Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 7–8. szám
2009. július–augusztus
TARTALOM
JAROSLAV HASˇEK A szerencsétlen rendőrfőnök .............................................................................. Az elátkozott szerzetes ........................................................................................... Az utolsó kunok (Kiss Szemán Róbert fordításai) ..................................... RAINER KUNZE versei (Meyer Krisztina fordításai) ..................................... MARIO BENEDETTI Az egyik kutya ............................................................................................................ A haladék (Kertes Gábor fordításai) ................................................................ JOSÉ ACQUELIN verse (Lackfi János fordítása) .............................................. MONIRU RAVANIPUR Hosszú éjszaka (Lackfi János fordítása) ......................................................... PETR BORKOVEC versei (Vörös István fordításai) ......................................... MIRANDA JULY Az úszócsapat ............................................................................................................. Anyajegy (Berta Ádám fordításai) ..................................................................... ANDREJ FATYEJEV Jeralas (Horváth Iván fordítása) ......................................................................... MAREK VADAS Könyvből születtem .................................................................................................
587 590 591 602 606 609 620 624 631 635 639 644 667
TÁJÉKOZÓDÁS MÓZES HUBA Nápolyi csoda a kálvinista Rómában ............................................................... ROGER SCRUTON A szépről (Orosz István fordítása) .................................................................... ~OZ MOLINA ANTONIO MUN Ideát és odaát (Lackfi János fordítása) ............................................................ KISS SZEMÁN RÓBERT A Hófehér Madonnától a dodóig (Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között. [Bohemisztika és poétika]) ..................... KERTES GÁBOR Mario Benedetti (1920–2009) .............................................................................
672 675 701
707 710
KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 714
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
JAROSLAV HAŠEK
A szerencsétlen rendőrfőnök
A rendőrfőnök úrra oly sok balszerencse zúdult, hogy határozottan búnak eresztette a fejét. Először is saját kezűleg állított ki útlevelet egy sikkasztónak, akit nem sokkal azelőtt még köröztetett. Másodszor, miután rábukkantak egy újszülött tetemére, ahelyett hogy az anya után nyomoztatott volna, tévedésből az apát kerestette. Olyannyira eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogy egy étteremben jól felöntött a garatra, majd áttántorgott egy gyanús kocsmába. Ezek után már csak annyi rémlett neki, hogy kitámolygott holmi urakkal a kocsmából a sötét éjszakába, akik arra kérték egy ékszerüzlet előtt, hogy hegyezze a fülét, és ha hallja a járőr érkezését, tüsszentsen. A többire már csak homályosan emlékezett. Reggel a saját ágyában ébredt, és a kabátja zsebében talált nyolc aranygyűrűt, három órát, valami karkötőfélét és egy tucat gránátköves nyakkendőtűt. Egy óra múlva jelentették neki, hogy éjjel ismeretlen tettesek kifosztottak egy ékszerüzletet a főutcában. Följelentést tett a kárvallott is. Az újságok akkoriban azt írták, hogy a posta másnap kézbesített a tulajdonosnak egy ládikát, amelyben nyolc gyűrűt, három karórát, karkötőt és egy tucat gránátköves nyakkendőtűt talált, és hogy a rendőrfőnök a detektívjeit Olaszországba küldte. Ez valóban így is volt, mert eszébe jutott, hogy az urak, akik az ékszerüzlet elé állították, Hamburgot emlegették. Mindebből nyilvánvaló, hogy bátran beszélhetünk a rendőrfőnök szerencsétlenségéről, egy boldogtalan férfiúról, akihez hű kutyaként szegődött a balsors. Egyik szerencsétlenség érte a másik után. Ahová lépett, ott fű sem nőtt többé. Legutóbb is szabadlábra helyezett egy tolvajt, aki beismerte, hogy kirabolt egy villát a város határában. A következő töprengés előzte meg a tolvaj szabadulását: „Most tél van. Ez a semmirekellő szívesen melegedne és hízna az állam pénzén. A legjobb az lesz, ha újból vélelmezzük az ártatlanságát.” – Hallja csak, barátom, biztos, hogy nem téved – szólt a tolvajhoz –, tényleg maga volt az, aki betört a villába? Nem lehet, hogy valaki más volt az? – Kérem, méltóságos úr, hisz épp az ablak alatt fogtak el. 587
– Rendben, de nem csak úgy véletlenül sétált arra? – A megélhetésem után mentem, méltóságos úr. – Nos, jó. Ezek szerint magának nem állt szándékában betörni, ahogy tegnap állította. A tolvaj megvakarta a füle tövét: – Hát akkor nem én voltam. – Bizony, ne rontsa itt nekünk a levegőt, barátocskám – zárta le a rendőrfőnök, és megparancsolta, hogy azonnal helyezzék szabadlábra. Az eset mindenesetre vitát kavart. Azt állították ugyanis, hogy először is akkor fogták el, amikor kimászott az ablakon, másodszor, hogy találtak nála tolvajkulcsokat, harmadszor, hogy összekötözött néhány dunyhát, kihajította a villa ablakán, majd éppen rájuk akart ugrani. – Ez még semmit sem bizonyít – vetette ellen a szerencsétlen rendőrfőnök –, de még ha bűnös is, akkor most kereket old, és elkotródik az országból. Itthon hűsölne két évig, aztán ott folytatná, ahol abbahagyta. Így meg eltakarodik az országból, az államnak pedig nem kell eltartania két évig. Talán emlékeznek rá, mennyi bűncselekményt követtek el már ebben az évben. Össze sem lehet számlálni, és közöttük úgy vergődik a szerencsétlen rendőrfőnök, akár a partra vetett hal, amely félig már megfulladt. Bizonyára hallottak arról, hogy a város határában lévő krumpliföldön találtak egy koffert, amelyből egy földarabolt hulla került elő. A bőrönd három hétig hevert a mezőn. A csendőr hatvanszor sétált el mellette, mire végre jelentette, és a kihallgatáson azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy azt várta, nem jön-e érte valaki: – A krumpliföldön elhajított koffert teljesen hétköznapi dolognak tartottam, amely, hogy úgy mondjam, mindennapos eset. Észre sem vettem volna a bőröndöt, de a förtelmes szag, amely a bőröndből áradt, figyelmessé tett rá. Azon a nézeten voltam, hogy a kofferban egy tehéntetem rejlik, amelyet valaki azért gyömöszölt bele, hogy ne kelljen elásatnia a sintérrel. Három hétig jártam-keltem tehát a koffer mellett, és vártam, nem jön-e a tehén gazdája megnézni, mi történt vele. Amikor nem jött, elvitettem a koffert a csendőrállomásra, ahol tehén helyett egy tetemet találtunk benne. Legalábbis úgy ítélem meg, hogy holttest volt, mert kiszórtunk a bőröndből egy fejet, kezet és lábat. Mindez nagyon gyanús volt. A földarabolt hulla a bőröndben gyilkosságra utal. Embereket ugyanis ily módon nem temetnek. Mihelyt megállapítottam ezeket a körülményeket, rögtön arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ügy rejtélyes. A balszerencsés rendőrfőnök már tizedszer olvasta a körültekintő csendőrrel készült jegyzőkönyv részleteit, aki éberségének hála oly hamar fölfedezte a rejtélyes esetet. Dolgozószobájában nyomozók adták egymásnak a 588
kilincset, egyik a másik után, gyanúsítottakat vezettek föl. Négyszáz férfit, nőt és gyereket zártak be. Valahány sírt-rítt, térdre rogyott a rendőrfőnök előtt, aki barátságosan veregette a szerencsétlenek vállát, és mindet így vigasztalta: – Föl a fejjel, még nem lóg. Majd megérkeztek a nyomozótisztek, és újabb javaslatokkal álltak elő, aminek az volt a következménye, hogy újabb tucat gyanúsítottat tartóztattak le. A rendőrség hirdetményt tett közzé, amelyben ötszáz korona jutalmat ígért mindenkinek, aki tud valamit az ügyről. Ez kitűnő trükknek bizonyult. A gyilkosságról a legtöbbet a gyilkos tudja, bejön az ötszáz koronáért, és egyszerűen elfogják. Ezt követően a detektívek olyan emberek után nyomoztak, akiknek nincs kofferjük, és ezeket ismét a rendőrfőnök elé vezették, aki kénytelen volt barátságos szavakkal nyugtatgatni őket: – Föl a fejjel, még nem lóg. Így ment ez egy hétig. A szerencsétlen rendőrfőnök egész éjszakákat virrasztott át és gondolkodott, hogyan jöhetne rá az eset nyitjára. Végül egy napon rózsaszín ábrázattal, jó hangulatban érkezett az irodájába, és odarendelte valamennyi hivatalnokát és nyomozóját. – Kedves uraim – szólt a kezét dörzsölve –, az utóbbi időben rendkívül sokat foglalkoztatott bennünket egy ügy, amelynek a megoldása egyszerű, mint a pofon. A krumpliföldön találtak egy koffert, amelyben darabokra vágott hulla rejlett. Uraim, a maguk feltételezése szerint gyilkosságról van szó. Az eset alapos tanulmányozása után közölhetem önökkel, hogy öngyilkosság esete forog fenn. Az öngyilkosjelölt kivitte a bőröndjét a krumpliföldre, bemászott a kofferba, bezárta, és odabent földarabolta magát. Ezt azért tette, hogy összezavarja a nyomokat, de nem sikerült neki. Úgy gondolom, ez kitűnő magyarázat az esetre vonatkozólag. A detektívek szomorúan egymásra tekintettek, és leforrázva elkullogtak. Több sem kellett az újságoknak, vadul rávetették magukat a szerencsétlen rendőrfőnökre. A következőket írták: Gyilk osság v agy öngyilk osság? Gyilkosság vagy öngyilkosság? A rendőrségi közlemény szerint a rendőrfőnök úr úgy véli, hogy a burgonyaföldön talált bőröndben rejlő földarabolt holttest ügyében öngyilkosságról van szó. A rendőrfőnök úr azt a nézetet vallja, hogy a hulla kicipelte a kofferját a kolompérföldre, belekúszott, magára zárta és odabent földarabolta magát. A cikk folytatását elkobozták. A balszerencsés rendőrfőnök szilárdan eltökélte, hogy megváltoztatja a 589
vele kapcsolatos közvélekedést. Hosszan töprengett, míg végül azt ötlötte ki, elhiteti a nyilvánossággal, hogy merényletet követtek el ellene. Arzént szerzett, meghintett vele öt péksüteményt, elutazott a szomszéd városba, ahol a postán föladta a saját lakcímére. A küldeményhez levelet mellékelt: „Jó étvágyat. A Fekete Kéz.” Szerencsétlen rendőrfőnök! A péksüteménnyel is jól megjárta. Megkívánta, megette mind az ötöt, úgyhogy reggelre már kinyújtóztatták. Utolsó szavai így hangzottak: „Lefogadom, hogy nem találják meg a tettest.” Ebben azonban tévedett. A rendőrség egész összeesküvést leplezett le. Dobrá kopa, 4. évf. 40. sz. 1911. augusztus 11.
Az elátkozott szerzetes Két kópéskedvű csavargó tiroli vándorlásai során eljutott egy kolostorba, ahol kirimánkodtak maguknak egy ebédet. Miközben elköltötték az ételt, sikerült elcsaklizniuk és az iszákjukba rejteniük egy csuhát, amely véletlenül ott lógott a közelükben. Hiszen majdcsak jó lesz valamire az istenes barmoknak ebben az országában, gondolták. Majd továbbvándoroltak. Egyszer egy magányos birtok előtt megpillantottak egy kordét, amelybe szamár volt befogva. Amerre a szem ellátott, sehol egy teremtett lélek. Gyorsan kifogták hát a szívüknek oly kedves szamarat, egyikük gyorsan kereket oldott vele, miközben a másikuk belebújt a lopott csuhába, és a szamár helyett saját magát fogta a szekér elébe. Éppenhogy elkészült, amikor kilépett a házból a kordé tulajdonosa, egy derűs tiroli parasztember, és a váratlan látványtól meghökkenve döbbenten csapta össze a tenyerét: – Az isten szerelmére, mit csinál itt, tisztelendő úr? – Csillapodj, kedves fiam – szólt az álcsuhás komolyan. – A te szamarad voltam. Bűnös életemért azzal sújtott az ég, hogy szamárrá változtam. Most azonban lejárt a büntetésem, és újból ember lettem. – Az isten szerelmére – dadogta a paraszt. – Ha tudtam volna, tisztelendő úr, kevesebb lett volna az ütleg, és nem nyelte volna annyit az éhkoppot! – Ne gyötörd magad ezzel, kedves fiam – vigasztalta a szerzetes –, add vissza a szabadságomat, és mindent megbocsátok! És miután még meg is áldotta a csodálkozó parasztot, elbúcsúzott tőle, és méltóságteljes léptekkel elindult, hogy egy megbeszélt helyen találkozzék a társával. 590
Két nap múlva a paraszt elment a városba, hogy új szamarat vegyen magának a vásárban. Amint jár-kel a piacon, hogy szemrevételezze az eladó öszvéreket, egyszer csak megpillantja közöttük a volt szamarát, amelytől oly különös körülmények között szabadították meg. Csöndesen melléje somfordált, lehajolt hozzá, és szemrehányóan a fülébe súgta: – De tisztelendő uram, már megint mit művelt? Karikatury, 3. évf. 11. sz. 1911. március 13.
Az utolsó kunok* […] Náluk, a hordafalvi völgyben bezzeg mindenki ilyen. Ő ennek a legszebb típusa, amint azt Etvös úr bemutatta. Hogy mi az a típus, azt ugyan szintén nem tudta, de annál nagyobb önelégültséggel pödört egyet a bajuszán. Oly sok új élménnyel a tarsolyában indult hazafelé, hogy szinte szédült belé, ha hamarjában vissza akart emlékezni mindenre. Juro estére már haza is ért. Sokáig nem ismerték meg az otthoniak, be sem akarták ereszteni a fekete gúnyás urat. Csak miután elkáromkodta magát, akkor jöttek rá, hogy hisz ez az ő Jurójuk. Végre beengedték a szobába, alaposan megmustrálták, majd bólintottak, hogy ez tényleg az ő fiuk. – Dejszen téged aztán jól csúffá tettek – fakadt sírva fia láttán az öreg Zvarová asszony. – Csúffá-e, nem-e! – kiáltott Juro, és megcsörgette a pénzt a zsebében. Aztán mindenkinek megmutatta az alsóneműt. – Ilyenek vagyunk mi, kunok! – szólt a büszkeség árnyalatával a hangjában. – Ilyen nép vagyunk! – és elment a zsidó Sámuel kocsmájába. – Zsidó, tölts bort! – parancsolta olyan hangon, hogy Sámuel szinte megrémült a változástól, amelyet Jurón látott. Azelőtt, ha belépett, így szólt: – Sámuel úr, kérem szépen, adjon nekem pálinkát – most meg így kiált: – Akkor mi lesz a borral, zsidó, majd én megmutatom neked, ki vagyok én, Pesten az urak kifürdettek, kimosdattak, megkocsikáztattak. Majd megmutatom neked, milyen nép vagyunk! Sámuel csóválta a fejét, és még akkor is csóválta, amikor kihozta a poharat meg a boroskancsót. Megjöttek a szomszédok, Juro pálinkát rendelt nekik, iszogattak és hallgatták, mit látott és hallott Pesten. *Az elbeszélés eleje hiányzik.
591
– És micsoda nép vagyunk! – kiáltott Juro öklével az asztalra csapva –, azt mondja rólam az az úr azoknak az uraknak: – Faluról jött, ahol öltek, raboltak, gyújtogattak, lovon száguldoztak a síkságokon, megtámadták a katonaságot és a városokat, asszonyokat raboltak, templomokat fosztogattak, és nyers húst ettek. Valamiféle tatárok, kunok vagy besenyők vagyunk, az ördög tudja, mik, de micsoda nép vagyunk! Magába döntötte a kancsó bort: – És apró lovakról vagdaltuk a fejeket, és az úr a többi úr elé állít, és így szól: – Nézzék meg ezt az orrot és arcot! – És tapogatja az arcomat, tapogatja, a szemembe nyomja az ujját, és így szól: – Nézzék meg, hogy néz. – Oszt én nézem a fényeket, a tömeget, ő meg előretol engemet, és így kiált: – Nézzék meg ezt a néprajzot – vagyis engemet. És rólatok mindnyájatokról olvasott, például azt, hogy Klučka, a te fejed ennyi meg ennyi centi széles és hosszú, és annyira alacsonyan van a homlokod mint egy félnótásnak. És mind tudnak rólatok Pesten. Aztán adtak ötven koronát, oszt hazaküldtek. Klučka a megjegyzés hallatán kezébe fogta a fejét és följajdult: – Jaj, szegény fejemnek, hogy beszélnek rólad a magyar királyságban. – És a szomszédok is rákezdték. Kurela hangot adott a félelmének, hogy a hivatalok mindenről tudomást szereznek, és ha a pesti urak meggyanúsítják őt valamivel, akkor lehet, hogy mindegyiküket becsukatják Komáromba vagy Vácra. – Irgalmas Isten – szólalt meg az öreg Stefaník –, mi jön még ránk, mit fundáltak ki ellenünk? – Ugyan mit, semmit – szólt Juro –, egy könyvből olvasták ki, és az egész közönség előtt ezt mondta a nagyságos úr: – Az itt ülő egyike azoknak, akik lovakon vágtattak és raboltak, fejeket vágtak le, falvakat és városokat gyújtottak föl, csecsemőket hánytak kardélre, asszonyokat raboltak és rettegést keltettek. – Ahogy ezt hallom, egész testemben reszketek, de amikor látom, hogy valamennyien szépen mosolyognak rám, bólintok. Az ember elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor ártatlanság ide, ártatlanság oda, saját magatokat is fölakasztatnátok, mert azt gondoljátok, hogy ha ezt egy ilyen úr mondja és olvassa egy ilyen társaság előtt, abban mégiscsak lehet valami. – Látjátok – kiáltott föl Kurela –, jól bemártott titeket Pesten. Azt kellett volna mondanod, hogy uraim, maguk tévednek, mi tökéletesen ártatlanok vagyunk. És térden állva kellett volna könyörögnöd, hogy mindez nem igaz. Ehelyett ez a semmirekellő zsebre vágja az ötven koronát és rábólint, hogy tudj’ isten micsoda latrok vagyunk. – Meg flangált az urakkal – avatkozott bele Klučka –, és ki tudja, mit mesélt be nekik rólunk, becsületes emberekről. Tartsd meg a pálinkádat, áruló! 592
Fenékig fölhajtotta a féldecit, és ült tovább, sajnálva, hogy kicsúszott a száján az utolsó mondat. Az öreg Stefaník Juróhoz fordult: – Eladtál minket ötven koronáért, mint Júdás Krisztus urunkat. Mi itthon sajnálunk téged, te meg közben Pesten az urak közt kifőzöd, hogy én, aki fél lábbal a sírban vagyok, lovon száguldozom és templomokat fosztogatok és asszonyokat rabolok és fejeket vagdalok. Mi lesz, ha vasra vernek... Szavai, hogy a pálinka hatni kezdett, zokogásba fulladtak. – Mikor gyújtottam föl falvakat, te kutyaütő? – Szegezte a kérdést Jurónak Medvecký, miközben nehezen föltápászkodott és az öklével hadonászott az orra előtt. – Mondd, mikor vagdostam el csecsemők torkát? – Nem úgy volt az – védekezett Juro –, egyikőtöket sem említették név szerint, csak azt gondolták, hogy úgy egészében elpusztult vagy valami ilyesmit, az ördög sem értette őket. Mennyire megörvendeztette volna Etvös urat, és gyorsan följegyezte volna, amit ekkor Čulen mondott Jurónak: – Megérdemelnéd, te áruló, hogy lemessük a fejedet, ugye igazam van? És ha a fejedet meghagyjuk is a nyakadon, a hátadat azért mégiscsak megkenjük. Kiráncigálták az asztal mögül szegény Jurót, ráhajították az öreg Stefaník gubáját, és végrehajtották rajta a népítéletet. Röviden, de alaposan. Aztán kitették a szűrét a sötét éjszakába, és szerencsétlen Juro, magában zsörtölődve, hogy „Jaj, ilyen nép vagyunk!”, lassan az apja portája felé tántorgott. Hirtelen megvilágosodott az elméje. Ezek tényleg raboltak, gyújtogattak, öldököltek, és most ellátták a baját. Ezzel betelt a pohár. És miközben Juro komor gondolatokba merülve meredt a holdra, amely kiúszott a völgybe simuló erdők fölé, a többiek a kocsmában összedugták a fejüket, hogyan hozhatnák helyre a galibát, amit Juro okozott. Végül az öreg Stefaník javaslatát fogadták el, hogy küldjenek deputációt a nyitrai főispánhoz, amely térden állva fogja kérni: – Nagyságos, nemzetes, eszemciális urunk, kegyeskedjék megbocsátani nekünk, de mi sohasem loptunk, fosztogattunk, öltünk, asszonyt nem raboltunk és nem perzseltünk föl falvakat. Kegyeskedjék ezt, legnagyságosabb urunk, levélben megírni Pestre, hiszen mi nem száguldozunk lovakon. Így hát népes követség kerekedett föl Nyitrára.
593
Xxx Ahogyan a tatárok érkeztek hódolni a nagy kánnak, úgy szedték föl a sátorfájukat a hordafalviak Nyitrába, a főispánhoz. Ez azt jelenti, hogy a deputáció egyáltalán nem volt fényes. Hamarjában magukra kanyarították fehér szűrdolmányukat, jeléül a nagyméltóságú ispán iránti tiszteletüknek, kifényesítették az öveiket és megfenték a késeiket az útra. Etvös úr és más urak ebben talán mégiscsak egykori vadságuk nyomait vélték volna fölfedezni, bár a bicskák kiélesítésének nem volt ilyen jelentése. A késeket nem azért vitték magukkal, hogy füleket messenek le vele, hanem hogy kenyérszeleteket és szalonnát kanyarintsanak, amelyből nagy készleteket cipeltek magukkal. Itt a Vág mellett el sem indulnak otthonról hozott szalonna nélkül, még rövid útra sem. Nekidurálja magát a legény, hogy elmegy a közeli faluba háztűznézőbe, hát egyik katonát a másik után nyeszeteli a szalonnából, nyeli és ez jár az eszében: „A menyasszony ennyi meg ennyi disznót kap, mennyi szalonna lesz belőle!” A szalonna rendkívül nyugtatóan hat ebben az országban. A zsírcsíkok lenyelése az embert higgadttá teszi, cselekedeteit pedig megfontolttá. Miközben lassan lépked, mindent jól meghány-megvet magában. A méreg füstként párolog el szalonnázás közben. A hordafalvi küldöttség tehát rengeteg erdőkön és hegyeken által haladt Nyitra felé. Komótosan lépdeltek, kanyarintottak egy-egy falatot óriási szalonnakészletükből, és beletörölték a szájukat a fehér dolmányukba. Hatan voltak. Velük tartott Zvara, a polgármester, Klučka, Jurenka, Topolík, Babrák és Robika. A polgármester beszéde el volt készítve, és az út során valamennyien lelkes szóval biztatták, hogy aztán majd szépen adja elő a főispán úrnak, és nehogy belesüljön, mint akkor, amikor néhány éve honvédek érkeztek a faluba gyakorlatra, és tyúkokat loptak, és Zvara, mint a falu atyja, elment bepanaszolni őket a kapitányhoz. Megérkezik, csókolni kezdi a kapitány kezét, és így szól: – Arany katonáink, akik úgy másznak a dombokon, mint a bogarak. – Közben meg reszket, mint a nyárfalevél, és a kapitány mást nem tudott kiszedni belőle, mint ezt: – Arany katonáink, mint a kecskék hipp-hopp a sziklákon, és éhességes, legnagyságosabb urunk. – Mert akkor Zvara nem vitt magával szalonnát az útra, azért járt úgy, ahogy járt. Ma azonban töméntelen szalonna van nála, vágja, nyeli és pillanatonként 594
biztosítja a szomszédait: – Térdre rogyok előtte, az biztos, és így szólok: Legnagyságosabb urunk, befeketítettek bennünket, és nyilvánosan mindenfélét felolvastak az itt lévő Klučkáról Pesten, hogy olyan a feje mint egy gyengeelméjűé, és hogy Jurenka csecsemőket gyilkol. És ti egyenként térdre estek, ha hunyorítok, és térden csúsztok feléje és jajveszékeltek, mintha valamennyi disznótok dögrováson lenne. Jaj, jaj, nagyságos úr, jaj, jaj. És ismét csippentek a szememmel, megragadjuk a főispánt, és zokogva csókoljuk, és ezt kiáltjuk: Mindent köszönünk, megváltónk! A terv szépen hangzott, de ennél kisebb akadályokat sem sikerült leküzdeniük. Amíg Hordafalvából Nyitrára értek, a szalonnájuk elfogyott az utolsó befaló falásig, és egy negyedórányira a várostól Zvara, a polgármester így szólt: – Kedves barátaim, mi lesz, ha a méltóságos főispán úr üvölteni kezd velünk? Az ilyen urak úgy tudnak bömbölni, hogy beleremeg a város, ismertem az előző főispánt. Egyszer egy nap, az árvíz után megérkezett Vágújhelyre, és húszasokat osztogatott. Állok és nézem, hogyan dicsérik, amikor máris mellettem terem egész kíséretével, és a kezembe nyom egy húszast. Hát aztán téged rendesen kiöntött? – kérdi. – Dehogyis, legkegyelmesebb uram, az az alattomos folyó nem tud felgyönni hozzánk a hegyekbe, nekünk háromszázszor magasabb hegyeink vannak, mint a legméltóságosabb és legkegyelmesebb úr. És ekkor elkezdett üvölteni, miért engedik a nem kiöntötteket az árvízkárosult emberek közé, és bömböl, hogy az egész város reszket belé, engem meg fejbe vág a botjával, és megparancsolja, hogy vegyék el tőlem a húszast. Úgyhogy elvették tőlem, lökdöstek, taszigáltak, és ő még mindig üvöltött, hogy alávaló csalók. – Azt hallottam – mondta Klučka –, hogy a főispánoknak külön iskolájuk van, ahol kiabálni tanítják őket az emberekkel. Az ilyen nagyságos úr egyébként mire menne velünk, buta parasztokkal. Nem látunk tovább az orrunknál, és mondjuk, megy az ember, meglát egy oszlopot, amire rá van írva valami, de nem tudja, mi, megfogja az oszlopról lógó derótot, és úgy megrázza mint Krisztus a vargát! Ezt magyarázzátok meg nekem! – Vannak főispáni rendeletek – magyarázta Zvara –, azt mind a nagyságos főispán úr írja, mert azt akarja, hogy minden rendben legyen, és kigondolja a fejében, hiszen ő a második ember a magyar király és osztrák császár után. Az esztergomi érsek csak utána következik. Ő kente meg a főispánunkat szentelt olajjal. Elhágy az erőm, komák, ha arra gondolok, hogy talán kiszakítjuk a gondolataiból, és hogy rettenetes dühében elveszíti a fejét és elveszejt bennünket. Kezdték kibeszélni a fejéből a sötét gondolatokat, és Robika azt hajto595
gatta, hogy a legfelkentebb főispán olyan, mintha az egész vármegye atyja volna. – Félek, komák – panaszkodott a polgármester, amikor beértek Nyitra elővárosába. Éppen állatvásár volt, és a parasztok egy vézna marhát és egy visító disznót hajtottak a tapolcsányi úton. Zvara azt követelte, hogy előbb nézzék meg a vásárt: – Először megnézzük a jószágot, aztán a nagyméltóságú főispán urat. Elmentek hát a vásárba, és jártak-keltek a forgatagban, az emberi és állati hangok zsivajában. Majd Zvara azt javasolta, hogy térjenek be egy kupicára: – Mihelyt a fejünkbe száll egy kicsit – mondta –, rögtön könnyebben fog folyni a szó, és bátran megcsókoljuk megváltó főispánunkat. Betértek a legközelebbi útszéli kocsmába, amely tömve volt férfiakkal és asszonyokkal, akik a vásárra érkeztek. Szerényen meghúzódtak a sarokban egy üveg pálinka mellett. Egy pálinkától nedves asztalnál ült néhány temetvényi paraszt, akik jó pénzért adták el a disznaikat, és most vidáman kiáltottak az újonnan érkezőknek. – Mit vásárolnak? – fordult egyikük a kérdéssel a hordafalvi deputációhoz. – Mit vásárolnánk? – szólt Babrák –, mi más ügyben jöttünk. – Pedig vásárolnak, csak tagadják – szólt a temetvényi –, vagy eladtak és nem akarnak töltetni maguknak. – Hivatalos ügyben jöttünk – szólt komolyan Zvara, a polgármester –, a főispánhoz volnánk menőben. A temetvényi parasztok fölröhögtek: – Még hogy a főispánhoz, nagyméltóságtok lódítani méltóztatnak, malacot jöttetek venni, nem a főispánhoz mentek. Mégis miről beszélgetne veletek a főispán, tán biz gerófok vagy jegyzők vagytok? – Mi aztán nem hazudunk – szólt Jurenka, aki a legtöbb pálinkát itta meg –, mit tudod te, milyen ügyben járunk, a főispán a legjobb kománk. – És mi térdet hajtunk előtte – elegyedett a beszédbe Topolík –, és megmondjuk neki, hogy békés emberek vagyunk, hogy nem fosztogatunk templomokat, nem gyilkolunk gyerekeket, nem rabolunk asszonyokat, nem gyújtogatunk épületeket és nem száguldozunk lovon. A három temetvényi fölállt, és a hordafalviakhoz lépett. Egy magas paraszt a szemét forgatva így kiáltott: – Te hányod a szememre a lovaimat? Én, ha úgy adódik, mind a hármat megülöm. – Félreértenek minket, emberek – szólt Klučka –, mi azért megyünk ezzel a főispánhoz, hogy kegyelmet kérjünk. 596
– És mit hordott itt össze ez a részeges fickó a gyerekgyilkosságról! – kiáltott föl egy másik temetvényi. – Ondrejkát a legnagyobb tisztességgel temettettem el, a gyerek olyan volt, mint a nyíló virág, egészen Pozsonyig vittem, amikor egyszer csak rosszul lett az úton és bevégezte. Még hogy én, te semmirekellő gazember, én öltem meg Ondrejkát? Az üveggel Topolík felé sújtott, aki fölugrott, és beleharapott a támadó orrába. Ekkor általános felfordulás támadt. A hat hordafalvi férfi keményen állta a sarat az egész kocsmával szemben, és Zvara, a polgármester, a becsület bajnoka az egyik temetvényinek lenyisszantott egy darabot a füléből. És már be is rontottak a városi őrök, és dicső ’48-as kardjukkal válogatás nélkül mindenkit ütni-vágni kezdtek, mint a répát, és az egész hordafalvi deputációt elvezették rettenetes kiabálás közepette a városi áristomba, ahol egyiket a másik után taszították a szalmára. Először Zvara polgármester szólalt meg még mindig villogó tekintettel: – Ördög tudja, véreim, mi történik velünk az utóbbi időben… Elhallgatott, majd egy pillanat múlva sírásban tört ki: – Amikor mi olyan szépen eljöttünk, hogy elmondjuk a legnagyságosabb főispán úrnak, hogy nem vágunk le füleket, rendesen viselkedünk és a légynek sem ártunk. – Szent Szűzanyánk – jajdult fel Jurenka –, most mit fog gondolni rólunk a legfényességesebb főispán...
Xxx Juro Zvara egyedül maradt a faluban, amint a hordafalvi deputáció fölkerekedett az apjával együtt Nyitrára. Járt-kelt a falucskában és azon gondolkozott, milyen különös gondolat fészkelte magát a fejébe. Azóta, hogy hazaérkezett Pestről, egyre az jár az eszében, milyen szép is lenne, ha lovai volnának. Hordafalván senkinek sincs lova, de ő lejárna rajta a Vág völgyébe, és elszáguldana egészen le, Galgócig a folyóparti füves mezőkön. Juro fölkapaszkodott a Hordafalva fölött emelkedő magas hegyre, és ott letelepedett egy szikla tetejére, ahonnét messze el lehetett látni a Vág menti síkságon, amelyet fényesen megvilágított a nap. Összehúzta a szemét, és látta magát, amint a dombokat kerülgetve vágtat a mezőségen, amely fölé a csejtei vár magasodik. A várromok halványodnak, lassan eltűnnek, és helyükba Juro erős, sértetlen várat képzel, amilyenről a mondáik szólnak, ahol a kegyetlen csejtei várúrnő lakott, aki a környékbeli lányok vérében fürdött. 597
És Juro látja magát apró termetű lovon, amint megkerüli a várat, rövid, sarló formára görbített kard lóg az oldalán, és íj és tegez zötyög a vállán, és nyereg helyett egy darab nyers húson ül, amely táplálékként szolgál, mindezt olyan világosan látja, amilyen világosan magyarázta Etvös úr. Utána pedig férfiak vágtatnak apró lovakon, hordafalvi szomszédai, Jurenka, Cádra, Klučka, Babrák, Topolík, Robika és sokan mások, még az öreg Jurenková is lovon ül és pattog a hátán, mint amikor a huszár alatt megriad a kancája. Juro megdörgölte a szemét, és ismét csak a csejtei várromot látja a Vágon túl, és a lovasok helyén apró pontokként marhacsordák tarkállanak a mezőn, amelyek a folyómelléki síkságon legelésznek. A hajómalmok lassan dolgoznak a folyón, a nyugalmas táj látványa különös szorongással tölti el Jurót, megmagyarázhatatlan szomorúsággal, és nem élesen körvonalazott, de egyre határozottabban föltámadó vággyal. Jurót annyiban érintette meg az ősapák régi, szomorú dicsősége, hogy eltökélte, lovat szerez magának. Ezzel a szilárd elhatározással lement a faluba Sámuelhez, a zsidóhoz. – Sámuel úr – szólt a lehető legalázatosabb hangon –, nagyon szépen kérem, kölcsönözzék nekem száz aranyat. Kétségbeesett alkudozásba fogott Sámuellal, közben nyakalta a bort, és százszor kellett meghallgatnia Sámueltől, hogy ő, Sámuel földönfutó koldus, a legszegényebb ember a magyar királyságban, de hogy Zvarának akkora erdeje van a temetvényi útnál, hogy ő, Sámuel nyolcvan aranyat, mindenét, amije csak van, feláldozza azért, hogy Jurón segítsen, ha Juro aláírná, hogy azt a darab erdőt eladja, és hogy marad még nekik azért erdejük odafönt, a felvégen, és hogy akkor nem a temetvényibe járnának majd fáért, száz aranyat nem adhat, mert földönfutó, de ad nyolcvanötöt, ha Juro aláírja ezt. Sámuel hozott egy ív papirost meg tintát, olyan szépen írt, hogy Juro nagy bámulattal nézett rá. A katonaságnál ugyan tanították írni is, de milyen ügyetlenül forgatja a tollat Juro a jóságos Sámuel úrhoz képest. – Szépen hurkolod a betűket – dicsérte hozzáértőn –, úgy hullanak a papirosra, mint az árvák könnyei az anyjuk sírjára. A bor legyűrte, Juro őszinte könnyekben tört ki, és a könnyek özönében aláskribálta az elkészített írást, hogy a mai napon eladta Sámuel úrnak a Zvaráék temetvényi erdejét nyolcvanöt aranyért, amelyet kifizettek neki. A szerződés aláírása nem ment olajozottan. A „J”-t egészen a tölgyfa asztalig hurkolta, az „ú”-t nagy lelki tusa után ráírta az előző betűre, az „r” helyett „s”-t sikerített, amelyet bátran bekanyarintott barbár „ú”-jába, az „ó”-t naggyá és dicsővé avatta azáltal, hogy kitöltötte a közepét egy hatalmas tintapacával. Majd a vezetéknevével küszködött. Megkínozta a „Z”-t és rászö598
gezte a „v”-t, az „a” belemászott a „v”-be, és amikor végre befejezte a művet, amely miatt nem kellett volna szégyenkezniük a középkori királyoknak sem, a manu propria helyett aláírását újabb pacával pecsételte meg, és gyönyörködve mosolygott könnyein át, amelyek patakzottak a szerződésre. Amikor Sámuel úr kifizette a nyolcvanöt aranyat, Juro jajveszékelni kezdett, hogy meglopta az apját, és elindult Galgócra, ahol mindennap van lóvásár. Az út fáradságos volt. Lement a völgybe, ahol a nap égetett és kegyetlenül tűzött. A ruháját, amelyet Pesten kapott, otthon elzárták előle, úgyhogy hordafalvi szokás szerint csak széles gatyában és ingben haladt a rekkenő hőségben, szőrével kifelé fordított irhabundában, hogy a befelé fordított sima bőr hűtsön, ahogyan errefelé mondják. Így igyekezett a Vág-parti széles mezőkön, míg egy fűzfaerdőhöz nem ért. Itt az árnyékban hasra vágta magát úgy, hogy az irha zsebében lévő aranyra heveredjen, és elaludt. Húzta a lóbőrt egészen estig. Hatalmas hordákról álmodott, amelyek lovakon száguldoztak és elrabolt szép lányokról. Azután azt álmodta, hogy kifosztotta Sámuelt, és fölgyújtotta a kocsmáját. Nagy lármára ébredt, marhák kolompoltak, amelyeket a legelőről hajtottak a gulyások, Vágnagyszentistvánról. Egy hatalmas fekete-fehér foltos tehén végignyalta a fülét. Fölriadt, és a nap már nyugaton járt, a folyóvölgyet övező hegyek mögött, az égbolt keleti részén rózsaszín szegélyű fehér felhőcskék úsztak. Juro fölszedelőzködött, és megbizonyosodván arról, hogy az aranyak az irhája zsebében lapulnak, ismét útnak indult. Keresztülhaladt egy szép községen, Nagyszentistvánon, és elhatározta, hogy lejjebb, a Vág folyása mentén, Kisszentistvánon fog éjszakázni. Ebben a faluban már járt egyszer öt hordafalvi legénnyel, Szent István napján, amikor szentelték a templomot. Emlékszik, hogy betértek a falu kocsmájába, azaz a község főzte szilvapálinka-kimérésbe megnézni, hogyan táncolnak a kisszentistváni legények. Akkor nem verték meg őket, mint ahogy Csejtén történt, mert a kisszentistváni lakosok híresek a vendégszeretetükről és jó szívükről. Juro Zvara tehát erre a földdarabra igyekezett, amelyről úgy érezte, hogy biztonságos. Jókedvűen belépett a szilvapálinka-kimérésbe, amelyen büszkén díszelgett a felirat: Bor és pálinka községi kimérése – Kisszentistván. A kocsma tömve volt, mert a községi választmány gyűlésezett, és az ó-pálinkát kóstolgatták, amelyet Dobeček gazdától koboztak el, akit azzal vádoltak, hogy eltagadott tizenöt liter szilvapálinkát, amelyet a közösbe kellett volna beadnia. Juro, amikor hozzálépett a gazda, hosszú, többé-kevésbé keresztény kö599
szöntéssel üdvözölte, és egy féldecit rendelt, majd követte az áruló Dobeček gazda elleni tárgyalást. Az ítélet rettenetes volt. A tizenöt liter pálinkát megisszák, és az árulónak egyetlen cseppet sem töltenek. Juro látta, hogy a büntetést helyben végrehajtják, és Dobečeknak rendkívül szomorú a tekintete. Könyörgőre fogta: – Kedves szomszédaim, könyörüljetek rajtam a lelketek üdvére. Jurót elfogta a szánalom a szerencsétlen iránt, és nem túlságosan egyenes léptekkel az asztalhoz ment, amelynél a községi választmány ült, és amint később mesélik, hirtelenében úgy elöntötte az epe, hogy öklével az asztalra csapott, és így kiáltott Dobečeknek: – Ne félj, míg engem látsz! A kisszentistvániak ugyan békeszerető emberek voltak, ám egy vadidegen közbelépése, akit ki tudja, honnét szalasztottak, nagy visszatetszést keltett. Mivel az ajtó túlságosan messze volt, az asztal melletti nyitott ablakon hajították ki, ami rendkívül kényelmes volt Juro számára, mert éppen a trágyadombra pottyant. Amikor odakint magához tért, két természete küzdött egymással. Az egyik, a csöndes, sorsát elfogadó volt, az a békés természet, amely a hordafalviakat nem hagyta el akkor, amikor templomszenteléskor a csejteiek a Vág felé üldözték őket. A másik, új természete azonban, amelyet atavizmusként örökölt az őseitől, különös módon fölébredt benne. Vad és kegyetlen természete eluralkodott rajta, és Juro megragadva a ganéba szúrt villát, ugyanazon az ablakon, amelyen kidobták, visszakapaszkodott a kocsmába. A vad tatár népek sohasem rendelkeztek stratégiával, így Juro megfeledkezett arról, hogy mialatt némelyek odabent megragadják a villáját, a megtámadottak másik része megkerülheti őt, ami meg is történt, és bár Juro tatáros szívóssággal rúgkapált és harapott maga körül, hiábavalónak bizonyult a harc ekkora túlerővel szemben. Majd miután megváltást egyedül a menekülésben remélhetett, egérutat nyerve azt kiáltotta, hogy fölgyújtja egész Kisszentistvánt. És meg sem állt a falun túl, a Puhó-Kapásdűlő felé vezető útig. A hold fölúszott a Vág bal partján húzódó erdők fölé. Nyomorúságos út vezetett arra Puhó-Kapásdűlőre. Juro azon töprengett, tölthetné-e ott az éjszakát. Először kitapogatta az irhakabát zsebét, nem veszítette-e el a pénzét tragikus kimenetelű szereplése alkalmával a vendégbarát Kisszentistvánon. Mind megvolt az utolsó darabig. „Mi történik velem – gondolta –, milyen merészség kerített engem, szerencsétlent, hatalmába.” És szilárdan eltökélve haladt Puhó-Kapásdűlőre, amelynek kis rönkházai a dombokon feketéllettek. Keresztülszelte a lapályt, amely elválasztotta a hegyektől, és fölfelé kaptatott egy mélyúton, amíg el nem ért egy pajtát, amelyben szénát tároltak az eső ellen. 600
„Bemászom a szénába – szólt magában –, megalszom, és reggel továbbmegyek Galgócra.” Meleg éjszaka volt. Befészkelte magát a szénába, a merészségéről gondolkodott, és csöndben fütyörészett valami bús, borongós dallamot, amikor váratlanul megszólalt egy hang a pajta előtt: – Ha jóban jársz, gyere elő, mert különben lövök! Felső-Kapásdűlőn szegény emberek laknak, akik előszeretettel dézsmálják meg a lenti kaszálókról való szénát, és amikor az úri mezők csősze gyanús füttyszót hallott a pajtából, felszólította Jurót, hogy jelenjék meg méltósága előtt. Régi mordálya volt, amely félelmet ébresztett minden mezei tolvajban, pedig nem volt megtöltve, mert attól tartott, hogy szétveti a következő lövés. Juro olyan fáradt volt, hogy megadóan így válaszolt a pajta előtt álló férfinak: – Lőj, Isten segedelmével! A fent említett okból Oganik, a mezőőr nem tüzelhetett, helyette, egész testében reszketve az elszántság hallatán, és lehető legfélelmetesebb hangján újból megszólalt: – Mássz ki, semmirekellő tolvaj, mert lövök! A „tolvaj” szó hallatára újra beléhasított valami Juróba, kiugrott a szénából és kirontott a pajtából. A félhomályban és a sejtelmes holdfényben rémületesnek látszott a kifordított irhájában, amelyet errefelé nem viselnek, és Oganik, ismerve a fordult farkasról szóló mondákat, menekülőre fogta. Juró diadalordításban tört ki, amely a csöndben öblösen visszhangzott a dombok között, majd a csősz után vetette magát, aki elhajította rozsdás flintáját, és hányva magára a keresztet éneklő hangon kiáltotta: – Segíts meg, Szent Szűz és Szent József és mennyei atyám. – Hol hagytad Jézus urunkat – kiáltott utána Juro, fölvette a puskát, és abbahagyta a mezőőr üldözését. Juro a mordállyal a vállán megindult az erdőbe. Máséval. A hordafalvi Juro a bűn ösvényére lépett.
Xxx Amikor Etvös úr egy hónap múlva Hordafalvára érkezett, megállapította, hogy minden rendes ember börtönben ül. És mivel gazemberek nem voltak, csak asszonyokat és gyerekeket talált otthon. (Kézirat) KISS SZEMÁN RÓBERT fordításai
601
RAINER KUNZE
Gyermekkori emlék Amikor a fecskék költözni készültek, a villanypóznák között fecske szögesdrót vágta el a falut az égtől. És foglyok voltak az emberek télre ítéltetve. Csivitelés nélküli Villanyvezetékekre. Üres fészkekre a keblükben. Amikor a fecskék készülődtek, és farok- és szárnycsipkéikkel meghúzták a határt.
A piros halas tó Az én tavamnak nincs szüksége rá, hogy tükrözze az eget Az én tavamnak saját napfelkeltéje van a tiszta, mély vízben a kövek fölött fátyolként úsznak a piros halak Esténként rajokban állnak, izzanak, az én birodalmamban sok nap tér nyugovóra 602
Csak forró deleken adják át a piros halak a tükrös mélységet a nagy kék halnak, és mintha még mindig vérezne a teremtő kéz, amely az éles, árnyas nádast teremtette, cseppenként vérzik be a sűrű nádban a hűsítő tófenék Ha a nyár bokrai leégtek, víz alatti pipacsok virágoznak az én birodalmamban. Idővillanat míg a virágok nyílnak, csukódnak. Virrasztó mákvirág – a látványa ellopja az álmot A rajokban úszó piros halak még egy zászló lengedezésére is emlékeztetnek, amelyet elnyűtt a csalhatatlanság, és saját életünk gyulladt sebeire Gyermekkoromnak a szén, a fű és az ég kölcsönözte színét. E trikolór alatt kerekedtem fel éhségtől menekülve, szépségre éhesen
Az élet önmaga alkotója önmagára ébredve megijedt és megalkotta magának alkotóját
603
A hárs virágzik, és éjszaka van A hárs virágzik, és éjszaka van. A méhek zúgása elnémult, helyettük csillagok hemzsegnek A vándorméhész ember, aki éjjelente méhkaptáraival – a reteszek lezárva, a szellőzőcsappantyúk nyitva – csikorgó kerekekkel új mezők felé kelt útra, most más mézet áhít
Felmérte az ég görbületét, és felkerekedik ama távoli csillámló rajokhoz Éva génjei zsibonganak benne De bármennyire is a felmérhetetlenbe húzza éggömbjének sugarát, repülni mindig csak a belső oldalon fog Ha meg akarnánk érteni a világ másságát, nekünk kellene másoknak lennünk, nekünk embereknek a hársak alatt, amelyek virágoznak, és éjszaka van
604
Természeti költemény A dolgok csak arra hallgatnak, ha valódi nevükön szólítod őket egyedül az ember akarja megcsalatni magát kicsalja magát a világból, a dolgok nem ismernek bocsánatot
Vonatút az egyiknek még egy darabig tovább kell majd élnie A legrosszabb a vonatokon lesz Úti célok között szeretetlenül MEYER KRISZTINA fordításai
605
MARIO BENEDETTI
Az egyik kutya
Alig mozgott a férfi lába, az asztal alatt fekvő Fidó mégis nagyra értékelte a pofáját érő becézgetést. Majdnem olyan kellemes volt, mint sülthús-darabkákat enni közvetlenül a gazda kezéből. Már két év telt el azóta, hogy Fidóból elhivatottsága és testfelépítése ellenére (vaskos és szilárd lábak, erőteljes nyakszirt, hegyes fülek) lakásban tartott eb lett, noha ez az állapot inkább a hisztérikus és pisis, nőies ölebekhez illett, akik a második emelet presztízsét rontották. Fidó nem tartozott a fajtatiszta kutyák közé, mégis fegyelmezett, öntudatos jószág volt, aki többnyire délig visszatartotta természetes szükségleteit, ugyanis akkor vitték ki az utcára, hogy tüzetesen megszemlélje a fákat. Máshoz is értett: tudta, hogyan kell a két hátsó lábán megtartania magát, amíg azt nem mondják neki, hogy elég; minden reggel behozta a szájában az újságot; tudott bariton hangon vakkantani, ha megszólalt a csengő; és lábtörlőként szolgált ura és parancsolója számára, mikor az hazatért a munkából. A nap nagy részét az étkező egyik sarkában heverészve töltötte, esetleg a fürdőszoba kőlapjain szundikált, vagy egyszerűen a kád megnyugtató zöldjét nézegette. Általában nem zavart senkit. Igaz, hogy nem ragaszkodott különösebben a nőhöz, de mivel ő gondoskodott a napi élelme elkészítéséről és a friss vizéről, Fidó naponta néhányszor képmutató módon a kezét is megnyalta, nehogy zavar keletkezzen e létfontosságú szolgáltatásokban. A kedvence természetesen a férfi volt, és amikor reggeli után kedvesen simogatta a nő nyakát, derekát vagy mellét, a kutya nyugtalankodni kezdett, féltékenyen, aggodalommal telve vonult az étkező legsötétebb sarkába. A nap fénypontjai kétségtelenül a következők voltak: a két étkezés, a vizelőséták az utcán, de leginkább ez a vacsorát követő lazítás, amikor a férfi és a nő szórakozottan beszélgetett, és eközben ő a pofáján érezte a flanelnadrág szerető simogatását. Ma este azonban Fidó furcsán nyugtalan volt. A farkcsóválással nem hízelgését és háláját fejezte ki, mint más étkezés utáni ejtőzéskor, ahogy ez az öreg kutyák bevett szokása. Ma este a közelmúlt nyomasztotta Fidót. Egy 606
igencsak friss képsor pergett le szomorú, sokat tapasztalt szemecskéje előtt. Előtérben: a Másik. Bizony, valamelyik délután, amikor egyedül volt a lakásban és a káddal szemben sziesztázott éppen, megérkezett a nő a Másik társaságában. Fidó bátran ugatott, tudós próféta módjára viselkedett. A pasas nyájas fejhangon többször egymás után a nevén szólította, de neki nem tetszett sem a férfi élre vasalt fekete nadrágja, sem ellenszenves illata. Kétszer vagy háromszor erőt vett magán és szaglászva közeledett hozzá, de végül visszatért a helyére az étkezőben, ahol a gyümölcskosár szaga erősebb volt a betolakodóénál. Akkor a nő csak beszélgetett a Másikkal, bár úgy nevetett közben, ahogy nem volt szokása. De egy másik alkalommal, amikor egyedül volt otthon Fidóval, és megjelent a pasas, megfogták egymás kezét, és végül ölelkezni kezdtek. Azt követően egyre gyakrabban bukkant fel az a fekete bajuszos, kidülledt szemű, kerek arc. Soha nem vonultak el a hálószobába, de olyan dolgokat műveltek a szófán, amelyek heves emlékeket idéztek föl Fidóban ama gazdaság lánykutyáiról, melyben kölyökkorát töltötte. Egy délután – ki tudja, miért – ismét megérezték, hogy jelen van. Fidó kezdettől fogva tudta, hogy nem szabad közelítenie hozzájuk, hogy nem ismétlődhet meg az első nap profetikus ugatása. Saját érdekében, a létfontosságú szolgáltatások zavartalansága érdekében, a sóvárogva várt utcai séták miatt. Nem nyalogatta senki kezét, de nem is volt útban. És mégis fölfigyeltek a jelenlétére. Valójában a nő volt az, nem is csoda, mivel a pasassal nem volt bennük semmi közös. Talán sajátos módon tudatában volt annak, hogy a kutya létezik, hogy jelen van, és hogy tanú, az egyetlen. Fidónak nem volt oka rá, hogy szemrehányást tegyen a nőnek, pontosabban, nem tudta, hogy van rá oka, de ott volt, a fürdőszobában vagy az étkezőben, és figyelt. Ettől a nedves, csipás tekintettől pedig a nő végül kezdte nyugtalanul érezni magát, és rövidesen elviselhetetlen, heves gyűlölet kerítette hatalmába. Természetesen Fidó ebből nem sok mindent fogott föl. Egyvalami azért eljutott a tudatáig: a neheztelés, ahogy a nő kezelte, és a szokatlan indulat, amivel kényszerű közelségét fogadta. De most, hogy megkapta a napi törődésadagját, most, hogy megérezte az oly kedves simogatást és szagot, tudta, hogy vigyáznak rá, hogy biztonságban van. Viszont mi jön ezután? A gondot egy emlék okozta, a legutóbbi. Egy napja, kettő vagy három – egy kutya nem tartja számon az idő múlását – a pasasnak sietősen távoznia kellett (miért?), és a nappali asztalkáján felejtette a cigarettatárcáját, egy csinos, aranyozott, roppant kemény darabot. A nő pedig, szintén sietve (miért?) az egyik függöny mögé dugta a kamrában. Alighogy egyedül maradt, odament Fidó, és megszaglászta. A tárcá607
nak ugyanolyan kellemetlen szaga volt, mint a pasasnak, de fémből volt, kemény és csillogó, épp jólesett nyalogatni, ide-oda tologatni, zajt csapni vele, ahogy a padlódeszkáknak ütődött. A férfi lába megállt. Fidó megértette, hogy mára vége a mulatságnak. Lustán kinyújtóztatta lábait, és fölkelt. Megnyalta még a férfi viseltes zoknija és nadrágja között kikandikáló bokadarabkát, azután anélkül, hogy morgott vagy ugatott volna, lassú, reumás léptekkel békés zugába vonult. Akkor viszont különös dolog történt. A nő a hálószobába ment, majd rögtön visszatért. Ő és a férfi beszéltek egymással, eleinte aránylag nyugodtan, utána kiabálva. Aztán a nő hirtelen elhallgatott, leakasztotta táskáját a fogasról, sietve a vállára dobta, majd – anélkül, hogy a férfi akár egy mozdulatot tett volna, hogy megállítsa – kilépett az utcára, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a kutyának nem volt más választása: ugatott. A férfi ideges maradt, erősen gondolkozott. Fidónak eszébe jutott, hogy eljött a pillanat. Nem bosszúból, dehogy; valójában nem is tudta, miért. De az ösztönei jelezték, ez a megfelelő pillanat. A férfi annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy nem is vette észre azonnal, hogy a kutya a nadrágszáránál fogva húzza. Fidónak három rövid vakkantáshoz kellett folyamodnia. Egyértelmű volt a szándéka, és a férfi némi tétovázás után kedvetlenül követte. Nem mentek messzire, épp csak a kamráig. Amikor a kutya félretolta a függönyt, a férfi megdöbbenve hátralépett, de aztán lehajolt és fölvette a cigarettatárcát. Tulajdonképpen Fidó nem remélt semmit. Számára a felfedezésnek nem volt különösebb jelentősége. Olyannyira, hogy amikor a férfi keményen a falba bokszolt és üvölteni, majd sírni kezdett, éppúgy, mint a kiskutyák a másodikról, Fidó nem tudott mást tenni: az általa kiváltott megrendüléstől megijedve ő is hátrább lépett. Csöndben maradt és az ajtófélfához tapadva figyelte, hogyan kiabál és nyöszörög összeszorított fogakkal a férfi. Akkor közelebb ment hozzá és gyöngéden megnyalta, mivel ez volt a kötelessége. A férfi fölemelte a fejét, meglátta a farkcsóváló kutyát, ezt a koloncot, ezt a szemtanút, aki csak jött, hogy lesajnálja. Fidó még mindig elégedetten lihegett, kidugva nedves, sötét nyelvét. Aztán vége. Öreg volt, hűséges, jóhiszemű. Ez épp három szerencsétlen ok, amiért nem lepődött meg, mikor a rúgás összezúzta a pofáját.
608
A haladék Február 11., hétfő Már csak hat hónap és huszonnyolc nap van hátra, és nyugdíjba mehetek. Azt hiszem, legalább öt éve vezetem ezt a nyilvántartást a munkanapjaimról. De vajon tényleg olyan nagy szükségem van a szabadidőre? Magamnak azt mondom, hogy nem, nem a szabadidőre van szükségem, hanem arra, hogy végre azzal foglalkozhassam, amivel szeretnék. Például? A kerttel, talán. Ideális aktív pihenés vasárnapokra, ellensúlyozza otthon ülő életvitelem, de titkos fegyverként sem utolsó a később garantáltan jelentkező artritisz ellen. Mégis attól tartok, nem tudnám elviselni, hogy mindennap foglalkozzam vele. A gitárral, esetleg. Azt hiszem, az tetszene. Viszont eléggé lehangoló lehet negyvenkilenc évesen elkezdeni szolfézst tanulni. Az írás? Talán nem lennék rossz író, legalábbis az ismerőseim élvezettel olvassák a leveleimet. Na és akkor mi van? Elképzelek egy bibliográfiai jegyzetecskét „az ötvenhez közelítő újdonsült író figyelemre méltó képességeiről”, és ha csak rágondolok, elfog az undor. Az, hogy a mai napig úgy érzem, éretlen és naiv vagyok (azaz csak a fiatalság árnyoldalát őrzöm magamban, az erényei közül szinte semmit), mégsem jelenti azt, hogy jogom is lenne a világ elé tárnom e naivságot és éretlenséget. Volt egyszer egy unokatestvérem, egy vénlány, aki ha süteményt készített, mindenkinek megmutatta, arcán mélabús, gyermeteg mosollyal, ami még akkoriban ült ki az ajkára, amikor a motoros vőlegényére akart jó benyomást tenni, aki később az ország számtalan halálkanyarjának egyikében nyírta ki magát. Az öltözetével semmi baj nem volt, teljesen megfelelt ötvenhárom évének, ahogy más dolgokban, ebben is visszafogott és kiegyensúlyozott volt, ehhez a mosolyhoz viszont friss, üde ajkaknak, pirospozsgás bőrnek, formás lábaknak, húszéves ártatlanságnak kellett volna társulnia. Szánalomra méltó látvány volt, nem több annál, talán azért nem vált soha nevetségessé, mert emellett mindig volt még valami az arcán: jóindulat. Milyen körülményesen sikerült csak leírnom: nem akarom, hogy mások szánalomra méltónak lássanak. Február 15., péntek Ha az irodában elfogadhatóan akarok teljesíteni, oda kell figyelnem, hogy ne gondoljak a közelgő szabadságomra. Máskülönben begörcsöl az ujjam, és a kézírásom, amivel a fő üzletágak neveit kell papírra vetnem, egyenetlen és slampos lesz. Irodistaként a kézírásom az egyik legfőbb erősségem. Ráadásul be kell vallanom, örömöt szerez bizonyos betűk lejegyzése, ilyen például a nagy „M” vagy a kis „b”, ezek írásmódjában néhány újszerű meg609
oldást is megengedtem magamnak. Amit a legkevésbé gyűlölök, az a munkám mechanikus, monoton része: amikor újra átvezetek egy tételt a főkönyvbe, amit korábban már ezerszer megcsináltam, vagy főkönyvi kivonatot készítek, és kiderül, hogy minden rendben van, nem szükséges eltérések után kutatni. Ez a fajta munka nem visel meg, mivel közben a gondolataim másfelé járhatnak, sőt (miért ne vallanám be saját magamnak) akár még álmodozhatok is. Mintha egyszerre két, összeférhetetlen, ellentétes, független személyiségem lenne, az egyik kívülről fújja a munkáját, tökéletesen ismeri minden csínját-bínját, mindig pontosan tudja, mit csinál, de van egy másik, álmodozó és nyugtalan, egy békétlen lázadó, egy boldogtalan pasas, aki mindennek ellenére boldogságra hivatott, mindig is az volt és az is marad, egy szórakozott ember, akit egyáltalán nem érdekel, merre vezet a toll hegye, mit is ír a kék tintával, ami nyolc hónapon belül fekete lesz. A munkámban nem a monotonitás az elviselhetetlen, hanem a hirtelen felmerülő problémák: egy váratlan kérés a jegyzőkönyvek, rendelkezések és prémiumok mögött megbújó titokzatos Igazgatótanácstól, vagy hogy sürgősen követelnek tőlünk egy jelentést, helyzetelemzést vagy erőforrástervet. Valóban, ilyen esetekben, mivel a megszokott dolgoknál többről van szó, akarva-akaratlan ugyanazért a célért dolgozik mindkét felem, nem tudok tovább azon gondolkozni, amin szeretnék, így a fáradtság úgy telepszik rá a hátamra és a nyakamra, mint valami légáteresztő tapasz. Érdekel is engem a dugattyúcsapszeg üzletág várható jövedelmezősége a tavalyelőtti költségvetési év második féléve alapján? Érdekel is engem, mi az általános költségek csökkentésének legpraktikusabb módja? Ma remek napom volt, semmi váratlan. Február 18., hétfő Egyik gyerekem sem hasonlít rám. Először is mindegyiknek több akaratereje van, mint nekem, mindig határozottabbnak látom őket, nem szoktak tétovázni. Esteban közülük a leginkább magának való. Egyelőre nem tudom, kire neheztel, de komolyan úgy viselkedik, mintha megbántották volna. Szerintem tisztel, de ezt soha nem lehet tudni. Azt hiszem, Jaime a kedvencem, habár alig ismerem ki magam rajta. Az a benyomásom, hogy érzékeny, hogy intelligens, de nem hiszem, hogy minden esetben őszinte lenne. Kétségtelen, hogy van közöttünk egy láthatatlan fal. Néha azt hiszem, hogy gyűlöl, máskor hogy fölnéz rám. Blancával legalább van valami közös bennünk: ő is egy boldogságra hivatott boldogtalan. Másfelől viszont túlságosan kényes a magánéletére, konok, nem osztja meg velem a leggyötrőbb problémáit sem. Ő tölti a legtöbb időt itthon, és lehet, hogy úgy érzi, egy kicsit a rendet610
lenségünk, az étrendünk, a szennyesünk rabszolgája. A testvéreihez fűződő viszonya néha a hisztéria határát súrolja, de féken tudja tartani az indulatait, ráadásul féken tudja tartani a fiúkat is. Talán a lelkük mélyén valóban szeretik egymást, még ha a testvéri szeretetnek szokás szerint része az is, hogy egymás idegeire mennek. Nem, nem hasonlítanak rám. Még a vonásaik sem. Esteban és Blanca szeme Isabelé. Jaime tőle örökölte a homlokát és a száját. Vajon mit gondolna most Isabel, ha láthatná őket, a gondolataikba merülő, dolgos, felnőtt gyerekeit? Jobb kérdésem van: mit gondolnék én, ha láthatnám ma Isabelt? A halál unalmas élmény; azoknak, akik maradnak, különösen azoknak, akik maradnak. Büszkének kellene éreznem magam, amiért megözvegyülve, három gyerekkel is kitartottam. Még sincs bennem büszkeség, csak fáradt vagyok. Az ember akkor legyen büszke, amikor még húszvagy harmincéves. Kötelességem volt kitartani a gyerekeim mellett, ez volt az egyetlen módja, hogy ne forduljon szembe velem a társadalom, és ne szegezze rám a lelketlen apáknak fönntartott tekintetét. Nem volt más lehetőségem, hát kitartottam. De mindennek túlságosan is kötelességíze volt ahhoz, hogy közben boldognak érezzem magam. Február 19., kedd Délután négykor váratlanul elviselhetetlen üresség telepedett rám. Nem bírtam tovább, a fogasra akasztottam könyökvédős zakómat és bejelentettem a személyzeti osztályon, hogy be kell mennem a Köztársasági Bankba, hogy elintézzem azt az átutalást. Hazudtam. Hogy miért nem bírtam tovább? Az íróasztalommal szemközti fal volt az oka, az az iszonyú fal, amit beborít a hatalmas falinaptár, a Goyának szentelt február. Mit keres Goya ebben az autóalkatrészeket importáló régimódi vállalatban? Nem tudom, mi történt volna, ha tovább bámulom a naptárat, mint valami hibbant idióta. Talán elkezdek kiabálni, vagy rám tör a szokásos allergiás tüsszentőroham, vagy egyszerűen belemélyedek a főkönyv takaros lapjainak tanulmányozásába. Ugyanis már régebben megfigyeltem, hogy a robbanásig feszült hangulatomnak nem lesz mindig robbanás a vége. Néha higgadt megszégyenülésben végződik, jóvátehetetlenül beletörődöm a helyzetbe, elfogadom a megannyi rám nehezedő terhet. Mindenesetre igyekszem meggyőzni magam, hogy nem engedhetem meg magamnak az érzelmi kitöréseket, hogy határozottan le kell küzdenem őket, még akkor is, ha emiatt fölborul a lelki egyensúlyom. Olyankor elindulok, ahogy ma is tettem, elszántan, a friss levegőre, a látóhatárra és ki tudja, még mi mindenre sóváran. Igaz, néha nem érek el a látóhatárig, hanem megelégszem azzal, hogy helyet foglalok egy kávéház ablakában és figyelem az arra sétáló formás lábakat. 611
Meg vagyok győződve róla, hogy a hivatali órák alatt másmilyen a város. Én a nappali menetrend szerint élők Montevideóját ismerem, ők fél kilencre járnak dolgozni, délben ebédszünetet tartanak, fél háromkor újra munkába állnak, és hét órakor végleg hazamennek. Ezek a feszült, izzadt arcok, ezek a sietős, botladozó léptek; ezek már régi ismerőseim. De létezik egy másik város is, a neveletlen csitriké, akik frissen fürödve, illatozva, gőgösen, gondtalanul, tréfálkozva indulnak portyázni kora délután; a mama kedvenceié, akik délben kelnek, és délután hatkor még mindig kifogástalanul tiszta a külföldi ingjük fehér nyaka; azoké az öregeké, akik buszra szállnak, hogy elutazzanak a vámházig és vissza, anélkül, hogy ott leszállnának, filléres szórakozásuk mindössze abból áll, hogy vigasztaló pillantásukkal végigjárják emlékeik Óvárosát; a fiatal anyukáké, akik minden éjszaka otthon ülnek és az arcukra kiülő lelkiismeret-furdalással lépnek be a fél négyes előadásra, a moziba; a dajkáké, akik munkaadójukat pocskondiázzák, miközben a gyerekeket ellepik a legyek; és végül azoké a nyugdíjasoké és mindenféle nemszeretem alakoké, akik azt hiszik, a mennybe jutnak, ha kenyérmorzsával etetik a galambokat a téren. Ők idegenek számomra, legalábbis egyelőre. Élik a módfelett kényelmes életüket, miközben én idegrohamot kapok egy falinaptár Goyának szentelt februárja előtt. Február 21., csütörtök Ma délután, miközben hazafelé tartottam az irodából, megállított egy részeg. Nem szidta a kormányt, azt sem mondta, hogy mi ketten testvérek vagyunk, és a világ piásainak megszámlálhatatlan témája közül sem említett egyet sem. Furcsa részeg volt, szemében különleges tűz égett. Megragadta a karomat, és így szólt: „Tudod, mi a te bajod? Az, hogy nem tartasz semerre.” Egy másik fickó, aki éppen abban a pillanatban ért mellénk, rám nézett, szemében derűs adag megértés látszott, sőt még egy együtt érző kacsintást is megeresztett felém. Most viszont már négy órája, hogy kellemetlenül érzem magam, mintha tényleg nem tartanék semerre és ezt csak most fogtam volna föl. Február 22., péntek Amikor nyugdíjba megyek, azt hiszem, abbahagyom a naplóírást. Minden bizonnyal sokkal kevesebb dolog történik majd velem, mint most, és elviselhetetlen lesz számomra az űr, amit emiatt fogok érezni, de még inkább az, hogy ennek ráadásul írásos bizonyítékát is adom. Amikor nyugdíjba megyek, talán az lesz a legjobb, ha mindenestül a szabadidőmnek szentelem magam, egyfajta regeneráló álomnak, aminek az a célja, hogy az ide612
gek, az izmok, a tetterő megpihenjenek egy kicsit és fölkészüljenek a szép halálra. De mégis vannak pillanatok, amikor még látom, még dédelgetem azt a fényűző reményt, hogy a szabadság majd valami gazdag és nagyszerű dolog lesz, az utolsó esélyem arra, hogy megtaláljam önmagam. Erről viszont valóban érdemes lenne naplót vezetni. Február 23., szombat Ma egyedül ebédeltem, az Óvárosban. Ahogy a Mercedes utcán sétáltam, összetalálkoztam egy barna ruhás alakkal. Először félszegen rám köszönt. Úgy látszik, érdeklődőn nézhettem rá, mert megállt, és rövid bizonytalankodás után felém nyújtotta a kezét. Ismerős volt az arca. Nem is tudom, mintha a karikatúrája lett volna valakinek, akit sok-sok évvel ezelőtt gyakran láttam. Bocsánatkérést motyogva kezet fogtam vele, nem is lepleztem a zavaromat. „Martín Santomé?”, kérdezte, mosolya föltárta viharvert fogsorát. Persze hogy Martín Santomé, a zavarom viszont egyre csak nőtt. „Nem emlékszel a Brandzen utcára?” Hát, nem igazán. Annak már vagy harminc éve, és én nem a memóriámról vagyok híres. Persze, még agglegényként éltem a Brandzen utcában, de ha megnyúznának, sem tudnám megmondani, hogy milyen volt a ház homlokzata, hány erkélye volt, kik laktak a szomszédban. „És a Defensa utcai kávézóra?” Erre már kicsit fölszállt a köd, és egy pillanatra magam előtt láttam a galíciai Álvarez hasát és széles övét. „Persze, persze” – kiáltottam felélénkülve. „Na, hát akkor, én Mario Vignale vagyok.” Mario Vignale? Nem emlékszem, esküszöm, nem emlékszem. De nem volt elég bátorságom, hogy bevalljam neki. Annyira örült a pasas a találkozásnak… Mondtam neki, hogy persze, hogy ne haragudjon, de szörnyű az arcmemóriám, épp a múlt héten találkoztam egy unokatestvéremmel és őt sem ismertem meg (hazudtam). Természetesen meg kellett innunk egy kávét, úgyhogy tönkretette a szombat délutáni sziesztámat. Kettő és negyed óra. Fáradhatatlanul sorolta a részleteket, meg akart győzni arról, hogy része volt az életemnek. „Még az articsókás tortillára is emlékszem, amit az anyád készített. Fantasztikus volt. Mindig fél tizenkettőkor állítottam be hozzátok, reménykedtem, hogy meghív ebédre.” Aztán hatalmasat hahotázott. „Mindig?” – kérdeztem, még mindig bizalmatlanul. Rögtön elszégyellte magát: „Na jó, háromszor vagy négyszer.” Akkor mennyi is igaz ebből az egészből? „És anyád jól van?” „Meghalt, tizenöt éve.” „A francba. És az öreged?” „Két éve halt meg, Tacuarembóban. Éppen Leonor nagynénémnél volt látogatóban.” „Biztos öreg volt már.” Még szép, hogy öreg volt. Istenem, hogy unom ezt az egészet. Csak ekkor tette föl az első épkézláb kérdést: „Hé, elvetted végül Isabelt?” „Igen, van három gyerekem” – válaszoltam, rövidre zárva a 613
témát. Vignalénak öt van. Micsoda mázli. „És hogy van Isabel? Még mindig csinos?” „Meghalt” – mondtam, és közben felöltöttem a legkifürkészhetetlenebb arcomat. A szó úgy visszhangzott, mint egy puskalövés, ő pedig – szerencsére – zavarba jött. Sietve megitta a harmadik kávéját és gyorsan az órájára nézett. Van ebben egyfajta feltétlen reflex, ahogy a halálról beszélünk, és gyorsan az óránkra nézünk. Február 24., vasárnap Nincs mit tenni. Mióta találkoztam Vignaléval, egy dolog nem hagy nyugodni: emlékezni akarok Isabelre. De már többről van szó, mint hogy csak a családi történetek és fotók tükrében, vagy Esteban és Blanca arcvonásaiban lássam. Ismerem minden porcikáját, de nem kerülő úton akarok eljutni hozzájuk, hanem közvetlenül. Minden apró részletét látni akarom magam előtt, úgy, ahogy most látom a tükörben az arcom. De nem sikerül. Tudom, hogy zöld volt a szeme, de nem tudom fölidézni, milyen érzés volt, amikor rám nézett. Február 25., hétfő Ritkán találkozom a gyerekeimmel. A napirendünk nem igazán egyezik, a programjaink és az érdeklődési körünk még kevésbé. Rendesen viselkednek velem, de mivel emellett végtelenül zárkózottak, úgy tűnik, mintha ezzel csak a kötelességüket teljesítenék. Esteban, például, mindig visszafogja magát, hogy ne szálljon velem vitába. Nem tudom… Egyszerűen csak a generációs különbség választ el minket? Vagy tehetnék valamit, hogy közelebb kerüljek hozzájuk? Alapjában véve inkább érzem őket bizalmatlannak, mint pimasznak, sokkal inkább magukba fordulnak, mint én az ő korukban. Ma együtt vacsoráztunk. Utoljára talán két hónappal ezelőtt fordult elő, hogy az egész család ott ült a vacsoraasztalnál. Viccelődve megkérdeztem, hogy mit ünneplünk, de a remélt hatás elmaradt. Blanca rám nézett és elmosolyodott, mintha csak a tudomásomra akarná hozni, hogy értékeli a jó szándékomat, de semmi több. Elkezdtem figyelni, milyen ritkán töri meg valamelyikünk az áhítatos csöndet. Jaime szóvá tette, hogy a leves ízetlen. „Ott a só, tíz centire a jobb kezedtől”, válaszolta Blanca és gorombán hozzátette: „Odébb toljam neked?” A leves ízetlen volt, ez igaz. De mégis, mi szükség erre? Estaban elmondta, hogy a következő félévtől nyolcvan pezóval megemelik a lakás bérleti díját. Mivel együtt fizetjük, nem olyan nagy tragédia. Jaime nekiállt újságot olvasni. Szerintem tapintatlan dolog az asztalnál olvasni, ha együtt eszik a család. Szóltam is neki. Jaime lerakta az újságot, de ennyi erővel olvashatta volna tovább, ugyanolyan mogorva és rosszkedvű 614
maradt. Elmeséltem, hogyan találkoztam Vignaléval, megpróbáltam nevetséges színben feltüntetni, hogy egy kicsit fölpezsdítsem a vacsorát. De Jaime rákérdezett: „Melyik Vignale?” „Mario Vignale.” „Kopaszodó, bajuszos?” Ő lesz az. „Ismerem, micsoda arc” mondta, „Ferreira üzlettársa. Korrupt bunkó.” A szívem mélyén örülök, hogy Vignale szarember, így nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha lerázom. Blanca is megszólalt: „Szóval emlékezett anyura?” Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Jaime mondani akar valamit, mintha már nyitotta volna a száját, de inkább mégis csöndben maradt. „Jó neki – tette hozzá Blanca –, én nem emlékszem.” „Én igen” – mondta Esteban. Mégis, hogy emlékezhet? Ahogy én, már csak emlékekre emlékezve, vagy közvetlenül, mintha a saját arcát látná a tükörben? Lehetséges volna, hogy benne, aki akkor még csak négyéves volt, még él Isabel képe, énbennem viszont, aki annyi, de annyi, de annyi éjszakát töltöttem vele, bennem nem maradt semmi? Mindig sötétben szeretkeztünk, talán ez az oka. Igen, biztosan ez az oka. Az ujjaim emlékeznek, milyen volt hozzáérni azokon az éjszakákon, és igen, ezek az emlékek valóban közvetlenek. Na de a nappalok? Napközben mégsem volt sötét. Rendszerint fáradtan, gondterhelten értem haza, sőt lehet, hogy dühösen az épp esedékes igazságtalanság miatt. Néha osztottunk-szoroztunk. Sosem volt elég a pénzünk. Lehet, hogy túlságosan sokat néztük a számokat, az összegeket, a maradékokat, nem volt elég időnk arra, hogy egymásra figyeljünk. Bárhol is van, ha egyáltalán van valahol, milyen emlékei lehetnek most rólam? Végeredményben, fontosak egyáltalán az emlékek? „Néha szánalmasnak érzem magam, csak mert azt sem tudom, egyáltalán mi az, ami annyira hiányzik” – motyogta Blanca, miközben szedett nekünk az őszibarackkompótból. Mindenkinek három és fél darab jutott. Február 27., szerda Ma hét új alkalmazott érkezett az irodába: négy férfi és három nő. Lerí róluk, hogy be vannak ijedve, és időnként tiszteletteljes irigységgel néztek végig a veteránokon. Rám két srácot bíztak (egyik tizennyolc, a másik huszonkettő), meg egy huszonnégy éves lányt. Szóval most igazi főnök vagyok, egészen pontosan hat alkalmazottnak dirigálok. Most először nő is van köztük. Mindig kételkedtem benne, hogy elboldogulnak a számok világában. Ezenkívül ott van a másik kellemetlenség: ha amúgy értelmesek, a menstruáció idején és már az azt megelőző néhány napon is egy kicsit butácskák lesznek; ha már egyébként is egy kicsit butácskák, akkor pedig teljesen ostobák. Az „újak”, akiket fölvettek, nem tűnnek rossznak. A tizennyolc éves tetszik közülük a legkevésbé. Erőtlen, puhány az arca, a tekintete 615
pedig félénk, ugyanakkor behízelgő. A másik állandóan kócos, de mégis megnyerő a külseje, és (legalábbis egyelőre) egyértelműen van kedve dolgozni. A lányon kevésbé látom a lelkesedést, de legalább megérti, amit mondanak neki, azonkívül magas homloka van és nagy szája, ez a két vonás pedig általában jó benyomást tesz rám. A nevük Alfredo Santini, Rodolfo Sierra és Laura Avellaneda. A fiúkat a készletnyilvántartásra osztom be, a lány pedig eredménykimutatási ügyintéző lesz. Február 28., csütörtök Ma este egy számomra szinte teljesen idegen Blancával beszélgettem. Kettesben voltunk a vacsora után. Én újságot olvastam, ő pedig pasziánszozott. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, egy kártyát tartott a kezében, tekintete pedig egyszerre volt elveszett és mélabús. Figyeltem néhány másodpercig, azután megkérdeztem, mi jár a fejében. Erre úgy tűnt, mintha magához térne, kétségbeesett pillantást vetett rám, és nem tudta türtőztetni magát, a kezébe temette az arcát, mintha nem akarta volna, hogy avatatlan szemek sírni lássák. Amikor egy nő zokog előttem, védtelenné, sőt esetlenné válok. Nem tudok ezen segíteni, kétségbeesem. Ezúttal természetes ösztönömet követve fölálltam, odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, de nem szóltam semmit. Lassan megnyugodott, és egyre ritkábban rázta meg a sírás. Amikor végre leengedte a kezét, megtöröltem a szemét és hagytam, hogy kifújja az orrát a zsebkendőm tiszta felébe. Abban a pillanatban nem egy huszonhárom éves fiatal nőt láttam, hanem egy kislányt, aki épp szomorú, mert eltörött egy babája, vagy mert nem viszik el az állatkertbe. Megkérdeztem, hogy boldogtalan-e, és azt válaszolta, hogy igen. Megkérdeztem, hogy miért, de azt mondta, nem tudja. Nem lepődtem meg túlságosan. Néha minden különösebb ok nélkül én is nyomorultul érzem magam. Ellentmondva saját tapasztalataimnak azt mondtam: „Ó, valami oka csak van. Nem szokás csak úgy sírni.” Akkor gyorsan hadarni kezdett, hajtotta a hirtelen támadt őszinteségszomj: „Az a szörnyű érzésem, hogy csak telik az idő, és nem csinálok semmit, semmi sem történik, és a lelkem mélyén semmi sem érint meg. Figyelem Estebant, figyelem Jaimét és biztos vagyok benne, hogy mindketten boldogtalanok. Néha (ne haragudj, apu) figyellek téged is, és arra gondolok, hogy ötvenéves koromban nem akarok majd a te nyugodtságoddal, a te kiegyensúlyozottságoddal élni, egyszerűen azért, mert ezeket színtelennek, elhasználtnak találom. Érzem, hogy tele vagyok energiával, de nem tudom, mire fordítsam, nem tudom, mihez kezdjek vele. Szerintem te beletörődtél a közönybe, és szörnyű érzés ezt látnom, mert tudom, hogy nem vagy közönyös. Legalábbis tudom, hogy nem voltál az.” Azt válaszoltam (mi mást mondhattam volna neki?), hogy 616
igaza van, hogy mindent megtennék, hogy mindezt levetkőzzük, hogy megtaláljuk a jó irányt, és hogy nagyon jó volt hallani, ahogy kitört belőle ez a lázadó hang, olyan volt, mintha magamat hallottam volna, sok évvel korábbról. Akkor elmosolyodott, azt mondta, hogy nagyon jó szívem van, és a nyakamba ugrott, ahogy régen. Kislány, még mindig. Március 1., péntek Az igazgató behívatta magához mind az öt osztályvezetőt. Háromnegyed órán keresztül beszélt nekünk az alkalmazottak munkájának alacsony hatásfokáról. Azt mondta, az Igazgatótanácstól érkezett az észrevétel, és hogy a jövőben nem fogja eltűrni, hogy a hanyagságunk miatt (milyen örömmel hangsúlyozza, hogy „hanyagság”), alaptalan támadások érjék az ő pozícióját is. Ennek értelmében mostantól és így tovább és így tovább. Vajon mire utalhatnak azzal, hogy „az alkalmazottak munkájának alacsony hatásfoka”? Én legalább elmondhatom, hogy az embereim dolgoznak. És nem csak az újak, a régi motorosok is. Az igaz, hogy Méndez krimiket olvas – ezeket ügyesen rejti el az íróasztala középső fiókjában –, miközben a jobb kezében tollat tart, mindig készen arra az esetre, ha belépne egy fejes. Igaz, ~oz kiruccan az Adóhivatalba, rendszerint megrövidíti a hogy amikor Mún céget egy sör mellett eltöltött húsz perccel. Igaz, hogy Robeldo a mosdóba menet (pontosan negyed tizenegykor) a köpenye alá dugja az újság színes mellékletét vagy a sportrovatot. Viszont az is igaz, hogy a munka mindig elkészül időre, és amikor összetorlódnak a feladatok, és a befizetett csekkekkel teli banki küldemények futószalagon érkeznek, mindannyian gürcölnek, és valódi csapatszellemben dolgoznak. A saját meghatározott területén mindegyikük szakértő, és én teljesen nyugodt lehetek afelől, hogy a dolgok rendben zajlanak. Valójában pontosan tudom, kit akart ledorongolni az igazgató. A szállítmányozáson kedvetlenül dolgoznak, ráadásul rosszul végzik a munkájukat. Mindannyian tudtuk, hogy a kioktatást Suáreznek szánták, akkor viszont minek hívattak be mindannyiunkat? Milyen alapon kell osztoznunk Suárez felelősségében? Lehet, hogy az igazgató is tudja, ahogy tudjuk mindannyian, hogy Suáreznek viszonya van az elnök lányával? Nem rossz bőr ez a Lidia Valverde. Március 2., szombat Tegnap éjjel, harminc év után újra a csuklyásaimmal álmodtam. Amikor négyéves voltam, vagy talán még annyi sem, kész tortúra volt az evés. Nagyanyám végül kitalált egy egészen eredeti módszert arra, hogy a tört 617
krumpli komolyabb ellenállás nélkül csússzon le a torkomon. Belebújt nagybátyám egyik hatalmas esőkabátjába, fejére húzta a kapucnit és fölvett egy napszemüveget. Majd ezzel az igencsak ijesztő külsővel megjelent és kopogtatott az ablakomon. Erre aztán kórusban mondta a cselédlány, anyám meg az egyik nagynéném: „Ott van don Policarpo!” Don Policarpo valamifajta mumus volt, aki megbüntette azokat a gyerekeket, akik nem ettek rendesen. Rémületem a székbe szögezett, és minden maradék erőmmel azon voltam, hogy hihetetlen sebességgel mozgassam az állkapcsom, és ily módon elfogyjon a jókora adag ízetlen püré. Ez mindenki számára kényelmes megoldás volt. Ha megfenyegettek don Policarpóval, az úgyszólván olyan volt, mintha megnyomnának rajtam egy varázsgombot. Végül a dologból nevezetes mulatság lett. Ha vendégünk érkezett, a szobámba invitálták, hogy tanúja lehessen pánikrohamom szórakoztató részleteinek. Érdekes, hogy néha milyen ártatlanul kegyetlenek tudnak lenni az emberek. Merthogy az ijedtségen kívül ott voltak még az éjszakák, az éjszakáim, tele szótlan csuklyásokkal, Policarpo fura változataival, akik mindig háttal álltak nekem, és sűrű ködbe burkolóztak. Mindig libasorban tűntek föl, mintha csak arra várnának, hogy egymás után beléphessenek félelmeim birodalmába. Soha nem szóltak egy szót sem, lomhán mozogtak, egy kissé döcögősen imbolyogva, maguk után húzták sötét tunikájukat, egyformák egytől egyig; hát ezt váltotta ki belőlem nagybátyám esőkabátja. Furcsa volt: álmomban nem rettegtem annyira, mint a valóságban. És ahogy teltek az évek, a félelem lassan átalakult csodálattá. Ábrándos tekintettel álomra csukódó szemhéjam alatt, szinte megbabonázva vettem részt az ismétlődő jelenetben. Néha, amikor valami mással álmodtam, mélyen, tudat alatt éreztem, hogy szívesebben látnám a Policarpókat. Aztán egyszer csak nem jöttek többet. Még utoljára fölsorakoztak, imbolyogtak, nem szóltak egy szót sem, majd ahogy szoktak, köddé váltak. Sok-sok éven át kísért álmomban egy megkerülhetetlen szorongás, szinte már beteges várakozás. Néha azzal az elhatározással merültem álomba, hogy megkeresem őket, de csak a ködöt sikerült megteremtenem, egészen ritkán pedig éreztem a régi félelemmel járó szívdobogást. De semmi mást. Azután már lassacskán elvesztettem ezt a reményt is és észrevétlenül megérkeztem abba a korba, amikor már idegeneknek is meséltem álmom szimpla cselekményéről. Végül megfeledkeztem róla. De tegnap újra eljöttek. Tegnap éjjel, amikor egy nem is annyira vétkes, mint inkább közönséges álom kellős közepén jártam, minden eltűnt körülöttem, megjelent a köd, és a köd közepén ott állt az összes Policarpóm. Abban a pillanatban egyszerre éreztem elmondhatatlan boldogságot és 618
rémületet. Még most is, ha egy kicsit megerőltetem magam, föl tudok idézni valamit abból az érzésből. A Policarpók, gyerekkorom rendíthetetlen, örökkévaló, ártalmatlan Policarpói ott imbolyogtak, majd hirtelen valami egészen váratlan történt. Először életemben megfordultak, csak egy pillanatra, és mindegyikük arca nagyanyám arca volt. KERTES GÁBOR fordítása
Szász erődtemplom Kercben.
JOSÉ ACQUELIN
Szeretem azt mi sose volt láttam amint egy gyermek két lehunyt szemét komor-kék gyűrűvel árkolta a halál tölgyfa volt ujjait a napfénybe emelte emberarcáról sosem csorgott a föld arcára verejték könnyek tojásai sosem potyogtak pupillája fészkéből sem szavak csontjai koponya-barlangjába asztrológus-gömbként elbillent feje tetejéről a gyermek mégis mondta egyre mondta szeretem azt mi sose volt1 nekem a mindig engedte meg húgomnak három ujja van hiányom holnap már hamis lesz tudom hogy a kék dermedtségbe bújtat fülemet madaraknak adja ők nem jegyzik le dalukat * az első fény ébresztett engem mely arannyal futtatja az enyhe zöld mezőkre aggatott reggeli ködöt őz téblábol: otthon érzi magát ragyog akár kertben a nyúl a bánatos gerle burukkolása most nem is bánatos csak japánul van * most hogy a fecskék a fiatal nyírfák törzséből kirajzanak a föld hónalját kiborotválom a nap kezét nyújtja nekem a gém bizonyítja pontosságát a vidra északra vándorol 1
Odilon Redon.
620
a sirály megkívánja a legfiatalabbat a réce nem hajlandó nyakkendőt kötni szüntelen eldobom magam mint egy lapot a lehető legnormálisabb veszteségbe az utolsó madár hasztalan magasába * végül teraszomon köt ki egy fenyőrigó a világ minden hamis fehérségét ott feledi agyvelőm le kell hogy barnuljon a napon kiégetem belőle összes jó ötletemet a sárga farktollú tengelic még azt is felajánlja hogy végleg belefúl a fűbe egy gácsér helyesel frissen nyírt fűszaga van a cinke nem kegyelmez a legyeknek odaugrál lábamhoz megnézi én vagyok-e Hermész egy pillámat adom neki egy pillanat elnyel az ég * a dél megáll a fecske sosem védőbeszédet mondok érte de szúnyog-ügyeit nem tudom kisikálni egyetlen madár hány ilyen rovarkát emészt fel: szépség és kegyetlenség pompásan összefér a szárnyas népség (kivéve angyalok) a szépség csak akkor nem vadászik ha nem tud önmagáról a fában hol a fecske rakott fészket a tölgylevelek hűséges szárnyak ő sosem röppen fel * Vénusz váltja fel a napot csillagok sózzák a kéklő időt mikor a széna soha csűrbe nem gyűjtött első szerelem-illatú 621
csak kedvünk fonnyad el nem folytatjuk tovább ám egyes gyerekek tudják előre hogy felnőttet soha nem nemzenek majd hiszen bár beavatja őket az alkony látják azért hogy ők inkább a hajnal úti célja minden egyes pillanatban az út vége is egyben a gyümölcsöt pedig megeszik vagy lekvárt főznek belőle aki a jövőbe lát semmit sem lát szokták mondani a hangyának sivatag lesz mind ami emberi a szenvedés is elrohad ezt nem azért mondjuk hogy megrémítsük a kisded emberségükön görcsölőket * tizenhármat koppant a fakopáncs a déli nyugalomban de ez sem zökkenti vissza a nagy fát az időbe vajon a halak hallása arra volna való hogy kifüleljék a felhők vonulását? az őz szelleme visszavezetett a vizeim mélyén hordozott mocsárhoz háromfogú koponyája szólongatott szemgödröm mélyéről alkonyattájt a nap vérével írom mindezt mely az ég puha kékje alatt kifehéríti a tenger ráncait * kék az ég havazik az almafák alatt csak aki elnyújtózik a vadeprek szintjén az érzi hogy a szél gyöngyvirágok havas illatát hordozza mintha ennyi nem lenne elég a rigó ismeretlen amerikai dallamot fütyörész kitereli a hangyákat idegvégződéseidből és visszahívja a száműzött lepkekirályokat * 622
Isten szeme csupa felhőből áll össze máskülönben nem lenne szem a nyugalom olyannyira tó hogy csillagok lucernája virul benne LACKFI JÁNOS fordítása
Védelmi emelettel ellátott szász erődtemplom (Miklóstelke, XVI. sz.)
MONIRU RAVANIPUR
Hosszú éjszaka
Golpár jajveszékel, és vele haldoklik egész Dzsofreh falucska. Őszi szél söpör végig a tengeren, végigsurran a pálmafák között, port, gallyakat és papírszemetet sodor. Éjfél múlt. Marjam megfordul az ágyában: – Anya, zárd be az ajtót! – Minden bezárva, aludj már! – Anya, most verik őt? Ebrahim bátya megveri? – Dehogy, Marjam, csak kényezteti, aludj hát, kincsem! – És holnap reggel lejön játszani? Lejön velünk a tengerhez? – Persze. Magam megyek át érte. De csak ha alszol szépen. Rettenetes sikoltás hasít az éjszakába. Marjam felriad, mint akit fejbe vertek. Rémülten ül fel az ágyban: – Anya, bele fog halni! Esküszöm, bele fog halni! Anya félrefordulva kuncog magában, apa pedig a fülébe súgja: – Fél szegényke… – Mindent bezártam, mégis behallatszik. – Csibét fogott az öreg, nem ereszti egykönnyen! A szoba minden ajtaja zárva. A kiságy fölött sercegve pislákol a mécses. Marjam a helyiség túloldalán alszik, távol a szüleitől. Fülébe aggasztó neszek duruzsolnak: szélsivítás, ajtók zörgése a huzatban, no meg a Golpár viskójából érkező eltorzult, fájdalmas nyüszítés. Mind kevésbé kivehető a könyörgés: – Kérlek, könyörgök, ne csináld… Meg… ha… lok… Már egy hete múlott, hogy Golpár szava nem csendül fel rögtön kakasszó után. Pedig ez a tiszta, dallamos hang csalogatta ki a gyerekeket otthonukból, és csődítette a rakpartra a sirályokat… A gyerekek még napkeltekor előszállingóztak, és sorban leguggoltak pisilni a parton. Aztán a tenger nyugalmas, friss vize fürdeni csábította őket. Golpár kitárt karral repült a levegőn majd a vízen át, úszni kezdett. És mikor hangja a nyílt vízen dolgozó halászok fülébe ért, bevonták hálóikat, és visszaindultak Dzsofrehbe: 624
– Hahó, szikla! Hahó, hullámok! Hahó, tenger! Hahó, hahó! A sirályok ott verdestek a gyerekek körül, de sose bántották őket, meztelen vállukra telepedtek, vagy kis piros csőrükkel Golpár felszínen ringatózó arany tincsei közt babráltak… Már egy hete múlott, hogy Golpár senkit sem szólongatott. És most szívszaggató sikolya felveri az egész falut. Marjam remeg, torka kiszárad. Borzadva bámulja a polcot és a mécses halvány világát. – Miért keltél fel? Aludj csak! – Vizet! Torkában megrekedtek a szavak. Hallja apja álomittas hangját: – Kelj fel, és adj inni neki! Ej, tesznek ezek az egész világra! Anyja átkozódva felkel, vizet tölt egy csuporba, és odanyújtja Marjamnak: – Hogy az ördög vigye el az egész házassággal együtt! – Anya, túl sötét van itt! – Nesze! Igyál, és aludj szépen vissza! A szél süvöltve rázza az ajtót. A mécses reszketeg fénye megrebben. Marjam anyjába csimpaszkodik: – Hallottad? Ő az, ő sikoltott! – A szél az, kincsem, csak a szél volt! – Nem, ő az, megszökött! Gyorsan, nyiss ajtót neki! – Marjam, kincsem, csak a szél jár kinn, Golpár most odabenn… Szélroham rázza meg az ajtót. Mintha valaki kibomlott hajjal, kisebesedett kézzel jajgatna a túloldalán. – Állítsd a mécsest a másik sarokba, még a végén kialszik. Ez Apa hangja volt. Ő is felült, és most cigarettára gyújt. – Mondd neki, hogy nyissa ki az ajtót! Apa, hiszen itt van az ajtó mögött! – Nincs ott senki, ez csak a szél! – Dehogyis! Ő sikoltozik! – Csak a tenger zúg, csak a sirályok vijjognak. Félnek a vihartól. Aludj szépen, mindjárt reggel lesz! – Anya, nyisd ki az ajtót, könyörgök... – Képzelődöl! Mars aludni, mi lesz már? Ő remekül mulat, mi pedig együtt örülünk vele! Anya elkapja Marjam kezét, és erővel lefekteti az ágyba. Betakargatja. Apa közben félkönyékre dőlve dohányzik. – Anya, hozd ide a mécsest, félek! Félek a sárkányoktól! – Te Jóisten! Hol látsz itt sárkányt? 625
– Ott van Ebrahim bácsin! Apa erre felnevet, anya pedig közelebb hozza a mécsest. – Na, most már aludj! Mindenki alszik, nem jár kinn senki. – Senki? – Senki, csak a szél fúj és a tenger zúg. Az utcákon egy mumus ólálkodik, és rögtön megérzi, melyik gyerek nem alszik. Ha rád talál, elvisz magával! Roppant ereje van, senki se bír vele… – Vajon a mumus miért nem hallja meg Golpár sírását? – töpreng Marjam. – A mumus olyan hatalmas, hogy feje a csillagokat verdesi, karmai éles kampók. Éjjel Dzsofreh utcáin kószál. Megáll az ablak alatt, karmát a falba mélyeszti, és kimarkolja a gyerekeket, ha nem alszanak. Ó, Istenem! Legalább a mumust küldd oda! Bárcsak a mumus meghallaná Golpár hangját! Bárcsak felismerné, hogy ez Golpár, hogy ő még csak kislány, még nem nőtt meg, karkötőt sem hord, az arcát sem púderezi… Marjam zokog… Jaj, a mumus biztos nem ismeri fel Golpár hangját. Egész közel szaglászhat körülötte, mindhiába. Ez a hang nem Golpár hangja többé, rekedtes női hang, mintha olyan valaki üvöltene, akinek éppen kezétlábát fűrészelik. Sárkány fogságában vergődő asszony hangja. Golpár hangja elszállt, elrepült messzire, a csillagok közé, zokogja Marjam. Egy hete már, hogy Golpárnak szavát se hallani. Aznap reggel, mikor először történt meg, hogy a falu gyerekeit nem az ő hangja ébresztette, a kicsik összeverődtek Golpár kunyhója előtt. Szárított pálmalevélköteg zárta el a bejáratot, nem lehetett belátni. – Hívjuk ki! Szólj neki, Marjam! – Nem merek dörömbölni! – Dobáljunk kavicsokat! – Talán nincs is itthon. – Talán beteg. – Kavics kell ide! – Csak az anyja meg ne hallja! Kavicsokkal dobálták meg az ajtót. Végül felhangzott Golpár lépteinek nesze. Gömbölyded kezével kinyitotta az ajtót. – Hé, Golpár, a sirályok már kinn vannak a parton! Golpár kicsit kényszeredetten álldogált előttük. Karján karkötő, fején virágmintás fehér fátyol. – Tudjátok, én már nagy lettem, nem mehetek játszani veletek. – Hogyhogy nagy lettél? 626
– Anyám azt mondta, mostantól én vezetem a háztartást. – Ő talán beteg? – Nem, nem az ő háztartását, a sajátomat. – A sajátodat? – Igen, Ebrahim bácsi szeretne velem közös háztartásban élni. – Ebrahim bácsi? – Igen, ő vette nekem ezt a karkötőt! Meg a kendőt is! Cipőt is akar venni, nekem is, anyámnak is, hogy ne hólyagosodjon fel többé a lába. A gyerekek elámultak, mindnek tátva maradt a szája. Sorra megérintették a sárgán ragyogó karkötőt. – De szép! És a kendő is! Mennyi virág! – Golpár, felpróbálhatom a karkötődet? – Nem lehet levenni. Alaposan be kell szappanozni, ha le akarom húzni. – Mikor vette ezeket? – Tegnap este, itt volt a nagynéném is. A tetejébe még majd 300 tomant is fizet. – Minek a tetejébe? – Annak… hát a többinek a tetejébe… Nem is tudom. Anyám tudja. – Hát babát? Babát nem hozott neked, Golpár? – Nem, azt mondta, majd csinál egyet. – Milyet? – Nem tudom. Azt mondta, ha szépen kivárom, csinál olyat, amelyik még beszélni is tud majd. – Nahát! Neked aztán nagy szerencséd van! – Ugyan már! Majd megkérem, hogy nektek is csináljon! Csak az anyám meg ne tudja. Mert aki már nagy lett, annak a háztartással kell foglalkozni. Nincs már ideje játszani… Jön is az anyám. Gyertek vissza inkább délután, amikor elmegy kenyeret sütni. Estefelé. Valaki dörömböl az ajtón, a földön fetreng, haja összekócolódva tekereg a porban, homokot szór be a szobába az ajtórésen keresztül. A mécses halvány fénye hunyorog. Marjam két kezével próbálja óvni a lángot. Kicsi mécses, alig ad valami világosságot. – Szörnyű dolog nagynak lenni! Istenem, add, hogy senki ne nőjön meg! Add, hogy Ebrahim bácsi meghaljon! Haljon meg, és akkor Golpár újra lejöhet velünk a tengerhez! Egész délután a víznél ültek Golpárra várva. A sirályok a parton gyülekeztek, szomorúan járva-kelve az ezüstpikkelyes tenger háttere előtt. Golpár nélkül a tenger sem volt jó ismerősük többé. 627
– Marjam, menjünk úszni! – Á, semmi értelme. – Nézd, ott vannak a sirályok! – Ki fog nekünk énekelni? Naplementekor végre meglátták Golpárt. Smaragd szeme ragyogott, és hét aranyló, hosszú hajfonat verdeste a vállát. – Nahát, megfürödtél? – Nem fürödtem, anyám mosta meg a hajamat odahaza. Ma délben egy fésűt kaptam Ebrahim bácsitól. Megmutatta nekik a hajába tűzött, holdsarló formájú, aranyozott fésűt. – Mostantól fogva valahányszor Ebrahim bácsi hoz valamit eladni, engem is megajándékoz. – Nagy szerencséd van! – Megkértem, hogy nektek is hozzon valamit. – Mikor? – Ha majd összeházasodtunk. – Össze akarsz házasodni? – Igen. – Sütemény is lesz majd? – Igen, még egy nay-muzsikust is hozat. Marjam meghallja a szél és Golpár nyüszítését, és újra felül az ágyban. Anya hangosan horkol. Marjam egyre csak Ebrahim bácsi sűrű bajuszát és a mellkasán lévő sárkányt látja maga előtt. – Golpár, nem félsz? – Mitől? – A sárkányától. – De hisz az nem is sárkány, csak egy rajz. Még meg is érintettem. Ő maga kérte. Mondta: „Gyere csak! Ne félj!” Meg is érintettem, és tényleg semmi az egész. – És a bajsza? Nem félsz a bajuszától? – Nem. Nincs mitől félni. Ebrahim bácsi nagyon kedves. Jövőre házat akar építeni nekünk, kőházat, mint a tiétek. Ha összeházasodunk, nem hagyja majd, hogy az én anyám másoknak süsse a kenyeret. Elég lesz, ha a miénket megsüti. Ebrahim bácsi nagyon kedves. Nincs mitől félni. Ebrahim bácsit mindenki ismerte. Motorkerékpárjának berregésére hetente egyszer az egész falu összecsődült a téren. Ebrahim bácsi lecibálta a ponyvát az utánfutóról, és megmutatta portékáját a falusiaknak. Kigombolt 628
inge hasítékán kivillant a tátott pofájú, hegyes nyelvű sárkány, melynek láttán minden kölyök hanyatt-homlok menekült. A szél süvítve örvénylik befelé az ajtó alatti résen, egészen Marjamig, aki reszket a tenger robajlása hallatán. Pillantása a sötétben álló kancsóra esik, szomjúság fogja el. A kancsó tetejére téve cukorkával teli tálka. Rémülten visszakapja a kezét, csuprát leteszi, bebújik az ágyba. A cukorkáknak mintha vérszaga lenne. A gyerekek dél óta a kunyhó körül settenkedtek. A falu kihalt. Aztán bepúderezett arccal sorra érkeztek az asszonyok. Esküvőre készülődtek. Távolról a nay hangja hallatszott. Az asszonyok énekeltek: „Éljen, éljen, éljen a menyasszony!” Estefelé Golpár megjelent a menyegzői szobában. A pálmalevél válaszfalat zöld szövettel vonták be mögötte. Golpárnak finom, seprűs pillái voltak. Orcája skarlátvörösen ragyogott. Száját mintha bíborfestékbe áztatták volna, olyan pirosan lángolt. Ámuló tekintete az emberekről a süteményes tálakra ugrált. Hennás csuprokban gyertyák égtek. Annyian voltak, mozdulni sem lehetett. Marjam nagy nehezen odafurakodott a tömegben Golpárhoz, aki felpattant, amint őt észrevette. Nagynénje azonban ráripakodott: – Menyasszony vagy, ülve maradsz! – De hiszen ez Marjam! – Asszony, ülj a helyedre! Golpár elsápadt. Mintha el is nevette volna magát, de nevetése inkább fintorra sikeredett. Ez a fintor mutatta, hogy nem gyerek többé, egyszeriben megnőtt, és most azt is megértette, hogy többé nem ura önmagának. Nem beszélgethetett többet Marjammal, nem is mehetett ki már ebből a szobából, hogy Marjammal járkáljanak. Nem járkálnak többé kettesben, cukorkát majszolva, nem morzsolgatnak süteményt a halaknak, a kövek közt úszkáló, mindig éhes, ezüstös farkú halacskáknak… A szél üvöltve kavarog. A tenger harsogása messzire elhallatszik. Marjamot halálra rémíti az ajtó zörgése. Érzi, hogy valaki hennaszínre festett tíz körmével ott kaparász. – Marjam, akarod, hogy kifesselek hennával? – Nem! – Miért nem? – Sosem jössz többet a tengerhez… 629
– Dehogynem! Az esküvő után, holnap reggel rögtön lejövök veletek. Hajnalban ébresztelek titeket, meg is mondtam Ebrahim bácsinak. Micsoda átokfajzat ez az Ebrahim bácsi! Golpár nemrég még a térdéig sem ért. Mikor nagynéni a kezébe tette Golpár kezét, az összes aranyfoga kilátszott, úgy nevetett! Mire jó ez a házasság? Semmi egyébre, mint hogy elrontsák a gyerekek játékát, hogy hiába várassák a sirályokat a parton, hogy bepúderozzák Golpár arcát, és hogy jajgatnia kelljen majd éjszaka, miután mindenki hazament már. Marjam szemhéja elnehezült, forog vele a világ. Ólmos fáradtságtól nehéz tagokkal egyre hever csak. Lépteket hall, valaki szalad. Lehet, hogy a mumus mégiscsak rátalált Golpárra, karmos mancsával elkapta, és kimentette a sárkány pofájából? Most pedig elviszi messzire. Egyre szalad csak pipaszár lábain. A tenger felé tart. Szalad csak, karjában Golpárral, Golpárnak pedig torkán akadt a szó. Marjam odakiált neki, mire Golpár kiszökik a mumus karma közül. Elröppen, mint egy sirály, és visszatér Marjamhoz, körötte röpdös. Golpár szárnya eltörött, csurom véres. Marjam szeretné bekötözni a szárnyát, kimosni a sebet a tengerben. Ám Golpár csak bámul rá merően, ugyanúgy, mint a sirályok, mint az ezüsthalacskák. Marjam pedig nézi, ahogy a levegőbe emelkedik. Magasra, egyre magasabbra, míg végül elveszti szem elől. Marjam szalad utána, de nem éri el sose. Hívogatja: „Golpár… Golpár!”. Golpár szárnya törött. Vére a magasból Marjam arcába csöpög. Marjam felugrik fektéből. Véletlenül leveri a mécsest, az a padlóra hull, sercegve kialszik. Apa és anya kirontanak az ajtón. Valaki jajveszékel, de ez nem Golpár hangja. Marjam rémülten rohan ki a szabadba. Sárgás, poros hajnal. Az egész falu Golpár kunyhója felé igyekszik. Marjam most ér oda. Golpár anyja a lány vérfoltos, fehér ruhájába temeti az arcát, miközben két férfi lepedőbe csavart valamit cipel ki a házból. Golpár hajának aranyfonatai csüngnek ki a véres vászonból. Az asszonyok sírva táncolnak, a nagynéni pedig kendője szárnyait lengetve énekli: Ó, jaj! Bölcsőben halt meg a zsenge menyasszony! LACKFI JÁNOS fordítása 630
PETR BORKOVEC
Éjszakai táj – Hallod azt a gyereket? – Macskák. – Nem. – Az asztal fölött arc, fáradtan lenyugvó szem, a sárga deszkán sötét holdsütés. – Raktál rá? – Igen. – Figyelj, megint. A dombhajlatban fák oválisai. A zöld sötét az üvegtáblához nyomódik. Fa a fára, csúcs a csúcsra, körvonal a körvonalra. – Hagyj egy kicsit, elég. – Levél a levélhez kérve érinti a kezét. – Hallod, muszáj, nem hagyja abba. Bezártál? – Igen. – Az asztal fölött álmon végighúzott, letört gyufafej. – Hallod azt a gyereket? – Nem.
Egy kosár paradicsom Elmesélte, hogy besüppedt a sír. A koporsó nyilván beszakadhatott. Elmesélte, hogy öt vödör homok is kevés volt. De voltaképp mást mondott – nem vagy itt, mit neked a sír, nem törődsz a beszakadó koporsóval. A gödröt se te töltöd fel. Hoztam a paradicsomunkból, mondta, rá fogsz ismerni az ízére. De ez is mást jelentett – nem jársz haza, már terád nem ismerni rád. Kiraktam szépen ezt a tizenhat szemrehányást, visszajelzést, szemtanút sorban a pincelejáró ablakdeszkájára, fél lábbal a levegőben helyeztem el ezeket domborodó foltokat.
Kipakoltam a zöldesfehér paradicsomot, csak a hibákat futotta körbe egy kis szín, ügyeltem rá, össze ne ütődjenek, hogy a testek melegének áramlása beérlelje őket. Mindegyiket legalább kétszer Kézbe vettem és leraktam.
Sonogram Franz Hammerbachernak
Rigó? – talán egy folyton növő és folyton zsugorodó tuscsepp hullik le a cső végéről. Kézbe veszek egy levágott diófaágat, mintha a gallyak közül egyenest a helyére tért volna vissza, a törzsre, a szemrehányástól hangos fej alá. A levelek bőre alatt koponyákat kerestem, szárak csontjait. A rigó énekelt. A szakasz erre tört át az égerfák között a folyóhoz, az ágakon foltok hintáznak, hunyorognak, megkettőződnek a száraz szélben. A túlpartot, úgy tűnik, átfúrja egy arany féreg. Elszabadult facsemeték vidám csapata és szennyvíz iszkol a döglött ponty elől, milyen izgalmas, a szeme eliszaposodott és az eliszaposodott mellékág felé imbolyog, ott ágak égnek a mindennapok tüzén, virítanak, mint egy botanikai szakkönyvben, a füst és hang nélküli lángból hamu támad, fény szökken ki.
632
Kagylók és cserépdarabok fénylenek a csíráktól zöld iszapban. Szarkaszlagok hordalékon, sáron, üledéken. Egy uszály az agyagos partra vontatva, még a nyikorgását is belepte a rozsda; szétszakadt osztályozószalag, nyelve a hajómélybe lóg, mely kong a nyílt víz utáni vágytól. Közben a rigó csak énekelt. Szemközt az alkonyattal, egy kiugrón. Micsoda változékony folt, mondtam magamban, mintha madár lenne, hasonlít rá. De túl sok minden találkozik benne. Az éneke is túl egyforma volt, mint az írás a pénzérméken, figyeltem, mindent egyformán nevezve hallgatóztam. A rigó énekelt, most már elhittem. Alighanem. Mintha.
Este Nyereg kerül a dombok közé... A motorokat ellepi a lengedező szösz-sötét, repülő se szállt itt soha... Az ég zuhan... sziréna szól, sínek, folyók, utak... Ez az a perc, ami alól a táj lövedéke kicsap.
633
Mit csinálunk? Mit csinálunk? Foglalkozunk a térrel, hallgatunk – a halottakat aludni hagyjuk. Fát gallyazunk, komposztot forgatunk, az egeret kiborítjuk a csapdából. A vacsorát kivisszük a kertbe, fenyőgallyakat hozunk be a szobába, aztán ha elszáradnak, visszavisszük a tűzre, édes füst dől ránk a szekrényből. Alkonyatkor az ablakból nézzük a falat, úgy beszélünk, hogy föl ne riasszuk a halottakat. A bútorok közt még szerelem közben sem lesz a testünk a tér ellentéte. VÖRÖS ISTVÁN fordításai
Parasztházak Szászfélegyházán.
MIRANDA JULY
Az úszócsapat
Ezt a történetet nem mesélném el, ha a barátnőd volnék. Egyre csak faggattál, és annyira konkrét és végletes találgatásokkal jöttél elő. Kitartott nő voltam? Belvedere olyan volt, mint Nevada, ahol törvényes a prostitúció? Egy teljes éven át meztelen voltam? A valóság emellett csupasznak tűnik. És idővel rájöttem, hogy ha az igazság kietlennek tűnik, akkor már valószínűleg nem is sokáig maradok a barátnőd. Nem akartam Belvedere-ben élni, de nem volt képem pénzt kérni a szüleimtől, hogy elköltözzek. Minden reggel riadtan jutott eszembe, hogy egyedül élek ebben a kisvárosban, ami annyira kicsi, hogy szinte már nem is város. Csak néhány ház egy benzinkút mellett, aztán másfél kilométerrel odébb egy bolt, ennyi. Nem volt kocsim, se telefonom, huszonkét éves voltam, és minden héten írtam a szüleimnek, hogy elmeséljem, mik történtek a munkahelyemen, az O.L.V.A.S.S. programnál. Veszélyeztetett fiataloknak olvastunk fel. Államilag támogatott, kísérleti program volt. Sosem döntöttem el, minek a rövidítése az O.L.V.A.S.S. betűsor, de amikor leírtam, hogy „kísérleti program”, mindig bámulattal töltött el, hogy ilyen kifejezésekkel tudok dobálózni. A „korai beavatkozás” is még egy jó. Nem lesz valami hosszú ez a történet, mert ebben az egy évben az volt az elképesztő, hogy szinte semmi sem történt. Belvedere polgárai azt hitték, hogy Mariának hívnak. Sosem mondtam, hogy Maria a nevem, de valahogy így alakult, én meg nem tudtam leküzdeni a nehézséget, hogy mindhármuknak megmondjam az igazi nevemet. Őket Elizabethnak, Keldának és Jack Jacknek hívták. Nem tudom, miért volt kétszer a Jack, és a Keldában sem vagyok teljesen biztos, de így hangzott, és én is ezt a hangsort ejtettem ki, amikor kimondtam a nevét. Onnan ismertem őket, hogy úszóleckéket adtam nekik. Ez a sztorim igazi magja, mert persze Belvedere közelében se természetes vizek nem voltak, se uszoda. Egyik nap erről beszéltek a boltban, és Jack Jack, aki mára már biztos meghalt, mert már akkor is nagyon öreg volt, azt mondta, nem számít, hogy nincs, mert se ő, se Kelda nem tud úszni, úgyhogy még a végén belefulladnának. Elizabeth Kelda unokatestvé635
re volt, azt hiszem. Kelda pedig Jack Jack felesége. Nyolcvan fölött jártak mindnyájan, ha ugyan nem voltak annál is idősebbek. Elizabeth azt mondta, hogy ő már sokszor úszott egy nyáron, lány korában, amikor látogatóban volt egy unokatestvérénél (aki nyilvánvalóan nem azonos Keldával). Csak azért szóltam bele a beszélgetésbe, mert Elizabeth azt állította, hogy ahhoz, hogy az ember ússzon, a víz alatt kell lélegezni. Ez nem igaz, kiáltottam. Már hetek óta ezek voltak az első szavak, amiket hangosan kimondtam. Úgy dörömbölt a szívem, mintha randira hívtam volna valakit. Az ember egyszerűen visszatartja a lélegzetét. Elizabeth mérgesen rám nézett, aztán azt mondta, hogy csak viccelt. Kelda azt mondta, hogy ő félne visszatartani a lélegzetét, mert volt egy nagybátyja, aki meghalt, mert túl sokáig tartotta vissza a lélegzetét egy lélegzetvisszatartó-versenyen. Jack Jack megkérdezte, hogy ezt vajon tényleg komolyan mondja-e, és Kelda azt felelte, igen, igen, mire Jack Jack azt mondta, a nagybátyádnak szélütése volt, nem tudom, honnan veszed ezeket a sztorikat, Kelda. Aztán egy kis ideig csak álltunk ott csendben mindannyian. Nagyon örültem a társaságnak, és reméltem, hogy még folytatjuk a beszélgetést, és ez így is lett, mert Jack Jack azt mondta: Szóval te már úsztál. Elmondtam nekik, hogy középiskolában benne voltam az úszócsapatban, és még állami szinten is versenyeztünk, de hamar kivert bennünket az O’Dowd püspök, egy katolikus iskola. Úgy tűnt, nagyon-nagyon érdekli őket a történetem. Korábban még nem is gondoltam erre mint történetre, de most kiderült, hogy ez valóban nagyon izgalmas sztori, csupa dráma, klór és még jó pár dolog, amiről Elizabeth és Kelda és Jack Jack nem rendelkezett közvetlen információkkal. Kelda mondta ki, hogy bárcsak lenne úszómedence Belvedere-ben, mert nyilvánvalóan nagyon szerencsések, hogy lakik egy úszóedző a városban. Ugyan nem mondtam, hogy úszóedző vagyok, de értettem, hogy mire gondol. Tényleg kár. Aztán történt valami furcsa. Lenéztem a cipőmre a barna linóleumpadlón, és eszembe jutott, hogy fogadnék, ezt a padlót már egymillió éve nem mosták fel, és hirtelen úgy éreztem, meghalok. De nem haltam meg, hanem azt mondtam: Megtanítalak benneteket úszni. Nem lesz szükség medencére. Hetente kétszer találkoztunk a lakásomon. Amikor megérkeztek, már ki volt készítve a padlóra három tál langyos csapvíz egy sorban, a negyedik pedig szemben, az edző tála. Sót is raktam a vízbe, mert állítólag egészséges sós vizet szippantani, és arra gondoltam, hogy véletlenül úgyis szippanta636
nak majd belőle. Megmutattam, hogyan merítsék víz alá a szájukat és az orrukat, és hogyan vegyenek levegőt oldalról. Aztán hozzátettük a kezet, még később a kart. Elismertem, hogy nem ezek az ideális körülmények az úszásoktatáshoz, de, mint elmondtam, az úszóolimpikonokat is így edzették, amikor nem volt medence a közelben. Igen, igen, igen, ez hazugság volt, de szükség volt rá, mert négyen feküdtünk a konyhapadlón, és hangosan rugdaltuk, mintha mérgesek lennénk, mintha be lennénk dühödve, mintha csalódottak és frusztráltak lennénk, és nem is riadnánk vissza attól, hogy ezt kimutassuk. Az úszás iránti elkötelezettséget erőteljes érvekkel kellett kikényszeríteni. Keldának több hétig tartott, mire megtanulta, hogy a víz alá merítse az arcát. Jól van, jól van, mondtam. Akkor kezdjük úszódeszkával. A kezébe adtam egy könyvet. Teljesen normális, hogy ellenállás van az emberben a tállal szemben, Kelda. Csupán a test hangja, amint azt mondja, nem akar meghalni. Nem is akar, mondta ő. Megtanítottam nekik az összes úszásnemet, amit tudtam. A pillangó egész egyszerűen hihetetlen volt, még sosem láttál ilyet. Azt hittem, a konyhapadló beadja majd a derekát, és folyadékká változik, és már suhannak is majd előre, Jack Jackkel az élen. Az ő teljesítménye ugyanis finoman szólva előremutató volt. Konkrétan haladt a padlón, át a sós vízen, át mindenen. Dobogva ért vissza a konyhába, miután tett egy kört a hálószobában, izzadtan, porosan, Kelda pedig ránézett, két kézzel kapaszkodva a könyvbe, és csak úgy ragyogott. Ússz ide hozzám, mondogatta ilyenkor Jack Jack, de Kelda túl félős volt, ráadásul valóban rendkívül erős felsőtestre van szükség ahhoz, hogy az ember szárazon ússzon. Az a fajta edző voltam, aki a medence szélén áll, nem ugrik be a vízbe, de minden pillanatban lefoglalt a feladatom. Ha fogalmazhatok így anélkül, hogy szerénytelen lennék, én pótoltam a vizet. Mindent én tartottam működésben. Folyamatosan beszéltem, mint egy aerobicedző, szabályos időközönként a sípomba fújtam, jelezve a medencefalat. Ilyenkor egy emberként fordultak meg, és kezdtek visszafelé úszni. Amikor Elizabeth elfelejtett karcsapásokat végezni, figyelmeztettem: Elizabeth! A lábad a felszínen van, de a fejed már a víz alá merült. Ilyenkor őrülten tempózni kezdett, és hamar újra egyenesbe jött. Aggályosan aprólékos és teljesen gyakorlati edzéstervem jóvoltából a beugrás is tökéletes pózból indult, az íróasztalom tetejéről, és hasassal végződött az ágyon. De csak a biztonság kedvéért. Attól ez még teljes értékű beugrás volt, amelynek során elrugaszkodtak az emlősök büszkeségétől, és átadták magukat a gravitációnak. Elizabeth behozta azt a szabályt, hogy ugráskor mindannyiunknak hangot kell adnia. Az én ízlésemnek ez túl kreatív volt, de nyitott voltam az újításokra. Olyan tanár akartam lenni, aki tanul a diákjai637
tól. Kelda olyan hangot adott, mint a fa, amikor dől, amennyiben a fa nőnemű. Elizabeth „spontán hangokat” hallatott, amelyek mindig egyformán hangzottak, Jack Jack pedig mindig azt mondta: Bombák kioldva! A lecke végén mindannyian megtörülköztünk, Jack Jack kezet rázott velem, Kelda vagy Elizabeth pedig átadott egy meleg fogást, például rakott zöldséget vagy spagettit. Ez járt a foglalkozásért cserébe, és ez meg is tette, úgyhogy valójában nem szorultam rá, hogy más állást szerezzek. Csak heti két óra hossza volt, de az összes többi időben erre összpontosítottam. Kedd és csütörtök reggelenként azzal ébredtem fel: Úszóedzés. A többi napon pedig azzal: Nincs úszóedzés. Ha találkoztam valamelyik tanítványommal a városban, mondjuk, a benzinkútnál vagy a boltban, mindig mondtam valami ilyesmit: Gyakoroltad a bicskaugrást? Ők pedig azt felelték: Dolgozom rajta, Edző! Tudom, nehéz elképzelned, hogy „Edzőnek” hívnak. Belvedere-ben nagyon más volt az identitásom, ezért volt olyan nehéz beszélni róla veled. Ott végig nem volt barátom; nem foglalkoztam művészettel, egyáltalán semmivel, aminek köze van a művészethez. Afféle sportember voltam. Totális sportember – én voltam az úszócsapat edzője. Ha azt gondoltam volna, hogy ez kicsit is érdekes lehet, már hamarabb elmeséltem volna, és akkor talán még mindig együtt járnánk. Három órája futottam össze veled a könyvesboltban, ahol egy fehér kabátos nővel voltál. Micsoda mesés fehér kabát. Láthatóan felhőtlenül boldog és elégedett voltál, pedig még csak két hete szakítottunk. Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy szakítottunk, amíg meg nem láttalak vele. Hihetetlenül távolinak tűntél nekem, mintha egy tó túlpartján lennél. Egy apró pont, ami nem is hímnemű vagy nőnemű, nem is fiatal vagy öreg, épp csak mosolyog. Hogy ki hiányzik nekem ma este? Elizabeth, Kelda és Jack Jack. Biztos vagyok benne, hogy már meghaltak. Micsoda borzasztó szomorúság. Biztos én vagyok a világtörténelem legszomorúbb úszóedzője.
638
Anyajegy Tízes skálán, ahol tízes a szülés, ez hármas. Hármas? Tényleg? Igen. Azt mondják. És mi hármas még? Hát, amikor helyre rakják az állkapcsodat, az ötös. Szóval ez nem olyan rossz. Nem És mi a kettes? Ha átmegy a lábadon egy kocsi. Hú, szóval ez rosszabb annál? De gyorsan túlesik rajta az ember. Oké, akkor kezdhetjük. Nem – várj csak, még hadd igazítsam meg a pulcsim. Jó, most kezdhetjük. Rendben. Akkor itt a hármas. A lézer, amit tiszta fehér fényként szoktak jellemezni, inkább ökölnek tűnt, ami lesújt a pultra, a lány teste pedig csésze a pulton, ami minden ütéstől összerázkódik. Kiderült, hogy a hármas csak egy szám. Nem írhatja le jobban a fájdalmat, mint a pénz azt, amit meg lehet venni rajta. Kétezer dollár egy vörösborszínű foltot levetetni. Egy anyajegyféleséget, ami véletlenül odakent maszatnak néz ki, mintha azért lenne vörös folt az ember fél arcán, mert nem vigyázott, és túl sokat bohóckodott. A lány úgy csitítgatta a testét, mintha valami állathoz beszélne, mikor állatorvoshoz viszi, Ccs, minden oké, sajnálom, sajnálom, hogy ezt meg kell tennünk veled. Nem volt ebben semmi szokatlan; a legtöbb ember úgy van vele, hogy a teste nem tehet a bűneiről, mint az állatok vagy a növények. Nem mintha ez bűn lett volna. Tizennégy éves korától kezdve türelmesen várnia kellett, hogy lemenjen a kozmetikai sebészeti beavatkozások ára, mint a számítógépeké. 1998-ban megérkezett az emberekhez a lézer, mint a jó kenyér, egyétek és teljetek el vele, legyetek végre tökéletesek. Ja igen, tökéletes. Nem is hiszi, hogy bajlódott volna vele, ha nem tartozik azok közé, akire azt mondják az emberek: „olyan szép lenne, ha nincs az a…” Ennek a különleges embertípusnak az életét különleges törvények szabályozzák. Senki sem tudja, mit kezdjen velük. Inkább csak megbámuljuk őket, mint azt az optikai trükköt, amikor egy csókolózó pár kontúrja egy vázát ad ki. Most vázának látom… most viszont nem lehet más, csak egy csókolózó pár… de teljesen olyan, mint egy váza! Pedig egyszerre mindkettő! Elbír 639
a világ ekkora ellentmondást? De ez még jobb, mert az illúzió, hogy csinosan vagy borzasztóan néz ki, folyamatosan ingadozott, és aki nézi, az is vele ingadozott. Csúnyábbak voltunk, mint ő, de máris hirtelen szerencsések lettünk, hogy nem vagyunk a helyében, aztán megint, ebből a szögből olyan elviselhetetlenül csodaszép lett. Mindkettő volt egyszerre, és mi is, és egy pillanatra sem állapodott meg egy helyben a világ. Megkezdődött az az időszak az életében, amelyben „olyan szép lenne, ha…”, de nem volt semmi „ha”. Csak a győztesek tudják, milyen is ez. Megtörtént már veled, hogy valamire borzasztóan vágytál, és aztán a tiéd lett? Akkor tudod, hogy a győzelem sok minden lehet, de sosem éppen az, aminek előtte gondoltad. Aki szegény, hiába nyer a lottón, nem lesz belőle gazdag. Szegény marad, aki nyert a lottón. Belőle csodaszép lány lett, akin már nincs rajta az a csúfság. A győzelme valaminek a hiánya volt, és ez a sajátosság lengte körül. Akkora lehetőség volt az anyajegy elképzelt levetetése; bármelyik surmó a buszról eljátszhatott a gondolattal, milyen tökéletesen nézne ki nélküle. Most viszont már nem lehetett eljátszani a gondolattal, csak az érzés maradt, hogy túl van rajta. És a lány sem volt hülye, ő is érezte ezt. A műtét utáni első pár hónapban rengeteg bókot kapott, de ezek mindig valamilyen irányvesztettséggel párosultak. Mostantól feltűzheted a hajat, és többet mutathatod az arcodat. Aha, majd kipróbálom úgy. Várj csak, mondd még egyszer! „Aha, majd kipróbálom úgy.” Mi van? Már nincs meg az a kis akcentusod. Milyen akcentusom? Tudod, az a kis norvég beütés. Norvég? Anyukád nem norvég? Denveri. De van az a kis akcentusod, egy kis… néhány dolgot picit másképp ejtesz. Tényleg? Hát, most már nem, most már eltűnt. A lány valódi veszteséget érzett. Annak ellenére, hogy tudta, soha nem is volt akcentusa. Az anyajegy miatt volt, ami még a hangjának is kölcsönzött valami színt. Nem hiányzott neki az anyajegy, de a norvég felmenők igen, mintha csak új családtagok létezéséről értesült volna, és ezzel egy időben arról is, hogy éppen most haltak meg.
640
Összességében azért nem volt ez olyan súlyosan zavaró, mint az álmatlanság (de kellemetlenebb volt, mint a déja` vu). Idővel egyre több embert ismert meg, aki sosem látta őt anyajeggyel. Ők nem érezték a kísértő hiányt, miért is érezték volna? A férje is közéjük tartozott. Nem mintha ő ne vett volna el olyan nőt, akin borszínű folt van. De valószínűleg nem vette volna el. A legtöbben így vannak vele, és ettől még nem rossz emberek. Néha persze látott olyan párokat, hogy az egyikükön volt egy borszínű folt és a másik láthatóan szerelmes volt a foltosba, és akkor a lány egy kicsit utálta a férjét. És ezt a férje is megérezte. Most meg mi bajod? Semmi. Dehogynem. Tényleg nincs bajom. Csak eszem a salátámat. Tudod, én is észrevettem őket. Láttam, amikor bejöttek. Ezé a nőé még rosszabb, mint amilyen az enyém volt. Nekem nem ért le a nyakamig, mint az övé. Kérsz a levesemből? Fogadok, hogy a pasi környezetvédő. Nem olyan feje van? Nyugodtan ülj át hozzájuk. Lehet, hogy át is ülök. Csak rajta. Végül megetted az egész levest? Azt hittem, felezünk. Kínáltalak. Akkor te sem kapsz a salátából. Nem volt nagy ügy, de nem is semmiség, márpedig az ügyek vagy feledésbe merülnek vagy elhatalmasodnak, és ez nem merült feledésbe. Évek teltek el. Az ügy napról napra nőtt, nagyító alatt láthatóan, mint egy gyerek. És minthogy egy csapatba tartoztak, márpedig attól csapat a csapat, hogy győzni akar, folyamatosan úgy alakították a nézőpontjukat, hogy ne lássák, ahogy nő. Kimondatlanul mentséget találtak rá, hogy nem szeretik egymást annyira, mint amennyire előzőleg tervezték. Üres szobák voltak a házban, ahova a szerelmüket akarták beköltöztetni, és egyetértésben töltötték meg ezeket a helyiségeket századközépi modern bútorzattal. Herman Miller, George Nelson, Charles és Ray Earnes. Soha nem maradtak magukra; állandósult a nyüzsgés. A következő meglepő lépést már a falon keresztül kell megtenni. És akkor ez történt: a lány le akarta csavarni egy felbontatlan lekvárosüveg tetejét, és a pulthoz ütögette az üveg alját. Bevált megoldás, afféle konyhai trükk, hogy az ember meglazítsa a kupakot. Nem boszorkányság, 641
nem is fekete mágia, csak egy egyszerű módszer, hogy az ember kiengedje a nyomást a kupak alól. Túl erősen vágta oda, és eltört a lekvárosüveg. Felsikoltott. A férje futva jött a hangra. Minden tele volt vörös maszattal, a férje egy pillanatra azt hitte, hogy vér. Színtiszta hallucináció: amikor az ember teljesen biztos abban, hogy mit lát. A következő pillanatban az ijedtség alábbhagyott: csak lekvár. Mindenütt. A lány vihogva szedegette a hosszú üvegszilánkokat az eperdzsemből. Nevetve szemlélte a felfordulást, lefelé nézett, a padlóra, és hajfüggöny takarta az arcát, aztán felnézett a férjére, és megszólalt: Ideadnád a szemetest? És újra megtörtént. A férfi egy pillanatra azt hitte, hogy a borszínű foltot látja az arcán. Élénkvörös volt, és nagyobb, mint amilyennek képzelte. Vérszínű volt, vagy talán még annál is élénkebb, mint a beteg vére, az állatvér, az a vér, ami a rasszisták szerint más bőrszínűek ereiben folyik: olyan vér, amiről nem szeretném, hogy az enyémmel keveredjen. De a következő pillanatban már lekvár volt, és a férfi nevetve dörgölte meg a lány arcát a konyharuhával. A folttalan arcát. A borszínű foltot. Szívem. Idehoznád a szemetest? Szívem. Mi van? Nézd meg magad a tükörben. Mi van? Nézd meg magad a tükörben. Ne beszélj már velem ilyen hangon. Most miért kell ilyen hangon beszélned velem? Mi van? A férje az arcát nézte. A lány ösztönösen az anyajegyhez kapott, és berohant a fürdőszobába. Sokáig bent maradt. Talán fél óráig is. Még sosem telt így fél óra. Csak bámulta a borszínű foltot és levegőt vett, aztán kifújta. Mintha újra huszonhárom éves lett volna, de most harmincnyolc volt. Tizenöt évig nélküle élt, és most itt volt újra. Pontosan ugyanott. Felért a jobb szeméig, kilógott a jobb orrcimpájáig, keresztülhúzódott az egész arcán a füléig, és az állkapcsánál szakadt vége. Bíborvörös volt. A lány nem gondolt semmire, nem félt, nem is volt csalódott, se gondterhelt. Végigsimított az ujjával a folt szélein. Úgy nézett rá, mint aki tizenöt évvel a saját halála után látja viszont önmagát. Á, megint te vagy az. Most lett egyértelmű, hogy mindvégig itt volt; és a megdöbbenés újra láthatóvá tette. Nézte, milyen vörös, és levegőt vett, aztán kifújta. Azt gondolta: olyan, mintha transzban lennék. Csak fújtatott. Körülbelül huszonöt percig tartott, ami nagyon hosszú idő arra, hogy csak fújtasson az ember. Legtöbbször csak egy-két másodpercig, 642
vagy talán csak fél pillanaton át szusszantasz. Aztán pedig az életed hátralevő részében megpróbálod megértetni magaddal, hogy visszanyerd a perspektívádat. Azt mondod, csak fújtattam, és hadonászol hozzá a kezeddel. De hadonászás valójában nem volt, ezt te is tudod. A lány úgy jött ki a transzból, mint ahogy egy repülőgép felszáll. Egyszer csak már nem a foltban volt, hanem felülről nézett rá. Mint egy tóra, amely egyre zsugorodik, míg végül csak parányi terület a felszínen. Valami, amit a pilóta kedvel, ami fölött szívesen lebeg, de már nem száll le újra. Tépett magának egy kis WC-papírt, és kifújta az orrát. A férfi azon kapta magát, hogy térdel. Térden állva vár a lányra. Aggasztotta, hogy a lány nem hagyja majd, hogy a folttal együtt is szeresse. Eddigre már régen eldöntötte, már húsz-harminc perce, hogy nincsen semmi gond a folttal. Egyetlen pillantást tudott csak vetni rá, de máris megszokta. Jó volt. Valahogy többet engedélyezett számukra. Most már gyerekük is lehet, gondolta. Valami felszabadultság töltötte be a teret. A lekvár még mindig ott volt a padlón, és ez is rendben volt. Itt fog térdelni, és megvárja, hogy a lány kijöjjön, és reméli, hogy felszabadultan tud majd beszélni hozzá erről a felszabadultságról. Meg akarta őrizni az érzést. Remélte, hogy a lány nem szedeti le valahogy a foltot. Meg kellene tartania, és össze kellene hozniuk egy gyereket. Hallotta, hogy a lány az orrát fújja; most pedig kinyitja az ajtót. Így marad, ahogy van, térden állva. Ha majd meglátja a lány, érteni fogja. BERTA ÁDÁM fordításai
Szász erődtemplom Muzsnán (XV. sz.).
ANDREJ FATYEJEV
Jeralas* (Életkép)
Unalmas az élet Kopilov városkában, és akkor sem élénkül meg, ha ott tartózkodik az ezredtörzs. Tél van, minden sáros, nedves, nyirkos. Apátia üli meg a sötétség e birodalmát: az élet itt megbújik és hangtalan. Csak reggelente folyik lázas tevékenység a lovardában, este meg itt is, ott is kártyáznak... Elszigetelt életünkben a jeralas az egyetlen öröm, „virágszál a hegyi élet kopárságában!”, mondja Zmejev hadnagy, miközben a zöld posztóval borított asztalhoz ül, s amíg a többi játékos is helyet foglal, keveri a kártyát. – Hát a szerelem? – kérdezi ásítva és szórakozottan egyikőjük, fején tányérsapka; csizma, mellette lovaglópálcája, így fekszik az ágyon. – Miłość, to jest marźenie głupie!1– feleli Zmejev az ismert lengyel közmondással. Zmejev – korának embere, bár bizonyos értelemben már a múlté. Junker, ifjú lovas zászlós volt egykoron... De tegyük most félre e fennkölt mesét hősünk szolgálatának mézesheteiről. Zmejev már hadnagy, huszonhét éves, a katonai pályán éli életét, mestere a lovaglásnak, halad előre a hadművészetben. Nagyszerűen lovagol, ügyesen lő pisztollyal, egy hajszálat is eltalál a golyóval, tudja, hogyan kell istenesen beebédelni, annak rendje-módja szerint inni, ha a mulatásé az idő, és derekasan teszi a tétjeit hajnalig. Igazi életművész: semmivel sem izgatja magát, kalandok nem háborgatják. Viharok, katasztrófák nem érik, sem olyasmi, amit drámának szoktak nevezni, amit harcnak hívnak. Csak a hitelezőivel hadakozik néha.
*A jeralas (yeralash) a XIX. század végén játszott oroszországi whistváltozat. Elsősorban négyszemélyes játék volt, de hármasban, sőt kettesben is lehetett játszani. A jeralasban szanzadu játékot is lehetett játszani, és csak az ászok a honőrök. A szlemmért (a szlem = öszes ütés [13] elérése) 4, 6 vagy 8 zseton járt. Bridzsszakírók a jeralast a biritsch mellett a bridzs közvetlen elődének tartják. 1 Lengyel: A szerelem bolond álom.
644
Úgy lépett a katonai szolgálatba, ahogy annak idején kortársaink nagy része, rengeteg ilyen van, vagyis határozott cél nélkül, a választott hivatás ismerete nélkül. Látom, már benne járunk az őszben. Hó még nincs, de az erős fagy már keményre döngölte a földet, szendereg a dérlepte fenyves erdő. Hideg köd gomolyog a levegőben, álmos varjak ülnek mozdulatlanul az erdei- és lucfenyők ágain, az egész természet alszik. Keskeny csíkként tekereg a végtelen út a végtelen erdőben. Vadon és csend mindenütt. Hallga!... csengőszó... fürge trojka száguld teljes vágtában. Monoton kiáltásokkal biztatja a lovakat a belorusz kocsis, és megállás nélkül, ütemesen csapkodja őket hosszú ostorával. A fagyos földhöz csapódó paták dobogása, a kerekek zörgése, a kocsis kiabálása, az ostor csattogása bizarr hangon szóródik szét a teljes némaságban és csendben. Az utas szundikál. Színes szegélyű tányérsapkája oldalra csúszott, tarkója a szekér hátsó részéhez verődik, de ő az igazak álmát alussza, olyan édesdeden, ahogy csak fiatalként vagy kamaszként lehet aludni, bármi legyen is tarkója alatt, tollas párna, egy fadarab vagy piszkos szalmakupac. Arca fiatal és friss, pirospozsgás, mint a krími alma, ajka bíborszínű, mint a málna, orcáján gödrök ...kezében perecmaradék. Ki ez a vándor, honnan jön? és messze visz-e az útja?...
Zmejev ez az utas. De nem az a Zmejev, aki manapság „nem hisz a szerelemben”, jeralast játszik és protestál a modern irodalmi irányzat ellen. Ez a Zmejev még fiatal, még ártatlan, az élet fájáról még nem evett és a kehelyből nem ivott, virágrügynek mondhatni, amelynek idővel ki kell nyílnia. Zmejev állomáshelyére megy, romlatlan egészséget, ifjonti erőt, aranyló remények tömegét viszi. Már megcsillant a távolban a templom tornya, a hegyen a várrom épen maradt lőrésekkel övezve, a szalmabódés várossorompó, ahol az aknakeresőre támaszkodva titokzatos személy szendereg. Már elhallatszanak a távolról jövő éles hangok Zmejevig. A gyakorlatlan fül számára különös a jelző kürt hangja. Az utcákon a Sljomák és Jankelek, Fejgák és Szurák nyüzsögnek, a fagyos földön nehéz katonacsizma kopog, sarkantyú peng, bajusz lengedezik... Már itt is van a tér, feltűnik a főőrség, ütemesen járkál a vártán az őr... 645
És itt van az ezreded, Zmejev!... És teljes lelkeddel összenősz az ezreddel, egész szíveddel, egész lényeddel, és ha érző, nagyszívű ember vagy, a kedvéért az egész világról lemondasz. Úgy reggel hét órakor Kirila, Zmejev hadnagy tisztiszolgája bement ura szobájába a kész szamovárral, és gyertyát gyújtott. Édes, csodálatos álomból ébresztette Zmejevet: többek között azt álmodta, hogy meghalt a valóságban egyébként soha nem létezett nagybátyja, aki gazdag örökséget hagyott rá, és azt is álmodta, hogy őt, mármint Zmejevet Pétervárra vezényelték szolgálatba. Különféle Ljuszák és Minnák, Adelinok és Sarlották mosolyognak rá, Dussotnál ebédel... Úri szokásának megfelelően már éppen rá akart förmedni Kirilára. – Uram, ideje felkelni! Őrségbe ké’ mennyi!!! – ostromolta Kirila. És Zmejev megriadt. A szolgálat – szent dolog, nyugtatgatja magát gondolatban. – Milyen az idő? – kérdezi fennhangon Kirilától, miközben jót nyújtózkodik a tábori vaságyán. – Idő van! – Hm... idő... – morog szarkasztikusan Zmejev. – De hát milyen idő van? – Hát sivít a szél! – siet az alaposabb válasszal bővebben Kirila. Valóban süvít a szél. Zmejev, miután előbukkant a feje a vörös gyapjútakaró alól, már tisztán hallja a kéményben a szél süvítését és a körös-körül dühöngő ítéletidő zúgását. A fehér füzek, amelyek beborítják a háztetőt, a rosszul rögzített spaletták, a gémeskút, amely az ablaka előtt van, minden nyög és nyikorog, kifejezhetetlen bánattal tölti el az ember szívét.
Hóvihar dühöng s az égre Ködfoszlányokat dobál, Mint a farkas, bőg az éjbe, Mint a gyermek sírdogál. – szavalja Zmejev tovább: Rozzant házra tör s a rothadt Zsúptetőn motoz vakon, Késett vándorként kopogtat Elsötétült ablakon.
646
– Na add ide a csizmámat! – mondja gyorsan a szünetet tartva Zmejev és aztán megint folytatja: Jöjj, igyunk, bús ifjúságom Társa, gondra jó a bor!2 – Há’ korán van még ahhoz! – veti oda hirtelen Kirila, aki mit sem értve a költészetből, készpénznek vette a szavakat, csengő strófákat. – Még korán van, előbb igyék egy kis teát, mosakodjék meg, imádkozzék! Zmejev, miután felkelt és rendszeretetből megborotválkozott, megitta a teáját, felöltötte a körülményekhez illő egyenruháját, végül készen áll az indulásra. – Vigye a könyvet is! – mondja Kirila. – Minek? – Hát hogy ne unatkozzék. És Kirila hosszú, őszes szemöldökét Zmejvre emeli, kezét a vaskos szolgálati szabályzat felé nyújtja, amely Zmejev buzgalmának bizonyítékaként mindig az íróasztalon fekszik. – Lermontovot add! Kirila ismeri Lermontovot is és bátran nyúl utána: fogja a bőrpárnát, a szőnyeget, a gyertyatartót, veszi a gyufát, sőt a tükröt is. – Na menjünk, Kirila – mondja Zmejev. – Isten nevében, menjünk! Zmejev és Kirila térdig a sárban a főőrség felé tart… Az ítéletidő csak tombol. A szél rángatja és lobogtatja Zmejev köpenyének csuklyáját, szemtelenül a fejére dobja, a hó az arcába vág, rátelepszik a lovassági tölténytáska arany vállszíjára, az egyenruha zsinórjára. – Még megfázik, zsábát kap az ember – mondja Zmejev dühösen, mérgelődve, minden úton-módon védekezve a vihar rohamai ellen. – Még összepiszkítja a felszerelését! – teszi hozzá Kirila és az arcán valami gúnyos, vagy mégis őszinte, szívből jövő szomorúság ömlik el. Bánatos tekintete Zmejev tölténytáskájára szegeződik... Végre itt a főőrség. A hóvihar hullámzó leplén át kirajzolódik az őr alakja. Fantasztikus alak fantasztikus keretben. 2
Franyó Zoltán fordítása.
647
Bundában, a tarka őrbódé fedele alatt mozdulatlanul áll, semmibe véve a vad természeti erőket. A gyakorlótér olyan, akár a sivatag: a karabélyok a fegyverállványokon bóbiskolnak. Kirila felkaptat a lépcsőn és kinyitja az őrség ajtaját. Az őr talpra ugrik, megcsörrennek a sarkantyúk, a kardok. – Aggyisten, fiúk! – kiáltja Zmejev, a derék parancsnok. – Erőt, egészséget! – dübörgi válaszul az őrség kórusban, négy tucat szem mered Zmejevre és figyeli a tisztet... A főőrség a korábban a jezsuiták tulajdonát képező régi, félig lerombolt épület egyik részlegében helyezkedik el. Legendák, a történelem, intrikák lengik be ezeket a sötét boltíveket. „Most!”, gondolja Zmejev, miközben egy futó pillantást vet körbe... fent a rendőrség, lent a főőrség: Sic transit gloria mundi.3 Ez a főőrség időtlen idők óta létezik. Kopilov városkában sok ezred váltotta egymást, több tucat tiszti nemzedék szolgált hűségesen ezek között a sötét, penészes és nedves és dohányfüstös falak között. És csak a tiszti szobában látszanak itt-ott a falak sötét hátterében a többé-kevésbé jól kivehető feliratok, az ablaküvegek díszítésektől tarkállanak. Puskin és Lermontov strófái, fűzfapoéta katonák versezetei. Itt egy titokzatos szám, ott egy név. És az „Olga” név egy egész regényt sejtet!!! Zmejev leült egy karosszékbe, rágyújtott egy szivarra és gondolataiba merült. Sok, nagyon sok gondolat jut az eszébe az embernek, kedves olvasó, amikor egyedül ül őrségben, az ezred főőrségén... Ebben a helyzetben a halandó a világtól elidegenedettnek és elszigeteltnek tűnik. A gyakorlótéren váratlanul felhangzottak az őrség harangjának lázas ütései. Uramisten! Jön az ezredes! – kiált fel Zmejev, és villámgyorsan felugrik a helyéről, hanyatt-homlok rohan, a kardjába kapaszkodik, megbotlik. – Őrség, fegyverbe! – vezényel Zmejev. De jaj, az éles, hideg szél hulláma a torkába csapott és a görcsös köhögés szinte széttépte a tüdejét, befejezi suttogva, mintegy csak azért, hogy egy szótaggal se maradjon adós, egy se nyomja a lelkiismeretét.
3
Latin: Így múlik el a világ dicsősége.
648
A vihar elvonult. Zmejev aztán egészen estig a második látogatás izgatott várásában tölti a napot. Kínzó várakozás. Se levetkőzni, sem elaludni nem lehet. Zmejev még a csákóját sem veszi le. Mert még váratlanul beállít. Hol az őröket nézi, hol meghúzza valamelyik katona vállszíját, hol a nyakkendőjét igazgatja, hol benéz a fogdába. Kutyafuttában ebédel meg, alig várja az áldott estét. Végre a küldönc faggyúgyertyát hoz az őrségnek, és beletűzi az üvegbe. Begyújt a kályhába. A főőrség sötét falait fényes, élénk láng nyaldossa, vígan ropog a tűzifa, Kirila is megjön a szamovárral. – Elment! – hangzik az őrbódéból egy hang, miután ajtót nyitottak. – Hová? – A dandárhoz, a parancsnokhoz! Zmejevnek öröm tölti el a lelkét. Odamegy a kályhához, és előveszi Lermontovot. A hasas szamovár, Zmejev meneteléseinek társa buzgón sistereg, vidáman ugrálnak a tűznyelvek a kályhában. Kellemes melegség önti el Zmejev egész testét, a lelkébe lassan béke és nyugalom költözik, és egészen átadja magát a szeretett költő strófái igézetének. Zmejev huszonhét éves. Sokan ebben a korban már leszámolnak az ifjú korral, szakítanak a szórakozásokkal, száműzik szívükből a reményeket, kezdik józan ésszel felmérni az életet, szabályos formákba szorítva, karriert csinálnak és a többi és a többi, Zmejev viszont, mint már említettük, ölbe tett kézzel ül, semmilyen nagy érzés nem érintette meg a szívét, nem hagyott nyomot rajta. A szerelmet csak elméletben, könyvekből és elbeszélésekből ismeri, és a sors még egyszer sem hozta testközelbe egyetlen asszonnyal sem ezen a veszélyekkel terhelt csúszós és izgalmakban bővelkedő úton... De mégis, időnként akarata ellenére furcsa percek törnek rá, erősen megdobogtatja, megremegteti a szívét valami homályos, meghatározhatatlan, mindazonáltal mégiscsak édes, kimondhatatlanul örömteli vágy, bizonytalan alakok, képzelet szülte ideálok keletkeznek, és hosszan sorakoznak. – Zmejev! Mit fekszel itt? Miről fantáziálsz? – szólítja meg egy tányérsapkás, a szájában szivart tartó katonabajtárs, aki ehhez hasonló álmodozások közepette találja Zmejevet. – Kelj fel, menjünk, játsszunk jerelast! Itt az ideje! A képek elszállnak, eltűnnek az ideálok, elillannak az édes álmok, megnyugszik, elcsendesedik a nyugtalan szív. Sokáig olvasta Zmejev Lermontovot. Késő este volt, takarodót fújtak. Kopilov városka elszenderült, lenyugodott a főőrség is... Itt-ott elnyújtott ásí649
tás, másutt könnyű horkolás. A fogdából időnként nehéz sóhajtás vagy halk ima hallatszik. Sápadtan világít az üvegbe dugott, csonkig égett gyertya... Zmejev kimegy a gyakorlótérre, hogy friss levegőt szívjon. A hóvihar már elcsendesedett, erősödik a fagy és a tiszta égen ragyog az aranyló hold. Kopilov városka már teljesen álomba merült, csak a tér másik oldalán álló szegényes kocsmából szűrődik ki fény... Sokáig nézte Zmejev a fényes holdat és a világosan ragyogó csillagokat és aztán minden ok nélkül az imént olvasott Lermontov-vers hatására hangosan szavalatba kezdett: Kimegyek az útra, még szelíden Csillognak a fehér kavicsok... Csöndes éj; Istent figyeli minden És csillag csillaggal társalog. Ünnepi ég tündöklik felettem; Alszik a föld, puha, kék varázs. Egyszer csak, a csendes némaságban felhangzott a városi templom toronyórájának elnyújtott ütése és valahogy bizarr módon visszhangzott Zmejev fülében. A hang már rég elhalt, de Zmejev még mindig gondolataiba meredt, mellével a gyakorlótér korlátjának támaszkodva és költői rögtönzését feledve, teljesen átadta magát az áradó, új érzéseknek, új gondolatoknak. Elmondunk egy kis történetet. Kora reggel volt. Kopilov városka kezdett ébredezni. A zsidó asszonyok sietősen mászkáltak, a szekerek az utcákon a bazár felé tartottak, Zmejev hadnagy pedig épp most érkezett haza. A tegnapi napot jeralassal kezdte és „bankozással” fejezte be. Zmejev azon halandók közé tartozik, akik örökös vesztésre vannak ítélve... Vannak széles e világon ilyenfajta emberek, akiket a sors keze külön megjelöl. A vesztés után következő reggelt rendszerint őszinte bűnbánatban tölti, elégedetlenül önmagával, azzal a fogadalommal, hogy soha többé nem vesz a kezébe kártyát, de miután ebéd után kialudta magát és fizikailag, következésképpen erkölcsileg is megnyugodott, ismét pénzügyi helyzete helyreállítására gondol. Hívatja a Vak Berkót, a tisztek közös hitelezőjét, kölcsönt vesz fel a kincstárnoktól és a szállásmestertől, egyszóval azokhoz az ismert politikai-gazdasági lépésekhez folyamodik, melyeknek gyakorlati alkalmazása jellemző a tisztek pénzügyi krízisekkel teli életére. Estére pedig már elsőként ül le a zöld posztóval borított asztalhoz. 650
Zmejev megy és fütyörészik, mint aki már hozzászokott a sors csapásaihoz, akit semmi sem tud elcsüggeszteni, semmi sem tud komor lelkiállapotba dönteni. Mintha egész lénye azt mondaná: minden semmiség az örökkévalósággal szemben! Nem sikerült, de vigye kánya. Egy csepp lelkiismeret-furdalása sincs, hidegvérűen és okosan pénzt tesz a bank ellen, nem szít veszekedést, nem méricskél, mint a patikus. Csakis a sors a hibás. És mert zsebében nincs tőke, Zmejev hirtelen még poétikusnak is látja a pénztelenséget... Úgyhogy már majdnem vidáman fakad dalra: Az apai birtokát még lovaszászlósként elherdálta.4 A városi templom tornyában megkondult a harang és Zmejevig hallatszanak az orgona ünnepélyes hangjai. A vidám disztichon után Zmejev akaratlanul is apjára gondol. Hősünk már rég elfelejtette az ima szövegét, amelyet valamikor gyermekkorában még tudott: egykoron jámbor édesanyja tanította rá. Lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet tölti el szívét és őszintén, szívből szidja magát. Az orgona zeng. Zmejev lelkében visszhangra találtak hangjai, különösen érzékenyen érintve egyik-másik idegszálat... Egy perc múlva leveszi a sapkáját, keresztet vet, olyan ájtatosan veti a keresztet, ahogy régen, régen nem tette már. „Emlékezz meg, uram, elhunyt szolgáid lelkéről”, kezdi, a szívében rég elfelejtett érzelmek áradását tapasztalva... Homályos és elfelejtett alakok hada vonul el előtte, és az egész drága, tiszta, soha vissza nem térő gyermekkora támad fel, éled újjá és ismétlődik meg a lelkében... Szeme még pirosabb lesz és a torkából, a keble mélyéről valami elmondhatatlan forró és fájó érzés tör elő. Alig hal el az ima utolsó szava, az utolsó név az ajkán, amikor az utca túloldalán feltűnik egy magas, sudár hölgy. Arcát fátyol fedte, de kecses, nemes és könnyű járásából meg lehetett állapítani, hogy fiatal. Zmejev felrezzen és tányérsapkáját ösztönösen oldalra csúsztatja, megpödri a bajuszát, gyorsan sikkes formát ölt, és előreindul. Az ismeretlen nő a templom tornácához megy, felhajtja a fátylát. Zmejev már néhány lépésnyire van tőle és szó szerint, ahogy mondani szokták, falja tekintetével. Előtte egy a fiatalsága s – mondhatnánk – szépsége teljében lévő asszony áll, ha a szépség nem volna annyira viszonylagos fogalom. 4
Lermontov.
651
Valami rendkívüli módon teljes nőiesség és nemesség árad arcának minden vonásából, minden mozdulatából. Zmejev megáll és eltátja a száját... lelkesedésében, csodálatában talán még az ujjait is szétterpeszti... Aztán hirtelen, mintha leforrázták volna. Az ismeretlen nő ráemeli sötétkék, bársonyos szempillájú szemét és egyenesen rászegezi. A tátott szájú, szétterpesztett ujjú alak láttán egy pillanatra könnyű mosoly jelenik meg a szája szegletében. Zmejevnek az az érzése, hogy a következő pillanatban hangos, csengő nevetésben tör ki. Egy másodperc múlva azonban a nő zordan összeszorítja rózsás ajkait, büszkén, szigorúan felhúzza szemöldökét, leereszti a fátylát és gyorsan felmegy a lépcsőn. A látomás eltűnt... Zmejev elvörösödött magára zúdított haragjában, és ismét bőszen korholta magát. Túlságosan későn értette meg, mennyire tolakodóan és udvariatlanul bámult, pimasz módon lelkesedett. Ahogy mondani szokták, úgy vánszorgott a lakásáig, mint a farkát maga alá húzó kutya. Este egyébként szokásának megfelelően ismét jeralast játszott, de olyan szórakozottan, ahogy még sohasem. Próbált aztán a dámára tenni, de a dáma nem hozott szerencsét... Zmejev megharagudott a dámára, és legyintett. Lassanként teljesen megfeledkezett erről a találkozásról. A toronyóra ütése azonban felébresztette ezt az emléket. Körös-körül csend honol, egy hang sem hallatszik. Isten csillagai fényesen pislákolnak a tiszta égbolton. Zmejeven érthetetlen bánat lett úrrá... Végül visszatért a főőrségre. Elszundított a karosszékében, de valami finom, lázas álom lepte meg. Egész éjjel hosszú sorban fantasztikus, nyugtalan álmok keringtek felette… A vele valóban megtörtént események keveredtek, fonódtak össze a képzelet szülte jelenetekkel, ismerős arcok, alakok rémekkel váltakoztak. Hol azt álmodja, hogy a lovardában valami szárnyas lovon lovagol, amelyet sehogy sem tud rábírni, hogy gyors ellenlépést tegyen, és még a talpalója is elszakad, hol az örök hó borította Kárpátok jelennek meg álmában, amelyeket viharos áradatok vájta feneketlen szakadékok szabdalnak, de ő titánként kel át rajtuk a lakkcsizmájában, olykor a sötétkék szemű és bársonyos szempillájú ismeretlen nő alakja vonul el előtte, hol meg hirtelen azt hallja: „Jobbra nézz!” Mintha egykori gimnáziumának felügyelője vezényelne, néha meg mintha az ezredes mondaná... A két alak titokzatosan egybeolvadt... Zárkába!!! Lecsukni! –hangzik Zmejev fülében, hirtelen megrezzen és felébred. 652
Zmejev váratlanul úgy érzi, mintha valami a szívébe szúrt volna... Egy pillanatra feláll a karosszékből... Aztán újra elszundít... de az álmon keresztül olyan éles fájdalmat érez, mint amikor egy kopja hegye hatol a mellébe. Egy dagesztáni völgyet lát álmában, és ő mintha ólommal a mellében feküdne ott. Reggelre erőtlenül, kiszáradt nyelvvel, szörnyű forrósággal a testében ébredt. Fel akart kelni a karosszékből és majdnem felkiáltott az új, égő fájdalomtól. „Küldönc!” – szerette volna kiáltani. De hang helyett csak rekedt suttogás jött ki a torkán, a hangja odalett. A tegnapi szélroham nem múlt el nyomtalanul. Alig tudta kivárni az őrségváltást, és hazasietett. Otthon levetkőzött és ágyba feküdt. – Beteg? – kérdezte Kirila részvéttel. El kéne menni a törzsorvoshoz?... tán felírna valamit. Este valóban kijött a törzsorvos, pirosan mint az alma, túlságosan hanyagul öltözve. – Comment?... Est ce que vous etes malade?5 – Beteg vagyok! Nem viccelek, beteg vagyok. – Sajnálom! Megjöttek a beloborodoviak. – Hát, felír valamit? – Avec plaisir!6 Zmejevet öt-hat bajtársa és mások is meglátogatták, ugyanaz a történet. Másnap reggel Zmejev már egyáltalán nem kelt fel, maga a törzsorvos tett komoly lépéseket, megnevezte a betegség latin nevét, de már késő volt. Hősünk mellkasában nagyon erős gyulladás fejlődött ki, rendkívüli gyorsasággal. Végül a betegség kimenetele teljesen reménytelen lett. ˇ
Szomorú nézni, tisztelt uraim, amikor egy fiatal ember idegen földön haldoklik! Zmejev haldoklott, és a lakás ajtajában ott tolongtak a zsidó hitelezők, a pénzét féltve berobbant a Vak Berko is. Zaj, kiabalás, lárma... Kirila alig bírta a hadakozást ezzel a népséggel. A Zmejev közelgő haláláról szóló hír elterjedt az egész városban, és Kopilov, ez a kis, unalmas fészek különös módon feléledt... Lesz zenés templomi menet, szertartás keretében viszik a koporsót a temetőbe, lövések kíséretében eresztik le a tetemet a sírba. 5 6
Francia: Hogyan? Ön beteg? Francia: Örömmel.
653
Már Dobrzeniecki is, akinek a kocsmájában Zmejev gyakran falatozott, ebédelt és vacsorázott, biliárdozott, gyorsan az alezredeshez szaladt, hogy megállapodjék vele a temetési ebédre vonatkozólag. A zsidók, Vulf, Movsa Spitz és Icko Perec már azt számolgatják, mennyi pezsgőt isznak majd meg az elhunyt emlékére. A törzs kürtöse már előrelátóan összegyűjti a kórust és gyakoroltatja velük a gyászindulót. Zmejev küldönce bánatában berúgott, elhagyta a lovát. Az ezred asztalosműhelyében már mérik és gyalulják a deszkákat, katonásra csinálják a koporsót. A gazdasági tiszthez fekete posztót hoztak temetési lótakarónak, a szabász az ollóját csattogtatja, háromhüvelyknyi anyagot megtakarít magának... Megjött Fejga a paszománnyal, itt van Golda a bársonnyal. Itt-ott jeralast játszanak. Beugranak, megnézik a beteget, megcsóválják a fejüket, rágyújtanak, aztán elmennek. Csak Pereszvetov nem megy el egy lépésnyire sem a szenvedő ágyától. Megsápadt és megzöldült ezeken az álmatlan éjszakákon, a beteg lélegzésétől megfertőzött levegőtől, szokása szerint mások érdekében egészen elfeledkezvén magáról, bánatosan nézegeti Zmejev betegségtől elgyötört vonásait, mohón próbál elkapni valami gondolatfoszlányt ezen az elhaló, értelemvesztett tekinteten... Szánta, kimondhatatlanul sajnálta ezt az idő előtt elszálló fiatal életet. Részvevő, együtt érző szavaival nagyon szeretné megkönnyíteni a haldokló utolsó pillanatait... Zmejev félrebeszél. Lelke a halál előtti agóniában az örökkévalóságba száll, akadozó nyelve pedig a bajtársai nevét nyöszörgi, parancsszavakat mondogat. Az egész külvilág ott úszik a haldokló ezen utolsó motyogásában... Amott meg a biliárdgolyók kopogása hallik. – Három és kilenc! – Mi van Zmejevvel? – Meg fog halni! – Hat és kilenc! – Szegény Zmejev! – Szegény. – Kilencet-kilencet! – Sokkal tartozom neked? – Nem tudom. ........................................................................................................................................................ Van Kopilov városkában egy kihalt utca. Ezen a kihalt utcán van egy kis fehér házikó. Nyáron egyáltalán nem látszik, megbújik a dús bodza- és or654
gonabokrok mögött, amelyek vastag falként nőtték be a kis előkertet, és a zöld növényzet sűrű tömegén át hallani lehet egy fiatal, éneklő hangot, vagy csengő nevetést, és a hangjaitól megremeg a járókelő, az utcáról utcára kóborló lovas zászlós vagy hadnagy, összerezzen, gondolataiba mered és mélyen felsóhajt a szigorú törzskapitány. Megérinti a bajszos, minden ízében reumás kapitányt is, visszhangra lel a szívében, egész lényében – olyannyira fájdalmas, hogy kimondhatatlan. Ül a gyengén megvilágított, nem fényűzően, nem gazdagon, de szép asszony jelenlétére és hatalmára valló jó ízléssel berendezett szobában, karosszékén hátradőlve, sálba burkolózva, sötétkék szemét lesütve, hosszú szempilláját majdnem lecsukva – hogy ki, természetesen nem nehéz kitalálni. A mi ismeretlen ismerősünk. Gyönyörű, nemes arcának vonásai láttán biztosra lehetne mondani, hogy még semmilyen erős érzelem, semmilyen komoly szenvedély nem kavarta fel lelke békéjét... Arca bájos, rajta a nyugalomnak az az árnyalata, amilyen csak annak a nőnek lehet, aki még nem ismeri a szív izgalmait és viharait. Minden annyira jó, annyira erényes és tiszta volt benne, hogy még a legmegátalkodottabb cinikus ember, a legmegátalkodottabb szívtipró is megtorpanna ez előtt a tiszta tekintet előtt, ezen nyugodt homlok előtt. Amaz arcok egyike ez, amelynek látványával egy egész korszak sem tudna betelni, minden hátsó szándék, minden fondorlat nélkül. Ám ezen a kedves, tiszta arcon a bánat sötét árnyéka ült. Ez az asszony a számára idegen, sőt ismeretlen ember sorsa miatt bánkódott azzal a részvéttel, azzal a szánalommal, amelyre csak az asszonyi szív, csak a női természet képes... Élénken kirajzolódott előtte ez a sápadt, a halál előtti harcban erejét vesztett alak, aki a hideg sírba száll, és aki még nem is olyan régen fiatal volt, friss és gondtalan... Képzeletében éppen úgy jelent meg ez az alak, ahogyan a templom korlátja közelében látta, de most már nem mosolygott olyan vidáman, ahogyan akkor... Emlékezett arra a végtelen rajongásra, amely Zmejev szemében a vele való találkozáskor csillogott, látta a szépségének szóló önkéntelen hódolatot, a lelkesedéstől széttárt kezeket, emlékezett a rokonszenvet, becsületességet, jólelkűséget tükröző arcra. A férfi nevét már rég tudta. Fél évvel ezelőtt egy áthatolhatatlan, sötét, viharos éjszakán Zmejev hazafelé tartott, amikor is váratlanul Kopilov egyik utcájában tűz ütött ki. Zmejev a főőrségre szaladt és saját maga verte félre a harangot. „Riadó”! – kiáltotta az őrnek, és villámsebesen továbbszáguldott. Mire a helyszínre ért, két vagy három szalmatetős zsidó kunyhó már lángolt. A szegény kis zsidók, akiket felijesztett mély álmukból az egész Kopilov városkát egy szempillantás alatt betöltő kereplők szörnyű hangja, a vészha655
rang kongása és a veszett kürtölés, rettegő üvöltéssel, félmeztelenül, mezítláb ugráltak ki a tűzből, öntudatlanul kapva fel a dunyhákat, párnákat és mindenféle limlomot. Borzalmas volt az üvöltés és a kavarodás. Itt-ott félig álmos emberek jelentek meg vödrökkel és kupákkal... Zmejev hanyatt-homlok rohant... Ebben a káoszban hirtelen szörnyű, megrázó, szívet tépő jajveszékelés hangzott fel... Zmejev, maga sem tudta, miért rohan a kiáltás felé, amikor futtában egy földön elnyúlt testbe botlott.... – Mein Kind!7 – hallatszott a lába alól. – Mein Kind! – ismételte a hang elnyújtva, mintha kínok között. Segítség! – Hol? Merre? – kiáltotta Zmejev hangosan és egy pillanatra megállt... – Dahin!?8 – kiáltotta kétségbeesetten a szegény zsidó asszony, egy pillanatra felemelkedett a földről, kezével az egyik égő kunyhó felé mutatott, majd ismét eszméletlenségbe zuhant... Zmejev odarohant – és eltűnt a lángtengerben. Néhány perc múlva egy zsidó kisgyereket hozott ki a karjában... Egyenruhájának a hátsó szárnya már majdnem teljesen leégett, csizmája már szinte megsült, haja a tarkóján leperzselődött. Egy hét múlva ugyanez a Zmejev kis híján párbajozott egy földbirtokossal, akinek parasztját védelmébe vette. Egyszóval Zmejev már bizonyos ismeretségnek örvendett. A hősök azonban nem halnak meg. Zmejev sem halt meg. A fiatalság megtette a magáét – kedvező fordulat állt be. Fellélegzett Pereszvetov is, őszintén örültek a bajtársai, csapatostul özönlenek Zmejev lakására, behordják a sarat és dohányoznak. És hogy Zmejev ne unatkozzék, rögtön jeralast játszanak. Érdekes sápadtság van rajta, de azért félig ülve, félig fekve az ágyon, gyenge kezével csapkodja a lapokat. Örülnek a zsidó hitelezők, maga Berko hozott neki pénzt, diadalt ül a törzsorvos is. Az örömteli hír a kis fehér házig is eljutott... Egy jó ember, a járási postamester hozta meg a hírt... Zmejev állapota lassan bár, de javult. Ó, ha tudta volna, milyen forrón imádkoztak érte valahol ott, az elhagyatott kis utcában, a kis fehér házikóban... Zmejev viszont – kell-e mondanom, olvasó? –, ő viszont teljesen elfelejtette a találkozást és a futó érzést, amely egykor kétszer is átsuhant a lelkén, nos ez nyomtalanul eltűnt. Végre beköszöntött a tavasz. Zmejev teljesen felgyógyult és egy szép ünnepnapon végre kiment Isten szabad ege alá. Szinte újjászületett, amikor átlépte lakása küszöbét, jót szippanthatott a friss, éltető tavaszi levegőből... 7 8
Német: A gyermekem! Német: Arra!?
656
Szeretettel pillantott végig a tiszta, világos és kék égen, lelkesen falta tekintetével a végtelen, távoli sztyeppét. Életében először, talán ebben a percben értette meg Zmejev az életet és értékelte az ég e hatalmas, felbecsülhetetlen ajándékát. Lakásának kertjéből a tavaszi nap langyos sugaraitól átmelegített virágok és füvek balzsamos illata áradt. Körös-körül vidáman csiripeltek a verebek, a bokrok közt füzike csipogott, a ház szalmatetején kékesszürke galamb turbékolt, tavaszi zöld legyek zizegtek az ablakon keringve, kukorékolt a kakas, a szomszéd udvaron játszó zsidó kisgyerekek nevetése, zsibongása és csengő hangja hallatszott. Ezek a vidám, mézes kindlitől ragacsos, friss, rózsaszínű, fürge szemű arcocskák kikandikáltak a sövény mögül, apró ujjaikkal Zmejevre mutogattak, miközben átható, hisztérikus, csengő gyereknevetéssel és felkiáltásokkal illették Zmejevet: „Hé, goj, hé, goj! Oficér”! Kutyája a mellére ugrott és elkezdett pitizni, az istállóból előugrott a piros inges, mellényes, kifent bajuszú küldönc, szívélyesen mosolygott, hangosan és boldogan nyerített Princ, amikor az istállóból meglátta a gazdáját, a fülét hegyezte, fekete szemével Zmejevre meredt, felemelte a nyakát, szélesre fújta nemes orrlyukait, patájával a földet kaparta. A szigorú hadnagynak majdnem kicsordultak a könnyei az áradó érzelmektől... azon érzelmektől, amelyeket, te, nyájas olvasó, talán meg sem értesz... Nehéz időszak volt, sok munkát, sok balszerencsét, sok veszélyt osztott meg ez a ló Zmejevvel... És ebben a percben, amikor a szívének oly kedves és nemes állatra pillantott, egész, véget nem érő poéma suhant végig Zmejev fejében. És még egyszer a fénylő égre pillantott, a távoli, kéklő és szélesen elterülő sztyeppére, még egyszer beszippantotta egész keblével a levegőt, ellágyult, elővette a maradék három rubeljét és odaadta a küldöncnek. Aztán bement az istállóba és elkezdte becézgetni Princet, csókolta a szemét és a száját. Miután mindebben örömét lelte, továbbment Zmejev a város központja felé. Szeme körbefutott a szeme elé kerülő tárgyakon, a szíve ki akart ugrani a kebléből az örömteli, érthetetlen érzéstől, vert és remegett... Ha nem szégyellte volna, talán szaladt volna, ha szárnyai lettek volna, repült volna, mint a madár. Nagy öröm meggyógyulni, uraim! A vásártéren nyüzsgött a tömeg, a szekerek között ide-oda járkáltak a zsidó asszonyok, fecsegtek a falusi asszonyok, a hónuk alatt kakasokkal, tyúkokkal, cérnaspulnikkal, kifent bajszú katonák kellették magukat, félrecsapott sapkákban, jobb kezüket csípőre téve, ahogyan ez a lovas csapatoknál illik. Az egész környéket zaj és lárma töltötte be. A városi templom tornyában szólt a harang, nyitott ajtain az orgona hang657
ja szűrődött ki, a friss fű és a mezei virágok sűrű rétegben borították a lépcsőfokokat, messzire árasztották friss illatukat, jó szagot lehelve Zmejev felé. Zmejev ezúttal nem mélyedt el gondolataiban és bátran kaptatott felfelé... Sietett, minden percet kihasznált, hogy a Mindenhatónak hálaimát mondhasson csodálatos gyógyulásáért... belépett a templom előterébe és térdre ereszkedett. A szertartás véget ért. A tömeg mögött Zmejev is lesietett a lépcsőkön. – Panie kochanyj. Poruczniku. Dobrodzieju9– hallatszott váratlanul egy ismerős hang. Zmejev felemelte tekintetét, a kerületi postamester állt előtte mosolyogva, aki fantasztikus, rövid, könnyű galléros kabátot viselt, a` l’enfant, szalmakalapot, arca vakítóan fehér, friss, simára borotvált, bár már akadnak ősz hajszálai, és kissé kopasz... – Co. Wyzdrowiał. Już?10 És megölelte Zmejevet. Przegębalski postamester, az öreg lovag, az öreg agglegény a maga nemében kivételes postamester volt, afféle postaügyi dilettáns. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy minden ismerősnek – márpedig az egész város az ismerőse volt – személyesen hordta ki a leveleket, bánkódott, ha valaki sokáig nem kapott pénzt. Az ezredben kebelbelinek számított. Miután Zmejevet karon ragadta, megállás nélkül fecsegett. – Wyglądasz jak anioł. Jak cherubin. Jak panienka. Chwała Bogu!11 Hirtelen egy pillanatra megállt. – Patrzaj. Ładna osóbka!12– suttogta, amint egészen odahajolt Zmejev füléhez, és könnyedén oldalba lökte. Egész ragyogó tekintete mosolygott, ahogy lengyelül mondják – filuterne – játékosan, pajkosan, jelentőségteljesen. – Hol? – kérdezte Zmejev szórakozottan. – Ott elöl! Śliczna. Piękna. ... Nóżki. Co za kibić?? Oczki!13 A postamester megcsókolta az ujjai hegyét. Zmejev ösztönösen felismerte az ismeretlen hölgyet... Igen, ez az ő termete, a gyönyörű dereka, kecses, nemes járása... igen, ez ő, és a szíve hevesen vert. Kár, hogy a szemét nem lehet látni, gondolta Zmejev. – Ki ez – kérdezte, de lehetőleg igyekezett eltitkolni izgalmát. – Doktorówka. Wdówka14 – suttogta titokzatosan a postamester. 9
Lengyel: Kedves hadnagy uram!! Jó napot! Lengyel: Nos, meggyógyult, máris? 11 Lengyel: Úgy nézel ki, mint egy angyal! Mint egy kerub! Mint egy fiatal nő! Hála Istennek! 12 Lengyel: Nézd, micsoda szépség! 13 Lengyel: De szép! Gyönyörű! Micsoda csípő! És a lába, a szeme! 14 Lengyel: A doktorné. Özvegy! 10
658
És ebben a pillanatban a doktorné megfordult... Istenem, micsoda szem! – Droga pani. Padam do nóżek!15 – kiáltott fel a postamester és egy szempillantás alatt levette a kalapját és előtűnt fénylő kopaszsága. Előresietett, maga után vonszolva Zmejevet is. – Ona zna pana.16 – suttogta hadarva – Mówiłem jej, żeś chorował. Żałowała bardzo.17 Egy perc múlva már szemtől szemben álltak. A doktorné elmosolyodott, és sötétkék szemét Zmejevre vetette. És hősünket megint mintha leforrázták volna. Könnyű mosoly virult ki a nő gyönyörű ajkán, s volt ebben a mosolyában valami különös, valami iróniára emlékeztető, valami olyan, ami a visszafogott, a szívben akaratlanul fellobbanó örömre hasonlít. A postamester tovább hajbókolt. – O to biedaczek. Chorował. Ledwo co ad patres nie wyruszał. Mam honor rekomendować: porucznik… Godny człowiek.18 Zmejev ebben a percben szeretett volna a föld alá süllyedni ettől a váratlan fordulattól... A jobb kezét azonban, szokás szerint, ösztönösen a tányérsapka ellenzőjéhez emelte... Aztán, ahogy jobb bokáját kissé a balhoz csapta, sarkantyúi megzörrentek. Zmejev olyan vörös lett, mint a főtt rák. Rendkívül nyájas, rendkívül udvarias mosoly volt a válasz. A nyitott rózsás ajkak mögül egy sor gyöngyfehér fog villant elő, és a sűrű szempillák egy pillanatra eltakarták a sötétkék szemeket... Zmejevnek mégis sikerült elkapnia a tekintetét... és, Istenem, micsoda tekintet! Lágy, simogató... A postamester már a doktorné mellett ment, továbbvonszolva Zmejevet. Kérdésekkel és bókokkal halmozta el az asszonyt... Zmejev valami különös helyzetben kullogott, és igazat szólva nagyon ügyetlen volt ebben a percben. Nyugtalanította, nyomasztotta, hogy nem volt hozzászokva a nők társaságához, zavarta az első találkozás emléke, az a kérdés, hogyan kezdeményezzen beszélgetést tapasztalat nélkül. Már áthaladtak a téren, már itt is volt a kihalt utca, de még szinte szót sem tudott szólni... Megkérdezték, mi volt a baja, azt válaszolta, hogy az őrségben betegedett meg... Meg szerették volna tudni, hogy érzi magát most, azt felelte: hála Isten, jól! A postamester meg csak kérdez, egyre kérdez. Zmejev elhatározta, hogy elvágja ezt a gordiuszi csomót. – Viszontlátásra! – mondta, egy percre megállva és kiszabadítva kezét a postamester kezéből. 15
Lengyel: Drága doktorné! A lábához rogyok! Lengyel: Ismeri az urat. 17 Lengyel: Mondtam neki, hogy betegeskedtél. Majdnem megtért az őseihez. 18 Lengyel: Van szerencsém bemutatni. Zmejev hadnagy! Tiszteletre méltó ember. 16
659
– Hogyhogy! – kiáltott fel az. – Isten ments! Menjünk hozzám, megkávézunk. – Nem tehetem – felelte Zmejev. – Tejszínnel!! – kiáltott fel ismét Przegębalski ünnepélyesen, és még cuppantott is hozzá. – Tejszínnel – ismételte még határozottabban, és kacsintott hozzá. – Akkor talán menjünk hozzám? – suttogta szégyenlősen a doktorné. Zmejev meg sem hallotta ezt a kérdést... Csak azt hallotta, ahogy a postamester szívélyesen dörmögte az „ovszem”19 -et, aztán menet közben hálásan összecsapta a bokáját... Zmejev valami természetfeletti erő által elragadottan ment... Érthetetlen izgalom, érthetetlen remegés járta át egész lényét. A szíve dobogott, a lábai összeakadtak. Vagy kétszer a sarkantyúi is beleakadtak a csizmájába, majdnem széttépték. Végre elértek a kis fehér házig, amely szégyenlősen rejtőzködött a bodzaés orgonabokokrok mögött, a sudár nyárfák védelme alatt... A tornáchoz értek... Az asszony lába már az első lépcsőfokon volt... Zmejev szíve összerezzent... Kezét ezúttal már nem tette a sapkája ellenzőjéhez. Franciásan levetette, egy kissé oldalra tartotta – de bokája már lendült is oldalra, már csapódott is egyik sarkantyúja a másikhoz... Ennyit tesz a rutin! – Przegębalski úr, kérem – mondta a doktorné és hirtelen és olyan mosollyal, amely miatt a halandó kész a tengeri mélységekbe vetni magát, tűzbe ugrani, az ellenséges ágyú torkába bújni, meginni a rossz bort, Zmejevhez fordulva hozzátette: – Uram! Ha lenne olyan kedves? Kérem! Rád bízom, kedves olvasó, hogy megítéld, mi történt Zmejevvel ebben a percben. A betegségtől még sápadt arcán egy fényes, sötét pír lobbant, elborította az arcát és a fülét… De a doktorné arcán is, Isten tudja, mitől, hajnalpír jelent meg... Ebben a percben Zmejev, igazat szólva nagyon jóképű volt, de nem az a szépség jelent meg rajta, amit merész, fürge tekintet, egyenes homlok, fekete bajusz, az arc frissessége és energiája, a gárdista szépsége jelent, hanem a másik szépség, az a naiv erényesség és bájos félénkség, amely a sztyeppei hadnagyokra jellemző, akik az életüket a szabad ég alatt, a táborban töltik, a lángoló tűz mellett, és akik véletlenül vetődnek egy csinos hölgy társaságába, szemtől szembe kerülve vele. Zmejev mélyen meghajolt...
19
Lengyel: hogyne.
660
És átlépte a Rubicont. Belépett a féltve őrzött otthonba, ahova sarkantyús csizmában még senki sem tette be a lábát. A doktorné két évvel ezelőtt özvegyült meg... Mint jó feleség, sírt egy ideig, gyászolta a férjét, őrizte az emlékét, időnként kiment a sírjához... De hiszen alig múlt húszéves, sötétszőke haja még göndör, hullámzik, forróságot áraszt a fiatal kebel, a szív forrón lüktet, boldogságra és szerelemre vágyik... Nem írjuk le az első vizit valamennyi részletét. Egy óra múlva Zmejev sietős léptekkel távozott el a fehér házból. Meghívást kapott, hogy máskor is jöjjön el. A vére forrt az elragadtatástól. A szép asszonnyal való beszélgetés jótékony hatást gyakorolt az idegeire, pokoli étvágya lett, és a kocsmába sietett. – Uraim! Zmejev jön, Zmejev! – hangzottak fel onnan a lelkesült kiáltások... Kezükkel, zsebkendőjükkel integettek... Vagy három ember hajadonfőtt szaladt ki az utcára. – Zmejev! Zmejev! Á, á! Zmejev! – ujjongott a tömeg, amikor az étterem küszöbére lépett, több tucat ember ölelgette, néhányan igyekeztek megcsókolni... – Na, végre előbújtál, megjöttél, gratulálunk, testvér, gratulálunk. – Ölelgették, csókolgatták Zmejevet. – Uraim, erre az örömre pezsgőt kellene inni! – kiáltotta valaki. – Igyunk, igyunk – hangzanak fel helyeslően a hangok –, persze hogy igyunk. – Dobrzeniecki, pezsgőt! – Pezsgőt! – Pezsgőt!!! – Szampanskiego!20 Tram-tam-ti-ri-ri tam-tam. Ram-ti-i-i-ri-ri Trim-ti-ri-ri-ri! Valaki már rázendít egy nótára, bár még semmit sem lát, cachutát20 táncol, felvéve a megfelelő pózt és a kezét felemeli. – Trombitásokat ide! – Trombitásokat! – Trom-bi-tá-so-kat! És megkezdődött a vidám ebéd. Zmejevet feldobálják, új egyenruháját végiglocsolják pezsgővel. Egymást hintáztatják, polkát, mazurkát járnak a biliárdasztal körül. 20
Lengyel: pezsgőt. Kasztanyettákkal kísért, a boleróhoz és fandangóhoz hasonló spanyol tánc, melyet a táncosnő egymaga jár. 21
661
Nem azért hívott a gazda, Hogy hallgassunk, Hogy az üvegek az asztalon Üresen álljanak, Üresen álljanak! Nem azért jöttünk ide sokan, Hogy a háziasszonyt nézegessük! Azért jöttünk, hogy megnézzük, Nem savanyodott-e meg a bor, Nem savanyodott-e meg, Nem savanyodott-e meg… Késő este Zmejevet szertartásosan hazakísérik és lefektetik a tábori vaságyra... Aztán, a lakása előtti földhányásra ülve szerenádot adnak neki, és a hamis dalolászás messzire visszhangzik... A békés, aludni vágyó városlakó magában elátkozza a vidám fiatalságot... – Hogy szolgál az egészsége a tegnapi bál után? – kérdezgetik másnap egymástól. Nyár van, sűrű zöld lomb borította be a kerteket. A télen halálosan unalmas Kopilov városka kivirágzott, mint egy oázis. Zmejev reggel felkel, nem várja meg az estét. – Nos, Zmejev? – Mi van? – Menjünk, küzdjünk meg! – Nincs rá időm. – Hülyeség. Menjünk. – Nem tehetem. – Micsoda csodabogár. Mit fogsz csinálni most? – Leveleket írok. Zmejev ismeri a tisztek szokásait. Nem szabad megmondani az igazat, mert nem hagynak neki nyugtot a kedves bajtársak, elhallgatja és kincsként őrzi az ismeretségét. Mellékutcákon, kis közökön át siet este az általunk már ismert csendes utcácskába, a kis fehér házba, ahol szívélyesen, kedvesen fogadják, rumos tea és tejszínes málna vár rá... Jó itt Zmejevnek! Legszívesebben el sem menne innen! A kocsmában biliárdgolyók koppanása hallatszik. Zmejev érthetetlen, édes érzelmekkel telve tér haza. A lelke telis-tele van, túlárad rajta a boldogság, szíve megszakad az örömtől, az elragadtatástól... Szeretné megölelni az egész világot és szeretné leinni magát. 662
– Hé, hová tűntél? Méghozzá ilyen gyakran? Hol voltál? Zmejev zavarba jön. – Á, bizonyára valami szerelmi kaland. – Úgy-úgy, szerelmi kaland, szerelmi kaland. Az hát, szerelmi kaland!!! – Uraim! Elpirult. – Elpirult! Elpirult! – Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra! Zmejev ajkán már kész a merész válasz, de fél kiadni a drága titkát, és ravaszkodik, méltatlan módon ravaszkodik. – Az ördögbe is, miféle szerelmi kaland – mondja, miközben felhajt egy kupica igen erős balzsamot, így igyekezvén zavarát leplezni. – Hová tűntél, hová? – Ez nem lehet más, testvér! Szerelmes a fiú! – Aha, aha, szerelmes, szerelmes – kapja fel több tucat hang. – Hahaha. Amoureux ce qu’on apelle!!!22 – Zakochanni.23 – Miłość, to jest marźenie głupie.24 – A szerelem vak. – Ha, ha, ha!!! – No, beszélj, kibe szerettél bele? Valld be! És Zmejevet gyötrik, zaklatják, jégverésként hullanak rá a meggondolatlan tréfák, és sértegetik a naiv, minden hátsó gondolat nélküli, szent érzelmet, gúnyolódnak és lealacsonyítanak mindent, amitől szép az élet. Zmejev minden cél, hátsó szándék nélkül közel került a hozzá oly kedves, jó asszonyhoz... Megszerette a fehér házikó úrnőjét is és magát a házat, a körülötte nyíló virágokat, az apró lábak járta utakat... Éjfélig is el-elüldögél, egyre csak nézi a sötétkék szemeket, gyönyörködik, nem tud betelni a látvánnyal. Aztán búcsút vesz és menni készül – de nem tud elszakadni. Egész éjjel a kerítésnél ül és az ismerős kéményt nézi. A szerelemről pedig még szó sem esett. Úgy tűnik, könnyebb lenne egy üteget elfoglalni, mint ezt a bátor szót kimondani. Ezalatt pedig az ezred kis Mefisztója már kileste mint egy nemes vadat... A lovardában már hangosan tárgyalják Zmejev szerelmi kalandját és a cukrászdában, az utcán, a kocsmában, mindenütt, nem zavartatva magukat senki jelenlététől, a hölgyet hangosan a nevén nevezik, könnyelműen pellen22
Francia: szerelmes. Lengyel: szerelmes. 24 Lengyel: A szerelem bolond álom. 23
663
gérre állítják a tisztességes, becsületes nevet... Zmejev szerelmi kalandjáról tud Dobrzeniecki, a kocsmáros, tud az édeskés svájci cukrász is, és amikor Zmejev abszintet kér, édeskés mosollyal egy doboz csokoládét dug oda neki... Perelman, a zsidó, egész napon át jár utána a gyűrűivel, fülbevalóival, Golda, a zsidó asszony pedig hívogatja, hogy nézze meg az atlaszszövetet, a bársonyt és a különböző selyemárut. Mindenki a maga módján értelmezi a szerelmet! Ha Zmejev megjelenik bajtársai között, mindenfelől gúnyolódás, tréfálkozás, célozgatás borítja el... Az egyik felugrik és megszagolja: parfümillatot áraszt, tehát hölgytársaságban volt!!! Zmejev fellobban, mint a puskapor – mindenre kész. – Pszt, pszt! Ugyan már! Szoknya után futsz? Nő után? A barátaidat akarod lecserélni? Pfuj! Szégyelld, magad, barátom! Elég volt! – Szégyelld magad! Szégyelld magad! Szégyelld magad! Zmejev pedig szégyelli magát, megadja magát a barát szó hallatán, válasz nélkül elhallgat... Az egész társaság egy kicsit mintha neheztelne, mintha egy kicsit sértve érezné magát... Nyomasztó hallgatás áll be. – Nos, uraim, nem játszunk egy parti jeralast? – szűri valaki a szót a fogai között. – Játsszunk. Felállítják az asztalt, hozzák a kártyákat. Jeralas Zmejev jelenlétében, de a részvétele nélkül, magától értetődően nem képzelhető el. – Nos, Zmejev! – Mi az? – Játszol? – Játszom. – Na ülj le. És Zmejev kártyázással üti el az egyik, a másik és a harmadik napot is... A jó doktorné csak várja, egyre várja kedvesét... Alig nyúl Zmejev a sapkája után, tíz pár szem mered rá, tíz gonosz, csípős mosoly szinte leforrázza... ........................................................................................................................................................ – Uraim! Nagy újság van! – Micsoda? – Hadjárat! – Hadjárat! – Hadjárat!!! – Hurrá! – Mikor? – Holnap! Gyorsfutár érkezett. 664
– Hála Isten!... Elegem van ebből az átkozott Kopilovból. – Vigye el az ördög. – Három ütés és négy ász. – De hogyan számoljak el Berkával? – Nekem meg se kocsim, se lovam nincs. – Ha akarod, használhatod egyiket az enyémek közül. – Légy oly jó! Vár minket a gyöngyélet, Ma itt, holnap ott élek. – Na és Zmejev? Mi lesz a szerelmével? – Ha elmegy, hát vége. – Vigye el az ördög, egy fillérem sincs a hadjáratra. – Menjünk, fejjük meg a kincstárnokot. Bocsáss meg, bocsáss meg szülőföldem, Bocsáss meg kedves kis városom, Milyen ügyesen ütöttem agyon itt az időt A világnak ezt a boldog szögletét. Bocsáss meg, bocsáss meg, csak gyönyört keresni jövök el ismét hozzád, Bocsáss meg, merci a vendéglátásért A süteményért és a szerelemért, A süteményért és a szerelemért. A süteményért és a szerelemért. Felkelt a nap. Friss, korai a reggel, már egész Kopilov város talpon van, forr, mint a méhkas. A fehér cár katonái készülnek a hadjáratra. A reggeli levegőbe végre belehasít a díszinduló, és megremegteti a szíveket Kopilov városkában. Van ezekben a hangokban néha valami gyötrően szomorú és bánatos, néha valami ünnepélyes és izgató... A kocsis már odavezette a lovakat az ezred lőszerkocsijához... Az általunk már jól ismert Princ Zmejev házának tornácánál kapálja erős patáival a földet. A házigazda ku-
665
tyája panaszosan vonít, és bánatosan néz Kirilára, aki a bőröndöket rakja a szekérre. Már innen is, onnan is félelmetes tömegként özönlenek a gyülekezőpontra a lovaszázadok... A városi templom tornyán megkondul a harang... A zsidó asszonyok még sietősebben, még lázasabban nyüzsögnek. Kopilov széles utcáin különféle emberek gyülekeznek. Nekibúsulva, keservesen sír egy fiatal parasztasszony a kerítés mögött. Csebaturát, a törzs csizmadiáját a csapszékből vezetik elő a tábori kórház málhakocsijához. Végre indulnak a lovakhoz. Már fel is ülnek végre. Kihozzák a zászlókat is. Isten veled, Isten veled, Kopilov! A templom tornácán pedig ott áll a fiatal, sudár szépasszony. Sötétkék, jóságos, simogató szeme kissé megduzzadt, néz, egyre csak néz a távolba tovahaladó tömeg után, mintha meg akarná keresni a több ezer alak közül azt az egyet, a drágát és kedvest, és olyan furcsa koncentrálni, igyekezni kimondni az utolsó szót, valaki után még egyszer üdvözletet és szeretetet küldeni. Kedves doktorné, áldd a sorsodat! Köszönd meg, hogy az első oldalakon félbeszakította regényedet, máskülönben talán elveszett volna a te becsületes, eleddig be nem mocskolt neved, és előbb vagy utóbb úgyis megjött volna a futár és felcsendült volna a díszinduló... És akkor talán ezektől a hangoktól végleg megszakadt volna a te jóságos szíved. Hajolj meg a sors előtt te is, Zmejev. Jó, hogy megesett ez a váratlan, hirtelen jött, meglepetésszerű távoli hadjárat. A jövőben legalább egy szemrehányással kevesebb lesz a lelkedben. Honnan is lehetne tudni, mi történhetett volna. Talán egy forró órán, egy mihaszna szóért mozdulatlanul feküdnél egy vér áztatta végzetes határvonalon, vagy te terítenéd le a barátodat és küldenéd a túlvilágra egy semmiségért, egy pofa bagóért, ahogy a lengyelek szokták mondani. HORVÁTH IVÁN fordítása Köszönetet mondok Katona Erzsébet és Kiss Ilona műfordítóknak, akik a kéziratot átnézték és tanácsaikkal, észrevételeikkel segítették munkámat.
666
MAREK VADAS
Könyvből születtem
Nem úgy jöttem a világra, mint más gyerekek. Az utcánkban lakó emberek azt rebesgetik, hogy könyvből születtem. Ezért is nincs anyám. Ez mindent megmagyaráz. Egyszer az udvaron ültem és figyeltem a bácsikámat, amint a mangófa árnyékában pipázott. Intett nekem, így hát felbátorodtam és mellé ültem. Szóba elegyedtünk, és akkor mondott el mindent. Elmesélte, hogy nincsen anyám, se apám, és hogy a tenger felől áramló szél fújt engem egykor ide, könyvekből kitépett más lapokkal együtt. Így történt. Azon a napon, amikor felbukkantam a városban, a főutcán egy halom papír hevert szanaszét. Könyvből kitépett lapok keringtek a levegőben, fennakadtak a fák lombjain, és mint fura, fejetlen madarak díszítették az ágakat. A levegő tele volt füsttel. Senki sem ismert ebben a városban, bolyongtam a szűk kis utcákon és kerestem azt a nőt, aki a karjába venne. Kétségbeesetten rohangálna az utcákon, mígnem megpillantana, ahogy tanácstalanul álldogálok, és a lármát figyelem, ami körülvesz. Aztán a nevemen szólítana, én pedig a nyakába ugranék. Néztem a nők arcát, és kerestem, hogy vajon kihez tartozhatnék. Botorkáltam az elnéptelenedett piacon és figyeltem a magasan a fejem felett lebegő, égő könyvlapokat. Játszadozott velük a szél, és belefújt a felfelcsapó lángokba, amik a lapokat könnyű, fekete semmivé változtatták. A lapok megégett részei apró kis darabokra estek szét, és csípték a szemem. Az Akwa negyedben ebédidőben a feldühödött emberek kiűzték a fehéreket, és megsemmisítették a könyvtárukat. A könyveket és a katalógusok tartalmát kihajigálták a járdára, egymás után széttépték és elégették őket öreg abroncsokon. Este a Mulet vendéglőhöz vetődtem. Nem éreztem a lábam, ültem a csatorna peremén. Ekkor kiáltott rám Mongo bácsikám. Megosztotta velem a sült halát. Legalábbis így mesélte Mongo bácsi. Ő volt az első ember, akivel Doualában szóba elegyedtem. Megmondtam neki, hogy nem ismerek senkit a városban és a szüleimet keresem. Semmire sem emlékeztem, és nem tudtam, 667
honnan kerültem ide. Ő sem tudta, és az utcán sem tudta senki, akárcsak az egész negyedben. Valamelyik szélben repkedő könyvből jöttem a világra. Mongo bácsikám aztán elvezetett a leendő nénikémhez. Szétvetett lábbal ült a fazekak felett az étterem konyhájában. Egy óriási barakudát tisztított. Megálltam az ajtóban, a bácsikám közelebb lépett hozzá, és halkan mormolt valamit. Akkor nénikém összecsapta a tenyerét és felkiáltott: „Szűzanyám!” Adott nekem egy pohár vizet, és én nagyokat nyelve magamba öntöttem. Aztán a másikat, a harmadikat és a negyediket. Szomjas voltam, mert addig még sosem ittam vizet. Most kóstoltam először, és nagyon ízlett. Nénikém megkérdezte, hány éves vagyok, mire értetlenül bámultam rá. Hátul, a fazekakkal teli polc mögé pokrócot terített nekem. Bebugyoláltam magam és megpróbáltam elaludni. Késő éjszakáig hallgattam a konyhából kiszűrődő hangokat. A kés csikorgását és részeg vendégek utcáról behallatszódó távoli nevetését új nénikém idegen nyelvjárású, ismétlődő szitkozódása szakította meg, amit sem én, sem a tepsire váró halak nem értettek. Úgy feküdtek, mint én, némán és mozdulatlanul, plafonra meredő, kifordult szemmel. Reggel, ébredéskor az volt az érzésem, hogy valaki figyel. A szemhéjamat csak résnyire nyitottam ki, hogy először észrevétlenül körbekémleljek a helyiségben. A nénikém állt felettem, és üres tekintettel, kifejezéstelen arccal méricskélt. Meg akartam várni, hogy kimenjen az udvarra, és majd akkor kelek fel, de úgy állt ott, mintha gyökeret vert volna a lába. Egy örökkévalóságig tartott, és nekem már vécére kellett volna sietnem. Biztosan a víztől. Ásítottam hát, és álmosan hunyorogtam. – Nálunk korábban szokás felkelni, fiú! Gyere, mosakodj meg, én addig keresek valami finom harapnivalót. Ettől a naptól kezdve Fiúnak hívtak. Reggel kijártam a nénikémmel a piacra. Segítenem kellett neki a táskákkal, de végül még így is szinte mindegyiket ő maga vitte. Talán csak remélte, hogy abban a tömegben rám talál valamelyik ismerősöm. Valaki, aki ugyanúgy került a városba, mint én. Nekem is eszembe jutott egyszer: hol vannak azok, akiket ismertem? Miről szólt a könyv, amelyikben szerepeltem? Ki volt a többi szereplő és mi történt velük? Vagy a könyv csak rólam szólt? Eltökéltem, hogy felkutatom, ha törik, ha szakad. Mongo bácsikámat faggattam, mivel a nénikém kevés beszédű volt. Többnyire csak parancsolgatott, mit kell csinálnom, és kérdéseim hallatán csak felsóhajtott. Nem volt rám ideje. A reggeli bevásárlások után egész nap csak futkosott az étteremben, és késő éjszakáig dolgozott. Jóval utánam feküdt le, vagy talán egyáltalán nem pihent 668
le, mivel aludni sosem láttam. Aztán egyszer meg is hallottam, ahogy a szomszédasszonynak meséli, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemét. A bácsikámmal azonban teljesen más volt a helyzet. A nap nagy részében a padon üldögélt az árnyékban, az étterem teraszával szemben. Pipázott és a messzeségbe bámult. Vagy nézte a vendégeket, és mosolygott a beszédfoszlányokon, amiket odafújt hozzá a szél. Aztán elkezdett mesélni. Például arról, hogyan jönnek a világra a gyerekek. A közönségesek hétköznapi módon születnek. A férfi szereti a nőt, és a nő hálából gyereket szül neki. Így született ő is. Egész életében a szüleivel élt, hogy jóravaló emberré neveljék és megtanítsák például arra, hogyan segítsen nekik, és a haláluk után hogyan folytassa a munkájukat. Más gyerekek meg az istenek és a jó szellemek ajándékaként jönnek a világra. Legtöbbször olyankor, amikor a nőt szereti a férfi, de a nő gyenge, és nem tud magában világra hozni gyereket. A varázsló megkéri az ősöket, hogy járjanak közben a szellemeknél a nő érdekében, a varázslónak pedig segítsenek, hogy hatékony főzetet készítsen. Amikor minden készen áll, éjjel a leendő anyát meglátogatják a környékbeli asszonyok. Táncolnak és énekelnek, hogy elhívják a gyereket a halottak és a meg nem születettek birodalmából. A bácsikám aztán énekelt. Lassan, és mulatságosan magas női hangon: Üdvözlünk! Gyere a világunkba! A mi gyerekünk vagy. Hozz zöldet a levelekbe! Az egész őserdő rád vár. Mind itt vagyunk és üdvözlünk. Élve jöjj világra! Virulni fogsz, és akkor mi meghalhatunk. Hallgatni fogunk téged, és megpihenünk a földben. Sosem leszel boldogtalan. Az élet jó, meglásd. Várjuk, hogy megszüless. Nincs mitől félned. Melletted leszünk. Gyere a mi világunkba! A végén köhögni kezdett, én meg futottam az étterembe egy pohár pálmaborért. Türelmetlenül figyeltem, hogyan forgatja lassan a szájában a bort. Hiszen arra vágytam leginkább, hogy megtudjam, mi a helyzet az olyan gyerekekkel, mint én. 669
– Te kivételes ember vagy, Fiú – mondta. Ő sem találkozott élete során sok ilyen teremtménnyel. Azok az emberek, akik a könyvek szülöttei, erősek, mert magányosan is képesek boldogulni. Sokkal erősebbek és okosabbak a többieknél. Elboldogulnak anya és apa nélkül is. Gyorsan megtalálják az okát, hogy miért kerültek erre a világra. Tudják, mit akarnak, és nem törődnek a körülöttük élő ostoba emberekkel, akik kinevetik és bántják őket. Megkérdeztem, honnan tudják mindezt, amikor én például nem tudok semmiről, és a bácsikámnak kell mindent részletesen elmagyaráznia nekem. Akkor bácsikám hosszan rám szegezte a tekintetét, mint aki keresi a szavakat. Csak egy moszkitó zavarta meg, ami épp az orrára szállt. Összerezzent és megsimogatta a hajam. „Abból a könyvből tudják, amiben megszülettek. Ha nem emlékeznek a történetükre, úgy, mint te, akkor addig keresik, amíg meg nem találják. A könyvekben, az újságokban, az utcákon, a fák koronáiban és a szélben.” Azon az estén későn feküdtem le. A konyhában bácsikám késő éjszakáig sugdolózott a nénikémmel. Nem tudtam elaludni és a velem egykorúakon járt az eszem, akikkel a negyedünkben szoktam összefutni. Szemem előtt megjelent izzadt és vidám arcuk. Sosem hittek nekem. Kinevettek, ujjukkal a homlokukat böködték, vagy sajnáltak. Megbocsátottam tudatlanságukat. És boldogan elaludtam. Néhány nappal később bácsikám rejtélyes mosollyal keresett meg. Életem legjobb hírét hozta: hamarosan iskolába megyek! Ilyesmi addig meg sem fordult a fejemben. Örültem, hogy náluk lakhatok és tudtam, hogy nincs felesleges pénzük. Nem akartam hinni a fülemnek. Hamarosan megtanulok olvasni, és azután elolvasom a világ összes könyvét! Megtalálom a történetem! Tanárnőm meglepően fiatal volt, és amikor végigment az utcán, minden férfi megfordult utána. Azt hittem, egy tanárnak idősebbnek kell lennie, mivel az idős emberek okosabbak. De hát mit tehettem? Anyámként azonban el tudtam őt képzelni. Rosszabb volt a helyzet a diáktársaimmal. Már az első napon kitűntek ostobaságukkal, és folyton kinevettek. Az osztályban először kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. – Na és téged hogy hívnak, fiú? – kérdezte a tanítónő, amikor az utolsó padhoz ért, amelyben ültem. – Fiúnak – szólaltam meg talán túl hangosan, büszkén az első válaszomra. Az egész osztály nevetésben tört ki. Mindnyájan nevettek, a hasukat fogva dülöngéltek, visongtak és füzeteikkel a padot csapkodták, mintha erdei téboly hatalmasodott volna el rajtuk. 670
Tanítás után bementem a tanáriba, hogy megbizonyosodjam róla, járhatok-e a missziós könyvtárba. A tanítónő bólintott, és nyalókát nyomott a kezembe. – És magamról is találok ott könyvet? – kérdeztem, és közben éreztem, hogy a feszültségtől a torkomban dobog a szívem. – Ne félj, ott mindent megtalálsz. Éreztem, hogy győztem. Ha ott minden megvan, nem lesz gond rábukkanni a megfelelő könyvre. Még ha az utolsó lenne is. A Don Bosco misszió régi könyvtárában azután sok időt töltöttem. Régi könyvekkel és füzetekkel teli polcok vártak ott rám, amiket Franciaországból hoztak, vagy talán még távolabbi országokból. Száz is lehetett belőlük. A lapok nyirkosak, penészesek voltak, gyakran össze is tapadtak. Kezdetben sokáig tartott, amíg átrágtam magam a fűzött regények első részén. Óvatosan lapoztam bennük, és ismerős szavakat kerestem. Magamat kerestem. Azt a történetet, ami segítene visszaemlékeznem, és elmondaná az igazságot a múltamról. Iskola után bezárkóztam a könyvtárba, és lapoztam. Lassacskán elolvastam szinte egy egész polcnyi könyvet. És az egyik vékony füzetben rábukkantam egy fiúra, aki szakasztott másom volt. Pontosan úgy gondolkodott, mint én. Magában bandukolt a kietlen tájban és a szüleit kereste. Faltam az oldalakat. Lelkesen és lélegzet-visszafojtva. Ez a könyv rólam szól! Megtaláltam az istent, aki megteremtett! Megtaláltam a történetemet! Alig bírtam kivárni a pillanatot, amikor ahhoz a részhez érkeztem, amely a Doualába való érkezésemről szól. Mi minden vár még rám a világon! Egész bekezdéseket ugrottam át. Sötétben is olvastam, csak a szemközti üzlet neonlámpájának beszűrődő fényénél. Végül elérkeztem egy oldalhoz, amely mondat közepén ért véget. Utána már csak reklám következett, a borítón. Felforgattam minden kötetet, de a történetem folytatását tartalmazó másik füzetet nem találtam. Ez annyira lesújtott, hogy nem viszonoztam bácsikám üdvözlését, és vacsorázni se mentem. De aztán eljött a reggel, és hirtelen jobb kedvre derültem. Elvettem az asztalról egy fánkot, és kifutottam az emberek közé. Megkeresni a történetem. Kideríteni, hogy ki vagyok. PÉNZES TÍMEA fordítása
671
TÁJÉKOZÓDÁS
MÓZES HUBA
Nápolyi csoda a kálvinista Rómában „Itt kuksolok […] a román határállomáson, és várom, hogy értem jöjjön a magyar vonat. Az útlevél- és vámvizsgálaton már átestem, és egy óra múlva – vasárnap délután négy órakor már Debrecenben leszek” – írja a híressé vált debreceni Nyári Egyetemre készülő Dsida Jenő, 1936. augusztus 2-án, a Radnóton tartózkodó Imbery Melindának. (Dsida 2001: 84) Két nap múlva, augusztus 4-én, a költő első debreceni benyomásairól számol be menyasszonyának: „Szállásom gyönyörű, a strand valami olyan hatalmas, mesés, modern, hogy ilyet eddig álmomban sem tudtam elképzelni. A nagyerdei park is olyan, hogy a nagy külföldi fővárosok parkjai is elbújhatnak mellette.” (Dsida 2001: 84) Kevéssel utóbb, augusztus 19-én és 20-án, a Nyári Egyetemen szerzett tapasztalatairól két cikket közöl a kolozsvári Keleti Újságban. Amikor három hétig Debrecen a „világ közepe” című riportjába ágyazva interjút készít Hankiss Jánossal, a Nyári Egyetem igazgatójával, aki – mint írja – „a megnyitó előadáson tíz nyelven beszélt”. A cikkből megtudhatjuk, hogy míg az 1927. évi, első rendezvénysorozaton mintegy negyedszáz hallgató vett részt, addig az 1936-ban tizedik alkalommal megnyitott Nyári Egyetemre már 626 hallgató iratkozott be. Közülük 314 a külföldi és 243 az idegen ajkú: 59 lengyel, 48 német, 47 olasz, 16 bolgár, 14 holland, 12 osztrák, 11 francia, további 36 pedig tizenegy más nemzet fia/ leánya. A résztvevők nem kevesebb mint 42 magyar, 38 német, 26 olasz, 19 lengyel, 18 francia és 5 angol nyelvű előadás között válogathatnak. (Dsida 1936a) Fent már idézett, augusztus 4-i levelezőlapján érzékletes szavakkal ecseteli Dsida: „Valóságos Bábel a város. Mióta itt vagyok, tíz szót alig beszéltem magyarul. Legjobb barátom egy fiatal olasz egyetemi tanár, aki húsz élő nyelvet beszél csaknem tökéletesen. A finn és svéd lányok nagyon kedvesek, finomak, az olaszok hangosak és kacérak, a németek merevek és tartózkodóak. De valamennyien szorgalmasan tanulnak magyarul. Életre-halálra barátkozunk minden nációval.” (Dsida 2001: 84-85) A Keleti Újságnak szánt második interjút éppen a levelezőlapon említett 672
fiatal olasz egyetemi tanárral készíti Dsida. Címe: Külföldi csoda a „kálvinista Rómában”, lényeges mozzanatokat összefoglaló alcíme pedig: Beszélgetés a nápolyi Keleti Intézet finnugor osztályának huszonöt éves olasz igazgatójával, aki húsz európai nyelven beszél, neves finn költő és a magyar népdalokat fordította olaszra. Kötetlen beszélgetés kapcsán derül ki a fiatal olaszról, hogy nemcsak a bolgár, a finn és a svéd kollégához képes bolgár, finn és svéd nyelven hibátlanul szólni, hanem németül, franciául, angolul is kitűnően fejezi ki magát. Dsidával és asztaltársaival mint Romániából érkezettekkel egy ideig románul cseveg, amikor azonban megtudja, hogy erdélyi magyarok, a legnagyobb természetességgel vált át magyarra. Az interjúra érkező fiatal olasz átnyújtja Dsidának Canti del popolo magiaro című, G. Volpe előszavával kiadott népdalfordítás-kötetét, az interjú keretében pedig azokat a könyveit és cikkeit sorolja fel, illetve említi, amelyekben a magyar népdalok olasz és lengyel vonatkozásaival, sajátos szerkezetével és prozódiájával foglalkozik. Felemlegeti, hogy az erdélyi magyar költők olasz nyelvű antológiájának összeállítását tervezi. Reményik Sándortól és Áprily Lajostól – mint megjegyzi – több verset is lefordított már. Figyelmet megragadó fordulattal zárul az interjú: „Asztalunkhoz telepszik – írja Dsida – az egyik szőke finn leányka. Angolra fordítjuk a beszélgetést, hogy ő is értse. S ekkor valami egészen furcsa, megdöbbentő dolog derül ki. Amikor a finn leány megtudja az olasz fiatalember nevét, lelkesen pattan fel a székéről, és elragadtatva nyújtja kezét: - Á, Salvini úr, a híres finn költő?... Luigi Salvini, aki két évig volt az olasz nyelv tanára a helsinki és turkui finn egyetemen, közben verseket írt – finnül. A verseket ki is adta Pohjoisässä metsässä (W. Söderström, 1935 – magyarul: Az északi erdőben) címen, és hatalmas sikert aratott velük. Egyike lett a legismertebb és legnépszerűbb modern finn költőknek.” (Dsida 1936b) A Porvooban megjelent, 61 lap terjedelmű verseskönyv adatait, finn barátaim útmutatása nyomán, a finn nemzeti könyvtár katalógusában sikerült ellenőriznem. A debreceni Nyári Egyetemen Dsida nemcsak új ismerősöket, barátokat szerez, hanem mint költő is elismerést élvez. Ismételten idézett, augusztus 4-i levelezőlapján jegyzi meg: „Itt mindenki szeret, mindenki dédelget.” Alább pedig: „Dr. Hankiss professzor mai francia nyelvű előadásán sokat beszélt rólam is, és francia fordításban olvasott fel verseimből.” (Dsida 2001: 84-85) Nem véletlen, hogy a következő évben, július 31-én, Márton Áron megál673
dotta házasságkötésük után, Imbery Melindával, ifjú feleségével a debreceni Nyári Egyetemre indul nászútra. Ekkor írja, l937. augusztus 6/7-i keltezéssel, feleségének ajánlott Örök útitársak című versét, valamint Csokonai sírjánál című költeményét is. Ami pedig Dsida barátját és sok nyelvet beszélő interjúalanyát, a Milánóban 1911-ben született és Rómában 1957-ben elhunyt Luigi Salvinit illeti, az 1970-ben megjelent Dizionario Enciclopedico Italiano szerint elsősorban a bolgár irodalom szakértőjeként vált ismertté. Hadd tegyem hozzá, hogy az interjú készítése idején Salvini annak az Istituto Orientale di Napolinak volt finnugrista munkatársa, amelynek évtizedekkel későbbi magyar szakos professzora, Amedeo Di Francesco, egy ideig a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöki tisztét is betöltötte. Az ő vizsgálódásainak a középpontjában jelenleg éppen Dsida Jenő költészete áll. IRODALOM Dsida Jenő 1936a. Amikor három hétig Debrecen volt a „világ közepe”. Keleti Újság, XIX. évf., 190. sz., 5. Dsida Jenő 1936b. Külföldi csoda a „kálvinista Rómában”. Keleti Újság, XIX. évf., 191. sz., 4. Dsida Jenő 2001. Égi mezőkön. Vallomások versben és prózában. Kabán Annamária és Mózes Huba szerkesztésében és utószavával. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
Óratotorony, harangtorny és mauzóleumtorony Berethalomban.
ROGER SCRUTON
A szépről ELŐSZÓ A szépség lehet vigasztaló, fölzaklató, szent, profán; lehet fölemelő, megindító, ösztönző, borzongató. Számtalan formában lehet hatással ránk. Közömbösen szemlélni azonban nem lehet: a szépség követeli, hogy vegyék észre; közvetlenül megszólít bennünket, mint egy bensőséges barát. Ha mégis vannak emberek, akik közömbösek a szépség iránt, ez bizonyára azért van, mert képtelenek azt érzékelni. Ám a szépségre vonatkozó ítéletek ízlésítéletek, s az ízlésnek talán nincs is racionális alapja. Ha így van, akkor mégis miként magyarázhatjuk a szépség kiemelt helyét életünkben, és miért kéne bánkódnunk amiatt – már ha valóban igaz –, hogy a szépség lassacskán eltűnik a mi világunkból? És valóban úgy van, ahogyan már oly sok író és képzőművész Baudelaire és Nietzsche óta megállapította, hogy a szépség és a jóság korántsem járnak párban, hogy lehet egy dolog szép éppen erkölcstelensége okán is? Továbbá, mivel az ízlés természetéből fakad, hogy szeret különbözni, miként lehetne fölállítani egy mércét úgy, hogy az egyik ember ízlését használjuk alapul a másik ember ízlésének megítéléséhez? Hogyan állíthatjuk például, hogy az egyikféle zene fensőbbrendű vagy alsóbbrendű a másikféle zenéhez képest, amikor ez az összehasonlító ítélet pusztán annak az ízlését tükrözi, aki meghozza azt? Ez az ismerős relativizmus sokakat odavezetett, hogy a szépségre vonatkozó ítéleteket merőben „szubjektívnak” tartsák és ezért elvessék. Az ízlést nem lehet bírálni, érvelnek, hiszen ha az egyik ízlést kritizáljuk, ezzel csak egy másiknak adunk hangot; ennélfogva semmit nem tanulhatunk vagy taníthatunk az ilyesmiből, ami jogosan kiérdemelné a „kritika” elnevezést. Ez a beállítódás számos hagyományos humán diszciplínát is megkérdőjelezett már. Ha a képzőművészetek, a zene, az irodalom és az építészet tanulmányozását megfosztjuk az esztétikai ítélet elvétől, akkor elveszítik a hagyományban és a technikában húzódó gyökereiket, amelyek lehetővé tették elődeink számára, hogy a műveltség központi tényezőjének tekintsék őket. Ebből adódik „a humán tudományok jelenlegi válsága”: mi értelme lenne tanulmányozni kulturális és művészeti örökségünket, ha egyszer a szépség 675
megítélésének nem lehetnek racionális alapjai? Avagy, ha mégis tanulmányozzuk ezt az örökséget, akkor nem a legteljesebb szkepszissel kellene-e ezt tennünk, megkérdőjelezvén annak objektív tekintélyét, és dekonstruálván transzcendentális beállítódását? Amikor immár évről évre a legnagyobb angol festő tiszteletére alapított Turner-díjat kérészéletű jópofaságoknak ítélik oda, ez nem azt bizonyítja-e, hogy nincs általánosan elfogadott mérce, hogy egyedül a divat dönti el, hogy ki kap és ki nem kap díjat, és hogy teljességgel értelmetlen az ízlésnek vagy a szépség közfelfogásának bármiféle objektív elve után kutatnunk? Sokan igennel válaszolnak ezekre a kérdésekre, és ennélfogva visszautasítanak minden olyan törekvést, amely a Turner-díjat odaítélő zsűri ízlését vagy motívumait bírálná. Ebben a könyvben azt állítom, hogy ezek a szépre vonatkozó szkeptikus gondolatok megalapozatlanok. Azt állítom, hogy a szép olyan valóságos és egyetemes érték, amely racionális kultúránkban gyökerezik, és hogy a szépérzéknek felbecsülhetetlen szerepe van az emberi világ megformálásában. A témát nem történetileg közelítem meg, és nem kívánok a szépérzék pszichológiai vagy evolúciós magyarázatával sem foglalkozni. Megközelítésem filozófiai, és érvelésemet filozófusok munkáival igyekszem alátámasztani. E könyv értelme a benne kifejtett gondolatmenetben rejlik, amely egy bizonyos filozófiai kérdést tesz fel, és arra bátorítja Önt, az Olvasót, hogy Ön adjon választ erre a kérdésre. E könyv bizonyos részei már megjelentek máshol, és igen hálás vagyok a British Journal of Aesthetics, illetve a Times Literary Supplement, a Philosophy és a City Journal szerkesztőinek, hogy hozzájárultak a náluk már megjelent szövegek átdolgozott újramegjelentetéséhez. Szintén hálával tartozom Christian Bruggernek, Malcolm Buddnak, Bob Grantnek, John Hymannek, Anthony O’Hearnek és David Wigginsnek kéziratommal kapcsolatos hasznos észrevételeikért. Sok hibát segítettek elkerülnöm, és az Olvasó elnézését kérem a többi esetleges megmaradt tévedésért, amelyekért teljes mértékben én vagyok a felelős. R. S. Sperryville, Virginia 2008. május
676
1
A
SZÉPÍTÉLET
Meglátjuk a szépet konkrét tárgyakban és elvont eszmékben, természeti képződményekben és műalkotásokban, dolgokban, állatokban és emberekben, tárgyakban, minőségekben és cselekedetekben. És ahogy a lista lassan kiterjed szinte minden ontológiai kategóriára (vannak szép feltételezések és szép világok, szép bizonyítások és szép csigák, sőt még szép betegségek és halálok is), úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy nem olyan tulajdonságról beszélünk, mint például az alak, a méret vagy a szín, amely vitathatatlanul jelen van mindenki számára, aki képes eligazodni a fizikai világban. Hogy mást ne mondjunk: ennyi különféle típusú dolog miként lehetne képes ugyanazt az egyetlen tulajdonságot fölmutatni? Már miért ne? Elvégre dalra, tájra, hangulatra, illatra és lelkekre egyaránt mondhatjuk azt, hogy blue: nem azt mutatja-e ez, hogy ugyanaz a tulajdonság sok különféle kategória alatt is előfordulhat? A válasz: nem. Mert jóllehet egy bizonyos értelemben mindezek a dolgok lehetnek blue, de nem lehetnek blue abban az értelemben, ahogyan az én kabátom blue. Amikor annyi különféle dologra azt mondjuk, hogy blue, akkor metaforát használunk, és a képzelőerő ugrására van szükség, hogy az ember helyesen értse a kifejezést. A metafora olyan összefüggéseket hoz létre, amelyek nem léteznek a valóság szövetében, csupán a mi asszociációs képességünk teremti őket. Nem az a fontos kérdés a metaforával kapcsolatban, hogy milyen tulajdonságot képvisel, hanem, hogy milyen tapasztalatra utal. Ámde a ’szép’ egyetlen köznapi használata sem metafora, még akkor sem, ha sok metaforához hasonlatosan, tárgyak végtelenül változatos kategóriáira terjed ki. Miért nevezzük hát a dolgokat szépnek? Mit akarunk ezzel mondani, és milyen lelkiállapotot fejez ki ez az ítéletünk?
AZ IGAZ, A JÓ ÉS A SZÉP Van a szépnek egy megejtő felfogása, amely Platónra és Plótinoszra megy vissza, és amelyet különféle gyökereken keresztül a keresztény teológiai gondolkodás is fölszívott magába. E szerint a felfogás szerint a szép végső érték, olyasmi, amire önmagáért törekszünk, és aminek hajszolására semmiféle további okot nem szükséges megadnunk. A szépet ennélfogva az igazsághoz és a jósághoz kell mérnünk, mint egyik tagját a végső értékek ama triójának, amely igazolja racionális hajlamainkat. Miért higgyünk p-ben? 677
Mert igaz. Miért akarjuk x-et? Mert jó. Miért nézzük meg y-t? Mert szép. Bizonyos módon, érveltek a filozófusok, ezek a válaszok egyenértékűek: mindegyikük az értelem hatásköre alá vonja a lelkiállapotot, miután olyasvalamihez köti, amire mint értelmes lények, természetünktől fogva törekszünk. Aki azt kérdezné, hogy „miért higgyek abban, ami igaz?”, vagy „miért akarjam a jót?”, az nem értette meg az értelmes okfejtés természetét. Nem látja, hogy ha egyáltalán valamiképpen is igazolni szeretnénk hiedelmeinket és vágyainkat, akkor indokainknak az igazban és a jóban kell gyökerezniük. Vajon ugyanez áll a szépre is? Ha valaki azt kérdezi tőlem, „miért érdekel x?”, akkor az a válasz, hogy „mert szép” vajon ugyanolyan véglegesnek és minden ellenérv fölöttinek tekinthető, mintha azt mondtam volna, hogy ’mert jó’ és ’mert igaz’? Ha ezt állítanánk, akkor eltekintenénk a szép fölforgató természetétől. Akit elbájol egy mítosz, az kísértést érezhet, hogy higgyen benne: s ha így történik, akkor a szép ebben az esetben az igazság ellensége. (Vö. Pindarosz: „A szép, amely elfogadtatja a mítoszt, a hihetetlent hihetővé teszi”, I. olümpiai óda.) Ha egy nő szépsége lenyűgöz egy férfit, akkor az hajlamos lehet arra, hogy elnézze a nő bűneit: ebben az esetben a szép a jóság ellensége. (Vö. L’abbé Prévost: Manon Lescaut, amely azt ábrázolja, hogy des Grieux lovagot miként viszi erkölcsi romlásba a gyönyörű Manon.) A jóság és az igazság, feltesszük, sohasem vetélkednek egymással, s ha az egyikre törekszünk, az mindig összeegyeztethető lesz a másik kellő tiszteletben tartásával. Ám a szépség hajszolása sokkal kérdésesebb törekvés. Kierkegaard-tól Wilde-ig az „esztétikai” életvitelt, amelyben a szépet tekintik a legfőbb értéknek, már sokszor szembeállították az erkölcsös életvitellel. A mítoszok, történetek és rituálék imádata, a vigasztalódás és a harmónia igénye, a rend iránti mélységes vágyódás, mindez sok embert vonzott bizonyos vallásos hiedelmekhez, függetlenül attól, hogy igazak-e vagy sem. Flaubert prózáját, Baudelaire költői képeit, Wagner harmóniáit és Canova érzéki formáit egyaránt megvádolták erkölcstelenséggel azok, akik úgy vélik, hogy ezek a művészek csábító fényben ábrázolják a gonoszságot. Nem kell egyetértenünk ezzel az ítélettel ahhoz, hogy elismerjük a benne rejlő igazságmagot. A szép mint végső érték státusa kérdéses, míg az igaz és a jó státusa nem az. Legalábbis annyit mondhatunk, hogy a szépnek ez a felfogása nem könnyen elérhető a modern gondolkodó számára. Az a magabiztosság, amellyel ezt a filozófusok valaha hirdették, annak a feltevésnek köszönhető, amely már Plótinosz Enneaszaiban világosan kifejeződik, nevezetesen, hogy az igazság, a szépség és a jóság az istenség attribútumai, ezek olyan módozatok, amelyeken keresztül az isteni entitás megismerteti magát az emberi lélekkel. Ezt a teológiai meglátást dolgozta át keresztény 678
használatra Aquinói Szent Tamás, és beágyazta egy olyan mélyreható és átfogó okfejtésbe, amelyről ez a filozófus méltán híres. Ezt a meglátást azonban nem tehetjük magunkévá, ezért azt javaslom, egy időre tegyük félre, és anélkül próbáljuk meg megragadni a szép fogalmát, hogy közben bármiféle teológiai állítást tennénk. Érdemes azonban megfontolnunk Aquinói Tamás nézetét a kérdésben, mert rávilágít a szép filozófiájának mélyén fekvő egyik nehézségre. Tamás az igazságot, jóságot és szépséget „transzcendentáliáknak” tekintette, amellyel az összes valós dolog rendelkezik, mivel ezek a létezés aspektusai, olyan létmódok, amelyekben a létezés legfensőbb ajándéka megnyilvánul az emberi megértés számára. A szépre vonatkozó nézetei inkább csak utalásokból következtethetők ki, ám azt határozottan állította, hogy a szép is ilyen transzcendentália (ami egyfajta magyarázatot nyújt arra a már említett tényre, hogy miként lehet mindenféle kategória sajátja). Tamás még azt is gondolta, hogy végső soron a szépség és a jóság azonos egymással, csupán különféle módjai annak, ahogyan ugyanazt a pozitív valóságot racionálisan megérthetjük. Ám ha így áll a dolog, akkor mi a rondaság, és miért menekülünk előle? És hogyan létezhetnek akkor veszélyes szépségek, megrontó szépségek és erkölcstelen szépségek? Avagy, ha ilyenek nem létezhetnek, akkor miért nem, és mi vezet félre bennünket akkor, amikor az ellenkezőjét gondoljuk? Nem mondom, hogy Tamásnak nincsenek válaszai ezekre a kérdésekre. Csakhogy válaszai jól mutatják azokat a nehézségeket, amelyekkel minden olyan filozófiának szembe kell néznie, amely a szépet az igazzal helyezi azonos metafizikai terepre, vagyis a létezés mint olyan szíve mélyébe telepíti. A természetes válasz az, hogy a szép a megjelenés, nem pedig a létezés kérdése; és talán az is, hogy amikor a szépet akarjuk fölfedezni, akkor emberi érzelmeket vizsgálunk, nem pedig a világ mélystruktúráját.
NÉHÁNY ELEMI MEGÁLLAPÍTÁS Mindezeket megfontolván tanulnunk kell az igazság filozófiájából. Az igazság meghatározására irányuló kísérletek, az a törekvés, hogy megmondják nekünk mi az, ami mélyen és lényege szerint igaz, aligha lehet meggyőző, hiszen mindig ott köt ki, hogy előre föltételezi, amit be kellene bizonyítania. Hogyan lehetne meghatározni, mi az igazság, ha nem tennék föl előre, hogy van különbség az igaz és a hamis meghatározás között? Ezzel a problémával birkózván a filozófusok oda jutottak, hogy az igazság elméletének meg kell felelnie bizonyos elemi logikai állításoknak, és hogy éppenséggel ezek az elemi állítások – tűnjenek bármilyen együgyűnek is a nem 679
elméleti szem számára – biztosítják a végső tesztet mindenféle filozófiai elmélethez. Például itt van az a tétel, hogy ha az s mondat igaz, akkor az a mondat is az, hogy ’s igaz’, és fordítva. Továbbá az is ilyen elemi tétel, hogy az egyik igazság nem mondhat ellent a másiknak, hogy az állítások igényt tartanak arra, hogy igazak legyenek, hogy állításaink nem egyszerűen csak azért igazak, mert mi ezt mondjuk róluk. A filozófusok rendkívül mélyenszántónak tűnő dolgokat tudnak mondani az igazságról. Ám gyakran ez a látszólagos mélység csak azon az áron érhető el, hogy közben tagadják valamelyiket ezek közül az elemi állítások közül. Ennélfogva segítségünkre lesz tárgyunk meghatározásában, ha azzal kezdjük, hogy leszögezünk néhány egymásnak nem ellentmondó elemi tételt a szépről, amelyeken azután tesztelhetjük elméletünket. Íme hat ezek közül: (i) A szép kellemes érzést kelt bennünk. (ii) Az egyik dolog lehet szebb, mint a másik. (iii) A szépség mindig indok arra, hogy odafigyeljünk arra a dologra, amely rendelkezik vele. (iv) A szép egy ítélet tárgya: az ízlésítéleté. (v) Az ízlésítélet a szép dologról szól, nem pedig a szubjektum lelkiállapotáról. Amikor egy tárgyat szépnek írok le, akkor azt írom le, nem magamat. (vi) Mindazonáltal, nem létezik másodkézből kapott ítélet a szépről. Semmilyen módon nem tud engem rábeszélni egy ízlésítéletre senki sem, ha én magam már előzőleg nem hoztam meg ezt az ítéletet, s nem lehetek a szép szakértője úgy, hogy pusztán csak tanulmányozom, hogy mások mit mondtak szép tárgyakról, anélkül, hogy saját tapasztalatom lenne róluk, hogy önállóan ítélném meg őket. Ez utóbbi tétel esetleg vitathatónak tűnhet. Előfordulhat, hogy fölesküszöm egy bizonyos zenekritikusra, és olyan áhítattal iszom a szavait a zeneművekről és előadásokról, mint a szentírást. Nem olyan ez, mint amikor a szakértők véleménye alapján alakítom ki tudományos nézeteimet, vagy a bírósági ítéletek alapján jogi felfogásomat? A válasz: nem. Amikor minden bizalmamat egy kritikusba helyezem, akkor ez egyenlő azzal, mintha azt mondanám, hogy az ő ítéletére hagyatkozom, akkor is, amikor én még egyáltalán nem alakítottam ki a saját ítéletemet. De az én ítéletem megformálásához tapasztalati élményre van szükség. Csak ha már meghallgattam a kérdéses zeneművet, az értékelés pillanatában válhat a kölcsönvett vélemény
680
ténylegesen az én ítéletemmé. Ebből származik az alábbi párbeszéd komikuma Jane Austen Emmájában: – Azt mondtad, ugye, hogy Mr. Dixon nem mondható csinosnak. – Csinosnak! Ó, nem, egyáltalán nem... sőt határozottan csúnya. Hisz mondtam már, hogy csúnya ember. – Drágám, csak annyit mondtál, hogy Miss Campbell nem hajlandó elismerni, hogy csúnya, s te magad is... – Ó, ami engem illet, az én véleményem nem számít. Ha nekem rokonszenves valaki, akkor tetszik is. Ha csúnyának neveztem, csak azt mondtam, amit a közfelfogás tart róla. (Csanak Dóra fordítása)
Ebben a párbeszédben a második beszélő, Jane Fairfax figyelmen kívül hagyja saját tapasztalatát Mr. Dixon kinézetéről, így amikor csúnyának írja le, akkor nem saját ítéletét fogalmazza meg, hanem másokét visszhangozza.
EGY PARADOXON A fenti elemi tételek közül az első három a vonzóra és az élvezetesre vonatkozik. Ha valami élvezetet okoz, akkor ez elegendő indok, hogy érdekeljen bennünket, és egyes dolgok élvezetesebbek, mint mások. S értelmetlen lenne azt állítanunk, hogy másodkézből származó tapasztalatok alapján mi magunk ítélhetnénk valamit élvezetesnek: az ember saját élvezete az őszinteség kritériuma, és amikor az ember valami olyasmiről beszél, amit mások találtak élvezetesnek, akkor a legtöbb, amit mondhat, hogy a dolog minden jel szerint élvezetes, vagy élvezetesnek tűnik, mert mások annak ítélték. Az azonban egyáltalán nem világos, hogy az az ítélet, hogy valami élvezetes, vajon rá vonatkozik-e, vagy pedig az emberek jellemére és természetére. Annyi bizonyos, hogy különbséget teszünk az élvezetes dolgok között: bizonyos dolgokat helyes élvezni, másokat pedig nem. De ez az ítélet a szubjektum lelkiállapotára vonatkozik, nem pedig az adott dolog minőségére. Mondhatunk bármit élvezetünk helyességéről vagy helytelenségéről, ez sohasem fogja érinteni azt, hogy bizonyos dolgok valóban élvezetesek, míg mások csak annak tűnnek. A széppel másként állnak a dolgok. Itt az ítélet az ítélet tárgyára összpontosít, nem pedig az ítéletet kialakító szubjektumra. Az igazi szépséget meg szoktuk különböztetni a hamistól – a giccstől, az érzelgős bóvlitól. És szépítéletünket gyakran racionális érvekkel támasztjuk alá, amelyek kizárólag az adott dolog jellegzetességeire vonatkoznak. Mindezek az állítások 681
magától értetődőnek tűnnek, és mégis, amikor összhangba akarjuk hozni őket a fentebb megnevezett többi elemi tétellel, akkor olyan paradoxonba ütközünk, amely azzal fenyeget, hogy aláássa magának az esztétikának a tudományát. Az ízlésítélet valódi ítélet, amelyet racionális érvek támasztanak alá. De ezek az érvek soha nem állhatnak össze deduktív okfejtéssé. Ha öszeállhatnának, akkor lehetséges lenne másodkézből származó szépítélet. Akkor lehetnének a szépnek olyan szakértői, akiknek nincs személyes élményük azokról a tárgyakról, amelyeket leírnak, és létezhetnének olyan szabályok szép tárgyak megalkotására, amelyeket olyanok is képesek lennének alkalmazni, akiknek nincs esztétikai érzékük. Az igaz, hogy a művészek sokszor próbálnak fölidézni olyan szépségeket, amelyek különböznek attól, amelyet ők maguk hoznak létre: Wordsworth a walesi tóvidék szépséges táját idézi elénk; Proust egy Vinteuil-szonáta gyönyörűségét; Thomas Mann József szépségét, Homérosz pedig a trójai Helénáét. De az általunk így felfogott szépség ezekben a fölidézésekben rejlik, nem pedig a leírt dolgokban. Lehetséges, hogy egyszer majd kiássák Heléna mellszobrát a trójai földből és a szakértők megállapítják, hogy hű mása az eredetinek, noha én és te meg leszünk döbbenve az illető rondaságán, és azon, hogy egy ilyen minden kellemet nélkülöző hölgy miatt egy egész háborút vívtak. Félig beleszerettem a Janáček második vonósnégyesében ábrázolt hölgybe, s ugyancsak így jártam a Trisztán és Izolda nőalakjával. Ezek a művek elvitathatatlan erővel tanúskodnak arról a szépségről, amely megihlette őket. Ám, bármilyen szomorú is, de a Kamila Stösslováról, illetve Mathilde Wesendonckról készült fényképek számomra csak két ronda csoroszlyát ábrázolnak. A paradoxon tehát a következő: A szépítélet állít valamit tárgyáról, amit észérvekkel igyekszik alátámasztani. De ezek az érvek nem teszik kötelezővé az ítéletet, ami ezért visszautasítható anélkül, hogy ellentmondásba keverednénk. Szóval észérvek ezek akkor, vagy sem?
A MINIMÁLIS SZÉPSÉG Ezen a ponton helyénvaló szemügyre vennünk második elemi tételünket. A dolgokat sokszor össze lehet hasonlítani és rangsorba lehet állítani a szerint, hogy mennyire szépek, és van minimális szépség is – a legalacsonyabb fokú szép, ami igen messze állhat a filozófusok által tárgyalt ’szent’ művészeti és természeti széptől. Létezik egyfajta esztétikai minimalizmus, amit jól példáz egy szépen megterített asztal, rendbe rakott szoba, megtervezett weboldal, ami első pillantásra igen távolinak tetszik Bernini Szent Teréz eksz682
tázisa vagy Bach A jól temperált zongora című műveinek esztétikai heroizmusától. Az ember nem szokott birkózni ezekkel a mindennapi dolgokkal úgy, ahogy Beethoven birkózott a kései vonósnégyesekkel, s az sem szokott megtörténni, hogy igyekszünk megőrizni őket az örökkévalóságnak, mint valami rendkívüli esztétikai diadalt. Mindazonáltal az ember azt szeretné, hogy az asztal, a szoba, a weboldal jól nézzen ki, és ez a jó kinézet éppen úgy számít, mint ahogyan a szép általában számít – nem csupán azért, hogy a szemet gyönyörködtesse, hanem azért is, hogy olyan jelentéseket és értékeket közvetítsen, amelyek fontosak az ember számára, és amelyeket éppen ezért az ember tudatosan tesz ki közszemlére. Ez az elemi tétel kulcsfontosságú az építészet megértése szempontjából. Velence kevésbé lenne szép a parton álló nagyszerű épületek – Longhena Szent Mária-temploma, a Ca’ d’Oro vagy a dózsepalota – nélkül. Ám ezeket az épületeket szerény társak övezik, amelyek nem kívánnak versenyre kelni velük és nem rontják el az általuk keltett hatást, funkciójuk éppenséggel abban áll, hogy illően visszafogott szomszédságot biztosítsanak, hogy ne akarják magukra vonni a figyelmet, hogy ne tartsanak igényt kiemelt művészi státusra. Az építészet esztétikájában a lenyűgöző szépség kevésbé fontos, mint az, hogy a különböző részletek jól illeszkedjenek egymáshoz, hogy megnyugtató és harmonikus kontextust teremtsenek, olyasfajta megszakítatlan narratívát egy utcán vagy téren, ahol semmi nem üt el, nem emelkedik ki nagyon feltűnően, és ahol a jó modor az úr. Amikor a szépről és életünkben betöltött fontos szerepéről beszélünk, akkor általában nem szoktunk foglalkozni egy keresetlen utca, egy helyes cipő vagy egy ízléses csomagolópapír minimális szépségével, mintha ezek teljesen különböző értékrendbe tartoznának, teljesen elütnének egy Bramante-templomtól vagy egy Shakespeare-szonettől. Ámde ezek a minimális szépségek sokkal fontosabbak mindennapi életünkben, és sokkal bensőségesebben szövik át racionális döntéseinket, mint a nagy műalkotások, amelyek (ha szerencsénk van) szabadidőnket töltik ki. Annak a kontextusnak a részei, amelyben leéljük életünket, és a harmónia, az odaillés és a polgári rendezettség iránti vágyunk kifejeződései és megerősítései is egyben. Mi több, a nagyszerű építészeti műalkotások szépsége sokszor azon a szerény környezeten múlik, amelyet ezek a kisebb szépségek hoznak létre. Longhena temploma a Canal Grande partján elveszítené magabiztos és megigéző jelenlétét, ha az árnyékában megbúvó szerény épületeket azokkal a vasbeton irodaházakkal helyettesítenénk, amelyek a londoni Szent Pál-katedrális látványát teszik tönkre.
683
NÉHÁNY KÖVETKEZMÉNY Második elemi tételünk nem következmények nélkül való. Komolyan kell vennünk azt az állítást, hogy az értékítéletek általában összehasonlíthatóak. Amikor jóságuk és szépségük szerint ítéljük meg a dolgokat, akkor ezt általában azért tesszük, hogy rangsorba állítsuk őket és kiválasszuk közülük a kedvünkre valót. Az abszolút vagy az ideális szépség hajszolása eltéríthet bennünket attól a sürgetőbb feladattól, hogy helyesen elrendezzük a dolgokat. A filozófusok, költők és teológusok esetében teljesen rendjén való, hogy a szépet annak lehető legmagasztosabb formájában keresik. Ám számunkra, közönséges halandók számára sokkal fontosabb, hogy helyesen elrendezzük a körülöttünk lévő dolgokat, és biztosítsuk, hogy szemünket, fülünket és odaillőség-érzetünket ne nagyon sértse semmi. Ebből az a további megfontolás következik, hogy a szépségre fektetett túlzott hangsúly bizonyos esetekben önmegsemmisítő lehet, ha úgy gondoljuk, hogy ugyanazon minőség különböző fokozatai között kell választanunk, s ezért mindig a lehető legszebbre kell törekednünk, bármit válasszunk is. Valójában a szépség túlhangsúlyozása megsemmisítheti önnön tárgyát. A várostervezés esetében például az elsődleges cél az, hogy az épület odaillő legyen, ne tűnjön ki túlságosan. Ha mégis ki akar tűnni, akkor Longhena templomához hasonlóan méltónak kell lennie a különleges figyelemre. Ez korántsem jelenti azt, hogy egy szerény és harmonikus utca nem szép. Hanem inkább arról van szó, hogy jobban megérthetjük sajátos szépségét, ha kevésbé súlyos kategóriákban ragadjuk meg, mint amilyen az odaillőség vagy a harmónia. Ha minden egyes esetben arra a fajta legmagasabb rendű szépségre törekednénk, amit a Szent Mária-templom példáz, akkor ennek a vége csak az esztétikai túltelítettség lehet. Az egymás mellett sorjázó nagyszerű remekművek, amelyek egymással versengve igyekeznének fölkelteni a figyelmet, elveszítenék önnön egyediségüket, s mindegyikük szépsége háborúban állna a többiek szépségével. Ebből azután az következik, hogy amikor ilyen típusú ítéletet alkotunk, akkor korántsem a ’szép’ az egyetlen jelző, amelyet alkalmazni szoktunk. Dicsérni szoktuk a dolgokat eleganciájuk, bonyolultságuk, patinás mivoltuk miatt; a zenét kifejezőereje, fegyelmezettsége, sajátos rendje miatt; értékeljük, ami csinos, bájos és vonzó – és sokszor sokkal magabiztosabban használjuk ezeket a minősítéseket, mint hogy minden megszorítás nélkül egyszerűen csak azt mondjuk valamire, hogy szép. Amikor a szépről beszélünk, akkor ezzel egy másik, emelkedettebb világba lépünk, amely elég távol áll mindennapi gondjainktól ahhoz, hogy csak egyfajta bizonytalanság684
gal tudjunk beszélni róla. Kínos találkozni olyan emberekkel, akik állandóan a szép dicséretével és hajszolásával vannak elfoglalva, ugyanúgy, mint amilyen zavarbaejtőek tudnak lenni azok, akik egyfolytában vallásos hitükkel kérkednek. Valahogy az az érzésünk, hogy az ilyen emelkedett pillanatok csak ránk tartoznak, amiket nem mutogatunk társaságban vagy adunk elő vacsora közben. Abban természetesen egyetérthetünk, hogy ha valami csinos, kifejező, elegáns vagy bármilyen egyéb módon vonzó, akkor az bizonyos mértékben szép is, de csak ebben az adott mértékben, s nem abban a mértékben, ahogy azt Platón, Plótinosz vagy Walter páter szeretné, hogy ezzel egyszersmind kifejezzük teljes esztétikai elkötelezettségünket is. Amikor ezt a megszorítást megtesszük, akkor az esztétikai józan észre apellálunk. De a józan ész egyben a nyelv képlékenységére is rámutat. „Ez a nő nagyon csinos – bizony, gyönyörű!” – ez egy meggyőző kijelentés; ámde az is az, hogy „Ez a nő nagyon bájos, de egyáltalán nem szép”. A kellemesség érzete fontosabb, mint a kifejezésére használt fogalmak, és ezek a fogalmak maguk is bizonyos mértékig lebegnek, inkább arra szolgálnak, hogy egy hatásra utaljanak, nem pedig, hogy rámutassanak azokra a minőségekre, amelyeknek köszönhetően ez a hatás előáll.
A SZÉP KÉTFÉLE FÖLFOGÁSA Lassan kiderül, hogy a szépítélet nem pusztán egy kijelentés arról, ami jobban tetszik nekünk. Az odafigyelés aktusát is megköveteli. És nagyon sokféle módon kifejezhető. A végső ítéletnél kevésbé fontos, hogy megmutassuk, mi az, ami helyénvaló, odaillő, értékes, vonzó vagy kifejező az adott tárgyban: más szóval, hogy azonosítsuk a dolognak azokat az aspektusait, amelyek fölkeltik figyelmünket. Nagyon is meglehet, hogy a ’szép’ szó nem fordul elő azokban a kísérletekben, amikor ki akarjuk fejezni és összhangba akarjuk hozni ízlésítéleteinket. És ez arra utal, hogy különbség van a szépítélet mint az ízlés igazolása, illetve a szép mint olyan hangsúlyozása között, amikor egy meghatározott módon alkalmazzuk ezt az ítéletet. Nincs ellentmondás abban, amikor azt mondjuk, hogy Bartók A csodálatos mandarinjának zenéje, nyers, irritáló, sőt taszító, és ugyanakkor azt is, hogy ez a korai modern zeneirodalom egyik diadala. Esztétikai erényei másfajta rendbe tartoznak, mint mondjuk Fauré Pavane című darabjáéi, amely semmi mást nem akar, csak végtelenül gyönyörű lenni, és ezt sikerrel teszi. Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy kétféle szépségfogalom létezik. Az egyik értelemben a „szép” esztétikai sikerességet jelent, egy másik 685
értelemben azonban csak egy bizonyosfajta esztétikai sikerességet. Vannak olyan műalkotások, amelyek tiszta szépségükkel tűnnek ki, amelytől „eláll a lélegzetünk”, ilyen például Botticelli Vénusz születése című festménye, Keats Óda egy csalogányhoz című költeménye vagy Zsuzsanna áriája a kertben Mozart Figaro házassága című operájában. Az ilyen művekre gyakran mondják, hogy ’elbűvölő’, amivel arra utalnak, hogy csodálatot és áhítatot keltenek, és a kellemesség zavartalan és vigasztaló érzésével töltenek el bennünket. És miután a szavak, az esztétikai ítéletek kontextusában, lazák és képlékenyek, ezért gyakran megtörténik, hogy a ’szép’ terminust kizárólag az ilyen típusú művek számára tartjuk fönn, hangsúlyozván megigéző jellegüket. Éppúgy, mint a tájak vagy emberek esetében, úgy állunk a szép tiszta és lélegzetelállító példái előtt elakadt szavakkal, hogy pusztán csak lubickolni akarunk ragyogásukban. És az ilyen dolgokat ’puszta’ szépségükért dicsérjük, amivel arra utalunk, hogy ha szavakba akarnánk önteni bámulatunk okait, akkor kudarcot vallanánk. Sőt bizonyos műalkotások esetén még odáig is elmehetünk, hogy azt mondjuk, túlságosan szépek: hogy elbűvölnek, ahelyett, hogy felzaklatnának, vagy hogy álomba ringatnak, amikor pedig a kétségbeesés nyers gesztusára lenne szükség. Azt hiszem, ezt mondhatjuk például Tennyson In Memoriam című verséről és talán Fauré Rekvieméről, noha mindkettő a maga módján nagyszerű művészi teljesítmény. Mindez arra utal, hogy nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítanunk a szavaknak, még annak a szónak sem, amely e könyv központi tárgyát képezi. Legelőször és leginkább egyfajta ítélet számít, amire ma a bevett szakkifejezés az ’esztétikai’. Nem szabad tehát elfelejtenünk, hogy talán létezik olyan magasabb rendű esztétikai érték, amelynek megnevezésére helyénvalóbb lenne fenntartani a ’szép’ terminust. Egyelőre azonban fontosabb számunkra, hogy a szépet általánosabb jelentésében értsük meg, mint ami az esztétikai ítélet tárgyát képezi.
ESZKÖZ, CÉL ÉS SZEMLÉLŐDÉS Létezik egy elterjedt nézet, amely már nem annyira pusztán elemi tétel, mint inkább egy elmélet első csírája, amely megkülönbözteti a szép iránti érdeklődést attól az érdektől, amely a dolgok elvégzésére irányul. A szép dolgokat nem csupán hasznosságuk miatt értékeljük, hanem pusztán önmagukban is, avagy pontosabban, azért, ahogyan önmagukban megjelennek. „A jót, az igazat és a hasznosat az ember komolyan veszi – írta Schiller –, a széppel viszont játszik.” Amikor érdeklődésünket teljes mértékben leköti egy dolog megje686
lenése érzékszerveink előtt, függetlenül annak esetleges gyakorlati hasznától, akkor kezdünk a dolog szépségéről beszélni. Ez a most tárgyalt gondolat hívta életre a XVIII. században a szépművészet és az alkalmazott művészet fontos megkülönböztetését. Az alkalmazott művészet, mint az építészet, a szőnyegszövés vagy az asztalosmesterség meghatározott funkcióval rendelkezik, és megítélhető aszerint, hogy milyen sikeresen tölti be ezt a funkciót. De egy funkcionális épület vagy szőnyeg nem a funkciója miatt szép. Amikor az építészetre azt mondjuk, hogy alkalmazott művészet, akkor egy másik aspektusát emeljük ki, azt, amely túlmutat a hasznosságon. Arra utalunk, hogy egy építészeti alkotást nem csupán eszközként értékelhetünk egy bizonyos cél elérésében, hanem önmagában is célnak tekinthetjük, mint olyan dolgot, amely belső jelentésekkel bír. Amikor a felvilágosodás gondolkodói a szépművészet és az alkalmazott művészet (les beaux-arts et les arts utiles) megkülönböztetésével birkóztak, akkor megtették az első lépést a műalkotás modern felfogása felé, miszerint a műalkotás olyan dolog, melynek értéke önmagában rejlik és nem abban, hogy mire lehet fölhasználni. „Minden műalkotás meglehetősen haszontalan”, írta Oscar Wilde, amivel nem akarta tagadni, hogy a művészetnek igen erőteljes hatása lehet, aminek egyik szembetűnő példája éppen Wilde Salomé című darabja. Miután ezt megállapítottuk, most azt is hozzá kell tennünk, hogy az esztétikai és a hasznossági érdek közötti megkülönböztetés semmivel sem világosabb, mint a meghatározására használt nyelv. Mire gondolnak pontosan azok, akik azt mondják, hogy bennünket egy műalkotás önmagáért érdekel, belső értékei miatt, mint önmagában való cél? Ezek filozófiai szakterminusok, amelyek nem utalnak világos ellentétre az esztétikai érdek és a hasznossági megközelítés között, ahogyan az számunkra a mindennapi döntéshozatalban szükségképpen megjelenik. Más korok nem ismerték el azt a megkülönböztetést, amelyet mi szoktunk tenni a művészet és a kézművesség között. „Poézis” szavunk a görög poie-sis szóból származik, amely kézügyességet jelent; a román kori artes pedig minden elképzelhető kézműves tevékenységet magába foglalt. És ha második elemi tételünket igazán komolyan akarjuk venni, akkor szkeptikusan kell fogadnunk a szépnek minden olyan felfogását, amely azt a világi, gyakorlati dolgoktól teljesen érintetlen, külön birodalomként akarja leírni. De talán mégsem kellene ennek a józan észen alapuló szkepszisnek túlságosan aggasztania bennünket. Még ha nem is teljesen világos, hogy mit jelent a belső érték, mégsem okoz nehézséget számunkra, hogy megértsük, amikor valaki azt mondja egy képről vagy zeneműről, hogy az nagy hatással van rá, hogy örök időkig tudná nézni vagy hallgatni, és hogy önmagán kívül semmiféle más céllal nem bír a számára.
AZ INDIVIDUÁLIS AKARÁSA Tegyük fel, hogy Rachel rámutat egy őszibarackra a tálban és azt mondja: „Azt a barackot akarom.” És tegyük fel, hogy egy másik barackot adunk neki abból a tálból, mire azt mondja: „nem, ez nem az a barack, amit akartam”. Erre az ember összezavarodik. Hiszen bármelyik érett barack megteszi, ha az ember meg akarja enni, nem? „Áhá, hát éppen erről van szó”, mondja. „Nem akarom megenni. Egyszerűen csak akarom, pont azt a barackot. Egyetlen másik barack sem lesz jó.” Mi az, ami Rachelt éppen ehhez a barackhoz vonzza? Hogy értsük azt, hogy csak ez a barack lesz jó, semelyik másik? Egyik lehetséges magyarázat erre a lelkiállapotra a szépítélet lehet: „Azt a barackot akarom, mert annyira gyönyörű.” Amikor valamit a szépsége miatt akarunk, akkor azt akarjuk, nem pedig tenni akarunk valamit vele. És miután Rachel megszerezte, kézbe fogta, minden oldalról alaposan megszemlélte a barackot, akkor sem mondhatná, hogy „rendben van, akkor most már meg vagyok elégedve”. Ha valóban a szépsége miatt akarta a barackot, akkor nincs olyan pont, ahol megelégedhet vele, sem pedig olyan cselekvés, folyamat vagy bármi más, ami végérvényesen kielégíthetné a barack iránti vágyódását. Számos különféle okból akarhatja megvizsgálni a barackot, sőt teheti ezt mindenféle indok nélkül is. De amikor a szépsége miatt akarja, akkor ezzel nem megvizsgálni akarja: akkor szemlélni akarja, ami több annál, mintha valami információ után kutatna benne, vagy az étvágyát akarná csillapítani. Itt egy cél nélküli akarattal állunk szemben: olyan vággyal, amit nem lehet kielégíteni, mert semmi nem képes megszüntetni azt. Tegyük föl, hogy ezek után valaki mégis egy másik barackot nyújt oda Rachelnek, mondván „tessék, ez is jó lesz, nem?”. Nem azt jelentené-e ez, hogy az illető képtelen megérteni Rachel motívumát? Rachelt ez érdekli: ez a konkrét gyümölcs, amit annyira szépnek talál. Helyette semmi más nem elégítheti ki érdeklődését, hiszen érdeklődése erre az individuális dologra irányul, a dologra, ahogyan az van. Ha Rachel valamilyen más okból akarná a barackot – például, hogy megegye, vagy hogy hozzávágja az őt zaklató férfihoz –, akkor valamilyen más dolog is megfelelhetne erre a célra. Ebben az esetben nem egyetlen individuális darab után vágyódna, hanem egy funkciójában azonos osztály bármely darabja iránt. Ez a példa emlékeztet Wittgenstein példájára, amelyet az Előadások az esztétikáról című munkájában olvashatunk. Lelülök, hogy meghallgassak egy Mozart-vonósnégyest; barátom, Rachel belép a szobába, kiveszi a lemezt és betesz helyette valami mást, mondjuk egy Haydn-vonósnégyest, és azt mondja: „hallgasd ezt, ez is megteszi, nem?”. Rachel ezzel nyilvánvalóvá 688
tette, hogy nem érti lelkiállapotomat. Mozart iránti érdeklődésemet semmiféleképpen sem elégítheti ki Haydn hallgatása: elhomályosítani persze elhomályosíthatja. Nem egyszerű pontosan megfogalmazni ezt a tényállást. Lehet, hogy terápiás célzatból választottam a Mozart-darabot, tudván, hogy eddig mindig segített ellazulni. És a Haydn-darab éppoly ellazító lehet, s ebben az értelemben tökéletesen helyettesíthetné Mozartot. Ám ekkor a terápia helyettesítéséről van szó, nem pedig a zenééről. Ebben az értelemben egy jó, meleg fürdővel is helyettesíthettem volna Mozartot, avagy ki is lovagolhattam volna, ezek éppoly hatékony ellenszerek a feszültség ellen. Ámde a Haydndarab nem elégítheti ki a Mozart-darab iránti érdeklődésemet, abból az egyszerű okból adódóan, hogy engem éppenséggel ez a konkrét Mozart-darab érdekel, ahogyan van, s nem az, hogy milyen esetleges egyéb célokat szolgálhat még.
EGY ELLENVETÉS Van bizonyos veszélye annak, ha túlságosan komolyan vesszük a szépművészet és az alkalmazott művészet közötti XVIII. századi különbségtevést. Egyik olvasatban mintha azt jelentené, hogy valaminek – egy épületnek, egy eszköznek, egy autónak – a hasznosságát teljes egészében figyelmen kívül kell hagynunk, amikor szépségéről alkotunk ítéletet. Mintha azt akarnák mondani, hogy a szépség megismerésének előfeltétele, ha teljesen elvonatkoztatunk a dolog gyakorlati hasznától, és csakis a tiszta formára kell összpontosítanunk. Ám ez a feltevés nem számol azzal, hogy a funkció ismerete a forma megtapasztalásának lényegi előfeltétele. Tegyük föl, hogy valaki ráteszi a kezünket egy szokatlan tárgyra, ami lehet kés, patkolószerszám, sebészszike, valami dísztárgy, s még számos más dolog. És azután megkér bennünket, hogy nyilatkozzunk a szépsége felől. Erre az ember joggal válaszolhatja, hogy amíg nem tudom, hogy a dolog mire való, addig nem alkothatok véleményt a szépségéről. És miután megtudom, hogy ez itt egy cipőkanál, akkor már kijelenthetem, hogy cipőkanálnak eléggé csinos, de késnek nagyon ormótlan lenne. Az építész, Louis Sullivan még ennél is tovább ment, és kijelentette, hogy a szép az építészetben (és értelemszerűen az összes többi alkalmazott művészetben is) abból fakad, amikor a forma követi a funkciót. Más szóval, akkor ismerjük meg a szépet, amikor látjuk, hogy egy dolog funkciója miként hozza létre és miként fejeződik ki annak formájában. A „forma követi a funkciót” jelszó ezután egyfajta manifesztummá vált, amely arról győzött meg 689
egy egész építésznemzedéket, hogy a szépet a funkcionalitás melléktermékeként kezeljék, nem pedig (amint a Beaux-Arts iskola tette, amely ellen Sullivan föllázadt) meghatározó célként. Mély ellentmondás rejlik itt, amelynek körvonalai egyre világosabbak lesznek majd, ahogyan e könyv okfejtése kibontakozik. Ám tegyünk egy újabb ellenvetést az ellenvetés ellen, rámutatván, pace Sullivan, hogy amikor szép építészetről van szó, akkor a funkció követi a formát. A szép épületek megváltoztatják használatukat; a pusztán csak funkcionális épületeket lebontják. Az isztambuli Sancta Sophiát templomnak építették, azután laktanya lett, majd istálló, majd mecset és végül múzeum. Alsó-Mannhattan tetőterei raktárból lakások, üzletek lettek, majd (egyes esetekben) ismét raktárok, miközben megőrizték bájukat, és éppen ennek a bájnak köszönhetően maradtak fenn. Természetesen az építészeti funkció ismerete fontos a szépítélet szempontjából; de az építészeti funkció összefonódik az esztétikai céllal: az oszlop azért van ott, hogy méltóságot kölcsönözzön, hogy alátámassza az architrávot, hogy az épületet magasan saját bejárata fölé emelje és ezzel kiemelkedő helyet biztosítson neki az utcában és így tovább. Más szóval, amikor komolyan vesszük a szépet, akkor a funkció megszűnik független változó lenni, az esztétikai cél fölszívja magába. Ezzel csak ismét azt hangsúlyozzuk, hogy a szépet lehetetlen megközelíteni tisztán instrumentális szempontból. Mindig ott van az a követelmény, hogy a szépet önmagában mint célt tekintsük, amely minőségileg meghatározza és lehatárolja a dolog bármiféle egyéb, eszközjellegű céljait.
A SZÉP ÉS AZ ÉRZÉKEK Ősidők óta dívik az a nézet, hogy a szép az érzéki, nem pedig az intellektuális élvezet tárgya, és hogy az érzékeknek feltétlenül szerepet kell játszaniuk megtapasztalásában. Ezért aztán, amikor a művészetfilozófia önmaga tudatára ébredt a XVIII. század elején, akkor „esztétikának” nevezte magát, a görög aisthe-sis, érzékelés szó után. Amikor Kant úgy fogalmazott, hogy a szép az, ami azonnali és fogalom nélküli kellemességet okoz, akkor gazdag filozófiai környezetbe emelte ezt a hagyományt. Úgy tűnik, Aquinói Tamás is elfogadta ezt az elképzelést, amikor úgy határozta meg a szépet a Summa első részében, mint ami kellemes látványt nyújt (pulchra sunt quae visa placent). Ám a második részben módosít ezen az állításon, amikor azt írja, hogy „a szép csak a látással és a hallással van összefüggésben, mert ezek a legmegértőbb (maxime cognoscitive) érzékszerveink”. És ez nemcsak arra utal, hogy Tamás nem korlátozta a szép tanulmányozását a látványra, ha690
nem arra is, hogy a szép érzéki hatásánál jobban érdekelte annak intellektuális jelentősége, még akkor is, ha ezt a jelentőséget csak a látáson vagy a halláson keresztül lehet értékelni. Egyszerűnek tűnik a kérdés: vajon a szépség által keltett élvezet érzéki vagy intellektuális élvezet-e? De mi a különbség a kettő között? A meleg fürdő keltette élvezet érzéki, egy matematikai feladvány viszont intellektuális élvezetet okoz. Ám e kettő között ezer és ezer közbülső pont létezik, így azután az a kérdés, hogy pontosan hol is ragadható meg az esztétikai élvezet ebben a spektrumban, az esztétika egyik legnyugtalanítóbb kérdése lett. Ruskin a Modern festők egyik híres passzusában megkülönböztette a pusztán érzéki érdeklődést, amit aesthesisnek nevezett, a valódi művészeti érdeklődéstől, amit theoriának hívott, ami görögül szemlélődést jelent, ám ezzel nem kívánta a művészetet hozzáidomítani a tudományhoz, sem pedig tagadni azt, hogy az érzékeknek bensőséges szerepük van a szép értékelésében. A legtöbb gondolkodó nem vette át Ruskin nyelvi újítását, és megőrizte az aesthesis fogalmát, elsimervén ugyanakkor, hogy ez nem valami pusztán érzéki beállítódásra utal. Egy szép arc, egy szép virág, egy szép melódia, egy szép szín, mindezek valóban egyfajta érzéki élvezet tárgyai, amikor egy dolog látványát vagy hangzását ízlelgetjük. De mi a helyzet egy szép regénnyel, egy szép istentisztelettel, egy szép elmélettel a fizikában, vagy egy szép matematikai bizonyítással? Ha túlságosan szorosan kapcsoljuk hozzá egy regény szépségét ahhoz, hogy miként hangzik, akkor azt kellene mondanunk, hogy a regény fordítása az eredetitől teljes mértékben különböző alkotás. És ezzel éppen azt tagadnánk, ami lényegileg érdekes a regény művészetében: a történet kibontakozása, az információk tudatos adagolása egy képzeletbeli világról, illetve a cselekményre vonatkozó reflexiók, amelyek csak aláhúzzák annak jelentőségét. Mi több, ha a szépet túlságosan erősen kötjük hozzá az érzékekhez, akkor nemigen érthetjük meg, miért zárta ki oly sok filozófus Platóntól Hegelig az ízlelés, a tapintás és a szaglás érzékét a szépség megtapasztalásából. A borszakértők és az ínyencek vajon nem egy sajátos szépség elkötelezettjeie? Nincsenek-e vajon szép illatok és szép ízek, éppúgy, mint ahogy vannak szép látványok és hangok? És az a hatalmas szakirodalom, amely a borok és az ételek értékelésével foglalkozik, vajon nem arra utal-e, hogy szoros párhuzamosság van a gyomor művészete és a lélek művészete között? Íme rövid válaszaim ezekre a gondolatokra. Amikor egy történetet értékelünk, akkor persze jobban érdekel bennünket, hogy mit mondanak, mint azoknak a hangoknak az érzéki jellege, amelyekkel mondják a dolgot. Ha 691
azonban a novellák és regények minden további nélkül redukálhatóak lennének az általuk tartalmazott információra, akkor érthetetlen lenne, miért térünk állandóan vissza hozzájuk, miért olvassuk újra és újra kedvenc részeinket, miért engedjük, hogy a mondatok újra és újra átszűrődjenek gondolatainkon, már jóval azután is, hogy megértettük a cselekményt. Az a meghatározott rend, ahogyan a történet kibomlik, a késleltetés, az elbeszélés és a párbeszédek közötti egyensúly, illetve e kettő és az írói kommentár egyensúlya, ezek mind érzékszervi jellegzetességek annyiban, hogy a várakozás fölkeltésén és kielégítésén alapulnak, illetve a történetnek a befogadáson keresztüli szekvenciális kibontakozásán. Ebben az értelemben a regény az érzékekre irányul, de nem úgy, mint valami érzékileg finom dolog, mint egy luxuscsokoládé vagy egy ízletes óbor. Inkább mint valami olyasmi, amit az érzékek közvetítenek az elme számára. Vegyük például bármelyik Csehov-novellát. Nem számít, hogy a mondatok a fordításban egyáltalán nem úgy hangzanak, mint az orosz eredetiben. Ezek továbbra is ugyanazokat a képzeteket és eseményeket jelenítik meg, ugyanabban a jelentőségteljes sorrendben. Továbbra is ugyanannyit sejtetnek, mint amennyit kimondanak, ugyanannyit rejtenek el, mint amennyit feltárnak. Továbbra is a megfigyelt dolgok sorrendjében követik egymást, nem pedig mint valami száraz összefoglalóban. Csehov művészete a maga elevenségében ragadja meg az életet és drámaian koncetrált képekbe sűríti azt, mint ahogy egy harmatcseppben benne van az egész égbolt. Amikor egy ilyen történetet követünk nyomon, akkor olyan világot hozunk létre, amelynek értelmezése minden ponton az általunk elképzelt látványon és hangokon múlik. Ami az ízlelést és az illatot illeti, úgy gondolom, igazuk volt a filozófusoknak, amikor ezeket periferiálisnak tartották szép iránti érdeklődésünk szempontjából. Az ízeket és illatokat lehetetlen olyan rendbe szervezni, mint ami a hangokból egész világokat és árnyalatokat képes létrehozni. Élvezhetjük őket, de csakis érzéki módon, amely szinte egyáltalán nem hozza mozgásba képzeletünket vagy gondolatainkat. Hogy úgy mondjuk, nem eléggé intellektuálisak ahhoz, hogy felkeltsék a szép iránti érdeklődést. Mindez néhány utalás csupán, amelyek rendes kifejtésére itt most nincs alkalmam. Annyit ajánlok viszont, hogy ahelyett, hogy a szépség megtapasztalásának „közvetlen”, „érzékszervi”, „intuitív” jellegét hangsúlyoznánk, inkább arra fordítsuk figyelmünket, amilyen módon egy tárgy feltárul előttünk a szépség megtapasztalása során. Amikor a szépségben lelt örömünkre azt mondjuk, hogy az ’esztétikai’ természetű, akkor a megjelenésre, nem pedig az érzékelésre gondolunk. 692
ÉRDEK NÉLKÜLI ÉRDEK Ha mármost a fenti megfigyeléseket hat elemi tételünk fényében vizsgáljuk, akkor levonhatjuk azt az óvatos következtetést, hogy valamit akkor nevezünk szépnek, ha az általa okozott élvezet az individuális dolognak magának önmagáért való és adott megjelenési formájában történő szemléléséből származik. Ez még a szép tájak vagy utcák esetében is így van, amelyek szorosan véve nem individuumok, hanem változatos formák kötetlen elegyét alkotják. Az ilyen komplexumokat az esztétikai érdeklődés helyezi keretbe, mintegy tartja össze, egy egységes és egységesítő tekintet uralma alatt. Nehéz pontosan megmondani, hogy mikor jött létre az esztétika modern tudománya. Az azonban tagadhatatlan, hogy az esztétika nagy lépést tett előre Lock tanítványának és a XVIII. század egyik legbefolyásosabb esszéistájának, Shaftesbury harmadik grófjának Characteristics (1711) című művével. Ebben a művében Shaftesbury a szépítélet sajátosságát az ítélethozó érdek nélküli beállítódásában vélte megragadni. Ha a szép érdekel bennünket, akkor ez azt jelenti, hogy minden egyéb érdeket félreteszünk, hogy kizárólag a dologra önmagára tudjunk összpontosítani. Kant (Az ítélőerő kritikájában, 1795) továbbfejlesztette ezt a megállapítást, és az érdeknélküliség eszméjére egy rendkívül határozott esztétikai elméletet alapozott. Kant szerint minden olyan esetben, amikor a dolgokat vagy embereket valamely célunk elérése érdekében használjuk fel, akkor beállítódásunk „érdekvezérelt”: például amikor kalapácsot használunk arra, hogy beverjük a szöget, vagy egy embert arra, hogy kézbesítsen egy üzenetet. Az állatoknak csak ’érdekvezérelt’ beállítódásaik vannak: mindenben vágyaik, szükségleteik és étvágyuk vezérli őket, és a tárgyakat, illetve a többi állatot eszközként kezelik eme dolgok kielégítése érdekében. Mi azonban különbséget teszünk gondolkodásunkban és viselkedésünkben azok között a dolgok között, amelyek eszközként szolgálnak számunkra, illetve azok között, amelyek egyszersmind önmagukban célok. Bizonyos dolgok felé érdek nélkül fordulunk oda, és ilyenkor teljes mértékben a dolognak szenteljük érdeklődésünket. Így fogalmazni azonban meglehetősen ellentmondásos, nem utolsósorban azért, mert – mint minden írásában – Kant ezzel finoman arra csábít bennünket, hogy elfogadjunk egy olyan rendszert, amelynek messzemenő következményei vannak egész gondolkodásunkra. Egy mindennapi példán azonban megvilágíthatjuk, mire gondolt. Képzeljünk el egy kisbabáját ringató édesanyát, aki szeretettel és gyönyörködve szemléli gyermekét. Ekkor nem mondhatjuk azt, hogy az anyának van valamilyen érdeke, amelyet ez a kisbaba elégít ki, mintha bármely más kisbaba is megtehetné ezt a számára. 693
Nincs a mamának olyan érdeke, amelyet a bébi szolgál, olyan célja sincs, amelynek eléréséhez a bébi lenne az eszköz. Maga a bébi az ő érdeke, vagyis a bébi egy önmagáért való érdek tárgya. Ha a nőt valamilyen egyéb érdek motiválná – mondjuk például az, hogy valakit meg szeretne győzni, hogy alkalmazza őt mint dadust –, akkor többé már nem teljesen és véglegesen ez a bébi lenne lelki beállítódása központjában. Bármelyik más bébi ugyanúgy megtenné, amelyik lehetővé tenné számára, hogy kiadja a megfelelő hangokat és megfelelően viselkedjék. Az érdek nélküli beállítódás egyik megkülönböztető jegye az, hogy tárgyát nem tekinti helyettesíthetőnek tetszőleges számú hasonló dologgal. Nyilvánvaló, hogy példánkban egyetlen más bébi sem ’tenné meg ugyanúgy’ az anya számára, aki a kezében tartott élőlényt dédelgeti.
ÉRDEK NÉLKÜLI ÉLVEZET Amikor érdek nélkül fordulunk valami felé, akkor ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem érdeklődünk iránta, csupán azt, hogy egy meghatározott módon tesszük ezt. Gyakran mondjuk azokra, akik nagylelkűen segítő kezet nyújtanak a bajbajutottaknak, hogy érdek nélkül cselekszenek, amivel azt akarjuk mondani, hogy nem önérdek hajtja őket, illetve semmilyen más érdek sem, pusztán csak az, hogy éppen ezt tegyék, nevezetesen, hogy segítsenek felebarátaikon. Érdekük érdek nélküli. Hogyan lehetséges ez? Kant erre úgy válaszolt, hogy ez nem lenne lehetséges, ha minden érdekünket vágyaink szabnák meg: mivel minden vágyból származó érdek önmaga kielégítésére tör, ami nyilvánvalóan az én érdekem. Az az érdek viszont lehet érdek nélküli, amely egyedül és kizárólag az észből fakad. Ebből – a már így is ellentmondásos – megfogalmazásból azután Kant levonta azt a határozott következtetést, hogy létezik tehát egyfajta érdek nélküli érdek, nevezetesen az ész érdeke: ami nem az én érdekem, hanem a bennem rejlő ész érdeke. Kant ezzel magyarázza az erkölcsi indíttatást. Amikor nem azt kérdezem magamtól, hogy mit akarok tenni, hanem azt, hogy mit kell tennem, akkor hátralépek magamtól és pártatlan ítélőbíróként tekintek magamra. Az erkölcsi indíttatás akkor érvényesül, amikor minden személyes érdekemet félretéve egyedül az ész szavára hallgatva válaszolom meg az elém kerülő kérdéseket, ami azt jelenti, hogy olyan válaszokat adok, amelyeket bármelyik más értelmes lény is éppígy el tudna fogadni. Az érdek nélküli vizsgálódásnak ebből a beállítódásából Kant szerint elkerülhetetlenül eljutunk a categoricus imperativushoz, amely azt mondja
694
nekünk, hogy cselekvésünk maximájául olyasmit válasszunk, ami törvényül szolgálhat minden más értelmes lény számára is. Egy másik értelemben azonban az erkölcsi indíttatás érdekelt: az ész érdeke egyben akaratom meghatározó elve is. Elhatározom, hogy megteszek valamit, mégpedig úgy, ahogyan azt az ész megköveteli – ezt jelenti a „kell” szó. A szépítélet esetében azonban én tisztán érdek nélküli vagyok, elvonatkoztatok a gyakorlati megfontolásoktól és úgy fordulok az előttem álló tárgy felé, hogy közben minden vágyamat, érdekemet és célomat fölfüggesztem. Az érdeknélküliségnek ez a szigorú eszméje azonban ellentmondani látszik első elemi tételünknek, nevezetesen, hogy kapcsolat van a szépség és az élvezet között. Amikor egy élmény élvezetet okoz számomra, akkor arra vágyom, hogy megismételhessem, és ez a vágy az én érdekem. Mi értelme lehet akkor egyáltalán érdek nélküli élvezetről beszélni? Hogyan lehet az észnek élvezete bennem, s különben is, kinek az élvezetéről beszélünk? Nyilvánvaló, hogy azért vonzódunk a szép dolgokhoz – akárcsak a többi élvezetes dologhoz –, mert élvezetet nyújtanak a számunkra. A szép nem az érdek nélküli élvezet forrása, hanem egy univerzális érdek tárgya: a szép, illetve a szép által fölkeltett élvezet iránti érdekéé. Jobban járunk akkor, ha úgy közelítjük meg Kant elgondolását, hogy különbséget teszünk élvezet és élvezet között. Sokféle élvezet létezik, elegendő csak arra gondolnunk, hogy mekkora a különbség a kábítószer-fogyasztás vagy az egy pohár bor okozta élvezet, avagy amaz élvezet között, amelyet fiam sikeres vizsgája okoz nekem, illetve egy festmény vagy egy zenemű élvezete között. Amikor a fiam közli velem, hogy díjat nyert matematikából az iskolában, jó érzés tölt el: de ez olyan öröm, amelyben az érdek szerepet játszik, hiszen az én egyik érdekem kielégítéséből fakad, abból, hogy mint szülő érdekelt vagyok fiam sikerében. Amikor viszont egy költeményt olvasok, akkor élvezetem semmilyen más érdektől nem függ, csak attól, ami éppen erre a tárgyra irányul, amely az elmém elé került. Persze más érdekek is beszűrődhetnek a költemény iránti érdeklődésembe: a katonai stratégia iránti érdeklődésem az Iliászt veteti kézbe velem, a kert iránti érdeklődés pedig az Elveszett Paradicsomot. De a költemény élvezete az iránta táplált érdeklődésből származik, ahogyan éppen itt van előttem. Az is lehet, hogy kötelességből olvasom a költeményt, mert egy vizsgára készülök. Ebben az esetben az tölt el jó érzéssel, hogy elolvastam. Ez a jó érzés azonban ismét egy külső érdekből fakad, abból, hogy elvégeztem az elolvasás feladatát. Örülök amiatt, hogy elolvastam a költeményt: az „amiatt, hogy” kifejezés döntő szerepet játszik itt az élvezet természetének megha695
tározásában. A nyelv részben kifejezi az élvezet összetett jellegét, amikor megkülönbözteti a valamiből származó élvezetet, a valamiben föllelt, illetve a valami miatt érzett élvezettől. Amint azt Malcolm Budd fogalmazta: az érdek nélküli élvezet sohasem egy tényben föllelt élvezet. De a szépben talált öröm – amint azt korábban igyekeztem kifejteni – tisztán érzéki sem lehet; nem olyan, mint a meleg fürdő élvezete, bár élvezetet találunk a meleg fürdőben is. És biztosan nem olyan élvezet, amely a kokain fölszippantását követi: ami nem a kokainban talált öröm, hanem a kokainból származó puszta élvezet. Az érdek nélküli élvezet a valamiben föllelt öröm egy sajátos fajtája. De a tárgyára összpontosít, és gondolatfüggő: van benne egy sajátos „intencionalitás”, hogy egy szakkifejezést használjunk. A meleg fürdő élvezete a fürdővel kapcsolatos semmiféle elgondolástól nem függ, így soha nem tévedhet. Ezzel szemben az intencionális élvezet a kognitív élet része: amiatti örömöm, hogy fiam megnyerte a távolugrást, azonnal elenyészik, amikor rájövök, hogy nem az én fiam volt, hanem valaki más, aki nagyon hasonlít rá. Kezdeti örömöm tévedés volt, és az ilyen tévedések igen súlyosak is lehetnek, mint például Lucréciáé, aki örömmel fogadja egy férfi ölelését, akiről azt gondolja, hogy a férje, mígnem kiderül, hogy az illető Tarquin, az erőszaktévő. Így hát az intencionális élvezet az élvezetek lebilincselő alosztályát alkotja. Ez a fajta élvezet teljes mértékben integrálódott az elme életébe. Érvekkel semlegesíthető és a figyelem által fokozható. Nem a kellemes érzetekből fakad, mint az evés és ivás élvezete, hanem döntő szerepet játszik kognitív és érzelmi erőink gyakorlásában. A szépségben föllelt élvezet valami ehhez hasonló. Ám ez nem csupán intencionális: szemlélődő is, az elé táruló tárgy táplálja, és folyamatosan megújul ebből a forrásból. A szépségben talált örömöm ennélfogva a tárgynak fölajánlott ajándék, amelyik másfelől egy számomra fölajánlott ajándék. Ebben a tekintetben ahhoz az élvezethez hasonlít, amelyet az emberek barátaik társaságában találnak. És akárcsak a barátságban föllelt öröm, a szépségben talált élvezet is kíváncsi: szeretné megérteni tárgyát és értékelni, amit talál. Ennélfogva hajlamos önmaga érvényességének megítélésére is. És az összes többi racionális ítélethez hasonlóan, a szépítélet is implicite a racionális lények közösségére apellál. Erre gondolt Kant, amikor azt mondta, hogy amikor megfogalmazok egy ízlésítéletet, akkor „egyetértést keresek”, vagyis az ítéletet nem puszta magánvéleményként adom elő, hanem mint olyan kötelező verdiktet, amellyel minden racionális lény egyetértene, amint hozzám hasonlóan cselekednének, vagyis félretennék saját személyes érdekeiket. 696
OBJEKTIVITÁS Kant nem azt állítja, hogy az ízlésítélet mindenki számára kötelező, hanem azt, hogy ilyen módon tálalja az, aki meghozza. Ez igen meglepő állítás, amelyet azonban a fentiekben megfogalmazott hat elemi alaptételünk csak igazolni tud. Amikor valamit szépként írok le, akkor azt írom le, nem pedig általa kiváltott érzéseimet, és olyan állítást teszek, amelyben az is benne van, hogy mások is, ha helyesen szemlélik a dolgot, egyetértenek majd velem. Továbbá, ha valamit szépként írok le, akkor ennek van egy ítélet, egy verdikt jellege, amelynek igazolását joggal várhatják el tőlem. Előfordulhat, hogy semmiféle értelmes igazolással nem tudok előállni, ez azonban nem az ítéletet minősíti, hanem engem. Lehetséges, hogy valaki más, aki járatosabb a műkritikában, képes lesz igazolni ítéletemet. Az azonban erősen vitatható kérdés, amint azt már korábban is megjegyeztem, hogy vajon a kritikai indokok valódi észokok-e? Kant álláspontja szerint az esztétikai ítéletek univerzálisak, de szubjektívek: annak a közvetlen tapasztalatában gyökereznek, aki meghozza őket, nem pedig valamilyen racionális okfejtésből fakadnak. Csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek egyfolytában vitatkoznak az esztétikai ítéletekről, és állandóan valamilyen egyetértés kialakítására törekednek. Az esztétikai nézeteltéréseket nyugtalanítónak találjuk, nem úgy, mint az ételekkel kapcsolatosakat (amelyek nem annyira nézeteltérések, mint inkább egyszerű különbségek). Amikor például az épített környezetről esik szó, akkor az esztétikai nézeteltérések heves pereskedésekkel és a törvény erővel történő érvényesítésével szoktak végződni.
TOVÁBBLÉPÉS Néhány elemi alaptétellel kezdtük a szépről, majd továbbléptünk egy elmélet – Kant elmélete – irányában, amely igen messze áll attól, hogy elemi legyen, viszont lényegileg ellentmondásos, amikor kísérletet tesz az esztétikai ítélet meghatározására és amikor ennek központi helyet szán a racionális lények életében. Nem állítom, hogy Kant elmélete helyes. Ám érdekes kiindulópontot nyújt egy olyan tárgy tanulmányozásához, amely ma éppoly ellentmondásos, mint volt abban az időben, amikor Kant megírta harmadik Kritikáját. És egy dologban bizonyosan igaza van, nevezetesen, hogy a szép megismerése és az ebből fakadó ítélet kizárólag a racionális lények kiváltsága. Csak a hozzánk hasonló lények – akiknek van nyelvük, öntudatuk, gyakorlati eszük és morális ítéleteik – képesek olyan figyelmes és ér-
697
dek nélküli módon szemlélni a világot, hogy megragadják az eléjük táruló tárgyat és örömüket leljék benne. Mielőtt azonban továbbmennénk, fontos megtárgyalnunk két olyan kérdést, amelyet eddig elhanyagoltam: a szépérzék evolúciós eredetének kérdését, illetve azt az ezzel kapcsolatos kérdést, hogy mi a szép szerepe a nemi vágyban. (Folytatjuk)
JEGYZETEK Az alábbi jegyzetek a szövegben lévő nyílt és rejtett hivatkozásokra vonatkoznak fejezetek és alfejezetek szerint. Nem törekedtem teljes bibliográfiát nyújtani, csupán néhány más műre utalok, amelyek segíthetnek az általam tárgyalt problémák további tisztázásában. Első fejezet Kant: Az ítélőerő kritikája; David Hume: A jó ízlésről (1757), in: Hume Összes esszéi. Takács Péter fordítása. Atlantisz, Budapest, 1992. A metaforáról lásd: Scruton: The Aesthetics of Music (Zeneesztétika), Oxford, 1997., 3. fejezet, hivatkozásokat lásd ott. AZ IGAZ, A JÓ ÉS A SZÉP Plótinosz: A szépről és a jóról. Techert Margit fordítása. Pfeifer, Budapest, 1925 (Filozófiai könyvtár 9) [Enneaszok I 6, V 1, V 5, V 8, V 9, VI 9]; Platón: Timaeusz, in: Platón Összes művei, Bibliotheca Classica 1–3, 1984; Kierkegaard: Vagy – vagy. Dani Tivadar fordítása. Gondolat, Budapest, 1978; Wilde: Dorian Gray arcképe. Kosztolányi Dezső fordítása. Arról, hogy vajon a szépet Aquinói Tamás transzcendentáliának tekinti-e, lásd: Etienne Gilson: ’The Forgotten Transcendental: Pulchrum’, in: Elements of Christian Philosophy (New York, 1960), 159–63, és Umberto Eco: The Aesthetics of Thomas Aquinas (London, 1988), 2. fejezet. Eco nagyszerűen végigköveti a szép újplatonista metafizikájának útját Pszeudo-Dionüszosz írásain keresztül Tamás skolasztikus kortársaiig, illetve magáig Tamásig. NÉHÁNY ELEMI TÉTEL Lásd: Paul Horwich: Truth (New York, 1980): a minimalizmus védelme, mint ami elegendő az igazsággal kapcsolatos valamennyi alaptétel megalkotásához, és szükséges is, ha nem akarunk ellentmondásba keveredni. EGY PARADOXON Hume: A jó ízlésről, in: i. m. és Kant: Az ízlés antinómiája, in: Az ítélőerő kritikája.
698
A MINIMÁLIS SZÉPSÉG Ezt részletesen tárgyalom a The Classical Vernacular: Architectural Principles in an Age of Nihilism (Manchester, 1992) című írásomban. NÉHÁNY KÖVETKEZMÉNY Az esztétikai értékek változatosságáról lásd: Budd: Values of Art. Az esztétikai végletességről lásd: Walter Pater: Marius the Epicurian (1885); The Renaissance (1877). Az „odaillőségről” lásd: A. Trystan Edwards: Good and Bad Manners in Architecture (London, 1924). A SZÉP KÉTFÉLE FÖLFOGÁSA Budd: Values of Art. ESZKÖZ, CÉL ÉS SZEMLÉLŐDÉS Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről, in Válogatott esztétikai írásai. Budapest, 1960; Oscar Wilde: A kritikus mint művész. Benedek Marcell fordítása. Franklin Társulat, Budapest; és a szépművészet, illetve az alkalmazott művészet megkülönböztetésének kialakulásáról lásd: P. O. Kristeller: From the Renaissance to the Enlightement, in: Studies in Renaissance Thought and Letters, vol. III (Rome, 1993). AZ INDIVIDUÁLIS AKARÁSA Ludwig Wittgenstein: Előadások az esztétikáról. Latin Betűk, Debrecen, 1998; Roger Scruton: Sexual Desire (London, 1986), 5. fejezet, The individual Object. EGY ELLENVETÉS Általában lásd: Scruton: The Aesthetics of Architecture. Princeton, 1979. Louis Sullivan: Louis Sullivan: The Public Papers, ed. Robert Twombly (Chicago and London, 1988). Sullivan pontosan azt mondta, hogy „a forma mindig követi a funkciót”. Az ellenkező nézetről, hogy „a funkció mindig követi a formát”, lásd: Scruton: The Classical Vernacular. A szépség és a funkció közötti viszonyt úgyszintén érdekesen tárgyalja Armstrong: The Secret Power of Beauty, 2. fejezet. A SZÉP ÉS AZ ÉRZÉKEK Az „esztétika” szó modern használata először A. G. Baumgarten Aesthetica (Frankfurt am Main, 1750) fordul elő. Aquinói Tamásnál lásd: Summa Theologiae, 1,4,5 és 1a, 2ae, 27. Lásd még Platón: Hippias Major (A szépről), 297e és kk., ahol Platón tagadja, hogy a szép a szemtől és a fültől függne, mivel ez kizárná a nem látható és nem hallható dolgok szépségét, mint amilyenek az eszmék és intézmények. Hasonlóképpen az újplatonikus hagyomány is tagadja, hogy a szép, elsődleges megjelenési formájában, érzéki minőség lenne. Szent Ágoston számára a földi dolgok szépsége csupán tükörképe Isten szépségének. (Isten városa, II, 51.) Ezt az újplatonikus nézetet találjuk az iszlám szépségfelfogás középpontjában is. A szúfi filozófiában
699
minden dolog Istenből sugárzik ki és hozzá tér vissza, mert vonzza a szeretet és a vágy: Ő a szépség, a jóság és az igaz, amelyek az Egyetlen Létező manifesztációi. Lásd: Doris Behrens-Abousef: Beauty in Arabic Culture (Princton, 1999). Az ízlelésről és szaglásról lásd: F. N. Sibley: Smells, Tastes and Aestethics, in: F. N. Sibley, ed. John Benson, Betty Redfern és Jeremy Roxbee Cox: Approaches to Aesthetics (Oxford, 2006), és Roger Scruton: The Philosophy of Wine, in: Barry Smith, ed.: Question of Taste: The Philosophy of Wine (Oxford, 2007). Ruskin fejtegetései a theoriáról és az aesthesisről a Modern Painters következő helyén találhatók: vol. II, Part III, Sect. 1, ch. I, paragraphs 2–10; a vonatkozó részletek megtalálhatók az Eric Warner és Graham Hough szerkesztette Strangeness and Beauty: An Anthology of Aesthetic Critism, 1840–1910, vol. 1 (Cambridge, 1983). ÉRDEK NÉLKÜLI ÉRDEK Shaftesbury: Characteristics; Kant: Az ítélőerő kritikája. ÉRDEK NÉLKÜLI ÉLVEZET Malcolm Budd: The Aesthetic Appreciation of Nature (Oxford, 2002), 46–48. (Kantelemzés). Scruton: Art and Imagination (London, 1974), 7. fejezet. Az élvezet típusairól lásd: Bernard Williams: Pleasure and Belief, in: Proceedings of the Aristotelian Society, vol. 33 (1959). Az élvezetről és annak kognitív vonatkozásairól (például, hogy lehetséges-e ’hamis élvezet’) először Platón beszélt a Philebuszban. OBJEKTIVITÁS Hume: A jó ízlésről; Kant: Az ítélőerő kritikája. F. N. Sibley és Michael Tanner: Objectivity and Aesthetics, Proceedings of the Aristotelian Society, Supplementary Volume 62 (1968).
OROSZ ISTVÁN fordítása
700
ANTONIO MUÑOZ MOLINA
Ideát és odaát
Az irodalom annyi, mint a túloldalra képzelni magunkat, találgatni, mi van odaát, azaz túl a szoba küszöbén, a hamarosan kitáruló, résnyire nyílt vagy éppen bezárt ajtó mögött, melynek kulcsát tán el is dugták előlünk, netán a folyó túlpartján, egy kéklő hegylánc mögött. Az irodalom annyi, mint elmesélni mindazt, ami választott utunk során elébünk tárult, és elképzelni, mi minden tárult volna elénk, ha Robert Frost szép szavával szólva „the road not taken”, vagyis a másik utat választjuk, vagy ha épp beértük volna Yeats versének immár képzeletbeli asszonyával. Ami ideát van, vagyis amiről azt gondoljuk, kétségünk nem lehet felőle, nyilvánvalóan szintén méltó gondos figyelmünkre. Ám éppen az ismerős dolgokra irányított figyelem mutat rá az abban jelen lévő ismeretlen természetére, az odaát láthatatlan határaira. Irodalomról szólva nem csupán az úgynevezett fikcióra gondolok. Az irodalom annyi, mint elmesélni a világot szavakban, elmesélni mindazt, ami létezik, és ami sohasem létezhet, ami megtörtént velünk, és ami csak akkor történhetett volna meg velünk, ha a véletlen aprócska módosítást eszközöl életünk szövetén. Manapság a könyvterjesztők katalógusaiban éles határ húzódik „fiction” és „non-fiction” között – tényleg, miként is határozhatjuk meg valaminek a jellegét puszta tagadással? –, ám pontosan ez a különbségtétel tükröződik aközött, amit Arisztotelész Poézisnek és Históriának nevez: ezekkel a mezsgyékkel kísérletezett merészen határműfajú regényében Cervantes. Ma azt nevezzük fikciónak, amit Cervantes, mellesleg Arisztotelész olvasója, költészetnek hívott: mindazt, ami nem a dolgok valós mibenlétét beszéli el, hanem azt, hogy milyenek lehettek volna vagy milyeneknek kellett volna lenniük. A históriának, vagyis a világ elbeszélésének terepe mostanra igencsak kiszélesedett, hiszen a tudományos módszerek révén ismereteink tárháza jócskán bővült, és fülön csíphettük a természet egynémely törvényeit. Éppen amikor Cervantes végre elkezdhette betakarítani regénye sikerének gyümölcseit (ez persze sajnos mit sem segített nyomorúságos életkörülményein), és azt fontolgatta, hogy haladéktalanul belekezd a második rész megírásába, teleszkópja lencséin keresztül Galilei elsőként 701
vehette közelebbről szemügyre a Hold krátereit és a Jupiter holdjait, s miközben tudományos módszereit kikísérletezte, felfedezéseiről oly tiszta, szép stílusban adott számot, hogy egyenesen méltánytalanság lenne írásait nem irodalomnak, sőt költészetnek minősíteni. Milan Kundera írja, hogy Cervantes lebbentette fel a fátylat, mely addig eltakarta az irodalom elől a dolgok valós állapotát, s mindeközben feltalálta a regényt, alkalmasint minden műfajok leghibridebbikét, mely egyenlő mértékben építkezik valós és képzelet szülte tényekből. Ezzel a tettével aztán egyszer s mindenkorra lerántja az idealizáció leplét, és átlépi a lehetséges és lehetetlen közti határvonalat. De hiszen épp ugyanilyen leplet ránt le a teleszkópba tekintő Galilei, és ugyanilyen szigorú határvonalat lép át a fordított teleszkópba belepillantó Robert Hooke, aki elképesztő birodalmakra és hihetetlen állatfajokra lel egy vízcseppben! A lehető legsürgősebben el kellene törölni azt a határvonalat is, mely akkor képződik, ha irodalom és fikció közé egyenlőségjelet téve egyfajta senki földjére utasítjuk írásbeliségünk jelentős tartományait. Vajon írt-e bárki ragyogóbb prózát a XVIII. században, mint a történész Gibbon vagy a természettudós Buffon? A nagy Cyrill Connolly úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről különösen szívesen írt a kora reggeli órákban, mert olyankor a nap fénye kiegyensúlyozta ködös-borongós ír avagy kelta hajlamait. Ugyanígy célszerű a XIX. század irodalmát olvasva, a gótikus regény és Charles Dickens rémisztő folytatásos történetei kompenzálásaképp, Darwin szikár, pontos és nem kevésbé izgalmas soraihoz folyamodnunk. Beagle-i útinaplója, a The Origin of Species és a The Descent of Man egyes részletei, Önéletrajzáról nem is beszélve, az angol nyelvű irodalom legszebb lapjai közül valók. A regényíró zsugorian számba veszi a külvilágot avagy saját emlékezetét, és mesélés közben találja ki, amit látott. Hasonló elszántsággal, mint a tehetséges természettudós, történész vagy újságíró, alárendeli magát az elbeszélésnek, és jól tudja: azonfelül, hogy mind az öt érzékét igénybe veszi, még ahhoz a szigorú arisztotelészi alapelvhez is hűségesnek kell maradnia, miszerint a dolgokat a maguk valóságos voltában kell elmesélni. Mindezen felül azonban a regényíró élősködő is, aki kölcsönveszi a realitás nyelvét, és a krónikás szerepében tetszeleg, holott nem más, mint közönséges hazudozó. Éppígy elcsaklizza a költészet vagy az újságírás eszközeit, kifigurázza és valami gyökeresen másra használja azokat. Elbizonytalanítja, elmossa a valóság és fikció közötti határokat, s így rákényszerít bennünket, hogy élesebb tekintettel vegyük szemügyre és különböztessük meg egyiket a másiktól, éppúgy, ahogy a barokk festő, aki trompe-l’oeil-t, avagy szép spanyol szóval trampantojót, azaz szemcsaló illúziót fest. Az odaát, a túlsó part min702
dig leselkedik ránk. Ezért van aztán, hogy Don Quijote, aki maga regényhős, éppen egy Don Quijote című regényt olvas, továbbá hogy Charles Darwin elbeszélő művek, mi több, kalandos történetek írásával fejleszti szerzői képességeit, mígnem aztán papírra veti elméletét, mely felkavarja az egész világot, illetve hogy Arthur Conan Doyle a természettudományos zsargont használja fel detektívhistóriáiban. Ugyanezért rángatja bele az Aleph vajmi valószerűtlen felfedezésének kalandjába Borges egyik novellájának egyes szám első személyű narrátorát, akit éppen Borgesnek hívnak, és ezért állítja James Joyce, hogy kimerítő részletességgel megírja mindazt, ami egyetlen emberrel történik egyetlen olyan nap folyamán, amikor nyilvánvalóan semmi különös nem történik. Az irodalom különösség és idegenség, mélyén ott rejlik a megismerés vágya, de a sanda gyanakvás és idegenkedés is mindazzal szemben, amit elvileg már ismerünk. Persze előzetesen semmit nem fogadhatunk el igaznak. Azon versek egyike, melyekkel sosem tudok betelni, egy William Carlos Williams-költemény, egy kis vörös talicskáról szól, amely kinn rozsdásodik az esőn. Nyolc sor az egész, angolul alig több húsz szótagnál, de éppen rövidsége által nagyon pontosan sikerül megidéznie a tárgy egyszerre banális és feledhetetlen jelenlétét. Saját arcodat unásig ismered, mégis rögtön egy ismeretlen valaki arcává változik, amint váratlanul rácsodálkozol egy kirakat tükrében. Ez nem holmi új arc, hanem a te hiteles arcod, amelyet Marcel Proust kifejezésével szólva elfednek előled a megszokás hámló rétegei. Nyaralásodat valami sürgős ügy miatt megszakítod, és egy napra vagy néhány órára visszatérsz a bezárt, lakatlan házba, ahová csak augusztus végén kellett volna belépned: a kulcs csikordulása és a nyíló ajtó nyikorgása most nem ugyanaz, hiszen nagyon hosszú csöndet törnek meg; a behúzott függönyű szobák félhomálya pedig mintha azt sugallná, ez nem a te életed tere, hanem valaki másé. A legmegszokottabb tárgyakban szinte fájdalmas közönyösséget fedezel fel, mert távollétedben változatlanok és azonosak maradtak, most pedig, hogy megjöttél, ellenségesnek tűnnek, akár egy kutya, amely üdvözlésképpen nem ugrik fel, és nem szalad oda hozzád. Az odaát fellelhető az ideátban. Még a legerősebb, legszenvedélyesebb, legodaadóbb szerelemben sem tudhatod, mi is jár pontosan annak a fejében, aki csókra készülődve lehunyja szemét. Egy nagybeteg pedig, hiába veszik körül gyengédséggel és halmozzák el gondoskodással, mindig egyedül marad a szenvedésben az egész földön, márpedig a belénk nyilalló fájdalom hatalmasabb a gyengédségnél, és többet nyom a latban, mint a teljes világmindenség. Minden lépéseddel átlépsz egy láthatatlan határvonalon. A hátad mögött 703
elterülő, számodra láthatatlan világ hatalmas, idegen ország. Az odaát bennünk található, ott van minden tudatunk rostáján kipergett helyszínben és arcban, melyek oly elképesztő élességgel bukkannak fel álmunkban, nekünk pedig fogalmunk sincs róla, miféle búvópatak dobta felszínre őket, miféle akarat gátolta meg, hogy elenyésszenek az időben. Az odaát néhány centiméterrel a bőrünk alatt kezdődik, túl azon a határon, melyet W. H. Auden így jelöl meg: „some thirty inches from my nose”. Az angolszász világban veszedelmesebb átkelni ezen a távolságon, mint a Rio Grandén, hiszen ha véletlenül hozzáérsz valakihez, görcsös visszahőkölést tapasztalsz, mintha csak veszély jöttén védekező állásba ugrana az illető; ugyanez történik, ha két tekintet a kelleténél néhány tizedmásodperccel hosszabb időtartamra találkozik. Az idegen érzi meg legjobban ezt az oly közeli határvonalat, mely ott lapul az országba és a nyelvbe kódolva, mert ettől fogva minden, ami körülötte van, odaáttá változik, és amint ő halad a térben, a személyek és a tárgyak szétnyílnak, nehogy megérintse őket, a szavak pedig kihunynak, mielőtt értelmüket felfoghatná. Az odaát a metrókocsi, az utca, a város, az egész ország: ezt a határt nem törölhetik el útlevelek, sem vízumok, és nincsenek gyenge pontjai sem, melyeken keresztül az illegális bevándorló belopózhatna. Minden tele van fenyegető feliratokkal: „No trespassing”, „il est interdit de se pencher au dehors”, „e` pericoloso di sporgersi”, „Halt”, „Stop”. Láthatatlan feliratok, szögesdrótok, melyek nem tépik fel a bőrt, őrtornyok, olyan reflektorokkal felszerelve, melyek nem vakítják el szemünket, ám ugyanakkor rettenetes veszélyérzetet plántálnak belénk. Ideát helyezkednek el azok, akiket befogadtak, akiknek jogai vannak, akiknek rendben vannak a papírjaik, akiknek nincs félnivalójuk a motozástól, semmi okuk, hogy a határőr átható tekintetétől idegesség fogja el őket; odaát van az összes többi: akinek gyanús az útlevele, aki retteg, hogy ki ne nyissák a bőröndjét, aki az ellenőrző bódéhoz közelegve úgy érzi, bűnös valamiben, holott semmit se vétett, és éppen ezért már gyanús tekintetével is magára vonja annak a figyelmét, akinek viszont hatalmában áll őt kiutasítani. Csak azt nem fogja fel senki, hogy az ideát egész könnyen átváltozhat odaáttá, hogy a hazánknak hitt ország minket is kiutasíthat, üldözhet vagy egyszerűen megszűnhet létezni, egykori polgárai pedig hontalanokká válnak; hogy a határőr egy szép napon maga is olyan határállomáson találhatja magát, ahol egyenruhája és igazolványai fabatkát sem érnek; hogy a legkülönfélébb okokból kifolyólag magunk is elveszíthetjük identitásunkat, és ott találhatjuk magunkat, elhagyottan, idegenül, kiszolgáltatva másoknak, kitaszítva odaátra, ahol senki nem ismer minket, senki nem beszéli a nyel704
vünket, nem tart igényt a közelségünkre, de még kevésbé bőrünk érintésére, hiszen annak színét vagy kicsit túl halvány vagy kicsit túl sötét árnyalatúnak véli. Franz Kafka, aki annyit tudott a határokról, és annyiszor érezte magát hazájában idegennek, kitalált egy legendát ama bizonyos emberről, aki eljut a törvény kapujához, és nem léphet át rajta, mert egy őr ebben minduntalan megakadályozza. Telik-múlik az idő, eljön halála pillanata, és csak ekkor kérdezi meg az őrtől, hogyan lehetséges, hogy ennyi év során senki más nem közelített a kapuhoz. Ez azért van, magyarázza az őr, mert ezt a kaput csak és kizárólag hősünknek tartották fenn. Az irodalom segít megértenünk, hogy az ideát egyben odaát is: hogy a másik szenvedése vagy igazsága a tiéd is lehet. Az irodalom táplálja bennünk a lázadás szellemét, és Rimbaud panaszát sugallja nekünk, nevezetesen hogy a valódi élet másutt van, viszont arra a párhuzamos igazságra is megtanít, hogy léteznek ugyan másvilágok, ám mind itt vannak közöttünk. Végeredményben a könyvek annyit tesznek, hogy átadják nekünk Galilei távcsövét és Robert Hooke mikroszkópját, Baudelaire útra hívását és Pascal figyelmeztetését, miszerint az ember minden szerencsétlensége abból ered, hogy nem tud ülve maradni egy szobában, továbbá Don Quijote eszement megszállottságát, Alonso Quijano szomorkás, rezignált éleslátását, a tornya nyugalmas magányában könyvektől körbevett Montaigne uraság békés beletörődését, esetleg Huckleberry Finn vagy Robert Louis Stevenson menekülési vágyát. Európai kultúránk első prózai elbeszélése a görög Hérodotosz beszámolója az ismert világ határain túlra tett hosszú utazásáról, nem is véletlen tehát, hogy História szavunk tőle eredeztethető. Hérodotosz alapmagatartása teljesen egybevág azzal, amit a könyvek kétezer-ötszáz évvel később is sugallnak nekünk, felszítva vágyunkat megismerni, amit még nem tudunk, utánajárni ismeretlen emberek történeteinek és pletykáinak, meghallgatni a többé vagy kevésbé valószerűtlen eseteket, melyeket az utunkba kerülő vándorok regélnek. Ugyanez jellemzi az Ezeregyéjszaka utazóit, Chaucer zarándokait, a Pickwick-klub halhatatlan tagjait, a matrózokat, akik összegyűlnek valamely keleti kikötőben vagy a Temze egyik uszályán, és meghallgatják a történeteket, amelyeket Marlowe és Joseph Conrad leírtak. Vannak rettenetesen kellemetlen emberek, akik teljesen odavannak az irodalomért, és olyan, hús-vér társaik iránt szőrös szívű figurák is, akiket könnyekig meghat a kitalált hősök szenvedése, meg persze ismerünk kifinomult zenei ízléssel bíró szemét alakokat is. Kétlem viszont, hogy tudnám ennyire szeretni a könyveket, ha nem lennék meggyőződve, hogy a legjobbakban mindenképp megtalálható valamiféle civilizáló törekvés. Az irodalom, akár fikció, akár nem, arra a paradox kettős igazságra ébreszt rá ben705
nünket, hogy minden léttapasztalat teljesen egyedi, ám egyben át is élhető szinte bárki más számára. Ha magamra ismerek a feleségétől és fiától elszakadni kénytelen Hector fájdalmában vagy az ámuló gyönyörben, mellyel Mrs. Dalloway átengedi magát a londoni utcák sodró forgatagának; ha Darwinnal együtt kíváncsian górcső alá veszek egy csigát vagy Marcel Proust narrátorával a Guermantes grófnő estélyére érkezett vendégeket, akkor, ugye, hogyan is képzelhetném, hogy egy másik ember ellenségem, csak mert más nyelvet beszél vagy mert odaát él, a határ túloldalán? Az irodalom, amikor határtalan és mégis bensőséges testvériséget hoz létre írók és olvasók között, megelőlegezi azt a polgári testvériséget, mely nélkül a világ lakhatatlanná válik. LACKFI JÁNOS fordítása
A szász erődtemplom falán végigfutó gyilokjáró (Homoród)
KISS SZEMÁN RÓBERT
A Hófehér Madonnától a dodóig
Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között. (Bohemisztika és poétika.) Beke Márton—Mészáros Andor—Vörös István (szerk.). Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Szlavisztika – Közép-Európa Intézet Cseh Tanszék, Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom-Piliscsaba, 2008. Ha a hídról mint metaforáról nem nyúzták volna le az összes bőrt az elmúlt néhány évszázadban, talán azzal is kezdhetném ezt az ismertetést, hogy mennyire örülök, hogy a Pons Strigoniensis sorozatban olyan kötet jelent meg, amely azt latolgatja, van-e esélye annak, hogy a műfordítás mint mesterség és művészi tevékenység megérje a következő néhány évet. Csakhogy a metafora elkopott, elnyúzták, ezért inkább mással kezdem. Hasonló képpel, mint a kötet Baudelaire-írását Lackfi János. Sok minden legyalulódott ugyan az elmúlt években a fejekben, a műveltségben és a kultúrában, de még mindig vannak olyanok, akiknek nem mindegy, hogy A részeg hajóról vagy A kapatos ladikról olvashatnak-e verset, akik számára nem mindegy (főleg a katolikus egyetemen és értelmiségi holdudvarában), hogy a fordító a Hófehér Madonnának vagy a Havas Boldogasszonynak szentelt prágai templomról ír-e. (Az előbbi talán Hófehérke és az ismert popénekesnő figurája lehetne egy alakká összegyúrva, míg az utóbbi meglehetősen idős, ám mégis kortalan hölgy, akit az emberiség mintegy egyötöde Megváltója édesanyjaként tisztel.) Éppen ebből kiindulva talán a következő lehetne ezen ismertetés Leitfadenja: nem mindegy. Az irodalmi mű, amely egy adott nyelven születik meg, többnyire egy – a fordítás ebből az egyből készült másik egy, amely azonban primátusát csupán addig őrzi, amíg valamelyik fordító egy újabb egyet nem készít belőle. Így lesz az egyből rögtön három, amely lényegét tekintve egy – némiképp rájátszva a teológiai párhuzamokra – ám természetét tekintve mégsem az. Azaz a fordítás sokkal inkább a konkrét történelmi időhöz kötött, mint eredeti mása, tehát minden, csak nem mind egy. 707
Ha valaki elveszítette volna a fonalat, annak bízvást ajánlhatom a kötet elején található mintegy féltucatnyi tanulmányt, amelynek segítségével megvetheti vagy megerősítheti fordításelméleti ismereteinek alapjait. Ezek az írások a szlovák és cseh irodalom- és műfordítás-elmélet legkiválóbb képviselőinek (Žilka Tibor, Jiří Levý, Dionýz Ďurišín és Peter Zajac) tollából származnak, és olyan fogódzókat kínálnak, amelyek biztonságosabbá teszik a mozgást ezen a terepen. Az egyik fontos elméleti kapaszkodót például a fordítás mint „mozdítható azonosság” gondolata kínálja, amelynek gyakorlati alkalmazhatóságára számos példával szolgál Vörös István nagyszerű Holan-esszéjében vagy A százazer Menzel országa című szellemes írásában, amelyben éles szemmel meglátta, hogy a cseh és a magyar irodalom történeti-szerkezeti különbségei milyen mértékben befolyásolják a cseh irodalom magyar befogadását. A kötet inspiráló és gondolatébresztő – néha egészen az eretnekség határát súroló kérdések is fölvetődnek az emberben. (Ebben természetesen nem a kötet a hibás, csakis a gondolkodót terheli a felelősség.) Az egyik ilyen gondolat, amely nemigen hagy nyugodni, így hangzik: Mit bír ki az eredeti mű? Más szóval: Mennyi fordítást-ferdítést visel el az eredeti? Ahogyan Bojtár Endre József Attila és Jiří Wolker fordításait filológiai szempontból is példamutató módon tárgyaló tanulmányából kiderül, amint az Nikoleta Csáková kurtaságából kifolyólag némiképp hiányos Hrabal-írásából is kiviláglik, minél nagyszerűbb az eredeti, annál többet kibír, elvisel. Ezt a feltevésemet bizonyítják a kötet második felében olvasható pompás esszék. Márton László a Faust kapcsán a szöveg fonákjáról szól hitelesen és nagy formai hozzáértéssel, Lackfi János pedig saját Rimbaud-fordítását állítja szellemes történeti fénytörésébe, amelynek köszönhetően mind az eredeti, mind pedig az eddigi magyar fordítások újszerű megvilágításba kerülnek. Paradox helyzetre vetül fény ezáltal: a kulturális kontinuitás számtalan esetben nyelvi diszkontinuitásban nyilvánul meg. Erre a fajta történelmi tényre utal Mészáros András és Eke Petra, akik a magyar irodalom első jelentős avatott tolmácsolójának, František Brábeknak állítanak emléket. A XIX. századi magyar irodalom jelentős része tehát cseh nyelven (is) tovább él. A kultúra és az irodalom tehát cserélheti nyelvi köntöseit, és ha az öltöztetők lelkiismeretesek, amit az eredeti elveszít a réven, azt a fordított megnyeri a vámon. Talán nem történik meg az a közép-európai kultúrákkal, ami az ógörög szerzőkkel, akiknek a művei több évszázad múltán arab közvetítéssel jutottak vissza Európa kulturális véráramlatába – mindazonáltal a történelem meglepetésszerző képességeit egyetlen nemzedéknek sem volna szabad alábecsülnie. 708
Egy ilyen kötet kapcsán végül fölvetődik a kérdés, mit hoz a közeljövő a fordítói szakma számára. Mert a szakmának vannak elképzelései. Beke Márton előremutató tanulmányában, amelyben a fordítást mint a nyelvek permanens harcát értelmezi, többek között vázolja a műfordítókra váró filológiai feladatokat is: egy műfordítási kézikönyv megírását és egy fordítástörténeti monográfia kiadását irányozza elő. Csakhogy a közelmúltban egy magára valamit is adó műfordító rendre úgy járt, mint a német szimbolista költő, Stefan George egzotikus madara A sziget ura című versében. Tette a dolgát fűszeres illatú szigetén, mígnem kikötvén partjainál az első hajós a sziget legmagasabb helyére hágott, és kimúlt. A kiadók hiába kérnek tőlem évente több prózakötetet, csak egyre vállalkozom. Úri passzióból. Ha meggondolatlanul többet fordítanánk, abba igen könnyen belepusztulhatnánk. Veszélyeztetett fajról van szó tehát. Mindazonáltal remélem, hogy a műfordító – a madárhasonlatnál maradva – esetleg mégis elkerülheti a dodó sorsát.
Az eceli erődtemplom harangtornya (XIV–XV. sz.).
KERTES GÁBOR
Mario Benedetti (1920–2009)
Meghalt Uruguay don Mariója, Latin-Amerika egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb írója. Csak a La tregua című regénye 150 kiadást ért meg, huszonöt nyelvre fordították, könyveinek eladott példányszáma meghaladja a kétmilliót. Novellista volt, költő, regényíró, színházi szerző, irodalom- és filmkritikus, esszéista, újságíró, humoreszkszerző, politikai aktivista és megannyi más. 1920-ban születik, a Benedetti család négyéves korában költözik Montevideóba. A kis Mario egy német iskolában, rögtön a második osztályban kezd tanulni: „Amikor elkezdtem iskolába járni (ötéves koromban), már tudtam olvasni. Nem emlékszem, hogyan tanultam meg, de akkor már olvastam Vernét és Salgarit.” Ha este könyvet adnak a kezébe, gyertyafénynél olvassa végig, ezért apjától mindennap csak a következő 20 oldalt kapja meg. De betűszomját nem lehet csillapítani, ő azt a húsz oldalt olvassa el újra és újra. Első versei is ekkoriban születnek, németül. 1933-ban, miután a tanulók számára kötelezővé teszik a náci karlendítést, apja kiveszi az iskolából. Egy évvel később a család rossz anyagi helyzete miatt megszakítja középiskolai tanulmányait, és tizennégy évesen egy autóalkatrész-kereskedő vállalatnál kap munkát. Később Buenos Airesben, Argentínában próbál szerencsét gyorsíróként, eladóként, majd pénztárosként, könyvelőként, egy ingatlanvállalkozás vezetőjeként is dolgozik, de három évvel később visszatér Montevideóba. Ekkoriban „Dél-Amerika Svájcának” gazdasága virágzik, az analfabetizmus egész Latin-Amerikában itt a legalacsonyabb, az uru fociválogatott már elkezdte dicsőséges menetelését. „A futball boldoggá tette Uruguayt, nagyságot, személyiséget adott az országnak. Hogy egy ilyen kis ország két világbajnoki és két olimpiai címet szerezzen, ez hihetetlen dolog volt. És hogy a brazilokat a Maracanában vertük meg, az pedig mindennek a csúcsa.” Eközben ír, első verseskötete 1945-ben jelenik meg, teljesen visszhangtalanul, egyetlen példány sem kel el belőle. Egy évvel később feleségül veszi Luz López Alegrét, aki 60 éven keresztül lesz hűséges társa. Versek után kisprózával próbálkozik, 1949-es Esta ~ana (Ma reggel) című kötete első novelláit tartalmazza. man 710
A negyvenes évek Uruguayában gyakorlatilag nem létezik könyvkiadás, a rövid írások újságok kulturális mellékleteiben, folyóiratokban jelennek meg. Benedetti viszont nem csak ír, az egyik – irodalmi és politikai értelemben is – meghatározó latin-amerikai folyóirat, a Marcha szerkesztőségi tagja lesz, több mint egy évtizeden keresztül. Idővel megjelennek a könyvkiadók, és velük a regényírók is. Benedetti első regénye a Quién de nosotros (Melyikünk az) 1953-ban lát napvilágot, de valódi sikert csak az ’56-ban megjelent Poemas de oficina [Irodai versek] című kötetével ér el. Korábban, Fernández Moreno olvasása közben egy csapásra egyértelművé válik számára, hogy a lírai nyelvnek nem kell eltávolodnia a társadalom által beszélt köznyelv szókincsétől. A hétköznapi hősök nyelvén beszél a hétköznapi hősökhöz, versei a szerelemről, félelmekről, magányról, vágyakról szólnak, azaz mindannyiunkat foglalkoztató érzelmekről ír, mindannyiunk számára érthető egyszerű, közvetlen, mégis gazdag nyelvezeten, mindannyiunk számára élvezetes, élettel teli és elkötelezett módon. Megteremti a társalgó, beszélgető költészetet. Barátja, Saramago így írt erről: „Benedetti szándékosan nem vett tudomást arról, hogy állítólag bizonyos szavak »költőiek«, mások pedig nem. Számára maga a nyelv, mégpedig az egész, költői.” (Ennek remek példája az argentin Eliseo Subiela filmje A szív sötét oldala, melyben a főszereplők párbeszéde Benedetti verssorait idézi. A filmben maga a költő is fölbukkan, hajóskapitányként szavalja saját versét, németül.) Az Irodai verseket nem csak a költészet szakavatott értői olvassák, maguk az irodisták állnak érte sorban a könyvesboltok előtt. A verseskötet után ismét visszatér a novellákhoz, de ugyanez az egyszerű, mégis gazdag és élvezetes nyelv jelenik meg 1959-es Montevideanos (Montevideóiak) című kötetében, amely végképp kijelöli helyét az ország és a szubkontinens irodalmi térképén. Benedetti így vall a versekről és a novellákról: „Egy verset meg tudok írni a repülőn vagy egy hétvége alatt… viszont egy novellán akár évekig is dolgoznom kell… Egy novellában nem hibázhatok, szavanként építem föl, minden szónak megvan a maga szerepe, a befejezés pedig különösen fontos.” Az író ekkorra végleg szakít az őt megelőző generációk vidékközpontú témáival; nem véletlenül, ekkorra már „fél Uruguay” a fővárosban lakik. Nemcsak témaválasztásában, de nyelvezetében, főszereplőinek megválasztásában is tetten érhető az a törekvése, hogy a város, a városi középosztály elé tartson egyszer görbe, máskor hiperrealista tükröt. Hétköznapi és szó szerint prózai eszközökkel írja le Montevideo lakóinak életét, gondolatait, lemerül az irodák világába, a bürokrácia mókuskerekében robotolók közé, ír mindennapjaikról, unalmas munkájukról, jelentéktelen életükről. Néha úgy ír róluk, mintha egy 711
volna közülük, néha viszont határozott távolságtartással rántja le a leplet szemellenzős, kispolgári világukról, a végeredmény így is, úgy is lebilincselő és általános érvényű, hiszen a helyi történetek mögött univerzális jelentőségű témák sejlenek fel. Talán a Montevideóiak sikere miatt sorolják Benedettit előszeretettel a hatvanas évek boom nemzedékéhez (a nemzetközileg is rendkívül sikeres Vargas Llosa, García Márquez, Cortázar, Carlos Fuentes társaként), valójában mégis inkább az őket megelőző és a boomot előkészítő „45-ös generáció” tagja (melyből Borges és Onetti neve csenghet ismerősen). A felsorolt írók közül többekkel baráti viszonyt ápolt, bár például Borgesszel és Vargas Llosával is összekülönböztek, elsősorban eltérő politikai nézeteik miatt. Az ötvenes években ugyanis elkötelezetten föllép az Egyesült Államokkal kötött katonai egyezménnyel szemben, majd élteti a kubai forradalmat és Castrót. Irodalmi értelemben a következő nagy lépést az 1960-as La tregua (A haladék) című regényével teszi meg, ezzel kilép a nemzetközi porondra, a regényből rádió- és tévéjáték, színházi előadás készül, 1974-ben pedig Sergio Renán filmre viszi, a filmet Oscar-díjra jelölik a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A hatvanas években viszont hanyatlásnak indul Uruguay gazdasága, az ország kormányai nem találják a megfelelő megoldást, ez pedig radikalizálódáshoz vezet. Egy verseskötete mellett (Poemas de hoyporhoy [Momentán versek]) egy regénye (Gracias por el fuego [Köszönöm a tüzet, uram. Európa, 1975, Budapest]; szintén Renán filmesíti meg ’83-ban) és egy elbeszéléskötete jelenik meg (La muerte y otras sorpresas [A halál és más meglepetések]). Rövid párizsi kitérő után aktív támogatója lesz a hetvenes évek elején létrejött Frente Amplio baloldali szervezetnek, folyamatosan ír a kormány által elkövetett igazságtalanságokról, az emberi jogok megsértéséről. Az 1973-as Bordaberry-puccs után ezért távoznia kell Uruguayból. Buenos Airesbe menekül, de sokáig ott sem maradhat, egyedüli külföldiként fölkerül a „Triple A”, az Argentin Antikommunista Szövetség halállistájára, 48 órát kap, hogy elhagyja az országot. Peruban kap munkát, azzal a feltétellel, hogy egy szót sem írhat Peruról, Uruguayról vagy az Egyesült Államokról, de így is eléri a diktatúra keze, deportálják. 1976-ban Kubában, majd egy évvel később Spanyolországban talál második hazára. A száműzetés más terhet is ró rá, időről időre el kell szakadnia feleségétől. A tizenkét éves kényszerű emigráció viszont újabb korszakot nyit prózájában. Benedetti témaválasztását mindig erőteljesen befolyásolták életének eseményei. A száműzetése alatt született Con y sin nostalgia (Nosztalgiával és anélkül) novelláiban vagy a Vientos del exilio (Az emigráció szelei) versei712
ben helyet kap a rendőri üldöztetés, a bebörtönzés, a kínzás, a kínzók emberi leépülése. 1982-es regénye Primavera con una esquina rota (Törött sarkú tavasz) az Amnesty International díját kapja, ebben a regényben használja először egyik leghíresebb neologizmusát, a „remigrációt” (desexilio). Maga a remigrációs korszak éppoly intenzív és nehezen földolgozható élményekkel gazdagította, mint az emigrációs. Benedetti fokozatosan mossa el könyveiben a műfaji határokat, 1984-es Geografías (Tájrajz) kötete már nehezen besorolható, találhatunk benne novellát, verset, egyperceseket, még annál is rövidebb egymondatosokat. (Szép példája e folyamatnak az El cum~os de Juan Ángel [Juan Ángel születésnapja] című verses regénye is.) A plean kötet a száműzetés újabb oldalát mutatja be, azokat a darabkákat a hazából, melyeket egy emigráns a világban utazva megtalál és összegyűjt, Benedetti Montevideo krónikásából az uruguayi emigráció krónikásává válik. 1985-ben tér haza nemzetközileg ismert és elismert íróként, költőként – megváltozott emberként, egy megváltozott – Uruguayba. Verseit már milliók ismerik és éneklik Daniel Viglettivel vagy Joan Manuel Serrattal együtt, telt házas felolvasásokat tart a kontinensen és Spanyolországban mindenfelé. A sikerrel együtt a nemzetközi irodalmi díjak is megérkeznek, költészetét, prózáját, esszémunkásságát egyaránt elismerik. „Írás közben soha nem a sikerre figyeltem, arról írtam, ami kikívánkozott belőlem. Ha sikerem volt, hát jó, ha nem, akkor sem történt semmi.” De sikere volt. Újabb novelláskötetében: Despistes y franquezas (Tévutak és igaz szavak) ismét az emberi kapcsolatok jutnak főszerephez, gyűjteményes verseskötetei mellett folyamatosan jelentkezik újabb versekkel is, majd újabb regénnyel: La borra del café (Kávézacc). A Buzón de tiempo (Az idő postaládája) novelláiban már a diktatúrában felnőtt fiatalok hangját és útkeresését dokumentálja. Még a múlt században születik utolsó regénye, a sok meghívás mellett egyre nehezebben tud időt szakítani az írásra. 2006-ban meghal felesége, Benedetti e súlyos csapás elől az írásban keres menedéket, és folyamatosan alkot, de már soha nem olyan hévvel és lelkesedéssel, mint azelőtt. El porvenir de mi pasado (Múltam jövője) és Vivir adrede (Akarattal élni) című elbeszéléskötetei már egy számadó Benedettiről adnak képet. Benedetti, a „remigráns” uruguayi, több mint hatvan éven keresztül írt, nyolcvannál is több kötete jelent meg. Természetesen ilyen terjedelemben nem lehet teljes a bibliográfiája, számos esszékötetét, színházi művét meg sem említettük. Benedetti elment, de a hagyatéka elérhető mindannyiunk ~ a Uruguayban? Egy számára. Lesz-e, s ha lesz, mikor, újabb don vagy don emberöltő talán kevés ahhoz, hogy megtudjuk a választ.
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
JOSÉ ACQUELIN kanadai költő 1956ban született Montrealban. Hangköltészeti művei CD-ken látnak napvilágot, akciói során szívesen működik együtt képzőművészekkel, színházi emberekkel. Lírikusként 1987-ben debütál, 1991ben egy tarokkról szóló esszékötettel jelentkezik. Kilenc további gyűjtemény következik, ezek némelyike zenés mellékletet is tartalmaz. Említsük meg ezek közül a Chien d’azur (Azúrkut ya, L’Hexagone, 1992), a L’oiseau respirable (Belélegezhető madár, Les Herbes Rouges 1995), a L’inconscient du soleil (A nap tudatalattija, Les Herbes Rouges, 2003) címűeket, valamint a La` ou` finit la terre (Hol a föld véget ér, Les Herbes Rouges, 2006) címűeket. Az itt közölt ciklus az utóbbiban látott napvilágot J’aime ce qui ne fut jamais címmel. Látszólag könnyed, szürrealitásukkal mégis felkavaró naplójegyzetei kozmikus panteizmusukkal tesznek a világteremtés és -birtoklás aktusának részesévé.
folyóirat szerkesztőségi tagja lett. A negyvenes években jelent meg első verseskötete, esszégyűjteménye és novelláskötete is. Második regényével, a La treguával (1960) nemzetközi sikert ért el, a regény alapján mozifilm, színdarab, rádió- és tévéjáték készült. 1973-ban a katonai diktatúra száműzetésbe kényszerítette. A következő tizenkét évet Argentínában, Peruban, Kubában és Spanyolországban töltötte. A nyolcvanas évektől több díjjal is elismerték költészetét és regényeit. Lapunk legutóbb 2009. júniusban közölte egy elbeszélését.
MARIO BENEDETTI (MARIO ORLANDO HAMLET HARDY BRENNO BENEDETTI FARUGIA) (1920–2009) uruguayi író, költő, újságíró. A montevideói Német Intézetben és a Miranda líceumban nevelkedik, majd gyorsíróként, könyvelőként, köztisztviselőként és újságíróként dolgozik. Később Buenos Airesben élt, majd 1945-ben visszatért Montevideóba, és a legendás Marcha
ANDREJ MIHAJLOVICS FATYEJEV 1814-ben született a moszkvai kormányzóságban, nemesi családból. A magyarországi „lázadás” (ahogy ezt az orosz források említik) leverésében szerzett érdemeiért törzskapitányként ezüst érdemrendet kapott. A cári hadsereg lovas zászlósaként Varsó, Krakkó és Neumarkt után érkezett Magyarországra. Járt Eperjesen és Kassán, Gödöllőn és Vácott, Turán és
PETR BORKOVEC cseh költő 1970ben született Cernosicéban, ahol a mai napig él. 1995-től 2000-ig a Lidove noviny kulturális hetilap szerkesztője, azóta szabadúszó író, műfordító. Több verseskötete megjelent, XX. századi orosz költészetet, kortárs magyar lírikusokat fordít, valamint Szophoklész és Aiszkhülosz műveit.
714
Miskolcon, Egerben és Losoncon, Debrecenben és Világosnál. A hosszú katonaélet, a hadjáratok és a katonai gyakorlatok aláásták Fatyejev egészségi állapotát. Betegségére való tekintettel 1860-ban leszerelték, és a moszkvai postahivatalba került titkári beosztásban. Moszkvában irodalmi, főleg szlavjanofil körökben mozgott, műveit részben F. M. Dosztojevszkij adta ki. 1866-ban Moszkvában hunyt el. 11 művet hagyott az utókorra, ezek közül 4 a magyarországi hadjáratról szól. Minden Magyarországnak szentelt művén végigvonul a szeretet, a megértés a magyar nép iránt, csodálja a magyar tájat, barátsággal ír az egyszerű magyar emberről csakúgy, mint a történelmi kor fontosabb közszereplőiről. 1886-ban, a Kossuth híres leveleit is közlő, 1874-ben alapított Egyetértés c. politikai napilap hasábjain folytatásban kezdték közölni Fatyejev írását Egy muszka katona elbeszélése az 1849-iki magyarországi hadjáratról (Rasszkaz otsztavnogo szoldata) címmel, egy görög katolikus pap, Zsatkovics Kálmán fordításában. Hatvanhárom évnek kellett eltelnie, mire ez az elbeszélés ismét megjelenik a magyar szakirodalomban, mégpedig a szabadságharc centenáriumára kiadott Két emlékirat az 1849. évi cári intervencióról második darabjaként. (Az eredeti mű a Russzkaja beszeda c. szlavofil irányultságú folyóiratban jelent meg 1860-ban.) Másik műve, A magyarok fegyverletétele (Gyeny szdacsi vengrov) címmel a „Társadalom és honvédelem”, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tudományos kiadványa, VIII. évf. 3–4. számában 162–167. o. jelent meg Budapesten, 2004-ben Horváth Iván fordításában. (Az
eredeti mű a Russzkaja beszeda c. szlavofil irányultságú folyóiratban jelent meg 1859-ben.) JAROSLAV HASEK (1883–1923) cseh író. MIRANDA JULY (1974) kaliforniai filmes, performanszer, novellista. 2005-ben bemutatott You And Me And Everyone We Know című, a Sundance fesztiválon is díjazott filmjével vált szélesebb körben ismertté, első novelláskötete, a 2007 őszén megjelent No One Belongs Here More Than You Frank O’Connor nemzetközi novelladíjat kapott. RAINER KUNZE (1933) német író, költő. A cseh irodalom és költészet fordítójaként nemzetközi hírnévre tett szert. ~ OZ MOLINA 1956. jaANTONIO MUN nuár 10-én született Úbedában Jaén tartományban. A Granadai Egyetemen művészettörténetet, Madridban újságírást tanult. A nyolcvanas években kezdett el írni, első kiadott könyve, az El Robinsón urbano, amely gyűjtemény az újságírói munkáiból, 1984-ben jelent meg. Az El País és a Die Welt hasábjain rendszeresen jelentek meg cikkei. Első regénye, a Beatus ille 1986-ban jelent meg. 1987-ben El invierno en Lisboa (magyarul: Tél Lisszabonban Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003) című művét a Spanyol National Narrative Prize-zal díjazták. El jinete polaco című műve 1991-ben a Planeta Prize-t, 1992-ben pedig a National Narrative Prize-t nyerte el. Antonio ~oz Molina tizenhárom regény írója, Mun legutóbbi műve a Ventanas de Manhattan. Kétszer díjazták a Spanyol Premio Nacional de Literaturával. 1995 óta a Ki-
715
rályi Spanyol Akadémia teljes jogú tagja. Jelenleg a New York-i Cervantes Intézet elnöke. Itt közölt esszéje a brüsszeli Passa Porta fesztivál megnyitóján hangzott el 2007-ben, a fordítás a szerző által ellenőrzött francia változat alapján készült. MONIRU RAVANIPUR 1952-ben született a dél-iráni Dzsofrehben. 1982-ben kezd írni, ám írásait hét évre betiltják. Kalizu című első kötete 1989-ben jelenik meg a Nilufar kiadónál, ebből való az itt közölt szöveg, melynek eredeti címe: Sabé boland. Még abban az évben egy újabb kötet következik, a Szang-ha-jé Sejtán (Sátán kövei). 1990-ben két regénye lát napvilágot, a Dél-é-fulad (Acélszív) és az Ahlé gark (A hajótörés lakói). Jelen fordítás a Derrie`re ma fenetre il y a un corbeau… (Ablakomban ül egy holló) címmel, a párizsi Maison des Écrivains gondozásában megjelent iráni irodalmi antológia szövege alapján készült. ˇ
ROGER SCRUTON (1944) angol konzervatív filozófus, esztéta. A Buckingham Egyetem Filozófia Intézetének vendégtanára. Korábban a Cambridge-i Christ’s College tanulmányi
igazgatója (1971–1991). 1974-ben megalapítja a Conservative Philosophy Groupot, 1982-ben a Claridge Presst. A CEC Government Relations alapítója és elnöke, Anthony Barnettel társalapítója a Town and Countr y Forumnak. A Salisbury Review főszerkesztője 1983-tól (a lap indulásától) 2000-ig. Folyamatosan közreműködik a Right Reason nevű konzervatív filozófiai weblogban. A rókavadászat ismert szószólója. Az 1990-es évek elején a tanítást és a várost hátrahagyva Wiltshire-be költözik, és megalapítja posztmodern mezőgazdasági tanácsadó cégét, a Horsell’s Farm Enterprises-t. MAREK VADAS 1971-ben született Kassán, jelenleg Pozsonyban él. 2004ben a Rozprávky z čiernej Afriky (Mesék fekete Afrikából) című kötete elnyerte a legszebb gyerekkönyv Bibiana-díját. A Liečiteľ (A gyógyító) (2006) Anasoft Litera-díjat kapott, és 2008-ban a harmadik kiadása is megjelent. Jelenleg Slovensko – perla džungle (Szlovákia – a dzsungel gyöngye) című kötetén dolgozik Eman Erdélyivel (1972). A közölt két elbeszélés A gyógyító (Pozsony, 2008) című kötetből való.
716
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
ASÁG T A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA AGJ AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
