Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LI. évfolyam, 7. szám
2006. július
TARTALOM
HAROLD PINTER A törpék (Pásztor Péter fordítása) ............................................................................. MARGUERITE DURAS Az atlanti férfi (Dunajcsik Mátyás fordítása) ........................................................ TAHAR BEN JELLOUN Don Quijote Tangerben (Lukács Laura fordítása) ............................................. EWA LIPSKA versei (Zsille Gábor fordításai) ............................................................ PETRE M. ANDREEVSZKI Az elátkozott ház (Hász Magdolna fordítása) ...................................................... GIGLIOLA SERRENTINO versei (Kiss Irén fordításai) ......................................... AGUSTÍN CADENA Zöld hús, fekete héj (Abádi Nagy Zoltán és Agustín Cadena fordítása) ............................................................................................. RAFAEL PÉREZ GAY Nélküled nem megyek (Pávai Patak Márta fordítása) ..................................... HAROLD PINTER Művészet, igazság és politika (Zsizsmann Éva fordítása) .............................. PER HELGE és THOMAS NYDAHL versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) ............................................................................
NV06-7.p65
567
2006.07.14., 9:34
569 585 592 597 600 612
615 618 624 635
TÁJÉKOZÓDÁS P. BALOGH ANDREA Harold Pinter és az igazság elkendőzése ............................................................... 639 CARLOS FUENTES A regény dicsérete (Lukács Laura fordítása) ........................................................ 650 „Kihasználni anyanyelvünk tökélyét” – Zsille Gábor krakkói beszélgetése Ewa Lipskával ............................................. 657 BALKÓ ÁGNES A jelen megközelítései – Jurij Bujda: A porosz menyasszony; A. B. Jehosua: A személyzetis küldetése. ................................................................. 661 FÁZSY ANIKÓ A mézhangya álma ............................................................................................................ 665 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 665
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alapprogram
NV06-7.p65
568
2006.07.14., 9:34
HAROLD PINTER
A törpék HÁROM Kedvem volna táncolni ma este. Mi sem természetesebb. Virginia összekuporodva feküdt a kanapén. A szobában egy moccanás sem volt. Napfénypászma tűzött a szőnyegre. Nem hallatszott semmi hang. A nő fölállt. Megváltozott a szoba állapota. Megrázkódott a napsugár. Aztán ismét visszanyerte nyugalmát a szoba. Újraformálódott a fénypászma. Én azonban, gondolta Virginia, egyenesen állok, pedig felborult az egyensúly. Kerékkötő vagyok. Máskülönben rendíthetetlen erők föltartóztatója. Hátraarcot parancsolok. Mosolygott. Egész szellemes hasonlat, Pete jót derülne rajta, és nyilván bővebben is kifejtené. Mit is mondana? Hogyan kezdené? A szoba és a napfény, fogna hozzá, egyszerűen az, ami; nem egyéb. Sok szoba van, de nap csak egy. Egy szobának lehet hibás az elgondolása vagy a kivitelezése, és ebből a szemszögből bírálható. Ha ereszt a tető, hibának számít. Egy jó szoba csupán az építő rátermettségét bizonyítja. A szoba változatlan marad mindaddig, amíg le nem bontják, csak utána, csakis utána megy át gyökeres átalakuláson: valóban megszűnik szoba lenni. A helyiségnek, amennyiben még áll, csak a falain, a padlózatán és a mennyezetén lehet kimutatni változást. Doh, vetemedés, korhadás. A bútor, a díszek, a berendezések egészen esetlegesek, csupán rátelepedtek a szobára. Ha valaki előítéletet vagy tevőleges vágyat tulajdonít egy szobának, az nem más, mint háborodott vagy beteg elme projekciója, tünet, mely kóros érzelmi rohamról árulkodik. Nevetséges bírálni a napot. A nap ragyog, s a föld kering körülötte. Nem hat rá a bírálat vagy a nyílt lázadás, de az imádat sem. Nem hajlik semmilyen irányban. Ugyancsak semmi értelme ellenséget vagy szövetségest látni benne, netán saját cselekedeteinkben érintett, érdekelt erőt. Nem érdekelt erő. Szemenszedett intellektuális csalárdság bármilyen egyéb fogalmat vagy jellemzőt a napnak vagy egy helyiségnek tulajdonítani, vagy ilyet rájuk erőltetni. A napot élvezheted, vagy bezárkózhatsz előle. Szerethetsz, vagy utálhatsz egy szobát. De nézz csak a lábad elé, Virginia. Virginia felnevetett. Virginia, nézz csak a lábad elé. Kilesett az utcasarokra, ahol Pete mindjárt befordul. Vajon méltányos volt hozzá? Valóban megkísérelte hűségesen utánozni Pete előadásmódját, okfejtését? Nemigen tudta megmondani. Már két éve ismeri, de még mindig nem tudja egyik napról a másikra fölidézni Pete szavajárását úgy, hogy ne bizonytalanodjék el. Valóban így beszélne Pete? Nem tudta rávágni, hogy igen. Majd hirtelen
569
NV06-7.p65
569
2006.07.14., 9:34
megfordult benne a gondolat, hogy kételye nem is kétely, hanem csak vele palástolja balsejtelmeit. Ha pedig így van, mitől fél? Már kezdetben is a Pete szavaiból áradó erő és meggyőződés miatt vonzódott hozzá. A könyvtárban ismerkedtek meg, aztán két estét töltöttek együtt, sétával. Egy hét múlva telefonált Pete először. Meghalt az apám. Gyere, igyunk meg valahol egy teát. A Hackney Roadon találkoztak egy kávézóban. Fülledt, nyomasztó délután volt. Alig ültek le, Pete már ontotta is a szót. Virginia csak hallgatta, csüggött rajta. A rendőrség szerint, mondta Pete, öngyilkos lett az apja. Szerinte nem. Valószínűleg berúgott, és nyitva hagyta a gázkonvektort. Pete a konyhában szerelte a mosogatót – a lefolyóval volt valami baj –, onnan hallotta meg anyja sikoltozását. Anyja a hálószobában állt, lábánál a holttest. Apja a szőnyegen elterülve feküdt, fojtogató gázszagban. Anyja elment hívni a rendőrséget. Ő meg ott maradt vele. Volt-e már Virginia valaha is együtt halottal? Olyan halott volt az apja, mint az ajtószeg, és tetézte ezt, hogy semmi más nem volt, abszolúte semmi. Pete üresnek érezte magát, mint egy álarc. Az egész érzelmi cécó, mi volt? Szenespincébe fújt temérdek szappanbuborék. Nem más. Még mindig a kezében szorongatta a villáskulcsot. Akár vissza is mehetett volna, hogy befejezze a mosogató javítását. Kettő meg kettő, az mennyi? Nos, egy nagy büdös semmi. Mire a rendőrség kijött, már húsz perce állt a holttest mellett. Halott volt az apja, mint egy kiszáradt hangyapáncél, és Pete úgy érezte, egy fagarast sem ér az egész. Pete barna papírba burkolt csomaggal a hóna alatt lépett be, és az asztalra tette. Kibontotta, elővett belőle egy fehér ruhát, odaadta Virginiának. Az ledobta pulóverét, szoknyáját, és belebújt. – Maradj nyugton. Virginia megperdült, megállt. – Menj az ablakhoz. Virginia odament az ablakhoz, majd elfordult, és a tükörben bámulta magát. – Tetszik? Maradj ott, ahol vagy. A nap rátűz az oldaladra és a nyakadra. Nagyon szép vagy. Leült, rágyújtott. – Csinos – mondta Virginia, Pete foteljének karfájára ülve. – Köszönöm. – Jól áll. – Csak különleges alkalmakra veszem föl. – Ne csak – mondta Pete. – Nyári ruha, nyáron bármikor alkalmas. Látni akarom, ahogy a szabadban járkálsz benne. – A napon. – Igen. Megérte megcsinálni. – Hol jártál? – Kimentem a partra. Hogy nézzem az elvonuló hajókat. Jól jött egy kis nyugalom. Olyan a hivatalban, mintha majmok ricsajoznának. – A lányok? – Igen.
570
NV06-7.p65
570
2006.07.14., 9:34
– Mér? Mit csinálnak? – Nem figyelem soha. Valószínűleg közönséges viccekkel ugratják egymást. Távol tartom magam tőlük. – És hagyják? – A közelembe se jönnek. Tudják, hogy miszlikbe aprítanám őket. – Meleg volt ma? – Még hogy meleg? Összeaszalódtam. Aztán jólesett a tengeri levegő. Kellemes elnézni, ahogy a szar lebeg a vízen. Virginia a tükör elé lépett, megnézte magát. Megfordult. – Pete? – Igen? – Mit gondolsz a napról? – Hogy mit gondolok miről? – Milyennek tekinted a napot? – Hogyhogy milyennek tekintem? – Á, nem érdekes. – Nem? Mi nem érdekes? Pete odabattyogott az ablakhoz. – Megy le a nap. – Jó ideje itt ülök már – mondta Virginia. Pete füstkarikákat eregetett, és figyelte, ahogy úsznak, majd szertefoszlanak a levegőben. – Hogy mit gondolok a napról? Érdekes kérdés. – Élvezettel csináltad a ruhát? – Ezt a ruhát? Hát persze. – Tökéletes darab. – Szerintem is. Minden öltéssel adtam egy zálogot. Így sikerült. Virginia is odalépett az ablakhoz. – Varrjak neked alsószoknyát? – kérdezte Pete. – Igen, kérlek. – Rendben. Meglesz. Nézték, ahogy a nap leszáll a kémények között. Pete odaszorította halántékát Virginiáéhoz, és átölelte a derekát. – Tetszel ma nagyon – mondta. – A ruha miatt? – Nem. Magához fordította, megcsókolta. – Uzsonnázunk? – Igen. Virginia odament a szekrényhez, Pete figyelte. – Igen, jól nézel ki ebben a ruhában. – Mestermunka – mondta Virginia. – Tudod – mondta Pete leülve –, néha inkább fiúnak látlak, semmint nőnek.
571
NV06-7.p65
571
2006.07.14., 9:34
– Ezt meg hogy értsem? – Szó se róla, nagyon is nőből vagy. De tetszik, ahogy óvod a szellemi erőidet. Van mit tanulnom belőle nekem is. És tetszik, ami nekem vagy, vagyis a jó barátom. Igazi társam. – Télleg? – Tényleg. Tudod, Mark például soha nem értené meg ezt. Neki egy nő csak egyvalamit jelent. Köztünk termékeny szellemi kapcsolat van, az ilyesmi kívül esik az ő látókörén. Talán nem teljesen, de nagyobbrészt. Virginia az asztalra tette a csészéket, kitöltötte a tejet. – Mark azt akarja, hogy minden nője úrnak szólítsa, és napjában háromszor tisztelegjen neki. De ő még annak az egynek se emel kalapot, akivel éppen jár. És bosszant, hogy többnyire szőrén üli meg a lovat, bele se gondolva, hanyagul. – Kész az uzsonna. Asztalhoz ültek, Virginia megvágta a kenyeret. – Nem lehet vízálló tartályba zárni egy nőt, és csak lámpaoltás után kiengedni – mondta Pete. – Egy nőben más lehetőségek is lappanganak. – De te kedveled Markot, ugye? – Kedvelni kedvelem, persze. Virginia paradicsomot szeletelt Pete tányérjára, és megsózta. – Tud hallgatni – mondta. – Keményfejű inkább. Makacs. A múltkor is meg akart győzni, hogy ha gyakrabban vinnélek ágyba, kapásból megoldódnának a problémáim. – Mark? – Igen. – De honnan veszi? Úgy értem, honnan tud bármit is rólunk? – Nem tudom. Biztos említettem neki. – Úgy érted, elmondtad neki, hogy nem szeretkezünk valami gyakran? – El. – Ó! – Mért? Bánt? – Nem. – Nincs mit szégyellni rajta. – Igen, de miért is nem írunk inkább közös nyilatkozatot, és küldjük el neki? – Fölösleges – mondta Pete. Virginia kitöltötte a teát. – Hogy eloszlassuk az aggályait. – Nem hinném – mondta Pete –, hogy különösebben tépelődne a bajainkon. – Pedig talán éppen azt teszi – mondta Virginia. – Talán túlságosan is sokat törődik velünk. Igaz, névtelen levélben bármikor megírhatom neki, hogy ne üsse az orrát más dolgába. – Hé – mondta Pete –, álljon meg a menet. – Tényleg szükségünk lenne Mark technikai tanácsaira? – Hagyd abba. Először is a barátomról beszélsz. Másodszor, amit mondott, te
572
NV06-7.p65
572
2006.07.14., 9:34
szövegkörnyezet nélkül hallottad, harmadszor pedig, nézzünk szembe vele, talán van is benne egy szemernyi igazság. – Azt mondod? – Azt – mondta Pete –, csakhogy ezt a szemernyi igazságot a szóban forgó esethez kell mérned. Márpedig én, hogy dióhéjban fogalmazzak, e sajátos esetben nem tartom ezt megfelelőnek mint általános munkahipotézist. Te igen? Végtére egy baszás nem több egy baszásnál, de nem légüres térben történik. Az összefüggés konkrét. – A baszás is. – Ennek semmi köze a lényeghez.
HUSZONHÁROM – Shakespeare! – kiáltott föl Pete, és nagy koppanással odavágta a korsóját az asztalra –, ki volt az a Shakespeare? Csak egy bértollnok, aki drámát írt. Buja tekintetű mészároslegény. Mégis hatásosan adta elő a mondandóját. Tudod, hogy nézel ki, ahogy iszod azt a sört? Mint egy delfin, amint éppen teljes gőzzel működteti a szívókáit. – Ez a bökkenő – mondta Mark. – Azon csúszik el a sok nagyokos, hogy folyton nevet meg számot akar adni neki. Lépten-nyomon kitalálják, hogy tiszta alsógatyát kell húzni rá. Nem fogják föl sosem, hogy ő mindenfajta időjárásnak megfelelően van felöltözve, és már messziről szagot fog. Azt hiszik, jobb fényben tűnhetnek föl, ha részt ajánlanak neki a haszonból. Reménykednek, hogy onnantól fogva az ő éneke is majd értük fog szólni. A marhák. Ő aztán soha nem akarta eltussolni senki veszteségét, legkevésbé a sajátját. – Szent igaz. – Nem járkál kezében tűvel és cérnával, nem ajánlgat tíznapos kúrát – mondta Mark. – Mikor is próbál ő sebet bevarrni vagy átszabni? – Vagyis nem tartod morális költőnek. – Morális költőnek? Ha ezt úgy érted, hogy nem házal az egyik banda szemetével a másik ellen áskálódva, akkor halálosan biztos vagyok benne, hogy nem az. Ezt mondtam, ezt mondom. Idd ki a sörödet, hogy a következőt már arra a morális szemétre igyuk, amitől eldugul a lefolyó. Mit értesz te morálon? – Megmondom – felelte Pete. – Elég sokat törtem a fejem rajta. Szóval, a következőképpen gondolom. Közönséges szóhasználatunkban a morál azt a jót jelenti, amit embertársainkkal teszünk, nem igaz? Felelősséget, amit vállalnunk kell, egyszerűen azért, mert társas lények vagyunk. A morál azonban nem más, mint egy adott helyzet adott idő- és térbeli szükségleteihez igazított, legkényelmesebb megoldása. Ám egyvalamit teljességgel megoldatlanul hagy, mégpedig a jó és a rossz problémáját, pedig minden értelmes morálnak azzal kellene foglalkoznia. – Ezt hogy érted? – Fölfoghatatlan, hogyan lehet bizonyos cselekedetek eredményéből kiin-
573
NV06-7.p65
573
2006.07.14., 9:34
dulva meghatározni a jót és a rosszat. A jó, ha úgy tetszik, nem más, mint termékeny lelkiállapot, és persze társas erény. Csakhogy a termékeny lelkiállapot bizonyos körülmények között meddővé válhat. A körülmények módosítják mind a jót, mind a rosszat. Akárcsak a vegyszerek, egyik sem önkényes vagy statikus. – Add az ibriked – mondta Mark. Odament a pulthoz, és barna sörrel megtöltve vitte vissza a két korsót. – Egészségedre! – Hamletet felejtsd el. Ő más lapra tartozik. De a többi, Othello, Macbeth és Lear esetében a felszínesség csinál hibát a nagy erényekből. Érted, mit akarok mondani? Othello féltékenységbe esik, mert túlzottan szerelmes. Gondolj bele. Csak addig szerelmes, amíg érzelmeit nem gátolja a szükség, hogy meg is magyarázza őket. Learnél a nagylelkűsége indítja el a földcsuszamlást. Macbeth pedig azzal baltázza el, hogy túl nagyra tartja a feleségét. Mindegyiknek az a legnagyobb baja, hogy nem hajlandó elismerni a területi korlátait. Érzéseik köszönő viszonyban sincsenek a tényekkel. Egyszerűn tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér. Amikor pedig már cselekedniük kell, de nem a fogalmaik, hanem a hitük alapján, akkor kudarcot vallanak. És amikor a közönséges igazságosság ítélőszéke előtt kell számot adniuk, nem lehet igazuk. Ugyanakkor persze igazuk is van. Csodálatunk, rokonszenvünk alapján igazuk van. De így nem morálisan ítéljük meg őket. – Kivel rokonszenvezünk? – Azokkal, akik ők voltak, mielőtt a cselekvés felelőssége megbéklyózta volna őket. A cselekvés felelőssége ugyanis kioltja minden erényüket. Megszűnnek morális lényként gondolkozni. Így vagy úgy, Lear, Macbeth és Othello is arra kényszerül, hogy számot adjon a tetteiről, de egyiknek sem sikerül. Lear és Macbeth meg sem próbálkozik vele. A pénztárgép karja lecsapódott, csörrenése végighasított a füstös helyiségen. – Nem látnak mást, csak az ok-okozatiság természetes folyamatát abban a rendszerben, amelynek immár nem részei. Azért esnek ki a rendszerből, mert nincs meg bennünk a társas erény. Mert nem gondolkoznak mások fejével. Ez a fajta belegondolás mindannyiuknál már a kezdet kezdetén is felszínes, felemás, önáltató. Egyedülálló tulajdonságaik jóvoltából hatalmukban áll rendelkezni másokkal. Legalábbis így hiszik eleinte. De várjunk csak. Arról van itt szó, pontosan arról van szó, hogy mivel a körülmények mindent módosítanak, ők úgy vélik, olyan erkölcsi törvénynek tartoznak felelősséggel, amely éppen őket nem veszi számításba. Mind a három szivarnak abba törik bele a bicskája, hogy le akarja gyűrni a gépezetet, amelynek, tetszik, nem tetszik, ő maga is része. A gépezetet akár morálnak, a többség értékrendszerének is nevezhetnénk. Szerintem Shakespeare mind az embert, mind a gépezetet igazolja. – Ha mindkettőt igazolja, akkor hogy lehet mégis morális költőnek nevezni? – tűnődött Mark. – Nézd csak meg, mi a módszere. Hogyan jár el. Soha nem kapaszkodik mentőkötélbe, nem használ mentőövet, sőt soha nem sejteti, hogy szükség esetén lenne kéznél ilyen.
574
NV06-7.p65
574
2006.07.14., 9:34
– Nem. – Hogy lehet morális ítéleteket hozni, ha meggondolod, milyen sok irányban halad egyszerre? Hát nincs neki elég baja? Nézd csak meg, mi mindenre vállalkozik. Szembetalálkozik visszatérő önmagával, és összeroskad, kihull a korábbi sodrásból, felejt, majd megszökteti önmagát, ráhagyatkozik a puszta geometriára, zsákutcába fordul, fő a tulajdon levében, és csaknem mindig ott köt ki, hogy elveszít minden segítő kezet. De a szövet, cimborám, soha nem szakad szét. Mert soha nem feszíti túl a húrt. Egyszerűen csak teszi a dolgát, de ha elkezdene morálisan ítélkezni, mint annyian, hitelét vesztené. – Shakespeare-ben éppen az a lényeg – mondta Pete az asztalt verve –, hogy nem mérte holmi eszméhez az embert, és a kimenetelt illetően sem szolgált holtbiztos tippekkel. – Nem volt kenyere a fogadás. – Csak a lepleket rántotta le, nem tett mást. Nekem ne mondja senki, hogy a jóban és a rosszban merő absztrakciót látott. Nem igaz. Elismerem, saját, ilyenolyan morális érzékünket is kiiktatják az élet történései. S ha helyteleníted ezt a kiiktatást, akár amorális költőnek is nevezheted Shakespeare-t. Csakhogy miközben a tapasztalás kiiktatja saját morálunkat, mégis fönn kell tartanunk valamilyen mércét a miheztartás végett. Hivatkozási pont nélkül maga a tapasztalat is kárba vész. – Nocsak! – Helyettesítés megy végbe. A közönséges, mezei morál nem más, mint társadalmi-vallásos konvenció, közmegegyezés az emberek együttéléséről. Ehelyett lép elő az ember mint önmaga önkéntelen bírája, aki választ, és végül kénytelen vállalni a felelősséget tetteiért. Amennyiben erre mutat rá a drámaíró, nevezheted őt morális költőnek. – Aha. Akkor most hol is tartunk? – Ott, ahonnan elindultunk. – Az meg hol van? – A piában – jelentette ki Pete. – Majd akkor gyere vissza, ha józan vagyok. Az egész szövedék tele van elvarratlan szálakkal; émelygek tőle. – Mit kérsz? – Ugyanazt. Pete végigmérte a zsúfolt kocsmát, a fekete márványozást, a tükröket. Egy vörös sálas lány feje fölött a tükörben meglátta a saját arcát, amelyet hol eltakartak, hol maguk felé vonzottak a helyüket változtató alakok, és el-elfátyolozott a cigarettafüst. Töretlenül meredve tükörképére kitapogatta a gyufát, a cigarettát, és rágyújtott. – Nos – mondta Mark, és az asztalra tette a korsókat –, ez a kocsma ma este angyali üdvözletet kapott. – Igen – mondta Pete –, a Halál Angyala járt itt. – És legurított egyet a ház kontójára? Egészségedre. – Tudod mit, Mark? Egészségedre. Megmondom, mi a te fene nagy bajod.
575
NV06-7.p65
575
2006.07.14., 9:34
– Ugyan mi? – Mítosszá akarsz válni. – A mítosz nem más, mint amivé alakítod. – Megmondjam, hogy csináld? – Holtbiztos tippet adsz? – Kövess engem. Én vagyok az út, az igazság. Én vagyok a feltámadás és az élet. – Hiszek benned. – Ez az evangélium – mondta Pete. – Amikor megszülettem, az ajtó előtt űrlappal vártak, hogy töltsem ki. Azt mondtam, két föltétellel vállalom. – Éspedig? – Először is szabad kezet kell kapnom. És én mondom meg, mikor küldöm a jelentéseimet. – Mit szóltak hozzá? – Nem adtak egyenes választ, ellenben azóta is folyton beleköpnek a levesembe. – Féltik a koncot – mondta Mark. – És mi volt a második feltételed? – Egy valamirevaló Júdást akartam. – És? – Na, mit gondolsz? Még nem találkoztam olyannal, aki minden tekintetben megütné a mércét, ha üt az óra is. – Mikor üt? – Isten mondja ki az utolsó szót. – Te beszélsz így? Ennek nem ülök fel. – Ide hallgass! – mondta Pete. – Isten ostoba, és ez lesz a veszte. Ha nem látja be, hogy én vagyok az egyedüli reménye, egyedül én tudom kihúzni a slamasztikából, akkor rászolgál a megvetésemre. Add a korsód. Odament a pulthoz. Most Mark pillantotta meg a maga tükörképét az arcok és vállak között. Összpontosított, hogy letörölje a mogorvaságot az arcáról, nézte, ahogy homloka ellazul, ráncai kisimulnak. – Vigyázz a könyököddel! – Na és mondd, elhalmoztak mindenféle méltósággal, ahogy a rangodhoz illik? – kérdezte Mark. – A rangomhoz? – Az Úr szárnysegédje vagy. Hoppá, akkor te csakis a Szentlélek lehetsz! – Szentlélek, egy nagy frászt – mondta Pete, és leült. – De ha valóban érdekelnek a tények, megnyugtatlak, én már végeztem vele. Időpocsékolás volt az egész. Ide figyelj! Valamikor zseninek hittem magamat. Nem az vagyok. Csak egy példány vagyok. Itt van a kutya elásva. De tudd meg, öregem, hajlandó vagyok leszállni a legmagasabb polcról. Persze nem érzem, hogy porból lennék. Csak az árfolyamom zuhan. Kész vagyok visszatáncolni, mint akárki ember. Az a lényeg, hogy az élet tartson odafönt engem, ezt akarom. Igen. És még valami, ha már szóba jött. A múltban tettem rád egy-két durva megjegyzést. Nem vonom
576
NV06-7.p65
576
2006.07.14., 9:34
vissza őket. De az igazsághoz teljes kép kell. A hibáid nem csökkentik az erényeidet. – Nekem nincsenek hibáim – mondta Mark. – Tulajdonságokból és jellemzőkből állok. Morálisan hibáztatni ezért nem lehet. Nincsenek hibáim. – Ugyan már! Ilyen kinyilatkoztatással aligha mosod le az összes mitesszert a képedről. Vagy lemosod vele az egész arcodat. És mi lesz veled arc nélkül, te szerencsétlen? – Ilyesmiből csonttörés még soha nem származott – vélte Mark. Odatámolygott a pulthoz két dupla whiskyért. – Ez már döfi! – Nem állhat előttünk akadály – jelentette ki Mark. – Nos, akkor kire igyunk? – Virginiára. – Helyes. – Milyen modorban? – Szigorúban – mondta Pete. – Fennkölt egyszerűséggel. – Hogyan? Mi lesz a szórend? – Virginiára! – Köszöntőnek elég tankönyvízű. – Mér, szerinted hogy kéne? – Szerintem? – Akarsz rajta módosítani? – Nem, így is tetszik. – Akkor jó. Fölemelték a poharukat. – Szerintem igenis szép köszöntő. Szerinted? – Tankönyvízű – mondta Mark. – Igazad van. – Egyszer Lenre is innunk kell. – Rá majd sörrel – javasolta Pete. – Hát persze. – De először Virginiára. – Helyes. – Jó. – Várj csak – mondta Mark. – Koccintani nem koccintunk? – Nem. Azzal már cifráznánk. – Igaz. – Felkészültél? – Fel. Fölemelték a poharukat. – Virginiára. – Virginiára. – Jó kis whisky – mondta Pete.
577
NV06-7.p65
577
2006.07.14., 9:34
– Akkor most Lenre. – Igen. – Azzal azér nem érhetjük be, hogy „Lenre!”. – Mondasz valamit. – Az úgy nem elég. – Megvan! – mondta Pete. – Halljam. – Weinblattra. – Ez megteszi. Fölemelték a korsójukat. – Weinblattra. – Weinblattra. – Vajon miben sántikál most? – Ül inkább, a Diadalív tetején, és pikulázik. – Tudod, hol vagy most? – Hol lennék? – A londoni irodalmi élet szívében. Ahol rügyet fakaszt a kultúra. – Minden szenvedély elmúlik. Nagy átverés az egész. – Sörből vagyok. – És mondok neked valamit – folytatta Pete. – A tér nem más, mint tiszta észlelés. Az idő pedig: formális feltétel. – Pete – mondta Mark –, reggelente, amikor fölébredek, mindjárt a képembe tolakszik ezer dolog. Én mondom neked. – Ezért nem fogadhatsz el nemleges választ. – A nem azért nem lehet válasz, mert a nem, az mindig igen. Nincs nem. A nem semmi, és ha semmi vagy, akkor nincsen kérdés sem. A nem mint nem nincs, ez így van, és kész! Máskülönben minek is kéne tagadni a nemeket? – Én nem veszem be ezt az ócska mennydörgős szöveget – mondta Pete. – Ez irtó nagy baklövés egy haragvó istentől. – Megzengette az eget, de muszáj volt. – Muszáj – mondta Pete. Fogta a két korsót, fölállt, újabb kört hozott. – Teljesen igazad van, Mark. Kellett az az égzengés. – Elértük már a tizennyolcadik lyukat? – A vizesároknál jársz. – Nézd – mondta Mark –, légy szíves, töröld a jövő évi klubtagságimat. Lemondok a golfról. – Ott állt egy költő a bárpultnál – mondta Pete. – Mit mondott? – Azt kérdezte, ismerem-e őt. – Mire te? – Azt mondtam, nem úgy néz ki. – Jól tetted.
578
NV06-7.p65
578
2006.07.14., 9:34
– A rabbi a szeretőjével feküdt az ágyban – mondta Pete –, amikor bekopogott a szállásadónője. Beugrott az ágy alá a rabbi, de a keménykalapját a nő lába közt hagyta. Oy gevalt, szólt az asszonyság. A rabba est arangafelen! Az asztalra dőltek. – Nini, te beszélsz jiddisül? – kérdezte Mark. – Most ki a zsidó, te vagy én? – Így forog a világ – mondta Pete. – Tudtad, hogy ebbe a kocsmába jár néhány gyönyörű nő? – Mindig jár egy-kettő. Hol van Virginia? – Otthon. – Otthon? – Otthon, nála. – Ez fontos. – Igen, szerintem is. Kezdek tisztán látni. – Tisztán látni? Az több, mint amit én teszek. – Kezdek túljutni egy kérdésen, cimbora, egy hamis föltevésen. – Engem ne is kérdezz erről a kalamajkáról – mondta Mark. – Ami senkinek se fér a fejébe, az… – Az rendben van. – Nem, az nem fér senki fejébe. – Sosem lehet tudni. – Nem is bánom – mondta Mark. – Mi ez a temérdek üresség? – Zárnak. – Ez tisztára aránytalan. Én mondom, nincs benne semmi arány. És amikor azt mondom, nincs, dogmatizmussal vádolnak. – Állj már fel! – Fel-fel, őrzők! – Gyere! – Fel! Végiggyalogoltak az Oxford Streeten, majd átvergődtek a Grape Streetre. Mark megkapaszkodott a buszmegálló oszlopában. – De hajh! ki látta a bóbás királynét? – Metróra szállt – mondta Pete. A busz aztán álomba ringatta Markot. Pete lesegítette a tónál. Az utca közepén dülöngéltek végig. – Tarts ki – mondta Pete. – Van rá bősz okom. – Kiválasztott vagy. Hol a kulcsod? Bebotorkáltak az előszobába. – Pete, a kezdeteket nem lehet megfigyelni. Pete kitárta a hálószoba ajtaját, meggyújtotta a villanyt. Elvágódtak odabent. – Vedd le! – Goncsarov Oblomovja.
579
NV06-7.p65
579
2006.07.14., 9:34
Pete a padlón ült, fölemelte Mark lábát, és lehúzta róla a cipőt. – Ivan Ivanovics – motyogta Mark – lelőtte magát. – Segíts már, légy szíves. Na, lejött végre! Mark ingre vetkőzve bebújt a takaró alá. Pete az ágyon ülve meredt rá. – Pete! – Igen. – Nincs semmi kétség. – Nincs, semmi – mondta Pete.
HUSZONNYOLC – Virginia? – Igen? – Itt Mark. – Helló. – Megkaptam a lapodat. – Amúgy is hívtalak volna. – Tényleg? – Mit csinálsz? – Semmit. Itthon ülök. – Fölugrom hozzád. – Most? – Igen. – Jó. Várlak. – Nos, mi ez az egész? – mosolygott Mark, ahogy helyet foglaltak. Csend ülte meg a szobát. Virginia keresztbe tette a lábát. – Miféle egész? – Pete. – Nem érdekes – mondta Virginia. – Vége. – Csak úgy? – Nincs mit mondanom róla. – Nincs? – Nincs. Virginia, elővette a cigarettát a táskájából. Mark fölállt, és Virginia karosszékéhez hajolva gyufát gyújtott. A nő hátradőlt. A férfi leült. – Szóval, nincs mit mondanod? – Nem mehetett így tovább. Van hamutálad? – Szórd a kandallóba. Virginia a kandallóba fricskázta a hamut, és a fülére simította a haját. – Te tartod rendben a házat? – mosolygott aztán kétkedő kis csettintéssel. – Nem én. A takarítónő. – És ki mosogat?
580
NV06-7.p65
580
2006.07.14., 9:34
– Azt én. – Ma mosogattál már? – Ma? Még nem. – Elmosogassak? – Ne. Virginia kinyújtotta a lábát a szőnyegen, és kifújta a füstöt. – Már mosogattam a konyhádban. – Tudom. Mark köhögött, megdöngette a mellét. – Fáj? – kérdezte Virginia. – Ide hallgass. Ugye nem mész vissza Pete-hez? – Nem. Szedsz valamit köhögés ellen? – Nem. Mark megköszörülte a torkát. – Hallom, el-elkujtorogsz mostanában. – Ha annak lehet nevezni. – Mér ne lehetne? – Egy pasival lötyögtem, Tuckernek hívják. – Délnyugat-angliai? – Rézbőrű. – Akárcsak én. – Te nem vagy az. – Akkor én mi vagyok? Virginia hamut pöckölt a kandallóba. – Tucker, igen? – Tucker. Nincs mit mondanom róla. – De biztos van valami, amiről mondhatsz – vélte Mark. – Alkalmasint. – Add ide a csikket. Még megégeted az ujjad. Kivette a csikket a lány kezéből, elnyomta, majd ismét leült. – Mi újság az iskolában? – Szünet van – mondta Virginia. – Hát persze. – Te is szabadságon vagy. – Igen, én is. – Hosszú szabadságon. – Elég hosszún, igen – mondta Mark. – Mikor dolgozol megint? – Hamarosan kénytelen leszek. – Hol? – Bárhol. Virginia kinyitotta táskáját. – Vegyél még egyet.
581
NV06-7.p65
581
2006.07.14., 9:34
– Nem. Most a sajátomból szívok. Mark Virginia fölé hajolva tüzet adott neki. – Kösz. – Csinos a ruhád – mondta Mark, és visszaült. – Kedves vagy. – Tényleg tetszik. Mark Virginiát nézte. – Miért nézel így? – Amiért mindig is néztelek. – Még elpirulok. – Miért küldted azt a lapot? – Látni akartalak. – Miért? – És te miért hívtál föl? – Megígértem Pete-nek, hogy fölhívlak. – Ja úgy! – Beszélni akartam veled. Régen beszélgettünk. – Szinte szót sem váltottunk soha – mondta Virginia. Mark fölállt, elnyomta cigarettáját. – Add ide a tiédet – mondta –, majd én kioltom. Kivette a lány kezéből, elnyomta. Leült. – Mondd csak. – Mit? – kérdezte Virginia. – Bírnál havon futni úgy, hogy nem hagysz lábnyomot? – Azt hiszem, igen. – Tudod, képesnek kell lenned rá. – Képes lennék, azt hiszem. – Biztos? – Nem hiszed? – De igen, elhiszem. – Mindig is tudtad. – Mindig is tudtam – mondta Mark. – Benne van a szemedben. – Mindig is benne volt? – Mindig. És a testedben is. – Mindig benne volt a testemben? – Igen, mindig. – És a te testedben is – mondta Virginia. – Valóban? – Igen. – A te testedben – mondta Mark. – Mindig is benne volt minden porcikádban. – Mindig. – Soha nem láttam még térd fölött a lábad. – Soha.
582
NV06-7.p65
582
2006.07.14., 9:34
– Húzd föl a szoknyád. – Mmi..? – Húzd föl a szoknyád. – Így? – Igen. Tovább. – Így? – Hagyd úgy. – Így? – Ne tedd keresztbe a lábad. – Így? * – Szóval, hülyének tart. Az ágyon feküdtek. – Mindenkit annak tart. – De azt mondta neked, hogy hülye vagyok? – Hetet-havat összehordott. – Pontosan akarom tudni, hogy volt. – Mér? – Mondd el. – Már elmondtam. – Hallottad, hogy hülyének nevez? – Mindabból, amit az ő szájából hallottam rólad – mondta Virginia –, úgy vettem ki, nem sokra becsül. – Nem sokra becsül, és hülyének tart. – De fogd már föl – mondta Virginia –, hogy mindenkit lenéz. Utál mindenkit. – Ennyi éven át, nem igaz? – Ne foglalkozzunk vele. Mark az ágy szélére ült, vakarta a fejét. – Sehogy sem fér a fejembe, hogy ha hülyének tart, akkor minek akar velem találkozni. – Kihasznál, mindenkit kihasznál – mondta Virginia, és tenyerével megérintette Mark hátát. – Felejtsd el. – Miféle játékot játszott ilyen sokáig? – Ugyan már, nincs semmi baj. Rá se ránts. – Ezt hogy érted? – Nekem nem ártott meg. Túléltem. – Igen, te rendben vagy, de valami más is van itt. – Nézz rám. Gyere, feküdj mellém. Mark ránézett. – Minek rágódsz annyit rajta? – Te ezt nem érted – mondta Mark. – Én már nem kesergek miatta.
583
NV06-7.p65
583
2006.07.14., 9:34
– Azt akarod mondani, hogy ennyi idő után csak úgy, egy pattanással elszakad a kötél? – Elvásott. Virginia magához vonta Markot, lefelé, az ágyra. – Tudod, mit szeretnék most? – Mit? – Szeretném, ha most bejönne, és meglátna minket – mondta Virginia. – Meztelenül. Egymás karjaiban. – Szeretnéd? Virginia átölelte. – Figyelj – súgta –, használj ki, amennyire csak tudsz, úgysem tartunk ki egy hétnél tovább. – Miket beszélsz? – mondta Mark. – Te meg én? – Csókolj meg. Mark megcsókolta és felült. – Mondok én neked valamit – mondta. – Óriási bakot lőtt. Nem vagyok hülye. PÁSZTOR PÉTER fordítása
Mézhangyát keresnek az őslakosok
NV06-7.p65
584
2006.07.14., 9:34
MARGUERITE DURAS
Az atlanti férfi
Nem fogsz a kamerába nézni. Csak akkor, ha kifejezetten ezt kérik tőled. Felejteni fogsz. Felejteni fogsz. Azt, hogy ez te vagy, el fogod felejteni. Azt hiszem, ez végül is megoldható. Azt is el fogod felejteni, hogy a kamera ott van. De leginkább azt fogod elfelejteni, hogy ez te vagy. Te. Igen, azt hiszem, ez végül is megoldható, például másfelől közelítve meg a dolgot, többek között, mondjuk, a halál felől, a te halálod felől, amint eltűnik a névtelen, mindent átható halálban. Azt fogod nézni, amit látsz. De abszolút módon fogod nézni. Addig fogod nézni, amíg a tekinteted ki nem huny, amíg bele nem vakulsz, és még ezen túl is meg kell próbálnod nézni, nézni. Amíg lehet. Azt kérdezed: De mit nézzek? Én pedig azt mondom, hát mit nézz, azt mondom, a tengert, ezt a szót, ezeket a falakat a tenger előtt, ezt a szüntelen eltűnést, ezt a partvidéket, ezt a madarat az atlanti szélben. Ide hallgass. Én is úgy gondolom, hogy ha nem néznéd, ami megjelenik előtted, a vásznon az is látszana. És a vászon kiürülne. Amit éppen látni fogsz, a tengert, az ablaküveget, a falat, a tengert az ablak mögött, az ablakot a falban, soha nem láttad, soha nem nézted.
Azt fogod gondolni, hogy mindaz ami történik majd, nem valaminek az ismétlése, hanem valaminek a kezdete lesz, mint ahogyan a saját életed is folyton önmaga kezdete, lefolyásának minden másodpercében. Hogy miközben emberek milliárdjai hömpölyögnek el melletted, te vagy az egyetlen, aki önmagad helyettesítve ott állsz mellettem a készülő film e pillanatában.
585
NV06-7.p65
585
2006.07.14., 9:34
Azt fogod gondolni, hogy én választottalak ki téged. Én. Téged. Téged, aki minden pillanatban önmagad teljessége vagy mellettem, bármit is tennél, bármilyen közel vagy távol vagy a reményeimhez képest. Magadra fogsz gondolni, de úgy, mint ahogy erre a falra, erre a még soha meg nem született tengerre, erre a szélre és erre a sirályra, melyeket először választottak szét egymástól, mint erre a kóbor kutyára. Azt gondolod majd, hogy a csoda nem ebben a látszólagos hasonlóságban van, ami e milliárdos hömpölygés minden egyes részecskéjét összeköti, hanem éppen abban a kifürkészhetetlen különbségben, ami elválasztja őket, ami elválasztja az embert a kutyától, a kutyát a filmtől, a homokot a tengertől, Istent ettől a kutyától vagy ettől a széllel szemben repülő, makacs sirálytól, a szemed folyékony kristályától, mely a homokpartot harapdálja, ennek a szállónak a fojtogató forróságától a part egyenletes, vakító tisztasága után, minden mondat minden szavától, minden könyv minden sorától, minden naptól, minden évszázadtól és minden elmúlt vagy jövendő örökkévalóságtól és tőled és tőlem. Utad során tehát hinned kell önnön elidegeníthetetlen királyságodban. Előre fogsz lépni. Úgy fogsz menni, mint amikor egyedül vagy és azt hiszed, valaki figyel, Isten vagy én, vagy ez a kóbor kutya a parton, vagy ez a szomorú sirály, aki ott repül a széllel szemben, magányosan az atlanti térben. El akartam neked mondani, hogy a film azt hiszi magáról, mindent megragadhat, amit ebben a pillanatban teszel. De te, ott, ahol vagy, bárhol is legyen az, kötődj bár a homokparthoz, vagy a szélhez, vagy a tengerhez, vagy a falhoz, vagy a madárhoz, vagy a kutyához, hamarosan rájössz, hogy a film képtelen erre. Lépj túl ezen. Hagyd. Menj tovább. Meglátod majd, hogy minden csak úgy jön, ahogyan te változtatod a helyed a tengerpart mentén, elhagyva a szálló halljának oszlopait, ahogy a tested helyet változtat, a tested, melyről egészen eddig a pillanatig azt hitted, természetes. Aztán jobbra fordulsz és végighaladsz az ablaktáblák és a tenger mentén, az ablakokon túl húzódó tenger, a falba vágott ablakok, a sirály, és a szél, a kutya mellett. Megcsináltad.
586
NV06-7.p65
586
2006.07.14., 9:34
Te magad vagy a tenger partja, és mindazon dolgoké, melyeket így egymáshoz ragaszt a tekinteted. A tenger most jobbra van tőled. Hallod a zúgását, ahogyan elkeveredik a szél zajával. Hosszú, széles hullámokban közelít feléd, a parti dombok felé. Te és a tenger: számomra egy és ugyanaz, egyetlen cél, azé a szerepé, amit én játszom ebben a történetben. Én is a tengert nézem. Neked pedig úgy kell nézni, ahogyan én nézem, minden erőmmel, helyetted. Kisétáltál a kamera látóteréből. Nem vagy ott. A távozásoddal a távolléted lépett a képre, és ugyanúgy rögzítésre került, mint az iménti jelenléted. Az életed távol került innen. Egyedül a távolléted marad, mely innentől már nem rendelkezik semmiféle kiterjedéssel, lehetősége sincs, hogy bármerre is utat nyisson, hogy megadja magát egy szenvedélynek. Most már egész pontosan sehol sem vagy. Többé nem vagy kivételezett. Többé semmi sincs jelen belőled, csupán ez az illékony, bolyongó távollét, mely megtölti a vásznat, egyedül benépesít, mondjuk, miért ne, egy egész vadnyugati síkságot, vagy ezt a szenvtelen szállót, vagy ezt a homokpartot. Semmi nem történik többé, mint ez a megbánásba fulladt távollét, mely annyira folytatás nélkül marad, hogy az ember szeretné megsiratni. Ne hagyd, hogy elborítsanak ezek a könnyek, ez a fájdalom. Ne. Folytasd a felejtést, a nem tudást, hogy minél inkább te magad legyél ez a távollét, önmagad távolléte.
587
NV06-7.p65
587
2006.07.14., 9:34
Tegnap este, miután végleg elmentél, lementem ebbe a parkra néző, földszinti szobába, oda, ahol mindig töltöm a júniust, ezt a tragikus hónapot, mely a tél kezdete. Kitakarítottam a házat, mindent leporoltam, mintha a temetésemre készülnék. Miután minden tiszta lett és mentes az élet jeleitől, azt mondtam magamnak: elkezdek írni, hogy kigyógyítsam magam a hazugságból, amit az éppen végéhez érő szerelem jelent. Kimostam a dolgaimat, négy dolgot, minden tiszta lett, a testem, a hajam, a ruháim, és az is, ami mindezt magába zárja, a testet és a ruhákat, a szobákat: kimostam ezt a házat, ezt a parkot is. És aztán írni kezdtem. Most hogy minden készen állt a halálomra, elkezdtem leírni mindazt, aminek pontosan tudom, hogy képtelen volnál megérezni az értelmét, vagy meglátni a végét. Így megy ez. Mindig a te értetlenséged az, amihez beszélek. Látod, enélkül nem is lenne értelme. Ám egyszerre csak nem érdekelt a lehetetlenséged, meghagytam neked, semmit sem őriztem meg belőle magamnak, neked adtam, és azt kívántam, hogy vidd is magaddal, vidd el, építsd bele a szendergésedbe, ebbe a széjjelrohadt álomba, amiről azt tanították neked, hogy a boldogság maga – mármint ahogy az egyetértő boldogság oszlásnak indul a szeretők között. Aztán újabb nap kezdődött, ahogyan szokott, tele könnyekkel, és minden készen állt a színjátékhoz. És a színjáték, mint már annyiszor, most is adta volna magát. Én pedig ahelyett hogy meghaltam volna, kimentem erre a teraszra a parkban, és minden érzelem nélkül, fennhangon kimondtam az aznapi dátumot, 1981. június 15., hétfő, hogy örökre elmentél ebben a szörnyű hőségben, és hogy azt hiszem, igen, az eltávozásod ez alkalommal tényleg örökre szól. Azt hiszem, nem szenvedtem meg a távozásodat. Minden ott volt, ahogyan szokott, a fák, a rózsák, a ház árnyéka ahogyan végigvonul a teraszon, az órák és a napok, a dátum, és ennek ellenére te, te nem voltál ott. Nem gondoltam, hogy vissza kellene jönnöd. A park körül, a házak tetején gerlék hívták a párjukat. És aztán este hét lett. Arra gondoltam, talán tényleg szerettelek. Azt hittem, nem maradt más nekem belőled, csak egy bizonytalan emlék, de nem, tévedtem, megmaradtak ezek a partok a szemed körül, melyet ha megcsókol az ember, mintha leheveredne a hűvös homokra, és megmaradt ez a tekintet, ahogy a halál szemébe néz.
588
NV06-7.p65
588
2006.07.14., 9:34
Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam magamnak, miért ne. Miért ne csinálnék filmet erről. Ezek után már túlzás lenne írni. Miért ne lehetne film. És aztán felkelt a nap. Egy madár repült el a terasz fölött a ház fala mentén. Üresnek hitte a házat, ezért olyan közel repült hozzá, hogy meglökte az egyik rózsát, az egyiket azok közül, melyeket versailles-i rózsának hívok. Tagadhatatlan mozgás volt ez, az egyetlen a parkban a fényes ég vonala alatt. Hallottam, ahogy a rózsa hozzásúrlódik a madár röptének bársonyához. És néztem a rózsát. Először imbolyogni kezdett, mint ami életre kelt, majd lassanként visszaváltozott közönséges rózsává. Te továbbra is távol maradtál. Én pedig csináltam egy filmet a távollétedről.
Újra el fogsz haladni a kamera előtt. Ez alkalommal viszont bele fogsz nézni. Nézz bele a kamerába. A kamera most el fogja kapni, ahogy újra feltűnsz a tükörben, mely párhuzamos a másikkal, amelyben önmagát látja. Ne mozdulj. Várj. Ne csodálkozz. Azt fogom mondani neked: újra meg fogsz jelenni a képben. Nem, nem figyelmeztettelek. Igen, a film folytatódik. Ekkorra már van mögötted egy múlt, egy felvétel. Ekkorra már megöregedtél. Ekkorra már veszélyben vagy. A legnagyobb veszély, amelynek most kiteszed magad, nem más, mint hogy hasonlítani fogsz magadhoz, hasonlítani fogsz ahhoz, akiről alig egy órája az első felvételt leforgattuk. Felejts még. Felejts még többet. Meg fogod nézni az összes nézőt a teremben, egytől egyig, és mindegyiket saját magáért. Fontos, hogy ne felejtsd el ezt: a vetítőterem ugyanúgy önmagában az egész világ, ahogyan te is az vagy, egymagadban. Soha ne felejtsd el. Senki, senki a világon rajtad kívül nem tehetné meg azt, amit te most meg fogsz tenni: hogy másodszor is elhaladsz itt a kamera előtt a mai napon, egyedül az én parancsomra, Isten színe előtt.
589
NV06-7.p65
589
2006.07.14., 9:34
Ne próbáld meg megérteni ezt a fényképészeti jelenséget, ami az élet. Ez alkalommal a saját szemed láttára fogsz meghalni. Úgy fogod nézni a készüléket, ahogyan a tengert néznéd, ahogyan a tengert néznéd és az ablakot és a kutyát és a szomorú madarat a szélben és a hullámokkal szembenéző, acélos homokot. Az utazás végén a kamera lesz az, ami eldönti, hová néztél. Nézd. A kamera nem fog hazudni. De úgy nézd, mint egy olyan tárgyat, amit megkülönböztetett módon szeretsz, mintha te választottad volna, mintha mindig is vártál volna rá, mintha elhatároztad volna, hogy dacolni fogsz vele, hogy megküzdesz vele életrehalálra. Tégy úgy, mintha abban a pillanatban értetted volna meg, ahogy a tekintetedbe zártad, hogy valójában ő, a kamera akart téged először megölni. Nézz körbe magad körül. A láthatár szélén fel fogod ismerni ezeket a kimerevített tájakat, a háborúk és örömök megkövült völgyeit, a mozi völgyeit, ahogy szemben a másikkal egymásra néznek. Fordulj el. Menj. Felejts. Távolítsd el magad ettől a részletkérdéstől, ami a film. A film így marad. Befejezetten. Egyszerre vagy rejtve és mégis jelen. Egyedül ezen a filmen keresztül vagy jelen, túl ezen a filmen, és rejtve minden tudás elől, amit magadról tudhatnál, vagy amit más megszerezhetne rólad. Annak ellenére, hogy már nem szeretlek, már megint nem szeretek semmit, semmit rajtad kívül. Ma este esik az eső. Esik a ház körül és a tenger fölött. A film így marad, ahogy van. Nincs már több kép, amit adhatnék neki. Már nem tudom, hol vagyunk, milyen újabb szerelem milyen kezdetén, milyen törénetet kerültünk el együtt. Egyedül erről a filmről tudok. Egyedül a filmről tudom, hogy többé semmilyen képet, egyetlen filmkockát sem lehet hozzátenni. Nem világosodott ki a mai napon, és a legkisebb szellő sem fújt az erdők magasában vagy a dombok között, a völgyekben. Nem tudni, hogy nyár van-e még, vagy nyár vége, vagy valamilyen köpönyegforgató, eldöntetlen, szörnyű, névtelen évszak.
590
NV06-7.p65
590
2006.07.14., 9:34
Már nem szeretlek úgy, mint az első napon. Már nem szeretlek. Ennek ellenére mindig megmaradnak ezek a tájak a szemed körül, melyek körbefogják a tekinteted és ezt a létezést, ami álmodban is mozgat téged. És megmarad ez a lázas lelkesültség, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel, ezzel a tudással a szemeidről, a végtelenről amit befutnak, hogy nem tudom, mit írhatnék róla, mit mondhatnék róla, és mit mutathatnék meg arról, milyen jelentéktelen volt először. Mindössze ennyit tudok róla: hogy már nincs más dolgom, mint elviselni ezt a lelkesültséget valaki iránt, aki ott volt, aki nem tudta, hogy él, és akiről én tudtam, hogy él, valaki iránt aki nem tudott élni, ahogy mindig mondtam neked, és magam iránt aki tudtam ezt és nem tudtam mit kezdeni ezzel, ezzel a tudással az életről, amit élt, és azt sem tudtam, hogy magammal mit csináljak. Azt mondják, hamarosan itt a legforróbb nyár, és lehet, hogy így is van. Nem tudom. Hogy a rózsák már ott vannak, a park mélyén. Hogy néha egész életük során nem látja őket senki, és így ott állnak illatozva, kibomolva néhány napig, aztán elvirágzanak. Úgy, hogy soha nem látta őket ez a nő, aki felejt. Meghalnak úgy, hogy soha nem láttam őket. A szerelmem élet és halál között lebeg. Épp az érzelmeid hiányán keresztül találom meg azt, ami benned tetszik nekem. Azt hiszem már csak ahhoz ragaszkodom, hogy belőled ki ne fogyjon az élet, máshoz nem, a sajátom lefolyása hidegen hagy, már semmit nem tanulhatok belőle rólad, már csak a halálom lehet tőle egyre közelibb, elfogadhatóbb, és igen, kívánatosabb. Így állsz most velem szemben, gyengéden, állandó, ártatlan és áthatolhatatlan kihívásként. De már nem tudsz róla. DUNAJCSIK MÁTYÁS fordítása
NV06-7.p65
591
2006.07.14., 9:34
TAHAR BEN JELLOUN
Don Quijote Tangerben
Volt egyszer egy történész, érett férfikora teljében. Benengelinek hívták, barátai pedig, akárcsak mesénk, Bennek. Egy reggel, nem tudni már, milyen régen, Ben kigyalogolt a Spartel-fokra. Nézte a tengert, és megállapította, hogy a szél más színben tünteti föl a dolgokat. Megöregedett a hegy. Csüggedt dromedárra hasonlított. Rogyadozva álltak a házak. Csak az idő maradt közömbös a szél és az emberek hangulata iránt. Az égbolt is különösnek látszott, bár kelet felől goromba lökések kergették a felhőket. Mi lenne Tanger a keleti szél nélkül, amely átmossa az utcákat és a pillantásokat, megtisztítja a levegőt a szúnyogoktól s más, déli légyféléktől, és amely migrént okoz, s összekuszálja a dolgok rendjét? Ben arccal a spanyol part felé fordulva állt, mely tisztán látszott ezen a szelíden napsütéses napon. Afrika legészakibb csücskén tartózkodott, ott, ahol a Földközi-tenger találkozik az Atlanti-óceánnal. Szemközt Spanyolország. A spanyolok épp most ébredtek fel. Mindannyian előjöttek házukból, hogy lássák elvonulni az elmés Don Quijote de la Mancha nemes lovagot. Visszatért Miguel de Cervantes úr. Utazása éjszakákon és századokon át tartott. Végtelen földeken járt, csatákat vívott, gyermekeket mentett meg, asszonyoknak sietett segítségére, eltévedt s útjára talált, régi lovagregényeket ásott elő, szavakkal, sok-sok szóval táplálkozott, szótagok tonnáival, ismeretlenek, névtelenek írta oldalak ezreivel, máglyától menekített könyvekkel ezerszám. Ugyanolyan sovány, ugyanolyan karcsú és ugyanolyan nagylelkű maradt, mint volt aznap, amikor föltette magában, hogy igazságot visz az emberi viszonyokba. Aznap megszúrta egy Indiából érkezett légy. Mondták, hogy vörös volt a légy, mások erősködtek, hogy zöld, főként pedig mérges. Fölkelt akkor, lovagi gúnyát öltött, ismeretlen nevű falucskából jött lovagöltözékét, és elhatározta, hogy ő fog orvosolni minden igazságtalanságot. Magabiztosan, szilárdan megvetve a lábát, nyílt tekintettel és zsebében egyetlen garas nélkül sorolta azt a sok hitványságot, melynek e naptól fogva esküdt ellensége lesz. Minő vállalkozás! Egy életnél több kellett hozzá, hogy teljesítse e nemes küldetést. Dús képzelet, termékenyen tágas lélek, roppant türelem kellett a nagyszabású elképzelés valóra váltásához. Isten pedig végtelen, örök élettel ajándékozta meg. És nagyon is megérdemelte ezt az isteni figyelmet, hogy helyrehozza azt, amit Isten, vagy olykor az Ördög ösztönzésére cselekedtek az emberek. Annyi könyvet evett, hogy elrontotta a gyomrát. Teletűzdelte nyilatkozatait versekkel és elbeszélésekkel, amelyekből kaland és szertelenség illata áradt. Csak
592
NV06-7.p65
592
2006.07.14., 9:34
sarkában loholva követhette bárki mondandójának fonalát, ragadhatta meg közlésében az árnyalatokat. Kardot eszkábált magának a kemény könyvtáblákból. Jelképes fegyvert. Fegyver látszatát. Ben várt. Tudta, hogy a nyár utolsó napjaiban végre Tanger földjére lép Cervantes úr. Vajon miért látogat el e régimódi bájú városba, mely ócska meséket, legendákat dédelget, és tétova turistáknak való? Mert Tanger látott már olyan napokat is, amikor minden nemzet leszúrt földjébe egy karót, némelyik fát ültetett, mások gyanús kémeknek és iszákos íróknak nyitottak benne konzulátust. Mert Tanger élt már tündöklő napokat, amikor a Lustaság fala és a halpiac között álló, fényűző homlokzatú, pompás színházban előadásokat tartottak, igaz, időközben mozi lett belőle, most ókori témájú, szélesvásznú filmeket és horrort vetítenek benne a rég fehérsége vesztett vászonra, sötét moziterem, ahol a szerelmesek szemük sarkából rá-rápillantva az indiai zenés filmre, szeretkeznek a sötétben… A Teatro Cervantes! Néhány tangeri polgár, akinek fájt e műemlék siralmas állapota, rábeszélte Bent, hogy írjon Miguel de Cervantes úrnak, és levélben kérje, hogy jöjjön el személyesen megtekinteni a színházterem hanyatlását, arra számítva, hogy a látogatás következtében az illetékesek elszánják magukat a felújításra. Ezúttal nem egy gyermeknek vagy egy hölgynek, hanem egy helynek, egy művészettel megalkotott, de elhanyagolt, elfelejtett, meggyalázott műemléknek, épületnek tett rosszat kellett jóvátenni. Ben szégyellte, hogy egy omladozó színház fölkeresésével zaklatja a kóbor lovagot… A csavargók ott végezték a szükségüket. A bűz egészen a Pasteur körútig hatolt, miközben érintette az El Minzah hotelt, ezt a másik, ugyancsak mesés helyet, amely szintén a középszerűség áldozata lett, miután tulajdonosai eladták egy bizonyos Szaddám Huszein diktatúrája alatt megtollasodott irakinak! Szégyen. Mert a patkányok ezt a színháztermet választották lakóhelyül. Esténként állati komédiát játszottak ott, és mocskos, alávaló pojácának ábrázolták benne az emberi lényeket. A patkányok egyezséget kötöttek a valószínűleg veszettségben emésztődő kóbor kutyákkal. Etetik a kutyákat, s ők cserébe megakadályozzák, hogy bármely betolakodó megközelíthesse a kultúra, mármint a baktériumkultúra e becses hajlékát. Cervantes úrról azonban nem lehetett föltételezni, hogy ismeri ezeket a részleteket. Bizonyára barátja, Sancho Panza kíséretében fog Tangerbe jönni, aki időközben munkát is talált a Kék Csillagok társaság egyik cirkuszában. A „rosszak megnevelője”-ként dolgozott, s tudvalévő, hogy a rosszak egy meglehetősen elterjedt állatfajhoz tartoznak, s e faj ábrázatja valahol félúton a majomé és az emberé között foglal helyet. Sanchónak igen sok dolga volt, mert a rosszak egyre szaporodtak, és szüntelenül randalíroztak országszerte. Ben ügyesen járt el. Előkészítette az általa is hol Miguel de Cervantesnek, hol Don Quijoténak nevezett vendég útját, főleg pedig a neki szánt fogadtatást. Ben éveket töltött A híres-nemes Don Quijote de la Mancha két kötetének fordításával. Birtokában volt az 1605-ös kiadás, amelyet különösen jónak, alaposnak ta-
593
NV06-7.p65
593
2006.07.14., 9:34
lált. Bennel csak egy bökkenő lehetett, az, hogy történész, nem pedig regényíró, s még kevésbé költő volt. Mégis oly ujjongó örömmel ragaszkodott a szöveghez, ami nyugtalansággal töltötte el a családját. Amikor bezárkózott a dolgozószobájába, és a szöveghű fordítás érdekében körülvette magát szótárakkal és enciklopédiákkal, gyakran hallották, hogy hangosan fölnevet. Mouzah, Ben felesége ilyenkor a dolgozószobához sietett, bekopogott, megkérdezte, hogy ugye nincsen semmi baj, s egy pohár vizet vagy egy csésze kamillateát javasolt idegnyugtatónak. Ben nem válaszolt neki, de ismét nevethetnékje támadt. Elolvasta, majd újraolvasta az oldalakat, meg-megállt, mondatonként ízlelgette a szöveget. Könnyes szemmel nevetett, ami persze hátráltatta a fordítói munkát. Átadta magát az álmodozásnak, még az evésről is megfeledkezett. Mégsem volt éhes, meg sem kottyant neki, ha kihagyott egy étkezést. Amikor a felesége nyugtalankodott emiatt, azt felelte: – Tudod, én olyan vagyok, mint majdani vendégünk, legszívesebben finom emlékekkel táplálkozom! Mouzah elhitette magával, hogy ő maga is része azoknak a finomságoknak, amelyeket Ben kezét dörzsölve habzsolt. De Ben, sok más történészhez hasonlóan, előszeretettel csűrte-csavarta a történeti igazságot, és olyan tényeket, sőt emlékeket talált ki, amelyek létezhettek volna. Behívta a feleségét, és felolvasta neki Cervantes néhány mondatát: „Olyan az erényes feleség, mint a kristálytükör, tiszta fényű és csillogó, mit elhomályosít, elsötétít a legfinomabb lehelet is. Úgy kell hát bánni vele, mint az ereklyével: imádni szabad, hozzányúlni nem. Meg kell őrizni, csodálni kell, ahogy megőrizzük és csodáljuk a rózsákkal s mindenféle más virággal teli szépséges kertet...” Mouzah nevetett, és azt felelte: – Szeretnék kert lenni, de olyan kert, melyet a te vágyad illatosít és tipor, a te akaratod, hogy akkor is magadévá tégy, amikor már minden szirmukat elszórták a virágok! Ben nemcsak Cervantes művét fordította spanyolról arabra, hanem időt szakított egy párhuzamos történet megírására is, s ezt tervei szerint, előbb persze arabról spanyolra fordítva, barátjának kívánta ajánlani. Így jön majd rá később Cervantes, hogy bizony Cide Hamete Benengeli sugallta neki a könyve címét. Szokatlan erővel fújt a szél. Ablaktáblák és ajtók csapódtak. Megittasodtak a sirályok, végtelen tajtékká foszladozva szétestek a felhők. A halászok belekapaszkodtak a bárkájukba, a parti őrök fütyültek, a nemzeti csendőrség emberei pedig behúzódtak dohányozni a világítótoronyba. Ben írt. Cervantes várta, hogy visszatérjen a nyugalom, és ő hajóra szállhasson. A tarifai kikötőben, a rakparton állt. Egy plakát az átkelés gyorsaságát hirdette: „Csak fél óra választja el Európát Afrikától.” Míg várakoztak, Ben felesége elment a walihoz, a régió főkormányzójához, és megpróbálta rávenni, hogy adjon fogadást Cervantes úr tiszteletére. – Milyen úr? – Miguel de Cervantes, a Don Quijote de la Mancha szerzője. – Viccel? Hisz Don Quijote nem létezik, csak egy kép, csak egy metafora ő, arra mondjuk, aki szélmalomharcot folytat.
594
NV06-7.p65
594
2006.07.14., 9:34
– Nem Don Quijote érkezik, hanem a kóbor lovag, aki megírta őt. – És itt fog kóborolni mocskos utcáinkon, ahol lépten-nyomon árusokba botlik az ember, mert a kereskedők nem fizetik be az adójukat, mert a városi tanács választott tagjai fütyülnek arra, ami a dolguk lenne, vagyis elhanyagolják a város tisztaságát és lakóinak jó közérzetét? – Nem, Cervantes úr azért jön, hogy megnézze, milyen állapotban van a róla elnevezett színház. A látogatás rövidsége elhalványítja a várost és a gondjait. Észre sem veszi majd őket. A kikötőben nyeregbe száll, a Rózsaszirom Testvéri Társaság gondoskodik a lóról. És azonnal a színház bejáratához megy. Ön ott csatlakozhatna. Megkérjük, hogy olvasson föl egy oldalt Cervantes úrnak a Don Quijote arab fordításából. Utána tapintatosan háttérbe húzódik. – Micsoda? Létezik Tangerben egy színház, amelyről nem is tudok? – Csak volt egy remek színház, még a spanyolok építették, amikor megszállva tartották Marokkó északi részét; egyébként ez az egyetlen kulturális létesítmény, amit városunkban maguk után hagytak; igaz, ott van még a kórház és a politechnikai intézet a marhapiacnál, de ezek össze sem hasonlíthatók. – Hogy arabul olvassak? Inkább olvasnék franciául. Nem szeretek nevetségessé válni. E próbatételen kívül mit tehetek még önökért? – Jó lenne elegáns fogadást adni a nagy író, Miguel de Cervantes tiszteletére, a Vieille Montagne-i kormányzói palotában. – De hát tréfál velem? Gimnazista korunkban olvastunk néhány oldalt a Don Quijotéból, emlékszem, de csak nem akarja most elhitetni velem, hogy ez a három-négy évszázada élt úr hamarosan ellátogat hozzánk? Ha már itt tartunk, miért nem hívjuk meg García Lorcát, Picassót, Dalít, és sok mást, aki már nem él? – Cervantes úr megérkezik, amint elül a keleti szél. – Úgy képzelem, repülő szőnyegen fog jönni. – Képzelje csak, gondoltunk rá, fő műve ugyanis rokonítható az Ezeregyéjszaka meséivel, de a meteorológusok lebeszéltek róla. Kockázatos lenne egy ilyen törékeny embernek, amilyen Cervantes úr. Így aztán a légpárnás gyorshajó mellett döntöttünk, tudja: ez az, amelyik fél óra alatt átkel a Gibraltári-szoroson. – Hogyan öltözzek? – Fehér dzsellaba, vörös fez, sárga papucs. – Szólok a kulturális miniszternek! – Isten ments, Cervantes úr nem állhatja a formalitást és a cikornyás nyelvezetet. A wali autóba szállt, és utasította a sofőrt, hogy vigye őt a Pasteur körútra, s tegye ki a Párizs kávéház előtt. Egymaga gyalogolt végig az Anoual utcán a Teatro Cervantesig. Elég volt rábíznia magát a húgyszagra, odatalált. Az egykor bizonyára nagyon szép homlokzat elé érve befogta az orrát, és lehajolt, hogy szemügyre vegye, mi minden torlaszolja el a bejáratot. Volt ott minden. Döglött macska, két elhullott patkány, több tucatnyi zacskó, tele mindenféle mocsokkal, öreg vasszék, történelmi szereplő molyrágta jelmeze…
595
NV06-7.p65
595
2006.07.14., 9:34
Viszolygott, levertséget érzett. A lehető leggyorsabban el kell takarítani ezt. Iratok nélkül csellengő afrikaiakat, egy illegális gibraltári átkelés várományosait fizette meg a wali, hogy az éjszaka folyamán takarítsák ki a színházat. Kocsijába ülve ő maga felügyelte az akciót; a Don Quijotét olvasgatta, s közben azt leste a szeme sarkából, hogy mit csinálnak az afrikaiak. Reggelre minden ragyogott a tisztaságtól. Három nap múlva elült a szél. Nyugodt volt a tenger. Számba vették ágaikat a fák. A madarak újraépítették fészküket. Kék volt az ég; eget mutató tükörként csillogott a tenger. Ben és Mouzah készen álltak. Csakúgy a wali, aki kezében katonai látcsővel érkezett a történészhez. Mindannyian fölmentek a teraszra, onnan fürkészték a láthatárt. Cervantes úr már úton volt. Nem egyedül érkezett. Elkísérte Sancho, a szép Zorha meg az apja, Hadzs Mourad, aki szemlátomást bosszankodott, hiszen keresztény hitre térítették a lányát, aztán Lalla Marien (ezt ma Mariemnek írják), e dráma okozója, és két ikertestvér, akik különös módon hasonlítottak rá. Hét ágyúlövés jelezte Cervantes úr érkezését. Megállt a forgalom. Egy rezesbanda állt a menet élére. Cervantes gyalog ment, fölemelte a tekintetét, hogy szemügyre vegye a balkonról bámészkodó nőket. Ben és Mouzah a színház bejáratánál várták. Az elképedt tömeg szeme láttára a wali felütötte a Don Quijote II. kötetét a 450. oldalon, és olvasni kezdte: – „Isten hozta városunkba a földkerekség minden kóbor lovagjának tükrét, világító tornyát, fény-, hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát! Nem a hamisat, nem a költöttet, nem a becsempészettet, hazug történetek hősét, hanem hozta Isten az igazit, a valódit és eredetit”,* akit az itt jelen lévő Cide Hamete Benengeli írt le nekünk, minden történetírók virága! Egy pillanatnyi döbbent csönd után olyan remek beszéddel vágta ki magát a nagy író, mint a régi szép időkben: – Aki a jó fát választja, azt jó árnyék fogja beborítani. Nekem szerencsém volt, rátaláltam a jó fára, a mámor és a képzelet fájára, arra, amelynek gyümölcse bátorságot, vitézséget ad, s amely álmokkal és szépséggel táplálja szellemünket. Csak egy könyv vagyok, egy terjedelmes mű, melyet az idő alakított, az élet írt. Tudom, hogy a könyvek a mi szabadságunk, még ha némelyek azt bizonygatják is, hogy nem többek merő hazugságnál. A könyvek megajándékoznak a lehetőséggel, hogy kitárjunk egy várerődöt vagy egy nagyszerű kastélyt, melynek falai tömör aranyból, csipkés oromzata gyémántból, kapui pedig jácintkőből vannak… És ez nem minden. Hisz igaz, hogy elhunytam, de a halál egyáltalán nem diadalmaskodott. Isten veletek, barátaim! És ugyanúgy távozott, ahogy jött. Éppen abban a pillanatban tűnt el a tengerben, amikor feltámadt a keleti szél, hogy átkelését köszöntse. LUKÁCS LAURA fordítása * Győri Vilmos fordítása Benyhe János átdolgozásában. Európa, Budapest, 2005.
596
NV06-7.p65
596
2006.07.14., 9:34
EWA LIPSKA
Hol máshol Szívesebben laknék Valahol Máshol. A kézzel hímzett kisvárosokban. Találkozva azokkal Akik nem születnek a világra. Ott végre boldog magányban élnénk. Egyetlen állomás sem várna már ránk. Semmiféle érkezés. Semmiféle indulás. Elkerülés a múzeumi folyosókon. Semmiféle háború sem dúlna már értünk. Semmi emberiség. Semmi hadsereg. Semmi fegyver. A halál könnyű mámor. Kedélyes lenne. A könyvtárban az ezerkötetes idő. Szerelem. Ájult osztódás. Susogva lapozna szívünk könyvében.
A szerelem közlegényei A szerelem közvitézei. Egy két há egy két há egy két há. Elhevernek a hadgyakorlathoz. Gondosan tisztogatják a fegyvert. A száj élestöltényeit. A vállukon gyöngéd gránát. Kifeszülnek a testek egyenruhái ahogy hasalnak az ágy lőterén. Egy albatrosz őrködik felettük.
597
NV06-7.p65
597
2006.07.14., 9:34
Minden fronton magányosak nem akarnak visszatérni az életbe bár a fedezék semmit sem ígér. És vadászkutyákként settenkednek a kijárat körül az egész világra morogva.
Placebo A nő szerint ez az élet. A férfi szerint placebo. És összetéveszti a harkály tompa kopogását a szív kopogásával. Pedig a nő nem félszavakkal szerette de teljes mondatokkal. A férfi szavainak szektájához tartozott. A tilalmas órákhoz. A titkosszolgálat táplálta a tavat ha csónakáztak. Amikor meghaltak: a nő szerint ez halál volt a férfi szerint száműzetés.
Délután A háborúról beszélgetünk. A kertben az íriszek szuronyai. Hintázunk. A fordulóban eltűnik a kürtszó. Meglök minket a szél. A magasban élet. A mélyben halál.
598
NV06-7.p65
598
2006.07.14., 9:34
A magasban élet. A mélyben halál. A magasban élet. Sehol egy intő jel. Kialszanak a napnyugta olajmezői. A fodrász lenyírja a juharfa leveleit. Úgy nézel rám mintha többet tudnál.
Szobor Szobor. A részvét kiárusítása. A megkövezett emlékezet melyre kiránduló iskolások ülnek előhúzva éhséggel megkent szendvicseiket. A meglapuló galambok percnyi turbékolása. A beton félelme a halál giccse és az áldozatok magánya.
Pillanatnyi figyelmetlenség Költők nincsenek. Csak a pillanatnyi figyelmetlenség. Játék a szavakkal egy kanyargó úton. Egy-egy vers esetén. ZSILLE GÁBOR fordításai
599
NV06-7.p65
599
2006.07.14., 9:34
PETRE M. ANDREEVSZKI
Az elátkozott ház 1 Mara és Sziljan Bojcsevszki háza a dombtetőn állt, és a falu minden szegletéből látszott. Bárhol is állt meg az ember, látta. Csak az nem látta, aki nem járt ott. A fala terméskőből készült, a vakolat fehér volt. A kétemeletes épületet két vaserkély díszítette. Az első ház volt a faluban, elsőnek ragyogta be a nap. Ha pedig esett, az eső vagy a hó is rá hullott elsőnek. Oda csak az éjszaka érkezett utoljára. Mara és Sziljan Bojcsevszki módos emberek voltak. Megvolt mindenük, ami falun megszerezhető, ahol a választék igen kicsi. Mert ott a nagyon kevésről is azt hiszi az ember, hogy annál már nincs több. De Bojcsevszkiéknek volt a faluban egy fűszerkereskedésük is, voltak szántóik is, szinte mind öntözhető. Volt hát miért irigyelni őket, de hiányzott valamijük, amiért ők irigyeltek másokat. Nem volt gyerekük. Körülöttük minden csordultig tele, de a lelkük üres. Illetve hát születtek gyerekeik, de rögtön meg is halt mind. Alighogy megszületett a kicsi, máris magához hívta a föld. Egyetlen gyerekük sem vett levegőt, nem sírt fel. „Legalább a hangját hallottam volna – mormolta Mara –, legalább a szemét láttam volna!” Úgy érezte, mintha vak macskakölyköket szülne, hogy aztán a folyóba vessék őket. S a bánat állandóan ott ült az arcán. Mintha egy halott viselte volna Mara Bojcsevszka arcát. – Talán megátkozta őket valaki – sutyorogták az emberek –, vagy talán az Úr haragudott meg rájuk valamiért! – De Mara és Sziljan Bojcsevszki istenfélő emberek voltak. Senki sem állíthatta az ellenkezőjét. Rendszeresen jártak templomba. Jött a vasárnap vagy valami nagyobb ünnep, máris készülődtek! Új ruhát vettek föl, megfésülködtek, és indultak. Gyújtottak gyertyát az élőknek is, a holtaknak is. Keresztet vetettek, és gyertyát gyújtottak. Aztán imádkoztak minden ikon előtt, akár a koldusok. Csókolgatták a szenteket, és imádkoztak. Sziljan magas ember volt, és az apró termetű Mara mellett úgy nézett ki, mintha egy kövön állna. A fejét mindig magasan hordta. – Legalább egy gyermeket hagyj meg nekünk, Uram – suttogta Mara –, örvendeztesd meg a házunkat. Tanítsd meg lélegezni és sírni! Mara úgy imádkozott, mintha bűnbocsánatért esdekelne. A szája állandóan sós volt a könnyektől. A szemei duzzadtak voltak, már alig látszottak, mintha elfolytak volna a sok sírástól. De még így is maradt bennük valami fény és csillogás. Ki tudja, mi adta azt a fényt… A remény vagy a kudarc? Mara Bojcsevszka mindenféle módon próbált magán segíteni. Mindenhogy és mindenütt. Asszonyokhoz fordult, akik meg tudják változtatni a lehetetlent. Vett bölcsőt is, hátha úgy magához csalogatja az Úr kegyét. Hogy megismertes-
600
NV06-7.p65
600
2006.07.14., 9:34
se mindazzal, ami természet szerint adatott Istentől. Hogy ne legyen kirekesztett, ne legyen más, mint a többiek. De az Úr nem hallgatta meg az imáit. Mintha el sem jutottak volna hozzá. És a gyerekek azután is halva születtek. Hiába viselte el a szülés fájdalmait. Pedig minden asszony tudja, milyen nehéz, míg egy lélek világra hoz egy másikat. De az ő gyermeke csak megszületett, egy kicsit nyöszörgött, és máris fuldokolni kezdett. S a lélek, akár egy pillangó, kiröppent belőle. Mara és Sziljan Bojcsevszki a saját szemükkel látták, mennyire korlátozott és gyönge az ember. Ó, milyen szerencsétlennek és megbántottnak érezték magukat akkor! Mintha soha nem lettek volna annyira egyedül. Nem volt senkijük, akinek a sírását hallgassák, aki az ölükbe pisiljen, aki rendetlenséget csináljon a házban. Csak a kutyájukat simogathatták meg. A kutya pedig nagyon együtt érzett velük, mintha megértette volna a boldogtalanságukat. Ahogy kinyitották az ajtót, ő már felállt, a fejét a kezük alá fúrta. Csóválta a farkát, és hozzájuk simult. Az ujjukat nyaldosta, a kezüket csókolgatta. Épp csak meg nem szólalt. Ha nem adtak neki semmit, a kutya akkor is úgy nézett rájuk, mintha a legközelebbi rokonuk lenne. Talán az álmai is ugyanazok voltak. Kikísérte, aztán várta őket, és sehol sem hagyta szeretet nélkül a gazdáit. Az árnyékuk elhagyta őket, de a kutya nem. Sőt mintha nem is lett volna árnyékuk. Főleg Sziljan Bojcsevszki mellől maradt el. Ő meg éjt nappallá téve dolgozott. Minden garasnak puskával eredt a nyomába, ám az árnyéka mindig elkésett. Hazament, az árnyéka pedig csak utána ment be a házba. Legalábbis ő úgy vélte. Néha leült a vendégszobában, és nézte a falra akasztott nagy esküvői képet. Nézte, nézte magát Mara mellett, és folyamatosan beszélt magában. Ó, milyen szégyenlős gyöngédséggel simult egymáshoz az arcuk a képen! És mégis, mintha valami nagy üresség tátongott volna közöttük. Egyszer maga is elismert valamit, amiről sohasem kívánta, hogy igaz legyen. Talán a pálinka beszélt belőle, amikor kissé ittasan azt mondta: – Mennyivel bölcsebb a szegény ember élete a gazdagénál! Hogy tehetted azt, Uram, hogy nekem a teli is üresnek tűnjék?! Mert gyermek nélkül bizony üres a ház – mondta. 2 Sokszor úgy tűnt, hogy az ész nem megy vele. Sziljan Bojcsevszkivel. Ő megy az egyik oldalon, az esze a másikon. El kellett telnie egy időnek, hogy ismét találkozzanak, és együtt haladjanak tovább. S egy ilyen pillanatban azt mondta Marának: „Árnyékos helyre nem süt a nap – mondta –, és már az öregség is elért bennünket.” És akkor elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. Legalább idegennel enyhítsék az Úr büntetését. Sziljan nem akart beletörődni, hogy az ő halálukkal a házuk is kihal. Ez pedig a nagy hosszú háború után történt, amikor az embereknek nem maradt semmijük, még a csalóka remény sem. A falu, majdnem az egész falu sírt a szegénységtől. Ha reggeliztek, nem volt mit ebédelniük, ha ebédeltek, nem jutott vacsora. De a legtöbbjüknek még rosszabb volt. Megettek mindent, amit a szűkös időkre félretettek. Az emberek alig mo-
601
NV06-7.p65
601
2006.07.14., 9:34
zogtak: a testük elveszett a rongyos ruhákban. Ment a ruha, és nem lehetett tudni, ki viseli. Alig lehetett megismerni az embereket. Vérük már csak a bolhák meg más élősködők számára maradt, nem tudtak védekezni ellenük. Akkor bizony nem volt nehéz fiatal munkáskezet találni. Lehetett válogatni is. Falun pedig a gyerekeknek is meg kell szolgálniuk az ételt, hát még a felnőtteknek. Sokszor üres kenyérért dolgoztak, semmi mást nem kértek. De a kenyérből is, hogy ne egyenek sokat, csak szárazat és hideget kaptak, félbe se bírták törni. Ráadásul üszögös, szemetes gabonából készült. Ha melegen ették, mind elbódultak az üszögtől és a konkolytól. S talán a szörnyű éhségtől is. Aztán egész nap aludtak, vagy hánytak. Megfordult velük a világ, a földre buktak, és ott maradtak. Nem tudták, hol vannak, azt sem, hogy kik, egymást sem ismerték meg. Látták a többieket, de nem ismertek rájuk. Egy este Bogoja Koncovszki lépett be Sziljan Bojcsevszki fűszerüzletébe. Mintha rendelésre érkezett volna. Neki hat gyereke volt, a hetedikkel meghalt a felesége. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte Sziljan Bojcsevszki. – Inkább mi nincs – mondta Bogoja Koncovszki –, ha csak egy volna, elfelejteném… Adjon egy kis sót hitelbe – mondta –, mert elegünk van az ízetlen ételekből. A gyerekek is a nyakamon, azok is gyötörnek. Nagy a szegénység, Bojcsevszki úr, nekem meg ott a nagy szerencsétlenség is: a feleségem levette rólunk a kezét. Minden gyerek enni kér, nekem meg nincs annyim, hogy mindnek jusson. – Akkor adj egyet nekem – mondta Sziljan Bojcsevszki –, nekem egy sincs. – Az se jó, ha van – mondta Bogoja Koncovszki –, az se jó, ha nincs… Melyiket akarod? – kérdezte. – Deljant – mondta Sziljan Bojcsevszki –, nekem kész ember kell, hogy dolgozzon. Blagoja Koncovszki nyelt egyet, de nem gondolta meg magát. Akkor Sziljan Bojcsevszki adott neki sót, és egy marék cukorkát is a gyerekeknek. Mikor Deljan Koncovszki elment otthonról, csak egyszer fordult hátra. Kicsit lemaradt Sziljan Bojcsevszkitől, és megfordult, mint amikor kő repül a házra. Látta az erkélyen az apját, az öccseit és a húgait. Néztek utána, és a szemüket törölgették. Neki is sírhatnékja támadt, de lenyelte a könnyeit, nem akarta, hogy lássák. Csak kicsit szaporábban ment Sziljan Bojcsevszki után. Valamit értett, volt, amit nem. Kavargott benne minden, akár a közeli kertekből áramló illat. Ami pedig azután történt, jaj, az hihetetlen. A falu végén gerendák hevertek szanaszét az úton. Szuklevszkiék pajtáját lebontották, onnan dobálták ki őket. Régi, szúrágta gerendák voltak. És Deljan belelépett az egyikből kiálló szögbe. Mintha valami megfogta volna a lábát, és a szögre nyomta volna. Az meg felágaskodva, mint egy marásra készülő kígyó, mélyen belefúródott a talpába. Beakadt az apró csontok közé. Deljan csak jajgatott, és behajlította a térdét. Sziljan Bojcsevszki visszament, és nagy nehezen kiszabadította. „Nézz a lábad alá!” – mondta Deljannak, és karon fogta, hogy segítsen neki továbbmenni. Deljan csak
602
NV06-7.p65
602
2006.07.14., 9:34
sántikált, és összeszorította a száját. A vér egész úton csöpögött a lábából, keskeny vörös barázdát hagyva a porban. Amikor bementek a házba, Mara elsápadt, de gyorsan összeszedte magát. Pálinkával kimosta Deljan lábát, és száraz taplóval lezárta a sebet. – A szerencsétlenség nem megy sehova nélkülünk – mondta riadtan Sziljan. – Majd meggyógyul – mondta Mara, miközben bekötözte a fiú lábát –, kutya baja se lesz. Ám Deljan Koncovszki lába nem gyógyult meg. Másnapra feldagadt a lábfeje, és bekékült egészen a bokájáig. Lehet, hogy a lábában maradt a szög összes rozsdája? Hólyagok borították, valami fekete kátrány jelent meg rajta, és Deljan elájult a fájdalomtól. A száját sem tudta becsukni a jajgatástól. Sokszor legszívesebben elhagyta volna a lábát, hogy egye meg valami. Mara és Sziljan Bojcsevszki tehetetlenül állt fölötte, egyikük sem tudta, mivel vigasztalja… Deljan Koncovszki jajgatott, ők pedig lehunyták a szemüket. Egymásra néztek, és behunyták a szemüket. Mintha az ő fájdalma beléjük is átáramlott volna. Siránkoztak, és útifüvet, sült póréhagymát raktak a lábára. A póréhagyma tisztítja a húst, mondták, felfakasztja a daganatot. S a daganat valóban kifakadt, lelohadt. Valami sűrű fekete vér, kátrány folyt ki belőle. Egyértelmű volt, hogy Deljan Koncovszki vérmérgezést kapott. Most megkönnyebbedett, kicsit fölengedett a szíve. Ám a daganat ismét bezáródott, és felfelé kezdett terjedni. Haladt fel a lábán, elérte a térdét is. Kelések jelentek meg a térdhajlatában, nagyok, mint a dió; most már legszívesebben maga ette volna meg a saját lábát. Egy hét múlva Sziljan Bojcsevszki rászánta magát, hogy elviszi az orvoshoz. Lóra tette, és elvitte. Ám ott azt mondták, hogy le kell vágni a fiú lábát. „Ugyan mit kezdjek egy láb nélküli emberrel?” – mondta Sziljan Bojcsevszki, és hazavitte. De most már szenvedés volt elmenni a házuk mellett. Deljan Koncovszki éjjel-nappal üvöltött a fájdalomtól. Ő a házban vonított, a kutya pedig kint az udvaron. A lába fekete volt, mint az égett tuskó. Mara viasszal ragasztotta körül, méhviaszba tekerte, és csak azt mormogta: „Ez majd csillapítja a fájdalmat, ettől majd elmúlik.” Deljan csak tekergette a fejét, mint egy átnedvesedett korsót, és nem érzett semmi javulást. „Valami egyre hasogatja a csontjaimat” – mondta Deljan Koncovszki. „Hallom az ütéseit – mondta –, egész testemben hallom a dobbanásait. És az eszem mindig ott van, a fájdalomnál. Úgy érzem, már nincs lábam, csak a fájdalom van. Egy helyen hasít, de mindenütt fáj. Még a hajam is, minden szőrszál fáj a testemen. Nem tudom, milyen állat bújt belém – mondta –, csak szaggatja és csak köpködi a húsomat. Ha enged elaludni, azt álmodom, hogy meghaltam. Folyton csak ezt álmodom – mondta. – Látom, ahogy eltemetik a szívemet. Látom a síró embereket is, akik a nyitott sírom fölött állnak. Én meg, bár halott vagyok, közöttük állok. És látom, hogy veszik el a szívemet, és hogyan adják oda az anyámnak. Fehér kendőbe tekerik, és átadják neki. Ő gyöngéden és szeretettel veszi el, én pedig csodálkozom, hogy került ő ide, mikor tudom, hogy már rég halott. Átveszi a szívemet, és egyenesen rám néz. Először kicsit nehéz, mondja, de aztán már nem. Tudom, mondom neki, először kicsit nehéz, de aztán már nem.”
603
NV06-7.p65
603
2006.07.14., 9:34
Mara Bojcsevszka görnyedten állt Deljan fölött, és rémülten keresztet vetett: – A halottak mindig az élőkkel vannak – mondta neki. – Így kell lennie, éljünk mind együtt, összekeveredve az élők és a holtak. Így kell lennie – mondta –, mert nem tudjuk, mi a mienk, és mi az övék. Meghallotta Bogoja Koncovszki is, mi történt, és eljött, hogy elkérje Deljant. Bűntudatot érzett, és nagy keserűséget is, ami mardosta a torkát, szétmarta a bensőjét. – Szerencsétlenség – mondta Bogoja Koncovszki –, én hoztam magukra a szerencsétlenséget. Adják hát vissza a gyereket, Bojcsevszki úr, haljon meg otthon. Ahol az anyja is meghalt, Isten nyugosztalja! Amikor Deljan Koncovszkit temették, varjak és hollók serege szállt a temető fölé. A fák is megfeketedtek a madaraktól. Nem látszottak sem az ágak, sem a levelek. Ki tudja, honnan repültek oda akkora madarak. Csak emelgették a szárnyukat és a farkukat, és csak nyújtogatták a csőrüket. Némelyik egy szárnycsapással odébb röppent. Aztán megálltak, és csak károgtak. Hogy ne hallatsszék valami más. Azért jöttek, mert Deljannak nincs anyja, mondta valaki, mert nincs, aki elsirassa. „Ezek keselyűk” – mondta az egyik sírásó, és követ dobott a madarak felé. „Kiszagolták a fiú nyílt sebét” – mondta, és lehajolt egy újabb kőért. De akkor a madarak felszálltak, szinte egyszerre a levegőbe emelkedtek, és elborították az eget a temető fölött. Teljesen elfedték. Soha azelőtt nem láttak olyan felhőt az égen. De a madarak csak tettek egy nagy kört a falu széléig, és megint visszatértek a temetőbe. Fölé szálltak, mint valami sűrű köd, sötét árnyék. Akkor körös-körül minden elkomorodott, eltűnt, kialudt a fény. És így, majdnem sötétben temették el Deljan Koncovszkit. A madarak meg szétfeszítették az ujjaikat, és csak néztek a sír felé. De ahogy a sír bezárult, a madarak egy pillanat alatt felemelkedtek. Vadul csapkodni kezdtek a szárnyukkal, mint a tapsoló emberek, és elrepültek valahová, ki tudja, merre. És akkor újra megjelent a fény, előtűntek a fák és a sírok. – Egy semmiség miatt ment el a gyerek – mondta egy asszony Bogoja Koncovszkinak. – Ennyi volt neki megírva – felelte Bogoja Koncovszki. Sziljan Bojcsevszkinek senki nem mondott semmit. 3 Hat héttel Deljan Koncovszki szomorú halála után Sziljan Bojcsevszki elment Jose Ljubinhoz. Ballagott, meg-megállt, mintha minden lépés előtt tanakodna egy kicsit. Talán azt fontolgatta, hogy a gyerekről kérdezősködne. Jordan Ljubinról. A szérűskertben találta, épp a tehenet kötötte az oszlophoz. A tehénnek, Jose Ljubin egyetlen tehenének béka keletkezett a nyelve alatt. A daganat nőni kezdett, már majdnem elzárta az állat légcsövét. Felfúvódott, felpuffadt a horpasza. Hánykolódott a kíntól, nem bírt nyugton maradni. Jose Ljubin szétfeszítette a tehén száját, és bedugta a kezét. Majdnem könyékig dugta a karját a tehén szájába, és kitépte a békát. A tehén csak egyet dob-
604
NV06-7.p65
604
2006.07.14., 9:34
bantott, és megkönnyebbült. Megindult a légzése, kiáramlott a bennszorult levegő. Aztán Jose megpaskolta a nyakát, és megnyugodva fordult Sziljan Bojcsevszkihez. – Néha nem szabadul ki a horpaszából a levegő – mondta Jose Ljubin. – Csak ha egy éles késsel felszúrjuk. Ki kell lyukasztani, és kiárad a megszorult levegő. És a tehén rögtön kedvet kap az evéshez… Máris menne ki a legelőre. – Nem ezért jöttem – mondta Sziljan Bojcsevszki –, tudod, miért jöttem. – Nem tudom, mit mondjak – felelte Jose Ljubin –, adnánk is, meg nem is. – Döntsd el – mondta Sziljan Bojcsevszki. – Én adnám – mondta Jose Ljubin –, de a feleségem nem adná. – Én téged kérdezlek – mondta Sziljan Bojcsevszki. – Ha rajtam áll, vigyed – mondta Jose Ljubin. És Sziljan Bojcsevszki magához vette Jordan Ljubint, és Jordan Ljubin megcsinált mindent, amit mondtak neki. Sokszor helyettesítette őt a fűszerüzletben is. És hát Bojcsevszkiéknél akadt tennivaló bőven. Az embernek egy szempillantásnyi ideje sem maradt. Annyi se, hogy elbújjon, és egy kicsit leüljön pihenni. De Jordan Ljubin soha nem ellenkezett. Nagyon dolgos volt, és mindig talált magának munkát. A pillantása melegített, mint a nap a tavaszi eső után, amikor a vakondok és a lótetűk felébrednek, és szántani kezdik a földet. És amikor a magok halk suttogással fölemelik a fejüket. Sziljan Bojcsevszki nagyon elégedett volt a fiúval, ebédnél mindig a jobbjára ültette. „Te vagy az én jobbkezem – mondta neki –, aztán ha majd meghalok, te leszel a bal is.” Jordan Ljubin csak elmosolyodott, és a két orcáján, ahol már pelyhedzett a szakáll, egyforma kis gödröcskék jelentek meg. Abban az évben korán érkezett a tél, és nagy hó esett. Majdnem az ereszekig ért. Soha nem volt akkora teher a házakon és a földön. Aztán az ég kiderült, és a faágakat, mint valami üvegből szőtt pókháló, zúzmara lepte be. A hó megmaradt, és nem engedte ki a házból az embereket. Nagyot változott a falu élete. Más lett az étel, a víz illata, az emberek mozgása is. Mintha megkötözte volna a hó az embereket. Csak akkor jöttek ki, mikor kicsit enyhült az idő. Felmásztak a háztetőre, hogy lehányják a havat. Néhányan utakat is ástak a házak között; ahogy végigmentek a hófalak között, csak a fejük látszott. A gyerekek pedig ki sem látszottak. A testüket eltakarta a magas kupacokba hányt hó. Mosáshoz, jószágitatáshoz is havat kellett felolvasztaniuk. A folyót már rég nem lehetett látni. Csak a nyögését hallották a hó alól, az összeszűkült mederből, ha megálltak fölötte. Az idő megmerevedett, nem eresztett. Azt sem engedte, hogy az emberek tüzelőt gyűjtsenek maguknak. Amikor Sziljan Bojcsevszki megemlítette a fát, Jordan Ljubin gondolkodás nélkül azt mondta: – Majd én hozok! – Ne engedd el, Sziljan – ellenkezett Mara –, ilyen időben a hegy is más. A tél mindenütt alattomos – mondta. De Jordan már kiment a ház mögé. A fejszét a karjára akasztotta, és előhúzta a szánt. Indult utána a kutya is, de amikor meglátta, összeszidta, és visszaküldte.
605
NV06-7.p65
605
2006.07.14., 9:34
Felkapaszkodott az erdő felé, közben állandóan hunyorgott a szikrázó hó miatt. Úgy elvakította a csillogás, mint a fény a denevért, az is annál rosszabbul lát, minél világosabb van. Jordan Ljubinnak kicsordult a könnye, de rögtön le is törölte a kabátja ujjával. Félt, hogy ráfagy a szempillájára. Az orra és a füle meg olyan vörös volt, hogy azt várta az ember, bármelyik pillanatban letörik, és a hóra pottyan. És mintha nem lett volna körülötte semmi. Madár se riadt fel, ág se mozdult, állat se szaladt arra. Ő volt az egyetlen élőlény, aki túrta a havat az erdőben. Lehelte a kezét, és vágta a fát. Kidöntötte a törzset, lenyeste az ágakat, és a rönköket felrakta a szánra. Rácsapott a fára, az meg a nyakába szórta a zúzmarát. De Jordant semmi sem tudta megijeszteni és megingatni: vágta a fát, és szívta magába a csípős, hideg levegőt. Mintha hidegvíz-buborékokat ivott volna, a fogai is megfagytak tőle. A nagy fehér csöndet csak a fejszéje háborgatta. Ilyen csikorgó hidegben pedig a fejsze is mar. Ha valaki csupasz kézzel érinti, a vason marad a bőre. Összegyűjtötte a fát, és felpakolta a szánra. Egész a rakonca végéig rakta. Lekötötte, és jól meghúzta a kötelet. A fejszét a fák közé szúrta. Amikor a szán elérte a lejtőt, Jordan Ljubin felugrott rá. A szánt a lábaival és a térdei között tartott fahoroggal irányította. A szán úgy siklott, mint a könnycsepp a síró arcon. Jordant máris elöntötte valami boldog érzés, hogy megörvendezteti Mara és Sziljan Bojcsevszkit. Az ő szemükben voltaképp a saját örömét látta. De ahogy a szán kiért a meredek hegyoldalra, úgy nekilódult, hogy a talppal együtt szinte felemelkedett az egész. Valósággal feltépődött a hóról, és felette kezdett repülni. Jordan Ljubin felemelte az első keresztfához kötözött horgot, és megpróbált fékezni, próbálta csökkenteni a sebességet. De akkor, ó istenem, helyet cserélt egymással a föld és az ég. A szán felborult, és a közeli szakadékba zuhant. A mélyben a ritkás bozótba, a szederbokrok közé fúródott. Jordan Ljubinnak annyi ideje sem maradt, hogy leugorjon, vagy hogy bármit is tegyen. A rakomány alá szorult, a súly szinte agyonnyomta. Csupán a feje maradt valahogy kívül, a szán mellett. Csak hogy legyen mivel vergődnie a hóban. Mert a testével már semmit nem tudott magának segíteni. A hóba temetve keserűen ébredt rá: „Ó istenem, milyen erőtlen az ember a szerencsétlenségben!” Mindene fájt, de nem tudta, hol fáj jobban. Az ízületei, a bordái vagy a kulcscsontja? Biztosan eltört valamim, gondolta, és nem látott reményt a szabadulásra. „Legalább a kutyát ne küldtem volna vissza – mondta magában –, az hazamenne, és megmondaná nekik, hol vagyok. Így majd csak akkor találnak rám, ha elolvad a hó.” Már sötétedett, neki pedig az jutott eszébe, hogy Mara már biztos az ajtót lesi, és aggódva kérdezgeti: „Mi történt, mit csinált az a gyerek, mi történhetett, hol lehet…”, vagy valami hasonlót. Sziljan meg talán embereket hívott, hogy megkeressék, de a hideg és a hó hamar visszafordította őket. Jordan tudta, hogy itt előbb keresik a jószágot, mint az embert. Az embert mindig Istennek hagyják. Isten segítsen rajta, mondják, az Úr pedig csak a halált küldi el hozzá. Próbált kiabálni is, de mintha nem jött volna ki hang a torkán. Jóformán el sem távolodott tőle. Mintha már nem is gondolt volna arra, hogy nincs, aki
606
NV06-7.p65
606
2006.07.14., 9:34
meghallja. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy az egész teste kiürül, és elfut valamerre. Elválik tőle, és nélküle, magában fut valahova. Ő pedig megtelik hóval és vízzel. S aztán valami nagy tűz jelent meg előtte. Ó, mennyire vágyott akkor egy ilyen vendégszerető tűzre! Mindenféléket látott, pedig nem volt ott semmi. Minden fehér és süket volt. A bőre a ruhájához tapadt, és vele együtt megfagyott. Szörnyű reszketés fogta el, és arra gondolt: ki tudja, hány éve van itt, és ki tudja, mennyire megöregedett. Jordan Ljubin lassan álomba merült, és kihűlt. És akkor megint elkezdett esni a hó. Megállt a szemén, belement a szájába. Betakarta őt a szánnal együtt, beleveszett a bozótba, a szederbokrok közé. Három nap múlva találták meg. Mintha csak elaludt volna, és még mindig szép volt. Sokat gyötrődtek, míg kiegyenesítették a csontjait, hogy a koporsóba tehessék. De a szemét nem tudták lezárni. Nyitva maradt, mint a halé. Vajon elfelejtette becsukni, vagy kinyitotta, amikor meglátta a halált?… Ki tudja… A hó azután elolvadt, de ő soha nem állt a szülei elé, nem olvadt fel. 4 A harmadik fiú, akit Sziljan Bojcsevszki magához vett, Korun Sokovszki Andrejája volt. Amikor Korun szólt erről a feleségének, Szpaszijának, ő felüvöltött, mintha a nyelvébe harapott volna. – Nem adom – kiáltotta –, Andreját is én szültem. Minden gyerek az én húsom és vérem. – Ne vedd el a szerencséjét – mondta Korun. – Ez szerencsétlenség – mondta Szpaszija. – Az a ház senkinek sem irgalmaz, és nem marad meg senki, hogy vezesse. Az a ház csak ölni tud – mondta. – Ha az van neki megírva, hogy meghaljon – mondta Korun –, melletted is meghal. Ha az öledben tartod, akkor is meghal… És mi majd újra látjuk Andreját… – Nem tudom, meddig tart még ez – szakította félbe Szpaszija maga elé köpdösve, hogy távol tartsa a rontást –, nem tudom, meddig tart még ez… És tényleg nem tartott sokáig. Hamar eljött az ördög, hogy őt is magának követelje. Számtalan dolog van, amit az ember nem akar megtenni, mégis újra megteszi. Valami kényszeríti, hogy ő tegye meg, ne hagyja másokra… Ahogy a nyáron magukhoz vették Andreja Sokovszkit, és ahogy a télen… Jaj, az a tél, az a szerencsétlenség a faluban! Andreja Sokovszki szerencsétlensége is a hegyen kezdődött, de nem ott fejeződött be. Kiment vadászni, és megtöltött puskával állt lesben. Nem telt bele sok idő, és felugattak mögötte a kutyák, majd néhány lövés hallatszott. Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem lehetett fogni. Rettenetes, fájdalmas ordítást hallott, ágak recsegtek, és a puska kiesett a kezéből. Valami soha nem látott erő a bükkfák közé hajította. És Andreja Sokovszki a medve alá zuhant. De az állatot csak akkor látta meg, amikor már alatta volt. Amikor az arcába loccsanó nyállal kevert savanyú, szinte émelyítő lehelet megcsapta. Andreja Sokovszki csak vergődött, kapálózott, és próbálta ellökni a medve fejét. Most érezte meg, mi a félelem. És amikor már azt hitte,
607
NV06-7.p65
607
2006.07.14., 9:34
mindennek vége, valahonnan előugrott a kutya, hogy megvédje. Ki tudja, hogy került oda olyan gyorsan. A medve fojtogatta Andreja Sokovszkit, de a kopó nem hagyta, hogy szétmarcangolja. Olyan hűséges kutya volt, amilyen nincs több a világon. És mindent megértett. A füttyentést is, a kézmozdulatot is. Mindig tudta, mit kívánnak tőle, és nem felejtett el semmit. Ha vadat űzött, az orrát nem tartotta a földön. Csak megszimatolta a füvet, aztán felemelte a fejét. Amikor pedig szaladt, mintha nem is érintette volna a lába a földet. Soha nem eresztette le a fejét, nem piszkolta be a száját, s mégis tudta, hol rejtőzik a vad, honnan kell felverni. Mintha magától tudott volna mindent. Miközben a medve Andreja Sokovszkival küzdött, a kutya rávetette magát. A fenevad otthagyta Andreját, és megfordult, hogy megvédje magát tőle. Ütötteverte a hatalmas mancsaival, de az soha nem fordult a hátára. Mindig a talpára ugrott. Megfordult a levegőben, mint a vércse, és talpra esett. Levegőt vett, és megint a medvére támadt. A hátára ugrott, és belemélyesztette a fogait. Tépte, szaggatta, egész bőrdarabokat hasított ki a szemfogaival. A medve megrázkódott a fájdalomtól, és ledobta magáról a kutyát. De az egy pillanat nyugtot sem hagyott neki. A medve végül, hihetetlen, kénytelen volt visszavonulni a csatatérről. Ott hagyta Andreja Sokovszkit tépett ruhában, fogai nyomával a vállában. Az arcát szerencsére nem érte el, azt nem tudta eltorzítani. Talán a vadászok segítettek neki a legtöbbet, akik kiáltozva és lövöldözve rögtön lejöttek. Ők emelték fel Andreja Sokovszkit. A bőröveikből hasogatott szíjakkal elállították a vérzést. Gyorsan felgyógyult Andreja Sokovszki, de a rémület nem múlt el. Benne maradt, mint a fúró, amely egyre mélyebben hatol a szívbe. És egy nap, ahogy állt, hirtelen valami megütötte, megrendült a lába alatt a föld. Mintha egy kő esett volna a fejére fentről, az üres égből. A földre döntötte, és Andrejába többé nem tért vissza az élet. Nem kellett sokat várnia a halálra. Lényegében egész idő alatt félholt volt. Nem hallotta az utolsó hörgéseit, nem látta az angyalt sem, amikor magához szólította. – Mi történt vele? – kérdezte Mara, eltakarva a szemét. – Mi történt volna – mondta kétségbeesett arccal Sziljan Bojcsevszki. – Ha elveszítesz egyet, várhatod, hogy elveszítsd a másikat, és… Mindig is így volt – mondta. – Mit vétettünk ellened, Uram – jajveszékelt Mara –, hogy ilyen igazságtalanul bánsz velünk? – Így, tudtán kívül ő is elkezdett gyászolni. Szipogott és siránkozott. De mintha jobban gyászolta volna magát, mint Andreja Sokovszkit. Csak a kutya nem tudta elrejteni a bánatát. Egész idő alatt vonított. Szinte emberi hangokat adott ki, igaz, érthetetleneket, de őszintéket. Elment a sírjához is, hogy kiássa. Mihelyt elmentek az emberek megülni a tort a halott lelkéért, a kutya kiásta. Így kétszer kellett eltemetni Andreja Sokovszkit. És az anyja, Szpaszija megint elájult. Kifordultak a szemei, és összeesett. Vízzel kellett locsolni, hogy eszméletre térítsék.
608
NV06-7.p65
608
2006.07.14., 9:34
5 Az emberek már nyugtalanok voltak. Hány fiatal meghalt, csak Mara és Sziljan Bojcsevszki nem hal meg. Átok ül a házukon, mondták. Nem szerette az ő gyerekeiket, és most nem szereti másokét sem. Aki oda belépett, mind hirtelen halált halt. Mintha csak azért adták volna oda őket. Így beszéltek, vagy inkább suttogtak az emberek. Féltek a saját szavaiktól. Már azt tartották, hogy a házban csak a halál van, minden arcával. „A halál minden arca az ő házukban van” – pusmogták. Ez Korun Sokovszki eszét is kifordította. Az ő békés természetébe is beköltözött a farkas, és összeveszítette az értelmével. Elöntötte a fejét a vér. És már álmában is csak a bosszú hívta. A gyűlölete egyre nőtt, és csak az járt a fejében. De nem tudta, hogy vigye keresztül. Megölje Mara és Sziljan Bojcsevszkit, vagy rájuk gyújtsa a házat? Vagy valami még rosszabbat, még szörnyűbbet tegyen velük? Nem tudott tovább élni ezekkel az érzésekkel, nem tudott uralkodni rajtuk. És kirobbant belőle: – Az a ház megölte a mi Andrejánkat – kiáltotta, és káromkodott, az anyjukat átkozta. Aztán, mint aki megbolondult, kinyitotta az ajtót, és elindult a domb felé. Az arca fehér volt, remegett az állkapcsa. A fogai csikorogtak, mintha homokot rágna. A napfény is vibrált a bőrén. Szpaszija, a felesége könyörögve ment utána: „Ne, Korun, ne tégy olyat, amit nem szabad! Andreját már úgysem támaszthatod föl” – mondta. De ő csak azt hallotta: „Mondtam neked, hogy ne adjuk oda Andreját, mondtam, hogy ne adjuk.” Csak ezt hallotta Korun Sokovszki. „A többi gyerekről is gondoskodnunk kell” – sírta Szpaszija, és ment utána, kérte, forduljon vissza. De amikor utolérte, a férje egyetlen ütéssel a földre terítette. És Szpaszija összegörnyedve maradt az úton. Korun Sokovszki hátra sem fordult. Csak ment felfelé apró, gyors léptekkel, mintha szőne a lábaival. Valami megállíthatatlan erő vitte előre. Ahogy a hold vezeti az éjszaka öntudatlan vándorait. Dél múlt, és akkor hirtelen elsötétült az ég. Mintha lejjebb ereszkedett volna, mintha ráhajolt volna a földre. Szinte ráborult Korun Sokovszkira. Puszta kézzel is elérte volna. Aztán felmorajlott valami a dombon, az egész természet háborogni kezdett. Korun Sokovszki azt hitte, csak ő érzi úgy féktelen haragjában. De feltámadt a szél is, és minden port összegyűjtött a földről. Összegyűjtötte, és az égbe emelte. És akkor még sötétebb lett. Sötét éjszaka lett, fényes délidőben. A Bojcsevszki-ház ablakai elsötétültek. Aztán recsegtek-ropogtak, széttörtek. Forgószél támadt, körös-körül csattogott, dörgött minden. Repültek az ablaküvegek, és apró darabokra törtek a levegőben. Eltalálták a madarakat, megtépázták a tollukat, eltörték a szárnyukat. Azok meg aléltan hullottak a földre. De a föld is hangokat adott, mintha a fű zokogna. Aztán megremegett a domb is, s a tetőről hullani kezdtek a cserepek. Felemelkedtek, és eltűntek a fekete szélviharban. Korun Sokovszki már nem tudta, mitévő legyen. Egy nyárfa mögött keresett oltalmat, abba kapaszkodott. A karjával átkulcsolta a törzsét. A feje fölött süvítettek a levelek, akár a háborgó tenger. Zúgtak, és leszakadtak az ágakról. A fa imbolygott, elcsavarodott, kifutott a kezei közül. Ő pedig átölelte, és nem tudta: elengedje, vagy kapaszkodjon tovább. Felemelte a fejét, és látta, hogy
609
NV06-7.p65
609
2006.07.14., 9:34
a csupasz fedélszék is levált a házról. A lécek lepattogtak, vitte őket a förgeteg. Erős forgószél támadt valahol a ház mellett, és alapjaiban rengette meg az épületet. Minden recsegett-ropogott. Aztán kezdtek elválni a gerendák is, az oszlopok, a korlátok, a pallók, hullottak a kövek is a falból. Görbült a fa, a vas. Kiestek az ajtók is, és a levegőbe emelkedtek. Senki sem tudja, merre tűntek el a domb fölött örvénylő felhőben. Hatalmas villámok hasadtak minden mennydörgés előtt, ég és föld egybeborult. A házból olajjal és petróleummal teli palackok vágódtak ki, és meggyulladtak a levegőben. Lángolva repültek át a kavargó égen. Üvegcserepek csörömpöltek a szélben, kövek görögtek a domboldalon: Bojcsevszkiék háza összeomlott. – Uramisten – mondta Korun Sokovszki, és akkor gyökerestül kifordult a nyárfa is, amelybe kapaszkodott. Megingott, mint a golyó találta ember, és eldőlt, kifutott a kezéből. Ő pedig legurult a gyökér helyén nyíló lyukba. Fölötte tombolt, kavargott, örvénylett a démoni vihar, és tépett, zúzott, elnyelt mindent. Aztán valami nagy, furcsa eső kezdődött. A dombról nyári gyümölcs hullott Korun Sokovszki fejére: letépett körte, alma, birs, szilva, éretlen som és szeder. Hullott a gyümölcs és a hatalmas eső Korun Sokovszkira, csapkodta, ő meg csak behúzta a nyakát, és a kezével betakarta, védte a fejét. Az idő olyan volt, hogy megmozdulni is félt. Mikor a vihar elcsendesedett, Korun Sokovszki felemelte a fejét, és látta, hogy a Bojcsevszki-ház már nincs a dombtetőn. Fák sem voltak körülötte. Azok is kitörtek, és szétszóródtak. A szél, az őrült, féktelen szél magával vitt mindent, amit el lehetett venni Mara és Sziljan Bojcsevszkitől. „Bármit is tettem volna – gondolta magában Korun Sokovszki –, nem csinálhattam volna ilyen tökéletesen.” Felállt, megrázta magát, és elindult vissza a faluba. Ment lefelé, alig tudta vonszolni magát a sárban. Az úton megtalálta a feleségét, Szpasziját is. Ugyanott találta meg, ahol hagyta, csak még jobban összekucorodva. A sövényhez vonszolta magát, és belekapaszkodott az alacsony bozótba meg szederbe, ahol a tücskök és a csigák rejtőznek. Még most sem akarta elengedni. Csak állt görnyedten, teljesen átázva, akárcsak Korun. Még mindig kábult volt, nem tudta összeszedni magát. A szeme mintha nem is az övé lett volna, a tekintete akár egy idegené. – Gyerünk – mondta Korun Sokovszki. – Mit csináltál, te szerencsétlen nyomorult? – Semmit – mondta Korun Sokovszki –, az Úr elvégezte a munkámat. – De hát mi volt ez? – Jött és elment – mondta Korun Sokovszki. – Hova ment el? – kérdezte újra Szpaszija. – Nem tudom, talán elment a mezőre – mondta Korun Sokovszki, és odanyújtotta a kezét Szpaszijának. És valóban, amikor a parasztok kimentek a földekre, nem volt ott semmi. Szinte minden összegázolva, kiszaggatva, letarolva. A falunak megkegyelmezett a vihar, a szántóföldnek nem. Ki tudja, miért? A kukoricát, a dohányt, a vetést
610
NV06-7.p65
610
2006.07.14., 9:34
mind gyökerestül kitépte, és szétszórta. Még a tököt és a görögdinnyét is a folyóba gurította. A Bojcsevszki-házból csak az egyik erkélyt találták meg, az iszapba fúródva. A képre pedig, Mara és Sziljan Bojcsevszki esküvői képére egy faluval lejjebb akadtak rá. Fennakadt egy öreg vadrózsabokron. Összeszurkálták a tüskék, Mara és Sziljan Bojcsevszki szemébe, arcába fúródtak, alig lehetett rájuk ismerni. Lehet, hogy találtak még mást is, de Mara és Sziljan Bojcsevszkit nem találták sehol. Se élve, se holtan. Ki tudja, hová sodorta el őket a forgószél, ki tudja, melyik lyukba vetette őket? A dombtetőn most nincs más, csak néhány bodzával és csalánnal benőtt kő. Akinek van egy kis ideje és kedve, akár holnap is megbizonyosodhat róla. HÁSZ MAGDOLNA fordítása
Az első bemutatott álom: A mézhangya álma az iskola falán. Papunya, 1971
NV06-7.p65
611
2006.07.14., 9:34
GIGLIOLA SERRENTINO
Futni a széllel Por nem lepte szemek sarok nem törte utak A levelek függesztett tamariszkuszok a füstölgő ködben Szél szárnya rezdül egy lángocska kihuny, a bennük hallgató szorongás az eszme nővére és jegyese Kibontja kedvünket, hogy együtt fussunk a széllel.
Sötétedés előtt Porta Spadában – Erice Követem lépteid nyomát és évszázados utakat taposok melyeket málló falak szegélyeznek ingatag lépcsőfokok biztatnak hogy kapaszkodjam fel különös helyekig ahol a titok, a legenda vár rám félelemtől elnyomott kíváncsiság. Hirtelen bukkan fel egy baljós kerítés meg egy fölszenteletlen templom romos homlokzatával öreg, néma harangjait mintha varázslat bénítaná.
612
NV06-7.p65
612
2006.07.14., 9:34
A bennégett ördög legendáját feltámasztja a telihold baljós sugárzása. A lélegzetvétel is akadozik még sincs semmi kedvem elmenni innen. A természet sem nyújt nekem vigaszt s a fa, melyek ágai csápok ösztövér, meztelen, csontra aszott mint átok inda, mely körbefon és megöl. Már csak egy lépcsőfok a sötét a harapás, mely csapdát állít nekem. Egy lelket keresek ezen az Istentől megátkozott helyen. Meglátom szemeidet mielőtt sötét hull rám.
Lourdes Éretted is imádkozom, aki nem halsz meg, éretted is sírok, aki nem ismersz meg, megpróbálom megérteni a rosszat, a fájdalmat, a magányt, a kétségbeesést, a szorongást, a félelmet, amely minden teremtményt fenyeget. Ha ezek az érzések az emberi létezés velejárói, ha képtelenek vagyunk megérteni, ez a beteges harc rozsdacseppé változtatja annak a könnyeit, aki szerelmi szentélyedben remél, aki egy új valóságsíkon kíván újjászületni, aki a nap fényébe
NV06-7.p65
613
2006.07.14., 9:34
kíván nézni, hogy elmondhassa az egész világnak, hogy a te szereteted igaz, erős, meleg, fényes és hálás, mint a nap, amely ebben a pillanatban is óv minket a sötéttől.
Neked Előtted törékenynek érzem magamat, mint rémült veréb, aki szürkületkor menedéket keres anyainak, mint asszony, aki aggógik, hogy csemetéje utat téveszt édesnek, mint a frissen szüretelt szeder igaznak, mint a föld, mely remeg légkörében élőnek, mint az isteni zene, mely életemet vezérli Előtted dalolni, táncolni van kedvem, forogni, álmodni, karjaid közt tébolyom lecsillapítani. KISS IRÉN fordításai
NV06-7.p65
614
2006.07.14., 9:34
AGUSTÍN CADENA
Zöld hús, fekete héj
Azon a novemberi reggelen leesett az első hó. Még egy nappal előtte is jó idő volt, sőt majdhogynem sütött a nap, és az igazat megvallva, váratlanul ért minket, hogy olyan korán megérkezett. Már az ágyamból láttam, amikor kinyitottam a szemem. Nem csörgött az ébresztőóra, és szinte ösztönösen pillantottam az ablak felé, hogy lássam, hol jár az idő. Akkor vettem észre, hogy hó csüng a fák ágain. Lapát sercegését hallottam a földön; gondoltam, a szomszédom tisztítja a bejáróutat. Nem tudtam, hogy jót jelent vagy rosszat. Nem szeretem a havat. Túl sokszor volt részem benne. A magamfajta öregnek már csak bosszúság a hó: naponta kimenni lapátolni, melegebben öltözni, mindent korábban kezdeni, levetni a cipőt az előszobában, hogy be ne vigye az ember a havat a házba. De arra gondoltam, anyám örülni fog neki. Lassan, álmosan öltöztem, és keresztet vetettem. Régi katolikus szokás nálam, az anyám megkövetelte tőlem gyerekkoromban, azóta se tudtam felhagyni vele. Ha van olyan nap, amikor elfelejtek keresztet vetni, úgy érzem, az a nap rosszabb lesz a többinél. Beledugtam a lábam a papucsba, és átmentem anyámhoz, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Még aludt. Valahogy zihálva szedte a levegőt, és ez aggasztott. Az orvosok már lemondtak róla, de meghagytak minket a reményben, hogy a vég nem fog hamar bekövetkezni. Nem akartam, hogy hamar bekövetkezzen. Nagyon féltem attól, hogy itt maradok nélküle, egyedül. Kimentem a konyába, hogy valami reggelit csináljak. Mamá már sok mindent nem ehetett többé, és ez engem is befolyásolt. Kivettem egy kis joghurtot a hűtőből, és nekiláttam, hogy zabpehellyel efogyasszam. A konyhaablakon keresztül láttam, hogy hó födi a többi fát is, meg a háztetőket és a szomszéd kéményeket. Amerikai zene ment a rádióban. – Son ~é que estaba en mi tierra, álmomban a szülőhazámban jártam – szólalt meg Mamá, amikor visszamentem hozzá a szobába. Most már ébren volt. – Álmomban a szülőhazámban jártam – ismételte. Nagyon halkan mondta. Nem tudtam, hogy az álom hangolta-e le ennyire, vagy a betegségtől szenvedett nagyon. – Leesett a hó! – mondtam, hogy próbáljam felvidítani. – Elhúzzam a függönyt, hogy láthasd a havat? – Azt álmodtam, hogy Michoacánban vagyok, és avokádót eszem. Mamá Mexikóban született. Kevéssel múlt húsz, amikor áttelepült ide, apámat követve, azután legfeljebb néhányszor tudta meglátogatni a családját. Ő meg
615
NV06-7.p65
615
2006.07.14., 9:34
az apám elvittek minket oda, engem meg Martínt, amikor még kicsik voltunk, de semmire nem emlékszem. Martín viszont igen. Négyéves volt, és már saját lábán tötyögött anyám mellett, én viszont még karonülő voltam. Majd meghalt az apánk, kezdett rosszul menni az üzlet, és nem tudtunk többet visszautazni. Anyám minden esetben levelekből értesült rokonai haláláról. Nem tehetett mást, mint hogy a távolból siratta el őket, gyertyát gyújtott értük, és megírta a válaszokat, amíg csak volt címzett, aki megkapja. – Tengo mucho antojo de un augacate, hijo. Nagyon megennék egy avokádót, fiam. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Nagyon jól tudta, hogy errefelé nem terem avokádó. Nyár végén néha ide is eljut valamennyi, de nagyon drága, és különben sem szereti. – De nekem nem kell az a szar, amit itt lehet kapni. Ki tudja, honnan hozzák. Nekem egy michoacáni avokádót adjál. Vékony héjút, amelyiknek fénylik a héja a sok naptól. Ay, no sabes... – De te ezt honnan is tudnád. – Sehol nem terem olyan avokádó, mint az én szülőföldemen. – Leesett a hó, Mamá. – Ó, igen, a hó. A hó is szép. Nem, kérlek, ne húzd el a függönyt. Fojtogató volt a szomorúsága. Úgy éreztem, levegőre van szükségem, vagy fényre legalább. – Ne húzd el a függönyt. Becsukta a szemét, és arra gondoltam, visszazuhant az álomba. Mindenesetre egyre azt motyogta, hogy avokádót kér. Kimenekültem abból a hálószobából. Remegett a kezem az idegességtől, melyet anyám közelében éreztem. Ahelyett, hogy kinyitottam volna a boltot a földszinten, villamosra szálltam, és elmentem a bátyám boltjába. Nagyon fájdalmasnak éreztem az anyám kívánságát, mely egyszerre volt sürgető és teljesíthetetlen. Egy avokádó. Honnan szerezzünk? Méghozzá michoacánit! Viszont könnyen lehet, hogy ez az utolsó kívánsága. Nemsokára nem is lesz köztünk, hogy bármit is kérjen. A villamosból néztem a házakat, ahogy elhaladnak előttem; minden tetőt betakart a hó, minden kéményt betakart a hó, mindent betakart a hó. És az én anyámnak avokádó kellett, napfényes fekete! Esetleg valamelyikünk, vagy Martín vagy én, elmehetne Mexikóba... megkereshetné azt a helyet, Michoacánt, gyorsan venne egy csomó avokádót, és elhozná... Valahogy megoldanánk, hogy a gyümölcs kibírja az utat, talán jegelhetnénk egy termoszban. Olyan bonyolultnak látszott az egész. Rosszul nézhettem ki, amikor betoppantam Martín boltjába, mert elsápadt, amikor meglátott. – Csak talán nem...? – kérdezte cérnahangon. – Nem – feleltem felháborodva, mintha ettől a hülye kérdéstől következhetett volna be a baj, ez idézhette volna elő. – Akkor mi történt? Mit keresel itt?
616
NV06-7.p65
616
2006.07.14., 9:34
Ő is rosszul nézett ki, mint aki nem alszik jól. Nem volt vevő a boltban, így hát nyugodtan beszélhettünk. – Avokádó kell neki, Michoacánból. – Ja úgy – mondta Martín, kopasz fejét vakargatva. Ennyi volt az egész. Csendben álltunk ott egy darabig. Választ várva néztem rá. Választ akartam, ő meg elkezdett leszúrni engem. – Avokádót. Méghozzá Michoacánból. Ez a hülyeség hoz ide hozzám? A boltod pedig zárva, így van? – Az utolsó kívánsága, Martín. – És honnan a csudából veszi, ha szabad érdeklődnöm? – Álmában Mexikóban járt. Martín úgy nézett rám, mintha az én ötletem lett volna az avokádó, és rám haragudna. Mindig ilyen volt. A bal fülében kotorászott, majd megtörölte az ingében az ujját. Apánk rossz szokása szerint. Martín mindig rá akart hasonlítani, és végül ennek köszönhette, hogy ő tarthatta meg a nagy boltot. Én inkább anyámra ütöttem, és az enyém lett a kis bolt. – Mondtad neki, hogy itt nem terem avokádó? – Magától is tudja, Martín. – Akkor minek jöttél? Nincs mit tenni. Kész. Most pedig menj, és nyisd ki a boltodat. – Az utolsó kívánsága, Martín! Ekkor belépett egy nő. Míg Martín kiszolgálta, elgondolkoztam. Hirtelen úgy éreztem, kínos és nevetséges helyzetbe hoztam magam. Martínnak igaza volt. Minek kellett eljönnöm hozzá? Nem volt mit tenni. Fölösleges családi tanácskozást tartani azért, hogy erre rájöjjünk. De azért amikor a vásárló elment, folytattam: – Az utolsó kívánsága. – Meglehet, hogy így van – felelte, váratlanul barátságos hangon. Átnyúlt a pulton és vállon veregetett. – Késő van. Eredj, nyiss ki. Este elugrom hozzátok. Távoztam, nem szóltam többet. Gondolkodni sem tudtam. Odakint kibújt egy kicsit a nap, és csillogott tőle a hó. Nem akartam villamossal hazamenni. Nekivágtam gyalog, azzal az érzéssel, hogy jót tett nekem a bátyámmal folytatott beszélgetés. Nehéz tehertől szabadított meg. Nem lesz szükség a hosszú és talán értelmetlen utazásra. Anyám vágyakozása egyébként is átszállt belém. Elképzeltem a zöld húsú, fekete héjú gyümölcsöket, ahogy érleli őket a nap, a fák tetején, ugrándozó majmok között. Martín mesélte nekem, valamikor régen, hogy amikor a szüleinkkel Mexikóban járt, sok majmot meg fenevadat látott. ABÁDI NAGY ZOLTÁN és AGUSTÍN CADENA fordítása
617
NV06-7.p65
617
2006.07.14., 9:34
RAFAEL PÉREZ GAY
Nélküled nem megyek
Mindig nagyon kellemesen éreztük magunkat, amikor a jó nevű üzletlánc egyik központjába mentünk bevásárolni. A remek családi szervezés eredményeképpen a következő bevásárlási stratégiát követtük: tied a zöldség és a gyümölcs, enyém az élelmiszer, a háztartási és vegyi áru meg a felvágottak. Nem az a kimondottan demokratikus munkamegosztás volt, de elfogadtam, mint ahogy a dolgokat általában, melyek megszokássá válnak, s az ember már a puszta tény végett is megkedveli őket, minthogy mindig megtörténnek. „Enyém a zöldség és a gyümölcs” – ismételtem el gondolatban, ahogy elindultam a kekszes, kenyeres, lisztes meg egyéb, kalóriában gazdag termékek során, egész a hátul található polcokig. A szóban forgó szupermarketlánc üzleteiben mindig hátul van a zöldség-gyümölcs részleg. Megmagyarázhatatlanul boldogan haladtam, mintha kitüntetésben vagy tekintélyes összegű pénzjutalomban részesültem volna az elmúlt héten. Ez ám az élet, gondoltam, a többi a mulandó álmok csapdája, az akarat zavaros játéka csupán. A piros paradicsom kiválasztása első ránézésre nemcsak hogy egyszerű, hanem egyenesen megalázó műveletnek tűnhet. Pedig épp az ellenkezője igaz: meglehetősen bonyolult, felettébb lélekedző tevékenység. Tudvalevő, hogy az érett paradicsom azonnali fogyasztásra szorul, az állaga lehet puha, ám ha a tárolásra is gondolunk, akkor a paradicsomnak keménynek kell lennie, hogy az idő megérlelhesse, és kiállja, mondjuk, a salátakészítés műveletével járó megpróbáltatásokat. Éppen ilyesmi, ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, mint a saláta, a sárgarépa, az uborka, és hogy micsoda szakértelmet kíván az embertől, hogy megkülönböztesse a koriandert a petrezselyemtől – az egyiket a gyökerével együtt árulják, a másikat meg nem –, amikor a jó nevű bevásárlóközpont hangosbemondóján egy női hang egy tévesen beárazott termék újraárazására szólított valakit: – ’z élelmiszerosztályról eladót kérünk a hetes pénztárhoz. Mellettem egy hölgy görögdinnyét vizsgálgatott, megkopogtatta, mintha lakna benne valaki. Megint megszólalt a hang: – ’z élelmiszerosztályról eladót kérünk a hetes pénztárhoz. Az iménti hölgy hatvan kitikkadt embernek is elegendő limonádéra való citromot rámolt bele épp a nejlonzacskóba. A hangosbemondón a Beatles egyik dalának zenekari feldolgozása szólt: Across the Universe. Abbamaradt a zene, és megszólalt a női hang:
618
NV06-7.p65
618
2006.07.14., 9:34
– ’z élelmiszerosztályról eladót kérünk a hetes pénztárhoz. Már majdnem megjegyeztem a zöldség-gyümölcsös kolleginának, hogy jellemző, mennyire pontatlanok az eladók az élelmiszerosztályon, amikor ismét megszólalt a hang, de most már nyersen, szinte fülsértően: – ’z élelmiszer-osztályról eladót kérünk a hetes pénztárhoz. Ne rejtőzz el a tömegben – így a női hang. – Tudom, hogy ott vagy. Mindig is tudtam, hogy nincs benned szégyenérzet. Képes vagy idejönni a feleségeddel meg a hazugságaiddal, mintha mi sem történt volna köztünk. Miféle újabb hazugságot eszeltél ki? A jó nevű bevásárlóközpontra hirtelen leszállt az Örökkévalóság csendje, amilyent Baudelaire is szeretett volna. A dinnyés hölgy fölnézett a mennyezet irányába, mintha a hangosbemondóban váratlanul megszólaló nő fájdalmas arcát keresné. Én azonban tudtam, mivel ismertem a jó nevű bevásárlóközpontokat, hogy a hang egyenesen a reklamációs osztályról szól. Egy férfi, aki hozzám hasonlóan zöldséget vásárolt, végigsimította a homlokát. Nem tudta palástolni a félelmét, jobb kezén úrrá lett a feszültség, és szétnyomta a paradicsomot – melyet én löktem félre –, s amely már felkarikázásra késznek mondható állagú volt. A csönd nyomasztó érzésbe, emez pedig zavarodottságba torkollott. Egy hölgy kiejtette a kezéből a fluorisztátot is tartalmazó fogkő elleni fogpasztáját, a baktériumölő szappanját, meg a tökéletes női higiénét garantáló Reflux-csomagját. Nem tudom, milyen megfontolásból – de némi köze lehetett a szolidaritáshoz –, így szóltam a férfihoz, aki szétpasszírozta a paradicsomot: – Kiváló eszköz a meggyőzésre, nem igaz? – mutattam a hangosbemondó hangszórói felé, miközben a kezén végigcsorgó piros levet bámultam. – Pedig mindenkinél jobban szerettelek téged – szólalt meg ismét a hang, immár két fokozattal nagyobb hangerővel. – Évekig éltem a titok leple alatt, mindenkitől elzárkózva. Hogy is lehettem ennyire vak! „Arcátlanul boldogok vagyunk” – mondtad az utolsó estéink egyikén, amikor hajnalig együtt voltunk azon az esős májusi napon. Ezt mondtad – már elfelejtetted? Akkor éjjel fürödtünk a borban, a verítékben, aztán, amikor már belefáradtunk, hogy egyek legyünk, azzal a szent meggyőződéssel aludtunk el, hogy ez nem álom, hanem életünk legboldogabb pillanata – már elfelejtetted? Ezért jössz most ide a feleségeddel, mintha mi sem történt volna köztünk? Mindenkiben alábbhagyott a bevásárlási láz, inkább a hangra figyeltek. Egy férfi törte meg a döbbenet csendjét: – Már megbocsássanak, de borzalmas rabszolgaság lehet az ilyen szerelem. Szürke felöltős, szemüveges férfi volt, pillantása inkább a semmibe veszett, semmint a sörös hűtő mélyébe, amely előtt állt. Azonnal ráismertem, a Berkeley Egyetem filozófiaprofesszora volt, aki Mexikóvárosban szokta tölteni a nyarat. A körülmények kényszerítettek rá, hogy a következőket válaszoljam neki: – Schopenhauer szerint. Már megbocsásson, de Schopenhauerban több az ellentmondás, mint a mag ebben a dinnyében – emeltem föl egy zöld héjú, érett görögdinnyét, és odamutattam neki.
619
NV06-7.p65
619
2006.07.14., 9:34
– Gondoljon csak bele, barátom – nézett rám a professzor. – Az ilyen szerelem rabszolgaság. Egy alig harminchároméves-forma, csinos, bevásárláshoz öltözött hölgy lépett elő a hátunk mögül: koptatott farmernadrágot, virágos blúzt, lapos sarkú cipőt viselt. Nagyon csinos volt, és azt mondta: – Az itt a kérdés, hogy ezt a szegény asszonyt most megcsalták, vagy sem. Abból, amit mond, az derül ki, hogy a férfi nemegyszer hazudott neki. Cserébe a hazugságaiért, mindennapi biztonságot, szeretetet kapott; több lehetett náluk a szerelmi aktus, mint a kedves szó. Mintha áramütés szaladt volna végig egyik téves zónámon, nem tudtam visszatartani a sziporkázó választ: – Istenem! – fordultam hozzá. – Maga úgy beszél, mintha képviselőjelöltnek készülne a hatodik kerületben! Honnan jutott erre a következtetésre? Kicsoda maga, a csinos, fiatal háziasszony jelmezébe bújt Arisztotelész? Az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem ilyen egyszerűen, hanem sokkal, de sokkal bonyolultabban történtek a dolgok? Különben is – folytattam –, szíves tudomására hozom, hogy nem olyan könnyű megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. – Nem tetszik nekem, amit mond – felelte a nő. – Nagyon sajnálom – vágtam rá. – Nagyon sajnálja, pedig maga ezzel azt akarja mondani, hogy igazság és hazugság egy és ugyanaz. Pedig a hazugság az mindig hazugság. Szerintem a filozófiaprofesszor nagyon halkan csak ennyit mondott, miközben a kocsijába tette a karton sörét: – A fiatalasszony ebben téved. – Nem gondolja, hogy az a férfi súlyos beteg volt, és inkább elment, nehogy még nagyobb fájdalmat kelljen okoznia? – kérdeztem tőle. A filozófus rám nézett, semmibe vesző pillantásával, és felbecsülhetetlen értékű, schopenhaueri gesztussal válaszolt: a fiatal nő megrakott kocsijára mutatott, melynek tetején egy zacskó intimbetét virított. – Ezeken a napokon kulturált vitáról szó sem lehet. Nincs mit tenni. Minthogy az utolsó megjegyzésemet nem éreztem logikailag cáfolhatatlannak, inkább otthagytam a paradicsomos és citromos standot. A filozófussal együtt még hallottuk, ahogy a nő utánunk szól: – Undok hímsoviniszta macsók! Ismét megszólalt a reklamációs osztályról sugárzott hang: – Bevallom, egyszeriben azon vettem észre magam, hogy rettegek, amikor nem vagy velem. Éjszakánként sírtam, a felkelő nap pedig elhozta a bizonyosságot, hogy már nem vagy velem, hogy már nem várlak hétkor, nyolckor, kilenckor, izgalommal, szorongással és haraggal teli várakozásban. Hogy már nem jössz el hozzám többé, és én nem is várlak. Nem hallom tőled megint, hogy „Ma rémes napom volt”, a zakódat sem veszed már le, s a nyakkendődet kilazítva nem mondod már, hogy ez a hely, az én lakásom menedék számodra, egyike azon kevés dolgoknak, amelyekért élni érdemes. Nagyon jól tudom, kedvesem,
620
NV06-7.p65
620
2006.07.14., 9:34
hogy még egyszer nem fogsz a párnámon zokogni, miközben az apádra emlékezel, már nem idézed föl a grundon eltöltött gyermekkorodat, miközben a kilencedik cigarettádat szívod, az éjszaka, a szerelem és a szex cigarettáját. S cserébe én sem mesélem már el neked, hogy milyen volt, mikor első ízben szeretkeztem azzal a férfival, aki bőven az apám lehetett volna. Soha többé nem mesélek már neked arról az éjszakáról, amikor szájon csókoltam a barátnőmet, hogy megtudjam, milyen érzés, és azt a megszokott jelenetet sem játszom el már előtted, hogy szeretkezés után beveszem magam a fürdőszobába, és persze te sem kiabálsz már utánam a hálószobából, hogy „Segítsek?” És soha többé nem teszed már be a lábad abba a fürdőszobába, miután könnyesre szeretkeztük magunkat, és csuromvizes voltál tőlem, és én nem fogom azt mondani, hogy „Tessék vigyázni rá”. Semmi ilyesmi nem történik már köztünk. Engedd csak, hogy semmit ne jelentsek számodra. Ha kell, nevet is változtatok, nem leszek az, aki vagyok, nem veszem föl többé a kék ruhámat, amelyik annyira tetszett neked, elköltözöm, hogy nyomod se maradjon, nem akarok tovább azon a helyen élni, ahol igaz volt az a sok hazugság. Hirtelen megszakadt a hang a hangosbemondóban. A filozófiaprofesszor megszólalt: – Ez már tényleg kezd kellemetlenné válni. Megveszem a szalvétát, aztán megyek. – Hát, igen – jött utánam a dugig megtöltött kocsijával –, nézze csak: ha Walter Benjamin ismerte volna ezeket a nagy bevásárlóközpontokat, akkor a befejezetlenül maradt nagy tervének, Az átkelőknek is inkább A nagyáruház lett volna a témája: itt minden megtörténik, amitől az emberi lény kiteljesedhet. Maga még nem gondolt erre? Az önkiszolgáló szupermarketek a modern kor par excellence rejtélyét képviselik. Nem tudtam neki válaszolni, hogy gondoltam-e erre vagy sem, mert a férfi, aki elintézte a paradicsomot, az eldobható pelenkák polca tövében zokogott, mint egy kisgyerek. A felvágottaktól ment oda hozzá segíteni egy eladó. Nyugtatgatta, hogy az idő minden sebet begyógyít, különben is, ilyesmi ritkán fordul elő az üzletükben. „A nők kiszámíthatatlanok” – mondta neki. Igazán nemes lelkű felvágottas eladó volt. Kibontott egy vadonatúj csomag papír zsebkendőt, és saját kezűleg törölte le a lelkében összetört férfi könnyeit. Mi is odamentünk a berkeleys filozófussal. Szó, ami szó, a beteges kíváncsiság hajtott bennünket; megkérdeztük, hogy hozzá beszélnek-e. A paradicsomos férfi föltápászkodott, kivett egy újabb papír zsebkendőt, miután a felvágottas eladó odanyújtotta neki, aztán így válaszolt: – Mit gondolnak, ha az a nő azonos volna azzal, akivel nem azonos, akkor én itt zokognék, ilyen szégyenletesen? Nem, uraim, ha én volnék az a férfi, akiről a nő beszél, akkor már rég a hátszínek között lapulnék a hentesárunál. Sajnos nem én vagyok az. Velem az történt, hogy kisfiam született, és most nem tudom, mit kell vennem neki, rugalmas pelenkát vagy törlőkendőt. Ekkor vettük észre, hogy a nagyáruház kész vitaszalonná alakult át. A csöndet élénk morajlás követte. Egy asszony a férjét szapulta:
621
NV06-7.p65
621
2006.07.14., 9:34
– Ez már mindennek a teteje, Arturo! Még a piacra is utánad jönnek a nőcskéid, akiket hátrahagysz magad után az életben. A verítékező férj a szardíniás pult mögül felelt: – Drágám, légy szíves, nyugodj meg. Azt hiszed, ha tudom, hogy itt dolgozik valamelyik nő, akihez nekem közöm volt, akkor azzal hozlak ide, hogy vegyünk darált húst meg mandulát? Hát persze hogy nem, drágám, akkor azt mondtam volna, hogy egy távoli, fájdalmas helyre megyünk bevásárolni. Ne légy már ilyen, drágám, az Isten szerelmére! Hálát adtam a sorsnak, hogy nem vagyok a barátja ennek a házaspárnak, akik mandulás darált húst tálalnak fel ebédre. Ebben a pillanatban felbukkant Evelia, már televásárolta a kocsiját. Így fogadott: – Rémes, hogy mit szenvedett ez a nő, menjünk innen. Minek kell nekünk a szerencsétlen szeretők magánügyeit végighallgatnunk, gyerünk már innen. A hangosbemondón ismét megszólalt a hang: – Még mindig itt vagy? Most már tudom, hogy sohasem egyezett a mi életünk térképe. Sohasem tartoztunk azonos időzónába. Amikor nálad esteledett, nálam akkor kezdődött a nap. Amikor te delet hoztál a házba, nálam már éjszaka volt, egy másik országban, más nyelven. A hangosbemondó hangjára a jó nevű bevásárlóközpont legtávolabbi zugában is zúgolódás volt a válasz: – Elég legyen már! Ne kínozza azt a szerencsétlent – így a felháborodott hang. – Ő is szerette magát. – Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a sok marhaságot, panaszt teszek az üzletvezetőnél. Eveliával kiválasztottuk az üzlet hármas pénztárát, és beálltunk a sorba. Már nagyon felizzott a hangulat, különben is, Rodríguezék vártak bennünket vacsorára. Egy korosabb hölgy odajött hozzánk, és azt mondta: – Ide figyeljenek, szerintem a nő, aki beszél, hozzá akart menni a férfihoz, mert szerette. De nem mehetett, mert a férfi nős volt, már akkor is, amikor megismerte, és most nagyon dühös a nő. Semmi egyéb. A fiatalok könnyen elvetik a sulykot, mikor szerelmesek. Maga szerint nem így van? – fordult Eveliához. – Van itt azért még más is, ha megengedi – felelte Evelia –, őrülten szerették egymást, énszerintem legalábbis, abból, amit hallottam, ez derül ki. Ismét megszólalt a hang: – Nélküled nem megyek, mondtad nekem egy éjszakán. Már elfelejtetted? De idővel rájöttem, hogy egyfolytában ezt tesszük: elmegyünk, és soha senki, semmi nem tér vissza. Hány barátod tartott ki melletted, kedvesem? Látod? Semmi nem tér vissza. Tudom én, hogy szokatlan az eszköz, amelyen keresztül megszólítalak, de az irodádban nem vetted föl a telefont, az üzeneteimre, a leveleimre sem válaszoltál, és ahogy te magad szoktad mondani, mindig van egy utolsó alkalom, hogy beszéljünk. És még valami: azt hiszem, igénybe is veszem majd ezt az eszközt, valahányszor csak szükségét érzem, a boldogtalanság és a mélységes kétség nehéz pillanataiban.
622
NV06-7.p65
622
2006.07.14., 9:34
– Nagyon keményen bánt vele – mondtam Eveliának a pénztár előtti sorban, a mikrofonos nő által előidézett vitatkozás, magyarázás közepette. A hármas pénztárhoz vezető folyosón hárman tizenháromszor hallottuk, hogy „Ne légy már ilyen”, nyolcszor, hogy „Ugyan már, drágám, én nem tudom, ki az, aki otthon hívogat, és rendre lecsapja a telefont”, ötször, hogy „Figyelmeztetlek, én ezt nem bírnám elviselni”, egyszer pedig, hogy „Semmi közünk hozzá, beszéljünk másról”. Ez utóbbi mondatot Eveliának szántam, amikor rám szólt, hogy minek állok én az ismeretlen férfi pártjára. Ő pedig így válaszolt: – Vagy talán neked van valami közöd ehhez az egészhez? Az élet – ahogy az argentin író, Bioy Casares is mondja, olyan, mint a sakkjátszma: az ember sohasem lehet teljesen biztos benne, hogy nyerésre vagy vesztésre áll. Képtelen módon nyerssé fajult a vita, úgy eldurvult, hogy a pénztárosnő, aki a vonalkódokat felismerni képes, csillogó-villogó digitális készülékét végighúzogatta az általunk vásárolt termékeken, kénytelen volt közbeavatkozni: – Igen, asszonyom, az úrnak igaza van. Én olvastam Bioy Casaresnek azt a könyvét, amelyből gondolatban idézett. A százvalahányadik oldalon valaki a következőt mondja: „Ha két ember szereti egymást, akkor semmi olyan nincs, amit az ágyban ne tudnának elintézni”. Ezt soha ne felejtse el, asszonyom. Én alá is húztam a könyvben, és minden reggel elolvasom, mielőtt elindulok hazulról. – A pénztárosnő tovább huzigálta leolvasóját az általunk vásárolt termékeken. Mondanom sem kell, késve érkeztünk Rodríguezékhez a vacsorára, ám ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Ittunk whiskyt, fehérbort, vörösbort meg egy kis ánizslikőrt. Pontosan nem emlékszem, hogyan értünk haza. A hajnalra viszont emlékszem, meg hogy Evelia magához húzott. És valami szokatlan dologra is emlékszem: nem voltam másnapos. Nem hittem volna, hiszen előző nap rengeteget ittunk, de olykor az is megtörténhet, amit nem remélünk. PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása
Papunya ma
NV06-7.p65
623
2006.07.14., 9:34
HAROLD PINTER
Művészet, igazság és politika
1958-ban a következőket írtam: „Nem lehet élesen elválasztani egymástól a valóságosat és a nem valóságosat, az igazat és a hamisat. Egy dolog nem feltétlenül igaz vagy hamis; lehet egyszerre igaz és hamis.” Azt hiszem, hogy ezek a kijelentések még mindig megállják a helyüket, és még mindig érvényesek, ha a valóság művészet általi feltárásáról van szó. Íróként egyetértek velük, állampolgárként viszont nem. Állampolgárként fel kell tennem a kérdést: mi igaz és mi nem igaz? A drámában az igazság meghatározhatatlan. Sohasem találjuk meg, mégis mindig keresni kell. Nyilvánvaló, hogy a keresés viszi előre a vállalkozást. A keresés a feladat. Nagyon gyakran a sötétben bukkansz rá az igazságra, beleütközöl, vagy csak megpillantasz egy képet vagy alakot, amely úgy tűnik, megfelel az igazságnak; sokszor észre sem veszed, hogy az igazsággal szembesültél. De a legfőbb igazság az, hogy a színművészetben nem létezik egyetlen igazság, hanem sok van. Ezek az igazságok megkérdőjelezik egymást, meghátrálnak egymás elől, tükrözik vagy mellőzik egymást, összeütköznek, vagy épp észre sem veszik egymást. Néha úgy érzed, megragadtad a pillanat igazságát – de az azonnal kicsúszik a kezedből és eltűnik. Gyakran kérdezik tőlem, hogyan születnek a darabjaim. Nem tudom megmondani. Mint ahogy összefoglalni sem tudom őket, hacsak nem úgy, hogy elmondom, ez és ez történt. Ezt mondják a szereplők. Ezt teszik. A legtöbb darab egyetlen sorból, szóból vagy képből születik. Gyakran a szót rögtön követi a kép. Két példát mondok, amikor hirtelen egy sor jutott eszembe, amelyet egy kép követett, és ezen a nyomon indultam el. A Hazatérés és a Régi idők című darabokról van szó. A Hazatérés első sora: „Mit csináltatok az ollóval?”1 A Régi idők első sora: „Sötét.” Egyik esetben sem volt több információm. Az első esetben valaki nyilvánvalóan egy ollót keres, és számon kéri valaki máson, akiről gyanítja, hogy ellopta. De valahogy tudtam, hogy azt a személyt egyáltalán nem érdekli az olló, meg a kérdező sem. Úgy képzeltem, hogy a „Sötét” valaki hajára vonatkozik, egy nő hajára, és hogy egy kérdésre adott válasz. Mindkét esetben úgy éreztem, folytatnom kell a történetet. Ez vizuálisan történt: lassú áttűnés, árnyékból a fényre. 1 Harold Pinter: Hazatérés (ford. Hamvai Kornél), in: Harold Pinter: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000, 235.
624
NV06-7.p65
624
2006.07.14., 9:34
Mindig úgy kezdem a darabot, hogy elnevezem a szereplőket A-nak, B-nek és C-nek. A darabban, amelyből a Hazatérés lett, egy embert láttam, aki belép egy sivár szobába és kérdez valamit egy fiatalabb embertől, aki kopott díványon ül és lóversenyújságot olvas. Gyanítottam, hogy A az apa és B a fia, de nem volt rá bizonyítékom. Rövid időn belül igazolódott, amit gondoltam, amikor B (a későbbiekben Lenny) azt mondja A-nak (a későbbiekben Max), hogy „Apa, mit szólnál, ha mondjuk témát váltanánk? Akartam kérdezni valamit. Ez a legutóbbi vacsorád, tudod, ezt hogy hívják? Mi a neve teszerinted? Vennék a helyedben egy kutyát. Kutyáknak főzöl úgyis. Hát nem? Tényleg úgy csinálsz, mintha kutyáknak főznél.”2 Mivel B „Apának” szólítja A-t, logikusnak tűnt a feltételezés, miszerint apáról és fiáról van szó. Nyilvánvaló volt az is, hogy A szakács, és hogy a főztjét nem tartják sokra. Azt jelentette volna ez, hogy nincs anya? Nem tudtam. De ahogy akkoriban mondtam magamnak, a darabok kezdetei sohasem ismerik a végüket. „Sötét.” Hatalmas ablak. Esti ég. Egy ember (A, később Deeley) és egy nő, B (később Kate), isznak. „Kövér vagy sovány?”, kérdezi a férfi. Kiről beszélnek? De akkor megpillantottam az ablakban álló nőt, C-t (később Anna), más megvilágításban; háttal állt, haja sötét volt. Különös pillanat a szereplők teremtésének pillanata, akik mindaddig nem léteztek. Ami következik, görcsös, bizonytalan, sőt hallucinációs, bár néha lavinaszerűen gördül tovább. Az író szerepe furcsa. Bizonyos értelemben a szereplők nem örülnek neki. Ellenállnak neki, és ezért nem könnyű együtt élni velük. Lehetetlen meghatározni őket. Semmiképp sem lehet parancsolni nekik. Valamiféle végtelen játékot játszol velük – fogócskát, szembekötősdit vagy bújócskát. De végül rájössz, hogy hús-vér emberekkel van dolgod, saját akarattal és egyéni érzékenységgel, akik olyan összetevőkből épülnek fel, amelyeket nem tudsz megváltoztatni, irányítani vagy eltorzítani. A nyelv a művészetben mindvégig bizonytalan marad; olyan, mint a futóhomok vagy az ugrószőnyeg, mint a befagyott tó, amely bármikor betörhet alattad, az író alatt. De amint mondtam, az igazság keresését nem lehet abbahagyni. Nem lehet elnapolni vagy elhalasztani. Szembe kell nézni vele, rögtön, azonnal. A politikai színház egész másfajta problémákat vet fel. A prédikálást mindenképpen el kell kerülni. A tárgyilagosság elengedhetetlen. Hagyni kell, hogy a szereplők szabadon lélegezzenek. A szerző nem zárhatja be, és nem korlátozhatja őket saját ízlésének, kedvének vagy előítéleteinek megfelelően. Fel kell készülnie arra, hogy sokféle szemszögből közelítse meg őket, teljes körűen és korlátozások nélkül, lepje meg esetenként a szereplőket, mégis hagyja, hogy saját útjukon haladjanak. Ez nem mindig sikerül. A politikai szatíra viszont ter-
2
Harold Pinter: i. m., 238–239.
625
NV06-7.p65
625
2006.07.14., 9:34
mészetesen nem ezeket az előírásokat alkalmazza, hanem épp ellentéteseket, mert voltaképpeni szerepe így követeli meg. A Születésnap c. darabomban egész sor lehetőséget kínálok a történetben, a követhető szálak sűrű erdejét, mielőtt szerzői akaratomat érvényesíteném. A Hegyi nyelvben nincs ennyi választási lehetőség. Kegyetlen, rövid és csúnya darab. A benne szereplő katonák viszont élvezik valamennyire. Megfeledkezünk néha arról, hogy a kínzók hamar megunják, amit csinálnak. Szórakozniuk kell, hogy ne menjen el a kedvük. A bagdadi Abu Ghraib börtönben történtek is ezt igazolják. A Hegyi nyelv csak húsz percig tart, de folytatódhatna órákon át – ugyanaz a motívum ismétlődne újra meg újra. A Porrá leszel ugyanakkor olyan, mintha víz alatt játszódna. Egy fuldokló nő keze emelkedik ki a hullámokból, aztán eltűnik; mások után tapogatózik, de nem talál senkit, sem víz alatt, sem víz fölött, csak lebegő árnyakat, tükröződéseket; egy nőről szól a darab, elveszett alakról egy süllyedő tájban, aki nem tudta elkerülni a végzetet, amely úgy tűnt, csak másokat sújthat. De ahogy mások meghaltak, úgy neki is meg kell halnia. A politikai nyelv, ahogy azt a politikusok használják, nem merészkedik ezekre a területekre, hiszen a legtöbb politikust, tudomásunk szerint, nem az igazság, hanem a hatalom érdekli, illetve annak megtartása. A hatalom megtartásához pedig elengedhetetlen, hogy az emberek tudatlanságban maradjanak, az igazság ismerete nélkül éljenek, még a saját életükkel kapcsolatban is. Emiatt hatalmas hazugságtenger vesz körül minket; ebből etetnek bennünket. Mint mindenki tudja, Irak megtámadását azzal magyarázták, hogy Szaddám Huszein nagyon veszélyes tömegpusztító fegyverarzenállal rendelkezik, amelyek közül egyesek 45 perc alatt bevethetők, és szörnyű pusztítást végeznek. Azt mondták, biztosak lehetünk afelől, hogy ez igaz. Nem volt igaz. Állították, hogy Iraknak kapcsolata volt az al-Kaidával, és felelős volt a 2001. szeptember 11-i New York-i atrocitásokért. Azt mondták, biztosak lehetünk afelől, hogy ez igaz. Nem volt igaz. Állították, hogy Irak veszélyezteti a világ biztonságát. Azt mondták, biztosak lehetünk afelől, hogy ez igaz. Nem volt igaz. Az igazság egészen más. Az igazság attól függ, hogyan értelmezi, és hogyan játssza az Egyesült Államok a világban betöltött szerepét. De mielőtt a jelenről beszélnék, szeretnék visszatekinteni a közelmúltra, vagyis az Egyesült Államok második világháború utáni külpolitikájára. Úgy gondolom, hogy kötelességünk ezt az időszakot legalábbis részben megvizsgálni – ennél többre sajnos nincs most idő. Mindenki tudja, hogy mi történt a Szovjetunióban és Kelet-Európában a háború utáni időszakban: módszeres brutalitás, folyamatos atrocitások, az önálló gondolkodás könyörtelen elfojtása. Mindez teljes mértékben dokumentált és igazolt. De a megjegyzésem ezzel kapcsolatban az, hogy az Egyesült Államoknak ebben az időszakban elkövetett bűneiről csak felületes feljegyzések készültek, hogy a dokumentálásról, beismerésről, bűnökként való elismerésükről ne is
626
NV06-7.p65
626
2006.07.14., 9:34
beszéljünk. Úgy gondolom, foglalkoznunk kell ezzel, és hogy az igazság nagymértékben befolyásolja a világ mostani állapotát. Bár a Szovjetunió léte bizonyos mértékben korlátozta, az Egyesült Államok tevékenysége szerte a világon azt mutatta: úgy tekinti, hogy szabad kezet kapott, és azt tehet, amit csak akar. Független államok közvetlen megszállása sohasem volt Amerika kedvenc módszere: az általa „alacsony intenzitású konfliktusnak” nevezett eljárást kedvelte. Az alacsony intenzitású konfliktus azt jelenti, hogy emberek ezrei halnak meg, csak lassabban, mintha bombát dobnának le rájuk. Azt jelenti, hogy megfertőzik az ország szívét, rosszindulatú daganatot ültetnek el benne és figyelik, hogyan terjed a romlás. Amikor a népességet leigázták vagy halálra verték (ami ugyanaz), és a jó barátok – a katonai erő és a nagyvállalatok – szépen becsücsültek a hatalomba, a politikusok megjelennek a kamerák előtt és kijelentik, hogy győzött a demokrácia. Azokban az években, amelyekről beszélek, ez közhelyszámba ment az amerikai külpolitikában. Nicaragua tragédiája igen jelentős eset. Jól példázza Amerika elképzelését a világban betöltött szerepéről, akkor és most. A nyolcvanas évek végén részt vettem egy gyűlésen az Egyesült Államok londoni nagykövetségén. Az Egyesült Államok Kongresszusának el kellett döntenie, hogy támogassa-e továbbra is a kontrákat a Nicaragua elleni kampányban. A Nicaragua érdekeit képviselő küldöttség egyik tagja voltam, a küldöttség legfontosabb tagja pedig bizonyos John Metcalf atya. Az Egyesült Államok küldöttségének vezetője Raymond Seitz volt (a nagykövet utáni második ember, később ő maga is nagykövet). Metcalf atya azt mondta: „Uram, egy észak-nicaraguai lelkészségen szolgálok. A híveim építettek egy iskolát, egy egészségügyi központot és egy kulturális központot. Békében éltünk. Néhány hónappal ezelőtt egy csapat kontra támadta meg az egyházközséget. Mindent elpusztítottak: az iskolát, az egészségügyi központot és a kulturális központot. Ápolónőket és tanítónőket erőszakoltak meg, orvosokat öltek meg, a legkegyetlenebbül. Úgy viselkedtek, mint a vadak. Kérem, követelje, hogy az Egyesült Államok kormánya szüntesse be ennek az elképesztő terrorista cselekedetnek a támogatását.” Raymond Seitz racionális, felelősségteljes és nagyon értelmes ember hírében állt. Diplomáciai körökben rendkívüli tiszteletnek örvendett. Meghallgatta az atyát, majd rövid szünet után nyomatékosan azt mondta: „Atyám, hadd mondjak valamit. A háborúban az ártatlanok mindig szenvednek.” Döbbent csend követte szavait. Ránéztünk. Arcizma sem rándult. Az ártatlanok bizony mindig szenvednek. Végül valaki megszólalt: „De ebben az esetben az »ártatlan emberek« az ön kormánya által pénzelt szörnyű atrocitások egyikének áldozatai voltak. Amennyiben a kormány továbbra is támogatja a kontrákat, további atrocitások várhatók. Nem így van? Nem bűnös tehát az ön kormánya, hogy egy független állam állampolgárainak legyilkolását és elpusztítását támogatja?”
627
NV06-7.p65
627
2006.07.14., 9:34
Seitz rendíthetetlen volt. „Nem hiszem, hogy a bemutatott tények alátámasztják az állításait” – mondta. A követségről kifelé menet egy amerikai tiszt azt mondta, hogy szereti a darabjaimat. Nem válaszoltam. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy Reagan elnök az idő tájt a következő kijelentést tette: „A kontrák morális értelemben olyanok, mint a mi Alapító Atyáink.” Az Egyesült Államok több mint negyven évig támogatta a kegyetlen Somozadiktatúrát Nicaraguában. A nicaraguai nép 1979-ben döntötte meg ezt a rezsimet a sandinisták vezetésével. Lélegzetelállító népi forradalom volt. A sandinisták nem voltak tökéletesek. Bennük is volt egy nagy adag arrogancia, és politikai filozófiájuk sem volt ellentmondásoktól mentes. De értelmesek, racionálisak, civilizáltak voltak. Erős, tisztességes, pluralisztikus társadalmat akartak létrehozni. Eltörölték a halálbüntetést. Sok százezer szegény parasztot mentettek meg a haláltól. Több mint százezer család kapott földet. Kétezer iskolát építettek. Egy hatékony tanítókampány kevesebb, mint hetedére csökkentette az írástudatlanságot. Megszervezték az ingyenes oktatást és az ingyenes egészségügyi ellátást. A csecsemőhalandóság egyharmadával csökkent. Megszűnt a gyermekbénulás. Az Egyesült Államok marxista–leninista felforgatásnak minősítette ezeket az eredményeket. Az amerikai kormány megítélése szerint veszélyes példa született. Ha engedik ugyanis, hogy Nicaragua meghonosítsa a társadalmi és gazdasági igazságosság alapvető normáit, növelje az egészségügyi ellátás és oktatás színvonalát, és megvalósítsa a társadalmi összetartást és nemzeti önbecsülést, a szomszédos országok ugyanezeket a kérdéseket fogják feltenni és ugyanígy fognak cselekedni. Tudvalevő, hogy ez idő tájt mutatkozott erős ellenállás a status quóval szemben El Salvadorban is. Beszéltem az előzőekben a hazugságtengerről, amely körülvesz bennünket. Reagan elnök gyakran nevezte „totalitárius börtönnek” Nicaraguát. A média általában és az angol kormány minden bizonnyal pontos és igaz megállapításnak tekintette ezt. Pedig nem volt kivégzőosztagról szóló bizonyíték a sandinista kormány ellen. Nem volt kínzásokról szóló bizonyíték. Nem volt szisztematikus, illetve hivatalos katonai erőszakról szóló bizonyíték. Papokat sohasem öltek meg Nicaraguában. Három pap volt a kormányban: két jezsuita és egy Maryknoll misszionárius. A totalitárius börtönök a szomszédban, El Salvadorban és Guatemalában voltak. 1954-ben az USA megbuktatta a demokratikusan megválasztott kormányt Guatemalában, és becslések szerint több mint kétszázezer ember vált az egymást követő katonai diktatúrák áldozatává. 1989-ben hat egészen kiváló jezsuitát ölt meg kegyetlenül a Közép-Amerikai Egyetemen San Salvadorban az Alcatl-ezred egyik osztaga, amelyet Fort Benningben képeztek ki, Georgiában, az Egyesült Államokban. A rendkívül bátor Romero püspök ellen misemondás közben követtek el merényletet. Becslések szerint hetvenötezer ember halt meg. Miért végeztek velük? Azért, mert hittek
628
NV06-7.p65
628
2006.07.14., 9:34
egy lehetséges jobb életben, amiért harcolni kell. A hitük miatt rögtön kommunistáknak minősítették őket. Azért haltak meg, mert volt bátorságuk megkérdőjelezni a status quót, a vég nélküli szegénységet, betegséget, romlást és elnyomást, amely osztályrészük volt. Az Egyesült Államok végül megbuktatta a sandinista kormányt. Több évbe telt és erős ellenállásba ütközött, de a könyörtelen gazdasági nyomás és a harmincezer halott végül megtörte a nicaraguai emberek lelkét. Kimerültek, és szegénység sújtotta őket újra. A kaszinók visszaköltöztek az országba. Nem volt többé ingyenes egészségügy és oktatás. Diadalittasan tértek vissza a nagy világcégek. Győzött a „demokrácia”. De ez a „politika” nem korlátozódott Közép-Amerikára. Az egész világra kiterjedt. Végtelen volt. És most mégis olyan, mintha sosem létezett volna. Az Egyesült Államok mindenkori kormánya támogatta a második világháború utáni összes jobboldali katonai diktatúrát a világon, sőt sok esetben a születésüknél is ott bábáskodott. Indonéziára, Görögországra, Uruguayra, Brazíliára, Paraguayra, Haitire, Törökországra, a Fülöp-szigetekre, Guatemalára, El Salvadorra és természetesen Chilére gondolok. A szörnyűséget, amelyet az Egyesült Államok hozott Chilére 1973-ban, soha nem lehet jóvátenni vagy elfelejteni. Sok százezren pusztultak el ezekben az országokban. Elpusztultak? És haláluk minden esetben az Egyesült Államok külpolitikájának tulajdonítható? A válasz: igen, elpusztultak, és haláluk az amerikai külpolitikának tulajdonítható. Csak nem tudtunk róla. Sohasem történt meg. Soha semmi sem történt. Még ha a szemünk láttára történt, akkor sem történt meg. Nem számított. Nem volt érdekes. Az Egyesült Államok által elkövetett bűnök rendszeresek, állandóak, gonoszak és könyörtelenek voltak, de nagyon kevesen beszéltek róluk. Ez Amerika érdeme. Meglehetős klinikai pontossággal gyakorolta a hatalommegosztást világszerte, miközben az egyetemes jó előmozdítójaként pózolt. Ragyogó, sőt szellemes, messzemenően sikeres ez a hipnózis. Állítom, hogy az Egyesült Államok káprázatosan alakít. Igaz ugyan, hogy kegyetlen, közömbös, megvető és könyörtelen, de nagyon okos. Egyedül dolgozik, akár egy ügynök, és a legjobban eladható áruja az önszeretet. Ez aztán bombasiker. Hallgassák meg, ahogy az amerikai elnökök az „amerikai nép” kifejezést használják a tévében, mint például a következő mondatban: „Állítom az amerikai népnek, hogy itt az ideje imádkozni és megvédeni az amerikai nép jogait, és kérem az amerikai népet, bízzon abban, amit az elnök az amerikai nép érdekében tesz.” Elkápráztató stratégia. A nyelv szerepe itt a gondolkodás megfékezése. Az „amerikai nép” kifejezés nyugtot ad, mint egy nagy puha párna. Nem kell gondolkozni. Csak kényelmesen elhelyezkedni. Az igaz, hogy a párna elfojtja az értelmet és a kritikai készséget, de kényelmes. Ez természetesen nem vonatkozik arra a 40 millió emberre, aki a nyomorküszöb alatt él, és a 2 millió nőre és
629
NV06-7.p65
629
2006.07.14., 9:34
férfira, akik fogságukat töltik az Egyesült Államokat behálózó hatalmas börtönrengetegben. Az Egyesült Államok már nem törődik az alacsony intenzitású konfliktusokkal. Nem látja értelmét annak, hogy a háttérbe húzódjon, vagy taktikázzon. Nyílt kártyákkal játszik. Egyszerűen nem is törődik az Egyesült Nemzetekkel, a nemzetközi joggal vagy az egyet nem értő kritikával: mindezeket tehetetlennek és jelentéktelennek tartja. Van egy halk szavú báránya is, amelyet kötélen húz maga után: a szánalomra méltó és tehetetlen Nagy-Britannia. Mi történt az erkölcsi érzékünkkel? Egyáltalán: volt-e nekünk ilyesmi valaha? Mit jelentenek ezek a szavak? Egy manapság nagyon ritkán használt szóra utalnak vajon – a lelkiismeretre? A lelkiismeretre, amely nemcsak a saját cselekedeteinket illeti, hanem a mások cselekedeteiért való felelősségünket is? Vagy ez már mind kihalt? Gondoljunk csak a Guantánamói-öbölre. Emberek százait tartják fogva vád nélkül, már több mint három éve, jogi képviselet és megfelelő eljárás nélkül, gyakorlatilag életfogytiglan. Ezt a teljesen törvénytelen rendszert a genfi szerződés ellenére tartják fenn. A „nemzetközi közösség” nemcsak hogy eltűri, de még csak nem is törődik vele. Ezt a gyalázatos gaztettet olyan ország követi el, amely „a szabad világ vezető hatalmának” nevezi magát. Gondolunk-e valaha is a Guantánamói-öböl lakóira? Mit közöl róluk a sajtó? Előbukkannak néha – jelentéktelen hírként valahol a hatodik oldalon. A senki földjére száműzték őket, ahonnan nem térhetnek vissza többé. Sokan tartanak közülük éhségsztrájkot, erőszakkal etetik őket; brit lakosokat is. Nem finomkodnak velük: nem kapnak sem nyugtatót, sem érzéstelenítőt. Bedugnak egy csövet az orrukon át a torkukba. Vért hánynak. Ez pedig kínzás. Mit szól ehhez a brit miniszterelnök? Semmit. Miért? Mert az Egyesült Államok kormánya kijelentette: a Guantánamói-öbölben zajló ügyek kritizálása ellenséges gesztusnak számít. Vagy velünk tartasz, vagy ellenünk vagy. Így hát Blair hallgat. Irak megszállása rabló hadjárat volt, otromba állami terrorcselekmény, amely a nemzetközi jog semmibevételét mutatja. A megszállás önkényes katonai akció volt, amelyet hazugságok sorozatával indokoltak, és amely a média és ezáltal a közvélemény erős manipulálásával társult. Az amerikai katonai és gazdasági ellenőrzés megerősítését szolgálta a Közel-Keleten, miközben, végső menedékként – amikor már minden más magyarázat csődöt mondott – felszabadításnak álcázta magát. A katonai erőnek ez a félelmetes kinyilatkoztatása sok ezer ártatlan ember halálához és megcsonkításához vezetett. Kínzással, szőnyegbombázással, szegényített urániummal, nyomorral, általános hanyatlással és halállal sújtottuk az iraki népet, és közben azt hajtogatjuk, hogy „szabadságot és demokráciát viszünk a Közel-Keletre”. Hány embert kell megölni ahhoz, hogy tömeggyilkosnak és háborús bűnösnek nevezzenek? Százezret? Azért azt gondoltam volna, hogy ez mégiscsak több a kelleténél. Ezért Busht és Blairt a Nemzetközi Büntető Bíróságnál kellene bevádolni. De Bush előrelátó volt. Nem ratifikálta a Nemzetközi Büntető Bíróság-
630
NV06-7.p65
630
2006.07.14., 9:34
ról szóló egyezményt. Azzal fenyegetőzött, hogy ha egy amerikai katona vagy netán politikus a vádlottak padjára kerül, beveti a tengerészgyalogságot. Tony Blair viszont ratifikálta az egyezményt, így vád alá vonható. Ha a Bíróságot érdekli, meg is adhatjuk a címét: Downing Street 10., London. A halál ebben a kontextusban elhanyagolható. Sem Bush, sem Blair számára nem égető kérdés. Legalább százezer irakit öltek meg az amerikai bombák és lövedékek, mielőtt az iraki felkelés kitört. Ezek az emberek nem számítanak. Haláluk mintha meg sem történt volna. Semmiség. Nem is vették őket nyilvántartásba. „Nem számoljuk a holttesteket” – mondta Tommy Frank amerikai tábornok. A hadművelet kezdetén a brit újságok címlapján megjelent egy fénykép: Tony Blair megcsókolja egy iraki kisfiú arcát. „Hálás gyermek” – így a felirat. Néhány nappal később egy másik történet és fénykép jelent meg valamelyik belső oldalon, egy másik négyéves kisfiúról, akinek hiányzott a karja. A családja bombatámadás áldozata lett. Ő volt az egyedüli túlélő. „Mikor kapom vissza a karomat?” – kérdezte. A történetről nem esett több szó. Tony Blair nem vette a karjába sem őt, sem más megnyomorított gyermeket, sem más véres holttestet. Mert a vér piszkos. Bepiszkolja az ember ingét és nyakkendőjét, amikor őszinte beszédet mond a tévében. A kétezer amerikai halottal nem tudnak mit kezdeni. A holttesteket sötétben szállítják a sírokhoz. A temetések szerények, nehogy bonyodalmat okozzanak. A megcsonkítottak ágyban rothadnak, sokan életük végéig. Rothadnak hát halottak, megcsonkítottak egyaránt, csak épp különböző sírokban. Idézek egy részletet Pablo Neruda Megmagyarázok néhány dolgot c. verséből: S egy reggel aztán mindez lángra lobbant, egy reggelen kibújtak a föld alól a máglyák s felfalták, amit értek, és attól fogva tűz van, puskapor van azóta s vér van azóta, vér van. Banditák jöttek mórokkal és repülőkkel, banditák hercegnőkkel és gyűrűkkel, banditák jöttek fekete barátok áldásával, jöttek az égből gyerekeket ölni, és a gyerekek vére kint az utcán úgy csorog, mintha ez volna a rendje. Sakálok, kiket a sakál se vállal, kövek, miket undorral csípne a csalán is, viperák, kiket a viperák is utálnak!
631
NV06-7.p65
631
2006.07.14., 9:34
Láttam, hogy kel ellenetek haraggal Spanyolhon vére, hogy a gőg és a kések egyetlen hullámával elborítson! Hitszegő tábornokok: nézzétek: házam összeroskadt, s feldúlva Spanyolország, de minden bedőlt házból izzó acél nő a virágok helyébe, de Spanyolhon minden zugából újra nő Spanyolország, de minden holtszemű gyerekből kétszemű puska szökken, de minden bűnötökből golyók pattannak és beletalálnak szivetek közepébe. Azt kérditek, mért nem beszél a verse nekünk tovább is a földről, a lombról, hazája roppant tűzhányóiról? Gyertek és nézzétek a vért az utcán, gyertek és nézzétek a vért az utcán, gyertek és nézzétek a vért az utcán!3 Szeretném tisztázni, hogy a Neruda-idézettel nem akarom a republikánus Spanyolországot Szaddám Huszein Irakjához hasonlítani. Azért idézem Nerudát, mert a kortárs költészetben sehol sem olvastam hasonló erőteljes, zsigeri leírást a civilek bombázásáról. Az előzőekben már mondtam, hogy az Egyesült Államok most teljesen őszinte: nyílt kártyákkal játszik. Ez a helyzet. Politikájának hivatalos megnevezése: „átfogó uralom”. Nem én találtam ki ezt a kifejezést, hanem ők. A „átfogó uralom” azt jelenti, hogy hatalmuk van a szárazföld, a tenger, a levegő és az űr és az ezekhez kapcsolódó erőforrások fölött. Az Egyesült Államok 702 katonai létesítményt birtokol a világ 132 országában, Svédország dicséretre méltó kivételével, persze. Nem tudjuk pontosan, hogyan érték ezt el, de tény, hogy elérték.
3
Somlyó György fordítása.
632
NV06-7.p65
632
2006.07.14., 9:34
Az Egyesült Államoknak 8000 aktív, bevethető nukleáris robbanófeje van. Ebből kétezer azonnal bevethető, 15 perces figyelmeztetés után. Jelenleg új, „bunkerpusztító” néven ismert nukleáris rendszereket fejleszt ki. A mindig készséges britek ezzel szándékoznak helyettesíteni nukleáris fegyverüket, a Tridentet. Kit akarnak célba venni? Oszama bin Ládent? Engem? Téged? Joe Dokest? Kínát? Párizst? Ki tudja? Annyi biztos, hogy ez a gyermeteg esztelenség – a nukleáris fegyverek birtoklása és a használatukkal való fenyegetőzés – a jelenlegi amerikai politikai filozófia sarkköve. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyesült Államok állandó katonai készültségben van, és ezen nem hajlandó lazítani. Sok ezer, ha nem sok millió olyan amerikai állampolgár van, aki nyilvánvalóan undorodik, szégyenkezik és felháborodik a kormány cselekedetei miatt, de a dolgok jelenlegi állása szerint koherens politikai erőként – még – nem lehet számolni velük. De a nyugtalanság, bizonytalanság és félelem, amely szemünk láttára nő az Egyesült Államokban, nem valószínű, hogy csökken. Tudom, hogy Bush elnöknek sok igazán tehetséges beszédírója van, de szeretnék azért én is jelentkezni a feladatra. A következő rövid televíziós beszédet javasolom. A néphez szól, szigorú arccal áll, haja gondosan megfésülve, komoly, megnyerő, őszinte, sokszor lenyűgöző, arcán ironikus mosoly, furcsán vonzó, férfias férfi. „Isten jó. Isten nagy. Isten jó. Az én istenem jó. Bin Láden istene rossz. Az ő istene rossz isten. Szaddám istene is rossz volt, bár neki nem is volt istene. Barbár volt. Mi nem vagyunk barbárok. Nem vágjuk le az emberek fejét. A szabadságban hiszünk. Isten is abban hisz. Én nem vagyok barbár. Egy szabadságszerető demokrácia demokratikusan megválasztott vezetője vagyok. Társadalmunk könyörületes. Könyörületből villamosszékbe ültetjük, vagy halálos tűszúrással végezzük ki az elítélteket. Nagy nemzet vagyunk. Én nem vagyok diktátor. Ő a diktátor. Én nem vagyok barbár. Ő a barbár. Meg ő. Mind azok. Hatalmam morális jellegű. Látjátok ezt az öklöt? Ez az én morális hatalmam. Ne feledkezzetek meg róla.” Az író élete igen támadható, ténykedését állandóan figyelik. Nem kell bánkódnunk emiatt. Az író választ – és aztán kitart a választása mellett. De az is igaz, hogy mindenféle szélnek ki van téve, a legjegesebbnek is. Egyedül van, elszigetelt. Nincs menedéke, nem támogatják, hacsak nem hazudik – ami azt jelenti, hogy menedéket épített magának és – bár ez nyilván vitatható – politikussá vált. Sokszor említettem ma este a halált. Most a Halál c. versemből fogok idézni: Ki találta meg a holttestet? Halott volt a test, mikor megtalálták? Hogy találták meg a holttestet? Ki volt a holttest?
633
NV06-7.p65
633
2006.07.14., 9:34
Ki volt az apja, lánya, bátyja, Nagybátyja, anyja, testvére, fia A halott és elhagyott testnek? Halott volt, amikor elhagyták? Elhagyták a holttestet? Ki hagyta el a holttestet? Meztelen volt a holttest vagy útra kész? Miért nyilvánítottad halottnak a holttestet? Halottnak nyilvánítottad a holttestet? Mennyire ismerted a holttestet? Honnan tudtad, hogy halott a holttest? Megmostad a holttestet Lezártad a szemét Eltemetted a testet Egyedül hagytad Megcsókoltad a holttestet Ha tükörbe nézünk, azt hisszük, hogy a kép, amit látunk, pontos. De mozduljunk csak el egy kicsit, és a kép megváltozik. Végtelen tükröződések sorát látjuk. Az írónak néha össze kell törnie a tükröt – mert a tükör másik oldaláról néz ránk az igazság. Azt hiszem, a hatalmas nehézségek ellenére eminens és átháríthatatlan állampolgári kötelességünk, hogy életünk és társadalmunk valódi igazságát meghatározzuk, rendületlenül, tántoríthatatlanul és szenvedélyesen. És ez tulajdonképpen kötelező. Ha politikai nézeteinkhez nem társul ez az elhatározás, akkor reményünk sincs rá, hogy visszaállítsuk azt, amit majdnem elveszítettünk már – az emberi méltóságot. ZSIZSMANN ÉVA fordítása
634
NV06-7.p65
634
2006.07.14., 9:34
PER HELGE
A tavasz vitorlája
Végre fény! Hattyúk szántják a vizet szilánkokban a tél jege. A szárazföldön, egy sápadt délután nyüzsgésében imbolygunk a vacsorabevásárlás fáradt látóhatára felé. Észleljük-e a fény ismertetőjegyeit? S a sötétségét? Kitapinthatók, elkülöníthetők-e egy huzatos utcasarkon a tavasz és a tél égtájai? Egyszer csak ráérzünk! Egy kifakult hétfői napon fehér vitorlát bont a tavasz, széllel fénnyel béleli, és magával ragad. Énekespacsirták lebegnek a szelek könnyű kék burkában fönn vadludak V alakban szántják hangos rikácsolással a szürke, egykedvű eget. A vízen fehér betűjelek távol sem a hírek s a locsogás szókészlete épp ellenkezőleg, szívközeliek. Vágyakozásunk oly hévvel feszül e fehér üzenethez, hogy egyensúlyunk vesztjük, mélyre alázuhanunk, le a fájdalomküszöbig ahol kizárólag csak magunk vagyunk ahol csupán ritkán bírunk hosszabb pillanatig megmaradni. A tavasz fehér vitorlája repít oda minket.
635
NV06-7.p65
635
2006.07.14., 9:34
Nyári tárlat Teljes pompában a nyári tárlat a nap masinériája a zöldellést üzemelteti Hangok és illatok keringnek mint hab a tengerpart kövein Szilfa, zelnicemeggy, mogyoró iharfa, kecskefűz, hárs labdarózsa, repce és csipkerózsa Légytizedelő barázdabillegetők a tehenek hajlott hátán Lovak mindenütt manapság oly aggasztó soványak jobban hasonlítanak lóra, mint ideára S az út menti rozs némán kezek után sóvárogva áll.
A gyermek Éjszaka fejvesztve zuhantunk a szerelembe. Valami megmozdult: szárnyak rebbenése – esetleg kopoltyúé? – lélegzetvétel fuvallata. Fülledt, sötét, mint ősz-éj mély, mint a völgyek, szerelmeskedésünkre ég és föld tolult egybe, közéjük szorultunk. Úgy tartottalak mint újszölöttet, úgy tartottál, mint újszülöttet. Párállt és tündökölt a csend, tétova pihegés. Ahogy barázda mezteleníti a telet. Akkor megszülted gyermekünket! Csak egy pillanat, egy perc, ezalatt felnőtt, kinyílt: Emberi sziromlevél, hirtelen betöltötte a teret.
636
NV06-7.p65
636
2006.07.14., 9:34
Oly furcsa: már járni tud a gyermek? Igen, hogy megy az idő: észrevétlen. Csodás, máris kész, sokszínű; áttetsző, szerelem virága. Lehetetlen marasztalni, de ölel minket. Szól hozzánk, a gyermekeihez.
Muzsika Ez a két nyírfa képes arra a csodára mint mi Összehajolnak érintésre hangot csiholnak egymásból élő melódiát
A mézhangya álmának szimbolikus megjelenítésére felügyelő asszonyok (Yuendumu, 1984)
NV06-7.p65
637
2006.07.14., 9:34
THOMAS NYDAHL
Utolsó téli utazás Jacquelinnek és Astridnak
Ha ez az utolsó dal, az utolsó nap Ha ez Brahms-zongoranégyes, amit az esőben magamban hordozok Ha ülsz és rám vársz s a folyó kiárad megint akkor nem tudok semmit a múltunkról Csak azt kérem pont ma tőled, hogy álljunk a behúzott függöny a zárt ajtók mögött s nézzük a gyertya miként csöppen az albán terítőre, hallgassuk amint Brahms testünkbe oltja magát s összes fényével, viharvert bokraival tavasz űzi a telet, most, hogy eldöntöttük még egy nap, még egy éjszaka megőrizzük az árnyékoló sötétséget. Ha ez az utolsó alkalom, az utolsó nap Ha ez Schubert Téli utazása s ezt éneklem egész úton neked ülünk a vonaton, esőbe meredünk Ha valaki vár ránk s a sínek egyenesen futnak előttünk akkor semmit nem tudok a múltunkról Pont e napon csak azt kérem tőled, hogy szálljunk le egy sötét bretagne-i állomáson s idegen nyelven szóljunk új barátainkhoz kik vacsorát tálalnak, kis lámpákat gyújtanak Schubert marad utitársunk, miközben a tavasz összes fényével űzi a telet Akkor és ott, te és én, aztán csak az éjszaka csöndje évszakoktól, még zenétől is távol csak mi, mintegy figyelmeztetésül éltünk azelőtt is, mielőtt minden további történés helyszínére értünk. KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai
638
NV06-7.p65
638
2006.07.14., 9:34
TÁJÉKOZÓDÁS
P. BALOGH ANDREA
Harold Pinter és az igazság elkendőzése Harold Pintert úgy tartjuk számon, mint a kortárs nyugati dráma- és színháztörténet egyik korszakalkotó íróját. A Pinter névvel fémjelzett színdarabokra ezért úgy tekintünk, mint a „magas kultúra” kategóriájába tartozó irodalmi alkotásokra, bár Pinter műveinek jelentős része kereskedelmi érdekeket is szolgáló színpadi és/vagy televíziós dráma.1 Pinter irodalmi státusát tanúsítja például, hogy Lévai Balázsnak a Magyar Televízió számára készített világirodalmi beszélgetéseiben a tizenkét világhírű szerző közül egyedül Pinter volt drámaíró, a többiek mind prózaírók, azaz a szűkebb értelemben vett szépirodalmi szerzők.2 Pinter drámai munkásságának sajátságos irodalmi helyzetét Koltai Tamás úgy határozza meg, hogy Pinter „nagy drámaíró,” de „korszakos irodalmi értéke ellenére sem »irodalmi író«”.3 Ennek a látszólag paradox helyzetnek a kifejtését kísérlem meg a továbbiakban. Írói karrier Pinter nevéhez többnyire a drámaíró fogalma társul: klasszikus kortárs szerző. Emellett forgatókönyv- és prózaíró, költő, sőt színész és rendező is. A neki ítélt számos rangos irodalmi kitüntetés és életműdíj irodalmi szerzői státusáról tanúskodik.4 Írói pályájának pontos nyomon követése alapján viszont munkássága nem feltétlenül tartozik a szépirodalmi tevékenység szűk kategóriájába. Bár például Winston Churchill irodalmi Nobel-díja eszünkbe juttathatja, hogy az irodalmi alkotás kategóriája viszonylag tág, koronként és kultúránként változhat, s megegyezés kérdése, mint ahogy az író vagy a szépirodalmi szerző fogalma is. Másfelől az írói portré megrajzolásakor mind maga Pinter, mind pedig a Pinter-szakértők, életrajzírók s kritikusok szívesen rendelik Pinter alakjához a szépirodalmi szerző alakját leíró (sztereo)tipikus képeket.5 Ez a látszólagos ellentmondás számos kérdést vet fel az irodalmi író fogalmára vonatkozóan. Ezek közül csak néhány pontot vázolok fel. 1 Vö. Harry Derbyshire: Pinter as Celebrity. Peter Raby (ed.): The Cambridge Companion to Harold Pinter. Cambridge University Press, Cambridge, 2001. 230–245. 2 Lévai Balázs: Az igazság ijesztően meztelen. Lévai: Bestseller. A világ nyitott könyv. Európa Kiadó, Budapest, 2004, 171–203. 3 Koltai Tamás: Mi az, ami történik? Harold Pinter Nobel-díjára. Élet és Irodalom XLIX/42. 2005, 6. 4 A díjak részletes felsorolására lásd http://www.haroldpinter.org hozzáférés: 2006. január 10. Itt csak a Pinternek adományozott irodalmi díjak közül néhányat emelek ki: David Cohen Literature Prize (1995); Sunday Times Award for Literary Excellence (1997); S. T. Dupont Golden Pen Award 2001 for a Lifetime’s Distinguished Service to Literature; és Companion of Honour for services to Literature (2002). 5 Pl. Lawrence Bensky: Interview with Harold Pinter. Writers at Work: The Paris Review Interviews. New York: Viking. 1967, 349–368.; Lévai 2004, 171.; Harold Pinter: A Speech of Thanks for the David Cohen British Literature Prize for 1995. Pinter: Various Voices. Prose, Poetry, Politics 1948–1998. faber and faber, London, 1998, 46–50. Az utóbbi szöveget részletesen tárgyalom a későbbiekben.
NV06-7.p65
639
2006.07.14., 9:34
Pinter gyors és áttörő írói sikertörténetet tudhat maga mögött. A drámaírást és forgatókönyvírást szakmaként választó ambiciózus fiatalember, akinek nagyszülei keleteurópai zsidó bevándorlók, s aki egy szerény körülmények között élő londoni szabómester fia, tizenöt év leforgása alatt világhírű, élő klasszikusnak számító szerzővé lett. Ez az életrajzi tény azonban nemcsak Pinter tehetségéről szól, hanem egyben szoros összefüggésben van a háború utáni angol kultúra és társadalom szerkezeti átrendezésével, valamint a kulturális igények és értékek átalakulásával is. Vegyük számba először a drámaírói karriert elindító eseményeket, majd a Pinter nyilvános beszédeiben és beszélgetéseiben működtetett, az íróimázs megformálását célzó retorikai alakzatokat. Látni fogjuk, hogy a szerzői önarckép megszerkesztése milyen módon árnyalja az írói munkásság kulturális jelentőségének megítélését. Pinter és nyomán az életrajzírók szeretik hangsúlyozni, hogy már középiskolás korában az angol nyelv és irodalom volt a kedvence tantárgya.6 A történetek alapján viszont úgy tűnik, hogy inkább az irodalomtanár alakja volt meghatározó, a tanár egyénisége és tanítási módszerei, mint maga az angol irodalom tantárgy. A visszaemlékezésekből azonban kiderül, hogy az irodalom iránti általános vonzalom kimerült a Shakespeare-drámák iránti érdeklődésben. A Shakespeare-rel kapcsolatos irodalmi élmények viszont leginkább a színjátszással vannak összefüggésben. Azért emlékezetesek, mert az irodalomtanár az ifjú Pinterre osztja a Romeo és Júlia, valamint a Macbeth főszerepét. Így az irodalom tantárgy szeretete nem más, mint a színházi szereplés varázsának felfedezése. A középiskola elvégzését követő életrajzi eseményeket többnyire annak a beteljesületlen vágynak az elmesélése vezeti fel, hogy Pinter szívesen végzett volna felsőfokú irodalmi tanulmányokat Oxfordban vagy Cambridge-ben, de nem tehette, mert latinból nem rendelkezett megfelelő számú credittel ahhoz, hogy ezekre az egyetemekre felvételt nyerhessen. Helyette úgy dönt, hogy kitanulja a színészmesterséget. Meg is kezdi felsőfokú tanulmányait a Royal Academy of Dramatic Artsban, méghozzá a londoni megyeháza ösztöndíjával, majd abba is hagyja egy éven belül. A drámaírói karrier alakulása szempontjából nem mellékes az a látszólag jelentéktelen életrajzi tény, hogy az ösztöndíjra egy színpadi és rádiós drámaproducer ajánlja Pintert. Kis idővel később a BBC rádió drámaosztályáról ugyanez az ember adja az első kisebb színészi szerepeket, majd később a megbízásokat rádiójátékok megírására. Színészi tanulmányait egyébként Pinter a Central School of Speech and Dramában fejezi be pár év múlva. Az 1950-es évek első felében és közepén Pinter színészként haknizik egy vándortársulattal, s különböző vidéki repertoárszínházaknál játszik. Az 1957-es év hozza meg a fordulatot és indítja el a drámaírói pályán, mivel ebben az évben írja meg első színdarabját (A szoba). Mihályi Gábor az első bemutatóról a következőképpen ír Pinter-tanulmányában: „A szobát a bristoli egyetem színháztudományi intézete mutatta be majdnem vissz6
Az életrajzi adatokat a következő források alapján tárgyalom: http://www.haroldpinter.org/ biography/index.shtml hozzáférés: 2006. január 10.; Martin Esslin: Pinter: A Study of His Plays (Third expanded edition). Methuen, London, 1982. 10–32.; Steven H. Gale: Butter’s Going Up. A critical analysis of Harold Pinter’s work. Duke University, Durham, North Carolina, 1977, 5– 16. Michael Billington: The Life and Work of Harold Pinter. Faber & Faber, London, 1996; Bensky, 1967; Pinter, 1998, 46–50.
640
NV06-7.p65
640
2006.07.14., 9:34
hangtalanul.”7 Igaz, A szoba bristoli egyetemi bemutatója szűk körű volt, de a darab szakmai fogadtatása kedvező. A siker hatására Pinter szinte azonnal újabb színdarabok írásába fogott. A bristoli bemutató megteremtette a lehetőséget arra, hogy egy éven belül a színészkedés helyett a drámaírást válassza hivatásának. A szoba megírásának körülményei és a drámaírói karriert elindító események egész prózaiak és esetlegesek. Pinter egyik legjobb barátja, aki a Bristoli Egyetem Dráma Tanszékének hallgatója volt, lehetőséget kapott, hogy megrendezzen egy tetszőleges színdarabot. Mivel a jó barát tudta, hogy Pinter kacérkodik a színdarabírással, megkérte: írjon egy darabot, de viszonylag rövid határidőn belül. Pinter örült a felkérésnek; először félt, hogy kevés lesz a rendelkezésére álló idő, de aztán mégis sikerült elkészülnie. Az egyetemi bemutató olyan jól sikerült, hogy a produkciót benevezték a The Sunday Times Bristolban megrendezett hallgatói drámaversenyére, ahol a zsűri egyik tagja a The Sunday Times egy ismert drámakritikusa volt. Mivel a kritikusnak tetszett az előadás, méltató kritikát írt róla a The Sunday Timesba. Ezt a kritikát egy fiatal impresszárió elolvasta, és úgy döntött, felkeresi a fiatal szerzőt, hogy további színdarabokat rendeljen tőle. Az egyetemi bemutató után ugyanakkor Pinter véletlenül találkozott egy neves irodalmi ügynökkel egy bristoli baráti összejövetelen. A szobából Pinter és egy barátja részleteket olvasott fel az ügynöknek, aki néhány nappal később megígérte Pinternek, hogy elvállalja a képviseletét. Ezeknek az eseményeknek a hatására az egydrámás Pinter úgy döntött, hogy elhagyja a vidéki repertoárszínházakat, Londonban marad, és drámaíróként fogja megkeresni a kenyerét. Innentől kezdve viszonylag rendszeresen kap megbízásokat a BBC-től hangjátékok, majd kicsivel később tévéjátékok, aztán regényadaptációk forgatókönyveinek megírására. Így például az Enyhe fájdalom és az Éjjeli kimaradás olyan színdarabok, amelyek eredetileg a BBC rádiónak írt hangjátékokként s a BBC rádió Third Programme-jén mentek le először. Az Éjjeli kimaradást a rádióbemutató után egy hónappal az ABCTV tévéjáték formájában tűzi műsorára. Mint Mihályi rámutat, a tévéjátékok (pl. A szerető vagy Az árudarab) megírásakor szempont volt a nagyközönség ízlése és igényének kielégítése is.8 Az 1960-as évektől kezdve a Pinter-drámák jelentős része a komédia konvencióin belül mozog, a színházi és televíziós szórakoztató műfajok kategóriájába tartozik. Főként a polgári komédia, melodráma és music hall darabok elemeiből építkeznek. A jellegzetes témák ezekben a műfajokban – valamint Pinternél is – a családi konfliktus, szerelmi háromszög és házasságtörés. Nem véletlen, hogy a Hazatérés, A szerető, a Régi idők vagy az Árulás még ma is világszerte biztonsággal műsorra tűzhetők, a színházi közönség kedvenc darabjai közé tartoznak. Elég korán, az 1960-as évek első felében kerül be Pinter az európai és a nemzetközi kulturális köztudatba, bár inkább viszonylag szűk szakmai és intellektuális körökben. Bár a korai darabok rövid időn belül debütálnak Nyugat-Németország, Franciaország és az Egyesült Államok színházi műhelyeiben, valójában nem a színházi bemutatók, hanem a televíziós és filmforgatókönyv-írói munka hozza meg a nemzetközi hírnevet. Ahogy az életrajzok is megemlítik, A gondnok egyike a világsikert megalapozó 7 Mihályi Gábor: Abszurd dráma naturalista módra. Harold Pinter. Mihályi: Végjáték (Gondolat Kiadó, Budapest, 1971) 339. 8 Mihályi, 1971, 339.
641
NV06-7.p65
641
2006.07.14., 9:34
daraboknak. Bár ez így van, A gondnok nem színpadi műként, hanem film formájában lesz nemzetközileg elismert, miután az Ezüst Medve Díjat elnyeri az 1963-as berlini filmfesztiválon.9 Hasonlóan A gondnokhoz, A szerető is a televíziós dráma kategóriájában nyer díjat a nápolyi filmfesztiválon ugyanebben az évben. Ez a darab eredetileg az Associated-Rediffusion Television számára írt tévéjáték, és a rendező Joan Kemp-Welch neve alatt futó produkcióként indul a fesztiválon. A szerető tévéjáték változata további díjakat kap a forgatókönyvért és a főszereplők által nyújtott alakításokért a brit televíziós producerek és rendezők szervezetétől. A brit forgatókönyvírók egyesületének díját A szolgáló Pinter által írt filmforgatókönyve is elnyeri egy kicsivel később. Pinter úgy válik tehát híres drámaíróvá, hogy szövegkönyveket és forgatókönyveket ír tévéjátékokhoz és regények megfilmesítéséhez. Az egyszerre két intézményrendszerben végzett írói munka megteremti a lehetőséget arra, hogy Pinter a színpadi darabokat átírja tévéjátékokká, és a tévéjátékokat színpadi művekké. Mint arra maga Pinter rámutat, a BBC sokat segített neki a drámaírói szakma elsajátításában azzal, hogy rádiójátékokat és tévéjátékokat rendelt tőle.10 Mint ahogy abban is, hogy művei nagyobb nyilvánosságot kapjanak, mintha csak színházi szerzőként dolgozna. A filmforgatókönyv-írást illetően viszont fontosnak tartja megjegyezni, hogy ebbéli tevékenysége „mások munkáinak, regényeinek vagy saját művei[nek] az adaptáció[jára]” korlátozódik, nem írt „egyetlen eredeti forgatókönyvet sem”.11 Talán éppen ezért, a forgatókönyvírást egyszerűbbnek és kevésbé inspirálónak találja, mint a színdarabírást.12 A forgatókönyv- és szövegkönyvírás azonban biztosabb megélhetést nyújt, és gyorsabb vagyoni gyarapodást, mint a színházi bemutatók. Mint Bensky rámutat, a jól jövedelmező filmforgatókönyvek teszik lehetővé, hogy a Notting Hill Gate-i szegénykörnyékről a középosztály által lakott drágább városrészekbe költözhessen. A gondnok sikere meghatározó szerepet játszik az anyagi jólét megteremtésében, és abban, hogy a Pinter család a középosztály által lakott városrészben telepedhessen le. Tíz évvel az írói karrier kezdete után már egy Regent’s Park környéki ötszintes házban élnek. Itt már nemcsak Pinternek van külön dolgozószobája, hanem Pinter titkárának is, a dolgozó közvetlen szomszédságában.13 Az 1990-es évek második felében Pinter és második felesége, Lady Antonia Fraser a Holland Park közelében lakik, ahol nem messze az otthonuktól már egy kisebb kétszintes ház van berendezve „alkotóháznak”.14 A magyar tanulmányok szeretik kiemelni, hogy Pinter korai darabjait beavatottak szűk körében mutatták be, klubszínházakban, kamaraszínházakban, londoni kis színházakban, és nem arattak nagy sikert a színháznézők körében.15 Bár ez így van, részben ezeknek a kis színházaknak a kulturális presztízse és nézőközönségük összetétele tette lehetővé, hogy a korai színdarabok az irodalmi művek rangjára emelkedje9 E pont részletes megvitatására lásd Yael Zarhy-Levo: Pinter and the Critics. In Raby ed., 2001, 216. 10 Bensky, 1967, 355. 11 Lévai, 2004, 188. 12 Bensky, 1967, 355. 13 Bensky, 1967, 350.; Gale, 1977, 15. 14 Billington, 1996, Lévai, 2004, 205. 15 Vö. Mihályi, 1971, 339.; Koltai, 2005, 6.
642
NV06-7.p65
642
2006.07.14., 9:34
nek, az angol elitkultúra szerves részévé váljanak. Fontos kultúrtörténeti adalék, hogy azok a londoni kis színházak, amelyek Pinter korai darabjait is bemutatják, mint például az Arts Theatre Club vagy a Royal Court Theatre, a West End-i kereskedelmi színházak ellenpontjaként a londoni elitkultúra színhelyeinek számítanak. Művészszínházak, amelyek kisszámú közönsége nagyrészt az intellektuális és színházkritikusi elitből kerül ki.16 Pár évvel korábban ezek a londoni művészszínházak mutatják be Samuel Beckett Godot-ját, vagy Genet és Ionesco színdarabjait. A gondnok 1960-as színházi premierjének helyszíne is az Arts Theatre Club. Három nappal később viszont az előadást már a Dutchess Theatre-ben, egy West End-i divatos színházban játsszák. Mindenesetre Pinter irodalmi státusának kialakulásában szerepet játszik az, hogy úgynevezett művészszínházakban mutatták be először korai műveit. A korai drámák művészi értéke következésképpen nem feltétlenül ered magukból a darabokból, az előadások közege is hozzájárul – mint ahogy ahhoz is, hogy felkapottak legyenek intellektuális körökben, az elitkultúra képviselőit lássuk bennük. A drámák irodalmi értékének másik tényezője, hogy jelentésük érthetetlen, homályos és bizonytalan. Eltekintve a korai kritikai fogadtatástól, ezek a tulajdonságok a Pinter-darabok erényeként értékelődnek, a művészi minőséget igazolják. A nehezen érthetőség és a nehezen értelmezhetőség így a darabok irodalmi értékét garantálja. Ez részben a modernizmus elitizmussal átjárt esztétikai konvencióinak továbbélése az intézményes kritikai értékrendben. Így maguk a kritikai konvenciók biztosítják, hogy az elitkultúra kategóriájába tartozó művészeti alkotásokként tekinthessünk Pinter műveire. Pinter hivatásos drámaíróként befutott karrierje példaértékűnek tekinthető a háború után nyugati, kapitalista kulturális rendszer által nyújtott lehetőségek szempontjából. A viszonylag gyors anyagi gyarapodás és a társadalmi status quo változása viszont nem szükségszerűen jelzi a művek egyetemes irodalmi értékét vagy a szerző nagyságát. Az írói sikertörténet, élő klasszikussá válás ugyanakkor mindenképpen figyelemre méltó kulturális jelenség. A továbbiakban azt vázolom fel röviden, hogy a Pinterről kialakult szerzőképhez hogyan járul hozzá maga Pinter az interjúkkal és az irodalmi eseményeken előadott beszédekkel. A nyilvános megszólalásokban megformált írói önarcképet aztán a Pinterről szóló tudományos értekezés részeként a kritikai diskurzusok hitelesítik. Szerzői imázs A Lévai-interjút Pinter egy költői képpel kezdi: „úgy is lehetne mondani, hogy már tollal a kezemben születtem”.17 Ezt alátámasztandó Pinter a magyar publikum elé tárja, hogy már tizenkét éves korától kezdve írt verseket és kisebb prózai műveket. Mint megtudhatjuk, Pinter „már több száz versen és egy regényen is túl volt”, amikor első színdarabját négy nap alatt megírta huszonhét éves korában.18 A beszélgetést indító mondat nemcsak a szépirodalmi szerzők kategóriájába helyezi Pintert, hanem egyben 16 Vö. Michael Billington: Introduction. Charles Marowitz et al. (eds.) New Theatre Voices of the Fifties and Sixties. Selection from Encore Magazine 1956–1963. Eyre Methuen, London, 1981, 9–12. 17 Lévai, 2004, 171. 18 Uo.
643
NV06-7.p65
643
2006.07.14., 9:34
utat nyit az „író-zseni” imázsának személyes megalkotására. A „veleszületett írói tehetség” toposza mellett a „kortársak által meg nem értett szerző” és az „ötletet magában hordozó, majd ihlet hatására rövid idő alatt műremeket létrehozó alkotó” toposzai jelennek még meg az írói önarcképben. Az „írózseni” képének használata itt jelentéshordozó funkciójában érdekes, azaz abból a szempontból, hogyan hitelesíti egy adott szerző műveinek esztétikai értékét és kulturális jelentőségét a nagyközönség előtt. Vizsgálatunk szempontjából lényegtelen, hogy ez a kép igaz vagy sem Pinter esetében. A Lévai-interjú indítása nem meglepő, hiszen már a drámaírói karrier legelejétől Pinter önmagát következetesen kreatív íróként jeleníti meg az általa adott interjúkban, ünnepi beszédekben és az utólag publikált szakmai levelezésekben.19 A korai nyilvános megszólalások többnyire az írás, az alkotás folyamatát állítják előtérbe. A szerző és a szereplők vagy a szerző és a mű viszonyát tematizálják, a nyelv, a jelentés és az értelmezés kérdéskörére reflektálnak. Az idő múlásával azonban mégis nyomon követhetünk egy apró változást az írói önarckép megformálásában. A korai Pinter a drámaírás és a színház keretein belül helyezi el saját alkotói tevékenységét, míg a késői Pinter az irodalom, azon belül pedig a kreativitás fogalmával legszorosabban társított költészet viszonyában jellemzi írói munkásságát. Ez részben indokolható azzal, hogy az elmúlt tizenöt évben Pinter politikai költőként is közismert és kitüntetett lett, bár versei jelenleg sem tartoznak a kortárs angol költészet tudományosan számon tartott kánonjába. Az írói önarckép irodalom felőli megkonstruálásának egyik szemléletes példája az 1995-ös David Cohen irodalmi életműdíj-átadásra készített beszéd.20 Itt a megrajzolt írói önarckép igazodik magához az alkalomhoz, az irodalmi életműdíj átvételéhez. Ennek megfelelően a kreatív írónak az irodalomhoz és irodalmi művekhez való viszonyát fejti ki. Bár elsősorban a drámák és a forgatókönyvek jelentik Pinter munkásságát, a negyvenöt év írói pályafutásának összegzése nem tesz említést a forgatókönyvírásról és csak egy bekezdésben tér ki a drámaírói tevékenységre, de ez a rész is a szerzői funkciót helyezi reflektorfénybe. Ehelyett részletesen felidézi az első vers megjelenésének körülményeit, valamint fogadtatását az irodalomra nem túl érzékeny családi körben. Ellentétben a drámákkal, a kritikai kommentárok itt nem kerülhetnek szóba, mivel a korai versek megjelenése kritikai visszhang nélkül maradt. Az első vers és az első drámák fogadtatásáról szóló elbeszéléseket összehasonlítva viszont a történetek közös elemének tekinthető, hogy a szerző művét nem képes költői/irodalmi jelentésében értelmezni és értékelni az éppen adott közönség. Az alkalomnak megfelelően, az 1995-ös beszédben a drámai alkotás főként irodalmi státusában jelenik meg, írott és olvasott szövegként. Pinter itt John Webster tragédiáiból (The White Devil és The Duchess of Malfi) idéz. Webster alakja a már korábban említett középiskolai irodalomtanárnak az ifjú Pinterre gyakorolt hatása kapcsán kerül ismét elő. Az idézetek pedig az irodalmi nyelv revelációs erejét hivatottak tanúsítani. Itt Shakespeare Webster ellenpontjaként jelenik meg, mint a közismert szerző, ellentétben Websterrel, aki kevésbé ismert, de költői tehetséggel megáldott drámaíró. Úgy tűnik, Webster említése egyébként nem esetleges, mivel neve közvetett mó19 20
Vö. Pinter, 1998, 8–20.; 31–34. Pinter, 1998, 46–49.
644
NV06-7.p65
644
2006.07.14., 9:34
don a beszéd terébe vonja a „kortársak által meg nem értett, de az utókor által nagyra tartott szerző” történetét. A beszéd befejezéséből akár egy Webster–Pinter párhuzam lehetősége is felsejlik azon keresztül, ahogy Pinter a saját szerzői személyéhez társított negatív jelzőket, mint „enigmatikus,” „szófukar,” „szúrós,” „lobbanékony,” „fenyegető,” szembeállítja az „élvezet,” „kihívás” és „izgalom” szavakkal, amelyek azt szemléltetik, hogy mit jelent számára életelemként és létformaként az írás.21 Visszatérve a Lévai-interjúra, az „úgy is lehetne mondani, hogy tollal a kezemben születtem” kép további kibontására, egyben a „született írótehetség” imázsának megerősítésére, az „írói rutin” kérdésének tárgyalásakor kerül sor: Ez magától működik. Nem tudatosan dolgozom, mint mondtam. Bizonyos értelemben a tudatalattimból írok. Nem tervezem meg, hogy mit írok, és nem is tudom, hogyan sikerül megírnom. […] Nem tudom, hogy csináltam. Néha elgondolkodom, azon, hogy ki írta tulajdonképpen ezeket a drámákat. De biztos én voltam…22 Ezzel az írói önarcképpel majdnem azonos egy 1996-os spanyol interjúban adott szerzői önjellemzés: Én csak írok; nagyon ösztönös író vagyok. Nincs előre kiszámított célom vagy ambícióm; egyszerűen csak azon kapom magam, hogy írok valamit, ami aztán magától halad tovább a saját útján. És ez az út többnyire magába foglal ilyen vagy olyan erőszakos cselekedeteket is, mert ilyen a világ, amelyben élek. És ön is.23 Pinter beszámolója szerint a darabokhoz az ötletet általában konkrét helyzetek, élmények vagy képek szolgáltatják. A történet menetét nem tervezi meg előre, a cselekmény az írói akarattól függetlenül, mintegy saját magától és saját magából bontakozik ki az írás folyamatában. Az „ösztönös író” képét erősíti az a részlet is, hogy Pinter nem gondolja el a szereplők nemét és nem ad nekik előre nevet sem. Kezdetben csak betűk szimbolizálják őket, a szándéktól függetlenül kialakuló történet határozza meg nemüket, és csak utólag kapnak nevet. Az „ösztönös író” képe azzal formálja az „írózseni” imázsát, hogy itt az íróból mintegy magától kipattan a történet valamilyen élmény hatására. A mű elkészítéséhez nincs szükség a történet tudatos megtervezésére, átgondolására, a dolog csak úgy jön magától. Az „írózseni” imázsának megformálását célzó másik momentum a drámák megírására fordított idő rövidségének tárgyalása. Ennek szemléltetése szintén azt a képzetet erősíti, hogy az ihlet pillanatában a szerző számára az írás könnyű és automatikus. Az írói tehetség körvonalazását főként a legelső színdarab megírásának története biztosítja. Ennek legrészletesebb előadása a Bensky-interjúban található, amelyre már utaltam. Az interjú apropója itt sem mellékes, hisz egy olyan interjúkötetben jelenik meg, amelynek címe Írók munka közben. A történetet Pinter arra hegyezi ki, hogy a drá21 22 23
I. m., 49. Lévai, 2004, 183. Pinter, 1998, 61. (fordítás tőlem).
645
NV06-7.p65
645
2006.07.14., 9:34
maírás gondolatával foglalkozó, de még komoly munkát nem írt ifjú szerző, aki egyébként repertoárszínházakban színészkedik, a saját kétkedései ellenére, négy nap alatt képes megírni élete legelső drámáját: Mivel ő volt a legrégibb barátom […] tudta, hogy volt egy színdarabötletem, bár azelőtt még egyet sem írtam. Akkoriban repertoárszínházakban játszottam, és azt mondta, hogy a színdarab egy hét múlva kell neki, hogy tudja tartani az időbeosztását. Azt mondtam, hogy ez nevetséges, talán hat hónap múlva megkaphatja. És aztán megírtam négy nap alatt.24 A szerzőimázs kérdését összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a nagyközönség számára mindig is láthatatlan és hozzáférhetetlen marad, hogyan írta Pinter a drámáit, hogyan alakult az alkotás folyamata. Következésképpen eldönthetetlen marad, vajon az írás menetéről szóló nyilvános történetek igazak-e. Ennek a kérdésnek az eldöntése valójában nem is lényeges. Arra érdemes figyelnünk, hogy a nyilvános beszédek esetében is mindig azzal a helyzettel találjuk magunkat szembe, amelyet Pinter az Árudarabban vagy a Régi időkben visz színre, azaz nem tudható, valójában mi történt, hogyan történt, mi a valóságos és mi a képzelet játékának terméke. A Pinter által megalkotott írói önarckép mindenesetre hihető és hitelesnek tűnő. Ereje talán éppen abban rejlik, ahogy egy ponton túl eldönthetetlenné teszi, hol húzódik a határvonal a megélt és a mitizált írói lét között. Az irodalmi alkotások zsenialitása a valós és a fiktív elemek összevegyítésében rejlik. Ezeknek a kategóriáknak az összemosása a politika vagy a tudomány területén viszont többnyire kétes. Az igazság nevében Bár Pinter írói munkásságának köszönheti hírnevét, az elmúlt húsz évben közismertségéhez hozzájárult közszereplői tevékenysége is. A Nobel-díj-átadásra írt beszéd ebből az összetett nyilvános pozícióból szólal meg, mint azt címe is rögtön jelzi: „Művészet, igazság, politika”.25 Erre utal a Lévai-interjú is, amelynek címét egy pinteri, a politika vonatkozásában használt szófordulat adja: „Az igazság ijesztően meztelen.”26 Az igazság kérdését illetően Pinter mindkét helyen különbséget tesz az esztétikai kifejezésmód és a politikai beszédmód ideális természete között, méghozzá etikai megfontolások alapján. Ennek a megkülönböztetésnek a szükségességét a Nobel-díj-ünnepségre készített beszéd részletesen magyarázza: 1958-ban a következőket írtam: „Nem lehet élesen elválasztani egymástól a valóságosat és a nem valóságosat, az igazat és a hamisat. Egy dolog nem feltétlenül igaz vagy hamis; lehet egyszerre igaz és hamis is.” Azt hiszem, hogy ezek a kijelentések még mindig megállják a helyüket, és még mindig érvényesek, ha a valóság művészet általi feltárásáról van szó. Író24 25 26
Bensky, 1967, 351. (fordítás tőlem). Harold Pinter: Művészet, igazság, politika. Lévai, 2004, 171.
646
NV06-7.p65
646
2006.07.14., 9:34
ként egyetértek velük, állampolgárként viszont nem. Állampolgárként fel kell tennem a kérdést: mi igaz és mi nem igaz? A drámában az igazság meghatározhatatlan. Sohasem találjuk meg, mégis mindig keresnünk kell. Nyilvánvaló, hogy a keresés viszi előre a vállalkozást. A keresés a feladat. […] A politikai nyelv, ahogy azt a politikusok használják, nem merészkedik ezekre a területekre, hiszen a legtöbb politikust tudomásunk szerint nem az igazság, hanem a hatalom érdekli, illetve annak megtartása. A hatalom megtartásához pedig elengedhetetlen, hogy az emberek tudatlanságban maradjanak, az igazság ismerete nélkül éljenek, még a saját életükkel kapcsolatban is. Emiatt hatalmas hazugságtenger vesz körül minket; ebből etetnek bennünket.27 Az idézet szerint a művészeti alkotás erejét pontosan az adja, ahogy előtérbe állítja az igazság problémáját, és ahogy alkotóként, nézőként, vagy olvasóként egyaránt az igazság keresésére ösztönöz bennünket. A politikai diskurzusban viszont az igazság szerepe ettől eltérő. Az igazság relativizálása vagy elhallgatása ebben az esetben elfogadhatatlan. Következésképpen a nyelvhasználat akkor tekinthető etikusnak a politika területén, ha szándéka szerint a valóság bemutatására, a tények közlésére és az igazság feltárására irányul. A politikusok többségét viszont nem az igazság, hanem a hatalom érdekli Pinter szerint. Éppen ezért az igazság feltárása helyett többnyire inkább az igazság elhallgatása és a köznép tudatlanságban tartása a cél. Állampolgárként az alkotó művész feladata, hogy különbséget tegyen az igaz és hamis, valós vagy valótlan állítások között, s rávilágítson a politikai nyelvhasználat manipulációs szándékára.28 Így, lényegét tekintve, a művész alkotói és közszereplői feladata ugyanaz, nevezetesen az igazság problémájának megmutatása a nagyközönség számára. Az esztétikai és a politikai diskurzus nyilvános szerepe közötti pinteri megkülönböztetés egy konstruktívan kétkedő értelmezési attitűdöt vázol fel. Ennek értelmében az értelmező feladata a megjelenített igazságok tényszerűségének vizsgálata. A különbségtétel egyfelől rávilágít a valóság fogalmának viszonylagos voltára, a tények rekonstruálhatóságának korlátjaira, az objektívnak mutatott igazságok részleges és részrehajló jellegére.29 Másfelől feltételezi, hogy a művészi kifejezési formával ellentétben a politikai nyelvhasználat során ideális esetben az igazság tényszerű és objektív megjelenítésére kell törekednünk. Pinternek a politika nyelvhasználattal kapcsolatos etikai szemléletét a továbbiakban érvényesnek feltételezem, valamint kiterjesztem az ismeretközlésre irányuló nyilvános diskurzusokra is, mivel definíció szerint a nyelvhasználat ezeknél is a tényközlést és az igazság nyilvánosságra hozatalát célozza. Egy a Pinter-szakirodalomban is gyakran felbukkanó, a szerző származását tárgyaló történetet vizsgálok az előbb felvázolt szempontok alapján, a szerzőimázs kialakításával kapcsolatos utolsó pontként. A kérdéses történet a magyar származás lehetőségét veti fel, s a Pinter-életrajz szerves részét képezi.30 Helyszűke miatt itt csak a Pinter által mondott változatra térek ki, mellőzöm a szakirodalomban fellelhető verziókat. 27
Pinter: Művészet, igazság, politika (Zsizsmann Éva fordtása). Ennek a véleménynek a kifejtésére lásd még Pinter: Eroding the Language of Freedom. Pinter, 1998, 173–174. 29 Ennek a pontnak a tárgyalásához lásd még Pinter: Writing for the Theatre. Pinter, 1998, 17. 30 Vö. Gale, 1977, 7.; Esslin, 1982, 10.; Billington, 1996, 2. 28
NV06-7.p65
647
2006.07.14., 9:34
A magyar származásról kerengő hírek a Lévaival folytatott beszélgetésben is előkerülnek. Arra a kérdésre, hogy mi igaz a hírből, Pinter itt a következőképpen felel: Igen, tudom, hogy az a hír járja, magyar származású vagyok. De sajnos ki kell ábrándítanom, ugyanis fogalmam sincs a családom történetéről. Annyit tudok, hogy volt egy magyar sprinter, akit Pintérnek hívtak. […] Szóval, lehet, hogy magyar vagyok, de nem tudom az igazat. Egyébként hallottam már olyan verziót is, hogy portugál őseim vannak. Jól meg van ez keverve. Sajnos sose tudtam kideríteni, honnan származom, honnan ered a családom. […] Talán eredetileg Portugáliából származom, és a családom a spanyol inkvizíció elől menekülve vetődött Magyarországra. Akárhogy volt is, nagyon régen történhetett.31 Ezt a választ érdemes összehasonlítani a már említett David Cohen irodalmi életműdíj átadásakor az angol közönség előtt elmondott változattal. Ott Pinter az első publikált versének története kapcsán tér ki a származására, méghozzá az általa használt Pinta szerzői álnév magyarázataként, amelyet egy családi legendából eredeztet. Így rögtön kiderül, hogy pontatlan a Lévai-interjúban használt megfogalmazás, jelesül, hogy „az a hír járja,” mivel a hírt valójában Pinter saját maga terjeszti. Legelőször Martin Esslinnek mesélte el kötetlen beszélgetés formájában az Esslin által írt Pintertanulmányokhoz. Az irodalmi életműdíj átvételekor mondott nyilvános beszédben így hangzik el a származásról szóló történet: A verset PINTA névvel publikáltam, mivel az egyik nagynéném meg volt győződve arról, hogy egy jeles portugál családtól származunk, a Da Pintáktól. Ezt sohasem erősítették meg, és azt se tudom, hogy létezett-e valaha is ilyen nevű család. Ez az egész azonban komoly konfliktusban áll azzal az értesülésemmel, hogy mind a négy nagyszülőm odesszai származású, vagy legalább magyar, de még az is lehet, hogy lengyel. Voltak olyan irányú feltételezések, hogy a PINTA a spanyol inkvizíció elől menekülés során vált PINTER-ré, de azt, hogy volt-e Portugáliában spanyol inkvizíció, úgy tűnik senki sem tudta igazán, legalábbis Hackneyban, ahol laktunk.32 Amennyiben a származás tisztázása lenne a cél, könnyen utánajárhatnánk az igazságnak, hiszen az élő emlékezet részét képezi az, amikor két generációval korábban a nagyszülők bevándoroltak Angliába.33 Mindez nem történt „nagyon régen,” mint ahogy azt Pinter állítja a Lévai-interjúban. Ekképpen gondolhatnánk azt, hogy Pinter szándékosan hallgatja el a származásával kapcsolatos igazságot. Az angol közönségnek mondott változatból egyértelműen kiderül: a családi legendák bemutatása nem a származás tisztázására irányul, mint ahogy arra sem, hogy bármiféle ismeretet vagy tényt közöljön a szerzőről. A nagyszülők például származhatnak bármilyen, angol perspektívából egzotikusnak és misztikusnak számító földrajzi területről: Portugáliából, Ukrajnából, Lengyelországból, vagy akár még Magyarországról is. Pinter retorikája árulkodó: a történet célja az, hogy nyilvánosan eljátsszon né31
Lévai, 2004, 177–178. Pinter, 1998, 46. (fordítás tőlem). 33 Vö. Billington, 1996, 2. 32
NV06-7.p65
648
2006.07.14., 9:34
hány lehetőséggel, majd pedig a közönségre bízza, mit hisz el a történetből s mit nem. A családi legendának az ünnepi beszédben betöltött retorikai funkciójából egyértelműen kiderül: nem a családfa rekonstruálása a cél, vagy a történelmi tények feltárása, hanem az, hogy egy hihető és egyben szórakoztató történet kerekedjen az első írói álnév használata köré. Egyfelől úgy tűnik, hogy az irodalmi díjátadó ünnepséget Pinter esztétikai eseményként kezeli, hiszen beszédében az igazság kérdése pontosan olyan módon jelenik meg, ahogy azt a drámai reprezentáció viszonyában határozza meg a Nobel-díj-beszédben. A családi legenda lehet akár igaz, akár hamis, vagy egyszerre mindkettő. Az igazság meghatározhatatlan és megragadhatatlan. Következésképpen Pinter nyelvhasználata a pinteri felosztás alapján a művészeti reprezentáció kategóriájába tartozik, egyébként pedig az irodalmi elbeszélés (fikció) műfajába. Másfelől a történetnek sajátos funkciója van a szerzői imázs megszerkesztésében az adott angol kulturális kontextusban. Az angol perspektívából egzotikusnak látott földrajzi helyek felsorolása a szerző másságát, az átlag angoltól való eltérését hivatott jelezni. Itt fontosnak tekinthető az a kultúrtörténeti adalék, hogy a modern angol esztétikai hagyomány szerint az angol fogalmához olyan tulajdonságok társulnak, mint gyakorlatias, földhözragadt, vagy képzelőerő nélküli. Ezzel ellentétben a kelet-európai származáshoz olyan jellemzők (sztereotípiák) tartoznak, mint szenvedés, szenvedélyesség, erős képzelőerő, költői hajlam. A kelet-európai származás ebbéli funkciója Michael Billington Pinter-életrajzában a legnyilvánvalóbb. Itt Billington kiemeli, hogy a nagyszülők Kelet-Európából magukkal vitték Angliába a „kultúra szeretetét,” a „szenvedés emlékeit” és „nagymértékű életrevalóságot”.34 A származáslegenda így szintén az „írózseni” imázs alkotóeleme. Konklúzió Pinter drámai munkássága meghatározó jelentőségűnek tekinthető a XX. századi dráma- és színháztörténet szempontjából. Ha írói tevékenységét történetiségében, specifikus kulturális elhelyezkedésében, egy adott korra jellemző kulturális jelenségként vizsgáljuk, akkor számos kérdés merül fel irodalmi szerzői státusát illetően. Tanulmányom ennek a kérdésnek a vizsgálatára irányult az életrajzi adatok, az írói önarckép és a szépirodalmi szerzői imázs megvitatásán keresztül. A nyilvános megszólalások tudatosan felépített, egységes és koherens szerzőképet formálnak meg az írói karrier felfelé ívelése során. Ez a kép következetesen szépirodalmi szerzőként jeleníti meg Pintert a nyilvánosság előtt, noha ez nem egyértelműen következik munkásságából. A szerzői imázs megkonstruálása viszont kifejezetten irodalmi jellegű, mivel folyamatosan előtérbe helyezi az igazság problémáját saját jelentése tekintetében. A pinteri nyelvhasználat folyamatosan felveti a valós és mitikus elemek keveredésének lehetőségét. Az, hogy maguk a Pinter-drámák irodalmi művekként vagy színházi előadásként jók-e, nehéz lenne tudományosan igazolni. Ízlésünktől függően szerethetjük, vagy nem szerethetjük őket. Dráma- és színháztörténeti ismeretek tekintetében azonban kikerülhetetlenek. Harold Pinter neve mára mindenképpen bevonult a történelembe. 34
Billington, 1996, 2.
649
NV06-7.p65
649
2006.07.14., 9:34
CARLOS FUENTES
A regény dicsérete
Nemrég a Norvég Akadémia világszerte száz írónak tette föl ugyanazt a kérdést: melyik regényt tartja minden idők legjobban megírt regényének? Ötvenen Miguel de Cervantes Saavedra Don Quijote de la Mancháját nevezték meg. Válaszuk érdekes kérdést vet föl, a long-seller, a hosszan kelendő és a bestseller, a divatos sikerkönyv viszonyának feszegetésére késztet. Természetesen nem lehet egyetlen okkal megmagyarázni, miért adható el jól a bestseller, vagy miért maradandó a long-seller. Amikor a Don Quijote 1605-ben először megjelent, bestseller lett, és azóta is töretlenül kelendő, míg William Faulknert sikertelennek mondhatta az, aki összevetette az Absalom, Absalom (1936) iránt megmutatkozó gyér keresletet az év legkapósabb könyvének, Hervey Allen Anthony Adverse című, a napóleoni háborúk idején játszódó, szerelmiüzleti sagájának óriási eladásaival. Nincs tehát fokmérő: majd megmondja az idő, és az idő talán el is adja. Cervantes alighanem összhangban volt a korával. De vegyük például Stendhalt, aki tudatosan a „szerencsés keveseknek” írt, és keveset adott el életében: halála előtt egyedül Balzac jutalmazta dicséretével, és az igazi elismerést csak a huszadik században, Henri Martineau irodalomkritikus erőfeszítései hozták meg neki. Némely írók nagy népszerűségre tesznek szert, majd örökre eltűnnek. Az elmúlt fél évszázad bestsellerei – csekély kivétellel – bús temetőt megtöltő, halott könyvek. A maradandóság azonban nem szándékos vállalkozás. Senki sem tud úgy könyvet írni, hogy eleve a halhatatlanságot célozza meg. Vehetnénk bárkit az eddig említett írók közül, és megvizsgálhatnánk, milyen viszonyban álltak saját korukkal. Noha lenyűgöző kísérlet lenne, nem tudom, mi derülne ki belőle; megtudnánk-e, milyen könyveket írtak, hogyan működött írásra ösztönző képzeletük, hogyan használták a nyelvet, miféle egyéni, kritikus szemmel nézték az irodalom művészetét, és hogyan nyilvánult meg bennük a tudat, hogy egy szélesebb hagyományhoz tartoznak, ahhoz, amelyre Milan Kundera új könyvében, A függönyben utal: olyan hagyományhoz tartozik a regényíró – méghozzá erősebben, mint a hazájához, vagy akár anyanyelvéhez –, amelyben Rabelais, Cervantes, Sterne és Diderot ugyanannak a családnak a tagja, és ez a család, miként Goethe kívánta, a világirodalom, a Weltliteratur házában lakik, azt pedig mindegyikük a maga nemzeti irodalmától függetlenül táplálja, hiszen ezek az irodalmak „többé már nem képviselnek semmi fontosat”. Ha ez igaz, akkor minden nagy irodalmi mű tartalmazza a hagyományt, amelyből fakad, és amelyet gyarapít is, az új alkotás tehát ugyanannyira függ a megelőző hagyománytól, amennyire maga a hagyomány függ az őt tápláló új alkotásoktól.
650
NV06-7.p65
650
2006.07.14., 9:34
A REGÉNY SAROKKÖVE Minthogy idén* négyszáz éves a Don Quijote, melyet a XVII. század óta fejlődő regény sarokkövének tekintek, szeretném eddig használt érvelésemet benne gyökereztetni. Cervantes ugyanis olyan hagyományhoz tartozik, amelyről nem tud beszélni. Rotterdami Erasmus (1466–1536) hagyományáról van szó. Erasmus a korai spanyol reneszánsz vezérfénye volt az ifjú V. Károly udvarában, de az ellenreformáció hideg, dogmatikus szelei hamarosan eloltották e gyertyalángot. A tridenti zsinat (1545) után az Inkvizíció betiltotta Erasmust és műveit, hagyatéka titokká vált. Ám Cervantes beavatást nyert ebbe a tiltott filozófiába. Erasmus megkísérelte összebékíteni a hitet és az értelmet, visszautasítva nemcsak a hit, hanem az értelem dogmáit is. Cervantesnek pedig, a spanyol erazmisták tanítványaként, el kellett kendőznie intellektuális hovatartozását. Erasmus A balgaság dicséretében (1509) egy erazmusi világegyetemen át bolyongó Don Quijotét dicsér, ahol gyanús minden igazság, bizonytalanságban fürdik minden, és elnyeri születési jogát a modern regény. Minthogy Cervantes nem ismerheti el az erasmusi gondolat felszabadító befolyását, jobbat talál ki: a rotterdami bölcsesség La Mancha-i balgasággá válik, a bölcsesség és a bizonytalanság frigye pedig életre hívja azt, amit regényen értünk. A bizonytalanság kiváltságos terét. Bizonytalan hely: egy elfelejtett spanyol falu az Isten háta mögött. Megnevezhetetlen hely: „Valahol La Manchában, a nevére nem kívánok emlékezni.” Bizonytalan szerző: ki írta ezt a könyvet? Cervantes? De Saavedra? Cide Hamete Benengeli? Egy névtelen mór írnok? Ginés de Pasamonte, az álarcos útonálló, Pedro mester bábjátékába bújva? A szerző hiánya csupán a szerzőség megtagadását leplezi. Bizonytalan nevek: Don Quijote igazából elszegényedett hidalgo, akit Alonso Quijanónak hívnak, vagy inkább Quijada, esetleg Quezada a neve? Vagy fordítva? Az elszegényedett földesúr valójában nem más volna, mint vitéz kóbor lovag, egy lealacsonyított Cid, egy kicsinyített Cortez? Mi lakik hát egy névben? A Don Quijiote név-állhatatlansága aláássa az egyenes vonalú olvasat mindenféle bizonyosságát. Dulcinea tulajdonképpen Aldonza, bajba került kisasszonyokból királynők és királylányok lesznek, lerobbant gebékből pompás csatamének, írástudatlan földesurakból kormányzók. Don Quijote képzeletbeli ellenségei különös neveket viselnek – amilyen például az óriási Felgyürkőzött Pentapolín – így hát valódi ellenségeinek is hasonló nevekkel kell bírniuk: Sansón Carrasco bakkalaureusnak föl kell vennie a Tükrös lovag nevet, hogy beléphessen Don Quijote univerzumába. És maga Don Quijote, vagyis Quijada vagy Quijano vagy Quezada úr is álnéven, ám teljes fegyverzetben csatlakozik a nevek e farsangjához, hol mint a Búsképű lovag, hol mint Oroszlánlovag, vagy Quijotiz, ha pásztori környezetben tartózkodik, vagy, mint az útszéli fogadóban, nevetséges Don Azote, vagyis Korbács úr, vagy kigúnyolt Don Jigote, azaz Húspogácsa úr a hercegi palotában.
* Az esszét Fuentes 2005-ben írta.
651
NV06-7.p65
651
2006.07.14., 9:34
BIZONYTALAN ÉS MINDENRE NYITOTT Helyek, nevek, szerzőség, minden bizonytalan a Don Quijotéban. És a bizonytalansággal összevegyül Cervantes nagy demokratikus forradalma, a regény mint köztér megteremtése, a város legfőbb találkozóhelyének, a főtérnek, a polyforumnak, ennek a nyilvános helynek a megalkotása, ahol mindenkinek joga van ahhoz, hogy meghallgassák, de senkinek sincs joga kisajátítani a beszédet. Cervantes úgy alakítja át a regényszerű alkotás e vezérelvét, hogy – Claudio Guillén szavával – a műfajok párbeszéde kerekedik ki belőle. Mind a Don Quijote nyitott terében találkoznak. A pikareszk (Sancho Panza) kezet ráz itt az epikával (Don Quijote). Lazarillo de Tormest bemutatják Amadis de Gaulának. Megtörik az elbeszélés egyenes vonala, körbeöleli egyik mese a másikat, miközben hol előre-, hol hátranyargalunk, és pásztori közjáték, majd az udvari szerelem regénye szakítja félbe a mesébe foglalt mesét, mór és bizánci szálak szövődnek a regény gobelinjébe, mely végül kétféle köntösben toppan elénk, vagyis úgy, mint ami egyszerre önnön verbális világmindenségének identitása és tőle való különbözősége. Cervantes előtt az elbeszélés kimerülhetett az egyszeri olvasatban: epikában olvasták a múltat, pikareszkben a jelent. Cervantes már elegyíti a múltat és a jövőt, és olyan kritikai folyamattá alakítja a regényt, amely először azt kínálja, hogy olvassunk könyvet egy emberről, aki könyveket olvas, majd ez a könyv átalakul, s immár egy olyan emberről szól, aki tudja, hogy olvassák őt. Amikor Don Quijote belép a barcelonai nyomdászműhelybe, és fölfedezi, hogy az éppen nyomtatott mű nem más, mint az ő könyve, Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, akkor hirtelen egy igazán új olvasói világba csöppenünk, ahol az olvasmány mindenki számára elérhető, nem csak a hatalom egy szűk – vallási, politikai vagy társadalmi – köre birtokolja. Azáltal, hogy a regény megsokszorozta mind a szerzőséget, mind az olvasói tábort, Cervantes korától a jelenkorig demokratikus hordozóvá, a választás terévé vált ez a műfaj; változó módon értelmezhető benne az én, a világ, a viszony magam és mások között, közted és köztem, köztünk és köztük. A vallás dogmákra épít. A politika ideológiákra. Az ész a logikára. De az irodalomnak megvan az az előjoga, hogy félremagyarázható legyen. A regényben lapuló kétely talán utal valamire, arra, hogy a szerzőség (tehát a tekintély) bizonytalansága és a lehetséges magyarázatok sokfélesége csak azt tükrözi, ami magában a világban is van. Nincs rögzítve a valóság; megváltoztatható. Csak akkor férkőzhetünk a valóság közelébe, ha nem akarjuk egyszer s mindenkorra meghatározni. A regény kínálta részleges igazságokból sánc emelkedik, és véd a dogmatikus kényszerek ellen. Miért üldözik hát az önkényuralmi rendszerek a politikailag gyengének, jelentéktelennek tartott írókat úgy, mintha valóban számítanának?
A KASTÉLYON KÍVÜL Ez az ellentmondás rávilágít az irodalom politikai dimenziójának mélyebb természetére. A poliszra, a városra, a polgárok fejlődő, mégis állandó közösségére kell itt gondolni, s nem az autoritasra, a múló hatalmakra, melyek lényegükből fakadón időlegesek, de gőgösen örökkévalónak hiszik magukat. Kafka fiktív történetei olyan
652
NV06-7.p65
652
2006.07.14., 9:34
hatalmat írnak le, amely önnön fikcióját teszi hatalmassá. A hatalom képviselet, amely a kastélyon kívüliek képzeletéből nyeri az erejét, akárcsak A kastély hatóságai. Amikor ez a képzelet megszűnik erőt ruházni a hatalomra, a császár meztelenül lép elő, az írót pedig, aki e tényre felhívja a figyelmet, száműzik, koncentrációs táborba vagy máglyára küldik, miközben a császári szabómesterek rávarrják az új ruhát az uralkodóra. Így hát, ha létezhet is politikai hatalom az írásban, az kivételes. Úgynevezett rendes körülmények között csekély politikai jelentősége van az írónak, ha van neki egyáltalán. Politikailag fontossá válhat ugyan, de csak polgári minőségében. Még sincs nála politikailag fontosabb, hiszen egyedül ő tudja felajánlani a városnak, ha csöndesen, ha el-elodázva, ha közvetetten is, a személyest a közösségivel egyesítő két nélkülözhetetlen értéket: a szavakat és a képzeletet. A nyelvet és az emlékezetet. A beszédet és a szándékot. A széppróza tehát Rabelais-tól és Cervantestől kezdve Grassig, Goytisolóig és Gordimerig nem más, mint még egy módja az igazság kétségbe vonásának, mert a hazugság paradoxonán át törekszünk az igazságra. Hívhatjuk képzeletnek ezt a hazugságot. Tekinthetjük párhuzamos valóságnak is. Tarthatjuk tükörnek, amely bírálón mutatja, mi minden számít igazságnak a szokványosság világában. Bizonyos, hogy a regény második univerzumot teremt, és ebben a második létezésben valóságosabb, és nem kevésbé fontos Don Quijote, Heathcliff és Emma Bovary, mint az a rengeteg polgár, akivel kutyafuttában találkozunk, akit figyelmünkre méltatunk, majd gyorsan elfelejtünk. Don Quijote vagy Emma Bovary valóban új megvilágításba helyezi, súllyal, jelenléttel ruházza fel mindennapi ismeretségeink erényeit s bűneit – e tünékeny személyiségeket. Talán amit Ahab (Melville Moby Dickjének főhőse), Pedro Páramo (Juan Rulfo regényének címszereplője) és Effie Briest (Theodor Fontane regényéből) birtokol, az egyben a nagy, dicsőséges és halandó szubjektivitás élő emléke, azoké a nőké és férfiaké, akiket elfelejtünk, akiket a szüleink ismertek, nagyapáink pedig előre láttak. A Don Quijotéban egy hazugság menti meg az igazságot, írta Dosztojevszkij. Cervantesszel immár egy hazugság jelenti a regény születéshez való jogát, de ez a hazugság az alap, melyen az igazság nyugszik. Mert a széppróza eszközével az észt teszi próbára a regényíró. A regény feltalálja azt, ami hiányzik a világból, amit elfelejtett a világ, ami után ácsingózik, és talán sosem érheti el. Így tehát a széppróza a maga módján kisajátítja a világot, amely viszont széppróza formájában kapja meg azt a színt, ízt, értelmet, azokat az álmokat, azt a sok virrasztást, állhatatosságot, sőt még a pihentető lustálkodást is, amelyet további folyása megkövetel. Lépj be önmagadba, és fedezd föl a világot, mondja a regényíró. De menj ki a világba is, és fedezd föl benne önmagad. A második világháborút megelőző sötét órákban Thomas Mann a Don Quijotéval kelt át az Atlanti-óceánon, az volt legbiztosabb mentőkötele a haláltusáját vívó Európához. És már korábban is, az első világháború felhői alatt, Franz Kafka fölismerte, hogy Don Quijote nem más, mint Sancho Panza nagyszerű találmánya, általa válik Sancho szabad emberré, aki úgy követheti a kóbor lovagot, hogy közben senkinek sem árt. És végül, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzőjében Jorge Luis Borges azt állítja, hogy Cervantes regényének újrateremtéséhez elég szó szerint, épp csak más korban és más szándékkal leírni annak teljes szövegét.
653
NV06-7.p65
653
2006.07.14., 9:34
Más kor. Cervantes benne élt a maga korában: az utolsó Habsburgok, III. Fülöp hanyatló Spanyolországa, az elértéktelenedő pénz kora volt ez; ahogy egymást érő hullámokban űzték el a szorgalmas zsidóságot és az arabokat, fokozatosan tönkrement a gazdaság, a megmaradók pedig héber vagy mór származásuk eltitkolására kényszerültek; törékeny álarcok mögé bújt a társadalom, a kiterjedt birodalomnak nem voltak ügyes közigazgatói, és az Antillák aranya, ezüstje számolatlanul folyt el, egyenest a nagy hatalmú észak-európai kereskedőházak kasszájába. Csibészek és koldusok, üres mozdulatok, kegyetlen arisztokraták, kátyús utak, düledező fogadók Spanyolországa, és a lerongyolódott nemesemberek, akik egy életerősebb korban talán meghódították volna Mexikót, elhajóztak volna a karibi vizekre, s elvitték volna az Újvilágba az első egyetemeket, az első nyomdákat: Spanyolország mesés energiáját, amelyből felfedezték Amerikát. Cervantes és a spanyol aranykor más nagy írói hitelesen mutatják meg, hogy az irodalom igenis megadhatja a társadalomnak azt, amit a történelem lecsapolt belőle. „Hol vannak már a tavalyi madarak?”, sóhajtja Don Quijote a halálos ágyán. Elpusztultak, kitömték őket, ezért szükséges, hogy Don Quijote a sas megújult röptével, az albatrosz szélesre kiterjesztett szárnyával ajándékozza meg a regényét. Cervantes úgy válaszolt korának társadalmi romlottságára, hogy diadalra vitte a kritikai képzelőerőt, nekünk pedig ugyanígy kell korunk megromlott társadalmával szembenézni; míg átitatja életünket, töprengésre késztet, s míg körülvesz egészen, mindig újra, örökre az irodalom szenvedélyes szeretetével fogunk válaszolni a történelem múlására.
ÉS MOST A JELEN Nagyon is jól tudjuk, miféle veszélyeket rejt, hogy a XXI. század hajnalán folytonosan lekerülnek a napirendről a legégetőbb emberi problémák. A hadiipar költekezése messze meghaladja azt, amit egészségügybe, oktatásba és fejlesztésbe fektet az emberiség. A nők, az idősek, a fiatalok sürgető igényei ki vannak szolgáltatva az esetlegességnek. Megsokszorozódnak a természetet érő ártalmak. A mennyben, írta Borges, alkotni és megőrizni rokon értelmű igék. A földön ellenségek lettek. Nem foglalkozunk a terrorizmus gyökerével, végső okaival sem. Pedig a terrorizmusra nem lehet terrorizmus a válasz; többre mennénk jobb megértéssel, demokratikus kormányzással és társadalmi-gazdasági fejlesztéssel, erősítve a kulturális önazonosság tudatát minden olyan nemzetben, amely hosszan megélt zsarnokságot vagy gyarmati uralmat tud maga mögött. A kitartó kritika és sok áldozat árán elnyert nemzetközi értékeket – emberi jogok, diplomácia, sokoldalúság, a jog elsősége – most megrohamozza az egyoldalúság, a megelőző háború és az „összeomlás előtt” tapasztalt kevélység (Példabeszédek, 16; 18) vak sietsége. Olykor csak passzív jámborsággal válaszolunk a valóság e megnyilvánulásaira. S vannak köztünk, akik azt hiszik, minden lehetséges világok legjobbikában élünk, csak mert hallották, hogy mások megvalósíthatatlannak ítélnek nélkülözhetetlen dolgokat. Másfelől megrohamoz minket az a nyugtalanító, bár passzív félelem is, hogy küszöbön az Apokalipszis, mert ahogy Goethe mondta, „Isten megszűnik szeretni teremtményeit, el kell hát pusztítania őket, és újra kell kezdenie a teremtést”.
654
NV06-7.p65
654
2006.07.14., 9:34
A tér megadta magát. Hála a képnek, bárhol azonnal ott teremhetünk. De ahogy a szétporlasztott idő képekre aprózódik fel, hirtelen rádöbbenünk, hogy az elképzelt múlttól és a jövő emlékezetétől egyaránt meg vagyunk fosztva. Fennáll a veszély, hogy hipnotikus képek rabszolgáivá válunk, pedig nem is mi választottuk őket. Vidám robotok lehetünk, akik halálra szórakozzák magukat. Hiszem, hogy olyan valós tények ezek, melyek fényében ki kell jelentenünk: igenis a nyelv a kultúra alapja, a tapasztalat kapuja, a képzelet padlása, az emlékezet pincéje, a szerelem hálószobája, és mindenekfölött a kétely, a bizonytalanság és a kérdezés szabad levegőjére nyíló ablak. Úgy vélem, minden nagy regényben van egy emberi vállalás – legyen a neve szenvedély, szeretet, szabadság, igazság –, amely meghív, hogy gondoljuk újra, s ezáltal tegyük valóssá, még ha tudjuk is, hogy kudarcra van ítélve. Don Quijote tudja, hogy kudarcot vall, ahogy tudja Goriot apó (Balzac), Anna Karenina (Tolsztoj) és Miskin herceg (Dosztojevszkij Félkegyelműje) is. De csak e kudarc kimondott vagy kimondatlan tudatában menthetik meg, és segíthetnek nekünk megmenteni az életet a maga természetességében, az emberi létezést és megélt vagy felkínált értékeit, úgy, ahogy az emberiség minden korszakának, népének és családjának emlékezete megőrizte, ám sosem adva hitelt a véget nem érő, garantált haladás és boldogság elidegenítő ábrándjának. A múlt század tapasztalatai után lehetetlen nem tudomásul venni a boldogság és a haladás eszméjéhez képest oly tragikus kivételeket, amelyekkel lépten-nyomon összetalálkozik az emberiség. A Megszületik augusztusban lapjain William Faulkner szembeállít és egybeölel két egészen eltérő jellemet, az érett, nimfomániás Joanna Burdent és fiatal fekete szeretőjét, Joe Christmast. Christmas a szabadságot képviseli. De tudja, hogy szabadsága korlátozott, sőt prométheuszi. Sasnak érzi magát: kemény, erőteljes, megbánás nélküli, öntörvényű. De elmúlik ez az érzés, és ő ráébred, hogy a bőre: börtön. Joanna Burden Joe testét birtokolva azért fohászkodik, hogy elítélhesse önmagát, igaz, nem örökre, csak még egy kicsit: „Ne imádkoztass, Istenem”, könyörög. „Hadd ítélhessem el magam csak még egy kicsivel tovább.” Ez csak két szerep; a faulkneri szereposztásból még sok olyan szereplőt lehetne ideidézni, aki fölismeri a szerelemben a szabadság és a sors tragikumát. Faulknernél az ellenállás képessége azt jelenti, hogy bizonyos pillanatokban a győzelemre is képesek vagyunk. Azért emelem ki ezt a tragikus és időtálló faulkneri igazságot, mert lényege ott lüktet a regény legbelsőbb szívdobogásában: a szabadság tragikus, mert saját szükségességének és határainak egyaránt tudatában van. „Nem remélek győzelmet”, írja Kafka. „Maga a harc nem áldásos, csak annyiban, amennyiben ez az egyetlen, amit tehetek… Lehet, hogy végül megadom magam, nem a harcnak, hanem a harc örömének.” „A fájdalom és a semmi közül a fájdalmat választom”, mondta Faulkner, majd így toldotta meg a híressé vált mondatot: „Az ember diadalmaskodni fog.” És talán nem éppen ez a regény igazsága? Az emberi nem diadalmaskodik, és diadalmaskodik a regény is, mert a történelem kisiklásai ellenére hirdeti, hogy a művészet visszaadja nekünk azt az életet, amit a sietős történelem figyelmen kívül hagyott. Az irodalom valóságossá teszi a történelem feledékeny mulasztásait. És mert a történelem az volt, ami, az irodalom éppen olyasmit kínál, amit a történelem nem mindig kínálhatott.
655
NV06-7.p65
655
2006.07.14., 9:34
Ezért nem leszünk soha tanúi – hacsak be nem következik az egyetemes katasztrófa – a történelem végének. Hasonlítsuk hát össze Franz Kafka és William Faulkner szavait azzal a két sületlenséggel, amit a történelem vége és a civilizációk összecsapása fogalmak jelentenek. Én spanyol anyanyelvű íróként beszélek, és olyan földrészről származom, amely ibériai, indián és mesztic, fekete és mulatt, atlanti és csendes-óceáni, mediterrán és karibi, keresztény, arab, zsidó, görög és latin egyszerre. Nem fogadhatom el, hogy civilizációk összecsapása közepette élünk, mert a fentebb idézettek mind az enyémek, és nem összeütköznek, hanem beszélgetnek, szóba állnak egymással, vitáznak a jobb megértés kedvéért, a lelkem legmélyén társalognak. Ott van mindannyiuk találkozóhelye, a beszéd, a gondolat, az emlékezet, a képzelet helye, ott találkozik minden, amit mindannyian magunkkal hozunk, és ami arra kér, vegyünk részt a civilizációk párbeszédében, és tagadjuk a történelem végét. Mert hogyan is érhetne véget a történelem, amíg nem mondtuk ki az utolsó szavunkat? LUKÁCS LAURA fordítása
Rover Thomas: Útkereszteződés (részlet), 1987
NV06-7.p65
656
2006.07.14., 9:34
„Kihasználni anyanyelvünk tökélyét” Zsille Gábor krakkói beszélgetése Ewa Lipskával
ZSILLE GÁBOR: – 2000 nyarán, amikor a rádió közölte a neves krakkói teológusprofesszor, Józef Tischner halálának hírét, éppen egy óvárosi kávéházban ültem. A huszonéves pincérlány (ahogy az arrafelé megszokott, „főállásban” a Jagelló Egyetem hallgatója) a hír hallatán kifakadt: „Ez szörnyű, mennyivel szegényebbek lettünk, mi lesz így Krakkóval?” Most, 2006-ban sajnos hozzátehetjük: Krakkó nagyságai közül három évvel ezelőtt a remek író és kikezdhetetlen erkölcsi tekintély, Jan Józef Szczepański is elhunyt, két évvel ezelőtt Czesław Miłosz, tavaly II. János Pál pápa, idén pedig Stanisław Lem. Láthatjuk, hogy ez a nagy lengyel nemzedék – amelynek köztünk élő tagjai a Nobel-díjas Wisława Szymborska, továbbá Tadeusz Różewicz, Andrzej Wajda, Sławomir Mrożek, a zeneszerző Krzysztof Penderecki – lassan elbúcsúzik. Ön szerint mi lesz így Krakkóval és Lengyelországgal? Beérett már a következő nagy lengyel nemzedék? EWA LIPSKA: – Az életben ez már csak úgy van, hogy nem csupán a közeli hozzátartozóinktól kell elbúcsúznunk, hanem azoktól is, akik a szülőhazánk számára kiemelkedően fontosak. Ezt a jelenséget leggyakrabban váltófutáshoz hasonlítom, amely életünk hatalmas stadionjában zajlik, és amelynek során az éppen futó versenyzők átnyújtják a stafétabotot az utánuk érkező nemzedéknek. És minden egyes váltásnál úgy érezzük, hogy ilyen nagyszerű ember már nem születik többé, hogy egy bizonyos kultúra végéhez érkeztünk, az emberiség lelki kincsei megismételhetetlenek. Hanem szerencsére úgy van ez, hogy a következő nemzedékekben már ott „szunnyadoznak” az újabb nagyságok. Egyszerűen ez a történelem törvényszerűsége. – Miként érintette Stanisław Lem, a tudományos-fantasztikus irodalom nagymesterének 2006. március 27-én, egy krakkói klinikán bekövetkezett halála? – Stanisław Lem nem halt meg. Biztosan tudom, hogy ott bolyong az általa kiötlött naprendszerek valamelyikében, és jóslatokat álmodik a nyomorult emberiség sorsáról – vagy az „emberi faj technológiai fája” alatt csorgatja a kedvenc törökmézét, amelyet időnként Bécsből hoztam neki. Stanisław nem hitt a biotechnológiai jövőképben. Szabad és független képzelete távol állt bármiféle illúziótól, amikor a visszafordíthatatlan létfolyamatokról írt. – Kérem, készítsen rövid számvetést: hol élnek, mit csinálnak manapság a híres 68-as nemzedék, vagyis az új hullám alkotói? Milyen utakat jártak be?
657
NV06-7.p65
657
2006.07.14., 9:34
– Valóban az új hullám költői nemzedékéhez tartozom, jóllehet soha semmilyen irodalmi csoportosuláshoz nem kötődtem. Az új hullámhoz születésem évszáma (mindannyian a második világháború utolsó éveiben születtünk), a közösen megélt történelem és természetesen néhány barátság kapcsol. Mindannyiunk a saját életét éli, a saját útját járva. Például Ryszard Krynicki a feleségével megalapította a költészetre szakosodott A5 Kiadót. Stanisław Barańczak az Egyesült Államokban él, és Adam Zagajewski is minden évben több hónapot ott tölt, a houstoni egyetem vendégtanáraként. Én pedig szüntelenül úton vagyok... Bécs és Krakkó között osztom meg az időmet, rengeteg szerzői estet tartok, szülőhazámban és külföldön egyaránt. Ugyanakkor egyre nagyobb „étvágyam” van a magányhoz, szeretek egymagam lenni, a saját gondolataimmal. Irtózom a jelenkor lármájától és mindennapjaink egyfajta McDonald’s-osításától. – Amikor 1967-ben Wiersze (Versek) címmel megjelent az ön bemutatkozó kötete, egy nagyszerű krakkói szerző, a híres Joe Alex-krimiket író Maciej Słomczyński azt mondta Kerényi Gráciának, az ön versei későbbi magyarra fordítójának: „Itt van Ewa Lipska első kötete, el kell olvasni. Borzasztóan tehetséges, de halálos beteg. Lefordítom angolra az egész könyvet, és megjelentetem Londonban.” (Sajnos nem sikerült megvalósítania ezt a tervet.) Tudott ön erről? Ismerte Maciej Słomczyńskit? – Ismertem őt, csodáltam bámulatos olvasottságát, felkészültségét és remek emlékezőtehetségét. Mindig nagyon kedvesen nyilatkozott a verseimről, de nem tudtam, hogy szándékában állt angolra fordítani őket. Akkortájt valóban halálos betegségben szenvedtem, de sikerült megmenekülnöm abból a kilátástalan helyzetből. Ez egyfajta metafizikai pont az életrajzomban. Nagy kár, hogy nem nyújthatom át Słomczyńskinak verseim nemrégiben megjelent angol nyelvű gyűjteményét – biztosan nagy örömmel „tanulmányozná”. – Milyennek ítéli a katolikus egyház jelenlegi társadalmi szerepét és lehetőségeit Lengyelországban, illetve Európában? – Az egyház szerepe Európában világosabban körülírható, mint Lengyelországban. Véleményem szerint az egyház Nyugaton kevésbé vesz részt a politikában, és döntően az ember magánjellegű kérdéseivel foglalkozik. A lengyel egyháznak kétségtelenül van néhány – sajnos nem túlságosan sok – kiváló képviselője, ám az úgynevezett tömeg sajnos műveletlen, olykor pedig arrogáns is. Ennek következményei azok a soviniszta-nacionalista áramlatok, amelyek egészen az antiszemitizmusig terjednek. A lengyel egyház szüntelenül II. János Pál pápára hivatkozik, ugyanakkor nem olvassák a fontos enciklikáit. Gyakran megesett ez a különböző ideológiákkal is, amelyek uralma alatt korábban számos éven át éltünk. A XX. század folyamán a nyugat-európai egyház a saját akaratából a történelem rabja lett. A gyilkolás és a gyűlölet éveiben képtelen volt egyértelműen az áldozatok mellé állni. Úgy gondolom, hogy e tekintetben jobb esélyeik vannak a protestáns egyházaknak, amelyek ez idő tájt közelebb állnak az emberhez. Óvakodni a szükségtelen színpadiasságtól és a fennkölt díszletektől. Azt hiszem,
658
NV06-7.p65
658
2006.07.14., 9:34
az egyház nyelvezetének is meg kell változnia. Jelenlegi formájában nem képes lépést tartani az elkerülhetetlen civilizációs változásokkal. Ezzel magyarázható a vallási szekták növekvő népszerűsége, azok ugyanis áttételek nélkül beszélnek, nem rémítgetnek metafizikai pokollal, és nem ígérnek „mennyei lakóhelyet”. A földi lét valóságos pokol, a vallástól pedig enyhületet várunk, valamint kétségtelen erkölcsi és társadalmi útmutatást. Magamat agnosztikusnak vallom, következésképpen nincsenek ilyen jellegű problémáim, ám tudom, hogy emberek milliói számára milyen fontosak ezek a kérdések. – Létezik általános értelemben vett keresztény költészet? – Én a költészetet csakis jó és rossz versekre osztom, ám kétségtelen, hogy a papi személyek által művelt költészetben számos „vallásos mozzanatot” találhatunk. – A magyar értelmiség egy része (én is feltétlenül közéjük tartozom) szívesen hangoztatja, hogy az amerikanizáció és a globalizáció ellenében a kis európai nemzetek összefogása, egymás hagyományainak mind jobb megismerése lehet az egyetlen védekezés. Ebből a szempontból külön jelentőséget kap az évszázados lengyel–magyar barátság – s ezzel természetesen nem azt kívánom állítani, hogy a negyvenmilliós lengyel nemzet kicsiny lenne. Miként vélekedik erről? – Minden európai országnak lehetősége van a hagyományait ápolni, tiszteletben tartani a szokásait, és átörökíteni azokat a következő nemzedéknek. Ennek most semmi sem áll az útjában. Sem az amerikanizáció, sem az Európai Unió. Mindez csakis tőlünk függ, és egyedül mi lehetünk önmagunk legnagyobb ellenségei. Évek óta figyelem, milyen nagyszerűen ápolja a hagyományait Ausztria. Kizárólag tőlünk függ, vajon népszerűsítjük-e a nemzeti kultúránkat, vagy inkább Big Brother szintű, silány televíziós programokkal szórakoztatjuk magunkat. Továbbá meggyőződésem, hogy Magyarországnak és Lengyelországnak most lényegesen több lehetősége van, hogy bemutassuk és megismerjük egymás kultúráját, művészetét. Csak néhány kilométer választ el bennünket egymástól, ráadásul Európa nemrégiben a mi közös kisvárosunkká lett. – Ön mindmáig három ízben szerepelt versekkel a Nagyvilág folyóiratban: 1975ben, 1978-ban és 1990-ben. Neve ismerősen cseng a magyar irodalmi körökben, számos költőnk olvasta a verseit, jóllehet csupán egy kötete jelent meg hazánkban, 1978ban, Kerényi Grácia fordításában, Ewa Lipska versei címmel. Milyen ismeretségben áll irodalmunkkal, kik a kedvenc magyar szerzői? – A magyar irodalom a különféle fordítások révén jutott el hozzám, és fiatalságom éveiben a lengyel kiadók számos ilyet jelentettek meg. Emlékszem Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című, kitűnő regényére, és természetesen Petőfi Sándor, Bem tábornok hadsegédének költeményeire. Ady Endre, illetve az avangárd Kassák Lajos verseit is olvastam. Esterházy Pétertől két könyvet ismerek, A szív segédigéi és a Tizenhét hattyúk címűeket. Kertész Ákos prózájára is emlékszem... Hanem feltétlenül
659
NV06-7.p65
659
2006.07.14., 9:34
szeretnék néhány szót szentelni Kerényi Grácia emlékének, aki a lengyel kultúra kiemelkedő barátja volt – mindamellett költészetem első fordítója, akivel sok nagyszerű percet töltöttem Krakkóban és Budapesten. A mai napig nem tudtam beletörődni a hiányába. Irodalmi kapcsolataink fontos alakja volt még Csapláros István, a varsói lengyel–magyar kulturális központ alapítója. Szerencsére időről időre felbukkannak új műfordítók és a magyar, illetve a lengyel irodalom elkötelezett rajongói. Érdemes kihasználnunk anyanyelvünk szépségét, tökélyét.
Paddy Japaljarri az Álom mitikus történéseit festi (Yarripirlangu, 1987)
NV06-7.p65
660
2006.07.14., 9:34
BALKÓ ÁGNES
A jelen megközelítései Jurij Bujda: A porosz menyasszony. Goretity József fordítása. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2006
Az európai irodalomban a kilencvenes évek második felétől megfigyelhető a regionalitás előtérbe kerülése. Egyes szerzők szűkebb pátriájuk, régiójuk széthullóban lévő hagyományait igyekeznek összegyűjteni, egyszerre feltalálni bennük az egyedit és az egyetemest. Az orosz irodalomban ez azért is fontos, mert az ország részei már régen nem azonosak a közelmúlt birodalmával. Kant egykori lakóhelye, Königsberg-Kalinyingrád története tragikusan abszurd kettősségében az utóbbi másfél évtizedben is legfeljebb szakmai fórumok vagy felületes ismertetések tárgya; e historikus zárvány jelképértékű valóságának, a minuciózus tények mögött rejtőző, sokatmondó egyedi sorsoknak, testi-lelki tragédiáknak a megismerése elmaradt. A második világháború után a stratégiailag kiemelten fontos területet a Szovjetunióhoz csatolták, a várost 1946-ban átkeresztelték. A német lakosságot kitelepítették, helyükre oroszok költöztek. A Szovjetunió széthullása, a balti államok Szovjetuniótól való elszakadása és a szövetség szétesése után is Kalinyingrád Oroszország része maradt, távol az anyaországi területektől, beékelődve Litvánia és Lengyelország közé. A németek, oroszok és balti népek olvasztótégelyévé vált kalinyingrádi körzet Oroszországhoz tartozik ugyan, de a határaival nem érintkezik, el van vágva az „anyaországtól”. A terület hétszázötven éves történetéből bő fél évszázadnyi az orosz és hét évszázadnyi a porosz. A második világháború után éppen ezt a hétszáz évet kellett volna markáns ideológiai okokból eltörölni, elfelejteni, pontosabban, elfelejtetni és létrehozni a város szovjet-orosz történetét. Az identitásproblémát azok a szerzők tudják a legerőteljesebben megmutatni, akik írásaikban képesek körbejárni az adott régió soknemzetiségű és sokszínű kultúrával átjárt világát. Mélyebbre kell hatolni, a múlttal kapcsolatot kell teremteni: sok jel mutat arra, hogy az íróban hasonló vágy munkált. Jurij Bujda furcsa világot tár olvasója elé: múltját úgy írja meg, hogy mivel nem szerezhetett hozzá igazi tényeket, eleven élményeket és emlékeket, inkább megalkotta magának a város múltját; sodró erejű történetfüzérében megírta azt a szereplőiben fájdalmas mosollyal felismerhető, rekvizitumaiban nagyon is kézzelfoghatóan ismerős, ám teremtett valóságot – mikrokozmoszt, ha úgy tetszik –, amelyben fesztelenül, ám egyre komorabban mozoghatunk vagy inkább téblábolhatunk, történelmi emléktúrát tehetünk az írói distanciának hála töredékekből, legendákból szőtt, mitikus, de mégis rettenetesen ismerős világszeletben. Ő, aki a porosz–orosz–balti hagyományokat őrző város szülötte, minden joggal és alapos motivációval a lírai hangütéstől az ironikus-szarkasztikus hangvételig, az orosz irodalomból jól ismert groteszk, tragikomikus felhangokig merészkedve, a mágikus realizmus intellektuális távlataiba is belekóstoltatva fogadtat el velünk egy meghökkentő, borzongatóan izgalmas „valóságlátást”.
661
NV06-7.p65
661
2006.07.14., 9:34
Bujda így vall magáról: „A Kalinyingrádi körzetben születtem kilenc évvel a háború után… Egy alkalommal megtudtam, hogy szülővárosomat valaha nem Znamjonszknak, hanem Welaunak nevezték. Németek lakták. Ez itt Kelet-Poroszország volt. Csak töredékek maradtak belőle: a gótika visszhangja, egy csodás alakú ablakkilincs, a homlokzat feliratának darabjai… meg kellett tudnom valamit arról az életről, amely az enyémet itt megelőzte, és amely formát adott a létemnek.” „Néhányan halványan még emlékeztek arra a nem túl régi időre, amikor az oroszok és a németek együtt éltek itt, aztán a németeket, tudja az ég, hová, valószínűleg Németországba vitték el. A terület pedig a miénk lett. Mostantól fogva és örökre – szólt az igazság olyan ízléstelenül, mint a folyami kavics.” A gyermek pedig szedegetni kezdi a „letűnt élet cserepeit” melyek a képzelet ereje által előbb képpé, majd mítosszá formálódtak. Kényszerből. A múlt elvarázsolt és örökre eltemetett világához nincs hozzáférés, megrabolni legfeljebb a sírokat lehet. (A kötet nyitó, címadó novellájában a sírgyalázó kamaszok megbolygatta fiatal lány tetemének szemgödréből egy fekete pillangó repül fel: hátborzongatóan szép metafora, a lepke szárnyai mintha minden szereplőt, minden mozzanatot súrolnának… árnyéka rávetül a kötet minden oldalára.) Az árnyak és titkok ugyan egy másik világhoz tartoznak, de a nemlét szüntelen jelenléte, talán csak sejtése, az intuíció végtelen tökéletesítése beépül a lélekbe és teremteni kezd, önmaga képére és hasonlatosságára. Nem veszélytelen, ha nincs a józan, racionálissá érlelt belátás, hogy a sejtéseket, álmokat, emlékfoszlányokat mederben tartva, a való élet világára terelje a megrögzött álmodozót. De való élet nincs, az eltiport múlt – balti-porosz; a groteszk, a tragikomikus jelen – szovjet-orosz …és a jövő? A jelzőt még mindig nem lehet kitenni. A porosz menyasszony történetei tehát a Welauból lett Znamjonszkban zajlanak. A legtöbb elbeszélés a hanyatlásnak indult szovjet korszakban játszódik, amikor az eszme már agonizált, és egyre kevésbe tudta elterelni az alattvalók figyelmét a saját, helyi identitásukat meghatározó élményekről, az elpusztított történelmi örökségről, amelynek fennmaradt nyomai, a tárgyi világ Oroszországban ismeretlen elemei mítoszteremtésre ragadtatják a lassan ocsúdókat. A könyv különálló történetekként is olvasható novellákból – fejezetekből áll, ugyanakkor a hely, valamint a visszatérő szereplők és motívumok egységes regénnyé szervezik a művet. A kisváros legmeghökkentőbb figurái vonulnak fel, az író először pár – anekdotikus – vonással egyéníti őket, majd mindenkit sorra vesz, megismerteti velünk a történetüket. A háttér statisztériája ugyanaz, csak mindig más lép elő közülük, s kinek-kinek a története egy- egy novellahordozó motívumává válik. „Maruszja katona, Sebersztov doktor összes kitüntetésével széles mellkasán, Prokurátor, Moroz Morozics, a mopedes kisfejű Vita, Grammofonyiha, a széles karimájú kalapot viselő Andrej Fotográf, a békés természetű mester, Sztepan meg az apja Avvakum Muhanov, akinek a szájából örökké első osztályú grúz teából (!) sodort cigaretta fityeg, a naftalintól és nyúlhúgytól bűzlő, fekete lakkcipős Bűvész, a féllábú kovács, Ljubiskin, a húskombinátos Zojka, az ismert szajha, aki nyers hússal táplálkozott, Pocsemucseto Mama, retiküljében egy hangosan ketyegő ébresztőórával, a félig áttetsző solingeni acélpengék, a petróleumfőzők; ...a cselekvés módját és mértékét kifejező, kisírt alárendelő mondatok...” Utószó helyett az író az értelmezőkhöz intéz messzelátó és körültekintő, hirtelen felizzó érzelmekkel átszőtt monológot, s az utol-
662
NV06-7.p65
662
2006.07.14., 9:34
só csavarás e különös könyv lapjain így hangzik: „A Bujda szó azt jelenti: »hazugság, fantázia, mese, kitaláció«, és egyidejűleg még »elbeszélő, mesélő, hazudozó, fantáziáló is.« Az elbeszélő – maga az elbeszélés, és ebben nekem nincs semmi érdemem.”
* A. B. Jehosua: A személyzetis küldetése. A fordítás Shiri Zsuzsa, Stöckl Judit és Kőbányai János közös munkája. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005 Az idén hetvenéves Abraham Ben Jehosua, Amos Oz mellett a legelismertebb izraeli író a világon. Műveit huszonkét nyelvre fordították le, számtalan színházi és filmfeldolgozás készült belőlük. Ő az az író, aki nem fél megfogalmazni az érzelmeket, kimondani, amit gondol, regényének szereplőit mindig múlt és jelen szétválaszthatatlan egységében vizsgálja, akárcsak A személyzetis küldetésében, amelyet Heller Ágnes „morális kérdés kapcsán írt izgalmas kalandregénynek” nevezett. A mű születéséről Jehosua egy interjúban megjegyezte, hogy azokban a napokban kezdte írni, amikor a második intifáda alatt Izraelben ismét eluralkodott a terror. Különösen szörnyű volt ez azok számára, akik sokat tettek a békéért. Civilek haltak meg, s halálukban a katonákéval ellentétben nem volt semmi heroikus. A regény cselekménye látszólag egyszerű. Egy öngyilkos terrorista robbant Jeruzsálem egyik piacán. Egy asszony meghal. Külföldi volt, alighanem Kelet-Európából érkezett, az egyik ortodox negyed nyomorúságos, hátsó udvari sufnijában húzta meg magát. Senki sem keresi, senki sem kéri ki holttestét a halottasházból. Pedig az asszony – Julija Ragajev – a dokumentumai szerint alkalmazásban állt, a város egyik neves pékségének volt a takarítónője. Egy gátlástalan újságíró kihasználja a helyzetet, hogy okvetetlenkedésével, igaznak tetsző, ám aljas indokai miatt álságos moralizálásával botrányt szítson, és gyalázkodó cikkében feljelenti a munkáltatót, mert „nem bánik humánusan” az alkalmazottaival, hiszen észre sem vette, hogy egyikőjük eltűnt, már nem jelenik meg a munkahelyén. A pékség hajlott korú, ám a nyolcvanadik évén túl is aktív, tettre kész tulajdonosa a személyzetist jelöli ki, hogy az elhunyt kilétét, cégükhöz való kapcsolatát felderítse, és az illő végtisztességről gondoskodjon. Egy névtelen tragédia, ami arra sarkallja a regény főszereplőjét, a személyzetist, hogy eleinte a kicsinyesen rágalmazó újságcikk ellenében védelmére keljen patinás munkáltatójának, hivatali kötelességből és lojalitásból, de tetteit fellobbanó lelkiismeret-furdalása, majd egyre inkább erősödő bűntudata határozza már meg, egész korábbi élete és válságba került házassága miatt. Eleinte nem örül a küldetésnek, mindenáron szeretne kibújni alóla. Végül vállalja, apránként azonosul vele, és így – megtalálja önmagát. A regény kiáll a „humánum” fogalma, annak az eltiporhatatlan szükségessége mellett, mindig, minden körülmények között, a humánum tartalmát igyekszik felerősíteni, ismét fókuszba helyezni akkor, amikor a nap mint nap bekövetkező, kegyetlen és barbár tettek sokasága már-már mindennapivá banalizálná a sorozatos tragédiákat. (Az eredeti címben a „humán erőforrás” szerepel, ezzel is sajátos jelzésrendszert mozgósítva már a könyv címének elolvasásával.) A narratív struktúrát időnként, akár egy antik kórus résztvevői, hangok függesztik fel, hogy az elbeszélést megszakítva, új szemlélettel, új feldolgozási lehetőséggel gazdagítsák a cselekményt. Jehosua írásaiban ugyanazokat az eseményeket gyakran külön-
663
NV06-7.p65
663
2006.07.14., 9:34
féle nézőpontokból, más és más narrátorok mesélik el – ezt a technikát ebben a regényében is fellelhetjük. Egy 2002-es nyilatkozatában, amikor erről az írói attitűdről faggatták, azt válaszolta „Izraelben, jobban, mint bárhol máshol a világon, ugyanazt a jelent sokféle megközelítésben, sokszorosan lehet megélni. Ezt közvetítik a regényeim.” Valamennyi művében, így ebben is, szerepel Jeruzsálem, amelyhez az óhatatlan történelmi megfontolásokon kívül sajátos, eltéphetetlen érzelmi szálak is kötik. Az emberi viszonyok viszont írásaiban nehezen körülírható, tisztázatlan kapcsolatok. Elhallgatott mondatok, féligazságok és hazugságok terhelik a kapcsolatokat, mélységes bizalmatlanság és szeretetvágy feszül egymásnak többnyire magányos, középkorú, sok érzelmi kudarcon átesett hőseinek életében. Jehosua nem szépít, nem ment fel, és nem teremt katartikus helyzeteket, de kiszolgáltatott és esendő hősei létük egy önmaguk számára is váratlan pillanatában mégis felül tudnak emelkedni egész korábbi életükön, és erkölcsi megtisztulásukkal példát adnak a tragédiákba fásult többieknek is. Egy nő merénylet áldozata lett, utóbb az is kiderül, nem volt zsidó. És a történetben többé mégsem esik szó politikáról, vallásról – aki fontos, az az ember, és az ő halál utáni sorsa, méltósága. Szokatlan megközelítés. A piaci kamikazemerényletben meghalt asszony végzete, s mindazok, akik életében és holtában, hosszú utazása során kapcsolatba kerültek vele, az írónak alkalmat ad, hogy a modern izraeli társadalomról is látleletet adjon: hogyan, milyen erkölcsi tartással feleljen meg a létezését a terror eszközeivel fenyegető kihívásra. Milyen erkölcsi értékeket tekintsen a legfontosabbnak, honnan merítsen hitet, hogy emberi tartásán, morális integritásán ne üssön gyógyíthatatlan sebet a támadások végtelennek tetsző sora. A szereplők pszichoanalitikus mélységekig hatoló elemzése, a mélyen szimbolikus jelentéstartalmú – olykor már-már szürreális – cselekménysorok közepette, a mai Izrael élő lelkiismeretét hivatott felmutatni. A regény harmadik harmada, valahol az egykori Szovjetunió területén végigvonuló, utópisztikus temetési menet a terror s a benne megjelenő harmadik évezredi válságkép a téma egyetemes jellegét hangsúlyozza. Miközben Jehosua bevallottan érzelmeket akar csiholni és állásfoglalásra késztetni, sok jelképes erejű eseménnyel és mozzanattal is szembesít, bár ezt csak később fedezi fel az olvasó, mert belefeledkezik a történet kiszámíthatatlan fordulataiba. Jehosua így beszélt erről: „A regényben egyébként azt akartam hangsúlyozni, hogy a terrortámadásokban jobbára egyszerű emberek halnak meg, akik buszon utaznak. Az új bevándorlók gyakrabban vesztik életüket a merényletekben. Az áldozatok inkább a társadalom szegényebb rétegeiből kerülnek ki, mint a gazdagabbak közül, hisz a támadásokat piacokon, buszokon, köztereken hajtják végre. A hősöm ráadásul még csak nem is új bevándorló, hanem egy keresztény asszony, aki egy kapcsolata miatt érkezett Jeruzsálembe. Ez tükrözi azt a gondolatomat is, hogy Jeruzsálem az Óvárossal, a szent helyekkel – amely a legnehezebb kérdés az izraeliek és palesztinok között, és a békefolyamat legbonyolultabb része – nem lehet egyetlen ország fennhatósága alatt sem, hanem olyan helynek kell lennie, amely mindhárom nagy vallás, az iszlám, a judaizmus, a kereszténység számára elérhető.” Ebben a regényben, akárcsak Jehosua korábbi műveiben, ismét csak Erósz és Thanatosz kapcsolódik össze, hogy végül a küldött ethoszában juttassa el nekünk a megrendítő üzenetet.
664
NV06-7.p65
664
2006.07.14., 9:34
FÁZSY ANIKÓ
A mézhangya álma
Marseille-ban, a XVII. századi régi menhely, a Vieille Charité gyöngyházszínű fényeket visszaverő épületében különleges kiállítást tekinthetett meg nemrégiben az arra járó: az ausztráliai őslakosok festményeit. Ausztrália őslakosairól így ír a Révai Nagylexikon: koponyaalkatuk sajátságos, hajuk göndör, sötét, orruk lapos, szájuk nagy, ajkuk vastag, szakálluk erős, bőrszínük piszkosbarna. „Szellemi tehetségeik nem kiválóak, de jelentéktelen dolgokban elég tanulékonyak. A földet sohasem művelték; vadászatból és halászatból éltek. (…) Vallási nézeteik zavarosak és homályosak…” A Magyar Nagylexikon hozzáfűzi: „… vallásirituális rendszereiket az európai gyarmatosításig megőrizték.” Amikor 1788-ban az első brit telepesek megérkeztek Ausztráliába, kezdetét vette az őslakosok elűzése s ez egészen a XX. század végéig tartott. A fehérek semmitől sem riadtak vissza: fegyveresen léptek fel a halászó-vadászó emberek ellen, sztrichninnel mérgezték, deportálták őket. 1928-ban Conistonban a fehérek valóságos vérfürdőt rendeztek. 1952 és 1963 között a britek nukleáris kísérleteket folytattak az őslakosok lakta területeken, Dél-Ausztrália sivatagában. Az őslakosok csak 1967-ben nyerték el az állampolgárságot, s bár 1976-ban az Aboriginal Land Rights Act lehetőséget adott nekik, hogy visszaszerezzék a korona által el nem foglalt földeket, a nemzeti parkok, a fehér farmok megszerveződése megint rezervátumba kényszerítette őket. Az őslakosok kiszolgáltatottak: bizonyítaniuk kell, hogy folyamatosan övék volt őseik földje. Az a föld, ahol emberemlékezet óta élnek, s amelyhez szellemi-lelki örökség fűzi őket. Fred Myers antropológus így ír Pintupi Country, Pintupi Self című könyvében: a kormányzat úgy véli, hogy a pintupik ragaszkodása hagyományaikhoz „lassítja a fejlődés statisztikáját”. 1971 januárjában egy harmincegy éves férfi érkezett az Alice Springstől mintegy 250 km-re fekvő Papunyába. A közép-ausztráliai település utcáit vonalzóval húzták meg. Azért építette a kormány, hogy több különböző nyelvű törzset itt gyűjtsön össze és rávegye őket, fogadják el az uralkodó kultúrát. A bádogbarakkok között egy piros benzinkút. Szögesdrót védi a település fehér lakóit. Vannak vagy hetvenen. Mindnek van fegyvere. A szögesdróton túl, a vörös sivatagban, faágakból rótt kunyhók. Ott élnek a bennszülöttek. A szögesdróttal védett településre nem léphetnek be. A két világ között két érintkezési pont: a templom és az iskola. Az iskolába érkezik a fiatalember, Geoffrey Bardon, aki a sidney-i képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát. Küldetéssel érkezik: „Hiszek Istenben és hiszek abban, hogy kötelességeim vannak a bennszülöttekkel szemben.” Az iskolások megszeretik a különös fehér embert, akivel a tanításon kívül is lehet beszélgetni, együtt étkezik
665
NV06-7.p65
665
2006.07.14., 9:34
velük a menzán, Volkswagenjén szállítja az apjukat a távoli vadászatra, meghívja őket az otthonába. Telnek-múlnak a hónapok. A tanító elhatározza, hogy kifesti az iskola falát. Felállítja az állványokat, festéket hozat – akrilfestéket – és nekilát a munkának. A két őslakos hivatalsegéd izgatottan figyeli a munkát. Több társuk is közelebb merészkedik, köztük egy félszemű férfi, akinek érezhető tekintélye van. Az aranda Kaapa Tjampitjinpa kertészként dolgozott az iskolában, de elzavarták, mert elemelt néhány ecsetet. Egy hideg júliusi este – Ausztráliában tél van – bekopog Bardonhoz néhány férfi, köztük Kaapa. Gyűrött papírt szorongat a kezében. Mélyen Bardon szemébe néz és elfogódottan mondja: „Rajz. A mézhangya álma.” Bardon bíztatására Kaapa és társai az iskola falára festik az ősi jelt. A mézhangya, az ős, megmutatkozik, s ezzel jelképesen visszaveszi a földet, visszahelyezi jogaikba a bennszülötteket. Ezek tömegesen érkeznek a hírre: ecsetet kérnek, festéket, vásznat, a szemeteskukából kihalásszák a törött kerámialapokat (a fehérek feltörették a házukban a követ, hogy a divatos linóleumra cseréljék), és lázasan festenek. A festmények elmesélik az ősök történetét, az alcsirában, az Álomban, amikor az ősök, az örök álombéliek (alcsiranga micsina) megteremtették az embereket, az állatokat, a növényeket, megformálták a természetet, kialakították a szokásokat. Az ausztráliai őslakosok művészete szakrális. A gyarmatosítás előtt az őslakosok, akárcsak ma is, kis csoportokban éltek, meghatározott területeken halásztak, vadásztak, élelmet gyűjtöttek. Ezeken a területeken vannak a megszentelt helyek, itt jártak valamikor az Álom hősei. Az ősi, mozdulatlan időben a mitikus lények, a Dingo, az Eukaliptusz, az Oposszum, a Kígyó, az Emu és a többiek előjöttek a földből, mely hajdanán laposan terült el. Útra keltek és jeleket hagytak csodás tetteikről. Kifaragták az eget és a tájat. Az álombéliek életük végén fává, kővé változtak, megszentelt tárggyá, csurungává váltak, melyek megőrizték az ősök mágikus erejét. Az első emberi lényeknek álomban mutatták meg magukat, álomban beszélték el utazásukat, kalandjaikat, tetteiket, álomban mutatták meg a szent helyeket, beszélték el, miben kell hinni. Ma más valóságban élnek, mint az ember, de bármikor megmutatkozhatnak. Az Álom korában megtörtént események az álomban vagy a rítusban bármikor felidézhetők, s aki felidézi, azonosul a megidézett őssel. A mitikus történeteket nemzedékről nemzedékre örökítették az őslakosok, szigorú rend szerint. Minden történet egy területhez és egy vagy több családhoz kötődik. Az örökösök felelősek a lakott területért, kötelességük feleleveníteni azokat a mitikus eseményeket, amelyek e helyhez kötődnek. Éneket, táncot tanulnak, és festeni, hogy fel tudják idézni, hogyan éltek az ősök, mit vittek végbe. Az ősök varázserejüket át tudják adni a most élőknek, ez a varázserő teszi termékennyé a földet, az embert, foglalja keretbe az egyén vagy a csoport életének fontos mozzanatait. A rituális festészetben geometriai formák, a kör, a félkör, az ovális, a vonal, a cikcakk, ember vagy állat lába nyoma, vagy figurák (kenguru, emu, krokodil) alkalmazásával mesélik el, hogyan teremtődtek meg a dombok, a források, a fák, az ős hogyan tért vissza a hazájába, vagy látogatott el újból arra a helyre, ahol valaha megpihent. Az ősök szállást keresnek, ennivalót; emberekkel találkoznak. Amikor fáradtan célba érnek, barlangba, üregbe, a föld alá rejtőznek, fává, sziklává változnak, vagy csurungává. Az első ábrázolások 20 000 évesnél is idősebbek, Közép- és Dél-Auszt-
666
NV06-7.p65
666
2006.07.14., 9:34
rália sziklabarlangjaiban találtak rájuk. A fakéregre, a gyászoszlopra, a sziklafalra festett ábrázolásokat hosszabb időre szánják, a földre, a használati tárgyakra vagy a testre festetteket azonban a szertartás végén letörlik. A mitikus történetek, az álmok megfestése, dallal és tánccal kísérve, elevenné teszik az élők és az ősök, a mitikus hősök közötti kapcsolatokat. A képeknek több jelentése is van, olvasatuk változik, a beavatás mélysége szerint. Bardon biztatására 1971 júliusa és 1972 augusztusa között több száz festményt festettek az őslakosok, falra, ajtóra, vászonra, kartonra, akrilfestékkel. Bardon kiállítást szervezne. A település intendánsa azonban szigorú. Az őslakosokat gyermeknek tekinti a kormány, a Commonwealth oltalma alatt vannak. Nincs tulajdonuk; bármijük van, a kormányé. A festmények is. Bardonnak egy éjszaka sikerül kicsempésznie a képeket, hogy Alice Springbe szállítsa őket. A Stuart Art Galleryben kiállított képek nagy feltűnést keltenek, egytől egyig vevőre találnak. Megszületett a papunyai festőiskola? Ám a képekért járó pénzt az elöljáróság elkobozza. A végtelen nyomorban élő, lázasan festő, addig engedelmes őslakosok fellázadnak. Geoffrey Bardont idegösszeomlással kórházba szállítják, felgyógyulása után áthelyezik a világ végére, Sydneybe. A festők szétszélednek: ki meghalt, ki visszatért a bozótba. „Új földet keresett, útközben rája lelt.” Az iskola falán ma már hiába keresnénk A mézhangya álmát. „Ezen a képen azt a mítoszt elevenítem fel, amelyet az apámtól, az apám apjától, apai nagynénéimtől örököltem. A képem az Álom idejéből való.” A festett kép az élő múlt. A festmények formális elemzésének nincs értelme, hiszen a szimbólumok, az ábrázolt figurák nem választhatók el azoktól a rituális és vallásos jelentésektől, amelyekkel a festő felruházza. Minden festészeti megnyilvánulás az egy családhoz vagy csoporthoz tartozó egyéneket köti össze egymással, az egyént a csoporttal, a csoportot a szent helyek mitikus lényeivel. A festő vagy a festők minden egyes festményen meghatározzák vagy újra fogalmazzák a földhöz és a tudáshoz való jogukat, egy-egy családhoz, csoporthoz tartozásukat, identitásukat. Az emu álma elbeszéli, hogy az Álomban mitikus emuk járkáltak Rdukirri környékén. Hirtelen csodás tüzet pillantottak meg, amelyet Lungkarda, a kéknyelvű gyík gyújtott meg. A tűz elöl menekülő emuk szétszóródtak a bozótban, vizet kerestek, hogy szomjukat olthassák. A képen lévő körök azokat a lyukakat jelölik, ahol az emuk vizet találtak. A kép második olvasata az emuk vadászatát és lemészárlását mondja el. A foglyul esett emukat rituálisan ölik meg, a belüket kiveszik, megtisztítják és gondosan megsütik. Csak a legöregebbek ehetnek belőle. Azoknak az anyáknak, akiknek fiai részt vesznek az álomhoz kapcsolódó beavatáson, odaadják a wakut, az emu inait és az emu lábát. A kép kör alakú motívumai ebben az olvasatban az emukat ábrázolják, a hullámos vonalak az állat belei, az egyenes vonalak, amelyek a lábnyomokat szegélyezik, az állat elejtésére szolgáló lándzsák. A szertartásoszlop álmában egy csapat férfi egy éjszaka Kurrungalinpából érkezvén Yanjilypiribe tartott, arra a helyre, amelyről az álom szól és a neve Csillag. Ott
667
NV06-7.p65
667
2006.07.14., 9:34
helybéli férfiakkal találkoztak és közösen beavatási szertartást rendeztek a fiatal fiúknak. A képen a körök a csillagokat ábrázolják, a két nagyobb kör azokat a helyeket, ahol víz van. Az ívek a beavatást végző férfiakat jelölik, az egyenes vonalak a beavatottak lándzsáját, a kulardát. A vadrépa álmában a rajz közepén található kör egy különleges helyet jelöl, ahol sok víz van. A répa „testét” is jelenti, ahonnan gyökerek ágaznak ki a föld alatt (a körök közötti egyenes vonalak), és léggyökerek (görbe vonalak). A többi koncentrikus kör, amely a középsőt körülveszi, a burjánzó gyökerekből született új növény. A kettős egyenes vonalak a botokat jelképezik, amelyekkel a répát kiássák. Az ovális formák a vadrépa virágai. A liánkígyó álmában egy csapat asszony úton van, a távoli nyugatról érkeznek, ahol a karlangu, a földásó bot terem. A botokkal keletre indulnak, új élelmet keresve, liánkígyót találnak, szertartásokat rendeznek, tábort ütnek. A körök az utazás fontos állomásai, a vékony vonalkák a lovak kötőfékét jelzik. Ezt az álmot többször megfestették. Egy másik képen az asszonyok, a Napanangda területet nemző Álom őrzői, útra kelnek, élelmet keresnek, földásó botjukkal liánkígyót találnak. Keleten megalapítják Janyinkiyit és más helyeket. A körök Janyinkiyi vízlelőhelyeit jelölik, a hullámos vonalak a liánkígyókat, a virágmotívumok a vadgyümölcsöt. Az oposszum álma oposszumvadászatot ír le. Sötétedéskor az oposszum élelmet és vizet keres. Virradatkor, hogy a nap sugaraitól megvédje magát, futnia kell (megtört görbe vonalak, E alakú lábnyomok) a fa odváig (körök). Amikor eléri az odúját, vadászok törnek rá (az egyenes vonalak a lándzsák). Az oposszumra éjszaka botokkal is vadásznak. Egy másik álomban az állatok szertartásra sietnek, farkuk és lábuk nyomát részletesen ábrázolja a művész, akinek az oposszum az ős-szelleme. A Tingari ciklusba tartozó álom idején asszonyok a földben apró, fekete magot, wakatit kerestek. A körök a képen az asszonyok által feltúrt helyeket jelölik, amelyek titkosak, csak a beavatottak ismerik. A Tingarik az Álom korából való mitikus lények, akik az ország széles térségein utaznak, rítusokat, új helyeket teremtenek. A Tingari férfiakat nők követik, velük tartanak a beavatásra várók. Kalandjaikat és viszontagságaikat énekek beszélik el a szertartásokon. A víz álma Marrawában a Tingarik titkos mítoszaihoz tartozik, jelentéséről az őslakosok nem árulnak el többet. 1975. augusztus 16-án Vincent Lingiarinak, aki sikeresen harcolt, hogy ősei földjét visszakapja, Gough Whutlam, Ausztrália miniszterelnöke hivatalosan átadta a Daguragu farmot. És jelképesen is: vörös földet csurgatott egy fehér kéz a barna (hogy is írja a Révai Nagylexikon? piszkosbarna) tenyérbe. A Bardon rendezte kiállítás után művésziskolákat alapítottak, amelyekben szinte rabszolgaként dolgoztak az őslakosok, sokszor csak a napi élelemért. Mások, a fehér közvetítők, meggazdagodtak. 1981-1982-ben 329 kiállítást rendeztek „Aboriginal Australia” címen Ausztrália-szerte. A képek külföldre is eljutottak. A kormány beépítette gazdaságába a képkereskedést, de hamarosan kiderült, a keresletet nem tudják
668
NV06-7.p65
668
2006.07.14., 9:34
fedezni, a képeket nem lehet futószalagon gyártani. A közprédává tett titkok elveszítették varázserejüket. Amikor az őslakosok pólókon, szalvétákon, söralátéteken látják viszont őseik történetét, úgy érzik, ellopták a lelküket. Ez a tudat megbetegítette a közösségeket. Az ausztrál őslakosság „művész nép”. Lényege a művészet. Önazonosságának alapja, kapcsolódási pontja a földhöz: túlélésének titka. Az őslakosok szimbolikus világa társadalmukat strukturálja. Tudásuk nem az észt, a diszkurzív logikát, a fejlődést szólítja meg, nem önthető szavakba: művészetük az emberhez szól, az egész emberhez: intuíció, érzelem, harmónia. Múlt a jelenben. Más dimenzióban létező, de mindig jelenlévő, az élet szentségén őrködő ősök. Vajon ki fogja újra álmodni A mézhangya álmát?
Jonny Lynch Tjapangati, Tim Leura Tjapaltjarri és Kaapa Tjampitjinpa Papanyában, 1972
NV06-7.p65
669
2006.07.14., 9:34
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
PETRE M. ANDREEVSZKI macedón író, költő, drámaíró, azok közé tartozik, akik mindhárom műnemben kiválót alkotnak. 1934-ben született Szloesticában. Az egyetem elvégzése után dolgozott a Macedón Televíziónál, volt folyóirat-szerkesztő és a Macedón Írószövetség elnöke. 2001 óta a Macedón Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Elbeszéléseinek, regényeinek legfontosabb színhelye a falu, bennük együtt van a természet és az ember, és megjelenik a macedón folklór, a pogány legendák, a balladaiság, gyakran a mágia, a varázslás. Műveit több nyelvre is lefordították, antológiákban magyarul is olvasható néhány elbeszélése és költeménye. Regényei: Tarack (1980), Sáskák (1983), Nebeszka Timjanovna (1988), A falu utolsó lakói (1987), Alagút (2003). Irodalmi munkásságát több kitüntetéssel ismerték el. Az elátkozott ház című elbeszélése A halál minden arca (1994) című kötetből való, amelyet Racin-díjjal jutalmaztak. TAHAR BEN JELLOUN marokkói származású francia író, költő, esszéíró 1944-ben született, két gazdag kultúra, az arab és a francia örököse. Rabatban filozófiából diplomázott, majd 1975-ben Párizsban társadalom-lélektanból doktorált. 1977ben jelent meg La Plus Haute des Solitudes (A mélységes magány) c. esszéje, amely a bevándoroltak érzelmi elmagányosodásáról vall. A Réclusion solitaire (1976), ez a lírai regény, a reménytelenség éneke, emlékek és álmok szövedéke. Versesköteteiben (Cicatrices du soleil – A nap sebhelyei, Le Discours du Chamea – A teve beszéde, Les amandiers sont morts
de leurs blessures – Belehalnak sebeikbe a mandulafák), valamint regényeiben (Harrouda, Moha le fou, Moha le sage – Bolond Moha, Bölcs Moha), színdarabjában (Entretien avec M. Saï d Hammadi, ouvrier algérien – Beszélgetés Sa ï d Hammadi algériai munkással) a szülőföldjétől elszakítottak fájdalmáról szól; Harrouda, a boszorkány, Moha, a bolond, a mesemondó írói világában mitikus alakokká nőnek. Korai műveiben a Maghreb gyarmatosított népeinek szenvedéseit szólaltatja meg, Hospitalité française (1984, Francia vendégszeretet) c. esszéjében a rasszizmust elemzi. Újságíróként az elnyomás valamennyi formája ellen szól (palesztin probléma, éhség Etiópiában), elutasítva, hogy „hasznos arab” legyen. Nagy regényeiben (Prie`re de l’absent, 1981 – A távollevő imája; Enfant de sable, 1985 – A homok gyermeke) az azonosság, a gyökerek, az író feladatainak kutatása. Mi más volna az írás, mint horgonyt vetni a valóságba; a valóság megőrzésének lehetősége a visszafordíthatatlan szó révén? AGUSTÍN CADENA RUBIO regényíró, novellista, költő, esszéíró, műfordító, kritikus és tanár, a közép-mexikói sivatagi, indián városkában, Ixmiquilpanban (Hidalgo állam) született, 1963-ban. A Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemen szerzett angol alapszakos (1988), majd mesterfokozatú diplomát (1993). Diplomamunkáit Emily Brontëból, illetve Charles Dickens/Jose Revueltas-összehasonlító témából írta. Azóta is ezen az egyetemen dolgozik, Mexikóvárosban, a latin-
670
NV06-7.p65
670
2006.07.14., 9:34
amerikai irodalom tanára. Emellett sok helyen tanított, például fordítói főiskolán, a Latin-Amerikai Francia Kulturális Intézetben, az Iberoamerikai Egyetemen – Mexikón belül; és a texasi Austin Collegeban – Mexikón kívül. Több mint húsz kötet szerzője. Írásait mintegy száz mexikói, amerikai és spanyol magazin, folyóirat, újság publikálta, köztük olyan nagy pr esztízsű, nemzetközi fórumok, mint a mexikói Plural, a spanyol Insula, az egyesült államokbeli Terra Ignota. Elbeszéléseit, verseit, esszéit, cikkeit fordították angol és olasz nyelvre; novelláiból többet alkalmaztak rádióra, televízióra; van Gabriela Ortiz-operába bekerült verse. Ő maga Benjamin Franklin, Amy Lowell, Langston Hughes és mások mexikói fordítója. Számos mexikói nemzeti alapítványtól kapott alkotói ösztöndíjat, és több díjban részesült. Utóbbiak közül a legfontosabbak: a Veracruz Egyetem Esszédíja (1993), a Juan de la Cabada Nemzeti Gyermekirodalmi Díj (1998) és a San Luis Potosí Nemzeti Novelladíj (2005). Jelenleg a Debreceni Egyetem Angol– Amerikai Intézete Észak-amerikai Tanszékének vendégoktatója, ahol mexikói történelmet, kultúrát, irodalmat ad elő és szépírást tanít, angol nyelven (2004 óta). Az itt közölt elbeszélést Cadena debreceni tartózkodása idején írta. A Zöld hús, fekete héj (Carne Verde, Piel Negra) a Mexikóban San Luis Potosí Nemzeti Novelladíjjal kitüntetett kötet darabja (l. lentebb), angol fordítása Amerikában is megjelent. Csöppet sem érdektelen a magyar olvasó számára, hogy debreceni vendégtanársága idején Agustín Cadena Pilinszky János-verseket fordított spanyolra és jelentetett meg a Vozotra („A te hangod”) című mexikói irodalmi magazinban. Főbb művei: Orgía de palomas (1993, Galamborgia, versek), La Lepra de San Job
(1994, Szent Jób leprája, regény), Primera sangre (1995, Első vér, versek), Tan oscura (1999, Olyan sötét, regény), Los probres de espíritu (2005, Lelki szegények, elbeszélések). Az itt közölt novellát a fordító angol nyelvből, a szerző közreműködésével fordította. MARGUERITE DURAS (1914–1996) francia írónő. E számunkban megjelent írásának eredeti címe: L’Homme atlantique. Legutóbb 2005. szeptemberi számunkban közöltük Írni c. esszéjét. Az észak-kínai szerető c. regényét a Nagyvilág Könyvkiadó adta ki. CARLOS FUENTES – mexikói író 1928-ban született. Már első elbeszéléskötetével (Los días emmascarados,1954 – Az Álcázott napok) felhívta magára a figyelmet, 1958-ban megjelent regényével (La región más transparente – A legáttetszőbb táj) (a Nagyvilág 1966-ban közölt részletet) a mai latin-amerikai próza egyik kiemelkedő személyisége lett. Műveit számos nyelvre lefordították. PER HELGE svéd költő, esszéista, kritikus 1945-ben született Svédországban. Egyetemi tanulmányai után öt évig tanított középiskolában, majd egy1974-es ösztöndíj elnyerése óta csak az írásnak él. A magyar líra, különösen József Attila, Radnóti Miklós és mások kedvelője. Többször járt hazánkban, legutóbb a 2006-os Költészet Napján a Nagyvilág vendégeként. Jelen versek a napokban megjelent új kötetéből valók. EWA LIPSKA (1945) lengyel költő, szerkesztő. Az úgynevezett új hullám, másképpen a 68-as nemzedék tagja, első kötete 1967-ben jelent meg. Festészetet tanult a krakkói Szépművészeti Főiskolán. 1990-től diplomáciai szolgálatot teljesített Ausztriá-
671
NV06-7.p65
671
2006.07.14., 9:34
ban, majd a bécsi Lengyel Intézetet igazgatta. Mindmáig tizenhat verseskönyve jelent meg. Pályája elején szívesen verselt félrímes, kötött szótagszámú strófákban. A hetvenes évek óta szabadversekben alkot, gyakran a központozást is mellőzve. Verseit mindmáig tíz nyelvre fordították le. Magyarul megjelent kötete: Ewa Lipska versei (Kerényi Grácia fordítása, Európa Kiadó, Új Pegazus sorozat, Budapest, 1979). Az itt olvasható versek Gdzie indziej (Hol máshol) című, 2005-ben megjelent kötetéből valók. Ewa Lipska az interjút a Nagyvilág folyóirat számára adta. THOMAS NYDAHL író, költő. 1952-ben született Malmőben. Fiatalon elhagyta az iskolapadot és dolgozni kezdett: volt előadó, kirakatrendezó, újságíró, kulturális folyóirat szerkesztője. 1974-ben debütált verseskötetével Smuts (Piszok). Azóta több mint húsz versekötetet és prózai művet publikált, emellett jelentős a műfordítói tevékenysége is. HAROLD PINTER (1930–) angol költő és drámaíró. Kelet-londoni zsidó családban született (apja szabó), s már húszéves kora előtt rendszeresen közölt verseket. Előbb felcsapott színésznek, 1957 óta elsősorban színműveket ír. Darabjait a hatvanas évek
NV06-7.p65
672
közepétől fogva rendszeresen játsszák a világ jelesebb társulatai, legsikeresebb alkotásait (Az étellift, 1957; A gondnok, 1960; Hazatérés,1965; Régi idők, 1971; Senki földje, 1975; A melegház, 1980; Porrá leszel, 1996) a hazai közönség is jól ismeri. Pergő, szójátékokban gazdag, több jelentésés stílusréteget megjelenítő, súlyos csöndekkel szaggatott párbeszédei teremtették meg a sajátosan „pinteri” abszurd jellemábrázolást. Számos kitűnő film forgatókönyvét is ő írta. Határozottan fölemelte szavát a NATO szerbiai bombázása és az iraki háború ellen. 2005-ben életművéért Nobel-díjat kapott. Újabban inkább verseket ír. Mostani számunkban korai, 1952 és 1956 között írt, de csak 1990-ben megjelentetett regényéből közlünk részleteket. GIGLIOLA SERRENTINO az olaszországi Varesében született. Rómában él. Modern filológia szakot végzett az egyetemen, tizenegy évig működött középiskolai angoltanárként. Olasz nemzeti és nemzetközi versenypályázatokon több díjat nyert. Művei a Dizionario dei Poeti d’Europa, az Enciclopoesia és a Verso nuovi orizzonti c. antológiákban is megjelentek. Négy magyarra fordított versének eredetije a Petali di giglio c. verseskötetében (Sovera, Róma, 1977) látott napvilágot.
2006.07.14., 9:34
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 500 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2006-ban 6000 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 4000 Ft, évre diák oknak 2000 Ft diákoknak
ASÁG T A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA AGJ AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA
A tagdíjat a Nagyvilág Alapítvány számlájára kérjük befizetni: NAGYVILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42190949-01000007
Kérésre csekket küldünk!
Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: NAGYVILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
NV06-7.p65
673
2006.07.14., 9:34
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja a Nagyvilág Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV06-7.p65
674
2006.07.14., 9:34
Darby Jampijinpa Ross: Az emu álma
NV06-7.p65
675
2006.07.14., 9:34
Paddy Japaljarri Sims: A szertartásoszlop álma
NV06-7.p65
676
2006.07.14., 9:34
Paddy Jupurrurla Nelson: A vadrépa álma
NV06-7.p65
677
2006.07.14., 9:34
Maggie Napangardi Watson: A liánkígyó álma
NV06-7.p65
678
2006.07.14., 9:34
