a szálloda ablaka előtt ült, és hallgatta, ahogy a város dübörög alatta. Akkor érezte ezt először. A szobában nem égett a villany, és ő az ágyon ülve bámulta az ablakot. Vékony függönyök lengedeztek a szobában, a fekete sötétséget fodrozták, kintről áramló sötétkék és halványkék színeket kevertek bele. Mintha valami bús dal szólalt volna meg a függönyök ráncain, és ő nagyon magányosnak érezte magát. Másnap, amikor a közönség előtt állt, tudta, hogy valami megváltozott. Már nem gondolkodott azon, hogyan mutatkozzék be előttük. Arra gondolt, hányan érezték már közülük ezt a magányt, hányan féltek a szoba ürességétől. Most már tudta, hogy jobb lett volna, ha egyszerűen beszél róla. Hogy megossza ezt a szenvedést az emberi világgal, vigaszt nyújtson, és megvigasztalódjék mások megkönnyebbülésétől. De nem tette meg sem akkor, sem később. Úgy tűnt, olyan nagyon megrótta magát ezért a kihasználatlan lehetőségért, hogy nincs ereje megbocsátani magának. Más-

15

részt talán nem is akar megbocsátani, talán élvezni akarja az önvád és az önsajnálat ízléstelenségét… Visszaemlékezett az óceán túlpartján szakadó esőkre, mintha megsárgult fekete-fehér fényképet látna. Nem emlékezett az illatokra, nem emlékezett arra, milyen a hold a bolygó azon része fölött. Talán azért is nem érzett nosztalgiát. Senki sem hitte, hogy sikerül neki. Az igazat megvallva, ő is erősen kételkedett benne. De az olyan ember, akinek nincs vesztenivalója, minden utat kipróbál, amely előtte áll. És sok mást is, ami el van rejtve a hétköznapok ködös erdejében. Nos, valahogy sikerült. Elfogadták a kéziratait, és amikor már nem volt mit adnia nekik, lefordították a korábbi könyveit. Átköltözött ide, először csak azért, hogy közelebb legyen a közönséghez és az előadótermekhez, ahol fellépett. Aztán azt tanácsolták, maradjon még egy ideig, mert igen kelendőek a könyvei. Szerepelt a televízióban, nyilatkozott az újságoknak, az ügynöke is elégedett volt, mint mondta – a legmerészebb várakozásokat is felülmúlta. Jól beszélte a nyelvet, de néha bizonytalan volt, és a hangja mélyebb, erősebb lett a szokásosnál. Ez tetszett a közönségnek. Azt hitték, ilyen a természetes hangja. A dolgok precízen és megtervezetten történtek, minden egybevágott, mint egy pontosan leírt menetrendben. Mintha hatalmas tehervonatok dübörögtek volna a síneken. Így kapott állampolgárságot is, és most már kettő volt neki. Amikor visszatekintett, úgy érezte, mintha kívülről látná mindezt. Nem volt olyan benyomása, hogy vele történtek a dolgok. Ettől néha csalónak érezte magát. Egy délelőtt egy távoli városba igyekezett, hogy délre odaérjen, és felolvassa néhány versét. Nézte a síkságot, amely két oldalról közrefogta az autóutat, és olyan érzése támadt, mintha egy végtelen tengeren hajóznék. A síkságon zöldellt a fű és sárgállott a napfény, az út pedig egyenes volt előtte, és teljesen üres. Abban a hónapban történt, amikor harcol a tavasz és a nyár, hogy melyik kerekedjék felül, ő pedig rosszul érezte magát ettől a meghatározatlanságtól. Felhangosította a rádiót, és az aszfaltot bámulta maga előtt. A városban néhány fekete-fehér plakáton hirdették a nevét, és az elküldött térképet követve megérkezett az egyetem elé. Egy szürke öltönyös ember jött felé, közben többször is üdvözölte. Vele beszélt telefonon, megismerte a hangját. A férfi megfogta a karját, és az egyetem bejáratához vezette. Hatalmas amfiteátrumba mentek, úgy háromezren lehettek bent. Mikor belépett, mind felálltak és tapsoltak, amíg az emelvényhez ért. Ott megállt, és sokáig nézte az arcokat. Mintha az ellenséget vizslatná ütközet előtt. Amikor így nézte az előtte ülő sokaságot, mindig az volt a benyomása, hogy egyetlen arcot lát. Ez az arc változott, attól a vibrációtól függően, amit a közönség küldött a szószék felé. Ez alkalommal női arc volt. Egy harmincas évei közepén járó, selymes szőke hajú és sötétbarna szemű dámáé. A hölgy üdvözlésképpen rámosolygott. Ez jólesett neki. Több mint két óra hosszat maradt az emelvényen. Megszakítás nélkül olvasott körülbelül egy órát, aztán ivott egy kis vizet, és folytatta még egy ideig. Lehetőséget adott nekik, hogy kérdéseket tegyenek fel. Legjobb tudása szerint válaszolt, arra törekedett, hogy világos és őszinte legyen. A legkülönfélébb kérdések hangzottak el. Egyesek nevetségesek voltak, mások értelmesek. A nevetségeseket kedvesnek találta, mert nem

16

kívánták tőle, hogy okos legyen, az értelmesek pedig azért tetszettek, mert arra utaltak, hogy okos. – Mennyi időre van szüksége, hogy megírjon egy verset, Iszakovszki úr? – Attól függ. Olykor csak néhány perc. Máskor napokig eltart. Azt hiszem, az ilyen pillanatokban mutatkozik meg leginkább az idő relativitása. – Ön szerint melyek a jobbak: amelyek hosszú időre lefoglalják, vagy amelyek egyszerűen a pillanat részei? – Minden, így mi is mindannyian a pillanat részei vagyunk. Nekem azok a versek kedvesek, amelyeket évek múltán is tudok olvasni. – Sok ilyen verse van, Iszakovszki úr? – Szerencsére van elég. – Hogy értékeli azt a tényt, hogy a hazájában nem olyan népszerű, mint itt? – Nem tudtam, hogy itt népszerű vagyok… A taps megrengette az amfiteátrumot. A közönség szereti a képmutató szerénységet. Neki mindegy volt. Meg akarta mondani, hogy csak a munkáját végzi, ugyanúgy, mint a mészárosok és a bankárok. Ha egy mészárosnak sok boltja van az országban, az még nem jelenti azt, hogy népszerű. De nem mondta. Talán mert neki csak egyetlenegy boltja volt, és azt vitte magával mindenhova, amerre járt. Köréje gyűltek, hogy dedikálja nekik a könyveit. Az arcuk mosolygós volt, nyílt. Érezte a bizalmukat. Utazgatott abban a nagy országban, szállodai szobákban helyezték el, és érte jöttek, amikor elkövetkezett a felolvasás ideje. Fellépés előtt a városban kószált pár órát. Nézte az épületeket, az emberek arcát, megállt egy kirakat előtt, nem arra volt kíváncsi, mi van benne, csak a város lüktetését akarta hallani maga körül. Az autókat, a teherautókat, a buszokat és olykor a közlekedési rendőr sípját. Az emberek lépteit hallgatta, ahogy az aszfaltot koptatják. A kutyáik néha megszaglászták a nadrágját. Az első hetekben zavarta az óceán illata. Aztán úgy hozzászokott, ahogy az ember hozzászokik a lármához, és már észre sem veszi. Ha elment otthonról, nem hiányzott az illata. Nem hiányzott neki semmi, kivéve talán egy csöppnyi életkedvet. A városokban divatos kávéházakba hordták, különböző italokkal kínálták, de ő legtöbbször csak szódát vagy sört kér. Házigazdái a zavarukat leplezve összevonták a szemöldöküket vagy felhúzták a vállukat. Ő tudta, hogy iszákossága, mint annyi más, már a múlté. Ezt nem kívánta elmagyarázni nekik. A halászokkal általában sört ivott, nézte, ahogy a nedves üveg kerek nyomot hagy a piros-fehér kockás terítőn. A körök belül üresek voltak, és ő mosolygott, ironikusnak találta. Valamikor, az ő városában sötét alagsori kocsmákba járt. Az asztalok sötét, nehéz fából készültek, és nem volt rajtuk abrosz. A hajnal előtti órákban a padló csikorgott az összetört üvegektől és a kiömlött italoktól. Az üvegcserepek belefúródtak a csizma talpába, és ropogtak, ahogy gyalogolt a szobája felé, a szél fújta a kabátját, és lobogtatta a haját a téli éjszakában. Főként azokból a részeg hazatérésekből merített ihletet. A szakállába dünnyögve szidta a hideget, a világot és önmagát. Azok a részeg hazatérések, azok az álmatlanságot

17

elűző berúgások adtak okot erre, és semmi sem volt szent, és semmi sem volt fontos, mert semmi sem létezett. Miközben az ágyon ült egy hotelszobában, gyakran szerette volna ízzé-porrá zúzni magát, hogy ne kelljen újra ébren várnia a pirkadatot, de tudta, hogy az nem megoldás, így hát nem tett semmit. Csak ült és várt. A szülővárosa sznobok és nyárspolgárok városa volt az ő kritériumai szerint, de lehet, hogy minden város ilyen, ha elég hosszú ideig él ott az ember. Nagy város volt sötét körutakkal, sok köddel és szmoggal az őszi és téli hónapokban, zsúfolt közlekedéssel, és ideges pincérekkel. Különös, hogy ilyen jól emlékezett a múlt néhány apró és lényegtelen eseményére. Szemekre, amelyek egy pillanatra összevillantak az övével, ahogy találkozik két bolygó, amelyek aztán soha többé nem tudnak kapcsolatba lépni egymással. Vagy ha meg is történne, nem lennének tudatában a múltbeli találkozás pillanatának, és minden hiábavaló lenne. Arra is emlékezett, amikor kiment egy lakodalomból, hogy felhívja a barátnőjét, és megkérje, csatlakozzon hozzá, de nem találta, ezért leitta magát, és táncolt az egész násznéppel, az összes vendéggel, mintha ő lenne a vőlegény. A zene szomorú, a pálinka pedig erős volt, és amikor kiment a friss levegőre, megcsókolta az első lányt, aki utánajött. Összekeveredett a lélegzetük, ahogy összekeveredett a násznép hangja a zenével, és ők világosan tudták, hogy valami illetlent tesznek, s ez annyira felizgatta őket, hogy össze kellett borulniuk a legközelebbi árnyékban. Az volt a legfurcsább, hogy annak a lánynak az egyik ismerősére gondolt, akinek telefonált a lakodalomból. A leggyakrabban a fürdőszobában, a tükör előtt állva gondolt rá, és néha bűntudatot érzett, mert elhagyta a lányt, aki annyira szerette. Mintha előbukkant volna a lány ismerősének az arca a tükörben az övé mellett, és mintha hosszú, szomorú pillantással, szemrehányóan nézett volna rá, mielőtt eltűnt, ő pedig egyedül maradt egy szálloda fürdőszobatükre előtt. – Mennyi időbe telik megírni egy verset? – suhant át a fején. Azt kellett volna válaszolnom, hogy egy egész élet sem elegendő, meg kellett volna magyaráznom, hogy ez nagy munka, ilyen nem történik mindennap. Nem kellett volna olyan prózainak lennem, olyan… hétköznapinak. Azt kellett volna mondanom, hogy ez a lehető legcsodálatosabb átok, hogy rettenetes és gyötrelmes, amikor az ember nem tud írni. Hogy a világot nyomorultnak gondolja, csak hogy önmaga előtt leplezni tudja a tulajdon tehetetlenségét. Hogy minden értelmét veszti, amikor ez nincs, mint amikor nincs melletted az a nő, akit szeretsz. – Mennyi idő kell, Iszakovszki úr? Úgy érezte, a lány minden történetére emlékszik. Ha semmi más, a logika azt diktálta, hogy nem tud visszaemlékezni olyasmire, amit elfelejtett. Az a lány… Lányok és asszonyok vártak rá, amikor kiment az olvasóteremből, odanyújtották a könyveit, hogy beléjük firkantsa az ő szláv nevét, aztán átadták a névjegyüket. Ő minden kártyát megőrzött. Soha nem keresett meg senkit. Nem tudta, mit mondhatna nekik. Egy dolog kiállni, és felolvasni néhány ezer ember előtt; egészen más szemtől szembe állni, beszélgetni valakivel. „Magamban üldögélek. Egyedül ülök az óceán partján, teljesen összetört a fájdalom. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy elmúljon ez a fásultság. Nem

18

mondhatom, hogy hiányzol, mert nem engedhetem, hogy ilyennek láss. Ha itt volnál, megpróbálnék normális lenni, gyöngéd és jó lenni hozzád. Azt hiszem, a »megpróbálnék« mindent elmond… A reggelek szépek, áttetszők és frissek. A nap betűz a hálószoba ablakán, és olyankor hiányzol a legjobban. Mielőtt elaludnék, mielőtt belemerülnék a félresiklott ember lázálmába.” Most már tisztán látta. A pulthoz ment, elvett egy üveget és egy poharat, és visszament az asztalhoz. „Tudod, azt hiszem, senki nem veszi észre. Az itteni emberek, és bizonyára az ottaniak is, úgy gondolják, elég csak biztonságban és minden veszély ellen oltalmazva élni. Azon töprengek, igazuk van-e, könnyebb lenne-e, ha így gondolkodnék, ha megelégednék azzal, amim van. De te tudod, hogy nem vagyok olyan. Még mindig nem. És itt lennék-e, ha nem írnék?” Újra töltött. Két kortyintásra kiitta, cigarettára gyújtott. Megint töltött magának. „Valahol elrontottam a dolgot. Hagytam, hogy irányítsanak, ide-oda hurcoljanak, mintha cirkuszi attrakció lennék. Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy elvesszek, ha szabad így fogalmaznom, mert nem sikerül, ha én nem engedem… Nem tudom, hogy vagy, pedig szeretném tudni. Gondolom, ezt otthon olvasod, magad alá húzva a lábadat… Esetleg lelógatod a lábad az ágy végén… Nem szeretnélek elszomorítani, igazán nem. De valami hajt, hogy éppen neked írjak. Talán mert én itt vagyok, te pedig ott, és soha nem beszéltünk arról, el akarsz-e, el tudsz-e jönni velem. Némelyik ember éppen a saját konoksága miatt lesz boldogtalan. Nevezheted ezt zárkózottságnak, védekezésnek, nevezd, aminek akarod, de a lényeg ugyanaz.” Kiitta a poharát, rágyújtott, és meggyújtotta a gyufával a papírt. A betűk és a szavak elenyésztek a lángban. Mintha elolvadna a papír. Ült a strandon, és homokot vett a markába. Nézte, ahogy kifolyik az ujjai között. Az idő tovább folyt, vele vagy nélküle. Felállt, levetett magáról mindent, és belegyalogolt az óceánba. HÁSZ MAGDOLNA fordítása

19

JACQUES ROUBAUD

Dolgok látványa  Victor Hugónak 

Utak kacskaringós ágboga dombok hátán: Szalamandra-csontváz, óriáspáfrányok Lenyomata. Poliptól hemzsegő folyam. Hajszálerek zuhogása, nap lüktető aranya.  Mindenütt földek négyszögei. Négyzetek szinte. De Denvertől 1/2 mérföldre némelyek feltalálták A körkörös mezőt: zöld, barna, bézs félkörök, negyedkörök, Hullámvonalak: bakelitlemezek, látható minden barázda  Más, világosabb nyomok: cipőkbe csúsztatott Kartonpapír betét. Masztixfák. Árnyéka-nincs felhők próbálnak nyomtalan átsurranni  A repülőgép szárnyai s a föld között. Víz zöldje alá temetett, itt-ott kibukkanó fák. A föld mind ingerlékenyebb a hegyek közeledtén.  Cincinnati to Denver, 2000. március 7. és 8.   

Szonett  – Műtárgy-e a szonett? – Mindinkább az, igen. – Tán installáció a szonett, gondolod? Betűk s köztük a tér? – Nyilván. Az olvasott Oldal megjelenül fejben, s az érzelem  Életre kap. – Vagyis érzelmekre való? – Igen. Merthogy tagolt. Ámde a verssorok Érzéketlenek. A valótlant és valót Fél-teli, fél-üres pohárként felfogó  Szonett ennyi.  Any questions? – Ha pedig azt Mondom, fagy? – Hallgatok. – Fény? – Felelem: tavasz. Fényre gyúl egy szonett, vidám leszek, pihent. Tömör négyzet no meg száz madár gyűl körébem. – Arány? – Tizennégyszer tizenkettő. S nekem, Jobb a közérzetem, mint angyalok körében.     

20

Ha kivágnád…  Ha levágnád a fehér lap szélét mely körülveszi ezt a Verset ott hová leírtad a konkrét helyen épp És megfosztanád margóitól nem övezné egyéb Mint ama meghatározott érzékeny térdarabka  Mely mindig változik s befogadná annak szövegét Tárulva (asztal) vagy zárulva (füzet, könyv, mindegy, Boríték), úgy érzed, a vers pontosságából sokat vesztene. A fehér tér eligazít. Helyét (már bizonyos határokon belül)  Változtathatod. De ki nem szűrheted. Ha csak maga a forma Nem épp a sorok egyöntetűsége és sűrűsége volna  Széltől szélig. Ha csak már jó előre ki nem zárod A minden szó teljes hiányával tüntető sávot Is bekalkuláló gondolkodásmódot. Talán. Bizonytalan.  2000. április 11.   

Identitás  főnévi identitásom nem lenne csak határozói függelékben követné léptemet fű és házak kapcsán előhívódni az utcán mely magát nem határozza meg  gáttalan égbolt körül-világa taszigál előre minden napot éj-megállók meg nem számlálhatók az egyenlet csupa ismeretlen változóból állna  a mozgó mi a fehér mi ugyan micsoda mitől folytonos önazonos a jelölő maga s mi lehet a szüntelen csere irányvektora  vajon a fehér mi tán kihunyt fekete mi? tán minta volna csak egy állandóan teli miből?  2003. október 

21

Rémiszt a lámpa…  Rémiszt a lámpa mely felém ikonját Küldi míg én láncait bogozom csak Csereszabatos hiú gondolatoknak S ezek bénítják elnyesik lefojtják  Mozgásomat. Fagyos láva csurog rám A plafonról, lidérce hánytoroghat Szoba-mezőn tárgyak, partra dobottak. Légi homok-tánc, nyersselyem-vitorlák.  Rezzen eső hályogos könnypatakja Rongylebernyeg csusszan hogy felitassa A friss párát síkján langyos üvegnek  Kilátni? Minek? Az éj is enyém most És a benti gondolatoktól síkos A szív szorul és burka lassan enged.  2000. március 20–25.   

A testek furamód…  a testek furamód, fura módon szavak, nyugodt kötelmek itt, tűnő ív, fentre lent; lentről meg felfelé; majd lent s a lent; na csend; szieszta szép szilek fenyők ernyők alatt;  és fecske-költözés tetők felett fonatban; kicsiny homok-nyomok dunyhásan közelegnek; kevergő távolok, tűnődés, sziluettek; felettünk a debil, de selymes sajt, a nap van;  tarol tovább a szél, szappanfű szappanozza, böngészett gyöngybogyók, szürkület kürtje korma; szentek korál-kara tengerre leng ma itt;  hűs vedrekben a hold a kútból felbukik, zsenge tűzfátyolok szegik e szót: domboldal; hosszú évek, a balsors szóból huzagoltak.  2000. április 18.   

Mindenütt juhlegelők…  Mindenütt juhlegelők nedves gyapjában gázoltak a birkák, autónk amerre járt hírét gyámoltalan hangon adták tovább

22

egy kerítés mellé parkoltunk, helyi skye-i   tájszólásban kicsit megpróbáltunk bégetni hiába, úgy tűnik, hiszen egy sem felelt a döbbent barikák halálra rémültek gyorsan szopni szaladt mind, s nem túl lelkesen  fogadták őket a vonatkozó anyák lévén hogy már elég nagydarab gyerekek meg hogy kezdődik a nyírás. Sok nyírt egyed  siralmasan festett. Gyapjuk nagy sálai hevertek a mezőn, oly fehér krémesen bizony összefutott a szájunkban a nyál. LACKFI JÁNOS fordításai

A hajdani fogadócsarnok II. Kürosz sírhelye közelében (Paszargadai, Irán)

REINALDO ARENAS

Az üvegtorony

Amióta Alfredo Fuentes, a neves kubai író Miamiba érkezett, egy valóságos odüsszeia után, amit azért kellett elszenvednie, hogy elhagyhassa a hazáját, egyetlen sort sem írt. Attól a naptól kezdve – és azóta már öt év telt el – mindig volt valami kötelezettsége: előadást kellett tartania, részt kellett vennie valamilyen kulturális eseményen, el kellett mennie a művészvilág egy-egy koktélpartijára vagy ebédjére, ahol mindig ő volt a díszvendég, ezért aztán nem hagyták enni, és arra még kevésbé volt módja, hogy a regényre vagy novellára gondoljon, amit hosszú évek óta hordozott a fejében, és amelynek figurái – Berta, Nicolás, Delfín, Daniel és Olga – szüntelenül követelték, hogy figyeljen már rájuk, foglalkozzon már az ő külön-külön tragédiájukkal. Berta erkölcsi tartása, Nicolás elviselhetetlen középszerűsége, Delfín éles esze, Daniel visszahúzódó természete és Olga csendes és szelíd bölcsessége nemcsak annyi figyelmet követelt tőle, hogy képtelen volt időt szakítani rá, hanem ráadásul ezek a figurák (Alfredo legalábbis így érezte), rossz néven vették tőle, hogy folyton ezekkel az emberekkel van együtt. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Alfredo utálta ezeket az összejöveteleket, de mivel képtelen volt visszautasítani egy szívélyes meghívást (és melyik meghívás nem az!), mindig mindenen részt vett. És amikor már ott volt, úgy sziporkázott és mindenkit úgy levett a lábáról, hogy hamarosan azt mondták róla (főleg a kívül rekedt írók): frivol és exhibicionista ember. Másrészt, ha egyszer csak elmarad ezekről az összejövetelekről, azt mindenki (még azok is, akik megszólták a túlzott közlékenységéért) a neveletlenség, az önzés és a felsőbbrendűségi komplexus nyilvánvaló bizonyítékának tekintette volna. Így hát olyan csapdába esett, amelyből bajos lett volna kiszabadulni. Ha továbbra is eleget tesz a szüntelenül érkező meghívásoknak, egy sort sem ír többé, ha pedig nem tesz eleget, annak az írói presztízse látja kárát, annyira, hogy végül (ezt jól tudta), eltűnik a süllyesztőben. De el kell ismerni, hogy Alfredo Fuentes ahelyett, hogy mindig ott lenne annak az elragadtatott sokaságnak a középpontjában, sokkal jobban szeretett volna otthon lenni a kis lakásában, egyedül, illetve Olga, Delfín, Berta, Nicolás és Daniel körében. A regényalakok most már olyan türelmetlenek voltak, és ő úgy szeretett volna már engedelmeskedni nekik, hogy éppen néhány órával ezelőtt fogadta meg, hogy minden társas összejövetelt lemond, és csak a regényének vagy a kisregényének – vagy a novellájának szenteli magát, mert még azt sem tudta biztosan, hogy mi lesz a dologból.

24

Igen, holnaptól kezdve visszatér titokzatos és magányos foglalatosságához. Holnaptól kezdve, mert az biztos, hogy ma este egyszerűen nem teheti meg, hogy ne menjen el arra az estélyre, amit épp az ő tiszteletére rendez Gladys Pérez Campo asszony, az emigráns kubai írók legfőbb patrónája, akit személyesen H. Puntilla keresztelt el erre a – ha tetszik, jól, ha tetszik, rosszul csengő – névre: „az emigránsok Haydée Santamaríája”. Mert hát nem csak egy amolyan kulturális eseménynek szánták ezt az estélyt, hanem konkrét céllal hívták össze az embereket. Gladys megígérte az írónak, hogy az estély során elő fog rukkolni egy könyvkiadó megalapításának tervével: ennél a kiadónál végre megjelenhetnek majd az ő Kubából nagy nehezen kicsempészett kéziratai. És ez anyagi segítséget is fog jelenteni Alfredónak (aki, zárójelben megjegyezve, az éhhalál szélén állt), azonkívül segíteni fog más jelentős, de ismeretlen írókon is, akik közé Alfredo nem tartozik, mert neki már öt könyve jelent meg. – A kiadó terve nagy sikert fog aratni – biztatta őt Gladys a telefonban. – Miami legfontosabb emberei fogják támogatni. Ma este mind itt lesznek nálam. Kilenckor várlak. Okvetlenül gyere. És Alfredo kilenc előtt öt perccel átment Pérez Camposék gondosan ápolt, hatalmas kertjén, majd odaért a villa bejáratához. A virágok illata hullámokban áradt felé, a ház emeletéről pedig kellemes zeneszó hallatszott le. Alfredo egy kicsit hallgatta a zenét, és közben megsimogatta a ház falát: az este nyugalma ott a kert közepén, a vastag fal mellett olyan biztonságos érzéssel, már-már békével töltötte el, amit hosszú (nagyon hosszú) évek óta nem tapasztalt. Legszívesebben ott maradt volna, kint a ház előtt, hogy ne legyen körülötte más, csak a regényalakjai, és messziről hallgathassa a zenét. De az olyan határozottan beígért könyvkiadóra gondolva, amelynek segítségével egyszer talán ő is vehet magának egy ilyen házat és amely egyébként Olga, Daniel, Delfín, Berta és Nicolás megmentője is lesz, megnyomta a csengőt. Még mielőtt az estélyre felfogadott szobalányok egyike ajtót nyitott volna, Pérez Campóék hatalmas bernáthegyi kutyája rávetette magát Alfedóra, és végignyalta az arcát. A nagy kutya lelkendezése a többi állatra, hat chihuahuára is átragadt, és fülsiketítően ugattak éles kis hangjukon. Szerencsére maga Gladys nyitott ajtót, és szabadította meg tőlük a díszvendégét. Elegánsan, bár a klímához nem a legalkalmasabb öltözetben (bokáig érő szoknya, stóla, hosszú kesztyű és széles karimájú kalap) Gladys Pérez Campo karon fogta Alfredót, és odavezette a legillusztrisabb vendégek gyűrűjéhez: ők voltak azok, akikre a könyvkiadó létrehozásában számítani lehetett. Gladys ragyogó arccal és ünnepélyesen bemutatta őt a város egyik legnagyobb bankja elnökének (Alfredo képzeletében megjelent Berta arca, amint undorodva elhúzza a száját), a Florida Herald, Miami legtekintélyesebb újságja főszerkesztő-helyettesének (egy szörnyű, Kuba-ellenes újság, hallatszott messziről Nicolás hangja), az állam kormányzó asszonya első titkárnőjének és egy koszorús költőnőnek (micsoda két hárpia – szólalt meg Alfredo fülében Delfín gúnyos hangja). Aztán egy rangos tisztelendő úr következett, híres teológiaprofesszor és a Kubai Családokat Egyesítő mozgalom elnöke: mit keresel ezek közt az alakok közt? –

25

kiáltotta oda neki Daniel kétségbeesetten és nagyon messziről, mire Alfredo, aki épp egy híres opera-énekesnővel fogott kezet, megbotlott, és az énekesnő hatalmas keblébe fúródott az orra. Gladys, mintha mi sem történt volna, folytatta a bemutatást: egy kitűnő zongoraművésznő, két gitárművész, több professzor és végül (itt Gladys királynői tartást vett fel), Villalta grófnő, aki Pinar del Rióban született: egy idős hölgy, akinek már se földjei, se kastélyai nem voltak, csak a fényes rangja, amelyet féltőn őrzött. Ahogy enyhe meghajlással üdvözölte a grófnőt, Alfredo fülében felhangzott a készülő mű szereplőinek türelmetlen sürgetése, ezért miközben kezet csókolt az idős hölgynek, elővett a zsebéből egy golyóstollat és egy darab papírt, mert toll és papír mindig volt nála, hogy jegyzetelni tudjon. A grófnő félreértette a helyzetet. – Nagyon köszönöm, hogy meg akarja adni a címét – mondta a hölgy –, de ugye megérti, hogy nem ez az alkalmas pillanat. Ígérem, hogy elküldöm önnek a névjegyemet. Azzal máris a koszorús költőnő felé fordult, aki végignézte a jelenetet, és nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kihúzza Alfredót a csávából, ezt mondta neki: – Ha már majdnem leírta a címét, adja meg nekem. Nagyon szeretném elküldeni magának a legújabb könyvemet. Alfredo ahelyett, hogy leírta volna azt, amit a regényalakok követeltek (Olga már nyöszörögve, Berta meg kiabálva), kénytelen volt ráírni a címét a papírra. Közben körbehordták a különféle sajtfalatkákkal, apró harapnivalókkal, süteményekkel és italokkal megrakott tálcákat. Alfredo, amint újabb meg újabb embereket kellett üdvözölnie, és újabb meg újabb kérdések záporoztak rá, látta, amint a tálak jönnek-mennek, de még csak megérinteni se tudta őket. Éjfélkor Gladys bejelentette, hogy az estély a bensőségesebb hangulat kedvéért mostantól kezdve az üvegtoronyban folytatódik. Minden szájból (még a grófnőéből is) örömteljes ó! szakadt ki, és a vendégek, a ház elegáns úrnőjével az élükön, máris elindultak az üvegtorony felé. A ház egyik oldalához tapasztott üvegtorony úgy emelkedett az égnek, mint valami hatalmas kémény. Mialatt erőlködve másztak fölfelé a kacskaringós csigalépcsőn (csak a grófnő tette meg az utat ülve, egy erre a célra készült székben), Alfredo megint hallotta a regényalakok  sürgető és méltatlankodó hangjait. Delfín az isten háta mögötti Holguínban lecsukva könyörgött, hogy ne feledkezzenek meg róla; Daniel New Yorkból dörmögött valamit sértett és fenyegető hangon; Olga, a szelíd Olga, még csupa fehér papírlap, egy kis francia faluból nézte őt bánatosan és szemrehányóan; Nicolás és Berta meg eközben onnan helyből, Miamiből dühösen követelte, hogy azonnal kapjon helyet a történetben, amelyhez ő még hozzá sem fogott. Alfredo egy megértő kézmozdulattal le akarta csillapítani őket, de felemelt keze beleakadt az előtte haladó zongoraművésznő bonyolult frizurájába, és összezilálta, mire a művésznő még dühösebben nézett rá, mint Berta. Már mindnyájan fent voltak az üvegtoronyban, és Alberto arra számított, hogy most fog elkezdődni az igazi beszélgetés. Vagyis rátérnek a könyvkiadóval kap-

26

csolatos tervre meg arra, hogy kiknek a műveit fogják kiadni induláskor. De a zenészek, Gladysnek egy roppant elegáns kézmozdulatára (aki, ki tudja, mikor, átöltözött, és most még pompásabb ruha volt rajta) játszani kezdtek. A bankelnök a Florida Herald főszerkesztő-helyettesének feleségével táncolt, a hölgy férje viszont a kormányzó asszony titkárnőjével. Egy professzor úgy rázta magát az opera-énekesnő erős karjai közt, mint egy parket-táncos, és csak egyvalaki pipálta le: a koszorús költőnő, aki egy viharosan megtapsolt szólószám után, melyet szapora cipőkopogás és frenetikus csipő- meg vállmozgás közepette adott elő, Alfredo mellett kötött ki, mire ő kénytelen volt felkérni. Végre befejeződött a szám, és Alfredo arra gondolt, hogy most következik az, amiért voltaképpen összejöttek. De Gladys újra intett a zenekarnak, mire az rázendített egy spanyol táncra. Erre még a tisztelendő úr is, igaz, hogy az idős grófnőt karolva át, diszkréten ellejtett néhány tánclépést. Mialatt tovább táncoltak (és az opera-énekesnő már a lemezfelvételeivel dicsekedett), Alfredo tisztán és most már nagyon közelről hallotta a regényalakok hangját. Tovább táncolt, de közben odakormányozta partnerét a torony üvegfalához, és megpillantotta Olgát, lent állt a kertben, kétségbeesetten integetett a muskátlik közül, és néma jelekkel kérte, hogy gondoljon végre rá; arrébb, az egyik formára nyírt fikuszra hajolva Daniel zokogott. Ebben a pillanatban – és az opera-énekesnő tovább sorolta a lemezeit – Alfredo úgy érezte, tovább már nem lazsálhat, mert azt végképp nem tudná megbocsátani magának, így hát röptében elkapott egy szalvétát, és vakmerően (tánc közben) jegyzetelni kezdett. – Hát ez meg milyen tánc? – szólt oda neki a Florida Herald főszerkesztőhelyettese. Csak nem a saját tánclépéseit írja meg? Alfredo nem tudta, mit mondjon. Egyébként is, a zongoraművésznő félig bizalmatlan és félig gyanakvó pillantásától torkára fagyott a szó. Verejtékező homlokát beletörölte a szalvétába, közben szomorúan lesütötte szemét és próbálta összeszedni magát, de ahogy felnézett, Nicolást, Bertát és Delfínt pillantotta meg: ott álltak előtte, a torony üvegfalának túloldalán, az üvegre tapadva. Igen, különböző pontokról repültek oda, és most ott voltak, és kocogtatták az üveget, hogy Alfredo engedje be (keltse életre) őket annak a regénynek, kisregénynek vagy novellának az oldalain, amibe ő még bele sem kezdett. A hat chihuahua vadul ugatott, és Alfredo arra gondolt, hogy ők is látják a figurákat. De szerencsére csak Gladys egyik mutatványáról volt szó (elbűvölő ötletéről, ahogy a grófnő mondta), amit a vendégek mulattatására talált ki. És ez valóban sikerült neki, amikor a cipőtalpával és a zenekar dobosai által kivert ritmusra a chihuahuák a két hátsó lábukon szaporán és hibátlanul eljártak egy táncot Narcisa körül, mind a hatan Narcisa felé fordulva. Alfredo egy pillanatra úgy látta, hogy a hatalmas bernáthegyi szomorúan nézi őt. Aztán felhangzott a taps, és a zenekar belekezdett egy danzónba. Berta, Nicolás és Delfín most még hangosabban verte az ablakot, Alfredo meg egyre elkeseredettebben forgolódott a koszorús költőnő karjai közt, ő pedig, Clara del Prado asszony (még nem is említettük a nevét?) ebben a pillanatban azt a vallomást tette az írónak, hogy nincs nehezebb dolog, mint kiadatni egy verseskötetet.

27

– Teljesen megértem – bólintott Alfredo szórakozottan, miközben a figuráit nézte, akik úgy vergődtek az üvegfal előtt, mint valami hatalmas rovarok egy légmentesen zárt lámpa fénykörében. – Maga ezt nem tudja megérteni – mondta a költőnő. – Miért? Kint a kertben most Danielből és Olgából uniszónóban tört ki a sírás, mintha összebeszéltek volna. – Mert maga regényíró, és a regényeket jobban veszik, mint a verseket, főleg akkor, amikor egy híres íróról van szó, mint amilyen maga… – Na, ne tréfáljon. Daniel és Olga zokogása addigra kétségbeesett rikoltozásba csapott át, ami neki szólt, és amiből végül egyöntetű segélykiáltások lettek. – Ments meg! Ments meg! – Ugyan már – búgta a fülébe a koszorús költőnő –, ne szerénykedjen itt nekem, és mondja meg, így magunk közt, hogy mennyit tesz ki az egyévi jogdíja. És mintha a kertből hallatszó kiáltozás nem lett volna elég ahhoz, hogy bárkit a kétségbeesésbe kergessen, Nicolás és Berta most, Delfín lelkes biztatása közepette, nekiesett a torony üvegfalának, hogy betörje. – A jogdíjam? Ne kacagtasson. Nem tudja, hogy Kubában nincsenek szerzői jogok és hogy minden könyvem külföldön jelent meg, én viszont otthon voltam? – Ments meg, vagy betörjük az ajtót – ez vitathatatlanul Berta dühös hangja volt. – Értem: azok ott maguknál tolvajok. De a többi országnak nem kell követnie a kubai törvényeket. Berta és Nicolás kézzel-lábbal döngette az üveget, és a kertből is tovább hallatszott a kiáltozás. – A többi ország minden olyan törvénybe belekapaszkodik, ami lehetővé teszi, hogy büntetlenül lopjanak – zárta le a beszélgetést Alfredo, azzal a szándékkal, hogy faképnél hagyja a költőnőt, és megpróbál segíteni valahogy a figuráin, mert látta rajtuk, hogy – ellentétben azzal, ami ilyen esetben várható lett volna – mindjárt megfulladnak a szabad levegőn. – Hát akkor hogy akarja megalapítani a nagy könyvkiadót? – kérdezte a koszorús költőnő, csúfondáros pillantást vetve rá, aztán egy cinkos kézmozdulattal hozzátette: – Nézze, barátom, nem akarok én pénzt kérni magától. Csak azt akarom, hogy jelenjen meg a kis kötetem. Közben valamilyen módon, és Alfredo fel se tudta fogni, hogyan, Bertának sikerült benyúlnia az üveglapok közé, aztán teremtőjének legnagyobb ámulatára elhúzott egy reteszt, és kinyitotta a torony egyik ablakát. – Nézze, asszonyom – zárta le a beszélgetést Alfredo erélyes hangon –, nekem egy vasam sincs. Ami pedig a kiadót illeti, azért vagyok itt, hogy jelen legyek, amikor önök megalapítják, meg hogy én is kiadathassam a könyveimet. – Mindnyájunknak azt mondták, hogy a kiadónak maga lesz a szponzora. Delfín ekkor elcsúszott az üvegen, de sikerült megkapaszkodnia a nyitott ablak peremében, és most ott lógott a mélység fölött. – Vigyázz! – kiáltotta Alfredo az ablak felé, nehogy a mélybe zuhanjon a szereplője.

28

– Azt hittem, hogy csak mi, költők vagyunk bolondok – mondta a költőnő, mélyen a szemébe nézve Alfredónak –, de látom, hogy a regényírók kétszer olyan bolondok, mint mi. – Vagy háromszor! – szólt hátra Alfredo, mert már szaladt az ablak felé, hogy megragadja Delfín kezét. Ebben a pillanatban Berta González és Nicolás Landrove lépett be a terembe. Alfredo szégyellte, hogy Nicolás, Berta és Delfín Prats (akinek épp most mentette meg az életét) ezek közt az emberek közt látják, ahelyett, hogy rajtuk dolgozna, ezért meg sem várva, hogy elkezdődjön a fontos megbeszélés, és egyre inkább úgy érezve, hogy el kell vinnie erről a helyről a teremtményeit, úgy döntött, hogy elköszön a háziasszonytól és a többi vendégtől. A lábát szaglászó Narcisával a sarkában elindult feléjük. De a toronyban akkor már valami különös feszültség érződött. Alfredót most már senki se vette észre. Sőt mintha hirtelen láthatatlanná vált volna. A koszorús költőnő épp az előbb mondott valamit csilingelő hangon Gladysnek és a barátainak, mire azok mindnyájan sértődött és meglepett arcot vágtak. Alfredónak nem kellett írónak lennie ahhoz, hogy érezze: róla beszélnek, és nem éppen elismerően. – Tűnjön el innen! – mondta Gladys Pérez Campo halkan és felháborodottan. Bár, még mindig csodálkozva, Alfredo felfogta, hogy ezek a szavak neki szólnak, olyan értetlenül állt az eseményekkel szemben, hogy nem volt elég lelkiereje tudomásul venni őket. Azonkívül Gladys nem is közvetlenül Alfredóhoz intézte ezeket a szavakat, hanem csak maga elé mondta, de úgy, hogy ő meghallja, mivel jólneveltsége és eleganciája nem engedte meg, hogy jelenetet rendezzen mindenki szeme láttára; még kevésbé azt, hogy kidobjon egy vendéget. Úgyhogy Alfredo, miközben továbbra is azon igyekezett, hogy összeterelje a teremtményeit, akik egyébként most már fütyültek rá, úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, és próbált bekapcsolódni a társalgásba. De a grófnő olyan lesújtó és megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy az író még inkább zavarba jött, és behúzódott egy sarokba, aztán rágyújtott egy szivarra. Egyébként is, nem lett volna szörnyű neveletlenség, ha úgy megy el, hogy el se köszön a többi vendégtől és a háziasszonytól? És mintha ez a sok baj nem lett volna elég, Delfín Prats ekkor feltárta a csigalépcsőre nyíló ajtót, és Daniel Fernández meg Olga Neshein lépett be rajta. Egy pillantást se vetettek Alfredóra, hanem kézen fogva odamentek Nicolás Landrovéhez és Berta González del Valléhez, akik addigra már jól beszívtak, és boldogan vigyorogtak. Alfredo megint érezte, hogy Narcisa farka a lábszárát simogatja. Novellájának öt figurája (mert annyit már legalább tudott, hogy ebből a társaságból csak egy novellára futja) nagy élvezettel sétálgatott a teremben, kíváncsian és számítóan méregetve az embereket. Alfredo minden szellemi energiáját összeszedte, hogy távozásra kényszerítse őket. De eszük ágában sem volt engedelmeskedni neki. Sőt éppen ellenkezőleg: elvegyültek a legelőkelőbb vendégek, a társaság krémje közt, és kifinomultan udvarias szavakkal meg főhajtásokkal bemutatkoztak nekik.

29

Abból a sarokból, ahol állt, szivarjának füstje és egy hatalmas bételpálma mögé rejtőzve, Alfredo az öt figuráját nézte, és feltűnt neki, hogy egyikük sincs úgy öltözve, ahogy ő kívánta volna. Olga, akit olyan félénknek és szelídnek képzelt el, erősen ki volt festve, nagyon testhez simuló és nagyon rövid szoknyát viselt, és túl élénk mimikával, már-már grimaszokkal és hatalmas hahotával fogadta a viccet, amit a Családegyesítési Alapítvány elnöke mesélt neki. Berta és Nicolás, „a hajthatatlan, nagy jellemek”, amilyenre Alfredo teremtette őket, úgy bájologtak a kormányzónő titkárnőjével, hogy majdnem elolvadtak, és Alfredónak az is megütötte a fülét, hogy kölcsönhöz szeretnének jutni, mert pizzeriát akarnak nyitni a belvárosban. Daniel pedig (a „befelé forduló, magányos lélek”) Daniel Fernández Trujillo néven mutatkozott be a körülötte lévőknek, és olyan sikamlós történeteket mesélt a koszorús költőnőnek, hogy az öreg grófnő diszkréten átült egy másik fotelba. De a pimaszság teteje az volt, amit a nagyra hivatott Delfín Prats Pupo produkált. Mialatt a sörét itta, csak úgy az üvegből (az ötödikből? a hatodikból?), groteszk, sőt obszcén és könyörtelen mozdulatokkal parodizálta a teremtőjét, vagyis Alfredo Fuentest. Ördögi ügyességgel utánozta és figurázta ki az író minden tikjét, mozdulatát és mániáját, azt is, ahogy beszél, ahogy jár, sőt ahogy a levegőt veszi. Alfredo ekkor tudta meg, hogy ő meglehetősen dadog, hogy járás közben kitolja a hasát, és hogy kidülled a szeme. Miközben nézte, ahogy a kedvenc figurája nevetségessé teszi, azt is el kellett viselnie, hogy a szenvedélyes bernáthegyi szuka újra végignyalta az arcát. – És az a legrosszabb, hogy miközben ilyen nagy mellénye van, és nevetséges pózaival a zseniális író szerepében tetszeleg, tök tehetségtelen, és nem tudja a helyesírást. Van úgy, hogy az én első vezetéknevemről is lehagyja a t-betűt – mondta végül Delfín Prats Pupo, mint aki ezzel aztán mindent megmondott. És mindenki újra nevetni kezdett, olyan csilingeléssel, mintha poharak koccannának össze. Alfredo, aki most már nagyon ideges volt, rágyújtott egy másik szivarra, de rögtön el is dobta, mert meglátta, hogy Delfín Prats Pupo is szivarra gyújt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint ő. – Uram – szólt rá egy pincér –, vegye fel a szivarját. Vagy fel akarja gyújtani a szőnyeget? Alfredo lehajolt a szivarért, és ahogy ott állt lehajolva, látta, hogy minden vendég furcsa, csilingelő hangon róla beszél, és közben megvetően nézi. Egy heves mozdulattal kiszabadította magát a bernáthegyi lábai közül, mire a kutya fájdalmasan felnyüszített, ő pedig odament a többiekhez, hogy megtudja, mi bajuk van vele. De amint közéjük lépett, a kormányzó asszony titkárnője Alfredo feje fölött elnézve kijelentette, hogy nem maradhat tovább. Mintha valami rugó mozgatta volna meg őket, a többi vendég is úgy találta, hogy ideje elmenni. Távozott a grófnő, nagy karosszékében ülve, miközben a kezét, amely most áttetsző volt (Alfredo annak látta), majdnem minden vendég megcsókolta. Távozott az opera-énekesnő, a bankelnök (valóban áttetsző) karján, távozott a tisztelendő atya, élénken társalogva a zongoraművésznővel, akinek arca az est folyamán egyre jobban ragyogott és kifehéredett. Távozott a koszorús költőnő, Daniel Fernández Trujillo oldalán, és amikor a fiatalember átkarolta a dere-

30

kát, Alfredo látta, hogy a keze minden erőfeszítés nélkül belemélyed a testébe, amelyen át lehetett látni (de Daniel Fernández Trujillo keze is hirtelen láthatatlanná vált, úgyhogy a két alak egybeolvadt). Távoztak a néger zenészek is, élükön Delfín Prats Pupóval, aki vidáman szökdécselt előttük, azt a bizonyos csilingelő hangot hallatta, és az író mozdulatait majmolta, ő pedig nem tudta megakadályozni benne. Távozott Olga Neshein de Leviant is, egy matematikatanárral kézen fogva. A nagy kavarodásban Berta González del Valle francia sajtokkal tömte meg a retiküljét, Nicolás Landrove Felipe pedig a süteményeket söpörte be a zsebébe; egyikük sem figyelt oda Alfredo integetésére és Gladys Pérez Campo méltatlankodására: Gladys, miközben a hat chihuahuájával együtt kiment a teremből, azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget. De a hangja egyre jobban csilingelt, és végül már nem is lehetett érteni. Néhány perc alatt mindenki eltűnt: a háziasszony, a vendégek, sőt a személyzet is meg a novella figurái, és Alfredo egyedül maradt a hatalmas házban. Némi habozás után ő is elindult az ajtó felé: ekkor az egész épületet hatalmas dübörgés rázta meg: daruk és teherautók éktelen robaja. A ház alapjai hirtelen meginogtak, és Alfredo feje fölül eltűnt a tető: a szőnyegek automatikusan felgöngyölődtek, a kereteikből kiemelt üvegfalak a levegőben lengtek, az ajtók kiváltak az ajtófélfákból, a képek leváltak a falakról, a falak villámgyorsan a magasba emelkedtek, és a daru láncán, akárcsak a ház többi része, egy hatalmas kamion felé szálltak. Miközben a ház darabokra vált, és folyt a csomagolás (a műanyag kertet közben már el is szállították a fáival, kőfalaival és virágilllat-szórófejeivel együtt), Alfredo rájött, hogy ez az egész épület nem más, mint egy hatalmas előre gyártott kartonpapír tákolmány, ami villámgyorsan összeszerelhető és szétszedhető, és amit napokra, sőt órákra is ki lehet bérelni, ahogy az annak a hatalmas teherautónak az oldalán volt olvasható, amelyre az egészet felpakolták. Ott, ahol az előbb még egy impozáns villa állt, már csak üres és kopár telek volt, amelynek közepén Alfredo tétován nézelődött, hogy merre talál egy ösvényt (ami nem volt), amelyen lemehet a városba. Vaktában nekivágott a pusztaságnak, és közben a befejezetlen novellájára gondolt. De lelkes kutyaugatás rázta fel a töprengéséből. Alfredo kétségbeesetten futásnak eredt, de a bernáthegyi, amely szemlátomást edzettebb atléta volt nála, gyorsan utolérte, a földre döntötte, és nyaldosni kezdte az arcát. Ahogy érezte, hogy egy igazi kutya igazi nyelve nyalja az arcát, Alfredo hirtelen felvidult. Letörölte az arcát, felállt a földről, és sarkában a hűséges Narcisával, amelyet most már simogatott, elhagyta az események színhelyét.  Miami Beach, 1986  SZÉKÁCS VERA fordítása

31

JEAN TARDIEU

A létige panasza  Leszek már nem leszek kavics leszek te leszel én leszek többé már nem leszek ha többé nem leszel majd leszel kavics.  Ha majd kavics leszel mintha már nem lennél soha, vesztettél vesztettünk elvesztem már ma is. Úgy biza úgy biza ez a likas kavics vagyok amely se hall se lát és nem moccan soha.  Nemsoká tegnap és holnap és csakhamar az vagyok az voltam az leszek az az élettelen ottfeledett dolog szemétben tűz között vagy a hűvös füvön pocsolya közepén, lyukacsos egy kavics néma de mímeli hogy füttyent vagy susog.  Elönti vagy az árny vagy a víz vagy a nap szeme-nincs szája-nincs fekete-fehér dolog (fennakadt a szeme de nevetséges így nincsen csak egy foga ijesztgetni való) az voltam az leszek már most is az vagyok az az élettelen ottfeledett kavics a szó a lét maga változatlan kopott.   

Uram! Uram!  Megbocsásson, uram, hogy így háborgatom: csak hát fura kalap vagyon az ön fején!   – Ez tévedés, Uram hiszen nincs is fejem ugyan honnan veszi hogy hordok kalapot?   – És miféle ruhát visel, megmondaná?   – Uram, ha megbocsát, testem sincs, úgy bizony s ha testem sincs miként

32

hordhatnék hát ruhát?   – Mégis, ha szólítom Uram ön válaszol s ez arra bátorít hogy faggassam tovább: Uram ott látom én gyűlni a tömeget mely még várakozik nem indul. Kik ezek?  – Uram azok a fák a végtelen mezőn rögzítve vannak és így mozdulatlanok.  – Uram Uram Uram ott a fejünk felett les ránk ezernyi szem az éjben. Kik ezek?  – Uram bolygók azok mind magában forog nem leskel sehova.  – Uram mi ez a hang úgy hallom valahol nevetnek boldogan sírnak bánatosan szenvednek szerfelett?  – Uram ezek fogak a tenger fogai amint szirtet harap nem is éhes pedig nem szomjas nem dühös.  – Uram mi zajlik itt hánykolódik a tűz libeg-lobog a lég sok bolygó szaladoz dübögnek a dobok dörögnek viharok  minthogyha hadsereg amely csatába megy bár ellenség sehol?  – Uram ez az anyag mely önmagát szüli termékenyíti meg s magával háborúz.  – Uram most valami valami meglepett

33

hisz nincs itt senki sem mégis szólongatom s maga hall engemet hiszen felel nekem!  – Uram dolgok vagyunk nem látnak hallanak mégis szeretne mind beszélni hallani.  – Uram körös-körül mik hát e képek itt néha kirajzanak máskor meg rács mögött s a nagy eszme melyen átlengnek alakok s hol a sok szín ragyog?  – Uram az volt az űr de az űr már halott.  

Az értetlen  Jön egyik dolog elmúlik a másik harmadik enyész. Ez mi a penész miféle titok?   Lám az emberek élik életük, csak úgy durr bele gőzük sincs ugye mi történt velük.  Itt ez az eset, nem is komplikált, de ki érti meg? Én a peronon, vonatban a nő, elment a vonat, maradtam magam ott a peronon. És nem láttam őt soha de soha fel nem foghatom, mi történt velem. Mi történt velem? 

34

Mondok egyebet mesélem tovább. Hát hova vezet ennyi furcsaság? Alszom kicsikét reggel ébredek most koromsötét majd meg napsütés hunytam mozdulatlan most megmozdulok utcák közterek látok valakit de már nincs is itt hopp egy pillanat, előbb még tavasz hó hullik ma már nyakunkon az ősz nyakunkon a nyár gőzöm sincs hogyan jöttek kész bazár: Mi történt velem? Mi történt velem?  Új test barna haj volt dús frizurám fogam is ihaj sápadt arc sovány… Most vörös fehér rőt fehér vagyok kopasz csupa háj foghíj csupa ránc Mi történt velem? Mi történt velem?  Legrosszabb nem ez volt egy ötletem hogy közzéteszem s míg itt fecsegek szépen elszelelt. Micsoda eset állok ostobán itt az Úr előtt   itt a Hölgy előtt. Nincs mit mondanom elhordom magam! Mi történt velem? Mi történt velem?

35

ACHILLE CHAVÉE

Mikor még milliárdos voltam… Mikor még milliárdos voltam jött egy gyászruhás elefánt így szólt uram tán nem zsenánt s leült mellém nyugodtan  Mikor lettem fehér egérke az egérfogóból meglógtam nyamvadt születés ez valóban semmit se nyertem a cserével  Mikor rózsabogárrá előléptem bebörtönöztek szépen gyufásdobozba meg a láthatár börtönébe  Szakítottam időt emberré váltam gondoltam magamra is kicsit de a fáról szedett almámban nyüzsögnek gondok férgei

Bármelyik ember… Armand Simonnak 

Bármelyik ember meggyilkolhat engem az első sarkon akár s akkor csak azt kell hozzátennem ég veletek kedves tehenek borjak cocák szép csendben mintha csak az aludni szót ejteném aludni a semmi szekerén melyet négy amnéziás szöcske húz jól tudja mind beszélni mit jelent

36

Kétségtelen eljön a nap…  Kétségtelen eljön a nap mikor sikerül szót értenünk a rovarok a néma termeszek a vak hangyák népeivel  Vajon a gondolat mély örvényeiben emberül beszélni mit is jelent?  Látom előre már amint baksört iszogatunk én és egy egyénületlen nemű bogár az öröklét rémítő asztalánál  Bogár az egészségedre iszom mindnyájunk végeérhetetlen jóegészségére

Feküdjön hasra…  Feküdjön hasra háza padlóján nézze meg alaposan faggassa ki úgy éljek válaszolni fog  E gyakorlat befejeztével menjen mossa meg a kezét orra hegyét és ne felejtse el leporolni lelkiismeretét

Rám mosolygott egy légy…  Rám mosolygott egy légy az a piaci típus  De ugyan min mosolyoghatott? Gondolom rajtunk embereken  Ivott az emberlét kelyhéből s belehalt részegen

37

Az idő darabka csak…  Az idő darabka csak egy olyan bogár tudatából melynek titokban mentettem meg életét  az idő az a híres szivar melyet a haldokló pillangó füstöl el egy leírhatatlan hajnalon  az idő vízcsepp csupán az öröklét finanszírozta hatalmas könnyóceánból  az idő ha jobban belegondolunk lakhatatlan szívünk holt másodpercek kalickája LACKFI JÁNOS fordításai

Perszepolisz romjai (Irán)

JUDITH HERMANN

Szonja

Szonja hajlékony volt. Nem úgy értem, hogy hajlékony, mint egy fűzfavessző, nem a teste. Szonja hajlékony volt – fejben. Nehéz elmagyarázni. Talán így: a lénye megengedte, hogy bármilyennek képzelhettem. Minden vágyképet beleláthattam, tudott lenni titokzatos ismeretlen, kis múzsa, az a nő, akivel az ember egyszer találkozik az utcán és aztán még évekkel később is azzal az érzéssel gondol vissza rá, hogy valami nagy dolgot mulasztott el. Tudott lenni butácska és jóhiszemű, cinikus és okos. Tudott lenni csodálatos és szép, és voltak pillanatok, amikor egy sápadt, barna kabátos lány volt, kicsi és jellegtelen – azt hiszem, azért volt ilyen hajlékony, mert tulajdonképpen nem létezett. Szonjával egy vonaton találkoztam, Hamburgból Berlin felé. Verénánál voltam és utaztam haza – hat napot töltöttem vele és nagyon szerelmes voltam. Verénának cseresznyeajkai voltak és hollófekete haja, amiből minden reggel két vaskos, nehéz copfot fontam, a kikötőbe mentünk sétálni, körülötte szökdeltem, a nevét kiabáltam, kergettem a sirályokat, őt gyönyörűnek láttam. Dokkokat, uszályokat és büféket fényképezett, sokat beszélt, folyton rajtam nevetett, én pedig énekeltem, „Veréna, Veréna”, csókoltam a cseresznyeajkait és nagy kedvet éreztem hozzá, hogy hazautazzam és dolgozzam, a haja illatával a tenyeremben. Május volt, a vonat Brandenburgon ment keresztül, a mezők nagyon zöldnek látszottak hosszú, kora esti árnyékok alatt. Kimentem a fülkéből, hogy elszívjak egy cigit, és a folyosón ott állt Szonja. Cigizett, a jobb lábával támasztotta a hamutartót – ahogy mellé léptem, önkéntelenül előrehúzta a vállát és valami nem stimmelt vele. A helyzet hétköznapi volt: egy ICE szűk folyosója valahol Hamburg és Berlin között és két ember, akik véletlenül egymás mellett állnak, mert mind a ketten el akarnak szívni egy cigarettát. De Szonja valami hihetetlen makacssággal bámult ki az ablakon, olyan testtartással, mint amikor az ember meghallja a bombariadót. Egyáltalán nem volt szép. Ebben a legelső pillanatban minden más volt, csak nem szép, ahogy ott állt, farmerban és fehér, túl rövid ingben, vállig érő, sima szőke hajjal, az arca pedig olyan szokatlan és régimódi volt, mint egyes madonnáké XV. századi festményeken – vékony, majdnem hegyes arc. Ránéztem oldalról, kellemetlen érzésem támadt, és bosszantott, hogy Veréna érzékiségének emlékképe kisiklott a gondolataimból. Rágyújtottam és elindultam cigizve a folyosón – hirtelen késztetést éreztem rá, hogy valami disznóságot súgjak a fülébe. Amikor megfordultam, hogy visszamenjek a fülkébe, rám nézett. Valami ironikus dolog futott át az agyamon, olyasmi, hogy na, végre csak összeszedte magát, hogy rám nézzen, a vonat rázkódott, egy távolabbi fülké-

39

ben kiabált egy kisgyerek. A szemében nem volt semmi különös, talán zöld, nem túl nagy, egymáshoz közel álló szemek. Éppen már semmire sem gondoltam, csak néztem őt, ő nézett engem, erotika, flört, kacérság nélkül, de olyan komolyan és nyíltan, hogy pofon tudtam volna vágni. Két lépést tettem felé, valami mosolyfélével próbálkozott. Beléptem a fülkémbe és behúztam magam mögött az ajtót, alig kaptam levegőt. Már sötét volt, amikor a vonat megállt a Zoologischer Garten-nél. Kiszálltam, furcsán könnyűnek éreztem magam és azt képzeltem, érzem a város illatát. Meleg volt, a peron tele emberekkel, elindultam lefelé a mozgólépcsővel a metróhoz, és bár nem kerestem, rögtön megláttam Szonját. Három, négy méterrel állt előttem, egy kicsi, piros kalaposdobozt tartott a kezében; a háta egyetlen kihívás volt. Összeszorított fogakkal nem vettem róla tudomást. Megálltam dohányt és újságot venni, aztán egyszer csak ott volt mellettem és azt mondta: „Várjak rád.” Nem kérdezte, csak egyszerűen mondta és közben a földet nézte, a hangja egyáltalán nem volt zavart, hanem határozott és egy kicsit nyers. Nagyon fiatal volt, talán tizenkilenc vagy húszéves, a szorongásom elillant és fölényesség lépett helyébe. Azt mondtam: „Igen”, anélkül, hogy tulajdonképpen tudtam volna, miért, kifizettem a dohányt és az újságot, aztán egymás mellett mentünk a megállóig. A metró megállt, beszálltunk; ő hallgatott, letette a földre az idétlen kalaposdobozt és kicsivel azelőtt, hogy a helyzet kényelmetlenné kezdett volna válni, azt kérdezte: – Honnan jössz? – Ezúttal tényleg kérdezett. Mondhattam volna, hogy a barátnőmet látogattam meg Hamburgban, de valamilyen oknál fogva azt feleltem: – Az apámmal voltam horgászni. A szájamra meredt – nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán figyel-e, de hirtelen tudtam, hogy elhatározta, megszerez magának. Talán már látott korábban is, talán Hamburgban, talán Berlinben. Már ismert, mielőtt én először tudomást vettem róla, és amikor mellé léptem, hogy elszívjak egy cigarettát, előrehúzta a vállát, mert elszánta magát a cselekvésre. Megtervezte ezt a helyzetet, tudta, hogy így lesz, rajtam pedig most átfutott a hideg. A vállamra vettem a hátizsákom és azt mondtam: „Ki kell szállnom.” Hihetetlen gyorsasággal elővett egy tollat a kalaposdobozból, felírt valamit egy cetlire és a kezembe nyomta. – Felhívhatsz. Nem válaszoltam – köszönés nélkül kiszálltam és a dzsekim zsebébe tettem a cetlit ahelyett, hogy eldobtam volna. Ez a május meleg volt és napfényes. Korán keltem, sokat dolgoztam a műteremben, számolatlanul írtam a leveleket Verénának. Ő ritkán válaszolt, de néha felhívott, mindenféle történeteket mesélt, én pedig élveztem a hangját és a gondtalanságát. A hátsó udvarban virágoztak a hársfák, a török srácokkal fociztam és Veréna után vágyakoztam, önkínzás nélkül. Mikor besötétedett, elindultam – a város pezsgett, ittam és táncoltam, voltak nők, akik tetszettek, de aztán Verénára gondoltam és egyedül mentem haza. Két hét múlva kezembe akadt a kabátzsebemben Szonja cetlije. Nagy, kerek számokkal írta fel a telefonszámát, alá csak a vezetéknevét. Halkan mondtam magam elé – „Szonja”. Aztán felhívtam. Úgy szólt bele a telefonba, mintha két

40

hete csak a készülék mellett ült volna, az én hívásomra várva. Nem kellett magyarázkodnom, rögtön tudta, ki vagyok és megbeszéltünk egy találkozót, egy kávézóban a folyóparton. Letettem a telefont, nem bántam meg semmit, felhívtam Verénát és belekiabáltam jókedvűen a kagylóba, hogy az őrületig szeretkeznék most vele. Kuncogott és azt mondta, három hét múlva Berlinbe jön – aztán dolgozni kezdtem, a Wild Thing-ot fütyültem, majd este elindultam, zsebre tett kézzel és a legkevésbé sem izgatottan. Szonja fél órát késett. A bárpultnál ültem és a második pohár bort rendeltem éppen, mikor belépett a kávézóba. Elképesztően régimódi, piros selyemruhát viselt, és bosszankodva vettem észre, hogy feltűnést keltett a helyiségben. Túl magas sarkú cipőjében odabotladozott hozzám, annyit mondott, „Helló”, és hogy „Bocs”, én pedig a határán voltam, hogy közöljem vele, hogy lehetetlennek találom: ahogy kinéz, a késését, az egész lényét. De ekkor vágott egy grimaszt, felkúszott a bárszékre, előkotorta a cigijét egy parányi hátizsákból, és a haragom elpárolgott, nevetnem kellett. Ittam a boromból, sodortam magamnak egy cigit, rávigyorogtam és elkezdtem beszélni. Beszéltem a munkámról, a szüleimről, a rajongásomról a halakért, Mick barátomról és Amerikáról. Beszéltem az emberekről, akik a moziban csokipapírral csörögnek, Francis Baconról és Pollockról és Anselm Kieferről. Meséltem Dániáról, a török srácokról a hátsó udvarból és anyám tíz évvel ezelőtti szeretőjéről, a bárány- és a nyúlhús elkészítéséről, a fociról és Görögországról. Felvázoltam neki Kiost és Athént, a hullámtörést Husumnál és a lazacok ívását Norvégiában. Lyukat tudtam volna beszélni a hasába, és Szonja nem ellenkezett volna. Csak egyszerűen ült ott, a fejét a tenyerébe támasztotta, nézett engem, őrülten sok cigit szívott és egyetlenegy pohár bort ivott. Négy hosszú órán keresztül hallgatott engem. Tényleg azt hiszem, hogy egyetlenegy szót sem mondott egész idő alatt. Amikor befejeztem a monológomat, fizettem mindkettőnknek, jó éjszakát kívántam, hazataxiztam és nyolc órát aludtam mélyen – nem álmodtam semmit. Azonnal elfelejtettem Szonját. A kiállításomra készültem, közben június lett és Veréna átjött Berlinbe. Visszavitte az üres üvegeimet, iszonyatos mennyiségű élelmiszert vásárolt, telerakta a konyhámat orgonával és mindig kész volt rá, hogy ágyba bújjon velem. Énekelt a lakásban, míg dolgoztam, megpucolta az ablakaimat, órákat telefonált a hamburgi barátaival és minduntalan beszaladt a műtermembe valamit elmesélni. Fésültem a haját, fotóztam minden szögből és gyerekekről és házasságról kezdtem beszélni. Meglehetősen feltűnő jelenség volt, az utcán megfordultak utána a férfiak, csodásan illatozott és én komolyan gondoltam vele a dolgot. A hónap végén volt a kiállításom megnyitója. Veréna kiment az állomásra a barátai elé, én meg nyugtalanul sétáltam fel és alá a galériában, egy utolsó képet még egyszer máshová akasztottam és ideges voltam. Hét óra körül jött vissza Veréna, végigkísérte a barátait a képeim előtt, én pedig kimentem a levegőre, hogy öt percre egyedül legyek. Átmentem az utca másik oldalára és ott, egy kapualjban állt Szonja. A mai napig nem tudom, hogy véletlenül járt-e arra, vagy valamilyen úton-módon tudomást szerzett a kiállításról – csak a vezetékneve-

41

met tudta és én nem meséltem neki semmit a galériáról. Ott állt és nagyon mérgesnek látszott, majdhogynem számonkérően mérgesnek, és azt mondta: „Azt ígérted, felhívsz. Nem hívtál fel. Szeretném tudni, miért, mert nem tartom szép dolognak.” Teljesen mellbe vágott ez az arcátlanság, feldühített és elbizonytalanított, majd azt válaszoltam: „Itt a barátnőm. Nem tudom kettéosztani magam. Nem is akarom.” Álltunk egymással szemben, néztük egymást. Tapintatlannak tartottam. A szája sarka remegni kezdett, nekem meg az volt az érzésem, hogy teljesen más filmben játszunk. Azt kérdezte: „Azért bejöhetek?”, mire azt mondtam: „Igen”, majd megfordultam és visszamentem a galériába. Húsz perccel később jelent meg. Közben sokan lettünk, nem tűnt fel, mégis rögtön megláttam. Roppant feszült arckifejezéssel és erőltetetten büszke testtartással lépett be. Kicsinek és sebezhetőnek hatott. Engem keresett – ránéztem, aztán Verénára, aki a bárnál állt. Szonja követte a tekintetemet és egyből megértette. Nem féltem jelenettől, semmiféle botrányra nem volt semmiféle ok. Mégis tudtam, hogy a botrány lehetséges és hogy nem fog bekövetkezni, azt is tudtam. Szemmel tartottam Szonját, ahogy a képeim előtt járkált – az egyetlen, amivel elárulta magát: minden egyes kép előtt egy fél óráig ácsorgott. Ültem a székemben, figyeltem, iszonyatos mennyiségű bort ittam – néha odajött Veréna és mondott valamit arról, hogy mennyire „büszke rám”. Egész jól éreztem magam, de a lelkem mélyén valami ismeretlen nyugtalanságot éreztem. Szonja rám se nézett többé. Miután az utolsó kép előtt is álldogált egy negyedórát, az ajtóhoz masírozott és távozott. Júliusban Veréna visszautazott Hamburgba. Nem éreztem azt, hogy sok lett volna belőle, biztos voltam benne, hogy egy egész életet le tudnék vele élni – mégis, amikor elutazott, elszáradtak az orgonacsokrok a konyhában, az üres üvegek újra gyűlni kezdtek, a por szállt a műteremben és nekem nem hiányzott Veréna. A város hetekig sárga fényben úszott, forró volt a levegő és órákat töltöttem azzal, hogy a szobámban meztelenül feküdtem a parketten és a plafont bámultam. Nem voltam nyugtalan, sem izgatott – csak fáradt, valamilyen furcsa érzelem nélküli állapotban. Talán ezért hívtam fel újra Szonját – az egészet igazából reménytelennek találtam, de hát istenem, nyár volt, a hátsó udvarban török nők ültek és libát kopasztottak, a fehér tollak az ablakomig lebegtek fel; tárcsáztam Szonja számát és hagytam tízszer, hússzor kicsengeni. Nem volt otthon. Vagy legalábbis nem vette fel a telefont. Megpróbáltam újra és újra, szinte őrületes kedvet éreztem, hogy kínozzam, hogy szenvedést okozzak neki. Szonja megvonta magát tőlem. Majdnem négy hónapig nem tudtam róla. Először novemberben kaptam a galérián keresztül egy lapot tőle, egy fekete-fehér fotót valamilyen csehovi hangulatú társaságról, a hátoldalon meghívóval egy bulira. Kipucoltam a cipőmet, nem tudtam sokáig dönteni bőrdzseki és kabát között, a bőrdzsekit választottam és éjfél körül elindultam – ideges voltam, mert tudtam, hogy senkit nem fogok ismerni a bulin. Sokáig bolyongtam az iparnegyedben, ahol Szonja akkoriban lakott. A ház egy autóbontó és egy gyár között állt, közvetlenül a Spree partján, szürke, öreg bérház, a fényesen kivilágí-

42

tott harmadik emeleti lakást leszámítva sötét volt minden ablaka. Botorkáltam felfelé a lépcsőn; a villany nem működött. Idióta vihogás és dühroham között ingadoztam – hirtelen az egész helyzet rossz viccnek tűnt. De aztán felértem a harmadikra, nyitva volt a lakásajtó, valaki behúzott az előszobába és ott állt Szonja. A falnak dőlt, egy kicsit spiccesnek látszott, győztes arckifejezéssel rám mosolygott, és én első alkalommal láttam szépnek. Egy kis nő állt mellette, moszatzöld, hosszú ruhában és hihetetlen mennyiségű vörös hajjal, Szonja pedig rám mutatott és azt mondta: „Ő az.” Talán ötven embert hívott meg, biztos voltam benne, hogy csak a töredékükkel állt igazi barátságban. De a vendégek, arcok, egyéniségek olyan keveréke gyűlt össze, amitől a Spree-parti öreg bérház egyszer csak elszakadni látszott a valóságtól. Igazából az ilyen élmények idegenek tőlem, mégis néha – nagyon ritkán – vannak bulik, amik örökre megmaradnak – Szonjáé ilyen volt. Három vagy négy majdnem üres szobában gyertyafény pislákolt, valahol Tom Waits énekelt, egyáltalán nem voltam részeg és mégis minden lassan egymásba folyt. A konyhából hoztam magamnak egy pohár bort, aztán sétáltam ide-oda Szonja szobáiban és egy sor különösebbnél különösebb beszélgetést folytattam egy sor különösebbnél különösebb emberrel. Úgy tűnt, hogy Szonja mindenhol ott van. Akárhol álltam is, ő ott állt a szoba másik oldalán – vagy talán én voltam mindig ott, ahol ő. Egy csomó hódolóját hívhatta meg, mindenesetre állandóan fiatal férfiak más és más csoportjai vették körül, és legtöbbször a vörös hajú nő volt mellette. Szonja teli pohár vodkákat ivott és mindig volt egy cigi a kezében – beszéltünk valakivel és közben a szobán keresztül egymást néztük. Azt hiszem, szinte egyetlen szót sem váltottunk egymással. Nem volt szükség rá: úgy látszott, örül neki, hogy ott vagyok, én pedig élveztem, hogy a lakásában közlekedhetem, miközben ő ezt nézi. A buli egy pontján egy magas és furcsán esetlen férfival láttam a lakásajtóban állni, a fickónak dőlt, enyhe rándulást éreztem a gyomromban, majd talán egy félóra múlva Szonja nem volt már a lakásban. Egyszerűen eltűnt. Az ablakok mögött szürkén hajnalodott, mentem körbe a szobákon és próbáltam megtalálni, de nem volt már ott. A kicsi, vörös hajú nő odajött hozzám, ugyanúgy győztesen mosolygott, mint Szonja órákkal azelőtt és azt mondta: – Már nincs itt. A végén mindig eltűnik. – Így hát kiittam a boromat, felvettem a bőrdzsekit, és én is távoztam. Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy lent vár rám, egy kicsit átfagyva, keze egy télikabát zsebében, de természetesen nem volt ott. A Spree vize acélosan csillogott a reggeli fényben, botladoztam az utcán; majd megfagytam és még tudom, hogy nagyon mérges voltam. Ezután szinte minden éjjel találkoztam Szonjával. Újra korán keltem, ittam két kancsó teát, jéghideg vízzel zuhanyoztam, elkezdtem dolgozni. Dél körül aludtam egy órát, majd ittam egy kávét, elolvastam a napilapokat, dolgoztam tovább. Képek és színek egyszerre vad és hideg áradatában éltem – úgy éreztem, soha eddig nem volt ilyen tiszta a fejem. Szonja nagyon későn érkezett este – néha olyan fáradt volt, hogy elaludt a konyhaasztalnál, de mindig jött, és mindig lelkes volt. Főztem, megittunk együtt egy üveg bort, rendet raktam a műteremben, miközben ő halkan, lábujjhegyen járt a nyomomban.

43

Nem tudtam, hogy az az egyszerű tény, hogy beengedtem a lakásomba és a műtermembe, hogy a konyhaasztalomnál, a jegyzeteim között ülhetett, hogy fényképeket hívtam elő és képeket festettem a szeme láttára, ajándék volt Szonjának. A maga módján nagyon komolyan vett engem. A műterembe szinte szent áhítattal lépett be, a képeim előtt egy múzeumlátogató néma csodálatával álldogált, és úgy ült le a konyhaasztalhoz, mintha audienciát kapna. Nem zavart, mert mindez számomra akkor még nem volt tudatos. Nem idegesített, hogy túl önfejű és túl kitartó. Nem vettem észre, hogy Szonja éppen azon volt, hogy lehorgonyozzon az életemben. Ezeken az éjszakákon egy kicsi, fáradt és valamitől megszállott emberke volt a számomra, aki a maga különös módján elszórakoztatott, aki ült nálam, meghallgatott, a fontosság hiú érzésével ajándékozott meg. Szonja soha nem mesélt. Szó szerint soha. A mai napig nem tudok semmit a családjáról, a gyerekkoráról, a szülővárosáról, a barátairól. Fogalmam sincs, miből élt, hogy pénzt keresett-e vagy valaki eltartotta, hogy voltak-e karriervágyai, hogy mi akart lenni és miért. Az egyetlen ember, akiről néha beszélt, az a kicsi, vörös hajú nő volt, akit a buliján láttam – egyébként nem említett senkit, pláne nem férfiakat, pedig biztos voltam benne, hogy volt neki belőlük elég. Ezeken az éjszakákon én beszéltem. Úgy, mintha magamban beszélnék, Szonja pedig figyelt rám és néha hallgattunk, és az is jó volt. Szerettem, ahogy lelkesedik, például az első hóért, aminek úgy tudott önkívületben örvendezni, mint egy kisgyerek, vagy egy Bach-orgonaversenyért, amit a lemezjátszómon újra és újra meghallgatott, a török kávéért az étkezések után, a metrózásért reggel hatkor, a leselkedésért, hogy mi történik a hátsó udvari világos ablakok mögött éjjel. Kis semmiségeket lopott a konyhámból, diót, krétát és sodort cigit, és a télikabátja zsebében őrizgette őket, mint szent ereklyéket. Majdnem minden este hozott magával valamilyen könyvet, nyomatékosan megkért rá, hogy olvassam el – soha nem olvastam egyiket sem, és kitértem a kérdezősködés elől, amikor beszélni akart róluk velem. Ha ülve elaludt, hagytam aludni egy negyedórát, majd egy tanár távolságtartó szigorúságával ébresztettem fel. Átöltöztem, majd kimentünk a házból, Szonja a karomba kapaszkodott és ujjongott a lábnyomaink felett, amik az elsők voltak a friss hóban az udvaron. Az egyik éjszakai bárból a másikba estünk, whiskyt és vodkát ittunk, és Szonja néha elült mellőlem egy másik asztalhoz és úgy tett, mintha nem ismerne, míg nevetve vissza nem hívtam. Minduntalan leszólította valaki, de mindig faképnél hagyta a pasikat és büszke fintorral húzta meg magát az oldalamon. Nekem ez teljesen mindegy volt. Hízelgő volt számomra különös vonzereje, szinte tudományos érdeklődéssel tanulmányoztam. Néha, úgy hiszem, megkísértett a kívánság, hogy lássam eltűnni az egyik lovagjával. De ott maradt velem, míg világos nem lett és leléptünk a bárból, a szürke és szúrós hajnali fényben hunyorogva. Elkísértem egy buszmegállóig és megvártam, míg jött a járat. Felszállt, didergett és szomorúnak látszott, intettem, majd elindultam hazafelé, gondolatban már újra a képeimnél jártam. Ma azt hiszem, hogy ezeken az éjszakákon boldog voltam. Tudom, hogy a múlt mindig átértékelődik, hogy az emlékezés megszépít. Talán csak egysze-

44

rűen hidegek voltak ezek az éjszakák, és cinikus módon szórakoztatók. Ma azonban olyan fontosnak és elvesztettnek tűnnek, hogy fájnak. Veréna ebben az időben utazott, keresztül-kasul Görögországon, Spanyolországon, Marokkón, képeslapokat küldözgetett pálmafás strandokról és tevegelő arabokról és néha felhívott. Ha Szonja véletlenül éppen nálam volt, felállt és kiment a szobából – akkor jött újra vissza, mikor köhécseléssel és székhúzogatással értésére adtam, hogy befejeztem a beszélgetést. Veréna kiabált a kagylóba, a vonal többnyire rossz volt, valószínűleg hullámzúgás vagy szél miatt és így találhattam mentséget a szűkszavúságomra. Nem felejtettem el Verénát. Gondoltam rá, küldtem leveleket és fényképeket a hamburgi lakásába, örültem a hívásainak. Szonjának mindehhez semmi köze nem volt, ha megkérdezett volna valaki, hogy szerelmes vagyok-e belé, meglepődve határozott nemmel válaszoltam volna. Veréna mégis úgy érezte, hogy megváltoztam, azt kiabálta a telefonba, hogy már nem tudok neki mondani semmit, tudni akarta, hogy milyen gyakran csalom meg más nőkkel. Nevetnem kellett, ő pedig letette a telefont. Januárban kaptam egy lapot Agadirból, melyben márciusi látogatását jelentette be – Tavasszal érkezem, írta, és sokáig maradok. A konyhaasztalra tettem a lapot és megvártam, míg Szonja megtalálja. Tudtam, hogy megszokásból, anélkül, hogy tapintatlan vagy kíváncsi volna, végigolvassa a cetliket és papírokat az asztalomon. Ezen az estén az ajtóból figyeltem: az asztalnál állt, egy fényképet nézett, a krétámmal rajzolgatott, sodort magának egy cigit, majd meglátta a képeslapot, melyen egy tűzijáték volt látható. Elolvasta és a kezében felejtette a lapot, csendesen állt, aztán megfordult, mintha tudta volna, hogy ott állok és őt nézem. – Hja – mondtam. Ő nem mondott semmit. Csak rám meredt, én meg szinte megijedtem. Elindultunk együtt az éjszakába és semmi nem volt jó, bűnösnek éreztem magam és dühös voltam, az volt az érzésem, hogy magyarázkodnom kellene valamiért, amiről nem tudtam, hogy mi is az. Ezen az éjszakán először aludt nálam. Még soha nem csókoltam meg, soha nem érintettem meg, éjszakánként karöltve vonultunk az utcákon, de ennyi volt az egész. Felvette az egyik ingemet, míg zuhanyoztam, és mikor visszamentem a szobába, az ágyamon guggolt és vacogott a foga. Hihetetlenül hideg volt, mellé bújtam, háttal feküdtünk egymásnak, csak a talpunk érintette a másikét. Szonja azt mondta: „Jó éjszakát”, a hangja lágy volt és halk, babusgatni szerettem volna és furcsán meg voltam hatódva. Egyáltalán nem voltam felizgulva, semmi nem állt tőlem távolabb, mint hogy most lefeküdjek vele, mégis meg voltam sértődve, mikor nyugodt és egyenletes szuszogásán észleltem, hogy már elaludt. Még sokáig feküdtem éberen, meleg lett a takaró alatt, nagyon gyengéden súroltam a lábammal az övét. Még tudom, hogy úgy éreztem, vérfertőzéssel érne fel, ha szeretkeznék vele, ha megsimítanám a mellét – milyen lehet Szonját csókolni, kérdeztem magamtól, majd elaludtam. Reggelre már nem volt ott, a konyhaasztalon várt egy kicsi, gyűrött cetli valami üdvözlettel, visszamentem az ágyba és felvettem az inget, amiben aludt. Így tűnt el újra. Nem jött másnap este és a rá következőn sem. Kivártam három estét, aztán újra hívogatni kezdtem. Nem vette fel a telefont, vagy tényleg nem volt otthon. Nappal kószáltam a városban, tétlen üldögéltem kávézókban,

45

melyekről néha mesélt, órákat álltam az öreg bérház előtt a Spree partján – Szonja nem mutatkozott. Az ablakaiban soha nem láttam fényt, de az ajtón még mindig ott állt a neve és a darab papír, amit próbaképpen néha az ajtó alá dugtam, újra és újra el volt csúszva. A maga módján eltűnt előlem, és mire március lett, meguntam a keresgélést és elkezdtem készülni Veréna fogadására. Kitakarítottam a lakásomat és megpróbáltam eltüntetni Szonja látogatásainak nyomait. De valójában semmiféle nyomok nem voltak. Három hónap egy fáradt, elvarázsolt, kicsi Szonjával nem hagyott semmit maga után; hiába kerestem és mérges voltam magamra. Újra felhívtam Mick barátomat, akit már egy örökkévalóság óta nem kerestem, biliárdozni és sörözni mentünk, táncoltunk mindenféle nőkkel és egy héten keresztül csak a város különböző bárjaiban lógtunk. Újra és újra megpróbáltam valamit Szonjáról mesélni, de aztán mindig elhallgattam – mit is kellett volna tulajdonképpen elmesélnem, magam sem tudtam. Március végén elolvadt az utolsó hó a háztetőkön és visszatértek a füstifecskék. Ajándékoztam egy focit a török srácoknak és rövidre vágattam a hajam. Valamire még vártam, de amikor egy este Veréna hirtelen az ajtó előtt állt, ezzel is felhagytam. Révbe értem. Esténként Veréna mellett aludtam el, reggel mellette ébredtem fel, a haját copfba fontam és vettem neki ajándékba egy kávéfőző gépet. Úgy tűnt, hogy hosszabb ideig akar maradni, én pedig nem kérdeztem, meddig. Én dolgoztam, ő sétált a városban; esténként moziba mentünk vagy a folyóparti kis kávézókban ültünk. Veréna beakasztotta a ruháit a szekrényembe és egy sarki bárban munkába állt – ha csörgött a telefon, ő vette fel. Mick azt mondta, hogy Veréna tutira a legszebb dolog, amit valaha is látott életében, én pedig egyetértettem. A napoknak saját, állandó ritmusuk lett. Én elégedett voltam, talán boldog, de mindenképpen nagyon nyugodt. Az udvarban virágozni kezdtek a hársfák, megérkeztek a városba az első nyári záporok, meleg volt. Csak ritkán támadt az utcán az az érzésem, hogy valaki szorosan követ – megfordultam és nem volt ott senki, de a zavar érzése megmaradt. Voltak pillanatok, amikor valami után vágyakoztam, amiről nem tudtam pontosan, hogy mi is az: talán egy történés, valamilyen különlegesség, változás – de ez a vágyakozás ugyanolyan gyorsan enyészett el, mint amilyen hirtelen jelentkezett. Egy júniusi délelőtt kibicikliztünk egy Spree-parti strandhoz, Veréna kifizette mindkettőnk belépőjét, azt állította, hogy majd megőrül a vízért és mezítláb elindult előttem a füvön, hogy helyet keressen. Egy nyírfa zsebkendőnyi árnyékában győzelemittasan megállt, kiterítette a törülközőt, leült. Pontosan mellette ült Szonja. A szívem egy abszurdan hosszú pillanatig a torkomba ugrott, futólag arra gondoltam, hogy ez a szívszorulás lenne a vágyott változás, a botlás a napok ritmusában. Állva maradtam és Verénáról Szonjára néztem, Szonja felpillantott a könyvéből, meglátott, aztán meglátta Verénát. Azt mondtam: „Veréna. Én nem akarok ide ülni”, majd Szonja arcába néztem, amiből különös módon mintha csak a körvonalak lettek volna láthatók. Megnövesztette a haját, kék fürdőruhát viselt, barna volt és nagyon sovány. Iszonyatos részvét töltött el mindezek láttán; Veréna hangját messziről hallottam: „Ez a leg-

46

jobb hely, amit csak találhatunk ezen a strandon.” Úgy látszott, semmit nem vesz észre, én pedig éreztem, hogy remeg a fejem. Szonja nagyon lassan felállt, alvajáró módjára bújt bele egy piros ruhába és elindult. Veréna beszélt valamiről, már semmit nem értettem belőle. Annyit észleltem még, hogy gyanakvás nincs a hangjában, hát az övé mellé ejtettem a táskámat és elindultam Szonja után. A strand kijáratánál értem utol. Gyorsan és egyenesen ment és hátulról úgy nézett ki, mint egy kicsi, piros bot. Már szinte futottam, majd mellé értem és megragadtam a karját. A bőre égett a naptól, felém fordította őrülten komoly arcát és azt mondta: „Akarunk találkozni vagy sem.” A hang ugyanaz volt, mint amivel annak idején a vasútállomáson azt mondta: „Várjak rád”, úgy éreztem magam, mint egy idióta, teljesen összezavarodva, majd azt válaszoltam: „Igen”, mire ő: „Na, hát akkor”, aztán elindult, ki a kapun az utcára. Bámultam utána, amíg csak látni lehetett belőle valamit, aztán visszamentem Verénához, aki a hátán fekve napozott és semmit nem vett észre. A fű ott, ahol Szonja ült, le volt lapulva – a két-három cigicsikkre meredtem, amiket ott hagyott, közben pedig igyekeztem elnyomni az érzést, hogy az imént éppen majdnem kicsúszott a lábam alól a talaj. Verénát nem kellett küldenem – ezt nem is tettem volna, titokban találkoztam volna Szonjával –, magától ment. Azt állította, hogy az alkotás fázisában, bármit is értett ezalatt, nem akar zavarni – összepakolta a cuccait, felmondta a munkáját a bárban és visszautazott Hamburgba. Azt hiszem, egy időre elege lett belőlem Meg akart bizonyosodni róla, hogy szeretem, ezt a bizonyosságot megkapta, tehát újra visszament. Kivittem az állomásra, kétségbeesett voltam és szentimentális – azt mondtam: „Veréna, akkor valamikor”, ő pedig nevetett és annyit mondott: „Igen.” Ez a nyár Szonja nyara volt. A tavakhoz utaztunk evezni és én repítettem Szonját az evezőkkel a tükörsima, mélyzöld vízen, míg a karom belefájdult. Esténként a falvak kiskocsmáiban ettünk – sonkás tálat sörrel –, a nap pedig megpirosította Szonja arcát és kiszőkítette a haját. Vonattal mentünk haza, nagy mezei virágcsokrokkal a karunkon, amiket Szonja szedett. Ritkán dolgoztam, a térképeket tanulmányoztam a környékről és minden létező tóban úszni akartam. Szonja mindig hátizsáknyi könyveket cipelt magával, felolvasott nekem és az egyik verset szavalta a másik után. Az esték melegek voltak, megszámoltuk a szúnyogcsípéseinket, én pedig megtanítottam neki, hogyan kell fűszállal fütyülni. Az egész nyár napfényes és kék napok láncolata volt, elmerültem bennük és nem gondolkodtam. Az éjszakákat Szonja lakásában töltöttük, a magas, nagy ablakokon át a Spree-re láttunk – nem szeretkeztünk, nem csókolóztunk, alig érintettük egymást, tulajdonképpen soha. Azt mondtam: „Az ágyad egy hajó”, Szonja nem válaszolt – mint mindig –, de egész nyáron úgy nézett ki, mint egy kis bajnoknő, aki éppen győzött. Július végén, mikor éppen Ribbeck parányi és üres vasútállomásán ültünk és az esti vonatra vártunk vissza a városba, Szonja szólásra nyitotta a száját és a következőket mondta: „Valamikor majd elveszel feleségül.” Rámeredtem, közben agyoncsaptam a kézfejemen egy szúnyogot; az ég vö-

47

röses volt és az erdő felett kék köd úszott. „Tessék?” – kérdeztem vissza, mire Szonja így folytatta: – Igen. El fogsz venni. Aztán gyerekeink születnek és minden rendben lesz. Hihetetlenül butának tartottam. Nevetségesnek és butának tartottam, és semmi nem tűnt abszurdabbnak, mint hogy elvegyem feleségül és gyerekeink szülessenek. – Szonja – mondtam –, ez röhejes. Pont neked kellene tudni. És mégis hogyan legyenek gyerekeink? Még csak nem is szeretkezünk egymással. Szonja felállt, rágyújtott egy cigire, kavicsokat rugdosott és a mellén összekulcsolta a kezét: – Na, akkor e cél érdekében majd fogunk. Csak ezért. Menni fog, tudom. Én is felálltam, úgy éreztem, mintha egy makacs gyereket kellene észhez térítenem: – Szonja, te teljesen meg vagy őrülve. Mi ez a baromság – minden rendben lesz? Mit akarsz ezzel? Most van minden rendben, tehát nem házasodunk össze. A sínek megremegtek, éles hang hasított a levegőbe, a távolban feltűnt egy vonat. Szonja toporgott a bal lábával, eldobta a cigit és elszántan a sínek felé masírozott. Leugrott a peronról, bukdácsolt a kövek között majd végül terpeszben a sínek közé állt. A vonat közeledett, én pedig újra leültem. Szonja dühtől remegő hangon kiabálta: „Elveszel feleségül vagy sem?” Nevetnem kellett és visszakiabáltam: „Drága Szonja! Elveszlek! Elveszlek feleségül, amikor csak akarod!”, Szonja szintén nevetett, a vonat rohant felénk, a levegőnek fémes szaga volt. Magam elé motyogtam a nevét, halkan és rémülten, aztán visszaugrott a sínek közül a peronra, a vonat tovarobogott, ő pedig azt mondta: – Most még nem akarom, tudod. De később. Később akarni fogom. Ősszel ritkábban találkoztunk, aztán egy időre elutazott. Egy reggel ott állt az ajtóm előtt, már télikabátban és azt mondta: „Kedvesem, el kell utaznom és meg szeretnék inni egy csésze teát.” Beengedtem, vizet tettem fel, ő sétált a lakásban és nyugtalannak látszott. Megkérdeztem, hogy hová utazik. Azt válaszolta, dolgoznia kell egy hónapig, aztán visszajön – mint mindig, nyilvánvalóan nem akart semmit mesélni. Hallgatva megittuk a teát, aztán felállt, felhúzott a kezemnél fogva és átölelt. Tartottam a karomban, nem tudtam igazán védekezni a komolysága ellen, majd azt mondta: „Vigyázz magadra.” Aztán elment. Minden, ami utána történt, félelemből történt. Azt hiszem, féltem Szonjától, féltem a hirtelen olyan közel került lehetőségtől: az élettől egy furcsa kis lénnyel, aki nem beszélt, nem szeretkezett velem, aki többnyire csak nézett engem, nagy szemekkel, akiről alig tudtam valamit, akit mégis szerettem, végül is igen, mégis. Úgy éreztem, nem akarok többé Szonja nélkül létezni. Valószínűtlenül nélkülözhetetlennek éreztem és hiányzott. Féltem attól, hogy soha nem jön vissza, és ugyanakkor semmit nem szerettem volna jobban, mint hogy örökre távol maradjon. Amint eltelt a hónap, egy kis bőrönddel Hamburgba utaztam. A teljesen meglepett Verénának egy szuszra megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Három hétig maradtam, elutaztam vele a szüleimhez és márciusra bejelentettem az es-

48

küvőnket. Veréna lefoglalt egy nászutat Santa Fébe, bemutatta nekem a szörnyű anyját és közölte velem, hogy a nevemet nem hajlandó felvenni. Nekem minden mindegy volt. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló és ugyanakkor határtalanul meg is könnyebbültem. Mintha az utolsó pillanatban menekültem volna meg egy hatalmas veszélytől, biztonságban éreztem magam. Egy darabig huzakodtunk egy kicsit, hogy hol lakjunk a továbbiakban: Veréna szerette volna, ha Hamburgba költözöm, én meg azt mondtam, hogy felőlem mehetne minden úgy tovább, mint eddig, házasság ide vagy oda – majd visszautaztam Berlinbe. A postaládám üres volt, a műteremben por fedte a képeket, az ablakokat pókháló szőtte be. Semmi életjel Szonjától. Nyeregben éreztem magam: a legrosszabbat megakadályoztam és most jó akartam lenni hozzá. Biciklivel mentem a házához, vidáman tekertem, fütyörészve rohantam fel a lépcsőn. Otthon volt, szórakozottan nyitotta ki az ajtót, láttam rajta, hogy nyilvánvalóan valaki mást várt, aztán nevetett és így szólt: „Te aztán jól vagy, igaz?” Az egyik nagy, majdnem üres szobában ültünk le, Szonja az íróasztalnál, én egy fotelben az ablak mellett – a Spree kint barna volt, és az autóbontó felett köröztek a sirályok. Szonja nem kérdezte, hogy hol voltam eddig. Ő nem mesélt semmit az utazásáról, egyenesen és kicsit félénken ült az asztalnál és szinte mániákusan szívta az egyik cigit a másik után. Fesztelenül beszéltem az időjárásról, a téli terveimről, az új kiállításról a nemzeti galériában – biztonságban éreztem magam. Szonja megemlítette a bulit, amit idén novemberben még egyszer meg akar rendezni. Azt mondtam, hogy szívesen jövök, ő pedig sután mosolygott. „Elutazol velem valahová tavasszal?” – kérdezte hirtelen, én pedig, aki egész idő alatt és szinte előre örülve csak arra vártam, hogy ezt végre közölhessem, hangosan, tisztán, jól artikuláltan és mindenekelőtt udvariasan mondtam ki az előkészített mondatot: „Az nem fog menni. Márciusban elveszem Verénát feleségül.” És akkor kidobott a lakásból. Felállt és kinyújtott kézzel az ajtóra mutatott: „Kifelé.” – Szonja, ugyan már, most mit akarsz ezzel” – próbálkoztam, de ő csak megismételte: „Kifelé”, egyetlen arcrándulás nélkül. Nevetgélni kezdtem, nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolja, és akkor felkiáltott: „Kifelé!”, olyan hangon, amit még soha nem hallottam tőle. Bizonytalanul felálltam, már nem tudtam pontosan, hogy tulajdonképpen mire is számítottam. Egyáltalán nem akartam menni még, látni akartam, amint Szonja elveszti az önuralmát, azt akartam, hogy bőgjön és sikoltozzon és talán még meg is pofozzon és hasonlók. De Szonja visszaült, a hátát fordítva felém és csöndben ülve maradt. Egyik lábamról a másikra álltam, csönd volt, a folyó elviselhetetlenül barnán csillogott. Fellélegeztem – semmi sem történt. Aztán elindultam kifelé, becsuktam magam mögött az ajtót, hallgatóztam – semmi. Semmi kiborulás, semmi elfojtott zokogás – Szonja nem hívott vissza. Nagyon lassan bicikliztem haza – erre nem voltam felkészülve. Azt gondoltam, hogy úgyis lesz folytatás, hogy valahogy biztos folytatjuk majd. Szonja nem jelentkezett, de erre számítottam. Ismerős játék volt, ismert szabályokkal. Vártam egy hétig, aztán felhívtam – természetesen nem vette fel. Ír-

49

tam neki egy levelet, aztán még egyet, aztán egy harmadikat – csupa buta kis csevegéssel és bátortalan bocsánatkérésekkel. Természetesen nem válaszolt. Nyugodt maradtam, hisz ismertem már ezt, azt gondoltam: „Adj neki időt.” Hetente háromszor hívtam fel, tízszer hagytam kicsörögni, aztán letettem a kagylót. Dolgoztam, telefonon beszélgettem Verénával, bulizni jártam Mickkel és hívtam Szonja számát, úgy, ahogy az ember fogat mos vagy ahogy minden reggel megnézi a postaládáját. Szórakoztatott a dolog és büszke voltam Szonjára, a makacsságára, amivel megvonta magát tőlem – de azt gondoltam, hogy most már lassan ideje lenne befejezni ezt a játékot. Jó lett volna újra látni. Hideg lett, leesett az első hó. Az elmúlt télre gondoltam, az éjszakákra, amikor ott ült nálam és újra erre vágytam. – Gyerünk, Szonja, vedd fel a telefont, menjünk sétálni, melengetem a kezedet és minden úgy marad, ahogy volt. De december elején ott feküdt a postaládámban az utolsó levél, amit Szonjának küldtem. Zavartan nézegettem a saját kézírásom és nem igazán tudtam, hogy mit is jelentsen ez, mikor felfedeztem a levél hátulján a pecsétet: „a címzett ismeretlen helyre költözött”. Álldogáltam értetlenül a folyosón, hideg volt, reszkettem. Visszatettem a levelet a postaládába és a ropogó hóban a folyó mentén elbicikliztem az iparnegyedbe. Lassan és óvatosan bicikliztem és megpróbáltam nem gondolni semmire. Szonja háza előtt egy villanyoszlophoz rögzítettem a biciklit és felbámultam a vak és sötét ablakokra. Nem volt függöny, nem volt világítás – de ez még nem jelentett semmit. A lépcsőházajtó nyikorgott, a folyosón nedvesség- és kőszénporszag terjengett. Mindig az volt az érzésem, hogy Szonja egymagában élt itt és most úgy sejtettem, hogy a ház üresen áll. Mégis felmentem a lépcsőn, a másodikon le volt törve a korlát és a lépcsőfokok fenyegetően recsegtek. A házibulira gondoltam, a hangkavalkádra, a zenére és Szonjára, az oldalán az apró, vörös hajú nővel a tengerimoszatzöld ruhában. A névtábláját letépték az ajtaja mellől. Megnyomtam a csengőt – nem szólt. Bekukucskáltam a kulcslyukon át a hosszú, fehér, üres előszobába, és tudtam, hogy már nem lakik itt. Biztos vagyok benne, hogy a házat hamarosan lebontják. Február van, szenet dobálok a kályhámba, de nem akar melegebb lenni. Szonját nem láttam soha többé és nem is hallottam róla. A hársfák az udvarból az ablakomon kopognak kopasz ágaikkal – ideje lenne venni egy új focit a török srácoknak. Arra várok, hogy valamikor találkozzam az apró, vörös hajú nővel, hogy megkérdezhessem, hol él most Szonja, hogy van. Néha az utcán az az érzésem, hogy valaki szorosan követ – megfordulok, nincs ott senki, de a zavar érzése megmarad. JÓNÁS PÉTER fordítása

50

ELFRIEDE JELINEK

A méhkirályok

Már megint itt van egy, amelyik önmagát pusztította el. Ha hitelt adhatunk értesüléseinknek, erről a bolygóról már régóta tudni lehetett, hogy ha így folytatja, nem kerüli el a végzetét. Egy napon aztán nem volt tovább. Amikor a bolygó sorsa megpecsételődött, kiküldtek tőlünk egy energetikai szakértőt, azaz engem. Energetikai szakértőt mondok, pedig valójában medikus vagyok. Ám minthogy mindannyian tisztán energiából állunk, egytől egyig szakértői vagyunk önmagunknak. A bolygó felszínén természetesen már régebben elpusztult minden szerves élet. Indulásom időpontja nagyjából egybeesett a katasztrófa pillanatával. Azóta úton voltam. Ahogy bárki a fajtámból, én is képes vagyok tetszőleges alakot magamra ölteni. Egyszerűen engem küldtek, s nem valaki mást. Kicsiny, de rendkívül tevékeny bolygónkról (Approxima Delta) már régóta figyelemmel kísértük, hogyan akarják megoldani a gondjaikat. Számunkra, akik másból sem állunk, csak energiából, különös érzés nyomon követni, hogyan kezelik mások az energiahiány problémáját. Ami azt illeti, elég dilettáns módon. A mi planétánk egyébként igen-igen agilis, és fokozott érdeklődéssel fordul a bolygóhalál-kutatás felé. Alighogy odalesz egy bolygó, mi máris megjelenünk. Lássuk hát. Sehol egy lélek. Kő kövön nem maradt. A biztonság kedvéért a néhai bolygólakók alakját öltöm magamra, nehogy megrémisszem a túlélőket, ha véletlenül akadnának ilyenek. Márpedig mi megtanultuk – az itteniek egykori intelligenciáját nagyságrendekkel felülmúló agykapacitásunk ellenére (vagy éppen azért) –, hogy a véletlen lehetőségét sohasem szabad kizárni. A nyelvüket kitűnően beszélem. Nos, újra itt. Úgy értem persze, ezen a bolygón még sohasem jártam, ám a helyzet nagyon is ismerős. Amint látom, a felszínen mindent elpusztult, hatoljunk hát beljebb, azaz valójában lejjebb. Itt vannak. No lám! Nem jutottak valami mélyre. Kontárok. Kész csoda, hogy a katasztrófa nem korábban következett be. Épp csak néhány emeletnyi lakáshordozót (az ő nyelvükön „ház”) süllyesztettek a földbe, azokat sem túlságosan mélyre. Némi védelmet ez is nyújtott. Teljesen hibbantnak azért nem mondanám őket. Olyanokkal is találkoztam már, akik kifelé terjeszkedtek, ahelyett hogy befelé ástak volna. Tetemek sehol. A jelek szerint a nőstényeik és a kölykeik a legfelső (azaz a felszínhez legközelebb eső) emeleten laktak. Ezek szerint ők maguk lejjebb, védettebb helyen

51

húzták meg magukat. Furcsállom, hisz megbízható forrásaink szerint kölykeiket és nőstényeiket gondozásra és védelemre érdemesnek tartották. A tengeren például (e kicsi, de idétlen bolygó nagy részét víz borítja, igaz, soha semmi értelmeset nem tudtak kezdeni vele) elsőként mindig a nőstényeket és a kölyköket mentették ki a süllyedő járművekből (ha ugyanis tüdejükbe szippantják a bolygó felszínén található vizet, elpatkolnak!). Erre most itt van ez... Kacatok minden mennyiségben. Ismerem ezeket a holmikat még a tanfolyamról. Mindegy, hogyan néznek ki, céljuk a szórakoztatás. („Zene…”) Van itt néhány kép is, amit önmagukról mintáztak, bár nem azonos velük. (Ó, anyag!) Ezek átvészelték. No hiszen! Váljék egészségükre! Tetemek, mint említettem, sehol. Ki takaríthatta el őket? Információink szerint a lenti hullák – szemben a felszíniekkel – nem szublimálódhattak maradéktalanul. Épp abban reménykedünk, hogy e hibrid rassz maradványaiból értékes következtetéseket fogunk tudni levonni. Fölöttébb törékeny alkatúak voltak, amint a mellékelt ábra is mutatja. Semmi nem maradt belőlük. Gyatra alapanyag. De mit is várhatnánk a fehérjétől? Azon kívül persze, hogy büdös? Kissé elkalandoztam… Minél lejjebb hatolok a kéreg alá, annál bizarrabb kép fogad. Valami vezérlőközpontféle: masinák, kapcsolókarok és egyéb kütyük. Szerencsétlenek, biztos nagyon büszkék voltak rá. Az Univerzum urainak hitték magukat. Holott azok mi vagyunk. Most végre szerves élet nyomaira bukkanok. Ennek az öngyilkos bolygónak a lakóit a helyemben most valamiféle szent érzés kerítené hatalmába. Bennem ez a felfedezés csupán a velem született kutatási ösztönt stimulálja. Hm. Egyre különösebb. Nyilván innen irányították az energiaellátásukat. Energia: íztelen, szagtalan szubsztancia, jómagam is efféléből állok, amivel nem akarom azt mondani, hogy jellegtelen volnék. Most, legnagyobb meglepetésemre, nem tudok jobb szót rá, lépsejtekre bukkanok. A méhek lépéhez hasonlóra. (Méh: államalkotó rovar, mely mézet gyűjt és „családnak” nevezett kolóniákban él. S a többi. Aki nem ismeri a méheket, nem fog sokra menni a jelentésemmel sem.) A lépsejtekben megfulladt egyedek tetemei. Hatalmas alsótesttel rendelkező nőstények. Méhkirálynők. Nőnemű bolygólakó egyedek, korábbi megjelenési formájuktól kissé eltérő külalakkal. Mellettük néhány hímnemű példány teteme, lazának nem nevezhető pózokban. Arcukon döbbenet. Itt-ott kölyökhullák. Furcsa. Különös. Önök nyilván most azt mondják, hogy amint a dolog kezd izgalmassá válni, szűkszavúan és precízen fogalmazok, ahol meg gyarlón magamról ejtek szót, ott elkalandozó és bőbeszédű vagyok. Igazuk van. Az említett csoportokba tartozó egyedekkel kivétel nélkül fulladás végzett: valaki vagy valami – a természet?, a sors?, vétkes fajtársak?, a történelem? – kívülről betapasztotta a cellák kijáratát. Hézag- és pórusmentesen. Műanyag! A fulladás ennél a csaknem agy nélküli fajnál akkor következik be, ha képtelen belélegezni, amire szüksége van a létezéshez. Nem tudtak rést ütni ezen a mestersé-

52

ges anyagon, amit ők maguk hoztak létre. Jellemző. Direkt törhetetlenre csinálták. Mármint az ő fogalmaik szerint. Kimúltak egytől egyig. Végre vannak hulláim! Minden jel arra vall, hogy a főnökök együtt laktak ezekkel az anyákkal. Furcsa módja egy anya elpusztításának! Hol itt a tisztelet? Szegény jószágok ezzel a sok csővel! (Nyilván az emésztéshez kellenek: gyógyszerek, tápanyagok s a többi.) Nem lehetett túl változatos életük. Még moziba se mehettek. Ahol főnökök vannak, ott a feljegyzések sincsenek messze. Tapasztalati tény. Muszáj folyton valamit feljegyezniük, és azt hiszik, ezek az irományok érdemesek arra, hogy túléljék őket. Dokumentumaikat rendszerint feltörhetetlen (szerintük) tárolókban rekesztik el. Úgy tűnik, ez valami ősi késztetés. Lám, máris itt van egy ilyen tároló. Amúgy szintén műanyag. Ugyanaz, ami megölte őket. Pikáns történet… Lássuk, mi hámozható ki ebből a leletből. Idézem a szöveg elejét: Amikor 35 milliárdnyian lettünk, az energia-előállítás hagyományos módszerei már nem tudtak lépést tartani a rohamosan növekvő energiaszükséglettel, részben azért, mert a nyersanyaghiányból adódóan kénytelenek voltunk az ipari alapanyagok jó részét tekintélyes mennyiségű termikus és elektromos energia felhasználásával szintetikus úton előállítani, részben pedig azért, mert a hagyományos agrártechikai eszközökkel már régóta nem biztosítható élelmiszerellátás fokozódó mértékben a nagy energiaigényű művi eljárásokra épült. A gigantikussá növekedett szükségletek kielégítésére tehát nem láttunk más megoldást, mint áttérést arra a technológiára, melynek alapját a néhány évvel korábban felfedezett Miller-effektus képezte. Ez az effektus lehetővé tette, hogy anyag–antianyag konverzió révén kellő mennyiségű elektromos energiát generáljunk. Az eljárásnak egy tisztázatlan bökkenője, az úgynevezett „Miller-féle energiatorlasz” heves vitát váltott ki tudósaink körében. Nem tudtuk ugyanis megnyugtatóan kizárni annak a lehetőségét, hogy hirtelen és kontrollálhatatlanul hatalmas mennyiségű energia szabaduljon fel. Ha rendkívül csekély mértékben is, de megvolt rá az esély, hogy az átalakulási folyamat túllépi a kritikus határértéket, s ezzel kicsúszik az ellenőrzésünk alól. Tisztán láttuk, milyen kockázattal járhat ez: a konverziós térben található összes anyag egy csapásra energiává alakul. Nekünk, tudósoknak meg kellett vívnunk a magunk belső harcát, s ezt sikeresen meg is tettük. Úgy láttuk, nincs más kiút: alkalmaznunk kell e maradéktalanul még nem kiérlelt technológiát. Egyszersmind megtaláltuk a módját annak is, hogyan tartsuk huzamosan sakkban a Föld lakosságát. Úgy adódott, hogy a sakkból egyik napról a másikra matt lett. Államaink példátlan gazdasági összefogásával és technikai erőfeszítésével sikerült húsz év alatt kiépíteni az Arktiszon egy olyan energiaellátó központot, mely három egymástól függetlenül működő Miller-reaktorból állt (azért a mágneses Északi-sarkon, hogy kiküszöböljük a torlaszeffektust). A reaktorokat stabil biztonsági sáv választotta el egymástól. A mindenre kiterjedő monitoring- és energiaelosztó rendszert egy kétszáz emeletes föld alatti bázison helyeztük el, mely – szintén biztonsági okokból – a reaktoroktól légvonalban 700 km távolságra épült.

53

A föld alatti vezérlőközpontot a következőképpen rendeztük be: a rendkívüli komplexitású adatfeldolgozó rendszerek az alsó szinteken kaptak helyet. A karbantartást és monitorozást egy kétszázötven fős, technikusokból, karbantartókból és egészségügyi személyzetből álló team végezte. Családtagjaik a néhány emelettel följebb található lakóhelyiségeket vehették birtokba. Közbevetés a részemről: Aha. Tehát már van nevük a hulláknak. Elképzelem e kicsiny, védtelen fehérjetestecskékkel bíró lényeket, amint energiát termelnek, hogy lehessen belőlük valami, ami aztán persze mégsem lett... Mert jött a vég. De csak a nőstényeket és a kölyköket érte utol. Az energiaellátás specialistáit nem. Ügyesen megoldották, el kell ismerni. De olvassuk csak tovább: A valószínűtlen esemény, azaz a katasztrófa, sajnos bekövetkezett. 35 milliárd fogyasztó energiaszolgáltatási programja helyett már csak egy viszonylag kis létszámú (kezdetben nem is sejtettük, mennyire kis létszámú) és exkluzív személyi állomány energiaellátását kellett megszerveznünk. Bolygónk összes lakóján kívül, akik a katasztrófa időpontjában a felszínen tartózkodtak, monitoraink tanúsága szerint gőzzé vált a sarki jégsapka is. Ám pillanatnyilag még ez volt a legkisebb probléma. Nagyobb gondot jelentett néhány egyszerű szerves vegyület a felsőbb emeleteken, asszonyaink és gyermekeink személyében, akikről először is ki kellett derítenünk, hogy megtartották-e eredeti formájukat, vagy sem. Nem tartották meg, illetve csak részben. Javarészt visszavonhatatlanul odalettek, és ki kellett őket selejtezni. Mindez azt jelentette, hogy a fajfenntartás kérdése problematikussá vált. Az ilyenfélék számára nyilvánvalóan elviselhetetlen gondolat, hogy esetleg kihalnak, és nem folytathatják tovább őrültségeiket. Feljebb merészkedtek tehát, és megnézték, maradtak-e használható nőstények. A nőstényeket megtalálták ugyan, csakhogy igen megviselt állapotban. Olvassák csak: Az életben maradt asszonyokat (valamennyi súlyosan sokkos állapotban volt!) levittük az alsó szintekre. A gyerekek közül egy sem élte túl a katasztrófát. Miután az egészségügyi állomáson elvégeztük a szükséges teszteket, a következő megállapításra jutottunk: a kétszáz nőből, akik a felső helyiségekben tartózkodtak, ötven élte túl az eseményt. Meglepően kerek szám. A természet szeszélye, nyilván. Két évbe telt, mire úrrá lettünk a helyzeten. Pszichés kondíciónkról dióhéjban csak annyit: az első években hozzá kellett szoknunk, hogy nincs csillagos ég a fejünk fölött, illetőleg ha van, akkor sem nézegethetjük, tekintettel a felszín szennyezettségére; továbbá: erkölcsi érzékünknek semmi hasznát nem vesszük, mivel nincs, akihez természetes morális kvalitásainkat mérhetnénk; végül itt van a nyakunkon egy rakás nő, akikkel kezdenünk kellene valamit. Mi, a megsemmisült külvilágtól elszigetelt tudóskolónia nevet adtunk magunknak: Terrana 2. Mérleget vontunk: az ötven túlélő asszony közül tíz eleve szülésre képtelen volt. A többiek is csak elvétve hoztak világra életképes gyermeket, ráadásul idővel az asszonyok többsége belehalt az elszenvedett sérülésekbe. Végül mindössze nyolc szülőképes és tíz szülőképtelen nőnk maradt. A szülőképesek mindazonáltal nem azt és nem úgy szültek, amit és ahogy eszükbe jutott: háromhavonként lebabáztak. Nyilvánvalóan képtelenek voltak három hónapon túl megtartani magzataikat. Évente négy gyerek világrahozatalával (az

54

eddigi egy helyett) teljesítőképességük határán jártak, kísérleteink ezt ékesen bizonyították. Annak érdekében tehát, hogy szülőképes asszonyaink erőfeszítése ne vesszen kárba, az extrém koraszülöttek számára megfelelő inkubátorokat kellett alkotnunk. E speciális szakterületen járatlan orvosainknak össze kellett szedniük minden tudásukat. Az embriókat mesterséges méhekben tartottuk életben. Aki valaha olvassa ezeket a sorokat, beláthatja, nem mindennapi technikai és erkölcsi teljesítmény volt ez a részünkről. Végül egy átmeneti periódust követően, melyben a halálozási arány igen magas volt, sikerült elérnünk a kívánt eredményt. Meg kell említenem még, hogy a gyermekek különös módon egytől egyig kizárólag hímneműek voltak. Fiúk. Ami normális esetben az apai büszkeség forrása, a mi bizonytalan helyzetünkben nem volt éppen praktikusnak mondható. Hogyan szaporodjunk? Vajon nem ítéltettünk kihalásra? Ami a tíz szülésre képtelen nőt illeti, megállapodtunk abban, hogy a kolónián élő kétszázötven férfi nemi objektumként használja őket. Igénybevételükre egy lehetőleg igazságos órarendet állítottunk össze, mégpedig a köztük és köztünk esetlegesen fellelhető családi kötelékek figyelmen kívül hagyásával. Hangsúlyozni szeretném, hogy a mi magas szellemi és erkölcsi színvonalunkon ez az elvonatkoztatás minden további nélkül megengedhető volt. A szülésre képtelen nőket „hetiknek” neveztük az ókori hetérák után. A szülőképesek voltak az „utik” (az uterusból). Csúcstechnizált társadalmunknak minden körülmények között életben kellett maradnia – az emberiség érdekében, melynek egykor legkiválóbb példányai voltunk, s immár utolsó képviselőivé lettünk. Ez aztán izgalmas. Meghatóan primitív gondolkodás, de azért csakugyan érdekes. Én magam személyesen mindig is sajnáltam, hogy nekünk, akik minden ismeret birtokában vagyunk, és képesek vagyunk tetszés szerint bármilyen alakot felvenni, szóval nekünk, kicsiny, de energikus bolygónk lakóinak aligha lesz valaha is alkalmunk ilyen konfliktusok kezelésére. Átugranék most a poszthumán bölcselkedés néhány passzusán, amellyel nyilvánvalóan cselekedeteiket akarták igazolni, s csak a leglényegesebb tartalmi elemekre szorítkozom. A fiúkat „társadalmasították” (idézet!), azaz közös tulajdonba vették, függetlenül nemzőjük kilététől, mely amúgy sem volt megállapítható. Egyetlen esetben sem: a spermát névtelenül szolgáltatták. A gyerekek nem húzták-vonták-ráncigálták anyjuk szoknyáját, egyszerűen kicsusszantak az anyaméhből, és becsusszantak az inkubátorba. Anyakímélő és teljesítményközpontú eljárás. Ám idővel nem elégedtek meg azzal, hogy kizárólag fiaik szülessenek. Nem. Céljaik közt immár nőnemű utódok létrehozása szerepelt: lányoké. Úgy gondolták, ha a férfi a leves, akkor a nő benne a só. Márpedig a sótlan leves hosszú távon élvezhetetlen. Nem elégedhettek meg azzal, hogy társadalmuk kizárólag férfiakból álljon, akik uralmuk alá hajtják a világot, nőkre is szükség volt, akik kellemessé tették ezt a világot, s akiket a férfiak ugyancsak uralmuk alá hajthatnak. Hiába, fejlődni akartak. Micsoda lépés az energiakutatástól a genetikáig! Mindazonáltal egy bökkenőt kezdettől fogva világosan láttak. Erre még az ő intelligenciájukból is futotta. Egy genetikai szempontból válogatott fiakból és

55

lányokból álló társadalomnak előbb-utóbb terhére lennének ők, a tudósok, e társadalom reszketeggé vénült létrehozói. A fiak messze túlszárnyalják majd atyáikat, sőt eljöhet az idő, amikor likvidálják őket. A hely ugyanis nagy kincs e parányi szigeten. A méhkirálynőket tehát lépsejtekbe zárták, mesterségesen felügyelték, táplálták és termékenyítették meg. Háromhavonta egy-egy új baba! Maximális hatásfok, minimális üzemanyag-felhasználás mellett. Gondolkodás nullára redukálva, altesti funkciók csúcsra járatva. Lánygyermekeket az újonnan kifejlesztet enzimvezérléstől reméltek. Az inspiratív regenerálódás érdekében a jelek szerint a hetik ölében frissültek fel, akik szintén társadalmi tulajdont képeztek. A nőstények egyik csoportja a szaporodást, másik a felüdülést szolgálta. Mindenkinek a magáét, a hímeknek azonban mindent! Méhkirályok! Az utiktól távol tartottak minden bántó és barátságtalan gondolatot, nehogy bármi is hátráltassa a boldog gyerekszülést. De lássuk tovább a feljegyzést: A katasztrófa utáni viszonylag konszolidált időszakban különös jelenségre lettünk figyelmesek. A számítógép meglepő diagnózist állított fel. Meg kellett állapítanunk, hogy az utolsó fél évben – feltételezhetően az enzimvezérléssel kapcsolatos kísérletek következményeként – nem mutatkozott romlás az utik sejtanyagcseréjében. Érthetetlen módon egész sor olyan anyagcseretermék bomlott le, melyek felhalmozódása normális esetben a sejtmembrán érzékenységének csökkenését, s ezáltal a sejt elöregedését okozza. Nem jöttünk volna rá erre olyan hamar, ha néhány homoszexuális kutató, akik szabadidejüket az utik obszerválásával töltötték, nem figyelt volna fel arra, hogy az utik a rendkívül gyakori szülések ellenére is meglepően frissnek mutatkoznak, sőt mintha kissé meg is fiatalodtak volna. Az ok aligha lehetett az őket doppingoló anyai boldogság, hiszen a nyugtatók miatt állandóan szenderegtek. Akkor hát mi rejlett e jelenség hátterében? Vizsgálati eredményeinket ismételten leellenőriztük. Igen. Az ok csakis az enzimvezérlés lehetett, mely a biológiai monitoring- és vezérlőegységen belül is külön egységet képezett. Ezzel egészen új perspektívák nyíltak előttünk. Legyőztük az öregedés rémét. Annyit hozzáfűzhetünk, hogy az öregedés legyőzése számukra magától értetődően testi funkcióik és intelligenciájuk (mármint amit ők annak tartottak) tartós fennmaradását jelentette. Ez volt az egyetlen dolog, amiben fantáziát láttak. Az itt következő számkavalkád lényegében arról tanúskodik, hogy fizikai élettartamuk négyszeres-ötszörös meghosszabbodásával számolhattak. Ami szép, az szép. Ahhoz képest, hogy dilettánsok, egész tűrhető eredmény, ezt el kell ismerni. Önmagukon végrehajtott kísérleteik kivétel nélkül sikeresnek bizonyultak. Halhatatlanság. Primitív fajok és kultúrák ősrégi álma. Ennek a nagyon is fejlődőképesnek tűnő fajnak az agyán mindenesetre azonnal átvillantak az első kételyek. De csak olvassák saját szemükkel, és alkossanak maguknak tárgyilagos képet: Miután az öröm első hulláma lecsengett, és számos gondot megoldottnak tekinthettünk, kiderült, hogy előállt néhány új probléma. Tudtuk, elegendő időnk

56

van arra, hogy biológiai kísérleteinket tökéletesítsük és előrelépéseket tegyünk, ugyanakkor felmerült a kérdés: Mit tegyen egy királyságban élő, minden technológiai hatalmat és technológiai tudást, ráadásul a félig-meddig-halhatatlanságot is birtokló társadalom a fiaival? A felnövekvő nemzedékek egyszer talán megkérdőjelezik az uralmunkat. Egyhamar nem leszünk lehiggadt aggastyánok, akik fogatlanul nyammogva, az öregkor jámbor bölcsességével telve beavatnák utódaikat a tudásukba. Bennünket nem fognak szenilis és elmeszesedett állapotban ózon- vagy oxigénkamrákba küldeni. Nem. Mi intellektusunk és tudásunk teljében lévő férfiak maradunk. Mit tegyünk a fiatalabb konkurencia ellen? Erre kerestük a választ. Tippelhetek? Ez a dekadens népség természetesen meg fogja ölni saját fiait, ez előre látható. És így is lett. Mindazonáltal nem egyszerűen lemészárolta őket, mint a csirkéket (fogyasztásra alkalmas egykori háziállatok), hanem kidolgozott – itt áll fehéren feketén! – egy rafinált válogatási eljárást tesztkérdésekkel, s a többivel. Úgy tűnik, az utódok közül csak a közepes képességűeket kívánták megtartani. Számítógép-kezelőknek, szülőgépkezelőknek, inkubátorkezelőknek. Igavonó barmoknak. Kétkezi segédmunkásoknak, akiket ők, amint az történelmükből is kiderül, mindig nagyon lenéztek. Jómagam mint egy olyan nép képviselője, mely semmiféle manuális munka végzésére nem kényszerül (ami azt illeti, nincs is „kezünk” vagy ami ahhoz hasonló lenne), sajnos nem tudom magam beleképzelni a helyzetükbe. Úgyhogy lépjünk tovább! A válogatáshoz fejlődéspszichológusaik nyilvánvalóan a tizenkét éves kort látták a legmegfelelőbbnek. A tudományos pontossággal kiválasztott középszerűeket dolgozóként beiskolázták, a maradékot (túl butákat vagy túl okosakat, kit ezért, kit azért) nyomban likvidálták, hogy mint élő szervbankok és hormonforrások gazdáikat állandóan friss vesékkel, májakkal, végtagokkal és hasonló javakkal lássák el. Jó ötlet. Minimális anyagveszteség, nulla kilökődés, első osztályú szervek, nagyfokú szövet-tolerancia (rokonság!) stb. A kiöregedett rabszolgákra (persze őket, ez csak logikus, nem tették halhatatlanná enzimekkel) ugyancsak az azonnali és biztos megsemmisítés várt. Hisz volt belőlük elég. A fiak természetesen nem férhettek hozzá semmilyen információhoz. A tudás – mint tudjuk – hatalom. Ezért jobb a nem tudás. A szervdonorok és a csak később likvidáltak fiatalabb éveikben közreműködhettek a nagy mű felépítésében, jegyzi meg a dokumentum leplezetlen büszkeséggel. A teljesség kedvéért, s hogy ne vessenek a szememre tudománytalanságot, íme, közlöm a végeredményt: A nyolcvan indulóból negyvennégy maradt állva. Harminchat eredménye negatív volt. Közülük öten túl magas intelligenciájuk miatt buktak meg. A tűréshatárokon belül maradt negyvennégy fiú halaszthatatlanul be lett iskolázva, kiki a maga jól körülírt, személyre szóló feladatának elsajátítása érdekében. Egészségügyi állomásunk megtelt potenciális szervdonorokkal és két lábon járó enzimbankokkal. Orvosaink így eleven mintákon végzett kísérletekkel bővíthették ismereteiket, s nem csekély előrehaladást értek el, ami végső soron megint csak a köz javát szolgálta, köz alatt értve minket és asszonyainkat. Nem elegendő csupán közösséget alkotni, közösségi szellemmel is kell rendelkezni. Az általunk kitenyésztett abszolút középszerűek szerény felemelkedési lehetőségéről

57

kizárólag mi döntöttünk. Hozzá kell tennem egyébként, hogy az öt szuperintelligens és lefagyasztásra szánt jelölt egytől egyig szembeszegült a sorsával. Alighanem megsejtettek valamit. Ez kissé kínosan érintett valamennyiünket, de hát nekünk is jócskán volt mit tanulnunk. Kolóniánk szociológiai kutatásai igen rövid múltra tekintettek vissza. Méhállamunk (ha élhetek ezzel a szellemes hasonlattal) lassanként leküzdötte gyermekbetegségeit, s szerénység nélkül állíthatom, hogy a legapróbb részletekig meg lett szervezve. Mindent összevéve boldogok vagyunk, hogy a szervezés és közigazgatás nyűgétől megszabadulva, ügyes-bajos dolgaink intézését fiainkra bízhattuk. Végtére nem árt, ha az ifjúság idejében megtanulja, mi is az, felelősséget vállalni. Még akkor is, ha közülük néhány – mint az bízvást elmondható – idő előtt megszabadult a testével kapcsolatos felelősség terhétől. Roppant vicces, öregem! Jól érzem én, hogy saját stílusodban gyönyörködsz? Természetesen a fent ecsetelt események miatt a lányok születése már korántsem volt olyan sürgető ügy, mint néhány évvel korábban. Noha, mint itt éppen olvasom, lassan, de biztosan kezdett az idegeikre menni, hogy folyton ugyanazokkal a hetiarcokkal és hetitestekkel van dolguk. Ami végeredményben érthető is. A kérdéshez kapcsolódó reflexiókat inkább átlapozom, mert körüllengi őket valami szennyes kétértelműség, melyből a mi kicsiny, ám tisztán szellemi ethoszú planétánk semmi hasznot nem remélhet. Annál is könnyebb szívvel lapozok át e megjegyzéseken, mert az események közben láthatóan felgyorsultak. Nem akarom tovább csigázni az érdeklődésüket. Tehát: Néhány éves erőfeszítés után az utik „Sterokortikoid CH 1297”-tel való kezelése meghozta a várva várt eredményt: egy lányt! Minden előzetes bejelentés nélkül. Itt az áll, hogy azért történhetett így, mert az addig nagy dózisban adagolt nyugtató mennyisége – nyilván véletlenül – hirtelen csökkent! Mily gyakran szorul primitív kultúrák tudományossága ilyen és hasonló véletlenekre. A rügyekből bimbók fakadtak: lánybimbók! Máskor oly józan krónikásunk képtelen magába fojtani lelkesedését: Megszületett első leánygyermekünk! A Patsy Melville nevet adtuk neki a híres Patsy Melville tiszteletére. Felismertük, hogy immár semmi nem állhatja útját újabb lánygyermekek születésének: egyszerűen csak csökkenteni kell a nyugtatóadagokat. Szeretett utijaink, akiknek nem csekély érdemük volt az örvendetes eseményben, az új adagolás mellékhatásaként nem fértek a bőrükbe, és haladéktalanul gondolkodni kezdtek. Berozsdásodott agytekervényeik gőzerővel dolgoztak. A huszonhetedik generációban tehát sikerült megoldanunk a problémát, amely leginkább foglalkoztatott bennünket. Azok után, hogy a halál szele oly sokáig legyezgette fiainkat, most mintha valamennyiünket meglegyintett volna az élet lehelete! Ha a következő eseményekkel kapcsolatban hangot adhatok személyes véleményemnek, akkor szeretném megjegyezni: érzésem szerint az anyákat hatalmába kerítette a gazdáik iránt érzett állati hála érzése. Úgy tűnik egyre-másra, mintha nem tudnának hova lenni a boldogságtól. Mintha előttük nem is léteztek volna anyák! Megfoghatatlan! Apák és anyák oly mértékben átadták magu-

58

kat a szülői örömöknek, hogy még a feljegyzések folytatásáról is megfeledkeztek. (A tudós fölött, végre, diadalmaskodott az ember!) Igen, jól értették, vége. A feljegyzés ezen a helyen a boldogság ellenszenvesen negédes megnyilvánulásaiba torkollik, éppen ezért nem is idézek belőlük. Mi történt? Amott megfulladt anyák, megfulladt férfiak (nyilván a királyok, a korukról erre lehet következtetni), rajtuk kívül senki más. Minden néptelen, elhagyatott. Hová lettek a többiek? Mi történt hát? Szerencse vagy szerencsétlenség? Belátás vagy kilátástalanság? Valami malőr? Egy energiavételnyi szünet után, amelyre még a magunkfajtának is szüksége van, s minthogy más tennivalóm itt már nincs, csupán a szokásos és unalmas rutinműveletek elvégzése (szövetmintavétel, molekulastruktúra-analízis, adatok kiértékelése s a többi, s a többi), felmegyek ennek a kicsi, noha túlságosan is vakmerő bolygónak a felszínére. Idefent máris rálelek a titok nyitjára: a megoldás nem is olyan nehéz. Mindenekelőtt szemlét tartok, bejárom a terepet (jópofák ezek a nyúlványok, amit ők lábnak neveznek!). Nemsokára rájuk bukkanok: a maradék! A kicsi, boldogtalan tudóskolónia maradéka. A Terrana 2 örökösei. Néhány idősebb asszony, akiknek külsejéről csak annyit, hogy nem keltenek különösebben vonzó benyomást, néhány naiv ábrázatú fiatalember, akiknek leírását, ha megengedik, szintén mellőzném (az az érzésem, rosszul érintené őket, ha tudomást szereznének az elemzésemről), valamint pár kisgyerek, hím- és nőneműek egyaránt. Egészségeseknek látszanak. Úgy tetszik, az esztendők múltával csökkent a felszíni méreganyag-koncentráció, s ezzel a bolygó ismét lakhatóvá vált. Erre csupán a túlélők megfelelő egészségi állapotából következtetek, mert én az ilyesmit nem érzékelem, tehát a következtetést sem tudnám minden további nélkül levonni. Előadom nekik a logisztikusaink által ilyen esetekre kidolgozott szöveget (a szokásos hazugság). Mit kezdenének azzal, ha bevallanám, hogy kizárólag energiából vagyok? Ha nem tévedek, „földet művelnek”. Legalábbis, úgy látom, megpróbálkoznak vele. Takaros kis ágyások. Jól van, csak vissza a gyökerekhez. Mintha mi sem történt volna. Mi, akik látjuk a nagy összefüggéseket, ezt már az elején megjósoltuk volna nektek. – Kik vagytok? – teszem fel álnaivan a kérdést. S akkor most újra végig kell hallgatnom az egész históriát, méghozzá – eléggé el nem ítélhető módon – individuális szemszögből. Ez az ő történelmük, mondják, és ez le is van jegyezve. Ahol fény van, ott árnyék is van. A méhkirályok éveken át sütkéreztek a fényben, s most árnyékká váltak maguk is. Stratégiai okokból sajnos az anyákat is meg kellett ölni: a lányszülés ünnepe először terelte együvé az apákat és az anyákat, így könnyen ártalmatlanná lehetett tenni őket. Kiderül, hogy ezek az idősebb nőneműek nem mások, mint az egykori hetik. Ők szolgálnak nekem a cselekménysor hiányzó láncszemével, bár most már

59

magamtól is rájövök: A királyok még javában kótyagosnak tartották őket, amikor ők már rég visszanyerték a gondolkodási képességüket, alighanem a biokatalizátorok, ama primitív fehérjeképződmények révén, melyek ezek szerint mégiscsak betöltötték rendeltetésüket. Ezt azonban sohasem kötötték uraik és parancsolóik orrára, sejtvén, hogy ez egyszer még jól jöhet nekik. És így is lett. Ahogy a méhkirályok lassan megcsömörlöttek a hetik unalomig ismert arcától, úgy ébredt bennük is gyűlölet a királyokkal szemben, nem is akármilyen. Tapasztalatom szerint az alattvalóknak mindig több okuk van gyűlölni, mint uraiknak. A királyok egykor, réges-régen, elhibázott energiapolitikájukkal megölték a hetik gyermekeit, s most szamárként bőgtek örömükben, hogy képesek létrehozni nőnemű utódokat. Mihelyt a boldogtalan Patsy Melville világra jött (egyébként életben maradt, az inkubátorkezelő rabszolgák azonnal gondjaikba vették), abban a pillanatban tudták, hogy ütött utolsó órájuk, hisz pótolhatók, lecserélhetők, mint a válogatáson elbukott fiak és a kiöregedett rabszolgák. Amint a királyok új, friss nemi objektumokat tudtak fabrikálni saját szórakoztatásukra, a hetik napjai meg voltak számlálva. Tehát cselekedniük kellett. Első teendőjük az volt, hogy felnyitották a rabszolgák szemét: rádöbbentették őket méltatlan helyzetükre és minden információt megadtak nekik, amit elöljáróik mindaddig féltékenyen megtagadtak tőlük. Tapasztalatom szerint azoktól, akiket alávetettekké akarnak tenni, mindig megtagadják a tudáshoz való hozzáférést. A rabszolgafiak segítségével azután sor került a királyok és anyák megölésére. Az anyákat a királyok dédelgetett kreatúráinak tekintették, megsemmisítésüket pedig bocsánatos bűnnek. Ahol fény van, ott árnyék is van. Ők zárták le a lépsejteket műanyaggal, ugyanazzal a masszával, amelyből maguk a lépsejtek készültek, s amely – az ő fogalmaik szerint – törhetetlen és léghatlan. Az eredmény: fulladás. Így jött létre hát a kolónia lakóinak többségéből a túlélők népes csoportja. Különben ez is megfelel az általános tapasztalatnak: mindig egy kisebb csoport az, amely álnok leleménnyel maga alá veti az őt létszámban messze meghaladó többséget. Ahogy látom, azok a lények, akiket a nemük alapján ért hátrányos megkülönböztetés, cselekvőképes egységet alkotnak azokkal, akiket munkafeltételeik alapján ért hátrányos megkülönböztetés. Összefogásuk érett szociális teljesítmény! Azután megindultak fölfelé. A rabszolgafiak még sohasem jártak odafent. Amikor kiléptek a felszínre, szinte megbénította őket a látvány: kietlen pusztaság, amerre a szem ellát. Az ilyesmitől könnyen padlót fog az ember! Elhatározták, hogy újra építeni fognak a bolygón. Remélhetőleg, ezúttal valami nemeset! De azért: jobb, ha nem árulom el nekik, miből vagyok. A végén még itt fognak generátornak vagy turbinának vagy mi a csudának. Ezektől minden kitelik. MAGYAR ISTVÁN fordítása

60

CLAUDE ROY

Soroló az állatokról, melyek jól érzik magukat a bőrükben Richard és Jacqueline Heydnek 

Bizony minden madár madárnál madarabb A mókus szakmája kitűnő mókusa Lóbőrben a lovak holtbiztosan lovak A gyíklét mindegyik trükkjét tudja a gyík Macskairha egész macskákat körbefog Róka egy éven át róka meg nem inog S akár vízben a hal élnek vízben halak  Én viszont elveszek szétfoszlok összeállok s nem vagyok bizonyos abban, hogy ki vagyok.

Ne tegye le Ha magamat felhívom mindig más veszi fel Senkinek nincsen otthon s mindig nemmel felel  Sosem érti nevem címem se pontosan Megismételtetem nem stimmel sehogyan  Visszhangosan beszél szava kavarodik nem több a semminél alig ért valamit  Buta mint puszta hang amely zeng egyre zeng körül fagy sivatag leteszi csöngetem  Én vagyok az halló a vonalban ki van Másik én hallható nem én bár éppolyan  Mindig más veszi fel más vagy épp senki sem.

61

Az árnyék  Az árnyék próbál hasonlítani arra, kihez társul szegődött, de nem sikerül teljesen, folyton elölről kezdheti. Árnyékszakma, árnyékszakma, kutya mesterség, mondhatom, fárad, majdnem összeesik, töri magát, majd’ megszakad. Árnyékszakma, árnyék útja, az élet nem játék neki.  Hej, de örült neki az árnyam, ha tengerparton járhatott. De amint a vízben vagyok, elenyészik szegény legott, vergődik egyre nyöszörögve, akár eltévedt kisgyerek. Gyere, gyere ki a homokra, kiabálja hűséges árnyam, ide mellém visszagyere, ne menj el, maradj itt örökre.  Jóval gyengébb, mint én vagyok, néha elvész útközben is, bozótosba gabalyodik gyapjúszöszei hullanak, térdét horzsolja néhanap, patakokba fullad bele és este tájban didereg, szürke felhők láttán remeg. Árnyékszakma, árnyék útja, árnyékom elfáradt nagyon.

A bezárt ablak  A bezárt ablak is visszatükrözteti a világot melyet odabentről kizár fel-alá csörtető járókelőket és eget mely szünetet nem tarthat mindig ég szemben a házat is melyet kövek tetők falak és háznyi súly rabláncon tartanak. 

62

A bezárt ablak ó nem nagyon biztos abban vajon az-e ami és látja-e amit lát A bezárt ablak itt időnként hátranéz benti éjnek ad át nappali híreket benti melegnek a kinti fagyról mesél  A bezárt ablak itt lassan gondolkodik bús bamba bujdosó bejárják képzetek vágya megtartani megőrizni magának (csak egyetlen futó pillanatra akár) macskát vagy gyereket ki utcán arra jár s átkel víz felszínén rajta nyomot se hagy.

A kérdezősködő  Messze, elrejtve a forrongó testburokba, hol dzsungelt sző a vér, sötétet az erek, a kérdezősködő ténfereg topogva: tudni vágyna, hová tűnnek az emberek.  A halott, ki leszek, csodálkozik, hogy él, hogy térdén macska ül, és dorombol csak úgy, hogy túl tágas az ég, hogy szemtelen a szél, szilfát tépáz vadul, majd lenyugszik, csak úgy.  A vörös ló minek? A zöld fenyő minek? Minek ez a pasas, ki összeadogat, kiszámol egy napot, két harkályt, négy ebet, számolgat ujjain, találgat napra nap.  Számolgat ujjain, spekulál komoran, s közben nem kérdezi, mi értelme, ugye, létet kergetni itt, számokat, álmokat, élni ember gyanánt, kit nem hívtak ide.

Az idő Buta, mint egy motor, mint a tizenkettes sorok, caplat, izeg-mozog az idő, gyalogol. Nem bírja egy helyen, verset sző, kujtorog, selyemhernyó-utat a nyálából sodor.   Az idő rá nem ér idejét vesztegetni, élőt, élettelent ő szépnek sose lát. Mindig sok dolga van, s ha néha csetlik-botlik, hozza az idejét, azonnal megy tovább.  Létrán kapaszkodom a főtéren, hajnalban, kedves és álmatag időtöltésem ő,

63

kettős testünk hevén heverészünk tikkadtan, nem halljuk, hol kopog a facipős idő.  Pedig nem messze jár, ostobán, mint patak, tőle lüktet a szív s a vér, e buta tó, ő jártat most suta versemben lábakat, buta, akár a rím, ha kiszámítható. LACKFI JÁNOS fordításai

Falu az Elburz hegységben

ALAI

Szélfútta legelő

Száraz, hideg szél fújt vadul az arcukba. Földre döntötte az őszi fagytól megsárgult füvet. Amint a szélroham enyhült és a fű fölegyenesedett, rögtön egy újabb áramlat söpörte végig. Ide-oda hajlítgatta a fűszálakat. A hajladozástól a fű kevés nedvessége elpárolgott, zöldje megfakult. A szél egyre élesebben süvített. A száraz füvet felkapta, s fölröpítette az égbe. Meredek hegyi út vezetett fel a láthatárt betöltő hegygerincre. Két ember haladt a szélben, mozogni is alig bírtak. Hiába próbálkoztak akár egy lépéssel is. Kimerült lovaik moccanni sem tudtak. A lókereskedőknek nem volt ostoruk, nem volt mivel ösztökélni a lovakat, kantárszáron vezették őket. – Álljunk meg – mondta a hosszú hajú férfi. – Jó – válaszolt a borotvált fejű. Leoldozták a csomagokat a lovakról, s térdmagasságban, kör alakban elrendezték. A szél minduntalan lefújta a borotvált fejű rókabőr sapkáját. Föltette újra, de a szél ismét lefújta. Végül begyúrta juhbőr köntösébe. A két ember facölöpöket nyomott a földbe, majd kövekkel beverték, átfűzték a kantárszárat a cölöpök tetején lévő fémgyűrűn, s odakötötték a lovakat, minden cölöphöz egyet. Lovaik így egy második, nagyobb kört formáltak a csomagok körül. Csak ekkor észlelte a borotvált fejű férfi, hogy a hideg szél a fejbőrét mardossa. Hosszan, jó erősen dörzsölte a feje búbját, közben egy buddhista mantrát mormolt. Szakálla remegett a szélben. A hosszú hajú férfi kék gyapjúsapkát viselt, lelógó karimával, fülvédője lehúzva, s szorosan megkötve az álla alatt. A borotvált fejű férfi csöndben figyelte, társa mennyire elégedett, mint mindig, a gyapjúsapkájával meg a hosszú hajával. – Hé! – kiáltotta a hosszú hajú férfi borotvált fejű társának. – Szerzetes! Gyere, rakjunk tüzet! – Tüzet? – mordult fel a szerzetes. – Ebben a szélben az egész hegyet felgyújtanád, s mindegyikünk megsülne… – kezét hirtelen a szája elé kapta, de a baljóslatú szavak már kint voltak. A szél hirtelen süvítésétől libabőrös lett, s összeszorult a szíve. A hosszú hajú férfi, mint rendesen, most sem vette komolyan a szerzetes aggodalmaskodását. – Akkor majd először téged sütlek meg és megeszlek! – kapott a szájával a szerzetes felé.

65

– Ó, Amitábha Buddha,1 vétkeztem. – Jaj! Vétkeztél! – utánozta gúnyosan a hosszú hajú férfi. A lovak felhorkantak, majd lecsendesedtek. A csomagok és a lovak gyűrűjén belül a szél gyengébb volt, mint kívül. A levegőben örvénylő száraz fűszálak és levelek a nyugalom e körébe szállingóztak alá. A két ember lótuszülésben ült, hátukat a csomagoknak támasztották, fejüket behúzták juhbőr köntösükbe. A köntösben még nagyobb volt a nyugalom. Csend – a legerősebb védelem a természet erőivel szemben. Az ég sötét volt. A szél szürke felhőket szaggatott le a földre. Mintha az egész világ az őskáoszba esett volna vissza. A lejtőn a lovak az ég felé emelték fejüket, mozdulatlanul álltak, mint a sziklák, mint a hegyi szellemek, s a szívük mélyéből nyerítettek. Ha egy sas felröpült volna ebben a szélben, a fekete, fehér és vörös lovakat nyíló virágkoszorúnak látta volna a pusztaságban. Egy emberfia sem volt sehol. A két kupec, mint két szikla, melyet sem szél, sem eső nem pusztíthat el. A szél a gondtalanság minden érzését kifújta a fiatal postásból, aki a hegyek között vezette lovát: csodálatosnak tartott költemények úgy kicsusszantak a fejéből, hogy észre se vette. Lova gyeplőjét húzva küszködött a széllel. Ez volt az első útja, nem is képzelte, hogy ilyen lesz az idő. Ez más volt, mint bömbölő motorbiciklin száguldani az országúton, fennhéjázón, ahogy szokta. Az út a faluig, ahol egy kis erődítmény volt, s melyet pár tucatnyian laktak, lóháton oda-vissza két és fél nap. Elege lett a benzingőzből? Vagy az öreg, megmerevedett tagú, ízületi gyulladásos postás szánalmas látványa indította el erre a küzdelmes útra? Talán Whitman valamelyik versének felületes olvasása volt az oka. Erre a gondolatra újból ruganyosabbá váltak a léptei. Whitman gondolatai élesztették fel kitartását és bátorságát. Megpillantott egy kis barlangot, de nem állt meg, erejét megfeszítve haladt tovább. Az ember nem áll meg, megy tovább! Nekifeküdt a szélnek, megrántotta a gyeplőt, s nekiindult, felfelé a hegynek. Fokozatosan kitárult előtte a hegyhát: nem volt előtte semmi, csak vad, hullámzó fűtenger. Kegyetlen szél söpörte végig a földet, semmi nem állíthatta meg, éhes farkasként üvöltött. (De ez csak egy metafora – a fiú még sohasem hallott üvöltő farkast.) Egyre nehezebb lett a járás. Kétségbeesett. Gondolatait egy dologra összpontosította. Minél nehezebben lépett, annál erősebben hajtogatta, hogy nem állhat meg. Bármi történjék is, ne állj meg, mondta az öreg postás. Különben, különben... holnap az aszott ajkad mögül kivillanó fogsorodra kel fel a nap. Aki megtalál majd, azt hiszi, nevetsz. De nem, te leszel megfagyott hulla. A könnyeknél tragikusabb nevetéssel. A fiatalember szemét elárasztották a könnyek, de visszafojtotta. Rosszul venné ki magát a sírás. A lányok szájukat eltakarva nevetnének: haha, ez is férfi? Itt persze nem voltak lányok. Az őskáoszba burkolózott 1 A végtelen fény Buddhája. Távol-Keleten (Kína, Japán, Korea) a legnépszerűbb Buddha, követői azt remélik, hogy Paradicsomában, Sukhávatiban, a Nyugati Tiszta Földön fognak újjászületni haláluk után. A tibetiek körében sokkal népszerűbb Amitábha emanációja, a tibetiek védőistene: Avalokitesvara. (A ford.)

66

hegyormok között haladt. A hegyek felhőbe rejtőztek; mégis menni kellett tovább. A ló lecsüggesztette a fejét, friss lábnyomok kusza labirintusát szimatolta meg. Horkantott s felhúzta lapockáját; mintha valami biztatót talált volna. A fiú megfogta a ló sörényét, fejét a ló nyakához támasztotta, s vonszolta magát tovább. A hegyhát fokozatosan emelkedett, egyre meredekebb és szélesebb lett, a szél is őrültebben rohamozta, mint korábban. A lónak egyre nagyobb erőfeszítésébe került minden lépés. A szél olyan erősen fújt a fiú orrába, hogy alig bírt lélegzetet venni. Repedezett, kicserepesedett ajkáról szivárgó vére az állára dermedt, vörösen. Végül a ló mögé állt, megfogta a farkát, és hagyta, hogy az állat húzza tovább. Lassacskán felért a csúcs közelébe. A fiatal postás kedve a levertségből örvendezésbe csapott át. A szélre gondolt, a lóra és önmagára. A ló farkába kapaszkodva érezte a ló erejét, rugalmasságát; valami kimondhatatlan erő áradt belé az ujjain és tenyerén át az állat testéből. Hát itt volt, védtelenül kitéve magát a szélsöpörte hegyeknek. Átkozott jó ló – dünnyögte. A versének nyersnek kell most lennie, úgy illik majd a tájhoz. Elbámult. A szeme előtt feltáruló csúcs sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Fél kilométernyi szélesen terpeszkedett a végtelenbe a vadul csapkodó fűhullámok palástja alatt. Kétségbeesetten ült le a fűbe. Reményvesztetten, mint a gazdája, a ló is ledőlt, tajték csapott ki a száján. A falu még nagyon messze volt. A fiú rájött, hogy hiba volt a ló farkába kapaszkodva húzatnia fel magát a hegyre, olyan hiba, melyet semmiféle késő bánat nem tehet jóvá. A szélviharban a hosszú emelkedőn felvinni a postástáskát, s közben egy embert is húzni – ez meghaladta a ló erejét. Megmondta az öreg postás, a szája hullavigyorba torzul, még mielőtt holnap meleget ad a nap. Istenem! Hogy ő, a felnőtt férfi, egy lófarokra függessze az életét! A postástáska lefelé csúszott a ló hátáról. A szél megemelte a táska fedelét, az újságokról, levelekről darabkákat tépett ki, papírfecnik örvénylettek, fel az égbe. Hiábavaló lesz az útja! A nyeregtáskához rohant. A hidegtől megmerevedett ujjaival ügyetlenül visszakötözte. Levette motoros szélvédő szemüvegét az övéről, s feltette. Megrántotta a gyeplőszárat. A ló nagy nehezen feltápászkodott. A fiú nagy lendülettel elindult, karjait szorosan a ló nyaka köré fonta. A ló felnyerített, s a fiatalember úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Felnézett. A feje fölött összedőlni készült az égbolt. A szerzetes megmozdította fejét juhbőr köntösében, s kidugta egyik fülét. Az élesen süvítő szél erős morajlássá mélyült. Oldalba bökte a hosszú hajú férfit. – Rosszabb. – Úgy látszik. – Havazni fog – mondta a szerzetes. A hosszú hajú férfi kidugta a fejét, s bólintott: – Valószínűleg – nagyot ásított. – Ki gondolta volna, hogy havazni fog – mondta a szerzetes. – Nem gondoltuk – válaszolt a hosszú hajú férfi, s nyújtózkodott.

67

A szerzetes felhúzta a szemöldökét: – Ma este már nem tudunk lemenni a hegyről. – Gondolod? – Nézz körül! – Hát akkor itt éjszakázunk – válaszolt hűvösen a hosszú hajú férfi –, van szenünk, nem? – kérdezte, hirtelen komolyra váltva. – Van – válaszolt a szerzetes. – Tűzifa? – Igen. – Akkor jó. – A hosszú hajú férfi kibontotta az övén lógó zacskót, kovakövet, fenőacélt és taplót vett ki belőle. Felállt, összegyűjtötte a száraz füvet, amit a szél hordott be a nyeregtáskák körébe, s betette az ingébe. A szerzetes Amitábha Buddha nevét mormolta szakadatlanul. A hosszú hajú férfi ferdén nézett a szerzetesre: – Buddha – huh! Tűz Buddha! – Visszadugta fejét köntöse mélyébe, az átható birkaszagba. Már majdnem elaludt, mikor a szerzetes újra felverte. – Mögöttünk! Egy ember lóval! – Látod? – Nem. Csak érzem… – Csak érzed? …érzed! Tán a halhatatlanok egyikévé imádkoztad magad, hm? – Nem, nem. A postás megy a faluba. Ma kell érkeznie. Nem csoda, hogy olyan érzésem volt, hogy… – Ha! Az az öreg fickó sokkal szívósabb nálad! – Az az öreg más, mint a többiek. Mindig hoz és ad valamit a falusiaknak. A jó tettnek jó a gyümölcse – mondta a szerzetes. – Jó gyümölcs? Ha nem volna más, mint a többiek, nem jönne fel ezekbe a hegyekbe. – Ez is igaz – mondta a szerzetes komoran. A jó tettnek jó a gyümölcse. Ez volt a szerzetes egyetlen hittétele. Hogy ez szilárd volt-e vagy sem, azt nehéz lett volna megmondani, de a hite eddig terjedt. A szerzetes a saját életére gondolt s a hosszú hajú férfi életére, mindkettő teljes ellentmondása volt az ő egyetlen hittételének. De úgy gondolta, jobb úgy tekinteni a tapasztalat véletlenszerű akadályaira, mint rémálom-démonokra, látomásra, képzelődésre, tovaszálló felhőkre, melyek elfedik a látást. Csak a halál valós. Csak a halál ad nyugalmat és békét. – Ez a sors – mondta halkan a szerzetes. – Sors? – Mint az ég. Még ez a hatalmas szél sem tehet ellene semmit. – Ebben az üres világban semmi vagy, s ha meghalsz, még nagyobb semmi leszel – ezekkel a szavakkal a hosszú hajú férfi akaratlanul elárulta csüggedtségét. – De meghalni sem könnyű ám! – mondta a szerzetes. – Ajaj – sóhajtott a hosszú hajú férfi. – Ajaj – sóhajtott a szerzetes. A szerzetes szavai sebeket téptek fel mindkettejük szívében.

68

Ujjait mélyen a ló sörényébe mélyesztve, a fiú érezte, hogy megfeszülnek az állat inai. A ló két rövidet nyerített, fölemelte a fejét, s támolyogva feltápászkodott. Gazdájára pillantott, bizalmasan fújt egyet s elindult. „Aj, aj!”, szaladt ki a fiú száján, megfogta a kantárszárat, s miközben a ló után indult, a szél felkapta pamutkabátja hajtókáját. Előredőlve vonszolta magát, vad tekintettel. Kabátja felemelt hajtókái erős szárnyak voltak, s ő maga kopasz sas, egy szellem… egy névtelen ragadozó madár, aki a hópelyhes levegőben utat vág, szárnyait csapkodja, s kiterjeszti hűséges lovára, a lányok iránt érzett melegségre a szívében, saját fiatalságára s az életigenlésére. Tovább előre. Menni. Mégis verseket szavalt, ami eszébe jutott – ki tudja, miért… a hegy egy hatalmas hal gerince … – Ó! Ezekben a sorokban egy igaz ember ereje van! S ezek egyetlen folytonos tételben fonódtak össze: menni. Halántéka lüktetett, mintha dugattyúk csapódtak volna benne. Rádöbbent önnön zavarodottságára. Hogyan gondolhatta azt, hogy a szíve egy galamb fészke, s a levelek turbékolva röppennek ki majd belőle? A ló újra botladozott, lábai kimerültek, összeesett, s elnyúlt a földön. A fiú leoldotta a postástáskát. Hogyan nyomhat húsz kilót egyheti nemzeti, tartományi és helyi újság s néhány levél? Aztán eszébe jutott. A nyeregtáska alján különféle árucikkek voltak, melyeket az öreg postás szerzett be a boltban néhány falubeli kérésére. Az öreg postás nem akarta rá bízni, s ő most már sajnálta, hogy felajánlotta, ezt is elhozza. Kioldozta a nyereghevedert, lelökte a nyerget, s föllendítette a vállára a postástáskát. A ló újra lábra állt. Fülében élesen csengettek, lüktetett a halántéka. Feketén villant egyre az ég. Milliónyi csillag fénye vibrált rajta. Mégis, támolygott tovább, feje üres volt, gépiesen emelgette a lábait, egyiket a másik után. Amint a szél alábbhagyott, a fiú összeesett. A hópelyhek most ritkábban szállingóztak. A ló is leheveredett. Éhség és szomjúság gyötörte. Nagyra tátotta a száját, hogy ajkaival és nyelve hegyével elkaphassa a hűvös hópelyheket. Zihálása lecsendesedett. Elővette két utolsó gőzölt zsömléjét, nagyot harapott az egyikből, s mohón, egészben lenyelte a falatot. A második falat után abbahagyta az evést, eltűnődött. Esetlenül odakúszott a lóhoz, s kényszerítette, harapdálja a füvet. Darabokra tördelte zsömléjét, s begyömöszölte a ló szájába. a ló megette s úgy látszott, némi erőre kap. Szemei kifényesedtek, s nyalni kezdte a havat. A fiúnak akaratlanul mosoly suhant át az arcán. A ló orrához tette melegedni hideg, megmerevedett kezét, s a szemébe nézett. A szempár csillogott. A fiú könnyeket látott kicsordulni belőle. Meleg mosolya az arcára fagyott. Megpróbált felállni. Az előző pillanat őrült szelét elnyelte a lágyan zizegő hó új világa. Tudta, hogy nem tud felállni. Hogy ez a titokzatos világ ilyen könnyen maga alá gyűrje! Ebben a végtelenül szelíd, mérhetetlen hó-vadonban nem félt a halálra gondolni. Nyugodt volt, úgy érezte, a lova elég erős ahhoz, hogy újra felálljon. Igen, nézd! Lábra állt! De a posta!

69

Kimért mozdulatokkal levetette kabátját, ráterítette a postástáskára, aztán a gyeplőt csuklói köré csavarta, s jó szorosan megkötötte. A lóra bízza magát, hogy az húzza. Az öreg ló tudja a hazavezető utat. Hadd húzza a ló, hadd törjön össze, vagy horzsolódjon le a bőre, addig jó, amíg csuklói a gyeplőhöz vannak kötve. A hó hullott, egyre csak hullott. A hosszú hajú férfi kidugta fejét a köntöséből. A havazás hevesebb lett, csomókban, nagy darabokban szakadt a hó. Az ingébe dugott száraz fű nagy része átázott. A szárazabbakat mélyebbre tolta a ruhája belsejében, majd elővett egy kis üveg pálinkát, s jól meghúzta. A szerzetes szitkozódott köntösében. – Mi van? – kérdezte a hosszú hajú férfi. A szerzetes kidugta fejét. Nem nézett a hosszú hajú férfira, úgy mondta: – Ideérzik a bűze. – Öreg gomba – a hosszú hajú gúnyolódni próbált. Ez sértés volt, amit a négy tisztogatás mozgalom2 idején hallott egy kádertől. A káder valójában „makacs reakciós”-nak, wangunak mondta a kolostor szerzeteseit. De a hosszú hajú férfi nem tudott kínaiul, a wangut úgy értette, hogy yuangu, ami annyit tesz, kerek gomba. Titokban még csodálta is a káder eszét, amiért ilyen találó hasonlatot ötlött ki – a szerzetesek gömbölyű csupasz feje pontosan olyan, mint a kerek gomba! A szerzetes rá se hederített. Guggolva a földnek támaszkodott, s nyögve feltápászkodott. Simává taposta a havat, aztán felemelte köntösét, hogy a hóeséstől megvédje a földet. A hosszú hajú férfi száraz füvet rakott halomba a szerzetes csuhája alá, taplót tett rá, és egy újabb réteg száraz füvet, majd elővette a kovakövet és a fenőacélt. Éppen meggyújtotta a tüzet, mikor a szerzetes hirtelen megfordult. – Maradj nyugton, te szutykos szerzetes! – Egy ló nyerített! – Egy szellem! – A postás volna? – Meglehet – válaszolt a hosszú hajú férfi –, de először gyújtsuk meg a tüzet. Leült és összeütötte a kovakövet és a fenőacélt. Ekkor hosszú, kétségbeesett nyerítés fúródott át a hulló hó sűrű függönyén. – Gyorsan! Mindjárt továbbmennek! – Nem húzták azzal az időt, hogy betakarják a tűzifát, a lovakhoz rohantak, nyeregbe ültek, s kivágtattak a sűrű hófüggönybe. A hó hullott, egyre hullott. A fiatal postás mély álomba zuhant. A hó oly gyöngéden esett, oly könyörtelenül. Pontosan olyan volt, mint egy gyönyörű, de kőszívű lány. A fiú bánatos volt és lehunyta szemét. Egész teste el2 A kulturális forradalmat megelőző években kibontakozott kampány, amely az antiszocialista elemektől szándékozott megtisztítani a politikát, az ideológiát, a szervezeti életet és a gazdaságot. Az ideológiai megtisztítás célpontjai voltak a szerzetesek és a kolostorok is. (A ford.)

70

zsibbadt, megdermedt. Végtelen dermedtség… ez az örökkévalóság? Hát, nem volt semmi különös benne, révület, távol az élettől, távol minden eszményképtől… A ló küzdött, erőlködött, végül megállt. Két rövidet nyerített. Látta, hogy gazdája nem mozdul, orrával megbökdöste a fiú hideg arcát… egy fuvallatnyi meleg lehelet… gazdája erőtlenül elmosolyodott. Meleg. A ló. A búgó motorbicikli is meleg… a napfény villanása a visszapillantó tükörben, ragyogás… Talán… egy lány csókjának melege… ki tudja? Kabátja a postástáskát takarta. De az aranyderes ló, a tűzpiros, nem tud felmelegíteni. Nincs már testem. Nem tudom, hová megyek. „Figyeld, figyeld e végtagokat, piros, fekete, vagy fehér, hús, idegek…” Ez is Whitman. Whitman nem tud megmenteni… A ló nyerítve az égbe repült. Mint a villámlás tündöklő fénye, kettéhasította az eget, meleg eső csillogó cseppjei… a ló felhorgadt, s átható, metsző hangon nyerített… ó, ez a kedves zöld ruhás angyal, a kezét nyújtja és felvisz az égbe… A ló mintha tudta volna, hogy a gazdája nem bír felállni, hozzá ment, hogy a testével védelmezze. A fiú érezte, hogy az arcára már nem hull hó. Egy hópehely… nem… most már tisztán látta… levelek örvénylettek, mint galambok, sipítva csapkodták suhogó szárnyaikat és szétszóródtak a levegőben… A világ valószerűtlenné vált. Az emberek is valószínűtlenek lettek. Üres szó lett élet és halál! A szerzetes ráfeküdt a lóra, amennyire csak lehetett, mindegyre a lova hasába rúgott, akárha dobot vert volna. De a nagy hóban a ló nem tudott gyorsabban haladni. A veríték felhőként párállott a szerzetes feje körül, ettől mulatságosan nézett ki. A szerzetes letörülte az izzadságot a szemöldökéről. – Csapd meg a lovad! – kiáltotta – Csapd meg! – Ne ordíts úgy, mint egy éhes farkas! – szólt rá hűvösen a hosszú hajú férfi. A szíve mélyén tudta, a szerzetes a „halál” szótól jobban retteg, mint a meghalástól. Ő is félt tőle, ezért megvetette magát, de a szerzetest még inkább. Ó, ez a szél, ez a hó… Semmi nesz, sehol egy emberi hang, sehol egy lónyerítés. A csönd volt a valóság. De bármi bukkant volna is fel, egy szempillantás alatt elsöpörte volna a szél meg a hó. – Ne félj – nyugtatta a hosszú hajú a szerzetest. A szerzetes újra letörülte az izzadságot a feje búbjáról és bólintott. Keringtek a gondolatok a fejében, mind a körül az egyetlen szó körül forgott, melyet babonából vagy valódi félelemből kimondani se mert. A hó olyan sűrűn szakadt, hogy nem láttak messzebbre egy sátorhossznál. Az ég, mint egy pici ernyő, minden lépésüket követte. Annyit láttak maguk előtt, mint amennyit egy olajlámpás világít meg. Évekkel ezelőtt megnéztek egy filmet, A fehér hajú lányt. Valahányszor ez a tragikus asszony megjelent, glória fénye vette körül, épp akkora, mint az a fénysátor, amely most körülvette őket. A szerzetes rejtélyesnek tartotta a filmet! Elbűvölten nézte végig, hangtalanul haladtak hazafelé, félúton megállt és hangosan felkiáltott: – Végzet! A hosszú hajú férfi, aki végigitta az egész filmet, azt felelte: – Nem volt az semmi más, csak fény.

71

– Végzet – válaszolta szigorúan a szerzetes. Ami most a szemük elé tárult, az is rejtélyes volt, akár egy látomás – egy aranyderes, mozdulatlan ló az örvénylő hóban, lesunyt fejjel védi testével a gazdáját. Hópelyhek kavarogtak a csöndben. Vastag hótakaró fedte a ló hátát meg az ember lábát is, ami kilógott a ló alól. A két férfi döbbenten bámult. – Ó – majd lesiklottak a nyeregből. Merev mosoly ült a fiú arcán. Ki tudná megmondani, mi volt az utolsó gondolata? A szerzetes nem tudott úrrá lenni reszketésén. – Halott? – Halott, az ülepem – tört ki a hosszú hajú férfi –, eredj, halj meg te! – Elővette a pálinkásüveget, meghúzta, majd kigombolta a fiú ingét, mellére spriccelte a pálinkát, s dörzsölte, egyre gyorsabban dörzsölte. A szerzetes szaporán lesöpörte a havat a fiú lábáról, lehúzta a cipőjét, feltűrte a nadrágját. Kigombolta saját ingét, s a fiú meztelen lábát a hasához szorította. Végre kipirult a fiú melle. A hosszú hajú férfi fülét a fiú mellére tapasztotta, hallgatózott. Örvendező mosolyában a szerzetes is meghallotta a fiú szívének dobogását és megfeledkezett a mantráról. A szerzetes szeme csillogott, lehunyta, könnycsepp gördült le az arcán. – A fenébe! Hol az öreg postás? – kiáltott fel a hosszú hajú férfi, körbepillantva. Észrevett valamit, odament a hófödte kupachoz, lehúzta a fiú kabátját, s fölemelte a levéltáskát. Hátranézett a lengén öltözött fiúra, és savanyú képet vágott. – Eldobni az életedet ezért? – kiáltott mérgesen – Néhány átkozott ív papír! Egyébként is, mi jó van benne? Újságok! Úgysem értjük! – Elöntötte a harag. – Egy lélek sem tudja a faluban elolvasni ezt a szemetet!3 A szerzetes ráterítette a fiúra a kabátot. Az aranyderes ló olyan hosszan és hangosan nyerített, hogy a hulló hó függönye beleremegett. A hosszú hajú férfi letette a hátáról az eszméletlen postást. – Ég a torkom – mondta. Felvett egy marék havat, s a szájába tömte. A szerzetes lába megbicsaklott. Lerogyott. A hosszú hajú férfi a fiú kezét dörzsölgette, majd az öklét összecsukta, s erősen megrázta. – Gyújts tüzet! – kiáltotta. – Tüzet! A szerzetes a hasára fordult. De a rakásnyi fű és tűzifájuk nedves volt a hótól. Tehetetlenül bámulta. A hosszú hajú férfi elővette a pálinkáját, ráöntött egy keveset a fűre. Összeütötte a kovakövet és a fenőacélt, de nem fogott szikrát. Keze megmerevedett a zsigerekig hatoló hidegtől. Érezte, hogy a testére fagy a verejték. Elszántan ütögette egymáshoz a kovakövet és a fenőacélt, s szikrák záporoztak ütései nyomán. A pálinka morajlással kapott lángra. Feltörő örömujjongása olyan volt, mint egy elfojtott sóhaj.

3

A kínai újságokat a tibetiek nem tudják elolvasni. (A ford.)

72

– Aj! Pompás pálinka! Egy csepp is elég! – Nevetett, de a pálinka hamarosan leégett. A kicsi láng kialudt egy leheletnyi füsttel. A megperzselődött fű nem kapott lángra. Megrázta az üveget. Üres volt. Felhangzott a szerzetes mantrát mormoló hangja. Egy marék újságot vett ki reszketve a levéltáskából. – Próbáld meg ezzel! – mondta. A hosszú hajú férfi gúnyosan nézett a szerzetesre, egykedvűen odébb lépett, s a fiú mellé telepedett. A szerzetes megértette a célzást: a lába nyomába se érhetsz ennek a fiúnak. A szerzetes összegyűrte a papírt, a fűcsomóra helyezte, fogta a kovakövet és a fenőacélt, s összecsapta. Hiába minden. A papír túl nedves volt a szikráknak. A szerzetes reményvesztetten rogyott a földre. Az aranyderes ló lassan közeledett, halkan nyerített, s ledőlt gazdája mellé. A hosszú hajú férfi levetette juhbőr köntösét, s bebugyolálta a fiút. Aztán úgy helyezte el, hogy a háta a ló meleg hasán feküdjön. Magára vette a fiú vékonyka pamutkabátját, s a levéltáskának dőlt. A szerzetes nesztelenül odalépett, leült, s a fiú lábát bedugta a köntösébe, a hasához. Tudta, hogy nem tehetnek többet. Jobb, ha átadják magukat sorsuknak. Arcáról lassan elenyészett a rémület, helyét nyugalom vette át. – Hé! – szólalt meg bizonytalanul a szerzetes. – Hm? A szerzetes füle végtelen megvetést hallott ki a hosszú hajú válaszából. – Hé! –beszélgetni szeretett volna a feléjük közeledőről. – Találkoztunk már vele… – de nem volt bátorsága kimondani. – Vele? Mivel? A szerzetes lehunyta a szemét. Mély lélegzetet vett. – Halál. –Amint kimondta a szót, egészen megkönnyebbült. A hosszú hajú férfi hidegen nevetett, majd elhallgatott. Hosszú idő elteltével szólalt meg: – Ez lesz a harmadik. A hó még mindig esett, de sötét volt az ég, a havat nem lehetett látni. Egyetlen jele a tompa suhogás volt, mintha egy sereg baljóslatú varjú körözött volna a fejük fölött, a sorsukkal szembeszegülők könyörtelen megsemmisítését hirdetve. A hosszú hajú férfi ölébe vette a fiú fejét. – Már rég el is felejtettem, hogy valamikor mind a ketten szerzetesek voltunk – mondta. – S ha nem volnék ma itt veled, soha eszembe se jutna. Hogy haragudtam, amikor megszegted a szerzetesi esküd azzal a nővel! A fene egyen meg! – Igazad van – a fene egyen! De az a nő… jó volt. – A halott múltból fellángolva életre keltek a szerzetes érzései. – Mint egy álom. Haj! – A szerzetes sóhaja erőtlen visszhang volt a régmúlt évekből. – Mint egy álom. A hosszú hajú férfi nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen. A halál közeledtének valószerűtlen érzése töltötte el mindkettőjüket. Most egy történet szereplői voltak… Nem sokkal azután, hogy a kommunisták 1949-ben leverték a Kuomintangot, az emberek két fiatal szerzetes haláláról beszéltek. A kolostort bezárták, s tilos

73

volt a szent iratokból idézni. Az öreg lámák bezárkóztak a kolostorba, tűzre lobbantották, s a halálba égtek. Két fiatal szerzetes megmenekült a lángokból. Sokan mások is elmenekültek. Ez a két szerzetes lókereskedő lett, folytatták a szent szövegek recitálását, s betartották a szerzetesi szabályokat. Ők szállították a teát, a sót és a ruhaneműt a városi embereknek. De a városiak azt beszélték, hogy a két fiatal szerzetes nem menekült meg annak idején, ők is úgy haltak meg, mint az öreg lámák. – Hatvannyolcban végleg szakítottam azzal a nővel – mondta hirtelen a szerzetes, mintha gyónna. Szégyenlősen mosolygott. Abban az évben a falusiak egy másik történetet is rebesgettek a két szerzetes haláláról.4 A két szerzetes a kommunisták győzelme után is a szerzetesi szabályokat betartva élt. De a kulturális forradalom ideje volt. A munkabrigád5 eltökélte, hogy gyökerestül kiirtanak minden babonát, s a két szerzetest elküldték vadászni. Ők el is mentek. Pányvát vetettek egy pézsmaszarvasnak.6 A szarvas vadul nézett rájuk, megindító volt. Mivel féltek a brigádtól, a két szerzetes nem merte elengedni. Hogy kisebb legyen a vétkük, elhatározták, gyorsan végeznek vele, ne szenvedjen az állat. Rácsaptak egy doronggal. Elvétették. Újra lecsaptak. Istenem, ez rosszabb, mintha mi volnánk a halálunkon! Bárcsak abbahagyhatták volna! – De én félek – vallotta be a szerzetes. – Mostantól – mondta a hosszú hajú férfi – szabadon ölhetünk, szabadon ihatunk, sőt a hajunkat is megnöveszthetjük. Az emberek azt beszélték, hogy a két szerzetes levetette magát egy szikláról, így végződött az életük, tragikusan, értelmetlenül. A szerzetes félelme elszállt. Feltérdelve kisimította az összegyűrt újságot, s óvatosan visszatette a táskába. Aztán mindketten elhallgattak. A ló a horpaszán feküdt, hunyorgott, hogy a hópelyhek ne a szemébe hulljanak. A hosszú hajú férfi szemhéja leesett, álomba merült. A szerzetes a lovat bámulta, szemében a sötét eget látta, s a táncoló, könyörtelen hópelyheket. A fiú a ló meleg hasának dőlve feküdt. Feje a hosszú hajú férfi mellkasán, lába a szerzetes hasán, lassacskán fölmelegedett. Milliónyi tű szúrta a lábát. Fehér galambok serege végül visszahozta. A látomások elenyésztek. A fiatalember megmozdult. – Hm? Élek? – nyögte. – Jobb volna meghalni – mondta a szerzetes gyászosan. – Miket beszélsz? Ki mondta, hogy meg kell halnia? – kiáltott vissza a hosszú hajú férfi. A fiatalember egy leheletnyit szippantott a jéghideg levegőből. A fehér galambok gyorsan szétszéledtek. Lebegő tollak maradtak utánuk – hópelyhek, kedves hópelyhek. Lassacskán magához tért. Egy rajnyi darázs csípte a lábát.

4 A kulturális forradalom 1967-ben kezdődött, minden vallásos megnyilvánulás tiltott volt, s keményen büntették azt, aki megszegte a tiltást. (A ford.) 5 A népi kommunákon belüli kisebb, néhány emberből álló egység. (A ford.) 6 Kicsi szarvas, kisebb, mint egy juh. (A ford.)

74

A hosszú hajú férfi megrázta: – Hé! – Hideg… – motyogott a fiatalember. – Aj! Nincs tűz. Jobb, ha újból alszol – mondta komoran a szerzetes. – Tűz… tűz? – a fiatalember megértette. Szavai érthetőbbé váltak. – Nekem van – mondta. Mély lélegzetet vett, nagy nehezen felemelte kezét, s a pamutkabátja zsebére mutatott, amelyet most a hosszú hajú férfi viselt. A férfi belenyúlt s egy öngyújtót vett ki. A fűcsomót alulról próbálta meggyújtani, újra és újra. De a fű nagyon nedves volt. A szerzetes a mantráját kezdte dünnyögni. A fiatalember a könyökére támaszkodott, elvette a gyújtót a hosszú hajú férfi kezéből, felnyitotta az alját. Kihúzta a gyapjúkanócot, melyet átitatott a gyújtófolyadék. A száraz fűre helyezte. – A cigarettámat a kabátom zsebéből! – sürgette. Kivette a cigarettákat, a papírdobozt összetépte, rátette a fűcsomóra. A hosszú hajú férfi erre még füvet helyezett, óvatosan, lassan. Kattintott az öngyújtóval. Kék fény lobbant fel a kanócból! Felkúszott a cigarettadobozhoz. A papír felvörösödött, majd kifehéredett. A fű pattogott, aztán tüzet fogott. Vörös izzás borította be a három boldog arcot. A szerzetes aprófát dobott a tűzre. Aztán nagyobbakat, végül tőzegdarabokat. A hosszú hajú férfi egy bőrfújtatót vett elő, s szítani kezdte a tüzet. A lábának támasztotta fiatal társa hátát. Hangtalanul melegedtek, sokáig. Most, hogy volt tüzük, a hosszú hajú férfi szárított húst vett elő az egyik nyeregtáskából. Ettek, míg jól nem laktak, s aztán még tovább. Ezután csendesen hallgatták a lángokba hulló hópelyhek sistergését – Hogyhogy nem az öreg postás jött a postával? – Én akartam helyette jönni. – Miért? – Költeményeket akartam írni. – Mi az a költemény? – kérdezte a hosszú hajú férfi. – Jobban vagy? – a szerzetes tette magát, hogy ő érti. A fiatalember nem tudta, mit válaszoljon. – Teljesen átáztál, s nem félsz attól, hogy meghalsz? – mosoly villant át a hosszú hajú férfi arcán, amint ezt kérdezte. – Az elején nem féltem. De aztán rám jött – mondta halkan a fiatalember. Úgy gondolta, ez egy mélyenszántó hősköltemény. Mint Whitman valamelyik verse. – Nem féltél? – kérdezte újra a hosszú hajú férfi. – Félni, s közben betakarni a levéltáskát a kabátoddal? – tette hozzá aggodalmasan a szerzetes. – Mi értelme félni? – mondta halkan a fiatalember. – Te miért nem félsz? – Érdemes lett volna meghalni. – Érdemes? – Úgy kérdezték, mintha sosem hallottak volna költeményről, sosem hallottak volna értelmes halálról. A fiatalember érezte, ezt nehéz megmagyarázni. A vers sosem magyaráz meg semmit. És mégis, nem állhatta meg, hogy meg ne magyarázza. Nagyot nyelt.

75

– Dicsőségben halni meg, emberként. – Ó. – Mi is emberként haltunk meg az előző két alkalommal – mondta a szerzetes, gondolataiba merülve. – Azt a két alkalmat ne számítsd – mondta a hosszú hajú férfi –, az nem számít. – Akkor a szerzetesi szabályok megszegése sem számít? – kérdezte a szerzetes. Kelletlenül tűnődött… azok az évek három pőre szóvá változtak: az nem számít.. – Nem érdemes emlékezni rájuk – válaszolt a hosszú hajú férfi határozottan. – Mire? – a fiatalember nem értette. – Semmire. – A szerzetes halkan felnevetett. – Semmi az egész. Semmi az egész. Semmi, csak az örömtűz a hófödte földön, s a tűz morajlása. A lángok felcsaptak és elenyésztek, feltündököltek, majd elsötétedtek, szívük dobbanásának ütemére. A három töprengő arc hol belemerült a homályba, láthatatlan lett, hol fényesen kirajzolódott. Ezenkívül csak a hó volt, s a végtelen éjszaka. TAKÁCS RÉKA fordítása

A Zagrosz hegység

MŰHELY

„A Shakespeare-fordítók legyenek bátrabbak” Szele Bálint interjúja Kállay Gézával

Kállay Géza hazai Shakespeare-tudományunk egyik kiemelkedő egyénisége. Több könyvet jelentetett meg Shakespeare drámáiról (Nem puszta szó, 1996, Nem puszta tett, 1999, Nem puszta kép, 2002, A nyelv határai, 2004), számos tanulmányban, konferencia-előadásban fejtette ki véleményét a magyar Shakespeare-fordításokról. A dogmatikus, standardizált Shakespeare-fordítás elvein túllépő nézetei felszabadítóan hathatnak Shakespeare-fordítóinkra, szerencsés esetben a magyar Shakespeare egy újabb fellendüléséhez is hozzájárulhatnak. Interjúmban az újabb kori magyar fordítók lehetőségeiről, eredményeiről és felelősségéről kérdeztem. 

SZELE BÁLINT: A fordító munkája döntések sorozata. Legelőször is el kell döntenie, hogy melyik angol kiadásból dolgozik. Ezzel a problémával már a Kisfaludy Társaság fordítói is megküzdöttek. Milyen szempontok jöhetnek számításba napjainkban? KÁLLAY GÉZA: Először is: sokféle kiadás szóba jöhet. Azt tudom, hogy – ha igaz – Mészöly Dezső általában a New Cambridge sorozat köteteiből dolgozott, természetesen a New Camdridge-nek is van egy egészen új sorozata. Régebben, amikor még az Arden Shakespeare második sorozata forgott közkézen, azt lehetett mondani, hogy az Ardenből nyugodtan lehet dolgozni; ezt teszi ma Nádasdy Ádám is. De sajnos mióta a harmadik sorozat van megjelenőben – eddig a darabok feléből készült új kiadás, pl. a Learből és az Othellóból – azt kell mondjam, hogy sok esetben jobbak a régi, a hatvanas, hetvenes évekbeli Arden-kötetek. A kérdést inkább úgy lehetne feltenni, hogy melyik darabnak melyik a legjobb kiadása. A Téli regének pl. a Stephen Orgel-- féle oxfordi kiadás. Az Oxford egy másik nagy vállalkozás, ez sem teljes még, ha az egy darab, egy kötet kiadást nézzük. A New Cambridge-ben nagyon jó a Klein-féle Athéni Timon. Régen jelent meg, de nagyon jó a Sanders-féle Othello-kiadás a New Cambridgeben, sokkal jobb, mint például bármelyik Arden. Azt kell mondanom: nagyon egyenetlenek lettek a kiadások. Az 1997-es Norton egykötetes nagy Shakespearekiadása, amely Stephen Greenblatt neve alatt fut – ő az úgynevezett „új historizmus”, New Historicism atyja –, nagyon megbízható szöveggondozás szempontjából is, kiadásfilozófiai szempontból is, a bevezetők, a lábjegyzetek, a teljes apparátus kiváló. Viszont kissé nehéz kezelni, mert több ezer oldalas, ennélfogva hártyavékony bibliapapírra nyomtatták, és – hogy ne legyen túl drága – nem kemény-, hanem puhafedeles, ezért nyaklik az asztalon, nem annyira kényelmes belőle dolgozni. A szöveg maga azonban megbízható. A fordító számára pedig ez a legfontosabb. Az eredetinek gondolt szövegekhez képest történt ja-

77

vításokat a szerkesztőnek mindenképpen jeleznie kell, ez elemi követelmény. Ennél fontosabb, hogy amikor az esetleges változatok közül a fordító valamelyiket lefordítja, akkor egyet kell értenie a szerkesztő hosszas gyötrődései után kialakult szöveggel. Mindenképpen tudnia kell, hogy a szöveg abban a formában valószínűleg soha nem került színre; tudnia kell azt is, hogy valószínűleg húztak is belőle. Egybehangzó a vélemény, hogy Shakespeare korában egy-egy előadás kétórás volt – tudható, hogy a Julius Caesart vagy a Romeo és Júliát előadták két óra alatt. Vagy borzasztó gyors volt az előadás, vagy már akkor is húztak a szövegből. Ma egyetlen Shakespeare-darabot sem lehet – talán A vihar és a Tévedések vígjátéka kivételével – szünet nélkül két óra alatt lepergetni. Bizonyos, hogy Shakespeare korában változatok voltak, egy darab legfeljebb csak pár napig volt színen, ha egyáltalán pár napig, és nem csak egyszer. Aztán új darab kellett, félretették, fölújították, hozzáírtak, elvettek belőle, állandóan fúrták-faragták a szöveget. Nem tudjuk, hogy az első, nagy Fólióba pontosan milyen szövegek kerültek. Például a Lear király esetében van egy Quarto-kiadás 1608-ból, a History of King Lear, és van a hét évvel Shakespeare halála után megjelent 1623-as Fólió szöveg, a Tragedy of King Lear, amely sokban hasonlít, sokban különbözik a Quartótól. Sokáig az volt a felfogás, hogy a Quarto-kiadás bizonyosan előbb készült, hiszen a Quarto még Shakespeare életében megjelent, ám ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a Quartóhoz képest éppen egy korábban írt változatot tettek be 1623-ban a Fólióba. Nincs bizonyítékunk, hogy nem így történt. A shakespeare-i szöveg eleve nagyon sokfelé szalad, a jelentések is, a mondatok is, de azt is tudni kell, hogy a szöveg a maga fizikai mivoltában is igen billegő szerkezet, amely nagyon nehezen rögzíthető. Szegény fordítónak muszáj döntenie. Mit „mondjon” Cordelia, vagy mit „tegyen” Cordelia – a fordító nem mondhatja azt, hogy „kérem, az egyik verzió szerint ’mond’, a másik szerint ’tesz’”, habár például Nádasdy Ádám összegyűjtött Shakespeare-fordításaiban (Magvető, 2001) tudós lábjegyzetek is vannak. Ő szövegvariánsokra is felhívja a figyelmet, kulturális vonatkozásokra is, de ez kivételes, hiszen a fordító általában nem jegyzetel. Neki döntenie kell. De ha a fordító tudatosítja magában a szöveg bizonytalanságát, akkor talán bátrabban fordít, mert felszabadíthatja, hogy a szöveg nem egy „szent” valami, ami egyetlen változatban létezik, és ha egy pontot elveszünk belőle, akkor egész más lesz a jelentése, hanem tisztában van azzal, hogy rengeteget játszottak a szöveggel már Shakespeare korában is, és persze minden alkalommal más lesz a jelentés. De épp ez a jó benne. A XX. század közepétől kezdett nálunk is megdőlni a Fólió-dogma. Azóta a Quarto szövegeket is nagyobb tisztelet övezi. Igen. Érdekes például, amit nemrég hallottam az Arden tudomásom szerint még meg nem jelent új Hamlet-kiadásáról. Még Harold Jenkins, a második Arden sorozat neves szerkesztője vezette be, hogy Hamlet-kiadásában nemcsak lábjegyzetek, hanem ún. hosszabb jegyzetek, „longer notes”-ok is vannak. Egy-egy

78

szöveghelyről ugyanis annyi mindent el lehetett volna mondani, hogy oldalakon át nem lett volna drámaszöveg, csak apró betűs lábjegyzetek, ezért sokszor úgy oldotta meg, hogy van egysornyi lábjegyzet, aztán tovább irányít a hosszabb jegyzetekhez. Ez a kiadás nagyon alapos, kicsit konzervatív, sokak szerint ez a Hamlet Polonius-kiadása, mert olyan bőbeszédű. A mostani új kiadás viszont eleve két kötetben fog megjelenni, és mind a három szöveget – az eddig sokszor rossz Quartónak nevezett szöveget, a jó Quartónak nevezett szöveget és a Fólió szöveget – párhuzamosan, együtt fogja tartalmazni. A szerkesztők ma felteszik a kérdést: mi az, hogy rossz Quarto? Hiszen az is csak egy változat a sok közül. Nyilvánvaló, hogy a régen rossz Quartónak tartott szöveg kalózkiadás, tehát nem a társulat jóváhagyásával jelent meg. (Jenkinsnek van erről egy elmélete, miszerint egy elbocsátott színész emlékezetből rekonstruálta a szöveget.) Az új kiadásban a szerkesztő már nem mondja meg, hogy melyik az igazán jó szöveg. Ezt már az olvasóra, a színházi szakemberre bízza. Kérdés, hogy egy rendező mit tud kezdeni egy ilyen szöveggel, amely nem konflált, azaz nem egyesített szöveg. A Norton a két Lear királyt párhuzamosan közli, végül egy harmadikat egyesített szövegként is az olvasó elé tár. A második Arden-sorozatban, Kenneth Muir szerkesztésében szintén egy, konflált szöveg van, ez 1972ben jelent meg. A harmadik Arden 1997-ben is a két változatból összekompilált szöveget jelentette meg, itt viszont a szerkesztő, R. A. Foakes nem lábjegyzetben, hanem a folyó szövegbe nyomtatgatott nagy F betűvel jelöli azokat a mondatokat, amelyek a Fólióban vannak, és nagy Q-kkal, amelyek a Quartóban. Ez számomra borzasztóan zavaró. Az új Hamlet esetében új probléma merül fel. Ha ezt a három „nyers szöveget” megkapja olyasvalaki, aki ahhoz van szokva, hogy a szöveg egy végigszőrözött, több verzióból összegyúrt szöveg, akkor mit fog kezdeni három párhuzamosan futó változattal? Félő, hogy nem lesz elragadtatva. A szövegek mellett lesz egy másik kötet, amely a kommentárokat tartalmazza. Ebben lesznek a hosszú jegyzetek, esetleg még elemző tanulmányok is. A szerkesztő egyéni értelmezéséből egyre kevesebb látható. A Shakespeare-kiadások egyre vaskosabbak lesznek, emellett egyre többet bíznak az olvasóra. A magyar fordító tehát eldöntötte, hogy melyik szöveget fogja használni. Milyen más segítséget kaphat? Nemrég még kontrollszerkesztő és szerkesztőbizottság segítette a fordítókat, manapság viszont az önálló kiadások (Eörsi, Nádasdy), a színházi adaptációk felé tolódik el a hangsúly. Azért a mai fordító sincs „egyedül”. Eörsi darabjain Géher István végigment és javaslatokat is tett. Ezekből a javaslatokból Eörsi sokat megfogadott. Nem tudom, hogy amikor először öt kis füzetecskében jelentek meg a fordításai, akkor benne voltak-e a javítások, de amikor az öt fordítása egyben megjelent, akkor egészen biztos, hogy Géher István kontrollszerkesztette a fordításokat. Azt hiszem, az ő esetükben nagyon gyümölcsöző volt az együttműködés. Nádasdy Ádám is megmutatja valakinek a fordításait, és azt hiszem, hogy a színészek és a rendezők is mondják neki, hogy például: „nem tudnál itt valami

79

mást javasolni, mert nehezen mondható,” vagy „itt két gondolat nem illeszkedik össze, könnyebben követhetővé kellene tenni”. Azt nem tudom, hogy Mészöly Dezső szövegeit ki kontollszerkesztette. Azt tudom, hogy amikor 1987ben nagy lelkesedéssel felállt a Magyar Shakespeare-bizottság (én ifjú titánként a jegyzői feladatokat láttam el, azaz minden ülésre elmentem és ott buzgón jegyzeteltem), akkor különböző bizottságokat alakítottunk. Voltak, akiknek az lett a feladatuk, hogy a Shakespeare-előadásokat kísérjék figyelemmel, és írjanak róluk, másoknak az, hogy Shakespeare tanításának ügyeivel foglalkozzanak, tehát több alcsoport is megalakult. Az egyik legfontosabb csoport a fordítási ügyekkel foglalkozó csoport lett volna, amelynek Mészöly Dezső és Géher István lettek volna a vezetői, de az én tudomásom szerint egyetlen darab sem került el hozzájuk, aminek a kedvéért ezt a csoportot összehívhatták volna. Ennek elsősorban az az oka, hogy Shakespeare-t a fordítók ma a színházaknak fordítják, szinte csak a színházakat érdekli az új szöveg, ráadásul az a divat, hogy minden rendező új szöveget akar. Ha hirtelen nem tudják lefordíttatni, akkor Eörsi István vagy Nádasdy Ádám szövegeihez nyúlnak – több Hamlet is van például –, de a Lear esetén is inkább a Mészöly-féle fordításhoz húznak, mint Vörösmartyéhoz, mert az utóbbit nagyon régiesnek tartják. Én magam 1993 nyarán közreműködtem egy fordítás elkészülésében. Forgách András a veszprémi színház megbízásából átdolgozta Vörösmarty Lear-fordítását és ő – mint fordító és átdolgozó – kérte, hogy kapjon egy kontrollszerkesztőt. A színház ezt finanszírozta neki, illetve nekem, mondhatom, nagyon busásan és gavallérosan. Hogyan sikerült ez a fajta együttműködés? Nagyon jól. András énszerintem nagyon jó fordító, nagyon jó dramaturgiai érzéke van. Egyébként minél jobban előrehaladt a szövegben, annál többet változtatott. Mindig mondogatta nekem – nagyon tetszett, amit mondott –, hogy Vörösmarty munkáját átdolgozni olyan, mint amikor az ember megtalálja a pompeji emlékeket, és akkor minden egyes követ a legóvatosabban megfordít – mert lehet, hogy a kő egy freskónak, műalkotásnak egy darabja –, és megpróbálja úgy helyezni, hogy talán abból majd kijön valami. Forgách, amit lehetett, megtartott Vörösmarty költői erejéből, inkább csak modernizálta a szöveget. A munka maga úgy készült, hogy ő átdolgozott, illetve lefordított három-négy jelenetet, akkor én elmentem hozzá, elhoztam az elkészült szöveget, és lelkem csendességében végignéztem. Hat különböző angol Shakespeare-kiadás segítségével elemeztem a szövegét, aztán visszamentem hozzá a megjegyzéseimmel, végigmentünk rajtuk, megbeszéltük őket. Addigra neki már megint volt egy adag fordítása, én azt újra elvittem, és így tovább. Majdnem egy hónapig tartott a dolog, a legvégén nagyon intenzíven dolgoztunk. Ez a fajta együttműködés remek volt, mert voltak olyan pillanatok is, amikor a fordítás megszületése hosszú mérlegelést, sok vitát igényelt. „Thou art the thing itself” – mondja Lear Edgarnak, mikor találkoznak, és Edgar már meztelen, Lear meg éppen vetkőzik – ezt persze nem lehet úgy fordítani, hogy „te maga a do-

80

log vagy”, mert itt nem „dolgot” jelent a „thing.” Vörösmarty zseniálisan fordítja, mert azt mondja, hogy „Te maga a lény vagy.” Erre én azt mondtam, hogy a „lény” szerintem olyan, mint Heideggernél a „Dasein”, az emberi lét maga: „az emberi lét vagy,” ezt akarja mondani Lear. Akkor még szegény Petri György is élt. Egyszer volt egy előadás a Merlin Színházban, amelyre mindannyian elmentünk: ott volt Forgách András, Petri György, és én is ott voltam a feleségemmel. Előadás után beültünk egy helyre, és Petrit is bevontuk a munkába. Petri azt javasolta, hogy fordítsuk így: „Te az vagy, ami van.” Emlékszem, hogy mennyi verzió, változat volt, az utolsó négy sornak a fordítása például öt változatban készült el. Ez a fordítás egyébként, akármennyire is kiváló, nyomtatásban tudomásom szerint sajnos még nem jelent meg sehol. A Shakespeare-kiadások igencsak megfogyatkoztak az utóbbi évtizedekben. Úgy tűnik, az új fordítások valóban csak a színházaknak készülnek. Új összkiadás gyakorlatilag évtizedek óta nem jelent meg, a legújabb a Helikon Kiadótól 1992-ben is főleg csak annyiban volt új, hogy ha egy darabot Mészöly Dezső valaha is lefordított, akkor azt Mészöly Dezső fordításában közölte. A könyvkiadók ma nem adnak ki Shakespeare-t – makacsul nem adnak ki Shakespeare-t. Annak ellenére, hogy rengeteg Shakespeare-életrajz jelenik meg magyarra fordítva, egyik a másik után, maguk a Shakespeare-szövegek szinte eltűntek, csak antikváriumban lehet megtalálni őket. A klasszikusok kiadásával kapcsolatban nagy kérdés, hogy például Arany Hamlet-szövegét kicseréljük-e, ha készülne egy új Shakespeare-összes. Ez nagyon komoly dilemma. Talán nem lenne szabad a különböző darabokat azonos elbírálásban részesíteni – a színházak sem egyenlő mértékben érdeklődnek a darabok iránt, nyilvánvaló, hogy ők a sikerdarabokat akarják, ezért van a Szentivánéji álomnak, A viharnak, a Hamletnek, még az Othellónak, a Learnek is sok magyar változata. Viszont a Lóvátett lovagokból nem kell annyi változat, mert azt nem nagyon tűzik műsorra. A Makrancos hölgyet újabban többen is lefordították (Márton László, Nádasdy Ádám). Ezek az új fordítások vagy megjelennek a Színház folyóiratban, vagy nem, de a szakma figyelmére csak akkor tarthatnak számot, ha külön is megjelennek könyv alakban, mint Nádasdy vagy Eörsi fordításai. A Shakespeare-szakma mit tehet? Nem tehetne valamit, hogy Shakespeare újra közkinccsé váljon? A múlt nyáron (2005) Gyulán volt egy nagyon érdekes konferencia, voltak ott fordítók, színészek, rendezők, nyelvészek, irodalmárok és megszólaltak a Shakespeare-fordításokról, előadásokról, egyáltalán a magyar Shakespeare helyzetéről. Ott Szőnyi György azt mondta az én előadásommal kapcsolatban – és joggal állapította meg –, hogy súlyos ellentmondást érez, mert én először arról beszélek, hogy mennyire nem stabil a shakespeare-i szöveg, utána viszont azt mondom, hogy álljon föl egy Shakespeare-bizottság, hogy a fordításokat egy

81

arra hivatott grémium véleményezze. Ez utóbbi egy normabeállító, kanonizáló gesztus, és Szőnyi azt kérdezte, a kettő hogyan egyeztethető össze. Én azt válaszoltam, hogy előadásomban kétségtelenül van némi ellentmondás, de én nem arra gondolok, hogy a bizottság a fordításokat felülbírálja, és a véleményét rákényszerítse a fordítóra, hanem – ugyanúgy, ahogy Arany átment Szász Károly Macbeth-fordításán és sok remek észrevételt tett – azzal a céllal, hogy jobbá tegyék, egy-két helyen megjavítsák a szöveget, segítsenek a fordítónak megtalálni a megfelelő megoldásokat. Minden fordítás egy parafrázis, nem csak le kell fordítanunk, hanem magyaráznunk is kell a szöveget, a fordítás ezáltal már nem primer szöveg, hiszen van benne egy értelmezési mozzanat is. A fordító folyamatosan döntéseket hoz a szóhasználat, a mondatfordulatok, a mondatok hossza, az enjambement-ok használata terén, és így tovább. Probléma lehet a verselés is. Shakespeare működése második felében sokkal szabadabban bánt a blank verse-szel, mint korai alkotói szakaszában, és van fordító, aki ezen felbuzdulva 14–15–16 szótagos sorokat írt, azzal az indokkal, hogy Shakespeare is használt ilyen sorokat. Akkor nekik miért ne lenne szabad? Nádasdy Ádámnak van egy elmélete, amely szerint a magyar jambusban nem a ti-tá-ti-tá-ti-tá-ból kellene kiindulni, hanem a hangsúlyos és hangsúlytalan szavakból, tehát nem a hosszból, hanem a hangsúlyos–hangsúlytalan ritmusból, mert magyarul nagyon mesterkélten hangzik, ha valaki pattogósra veszi a jambust – ez bizonyos helyeken komikus hatást is kelt. Nagyon jó lenne, hogyha volna a fordító mellett egy-két ember, aki átnézi a szöveget. De ha valaki kapna két hetet, hogy a fordítást átnézze és a fordítóval megvitassa, már egyetlen ember is elég lenne, mint kontrollszerkesztő. Az egész tulajdonképpen csak pénz kérdése. A közös munka a fordítónak is biztonságot nyújtana. Az Arany–Vörösmarty–Petőfi fordítótriász a mai napig a magyar Shakespeare-panteon főhelyét foglalja el, fordításaik szinte érinthetetlenek. Ezeket a fordításokat nem kellene lecserélni? Az a véleményem, hogy a megoldás talán az lenne, hogyha külön kezelnénk a darabokat – ha bizonyos darabokat egy kötetben adnánk ki, bevezetővel és magyarázó lábjegyzetekkel, esetleg az eredeti szövegekkel együtt, és több parallel fordításban. Ebben az esetben mindenki eldönthetné, hogy melyik fordítást olvassa, esetleg egymásra olvasva a különböző változatokat. Arany szövege rendkívül erős a Hamlet, Vörösmartyé a Lear, és tulajdonképpen még Petőfié is a Coriolanus esetében – bár az egy kicsit más, de az is nagyon erős költőileg. Ezeket a fordításokat költőileg felülmúlni nagyon nehéz, egyben nagyon szép feladat. De a színháznak nem az a célja, hogy minél többértelműbb és sejtelmesebb szöveget közvetítsen a közönségnek, mert azt a közönség úgymond „nem érti” – sok esetben a színészek maguk sem értik, néznek a rendezőre, és azt kérdezik: „na, most ez mi?” A magyar Hamlet az első felvonásban azt kezdi mondani, hogy „Látszik, asszonyom! az is / Valóban; látszik-ot nem ismerek,” amikor a

82

királyné azt kérdezi, hogy Hamlet miért nem veti le az éjfekete gyászruhát. Arany szövege itt talán mélyebb, mint ami az eredetiben – vagyis az egyik angol szövegváltozatban – áll. Viszont első hallásra, olvasásra követhetetlen, többször is alaposan el kell olvasni ahhoz, hogy valaki megértse. A felületesebb néző vagy olvasó csak azt fogja érteni, hogy itt valami nagyon mély dologról van szó. Mindezt meg lehet csinálni úgy is, hogy sokkal közérthetőbb legyen a szöveg. De ha kiegyenesítik azokat a kanyarokat, amelyeket a shakespeare-i szöveg vesz, akkor kétségtelenül jobban hat a közönségre, mert jobban értik, viszont valami esetleg elveszhet a költőiségből. Eörsi István szövegei például inkább a brechti színházideálhoz köthetők, tehát ő az erőteljes, harsány, nagy hatású szavakat, rövid mondatokat szereti, ő olyan ember, aki a brechti színházon nőtt föl. Ebben semmi rossz nincs. Nagy kérdés, hogy lesz-e valaha olyan szerkesztő, aki egy teljes Shakespeare összeállításakor azt mondja, hogy csak egy Hamletet jelentethetek meg, és az nem Aranyé lesz, hanem Eörsié vagy Nádasdyé. Nem hiszem, hogy ezt bárki vállalná. Egyszerűen azért, mert úgyis minden fordításból hiányzik valami, viszont azt joggal gondolják, hogy Aranyé olvasásra van szánva, ez egy klasszikus fordítás, tehát itt „követjük a hagyományt”. Forgách András szövegét sem fogják betenni a Szabó Lőrinc által átdolgozott Vörösmarty helyébe, úgyhogy én azt hiszem, hogy a megoldás ma – a pluralizmus korában – az lenne, ha bizonyos darabokat több fordításban közölnénk. Persze nem kell mindet, mert a III. Richárd „perújrafelvételét” senki nem akarja kérni, azt Vas István nagyon jól lefordította. A királydrámákat, melyeket ő fordított, senki nem vitatja, igaz, hogy ezek nem is nagyon kerülnek színpadra. De ha mondjuk most valaki műsorra akarná tűzni a Téli regét, holtbiztos, hogy Kosztolányi fordítását vagy átdolgoztatná, vagy újraíratná, annak ellenére, hogy szintén klasszikus. Ő a Lear királyt rosszul fordította le. A Téli rege elmegy, a Romeo és Júlia elmegy, de a Romeo és Júliát én is Mészöly fordításában közölném. Itt megint van egy dilemma. Ott van például A vihar, aminek hat fordítása is van. Tegyük föl, hogy úgy döntünk, hogy pluralisták vagyunk és sok változatot közlünk. Akkor be kell tennünk Szász Károly Viharját is, ami nagyon sok helyen inkább vicc, mint fordítás? De én biztosan betenném Tandori Dezsőét, amely tudomásom szerint még nem is jelent meg nyomtatásban. Túl sok szöveg esetén esetleg a bőség zavara állna elő. Ha nekem szegeznék a kérdést, hogy hogyan oldanám meg ezt a feladatot, azt mondanám, hogy bizonyos ritkábban játszott darabokat egy közös kötetbe tennék egy fordításban, bizonyos darabokat viszont különálló kötetekbe, a fordításokat párhuzamosan közölném, és mondjuk a Hamletet közreadnám Arany, Eörsi és Nádasdy fordításában is parallel szöveggel, jegyzetekkel. Tulajdonképpen még arra is lehetőség lenne, hogy Arany fordítása az eredeti Arany-kézirat alapján jelenjen meg, mint 1988-ban a Géher István által szerkesztett Európa-kiadásban. Korábban említette azt is, hogy meg lehetne csinálni egy pluralista kritikai kiadást, amire ma már nagyon jó lehetőséget adnának az internetalapú szövegtípusok. Ettől mit várhatnánk?

83

Azt hiszem, hogy a kritikai kiadás főleg magyar kritikai kiadás lenne. Ebben az én elképzelésem szerint külön fel lehetne hívni a figyelmet azokra az angol szövegben föllelhető sokértelműségekre, amiket a fordító képtelen visszaadni. Persze erre azt lehet mondani, hogy akkor minden sorhoz egy oldalt lehetne írni, tehát valamilyen önkorlátozást be kellene vezetni, de a kiadást össze lehetne kapcsolni magyar színháztörténeti adalékokkal, különböző híres előadások leírásával, a darab magyar recepcióját kicsit az egyes tényeken túl is fel lehetne térképezni. Azt is meg lehet kockáztatni, hogy akár magyar, akár külföldi jelentős tanulmányokat, akár azoknak a részleteit, vagy a különböző értelmezések egy áttekintő történeti szinopszisát szintén közöljük. Erről szintén volt szó a Shakespeare-bizottságban, de ott azonnal elvi viták alakultak ki. Mi legyen például Arany szövegeivel? Megigazítsuk, vagy fordítsuk újra őket, esetleg tegyünk lábjegyzeteket és mondjuk azt, hogy vannak alternatív lehetőségek is? A magyar Vihar című tanulmányában azt írta, hogy az eddigi úgynevezett irodalmi vagy színházi Shakespeare-hez képest egy olyant képzelne el, amelyben a fordító „a sokértelmű, allúzív, sőt homályos részleteket sokértelmű, allúzív, sőt homályos eszközökkel igyekszik tolmácsolni, és a lehető leghűségesebben próbálja megtartani a szövegben megbújó és egymást átszövő metaforikus részrendszereket. Olyan fordítói elvre gondolok, amely nem a magyarázó lábjegyzeteket, vagy sokértelműség esetén azok egyik értelmezését fordítja, hanem a retorikai-költői szöveget.” Ezzel azt hiszem, hogy elvben minden fordító egyetért, de nem biztos, hogy ugyanazt értik homályos és világos szövegen. Hogyha a fordítás a színháznak készül, praktikus szempontból a rendező azt mondhatja a fordítónak, hogy „édesapám, vagy tanulj meg angolul, vagy nézd meg egy-két kommentárban, hogy mit akar mondani ez a régi szöveg”. Sok szó egyszerűen mást jelentett akkor, tehát nyelvtörténeti stúdiumok, történeti, szemantikai, szintaktikai vizsgálódások is szükségesek, de ezekkel a fordító előbb-utóbb megbirkózik, megtanulja, hogy Shakespeare mit hogyan használt. A metaforáknak a következetes fordítása is nagyon nehéz. Eörsi fordításai elé írt bevezetője nagyon tanulságos. Az Othello kapcsán például azt mondja, hogy a kecskékkel meg a majmokkal még megbirkózott valahogy, de ott vannak Shakespeare metaforái a solymászat területéről – Shakespeare egészen elképesztő képeket használt, vagy egyszerűen félreértjük, nem értjük jól a szöveget. Angol anyanyelvű kollégáim azt mondják, hogy stúdiumok nélkül pusztán az angol anyanyelv nem segíti őket abban, hogy Shakespeare-t jobban értsék, mert nagyon nehéz, régies szöveg. Dávidházi Péter és Takács Ferenc pedig a fordításokkal kapcsolatban tavaly egy doktori védésen azt mondta, igen helyesen, hogy ne mérjük őket az eredetihez, mérjük a fordításokat önmagukhoz. Kiséry Andrásnak van egy érdekes recenziója a Nádasdy-féle Hamletről, ahol nem is annyira azt nézi, hogy mi hogyan van az „eredetiben”, hanem azt mondja, hogy próbáljuk meg elhelyezni ezt a fordítást Nádasdy Ádám költészetében.

84

Ez ugyanígy működhet Babitsnál, Kosztolányinál, Szabó Lőrincnél is. A legfontosabb az, hogy a szöveg legyen következetes. A Shakespeare-filológia legfontosabb üzenete az lehetne a Shakespeare-fordítóknak, hogy legyenek bátrak, ne féljenek attól, ha egy mondatot sokféleképpen lehet érteni, és attól sem, ha olyan helyen sikerül egy képet létrehozniuk, ahol az eredetiben nincs. Ilyen a shakespeare-i szöveg természete. Hagyni kell, hogy a különböző szóképek a darab különböző pontjairól hívják egymást, amit persze a néző nem fog rögtön felfogni, de a játék valahol egy, talán tudat alatti szinten azért működni fog. Eörsi Istvánt sokan elmarasztalták, egyedül ön írt jót róla. Az ő fordításaiban jelennek meg talán legmarkánsabban a metaforikus alrendszerek. Eörsi bátor fordító és nagyon ügyesen megold sok mindent szép és érthető magyar nyelven úgy, hogy azért a metaforikus hálókat is igyekszik következetesen megtartani. Nehéz szakaszokat is jól fordít, nem érződik fordításain a küszködés, szövegei könnyedek. És van bennük valami „színházi” – hiszen olyan ember fordította őket, aki jó dramaturgiai érzékkel rendelkezett, tehát játszhatók is az ő darabjai. De nem adja föl teljesen azt az elvet, hogy ezek azért költői szövegek is; jó kompromisszumot tart a mondhatóság, a közérthetőség és a költői bonyolultság, retorizáltság között. Persze ha előveszek három sort és összehasonlítom Aranyéval, akkor lehet, hogy Eörsi kevésbé költői, legalábbis egy klasszikus költőiségideálhoz mérve. Az, hogy „elszunnyadni és alunni” – Arany még leírhatta ezt, és ez sokkal jobb, mert a hangzás sokkal inkább azt a hangulatot tükrözi, amit – persze az én értelmezésem szerint – az angol szöveg közvetít. Egy mai fordító ezt nem teheti meg, őrá rögtön azt mondanák, hogy archaizál. Legújabb sikeres fordítónk Nádasdy Ádám – szövege mondható, modern, „minden sarokba bevilágít,” viszont nagyon is mai, egyéni. Lehetséges-e, hogy ezek évtizedeken át benn maradnak a színházakban? Én azt hiszem, hogy igen, amíg a színház úgy viszonyul Shakespeare-hez, ahogy most viszonyul. A színház most arra van kényszerítve, hogy minél nagyobb közönséget hozzon be, és ez így jól is van, a közönségnek játszunk, Shakespeare is játszott a közönségnek, méghozzá nagyon is. A Szentivánéji álom nagyon sikerült fordítás volt. Nádasdyt akkor egyenesen arra kérték, hogy tényleg a mai magyar nyelvre fordítsa le a darabot, nem azt kérték tőle, hogy hozzon létre egy olyan szöveget, amilyent Arany János ma írna, azt amúgy sem lehet. Nádasdy fordításának az a legfőbb erénye, hogy következetes. Ugyanazon a hangon szól az elejétől a végéig. Shakespeare színháza is azért volt olyan sikeres, mert nagyon jól ismerte a saját színészeit, tudta, hogy ki milyen szöveget tud majd jól mondani és – szó szerint – eljátszani. Ugyanígy Nádasdy is ismerte a társulatot, együtt dolgozott a rendezővel, tehát fel tudta idézni az előadást már fordítás közben, és ettől lett annak akkora sikere. Ha színházi fordítás ké-

85

szül, mindig figyelni kell a társulatra is. Ha ezt a szöveget mondjuk átviszem Kolozsvárra, és ott akarom előadni, nem biztos, hogy ugyanolyan jól fog működni az előadás. Itt az is fontos, hogy vígjátékról van szó, ahol nagyon nehéz elválasztani azt a nyelvi humort, amit az úgymond pesti jassznyelvre való rájátszás és az eredetiben is ott lévő poénok okoznak. A színház ezeket a fordításokat sokáig meg fogja tartani, hogyha továbbra is ilyen rendezői hozzáállással viszik színre Shakespeare-t. Ha olyan klasszikus előadásokat akarnának, mint amilyeneket a Madáchban a 60-as években csináltak, akkor Mészöly szövegei a legmegfelelőbbek. Ha eredeti jelmezekkel Shakespeare korát akarják felidézni, akkor nagyon jól megfelel Arany János szövege. Legfeljebb a nehezebb dolgokat kihúzzák. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb? Ha egy összecsomósodott képet a rendező kihúz, mert azt mondja, hogy ezt úgysem fogják érteni, vagy ha megkéri a fordítót, hogy próbáljon ott annyira rendet tenni, hogy mégis el lehessen mondani a színpadon. Mikor nagyobb a veszteség? Ha el se hangzik, vagy ha egyszerűbben hangzik el? Egy másik, lassan klasszikussá váló fordítónk Szabó Lőrinc, aki szintén a költőiség felé húzott. Ő is azok közé tartozik, akik jó kompromisszumot voltak képesek tartani színházi és költői szöveg között, de azt hiszem, valóban inkább a költői oldal mellett tette le a voksát, arra koncentrált. Ő amúgy is ünnepelt műfordító volt, a szonetteket is ő fordította, és aki a szonettek felől közelíti Shakespeare-t, az biztos, hogy a költői oldalt fogja élvezni benne. Azt nem tudom megmondani, hogy az akkori színház igényeit mennyire vette figyelembe. A Macbethet egyébként szinte lehetetlen lefordítani, az egy mérhetetlenül tömény, tömör szöveg, persze ha magyar kritikai kiadásban meg kellene jelentetnem, én nem fordíttatnám újra – legföljebb akkor, ha lenne egy egészen extra fordítóalanyom, aki azt mondja, hogy egy egészen újfajta koncepció szerint fordítja le. Inkább lábjegyzetelni kéne, mert maga a Szabó Lőrinc-i szöveg nagyon jó. A Macbeth egyfajta teszt, és az ember nehezen állja meg, hogy ne tegyen minősítő megjegyzéseket a fordításra. A Macbethben olyan megdöbbentő metaforák vannak, amelyeket valójában talán nem is értünk. Stephen Orgel a Téli rege kritikai kiadásában mondja, hogy „valljuk már be magunknak, hogy nem értjük mindenhol a Téli regét. A szintaxis szétesik, a »költői képek« inkább képzavarokként hatnak, nem tudjuk, hogy pontosan mit jelentenek a mondatok.” Ő még játékosan azt is fölveti, hogy azért „szabadult meg” a társulat Shakespeare-től 1610 táján – azért kellett „nyugalomba vonulnia”, haza, Stratfordba –, mert egyre vadabb szövegeket produkált, és már akkor sem értette senki, hogy mit akar. Szabó Lőrincre visszatérve: a Troilus és Cressida nagyon jó fordítás, meg a Timon is. Egyébként abban is különbséget kellene tennünk, hogy a Shakespeare-szöveg maga sem mindenhol ugyanolyan. A Macbeth nyelve egészen más intenzitású nyelv, mint mondjuk az Athéni Timoné, ez utóbbi jóval szerényebb, vagy nézzük meg a Cymbeline-t, amit szinte sohasem játszottak Magyarországon – mivel ez egy „elfektetett” darab, senki sem törődik vele, hogy amit Iachimo

86

Imogennel beszélgetve mond, nagyon nehezen érthető az „eredetiben” is. Minden angol szerkesztő egy kicsit mást mond, mindenki máshogy értelmezi. Nem lehet érteni, és éppen ez a vonzó benne. A fordító felelőssége abban van, hogy mennyire engedi ezt bátran érvényesülni. Ezért lenne jó egy társ, egy kontrollszerkesztő, aki megnyugtatná a fordítót, hogy „édesapám, ne izgulj emiatt, én sem értem, senki sem érti”. Budapest, 2006. június 1.

A Zagrosz hegység északi szurdokai

TÁJÉKOZÓDÁS

Michel Foucault vallomásai Roger-Pol Droit kiadatlan beszélgetése a francia gondolkodóval

ˇ

1984. június 25-én halt meg Michel Foucault a Salpetrie Kórházban, az AIDS áldozataként. Azóta hatása, mely már életében is figyelemre méltó volt, folyamatosan nő. Az Egyesült Államoktól Japánig, Oroszországtól Latin-Amerikáig, és egész Európában számos olvasója fedezi fel elemzéseinek termékeny jellegét. Legyen szó menhelyekről, börtönökről vagy a szexualitás történetéről, Foucault mindig azt próbálta megérteni, miként jöttek létre azok az evidenciának tartott igazságok, melyek a jelenlegi társadalmat szervezik, s ezzel felforgatta a rendet. A filozófus-történész az utóbbi évszázadok levéltári forrásai alapján rekonstruálta tudásunk születését (orvosi, pszichiátriai, jogi téren), melyből következett a társadalom perifériáján élők bebörtönzése, és a testnek a fegyelmező társadalom igényei szerinti idomítása. Besorolhatatlan gondolkodó, kiszámíthatatlan, felforgató, Michel Foucault feltalálta az intellektuális munka új stílusát. De ritkán beszélt önmagáról, a céljairól, az íráshoz való viszonyáról, pályájáról, intellektuális fejlődéséről. Mégis ezt tette egy beszélgetéssorozat alkalmával, melyet 1975 júniusában folytattam vele, néhány héttel a Felügyelet és büntetés megjelenése után. Halálának huszadik évfordulója alkalmából tisztelegni szeretnék az emléke előtt ezzel az eddig meg nem jelent interjúval. ROGER-POL DROIT: Gyakran mondja, hogy nem szereti, ha arról kérdezik, ki ön. Mégis megpróbálkozom vele. Azt szeretné, ha történésznek neveznék? MICHEL FOUCAULT: Nagyon érdekel a történészek munkája, de én valami mást akarok csinálni. Akkor ön filozófus? Még kevésbé. Az, amit csinálok, a legkevésbé sem filozófia. És nem is olyan tudomány, melyen igazolásokat és bizonyításokat lehet számon kérni, mint általában a tudományokon. Akkor hogyan határozza meg önmagát? Tűzijátékokkal foglalkozó mesterember vagyok. Fabrikálok valamit, ami végső soron felhasználható egy ostromhoz, egy háborúhoz, egy romboláshoz. Nem vagyok a rombolás híve, de azt hiszem, végbe kell mennie ahhoz, hogy előbbre lépjünk, hogy a falak leomoljanak. Egy katonai tűzmesternek mindenekelőtt geológusnak kell lennie. Megnézi a föld rétegeit, gyűrődéseit, törésvonalait. Könnyű-e leásni? Mennyire áll majd ellen? Alaposan megvizsgálja, milyenek az erődök alapjai. Keresi a kiemelkedő pontokat, melyek mögött el

88

lehet rejtőzni, vagy ahonnan támadást lehet indítani. És ha egyszer mindent felmért, marad a tapasztalati munka, a tapogatózás. Felderítőket küld, megfigyelőket helyez el, jelentéseket készíttet. Ezután meghatározza a taktikát, melyet követni fog. Aknákat helyez el? Megindítja az ostromot? Mi jobb, alulról robbantani, vagy közvetlenül támadni? A módszer végső soron nem más, mint stratégia. Első támadását, ha szabad így neveznem, 1961-ben indította, Az őrültség története a klasszikus korban* című munkájával. Ebben a könyvben minden különleges: a tárgya, a módszere, az írásmódja, a perspektívái. Honnan támadt önben egy ilyen kutatásnak a gondolata? Az ötvenes évek közepén már publikáltam néhány tanulmányt a pszichológiáról és az elmebetegségekről. Egy kiadó megkért, írjam meg a pszichiátria történetét. Olyan történetet akartam írni, mint még senki előttem, vagyis maguknak a bolondoknak a történetét. Mi az, hogy valaki bolond? Ki dönti el? Mióta? Kinek a nevében? Könyvem az első lehetséges válasz. Van más is? Tanulmányoztam a pszichopatológiát. Ez az állítólagos tudomány nem mond sok újat. Ekkor merült fel bennem a kérdés: ilyen kevés tudásból hogyan fakadhat annyi hatalom? Volt mitől megdöbbennem. Többször voltam gyakorlaton a kórházakban, két évet töltöttem a Sainte Anne Kórházban. Nem lévén orvos, nem volt semmi jogom, de mert egyetemi hallgató voltam, és nem beteg, szabadon sétálhattam. Így, anélkül, hogy gyakoroltam volna a hatalmat, mely a pszichiátriai tudáshoz van kötve, minden pillanatban mindent megfigyelhettem. Bár a betegekkel való kapcsolatnak csak a felszínét érzékeltem, a pszichológiai tesztek kitöltése ürügyén beszélgettem velük az orvosi testületről is, melynek tagjai döntéseket hoztak. Ez a helyzet, melyet a véletlennek köszönhettem, megmutatta nekem az őrült és a felette gyakorolt hatalom kapcsolatát, én pedig rögtön megpróbáltam rekonstruálni ennek történelmi kialakulását. Vagyis ön személyes tapasztalatot szerzett a pszichiátriai világban… Ez nem korlátozódott a gyakorlat éveire. Személyes életemben is úgy éreztem, már a szexualitásom felébredése óta, hogy ha nem is vagyok megbélyegezve, de ki vagyok zárva a társadalomból, melynek az árnyékba borított részéhez tartozom. Ez mindenképpen komoly probléma, amikor saját magán veszi észre az ember. Mindez, meglehetősen gyorsan, egyfajta pszichiátriai fenyegetéssé vált: te nem vagy olyan, mint mindenki, te abnormális vagy, és ha abnormális vagy, akkor beteg. Ez három különböző kategória: nem olyannak lenni, mint mindenki, nem normálisnak és betegnek lenni, de az egyik összefonódik a másikkal. De nincs kedvem elmondani az önéletrajzomat, mert nem érdekes. Miért?

* Magyarul A bolondság története címen jelent meg (A szerk.).

89

Kerülni akarom azt a benyomást, hogy mindaz, amit tettem, egy egységes csoporthoz, egy fajtához kötődik, mely tehát így engem jellemez, nem keresek igazolást, belehelyezve magam minden szövegbe. Játsszuk inkább, ha van hozzá kedve, a kiszámolóst az állításokkal: jönnek egymás után, van, amit elvetünk, másokat pedig elfogadunk. Azt hiszem, úgy érdemes feltenni egy kérdést, ahogy egy golyót küldünk fel a flipperben: megcsöngetjük vagy nem, hozzáérünk és megint felküldjük, és újra felbukkan… A labda tehát visszapattant. Önt már ekkor érdekelte a tudás és a hatalom kapcsolata? Különösen paradoxnak találtam felvetni a problémát, hogy miként működik a tudás politikája olyan magas fokon kidolgozott tudományok esetében, mint a matematika, a fizika és a biológia. A tudás működésének történelmi problémáját csak a nagy és nemes tudományokból kiindulva vizsgálták. De én a pszichiátriára összpontosítottam, mely könnyű, épp hogy kialakult tudáshártyákból állt, és amely teljesen az általam elemezni kívánt hatalmi formákhoz kötődött. Valójában, ahelyett hogy a matematika történetének problémáját vetettem volna fel, ahogy ezt Tran Duc Thao, vagy Jean-Toussaint Desanti tette, illetve a fizika vagy a biológia történetét vizsgáltam volna, azt mondtam, hogy az alig kialakult tudományokat érdemes megnézni, melyeknek gazdag az anyaguk, hiszen szinte egyidősek velünk, és meg kell érteni a hatalmi hatásukat. Végül ezt akartam megvalósítani Az őrültség története című könyvemben: újra meg akartam vizsgálni egy problémát, mely addig a marxistáké volt, hogy egy tudomány miként alakult ki egy adott társadalomban. Mégis, a marxisták legalábbis ekkoriban, nem vetették fel az őrültség problémáját, vagy a pszichiátriai intézményekét... Később megértettem, hogy marxista oldalról ezeket a problémákat túl veszélyesnek tartották, több szempontból is. Mindenekelőtt a tudomány méltóságát sértik, megingatják a pozitivizmustól átvett hierarchiát, mely első helyre a matematikát teszi, aztán a csillagászatot stb. Nem volt tanácsos ilyen kellemetlen, kissé nyúlós tudományokkal foglalkozni, mint a pszichiátria vagy a pszichológia! Ezenkívül, amikor megírtam a pszichiátria történetét, s megpróbáltam elemezni, miként működik a társadalomban, ujjal mutogattam a pszichiátria alkalmazására a Szovjetunióban, anélkül, hogy erről bármit is tudtam volna. Eszembe se jutott a kapcsolat a kommunista pártok és a különböző felügyeleti technikák, a társadalom-ellenőrzés és a visszaélések kivizsgálása között. Ezért aztán, a sok marxista pszichiáter közül, bár voltak közöttük nyitottak és intelligensek is, egyik sem találta fel az antipszichiátriát. Angolok, méghozzá kissé misztikusok végezték el ezt a munkát. A francia marxista pszichiáterek csak a gépezetet működtették. Kétségtelenül ők is megkérdőjelezték a dogok egy bizonyos részét, de az antipszichiátriai mozgalom történetében viszonylag korlátozott volt a szerepük.

90

Azt akarja mondani, hogy mélyen érdekelve voltak a rend bizonyosfajta fenntartásában? Igen. 1960-ban egy kommunista nem mondhatta, hogy egy homoszexuális nem beteg. De többet sem mondhatott: a pszichiátria minden esetben szegrőlvégről kötődik az olyan hatalmi mechanizmusokhoz, melyeket bírálni kell. A marxisták rosszul fogadták ezt a könyvét... Valójában teljes volt a csend körülötte. Nem volt egyetlen marxista sem, aki hajlandó lett volna reagálni a könyvre, nem dicsérték, de nem is bírálták. Pedig ez a könyv azoknak az embereknek íródott, akik felvetették a tudomány működésének problémáját. Utólag meg lehetne kérdezni tőlük, hogy a hallgatásuk nem onnan fakadt-e, hogy teljesen jóhiszeműen, azaz teljesen ostobán felriasztottam egy nyulat, s ez zavarta őket. Volt még egy még nyilvánvalóbb és egyszerű oka annak, hogy a marxistákat nem érdekelte: az, hogy nem hivatkoztam az elemzésem során, nyíltan és sűrűn Marxra. Az őrültség története még kevésbé marxista, mint azok a tudománytörténetek, melyeket a marxisták írtak. Később, az 1965 és 1968 közötti években, amikor a „vissza Marxhoz” jelszó nemcsak elméleti, hanem az ön által is ismert gyakorlati következményekkel járt, kemény dolog volt, ha az ember nem volt marxista, nehéz volt oldalakat írni úgy, hogy legalább valahol ne helyezzen el egy dicsérő mondatot Marxról, melyhez a gondolatmenete kapcsolódhatott... Sajnos, én ezzel szemben három kis mondatot írtam Marxról, melyet gyűlöletesnek tartottak! Ez volt az oka a magányomnak, annak, hogy sértegettek... Ekkoriban az volt az érzése, hogy egyedül van? Ezt már korábban is éreztem, különösen Az őrültség története megjelenése után. Évek teltek el a két időszak között, amikor elkezdtem ilyen típusú problémákat felvetni a pszichiátriára és a hatalommal való kapcsolatára vonatkozólag, és amikor ezek a kérdések konkrét és valóságos visszhangot kezdtek kiváltani a társadalomban. Az volt a benyomásom, hogy meggyújtottam a kanócot, de ezután semmi sem hallatszott. Mint egy képregényben, doboltam az ujjaimmal, várva a robbanást, de arra nem került sor! Valóban úgy gondolta, hogy a könyve bombaként hat majd? Teljes mértékben! Azt képzeltem, hogy a könyvem valóságos szélroham lesz, a légnyomás kitárja majd az ajtókat és az ablakokat... Azt álmodtam, hogy olyan hatékony robbanószer lesz, mint egy bomba, és ugyanakkor csinos, mint egy tűzijáték. Az őrültség története rövidesen valóban tűzijátékká vált, de mindenekelőtt irodalmivá. Ez zavarta önt? Válaszút elé állított: inkább a politikusokat akartam megszólítani, ehelyett olyan emberek hallották meg, akiket irodalmároknak neveznek, mint Blanchot

91

és Barthes. Valószínű ők, irodalmi tapasztalatuk alapján, érzékenyek voltak bizonyos problémák iránt, míg a politikusok nem. Reagálásuk számomra annak a jele volt, hogy ők, lényegében irodalmi gyakorlatukon belül maradva, politikusabb alkatok, mint azok, akik a marxista szólamokat csak politikájuk elrejtésére használták. Visszatérek az önéletrajzi történésekhez! Szerencsére érdekesebbek, mint az életrajzom. Amikor láttam, hogy általam annyira csodált emberek, mint Blanchot és Barthes, érdeklődnek a könyvem iránt, csodálatot éreztem, egyszersmind némi szégyent is, mert becsaptam őket. Mert az, amit csináltam, számomra teljesen idegen volt az irodalom közegétől. Munkám közvetlenül kötődött a menhelyeken lévő ajtók formájához, a zárakhoz stb. Szövegem ehhez az anyaghoz kapcsolódott, ezekhez a zárt terekhez, és azt akartam, hogy a szavak, melyeket leírtam, áthatoljanak a falakon, verjék le a zárakat, nyissák ki az ablakokat! Mindezt nevetve mondja... Bele kellett kevernem egy kis iróniát... Mert unalmas, amikor az interjúkat olvasva, nem tör ki nevetés... Nem lett volna tilos, hogy jelezze: „itt kell nevetni!”. Természetesen, de amikor zárójelben odaírjuk, hogy „nevetés”, nem ugyanaz a hang hallatszik, mint amikor valami mulatságos mondatot olvasunk... Térjünk vissza az írás kérdésére. Azt mondja, hogy Az őrültség története című könyvét nem tekintette irodalomnak. Mégis, műve írásmódja és stílusa első pillantásra figyelemre méltó. Ez a megállapítás érvényes más könyveire is. Önt nemcsak az elemzései újszerűsége és élessége miatt olvassák, de azért is, mert gyönyörködtet. Michel Foucault-nak van saját stílusa, tolla szinte minden oldalon nyomot hagy. Ez egyáltalán nem véletlen. Miért állítja magáról, hogy nem író? Ez nagyon egyszerű. Azt hiszem, ezen a területen is egy mesterember tudatára van szükség. Egy facipőt ugyanúgy jól meg kell tudni csinálni, mint egy könyvet. Ez persze igaz bármilyen kinyomtatott mondatokból álló csomagra, legyen szó újságról vagy folyóiratról. Számomra az írás semmi egyéb, mint ez. A könyvet kell szolgálnia. Ne a könyv szolgálja azt a nagy, és mostanában szentségnek tekintett teljességet, amit „írásnak” nevezünk. Azt állítja, hogy gyakran használok bizonyos számú stiláris fordulatot, s ez azt látszik bizonyítani, hogy szeretem a szép stílust. Nos, abban mindig van egyfajta öröm, enyhén erotikus is, amikor az ember keres egy szép mondatot, amikor egy reggel épp unja magát, s nincs kedve hozzá, hogy furcsa dolgokról írjon. Ettől felizgul egy kicsit, elábrándozik, és hirtelen megtalálja a tetszetős mondatot, melyre várt. Ez gyönyört okoz, lendületet ad, melynek mentén tovább lehet haladni. Nyilvánvalóan erről van szó. És ha azt akarjuk, hogy a könyv eszköz legyen, melyet mások is használnak, olyat kell írni, mely gyönyörködteti azokat, akik olvassák. Annak, aki előállítja ezt az árut vagy kézműves tárgyat, amit könyvnek nevezünk, elemi kötelessége, hogy gyönyörködtessen.

92

Tehát kettős gyönyörről van szó: a szerzőéről és az olvasóéról... Ez így van. Örülök, ha a nyelvi lelemények és találmányok örömet szereznek annak, aki leírja, és annak is, aki olvassa őket. Nincs rá ok, hogy megtagadjam önmagamtól ezt az örömöt, mint ahogy arra sem, hogy untassam azokat, akiktől azt várom, hogy olvassanak. El kell jutni oda, hogy az írásom teljesen átlátszó legyen a mondanivaló szintjén, miközben ugyanakkor a felszínen csiklandozza azokat, akik örömüket lelik a szöveg simogatásában, újragondolásában, idézésében. Ez az én erkölcsi felfogásom a könyvekről. De mindez nem azonos az „írással”. Nem szeretem az írást. Nevetséges, ha az ember író. Ha meg kellene önmagam határozni, elbizakodottan körül kellene írni magam, ha meg kellene örökíteni azt a képet, mely mellettem szól, egyrészt gúnyos, másrészt mégiscsak eligazít, azt mondanám, hogy mesterember vagyok, egyfajta tűzmester, ahogy már említettem. Úgy tekintem a könyveimet, mint aknákat, mint robbanószerrel teli csomagokat… Remélem, hogy azok is! Felfogásom szerint ezeknek a könyveknek hatást kell kelteniük, és ezért csomagolni kell őket, hogy közönségesen fejezzem ki magam. De a hatás eltünteti a könyvet, a könyvnek el kell tűnnie a saját hatása révén. Az „írás” csak eszköz, és nem a cél. A „mű” még kevésbé! Úgy csoportosítani a könyveimet, hogy ezáltal létrejöjjön az életmű egysége, hogy hasonlítson rám, illetve a későbbi könyveimre, ennek számomra nincs semmi értelme. Visszautasítja, hogy szerző volna? Mihelyt valaki ír, még ha az anyakönyvi nevét használja is, rögvest úgy kezd működni, mint valaki más, mint egy „író”. Önmagából kiindulva, önmaga számára létrehoz bizonyos folyamatosságot, s összefüggések egyfajta szintjét, mely nem azonos pontosan a valóságos élettel. Egy könyv egy másik könyvhöz utalja az olvasót, az ön egyik kijelentése egy másik nyilvános gesztusát idézi fel… Végül egyfajta új identitása alakul ki az embernek, mely nem azonos sem a polgári, sem pedig a társadalmi identitásával. Ráadásul mindezt az ember maga is jól tudja, ezért próbálja megvédeni azt, amit magánéletnek neveznek. Nem állíthatja, hogy az írói, vagy a nyilvános élete teljesen megegyezik a magánéletével. Íróként érzelmi kapcsolatot, rokonságot, fel- és lemenő származást létesít más írókkal, melynek nincs köze a valóságos családjához. Én azonban nem így látom a munkámat. Könyveimet inkább labdaként képzelem el, melyek a maguk útját járják. Elkapják, megérintik, továbbküldik őket. És ha tovább száll, annál jobb. De ne kérdezze tőlem, ki vagyok, mielőtt hozzáérne a labdákhoz, hogy megtudja, nem mérgezettek-e vagy nem túl elvontak, vagy hogy jó irányba mennek-e. Ne azért kérdezzen rá az identitásomra, hogy megtudja, használható-e az, amit csinálok. Nem tartja szükségszerűnek, hogy írjon? Nem, nem, ez egyáltalán nem szükségszerű. Soha nem gondoltam, hogy írni dicsőség vagy kiváltság, valami különleges dolog. Gyakran mondogatom: bárcsak eljönne az a nap, amikor nem írok többé! Nem arra vágyom, hogy kivonul-

93

jak a sivatagba, vagy hogy fogjam magam és kimenjek a strandra, hanem hogy írás helyett valami mást csináljak. Ezt a vágyam gyakran pontosabban is megfogalmazom: mikor írhatok anélkül, hogy amit létrehozok, „írás” legyen? Az ünnepélyesség azon fajtája nélkül, melynek olyan szaga van, mint az olajnak. A dolgok, melyeket publikálok, írások, a szó rossz értelmében „írást hozok létre”. És ha dolgozni kezdek, az nem más, mint „írás”, ami magában foglalja annak szertartásos jellegét és az összes nehézségét. Bemegyek egy alagútba, senkit nem akarok látni, pedig szeretnék könnyen, első próbálkozásra írni. És ez egyáltalán nem sikerül. Nem bírálnám nyilvánosan az „írást”, ha nem kellene megmondanom, lévén köztudott, hogy mennyi bajom volt abból is, hogy nem hoztam létre „írást”, amikor leültem írni. Szeretnék elmenekülni attól a bezárt, ünnepélyes és önmagammal foglalkozó tevékenységtől, hogy szavakat vetek a papírra. Ugye azért igazi örömöt talál a papírral és a tintával végzett munkájában? Az öröm, mely belőle fakad, éppen ellentétes azzal, amit én az írástól várnék. Szeretném, ha az egy múló fortély lenne, valami odavetett dolog, ahogy egy asztal sarkán írnak, ahol egy körlevelet, egy hirdetést, egy filmtöredéket, egy nyilvános beszédet, egy nem tudom, mit hoznak létre… Még egyszer mondom, nem sikerül így írom. Természetesen örömömet lelem benne, felfedezem a fogásokat, de nincs részem abban az örömben, hogy élvezetet találjak benne. Inkább valami rossz érzésem van, mert egészen más élvezetről ábrándozom, nem arról az érzésről, amit mindenki jól ismer, aki ír. Az ember bezárkózik, a papír fehér, az embernek nincs semmilyen gondolata, aztán lassanként, két óra, vagy két hét múltán egy sor dolog megjelenik az írás folyamatában. A szöveg létezik, az ember többet tud, mint előtte. Üres volt a feje, most meg tele van, mert az írástól nem ürül ki, hanem megtelik. Saját ürességétől teng túl. Ezt mindenki ismeri. Nem viccelek! Akkor miről ábrándozik? Milyen másféle írásról? Egy szaggatott írásról, melyről nem lehet észrevenni, hogy írás, melyet fehér papíron, vagy írógéppel, töltőtollal, vagy klaviatúrával teremtettek, sok más dolog között, melyet talán ecset vagy kamera hozott létre. Gyorsan áttérve egyikről a másikra, egyfajta lázas izgalomban és zűrzavarban. Szeretné kipróbálni? Igen, de hiányzik belőlem a nem is tudom, miféle lázas izgalom vagy a tehetség, valószínűleg mind a kettő. Végül mindig vissza kell térnem az íráshoz. Akkor viszont rövid szövegekről álmodozom. De végül mindig vastag könyveket csinálok! Mindennek ellenére mindig arról ábrándozom, hogy egy olyan könyvet írok, melyet annak a kérdésnek szentelek: „Ez mind honnan ered?” De ennek nincs értelme. Egy valóban felhasználható gondolatra vágyom. Nem érdekel, honnan jön. Csak meglegyen. Az a fontos, hogy rendelkezzünk egy eszközzel, mellyel a pszichiátria hatalmát és a börtönök problémáját meg lehet vizsgálni. Nemigen szereti, ha igazolást várnak öntől, s igazolnia kell, mitől legitim az, amit mond.

94

Amikor 1968–69 telén Tuniszba mentem, a Vincennes-i Egyetemen nehéz volt bármit mondani anélkül, hogy valaki megkérdezte volna: „Kinek a nevében beszélsz?” Ez a kérdés mindig erősen lehangolt. Ez ugyanis olyan kérdés, mely alapjában véve egy rendőrségi kihallgatáshoz illik. Látszólag elméleti és politikai kérdés („Kinek a nevében beszélsz?”), de valójában az identitásra kérdez rá („Alapjában véve, ki vagy te?” „Mondd meg, hogy marxista vagy-e, vagy nem”, „Mondd meg, hogy idealista vagy-e vagy materialista”, „Mondd meg, hogy prof vagy-e vagy militáns”, „Mutasd meg a személyidet, mondd meg, kinek a nevében lépsz fel nyilvánosan, hogy felismerhessük, honnan jössz.”) Ezt fegyelmező kérdésnek tartottam. Mégis engednem kellett a hosszas faggatásnak, hogy igazoljam magam, holott a mélyén csak a rosszindulatú kis kérdések húzódtak meg: „Ki vagy te, hol születtél? Milyen családból származol?” Vagy még inkább: „Mi a foglalkozásod? Hogyan lehet téged besorolni? Hol töltötted le a katonai szolgálatot?” Ugyanezeket hallom, minden alkalommal, amikor megkérdik: „Milyen elmélet szolgálatában állsz? Hol fogadnak be téged? Ki igazol téged?” Kihallgatáshoz illő és fenyegető kérdéseket is hallok: „Kinek a szemében vagy ártatlan, még akkor is, ha vádolnia kell?” vagy „Kell lennie az emberek egy csoportjának, egy társaságnak vagy egy gondolati formának, mely feloldoz téged, amely szabadlábra helyez. És éppen azért, mert ők feloldoznak, nekünk vádolnunk kell téged!” Miért érezte úgy, hogy menekülnie kell az identitására vonatkozó kérdések elől? Azt hiszem, hogy az identitás a hatalom elsődleges terméke, azé a fajta hatalomé, melyet jól ismerünk a társadalmakban. Nagy jelentőséget tulajdonítok társadalmainkban a jogi-politikai-rendőri formáknak. Az önmagával azonos egyén, a saját múltjával, egyénisége kialakulásával és folyamatos hagyományaival, az élete utolsó napjáig tartó, a gyermekkorból megőrzött hatásokkal, vajon nem bizonyosfajta, felettünk álló hatalom terméke, melyet ősi jogi és legújabb rendőri formákban gyakorolnak rajtunk? Emlékeztetni kell arra, hogy a hatalom nem a tagadás, a visszautasítás, a kizárás mechanizmusainak összessége. De valójában ezt hozza létre. És a hatása valószínűleg egészen az egyénekig elér. Az egyéniség, az egyéni identitás a hatalom terméke. Ezért aztán nem bízom az efféle kérdésekben, s igyekszem kitérni az ilyen csapdák elől. Az őrültség története és a Felügyelet és büntetés című munkáim egyetlen mondanivalója, hogy voltak emberek, akik kisajátították a hatalmat, fenyítettek vele. Ez az egyetlen igazság, amit kerestem. A kérdés, hogy „Ez meg honnan jön? Vajon marxista-e?” számomra végül is az identitásra vonatkozott, kihallgató jellegű volt. Akkor most rendőr leszek, mert szeretném, ha kissé visszamenne, hogy megértsük, honnan vezetett ide az útja. Az École normale-on ön marxista volt? Mint szinte mindenki a nemzedékemből, a marxizmus és a fenomenológia között ingadoztam. Ez utóbbi nem az a fenomenológia volt, amit Sartre vagy Merleau-Ponty ismert és használt, hanem a jelenlegi, melyet Husserl 1935 és

95

1937 között írt, Az európai tudományok válsága című szövegéből kiindulva. Ez megkérdőjelezi a tudás egész rendszerét, melynek Európa az otthona, az elve, a motorja volt, s amelynek révén legalább annyira felszabadult, mint amennyire fogságba esett. Néhány évvel a második világháború után ez a kérdésfeltevés újra aktuálisnak és elevennek tetszett. A Válság a mi szemünkben nagyon magasröptű, nagyon akadémikus, nagyon önmagába záródó szöveg volt, mely annak ellenére, hogy egyetemes leírásnak szánta a szerzője, jelezte az egész kortárs történelem kitörését. Valami recsegni és ropogni kezdett Husserl körül, az értekezés körül, melyet annyi éven keresztül készített a német egyetem átalakítására. Ezt a recsegést hirtelen meghallottuk ebben a filozófiai értekezésben. Az ember végül megérzi, hogy ez a tudás és ez a racionalitás, mely olyan mélyen kötődik a sorsunkhoz, és annyi hatalmat foglal magában, ugyanakkor tehetetlen a történelemmel szemben. Ez az eljárás természetesen a társadalomtudományokat vonta kétségbe. Első, bizonytalan kérdéseim tehát ezek voltak: Mik azok a társadalomtudományok? Mitől kezdve lehet beszélni róluk? Hogyan képesek létrehozni az adott beszédmódot, s adott tárgyaknak szentelni magukat? Aztán újra feltettem ezeket a kérdéseket, de már szabadulni próbáltam Husserl filozófiai keretétől. Tanúi voltunk annak, hogy a marxizmus lassan behatol a hagyományos és egyetemi filozófiába. A háború előtti nemzedékek számára a marxizmus szinte mindig alternatívát jelentett az egyetemi munkával szemben. Lucien Herr, a nagy történelmi figura, bátor könyvtáros volt az École normale-on, és este, amikor a könyvtár bezárt, elment, hogy szocialista gyűléseken vegyen részt, amiről elvben senkinek nem volt szabad tudnia. Ez a helyzet különbözött az egyetemi éveiben megismert helyzettől? Igen, a háború után a marxizmus bevonult az egyetemre. Hirtelen szabad volt idézni Marxot a szakdolgozatokban. Ez megegyezett a párt stratégiájával, melyet az államapparátussal kapcsolatban követett. Jól emlékszem rá, hogy Althusser udvariasan elküldött, vegyek részt a CGT-nek, a kommunista szakszervezet ENA-ra felvételiző hallgatóinak filozófiai tanfolyamán! Valójában a kommunista párt bevonulása az államapparátusba sehol sem sikerült annyira, mint az egyetemeken. A marxizmus egyetemi elfogadása és a kommunista párt általánosan elismert befogadása az egyetemi gyakorlatba számunkra nagyon könnyű helyzetet teremtett. Milyen könnyű volt Marxról felelve filozófiából államvizsgázni! Álharcokba bocsátkoztunk: követeltük a jogot, hogy Engelst ugyanúgy idézhessük, mint Marxot, és hogy a bizottság elnöke fogadja el azt is, ha Leninről beszélünk. Ezek kis harcok voltak, melyeket fontosnak hittünk. De alighogy beléptünk az egyetemi és a kommunista párt egyesülésébe, borzalommal fedeztük fel a hasonlóságot: ugyanazokat a rangsorokat, ugyanazokat a kényszereket, ugyanazokat az ortodoxiákat. Semmi sem állt olyan közel az egyetem struktúrájához, mint a párté, különösen az alsó szférában, mely az értelmiségnek volt a közege. Személyes tapasztalat alapján állítom: összeállítani egy szak-

96

dolgozatot egy államvizsga-bizottsági elnök számára, vagy megírni egy cikket, melyet a párt valamelyik vezetője írt alá, pontosan ugyanolyan gyakorlat volt. Ettől fulladozni kezdtem, annyira könnyen mentek a dolgok. Azt hittük, harcolunk, és minden fürdött a dicsőségben. Engem elsősorban a harc délibábja érdekelt és izgatott, ami a szemünk előtt csillogott. Előreküldött katonáknak kellett lennünk, akik majd a nép rendelkezésére bocsátják az egyetemet, vagy a proletariátus előőrsének! De mindig csak magunk között voltunk, és mindig ugyanazok. Ezért utaztam el Svédországba, aztán meg Lengyelországba. Lengyelországban hagyott fel a marxizmussal? Igen, mert láttam, hogyan gyakorolja egy kommunista párt a hatalmat, ellenőrizve az államapparátust, azonosulva vele. Mindaz, amit 1950 és 55 között homályosan éreztem, a maga brutális, történelmi, mély valóságában mutatkozott meg. Mindez nem volt már egy egyetemista képzelődése, az egyetem falai között. Komolyan megtapasztaltam, hogy a párt miként tesz a szolgájává egy országot. Ettől a perctől kezdve elmondhatom, hogy nem voltam marxista, mivel nem tudtam elfogadni a kommunista pártoknak Kelet-Európában és Nyugat-Európában bemutatott működését. Ha Marxnál vannak igaz dolgok, ezeket idézet nélkül is fel lehet használni, meggyőzhetjük velük az olvasót! Már aki képes rá… Volt más időszak is, amikor külföldön élt, s ettől megváltozott a gondolkodása? Igen, számomra 1966 és 1968 között Tunézia hasonló élményt nyújtott, mint a Lengyelországban tapasztaltak. A társadalmat én csak a kivételezettek szemszögéből ismertem. A pályám során soha nem volt sok problémám, sem politikai, sem gazdasági. Csak azt fogtam fel, milyen az elnyomás Lengyelországban, vagyis egy szocialista államban. A kapitalista társadalomból csak a bársonyos és a könnyű oldalt ismertem. Tunéziában viszont felfedeztem mindazt, amit a kapitalista gyarmatosítás nyomainak lehet tekinteni, és láttam egy kapitalista típusú fejlődés születését, a kizsákmányolás, a gazdasági és politikai elnyomás összes jelenségével együtt. Két hónappal 1968 májusa előtt láttam Tunéziában egy egyetemista sztrájkot, melynek következtében az egyetem a szó szoros értelmében vérben fürdött. Az egyetemistákat levitték az alagsorba, ahol a kávézó volt, és véres arccal jöttek fel, mert gumibottal megverték őket. Százával tartóztatták le őket. Több tanítványomat ítélték tíz, tizenkét, tizennégy évi börtönre. Ez számomra kétségtelenül komolyabb május volt, mint amit Franciaországban élhettem volna át. A Lengyelországban és Tunéziában szerzett kettős élmény kiegyensúlyozta a politikai tapasztatomat és visszavitt olyan dolgokhoz, melyekre addig nem gyanakodtam eléggé a spekulációim során: a hatalom gyakorlásának fontosságára, a testet, az életet, a beszédmódot és a politikai hatalmat összekapcsoló szálakra. Egy lengyel ember napi gesztusaiban, aki tudja, hogy megfigyelik, aki arra vár, hogy az utcára menjetek és ott beszéljen, mert tudja, hogy egy külföldi lakása tele van mikrofonokkal; abban, ahogy lehalkítja a hangját egy étteremben,

97

vagy ahogy eléget egy levelet, tehát ezekben a fullasztó gesztusokban, ugyanúgy, mint abban a nyers és vad erőszakban, mellyel a tunéziai rendőrség megrohanta az egyetemet, fizikailag megtapasztaltam a hatalmat, a testek és a hatalom közötti kapcsolatot. Ezektől a pillanatoktól nem tudtam szabadulni, még ha az elméleti következtetést meglehetősen későn vontam is le belőlük. Aztán rájöttem, hogy már hosszú ideje beszélnem kellene a hatalom és a testek közötti kapcsolat problémáiról, melynek végső soron a Felügyelet és büntetés című könyvemet szenteltem. 1968 májusában sokan tapasztalták meg a hatalom által gyakorolt fizikai erőszakot és viszonyát a testekhez. Ez nem hatott önre, még ha késve is? 1968 novemberében tértem vissza Franciaországba. Az volt a benyomásom, hogy ehhez az egész tapasztalathoz egy kódolt marxista diskurzus kötődött, mely alól kevesen vonták ki magukat. Ellenben Tunéziában, ugyanúgy, mint Lengyelországban, ez a tapasztalat a marxista diskurzustól és a kódjaitól függetlenül jelent meg. Ha Lengyelországban volt marxista értelmezése az eseményeknek, az a hatalom, az erőszak oldaláról jött. A május utáni években mindazok, akik forradalmároknak tartották magukat, anélkül, hogy nyíltan utaltak volna a marxizmusra, ragaszkodtak a marxista elemzéshez. És amikor felszólaltak, amikor kérdéseket tettek fel, amikor vitatkoztak, számukra a hatalom hatásai mindvégig a marxizmushoz kötődtek. Vincennesben 1968–69 telén fizikailag is nehéz volt hangosan és érthetően kijelenteni: „Nem vagyok marxista”… Vincennes-ben meglepett, hogy a gyűléseken, melyeken részt vettem, hasonló dolgok zajlottak, s ez hihetetlen volt, szinte ugyanolyan volt minden, mint amit a kommunista pártban láttam és hallottam, a legmélyebb sztálini korszakban. Természetesen a formák változtak, a szertartások különböztek. De a hatalom hatásai, a megfélemlítések, a tekintélyek, a hierarchiák, az engedelmességek, a puhaságok, a kis aljasságok stb. ugyanazok voltak. Ez egy robbanó, forrongó sztálinizmus volt, még mindig az… Azt mondtam magamban: milyen keveset változott! Térjünk vissza a fejlődésére… Tudja, az meglehetősen kanyargós volt. A szavak és a dolgok bizonyos szempontból marginális könyv volt. Azért marginális, mert nem követi annak a problémának a fő irányát, amellyel foglalkozom. Tanulmányozva az őrültség történetét, természetesen feltettem magamnak a kérdést, hogyan működött az orvosi tudás egy olyan közegben, melynek viszonyai az őrült és a nem őrült viszonyára korlátozódnak, a XIX. század elejétől kezdve. Aztán az orvosi tudás gyorsan elvezetett ahhoz a gyors fejlődéshez, mely a XVIII. század végén játszódott le, és nemcsak a pszichiátriában és a pszichopatológiában, hanem a biológiában és a társadalomtudományokban is megnyilvánult. Bizonyosfajta tapasztalatiságról áttértek egy másikra. Nézzen meg például bármilyen orvosi könyvet 1780-ból, és egy másikat 1820-ból: mintha az egyik világból egy másikba menne át… ezt a könyvemet, mely nyelvészetről, orvostudományról és gazdaságpolitikáról szól, valójában kevesen olvasták azok közül,

98

akik azt képzelik, hogy összevissza beszélek, amikor a XVIII. század végén hasadásról beszélek a tudományban! A szavak és a dolgok tulajdonképpen a hasadást állapítja meg, s megpróbál mérleget felállítani bizonyos számú értekezés alapján, melyek az emberrel, a munkával, a várossal, a nyelvvel foglalkoznak… Ez a hasadás az én problémám, nem én találtam ki. Azért ragaszkodom annyira ehhez a hasadáshoz, mert ez számomra egy szent rejtvény, de nem módszer, mellyel meg tudom oldani a dolgokat. Hogyan magyarázza ezt a hasadást? Mivel függ össze? Hét évet áldoztam rá, amíg rájöttem, hogy a megoldást nem ott kell keresni, ahol keresem, valamiféle ideológiában, a racionalitás vagy a termelési mód haladásában. Ez végső soron a hatalmi technológiában, illetve az átalakulásukban rejlett, mely a XVII. században kezdődött és napjainkig tart. És hogy meg kell nézni a talapzatot, melyből kiindulva a változás lehetségessé vált. A szavak és a dolgok a hasadást állapította meg, és felvetette annak szükségességét, hogy meg kell keresni a megoldást. A Felügyelet és büntetés a probléma őstörténete, vagy másként azoknak a történelmi körülményeknek az elemzése, melyek lehetővé tették ezt a hasadást. Kezdtem megérteni, hogyan építették fel nemcsak az őrült személyiségét, hanem a normális emberét is, az ész és az esztelenség bizonyos antropológiáján keresztül. E vizsgálódások tükrében úgy tűnt a számomra, hogy az ember központi helyzete a tudományos értekezések jellemzője, a társadalomtudományi értekezéseké, vagy a XIX. századi filozófiai értekezéseké. A filozófiai értekezések kezdettől fogva nem összpontosítottak az ember alakjára, ez egy olyan elhajlás, melynek fel lehet tárni az eredetét, és meg lehet figyelni, miként tűnik fokozatosan el, valószínűleg a XIX. század végén. Elfogadja, hogy az ön személyes érdeme a hasadás felfedezése? És azzal, hogy a különböző típusú tudások hatalmi hatásaira irányította a figyelmet, személyesen is hozzájárult a tudományhoz? Egyáltalán nem! Mindaz, amit csináltam, azt az egyenes vonalat követi, melyhez Nietzsche Az erkölcs genealógiája című műve és Husserl Válsága tartozik. Az igazság hatalmának története mint kérdés, a mi társadalmunkban vagy száz éve foglalkoztatja az agyakat. Nem tettem mást, mint hogy magam megközelítettem a problémát, és A tudás archeológiája című munkámban lefektettem néhány szabályt. Ezekben nincs semmi felforgató, sem forradalmi, de minthogy úgy tűnt, az emberek nem értik, mivel foglalkozom, megalkottam a saját szabályaimat. Nem tartozom azon virrasztók közé, akik mindig azt állítják, ők látták meg elsőnek a kelő napot. Engem az érdekel, hogy megértsem, miben áll az átmenet a modernitásba a XVII. század és a XIX. század középén. Átlépve egy bizonyos küszöböt, az európai beszédmód kifejlesztette az általánosítás gigantikus hatalmi képességét. Ma már, a maga alapvető fogalmaival és lényegi szabályaival mindez bármilyen típusú igazság hordozója lehet, még ha ez az igazság hátat fordít is Európának, a Nyugatnak.

99

Történelmi vizsgálódásaim egyetlen tárgya alapjában a modernitásba való átmenet volt. Kik vagyunk mi, akik azt a nyelvet beszéljük, melynek akkora hatalma van, hogy rákényszeríthető a társadalmunkra és más társadalmakra? Mi volt az a nagyszerű lelkesedés, mely lehetővé tette az áttérést a nyugati beszédmód univerzalitására? Ez az én történelmi problémám. Hogyan lehet az eddigitől eltérően elképzelni a kapcsolatot tudás és hatalom között? A tudás, évszázadokon át, mondjuk Platón óta, azt állította magáról, hogy lényegileg különbözik a hatalomtól. Ha király leszel, bolond leszel, szenvedélyes és vak. Mondj le a hatalomról, mondj le az ambíciókról, mondj le a győzelemről, és akkor szemlélheted az igazságot. A tudás egész rendszere ősidőktől fogva hajlott rá, hogy ellenzéki és független legyen a hatalomtól. Jelenleg, épp ellenkezőleg, az a kérdés merül fel, mi az értelmiségiek és a tudósok helyzete a társadalomban, a termelési és a politikai rendszerekben. Úgy tűnik, a tudás mélységesen kötődik a hatalomhoz, a hatalmi hatások egész sorozatához. A régészet lényegében ennek az érzékelése. A Nyugaton működő beszédtípus, néhány évszázad óta, mint az igazságról szóló beszéd, mely ma már világméretűvé vált, a hatalmi jelenségek és viszonyok egész sorozatához kötődik. Az igazságnak hatalma van. Gyakorlati és politikai hatást gyakorol. Például az őrült elkülönítése egyike a racionális diskurzusból származó megszámlálhatatlan hatásnak. Hogyan működnek ezek a hatalmi hatások? Hogyan válnak lehetségessé? Ezt próbálom megérteni. Lehetséges-e egy tudás nélküli társadalom? Értelmes ez a kérdés, vagy nem? Azt hiszem, nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy szükség van-e a hatalomra vagy nem? A hatalom messzire visz, mélyen bele lehet merülni, és egy olyan sűrű hajszálcsöves rendszer továbbítja, hogy úgy látszik, mintha nem is volna. Mégis, a történelmi tanulmányok erősen elhanyagolták az elemzését. A XIX. század második felében felfedezték a kizsákmányolás mechanizmusait, és talán a XX. század második felének feladata, hogy a hatalom mechanizmusait felfedezze. Mert mindannyian a hatalom céltáblái vagyunk, ugyanakkor a közvetítői is, a pont, ahonnan kisugárzik bizonyos hatalom! Ez az, amit fel kell fedeznünk magunkban, s nem azt, amitől el vagyunk idegenedve, vagy ami tudattalan. Kis szelepeink, kis közvetítőink, apró fogaskerekeink, mikroszkopikus idegsejtjeink vannak, melynek révén a hatalmat átadjuk és önmagához visszavezetjük. Ebben a perspektívában van valami, ami el tudja kerülni a hatalmat? Ami elkerüli a hatalmat, az az ellenhatalom, ami persze ugyanazt a játékot játssza. Ezért kell újra felvetni a háború, az összeütközés problémáját. Újra el kell végezni a taktikai és a stratégiai elemzéseket, mégpedig egy különösen alacsony, apró, mindennapi szinten. Újra kell gondolni az egyetemes csatát, elkerülve az apokalipszis perspektíváit. Valójában a XIX. század óta egy olyan gondolkodási rendszerben élünk, mely apokaliptikus. Hegel, Marx vagy Nietzsche

100

vagy Heidegger egy másik értelemben, megígérték nekünk a holnapot, a hajnalt, a pirkadatot, a virradatot, az estét, az éjszakát stb. Ez az időbeliség, mely egyszerre ciklikus és kettős, megszabta a politikai gondolkodásunkat, és lefegyverez, amikor másként kellene gondolkodnunk… …Sartre azt mondta: „Foucault-nak nincs történelmi érzéke.” Elbűvöl ez a kijelentés! Szeretném, ha a jelmondata lenne mindannak, amit csinálok, ugyanis azt hiszem, mélységesen igaz. Ha a történelmi érzék azt jelenti, hogy az ember tiszteletteljes figyelemmel olvassa a nagy történészek műveit, jobbszárnyukon felhalmozva valami egzisztencialista fenomenológiáét, balszárnyukon pedig csipetnyi történelmi materializmust, ha a történelmi érzék azt jelenti, hogy készen fogadja el az egész történelmet, úgy, ahogy azt az egyetemen oktatják, csak annyit hozzátéve, hogy ez burzsoá történelem, mely nem számol a marxizmus hozadékával, nos, akkor igaz, hogy nekem nincs történelmi érzékem! Sartre-nak talán volt történelmi érzéke, de nem élt vele. Mit tett hozzá a történelem tudományához? Semmit! Azt gondolom, hogy valami mást akart mondani, mindennek dacára. Azt akarta mondani, hogy én nem tisztelem a történelemnek azt a fajta jelentését, amit a poszthegeliánus filozófia tulajdonít neki, melynek során olyan folyamatokat ír le, melyek mindig ugyanazok, például az osztályharcot… Másodsorban, a történelmi érzék, a történelemnek ebben a formájában mindig képes a totális értelmezésre, egy társadalom, egy kultúra vagy egy tudat, vagy bárminek a szintjén. Ebből a nézőpontból egy történelmi vizsgálódás akkor van befejezve, ha ez a folyamat belevésődik a tudatba, melyből egy önmaga által meghatározott mozgalom során tárul fel a jelentése… Igaz, hogy ehhez a történelemhez egyáltalán nincs érzékem! Hogyan határozza meg ön a történelmet? Én ezt a fogalmat szigorúan eszközjelleggel használtam. Egy pontos kérdésből kiindulva, melyet időszerűnek találtam, és amelynek vizsgálata során egy történet lehetősége rajzolódott ki előttem. De a történelem akadémiai használata lényegileg konzervatív jellegű: újra meg akarnak találni a múltban valamit, melynek lényegi feladata, hogy lehetővé tegye a túlélést. Például a menhelyek története, úgy, ahogy ezt mások, máshol megírták – nem én vagyok ugyanis az első, aki a tárggyal foglalkozom –, lényegében arra szolgált, hogy bemutassa a szükségességüket, történeti szükségszerűségüket. Én egészen mást, ettől eltérőt próbáltam csinálni, velük szemben kimutattam a dolog lehetetlenségét, a nagyszerű lehetetlenséget, melyre például a menhelyek működését alapozták. A történetek, melyeket leírok, nem magyarázó jellegűek, soha nem mutatják meg valaminek a szükségességét, hanem inkább a kapcsolódó láncszemeket, melynek révén a lehetetlen kialakul, és visszautal saját botrányára, saját paradoxonjára, egészen napjainkig. Elsősorban az érdekel, ami szabálytalan, kockázatos és előreláthatatlan egy történelmi folyamatban. A történészek szokás szerint kitérnek a felvetődő kivételek elől…

101

Ez azért van, mert a történelem feladata, hogy megőrizze a dolgokat, és kiradírozza ezeket a fajta szabálytalanságokat vagy véletleneket, ezeket a fűrészfogszerű eseményeket. Mindezt eltüntetik, hogy megmaradjon a szükségszerűség formája, mely belevésődött a marxizmus szótárába, és politikailag forradalmi terminusnak számít, de úgy tűnik végül egész más hatást tesz. Feladatomnak tartom, hogy a lehető legtöbb esélyt adjak a sokszerűségnek, a találkozásnak, a lehetetlennek, az előreláthatatlannak… A történelemnek ez a fajta kérdezése, kiindulva a lehető és a lehetetlen játékaiból, számomra akkor a legtermékenyebb, ha a politikatörténetre, vagy a történelmi politikára alkalmazzuk. Végső soron azt lehet gondolni, hogy az válik végül szükségessé, ami leginkább lehetetlen. A lehető legtöbb esélyt kell adni a lehetetlennek és azt kérdezni: hogyan jöhetett létre ez a lehetetlen dolog? Ha bemutatja, hogy a menhely vagy a börtön egyáltalán nem sorsszerű, egyben azt jelenti, hogy harcol ellene… Nietzschét követve azt hiszem, hogy a valóságot a háború terminusaival lehet megérteni. A háború az igazság igazsága. A folyamat összessége, melynek révén az igazság győz, hatalmi mechanizmusokból áll, mely biztosítja neki a hatalmat. Ez egy állandó háború? Azt hiszem, igen. Ebben a háborúban kik az ellenségei? Nem személyek, inkább bizonyosfajta logikai vonalvezetés, mely olykor az én beszédemben is előfordul, melytől szeretnék megszabadulni, valami mást szeretnék létrehozni. De valóban háborúról van szó, hiszen a beszéd eszközjellegű, ahogy eszközjellegű egy hadsereg, vagy egyszerűen egy fegyver. Vagy mint egy zacskó lőpor vagy egy Molotov-koktél. Látja, a tűzmesterről szóló történethez tértünk vissza. PELLE JÁNOS fordítása

GUBICSKÓ ÁGNES

Az ismétlés ismétlése Vámpírok és irónia Elfriede Jelinek Betegség avagy a Modern Nők című darabjában Che ironia/ questa malattia Che non mi fa dormire/ che non va piu` via1 VASCO ROSSI

„Gúnyból vagyok beteg” 2 – mondja Carmilla, Elfriede Jelinek Betegség avagy a Modern Nők című darabjában az egyik női szereplő, aki e kijelentésekor, tehát ezen kijelentéssel is, már egy a korábbi szerepkörétől eltérő figurát alakít, ez a figura a vámpír. Hogyan értelmezhető a vámpír mondata? Milyen betegség az, melyet egy vámpír jelenít meg, s amelynek célja a gúny? Vagy talán úgy kellene föltennem a kérdést, hogy milyen betegség az, amelynek velejárója a gúny. És valójában mire jó az a színjáték, amikor valaki gúnyból beteg: ki/mi az, akit/ amit meg tud sérteni? A darab (egyik) története röviden is összefoglalható: Emily, aki dr. Heidkliff (fogorvos és nőgyógyász) mellett ápolónő, továbbá vámpír és írónő, kiszívja Carmilla, az osztrák háziasszony nyakát, s ezzel őt is vámpírrá változtatja. Carmilla, dr. Benno Hundekoffer (adószakértő) felesége, a mű végén összenő Emilyvel, s a hatalmas duplateremtményt (Doppelgeschöpf) a két férfi lelövi, és kiszívják a vérét. A szöveg akkor kezd összetettebbé és izgalmasabbá válni, amikor figyelembe vesszük intertextuális utalásait. Jelinek megjegyzi a darab elején, hogy az abban szereplő vers Emily Brontëtól származik, továbbá köszönetet mond (Baudrillard, Barthes, a televízió stb. mellett) Joseph Sheridan Le Fanunak, akinek az egyik elbeszélésében szereplő titokzatos lány neve mellett maga a cím is: Carmilla. Ebből a szempontból tehát a darabban szereplő két nő, Emily és Carmilla úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy szerző ahhoz a műhöz, melyet bár nem ő alkotott, de bizonyos részeit kiemelte (kiszívta), s saját szöveg(test)ével feldolgozta. Hogyan kapcsolódik mindez a címben szereplő ismétlés(ek)hez, a fent említett gúnyhoz? Az ismétlés ismétlése Amikor Emily a darab első felvonásának harmadik jelenetében fogait belesüllyeszti Carmilla nyakába, hogy kiszívja, s Carmillából folyik a vér, majd a második (utolsó) felvonás, tehát a mű végén a két nő összenő, s összenövésük1

Nyersfordításban: „Jó kis irónia/ ez a betegség/ nem hagy aludni/ s nem megy többé el.” Jelinek, Elfriede: Krankheit oder Moderne Frauen. In: Elfriede Jelinek: Theaterstücke. 5. Auflage (Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 2001 [1987 by Prometh Verlag], 232.) A Jelinek-szövegből idézett részleteket a dolgozatban saját fordításomban adom meg – G. Á. 2

103

ben egy gömbteremtményt hoznak létre, mindennek leírása erősen hasonlít arra a jelenetre, amikor férje közreműködésével Carmilla hatodik gyermekét világra hozza, s ebből a szempontból a két nő viselkedése ellentmondásos. Bár Emily zavarónak érzi jövendőbeli jegyesét (amíg Heidkliff mondatai közt kedvesen megjegyzi Emilynek, hogy: „Nem zavarsz”,3 addig Emily erre válaszában úgy reagál: „Zavarsz”),4 s bár Carmilla szabadulni próbál férje bilincseitől („küzd a bilincseivel”,5 amikor férje a szöveg elején [I. felvonás, 2. jelenet] belekényszeríti a nőgyógyászati székbe), vámpír jelmezükben mégis ezeket a nem kívánt hagyományos szerepeket játsszák el, idilli jeleneteket is bemutatva. Emily fogaival beléhatol Carmillába, s Carmilla kész őt szolgálni: „Hálóinged a nyakánál kicsit bekoszolódott már, azonnal kimosom.”6 Miért utánozzák a nők azt, ami számukra éppen nem tetsző? Miért ismétlik meg azt, amit el akarnak utasítani? Judith Butler, amikor a jelentős testek, az identitás rögzítésére irányuló kísérletek, a test néma, kultúra előtti, jelölésre váró képének kritikáját próbálja kidolgozni, azt hangsúlyozza, hogy a feladat nem a konstruált identitást meghaladó álláspont létrehozása, amely saját kulturális beágyazottságát tagadva, magát mint általános szubjektumot (olyan cselekvőt, aki megelőzi a cselekvést) hirdetve éppen azt a stratégiát követné, amelyet kritizálnia kellene. Butler egy rendszer megingatásának esélyét tehát nem annak megtagadásában vagy meghaladásában, nem az abból való kilépési szándékban látja, hanem, ahogy fogalmaz, „a kritikai feladat inkább a konstrukció által lehetővé tett felforgató ismétlések keresése, az identitást létrehozó (s egyben azokat megkérdőjelező) ismétlésekben való részvétel általi beavatkozás helyi lehetőségeinek a támogatása”.7 Butler szerint így a kritika azáltal tud érvényesülni, ha részt vesz abban a rendszerben, amelyet kritizálni akar, amelyben az identitások ismétlések által jönnek létre, hiszen éppen ezek az identitásképző ismétlések teszik lehetővé a felforgatást. Kritikája nem kívülről támad, nem rátámad a rendszerre, hanem azáltal próbálja lebontani, hogy mint tag építeni kezdi azt: „Ha a jelölést irányító szabályok nemcsak korlátozzák, de egyben lehetővé is teszik a kulturális értelmezhetőség eltérő tartományainak megjelenítését, vagyis új lehetőségeket nyitnak a hierarchikus binaritás merev kódjait megkérdőjelező nem számára, akkor csak az ismétlődő jelölés gyakorlatain belül van lehetőség az identitás felforgatására.”8 Elfriede Jelinek szövege lehetővé teszi, hogy egy olyan értelmezésbe zárjuk, amely értelmezés, legalábbis egy bizonyos pontig, Judith Butler néhány elméleti szövegéből is kiolvasható. Jelinek szövege kapcsán így az ismétlés szót nem olyan értelemben használom, mint ami tökéletes azonosságot és szerves viszonyt hoz létre, hanem amely nemcsak létrehoz, hanem létrehozásában meg is kérdőjelez egyben. Hogy Jelinek szövegében a nők nem tökéletesen utánozzák a tökéletes pár képét, azt nem nehéz észrevenni, hiszen amit csinálnak, túlzás. 3

Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 194. Uo. 5 Uo., 201. 6 Uo., 230. 7 Butler, Judith: A paródiától a politikáig. In: Café Bábel 2000. ősz, 83. 8 Uo., 80. 4

104

Butler az identitás felforgatásának lehetőségét a rendszeren belüli eltérésben, az ismétlésekkor keletkező résekben látja, ezért feladatául tekinti ilyen rések létrehozását, de mivel nem biztos, hogy ezek önmagukban feltűnnek, hiszen bár folyamatosan és akaratlanul is keletkeznek, többnyire mégis láthatatlanok maradnak, inkább a keletkező rések kitágítását tűzi ki. Kitágítás alatt azt értem, amit Butler a parodisztikus utánzás túlzásának nevez: „A parodisztikus utánzás lerántja a leplet a nemiség mély és belső anyagiságának illúziójáról. Ezen kifinomult és politikailag kikényszerített performativitás eredményeképpen a nemiség egy »aktus«, nyitva áll tehát a törés, az önirónia, az önkritika, valamint a »természetesnek« olyan hiperbolikus bemutatása számára, amelyek túlzó voltukból fakadóan rávilágítanak annak alapvetően fantáziaszülte voltára.”9 „Szívesen laknék most benned. Engedj be!”10 – amikor Emily vágyat tulajdonít magának és vágyáról beszél, egyrészt utánozza a férfi szereplők kijelentéseit (még ha nem is szó szerint), másrészt azonban nincs birtokában egy olyan eszköznek, mellyel vágyát beteljesíthetné. Vámpírfogai ugyan vannak, ezekkel képes volna a behatolásra, de azok nem működnek. Dr. Heidkliff ezért átoperálja fogait oly módon, hogy azok egy elrejtett piros gomb megnyomásával szájából kibújnak és szívásra készek, majd egy kalapácsütéssel újra eltüntethetők. Így a vágy beteljesítésére szolgáló eszköz Emily esetében mesterséges úton jön létre, ami, úgy tűnik, sérti a férfiak büszkeségét: „Hogy feleségem, Carmilla, most vért eszik, valami férfiasság költözött belé, ami nekem nem tetszik”11 – fakad ki Benno, s Heidkliff szintén: „Kigúnyolnak minket.”12 Az a (re)produkció, amelyben Emily egy műfogsorral imitálja a férfiasságot, rákérdez a férfitest természetességére, utánzásában, ismétlésében így a rést itt biológiai neme jelenti, tehát az, hogy nőként képes egy férfiszerep eljátszására. Ezáltal egyszersmind saját identitását is felsérti. „[Jelinek] írásmódja olyan perverziók végrehajtása, ahol a nőiségnek vagy a nőnek új értelme, pozitív újrameghatározása nem áll elő. Sokkal inkább megmarad egy torz megfordításánál […]. Jelinek perverziói mindig csak a már megfordítottra utalnak vissza, azaz a nőiségre mint férfiprojekcióra, ami a nőiséget csak mint a férfias (das Männliche) másikát – ezzel egyúttal mint függőt és másodlagost – képes meghatározni […]. [Carmilla és Emily] vámpírokként kifordítják a nő állítólagos természetes meghatározottságát.”13 A két nő úgy ismétli meg a két doktor által előírt szabályrendszert, hogy azt több ponton kifordítja. Így például kilépnek háztartásukból, a férfiak hiába szólítják fel őket: „Heidkliff: […] Legyetek higiénikusak! Kövessétek a természeteteket! Takarítsatok! Takarítsatok! Takarítsatok! Takarítsatok! / Benno: Hagyjátok el baktériumtól fertőzött miliőtöket!”.14 Vagy míg Benno és Heidkliff előszeretettel teniszezik, a sportot és az 19

Butler, Judith: A paródiától…, 82. Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 211. 11 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 240. 12 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 240. 13 Janz, Marlies: Falsche Spiegel. Über die Umkehrung als Verfahren bei Elfriede Jelinek. In: Gegen den schönen Schein. Texte zu Elfriede Jelinek . (Hg. Christa Gürtler), Verlag Neue Kritik, 1990, 82. 14 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 241. 10

105

egészséget hirdeti, addig Emily és Carmilla a betegséget élteti: „Carmilla: Beteg vagyok, és jól vagyok. Szenvedek, és jól érzem magam.”15 Carmilla továbbá ahelyett, hogy az anyaszerephez hűen féltőn nevelné gyermekeit, a hatból háromnak kiszívja a vérét. „Ez már nem anya. Ez egy lány”16 – kiált föl Heidkliff. Azáltal, hogy Heidkliff Carmillától megvonja az anya elnevezést, és lánnyá kereszteli át, a német személyes névmások alapján (die Mutter, das Mädchen) a nőnemű pozícióból a semlegesbe helyezi. Egy olyan pozícióba, ami nem tartozik a nő kategóriájába, de ez nem jelenti azt, hogy férfi. A két nő olyan szerepeket játszik el a rendszeren belül, annak sémáit utánozva, amelyeket a rendszer egyébként magán kívül helyez el s eltüntetni próbál (beteg, koszos, gyilkos stb.). Így bár aktív szerepet vállalnak a rendszerben, alakításuk nem hiteles, tehát a norma szempontjából torz figurákat jelenítenek meg, rámutatnak arra, hogy a rendszer homogenitása nem természetes és eleve adott. Így egy határpozícióba helyezkedvén, belül a rendszeren, de elrontva annak profilját, egyszerre jelennek meg élőkként és holtakként, „Mi nem vagyunk halál, mi nem vagyunk élet”;17 vámpírokként, akik nem látják magukat a tükörben: „Emily: A tükörben semmit sem látok.”18 Az, hogy a nők, egy előadás keretén belül, úgy összezavarják a képüket, hogy nem látják magukat a tükörben, azzal kellene, hogy járjon, és valószínűleg azt célozza meg, hogy magukat mint a férfiak tükrét, megsemmisítsék, s ezáltal a férfiak képét is eltorzítsák. A vámpírszerep, azáltal, hogy az más vérének kiszívásával tartja életben magát, alkalmasnak tűnik arra, hogy rá lehessen mutatni, az identitás mások által jön létre. Hogy a férfi (is) tükrök által áll össze, tehát ismétlések által, amiből az következik, hogy ő is egy hol látható, hol nem látható vámpír. Ami persze túlzás, az ismétlés ismétlésének túlzása, a paródia kitágított rése, ami valamit meg akar akasztani. „Amíg a vámpír áldozatai vérével táplálja magát élőhalott létében, addig az ironikus parazitaként saját megsemmisítő tartalomnélküliségében másokat is megfoszt az élethez szükséges meggyőződésektől.”19 Ennek ellenére Heidkliff a darabban, egyenletesen elosztva, négyszer jelenti ki: „én én vagyok”.20  A Jelinek-darab felkínálja, hogy az előzőekben leírt olvasat mellett egy (s nyilván még számtalan) más szempontú értelmezést is létrehozhassunk, azáltal, hogy a szöveg explicit módon (az említett intertextualitás és bizonyos szöveghelyekkel) utal arra, hogy ez a vámpíros kalamajka olvasható a szerző-szöveg kapcsolat allegóriájaként. A dolgozat első részében, egy Butler-idézetben felbukkant a performativitás fogalma, amely, minthogy Butler több helyen színházról, színházi kellékekről, díszlettervről stb. beszél, könnyen érthető a szó szoros értelmében vett előadásként. Például egy vámpírokat színpadra állító paródiaként. Butler elmélete azon15

Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 233. Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 243. 17 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 230. 18 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 227. 19 Antal Éva: Szókratész halott – és élvezi. In: Vulgo 2000/3–5., 209. 20 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 197., 213., 240., 250. 16

106

ban, amikor azt állítja, „egy bizonyos értelemben minden jelölés kényszeres ismétlés”,21 úgy tetszik, nem csupán egy tényleges teátrális felvonulásra korlátozódik. Amikor Butler az ismétlés és a jelölés szükségszerű kapcsolatáról beszél, nemcsak hogy tágabb értelemben érti a performativitást (mint ismétlő előadást), hanem minden jelölésre kiterjeszti, amiből az (is) következik, hogy a szabályok kijátszása nem akarat kérdése: „A jelölés […] ismétlő gyakorlataiba való belépés nem egy döntés eredménye, mert az »én«, aki beléphet, már maga is odabenn van: nincs más lehetséges tevékenység vagy valóság az ezen fogalmaknak értelmet adó diskurzív gyakorlatokon kívül.”22 A szabályokat, vagy ahogyan Paul de Man írja kissé más megközelítésben, „munkánk gyümölcsét […] mindig fel fogja szaggatni, és mindig érvénytelenné fogja tenni a diskurzus nélkülözhetetlen részét alkotó ironikus dimenzió”.23 „A kérdés nem az, hogy ismételjünk-e, hanem hogy hogyan ismételjünk.”24 Butler, amikor a performativitás fogalmát minden jelölésre kiterjeszti, s rámutat arra, hogy a nyelv nemcsak hogy lehetőséget nyújt a felforgatásra, hanem működése eleve felforgató, s iróniája talán éppen ezért nem szembetűnő, mégiscsak olyan ismétlési stratégiák keresését tűzi ki feladatul, amelyek rámutatnak arra, amit a rendszer elleplez. Egy lehetséges módszerként – Irigarayt követve – katakrézisek használatát adja meg, „melyek helytelenül funkcionálnak, hibásan közvetítik a szó jelentését”.25 Ilyen nyelvi szabálytalanság létrehozásának példájaként azt a „helytelen” magatartást említi, amikor a nő, aki ki van rekesztve a metafizikai helyesség diskurzusából, a filozófia nyelvén kezd beszélni, s így mivel az ismétlés által a rendszeren belül jeleníti meg magát, a rendszeren belül megjeleníti magát, a külső megkérdőjelezésével a belső azonosságát is megingatja. Amikor Jelinek darabjában Emily költőnőként határozza meg önmagát, olyan felségterületre hatol be, amelyet, úgy tűnik, nem az ő számára kerítettek el. „Heidkliff: […] Van ajkatok, s mire használjátok? Mire? Beszédre!”26 Emily és Carmilla csupán azáltal, hogy megszólalnak, s így ajkukat nem a férfiak által megkívánt feladatnak vetik alá, megsértenek egy szabályt, mégpedig a szabályos tükör néma funkcióját. Persze egy magától beszélő tükör képtelenség, s ezért a két férfi annyira fölháborodik, hogy állat módjára üvölteni kezdenek („irdatlanul ugatnak”),27 hiszen ettől fogva nem tudják megkülönböztetni magukat egy tárgytól, mely elméletileg nem beszél, szerelmük tárgyától, a nőtől. Az eltorzított tükörben egy beszélő tárggyal kell szembenézniük, amelynek nincs identitása. „Áthágtatok egy törvényt”28 – mondja Benno. Emily mint szerzőnő szívja a vérét egy XIX. századi elbeszélés címadó nevéből, egy szóból: Carmillából. Hogyan lehet ezt értelmeznünk? Emily a Carmilla 21

Butler, Judith: A paródiától…, 80. Butler, Judith: A paródiától…, 84. 23 Man, Paul de: Az irónia fogalma. In: PdM: Esztétikai ideológia. Katona Gábor fordítása. (Janus/Osiris, Bp., 2000), 197. 24 Butler, Judith: A paródiától…, 84. 25 Butler, Judith: Jelentős testek. In: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Barát Erzsébet fordítása. (Új Mandátum, Bp., 2005), 49. 26 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 245. 27 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 245. 28 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 245. 22

107

szó betűsorát nem változtatja meg, nem nevezi át, meghagyja annak egységében, így az eredeti (férfi) szerzőhöz hasonlóan, megdermeszti, jelentését egy szóba zárja, tehát ténykedése kirekesztő jellegű, eltüntet, egyúttal azonban, mivel új kontextusba helyezi, új jelentést, új életet biztosít számára. Ez az új jelentés azáltal tud létrejönni, hogy a szerzőnő kiszívja a szó jelentését, ezzel azonban nem az élettől, hanem a haláltól fosztja meg, hiszen azáltal, hogy megszólítja Carmillát, aki egy szöveg része, mozgásra készteti, megeleveníti, játékba hozza, mivel azonban a játék feltételei, a környezet megváltozott, Carmilla jelentése éppen jelentésének meghatározhatatlansága lesz. A Carmilla név úgy íródik újra, hogy nem rendelhető hozzá koherens jelentés. Egy inkoherens kijelentéseket összefogó névvé változik. Emily egy másik (férfi által írt) szöveg szavának – s ez az, amit a zseni írók, az eredetit alkotók nem vallanak be – felhasználásával, elszívásával, kiszívásával (s így értelmetlenné tételével) alkotja meg saját szövegét, s ezáltal rámutat a szövegek (s egyúttal szerzőik) függőségére. Bomlasztóan ismétel. Emily aktív írói tevékenységével valami olyasmit művel, ami nem természetes, ami nem illik hozzá és ezért mesterkéltnek hat, mindamellett, hogy eljátssza a mester szerepét, és így nevetségessé teszi magát, még az idézetei is pontatlanok. Nemcsak a Carmilla című művet idézi meg (ami talán nem is volna lehetséges), Emily más szövegekből is (ki)szívja a tudást. A descartes-i gondolat – „Gondolkodom, tehát [deshalb] vagyok” – Emilynél hibásan szerepel: „Gondolkodom, ezért [daher] vagyok.”29 A filozófiának ebben a híressé vált mondatában egy szó, a kötőszó kicserélésével megváltozik a mondat értelme. A ’vagyok’ állítás a két mondaton belül különböző értelmezést kap, ezáltal bizonytalanná válik, hogy mit is jelent ez a ragozott ige, s ezáltal bizonytalanná válik a mondat igazsága is, a szubjektum létének („vagyok”) egyértelműsége. Carmilla, miután vámpírrá változik, tovább ront a képen: „Beteg vagyok, ezért vagyok.”30 A „vagyok” igéhez többé nem köthető egyetlen identitás, egy jelentés, annak ismételgetése mégsem lesz teljesen értelem nélküli, a jelentést maga az ismétlés hozza létre, s minél többször szerepel, annál gyanúsabbá válik, hogy mindez irónia. Az ismétlés jelentése az irónia, pontosabban az irónia eldönthetetlensége (szándékos-e vagy sem), a többértelműség, a heterogenitás: mást mond, mint amit állít. Mint ahogyan Julia Kristeva a szemiotikus fogalma, a jelölődés (ami nem jelölt és nem jelölő) gyakorlata kapcsán mondja, hogy jóllehet a ritmus nem utal semmire, az mégsem egy jelentés nélküli fölösleg, mert folyamatosan megbontja a szintaxist, így a jelentés és a jelentésnélküliség között mozog.31 A két nő nem tagadja az állítást, hanem helytelenül megismétli, ezáltal azonban nemcsak önmagukat teszik nevetség tárgyává, hanem egyúttal a metafizikai helyességre is rákérdeznek.

29

Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 207. Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 232. 31 V.ö. Kristeva, Julia: Egyik identitásból a Másik(ba). Farkas Anikó fordítása. In: Helikon 1995/1–2, 30

69.

108

Az eredmény A darab utolsó oldalán a két doktor lelövi a Gömbteremtményt, és kiszívják a vérét. Felkapcsoltatják a lámpákat, fényt parancsolnak, és kizavarják a közönséget a nézőtérről. Marlies Janz a szöveget összefoglalóan a következőképp értelmezi: „A nők nyelv- és színjátéka átlépi a nemi dichotómia oppozícióit, és ezzel a nemek közti hierarchikus viszonyokat veszélyeztetni látszik. A nők azonban még azon átlépés által is a férfiprojekciók rabjai maradnak, amely a maskarádét kigúnyolni akarja. A betegség és a vámpírizmus maszkjai ugyanis a patriarchális nőiségképeknek – a nő biológiai létére vagy állítólagos kasztráltságára való fixálásának – csupán egy torz tükörképét verik vissza.”32 Janz olvasata pesszimista olvasat, az ismétlésnek azt az oldalát hangsúlyozza, amely – mivel ismétlés – nem tud kikerülni a rendszeren, teszi ezt Janz mindannak ellenére, hogy többször is hangsúlyozza, Jelinek szövege nem törekszik a nő vagy a nőiségnek egy pozitív újrameghatározására, s teszi ezt valószínűleg és érthető módon azért is, mert a szöveg nem happy enddel zárul. Butler ezzel szemben az ismétlésnek azt az oldalát hangsúlyozza, amely túlmutat a rendszeren, amely lehetővé teszi a változatást, a meghaladást, a felforgatást, a „cselekvést”, a megkérdőjelezést, a zárójelbe tevést. Jelinek torz szüleménye a darab alapján valóban halálra van ítélve, s ez mintha azt sugallná, hogy fölösleges az egész színjáték. Ezt a pesszimista olvasatot azonban némileg elbizonytalanítja az a párhuzam, amely a darabban szereplő szerzőnő és a darab szerzőnője, tehát Emily és Jelinek között tételezhető. Jelinek úgy ítéli halálra Emily ismétlő stratégiáját, hogy írásával mindeközben maga is egy ismétlést, egy torz tükröt hoz létre, amellyel ugyan a szövegben szereplő mindenféle ismétlést – az ismétlés ismétlését – is megismétli, s így kigúnyolja és megkérdőjelezi, írásával mégis belép a játékba, „cselekszik”, felforgat.33 Belecsempészi magát más szövegekbe, idéz, s így magáévá teszi, megváltoztatja azokat, úgy ír darabot, hogy az látszólag hasonlít más színművekre, azonban mintha mégsem volna hű az (irodalmi) normákhoz, nem felel meg azoknak, nem cseng velük egybe, nem ugyanaz. „Mint egy darab”34 – a cím alatt ezt a műfajmeghatározást olvashatjuk, mely egy műfajhoz való hasonlóságra, az azzal való részbeni egyezésre, annak utánzására (ismétlésére) utal. Emellett azt is jelenti, hogy a szöveg egy rész, egy darab, és nem koherens egész. Ezért nehéz róla kijelentéseket tenni; mint ahogy Eva Meyer is rámutat, nem áll össze: „Itt zálog32

Janz, Marlies: Falsche Spiegel, 93. Az idézetet fordította G. Á. Ilyen szempontból Jelinek szövege beilleszthető lenne azon regények mellé (Nancy Friday, Dorothy Dinnerstein és Mary Shelley egy-egy regénye mellé), amelyeket Barbara Johnson My Monster/My Self c. tanulmányában elemez, s amelyekről – az anyaság, az író nő és az önéletrajz kapcsolatát vizsgálva – azt állítja, hogy azok az önéletrajz mint monstrum elméleteként olvashatók. A Mary Shelley–Frankenstein–szörnyeteg/monstrum hármasa hasonlít az Elfriede Jelinek– Emily–Carmilla kapcsolatra, a Frankenstein–monstrum diád Johnson szerint értelmezhető egy szerző–szöveg viszonyként. Vö. Johnson, Barbara: My Monster/ My Self, in: A World of Difference, Baltimore 1987, 144–154.; Johnson, Barbara: Mein Monster – Mein Self. In: Dekonstruktiver Feminismus. Literaturwissenschaft in Amerika. Hg. Barbara Vinken. (Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1992), 130–144. 34 Jelinek, Elfriede: Krankheit…, 191. 33

109

darabok működnek, […], anélkül, hogy egyszer is felkínálnák a lehetőséget, hogy az egész végső lezárásaként értsük őket, mert miképpen kölcsönösen megvilágítják egymást, úgy ellent is mondanak egymásnak, és már nem illeszkednek kerek egész természetté. Nincs szó valós lényekről, akik autentikus létüket bizonyítják, ha létük maga minden egyes pillanatban pulverizálódik és állandó szétbontásnak van kitéve.”35 Jelinek így ahhoz az Irigarayhez válik hasonlatossá, akinek filozófiájáról Butler a következőket írja: „terminusai hajlandóságot mutatnak rá, hogy megismételjék ugyanazokat a hibákat, amelyeket ő maga igyekszik kimutatni a filozófián belül. Ezek az ismétlések természetesen taktikai jellegűek.”36 A szándékos ismétlésnek mint taktikai manővernek ezek alapján célja van, el akar érni valamit, tehát változtatni próbál, így jóllehet Jelinek szövegét lehet úgy (pesszimistán) olvasni, hogy az a benne szereplő szerzőnő parodikus ismétlésének fölöslegességét hangsúlyozza, Jelinek „ugyanezt” a „hibát” követi el, tehát passzivitás helyett „cselekszik”, felforgat, összezavar, ami nem jelenti azt, hogy ő a felforgatást magát nem nevetségesként vagy bizonytalan eszközként kezeli. Azon túl, hogy felvetődik a kérdés, ez az ismétlő stratégia elérheti-e a célját, tehát talál-e ideális olvasót, ha az olvasás az ismétlés formája (erre a problémára Jelentős testek című művének előszavában, egy mellékesnek tűnő mondatban, maga Butler is rámutat: „Éppen azért, mert könyvem kísérlet »szándékaim« tisztázására, bizonyára újabb félreértések sorát fogja elindítani”37), számomra az is kérdésként merül fel, hogy ez a taktikai manőver, ami valaminek az ismétlését célozza meg, nem implikálja-e, hogy ez a valami megismerhető, azaz létezik megismerés, amelynek tárgyától szándékosan el lehet térni, tárgyát hibásan meg lehet ismételni. Más szavakkal: a (voluntarista) ironikus ismétlés nem egy mindentudó olvasó gesztusa-e, ha mindentudóként tételezi azt, amit ismételni akar, azaz nem veszi számításba, hogy talán egy ironikus (nem egyértelmű) megnyilatkozással áll szemben? Ez azonban nem annak a megkérdőjelezése, hogy a kijelentések bizonyos szempontból negatív következményeket vonzanak, tehát hogy a fogalmak összefoglaló jellegüknél fogva szükségszerűen mindig valamit kizárnak, és nem jelenti azt sem, hogy az ismételt próbálkozás – például valamilyen vicces vagy kísérteties hatást kiváltva – nem hozhat eredményt. Kérdés, hogy kik vagy hányan rendelkeznek olyan pozícióval, ahonnan mindez megvalósítható.38

35 Meyer, Eva: Den Vampir schreiben. Zu »Krankheit oder Moderne Frauen«. In: Gegen den schönen Schein. Texte zu Elfriede Jelinek. Hg. Christa Gürtler. (Neue Kritik, Frankfurt am Main, 1990), 105. Az idézetet fordította G. Á. 36 Butler, Judith: Jelentős testek, 545. 37 Butler, Judith: Előszó. In: Jelentős testek, 14. 38 Vö. Geller, Alex: Diskurs von Gewicht? Erste Schritte zu einer systematischen Kritik an Judith Butler. PapyRossa Verlag, Köln, 2005.

110

A Gulag ma is működik Anne Applebaummal beszélget Sylwia Frołow

SYLWIA FROŁOW: – Az ön szépapja III. Sándor cár alatt vándorolt ki a Breszttől északkeletre lévő kisvárosból, Kobrinból Amerikába. A származásával magyarázható, hogy történészként is kelet-európai témákkal kezdett foglalkozni? ANNE APPLEBAUM: – Pontosan fordítva volt, előbb kezdtem érdeklődni a régió története iránt, és csak később ismertem meg a családom múltját. Egy lengyelnek ez nyilván furcsán hangzik, de az én családomban nem volt téma az, hogy honnan jöttünk. Úgy gondolták, jó, hogy eljöttünk, erről nincs mit beszélni; jó helyen vagyunk itt, Amerikában, ez most már maradjon is így. A nagyapáim már az óceán túlsó partján születtek, csak angolul beszéltek, igazi amerikaiak akartak lenni. Aztán amikor Kelet-Európa történelme és kultúrája iránt kezdtem érdeklődni, kijelentették, hogy nincs ott semmi érdekes, sőt azt is mondták: nem azért törtük magunkat annyira, hogy kijussunk végre, hogy most meg visszamenjünk.  Mi késztette arra, hogy Kalinyingrádból kiindulva bejárja Litvániát, Fehéroroszországot és Ukrajnát? Ebből az élményanyagból készült a Kelet és Nyugat között Európa határvidékén című riportkötete. Ez a könyv mindenekelőtt Ukrajnáról és Fehéroroszországról szól, de igazából csak akkor kezdtem gondolkodni rajta, amikor Lengyelországban éltem. Jobban megismertem a lengyel történelmet, már maga a „határvidék” fogalma is lenyűgözött. Mit jelent különböző kultúrák és nemzetiségek között élni? Mint újságíró, elutaztam párszor Lvivbe, aztán rászántam magam egy nagyobb útra – a tengertől a tengerig, hogy jobban megismerjem ezt a régiót. De igazából Lengyelország történelme inspirált. Jellemző ezekre a riportokra, hogy mint utazó, állandóan csodálkozik. Ez jellemző a nyugatiakra? Nem tudom, mások is így reagálnak-e. Az az igazság, hogy kevesen utazgatnak arra.  Főként történelmi ismeretekkel rendelkezett Európa e régiójáról. Nem ismertem személyesen senkit Nyugaton, aki járt volna Grodnóban vagy Kamenec Podolszkijban. De nem tudom összehasonlítani az én csodálkozásomat másokéval. Ezt inkább magának kellene megtennie.  Én csak mások tudatlanságával hasonlíthatom össze. Nem gondolja, hogy ennek a tudatlanságnak politikai következményei is voltak? A nyugatiak sem-

111

mit sem tudtak e távoli, vad vidéknek tekintett régiók történelméről és kultúrájáról. Ki tudja, nem ezért játszották-e Jaltában olyan könnyen Sztálin kezére? Még azzal se nagyon voltak tisztában, hogy ezek a tájak Európához tartoznak. Ez most szerencsére változóban van, nagyrészt a narancsszínű forradalomnak köszönhetően. Először fordul elő Nyugaton, hogy ilyen sokat beszélnek Ukrajnáról. De nem csak a Nyugatot hibáztathatjuk abban, hogy nem mutatott érdeklődést a régió országai iránt. Ez a szovjet birodalom elszigetelődési politikájából és az orosz birodalom korábbi politikájából is következik, hisz ezt a térséget korábban is elzárták a világ többi részétől. Lviv például sokkal ismertebb, mint Kijev, mert az osztrák birodalomhoz tartozott.  Mikor hallott először a Gulagról? És hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy komolyan foglalkozik ezzel a kérdéskörrel? Még iskoláskoromban olvastam Szolzsenyicint. Az egyetemen Oroszország történelmével foglalkoztam. De a könyv ötlete akkor született, amikor pár évet Lengyelországban töltöttem. Akkor találkoztam először olyan emberekkel, akik túlélték a lágert, amikor elindultam Kalinyingrádból, és bejártam a régiót. Akkor értettem meg, hogy nagyjából tudom, mi történt, de nincsenek mélyebb ismereteim a témáról. Nemcsak maga a Gulag kezdett érdekelni, hanem azt a kérdést is feltettem magamnak mint történésznek, hogy mivel magyarázható a tudatlanságom, és miért nincsenek történelmi tanulmányok a lágerrendszerről. Hiába kerestem ilyeneket, pedig tudtam, hogy már kinyitották a levéltárakat, biztos dolgozik már valaki a témán. Nem találtam semmit. Akkor döntöttem úgy, hogy majd én kézbe veszem az ügyet. Eleinte nem voltam biztos benne, hogy ez egyáltalán lehetséges. De mindenekelőtt a nyugati emberek tudatlansága lebegett a szemem előtt, amiről az imént beszélt.  Felhasználta Szolzsenyicin könyvét? Minden könyvét elolvastam – mint dokumentumot és mint szépirodalmat is. Hisz A Gulag szigetvilág sok embernek megváltoztatta Nyugaton a Szovjetunióról kialakított képét, de ugyanezt sok oroszról is elmondhatjuk. Kijelenthetem, hogy Szolzsenyicin mindvégig jelen volt, amíg dolgoztam a témán. Bármikor benézhettem hozzá, konzultálhattam vele.  Könyvében az orosz Nobel-díjassal polemizál? Nem. A Gulag története egész más, és sokkal gazdagabb a forrásanyaga. Szolzsenyicin volt foglyok visszaemlékezéseit használta fel, nem kutathatott levéltárakban. És persze ő maga is volt lágerben. Nekem nincs jogom személyes, érzelmileg telített könyvet írni erről. Ez nem az én országom és nem az én történelmem, ezért egész más megvilágításba helyezem a problémát. Nem az volt a szándékom, hogy vitatkozzam Szolzsenyicinnel, csak megpróbáltam a nyugatiak számára érthető módon megírni a történetet. Ma már okozhat bizonyos nehézségeket Szolzsenyicin olvasása, mert ő a témában jártas közönségnek írt. Én azoknak a nemzedékeknek írtam, amelyeknek már fogalmuk sincs sok min-

112

denről, például azt is el kellett magyaráznom, mit értünk kollektivizálás alatt. Mivel bejutottam a levéltárakba, esélyem volt arra, hogy a lágereket vezető hóhérok nézőpontjából is bemutathassam ezt az egész problémát.  Szabadon bejárhatott az orosz levéltárakba? Természetesen nem jutottam be mindenhová. Oroszországban több ezer archívum van, szétszórva az egész országban, ezek az adott régió központi levéltárának vannak alárendelve. A központi intézmény vezetői döntik el, hogy bejuthatok-e a kisebbekbe. Nekem sikerült, mert volt valaki Moszkvában, az Orosz Állami Levéltárban, aki nyugati kapcsolatokat akart kialakítani. Segített, beajánlott a munkatársainak. Pontosan ott van a Gulag adminisztrációjának legfőbb archívuma, ott található a hétköznapi élettel kapcsolatos minden dokumentum. A személyi dossziékba viszont nem tekinthettem bele. Erre csak a meghurcoltaknak és családtagjaiknak van joguk. Pedig megpróbáltam. Megtaláltam a jegyzékben egy Sikorski nevű fogoly dossziéját, aki a Szolovki-szigeteken raboskodott. A férjem családjára hivatkoztam, mondván, hogy az egyik unokatestvéréről van szó, de sajnos nem jutottam hozzá. Meg kell jegyeznem, hogy ma már sok meghurcolt ember hozzáférhet a dossziéjához, sőt az anyag egy részét publikálták is. A másolataik megtalálhatók az Egyesült Államokban. Ezért lehetnek elképzeléseim arról, hogy néz ki egy ilyen dosszié tartalma. Ezenkívül minden lágernek saját irattára volt. Karéliában dolgoztam egy olyan láger archívumában, melynek rabjai a Fehér-tengeri-csatornát építették.  Munka közben milyen reakciókat tapasztalt az oroszok részéről? A legkülönbözőbbeket. Arhangelszkben csak úgy, az utcáról bementem a könyvtárba, és megmondtam, hogy szeretném átnézni a levéltári anyagot. Rengeteg iratuk van a Szolovki-szigetekről. Három könyvtáros egész nap velem foglalkozott, mindent kihoztak nekem, nem vártak érte semmiféle anyagi ellenszolgáltatást. Amikor megköszöntem nekik, csak annyit kértek, hogy küldjem el nekik a könyvet, ha megjelenik oroszul. De egész más reakciókkal is találkoztam, mondjuk, Vorkutában. Ott egy nő tíz dollárt akart kérni azért, hogy elolvashassak egy oldalt. Más kérdés, hogy miként reagálnak az oroszok általában a Gulag-problémára. Vannak emberek, akiket tényleg érdekel, vannak, akik számára ez már a múlt – unalmas és fölösleges, de vannak olyanok is, akik agresszíven reagálnak, megpróbálják megakadályozni, hogy napvilágra kerüljön az ügy. Már maga az a tény eleve gyanús, hogy egy nyugati ezen a témán dolgozik, hisz lehet kém, lehetnek oroszellenes szándékai. Tehát nagyon különbözőképpen viselkedtek az emberek.  Alekszandr Jakovlev, az Állami Rehabilitációs Bizottság vezetője azzal magyarázta a múlt bűnei iránt kevéssé érdeklődő orosz társadalom húzódozását és közönyét, hogy sokan közülük bűnrészesek. Egyetért ezzel a felfogással? Azt hiszem, több oka is lehet az ilyen reakciónak. Először is – a múlt kényelmetlen. Ráadásul a sztálinizmus legszörnyűbb bűneit régen, több mint ötven

113

éve követték el. Oroszországban minden állandóan változik. Minden évben elmegyek oda, és mindig más a helyzet a gazdaságban, a politikában stb. Azt mondják az emberek: minek ez nekünk, úgyis annyi problémánk van. És én ezt meg is értem. A másik ok – a nyolcvanas években sokat beszéltek a bűnökről, aztán komoly változások jöttek, átalakult a gazdaság és a rendszer. Ezért ilyen hangokat is hallani: beszéltünk róla eleget a nyilvánosság előtt, mégsem lett semmi következménye! A büszkeséggel is számolnunk kell. A Szovjetunió bukása sok orosz számára az identitás elvesztését jelentette. Nem tudják, ki lett belőlük. Hallani sem akarnak arról, hogy az országukban akkoriban a gonosz uralkodott, mert csak a nagyhatalmi szerep maradt meg emlékezetükben. Meg voltak győződve arról, hogy nagyok, az egész világon számolnak velük. A negyedik ok az a tény, hogy Oroszországban megint, nem is a kommunisták, hanem a KGB-sek kormányoznak. Hisz Putyin a KGB tisztje volt. Nekik elég kellemetlen ez a téma. Nem mintha maga Putyin is lágerben dolgozott volna. Ő meg akarja mutatni, micsoda reformokat hajt végre, milyen korszerű és nyitott a világra. Nagy befolyása van a médiára. Nem mondanám, hogy a kommunizmus bűneiről egyáltalán nem szabad írni. Nem tiltott téma, de enyhén szólva nem is népszerű. Az orosz történészek, újságírók nem mernek írni erről. Azt hiszem, Oroszországban most keresik a módját, hogyan lehetne finomabban beszélni az ügyről. Nemrég például volt egy sorozat a tévében Sztálin koráról, és sokkal enyhébbnek mutatták, mint amilyen volt. Mivel nem lehet megkerülni a témát, a legnagyobb óvatossággal, körültekintéssel kezelik.  Andrzej Paczkowski professzor szerint rendkívül komoly szerepet játszott ebben az oroszok azon szent meggyőződése, hogy a legfőbb hóhérokat, Jagodát, Jezsovot és Beriját már úgyis megbüntették; a rendszer, amelyet létrehoztak, fölfalta őket. Akkor meg kit lehetne itt megbüntetni? Ebben van valami. Azt a magyarázatot is gyakran hallani, hogy ez már régen volt. De hát a Gulag az ő haláluk után is fennmaradt. Igaz, már nem mint a rabszolgamunkára épülő rendszer, melynek következtében hihetetlenül gyakori volt a halálozás. Mindennek ellenére a politikai foglyokat továbbra is lágerekbe száműzték. A rendszer fennmaradt, működött a teljhatalmú KGB, tehát nem mondhatjuk, hogy már nem éltek a hóhérok. Azt hiszem, a Gulaggal nem azért kell foglalkozni, mert bárki is meg akarná büntetni a vétkeseket. Sokkal fontosabb lenne, hogy az oroszok végre megértsék, miért olyan az országuk, amilyen. Nem lehet megérteni a mai Oroszországot, ha nem ismerjük meg a múltját. Nem szeretném, ha a bíróságok most perbe fognának konkrét embereket – az a lényeg, hogy akik most élnek és élni fognak a következő nemzedékekben, tudják, mi történt akkor. Amíg ezt nem tudják, nem értik önmagukat.  Hadd hivatkozzam még egy példára, bár ilyen van több is: az egyik vorkutai fogoly, akit uránbányában robotoltattak, 1946 után kitüntetést kapott a hatóságoktól, mert munkájával hozzájárult a szovjet gazdaság fejlődéséhez. Hang-

114

súlyozza, milyen büszke rá. Büszke a rabszolgamunkára – ez nem azt bizonyítja, hogy a lágerek megnyomorították az orosz mentalitást? Ez kétségkívül így van. Rengeteg hasonló példát találhatunk. Vannak foglyok, akik mihelyt kiszabadultak a lágerből, rögtön vissza akarták állítani a párttagságukat. Nagyon sok rab még a lágerben is a Szovjetunió felvirágoztatásán akart munkálkodni.  De voltak olyanok is, mint a könyvében gyakran emlegetett Lev Razgon, aki minden év december 21-én, Sztálin halálának évfordulóján, berúgott annak örömére, hogy ő nyerte meg az orosz rulettet. Az író által használt „orosz rulett” metafora, azt hiszem, nagyon jól kifejezi a rendszer természetét. Van egy történész kollégám, aki valamiféle logikát próbál keresni a hatalom lépéseiben: adott pillanatban miért az egyik, és nem a másik társadalmi vagy nemzetiségi csoport esett áldozatul, miért pont azt az embert tartóztatták le akkor, miért nem valaki mást. De általában véve minden a véletlenen múlt, mert például előfordult, hogy valaki olyan helyen lakott, ahol rendkívül aktív volt a KGB, és zsúfolásig megtöltötte a börtönöket. Ezért a szomszédos településen is teljesíteni kellett a tervet, hasonló aktivitást kellett mutatni. Elég volt óvatlanul elmesélni egy viccet Sztálinról.  A könyve bevezetőjében megjegyzi, hogy nem tárgyalja a lágerrendszer politikai hátterét. De lehetséges ez? Hiszen a láger rendjét követve építették fel az egész társadalmi rendszert. Szándékosan nem írtam arról, mi a helyzet a csúcson, ki kivel rivalizál a Kremlben. Természetesen az ország politikai helyzetéről azért muszáj volt írnom, mert szoros kapcsolatban állt a lágerrendszerrel.  A lágerek mint munkatáborok mindenekelőtt a rabszolgaként dolgoztatott emberek hatalmas létszámának köszönhetően működtek. A gazdálkodás ilyen módszerei nem akadályozták a szovjet tudomány és technika fejlődését? Nagyon rossz hatással volt mind a gazdaságra, mind a tudományra, mind a civilizációra. Ékes példa erre Vorkuta városa, amelyet a sarkkörön túl építettek föl. Kitermelik a hatalmas szénkészleteket. Ha ez a bánya Kanadában vagy Alaszkában lenne, kiküldenének egy csoportot két hétre, aztán visszahoznák délre, újabb csapatot küldenének, aztán a következőt, rotációs rendszerben menne a munka. Sztálin viszont olyan hatalmas tömegeknek dirigálhatott, hogy tárgyként kezelte őket.  Ahhoz az elvhez tartotta magát, hogy „ljugyej u nasz mnogo”…* Így jött létre a város, embertelen körülmények között. Teljesen értelmetlenül. Építettek iskolákat, uszodákat, egyetemeket, geológiai intézetet, amelyet nemrég bezártak. Vorkutát az év tizenegy hónapjában fűteni kell, a város fenntartá* sok ember van nálunk... (A szerk.)

115

sának költségei felülmúlják a szénbányászat bevételeit. Több ilyen város is van Oroszország területén, főleg északon. A Gulag mindmáig összezavarja az egész gazdaságot. Hasonlóképpen működik a kínai gazdaság. Amikor a technológia helyett az ember testi erejét használják, leáll a civilizáció fejlődése. Kitűnő könyvet írt erről Fiona Hill és Clifford Gaddy The Siberian Curse. How Communist Planers Left Russia Out in the Cold címmel.  A lágerekben elpusztult áldozatok milliói többen voltak, mint a náci haláltáborok áldozatai. De felmerül a kérdés, amelyet mindig megkerült Sartre: mi történt? Eltorzult a kommunizmus alapvetően jó eszméje vagy maga az eszme volt rossz? Azt hiszem, maga az eszme volt rossz. Ha csak az egyenlőség a cél, akkor meg kell szabadulni azoktól, akik nem egyenlők. Itt már a legkevésbé sem számít az egyén.  Az ismert író és disszidens, Vlagyimir Bukovszkij azt mondta: „Szolzsenyicin hangja a harag hangja volt, Applebaumé a szomorúság és a szégyen hangja.” A Nyugat valóban szégyenkezni kezdett, amiért hallgatott a Gulag tragédiájáról? Nem tudom, hogy a szégyen-e a helyes kifejezés. De a Nyugat kezdi érteni a probléma lényegét. Tíz-tizenöt év múlva, amikor meg akarják írni a XX. század történetét, végre észreveszik, hogy Európában a gonosz két birodalma létezett – a hitleri és a szovjet, és megpróbálják összehasonlítani a kettőt. Bár a kettő nem volt ugyanaz. Azt hiszem, végül csak eljutunk ide. Már most készülnek ilyen témájú történelmi tanulmányok, például Angliában.  Mi volt e hosszú hallgatás legfőbb oka? Nem olyan egyszerű válaszolni erre. Először is, a dokumentumok nem voltak hozzáférhetők, nem lehetett bejutni a lágerek területére, és nem lehetett kapcsolatba lépni az emberekkel. Nem voltak archív felvételek és filmek – a hitleri haláltáborokról rengeteg ilyen anyag van. Amikor orosz történelmet tanultam az egyetemen, senki sem akart foglalkozni ezzel a témával, mert nem lehetett hozzáférni a levéltári anyagokhoz, így nem is lehetett tudományosan feldolgozni. A kérdés másik, nagyon fontos aspektusa az a tény, hogy miként emlékezünk a második világháborúra. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára ez jó és nemes háború volt. A legmagasabb rendű értékek nevében harcoltunk, és ma sem akarjuk azt hallani, hogy bezártuk Hitler lágereit, de kinyitottuk Sztálin lágereit. A nyugatiaknak mindmáig nagy nehézséget okoz, ha megpróbálják összehasonlítani Sztálint Hitlerrel. És végül – hosszú időn át a mi belpolitikánk szempontjából értékeltünk mindent, ami a Szovjetunióban történt. A húszas években, amikor kezdetét vette a bolsevik forradalom, nagyon sokat írtak erről, aztán a harmincas években kitört Nyugaton a gazdasági válság. Szovjet-Oroszországba kezdtek utazgatni azok az újságírók, történészek és szociológusok, akik Oroszországtól akartak tanulni, abból a feltevésből kiindulva, hogy ott talán jobb gazdasági rendszert talál-

116

tak ki, amelyet esetleg az Egyesült Államokban is meghonosíthatnának. A gazdaság szempontjából ítéltek meg mindent, egyáltalán nem törődtek a lágerekkel. A jó második világháború után pedig, amikor Sztálin szövetséges volt, kezdetét vette a hidegháború, és akkor kezdtek rosszakat írni a Szovjetunióról. Aztán a hatvanas években, a vietnami háború miatt megint kezdték jobb színben feltüntetni Szovjet-Oroszországot. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy szinte sosem folyt tárgyilagos vita a Gulagról, mert mindig az amerikai helyzet függvényében értékelték a Szovjetuniót. Emlékszem, egyetemi tanulmányaim idején, abban a légkörben senki sem akart foglalkozni a lágerekkel, ebben nem valamiféle szovjetbarát meggyőződés, hanem a Reagan iránti ellenszenv akadályozta a kutatókat. Csak most kezdenek tárgyilagosabban írni erről. Mert végre nem rólunk van szó, hanem egy másik ország történelméről.  2004-ben megkapta az igen rangos Pulitzer-díjat. Teljes joggal, mert A Gulag története igazán rászolgált erre. Ugyanakkor folyik a vita Walter Durantyról, a New York Times tudósítójáról, aki a harmincas években hazug cikkekben számolt be a nagy ukrajnai éhínségről – ő is megkapta érte a Pulitzer-díjat. Az ukrán szervezetek tiltakozására csak nemrég kezdtek el gondolkodni azon, nem kellene-e a halála után megfosztani a díjtól. Mit bizonyít ez? Csak a tudatlanságot? Én is segítettem ezeknek az ukrán szervezeteknek, jól ismerem a problémát. A Pulitzer-bizottság egy része el akarta venni Durantytól a díjat, de voltak, akik ezt ellenezték, arra hivatkozva, hogy ez a precedens lavinát indítana el, más díjazottakat is támadnának. 1917 óta ítélik oda a díjat, tehát több ezer kitüntetettről van szó. És ha akadnak köztük például rasszisták, az amerikai szegregáció hívei? Annyi egyedi esetet kell elbírálni. Véleményem szerint az a legfontosabb, hogy megvitatták a nyilvánosság előtt Duranty problémáját, kezdtek írni róla, foglalkozott vele a média, az amerikaiakat ráébresztették arra, hogy miben hazudott. Ez sokkal fontosabb.  Ismeri Tomasz Kizny lengyel fotós albumát, aki fényképeken dokumentálja a Gulag szigetvilágot? Nagyon jól ismerem. Írtam róla recenziót, hamarosan megjelenik a New York Review of Books-ban.  A Novaja Polsának adott interjújában Kizny arról a félelméről beszél, amely A Gulag történetében, az Emlékezet című epilógusban is megfogalmazódik – hogy a Gualgnak szinte biztosan meg kell ismétlődnie. Honnan ez az apokaliptikus meggyőződése? Szó szerinti értelemben aligha ismétlődik meg. De a Gulag-mentalitás ma is létezik. Vannak, akik szívesen alakítanának ki hasonló terrorrendszert. És persze ott van Észak-Korea, a Szovjet-Oroszországból importált sztálinista rendszerrel és a lágerekkel. Úgy hallottam – mint tudjuk, az ilyen információk kétségesek, hiszen az ország teljesen elszigetelt –, kétszázötvenezer embert tartanak fogva lágerekben. Tehát ilyen értelemben a Gulag egész idő alatt működik. PÁLFALVI LAJOS fordítása

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

ALAI kínai író, a szecsuani Markhamban született 1959-ben, jelenleg Csengtuban él. 1982-től publikál. Korai művei leíró jellegűek, realista stílusú írások. 1989-ben jelent meg Jiunian de xueji (A régmúlt vérfoltjai) című gyűjteményes kötete, de az igazi áttörést a Chen ai luoding (Lehulló por) c. regénye hozta. A regény 2000-ben megkapta a Mao Dun Irodalmi Díjat, ami a legértékesebb irodalmi kitüntetés Kínában, amit egy író megkaphat. Bár nem ő az első nemzetiségi író, de az első tibeti, aki megkapta ezt a díjat. A regény angol fordítása 2002-ben jelent meg Red Poppies címmel. Alai a csengdui Sci-fi Világ c. újság szerkesztőségének tagja. ANNE APPLEBAUM (1964) a kommunizmus legkiválóbb szakértői közé emelkedett A Gulag története (2005) című könyvével. A Yale Egyetemen végzett, majd Londonban és Oxfordban folytathatta tanulmányait a Marshall-program keretében. 1988 óta a legjelentősebb amerikai és brit lapokban publikál, rádió- és tévéműsorokban szerepel. 1989-ben, az Economist tudósítójaként érkezett Lengyelországba, a berlini fal lerombolása idején ismerte meg a férjét, Radek Sikorskit (2005 októbere óta Lengyelország hadügyminisztere). 1991-ben nagy utazást tett az egykori birodalom korábban megközelíthetetlen nyugati határvidékén, Kalinyingrádtól eljutott egészen Odesszáig. Nem mindennapi tapasztalatait Between East and West. Across the Borderlands of Europe (1994) című írásában örökítette meg.

REINALDO ARENAS (Kuba, 1943–New York, 1990) próza- és drámaíró, költő. Kuba keleti hegyvidékének közelében született egy szegényparaszti család tanyáján. A tanyavilágban szerzett élmények, az ottaniak babonás hiedelmeinek nyomai műveiben is fellelhetők. Batista diktatúrájának vége felé, 1958-ban beállt a Sierra Maestrában meghúzódó felkelők közé. 1959-ben, a forradalom győzelme után ösztöndíjat kapott egy mezőgazdasági szakiskolába, és egy ideig egy gazdaságban dolgozott. Onnan Havannába helyezték át, az Országos Agrárreform Intézetbe, majd az Országos Könyvtár, később pedig a Könyvintézet munkatársa lett. Első regénye, Celestino antes del alba 1967-ben jelent meg. Második regényéért El mundo alucinante (1969, Káprázatos világ) Franciaországban megkapta „Az év legjobb külföldi regénye” díjat (Le Seuil). Első novelláskötete Con los ojos cerrados már külföldön jelent meg, 1972-ben (Uruguay). Műveiben élesen bírálta a diktatúrát, ezért egyre jobban üldözték, majd ideológiai elhajlás és hivatalos engedély nélküli publikálás vádjával elítélték és bebörtönözték. Az üldözés később sem hagyott alább, és ennek másik oka az volt, hogy Arenas nyíltan vállalta homoszexuális hajlamait, és ennek műveiben is hangot adott. 1980-ban elhagyta Kubát, és ettől kezdve New Yorkban élt. A 80-as években sokat írt, és számos művét lefordították. 1990-ben, az AIDS végső stádiumában öngyilkos lett manhattani lakásán. Összesen hét regénye, három novelláskötete és

118

öt színdarabja jelent meg. Leghíresebb műve az Antes que anochezca (Mielőtt leszáll az éj) 1993-ban megjelent memoár, amelyből 2000-ben amerikai filmváltozat is készült.  ACHILLE CHAVÉE (1906–1969) a belga szürrealizmus nagy alakja, „az ember felszabadításának” harcosa. Az ellenállás katonájaként évekig bujkál a nácik elől. Később Daily Bul címen folyóiratot alapít, és az írásból él, önmagát pedig így aposztrofálja: „vén rézbőrű, aki sosem áll be az indián-csatasorba”. Életművéből bőséges válogatás jelent meg A` cor et a` cri (1985, Síppal-dobbal, Labor) címmel. Innen valók ezek a versek is, eredeti címük: Du temps que j’étais milliardaire…, N’importe quel homme…, Un jour viendra sans doute…, Couchez-vous a` plat ventre…, Une mouche me souriait…, Le temps est un petit morceau.  ROGER-POL DROIT 55 éves, École normale-t végzett francia író, tucatnyi könyv szerzője, számos olyan műfajban is alkot, melyek több ponton is kapcsolatban állnak a filozófiával. A CNRS, a francia akadémia kutatója. A Le Monde munkatársa, rovata: „A filozófusok társasága”. KNUT HAMSUN (1859–1952) Nobeldíjas norvég író. Legutóbb 2006/6. számunkban közöltük egy életében kiadatlan elbeszélését. A Nagyvilág Könyvkiadó két könyvét jelentette meg magyarul: az életének utolsó éveiről szóló Benőtt ösvényeken c. önéletírást (2003), és az Élettöredékek c. kötetet (2006), amely a világhírű író életében könyv alakban meg nem jelent elbeszéléseket válogatta össze. JUDITH HERMANN német írónő 1998ban szinte berobbant a német irodalmi életbe Sommerhaus, später c. novelláskö-

tetével. Marcel Reich Ranicki, a német „irodalmi pápa” méltatta. 2001-ben Kleist-díjat kapott. Második kötete 2003-ban jelent meg, Nichts als Gespenster címen. Magyarul a Nagyvilág 2000. decemberi száma közölte Vörös korallok c. elbeszélését, a Sommerhaus, später c. kötetből. A Szonja ugyanebből a kötetből való. ISZAKOVSZKI macedon író. ELFRIEDE JELINEK Nobel-díjas osztrák írónő. E számunkban közölt írásának eredeti címe: Bienenkönig. ORHAN PAMUK (Isztambul, 1952–): Nobel-díjas török regényíró. A város Nişantaşi nevű negyedében nőtt fel; az első regényében, illetve a későbbi Kara Kitapban leírtakhoz hasonlító családban. Hároméves New Yorki-i tartózkodását leszámítva máig hű maradt legszűkebb pátriájához. Középiskolai tanulmányait az isztambuli angol oktatási nyelvű Robert College-ban végezte. Az Isztambuli Műegyetem építészeti karára járt három évig, de végül az Isztambuli Egyetem Újságírói Főiskoláján szerzett diplomát (1977). Törökországban a kisszámú szabadúszó írók egyike, akinek török íróként egyedülálló nemzetközi ismertséget is sikerült elérnie. Karanlik ve Işik (Sötétség és fény) c. regényével a Milliyet regénypályázatán Mehmet Erog˘luval megosztott első díjat nyert; ez a regény később, miután Cevdet Bey ve Og˘ullari (Cevdet úr és fiai) címmel újra megjelent (1982), az 1983-as Orhan Kemal regénydíjat is elnyerte. Második regényét – Sessiz Ev (Csöndes ház) – az 1984-es Madarali regénydíjjal, francia fordítását 1991-ben a Prix de la découverte européenne-nel jutalmazták. Ezt követő történelmi regénye, a Beyaz Kale (A fehér kastély) (1985) tovább öregbítette hírnevét: „Keleten csillag született” – írta

119

róla a New York Times, s ezt követően szinte minden jelentős európai nyelvre lefordították. (Ez a mű, valamint Az új élet az Ulpius kiadásában magyarul is olvasható.) Az 1990-ben megjelenő Kara Kitap (Fekete könyv) bonyolultságával és gazdagságával a kortárs török irodalom egyik sokat vitatott, de ugyanakkor egyik legolvasottabb alkotása. Ugyanezt elmondhatjuk a Yeni Hayat (Az új élet) című, egy titokzatos könyv hatása alá kerülő fiatalokról szóló regényéről is (1994). Gizli Yüz (Titkos arc) c. filmforgatókönyve könyv alakban is megjelent. (A belőle készült filmet a neves török rendező, Ömer Kavur jegyzi.) Rendkívüli érdeklődés fogadta a Benim Adim Kirmizi (Az én nevem Piros) c. regényt, amelyet „legszínesebb és legoptimistább” regényének nevezett (1998). Nagy vitákat kavaró Kar (Hó) c. regénye 2002-ben látott napvilágot. Öteki Renkler (A többi szín) címmel egy hoszszabb elbeszélés mellett negyedszázada vezetett naplóiból, kritikáiból, riportjaiból és úti jegyzeteiből adott közre gondos válogatást (1999). A Német Könyvkereskedők Szövetségének Békedíját, a legismertebb német irodalmi díjat 2005. június 22-én Orhan Pamuknak ítélte. A díjátadáskor mondott beszédet lapunk 2006/2. számában közöltük. Lapunk 2006. 11–12. számában A Boszporusz vizének visszahúzódása idején c. esszéjét jelentettük meg. 2007 januárjában Orhan Pamuk fenyegető üzenetet kapott attól a férfitól, akit a Hrant Dink neves újságíró elleni merénylet felbujtásával gyanúsítanak. „Nem árt, ha Orhan Pamuk vigyáz magára” – kiáltotta oda újságíróknak a radikális nacionalista Yasin Hayal, amikor bevezették a bírósági tárgyalóterembe. A török rádió bejelentette, hogy különleges őrizetet rendeltek ki Pamuk mellé.

JACQUES ROUBAUD (1932) költő, matematikus, informatikus. Kiapadhatatlan kísérletezőkedvű lírikus, a többek között Queneau alapította nevezetes Oulipo-műhely egyik vezéregyénisége. Alapelvük, hogy az irodalomban, kiváltképp a költészetben nincs feltétlenül új vagy régebbi módszer, hanem úgynevezett megkötések (contraintes). Ez éppúgy lehet valamely klasszikus forma, rímképlet, mint hangzócsere, szürrealista kép vagy következetesen alkalmazott értelemfacsarás. Részt vett az ALAMO (Atelier de Littérature assistée par la Mathématique et les Ordinateurs – Matematikai és Számítógépes segédletű Irodalmi Műhely) 1988-as megalapításában. A Műhely honlapján számítógépes programok alkotnak végtelen számú vadonatúj verset „minőségi alapanyagból”, rendkívül szellemes módon. Akad itt egyebek közt századok francia költészetének létező fél alexandrinusaiból létrejött tetszőleges költemény, Rimbaud és Baudelaire soraiból kombinált kiadatlan Rimbaudelaire-szonett, több ezer variánsos szerelmes vers, halhatatlan aforizmák informatikailag generált sok-sok apokrif változata. Roubaud nagy kedvvel írja újra az irodalmi toposzokat, egyebek közt a Grál mítoszát. Éppúgy hatással van rá a trubadúrköltészet, mint a japán líra, kísérleti művek, novellák, regények és önéletrajzi fogantatású munkák szerzője. Néhány újabb kötet: Quelque chose noir: poe`mes (Valami komor, Gallimard, 1986), Poésie, etcetera, ménage (1995, Költészet, satöbbi, ház. Stock), Churchill 40 et autres sonnets de voyage, 2000-2003 (2004, Churchill 40 és egyéb úti szonettek, Gallimard). Atz urtóbbi kötetből valók az itt közölt versek, eredeti címük: Un sonnet, Choses vues, Artiste, Si tu découpais…, Identité, Apeuré par la lampe…, étrangement des corps…, Les brebis partout.  

120

ˇ

L’ombre, La fenetre fermé, Le poseur de questions, Le temps.  JEAN TARDIEU (1903–1995) jogi és bölcsészeti tanulmányait végül sosem fejezi be. Indulása Gide és Roger Martin du Gard pártfogásának köszönhető. Az Hachette kiadó könyvészeti szaklapját szerkeszti, itt ismerkedik meg Ponge-zsal. A háború alatt az ellenállásban működik, az illegális rádióadó munkatársa. Később a rádiónál dolgozik, irodalmi és képzőművészeti kritikákat, prózát és színműveket is ír. Néhány verseskötetcím: Accents (1939, Hangsúlyok, Gallimard), Monsieur Monsieur (1951, Úr úr, Gallimard), Le Fleuve Caché Poésies, 1938–1961 (1968, Búvópatak, Válogatott versek, Gallimard), Comme ceci comme cela (1979, Csak így meg úgy, Gallimard). Művei bőséges válogatását is a Gallimard adta ki Quarto sorozatában, 2003-ban. Itt közölt versei eredeti címe: Complainte du verbe etre, Monsieur! Monsieur!, Les difficultés essentielles, L’homme qui n’y comprend rien.

121

ˇ

CLAUDE ROY (1915–1997) jogi tanulmányokat folytat, a megélhetésért pedig alkalmi munkákat vállal. 1940-ben bebörtönzik, megszökik, ekkor kezd verseket írni. Csatlakozik a kommunista párthoz, melyből aztán 1957-ben, a magyarországi események hatására lép ki. Újságíróként dolgozik, sokat utazik, jár Kínában, Olaszországban, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban, illetve a kelet-európai országokban. 1985-ben ő kapja az első költészeti Goncourt-díjat. Regényeket, esszéket, jegyzeteket, emlékiratokat, útinaplókat, gyerekkönyveket ír. Foglalkozik Stendhal művészetével, kínai költőkkel, népköltészettel egyaránt. Hosszú szenvedés után rákban hal meg. 1949-ben La nuit est le manteau des pauvres (Az éjszaka a szegények kabátja) című regényével, és egyben egy verseskötettel is indít (Poe`te mineur – Kismester). Verseiből a Gallimard többször is közölt válogatást Poésies (1970, Versek), illetve A` la lisie`re du temps (1983, Az idő mezsgyéjén) címmel. Itt közölt versei eredeti címe: Bestiaire des animaux a` l’aise dans leur peau, Ne coupez pas,

KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 500 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2007-ben 6000 Ft

AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 5000 Ft, évre diák oknak 2500 Ft diákoknak

AI A BARÁ TI T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS ÁRS ASÁG T YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA ING

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

Kérésre csekket küldünk!

Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.

Ha három vagy háromnál több könyvet vásárol, a feltüntett árakból 50% kedvezményt adunk!

AZ AKCIÓ FOLYTATÓDIK!

GEORGES DUBY: A lovag, a nő és a pap – Házasság a középkori Franciaországban E. M. CIORAN: Történelem és utópia GEORGES BATAILLE: Az irodalom és a Rossz JOËL KOTEK–PIERRE RIGOULOT: A táborok évszázada JOËL KOTEK: Az ifjú gárda – Az ifjúság a KGB és a CIA között 1917-1989 VITALIJ SENTALINSZKIJ: A feltámadott szó – A KGB irodalmi archívuma A HALÁL BETEGSÉGE – Modern francia elbeszélések ÉJSZAKAI ÜGYELET – Modern észt elbeszélések VAN, AKIT SÓLYOM KARMOL MEG – Modern török elbeszélések A NARANCS A TÉL GYÜMÖLCSE – Modern spanyol elbeszélések PARKMOTÍVUMOK ELLENFÉNYBEN – Modern svéd elbeszélések SZERELEM A SÍNEKEN – Modern francia-belga elbeszélések A HATLAPÚ RIGÓ – Kortárs francia-belga költők ANDREJ PLATONOV: Dzsan GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: Más világ GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: A sivatag forró lehelete MARQUIS DE CUSTINE: Oroszországi levelek IGNAZIO SILONE: A titok MIGUEL DE UNAMUNO: Öt kisregény JANET MALCOLM: A hallgatag asszony – Sylvia Plathes és Ted Hughes ITALO CALVINO: Marcovaldo avagy a városi évszakok GERMÁN ARCINIEGAS: Eldorádó délibábja – Esszék a másik Amerikáról ALFONSO REYES: Amerikai capriccio KNUT HAMSUN: Benőtt ösvényeken KNUT HAMSUN: Élettöredékek JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Hajótöröttek könyve JOSÉ ORTEGA Y GASSET: A tömegek lázadása JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Korunk feladata JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Regény, színház, zene – Esszék a művészetről RIMBAUD ABESSZÍNIÁBAN – Esszék RÁBA GYÖRGY: A vonakodó Cethal – Versek DOBAI PÉTER: Angyali agresszió – Írások Pier Paolo Pasoliniról és a filmről DOBAI PÉTER: Önmúltszázad – Versek DOBAI PÉTER: Ma könnyebb. Holnap messzebb – Versek DOBAI PÉTER: „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” FERENCZ GYŐZŐ: Hol a költészet mostanában? – Esszék, tanulmányok BÁLINT PÉTER: Nyílt kártyákkal – A levél és naplóírásról MAKKAI-KISS NÓRA: Lélekmentő írások VARGA LAJOS: Önmagunk körül – Esszék

2800 Ft 2200 Ft 2200 Ft 4600 Ft 4000 Ft 2700 Ft 2200 Ft 2200 Ft 1600 Ft 1400 Ft 980 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1800 Ft 2400 Ft 2300 Ft 2400 Ft 980 Ft 1200 Ft 1400 Ft 1200 Ft 1500 Ft 1500 Ft 1600 Ft 2000 Ft 1500 Ft 2600 Ft 1900 Ft 2200 Ft 980 Ft 980 Ft 1900 Ft 980 Ft 1400 Ft 1900 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1500 Ft 1500 Ft

Látogassa meg web lapunkat: nagyvilag-folyoirat.hu Megrendelés: Nagyvilág Könyvkiadó, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Tel./fax: 06-33-484-293 e-mail cím: [email protected]

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected]

Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 9770547161007 00610 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42