Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIII. évfolyam, 6. szám
2008. június
TARTALOM MAREK KOCHAN A nagymama cukortartója (Kellermann Viktória fordítása) ................. JEAN PORTANTE versei (Lackfi János fordításai) .......................................... JOSÉ SARAMAGO Kicsi emlékek (Lukács Laura fordítása) .......................................................... BRANE SENEGAČNIK versei (Lukács Zsolt fordításai) ................................ KATJA BEHRENS Nincs hely kettőnknek (Jánosházi Nóra fordítása) ................................... BODO KIRCHHOFF Olmayra Sanchez és én (Jánosházi Nóra fordítása) .................................. E. M. CIORAN A regényen túl (Fázsy Anikó fordítása) ...........................................................
511 520 524 530 535 542 547
MŰHELY Irodalmunk külföldi barátai – Lukács Zsolt beszélgetése Kajetan Kovičcsal ............................................... 558 LATOR LÁSZLÓ A sárga ruha ................................................................................................................. 569 Rumena obleka (Kajetan Kovič fordítása ...................................................... 569
TÁJÉKOZÓDÁS SZALAY ATTILA Wrocław magyar emlékei ...................................................................................... KIS GÁBOR Mikroregény, nagybőgővel .................................................................................. MARX JÓZSEF Kunderától Ulickajáig (Szellemi tér) ................................................................ JAROSŁAW KLEJNOCKI Miért nem Cogito úr? (Mihályi Zsuzsa fordítása) ....................................... BERECZKI PÉTER Szörnyek és vámpírok (Maria Janion: A vámpír. Szimbolikus biográfia) ......................................
570 580 603 615
621
KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 625
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap 510
MAREK KOCHAN
A nagymama cukortartója
Volt egy problémájuk. Egy nagy problémájuk. Csak néhány nap volt hátra. Órákig járták a várost. Egyszer a férfi, másszor a nő. Munkaidőben, ebédszünet helyett. Esténként és délután, amikor sikerült előbb elszabadulniuk. Úgy szórták az aprót a parkolóautomaták nyílásába, mintha csak morzsa lenne, azok meg összemocskolták azzal a szellentésszerű hangjukkal a cédulákat, amelyeket a szélvédő mögé kellett becsúsztatni. És semmi. Vagy majdnem semmi. – És az, az ott? – kérdezte Olczak, és az eladó így felelt: – Ezernyolcszáz. – És a másik ott mellette? – kérdezte Olczak. – Az ott már kettőezer-egy – mondta az eladó lustán, mert tudta, hogy ebből aligha lesz üzlet. – Hogyhogy annyi? – kérdezte Olczak. – Hát orosz, kristály, a század elejéről. – Aha – bólintott Olczak egyetértően, és távozott. Ez túl sok volt nekik. Fizethettek volna kártyával, hogy eltolják az egész ügyet egy hónappal, de egyszer akkor is ki kell fizetni. Már így is csak tartozások voltak a számlájukon: a lakásért, az autóért, a bútorokért, a konyháért. Végül még azt a Nikifort is megvették. Azt is hitelbe. – De drágám, egyáltalán minek ez, hiszen, tudod – mondta Olczak. – Persze, tudom, de hát te is tudod – mondta a felesége. Mindkettő a maga módján gondolkodott, de mivel elismerték egymás érveit, nem volt értelme tovább vitatkozni. Így is rossz volt, de úgy sem volt jobb. Olczak egy bálon ismerte meg Matyszkiewiczet, a Legismertebb Lap valahányadik évfordulóján. Az egyetemen dolgozott, különböző alapítványokban is megfordult. Matyszkiewicz meg számítástechnikával foglalkozott. Renkiewicz mutatta be őket, egy fickó a Batorytól, valahol a saláta és a tok511
hal között. Mindkettőjüket ismerte, mert Matyszkiewicz építette ki a Batory hálózatát, még a régi székházban, és Olczak vezette a demokrácia oktatását, a demokrácia transzformációját, a transzformáció oktatását vagy valami ilyesmit vizsgáló projektet. – Jurek Matyszkiewicz rendszertervező és Marcin Olczak projektvezető – ismertette össze őket Renkiewicz, és rögtön le is lépett, odavetve, hogy: – Sorry, megjött Smolar, és muszáj üdvözölnöm. Nem akart összeállni a beszélgetés. – Állítólag George Michael fog énekelni – szólalt meg hirtelen Olczak ártatlan arccal. – Téényleg? Nem tudtam – válaszolt Matyszkiewicz, aki először nem is értette a zaj miatt, és teljesen hülyére vette Olczakot. – Mert meglepetés lesz – folytatta Olczak, de már késő volt. – Elnézést, elugrok borért – mondta Matyszkiewicz, és eltűnt a tömegben. Később Magda Olczak jól letolta a férjét. – Ez a Matyszkiewicz az a Matyszkiewicz volt, annak a Matyszkiewicznek a férje. Micsoda lehetőség. Te meg mindent elhülyéskedsz. – És honnan tudtam volna, hogy az a Matyszkiewicz, nem pedig egy másik Matyszkiewicz? – Melyik másik? – Mittudomén melyik, valamelyik másik – védekezett Olczak. – Jaj, Marcin, Marcin, ha nem kezded olvasni a Vivát, sosem törünk fel – folytatta a felesége. – Na és, talán mi vagyunk az utolsó cethalak, hogy mindenképpen muszáj föltörnünk? – Ha nem törünk fel, akkor lesüllyedünk. Mindenhol az összeköttetések számítanak, és nálunk most olyanok futnak, akiknek jobbak az összeköttetéseik. Ha történik valami, ők maradnak, én meg repülök. – Ha repülsz, akkor neked ornitológus kell, nem pedig Matyszkiewicz. – Ne hülyéskedj, ez fontos dolog. Ha munkát keresek, két telefon többet ér, mint egy tonna postán beküldött CV. Itt van, olvasd el, csak hogy tudd, milyen ismeretséget bénáztál el. Mindketten nyomultak, de a nő volt a nagyobb törtető. Olczak Varsó környékéről származott. Szóval a környékéről, de mégiscsak Varsóból. A felesége pedig Lublinból. Az egyetemen találkoztak. Ez alatt a tizen-egynéhány 512
év alatt nagyjából megtalálták a helyüket a városban, de ez még mindig kevés volt. Itt az a jó, ha még az iskolából ismer valakit az ember. Előbb vagy utóbb minden beszélgetés eljutott oda, ki mikor végzett a gimnáziumban. Csak az ilyen kapcsolatok számítottak igazán. Egy bizonyos pontig álcázhatod magad, de ahhoz jó egyensúlyérzékre is szükség van. Ők nagyon igyekeztek. Egy mokotówi bérházban, a Puławska egyik mellékutcájában vettek lakást. Olcsón újították fel, értelmiségi stílusban rendezték be. Vettek pár kopottas komódot a kołói ócskapiacon, plafonig rakták az előszobát könyvekkel, a plafonon csillár, régi vagy legalábbis ügyesen antikolt, lentről nem látszott; a szalon falán fényképek lógtak, néhány valódi, számítógéppel barnított, néhány hamis, azt is a kołói ócskapiacon vették. És persze végül, nem sokkal Matyszkiewiczék látogatása előtt még a Nikiforra is elszórtak egy csomó pénzt. Jól illett a többihez, de nem maradt egy vasuk se. Nem sokkal azután, hogy először találkozott Matyszkiewiczcsel, Olczak elolvasta azt a cikket a Vivában. Kiderült, hogy Matyszkiewicz sem akárki, de aki igazán számít, az a felesége. Akkora volt a hátszele, mint ide Koszalin. A nagyapja ceruzagyárat alapított a háború előtt, az apja pedig nemrég még a Műszaki Egyetem rektora volt. Gyerekkorában kihúzott két szálat Geremek szakállából. Myjak tanította gyurmázni. Most a Legismertebb Lap rovatvezetője volt. Mindenkit ismert, akit ismerni kellett. Varsó esszenciája, olyan tömény, mint a ruszki tiszta szesz. Az esküvőjén még az amerikai nagykövet is ott volt, aki Mikołaj Rej leszármazottja. Most, hogy mindent tudott, másodszor már jobban igyekezett Olczak. Helpdeskeseknek tartott képzést egy PHARE-os projekt keretében, a téma az uniós mezőgazdasági szabványok átvétele volt. Tojt a mezőgazdaságra, de valakinek át kellett képeznie a munkatársakat a kommunikációs pszichológia terén, és a PHARE tisztességesen megfizette a szakértőket. Akárcsak az informatikusokat: a felmérést be kellett gépelni az adatbázisba, és a válaszadás után automatikusan a program honlapját dobta ki, hogy mind a négy lengyel paraszt, akinek van internetkapcsolata, telefonálgatás nélkül értesülhessen mindenről. Egy munkamegbeszélésen futottak össze az Integrációs Bizottságban, a PHARE-os alapítvány székházában. – Mi már ismerjük egymást – válaszolt az üdvözlésre Olczak, elhárítva azt a veszélyt, hogy még egyszer be kelljen mutatkoznia, amiből rögtön kide513
rült volna, hogy Matyszkiewicz nem emlékszik rá. – A Lap bálján találkoztunk, pontosan emlékszem, azt mondtad, George Michael-rajongó vagy – folytatta Olczak. – Hogy mi? – kérdezte Matyszkiewicz zavartan, mert bár jól nősült, azért egyszerű programozó volt. Olczak mindent elmagyarázott neki, és később, amikor együtt dolgoztak a mezőgazdasági projekten – pokolba a mezőgazdasággal –, kicsit összebarátkoztak. Amikor véget ért a projekt, Olczak meghívta magukhoz Matyszkiewiczet és a feleségét. Mintha az ég küldte volna őket. Magda Olczak marketinges volt egy női lapokkal foglalkozó kiadónál. Először is azért jött ez jól, mert ennél nagyobb ambíciói voltak, és itt már nem volt hová előrelépni; másodszor pedig azért, mert leépítéseket terveztek a kiadónál, és nem hivatalosan értesült arról, hogy ezúttal nagy eséllyel repülni fog. És ki kell fizetniük azt a rengeteg hitelt. A pár hónapos szünet alatt, amíg nincs munkája, jól legatyásodhatnak. Olczak néha jól keresett, néha meg be kellett érniük azzal a kevéssel, ami az egyetemen összejött. Most éppen semmi nem volt kilátásban. De egy ilyen találkozóból még lehet valami. Elvégre a Legismertebb Lapnak mindig kellenek dinamikus emberek az új, merész kezdeményezéseikhez. Épp jókor ért véget a földművelés helpdeskes projektje, francba a mezőgazdasággal. A következő hét péntekjére beszélték meg, és minden oké lett volna, ha nincs az a francia filmszemle, amire Olczakék sznobizmusból mentek el, meg kicsit azért is, hogy szabaduljanak az amerikai szeméttől. Hétfőnként játszották a filmeket. Pár perccel hét előtt álltak be a sorba. De már későn. Nagy volt a tolongás. Nem kaptak jegyet, ráadásul míg vártak, felbukkant mellettük Renkiewicz, aki mindig ott volt, ahol illett megjelenni. Ha valahová mégsem ment el, az azt jelentette, hogy van a városban egy másik, fontosabb összejövetel. – Na, akkor beülhetnénk a Baumgartba – javasolta Renkiewicz, amikor kiderült, mi a helyzet a jegyekkel. És elmentek. Olczak felesége el akart dicsekedni Renkiewicznek a Matyszkiewiczékkel kötött ismeretségükkel, ezért mintegy véletlenül elkottyantott némi információt arról, hogy hamarosan vendégül látja őket. – Matyszkiewiczék, ahha… – nyújtotta el Renkiewicz. – Varsó színe-virá-
514
ga. Cre`me de la cre`me. Apropó, tudjátok, miről lehet felismerni az igazi varsói értelmiségit? – A magas homlokáról? – lőtte el Olczak, aki hülye beszólásokra szakosodott. – Na jó, de mit csinálnál a csajokkal? – Állítólag a háború előtti varsói családok lányai ismerik a párolt káposztás fánk receptjét. – Párolt káposztás fánk? Gusztustalan lehet – mondta Renkiewicz, aki már nem tudta, hogy komolyan beszél-e Olczak vagy csak szórakozik vele. – Nem mindenkinek jön be. De pont erről ismeri meg az ember a hagyományőrző házakat. Ez a teszt. Mindenki kivan tőle, de megeszi. Ilyen az ízlésük. – Szívatsz… – Renkiewicznek leesett, hogy viccel. – Na jó, mondd már, ne is figyelj rá! – szólt közbe Olczak felesége, akinek nagyon is fontos volt ez az ügy. – Egyszerű. A cukortartóról lehet felismerni. – A cukortartóról? – Természetesen. Minden igazi varsóinak van egy cukortartója, a nagyanyjától. A nagyapjuk harcolt a felkelésben vagy meghalt korábban a megszállás alatt. A nagymamák ott maradtak őrizni a családi tűzhelyet. Aztán amikor a felkelésnek vége lett, a nagyiknak egy bőröndbe kellett becsomagolniuk. És mi volt azokban a bőröndökben? Természetesen az ezüst cukortartók, az otthon pótlékai – egyébként is könnyebben lehetett szállítani, mint mondjuk a porceláncsészéket. Így hát minden tisztes varsói nagymama magával vitt a felkelésből egy cukortartót a bőröndjében. Vagy ha nem vitte, mert a lebombázott házban maradt vagy a németek elvették a csomagjából, akkor a nagyanyó a háború után azonnal vett egy újat, valami hasonlót az első keresetéből. Egy kereskedőtől, aki előrelátóan felvásárolta a németektől az összerabolt cukortartókat, vagy begyűjtötte a bombatalálatot kapott házakból. Később aztán azt mondták, hogy eredeti, a felkelésből menekítették ki. Ezt követelte az illem. Summa summarum, a varsói nagymama-populáció a cukortartóival együtt megritkult, és a háború után újra megvolt minden varsóinak a maga cukortartója. Aztán a nagymamáknak lányaik lettek, meg azoknak is lányaik, és ma minden tisztes varsói háztartásban van egy ezüst cukortartó a felkelésből. – Valami nem stimmel, Renkiewicz – szólt közbe Olczak neje, aki megtanult konkrét és precíz módon gondolkodni a Külkeren. – Mégis, hogyan szaporodtak meg útközben ezek a felkelésből maradt cukortartók? – Simán. Egy részét felvásárolták a lecsúszott nagymamáktól, vagy bizo515
mányikban, importból, főleg Oroszországból szerezték be, abból a készletből, amelyet a felszabadító hadsereg lopott össze, vagy még a forradalom utáni időkből maradt. – És te honnan tudsz ilyeneket? A nagyanyád mondta? Te, Renek, ne hülyéskedj! Előttünk nem kell játszanod magad. Tudjuk jól, hogy Olsztynból jöttél. – Ilyen dolgokat tudni kell. Ha a fővárosban akartok lakni, akkor fel kell vennetek a városi stílust, taplók, elnézést, Magda, te városi lány vagy, de ez az Olczak még mindig nem tudott kimászni az ő kis Serockjából. Én még régen hallottam, de a kereskedő is ugyanezt mondta a Kołón, amikor megvettem a nagymamám cukortartóját. Még azt is mondta, hogy az a legjobb, ha kulcsa is van a cukortartónak. – Minek a kulcs? Hogy a cukorban tarthasd az ékszereidet? – Nem, hanem azért, mert annak idején elzárták a cukrot a gyerekek meg a cselédek elől. Ma már nem kell hozzá kulcs, de a záras modelleknek így is jó áruk van. – És neked kulcsosat adott? – Igen, miért, talán baj? – Átvert, hogy többet kérhessen érte. – Azt csináltok, amit akartok, de ha Matyszkiewiczék meglátják, hogy nincs otthon ezüst cukortartótok, akkor végetek. Én nem kockáztatnék. És még valami, nem égethetitek magatokat mindenféle tyúklábú rémséggel. Ne vegyetek bóvlit, akár van hozzá kulcs, akár nincs. Érdemes adni a minőségre. Persze a cukortartós részre emlékeztek a legjobban az egész beszélgetésből, mintha Renkiewicz félkövérrel szedve, ráadásul kettővel nagyobb betűmérettel mondta volna. Nem volt sok idejük. Hét közben nem voltak árusok Kołóban, maradtak hát a régiségboltok és a bizományik. Persze találtak cukortartókat, de vagy csúnyák voltak a lábaik, mint egy gyermekbénulásos medvebocsnak, vagy egy vagyonba kerültek. És állandóan csak az alkalomra lestek, az egyszerű, téglalap alakú csodára, egy dobozkára vártak, amelyen nyomot hagyott a füst, a felkelés tüze. Három napig éltek a cukortartó bűvöletében. Éjjelente nagymamák ezüst cukortartóival álmodtak. Azt sem tudták már, hogy tiszta elmebaj-e venni egy ilyen kacatot kétezerért (de miből?), vagy nagyon is ésszerű dolog, ha figyelembe veszik azt, amit Renkiewicztől hallottak.
516
Csütörtökön, pár perccel hét után léptek ki az utolsó régiségboltból, amelyet sikerült megnézniük. – Kérem, nézzenek be két hét múlva. Biztos találunk valami szépet maguknak, ezer złoty alatt – mondta az öreg eladó, aki alighanem a tulajdonos volt. Már ötvenhetedszerre hallották ezt. És akkor mi van? Két hét múlva az a cukortartó legfeljebb arra lesz jó nekik, hogy majd abban áztassák a műfogsorukat, amit egyelőre még ki sem érdemeltek. – Ne aggódj, majd kitalálunk valamit, te mélyharapásos torzszülött, debil – vigasztalta Olczak a feleségét, lefékezve egy régi kispolszki előtt, amely hirtelen bevágott eléjük. – Macikám, nézz szembe az igazsággal. Vesztettünk. Csütörtök este van. Holnap fél hétre jönnek. Háromnegyed hat körül érek haza. Még be kell vásárolnunk. Nincs mit tenni. Meg kellett volna venni tegnap este ezerhétszázért. – Sérült volt a teteje. Egyébként elmentem érte, de ma már nem volt meg. Tébolyda. Kétezret egy cukortartóért. Meg még egyszer annyit pszichoanalitikusra, hogy ezt nekünk megmagyarázza. – Gondolj a jövőre. Eljönnek hozzánk Matyszkiewiczék. Ez egy lehetőség. Mindenkit ismernek. Ha meglátják, hogy nincsen cukortartónk a nagymamától, az egész látogatás értelmetlenné válik. Engem meg egy hónap múlva kirúgnak a munkahelyemről. És akkor mi lesz? Nem fizetjük tovább a részleteket, elveszik a kocsit meg a lakást. Elvesztünk, ez már a vég. – Nem leszünk ekkora szarban – mondta Olczak egyre kevesebb meggyőződéssel. – Talán megkapom azt az ösztöndíjat a KBN-től. De a nő már nem figyelt rá. – Minek vettük meg azt a Nikifort. Ellettünk volna nélküle. Ha előbb tudtunk volna erről a cukortartóról. Így most teljesen le vagyunk égve – siránkozott. Hosszú ideig csendben mentek tovább. A férfi egyre jobban elkomorult, a felesége viszont mintha összeszedte volna magát. – Jól van, Macikám, eldöntöttem – mondta, ahogy elhaladtak a multiplebs mellett a Puławskán. – Megvesszük a legdrágábbat. Kettőezer-egyért. Az üzlet az üzlet. Be kell fektetni, a siker érdekében. – Amikor elbizonytalanodott, Olczak felesége mindig felidézte magában a külkeres neveltetését, és megpróbálta összeszedni magát. – Ne őrülj meg, Majmocska – védekezett Olczak. – Az majdnem kétszer annyi, mint az egyetemi fizetésem. És ha az utolsó pillanatban lemondják?
517
Ott állunk majd azzal a cukortartóval, mint két barom, mint Himilsbach az angollal.1 – Akkor te mit találtál ki? – A legegyszerűbb trükköt. Kirakjuk a kerámia cukortartót, abból a bolgár készletből, amit anyádtól kaptunk, és azt mondjuk, hogy ez a pótcukortartó, mert a régi, az ezüst, a nagymamától, épp most tört el. – Az ezüst, eltörött? Egyből rájönnek, hogy blöffölsz. – Eltörhet, mert ezüst, de üvegbetéttel, tudod, van ott egy tálacska középen. Láttad, rengeteg ilyen van. Nyugi, úgysem jönnek rá. Elkottyintod véletlenül. Megy ez neked. Aztán meg majd eszembe jut valami, és elterelem a figyelmüket. Csak összejön valahogy. Fél órával azután, hogy hazaértek, telefonált Matyszkiewicz. Elnézést kért, amiért nem tudnak menni, mert valakinek otthon kell lennie, amikor este ellenőrzik a kéményt, és senki sem tud beugrani helyettük, és végül is kettejük közül ott kell lennie valakinek, mert alá kell írni valamit. Úgyhogy nem mennek, de mivel csak az utolsó pillanatban szólt, és egyébként sem akar újabb időpontot keresni, satöbbi, ezért szívesen látják őket a megbeszélt időben. Olczak kicsit kérette magát, de úgy fogadta a javaslatot, mint a megváltást. – Kitűnő, kitűnő, Macikám – örvendezett Olczak felesége. – Talán nem szalasztjuk el ezt a lehetőséget. Visszahívjuk őket valamivel későbbre, és addigra majd veszünk egy olcsót, mondjuk, a kołói ócskapiacon. És ki tudja, talán előbb-utóbb ott találjuk magunkat a központban, a csillogó üveg mögött. Matyszkiewiczék Żoliborzban laktak, nem messze a Wilson tértől, a Kostka Szent Szaniszló-templom kertje mögött. Spenóttorta volt, saláták, olasz bor. Olczak már kezdett aggódni. Hol a cukortartó? Aztán jött az almás rétes. Fagyasztott, a Blikléből, sütőben melegítve, aki nem tudja, annak olyan, mint a házi. És akkor, a kávéhoz, már kellett cukrot is adni. Egy héttel később az Év Embere bankettjén találkoztak Renkiewiczcsel. Az a kiadó volt az egyik médiatámogató, ahol még ott dolgozott Olczak fe1 Jan Himilsbach (1931–1988) lengyel színész, író. Egy anekdota szerint egyszer nem ment el forgatni Amerikába, mert valamelyest meg kellett volna tanulnia angolul – márpedig ez túlontúl nagy kockázat, hiszen ha mégis visszamondják hirtelen, mit kezdjen azzal az angollal?
518
lesége. A nő félrevonult megtárgyalni az ügyeit. Olczak egy oszlopot támasztott a borfiúk útvonalán. Olyan fülledt volt a levegő, mint egy jurtában, és nem lehetett az asztalokhoz férkőzni. Renkiewicz kiszúrta Olczakot a tömegben, és maga ment oda hozzá; nem hagyta ki az alkalmat, levett egy pohár bort a tálcáról. – Na mi van, hogyan reagáltatok a kor kihívásaira? Olczak tömör választ adott. – Mi van veled, nem hiszed? – húzta fel magát a másik. – Mitől lettél ilyen bizalmatlan? Hiszen megmondtam. Ők valódiak. Száz százalék varsói a varsóiból. – Hagytad magad átverni, Renkiewicz. Amikor nem sikerült vennünk, ugyanazt a trükköt találtam ki. Hirtelen mindenkinek eltört a cukortartója. Az ezüst! Érted, eltörött az ezüst. Valami cukortartóvész pusztít. – Eltörhettek, mert üvegbetét volt bennük. Mi van, nem tudtad, minden tele van ezekkel az ezüst meg üveg cukortartókkal – magyarázta Renkiewicz. – Különben meg – lendült hirtelen támadásba –, már nem számít, van vagy nincs, nektek vagy nekik. Az a lényeg, hogy ugyanazt a játékot játsszátok. A végén már lehet sejteni, hogy az illető ismeri a szabályokat vagy nem. Na szevasz, üdv Magdának, repülök, mert feltűnt a közelben Onyszkiewicz, van egy kis elintéznivalóm, amit meg kell beszélnem vele – fejezte be gyorsan, és eltűnt a tömegben. – Kétszínűek – morogta az orra alatt, de nem Olczakékról, nem Matyszkiewiczékről, és nem is valaki másról, aki éppen feltűnt a horizonton. KELLERMANN VIKTÓRIA fordítása
1956-os emléktábla, Wrocław.
JEAN PORTANTE
A történetekre gondolok mmmmazért meséljük őket újra születni ne kelljen vagy tán nem ott esik meg hogy a reggel halottai összeszedik magukat az ablakokban halottak talán végtelen sétáról tértek haza épp jártak a kert fekete füvén fától fáig fel és alá fát mondok de keresztre gondolok hazatérnek vajon ahogy hazatér az ég is mikor gyárfüstöt küldöz vagy házak még vörös vörös már szürke szürke és tekintetet fátyolozó porát vagy az innen nem messze úszkálók kiáltásait vagy a sírok peronja mellett elhaladó vonatot a tiéd előtt többé nem áll meg tudja többé már nem utazol mit láttak amit nem láthattam amit csupán te láttál
Arra gondolok minden szüntelen mmmmzsugorodik mintha már kezdene az ember távolodni holdak napok potyogtak le mióta erre gondolok és a gyerekek nem hajolnak le hogy mindet összeszedjék meg persze repülőgépek és eső és robbanó töltőtollak elröppennek a kőművesek is már kőművesek szökevény falak 520
távolságok messzi látványok építői elröppennek a parasztok is északra nem vándorolnak
Könyv adtam neked egy könyvet és azt mondtam ilyen az élet de vajon mondtam-e mikor odaadtam a könyvet melyet nem is olvastam hogy ilyen az élet mondani és nem mondani úgy tenni mintha egyiktől másikig illegális út vezetne adtam neked egy könyvet és ezzel illegalitásba vonultam a könyv egyik kézből a másikba vándorolt át én meg töprengek hasonlít-e a könyv amit adtam arra amit kaptál
Kérdés másképp ugyan mit láttam az ablakon kinézve szeretnéd tudni hogy vajon mit láttam az ablakon kinézve ha valóban szeretnéd tudni másképp tedd fel a kérdést kérdezd például meg miért van odakinn két világ ha nem hiszed gyere nézz ki az ablakon hadd kérdezzem most tőled én ugyan mit is látsz más amit én láttam más amit te látsz 521
odakinn két világ van amit egyikben mondok a másikban nem hallatszik hát ezt láttam én az ablakon kinézve
Fürdő ha hideg van forró fürdőt veszek a félreértések így születnek ezért keverek össze folyót és fürdőkádat a fürdőszoba utazásra hív ha kinyitom egyik vagy másik csapot ezzel megválasztottam az útirányt a tragédiák is fürdőszobákban történnek minden fürdőkád halott folyó az utazás arra hív töltsük meg vízzel halálunkat
Üzenet vajon kedvemért öltöznek-e vagy éppen vetkőznek a fák vajon hozzám intézik-e üzenetüket ők a haldoklók fehér zászlót vonnak fel a kórház udvarán én is próbálom elrejteni a hó mélyére ami fehéret ami halált a tél adott én is nézem amint eltünedeznek a lábnyomok odafenn az égen mely hidegebb mint egy örökség 522
Levegő az ajtó mögött a lábnyomok mi mást tennének lélegeznek hold hívogat dagály dagad hallom testükben áramlani a levegőt hallom hogy beszippantják de ki nem jön soha vajon mit tesznek ennyi testüket feszítő levegővel szeretném akárcsak ők ne szökjön minden el mi mást tennének az ajtó mögött mint hogy lélegzetüket visszatartják így várakozik isten mmmmmmmit tehet ennyi benntartott levegővel LACKFI JÁNOS fordításai
Báthory István lengyel király kézírása és pecsétje.
JOSÉ SARAMAGO
Kicsi emlékek
Nagyszüleim házát, mint mondtam, Casalinhónak becézték, és a Részesnél állt (később focipálya lett ez a terület, újabban pedig park), amelyet valószínűleg azért neveztek így, mert a benne tenyésző ritkás, elszórt olajfáknak más-más gazdája volt: mintha nem is fák, hanem szarvasmarhák lettek volna, mindegyik olajfa a törzsén viselte tulajdonosa nevének kezdőbetűit. Kezdetleges, egyszintes ház volt a nagyszüleimé, egyszerűbbet akkoriban nem is építettek, de az áradások miatt körülbelül egy méterrel a talaj fölé volt emelve, és ablaktalan, vak homlokzatán csak egy ajtó nyílt, rajta hagyományos kémlelőablakkal. Két tágas fülke volt a külső házban, vagyis az épület utcai oldalán, két ággyal, és ha jól emlékszem, három ládával, aztán a konyha következett, de egyik helyiségnek sem volt mennyezete, csak a puszta tetőcserép, padlója pedig döngölt föld volt. Este, amikor eloltottuk a petróleumlámpát, a tető résein mindig beszikrázott egy-egy kóbor csillag. Rendszertelen időközönként, talán két-három havonta, nagyanyám beagyagozta a külső házat. Feloldotta a megfelelő mennyiségű agyagot egy vödör vízben, majd térdre ereszkedett, átitatott egy rongyot a keverékkel, és hátrafelé araszolgatva, a ház elejétől a hátulja felé, széles karmozdulatokkal ide-oda húzva a rongyot, apránként újabb réteget terített a földre. Nem volt szabad bemennünk, amíg teljesen meg nem száradt. Még most is őrzöm az orromban a nedves agyag szagát, és szememben azt a vörös színt, mely egyre fakult, ahogy párolgott az agyagból a víz. Nem emlékszem, hogy a konyhában valaha is történt volna hasonló, a konyhapadlót csak söpörték, de azt sem vitték túlzásba, és sosem terítettek rá agyagot. Az ágyakon és a ládákon kívül egy magas lábú, színtelen, azaz festetlen asztal is volt a külső házban, valamint egy öreg, homályos, kopott foncsorozású tükör, egy kápolna formájú asztali óra, és még néhány értéktelen limlom. (Sokkal később, már jócskán elmúltam negyven, egy lisszaboni régiségkereskedésben vásároltam egy hasonló órát, máig őrzöm, mint olyasmit, amit a gyermekkoromból kértem kölcsön.) A tükör ügyetlenül összeeszkábált, ugyancsak festetlen toalettasztalkához tartozott, amelynek közepén egy nagyobb fiók, kétoldalt pedig egy-egy kicsi, mindig tele volt hasznavehetetlen mütyürrel, s hiába 524
teltek az évek, a fiókok tartalma láthatóan mit sem változott. Az asztal fölött, a fehér falon családi arcképcsarnok, fényképgalaxis ragyogott: senkinek sem jutott eszébe, hogy a meszelt felületen szellősebb elrendezésben dekorációként használja. Mint szentek az oltáron, mint közös ereklyetárunk darabjai, mozdulatlanul, mozdíthatatlanul tanyáztak ott. A konyha magát a világot jelentette. Két ágy volt benne, egy asztal, mely billegett az egyenetlen földpadlón, és minduntalan alá kellett támasztani, hogy ne dülöngéljen, két kékre festett szék, a tűzhely, s végében a „kemencebaba”, ez az egyszerűsített körvonalú, elnagyoltan emberforma alak, mely minden egyébbel együtt eltűnt, amikor a nagymama halála után Manuel nagybátyám, anyai bácsikáim közül a legfiatalabb, és apámhoz hasonlóan közbiztonsági rendőr, megörökölte a házat, s olyat épített a helyébe, amit átlagos ízléssel is csak rettenetesnek lehet nevezni, de amit ő bizonyára káprázatosnak talált. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy elégedett-e a művével, mert családunk meggyökeresedett hagyományának megfelelően már rég nem álltunk szóba egymással. Úgy képzelem, a pogány háziszellem megtestesítőjét látták a „baba” alakjában, mintegy a római penates összegzését (emlékszem, akkoriban gyakran lehetett hallani azt a fordulatot, hogy „Penateshez térek”, ami egyszerűen azt jelentette, hogy „Hazamegyek”). Amennyire a domborulatokból meg lehetett ítélni, valószínűleg égetett cseréptéglából rakták ki, azaz építették be a falba, méghozzá úgy, hogy két tégla egymás mellett alkotta a baba törzsét, egy másik középen, fölöttük, a nyakát, efölött pedig egy sarkával hegyesen kifelé forduló kocka formázta a fejet. Nagyanyám hívta „kemencebabának”, és én megelégedtem ennyivel, amíg aztán évekkel később, hála olvasmányaimból szerzett ismereteimnek, megtalálni véltem a baba hiteles eredetét. Vajon valóban azonos-e vele? Kicsi volt a tűzhely, csak ketten fértünk mellé, többnyire nagyapám meg én. Mint télen mindig, ha olyan hideg volt, hogy megfagyott a víz a kancsóban, és bottal kellett betörnünk a felszínén képződött jeget, majd kitikkadtunk elöl, a hátunk viszont didergett. Ha igazi kemény hideg köszöntött ránk, majdnem egyre ment, kint tartózkodunk-e, vagy bent a házban. Az udvarra nyíló konyhaajtó igen öreg volt, inkább kerítés, mint ajtó, akkora résekkel, hogy átfért a kezem rajta, és mindebben az az egészen rendkívüli, hogy éveken át ebben az állapotban leledzett. Talán már akkor is öreg volt, amikor föltették a sarokvasakra. Csak később, Jerónimo nagyapám halála után (1948-ban távozott ebből a világból) javítgatták meg egy kicsit, bár mondhatnék csak egyszerűen foltozást. De sosem cserélték ki, azt hiszem. Miután összeházasodtak, ebbe a végtelenül szegény otthonba költöztek nagyszüleim, nagyanyám, a maga korában állítólag a legszebb lány Azinhagában, és nagyapám, a santarémi lelenc, akit 525
barna bőre miatt „feketefának” hívtak, mint a paliszandert. Ott élték le az életüket. Nagyanyám mesélte, hogy Jerónimo nagyapám az ajtóban ülve, mint egy éjjeliőr, térdére fektetett bottal töltötte az első éjszakát, úgy várta a féltékeny vetélytársakat, akik megesküdtek, hogy kőzáport zúdítanak a háza tetejére. Végül senki sem jött, s míg a hold átutazta az égboltot (hadd képzeljem így), és eltelt az éjszaka, nagyanyám nyitott szemmel feküdt az ágyban, és várta a férjét. És már hajnalodott, amikor az ölelésben egymásra találtak. Ideje beszélnem egy híres-neves regényről, amely fölött a húszas években rengeteg könnyet hullattak a lisszaboni népi negyedek lakói, és amelynek az volt a címe, hogy Maria, az erdei tündér. Folytatásos regényként, tizenhat oldalas füzetekben jelentette meg, ha nem tévedek, a Romano Torres kiadó, minden héten, előre meghatározott napokon kézbesítve az újabb részeket az előfizetőknek. A Rua dos Cavaleiros 57. legfelső emeletén mi is megkaptuk őket, de mert ekkor még csak a palatáblán kísérleteztem a betűkkel, nem okosodtam eleget ahhoz, hogy megkezdődjék bevezettetésem a hieroglifák megfejtésének bonyolult művészetébe. Más vállalkozott hát arra, hogy hangosan felolvassa, anyám épülésére, meg az enyémre, lévén mindketten analfabéták, jómagam még egy darabig, anyám pedig haláláig, s ez nem volt más, mint Félix anyja, de bárhogy erőltetem a memóriámat, a neve sehogy sem akar eszembe jutni. Mindhárman, felolvasó és hallgatói, sámlin foglaltunk helyet, és engedtük, hogy elrepítsen a szó egy másik világba, ahol minden egészen más, mint a miénkben. Tudni kell, hogy a boldogtalan Maria egy nagy hatalmú, gonosz vetélytársnő gyűlöletének és irigységének áldozata volt, ezért sújtotta ezer új csapás hétről hétre, könyörtelenül, és e szörnyű hányattatás számtalan epizódja között, bevallom, akadt egy olyan is, amely örökre bevésődött az emlékezetembe. Rég elhalványult bennem, miféle viszontagságok érték Mariát a nevezetes epizód előtt, meg aztán úgysem volna értelme részletekbe bocsátkozni, ám annyi biztos, hogy ezek folyományaként halálos ellensége kastélyának sötét föld alatti börtönébe vettetett, s e gonosz nőszemély, mintha meg akarná erősíteni, amit a becses olvasók az előzményekből már úgyis nagyon jól tudtak, vagyis hogy ő pólyás korától fogva egészen alávaló jellemmel van megverve, nos, kapva kapott az alkalmon, hisz tudta, hogy a szegény hajadonnál senki sem tud szebben hímezni, ügyesebben kézimunkázni, s megparancsolta neki, kilátásba helyezve az ismert és még csak eztán megismerhető legkegyetlenebb büntetéseket, hogy az ő számára dolgozzon. Világos, nemcsak gonosz volt a nő, hanem kizsákmányoló is. No mármost, a gyönyörű darabok között, melye526
ket Maria a fogságban hímzett, volt egy pompás, könnyű háziköntös, mely úgy megtetszett a kastély úrnőjének, hogy elhatározta, megtartja magának. Ezután került sor arra a rendkívüli véletlenre, amelyhez hasonlók csak regényekben fordulnak elő, mert nélkülük aligha fáradna bárki ezek megírásával, és e fatális körülmény úgy hozta, hogy a kastélyba látogasson az a nemes lelkű lovag, aki Mariát szerette, s akinek szerelmét Maria gyengéden viszonozta, nem is sejtve, mármint a lovag, hogy a szeretett nő ott raboskodik a tömlöcben, s hímzőtűvel szurkálgatja hófehér ujjait. A várúrnő persze már rég szemet vetett a lovagra, épp ez volt az oka a rettenetes féltékenységnek, melyre fentebb tömören utaltunk, elhatározta hát, hogy még aznap éjjel elcsábítja. S ha jól kigondolta, még jobban hajtotta végre. Késő éjszaka belopódzott a vendég szobájába, kihívón, illatosan, és abban a bizonyos köntösben, amelytől képes lenne elveszíteni a fejét az ég udvarának minden szentje, hát még egy élete virágjában lévő lovag, akit majd szétvet az energia, ha mégoly szenvedéllyel szereti is a szűzien tiszta, szenvedő Mariát. És tényleg, immár az ágyába bújt erkölcstelen nőszemély karjaiban, egészen ráhajolva a kerek s mámorító keblekre, melyek minden ésszerű kétséget kizárva nyilvánvalóan átsejlettek csipkén és hímzésen, már-már megadva magát, és belezuhanva a csábító szakadékba, egyszerre csak, mikor az álnok nő épp ünnepelni kezdené győzelmét, a lovag hátrahőköl, mintha Kleopátra keblébe rejtett áspiskígyó marta volna meg, vonagló ujjaival megragadja a hímzést, letépi, és felkiált: „Maria! Maria!” Vajon miért tette ezt? Gyanítom, hogy alig hihető, de bizony ez volt odaírva. A tömlöcben senyvedő Maria ugyanis úgy járt el, mint a hajótörött, aki palackot bocsát a vízre, reménykedve, hogy üzenetét kihalássza egy megmentő kéz, ráhímezte hát a köntösre segélykérő üzenetét, azaz nevét, és raboskodásának helyét. A lovag, aki az utolsó pillanatban lett tehát megmentve a gyalázattól, durván eltaszította magától a buja nőt, és máris rohant, hogy kimentse a fogságból ~o Lopes imádott, szűzies Mariáját. Valamikor ekkortájt költözhettünk a Ferna utcába, ezért számunkra itt véget kellett érnie az Erdei tündérnek, tekintve, hogy Félix anyja volt az előfizető. Mi csak a heti ingyenes felolvasás haszonélvezői voltunk, ami persze nem lebecsülendő, főleg az én szemszögemből, hiszen hiába voltam kicsi, ennek a drámai, felkavaró epizódnak az emlékét soha semmi nem tudta kitörölni az emlékezetemből. ~o Gyorsan megtanultam olvasni. Első iskolámból, amely a Martens Ferna utcában volt, csak a bejárat és a mindig sötét lépcsőház emlékét őrzöm, de az ott kapott oktatás jóvoltából hamarosan oly művelt lettem, hogy az alapfokú képzésről átmenet nélkül képes voltam áttérni a portugál nyelv felsőfokú
527
tanulmányozására, hála a Diário de Notícias című hírlapnak, amelyet apám mindennap hazahozott, feltehetően mert ingyen kapta valamelyik barátjától, talán egy jó forgalmú rikkancstól, vagy trafikostól. Nem hiszem, hogy megvette volna, mégpedig azon egyszerű okból, hogy nemigen telt nekünk hasonló fényűzésre. Csak hogy világos képet adjak a helyzetről, elég elmondanom, hogy éveken át rendszeresen, óraműpontossággal, amint véget ért a tél, anyám elvitte a takaróinkat a zálogházba, és csak akkor váltotta ki őket, élére rakva a garast, hogy majd legyen miből kifizetni a kamatot is, amikor beköszöntött az első komolyabb hideg. Én persze nyilvánvalóan nem tudtam folyékonyan olvasni a már akkor történelmi napilapot, de egyvalamit egészen világosan láttam: az újságban ugyanazokkal a karakterekkel voltak írva a hírek (betűnek hívtuk, nem karakternek), mint amelyek nevét, feladatát és egymáshoz való viszonyát épp akkor tanulgattam az iskolában. Így aztán még alig tudtam kibetűzni a szöveget, már olvastam, noha nem értettem, mit olvasok. Ha ismert szóra bukkantam az újságban, úgy éreztem, mintha útjelző táblát láttam volna az országúton, mely eligazít, hogy jó irányba haladok. S így történt, kissé rendhagyó módon, hogy míg Diário követett Diáriót, hónap hónapot, s míg úgy tettem, mintha nem hallanám, milyen jól szórakoznak rajtam a felnőttek, csak bámulom az újságot, mint a falat, mondták, de nem, eljött az én órám, s bennük akadt el a szó, úgy elképedtek, amikor egy szép napon egyetlen nekifutásra, hangosan, akadozás nélkül, idegesen, de győzedelmeskedve felolvastam nekik néhány összefüggő sort. Nem értettem mindent, amit olvastam, de ez nem számított. Apámon és anyámon kívül Baratáék képviselték az említett felnőtteket, eleinte kétkedőn, aztán megadva magukat. Ebben a házban nem volt könyv, csak egyetlenegy, ha nem csal az emlékezetem, égszínkék kötésű, vaskos regény Poszáta a malomban címmel, a francia Émile de Richebourg tollából, ha ezúttal sem hagy cserben a memóriám, mert gyanítom, hogy nem foglal el valami nagy helyet ez a szerző a francia irodalom történetében, még a legrészletesebb irodalomtörténetekben sem, ha egyáltalán fellelhető a neve valahol, pedig roppant ügyesen tudta a szó művészetével felkavarni az érzékeny lelkeket, és kiaknázni a legelragadtatottabb érzelgősségre való hajlamot. E nagyszerű irodalmi gyöngy~o Barata volt, aki minden jel szerint szintén úgy szem tulajdonosa Conceiça tett rá szert, hogy előfizetett a folytatásos füzetekre, és igen nagy becsben tartotta, naftalinszagú selyempapírba csomagolva őrizte a komódfiókban, mint valami kincset. Ez a regény lett első nagy olvasmányélményem. Még nagyon messze jártam a Galveias Palotában működő könyvtártól, de már megtettem felé az első lépést. És hála annak a jó néhány évnek, amelyet családom Baratáékkal egy fedél alatt töltött, bőven futotta az időből arra, hogy 528
végig-, sőt újraolvassam. Mégis, a Maria, az erdei tündérrel ellentétben, bármennyire igyekszem, nem tudok egyetlen bekezdést sem felidézni belőle. Émile de Richebourg nem örülne ennek az érdektelenségnek, hisz ő bizonyára úgy gondolta, kitörölhetetlen tintával írta Poszátáját. De nem értem ~o be ennyivel. Évek múlva jöttem rá óriási megdöbbenéssel, hogy a Rua Ferna Lopes hatodik emeletén Molie`re-t is olvastam. Egy szép napon apám egy könyvvel állított haza (el sem tudom képzelni, honnan szerezhette), éspedig egy portugál–francia társalgási kalauzzal, amelynek lapjain három oszlop volt, baloldalt a portugál szöveg, középen ugyanaz franciául, a jobb oldali oszlopban pedig a középső oszlop kiejtése. Sokféle helyzetben találhatta magát egy portugál, amelyben e társalgási kalauz segítségével bizonyára remekül elboldogult franciául (vasúti pályaudvaron, szállodaportán, bérkocsiállomáson, tengeri kikötőben, szabónál, színházjegyet vásárolva, öltönypróba közben), és ezek között váratlanul egy olyan párbeszédre akadtam, amelyet két férfi, valami mesterféle és a tanítványa folytatott. Sokszor elolvastam, mert szórakoztatott, micsoda megrökönyödés vesz erőt a tanítványon, aki képtelen elhinni a tanár állítását, vagyis azt, hogy ő születése óta prózában beszél.1 Mit sem tudtam Molie`re-ről (honnan tudhattam volna?), mégis nagykapun léptem be hozzá, pedig épp csak túljutottam az ábécén. Nem kétséges, szerencsés kisfiú voltam. LUKÁCS LAURA fordítása
1 Utalás Molie`re Úrhatnám polgárára, ahol Jourdain úr a filozófiatanárával beszélgetve így álmélkodik: „Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!” (Mészöly Dezső fordítása.)
529
ˇ BRANE SENEGACNIK
Esti fényesség Esténként elnézni, mint formálódik a fényesség, mint térnek az emberek otthonaikba vagy pedig, apadhatatlan szomjtól űzve, a life-ba, a vacsorára gondolni, az üzleti tárgyalásra vagy a szerelemre, emberi jellemtől függően, az emberiség képviselője lenni vagy nincstelen, aki magát se tudja képviselni, a természettől és a szociáltörténeti struktúrától függően, s aztán néha a szem előtt feltűnik a gyerekkor, a félelmek és a módfelett sejtelmes utak cseresznyéskerttel s az álomszínek, a sohasem érintett ajkacskák, melyek miatt majdnem meghaltál, „Boldogságod miatt Mindent feledek!” mennyi magad áltató ígéret, bukás, melyek után sejtelmed sincs, ki vagy, találkozás és elválás – ez nem tőled függ, kevésbé, mint mindent egybevetve,
530
szeretve és elhagyatva, megcsaltan és könyörtelen, barátaidnak többször mondogattad: „Elvesztettem az életbe vetett reményem!” ám azt kellett volna mondanod, hogy ezek az emlékek okoznak neked fájdalmat, felkiáltanod: „Még egyszer oda, ahol a gyerekkor üvegfala! Azokat az ajkakat!” még egyszer magamra venni a megtörtséget s a félelmet, a magam előli menekvést, még egyszer álmokat kortyolgatni, mint esti levegőt a fecskék, jóllehet tudod, magadra maradsz az élettel, kérdések nélkül így várakozol, mikor toppan be az éjjel.
Jövendő Amolyan igencsak furcsa este volt. A ködöcskékben, melyek csendben és messziről jelezték a kora téli estét, a világ elmélyültebbnek tűnt. De nem úgy általánosságban, ahogy a fény játékától a szem megittasul és szimbólumától a gondolat. Felfoghatatlanul valósan. Körülöttem hirtelen a csend ismeretlen falai meredeztek. Senki se volt már a közelben. Visszfényem nem leltem sem a dolgokban, sem az emberi szemekben. 531
A pallóhíd, melyen álltam, leszakadt. Lebuktam, mint a korhadó, poros fa s velem minden, mit éreztem, gondoltam, sejtettem. Egy bomlásnak indult lény végső akaratával, inkább hittel, mint reménnyel, fúrta át a tátongó szakadék végtelen csendjét tekintetem és néztem és csak néztem... S megváltozva azon lepődtem meg: a falak nagyítókká váltak, rajtuk át megtört a ragyogás honnan? – ki tudja, merre. Sem az út nedves homokja, sem a fenyvesek sötét csúcsa, sem a felhők fényes virága, egyetlenegy dolog sem tűnt el, de egy se leplezte el a mélységet, melyből növekedett; mint kinyújtott tenyerek puhán itt tartóztattak és hívogattak át. E furcsa évben a halálos fájdalmon túl szívem végleg kialakult: mindent elvesztettem és megnyertem, mert felismertem, a szakadék neve: a jövendő.
Daloljatok Apámnak
A Pasje mező mezítelen, hátsó kereszteződésénél a szellőt hallgatom. Sűrűsödnek az árnyak. Hallgat az apró feszület. A füvek hullámai némán verdesik az eget. 532
A szelet hallgatom. Hajnalhasadtakor, két királyság végtelen határán levelek dalolnak. Visszatérnek a holtak. Könnyed léptekkel, áttetsző testtel, senki terét se veszik el, országot népesítenek be, hangomra szomjasak; s én is visszatérek, ártatlanságukra sóvárogva, e magányba. Az ajkakra pecsétjét nyomja az éjjel, s a bensőben felsebzik a csendet, mélyen. Szellő. A hazugság betemetett forrásai felett a holtak énekét hallgatom és a ligetbe hatolok, körös-körül erdőtől övezve, az estéli mezőre, és rajtuk át más rétekre, mily kellemes és végtelen e berek, ahol zöld tüzekben már hamvakban áll a világ gyerekkora, és szűk ereimben új és új partok emelkednek... Daloljatok, holtak! gondolataim látnoki ujjaitok agyagját formázzák; félénk szemeitek vetkőztessék le rólam gönceit az időnek, hogy érezzem, mi maradt; nyársaljanak fel, hogy az elmúlás borzongásában érinthessem magam!
533
Ragályos sebbé váljon hangom, szellő fuvalma járja át meg át, kavarja romba dőlt királyságok vérét, hadd szője azt, ami van. LUKÁCS ZSOLT fordításai
II. András
KATJA BEHRENS
Nincs hely kettőnknek
Éjjel felébredtem. Felkeltem és kimentem a vécére, mint minden éjjel, le a lépcsőn, aztán fel a lépcsőn. Nyitva hagytam a hálószobaajtót, ezért már kintről láttam, hogy valaki fekszik az ágyamban, a takaróm alatt. Keresztben a széles ágyon, és alszik. Egyedül lakom a házban, és még mielőtt közelebbről megnézném, már tudom is, ki fekszik ott. De fáradt vagyok, nem akarok ezen gondolkodni, az ágy elég széles, van hely kettőnknek. Fáradt vagyok, hozok egy másik takarót az ágyneműtartóból és lefekszem mellém. A szobában sötét van. Becsukom a szemem, hallgatom a lélegzetemet és rájövök, hogy mégsem tudok visszaaludni. Kinyitom a szemem, a plafont bámulom, és aztán óvatosan felém fordítom a fejem. Látom a hajam, háttal alszom, csak a hajam látszik, a takaró alatt kirajzolódnak testem körvonalai, amint békésen összekucorodva fekszem, egy pillanatig utálom magam, hogy tudok ilyen nyugodtan aludni, mialatt hullafáradtan teljesen ébren vagyok. Aztán levegőt se merek venni, meg se mozdulok. Csak fel ne ébredjen. Ki kell jutnom innen. Nagyon gyorsan és nagyon halkan. Elég nehéz dolog egy terebélyes takaróval kimenni a félig nyitott ajtón anélkül, hogy zajt csapnék. Korábban, mikor lefeküdtem mellém, még nem aggasztott a dolog. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy mi lesz, ha felébredek. Most remeg a térdem, és gondolataim bezárt madárként cikáznak. A vendégszobában hideg van, és a hősugárzó odaát van. Nem merem még egyszer megkockáztatni, hogy odamenjek. Párna sincs, de már úgysem tudok aludni. A vendégszoba kedves kis hely, jól ismerem. Pontosan tudom, hol vette a függönyöket és honnan vannak a képek a falon. Azt is tudom, melyik könyvet olvasta és melyiket nem. Egy pillanatig büszke vagyok erre a szobára, elégedett vagyok magammal. Úgy érzem magam, mint egy jól tartott vendég, aztán újra elfog a félelem. Mi lesz, ha felébred és itt talál. Bár pontosan tudom, hogy nem kel fel az éjszaka kellős közepén, hogy a vendégszobába menjen. Ismerem a szokásait. De ha mégis elalszom, egész hirtelen, anélkül, hogy észrevenném és megakadályozhatnám, és holnap reggel itt talál? Semmi esetre sem szabad elaludnom. Fel535
ülök és hallgatom, hogy a szomszédban mozdul-e valami. Semmi. Kint is teljes csend. Vidéken élünk. Most mit csináljak? Tennem kell valamit. Legjobb lenne elmenni a házból. De hová? Ahhoz elég éber vagyok, hogy tudjam, senkinek sem szabad elmesélnem a dolgot. Senki nem hinne nekem. Mi lenne, ha odamennék, felébreszteném magam, és azt mondanám, te, mi most ketten vagyunk. Fogalmam sincs, hogyan reagálna. Ismerem őt, de nem tudhatom előre, hogyan viselkedne. Nem fog beleegyezni. Ki fog dobni, azt mondja, hogy ehhez nincs jogom. Nem, távoznom kell, mielőtt felébredek, mielőtt felébred. Valamit fel kell vennem. Hálóingben és köntösben nem mehetek. A ruhásszekrény a hálószobában van, és az ajtó nyikorog. A pincében van kiteregetve a ruha. Ott csak találok valamit. Kisurranok a szobából, viszem a takarót, hogy ne hagyjak nyomokat, halkan, nagyon halkan elhelyezem az előszobában levő ágyneműtartóban. Lelopódzom a lépcsőn. A pulóver és a nadrágok még nem teljesen szárazak, de nincs más választásom. Felveszem a nyirkos holmikat. Nem fogja rögtön észrevenni, hogy hiányzik valami, elég szétszórt, biztos, hogy nem tudja pontosan, mit mosott ki éppen. Valamikor fel fog tűnni neki, hogy hiányzik a nadrág, azt fogja gondolni, hogy vagy a szennyesben van, vagy a tisztítóban. Aztán ha majd nem találja a szennyesben, érdeklődni fog a tisztítóban, és meg lesz róla győződve, hogy náluk kallódott el. Szükségem van egy kabátra is. Van elég kabátja. A legmelegebbet viszem el. Hideg van odakint. Sajnálom a bőrdzsekit, mindig is jól állt nekem. És cipő. Hisz nem mehetek házicipőben. Ott a régi csizma a pincében. Az nem fog feltűnni. Azt valószínűleg soha nem veszi észre. Legfeljebb ha elköltözik, de akkor majd azt gondolja, valamikor eldobtam rendezkedéskor. Hülyeség volt eldobni azt a csizmát, mikor még használható volt. Mégsem tudom rászánni magam az indulásra. Kabátban leülök a konyhában, tegnap este itt hagytam valahol egy doboz cigarettát. Megtalálom a dobozt, rossz lelkiismerettel kiveszek egy szálat, fújom a füstöt, és halkan kinyitom a hűtőt. Mi lesz, ha most lejön és meglát a konyhában. Töltök magamnak egy pohár tejet és szívom a cigit. Ha lépteket hallok, még gyorsan elnyomhatom a csikket, mielőtt meglátja a parázslást. De mi van, ha kijön a konyhába, mert szomjas. Ritkán vagyok szomjas éjjel. Csak ha előző este sok bort ittam. Sok bort ittam tegnap este? Elképzelem, ahogy lejön a lépcsőn, először a vécére megy, aztán a konyhába, és felgyújtja a villanyt. Én meg ott ülök a konyhaasztalnál, az ő ruháiban, iszom a tejét, szívom a cigijét. Na, azt az arcot szeretném látni. Vajon 536
felismer rögtön? Természetesen, hiszen tudom, hogy nézek ki. Vajon megijed tőlem? Ha megijed, még elfuthatok mellette fel a lépcsőn, és a helyére fekszem az ágyban. Akkor ő lenne soron. Majd meglátja, hogyan boldogul. Először kialudnám magam. Végül is holnap be kell mennem az irodába. Pontosabban, nem tudom, még nem egészen értem, hogy kettőnk közül kinek kell bemennie, holnap az irodába. Vajon még mindig olyan békésen alszik odafönn? Ebből a szempontból én előnyben vagyok vele szemben. Én tudom. Ő mit sem sejtve alszik. Szívesen felmennék és megnézném. Az arcába néznék. De nincs hozzá merszem. Nem csak azért, mert felébredhet. Ahogy a sötétben halkan kinyitom a hűtőt, hogy töltsek még egy pohár tejet, megnyikordul mögöttem az ajtó. Megdermedek, úgy maradok a hűtő előtt guggolva, megkapaszkodom a hűtőajtóban és behúzom a fejem, és visszafojtom a lélegzetem. Várom, hogy felgyulladjon a villany és meghalljam a hangom. Hallom, ahogy szívem hangosan dobog, és aztán rájövök, hogy csak a macska dörgölőzik a lábamhoz. Ő még nem vett észre semmit. Dorombol, reméli, hogy tejet adok neki. Lassan felegyenesedek és a tejes tálka után nyúlok, pontosan tudom, hol van. Tejet öntök a macskának és visszaülök az asztalhoz. Meleg van a konyhában, duruzsol az olajkályha, a macska dorombolva lefetyel. Egy pillanatra megfeledkezem a helyzetemről, arra gondolok, hogy visszabújok az ágyba és elalszom, és holnap reggel felkelek, mintha mi sem történt volna. Bemegyek az irodába, megkezdem a napot, mintha mi sem történt volna. Elodázom a pillanatot, amely újra rádöbbent a valóságra, és odáig jutok a képzelgéssel, hogy kelletlenül az irodába megyek, de aztán hirtelen minden összeomlik, és újra elfog a félelem. Azt hiszem, mindjárt kivilágosodik odakint, valamit tennem kell. Elutazhatnék a szüleimhez. Talán őket meg tudom téveszteni. Csakhogy nincs pénzem. Tudom, hogy a táska az ágy mellett van. Fel kellene lopózni és pénzt kellene szerezni a táskából. Ezt se venné észre, soha nem tudja, mennyi pénz van nála. De akkor az arcába kellene néznem, miközben alszik. És mi van, ha felébred. Különben is, a szülők legkésőbb akkor észrevennék, ha telefonál. Nem, nem mehetek senkihez, akit ismerünk. Ha már megyek, messzire kell mennem. Messzire el. De mihez kezdjek odakint? Valami mindig hiányozna. Odatapogatózom a szemeteshez, kiürítem a hamutartót, hogy ne hagyjak nyomokat, hiszen tegnap este rendet csináltam, és talán feltűnnének neki a csikkek. Halkan kiöblítem a poharat, leveszem a kabátot és visszateszem az előszobaszekrénybe. Még egyszer fel kell mennem, hogy lehozzam a takarót. Takaró nélkül túl hideg van a pincében. Mi lesz, ha most felkel és találkozik velem a 537
lépcsőn. Vagy meglát az ágyneműtartó fölé hajolva. Vagy meglep a takaróval a karomban. A pincében van egy lyuk, amitől mindig is féltem. Egy üreg a lépcső alatt. Itt elbújhatok, és végre elalhatok. Mi van, ha egerek vagy pókok vannak ott. Nem szabad erre gondolni. Jó búvóhely lesz. Itt biztosan nem talál meg, mert fél az üregben levő kosztól és az állatoktól. Soha még csak be sem nézett a lyukba. Csupán tudja, hogy ott van. A pincében van egy felfújható matrac is, amit magam alá tehetek. És elviszem a cigarettát és egy szelet kenyeret reggelire. Most előre kell terveznem. Szűk az üreg. Nem tudom kinyújtani a lábam. A padlót kisepertem a régi pinceseprővel és a piszkot az autógumik mögé húztam. A legnagyobb gondot most a pókok jelentik. Tudom, hogy csak sötétedés után jönnek elő a vakolatban levő résekből. Napközben legfeljebb kimeredező lábaikat látni. Attól a szörnyű elképzeléstől, hogy az egyik átfuthat az arcomon, támad egy ötletem: rongyból kapucnit készítek, amin orr- és szemnyílások vannak. Nem érdemes tovább strigulázni a napokat a falon. Egyszer elfelejtem, aztán másnap egyszerre kettőt húzok. Mindazonáltal már megkülönböztetem az autója hangját az összes többi érkező autóétól. Tudom, hogy mindjárt kinyitja az ajtót, és így van időm visszahúzódni a lyuk közelébe. Újabban örülök, ha hazajön. Sőt már várom is. Akkor nem olyan unalmas. Ha lent telefonál, a pincelépcsőtől minden szót ki tudok venni, és legtöbbször rögtön rájövök, kivel beszél. Bosszant az erőltetett barátságosság, az átkozott túláradó hang, amiben mindig van egy hamis tónus. Csak fel ne idegesítsünk senkit – ezt a jól nevelt gyermekre jellemző félénk negédességet mindig is utáltam magamban. Néha magában beszél, és jóllehet a hangom idegenül cseng számomra, és csak fáradt csodálkozást ébreszt bennem, olykor valami gyengédségfélét érzek iránta. Aztán itt vannak a lépések. Ha a nappaliban vagy a konyhában járkál, az nem sokat árul el, olyan mintha bárki más mászkálna odafönt, és tompán hallatszik idelent a plafonon keresztül. Másképp áll a dolog a lépcsővel. Abból, ahogy a lépcsőn megy, kiérződik a hangulata. Hektikus dobogás, ha hosszú munkanap van a háta mögött, reggelente lusta csoszogás, hétvégén ugrándozó szökdécselés, nehézkes cammogás, ha éjjel vécére megy. Egyszer az öblítés lármája felriasztott álmomból, de legtöbbször nem húzza le. Tudom, fél, hogy megzavarja az éjszaka csöndjét az erős zajjal. Napközben egyedül az enyém a ház, mégsem merek felmenni, amióta legutóbbi kirándulásom alkalmával valaki bekopogott az ajtón. Még most sem tudom felfogni, hogyan történhetett, hogy odamentem és kinyitottam. Éppen ott tartottam, hogy összeszedek néhány holmit, amire szükségem van. A zseblámpát és a konzervnyitót már előszedtem, és az evőeszközös fiókban kotorásztam du538
góhúzó után, és meglehet, hogy abban a pillanatban egyszerűen megfeledkeztem a helyzetemről. Mindenesetre odamentem, és mintegy magától értetődően kinyitottam az ajtót. Csak akkor döbbentem rá megint, amikor megláttam magam előtt az egyenruhát és a kerek, vörös arcot. Legszívesebben becsaptam volna az ajtót az orra előtt, és távoli, biztos kuckómba menekültem volna. Lógó karral álltam ott, és egy szó sem jött ki a számon. A férfi megkérdezte, nem érzem-e rosszul magam, és a nevemen szólított. Ez adott erőt ahhoz, hogy átvegyem a levelet és aláírjam az elismervényt. Amikor becsuktam mögötte az ajtót, úgy remegett a lábam, hogy le kellett ülnöm a lépcsőre. Mihelyst újra fel tudtam állni, úgy rám tört a menekülhetnék, hogy vissza se mentem a konyhába becsukni a kihúzott evőeszközös fiókot. Lent lekuporodtam a régi szőnyegre, amin üldögélni szoktam, ha ő nincs itthon, és felbontottam a levelet. Fizetési felszólítás volt. Háromszázhét márka. Plusz negyvenhét márka eljárási díj. Nagyon felidegesített, magamban szitkozódtam, és eldöntöttem, hogy nem fizetek. Gondolkodtam, mi módon kerülhetném ki a fizetést, de rájöttem, nincs kiút, így hát fogcsikorgatva elhatároztam, hogy mégis fizetek. Aztán hanyagul félretettem a levelet: ez már nem az én dolgom. Hallom, hogy ajtót nyit, és valakivel beszél. – Jó, hogy jöttél. A lépcső mellett guggolok a falnál, és a pinceajtón keresztül hallgatom jó kislányos hangomat. Egy férfival beszél, Klausszal, nem tudtam, hogy találkát beszéltek meg. Az első alkalom, amióta elváltunk egymástól, hogy nem félek tőle, nem utálom – fölényben érzem magam. Később hallom, ahogy lejön a pincelépcsőn. Erre nem voltam felkészülve, és egy pillanatig nem tudom, mitévő legyek. Elfeledkeztem az üregről, és azt hittem, hogy mindjárt ott állunk szemtől szemben, és ő visszahőköl, de akkor újra eszembe jut a rejtekhely, és beugrom. Beverem a fejem, de egy hang sem hagyhatja el a számat, némán kell elviselnem a fájdalmat, visszatartom a lélegzetem, és a fejemet az ölembe hajtom, hallom, ahogy elmegy mellettem, bort keres a kartondobozok között, és jön is vissza, fürge léptein észreveszem, hogy gondolatban teljesen odafönt van a férfinál, ezért ki merem dugni a fejem és utána merek nézni, amint eltűnik a lépcsőfordulónál. A hosszú hajról felismerem magam, látom, ahogy a gumigyűrű után nyúl, és tudom, hogy kiveszi, hogy a haját lazán a vállára ejtse. Ezt mindig így csináltam, ha vendég jött. Ha egyedül vagyok, hátul összefogom a hajam, így kényelmesebb. Négykézláb állva kikukucskálok az üregből és hallgatózom, ahogy köhécselve felmegy a lépcsőn, leoltja a lámpát a pincében, bezárja az ajtót, és a konyhába megy pohárért. Ha ők odafent isznak, akkor én is inni fogok, méghozzá pezsgőt, üvegből. 539
A második üvegnél már mindegy, hogy fölhallatszik-e a durranás. Annyi fáradságot sem veszek, hogy elrejtsem az üres üveget. Iszom és bámulom magam előtt a durván vakolt falat, amit Klaus festett le egy évvel ezelőtt, mikor még együtt voltunk. Ekkor valószínűleg elbóbiskoltam, mert arra ébredek, hogy valaki éppen fölöttem beszél. Az előszobaszekrénynél állhatnak. – Jó, hogy itt voltál – mondja, én meg elhúzom a szám. A férfi megköszöni, és ő az ajtóban marad, amíg az be nem fordul a sarkon. Bezárja az ajtót, elfordítja a kulcsot, nehéz léptekkel felmegy a lépcsőn a hálószobába, és közben hangosan csuklik. Megint teljesen éber vagyok, iszom és kint várok a kuckóm előtt, a fehérre meszelt rücskös fal tövében, amin szürke mélyedések vannak ott, ahová nem ért el az ecset, várok és iszom, leveszem a régi nadrágot és a pulóvert, na most megmutatom neked, a holmit ledobom valahová, na most nézhetsz nagyot, felveszem a hálóinget, elbóbiskolok, ringok a haragos szendergés felszínén, ám hirtelen felébredek, amikor hallom, hogy jön lefelé a lépcsőn, felsurranok a pincelépcsőn, az ajtó mögött várok, amíg bezárja maga mögött a vécéajtót, és ekkor mezítláb, kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohanok a hálószobába, beugrom az ágyba, a saját ágyamba, a még meleg ágyamba, beburkolózom a takaróba, elhelyezkedem a puha és barátságos ágyban, belefúrom a fejem a párnába és megpróbálok újra levegőhöz jutni, mindjárt itt lesz, hallom a lépcsőnél, félig nyitva hagytam az ajtót, egyszer csak abbamaradnak a lépések, na most kell nyugodtan lélegezni és nem kinyitni a szemem, hallgatni, figyelni, mit csinál, de hát mit tehetne, hisz az ágyamban fekszem, ha megragadja a vállam és megráz, de ezt nem meri megtenni, úgy, ahogy én sem mertem, a félelem ellenére nevetnem kell magamban, vigyorgok a jó meleg ágyamban, ahogy hallom, amint megfordul, keresgél az ágyneműtartóban, és visszajön, az ágyra dől, és óvatosan megpróbál elhúzni tőlem egy párnát. Már tudom, mi következik, hiába erőlködsz, úgysem alszol el, akármilyen fáradt vagy is. Ma éjjel én fogok a legnagyobb nyugalomban aludni, kapucni nélkül, a pókoktól való félelem nélkül, és ki tudom majd nyújtani a lábamat, és reggel a meleg konyhában tudok reggelizni. Teát, pirítóst és lágytojást. Most rajtad a sor. Minden olyan, mint azelőtt. Egy különbséggel, ébren vagyok és hallom a lélegzésedet és hallom, ahogy halkan felkelsz, és a takarót magadhoz gyűröd és igyekszel hangtalanul elhagyni a szobát. Tudom, mi következik. Álmatlanul fekszel majd a vendégszobában és vigasztalanul üldögélsz a sötét konyhában. Holnap reggel rögtön a bankba kell mennem, és le kell tiltanom a számlámat. Arra az esetre, ha eszébe jutna felvenni a pénzt, és meglépni vele. A 540
táskámra is vigyáznom kell, a papírjaim miatt. Most, hogy kint van, végre felnyithatom a szemem és szétnézhetek a visszanyert szobában. Hallgatózom, nem mozdul-e valami a szomszédban. Semmi. Óvatosságból az ágy mellé nyúlok a retikülömért, magamhoz veszem a takaró alá, és a biztonság kedvéért egyszer a karomra tekerem a szíját. Szívesen viszontlátnám a ruháimat is, de nem merek felkelni, amíg itt van a szomszédban. Remélhetőleg nem alszik el. Cigarettát találok az ágy mellett. Sokáig nélkülöztem, ezért rágyújtok. Nincs hamutartó. Nem kockáztatom meg, hogy lemenjek, és az ágyat szabadon hagyjam. Inkább egy darab papírra szórom a hamut és a csikket felállítom az éjjeliszekrényen. A szomszéd szobában kattan az ajtó. Hallom, ahogy lesurran a lépcsőn, és most először sajnálom. Nem kell zároltatni a számlámat. Ő is a pincébe fog menni. Igaz, neki könnyebb dolga lesz, mint nekem volt, lent már elő van készítve a kuckó, amíg ott voltam, minden szükségeset lehordtam. Van zseblámpa, nem kell eleinte az egész éjszakát sötétben töltenie, mint nekem. Legalábbis addig, amíg ki nem merül az elem, és az elem már elég gyenge. Vehetnék újat, és odatehetném neki. Van konzervnyitó, azt biztosan sokáig kereste, és egyáltalán, sok dolgot meg fog találni, amit az utóbbi időben hiányolt. Megtalálja a kapucnit és rájön, hogy mire jó. Jóllehet tudom, hogy úgymond beleül a készbe, mégis szánalmat érzek iránta, szeretettel határos szánalmat, ha elképzelem, ahogy odalent berendezkedik. Idővel majd megszokja. De én megszoktam? És ha egyszer fellázad? És ha eszébe jut, hogy azt tegye, amit én is tettem? Odalent sok ideje lesz gondolkodni és levonni a következtetéseket. Valamikor biztosan eszébe jut, hogy éjjel kilesse a megfelelő alkalmat. Semmi esetre sem szabad éjjel vécére mennem. Semmilyen körülmények között nem hagyhatom el éjjel az ágyat. És ha ő egy lépéssel tovább megy, mint én, és egy este befekszik az ágyba, amikor későn jövök haza? Most már mindenképpen itthon kell lennem sötétedés előtt. És ha egyszerűen csak befekszik az ágyba, mielőtt hazajövök, fényes nappal? Ha bátrabb lesz, mint én? Mivel én elűztem őt, tudja, hogy ő is elűzhet engem. Bár ne hagytam volna lent a kuckót! Így tudja, hogy van kiút. De még ha nem hagytam volna is nyomokat, előbb vagy utóbb rájött volna. Úgy, mint én. És ki tudja, vajon akkor tényleg aludt-e, amikor rátaláltam az ágyamban. Ha nem akarok még egyszer lekerülni, nincs más választásom, mint foglalni az ágyat. Ameddig benne fekszem, nem űzhet el. JÁNOSHÁZI NÓRA fordítása 541
BODO KIRCHHOFF
Olmayra Sanchez és én
Ami engem illet, sosem tudtam mások helyzetébe beleérezni magam: ez mindig is így volt, és zavart is. Ha a másik emberről volt szó, egyszerűen nehezen tudtam hozzászólni; ilyenkor rögtön magamra vonatkoztattam mindent, és hibás következtetéseket vontam le. Így alakult ki az a célkitűzésem, hogy legalább egyetlenegyszer belehelyezkedjem valaki más helyzetébe. Egy kolumbiai vulkánkitörés következtében, mely iszaplavinát indított el, alkalom is adódott rá. A televízió ismertetett meg Olmayra Sanchezzel, aki egy víz lepte gödörből nézett kifelé, és a világ szeme láttára haldoklott. Amikor véget ért az egész, bezárkóztam, és összeszedtem a gondolataimat. A konyhaasztalnál ülve hosszasan néztem az egyik újságban lévő fényképet. Jól sikerült felvétel volt. Látszólag kényelmesen, mindkét karjával egy autógumi tömlőre támaszkodva láthattuk Olmayra Sanchezt. A barnás víz a nyakáig ért, bágyadtan mosolygott. Akár nyaralási portré is lehetett volna, ha eltekintünk az összetört gerendáktól és a mindent beborító sártól. A híradás szerint Olmayra mindössze tizenhárom éves volt, de egy fiatal nő vonásait hordozta, ez feltűnt nekem. Lábfeje és lábszára, talán a törzsének egy része is – tulajdonképpen csak találgatni lehetett –, beszorult a víz alatt; erről a halála után semmi továbbit nem tudtunk meg. Félretettem a képet. Volt több is, a színes újságok tele voltak az eseménnyel. Az egyik kép, melyet röviddel a halála előtt készítettek, felázott, fehéres ujjakkal és egy aggastyán megtört tekintetével ábrázolta. Mi történt ezelőtt? Amennyire ment, megpróbáltam belemélyedni Olmayra Sanchez utolsó napjaiba és éjszakáiba. Mint említettem, minden egy kolumbiai vulkán kitörésével kezdődött, melynek neve nálunk, nem sokkal később egy televíziós kvízjáték kérdése lett; és a televízió volt az, ami rögzítette, sőt talán alakította is az események menetét. A világ tekintete, mondtam magamnak, valószínűleg kissé megkönnyítette ennek a lánynak a haldoklást, igen, egy időre győzelmi mámorba taszította Olmayra Sanchezt a közelgő halállal szemben, sőt még a humorát is megcsillanthatta. Emlékszem egy filmes tudósításra, melyben integetett, és beszélt a kamerákba, és lelket öntött az egész világba, engem is beleértve a lakásomban: tele volt bizakodással, hogy ki fogják szabadítani a 542
gödörből, és ezzel együtt győzedelmeskedni fog a vulkán, azaz a természet fölött. Nem sokkal azelőtt megpróbálták felhúzni egy emelős csigával és majdnem kettészakították a testét; egy tisztességes pumpára lett volna szükség. Ezt mindenki tudta Európában, Amerikában és Ausztráliában, és az egész világ tudta azt is, hogy ez a pumpa nem érkezhet meg idejében. Csak Olmayra nem tudta. Már a halál árnyékában és tragédiájának minden jogától megfosztva, bátran fordult a nyilvánossághoz; ez a hirtelen világhír, és annak elvakító ereje keltette fel érdeklődésemet. Behunytam a szemem. Mikor lenyugodott a sárözön, magához tért a vizesgödörben. Általános nyugalmat képzeltem el körülötte, nyugalmat és sötétséget, a levegő még hamuval volt teli. Se nappal nem volt, se éjszaka, mikor elkezdődtek a fájdalmai. Nem tudta mozdítani a lábát. Minden próbálkozás annyira fájt, hogy a szeme majd kiugrott a helyéről. Azt hitte, hogy egy fogakkal teli állkapocs tartja fogva. Talán a ház falának a darabjai eltörték a combját, és körbezárták a lábfejét, egy betonacél fúródott a térdhajlatába. Az elején épphogy a mellkasáig ért a víz, egy gerendára támaszkodott. Vacogtak a fogai; félt és fázott. Olykor-olykor egy-egy kiáltást hallott, távoli kutyaugatást. A fájdalomtól szaporán vette a levegőt. Mereven bámult a sötétbe. Mi történt? Hol van az ágya, a szobája, a faluja? Miféle száj tartja őt fogva? Olmayra az édesanyját hívta, először halkan, aztán hangosan, majd megint halkan. Úgy tűnt, a levegőben keringő hamu mindent elnyel. Apró fekete pernye telepedett hangtalanul a karjára. Csak egy ing volt rajta, a hálóinge. A távolban kiáltások hangzottak fel, egyre erősebben, majd ismét elhalkultak. A víz emelkedett. Mikor világosabb lett, a vállát érte a víz. A fulladástól való félelem átmenetileg minden fájdalmat elnyomott. Most szürke cseppekben esett az eső, valami olajos volt benne. Erősödött a fény, de sugarak nélkül. A nap rejtőzködött. Olmayra látta a vizesgödör szélét, és nem egészen kőhajításnyira egy tehén fejét. Kiágaskodott a fénylő sárból, a szeme tágra nyitva. A tehén még élt, de nem bőgött. Viszont egy asszony, aki az esőben tántorgott, zokogott. Az egyik szomszédasszony volt, és rekedt sírása nem akart abbamaradni, amíg az egyre erősödő dübörgés és zúgás olyannyira el nem nyomta, hogy pantomimhoz kezdett hasonlítani. A zúgásra Olmayra összekulcsolta a kezét. Akkor meglátta, ahogy a szomszédasszony elvágódik. Az arca szürke volt, mint az eső, tátongó szájnyílással a közepén; a víz minden mélyedésben fodrozódni kezdett. A zúgás dübörgő lármává fokozódott. Egy helikopter landolt. Nem sötétzöld volt, mint a katonai helikopterek, hanem fehér, piros csíkokkal. A tehén szája kinyílt. Az asszony eltakarta az arcát. A talaj fölött hamu kavargott. Egy pillanatra kisütött a nap. A helikopterből négy férfi szállt ki. Az egyik kamerát cipelt; egy hosszú 543
kábel kötötte össze a másikkal, akinek egy doboz lógott a vállán. A harmadik két kézzel tartotta a rudat, melynek a végére volt rögzítve valami gyümölcshöz hasonló dolog. Enni adnak, gondolta Olmayra: kamerát már gyakran látott, mikrofont még soha. A negyedik férfinak szabad volt a keze. Sokzsebes mellényt viselt, és ezüstös fürtjei voltak, meg bajusza. Kézjelekkel adta ki az utasításokat. A zaj abbamaradt. A négy férfi ránézett a lányra, és Olmayra Sanchez tudta, hogy itt a tévé, és most már minden jóra fordul. A megmentés még annál is biztosabbnak tűnt, mintha katonák érkeztek volna; mindenre képesnek tartotta a televíziót. A férfi, akinek szabad volt a keze, közelebb jött. Átgázolt a lassacskán megszilárduló sáron, el a földön heverő asszony mellett. A tehén szájából vöröses hab szivárgott. Az eső alábbhagyott, de az ég nem világosodott ki. A nap elmosódott foltnak látszott. – Hogy hívnak? – kiáltotta a férfi. – Olmayra Sanchez. – És mi történt veled? Nem tudsz kimászni? Elmesélte, hogy be van szorulva, mire a férfi: – Ne beszélj olyan gyorsan. – És látta, ahogy odanyújtják fölé a rudat a gyümölccsel a végén. – Oda beszélj bele, és ne olyan hangosan – kiabálta a férfi, ő pedig bólogatott, és egy szempillantásra megszűntek a fájdalmai. Megismételte a nevét, a kamerás férfi filmezni kezdte. Letérdelt a gödör szélére, és Olmayra attól tartott, hogy beleesik, és haragudni fog rá. – Nézz ide – mondta a kamerás férfi, és ő kissé elfordult, és úgy érezte, mintha kettéfűrészelnék a sípcsontját. Vizet nyelt, ami keserű volt, mint az epe, köhögött, és mélyen az ujjába harapott. – Milyen hely ez itt? – kérdezte a fürtös. – Itt volt a házatok? Olmayra kivette a kezét a szájából. – Nem tudom. Mi történt? Hová lettek a házak? – Oda akart nyúlni a rúdhoz, de föllendítették a magasba. – Kitört a vulkánotok – mondta. – Emiatt mindent elöntött a sár! A lány megint bólintott, és bűnösnek érezte magát a falu eltűnése miatt. Ahogy a szülei is, és a szomszédok, mint mindenki, ő is okosabbnak érezte magát a vulkánnál. – Mindig errefelé nézz – kiabálta a kamerás ember, és Olmayra Sanchez megpróbált mosolyogni. Irigyelte a négy férfit. Mindenkit irigyelt, aki nem ő volt, még az asszonyt is, aki ott feküdt, szinte élettelenül; azoké volt a világ, akik nem érezték ezt a fájdalmat. – Miért nem szabadít ki engem senki? – kiáltotta, és nyelt egy adag vizet, és az, akinek szabad volt a keze, tudni akarta, mennyi ideje van már ott a gödörben. A rudat alacsonyabbra eresztették; Olmayra már nem nyúlt utána. – Nem tudom. Sötét volt. – Biztosan emlékszel rá… 544
– Nem tudom. – De hát valamit biztosan tudsz! – Filmet néztünk a tévében. Aztán aludni mentünk. És aztán összedőlt a ház. – Mi volt a film címe? Megpróbált visszaemlékezni. Zenés film volt. – Lövöldöztek benne? – kérdezte a férfi. – Nem tudom. – Rendben. Csak mondd el, amit tudsz. És ő elsorolta a testvérei nevét, a szülei nevét, azok szüleinek a nevét, és az utca nevét is, amit betemetett a sár, és újra elmondta, hogy lefekvés előtt tévét néztek, egy zenés filmet, és hogy most fázik, és valami belefúródott a lábába, ami szintén hideg, jéghideg. – Nemsokára kisüt a nap – mondta neki a férfi. – És ha kisüt a nap, felmelegszel. Hamarosan jön a segítség is! – Ránézett az órájára és valamit egyeztetett a többiekkel, és a kamerás felvételt készített a tehénfejről. Olmayra megemelte az állát, hogy ne nyelje a vizet. Nehezére esett egyenesen maradni. – Visszajövünk – hallotta attól, aki a rudat tartotta, és látta, ahogy beszállnak a helikopterbe, és a nagy propeller forogni kezd, és mindent úgy felkavar a szele, hogy hullámok keletkeznek a gödörben, egy az arcába csap, és hozzá a zúgás, ami rosszabb, mint az összeroppanó házak zaja az éjszakában, de aztán addig halkult, míg teljes csönd nem lett, csak a finoman szitáló hamu hallatszott, és időnként a tehén lihegése, és innen-onnan emberek hangja, mintha a sártenger beszélne, és kezdetét vette egy olyan időszak, melyben minden perc rosszabb volt, mint az azt megelőző. Olmayra Sanchez imádkozott, hogy visszajöjjön a tévé, és a tévé vissza is jött, és vele együtt sok ember. Odanyújtottak neki egy fekete autógumi tömlőt, hogy ne süllyedjen el, és enni adtak neki, hogy legyen ereje, és biztató szavakkal beszéltek hozzá, hogy ne veszítse el az eszméletét, és amikor dél körül kimelegedett az idő és égetett a nap, kapott egy nedves kendőt a fejére, ami piros volt. A sötétség beálltával a tévés embereket szállító helikopter megint elment, és a tömeg hamar szétszóródott. Csendes eső esett; minden szélfuvallat furcsán édeskés szagot hozott a levegőben. Az ezután következő fénytelen éjszaka Olmayra számára végtelennek tűnt. Úgy tűnt neki, hogy a lábába fúródott nyárs egy állat, mely egészen az agyáig beeszi magát, és átkarolta a gumitömlőt, és simogatta, és rendületlenül nézett szembe a sötétséggel. Mire eljött a reggel, a keze kifehéredett, és a szeme szinte teljesen fekete lett. Odakúsztak hozzá az emberek, inni adtak neki, a tévések visszatértek, a fürtös hajú integetett neki; felállítottak egy darut. Köteleket raktak a lány köré, mindenki egyszerre beszélt, aztán meghúzták a köteleket, és ő 545
üvöltött, mikor elkezdték kiszakítani a lábát. Az emberek visszahőköltek, elengedték a kötelet. – Nemsokára hoznak pumpát – kiabálta neki a kamerás férfi, és megvárta, hogy az eltorzult arc megnyugodjon, mielőtt filmezni kezdte a lányt, a gödröt és a darut, amely úgy nézett ki, mint egy akasztófa. Így múlt el a nap, és a pumpa nem érkezett meg, leszállt viszont az este, és egyszerre megint eltűnt az összes ember, és a húsát maró állat még mélyebbre rágta magát, a vízszint tovább emelkedett, és bűzlött az immár halott tehéntől. Olmayra úgy vélte, zenét hall, a film zenéjét, amit a sárlavina előtt néztek. De csak a saját nyöszörgése hallatszott csendesen. Hajnalig tartott a nyöszörgés, mikor még több ember érkezett a vizesgödörhöz, hogy lássák őt, és immár három kamerát állítottak föl, és odakiabáltak neki: – Olmayra, híres lettél, az egész világon ismernek és adományokat fognak küldeni, mondj néhány szót a világnak, mondj valamit… – És ő üdvözölte a világot, és azt mondta, nemsokára megérkezik a pumpa, és mindenki láthatja majd, milyen győzedelmesen szabadul majd ki a gödörből, és a tévések elégedettek voltak, és távoztak. Lebontották a darut, eljött a délután, aztán az este, és hamarosan leereszkedett az éjszaka sötét masszája is, és ő megint egyedül volt, és attól kezdve minden elkövetkező pillanat borzalmasabb volt Olmayra számára, mint az azt megelőző; csak a hamu finom szitálása hagyott alább. – Eddig gondoltam át. Aztán széttéptem a képeket. Nem volt bennem részvét, mi más számított? JÁNOSHÁZI NÓRA fordítása
Balassi Bálint Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király udvarában nevelkedett
E. M. CIORAN
A regényen túl
Abban az időben, amikor a művész minden gyarlóságát mozgósította, hogy olyan művet hozzon létre, amely elrejti, meg sem kísértette az a gondolat, hogy életét kiszolgáltassa a közönségnek. Nem tudjuk elképzelni Dantét vagy Shakespeare-t, amint létezésük apró-cseprő eseményeit följegyzik, hogy aztán mások tudomására hozzák. Még az is lehet, hogy szívesebben festettek hamis képet önmagukról. Megvolt bennük az erőre jellemző szemérmesség, s ezzel korunk fogyatékos modorú embere már nem rendelkezik. Bizalmas naplók és regények osztoznak ugyanabban az eltévelyedésben: milyen érdekességet mutat fel egy élet? Mi az érdekessége a többi könyv nyomán írott könyveknek, a más gondolatokra támaszkodó gondolatoknak? Az igazi megérzése, a létezés borzongása csak írástudatlan ember mellett lepett meg: a Kárpátok pásztorai erősebben hatottak rám, mint Németország professzorai vagy Párizs bármelyik leleményes figurája. Spanyolországban találkoztam csavargókkal, akiknek szívesen lettem volna a hagiográfusa. Nekik nem kellett kitalálni egy életet: ők léteztek, s ez civilizált emberrel egyáltalán nem fordul elő. Soha nem fogjuk megérteni, őseink miért nem torlaszolták el magukat barlangjukban. Mindenkinek van sorsa, tehát bárki leírhatja a sorsát. Hogy a pszichológia lényegünket tárja fel, ez a hiedelem cselekedeteinkhez láncol minket, ahhoz az elképzeléshez, hogy belső vagy szimbolikus értéket hordoznak. Aztán jött a „komplexusok” sznobsága, és megtanított rá, hogyan fújjuk fel csip-csup dolgainkat, hogyan hagyjuk elkápráztatni magunkat általuk: hogyan ajándékozzuk meg énünket olyan képességekkel és mélységekkel, amelyeknek szemlátomást híján van. Ettől azonban csak részben rendül meg jelentéktelenségünk titkos tudata. Az életével hosszan elpepecselgető regényírónál érezzük, színleli csak, hogy hisz benne, azt is érezzük, hogy nem tiszteli az életében fölfedezett titkokat: nem dől be önmagának, s mi, az olvasók sem dőlünk be neki. Szereplői az emberiség másodrendű polgárai, ravaszok, gyengék, gyaníthatóan ügyesek és csavaros eszűek, ha kell. Nem tudunk elképzelni egy agyafúrt Lear királyt... A regény közönséges, parve-
547
nü oldala meghatározza vonásait: a végzetszerűség eltörpül, a Sors elveszti fenségességét, a balsors valószínűtlenné lesz, a tragédia lezüllik. A tragikus hőst csapások sújtották, ez volt örök erénye, ez volt öröksége. A regény hőse úgy fest mellette, mint aki a pusztulásra áhítozik: a borzalom kisiparosa, csak az jár a fejében, hogyan veszejtse el önmagát, miközben reszket, nehogy sikerrel járjon. Összeomlásában bizonytalan, szenved. Halálában nincs semmi szükségszerűség. Az a benyomásunk, hogy a szerző megmenthetné, s ez rossz érzéssel tölt el minket, elrontja az olvasás örömét. A tragédia, ki merem mondani, abszolút síkon zajlik: a szerzőnek egyáltalán nincs befolyása hőseire, hőseinek szolgálója csupán, eszköze, a hősök vezényelnek és megparancsolják tetteik és cselekedeteik jegyzőkönyvének vezérfonalát. Uralkodnak azokban a művekben is, amelyekhez csak ürügyül szolgálnak. Ezek a művek az írótól független valóságoknak tetszenek, nem a pszichológia drótján rángatják őket. A regényeket másképpen olvassuk. A regényíró van mindig szem előtt, jelenléte gyötrelmes, látjuk, küszködik alakjaival, végső soron egyedül ő köti le figyelmünket. „Mihez kezd velük? Hogyan szabadul meg tőlük?” – tűnődünk aggodalmaskodó zavarban. Ha igaz, hogy Balzac a lecsúszottak Shakespeare-je volt, mit gondoljunk regényíróinkról, akik az emberiség tönkrement egyedeit tanulmányozzák? Kozmikus fuvallat híján a regényalak szétmállik, és tudásának, tisztánlátásra törekvésének, „jellemnélküliségének” bomlasztó hatását nem sikerül ellensúlyozni. Vérbeli modern jelenség az okos művész felbukkanása. Nem mintha a régiek nem lettek volna képesek az elvontságra, vagy az éleselméjűségre, de egy csapásra művük középpontjában teremve, nemigen gondolkoztak ezen, s nem vették körül magukat elméletekkel meg a módszerre vonatkozó szempontokkal. A még új művészet sodorta őket. Ma már nincs így. Intellektuális eszközei vackában a művész mindenekelőtt esztéta: az ihleten kívül készíti elő az ihletet, eltökélten rászánja magát. Ha költő, magyarázó jegyzetekkel látja el műveit, megmagyarázza, bár nemigen tud meggyőzni minket, s hogy kieszeljen valamit, hogy megújuljon, ösztönt majmol, mellyel már nem rendelkezik: a költészet eszméje lett költészetének anyaga, ihlető forrása. Megénekli versét, s ez szarvashiba, költészeti értelmetlenség: a vers nem költészettel készül. Csak a kétségbe vonható művész kiindulópontja a művészet, az igazi művész máshonnan, saját magából meríti anyagát... A mai „alkotó” fáradozása és meddősége mellett a múlt alkotói kicsattanóan egészségeseknek látszanak: őket nem sorvasztotta el a filozófia, nem úgy, mint a mieinket. Kérdezzük meg bármelyik festőt, regényírót, zenészt: látni fogjuk, hogy problémák emésztik, ebből fakad bizonytalansága, mely fő jegye. 548
Tapogatózik, mintha arra ítéltetett volna, hogy megálljon vállalkozása vagy végzete küszöbén. Az intellektus kiéleződésével az ösztön eltompulása jár együtt, ezt senki nem kerülheti el napjainkban. A nagyszabású, a lenyűgöző meggondolatlanság már nem lehetséges, az érdekes viszont a kategória rangjára emelkedett. Az egyén csinálja a művészetet, és nem a művészet az egyént, már nem a mű számít, hanem a művet megelőző vagy követő magyarázó jegyzet. A művész gondolatokat hoz létre, melyek arról szólnak, hogy mit hajthatott volna végre. Önmaga kritikusa lett, mint ahogy az egyszerű ember önmaga pszichológusa. Egyetlen kor sem ismert ilyen mértékű éntudatot. E szemszögből nézve a reneszánsz kor barbárnak tetszik, a középkor őskornak, s egészen a múlt századig minden egy kissé gyermetegnek. Sokat tudunk önmagunkról, másrészt semmik vagyunk. Ártatlanságunk, elevenségünk, reménységünk és ostobaságunk hiányosságainak kárpótlásaképpen legértékesebb szerzeményünk, a „pszichológiai érzék” önmagunk nézőivé változtatott át minket. Legértékesebb szerzeményünk? Tekintetbe véve metafizikai alkalmatlanságunkat, bizonyára a legértékesebb, a mélység egyetlen fajtája, melyre fogékonyak vagyunk. De ha túllépünk a pszichológián, egész „belső életünk” az érzelmi meteorológia jellegét ölti fel, változékonysága nem jár jelentéssel. Miért érdekeljen minket a kísértetek menazsériája, miért érdekeljenek a látszat különböző fokozatai? A megtalált idő után hogyan követelhetnénk ént magunknak, hogyan is játszhatnánk ki titkainkat? Nem Eliot, Proust a „hollow men”, az üres emberek prófétája. Tüntessük el az emlékezet funkcióit, amelyek segítségével énünk ravaszul diadalra jut a létezés fölött, és semmi nem marad bennünk a szétmállásunk szakaszait jelző ritmuson kívül. Ekkor a megsemmisülés megtagadása udvariatlanság énünkkel szemben. A teremtmény állapota nincs ínyünkre. Ezt tudjuk Prousttól, de Eckhart mestertől is, az első az idővel visz a semmi gyönyörébe, a második az örökkévalósággal. Pszichológiai üresség, metafizikus üresség. Az egyik a befelé fordultság megkoronázása, a másik az elmélkedésé. Az „én” azok kiváltsága, akik nem jutnak el önmaguk határáig. Önmagunk határáig eljutni termékeny a misztikus számára, de árt az írónak. Nem tudjuk elképzelni Proustot túlélve művét, a befejező látomást. Őutána egyébként is felületesnek és bosszantónak tetszik a pszichológiai aprólékosság. Az elemzés túltengése a regényírót is meg az alakjait is zavarja. Nem lehet a végtelenségig komplikálni egy jellemet, s azokat a helyzeteket sem, amelyekben önmagát találja. Nincs olyan helyzet, amelyet ne ismernénk, vagy ne volna sejtésünk róla. Van valami, ami rosszabb az unalomnál: az unalomtól való félelem. Ezt a félelmet élem át, valahányszor kinyitok egy regényt. Nem tudok mit kezde549
ni a hős életével, nem tudom elfogadni, nem hiszem el. A műfajnak, miután eltékozolta lényegét, nincs többé tárgya. Haldoklik a jellegzetessége, és haldoklik a cselekmény. S azon is érdemes elgondolkozni, hogy semmi nem történik az érdeklődésünkre számot tartó regényekben, miután a világ egyszer s mindenkorra száműzettetett belőlük. Mintha még szerzőjük se volna. Megvesztegetően olvashatatlanok, se fülük, se farkuk, befejeződhetnének az első mondat után, de akár tíz- és tízezer oldalasak is lehetnének. Egy kérdés ötlik fel velük kapcsolatban: a végtelenségig ismételhető-e egyazon tapasztalat? Regényt írni, anyag nélkül, nos, egyet, ez rendben van, de mire jó megírni tízet vagy húszat? A jelen nem levés szükségessége felvetődött, de miért szaporítsuk ezt a hiányt és miért tetszelegjünk benne? Az effajta művekben rejlő elmélet a semmi kiapadhatatlan valóságát szegezi szembe a létezés elpusztulásával. Logikailag nem ér semmit ez az elmélet, de igaz érzelmileg. (A semmiről másképp, mint érzelmi fogalmakkal beszélni, időpocsékolás.) Vonatkozások nélküli kutatást, kimeríthetetlen ürességben átélt tapasztalatot igényel ez az elmélet, az érzékelés révén megtapasztalt és elgondolt ürességet, s ugyanakkor paradox módon megdermedt, mozgás nélküli dialektikát, az egyhangúság és az üresség dinamizmusát. Nem körforgás ez? A nem jelentés gyönyöre: zsákutcák zsákutcája. Ha nem arra használjuk a szorongást, hogy a jelen nem levés rejtélyévé alakuljon át, hanem arra, hogy a rejtély legyen jelen-nem-levéssé, hiábavaló lesz a rejtély, önmagát oldja fel, nincs háttere, és megteremtőjét képtelen az értelmetlenség felfedésén túlra ragadni. A történetet, a témát eltüntető narrációval az intellektus aszkézise, tartalom nélküli elmélkedés jár együtt... A szellem arra az aktusra csökken, amely által szellem, és semmi több. Minden tevékenysége önmagához vezeti vissza, a veszteglő folyamatra, mely meggátolja, hogy megkapaszkodjon a dolgokban. Nincs megismerés, nincs cselekvés: a tartalmatlan elmélkedés a meddőség és az elutasítás apoteózisa. Az időből kilépő regény felhagy különleges dimenziójával, lemond funkcióiról: hősies gesztus, megismétlése nevetséges. Van jogunk kimerítenünk rögeszméinket, kiaknáznunk, az unalomig ismételgetnünk? Egy-két mai regényíró Istent meghaladó misztikusra emlékeztet engem. Az idejutott, vagyis sehová nem jutott misztikus nem tudna többé imádkozni, mivel előbbre jár, mint imája tárgya. De miért állhatatosak a regényt meghaladó regényírók? A regény nagy varázsereje még azokat is megigézi, akik szétszedésén erőlködnek. A történelem és a pszichológia modern lidércnyomását mi közvetíthetné jobban a regénynél? Ha az ember elgyöngül mulandó valóságában, csak regényalak, regénytéma, semmi több. Vagyis velünk egyívású. A regény egyéb550
ként elképzelhetetlen volt a metafizika virágkorában. Alig képzelhető el a középkorban, az ókori Görögországban, Indiában vagy Kínában. Mert a metafizikai tapasztalat, létezésünk időrendjétől és módozataitól elpártolva, az abszolútum mélyén lakozik, s e felé az abszolútum felé kell törekednie a regényalaknak, anélkül, hogy elérné: ez a feltétele annak a sorsnak, mely, hogy a szó szoros értelmében eredményes legyen, befejezetlen metafizikai tapasztalatot feltételez, s hozzáteszem, hogy szándékosan befejezetlent. Ez a dosztojevszkiji hősökre is érvényes: képtelenek megváltani önmagukat, türelmetlenül várják elbukásukat, érdeklődésünket akkor keltik fel, amikor hamis kapcsolatban állnak Istennel. A szentség csak ürügy a lelki gyötrelemre, a zűrzavar betetőzése, egérút, mely lehetővé teszi teljes összeomlásukat. Ha bírnák a szentséget, megszűnnének mint szereplők: azért hajszolják, hogy eltaszítsák maguktól, belekóstoljanak az önmagukba való visszahullás fenyegetettségébe. Félbemaradt szent minőségében kerül az epilepsziás herceg a cselekmény középpontjába, mivel a megvalósult szentség ellentmondásban van a regény művészetével. Ami Aljosát illeti, ő közelebb áll az angyalhoz, mint a szenthez, tisztasága nem idézi fel a sors gondolatát, és bajosan értjük, hogyan tehette volna meg Dosztojevszkij A Karamazov testvérek folytatásának központi alakjává. Az angyal a történelemtől való borzadásunk kivetítése, az elbeszélés zátonya, ha ugyan nem a halála. Az következik-e mindebből, hogy a narrátor birodalmának nem szabad a Bukás előzményeire kiterjednie? Különösen igaznak tartom ezt a regényíró esetében, akinek feladata, érdeme és egyetlen létjogosultsága a pokol utánzása. * Nem azzal dicsekszem, hogy nem tudok végigolvasni egy regényt: egyszerűen csak lázít szemtelensége, az, hogy kizökkent, és hogy időt rabol el tőlünk. Nincs elviselhetetlenebb, mint fiktív személyek körüli fejtegetések tanúja lenni több óra hosszat. Ne értsenek félre: azok a könyvek, amelyek megráztak, a legnagyobbnak tartott könyvek, regények voltak. S ez nem akadályozza, hogy gyűlöljem a látomást, amelyből fakadtak. Reménytelen gyűlölet! Mert jóllehet egy másik világra áhítozom, bármilyen világra, csak olyan ne legyen, mint amilyenben élünk, tudom, hogy soha nem fogom megérni. Valahányszor megpróbáltam lehorgonyozni a „tapasztalataimnál” magasabb rendű elvben, kénytelen voltam megállapítani, hogy tapasztalataim érdekességben túlszárnyalták ez utóbbit, minden tehetetlen nekibuzdulásom a metafizikának megfeneklett léhaságomon. Okkal vagy ok nélkül végül az egész műfajt felelőssé tettem, megharagudtam rá, akadályt láttam benne az önmagamhoz vezető úton, szétmállásom és a töb551
bi ember szétmállásának közvetítőjét, az író mesterkedését, hogy a lényegünkbe hatoljon, s végül bizonyítékot, hogy az örökkévalóság számukra mindig csak szó és sajnálkozás lesz. „Mint mindenki, te is a regény gyermeke vagy” – ezt a nótát fújom, ez a vereségem. Akkor lendülünk támadásba, ha meg akarunk szabadulni egy igézettől, vagy meg akarjuk büntetni magunkat miatta. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy az első jöttment regényíró közelebb áll a lelkemhez bármelyik hajdani, semmirevaló bölcsnél. Nem lehet büntetlenül rajongani a nyugati civilizációért, a regény hiábavaló civilizációjáért. Ez a civilizáció, az irodalomtól hályogosan, már-már akkora hitelt ad az írónak, mint amekkora az ókori világban a bölcsnek járt ki. A patríciusnak azonban, aki megvásárolta a maga sztoikusát vagy epikureistáját, olyan szintre kell emelkednie rabszolgája mellett, amire nem törekedhet a regényíróját olvasó kispolgár. Arra az ellenvetésre, hogy a bölcs, hacsak nem volt csaló, elcsépelt témákról vitázott, mint például sors, gyönyör vagy fájdalom, azt válaszolom, hogy az efféle középszerűség szerintem különb a miénknél, s még a bölcsesség sarlatánságában is több igazság rejlik, mint a regényíró tevékenységében. Aztán meg, ha sarlatánságról van szó, ne feledjük a költészetet, mely méltóbb e jelzőre, s jobban fedi. Nyilvánvaló, hogy költészetet nem lehet bármiből csinálni. Nem alkalmas bármire. Aggályai vannak… és pozíciója van. Elrabolni tőle azt, ami az övé, némi kockázattal jár: nincs nála állhatatlanabb, ha átültetik az elbeszélésbe. Ismerjük a romantikus, szimbolikus vagy szürrealista ihletésű regény felemás jellegét. Való igaz, a regény, ez a vérbeli bitorló, nem habozott megkaparintani a költészeti mozgalmak eszközeit. Alkalmazkodó, ezért tisztátalanul csalásból és fosztogatásból élt és él, és minden ügynek eladja magát. Az irodalom utcalánya. Nem bántja tisztességtudás, nincs titok, mit meg ne sértene. Egyforma fesztelenséggel kotorászik a lélekben vagy a kukában. A regényíró művészete hallgatózásból és pletykálkodásból áll, fecsegéssé változtatja csendjeinket. Még ha embergyűlölő is, lelkesedik az emberiért: belemerül. Milyen szánalmas a misztikusok mellett, az ő őrültségük, „embertelenségük” oldalán! Isten mégiscsak más szinten van! Ha valaki vele foglalkozik, ez érthető. De nem értem, hogy lehet megtapadni az embereken. Az Ungrund mélységeiről ábrándozom, az idő rontását megelőző alapról, melynek Istenét felülmúló magányossága mindörökre elválasztana önmagamtól, felebarátaimtól, a szerelem nyelvétől, a mások iránti kíváncsisággal járó terjengősségtől. Azért kötözködöm a regényíróval, mert akármilyen anyaggal dolgozzék is, ha velünk, valamennyiünkkel dolgozik, terjengősebb, mint mi, és terjengősebbnek is kell lennie. Egy dologban szolgáltassunk neki elégtételt: megvan benne a hosszú lére eresztés bátorsága. Termékenységének, hatal552
mának ez az ára. Nincs epikus tehetség a banalitás tudománya, a lényegtelen, a mellékes, a fogyatékos ösztöne nélkül. Oldalakon és oldalakon át halmozza fel a semmiségeket. A versfolyam aberráció: a regényfolyamot a műfaj törvényei írják elő. Szavak, szavak, szavak… Hamlet valószínűleg regényt olvasott. Részleteiben tükrözni vissza az életet, anekdotává fokozni le ámulásainkat, micsoda kínszenvedés a szellemnek! A regényíró nem érzi ezt a gyötrelmet, s nem érzi a „rendkívüli” jelentéktelenségét és naivságát sem. Akad olyan esemény, akár egyetlenegy is, melyet érdemes elmondani? Oktalan kérdés, hiszen én is olvastam annyi regényt, mint bárki más. De józan kérdés, bármennyire elillan is az idő a tudatunkból, s csak a csönd marad bennünk, ami kiragad az emberek köréből, a felfoghatatlannak a kiterjedéséből, szférájában minden egyes pillanatnak, ami által meghatározódik a létezés. * Az értelem kimegy a divatból. Nem nézegetjük hosszan azt a festményt, amelynek szándéka megragadható; a felfogható, határozott körvonalú zenedarab kifáraszt: a nagyon áttetsző, nagyon érthető vers érthetetlennek tetszik. A nyilvánvalóság uralma a végét járja. Melyik kézenfekvő igazság ér annyit, hogy kihirdessék? Ami közölhető, az előtt nem érdemes megállni. Azt a következtetést vonjuk-e le ebből, hogy pusztán a „rejtély” előtt torpanjunk meg? A rejtély is egyhangú, akár a nyilvánvalóság. A rejtély akkor is rejtély, ha teljes. Korunk rejtélye merőben formális, a világosságból kiábrándult szellemek fogódzója, üres mélység, a művészetnek ahhoz a szakaszához illő, ahol senki nem áldozata többé hiszékenységének, s ahol az irodalomban, a zenében, a festészetben minden stílus megtalálható. Az eklektika kártékony ugyan az ihletre, kitágítja azonban látókörünket, és lehetővé teszi minden hagyomány feltámasztását. Felszabadítja az elméleti szakembert, de megbénítja az alkotót, aki előtt felfedi nagyon is széles horizontjait, márpedig a mű a tudás mellett vagy a tudáson kívül készül. A mai művész azért menekül a sötétségbe, mert nem tudja megújítani azt, amit tud. Az ismeretek tömege szövegmagyarázót csinált belőle, kijózanodott Arisztarkhoszt. Hogy eredetiségét megőrizze, alig marad más a számára, mint hogy az értelmetlenben kalandozzon. Lemond tehát a nyilvánvalóságokról, amelyekkel egy tudós és meddő kor sújtja. Ha költő, szavak hevernek körülötte, melyek közül, eredeti értelmében, egyiknek sincs jövője, ha életképeseknek akarja őket, össze kell zúznia értelmüket, futni kell helytelen használatuk után. Az irodalomban általában az ige visszavonulásának vagyunk a tanúi, az ige, bármilyen különösen hangzik, nálunk is elnyűttebb. Ne hagyjuk el életereje leszálló ágában, alkalmazkod553
junk agyonhajszoltsága és elvénhedtsége fokához, alkalmazkodjunk haldoklásához! Különös: soha nem volt szabadabb, lemondása diadal: felszabadulva a valóságostól és az átélttől, megengedheti magának a semmit ki nem fejezés luxusát, vagy ha kifejez valamit, saját játéka fáradtságát fejezi ki! A regény műfajának is át kellene élnie ezt a haldoklást, ezt a diadalt. Az anyagtalan regény eljövetele halálos csapást mért a regényre. Nincs erkölcsi tanulság, nincsenek szereplők, bonyodalmak, nincs oksági viszony. A megtagadott téma, a megszüntetett esemény az ént tartja fenn csupán, aki emlékszik, hogy volt, egy holnap nélküli ént, aki a Végtelenbe kapaszkodik, meghányja-veti, feszültséggé alakítja, s ez a feszültség önmagába torkollik: eksztázis van az irodalom végvidékein, mozgás, mely nem képes kiáltásban szétporladni, az üresség litániája és monológja, visszhangot elfojtó, skizofrén hívás, a végletességbe való átváltozás, mely nem rejtekezik, és nem hajszolja sem az átkozódást, sem az ima líraiságát. A Bizonytalan gyökeréig merészkedve a regényíró a jelen-nem-levés régésze lesz, aki a nincs és a nem is lehet rétegeit tárja fel, a megfoghatatlanban vájkál, és a mi cinkos és elképedt tekintetünk előtt teríti szét e rétegeket. Önmagáról nem tudó misztikus volna? Biztos, hogy nem az. Amikor a misztikus várakozása önkívületeit leírja, olyan célba torkollik várakozása, ahol lehorgonyozhat. Feszültsége a várakozáson kívülre irányul, változatlanul Istenen belül marad, akiben támaszt és igazolást talál. Önmagára csökkentve, a valóság alapzata nélkül, kétséges lesz a várakozás, vagy csak a pszichológus érdeklődésére tarthat számot. Tételezzük fel azonban, hogy ez a megtámasztó, átváltozott alapzat csalóka: fellobbanásaiban a misztikus meggyőződik erről. De erőforrásai olyan természetűek, olyan feszültségének automatizmusa, hogy ahelyett, hogy átadná magát a Végtelennek és beleolvadna, szubsztanciává változtatja, sűrűséget ad neki, arculatot. Bukását megtagadva, éjszakáit úttá alakítva és nem hiposztázissá, olyan területre lép, ahol ismeretlen a fájó érzés, hogy számunkra tiltott a létezés, s hogy egyezségre soha nem léphetünk vele. S a létezésnek csak a peremét, a határát ismerheti meg az ember: ezért író. A határokon és az irodalom határain belül elterülő senki földjét a regényíró, jó pillanataiban, bejárja. Idáig eljutván, tartalom és tárgy híján, amire irányulhatna, megsemmisül a pszichológia, hiszen gyakorlatával összeegyeztethetetlen régióba lépett. Képzeljünk el egy olyan regényt, amelyben a szereplők nem a többi ember vagy önmaguk függvényében élnek, képzeljünk el egy partner nélküli Adolphe-ot, Ivan Karamazovot vagy Swannt: meg fogjuk érteni, hogy a regény napjai meg vannak számlálva, s ha csökönyösen tovább akar élni, a hulla sorsával kell beérnie. Nem kétséges, hogy tovább kell lépni: ha a regény műfajának végét kí554
vánjuk, a többi műfaj végét is, a művészet végét is kívánjuk. Jó ízlésre vallana, ha a kibúvóitól megfosztott ember kihirdetné csupaszságát, megállítaná futását, ha csak néhány nemzedékre is. Mielőtt megint nekifogna valaminek, kábulatából kell újjászületnie: erre kötelezi a kortárs művészet, már amennyire aláírja saját elpusztítását. Nem mintha a metafizika jövőjében vagy bármiféle jövőben kellene hinnünk. Távol álljon tőlem effajta őrültség. Mindenek ellenére valamennyi végítéletet hordoz, tisztábbá teszi a látóhatárt. Amikor a könyvesboltok kirakataiban már egyetlenegy regényt sem fogunk látni, megtettünk egy lépést – talán előre, talán hátra... A sekélyesség kutatására alapított civilizáció mindenesetre ki fog szenvedni. Utópia volna ez? Félrebeszélés? Vagy barbárság? Nem tudom. De nem állhatom meg, hogy ne gondoljak az utolsó regényíróra. Amikor a középkor végén az eposz háttérbe szorult, aztán eltűnt, a hanyatlás kortársai valószínűleg megkönnyebbültek: biztos, hogy szabadabban lélegeztek. A keresztény és a lovagi mitológia kimerült végre-valahára, a kozmikus és isteni szinten elképzelt hősiesség átadta a helyét a tragédiának: az ember a reneszánszban meghódította a saját határait, a saját sorsát, majd kipukkadt. Nem tudta elviselni a magasztos súlyát, lealacsonyodott a regényhez, a polgári kor eposzához, apóteposzhoz. Üresség nyílt meg előttünk, melyet filozofikus pótlékok töltenek meg, ködös kozmogóniák, kétes látomások. A szellem kitágul tőlük, s több anyagot vesz be, mint amennyit tárolni szokott. Gondoljunk a hellenisztikus korra és a gnosztikus szekták pezsgésére: a császárság, mély kíváncsiságában, egymással összebékíthetetlen rendszereket vallott a magáénak, s a keleti istenek erőszakos meghonosításával számos tant és mitológiát ismert el. Ha kimerül a művészet, tőle idegen kifejezési formák járják át, ugyanígy egy kultusz is magatehetetlenül tűri, forrásai elapadtával, hogy más kultusz kebelezze be. Ez az ókori szinkretizmus oka, ez az oka a jelenleginek. Ürességünk, amelyben egymástól elütő művészetek és vallások halmozódnak fel, máshonnan hív bálványokat, mivel a mieink nagyon is roskatagok, nem virrasztanak fölöttünk. Más egekre nézünk, de nincs belőle semmi hasznunk: hiányainkból, az életelv hiányából fakadó tudásunk a felület egyetemessége, szétszóródás, mely a közönségesben és a rettenetesben egyesült világ eljöttét jósolja. Tudjuk, hogyan tett a dogma pontot a gnoszticizmus szeszélyeinek a végére az ókorban, kitaláljuk, milyen bizonyosságokban érnek majd véget enciklopédikus kilengéseink. Egy korszak csődje ez, melyben a művészet története váltotta fel a művészetet, a vallások története a vallást. * 555
Ne érezzünk keserűséget: vannak csődök, amelyek termékenyek. A regény csődje is az. Üdvözöljük tehát, ünnepeljük: magányunk megerősödik, megszilárdul tőle. Elvágva a torkolattól, zsákutcába szorítva, farkasszemet nézve önmagunkkal kivallathatjuk magunkat feladatainkról és határainkról, annak haszontalanságáról, hogy legyen-e életünk, szereplők legyünk-e, vagy személyiséget teremtsünk magunknak. A regény? Látszataink elenyészésével szembeszegezett vétó, az eredeteinktől legtávolabbi pont, ügyeskedés igazi problémáink takargatására, ernyő, mely ősi valóságaink és pszichológiai fikcióink közé ékelődik. Soha nem fogjuk kellőképpen csodálni azokat, akik olyan technikákat kényszerítve a regényre, amelyek megtagadják, olyan atmoszférát, mely elerőtleníti, igényeket, melyek meghaladják, a regény elpusztítására törnek és korunk elpusztítására is, amelynek a regény egyszerre képlete, lényege és fintora. Korunk valamennyi oldalát közvetíti, minden kifejezési módját összeharácsolja. Hányan művelik, miközben természetük alig alkalmas rá! Ma Descartes valószínűleg regényíró volna, Pascal bizonyára. Egy műfaj akkor válik egyetemessé, ha olyan szellemeket csábít el, akiket semmi nem szánt e műfajra. De a sors iróniája, hogy éppen ők ássák alá: a természetétől elütő problémákat visznek bele, változatossá teszik, lezüllesztik, és addig terhelik, míg építménye recsegni-ropogni nem kezd. Amikor már nem fekszik a szívünkön a regény jövője, örülnünk kell, ha azt látjuk, filozófusok írják. A filozófusok mindig azért furakodnak az irodalom életébe, hogy kihasználják zűrzavarát vagy hogy tönkretételét siettessék. * Lehet, hogy az irodalom pusztulásra ítéltetett, mi több, lehet, hogy kívánatos ez a pusztulás. Mire jó kérdéseink, problémáink, aggodalmaink bohózata? Nem volna-e jobb, végül is, ha automatasors felé fordulnánk? Nagyon is nehéz egyéni nyomorúságainkra egyforma és könnyen elviselhető szomorúságok szériája következne: nem volna több eredeti vagy mély mű, nem volna bensőségesség, tehát nem volna többé sem álom, sem titok. Boldogság, boldogtalanság elveszítené az értelmét, hiszen nem volna honnan kisugároznia: valamennyien eszményien tökéletesek és csupaszok volnánk végre: senkik. Eljutván az alkonyatba, a Sors utolsó napjaiba... nézzük sodródó isteneinket: szegények, sokat értek nekünk. Talán túléljük őket, talán megfogyatkozva, álcázva, lopva visszatérnek. Az igazság kedvéért ismerjük el, hogy jóllehet közénk és az igazság közé álltak, most, hogy eltávoznak, nem vagyunk közelebb hozzájuk, mint abban az időben, amikor megtiltották, hogy pillantásunk érje őket, vagy hogy szembeszegüljünk velük. Mi, éppoly nyomorultak, akárcsak ők, tovább dolgozunk a képzeletbeliben, 556
az egyik illúziót egy másikkal helyettesítjük, már csak érdekből is: legfontosabb bizonyosságaink hatékony hazugságok csupán. Bármiképpen is, az irodalom anyaga egyre vékonyul, a korlátozott lehetőségű regényé meg a szemünk láttára enyészik el. Valóban halott volna vagy csak halódó? Ennek eldöntésére nem vagyok illetékes. Miután bebizonyítottam, hogy vége, lelkiismeret-furdalásom van: s ha él még? Ha él, másokon a sor, hogy pontosan megállapítsák haldoklása fokát. FÁZSY ANIKÓ fordítása
Mátyás király, a hadvezér
MŰHELY
Irodalmunk külföldi barátai Lukács Zsolt beszélgetése Kajetan Kovičcsal
LUKÁCS ZSOLT Kajetan Kovič (1931) 1953-ban lépett színre verseivel három másik költőtársával együtt a Négyek versei (Pesmi štirih) című kollektív kötettel, amelyben a kollektivista versírás (szocialista realizmus) gyakorlatától eltérő intimitás jellemezte őket. Szlovénul számos verseskötete jelent meg, jóllehet ezek a kötetek eléggé vékonyak, ám a szigorú és gondos válogatás folytán igen értékes verseket tartalmaznak. Regényeket és novellákat is ír igen jelentős műfordítói munkássága mellett: francia (Éluard), cseh (Holan), német (Heine, Rilke, Trakl, George, Hergouth, Rakusa), valamint orosz, horvát, szerb és nem utolsósorban magyar költők (Ady, Petőfi, Radnóti, Weöres, Lator) verseit fordította szlovén nyelvre.1 Magyarországgal jó kapcsolatai vannak: A Magyar Írószövetség tiszteletbeli tagja, a magyar PEN-klub 1986-ban kitüntetésben részesítette a magyar kultúra terén végzett műfordítói tevékenységéért, majd 2002-ben a CEP díját nyerte el. KAJETAN KOVIČ Számomra már az is jeles kitüntetésnek számított, hogy a Magyar Írószövetség tiszteletbeli tagja lehettem, hisz nem a nemzetiségem miatt kerültem be oda, hanem a magyar kultúra terén végzett munkám miatt, amit magyar kollégáim így szerettek volna értékelni. Valahogy egy időben lehetett a tagság és a díj, amit pedig külön a műfordításokért nyertem el. 2002-ben pedig Esterházyval kaptam meg a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) kuratóriumának a díját, amellyel külön elismerésben részesítettek. – Az előbb felsorolt költők alapján azt lehetne megállapítani, hogy fordításai során leginkább a modernizmus költői iránt érdeklődött, talán legtöbbet a szimbolistákat fordította. – Igen, a német nyelvterületen kifejezetten csak ezzel foglalkoztam. Azonban külön megjegyezném azt is, hogy Prešeren szlovén költő német nyelvű verseit is lefordítottam szlovénre. Ezeket már más jelentősebb szlovén költők 1 Kajetan Kovič magyar nyelvre lefordított művei: Sem isten, sem állat (regény), Európa, 1972 (Tóth Ferenc fordítása), Verseny (regény), Európa, 1975; Kajetan Kovič versei, Európa, 1979 (Lator László fordítása), Utazás Trentóba (regény) (Körtvélyessy Klára fordtása), Európa, 1998; Bodzaórák (versek) (Baka István stb. fordítása), Jelenkor, 2002; Képzelet tanár úr – Ljubljanai történet (Gállos Orsolya fordítása), Alexandra Kiadó, Pécs, 2006.
558
is lefordították, de számomra ez kihívás volt, hogy velük versenghetek. Örömmel láttam neki ennek a feladatnak és igyekeztem hű maradni Prešeren szlovén nyelvi stílusához és szinte vele is versenyre kellett kelnem, ami azt jelentette, hogy szlovén verseinek nyelvi fordulatait is jól kellett ismernem. Ez egy külön kötetben jelent meg: Idegen nyelven írtam könyvet címmel, amit Ovidiustól kölcsönzött. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy Petőfi verseinek fordítása során egy igen különös élményben volt részem. Azt hittem, hogy a romantika már nem nagyon érdekel engem, de mikor az ő verseit fordítottam, nagy örömmel álltam neki, hiszen egy kortárs költőre találtam benne, akit nehezen lehetne a romantika korszakában elhelyezni. Eltekintve az irodalomtörténeti besorolástól, egyszerűen ráéreztem arra, hogy itt egy olyan költőről van szó, aki egészen másként hat, olyan mintha nemrég vagy inkább úgy is mondhatnám a mi korunkban költötte volna verseit. Mivel kortársnak találtam, ezért is sikerül egyfajta benső izzással és lelkesedéssel lefordítanom. Diplomamunkámat is a modernizmus területéről választottam, éspedig a szlovén modernizmus szonettjeiről írtam irodalomelméleti tanulmányt. – Hogyan és mikor kezdett el érdeklődni a magyar költők versei iránt? – A magyar költészet iránti érdeklődésem igen korán elkezdődött már, amikor egyetemista koromban Ljubljanában a világirodalommal foglalkoztunk. Főleg akkor, amikor a német modernizmus került terítékre. Német nyelvből ismertem meg az európai szimbolistákat és azok kapcsán Adyt. Akkor szerettem volna megtanulni magyarul is, de Ljubljanában akkor még nem működött magyar nyelvű lektorátus. Ekkor magam, önerőből álltam neki a nyelvtanulásnak, egy tankönyv alapján, de tanári segítség nélkül nem ment. Csak pár magyar szót ismerek. – Vajon kapcsolatba került-e a magyarokkal, amikor gyermekkorát a Mura mellett élte? – 1941-ig éltünk Poljčanaban, ez Štajerska vidékén található. Prekmurjébe úgy kerültem, hogy apám és anyám tanítók voltak, és abban az időben a németek megszállták a vidéket. Ekkor minden tanítót Szerbiába deportáltak. Emiatt költöztünk a Mura közelébe, ahol nagyszüleim éltek. Pár hónapig itt éltünk félillegalitásban és utána megszűntek a deportálások. Aztán itt rekedtünk. A Mura akkor Ausztriával és Magyarországgal volt határos, számos rokonunk élt német nyelvterületen, akikkel élénk kapcsolataink voltak. Gyerekként nem értettünk magyarul. Ám eljártunk fürdeni a Murára és a magyar határőrök többször cigarettával kínálgattak minket. Mi pedig igen fontoskodón cigiztünk velük, mást úgysem értettünk meg, majd visszamentünk. Ezek voltak ez első kapcsolataim a magyarokkal. Egyik mesém alakját Maček Murit is a Mura környéki Radenci területén élő népmesékből kölcsö559
nöztem. Írtam is így epigrammát, hogy „ha Muri macska jó molnár szeretne lenni, akkor előbb a Murán kell megtanulnia malmot őrölni”. Vagy aki jó úszó szeretne lenni, annak egy folyón, a Murán kell megtanulnia úszni. Jóllehet én a tengeren tanultam meg úszni, de a Murán tökéletesítettem a technikámat. Még ma is eljárok úszni, de inkább csak uszodába. – Ezt a hasonlatot tovább folytatva elmondhatnánk azt is, hogy egy költő jó, ha helytáll a műfordítás folyóvizén is? – Van ebben valami, de itt fontosabbnak tartom, hogy le tudjuk úszni a magunk elé kitűzött célt. A munka terén is valahogy így van ezzel, és nem hagyhatjuk félbe a közepénél. Elmondhatom, hogy itt nagy segítségemre volt az úszás, megtanított a kitartásra, hogy ne hagyjak semmit félbe. Persze sétálni is szoktam, naponta két órát. – Annak ellenére, hogy nem tud magyarul, mikor és hogyan kezdett el magyar költőket fordítani? – Barátommal, Jože Hradil műfordítóval közösen fordítottunk, aki a Promurska kiadó felelős szerkesztője volt. Ő adott nekem ösztönzést és bátorítást, hogy csak folytassam. Ekkor én a Szlovén Állami Kiadónál dolgoztam mint szerkesztő és jó kapcsolatban volt egymással a két kiadó. Többször közösen adtunk ki könyveket, sokat utazgattunk és Jože mindig hozott valami prózai fordítást vagy ajánlott nekem magyar költőket. Ő elkészítette a nyersfordításokat, én pedig átköltöttem őket. Kötöttünk egy megegyezést az Európa Kiadóval, és ennek első eredménye lett egy lírai antológia: A XX. századi magyar líra,2 amit 1977-ben adtunk ki közösen. Ekkor működtem közre nagyobb erővel és terjedelemben a magyar költők művein. Egy másik műfordító is közreműködött itt: Jože Šmit, de a legtöbb költőt én fordítottam. Sajnos nagy volt a kötet terjedelme és kötött a határidő, ezért is vontuk be Šmit urat a közös munkába, hogy sikerüljön az egész kötetet idejében befejeznünk. Persze az se jó, ha túl sok költő működik közre egy antológiánál, mert akkor elveszhet a mű egységes stílusa. S mindegyik fordító a maga költészeti stílusából is belevisz, belop valamit. Ez volt egyúttal az első jelentős és nagyobb méretű betekintésem a magyar nyelvű irodalom tárházába. Az itt szereplő költők egy része már klasszikusnak számított (Ady, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Kassák, Karinthy, Füst, Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Zelk Zoltán, Radnóti, Weöres, Vass, Jékely, Csanádi, Benjámin, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Váci, Nagy László, Simon István), de számos kortárs költőt is beválogattunk, akiket Budapesten szemé2 Madžarska lirika 20. stoletja (szerkesztette: Jože Hradil in Kajetan Kovič, nyersfordítás: Jože Hradil, átköltötte: Kajetan Kovič és Jože Šmit). Državna založba Slovenije, Ljubljana; Pomurska založba, Muraszombat, 1977.
560
lyesen is megismerhettem (Lator László, Juhász Ferenc, Csoóri, Garai, Székely Magda, Tandori Dezső). Ez egy igen terjedelmes bevezetés volt a magyar irodalomba, amit nem a baráti kapcsolatok miatt vagy a munkám miatt végeztem el, hanem mert nagy örömet leltem ebben. A kiválogatott költők igen közel álltak hozzám, benső lelki rokonságot fedeztem fel költészetem és az ő költészetük között. – Az itt szereplő költők közül melyik tetszett önnek leginkább? – Adyt már említettem, Kosztolányi is közel áll hozzám, persze még József Attila, és nagyon sajnálom, hogy eddig nem sikerült egy külön kötetet összeállítanunk tőle. Jože Olajjal tervezgettünk valamit ezzel kapcsolatosan, de ebből nem lett semmi. Jó lenne mihamarább tenni valamit ez ügyben és pótolni a lemaradást. Ott van még Radnóti, tőle egy külön kötetet is kiadtunk, majd Weöres Sándor. Pilinszkyt is nagyon érdekesnek találtam. És végül barátomat, Lator Lászlót, akivel több éven át együttműködtünk. – Vilko Novak 1970-ben ezt jegyezte le a magyar–szlovén kulturális kapcsolatokról: „Szinte nincs is olyan kiáltó példa Európában két szomszédos nép viszonylatában, mint volt – s részben ma is – a szlovénok nemtörődömsége mindazzal szemben, ami magyar – és viszont. Nem fordítottuk egymás szépirodalmát, nem ismerjük egymás történelmét, országát, nyelvét, de még az ábécé is gondot okoz, hiszen a lapokban következetesen hibásan írjuk le a neveket...” Hogy látja ezt ma, vajon egy túlzó megállapításairól lenne szó? – Ezt el is magyaráznám szépen sorjában. A második világháború után igen elevenek voltak a kapcsolatok a szerb, a horvát és a magyar irodalom terén. Szerbből és horvátból elég sokat fordítottak magyarra, szlovénból pedig gyakorlatilag semmit, és éppen így szlovénra se fordítottak a két nyelvből. Nem voltak fordítók. Akkor jelentek meg szlovén területről Jože Hradil és Csuka Zoltán, Ács Károly, Tóth Ferenc. Ekkor kezdődött egy konkrét együttműködés a Promurska založba és az Európa Kiadó közt. Az Európánál Domokos János lett igen hosszú ideig az igazgató. Ő erdélyi származású volt és nagyon jól megértette, hogy Jugoszláviában nemcsak a szerb-horvát nyelv létezik, hanem számos más kisebb, elhanyagolt nyelv is van. S ekkor kezdődött el egy igen intenzív kapcsolat a két kiadó közt. Itt Szlovéniában is megkezdődött a kiadás, ugyanis Hradilnak nagyon sok prózai fordítása volt. Tehát 1970-ben Novaknak igaza lehetett, de ez után az antológia után 1977-ben egy igen intenzív fejlődés kezdődött: az Ady- (1977),3 Weöres- (1983),4 Radnóti- (1984),5 3 Vér és arany. Válogatott versek, kétnyelvű kiadás (nyersfordítás: Jože Hradil; átköltötte: Kajetan Kovič). Pomurska založba, Muraszombat, 1977. 4 Boben in ples: izbrane pesmi / Sándor Weöres (válogatta, szerkesztette, fordította: Jože Hradil és Kajetan Kovič). Državna založba Slovenije, Ljubljana; Pomurska založba, Muraszombat,1983. 5 Razglednice: izbrane pesmi / Miklós Radnóti (fordította: Jože Hradil és Kajetan Kovič). Pomurska založba, Muraszombat; Državna založba Slovenije, Ljubljana 1984.
Lator- (1998),6 Petőfi- (1999) kötetek kiadása. Tehát ennek az elmaradásnak nem igazán csak politikai okai voltak, hanem a fordítók hiánya. S ha Hradil nem ösztönzött volna engem ezen a téren, akkor sokkal rosszabb is lehetne ma a helyzet. Persze én ott dolgoztam a DZS-nél és jó kapcsolatban voltam a Promurskával. De emellett – ami a lényeg – engem nagyon érdekelt a magyar költők fordítása. Sajnos nem tudtam magyarul, mert ha tudtam volna, ezt mind magam egyedül is elvégeztem volna. Úgyhogy ez nagyon szerencsés kombináció volt. – Ugyanakkor 1954-ben alapították meg a Pomurska kiadót, amely a klasszikusok fordításával igyekezett pótolni az évtizedes lemaradást. A „tárgyszerű”, politikamentes befogadásának a korszaka, a közvetítés szlovéniai csomópontja valójában a Muravidék volt. Ma is tartja magát ez a megállapítás? – Sajnos nem, mert a Pomurska kiadó már csak gyermekversek kiadásával foglalkozik, és papírüzemmé alakult. Ez olyan kiadó volt, amelynek megvolt a sajátos tulajdonsága és kapacitása. Annak ellenére, hogy szlovénre és magyarra fordított műveket adtak ki, vagy szövegeket közvetítettek más kiadóknak, más be nem sorolt irodalmakat is kiadtak, mint az afrikai, ázsiai, dél-amerikai, mexikói. Hidaknak hívták ezt a könyvsorozatot, és ezzel bevezették és terjesztették más földrészek új irodalmát. Ez akkor nagyon népszerű volt, visszhangos, és jól el is tudták adni, csak azután valahogy ennek vége lett. Nem hinném, hogy a rendszerváltozás lenne az oka, hisz már a kommunizmus ideje alatt megmutatkoztak a válság jelei. Jože Hradil már nem volt főszerkesztő, az ő távozása is közrejátszott ebben a folyamatban. Sok oda nem való ember került a helyére. Ő akkor már csak fordított, de más kiadóknak. Ma egy kisebb kiadó, a Franc-Franc „vette át” a helyüket, ők pedig egyszerűen letűntek a színről. – A XX. századi magyar lírát a fiatalok közül többen is említették nekem Ljubljanában, hogy ismerik és olvasták. Tomaž Šalamun angolból nagyon jól ismeri irodalmunkat, Primož Čučnik pedig megkért, hogy fordítsunk közösen József Attilától verseket. A mai szlovén fiatalságnak lenne igénye további magyar költők megismerésére? – Igen, manapság már a szlovén fiatalok jobban ismerik a magyar költészetet és már nem úgy van, mint Novak idejében volt. Nemcsak a költészet, de a próza terén is hatalmas változások mentek végbe. És ezen a téren Jože nagyon sokat tett. Igen, van elvárás, és ez nem is halhat el, ez világos, és ennek a köl6 Zapuščeni oder: izbrane pesmi. Elhagyott színpad, fordította és a bevezető tanulmányt írta: Kajetan Kovič. Pomurska založba, Muraszombat, 1998.
562
csönös viszonynak meg is kell maradnia. És az manapság jól is működik. Csordás Gábor a Jelenkor kiadója is sokat tesz ez ügyben, valamint Gállos Orsolya is nagyon sokat fordít szlovénból. De sajnos nehéz olyan embert találni, aki mindkét nyelvet jól ismeri, aki jó műfordító és ezenkívül még költő is. De ez a módszer, amit mi ketten Jožéval csináltunk végül is járható. Jože elkészítette nekem a nyersfordításokat, nekem csak a teljes, szó szerinti fordításra volt szükségem, annak költői részét pedig én magam oldottam meg. Olyan szöveget akartam, amit jól megértek. Hisz a költészeti részhez értek. – Az irodalmi kapcsolatok bővülésének leghatásosabb mozgatórugója a személyes kötődés, az emberi barátság. Lator Lászlóról Az elhagyott színtér szlovén nyelvre lefordított verseskötetének bevezető tanulmányába azt írta, hogy „nagy magyar és európai költő, a mi kortársunk és szomszédunk”. Hallottam, hogy jó barátságban volt Weöres Sándorral is. – Igen, de emellett még Juhásszal és Tandorival is. Ám legtöbbet Latorral tartottam a kapcsolatot, mert abban az időben ő ott dolgozott az Európa Kiadónál. Van egy nyaralója a szlovén határ közelében, és így többször is találkozhattunk. Az ő verseskötetét pedig együtt fordítottuk, hiszen mindketten tudunk németül és már nem volt szükségünk nyelvi közvetítőre. Ez érdekes tapasztalat volt. Másrészt pedig Weöressel is németül beszélgettem. El is látogattam személyesen hozzá Budapestre. Sőt egy verset is írtam a tiszteletére. Ne látogassátok az öreg költőket címmel. Akkor már nagyon öreg és beteg volt és féltem, hogy nem láthatom többé. Különben pedig nagyon sokat dolgoztunk közösen és együttműködtünk. Ő fordította le a Szlovén modernizmus költőit 7 valamint Župančič egyik kötetét. 8 Úgyhogy elég sokszor összedolgoztunk. És amikor Hradillal Weöres Dob és tánc című kötetét fordítottuk, többször kérdések merültek fel a fordításokkal kapcsolatosan, amelyeket persze magával a költővel kellett megbeszélnünk. Felhívtuk és megkérdeztük személyesen. Úgyhogy nagyon jó kapcsolataink voltak. Egyszer azt is megbeszéltük, hogy Sándor eljön nyaralni Radencébe, de csak a felesége jött el. Ő ugyanis nagyon beteg volt. Akkor tért vissza Londonból, és a macskáját elütötte egy autó. A macskáról a szomszédok gondoskodtak, és amikor visszatért Sándor, akkor átvitték hozzá. Amint meglátta a gazdáját, átszaladt az úton és ekkor gázolta halálra az autó. És ez annyira rosszulesett neki, hogy 7 ZUHATAG. Négy szlovén költő: Dragotin Kette, Ivan Cankar, Josip Murn, Oton Župančič (válogatták Jože Hradil és Kajetan Kovič; összeállította és az utószót írta Kajetan Kovič; a nyersfordítást készítette Jože Hradil; fordította Weöres Sándor). Državna založba Slovenije, Ljubljana; Európa, Budapest, 1979. 8 Te titok-virág. Válogatott versek / Oton Župančič (válogatta, szerkesztette és a nyersfordítást készítette Jože Hradil, fordította Weöres Sándor). Pomurska založba, Muraszombat; Forum, Újvidék, 1978.
563
nem ment el a megbeszélt nyaralásra. Erről írtam is egyszer a jubileumának az alkalmából egy cikket: Sándor macskája vagy ehhez hasonló címmel. – Egy nagyobb ljubljanai könyvesboltban észrevettem, hogy Lator László verseit is lefordította szlovénre. Ezt a kötetet leértékelve lehet megvenni, és eléggé eldugott helyen akadtam rá. Milyen volt a könyv iránti érdeklődés a megjelenésekor? – Sajnos a mai világban ez a helyzet, ezek és az ilyen verseskötetek nem hoznak nagy hasznot. Akkor, amikor megvolt a könyvbemutatója, nagyon jó fogadtatása volt a kötetnek. Utána örülnek is a kiadók, hogy nincs ezzel gondjuk. Igen, szomorú, de ez a valóság. Inkább a bestsellerekkel foglalkoznak. Weöres könyvének is igen jó fogadtatása volt. Akkoriban kezdte el megismerni a nyilvánosság a magyar költészetet szélesebb körben. Az első kötet, amit Hradillal közösen készítettünk, Ady verseit tartalmazta. Aztán később ez az Ady-kötet egy másik kiadónál a Líra sorozatban 1980-ban még egyszer megjelent.9 S így nagyon jól terjesztették, hiszen ez a sorozat nagy megerősítést is jelent, ugyanis széles körben befogadják. – Az Ady-évforduló (1977) alkalmával a Nagyvilág folyóirat Az Értől az Óceánig című verset közel húsz idegen nyelven tolmácsolta. Az ön változata a legjobbak között végzett. Fried István pedig azt jegyezte meg, hogy „Kovič Rilke felől közelítette meg Adyt”. – Igen fiatalon olvastam Krležanak két tanulmányát Rilkéről és Adyról. Mindkettőt jól ismerte, de nekem akkor ez a tanulmány kissé nyersnek tűnt. Elismerte őket, azzal, hogy írt róluk, de a szövegben nagyon megkritizálta őket. Úgy tűnt mintha mentalitásukban minden versük nemigen tetszett volna neki. Akkor igen mérges voltam Krležára, mert szerintem a két költő igen kitűnőnek számított. Belgrádban ezt meg is mondtam neki: „Hiszen csak három versüket elemezte…” Az Értől az Óceánig c. vers szerintem is nagyon jól sikerült, erre én is jól ráéreztem. Akkor egy fesztivált is rendeztek, de már annyiszor jártam Magyarországon, hogy magam se tudom, mi hogyan volt sorjában. – A versek kiválogatásban is részt vett? Valaki segítségükre volt a válogatásnál vagy teljesen önállóan válogattak? – Sok magyar verset szerb fordításból ismertem, amiket Danilo Kiš fordított. Az ő könyvei megvoltak nekem, és sok minden jól jön ilyenkor. Nekem ugyanis a fordítás során az az alapelvem, hogy szívesen és kíváncsian belekukkantok más fordítók műhelymunkáiba, mármint azokba a nyelvekbe, amiket jól ismerek. Hogy lássam, mit csinált, mire jutott a másik fordító, hogy 9 Ady. Válogatott versek (nyersfordítás: Jože Hradil, átköltötte: Kajetan Kovič, utószó: Király István). Mladinska knjiga, Ljubljana, 1980.
564
oldotta meg, mert néha sehogyan se sikerül megoldást találni, és ott valamilyen ötletre bukkanhatok. Rilke kapcsán mondhatom, hogy jól tudok németül, de a német irodalomtörténészektől és kritikusoktól nem találtam olyan jó fejtegetéseket, a Duinói elégiákkal kapcsolatosan, mint a franciáké, amit 1944-ben adtak ki. Nagyon részletes volt ez. Sok minden függ a nyelvektől is. Miért döntött a mellett, de lehet, hogy rosszul tette, és ez is segít, megerősít a saját jó döntésemben. Többéves költészeti tapasztalatom is sokat segít abban, hogy mi az egyik, mi a másik. Weöressel kapcsolatosan Hradillal arról vitatkoztunk, hogy mit is akart a költő mondani, eltérő volt a véleményünk, s akkor megkérdeztük Weörest, és ő nekem adott igazat, mert volt fülem a költészethez. – Ha lehetősége lenne, melyik magyar költő verseit fordítaná még le? – József Attilát mindenképpen, ez érthető. Ez nagyon fontos lenne. Abban a projektben, amit maga tervez, én is szívesen közreműködnék, tudom, hogy számos fiatalabb költőt is felkért erre, de talán nekem is jut még itt hely.10 S talán még Pilinszkyt. – Összehasonlító irodalomtudományból diplomázott. Gondolom, jól ismeri a műfordítás elméleti kérdéseit. Ezzel kapcsolatosan mi a véleménye, és milyen sajátos elmélete van e témakörben? – Igen, ismerek valamit ezekből az elméletekből, de számomra a lényeg az, hogy aki ismer egy idegen nyelvet, annak nem lesz szüksége fordításra, hiszen azt az eredeti nyelven fogja elolvasni. Én annak fordítok, aki az eredeti nyelvet nem ismeri. És ezért nekem az a véleményem, hogy nemcsak logikus és érthető, hanem költői fordítást kell végeznem. A szlovénra lefordított versnek is éppolyan versnek kell lennie, mint ahogy az az eredeti nyelven hangzik. Nem a százszázalékos tartalmi értékrend megőrzése itt a fontos, lehet, hogy maga a fordítás jobb lesz, mint az eredeti, én mindenekelőtt verset szeretnék költeni, verset, szlovén verset, ami éppúgy hat, mint mikor egy szlovén verset olvasnak fel. Nem értek egyet Gorazd Kocijančič filozófus-fordítóval, aki azt állítja, hogy nem fontos a forma, hanem csak a mondanivaló. Szerintem a költészet mindkettő: forma és tartalom. A nyelvészek sok okos dolgot mondhatnak, de én ezekre a vizekre nem merészkedem. Szerintem az elméletek túlságosan is attól betegek, hogy nincs meg bennük a gyakorlat. Azt láthatja az ember, hogy a fordítás nem lehet teljesen azonos az eredetivel, némelyek annak a százalékos arányát számolják, hogy mennyi maradt meg vagy veszett el a tartalmi vagy formai részből. Számomra egy a fontos, hogy igen nagymér10 Itt jegyezném meg, hogy készülőben van egy József Attila-kötet megjelenése az Egyetemi Könyvkiadó Beletrina sorozatában, amelynek nyersfordítását Lukács Zsolt készítette, és a költők már dolgoznak a verseken.
565
tékben megközelítsem az eredeti szöveg értelmét, bár nincs semmi tapasztalatom az egzotikus nyelvekkel (afrikai, ázsiai), de szerintem mindent le lehet fordítani. Akár a hangtani, formai vagy a játékos stílust vesszük figyelembe. Persze minden nyelvnek megvan a maga törvénye. Szerintem a magyar és a szlovén nyelv között a hangzást tekintve sok a hasonlóság és emiatt mindkettő jól fordítható. A lehetséges határokig kell ügyeskedni egy verssel, ameddig ez lehetséges, amíg rendelkezésre áll a tehetség, ameddig képességeim engedik, addig a mértékig kell ezt teljesítenem. Nem szabad megállni a nyolcvan százaléknál és azt mondani, hisz jó ez így, aztán összecsapni. Ugyanez a helyzet a saját verseléssel. Kollégáimnál már többször is felfigyeltem erre. Az egész vers jól sikerült, de az utolsó sorokon már látszik a sietség. Ilyenkor az egész vers zavaróvá kezd válni. Ezért kell a végsőkig ügyeskedni és gyötrődni. És mindezt a szerző iránti tiszteletből, akit fordítunk. Hiszen az ember saját maga is elvárja, hogy ha a verseit mások lefordítják, hogy a legjobbat hozzák ki belőlük, és már emiatt sem illik összecsapni. – Verset írni vagy fordítani? Melyik a nagyobb kihívás? – Amikor verset írok, nincsenek adott témák, a fordításnál ez már adva van, de ettől ez nem lesz könnyebb, sőt nehezebb, mert az előre adott dolgok akadályozhatnak is. A saját versednél szabad vagy, itt pedig meg vagy kötve. A szabadságot belülről kell megtalálni, és azt így magunkévá tenni. Ami idegen, azt magunkra venni, azonosulni vele és újra formát adni neki, megírni. – Vajon a magyar költők hatással voltak-e önre, adtak-e valamilyen inspirációt? – Valahogyan biztosan, de erre már nem emlékszem pontosan. Ott, ahol valamiféle rokon vonásokat fedeztem fel, ott biztosan. Ez is egyfajta útmutatás a saját művemhez. Ezt leginkább Pilinszky esetében éreztem. Ott ahol ezt a rokonságot megéreztem, az illető költő mindig tudott valamiféle útmutatást adni a továbbiakra vonatkozóan, amihez nekem több időre lett volna szükségem. Előmozdította és így segítette költészetemet. Weöresnek külön verset is szenteltem, ahogy azt már előbb említettem. Itt egy sajátos, bensőséges kapcsolatról, egy barátságról volt szó, és emiatt történt az egész. Gyermekverseit is szívesen lefordítottam volna, de sajnos erre nem volt kiadó, és felkérést se kaptam rá. – Utazás Trentóba című regényének budapesti bemutatóján Lator Lászlóval közösen érdekes vállalkozásról adtak hírt: Lator önálló, magyar nyelvű Prešeren-kötetet készít, Kovič pedig hasonlóképpen szlovén nyelvű Petőfikötettel lepi meg a szlovén olvasóközönséget. Ez hogy is történt valójában? – Nem ilyen szó szerinti megegyezés volt ez, hanem akkor éreztem erre indíttatást, és nagy örömömre szolgált a fordítása. Petőfivel már korábban 566
is próbálkoztam, szerb-horvát és német fordítások segítségével. A legismertebb szerelmi verseit, a kutya és a farkas verseit is fordítgattam. De részletesebben nem ismertem őket. Így azt hittem, hogy ez nem fog passzolni nekem, mert a romantika nem tartozik a kedvenc korszakom közé. Igaz, a német fordítások esetében foglalkoztam Heinével, de ő már nem igazán sorolható a romantika körébe. Valami kontraromantikáról van itt szó. De amikor megkaptam a többi nyersfordítást, észrevettem, hogy azonos a látásmódunk, és irodalomtörténeti szempontból ezek a versek már nem is igazán sorolhatók a romantikához. Inkább modernek voltak, egy kortárs költő versei. Úgy fogtam fel ezeket a verseket, mintha a XX. században íródtak volna. Ezzel mintegy kortársi rangra emelkedtek a szememben. Prešerennél valami más volt, annak ellenére hogy őt a szlovén Petőfinek szokás nevezni, hiszen kortársak voltak. Nála egyfajta klasszicista, petrarkista stílusú verselésről van szó. Megmutatni és bebizonyítani, hogy szlovén nyelven is lehetséges klasszikus értelemben vett verselés. Tankönyvekbe illő verselésről van itt szó. A reneszánsz és romantika ideje közti verselésről. Petőfinek teljesen más volt az életútja. Fiatalon halt meg, igaz, mindenki akkor hal meg, amikor eljön az ideje. De ha nagy költő, akkor fiatalsága ellenére is elmondhatott mindent. Mint például nálunk Murn és Kette. – Petőfi fordításával már a harmincas évektől foglalkoztak. Petőfi halálának centenáriumán számos méltató írás jelent meg a ljubljanai lapokban a költő életművéről, és néhány fordítás is. Alojz Gradniknak (1882–1967) kéziratban lévő terjedelmes Petőfi-kötete hever a Ljubljanai Nemzeti Könyvtárban kiadatlanul. Ezekről mit tud? – Gradnikkal többször is együttműködtünk a DZS-nél, ugyanis több saját kötetét is kiadtuk, ő sok nyelvből fordított. Tervezett Petőfi-kötetéről is tudtam, de ezek a fordítások nem voltak valami remekművek. Nem is tudtuk ezeket felhasználni. Jože Hradil később 1973-ban lefordította szlovénra Petőfinek az Apostol c. művét.11 Ekkor jött újra szóba ennek a fordítási ügynek a folytatási lehetősége. Én átnéztem Jožénak ezt a fordítását, de ehhez nem volt mit hozzátennem, ez így tökéletes volt. – Ezek szerint igaz Marija Sulics Leskovar kritikája, aki ekképpen foglalja össze véleményét Gradnik fordításairól: „Gradnik fordításaiban nem érezzük a Petőfi-lírára oly jellemző előadásmódot és közvetlen humánus hangvételt, amelyek miatt ez a költészet mindenki számára hozzáférhető és élvezhető. A Petőfi-versekben oly gyakori szóismétléseket és refrénszerű verssorokat Gradnik egyszerűen elhagyta, és saját szinonimáival vagy gondola11 Petőfi Sándor: Apostol (kétnyelvű kiadás). Jože Hradil fordítása; az előszót írta Štefan Barbarič. Muraszombat, 1973.
567
ti kiegészítésekkel toldotta meg. Hemzsegnek a kroatizmusoktól, archaizmusoktól, önkényes költői hozzáadásoktól, közbeékelt mondatoktól, a leggyakrabban a rím vagy a metrum miatt, ami nagymértékben eltávolítja a fordításokat az eredeti szövegektől.” Ellenben az ön fordításáról méltató cikk jelent meg: „jól átgondolt fordítás, és nincs itt szó intuícióról”. – Ez így mind igaz. Gradnik fordítási minősége nem volt jó és tényleg önkényesen fordított. A magam fordításával pedig meg voltam elégedve. – Meglepett, hogy Radnótiról is találtam külön fordításkötetet, sőt még bevezető tanulmányt is írt róla. Ezek szerint mély hatással volt önre? – Igen, ez így igaz. A címe Radnóti az idill és a halál közt volt. Végzetes sorsa igen megérintett, megrázott és költői módszere elbűvölt. Eklogái nagyon közel állnak hozzám. Nagyon közelinek éreztem őt. Jóllehet én nem így írok, de nagyon közel állt hozzám az írásmódja. És mindent egybevetve nagyon megrázó hatással volt rám. Én nem jártam lágerekben, de témájában nagyon közel áll hozzám. És emiatt gondoltam, hogy írhatnék is róla pár szót. – Az 1999-ben megjelent Petőfi-kötet volt az utolsó kísérlet magyar költő szlovén nyelvre tolmácsolására? – A Promurska kiadó akkor még úgy-ahogy működött. A változások ideje alatt még kiadtak egy érdekes kötetet, a horvát-szlovén-magyar muravidéki költők antológiáját: Összhang12 címmel. Ezt az említett Petőfi-kötetet ellenben Mariborban adtuk ki, épp az utolsó pillanatban, mert azt átvette a Litera nevezetű Egyetemi Könyvkiadó, és így tönkrement. Ugyanis nem a megfelelő emberek kerültek az élére. Igaz, a Muravidéken feltűnt egy újabb kiadó a Franc-franc, de ők nem rendelkeznek igazi tőkével, bár kulturális jelentőségük növekszik, hiszen irodalmi díjakat is kiosztanak gyermek- és ifjúsági irodalom terén, de nem tudnak egyfajta széles körű repertoárt biztosítani. Korlátok közé vannak szorítva, szponzorokra lenne szükségük, ugyanis korlátoltak a pénzlehetőségeik. De ők felkarolják a Muravidéki szerzőket. Küszködnek. Programjuk is eléggé érdekes. Igen. Petőfi óta semmi. Nem volt már lehetőség újabb kiadásra. Jože Hradil inkább prózát fordított: Márainak a Gyertyák csonkig égnek, Kertésznek a Sorstalanság, Nádasnak a Saját halál és Dragománnak a Fehér király c. műveit és így nem volt ideje újabb versfordításokkal felkeresnie.13 12 Összhang. Válogatás a muravidéki szlovén és magyar költők verseiből (Varga József, Bence Lajos stb.), fordították Milan Vincetič stb., szerkesztette: Jože Hradil. Pomurska založba, Muraszombat, 1989 (Čakovec : „Zrinski”). 13 Itt jegyezném meg, hogy nyolc év után annyi előrehaladás történt ez ügyben, hogy 2007 decemberében József Attila halálának 70. évfordulója alkalmából Lukács Zsolt egy „önéletrajzi drámát” állított össze a költő önéletrajzi írásaiból, verseiből és a Szabad ötletek jegyzékéből. Háromszor mutatták be a darabot Szlovéniában. (A szerk. megjegyzése.)
568
LATOR LÁSZLÓ
A sárga ruha
Rumena obleka
hol milyen külső sötétségre vetve nagy nyár színe szerelem színe sárga torokhangodra lenvirág szemedre alul bő felül feszülő ruhádra áttetsző keskeny kékeres kezedre hűvös érintésedre melegedre az átkóborolt hosszú délutánra nagy nyár színe szerelem színe sárga de merre is talán a kecske-hegyre vagy fel egészen a hármashatárra húsdombjaidra lüktető hasadra dombos csípődre suhángderekadra már engedékeny derekadra szádra hajad szárazvillám-zuhatagára nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve homályos fényből fényes félsötétbe először az ürömi utca hétbe először a hűvös támlás diványra először akkor így együtt veled te vetkőztél nem én vetkőztettelek le már elvált asszony s még merő szemérem nyár volt és mégis túlságos fehéren sütött rám nagy formáival a tested füsttelenül egyetlen lánggal égett huszonhét évem huszonhárom éved nem húztad fel ahogy más nők a térded de elhagyott csak elhagyott szemérmed tudtam erőszakos nőstényszagodban ott van édes megváltatásom ott van hogy itt hogy most hogy végre-valahára fekete-üszkös időm lángra lobban s verejtékes testem reszketni kezdett nagy nyár színe szerelem színe sárga
kam ven v temň zagnana poletja barva barva ljubljenja rumena na tvoj grleni glas laneni cvet oči na zgoraj ozko spodaj zvončasto obleko na skoznjo sevajoče modrožilne rôke na tvojega dotika hlad in na toploto na dolgi prekrižarjeni popoldan poletja barva barva ljubljenja rumena a kam morda na kozji breg ali na trodeželni hrib na tvoje mesne gričke na tvoj drhteči trebuh na tvoje oble boke vitki pas na že popuščajoči pas na usta na tvojih las pobliskujoči slap dotikajoč se s pegami posute tople kože iz motne lůči v lesketavi mrak prvič v Ürömsko sedem prvič na hladni divan z naslonili prvič tako s teboj ti sama si slekla se nisem te slačil jaz že ločena vendŕr še sramežljiva prebelo so me kljub poletju oblile forma tvojega telesa brez dima v enem ognju je gorelo sedemindvajset mojih tvojih triindvajset let nisi kot druge ženske skrčila kolen a si zatrla si zatrla sram sem vedel da v samičje divjem vonju da tam je tam je sladko odrešenje da tu da zdaj da končno ožgano-črni čas mi zagori in znojni moj život je vzdrgetal poletja barva barva ljubljenja rumena KAJETAN KOVIČ fordítása
(1996)
569
TÁJÉKOZÓDÁS
SZALAY ATTILA
Wrocław magyar emlékei A Nagyvilág 2007. decemberi száma wrocławi szerzők műveivel vázolt fel egy kis pasztellképet az alsó-sziléziai lengyel nagyvárosról és irodalmi életéről. Nyitott kérdés maradt azonban, hogy a több kultúra találkozási pontján fekvő Wrocławnak – magyar neve Boroszló – milyen magyar emlékei, kötődései vannak. Ejtsünk most ezekről is néhány szót, hiszen a magyar utazó mindjárt ismerősként tekint azokra a helyekre, amelyeknek magyar vonatkozásai vannak, s ahol egyébként csak egynek érezné magát az idelátogató méltán sok turista között. Azon a helyen, ahol ma Wrocław áll, Claudius Ptolemaios Krisztus után 140–150-ben készült térképe szerint már létezett egy település Budorigum néven. 1000-ben, ugyanabban az évben, amikor a később szentté avatott Géza fia Vajkot István néven Magyarország királyává koronázták, egykori katolikus hitre nevelője, Szent Adalbert gnieznói sírja felett találkozott III. Ottó német császár az ugyancsak megkeresztelkedett Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóval, s ott érsekséget alapított. Ugyanekkor Wrocław városában is püspökség alapítására került sor. A város tehát legalább annyi ideje fennáll, mint a legrégibb magyar királyi városok, Esztergom és Székesfehérvár. Az első keresztény lengyel királyi család, a Piastok hatalmának megrendülését követően a terület a cseh Przemyslidák uralma alá kerül. Az 1100-as évek második felében Barbarossa Frigyes német császár Magas Boleszláv lengyel herceget segíti Szilézia trónjára, melyet fia, Szakállas Henrik örököl. Ez utóbbi Meráni IV. Berthold bajor herceg egyik lányát veszi feleségül, akit később Sziléziai Szent Hedvigként ismer a történetírás. Testvére, Gertrúd, II. András magyar király felesége lesz. A Bánk bán tragikus sorsú hősnője családi kapcsolatainak köszönhetően telepedik meg a Barcaságban, a Szentföldről kiűzött Német Lovagrend, mintegy védelmezőjeként az országnak a keletről ismétlődő és fokozódó nomád – elsősorban kun – betörésekkel szemben. A számos kiváltsággal rendelkező katonáskodó szerzetesrend azonban nem tartja be az uralkodóval kötött megállapodásokat, és egyre agresszívebben önállóságra tör, mintegy államot képezve az államban. Gertrúd 1213. szeptember 28-i halála után német hátországuk hazai befolyása 570
meggyengül, és II. András úgy dönt, megszabadul tőlük, amivel csaknem pápai átkot vont a fejére. Elhunyt neje rokoni kapcsolatait azonban ügyes diplomáciával fel tudja használni arra, hogy a kellemetlenné vált vendégek máshová települjenek az ország tekintélyének veszedelmes sérülése nélkül. Sógora, Szakállas Henrik sziléziai herceg közvetítésével sikerül a lovagrendet határvédelmi és pacifikációs feladatokra meghívatnia az ekkoriban hercegségekre és nagyhercegségekre tördelt Lengyelország középső területein uralkodó Mazówiai Konrád herceggel. Konrádnak állandó gondot okoztak a tőle északra fekvő Galindia, Szudávia és Jacviez – a napjainkban Mazúria és Suwałki néven ismert vidék – lakóinak, a gyűjtőnéven poroszokként ismert nomád balti törzsek évente ismétlődő, általában aratás utáni zsákmányszerző betörései. (A poroszok eredetileg balti népek voltak – az őket tűzzel-vassal leigázó németek csak az emléküket őrizték meg a későbbi Poroszország névvel.) Az avatatlanok számára nehezen járható sűrű erdőségek tavak, folyók, patakok, mocsarak tarkította földjén a lengyel büntető hadjáratok a szabadságszerető, kemény baltokkal szemben általában csődöt mondottak. A kiválóan szervezett német lovagrendben a herceg reményt látott a helyzet rendezésére, mi több, a kérdéses területek meghódítására, civilizálására, keresztény hitre térítésére. Sem ő, sem Szakállas Henrik, a közvetítő nem vették figyelembe II. András kellemetlen tapasztalatait. A lovagrend valóban elvégezte a galindok, szudávok és jacvingok szisztematikus letörését, ám mind a lengyel határvidékeken, mind pedig a meghódított területeken igen hamar önálló államszervezetet hozott létre, és igyekezett kivonni magát a lengyel uralkodók felügyelete alól. De ez már egy másik történet. Szakállas Henrik, II. András sógora 1238-ban halt meg az Odera menti Krosnóban. Gyönyörű, fekete márvány síremléke később szentté avatott özvegye, Sziléziai Szent Hedvigével egyetemben Wrocławtól körülbelül húsz kilométerre északra, Trzebnicában található, a róla elnevezett bazilikában. Mintegy ötszáz évvel ezelőtt egész Szilézia s így Wrocław is a cseh királysághoz tartozott. Ez idő tájt a prágai trónon Podjebrád György ült, akinek az uralkodása alatt némi nyugalom köszöntött be a huszita háborúkat követően. A király azonban nem mondott le a husziták támogatásáról, s amikor 1462. augusztus 12-én hivatalosan is kinyilvánítja ezt, az Apostoli Szentszék többszöri figyelmeztetés után, 1466. december 24-én azzal a „karácsonyi ajándékkal” lepi meg, hogy kizárja a keresztény királyok sorából. A kiátkozott „eretnekek” és a pápisták között véres háború kezdődik. 1469. május 3án II. Pál pápa támogatásával katolikus királyt választanak a cseh trónra Hunyadi Mátyás személyében. A magyar uralkodónak azonban nem sike571
rül hatalma alá vonnia az egész cseh királyságot, de Morvaország, Szilézia és Luzsica meghódol neki, Wrocław pedig az elsők között ismeri el fennhatóságát, a városi tanács már 1469. május 31-én meghajol előtte. Ezalatt Prágában továbbra is a magát huszitákkal körülvevő Podjebrád György az úr. 1471-ben bekövetkezett halála után hívei a cseh trónra Jagelló Kázmér lengyel király fiát, Ulászlót hívják meg. A cseh korona ekkorra már jócskán meggyengült. A lengyel király a helyzetet arra szeretné kihasználni, hogy újra megerősítse jogarának hatalmát Sziléziában, különösen Wrocław környékén. Mátyás természetesen nem hagyhatja, hogy a prágai és a lengyel hadak egyesüljenek, ezért útjukat elvágva Wrocławba siet. Hosszabb időre elegendő hadi ellátmánnyal és élelemmel felszerelkezve beveszi magát a falai közé, míg könnyűlovasságát kívül hagyja, hogy nyugtalanítsa a hamarosan megérkező ostromlókat, zavarja azok ellátási vonalait. 1474 őszén a keletről közeledő lengyel sereg sorban beveszi Opolét, Brzeget, Olawát, Oleśnicát és Strzelint, majd tábort üt a Wrocław alatti Świeta Katarzynában (a helység a történelmi városfalaktól mintegy nyolc kilométerre délkeletre, Siechnice határában található). Nyugat felől pedig a cseh hadak karéja veszi körül a várost. Wrocław kiválóan erődített település, de míg Mátyás serege megfelelően felkészült az ostromra, a városnak nincsenek különösebb tartalékai. Kolerajárvány is tizedeli lakosait, akik mindezek ellenére kitartóan részt vesznek a harcokban. Múlnak a hetek, s az ostromló seregeknek rohamosan romlik az ellátásuk, utánpótlásuk – Mátyás könnyűlovassága hatékonyan teszi a dolgát odakint. A korgó gyomrú lengyelek és csehek számára a király megalázó meglepetésekkel is szolgál: a városfalakon mulatságot és tűzijátékokat rendez, az éj leple alatt jókora földhányást hordat a bástyák közelébe, amelyet behintet liszttel, hogy a távolból úgy tűnjön, az egész halom lisztből áll. A hasonló üzenetek megteszik a hatásukat, és bekövetkezik az, amit a mai napig egyedi esetként tanítanak a katonai akadémiákon: az ostromló kér békét az ostromlottól. Jagelló Kázmér három uralkodó béketárgyalását javasolja, így aztán ennyi sátrat állítanak fel egy közeli falu, Muchobór Wielki határában. (Muchobór Wielki immár a mai Wrocław Nyugati pályaudvarához közel eső egyik városrész.) Kettőt Kázmér állíttat, egyet pedig, méghozzá feltűnően gazdagot, a wrocławi polgárok Mátyásnak. 1474. november 15-én kora reggel megjelenik Mátyás háromezer válogatott, láthatóan kiváló kondícióban levő lovas élén. A korabeli leírások szerint méregzöld, drága kelmékbe öltözötten, briliánsokkal hímzett kaftánban, fényes, szattyán lovaglócsizmában érkezett, kardja aranyhüvelyben csillogott az oldalán. Kázmér egyszerű fekete öltö572
zetben állt elő, övében mindössze egy tőrrel. A fia, Ulászló nem jelent meg a találkozón, így azt másnapra halasztották. A tárgyalásokra tehát sor került, háromhetes egyezkedés következett, míg végül megegyezés született. Ennek értelmében a lengyel és cseh hadak visszavonultak, Mátyás pedig megtarthatta Wrocławot. Öt évvel később Olmützben a Wrocław alatt kialakult helyzetet békeszerződés erősítette meg, amely elismerte Mátyás uralmát Szilézia, Morvaország és Luzsica fölött. Így tehát 1469–1490 között e területek gyakorlatilag a Magyar Királyság részét képezték, s Wrocław is ennek egyik nagyvárosa volt. Mátyás, mint az rá jellemző volt, keményen és következetesen uralkodott, a megszerzett területeken is számos reformot vezetett be, s a királyi közigazgatás, valamint az állandó hadsereg fenntartására külön adókat rótt ki. A wrocławi polgárok hálátlannak tartották, mert hiába álltak ki mellette, semmilyen kivételezésben nem részesültek, mi több, a magyar király a széles körű önállósághoz szokott városi tanács jogait is megnyirbálta a központosított hatalom akaratának maradéktalan végrehajtásának érdekében. Mátyás harmincegy esztendeig volt Wrocław ura. Egykori jelenlétére emlékeztet a főtéri tanácsház, a Városháza (Ratusz) dísztermének falán egy régi városcímer, amelynek egyik negyedében a mai napig ott láthatjuk a Hunyadiak fekete hollóját, csőrében az aranygyűrűvel. A három uralkodó 1474-es találkozójának színhelyén állított három kőkeresztből pedig, az időközben a városba olvadt Muchobór Wielkiben kettő még mindig látható. Érdemes még Mátyás idejében maradnunk egy tanulságos eset erejéig. Javában tart hát azon kevés hadi konfliktusok egyike, amelyek az egyébként hagyományosan jó lengyel–magyar viszonyt terhelték Európa történetének egyik leghosszabb és egyben legbékésebb határa mentén. Levéltári kutatások során került elő egy levél, amelyet az ezeréves lengyel–magyar határon álló Muszyna városának polgármestere intézett 1474 őszén a túlnani Bártfa polgármesteréhez. Az írás a két város között folyamatban levő ügyeket tárgyalja, majd zárósorai a következőképpen hangzanak: „Tisztában lévén azzal, hogy mostan köztünk háború vagyon, mindazonáltal szépen kérem kegyelmedet, ne feledkezzék el az esedékes tokaji borszállítmányokról.” A nagypolitika mögötti civil kapcsolattartás ékes példájával van dolgunk, amelyet a mai napig érdemes megszívlelnie mindannyiunknak. A kalandos életű Balassi Bálintra, mivel jó néhány évet lengyel földön töltött, számos helyen emlékeznek: különböző időkben állított táblák hirdetik nyomát családja egykori galíciai birtokain. Így például a Krosno városához közel fekvő Odrzykoń falu fölötti Kamieniec várában (amelynek későbbi lengyel tulajdonosai közötti operettháború ihlette Aleksander Fredro 573
grófot, a XIX. század nagy lengyel drámaíróját a „Bosszú” című vígjátékának megírására), a környékbeli Nowy Żmigród és Rymanów nevű településeken, de ott láthatjuk a Tarnówból Krakkóba vezető út mentén, a valaha Wesselényi Ferenc birtokolta Dębno reneszánsz várának udvarán, s magának Krakkónak a főterén is, az úgynevezett Bárányos Ház falán. Bálint mester maga nem jutott el Wrocławba, de a fia igen. Balassi János annak a rövid életű frigynek a gyümölcse volt, amelyet Bálintunk Dobó Krisztinával, az unokahúgával kötött 1584 karácsonyán Sárospatakon. Dobó Ferenc felsőmagyarországi főkapitány, akivel ígyen sógorságba került, hűtlenségi és vérfertőzési pert indított ellene, melynek következtében az egyházi hatóságok megszüntették a házasságot, az 1585-ben született János fiút pedig törvénytelennek nyilvánították. Dobó Ferenc azonban csak Bálintra haragudott, nővére gyermekére nem. Őt gondjaiba vette, s taníttatta, mint arról a korán elhalt legény sírja fölé emelt emléktábla is szól, melyet éppen nagybátyja állíttatott. A wrocławi Fő tér közelében, a Szewska és a Łaciarska utca találkozásánál magasodó vörös téglás gótikus templom, a Szent Mária Magdaléna-katedrális falán olvashatjuk az alábbi szöveget ékes latin nyelven: „Örök emlékezetül az nemes és nagyszerű Balasy Jánosnak, Gyarmat bárójának; ki születék volt atyjától Bálinttól, ki penig az ő Úrban boldogult nagyatyjától Jánostól, az ősi Zólyom egykori ispánjáról és várurától, az ki vala Ő Császári és Királyi Felségének Tanácsnoka is; és ki születe édesanyjától, az kiváló és nagyszerű, az Úrban boldogult Dobó Krisztinától, az méltóságos és nagyszerű, az Úrban boldogult Ruszkai Dobó István leányától, az Erdélyi Fejedelemség vajdájától és az szicíliaiak ispánjától, úgy is mint Bars megye urától, valamint az később elveszett Egervár legfőbb kapitányától, ki az emlékezetes török ostromkor győzhetetlennek bizonyult vala, és az ki ugyancsak Ő Császári és Királyi Fenségének születésénél fogva Tanácsnoka vala. Ezen Dobó István, ki atyai ágon ama magyar nemzetségből származik, az melyik Krisztus után 1229-ben főképp vitéz hadi cselekedeteiért bárói méltóságra emeltetett, és később minden nemzedékében, egészen mai napig hol atyai, hol anyai vérből meríte mind újra erőt, nagyszerűnek bizonyulván minden időkben, és megszaporodván az Királyság-Hercegség, Vajdaságok és Megyék méltóságait tölté be, és más hivatalokat és tisztségeket is nyerve az virágzó Magyar Királyságban. Mindeket bizonyítják számos privilégiumok és annalesek, vagyis az Magyar Királyság históriás dokumentumai, valamint különbféle királyok oklevelei. Úgy is mint az Ő atyjáról, Bálintról, ki elhalt Esztergom várának ostromakor; továbbá született testvé574
réről Ferencről, ezen túl az már említett római császári és királyi koronához tartozó Tokaj magyar várának és állandó mezei hadainak parancsnokáról különösen ama háborúban, mit az igen hatalmas tatár Kánnal víttak volt ugyanez 1594. esztendőben. Az kik az Királyság által vezetett korábbi hadi összecsapásokban és ütközetekben vitézül harcolának az Úr dicsőségére, az szent oltárokért és az Hazának családi tűzhelyeiért éppúgy, mint nékik kedves utódaikért és magáért a keresztyénségért. Mind megtérének atyáikhoz maguk megett hagyván az már korábban említett egyetlen János fiukat, mint atyja és nagyatyja vitézségének folytatóját, és amint ugyanez János betölté életének 16. esztendejét, elhozták volt ez városba tanulás végett, és hogy alapossággal képezze magát az különbféle nyelvekben, mígnem 1601. december 18-án végzete be nem teljesedett. Kiváló, méltóságos és nagyszerű Ruszkai Dobó Ferenc, Sárospatak, Léva, Szerednye, Lőcse etc. erődített városok és várak bárója, az már említett Bars megye ispánja, ezen túl az Magyar Királyság Dunán fönneni részeinek főparancsnoka, császári és királyi felség tanácsnoka, az már említett, az Úrban boldogult Dobó István, egykori Erdélyi Vajda etc. fia, ki gyászába merülve önnön javaiból rendelé ezen tábla elkészítését és falra szerelését, hogy hirdesse legdrágább nővérétől született unokaöccse, az elhunyt Balasy János iránti szeretetét. 1602. szeptember 1-én. Hamvai itt az szomszédos kőlap alatt pihennek 1602. március 14-én történt temetésétől fogva.” E sorok szerzője nem tud róla, hogy lenne valamiféle emlékhelye Wrocławban Daniel Speernek, pedig megérdemelné – mindenekelőtt tőlünk, magyaroktól. 1636-ban született az Odera menti Velencében, ahogyan a számos vízi úttal átszőtt várost néha emlegetik, és pendelyes gyermekként árvaságra jutott. Rokonai vették pártfogásba, de nem fűlött a foga kemény inaskodáshoz, s elég hamar elkanászodott. Szélhámos hajlamai voltak, de éles eszével, ügyeskedésével sok bonyodalomból sikerült kihúznia magát, miközben afféle garabonciásként különféle iskolákat és főúri udvarokat is megjárt, elsajátította a lengyel, a szlovák és nem utolsósorban a magyar nyelvet. Jó hallása és hangja volt, megtanult hangszerekkel is bánni, legjobban trombitán játszott. Boroszlótól kezdve végigjárta-élte Lengyelország egy részét, Felső-Magyarországot, hazánk földjeit és nem utolsósorban Erdélyt. 1683-ban Bécsben, németül adta ki életírását Magyar vagy erdélyi Simplicissimus címmel, amelynek magyarázó alcíme a következőképp hangzik: „... amely ábrázolja az ő csodálatos élete folyását, különös kalandjait és utazásait. Benne foglaltatik a hajdan virágzó, de gyakorta felforgatott Magyarországnak, nemkülönben a magyar nemzet erkölcseinek, életmódjának, szokásainak, 575
valamint háború viselésének igaz leírása.” S az olvasóhoz intézett bevezető szavaiban Speer arról is vall, miként azonosul hazánkkal. Íme: „Itt az ideje, hogy én, a gonoszul bántalmazott és el is üldözött, de meg nem félemedett magyar avagy erdélyi Simplicissimus írásban bemutassam magam.” 1979ben Rózsa János filmet is forgatott e történetekre alapozva A trombitás címmel. Speer színes és olvasmányos, kitűnő humorral fűszerezett könyvét legutóbb a Felsőmagyarország Kiadó jelentette meg 1998-ban Varjú Elemér fordításában. Jó szívvel ajánlom mindenkinek e wrocławi születésű német, magát magyarnak is valló garabonciás sorait. Nagyot ugrunk az időben, egészen 1956-ig. A magyar forradalom és szabadságharc a mi Boroszlónkat sem hagyta érintetlenül és érzéketlenül, itt is nyomot hagyott, mint annyi más helyén Lengyelországnak. Nem is keveset, mint arra dr. Tischler János történész A lengyel társadalom és az 1956-os magyar forradalom című dolgozata alapján csodálkozhatunk rá, illő megrendüléssel. A magyarokkal való szolidaritás fontos jelképe volt a különböző lengyel falvakban és városokban kifüggesztett, időnként gyászszalaggal átkötött magyar nemzeti zászló. A magyar zászlók kitételében leginkább Wrocław és a wrocławi vajdaság járt az élen. Általában is elmondható, hogy Lengyelországnak ezen a vidékén a magyar forradalom különösen nagy visszhangra lelt. A második világháború végén e területről németek millióit telepítették ki, s helyükre az 1939 előtti volt keleti lengyel területekről érkeztek lengyelek, akik körében a szovjetellenesség érthetően erős volt. Ezt már csak fokozta, hogy stratégiai szempontok miatt – az Oderán túl az NDK, majd az NSZK következett – Alsó-Sziléziában hatalmas szovjet csapattestek állomásoztak. Október 27-én a Jelczi Gépkocsialváz-gyártó Üzemben délelőtt 11.30-kor félbeszakították a munkát, és a dolgozók gyűlést tartottak, ahol szovjetellenes és a magyar nemzetet támogató jelszavakat hangoztattak. Az épületre kitették a magyar és a lengyel zászlót, ezután elénekelték a nemzeti himnuszt és egy egyházi éneket, majd visszatértek munkájukhoz. Wrocławban a Városháza tornyára tűzték ki a gyászszalagokkal átkötött magyar zászlót, amelyet az épületben található Sziléziai Történeti Múzeum könyvtárának munkatársnői varrtak. Az eseményt a múzeum emlékkönyvében is megörökítették: „A Magyar Forradalom tiszteletére a wrocławi Városháza épületében működő Történeti Múzeum dolgozói, a múzeum igazgatója, Józef Piątek által összehívott gyűlésen egyhangúlag elhatározták, hogy kitűzik a wrocławi Városháza tornyára a magyar és a lengyel nemzeti zászlót. A zászlókat a toronyra Stanisław Mądry fűtő, valamint Janusz Kramarek, a Történeti Múzeum asszisztense tűzte ki. Tisztelet a szabadságukért harcoló nemzeteknek!” 576
Wrocław legnagyobb üzemében, az Állami Vagongyárban (PAFAWAG) – ahonnan néhány más üzemhez hasonlóan talicskán távolították el a gyár területéről a népszerűtlen igazgatót és a főmérnököt – október végén a gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót tűzték ki. November 5-én „El a kezekkel Magyarországtól!” tartalmú röplapot terjesztettek Wrocławban, amelyben élesen kifogásolták azt is, hogy Lengyelország ENSZ-képviselője – a kommunista blokk többi tagországához hasonlóan – a magyarországi szovjet beavatkozást elítélő amerikai határozat ellen szavazott. A helyi Ideiglenes Forradalmi Bizottság – ilyen és hasonló nevű szervezetek tömegével jöttek létre (főként az egyetemeken) a „lengyel októbert” követően, és néhány hónapig léteztek – által aláírt röplap elítélte a Szovjetunió beavatkozását Magyarország belügyeibe, és ötperces néma tiszteletadásra hívott fel a magyar forradalom elesettjeinek emlékére. November 6-án Wrocław utcáin plakátok jelentek meg, amelyek azt hirdették, hogy az Orvosi Egyetem hallgatói háromnapos gyászt tartanak a magyarországi események miatt. A LEMP KB számára készített jelentés megemlíti, hogy Wrocławban és Wałbrzych városában az ifjúság hajlik rá, hogy utcai tüntetéseket szervezzen „Szovjetunió, el a kezekkel Magyarországtól!” jelszóval. Wrocławban a már említett egyetemi Ideiglenes Forradalmi Bizottság november 7-re, az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulójára csendes megemlékező megmozdulást tervezett, azonban visszakoztak ettől, mert mint röplapokon hírül adták, a feszült nemzetközi helyzetre való tekintettel az egyetemisták tüntetését visszavonják, mert az nemkívánatos következményekkel járhat. Így Wrocławban tüntetés nem volt, de azon a napon számos lakóházra kitűzték a gyászszalagos magyar, illetve a lengyel zászlót. November 8-án ugyanez a bizottság rádiófelhívással fordult a város lakosaihoz, hogy egyperces néma tiszteletadással adózzanak az elesett magyar felkelők emlékének, és tartózkodjanak a szórakoztató rendezvényektől. Majd megismételték, hogy nem hívnak fel utcai demonstrációkra, mivel azokat kihasználhatják bizonyos „idegen erők”. A magyar forradalom és szabadságharc áldozatai, s egyáltalán a szükséget szenvedő magyarok számára országszerte adományokat gyűjtöttek. A fővárosban egy tudósító feljegyezte: „Varsó utcáin dobozokat tettek ki ezzel a felirattal: Gyógyszerekre a magyarok számára. Az emberek megálltak, továbbhaladtak. Annyit dobtak be, ki mennyit tudott. Jelen voltam egy ilyen doboz felnyitásánál. A sok bankjegy között – egy levél. Benne 50 zloty és a papíron girbe-gurba betűkkel az írás: a mamám megígérte, hogy ezért mackót vesz nekem, de neked, budapesti kislány, a pénz most fontosabb. Krisz577
ti Varsóból…” Wrocławban, miként Varsóban is, az utcai gyűjtésen adakozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére. Október végétől kezdve lengyel gyárak, különféle szövetségek és intézmények közzétették, hogy szívesen átengedik üdülőiket a sebesült magyar gyermekek számára, és ideiglenes befogadásukra Wrocław és más lengyel városok lakosai is vállalkoztak. A magyar gyermekek első, százfős csoportja 1956. december 16-án érkezett Zakopane és Krynica üdülőhelyekre, majd 1957 első felében további szervezett magyar gyermekcsoportok tartózkodtak rövidebb-hosszabb ideig Lengyelországban. A decemberi magyar események a legnagyobb lengyelországi visszhangot a munkások körében váltották ki. Ez történt Wrocławban is, ahol az M– 5 üzemekben a munkáskollektíva előtt tartott december 10-én előadást Hanna Adamiecka (a forradalom idején Budapesten tartózkodott a Sztandar Młodych című napilap különtudósítójaként), aki a „harcoló magyarok hősiességéről, a szovjet csapatok és az ÁVH kegyetlenségéről” beszélt. (Adamieckának ez volt az utolsó nyilvános beszámolója a magyar forradalomról, mert ezen előadása után a felsőbb pártszervek megtiltották neki a további fellépéseket.) Beszámolója nagy felháborodást váltott ki a munkásokban, s ez a hangulat – a LEMP illetékes területi pártbizottságának jelentése szerint – átterjedt más üzemekre, különösen a PAFAWAG-ra és az Archimedes nevű gyárra. A PAFAWAG-ban a szovjet csapatok magyarországi magatartása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, és a falakat teleragasztották „El a kezekkel Magyarországtól!” feliratú plakátokkal. Az M–5-ben és az Archimedesben a párttag munkások tiltakozásuk jeléül visszaadták párttagsági könyvüket. A magyar ’56 tavaly előtti, 50. évfordulója alkalmából a wrocławi Bulwar Slońca úton felavatásra került a Magyar Hősök Emlékműve, Monika Molenda szobrászművész alkotása. A helyszín arra emlékeztet, hogy fél százada a város lakóinak spontán megmozdulással, igaz, csak néhány napra, sikerült átkeresztelniük az akkoriban Sztálin nevét viselő utcát, „Aleja Bohaterów Węgierskich” (Magyar Hősök Útja) névre, táblákat is felszerelve. Azok a wrocławi emberek pedig, akik a magyar forradalom elbukásakor az említett négyméteres, gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztették ki a Városháza tornyára, „A Szabadság Hőse” magyar emlékéremben részesültek. Mélységes mély a múltnak kútja – idézhetnénk Thomas Mannt: ki tudja, mi minden kerül még elő belőle? Wrocławot-Boroszlót azonban talán már ez a néhány, itt elmondott tény és emlék is közelebb hozza, s kedvet kelt ahhoz, hogy bolyogjunk egy jót gyönyörűen felújított Óvárosában, meghallgatva immár magyarul is megszólaló íróit, s elmerengve közös emlé578
keinken. Ha szerencsénk van, vagy utazásunk előtt kellően tájékozódunk (ajánljuk hozzá az Alsó-Sziléziai Kulturális Központ, az OKIS angol nyelven is tájékoztató honlapját www.okis.pl), akkor akár magyar képzőművészeti kiállításokat, könyvbemutatókat, klasszikus muzsikusaink koncertjeit, népi és világzenei együtteseink fellépését is láthatjuk, hallhatjuk. Wrocław ugyanis a Visegrádi Négyek egyik kulturális fővárosának számít, s a közös vállalkozások keretében gyakran mutathatjuk be ott mindazt, amire büszkék lehetünk.
Szent Mária Magdaléna-katedrális, Wrocław.
KIS GÁBOR
Mikroregény, nagybőgővel
Az Osiris Kiadó az utóbbi években az egyik legigényesebb, legsokoldalúbb magyarországi tudományos és szépirodalmi könyvműhellyé nőtte ki magát. 2007. év végén a kiadó 32 sorozattal rendelkezett, a Képeskönyvektől az Osiris tankönyveken át egészen az Osiris klasszikusok sorozatig. Az Osiris klasszikusok sorozatban egyaránt jelennek meg a magyar és a világirodalom nagyjai. Kétségtelenül vakmerő vállalkozásnak számít új századunk hajnalán a könyvkiadás pénzorientált világában olyan kiadványokat, sorozatot megjelentetni, amelyek egy-egy alkotó összes művét tartalmazzák. Vakmerő, de értékes és hosszú távra tekintő vállalkozás. Az Osiris klasszikusok sorozatban 2004-ben indult el Csehov összes prózai művének átdolgozott, kibővített, fordításában felfrissített kiadása. A sorozatot öt kötetre tervezik, mindeddig (2007-ben) három kötet látott napvilágot. A sorozat megjelenéséhez a harminckötetes orosz kiadást vették alapul. A 2004-ben megjelent A fekete barát című az 1892-től 1903-ig, a 2005ben megjelent Unalmas történet című az 1887-től 1891-ig írt, a 2007-ben megjelent Regény, nagybőgővel című pedig az 1885 és 1886 között írt elbeszéléseit tartalmazza. A tervezett további két kötetből az egyik, követve a visszafelé haladó időrendet, az 1885 előtti elbeszéléseit, míg a másik a kisregényeit fogja tartalmazni. Csehov elbeszélései hamar népszerűségre tettek szert Magyarországon, előbb ismerték meg őket, mint magát az írót. Csehovról először 1894-ben olvashattak a magyar olvasók, a Külföld című hetilapban jelent meg róla egy ismertetés, ekkorra már legalább harminc írását közölték.1 A Két millió című elbeszélése jelent meg magyarul először a Pesti Hírlap 1889-es számában. Az akkori orosz irodalom magyarországi népszerűsítője, Szabó Endre még levelezésben is állt Csehovval, és szócikket is készített róla a Pallas nagylexikon számára.2 Az 1924–1927-es években jelent meg a Népszava kiadásá-
1 Erről bővebben lásd: Rév Mária: Csehov századfordulója. Universitas Könyvkiadó, Bp., 1995, 15. 2 Uo. 15.
580
ban a Csehov Antal Összes elbeszélő művei címmel az első teljességre törekvő magyar prózakiadvány, Honti Rezső és Peterdi István fordításában. Csehov szövegeinek magyarra fordítása az 1945 utáni években kezdett újra felvirágozni. Ezekből a fordításokból nem egy olyan született, melyek nem autentikus fordítások, mint például a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság 1945-ös kötete, amelyben megjelent az Egy hivatalnok halálának története is. (Ez a mű később A csinovnyik halála címen lett közismert.) 1959ben jelent meg a Csehov születésének századik évfordulójára készült addigi legteljesebb magyar nyelvű kiadás, egy bibliapapírra nyomott négykötetes sorozat. Ez a négy kötet tartalmazza kisregényeit, drámáit, majdnem mindegyik elbeszélését, valamint gazdag válogatást nyújt a levelezéséből. A kötetben néhány régi fordítás található, dominánsan (az ’59-es kiadás értelmében) új fordítók tolmácsolásában olvashatók a szövegek. A kiadvány egyik legnagyobb hátránya, hogy hétköznapi ember számára beszerezhetetlen. Az 1973–1974-ben megjelent Magyar Helikonban (szintén Európa Kiadó) kiadott Csehov-művek (az ’59-es kiadáshoz képest) szinte változatlan szöveggel, fordítással kerültek bele az Elbeszélések és kisregények alcímmel megjelenő hat kötetbe. Azonban ebből a hat kötetből számos elbeszélés kimaradt.3 Csehov életművéből később számtalan válogatáskötet készült, ezekbe a válogatásokba a már meglevő fordítások kerültek bele. Az Osiris Kiadó kötetében helyet kaptak olyan Csehov-írások is, melyek még nem jelentek meg magyar nyelven.4 De a kiadó nem kizárólag arra vállalkozott, hogy elindítja az eddigi legteljesebb magyar nyelvű Csehovkiadást. A korábbi kiadásokkal ellentétben az eddigi fordítások átdolgozott változatát nyújtja az olvasóknak. Amint az Osiris sorozat kiadványának utószavából megtudhatjuk,5 a fordítások modernizálása több szempontból is szükséges volt. Egyrészt, az ötvenes években készült fordítások helyenként nehezen olvashatók, nem eleven szövegek – ezek feltétlenül frissítésre szorultak. Másrészt, figyelembe kellett venni a kutatások jelen állásából következő szakmai igényeket, például a Csehov-szövegek mondatszerkesztési technikáját. Csehov mondatai elliptikus szerkesztésűek, kihagyásosak, töredezettek, míg a fordítások szép, kerek magyar mondatokból állnak. Te3 Az 1959-es kiadásban Csehov számos olyan elbeszélése is helyet kapott, amely a későbbi, 1973–74-es kiadásban nem. 4 Az 1959-es kiadásból hiányzó, de a 2004–2007-es sorozatban eddig megjelent műveket Goretity József fordította vagy átdolgozta. 5 Goretity József: Utószó, Az „érett” Csehov kisprózája, avagy az „áttetsző” realizmus. In: Csehov, Anton Pavlovics: A fekete barát, Elbeszélések 1892–1903. Devercseriné Guthi Erzsébet, Goretity József, Lányi Sarolta, Szőllősy Klára fordítása. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Goretity József. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 766.
581
kintve, hogy a fordításoknak törekedniük kell a stilisztikai jellemzők interpretálására is, a korábbi fordítások közül néhány mindenképpen átdolgozásra szorult. A fordítási újítások mellett korrigálni kellett több szöveg esetében is a – szintén fordítási nehézségek miatt – hiányzó intertextuális utalásokat, reminiszcenciákat. Több helyen a címet is meg kellett változtatni, a Csehovra jellemző objektivitás hiánya miatt, ugyanis a magyar címek szubjektíveknek, értékítélet-hordozóknak bizonyultak. Mindezeket egybevetve is elmondható, hogy törekedtek a régi fordítások erényeinek megtartására. A kiadványsorozat újításai között szerepel még, hogy a művek címei mellett azok nem elhanyagolható alcímét is feltünteti. A kötetek komoly, a korábbi kiadások jegyzeteinél bővebb jegyzetanyagot is tartalmaznak. A jegyzetek az egyes művek keletkezésére, megjelenésére, fogadtatására vonatkoznak, de előfordul, hogy utalásokat magyaráznak meg, vagy az adott írás életműben betöltött szerepére hívják fel a figyelmet. A köteteket az író – kötetre vonatkozó – korszakát bemutató tanulmányok zárják, melyek gyakorlatilag összegzik az eddigi Csehov-kutatások eredményeit. A kötetek felosztása sajátos logikát követ, amennyiben nem illeszkedik a legismertebbnek tekinthető, A. P. Csudakov-féle korszakoláshoz. Csudakov a szerzői jelenlét kérdéseit előtérbe állítva három alkotói szakaszt határoz meg.6 Korai periódusként különíti el Csehov 1880-tól 1887-ig tartó időszakát. Állítása szerint Csehov szövegeit ebben az időszakban a szubjektív elbeszélés jellemzi. A szövegek elbeszélője aktív, de nincs optikailag pontosan meghatározott megfigyelési helye. Így az ebben a korszakban keletkezett elbeszélések nem lépnek tovább egy-egy főhős tudatvilágának ábrázolásánál. A következő, 1888 és 1894 közötti periódusban a szövegek elbeszélői én-elbeszélőkké válnak, tehát a főhős szavai és szemszöge lesz az uralkodó. A harmadik periódus 1895-től 1904-ig tart, s a szövegekben egyre többször olvasható az elbeszélő értékelése. Csudakov szerint ez a folyamat nem a szubjektívből való indulás, az attól való eltávolodás és az ahhoz való visszatérés folyamata, amint ez első pillantásra tűnhet. Mert míg az első periódusbeli elbeszélők és a szerző közötti távolságot néhol nullával egyenlőnek tartja, az utolsó periódusbeli elbeszélőknél nem érzi a szerzői nézőpont jelenlétét. Szemantikailag: az első periódusban az elbeszélőknek nincs meghatározható megfigyelési helyük, míg a harmadikban az elbeszélők változtatják a helyüket, de a megfigyelési helyzetük mindig pontosan meghatározott. A mozgó látószögű elbeszélés elbeszélője a korlátozottság és a mindentudás 6 Csudakov, A. P.: Poetika Csehova. Nauka, Moszkva, 1971, 99–101. Idézi: Regéczi Ildikó: Csehov és a korai egzisztenciabölcselet. Orbis Litterarum Világirodalmi sorozat 8., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, 2000, 53.
582
között ingadozik (hol több, hol kevesebb tudás birtokában van), vagy ennek a variációja, ahol az elbeszélő a szereplők nézőpontja között mozog, de sosem emelkedik föléjük (sosem tud többet a szereplőknél).7 A korszakolás kritikájaként megjegyezhető, hogy Csudakov talán tévesen ítéli meg az első korszak szövegeiben az elbeszélőknek a szerzővel való értékrendés nézőpontbeli rokonságát, ugyanis Csehov a műveiben kezdetektől fogva objektivitásra törekedett. Az a tény is felvillantja a felosztás gyenge pontjait, hogy Csehov 1894 utáni írásaiban is nagy gyakorisággal fordultak elő énelbeszélők. Ha sokan nem értenek is egyet Csudakov periodizálásával, annak mindenképpen értéke, hogy elvégzi a szövegek narratológiai jellemzőinek vizsgálatát, s egyéb elemzőkkel ellentétben egységes folyamatnak mutatja be a Csehov-próza alakulását.8 A XIX. század vége a politika, a tudomány, a művészet, a filozófia terén átmeneti időszak volt Oroszországban. Az orosz irodalomtörténetben az „időtlenség” korszakának vagy „beteg időszaknak” is nevezik.9 A kor jellegzetessége volt az élclapok burjánzása, melyek gyakorlatilag csak a címükben különböztek egymástól. A Moszkvában és Szentpéterváron megjelent hetilapok (Szitakötő, Szilánkok, Ébresztő, Mulattatás, Szemlélő) jellege megkövetelte a kisprózai műfajokat: a csattanós novellákat, a rövid jeleneteket. Ezeknek a kis elbeszéléseknek hőse a városi polgár volt. A humoros sajtó túltengése magyarázható egyrészt a komoly sajtó politikai betiltásaival, másrészt a városiasodás jellegéből adódóan az „értelmiség” rétegének a megjelenésével. Csehov ezt az „értelmiséget” zsémbeskedő, hideg értelmiségnek nevezte, amely csak azért tagad mindent, mert csekély értelmi képességének szintjén könnyebb tagadni, mint állítani. A nagy tömeggé növekedett új olvasóközönség valódi irodalmat szomjazott, mely nem kivételes helyzetek élményeit ragadja meg, hanem a mindennapi életben segíti. Valódi irodalom helyett azonban csak a humoros zuglapok kínálatához juthattak hozzá, amely ugyan napi ügyekkel foglalkozott, s a kisemberek életét jelenítette meg, de csak az ízetlen kifigurázások szintjén.10 7
Drozda, Miroslav: A narrációs maszk a szépprózában. In Goretity József (szerk.) Komparatisztikai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998, 8. 8 Goretity József: Utószó, „Önben igazi tehetség van”, Csehov prózája 1885–1886-ban. In Csehov, Anton Pavlovics: Regény, nagybőgővel, Elbeszélések 1885–1886. Fordította Devecseriné Guthi Erzsébet, Goretity József, Rab Zsuzsa, Szabó Endre, Szőllősy Klára. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Goretity József. Osiris Kiadó, Bp., 2007, 854. 9 Rév i. m. 7. 10 Jermilov, V.: Anton Pavlovics Csehov 1860–1904. Fordította Honti Rezső. Művelt Nép Könyvkiadó, Bp., 1952, 43–44.
583
Az irodalomtörténészek szerint Csehovnak két célja lehetett, amikor az élclapokban publikálni kezdett. Az egyik egy külső kényszer, hogy pénzt keressen családjának, a másik egy belső kényszer, hogy tudniillik kimeríthetetlen humorát „kiírja” magából. Csehov az első években semmilyen jelentőséget nem tulajdonított az írásainak, ugyanakkor elbeszéléseivel megdöbbentette az olvasóközönséget.11 Az Oszkolki (Szilánkok) és a Bugyilnyik (Ébresztő) többi írója is ugyanazokat az élethelyzeteket, környezetet, személyeket, sőt még ugyanazt a típusú humort is alkalmazta, mint Csehov, mégis, az ő elbeszélései valamiben mások voltak. Az első kritikusai nem voltak jó véleménnyel róla, bár ez magyarázható azzal, hogy besorolták a többi humoreszkíró közé, de a közönség érzékelte újító szándékát.12 Az új módszer természetesen összefüggésben áll ennek az átmeneti időszaknak a megváltozott gondolkodásmódjával. Az emberek figyelme a mindennapi „apróságok” alapvető megértésére korlátozódott, s ezért – közvetve – az írók figyelme is a nagy összefüggések helyett a részletek, az apróságok titkainak feltárása felé irányult. (Érdemes megemlítenünk az e vonatkozásban Csehov elődjének tekinthető Garsint, aki Csehovhoz hasonlóan a valóság problémáit kisebb összefüggéseiben ragadta meg, rövid műfajokat alkalmazva.) Mégsem a groteszk jelenséget, hanem az annak következményeként eltorzult áldozatát mutatta be. Nem kétséges, hogy Csehov a kis dolgokban (is) meglátta a rejtett lényeget, s arra törekedett, hogy ezt a lényeget ábrázolja. Ennek a gondolkodásnak a látszólagos korlátait tapasztalhatjuk műfaji sajátszerűségében, mely végigkíséri egész életművét. Nem szerette a nagy formákat, inkább a kis és közepes terjedelmű elbeszéléseket, valamint a két-, két és fél óra alatt lejátszható drámákat kedvelte.13 De Csehov sem találta meg rögtön a saját hangját. Sokat és sokfélét írt, és ezek az írások szinte egyetlen közös vonással rendelkeztek, a humorral. A szkepszis, mely nemcsak a stílusában jelenik meg, hanem a saját hangjának keresési folyamatában is. Szkeptikus minden megismert poétikai recepttel szemben, nem sorolható semmilyen szorosan meghatározott „izmushoz”. Korai elbeszéléseiben az élet zűrzavara és a hétköznapi emberek mellett kifigurázza az ismert orosz írók hőseit vagy szokásaikat – például Turgenyev nőalakjait (Albion leánya), Dosztojevszkij kedvelt fordulatait (A csinovnyik halála) – is. Stílusparódiái közül főként a Verne-paródia (Repülő szigetek) és a Jókai-paródia (Mihaszna győzelem) tarthat számot érdeklődésre. Írá11
Uo. 38. Uo. 57. Mihajlovszkijnak, a kor tekintélyes kritikusának vádja szerint Csehov világnézet és eszme nélküli író, aki nem tudja merre tart az irodalom útján. Egy Szkabicsevszkij nevű kritikus azt jósolta, hogy Csehov részegen fog meghalni egy kerítés tövében. 13 Karancsy László: Csehov lélekábrázoló módszere. KLTE, Debrecen, 1985, 6. 12
584
saiban szinte tapintható a Szaltikov-Scsedrin által meghonosított szatirikus ábrázolásmód. A korai elbeszélések megírását gyakran befolyásolta egy külső hatás, méghozzá az Oszkolki főszerkesztőjének, Lejkinnek a kívánalma. Nem szívesen fogadta, ha Csehov „komoly” tartalmat vagy témát szándékozott elbeszélni. Lejkin formai megkötéseket is tett, körülbelül százsoros írásokat tudott közölni az újságjában, ez Csehovot a sűrítés, a tömörítés technikájának elsajátítására késztette.14 Csehov 1884-ben megkapta orvosi diplomáját, és ekkor jelent meg színházi elbeszéléseket tartalmazó kötete is, Melpomené meséi címmel. Az orvosi hivatását elsősorban magánpraxisában és a törvényszéki orvos szakértőként folytatott boncolásokon gyakorolta. Lelkiismeretességét példázza, hogy kötelezettségeinek eleget téve dolgozott, eltartotta népes családját, sokszor ingyen kezelte a betegeit. Mint egy későbbi leveléből megtudhatjuk: „Az írásnak a pihenésemet szentelem, naponta két-három órát és az éjszaka egy részét, vagyis azt az időt, amely csak igen apró munkára alkalmas.”15 Ebben az évben már megjelentek tuberkulózisának első tünetei, s a sokrétű, fáradságos munka is csak rontott egészségi állapotán. Másfél éves praktizálása után egyik barátjának édesanyja és húga szinte a kezei között halt meg.16 A tragédiát követően döntött úgy, hogy a két hivatás közül az írói mesterséget választja. Így az 1885–1886-os években már tudatosan készült az írói pályára, anyagot gyűjtött a témáihoz és rengeteget olvasott. Viszont nem akadt olyan barátja, akivel meg tudta volna vitatni a szépírói művészetet. Művészbarátai között, akiket főként a bátyja, Nyikolaj mutatott be neki, csak képzőművészek voltak, író egy sem, Lejkint pedig főként a kiadói ügyek foglalkoztatták. 1885 decemberében Szentpétervárra utazott, ahol döntő felismeréssel gazdagodott, megtapasztalhatta, hogy írói ténykedésének megítélését jelentősen alábecsülte. Az irodalmi élet ünnepelt íróként azonnal befogadta. Szuvorin is, a Novoje vremja szerkesztője, Grigorovics is, az író, aki „felfedezte” Dosztojevszkijt, lelkesen köszöntötte és nagy jövőt jósolt neki. Csehov az Oszkolki titkárának írt levelében így nyilatkozik ezekről a napokról: „Korábban, amikor nem tudtam, hogy engem olvasnak és értékelnek, véleményt alkotnak rólam, könnyedén írtam, mintha csak palacsintát ettem volna; most pedig írok, s félek…”17 Az ünnepelt íróként való fogadtatás nemcsak örömmel töltötte el, 14
Rév i. m. 9–12. Csehov, Anton Pavlovics: Szahalin; Levelek, vallomások 1877–1904. Fordította Makai Imre, Wessely László. Magyar Helikon, Bp., 1975, 461. 16 Gereben Ágnes: Csehov világa. Európa, Bp., 1980, 66. 17 Uo. 74. 15
585
hanem rádöbbentette, hogy az írásai komoly hatást váltanak ki. 1886 tavaszán Grigorovics levélben kérte Csehovot, hogy ne vállaljon határidős munkákat, becsülje meg saját tehetségét, ne üres humoreszkekre pazarolja. Grigorovics nem tudta, hogy Csehov egyedül tartja el a családját, s hogy az írói felelősségének a tudata már egy ideje megérett benne.18 Ha az olvasó a kezébe veszi a 2007-es Regény, nagybőgővel című kiadványt, mely az 1885–1886-os évek elbeszéléseit tartalmazza, kézzelfoghatóvá válik, hogy a 25–26 éves Csehov számára mennyire termékeny időszak volt ez a két év. A bő nyolcszáz oldalnyi írás közel kétszáz elbeszélést tartalmaz. Az elképesztő mennyiségű írások között természetszerűleg találhatni ugyan poétikájukban vagy témájukban gyengébbnek mondható elbeszéléseket, annyi azonban bizonyos, hogy egyik sem öncélúan mulattató. Megszületésüknek legfőbb célja, hogy görbe tükröt tartsanak egy adott jelenség elé. Az elbeszélésekben, bármilyen hihetetlen is, soha nem fordul elő kétszer ugyanaz a helyzet vagy ugyanaz a jellem. A elbeszélések idejében nyomon követhető minden „aktualitás” – az ünnepek változása az újévtől húsvéton át a karácsonyig –, de újra és újra más témával, mindig új mondanivalóval mélyítve. Csehov alkotói módszerének egyik eleme, hogy nem a történet, hanem a szereplők felől közelít. Először nem az alapeszmét vagy a cselekményt, hanem hőseinek jellemét gondolja ki.19 Elbeszéléseiben szokatlannak tűnt, hogy a cselekménynél sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a szereplők gondolatai vagy beszélgetései, mint maga a cselekmény. Sokszor minden cselekményt nélkülöznek az elbeszélései, és csak a szüzsé tartja össze a szöveget (A prózaírók tósztja, Szabályzat kezdő írók számára, Jelentés, Az élet szép!), vagy csak annyi cselekményt tartalmaznak, hogy az ábrázolni kívánt jelenet vagy élethelyzet ennek a kevés cselekménynek a jelenlétével párbeszédre lépjen a főhőssel (Apróhalak, A tükör, A vetési varjú, A drámaíró). De írt cselekményben gazdag elbeszéléseket is, ilyen például a 2007-es kötet címadójául szolgáló elbeszélés, a Regény, nagybőgővel. A karneváli történet egyik főhőse egy nagybőgő tokjába bújik. Tokba bújásának legfőbb okaként a meztelensége miatt érzett szégyenlősség van megjelölve. Ha az „összepréselt” „regénynek” ezt a jelenetét ironikus allegóriaként olvassuk, akkor a világtól való félelmében bezárkózó ember típusa jelenik meg. Ez az embertípus Csehov hőseinek egyik archetípusa, mely írásainak nagy százalékában fordul elő mint az ábrázolás alanya vagy tárgya. (Ivan Bunyin például úgy vélte, hogy ha Csehov csak a Regény, nagybőgővelt vagy a Kényszerű bejelentést írta volna meg, akkor is helye lenne az orosz irodalomtörténetben.) Az 1885-től megjelenő írásaiban 18 19
Jermilov i. m. 63. Regéczi i. m. 60.
586
kezdett háttérbe szorulni a szatíra uralkodó szerepe. A nevettetés önálló érvénye megszűnt, a tragikum ábrázolásának szolgálatába állt, vagy elmélyítette a tragikum élményét, vagy enyhítette azt.20 Ez nem járt feltétlenül együtt pesszimizmussal. Csehov annak megerősítését várta, hogy az értelmetlenségek kimondását képes megsemmisíteni egy teljesen nyitott nézőpont. Ezért viszonyul kezdettől kettősen a szereplőihez, együtt érzően és iróniával.21 Írásaiban megjelent az az alapvető szólam, mely egyszerre volt komikus és tragikus, hétköznapi és abszurd. E szövegek, bár nagyon telítettek, mégis az üresség illúzióját keltik. Csehov művészetének sajátosságává vált, hogy az életvalóságnak mindkét oldalát bemutassa. 1886-ban már igyekezett megszabadulni az élclapok követelményeitől, főleg az Oszkolkitól, pedig ebben az évben havonta nyolc-tíz elbeszélése is megjelent. Egyik legnagyobb vágya – ahogy a XIX. századi orosz irodalom nagyjainak példái megkövetelték –, hogy terjedelmesebb művet, regényt írjon.22 Csehov azzal tréfálkozott, hogy ha nem sikerül regényt írnia, akkor átírja, és saját néven kiadja az Anna Kareninát.23 1887 tavaszán nagy utazásra, szülőföldjére indult, anyaggyűjtésre, hogy újra felfedezze azokat a tájakat, melyek segíthetnek felidézni gyermekkorának élményeit. „Igazi” regénye végül sosem született. Az utazás kezdetével lezárult egy korszak, azok a kezdemények, melyek meghatározták Csehov írásainak specifikumát, egyre inkább elmélyültek, így oszthatjuk az irodalomtörténet azon véleményét, hogy az 1885–1886-os esztendők során vált Csehov tehetséges humoreszkíróból szépíróvá. Az 1885–1886-os esztendők elbeszéléseiben még előfordulnak elbeszélői jellemzések. 1887-től Csehov tudatosan kerülte a jellemzéseket, írói állásfoglalását csak a mű egésze hordozza. A szerzői véleménynyilvánítás helyett kizárólag a köznapi helyzeteket és a benne cselekvő vagy passzívan jelen lévő szereplők gondolatait, egyéb megnyilvánulásait olvashatjuk. Szereplőinek ábrázolásában a két szélső élményszintet – az állati szinten vegetáló ostoba és a rendkívüli emberek életének élményeit – a középszerű, „szürke” felé nyomja össze. Hősei ezért sínylődnek sokszor egy életen át úgy, hogy küzdelmük nem látványos küzdelem. Az 1885–1886-os évekig írt művekben még megragadható a két élményszint eltúlzása, felnagyítása, azonban ezen időszak után a szélsőségek közelednek egymáshoz, a „reálishoz”. 20
Jermilov i. m. 61. Regéczi i. m. 154. 22 Gereben i. m. 80. 23 Pjotr Vajl, Alekszandr Genisz: A regényíró útja. Csehov. In Pjotr Vajl, Alekszandr Genisz: Édes anyanyelv, Az orosz irodalom aranykoráról. Fordította Goretity József. Európa, Bp., 1998, 275. 21
587
A 2005-ös, Unalmas történet című kiadvány Csehov 1887-től 1891-ig született elbeszéléseit tartalmazza. 1887-től már teherként nehezedett rá, hogy humoreszkekkel lássa el az Oszkolki vagy a Bugyilnyik olvasóit, viszont a honoráriumra szüksége volt. Az öt év tekintélyes prózatermésén látható, hogy még mindig rengeteget publikál, holott 1888 végére gyakorlatilag szakít az említett hetilapokkal. (1887-ben ötször annyit publikált, mint 1888-ban.) Életének egyik legfájdalmasabb tragédiája is ekkor következett be, 1887-ben bátyja, Nyikolaj meghalt tüdőbajban. Viszont ebben az időszakban kezdték el a darabjait bemutatni, a műveit pedig a komoly folyóiratok megjelentetni. 1888-ban az Orosz Tudományos Akadémia a Szürkületben című kötetéért Puskin-díjat adományozott neki. 1891-re Csehov ismert és elismert szépíró lett – ezzel a család anyagi helyzete is rendeződött. Az időszak egy utazással kezdődött és egy utazással zárult, 1890-ben ugyanis Szahalin börtönszigetére utazott, hogy tanulmányozza az ottani emberek életét. A szülőföldjén tett utazás egyik eredménye A sztyepp című kisregény (mely műfaji okok miatt nem került bele a 2005-ös kötetbe). A sztyepp művészi érdemének elismerése mellett minden korabeli kritika felrótta a határozott cselekmény, a társadalmi háttér és az írói állásfoglalás hiányát. Ezek a vádak érték már pályája kezdetén is, de A sztyeppet az első komoly művének tekintették, s szerették volna megtalálni benne az eszmét, de legalábbis a hiányzó eszme utáni vágyat.24 De nem csak ezt a művét érte ez a kritika. Tolsztoj mozaikoknak nevezte műveit, s hiányolta a vezérmotívumot, az eszmét, a kivezető utat. Nem vette tudomásul, hogy az egyik vezérmotívum maga a probléma kimondása,25 ahogyan a többi kritikus sem, hogy ez tulajdonképpen a prózapoétika megújítása. Csehov nem is törekedett arra, hogy az ismeretelmélet kérdéseire konkrét választ adjon. Szépíróként és nem filozófusként dolgozta fel az emberi sors alakulását. Mégis, Csehov művészi világában a filozófiai koncepció jelentősége mellett megjelenik a valóság univerzális ábrázolására való törekvése. A cselekmény, az események, a részletek kiválasztása, az objektivitásra, a szenvtelenségre való törekvés – mind ugyanazon művészi szemlélet részei. Valószínűleg ezzel a szemlélettel magyarázható, hogy a mindennapi tevékenységükkel elfoglalt, legkülönbözőbb rétegekhez tartozó és legkülönbözőbb foglalkozású embereket mutatott be.26 Észrevételeit sohasem közölte közvetlenül, került mindenféle tanácsot, receptet. Az önálló mérlegelésre hívják fel a figyelmet az állandóan ismétlő24
Gereben i. m. 88. Deák Tamás: Csehov, az ismerős. In Deák Tamás: Boldog verseny. Kriterion, Bukarest, 1973, 100. 26 Rév i. m. 19–20. 25
588
dő kifejezései („talán”, „lehetséges”, „valószínű”, „úgy tűnik”, „látszólag”), amelyek kizárják a kategorikus következtetéseket. Nem tagadta a szép és harmonikus élet létét, de úgy vélte, az individuumnak kell olyan helyzetbe kerülnie, hogy fölfedezze.27 A Csehov világnézetének hiányát megfogalmazó vád szorosan összekapcsolódik írásmódjának mozaikszerűségével. Tolsztojon kívül számos kritikust foglalkoztatott ez a szaggatottság.28 Tolsztoj azonban érzékelte Csehov írásmódjának újító szándékát, lelkesedett értük, és azt is felismerte, hogy a realista stílust, aminek korlátaival maga is szembesült, ez az írásmód lerombolja, valami mással váltja fel. Az új írásmódot az elliptikus mondatszerkesztés, az összesűrített bekezdés, a minimálisra csökkentett cselekmény határozta meg. Ez azonban megkövetelte az olvasótól, hogy kiegészítse a hiányzó részleteket, a cselekmény kezdetét vagy végét, vagyis nagyfokú olvasói „együttműködésre” apellált. A korabeli kritikákkal Gorkij is szembeszállt: „Csehovban van valami, ami több mint világnézet – saját elképzelése van az életről, s így felette áll annak. Unalmát, ostobaságát, törekvéseit, egész zűrzavarát magasabb szempontból nézi. És bár ez a nézőpont megfoghatatlan, meghatározhatatlan, mindig érződik elbeszéléseiben.”29 Csehov azt a gondolatát, amely magának a problémának a kimondására irányul, a kérdés és a válasz irányából ragadta meg. Gyakran állította, hogy a művésztől nem lehet és nem is szabad a kérdések helyes megoldását követelni, kizárólag a kérdés helyes feltevését. A kérdés helyes feltevésén azt értette, amit a műveiben is ábrázolt.30 Mégpedig azt, hogy objektíven tárja fel az életet. S habár soha nem ad tanácsokat, magyarázatokat, mégis teljes erővel érzékelteti, hogy valami nincs rendjén az élettel. A teljes objektivitás viszont megköveteli a teljes eszmenélküliséget. Hiszen bármilyen eszméről legyen is szó (társadalmi elvárás, értékítélet, filozófiai rendszer, vallási dogma, de akár egy művész átfogó véleménye), mindenképpen feltételez bizonyos szubjektivitást, sőt az egyetlen eszme jegyében fogant mű szükségszerűen irányzatos is.31 Mindezeket egybevéve elmondható, hogy a kilencve27
Uo. 209. Goretity József: Utószó, Az „érett” Csehov kisprózája, avagy az „áttetsző” realizmus. In uo. 759. Goretity József tanulmányában említi Ny. K. Mihajlovszkij, M. A. Protoporov, K. P. Medvedszkij, Ju. Nyikolajev, P. P. Percov és M. Potavszkij kritikáinak lényegesebb gondolatait. 29 Eichenbaum Boris: Csehov. In Eichenbaum Boris: Az irodalmi elemzés. Fordította Bálint Judit, Follinus Gábor, Gellért György, Király Zsuzsa, Klaudy Kinga, Könczöl Csaba, Szántó Gábor. Gondolat, Bp., 1973, 311. Az idézetet Makai Imre fordította. 30 Uo. 313. 31 Goretity József: Utószó, Az objektivitás poétikája, Csehov prózája 1887–1891 között. In Csehov, Anton Pavlovics: Unalmas történet, Elbeszélések 1887–1891. Fordította Devecseriné Guthi Erzsébet, Goretity József, Lányi Sarolta, Rab Zsuzsa, Szőllősy Klára. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Gortity József. Osiris Kiadó, Bp., 2005, 728. 28
nes évek előtti Csehov-művek témája az etikai normák betartásának vagy be nem tartásának kérdése. „Célom, hogy két legyet egy csapásra üssek agyon: hitelesen rajzoljam az életet, és egyúttal bemutassam, mennyire eltér ez az élet a normától. A norma számomra ismeretlen, mint ahogyan ismeretlen mindannyiunk számára”32 – állítja egy Szuvorinnak írt levelében 1889. április 8-án. Míg Tolsztoj és Dosztojevszkij ideológiai regényeket alkottak és eszmehősöket teremtettek, addig Csehov elbeszéléseiben és drámáiban legfeljebb intellektuális hősökről beszélhetünk.33 Hőseinek intellektusa, értéktudata az elbeszélő irányító állásfoglalása nélkül vagy épp egy hangsúlyozottan szubjektív elbeszélő állásfoglalásával van ábrázolva,34 s ez kétértelműséget visz az alakok megítélésébe. Így ugyanis minden csak a hősökre vonatkozik. Elsősorban ebben az áttételes megfogalmazásban ragadható meg Csehov objektivitása.35 Csehov szerzői magatartása, többek között az, amely az Aludni szeretnék című, 1888-as elbeszélésében tetten érhető, feldühítette a kor egyik vezető kritikusát, Mihajlovszkijt, aki felháborítónak tartotta, hogy a szerző minden állásfoglalás nélkül úgy írja le a pesztonka csecsemőgyilkosságát, hogy sem a pesztonkát nem ítéli el a tettéért, sem a társadalmat, hogy egy kislányt képes ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozni a gazdáival szemben, sőt a kislányt a gyilkosságot követően még boldognak is mutatja.36 A hangsúlyozottan szubjektív elbeszélő állásfoglalása jelenik meg az E/1 elbeszélői formában írott történetekben. Az Egy lobbanékony ember feljegyzéseiből című 1887-es elbeszélés én-elbeszélője önmagát folyamatosan „szörnyen lobbanékony”, „felbőszült”, „indulatos” természetű embernek definiálja, olyan tudósnak, akit ha nem hagynak dolgozni Az ebadó múltja és jövője című disszertációján vagy egyéb (hasonló) tudományos tevékenységein, akkor „megdühödik”, akkor „mindenre képes”. Cselekedeteiben azonban nyoma sincs a lobbanékonyságnak, sőt azokkal éppen azt bizonyítja, hogy türelmes, udvarias, konfliktuskerülő alkat; olyan pipogya ember, aki „tapintatból”, „a jó modor szabályai elleni vétségek” elkövetésétől való félelemből képes elvenni egy olyan lányt, akinek látszólag a nevét sem tudja 32 Csehov művei IV. Fordította Apostol András, Devecseriné Guthi Erzsébet, Gábor Andor, Görög Imre. Európa, Bp., 1959, 1041. 33 Karancsy i. m. 6. 34 Lieber László: Az alakok értéktudata Gogol és Csehov prózájában. KLTE, Debrecen, 1995, 209. 35 Rév i. m. 124. 36 Goretity József: Utószó, Az objektivitás poétikája, Csehov prózája 1887–1891 között. In uo. 728.
590
megjegyezni: a „bölcselkedésre hajló elme” gondolataiban hol Varenykának, hol Masenykának, hol Nagyenykának nevezi. Az elbeszélő, a visszatekintés alanya és tárgya retrospektív módon elemzi életének korábbi eseményeit. A feljegyzések fiktív szerzőjének demiurgoszként kellene, immáron az események fölött állva, rendeznie az általa leírt világot. De az én-elbeszélő „lemond” a demiurgoszi pozícióról, és közben nevetségessé válik. Az elbeszélő ugyanis nem találja meg a szüzsé értelmét életének történéseiben, mert nézőpontjának horizontja meglehetősen korlátozott – inkompetens narrátorként lepleződik le. Az elbeszélő kompetenciájának efféle fogyatékossága, amely Csehov egyéb műveiben is megfigyelhető, sokat merít az úgynevezett „szkáz” technikából. Az irodalomban a szóbeli megnyilvánulások hatása leginkább a szkáz technika használatával adható vissza. A szkáznak többféle meghatározása ismert,37 a technika alkalmazása nagy múltra tekint vissza az orosz irodalomban, elég Gogolra vagy Leszkovra gondolnunk; (Csehov után) a szimbolista prózában is tovább él, főképp A. M. Remizov és Andrej Belij művészetében. A szkáz tágabb értelemben a szóbeliség illúziójának felkeltése az olvasóban. Az illúzió felkeltése egyrészt a szóbeli beszéd bizonyos jelzéseinek alkalmazásával történik, mellyel az elbeszélő a feltételezett hallgatósághoz szól. Másrészt – s ez már Csehov szövegeinek az ironikus sajátossága –, hogy ez a feltételezett hallgatóság az elbeszélő szándékolt inkompetenciájának következtében rálát magára az elbeszélőre is. Csehovnál ugyanis az elbeszélő nem más, mint egyéni megfigyeléseket közvetítő szereplő, nem pedig egy általánosan elfogadott gondolkodásforma hangja. S figyelembe véve a szereplők és az olvasó szubjektivitását, az elbeszélés témája több – szubjektív – szempontból körüljárt jelenséggé, gyakorlatilag objektívvé válik. Az olvasónak választania lehet az olvasott nézőpontok igazságai közül, mozaikszerűen össze is rakhatja őket, esetleg kitalálhatja a sajátját. Csehov tulajdonképpen „elvárja” az olvasótól azt a befogadói magatartást, amelynek során az igazság az olvasó teljes magányában és magára hagyatottságában születik meg.38 Csehov sajátos szkáz-használata mellett a szerző ironikus attitűdjére utal még az én-elbeszélésekben megjelölt műfajokkal való játék. Az elbeszélések címeiben, alcímeiben megjelölt műfajok (Egy jöttment elbeszélése, Monológ, Részlet egy mesejátékból, Egy öregember feljegyzéseiből) fiktív megjelölések, a műveket olvasva „áttetszővé” válnak, a művek valós műfajai be37 Regéczi i. m. 73. Regéczi Ildikó könyvében a szkáz kapcsán kifejti B. M. Eichenbaum, V. V. Vinogradov és M. Drozda meghatározásait. 38 Uo. 76.
591
határolhatók lesznek. Például az Egy lobbanékony ember feljegyzéseiből című elbeszélésben az én-elbeszélő egy feltételezett közönséghez beszél, kiszólásai vannak, holott a cím utalása szerint egy jól körülhatárolt, csak az elbeszélő „belső használatára” készült írásos műfaj keretei között alkot.39 Ez az irónia, ez az epikai bizonytalanság szintén a szöveg objektivitását húzza alá. Csudakov poétikai vizsgálatainak kérdésfelvetését alapul véve Csehov életművén végigtekintve elmondható, hogy Csehov poétikájában meghatározó szerep jut annak, hogy az elbeszélésekben megjelenő nézőpontot tudatosítani igyekszik az olvasóban. A behatárolható elbeszélői pozíció ugyanis a szerzői szándéknak áttételes megfogalmazása, a narratíva által létrehozott indirektség, ami egy térbe zárja a mű szereplőjének szubjektív világát a mű olvasójának a szubjektív világával és a mű igazságainak (és igazságának) a világával. A már fentebb is említett helyzet funkciója nem más, mint a szerzői szubjektum állásfoglalásának megjelenítése.40 Gorkij nem tévedett, amikor Csehov külső, magasabb szempontjáról beszélt. A legújabb kutatások Csehov művészetének vallási és filozófiai aspektusainak vizsgálatai felhívták a figyelmet az egzisztenciabölcselettel való párhuzamra. Ennek a filozófiának a „magasabb nézőpontja” állhat az objektivitásra való törekvés hátterében. Csehovot narrációs és poétikai módszere távolítja el a nagyepikai művek megírásától. Ahhoz, hogy sajátos szemléletével és írástechnikájával regényt írjon, meg kellett volna újítania a regény műfaját is. Az általános normától, dogmától, világnézettől függetlenedni kívánó többperspektívájú narráció a kisepikai műfajokban igazán hatásos. Egyetlen regénye egy Szahalin című dokumentumregény, amely a börtönszigeten töltött időszak tapasztalatainak leírása. A kisepikai műfajok sokkal inkább alkalmasak a mindennapi élet visszásságainak bemutatására. Egy életkép, egy jelenet képes visszaadni az egyszerűbb témák mélységét; az objektivitásra való törekvés pedig az individuum egzisztenciáját helyezi a középpontba. A 2004-es, A fekete barát című kiadvány Csehov 1892-től 1903-ig született elbeszéléseit tartalmazza. Talán a legismertebb Csehov-műveket, az „érett” Csehov írásait tartalmazza ez a kötet, olyan elbeszéléseket, mint az Ugribugri, A 6-os számú kórterem, A fekete barát, A diák, az Anna a férje nyakán, A mezzaninos ház, a Parasztok, a Jonics, A püspök, A kutyás hölgy és a „kis trilógia”-ként ismert A tokba bújt ember, A pöszmétebokor, A szerelemről elbeszéléshármasa. 39 40
Uo. 54. Uo. 56.
592
Míg a kilencvenes évek eleje előtt a legtöbb Csehov-mű kérdésköre az etikai normák betartásának helyességére, illetve helytelenségére kérdezett rá, később, elbeszélői stílusának változásával a komplexebb történeteket leíró nagyobb terjedelmű elbeszélések jelentek meg, új típusú – de még mindig – helyesen feltett kérdéseket hozva magukkal. Hőseinek értékítélete egyre inkább bonyolulttá válik; ennek következménye az öntudat, a tudatosság fejlett szintje. Az értelmiség képviselőinél megjelennek a magasabb rendű értékek és szükségletek, aminek következményeként a művekben megjelenő konfliktustípusoknak is egyre szélesebb, gazdagabb lesz a skálája. Hősei nemcsak konstatálják a velük, körülöttük történteket, hanem állást is foglalnak azokkal szemben.41 Sőt a kilencvenes évek után írt műveiben a hősök egy ideig aktívan részt vesznek a világ alakításában, majd feladják azt, kiszakadnak belőle, és gyakorlatilag a földi valóságtól is eltávolodnak. A művek rendszerint a változás okait igyekeznek érzékeltetni az olvasóval. Ez az új típusú kérdésfelvetés már nem az etikai normák elutasításáról szól, hanem a másik emberre, a közösségre, a világra történő figyelésnek az el nem éréséről.42 Átmenetet jelenthet a kétféle kérdésfelvetés között A tokba bújt ember című elbeszélés. Már a címe is a zárt tér embereinek a nyomasztó légkörét sugallja. Központi témája az általános emberi értékelés korlátozottsága. A főhős számára a legfőbb értékállapot a biztonságérzet. Az élettől való félelme mérhetetlen arányaival a mindennapi morált megszegve, az etikum törvényeit teljességgel félreértve, kialakít egy értelem nélküli normarendszert, amivel a környezete, egy egész város fölött despotává válik. Az elbeszélésben különösen sok utalást találhatunk a kisember „tárgyszerűségére”, az elbeszélő a tárgyi világgal jellemzi a főhőst. Használati tárgyai, öltözete, hálószobája, háza, majd halála után a koporsója, mind tokszerűek, a hős tokba bújtságának képét erősítik. Halála után az olvasók által elvárható szabadság nem következik be, a város élete semmit sem változott.43 A trilógia második darabjában, A pöszmétebokorban is végigvonul az etikum téves értelmezésének problémája. A cím az életcél nem emberhez méltó jellegét hirdeti. A főhősnek az életcélja egy tanya, ahol pöszmétét termelhet. Miután az álma valóra válik, a kis tanyája nem lesz más, mint saját tokjának a kifejezője. Nem a hely és a földdel járó kötelességek határozzák meg az életmódját, hanem fordítva. Az elbeszélés témája egyrészt a közösség érdekének elvetése és az önös érdeknek az érvényesítése, másrészt, a hatalmi 41
Lieber i. m. 209. Regéczi i. m. 99. 43 Lieber i. m. 35–39. és Regéczi i. m. 86–87. 42
593
helyzetben lévő ember eltorzult normarendszere, azaz A tokba bújt ember antitézise.44 A trilógia harmadik része, A szerelemről pedig éppen A pöszmétebokor antitézise, ugyanis az önös érdeket a közösség érdekében feláldozó főhős nem tud azonosulni a közösség érdekeivel, áldozatát hiábavalónak érzi, a „toktalanság” ebben a szituációban sem jöhet létre. Az olvasó mindhárom esetben azonos végkövetkeztetésre jut.45 Az egyéni érdek és a közösségi érdek sohasem kerülhet azonos szintre, s ez a tapasztalat az etikai normákkal kapcsolatos kérdésfelvetést egy következő szintre helyezi. A logikai gondolkodás által létrejött etikai normák, a közösség ítéletének kétségbevonása nem jelent mást, mint a racionalizmus megkérdőjelezését, amiből a korai egzisztenciabölcselők (Nietzsche, Kierkegaard, Lev Sesztov) gondolatmenete is kiindult. Nietzsche esetében a morál kritikája nem az amoralitás mellett foglal állást, hanem a morális–amorális kategóriákat száműzi. A kollektív igazsággal („a nyájmorállal”) szemben az „arisztokratikus új ember” nem törekszik a közösség kívánalmainak megfelelni, kizárólag az életet mint saját célt fogadja el, így csak önmagával számol. Kierkegaard, Ábrahám és Izsák történetéből kiindulva, úgy véli, a hit paradoxona az, hogy az egyes magasabb rendű az általánosnál, az individuum „felülbírálhatja” az etikai törvényeket. Sesztov álláspontja szerint a bűn ellentéte nem a jótétemény, nem a jó cselekedet, hanem a hit, vagyis az Isten akaratával való összhang, ami az etikum felől érthetetlennek tűnik. A ráció ellen és az etikai normák felülbírálására biztat.46 Csehov és az egzisztencialisták gondolkodásának legnyilvánvalóbb közös vonása, hogy az individuum felől szemlél. De Csehov nem az individualista, én-központú igazságkeresés irányába mozdul. A tudomány érvényességét sem kérdőjelezi meg, csupán annak a saját kompetenciáján kívül eső területekre való kiterjesztését. Ennek okán kell az objektivitáson is túl tekintenie, a rendszerek keretei közötti gondolkodást is kiiktatnia. Ennek az igazságkeresésnek az előképe olvasható az Unalmas történetben, melynek főhőse rabszolgához, barbárhoz hasonlítja magát, mert olyan „közönyössé” vált a világgal szemben, hogy azt sem veszi észre, hogy megvirradt. Lev Sesztov 1904-ben írt Csehov-esszéjében kiemeli, hogy Csehov hősei a hétköznapisággal és a mindennapok moráljával szakítva elindulnak a természeti és az emberi törvényeken túli felé. Csehov – Sesztov szerint – mű44
Lieber i. m. 40–41. és Regéczi i. m. 88. Lieber i. m. 42–43. és Regéczi i. m. 89. 46 Regéczi i. m. 77. 45
594
veiben megveti az elfogadott eszméket, ezért is nevezhető a reménytelenség énekesének. Ez a meghatározás Sesztov szóhasználatában semmilyen negatív tartalmat nem hordoz, ellenkezőleg. Sesztov a semmivel való szembenézést és a semmivel való szembesítést szükségesnek véli. Csehov nem tartott annak az állapotnak a megrajzolásától, amikor az individuum semmilyen eszme vagy világnézet előtt nem hajlandó fejet hajtani. Sesztov szerint Csehov írásaiban a belső szervezőerő nem az elvárható, a szenvedélyek fejlődésén alapuló eseménymenet, hanem a véletlen, vagyis az ok-okozatiság felbomlása. A semmivel való szembenézés, a kitaposott útról való letérés több művében abnormalitásként vagy elutazásként jelölődik.47 Mindebből leginkább az következik, hogy a tudomány és az értelem ellenében az érzékfeletti intuíció pillanatain keresztül válhat lehetségessé a világ jelenségeinek mélyebb megértése; ez a felfogás pedig Csehov szövegeit már a szimbolizmussal hozza összefüggésbe. Csehov több szempontból is megelőlegezi mind az impresszionizmus, mind a szimbolizmus esztétikáját. Iróniájában például Szologubhoz és Blokhoz áll közel, noha kettejük iróniafelfogása között is vannak eltérések. Polockaja „belső iróniáról” beszél Csehovval kapcsolatban, Csudakov pedig „a világ adogmatikus modelljét” véli felfedezni Csehov műveiben. Az iróniában érték- és szemléletváltás egyszerre következik be. A kijelentés közvetlen, betű szerinti jelentése közvetve, az ellentmondó kontextus által mélyebb jelentésre tesz szert. A valóság iránti ironikus értékviszony alkalmas arra, hogy feltárja a jelenségek ellentmondásos lényegét. Csehov azáltal, hogy műveiben mindennek (egy gondolatnak is) az ellenkezője is elképzelhető, a mű önmaga érvényességére kérdez rá.48 Azonban az irónia nem kizárólag szerkesztési elvként jelenik meg Csehov szövegeiben, hanem nyelvi eszközeiben, figuratív formákban, alakzatokban is megragadhatóak. Ilyen alakzat például az ismétlés, a túlzás, vagy ellenkezőleg, a bagatellizálás, az ellentét, de ironikus hatást kelt a paródia (bizonyos jellemzők eltorzítása, kigúnyolása) és a fikció megtörése is (a szerző felhívja a figyelmet a műbeli világ teremtett voltára, fiktív jellegére – többnyire közvetlen odafordulás, kiszólás révén). A felsorolt jegyek közül Csehov leggyakrabban az ismétlést, a fiktív jellegre történő utalást és a paródiát alkalmazza. Az ismétlődő szituációk és szövegrészek – a kiemelésen túl – fontos összefüggések megmutatását és leleplezését szolgálják. (Az irodalomtanárban a két alkalommal átélt tavaszhoz más hangulatok társulnak; 47 Uo. 79. (Sesztov, Lev: Teremtés a semmiből [A. P. Csehov]. Fordította Patkós Éva. Medvetánc 88/4–89/1.) 48 Uo. 172.
595
Nyikityin kényszerképzete Lessinggel kapcsolatban is többször bukkan fel nem várt helyzetekben.) Nem jellemző, hogy Csehov közvetlen kiszólásokat intézne az olvasóhoz, más módokon azonban utal a fiktív jellegre. A prózai művekben a történet kitaláltságát leginkább a keretes, elbeszélőt is szerepeltető művekben teszi nyilvánvalóvá a szerző és az olvasó számára. A kis trilógiában például az én-elbeszélő kiszólása az alkotásfolyamat rejtett titkát fedi fel, nemcsak a műbeli (fiktív) hallgatóságra számít, hanem a valóságos olvasóra is. A harmadikként említett elem a paródia. Valamilyen irodalmi mű vagy műfaj gúnyos utánzata leginkább Csehov korai alkotói korszakában volt jellemző. (Korábban utaltunk például Jókai-paródiájára.) A nyelvi, szövegbeli ironikus elemek ellenére hangsúlyozni szükséges, hogy Csehov műveinek nem pusztán a stílusa ironikus, az irónia ugyanis elsősorban átfogó szerkesztési elvként jelentkezik az alkotásokban. Az olvasói aktivitásra támaszkodik a Csehov-művek intertextualitása, abban a vonatkozásban, hogy Csehov szövegei egyetlen szövegkorpuszt tételeznek. A művek között nagyfokú átjárás van, így azok ideologikus öntudatok párbeszédeként értelmezhetők, e párbeszédek pedig újabb lehetőségeket teremtenek, talán fel is szólítanak a nézőpontok közötti választásra.49 Csehov műveiben az objektivitás és az irónia mellett az olvasó aktivitására támaszkodik a reminiszcenciák megjelenésének felfedezése is, mely szintén a szimbolistákkal való összevetés szempontjából tűnik fontosnak: az a folyamat, mely próbának veti alá a korábbi irodalmi művek vagy filozófiai rendszerek érvényességét. Például a „kis trilógia” elbeszélői alaphelyzete Turgenyev Egy vadász feljegyzései című művére utal vissza; A tokba bújt ember Belikovja egyértelműen Szaltikov-Scsedrin Juduskájának a leszármazottja a Galavljov családból; A pöszmétebokorral Tolsztoj Mennyi föld kell az embernek? című írását teszi próbára; A szerelemről című elbeszélésben az Aljohin és Anna között kibontakozó szerelmi történettel Csehov ironikusan átírja az Anna Kareninát (mi lett volna, ha Levin és Anna egymásba szeretnek). Csehov műveinek az impresszionizmussal és a szimbolizmussal való kapcsolatára először Andrej Belij mutatott rá. Belij szerint Csehov nem az élményszimbólumból jut el a modellformáig, hanem a reális, látható formától annak a legbelsőbb lényegéig. Túljut az érzékszervek által felfogható valóságon, és az irracionális felé közelít. Megfigyelhető az a megkettőződés, ami a szimbolistáknál is, miszerint a látható világ mögött (ami „áttetszővé” vált) az ismeretlenbe tekintünk, a semmivel nézünk szembe. Csehov ezért – en49
Uo. 67.
596
nek a szóhasználatnak megfelelően – „áttetsző realizmus”-t művel, ami magában hordozza a „szimbolizmus dinamitját”. A szimbolizmushoz pedig az impresszionizmus néhány technikáját alkalmazva jut el.50 Ennek bemutatásához induljunk ki Csehov lélektani újításából és néhány „apróságból”. A XIX. század vége, a „beteg időszak” a társadalmi tudat azon fejlődési szakaszába tartozik, melyben az írók figyelme a nagy összefüggések helyett a részletek, apróságok felé fordul, s a „lényeget” ezeken keresztül ragadja meg. Csehov lélekábrázolásának egyik alapja a kis tartalmak, témák ábrázolása, ugyanis felfigyelt arra, hogy a lelki átalakulások vagy a jellemváltozások sok esetben a fokozatos felhalmozódás elvére épülnek. Ennek előkészítése az elbeszélésekben az elbeszélt világ hangulatába teljesen beleillő finom megjegyzéseivel történik, utalva arra, ami a hősben a történet jelen idejéhez képest előző vagy elkövetkező időszak során végbemegy. A hangulatnak nevezett lelkiállapotban az ember a tudatos és a tudattalan határán lebeg, hiszen amit átél, azt teljesen tudatosan éli át, viszont az átélt érzelmek lényege éppen az, hogy a tudatosság nem lényeges benne. A hangulatok rajzának megfestésében a narrációs stratégiáknak kiemelt szerep jut. A természetből áradó hangulatok éppen a hősök tudattartalmaként olvashatók, s ezek a hangulatok megegyeznek a hősök lelkiállapotával. A művek gyakran nem közlik, hogy a hősök lelkiállapotáról van szó, sőt inkább elszemélytelenítik a hangulat ábrázolását, minek okán a hangulat bemutatása nem a hős lelkiállapotának érzékeltetése lesz, hanem az olvasó – hőshöz hasonló – hangulatának felkeltése. Ez az elszemélytelenítés annak az írói törekvésnek az eszköze, hogy egy sajátos „kollektív” hangulatot hozzon létre. Az inkompetens narrátor megszólalásának bizonytalan modalitását jelző kifejezések („úgy tűnt”, „talán”, „látható módon”) feltűnő gyakorisága biztosítja azt a körvonaltalanságot, amely a hangulatok egyik jellemző vonása. A hangulatot minősítő jelzők felsorolásszerű alkalmazásának gyakorisága kiemeli a lélektani helyzet összetettségét és csak közelítőleg leírható voltát, mindamellett bizonyos ritmust kölcsönöz a mondatnak, s ez egyenesen zenei eszközöket von be a hangulat érzékeltetésébe.51 A többtagú, egyszerre fellépő és egymásnak ellentmondó ellentétek annak a lélektani jelenségnek a megfogalmazása, hogy az ember tudatában egy és ugyanazon időben egymásra torlódva a legkülönfélébb pszichikai tartalmak lehetnek jelen.52 A tárgyakkal való jellemzés, mely tárgyak állandó kapcsolatban vannak a lelkiállapot külső jegyeivel (A tokba bújt ember). 50
Uo. 34. Karancsy i. m. 36–37. 52 Uo. 23. 51
597
Az apróságok, melyek önmagukban jelentéktelennek látszanak, azonban a hősökben olyan felismeréseket indítanak, amelyek átalakítják a világról, önmagukról vagy másokról alkotott véleményüket. (Ilyen apróságok az Ugribugriban a levesbe lógó hüvelykujj, a Nőuralomban a drága ruha, a Nagy Vologya és kis Vologyában Szofja Lvovna éjszakai kalandja, Az irodalomtanárban Nyikityin vesztése a kártyajátékban stb.) A lényegtelennek tűnő, kiragadott jelenségnek a hősök számára lényeges jelenségekkel feltáruló viszonya változó. Lehet logikus vagy logikátlan, tudatosult vagy tudattalan, közelebbi vagy távolabbi, meghatározható vagy homályos,53 de előfordul, hogy csak a szavak hasonló hangzásának zeneisége kapcsolja őket össze. Az asszociációk lazasága, a gondolatok képi megjelenésének véletlensége, az érzések és hangulatok lebomlása a tudat által nem szabályozott benyomástöredékekre a személyiség széthullásának, a jellem tépettségének a jele. Ez az elaprózódás, töredékesség, az életnek mintegy mozaikszerű felfogása mind az egzisztenciabölcselet, mind az irodalom egyik jellegzetes tendenciája. A szöveg lexikai, szintaktikai, szemantikai, pragmatikai szintjén is előforduló, szinte esetlegesen egymás mellé helyezett mozaikok benyomásszerűsége az impresszionizmus megnyilvánulása, és mivel ezek a mozaikok önmagukon túlra, a platóni ideák világába mutatnak, szimbólumként lepleződnek le. A szimbolistákat előlegezi a szövegek között felfedezhető motivikus ismétlődés, a korábbi irodalmi anyagból való építkezés és a szövegek cselekményének vagy elbeszélésének a lezáratlansága is. Meglepően sajátos a Csehov-szövegek fantasztikummal való kapcsolata is. Ezt a kapcsolatot a zene hívja életre. A zene megszólalása minden esetben egy másik világ, a túlvilág vagy a fantasztikum megjelenése is. Így történhet, hogy a Regény, nagybőgővel című elbeszélés epilógusában a nagybőgő hangjának brummogása az örök, a népmesei jelen idővel („máig is beszélik”)54 együtt zárja le a történetet. Ironikusan megfordul a valóság– fantasztikum viszonya a A Rothschild hegedűje című elbeszélésben. A főhős, Jakov utolsó hegedűjátékakor az illúziókkal teli világ mögött meglátja az illúzióktól mentes jelent, a prózai valóságot; ráadásul erkölcsi felemelkedése is ekkor következik be, kibékül a váratlanul felbukkanó Rothschilddal. A zene és a fantasztikum összefonódása legjobban A fekete barát című elbeszélésben figyelhető meg. Számos orosz kutató vizsgálta már az elbeszélést a zenei forma szempontjából: Fortunatov szonátaformát, Rev szerenádformát vélt felfedezni a mű struktúrájában, a zeneszerző Sosztakovics 53 54
Uo. 50–53. Csehov, Anton Pavlovics: Regény, nagybőgővel, Elbeszélések 1885–1886, 547.
598
pedig egyenesen az „orosz irodalom egyik legzeneibb alkotásának” nevezte.55 Az atmoszféra, mely a fekete barátot körüllengi, valóban erőteljes zeneiséget hoz létre, az efféle zeneiség azonban felfedezhető A diák című elbeszélésben is, A fekete barát nem ettől válik Csehov szövegei között különlegessé. A fekete barátban a zene felhangzása egy másik világról való híradás, egy másik világba való átlépés is egyben. A műben háromszor is megszólaló Braga-szerenád a főhős, Kovrin sorsának fordulópontjait jelöli. A szerenád nem pusztán felerősíti Kovrin képzeletének játékát, hanem olyan állapotba fordítja képzeletét, melyet nem képes a valóságtól elkülöníteni – „megalkotja” a fekete barátot, „aki” később a hatalmába is keríti. A személyes szellemi szintjén a fekete barát felszínre hozza Kovrin számára a megismerés problémáját – meg lehet-e érteni egy olyan világot, amelyik vakmerőséget várna tőle –, valamint megkísérti a kiválasztottsággal. Az igazság megismerésének vágya pedig nem más, mint „fausti szituáció”, benne az ördögi kísértés mozzanatával. A zene motívuma tehát újabb értelemmel bővül. (A Faust-legendából ismert a zenével való kísértés; a zene az ember számára égi harmóniának tűnik fel, valójában viszont az infernális világ része.56) Halála előtt Kovrin újra felidézi magában a Braga-szerenádot, újra megjelenik a fekete barát is, Kovrin mégis az „élet nevében” omlik össze. A zenét és a fantasztikumot a romantikusok a zene különleges „nyelvének” harmóniája miatt kezdték el egymásra vetíteni. A romantikusok meggyőződése, hogy a zenei harmónia az emberi lélekre jó hatással van, és arra szolgál, hogy az ember irracionális úton ismerje meg a világot.57 A preegzisztencialisták is a zene elvontabb, az intuíciónak nagyobb teret engedő kifejezésmódja iránt kötelezték el magukat. (Nietzsche például javasolta, hogy a saját műveit zeneművekként olvassák.) Hiszen a zene révén olyan „hangolt” állapotba kerülhetünk, ami a semmi határához való eljutás, és a végső határvonal – a „bátrak” (Nietsche kifejezése) számára szükségszerű – átlépése. Az az állapot, amelybe Kovrin is került a szerenádot hallva, illetve felidézve.58 A zenei motívum irodalmi sorsában A fekete barát határként értelmezhető: egyrészt magában foglalja a motívum eddigi megjelenéseit, másrészt utat nyit a XX. századi zenefilozófia felé.
55 Podubbnaja, R. N. : Zene és fantasztikuma XIX. századi orosz irodalomban (részletek). In Goretity József (szerk.) Komparatisztikai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998, 357. 56 Uo. 361–362. 57 Uo. 356. 58 Regéczi i. m. 91.
599
Csehov műveiben a szubjektum élményeiből indul ki, és arról győz meg, hogy az igazság megértése csupán az individuum keretei között, az individuumra levetítve található meg. Ez a felfogás a korai egzisztenciabölcselőkkel rokonítja, az általános igazságok automatizmus nélküli szemlélésére, a normák, dogmák, rendszerek felülbírálására. A művek egy szövegkorpuszba helyezése, a függetlenített elbeszélő látszata, a szereplők inkompetenciája, az irónia, az intertextualitás olyan aktív olvasót igényelnek, aki a többértelműség kérdésfelvetésében részt tud venni. A magát mindentől függetlennek valló gondolkodási forma velejárója, hogy a hagyományos megjelenítési módokat átértékelve új műfaji formákhoz fordul. Csehov saját maga fedezte fel írásának jellegzetes vonásait, amelyről az irodalomtudományban csak jóval később kezdtek el beszélni, ez pedig a képek torlódása, zsúfolása, olyan képeké, amelyek taszítják vagy takarják egymást. Mai fogalmakkal ezt úgy nevezzük, hogy több sík rakódik egymásra és teszi Csehov olvasását önkéntelenül elgondolkodtatóvá. Kornyej Csukovszkij orosz író és esszéista, amikor Csehov novelláit „zsugorított” (összepréselt) regénynek nevezi, magától az írótól kölcsönzi a meghatározást,59 egy Grigorovicsnak írt (1888. január 12-ei) levélből. „Minden egyes oldal tömör, olyan, mintha összepréselték volna…”60 Pedig ekkor már nem szerepelt Csehov tervei között a regényírás. Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz a mikroregény műfaji terminusával illette a kései művek egy részét. Az elbeszéléseknek az egyik típusa a mikroregény, a másik típusa a „valódi” vagy „tiszta” elbeszélés. A mikroregény és a valódi elbeszélés között nincs minőségi különbség, egyik típus sem értékesebb a másiknál. Sőt a felosztás is meglehetősen feltételes. Csehov prózájának két kitűnő darabja, A püspök és A menyasszony, amelyek közül az első kétségtelenül novella, a másodikat viszont a mikroregényekhez lehetne sorolni.61 A novella és a mikroregény közötti különbségek nem a szöveg terjedelméből adódnak, hanem azok kivonatosságából.62 A novella nem tart igényt arra, hogy az élet egészét ábrázolja, igazsága kimerül abban, hogy egy eset lehetősége jellemző-e a világra, az életre, az emberre. Ezért a novella lemond az embereknek, az emberek közötti viszonyoknak és a szituációknak a geneziséről. Csehov mikroregényeiben minden szó közvetlen, jelentése és hangzása, de ezen kívül a hősök minden cselekedete és gondolata, az elbeszélők függetlenedése vagy inkompetenciája, a szöveg nyelve, iróniája, töredékessége, tömörsége, befejezetlensége is egyidejűleg válik meg59
Rév i. m. 25. Csehov művei IV. 960. 61 Vajl, Genisz i. m. 276. 62 Goretity József: Utószó, Az „érett” Csehov kisprózája, avagy az „áttetsző” realizmus. In uo. 765. 60
600
határozóvá. Csehov olyan eseteket választ ki, amelyek magukban foglalják a törvényszerűt, s éppen ezért úgy hatnak, mint az egyedül lehetséges, felcserélhetetlen és szükséges szituációk. Ilyen módon találta meg a mindennapi élet állandóan változó momentumainak tipizálási lehetőségét, amely előtt a regény megállt. Az egymás melletti szálakból hol az egyik, hol a másik kerül a felszínre, míg a többi a háttérben marad. Így az elbeszélésben az egymásmellettiség és az egymásutániság éppen olyan meghatározóvá válik, mint a regényben. Mindez sűrített és töredékes formában a nyitott mű elméletét megelőlegezve megnyitotta az utat az orosz szimbolista próza számára.63 Csehov elbeszéléseiben számtalan olyan elem van, amelyik a XIX. század történelmi-társadalmi-kulturális valóságának vagy az emberi lélektan mély ismeretére vall, ezeket az ismereteket a korabeli kritika a mindennapok valóságábrázolása felől közelítette meg. Azonban Csehov a mindennapi élet mellett a már megírt kultúrkincset, akár a saját műveit is irodalmi alapanyagnak tekintette, és éppoly objektív azok használatában is. Shakespeare-t (Egy idealista emlékezéseiből, Befejezetlen történet, Psszt!..., A jubileum, Fények, A hercegné, A főkertész elbeszélése, Ismerősöknél) Puskint (Szabályzat kezdő írók számára, A ló meg a reszkető ünő, Rongy ember, A patikusné, Az első osztályú utas, Napfogyatkozás előtt, Intrikák, Fények, Egy ismeretlen elbeszélése, Az irodalomtanár, A pöszmétebokor, Hivatalos ügyben) vagy Bibliát (A kapitány zubbonya, Újévi vértanúk, A patikusné, Ábrándok Jó emberek, A fagy, A levél, Kastanka, Kellemetlenség, Ugribugri, A 6-os számú kórterem, Egy ismeretlen elbeszélése, A fekete barát, Parasztok, Jonics, A püspök, A menyasszony) idéz komikus helyzetekben, de előfordul, hogy egész elbeszélések épülnek az egy-egy XIX. századi orosz szerzővel folytatott polémiára. A Hidegvérben Gogollal, A varga meg az ördögben Puskinnal, A fogadásban Dosztojevszkijjel, a Találkozásban Tolsztojjal polemizál. A 6-os számú kórteremben arról is szó van, hogy Ragin doktor alakjában a „ne állj ellent erőszakkal a gonosznak” tolsztoji tételét, míg Gromov alakjában az „élet vad kiélése” nietzschei tételét ütközteti, úgy, hogy mindkét út a 6-os számú kórterembe vezet. Csehov művei mindezeket a sajátosságokat magukban hordozzák, s ily módon maradnak meg a klasszikus modern és a posztmodern szövegek olvasói számára is igazi irodalmi ínyencségeknek. Mikor Csehov számára nyilvánvalóvá vált a halál közelsége, családjának jövője és műveinek a sorsa foglalkoztatta. Azt tervezte, hogy összegyűjti írásainak legjavát, elvégzi azok szerkesztését és kiadását. Azonban sem Szuvo63 Rév i. m. 129. és Goretity József: Utószó, Az „érett” Csehov kisprózája, avagy az „áttetsző” realizmus. In uo. 766.
601
rinnal, sem egy másik kiadóval nem tudott megegyezni, így a Tolsztoj körébe tartozó Marksz kiadóval kezdett el tárgyalni. A szerződés megkötése után elkezdte a gyűjtőmunkát. Azonban, mint kiderült, archívum és bibliográfia híján, ehhez minden szóba jöhető élclapot és folyóiratot el kellett olvasni. Hihetetlenül nagy energiát követelő munkával végül átnézte, átszerkesztette, átírta addigi műveit; előfordult, hogy valamelyiknek csak a címe maradt meg.64 Akár előnyös volt számára ez a szerződés, akár nem, annyi bizonyos, hogy Marksznak még a XIX. században sikerült kiadnia Csehov Összegyűjtött műveinek első kötetét. Bő 3000 oldalnyi tizenkét-tizenhárom kötetre való anyag gyűlt össze. Az Osiris Kiadó eddig megjelent és a későbbiekben megjelenő Csehov-próza-sorozata egy 1977-es, még több elbeszélését tartalmazó harminckötetes moszkvai kiadás alapján készült. Ennek köszönhetően minden bizonnyal a legteljesebb és legátfogóbb magyar nyelvű Csehov-sorozatot kaphatjuk kézhez.
64
Gereben i. m. 207.
602
MARX JÓZSEF
Kunderától Ulickajáig (Szellemi tér)
Van egy remekmű, ez Milan Kundera Tréfája (Žert, 1965), és van egy másik könyv, az Odaadó hívetek, Surik (Iszkrennye Vas Surik, 2004), amelyről egy magyar recenzense – vélhetőleg helyesen – azt írta: „Az Ulickaja-kánon magas irodalmi értékeinek ismeretében is sokáig ambivalens érzésekkel lehet olvasni” (Balikó Helga az Élet és Irodalomban). Az ellentmondásos érzések, úgy látszik, Ljudmila Ulickaja esetében természetesek. Másutt is, az orosz írónő más művével kapcsolatban is elhangzott már: „Nem is tudom, kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak tartsame Ljudmila Ulickaja Szonyecska (Szonyecska, 1992) című kisregényét.” (Balla D. Károly, BDK online.) Az értékelés talán nem is a legérdekesebb kérdés. Inkább az az ív, amely a két mű között feszíthető ki – természetesen, ha egyáltalán kifeszíthető. Ami jogosan izgathat bennünket, hiszen a két mű megjelenése közötti fél évszázad olyan szellemi erőtér, amely ránk nem úgy vonatkozik, mint Milan Kundera és Ljudmila Ulickaja nyugat-európai és amerikai olvasóira. Ami most nekik egzotikum vagy esztétikum, az nekünk, mondhatjuk, a létezés valós kerete volt. Egy mai olvasat vanja áll szemben a létezés egy voltjával. A kérdés nem egyszerű, hiszen rögtön a gyanútlanul használt fogalmak tisztázásával kell kezdenünk. Például mit jelent a „szellemi tér”? Vajon van-e a tér és idő valós koordinátáin túl egy virtuális tér, amelyet ráadásul szelleminek nevezhetünk? Vagy ez a „tér” csak az értelmiségiek kitalálása, amely arra szolgál, hogy elhatárolják magukat a kezeket, lelkeket piszkító valóságos tértől? Kétségtelen, azok számára, akik csak a tulajdont tartják valóságosnak, a szellemi tér nem létezik. Tudniillik abban nincs termelés. Ha tehát azt állítjuk: van, akkor máris vívóállást foglaltunk el. Miért? Hadd magyarázza a filozófus Nyíri Kristóf, aki abban a szép esszéjében, amelyben a hagyomány és a szóbeliség viszonyát elemzi – figyelembe véve az új médiumok megjelenését –, szintén használja a „szellemi tér” fogalmát. „Csak az írás létrejöttével s különösen a görög alfabetikus írás megjelenésével lesz első ízben lehetséges a kimondott gondolat pontos, tárgyiasított reprezentációja. Így áll elő a kognitív szubjektum ama távolsága saját mentális tartalmaitól, ama szellemi tér, melyben fogalmiság és reflexió először 603
kibontakozhatnak. Kialakul az ellentmondás és a koherencia eszméje, formát ölt a kritikai-racionális gondolkodás.” (Hagyomány és szóbeliség, l. A hagyomány filozófiája, 1994.) A szellemi teret – a fentiek értelmében – a kritikai-racionális gondolkodás jellemzi. Ha pedig így van, akkor a szellemi tér az állandósult kétely világa, hiszen a kritikai-racionális gondolkodás (vita) úgy mond ki igazságokat, hogy helyet hagy jövőbeli megdönthetőségüknek. Mert azt is tudjuk, hogy ha a fogalmak tisztábbak, a vizsgálati eredmények pontosabbak lesznek, a mai igazságok legfeljebb a tudománytörténeti temetőben kapnak fejfát. Mindezt előrebocsátva két „tárgyiasított reprezentációt” vonunk be a vitába. Lehetséges? Goethe feltételezte, hogy igen, és az ilyesfajta párbeszédet nevezte el Weltliteraturnak. Közelebbről nézve azonban a nehézségek igen jelentősek: hasbeszélőként kell a műveket megszólaltatni vagy leplezni, hogy a bábfigurákat mozgató két kéz egyazon testnek a végtagja. A nehézség azonban menedék is. Amikor egymás mellé állítjuk Milan Kunderát és Ljudmila Ulickaját, nem feltétlenül találtuk meg a bölcsek kövét. Amikor „beszéltetjük” őket a kommunista diktatúrák belső világáról, nem zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy vannak mások is, akik termelékenyen tudnák előrevinni az erről szóló discours-t. Most azonban a közöttük lévő szellemi teret szeretnénk kibontani. Ez utóbbi csúsztatott értelmű igével (kibontani?, mi az?) mindössze jelezzük, nem foglaltunk állást, hogy vajon tőlünk függetlenül is létezik-e a köztük lévő szellemi tér, és éppen az adja a mi olvasásunk örömét, hogy felfedezzük, vagy ellenkezőleg, a „többcsatornás” olvasás (ami más, mondjuk, élveteg, mint a pragmatikus-tudományos céloknak alávetett „egycsatornás” olvasás) teremtheti meg ezt a nem valós teret. Azon ne elmélkedjünk hosszasan, hogy a Tréfa saját idejében (amit Milan Kundera Majakovszkijra vonatkoztatva „ködnek” nevez) hogyan jött létre és milyen figyelmet kapott. A „ködöt” a hatvanas években például az irodalom szerepének sajátos értelmezése keltette. Nem mintha az irodalom önmagában érdekelte volna a kultúrpolitika irányítóit. De az írott szót tananyagként lehetett figyelembe venni ahhoz a nevelőmunkához, amelynek a végcélja a kommunizmus volt. Az ideológia ugyanis csak részben fogta fel így a kommunizmust mint gazdasági formációt. A kommunizmust földi mennyországként népszerűsítette – ellentétben a vallások túlvilági mennyországával. A földi paradicsomba azonban csak az új homunculus, a kommunista ember léphet be. Ennek a lombikembernek a szeme a legkülönösebb: nem azt látja, ami valóságos, hanem amit az ideológia láttat vele. Következésképpen a látványból nem vonhat le valós következtetéseket. Az önálló következtetés fáradságára nincs szüksége, mert például a kinevezett írók irodal604
ma (amely magában foglalja a múlt íróinak, irodalmának sajátos értelmezését is) megmondja, érzékletesen, hogy mit kell gondolnia. Milan Kundera és néhány társa felmondta ezt a tanítói szerepet, ugyanakkor ő is a rendszeren belül alkotott. Mondhatni, átmosta őt is a rendszer. Ezt tette Ljudmila Ulickájával is, de neki már nem kellett lemondania a tanító szerepről. Igaz, neki nem volt kinevezett közönsége, azt saját magának kellett – csúnya szó, elismerem – kereskedelmi alapon megteremtenie. Milan Kundera kétségkívül jobban bent volt a rendszerben. Ezt életrajza is bizonyítja, bár sistergő mondatokkal szokta elutasítani azt a kritikai gyakorlatot, amely az életrajzot hívja segítségül a mű megértéséhez. Ő például 1948-ban, tizenkilenc éves korában, mint oly sokan, lelkesülten csatlakozott a kommunista párthoz, amelyből azonban 1950-ben kihajították, majd 1956-ban újra felvették (rehabilitálták). Közben 1952-ben oklevelet kapott Prágában a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmfakultásán, ahol 1969-ig – „polgári foglalkozásként” – világirodalmat tanított. Ebből, ugye, nem következik, hogy valakiből író lesz. Milan Kunderát azonban már 1963 előtt is joggal tarthatták írónak, hiszen voltak verseskötetei, előadták két színdarabját, de ezeket a „tételeket” a Tréfa után, amelyet műveinek jegyzékében az opus 1.-nek jelölt, meg nem történt írásoknak tekinti, például nem engedélyezi új kiadásukat sem. Vagyis megtette azt a gesztust, amellyel nálunk Kertész Imre élt – ő is bevonható lenne a discours szereplői közé –, aki az 1960-tól 1973-ig írt regénye, a Sorstalanság (megjelent 1975-ben) előtti működését szintén meg nem történt irodalmi korszakaként tudatosította. Miért volt szükség mindkét írónál erre a tabula rasára, amely – legalább a szándék szintjén – természetesen a kor sok jelentős írójánál, művészénél kimutatható (Ljudmila Ulickaja ettől mentes, ő maga a tabula rasa)? Az üres tábla kívánalma föltehetőleg következmény. Annak a felismerése, hogy a struktúráról írni a struktúrában hamis nézőpontot jelent. Kertész Imre ezt a problémát egy késői előadásában (1993), amely A fölösleges értelmiségi címen jelent meg, német közönségének minuciózus részletességgel írta le. Idézése talán nem haszontalan bevezető a Tréfa jelentőségének a megértéséhez sem. Kertész Imre szerint a diktatúrák írója rendre az ideológia és a tapasztalat harapófogójában kísérli meg az alkotást. „S akkor kerül csak igazán nehéz helyzetbe, ha radikális választása a tapasztalat mellé állítja: hiába forgatja ugyanis anyagát erre-arra, valóság helyett csak szerkezeteket, struktúrákat lát, melyben elvész anyaga, az ábrázolás tárgya: az ember.” Az író zavarát – állítja Kertész Imre – a hamis perspektíva okozza. „Lassan felismeri, hogy – a pszichológusok kifejezésével élve – kényszeresen gondolkodik, s hogy ezt a kényszert javarészt kívül605
ről erőltetik rá. Felismeri, hogy ideologikus világban él. S a tiszta formák vágya arra fogja ösztönözni, hogy kilépjen e szakadatlanul csak önmagukat tükröző perspektívák világából, s ismét a földdel, az éggel és az emberi sorssal találja magát szembe.” Voltaképpen föllebben a fátyol a titokról: hogy lehet egyszerre benn és kinn lenni, s a titok nagyon egyszerű: a „tiszta forma” (vagy a Sorstalanság esetében a nyelv), amely mentes az anyagot tönkretevő ideológiáktól. A Tréfa a tiszta forma, azaz regény, amelynek célja, hogy anyagát egyedi modern szerkezetben tegye intenzív totalitássá. Milan Kundera mindig is tiltakozott az ellen, hogy Nyugaton – emigrációja ellenére – rá a „kommunizmus nagy leleplezőjének” a szerepét aggassák. (Ljudmila Ulickajára, jegyezzük meg rögtön, már nem várt ilyen feladat. Azt előtte, például Szolzsenyicin, végérvényesen kisajátította.) Ennél fontosabb volt, hogy neve a regény történetében kapjon helyet. Ez a hely most, a Tréfa megírása után több mint negyven évvel (a könyv végén ott áll: „Befejezve: 1965. december 15.”) vajon már kimérhető? Ha a regény történetét kontinensnek tekintjük, hol van az a hely, amelyet Kunderáról lehet elnevezni? Egész biztos, hogy nem ott, ahol a láncolatból kiemelkedik a Jaroslav Hašek vagy a Bohumil Hrabal-csúcs. Mindketten mesélők, akik a kisebb közösség (például kocsma) figyelmét kötik le többé-kevésbé furfangos történeteikkel. A Tréfa szakított ezzel a „hagyománnyal”, amely Jaroslav Hašek tekintetében igaznak mondható, Bohumil Hrabalnál ugyan aggályos, de nem feltétlenül hibás. A tizenöt évvel idősebb Bohumil Hrabal első két kötete, az 1963-ban megjelent Gyöngy a mélyben című elbeszélésgyűjtemény és az 1964-es Táncórák idősebbeknek és haladóknak olyan átütő sikert aratott, hogy szinte azonnal mintává vált. Milan Kundera számára idősebb kortársa sikere feltétlenül kapóra jött. Megpróbált valami hasonlót a Nevetséges szerelmek című novellakötetében. Aztán világossá vált számára, hogy van egy író, egy irányzat, akitől, amitől saját érdekében határozottan el kell szakadnia, hogy megkülönböztethetővé válhasson. A neves publicista és író, Karel Hvížďala, az elszakadást újabb metaforával megfejelve, megjegyzi (Európai Utas, 2004. 2. sz.): „Kundera a francia karteziánus regény tradíciójához kötődik. Ennek a regénynek a felépítése olyan, akár egy gótikus székesegyházé – tele van boltozatokkal, de pontosan lecsiszolt kövek helyett pontosan elhelyezett szavak és gondolatok alkotják.” Ezzel a metaforával tulajdonképpen magát Milan Kunderát idézi, aki nagy tanulmányában – Amikor már nem fognak nevetni Panurge-ön (Elárult testamentumok, Európa, 2006) – a Mindenmindegy Jakab fenséges rögtönzésében megpillantotta, hogy benne „káprázatos architekturális lehetőség” rejlik, amelytől „egyszersmind olyan kiszámított, latolgatott, elő606
re átgondolt lesz, mint amilyen szükségszerűen egy székesegyház mégoly dúsan burjánzó architekturális fantáziája volt”. A Tréfa helyét tehát nem a kontinens vadonjaiban kell kijelölni (az inkább lesz jellemző a „formatörő” vagy „formaközömbös” Ljudmila Ulickajára). Milan Kundera regénye természetesen nem gótikus székesegyház, hanem regény, amelyet sajátos, nem a széteső, egy centrumból kifelé terjedő (és terjengő) szerkezet jellemez, hanem olyan, amely több pontból egyetlen „nagy jelenet” felé halad, de a nagyjelenet nem jelenti a befejezést: rövid, csúfondáros kóda zárja a regényt. A szerkezet kérdését azonban megelőzi Milan Kundera alapvető döntése: regényíróként lemond a „mindentudó alkotó” pozíciójáról, mondhatni, kizárja önmagából a deus omnipotens azon töredékeit is, amelyeket a modern regény még elnéz az alkotóknak. Ez a döntés egyébként nem mai keletű. Ez abból a megrendítő felismerésből született, amelyet Cervantes (Kundera kedvenc írója) élt át, amikor az egyetlen és nagybetűs Igazság helyett a világot személyes, azaz viszonylagos igazságok tengerének pillantotta meg, és egy ilyen világban „mozgatta” az abszolút igazság bajnokát, Don Qujotét, akit ezért az emberek zöme elmeháborodottnak gondolt. Milan Kundera a Tréfa újdonságát éppen azzal teremti meg, hogy még a tettes és az áldozat szerepét is viszonylagossá teszi a sztálini kommunizmus legkeményebb éveiben. Ehhez azonban segítségül kellett vennie az egyes szám első személyben megfogalmazott tudatregény belülről építkező „katedrálisát”. Mire jó az „én mondom” fikciója? A közvetlenségre, mindenképpen. Az olvasó feltételezi, hogy aki így feltárulkozik, az igazat mond, hiszen a feltárulkozásnak más oka nem is lehet. A naiv olvasó ehhez még azt is hozzágondolhatja, hogy amit mondanak neki, az meg is történt, mégpedig éppen így és nem másként. Azaz az én maga az író. A „vájt fülű” olvasót azonban nem lehet ilyen könnyen lépre csalni. Ő tudja, hogy az irodalomban olyan kiválasztott tudat tükröződik, amely megengedi a látott dolgok mélységes torzítását a feltételezések, a félreértések, álmok és hiedelmek szabadjára engedésével. Legyünk tehát óvatosak! A Milan Kundera-katedrális azonban mindenkit megnyugtat: a forma nem pszichológiai ügyeskedés, hanem a szerkezet alapeleme. Az én ugyanis négy (a katedrális „négyhajós”). Név szerint Ludvík, Kostka, Jaroslav és Helena. Minthogy a szerző ifjúkorában zeneszerző akart lenni, megengedhető a zenei metafora is: a Tréfa kantáta négy hangra, s a hasonlatot még feszíteni is lehet, hiszen a négy hangnak még hangnemet is tulajdoníthatunk – Ludvík a tenor, Kostka a bariton, Jaroslav a basszus, míg Helena a mezzoszoprán. De van „kórus” is! Ők azok a jellegzetes mellékszereplők (köztük egy felvidéki, „nemzeti előítéletet nem 607
ismerő” magyar is, Varga, aki itt, persze, „dél-szlovákiai”), akik a „négyek” előadásában jelennek meg, például Ludvík és Kostka kettősében a legfontosabb szoprán, azaz Lucie Šebetkova, vagy Helena és Ludvík „duettjében” a tenor kettő, Pavel Zemánek. A „kottát” azonban Milan Kundera írta. Ő a Tréfa szerkezetének sajátosságáról szólva a matematikát vette segítségül. (Ha már főhőse, Ludvík Jahn matematikus.) Igaz, későn, retrospektíve: „Ludvík monológja a könyv 2/3-át foglalja el, a többiek monológjai, együtt, a könyv 1/3-át (Jaroslav 1/6, Kostka 1/9, Helena 1/18). Ez a matematikai szerkezet meghatározza azt, amit a szereplők megvilágításának neveznék. Ludvík teljes fényben áll előttünk, belülről megvilágítva (monológja által), és kívülről megvilágítva (valamennyi többi monológ megrajzolja arcképét). Jaroslav a könyv hatodrészét foglalja el monológjával, s önarcképét (kívülről) Ludvík monológja igazítja helyre. És így tovább. Minden szereplőt más intenzitású fény világít meg, más módon. Lucie-nek, az egyik legjelentősebb alaknak, nincs monológja, őt csak kívülről világítja meg Ludvík és Kostka monológja. A belső megvilágítás hiánya rejtélyes, megfoghatatlan jelleget kölcsönöz alakjának. Hogy úgy mondjam, a kirakatüveg másik oldalán áll, nem lehet hozzáérni.” (A regény művészete, Európa, 2003.) Vegyük észre, hogy van ebben a hármasok sorozatából álló szerkezetben valami rejtélyes, hiszen maga a szerző is csak metaforával tudta megközelíteni (az a szerző, aki egyébként teoretikusan elutasítja a hasonlatok olcsó használatát). A négy feltárulkozó szereplőnek egyébként egyszerűbben szólva az a feladata (de nem minden eseményre vonatkoztatva), hogy a nézőpontokat a fő- és almotívumokra fókuszálja, s megpróbálják rekonstruálni, mi történt a múltban és mi történik valójában a jelenben. A jelen: a hatvanas évek eleje, amelyben Ludvík hosszú évek után hazavetődik gyűlölt szülővárosába, hogy végrehajtson egy feladatot, amelyről ő maga állítja: „cinikus és alpári feladat”, s ez felmenti a gyanú alól, hogy az eltűnt idő fölötti szentimentális meghatottságában tért volna vissza. Tökéletes kezdés. Milan Kundera egyszerre leplezi le a jelenkori lét súlytalanságát, másfelől a feltüremkedő múltat is megfosztja a könnyes-bús melodrámától, amely az áldozat szemszögéből talán legitim is lehetne. De nem lehet, mert a főszólam négy elrontott élet, amelyek következményképpen további elrontott életeket foglalnak magukba. A „tréfa” mindössze a történetre vonatkozik: Ludvík, akit 1948–49-ben egyetemistaként az „ostoba tréfák iránti szerencsétlen hajlam” jellemzett, aktuális szerelmének nyílt levelezőlapon ezt a szöveget küldte: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.” Ez az a hógolyó, amely lavinává dagad. Ludvíkot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről, és katonaként fegyvertelen szolgálatot lát el: mun608
kaszolgálatos bányász lesz Ostravában, ahol szerelmes lesz Lucie Šebetkovába, aki azonban – ígérete ellenére – nem fekszik le vele. (Ennek okát Kostka tudja meg.) A történet azonban időnként (és itt is) kilyukad. A jelenkori Ludvík reflektálja az egykori önmagát, s a reflexiók hirtelen elfogadott értékek felett törnek pálcát. Egy ilyen reflexió bevezet bennünket a kor centrumába: „Az ifjúság borzasztó: olyan színpad, amelyen magas koturnusban és a legkülönfélébb kosztümökben (úgynevezett ártatlan) gyerekek járkálnak, s betanult szavakat hajtogatnak, amelyekhez fanatikusan ragaszkodnak, bár csak félig értik őket. És borzasztó a történelem, mert gyakran válik serdületlenek játszóterévé; a fiatal Néró játszóterévé, a gyerekek fanatizált tömegeinek játszóterévé, s a gyerekek ellesett szenvedélyei és primitív szerepei egykettőre katasztrofálisan valódi valósággá változnak. Amikor erre gondolok, a dolgok értékrendje felborul bennem, és mély gyűlölet tölt el az ifjúság iránt – a történelem gonosztevői iránt viszont képtelen megbocsátást érzek, mert gazságukban egyszerre semmi mást sem látok, csak a serdületlenség rettenetes korlátoltságát.” Ez a gondolat ugyanaz, mint amelyet Hannah Arendt fejt ki A forradalom című könyvében (első megjelenése 1963-ban, magyarul: Európa, 1991), függetlenül attól, hogy Milan Kundera ismerhette vagy sem ezt a szöveget: „Amit az orosz forradalom résztvevői a francia forradalomból tanultak – és ebből a tudásból állt szinte minden előképzettségük –, történelem volt és nem cselekvés. Elsajátították azt a készséget, hogy bármelyik szerepet eljátsszak, melyet a történelem nagy drámája rájuk oszt, s ha csak a gazember szerepe maradt, több mint készségesen eljátszották, csak hogy ki ne maradjanak a drámából.” A négy történet ugyanannak a szerepnek – a kommunistának (még akkor is, ha Kostka a kommunistaságból csak a hitet reprezentálja) – a négy verziója. Ludvík, az áldozat – a fentiek értelmében – a „gazember”, és az ellene indított egyetemi hajsza csúcsszereplője, Pavel Zemánek, aki a kizárásáról döntő „(meggyőző, ragyogó, feledhetetlen) referátumot” tartotta, nem barátja árulója, mindössze szerepjátszó, aki a jelenben is a (mérsékelt) reformert alakítja, és nem látja be, hogy egykori szerepe vétség lett volna. Az egyéni vegzatumoktól eltekintve, a botnak egyforma a két vége, és ezt ábrázolni botrány volt Csehszlovákiában, ahogy botránynak számított Magyarországon is a „személyi kultusz áldozatait” komikusan ábrázolni. Ezt még az a kis engedmény sem tompította, amely magyarázza, miért lett valaki kommunista: megmámorosodott attól a látszattól, hogy a „történelem kormánykerekét” tartja a kezében, felült a történelem hátára, s a dolgokat ő irányítja, s nem a dolgok őt. A botrány azonban fokozódott a népies kommunista, Jaroslav bukásának „belső megvilágításban” való magyarázatával. 609
A kommunista ideológia számára, amely szisztematikusan elvágta magát a történelem polgári előzményeitől, életkérdés volt, hogy önmagát a messze múltba visszavezethető népi kultúra örökösének tételezze. Kvetoslav Chvatík, Milan Kundera monográfusa azonban pontosan érzékelteti, hogy miért kell megbuknia Jaroslavnak: „Bukásra ítéltetett, mert összekever két kort, a mítoszét és az ideológiáét; ez utóbbi a népdalt is meghamisítja önös céljai érdekében.” (Milan Kundera regényeinek világa, Európa, 2002.) Amikor Jaroslav saját esküvőjét, amelyet szintén a népi hagyományok ébresztése jegyében ül meg, meghamisítja azzal, hogy a „klerikális” mozzanatot, az egyházi esküvőt mellőzi, önként választja az áruló szerepét, sőt még büszke is rá. De botrányos volt, igaz, Milan Kundera novellái után nem váratlanul, a regény erotikus erezete is. A történet „cinikus és alpári feladata” nem más, mint Pavel árulásának megtorlása azzal, hogy Ludvík Helenát, Pavel feleségét magába bolondítja, Kostka lakásán szeretkezésre készteti a forradalmi puritánság pózában időszerűtlenül tetszelgő, de kifosztott testű asszonyt, majd eldobja. A feladat nem véletlenül alpári, s nem is ér célba: Pavel és felesége három éve – ha asztaltól nem is, de ágytól – elváltak, tehát a „felszarvazás”, mint bosszú, nevetségessé válik, s a durva visszautasítás Helenát öngyilkosságba zavarja. A befejezés azonban farce: az érzelmeiben megzavarodott asszony nem altatót, hanem egy maroknyi hashajtót szed be. (Vigaszként még egy csodálója is maradt, egy fiatal szorulásos fiú.) A történetben nincs melodráma, ezek meg sem érdemelnék. Vajon mit követett el szegény Helena, hogy így kell megbűnhődnie? Miért gyűlöli Milan Kundera ennyire saját teremtményét? A magyarázatot a szerző jóval későbbi nézeteiből hámozhatjuk ki. Helena a „szív embere”; kalandját el sem tudná képzelni hirtelen támadt szerelmi fölbuzdulása nélkül (a szerelem a „mentség”), ami korunkban – az ész embere számára – már csak romantikus morzsalék. Helena tehát „giccsember”, az volt kommunistaként is, s amint az író a Hatvanöt szóban írja: „Prágában a giccsben láttuk a művészet első számú ellenségét.” Milan Kundera igen szigorú, hiszen ugyanebben a „szócikkben” szögezi le – szembeállítva a szórakoztatást a giccsel –: „Engem sohasem bosszantottak Agatha Christie detektívregényei, viszont mélységesen és őszintén utálom Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Horowitz zongorajátékát, a nagy hollywoodi filmeket, a Kramer kontra Kramert, a Zsivago doktort (ó, szegény Paszternak!).” (A regény művészete) A Milan Kunderánál tizennégy évvel fiatalabb Ljudmila Ulickaja életrajzának „különlegessége”, hogy a Szonyecskával későn, harminckilenc éves korában tört be az irodalmi köztudatba. Újabb pofon az életrajzi megközelítésű irodalomkritikának. Nem mintha a biológusi képzettségű asszony előtte 610
nem lett volna esetleg „irodalomközelben”, hiszen a moszkvai Zsidó Színházban dramaturgként dolgozott, valamint forgatókönyveket írt. Egyik tevékenysége sincs azonban közvetlen kapcsolatban a „no. 1-essel”, amelyben az írónő egy teljes élet elbeszélésével bizonyítja, hogy kívül lehet maradni az ideológia vezérelte életen. Szonyecskának, a könyvek, a betűk szerelmesének, ahogy mondani szokták, „minden kijut” az életből, de semmi sem tudja elsodorni. Igaz, nem dugja ki a fejét a kerítés mögül, mint férje, a Párizsban is híressé vált avantgárd festő. Ha nagy ritkán fellelkesedik, van a közelében valaki, aki le tudja hűteni. Például a háború idején a férje. Szonyecska, amikor a Szovjetunió győzelme biztos, lelkesült lesz még az ágyban is. Robert Viktorovics, aki öt évet töltött a gulagon, azonban a korszak alapvető tapasztalatát tükröző szavakkal válaszol: „Nekünk ez mindegy. Az ember privát élete így is, úgy is elpusztul. Aludj, Szonya.” Ez egy Ivan Gyenyiszovics szájába illő mondat, amelyért azonban már nem kell kockázatot vállalni. A Szonyecska a korszakról – így, retrospektívan – csípős mondatokat ereszt meg. A hruscsovi olvadásról, amelyet a korszak írói, művészei népszerűsítettek Nyugaton is, például Mihail Kalatazov (Szállnak a darvak, 1957, Az el nem küldött levél, 1959), Grigorij Csuhraj (A negyvenegyedik, 1956, Ballada a katonáról, 1959, Tiszta égbolt, 1961) vagy a korai Andrej Tarkovszkij (Ivan gyermekkora, 1962), Ljudmila Ulickajának nem szökik könny a szemébe. Szerinte „csalóka olvadás” volt, s alighanem neki van igaza. De harapós az a mondat is, amelyet a kötelező iskolai viseletről, a galambszürke gimnasztyorkákról és zubbonyokról írt (ugye, emlékezünk, Magyarországon is kötelező volt a gimnazista lányoknak az alakjukat és a család anyagi helyzetét eltakaró kék köpeny): ez volt „az ötvenes évek végének anakronisztikus iskolai öltözete, amit agyalágyult nosztalgiarohamában talált ki valamelyik vén népművelési miniszter”. De nem kevésbé éles a műteremház bemutatása sem, amelyben nemsokára jegyzetelni kell, hogy ki is lett légyen volt a „gondolat kopasz gigásza”. „Így, libasorban mentek a sokemeletes ház bejáratáig, ahol hosszú folyosókon, sok-sok ajtó mögött, munkaszeretettől égve, szakszerűen gyártották a jól megfizetett szocialista művészetet, és időről időre kihordták a sivár folyosókra a gondolat kopasz gigászának ormótlan túltengéseit…” Ezek voltak a „kinevezett művészek”, akiknek a házába a parancsuralmi rendszer szokásos működési hibáinak egyike következtében egy avantgárd művész is beköltözhetett. A csípős megjegyzések ellenére Ljudmila Ulickajának már ebben a kisregényében sem a „leleplezés” a célja. Nem azért, mert nincs lelepleznivaló. A kor – teljesen Milan Kundera szellemében – mindössze díszlet, amely előtt szereplői eljátsszák a maguk kis drámáit. Ezek, az áradó mese sem fedheti el, egziszten611
ciális mélységűek. Talán ezért is rezzen össze az olvasó, amikor egy ilyen mondatra bukkan a száműzetésben élő Robert Viktorovicsról: „Ő, aki Párizsban szabad művészként kereste a kenyerét, el sem tudta képzelni, hogy a saját szakmájában valami unalmas és csüggesztő állami munkahelyen dolgozzon, még akkor sem, ha a hatalom ostoba vérszomjával és szégyentelen hazugságaival meg tudott volna békülni.” S ez nem etikai botlás, hanem a túlélés szomorú kényszere. Amit Ljudmila Ulickaja már ebben az írásában megragadott, az egyfajta obszesszió volt, ami valójában a mindahányunkban élő szorongásra adott aktív válasz, s így még az ész furfangjának is nevezhető. Az persze nem kétséges, hogy a társadalmi kényszer és az egyén kényszeres cselekvése között van kapcsolat, de nem feltétlenül oksági. Az Odaadó hívetek, Surik megítélését talán az nehezíti, hogy az obszesszió benne nemzedékeken át burjánzó szövevényt alkot, s egy „szolgálatkész” figurában összpontosul. Családregényről van szó, amelynek kezdete még a cári időkbe nyúlik vissza, s befejezése a nyolcvanas években, amikor a főhős, Surik épp harmincéves. Alkatáról, személyiségéről összefoglalót a könyv utolsó oldalain egy napló ad, amelyet egykori (beteljesületlen) szerelme, Lilja vetett papírra annak a repülőgépnek a fedélzetén, amely őt haza, Jeruzsálembe viszi. Ebben a leírásban Surik: „Rettentően kedves, és teljesen aszexuális.” Továbbá: Egyáltalán, van benne valami különös: mintha kicsit szent lenne. De tiszta balfék.” Talpraesett vélemény, bár igen felületes. A köznapi ember szempontjából például minden szent egy kicsit balfék. Az az olvasó azonban, aki elhiszi Lilja jellemzését, csapdába esik: a szellemi lustaság csapdájába. Ugyanis nem lehet megtakarítani az önálló vélemény megalkotását egy olyan főhősről, aki sok minden, de nem aszexuális. Ellenkezőleg. Surik pályáját nők szegélyezik, különfélék, furcsák, köznapiak, akiket kamaszkorától rendszeresen kielégít. Egy fontos, úgymond szűkítéssel: a testi kapcsolathoz szükséges ingerület benne csak a szánalom érzete nyomán keletkezik. Amikor tizenkilenc évesen mozgássérült könyvtári főnöknőjét kell egy kellemes este során kielégítenie, meg is fogalmazza magában: „Istenem, mennyire sajnálom a nőket – villant át Surik agyán. – Mindegyiket.” Ljudmila Ulickaja ebből a „defektusból” félreérthetetlenül kifejti: a szánalom és testvére, az adakozás nem a szerelmet gerjeszti, hanem a birtoklást. Surik szelíd ragadozó, de ragadozó. Szelídsége rossz lelkiismeretéből származik. A „rossz lelkiismeret” az etika egyik fogas kérdése. Már Friedrich Nietzsche is megpróbálta feltárni gyökerét. Félelmetes jövőbe látással (persze a történelem hibátlan elemzésével): „Azok a félelmetes bástyafalak, amelyekkel az állam szervezete védekezett a szabadság ősi ösztönei ellen – s e bástyák közé legelsősorban a büntetések tartoztak –, idézték elő, hogy a 612
vad, szabad, kóbor ember minden ösztöne visszájára, maga az ember ellen fordult. Az ellenséges érzület, a kegyetlenség, az üldözés, a rajtaütés, a változás, a rombolás élvezete – mindez az ilyen ösztönök birtoklói ellen fordulva: ez a »rossz lelkiismeret« eredete. Az ember, aki külső ellenségek és ellenállások hiányában, az erkölcs nyomasztó zugolyába és rendjébe kényszerítve, türelmetlenül önmagát marcangolta, üldözte, rágta, zaklatta, gyötörte, ez a ketrecrácsain magát véresre sebző állat, amelyet meg akarnak »szelídíteni«, ez a nélkülöző és a sivatag honvágyától epedő állat, amely kénytelen volt önmagából teremteni kalandot, kínpadot, kétes és veszélyes vadont – ez a bolond, ez a vágyódó és kétségbeesett fogoly találta fel a »rossz lelkiismeretet«.” (Az erkölcs genealógiájához. Lásd Friedrich Nietzsche válogatott írásai, Gondolat, 1972.) Ez bizony a heroikus „rossz lelkiismeret”. Ebből a szelíd ragadozó Surik számára csak a civilizált öngyötrés – az esetenként még szögre is akasztható „rossz lelkiismeret” – maradt meg. Természetesen, hiszen ő csak egy köznapi értelmiségi (műszaki fordító), akinek az író még a rossz lelkiismeretű kommunista elrongyolódott szerepét sem osztja ki. „Saját élete” sincs, de a „saját élet” sem boldogít, hiszen csak mások vállán lehet kiemelkedni olyan magasságokba, amelyek vakondtúrásnál is alacsonyabbak. De akkor miért eshet Surik a szentség gyanújába? Mert az őt irányító szánalom egy olyan társadalomban, amelyet a rossz lelkiismeret jellemez, a különösség glóriáját kölcsönzi Suriknak. A Szonyecska nagy díszletéből ebben a könyvben szerény miliő maradt. A „történelmi idők” abban az értelmiségi közegben – egyetem, könyvtár, szerkesztőségek –, amelyet a regény világa egybefog, csak sokszoros fénytöréssel jelennek meg. Gunyorosan kifordul a marxi tétel: „Nem tudják, de nem is teszik.” Az ideológia képtelen teljes egészében átfogni azt a világot, amelyben nem ismerik a „vásárolni” igét, helyette a „megszerezni” használatos. Moszkvában a hatvanas-hetvenes években venni valamit – reménytelen vállalkozás, ugyanakkor bármi megszerezhető, ha tudjuk az összeköttetést hozzá. Kincs a privát telefonkönyv, amely alapján távoli ismerősök is megkérhetők szívességre, ahogy nekünk is készen kell állnunk saját hatókörünkben szívességekre. Ennek a világnak a jelszava a viszonosság és nem a szánalom. Mielőtt történelmi dokumentációt látnánk Ljudmila Ulickaja könyvében, gyorsan le kell szögezni: az Odaadó hívetek, Surik regény, s nem csak azért, mert műfajmegjelölésként, jobb híján, az szerepel a különféle katalógusokban. De olyan regény, amely lemond a modern regény sok műfajteremtő eleméről. Például Ljudmila Ulickaja visszaveszi a mindentudó alkotó szerepét, és ő hőseiről valóban mindent tud. Életüket nemcsak az adott helyzet613
ben ismeri, hanem – mintha élő személyek volnának – az előzményeket és a szituáció utáni történéseiket is könnyű kézzel rajzolja fel. Gondot fordít a plaszticitásra: leírásai, jellemrajzai pontosak, kiválóan beszélteti alakjait (talán mégis volt haszna a dramaturgi előéletének?). S a szerkezet? Indázó, mint a regény kezdetének nagy alkotásai, térben és időben, nem riad vissza a bizarr alakoktól és harsány színektől sem; végtére a könyv szerkezeti elemei nem házgyári panelek. Röviden: a felület a végtelen (a jellegzetes?) „orosz irodalom”, amelynek művelőit – mint tudjuk – jó helyre szokták kvalifikálni: ez az irodalom a kontinensen magas hegyvonulatot alkot. Ljudmila Ulickaja azonban nem szereti ezt az irodalmat. Annak, hogy ő más hegyképző elveket követ, az a fő oka, hogy az orosz irodalom moralizál, márpedig ő nem teszi. Inkább a modern regény felé fordul. Először az írónő szomorúan reflektálja saját mindentudását. A regény vége felé egy öregasszony kiszól szerepéből, és ezt mondja Suriknak: „Maga nem tudja beleképzelni magát a helyzetembe. Senki nem tudja beleképzelni magát a helyzetünkbe. Senki nem tudja beleképzelni magát senkinek a helyzetébe!” Eo ipso, az írónő sem, aki csak szimulálhatja a mindentudó alkotót. Másodszor Ljudmila Ulickaja a regényben valóban felfüggeszti a külső világ szokásokon (azaz kényszereken) alapuló erkölcsét. Nem azért, mert szereplőit amorális lényként akarja ábrázolni. Nem, a cél csupán az olvasó kényszerítése: mondjon ítéletet, aztán vonja vissza, szégyenkezve, mert ő még annyi energiát sem fordított mások megértésére, mint az írónő. Végül a könyv nem nélkülözi a modern regény egyik legfőbb fegyverét, az iróniát, amellyel a szereplők beszűkült tudatát, obszessziójukat ábrázolja. Az irónia Ljudmila Ulickajánál is kétélű fegyver, hol gyilkol, hol szeretetteljes, azaz megérteti a torzulást, sőt könnycsepp kisajtolására törekszik. A melodráma távoli kísértését az Odaadó hívetek, Surik sem tudta elkerülni. De ne felejtsük el, kezdetben szó volt a „szellemi térről”. Összevethető-e a két regény? Leginkább az látszik, hogy a Tréfa jellegzetes modern regény, míg az Odaadó hívetek, Surik még nem vagy már nem az (a megjelenés időrendje ne zavarjon bennünket), de elkerülte például a nouveau roman és a posztmodern próza Szkülláját és Kharübdiszét is. De ha messzebbről nézzük a két könyvet, kiüt rajtuk a kelet-európai színskála, amely vadabb, mint az afrikai harcosok festett teste. Mindkét szerző ügyel arra, hogy ne politikai szintre szállítsa le a történetet, de az anyagnak – értsük ezen Kelet-Európa történelmét – úgy látszik, megvan a saját logikája. Nem hagyja magát elfojtani. Elszakadni tőle csak a teljes tagadással lehet. Egyik író sem teszi. Mit mondjunk? Boldog országok, amelyek tagadni tudják a történelmet!
614
JAROSLAW KLEJNOCKI
Miért nem Cogito úr?
Jarosław Klejnocki felsorolja, milyen pletykák terjengenek arról, miért nem kapott Zbigniew Herbert Nobel-díjat, és mi igaz ezekből. A XX. század második felében négy kiváló lengyel költőnek ragyogott fel a csillaga: Czesław Miłosznak, Wisława Szymborskának, Tadeusz Różewicznek és Zbigniew Herbertnek. Amikor A kezdet és a vég szerzője 1996ban a stockholmi városházán átvette az irodalmi Nobel-díjat a svéd királytól, Lengyelországban arról folyt a vita, bár inkább csak titokban, nem a nyilvánosság előtt, miért nem A fény húrjai című kötet alkotója kapta a díjat. A kritikusok és a versszerető olvasók közül sokan úgy vélték, ő jobban rászolgált erre a megtiszteltetésre. Nem úszta meg a rosszindulatú támadásokat a díjazott költőnő – hol azt vetették a szemére, hogy fiatalkorában a szocreállal kacérkodott (ezt egyébként a mai napig rendszeresen felemlegetik, Szymborska legújabb, Kettőspont című kötetéről írt recenziójában – az Ozon 2005/33-as számában – Wojciech Wencel nemrég ennek a kérdésnek szentelte írása mintegy harmadát), hol azt, hogy költészetéből hiányzik a metafizika, vagy abba kötöttek bele, hogy „túl filozofikus” a költészete, sőt kétségbe vonták teljes életművének értékét (a Lampa szerkesztőitől tudjuk, hogy amikor Jan Riesenkampf a Lampa decemberi számában tárgyalta a Kettőspontot Hatvan év minőségjavítás című cikkében, szintén szóba került a szocreál). Tekintsünk el az ilyen spekulációktól, és tegyük fel nyíltan a kérdést: miért nem kapott Nobel-díjat Zbigniew Herbert? Az alábbi fejtegetések természetesen erősen hipotetikus jellegűek, a kulisszatitkokat (vagyis azt, hogy a Rovigo szerzőjének díjazását komolyan fontolóra vette-e valaha az Akadémia, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett választottak más írókat – hiszen egyáltalán nem biztos, hogy Szymborskával kellett rivalizálnia!) csak évtizedek múlva ismerjük meg, amikor a sajtó és a kutatók betekinthetnek az akadémikusok tanácskozását rögzítő jegyzőkönyvekbe. Amíg pedig nincsenek bizonyító értékű dokumentumok, ahogy egy irodalmi ügyész fogalmazna, kénytelek leszünk a pletykákra hagyatkozni. Ha annak idején 615
Tadeusz Boy-Żeleński írhatott esszét Pletyka a Menyegzőről címmel, akkor mi is belemehetünk egy hasonló játékba. Tekintsük át a közismert pletykákat, és próbáljuk megvizsgálni a hitelességüket.
AZ 1. SZÁMÚ OK, AVAGY AZ EGYENLŐ ARÁNYOKRÓL SZÓLÓ PLETYKA Van olyan vélekedés, amely szerint nem áll távol az akadémikusoktól a „politikai korrektség” eszméje, ezért működik az arányosság sajátos, nyilvánvalóan íratlan szabálya – vagyis az akadémikusok nemcsak a jelölt munkásságának minőségét elemzik többféle szempontból, hanem más tényezőket is mérlegelnek, például a jelölt nemét, etnikai hovatartozását, műveinek nyelvét, nemzetiségét és/vagy születési helyét stb. És persze a politikai összefüggéseket, amelyekről a későbbiekben esik szó, mert a jelek szerint ez is fontos szempont. Vagyis a feltételezett „paritási elv” működésének megfelelően sajátos algoritmust lehetne felállítani a díj odaítéléséről – mert ha az adott évben, teszem azt, egy fekete bőrű, afrikai prózaíró férfi a díjazott, akkor a következő évben nagyobbak az esélyeik az európai, fehér bőrű költőnőknek és így tovább. Nyilvánvalóan nonszensz az egész, azonkívül az irodalmi Nobel-díj története, legalábbis az elmúlt húsz évben tökéletesen rácáfol erre a feltételezésre. Az utolsó költő(nő), aki díjat kapott, éppen Szymborska volt, és azóta a mai napig nem ért ilyen megtiszteltetés egyetlen lírikust sem. Ugyanakkor az egyenlő arányokról szóló hipotézis él és virul, főleg az akadémikusok tevékenységéről szóló úgynevezett off-record vitában. Tovább táplálják a vitákat az Akadémia belső konfliktusai, amelyek már nyilvánosságra kerültek. A tiszteletre méltó testület egy olyan tagjára gondolok elsősorban, aki már elhagyta az Akadémiát, nevezetesen Knut Ahnlundra. A Gazeta Wyborcza közölte Az irodalmi Nobel-díjról folyó vita című esszéjét (a 2005. október 22–23-i számban), amelyben ízekre szedi Elfride Jelinek munkásságát, és mellékesen elárulja az Akadémia egy-két kulisszatitkát is. Az Akadémia „politikai korrektségéről”, balratolódásáról és hasonlókról szóló tételt közvetlenül alátámasztja ez a szöveg. Vagyis „a paritás elve” szerint Herbertnek egyszerűen nem volt szerencséje – akárcsak Witold Gombrowicznak annak idején –, nem úgy jött ki a lépés.
616
A KETTES SZÁMÚ OK, AVAGY A POLITIKAI SZIMPÁTIÁKRÓL SZÓLÓ PLETYKA A második pletyka bizonyos értelemben azonos az elsővel, illetve ez annak radikálisabb változata. Eszerint az akadémikusok nem is a „politikai korrektség” kívánalmainak akarnak megfelelni a döntéseikkel már évek óta, hanem egyszerűen a baloldallal rokonszenveznek, ezért olyan írókat támogatnak, akiknek nézetei és művei beleillenek a tágan értelmezett baloldaliságba. Az utóbbi évek leglátványosabb példái erre: Dario Fo drámaíró (állítólag harcos baloldali vagy anarchista) és Harold Pinter (akit sokak szerint a pacifizmusáért, az iraki beavatkozás bírálásáért és hasonlókért jutalmaztak, hiszen a legjobb és leghíresebb műveit jó harminc évvel ezelőtt írta) vagy Elfride Jelinek (radikális feminizmus, posztmodern irodalom). Zbigniew Herbert a kilencvenes években (például a Tygodnik Solidarność című lapban közölt tárcáiban) egyértelműen antikommunista hangot ütött meg a nyilvánosság előtt, nem fogadta el azt a berendezkedést, amelyet a kerekasztal alakított ki Lengyelországban, támadta többek között a Demokratikus Unió, majd a Szabadság Unió körül csoportosuló régi baloldalt, azonkívül – ha nem is mindig a saját akaratából – a lengyel (nemegyszer nemzeti) jobboldal legfőbb tekintélyének kiáltották ki; márpedig ebben a helyzetben nem számíthatott az Akadémia jóindulatára. Mindenképpen a történelem nagy fintora lett volna, ha a lengyelek belterjes és többnyire nem túl elegáns civakodásai befolyásolják az akadémikusok döntését. Ez azt jelenthette volna, hogy a testület igen behatóan érdeklődik minden jelentéktelen kulturális-politikai afférunk iránt (és részletekbe menően ismeri őket): ezt a magam részéről megkérdőjelezném. Inkább annak a tézisnek adnék hitelt, hogy a lengyelországi véleményformáló (hivatalos és „szürke eminenciásoktól” származó) forrásokból kedvezőtlen vélemény jutott az Akadémia tagjainak fülébe Herbert kilencvenes évekbeli tevékenységéről és nézeteiről. Azok véleménye, akik a költő kérlelhetetlen antikommunizmusát ízléstelennek és irritálónak tartották. Hogy melyek ezek a források? Ezt a kérdést – válaszold meg magad, kedves olvasó.
617
A HARMADIK OK, AVAGY AZ AMERIKAELLENESSÉGRŐL SZÓLÓ PLETYKA A harmadik fajta pletyka is a politikai rokonszenvből (vagy ellenszenvből) indul ki. Arra is visszavezethetjük Herbert személyének (és költészetének) leértékelését, hogy a Cogito úr szerzőjének versei rendkívüli népszerűségnek örvendtek az óceán túlpartján. Az Egyesült Államokban egy ideig még egy Mr. Cogito című lap is megjelent, amikor pedig Herbert annak idején (majdnem negyven évvel ezelőtt) felolvasó körutat tett Amerikában, a vele együtt fellépő Czesław Miłosz (Herbert verseinek fordítója és népszerűsítője, a siker valódi atyja) sokak, még a szakemberek szemében is elsősorban fordítónak számított. A svéd akadémikusok viszont – sok európai értelmiségihez hasonlóan – a pletyka szerint Amerika-ellenesek voltak, ezért az óceánon túli közönség lelkesedése, amellyel Herbert műveit kísérte, csak szöget vert a díj koporsójába. Bármilyen meghökkentő is ez a pletyka (hiszen az akadémikusok nem sajnálták a díjat az amerikai – és nem feltétlenül „haladó” – íróktól, összesen nyolcan kaptak Nobel-díjat, s ezzel az Egyesült Államok a három legtöbbször jutalmazott ország közé került), nemegyszer hallottam már. Már csak azért is kétségeket ébreszt bennem ez a szóbeszéd, mert inkább az írás körülményeire helyezi a hangsúlyt, mint a művekre. De mi, lengyelek már hozzáedződtünk az ilyenfajta vitákhoz – ahol jobban számít az illető személy és a róla alkotott vélemény, mint az életmű –, ezért hajlamosak vagyunk hitelt adni az ilyen híreszteléseknek.
A NÉGYES SZÁMÚ OK, AVAGY A MELLŐZÉSRŐL SZÓLÓ PLETYKA Ez megint csak Janus-arcú szóbeszéd. Első pillantásra nagyon valószínűtlennek tűnik, mégis érdemes végiggondolni. Mint tudjuk, Herbert a késői demokratikus ellenzék idején (körülbelül a hetvenes évek közepétől) szinte „költő-ikon” volt Lengyelországban. A Cogito úr küldetése című verset akkoriban kívülről tudta a lengyel ellenzéki értelmiség, Herbert pedig egyenesen nemzeti költő lett (ami egyébként bizonyára nem zavarta túlságosan). A költő életművének ez a fajta olvasata természetesen figyelmen kívül hagyja verseinek egyetemes perspektíváit: általában nem veszi észre a benne rejlő tragikumot, az egzisztenciális motívumokat, az ismeretelméleti kételyeket, amelyek minden elmélyültebb olvasó számára nyilvánvalóak. Ezért beszélhetünk egyfajta sematikus „véleményről”, mert az Elégia az elmúlásról költőjének életműve ilyennek örvendett – ha nem is szó szerint – az 618
átlagos olvasók (és talán a külföld) szemében. Bár nyilvánvalóan ellentmond ennek az a mód, ahogy Herbert írásművészetét az angol és német nyelvű kultúrterületen fogadták, azt mégsem tudhatjuk teljes mértékben (legalábbis most!), milyen képet alkottak Herbert költészetéről az akadémikusok. Lehet, hogy túlságosan „lengyelnek” találták Herbertet, úgy látták, túl nagy teret szentel a hazafias értékeknek – ezért nem méltó a világ kitüntetésére. Ha így volt, akkor megismétlődött az 1924-es helyzet, amikor egy egyetemesebb író – nevezetesen Reymont kapta a Nobel-díjat (a Parasztokért) Żeromski helyett, aki – legalábbis az Akadémia szemében – hermetikusabbnak tűnt, éppen azért, mert „túlságosan” lengyel volt… Az összes pletyka közül (akár szóba került itt, akár nem) ez mutatkozik a legésszerűbbnek, és – sajnos – a legvalószínűbbnek. És ha valóban így volt, akkor az csak az ítészek tiszteletre méltó testületének újabb nagy tévedéséről tanúskodik.
AZ ÖTÖS SZÁMÚ OK, AVAGY A SVÉD OLVASÓKÖZÖNSÉG NYOMÁSGYAKORLÁSÁRÓL SZÓLÓ PLETYKA Wisława Szymborskáról azt szokták mondani tréfásan, hogy ő a legnépszerűbb kortárs svéd költőnő. Ehhez a sikerhez kétségkívül hozzájárult Anders Bodegard, akinek kongeniális fordításai tökéletesen visszaadják Szymborska művészetének minden árnyalatát (Bodegard egyébként is a lengyel irodalom svédországi nagykövete, és ezért járna neki a lengyel állampolgárság – sokkal inkább, mint egynémely másodvonalbeli futballistának!). Az Akadémiának ezért figyelembe kellett vennie a hazai olvasóközönség véleményét, amely rajongásával kikényszerítette az ítéletet (és akkor még nem is szóltunk arról, milyen hatást tettek Bodegard fordításai az akadémikusokra!). Ennek az érvelésnek mégis az a leggyengébb pontja, hogy ebben az országban évek óta eredménytelenül követeli a közvélemény (és a kritikusok), hogy Nobeldíjjal jutalmazzák a svéd nemzeti költőt, Thomas Transtromert, nem beszélve a svéd olvasók más kedvenceiről (akik között legalább két lengyel van: Adam Zagajewski és Ryszard Kapuściński). És azt is meg kell említenünk, hogy az esetek többségében elhanyagolható mértékben befolyásolja a zsűrit az olvasók véleménye – elég, ha arra gondolunk, mennyire eltér a Nike-díj zsűrijének ítélete a közönség választásától.
619
AZ IRODALMI KASZINÓ Ilyen pletykák keringenek a „Herbert és a Nobel-díj” címmel összefoglalható kérdés körül. Láthatjuk, hogy az irodalomnak, vagyis inkább az irodalmi életnek megvan a maga kaszinója, ahol ugyanúgy meghányják-vetik az ügyeket, mint a pallérozatlan, de kisebb-nagyobb szenzációkra éhes olvasóknak szóló színes magazinokban. Bónuszként álljon itt még egy vélekedés, amelyet legnagyobb megdöbbenésemre egy nagy műveltségű barátomtól hallottam, aki egyetemen oktat, és évek óta külföldön él. Szerinte a lengyelek kicsinyessége és irigysége okolható azért, hogy Zbigniew Herbert nem kapott Nobel-díjat. Egészen pontosan Czesław Miłosz kicsinyessége és irigysége, aki összeveszett A fény húrjai szerzőjével, ezért a kilencvenes években „elintézte”, hogy Wisława Szymborska kapja meg a díjat (sic!, sic!, sic!). * Akárhogy is volt, mindenképpen kár, hogy Zbigniew Herbert nem kapta meg a Nobel-díjat! MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
Simplicissimus és társai a kémárki csúcson. A kép a mű bécsi kiadásából származik.
BERECZKI PÉTER
Szörnyek és vámpírok MARIA JANION: A vámpír. Szimbolikus biográfia. Európa Könyvkiadó, 2006 (Babits Mihály, Balázs Béla, Bella István, Benedek Szabolcs, Fejér Irén, Kálnoky László, Kovács István, Lőrinszky Ildikó, Molnár Imre, N. Kiss Zsuzsa, Pálfalvi Lajos, Sóvágó Katalin, Szoboszlai Margit fordítása)
„A vámpírmítoszt tartják az egyik legismertebb hiedelemnek. Mondhatni, örök életű.” Idővel azonban – mint azt számos regény, vers és film is bizonyítja – a holtából feltámadott, s ezért az „élő” s „élettelen” kategóriákkal gyakorlatilag meghatározhatatlan vámpír is az enyészet martalékává válik. Elkerülendő, hogy nekrológ formájában kelljen megemlékezni e különös, taszítóan vonzó teremtményről, ideje volt hát, hogy valaki feltárja a vámpír létébe vetett ősi hit hatását a művészet különböző ágaira s megírja a vérszívó „biográfiáját”. Erre a feladatra vállalkozott Maria Janion, a lengyel romantika elismert kutatója. Ismeretes, hogy a romantika művészete külön-külön is előszeretettel foglalkozott a vámpír mítoszának egyes, gyakran tabunak számító elemeivel, így a testtel, a vérrel, a halállal és a szexualitással. Nem csoda hát, hogy a vámpír alakja, mely mindezen alkotóelemek kvintesszenciája, igen komoly – a téma feldolgozásainak számát tekintve máig is töretlen – népszerűségre tett szert e korszakban. Tévedés volna azonban azt gondolnunk, hogy a vámpír mítoszának első művészi feldolgozásai is a romantika korában születtek. A rémalak létezésébe vetett hit évszázados mivoltát jól példázza a kötet első illusztrációja, melyen egy XV. századi freskó részlete látható: a Zsarnokságot megszemélyesítő félelmetes, delejes tekintetű alak szarvai alapján az ördöggel, hegyes szemfogai révén a vámpírral rokonítható. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a művészet egyik legfiatalabb ága, a film valósággal ontja magából a vámpírokról szóló hol jobb (lásd például Mournau Nosferatuját), hol rosszabb (esetleg kifejezetten közhelyes és vérszegény történteket), teljes joggal állíthatjuk, hogy a vámpír mítosza nemhogy veszített volna népszerűségéből, de korunk kultúrájának szerves részévé vált, kiirthatatlanul meggyökeresedett tudatunkban. A vámpír keltette rettegés nem csekély mértékben annak tudható be, hogy személyében az a lény fordul az ember ellen, akinek látszólag sikerült diadalt aratnia legősibb félelmünk, az elmúlás felett. „[…] A vámpírokról szóló 621
elbeszélés az emberiség alternatív történetét alkotja, s ebben sajátos értelmezést nyer a halál és a feltámadás.” A rémalak léte az első napsugárral véget ér, a sötétség ősi démonaival és isteneivel rokon, kik nemritkán saját hamvaikból élednek újjá. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a vámpír mítosza számtalan átalakuláson ment keresztül, idomulva a rémalakot tetemre hívó alkotó korának elképzeléseihez: a kezdetben inkább csúf, visszataszító alak (gondoljunk csak a már említett illusztrációra, illetve a kötetben szereplő XVIII–XIX. századi irodalmi alkotások egyes leírásaira), a modern feldolgozásokban rendre megszépül, megfiatalodik, így alkalmazkodva a csábítás mai követelményeihez. A téma első irodalmi feldolgozásának Goethe (ki más is lehetne, mint a „klasszikus költőfejedelem”?!) A korinthusi menyasszony című balladája tekinthető, melyben a szerző egy II. századi görög elbeszélésbe oltotta a vámpír egyesek szerint szláv, mások véleménye szerint ókori görög eredetű mítoszát. A fiatal szerelmespár nőtagja – lévén, hogy keresztény hitre tért édesanyja tisztasági fogadalmat tett nevében – csupán a sírból visszatérve teljesítheti be szerelmét. A vámpír alakja irodalmi fogantatásának pillanatától elválaszthatatlanul összefonódik a szexualitással, ezzel mintegy a kimondhatatlan és megvalósíthatatlan vágyak kifejezőjévé válik. A korinthusi menyasszony ugyanakkor arra is jó példa, hogy az élők vérét szívó élőhalott borzalmas cselekedetei könnyedén összemosódnak a holtakon élősködő nekrofilok, halottgyalázók rémtetteivel. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg Poe némely fantasztikus elbeszélésében (Az elsietett temetés), de hasonló motívumokkal találkozhatuk Stoker Drakulájában is. A vámpír Goethe balladájában a szebbik nem, a végzet asszonyának képében ölt testet, aki akarva-akaratlan romlásba dönti, halálba taszítja áldozatát. A végzet démoni asszonya azonban csupán egy a vámpír megtestesülési formái közül: a mítosz, többek között, éppen annak köszönhetően tűnik örök érvényűnek, hogy (s ha már Goethével visszatértünk az ókori görögséghez, talán megengedhető az összevetés) a vámpír, akárcsak Próteusz, számtalan alakot ölthet. A borzongató élőhalott, a farkasember, a rettegést keltő állatok mellett éteri szépségű férfi avagy nő képében is megtestesülhet – gondoljunk csak a paradigma megújítójaként számon tartott Anne Rice vámpírjaira. Hasonlóan változatos magyarázatok születtek arra is, miként s miért válik valaki vámpírrá. Az úgynevezett archaikus társadalmakban élő hit, mely szerint az élet és a halál nem különül el élesen egymástól (ezzel a változattal találkozunk Goethe balladájában, de hasonló érzésünk van Alekszej Tolsztoj A farkasember családja című írását olvasva is) ugyanúgy magyarázattal 622
szolgálhat a vámpírok létére, mint az a vírus, mellyel Matheson a Legendákat mesélnek rólam című regényben indokolja létüket. Vámpírrá válhat valaki az elsietett temetés miatt, s említsük meg azt a XX. században született elképzelést is, mely a ritka, porfíria nevű betegségben véli felfedezni a vámpirizmus magyarázatát. A mítosz kutatója természetesen nem feledkezhet meg azokról a híres történelmi személyiségekről sem, akiket manapság sokkal inkább a vámpír mivoltukkal kapcsolatos legendák, mintsem történelmi tetteik miatt ismerünk. E személyek sorába tartozik IV. Vlad Tepeş, kit Drakula előképének tekinthetünk, akárcsak Báthory Erzsébet vagy Gilles de Rais. Az említett történelmi személyek közös vonása, hogy nemesi származásuk, vagyonuk és hatalmuk révén mindannyian korlátlanul rendelkezhettek katonáik, illetve jobbágyaik felett. Arra persze lehetetlen egyértelmű magyarázatot találni, hogy a véreskezű Vlad Tepeş, aki előszeretettel húzatta karóba legyőzött ellenfeleit, miért, milyen áttételeknek köszönhetően vált a későbbi korokban vérszívó szörnyeteggé. A példák alapján úgy tűnik, hogy a vámpirizmus a vérrel és a halállal kapcsolatos bármiféle perverzió (lásd karóba húzás, kéjgyilkosság, halottgyalázás) magyarázatául szolgálhat. A híres vámpírokkal foglalkozó fejtegetésekből kiderül, hogy a (műalkotásokban szereplő) vámpírok igen jelentős része az arisztokraták sorából kerül ki: e jelenség történeti magyarázata egyrészt a nép nemesekkel szemben tanúsított ellenérzésében keresendő (a vérszopó vámpír éppúgy kizsákmányolja, meglopja áldozatait, mint az elnyomók), másrészt, s ez főként a későbbi művészi feldolgozások szempontjából fontos, rávilágít a vámpír kiválasztottságára, felsőbbrendűségére is. A vámpírok éppen elérhetetlenségüknek, megközelíthetetlenségüknek s enigmatikus mivoltuknak köszönhetően válhatnak rémisztő, borzongató vonásaik ellenére is vonzóvá, s talán épp ebben keresendő a vámpírtörtének példátlan népszerűsége. A vámpír keltette borzongásról, úgy tűnik, éppen olyan nehéz lemondanunk, mint amilyen körmönfont praktikákat kíván a vérszívó szörnyeteg elpusztítása. Ez ugyanis már a népi legendák szerint is igen nehezen kivihető: mintha valójában ódzkodnánk attól, hogy végérvényesen megszabaduljunk rettegésünk tárgyától. Alekszej Tolsztoj elbeszélésének (A farkasember családja) is egyik központi motívuma az örökké visszatérő, de soha el nem pusztítható vérszívó, akit ráadásul családi kötelék fűz azokhoz, kiknek végezni kellene vele. A „fertőzés” családtagról családtagra terjed, ám senkinek nincs elég ereje ahhoz, hogy a farkasemberré vált családtagot elpusztítva megtörje az átkot. A kötet alcíméhez híven a szerző életrajzszerűen követi nyomon a rette623
gett lény sorsát, röviden összefoglalja egy-egy híres vámpír élettörténetét, s áttekinti a mítosz feldolgozásainak históriáját. Janion a vámpír szó jelentésétől, a mítosz eredetétől kezdve, a vámpír létmódján át egészen annak haláláig követi nyomon a vérszopó történetét („A halál kiválasztott helyei” című fejezetből például megtudhatjuk, hogy – mint azt a gótikus irodalomból vagy a kortárs rémfilmekből is jól ismerhetjük – a vámpír felbukkanásától, lényéből fakadóan, mindenekelőtt a határterületeken, a temetőkben, véres tettek helyszínein kell tartanunk). A kötet nagy érdeme, hogy a szerző különösen nagy figyelmet szentel a téma modern feldolgozásainak s érdeklődése a művészet több ágára, így az irodalomra, a képzőművészetre és a filmre is kiterjed. Az elemzést kiegészítő rendkívül gazdag képanyag, melyben Füssli, Hugo és Munch képei mellett számos igen beszédes filmjelenet és plakát is megtalálható, izgalmas kiegészítője az egyébként is részletes, gazdag jegyzetanyaggal alátámasztott munkának. A kötet második részét alkotó antológiában Goethe, Byron, Alekszej Tolsztoj és Baudelaire írásai mellett jó néhány, hazánkban talán kevésbé ismert szerző (Roland Topor, Andrzej Sapkowski) művei, illetve azok részletei is helyet kaptak. Elismerés illeti Kállay Juditot, a kötet tervezőjét, kinek jóvoltából rendkívül szép kiállítású könyvet vehet kezébe az olvasó, s hálásak lehetünk Pálfalvi Lajosnak, aki láthatóan szívügyének tekintette, hogy e kötet a magyar közönség számára is hozzáférhetővé váljék.
Magyar Hősök Emlékműve, Wrocław.
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
KATJA BEHRENS (Berlin 1942) német
dót, aki látnoki erővel festi Európa ha-
műfordító, írónő. 1960-tól foglalkozik
nyatlását, talán néhány illúzióval keveseb-
műfordítással, 1973-tól kiadói lektor
bel vágunk neki az új világnak. Esszéiben
Darmstadtban, 1978-tól szabadúszó író.
az életerejét vesztett nyugati társadalom
A németországi PEN alelnöke és Writers-
képe rajzolódik ki. A számunkban közölt
in-Prison megbízottja. A Die weiße Frau
esszé A létezés kísértése c. kötetből való,
c. elbeszéléskötet egyik írásáért, mely
mely a Nagyvilág Könyvkiadó gondozá-
kötetből az itt megjelent elbeszélések
sában jelent meg.
származnak, 1978-ban, a díj alapítása utáni évben, Ingeborg Bachmann-ösztöndí-
BODO KIRCHHOFF (Hamburg 1948)
jat kapott. A világ minden táján tart fel-
német író. 1959-ben, szülei válását köve-
olvasásokat és előadásokat, munkássá-
tően internátusba kerül, ahol elkezd írni,
gáért folyamatos irodalmi díjakban ré-
és az iskolaújságot szerkesztve megszer-
szesül.
zi első irodalmi élményeit. Rövid katonai pályafutás és egyéves amerikai tartózko-
E. M. CIORAN (1911–1995) franciául
dás után visszatér Frankfurtba, és 1979-
író román származású moralista és esszé-
ben bölcsészdoktori diplomát szerez,
író, a „kétségbeesés” filozófusa, többszó-
miközben szerződést kap a Suhrkamp
lamú életművet hozott létre. 1934-ben A
kiadótól. 1987-ben jelenik meg a Ferne
kétségbeesés csúcsa című esszéjéért meg-
frauen c. elbeszéléskötete, melyből az itt
kapta az elsőkötetes íróknak járó díjat.
megjelent írás származik. Folyamatosan
Francia nyelven tizenegy könyvet írt.
publikál (versek, novellák, regények, for-
A válságot a modern Európában
gatókönyvek, színdarabok stb.) és sokat
Spengler tette tudatossá. De kétségtelen,
utazik. 2002-ben megkapta a Német Kri-
hogy Nietzsche ütötte meg az alaphan-
tikusok Szövetségének díját.
got. Sorban születtek meg a profetikus JAROSŁAW KLEJNOCKI (1963) len-
művek, Ortega y Gasset, Hamvas Béla,
gyel irodalomkritikus, költő, prózaíró és
Péguy, Valéry, Giulio Evola munkái. Cioran magyarországi recepciója a
esszéista. A Varsói Egyetemen, lengyel
rendszerváltás után kezdődött el, s még
szakon végzett, a nyolcvanas–kilencve-
nem fejeződött be. Pedig ha korábban
nes évek fordulóján fontos szerepet ját-
megismerjük ezt a pesszimista gondolko-
szott a lengyel irodalom nagy paradigma-
625
váltásában. Fontos antológiákat szerkesz-
még az átlagosnál is jobban rányomja a
tett Krzysztof Vargával és Paweł Dunin-
bélyegét életére. A franciaországi Nan-
Wąsowiczcsal, amelyekben először jutott
cyban végzi egyetemi tanulmányait, majd
szóhoz a kilencvenes évek nemzedéke.
különböző luxemburgi gimnáziumok-
Szellemi fejlődését Jak nie zostałem
ban dolgozik franciatanárként. Hol hazá-
menelem (2002, Hogyan nem lettem csö-
jában, hol Párizsban vagy Brüsszelben él.
ves) című kötetében foglalja össze.
Rádiós szerkesztőként, a legrangosabb
Esszéiben és prózájában olyan városként
hazájabeli kiadó, a Phi remek költészeti
írja le Varsót, ahol megszakadt a folyto-
sorozatának, a Graphitinek összeállítója,
nosság, a múlthoz kötődő tárgyi emlékek
a Tageblatt könyvmellékletének főszer-
csak véletlenszerűen kerülhetnek elő.
kesztője, az újraindult Mondorf-i Nemzetközi Irodalmi Napok szervezőbizottságá-
MAREK KOCHAN (1969) lengyel pró-
nak elnöke, az Európai Költészeti Akadé-
za- és drámaíró, a kilencvenes évek eleje
mia alapító tagja. Fordítóként azon keve-
óta publikál. Franquizea (1996) című
sek egyike, akik hazája német és angol
regényében a varsói bűnöző alvilág sa-
nyelvű irodalmát franciára fordítják, ne-
játos csoportnyelvét imitálta. Újabb mű-
véhez fűződik többek között Guy
veinek legfőbb erénye a XXI. századi len-
Rewenig alapregényének (Mass mat dräi
gyel kapitalizmus és a varsói üzleti elit
hären) francia változata (La cathédrale
realista ábrázolása. Plac zabaw (Játszó-
en flammes – A lángoló katedrális, 1997),
tér, 2007) című regényében a nemi sze-
illetve egy átfogó luxemburgi költészeti
repek kerülnek előtérbe. A mű a férfilét
antológia fordítása-szerkesztése (1999).
válságáról, egy új szabályok szerint mű-
Számos alkalommal tolmácsolta angol és
ködő kapcsolatról szól, amelyben a nő
dél-amerikai alkotók műveit is. Feu et
dolgozik és az apa játszik a gyerekkel. A
Boue (Tűz és sár, 1983) című első verses-
lap e számában olvasható elbeszélését a
kötete óta számos újabb látott napvilágot,
Ballada o dobrym dresiarzu (A derék
köztük a kubai tartózkodását megörökí-
nepper balladája, 2005) című kötetből
tő Ex-Odes (Ex-ódák, 1991), az Ouvert
vettük át. A pék fia című novellája a Nagy-
fermé (Tárva-csukva, 1994) vagy a Point
világ 2002. 1. számában olvasható.
(Pont/Egyáltalán nem, 1999). Regényíróként elsősorban az Un deux cha-cha-cha
JEAN PORTANTE luxemburgi író, köl-
(Egy-két-csa-csa-csa, 1990), legfőképpen
tő, műfordító, drámaíró, kritikus és szer-
pedig monumentális luxemburgi identi-
kesztő 1950-ben született Differdange-
tásregénye, a La mémoire de la baleine (A
ban. Franciául ír, az újabb luxemburgi iro-
bálna emlékezete, 1993, második kiadás
dalom egyik legtermékenyebb, nemzet-
1999,
közileg legismertebb alkotója, dinamikus
Echternach-Bordeaux-Québec) teszi is-
szervező-egyéniség. Olasz emigráns csa-
mertté. Itt közölt versei Effaconner és
ládba születik, a nyelvi sokszínűség így
Point című köteteiből valók.
626
Phi-Le
Castor
Astral-XYZ ,
JOSÉ SARAMAGO (1922), portugál
sel fogadta Jézus Krisztus evangéliuma
író, 1998-ban irodalmi Nobel-díjat ka-
(1991) című regényét, a Kanári-szigetek-
pott. Egy kis ribatejói faluban született,
re költözött, máig ott él. Versek, esszék,
majd szüleivel Lisszabonba került. Ígé-
naplók mellett döntően prózai írások
retesen induló gimnáziumi pályafutása
alkotják életművét, amelynek jelentős
egy ipari iskolában folytatódott, ahol
része – regényei pedig egy kivétellel
géplakatosi képesítést szerzett. Irodalmi
mind – magyarul is olvasható (az emlí-
pályája későn indult, első átütő sikerét
tetteken kívül például: Ricardo Reis ha-
A kolostor regényével (1982) szerezte.
lálának éve, Kőtutaj, Lisszabon ostromá-
Baloldali érzelmű író, nyíltan hangoztat-
nak históriája, Vakság, Minden egyes
ja kommunista meggyőződését, de tar-
név, Az embermás, Megvilágosodás, A
tózkodik minden propagandisztikus iro-
barlang, Halálszünet stb.). Az itt közölt
dalmi megnyilvánulástól. Munkáiban a
részletek a Kicsi emlékek (As Pequenas
képzeletnek, a sokszor parabolisztikus
Memórias, 2006) című önéletrajzi írásá-
ötleteknek, allegóriáknak, a léleknek, a
ból valók. A kötet a Noran Kiadó gon-
szellemnek és az érzelmeknek jut a leg-
dozásában jelenik meg.
fontosabb szerep. Prózája sajátságosan áradó, olykor barokkos, tipográfiailag
BRANE SENEGAČNIK (Ljubljana,
alig tagolt. Sokan hasonlítják a dél-ame-
1966) költő, irodalomkritikus, esszéista és
rikai „mágikus realisták”-hoz, ami sajá-
műfordító, a ljubljanai Bölcsészettudo-
tos világát tekintve nem egészen meg-
mányi Karon doktorált klasszika-filológi-
alapozatlan. Regényei gyakran meríte-
ából, ezen a tanszéken asszisztens. Verses-
nek a portugál történelemből, máskor
kötetei: Srčni grb, 1991 (Szív címer), Na
az aktualitásból kiindulva egy-egy elké-
temnem pragu upa 1996 (A remény feke-
pesztő ötlettel (például a járványos vak-
te küszöbén), Ptica iz črnih zvezd, 2001
ság vagy a halál átmeneti megszűnésé-
(Fekete csillagfényű madár 2001), Dvojni
nek gondolatával) játszanak el. Miután
čas, 2003 (Kettős idő), Paralipomena po-
a katolikus Portugália nagy ellenérzés-
etica, 2004 (tanulmány).
627
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
