Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LV. évfolyam, 2–3. szám

2010. február–március

TARTALOM

ALICE MUNRO Az Orange Street-i jégpálya (Tárnok Attila fordítása) ............................... DANIEL DENCIK versei (Kovács katáng Ferenc fordításai) ....................... VJACSESZLAV AR-SZERGI Vladikin életfilozófiája (Ortutay Péter fordítása) ....................................... KIRSTI PALTTO versei (Gombár Endre fordításai) ........................................ SVETISLAV BASARA Lappangás (Bognár Antal fordítása) ................................................................ BILLY COLLINS versei (Tóth Bálint Péter fordításai) ..................................... ILSE AICHINGER Bécs, 1945. A háború vége (Ircsik Vilmos fordítása) ................................

123 146 152 161 164 180 185

MŰHELY MÓZES HUBA A fordítói „birtokbavételtől” a költői áthasonításig ................................... 189

TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON A mindennapi szép (Orosz István fordítása) ............................................... FARKAS JENŐ Az esztétikai oneirizmus avagy a rejtélyes besenyő ................................. HORKAY-HÖRCHER FERENC A fagyos hínár illata – Joseph Brodszkij Velence-könyvéről ................. Nemzetközi haikuverseny híre Japánból ....................................................... ZALÁN MAGDA Györgyey Klára halálára .........................................................................................

193 204 223 239 240

KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 245

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

ALICE MUNRO

Az Orange Street-i jégpálya

Sam meglepődött, amikor betért Callie Vegyesboltjába. Zsúfolt élelmiszerhalmokra számított, olcsó darabárura, áporodott szagra, öreg, elfeledett karácsonyfadíszekre. Ehelyett videojátékokra lelt. Piros és kék zsírkrétás feliratok figyelmeztettek, hogy tilos az alkoholfogyasztás, a verekedés, az üres ácsorgás és a káromkodás. Az üzletben elektronikus zajok, villogó fények és modern, furcsa hajviseletű, kifestett gyerekek tartózkodtak. A pult mögött ülő Callie, vörösesszőke parókában, szintén kisminkelve, egy olcsó regényt olvasott. Hogy próbára tegye, Sam cigarettát kért. A nő letette a könyvet, Sam a címére pillantott: My Love Where the High Winds Blow, írta Veronica Gray. Az eladónő anélkül, hogy felnézett volna, odaadta a visszajárót, megigazította a kardigánját a vállán, és újra kezébe vette a könyvet. A kardigán mintázatában a fehér és rózsaszín gyapjúlabdák mint pattogatott kukoricák ugrándoztak. A nő hosszú pillanatokig várt, mielőtt a férfihoz szólt. – Öregségedre rászoktál a dohányzásra, Sam? – Azt hittem, meg se ismertél. – Cserzőműhelyben is megismerném az irhádat – mondta Callie elégedetten. – Rád ismertem, amint beléptél az ajtón. Sam hatvankilenc éves özvegyember. Útban Pennsylvaniában élő lányához az országút menti Three Little Pigs nevű motelben szállt meg. Sokat mesélt feleségének Gallagherről, s mégse hozta el őt soha ide. Inkább Hawaiiba, Európába, sőt Japánba mentek. Most Gallagherben sétál, szinte ő az egyetlen gyalogos. Nagy a forgalom és nem olyan színes, mint régen. A kézművesipar szerepét átvette a szolgáltatóipar. Samnek minden egy kicsit elhanyagoltnak tűnik, de talán azért, mert most Victoriában él, Oak Bayben, egy csinos, gazdag kerületben, ahol hozzá hasonló tehetős nyugdíjasok laknak. Kernaghan panziója volt régen az utolsó ház – az utolsó épület – a város szélén. Még mindig áll, ugyanolyan közel a járdához, mint rég, csak a város nőtt meg egy kissé. Egy Petro-Car benzinkút. Egy Canadian Tire Áruház, 123

nagy parkolóval. Néhány új, alacsony ház. A Kernaghan panziót halvány, hideg kékre festették, amúgy elhanyagoltnak tűnik. A verandát, ahol régen minden kosztosnak jutott egy kerti szék, beüvegezték, odabent szigetelőanyag halomban, falnak támasztott matrac, szúnyogháló és nehéz, öreg ablaktáblák. A ház vajszínű volt régen, a szegélylécek barnák. Minden ragyogott a tisztaságtól, egyedül az akkor még aszfaltozatlan útról felszálló por okozott gondot. Lovak, gyalogosok, sőt kocsik és kisméretű teherautók is jártak erre. – Gyakran kell port törölni, és kész – mondta Miss Kernaghan. Mindenesetre Callie portalanított. Callie Kernaghan tizenkilenc éves volt, amikor Sam és Edgar Grazier megismerte, de tizenkettőnek nézett ki. Rengeteget dolgozott. Néhányan Miss Kernaghan rabszolgájának hívták, Kernaghan Szolginak, mert azt hitték – tévesen –, hogy gyűlöl dolgozni. A közeli tanyákról jövő asszonyok, akik vajat, tojást hoztak a városba, néha leültek a lépcsőre pihenni. A lányok is itt ültek le, hogy gumicsizmájukat városi cipőre cseréljék. A csizmát a csatornákba rejtették és útban hazafelé vették fel újra. Olykor Miss Kernaghan kikiáltott az étkező félhomályából: – Ez nem köztéri pad! Miss Kernaghan nagydarab, szögletes vállú, ügyetlen asszony volt, horpadt elöl-hátul, hennázott hajjal, fénytelenre púderezett arccal és vastagon festett, mogorván görbe szájjal. Buja történetek keringtek róla, bár halványabbak és nehezebben igazolhatók, mint az elképesztő fukarságáról szólóak. Callie valószínűleg lelenc volt, némelyek szerint pedig Miss Kernaghan saját lánya. A kosztosokra szigorú szabályok vonatkoztak. Tilos inni, dohányozni, káromkodni és erkölcstelenkedni, ezt Miss Kernaghan rögtön az első nap megmondta a Grazier fiúknak. Tilos a hálóban enni, szólt nekik később, Hálaadás napja után, mikor a fiúk egy nagy ragacsos doboz édes süteményt hoztak otthonról. – Idecsalogatja az egereket – mondta. Gyakran hangoztatta, hogy fiúk sosem laktak nála azelőtt. Úgy csinált, mintha szívességet tenne. Négy további lakója volt. Egy özvegyasszony, Mrs. Cruze, nagyon öreg, de még tudott gondoskodni magáról, egy üzletasszony, Miss Verne, aki könyvelő volt a kesztyűgyárban, egy agglegény, Adam Delahunt, a bankban dolgozott és cserkészvezető volt, meg egy elegáns, de gőgös fiatal nő, Alice Peel, aki telefonkezelőként dolgozott és jegyben járt egy rendőrrel. Ők négyen az emeleti hálókat foglalták el. Miss Kernaghan az ebédlőben aludt egy díványon, Callie pedig a konyhában a kanapén. A padlásszobát Sam és Edgar kapták, ahol két keskeny vaságy állt egy fiókos szekrény és egy rongyszőnyeg két oldalán. Miután körülnéztek, Sam rávette Edgart, kérdezze meg, hová akasszák a 124

ruháikat. – Nem gondoltam volna, hogy a magukfajta fiúknak sok ruhájuk van – mondta Miss Kernaghan. – Nálam sosem laktak fiúk azelőtt. Tegyék a nadrágjukat a matrac alá éjszakára, mint Mr. Delahunt. Nagyszerűen megmarad a vasalt él. Edgar azt hitte, ezzel az ügy le van zárva, de nemsokára Callie hozott egy drótot és egy seprűnyelet. Felállt a komódra és a gerendához erősítette a rudat. – Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni – mondta Sam. A lány nem válaszolt. Ők kíváncsian, de nem nagy élvezettel nézték kilátszó szürke alsószoknyáját. Callie később még vállfákat is hozott. Valahogy a fiúk már érezték, hogy mindezt saját elhatározásból teszi. – Köszönjük, Callie – mondta Edgar, egy szőke tincsekkel koronázott, vékony fiú, félénk, édesnek szánt mosollyal, mely odalent semmilyen hatást nem váltott ki. Callie durva hangon válaszolt, ahogy az üzletben szokott szép krumplit követelni. – Megfelel? Sam és Edgar unokatestvérek voltak, nem édestestvérek, ahogy legtöbben hitték. Tizenhét évesek voltak, és a Kereskedelmi Főiskolán tanultak Gallagherben. Egy tíz mérföldre lévő tanyán nőttek fel, ott jártak iskolába, később pedig a faluban lévőbe. A főiskola első éve után elhelyezkedhetnek majd valamelyik bankban, vagy hivatalban betanított könyvelőnek. A farmra nem szándékoznak visszamenni. Tízéves koruk óta akrobaták szerettek volna lenni. Éveken át gyakoroltak és a falusi iskolában még bemutatókat is tartottak a hangversenyek előtt. Nem volt tornaterem, de a pincében találtak egy duplakorlátot, egy tornászgerendát és egy birkózószőnyeget. Otthon az istállóban gyakoroltak, vagy jó időben kint a füvön. Miből élnek az akrobaták, merült fel a kérdés először Samben. Nem tudta elképzelni magukat egy cirkuszban. Először is, nem voltak sötét bőrűek. Valahogy azt hitte, cirkuszban csak cigányok dolgoznak. Úgy képzelte, vannak olyan akrobaták is, akik járják a vidéket, és vásárokon, egyházi ünnepeken adják elő mutatványaikat. Úgy emlékezett, fiatalabb korában látott ilyeneket. Honnan jöttek? Honnan kaptak fizetést? Hogyan lehetne csatlakozni hozzájuk? Samet egyre inkább foglalkoztatták ezek a kérdések, míg Edgart egyáltalán nem érdekelték. Kora ősszel, amikor még elég világos volt, vacsora után a Kernaghan panzióval szemközti üres telken gyakoroltak, ahol a talaj nagyjából egyenletes volt. Atlétát és gyapjúnadrágot viseltek. Cigánykerekekkel, fej- és kézállással melegítettek be, aztán egymásba olvadtak a gyakorlatokhoz. Testüket jelek125

ké, hieroglifákká formálták, bámulatosan feledtetve, hogy két különálló test forrt egybe. A fejek és vállak ütközése véletlennek tűnt. Természetesen ezek az alkotmányok összedőltek néha, minden szétesett, karok és lábak repültek szabadon, és összekuszálódott testekké váltak – két fiú testévé, egyik magas és vékony, a másik alacsonyabb és izmosabb. Újrakezdték, szakaszosan építkezve. Néha úgy tűnt, egyensúlyukat vesztik. Összedőlnek, vagy megtartják? Minden azon múlt, mennyire tudják magukat alávetni a tiszta mértani formáknak, láthatatlanul összecsatolni magukat, megtartani a bűvös egyensúlyt. Igen... Nem... Mégis... Újra. A közönség a verandán ülő kosztosokból állt, Alice Peel kivételével. Ő, ha nem ment sehova a vőlegényével, ruháinak és küllemének a karbantartásával foglalatoskodott a szobájában: hajberakással, szemöldökritkítással, esetleg a körmét festette, vagy a kardigánjait és a selyemharisnyáját mosta, cipőit tisztogatta. Adam Delahunt is elfoglalt ember volt – gyűlésekre járt az Antialkoholista Egyesületbe, a Gideons Klubba, meg ott volt számára a cserkészet. Ő mégis elüldögélt egy darabig Mrs. Cruze, Miss Verne és Miss Kernaghan társaságában. Mrs. Cruze-nak még jó volt a látása és nagyon tetszett neki a műsor. Oda-odakoppintotta a botját a veranda padlójához és átkiáltott a fiúknak: – Kapd el, te gyerek! Ragadd meg! – mintha a mutatvány valamiféle birkózómeccs lett volna. Mr. Delahunt mesélt a fiúknak a cserkészcsapatról, EDE volt a nevük. Erkölcs, Diadal, Erény. Szerinte, ha csatlakoznának a cserkészekhez, használhatnák a United Church tornatermét. De a fiúk konok baptista nevelést kaptak otthon, így nem fogadhatták el az ajánlatot. Callie a házból, az ablakon át nézte a mutatványokat, neki mindig volt valami tennivalója. Miss Kernaghan folyton zsémbelődött, hogy a sok mozgástól farkaséhesek lesznek majd a fiúk. Amikor Sam visszagondolt azokra a bemutatókra az üres telken, ahol most a Canadian Tire Áruház parkolója van, a verandán ülők közt is elképzelte magát, ahogy bámulja a két küzdő, feltornyosodó, majd összeomló fiút a füvön: az egyik dicsőségesen lebeg a másik fölött, karjaival egyensúlyoz, aztán vidám bukfencet vet. Ezeknek a részleteknek furcsa, nyirkos-barna színezete van az emlékeiben, talán a tapéta, vagy az út menti szilfák okán, amik még álltak akkoriban, és leveleik ősszel aranybarnán csillogtak mint a gyertyaláng. Ezeket a leveleket vélte látni egy szélcsendes este a naplemente fátyol mögötti fényében. A város a levélégetések füstje alatt titokzatosnak 126

és kuszának mutatkozott: egy önmagában létező világnak, templomtornyaival, a gyári duda hangjával, gazdag házakkal és sorházakkal, belső kötődésekkel, jelszavakkal, megszerzett jogokkal. Figyelmeztették, szóltak neki, hogy a város lakói szemét alakok. Még ha csak szemetek lettek volna! A gyakorlatok valóban fokozták a Grazier fiúk étvágyát, és a koszt amúgy is gyatra volt. Falusi ételekhez szoktak, el se tudták képzelni, hogy az életben maradáshoz kevesebbet is elég enni. Bámulattal tapasztalták, hogy Miss Verne még a felét ott is hagyja annak a kevésnek, amit kap, és hogy Alice Peel soha nem eszik krumplit, kenyeret, szalonnát és kakaót, mert félti az alakját, répát, káposztát és babot, mert nem tesz jót az emésztésének, ráadásul visszautasított mindent, amiben mazsola volt, mert ki nem állhatta. A fiúk próbálták valamilyen úton-módon megszerezni, amit Alice Peel nem kért és amit Miss Verne otthagyott a tányérján, de nem jártak sikerrel. Este fél tizenegykor Miss Kernaghan elkészítette az úgynevezett késő esti vacsorát. Néhány szelet kenyér, vaj, lekvár és pár csésze kakaó vagy tea. Kávét sohasem adott, mert mint mondta: az amerikai, és egyébként is kikezdi a nyelőcsövet. A vajat előre felvágta apró darabkákra, a lekvárt pedig az asztal közepére állította, ahol senki nem érhette el kényelmesen. – Az édes dolgok elrontják a vajas kenyér ízét – jegyezte meg. A lakók megszokásból nem rontották el a vajas kenyér ízét, de Sam és Edgar tisztára törölték a lekváros tányért. A lekváradag nemsokára kétkanálnyi elkülönített kupaccá zsugorodott. A kakaó vízzel készült, meg egy kevés sovány tejjel, Miss Kernaghan álláspontját bizonyítandó, hogy az egész tiszta tej. Senki sem vonta őt kérdőre. Miss Kernaghan nem azért hazudott, hogy megtévessze az embereket, hanem hogy kordában tartsa őket. Ha egy lakó megjegyezte: – Egy kicsit hűvös volt az emeleten a múlt éjjel –, Miss Kernaghan azonnal visszavágott: – Nem értem, miképp lehet. Úgy megraktam a kazánt, hogy meg se lehetett érinteni a csöveket. Valójában hagyta a tüzet kialudni. A lakók is tudták, vagy erősen sejtették ezt, de mit ért egy lakó véleménye Miss Kernaghan határozott hazugsága ellen? Mrs. Cruze még mentegetőzött is, Miss Verne a fagydaganatáról motyogott valamit, Mr. Delahunt és Alice Peel barátságtalan pillantásokat vetettek, de ők sem vitatkoztak soha. Sam és Edgar a kevés zsebpénzüket mindig ételre költötték. Kezdetben hot dogot vettek a Cozy Grillnél, aztán Sam rájött, hogy jobban járnak, ha lekváros lepényt, vagy Newton-fügét vásárolnak az üzletben. Az egészet meg kellett enniük útban hazafelé, mert a szabálynak megfelelően a hálóba nem 127

vittek ételt. A hot dogot is szerették, de kényelmetlenül érezték magukat a Cozy Grillnél a náluk fiatalabb, sokkal pimaszabb és zajongó gimnazisták között. Sam félt, hogy egyszer beléjük találnak kötni, bár soha nem fordult elő inzultus. Az üzletből útban a panzió felé a Cozy Grill, majd a Dixon fűszerüzlet előtt kellett elmenniük, ami mögött egy fagyizó működött. Főiskolai hallgatótársaik odajártak az előadások után vagy esténként cseresznyés kóláért és banánfagylaltért. Ahogy Sam és Edgar elhaladtak a kirakati ablak előtt, abbahagyták a rágcsálást és közönyösen maguk elé néztek. Soha nem mentek be. Egyedül ők voltak vidékiek a főiskolán, és ez a ruhájukon is látszott. Nem volt világoskék vagy világosbarna kivágott nyakú pulóverük, se felnőttes szürke nadrágjuk, csak a feszes gyapjúbricsesz, vastag, házilag kötött pulóverek és öreg zakók, amiket sportkabátként viseltek. Inget és nyakkendőt is hordtak ugyan, mert kötelező volt, de csak egy-egy nyakkendőjük és néhány ingjük volt. Miss Kernaghan egy ing mosását engedélyezte hetente, így Samnek és Edgarnak gyakran koszos volt az inggallérja vagy kézelője, sőt pecsétes a lekváros buktától. Volt még egy, részben a ruhákkal, részben a testápolással kapcsolatos probléma. A panzióban kevés volt a meleg víz, és Alice Peel többet használt, mint amennyi egy személynek járt volna. A fiúk reggelente álmosan kezet és arcot mostak, mint otthon, de az egész napi mozgás eredményeként estére a ruhájuk átvette testük izzadt szagát. Talán ez volt a szerencséjük. Különben meglehet, hogy a lányok több figyelmet fordítottak volna Edgarra, aki amúgy is tetszett nekik, mint a vörösesszőke hajú, szeplős Samre, aki mindig a földet nézte, mintha keresne valamit. Nézeteltérésre adhatott volna okot, vagy pontosabban: előbb vezetett volna nézeteltéréshez. Eljött a tél és véget vetett az akrobatamutatványoknak az üres telken. Sam és Edgar most korcsolyázni vágyott. A pálya néhány sarokra volt csak tőlük, az Orange Streeten. Hétfőnként és csütörtökönként, amikor kinyitott, a zene elhallatszott a panzióig. Amióta az eszüket tudták, minden télen korcsolyáztak, Gallagherben is itt volt velük a korcsolya. A belépő tizenöt centbe került, amit csak úgy tudtak volna előteremteni, ha lemondanak a koszt kiegészítéséről, de hideg időben még nagyobb volt az étvágyuk, mint egyébként. Egy vasárnap este, amikor senki nem járt arra, elsétáltak a jégpálya felé, aztán hétfőn éjjel újra, zárórakor, mikor már nem volt kapus, mert a közönség lecsatolt korcsolyákkal már távozóban volt. Elvegyültek a hazafelé indulók közt, és jól körülnéztek, mielőtt eloltották a villanyokat. Halkan beszélgettek útban hazafelé és később a szobában. Sam kiötlött egy tervet, ho128

gyan juthatnának be ingyen a jégre, de a megvalósítására nem gondolt. Edgar viszont készpénznek vette, hogy a tervből tett lesz. – Egyikünk sem elég kicsi hozzá – mondta Sam. Edgar nem válaszolt és Sam azt hitte, ezzel az ügyet lezárták, pedig ismerhette már Edgart. Az Orange Street-i jégpálya, ahogy Sam emlékszik rá, egy hosszú, sötét, rozoga tákolmány volt. Halvány, vibráló fény szűrődött ki a palánk repedésein. A zenét karcos, rekedtes gramofonlemezek szolgáltatták, olyan volt őket hallgatni, mintha szélben hullámzó tüskebokron keresztül nyúlna valami után az ember. Mesél a bécsi erdő, A víg özvegy, Arany és ezüst valcerek, Az alvó szépség. Holdfényként egy himbálózó sárga égő szolgált egy konzervdoboz belsejében. Amikor világított a hold, a többi fény kialudt. A konzervdobozt huzalok és kötelek rendszerével mozgatták ide-oda, ami vibráló fény hatását keltette, bár az erős sárga égő mélyen rejtve maradt. Fiatal, tíz-tizenöt év körüli fiúk irányították a holdat. A jeget is ők tisztították: a jégkását egy a palánk belsejéhez illesztett felfelé nyíló csapóajtón át lapátolták ki. A hold mellett ők kezelték a redőnyöket is a tetőnyílásokon – kinyitották, hogy levegőt engedjenek be, vagy becsukták, ha esett a hó. Ezek a fiúk szedték a pénzt és olykor kevesebbet adtak vissza, mint amennyi járt azoknak a lányoknak, akik féltek tőlük, de Blinkert soha nem merték becsapni. Ő valahogy elhitette velük, hogy minden vendéget számon tart. Blinker, egy sápadt arcú, sovány, barátságtalan ember volt a jégpálya vezetője. Ismerőseivel a szobájában ült, a férfimosdó és az öltöző mögött. Volt egy fatüzelésű kályhája, a tetején egy elfeketedett kávéskannával, meg néhány egyenes hátú széke, amiknek támlájából helyenként hiányzott egy-egy rúd, és pár koszos, öreg fotelja. A padló, ahogy az összes pad- és falburkolat a jégpálya egész területén, karcolásokkal volt tele és a kosztól, füsttől elfeketedett. A szoba meleg volt és vágni lehetett a füstöt. A férfiak valószínűleg likőrt ittak a foltos zománcozott bögrékből, de lehet, hogy csak kávét. Azt is beszélték, hogy egyszer a fiúk bejutottak a férfiak előtt, és belepisiltek a kávéskannába. Egy másik változat szerint Blinker egyik barátja volt a tettes, míg a főnök elment besöpörni a bevételt. A jégpálya kisegítői különböző helyeken tevékenykedtek. Felmásztak a létrákon, a padok mentén sétáltak, sőt futkároztak a tetőnyílások alatti, korlát nélküli állványokon. Néha kibújtak a tetőre a nyílásokon át és ugyanúgy vissza. Időnként természetesen korcsolyáztak is, ingyen. Nemsokára Sam, Edgar és Callie is. Akkor érkeztek, amikor már zajos tömeg töltötte meg a pályát. Az épület egyik sarkánál cseresznyefák álltak, egy pehelysúlyú személy könnyen felmászhatott az egyikre és onnan a tető129

re ugorhatott. Aztán négykézláb végigmászhatott a legközelebbi tetőnyíláshoz és csontjai épségét, sőt életét kockára téve leugorhatott a nyílás alatti állványra. A kisegítők állandóan ezt gyakorolták. Az állványról a falba erősített létrán le a földre és ott a padok mentén körbe a hóajtóhoz már egyszerű volt eljutni. Aztán az árnyékban guggolva már csak várni kellett a megfelelő pillanatot, kiakasztani a hóajtót és beengedni a kint várakozó Samet és Edgart, akik azonnal felcsatolták korcsolyáikat és már a jégen is voltak. Hogy lehet, hogy mások nem alkalmazták ugyanezt a trükköt, kérdezték Samtől évek múltán, amikor alkalmanként elmesélte a történetet. Ő mindig ugyanúgy válaszolt: talán megpróbálták mások is, de ő nem tud róla. A kisegítők természetesen beengedhették volna a barátaikat, de nem valószínű, hogy megtették, mert féltették saját kiváltságukat. Olyan meg alig akadt az esti korcsolyázók közt, aki elég kicsi, pehelysúlyú és fürge lett volna ahhoz, hogy bejusson a tetőn át. Gyerekek talán próbálkozhattak vele szombat délutánonként, de nekik nem adatott meg a sötétség védőpajzsa. Érdekes, hogy Callie-t soha nem fülelték le. Talán mert nagyon gyors és mindig körültekintő volt: tudott várni. Kopott, nem rá illő ruhát viselt, bricsesznadrágot, viharkabátot és posztósapkát. Mindig voltak fiúk, akik más által kinőtt, rongyos ruhákban jártak. A város elég nagy volt ahhoz, hogy ne legyen minden arc azonnal ismerős. Két helyi iskolában folyt tanítás, így ha egy fiú meglátta Callie-t, azt gondolta, hogy a másikba jár. Sam felesége egyszer megkérdezte: – Hogy vettétek őt rá? Mi hasznot húzott az egészből Callie, hisz még korcsolyája sem volt? – Callie élete a munka volt – mondta Sam. – A munkán kívül minden izgalmas volt a számára. Valóban, hogy győzték meg őt, tűnődött. Talán vakmerőségből tette. Olyan volt megbarátkozni vele először, mint megbarátkozni egy gyanakvó, ingerlékeny kutyakölyökkel, aztán később olyan, mint megbarátkozni egy tizenkét évessel, amennyinek egyébként látszott. Kezdetben meg sem állt a munkában, rájuk se hederített. A fiúk dicsérték a hímzést, amin dolgozott, a zöld hegyeket, a kerek kék tavat, a tó közepén a nagy vitorlást, de a lány úgy ölelte magához a kézimunkát, mintha a fiúk gúnyolódnának. – Te magad rajzolod elő a képet? – kérdezte Sam elismerően, de Callie durcás volt. – Úgy küldik – mondta – Cincinnatiból. Miért nem adták fel? Mert Callie egy kis rabszolga volt, örökké kimaradt mindenből; fura külsejű, apró termetű, és hozzá képest a fiúk szerencsésnek érezték magukat, többet kaptak a sorstól. Lehettek volna rosszak hozzá, de jólesett kedvesnek lenni, izgalmakat rejtett. Végül a viccek és a közös 130

kalandok fegyverezték le a lányt. A fiúk pici szénrögöket csomagoltak csokoládépapírba, azzal lepték meg. Ő meg száraz bogáncsot tett a lepedőjük alá. Azt mondta, soha nem félt a merész kalandoktól. Ez volt Callie titka: merészségben nem ismert határokat. Bármennyit dolgozott is, kalandra mindig kapható volt. Egyik este, amikor Sam a könyvelési feladatán dolgozott az ebédlőasztalnál, Callie egy iskolai füzetet dugott az orra alá. – Mi ez, Callie? – Nem tudom. Egy album volt, teleragasztva újságkivágásokkal, amik róla szóltak. A cikkek versengésre hívták fel az olvasót. Ki készíti a legtöbb beszegett gomblyukat nyolc óra alatt? Ki főzi be és teszi el a legtöbb málnát egyetlen nap alatt? Ki horgolja a legelképesztőbb mennyiségű ágytakarót, terítőt és zsúrterítőt? Callie, Callie, Callie, Callie Kernaghan újra és újra. Nem rabszolgának tartotta magát, hanem őstehetségnek, aki szánja az embereket tunya életük miatt. Csak hétfő esténként mehettek korcsolyázni, amikor Miss Kernaghan tombolahúzásra ment a Veterán Klubba. A fiúruhákat Callie a fáskamrában tárolta. Abból a limlomból válogatták ki, amit Mrs. Cruze hozott még korábbi lakhelyéről azzal a szándékkal, hogy majd paplant csinál belőlük, de végül soha nem jutott odáig. Kivéve a sapkát. Azt Adam Delahunt adta Callie-nak azzal, hogy őrizze meg a Missziós Szövetség számára, de Miss Kernaghan azt tanácsolta, vigyen csak le mindent a pincébe, sosem lehet tudni. Miután a fiúkat beengedte, Callie elhagyhatta volna a jégpályát akár a főbejáraton keresztül is, senki sem szólt volna rá, de soha nem tette. Átmászott a padok fölött, föl az állványokra, rugózva végigsétált a pallókon, és a létra közepén fél lábon, egy kézzel kapaszkodva a korcsolyázókat nézte. Edgar és Sam addig meg nem állt, amíg világított a hold és szólt a zene. Néha versenyeztek, nyugodt párok és lányok bizonytalan sorai közt nekilendülve. Olykor a látvány kedvéért karjukat széttárva siklottak a jégen. Edgar tehetségesebb volt, jégtáncelemeket is ismert, már amennyire fiúk akkoriban csináltak ilyet, de nem versenyzett úgy, mint Sam. Lányokkal soha nem korcsolyáztak. Nem azért mert féltek őket leszólítani, inkább mert nem akartak másokhoz igazodni. Zárórakor Callie kint várt rájuk, együtt mentek haza, mint három fiú. Soha nem fütyült vagy hógolyózott, hogy bizonyítsa, hogy fiú. Dulakodó fiúkra emlékeztető járása volt, előzékeny, de független, minden tettre kész – verekedésre vagy kalandra. Nehéz, durva fekete haját a vászonsapka alá gyűrte, ami egyébként nagy lett volna rá. Arca így, hogy nem keretezte haj, kevésbé látszott sápadtnak, és a gúnyos, kihívó tekintet eltűnt, inkább egy józan, önérzetes fiú benyomását keltette. Fiús nevet adtak neki: Cal. 131

A házba hátulról mentek be, a fiúk rögtön föl az emeletre. Callie a hideg fáskamrában átöltözött, aztán tíz perce maradt, hogy előkészítse a vacsorát. Amikor Sam és Edgar hétfő esténként, korcsolyázás után lefeküdtek, még sokáig beszélgettek a sötétben. Edgar szívesen beszélt régi barátnőjéről, Chrissie Youngról. Némileg tapasztaltnak hitte magát. Azt mondta, átesett a tűzkeresztségen Chrissie-vel, amikor tavaly télen egyszer szánkózni mentek és sötétedés után hófúvásba keveredtek. Sam ezt nem tartotta valószínűnek egyrészt a hideg miatt, másrészt az öltözetük miatt és mert a többi szánkó hamarosan utolérte őket. De biztosat nem tudhatott, úgyhogy hallgatott, és nőtt benne a nyughatatlanság, a féltékenység. A jégpályán korcsolyázó lányokról is beszélgettek, akik rövid harangszoknyát és szőrmedíszítésű kiskabátot viseltek. Megbeszélték, mit láttak, amikor ezek a lányok körbeforogtak, vagy amikor valamelyikük elesett. Mit csinálnál Shirley-vel vagy Dorisszal, kérdezte Sam Edgart, és gyorsan folytatta a humor és az izgalom kevert, különös hangulatában: mit csinálna ő más lányokkal és asszonyokkal, ha egészen képtelen helyzetben találná őket, amikor nem tudnának védekezni. Tanárokkal a főiskolán – a férfi alkatú Miss Lewisohnnal, aki könyvvitelt tanított, vagy a törékeny Miss Parkinsonnal, aki gépírást. Vagy a kövér asszonnyal a postán, a vérszegény szőkével az Eaton’s Áruház rendelési osztályán. Háziasszonyokkal, akiknek kilátszott a hátsó felük, ahogy az udvaron a ruhás kosár fölé hajoltak teregetés közben. Néhány esetben a groteszk jobban izgatta őket, mint olyan lányok bája és csinossága, akiket mindenki csodált. Alice Peelt szinte hanyagul letudták: az ágyához kötnék és útban vacsorához megerőszakolnák. Miss Verne-t nyilvánosan szégyenítenék meg a lépcsőn, mert rajtakapnák hogy a lábát a lépcsőorsó köré vetve izgatja magát. Az öreg Mrs. Cruze-t nem bántanák, tartottak bizonyos határokat. És Miss Kernaghan? Reumájával, ruhájának kopott rétegeivel, furcsán festett szájával? Hallották ők is az asszonyt körüllengő pletykákat, ahogy mindenki. Callie állítólag egy egykori bibliaárus kosztos lánya volt. A bibliaárust képzelték el maguk helyett, ahogy megejti az öreg Miss Kernaghant. Újra és újra: a bibliaárus üti őt, letépi a hosszú női alsót, éhes száját összemaszatolja és a legalapvetőbb szükségletek kielégítését kísérő nyögésekbe kergeti. – Callie-t is – mondta Edgar. Csakugyan, és Callie? Mikor őt említették, a játék öröme eltűnt Sam számára. A tény, hogy ő is nő volt, Samben furcsa gátlást ébresztett. Talán valami szánalmasat és undorítót fedezett fel saját magában. Edgar nem akarta Callie-t meghagyni a képzelet eszközének. – Őt rá tudnánk venni. Fogadok, hogy rá tudnánk. 132

– Túl kicsi – mondta Sam. – Dehogy. A győzködésre Sam jól emlékszik. Úgy hajtották végre, mint egy merész kalandot, ahogy bizonyára a jégpályatrükkre is rávették. Tél vége volt. Egy szombat reggel, amikor a farmerek szánkói még a félrelapátolt hóban is megcsikordultak a foltokban előbukkanó földön, amint elhajtottak a Kernaghan-ház előtt, Callie felmosóronggyal, vödörrel és szőnyegporolóval jött fel a padláslépcsőn. A rongyszőnyeget lerúgta a lépcsőn, hogy majd az ajtónál kirázza. Az ágyakról lehúzta a testszagú flanellepedőket. A dupla ablakok miatt friss levegő nem hatolt be a Kernaghan-házba. Itt volt az alkalom Callie elcsábítására. Pontosabban a szó nem megfelelő. Callie először ingerült és türelmetlen volt, aztán mogorva, végül furcsán engedékeny. A leghatékonyabb taktikának az bizonyult, hogy gúnyolódtak vele, mondván: fél. Akkor már tudniuk kellett valódi korát, mégis úgy kezelték, mint egy huncut játszótársat, akit ugratni kell. Eszükbe se jutott hízelegni neki és hogy úgy simogassák, mint egy lányt. Az egész közel sem ment olyan könnyen, mint azt elképzelték, még így sem, hogy Callie mindenbe beleegyezett. Samnek meggyőződése volt, hogy a Chrissie-ről szóló történet hazugság, jóllehet Edgar Chrissie nevét hozta szóba Callie-nek is. – Gyere – mondta Edgar. – Megmutatom, mit csinálok Chrissie-vel, a barátnőmmel. – Azt meghiszem – mondta Callie savanyúan, de hagyta magát lefektetni a keskeny matracra. Hosszú bugyijának gumija gyűrűket hagyott a lábán és a derekán. Flanelmellényt hordott a trikója fölött és barna, bordás harisnyát, amit hosszú harisnyakötők tartottak. Csak a bugyit vették le. Edgar azt mondta, zavarja a harisnyakötő és elkezdte kicsatolni. – Azt hagyd! – kiáltott fel Callie, mintha meg kellene védenie. Valami nagyon fontos hiányzik Sam emlékeiben arról a reggelről: a vér. Nem vonta kétségbe Callie szüzességét, emlékezett Edgar zavarba esett küszködésére, aztán a sajátjára. Callie felváltva feküdt mindkettőjük alatt, félig kelletlenül, félig engedelmesen és egyáltalán nem panaszkodott, hogy fájna. Panaszkodni soha nem szokott. De nem is segédkezett. – Nyisd szét a lábad – mondta Edgar sürgetőleg. – Már szét van nyitva. Valószínűleg azért nem emlékezett vérre, mert nem volt vér. Nem hatoltak elég mélyre? Callie olyan vékony volt, hogy kiállt a csípőcsontja, Sam mégis terjedelmesnek találta, esetlennek és komplikáltnak. Hideg és raga133

csos volt, ahol Edgar nyomot hagyott, amúgy száraz, tele váratlan bukkanókkal és dudorokkal, vak völgyekkel – bőrszerű érzést keltett. Mikor később erre gondolt, még mindig nem tudta bizonyosan, milyenek a lányok. Úgy tűnt, mintha egy bábut adnának maguk helyett, vagy egy engedelmes kutyakölyköt. Mikor lefordult róla, látta, hogy csupa libabőr, ahol meztelen: a halottnak tűnő szőrcsomó körül. Meg hogy összekenték az egyik harisnyáját. Callie megtörölte magát egy portörlő ronggyal – éppenséggel egy tisztával – és azt mondta, olyan ez mint mikor valaki orrot fúj. – Nem vagy bolond, ugye? – mondta Sam félig szó szerint értve, félig úgy, hogy „ugye nem mondod el?” – Nem okoztunk fájdalmat? – Sokkal több kell ahhoz, mint ez a hülye dolog – válaszolt Callie. Többé nem korcsolyáztak. Az idő is enyhére fordult. Miss Kernaghan reumája rosszabbodott, így Callie-nak még több dolga akadt. Edgar mandulagyulladást kapott és nem járt órákra. Sam, ahogy egyedül maradt a kereskedelmi iskolában, rájött, mennyire élvezi. Szerette az írógépek zaját: a csengőt, ami a sor végét jelzi és a sorváltót, ahogy a jobb kéz visszalendíti a papírtartó kocsit. Szerette megvonalazni a könyvelési lapokat, meghúzni az egyenes, előírtan vastag vagy vékony vonalakat. Különösen szeretett százalékot számolni, számoszlopokat összeadni és imádta a Mr. B.-ről, a vaskereskedőről és Mr. X.-ről, a fatelep-tulajdonosról szóló szöveges feladatokat. Edgar majdnem három hétig hiányzott az iskolából. Mire felgyógyult, mindenben visszaesett. Lassabban és felületesebben gépelt, mint karácsony táján, elmaszatolta a tintát a vonalzón és nem értette meg a kamattáblázatokat. Közömbösnek és bátortalannak tűnt, sokszor csak bámult ki az ablakon. A hölgyoktatók kissé ellágyultak attól, ahogy Edgar nézett rájuk – betegsége óta vékonyabb és sápadtabb lett, még a haja is kiszőkült. Valameddig még elnézték hanyagságát és együgyűségét. A fiú megpróbálta összeszedni magát, néha Sammel írta meg a leckét, és délben gyakorolt a gépíróteremben, de fejlődése nem volt sem tartós, sem elegendő. Voltak napok, amikor be sem ment az órákra. Betegsége idején kapott egy jobbulást kívánó üdvözlőlapot. A képen egy zöld sárkány ugrott ki az ágyból, csíkos pizsamában. A lap egyik oldalán ez állt: „Halljuk, hogy lelkedet elvitte a sárkány.” És a túloldalon: „Sebaj, nemsokára itt harcolsz a vártán.” A lap alján ceruzával: „Chrissie”. De Chrissie Stratfordban élt, ápolónőnek tanult. Honnan tudott volna Edgar betegségéről? A borítékon, a címzett neve mellett a helyi posta bélyegzője volt látható. 134

– Te küldted – mondta Edgar. – Tudom, hogy nem Chrissie. – Nem is én – vallotta be Sam az igazat. – Te küldted. – Edgar lázas és rekedt volt, csupa kiábrándultság. – Még a tintát is sajnáltad. – Mennyi pénzünk van a bankban? – kérdezte Edgar május elején. Az összeg éppen elegendő volt a szemeszter végéig a kosztra és a szobára. Edgar néhány napja már nem járt be az előadásokra. A vasútállomáson megérdeklődte, mennyibe kerül egy jegy Torontóig. Azt mondta, egyedül is megy, Sam nélkül is. Mindenáron menni akart, Sam csakhamar azt is megtudta, miért. – Callie valószínűleg terhes. – Nincs is még abban a korban – mondta Sam, aztán rájött, hogy igen. De biztos nem tőlük, kezdte magyarázni. – Én nem arra az alkalomra gondolok – mondta Edgar ellenvetést nem tűrő hangon. Sam most eszmélt csak rá, hogy Edgar miért kerülte az előadásokat. De megint rossz nyomon járt. Azt gondolta, Callie tájékoztatta Edgart a közeledő baj felől, de Callie semmi ilyet nem tett. Nem kért, nem fenyegetőzött. Edgar így is megijedt, szinte betege lett a félelemnek. Vettek egy doboz fánkot és felültek a kőfalra megenni az anglikán templommal szemben. Edgar beleharapott egybe és csak forgatta a kezében. Sam megjegyezte, hogy már csak öt hét van hátra a főiskolán. – Úgyse megyek vissza oda. Túlságosan le vagyok maradva – mondta Edgar. Sam nem szólt, de elképzelte magát főiskolai diplomával, ahogy egy bankban dolgozik. Háromrészes öltönyben tetszelgett a pénztár ketrecében. Bajusza is volt. Néha pénztárosokból lesznek a bankigazgatók. Csak mostanában gondolt arra, hogy a bankigazgatók is lejjebb kezdik a ranglétrán. Milyen munkát kaphatnának Torontóban? – Előadhatnánk akrobatamutatványokat az utcán – mondta Edgar. Ekkor Sam megértette, hogy Edgar nem tréfál. Ott ült, a fánkba épphogy beleharapott és azon gondolkodott, miből élhetnének meg Torontóban. Utcai akrobatikusként. És mit mondanak a szüleiknek? De ez a kérdés még őrültebb ötleteket gerjesztett. – Mondhatnád azt, hogy elraboltak. – És a rendőrség? – kérdezte Sam. – Ők mindenkit keresnek, akit elrabolnak. És rád találnának. 135

– Akkor ne mondd, hogy elraboltak – mondta Edgar. – Mondd nekik azt, hogy tanúja voltam egy gyilkosságnak és most bujkálnom kell. Mondd, hogy tanúja voltam, amikor egy testet zsákba kötözve ledobtak a Cedar Bush hídról. Láttam a tettest és később találkoztam vele az utcán, és felismert. Ezt mondd meg nekik. Mondd meg, hogy ne menjenek a rendőrségre, ne is említsék senkinek, mert az életem forog kockán. – Honnan tudtad, hogy a zsákban egy hulla van? – akadékoskodott Sam értetlenül. – Ne beszéljünk erről többet. Gondolkoznom kell. De útban visszafelé a panzióba, Edgar mást se csinált, csak beszélt, tovább szőve a történetet. Vagy egy másikat, hogy a kormány kémkedéssel bízta meg, ezért a haját be kellett festenie feketére és a nevét is meg kellett változtatnia. Amikor a panzióhoz értek, Alice Peel a rendőr vőlegényével épp a főbejáraton jött kifelé. – Gyerünk a hátsó ajtóhoz – javasolta Edgar. A konyhaajtó tárva-nyitva állt. Callie már letisztogatta a kályhacsövet, jelenleg a tűzhelynél tartott. A fekete főzőlapokat viaszos dörzspapírral fényesítette, a szegélyeket egy tiszta ronggyal. A tűzhely gyönyörű látványt nyújtott, mint egy ezüsttel futtatott fekete márványlap, de maga Callie tetőtől talpig maszatos volt. Még a szempillái is feketék voltak. A „My Darling Nellie Grey” kezdetű dalt énekelte, de gyors ütemben, hogy a keze mozgását kövesse. Oh, my Darling Nellie Grey, Elraboltak téged, Így én többé nem látlak már Sohasem. Miss Kernaghan az asztalnál ült, egy pohár forró vizet ivott. A reumája mellett az emésztésével is gondjai voltak. Ropogtak a csontjai, erőteljes korgás és füttyök jöttek valahonnan nagyon mélyről nyögés kíséretében, de igyekezett palástolni a hangokat, mintha nem hallaná. – Hát maguk miben sántikálnak már megint? – kérdezte. – Csak sétáltunk – mondta Edgar. – Az akrobatamutatványokat már nem gyakorolják? Sam válaszolt: – Túl nyirkos a talaj. – Üljenek le – mondta Miss Kernaghan. Sam hallotta, ahogy Edgar remegve veszi a levegőt. A gyomrát nehéznek 136

érezte a sok fánktól, egy kivételével mindet ő ette meg. Talán Callie elszólta magát? A lány fel se nézett a munkából. – Soha nem meséltem maguknak, fiúk, hogyan született Callie – mondta Miss Kernaghan és rögtön bele is kezdett. – A Queen’s Hotelben történt Stratfordban. Louie Greennel szálltam meg ott, volt vele egy közös kalapüzletünk. Torontóba mentünk, hogy tavaszi kalapdíszeket szerezzünk be. Tél volt. Sőt hófúvás. Az egész hotelben csak mi ketten vacsoráztunk. Az étkezőből kifelé jövet látjuk, hogy a bejárati ajtó kicsapódik és bejön három ember. Az egyik a sofőr volt, aki a vonathoz fuvarozta a vendégeket, utána egy asszony és egy férfi. A nőt támogatni kellett. Visított, kiabált és fel volt fújódva. A díványra fektették, de állandóan lecsúszott a padlóra. Szinte még kislány volt, tizennyolc-tizenkilenc éves. Egy újszülött csecsemő pottyant ki belőle. A férfi csak ült a díványon, magába roskadva. Nekem kellett előkerítenem a fogadóst meg a feleségét. Szaladtak rögtön, előttük a kutyájuk csaholva. Louie a lépcsőkorlátra támaszkodott, attól félt, hogy elájul. Minden nagyon hirtelen történt. A sofőr francia-kanadai volt, biztos látott már szülést. Foggal elharapta a köldökzsinórt, zsebéből egy koszos madzagot vett elő, azzal kötötte el. Felkapott egy rongyot és a nő lába közé gyűrte. Légyirtó sötétségű vér terítette be a padlót. Hozzanak be havat, kiáltotta, de a férjnek – ha az volt – a szeme se rebbent. Louie szaladt és hozott egy marékkal, de mikor a sofőr meglátta, csak káromkodott, hogy ez nulla és földhöz vágta. Aztán olyat rúgott a kutyába, mert kezdett túl kíváncsi lenni, hogy az a szoba túloldaláig repült. A fogadósné visított, hogy megölte. Én a kabátomba bugyoláltam a csecsemőt. Ez volt Callie, beteges külsejű. A kutya nem döglött meg. Vér áztatta a szőnyegeket, a sofőr meg káromkodott, mint a vízfolyás. A nő már rég halott volt, de még mindig vérzett. – Louie találta ki, hogy a csecsemőt vigyük magunkkal. A férj azt mondta, majd jelentkezik, de soha nem hallottunk felőle. Tejet kellett forralni, meg kukoricaszörpöt. Szereztünk egy üveget és megágyaztunk az egyik fiókban. Louie teljesen odavolt a gyerekért, de egy év múlva megházasodott és Reginába költözött, soha nem jött vissza. Ennyit a szeretetről. Sam szerint az egész valószínűleg hazugság, a történet mégis szörnyű hatással volt rá. De miért meséli ezt most nekik? Igaz vagy sem, nem érdekes. Hogy a sofőr belerúgott-e a kutyába, vagy hogy az anya annyi vért vesztett-e, hogy belehalt. Miss Kernaghan hideg hangsúlya, leplezett, de bizonyára barátságtalan szándéka, kiszámíthatatlan kegyetlensége zavarta Samet. Callie egy pillanatra se hagyta félbe a munkát, csak halkabban énekelt. A konyha csupa fény volt azon a tavaszi estén, durva szappan és mosópor 137

szaga terjengett. Sam máskor, ha pácban volt, mindig tudta, mi a vétke és milyen büntetést érdemel, de most nem érzékelte, milyen súlyos a bűnük és mit vonhat maga után. Még csak nem is Miss Kernaghan rosszindulatától tartott. De mitől? Vajon Edgar tudja? Edgar érezte, hogy valami készülődik, valami bénító megrázkódtatás. Azt hitte, Callie-val és a gyerekkel kapcsolatos. Sam szigorúbb következményekre számított, de előbb meg akart győződni róla, hogy Edgar megérzései megalapozottak-e. Szombat reggel félreeső utcákon át sétáltak az állomásra. Akkor hagyták el a panziót, amikor Callie hétvégi bevásárlásra indult egy gyerekkocsival, amiben majd az árut hozza haza. A bankban már előzőleg felvették a maradék pénzüket. Az ajtórésbe egy üzenetet tettek úgy, hogy kiessen, mikor kinyitják az ajtót: „Elmentünk. Sam. Edgar.” Az első szót, „elmentünk”, Sam pénteken a főiskolán géppel írta, a nevüket kézzel írták alá. Sam még hozzá akarta tenni: „a lakbér hétfőig rendezve”, vagy „a szülőket értesítjük”, de Miss Kernaghan bizonyára tudja, hogy hétfőig kifizették a szobát és a „szülőket értesítjük” elárulná, hogy nem haza mentek. Az „elmentünk” bután hangzott, de félt, hogy ha nem hagynak üzenetet, keresnék őket. A nehéz, ócska könyveket, amiket el akartak adni a szemeszter végén, a szobában hagyták – a Könyvelési gyakorlatok címűt és a Kereskedelmi számtant –, a ruháikat két barna papírzacskóba gyömöszölték. Szép volt a reggel és sok ember sietett az utcákon a dolga után. A járda tele volt gyerekekkel, labdát pattogtattak, ugróköteleztek és ugróiskoláztak. Megjegyzéseket tettek Sam és Edgar tömött papírzacskóira. – Mi van azokban a zacskókban? – Döglött macskák – mondta Edgar és egy lány felé lendítette. De a lány higgadt volt: – Hova viszitek? – Eladjuk egy kínainak, főzze meg – mondta Edgar ijesztő hangon. Maguk mögött hagyták a lányt, de hallották, ahogy kántálja: „Kínainak, főzze meg! Döglött macskát egye meg!” Az állomáshoz közelebb az ilyen gyerekcsoportok egyre ritkultak. Errefelé tizenkét-tizenhárom éves fiúkkal találkoztak. Néhányuk a jégpályáról ismerős volt: az emelvény mellett szoktak ácsorogni, csikkeket keresgélni, hogy rágyújtsanak. Férfias arcátlanságot mímeltek és semmi pénzért nem fordítottak volna figyelmet a külvilágra. – Fiúk, maguk jó előre kijöttek – mondta az állomásfőnök. A vonat csak fél egykor jön, de ők Callie bevásárlásához igazították a szökést. – Eligazodnak a városban? Várja magukat valaki? Sam erre nem volt felkészülve, de Edgar rávágta: – A nővérem. Nem is volt nővérük. 138

– Nála fognak megszállni? – Igen, a férjével él – mondta Edgar. Sam érezte, mi következik. – Melyik kerületben? De Edgar nem jött zavarba: – Az északi városrészben – mondta. Minden városnak van északi része. Az állomásfőnök annyiban hagyta: – Vigyázzanak a pénzükre! Egy padon ültek, arccal a síneken túli deszkapalánk felé, kezükben a jegyük és a barna papírzacskók. Sam azt számolta fejben, mennyi pénzre kell vigyázzanak. Tízéves korában járt egyszer az apjával Torontóban. Valami félreértésre emlékezett, a villamoson rossz ajtónál akartak felszállni vagy leszállni. A többi utas felháborodott, mire az apja dörmögött valamit, hogy „istenverte bolondok”. Sam érezte, hogy hasonló sérelmek várhatók. A város bonyolult, jobb, ha nem éri őket meglepetés. Aztán eszébe jutott valami, szinte ajándékként pottyant az ölébe. A Katolikus Segélyező Egylet. Ott tölthetnék az első éjszakát. Késő délután érkeznek a városba. Először esznek majd valamit, aztán megérdeklődik, merre van a Segélyező Egylet. Valószínűleg gyalog elérhető. Elmondta Edgarnak, ami a fejében járt. – Aztán holnap sétálunk, megismerjük az utcákat és hogy hol lehet a legolcsóbban enni. Biztos volt benne, hogy Edgar pillanatnyilag bármilyen tervet elfogad. Edgar elképzelni se tudta, milyen lehet Toronto, a nővér-sógor mese ellenére. Ahogy itt ült az állomáson, csak annyit látott előre, hogy behúz a vonat és ők felszállnak. A fülsiketítő fütty, az indulás: a menekülés. A menekülés majd robbanásszerűen felszabadítja őket. Nem tudta elképzelni magukat, amint leszállnak a vonatról, papírzacskókkal a kezükben, egy zsúfolt, ismeretlen városban lökdösődve, tülekedve. Sam épp ellenkezőleg: most, hogy előretekintett, kezdte jobban érezni magát. Ha támadt egy jó ötlete, miért ne jöhetne több is? Lassanként gyülekeztek a torontói vonat utasai. Jött két hölgy kiöltözve, vásárolni mentek Stratfordba. Lakkozott szalmakalapjuk jelezte, hogy közeledik a nyár. Egy öregember fényes fekete öltönyben, spárgával összekötözött kartondobozzal a kezében. Srácok múlatták az időt, mintha a vonatra várnának, lábukat lóbálva csoportosan ücsörögtek a peron végén, de ők nem utaztak sehova. Néhány kutya őrizte a peront félhivatalosan, az utazóládákat és a várakozók csomagjait szaglászták, a kézikocsikat méregették, sőt a vágány mentén a messzeségbe sandítottak, mintha tudnák, merről jön majd a vonat. Ahogy meghallották a figyelmeztető vonatfüttyöt a város nyugati végén levő 139

útkereszteződés felől, Sam és Edgar a peron szélére húzódott. Jó előjelnek tűnt, hogy pontosan oda álltak, ahol a kalauz leszállt és ahova a kis mozgatható lépcsőt helyezte a felszállóknak. Először egy asszony szállt fel egy csecsemővel, bőrönddel és két kisgyerekkel. A kalauz segédkezett, mégis úgy tűnt, végtelen időbe telik, amíg Samre és Edgarra kerül a sor. Így is megelőzték a szalmakalapos hölgyeket, a kartondobozos embert és a többieket, akik mögöttük sorakoztak. Hátra se néztek. A majdnem üres kocsi végébe sétáltak, egymással szemben ültek le a kerítés felőli oldalon, nem a peron mellett. Ugyanaz a fakerítés, amit majd egy órája bámultak. Két-három perce ültek így, míg kintről az utazás szokásos izgatott hangjai szűrődtek feléjük, fontosnak hangzó kiáltások, a kalauz hangja: „Beszállás!”, olyan tónusban, ami az emberi hangot szinte vonathanggá alakítja. Aztán elindultak. Egyik kezükben mindketten a barna zacskót szorongatták még, a másikban a jegyet. Elindultak. Lassan maguk mögött hagyták a kerítést, és falusias külvárosi negyedek mellett haladtak: hátsó porták, udvar végi fészerek, ház mögötti verandák, virágzó almafák mentén. Vadon, összevissza nőtt orgonabokrok. Mialatt az ablakon néztek kifelé és mielőtt teljesen kiértek volna a városból, egy fiú ült le velük átellenben. Samnek az a benyomása támadt, hogy ez egyike volt a peronon lófráló fiúknak. Valahogy fellóghatott vagy kialkudott egy potyautat, talán a kereszteződésig. Anélkül, hogy ránézett volna, sejtette, hogy a fiú ócska ruházata kizárja, hogy hosszabb útra induljon. Aztán odapillantott és látta, hogy ugyanolyan jegyet tart a kezében, mint ők. Téli estéken, amikor a jégpálya felé ballagtak, általában nem néztek egymásra. Az utcalámpák fényében csak egymás forduló árnyékait figyelték, a mesterséges hold a jégpályán belül pedig átformálta a színeket, néhány helyet meg sem világított kellően. Így az átellenben ülő fiú öltözete még a felismerés halvány jelét sem közvetítette, kivéve, hogy általában nem ilyen ruhában szoktak utazni. Gumicsizma, olajos, festékfoltos vastag bricsesznadrág, egy hónaljban szakadt viharkabát, amely amúgy is túl meleg és egy nagy, ormótlan kalap. Hogy rázta le Callie az állomásfőnököt ilyen külsővel? Ugyanaz az állomásfőnök, aki Samet és Edgart olyan kíváncsian mérte végig, és aki azt is tudni akarta, hol szállnak meg és ki várja őket az állomáson, jegyet adott el ennek az abszurd, koszos és szakadt külsejű ál-fiúnak Torontóba: Callie blöffölt, de eltalálta, és hagyta csak úgy ténferegni a peronon minden szó, minden kérdés nélkül. A fiúk ilyesfélét éreztek, amikor felismerték a lányt. Érezték, hogy Callie valami csodával határos képességről tett bizonyságot. Főleg Edgar vélte annak. Honnan tudta, merre eredjen utánuk? Honnan vette a pénzt? Hogy került ide? 140

Minden elképzelhető volt. Megérkezett a bevásárlásból és felment a padlásszobába. Miért? Erről Callie soha nem beszélt. Így találta meg az üzenetet és rögtön arra gondolt, hogy nem a farmra mentek haza és valószínűleg nem fognak stoppolni az országúton. Tudta, mikor megy a vonat. Két városról tudott, ahova vonatjárat indult: Stratford és Toronto. A pénzt a jegyre abból a fémdobozból lopta el, amit Miss Kernaghan, aki a bankokban persze nem bízott, a zongoraszékben tartott a templomi énekeskönyvek alatt. Mire az állomásra ért és jegyet váltott, a vonat már lassított és az állomásfőnöknek rengeteg mindenre kellett figyelnie, nem volt ideje Callie-t faggatni. Egy jó adag szerencse is kellett az egészhez: kitalálta a fiúk szándékát és épp idejében érkezett az állomásra. Nem volt ebben semmi emberfeletti, nem sok. Sam és Edgar nem ismerték fel rögtön az öltözéket és a fiú, Callie mozgása, gesztusai sem keltették fel a figyelmüket. Csak ült mellettük, kinézett az ablakon, félig hátat fordítva nekik. Volt egy pillanat, amikor Sam végre ráismert az átellenben ülő fiúban Callie-ra, de hogy honnan jött ez a gondolat és pontosan mikor, azt nem tudja. Ahogy azt sem, hogy Edgarra nézett-e, vagy csak megérezte, hogy ő is ráismert a lányra. Amolyan a levegőben terjengő, beszippantásra váró felismerés volt ez. Egy hosszú, pázsitos völgyön haladtak keresztül. Elhagyták a Cedar Bush hidat, ahova a városi fiúk versengve merészkedtek, a talpfák alatti tartóvasakba kapaszkodtak, úgy csüngtek lefelé, míg fejük fölött elhaladt a vonat. Vajon Callie meg merte volna-e tenni, ha unszolják? Mikor a hídon áthaladtak, már mindketten tudták, hogy Callie ül velük átellenben, és azt is érezték, hogy a másik is tudja. Edgar szólalt meg először: – Nem akarsz átköltözni hozzánk? Callie felállt és átült Edgar mellé. Fiúsan nézett maga elé, és nem tűnt olyan kötekedőnek, mint általában. Egy vágyait kordában tartó, jó humorú fiú benyomását keltette. Samtől megkérdezte: – Nem rossz menetiránynak háttal utazni? Sam mondta, hogy nem. Aztán megkérdezte őket, mi van a papírzacskókban, és ők egyszerre szólaltak meg. Edgar azt mondta: – Döglött macskák. Sam azt mondta: – Ebéd. Nem érezték magukat csapdában. Rögtön megértették, hogy Callie nem azért jött, hogy visszacsábítsa őket, inkább csatlakozott hozzájuk. Fiús ruhájában fortélyos, hideg téli estékre emlékeztette őket, az ötletükre, ami kitűnően bevált, az ingyen korcsolyázásokra, a sebesség örömére, a megtévesztés mulatságára. Arra az időre, amikor minden jól jött ki, a diadal érzésére. 141

Úgy tűnt, mintha Callie nem teremtene veszélyhelyzetet, mintha inkább feloldaná azt, jóllehet lopott pénzből és fiúruhában került fel a vonatra. Még Sam is elfeledte egy időre korábbi kétségeit, hogy vajon mit csinálnak majd Torontóban és mire elég a pénzük. Ha érzékszervei úgy működtek volna, mint általában, rögtön látta volna, hogy Callie jelenléte mindenféle problémához vezethet, amint visszaereszkednek a való világba, de egyelőre semmitől sem tartott. Pillanatnyilag csak egy mindannyiukban szétáradó erőt érzett, de főleg Callie erejét, aki nem akart alulmaradni semmiben. A perc, úgy tűnt, csupa energia és lehetőség. De csak boldogság volt. Igazából, ez csak a boldogság érzete volt. Sam általában itt fejezte be a történetet, és egyes részleteket gyakran kihagyott. Ha megkérdezték tőle, mi történt azután, többnyire csak ennyit mondott: – Kissé komplikáltabb volt a dolog, mint amire számítottunk, de túléltük. Ebben benne volt minden. Például az, hogy a hagymás-tojásos szendvicset falatozó hivatalnok számára a Katolikus Segélyező Egyletnél nem kellett két perc és rájött, hogy Callie-nál valami nem stimmel. Kérdések. Hazugságok, gúnyos mosoly, ijedelmek, telefonok. Elszöktettek egy fiatalkorút. Erkölcstelen céllal egy lányt próbáltak becsempészni a férfiszállóba. Hol vannak a lány szülei? Egyáltalán tudja valaki, hogy itt van? Ki engedte meg neki, hogy eljöjjön hazulról? Ki vállalja a felelősséget? Megjelenik egy rendőr. Aztán még egy. Mindent bevallanak, egy telefon és az állomásfőnök mindenre emlékszik. Emlékszik a hazugságokra. Miss Kernaghan már felfedezte az eltűnt pénzt és nem ígér irgalmat. Látni se akarja Callie-t. Lelenc, egy motel portáján született, a szülők valószínűleg nem is voltak házasok, ő magához vette és felnevelte, hálátlanság, rossz vér. Majd megtanulja a leckét. Csupa szégyen, még ha Callie nem is fiatalkorú. Meg benne volt az is, hogy mindhárman élték a maguk életét, és sok minden történt. Sam már azokban az első kusza és szégyenteli napokban érezte, hogy Toronto az ő világa: a város, ahol a komor hivatalokkal díszített keskeny belvárosi utcák napközben is árnyékosak és ahol állandóan zörögnek a villamosok. Ahol dolgozni tud, pénzt keresni. Így ő maradt. A Katolikus Segélyező Egylet férfiszállóján lakott, bűnét – Edgarral és Callie-val együtt – hamar elfelejtette. A következő héten már talált munkát, de egy-két év kellett ahhoz, hogy belássa, Torontóban nem könnyű pénzt félretenni; az ország nyugati városai biztatóbbak. Továbbállt. Edgar és Callie hazamentek a farmra, Edgar szüleihez. De nem sokáig maradtak otthon. Miss Kernaghan belátta, hogy nélkülük nem boldogul.

142

Callie üzlete abban az épületben van, amit Edgarral közösen vettek. A vegyesbolt és a fodrász az alsó szinten, a lakrész felül. A fodrász helyén üzemelt régen az a bolt, ahol Sam és Edgar lekváros süteményeket szokott venni. – De kit érdekel az? – jegyzi meg Callie. – Kit érdekel, hogy volt régen? Sam ízlését a felesége formálta, ők a szürke, fehér és kék tónusokat szerették, az egyenes vonalakat, néhány virágot. Callie berendezése szemkápráztató. Arany brokátfüggöny, mintha ablakot takarna ott, ahol nincs is. Arany, plüss-szerű szőnyeg, durva, fehér gipszmennyezet szikrázó csillagokkal. Az egyik falon tompaarany tükör, Sam látja magát benne a keresztül-kasul fekete és ezüst erezeten át. Borostyán üveggömbökben kovácsoltvas lámpák lógnak. Mindezek között ott ül Edgar mint egy kifényesített dísztárgy, alig moccan. Hármuk közül ő néz ki a legfiatalabbnak. Adottság kérdése. Magas, törékeny, ápolt és jól öltözött. Callie borotválja. Mindennap megmossa a fejét, a haja csillogóan fehér, mint karácsonyfákon az árvalányhaj. Fel tud egyedül öltözni, de Callie teszi ki számára a ruhát – nadrágot, zoknit, azonos színű nyakkendőt és díszzsebkendőt, mélykék és burgundi vörös puha ingeket, amik elütnek hajától és rózsaszín arcától. – Egy kicsit megváltozott – mondja Callie. – Négy éve, májusban. Nem vesztette el a hangját vagy ilyesmi, de elvittem az orvoshoz és az orvos is azt mondja, igen, kicsit más, mint szokott lenni. De egészséges és jól van. Callie megengedte Samnek, hogy elvigye Edgart sétálni. Ő az üzletben tölti a napjait. Edgar odafent várja a tv előtt. Felismeri Samet, úgy néz ki, örül, hogy látja. Készségesen bólint, amikor Sam azt mondja: – Vedd a kabátod és már itt se vagyunk. Sam egy új, világosszürke felöltőt és egy szürke sapkát vesz elő a szekrényből, aztán gondol egyet és elővesz egy kalucsnit is, hogy Edgar csillogó cipőjét óvja. – Oké? – kérdezi Sam, de Edgar int, mintha azt mondaná: – Egy pillanat. Egy tudósítást néz. Egy jóképű fiatal riporternő faggat egy idősebb asszonyt. Az asszony babákat gyárt. Tésztából. Különböző méretűek, de mindnek egyforma arckifejezése van, Sam véleménye szerint idióták. Edgar bele van feledkezve. Vagy talán a bozontos aranyhajú riporternő tetszik neki. Sam állva várja a műsor végét. Aztán az időjárás-jelentés következik, és Edgar int, hogy üljön le. Csakugyan, érdemes megnézni, milyen idő lesz, mielőtt sétálni indulnak. Sam úgy tervezi, elmehetnének az Orange Streetre, ahol a jégpálya és a cseresznyefák helyén most egy nyugdíjasotthon van, aztán az öreg Kernaghan-ház és a Canadian Tire Áruház felé. Az időjárás után Sam meg akarja várni a híreket, mert lesz valami egy új adószabályról, 143

ami érdekli. Természetesen reklámok szakítják félbe az adást, de végül a híreknek is vége. Műkorcsolya következik. Úgy egy óra elmúltával Sam rájön, hogy Edgart reménytelen kimozdítani. Ha Sam beszélni kezd, Edgar felemeli a kezét, mintha azt mondaná: – Várj egy percet, nem tudok odafigyelni. Semmi sem zavarja, mindenre ugyanolyan hálásan figyel. Mosolyog, ahogy a korcsolyázók csillogó ruháit nézi. Gyámoltalannak tűnik, de Sam elégedettséget is lát a szemében. Az elektromos kandalló párkányán van egy fénykép, Callie és Edgar esküvői ruhában. Callie ódivatú fátyla egy gyöngyszegélyű kalaphoz lett rögzítve, amit a homlokába húz. Egy karosszékben ül, kezében rózsával, Edgar mögötte áll, karcsún, hűségesen. Sam tudja, hogy a kép nem az esküvő napján készült. Szokás volt akkoriban, hogy az ifjú pár egy külön alkalommal ment el a fényképész stúdiójába esküvői ruhában. De ez még csak nem is a saját esküvői viseletük. Sam emlékszik, hogy egy asszony szerezte Callie ruháját a Katolikus Segélyező Egyleten keresztül, de az formátlan volt és tompa rózsaszínű. Edgarnak egyáltalán nem volt új ruhája, és egy olyan pap eskette őket, akit egyikük sem ismert. Ez a fénykép egészen más benyomást próbál kelteni, talán évekkel később készült. Callie jócskán idősebbnek látszik, mint a tényleges esküvőn, arca szélesebb, súlyosabb, határozottabb. Sőt némileg Miss Kernaghanra hasonlít. Ez az, ami érthetetlen: miért fűtötték Edgart indulatok az első este Torontóban, amikor bejelentette, hogy összeházasodnak. Semmi szükség nem volt rá, legalábbis Sam szerint. Callie nem volt terhes, sőt amennyire Sam tudja, soha nem is várt gyereket. Talán tényleg túl kicsinek született és rendellenesen fejlődött. Edgar azt tette, amire semmi sem késztette: belement abba, ami elől megszökött. Bűntudatot érzett, talán azt érezte, hogy vannak dolgok, amik elől nem lehet menekülni? Azt mondta, összeházasodnak. De ők nem ezt akarták, legalábbis nem ezt tervezték. Az, hogy a vonaton mindhárman megkönnyebbülve összenevettek, nem azt jelentette, hogy valami ilyesmi megoldást előrevetítettek volna. Nevettek, ez minden. Boldogok voltak. Szabadok voltak. Ötven évet késett, hogy rákérdezzen, gondolta Sam. Akkor a hirtelen meglepetés elnémította. Mostanra Edgar kiismerhetetlen lett, Callie pedig visszahúzódott sajnálkozó asszonyi állapotába. Sam emlékezetében megmaradtak a boldogságnak azok a pillanatai, amiket megosztott velük, de nem tudott mit kezdeni velük. Nem azt jelenti ez igazából, hogy boldog

144

pillanataink csak alkalmanként találkoznak? Olyan fényt vetnek, hogy előtte és utána bármi történik életünkben, lényegtelenné válik? Sam nem említi az esküvői képet, amikor Callie feljön a lakásba. – Megjött a villanyszerelő – mondja Callie –, úgyhogy le kell menjek megint, hogy szemmel tartsam. Nem akarom, hogy órabérbe cigarettázzon. Sam már tudja, miről nem szabad szót ejteni. Miss Kernaghan, a panzió, a jégpálya. Régi idők. A sértés árnyalt formája, ha valaki, aki távolba szakadt, elmúlt időkről nosztalgiázik olyan ember előtt, aki el se mozdult. Callie is tudja, hogy neki illik érdeklődni: mennyibe került Sam háza, mennyibe a lakása Hawaiiban, mennyit költött különböző utazásokra és mennyit a lánya esküvőjére. Tudja, hogy soha nem fog Sam anyagi helyzetébe belelátni. Sam érzi, hogy Callie-ban valami más is motoszkál. Mélykékre festett szemében látja, hogy legszívesebben kérdezne valamit. Azok a szemek most egy élet sikeres küzdelmeiről árulkodnak. Mit akarhat tőlük Sam? Ezen tűnődik Callie. Sam arra gondol, azt kéne mondani, addig marad, míg ő maga rá nem jön, mit akar. Talán bérlő lesz. – Edgar nem akart sétálni – mondja Sam. – Végül is úgy látszik, nem akar. – Nem – mondja Callie. – Nem akar. Boldog. TÁRNOK ATTILA fordítása

DANIEL DENCIK

Actaros ötévesen szent meggyőződéssel hittem, az életem mint kísérlet tárgya megfigyelés alatt áll riasztva egész Koppenhága Svédország szintén s a görög szigetcsoportok is készenlétben állnak csillárba rejtett kamera lehallgatott klotyó, beszervezett aktivisták úgymint szomszédok és a család így hát némán lapultam a sötétben s egyáltalán, igyekeztem láthatatlan lenni kérdezetlen nem társalogtam a körülöttem élőkkel s feltételezett főnökükkel pláne aki bármikor proklamálhatta hogy ez idáig minden átverés volt minekutána a tulajdonképpeni életem most kezdődik igazán

Családfa még a legbetegebb képzelettel – soha az életben s pláne nem azon a gyümölcsvirágos májuson a Tátra lábánál a háború túlsó felén – sem gondolta volna senki hogy minden ősöm megsemmisítik egy lassan termőbe forduló szilvafa göcsörtös gyökerei a jó magyar földből 146

kitépve, s egy apró hajtás, inkább csak egy csíra támadt a hamuból amint húszéves apám – talajtvesztetten – Göteborg külvárosában zenélt az utcán, s anyám annak rendje-módja szerint, hál’ istennek, ott helyben fülig szerelmes lett, hamarosan terhes, és minden gond nélkül lettem én, csodás barna szempár elüt a többi kéktől, s a tanítók nagy-nagy örömére mindenkinél hamarabb tanultam meg írni, de azt már nem találták annyira viccesnek, hogy elsőnek Hitler nevét olvastam fel szótagolva

Az ing a rövidujjú ingemet 1963 nyarán a Kaszpi-tenger mellett lovasították meg egy szárítókötélen lógott a kertben reggelre nyoma veszett figyelem! vasalni kell 40 fokban mosni ereszti a színét te szemét

Ott kavarog az éj egymásra vetítik árnyukat a hegyek s az éj zászlaján a csillagokkal belovagol a völgybe egy kőházban lakunk a hegyoldalban

147

minden este a gazda fia hoz tűzrevalót, járja a házakat gomblyukában mandulafenyőág vendéglőbe megyünk kecskehúst rendelünk, száraz konyakot Péntekről beszélgetünk ki testével melegítette fel Robinson Crusoe ágyát majd a sötét országúton sétálunk a halovány hold alatt éj öleli karjába a Földet megérinti a kontinenseket elrongyolódott partok, jeges áramlatok mentén harmatos rétek, frissen vágott fű íze a csókjainkban kulcsra zárjuk az ajtót a kandallóhoz ülünk melegedni nyomunkban eső veri hold ragyogja be az erdőt

Főtt kukorica előbb táncolsz, aztán sírva fakadsz majd táncolsz megint én kukoricát főzök a konyhában sóval, citrommal esszük aztán ledobod a bugyidat és kijelented végre szabadnak érzed magad. újabb adag kukoricát főzök.

148

ha majd valamikor gyermekeink kíváncsian megkérdezik, hogy éltünk születésük előtt, mondhatnánk: kukoricagőzben, meztelenül.

Naches oly fenségesnek tűnik kötetem megvilágítva a polcon Schade* és Machado művei között öcsém állított oda ő színész, s nem hisz a könyvekben de hisz minden másban mi hároméves korára készen állt körötte Auschwitzban elkeveredett mellőlünk már riasztani akartuk a rendőrséget amikor feltűnt messze a parkoló autók között. Földbe gyökerezve láttuk, hogy majd minden kocsiba belerúg. Szüleink könnyes szemében szégyen és büszkeség csillogott, mikor kiderült, hogy a kiszemelt autók rendszáma német volt.

* Jens August Schade (dán költő, 1903–1978), Antonio Machado (spanyol költő, 1875–1939) (a ford.).

149

Félelmeim Az álmos, öreg oaxacai borbély zapoteker indián, üzlete néptelen elhelyezkedem a székben, s nézem amint a borostám elvész a habban becsukom a szemem, hagyom dolgozni az öreget eszembe jut az a páriszi nyár egyedül laktam a tetőtérben s egy reggel megszólalt a telefon valami virágszolgálat hívott csokrot kaptam külföldről gondolkodás nélkül, boldogan mondtam ki sem mozdulok, várom a virágot de amint a kagylót letettem azonnal pánikba is estem hiszen a bérgyilkosnak teljes napja van arra, hogy végezzen velem akkor így fogtam fel most csak mosolyogni tudok rajta óvatosan megcsóválom a fejem milyen gyanakvó voltam egykoron kinyitom a szemem, keresem a borbélyt szemben teljes életnagyságban az ünneplőbe öltözött tükörképem de az öreg sehol, az üzlet kihalt feltápászkodom, és felfedezem alaposan vérzik az egyik fülem félelmemben kirohanok a térre megtalálom a szállodát berontok a szobámba kulcsra zárok minden ajtót

150

Algebra öt finn márkát látok Guadalajarában az aszfalton heverni említésre is alig méltó de tény, hogy e néhány fémdarab megdobogtatja a szívem északi emlékeket ébreszt bennem valamikor ez a mára lenullázott valuta fizetőeszköz volt most értéktelen, s egyáltalán, hogy került egy mexikói metropoliszba ahol az érméket bármely pillanatban összegyűjthetik, hogy betöltsenek egy ez idáig ismeretlen üres teret ez leginkább egy többismeretlenes matematikai egyenlethez hasonlítható gondolom. KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

VJACSESZLAV AR-SZERGI

Vladikin életfilozófiája

Nyilván mindenkinek van valamilyen életfilozófiája. Természetesen Vladikinnek is volt, illetve lett, mire elmúlt harminc, vagy épp egy kicsikét több éves. Ez pedig állt a következőkből... – Hát ide figyelj, Vászjka – győzködte fent nevezett Vladikin minden szónoki tehetségét latba vetve társát, Csernoszkutov Vászjkát a jó füstös kocsmában. A Vászjka gyerek olyan jókötésű, középtermetű kötött fogású birkózónak tűnt volna, ha nincs az az ábrándos, kissé ferde vágású, hosszú szempillájú szeme, mellyel mindig csak szelíden tudott nézni a világra. A két fiú már jó ideje együtt dolgozott egy maszek szerelőműhelyben. Nagy volt ez a műhely, egy gyárnak is beillett volna, s nem csak autójavítás volt a profilja. Vladikin általában egy Kamaz volánja mögött ült, ha dolgozott, és nyomta a gázpedált, a Vászjka meg inkább volt szerelő, de gyakran beugrott Vladikin helyébe, ha barátja erősen másnapos volt, vagy nemigen „akarózott” őkelmének dolgozni. Ha Vladikin ilyen másnapos állapotban leledzett, vagy valamiért nem „akarózott” dolgoznia, akkor csak döglött egész nap a heverőn, és mereven bámulta a tévét, melyet Klávka, az élettársa, egy szőkére festett jól megtermett hölgyemény, aki egy büfében volt pincérnő a Szennáján, s ergo sokan csapták neki a szelet, szóval Klávka, minden órában demonstratív módon kikapcsolt. Ilyenkor Vladikin élettársa általában helyes szemrehányásaira válaszul, mely szemrehányások értelmében ő, Vladikin, egy semmirekellő, akarat nélküli, gerinctelen semmiházi alak, alig reagált, de aztán mégiscsak felállt és ismét bekapcsolta a népbutító dobozt. Ilyen macskajajos állapotban Vladikin nyelni is alig tudott, és búsan gondolt arra, hogy „céltalanul élte le eddigi életét”, mert hát annak, amit eddig tett, nemigen volt sok értelme. Már rég ott kellett volna hagynia Klávkát aprócska szoba-konyhás paneljével együtt, mehetett volna akár egy munkásszállóba is, de hát az sem élet. Az ifjonti hév és szerelem már rég elmúlt, nyoma sem maradt, vagy talán nem is szerették egymást igazán, de valami mást, újat keresni, másutt rizikózni, nem volt egyiküknek sem kedve. Klávka végül is mindent megadott neki, különösebb gondja nem volt egy szál se, jól is érezte magát a szoba-konyhában, 152

s még arra sem haragudott, ha Klávka időnként a zsebeit átkutatva eldugott pénzét is elcsórta. Gyerekük nem volt. „Minek sietni?” – kérdezte Vladikin, mire Klávka csak bólogatott. Csakugyan nincs minek, mondta, csak még egy szerencsétlennel több lenne. – Szóval – mondta Vladikin, miközben szinte eszelősen mindenféle ábrát meg vonalat próbált rajzolni a sörfoltos piszkos asztalon. – Biztos hallottál már Eukleidészről! Meg a geometriájáról! Ugye? – Én bizony nem – sóhajtott nagyot Vászjka, és ábrándos, kissé ferde vágású, hosszú szempillájú szemével a semmibe meredt. – Neked van diplomád, öreg, autómérnöki technikumot végeztél, én meg semmit. Illetve alig tíz osztályt, azt is nehezen. Ámde ha jobban belegondolok, a suliban talán hallottam róla valamit, de mit, azt már nem tudom. Irodalom- vagy történelemórán... Meg aztán minek neked ez az Euklidov. – Nem Euklidov, te nagyokos, hanem Eukleidész. Élt egyszer egy zseniális matematikus Görögországban, még az ókorban. Több ezer éve. Eukleidész volt a neve, érted, te fafejű? ...Most pedig nyisd ki jól a füledet, mert mondok neked valami érdekeset – szólt Vladikin, és jót húzott a Zsigulevszkajának nevezett népitalból, ami sör. Majd folytatta gondolatmenetét. – Eukleidész azt állította, hogy két párhuzamos egyenes soha semmilyen pontban nem fog egymással találkozni. Még ha a kezed, lábad elhányod, akkor sem. – Na és akkor mi van? – Hát az van... hogy mindannyiunknak van egy életvonala, amely a sorsát mutatja, s azt is, merre halad – mondta Vladikin, és társának orra alá dugta nagy lapáttenyerét, mely valahogy nem volt összhangban inas, magas, de sovány testalkatával, keskeny, amúgy se nem szép, se nem csúnya arcvonásaival. Egyébként Vladikint, merthogy Pjotr volt a keresztneve, mindenki Popovicskának nevezte a műhelyben, mert ez a név jobban illett hozzá a dolgozók szerint, akik nálunk előszeretettel hívnak valakit úgy, ahogy nekik tetszik. Így jobb is, szebb is, egyszerűbb is. Ők tudják, miért. – S tényleg! Én is látom – mondta lelkendezve Vászjka, és figyelmesen tanulmányozni kezdte párnás kis tenyerét, mely – s ezen is mindenki csodálkozott – kicsi és lágy volt. – Az én életvonalam azt mutatja – mondta csendesen Vladikin, szinte suttogva –, hogy ha akarom, akkor nem leszek én egész életemben egy nyamvadt kis gépkocsivezető, aki csak az országutakat rója, reggeltől estig. Hanem azt olvasom ki belőle, hogy lehet még nekem valutám is, egy egész zsákkal, meg nyaralóm is a városon kívül, és hogy mehetek még a Kanári153

szigetekre is sütkérezni, ha nagyon akarok. Csak azt nem tudom, akarok-e. Ez itt világosan kimutatható, látod? – Hát nálam? Az én tenyeremből meg mit tudsz kiolvasni? – kérdezte, szintén halkan, Vászjka, és közben bele is szagolt a tenyerébe. Hátha a szag is mond valamit. – A tiédből? Nehéz eset, de megpróbálom. Én azt olvasom ki belőle, hogy nem leszel te más, csak autószerelő, kaviárt sosem eszel, legfeljebb egy-egy banketten, ha meghívnak, és csak ilyen sört fogsz szopogatni, mint ma is. Ez van neked itt megírva, kedves barátom! Érted? S egész életed egy rettegés amiatt, hogy ki tudod-e valahogy húzni fizetéstől fizetésig, és ha nem, kitől kérj kölcsön a napi betevő söradagodra... – Na és, mondd, ezeknél a pénzeszsákoknál, vagy hogy is mondjam, burzsujoknál, mi a helyzet? Nekik hol van az megírva, hogy mindenben dúskálni kell? – Náluk egészen más az életvonal. Egyél egy kis lazacot, kisfiam, nem kell, édes pezsgőt igyál, kisfiam, nem kell, hát ez a kis cicus hacacárézni? Az sem kell. Azt sem tudják, mit csináljanak már jódolgukban. Nekik semmi sem drága, mert sem szívük, sem lelkük nincs. De a lényeg az, és jól figyelj, hogy a mi életvonalunk soha a büdös életben nem találkozhat az övékkel. Két párhuzamos világban élünk, mely úgy képzelhető el, mint két egyenes, mely sohasem fog találkozni, mert nem tud. Ők és mi olyanok vagyunk, mint egy vasúti sínpár. Együtt futunk valahová, hogy hová, azt is tudjuk, de nem találkozhatunk... – Hm, ez tényleg így van? Vagy csak az eszedet játszod? – Miért tenném? Így igaz, ahogy mondom... – Hát igen, lehet. Végül is diplomád van. Csak többet tudsz annál, ami csak arra kell, hogy megkülönböztesd a féket a gázpedáltól. De azért mégsem értem, hogy... – Nagy fajankó vagy, haver, hallod? – haragudott meg Vladikin, és most már szinte kiabált Vászjkával, aki sértődötten pislogott. – Hát nem érted, vagy épp most áramszünet van nálad? Mostanában két világ, két életvonal, vagy ha úgy tetszik, két egyenes van, a gazdagoké és a szegényeké! Az övék és a miénk. És ez a két egyenes Eukleidész szerint soha nem fog találkozni ebben az életben. Habár Lobacsevszkij azt mondja, hogy fog, de csak valahol a világűrben. De mi nem a világűrben élünk, hanem itt a földön. Ők, a gazdagok, a saját világukban élnek, mi pedig a miénkben élünk, és fogunk is meghalni. Érted már, nem? Nem lehetsz annyira hülye! – Nem vagyok hülye! – válaszolt sértődötten Vászjka, de aztán elszégyellte magát, és másra terelte a szót. – Ez, úgy látszik, nem a te napod, 154

haver... Valaki a biztonságiak közül elköpte a főnöknek, hogy maszekoltál a kocsival... – Hogy azt a magasságost... Igen, leszállítottam egyik ismerősömnek a bútort, nem is akármilyet, hanem valami spanyol vagy francia bútort, amilyet én soha az életben nem tudok majd megvenni. Persze tudom, a főnök engedélye nélkül nem használhatom technikai eszközeit másra, s pláne nem olyasmire, ami az én önző érdekeimet szolgálja. Mert a főnök, ugye, makulátlan tisztakezű angyal. Nem úgy, mint mi, melósok. – Na persze! Még hogy angyal! – robbant ki Vászjka. – Igazi gengszter, bandita! És a haverjai is mind azok... – De milyen nagy emberek mind, mi? Nap mint nap ott parádéznak ezek a nagyfejűek a tévében, az újságban, hogy elmondják, minden percüket a közjónak, a nép javának szentelik, még aludni sincs idejük! Okostojás bürokraták, képviselők, meg minden. Minden hatalom a népé, pontosabban ezé a népségé, a haveroké, a koma-sógor rokonoké. Hogy nem szakad le rájuk az ég! – Azért ne olyan hevesen... Fogd kissé vissza magad, lassítsd a fordulatszámaidat! – ijedezett Vászjka. Még a nyakát is a két válla közé húzta, és körülnézett, nem hallja-e valaki, hogy épp a főnököt szidják. – Jól van, no! A kutya ugat, a karaván halad – legyintett Vladikin, és nyúlt a korsó után. – De egyébként igazad van. Ez nem az én napom. Lesújtott az Isten nyila. Elkapott a gépszíj. S épp ma. Vagy mit tudom én. – Mi a baj, öreg? Mi történt? Mondd el, könnyíts a lelkeden – hadarta együtt érzően Vászjka, és társa elé tolta az apró sósperecekkel teli kosárkát. Vladikin vett egyet belőle, és a zsebébe tette. – Egy kis vásárfia Klávkának... És hogy mi történt?... Hát jó, elmondom, ha már annyira érdekel. Szóval épp megyek az új bútoráruház mellett, alig nyolcvannal, s látom, a padkán egy ezüstszínű Toyota parkol, amennyire meg tudtam így kapásból ítélni, a legújabb gyártmány, s mellette egy hölgyike stoppolni próbál, azaz jobbjával integet. Lerí róla: a szép új világ szép új gazdái közül az egyik. Ápolt, elegáns, mint egy párizsi dáma... Bal kezében persze egy mobiltelefon. Mert mi lenne, ha nem lenne? Na mindegy. Toyota és mobiltelefon nélkül is klassz csaj, igazi cicababa. Gondolom, neked is kéne... – Hm! – hümmögött kéjesen Vászjka. – Gondolom magamban, miért ne állnék meg... Kötelességem segíteni felebarátomnak, ha egyszer bajba jutott! Kiszállok a fülkéből, ő meg rohan felém, és hadar valamit. Tudod, kire hasonlított így elsőre? Larisza Dolinára. És neki is Larisza volt a neve... – Már a nevét is tudod? 155

– Ne vágj közbe, hanem figyelj... Azt mondja ez az elegáns tünemény, már órák hosszat várom a bútorszállítót, de nem jön. Nem vinne el egy-két kisebb valamit haza? Én meg csak nézek rá, és ámulok, bámulok. Megismertem, Larisza volt, az én egykori Lariszám. Hű de szerelmes voltam egykoron belé. Mennyi virágot is loptam neki a városi virágágyásokból, te jó Isten. Ő is szeretett engem, tény és való. Vagy csak azt hiszem... Mondom is neki: „Szervusz, Larisza”, s az apai nevét is. Meglepődött, elsápadt... Rátette a kezét a vállamra, és rám nézett két szép nagy szemével. Olyan a szeme, mint az ég kékje, nagyon kék. Biztos te is tapasztaltad már, hogy ha egy lánnyal csókolózol, behunyja szemét. No de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Larisza sose hunyta be a szemét csókolózás közben sem. Mindig csak nézett azokkal a nagy ibolyácskáival... – Mivel, mivel? – Ibolyácskáival, fafejű. Azaz két szép kék szemével. Metaforának jó, nem? Ibolyácska. Mi vele a probléma? – Ne pörögj fölöslegesen. Mondd tovább. – Most is, ahogy felismert, átölelt és a fülembe súgta: „Szia, szerelmem, tudtam, hogy még összefutunk egyszer... Hogy vagy?” Nem mondtam neki semmit, de megint boldog voltam... Az úton meg dübörög az a sok autó, rohan, dudál, de nem látok semmit és senkit, csak őt. S forgott velem a világ. Ó, Larisza, Larisza, egyetlen szerelmem... – De hát mi volt a baj? – Mikor? – Úgy értem, azelőtt... Mi történt? Valami nem stimmelt? – De, minden stimmelt. Nagyon is. Nyaltuk-faltuk egymást. A katonaság után voltam, s gondoltam is, hogy elveszem. De ha nincs semmink, akkor mi van? Ezért fogtam magam és elmentem északra dolgozni, a sarkvidékre, hogy legalább a lakodalomra legyen pénzem, meg ilyesmi, gondoltam. A Larisza papája nagykutya volt, kerületi párttitkár, majd még valami, tanácselnök, azt hiszem. Fekete Volgán járt, saját sofőrrel. Ha moziba mentünk Lariszával, vagy akárhová máshová, mindig ő fizetett, nekem egy lyukas petákom sem volt soha. Anyám mindig betegeskedett, az apámat meg régen elvesztettük... Restelltem is magam előtte, hogy ilyen csóró vagyok. De még mennyire restelltem... nagyon restelltem. Ezért úgy gondoltam, hogy előbb összehozok egy kis pénzecskét ott fenn a sarkvidéken. Három évet húztam le egy kőolajmezőn mint fúrómester. Lariszával leveleztünk, esküdöztünk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, s aztán majd ásó, kapa és a nagyharang. Aztán nesze neked, kaptam egy utolsó levelet is tőle, s egy meghívót... az esküvőjére. Egy álló hónapig ittam, mint egy gödény. Tudod, a vodka 156

mindent gyógyít... S amikor már úgy gondoltam, hogy a kúrából elég, kijózanodtam... egy fiatal özvegyasszony ágyában. Elmentünk egy fényképészhez is, készült egy családi fotó, s azt elküldtem Lariszának, sok-sok szeretettel, és azzal az üzenettel, hogy lám, boldog vagyok, szeretnek... Aztán egy hónap múlva elbúcsúztam az özvegytől és a sarkvidéktől. Kell a fenének! Hazamentem... – Szóval azt mondod, hogy úgy átvert téged az a kis kukorica burzsujlányka, mint azt a bizonyost a palánkon? – Hát erre mit mondjak? Eleinte úgy látszott. De később megtudtam, hogy ő volt benne a kakiban, nem én. Az apját ugyanis elkapták a belügyesek, mert valami csúnya dolgot művelt, panama, vesztegetés, korrupció, vagy akár mind a három, mert hát tudod, ezeknek semmi sem elég, de pontosan azért nem tudom. Aztán a nagykutya főügyész fia jó akart lenni nála, az én Lariszámnál, s mondta, hogy segít, merthogy holló a hollónak, ugye, érted? Szóval az én kis édes Lariszám pedig, hogy mentse a papát, no meg saját magát, mert ha a papát sittre vágják, és vagyonelkobzás, mehetett volna takarítani, elfogadta az ajánlatot. Mert ha te nekem, hát én is neked. A feleséged leszek. Ezt mesélte legalábbis. Most pedig az a nagy helyzet, hogy a férje, akit sohasem szeretett, külföldön tartózkodik, szinte állandó jelleggel, itteni ügyeit meg átvállalta. De, azt mondja, mindig csak engem szeretett, és nem is felejtett el soha... – Ez igen! – füttyentett Vászjka. – Hogy valakinek milyen mázlija van. Így már értem az életvonaladat. De mire vársz? – Semmire... De hogy rohan az idő, már majdnem az egész kocsma üres – mondta Vladikin, és az órára nézett. – Az anyját! Már majdnem tizenegy, észre se vettem, hogy besötétedett... Holnap pedig korán kell kelnem és indulnom. – Jó, jó, majd korán kelsz. De fejezd is be a történetet, ha már elkezdted. Mi volt aztán? – kíváncsiskodott Vászjka, miközben kopaszodó feje búbját vakargatta. – Aztán? Hát felpakoltam a bútort a kocsimra, és levittem neki, egyenesen haza. Egyedül él. Van egy fia, de az is kint van Németországban az apjával, már csak szinte mindig németül beszél, drága iskolákba jár. A lakás szép nagy, ötszobás „úri fészek”, de ő inkább, mondja, szívesebben lakik a kertvárosban, közelebb van a természethez. Amint jobban körülnéztem a hurcolkodás után, hát hidd el, Vászjka, szinte a földbe gyökerezett a lábam, bár igyekeztem leplezni. Te, ilyen lakást még nem láttál, de bevallom, én sem. Santa-Barbara, Las Vegas vagy hogy is hívják, kutyafüle hozzá képest. Rajtam meg olajfoltos sofőrdzseki, ezeréves farmernadrág, háromnapos bo157

rosta, kész madárijesztő, bár engem ez nem érdekel, mindenki azt hord ma, amit akar... De valahogy nem éreztem jól magam. Különösen azután, hogy Lariszám asztalt terített. Nekem. Abrosz, kések, villák, porcelántányérok. Rázza a rongyot rendesen. Minek? Elmondja, hogy s mint éldegél, részletekre menően. Én is mondogatok ezt, azt, nem sokat. Mit mondjak, oldódott kissé a hangulat. Aztán pertut is ittunk, mint a németek, bár mindig tegeződtünk. – Azt meg hogy kell? – érdeklődött Vászjka. – Fogod a poharad, átnyúlsz a másik könyöke felett, koccintasz, és iszunk. Utána puszi. De csók lett az a puszi, forró csók. És a szeme nyitva. Süt. Érted? Mint régen. Remegtem, mint a béka a kocsonyában. Éreztem, hogy szeretem, semmi sem változott, szeretem... Talán még jobban, mint azelőtt! – Vladikin, a bátor és bölcs férfiú. – Hülye! – Jó, jó, csak viccelek. Ne kapd fel azonnal a vizet! Mondd tovább. – Aztán üldögélünk, eszegetünk, beszélgetünk. Hogy miről? Hát csak arról, hogy milyen az élet minálunk. S tudod, ha mifelénk két ember találkozik, máris háromféle a véleménye. Megpendítettük még a nyugdíjastémát is, hogy kell-e segíteni a veteránokat, a szegényeket, a betegeket... S ő meg előjött a régi dumával, hogy az emberek mind lusták és iszákosak, nem akarnak dolgozni, még saját magukról is képtelenek gondoskodni, viszont ők, mármint ő és a férje, meg a hozzájuk hasonlók, éjjel-nappal güriznek, enni, inni, aludni sincs idejük, hogy ennek a hülye és lusta népnek jó legyen... És nekik ki segít? Senki az égvilágon! Csak nekik van erejük, eszük és a többi... Valahogy keserű lett a szám íze, de nagyon... A szeme, a szája, a keze, minden a régi, ahogy akkor szerettem, de a szavai mások. A szó pedig, tudod, Vászjka, a gondolat tükre. S közben dörgölőzik hozzám, mint a macska... Most aztán, mondja, nem engedlek el magamtól soha többé. Én meg arra gondolok, hogy isten ments, hogy kitartottja legyek. Én? Mi leszek nála? Sofőr, lakáj, mindenes? Na nem, ezt nem gondolhatja komolyan. Akkor már inkább maradok a Kamaz volánja mögött, gondoltam, de azért még nem tudtam eldönteni. Ám aztán ahogy elővette azt a szokvány mesét a halakról meg a halászról, amit már ezerszer hallottam, elszállt a fejem... Te is jól ismered biztosan azt a mesét, amikor beadják neked, hogy az éhes embernek nem halat kell adni, mert megeszi, aztán nincs több, és megint csak éhes lesz, hanem meg kell tanítani őt halászni, hogy kifoghassa magának azt a halat. Ergo mindenkinek adni kell egy pecabotot, aztán menjen és horgásszon, az istenit! És amikor már mindenki megtanult halászni, akkor jönnek majd el a paradicsomi állapotok... De erre már elszállt a fejem, s mon158

dom neki, nem éppen csendesen: „Ti, Lariszám, mivel fogtátok azt a sok halat, hogy így tejben-vajban lubickoltok? Csak nem egy pecabottal? Csak nem azt akarod mondani, hogy a férjedurad mindennap kiment a folyóra pecázni, s vele együtt talán te is, s mindennap fogtatok egy halacskát, egyet megsütöttetek, a másikat meg eladtátok a piacon, s abból lett kacsalábon forgó palota, dácsa, Toyota, párizsi parfüm és bútor és a többi? Nem, barátocskám, a ti fajtátok dinamittal ment halászni, dinamittal, méghozzá egyenesen a zavarosba, ahol hemzsegett a hal, aztán egy kiló dinamit, száz kiló halacska, vagy ezer?” Hát ezen a ponton megszakadt az eszmecsere vékony fonalkája. Megint csak ránézek, és látom, hogy igen, igen, az arca, a teste ismerős, de a lelke idegen. És mi is idegenek lettünk. Két különböző világban élünk... Aztán azt mondja, főz egy kávét. Kiment, én meg elüldögéltem egy keveset, s aztán távoztam, úgy angolosan. Azt se mondtam neki, hogy majd még látjuk egymást. Bevágtam magam a Kamazba, indítottam, gázt adtam. Elhúztam, mint a vadlibák. Az anyátok istenit, annyit zabáltok, hogy már minden az orrotokon és a szátokon keresztül jön ki, és még mindig kevés! Hogy az atyaúristen az ő pecabotjával... káromkodtam még magamban egy darabig. Aztán letettem a kocsit, és jöttél te... Hú, de berúgnék most veled, Vászjka, hú, de berúgnék. De nem lehet. Holnap mennem kell. Hosszú lesz az út. Szóval most nem lehet... – Ha majd visszajössz, bepótoljuk – jelentette ki Vászjka a leghatározottabban. – Nem tudom, mikor jövök vissza – nyögte ki Vladikin keserűen, lemondóan. – Mint ahogy azt sem, hogy egyáltalán visszajövök-e. – Ugyan már. Rossz pénz nem vész el. Meg aztán hová mennél? – Nem tudom. Csak úgy érzem, mintha minden előre meg lett volna írva abban a bizonyos nagykönyvben... A párhuzamos egyenesekről és az életvonalakról beszélek... – Hülyeség, holnap már várni fog téged egy másik integető stoppos lány – legyintett Vászjka. – Van jó néhány belőlük Euklidov szerint... – Na, menj a fenébe Euklidovval együtt... – mondta Vladikin, miközben nehezen feltápászkodott és elindult kifelé. Vászjka értetlenül bámult a távozó után, és felhajtotta barátja maradék sörét. Már csak nem hagy itt ilyen jófélét. Klávka sodrófával és szitokhalmazzal fogadta. Vladikin oda se figyelt arra, mit kiabál a párja, fején a hajcsavarokkal. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el, borzalom... Miért nem megy inkább fodrászhoz? De azt mondja, manapság egy dauer rettenetesen sokba kerül, neki nincs annyi pénze. Vladikin közöm159

bösen rápillantott még élettársa kopott pongyolájára, bement a szobába, és ruhástul végigdőlt a heverőn, de még mordult egyet Klávkára: – Hatra állítsd be a vekkert. Holnap mennem kell. Az öreg heverő még nyikkant egyet ezeréves rúgóin, de aztán Vladikin mély álomba merült. Azt álmodta, puccos kamionnal fut egy hosszú és sima autópályán. Olyan gyönyörű volt ez az autópálya, mint maga az álom. Sima, egyenes, és végtelen, az itthon megszokott gödrök és kátyúk nélkül, nem is e világból való. Paradicsomi autópályát álmodott a Kamaz sofőrje, Vladikin, ezen az éjszakán. S míg aludt, a város másik végén egy hölgy Párizsból hozatott drága színes pongyolában, kisírt szemmel beszélgetett a mobilján a barátnőjével: Ó, Natali, én olyan szerencsétlen vagyok! ORTUTAY PÉTER fordítása

KIRSTI PALTTO

Az emberség melege gyökereim elvesztettem mikor átléptem népem lakhelyének határait gyermekkorom szép játékai idegen nyelvek betűibe vesztek idegen ruhákat öltöttem magamra új arcokat sminkeltem magamnak idegenekkel indultam idegen utakra ők tanítottak arra hogy lebecsüljem saját népemet nemzetemet nyelvemet is ők vittek engem idegen közegükbe szabadság egyenlőség testvériség társadalmának nevezték társadalmukat ám egyenlőségük szép ruhákba öltöztetett humbug volt csupán gazdag palotáikban dőzsöltek szegényeik viszont homlokuk verejtékében úszva robotoltak rögökkel teli földecskéiken szegényeik szabadsága annyiból állt hogy szabadon szorgoskodhattak gyötörhették magukat túlórázva hogy túléljék az éppen soron lévő napot és a testvériség is csupán hazugságnak bizonyult hiszen azzal sikerült a szegényt alázatosságra nevelniük hogy kussoljon s ne akarjon lázadni ellenük, akik kiszipolyozták és ingyen dolgoztatták őket

161

ehhez a Rendszerhez hívtak szolgálónak engem hogy segítsek nekik gazdagoknak gazdagnak és szegénynek pedig szegénynek maradni ám mivel én szegény családnak sarja voltam nem bírtam tükörbe nézni hogy kiszipolyozzam a hozzám hasonlókat hogy kifosszam a magamfajta szegényt ezért aztán társadalmuk ezért aztán a Rendszerük kivetett magából engem és magányosan idegenként menekültem vissza odúimba mint aki már semmit sem ért vádoltam magamat és lapp mivoltomat a szegénységet és olcsóságomat vádoltam amiért ennyi mocskot kellett megszenvednem és ostoba én fel nem fogtam hogy azt a Rendszert előre megtervezték vagyoni és földrajzi felosztás szerint hát igen a lapp a rosszabbik nemzet itt amely Északról jött ahová a Rendszer nem tudta még kiterjeszteni azt a kultúrát melynek hiányáért a lapp embert vádolta

162

ábécéskönyveik ronda hazugságokat terjesztenek rólunk gúnyolják szokásainkat de még külsőnket is a lappok voltak e társadalomnak színes reklámfotói az emberség Rendszere számára hogy a külföldinek elmesélhessék sámánnép varázslónép lakik náluk de ujjukat se mozdították hogy megvédjék jogainkat bár széles e világon azzal dicsekedtek hogy majdnem a tizedik helyen állnak az országok között gazdagságban a világon és bizony megfosztottak bennünket emberségünktől kihúzták a földünket talpunk alól folyóinkat mindenfelé majdnem megölték eleven nyelvünket szokásainkat és turistakacattá változtatták szerszámainkat ruháinkat rénjeinket bele kell törődnünk ebbe a másodrendű szerepbe? Mondjátok! Bele kell törődnünk?! GOMBÁR ENDRE fordítása 163

Svetislav Basara Lappangás Szívem dobogva ver, elhágy erőm, s szemem világa – az sincs már velem. Szeretteim és barátaim félreállanak csapásomban; rokonaim pedig messze állanak.

1905. Demjan Lavrentyijevics megismerkedik Joszif Visszarionovics Dzsugasvilivel, és beavatja a Parkinson-betegség titkaiba. Dzsugasvili csatlakozik a forradalmi mozgalomhoz. Egy zavaros moszkvai folyóirat, a Síron Túli Élet közli Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij állítólagos válaszát Parkinson Betegségem története című írására. F. M. Dosztojevszkij VÁLASZ EGY PASZKVILLUSRA Noha nem 1881-ben, miképp általában számon tartják, hanem 1882-ben haltam meg, egy másodperccel sem éltem hosszabb ideig, mint valóságosan. A félreértés a Gergely-naptár és az akkori Oroszországban érvényes julián naptár közötti nagy horderejű tizenhárom nap különbségből adódik. Mindegy. Halott íróknak nem illene a nyilvánosság elé lépniük. Az élők is megtartóztathatnák tőle magukat. De néhány dolgon nem tudom túltenni magam. Olyan vitriolos brosúrácskákon például, mint amelyben Demjan Lavrentyijevics Parkinson piszkos hazugságokat hord össze rólam. Igen, nem tagadom, űztem hazárdjátékot. De az, hogy, mint állítja, anyagi romlásba taszítottam az apját, hogy miattam került szibériai száműzetésbe, s hogy Lavrentyij Parkinson az én adósságaim fedezésére eladogatta volna mások birtokait, beteg elme gyümölcse. Akárcsak az a rágalom, hogy a julián naptárnak a Gergely-naptárra való felcserélése mellett kardoskodtam. Vagy pedig – mind közül ez a legnagyobb képtelenség –, hogy az én regényeim törtek utat az októberi forradalomnak. A tények egészen máshogy festenek. A Gergely-naptárra való áttérésnek senki sem volt olyan ádáz ellensége, mint éppen én. Rögvest, ahogyan a „szabad gondolkodók”, a legszörnyűsé164

gesebb téveszmék rabjai, előálltak a követeléssel, a modernizáció kedvéért igazítsuk a cári időszámítást az európaihoz, nyíltan pártját fogtam az egyháznak, mely ellene szegült a meggondolatlan játszadozásnak az idővel, ellenezte az ördögi késztetést hogy sietősen előreszaladjunk a jövőbe. Amiképpen minden országnak más és más a geomorfológiája és az éghajlata, azonképpen különbözik bennük az idő folyása. Az idő Oroszországban nem ugyanaz, mint Németországban. Európa és Oroszország idejének tizenhárom napnyi eltérése sokáig megakadályozta a káros hatások, az istentelenség, a mohóság, a törtetés, a divatmajmolás, valamint minden rossz gyökere, a pénzimádat elterjedését, ami ellen harcolva jövedelmemet az utolsó petákig kockajátékon vertem el. És igazam volt, amikor a szocialisták gúnyolódásával dacolva az egyházat pártoltam. Való igaz, hogy Oroszország a Gergely-naptárat majd csak a forradalom után veszi át. De ez csak alátámasztja tézisemet. Mert az időszámítás meggondolatlan változtatásainak nem a jövőben támadnak következményei, hanem a múltban. Ennek már olyik protestáns is tudatában van. Maga Nietzsche, az ateista filozófus is élete egy szakaszában úgy közlekedett, hogy négyet lépett előre, majd hármat hátra, aztán megint négyet előre és hármat hátra, hogy semlegesíthesse a közép-európai idő természetellenes felgyorsulását, ami gondolkodása menetét az izzásig fokozta. Csak ezzel gyűlöletet és átkot idézett fejére. Mint kiderül, teljes bomlottságban éri a halál, az orvoslás előtt ismeretlen betegségben, úgy lehet, éppen attól a kórtól, amelynek elszenvedője a szikofanta Parkinson. Ezek a Parkisonok valójában egyáltalán nem is oroszok. Noha valóban valamiféle nemesek, családfájuk nem nyúlik messzebbre bizonyos Szamuil Longfelovics Parkinsonnál, egy skót vagy talán ír katonai felcsernél, akit valamelyik harctéren ejtettek foglyul, és Szentpétervárra vittek, ott pedig nemi betegségek elleni kenőcsei tették híressé. Azt beszélik, hogy magát Nagy Péter egyeduralkodót is kikezelte kankóból. Az pedig szolgálatát egy zacskó arannyal, egy távoli kormányzóságban birtokkal és nemesi címmel hálálta meg. A Parkinsonok ezután, a tisztességes, de élhetetlen, holdkóros és fantaszta Lavrentyij Akakijevicsig, aki semmire sem vitte, rendre orvosok lettek. Az ő fia, Demjan pedig továbblépett, az orvosi céhből átszökött a betegek céhébe. De ha egy kicsit mélyebbre ásnánk ősei múltjában, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a Parkinsonok genealógiája valahol mélyen az én képzeletvilágom termékeny talajában gyökerezik. Az epileptikus rohamok előtti éberálmokban, amelyek a pénztelenség óráiban környékeztek. Meg nem írt fantasztikus regényeim jegyzeteiben és vázlataiban. Nem ez lenne az első eset, hogy a vizionáló elenyészik, köddé válik, miközben látomásai alakot öltenek, és színre lépnek az empirikus valóságban. Akár165

hogy is, abban az udvarházban valóban jártam. Sokan megfordultak benne. De hogy pénzt kölcsönöztem volna Lavrentyij Akakijevicstől, az nem igaz. Esetleg elvétve néhány rubelt. Talán többet is kölcsönkértem volna, de hát Parkinson ágrólszakadt szegény volt. Kalakurov, a hírhedt alkimista rábeszélte a hiszékeny Lavrentyij Akakijevicset, hogy alkímiai eljárással megszaporítják a családi aranykészlet csekély maradékát. Valamit rosszul csináltak, és az aranyból ón lett. Általában véve minden, amibe csak Parkinson belefogott, jelképi értelemben az arany ónná változtatásaként írható le. Az sem kizárt, hogy a Parkinsonok orvosi jártassága személyes tapasztalaton, Szemjuel Longfelovics bujakórján alapult, mely egyre súlyosbodva öröklődött nemzedékről nemzedékre, és a betegség Demjan Lavrentyijevics személyében érte el tetőfokát, bizonyos értelemben a szifilisz megtestesüléseképpen, amikor már nem a betegséget hordozó személlyel van dolgunk, hanem a kórral, amely emberi alakban öltött testet. Alkatomnál fogva én közel érzem magamat a betegekhez, a nyomorultakhoz, a megalázottakhoz. Az ortodox hagyomány a betegséget fontos lépcsőnek tartja az üdvözülés felé vezető úton. Honnan hát bennem a megvetés Demjan Lavrentyijevics iránt, aki minden általam ismert ember közül a legbetegebb? Talán onnan, hogy töredelmes esdeklés helyett belőle a betegség dölyföt és önhittséget hív elő. Hogy esze ágában sem volt a kigyógyulás, hanem inkább mások megfertőzése, ha csak lehet. Az én epilepsziám mellesleg sokat merített Demjan Parkinsontól. Mielőtt elkezdtem volna járogatni az átkozott udvarházba, amelyet nyilván magam álmodtam meg, ritkán értek rohamok. Azok is inkább enyhe tudatzavarban, átmeneti egyensúlyvesztésben, egészen elviselhető hányingerben és szédülésben merültek ki. De később az egész rosszra adta magát. Járatlanok azt mondhatnák, hogy idővel egy betegség természeténél fogva súlyosbodik, de én hamarabb tulajdonítanám a rosszabbodást, bár nincs rá bizonyíték, Demjan Lavrentyijevics mágikus ráhatásának. Vegyük a szülei példáját. Anyja meghal szülés közben. Azt mondják, vérmérgezés következtében. Él bennem a gyanú, hogy itt gyilkosság forog fenn. Az ő számára Jevdokija Fjodorovna csak valamiféle keltetőgép volt, lárvaburok, eszköz a méhen belüli túlélés logisztikájához, amelyet eldob, mihelyt megszületvén feleslegessé vált. Lavrentyij, aki eladdig egy csepp szeszt le nem eresztett volna a torkán, alig egy órával azután, hogy apa lett, mint egy utolsó kocsis, nekiereszkedik a részegeskedésnek. Valami bűzlik itt. Demjan viszont apja öngyilkos iszákoskodását az én rosszakaratomból származtatja, abból eredezteti, hogy nem voltam hajlandó valamelyik elbe166

szélésemben néhány sort szentelni Lavrentyij Akakijevicsnek. Ez igaz. De én soha senkinek nem szenteltem egyetlen sort sem. Merőben gyakorlatias szempontból. Ha engedtem volna becsvágyó ismerőseimnek, összegyűjtött műveimből közönséges népszámlálási jegyzék lett volna, valamiféle moszkvai és szentpétervári telefonkönyv a telefon előtti időkből. És van itt még valami. A realista regények alakjai okvetlenül elképzeltek. Ezért is ötöltem ki a legfurcsább családneveket, hogy elkerüljem annak veszélyét, hátha valamelyik hősömnek ikertestvére támad a könyvlapokon kívül. Mindhiába! Kiderült, hogy mindeme családnevek annak rendje-módja szerint beiktatva megtalálhatók az anyakönyvekben. Igen, mind egy szálig. Beleértve két Marmeladovot és teljes három Szmergyakovot. Itt még nincs vége Demjan rágalomözönének. Parkinson azt híreszteli, Lavrentyij Akakijevics, kétségbeesett vágyakozásától hajtva, hogy irodalmi alakmintaként rám erőltesse magát, Moszkvába ment és ott végzett valamiféle öregasszonnyal, én meg, amikor elolvastam az újsághírt, nyomban nekiültem a Bűn és bűnhődés megírásának. Maró gúnnyal jegyzi meg: „Elébe tolakodott az ihlet.” Hol a vége a sok ocsmányságnak? Nem tudom, tényleg megölt-e valamiféle öregasszonyt Lavrentyij Akakijevics. Kétlem, hogy ő maga tudná. Lehetséges. Metilalkoholt jó nagy arányban tartalmazó vodkától lerészegedve az emberek ennél rosszabbakra is vetemednek. Ha így lenne is, az nem bizonyít semmit. Nincs olyan nap, amikor ne ütnének agyon egy öregasszonyt. De a Bűn és bűnhődés megírásához én magam öltem meg, természetesen irodalmi értelemben, a saját áldozatomat. A bonyodalom kifejletéért. Mert hiszen minden figyelmes olvasó tudja, hogy engem nem a bűntény érdekel, hanem a büntetés. A lelkifurdalás végvonaglása. A bűnbánatból fakadó megkönnyebbülés. A tűrés képessége. Más lapra tartozik, hogy a regény olvastán egy diák, akit, micsoda véletlen egybeesés, valóban Raszkolnyikovnak hívtak, valóságosan megölt egy öregasszonyt, és ez a hír utóbb megjelent az újságban. Ez azonban valami más. Ez az irodalom valóságalakítása. Hány meg hány fiatalember vetett véget az életének Goethe Werthere nyomán! Az irodalom és a valóság kétértelmű kapcsolatában a hatások nem a valóságtól az irodalom felé irányulnak, ahogyan felszínes realisták gondolják, hanem ellenkezőleg, az irodalomtól a valóság felé. Amiről Oroszország anyácska hamar meggyőződik, amikor a Kommunista kiáltvány társadalmi berendezkedésben csapódik ki. Le kell talán tennünk ilyen okból az irodalomról, és barbárságba kell süllyednünk? Semmiképp. Véletlenek nincsenek. A valószínűség törvénye, amely mindinkább kiszorítja a cári és az isteni törvényeket, a legolcsóbb vásári portéka. Az áll benne: annak valószínűsége, hogy valakivel villámcsa167

pás végez, mérhetetlenül kicsi, 0,00007 százalék. Én azt mondom, van olyan ember, akit százszázalékos valószínűséggel villám üt agyon. Őneki ez az egy út adódik a távozásra ebből a világból. Minden, ami csak történik velünk, egészen bizonyos és törvényszerű. A bizonytalanságérzés készületlenségünkből fakad, hogy vállalni tudjuk a keresztünket, megéljük saját életünket, minek folytán egyre azért kapálózunk, hogy mások legyünk. Ebben a zagyva Parkinsonnak valamelyest igaza van. Még a hozzá fogható notórius hazugok tolla alól is kiszalad olykor az igazság. Persze azért ilyen esetekre sem árt az elővigyázatosság. Nem érdemel más bánásmódot az az ember, aki azt bizonygatja, hogy testmagassága két méter öt centiméter, holott, ha nem csal az emlékezetem, nem volt magasabb másfél méternél. Nem lehet mentség ilyesmire a hivatkozás a mértékegységek pontatlan átszámítására, amikor a régi mértékegységekről a metrikus rendszerre álltunk át. Ehol e még egy újítás, amely az ábécé pár betűjének kihajításával (rájuk fogják, hogy feleslegesek, én meg azt mondom, hogy minden ábécében kevés van belőlük) meg a Gergely-naptárra való áttéréssel együtt a Vatikán gyarmatává teszi Oroszországot. Tegyük félre egy percre a kérdés lelki dimenzióját, és nézzük meg a tetten érhető empíriát. Az összesített földterületek verszt alapúról négyzetkilométerre való hanyag, mint általában, most is a mi kárunkra végrehajtott átszámítása következtében Oroszország 125 ezer négyzetkilométert veszített a legtermékenyebb földekből, és mindez, ugyancsak kétes kalkulációk következtében, Mongóliának és Kínának jutott. Egyelőre nincs több mondanivalóm. Abban sem vagyok biztos, hogy mindezt kimondtam. Semmi sem biztos többé. Elhallgatok. Megyek, és végigsétálok valamelyik moszkvai utcaleírásomon, ahol gyanús alakok kószálnak örökké a novemberi hófúvásban. * 1904. Demjan Lavrentyijevics Tifliszben a sebészet történetében először végez műtétet nyitott szíven. Bevezetésre kerül a parkinsonizmus jelképe, a misztikus háromszög, amelyet az akkor még kevéssé ismert Malevics tervezett meg. Párizsban J. Schwenckfeld álnéven kinyomtatnak egy leírást Jacob Böhme utolsó napjai és halála címmel. Idővel kiviláglik, hogy az valójában magának Parkinsonnak az utolsó napjait és halálát írja le látnoki módon. Noha nehézkes, körülményeskedő stílusban íródott, nem untatja jobban az embert, mint a végzetes 1914-es esztendő előtti tíz év kronológiájának olvasgatása. 168

J. Schwenckfeld JACOB BÖHME UTOLSÓ NAPJAI ÉS HALÁLA

1 Élete végéhez közeledvén Jacob Böhme semmi mást nem vett magához, csupán a kéziratait. Szűkös étrendjében két papírlapból állt egy adag, szép szögletes, apró betűs írással teleróva mindegyik. Étkezés után megivott egy pohár vizet, ez minden. Három inasa, Caspar, Otto meg jómagam, Schwenckfeld felettébb aggódtunk emiatt, féltettük a mester egészségét, meg az is nyomasztott bennünket, hogy mitől foszthatja meg ez a különös diéta a leendő nemzedékeket, ha feljegyzései elenyésznek. Ő azonban nem sokat törődött az egészségével, még kevesebbet gondolt a jövővel, és rá sem hederített győzködésünkre, hogy szakítsa meg a kegyetlen böjtöt. Türelmesen, a rá jellemző derűvel és állhatatossággal várakozott, hogy kicsírázzon bennünk a felismerés, minden gondoskodás istentelen és bűnös, az emberek szívesen adják át magukat ennek a látszólag terhes érzésnek, hogy kielégíthessék hiúságukat és elringassák magukat saját nem létező jóságukban. Igaz, amikor közöltük vele, feltett szándékunk, hogy minden művét lemásoljuk, nem ellenkezett, de csak azért, mert nem tudtunk írni-olvasni. Valamint azzal a kikötéssel, hogy a bőrök körüli mindennapi foglalatosságunk, a cserzés, szárítás, varrás emiatt semennyi hiányt nem szenvedhet. „Gyermekeim – mondta –, nagyobb cselekedet lábbelivel ellátni egy parasztot, mint száz könyvet átmásolni. Misztikus módon ti is felöltitek azt a bocskort, és a szerénység keskeny, de biztos ösvényén az üdvözülésetek felé tartotok; könyvek sokaságának létrehozása pedig beláthatatlan foglalatosság, és merő hiúság.” Talán nem bízott vállalkozásunk sikerében – hiszen mondtam már, hogy írástudatlanok voltunk –, de bízott lehetetlent nem ismerő hitünkben, a lelki felemelkedés első lépcsőfokát látta benne, még buzdított is minket, tudván, hogy a keserves munkát étlen-szomjan, éjjelente kell folytatnunk, alvásunk és pihenőidőnk megkurtításával; örömére szolgált kimerültségünk, talán a betegségek is, amelyek bizonyosan utolérnek bennünket. Mi több, talán azt remélte, hogy ha nem is dőlünk ki mind a hárman, de legalább egyikünk belegebed – ki bánkódott volna egy cipészinasért abban az időben –, mielőtt rá nem vitte a sorsa a nősülésre, s gyermekei születésével el nem érték mindazok a gondok, amelyek az Ádámot sújtó átokból következnek. Hanem minket olyan fából faragtak, hogy volt esélyünk a megmaradásra; miközben Böhme mester, aki ifjúkorában is nyápic volt, ár169

nyékává vált önmagának. A bordái alatt fél lovaglócsizma elfért volna. Mégis szorgalmasan, semmiféle engedményt nem adva magának, látástól vakulásig dolgozott közöttünk, meg sem fordult a fejében, hogy a rábeszélésnek engedve néha-néha elkanalazzon egy bögre meleg levest. „Maga az ördög szól veletek – dorgált bennünket. – Hajtogattam eleget, mit mondott tavaly Valentin Voigel mester az alt-seidenbergi vásárban! Minden, amit csak az ember kívülről vesz magához, az elemekből és a csillagokból, legyen az étel, vagy ital, ugyanaz, mint ő maga. Így tehát amikor kenyeret eszik és vizet vagy bort iszik a makrokozmoszból, akkor az ember valójában saját magát eszi meg. Én pedig folytatólag azt mondom: amennyit bekebelezel, ugyanannyit vagy még többet vissza is kell adnod. Vagyis minél kevesebbet veszel magadhoz a külső világból, annál kevesebbel tartozol neki és annál könnyebben ereszt ki karmai közül, amikor elérkezik az idő, hogy visszatérj önmagadba, ahol egy másik világ van.” E szavak hallatán mindhárman elrestelltük magunkat. Ráeszméltünk, hogy azt hiheti, valóban nem ismételte elégszer Voigel mester szavait, mert úgy látja, ostobák vagyunk hozzá, hogy felfogjuk értelmüket. Többet várt volna el, de tapintatból és szabad elhatározásunkat tiszteletben tartva semmit sem akart ránk erőszakolni. Azt szerette volna, ha Voigel tanításából kiszűrjük a legfontosabbat, és ki-ki közülünk megalkotja magának a saját „olvasóját”. Manapság, amikor lanyhul az istenfélelem, és amikor a legtiszteletreméltóbbak is beérik annyival, hogy reggel-este elmennek a templomba, az istentiszteletek között pedig ritkán vagy sohasem gondolnak Istennel, már senki nem is tudja, mi az az olvasó, elmagyarázom hát, hogyan is volt az abban az időben, amikor Böhme mesternél inaskodtam. Hogy elkerülje a meddő okoskodást és az ördögi sugallatokat, minden istenfélő ember egyre-másra a maga kurta fohászkodását kántálta abban az időben, kivéve amikor halaszthatatlan tennivalói, az illendőség vagy a másokkal folytatott társalgás akadályozta ebben. Múlt idők! Senki sem kendőzte a bűneit – talán ezért volt belőlük akkor kevesebb. A kiteregetésük feletti szégyenérzet segített abban, hogy könnyebben legyőzzék őket és ne kísértsék meg őket többször. Még a zsidóknak is megvolt a maguk zsidó olvasója, csak ők magukban mormolták, mert tatár nyelven szólt, a babonásabbja azt gyanította, hogy ez bűbájosság, noha nem volt az, hiszen a mi zsidóink szorgos és alázatos emberek. Görlitz városát ájtatos zsolozsma zengte be, amiből különös melegség áradt szét, a meghittség és a bizalom érzésével töltötte be utcáit. Mindenki tudta, mit gondol a másik. Első szomszédunk, Reinhard kazánkovács például álló nap e szavakat lamentálva harsogta túl a kalapá170

csa csattogását: „Atyám, atyám, Johann, jól tetted, hogy elpatkoltál, legalább felhagytál a vétkezéssel, és engem sem kényszeríthetsz többé arra, hogy a magam módján tovább vétkezzem.” Másik szomszédunk, Emmanuel, a gölöncsér még Reinhardot is iparkodott túlkiabálni ezt rikácsolván: „Ím így, ahogyan ezt a fazekat formázom agyagból, az Úr engemet is így vet le a korongról, de ez az istenáldotta edény újra agyaggá lesz, én pedig, Emmanuel, egyenesen a pokolba kerülök, ha nem javulok meg, amit nem nagyon hiszek.” És egyáltalán, minden mesterembernek megvolt a maga olvasója, minden kereskedőnek is, és az úri népnek is, gondolom, a sajátja, amiért nem kezeskedem, mert az urak velünk nem közösködtek. Csak Böhme mesternek nem volt olvasója. Amikor egyszer Caspar megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan istenfélő embernek, filozófusnak, mint ő, nincsen olvasója, elnevette magát, és ezt mondta: „Én misztikus vagyok.” Akkoriban nem voltak még német szótárak, még kevésbé szavak a szótárakban, főleg pedig ez a szó, úgyhogy Otto nagy merészen arra kérte, magyarázná meg. „Örömest – állt rá. – A misztikus olyan ember, aki az igazi életét elrejti. Először csak saját magában. Aztán teljesen Isten gondjaira bízza. Attól fogva egyetlen célnak szenteli magát: személye körül olyan hálót sző, amely minden ember figyelmét, legközelebbi hozzátartozóit is beleértve, a lehető legtávolabbi tévútra tereli e dologban. Mint akinek a cirkuszi porondon, teljesen elütő és képtelen alakot kell magára öltenie, a goromba fráter, a csélcsap, az elmeháborodott szerepébe bújva, mert ha csak egyvalaki igazán tudná, mi folyik a lelkével, arról az ördög is nyomban tudomást szerezne, és az egész fáradozás könnyen kárba veszhet. A misztikus minden dolga tehát az, hogy hazugságokat szövögessen és beléjük burkolózzon, de ezt olyan meggyőzően kell művelnie, hogy semmi különbségnek nem szabad mutatkoznia a goromba frátert alakító goromba fráter és a velejéig goromba fráter között. Mint ahogy engem cipészként nagyra tartanak, akinek a portékáját még Szászországban is ismerik, holott a cipészmesterséghez valójában nem is konyítok, és mindennap hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy csalásomat tökéletességre vigyem és ezáltal megigazuljon, mert Isten, aki időközben a lelket alakítja, nem bocsátja meg a hazugságot, amely a lelket védi a világtól. Jól jegyezzétek meg: a kárhozaté az, aki másként cselekszik. Akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mi folyik a lelkében, ehelyett iparkodik minden pillanatban istenfélelemben tetszelegni. Szájából kenetteljes és áhítatos szavak jönnek elő, alázat és méltóság ül ki rajta. Soha nem hazudik. Vagy úgy hiszi, hogy nem. Alamizsnát oszt. Végül azt éri el ő is, amit a misztikus: csalása maga a tökély, megigazul benne, de a misztikus üdvözül, ő pedig elkárhozik. Mert a mennyországot nem lehet megvenni.” 171

A nagy ember utolsó napjairól és haláláról szóló krónika e bekezdését láthatatlan téntával írom, betűi, ha hinni lehet Johen Trebes alkimistának, akitől a téntát drága pénzen vettem, csak 250 év elteltével válnak láthatóvá. Elég sokára ahhoz, hogy alamusziságom lelepleződése olyan időkre maradjon, amelyekben már nem szörnyülködnek rajta. Mert a Böhme mester iránti odaadásom és határtalan szeretetem ellenére nem hallgathatok arról, amit most leírok. Részint mert tanulságosnak tartom, részint mert szörnyű alak vagyok, aki nem tudja magát megtartóztatni mások ócsárlásától. Nehéz ugyanis megérteni (még nehezebb írni róla), a sorsnak milyen szeszélye fűzte össze ezt a fennkölt férfiút a mi gazdasszonyunkkal, feleségével, Katharina Kunzschmannnal, aki kétségkívül boszorkány. Még most is ott él Görlitzben, noha hét évvel idősebb Böhménél, és mesterünk 1625. évi (nem a nyilvántartott 1624-es évben halt meg, ötvenes éveit taposva) halála óta harminchat év telt el. Úgy igaz, hogy Böhme – mint Görlitzben ma is mesélik – a Katharina apjától, Heinrich Kunzschmann hentestől kapott pénzen vett házat és nyitott cipészműhelyt, de Isten a tanú rá, és mi hárman, inasok is tanúsíthatjuk, hogy Katharinát Jacob Böhme a legtisztább és legfennköltebb szerelemből vette nőül, és az makulátlan életének utolsó percéig tartott. Méghozzá elviselhetetlen szeszélyei és az alig is elgondolható megaláztatások ellenére, amelyeknek ez a némber, Lilith fattya folyvást kitette. Böhme mester nem olyan ember volt, aki szégyenét takargatja. Ellenkezőleg! Annak okán, hogy ez a lélek üdvözülésének javára válik, amiért óhajtotta, hogy mi, inasok betegeskedjünk és senyvedjünk, lelkesen fogadott minden megaláztatást, amiben részesült. Mi több, még őt gyötörte bűntudat vagy lelkifurdalás, ha véletlenül cseppnyi keserűség lopakodott belé Katharina sértegetéseinek elviselése vagy hóbortos kívánságainak teljesítése közben. „Haj, gyerekek – kesergett egyszer –, ma éjjel Katharina hajnalok hajnalán felkeltett, és azt követelte, menjek ki az erdőbe, szedjek neki fekete hunyort egy tarisznyával. Mit volt mit tennem, tudjátok, hogy milyen, összekaptam magam, és mentem. De hunyort nem találtam. Korai még keresni. Amikor üres kézzel tértem haza, kihajított a küszöbről, úgyhogy a disznóólban hajtottam le a fejem. Szörnyen bánom, hogy nem teljesíthettem az óhaját. Estére, ha bezártuk a műhelyt, mindenképp kimegyek újra az erdőbe, és megpróbálok hunyort szedni.” Itt megállt, kicsit elgondolkodott, majd hozzátette: „És hogy tudjátok: a disznók csodálatos teremtmények!” Azután Dávid zsoltárait maga elé seppegve folytatta a talpvarrást; a disznószar és a csiriz szagától párálló levegőben mi, inasok időről időre kórusban mondtuk rá az áment, és minden buzgólkodásunkat áldásnak vettük a kölcsönös szeretet és megbocsátás meghitt atmoszférájában. 172

Böhme mester másnap, ez nem volt szokása, váratlanul elrendelte, hogy hagyjunk fel a munkával. Mindaddig az összes leckét munka közben mondta el. Éreztük, valami különös dolog következik. Megkínált bennünket egyegy kupica borókapálinkával, a háromlábú kisszékre telepedett, és tudván, hogy az iránta érzett szeretetből gyűlölni kezdtük Katharinát, beszélni kezdett. Alább ezt közönséges téntával írom, hogy megspóroljam a láthatatlant és hogy a magasztos gondolatok mindenkit megérinthessenek, akinek ez a história valamiképp a kezébe kerül. „Gyermekeim, amikor a vasárnapi misén a papot Ádámról és az ő gyászos bukásáról halljátok prédikálni, bármennyire ájtatos és derék lenne is, minden dicséretre méltó, bizony mondom, Ádámot ugyan nem akármilyen veretű, mégis egyszerű embernek képzeli, amilyen ő maga, amilyen én vagyok vagy amilyenek ti vagytok. A mennyországot pedig a lelki pásztor, Isten bocsássa meg nekem, a görlitzi székesegyház módjára gondolja el, csak az ő fejében folyondár nőtte be és ezer égő gyertyánál is erősebb fényözönben fürdik. Továbbá úgy véli, hogy az Úr a szószékből, az éden egy magaslati pontjáról kémleli Ádámot, és a magasból ad neki parancsokat. Ebben a papunknak igazat kell adni. Mert a templomba járók többségének pont ilyen Isten kell. A szóért is kegyelem: muszáj ilyennek mutatkoznia, mert ha csak egy kicsit is olyannak látnánk, amilyen valójában, senki sem hinne benne. Mindenki elszörnyedne, eltakarná az arcát és hanyatt-homlok elmenekülne. Gyermekeim, ne gondoljátok azt, hogy az Isten rémséges, távol legyen tőlem! Isten, amennyire módunkban áll megismerni, csak tükör. Amikor »Istent« látjuk, minthogy Isten nem látható, valójában saját magunkat látjuk. Innen ered a félelem, elszörnyedés és zavarodottság, amely elfog bennünket. Mert az Isten felfedi belőlünk azt, amit emberszeretetből egyébként elrejt. Isten csak megmutatja igazi valónkat. Ezért rendjén való, hogy Isten nem mutatja arcát, hogy »e nemzedéknek nem adatik jel«, mert máskülönben a világon erőt venne a kétségbeesés. Mert ha tényleg tudnánk, milyenek vagyunk, százszorta rosszabbakká válnánk.” „Továbbá amikor a pap azt mondja: férfiúvá és asszonnyá teremté őket, erre sem ő, sem senki más nem figyelmez. Pedig az eszesek itt találják meg a kulcsot, amely sok titok kapuját nyitja. Figyeljetek csak, gyermekek! Kezdetben tehát eszerint ketten voltak. Bölcsességében az Úr meg akart kímélni bennünket mindattól, amit most tűrünk. Azt akarta, hogy minden simán gördüljön, minden »világosságból a világosságba« tartson. És ha Ádám ősatyánk nem esett volna bűnbe, akkor is minden úgy lenne, mint ahogy most van. Én Böhme lennék, te Caspar, te Otto, te Schwenckfeld; és minden, ami létezik, létezne, és minden, aminek keletkeznie kell, természetesen és csend173

ben létrejönne, zavarok, viszontagságok és háborúk nélkül, csak Ádám el ne rontotta volna. Reinhard, a kazánkovács nem is sejti, mennyire igaza van, amikor álló nap az apját ócsárolja. Mindnyájunknak egész nap skandálnunk kellene: »Ádám apánk, jól tetted, hogy meghaltál, mert ha nem teszed, a romlottságunk örökkévaló volna.« Látom, gyermekeim, tátva maradt a szájatok. Látom, nem hisztek nekem. Ez nem jó. Hova lett a ti hitetek? Hol a lelkesedés, amely arra késztet benneteket, hogy, bár az írást nem ismeritek, gyermek módjára másolgatva a nektek semmitmondó betűket, sokszorosítsátok feljegyzéseimet? Tudjátok meg, hogy amit rossznak látunk, valójában jó; hogy Isten a mi romlottságunk miatt engedi meg a háborúzást, marakodást, hűtlenkedést, alattomosságot, útonállást, hogy minden takargatott rossz a felszínre kerüljön, ahol mulandóságában elhasználódik és elenyészik. Ellenkező esetben, biztonságos rejtekén a múlhatatlan lelkekben, öröklét várna rá. Emlékezzetek, mit mondott Luther Márton: »Ahol jobb, ott kétszerte rosszabb.« Az ördög az, aki békét akar, nyugalmat, simulékonyságot és tisztelettudást – Isten háborút szeretne. Nyugtalanságot és bizonytalanságot. Gyűlöli az elégedetteket. Lám, én tudom, hogy gyűlölitek a feleségemet, és ez elégedettséggel tölt el benneteket, mert a gyűlölet elhiteti veletek, hogy engem jobban szerettek. Tudom, hogy azt gondoljátok, nem méltó hozzám, különb feleséget érdemelnék. Nem is rólak meg benneteket érte. Énelőttem is, noha szeretem, épp ilyen utálatos. De ha az ember Isten akaratához méri a magáét, akkor világosan látja az összes tévutat, amelyre saját akaratának követése vitte volna. Én feslett ember vagyok, könnyelmű és hiú, léha, ráadásul gyáva is. Jól látom a széles utat, amelyen dalolva mentem volna a pusztulásba, ha az élő csoda nem vesz rá, hogy hallgassak a fenti hangra, és nőül nem veszem Katharinát. Ez esetben Hilde Burckhart lett volna a választottam. Mindenki odavolt érte. Szép lány. Gazdag is. Fuvolán játszik. Írolvas. Akkor ezt senki sem sejtette, ma sem tud róla, tőletek se tudja meg senki, ha valaha elsajátítjátok az írás tudományát, és erről akartok írni, láthatatlan téntát használjatok hozzá. Trebes alkimistánál beszerezhetitek. Senki sem tudta tehát, hogy Hilde az olvasás tudományát a mágiáról szóló gyalázatos irományok tanulmányozására használja. Mégpedig, ami a legrosszabb, a paráználkodásról szóló irományokéra. Fogjátok be a fületeket, amíg ezt elmondom, mert nem tanácsos hallanotok, emez irományokat bújva valamiféle G-pontot keresett bévül a szemérmében elrejtve, amely leírhatatlan gyönyörök forrása, minthogy a közönségesek nem elég megsemmisítők. Bájitalai a velem született gyengeségem folytán minden bizonnyal Istennek nem tetsző fifikák kipróbálására vettek volna rá. Egész biztos – látomás üzente meg – odahagytam volna a nyugalmas cipészmesterséget, és kereskedő 174

vált volna belőlem. Vagy valami még rosszabb. És nem csak ennyi. Tudjátok, ugye, gyerekek, hogy Hilde bátyja, az a boldogtalan Fritz, aki a tisztes keresztények megbotránkozására áttért a muszlim hitre, most Sulejman Burckhardt a neve, és – ezt is látom – rossz véget fog érni. Szégyellem beismerni nektek, mintha tényleg elkövettem volna (a gondviselés segítsége nélkül el is követem), de végül én is felvettem volna az iszlámot. Színleg azért, mert az egyetlen valóban egyistenhitű vallás, amely az emberi forma minden torzítását tiltja. Valójában azért, mert szent könyve, a Korán engedékenyen viszonyul a testi élvezetekhez. Lúdbőrzöm tőle, ahogy szégyenletes helyzetekben látom magamat, mert ha akaratát az ember Isten akaratához igazítja, világos lesz előtte minden tévút, amelyen botorkált volna, ha szíve sóvárgására hallgat. Látom magamat selyemköntösben, fejemen turbán, öt asszony – vesztfáliai árva fehérnép – karéjában, akiket magammal rántok a pokolba. Látom magam undok pókhasúnak, ahogyan napjában ötször térdre esek és földig hajolok, azt remélve, hogy ettől majd mennybe megyek…” Bocsássa meg nekem az áldott Böhme mester, hogy megszakítom isteni ihletésű szavait, de nem tudom megállni. Burckhardt iszlamizációja alapjaiban rázta meg Görlitz városának békés hétköznapjait, és rettenetes idők eljövetelét vetítette előre, amelyeket a próféták könyvei és János jelenései írnak le. Kötelességemnek érzem beszámolni a történtekről. Mint már említettük, Sulejman Burckhardt kereskedő volt. Üzleti ügyei és az ördög gyakran szólították Hamburg, Bréma, Linz városába, és messze földeket bejárt, amelyekről nem is egészen biztos, hogy egyáltalán léteznek, és útjairól selyemmel, illatszerekkel, fűszerekkel, mesés történetekkel és még különösebb szokásokkal tért haza. Egy ilyen utazásáról Burckhardt teveháton érkezett meg, turbános fejjel, selyemköntösben. A székesegyház előtti téren szavára a teve térdre ereszkedett, Burckhardt leszállt róla, tett néhány lépést, és ünnepélyesen kiáltotta: „Il Allahu il-allah, Mohamadur reszulullah!” Arab nyelven ez, ha Burckhardt pontosan formálta a szavakat, azt jelentette volna: „Egy az Isten, és Mohamed Isten prófétája.” Mivel a jelenlevők közül senki sem tudott arabul, ezt eleresztették a fülük mellett. De amikor Burckhardt a háza udvarán dzsámit emelt, amikor szolgáját, Wilhelmet muszlim hitre térítette, az Omar nevet adva neki, és kitanította, hogy a keskeny toronyból, amelyet ők „minaretnek” neveztek, napjában ötször imára szólítsa az igazhitűeket, megsokallták. Merthogy odacsapódtak néhányan: elveszett lelkek, senkiháziak, akiket odacsalt az ingyen ürühús Szulejman kondérjából. Martin Moller lelkész, akiről lesz még szó, ellátogatott Burckhardthoz azzal a szándékkal, hogy visszatéríti a helyes útra. Mindhiába! Az 175

Istennel dacoló Sulejman kikergette az udvarából, mint valami rühes kutyát, mert a pásztor, szegény, gyanútlanságában lábbeliben lépett be Burckhardt imaházába. A lelkész ezt elpanaszolta a városi tanácsnokoknak. A tanácsnokok éjszakába nyúlóan tanácskoztak. És semmire sem jutottak. Akarom mondani, semmi jóra. Burckhardt kereskedő úr, méltóztattak megmagyarázni, senkinek sincs terhére; az ő másféle, meg kell hagyni, furcsa istenszemlélete, nem tartozik a világi hatóságokra; mindaddig, amíg rendesen megfizeti az adót és betartja a törvényt, nincs mit a szemére vetni. A tanácsnokok eljárása hallatán Böhme mester elsápadt, homlokát kiverte a veríték, azután megint elragadtatásba esett, melyet látások szoktak kísérni. Egész testében rángatózva szakadozott motyogás hagyta el a száját: „Elkezdődött hát… A vallás elválasztása az államtól… Szentesítést nyer a jog, hogy az emberek zavartalanul hódoljanak a sátánnak… Hamarabb, sokkal hamarabb, mint hittem volna…” Az ördögnek ott megy a legjobban a dolga, ahol azt hiszik, hogy nincsen. Ott sikerül a legkönnyebben tönkretennie a követőit, akiknek a gyönyörök kertjeit és a világ feletti uralmat ígéri. Sulejman Burckhardt is nagy engedelmesen követte az útmutatást, amikor a tisztátalan a széles útra csalta, melynek végén az akasztófa várt rá. Időközben az iszlám kezdett meghonosodni, mind több férfit és asszonyt csalt magához, még három dzsámi nőtt ki a földből, és Görlitz felett vészjósló fellegekként terjengtek a Kelet fűszereinek illatfelhői és nehéz párái. Minderről a későbbi krónikák egy szót sem ejtenek. Legalábbis a hivatalosak. Amikor minden véget ért, amikor az iszlám közösség, amelyet sokkal inkább az ingyen ürühús fűzött össze, mintsem a hit, és Burckhardt halála után gyorsabban elszéledt, mint amilyen hamar összeverődött, a dzsámikat és szökőkutakat lerombolták, a városi tanácsnokok pedig jegyzőkönyveikből törölték minden emlékét a hitehagyott Burckhardt szégyenteljes időszakának. De persze semmi sem vész el nyomtalanul, úgyhogy a környékbeliek a görlitzieket a szulejmánok gúnynévvel illetik… „Nohát, ilyen sors várt volna rám, ha engedek alantas ösztöneimnek – folytatta Böhme mester intve bennünket. – Jegyezzétek meg: mindenki, akinek szép felesége van, biztos lehet benne, hogy elveszett. Ha pedig a menyecske ráadásul körmönfont, és sikerül elhitetnie, milyen szende, akkor a férjére egészen bizonyosan a romlás vár. A kényelmes csalás köntösében felszarvazza a szerencsétlent, nyakára hág a vagyonának, poklok tüzére juttatja. Bizony mondom nektek, gyerekek, a természetünk olyannyira romlott, hogy nekünk az üdvözülés utáni őszinte vágy egyetlen formája az, ha nem szűnünk meg tanújelét adni romlottságunknak. Ezért azt mondom, 176

hogy a Katharina iránt érzett gyűlölet, ami megfészkelt bennetek, annyiban hasznos, hogy szívetek mélyéből kinyilvánítjátok, de egyúttal mélységesen igazságtalan, mert ez az asszonyság fontos eszköz az én üdvözülésem útján. Az általa végbevitt megalázásom és becsmérlésem üdvözítő megnyugvással jutalmaznak. Mert, őszintén megmondom nektek, ha Katharina nem űzne belőlem csúfságot, én ezt saját magammal soha, a legnagyobb jóakaratom ellenére sem tudnám megcselekedni. Soha nem tudnám például megszeretni a disznókat. Azt is megpróbálom kifejteni, miért van így. Térjünk vissza a templomba, amelyet jóelőbb említettem, a lelkipásztor még nyilván itt van. Füleljünk csak, mit prédikál a tiszteletes a szószékről. Ahol e, rájuk förmed: »Átkozottak, magatokban hordozzátok az eredeti bűn csíráját!« Szerencse az üdvözülésében, álmában sem hinné, hogy Ádám kétszer esett bűnbe. Hogy a mi bűnünk kétszerte súlyosabb. Mert kezdetben az Úr Ádámot tökéletesnek teremtette, fogak, belső és nemi szervek nélkül, ahogy a Genezisben áll: „férfiúvá és asszonnyá teremté őket”. Isten tehát úgy gondolta, hogy megkímél bennünket a különválástól és minden fájdalomtól, a születésétől, akár a halálétól. Csakhogy akkor Ádámban megszületett a vágy. Nem őbelőle fakadt, Isten ments, hiszen, mondtuk, tökéletes volt a teremtésben. Hanem a Sátán, a magasságból a legmélyebb sötétségbe letaszítva megirigyelte Ádámtól, hogy a lelki valóságba rendeltetett, amelyet ő örökre elveszített. Jobb nektek, ha nem tudjátok, hogyan következett be első bűnbeesése, amely után az Úr, hogy az engedetlenségnek ne adassék meg az öröklét, Ádámot és Évát az édenbe helyezte, azaz a mulandó világba, hogy az ő vétke maga is mulandó lehessen, és megtisztulhasson tőle. Akkor pedig, szól a Genezis, álmot küldött Ádámra, és oldalbordájából megalkotta Évát. Mindenekelőtt hogy a sóvárságot, amely Ádámban mocorgott, kivegye belőle, és ugyancsak kívülre helyezze; valamint hogy Éva, a sóvársága tárgyaként egyúttal elnyerje büntetését …” Itt a mester megállt. Megköszörülte a torkát, és így szólt: „A folytatást majd más alkalommal mondom el. Mert, ehol e, jön Katharina.” Valóban, a műhelyajtóban kisvártatva megjelent Katharina asszonyság, illatozva és kicicomázva, és ékes példával szemléltette férjeura szavainak igazát. „Jacob, te széltoló! – teremtette le. – Már megint ezeknek a semmirekellő inasoknak prédikálsz. Nem csoda. Más meg sem hallgatná. Tisztességes ember hallani sem akar a te bolondériáidról. Tán elfeledted, hogy ma égetik meg a vajákos Hildegardot? Azt vetted a fejedbe, hogy oda se dugod az orrod, és a házunkra zúdítod, meg a gyerekeinkre a nép haragját? Cseppet sem csodálkoznék, ha a nagy eszeddel mentséget találnál Hildegardnak, és megállapítanád, hogy üdvözülni fog ő is. Tüstént indulj haza, és szedd 177

rendbe magad, amennyire a magadfajtától, aki disznók között alszik, egyáltalán kitelik.” Aztán hármunkat vett elő: „Ti pedig szedjétek a lábatokat, a székesegyházban olyan helyet foglaljatok nekem, ami megillet és kijár.” Nehéz szívvel idézem fel a látványt: az éhségtől elcsigázott Böhme mester görnyedten és nyakát behúzva botladozik végig az udvaron, miközben Katharina asszonyság vérszomjasan noszogatja botjával. Caspar még könnyet is ejtett. De Otto megrótta érte: „Hát ilyen hamar elfeledted, mit mondott a mester? Jusson eszedbe, hogy Katharina asszonyság az ő, így tehát a mi üdvözülésünknek is eszköze. Mert ha egy csöpp eszünk marad, mindazokból okulva, amiket láttunk és hallottunk, soha meg nem nősülünk. Katharina asszonyság a mi gazdasszonyunk, és kötelességünk szeretni.”1 Nem kis nehézségek árán, de később így tettünk. Hiszen ez a misztikus út keresztje: szeretni kell, amit magától értetődően gyűlölni kellene; s az ember soha sincs egészen tisztában vele, vajon megalázkodása és béketűrése annak gyümölcse, hogy elszántan halad az üdvözülés keskeny ösvényén, vagy pedig a legközönségesebb jellemhiba. Ez persze nem vonatkozik Böhme mester esetére, az ő útjának egyenességét senki sem kérdőjelezte meg, csak mindenki iparkodott minél jobban megnehezíteni. És minél gazdagabban jutalmazta meg az Isten, annál nagyobb nyomás nehezedett rá a környezetében. Amikor a mester az ólban való kényszerű tartózkodásai folyamán megtanult a disznókkal beszélgetni az állatok nyelvén, ahelyett, hogy elálmélkodtak volna rajta és örvendeztek volna fölötte, az emberek tréfából, némelyek bizony komolyan is, meghívták látogatóba a maguk disznaihoz, faggatná ki a kocákat, melyik hányat fog fialni. Ezek az állatokkal folytatott társalgások még a szabadelvű Martin Moller lelkipásztornak sem tetszettek, aki máskülönben pártolta és védelmezte Böhmét. Egészen biztos, hogy a mester egyébként is kiadós viszontagságai még nagyobbak lettek volna, ha nem talál támogatóra Karl von Ederben, a csodabogár hatalmasságban, aki olykor megtáncoltatta Böhme kínzóit, és aki misztikus elragadtatottságában oly messzire ment, hogy állatok és emberek harmonikus közösségét hirdette. Nem minden volt kelekótya elgondolás Von Eder látomásaiban. A bűnök és gonosztettek legtöbbjét például, mind az állatok, mind az emberek rovásán, a húsevés átkos szokásának tulajdonította. Nem állt egyedül ebben. Trebes alkimista igazat adott neki, de ez nem akadályozta meg abban, hogy töméntelen kecskehúst kebelezzen be, és még Sulejman Burckhardt 1

A mások tapasztalatai mit sem érnek az okuláshoz. Bárhogy is fogadkoztunk, hogy erre sosem visz rá a lelkünk, később mind a hárman megnősültünk, gyermekeink születtek, és saját bőrünkön tapasztalva győződtünk meg mesterünk ama mondásának igazáról, hogy „a rossz asszony hasznosabb az üdvözüléshez, mint tíz év vezeklés a pusztaságban”.

178

asztalánál is helyet szorítson magának az iszlám görlitzi felvirágzásakor. Böhme mestertől Von Eder tökéletesen elsajátította a disznók nyelvét, ezt tartotta a legfejlettebbnek az állatnyelvek közül, még egy terjedelmes Német–disznó szótárt is összeállított és kiadott. Talán ez volt az első szótár a német lingvisztika történetében. Egy idő után máglyán elégették. Végül, amikor elvetve a sulykot megrendezte pompázatos esküvőjét egy tehénnel, magát Von Edert is máglyára küldték. Így aztán ebből a történetből csak egy marék hamu maradt. BOGNÁR ANTAL fordítása

BILLY COLLINS

Feledékenység Először a szerző nevét felejted el, aztán szépen sorban a címet, a cselekményt, a szívfacsaró végkifejletet, az egész regényt, mintha sosem olvastad, vagy hallottál volna róla. Olyan ez, mintha rég őrzött emlékeid felkerekednének agyad déli féltekéje felé, egy kis halászfalu irányába, ahol még telefon sincs. Már rég búcsút intettél a kilenc múzsa nevének, végignézted, a másodfokú egyenlet hogyan pakol össze, és még most is, ahogy a bolygók sorrendjét memorizálnád, elillan valami, tán egy ország virága, valamelyik nagybácsikád lakcíme, Paraguay fővárosa. Bármi is az, egyre csak töröd a fejed, még a nyelved hegyén sincs, elméd egyetlen rejtett zugában sem lapul. Elúszott valami sötét mitológiai folyón, melynek neve legjobb tudomásod szerint L-lel kezdődik, javában úton a feledés felé, ahol majd olyanokkal találkozhatsz, akik elfelejtettek úszni, sőt még biciklizni is. Ezért kelsz fel az éjszaka közepén, hogy fellapozd egy híres csata évszámát. Ezért olyan a Hold, mintha egy valaha tudott szerelmes versből sodródott volna eléd.

180

Gyertya-kalap Az önarcképek többségén az arc dominál: Cézanne egy ecsetvonásokban úszó szempár, Van Gogh sötét, kavargó glóriából néz ránk meredten, Rembrandt megkönnyebbültnek tűnik, mintha pihenőt tartana a Sámson megvakításának festése közben. De ezen Goya jóval hátrébb áll a tükörtől, és műterme kacatjai közepette látni, amint egy magas állványra tett vászonra fest. Úgy tűnik, mosolyog, mintha tudná, hogy jót fogunk mulatni különleges kalapján, gyertyatartókkal a peremén, melynek segítségével este is dolgozhat. Képzeljük csak el, milyen is lenne csillárral a fejünkön, akár egy sétáló koncertterem vagy étkező. De ha egyszer láttuk a kalapot, felesleges Goya életéről olvasnunk, vagy megtanulnunk, mikor született. Hogy megértsük Goyát, elég csak elképzelni, amint egyesével gyertyát gyújt és kalapot ölt, esti munkára készen. Képzeljük el, ahogy meglepi feleségét, a nevetést a szülinapitorta-ragyogás láttán. Képzeljük el, ahogy végigpislákol a szobákon, és repdeső árnyakat vet a falakra. Képzeld el az eltévedt utazót, amint bekopog ajtaján egy sötét este a spanyol felföldön. – Fáradjon csak be, épp magamat festem – mondaná, és varázspálcaként meglengetné ecsetét a kapualjban, híres gyertya-kalapjának fényében állva.

A holtak Azt mondják, a holtak mindig figyelnek minket, miközben cipőt húzunk, vagy uzsonnát készítünk, lenéznek mennyei csónakjaik üvegalján át, amint lassan eveznek az örökkévalóságban. Fejünk tetejét nézik, ahogy mozgunk odalent, és amikor lefekszünk egy réten, esetleg egy díványra, a meleg délután búgásától kicsit kábán talán, azt hiszik, visszanézünk rájuk – elhallgatnak tehát, felemelik evezőiket, és várnak, mint szüleink, hogy lehunyjuk szemünk.

Budapest Kezem végigpásztázza a papírt, mint valami furcsa állat emberi karhoz hasonlatos, laza zöld pulcsiba öltöztetett ormánya. Nézem, ahogy lankadatlan szaglássza a lapot, összpontosít, mintha az avarban turkálna, és csakis gyökerek-bogarak érdekelnék, amik lehetővé teszik, hogy még egy napot éljen. Csupán itt akar lenni holnap is, talán kockás ingujjba bújva, orrát a papírra nyomná és írna néhány sort kötelességtudóan, míg kinézek az ablakon és elképzelem Budapestet, vagy egy másik várost, ahol még sosem jártam.

182

Marginália Néha kegyetlenek a megjegyzések. A szerző elleni vad kirohanások sorjáznak az oldalak margóján apró fekete betűkkel. Ha egyszer a kezembe kaparinthatnálak Kierkegaard vagy Conor Cruise O’Brien, látszanak mondani, jól bezárnám az ajtót, és egy kis észt vernék a fejedbe. Mások észrevételei könnyedek, elutasítóak – „Hülyeség.” „Na de kérlek!” „Ugyan!!” – ilyesmi dolgok. Emlékszem, megtorpantam egyszer olvasás közben, hüvelykujjam lett a könyvjelző, ahogy megpróbáltam elképzelni azt az embert, aki ezt írta Emily Dickinson életéhez: „Ne legyél már gyagya.” A diákok sokkal szerényebbek, ők csak csámpás lábnyomukat hagyják ott a lap partjain. Egyik azt firkantja Eliot verse mellé: „Metafora”. Egy másik az „irónia” jelenlétét fedezi fel ötvenszer a Szerény javaslatban. Vannak rajongók, akik az üres lelátókról szurkolnak, és kezüket tölcsérként teszik szájuk elé. – Pontosan! – kiabálják Duns Scotusnak vagy James Baldwinnak. „Igen.” „Telitalálat.” „Ez a beszéd!” Pipák, csillagok és felkiáltójelek potyognak végig a lap szélén. És ha netán sikerült lediplomáznod anélkül, hogy valaha is a margóra írtad volna „Ember kontra Természet” – talán most jött el az ideje, hogy előrelépj. 183

Sokan éreztük magunkénak a fehér külterületet, és csak azért is tollat ragadtunk, hogy megmutassuk, nem olvasgattunk csak úgy; elvetettünk egy gondolatot az árokparton, elültettünk egy benyomást a rézsűbe. Még a hideg scriptoriumaikban ülő ír szerzetesek is a Szentírás mellé biggyesztették megjegyzéseiket a másolás fáradalmairól, az ablak közelében daloló madárról, vagy a pergament megvilágító napról – ismeretlenként egy jövőbe tartó hajóra ugrottak fel, amely maradandóbb volt náluk. És addig nem ismered Joshua Reynoldsot, vélik sokan, míg nem olvastad Blake dühös firkájával körülbokrétázva. Mégis, amelyikre a legtöbbet gondolok, amely medálként lóg a nyakamban, a Zabhegyező egyik példányában találtam; a helyi könyvtárból kölcsönöztem ki egy lassúdad, forró nyáron. Épp akkor kezdtem a főiskolát, szüleim nappalijában olvasgattam a kanapén, és el nem tudom mondani, mennyire rám szakadt az egyedüllét, milyen szívszaggatóan megélénkült a világ, mikor az egyik oldalon találtam néhány zsíros maszatot, mellettük pedig, puha ceruzával – egy gyönyörű lány írta, érzem, akivel már sosem találkozom – „Bocs a tojássaliért, de szerelmes vagyok.” TÓTH BÁLINT PÉTER fordításai

184

ILSE AICHINGER

Bécs, 1945 A háború vége A háború végére szertefoszlottak azok a remények, azok a leplezetlen vágyak is, amelyekből akkoriban nem volt hiány, amelyek az embert életben tartották, és amelyek azután csak lassanként tértek ismét vissza. Újra felbukkantak a félelmek is, a nagyon korai félelmek. Közülük az egyiket egy rendkívül barátságos úr látogatása idézte fel. Többször is telefonált, hogy el akar jönni hozzánk. – Hozzád, vagy hozzánk? – kérdeztük anyánkat. – Hozzátok – válaszolta. – És miért nem akarod, hogy eljöjjön? – Nem tudom, – mondta – de úgyis el fog jönni. – Mit akar megtudni tőlük? – kérdezte, amikor az úr megjelent az ajtóban. – Csak néhány kérdést teszek fel – hangzott a válasz. – Nagyon félénkek – mondta anyánk –, jobb, ha én is jelen leszek. Aztán az úr megkérdezte, milyen is az, ha az ember mellett mindig van valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő maga. Majd feltett még néhány kevésbé látványos kérdést, közben sajátságos kíváncsisággal mustrálgatva nővéremet és engem. Nagy nehezen, de viszonylag elég gyorsan távozott. Kár, mondtuk mi ketten, mikor már odakint volt. Vajon mivel töltheti ez az úr az egész napját? Ikerkutató. Ó, hát már megint, mondtuk csalódottan. És hogy hívják? Doktor Mengele – felelte anyánk. Mikor a háború véget ért, és romokban hevert a bécsi Gestapo épülete, amelynek közelében kénytelen-kelletlen laktunk – anyám és én a meredek Marcus Aurelius utcán felfelé egy kordén próbáltuk eltolni azt, amink megmaradt, a Josefstadt környékére, ahol rövid időre szállást reméltünk. Háziasszonyunk, akihez hat évvel azelőtt költöztettek be, az eltelt hat esztendő alatt sem halmozott el bennünket túlzottan a szeretetével. Tudniillik beköltözésünk másnapján halt meg zsidó származású férje, ami feloldotta az asszonyt a lakásmegosztás kötelezettsége alól. Persze, elég alkalma nyílott mindennap, hogy megmutassa nekünk, mennyire szeretne ismét egyedül lenni nagy lakásában. És lám, most eljött ez a pillanat, ő pedig kihasználta utolsó esélyét is a bosszúállásra. Abban a pillanatban, mikor a kordét várakozásaink ellenére mozgásba tudtuk hozni, odafentről mindent utánunk hajigált, ami csak a keze ügyébe akadt: kavicsot, súlyos követ, ablakbádogot, üvegcserepet. De ezt az utolsó akcióját is egész jól elviseltük. 185

Mindabból, ami történt velünk, talán Bécs városának reagálása volt a legérthetetlenebb. Anyám 1938 márciusáig orvosként a város alkalmazásában állt. Aztán Bécs szabad lett. Mi is szabadok lettünk, de minden esély, a legcsekélyebb mértékben is elegendő minden külső segítség, az újrakezdéshez szükséges minden lehetőség nélkül. Mindezeket később másoktól kaptuk meg, nem Bécs városának hatóságaitól. Mikor a háború kitört, épp moziban voltam. Mikor véget ért, épp egy nőismerősömet látogattam meg, úgyszintén a harmadik kerületben. Délután mentem hozzá, és csak rövid ideig akartam maradni. De az ágyúzás és a gránátbecsapódások körös-körül egyre hevesebbek lettek, így már nem tudtam átvergődni a városon. Ismerősömnél átmenetileg ott lakott a nővére is, aki szóba hozta, hogy ezután hogy lehet majd élelmiszerhez jutni. A házban véletlenül megtudta, hogy valahol a közelben vajat és sajtot osztanak. Nyilván sok helyen megmaradtak azok a készletek, amelyeket a városból idejében elmenekülők mindenki más elől elzárva tartottak. Mikor elcsendesült a környék, az említett helyre rohantam. Valóban nem volt messze, de a jelekből ítélve már sokan tudtak róla. Mire odaértem, a tömeg ott tolongott a nem túl nagy, világos raktárhelyiségben, ahol a polcokon jobbra-balra súlyos, kerek sajtok és csomagolatlan, nagy vajdarabok hevertek. Legelöl, a fejek fölött, két fiatal katonát láttam. Halálos nyugalommal szinte élvezték a helyzetet, amelynél, szemmel láthatólag, már nehezebbet is átéltek. Noha a katonák nyugalmat árasztottak, az emberben mégis önkéntelenül felmerült a kérdés, hogy akár sajttal, akár anélkül, egyáltalán ki lehet-e majd innen vergődni. A helyiségben valami elkeseredett csend uralkodott. A tömeg megakadt, továbbsodródott, majd ismét megakadt. Aztán hirtelen elölről, a két katona irányából, lépések hallatszottak, amit néhány kiáltás és csattanás követett. Akiktől ez jött, nem katonák voltak, hanem valami magasabb rangú SS-ek. A két katonát először az egységük, majd a zsoldkönyvük és a szabadságos levelük felől kérdezték. Aztán két lövés dörrent. Mindenki tódult kifelé, egy darab vajjal a kezében. Én is megragadtam egyet, és így mentem haza. De nem sokáig ültem otthon. Egy-két nappal később újabb hír kapott szárnyra: a St. Marx-i vágóhidakon húst osztanak. A méretek itt nagyobbak voltak: a hosszan elnyúló vágóhidak, a tágas és sivár keleti égbolt, a seregnyi ember – de nagyobb volt a mohóság és az elszántság is. Itt még nehezebbnek látszott a kijutás, ha valakinek végre sikerült bepréselődnie az előrenyomuló tömegbe. A rendőrségi kordont áttörték. Aztán jöttek a kampókon lógó nagy húsdarabok. Innen sem távoztam üres kézzel. Az egyik előttem álló férfi letépett egy kampón lógó fél disznót, de aztán eldobta, és mást keresett. Én viszont 186

felvettem és kihurcoltam. Odakint az utcán gyors léptekkel valaki a nyomomba szegődött, majd megállt mellettem egy férfi, és azt mondta: Ez túl nehéz magának, a felét szívesen átvenném. A nála lévő konyhakéssel úgy is tett, majd így szólt: Na, most már könnyebb lesz… – Az orosz– mondogatták a bécsiek borzadozva. – Csak nehogy az orosz kezére kerüljünk. Mindig egyetlenegy oroszról beszéltek, kivétel nélkül beleértve az összes többit. Ahogy még kis ideje „a zsidóról” beszéltek. Ezen pedig a „világzsidóságot” értették. „A franciát” már nagyobb tisztelettel emlegették, ha nem is minden félelem nélkül. A Grande Nation fia talán mégiscsak kellő tisztelettel fog bánni egy másik Grande Nation, azaz mindenekelőtt Bécs városának fiaival. Ami az amerikait meg az angolt illeti, azokban mindenki tökéletesen megbízott. Arról nem is beszélve, hogy a Hitler, ahogy lassan emlegetni kezdték, különben sem tartotta valami sokra Bécset. A bécsiek azt hitték, és mindig is azt hiszik, hogy joguk van megválasztani, kinek a kezére kerüljenek. Az csak a legjobbjaiknak jut eszébe, hogy náluk is rossz kezekben lehet az ember. Akik annak idején mellettem álltak, bizonyos élvezettel nézték el, amint nagyanyámat és anyám fiatalabb testvéreit a Svéd hídon keresztül nyitott marhavagonokban viszik a gyötrelembe és a halálba. Nagyanyámat ekkor láttam utoljára. Utána kiáltottam, mire a bámészkodók tőlem jobbra és balra is visszahúzódtak, de ennek már három éve. A zsidó már nem jelentett veszélyt, most az orosz képezte a fenyegetés fogalmát. Odalent a pincében egyszer így szólt az ismerősöm nővére: – Valakinek fel kéne néznie a lakásba. – De nem most – felelték neki. – Miért nem? – kérdeztem én, mikor ismerősöm nővére ismét rám pillantott. – De csak a konyhába – mondta. Úgyis ott van minden. Az teljesen világos volt a számomra, hogy mit ért ezen a mindenen. Most még jobb, mint később – biztatott. Így hát fel is mentem. A lakásajtó félig nyitva állt. Tétován léptem be, majd mentem a konyhába. És ott tényleg találkoztam az orosszal. Fiatal katona volt, és amint megpillantott, barátságosan rám nevetett, amit pedig utána mondott, az olyan hihetően hangzott, amihez hasonlót azóta csak kevesektől hallok : – Nix félni – mondta, majd megismételte, most már helyes, irodalmi németséggel: – Nem kell félni. – Nem is félek – feleltem, egy pillantást vetve a még ott lévő élelemre, majd a katona nyílt, fiatal arcára. Tényleg nem féltem. Az orosztól nem. Másnap, mikor éppen az ajtót nyitottam ki, megszólított egy barátságos nő, aki a lépcsőn jött felfelé: A városházi pincékben bort mérnek ki. Ezekben a pincékben már nem volt sem SS, sem rendőrség, volt viszont rengeteg szomjas bécsi, voltak, részben már megcsapolt hordók, amelyekből csak 187

úgy ömlött a bor, és voltak nagy, nehéz korsók. Én egy ilyen korsóval tartottam hazafelé, csak kevés bor volt benne, fölöttünk pedig már sűrűn és süvöltve röpködtek a golyók. Egy lány felnevetett: Most direkt jót fog tenni a bor. De nem tett jót. Azoknak meg kivált nem, akik még nem indultak haza. Az egyre hevesebb ágyútűzben a pincék ugyan nem omlottak be, de a golyók áttörték a falakat, nagy pusztítást végezve emberben és hordóban egyaránt, de kiváltképp emberekben, akik a második világháború utolsó áldozataiként vörösborba fulladtak. IRCSIK VILMOS fordítása

MŰHELY

MÓZES HUBA

A fordítói „birtokbavételtől” a költői áthasonításig Dsida Jenő költői és fordítói életműve egymással párhuzamosan bontakozott ki. Természetes tehát, hogy a kettő elválaszthatatlanul össze is fonódott. Az ifjú szerző első emlékezetes sikerét műfordítással aratta. Benedek Marcell írta Lisztóczky Lászlónak, a Dsida-népszerűsítés elkötelezettjének: „Apám egy nyáron elragadtatva mutatta meg nekem egy kis gimnazista, Dsida Jenő formailag tökéletes Heine-fordítását.” Az Oly kedves, tiszta, szép vagy… kezdetű fordítás 1923 tavaszán készült, de csak 1924 januárjában jelent meg Benedek Elek Cimbora című lapjában: Oly kedves, tiszta, szép vagy, Mint egy fehér virág, De hogy szivem ne fájna, Nem bírok nézni rád. Kezem fejedre téve Kérem jó Istenem: Tartson meg mindig ilyen Szép, tisztán, kedvesen. Felfigyelhetünk arra, hogy az első sor tulajdonságot kifejező szavai – variációs fogalmazásban – fordított sorrendben térnek vissza a záró sorban, kehelyszerű keretbe foglalva a népdal-természetességű tolmácsolást. A legkiválóbb fordítókkal versenyre kelni képes ifjú Dsida műhelyébe is bepillantást enged Goethe Vándor éji dalának 1927. augusztusi keltezésű, hatodik sorában tintával, majd ceruzával javított gépirata: Csúcson, élen hallgat az éj. A lombfuvallat is csekély sóhajnyi nesz; 189

[szunnyad fészkén → erdőn elült →] fészkén elült a madárka. Várj, – nemsokára te is pihensz. A fordítás több részlete is visszautal a Goethe versét magyarul megszólalyi tató elődök megszövegezésére. Szabó Lőrinc tolmácsolásában Sóhajn Sóhajnyi k a , Kosztolászinte/ […] a szél, a Tóth Árpádéban Már búvik a berki madár madárk a / pihensz tte e is sorpárral fejezi be. nyi Dezső a verset a várj, nemsokár nemsokára yi jelzőt nem a szélre, hanem a neszre vonatkoztatja, a maDsida a sóhajn sóhajnyi yi dár k a rímhívó előtt a sort rövidebbre méri, a zárlatban pedig a sóhajn sóhajnyi dárk t e is pihensz nesz hangzásának megfelelően szabja meg a szavak rendjét: pihensz. Goethe Vándor éji dalának vagy – tegyük hozzá – Eminescu Glosszájának, avagy Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának míves fordítása, persze, nem lehetett biztosíték arra, hogy Dsida minden verset a tőle elvárható hűséggel és ihletettséggel tolmácsoljon. Idézhetem itt Baudelaire Chant d’automne-jának harmadik-negyedik szakaszát Dsida átültetésében: Át-átrezgek, ha egy fatönk zuhan. Vérpad verése konghat így talán; a lelkem tornya dől iszonyuan, faltörő kostól, száz döfés nyomán. Úgy érzem, míg e mély ütem nyügöz, hogy ács kopácsol, koporsót vasal… Ki halt meg? – Jaj, már itt borzong az ősz s e furcsa, bús zaj: bongó búcsudal. A fenti versszakok nem keltik azt a benyomást, mintha egyedül lehetséges módon sorakoznának bennük a szavak. Az át-átrezgek és a száz döfés nyomán pedig kétségkívül furcsán hangzik. Hivatkozhatnék persze arra, hogy a Baudelaire-versek más magyar fordításai sem minden esetben mentesek a mesterkéltségtől. Íme, a vers harmadik szakasza Szabó Lőrinc tolmácsolásában: Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak; ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat. 190

Lelkem torony, mely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt. És ugyanaz a versszak – Tornai József újabb átültetésében: Dermedten figyelek minden kongó hasábot. Nem döng ily tompa hang épülő vérpadon. A lelkem most nehéz és kitartó csapások súlyától összedűl, mint valami torony. A más fordítók átültetéseiből szemelgethető mesterkéltségek nem mentik, nem menthetik Dsida tolmácsolásainak esetenkénti vitathatóságát. Mégis, Dsida nem igazán sikerült tolmácsolásaiban is tetten érhető a világlíra remekeinek „birtokbavételére” és végső soron a költői áthasonításra irányuló törekvés. Az áthasonítás készségéről árulkodhat a játékos utánzás is. Dsida esetében például az a rögtönzés, amelynek történetét és szövegét Gy. Szabó Béla, az ismert grafikus tette közzé az Utunk Évkönyv 1969. évi kötetében. Az emlékidéző szerint Dsida egy alkalommal vidáman kérte tőle: „– Add meg a témát és a formát, s megírom a verset!” „– Rendben van […], írj a cipőmadzagról Baudelaire stílusában!” – hangzott a nem kevésbé vidám válasz, amely – mint kiderült – a költőnek nagyon is kedvére való volt. Javítások nélkül, rövidesen elkészült A cipőmadzag című „Baudelairevers”, amelynek Dsida fordítójaként szerepelt: Ismét eljött a fülledt éji óra, amelyben ájult, félig öltözött testtel, lesengő démonok között gondolsz az átkozott cipőzsinórra. Minden zsinórok átkozottja ő, oly furcsa, fekete és nyughatatlan, midőn nem is számítsz rá, kettépattan és madzag nélkül marad a cipő. Ó, lassú mérgek, távoli orom, halott szerelmek, úszva sárga lében s én – zsinórtalan, senkivel rokon!... 191

Egy cipőmadzag leng a lomha légben: Az egyik vége görcsös torkomon s a másik a Sátán szőrös kezében. A rokontalanság említésével Adyt is megidéző vers valóban nem több könnyed, karikírozó utánzatnál, a baudelaire-i modor játékos utánzatánál. Dsida Jenő Tükör előtt című kései, a fentebb idézett Baudelaire-tolmácsolással is összefüggésbe hozható számvetése viszont az alkalmi azonosulást jól érzékelhetően meghaladó áthasonítás képességéről árulkodik: Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol az ismeretlen kéz. De nem bitót, nem vérpadot és nem koporsót ácsol, templomot épít, meghitt házikót, – s tán minket edz és bennünket kovácsol kemény acéllá, tűzben izzított pengévé s rája vési rendelését: Te gyógyítod meg a világ kelését!! „Vérpad verése konghat így”, és „ács kopácsol, koporsót vasal” – olvashattuk a Dsida fordította Chant d’automne-ban. Ezek a szavak térnek vissza a Tükör előtt fenti versszakában is. Itt azonban tagadó formában szerepelnek: nem a pusztulást, hanem annak ellentétét hirdetik.

ROGER SCRUTON

Legjobb, ha a mindennapi szép fölfedezését a kertben kezdjük, ahol a pihenés, tanulás és a szép együtt vannak az otthon fölszabadító közegében.

KERTEK A természeti szép alaptapasztalata nélkül a kertek érthetetlenek lennének, nem többek, mint emberi fogyasztásra szolgáló veteményes ágyások. Ám még a veteményes ágyások is megfelelnek bizonyos esztétikai elvárásoknak, például szépen sorokba rendezettek, hogy kielégítsék a vizuális elrendezettség iránti igényünket. A puszta kedvtelésből létrehozott kertek esetében pedig az érdeklődésnek valami olyan egyetemes tárgyára bukkanunk, amelynek az emberek mindenhol komoly időket szentelnek a tiszta, érdek nélküli élvezetet okozó munkálkodásuk során. És a kerteknek megvan a maguk jól megkülönböztethető fenomenológiája, ahol a természetet megszelídítik és arra késztetik, hogy engedelmeskedjék az ember vizuális normáinak. A kert nem olyan nyitott tér, mint a táj, hanem egy körbezáró tér. És ami benne áll és növekszik, az mind a megfigyelőt körbevéve áll és növekszik. Egy fa a kertben nem ugyanolyan, mint egy fa az erdőben vagy a mezőn. Nem csak úgy ott van, növekedve egy elszórt magból véletlenszerűen térben és időben. Viszonyba lép a kertben sétáló emberekkel, egyfajta beszélgetésben tartozik hozzájuk. Az emberi világ meghosszabításaként foglalja el helyét, közvetít az épített környezet és a természet világa között. Valójában van valami fenomenológiai „köztesség” (between-ness) mindabban, ahogyan rendesen gyönyörködni szoktunk egy kertben. Ez a tapasztalat beleszövődik az építészeti formák és díszítőelemek lényegi tapasztalatába, amelyeket kifejezetten azért terveztek, hogy legyőzzék a teret, és elkerítsék, elragadják azt a természettől és úgy állítsák elénk, mint ami a miénk. Ebből adódik például, hogy az építészeti értekezésekben oly gyakran és előszeretettel hasonlítják az oszlopot fatörzshöz. És ebből fakad a kertművészet sajátos formája is, amelyet találóan írhatunk le úgy, mint a köztesség művészete, annak a művészete, hogy a dolog se nem művészet, se nem természet, 193

hanem mindkettő egyszerre, egymásba fonódnak és eggyé válnak, ahogyan például Gertrude Jekyll virágkerítései, illetve a skót költő, Ian Hamilton Finlay kert-installációi esetében tapasztalhatjuk. Ez a törekvés, hogy környezetünket magunkhoz szabjuk és magunkat környezetünkhöz, minden bizonnyal valami egyetemes emberi. És arra utal, hogy a szépítélet, nem csupán valami esetleges plusz az emberi ítéletek repertoárjában, hanem elkerülhetetlen következménye annak, ha az életet komolyan vesszük, és ha valóban tudatosan intézzük dolgainkat.

KÉTKEZI MUNKA ÉS ASZTALOSMESTERSÉG Még világosabb lesz ez a helyzet, ha egy másik olyan köztes területhez fordulunk, ahol a hétköznapi emberek, úgy tűnik, elkerülhetetlenül hajlanak arra, hogy esztétikai ítéleteket alkossanak: környezetünk kézzel végzett és előre eltervezett átalakításáról, csinosítgatásáról van szó. Tegyük föl, hogy egy ajtót akarunk beilleszteni a falba és kijelöljük az ajtókeret helyét. Ilyenkor időről időre hátralépünk, hogy szemügyre vegyük: jól néz-e ki a jelölés? Ez egy valódi kérdés, ám nem lehet megválaszolni funkcionális vagy hasznossági fogalmakban. Az ajtókeret megfelelő lehet az átjárásra, igazodhat a biztonsági és egészségügyi előírásokhoz, és mégis előfordulhat, hogy egyszerűen nem néz ki jól: túl magas, túl alacsony, rossz a formája és így tovább. (Ami azt illeti, a jelenleg érvényben lévő építészeti szabályok, amelyek előírják, hogy a bejárati ajtónak elég szélesnek, a küszöbnek pedig elég alacsonynak kell lennie ahhoz, hogy egy nagyméretű kerekesszékkel is be lehessen menni rajta, egész egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy az ajtó jól nézzen ki, azokkal a méretekkel, ahogyan az a György korabeli szakkönyvekben meg van adva.) Ezek az ítéletek nem vonatkoznak semmiféle gyakorlati célra, ám ettől még teljes mértékben racionálisak. Olyan párbeszéd kezdetét jelenthetik, amelyben összehasonlításokat tesznek, példákat sorakoztatnak föl és alternatívákat vitatnak meg. És ez a párbeszéd akörül forog, hogy miként kell a dolgoknak illeszkedniük egymáshoz, hogy elérjük a kívánt harmóniát egy egyszerű gyakorlati feladat elvégzése során. Úgy vélem, Kantnak is ilyen típusú példát kellett volna használnia annak alátámasztására, hogy létezik olyan használata racionális képességeinknek, amelyik egyszerre célszerű és ugyanakkor túl is mutat mindenféle célon, pusztán arra, ahogyan a dolgok a szemlélő számára megjelennek. Mert ez a példa nem csupán arra világít rá, hogy valóban létezik racionális képességeinknek egy ilyesfajta alkalmazása, hanem arra is, hogy ez a gyakorlati döntéshozás szerves része. Más példákkal is alátámaszthatjuk ezt a helyze194

tet. Gondolkozzunk el egy pillanatra azon, hogy mi is történik, amikor az ember megteríti az asztalt a vendégeknek. Ilyenkor nemcsak úgy odavetjük a tányérokat és evőeszközöket, hanem azon fogunk igyekezni, hogy jól nézzen ki a terítés, nem csupán nekünk, de a vendégeknek is. Hasonlóképpen, amikor az ember fölöltözik egy táncos összejövetelre vagy egy fogadásra, vagy amikor elrendezi a dolgokat az íróasztalán, vagy rendbe rakja reggel a hálószobáját, akkor a helyes vagy megfelelő elrendezésre törekszik, vagyis arra, hogy jól nézzenek ki a dolgok. Ezek a példák elvezetnek bennünket „a mindennapi élet esztétikájának” oly régóta elhanyagolt témájához, és maga ez az elhanyagolás sok tekintetben magyarázatot nyújt arra, hogy miért értik félre az emberek az építészetet és a tervezést akkor, amikor olyasmit tekintenek magasrendű művészi formának, ami csupán egyszerű mindennapi megfontolás eredménye.

A SZÉP ÉS A GYAKORLATI ÉSZ Akárcsak mi, a nem racionális állatok is a redundanciák világában élnek. Egy szintben húzódó kerítést egy ló végtelenül sok helyen átugorhat. Már ha azért ugorja át, mert akarja, mert menekül egy ellenség elől, vagy mert követni akarja a ménest. De a lónak nincs válasza arra a kérdésre, hogy melyik a megfelelő hely az ugrásra, nem azért mert mindegyik hely egyformán megteszi, hanem azért, mert a ló számára ilyen kérdés nem létezik. Csak az ember tud választ adni az ilyen kérdésre, mert mi szeretjük kiküszöbölni a redundanciákat, szeretjük igazolni egyes cselekedeteinket nem csupán azzal, hogy megtesszük, amit kell céljaink elérése érdekében, hanem azzal is, hogy ezt a legmegfelelőbb, legodaillőbb módon igyekszünk megtenni. Ezt még világosabbá tehetjük, ha visszatérünk az énekesmadarak esetéhez. Az énekesmadarak énekének fontos funkciója van a nemi kiválasztásban és azokban a napszakokban hangzik föl – ébredés után és elalvás előtt –, amikor egy aktív hímnek ki kell jelölnie a saját területét. Ez a funkció nem a madár célja: a madárnak nincsenek céljai, még akkor sem, ha vágyai ösztönzik, hiszen életét nem valamiféle terv szerint éli. Továbbá a dalt nem teljesen határozza meg a funkció, amely csak annyit követel meg, hogy elég hangos legyen, hogy a potenciális vetélytársak, illetve párzó társak meghallják, illetve hogy fölismerhető legyen egy adott faj vagy – ha a területek túl közel vannak egymáshoz egy zárt térben – egy adott individuum énekeként. Nem meglepő tehát, hogy az énekesmadarak többféle, változatos hangsorral is megpróbálkoznak, mielőtt megállapodnának 195

annál a jellegzetes hangsornál, amelyet azután litániaszerűen ismételgetnek nap mint nap. Mi dallamként halljuk ezeket a hangsorokat és a madarak énekét egyfajta zeneként írjuk le, mivel annak halljuk. De semmi nincs a madár viselkedésében, aminek alapján értelmesen azt mondhatnánk, hogy a madár az egyik hangot azért választotta, mert jól illik a rá következőhöz, hogy azért használta az adott hangsort, mert az illett bele a kontextusba, hogy egy hangot úgy hall, mint ami folyománya az őt megelőző hangsornak és így tovább. Egyik fenti ítélet sem használható az ornitológiában, hiszen ezek olyan ítéletek, amelyeket csak értelmes lények hozhatnak meg, olyan lények, akik nem csak úgy találomra választanak az eléjük kerülő végtelen sok alternatíva közül, hanem akik választásukat meg is kívánják indokolni, akár előtte, akár utána, és akik egy hangsort az azt összekapcsoló zenei logika szerint hallanak meg. Hogyan tudja egy értelmes lény kiküszöbölni azokat a redundanciákat, amelyek örökre nyitva maradnak egy madár énekében? Térjünk vissza az asztalos példájához. Hogyan választ az asztalos a célnak megfelelő különböző ajtókeretek közül? Azon az alapon, hogy melyik néz ki jól. A tárgyat megjelenése szerint ítéli meg és ebben a megjelenésben keres indokot, amellyel igazolhatja választását.

INDOK ÉS MEGJELENÉS Ebből fontos dolgok következnek. Amikor azon az alapon választok ki egy ajtókeretet, hogy az jól néz ki, akkor szembe kell néznem azzal a kérdéssel – akár én teszem föl, akár mások –, hogy „miért?” Erre mondhatom azt, hogy „csak, mert jól néz ki”. De tehetek összehasonlításokat, kereshetek jelentéseket, hivatkozhatok szokásokra és hagyományokra, amelyek igazolják választásomat. Azt azonban semmiképpen nem tehetem meg, hogy a megjelenésnek pusztán eszközszerű jelentőséget tulajdonítsak és azt mondjam például, hogy „az ilyen alakú ajtók vonzzák az idősebb látogatókat”. Hiszen ezzel eltörölném eredeti ítéletemet. Mert ekkor nem azzal indokolnám döntésemet, ahogyan számomra az ajtó megjelenik, hanem azzal a hasznossággal, ahogyan mások számára megjelenik. Ekkor visszavonulnék a gyakorlati hasznosságról hozott ítéletek terepére, amelyeket értelmesen és őszintén állíthatok akkor is, ha az ajtókeret szerintem borzalmasan néz ki. Megszemlélvén az ajtókeret kinézetét az asztalos módot talál arra, hogy kiküszöbölje az előtte álló választások redundanciáját. Miután gondolkodásában a megjelenés elválik azoktól a gyakorlati megfontolásoktól, amelyek végtelen számú ajtókeretet egyaránt alkalmassá nyilvánítnak a számára, a 196

felfedezés ösvényére lép, hogy megkeresse azokat az érveket, amelyek megindokolhatják, hogy miért éppen ezt az ajtókeretet választotta, mégpedig annak kinézete alapján. Összehasonlítja azt más ajtókeretekkel, illetve hozzáméri a két oldalán elhelyezendő ablakkeretekhez. Igyekszik megállapítani, hogy mi illik a ház többi vizuális részletéhez. Megpróbálja hozzáilleszteni az ajtókeretet az épület egészéhez éppúgy, mint egyes részeihez. A hozzáillesztés folyamán létrejön egy vizuális kifejezéskészlet: például, ha ugyanolyan szegélyt használ az ajtónál és az ablakoknál is, akkor ez megkönnyíti a vizuális összeillés fölismerését és elfogadását. Egy másik eredmény az, amit eléggé pontatlanul stílusnak szoktak nevezni, az alakok, kontúrok, anyagok stb. ismétlődő használata, hozzáidomításuk a különleges kívánalmakhoz, illetve a bizonyos vizuális gesztusok alkalmazására való törekvés.

EGYETÉRTÉS ÉS JELENTÉS Azt gondolhatnánk, hogy eddig semmit nem tettünk hozzá az asztalos morfondírozásához, azon kívül, hogy egy sajátos játékot játszik önmagával, amikor kiküszöböli a valódi gyakorlati választás által meghagyott redundanciákat. Két azonban megfontolás kétségbe vonhatja ezt az állítást. Az első az, hogy nem az asztalos az egyetlen, akinek véleménye lesz az ajtókeret ügyében. Mások is megszemlélik majd az ajtókeretet, és arányai vagy tetszeni fognak nekik, vagy nem. Közülük egyeseknek érdeke fog fűződni az ajtóhoz, mert jövendő lakói lesznek annak az épületnek, amelybe azt éppen beillesztik. Mások azért lesznek érdekeltek, mert szomszédok, illetve gyakran arra sétáló járókelők. De mindannyiukat az fogja érdekelni, hogy hogyan néz ki az ajtó: és minél kevésbé gyakorlati szempontok vezérlik őket, annál erősebb lesz ez az érdek. És itt kezdődik az, amit a játékelméletben „koordinációs problémának” neveznek. Egyik módja e probléma megoldásának az, ha egyetértést igyekszünk teremteni: ha sikerül egyetlen olyan választást találni – vagy egy pár olyat – amiben mindannyian egyet tudunk érteni, akkor a probléma elesik. De még ha nem sikerül is kifejezett egyetértésre jutni, egy idő múlva így is kialakulhat a megoldás, mivel a népszerűtlen választásokat elutasítják, a népszerűeket pedig megerősítik. Így aztán a nagy újítók, mint például Palladio, olyan új formákkal állnak elő (mint például a Palladio-ablak), amelyek azonnal elnyerik mások spontán tetszését, míg a hétköznapi építőmesterek a próba szerencse elvét követik. Mindkét folyamat bővíti a formák, anyagok és díszítőelemek közös kifejezéskészletét. Kialakul egyfajta racionális diskurzus, amelynek az a célja, hogy közös környezetet hozzunk létre magunknak, 197

amelyben mindannyian otthon tudjuk érezni magunkat, és amely kielégíti azt a szükségletünket, hogy a dolgok mindenki számára jól nézzenek ki. Az esztétikának ez az aspektusa – mint egyfajta társadalmi eredetű és társadalmilag motivált útmutató közös környezetünkhöz – abból a természetéből fakad, hogy sikeresen alkalmazható a redudanciák kiküszöbölésére. A redundancia nem általános jellemzője céljainknak és műtárgyainknak. Bizonyos területeken – például a kerttervezés terepén – redundanciák vesznek körül bennünket, máshol viszont, például a repülőgép-tervezés során úgyszólván minden a szigorú szükségszerűségnek alárendelt. De még ott is, ahol a funkcionalitás uralkodik, szépérzékünk érzékenyen megkülönbözteti az odaillőt az önkényestől, a stílusost a rögtönzéstől. Jobban csodáljuk a sima, áramvonalas alakzatot, mint a göcsörtös, gumószerű formákat. És a szép repülőgép ugyanazt éri el, mint amit a szép ajtókeret képzeletbeli asztalosmesterünk számára: odaillő megoldást nyújt egy olyan problémára, amelynek számos alternatív megoldása lehetséges. A második megfontolás pedig az, hogy valaminek a kinézete, amikor az illető dolog igazi belső érdeklődés tárgyává válik, jelentéseket halmoz föl. Az ember persze minden további nélkül csak úgy egyszerűen gyönyörködhet is a dolog kinézetében. De a racionális lények benső szükséget éreznek az értelmezésre, és amikor érdeklődésük tárgya a kinézet, akkor úgy fogják értelmezni a kinézetet, mint aminek lényege szerint jelentése van. Még egy olyan egyszerű dolog is, mint egy ajtókeret megtervezése tárgya lesz ennek a szükségletnek. Az asztalos adott ajtókeretformákat adott életformákkal fog társítani, azzal, ahogyan egy adott társadalmi csoport tagjai be- és kilépnek egy ajtón, amilyen stílusban öltözködnek és viselkednek. Már régóta fölfigyeltek arra, hogy az öltözködési, illetve az építészeti divat hajlamos egymás utánzására, és mindkettő azokat a változó módokat igyekszik tükrözni, ahogyan az adott kor fölfogja az embert és az emberi testet. Ha ezt a két megfontolást egyszerre tekintjük, akkor arra az érdekes állításra jutunk, hogy bárhol, ahol az emberek a gyakorlati okoskodás által meghagyott redundanciákat a kinézet közötti választással igyekeznek kiküszöbölni, ott mindig hajlamosak arra is, hogy a kinézetet lényege szerint jelentéshordozóként értelmezzék, és hogy az általuk fölfedezett jelentést racionális dialógusban tárják föl, amelynek célja, hogy valamilyen mértékű egyetértést teremtsen a szépítéletben az érdekelt felek között. Ezt állítván igen közel kerülünk az ízlésnek ahhoz a XVIII. századi fölfogásához, mely szerint ez olyan képesség, aminek segítségével a racionális lények elrendezik életüket, mégpedig a jó és rossz kinézet társadalmilag meghatározott fogal198

mai szerint. És most már talán alapunk van azt állítani, hogy sikerült lokalizálnunk a racionális életnek egy olyan valódi birodalmát, amely megfelel az esztétika filozófiai eszméjének, és amely önmagában fontos és ugyanakkor filozófiailag problematikus.

STÍLUS Függünk az esztétikai ítélet ama hajlamától, hogy jelentéseket közvetítsen. Ehhez egyik legfontosabb eszközünk a stílus, ami a társadalmilag meghatározott normák tudatos kiaknázását jelenti. A hajtókába tűzött virág, a teli boroskorsó, a gondosan összehajtott szalvéta: ezek a dolgok a fölismerés élményét keltik a szemlélőben, aki konkrét jelentéseket lát a konkrét részletekben, éppen azért, mert a hátteret alkotó rend nélkülözi a konkrét jelentést, és ezzel szemben jelentéshordozó az adott gesztus. Miért korsóban van a bor és nem üvegben? Mi az ebben a korsóban, ami magára vonja a figyelmemet? Miért van éppen ott az asztalon? És így tovább. Ezek a kérdések rámutatnak a stílus utalásszerűségére. A korsó egy bizonyos életformára utal, mégpedig a mediterránra, ahol a házi bor bőségesen áll rendelkezésre, és súrlódásmentes viszonyban áll a munkával és a szórakozással is. Ezért választott a háziasszony egy naivan díszített agyagkorsót és ezért helyezte az asztal közepére, hogy jelezze használatának keresetlenségét, hogy bárki szabadon tölthet belőle. Lehet, hogy nem tudatosan választott így. Maga a háziasszony is éppen most fedezi föl ebben az esztétikai kalandban azt a jelentést, amelyet közvetíteni akar. Ez a példa megmutatja, hogy mi az esztétikai választás szerepe az önismeretben, abban, hogy megértsük, mi magunk hogyan illeszkedünk az emberi jelentések világába. Az esztétikai választások részét képezik annak, amit Fichte és Hegel Entäusserungnak, önmagunk kivetítésének neveztek, és annak a Selbstbestimmungnak, önmeghatározásnak, amelyet létrehoz: önmagunk megerősítése ez azáltal, hogy saját jelenlétet építünk föl mások világában. Általában az asztal megterítése nem jelent mást, mint a háttér stabil elrendezését: semmi különösre nem történik utalás, egyetlen cél az elrendezettség, amely nem zavarja meg érzékelésünket, hanem egyszerűen a nyugodt társaságiság légkörét sugározza. Az a háziasszony viszont, akinek stílusa van, más irányba fordítja ezt az elrendezettséget, olyan dolgokra utal, amelyeket vizuálisan jelenlévővé tesz az asztalon, és amelyek narratívaszerűen lakoznak a dolgok kinézetében. A stíluson keresztül tudjuk megragadni, hogy mit emeltek ki, mit hagytak a háttérben, és mit mivel kapcsoltak össze. Ennélfogva a stílus az a 199

jellegzetessége a mindennapi esztétikai ítéletnek, amit átviszünk a művészetre, ahol teljességgel új jelentőségre tesz szert. Az, ami biztosítja helyünket a mindennapi társas létben, a művészetben képzeletbeli világok alakító szellemévé válik.

DIVAT E fejezet okfejtéséből világos, hogy az esztétikai megoldás keresése a mindennapi életben egyfajta rejtett törekvés is a konszenzusra. Még azok is, akik úgy öltöznek, hogy elüssenek a többiektől és fölhívják magukra a figyelmet, azért tesznek így, hogy a többiek fölismerjék szándékukat. Így aztán, minden normális emberi közösségben a mindennapi élet esztétikája a divatban fejeződik ki, más szóval, egy stílus közös elfogadásában. A divat útmutatást nyújt a mindennapi választásokhoz, és bizonyosfajta garanciát is ad, hogy a többiek helybenhagyják majd az ember választását. Továbbá lehetővé teszi az emberek számára, hogy játsszanak a megjelenéssel, hogy fölismerhető üzeneteket küldjenek idegen társadalmaknak, és hogy egyek legyenek megjelenésükkel egy olyan világban, ahol a kinézet számít. A divat először is utánzás révén keletkezik. Néha ez az utánzás egy „láthatatlan kéz” eredménye, amikor az emberek fertőzésszerűen utánozzák egymást. Általában így születik a népviselet, amely a sok emberrel történő érintkezés alapján kialakuló viselkedési szokásokkal egy időben jelenik meg, ahol igyekeznek elkerülni mások szükségtelen megsértését, illetve úgy föltűnni, mint akik ehhez az adott közösséghez tartoznak. De az utánzás követheti egy vezéregyéniség viselkedését is, mint amikor Beau Brummel szabta meg a III. György korabeli Anglia divatját, vagy amikor a Beatles nem csupán nemzedékének zenei nyelvét változtatta meg, hanem öltözködését, hajviseletét és társalgási nyelvét is. Mindezek a jelenségek igazolják, hogy az esztétikai gondolkodás milyen fontos helyet tölt be a racionális lények életében. És egyfajta bizonyítékot kínálnak arra is, hogy amikor az emberek esztétikai fogalmakban gondolkodnak, akkor, ahogyan Kant mondaná, „egyetértésért udvarolnak” a magukkal egyívásúak körében.

ÁLLANDÓSÁG ÉS MULANDÓSÁG Az eddigiekből az következik, hogy az esztétikai ítélőerő két, ellentétes módon működhet: értékelheti az odaillést, illetve a kiválást. Tevékenységünk nagy része az „otthonteremtésre” irányul, a változás és a pusztulás erőivel 200

szemben igyekszünk megteremteni a megállapodott életforma állandó szimbólumait. Az imént említett „láthatatlan kéz” magától a stílus, a közérthetőség és a konvenció felé mozgatja az embert: ezzel szembesülünk a tájjellegű építészetben, a népviseletben, az asztali illemben és a hagyományos kultúra szokásaiban és ceremóniáiban. A konvenciók megteremtik életünk változatlan hátterét, azt az érzést, hogy van helyes, illetve helytelen módja a dolgok intézésének. Ezek segítenek teljessé és nyilvánosan elfogadhatóvá tenni gesztusainkat, ahogyan a szegély lekerekít egy architrávot, vagy a gondos csomagolás teljessé tesz egy ajándékot. Vannak kultúrák, ahol ez a törekvés a rögzítettre és állandóra uralkodó, sőt mindenre kiterjedő – például az ősi Egyiptom kultúrája –, ahol a mindennapi élet valamennyi aspektusát konvenciók alakítják és mumifikálják. A ránk hagyott egyiptomi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy az egyiptomi mindennapi életet erőteljesen uralták az esztétikai értékek, ahol a rend iránti rigorózus követelmény föloldott és elmosott minden egyéni stílust. Közelebb áll hozzánk az ókori Róma esztétikája, ahol az állandóságra törekvés egyenlő mértékben keveredik az élet múló örömeivel, amint arról Pompeji és Herculaneum freskói, illetve a római kert szobrai és grottái tanúskodnak. Noha értékeljük az állandóságot, kötöttségeink képlékenységének is tudatában vagyunk, és természetesen vágyódunk arra, hogy ezt a tudatosságot nyilvánosan megerősített esztétikában fejezzük ki. Vannak kultúrák – a legfigyelemreméltóbb ebből a szempontból a hagyományos japán kultúra –, ahol a mindennapi élet esztétikája szívbemarkoló sajnálkozással tekint mindenre, ami múlékony, elfolyó és eleven. Az ilyen kultúrák persze éppúgy kötődnek a konvenciókhoz és éppoly erősen uralják őket a szabályok, mint ahogyan azt az állandóságot hangsúlyozó kultúrák esetében látjuk. A teaivás japán ceremóniája, amelynek során a vendég teával kínálása a vallásos rítusok státusába emelkedik, sokatmondó példa erre az esztétikai múlékonyságra. Szigorú szabályok szerint kell elrendezni az edényeket, a virágokat, megtenni bizonyos gesztusokat, és kialakítani a teázóhely természeti környezetét. És ezek miatt a konvenciók miatt a szabadság körei – a házigazda és vendége sétája keresztül a teakerten, a teáskanna fölkínálása és elfogadása során alkalmazott gesztusok és kifejezések – különlegesen fölfokozott jelentőségre tesznek szert. A cél éppen az, hogy megragadják az alkalom egyediségét és múlékonyságát, s ezt fejezik ki az ichigo, ichie szavak is: egy alkalom, egy találkozás. A teaceremóniából ugyanazt tanuljuk, amit európai városaink hagyományos építészete is tanít nekünk: nevezetesen, hogy a múlékony örömök és röpke találkozások örök értékké válnak, ha rítusba és kőbe véssük őket. 201

ODAILLŐSÉG ÉS SZÉPSÉG A gyakorlati okoskodás egy konkrét formáját elemeztem a fentiekben, melynek során az odaillőség szerint választunk különböző alternatívák között. Az odaillőséget a kinézet szerint ítéljük meg, illetve a dolgok kinézetében benne foglalt jelentés szerint. De semmit nem mondtam közvetlenül a szépről, és képzeletbeli asztalosmesterem sem tudna mit kezdeni ezzel a szóval. Azonban, ha visszatérünk eredeti elemi tételeinkhez, akkor gyorsan észrevesszük, hogy az ebben a fejezetben tárgyalt ítéletek pontosan megfelelnek a szépítélet sajátosságainak. Az általam leírt odaillőség örömet szerez, és indokolja, hogy az azt birtokló tárgyra figyelmet fordítsunk. Önmagáért való szemlélődés tárgya, és jelentősége nem valamilyen ettől független használatban rejlik. Megindokolt ítélet tárgya, amely, lévén hogy a tapasztalatban gyökerezik, nem származhat másodkézből. Az odaillőség úgyszintén fokozati kérdés, éppúgy, ahogyan a szépnek is különböző fokai vannak. Röviden, amit ebben a fejezetben leírtam, az az a „minimális szépség”, amely az értelmes lények folyamatos érdeklődésének középpontjában áll, amint rendet igyekeznek vinni környezetükbe és otthonossá igyekeznek tenni közös világukat. Már csak az maradt hátra, hogy e fejezet megállapításait kapcsolatba hozzuk a szépnek a művészet által képviselt „magasabb” formáival, és megvizsgáljuk, vajon tudunk-e többet mondani arról a fajta jelentésről, amelyre törekszünk, amikor esztétikai ítéleteinket igyekszünk megindokolni.

JEGYZETEK A fejezetben tárgyalt témák részletesebb kifejtése jórészt megtalálható: Scruton: The Classical Vernacular. Lásd még: Yuriko Saito: (Oxford, 2007). KERTEK A kertészet esztétikájáról lásd: David E. Cooper: ford, 2006).

(Ox-

KÉTKEZI MUNKA ÉS ASZTALOSMESTERSÉG Lásd: Wittgenstein: Trystan Edwards: A SZÉP ÉS A GYAKORLATI ÉSZ Lásd: Scruton:

(Princeton, 1979). Az énekesmada-

202

rak énekének funkciójáról lásd Darwin:

Geoffrey Miller: in: Nils L. Wallin, Björn Merker és Steven Brown eds.: (Cambridge Mass., 2000), ez a tanulmány igaz dolgokat mond a madarakról és kérdéses dolgokat az emberekről. Néhány érdekes észrevételt tesz a madarak zenei képességeiről Frans de Waal a című írásában (Harmondsworth, 2001), 4. fej. INDOK ÉS MEGJELENÉS Hegel: (Harmondsworth, 2006). EGYETÉRTÉS ÉS JELENTÉS Scruton: STÍLUS James Laver: Lancaster: DIVAT Lásd: Stephen Bayley: Svendensen: (New York, 1994).

Alain de Botton:

utolsó fejezet.

(London, 1995). Osbert (London, 1963).

(London, 2007); Lars (London, 2006); és Anne Hollander:

ÁLLANDÓSÁG ÉS MULANDÓSÁG Lásd: Saito: , és Nancy Hume, ed. (Albany, NY, 1995).

OROSZ ISTVÁN fordítása

FARKAS JENÕ

1. AZ IRÁNYZAT TÁRSADALMI HÁTTERE A 1960-as évek második felében a román politikai és irodalmi életben rövid enyhülés következett be. Az 1965 márciusában hatalomra került Nicolae Ceauşescu (aki a „pártlogikával” ellentétben, legközelebb állt az elhunyt pártfőtitkárhoz, Gheorghiu-Dej-hez; egyesek szerint a börtönben intim viszony alakult ki az ifjú kommunista és a tizenhét évvel idősebb cellatárs között) elindítja a pártján belüli tisztogatást. A két jelentős politikus (Ion Gheorghe Maurer és Chivu Stoica) támogatását élvezve eltávolítja legfőbb ellenfelét (Gheorghe Apostolt), majd őket is kiebrudalja a hatalomból. Óriási lendülettel belevág a Vasgárda szellemétől sem távol álló (a proletár nemzetköziséggel szembeszegülő) „nemzeti” kommunizmusnak nevezett rendkívül primitív populizmus megalapozásába, majd a „reformkommunista” „Conducator”-kép felépítésébe. Mindehhez idő, rengeteg energia és szövetségek kellenek. A reformer szerepében tetszelgő ravasz „főkáderes” (tevékenyen részt vett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem szétverésében, a számtalan áldozatot követelő erőszakos kollektivizálásban), új alkotmányt alkot, új területi-közigazgatási rendszert (megyésítést) vezet be, álszent módon ostorozza elődei hibáit, rehabilitálja a román kommunista mozgalom, a sztálinista korszak és a Gheorghiu-Dej-féle áldozatokat. (GheorghiuDej, aki megteremtette a román gulagvilágot, 1958 után valamelyest függetlenedik Moszkvától, és Ceauşescuval együtt sikerül elérnie a szovjet megszálló csapatok kivonulását Romániából, így 1958-tól tömegek előtt is népszerű szovjetellenes hangulat alakult ki az országban.) Ceauşescu általános, jól megkomponált, az egész társadalomra kiterjedő „demokratizálási folyamatba” kezd. Eljátssza a felvilágosult pártfőtitkárt. Ehhez szüksége van a Nyugat támogatására is. Először az 1968. augusztusi színjátékot játssza el Csehszlovákia lerohanásakor, amellyel nem csupán a külföldet, hanem a román értelmiség jó részét is sikerült megtévesztenie, s ezzel merőben új, valósnak látszó „szabadságeszményt” jelenített meg. Sok román író, köztük az 1956-os állásfoglalásai miatt letartóztatott Paul Goma, hogy csak egy ne-

204

vet említsek, ekkor lépett be a Román Kommunista Pártra keresztelt „néppártba”. A „Moszkvától távolodni” kívánó műveletlen és faragatlan pártvezetőt versengve hívták meg a világ minden tájára. Ennek az volt az ára, hogy engedményeket kellett tenni a kultúrában is. Ekkor nyílt meg a bukaresti Francia Könyvtár (az ottani elnevezés szerint), amelyet 1948-ban zárták be (ahol többek között Roland Barthes is dolgozott). Ezt követte az amerikai kulturális központ, majd később a német kulturális központ felavatása. A Francia Könyvtárban a legnevesebb francia írók (köztük Pierre Emmanuel) tartottak előadást, az intézeti könyvtárnak hatalmas olvasóközönsége volt, viszont a hatalom figyelemmel követette azokat, akiknek volt bátorságuk beiratkozni és rendszeresen látogatni az intézetet. 1968-ban, a párizsi események hatására, Bukarestben is hosszabb kötélre engedték az egyetemi ifjúságot. Arra már kevesen emlékeznek, hogy a nagy francia kiadók, egyszerű jelentkezőlap ellenében ingyen küldtek értékes könyveket bárkinek. Jómagam így jutottam az Histoire de l’art moderne, a Qu’est-ce que le structuralisme? (Oswald Ducrot, Tzvetan Todorov, Dan Sperber, Moustafa Safouan, szerk. François Wahl) és sok más könyvhöz, amelyet tanárok és diákok együtt olvastak. Egyszerre 3-4 francia lektor dolgozott az egyetemen, ők a modernekről tartottak előadást: Beckettről és Ionescóról, Joyce-ról és Clézióról. A Bukaresti Tudományegyetemen Solomon Marcus matematikai nyelvészeti előadásokat tartott, Tatiana Slama-Cazacu pszicholingvisztikát tanított, Paul Miclău a „misztikusan” új signe linguistique-ről beszélt, meg F. de Saussure-ről, A. Martinet-ről, A. J. Greimasról, Chomskyról és a generatív grammatikáról. Zárójelben jegyzem meg, hogy Noam Chomsky Mondattani szerkezetek c. munkája már 1968-ban jegyzet formájában hozzáférhető volt román nyelven. Érdekes viszont, hogy amíg a franciák a strukturalizmusban elkötelezett baloldali szellemiséget láttak, számunkra az új irányzat, zárt világunkkal szembeni ellenállásnak tűnt. Ekkor alakultak a legjelentősebb könyvkiadók, folyóiratok és lapok, beleértve a kisebbségieket is, kihasználva a rövid „politikai olvadást”. Például az 1968. december 24–25én a karácsonyi szünet visszaállítására szervezett többórás bukaresti diáktüntetésen a hallgatók gyakran skandálták: Szabadságot, szabadságot a diákoknak! Az akkori ifjúsági minisztert, Ion Iliescut a diáktüntetés durva kirohanásra késztette, számos hallgatót eltávolítottak az ország egyetemeiről, sokak megrovásban részesültek. Őt valahogy mindig is zavarták a diáklázadások, talán mert túl jól ismerte az amerikai és párizsi példákat? 1990-ben, vadonatúj államelnöki köntösében Iliescu „lehuligánozta” az Egyetem téren sztrájkoló egyetemi hallgatókat! A „tiszteletbeli Iliescu-bányász” számára a folytonosság a hatalom leglényege. A mára már szinte szeplőtelenné 205

átvedlő átkosban, úgy ’85 táján, az ELTE egyik tanszékvezetője megkérdezte tőlem: „Annyira fontos magának az a Fő utcai Francia Intézet?” „Annyira” – válaszoltam. És mit ad a Folytonosság? Ugyanazon az egyetemen, az 1988 táján a titkárságra helyezett nyugalmazott belügyes őrnagy, aki egy másik tanszékvezetőt védelmezett (természetesen „román ügynökökkel”, többek közt velem szemben is), 1992-ben, a Nagy Váltást követően, elég erélyesen rám szólt: „Túl gyakran hívják magát a belga konzulátusról!” Mi mást válaszolhattam: „Igen, drága asszonyom!” (Hajlott nyugdíjas kora ellenére, még ma is ott áll az őrző-védő strázsán „az ország első egyetemén”.) A Folytonosság über áll!

2. AZ ESZTÉTIKAI ONEIRIZMUS MEGJELENÉSE A kommunista diktatúra kiépítése egyelőre elvonta a diktátor figyelmét, és nem tudta követni az irodalomban zajló váltást, ezzel a szocreál alapjaiban megingott. Ebben a viszonylagos lazításban-puhulásban, 1965 és 1971 között bontakozott ki Bukarestben egy új avantgárd irodalmi irányzat, az ún. esztétikai oneirizmus vagy strukturális oneirizmus, amely ha rövid időre is, ismét a nemzetközi irodalmi irányzatok felé irányította a fiatal román írók figyelmét. Első jelentkezésüket Miron Radu Paraschivescu, a rezsim által is kedvelt költő egyengette. 1966-ban a craiovai Ramuri irodalmi folyóirat Povestea vorbii/ Rege a szavakról c. mellékletében láttak napvilágot Dumitru Ţepeneag, Vintilă Ivănceanu, Iulian Neacşu, Leonid Dimov, Virgil Mazilescu írásai. A hatalom válasza: néhány hónappal később a mellékletet betiltották. Egyszerre a román írótársadalom enfant terrible-jeiként kezdtek viselkedni, az avantgárd írók sokkoló pózában. Például Ţepeneag ekkor ugrott le az Írószövetség első emeleti belső erkélyéről egy kördíványra, de a mutatvány maradandó sérülésekkel járt. (Az író kissé még ma is húzza a lábát.) Az oneiristák ittak és vitatkoztak, nyíltan bírálták a politikai hatalommal felruházott írófejedelmeket (például Eugen Barbut), bátran követelték a Luceafărul c. lapot és szembefordultak magával Ion Iliescuval is, aki a „párt jó érzékkel megáldott tárgyalópartnereként” tárgyalt az írókkal. Egyik 1968-as írószövetségi ülésen a fiatal oneiristák (Dimov, Ivănceanu, Ţepeneag) Barbut a párt „villámhárítójának” nevezték, többé nem is kaptak szót… A bukaresti Irodalmi Könyvkiadó viszont megjelenteti L. Dimov és D. Ţepeneag első köteteit. Ez idő tájt lépett be a csoportba Daniel Turcea, Florin Gabrea, Emil Brumaru, majd Virgil Tănase és Sorin Titel. Az esztétikai oneirizmusnak mint irányzatnak az elméleti alapjait egyrészt a második világháború előtti román avantgárd hagyományokban (Marcel Iancu, Tristan 206

Tzara, Ion Vinea, Victor Brauner, Geo Bogza), ugyanakkor azok kritikájában is, másrészt a francia szürrealista festők (Chirico, Magritte, André Masson) műveiben kell keresnünk, de ugyanúgy a francia új regényben, Alain Robbe-Grillet műveiben vagy Roland Barthes és a Tel Quel csoport írásaiban, illetve a francia strukturalista narratológiában – innen a strukturális elnevezés is –, és Jacques Lacan Écrits (1966) című művében. J. Lacan szerint a tudattalan úgy strukturált, mint a nyelv, ami gyakorlatilag az oneirizmus rövid foglalata is lehetne. D. Ţepeneag, a kétkötetes fiatal író egyelőre még fordítóként jeleskedik. Ekkor ültette át Alain Robbe-Grillet két regényét (Les Gommes, 1968 és Dans le labyrinthe, 1968), Albert Béguin álomról írt esszékötetét (L’âme romantique et le ręve, 1970) és Robert Pinget textualista regényét (Graal flibuste, 1972). Mindhárom szerzőnek rendkívül nagy szerepe volt az esztétikai oneirizmus megfogalmazásában, legfőképpen D. Ţepeneag elméleti írásaiban. Tény, hogy az irányzat politikai jelentősége az elején sokkal nagyobb volt, mint irodalmi teljesítménye. Catherine Durandin A románok története c. könyvében1 ezt az irányzatot a hivatalos ideológia „első orrba csapásának” nevezi, amit a hatóság később jócskán megtorolt. A csoport két meghatározó egyénisége Leonid Dimov és Ţepeneag. Az oneirikus fogalom tudományos megközelítését ez utóbbi kezdte el a bukaresti Luceafărul-ban közölt négyrészes tanulmányában. Egy meghatározás nyomában2 c. írásában a szerző a romantikára jellemző fantasztikus irodalom és a szürrealizmus közé helyezi az oneiros szóra visszavezetett oneirikust. Bretontól és a szürrealistáktól eltérően, az oneirikus irodalomban az álom nem forrása és célja az elmélyülésnek, az álom ismérv (értsd: követelmény, támpont, döntő tényező, meghatározó jegy). A szürrealisták elárulták az álomnak a tapasztalattól független jelentését. A legfontosabb különbség – mondja Ţepeneag, társa (Daniel Turcea) az „oneirizmus pápájának” nevezett: „nem álmot (az enyémet, a másét) mesélek el, hanem az álommal analóg valóságot [megfelelőséget] próbálok alkotni.” Egy korábbi írásában3 Mateiu Caragialéban találta meg a méltó előfutárt, aki sajátos esztétikai feszültséget tudott teremteni az objektív valóság megkettőzésével, és sajátos „valóságalattisággal” (infrarealitate) helyettesítette, melyben az oneirikus, mint fogalom (értsd: különös, szokatlan, furcsa, irányítottan álomszerű) je1

Durandin, Catherine: A románok története.

2

Ţepeneag, Dumitru: Ţepeneag, Dumitru:

3

207

lentős szerepet kap. Továbbá a cikksorozatban Dimovra hivatkozva Ţepeneag világosan kimondja: az oneirikus alkotó számára az álom sugallat a független, de a valósággal analóg művészet megteremtésében. Az írás negyedik részében leszögezi: az esztétikai oneirizmus törvényalkotó modell, a végtelen tér és idő irodalma, célja a mindennapi világgal nem azonos, tehát párhuzamos világ megteremtése, amely csupán hasonlít a valósra, vagyis megfelel annak. Ez viszont már nem tetszett a cenzúrának és leállították a többi rész közlését. Erről a szerző a következőképpen vall egyik interjújában: Nem az írótársak közönye miatt kellett befejeznem a cikksorozatot. A cenzúra közölte a lap akkori főszerkesztőjével, Ştefan Bănulescuval, hogy elege van az efféle „kínos irományokból”. Megvallom, íróbarátaim sem tülekedtek, hogy támogassák érveimet. Egyesek nem értették, miről van szó, mások meg nem fogadták el álláspontomat, sokan talán el sem olvasták. Senkinek sem volt kedve, hogy beleártsa magát ebbe az ügybe! A tanulmány valamelyest visszhangra akkor talált, amikor a Szabad Európa Rádió megemlítette egyik adásában, viszont túlpolitizálta az ügyet. Lényegében a SZER sem értette igazán, hogy miről folyt a vita. Ez a tanulmány 1968 nyarán látott napvilágot, amikor a szovjet tankok már útban voltak Prága felé… Komolyabb hatást csak valamivel később, a hetvenes évek elején váltott ki, amikor átléptünk a „tiltás időszakába”. Én már Párizsban éltem, az „oneirizmus” szót Romániában le sem lehetett írni. (Farkas Jenő fordítása.)4 Válaszában a cikksorozatra Dimov5 kifejti, hogy az oneirikus nem a valóságtól való eltávolodás, hanem az ellenkezője: az oneirikus elárasztja a valóságot, behatol a legmélyébe, oda ahol az érzékelhető világ helyébe az azt megelőző állapot, az anyagból áradó erő létezik. Az oneirizmus a lelki állapotokat ellenőrizni képes szüntelen tisztánlátás. Dimov megismétli, hogy az oneirikus nem álmokat mesél el, hanem a legtisztább tudattal alkalmazza rájuk a törvényalkotó modellt. Ilyen értelemben idézi Edgar Poe-t: „Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók 4

Farkas Jenő:

5

Dimov, Leonid:

208

számára.”6 A bukaresti Amfiteatru c. folyóiratban megjelent Egy művészi modalitás című kerekasztal-beszélgetést tartják az oneirikus mozgalom kiáltványának7 Leonid Dimov, Dumitru Ţepeneag, Daniel Turcea és Laurenţiu Ulici részvételével. Itt újrafogalmazták az előbbi hónapokban az oneirikus irodalonról megjelent írások lényegét. Az „álomszakértő” Ţepeneag, Albert Béguin könyvének a hatására, pontosan kijelöli az oneirikus látomás helyét a hagyományos romantikus és a szürrealista álom, illetve freudi álominterpretáció között. Tagadták Freudot, és vele együtt a szürrealizmus hagyományait, főleg André Breton automatikus írását; ezzel valójában ezek a román fiatal írók a kanonizált irodalmi értékrend ellen hadakoztak. Számukra az álom törvényszerűségei fontosabbak, mint a „nagyszerű román valóság”. Az oneirikusnak tisztán kell látnia az álmot, a létezés szerves részét és világossá kell tenni, nem pedig föloldani a világosságot a delejes (szürrealista) oneirizmusban. Az oneirista költő az álomról ír, nem enged szabad utat hallucinációinak, hanem az álmok törvényeit fölhasználva világos, érthető művet alkot, mely annál világosabb és tökéletesebb, minél közelebb kerül az álomhoz. Versben, prózában, filmben tudatosan látomásos, ébren álmodott világot teremtettek, amely hűen követi az álom logikáját. Olyan öntörvényű és álomszerű szövegeket hoz létre és oly módon alkotja-szerkeszti az egymásutániság elve alapján érzékelt képsorokat, hogy azok egyidejűvé váljanak, mint egyfajta ábrázolt zene vagy idő az állandóan változó térben. 1974-ben, Ţepeneag a párizsi Lettres nouvelles c. folyóiratban8 fogalmazza meg a híressé vált tételt: a román oneirikus kísérlet arra törekedett, hogy kibékítse Bretont és Valéryt, ami meg is történt. Ugyanis miután elmélyülten tanulmányozták a szürrealizmust, világossá vált, hogy az irányzat újdonsága a szimultaneitás/egyidejűség fogalomban rejlik. A szövegtér nem egyéb, mint az állandó metamorfózisok helyszíne, ahol az álom dialektikáját egyedül a tisztánlátás (lucidité) képes közvetíteni. Egyik beszélgetésünkben, az 1990-es évek elején a következőképpen szól az irányzatról: Az oneirizmus eredetisége abban áll, hogy az irodalmat a hagyományostól eltérően, sajátosan ferde szemszögből közelíti meg, vagyis az álom, a valóság, az irodalom kapcsolatát kutatja. Az irodalmat többé nem tekinti 6

Edgar Poe, Allan: O modalitate artistică. Discuţie la masa rotundă cu: Leonid Dimov, Dumitru Ţepeneag, Daniel Turcea şi Laurenţiu Ulici, in Amfiteatru, 1968/36. sz., nov. A beszélgetést Pavel Cornel Chitic vezette, lásd még in Leonid Dimov, Dumitru Ţepeneag: Momentul oniric, Szerk.: Corin Braga, Cartea Românească, Bukarest, 1997. 8 Tsepeneag, Dumitru: 7

209

mimézisnek. Az irodalmi valóság közötti összefüggés – az álom közvetítésével – nem a hasonlóságokra (analógiára) épül, hanem a lényegileg azonos, de eltérő működésű (homológiás) megfelelésre. A szöveghatásokat illetően az oneirizmus azonos következtetésekre jutott (vagy juthatott volna), mint Jean Ricardou, aki azt hirdette, hogy a szöveg nem más, mint a környező világtól független metamorfózisok kiváltságos helye. Azaz a szöveg saját magából nő ki – akárcsak az álom –, ahogyan mi fogalmaztunk akkoriban. Végül is Ricardou követte Paul Valéryt, aki szürrealista spontaneitással szembeni ellenállása jegyében Mallarmétól kölcsönzött. Valéry „füzeteiben” ilyen mondatokat olvashatunk: „Minden, ami világos az álomban, a lényeg felé igyekszik. Innen tör a felszínre a leleményekben gazdag képsor, mely egyszerre különös és szabályos. Az álom kétségbevonhatatlanul pontos.” Bretonék „automatikus írása” vezetett el a tudatos, illetve játékos szerkesztésű irodalomhoz. A pillanatnyi ihlet annyira közel került a szerkesztéshez, hogy már nem beszélhetünk belső vagy szöveg előtti valóságról. E próza kulcsfigurája Raymond Roussel, akit a szakmán kívül kevesen ismernek Franciaországban. (Farkas Jenő fordítása.) 9 Az 1968-as kerekasztal-beszélgetés hatalmas botrányt robbantott ki országos szinten. A lap főszerkesztőjét azonnal menesztették és a hivatalos pártlap, a Scînteia és a Contemporanul c. folyóirat éles hangú bírálatokat közölt. Neves írók és irodalomkritikusok, mint Şerban Cioculescu, Vladimir Streinu, Adrian Marino, Alexandru Philippide, Marian Popa ellenük fordultak. A párt még hitt abban, hogy képes elhallgattatni őket a propaganda eszközeivel. Az 1971-es ún. „júliusi téziséket” (Ceauşescu román kulturális miniforradalmát) követően az oneirizmus eltűnik a hivatalos román irodalomból. 1974-re maga a csoport is feloszlott: Dumitru Ţepeneag, Vintilă Invănceanu, Florin Gabrea emigrált, a többiek, Leonid Dimov, Virgil Mazilescu, Daniel Turcea, Sorin Titel otthon maradtak és bő egy évtized leforgása alatt mindannyian elhaláloztak. 1975-ben maga a diktátor személyesen vonta meg Dumitru Ţepeneagtól a román állampolgárságot. Román részről az ügyet „lezártnak tekintik”. Egyik legjobb barátja javaslatára Ţepeneagot kizárják a Román Írószövetségből is. Ezzel az oneirizmusfogalom is eltűnik a közbeszédből.

9

Farkas Jenő:

210

3. DUMITRU ŢEPENEAG ÍRÓI PÁLYAFUTÁSA Egyik párizsi beszélgetésünk alkalmával nevét játékosan a peceneag (besenyő) szóból származtatta, „így, talán még közeli rokonságban is állunk”. Szülei magyarul is beszélő bánságiak voltak, apját az ötvenes években letartóztatták és a Duna–Fekete-tengeri-csatornához, a román gulagba vitték kényszermunkára. Szinte első írásaitól kezdve minden regényében megjelenik a börtönből szabaduló, kopaszra nyírt, nehéz faládáját cipelő apa. Magatartása miatt kicsapták egyik fővárosi gimnáziumból, később egyetemi hallgató korában is kilógott a sorból. Majd tanulmányait abbahagyta és néhány hónapig egy bányában dolgozott. Erről az időszakról így vall egyik beszélgetésünkben: Az 1956-os magyar forradalom ifjúságom meghatározó eseménye volt. Tizenkilenc évesen elsős joghallgató voltam, és sohasem felejtem el azt a pezsgést, forrongást. Akkoriban elég sok diákot letartóztattak Bukarestben is, akik rokonszenveztek a forradalommal és a budapesti eseményekkel való együttérzésüknek adtak hangot, hiszen jó alkalom volt az elégedetlenség kifejezésére. Nem kellett nagy tettet véghezvinni ahhoz, hogy valakit letartóztassanak. Emlékszem, a jogi egyetemről jövet a villamoson utaztam és felháborodással vagy talán csak szomorúan kommentáltam az aznapi újsághírt, hogy a szovjet tankok elfoglalták Budapestet. Egy mellettem álló alak, aki addig csak fülelt, egyszer csak galléron ragadott, és parancsoló hangon annyit mondott: – A következőn leszállunk. – Elkezdtem vergődni és kiabálni, mire az utasok meglökdösték a támadómat, a jegyárus (akkor még minden villamoson jegyet árultak) kinyitotta az ajtókat, a villamos fékezett és a szekuritaté vagy nem is tudom, minek az emberét kilökték az úttestre. Szerencsémre. …Az 1956-os forradalom elfojtásával együtt az egész lakosság elveszette reményét. Az eltiport magyar forradalmat követően két nyilvánvaló következtetés rajzolódott ki számunka. Egyrészt, az oroszok nem válogatnak az eszközökben, hogy lemészárolják a felkelőket. Másrészt, az amerikaiak és a nyugatiak az ujjukat sem mozdítják, hogy meghiúsítsák a szovjetek beavatkozását. A magyar forradalomig nagyon sokan az amerikaiakat vártuk, ahogy Goma egyik regényének szereplője mondja: „Éljenek a köztársaságpártiak, míg jönnek az amerikaiak.” A magyar forradalom leverését követően felhagytunk minden reménnyel. Általános erkölcsi hitehagyottság kezdődött. Mindenki keresni kezdte az új hatalom kegyeit. A budapesti eseményeket követően Romániában jelentős letartóztaási hullám kezdődött, talán azért hogy megfélemlítsék az embereket, habár már eléggé meg voltak félemlítve. (Farkas Jenő fordítása.)10 10

I. m. 203.

Az életműve három szakaszra bontható: az első a romániai évek, az 1967 és 1972 közötti oneirizmus és textualizmus megfogalmazása és illusztrációja; a második az 1973–1990 közötti párizsi évek, a román irodalomtól való teljes elszigeteltség időszaka; a harmadik 1990-től napjainkig a román irodalomhoz való visszatérés. Statisztikailag a megoszlás a következő: román nyelven három 1990 előtt, és ezt követően huszonhárom könyve (regény, novelláskötet, napló), három interjúkötete jelent meg; francia nyelven: tizenöt regény és novelláskötet (tíz a P.O.L., három a Flammarion, egy a Garnier és egy a Belin kiadónál) látott napvilágot. Fordítások: Európa Szálló német, magyar, szlovén, cseh nyelven, a Hiábavalóság futamai szerbül, magyarul, angolul Angliában és az Egyesült Államokban, La Belle Roumaine németül, és Pigeon vole és Nunţile necesare angolul. I. 1964-ben, a bukaresti Gazeta literară c. lapban látott napvilágot első novellája (Aripi şi roţi – Szárnyak és kerekek). A „valóságtól elrugaszkodott látomásos abszurdnak” nevezte az irodalomkritika. Ennek és néhány cikke alapján felvették a Román Írószövetségbe. Első novelláskötetét11 a legjelesebb román prózaírók művei közé sorolták Ţepeneag olyan valóságfeletti prózai világot teremtett, ahol a legfurcsább részletek és történések is megférnek egymással. Ezzel kilép a mindennapiból és önkényesen teremt magának új öntörvényű valóságot, melyben kedvére mozog – írják róla. Senki sem csodálkozik azon, hogy a lány szárnyaival (akárcsak egy márquezi figura) a házak fölé emelkedik (Szárnyak és kerekek), vagy valakinek virág nő a gyomrából, a szódavizes átváltozik. A döglött hal (Peşte mort) c. karcolatban (a kötet legtöbb darabja nem haladja meg a három-négy oldalt) a vendéglő előtt jégen fekvő óriási méretű hal, talán a kisfiú barátja, éjszakánként megjelenik ablaka előtt és midenféle táncot jár, hogy mosolyt varázsoljon az arcára. A fantasztikum magától értetődik, de itt nincs allegorikus jelentése, egyszerűen a valóság megkérdőjelezhetetlen része, és nem „a rejtély brutális betörése a valós világ kereteibe” (Castex), hanem az álomvilág része, az álom eszközeivel teremtett világé. Úgyanúgy, mint A fényképésznél (La fotograf) c. írásban az ifjú pár egyszer csak emelkedni kezd a mennyezeten keresztül az ég felé, mint egy Chagall-képen, vagy Ikarosz (Icar) a vasalódeszkán röpül a város felett. A második novelláskötete12 még jobban keveri a valóságot az álommal, az oneirikus immáron az egyetlen esztétikai mércé11 12

Ţepeneag, Dumitru: Ţepeneag, Dumitru:

212

je az írásoknak. Egyre erősebb a szürrealista képiség igénye. Mindenütt szakad az eső és a hó, a villamos a házak fölé emelkedik (Frig/Vacogás), vagy elhagyja a várost (Cu tramvaiul/Villamoson) és a villamos mellett égő sörényű lovak rohannak, fényes acélcsőrű madarak próbálják leteríteni őket, a mesélő meg egy kis rózsaszínűmalaccal az ölében várja, hogy a sínpár véget érjen és visszaforduljanak a városba. Mindenütt félig-állat-félig-ember alakok: a kecskefejű nő (Magazinul cu umbrele/Az esernyőbolt), hosszú szőke hajjal. A rövid lélegzetű költői próza a mérhetetlen magány és egyedüllét érzését, a kelepcébe esett ember kilátástalanságát, a gyermekkor elvesztését helyezi egy mesterségesen kitágított, immáron oneirikus időbe. Ez a várakozás ideje, melyben az álom és valóság közötti lebegés az elmúlás időmértéket érzékelteti. Megjelenik az egész életműre jellemző látszólagos káosz, ahol az álomszerű jelenetek vég nélkül ismétlődnek, hogy újabb és újabb információval bővüljenek. Ţepeneag két novelláskötete és az oneirizmusról szóló cikkei hatalmas visszhangra találtak kora irodalomkritikájában. A róla szóló kritika jóval meghaladja a két vékony kötetének betűmennyiségét. Egyesek a román próza nagy reménységének (Gheorghe Grigurcu),13 az új próza legeredetibb képviselőjének (Gabriel Dimiseanu), a modern próza felszállópályáján startoló írónak (Cornel Regman) tartották, mások halovány teljesítményt (Al. Piru), az irodalmi előítéletek által mesterségesen felfújt mítoszt (Marian Popa), hivalkodó átláthatóságot (Mircea Martin), szappanbuborék-metaforákat (Valeriu Cristea) láttak az ifjú író novelláiban. Közben megtörténik a száznyolcvan fokos politikai váltás, a diktátor fejéből Mangalián kipattant „júliusi tézisekkel”, vége a rövidre szabott enyhülésnek, és az oneirizmust megbélyegzett irányzattá nyilvánították. Ehhez az is hozzájárult, hogy Ţepeneag 1970-ben Gabriel Marcel közbenjárására párizsi ösztöndíjat kapott, majd 1971-ben Párizsban tiltakozott a „júliusi tézisek” ellen. 1971 végén visszatér Bukarestbe, de már rossz szemmel nézik politikai és írói tevékenységét. Az 1971-ben kiadott Aşteptare (Várakozás) c. novelláskötete csak 1972 elején kerül a kiadó (Cartea Românească) könyvesboltjába, ahonnan egy hét múlva visszavonják és bezúzzák. Ezzel Ţepeneag és az oneirizmus indexre került, könyveit a könyvtárak zárt részlegén tárolták. Románul 1993ban adták ki újra.14 A kevés korabeli kritika közül érdemes megemlíteni a 13

Lásd Dosar critic, in Ţepeneag, Dumitru:

14

Ţepeneag, Dumitru:

213

Párizsban tartozkodó pályatárs, Sorin Titel 1972-es írását (1993-ban jelent meg a România literară számában). Ţepeneag hősei valamely baleset, történés következtében az álomvilágba kerülnek és többé nem tudnak különbséget tenni valóság és álom között, és a szereplők e két világ között lebegnek, s nem is akarják eldönteni, hogy hol vannak. II. Közben 1972-ben Párizsban a Flammarion kiadó megjelenteti Dumitru Tsepeneag (Ţ-ről Ts-re módosított) író novelláskötetét Exercices d’attente15 és ezzel egy új szakasz kezdődik az életműben. A kötet első darabja a Gurrumadár c. rövid költői próza, mert talán ez illett a nouveau roman sodrába. A magyar gyökerekkel is rendelkező16 Alain Paruit francia fordításában így szól: il vit a` une grande hauteur au-dessus de la terre sur une branche noueuse et tordue il a le museau pointu et piquant aux crocs découverts son corps est revetu d’une fourrure rude cendrée et s’ache`ve par une queue sans poil longue et mince comme chez les rats ses pattes antérieures sont gris blanchâtre de meme son ventre ou` grouillent des tiques grosses comme l’ongle s’agrippant grâce a` ses grandes griffes recourbées il peut demeurer totalement immobile des jours et des nuits durant il arrive par des matinées d’automne que des oiseaux solennels et blancs les seuls a` parvenir jusqu’a` lui l’entourent de leurs vols paresseux ondoyants et pourtant il est seul lorsqu’il pleut il paraît humble et malheureux recroquevillé la`-bas sur sa branche mais a` la vérité il se réjouit l’arc-en-ciel étale sur sa fourrure mouillée des couleurs éclatantes il est peureux et méchant le scintillement des étoiles le rend mauvais et leur tintement le fait reculer craintivement par les nuits de pleine lune sa queue jusqu’alors inerte se redresse toute droite comme une vipe`re et d’un mouvement nerveux frappe les rayons tendus comme des cordes il en naît une musique d’une étrange douceur et il s’en effraye et il tremble la gueule pleine de bave il est si seul il est si vieux qui sait depuis quand son oeil au verre un peu felé lance de la`-haut ce regard éteint ˇ

ˇ

ˇ

Ezt követi 1973-ban az Arpie`ges c. regény. A francia cím a szerző által alkotott szó, első része: arpe`ges mint tört hangzat (arpeggio), a második: 15

Tsepeneag, Dumitru:

16

Apja Herskovits Endre, aki Franciaországban és Angliában ellenálló, majd a román kommunista párt tagjaként Párizsban próbál híveket beszervezni, emiatt 1947-ben Franciaországból kiutasítják, majd Bukarestben rövid ideig minisztériumokban dolgozik, és magyar lapok, folyóiratok rettegett cenzora.

214

pie`ges, mint csapda, tehát „csapdák tört hangzatokra”. Az 1969 és 1971 között románul írt regény eredeti címe: Zadarnică e arta fugii17 és utal Johann Sebastian Bach művére, a szöveg zeneiségére, hiszen az állandóan ismétlődő történetek, narratív fúgák egymásból fejlődnek logikus törvények szerint. Az állandóan ismétlődő történetek (Maria-Magda, a sofőr, rohanás a busz után, beszélgetés a vezetővel, vonat, pályaudvar, szülés az autóbuszon, börtön, az idős kopasz ember, disznóölés, furulyázó-fuvolázó fiú, a biciklis férfi, halas atyafi, liftes lány, Ion, ragadozó madár, kalauz, Pamfile, mozdonyvezető, teknősbéka stb.) az egész életműben ismétlődnek, kezdve az első novelláktól, egészen az utolsó regényig (La Belle Roumaine, 2006). A kidolgozásmód egyre bonyolultabbá válik, hiszen minden egyes ismétlés során újabb és újabb információk, képek, kisebb változtatások jelennek meg a szövegben. Ezt a fajta szövegalkotást nevezte Claude Bonnefoy mécanisme savant-nak.18 A francia irodalomkritika a textualizmus legnagyobb írói (Claude Simon, Robert Pinget, Alain Robbe-Grillet) közé sorolta Ţepeneagot. Az író eredetisége abban áll, hogy újra és újra elmesél rendkívül egyszerű történeteket, ám apró változtatások révén olyan lényeges jelentéseltolódást idéz elő, amitől a szöveg egyszerre titokzatossá és nyugtalanítóvá válik. A rendezetlenség maga az élet, mozgásában, történéseiben, megmagyarázhatatlan fordulataiban, az, amit nem lehet definiálni, csupán újraalkotni a megfoghatatlan szabályszerűségei segítségével. Az oneirikus író attól érezheti magát szabadnak, hogy ennek a rendezetlen életfolyamatnak az újraalkotásával tud úrrá lenni a káoszon. Ebből az oneirista felfogásból születnek textualista regényei, „szövegterei”, amelyekben a szavak és szövegtöredékek újabb és újabb szövegrészeket generálnak. A hiábavalóság futamaiban gyakran a töredezettség és a szétesés hangulatát érezzük, de ezt a szokatlanul kitágított regényteret látszólag heterogén szövegtöredékek zenei építkezésmódja szövi egységbe. Az oneirizmus az álomszerű jelenetek egymás utáni ismételgetésével töri meg a hagyományos próza linearitását, a többszöri ismétlés után az olvasónak az a benyomása, hogy egyszerre látja-olvassa a narratívafüzért. A képiség szerepe (megálló,/ autóbusz,/ rohanó férfi,/ disznóölő sofőr,/ fuvolázó kisfiú,/ kutya,/ bámészkodó asszonyok,/ virágcsokor,/ a nehéz ládát cipelő idős ember stb.) gyakran ismétlődik. A bizonytalanság fokozására a szerző megkettőzi a szereplőt, aki mintha kívülről is látná magát, amit a harmadik személlyel fejez ki: nekiiramodott hát, majd következik ugyanabban a cselekvéssorban: jegyet váltottam – első sze17

A hiábavalóság futamai szó szerinti „Hiábavaló a fúga művészete” (magyarul lásd

18

Bonnefoy, Claude:

215

mélyben, vagy ugyanott felcserélve őket, ami mind-mind a szerző önreflexiós szövegalkotása kísérletezéseit sejteti, meg a szavak/szövegrészek generálhatóságának lehetőségeit. Nézzük például „A busz már bent állt/volt a megállóban” – zenei tétel köré szerkesztett narratíva többszöri ismétlését a regényben: 1. A busz bent állt már a megállóban, úgyhogy futásnak eredtem – nincs szörnyűbb, mint lekésni –, ott vitorláztam a nyitott felöltőmben, az emberek utánam fordultak, volt, aki dohogott is: hová rohan, úgyse éri már el! 2. Amint leért az utcára, rohanni kezdett, a busz már bent állt a megállóban. Felugrottam a lépcsőre, s csak akkor pillantottam hátra, a tenger felé: a panelek látszottak csupán, meg köztük ritkásan a fák. 3. „Gyerünk, igyekezz már!” Odalépett az ablakhoz, kitárta, és vett egy nagy levegőt. Aztán ment, hátra se nézett. Azt utcán futásra váltott. A busz már bent volt a megállóban. Lihegve értem oda, s mihelyt fent voltam a lépcsőn, önkéntelenül hátrafordultam, mintha valaki szólítana, vagy integetne, vagy csak nézne, a tarkómat, a hátam közepét nézné hosszan, kitartóan: mint mikor egy nő a kapu rácsát szorongatja, s arra vár, hogy egy pillanatra még visszanézz rá. 4. Az órájára nézett, s csak akkor jött rá, milyen késő van. Talán ki sem ér időben. Rohanni kezdett. A busz már bent volt a megállóban, futott hát tiszta erőből, hogy még elérje. 5. Úgy ment el, hogy vissza se nézett, lerobogott az ötödikről a lépcsőn, a lift egyfolytában el volt romolva, futott eszeveszetten az utcán, vitorlázott a nyitott felöltőjében, az emberek utána fordultak, némelyik dohogott is: mit rohan, hisz úgyse éri már el! Maria keze az ablak kallantyúján, a tekintetével kíséri, a busz bent volt már a megállóban, jókora még a távolság, fut hát kétségbeesetten, s mikor a kerekek mozgásba lendültek, felugrom az alsó lépcsőre, megfogózkodom, gyorsan fel a másodikra, és nem nézek vissza, noha a tekintete tüzes nyílként fúródik a tarkómba, és ki nem húzhatom onnan ki tudja, meddig. 6. Felkapta a csokrot, s elkezdett rohanni. Ion motyogott valamit, de ő rá se hederített. Látta, a busz már bent van a megállóban. Futott tiszta erőből, egyik kezében a táska, másikban a virág, de nem érte el. 216

7. A nő meg a zöld rácsot markolászta, s hosszan nézett utána, vagy csak a semmibe, nem látta már. Azt sem látta, amikor megállt egy udvar mellett: egy sofőr éppen disznót ölt, három selyemruhás asszony nézte, vagy talán segített is neki. Meg amikor szinte elbotlott, mert a kerítés tövéről egy rühes kutya kiugrott elébe. Aztán rohanni kezdett: a busz bent volt a megállóban, de már nem volt hogy elérnie. 8. Aztán megállt egy udvar előtt, s csak bámészkodott percekig. Mi van, a végén még elkésik! – lett ideges a nő. Meg nem is figyel! Majdnem elbotlott abban a rühes kutyában. Elkezdett futni, át a másik oldalra, a busz bent volt a megállóban, ezt már nem csípi el, motyogta az öreg, s ismét megállt: nem is volna olyan rossz ez a láda, csak a fogantyújával van baj. 9. A sofőr kerítésénél állt meg. A fiúcska fuvolázott, az asszonyok ott álltak kezükben a tálakkal, a sofőr éppen ledöntötte a disznót, kezében a kés. Szegény állat meg se nyikkant. Rohanni kezdett megint. Átvágott az utcán, s kijutott az állomásra vezető útra. A busz már bent volt a megállóban, semmi értelme futni, úgyse éri el. 10. A férfin kürtőkalap volt – látta is már valahol. Eldobta a virágot. Újabb kerékpárosok érték utol. A busz már bent volt a megállóban. Egy fiúcska rohant a hatalmas táskájával, hogy elérje, de nem volt esélye rá. Már nem volt messze az állomás. Meleg volt, egyre melegebb. Letette a ládát, szemügyre vette a fogantyú nyomát a tenyerében. 11. Rohanni kezdett, bár egyértelmű volt, hogy nem érheti el a buszt: már bent volt a megállóban. Futott vagy száz lépést, aztán megállt. Egy öreg állt ott, a koffere, pontosabban a katonaládája mellett, s értetlenül forgatta a fejét. (Németi Rudolf fordításai.) És olvassuk még a regény összefoglaló zárófutamát, melyben szó és képiség üveggömbszerűen áttetsző egységben azonosul, az állandó ismétlések miatt immáron annyira ismerőssé válik, hogy a szöveget egyidejű prózahangnak érezzük, akárcsak egy zenekari mű tételsorát: Egy távoli szemlélő – mondjuk ez a nevetségesen siető fiatalember a virágcsokrával, amely oly idétlenül fityeg a kezében, akár egy piacon vásárolt tyúk: utálja is meg fél is tőle – ebből a hétköznapi jelenetből tán annyit láthat, hogy a sofőr újra és újra belecsap vakon a véres késsel a hústömegbe 217

meg a csurom vér ruhába, a másik két asszony lefogni igyekszik, egyikük térdre zuhan, másikuk meg égnek emeli a karját, mint aki fohászkodik. És akkor megszólal a fuvola lágyan, nyugodtan és messze hangzón, úgyhogy Ion is hallja a rózsaágyások közt, a nő gombot varr a daróckabátra, s olykor szeretettel odapillant a fiacskájára, aki a padlón vonatozik. Igénytelen kis dallam, de áthatol a telikarcolt vasajtón is, ott ülök az ágy szélén, kezem fegyelmezetten a térdemen, és hallgatom a folyton ismétlődő dallamot, a szívbe markoló futamokat, melyektől még a vezető is megkövül, karja a levegőben, az asszonyok is, a pengéről a fuvolaszó ritmusára apró vércseppek pörögnek. Makulátlan, ragyog az ég. (Németi Rudolf fordítása.) A román címben szereplő fuga a regény másik értelmezési lehetőségét nyújtja: futás, futam, rohanás, megfutamodás, kivándorlás. Ezt érzékelteti a főszereplő állandó rohanása az autóbusz, villamos, vonat után. De mindez hiábavaló, hiszen senki soha nem éri el a célt. A hiábavalóságot az éleai Zénon neves aporiája, Akhillész és a teknősbéka versenyfutásának ironikusan felvezetett problémája érzékelteti. A paradoxon szerint a gyors lábú görög hős sohasem éri utol a teknősbékát, ami filozófiai síkon annyit tesz, hogy a világ nem ismerhető meg csak empirikus módon. Kell egy másik dimenzió is, „az oneirikus valóság”, amelyben a zénoni csapda tökéletesen elképzelhető. Igen ám, de Ţepeneag itt is csavar egyet a történeten, Pamfile/Ahile (Akhillész), a szakács, ahelyett, hogy gondolkodna a megoldáson, egy állomáson egyszerűen megfogja az alvó teknősbékát, és rögvest egyezteti az elméletet a tapasztalattal, sőt maga is teknősbékává válik. Párizsban továbbra is románul írja regényeit. Alain Paruit tolmácsolásában jelenik meg 1977-ben a Les Noces nécessaires (A kikényszerített lagzi. P.O.L. Párizs). Ezt követően történik meg a váltás a Mot sablier c. regényben, melynek első fele román nyelven íródott és fordításban jelent meg, a szövegben viszont egyre több dőlt betűvel szedett közvetlenül franciául írt szó, kifejezés, teljes mondat tűnik föl, hogy a regény közepétől a kurzivált rész francia szöveggé álljon össze. (Erről lásd bővebben a következő tanulmányunkat!) Következik a francia nyelven írott Roman de gare (Filléres regény, P.O.L. 1985), 1988-ban Ed Pastenague álnéven Pigeon vole (Repül a madár… P.O.L. 1988). Közben 1983-ban, ugyancsak Ed Pastenague néven adja ki La Défense Alekhine (Az Aljehin védelem, Párizs, Garnier, 1983) c. sakk-könyvét. Egyik beszélgetésünkben arról faggattam, hogy akárcsak Mondrian absztrakt kompozícióiban, a prózaszövegekben az alapszínek, illetve az alaphelyzetek egy végletekig leszűkített skálán ismétlődnek. Innen a következő lépés már csak az értelmét vesztett abszurd szöveg… Erre így válaszolt: 218

Ez számomra hihetetlenül fontos kérdés, mert a dolog elevenjére tapint. Az értelem jegyében alkotó avangárd író, aki számára az új önmagában való érték, nem hajlandó lemondani az újról való gondolkodásról. Ezt a kérdést nem kerülheti meg. Jó néhány éve furcsa világban élünk, melyet jobb híján „posztmodern” kornak neveznek. Az emberiség elveszítette a társadalmi fejlődésbe, ezzel együtt a művészetbe vetett hitét. A múlttal próbálunk kapcsolatba lépni, csak azt nem tudjuk, hogy melyik kor felelne meg nekünk a legjobban. De addig is a tisztelt Olvasó kegyeit keressük nagy igyekezettel. A közönséget a torreádor lábánál alvó bikához hasonlítanám, ugyanis a torreádor nagy igyekezetében öngyilkosságot akar elkövetni, hogy hátha az ereiből kifröccsenő vér felbőszíti végre a bikát. Csak egy példát említenék: Hervé Guibert, az AIDS-betegségben elhunyt francia író több nagy sikerű regényben írta meg haláltusáját. A betegsége előtt tökéletes ismeretlenségben élt, és szerintem sokkal jobban írt. Bármennyire hízelgő is számomra a Mondriannal való párhuzam, azt hiszem, nem fedi a valóságot. Például a Pigeon vole-ban nem csupán leszűkítésről van szó. Ellenkezőleg, bővítettem a szövegszinteket, azonban az irónia elhomályosíthatja a bővebbnek látszó narrációs elemeket. Ebbe az irányba szeretnék továbblépni. Habár bevallom: ami az irodalmat illeti, fáradt és bizonytalan vagyok! Úgy látom, hogy a világon kiüresedőben az irodalom, mint fogalom. (Farkas Jenő fordítása.) 19 Ez a párizsi korszak sem mentes a politikától. 1974-ben megalakította az Emberi Jogok Romániában elnevezésű bizottságot, és sikerült kimenteni Romániából Paul Gomát. Elindítja a Cahiers de l’Est c. folyóiratot, amelyben, az oroszokat kivéve, a kelet-európai irodalmakat jelentette meg, köztük magyarokat, Mészöly Miklóst, Rába Györgyöt, Konrád Györgyöt, Balázs Bélát, Weöres Sándort és Somlyó Györgyöt. Ţepeneag az egyetlen román író, akitől 1975-ben elnöki rendelettel megvonták a román állampolgárságot. (Számos francia értelmiségi, köztük Fejtő Ferenc is tiltakozott a diktátor lépése ellen.) III. 1989 nyarán Budapesten részt vesz a forradalom vezetőinek és mártírjainak újratemetésén. Büszkén viselte a fekete karszalagot, egyes-egyedül a hatalmas tömegben, a teljes ismeretlenségben. Következett 1989 decembere, Ţepeneag egy francia gyógyszerszállítmánnyal, harminc év után ismét hazatért. Újra románul kezd írni: Az emigránstól elvárják, hogy mondjon le 19

Farkas Jenő (2003): i. m. 203.

219

arról, ami volt, az anyanyelvéről, a legbensőbb, legmélyebben gyökerező hazájáról. Mindez nem kedvez az alkotásnak, hiszen a beilleszkedés nem egyéb, mint önmagad eltüntetése, kiradírozása. Én négykézláb vonszoltam magam egyik nyelvtől a másikig, s végül volt bátorságom visszatérni a románhoz – mondja Ţepeneag. Első regényét a már említett Arpičges-t (románul: Zadarnică e arta fugii-t) 1991-ben adják ki Bukarestben, majd öt újabb kiadást ért meg. 1991-ben megkapta a Román Írószövetség díját, viszont állampolgárságát csak jóval később. 1991–1992 között Párizsban kiadja a Les Nouveaux Cahiers de l’Est-et, benne egy csodálatosan szép Weöres-fordítással. (A budapesti Francia Intézetben megtalálható a négy megjelent lapszám.) Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a párizsi román íróról az első szakdolgozatok egyikét Kányádi András (Kányádi Sándor fia) írta a Kolozsvári Tudományegyetemen. 1993-ban Ţepeneag még egyetlen román irodalmi szótárban, enciklopédiában sem szerepelt, bár a budapesti Világirodalmi lexikon terjedelmes szócikkben foglalkozik írói munkásságával.20 A hazatérés élményéből született 1992 és 1995 között az Európa Szálló (román címe: Hotel Europa, és 1996-ban jelent meg Bukarestben, magyar fordítása 2002-ben),21 a nagyszabású tetralógia első része. A másik három darab: Pont des Arts (1998), Maramures (Máramaros 2001) és a La Belle Roumaine (2006) c. regények. Az életműnek ebben a szakaszában a szerző a textualista zárt regénytérből jutott el a lehető legnyitottabb regényformáig, amelybe beleférnek a legkülönbözőbb vendégszövegek, újságkivágások, riportok, a posztmodern önreflexiós játék. Az állandóan ismétlődő álomnarratívák egymásutániságában már az olvasó, s néha úgy tűnik, hogy maga a szerző sem tudja, hogy valóságról vagy álomszerű, oneirikus történésről van szó. Az Európa Szállóban a regényszálak hármas rétegződésűek. Az első az ifjú Ion Valea beavatási szertartása az Európának nevezett pokoli labirintusba, a második az író-szerző önéletrajza, a harmadik, a regény narrációs lehetőségeinek elemzése. A hármas tagolást a szerző mindvégig nagy mesterségbeli tudással kuszálja össze, hogy ezzel is táplálja a feszültséget és a kétértelműséget. Az első szint tehát a száműzetésből hazaérkezett szerző találkozása a Nyugatról álmodozó román fiatalokkal és emlékeivel, a harminc éve elhagyott fővárossal. Ion Valea, a diáktüntetések szétverését követően, hamarosan elindul, hogy megkeresse újdonsült íróbarátját. Főbb állomásai Budapest, Bécs, München, Strasbourg és végül Párizs. Már Budapestre vele együtt érkezik a 20 Lásd Sz. Farkas Jenő: Ţepeneag, Dumitru. Világirodalmi lexikon, 15. k., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 325–326. 21 Ţepeneag, Dumitru:

220

román és nemzetközi alvilág is: kalandorok, volt szekuritátés ügynökök, arab és moszkvai maffiózók, különféle nemzetiségű prostik vagy a tolószékben ülő álkoldus és drogcsempész. A szerző kiválóan érzékelteti a kelet-európai paranoiát: mindenki gyanús, mert feltételezhetően szekus, például Ana az ápolónő, és unokatestvére Valentin is. Aki nem szekus, az viszont maffiózó. Aki pedig egyik sem, az azért gyanús, mert sehova sem tartozik. Ion Valea, az ifjú pikaró a leghihetetlenebb kalandokban részesül, de felnőtté válása eredménytelen, hiszen Európa gazdagabb felén senki sem fogadja őt szívesen. Keleti barátai kifosztják, kirabolják, megerőszakolják, a Nyugat pedig csak magával törődik. Ion minden illúzió és pénz nélkül érkezik meg a lerobbant strasbourgi Európa Szállóba. Itt kell rájönnie, hogy szerencsétlen száműzött, nem egyéb, mint a „világegyetem száműzöttje”. A regény másik szála az öregedő író játékosan ironikus önéletrajza, aki állandóan Bretagne-ba akar utazni, hogy megírja ezt az előttünk játszódó regényt. Iróniája nem kerüli el az 1990-as diáklázadást sem, a neves politikusokat, a román „báránykamítoszt” sem, még Eminescut, a nemzet költőjét sem. A harmadik szál a regény tétovázó narrációs technikáinak a története. Itt folytatódik az 1960-as években megfogalmazott esztétikai oneirizmus. Íme a regénybeli félig madár, félig postás oneirikus botladozása a valóságos térben: Csönget a postás. Lemegyek, felbontom a levelet, megköszönöm neki. Még vidámabb, mint máskor. Mitől ilyen vidámak némelyek? – mondom magamban, miközben felül a kék biciklijére. Igaz, ami igaz: köröttünk gyönyörű, tavaszi reggel. A postás elkezd pedálozni; szál egyenesen ül a nyeregben. Csak most veszem észre, hogy a lapockáin szárnyacskák nőttek. Tekeri a pedált, a szárnyai közben esetlenül verdesnek. Látni, hogy nincs hozzászokva szegény a használatukhoz. Még azt sem mondhatni, hogy gyorsabban halad a biciklijén, mint amikor nem voltak szárnyai. Akkor valószínűleg könnyebben dőlt rá a kormányra, hogy kisebb légellenállást fejtsen ki. Inkább akadályozzák a gyorsulásban. De persze nem erre kéne, hogy szolgáljanak…(Németi Rudolf fordítása.) Ţepeneag gyakran elméleti vitába száll – főleg francia feleségével, Marianne-nal és a sziámi macskájukkal –, a szereplőkről, az olvasóról, a készülő regény egyes részeiről. Ahogy többféle olvasó lehetséges, úgy miért ne lehetne többféle narrátor is a regényben, gondolja a szerző, aki okosan mozgatja figuráit a regény sakktábláján (Ţepeneag egyébiránt sakkmester, egy időben az 1980-as évek elején Berlinben sakkozásból élt) olyannyira, hogy az olvasó szívesen enged a kétértelműségek játékának. Ilyen például 221

Silvia „életrekeltésének” története egy bukaresti hullaházban, talán így jobban érthető a lány „örök hálája” az életadó nemmel szemben: [A bányászok] Rájuk támadtak, ütötték őket, ahol érték. Silvia futásnak eredt, hogy behúzódjék egy kapualjba. De már nem tudott elbújni. Kapott egyet bottal a tarkójára, aztán még egyet. Elterült azon nyomban. Élettelenül feküdt vagy két óra múlva is, amikor jöttek a mentők. A többi halottal egyenesen a hullaházba küldték. Mit vacakoljanak még vele a kórházban… A hordágyon Silvia szép volt, akár egy madonna. Mielőtt betenné a hűtőtepsibe, Ionel hosszan, sóvárogva nézi. Mintha nem is volna halott. És tényleg… Végigsimogatta az arcát, a száját. Hüvelykujját benyomta az ajkai közé, érezze a fogait. Aztán az ágyékára tapasztotta tenyerét: feszes, de befogadó – a lány két combja nem volt összezárva. Ionelnak elborult a tekintete. Nemigen próbált ellenállni. Fejébe szaladt a vér… Állt, mint a cövek. Odahúzta a hordágyat a sarokba, letolta a nadrágját, gatyáját. Pillanatig arra gondolt, levetkőzik teljesen: egész testével érezze a lányt. De nem volt hozzá mersze. Még sose csinálta így. Ne adj isten, ha benyit valaki, s meglátja anyaszült pucéran a hullán, semmi hazugsággal nem tudja kimagyarázni. Benyomta neki. Nyögött hozzá, inkább izgalmában, mint az élvezettől. Kis idő múlva melegedni érezte maga alatt a lányt. A szemébe nézett: mintha élet csillanna benne. Vagy épp a gyönyör. Ámulat, rettenet, gyönyör – mindkettejük testében. Ionel fejében mindinkább csak a rettenet. Megállt, kihátrált a lány testéből. Látta: megremeg az ajka. Egyik karja felnyúlt, hogy tarkón ragadja. A lába, a combja magához akarta szorítani. Ionel üvöltve ugrott ki. Lábán a letolt nadrággal, nekiiramodott az ajtónak. Silvia nem tért magához rögtön. Amint Ionel kiszállt és elmenekült, ismét kómába esett. Nem is emlékezett később semmire. Még annyira se, amennyire az ember éjszakai álmából. Képzeletben játszotta vissza az egészet, itt-ott még meg is toldotta. S mikor elmesélte, megint csak kerekített rajta… …Aztán orvos is előkerült. Vasile kézzel-lábbal magyarázta, mi s hogyan történt. Csak az hiányzott, akinek Silvia az életét köszönhette: Ionel benn volt már a bolondokházában. (Németi Rudolf fordítása.) A regényben az oneirizmus jól megfér a mindennapok realizmusával, a legfrissebb politikai újsághírekkel, a szerző állásfoglalásaival. A regény egyértelmű üzenete az, hogy a múlt rendszer ideológiájával szembekerülő író, most sem hajlandó elfogadni a kilencvenes évek „új Messiásait”. A tömeggel együtt nem ereszkedik térdre a bukaresti Egyetem téren, mert nem akar részese lenni az újonnan megszülető egyöntetűségnek, az egyszerre lépő gondolatnak.

…térdeljen le mind, aki nem volt párttag! Letérdeltünk persze mind. Legalábbis majdnem. Nem messze ott állt egy jó ötvenes, külföldi ballonkabátban – lerítt róla –, meg egy másik, még korosabb. Mindkettő állva maradt. Nem tudtam megállni, odaléptem hozzájuk: Térdre, ti komcsik! Nem fordultak felém. Azt hiszem, féltek, de álltak peckesen – írja az Európa Szállóban, a ballonkabátos természetesen maga a szerző, a még korosabb Cornel Regman, irodalomkritikus volt, aki fájós dereka miatt kényszerűségből követte Ţepeneag példáját. Ez az 1996-os regény elsőként szólt az 1989-es eseményekről és az azt követő zavaros időszakról, amikor már sejteni lehetett, hogy a „forradalom” véres színjáték volt. Ţepeneag kintről jött haza, a hazai írók nem nagy örömére, hiszen az elhallgatás fejében 1993-tól aránylag gyorsan megjelenik az életmű szinte minden egyes darabja. Ily módon az 1990-es évek végére írónk a román kulturális élet egyik legismertebb személyisége. Egymás után jelentek meg novellái és regényei.22 A kilencvenes évek román irodalmi közvéleményének szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a Ţepeneag és Dimov által képviselt esztétikai oneirizmus az egyetlen irodalmi és politikai jellegű szervezett és bizonyos ideig „élő”, vagyis megtűrt ellenállási mozgalom volt a diktatúra idején. Ezt kiválóan bizonyította az 1998-ban megjelent Momentul oniric/Oneirikus momentum c. kötet, amely az irányzat két vezéralakjának tanulmányait és cikkeit tartalmazza. Világosan kiderül, hogy avantgárd szellemiségben, filozófiai és irodalmi műveltségben, a tudatos irodalomépítő és -szervező munkásságban a román irodalomnak azt az időszakát (1960–1973) mindketten messze meghaladták. 1998-tól mindjobban körvonalazódik a „besenyőrejtély”/„Ţepeneag-rejtély”, hiszen az irányzat és szinte egyedüli képviselője óriási teret kap az irodalomkritikában. Közben látványos televíziós csatákat vív „neves és befolyásos személyiségekkel”, már-már a hatvanas évekbeli avantgárdos vehemenciával. A posztmodern írók a két világháború közötti avantgárd irodalom folytatását, vagyis közvetlen elődjüket látják benne. 22

223

Rövid néhány év leforgása alatt a szerző művei hazai és nemzetközi fórumok, konferenciák témája Párizstól Lie`ge-ig, Temesvártól Bukarestig. Eddig, általam ismert hét monográfia foglalkozik az életművel, ami példátlan a román kortárs irodalomban. Az első a bukaresti Nicolae Bârna23 könyvkritikáinak, tanulmányainak a gyűjteménye az életmű sajátos oneirikus bestiáriumáról (124–142. o.) és az egyes művekről. A szerzőt „beskatulyázhatatlan”, a „határok nélküli intertextualitás” írójának tartja. A Craiovai Tudományegyetem tanára, Marian Victor Buciu az eddigi legjobb monográfia24 szerzője. Mint a címe is mutatja (Ţepeneag az oneirizmus, textualizmus és posztmodernizmus között) szélesebb nemzetközi összehasonlításba helyezi az oneirizmust és Ţepeneag írói munkásságát, főleg a korabeli francia kritika tükrében, melyből kiderül, hogy a szerzőt a francia új regényhez tartozó kísérletező írónak tartották már a hetvenes évek elején. Majd tíz évvel később szinte egyszerre jelenik meg újabb monográfia.25 Ezenkívül az író irodalmi publicisztikája is fontos szerepet kap az életműben. Különösen kedveltek rövid, könyörtelen kritikái, szellemi sziporkái. Románul şotron/şotroane azaz „ugróiskolának” keresztelte ezeket az írásokat, ugyanis a játék szabályai szerint hol a „mennyországba” emeli a szerzőket, hol „pokolba” süllyeszti őket. Ugyanezt a műfajt franciául katonai kifejezéssel frappes chirurgicales-nak, a célpontra irányított (légi)csapásnak nevezte. Ezek a „csapások” a Seine et Danube (2003–2007)26 c. lapban jelentek meg. Több ízben hivatkozik Walter Benjamin híres mondására: Az elfogulatlanság, az objektív rálátás hazugság, ha csak nem a suta illetéktelenség egészen naiv kifejezése lett... (Einbahnstraße, 1928). A benjamini gondolat árnyékában látványosan elveri a port Philippe Sollersen, Milan Kunderán és sok más írón. A lap első számában a „frappe”-ot Sollersre méri valahogy így: „Nem olvastam Philippe Sollerst, a francia irodalomnak ezt a szélkakasát, aki némelyek szerint „az irodalom pápája” (le pape des lettres). De elolvastam és igen kedvemre való a nyolcvanéves Alain Robbe-Grilletnek, az év elején megjelent regényét. Azt hittem, ő a pápa…” vagy néhány oldallal odébb: „Végül is elolvastam P. Sollers regényét… De miért is nevez23 24

Bârna, Nicolae: Ţepeneag. Victor Buciu, Marian:

25

Felecan, Daiana:

26

A Seine et Danube c. lap.

224

tem szélkakasnak? Nem, nem illik rá! Vége a sorozatos átváltozásoknak, így tudott eddig ide-oda forogni. Egy ideje, főleg a legutóbbi regényében a szélkakas irányt akar szabni a szélnek. Egyszer csak erőszakossá lett. Figyelik, erőszakos szélkakassá!... Szegény Sollers! Milyen rosszul öregszik!” Kundera is kap egyet, amikor a Femina díjról szól. A 2004-es díjazottat, Dai Sijiét, „kínai Kunderának” nevezi „csak azzal a különbséggel, hogy a kínai (aki, ifjúkorában egy átnevelési munkatábor lakója, és nem a Párt tagja volt) otthonosabban mozog a francia nyelvben, mint a nagyképű cseh író.”27 Emellett pompás kis esszéket olvashatunk Peter Sloterdijkról, akiről félmondatban elejti: Még nincs elég bátorsága ahhoz, hogy igaza legyen…, vagy Emmanuel Toddról, aki megjósolta a szovjethatalom bukását, akkor megmosolyogták! Most meg az amerikaiakról írta ugyanazt. Életében valaki lehet-e kétszer próféta? – teszi fel a kérdést Ţepeneag. Talán nem véletlen, hogy 2009-ben a P.O.L. piacra dobta ezeket „csapásokat”.28 A Vain Art of the Fugue29 borítóján ez áll: Tsepeneag creates one of the most inventive and engaging novels from Eastern Europe in the last several years. Csupán reklámszöveg lenne? Lehet, 2009-ben viszont ugyanaz a kiadó már a második regényét, The Necessary Marriage-t is kiadta. Magyarul két regénye (A hiábavalóság futamai és az Európa Szálló) fordult elő a magyar könyvpiacon, de a „rejtélyes besenyő” nem került sem a „magyar kánonba”, sem a „magyar recepcióba”. Sebaj, harmadik regénye, talán már jövőre magyarul is olvasható lesz a kánonon kívüliek örömére.

27

Seine et Danube, 2. sz. 235. o. Tsepeneag, Dumitru: 29 Tsepeneag, Dumitru: 28

225

HORKAY-HÖRCHER FERENC

Joseph Brodszkij Velence-könyvéről „Hát – mondtam –, olyan, mint amikor Greta Garbo úszik.”

1 Greta Garbo, a titokzatos svéd színésznő állítólag kedvelte a téli fürdőzést. A költői kép önmagáért beszél. Hogy miért ezt a képet választotta Joseph Brodszkij, amikor megpróbálta elmagyarázni kérdezősködő kiadójának, miért télen szeret Velencébe utazni, annak jó oka kell legyen. Olyan oka ugyanakkor, amelyet nem könnyű körülírva elmagyarázni. Elégedjünk meg tehát ennyivel: a téli Velence olyan, mint amikor Greta Garbo úszik. Brodszkij, jó íróként, a legelőnytelenebb pillanatában ábrázolja szíve városát, mert tudja: művészetben az őszinteség a legkifizetődőbb ábrázolásmód. Főleg, ha egy olyan városról van szó, melyet a mézesheteket töltő ifjú párok és más turisták kedvéért a lehető legnegédesebb cukormázzal öntenek le az útikönyvek. Brodszkij Velencét a lehető legkevesebb turistával kéri, és ezért szívesen lemond a szirupról is. Főleg, ha cserébe jár érte az elegáns melankólia. Könyve mégsem édesbús merengés a szépségről. Pedig a szépség a témája. Ám tudja: e témát nem lehet közvetlenül megcélozni: „… a szépségre nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges törekvésnek a mellékterméke.” Csak a könyv végén mer ténylegesen ráfordulni hát. Akkor, amikor már jól megdolgozta olvasóját. 2 Szentpétervár és Velence között alig titkolt rokonság áll fenn. Észak és Dél, fekete és fehér rokonsága ez, de mégis sok-sok szállal kötődnek egymáshoz. Brodszkij, aki Leningrád szülötte, egy életre elkötelezte magát a víziváros mellett – három legkedvesebb városa így lehetett tengeri város: Leningrád, Velence, New York. És ezt ne csak valamifajta szűk, életrajzi kontextusban értsük. Már csak azért se, mert Brodszkij tudatosan harcolt azon közhelyes elképzelés ellen, mely szerint a művész (egyáltalán az ember) sorsát gyermekkora határozza meg,1 s hogy egész művészete egy idillikus 1

Embernél kevesebb, 9.

226

korai aranykor emlékezete lenne. Költőnk tagadta az életrajziság jelentőségét egy-egy művész életművének megértésében is. Tehát nem pusztán az első benyomások jelentőségéről van szó. Hanem arról, hogy a víznek, mint életfenntartó közegnek kiemelt, szimbolikus jelentősége támadt költészetében. A víziváros szakrális jelentőséggel bír Brodszkij írásművészetében. Velence pedig kétségtelenül a viziváros szélső értéke: ennél radikálisabban ezt a koncepciót nem is lehetne megvalósítani. A velenceiek szabályosan a vízre építették városukat, s e tény ragadta meg elég korán Brodszkij fantáziáját ahhoz, hogy aztán soha ne tudjon szabadulni Velence vonzásától. Zsdanova utal Jevgenyij Rein visszaemlékezésére, aki a következőképp elevenítette fel egy 1966-os emlékét. Leningrádban, a Nyári Kertben ült Brodszkijjal egy padon, s egy fotót néztek, amelynek az volt a címe: „Velence télen”, s egy nyugati magazinban jelent meg. „Joszif nézegette a hóval borított gondolákat, a hideg eső fátylába burkolózó palazzókat, az öreg velencei lámpásokat… és hirtelen megszólalt: „magam is meg fogom nézni, emlékezz vissza a szavaimra, elmegyek Velencébe”.2 Persze hogy így is történt. Mi több, a Brodszkij-legendának fontos részévé vált, hogy amint kijutott Amerikába, első fizetéséből milánói repülőjegyet vett, hogy mihamarabb teljesíthesse saját régi elhatározását. Vagyis amerikai emigrációjával gyakorlatilag egy időben sikerült eljutnia a lagúnák városába. S hogy miért volt mindez ilyen sürgős? Azért, mert Brodszkij számára a Nyugat a szabadságot jelentette, s ennek a szabadságnak vált a szemében jelképévé Velence. A szovejthatalomtól szabadulva ezért volt szükségszerű, hogy első útja Velencébe vezesse: „a boldogság az a pillanat, amikor ráismerünk önmagunk összetevőire a szabadság állapotában”. Ez a szabadság az önazonosság megtalálását is jelentette számára: „mintha saját önarcképembe léptem volna bele a hideg levegőben”. De megint hangsúlyozni kell, nem puszta életrajzi kérdésről van szó. A víz ősi elem. Korábban jelent meg, mint az ember, és korábban, mint az ember emlékezete. Ezért a vízparton magára találó ember nem pusztán saját múltjában merül el. Hanem egyenesen a boldogságban: „Szeles éj volt, sm ég mielőtt retinám bármit is regisztrált volna, mérhetetlen boldogság öntött el…” Hogy mitől? „orrlyukaimat megtöltötte az, ami számomra mindig ennek szinonimája volt, a fagyos hínár illata”.

2 Natalia Zsdanova: Timelessness: Water Frees Time from Time Itself, Neva News, 2007. augusztus 1.

227

3 Hamar kilyukadtunk oda, ahová a cím vezetett bennünket. Brodszkij számára ugyanis a fagyos hínár illata, vagyis a téli tenger, Velencében az „acqua alta”, a magas víz jelenti azt, amit másnak a frissen kaszált fű vagy a széna, megint másoknak a karácsonyfa és a mandarin illata. Azt, ami iránt felnőttkorunkban olthatatlan honvágyunk, nosztalgiánk támad. A költő rögtön a Velence-könyv elején leszögezi, hogy e mérhetetlen boldogság, valamifajta hazaérkezés élménye nála nem gyermekkori emlék pusztán. Szerinte az emberi lény sajátos viszonya ez a víz világához. Feltételezése szerint a hipotalamusz tájékán őrzi az ember gerinchúros ősei benyomásait az őselemről. De nem csak valamifajta evolúciós maradványról beszél. A szöveg itt az ichthus fogalmát vezeti be, ami a görög hal szó latinos átírása, s a maga részéről nemcsak egy állatfaj elnevezése, hanem a „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó” szavak kezdőbetűinek összeolvasása is. Nem csoda hát, ha a történet – talán nem túlzás e szóval utalni a szövegre, még akkor is, ha nyilván nem regény, jobbára még csak nem is regényes események leírását kapjuk benne – egy későbbi pontján visszatér víz és Isten kapcsolatára. Ám itt már víz és Isten viszonyát egy harmadik fogalom egészíti ki: az idő. Ám hogy erről beszélhessünk, érdemes még egy pillantást vetni a történet elejére. 4 „…üres volt a stazione bárja, amikor megérkeztem azon a hideg decemberi éjszakán. Ott álltam és vártam az egyetlen embert, akit ismertem a városban. A nő, aki kijött volna elém, sokat késett.” Város, hideg, nő, késett. Ez a kiindulópontunk tehát, az a helyzet, amivel az első bekezdésben megismerkedhetünk. Tényleg, mint egy olcsó krimiben. De egyszer csak kiderül, hogy az elveszett férfi, akiért nem jött időre a nő, mérhetetlenül boldog. Ami ugye, valljuk be, ritkaságszámba megy egy krimiben. És végül feltűnik a nő is, a gyönyörű, akinek korábbi dolgairól is értesülünk, de akinek aztán az égadta világon semmi szerepe nem lesz a történetben. Különös meseszövés, valljuk be. De mi indokolja egy nő belekomponálását a téli velencei éjjel képébe, ha aztán a nő többet nem is fog felbukkanni a szövegben? Valószínűleg a város és a nő összehasonlítása lehet az eljárás indoka. Brodszkijnak azért van szüksége e nőre, hogy általa tudjon valamit elmondani a városáról. Azt tudniillik, hogy sem egyiket, sem másikat soha nem sikerült megszereznie magának: „Ha jelzett egyáltalán valamit az éjszaka, csupán annyit, hogy a város soha nem lesz az enyém…” 228

Ezzel persze azt is, hogy úgy vágyott rá, mint egy nőre. Egy szép és okos nőre. Egy olyan nőre, aki megszerezhetetlen. Mint Brodszkij első nagy, legendás szerelme, Marina Baszmanova, aki oly hosszú időn át nem hagyta nyugodni a férfit. Velence ilyen utolérhetetlen, megszerezhetetlen álom. Aki akkor sem lesz a miénk, ha befogad. Ne feldjük el, Brodszkij számára olyan elemi erejű volt a vonzás, hogy halála után itt is temették el, San Michele szigetén. Ami persze, megint csak az ő véleménye szerint, egyáltalán nem érdekes a Velence-könyv szempontjából. Szerintem azonban nagyon is lényeges. 5 Minden szöveg olyan mint egy város. Vannak jobban sikerült szövegek, mint ahogy jobban épült városok is. Amikor Brodszkij belefog a Velencekönyvbe, akkor nem kisebb dologra vállalkozik, mint arra, hogy Velence párját, tükörképét építi fel, a nyelv anyagából. Ami persze eléggé hiábavaló vállalkozás. Hisz egy ember, egy akarattal nem hozhatja létre annak a páratlan csodának a párját, amely évszázadok alatt alakult ki, és nemzedékek sorának munkáját emésztette föl. Brodszkij szerfölött nagyra volt tehetségével. Szintén Zsdanova írja, amikor Marinához fűződő viszonyát jellemzi, a következőket: „A lány azt hitte magáról, ő a legszebb asszony, és Brodszkij azt hitte, ő a legjobb költő…” Mérhetetlenül bízik a képességeiben, és azt gondolja, fel tudja építeni Velencét szavakból. Ezért nem is a történet érdekli, azok az események, melyek könyve tartalmát adják, hanem a narráció, az elbeszélés módja. A felületek érdeklik, nem a mögöttük levő tartalmak – hisz Velence a felületek városa. Ő úgy mondja, a szem városa. Ezért felületesen, a szem csábításának engedve készíti el hasonmását, úgy, hogy ezzel még az erkölcstelenség vádját is vállalja.3 Emlékezzünk csak Kosztolányi, az esztétikai ember vállalt amoralitására – ami, mint tudjuk, sokszor őszintébb és hitelesebb, mint az időnként képmutató szabálykövető moralitás. A felületen a szem uralkodik. Ezért nem is szövegként, képként képzeli el saját művét az író: „Miután tizenhét télen át fürkésztem ennek a városnak az arcát, mostanra képesnek kell lennem arra, hogy egy hiteles, Poussin-szerű munkát letegyek az asztalra, hogy megfessem a város képmását… Ez hát a 3

Az, hogy Velence látványa ennyire megfogta, Brodszkij vizuális érzékenységéhez is kapcsolható, másfelől összefügg vélt vagy valós „felszínességével”: „Az élet vizuális vonásai mindig jobban érdekeltek, mint a tartalma.” (Embernél kevesebb, 28. ) Másfelől Velence a kultúra élő szimbóluma is a szerző szemében, nem véletlenül hasonlítja a várost egy nagy könyvtárhoz – s utal arra, hogy generációjának a könyvolvasás volt szinte egyetlen vigasza a kiábrándító valóság ellenpólusaként. Kultúra és politika ellentétes viszonya visszatérő témája a Nobeldíj átvételekor elmondott beszédének.

229

célom.” Aztán még mond egy szép hasonlatot írására, mely nem novella, hanem „az iszapos víz áramlása”. A Velence-könyv maga is egy kis Velence. Később még egyszer visszatér a megírás módjának témájára. Egy Régnier-kisregény emlékét eleveníti fel, melyet Mihail Kuzmin, „a csodálatos orosz költő” fordításában olvasott. A történet címére Vidéki kedvtelésekként emlékezik, és szerinte az Velencében játszódott és télen. S mintha ez a könyv adná az ihletet saját könyvéhez. Vagyis Velence egy másolatának másolatát kívánja elkészíteni. Nem is tematikusan törekszik valamifajta hasonlóságra. Csak a lélegzetvétele tempóját szeretné ellesni: „A legfontosabb: a könyv fejezetei egy vagy másfél oldalasak voltak. Ez a ritmus adta a nedves, hideg, szűk utcák érzetét…” Ez a városkép pedig, úgy tűnt akkor, nemcsak Velence sajátja, hanem „Pétervár kiterjesztése egy jobb korba”. Aztán persze kiderül, hogy még csak nem is Velence újraépítéséről van szó. Sokkal inkább arról, hogy hogyan kell megszerkeszteni egy szöveget. A lényeg: nem a történet, hanem a dolgok egymás utáni rendje. Vagyis az, hogy mi után miről beszél az elbeszélő. Ahogy Velencében sem pusztán az egyes épületek az érdekesek. Hanem ahogy egymás után következnek, az a rend, ahogy a város egy nagyobb egésszé állt össze. Persze, a szerkesztésmódon kívül is van még valami. Nem tartalom. Brodszkij leírja, mennyire nem szerette a Halál Velencébent mint kisregényt. Viszont a film hosszú nyitójelenetét annál inkább: „Bogarde egy nyugágyban fekszik egy gőzös fedélzetén.” Hogy miért? Volt benne valami szívfájdító érzés, ami mégiscsak irigylésre méltóvá tette az egészet – a halál felé menet is. Brodszkij könyve ugyanezt az érzést kelti olvasójában, főleg, miután megtudja, hogy a költő maga is a halál felé tartott Velencében. 6 Velence – közhelyesen – a halál városa. Halálra ítélt szellemváros, mely időről időre feltámad. A szellemek, amelyek lakják, élettel telítik a palazzókat, de ez az élet kísértetvilág. A Velence-könyv egyik legemlékezetesebb fejezetében egy velencei arisztokrata estélyére látogatunk el. A ház ura nem sokkal korábban nyerte meg azt a pert, amely a családi fészket birtokába juttatta, s az estélyen ezt a győzelmet kívánta megünnepelni. Ám Brodszkijt nem a Fellini-szerű estélyi jelenet érdekli, hanem az a hátsó világ, amelybe néhányadmagával vezette be őt a házigazda. Egy kis lifttel emelkednek föl a kiválasztott vendégek az épület felsőbb szintjeire, melyek egyben az épület egy korábbi, XVII– XVIII. századi korszakát fémjelzik. A hosszú folyosókon és egybenyíló termekben elhelyezett berendezési tárgyak jellegzetes velencei alkotások: hemzsegnek a puttók, hatalmas, sötétbarna olajfestmények sorakoznak egymás után, amelyeket márványszobrok és -oszlopok választottak el egymástól.

Elvarázsolt világ, mely borvörös színárnyalatokban úszik. Mégpedig szabályosan úszik: „Víz alatti utazásra is hasonlított az érzés, mintha egy haliskola tagjaként úsztunk volta át egy kinccsel teli elsüllyedt gályán…” De ez a múltba süllyedt kincses sziget nem csak műalkotások rejtekhelye. Egy válogatott, XVI. századbeli könyvtár is feltűnik, amelyben fehér pergamenkötéses kötetek állnak sorban Ezópusztól Zénónig. Egy gombbal nyíló rejtekajtón át pedig további szobák sora tárul fel, mint egy Borges-novellában. Brodszkij is a perspektívával játszik, mint Piranesi vagy Escher: „Üres szobák hosszú sora következett… Olyan érzésem volt, mintha nem a szokásos perspektívában lépegetnék, hanem egy vízszintes spirálban, ahol az optika törvényei nem érvényesek.” E misztikus hatást csak növelik az elfüggönyözött ablakok, s persze a falakon minden szobában két vagy három tükör is található. Legtöbbjük ezeknek is vak azonban. Fényesebb az aranyozott keretük, „szépen fonott virágos girlandokkal és idilli jelenetekkel”, mint a tükör felülete. Az egyik ilyen tükörben már nem is magát látja az elbeszélő, hanem „önmagam helyett a koromsötét semmit”. E víz alatti, vaksötét misztikumhoz még egy tapintható hatás járult. A por ugyanis mindent belep e világban. Még a parkettát is belepte, mint a finom hótakaró. Ez mutatta, hogy a múltban, egy a mától messze szakadt világban járunk. Olyan világban, melyet az idő vett birtokába (s persze emlékszünk, a víz az idő): „Minden felület vágyik a porra, mivel a por az idő húsa, húsa és vére.” Ráadásul e világot már úgy megette a por, hogy „itt ez a vágy már elmúlt”. Végül a kaland utolsó epizódja a házigazda hálószobája. Hisz Velence mítoszában is a halál az erotika jegyese. A „hatalmas, bevetetlen baldachinos ágy” maga is a tenger kicsinyített tükörképe. A baldachin a felhők szerepét tölti be. Az elbeszélő képzeletében pedig a következő kép jelenik meg: „vonagló meztelen testek szigete az ágynemű tengerében, a porlepte gipszremekek vizslató tekintete alatt”. És ráadásul még visszataszítónak sem találja a képet, mert a cselekedet öncélúságával tökéletesen beleillik a környezetébe, mely maga is kiesett a történelemből. A könyvben ez a jelenet önmaga jelentőségén is túlmutat. Bizonyos fokig magának Velencének a jelképévé válik a labirintus a palazzo hátsó traktusában, amelyet élő ember nem látogat, s amely így kiesik az idő áramából és átadja magát az enyészet porleplének. Mintha a nevezetes velencei köd, a nebbia szállt volna rá erre az álomvilágra, amely „nem csak a tükörképeket törli el, hanem mindent, aminek formája van: épületeket, embereket, oszlopsorokat, hidakat, szobrokat.” És persze az embereket is. „Az önelfeledés ideje ez… osztozunk (a város) láthatatlanságában.” 231

7 Hogy ilyen fontos szerepet játszik e szövegben a halál, az nem csak a Velencével kapcsolatos közhellyel magyarázható. Utólag ebbe a perspektívába állítja az a tény is a Velence-könyvet, hogy Brodszkij alig négy évvel a könyv megjelenését követően meghalt. Ráadásul halálában is hűséges maradt ahhoz a városhoz, melyet tizenhét éven át rendszeresen látogatott, San Michele szigetén hantolták el – hosszú hivatali procedúra után – hamvait. Van azonban egy harmadik oka is a dolognak. Brodszkijt a szovjethatalom segítette a halál intim közelébe. Azon kelet-európai értelmiségiek és művészek közé tartozott, akikkel igazából nem tudott mit kezdeni a már gyengülő kommunista hatalom. Miközben édesapja még a Nagy Honvédő Háború hivatalos hadi fotográfusa, őt már iskolás korában kiveti a rendszer,4 és nem sikerül soha beilleszkednie. Száműzik, majd olyan nagy nevek közbenjárására, mint Sosztakovics kiszabadul, végül emigránsként Nyugatra kényszerül. De hogy ilyen közelről ismeretséget kötött a XX. század egyik legvéresebb totalitárius rendszerével, az örökre rányomta bélyegét gondolkodásmódjára. És még Velencében is kísértette. Erre utal – paradox módon – az a beszélgetés, amelyet Susan Sontag társaságában folytatott Olga Rudge-dzsal, a híres hegedűssel. Az addigra idős asszony, aki korábban nemzetközi hírű hegedűs volt, belemerevedett a Pound özvegye szerepkörbe, és mechanikusan védte volt szerelmét, akár az antiszemitizmus vádjától is. A diskurzusba, mely a két asszony között zajlott, Brodszkij nem nagyon avatkozott bele, mert, mint írja, rátört az unalom. Amikor Olga Rudge védekezésként azt az érvet hozta fel, hogy szerinte az amerikaiak a rádióadások miatt orroltak meg Poundra, akkor Sontag felcsattant: „Na de Olga, ugye nem képzeli, hogy az amerikaiak a rádióadások miatt orroltak meg Ezrára? Ha csak a rádióról lett volna szó, akkor Ezra nem lett volna más, mint egy újabb Tokyo Rose.” Brodszkij elbeszélője szerint „Ez volt a legnagyszerűbb riposzt, amit valaha is hallottam. Majd ismételt kérdésre megadja az amerikaiak haragjának okát is: „Mert Ezra antiszemita volt.” Brodszkij, aki zsidó5 családból származott, nyilván tisztában volt a vita tétjével. Amiért mégis unta a csörtét, az épp a kommunizmus testközeli is4

„Szabadulásáért” mégis hálás – hisz a szabadság érzésével ajándékozta meg általa magát. M. Nagy Miklós idézi a Brodszkij életéről szóló titkos KGB-jelentést, amely mind anyjával, mind apjával kapcsolatban hangsúlyozza zsidóságukat. (M. Nagy Miklós: 5

merete – igaz, gyermekként átélte a náci németek Leningrád elleni ostromát is. Aki így ismerte a szovjet rendszert, annak nem hozhatott újat a nácizmussal kapcsolatos vita – mint ahogy nyilván ismerte a sokat látott, idős kommunisták védekezési stratégiáját is. Számára Rudge azért nem volt igazán vitapartner, mert ugyanazt a logikát alkalmazta az önfelmentésben, amit az öreg partizánok és a párt berkein belül megőszülő káderek. Brodszkij végső soron ezért tesz egyenlőségjelet a két rendszer közé: mert emberi tapasztalatai megegyeznek a két rendszer viszonylatában.6 Gyűlölet, önfelmentés, még a túlélési taktikák is kísértetiesen hasonlítanak a két rendszerben: „idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra Pound mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem rá.” Nem csoda, ha Brodszkij beszámolója távol marad a hidegen elfogulatlantól, és hogy még egyszer visszatér az egyébként meglehetősen ellenszenvesre festett Rudge-ra a kötetben. E második történetben az előadóművész Rudge Sztravinszkijhoz fűződő kapcsolatáról esik szó, mintegy kódaként, az előző történet ellenpontjaként. Elvégre nem akármilyen művész volt, s a művészet Brodszkij szerint független az életrajztól. 8 A halállal való velencei kacérkodás egy ponton, ha lehet, még keményebbé válik. Brodszkij nem nagyon indokolja, hogy kerül az átesztétizált közegbe annak a fényképnek a leírása, mely három sápadt litván férfi német kivégzését örökíti meg. Legfeljebb az epizód elhelyezése árulkodó: a Rudge-dzsal folytatott beszélgetés előtt áll e leírás. Késő ősz vagy kora tél látható a képen. A három csont és bőr ember, meg német katonák. A férfiakon egyforma öltözék: az áldozatok egyenruhája. A felvétel egy másodperccel haláluk előtt készülhetett. A három falusi legény behúzza fejét a vállai közé, és ezzel a félelemmel várja a lövést. „Ami következett, a halál volt, nem a fájdalom, de a testük nem volt képes megkülönböztetni egyiket a másiktól.” Mi indokolja tehát e képleírást? Talán így akarja olvasóit a történelmi igazságra rávezetni az író. De az is lehet, hogy pusztán stilisztikai oka van: ha egy idős asszonnyal folytatott beszélgetést kell leírni, amelyben a beszélgetőpartnerre a vesztes szerepét osztja az író, akkor nem árt megmutatni ennek – legalább a közvetett – okát.

6 A Nobel-díj átvételekor mondott beszédében azonban fontosnak látta kijelenteni: „…a sztálini táborokban elpusztult emberek száma messze felülmúlja azokéit, akik német lágerekben pusztultak el”

233

Ám Brodszkij leírása nem pusztán a történelmi igazságtétel eszköze. Ennél többre vállalkozik. Azt próbálja megmutatni általa, hogy az ember mennyire nem képes felkészülni a saját halálára. És ez a tétel igaz az íróra vonatkozólag éppúgy, mint az egyszerű falusi legényre. 9 Van tehát egy vigasztalhatatlan, már-már tragikus sodrása a szövegnek. Ám ez csak az egyik oldala az éremnek. Brodszkij jó író, és ezért tudja: a jó könyv nem egysíkú. A Velence-könyv legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak azok a lapok, ahol Brodszkij szépségről és boldogságról értekezik – Velence kapcsán. Ahhoz, hogy erre a szálra rátérhessünk, még egyszer érdemes egy pillantást vetnünk a velencei tükrök szerepére a szövegben. Láttuk már, milyen fontos szerepe van Velencében éppúgy, mint a Velence-könyvben magában, a tükröződésnek. Hisz a víz felszíne nem más, mint egy tükröző felület: a benne megjelenő rajz a valóság különös mása. A vízben „még önmaga is reflektálódik és refraktálódik”. Persze a tükör tükröződése önmagában meglehetősen zavarba ejtő jelenség. De hisz maga a tükör is eleve ilyen zavarba ejtő. Aki beletekint, annak megzavarja az önészlelését. Vagy úgy, hogy elveszejti azt, vagy úgy, hogy visszatéríti azt önmagához. Az első esetre a következő elméletet dolgozta ki Brodszkij: „…kidolgoztam a tükör túlságos redundanciájának elméletét, mely szerint a tükör elnyeli a testet, amely elnyeli a várost.” A második esetre is hamar talál példát: ez az eset akkor fordul elő szerinte, amikor „éppen azt kapjuk meg, amitől menekültünk: önmagunkat”. A tükör motívuma teszi egyértelművé, hogy a Velence-könyvben Brodszkij magával szembesül, illetve a maga elől való meneküléssel, ami nemcsak előbb a bibliai zsidóságnak, majd később a szétszóratás népének sorsa, de a száműzetéssel adódó létmódja is Brodszkijnak. Pétervárról New Yorkba, onnét viszont Velencébe menekül: a lényeg, hogy csak nehogy bárhol is gyökeret kelljen/lehessen ereszteni. Az ember önmaga elől menekül. A tükör annak az illúzióját adja, hogy létezik egy olyan világ, amely édeni, vagy legalábbis „élet utáni élet” hatása van. Ám ennek az illúziónak, a dolog természetéből adódóan ez az instrumentum nem tud eleget tenni. Hogy mégis rabul ejti az írót a velencei tükör, az csakugyan megejtő tulajdonságaiból fakad. Ilyen például a szemhez fűződő viszonya. Az emberi szem mindent meg tud vizsgálni, ami a tárgyi valóság rajta kívül eső része – tehát csak magát nem láthatja soha. Kivéve tükröződésekben – például a mi titkokkal teli tükrünkben. Brodszkij számára önmaga megpillantásának esélyét adja a tükröződések városa, Velence. Ahogy Narkisszosz csodálta ma234

gát a víztükörben, úgy foglalatoskodik a velencei tükröződéssel szövegünk narrátora. Láttuk már, Brodszkij, a szerző nem volt híján az önbizalomnak. Ám érdemes megkülönböztetni a saját tükörképe előtt tetszelgő Narkisszoszt az önismeretre törekvő narrátortól. Brodszkij elbeszélője megpróbálja megkülönböztetni magát az önmagába szerelmes mitológiai alaktól, amikor az önmagától való eltávolítás gesztusával él.7 A száműzetés a magával való azonosság evidenciájától vezeti el önmaga megkérdőjelezésén –mi több, eltűnésén (gondoljunk a bűvös nebbiára, mely az önelfeledés eszköze) – keresztül egy új, kiküzdött, szabadságban fürdő énig. 10 A tükör, mint az önelveszejtés és a tükör, mint az önmegtalálás eszköze mellett van egy harmadik vonatkozása is e szimbolikus jelentéstartalmakban dúskáló tárgynak. A tükörben szembesül az ember a szépséggel – ahogy Velence arca is a víz tükrében ringva nyeri el végleges szépségét. A tükör és a víz e szerepében könnyé válik. Élő gyönggyé, mely feldíszíti a város arcát. A könny a test vize. A könnyben pillanthatja meg önmagát a test. Leginkább pedig a szem. Nem véletlenül kapcsolja össze a szöveg a könnyet a szemmel: „Ebben a városban a szem a könnyhöz hasonló autonómiára tesz szert.” S a gyöngy is előkerül, még ha közvetve is. A terek „közepén katedrális emelkedik, benőtték a szentek, mint a rátelepedett kagylók…” A gyöngy a kagyló könnye ugyanis. Ha pedig a szem a könny forrása, akkor valóban fontos lehet a szem városában. Velencében még a szomorúság könnye sem fáj, a szépség ugyanis vigasztal. Bár Brodszkij küzd a negéd ellen („nem nászútra jöttem”), nem is boldogtalanságát, az otthontól való végletes megfosztottságát szeretné Velencébe csomagolni. Mi több, számára Velence gyógyír. Például a szerelmi tragédiára. Az erről szóló tantörténetben nem történik más, csak elfogyaszt hősünk egy roston sült halat és megiszik hozzá fél liter bort. Ezután sétál egy keveset „ebben a nagy vízfestményben”, miközben süt a nap, „kék az ég, minden szép volt”. És ennyi elég is ahhoz, hogy „abszolút és állati módon boldog” legyen. Mindezt tizenkét órával azelőtt, hogy belecsöppent 7

Saját visszaemlékezése szerint öntudatosulása párhuzamosan zajlott a szovjet rendszertől való eltávolodásával – vagyis kritikai érzékének kialakulásával. Ennek egyik legkorábbi megnyilvánulása az volt, amikor tíz-tizenegy éves korában rájött, hogy a marxi tétel, mely szerint „a lét határozza meg a tudatot”, nem igaz, mert ha elidegenül lététől, a tudat határozhatja meg önmagát – sőt a létet is. Ennek a felismerésnek korábbi, kisiskolás változata az volt, amikor rájött, hogy Lenin nem is olyan szép és jó, mint könyvei és tanítói tanítják (persze megszépítve), s folytatása az író hosszú kiábrándulási folyamata a kommunista hatalomból, amelynek állomása volt iskolái abbahagyása, a belföldi száműzetés és a kényszerű emigráció.

235

élete „legkínosabb kalamajkájába”. Még szerencse, hogy volt ez a macskaélménye, különben „a mai napig egy igen költséges intézményben kaparnám a falat”. 11 De honnét e kapcsolat szépség és boldogság között? Láttuk már, Velence a szem városa. Márpedig a szem a legautonómabb szervünk, eligazít a környező világban, mely ellenséges. Vagyis „a tekintet az alkalmazkodás eszköze”, mely a biztonságot keresi. Ebbéli keresése során akad rá a szépségre – Velencére: „...a szem vonzódik a művészethez, általában véve is, de a velencei művészethez különösen.” A szemnek azért van szüksége a szépre, mert biztonságot nyújt – vigaszt: „a szép vigaszt nyújt, a szép biztonságot ad”. Amikor nem találja, maga hozza létre – ez az alkotóművészet. Legnagyobb műve pedig maga Velence: „a legnagyobb mestermű, amelyet az emberi nem létrehozott”. „Mert a szépség az a hely, ahol a szem pihen.” Ám pihenése nem értékmentes. A tárgyát meglelő tekintet őrzi a szépet, vele a biztonságot, amíg csak tudja. Ennek pedig önértéke van az ember életében: „Az esztétikai érzék az önvédelmi ösztön ikertestvére, és megbízhatóbb, mint az etika.” (Uo.)8 Persze a biztonságérzet mindig csak időleges lehet. A szem „nem képes a szépet megtartani”. A szemből túlcsorduló szép a könny. Végigcsorog az arcon és a mélybe hull. Ha Velence a szem, a szép városa, akkor a meg nem tartott szép búcsúzás Velencétől. Búcsúzás a szerelemtől is, hisz az ember a szépbe szerelmes: „Velence a szem szerelmese. Hozzá képest minden csalódást okoz. A könny azért hull, mert a szem előre látja a jövőjét.” A jövő pedig: Velencét örökre elhagyni. Vagyis – halál. De nem is mi hagyjuk el Velencét, az hagy ott bennünket: „...a város nappal sző, de éjjel lefejti, mert nincs egy Ulysses a láthatáron. Csak a tenger.” 12 Utoljára a hidegről és a gyöngéd szeretetről kell szólnunk Brodszkij kapcsán. Baka István írja, hogy van valami jegesen hideg Brodszkij intellektuá8 A szép és a jó viszonyáról a következőket mondta a Nobel-díj átvételekor: „Minden új esztétikai realitás az ember etikai realitását pontosítja. Hiszen az esztétika az etika anyja; a „jó” és a „rossz” fogalma mindenekelőtt esztétikai fogalmak, s megelőzik a „jóság” és a „rosszaság” fogalmát.” És egy későbbi ponton: „a gonosz, különösen a politikai, mindig rossz stiliszta”. Szokatlan látásmód. Beszéd a Nobel-díj átvételekor, in: Gyűjtőknek való, 183–199. 188–189. Ha van valami, ami a kötetünkben szereplő írókat, gondolkodókat, alkotókat összeköti, akkor az az, hogy esztétika és etika kapcsolatáról hasonlóan gondolkodnak. Számomra e beállítódás paradigmatikus alakja Kosztolányi Dezső, a homo aestheticus.

236

lis fölényében.9 Pontosabban: Oroszország Brodszkija vérbő, az amerikai művek viszont „Olyanok, mint a jégcsapok”. Kétségtelen, hogy észak és dél pólusai váltakoznak Brodszkij írásművészetében – s az is bizonyos, hogy az orosz nyelv révén tudja a meleget hozni. Ám érdekesebb maga e kettősség. Magyarázattal tartozunk e jelenségre, hisz a Velence-könyv is magába sűríti a jeges iszonyt és a forró és gyöngéd szeretetet is. Láttuk már: A költő számára a téli Velence volt vonzó, a fagyott hínár illata tette boldoggá. Ám arra a vádra, hogy költészete maga is ilyen hideg – ami esetleg szellemi fölényéből, illetve a túlzott klasszicizálásból fakadhat –, érdemes árnyaltabb választ keresni. Brodszkij igenis szenved Velence téli hidegében. Mi több, osztani látszik társnője megjegyzését. A római lány, akinek ereiben görög vér is csordogál, ugyanis a következőket mondta: „Az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet Dantéval, ahogy a Poklot leírja. Nekem hideg, nagyon hideg a Pokol.” Ráadásul ez a hideg a jövő hidege, s a könyv végén tér vissza hangsúlyosan. Egy olyan utazás leírása közelében, mely épp a holtak nyughelyére, San Michele szigetére vezet. Vagyis a hidegség – legyen bár az a pokol vagy egyszerűen csak a halál jellemzője – egyértelműen a halál képéhez társul. Ám a hidegség egész megjelenése valójában csak azért szükséges, hogy – jó stiliszta módjára – vele ellenpontozza a narrátor az otthonosan meleg, olykor forró pillanatokat. Miközben a történet sodrásával haladunk a halálos végkifejlet felé (persze a halál már kimarad a könyvből), aközben a legteljesebb állati boldogság tapasztalatával is szembesülhetünk. A nem mellett, jó nyelvtankönyvként, mindig felbukkan az igen is, a tagadás mellett az állítás. A tél hidege azért fontos, hogy ne hevüljön fel túlságosan a pohár a kezünkben, amikor a szeretet trópusi szele megcsapja. Ezt az erős hatást a szeretet fogalmának lecsupaszított használata okozza. A szépségről korábban azt olvastuk, hogy vigasztal. A könyv végén kiderül, a szépség a jövő tagadása. Ám ez nem olyan tragikus előjelű állítás, mint ahogy első hangzásra tűnik. Hisz a klasszicizáló, szovjetellenes Brodszkij számára az avantgárde, kommunista utópia tette a jövőt nemkívánatossá.10 19

A fölény érzetével összekapcsolódik nála a kétely, amit az írói hivatás részének tekint. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni a költő ambivalens kapcsolatára a kereszténységhez, különösen Jézus alakjához. Lásd erről is M. Nagy Miklós utószavát, aki utal rá, hogy amikor a bíró megkérdezte a költőt, „aztán honnan veszi maga a verseit”, akkor az író így válaszol: „Istentől”. 10 Visszaemlékezésében így fogalmaz: „A holnap egyszerűen kevésbé vonzó, mint a tegnap.” Embernél kevesebb, 10. Érdemes azonban – legalább futólag – említést tenni itt arról, amit valamifajta birodalmi gondolkodás lecsapódásának tartanak sokan Brodszkij Oroszországhoz, sőt Zsukov marsall révén a Szovjetunióhoz fűződő viszonyában is. Lásd erről M. Nagy Miklós utószavát, aki maga hallotta Vlagyimir Makagyin kijelentését, miszerint Brodszkij „a legbirodalmibb orosz költő”.

237

Az ő Velence-idillje a jelent abszolutizálja – ahogy Giorgione Viharja is, a maga vészjósló jövőjével: „Mert mi a jövő felé fordulunk, míg a szépség az örök jelen. A könny egy kísérlet arra, hogy itt maradjunk…” De mi köze ennek a jelen idejű szépségnek a szeretethez? A szeretet a narrátor és városa viszonyában bukkan föl. A visszatérő vendég vonzalma ez városához, melyben szeretne otthonra lelni: „Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül, hogy garanciát kapna, hogy viszontszeretik.” Brodszkij szeretetkoncepciója alapján elmondható, a városhoz fűződő viszonya hasonlatos a nőhöz, vagy inkább egy nőhöz fűződő viszonyához: „…a hűség is csak addig ér valamit, amíg ösztönös vagy egyedi, és nem racionális.” És, mint láttuk, még a viszontszeretet sem feltétele: „A szeretet önzetlen érzés, egyirányú utca.” Ezt az idealizált viszonyt költő és város között Brodszkij kedves mesterének, Anna Ahmatovának egy kijelentésével társítja: „Itália egy álom, amely életünk végéig vissza-visszatér.” S ahogy a könyv egy hűtlen nő iránti vonzalommal kezdődik, egy mindenen túl kitartó szerelemmel – szeretettel – végződik: „A könny visszatekintés, a jövő főhajtása a múltnak. Vagy annak eredménye, amikor kivonjuk a nagyobbat a kisebből, a szépséget az emberből. Igaz ez a szeretetre is, mert a bennünk rejlő szeretet is nagyobb, mint mi magunk.” Ez a szeretet öleli körül a várost, mint a jeges hínár s az illata.

A Mainichi Daily News országos napilap az új év elején hirdette ki a 2009es év nemzetközi haikuversenyének eredményét. Toru Haga professzor az értékelésében azt írja, hogy a kiírás szerint olyan pályaműveket vártak, amelyek bátran elrugaszkodnak a klasszikus – évszak-szót használó, 5-7-5 mintájú – verseléstől; és jó néhány kiváló költemény most meg is felelt ennek a várakozásnak. A szigetország talán legrangosabb haikuversenyének nemzetközi szekciója – nevezési díj nélkül – nyitva áll a világszerte angolul vagy franciául haikut „komponáló” szerzők előtt. A verseny nagy érdeme, hogy a japán iskolások is küldhettek verseket (a díjazottak között még hétéves is akad), melyek, a professzor szerint, „nem is olyan rosszak”. A 13. alkalommal kiírt verseny felnőtt kategóriájának első díját az amerikai Scott Mason nyerte. Az ötvenhét éves költő a bemutatkozó írásában elmondja, hogy 1992-ben, a japán Alpokban tett hegymászó túráján találkozott először a haiku műfajával; attól kezdve a korábbi „mainstream” versei egyre rövidebbek lettek, mígnem, tíz év elteltével át is változtak haikuvá. A mostani fődíjas darabja így szól: alfresco the sommelier decants a red sunset

en plein air a borfiú kitölt egy bíbor napnyugtát

A tizenkét „második díj”-ból most folyóiratunk munkatársa, a japán költészet hűséges fordítója, Bakos Ferenc is részesült. A szerző, elmondása szerint, tíz éve rendszeresen küld angolul írt haikut erre a versenyre is, ám ez idáig „a Mainichi még egyszer sem jelzett vissza”. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor – épp az eredményhirdetés napján – a honlapot kinyitva, nevével és versével találkozott: old cherry tree: knotty branches embrace full-bosomed moon

vén cseresznyefa: göcsörtös ágak ölelnek teltkeblű holdat (Bakos Ferenc fordításai)

239

ZALÁN MAGDA

Ahogy a középkorban Val d’Aosta várkastélyaiból hegycsúcsról hegycsúcsra küldött fáklyafényekkel az értesítés, úgy ért hozzám telefonról telefonra szökellve a kis connecticuti Orange-ból Szegeden és számos magyarországi ponton át budai szobámba halálának híre. Sma meghalt?! Ha valakit, hát őt igazán nem tudtam volna elképzelni illedelmesen összekulcsolt kézzel, szelíden, szótlanul fekve. Illedelmesség, szelídség, szótlanság, némaság nem tartoztak Sma szótárába. Sma. Persze hogy nem ezt a nevet használták a hírnökök: az óceánt telefonról telefonra átszelő hírek Kláriról, Kláráról, Györgyey Kláráról szóltak. És bár 1975 óta ritkán múlt el hét, hogy ne gondoltam volna rá, de így sosem. Igaz, Sma is csak egy-két éve volt, ő választotta magának ezt a rövidített nevet, amikor már a szövegszerkesztőn kopácsolás is megerőltető feladatot jelentett egyre csomósodóbb kezének. A Sma a Smaragdból, a Smaragd meg a Smaragd Hattyúból rövidült. Hát ennek olyan története van, amit ha Klárát amerikai rokonai, barátai egy éjszakába nyúló Irish Wake – az amerikai írek anyaországukból hozott halotti virrasztása – szerint búcsúztatták volna, és azon én is ott vagyok, feltétlen el kellett volna mondanom. Itt és most, szemforgatóbb kis honunkban annak feltételével írom le, hogy Klára nagyon örülne a történet felidézésének. Ezerkilencszázhetvenkettő májusában, amikor Rómában beviharzott életembe, többórás, ide-oda cikázó beszélgetésünk során elsőnek a párizsi Irodalmi Újságról esett szó: hiszen ennek köszönhettük megismerkedésünk, azt, hogy ismeretlenül felhívott és én meginvitáltam magamhoz Róma legöregebb hídjára, a Ponte Milvio klasszikusok idézte kőárkádjaira kukucskáló lakásomba. (Kukucskáló, ezt ő mondta, amikor szarkasztikusan nyugtázta, hogy a beígért látványosságot teraszomról nem totálplánban, épp csak a fürdőszoba ablakán erősen kihajolva „félprofilban” szemlélhette meg.) A Magyarországról a forradalom hátszelén Nyugatra röpített Irodalmi Újságnak akkor, 1972-ben Méray Tibor volt legendás hírű főszerkesztője és Enczi Endre a – saját szavával – alszerkesztője. Néhány szó után kiderült, hogy Bandi a Champs-Élysées szomszédságában működő szerkesztőségben nem240

csak dolgozott, de lakott is, sőt egy ideje már inkább csak lakott, mert a munkában könyörtelenül akadályozta évek óta tartó, egyre súlyosbodó betegsége. Könnyen szerethető, bájos fickó volt, kiderült, hogy mindketten igyekszünk, ha csak tehettük, nyűgein valami kedveskedéssel enyhíteni, amit Enczi sosem felejtett el egy-egy színes, gáláns bókkal írásban, és ha ritkán módja nyílt rá, szóban megköszönni. „Nekem azt mondta, hogy ha már az életem értelme nem lehet, legyek legalább az élete értelmetlensége”, mondta páváskodva egyikünk. „Nekem is!”, tromfolt másikunk. „Engem úgy szólít, hogy angyali hetérám”, hencegtem. „Engem is”, mondta élesen Klára. „Kaptam tőle egy levelet, amiben azt írta, hogy én az ő Aranyszájú Szent Magdolnája vagyok”, vágtam rá. „Nekem egyszer azt írta megszólításnak, hogy Smaragd Hattyú!” Kontrázásra nyitottam szám, de végül csak nyitva felejtettem. „Smaragd Hattyú? Ez igen! Kemény Simonnak is tiszteletére vált volna”, adtam meg magam. Hát így, akkor lettünk egymásnak évtizedek óta folyó, néha csak csordogáló, néha dagadva hömpölygő levélváltásainkban „Angyali Hetérám!” és „Smaragd Hattyúm!” Én sosem használtam aláírásnak, ő kizárólagosan. Míg csak nem jött a Sma, amit aztán átvettem tőle. Ha ő azon a harmincnyolc év előtti májusi délelőttön nem telefonál rám Rómában, nincs kizárva, hogy ma nem szidom, amerikai nyugdíjjal zsebemben, a romló dollárok kormányait, hanem valamely évezredes olasz híd tövében felvert festői papundeklihajlékomban számlálom a plasztikpohárba gyűjtött napi bevételt. Tollforgató emberek, zsurnaliszták és/vagy írók szeretnek dramatizálni, én sem vagyok kivétel, de ez az állítás bizony kőkemény realitássá lehetett volna, ha Györgyey Klára ismeretlen hangja nem ugraszt ki akkor az ágyból. „Itt vagyok Amerikából pár napra Rómában, meg akarlak ismerni, dél felé feljövök hozzád” – mondta a sietős női hang. Gazdája sem a feltételes, sem a kérdő módot nem használta. Ebédidőtájt bezúdult egy amerikai cukrászdák brownie-jának színére napozott, Maillol szobraira emlékeztető nő. Bomba jó, mondták volna akkori magyar hímek, bombázó, mondanák manapság a szókincsüket fehérneműnél gyorsabban váltogató utódaik. Azzal kezdte, hogy szidta bérházunkat, aminek utolsó, negyedik emeletén laktam, lift nélkül. A kilátás nem érdekelte. De amikor felfedezte, hogy a teraszon nevelt csenevész városi vadszőlőm védelmében meztelenül lehet napozni, egy mozdulattal lerántotta a kényelmesen csak maga köré tekert szoknyát, és feszes, apró nadrágocskában fél percig tűrte is a napot, akkor visszakanyarította a szoknyát és másik fél percig az árnyékba szórt párnákon forgolódott, utána átvetette magát az egyik függő kosárszékbe, onnan felhágott az íróasztalból étkezőasztallá alakítható kecskelábú gyúródeszkámra. Időnként beviharzott a szobába, kihúzgált egy-két olasz 241

vagy magyar könyvet a polcról, kérdezte, mit tudok írójáról, mit kellene neki, az óceánon túlinak róla tudnia. Hadd írjam le ide büszkén, hogy én beszéltem neki ott, akkor először Örkény Tótékjáról – amit éppen akkoriban fordítottam a RAI-TV-nek. Tartozom a valóságnak azzal, hogy míg az én olasz verzióm nem igazán verte ki a biztosítékot, Örkény az ő angol fordítása hullámain hajózott be a XX. századi drámairodalom tengerére, Molnár Ferenc – és nemzedéke – után az első magyarnak. Közben telefonálgatott, illetve mint egy filléres regényt, kis folytatásokban, de Virgina Woolf-i profi szerkesztésben előadta élete történetét. „Most te jössz”, mondta, amikor eljutott oda, hogy „és akkor eljöttünk végre egy kis kikapcsolódásra Európába, elsőnek Rómába”. Az ő ’56-tal indult élete sem volt unalmas, de az enyém frissebb lévén – ’65-ben futottam világgá – neki izgalmasabbnak hangzott, addigi énjétől szokatlanul, teljes figyelemmel hallgatott. Amikor kiderült, hogy egyedül maradtam egy születendő gyerekkel, felpattant a székről (vagy lecsapta magát rá, nem emlékszem, éppen melyik fázisnál tartott, percenként váltott az egyik helyzetből a másikba). „Nem maradhatsz Rómában! Neked anyai kötelességed Amerikába jönnöd! Majd mi elintézzük Ferivel!” (Vagyis férjével, magyar papírjai szerint Györgyey Ferenc, Amerikában Frank, az Irodalmi Újságban ritkán, de akkor mindig ünnepszámba ment írásai előtt Aladár, a recski táborban megismert és egy életre megtartott barátainak Gizike, amerikai magyar barátaiknak meg Klárának Feri, majd később a kettőnk közti levélváltásokban mindig az Él-kém, utalva a Tábornokom halálára című nekrológszerűségére, amit az Irodalmi Újság közölt és amiben Feri-Aladár elmesélte, mint valami kacagtató bohózatot élete legdrámaibb fejezetét, amikor az ÁVO őt – a franciául sem tudó fiatal egyetemistát, aki francia embert egyetlenegyet egyetlenegyszer látott életében – Deuxie`me Bureau kémjeként letartóztatta, és én megírtam, hogyan nevettetett meg könnyekig vele.) Este már megismertem Ferit is: kevés szóval, mosolyogva ült a hold- és gyertyafényes teraszon és élvezettel nézte feleségét, aki, mint a középkori tudósok megvalósult álma, a perpetuum mobile, némi hidegvacsora fölött folytatta azt, amit a délelőtti hűsítők alatt elkezdett. Átszervezte az életemet. Akkor azt hittem, csak szóban. Mára e sorok olvasói is láthatják, tettekben is. Róma már csak a múltam. Ha Györgyey Klára és Ferenc nem sürgetik, hogy adjam be a kivándorlási kérelmet, ha hosszan elhúzódó tétovázásom látva nem hívnak meg engem és időközben megszületett, sőt kétévessé lett kisfiamat magukhoz egy hónapra, a New Yorkhoz közeli – amerikai mércével mérve közeli: vonaton két és fél óra – házukba, hogy belekóstolhassak abba 242

az Amerikába, amit ha gátlástalanul szidtak is, határtalanul megbecsültek. Ha Klára nem intézkedik, telefonál, ír, veszekszik az ügyemben, miután visszatértem Itáliába, még további egy teljes évig, akkor én nem repültem volna át 1975 novemberében a még javában tartó mediterrán nyárból ÉszakAmerikába – tanácsukra elsőnek Torontóban zsilipelve egyet – abban a hitben, hogy repülővel egyetlen órányira a Györgyey család képében testi-lelki jó barátok várnak, akiknek most már kezében a sorsunk, baj nem érhet, sínre tesznek az amerikai jólét és a nyugodt öregség felé. Ezt akkor vicces szóvirágnak írtam első Kanadából nekik címzett levelemben, de mára a történtek súlyos valósággá érlelődtek. Klára – akkor már kizárólagosan Smaragd Hattyú – leveleiből sosem hiányzott egy javaslat, nevezzem pontosabban utasításnak, hogy mikor kihez menjek férjhez, illetve mikor kit hagyjak ott, attól függően, hogy mit terveztem én a magam dilettáns fejével. Levelei legtöbbnyire így fejeződtek be: „És főleg ne csinálj semmit addig, amíg én oda nem megyek.” De beígért jöttét nehéz lett volna kivárnom. Smaragd körül éppen akkoriban kezdett svungba jönni a világ. Egyszer át kellett repülnie kontinensnyi új hazáját, hogy meglátogassa Feri egyik „recskijét”, mert az beteg, muszáj megnéznie, nincs-e szüksége valamire. Aztán át kellett ruccannia Budapestre, mert Karinthy Epepéjének fordítása közben egy helyütt valamin megakadt, meg szeretné beszélni Cinivel. És ha már arra jár, beugrik Jeruzsálembe, ahol a PEN konferenciázik, ott mindig meg lehet ismerni érdekes embereket, de a New York-i magyar hentesénél meg a New Haven-i fogorvosánál is van dolga... Aztán, amikor egy szép napon, szokott hétmérföldes telefonhívásai egyikében bejelentette, hogy ő lett a PEN Menekült Írók csoportjának amerikai elnöke, előkerestem egy fényképét, hogy jól megnézzem magamnak, mert sejtettem, elnöklése éveiben nem lesz ideje arra, hogy személyesen is megmutassa magát nekem, szerény tagjának. Mert kategorikus imperatívuszai egyikével hivatalba lépése legelején PEN-taggá parancsolt engem is, akit római, elkötelezett, de valljuk be szalon-politizáló koromban Cs. Szabó arra tanított, hogy „belépni csak tehénpalacsintába szabad”. Jól jött a fénykép. Eltaláltam, elnököm a Smaragd Hattyú megjárta Bécset, Londont, Floridát és mind az összes városokat, ahol irodalomról beszéltek hazátlanná disszidálódott valódi és vélt írók. Leköszönte után is még egy jó ideig pörgött a gének belé építtetett motollája: Hencidától Boncidáig átszáguldozta a világot. Közben megismerte Amerika számos világmárka színházi szerzőjét, színházcsinálóját, de jutott ideje szépirodalomra, zenére, képzőművészetekre is. És nem hiszem, hogy nagyon túlzok, ha azt mondom, a teljes magyar irodalmi és színházi spektrumot is becserkészte, mű243

veket és alkotókat egyaránt. Majd csodák csodájára még eljutott hozzám is, előbb Torontóba, majd később Washingtonba, ahová 1985-ben munkatársának hívott Amerika Hangja. (Most döbbenek rá, hogy ebben is az ő keze működött közre: a magyar osztály feje akkor az ő egyik távoli rokona volt, aki tőle hallotta meg nevem.) Aztán, amikor az új évezred elején én „visszidáltam”, ő meg öröklakást vett Budapesten, eldobhattam ama régi fényképét: barátságunk korábbi idejénél gyakrabban láttuk egymást. El is dobtam a közben már alaposan megfakult, felkunkorodott sarkú, többszöri rajzszögek által meglyuggatott fotót. Most újból elővettem. Együtt könyveivel, amik polcomon Gyárfás Miklóstól jobbra és balra Ferenc Aladár Györgyey & Paul Sohar Tales of a Fictious Spy – a Hungarian Gulag Grotesquerie (SynergEbooks, King, NC, USA, 2005) sorjáznak. Csak a jó ég tudja, hogyan volt ideje megírni őket azzal a tempóval, amivel élt. Rakom a köteteket sorra: Arrogáns alázattal – micsoda remek cím! (Püski Kiadó, New York, 1987), Szerelmetes szurkapiszka – ez is! (Széphalom Kiadó, Budapest, 1997), Ferenc Molnar (Twayne Publishers, Boston 1980, majd 2001-ben magyarul is a Magvetőnél). Továbbá leemeltem kötetei mellől még egy kötetet, ami a kolozsvári Polis Kiadónál jelent meg 2000-ben: Györgyey Klára/Bibliográfia 1968–1999, összeállítását jegyzi egy bizonyos Kórász Mária, aki 111 oldalon sorol fel mindent, amit Gy. K.-tól. és Gy. K.-ról bárhol megjelent. „Hát mi vagyok én, állami halott????”, írta a connecticuti házából megküldött puha kötésű kötethez mellékelt levelében. Ha nem is volt, lett. Szia, Sma! Hála ezeknek a könyveknek, jó darabig velem leszel.

244

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

ILSE AICHINGER, költő és prózaíró 1921-ben született Bécsben. Ma is ott él. Anyai ágon zsidó családjának több tagja a holokauszt áldozata lett. Ő maga „fél árjaként” megmenekült. A háború után először orvosi tanulmányokat folytat, 1949-től lektor frankfurti és bécsi kiadóknál. A Gruppe ’47 tagja, amelynek 1952ben elnyert díja indítja el írói pályáján. Műveiben a történelmi megrázkódtatások témája mellett az álom és valóság közötti átfedésekre épülő, filozofikus mélységű, extrém szituációk uralkodnak. 1991-től a Fischer Verlag nyolc kötetben adta ki összegyűjtött munkáit. VJACSESZLAV AR-SZERGI teljes nevén Szergejev Vjacseszlav Vitaljevics 1962. április 5-én született az udmurt Novaja Kazmaszka faluban. 1984-ben szerzett diplomát az Izsevszki Állami Egyetem bölcsészkarán. Volt újságíró, rádióriporter, és a Kizili (Csillagok) folyóirat főszerkesztője. Tanult a Moszkvai Makszim Gorkij Irodalomtudományi Főiskola irodalom szakán, dolgozott a Kajrosz Stúdió forgatókönyvírójaként, az első udmurt nyelvű filmet is ő rendezte. Jelenleg csak irodalommal foglalkozik. Több mint negyven kötet szerzője, sok műve külföldön is megjelent. Egyik kisregényét címmel a magyarországi olvasó is ismerheti. Ar-Szergi az Oroszországi Írók Szövetségének tagja,

több előkelő állami és köztársasági díj és kitüntetés tulajdonosa. Izsevszkben él és dolgozik. Kimondottan kétnyelvű író, udmurt és orosz nyelven publikál. SVETISLAV BASARA, a szerb irodalom fenegyereke 1953-ban született a Drinaparti Bajina Baštában. Több mint húsz könyve jelent meg. Az év könyvének járó Nin-díjat 2006-ban kapta meg regényéért, amelyből a közölt részletet vettük (a könyv hamarosan a TIMP Kiadónál jelenik meg magyar nyelven). Első igazi remeklése, a magyarul is megjelent 2000-ben, a JAK– Osiris kiadásában. Irodalmi programja szerint Kelet és Nyugat kultúrájának történelmi törésvonalán (amire származása is mintegy predesztinálhatná, hiszen a név a magyar böszörmény szóval azonos eredetű) szabadon és bőségesen él a történelmi tények feldolgozásának bukfenceivel. E regényében a (szerb nyelven egyébként csaknem teljes életművével jelen levő) Hamvas Béla által oly nagyra becsült Jacob Böhme vallásbölcselő tanításából és oroszországi kisugárzásából kreál regényesített globális teóriát a történelem kórtanáról. BILLY COLLINS (1941) a kortárs amerikai költészet talán legnépszerűbb alkotója. Versei a legrangosabb folyóiratokban jelennek meg, kötetei pedig kima-

245

gasló példányszámban kelnek el. Számos elismerés és díj birtokosa; 2001 és 2003 között például az Egyesült Államok „koszorús költője” volt. Bár lírájának hangvétele könnyed és témaválasztása hétköznapi, a versek mélyen emberi rezdüléseket és élményeket tárnak fel. Látszólag banális szituációk szokatlan értelmezése vagy érdektelen tárgyak gyakran játékos átlényegítése különleges erőt ad a költeményeknek. Sokan „hozzáférhető” költészetként írják le Collins művészetét, a jellemzés leginkább a versek közvetlen stílusának és egyszerű képi világának köszönhető. DANIEL DENCIK 1972-ben Svédországban született, nagyszülei révén felvidéki magyar származású, dán költő. Svédországi magyar apa és dán anya gyermeke. Öccse neves svéd filmszínész. Ő maga 1999-ben végzett a dán Filmfőiskolán, több nagy sikerű dán film vágója. Kisfilmeket rendez. A Magyarországon is vetített című játékfilm forgatókönyvírója. ° en motor1998-ban debütált a vej (Villám egy autópályán, Gyldendal kiadó) című verskötetével. A következő évben novellái jelentek meg címmel.

A jelen számban szereplő verseket a (A napszél, 2005) című verskötetéből válogattuk. ALICE MUNRO kanadai novellista, 1931-ben született. Kizárólag elbeszéléseket ír, bár novellafüzéreit gyakran – tévesen – a magyar kritika regényként értelmezi. Eddig tizenöt kötetet adott közre, ezek közül magyar fordításban az utóbbi években a Park Kiadó gondozásában jelent meg néhány. Számos irodalmi díjban részesült, legutóbb 2009-ben a Booker Prize életműdíjában. KIRSTI PALTTO lapp költőnő 1947ben született a finn Lappföldön, Utsjokiban. (A lappok) c. finn nyelven írt esszékötete 1973-ban, (Leánykérés) c. elbeszéléskötete pedig 1971-ben jelent meg. Versei lapp antológiákban, folyóiratokban láttak napvilágot. Paltto a népét, nemzetét féltő lapp irodalom radikális képviselője, egyben pedig a lapp irodalom első költője. Írásait a skandináv nyelveken kívül számos nyelvre fordították. Fenti versét a (Tüzek a kámoszéjszakában) című, 1974-ben megjelent szépirodalmi antológiából vettük. ROGER SCRUTON angol filozófus.

246

KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK!

AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak

A BARÁ TI T ÁRS ASÁG T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t

@posta.hu Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 0547-1613