Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIII. évfolyam, 12. szám
2008. december
TARTALOM
J. M. G. LE CLÉZIO Moloch (Fázsy Anikó fordítása) ......................................................................... 1271 LAVINIA GREENLAW versei (Lehóczky Ágnes fordításai) .......................... 1285 IOAN GROŞAN Vaslui megye a NATO-ban (Lakatos Mihály fordítása) ............................. 1288 HEINRICH BÖLL Horogra akadva (Ircsik Vilmos fordítása) ..................................................... 1344 INGEBORG BACHMANN, PAUL CELAN versei (Ircsik Vilmos fordításai) ....................................................................................... 1351 BILLINGER EDIT Csupa búcsúlevél – Ingeborg Bachmann és Paul Celan levelezése .. 1360 INGEBORG BACHMANN–PAUL CELAN Szívidő – Levelek (Billinger Edit fordítása) .................................................. 1387
MŰHELY ORTUTAY PÉTER Fordítói megoldások az Ulyssesben ................................................................. 1387
TÁJÉKOZÓDÁS WIESENMAYER TEODÓRA Prelúdium és fúga B(urgess)-dúrban, avagy a zene Anthony Burgess regényeiben ........................................................................... 1394 MARX JÓZSEF Koestlerről magyarul (Márton László: Koestler, a lázadó) ..................... 1414 LŐRINSZKY ILDIKÓ A szabadság gyötrelme és gazdagsága ........................................................... 1425 FÁZSY ANIKÓ J. M. G. Le Clézio, az örök utazó ......................................................................... 1429 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 1436
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
J. M. G. LE CLÉZIO
Moloch
Ma, 1963. augusztus 15-én a fiatal nő, akit Lianának hívnak, egyedül van, a nagy lakótér túlsó végében ül, a sötétzöld műbőrrel bevont padkán. Odakinn hőség nehezedik a bádogfalakra, a lapos tetőre, hiába vannak nyitva az ablakok, meg se rezdül a levegő. Nick hangosan zihál Liana lábánál. Más hang nem hallatszik a lakókocsiban, csak nagy ritkán szüremlik be egy motorkerékpár vagy a láncos fűrészgép távoli zúgása, egy-egy furcsa gyermekrikoltás, melyre a fiatal nő összerándul. Mintha mérföldekre senki, az égvilágon senki se volna körös-körül, s a csend is súlyos, akár a hőség, fojtogató, összeszorítja a halántékát, ráül a gondolatokra. Hosszú ideje már, hogy Liana nem találkozott senkivel. Utoljára... Két napja is van, vagy talán három? Liana nem emlékszik pontosan, alig-alig tudja összeszedni a gondolatait, hogy eszébe jusson valami. Ha megpróbálja, valami kattan belül, mintha egy aprócska izom megkeményedne benne, mint amikor a szemhéjon vagy az arcon rángatózni kezdenek a vékonyka idegszálak. Ez a jel, hogy ne keresgéljen tovább. Ilyenkor feláll, mezítláb járkál egy kicsit a lakókocsi hosszában, az érdes, cigarettaparázs lyuggatta szőnyegen. A lakókocsi padlója remeg léptei nyomán. A farkaskutya felül, fülét hegyezi. Aztán megint lecsuklik a feje, újból elalszik, vagy úgy tesz, mintha aludna. A kutya sem találkozott senkivel napok óta, de neki valószínűleg mindegy. Nem szeret senkit, nincs szüksége senkire. A kutya neve Nick. Nem Liana találta ki ezt a nevet, hanem Simon, amikor hozta. Csak ennyit mondott: „Nick a neve.” A kutya olyan kicsi volt, hogy nem bírt megállni a lábán, és folyton maga alá csinált a szőnyegre. Liana mégis szerette, valami kedves kis becenevet akart adni neki, de Simon azt mondta, Nick a neve, és ezzel el volt intézve. Beletörődött hát a névbe, nem is hangzott rosszul, illett a német juhászkutyához. Amikor Liana Nickre néz, nincs az a kattanás a belsejében, és vissza tud emlékezni a régi időkre, nem is fáj. De csak a kutyára szabad gondolnia, egyedül a kutyára, máskülönben szédülés tör rá, szél örvénylik a fejében, mindent felszippantó, megbénító szél. Nick szürkésfehér bundájú, jól megtermett farkaskutya, fekete szőr nyakörve van és sötétszürke farka. Fehér a lábfeje, pofáján lencséhez hasonlatos 1271
kinövések, a bajusza hosszú, merev szálú, és fekete foltok vannak a szemöldöke fölött. Sárga, koromfekete pupillájú szeme mélyen beleakaszkodik a szemedbe, míg kénytelen-kelletlen el nem fordítod a tekinteted. Liana most megpróbálja maga elé képzelni Nick tekintetét, és kis időbe telik, míg észreveszi, hogy Simon szemét látja, az is sárga, kemény nézésű, erőszakos, s a közepén ragyogó fénycsillagocska még jobban elfeketíti a pupillákat. A szem hosszan nézi Lianát, s a lakókocsi belsejében úgy sűrűsödik a csend, hogy mély kutat váj a szédülés, bele kell zuhanni. Miért nézik így, ilyen sokáig a szemek? Mintha megkísérelnének belélátni, mintha mélyen belé akarnának hatolni, hogy elégessék, megöljék. Ekkor érzi, hogy belédöf a szemek két fekete tűje, és nagyot kiált. A farkaskutya újból felült, ránéz, félig megfeszül a teste. Majd, hogy Liana nem szól, meg se moccan, megnyugszik a kutya, apránként elernyeszti az izmait. De fejét nem hajtja vissza a lábai közé, a szőnyegre. Továbbra is tágra mereszti sárga szemét. – Semmi baj, Nick, semmi baj! – mondja Liana. Azon kapja magát, hogy alig tud kipréselni egy-két hangot a torkán, és mintha hazudna, mert remeg a teste, verítéktől nyirkos a homloka, a háta, a tenyere. Hány óra van? Egy óra, vagy már későbbre jár? Ha a televízió jó volna, most megnézhetné, bemondták-e már a híreket. De a múlt héten elromlott, fojtogató füstöt lövellve ki magából, egyszer csak kiégett. Nemigen lehet több egy óránál, hiszen arrább, az üres telek végében még nem zúg az autópálya. Két óra tájban idehallani a motorok robaját, főleg a teherautókét. Most még ott vesztegelnek a városba vezető útnál, ott, ahol a kávéházak meg a benzinkutak vannak. A sofőrök esznek, minden ember eszik. Liana rádöbben, hogy tegnap este óta egy falatot sem evett. Az előbb éhes volt, most meg elmúlt az éhsége. Így van ez, amióta… Éhes, aztán alig egy percre hányinger jön rá. A baba miatt volna ez? Talán el kellene mennie az orvoshoz, a védőnő is mondta, a sápadt fiatal nő, a szemüveges. De Liana ki nem állja az orvosokat. Folyton tapogatni akarnak, vizsgálni, mindent tudni… Ha elmegy hozzá, az orvos biztosan kérdezősködni kezd, és csillog majd a szeme. Az emberek imádnak kérdezősködni. Csillog a szemük, beszélnek a nedves szájukkal, mindenfélét mondanak, mindenfélét kérdeznek, neveket akarnak tudni. Nick nem beszél. Nem kérdez semmit. Órákig, napokig képes ellenni mozdulatlanul, némán néz és figyel. Csend van körös-körül. Liana belül érzi a csendet, a vége-hosszatlan csendet. Odakinn a forróságban, a fényben nem mozdulnak a fák. Csenevészek a fák, fakó levelűek, eukaliptuszok, babérfák, néhány fenyő, pálmák. Fehér 1272
a föld, csupa por és kavics. De Lianának nincs mit néznie odakinn. A köröskörüli csend ott lapul benne is, olyan, mint egy tekintet, mely végigpásztázza a látóhatárt, mint a világítótorony fénykévéje, kifürkész mindent. Hosszú ideje már, hogy Liana ki se mozdul. Két napja már, vagy három? Az átforrósodott lakókocsiban nem áll semmi az idő útjában, semmi nem fékezi órák és percek iramát. A villanyóra nem jár, valószínűleg kimerült benne az elem, de Lianának eszébe se jut, hogy kicserélje. Miért is tenné? Úgysem tudná beállítani a pontos időt, különben sem törődik az órák múlásával. Csak elnézi, ahogy a lakókocsiban színét váltja a fény. Reggel sápadt és világos a fény, szürkébe hajló. Később, amikor rekkenő a hőség, megsárgul, erőszakos lesz, fáj, és Liana hunyorog, amikor nézi. Aztán rézsútos lesz a fény, meleg, látni, amint a porszemek szúnyogként szállingóznak benne. Még később narancsszínűvé változik a késő délután fáradt fénye, simogató lesz, gyenge, belőle szövődik lassan az alkony mályvaszínű fátyla. Majd elszürkül a fény, de ez nem a reggeli szürkeség, hanem fokozatosan kihunyó szürke, hamuszín. Már teljesen besötétedett, de még mindig van fény a lakókocsiban, belátszik az út menti lámpák szomorú pislogása és a városi világítás sápadt-rózsaszín ködpárája. Olykor egy-egy autó reflektorának mozgó fénykévéje. Órákig el lehet így ülni, nézni, hogyan mozog a lakókocsi falán a fény, hogyan verődik vissza a padka zöld viaszosvásznán, a lakkozott asztalon, a függönyök világos kelméjén. Liana takarékoskodik a mozgással. Terhe nehéz, nagyon nehéz. Térde megmegbicsaklik járás közben, és Liana majdnem elesik. Mintha valaki a hátára ült volna. Néha Simonra gondol, érzi teste súlyát a testén, dühösen lelöki magáról, hadd essen le. De az ismeretlen súly nem szakad le róla, nem hagyja el soha. Liana inkább nem mozog. Elüldögél az ablak mellett, a padkán, vagy egy széken, az asztalra könyökölve. Hová is mehetne? Közel s távol ugyanaz a fehérlő föld, homok, éles kavicsok, sivár, szemvakító pusztaság. Körös-körül csenevész fák, nap perzselte eukaliptuszok, babérfák, pálmák. Az út mentén platánok állnak, s a folyóparton aloék. Ők se mozdulnak, nem igaz? A fák és az aloék ott maradnak, ahová születtek, a szikkadt föld foglyai a nap tüzében. Bezzeg a többiek, az emberek. Ők hamarosan megtalálnák, nem tudna elszökni előlük. A férfiak és nők, akik egyfolytában nyüzsögnek, autón járnak-kelnek, aztán a bukósisakos motorosok vagy a teherautók az autópályán. Mindegyikük tisztában van vele, hová megy, nem fél attól, hogy eltéved, nem várakozik. Liana tudja, hogy bármelyik percben érte jöhetnek, magukkal vihetik, börtönbe zárhatják. Naponta keresik az orvosok, a rend1273
őrök, a védőnők, a mentőautók sofőrjei. Liana fél tőlük, fél a lármájuktól, a sebességüktől. Járműveiken örökösen az utat róják, motorjuk zaja összeolvad, s mint óriási vízesés robajlik a város felett. Liana néha járkál egy kicsit a lakókocsiban. Talpa alatt érzi a fémváz remegését, a lakókocsi hajóként imbolyog. Nick megint felkapta a fejét, és sárga, erőszakos tekintetével követi gazdáját. Aztán ásít, feláll, az ajtóhoz sétál. Ki akar menni. Liana hozzálép. – Kimész? Az ajtó kilincsére teszi a kezét. Nick türelmetlenül nézi a kezet, és könyörögve egyet-kettőt vakkant. Liana visszafordul, tekintetével a pórázt keresi, de nem látja. Talán valamelyik bútor mögé esett. Liana fáradt, semmi kedve keresgélni. Az is lehet, hogy elveszítette a pórázt, amikor Nickkel az élelmiszer-áruházba ment. Liana nem emlékszik, Nicken volt-e a póráz, amikor hazaértek. Nem számít. Kinyitja az ajtót, és Nick rögtön kisurran. Eliramlik, farkasként lohol át a lapos, fehér térségen. Liana tudja, hogy a kiszáradt folyó mentén fog vadászni, tyúkot, nyulat öl majd a szomszéd parasztházaknál, de nem törődik vele. Mintha egyezséget kötött volna ő meg a kutya. Nick törődötten, csillogó szemmel tán hazajön éjszakára. Liana nehézkesen ledöcög a lépcsőn. Tántorog az átforrósodott földön. Vakítja a fény. Szeme elé teszi a kezét, ellenzőnek. Egyenesen megy, amerre lát, át az üres telken. Hirtelen észreveszi, hogy mezítláb van, az éles kavicsok fölsebzik a lábát. Szemével keresi a kutyát, de Nick eltűnt a fehér mezőn, a tövissövény túlsó oldalán. Liana hallja a parasztok kutyáit, ugatnak, amerre Nick jár. Liana mozdulatlanul áll a lakókocsi előtt, és beborítja, átitatja a fény. EgyedüI van a szétporladó földön, távol a fáktól, távol a házaktól, nincs mire támaszkodnia, nincs hová rejtőznie. A nap az ég kellős közepén fortyog, lánghullámokat bocsát ki. Karikák lebegnek egy helyben, és a távolban alakok szóródnak szét, árnyak, talán gyerekeké, talán kutyáké vagy autóké, nem látni tisztán. Láthatatlan rovarok röpködnek, darazsak, cserebogarak, sűrű tőlük a levegő. Fény zuhog, szélként örvénylik körülötte, a csend fénye, s a magány úgy nehezedik a testére, mint egy vadidegen férfi súlya. Liana szeretne visszafordulni, de tántorog, és immár az egész föld síkja körben forog, magával ragadva a fákat és a lakókocsik páncélját. Sokáig tart ez a forgás körülötte, forog a föld a terhével, lakókocsikkal, villanypóznákkal, bokrokkal, a csenevész pálmákkal, a benzineshordókkal, forognak a toronyházak a kiszáradt folyó partján, és forog a bádogtetős élelmiszer-áruház. Lassú a forgás, egészen lassú, s mintha valahol zene szólna. Liana érzi, 1274
hogy elesik, teste fadarabként csapódik a földre. Dübörgést hall a fejében, aztán semmit se hall, elájult. Amikor magához tér, erőszakos tekintetű szempárt lát legelőször, őt nézik a koromfekete pillák. De nem a kutya szeme. Gyerekarcú, fiatal nő áll előtte, szemüvege csillog a fényben. Liana rögtön megismeri: a védőnő, aki el szokott jönni, s az ajtó előtt állva beszélget vele. – Jobban van már? Jobban van? A halk hang is erőszakos. Liana lassan, mint az imént a kutya, felül. Csupa por a haja. Jobb keze ujjaival öntudatlanul fésülködik. A fiatal nő figyelmesen nézi az aranykeretes szemüveg mögül, és azt mondja: – Orvosért megyek. – Nem, nem – mondja Liana erélyesen. – Jól vagyok, be akarok menni. Megpróbál felállni, de visszahúzza a súlya. A védőnő karjára támaszkodik, sántikálva megy a lakókocsi lépcsőfokáig. – Tényleg nem akarja, hogy orvost hívjak? Liana gyorsan, kicsit dühösen mondja: – Nem. Ne jöjjön senki. – Pedig jobb volna a maga állapotában, újra rosszul lehet. A fiatal nőnek erőszakos a hangja, Liana utálja ezt a hangot. Keményen, már-már durván mondja: – Nem vagyok rosszul. A kutya miatt estem el. S hogy hihetőbbé tegye, kétszer-háromszor felkiált: „Nick! Nicky! Nick! ...” De a kutya persze nem jön. Liana óvatosan, minden lépésére ügyelve megy a lakókocsi felé. Köröskörül perzsel a fény, szikrák pattannak elő a lombkoronákból, a pálmafák hosszú, szürke leveleiről, a vastraverzekről, az éles kavicsokról. Liana haja is szikrázik, szikrázik a körme hegye. Mintha elektromos orkán söpörne végig az üres telken. Furcsa zene támad tőle, tompa zúgás, fülszaggató nyekergés, mely csomóba rántja a testet. Liana hányingert érez a torkában. Undok verítéktől nedves a tenyere, és szívének dobogása visszhangot ver az ereiben. – Jól van? Jól van? A szemüveges fiatal nő még mindig mellette áll. Megfogja a könyöke fölött a karját, és Liana hagyja, gyönge, hogy ellenálljan. Amikor a lépcsőfokhoz érnek, Liana szeretne megállni, de a fiatal nő keze az ajtóig vezeti. Együtt lépnek be az átforrósodott lakótérbe. – Nagy itt a meleg – mondja a fiatal nő. – Nincs légkondicionálás? Liana megrázza a fejét. – Ki kell nyitni az ajtót meg az összes ablakot.
1275
– Nem, nem – kiáltja Liana. Félig elnyúlt a viaszosvászonnal borított padkán. – Hozok valamit inni – mondja a fiatal nő. – Nem sok víz lehet magában. A konyhába megy, és Liana hallja, hogy a piszkos edény között matat. Egy pohár vízzel jön vissza. – Nem valami hideg, de biztosan jól fog esni. Liana iszik. A víztől elmúlik a hányingere, és a szíve sem dobog már annyira. Álmos. – Köszönöm – mondja. A fiatal nő figyelmesen nézi. – Ne nyissam ki a többi ablakot? Tényleg túl nagy itt a meleg. – Nem – mondja Liana. – A ...legyek miatt van bezárva. – A legyek miatt? – Igen, mert a kutya... a szaga idecsalogatja a legyeket. Liana körülnéz. A fiatal nő azonnal megérti. – Ne keljen fel. Majd én idehívom. Hogy hívják? – Nick. Liana nézi a fiatal nőt, amint kinyitja az ajtót. A nő a kutyát szólongatja. A hang és a kutya neve szokatlanul visszhangzik az üres telken. A fiatal nő visszajön. – Nincs kinn. Megkeressem? Liana megrázza a fejét. – Nem érdemes. Majd hazajön. Estére itthon lesz. Mivel nincs több tennivalója, a fiatal nő Liana előtt álldogál. Gyerekarcán szorongás, fáradtság, mintha elsírná magát a következő pillanatban. – Tényleg nem segíthetek magának semmiben? Liana megrázza a fejét. A fiatal nő elmenőben van. De meggondolja magát. Noteszt vesz elő a táskájából, néhány sort ír egy lapra, kitépi a lapot, és Lianának adja. – Itt a nevem és a címem, meg a telefonszámom. Ha szüksége volna valamire, itt megtalál vagy üzenetet hagyhat. Csak ennyit mondjon: Judithnak. Nem fogja elfelejteni? Judith. Liana nem mosolyog, kifejezéstelen arccal nézi. – Mindjárt jobban lesz, meglátja. – Nincs szükségem semmire. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra, asszonyom. – Ha majd... ha majd bemegy a kórházba, hívjon fel. Eljövök magáért. A védőnő elmegy, halkan becsukja az ajtót. A szürkésfehér bundájú, nagy farkaskutya kinn futkározik valahol a por1276
ban, szélsebesen száguld a bokrok között, a kiszáradt folyó partján. Nem hallja az autókat, melyek ott robognak az autóúton, betonoszlopok fölött. Nem hallja a mezőn a tücskök ciripelését, sem a gyermekek kiáltozását. Szikrázik a fény az éles köveken, a lombokon, a pálmaleveleken, a drótkerítések meredező szögein. Részegítő a fény, már-már tébolyító. Fut a nagy kutya, széles köröket ír le a parasztházak körül, mintha valami ősrégi nyomot követne, s felugatnak a szomszéd kutyák. Aztán amikor leszáll az este, nem fut már, szőrét felborzolva, a földön csúszva cserkészi be a ráccsal védett tyúkólat, és hosszadalmasan választja ki zsákmányát. Ma, október 3-án Liana napkelte előtt ébredt. Amikor megérezte, hogy elfolyt a magzatvíz, ráeszmélt, hogy itt a pillanat, most fog bekövetkezni. Eddig nem gondolt rá, szinte soha, a naptárban régóta nem tartotta már számon a napok múlását, így aztán eszébe se jutott, hogy egyszer bekövetkezik. Hosszú ideje volt már súlyos a teste, görögdinnyényi hasán megfeszült a bőr. Talán már meg is szokta, mintha ez egy új állapot volna, ami nem fog változni. Csak éppen mindennap kövérebb lett és egy kicsit nehezebb, többet lihegett járás közben, a lépcsőn, sőt a végén már akkor is, ha fellépett a járdára. Az emberek zavarba jöttek, ha meglátták, mintha az ő hibájuk is volna. Néhányan kedvesek voltak vele, de megkülönböztetetten kedvesek, nem néztek a szemébe, és Liana nem bízott meg egyikükben sem. Nem akart találkozni senkivel, soha többé. Amikor a fiatal nő, orrán az aranykeretes szemüveggel megint eljött, Liana csak félig nyitotta ki az ajtót, és gonoszul annyit mondott: „Köszönöm, asszonyom, nincs szükségem semmire!”, mintha a nő legalábbis szappannal házalt volna. Az utolsó napokban már megismerte a kopogását, halkan kopogtatott, az ujjhegyével, de Liana nem mozdult. A kutya meg úgy ugatott, mintha megbolondult volna, amíg el nem ment a védőnő. Liana most mégis félt egy kicsit, amikor megérezte, hogy elfolyt a magzatvíz. Fölkelt, hogy hálóinget váltson, és azon nyomban iszonyú fájdalom tört rá. Soha nem érzett még ekkora fájdalmat. Tűzhullámok csaptak ki a keresztcsontjából, megbénították a lábát, majd felgyűrűztek a hátán, egészen a válláig, ki, a karjába, lecsapódtak a tarkójában. Jajgatva esett rá a mocskos szőnyegre, egy lépést se tudott tenni többé. Mélyen lélegzett, fújtatva, mint egy gép, és érezte, hogy húrként feszülnek meg az erei, s a szíve, mintha a lakókocsi közepe volna, erősen vert, vibrált tőle a sok bádog, a bútorok, a padló. Nick fülét hegyezve közeledett, sárga szeme különösen lángolt a villanykörte fényében. Mintha tudná, mi van történőben. Liana némán szólongatta, merőn nézte, fogait összeszorítva, nehogy nyöszörögjön. De a kutya távol 1277
megtorpant, mancsát kinyújtva lekushadt a szőnyegre, fülei mereven álltak fölfelé, és keskeny szembogarú, sárga szemét egy pillanatra se vette le Lianáról. Liana kissé oldalt gurult a szőnyegen, s bár iszonyú volt a fájdalma, sem gondolkozni, sem mozdulni nem bírt tőle, némileg biztonságban érezte magát, hiszen látta Nicket, mintha a kutya segíteni tudott volna rajta. Nem szólt a kutyához. Kissé behajlított térddel elnyúlt a szőnyegen, karját keresztbe fonva a testén, és halkan nyögdécselt, száját összeszorítva, nehogy kiabáljon. A nyögés felszállt benne, végig a testében, a fájdalom hullámaival együtt, a heves hullámverés nem tudta áttörni az összezárt ajkakat, habtaraja csapott ki minduntalan. Liana önmagáért nyöszörgött és Nickért, megpróbálta átalakítani a fájdalmát egyhangú dallammá, mely tán elaltatná, mindent elfeledtetne. De Liana nem bír elaludni. A fájdalom hullámai keresztül-kasul szabdalják a testét, mintha nagyon messziről érkeznének, a világ másik végéből, és útjukban ott találnák a lakókocsi páncélját s a páncél alatt, a szőnyegen ezt az összekuporodott asszonyt, aki hiába próbál elrejtőzni. Annyi szenvedés van a világon! A hamuszínű föld, a fák, a mozdulatlan pálmák, a szürke ég, az undok fényű utcai lámpák és ez a sok bádog, ezek az ablaküvegek, műanyagok, viaszosvászonnal borított bútorok. A szürkésfehér bundájú, nagy farkaskutya, a hasán fekvő hieratikus kőszobor, és odakinn az ismeretlen asszonyok és férfiak, azok, akik egymást átölelik szétzilált ágyukban, s azok, akik egyedül vannak, a betegek a kórházak hosszú termeiben, a ziháló aggastyánok, valamennyien, odakinn, a fojtogató levegőjű szobákban. Oly nagy a magány, hogy betölti az egész lakókocsit, a magány érkezik most, mind sűrűbb hullámokban, az éjszaka mélyéből jön, ott vibrál az utcai lámpák kékes csillagában, füllel érzékelhető rettenetes csendje, és mellette szúnyogdöngicsélés a fiatal nő nyöszörgése. A nagy kutya mozdulatlanul fekszik Lianával szemben. Sárga szemével néz, fülel. Liana szólítaná, a nevére gondol, és a másik névre is, arra, amit úgy kell kiejteni: Simon, és most nem tör rá a szédülés. Liana nem akar kiabálni, nem tud kiabálni. Nem tudja, miért, de bármi történjék is, nem szabad kiabálnia, nem szabad. Még erősebben összezárja hát a száját a fájdalom előtt, és a széttárt térdek nem ellenkeznek, hagyják, hogy két karja rátekeredjen megkeményedett hasára, övként szorítsák. A karok lassan, öntudatlanul hozzáfognak a dagasztáshoz, a kiürítéshez. A csuklónál egybeforrva végigcsúsznak a has hosszában, majd fölfelé mennek, egészen a mellig, lefelé siklanak újra és újra. Így harcolnak a fájdalomhullámok ellen, hogy útját állják, megtörjék lendületét. Liana a hátán görög, hol jobbra, hol balra, 1278
és megkönnyebbül az egyenletes ide-oda gurulástól. Mintha hajó volna, mely a hullámokon hintázik, egy pillanatra már-már felborulna, aztán megint visszabillen, miközben a rátámadó erő átcsúszik a hajóderék alatt. A nyöszörgés is ide-oda hintázik. Hol éles, erős, mert a hullámtól minden alakzat recseg és ropog, minden megrándul az útjában, hol halk, mélyről jövő, lassabban dolgozik a tüdő meg a szív, és lelassul a világidő is, alig sóhajtásnyi. Sokáig tart ez, olyan sokáig, hogy Liana már azt se tudja, miképpen kezdődött. Egy-egy pillanatra arra gondol, hogy megszületőben a baba, megtörténik, amire hónapok óta várt, valami csodálatos van bekövetkezőben, valami, amitől minden megváltozik a világon. S ettől borzongás jön rá, áramlat, mely éget és mindent megvilágosít, akár az alkohol lángnyelve. De ez se tart sokáig, a fájdalom miatt, az éjmélyi magányosság miatt, mely körülzárja a lakókocsi testét. Csak a fájdalom marad, a kétségbeejtő, fojtogató kín, a szikkadt föld repedéseiből érkezik, a kiszáradt folyó medréből vagy a párafelhőben alvó városból. A sötétség folyosóin át jön, az éjszakából, mely nem múlik, egyre mélyül, gallyakat növeszt a fák égnek meredő ágai és az elvénhedt aloék közé. A farkaskutya nem moccan. Sárga szemével mereven nézi a fiatal nőt, aki a zöld szőnyegen elnyúlva egyre ide-oda gurul, kitágult hasa körül feltüremkedett a ruhája. Nick tekintete kemény, fülei alig rebbennek meg, hogy felfogják a padló nyikorgását az asszony teste alatt, a véget nem érő nyöszörgéshullámokat. Talán a kutya parancsolja rá a fájdalmat. A tekintetével, mely oly kemény, sárga, mintha egy másik világból való volna. Mintha máshonnét jönne, forróság és fény gyújtópontjából, az emlékezet lángoló rekeszeiből. Mintha ugyanabból a fényből jönne, mint a férfi magva, mely megtapadt az asszony hasában, s aztán a mag fájdalmas robbanással megnőtt, megnyitva, kitárva, megerőszakolva a neki ellenálló testet, hosszú, lázas borzongást lövellve a végtagokba, a zsigereken át a tüdőig, a szívig csapkodva hullámait. Még hajnal előtt megszületett a gyermek. Liana észre se vette, hogy megtörtént. Csak rájött, hogy nem tud felállni, elmenni, még csak segítséget se tud hívni. Túlságosan késő volt már. Ívként hajlott hátra a teste, mintha hídba ereszkedett volna le, akkora erővel, hogy azt hitte, kilöki a lakókocsi vékony falát és a kinti világot is, a fákat, a betonoszlopokat, a sűrű éjszakát. Majd fokozatosan, fejjel előre, lassan csúszva kibukkant a gyermek, és Liana keze a külvilágra segítette. Liana a lakókocsi mennyezetét nézte, a csupasz villanykörtét, mely oly fényesen ragyogott, akárha csillag lett volna. Kezei 1279
elvégezték munkájukat, és a hasa is, szabályosan összehúzódva és kitágulva, a magáét. A kezek vezették a gyermeket a szétvetett lábak között, elhelyezték az iszamós szőnyegen, melyen ott hevertek a méhlepény foszlányai. A kezek elszakították a köldökzsinórt is, és megcsomózták a gyermek hasán. Éles sírás hangja töltötte be a lakókocsit, és a nap világossága már-már elfakította a villanykörte fényét. Ekkor, hosszú hónapok óta először, Liana úgy érezte, megszabadult a szorongástól, bár maga sem értette, miért. Talán egyszerűen azért, mert a lakókocsi testében eláradt ez az új élet, és nem maradt hely semmi másnak. Olyan meleg volt, hogy Liana nem bugyolálta be a kislányt. Inkább ő maga is meztelenre vetkőzött, ott, a bemocskolt szőnyegen. Majd a mellére tette a kis élőlényt, odaszorította megduzzadt emlőire. Ott aludt el a szőnyegen, az oldalán fekve, karjában a csecsemővel, miközben kivilágosodtak a lakókocsi ablakai. A sárga szemű farkaskutya mereven néz. Mozdulatlan a szeme, mozdulatlan a teste. Szürkésfehér bundája csillog a napfényben, a kemény, tömör fény szikrái drágakövek. Mintha soha nem lett volna pihenés a földön, enyhülés sem, soha. Éget a napfény, szúr, elhagyatott pusztaságokról jön, a nagy folyó torkolatának porlepte, köves partjáról. Itt, a lakókocsi fémes testében lassan múlik az idő, mintha a rekkenő hőség támadása megállította volna a világot, mintha az elektromos szikrák ezrei megbénították volna az életet, halálos ütést mértek volna mindenre. Az idő olyan, mint a kövek, olyan, mint a szétmálló földbe ágyazott kova, mint a megszenesedett bokrok gallyai, a szomjan haló fák, az aloék szürke levelei, a tömör levegőégben mozdulatlanul csüngő pálmalevelek. A farkaskutya mereven maga elé néz keskeny pupillájú, sárga szemével, nem mozdul. Erő fészkel a tekintetében, a pofáján, vízszintesen barázdált homlokán. Erő árad a szemöldökéből is, az egyenes szálú hosszú szőrpamacsból, mely a szeme fölötti kis fekete foltból nő ki, és erő árad rövid, merev, töredező szálú bajuszából. Erő árad a mellkasából, előrenyújtott lábából, körmeiből, melyek a lakókocsi piszkos, zöld szőnyegébe mélyednek. A kutya nem mozdul. Akarata, ereje a mozdulatlanság. Parancsot követ, melyet nem ért, de érez, és amely megbénította testét, megfeszítette minden izmát, idegszálát. Tán a fényes nappal vakító fényéből jött, amikor reggel Liana kinyitotta a lakókocsi ajtaját, hogy elmenjen. A kutyát a lakókocsi legtávolabbi sarkába lökte vissza a fájó hullám, gazdája rideg hangja, Nick nem hallotta még soha ezt a hangot, mely egyetlenegyszer kiáltotta el parancsát. A kutya sárga szeme az ablak melletti padkán. A szemek a zöld viaszosvá1280
szon huzatú párnákra szegeződnek, ahol ott a széthajtogatott frottírtörülköző, s a frottírtörülközőn alszik a kisgyermek. A gyermek nem mozdul, alig hallhatóan lélegzik, mivel túl nagy a meleg, ránehezedik a mellére. A hátán alszik, mozdulatlanul, a fejét oldalra fordítva, öklét összeszorítva. A farkaskutya nézi. Sárga szemével ő vigyáz rá, minden idegszálát megfeszítve, mintha a gyermek volna az egyedüli élőlény a világon, az egyetlen, akinek szíve van, arca van, keze van. Talán a szag az oka mindennek. A farkaskutya mást se érez napok óta, csak ezt a furcsa szagot, melyet soha azelőtt nem érzett, ezt az émelyítő, édeskés szagot, vizelet és izzadság különös keverékét, mely nagyon is édeskés, mintha növény vagy virágillat volna. A farkaskutya nem bír aludni a szagtól. Már-már lecsukódik a szeme, két mellső lábára helyezi az állkapcsát, és elengedi magát, hadd jöjjön az álom. S ekkor hirtelen orrába csap a szag. Felriasztja, beléhatol, hegyezni kell tőle a fülét, tágra nyitni a szemét, és testének legkisebb idegszála is pattanásig feszül. A kisgyermek szaga túlságosan émelyítő, az egész lakókocsi tele van vele. Talán odakinn is eláradt, az üres telken, a fák lombjai között, az autópálya betonpillérei alatt, a kiszáradt, nagy folyó puszta partjain. A farkaskutya szereti ezt a szagot. Nincs igazán tudatában, hogy szereti, de testének minden porcikáját megfeszíti, csak hogy jobban érezze. A halk szívverés, a langymeleg, elillanó lélegzet, az erekben áramló, a gyöngéd bőr alatt lüktető vér nyugtalanságot ébreszt benne, nem szűnő dobogást. A farkaskutya fülel, lankadatlanul. Nem mozdul, fülel, maga elé nyújtva erős lábát. Merev, feszült, fájdalmas fülelése olyan, mint a tekintete. Halk neszek érkeznek kívülről, roppanás, lélegzetvétel, rovarok ciripelése. Messziről, a hőségből nagy ritkán egy-egy valószínűtlen gyerekrikoltás, kutyaugatás. Az autópálya hídjára nehézkesen felkapaszkodó teherautók moraja. A hangok elvegyülnek a fénnyel, a forrósággal, a magánnyal. A farkaskutya rezzenetlenül, külön-külön érzékeli valamennyi hangot, mintha pontosan abban a pillanatban hangoznának fel, amikor elképzelte őket. Füleit hegyezi, csak arra szolgálnak, hogy felfogják a viaszosvászon padkáról hullámokban érkező gyönge neszt. A csecsemő lélegzetvétele halk, a hőség miatt el-elfulladó. A szabályos szuszogás betölti a lakóteret. Úgy tetszik, alakot ölt a lélegzet, talán belőle árad a hőség és a fény, belőle árad az az émelyítő és cirógató szag, amitől nem tud elaludni a kutya. Amikor a csecsemő felébred és sírni kezd, Nick meg se rezdül. De megkeményedik a tekintete, teste íjként megfeszül. Körmeit még jobban belemélyeszti a szőnyegbe, és hátán, nyakán kissé felborzolódik a szőr. 1281
Oly hosszú ideje már, hogy az üresség az egyedüli úr a lakókocsiban, órák óta, attól a pillanattól fogva, hogy Liana behúzta maga mögött az ajtót, és átvágott a lakatlan telken. Üresség van a szétmálló földű pusztaságokon is, a megperzselt, satnya fák tövében, a babérfa és az eukaliptusz lombkoronájában, a folyó fehér medrében. Oly régóta visszhangzik a világ a testben, csapódik a fém- és üvegfalakra. A kisgyermek hangja most betölti a lakókocsi terét. Ciripelve, magabiztosan és követelőzve tör elő, mint a rovarok hangja. Ez a hang a csend ellen sír, a magányosság ellen, lyukat váj a sűrű levegőbe, a vastag fémfalakba, lyukat, amelyen át elillan a csend. Mintha semmi más nem létezne itt, a lakókocsiban, csak ez az éles hang és a farkaskutya merev pillantású szeme. Nickre rátört az éhség. Oly régóta nem evett egy falatot se. Szája és nyelve kiszáradt, és Nick azt se tudja már, milyen volt azelőtt. Bár egy pillantást se vetett a lakókocsi ajtajára, óráról órára mégis azt leste, arra várt, hogy Liana megérkezik, feltűnik, háta mögött a fénnyel, beszél hozzá, szólítja. Napok óta várja, hogy enni adjon neki, bármit, húst, kekszet, kenyeret. De Liana rá se nézett, amikor bejött a lakókocsiba, rögtön elnyúlt a viaszosvászon padkán, kikapcsolta a ruháját, és mellére vonta a kicsi élőlényt, aki mohón szopni kezdett. S megint érződött a tej- és izzadságszag, egyre áradt, betöltött mindent. Ez a szag fájt Nicknek, kicsit meg is ijesztette, összehúzott szemmel, hátrakonyuló füllel bebújt az asztal alá, a lakótér túlsó sarkában. Most is ez az émelyítő és édeskés, tejből, vizeletből és izzadságból kevert szag tölti be a lakókocsit, de Nick nem fél már. Mintha növekedőben volna a csecsemő teste, betöltené az egész teret langyos bőrével, arcával, szuszogásával. A csecsemő most hangosabban sír. Talán rájött, hogy nincs itt az anyja, vagy tán ő is éhes. De az ő éhsége kicsi, enyhe, a csecsemő arra vágyik, hogy anyja langyos mellét szopja, száját elárassza a sűrű tej, a szeretett test melegére vágyik. Nick éhsége más, soha nem ismert éhség ez, nem elégítheti ki semmi. Hasonlít a kiszáradt folyó torkolatának pusztaságához, ahol porszél söpör végig a parasztházak között. Éhsége kín, olyan, mint merev tekintetének, feszülten figyelő fülének kínja. Szétroncsolja a testét, felszítja lázát. Mindent betölt ez az éhség. A kívülről jövő zajok, reccsenések visszhangot vernek teste belsejében, összerándul tőlük, bár egy pillanatra sem hallgat el a síró gyermek hangja. Gyűlölet és félelem támad. Nick soha nem érezte még ezt ilyen mélyen. Benne lakott, a teste legközepében, és aztán fölfelé áramlott, ott morgott a torkában, még kisebbre húzta össze pupillája fekete pontját a sárga szempár. A kutya testének minden izma megfeszült, ugrásra készen. 1282
A síró csecsemő hangja ébresztette fel a félelmet és a gyűlöletet. A hang a várakozás kínjával keveredik, az állkapocs kínjával, a nyelv és a száj tikkadtságával. A hang eggyé válik a nagy ürességgel, mely lyukat fúr teste legközepébe. Odakinn nap égeti a lakókocsi alumíniumhéját. Égeti a földben fogoly fekete fákat, égeti a folyó porlepte kavicsait. Arrább, a fényben vak ablakú autók gurulnak még nem létező sorsuk felé. Meglehet, hogy az autóút melletti nagy beton és bádog élelmiszer-áruházban Liana vaktában jár-kel az árucikkekkel megrakott polcok, tarka dobozok, zacskók, celofánba csomagolt húsok, nagyon is piros vagy sárga gyümölcsök, bűvös és tiltott folyadékokkal teli üveghegyek között. Mereven néz maga elé, neoncsövek fénye világítja meg dúlt arcát, mélyen ülő szemét, szalmaszínű haját. Céltalanul kószál a polcok között, emberekbe ütközik, tárgyakba, de nem ismeri fel őket. Keresztül-kasul gyalogol az óriási hodályban, nem nyúl semmihez, nem néz meg semmit, hiszen semmi nem lehet az övé, hiszen nincsen semmije. Egy percre felvillan előtte a védőnő arca, aranykeretes szemüvege, még hangja is visszacseng a fülében, de hiába figyel megfeszítetten, nem érti már, mit mond a lágy hang. Gyorsabban szedi hát a lábát, hogy elmeneküljön kétségbeesése elől, hogy elrejtőzzék. De az óriási, kihalt helyiségben mindenhová követi a fény, nem tud megszökni előle. A torkát szorongatja, a halántékát, reszket tőle a lába. Most már tudja, hogy nincs senki más, csak a védőnő, nincs más név a világon, ott van, egész közel, mégsem fog ráakadni. Liana sokáig gyalogol az élelmiszer-áruház folyosóin, a neonok hideg fényében. Nem néz rá senki. Az emberek el vannak foglalva, a süteményeket bámulják, szappanokat, ruhákat, hússzínű az arcuk, szemük úgy csillog, mint a sörösüveg kupakja, kezük mohón fog, visz. S ekkor Liana rádöbben, hogy tulajdonképpen a kijáratot keresi, egy ajtót, bárhol, hogy elmeneküljön, kinn legyen. Muszáj elmennie, amilyen gyorsan csak tud, megérti a szörnyű sürgetést, a lakókocsiban fenyegető veszélyt. Megtorpan egy sápadt bőrű, barna fiatalasszony oldalán, aki mozdulatlanul áll az újságok előtt. Arra szeretné kérni, hogy segítsen, gyorsan, mert szeme nem látja a kijáratot. A gyermekéről szeretne beszélni, aki egyedül maradt a lakókocsiban, a gyermekéről, akiért alighanem eljönnek, akit elvisznek, felfalnak. De egy szót se tud kipréselni magából. Ott rekednek a testébe zárva a szavak. Úgy fájnak, hogy reszketnek belé az ajkai, könnyek tolulnak a szemébe, lecsurognak az arcán. A sápadt fiatalasszony egy pillanatig nézi, aztán szó nélkül elszalad. Liana
1283
könnyein keresztül látja, amint a polcok körül kering, egyre körbe, mintha szántszándékkal akarná összezavarni a nyomait. Odakinn vakítóbb a fény. Éget és fehérre izzít mindent, a kavicsokat, a földet, a fák leveleit. Cementpor lebeg a háztetők fölött, könnyű takaró a kegyetlenkék égen. Autók páncélháta szikrázik a lankadtan tekergő úton. A széllökésekben hozza a motorok rekedt köhögését, teherautók és jelzőkürtök bőgnek, mintha állatok rikoltoznának. Minden hullámszerű, tétova, felfellobbanó. Annyi magányosság van, annyi éhség… Annyi fény van a folyó kihalt torkolatánál, és az üres telken ott áll árván, lezuhant repülőgép törzséhez hasonlatosan a lakókocsi téglákkal alátámasztott alumíniumteste. Hiába az erőszak, hiába az öldöklés, itt csend van, elvétve hallani csak az autópálya zúgását, s ahogy a parasztházaknál fel-felugatnak a kutyák. Gyengül már a fény, amikor Liana megérkezik. Lassan lépdel az üres telken. Csomag nélkül jön. Ruhája fehér a portól, sántikál, mert letörött az egyik cipősarka. Arcán szorongás, de most már tudja, mi a teendője, megértette valahára. Talán túl késő már, talán már úton vannak, Simon vezeti őket, vagy az arany szemüveges fiatal nő. Vagy tán az üres telek őre, kétcsövű puskájával, fülére húzott vadászkalapban. Most kell jönniük, az éj beállta előtt, hogy megöljék a kutyát, kórházba vigyék a gyermeket, őt meg bezárják egy nagy, fehér terembe, sima falak közé, ahonnét nem lehet megszökni. Sántikálva siet a lakókocsihoz, fellép a lépcsőn, kinyitja az ajtót. A nagy farkaskutya felborzolt szőrrel, lángoló szemmel ugrik elébe, mintha csak értené. A fiatal nő és a kutya együtt vág át az üres telken. Liana magához szorítja a frottírtörülközőbe bugyolált gyermeket. A baba szopik, miközben anyja lépked, és Liana fáradtsága ellenére is érzi, hogy megnyugszik a kicsorduló tejtől. Így mennek együtt, sokáig, míg fekete nem lesz az este. Ott vannak a folyóparton, a porlepte kövek között. Valahol vízér csordogál. Távolról, az autópálya hídjáról motorzaj. Az éjszakai levegő itt hűvös, enyhe, láthatatlan táncot járnak a szúnyogok. Liana ráhajtja a frottírtörülközőt az alvó csecsemő arcára. Nick nesztelenül elosont a bokrokon át, a folyóparton, hogy a parasztházak tyúkjaira és nyulaira vadásszon. Hajnalban tér majd vissza, kimerülten és jóllakottan, lefekszik majd Liana és a csecsemő mellé, és sárga szemei úgy fognak ragyogni a szürkületben, mint két csillag, mintha hideg fényük megállíthatná a feléjük nyomuló embereket, akik néhány óra hosszat még keresni fogják őket. FÁZSY ANIKÓ fordítása
1284
LAVINIA GREENLAW
A hulló város Nyolcéves voltam, én voltam a légtér, nyughatatlan vadóc, már-már felrebbenő. Zárt a világ, magától értetődő. A pohár egy pillanatra megbocsátott, tenyérnyi, rajzos mozdulat teljes szeretetével amint lágyan letett.
Az utolsó képeslap (Malevics után) Valami olyan teljeset adnék neked, mint ajtók-ablakok nélkül ez a ház. Zárt négyzetében nyüzsög, tevékenyen, meghitten, akár egy hangyaboly. Ott füstölög három kémény alatt, melyek maguk is talán csak valami törékeny de biztos tevékenység jelei, füstgomolyai. Téglavörös ház zöld csík felett, ez lehetne fű vagy szilárduló tó. Arányai tágulnak jobb felé, mintha nőne vagy tartana valamerre. Ami a sárga kerítést vagy a mezőt illeti, megmászhatnánk, bejárhatnánk, de választhatnánk azt az utat is, mely fekete vonásként lazán szeli keresztbe.
1285
Ezen a nyáron az évek sorban állnak, mintha a világ végére értünk volna. Minden súly hátunk mögé, a ház mögé került. Hosszú távon csak erre gondolj: ahogy a színek újra kivonulnak a fénybe, ajtótlan és ablaktalan, mint ez a ház, melyben szeretném, ha laknál.
Farkasbab „Nézd, milyen boldogtalan saját bőrében az a lány.” Farkasok vigasztaltak. Míg felnőttem, mindig hallottam hangjukat. Üvöltésük hegyekre kúszott, mint kék virágok magas karóra, átkaik szinte szétfeszítették az állatkert vasrácsait. A csatorna egyre forgalmasabb. Közülük páran arany tamarin majomkölyökként még átslisszannak a lámpánál. A többi várakozik, összezavarodott bohóchalak az üveg mögött.
Egy ital pohár, kaamos Itt az idő, hogy csöndben éljünk, ne építsünk semmit, meséket meséljünk... Ez a kőzetréteg ősibb, mint az élet a földön, nem viseli magán a halál nyomait, se metán, se antracit, semmi éghető. Réz, kobalt, arany gyúlékony hajszálcsövei – felmelegedni hogy is lehetne így? 1286
Fagyos szívemben megdermed a vér, Színei kifakulnak, akár a nap. Jeget lélegzem. Azt mondják, a tüdőm virágba borul. Lassanként, félig ébredek fel, gondolataim óvatosak és kimértek, mint pulzusom üteme. Türelmes vagyok, nyitott és szívélyes, mosolygásra senkit se késztetek. Mint egy ital pohár, testembe sarkköri tél telepszik, kifújom magamat, ott terjengek a kinti űrben, ahol szinte mindig teljesen sötét van, s az északi láthatáron óriás mágnesre tapadó vasreszelékként sűrűsödik a feketeség, ismeretlenek lelnek rá álmaikban. A térrácsozat peremén járunk, itt déltől délig fúj csak a szél, bárhova mész, mindenhol dél, és semmi sem kel, semmi se nyugszik, az idő befagyott folyó, legombolyodó mérőszalag, jelöletlen, beszámozatlan. Szabványarcokból tekintetek szalagjai futnak felém. Legmélyebb titkuk erdő. Szívükben növekvő. LEHÓCZKY ÁGNES fordításai
1287
IOAN GROS¸AN
Vaslui megye a NATO-ban 1 Egy sorsdöntő jelentőségű nap Vaslui megye belépését a NATO-ba egy keddi napra ütemezték be. Ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. A Prefektúra első emeletén, irodája ablakának a napokban biztonságira cserélt üvege mögül Aurel Aflorăchioaiei prefektus elégedetten szemlélte az Ejtőernyő-kombinát rendezett menetoszlopokban felvonuló munkásait, akik időről időre lelkes ordítozásba fogtak, hogy: „Szilágy megye ne feledd / A NATO-ban nincs helyed!” Merthogy évek óta dúlt – s talán végleg le sem zárult – a drámai ütközet Vaslui és Szilágy megye között az Észak-atlanti Szövetség kegyeiért. Vagy magas szintű geopolitikai megfontolások, vagy gazdasági érdekek, vagy a Nagy Keleti Szomszédok fenyegető jelenléte, vagy a sors, vagy mindezek együttvéve úgy hozták, hogy Romániát csak lépcsőzetesen, megyénként, Aflorăchioaiei prefektus számára egyelőre megfoghatatlan algoritmus szerint vették fel a NATO-ba. Első lépésként, 2049-ben, villámgyorsan befogadták Temes, Kolozs, Constanţa megyéket és Bukarest megyei jogú várost. Aztán három év múltán nagy csinnadrattával bevonult Brassó – talán azért is, mert végre-valahára nyélbe ütötték a szerződést a „Dracula” vadászhelikopterekre, és a NATO-tábornokok a „Bell Helicopters” szakembereinek kíséretében egész évben, látástól vakulásig a gépeket tesztelték a Retyezát lőterein, azaz nagy magasságból medvékre, szarvasokra, zergékre vadásztak. 2053-ban, masszív budapesti támogatással, belépett Maros, Hargita és Kovászna megye, majd két hónap sem telt el és – meglepi! – belépett Călăraşi megye is, amire végképp nem számított senki, de amely előzőleg egy okos prefektus kezdeményezésére gigantikus Gyapotfeldolgozó Kombinátot épített, szó szerint meglágyítva az amerikaiak szívét. Lassan-lassan, hol tettekkel, hol ígéretekkel (Galaţi például vízre bocsátotta az első folyami repülőgép-anyahajót, Máramaros pedig Szigeten húzott fel egy óriási kaszinót, a Fájdalom Kaszinóját, amely estéről estére elnyelte az esetenként helyi felmenőkkel is rendelkező izraeli turisták pénzét) az ország összes megyéje, Szilágy és Vaslui kivételével, bekerült a Szövetség kötelékébe. És íme, ezen a keddi napon, 2084 áprilisának első keddjén, minden esély megvolt arra, hogy – maga mögött hagyva Szilágyot – az ősi moldvai megye is része legyen a hőn óhajtott struktúráknak. 1288
Ekkor azonban Aflorăchioaiei prefektus derűs homlokán egy gondbárányfelhő jelent meg: azt kellett látnia ugyanis, hogy a város legújabb találmánya, a megye büszkeségének tartott Tampax Művek munkásnőinek menetoszlopába valamiféle ziláltság vegyül.
2 Saveta nagynéni A Tampax Művek munkásnői élén a vállalat igazgatónője, Aneta Atodiriţei menetelt, aki negyvenedik születésnapját már jócskán maga mögött hagyta, de akit feszes, kőkemény mellének és keskeny, enyhén ázsiai típusú homlokának köszönhetően senki sem becsült volna harmincnál többre. A prefektus jól ismerte, annak idején osztálytársak voltak a vaslui „Gheorghe Hagi” Középiskola elit osztályában. Aneta Atodiriţei ragyogó tanulmányi eredményeivel hívta fel magára a figyelmet, és rögtön érettségi után ösztöndíjat kapott a párizsi „Libresse” Tudományegyetemre, ahonnan, számos, hozzá hasonló román leányzótól eltérően, doktori címmel tért vissza, röpke egy év alatt gatyába rázta a vaslui nők zömének munkát adó Tampax Műveket, amely rövidesen havi 1000 tampon/fő rekordtermelékenységgel örvendeztette meg a megye lakosságát. Látván a munkásnők soraiban egyre inkább eluralkodó zűrzavart, a prefektus a telefon után nyúlt és bepötyögte Aneta mobilszámát. – What’s happening, Any? Aflorăchioaiei call you!1 – Il s’agit d’une petite querelle entre les ouvriers qui sollicitent des meilleures conditions de travail – válaszolta sietve Aneta Atodiriţei – et l’administration qui…2 – Quoi?!3 – mennydörgött a kagylóba a prefektus. – Te, Any, hogy a nyavalya essen abba a ruganyos melledbe meg a keskeny homlokodba, te frankofón vagy?! – Isten látja lelkemet, prefektus úr, nem vagyok az! – hallatszott a Motorolából. – Et alors? Mi az a kupleráj ott nálatok? Est-ce que tu sais qu’il s’agit de grands intérets?4 Tudod te, hogy a Szilágy megyeiek mire vetemedtek tegnap? ˇ
1
Mi történt, Any? A. beszél. Egy kis csetepaté támadt a jobb munkakörülményeket követelő munkások és a vezetés között… 3 Micsoda? 4 Na és? Tudod egyáltalán, mekkorra érdekekről van szó? 2
1289
De vagy a visegrádi négyek (1991) Vaslui megye csodálatos légterében békésen lebegő több tucat szatellitje miatt, vagy azért, mert néhány közülük lezuhant a buhăieşti-i Cheeseburger Kombinát környéki esztenák közelében, Aneta válasza már nem hallatszott. Hallatszott viszont az iroda ajtajának diszkrét nyikorgása, és a következő pillanatban a prefektus előtt feltűnt a jó öreg titkárnő, Saveta Amustăcioarei feje, amely, mint rendesen, teljesen csapzott volt a sírástól. – Not now, Saveta, not now!5 – berzenkedett Aflorăchioaiei. – Mit akarsz? Az ajtó irányából zokogásfutamok töltötték be a szobát. A prefektus valójában nagyon is jól tudta, miért emészti magát az öregasszony. Saveta egyetlen idegen nyelvet sem beszélt. Holott Vaslui megye NATO-csatlakozásának egyik feltételéül szabták, hogy a teljes ügyintézői kar, az intézmények teljes humán infrastruktúrája beszéljen legalább egy idegen (angol előnyben) nyelvet. A jó öreg Saveta ilyen tekintetben zokni volt. Hiába adta Aflorăchioaiei a kezébe a „Tanár nélkül angolul” tankönyvet, hiába íratta be egy gyorstalpaló Szleng-tanfolyamra – Saveta nénikére, ahogyan mindenki szólította, viasszal sem lehetett volna bár egy kötőszót ráragasztani. Az alprefektusnak, a rendőrkapitánynak, a város összes vállalatigazgatójának helyes kis 20 éves titkárnők jutottak, mindannyian a vaslui „Anuţa Cătuna” Germán Nyelvek Tudományegyetemének levelező hallgatói – csak ő, Aflorăchioaiei, volt kénytelen ezt az öreg bútordarabot az előszobájában tartani, akivel ráadásul valamiféle távoli rokonságban is állt. Saveta hosszú ideig a „Gheorghe Hagi” takarítónője volt, hat szerelemgyereket nevelt, és Aflorăchioaiei, amikor kinevezték preketussá, szánalomból, illetve anyja unszolására, elkövette élete legnagyobb hibáját: felvette titkárnőnek. – Jól van no, ne sírj! – szólalt meg kissé szelídebben a prefektus. – Lássuk, mit tanultál ma. Nyitottad ki egyáltalán a tankönyvet? – Ühüm – sóhajtott Saveta. – Jó – mondta a prefektus, miközben óvatosan kihúzta az íróasztal fiókját és a szeme sarkából odasandított. Lássuk csak! Szedd össze magad: Which is the fastest animal in the world?6 – The rabbit?7 – sóhajtotta az öregasszony, rövid gondolkodás után. – A nyavalyát a nyúl! – gurult dühbe a prefektus. – Esetleg nálunk a megyében a nyúl. A leopárd, nénikém, a leopárd, hogy az ördög vigye el az összes kib…tt leopárdot! You are free!
5
Ne most, Saveta, ne most! Melyik a világ legkártékonyabb állata? 7 A nyúl? 6
1290
Amikor a párnázott ajtó mögül már nem hallatszott Saveta zokogása, a prefektus ismét az ablakhoz lépett. A homloka kissé felderült: az utolsó menetoszlopban a munkanélküliek vonultak, rendezett alakulatokban, és kezükben egy-egy „Snikers”-t szorongatva erőteljesen skandálták: „Bár a NATO komoly dolog / Román szívünk érte dobog!”
3 Szilágyi ellentámadás Ekkor a prefektus övébe tűzött személyhívója egyre növekvő hangerővel csipogni kezdett. Szívverése felgyorsult: az a hang volt, amelyre majd 24 órája várt. Aurel Aflorăchioaiei tisztában volt azzal, hogy a NATO-ba való felvétel sorsdöntő napján Szilágy megye sem fog ölbe tett kézzel üldögélni, hanem minden lehetséges eszközt bevet annak érdekében, hogy riválisát, Vaslui megyét, a partvonalon túlra szorítsa, és az amerikai stáb majd a legjavát szemlélheti meg mindannak, amit ipar, haderő, mezőgazdaság, kultúra, emberi kapcsolatok, helyi jellegzetességek stb. tekintetében a megye nyújtani tud. Éppen ezért, hogy folyamatosan értesülhessen az ellenfél lépéseiről, Zilahra küldte legmegbízhatóbb emberét, Vasile Abuciumiţei apót, aki a Demokrata Párt kétharmados kormányzása idején (2062–2063) politikai fogolyként a börtönt is megjárta, és aki megnyerő külsejével (fél szemére vak volt, és tökéletesen beszélt négy nyelvet, köztük – ami egy vaslui esetében ritkaságszámba ment – a gagauzt) remekül álcázta, hogy legendás memóriájának köszönhetően az információgyűjtés, -feldolgozás és -tárolás nagymestere. Aflorăchioaiei és Vasile apó, a lehallgatástól való félelmükben, abban állapodtak meg, hogy nem mobiltelefonon, hanem személyhívón tartják a kapcsolatot, enyhén kódolt angol nyelven. Érthető tehát, hogy különös borzongás futott végig a hátán, amikor megnyomta a zöld gombot és elolvasta Vasile üzenetét: „There’s a carnival here in Zalău. People wear masks and fancy dresses. They dance and sing in the streets, tell jokes about Vaslui and laugh a lot. The crows of SILCOTUB are ready to cash inti the NATO’s staff in the evening in the big house of very old Virgil Măgureanu, in Giurtelec. Great danger! Vasile” Aflorăchioaiei prefektus elsápadt. Amitől félt, az bekövetkezett. Szilágy nemcsak hogy utcára vitte az egész megyét, karnevál ígéretével kábítva el szerencsétlen lakosait (és már látta is lelki szemei előtt, hány tonna pálinkát küldött frontvonalba az ellenséges prefektúra), de a város elöljárói mozgosították a „the crows of SILCOTUB”-ot is, ami Vasile virágnyelvén nem jelentett mást, mint a zilahi SILCOTUB a napokban Békepartnerség Kupát 1291
nyert női kézilabdacsapatát. Azok a fiatal, szegény sorból származó lányok majd elepednek néhány dollárért, elképzelhető tehát, hogy mire nem hajlandók néhány pálinkától becsiccsentett amerikai tábornok kedvéért, csak hogy Szilágy megyét a NATO-ban lássák! Amikor egy pillanatra maga elé képzelte a jó öreg Virgil Măgureanu giurteleci villájában tetőző bulit, amint a teljes amerikai stáb, kigombolt ingekkel és sliccekkel, a mindössze térdvédőbe öltözött kézilabdás lányokkal együtt részegen gajdolja, hogy „Az a rendes iparos” és „Love me tender”, Aflorăchioaiei úgy érezte, karnyújtásnyira van a veszettségtől.
4 Munkaköri problémák Miközben a veszettség ott ólálkodott Aflorăchioaiei prefektus körül, agyában ugyanazon rémálom képkockái peregtek le, méghozzá ijesztő tisztasággal, amelyet egy éjszaka kisgyerekként, tizenkét éves korában látott először: hatodikos volt, és történelemórán, egy szál fekete tornagatyában, a térképhez parancsolták, hogy mutassa meg a híres parasztfelkelés helyszínét, Bábolnát; noha legbelül pontosan tudta, hogy hol található Bábolna, a pálca hegyével minden alkalommal – mintha meg lenne átkozva – a térkép jobb felső peremén meghúzódó Békéscsabára mutatott. Az osztály harsány nevetésben tört ki, s ő úgy érezte, elsüllyed szégyenében, pedig a legszörnyűbb dolog még csak ezután következett: az anyaszült meztelen történelemtanárnő, miközben hanyagul, kissé féloldalasan a katedrára könyökölt, gúnyosan fixírozni kezdte; ő pedig, amint a pálca hegyével megérintette Békéscsabát, átélte – ó, jaj, s ezt mindeki láthatta – élete első erekcióját. Ekkor a tanárnő, meztelensége teljes pompájában, amely egyenesen a pupilláját perzselte, felemelkedett, kecses csípőmozgással a térképhez sétált, elvette tőle a pálcát és rásújtott az erekciójára, miközben azt suttogta a fülébe: „Békéscsaba, mi? Disznó!” Aflorăchioaiei prefektus megdörzsölte a szemét, lenyomta a távbeszélő gombját és beleszólt: – Sürgősen kéretem Atodiriţei igazgató asszonyt, a „Tampax”-tól! – O. K., boss – hallatszott a jó öreg Amustăcioarei hangja. Aneta Atodiriţei jóformán be sem lépett az irodába, a prefektus máris nekiszegezte a kérdést: – Hány nőt tudsz szerezni nekem este hatig? – Mi célból, prefektus úr? – kérdezte Atodiriţei. 1292
– Csak semmi álszenteskedés, Aneta! – fakadt ki Aflorăchioaiei. – Két óra múlva a SILCOTUB teljes kerete ott fog csücsülni a 2. tengerészgyalogsági Hadtest vezérkarának a térdén Giurtelecul Hododuluiban, és te azt kérdezed tőlem, hogy mire kellenek a lányok? Hát mit vigyek én Waterstrong tábornoknak ma este a podu-înalti motelba? Tamponokat?! – Kérem, ne üvöltözzön velem, prefektus úr – sóhajtott az igazgatónő –, mert isémiás szívbeteg vagyok, nincs férjem… tegnap sztrájkolt a 3. részleg, a szerencsétlenek üvegvattát csomagoltak az ukrajnai szállítmányba, még szerencse, hogy rájöttem és megállítottam a kamionokat a kijáratnál… – Eh, hagyd a fenébe, ne siránkozz, ezek munkaköri problémák. Inkább arról beszélj, hogy hány nőt tudsz adni? – Hát nem sokat – törölgette a könnyeit Atodiriţei. –Az igazán belevalók egy része az odobeşti Air Force bázisra vette be magát, másik része Peripravaba vándorolt a tengeralattjárókhoz. – Nocsak – mondta Aflorăchioaiei prefektus –, nincs egy csaj az egész üzemben? – Hát Safta, a Csomagolóosztályról, hiszen ismeri, az aki eltörte a lábát, s így nem tudott elmenni. – Az a magas, akinek lumbágója van? – Az – válaszolta az igazgatónő. – És cukorbeteg. – Ide vele! – csillant fel a prefektus szeme.
5 Történet, mely nincs híján némi prózaiságnak Safta Abourului pontban déli tizenkét órakor (p. m.) lépett be Aflorăchioaiei prefektus irodájába. Noha a jobb lábán gipszet hordott, magas, tapintatos viselkedésű nő volt, nyúlánk, elegáns, bizánci szentre emlékeztető alakját valamiféle leírhatatlan, nyilván a szabadparaszti ősöktől örökölt szomorúság lengte be. Ez pillanatnyilag még a bicegését is egyfajta történelmi aurába foglalta, amelytől a prefektus hirtelen elérzékenyült. – Foglalj helyet, Safta – szólt Aflorăchioaiei. – Do you speak English? – Prefektus úr, a szüleim hat gyereket neveltek – válaszolta Safta, miközben leült és kartonruháját szégyenlősen a gipszére terítette. – Öt lányt és az öcsémet, Costel-t, aki fémtáblácskával a fejében született, és hatig tudott elszámolni, amikor besorozták a seregbe. Én és a húgaim harmadikos korunkban kezdtünk angolul tanulni, de aztán Bukarestbe vittek minket a kenuszakosztályra, s nem maradt rá időnk: naphosszat a bárkákban ücsörögtünk. 1293
– Értem – mondta Aflorăchioaiei. – Nehéz idők voltak. Hallod, Safta, emlékszel még arra, hogy hol ismertük meg egymást? – Hogyan is feledhetném?! – csusszant ki egy halk sóhaj a nő ajkán, és szűzies szemérmességgel sütötte le tekintetét. – A Levestésztagyárat avattuk fel éppen, azt, amelyiket az ukránokkal közösen csináltunk, s az azt követő fogadáson történt, a războieni „Ion Diaconescu” fogadóban. Ön akkor úriemberként viselkedett velem: másnap reggel én voltam az egyetlen nő a megyében, aki tizenharmadik fizetést is kapott. – Nézd, elmondom, miért hívattalak – szólalt meg ismét a prefektus. – Drága Saftám, szereted te a mi megyénket? – Hát a megyén kívül mi maradt még nekem ezen a világon? – válaszolta Safta, s lopva egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. – A húgaim Grönlandra mentek, Costel szegény, ő helyettes államtitkár lett, a vidéki házunkat pedig leromboltatta akkortájt a Demokrata Párt. Ha nem lenne a megye, Istenemre, nem is tudom, mihez kezdenék. – Nagyszerű – mondta Aflorăchioaiei. – Nos, a helyzet a következő: amiként bizonyára tudod, a megyénk hamarosan belép a NATO-ba… – Hát az nem a múlt kedden történt? – ámult el Safta – Nem – mondta Aflorăchioaiei –, az egy rosszindulatú hírlapi kacsa volt, amelyet Szilágy megye dobott be a köztudatba, hogy idegesítse az amerikaiakat. Ma és holnap fog eldőlni minden: vagy mi, vagy Szilágy. A Szövetségi Ellenőrző Bizottság a podu-înalti motelben szállt meg, ők készítik a jelentést a megyénkről. A Bizottság hat tábornokból áll: három amerikaiból, egy angolból, egy belgából és egy norvégból. Információink szerint az angol homokos, a belga pedofil, a norvég pedig impotens. Hátravan még a három amerikai. Nos, őket neked kell lerendezned. – És a gipsz? – mutatott Safta a jobb lábára. – Utánajártunk, perverzek – nyugtatta meg Aflorăchioaiei. – Például az egyik közülük, Waterstrong tábornok, két évig élt Brünnben egy tolókocsis, lábatlan cseh nővel. Ahhoz képest a te gipszed egy vacakság. – Nem mennék egyedül, ha lehet – mondta halkan Safta. – Van egy megbízható barátnőm, a szomszédasszonyom, akivel időnként kártyát is vettetek: nem túl fiatal, de pikkelysömöre van. – O. K.! – mondta Aflorăchioaiei. – Vidd magaddal őt is.
1294
6 A Győzelemhez címzett motel Hagyjuk egy időre magára Aurel Aflorăchioaiei prefektust vaslui irodájában, és mint vérbeli mindentudó elbeszélő, akinek tartjuk magunkat, költözzünk át a podu-înalti Győzelemhez címzett motelbe, ahová a Romániába delegált NATO-stáb egy részét kvártélyozták be, nem messzire attól a történelmi helytől, ahol annak idején Nagy (y compris Szent) István vajda, hogy nyugodt, taktikus visszavonulást biztosítson magának Suceava felé, a szó szoros értelmében pozdorjává zúzta a török sereget. Azon a – végzetes? örömteli? talán egész pontosan soha nem fogjuk megtudni – keddi napon, 2084 áprilisának első keddjén, Sir Rodion Aniprulesei-t, a motel igazgatóját sötét gondolatok foglalkoztatták. (Az Olvasó most bizonyára azt hiszi, hogy rosszul látta a „Sir” kifejezést; nem, szó sincs tréfáról: Sir Rodion Aniprulesei valóban „Sir” volt, Őfelsége II. András, Anglia királya, személyesen ütötte lovaggá olyan tettekért, amelyeknek elregélésére majd a későbbiekben kerítünk sort; ezúttal csak annyit árulunk el, hogy Rodion egymaga mentette meg a Manchester United teljes keretét, amikor a csapat helikoptere az FC Vaslui-jal vívott mérkőzés után a Békepartnerség Kupa elődöntőjében a Podu-Înalt melletti mocsarakba zuhant.) Miként mondottam, Sir Anipruleseit a motel alagsorában berendezett szobácskájában sötét gondolatok kerülgették. De hát hogy is ne?! Amióta Waterstrong tábornok megérkezett a sleppjével, egész addigi élete a feje tetejére állt. És most nem a nyugatiak olykor abszurd igényeiről volt szó (a norvég ezredes, valami Flojkaernek hívják talán, például imádott bivalytejben fürödni; bivalyok azonban már csak Moldova Köztársaságban éltek, és neki, lett légyen bármilyen Sir, egy igazi bivalyhidat kellett létesítenie a Prut folyó fölött, hogy kielégíthesse az őrült igényeit), hanem annál sokkal súlyosabbról: a feleségéről, Ancuţáról. Ancuţa az elárvult fattyú, akit kislány korában vitt a motelbe takarítani, a Baku–Chişinău-Ruse kőolajvezeték megépítésének volt a mellékterméke, amikor több tucat örményt, grúzt, türkmént, hogy az ördög búbolja meg a fejüket, szállásoltak el a motelben, mintha egész Ázsia oda gyűlt volna össze. Amikor az ázsiaik összeszedték a szerszámaikat és eltakarodtak, Ancuţát hagyták maguk után az egyik barakkban. Rodion megszánta a kislányt, előbb angol óvodába íratta, aztán német iskolába, majd amikor betöltötte a tizennégy évet, lévén feltűnően szép és okos (két hét alatt tanult meg dolgozni a Pentiumon), előléptette szeretőjévé. Végül annyira a szívéhez nőtt, hogy tizennyolc évesen feleségül is vette, született két szép gyermekük, akik jelenleg egyetemisták külföldön, a Bălţi 1295
Egyetemen. És mégis… Sir Rodion most azon emésztette magát, hogy az amerikaiak megérkezése óta Ancuţa teljesen megváltozott: mintha megfiatalodott (pedig igencsak száguldott ő is a negyven felé), kivirult volna az a szemérmetlen szuka…
7 Ancuţa, a román Bovaryné Mi mint elbeszélő, amióta elkezdtük papírra vetni ezen sorokat, első alkalommal kerülünk egy meglehetősen paradox helyzetbe: minél inkább tárgyilagosak kívánnánk maradni (úgy, ahogyan az epika törvényei előírják, még a science-fiction esetében is), annál inkább élvezzük történetünk soron következő részét. Merthogy, ne kerteljünk, Ancuţáról van szó, Sir Rodion Aniprulesei (horribile dictu!) feleségéről. Nem tudom, hogy Téged, kedves Olvasó, beszállván magányosan egy felvonóba, környékezett-e meg valaha, úgy a hatodik emelet környékén, az elfojthatatlan vágy, hogy most, azon nyomban és a legtermészetesebb módon elkövess egy nemi erőszakot? Előfordult-e Veled valaha, hogy éppen a hullámok kénye-kedvére bocsátott úszó szigeten dekkoltál a Duna-deltában, kezedben egy fölöslegessé vált horgászbottal, és akkor mintegy húszméternyi távolságban megpillantottál egy fásultan evező lipován nőt egy kátrányos vászonnal szépen kitapétázott bárkában, aki (mármint a lipován nő) tökéletes hasonmása volt Claudia Schiffernek? Történt-e meg Veled, hogy egy vasárnap délben, amikor felszálltál a pietroşiţai vonat teljesen üres I. osztályú kocsijába, s leültél az ablak mellé az 56-os székre, váratlanul felfedezted, hogy Veled szemközt, az 55-ös széken ott ül Radu Duda, s a „Cronica Română”-t lapozgatja? Nos, ezeket az érzelmeket – és nyilván sok másmilyent is – váltja ki belőlünk Ancuţa higgadt szemlélése. Őszintén szólva, félretéve a múltat, amelyből írunk, nem volt éppen csúnya. Noha lehetetlennek tűnik (2084-et írunk), egy képünk is van róla, amelyen Ancuţa meztelen. A háttérben látszik a Prut és Moldova Köztársaság egyik félszeg határőre, nagyra meresztett szemekkel. A kép fekete-fehér, és Ancuţa szemmel láthatólag szőrtelenítette a testét. Egy smaragd gyík, előbújva a meleg homokból, hosszasan fixírozza. Kezét a szemérmén tartja (mármint Ancuţa), a kép hátán pedig felirat: „Foto-Miron, 2064. augusztus 3., a göbőnél”. Valójában Ancuţa azóta picit megöregedett. De csak nagyon picit. A mellei többé-kevésbé még vízszintesen álltak, agyonfitnesszezett csípői a frászt 1296
verték a motel környéki nyulakba, amelyeket naphosszat hajkurászott, a szemeivel (alig észrevehető kancsalsága ellenére) tiszta időben, egy domb tetejéről, Odesszáig is ellátott, a derekán szorosra kötött régi gyapjúövet viselt, finoman ívelt bokái, amelyek visszerekről hírből sem hallottak, szűz őzikebőrből készült mokaszinokban végződtek, az ágyéka pedig… hej, az ágyéka… nos, hogy Ancuţa ágyékáról pontos képet tudjunk festeni, ahhoz legalább egy Faulkner vagy egy Cristian Tudor Popescu tollára lenne szükségünk… Nem csoda tehát, hogy Waterstrong NATO-tábornoknak, legalábbis élete azon jelentős pillanataiban, amikor ébren volt, majd elcsordult a nyála Sir Aniprulesei felesége után…
8 A Viagra fenyegető réme A motel alagsori sufnijában, amelyet kénytelen volt irodává alakítani (mert az igazi, földszinti irodájába Folkjaer, a norvég tábornok, egy bivalyt telepített, hogy naphosszat fejhesse), Sir Rodion Aniprulesei moteligazgató a körmeit rágta. A Demokrata Párt kormányzása idején (2062–2063) bekövetkezett Nagy Éhínség alatt szokott rá, és ettől a beidegződéstől soha többé nem tudott megszabadulni. Nagy, húsos fülei hirtelen egy ismerős soundot csíptek el: Ancuţa szaladt lefelé a földszintre vezető beltéri lépcsőn. Valójában nem úgy lépdelt, mint az emberek általában, sokkal inkább, valamiféle furcsa energiafölösleg birtokában, folytonos ugrálásban, szökdécselésben volt, mint egy lemuriai emlős, hogy az őt szemlélőnek az volt a benyomása, hogy a szó szoros értelmében ágról ágra szökken. – Ancuţa! – mennydörgött az irodájából Sir Rodion Aniprulesei. A helyiség ajtaja megnyílt, és a résben megjelent Ancuţa Sophia Loren ázsiai pofacsontját és Mona Muscă nyugati intelligenciáját egyesítő elbűvölő fejecskéje. – Hívatott, Sire? – duruzsolta lágyan. Az, hogy „Sire”-nek hívta, egy másik nagy bánata volt Sir Rodionnak. Merthogy Ancuţa soha nem szólította a keresztnevén, hogy „Rodion” vagy ne adj’ isten „Rodi”, amiként ő szerette volna, annál sokkal félszegebb, tartózkodóbb volt. Még a legintimebb (és nem kisszámú) éjszakai pillanatokban sem azt sikoltotta, hogy „Oh, Rodion” vagy, istenem, amiket még szoktak ilyenkor sikoltozni, hanem ha nagy nehezen valami félhangos sóhaj ki1297
csusszant a száján, az úgy szólt, hogy: „Oh, Sire”, ami aztán nemritkán üzemen kívülre helyezte őt, Viagrástul együtt. – Gyere be – szólt rá Sir Aniprulesei, és szemhéja alól gyanakodva figyelte. – Hol voltál egész reggel? – Az istállóknál – csicseregte Ancuţa, és egy ugrással az íróasztalnál termett. – De hát mit csináltál az istállóknál? – Fitneszt, Sire – válaszolta vidáman Ancuţa. – Waterstrong tábornok hozott egy szobakerékpárt a paşcani NATO-bázisról, felállította az istállóban, és megtanított tekerni rajta. – Meg ne lássam, hogy még egyszer az istállóban jársz azzal libidótúltengéses amerikaival – mondta sötéten Sir Rodion –, mert letöröm a derekadat, megértetted?! – De Sire – tiltakozott Ancuţa –, a tábornok öregember és…. – S én mi vagyok?! Én nem vagyok öregember?! – üvöltött torkaszakadtából Sir Rodion. – Az vagyok, vagy nem vagyok az?! Nehogy azt mondd, hogy nem vagyok öreg, mert megöllek! – Az, Sire – motyogta Ancuţa. – És akkor velem miért nem akarsz olyan izét, hogy a lófaszba’ mondják, fitnesszt csinálni?! Mi? Miért nem akarsz? – Magával, Sire, tegnapelőtt joggingoltam, ha még emlékszik rá, s aztán mi lett a vége: egy óráig hányt utána…
9 Amerikai sors – Waterstrong tábornok A jogging hallatán Sir Rodion Aniprulesei előtt egyszeriben elsötétült a világ. Megragadta a gyönyörű vaslui motívumokkal díszített, égetett agyagból készült tintatartót – 1672 tájékáról származó családi ereklye, egyik szépapjáé volt, Huşi környéki szabadparaszté, az első írástudó az Anipruleseiek családfáján –, s talán évszázadok Történelme tört volna szilánkokra, ha abban a pillanatban az ajtó nem csapódik a falig, s meg nem jelenik a maga teljes 0,12 tonnás pompájában Waterstrong generális. – What’s happening, Sir?8 – kérdezte, és szigorúan nézett Sir Rodionra, aki a tintatartóval a kezében olyasféle pozícióban dermedt meg, amely kísértetiesen emlékeztetett a Diszkoszvetőére. 8
Mi folyik itt?
1298
– Nothing, my general!– mondta bűntudatosan Sir Rodion. I’m just very…9 – s gondolatban elküldte az anyjába középiskolai angoltanárnőjét, aki ahelyett, hogy megtanította volna, miként mondják emezek nyelvén azt, hogy „fáradt”, folyton kifacsarodott tantra-jóga pozicíókra oktatta az óráikon. A tábornok tekintete a szerencsétlen Rodionról Ancuţára siklott át. A vak is láthatta, hogy Waterstrong ábrázata, mintegy varázsütésre, 180 fokos változáson átesve, rögtön megenyhült. – My dear girl10… – mondta szomorúsággal a hangjában, Bill Clinton elnököt idézve (1998). Aztán elővette a noteszét és szótagolva a következőket olvasta fel belőle: – Ankutza ne maka rod hogi egi ájszipczit azisthállóba menünk? – Of course, my general!11 – válaszolta vidáman Ancuţa és két ugrással, a tábornokot is megelőzve, kint termett az ajtón. Itt az ideje, hogy néhány szót ejtsünk az Észak-atlanti Szövetség eme zöldfülű veteránjáról is. Lolek Bolek Waterstrong tábornok a Michigan állambeli Deaborn városkában született, ír származású anyától, aki mosogatónőként dolgozott egy bárban, és egy cseh származású apától, Havel Setlacektől, aki akkortájt híres hokikapus volt a többszörös NHL-bajnok Colorado Avalanche-ban. Most nem térünk ki arra a pillanatra, amikor a jövendőbeli tábornok szülei megismerkedtek, mely pillanat valójában egybeesett a tábornok fogantatásának pillanatával. Amiként az apasági per irataiból kiderül, a Colorado Avalanche Detroitban, a helyi csapattal játszott meccse (statisztikakedvelőknek: a Colorado 5:3-ra nyert; a harmadok eredményei: 1–1, 1–1, 3–1) után került rá sor, egy olcsó motelszobában. A szobában, ahogy beléptél, rögtön bal kéz felől volt egy elromlott „Thomas” tévé, jobb kéz felől egy igencsak megereszkedett ágy, egy éjjeliszekrény, egy apró hűtőszekrény margarinmaradványokkal, a falon pedig berámázva, meglehetősen gyűrött állapotban, egy Nadia Comăneci és Bart Conner-poszter. Az ágy mellől nyílt az ajtó a minizuhanyzóba, ahol Setlacek, az anya vallomása szerint, csontrészegen egyszerűen meg akarta… ám lépjünk is tovább, mert túlságosan belefeledkeztünk a pletykákba, és elfelejtettük megemlíteni, hogy az azon az éjszakán fogant derék gyerek miért is kapta a furcsa Lolek Bolek keresztnevet. De ne vágjunk a dolgok elébe.
9
Semmi, tábornok úr! Épp csak nagyon… Drága gyermekem! 11 Természetesen, tábornok úr! 10
1299
10 Amerikai sors – Waterstrong tábornok (Folytatás) Noha semmi jelentősége nincs, csak a science-fiction történelmi hűsége kedvéért említjük meg, hogy a tábornok édesanyját Hellen Waterstrongnak hívták, hogy – mint valószínűleg akkortájt az összes detroiti mosogatónő – enyhén elhízott volt, és hogy egy bizonyos határig nem tagadott meg magától egy pohárka whiskyt, ami egyébként a Colorado Avalanche cseh kapusa apasági perének kiváltó oka is volt. Mely per során, bármennyire is igyekezett Havel Setlacek gesztusokkal bebizonyítani, hogy mindössze egy rendhagyó kapcsolatot létesített Hellennel a minizuhany alatt, a Tátrában nevelkedett legényt bivalyerős DNS-e lebuktatta, és Hellen dundi gyerekét a bíróság a nevére írta. Hogy mennyire érzékeny lélek volt, az is bizonyítja, hogy a fizetendő tartásdíj mértékének hallatán (havi 20 000 dollár) a tömzsi Havel zokogásban tört ki. El-elcsukló hangon, szlengben, mely az egyetlen általa ismert nyelv volt a csehen kívül, arra kérte a bíróságot, hogy mindezek ellenére tartsák tiszteletben egyik utolsó kívánságát: a fiát ortodox hitben neveljék és Lolek Bolek legyen a neve. Ez utóbbiak gyerekkora egyik rajzfilmsorozatának voltak a hősei, akik egész életében mintaképül szolgáltak neki. A tájékozatlan, műveletlen amerikai bíróság ezt nem ellenezte, és így történt, hogy a jövendőbeli Lolek Bolek Waterstrong tábornok színre lépett Amerika kegyetlen világában. A gyermekkora boldogtalan volt. A tartásdíjjal a farzsebében Hellen gyorsan hozzáment egy gazdag öreg zsidó ékszerészhez, egy igen jámbor emberhez, akit Lolek Bolek négyéves korától kezdve szünet nélkül terrorizált: rajzszeget tett az öreg székére, disznósültet az iratszekrényébe, Himmler portréját a párnája alá, a vécétartályba pedig petárdákat. Lolek Bolek tulajdonképpen nem volt antiszemita (sok zsidó játszópajtása volt), de ahányszor csak látta az öreget eltűnni az anyjával a hálószobában, úgy érezte, hogy megvesz a féltékenységtől. Amikor aztán az öreg ékszerész, éppen Lolek Bolek 12. születésnapján, Szaddám Huszein mumifikálódott fejének tökéletes mására bukkanva a széfjében, szívszélhűdésben elhalálozott, a gyermek mélységesen boldogtalannak érezte magát: gyűlölete tárgya ugyanis megszűnt létezni. És akkor egyszerűen megszökött otthonról.
1300
11 Amerikai sors – Waterstrong tábornok (Utolsó folytatás) Szökése után Lolek Bolek Waterstrong sorsa nem sokban különbözött az akkori amerikai tinédzserek többségének sorsától: Tizenkét évesen, mint hajdanában Spinoza, kontaktlencse-csiszoló lett a kaliforniai Wright légibázison elszállásolt földönkívülieknél. Tizenhárom évesen egy Los Angeles-i román úriember, bizonyos ifj. Peter Neumann „A három rózsához” címzett éttermében mint mosogatófiú lépett hivatalba, majd nem sokkal azután olajra Neumann széfjének tartalmával: 18 000 dollárral, két régi szovjet kitüntetéssel, egypár kiváló minőségű női bugyival, amelyeken a „Janine ultramarin”-felirat díszelgett, és egy román nyelvű könyvvel, amelyből nem értett egy kukkot sem, ezért beledobta az első kukába. Nem kapták el, s ennek eredményeként egy év múltán egy Santa Monica-i lerobbant kis moziban egy sánta, de aranyos jegyszedőnő vette el a szüzességét, aki a leggörcsösebb vonaglás csúcsán furcsa szavakat sugdosott a fülébe valamiféle ismeretlen nyelven, valahogy így: „Köszönöm szépen! Köszönöm szépen!” Ezen első erotikus tapasztalatából származott szenvedélyes rajongása a ritka nyelvek iránt, illetve az a vidám lapostetűkolónia, amelyet előbb megtizedelt, majd teljesen kiirtott a Kenneth Star repülőgép-anyahajón, amelyre tengerészinasként nyert alkalmazást. A tengerészinasság és a „mariner” státus között csak egy macskaugrásnyi a távolság, ami az ifjú Waterstrongnak természetesen nem jelentett akadályt, így aztán alig tizennyolc évesen részt vesz Kelet-Szibéria inváziójában, ahol – túlzás nélkül állíthatjuk – a vitézség magasiskoláját mutatja be: egy orosz marsallt, egy szállítmány „Krepkayá”-t és egy alig használt kamcsatkai KGBbordélyt zsákmányol. Rövid West Point-i gyakornokoskodás után hadnaggyá léptetik elő, s ilyen minőségében, mint az USA képviselője a Transznisztriai Közvetítő ENSZ-bizottságban (TKENSZB), sikerrel szorgalmazza az Ilie Ilaşcu-féle csapat maradványainak a szabadon engedését. Huszonkét évesen már százados, Prágában szeretője van, Koszovóban pedig egy apró, de csinos lakása, ahová utóbb az Amerikában idegösszeomlást kapott anyját költözteti. Az öregasszony azonban nem sokáig élvezheti a balkáni klíma jótékony hatását, mert egy napon, noha évek óta fegyvernyugvás van, miközben az ablakból szemléli a szép, rommá lőtt várost, homlokon találja egy eltévedt golyó, amelyet minden valószínűség szerint egy bolgár orvlövész engedett útjára. Katonai tiszteletadás mellett temetik el a koszovói amerikai temetőben. 1301
Az árván maradt Waterstrongot ettől kezdve már csak két dolog érdekli a világból: a karrier és a nők. Hatvanöt éves korában, elbeszélésünk jelen idejében éppen ennyi, már tábornoki rangja van, és egy tekintélyes listája, amelyen 86 amerikai, 37 orosz, 123 magyar, 7 kínai, 53 cseh, 9 szlovén, két lapp és egy tibeti lány szerepel. Nincs viszont egyetlen román nő sem, s lám, Ancuţa, sun of the beach, is nehezen akarja beadni a derekát.
12 Hasznos tanácsok Hagyjuk néhány pillanatra Sir Aniprulesei tűzrőlpattant oldalbordáját, Ancuţát és Waterstrong tábornokot az egyre nyilvánvalóbb szerelmi háromszögben vergődni, melynek ekkor még nem is sejtett kihatásai lesznek Románia XXI. századi történelmének második felére, s térjünk vissza Aurel Aflorăchioaiei vaslui prefektus környezetébe, pontosabban az ő Nissan Patroljába, mely őrült sebességgel száguld a podu-înalti motel irányába. A prefektust elöl találjuk az anyósülésen, balján hűséges sofőrjével, Constantin (Titi) Alupulesei-jel, a hátsó ülésen pedig Safta Abourului, a Tampax üzem gipszelt lábú munkásnője és szomszédasszonya, Getuţa, egy élénk, szimpatikus, zöld szemű és pikkelysömörös munka nélküli lány kuporog. – Nos, nézzétek, lányok – fordult a prefektus a két, mondhatni, nő felé –, remélem, abban egyetértünk, hogy ha Románia csillaga fényesen ragyog is mostanság, a megyéére ennek ellenkezője igaz. Ne kérjétek, hogy megmagyarázzam, miért, mert nem vagyok egy Spengler. Ez a valóság, s nekünk ebből kell kiindulni. Ezért hát jó előre figyelmeztetlek benneteket, hogy utána ne jöjjetek majd azzal, hogy igen, de ez ezt kérte, az meg amazt. Amit kérnek tőletek, ti azt csináljátok. Ha azt kérik, hogy álljatok fejre, fejre álltok! – Fejen tudok állni – mondta vidáman Getuţa –, mert a fejbőröm nem fertőzött, de térden és könyökön nem, mert az csíp. – Nagy ügy, akkor kissé oldalra dőlsz – mondta bölcsen Titi, a sofőr. – Te csak dőlj a kormánynak, s ne pofázz bele! – reccsent rá Aflorăchioaiei. – Tehát még egyszer: nehogy azt adja az Isten, hogy nekiálljatok inni és zabálni, mint a bélpoklosok, mert a kamera mindent vesz, s nagyon megkeserülitek, ha elsőként részegedtek le. Tisztességes, eredeti parasztmenyecskéknek kell tűnnötök, mert ezeknek a rohadék nyugatiaknak az ilyenek után folyik a nyáluk. Népviseletet a motel raktárából kaptok, személyi ellenében. Kölnit hoztatok? – Itt a táskámban – válaszolta Safta. 1302
– Helyes, akkor hát pacsulizzátok be magatokat rendesen, a mellbimbók közét, a hónaljatokat, s ahol még kell, nem magyarázom. – De prefektus úr – szólalt meg Getuţa –, mi van akkor, ha valamelyikük aktus közben el talál patkolni? – Hogy mi? – nézett rá a prefektus. – Az ATB fogdájában fogsz elrohadni, az van! Nem kell hűbelebalázs módjára rájuk rontani, hiszen öregemberek. Csak szépen, lassacskán, inkább a rendhagyó, orális kapcsolatokat erőltetve. Ugye, nem nekem kell elmagyaráznom, hogy mi az, amitől egy férfi a ravatalon is felnyitja a szemét?! Getuţa lenyűgözve kuncogott.
13 Gombaország Miközben Aurel Aflorăchioaiei prefektus sofőrje és a két derék, a hazáért néhány élemedett korú, külföldi tisztségviselő bizonytalan vágyainak az oltárán önmagát feláldozni kész nő társaságában, Nissanjával a podu-înalti motel felé száguldott, itt a motelben, a hadműveleti központtá átalakított ebédlőben Erik Flojkaer norvég, Van der Merde belga és ifj. John Huntigton tábornokok, a központi biliárdasztalra kiterített nagy katonai térkép fölé görnyedve, bort próbáltak leszívni egy nyolcvanliteres műanyag demizsonból. De vagy előrehaladott kora miatt, vagy azért, mert a bor a demizson legaljára húzódott vissza, Flojkaer tábornok hiába szívta behorpadt ábrázattal a slaug végét, ott egy csepp nem sok, annyi bor sem mutatkozott. – Lyukasszuk ki az alját – javasolta ifj. Huntington a demizsonra mutatva. – Á, nem – mondta a belga. – Eric, engedj csak oda. Flojkaer átadta a helyét, Van der Merde bal kézzel megragadta a slaugot, szájához emelte, hosszan kilélegzett, majd mindjobban elvörösödve szívni kezdte. Öt másodperc sem telt bele, s szemében vidám fény csillant, a mutató-, illetve középső ujjával pedig a győzelem jelét mutatta. – Gyorsan, a vödröt! – kapott észbe Flojkaer, és ifj. Huntington egy vödröt húzott elő a műveleti asztal alól. Mindannyian meghatottan figyelték, amint a sárgás Cotnari-csík a demizsonból a vödörbe folyik, valamiféle leírhatatlan hangot hallatva. Mintha attól tartanának, hogy megzavarhatják a jelenet fennkölt szépségét, mindhárman a lehető legóvatosabban nyúltak a bögréikért, hangtalanul a vödörbe merítették, és csöndben megitták az első kört úgy, hogy az ádámcsutkájuk is alig moccant. Majd megismételték a mozdulatsort, és csak ezt követően helyezték az asztalra 1303
a bögréket. Flojkaer pipára gyújtott, félretolt előbb egy zakuszkás tányérkát, majd egy ecetes gombást is, s a térképre meresztve a szemét odaszólt a belgának: – Vane (ejtsd: „Fáne”, szerző megj.) kedvesem, ne haragudj, hogy megkérdem: melyik országban is vagyunk? – Valami apró és átmeneti fázisban lévőben, már nem emlékszem pontosan, valahol Ukrajna mellett – válaszolta Van der Merde. – De hát nem írja ott a térképen? – Ráfolyt a zakuszka, egészen Odesszáig, s már nem látszik – mondta Flojkaer. – Tudomásom szerint – szólalt meg ifj. Huntigton, miközben tűnődve nézte, miként araszol felfelé a bor a vödörben – valami kis államfélében vagyunk, ők „medjé”-nek mondják, amelyik be akar lépni a NATO-ba. – S miféle kincseik vannak? – érdeklődött Flojkaer. – Gombák – válaszolta ifj. Huntigton –, Európa legnagyobb gombaexportőrei. Az irodáik is tele vannak gombával. Hogy a kórházakat vagy a bezárt bányákat már ne is említsem. A második helyen a csigák vannak. Mindenüvé bio csigatenyészdéket építettek.
14 A szellem nyomasztó súlya – Na, lássam, mit jegyeztetek meg mindabból, amit elmondtam, mert lassan már csak tíz kilométernyire vagyunk – fordult hátra a két nő felé Aurel Aflorăchioaiei vaslui prefektus a Nissan Patroljában. – Szóval mit kell tennetek a tábornokokkal? – Nem részegedünk le elsőként, mert annyi nekünk, visszafogjuk magunkat, nem hancúroztatjuk őket, és főként a nem hagyományos, orális szexet nyomatjuk, és mindenütt jól bepacsulizzuk magunkat – sorolta lelkiismeretesen Getuţa, a munkanélküli. – A pacsulizás az elején van, de amúgy nagyjából megjegyezted a dolgokat – bólintott a prefektus. – A pacsulin kívül egy jó adag titokzatosságot is be kell vetnetek. A román nő titokzatosságát. Hé, Titi – fordult a sofőr felé –, hogy is mondta az az izé… akit te annyira kedvelsz… mondjad, na… az a Cioran? – „A nő esetében – idézte készségesen Titi, miközben elegáns mozdulattal bevett egy kanyart – az üresség titokzatosságnak tűnik, holott alapjában véve nem egyéb, mint üresség.” „A kétségbeesés tetőfokán”, harmadik kiadás, Humanitas, 92. oldal. 1304
– Nos hát, lányok, ürességet bele, ami a csövön kifér! – mondta a prefektus. – Hadd lássák ezek, hogy milyen titokzatos ország a miénk. – De Cioran mondott még más egyebet is – szólalt meg Getuţa. – Azt, hogy: „A szexuális szükségletek kielégítésén túl, a nő létének egyetlen értelmét abban látom, hogy időről időre segít a férfinak megszabadulni a szellem nyomasztó súlyától.” – Az idézet pontos – mondta a sofőr. – Nétené – nézett a prefektus elképedve Getuţára. – Hát te Ciorant olvasol? – Hát ha egyszer nincs munkám… – válaszolta Getuţa. – Hagyd csak, drágám, ha belépünk a NATO-ba, odaveszlek magamhoz a prefektúrára, van egy félnormás könyvtárosi állás ott, a kutyának sem kell. Hát te, Safta, hogy állsz az olvasással? – Én inkább írásban vagyok erős, prefektus úr, mert kislány korom óta keményen dolgozom, nem volt időm olvasni – válaszolta félénken Safta. – Egy verseskötetem is megjelent, a „Bancorex” támogatásával. – És miről szól? – kérdezte a prefektus. – A csonttörésekről – pirult el Safta. – Galeriu atya írta az „Előszót”. – Nagyszerű! – mondta a prefektus. – Szabadítsátok meg ezeket a nyugatiakat a szellem nyomasztó súlyától, s megcsinálom a szerencséteket!
15 Mioritikus tér – csintalanságok melegágya A posztmodern interaktív próza jó öreg szabályaihoz híven, olvasóink közül többen is érdeklődtek, hogy mi történik Ancuţával, meg Waterstrong tábornokkal: hogy vajon nem felejtettük-e ott végképp őket a 9. részben, és – miközben szó szót és más életutakat is hoz – nem mulasztunk-e el éppen egy olyan csodálatos szerelmi történetet, mely otthagyhatná nyomait bármely földi halandó zsebkendőjén és alsóneműjén, Feuerbachtól és a klasszikus német filozófia alkonyától kezdve a szappanopera-rajongókig? Határozottan válaszolhatjuk, hogy: nem, nem felejtettük el őket, és hogy bebizonyítsuk, hogy nemcsak az olvasók interaktívak, hanem mi narrátorok is, íme, visszatérünk hozzájuk és elmondjuk, hogy amint kiléptek a szerencsétlen Sir Rodion Aniprulesei alagsori irodájából, Ancuţa és Waterstrong tábornok nem az istálló felé vették az irányt, hanem a csűr sarkánál befordulván kiruccantak egy csöppet a mioritikus térbe. Nem tudom, hogy olvasóink, akik ugyanolyan intelligensek, of course, mint mi, észlelték-e azon erotikus konnotációkat, amelyeket ez a tiszta és 1305
egyszerű mioritikus tér sugároz magából; lehet, hogy észlelték, de az 50 évnyi diktatúra miatt ennek nem adhattak hangot. Blaga, a fogalom atyja, csupán sejteti ezen konnotációkat, ráadásul igencsak érintőlegesen, mert hát a nagy filozófust a románok lelkivilága érdekelte; bennünket viszont, ugyanazon 50 évnyi diktatúra okán, inkább a románok (pontosabban: a román nők) teste foglalkoztatott, ezért aztán nem esett nehezünkre felismerni, hogy belépvén a mioritikus térbe, tulajdonképpen Erósz kellős közepén találjuk magunkat, és amin talpig erekcióban vonszoljuk liliputi testünk, az nem más, mint egy gigantikus nő elnyújtózott teste. Például, amint Ancuţa és Waterstrong tábornok befordulnak a csűr sarkánál, rögvest két tökéletesen kerekded ikerdombot pillantanak meg, mindkettő tetején egy-egy bimbó (két tumulusnak nevezett tatársírhantról van szó). Köztük csillogó izzadság-erecske csordogál alá a tűző áprilisi napfényben (a Prut egyik mellékfolyója). Az erecske kecsesen kikerül egy aranyos kis barna szemölcsöt (évszázados tölgyfacsoport, mely második trónra lépése előtt egy éjszaka Lăpuşneanu vajdának is menedéket nyújtott), hogy aztán belefolyjon egy mocsaras, erdős deltába, mely ugyanaz, amelybe 1475-ben Nagy y compris Szent István vajda beledöngölte a törököket. A levegőben súlyos illatok lebegnek, a madarak dalolnak, minden irányból sáskák, szöcskék, széles hátú levéltetvek ugrálnak. Hát lehet nem szerelmesnek lenni?!
16 Egy komplexusos ember Mit jelent komplexusos embernek lenni? Komplexusos ember az, aki egy szexuális aktus kellős közepén hirtelen ráébred arra, hogy nemcsak igaza, de orgazmusa sincs. Nos, ilyen helyzetben volt, horribile dictu, Sir Rodion Aniprulesei. Olvasóinknak, akikről egyébként sejtem, hogy nem kevésbé intelligensek, mint mi, nyilván rögtön eszébe jutott, hogy Sir Rodion Aniprulesei féltékeny. A tény, hogy Ancuţa az Egyesült Államok Földi Hadereje által ellenőrzött, alig-alig potens térben nyomult előre – igen, ez a pontos kifejezés! –, csupán egyetlen tanulsággal szolgált Sir Rodion számára, mégpedig azzal a tanulsággal, hogy a nő lényének megismerése során minden egyes simogatás egy árulással ér fel; hogy a tenyér végighúzása egy nő csípőjén bizonyos szempontból olyan, mint azon tengerészgyalogosok előrenyomulása a tengerparti homokban, akiket megveszekedett japán harcosok helyett évszázados teknősbékák várnak. 1306
De bennünket, mint általában a természetszerűleg-onanista (egyszer már ezt a fogalmat is kellene rehabilitálni!) írókat, nem érdekel különösebben Waterstrong tábornok. Bennünket, akárcsak Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Kafkát, Thomas Mannt, Mihail Drumeşt, az általánosan emberi érdekel. E tekintetben Waterstrong messze elmaradt a Sir Rodion Aniprulesei által felmutatott érzelmi intenzitástól. Ő (mármint a tábornok), akárcsak 82 éve Koszovóban, mindössze egy potyaleső volt. Mit számít ma, amikor e sorokat rójuk, hogy ezen kívül pacifista volt-e, buja-e vagy egy ökör? Bennünket az érdekel, hogy Sir Rodion Anipruleseiben, anélkül hogy bárki is sejtette volna, mindháromból fellelhető volt egy kicsi.
17 A nő szerepe Románia történelmében Ha nyilvánvalóan erotikus gesztusokkal szembesülnek – nem tudom, tűnte már fel valakinek –, a férfiakon rögtön erőt vesz valamiféle furcsa ódzkodás. Hiába van ott a napnál is világosabban a nő tekintetében a felhívás az állati faj egyik alapvető aktusának az elkezdésére, hiába hogy a pár érzéki feszültsége elérte azt a „turning point”-ot, ahonnan már nincs visszaút (ilyen volt például a második világháborúban Sztálingrád), a férfi, érthetetlen módon, amíg csak lehet, húzza-halasztja az első lépés megtételét: matatni kezd a fürdőszobában, megbütyköli a kaszát, a legalkalmatlanabb pillanatban átkapcsol az „MTV”-ről az „Animal Planet”-re, rágyújt még egy cigarettára, akkor jut eszébe szénát vetni a tehenek elé stb. Nos, körülbelül ehhez hasonló helyzetben találta magát Waterstrong tábornok is: noha Ancuţa ott hevert a lábainál, farokcsontja alatt egy tökéletes, lakatlan hangyabollyal, és úgy nézett rá, ahogyan csak egy valóban éhes moldvai nő képes, a tábornok azon kapta magát, hogy benyúl az aktatáskájába, és így szól: – Vegyük fel a szimultán fordítókat. Két ketyerét vett elő a táskából. A szimultán fordító a NATO debreceni Kutató Laboratóriumának volt a legújabb találmánya. A műszer az ökölvívók fogprotézisére emlékeztetett, és ugyanúgy kellett a felső fogsorra rögzíteni. Képes volt bármely nyelvről bármely nyelvre fordítani; ha például Waterstrong gégéjéből angol szöveg tört elő, a száját elhagyva, az aprócska komputernek köszönhetően, már románul hangzott; ugyanígy, bármit gondolt és beszélt Ancuţa románul, az ajkát angol szavak hagyták el. Sőt mi több: egy egyszerű gombnyomással hangszínt is választhattál. Waterstrong műszerén például ez állt: „Voice off (on): Pavarotti 2. Jack Nicholson 3. Clark 1307
Gable”, az Ancuţaén pedig „Maria Callas 2. Cher 3. Sofia Vicoveanca.” Behelyezték a műszereket a szájukba. – Nem értem bennetek, román nőkben – kezdte Waterstrong Clark Gable eltéveszthetetlen hangján –, hogy noha az a tér, amelyben éltek, a mioritikus térre gondolok, főként álmodozásra kellene serkentsen benneteket, nektek álló nap a szeretkezésen jár az eszetek. – Ez inkább egy védekezési reflex – válaszolta Sofia Vicoveanca. – Nehéz történelmünk volt. És egy nehéz történelem folyamán nem álmodozhatsz folyton, mert egyszer csak azt veszed észre, hogy megerőszakoltak, amiként ez meg is történt 1241-ben, a tatárjárás alkalmával. Ezt a – nyilván, orális – visszaemlékezésekből tudjuk. Mindig ébereknek és tettre készeknek kellett lennünk. Ha a nőket kivonnánk Románia történelméből, csak a bányászjárások maradnának.
18 A nő szerepe Románia történelmében (II) – De hát nem féltek attól – folytatta Waterstrong tábornok –, hogy ha mindig mindenkit, hogy úgy mondjam, tárt karokkal és lábakkal fogadtok, mindenféle jöttment népet, tatárokat, törököket, oroszokat, a Vörös Hadsereg kalmükjeit, magyar honvédeket, lengyel menekülteket, kurd befektetőket, bolgár kertészeket, léhűtő arabokat, belga pedofilokat és PHARE-felügyelőket, és fáradhatatlanul elégítitek ki mindannyiuk erotikus igényeit, ti román nők, előbb-utóbb megfertőzitek a nemzet genetikai vérvonalát? – Tábornok, ön nem ismeri a román nőket – mondta Ancuţa angolul, Sofia Vicoceanca öblös basszusán. – Ön hírből sem hallott például Ieremia Movilă özvegyének a krónikákban is feljegyzett esetéről, akit egy a középkorban teljesen szokványos román–török összecsapást követően a törökök foglyul ejtettek, a földhöz kötöztek, majd több mint háromszáz megtermett janicsár elégítette ki rajta a vágyait. Nos, amikor az utolsó oszmán sarj is bevégezte a dolgát, az igen tiszteletreméltó asszonyság talpra ugrott, magára kapta a pendelyét, s lélekszakadva elrohant Suceava felé, miközben torkaszakadtából azt kiáltozta: „Nemesurak, meggyaláztak a pogányok!” Most pedig, tábornokom, mondjon példát egy olyan nőre bármely népből, aki túlélt egy ilyen jószerivel hihetetlen megpróbáltatást? Na jó, mondjuk egy apatikus lapp nő, vagy egy rátermett Srí Lanka-i kibírta volna; de közülük melyik hozta volna harsányan nemzettársai tudomására a történteket?
1308
– De mégis, miként volt ez lehetséges? – kérdezte elképedve Waterstrong tábornok. – Nem tudom, tudja-e ön, hogy a Dél-kínai-tenger Komodo nevű szigetén él egy óriásgyíkfajta, varánuszoknak nevezik őket. Ha ezek a varánuszok megmarnak valakit, az 72 órán belül meghal, mert a nyáluk valamiféle gyilkos baktériumokat tartalmaz. Érdekes azonban, hogy ha egymást marják meg – és ez elég gyakran előfordul –, egyiküknek sem esik baja, ugyanis van a vérükben egyfajta antibaktérium, mely semlegesíti a nyálban lévőket. Valahogy így áll a helyzet a román nőkkel is. Az ő látszólag őszinte csókjaik, természetesen nem egyik napról a másikra, hanem bizonyos idő elteltével, kihaláshoz vezetnek. Apropó, hallott ön mostanság besenyőkről? Pedig aztán akkor gázoltak keresztül rajtunk, amikor akartak! Vagy a kunokról! Látástól vakulásig erőszakoltak bennünket! És most – ubi sunt? Tessék? Vagy nézzük a tatárokat! Mi maradt belőlük? Néhány rongyos falu Dobrudzsában, vagy két városka Kazahsztánban, mert a nagy részükről Sztálin gondoskodott. Ellenben, amiként ön is megállapíthatja, az egymás közti szeretkezések, harapások, akárcsak a varánuszok esetében, számunkra nem végzetesek, hanem termékenyek, és népünk napról napra nagyobb, szabadabb és függetlenebb!
19 Háborús emlékek Elidőznénk még egy ideig Waterstrong tábornok és Ancuţa környezetében, egy éppen erre alkalmas virágzó bokor mögül kémlelve őket, ha nem figyelnénk fel arra, hogy az amerikai halált megvető bátorsággal, átkarolja a román lányt, s gyöngéden a NATO-csapatoknál újólag rendszeresített „Albright for men” parfüm kellemes illatának a forrása felé vonja. Nem valamiféle rosszul értelmezett szemérmesség akadályoz meg minket abban, hogy leírjuk azt, ami annak rendje s módja szerint ezután bekövetkezett, hanem az, hogy egy bizonyos kort elérvén, jobban érdekel bennünket, hogy mi történik a podu-înalti motel (hadműveleti központtá átalakított) ebédlőjében, ahol, ha Önök emlékeznek még rá, ifj. John Huntington angol és Eric Flojkaer norvég tábornokokat hagytuk a 13. fejezetben. Nos, valóban, mi történik ott? Miközben Waterstrong tábornok, miként lírikus barátunk mondja: „karjával nyakát éppen csak érinté / s az asszony máris ráfonódott”, három kollégája, az édes Cotnari hatása alatt, könnyes szemmel fejtette fel az Észak-atlanti Szövetség dicső múltjának emlékrétegeit. 1309
– Volt egy nagybácsikám, Isten nyugtassa – mondta Huntington tábornok, s lopva egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában –, aki a koszovói válság idején Jugoszláviában harcolt. Harrier vadászpilóta volt, tudjátok, azok, amelyek függőlegesen szállnak fel, s ferdén zuhannak le. Rendszerint az olaszországi Aviano bázisról szállt fel. Mesélte, hogy amit akkor ő ott látott, azt soha életében nem felejtette el, gyakran éjszaka is álmodott róla: merthogy alig néhány méternyire a bázis kerítésétől maximum 75 dollárért egész éjszaka superbissime csajokat lehetett felcsípni, akik mindannyian a keleti blokkból érkeztek: csehek, lengyelek, magyarok számolatlanul. A román és a szlovén lányok olcsóbbak voltak, mert akkor még nem léptek be a NATO-ba. „Amikor el-elindultunk, hogy bombázzuk Szerbiát – mesélte a bácsikám – mindannyian zombik voltunk a fáradtságtól. Emlékszem, egy nap, anélkül hogy észrevettem volna, szélesebb ívben vettem be egy kanyart és szinte Budapestre szórtam le a bombákat, noha a Duna ott szemmel láthatóan keskenyebb.” Fenséges idők lehettek, szó se róla… – Hát nem ezt magyarázom?! – élénkült fel Van der Merde tábornok. – Akkortájt érezhetted, hogy élsz, hogy harcolsz, nem pedig naphosszat horkolsz a békepartnerség keretében. Nézd, nagyapám például Irakban harcolt, részt vett a „Sivatagi viharban” mint szakács. Mesélte, hogy a homok mindenüvé behatolt, a trikód alá, a bugyidba, a levesedbe. Szörnyű volt. Meg is halt szegény, az árpa vitte el.
20 Hová vezet a NATO-elszigeteltség Az én nagyapám – vette át a szót Flojkaer tábornok – még annál is rosszabbul járt. Zászlós volt egy kis NATO-bázison, túl a sarkkörön. Mivelhogy arrafelé nem voltak nők, kitört rajta az úgynevezett „fókakór”. Vagyis, hogy ne lódítsak, volt ott egy nő, egy lapp özvegye, de valahol messze, a halál farkán, fent északon, vagy 70 kilométernyire a bázistól, s ráadásul, mondta elborzadva nagyapám, csorba volt, meg minduntalan terhes, merthogy ugyancsak őhozzá járt keleti irányból, több mint 100 kilométernyi távolságból, egy kis orosz meteorológiai kutatóállomás ötfős legénysége. S mivel már nem mehetett a lapp nőhöz, leteperte a „fókakór”. Ennek a betegségnek a következők a tünetei: a jégtáblán pihenő fókákat – s voltak ott százával! – hirtelen gyönyörű néger lányoknak, egyfajta Naomi Campbelleknek, kezded látni, akik éppen meztelenül napoznak a parton. Nos, képzeljetek magatok elé hét NATO-zászlóst, ennyi volt a bázison, amint sarki napkeltétől 1310
sarki napnyugtáig egyebet sem csinálnak, mint egy zászlóaljnyi fókával hancúroznak. Nagyapám egy fiatal fókahölgyet szemelt ki magának, kétéves lehetett, akit Rasmundának keresztelt el, és akivel megtanult erotikusan kommunikálni azon az éles hangon, amelyet a tüzelő fókák hallatnak. A hímjét le kellett lőnie, mert – állat ide, állat oda – megsejtett valamit és egyre gyanakvóbbá vált. Hogy az öreg mit meg nem tett azért a fókáért! Horoggal fogott halat neki, portugál paradicsomos halkonzervvel ajándékozta meg, halászlét főzött tonhalból stb. Szó mi szó, Rasmunda is kötődött hozzá, az irodájában aludt, a jég-levegő rakétákat tároló páncélszekrény mellett. Amikor leszerelték, öt katona is alig tudta betuszkolni az öreget a helikopterbe, mert magával akarta vinni a fókát Oslóba. Tisztességben megőszült nagyanyám elszörnyedésére soha nem felejtette el Rasmundát. Mi, unokák, a házban lépten-nyomon kitűzött Rasmunda-képek közt nőttünk fel. Néha bezárkozott a fürdőszobába és fókahangon kiáltozott, hogy a szomszédoktól való félelmünkben végül hangszigetelnünk kellett a házunkat. Ezért mondom – fejezte be a történetet Flojkaer tábornok –, hogy nem jó az, ha az ember sokáig tartózkodik egy NATO-bázison.
21 Hová vezet a NATO-elszigeteltség (II) – Teljes mértékben egyetértek veled, tábornokom – nézett a norvégra Van Merde belga tábornok. – Ha túl sokáig ülsz tétlenül egy NATO-bázison, könnyen utolér a képzelgés, vagy „zakkantság”, ahogy mi belgák mondjuk. Erről jut eszembe, hogy volt egy nagynéném, aki markotányosnő volt a 3. amerikai tengerészgyalogsági hadtest mellett, tudjátok, az, amelyik azáltal vált híressé, hogy az évezred elején, valami apró mérési hiba folytán Kamcsatka helyett Alaszka nyugati partvidékén szállt partra, s 100 kilométeres mélységben minden szembejövő grizzly medvét lekaszabolt. Amint, azt hiszem, arra is emlékeztek, hogy rögtön a jugoszláviai háború után a NATOcsapatok, akiken fékezhetetlen harci kedv lett úrrá, az ETA nevű baszk szeparatista szervezet mellé álltak, joggal, megtámadták Spanyolországot, és Madrid egyetlen éjszakai bombázása során sikerült lerombolniuk a spanyol hadsereg Vezérkari Főhadiszállását, illetve – hogy teljes mértékben demoralizálják a madridiakat – a „Santiago Bernabeu” stadiont. Akkortájt a nagynénim, aki a Viscayai-öböl bejáratánál állomásozó Lewinsky cirkálón volt markotányosnő, arra várt, hogy humanitárius segélyként partra szállhasson Észak-Spanyolországban. Amiként ez ilyenkor történni szokott, a nagyné1311
nim, aki egyedülálló volt és nem szeplőtelen, fülig szerelmes lett egy csinos, szőke, Ohio állambeli tengerészgyalogosba, akiről aztán képek is maradtak ránk, bár el kell mondanom, hogy a képeken csak a nagynénim látszik, a tengerészgyalogos nem – azt is rögtön elmagyarázom, hogy miért. Az F– 117-es repülővel megkezdett kísérleteket folytatván, az amerikaiak egy olyan módszert fejlesztettek ki, amellyel gyakorlatilag a tengerészgyalogosokat is láthatatlanná tették, mint a „Philadelphia kísérlet”-ben, hogy az ellenség ne láthassa, hol szállnak partra, s miközben a kihalt tengerpartot bámulja, arra eszméljen, hogy a bunkósbottal már fejbe is verték. A partraszállásra várakozván a cirkálón kihirdették a láthatatlansági állapotot: ebből kifolyólag aztán a nagynénim, amikor éjszakánként fogadta kabinjában az ő szőke ohioi szeretőjét, a szemével nem láthatta, csak azt érezte, hogy miként dolgozik rajta. És akkor mi történik? Ez a gyalogos elég agyafúrt fickó volt, és vagy azért, mert ráunt a nagynénémre, vagy azért, mert benne is élt az, amit mi, belgák, „esprit du corps”-nak nevezünk, tény az, hogy éjszakánként megengedte más bajtársainak is, akik szintén láthatatlanok és vállalkozó kedvűek voltak, hogy helyettesítsék őt a nagynénim kabinjában. Nagynéném, talán mert elkábította a napi whiskyfejadag, vagy esetleg az a csintalan némber maga is élvezte ezt az éjféli kísértet című játékot, nem szólt egy szót sem, gondolván: ne szólj szám, nem fáj fejem. Kisebb gondok csak abból származtak, hogy Teoctist pátriárka közbenjárására a partraszállás elmaradt, s a nagynénim kilenc hónap múlva legnagyobb elképedésére egy gyönyörűséges néger fiúcskának adott életet. Ezért tartom úgy magam is, hogy a NATO-elszigeteltség nem vezet jóra. Szerintem!
22 Egy jelentős hadászati ötlet Miközben Lolek Bolek Waterstrong tábormok és Ancuţa több menetben is a kárpát–dunai–fekete-tengeri térség nyilvánvaló libidóját, a másik három nyugati tábornok pedig szakadatlanul a jó kövér Cotnari-t kortyolgatja, térjünk vissza néhány pillanatra Sir Rodion Anipruleseihez, aki ideiglenes alagsori irodájában, mint egy nem hitelesített öreg, mioritikus pásztorkutya, amely mellett éppen akkor sétál el egy hitelesített ifjú magyar pásztorszuka, csendben nyalogatta féltékenység okozta sebeit. És hát hogy ne lett volna féltékeny?! Amiként bármely román ember a 2000. évben, ez a vaslui férfi is teljes szívéből kívánta, hogy az Úr 2082. esztendejében beléphessen a NATOba. De – tűnődött el – vajon, nem túl nagy-e az ár, amit fizetni kell? Ha ah1312
hoz, hogy befogadjanak a NATO-ba, akár az ellátmányozó csapatok közé is, önszántadból oda kell adnod a szeretődet egy vén szotyor nyugati tábornoknak, nem lenne-e jobb, ha az orosz–fehérorosz–transznisztriai–szerb négyszögbe lépnénk be, ahol nem muszáj önszántadból átadnod az sszonyt, mert így is, úgy is megerőszakolják? Hogy elhessegesse sötét gondolatait, Sir Rodion Aniprulesei megrázta a fejét és igyekezett a legújabb találmányára koncentrálni. Merthogy, be kell vallanunk, a mi igazgatónk szabadidejében szenvedélyes feltaláló is volt. Jelen pillanatig két szabadalmat birtokolt: az egyik egy éjszakai infravörös káposztalocsoló készülék volt, a másik egy napelemekkel működő elektromos madárijesztő a kenderültetvényekre, mely egyedül közlekedett a táblában, s rekordterméshez segíthette az olajos növénytermesztőket. Ellenben az az ötlet, amellyel Sir Rodion Aniprulesei forradalmasítani remélte a vaslui hadsereg amúgy is igen szegényes felszerelését, és ezzel siettetni a megye befogadását a NATO-ba, nos, az – mint minden nagy ötlet – zseniálisan egyszerű volt. Az egész a postagalambok megfigyelésén alapult, amelyek nagy pontossággal képesek átszelni hatalmas távolságokat, elindulván egy fix pontból, s leszállván egy másikban, és a legrövidebb időn belül visszatérni a rajthoz. Mivel azonban a galambok túlságosan törékenyeknek bizonyultak az ő tervéhez, Sir Rodion a varjaknál kötött ki. Titokban több éve edzett egy 25 főből álló ifjú varjúcsapatot, amelyeket fiókakorukban gyűjtött be a környező fákon található számos fészekből. Miről is volt szó? A varjak közismert intelligenciájára alapozva, Sir Rodion hosszas gyakorlatozás után megtanította őket, hogy repülés közben egyfajta mű-, de az igazi védekező kézigránátok súlyával azonos súlyú gránátot vigyenek a karmaik közt, a cél fölé repüljenek, csőrükkel kihúzzák a gránát gyűrűjét, s zuhanórepülésben elengedjék a célpont fölött. A céltévesztés, amiként megállapíthatta, csak néhány centi volt, ami sokkal, de sokkal kisebb, mint amire a klasszikus, de akár lézerrel irányított bombázók is képesek. Háromévnyi kutatás után Sir Rodion egy ukrán férfitól beszerzett egy igazi kézigránátot, egy marék magot helyezett egy a moteltől 20 kilométernyire lévő elhagyatott szőlőtermelő szövetkezet favécéjének kátránnyal borított fedelére, kis robogóján visszatért, és bevetésre küldte a gránáttal legtehetségesebb varját, Ghizelát. Alighogy felért a robogóval egy domb tetejére, ahonnan láthatta a szövetkezetet, a WC-t a benne lévő ürülékkel együtt porrá zúzta a robbanás. Tizenöt perc múlva, kissé megpörkölődött szárnyakkal, a varjú visszaérkezett a bázisra.
1313
23 Egy globális vízió nyomában A 2084. év áprilisának első keddjét írjuk (és nem kétlem, hogy olvasóink, akik nem csupán ugyanolyan intelligensek, mint mi, de sokkal jobb memóriával is rendelkeznek, ezt pontosan tudják) és Vaslui megyében járunk. Bármely román prózai írásnak (akkor is, ha alapötletét a fentnevezett megyéből meríti), mely valamit is ad magára, túl kell lépnie a szigorúan helyi érdekű témákon és tárgyválasztáson, s nyugati, európai szemléletre kell törekednie, vagyis röviden: az általánosan emberit kell megcéloznia. Éppen ezért az elbeszélőnek naprakésznek kell lennie mindazon jelentős események tekintetében is, amelyek a cselekmény jelen idejében a földgolyón történnek. És kihez fordulhatna máshoz, mint a negyedik államhatalmi ághoz? Íme tehát néhány hír 2084 áprilisa első keddjének sajtójából, melyek különös érdeklődésünkre számot tartottak: 1. Párizsban egy arisztokrata származású szakadt öregasszonyt, aki egész életében a Saint-Germain és a Raspail utcák kereszteződésében koldulgatott, holtan találnak (minden valószínűség szerint szívroham végzett vele) a Luxembourg-kert egyik padján. A rendőrök, miután előírásszerűen kiszálltak az elhunyt rue de Bac 52. szám alatti lakására, legnagyobb megdöbbenésükre az alábbiakat találták a helyszínen: 1 200 000 eurót vadonatúj bankjegyekben, a Renault konszern részvényeinek 12%-át a nénike nevére írva, Cioran „A kétségbeesés tetőfokán” c. művének egy elrongyolódott (francia nyelvű) példányát és 450 bolgár levát. Tekintettel ez utóbbi összeg homályos eredetére, a D. S. T. nyomozást rendelt el. 2. Chombát, a félszemű nőstény oroszlánt, a frankfurti állatkert büszkeségét, klónozták. A szakemberek értetlenül, a nagyközönség, mely egyre mélyebb ellenérzéssel figyeli az efféle kísérleteket, felháborodottan fogadta a tényt, hogy Chomba klónja nem félszemű, hanem sánta lett. 3. A budapesti „Attila Rex” luxusétterem pincérei beperelték Horvát Miklós urat, a létesítmény tulajdonosát, mert ez utóbbi, abbéli vágyától vezéreltetve, hogy külföldi (főként német) vendégeinek a magyar konyha hagyományos, eredeti módszereivel készült étkeket tálalhasson fel, arra kényszerítette pincéreit, hogy naponta több tucat kilométert lovagoljanak az étterem udvarán, nyers hússal a nyereg alatt. A bíróság előtt bemutatott orvosi látleletek cáfolhatatlanul bizonyították, hogy mindannyian lumbágótól szenvednek és erdélyi származásúak.
1314
24 Marshall-terv Vasluinak A Nissan Patrolban, mely a 14. részben Aurel Aflorăchioarei prefektust, Safta Abouruluit, a Tampax Művek élmunkásnőjét és barátnőjét, Getuţa munkanélkülit röpítette a podu-înalti motel felé, most csend honolt. Azonban egy kanyar után, melynek a külső peremén egy kis márvány emléktábla állt, rajta gyönyörű moldvai betűkkel a következő szöveg: „Ezen a helyen 1475. november 7-én Nagy és Szent István vajda megverte a lovát”, a prefektus hirtelen a homlokára csapott. – Lányok! – fordult a két fegyelmezetten, de titokban levetett cipőkkel, kezükkel az ölükben a hátsó ülésen üldögélő nő felé. – Teljesen hülye vagyok, de ez maradjon köztünk. A legfontosabbat elfelejtettem: hallottatok ti a Marshall-tervről? – Csak futólag – válaszolta Safta. – Mi az? – A Marshall-terv az valami olyasmi, hogy értsétek: mondjuk, hogy leégett a házam itt Kelet-Európában, s nem maradt egyebem, csak – elnézést a kifejezésért – a csóré seggem. Mit tehetek ebben a helyzetben? Normális körülmények közt elkezdek csavarogni, lopni, nőket erőszakolni… – Hi-hi-hi! – kuncogott Getuţa. – ….na jó, lehet hogy nemi erőszakot mégsem követek el – folytatta a prefektus –, de mindenképp ostobaságokat művelek, veszélyeztetem a környezetemet, merthogy én is akarok magamnak egy házat, egy életteret. Nos, veszélyes ember vagyok én? Hát persze hogy az! De most képzeljétek el, hogy mindez nem velem, hanem egy megyével, egy országgal történik. Mit tehetek én, mint lerombolt ország? – Megerőszakolok más államokat! – mondta Getuţa. – Mindig csak ezen jár az eszed! – nézett rá Aflorăchioarei. – Mint lerombolt ország, ostobaságokat teszek, tisztogatok, diktatúrát vezetek be, drágítom a benzint, elszalad velem a ló. És hogy mindez ne fordulhasson elő, hogy az egész izét ne destabilizáljam, jönnek szépen az amerikaiak, a mi világcsendőreink, és azt mondják: „Lássuk csak, kinek égett le a háza?” S ha a te házad éppen nincs leégve, ráfaragtál, egy lyukas vasat sem látsz tőlük! Ezért hát be kell bizonyítanod világosan, hogy a te házad is leégett, annak rendje s módja szerint, földhözragadt szegény lettél, a gyermekeid halnak éhen, és az amerikaiak rögtön előveszik a bukszájukat. – Gyújtsuk fel a motelt? – érdeklődött izgatottan Safta. – Nem a motelt, te esztelen! – fortyant fel a prefektus. – Meg kell győznö-
1315
tök a NATO-tábornokokat, hogy az egész megye romokban hever, mint a törökök idejében. S megmondom, hogyan csináljátok…
25 Marshall-terv Vasluinak (II) – Lányok, ahhoz, hogy hitelesnek tűnjetek a NATO-tábornokok szemében – folytatta Aurel Aflorăchioarei prefektus –, nektek is meg kell lennetek győződve róla, hogy megyénk olyan ágrólszakadt, hogy nap mint nap sírva menekülnétek el innen… – Én egyszer tényleg el is akartam – szólt közbe Safta Abourului munkásnő –, de az autónk felborult Bulgáriában, Burgas mellett, s haza kellett jönnöm. – Ezt most hagyjuk, ne keverjük bele – mondta a prefektus. – Tehát: szegény vagy sem a mi megyénk? – Mint a templom egere – mondta Getuţa, a munkanélküli. – Nagyszerű! – bólintott a prefektus. – Így is van! Nézzétek, én apám után tizenkét nutriát örököltem, merthogy földje nem volt szegénynek… Nos, vagy a mi szerencsétlen klímánk miatt, vagy azért, mert nem adtak enni nekik, két hét alatt az összes elpatkolt. S én ott maradtam tátott szájjal és tizenkét prémmel, azaz bruttó hat sapkával, hiszen ismeritek a mondást: „két nutria egy sapka.” Milyen vállalkozásba foghattam volna hat sapkával?! Most is ott tárolom őket az irodában, s arra várok, hogy testvérvárosi kapcsolatra lépjünk valamelyik francia várossal, hogy odaadhassam nekik a francba, ajándékba. – Nekem is volt két nőstény nyulam – szólalt meg Constantin (Titi) Alupulesei, a sofőr –, s azt hittem, megfogtam velük az Isten lábát, hiszen tudjátok, hogy a nyulak mértani haladvány szerint szaporodnak, de mire fedeztetni vittem volna őket Buzăuba, hogy vemhesek legyenek, hát nem felfalta mindkettőt egy kóbor kutya! – S akkor ez még csak a mikrogazdaság, a magántermelők szintje – mondta a prefektus. – A makrogazdaság szempontjából még ennél is rosszabb a helyzet. – Valóban siralmas – toldotta meg Safta Abourului munkásnő. – Én például a Tampax Műveknek vagyok a dolgozója. Amíg nyugati relációban dolgoztunk, azt mondhatom, Isten ne verjen meg, jó dolgunk volt: egész Európát megtöltöttük tamponokkal, még San Marinóban is volt leányvállalatunk, három váltásban dolgoztunk, tisztességes fizetést kaptunk, prémiumként pedig fejenként két bála tampont vihettünk haza negyedévente. Hanem aztán megfordult a gyerek fekvése: a Libress megelőzött bennün1316
ket, s nekünk pedig Kelet felé, Oroszország irányába kellett fordulnunk. Ott azonban, hiába nagy az ország, az orosz nők nemigen használnak ilyesmit, alig nyelnek el évente négykamionnyit. Hogy azt a két vagont, amelyet kínnal-bajjal Afganisztánba exportáltunk, s amelyet a tálibok elfogtak s felgyújtottak, már ne is említsem.
26 Marshall-terv Vasluinak (III) – Tehát – folytatta Aurel Aflorăchioarei prefektus – ami a megyénkben uralkodó katasztrofális helyzetet illeti, jól állunk. Miután meggyőztük az amerikaiakat, hogy a kés már a torkunkon van, mi a további teendőtök, lányok? – Levetkőzünk? – kérdezte Safta Abourului. – Ccc! – rázta a fejét a prefektus. – Még nem. Vagy hát, Istenem, ezt-azt azért felfedhettek magatokból, mintegy aperitifként, mondjuk egy térdet, a comb alsó részét, esetleg hagyhattok egy vállpántot lecsúszni, egy kis hamut a borba pottyanni, meg egyéb ilyen praktikákat, nem oktatlak benneteket, hiszen ti ezt jobban tudjátok. A lényeg az, hogy miután meggyőztük őket arról, hogy be kell fektetniük, azt is megmondjuk nekik, hogy mibe. Lássuk csak, szerintetek mibe kellene pénzt ölniük az amerikaiaknak a megyénkben, ahhoz, hogy ne csak mi, de még az ükonkáink is vígan élhessenek? – A gombatenyészdékbe? – kérdezte Getuţa, a munkanélküli. – Vaktöltény! – ingatta a fejét a prefektus. – Csak Vaslui környékén 86 gombatenyészdénk van, és csak az elmúlt évben negyven mérgezéses halálesetünk volt. Ezektől a genetikai mutációktól, és az ismeretlen eredetű mérgező spóráktól, amelyeket a nemere fújt ide a gagauzoktól, csak úgy hullottak a gombatenyésztőink. Az exportnak lőttek! – A nyulakba? – kérdezte Constantin (Titi) Alupulesei, a sofőr. – Nagy tökfej vagy te, Titi! – mondta a prefektus. – Hát szerinted Vaslui mi, kutya nélküli település, mint Ausztrália? Amilyen éhínségek vannak errefelé, két hét alatt egy szőrpamacs sem marad a Bugs-Bunnykból! Másvalami kell ide nekünk. Hé, lányok, kétszáz évvel ezelőtt mi volt Nevadában? – Mi hogy lett volna? – mondta Getuţa. – Sivatag! – Nagyszerű! Látom, művelt vagy – mondta a prefektus. – És most mi van? – Nukleáris lőterek – válaszolta a sofőr. – Ostoba voltál, az is maradsz! – mondta a prefektus. – A lőtereket már réges-rég fertőtlenítették. Most már Las Vegas van ott, te ökör! 1317
– És mi köze Vasluinak Las Vegashoz? – kérdezte sértődötten a sofőr. – Na látod? Hát ezért nem lehetne belőled politikus, te Titi, noha érettségid is van. Nem gondolkodsz, nincs jövőképed. Nézd, a helyzet a következő: az amerikaiak csak elszigetelt helyeken, a pusztában, valahol kinn a francban, a halál farkán játszhatják a szerencsejátékaikat, vagyis a Kaszinóban. Nos, kell nekik az itteninél nagyobb sivatag? Lányok, ha meggyőzitek őket, hogy Vasluiból Las Vegast vagy legalább egy Miamit csináljanak, Istenemre, azonnal elküldelek mindkettőtöket krupiétanfolyamra Nizzába, gipszestül, pikkelysömöröstül együtt!
27 Román–amerikai post coitum Diszkréten átsiklottunk a Waterstrong tábornok és a mi drága Ancuţánk közti szerelmi jelenet csúcspontján, s mindezt nem azért tettük, mintha nem telne kedvünk, epikai szempontból, az erotikus passzusokban, hanem azért, mert mi, régimódibb elbeszélők, úgy tartjuk, hogy az orgazmus leírása inkább a hetedik művészeti ág, a szappanopera felségvizeihez tartozik, és nem annyira az íráséihoz. Hiszen bármennyi „ah”-val vagy éppenséggel „aaaah”val szórnánk is tele az oldalt, soha nem tudnánk érzékeltetni azokat a földöntúli pillanatokat, amelyeket egy széles lepedőn és „Dolby-Stereo” hangzásban átélt Sharon Stone és Dorel Vişan „A halál ötszöge: Sziget-Szamosújvár–Nagyenyed–Piteşti–Poarta Albă” c. filmben, Sergiu Nicolaescu rendezésében (2004). A próza ezért a postludiumot, a post coitumot kedveli, mert a szerelmesek valójában a szünetekben, amikor már kimerültek és figyelmetlenek, fedik fel szégyenkezés nélkül a karakterüket, a komplexusaikat, a szemölcseiket, fogprotézisüket, fémszilánkjaikat. E célból szemléljük most Ancuţat és Waterstrong tábornokot is, amint anyaszült meztelenül hevernek pihegve egy csodálatos szénaboglya árnyékában. Igaz, a tábornok a bal farpofáján már érzékeli, hogy tévedésből egy éhes hangyák lakta bolyra ereszkedett. „Éhesek, mint ez az egész nép”, villan át az agyán teljesen fölöslegesen, hiszen moccanni sem mer, ugyanis Ancuţa meleg ujjai lassan elindultak lefelé enyhén őszülő mellszőrzetén, amilyent még csak Lee Marvinnál látott „A száz esztendő mozija” c. tévésorozatban. – Ez itt mi, tábornok? – kérdezte Ancuţa, amikor keze megállapodott egy nem éppen felemelő látványt nyújtó hatalmas vakbélműtét helyén. – Egy robbanógolyó nyomai, Kamcsatkában talált el – dörmögte a tábor1318
nok. – Egy magaslatot támadtunk. Az oroszok úgy védekeztek, mint az ördögök. Noha a lőszereik már elfogytak, mindent ránk dobáltak a hegyről lefelé, ami a kezük ügyébe akadt: üvegeket, demizsonokat, hordókat, bögréket, pálinkafőző üstöket, subákat, sapkákat, forró borseprőt. Valószínűleg egyiküknél maradt egy robbanógolyó, megcélzott vele és szétcincálta a vakbelemet. Abban a nagy forgatagban észre sem vettem. Beugrottam a lövészárkukba. Nem fogod elhinni, mindannyian holtrészegek voltak. De nem csak úgy! Igaziból halottak! Már a támadásunk félidejénél alkoholkómába estek. Csak az a nyavalyás, akinél a robbanógolyó volt, csak ő volt életben: a lövészárok sarkában összegörnyedve hányt.
28 A békefenntartó haderő – Sokat harcoltatok – mondta tisztelettudóan Ancuţa, miközben félszegen elvette ujjait a tábornok vakbélműtétjének a nyomáról, s azon tűnődött, hogy látott-e már valamely honfitársa, valamely román férfi testén ilyen gyöngéd pillanatokban robbanógolyó okozta hegeket. Nem, nem emlékezett rá, hogy látott volna, a román az békésebb, vendégszeretőbb nép volt, ők nem ugráltak be, mint az őrültek, mások lövészárkaiba, inkább egykettőre békét kötöttek és kivonultak a történelemből, fel a hegyek közé a juhaikkal, a komputereikkel és csajaikkal együtt. – Rengeteget harcoltunk – válaszolta Waterstrong tábornok. – Emlékszem, voltak időszakok, hogy – a békefenntartói küldetés keretében – naponta hatszor is bombáztunk, például Korzikán, amikor lábhoz parancsoltuk a franciákat és a korzikai szeparatistákat. – A mi népünk úgy tartja: „Ahol ketten veszekszenek, a harmadik nevet” – mondta Ancuţa, miközben azon törte a fejét, hogy ujjaival elinduljon-e a vakbélműtét alá, vagy sem. – Lennebb is viheted az ujjaidat, lányom – mondta a tábornok, mintha kitalálta volna a gondolatát. – S hogy folytassam a beszélgetés fonalát, a népednek igaza van. Korzikán sem a franciák, sem a korzikaiak nem nyertek. Tudod, mi van most arrafelé? A Hollywood egyik kültéri részlege, a „Sunset Beach”-hez használják. Kő kövön nem maradt, egész Korzika egy homokos strand. És a béke szigete!... – És Írországban mi történt? – kérdezte Ancuţa. – Csiklandozol – mondta a tábornok. – Írországgal nehezebb volt, mert akkor még nem találtuk fel a közösségi rakétákat. Ezeket a rakétákat úgy 1319
tervezték meg, hogy olvassák az emberi gondolatokat. Kilövöd egy hajóról vagy egy repülőről, és miközben jön feléd – hogy is mondjam? – „olvas benned”, a másodperc néhány töredékével azelőtt, hogy beléd csapódna, tudja hogy mi vagy: katolikus vagy protestáns, vagyis hogy mely felekezethez tartozol. Ha úgy tervezték meg, hogy protestánsokba csapódjon, téged, ha katolikus vagy, a bajszod hegyénél megkerül és keres egy protestánst, akit megtalál az ágyban, a fürdőszobában, vagy hát a szokásos búvóhelyén is. A közösségi rakéták azonban a tökéletesítés után is vagy katolikusokra, vagy protestánsokra voltak programozva, s így fordulhatott elő, hogy tévedésből egy rakás szabadgondolkodót is megöltünk: a rakéták, mivel nem tudtak olvasni bennük, beszkennelték a könyvtárukat, majd rájuk törtek s pozdorjává zúzták őket, hiszen melyik házban nincs Biblia?
29 Interaktív epizód Olvasóink egy csoportja figyelmeztetett (merthogy az interaktív irodalom korszakának a kellős közepén élünk: én írok, te elolvasod és figyelmeztetsz – a kiadó módosítja; régebben ez kissé másként történt: én írtam, te elolvastad és figyelmeztettél – a kiadó pedig letartóztatott téged), hogy noha az 5. részben („Történet, mely nincs híján némi prózaiságnak”) három amerikai tábornokról tettünk említést, jelen pillanatig csak egyikük jelent meg a színen, Lolek Bolek Waterstrong, a másik kettőt mintha elnyelte volna a szöveg földje. Valóban elfelejtettük volna – amiként az jó öreg kollégámmal és elődömmel, Cervantesszel is megesett a Don Quijotéban –, hogy miről is írtunk egy adott pillanatban? A válaszunk egy határozott „Nem!”: nem felejtettük el őket, de van bennünk egyfajta, hogy is mondjam… vonakodás, igen, ez a jó kifejezés, „vonakodás” a tekintetben, hogy objektíven közeledjünk a két magas rangú amerikai tábornokhoz, és síppal, dobbal bevonultassuk őket a történetünkbe. Miért? Egyszerű: vagyis, elnézést, nem annyira egyszerű, noha annak kéne lennie; de hát az olyan klasszikus, realista, erdélyi, „dór stílusú”, amiként N. Manolescu kritikus mondta, mielőtt átpártolt volna a liberálisokhoz, elbeszélők számára, mint amilyen mi vagyunk, a két amerikai tábornokhoz (Lee B. Thompson és ifj. Jimmy Parker, hogy a nevüket is eláruljuk) hasonló szereplők meglehetősen szokatlanok, merthogy nálunkfelé, a szülőfalumban, a kettejük közös szenvedélyét halálos bűnnek, hübrisznek tekintették, s noha a harmadik évezred magaslatain nekünk, elbeszélőknek, gátlások nélkül kellene bemutatnunk ezt a két tábornokot, 1320
minduntalan iszonyattal jut eszünkbe Pistának, a falunkbeli tsz könyvelőjének, és Gheorghénak, a szép marhapásztorfiúnak az ábrázata, akiket Károly Márta takarítónő lepett meg hancúrozás közben gróf Teleki László kastélyának a padlásterében, a Szudánból hozott fűmagos zsákok között. Úgyhogy – minek szaporítsuk a szót? – mivel önök is interaktívak, kedves olvasók, bizonyára rájöttek, hogy a két amerikai tábornok, bocsánattal legyen mondva, homoszexuális volt. Persze, ez amúgy nem sokat számítana, de ahogy megérkeztek Vaslui megyébe, mintha az ördög bújt volna beléjük. A levegő lett volna az oka? Vagy a Cotnari tüzes bor? A mioritikus tér, ahol egy dombot szükségszerűen egy óriási medence követ, buja kisugárzása? Lehet, hogy – akárcsak egy Minulescu-románcban – soha nem fogjuk megtudni. Mindenesetre tény az, hogy ezek ketten reggeltől estig, pirkadattól vakulásig együtt jártak, kéz a kézben, szem a szemben, galambok a dúcban. Sőt mi több, papírjuk (Freedom Act) volt róla, hogy házastársak!
30 A vranceai asszony – Mély tisztelettel viseltetem úgy általában a nők, és különösen e tájak asszonyai iránt – mondta Lee B. Thompson tábornok, aki honfitársa, ifj. Jimmy Parker tábornok mellett hevert egy szénaboglya árnyékában. – Mielőtt idejöttünk volna, olvasgattam ezt-azt a vidék történelméről. Tudtad, kedves Jimmy, hogy például 1534-ben négy lakosra, „szabadparasztoknak” mondták őket, egy nő jutott, és akkor a törököket, tatárokat és kozákokat még nem is számoltam? – Micsoda idők! – sóhajtott Jimmy Parker. – Valóban olyan sok férfi volt? Biztos, hogy jól olvastad? – Mint réten a fű, égen a csillag! – mondta Lee B. Thompson. – Nem volt olyan tisztás, ahol ne láthattál volna hat-hét megtermett legényt, amint egy csapat törököt kergetnek, vagy fordítva. De hadd térjek vissza a nőhöz. Csodálatos látni, hogy mi mindent ki nem bírt. Mialatt a négy férfi úton volt a hadakkal, ő szoptatott, mosott, művelte a földet, gondozta a gyöngytyúkokat… – Miket? – kérdezte ásítozva ifj. Jimmy Parker. – A gyöngytyúkokat, de ne szakíts félbe – válaszolta Lee B. Thompson. – Sőt, mielőtt a négy férfi, de néha hatan is jöttek, visszatért volna, önszorgalomból betűvetéssel próbálkozott – és képzeld el, Jimmy! – cirill betűkkel! – Azok mik? – kérdezte Jimmy Parker. 1321
– Valamiféle furcsa írás, amilyen az aztékoknak is volt, de miért szakítasz félbe mindegyre? – Jól van, drágám, többé egy szót sem szólok! – zárkózott magába sértődötten Jimmy Parker. – Bocsáss meg, Jimmy, nem tudom, miért vagyok ma ilyen türelmetlen. Reggel óta egyfolytában vibrál a bal szemem – mondta Lee B. Thompson tábornok. – Az a nyavalyás pitypang lehet az oka – szólalt meg Jimmy tábornok. – Láttál már valahol ennyi pitypangot, mint itt? – Csádban, de azok kisebbek voltak – válaszolta Lee tábornok. – De hadd térjek vissza a nőhöz. Volt például egy vranceai asszony. Hatvanévesen – jól jegyezd meg, Jimmy, hatvanévesen! – még mindig 204 centi magas volt! – Ej, ne űzd az eszed! – horkant fel Jimmy. – Tényleg 204 centi volt? Nem hiszem el! – Pedig melegen ajánlom, hogy hidd el, mert nem hazudok, Jimmy! Írás van róla. – De hát az már nem is nő lehetett, hanem férfi! – mondta Jimmy tábornok. – Hát nem ezt magyarázom?! – válaszolta Lee tábornok.
31 Családi beszélgetés – Tudod, kedves Jimmy – szólalt meg Lee B. Thompson tábornok rövid hallgatás után, mialatt egy a barátja uniformisának váll-lapja alól előbújó Colorado Springs bogarat figyelt, mely sietve lopakodott be a moldvai puszta száraz fűcsomói közé –, hogy az itteniek furcsán néznek ránk? – Ránk mint NATO-ra, vagy ránk mint családra? – kérdezte ifj. Jimmy Parker. – Kettőnkre, így ahogy vagyunk – válaszolta Lee. – Nos, a helybéliek nem értik például, hogy mit látok én benned. – Tényleg, mit látsz? – kérdezte Jimmy. – Magam is kíváncsi vagyok, hiszen erről soha nem beszéltél. – Ej, Jimmy, ne csináld, hogy elpiruljak… – sápadt el Lee tábornok. – Hiszen annyiszor elmondtam… – Én most nem azokról a pillanatokról beszélek – mondta Jimmy tábornok. Hanem az olyan helyzetekről, amikor mint most is, nyugodtan üldögélünk, történelmi, geostratégiai dolgokról beszélgetünk, elmélkedünk a világ dolgairól… Te is láttad azt a bogarat, amely a váll-lapom alól bújt elő? – Láttam – válaszolta Lee tábornok, majd folytatta. – Nos, ezeknek a hely1322
bélieknek van egy klasszikus írójuk, egy humorista, egyfajta Seinfeld, Caragialénak hívják, aki – noha egy kis országban élt – egy igen nagy dolgot mondott: „Ahol szenvedély van, ott nincs helyük a szavaknak.” Mégis mit szeretnél? Hogy elmondjam, milyen jól néztél ki tizennyolc évesen a West Pointban, amikor megismertelek? Vagy arról a kis szemölcsről meséljek, mely bal felől a derekadon van, s amely után majd elolvadok? Esetleg a kőkemény bicepszeidről? – Te is nagyon jól főzöl – mondta meghatottan Jimmy tábornok. Lee tábornok szemérmesen sütötte le a szemét, és látta, amint a Colorado Springs, visszatérve a fűből, felmászik barátja uniformisának karján és behúzódik a váll-lap árnyékába. – Nem talált semmit a szerencsétlen – mondta Lee tábornok. – Az itteni krumpli mind egy szálig magyar import, a CEFTA-egyezmény értelmében. – Jó lenne ha áthelyeznének bennünket Békéscsabára, a francba, különben ez itt éhen hal a váll-lapom alatt. – Mintha egy nőstényed is lett volna a jelvény mögött – szólalt meg Lee tábornok. – Volt hát, de elpatkolt – válaszolta Jimmy tábornok. – Valami buzăui chipset adtam neki, s fucking le volt járva a szavatossága.
32 Feltűnnek a stratégiai makettek Ezek után Lee B. Thompson és ifj. Jimmy Parker tábornok között egy olyan úgynevezett jelenet kezdődött, amelynek leírásától a mi írói vénánk, noha bőkezűen megáldották erotikus pajkosságokkal, mereven elzárkózik. Kedves interaktív olvasók, ne kérdezzék, miért. Csak annyit mondhatunk – és ígérhetünk –, hogy abban a pillanatban, ahogy ezt a sorozatot kötetbe foglalják, jelen epizódhoz mellékelni fogunk egy videokazettát, melyen láthatóak lesznek a történtek, Silviu Brucan szakavatott kommentárja kíséretében. Ahol a szó csődöt mond, ott diadalmaskodik a kép. Így hát nem kérünk egyebet, csak egy kis türelmet. És most vessünk egy színpadi függöny nagyságú fátylat a fenti undorító jelenetre, illetve a szénaboglya mellett álló Silviu Brucanra, és térjünk vissza a podu-înalti motel hadműveleti termébe, ahol Van der Merde, ifj John Huntington és Eric Flojkaer tábornokok már a demizsonos játéknál tartottak: körben álltak (pontosabban: háromszögben) és megforgatták az üres demizsont. Akire mutatott megállás után a demizson szája, köteles volt azon1323
nal felállni, lemenni a pincébe és megtölteni. De ekkor megcsörrent a telefon. Ifj. Huntington tábornok bizonyos erőfeszítések árán a füléhez emelte a kagylót. „Egy faxhangot kérnék”, csipogta bele egy női hangocska. – Sofica az! – súgta ifj Huntington a bajtársainak, majd újólag füléhez emelte a kagylót és hangosan beleszólt. – Sofica kisasszony! Micsoda öröm számomra! Hogy van az operációja? – Teljesen beforrt – csiripelte vidáman a hangocska. – Ma már barackkompótot is papiltunk! – Jaj nekem, Sofica kisasszony, ne is mondja! A főnök is megpapilta a barackkompótot? – Meg bizony, az utolsó cseppig! – bizonygatta a hangocska. – Sőt a pattanásunkat is kinyomtuk! – Hogyan?! – képedt el a valóságban is ifj. Huntington. – A főnök kinyomta a pattanását? Azt, amelyik a tarkóján volt? – Azt – csiripelte a hangocska. – Tudja, hogy a mi Wesleykénk már hogyan tudja forgatni a fejét? Így ni! A kagylóból a nejlonblúz alig kivehető neszezése hallatszott. – Sofica kisasszony, Istenemre mondom, magácska egy hős! Innen, Vaslui mellől öleljük mindannyian, és kérem, adja át üdvözletünket a főnöknek! – Kérem a hangot – csiripelte a hangocska. – A hülye kurva – dörmögte ifj Huntington, miután letette a kagylót. – Elcseszte a főnök aranyos kis pattanását. Halljátok? „A mi Wesleykénk”! Szégyen és gyalázat! – Ki a fene tette ezt oda Wesley mellé titkárnőnek? – kérdezte Van der Merde. – A CIA, ki más?! – mondta elfúló hangon ifj. Huntigton. – A Iaşi Bentlakásos Középiskola kilencedik osztályából verbuválták, aztán kiküldték egy hat hónapos szaktanfolyamra Virginiába, kivették a petesejtjeit, végeztek rajta egy arcplasztikát és betették szegény Wesley stábjába. Azt hiszem, tengernagyi rangja van a rohadéknak. – Nézd csak meg, mit ír a faxon! – mondta Eric Flojkaer. – Azonosítsátok az összes vaslui makettet, és sürgős jelentést kérek róluk. Aláírás: Wesley Mark tábornok, a Iaşi-ba kihelyezett NATO-erők főparancsnoka, olvashatatlan aláírás” – olvasta ifj. Huntington. – Szegény Wesley, ez teljesen megbolondult – mondta Van der Merde.
1324
33 Remember Ceauşescu – Mik azok a „stratégiai makettek”? – kérdezte Eric Flojkaer tábornok. – Emlékszel még arra, amikor bevonultunk Jugoszláviába? – kérdezte ifj. Huntington tábornok. – Vagyis nem mi, hanem az elődeink. Egy hónapnyi intenzív bombázás után, mialatt a javát vetettük be mindannak, amivel akkortájt rendelkeztünk (repeszbombák, távirányított bombák, röplapbombák, bolgárokhoz eső bombák, melyekkel figyelmeztettük őket, hogy kussoljanak stb.), jelentettük a Legfelsőbb Parancsnokságnak, hogy 300 szerb tankot semmisítettünk meg. A háború után kiderült, hogy azok nem tankok voltak, hanem a belgrádi Képzőművészeti Akadémia diákjai által készített makettek. Az volt az ő vizsgamunkájuk „happening”-ből. Mindannyian ötöst kaptak. Az egyik ilyen tank, vagyis makett, amelyet nem sikerült elpusztítanunk, ma a Louvre-ban látható. – De hát vannak efféle tankok Vaslui megyében? – kérdezte Eric Flojkaer tábornok. – S ha lennének is, hadban állunk mi Vaslui-jal? – Természetesen nincsenek, és hadban sem állunk a helybéliekkel. Azt hiszem, itt másról van szó: ti ketten valószínűleg nem tudjátok, de az elmúlt évezredben volt a románoknak egy kicsit süsü diktátoruk, akivel egyébként mi, angolok és amerikaiak, egész jól elvoltunk, királyi hintóban sétáltattuk Londonban, a feleségét bedugtuk ilyen-olyan akadémiákra, Nixon egy 3000 párból álló „Tiffany” zoknikészletet ajándékozott neki, meg hát amiket ilyen alkalmakkor szoktak. Nos, ez a Ceauşescu, merthogy így hívták… – Ez nem az, akit minden hétvégén agyonlőnek a târgoviştei Disneylandben? – kérdezte Van der Merde tábornok. – De igen, ő az – válaszolta ifj. Huntington –, és volt neki egy még a gyerekkorából származó problémája: nem érzékelte az arányokat. Miután hatalomra jutott, kiadta a parancsot, hogy bármit építenek is, előzőleg készüljön róla kartonból egy 1/1 mértékű makett. Mondjuk, hogy egy autópályát akartak építeni; semmi gond: először megépítették a makettet, Ceauşescu megnézte és kijavította, majd a makett mellett felépítették a tulajdonképpeni autópályát. De a románok is agyafúrtak voltak ám: az eredeti anyagok egy részét ellopták, s a makettből is kivették azt a részt, sőt sok esetben egyszerűen a makettet tették be a jövendőbeli autópálya helyére, s azzal áldás s békesség! Ceauşescu is elégedett volt, a románok zsebébe is jutott valami. Azért vannak tele kátyúval az itteni utak. A gond az, hogy a betegség az egész országon elhatalmasodott, s a diktátor halála után is pusztít. A főnök,
1325
Wesley tábornok, ezért adott parancsot, hogy azonosítsuk Vaslui megye összes makettjét, s készítsünk jelentést róluk. – Észrevettétek, hogy ebben a motelben is, amelyben elszállásoltak bennünket, kartonból vannak a falak? – kérdezte Eric Flojkaer tábornok. – Ha az ujjaddal megkaparod kissé, láthatod, hogy mit csinál a szomszéd szobában Waterstrong kolléga Ancutzával. – Hát éppen ez az! – szólalt meg ifj. Huntington. – A vasluiak be akarnak lépni a NATO-ba. Rendben, ez teljesen helyénvaló dolog. De gondoljatok csak bele, mi történne, ha egy-két év múltán kiderülne, hogy nem egy rendes, egészséges megyét vettünk fel a Szövetségbe, hanem lényegében egy makettet?
34 További stratégiai makettek – Bajtársak – lelkesült fel hirtelen Van der Merde belga tábornok –, apropó, stratégiai makettek: az utóbbi napokban olyasvalamire lettem figyelmes, aminek akkor a magam számára sem leltem magyarázatát. Az egyik délután, miközben ti aludtatok, éppen sétálgattam a közeli dombokon a detektorral a kezemben, hogy elvégezzem a szokásos sziesztámat… – Nem te vagy az, aki három évvel ezelőtt a Gagauz Köztársaságban, ugyanígy sétálgatás közben, egy egész nukleáris robbanófej-lerakatot fedezett fel? – kérdezte ifj. Huntington. – De igen, én vagyok az – pirult el örömében Van der Merde tábornok. – Egy szakadékban ásták el őket, ahová aztán döglött kutyákat és macskákat dobáltak, a fene se gondolta volna… Szerencsére séta közben mindig magammal hordom a detektoromat. De hadd folytassam. És amint felérek egy dombra, miközben a detektorral forgolódom jobbra-balra, mit látnak szemeim rögtön a domb lábánál? Egy aranyos kis falut, kertekkel, gyümölcsösökkel, a tornácon alvó moldvai asszonyokkal stb. Félreteszem a detektort, s a szememhez emelem a távcsövet. Az egyik moldvai asszony ekkor felkel és hátramegy a kert végébe, a WC irányába. Nem tudom, figyeltétek-e, hogy az itteni embereknek nem a házban van a WC-jük, ahogyan nálunk, a NATOban, hanem kinn, általában 0,09 mérföldnyire a tulajdonképpeni háztól. Favagy kátrányépítménynek tűnik, egyfajta paralelipipedon, kör alakú nyílással fejmagasságban, bizonyára azért, hogy láthasd bentről, ha valaki időközben feléd tartana. Nos, mi történik ekkor? A moldvai asszony, akiről beszélek, az építmény mellé érkezik, de – nagy meglepetésemre – nem megy be, 1326
hanem körülnéz, s mivel nem lát senkit, leguggol a fűbe a WC mellé. Hát ez anomália, futott át az agyamon, de amint a távcsővel átpillantok a falu túlsó végébe, azt látom, hogy egy másik helybéli, aki ugyancsak a kert végébe tartott, gondosan kikerüli az építményt és kicsivel odébb könnyít magán. Abban a pillanatban nem értettem semmit az egészből. Most azonban, ha összekapcsolom Wesley tábornok utasításával, azt kérdezem magamtól, és egyúttal tőletek is: vajon ezek a WC-k, ha már úgysem használják őket, nem valamiféle stratégiai makettek? Nem mertem közel menni hozzájuk, hogy az oldalukra helyezzem a detektort, mert a környék tele volt kutyákkal, de meggyőződésem, hogy erről van szó. – Minden bizonnyal! – helyeselt Eric Flojkaer norvég tábornok. – Sőt mi több, én úgy vélem, hogy nemcsak a WC-k stratégiai makettek, hanem azok a „góréknak” nevezett tákolmányok is, amelyekben szerintük a kukoricát tárolják. Láttatok bennük egyetlen kukoricacsövet is? Mindig üresek. Mit rejtegetnek ezek valójában a górékban?
35 A lányok a motelbe érkeznek Éppen abban a pillanatban, amikor Van der Merde tábornok befejezte a Vaslui megyei lakosokkal kapcsolatos érdekfeszítő megfigyeléseinek történetét, a motel előtti kövezeten csikorogva fékezett a prefektúra Nissan Patrolja. Aurel Aflorăchioaiei prefektus fürgén ugrott ki az autóból. Sir Rodion Aniprulesei megtört ábrázattal jött elő a fogadására. A vállán, mintegy nyomatékosítva az igazgatót körüllengő gyászos légkört, kedvenc varjúja, Ghizela szunyókált szárnya alá csúsztatott csőrrel. – Halihó Rodionom! – üdvözölte vidáman a prefektus. Aztán lehalkítva hangját hozzátette: – Hogy megy a dolog? – Szarul – válaszolta keserűen Sir Rodion. – Amióta itt laknak, ezek a vénemberek felfalták a teljes állatállományt. Nem maradt más, csak néhány káposzta, valamicske sárgarépa, fél zsák krumpli és egy születésétől fogva trichinelózisos malac. A bort jobb ha nem is említem! Már az 1948-as évjáratnál tartanak, amikor beléptünk a Varsói Szerződésbe. – 1949-ben léptünk be – szólalt meg rekecses hangon a varjú, anélkül, hogy felpillantott volna. – Fog be a csőrödet, nyavalyás varjú! – reccsent rá Sir Rodion. – Nem is tudom, mihez kezdjek. – Semmi baj – mondta a prefektus. – Hozunk még a tartalékból, s majd az 1327
egészet elszámoljuk. Ha minden kötél szakad, vágd le a malacot, s tartsd néhány óráig ecetben. Mire ezeken jelentkezik a trichinelózis, már rég a NATO-ban leszünk. Utána meg azt mondjuk, hogy a Coca-Cola fertőzte meg őket. Ancuţa mit csinál? Kiveszi a részét a munkából? – Ugyan… Ancuţa! – legyintett undorodva Sir Rodion. – Valahol a vadonban kószál az amerikaival. – She makes love – szólalt meg a varjú. – Day and night. – Shut up, sun of the beach! – súgta Sir Rodion. – Remek, azt jelenti, hogy kiveszi a részét! – mondta a prefektus. – Ne haragudj rá, Rodion. A megyéért teszi. És hoztam segítséget is. Hé, lányok, kifelé! A Nissan hátsó ajtajában először Safta Abourului begipszelt lába jelent meg, majd a tulajdonosa, és végül a derekát fogva Getuţa, a pikkelysömörös munkanélküli. – Hogyan – képedt el Sir Rodion –, ezeket hozta?! – Miért, mi a gond velük? – mondta a prefektus. – Van nekijük törzsük, lábuk, fejük, orruk, nyakuk, szemük? Van! Egzotikusak? Azok! Tudod te, hogy mióta nem láttak pikkelysömört az amerikaiak? Koszovó óta! S az 1998-ban volt! – 1999-ben – szólalt meg a varjú.
36 Színre lépnek a gagauzok – Sir Rodion, ne vesztegessük az időt. – Time is money, money is sex, and sex is NATO, he, he, nem így van, lányok? – kedélyeskedett Aurel Aflorăchioaiei prefektus. – Szállásold el gyorsan a hölgyeket, engem pedig vezess a tábornokokhoz, hadd üdvözöljem őket. – Hová szállásoljam el? – kérdezte Sir Rodion Aniprulesei. – Hogyhogy hová? Hát tőlem kérdezed? Egy szobába! – Nincs több – válaszolta Sir Rodion. – Az alagsorban én lakom Ancuţával, a földszinten van a nappali, a recepció és az ebédlő, az első emeleten a NATO-tábornokok laknak, a második emeletet pedig mától bérbe vette, kemény valutáért, egy gagauz küldöttség, melynek ma délután kell érkeznie. – Miféle gagauzok?! – ugrott fel mintha kígyó csípte volna meg Aflorăchioaiei. – Hát te megbolondultál? Gagauzok, itt Podu-Înaltban?! Ma, amikor eldől, hogy felvesznek-e vagy sem a NATO-ba?! – De hát nem ön mondta a keresztény és demokrata parasztpárti szállo1328
datulajdonosoknak tartott konferencián, hogy ha muszáj, magának az ördögnek is kiadhatjuk a szobákat, csak kemény valutával fizessen? Tudja, mennyiért adtam oda a gagauzoknak egy szobát? 300 dollárért éjszakánként! És mosdókagyló nincs is benne! – Az első emeletre, a tábornokokhoz kell lejárniuk pisilni, mert fent, amikor itt laktak, a besszarábiaiak „Pravdákkal” dugaszolták el a WC-ket – szólalt meg a varjú Sir Rodion vállán. – Nem érdekel! – ordított a prefektus. – Egy fia gagauzt sem akarok itt látni, mert embert ölök! Mondd vissza azonnal az összes szobát! – Túl késő! – sóhajtott a varjú. – Nézze! Mindenki abba az irányba fordította a fejét. Egy csoport évezredes tölgyfa mögül egy minden ízében csörgő-hörgő öreg „Karosa” autóbusz bukkant elő, amelynek a belsejéből folyamatos, vidám üvöltés hallatszott, s amelynek a tetején Nagy Gagauzia zászlója lobogott a híres címerrel: egy bölényfej, amelybe két jatagánt döftek.
37 Útban Reykjavík felé Azon olvasóink kedvéért, akik később kapcsolódtak be a sorozatba, megemlítjük, hogy 2084 egyik keddi napján vagyunk, a podu-înalti motelban, hogy ezen a napon dönti el egy hat tábornokból álló NATO-küldöttség, hogy Vaslui megye beléphet-e vagy sem az Észak-atlanti Szövetségbe, hogy Aurel Aflorăchioaiei, a megye prefektusa, minden erejével azon ügyködik, hogy elnyerje a tábornokok jóindulatát, ezért tálcán kínál fel számukra két derék vaslui hölgyet, Safta Abouruluit és Getuţát, és mit ad isten, a prefektus legnagyobb kétségbeesésére éppen akkor jelenik meg a motelnél egy népes gagauz társaság. Amennyire Aflorăchioaiei meg tudta ítélni, amikor az öreg „Karosa” autóbusz lefékezett a bejárat előtt, lehettek vagy harmincan egymás hegyén-hátán, és szakadatlanul ősi dalukat, a „Keljetek át, gagauz zászlóaljak, bárhová”-t üvöltötték. Elsőként egy kicsi, sötétbarna, harcsabajuszú emberke szállt ki a „Karosából”, fején egy lilás fezzel. – Egészség, elvtársak! – rikkantotta egészen elfogadható moldvai akcentussal. – Isten hozott bennünket az ősi román tájakon! – Fogd be a csőrödet! – szólalt meg hűvösen a prefektus. – Hé, szpáhi, világos, amit mondok? Fogd be a cső-rö-det! Szólj az embereidnek, hogy kussoljanak!
1329
A gagauz hátrafordult, kiadott valami parancsot a maga érdekes nyelvén, s a danolás azon nyomban megszűnt. – Mi a fenét kerestek itt? – kérdezte a prefektus. – Goszpogyin – mondta a gagauz –, mi a cahuli „Teli félhold” folklóregyüttes vagyunk, és Reykjavíkba tartunk a Hagyományok Világfesztiváljára. – Reykjavíkba? – képedt el a prefektus. – De hiszen az a fesztivál két év múlva lesz! – Ez igaz – válaszolta a gagauz –, de szerinted ezzel az autóbusszal mikor érünk oda? Tudod, goszpogyin, mióta jövünk Cahulból? Két hónapja! A prefektus megvakarta a fejét. – Vízumotok van? – Van – válaszolta a gagauz és átnyújtotta a kollektív útlevelet. A prefektus átvette, s Sir Rodion mellé lépett, hogy átlapozza. – Rendben – mondta a varjú Sir Rodion válláról. – Három hónapra szóló román tranzitvízumjuk van. – Hányan vagytok? – kérdezte a prefektus. – Harmincketten és nagyapa – válaszolta a gagauz. – Tehát harminchárman. – Nem, goszpogyin – mondta a gagauz –, harmincketten, merthogy nagyapa meghalt. – Hogyan halt meg? – sápadt el a prefektus. – Nézd, abban a kanyarban – mutatta a gagauz a karjával – van egy gödör, amit a sofőr nem vett észre. Nagyot döccentünk és nagyapa szegény, hopsz! – már el is ment. A szívével betegeskedett, zenészként egész életében billentyűs volt. Most pedig, goszpogyin, megkérnélek, hogy temessük el itt, mert ebben a hőségben nem bírná ki szegény az utat Cahulig, meg aztán a vízum is lejár.
38 Olvassa el a következő részt is, az „Éji pillangók”-at! – Úristen – nyögött fel Aurel Aflorăchioaiei prefektus, amikor meghallotta, hogy a gagauzoknak halottjuk is van a „Karosa” autóbuszban –, miért szültél ebbe a megyébe? Nem lehetett volna, hogy Temes vagy legalább Krassó-Szörény megyében lássam meg a napvilágot? Mihez kezdünk, Rodion? – fordult a motel igazgatója felé. – Hová temessük ezeknek a nagyapját? – Végül is, lenne egy megoldás – mondta halkan Sir Rodion Aniprulesei, 1330
s félrevonta a prefektust. – Néhány kilométerre innen, a Focşani–Nămoloasa vonalon, van egy ismeretlen szovjet hősök temetője, még i. sz. ’44-ből. Akkortájt az oroszok, akik ezen a vonalon kemény ellenállásra vártak a román és német csapatok részéről, egy hatalmas, tágas, sok férőhelyes temetőt építettek, mintegy tíz hektáron. De hogy mi megfordítottuk a fegyvereinket, a csata el-, s a temető üres maradt; talán négy-öt katonát ha eltemettek ott, akik holtrészegen a Prutba fulladtak átkeléskor. Miért ne tehetnénk oda ezt a szerencsétlent? Végül is, a gagauzok is a Szovjetunió része voltak, nemde? – Tudod, hogy nem ostobaság, amit mondasz? – súgta a prefektus. – De mi van akkor, ha ezek rájönnek, hogy az nem keresztény, hanem szovjet temető, ahol keresztek helyett sisakok állnak a sírokon? – Nincs ahogy rájöjjenek – mondta Sir Rodion. – A sisakokat rég elvitték a parasztok, hogy teafőzőt vagy csirkeitatót csináljanak belőlük. Tudja ön, hogy a temető bejáratánál a „Szlava szovjeckim gerojam” helyett milyen felirat van? – Milyen? – kérdezte a prefektus. – „Itt van az Önök pénze”, még abból az időből, amikor megpróbálták megjavítani az ottani községi utat. – Prefektus úr – szólt közbe Safta Abourului –, lenne nekem is egy kérésem… – Mit akarsz, drágám? – nézett rá ingerülten a prefektus. – Nehogy azzal jöjj, hogy le akarod venni éppen most a gipszedet! – Jaj, dehogy, prefektus úr, isten őrizz! Gipsszel jöttem, s azzal is megyek, ha belegebedek, akkor is! – mondta Safta. – Másvalamire szeretném megkérni: nem kérdezné meg ezt a gagauzt, hogy nincsenek-e nők az együttesben? Volt két gagauz származású kolléganőm a Tampax Műveknél. Prefektus úr, hogy azok hogy értettek a szexhez… még videón sem láttam olyant, sőt a Nagyrománia Párt „Keresztény vacsoráján” sem! Arra gondoltam, ha én és Getuţa nem lennénk elegek a tábornokoknak, legyen ott egy váltás, hogy ne hozzunk szégyent a megyére! – Hé, abdullah – fordult a prefektus az alacsony és sötétbarna gagauzhoz –, vannak nők ebben a ti együttesetekben? – Goszpogyin – derült fel egyszerre a gagauz arca –, látszik, hogy ön nem hallott a mi „Éji pillangók” táncsoportunkról! Hé, lányok – kiáltott az autóbusz felé –, idite szjuda! Büsztre! Büsztre!
1331
39 Az „Éji pillangók” Igen nagy volt Aurel Aflorăchioaiei prefektus elképedése, sőt mondhatni: egyenesen tátva maradt a szája, amikor a jó öreg „Karosából” hirtelen egymásutánban tizenkét olyan gagauz lány lépett ki, akik mindennel rendelkeztek, amit a harmadik évezred férfiúja kívánhat magának: tökéletes mellbimbók, karcsú derekak, tüzes tekintetek, minimális olvasottság és teflonsütők. De a leginkább az sokkolta a prefektust, hogy egyikük sem volt magasabb másfél méternél, illetve hogy a hagyományos fátyolon, mely keleti szokás szerint szemérmesen elfedte az arcukat, és egyfajta kasmírbikinin kívül semmi egyebet nem viseltek a testükön. Amiként azt bárki megállapíthatta, valódi bombázók voltak, ahogy mondani szokás: mintegy élő cáfolataként az összes idevonatkozó előítéleteknek és vélekedéseknek. Mielőtt annyit mondhatott volna, hogy mukk, már felsorakoztak a prefektus előtt, ujjaikkal dobolni kezdtek a teflonsütőkön, s a legelső a sorban, a legmagasabb (1,49), dallamos hangján elrikkantotta magát: – Rajta, lányok, jelszót kérek! Ekkor mindannyian automatikusan mosolyra fakadtak felfedvén igazgyöngy fogsoraikat, és kórusban válaszolták: – Szuvas fogam egy sincs nékem! – Ez meg mi? – nyögte ki a prefektus, amikor meg tudott szólalni. – Ez a mi „Éji pillangók” együttesünk – válaszolta büszkén a kis, sötétbarna bőrű fickó –, amely első helyezést ért el a taskenti Uniós Topless Fesztiválon és a „Mesterlövész Hattyú” II. osztályú érdemérmének a birtokosa. Hé, lányok, mutassátok meg, mit tudtok! A pillangók, szívszaggató vonaglások közepette, gyönyörű hangon, tizenkét szólamban zendítettek rá ékes orosz nyelven a „Moldvai rózsaszálam, oroszul szólj, s jó lész nálam” c. dalra. A prefektus torkát, mivel nem beszélt oroszul, a könnyek fojtogatták. Odalépett a legmagasabb (ismételjük: 1,49 m) lányhoz és atyáskodva a vállára tette a kezét: – Hogy hívnak, kislányom? – Larisa Ortadoglunak – válaszolta a pillangó, miközben kislányosan pislogott hosszú szempilláival –, tizenhét tavasz van a hátam mögött, s óránként tíz euróba kerülök. – Ezt most hagyjuk – mondta a prefektus. – Élnek a szüleid? – Csak az anyám, apám klónozás közben meghalt a Moszkvai Nagycirkuszban. Ha egész éjszakára elvisz, kedvezményt és számlát is tudok adni.
1332
40 Larisa pillangó – Nos, tündérke – fordult a prefektus Larisa pillangóhoz –, hallottál te egyáltalán a NATO-ról? – Hallottam – csillant fel Larisa szeme. – A nagyapám mesélte, aki egy törökországi esztenán született és nőtt fel, egy NATO-bázis mellett, hogy a repülők miatt az összes juh süket volt. – De hogy mi is az a NATO, és mit akar, azt tudod? – Hát békét, mi egyebet akarna? – mondta Larisa. – S ezért, ha valahol kitör egy háború, odamegy és úgy megbombázza őket, hogy attól koldulnak. – Na látod? – bólintott elégedetten a prefektus. – És Románia iránt érzel valamit, mondjuk egy icipici ragaszkodást? – Hogyne, nagyon szeretem Romániát – válaszolta az aprócska Larisa –, merthogy nagyapám, amikor otthagyta a törökországi esztenát, idejött, Boteniba, kebabos bódét nyitani, s itt is halt meg. Süket volt szegény, mint a föld, s elgázolta egy MIG a mezőn. – Ha szereted Romániát, azt jelenti, hogy a mi megyénket is szereted, amúgy Vasluinak hívják – mondta a prefektus. – Bizonyos megfontolásokból, amelyeket nem hiszem hogy megértenél, a megyénk, akárcsak a ti Gagauziátok, még nem tagja a NATO-nak. Mondd csak, drágaságom, szeretnéd hogy Gagauzia belépjen a NATO-ba? – Há’ má’ mért lépne be? – mondta Larisa. – Hogy megsüketüljenek a juhaink? – Hagyd a fenébe a juhokat, most nem róluk van szó! – fortyant fel Aflorăchioaiei prefektus. – Na és ha süketek? A süket juh nem ad tejet, nincs gyapja és húsa? – A süket juh nem hallja az autókat, a MIG-eket, de még a vonatokat sem – válaszolta Larisa. – Nagyapának egy egész nyája veszett oda a CahulTiraszpol autópályán. A Tizennegyedik Hadsereg gázolta el őket. – Na ide figyelj, te kis liba – mondta a prefektus –, úgy látom, nem értjük egymást. Nézd, elmondom, mi a helyzet: itt van nálam hat NATO-tábornok, akik ma éjjel döntenek arról, hogy beléphetünk-e a szövetségbe, vagy sem. Én nem tudok euróval fizetni nektek, de ha belevaló lányok lesztek és kielégítitek a tábornokok gerjedelmét, megkapjátok az ellenértékét termékekben. Mire vágynátok a leginkább? – Vannak juhaitok? – kérdezte Larisa. – Amennyit csak akartok! – válaszolta a prefektus. – Egy egész éjszakai szexért egy valódi Merinos-nyájat kaptok! 1333
– De süketek? – kérdezte Larisa. – Hogy micsoda? – értetlenkedett a prefektus. – A juhokat kérdem, hogy süketek-e? – folytatta a pillangó. – Mert rászoktunk a süket juh húsára. Ha süket, nincs kitéve a stressznek, és folyton zabál, nem zavarják a zajok, s olyan faggyúréteget rak magára, hogy csak na!
41 Hasszanica – Halljunk oda, most meg süket juhokat akar! Becsület- és szabadgondolkodó szavamra, beleőrülök! – vetett keresztet Aflorăchioaiei prefektus. – Na ide figyelj, te hattyútüzér, szerinted honnan vegyek én süket juhokat nektek?! – förmedt rá az apró gagauz lányra. – Lehet, hogy ilyen-olyan szempontból fogyatékosak a mi juhaink, de hallani úgy hallanak, mint a kutyák! – És szamaraitok nincsenek? – szólalt meg az aranyos kis Larisa. – Rendes szamarakra gondolsz, vagy…? – kérdezte gyanakvóan a prefektus. – Rendes, sztyeppei szamarakra – válaszolta Larisa. – Sztyeppei? Azok meg milyenek? – folytatta elővigyázatosan a prefektus. – Olyanok, mint a többi szamarak, csak a sztyeppei nőstény szamár másmilyen egy kicsit. Képesek háromszáz mérföldet gyalogolni a süket juhnyájjal, anélkül hogy innának vagy ennének, s ez idő alatt, mivel senki sem feji meg őket, a tej megerjed bennük s kumisszá alakul, ami egyfajta kancapálinka. A letáborozás után tíz perccel a pásztoraink már csontrészegek. – Ó, hogy az a kumiszos istennyila csapna belétek! – öntötte el a pulykaméreg a prefektust. – Nincsenek sztyeppei szamaraink, és kész! – Hát pedig kumisz nélkül mi halottak vagyunk! – mondta a kis Larisa. – Adj nekem napi egy fazék kumiszt, s nemhogy három, de tíz tábornok sem fog ki rajtam. S én még csak hagyján, de látná Hasszanicát! Hasszanica, gyere csak ide! A Hasszanica névre hallgató, 1,45 m magas gagauz lány kilépett a sorból és szégyenlősen odatipegett. – Meséld csak el, Hasszanica, ennek a bácsinak, hogy mi történt azzal a tiraszpoli harckocsizószakasszal. – A mezőn voltam a süket juhokkal – kezdte Hasszanica lesütött fejjel –, amikor odaérkezett egy szakasz harckocsizókatona és meg akartak erőszakolni, de nálam volt egy kumisszal teli kulacs, s mikor a végére jártak, s nem volt mivel fizessenek, előjött apám az egyik unokabátyjával és elvette a tankjaikat, merthogy ők ájultan hevertek a fűben. 1334
42 Vágás Egy hirtelen és – reméljük – sokatmondó vágással, amiként azt a „Patyomkin cirkálóból” (Eisenstein), az „Anyából” (Pudovkin), az „Aranypolgárból” (Orson Welles), „A helyszíni szemléből” (Lucia Pintilie) és a három kreálmánynak (Mircea Drăgan, Geo Saizescu, Sergiu Nicolaescu) a filmművészetet leradírozó sza…os (köhécselünk, magunkhoz térünk, majd elnézést kérünk interaktív olvasóinktól ezért az ideges kifakadásért; ígérjük, hogy a történet hátralevő részében többé nem ejtjük ki a három rohadék rendező nevét) filmjeinek a durva hibáiból tanultuk – tehát egy vágással egyelőre magára hagyjuk a rendkívül ideges Aurel Aflorăchioarei prefektust a gagauz bombázókkal, és visszatérünk Ancuţához és Lolek Bolek Waterstrong tábornokhoz, akiktől a 29. részben („Békehaderő”) vettünk búcsút, amint a posztludium nyugalmában éppen a NATO-hódításokról beszélgettek. De egyszer minden véget ér. Véget ért az utójáték is, Ancuţa pedig, látva hogy semmi jele annak, hogy a tábornok új lapot kezdene, arra gondolt: „Szegény, bizonyára a kora teszi”, felsóhajtott, gyorsan felállt és szemérmesen elfedte ruhájával meztelen, erős combjait, amiként azt a román parasztasszonyok a VI–VII. században is tették, amikor írásos dokumentumok még nem tesznek említést rólunk. A tábornok is felsóhajtott, felállt, magára öltötte az egyenruhát, és megpróbálta felhúzni a sliccét. De a NATO-tábornoki egyenruhák sliccei 2084-ben, amiként bárki ellenőrizheti majd akkor, már rég nem hasonlítottak a XX. század végi tábornoki sliccekre, ugyanis – a mozdulat gyorsaságát növelendő – úgy tervezték meg őket, hogy elektromosan is működtethetők legyenek, akárcsak a gépkocsik ablaküvegei, a zubbony bal zsebén található gomb egyszerű megnyomásával. A NATO-technika, amelyet joggal tartottak a legfejlettebbnek a világon, áttért a gépekről az emberi tényezőre, és odáig jutott, hogy – nemcsak a tisztek, hanem az egyszerű katonák kényelméért is – feltalálták az altató pizsamát, mely anyagszerkezetébe egy ritka szumátrai kendert illesztettek, olyannyira erős altató hatással, hogy az Észak-atlanti Szövetség katonája bármilyen helyzetben képes volt elszunnyadni, akár fejjel lefelé lógva a gerendáról is, mint a denevérek. De vagy azért, mert a vetkőzés és a nyalakodásos előjáték lázában a tábornok rövidzárlatot okozott valamely áramkörben, vagy mert a lúgos moldvai talajjal érintkezésbe került aprócska elem lemerült – tény az, hogy a slicc nem volt hajlandó (mondhatni: b…ott rá) becsukódni.
1335
43 A frankofóniáról A mindenkori román nőre jellemző érzékenységének és akut megfigyelési ösztönének hála, Ancuţa felfigyelt a tábornok kínos helyzetére és hogy valamennyire oldja a feszültséget, megszólalt: – Mon général, nagyon zavarná önt, ha Loleknek szólítanám? Vagy Boleknek? – Pas du tout12 – válaszolta Waterstrong, miközben manuálisan próbálta, bien sur,13 sikertelenül, felhúzni a cipzárt. – Frankofón vagy? – Én nem – válaszolta Ancuţa. – Anyám, szegény, ő az volt. – Nincs nálad véletlenül egy tizenkét voltos elem? – Nincs, Bolek – rázta meg a fejét Ancuţa. – Nem szoktam magamnál tartani. Van viszont egy biztostűm, ha gondolod. – Add ide – mondta a tábornok. Ancuţa kivette a tűt gyönyörű matisse-i ingéből és átnyújtotta. – „Flaro” – betűzte a tábornok kiguvadt szemmel a tű zárján lévő hangyányi feliratot. – Látom, ti itt mindannyian frankofónok vagytok. – Qu’est-ce qu’on peut faire?14 – sóhajtott Ancuţa. – Kiskorunktól fogva frankofónnak nevelnek bennünket, mint a bolgárokat. Aki kibírja, jó. Aki nem, nem. – Apád is frankofón volt? – Nekem nem volt apám, én amour-gyerek vagyok – válaszolta Ancuţa. – De lehet hogy az volt, mert anyámat, amiként mesélték, mindig is vonzotta a gall kakas. – De hát ennyi egy főre eső frankofónnal éppen most akartok belépni a NATO-ba, amikor Franciaország ismét kilépett? – pillantott fel Waterstrong tábornok. – S a bolgárok, ők miért léptek be? – kérdezte Ancuţa. – Ők nem úgyszintén frankofónok? Őket miért fogadtátok be, s bennünket, vasluiakat, nem? – Most túlzol, Ancuţa – válaszolta a tábornok. – A bolgárok nem frankofónok. Csak néhány aprócska falu, a Balcic mellett. A hegyekben, például, egy fia frankofónt nem találsz: mindannyian bolgárul beszélnek, s a „Discovery”-t nézik. Allons-y!15 – tette hozzá, miután sikerült, enfin, becsuknia a nadrágja elejét. ˇ
12
Egyáltalán nem. Természetesen. 14 Mit lehet tenni? 15 Lássunk hozzá! 13
1336
44 Egy kapóra jött egyezmény Amint ott állt az öreg „Karosa” busz előtt, szemtől szemben a kicsi, sötétbarna gagauzzal és a két tündérkével, Larisával és Hasszanicával, akik a nők időtlen szokása szerint ösztönösen rúzsozni kezdték az ajkukat, Aurel Aflorăchioaiei prefektus szó szerint úgy érezte, hogy eldurran az agya. – Hé, jóemberek – szólalt meg siránkozó hangon –, drága gagauz testvéreim, nézzétek mi a helyzet: én vagyok Vaslui megye prefektusa. Ma dől el, hogy a megyénket felveszik-e a NATO-ba, vagy sem. Itt van a motelban a Szövetség hat tábornoka, hogy döntsenek az ügyben, s ezeknek most a hetedik mennyországban kell érezniük magukat. Ne akarjátok a vesztemet! Segítsetek rajtam, s én is úriemberként viszonyulok majd hozzátok. Kaptok szamarakat, kaptok juhokat, de nem süketeket, mert olyanok itt nincsenek, de felőlem akár ki is vehetitek a dobhártyájukat, ha úgy gondoljátok. Ha mellém álltok, s a tábornokok jól fogják érezni magukat, nézzétek, e helyett a roncs helyett adok nektek egy „Setra-Diesel” autóbuszt, csak kerekeket kell majd szereznetek hozzá! – Panimajo, goszpogyin, nem vagyok ostoba – mondta az alacsony, sötétbarna gagauz –, és ha tudunk, segítünk mi is, a lányok is, de előbb – azt hiszem ezzel te is egyetértesz – el kell temetnünk a nagyapát. – Rendben, temessük el – törölte meg izzadt homlokát a prefektus. – Van koporsótok? – Van vagy hét – válaszolta a gagauz –, merthogy sosem lehessen tudni mi történik egy ilyen hosszú út alatt. Csak borjúnk nincs. – Hogy micsoda? – értetlenkedett a prefektus. – Borjúnk – válaszolta a gagauz. – Mert hiszen a nagyapa torát mégsem ülhetjük meg paradicsomos halkonzervvel. Mink is keresztények lennénk, goszpogyin. De mér’ fehéredtél el így? Ne félj, kifizetjük a borjút, s ha akadna még két-három juhocska, azokat is, mert egyszer hal meg az életben az ember nagyapja. – És hol akarjátok megülni ezt a tort? – nyögte ki nagy nehezen a prefektus. – Hogyhogy hol?! – ámult el a gagauz. – Hát nem kifizettünk egy rakás szobát ebben a motelben? S az elnökeink az elmúlt esztendőben nem aláírták a „Románia és Gagauz Köztársaság közötti egyezményt a mindkét állam területén bekövetkező halálesetekről”? Milyen vidéki elöljárók vagytok ti, ha egy tisztességes halotti tort sem tudtok megszervezni? – Karolj belém, Rodion! – súgta a prefektus, mert úgy érezte, menten elájul. 1337
45 Ancuţa kételyei A posztmodern epika (amelytől illő szerénységgel származtatjuk magunkat) egyik íratlan (de annál szívósabban érvényesülő) szabálya, hogy ne hagyd a hőseidet a maguk feje után menni. Szuverenitásuk, akárcsak Romániáé a hetvenes években a Kreml viszonylatában, csak „korlátozott” lehet. A fentiek alapján vesszük most szemügyre Ancuţát kritikus, brezsnyevi szemünkkel. Vajon nem hagytunk-e neki túl nagy cselekvési szabadságot? Nem szennyeztük-e be a román nő (anya, feleség és esetenként ragyogó elméjű tudós) szentséges ikonját, amikor hagytuk, hogy kövesse bovarys ösztöneit és túlságosan is gyorsan odaadja magát Lolek Bolek Waterstrong tábornoknak? Nem rajzoltunk-e ezzel, hamis módon, egy túlságosan is könnyelmű portrét a kárpát–duna–fekete-tengeri térség nőtársadalmáról, átesve ezzel azoknak a térfelére, akik Romániában csak a szipósok, az AIDSes gyerekek és a futballistaszobrok országát látják? El kell mondanunk, hogy – becsületére legyen mondva – Ancuţát is hasonló kételyek gyötörték. Amint Waterstrong tábornokkal az oldalán a motel felé lépdelt, gondterhelten azon töprengett, hogy: „Vajon milyen benyomást keltettem ebben a Lolek Bolekben? Vajon nem adtam be túl gyorsan a derekam? Volt orgazmusom, vagy nem volt?” Amint felemelte tekintetét a földről, Ancuţa számára úgy tűnt, hogy a războieni dombok fölötti felhőkből Ana Ipătescu, Ecaterina Teodoroiu, Olga Banic és Hildegard Piwak vádló tekintetei merednek rá. „Nem szégyelled magad azért, amit tettél? – mintha ezt kiáltoznák kórusban azok a híres nők. Hol volt az eszed? Mit gondolnak ezek után az amerikaiak rólunk? Volt orgazmusod, vagy nem volt?” „I dont’t know”,16 súgta maga elé Ancuţa, és érezte, hogy elerednek a könnyei.
46 Futballklubok – a béke bástyái Bármily szemérmes és ráadásul erdélyi elbeszélők lennénk is, el kell ismernünk, hogy akárcsak a moldvaiak, havasalföldiek és általában mindazok, akik az Úristen iróniája folytán Kelet-Európában láttak napvilágot, ellenállhatatlan vonzalmat érzünk a morbiditás iránt. Az elbeszélő egyfajta kukkoló: egyik szemét a kulcslyukra tapasztja, és ha nem lát semmit, a 16
Nem tudom.
1338
másik, lecsukott szemével mindenféle ostobaságokról képzeleg. A mi jó interaktív olvasónk nyilván nem veszi majd rossz néven, ha rövid időre visszatérünk Lee B. Thompson és ifj. Jimmy Parker tábornokok környezetébe, akiket a 32. részben hagytunk magukra, turbékolás közben; nem veszi rossz néven, mert hát az elbeszélőnél csak egyetlen perverzebb emberi lény van a világon: az olvasó. Tehát a két tábornok éppen egy szénaboglya árnyékában pihegett, túl az utójátékon is. Ifj. Jimmy Parker, akin mindössze egy „Make love, not sex” feliratú póló volt, egy szalmaszálat rágcsált, mint egy Geo Saizescu- vagy Sergiu Nicolaescu-filmben. – Drága Lee B.-m, nem tudom, felfigyeltél-e itt egy különös jelenségre? Hogy noha ezek a kezüket-lábukat törik össze, hogy bekerüljenek a NATOba, egy fia katonát sem látni errefelé? – De hát ez természetes, drága bombázó barátom! – válaszolta Lee tábornok. – Elfeledkeztél arról a két évvel ezelőtt Kikindán, a „békepartnerség” keretében megkötött egyezményről, miszerint az összes balkáni és balti államokbeli hadosztályt átalakítják futballklubokká? Emlékszel, micsoda Balkán Liga-döntőt láttunk tavaly a tévében? – A Szarajevói Sárga Csillag és Mizili Steaua közöttit – válaszolta ifj. Jimmy Parker. – Na látod? – mondta Lee B.Thompson tábornok. – Az egyezmény előírja, hogy mindazoknak, akiknek be kéne vonulniuk sorkatonának, ezekhez a regionális klubokhoz kerülnek, vagy védőként, kapusként, középpályásként vagy csatárként, vagy pályagondozóként, jegyárusként és ellenőrként, esetleg a B-közép tagjaiként. A kultúra mellett, amely úgyszintén jól halad, a futball a legkedveltebb elfoglaltság az országban. Ha nem vagy értelmiségi, vagy futballista, egy Senkifia vagy errefelé. A csigák és gombák mellett Románia exportálja a legtöbb futballistát az európai országokba. Rögtön utána Moldova Köztársaság következik. – És Transznisztria? – kérdezte ifj. Jimmy Parker tábornok. – Transznisztria nem írta alá a kikindai egyezményt, és éppen ellenkezőleg járt el: a Seriff Tiraszpol futballcsapatot alakították át golyószórósszázaddá.
1339
47 Átmeneti rész Térjünk vissza néhány pillanatra a motel elé, ahol a gagauzok éppen újólag beszálltak az öreg „Karosa” autóbuszba, hogy elinduljanak eltemetni a folklóregyüttes vezetőjének a nagyapját, és ahol Aurel Aflorăchioaiei prefektus, sűrűn törölgetve gyöngyöző homlokát, félrevonta Sir Rodion Aniprulesei igazgatót, s azt súgta neki: – Rodion, foglalkozz te ezekkel a temetkezős bolondokkal, nekem pedig mutass egy zugot, ahol lejegyezhetek néhány gondolatot az esti beszédemhez. Nem szeretek improvizálni, mert úgy hallottam, hogy ezek a NATOtábornokok mindannyian kijárták a szaloniki Retorikai Technikumot. Nehogy a francba’ szégyent valljunk előttük. – Hát, nincs más csak az alagsori szobácska – mondta Sir Rodion. – Jó lesz az is – válaszolta a prefektus. – Diogenész vagy izé, az a Démoszthenész egy hordóban lakott, s lám, Görögország mégis bent van a NATOban, Vaslui pedig nincs. – Főnök, és velem meg Getuţával mi lesz? – kérdezte Safta Abourului. A prefektus megvakarta a feje búbját. – Menjetek el ti is a temetésre – mondta végül. – Egy kis hagyományápolás nektek sem árt. De nehogy vörösre bőgjétek az orrotokat, mert szétszedlek benneteket! Sir Rodion Aniprulesei éppen indulni akart a „Karosa” felé, amikor egy kilencedik érzéke azt súgta, hogy fordítsa vissza a tekintetét: a motel sarkánál a kissé gyűrött ruháját eredménytelenül simítgató, ugrabugráló Ancuţa tűnt fel. „Te nyavalyás Lewinski!” – horgadt föl Sir Rodionban az önérzet. – Prefektus úr! – kiáltotta boldogan Ancuţa, és tárt karokkal szaladt Aurel Aflorăchioaiei felé. – Mennyire örülök, hogy látom! – Lassan a testtel, mert orosz „Playboy”-illatod van – mondta hűvösen a prefektus. Majd halkabban: – Hogy halad a dolog? – A zsebemben van – súgta Ancuţa. – Ránk fog szavazni. De szemet vetett a huşi Avicola többségi részvénycsomagjára. – B..szom az anyját, rohadék amerikaija – sziszegte a fogai közt a prefektus. – Éppen az Avicolára! A múlt héten adtam el a Lukoilnak.
1340
48 A beszéd Sir Rodion Aniprulesei alagsori sufnijában Aurel Aflorăchioaiei prefektus, amikor megpillantotta az asztalon heverő fehér papirost, amelyre a beszédét kellett volna írnia, egy pillanatra elbizonytalanodott. Azóta gyűlölte a fehér papírlapokat, hogy édesanyja, Isten nyugtassa, két-három éves kisgyerekként rendszerint olyan műanyag bilire ültette a dolgocskáját elvégezni, amely a leteai Papírgyár művezetőjeként dolgozó apja által hazahordott papírlapokkal volt kibélelve. Amint a feneke alá készített hófehér lapokat megpillantotta, apró rekeszizmai nyomban görcsbe rándultak, s bármily jóhiszeműen is nyögdécselt, nem voltak hajlandók megnyílni, és bárhogy ösztökélte is az anyja („Gyerünk, Aurică, kicsinyem, nyomjad, Aurică, csináld, Aurică, hogy a nyavalya essen belé ebbe a székrekedéses gyermekbe!”), a gyomrocskája magába zárkózott, mint egy kerek és megbonthatatlan fogalom, s mindössze a tehetetlenségtől és a szégyentől a szeméből kibuggyanó krokodilkönnyek hagyták el a testét. Később is, amikor már első osztályos volt, a füzetek érintetlen fehér lapjainak látványától görcsöt érzett gyomortájékon, s amikor a tanító néni szelíd tekintete előtt felrajzolta az első vonalkát, kis híján hasmenést kapott. A prefektus megragadta a golyóstollat, és arra gondolt, hogy úgy kezdi: „Tisztelt NATO-vendégek!” A „tisztelt”-et azonban túlságosan hivatalosnak érezte, ezért gondolatban kicserélte a „kedves”-re. Na és tovább? „Vaslui megye az ősidőktől kezdve – jutott eszébe – be szeretett volna lépni a NATO-ba. A szabadparasztok…” Á, nem, azért ezt mégsem… Mintha tudnák az amerikaiak, mi az, hogy szabadparaszt! Az a hülye Safta viszont tudja, s még a végén elröhögi magát… Vegyük modernebbre a figurát. „A világ megyéinek nagy családjában Vaslui megye kiváltságos helyet foglal el.” Kiváltságosat a francot! Jobbján a gagauzokkal és az ukránokkal, balján a bákói csencselőkkel, miféle kiváltság ez? Hej, ha Temes megyei prefektus lett volna, mely megyében a Prefektúra elsőként legalizálta a bordélyházakat, az egyik, költségvetési intézményként, éppen a hivatal épületének magasföldszintjén működött, s így elejét vették mindenféle petícióknak, kihallgatásoknak, sőt: csinos kis bevételre is szert tettek. Hát persze hogy szívesen megy az ember így dolgozni. „Kicsi, de talpraesett megye vagyunk. Csak az első félévben a gomba- és csigatenyészeteink azt jelentették…” Eh, mi az ördögöt jelentettek? Nem jelentettek semmit, hanem loptak, amennyit csak nem szégyelltek. Az albiţai határátkelőnél éppen a minap tartóztattak fel egy kamiont, amely a Pruton túli testvérekhez indult, s 1341
amelynek a ponyváján a „Csigák” felirat díszelgett; amikor a szemfüles vámosok bekukkantottak a ponyva alá, negyven az éhségtől elcsigázott pakisztánit találtak ott, éppen útban hazafelé. Valahogy mégis el kell kezdenie. Óvatosan ráerősített a „Kedves” „K” betűjére, majd felugrott, s elviharzott a WC irányába.
49 A román nő tartása Miközben Aurel Aflorăchioaiei prefektus megpróbálta kisajtolni magából a NATO-vendégek fogadásán mondandó beszédét, Safta Abourului, a Tampax Művek élmunkása, és barátnője, a munka nélküli Getuţa, beszálltak a gagauzokkal telitömött öreg „Karosa” autóbuszba, hogy a frissen elhunyt öregecske temetésére induljanak. A hátsó ülések felé törtek utat maguknak, elismerő füttyögetések közepette, amelyek – valljuk be – nem voltak éppen ellenükre. A román nő a történelem folyamán, ha füttyögtek utána, mielőtt keményen reagált volna, előbb mindig megnézte, hogy honnan érkeznek a hangok. A hangok most minden irányból érkeztek, és kellemesen örvénylettek körülöttük. A legtermészetesebb kárpát–duna– fekete-tengeri módon leültek, kezüket az ölükbe ejtették és, szégyenlősen kifelé bámulva az ablakon, vártak. Nem telt bele tíz másodperc sem, és a mellettük ülő apró gagauz – elnézést a pleonazmusért! – tisztelettudóan megszólította őket. – Prastite menia, ne hocsete kupiti adnoj harosij forraló? – Not at all – válaszolta Getuţa, a munkanélküli. – We have filter „Philips”, black, very good. – Panimaju – mondta szomorúan a gagauz. – Menia zavut Osman, Pa ruski Iuri. Vas? – My name is Jane – válaszolta egyszerűen Getuţa. – Ocseni krasivo – mondta a gagauz. – No esli vi ne hocsete forraló, ja mogu dati vam ocseni harosij „Kalasnyikov” ili malenkaja mina antipersonal. – Thank you – mondta Getuţa – but I am a member of „Greenpeace Power Organisation” and… you see… – Panimaju – mondta változatlan szomorúsággal a hangjában a gagauz. – „Greenpeace Power” ti skazsisi… – tette hozzá rövid gondolkodás után, majd kotorászni kezdett egy kis hátizsákban és előbb egy fékes „Pobeda”
1342
horgászorsót vett elő, majd egy 120 V-ról 220 V-ra transzformálható „Sputnik” vibrátort. – Elmész te a jó fenébe! – húzódott el undorodva Safta Abourului. – Panimaju – sóhajtott fel a gagauz, s miközben becsukta kis zsákocskáját, szemét elfutották a könnyek. LAKATOS MIHÁLY fordítása
Le Clézio 1963-ban a Renaudot-díj átvétele után dedikál.
HEINRICH BÖLL
Horogra akadva
Tudom, hogy tiszta őrület az egész. Egyáltalán nem kéne odamennem, semmi értelme, de hiába, ebből élek, hogy odajárhatok, ebből az egy perc reményből, ami után megint jön a huszonhárom óra ötvenkilenc perc reménytelenség. Ebből élek. Nem valami sok, de a semminél mégiscsak több. Nem kéne többé odamennem, mert előbb-utóbb teljesen kiakadok. Igen, ez az, előbb-utóbb teljesen kiakadok. De mégis oda kell, igen, oda kell mennem… Mert csakis ezzel a vonattal érkezhet. A tizenhárom húszassal. Mindig menetrend szerint fut be, nagyon pontosan megfigyeltem, nem tudnak átverni. A jelzőtárcsás fickó tudja már, mi a helyzet, ha jövök. Amikor kilép a bódéjából – ahonnan előzőleg mindig jól hallani a kongatást –, szóval, amikor kilép, elindulok feléje, ő pedig már jól ismer, és mindig szánakozó képet vág, szánakozót, sőt egy kissé izgatottat, igen, ez a palacsintasütős fickó nyugtalan, talán azt hiszi, hogy egy napon majd nekimegyek, és lehet, hogy egy napon tényleg nekimegyek, egyszerűen agyonütöm, és odahajítom a sínek közé, hadd menjen keresztül rajta a tizenhárom húszas. Nem bízom ebben a palacsintasütős fickóban. Alighanem csak megjátssza a szánakozását. A nyugtalansága az valódi, de hiszen van is oka a nyugtalankodásra: egy szép napon úgyis kinyírom a palacsintasütőjével. Micsoda kétszínű alak! Talán össze is játszik a többiekkel. Hát persze, hiszen ott a telefon a bódéjában, csak fel kell hívnia őket, ezek a vasutasok egy pillanat alatt vonalat kapnak, csak felveszi a kagylót, és odaszól a szomszédos állomásra: – Kapjátok el, tartóztassátok le, ne engedjétek tovább! Tessék? Igen, igen. Azt a barna hajú nőt, abban a kis zöld kalapban, azt, azt, szóval csípjétek el! – és nevetve hozzáteszi: – Igen, az az őrült már megint itt van, csak hadd várakozzon rá hiába! Igen, kapjátok el! Aztán leteszi a kagylót, és röhög, utána pedig kijön, és ha meglát engem odasompolyogni, hirtelen szánakozó pofát vág, és mielőtt bármit kérdezhetnék, mindig azt mondja: 1344
– Nem jelentettek késést, uram, ma sem jelentettek késést. De én nem tudok neki hinni, és ez a bizonytalanság megőrjít. Aztán hátat fordít nekem, és közben biztosan vigyorog. Hát ez az, mindig hátat fordít, és úgy tesz, mintha valami halaszthatatlan dolga volna a peronon: ide-oda járkál, elzavarja az utasokat a peron széléről, mindenféle munkát talál ki magának, ami teljesen fölösleges, mert az emberek abban a pillanatban, ahogy meglátják, maguktól visszalépnek a peron szélétől. Egyszer le akartam buktatni, gyorsan eléje ugrottam, és a képébe néztem. De nem láttam rajta semmi olyant, amire gyanakodtam, csak félelmet. De azért mégsem bízom benne. Az ilyen fickók jobban meg tudják játszani magukat, mint a magunkfajta. Az ilyeneknek minden sikerül. Ez a banda csupa erő és magabiztosság, miközben az olyan várakozóknak, mint én, semmijük sincs, mi borotvaélen táncolunk, egy perc reményről egyensúlyozunk a másik perc reményre, huszonhárom óra ötvenkilenc percet táncolunk borotvaélen, és csak egyetlenegy percre fújhatjuk ki magunkat. Az ilyenek tartanak bennünket a markukban, ezek a palacsintasütős bitangok, ezek a disznók, telefonon sutyorognak egymással, egy-két szavukba kerül, és huszonhárom óra ötvenkilenc percre már megint tönkretették az életünket. Az ilyen embereké az élet, az ilyen alakoké…. Most már egész biztos, hogy csak megjátssza a szánakozást. Sőt, ha jól belegondolok, egész biztosan átver. Ezek mind csaló gazemberek. Biztosan elfogták. Hiszen tudom, hogy jönni akart. Azt írta: „Szeretlek. A tizenhárom húszas vonattal érkezem.” Tizenhárom húszkor ott leszek, ezt írta már pontosan három hónapja és négy napja. Biztosan elfogták, nem akarják, irigylik tőlem, hogy egyszer egy percnél tovább tartson a reményem vagy az örömöm. Ezért tesznek keresztbe a találkozásunknak. Ott lebzselnek valahol, és röhögnek, az egész banda. Igen, röhögnek és telefonálnak, ezt a palacsintasütős fickót pedig jól megfizetik, hogy képmutató pofával azt mondja nekem: – Ma sem jelentettek késést, uram. Már az is piszokság, hogy uramnak szólít. Nem vagyok én úr, hanem csak egy szakadt kis senki, aki napi egy perc reményből él. Ez minden. Ne hívjon engem úrnak, nagy ívben teszek rá, hogy úrnak szólít. Az egész banda is tehet egy szívességet, csak őt engedjék szabadon, engedjék tovább, adják oda nekem, ő az enyém, hiszen azt táviratozta: „Szeretlek, tizenhárom húszkor érkezem.” Mármint ide hozzám, a városba. Egy távirat már csak ilyen rövid szokott lenni. Az ember azt írja benne, hogy érkezem, és hozzágondolja, hogy a városba. Ahol lakom. Igen. „Tizenhárom húszkor érkezem.” Ma ki fogom nyírni. Tovább nem tudom magam türtőztetni. Elfogyott a 1345
türelmem, meg az. Nem bírom tovább. Ha ma meglátom, vége. Nem mehet így tovább. Pénzem sincs már. Még a villamosra se. Mindent elvertem. Három és fél hónapot húztam ki a tartalékaimból. És ezalatt mindent feléltem, még az asztalterítőt is, ma vettem észre, hogy semmim sem maradt. Már csak egy villamosjegyet tudok venni, de vissza gyalog kell jönnöm… vagy pedig… Vagy pedig ezt a palacsintasütőst véresre verve odahajítom a sínek közé, hadd menjen keresztül rajta a tizenhárom húszas, hogy ne maradjon belőle semmi, mint ahogy ma tizenhárom húszkor belőlem sem marad… vagy pedig… Az istenit! Micsoda keserves dolog az, ha az embernek már a visszaútra sincs pénze. Mert ezek mindenkinek keresztbe tesznek. Ezek a banditák összetartanak, ők irányítják a reményt meg a vigaszt, ők mondják meg, ki juthat a paradicsomba. Mindent ők tartanak a mancsukban. Mi pedig csak naponta egy percig csipegethetünk belőle. Huszonhárom órán és ötvenkilenc percen keresztül csak nyeljük a nyálunkat és lesünk, még a boldogságpótlékot sem adják ki a markukból. Holott nem is kell nekik. Tényleg, miért tartogatnak mindent maguknak? Talán a pénz miatt? Miért nem adnak másnak is belőle, piára, dohányra, és miért árulják olyan drágán a vigaszt? Kivetik ránk a horgot, mi pedig mindig ráharapunk, mindig engedjük magunkat kihúzni a vízből, mindig magunkba szívjuk egy pillanatra a fényt, a szépséget, az örömöt, és aztán mindig ránk röhög egy ilyen disznó, visszatekeri a zsinórt, és mi megint ott kuksolunk a sötétben… Folyton keresztbe tesznek nekünk, de ma bosszút állok rajtuk, ezt a palacsintasütőst, ennek a bandának a biztonsági emberét, odahajítom a sínek közé… oda én… ettől talán majd begyulladnak a telefonjuk mellett. Bárcsak tudnék rájuk ijeszteni! Igen ám, de ezekkel nagyon nehéz boldogulni, persze, hiszen minden náluk van, a kenyér, a bor, a dohány, minden, de minden. „Tizenhárom húszkor érkezem.” Dátumot se írt. Ez itt a baj, soha nem ír dátumot. Azt irigylik tőlem, hogy talán megcsókolom, hát persze, persze, mi csak dögöljünk meg, forduljunk fel, essünk kétségbe, ne legyen egy szemernyi vigaszunk se, verjünk el mindent, és ha már nem marad semmink, akkor… Mert ez a legborzasztóbb benne, hogy ez az egy perc is egyre zsugorodik. Éppen a múlt napokban tűnt fel, hogy folyton zsugorodik. Talán már csak harminc másodperc maradt, talán annál is sokkal kevesebb, már nem is merem tisztázni, hogy tulajdonképpen mennyi maradt belőle. Tegnap mindenesetre határozottan rövidebb volt az a boldogság, amit mindig akkor érzek, amikor a város tág horizontja előtt megjelenik a kanyarban a fe1346
kete, zakatoló vonat. Megjön, most végre megjön, sikerült neki átjutnia, gondoltam egész idő alatt, amíg a vonat megállt, lassan kiszálltak az emberek, a peron lassanként kiürült… és ő… sehol… De nem! Ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig az akarok lenni, be kell vallanom, hogy amikor az első utasok kiszálltak, és őt nem láttam közöttük, akkor már nem gondoltam semmit. Akkor már mindennek vége volt. Úgy is mondhatnám, hogy a boldogságom nem korábban ért véget, hanem később kezdődött. Igen, így történt. Az ember próbáljon becsületes és józan maradni. Igen, később kezdődött. Azelőtt már akkor boldog voltam, amikor a város szürke horizontja előtt megláttam a fekete, zakatoló vonatot, tegnap pedig csak akkor, amikor már állt. Csak akkor kezdtem el reménykedni, amikor már teljesen mozdulatlanul, tényleg állt. És amikor már tényleg állt, kinyíltak az ajtók, de ő… nem jött meg... Vajon tartott-e harminc másodpercet ez az egész? Ki sem merem mondani, hogy talán csak egyetlenegy másodperc volt, és aztán ismét huszonhárom óra ötvenkilenc perc ötvenkilenc másodperc sötétség… Ki sem merem mondani, sőt odamenni is alig merek már, szörnyű lenne, ha legalább ez az egyetlen másodperc sem maradna meg. Ezek még azt is képesek elvenni tőlem! Pedig az már nagyon kevés. Mindennek van határa. Még a leghitványabb teremtménynek is jár valami kis tartalék, igen, a leghitványabb teremtménynek is kell naponta legalább egy másodperc. Ezt aztán nem vehetik el tőlem, ennyire szemetek nem lehetnek. Pedig a szívtelenségük egyre félelmetesebb formákat ölt. Most már a visszaútra sincs pénzem, egy sima vonaljegyre sem, holott igazából átszállót kéne vennem. Egypár huncut filléréért. Ezeknek kőből van a szívük. Már vásárolni sem hajlandók semmit. Nincs szükségük semmire. Eddig mindig a szajré után sírtak, de a mohóságuk most már odafajult, hogy csak ülnek a pénzen, és azt zabálják. Igen, igen, pénzt zabálnak. De kérdem én, minek? Mit akarnak tulajdonképpen? Van kenyerük, boruk, dohányuk, pénzük, van mindenük, kövér nőik vannak, mi kell még nekik? Miért nem adnak ki semmit a kezükből? Se pénzt, se egy falat kenyeret, vagy egy szál cigarettát, se egy korty pálinkát, semmit az égvilágon. Ettől borulok én ki teljesen. Nem marad más hátra, fel kell vennem velük a harcot. Először kinyírom a fullajtárjukat, ezt a palacsintasütős disznót, azzal a szánakozó pofájával, aki hülyének néz, és folyton nekik telefonálgat. Persze hogy egy követ fúj velük, most már egész biztosan tudom! Tegnap ugyanis meglestem az ürgét. Ez a disznó beköpött nekik, egész biztos, hogy beköpött. Tegnap sokkal korábban jöttem ki, amit nem vett észre, én pedig odaguggoltam az ablaka 1347
alá, és vártam. Igazam lett! Egyszer csak fogta a telefont, tárcsázott, aztán hallom ám, amint azt mondja: – Főnök úr, valamit tenni kell. Nem mehet így tovább ezzel a fickóval. Végül is a testi épségemről van szó. Főnök úr – ismételte félelmében könyörgő hangon a disznó. – Igen, igen, a 4/b-s peronon. Viszonthallásra. Na szóval, rajtakaptam. Ezután már semmitől sem riadnak vissza. Ki fognak készíteni. Most kitör a háború. De nem baj, legalább tudom, mi a dörgés. Örülök neki. És harcolni fogok, mint egy oroszlán. Szétrúgom az egész bandát, mint tyúk a töreket, és egyenként odaszórom őket a tizenhárom húszas elé… Mindenből ki akarnak forgatni, el akarják venni tőlem ezt az egyetlenegy másodpercet, hogy a végső kétségbeesésbe kergessenek. És semmit nem vásárolnak már. Még órát sem, pedig az órákért eddig nagyon odavoltak. A könyveimért másfél kiló teát kaptam, pedig kétszáz nagyon szép könyvem volt. Legalábbis szerintem nagyon szépek voltak. Azelőtt igen szerettem az irodalmat. De kétszáz könyvért másfél kiló tea mégiscsak aljasság. Az ágyneműért egy kis kenyeret adtak, anyám ékszereiből egy hónapig tudtam élni, persze, ha az ember borotvaélen táncol, rengeteg mindenre van szüksége. Három hónap és négy nap nagy idő, azalatt bizony nagyon sokat felél az ember. Utoljára apám órája maradt. Jó kis óra, szép pénzt érhet, nem vitás. Talán elég lesz a visszaútra, talán megesik rajtam a kalauz szíve, és elfogadja jegy helyett. Na és ha két jegyet kell váltanom? Te jó ég! Fél egy van, készülődnöm kell, persze, nem kerül valami sok munkába, sőt jóformán semmibe sem kerül, csak fel kell kelnem az ágyból, és már kész is vagyok. Ennyi az egész. A szoba üres, mindent elvertem, hiszen élni is kell valamiből. A háziasszonyom egy hónapi lakbérért megvette a matracaimat. Nagyon rendes, nagyon tisztességes nő, rendesebbet nem is kívánhatnék. És jóságos. A sodronybetéten pedig prímán lehet szunyálni, nem is gondolná az ember, milyen prímán, persze, már ha egyáltalán el tud aludni, mert én folyton ébren vagyok, az a kis tartalék éltet, az az egy másodperc reménység, amíg az ajtók kinyílnak, és megint nem érkezik meg senki… Össze kell kapnom magamat, aztán gyerünk a csatába! Háromnegyed egy van, öt perc múlva jön a villamos, azzal pontosan negyedkor a pályaudvaron vagyok, negyed után három perccel pedig a peronon, a palacsintasütős éppen ilyenkor jön ki a bódéjából, és odaszól: – Ma sem jelentettek késést, uram! Ez a disznó tényleg uramnak szólít, a többiekre csak úgy ráförmed, és azt mondja nekik egyszerűen: 1348
– Hé, maga ott, jöjjön vissza a peron széléről! Igen, maga! Nekem pedig azt mondja, uram, ami csalhatatlan jele annak, hogy ezek mind csak játsszák az eszüket, méghozzá egész félelmetesen. Pedig ha az ember rájuk néz, azt hihetné, hogy ezek is tudnak éhesek lenni, ezeknek is elfogy a teájuk, a cigarettájuk, a piájuk, olyan képet vágnak, hogy az ember a legszívesebben odaadná nekik az utolsó ingét. Úgy játsszák az eszüket, hogy az ember szinte sírni tudna rajtuk. Igaz is, meg kéne próbálnom sírni, azt hiszem, sírni szép, pótolni lehet vele a bort, a cigarettát, a kenyeret, és talán azt az egyetlenegy másodpercet is, ha majd egyszer az is elvész, és nem marad más, csak huszonnégy óra merő sivárság. A villamoson persze nem sírhatok, itt adni kell magamra, és nagyon, de nagyon össze kell szednem magam, nehogy észrevegyenek valamit. És a pályaudvaron is résen kell lennem. Biztosan ott bujkálnak valahol az embereik. Hogy is mondta a palacsintasütős? – Végül is a testi épségemről van szó! Igen, igen, a 4/b-s peronon. – Résen kell lennem, de nagyon, ez a kalauznő is folyton olyan idegesítően bámul rám, és többször is megkérdezi: – Megvan mindenkinek a jegye? – de közben csak engem néz, pedig nekem megvan a jegyem, ha tovább zaklat, elő is veszem, és odadugom neki az orra alá. Szépen vagyunk, tőle kaptam, és már nem emlékszik rám. – Megvan mindenkinek a jegye? – kérdezi már harmadszor, és rám néz, én pedig elvörösödöm, pedig van jegyem. A kalauznő továbbmegy, de az összes utas most azt hiszi, hogy ez az alak bliccel. Pedig én az utolsó fillérjeimet adtam oda a jegyemért, éppen még egy átszállóra tellett… Hoppá, mondtam, hogy észnél kell lennem, de nagyon! Majdnem átugrottam a korláton, ahogy szoktam, pedig most itt leskelődnek rám valahol. Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy nincs peronjegyem. Megőrülök, két perccel múlt negyed, három perc múlva itt a vonat. Hirtelen odalépek egy férfihoz: – Vegye meg ezt az órát! – mondom neki. Az elegáns kuncsaft mintha megsértődött volna. – Vegye meg már, az Istenért! – Csak hápog valamit, aztán ellök magától, mire visszafordulok. Két és fél perccel múlt negyed. Elkiáltom magam: – Kinek kell egy óra? Egy peronjegyért. Nem loptam, az enyém, apámé volt. De az óra a kutyának sem kell, mindenki úgy bámul rám, mintha bolond volnék, vagy tolvaj. Talán már szóltak is a rendőrségnek. Akkor gyerünk gyorsan a haverokhoz! Azokra legalább lehet számítani. Ott vannak lent. 1349
Megőrülök, három perccel múlt negyed! Pont ma késsem le a vonatot, amikor meg fog érkezni? „Tizenhárom húszkor érkezem.” – Haver! – rohanok oda a legközelebb állóhoz. – Adj egy kis pénzt a peronjegyre ezért az óráért! De gyorsan! A haver is csak hápog, ő sem érti. Mire hozzáteszem: – Gyorsan, ha mondom! Már csak egy percem van! Erre már kapcsol, de persze félreérti a dolgot, nem baj, már az is valami, ha az embert legalább félreértik. Ez legalább felfogott valamit. Nem úgy, mint a többiek. A markomba nyom egy papírpénzt. Nagyon gavallér! – Haver! – mondom neki. – Ez túl sok! Nekem csak egy peronjegyre kell. Érted? Megint csak félreért. De kit érdekel, az is jó, ha félreértik az embert. Meg is fogom neki hálálni, csak kerüljek ki ép bőrrel ebből a csatából. Visszaveszi a papírpénzt, és két fémpénzt ad, két peronjegyre valót. Hiába, egy jó haver már csak ilyen, egy kicsivel mindig többet ad, és legalább félreérti az embert. Egy perc múlva negyed! Mint az őrült, rohanok fel a lépcsőn, de közben nem feledkezem meg az éberségről. Észnél kell lennem, de nagyon! A kanyarban, a város szürke horizontja előtt már felbukkant a fekete, zakatoló vonat. Amint megpillantom, eláll a szívverésem, de sikerült pontosan érkeznem, és ez a lényeg. Minden akadály ellenére sikerült. Igyekszem minél távolabb maradni a palacsintasütőstől, aki a tömeg kellős közepén áll. Aztán most hirtelen észrevesz, félelmében elkiáltja magát, és tárcsájával integetni kezd a bandájának, akik ott bujkálnak a bódéjában. Azt mutatja nekik, hogy kapjanak el engem. És azok már rohannak is ki, hogy elkapjanak, de hadd rohanjanak, most már csak nevetek rajtuk, igen, nevetek mert közben befutott a vonat, és még mielőtt odaérnének hozzám, már a karomban tartom őt, igen őt, akin kívül nem maradt más semmim, csak ő meg egy peronjegyem, ő, meg egy kilyukasztott peronjegyem. IRCSIK VILMOS fordítása
1350
INGEBORG BACHMANN
A nagy teher A nyárnak súlyos terhe felrakodva, a naphajó a kikötőben készen áll, ha felsikolt mögötted a sirály. A nyárnak súlyos terhe felrakodva. A naphajó a kikötőben készen áll, és az orrán díszlő figurák ajkán szellemek kihívó mosolya bujkál. A naphajó a kikötőben készen áll. Ha felsikolt mögötted a sirály, nyugat felől parancsot kapsz a süllyedésre, de nyitott szemmel fúlsz bele a fénybe, ha felsikolt mögötted a sirály.
A rózsák záporában 1953 Bármerre fordulunk a rózsák záporában, tövisek fénylenek az éjben, és a bokrokban szunnyadó lomb most mennydörögve a nyomunkba szegődik.
1351
Áramlat Az életben messze, a halálhoz közel, perelni sem tudok már senkivel, csak elragadom részemet a földtől. A csendes óceán szívének közepébe zöld éket verve önmagam sodrom tova. Madarak szállnak fel és fahéj illata! Mámorba és kékségbe burkolózva egyedül leszek a gyilkos idővel.
Mindennapok Nincs többé hadüzenet, csak folytonos háború. A hallatlanból halhatatlan lett. A hős kerüli a harcot. A gyáva tűzvonalba megy. A köznapok uniformisa a türelem, a szív fölött a remény szegényes csillaga a kitüntetés. Amit akkor adnak, ha nem történik semmi, ha elnémul a pergőtűz, ha láthatatlan lesz az ellenség, ha az örökös fegyverkezés árnya beborítja az eget. És az kapja, aki elhagyja a zászlót, aki baráttal szembeszáll, aki csip-csup titkokat árul el, és mindenféle parancsot semmibe vesz. 1352
Ködország Az én szerelmem télen erdei vadak közt él. A rókalány nevetve mondja, hogy hajnalban haza kell mennem. A felhők megremegnek, és hógalléromra törékeny jég sortüze zúdul. Az én szerelmem télen fa az erdei fák közt, gyönyörű lombjába hívja a boldogtalan varjakat, deres, fagyos estélyijét fellebbenti a hajnali szél, és engem hazakerget. Az én szerelmem télen halak közt néma hal. Uszonyával a mélyből felkavarja a vizet, én, vizek szolgája, a partról nézem, hogy merül-fordul, míg a jégrögök el nem űznek. Majd nyílt mező fölött vadászva, kiáltásával eltalál, zsákmányát megkopasztva, szárnyát fölém borítva, fehér kulcscsontot vet elém, amit nyakamba véve a záporozó tollban elmegyek.
1353
Az én szerelmem hűtlen, tudom, magas cipőben a városba libeg néha, a bárban szalmaszállal üveg szájába csókol, és mindenkivel szót ért, csak én nem értem nyelvét. Én ködországban jártam. Én ködszívet ettem.
Elidegenedés A fában többé nem látom a fát. Az ágán nincs levél, ami belefeszül a szélbe. Gyümölcse édes, de nincs benne szerelem, s még jól se lakni tőle. Akkor hát mi legyen? Szememtől menekül az erdő, fülemtől bezárul a madarak csőre, a rét nem kínál fekhelyet. Csömöröm van az időtől és éhezem rá. Akkor hát mi legyen? A hegyeken éjjel tüzek gyúlnak. Felkerekedjek és elinduljak, mikor az útban többé nem látok utat?
1354
Én Én örökre én vagyok Rabságot nem tűrök én Ahelyett hogy meghajolnék Inkább kettétörök én. Legyen az a sors csapása Vagy emberi hatalom Ilyen vagyok és maradok Amíg mozdul a karom. Ezért leszek aki voltam Én örökre én vagyok Ha felszállok, úgy az égig, Ha bukok, úgy elbukok. IRCSIK VILMOS fordításai
1355
PAUL CELAN
Alig ismerni rád Alig ismerni rád, nem az vagy, aki régen: szíved ott ver tovább egy tágas kútvidéken, ahol a látszat a víz, a víz pedig a látszat, amiből senki se visz, s testtelenek az árnyak. Te dobogsz minden kútban, te lebegsz, mint az árnyék, amit tőled tanultam, feledve van a játék.
A legfehérebb galamb A legfehérebb galamb felszállt: szerethetlek! A halk ablakban ing a csendes ajtó. A csendes fa belép a halk szobába. Olyan közel vagy, mintha itt se volnál. Kezemből elveszed a nagy virágot: Nem fehér, nem piros, nem kék – te elveszed. Örökre ott marad, ahol nem volt soha. Mi sem voltunk soha, hát vele maradunk.
1356
Idővel teli kézzel Idővel teli kézzel jöttél el hozzám – én szóltam: Nem barna a hajad. Mire a kínnak mérlegére tetted könnyedén, Ahol többet nyomott, mint én… Hajósok jönnek érte, hajójukra rakják, és eladják A kéj piacán. Rám mosolyogsz a mélyből, én lesírok hozzád A súlytalan serpenyőből. Azt sírom én: Nem barna a hajad, és a tenger vizéért Te tincset adsz nekik cserébe. Te visszasuttogsz: Megtöltik velem a világot, És mélyút maradok a szívedben! Te visszaszólsz: Vedd az évek lombját magadhoz, Ideje, hogy eljöjj és megcsókolj! Az évek lombja barna, a hajad nem az.
Kettős alak Legyen szemed egy gyertya a szobában, tekinteted a gyertyabél, legyek hozzá elég világtalan, hogy meg tudjam gyújtani. Nem. Legyen másként. Lépj ki a ház elé, szerszámozd fel tarka álmodat, hagyd szólni patáit a hóhoz, amit tovafújsz lelkem ormáról.
1357
A korsók Az idő hosszú asztalánál Isten korsói mulatnak. Magukba isszák a látók szemét, a vakok szemét, a jövő-menő árnyak szívét, az este beesett arcát. Ők a legnagyobb iszákosok: szájukhoz emelnek üreset, telit, és nem csordulnak túl soha, mint te, vagy én.
Az idő szeme Ez itt az idő szeme: ferdén néz ki a hétszínű szemöldök alól. tűz mossa szemhéját, a könnye gőz. A vak csillag ráröppen, és elolvad a forró pillán: a világ felmelegszik és a holtak rügyet, virágot bontanak.
Nyárfa Nyárfa, lombod fehéren néz az éjbe! Anyám haja nem lett fehér soha. Pitypang, milyen zölden virít Ukrajna! Az én szőke anyám nem jött haza.
1358
Esőfelhő, mit vesztegelsz a kútnál? Anyám némán mindenkit elsirat. Kerek csillag, arany hurkot csomózol! Anyám szíve ólomtól lett sebes. Tölgyajtó, ki emelt ki sarkaidból? Az én szelíd anyám már nem jöhet.
IRCSIK VILMOS fordításai
Ingeborg Bachmann
BILLINGER EDIT
Csupa búcsúlevél Ingeborg Bachmann és Paul Celan levelezése
„Lényeg, hogy a hangját halljuk. Magyarul is. Akármiről is beszél” – írtam a Nagyvilág egy korábbi számában Ingeborg Bachmann Nem tudok jobb világot című kötetével kapcsolatban (2007/11). Ingeborg Bachmann most ismét a hangját hallatja: Paul Celannal mintegy duettben szól, és – még ha folyton eltévesztik is egymás ritmusát – nagyon megrendítő, amit mondanak. Ingeborg Bachmann és Paul Celan, a XX. századi német ajkú líra két legjelentősebb alakjának szerelme évtizedek óta nyílt titok. Mindenki sejt valamit, de senki nem tud semmit. Celan két meghatározó kötete, a Mák és emlékezet, valamint a Nyelvrácsok számos Bachmannhoz szóló szerelmes verset tartalmaz – a Mák és emlékezet 23-at (a kötet mintegy fele), a Nyelvrácsok pedig 21-et. Bachmann művét pedig végigkísérik a Celantól vett idézetek, verscímek, verssorok, utalások. A titok azonban immár nem titok többé. Megjelent kettejük várva várt levelezése Szívidő címmel – a levelek azonban, amelyekben kezdettől fogva nyoma sincs könnyedségnek és gondtalanságnak, sokkal több kétségbeejtőről, mintsem felemelőről árulkodnak, mintha szerelmük tetőpontján is elsősorban az egymásról való leválás küzdelme vezérelné őket: „Lassan megértem én is, miért éreztem mindig úgy, mintha védekeznem kellene ellened, és hogy talán sohasem is lesz ez másként. Szeretlek és nem akarlak szeretni mégsem, mert ez túl sok, és túl nehéz; de elsősorban szeretlek mégis –” – írja Bachmann 1951. június 27-én. És: „Tudod, hogy mégis, mindennek ellenére, milyen boldogok voltunk, még legnehezebb óráinkban is, amikor egymás legnagyobb ellenségeivé váltunk?” Majd néhány évet átugorva – mintegy bizonyítékául annak, hogy minden feszültség, félreértés és az utolsó évek teljes némasága ellenére sem járt sikerrel az érzelmi függetlenedés: „Vége az életemnek, mert ő a transzport során a folyóba fulladt, ő volt az életem. Az életemnél is jobban szerettem” – a fekete kabátos idegen áloménjéhez szólnak ezek a szavak Ingeborg Bachmann Malina című regényében. A fekete kabátos idegen Paul Celan. A részletet, mint ahogyan a Kagran hercegnő legendáját is, Celan 1970-ben bekövetkezett halála után fűzi Bach1360
mann a történetbe. Ez a bachmanni halálnem egyetlen mondatba sűríti a zsidó származású Celan örök traumáját, a holokausztot, a zsidótranszportokat – szülei 1942-ben haltak meg egy transznisztriai kényszertáborban, míg Celan egy romániai munkatáborban élte túl az üldöztetést –, valamint tényleges halálát: 1970. április 20-án a Szajnába ugrott. Kettejük levelezése ekkor már kilenc éve megszakadt, Bachmann utolsó levele 1961-re datálható, amelyre Celan nem válaszol, majd mégis ír még néhányat 1963-ban és 1967-ben, amelyekre azonban már ő nem kap választ. Ingeborg Bachmann és Paul Celan 1948 májusában találkoznak először Bécsben. Bachmann huszonegy éves, filozófiát hallgat a bécsi egyetemen és Martin Heidegger létfilozófiájából doktorál, a Csernovicban született huszonhét éves Celan pedig akkor érkezik Bukaresten és Budapesten át az osztrák fővárosba, ahol mint displaced person tartózkodik néhány hetet, hogy azután továbbvonuljon Párizsba. A találkozás szerelem volt első látásra, Bachmann május 20-án a következő levelet írja szüleinek: ...ma még valami történt. A szürrealista költő Paul Celan, akit előző este Weigellel ismertem meg Jenénél, a festőnél, és aki rendkívül elragadó, csodálatos módon belém szeretett, egyhangú munkálataimat ez kissé megfűszerezi. Sajnos egy hónap múlva Párizsba kell mennie. A szobám olyan most, akár egy pipacsmező, ugyanis előszeretettel halmoz el ezzel a virággal. Celan pedig május 23-án megírja az Egyiptomban című verset, a szerelem soá utáni kilenc parancsolatát, amelyet egy hónappal később a Bachmann születésnapjára ajándékozott Matisse-albumba ír ajánlásként, és amely egyidejűleg a Szívidő-kötet indító bejegyzése is. A 196 levelet, képeslapot, táviratot, ajánlást és verset tartalmazó kötet több – témájában és hangulatában egymástól elkülönülő – szakaszra osztható, amelyek mindig kettejük egy-egy életszakaszának határát is jelzik. Az első időszak a Celan 1948-as párizsi távozása után eltelt több mint két év, amíg Bachmann végül – különböző okok miatt többször elhalasztva – 1950 októberében végül szintén Párizsba érkezik. A levelek ritkák ugyan, de bizakodóak (mindössze 15 bejegyzés maradt fenn ebből az időszakból – ezek között azonban kettő el nem küldött és egy hónapokkal később csatolt levél is Bachmanntól) – kettejük várva várt közös élete azonban katasztrófába torkollik: az együttélés „strindbergiessé” vált, „elvettük egymás elől a levegőt” (Bachmann). 1361
Az első törés Celan részéről végleges. Bachmann még egy ideig igyekszik összeforrasztani a cserepeket: Kedves Paul, tudom, hogy ma már nem szeretsz, hogy már eszedbe sem jut, hogy magaddal vigyél – és mégsem tudok másként, mint tovább bízni és dolgozni, abban a reményben, hogy mégis meg tudom teremteni közös életünk alapját... (1951. november 10.) Celan többszörös visszautasítása után azonban néhány évig (1953 és 1957 között) teljes hallgatásba fúl a kapcsolat. Ehhez nemcsak a strindbergies közös élet járul hozzá, hanem az is, hogy kettejük utolsó találkozása 1952 májusában ismét rossz csillagzat alatt zajlik. Amíg a Gruppe ’47 1952-es ülése, amelyre mindketten hivatalosak, megalapozza Bachmann „karrierjét” (ő nyeri el a Gruppe ’47 díját), addig Celan előadásmódja, dallamos, patetikus hangja általános ellenszenvet vált ki a csoport tagjaiból („Ez úgy olvas, mint Goebbels”). Celan – jogosan – sértődötten és mélyen megbántva vonul vissza Párizsba és Bachmann szemére hányja, hogy magára hagyta „e német vadonban”. De valójában talán Bachmann az egyetlen, aki sem ekkor, sem pedig a későbbiek folyamán, sohasem hagyja őt magára, aki kezdettől fogva alapvetően, és nem csak punktuálisan ismeri el Celan költészetét, és aki élete végéig minden követ megmozgat ahhoz, hogy Celan verseinek kiadót találjon és kivívja a költőt megillető elismerést. Celan időközben feleségül veszi a nemesi származású, jómódú Gise`le Lestrange-t, s ezzel megteremti élete anyagi alapját, Bachmann pedig tovább küzd a szegénység, e „százfejű hidra” ellen, majd a zeneszerzőhöz, Hans Werner Henzéhez költözik Olaszországba, akinek operáihoz néhány librettót ír, s akivel – a férfi homoszexualitásától függetlenül – még a házasság gondolata is felmerül. A levelezésnek és hallgatásnak ez a második, illetve harmadik szakasza 1957-ben zárul, amikor mindketten részt vesznek egy irodalmi konferencián Wuppertalban. A szerelem ismét – minden eddiginél erősebben – fellobban. Celan versekkel és levelekkel halmozza el Bachmannt, ebben az időszakban írja talán egész levelezésében példa nélküli, legmegindítóbb leveleit és bejelenti Gise`le-nek a válást. Bachmann azonban már képtelen ily mértékben viszonozni Celan érzelmeit, most, ebben a szakaszban ő a józanabb – talán a rengeteg törés, a strindbergies együttélés, a számtalan félreértés, szemrehányás és hallgatás hatására azt válaszolja: Nem hagyhatod el Gise`le-t és a gyereket. A szerelmi kapcsolat kettejük között ennek ellenére tovább folytatódik, Celan többször meglátogatja Bachmannt München1362
ben és másutt – Gise`le tudtával és beleegyezésével („Gise`le tudja, hogy Hozzád megyek, olyan bátor!”) –, és ontja a verseket. Ebben az időszakban keletkezik a Nyelvrácsok számos költeménye. A negyedik szakasz levelei továbbra is meleg hangvételűek, de mintha Párizs–München–Nápoly–Berlin és Hamburg között – vagy valahol félúton – egyre gyakrabban elszalasztanák egymást. Lépésről lépésre történik az eltávolodás. „Hová rohan velünk az élet, nem tudom, annyi rettenetes dolog történik” – írja Celan 1958 júliusában. Először újabb plágium-vádaskodással Claire Goll jelenik meg a színen, aki 1953 óta azzal vádolja Celant, hogy a Mák és emlékezetben plagizálta férje, Yvan Goll művét. A hasonlatosságok azonban abból erednek, hogy Claire Goll írta át és fejezte be férje részben töredékként hátrahagyott verseit Celan Az urnák homokja című kötetének segítségével. Ezenkívül Celan kiadatlan Goll-fordításait is felhasználta saját fordításaihoz. A vádaskodás teljességgel alaptalan tehát – a német sajtó mégis kap az ügyön. A „Gollaffér” végigkíséri Celan életét, pszichés problémáinak elmélyülésében és öngyilkosságában is nagy szerepet játszik. Majd 1958-ban érkezik Ingeborg Bachmann levele is, amelyben bevallja, hogy Max Frischhez költözik Zürichbe. Celan elnémul, Bachmann kétségbeesett: „Ne húzd el a kezed, Paul, kérlek ne.” De a levelezésnek ez a szakasza is lezárult immár. A levelek leginkább könyvek kiadására, folyóiratok és versek megjelentetésére, elmaradt honoráriumokra, a plágium-perre és a Celan elleni valós és képzelt antiszemita megjegyzésekre korlátozódnak. Ennek tetőpontja a Nyelvrácsok kötet lappangóan antiszemita kritikája Günter Blöcker tollából 1959-ben a berlini Tagesspiegelben: Celan nagyobb szabadságot élvez a német nyelvvel szemben, mint más költőkollégái. Ez talán származásának köszönhető. A nyelv kommunikációs karaktere kevésbé terheli és hátráltatja, mint másokat. Ez persze gyakran éppen arra ösztönzi, hogy a semmiben tevékenykedjen. (1959. október 11.) A kritika hatására Celan összeomlik. Blöcker írását, aki nem utolsósorban a Halálfúgát is kritizálja, „sírgyalázásnak” nevezi, s ezentúl minden erejét önvédelmére és szövetségeseinek felkutatására fordítja. Ingeborg Bachmannhoz és Max Frischhez is támogatásért fordul, s noha mindketten feltétel nélkül Celan mellé állnak, egyikük sem képes az általa elvárt megerősítést nyújtani (erre akkoriban már senki, még Gise`le sem képes). Celan így egy drámai levélben mindkettőjükkel megszakítja a kapcsolatot: 1363
Bármilyen nehezemre is esik, Ingeborg – és igazán nehezemre esik –, meg kell hogy kérjelek, hogy ne írj többé, ne hívj, és könyveket se küldj; sem most, sem pedig az elkövetkező hónapokban – még sokáig ne. A kérésemet add át Max Frischnek is. És kérlek ne hozzatok olyan helyzetbe, hogy vissza kelljen küldenem a leveleteket! (1959. november 12.) Hogy öt nappal később, 1959. november 17-én mindent visszavonjon: Aggódom érted, Ingeborg – De meg kell értened: Nem hallottad segélykiáltásomat, nem vagy önmagadnál egészen (pedig én azt hittem), de nem ... Te elvesztél az irodalomban. (...) Kérlek írj hát, vagy küldd el – táviratban – a telefonszámodat (...) A feszültség ekkor azonban már éket ver Ingeborg Bachmann és Max Frisch közé is – a törés, még ha a levelezés egy ideig tovább folytatódik is, helyrehozhatatlannak tűnik. Bachmann azonban egyelőre megkönnyebbül: Szerda dél, most érkezett az expressz-leveled, Paul, hála Istennek. Ismét levegőhöz jutok. (...) Az utóbbi napok, a leveled óta – rettenetesek voltak, minden ingadozik, minden széthullóban, mindenki számtalan sebet ejtett már mindenkin. De nem szabad arról beszélnem, ami itt történik. Rólunk kell beszélnem. Lehetetlen, hogy mi, Te és én még egyszer elhibázzuk egymást – az megsemmisítene egészen. (1959. november 18.) Egy hónappal később azonban, amikor a hallgatás közötte és Max Frisch között – nem utolsósorban Bachmann Celan melletti feltétlen kitartása miatt – még mindig, sőt egyre inkább elviselhetetlen és Bachmann veszélyben látja a kapcsolatát, először tesz szemrehányást Celannak az iránta elvárt abszolút lojalitásért, amikor ő a történtekért továbbra sem képes Max Frisch bocsánatát kérni. A bocsánatkérés megtörténik ugyan, a béke azonban törékeny. Bachmann – a levelezésből nem derül ki, mely konkrét okok miatt – 1960 februárjában megszakítja a Celanhoz fűződő barátságot: Kedves Paul, mindazok után, ami történt, azt gondolom, hogy számunkra nincs tovább. Képtelen vagyok rá. (1960. február 19.) 1364
Celan ír még néhány teljességgel megmagyarázhatatlan és értelmetlen szemrehányó levelet („Nem szégyelled magad, Ingeborg?”), amelyre Bachmann immár nem próbál magyarázkodó választ küldeni. A levelezés ezek után ideig-óráig még minden nézeteltérés ellenére tovább döcög, de elsősorban Celan problémáit taglalja, stratégiai terveket sző Claire Goll-lal és az antiszemita megnyilvánulásokkal szemben, valamint Celan egyre inkább felboruló belső egyensúlyáért küzd. Bachmann egyike azon keveseknek, aki a kapcsolat végleges megszakadása után is mindvégig kiáll Celan, a költő mellett, aki 1967-ben saját szerződését is felbontja a Piper kiadóval, mert az Paul Celan helyett a náci múltú Hans Baumannt kéri fel Anna Ahmatova verseinek fordítására. Azt a bizonyos igazságot1 azonban már ő sem tartja Paul Celan számára elviselhetőnek. Ezt bizonyítja a kötet egyik leghosszabb, legőszintébb és legmegrázóbb, 1961-ben Bachmann tollából származó búcsú- és „leszámoló” levele, amelyet azonban, jól ismervén Celan bizalmatlanságát és tűréshatárát, végül mégsem küld el.2 Később úgy dönt, személyesen viszi el a levelet, hogy megbeszélhessék és a felmerülő félreértéseket azonnal tisztázhassák – erre a találkozásra azonban már nem kerül sor. A kötet több ilyen, elsősorban Bachmann által írt, el nem küldött levelet tartalmaz, félbemaradt vázlatokat, egy későbbi levélhez csatolt „mellékleteket”, vagy végül mégis postázott írásokat, amelyekhez olykor 4-5 piszkozat is készült. Mindez Bachmann végtelen óvatosságáról tanúskodik, amely minden szó helyességét számtalanszor végiggondolja, és ennek ellenére nemegyszer mégis „helytelen” választ küld – mint a Blöcker-kritikát követő időszakban. Celan gyanúja pedig, hogy a hozzá legközelebb álló személyek sem képesek a megfelelő segítséget, támogatást és megerősítést nyújtani, mindentől és mindenkitől eltávolítja, mintegy belső izolációba kényszeríti. Elhatalmasodó paranoiája a feleségén és fián elkövetett gyilkossági kísérletekben tetőződik. Először elveszíti Bachmannt, majd elveszíti Gise`le-t („nem tudok segíteni Rajtad, Neked kell segítened magadon”). A többi csend és némaság. Ingeborg Bachmannt azonban élete végéig szoros kapcsolat fűzi Celan feleségéhez, Gise`le-hez is – aki férje haláláról is értesíti: Kedves Ingeborg, nem tudom, eléri-e a levelem. Gondolom, eljutott már Önhöz a rettenetes hír. Mégis írni akartam Önnek. (...) 1
Ingeborg Bachmann: Az igazság elviselése az embertől elvárható. Beszéd a Háborús vakok hangjátékdíjának átvétele alkalmából 1959-ben. 2 Lásd az 1961. IX. 27-én írt levelet.
[Paul] április 19-én éjjel, vasárnapról hétfőre virradóra elhagyta a lakását,3 hogy soha többé ne térjen vissza. Két héten át kerestem mindenütt, a legcsekélyebb remény nélkül, hogy élve találom. Május elsején fedezte fel őt a rendőrség, két héttel a szörnyű tett után. Én csak május 4-én tudtam meg – Paul a Szajnába ugrott. A legnévtelenebb és legmagányosabb halált választotta. Mit mondhatnék, Ingeborg. Nem tudtam neki úgy segíteni, ahogy szerettem volna. Eric a jövő hónapban lesz tizenöt éves. Ölelem Gise`le Celan (1970. május 10.) Novemberben pedig Bachmann az egyetlen, aki Celan születésnapján virágot küld Gise`le-nek. Megérkeztek a virágai: rózsák. Egyszer már küldött nekem rózsát. Nem felejtettem el – a virág, amelyet Paul annyira szeretett. Megérkeztek és tudom, hogy olyasvalakitől jönnek, aki szintén szerette Pault és szintén Paul miatt szenvedett. Ne haragudjon e szavak esetlenségéért – de felkavar, hogy ma ilyen közel tudhatom. (1970. november 23.) A kötet Ingeborg Bachmann és Paul Celan levélváltása mellett Paul Celan és Max Frisch 16, valamint Ingeborg Bachmann és Gise`le Celan-Lestrange 25 francia nyelven írott levelét is tartalmazza, ez utóbbiak, különösen kettejük helyzetének ismeretében, a kötet legmegindítóbb írásai közé tartoznak – mintha ők mindvégig közelebb tudhatták volna egymást, mint ahogyan az elérhetetlen Celant valaha is tudhatták: Kedves Ingeborg, ma este olvastam először a verseit, újra meg újra. Egészen felkavartak. (...) Úgy érzem, ma este óta egy kicsit jobban ismerem. Látom, mennyit szenvedett az elmúlt hat évben. Sírtam, Ingeborg, mialatt a verseit olvastam. (...)
3 Paul és Gise`le Celan 1967 óta külön élnek, miután Paul Celan kényszerképzetek között másodszor követ el gyilkossági kísérletet Gise`le-en és a fián. 1965 után ekkor kerül be másodszor a zárt osztályra.
1366
Szeretném megfogni a kezét, Ingeborg Gise`le (1958. január 23.) Ez a levél, jellemző módon Gise`le tollából, egyike azon keveseknek, amelyek egyáltalán tudomást vesznek Ingeborg Bachmann költészetéről. Amíg Bachmann Paul Celan minden egyes versét és kötetét meleg hangon említi, addig a férfi évekig hallgat arról, hogy Bachmann egyáltalában verseket ír. Pedig Bahcmann már 1953-ban elküldi neki A kimért időt, amelyet Celan szó nélkül hagy. Éppen úgy, ahogyan azt az öt verset, amelyet Bachmann a Celan által szerkesztett osztrák költők antológiájához küld – Celan itt is szinte az udvariatlanság határát súrolva egyáltalán nem válaszol a küldeményre, s az antológiába végül csak egyetlen Bachmann-verset vesz fel (Nagy táj Bécsnél). Pedig a versek üzenete személyesebb nem is lehetne: hiszen ekkor még Celan az egyetlen, aki a titkos párbeszédet érti. Csak 1957 decemberében, kettejük szerelmének tetőpontján mondja ki először: „Most, végre, tudom azt is, milyenek a verseid.” Celan halála után Bachmann-nak is már csak három éve marad – egyre súlyosabb pszichés problémákkal küszködve, többszöri kórházi ápolásra szorulva, alkohol- és gyógyszerfüggőségben – amíg 1973 októberében bekövetkezik máig felderítetlen tűzhalála – amelyet mintha (véletlen ez?) (előre) megírt volna a Malinában: Vigyáznom kell, nehogy arccal a tűzhelyre bukjak, kárt ne tegyek önmagamban, megégessem magam, mert Malinának ki kellene hívnia a rendőrséget, a mentőt, be kellene látnia gondatlanságát, amiért félig megégett itt neki egy nő. Felegyenesedem, ég az arcom a vörösen izzó tűzhely fölött, amelyen hányszor meg hányszor meggyújtottam már egy papírfecnit, nem azért, mert el akartam égetni valamit, amit írtam, hanem hogy tüzem legyen egy utolsó, egy legeslegutolsó cigarettához. De már nem dohányzom, ma szoktam le róla. A levelezésnek csak 2023-ban kellett volna megjelennie, Bachmann hagyatéka ugyanis addig zárolt. Örökösei azonban most meglepő módon mégis hozzájárultak a megjelentetéséhez. Miért? Talán mert Paul Celan és Gise`le Celan-Lestrange 2001-ben kiadott levelezése oly sok utalást tartalmaz a költő Bachmannhoz fűződő kapcsolatáról? Vagy mert a 2004-ben megjelentetett Bachmann–Henze-levelezés semmiféle utalást nem tartalmaz? Vagy mert kapcsolatukról évek óta legendák keringnek? Akárhogyan is tör1367
tént, a Bachmann testvérek és örökösök Isolde Moser és Heinz Bachmann hosszas habozás után beleegyeznek a levelek kiadásába. Mi pedig – még ha semmi közünk is ennyi magánélethez – köszönjük nekik, hiszen a levelek új színben tüntetik fel a Bachmann–Celan lírai levelezést és teszik ezáltal teljesebbé a két költő művét. Most már, olykor, mi is értjük a párbeszédet. Tudod, Ingeborg, hiszen tudod – mondja Celan. 1958-ban. És a kagrani hercegnő válaszol. De hiszen tudom, tudom. 1971-ben.
INGEBORG BACHMANN–PAUL CELAN
Szívidő (Levelek)
1. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, vers és ajánlás a Matisse-albumban, Bécs, 1948. 6. 24. (?) Egyiptomban Ingeborgnak Mondd az idegen nő szemének: Legyen a víz. Kiket a vízben tudsz, keresd az idegen nő szemében. Hívd őket a vízből: Ruth! Noémi! Mirjám! Ékítsd fel őket, mikor az idegen nővel fekszel. Ékítsd fel az idegen nő felhőhajával őket. Mondd Ruthnak és Mirjámnak és Noéminak: Nézzétek, vele hálok! Az idegen nőt ékesítsd fel legszebben oldaladnál. Ékítsd Ruthért, Noémiért, Mirjámért való fájdalommal. Mondd az idegen nőnek: Nézd, velük háltam!1 Bécs, 1948. május 23. A kínosan pontosnak, 22 évvel születése napja után, A kínosan pontatlantól
6. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1949. 6. 20. Párizs, ’49. június 20. Ingeborg, „pontatlanul” és későn érkezem ebben az évben. De talán csak azért, mert azt szeretném, hogy senki más ne lássa, amint mákot, rengeteg mákot, és 1
Lator László fordítása.
1369
emlékezetet, éppannyi emlékezetet, két hatalmas fényes csokrot szórok ünnepi asztalodra. Hetek óta várom ezt a pillanatot. Paul
7. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Bécs, 1949. 6. 24. Bécs, 1949. június 24. Te kedves, mivel egyáltalán nem számítottam rá, így ma, egy nappal előbb – tavaly is így volt – mintegy ölembe hullott a lapod, nem is, egyenesen a szívembe, igen, szeretlek, ez az igazság, sosem mondtam annak idején. Valahol egészen mélyen érzem megint a mákot, legeslegbelül, gyönyörű varázslat volt, sohasem fogom elfelejteni. Olykor semmit sem szeretnék jobban, mint itt hagyni mindent, Párizsba menni, érezni a kezed érintését, virágaid érintését, és mégsem tudni egészen, hogy honnan jössz, hová mész. Tőlem akár Indiából is jöhetnél, vagy még távolabbról, valami sötét, barna országból, olyan vagy nekem, akár a sivatag vagy a tenger és minden, ami titok. Még mindig nem tudok Rólad semmit, ezért féltelek gyakran, el sem tudom képzelni, hogy dolgod van itt, mint nekünk bármelyikünknek, várat kellene építenem neked, ott lenne a helyed, mellettem, te lennél az elvarázsolt herceg, a szobák tele lennének szőnyeggel és szólna a zene és felfedeznénk a szerelmet. Gyakran azt gondolom, „Corona” a legszebb versed, a pillanat tökéletes megjelenítése, amelyben minden márvánnyá lesz és örök. De számomra nincs még itt az ideje, hogy „ideje” legyen.2 Valami olyasmire vágyom, amit nem fogok megkapni soha, minden üres és ízetlen, kopott és agyonhasznált, mielőtt még egyáltalán használatba vehettük volna. Augusztus közepén szeretnék Párizsban lenni, néhány napot csak. Ne kérdezd, mi végre, mi célból, csak legyél ott, egy este erejéig, vagy kettő, három... Vigyél el a Szajnához, a vizet nézzük majd, amíg apró halakká leszünk és felismerjük egymásban egymást. Ingeborg
2
„Ideje már, hogy ideje legyen. // Ideje már.” Részlet a Corona című versből – Lator László fordítása.
1370
8. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1949. 8. 4. (?) Ingeborg, kedves, néhány sor csak, siettében, csak hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy jössz. Remélem, levelem idejében érkezik, és megírod, mikor érkezel: várhatok Rád? Vagy nem várhatlak mégsem, mint ahogyan nem kérdezhetem jöveteled okát? Tele türelmetlenséggel, szeretettel. Paul A telefonszámom: DAN 78-41
9. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1949. 8. 20. 31, Rue des Écoles Párizs, ’49. augusztus 20. Kedvesem, Ingeborg, csak két hónap múlva érkezel hát – miért? Nem árulod el, nem árulod el azt sem, mennyi időre, és hogy megkapod-e az ösztöndíjat. Mindaddig – javaslod – „levelezhetünk”. Tudod, Ingeborg, miért nem írtam gyakrabban az elmúlt évben? Nem csak azért, mert Párizs oly iszonyú némaságra kényszerített, amelyből képtelen voltam szabadulni; hanem azért is, mert nem tudtam, Te mit gondolsz vajon arról a néhány rövid hétről Bécsben. Mire következtethettem volna sebtében odavetett soraidból, Ingeborg? Talán tévedek, talán valóban éppen ott kerüljük ki egymást, ahol a legszívesebben találkoznánk, talán valóban mindketten hibásak vagyunk. De néha azt gondolom, az én hallgatásom érthetőbb, mint a Tiéd, mert a sötét, amelyből érkezik, sokkal régibb. Te tudod, hogy a nagy döntéseket mindig egyedül hozzuk. Amikor megkaptam a leveledet, amelyben azt kérdezed, vajon Párizsba vagy az Egyesült Államokba utazz-e, legszívesebben kimondtam volna, mennyire örülnék, ha ide jönnél. Megérted, Ingeborg, miért nem tettem? Azt gondoltam, ha jelentene Neked valamit (azaz többet jelentene annál), hogy ugyanabban a városban élj, amelyben én is élek, nem kértél volna tanácsot tőlem, éppen ellenkezőleg. 1371
Eltelt egy hosszú év, egy év, amelyben bizonyosan történt Veled egy és más. De sohasem mondtad, mennyi idő telt el valójában a mi májusunk és júniusunk óta. Mily távol vagy – vagy milyen közel, Ingeborg? Áruld el, kérlek, hogy tudjam, lehunyod-e a szemed, ha most megcsókollak. Paul
10. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Bécs, 1949. 11. 24. Bécs, 1949. november 24. Paul, kedves Paul, időközben november lett. A levelem, amelyet augusztusban írtam, még mindig itt van – olyan szomorú minden. Lehet, hogy vártál rá. Még ma is elfogadod? Érzem, hogy túl kevés az, amit mondok. Hogy nem tudok segíteni. Ott kellene lennem, a szemedbe nézni, felemelni, megcsókolni és átölelni, hogy ne csússz ki a kezeim közül. Egy nap eljövök majd érted és visszahozlak, hidd el. Rettegve figyelem, amint a nyílt tengerre sodor az ár, de hajót építek és hazahozlak, mielőtt elvesznél egészen. De Neked is segítened kell, hogy ne legyen olyan nehéz. Az idő és minden egyéb is ellenünk dolgozik, de ne hagyjuk, hogy tönkretegye, amit meg akarunk menteni belőle. Írj, kérlek, írj hamar, hogy akarod-e hallani még a hangomat, elfogadod-e a gyengédségemet, a szerelmemet, hogy hogyan segíthetek, hogy nyúlsz-e még utánam és rám borítod-e sötét álmodat, amelyben szeretnék egy apró fény lenni. Próbáld meg, kérlek, írj, kérdezz, taszíts le mindent magadról, ami rád nehezedik! Veled vagyok egészen Ingeborg
10.1. melléklet Bécs, 1949. augusztus 25. Kedvesem, ez a levél nem lesz könnyű; kérdések és válaszok nélkül múlt el egy év, néhány gyengéd üdvözlettel, óvatos párbeszéddel, amelyből azonban a mai 1372
napig nem lett semmi. Emlékszel az első telefonbeszélgetéseinkre? Milyen nehéz volt; valami mindig összeszorította a torkomat, egy érzés, hasonló ahhoz, amely a leveleinket átjárja. Nem tudom, Te is így látod-e, feltételezem, hogy igen. A Te némaságod bizonyosan más, mint az enyém. Természetes, hogy most nem Rólad és a Te indítékaidról van szó. Ezek mindig is fontosak voltak és azok is maradnak számomra, de ha bárminek is mérlegelni akarjuk a súlyát, akkor az ne olyasmi legyen, ami Téged is érint. Nekem Te mindig Te maradsz, semmiben sem vagy „hibás”. Egyetlen szót sem várok el Tőled, de a legapróbbat is örömmel veszem. Velem másként van ez. Talán én vagyok az egyszerűbb kettőnk közül, mégis én vagyok az, akinek magyarázkodnia kell, mert számodra nehezebben érthetőek az indítékaim. Az én hallgatásom annyit jelent csupán, hogy olyannak akartam megőrizni azt a néhány hetet, amilyen volt, nem akartam semmit, csak néha egy-egy képeslapot Tőled, mintegy bizonyítékul, hogy nem álmodtam, hogy minden úgy volt, ahogy volt. Továbbra is szerettelek, változatlanul, egy másik, a „gesztenyéken túli”3 dimenzióban. Idén tavasszal azonban minden felerősödött, rám tört a vágy, kibújt az üvegbura alól, amely alá kényszerítettem. Tervek születtek, Párizsba akartam menni, találkozni Veled, de nem tudom megmondani, mi okból, mi céllal. Nem tudom, miért akarlak, mire kellesz. Ez örömmel tölt el. Máskor ugyanis mindig pontosan tudom. Nagyon sok minden történt az idén, valamennyivel előrébb jutottam, sokat dolgoztam, befejeztem egy-két írást, kétellyel, szorongással, reménnyel teli. Emlékszel, mindig milyen kétségbeesett voltál a nyíltságom miatt? Nem tudom, most mennyit akarsz tudni és mennyit nem, de bizonyosan sejted, hogy az utánad eltelt idő sem múlt el férfiak nélkül az életemben. Ezt a kívánságodat legalábbis teljesítettem; még ezt sem mondtam el Neked. De semmi sem vált kötöttséggé, sehol sem tudok megmaradni, nyugtalanabb vagyok, mint valaha, senkinek sem tudok és nem is akarok megígérni semmit. Hogy mennyi idő telt el a mi májusunk és júniusunk óta, kérdezed: egyetlen nap sem, Te Drága! Számomra ma este is május van és június és holnap délben és még sok éven át. Milyen keserűen hangzik, amikor azt írod, mily különösen viselkedtem, amikor választanom kellett Párizs és Amerika között. Megértelek és még
3
„Csak a gesztenyéken túl van világ”, részlet Paul Celan Odaát című verséből.
1373
most is fáj, hogy így értelmezted. Bármit is válaszolnék most, helytelen lenne. Talán csak látni akartam, fontos vagyok-e még számodra, nem szándékosan, inkább tudat alatt. Nem közötted és Amerika között akartam választani, inkább valami rajtunk túlmutató dolgon. Ehhez hozzájárul az is, hogy nehezen tudom elmagyarázni, milyen gyorsan megváltozhatnak a tervek, új arculatot kapnak, vagy egyik napról a másikra elvetjük őket. A mai ösztöndíjak holnap már szóba sem jönnek, mert az ember nem tudja betartani az időpontot, ameddig jelentkeznie kellene, máskor pedig igazolások hiányoznak, amelyeket képtelen beszerezni. Ma ott tartok, hogy két ajánlólevelem van, egy londoni és egy párizsi ösztöndíjhoz, de nem tudom biztosan, lesz-e belőlük valami, és nem is várok el semmit ezektől a kérelmektől, csak azt remélem, hogy valamelyik valamikor valósággá válik. Ezenkívül valaki egy nem hivatalos útra is magával akar vinni Párizsba. Biztos vagyok benne, hogy mindez egyszer beteljesedik, nemrégiben már nagyon kevés hiányzott hozzá. Pillanatnyilag azonban én magam vagyok ennek a legnagyobb akadálya, mert a záróvizsgáim olyannyira elhúzódnak, hogy álmomban sem gondoltam volna. Mindezek után bizonyosan azt hiszed, nagyon eltávolodtam Tőled. Csak azt mondhatom, még ha számomra is hihetetlennek tűnik, hogy mindennek ellenére nagyon közel vagyok Hozzád. Szép szerelem, amelyben élünk, és csak mert félek, hogy túl sokat mondanék, nem mondom, hogy ez a legszebb. Paul, szeretném szegény szép fejedet megfogni és megrázni, amíg meg nem érti, milyen sokat mondtam ezzel, túlságosan is sokat, hiszen Te tudod legjobban, mennyire nehezemre esik egyetlen szót is találni. Azt remélem, soraimból kiolvasod azt is, ami közöttük áll.
12. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Bécs, 1950. 9. 6. Bécs, 1950. szeptember 6. Kedvesem, csak most, miután Nani és Klaus4 visszajöttek Tőled és végigbeszélgettük az estét, érzékeltem igazán, mennyi félreértés tornyosult közénk. Hidd el, a lépések nem voltak tudatosak, amelyek egyre távolabb vittek és elidegenítettek bennünket egymástól. Nagyon beteg voltam az elmúlt hetekben; egy 4
Nani és Klaus Demus, Ingeborg Bachmann és Paul Celan közös barátai.
1374
idegösszeomlás annak minden velejárójával lebénított, képtelen voltam helyesen cselekedni és dönteni. Ezenkívül azt hittem – ez is félreértéseink egyike –, hogy jobb, ha nem Neked írok személyesen. Bocsáss meg, ha tudsz és ha lehet, segíts elkerülnöm innen! Megpróbálsz szerezni nekem egy meghívót? Leghamarabb októberben indulhatnék, addig elég pénzt gyűjtenék ahhoz, hogy az első párizsi időszakot átvészeljem és ne legyek nagyon a terhedre. Drága Paul, nehezemre esik az írás, mert érzem, hogy csak úgy tehetnék jóvá mindent, ha a szemedbe nézhetnék, a kezedet foghatnám és mindent, mindent elmondhatnék. Kérlek, ne várakoztass soká, bárhogy hangozzék is a válasz! Ölellek és gondolatban Veled vagyok! Ingeborg
18.1. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Bécs, 1951. március Melléklet ’51. március Paul, kedves, húsvéthétfő van, ma keltem fel először egy betegség után, amely ugyan nem volt túl veszélyes, amely azonban mégis fontos volt számomra, és csodálatos módon szinte éppen jókor érkezett. Nem tudtam ugyanis, merre és hogyan tovább. Az első hibát akkor követtem el, amikor egy egész héten át azt hittem, tovább folytathatom a bécsi életemet, éppen úgy, mintha mi sem történt volna, azután pedig egyszeriben kétségbeesett rémülettel felhagytam vele, és nem akartam elhagyni a házat, s mindeközben tudtam, hogy ez így örökké nem maradhat, s azután történt még valami rettenetes, ami szinte rosszabb volt minden addiginál. Azután a nővérem jött, azután pedig ez az influenza. Most olyan csend van, mint a háborúban, bombatámadás után, amikor szétszáll a füst, és az ember felfedezi, hogy nincs már ott a háza, és megszólalni sem tud; mit is mondhatna? Holnap talán már elhagyhatom a lakást, keresek valami munkát. Mindig akad valami. A telefon már ma is egész nap hallgat – mintha titokban minden összeesküdött volna. Ősszel talán megint Párizsban leszek. De még nem biztos semmi. És ha mégsem megyek, akkor sem fogok elkeseredni. Olyan sok minden történt, oly sokat kaptam, hogy még sokáig kihúzom vele; de bármeddig legyen is
1375
elég – valójában olyan kevéssel beéri az ember. Oly kevés csomagot vihet majd magával egyszer, vagy talán egyáltalán semmit. Gondolom, nem várod el tőlem, hogy már ma elmondjam, mit gondolok „rólunk”, képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, el kell távolodnom mindentől, csak attól félek, ezáltal Tőled is egészen eltávolodom majd. Kérlek, írj néha. Nem muszáj homályosan, írd meg nyugodtan, ha megint leégett a függöny az ablakunkon és néz bennünket az utca – 5 Szívből Ingeborg
27. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Bécs, 1952. 1. 26. Bécs, 1952. január 26. Kedvesem, Paul, olyan régen nem kaptam hírt Rólad. Nem tudom, megkaptad-e a levelemet és a csomagot, és azt sem, hogy jössz-e Ausztriába. Nem szemrehányásként mondom – csak aggódom Érted. Nem tudom, hogy vagy és „hol” vagy. Elsősorban a következőt akarom tudatni Veled: április végén vehetek ki először szabadságot. Csak 14 napot, esetleg három hetet, de mindenképpen látni szeretnélek – szeretnélek meglátogatni. Helleréknél ismét megszállhatnék. De azt szeretném, ha tudnád, hogy miattad jövök. Kérlek, írj hamar – nem kell, hogy hosszú levél legyen, csak adj magadról életjelet! – Örülnék persze annak is, ha egy kicsit Te is örülnél a jövetelemnek. Továbbra is nagyon sok dolgom van, részben szép, részben fölösleges, mindenesetre lélegzethez is alig jutok. Csak úgy repülnek a napok, nehezemre esik valami maradandóban megkapaszkodni. Mégis a nap minden órájában tudok a létezéséről, és ez a maradandó Téged is magában foglal. Mert semmi sem változtathat azon, hogy egy részem örökké Veled marad és egy részedet mindig magamban hordozom. Ingeborg
5
Utalás Celan Corona című versére: „Megöleljük egymást az ablak előtt, néz bennünket az utca”, Lator László fordítása.
1376
28. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1952. 2. 16. 1952. 2. 16. Kedves Ingeborg, csak azért írok ilyen soká, mert nehezemre esik válaszolni a leveledre. Nem ez az első levelem, amióta a választ keresem, de remélem, ez ezúttal az a levél lesz, amelyet el is küldök. Amit ki kell mondanom végül, az ez: ne beszéljünk többé olyan dolgokról, amelyek megváltoztathatatlanok, Inge – ezzel csak azt érjük el, hogy újra meg újra felszakad a seb, ami engem elszomorít és haraggal tölt el, felkavarja a múltat – és ezt a múltat én oly gyakran mulasztásnak éreztem, hiszen tudod, éreztettem, sőt tudattam Veled számtalanszor – a dolgok homályba borulnak és oly sokáig kell kutatni közöttük, mire újra ki tudjuk hámozni őket onnan, a barátság képtelen felbukkanni közöttünk és mentőövként szolgálni – látod, éppen az ellenkezője történik annak, amit el szeretnél érni, néhány szóval, amelyet az idő elvétve eléd szór, homályt keltesz, amellyel éppoly kíméletlenül kell elbánnom, mint ahogyan azt annak idején Veled tettem. Hagyjuk ezt, ne piszkáljuk többé, ami elmúlt visszahozhatatlanul, Ingeborg. És kérlek, ne miattam gyere Párizsba! Csak fájdalmat okoznánk egymásnak, Te nekem, én pedig Neked – mi értelme lenne ennek, mondd? Eleget tudunk egymásról ahhoz, hogy megértsük végre, hogy közöttünk kizárólag a barátság lehetséges. Minden más menthetetlenül odaveszett. Ha válaszolsz, tudni fogom, hogy a barátságunk is fontos számodra. Még két kérdésem lenne: Dr. Schönwiese6 nem tervez már műsort a verseimből? Milo7 sem írt, így talán a németországi meghívásból sem lesz semmi? Hilde Spiel8 két hónappal ezelőtt írt egy kedves levelet, azóta semmi; a levelemre, amelyben érdeklődöm, van-e esély kiadót találnom, nem válaszolt. Nagy fájdalmat okoz, ami a versekkel történik, de senki sem segít. Tant pis. Jelentkezz hamar, Inge. Mindig örülök, ha írsz. Tényleg örülök Paul A csomagot nem kaptam meg; úgy látszik, elveszett. 6 A salzburgi Rot-Weiss-Rot rádióadó irodalmi szerkesztője, amelynél 1951 óta Bachmann is dolgozik. 7 Milo Dor. Szerb származású osztrák költő. A „Gruppe ’47” tagja, amelynek 1952-es ülésére Bachmann mellett Celan is meghívást kap. 8 Hilde Spiel. Zsidó származású osztrák újságíró. Neki köszönhető Celan verseinek első német nyelvű kritikája.
47. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1957. 10. 20. Köln, „Am Hof“
Szívidő, éjféli óramutatókként állnak az álomlakók. Valami a csendbe szólt, valami hallgatott, valami az útját járta. Száműzött és Elveszett otthon maradt. Ti dómok. Ti dómok látatlanul, Ti áradatok hallatlanul, Ti órák lelkünk mélyén.9 Párizs, Bourbon rakpart, 1957. október 20., vasárnap, délután fél három –
48. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1957. 10. 23. 1957. október 23. Megértem, Ingeborg, hogy nem írsz, nem tudsz írni, nem is fogsz írni: csak megnehezítem a dolgodat, a leveleimmel, a verseimmel, sokkal inkább megnehezítem, mint eddig bármikor. Csak annyit mondj, kérlek: írjak? Küldjek verseket? Meglátogathatlak néhány napra Münchenben (vagy máshol)? Meg kell értened: nem tudtam másként cselekedni. Ha másként cselekedtem volna, az azt jelentette volna, hogy megtagadlak – erre képtelen vagyok. Legyél nyugodt és ne dohányozz túl sokat! Paul 9
Paul Celan: Köln, Am Hof.
1378
51. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, München, 1957. 10. 28. MA ÍROK DE NEHÉZ NE HARAGUDJ INGEBORG
52. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, München, 1957. 10. 28–29. 1957. október 28., hétfő München Paul, tíz nappal ezelőtt érkezett az első leveled. Azóta mindennap tervezem, hogy válaszolok, és mindennap elszalasztom a válaszadást az órákon át tartó kétségbeesett párbeszéd miatt, amelyet Veled folytatok. Mennyivel rövidebb lesz annál ez a levél! Vajon érteni fogod mégis? Hozzá fogod gondolni a pillanatokat, amelyekben kizárólag a verseid vannak előttem, vagy az arcod, vagy a Nous deux encore10 ?! Tudod, hogy senkitől sem tudok tanácsot kérni. Örülök annak, hogy mindent elmondtál a feleségednek, a kímélet vele szemben csak még nagyobb bűnt jelentene, vagy az ő tekintélyét csorbítaná. És éppen azért, mert olyan, amilyen, és mert szereted. De belátod azt is, hogy az ő türelme és megértése számomra mit jelent? És számodra? Nem szabad elhagynod őt és a gyereket. Tudom, azt fogod válaszolni, hogy mindez már megtörtént, már szakítottatok. De kérlek, ne hagyd el. Meg kell ezt magyaráznom? Ha rá és a gyerekre gondolok – és mindig rájuk fogok gondolni majd –, képtelen leszek átölelni Téged. Csak ennyit tudok biztosan. Azt mondod, az utolsó sornak így kell hangoznia: „Vissza az életbe”. Ez az álomlakókhoz11 szól. De mi is álomlakók vagyunk csupán? Nem következett-e be már régen ez az utolsó sor, nem vagyunk-e már régen az életben, kétségbeesetten, most is, amikor azt hisszük, egyetlen lépésen múlik minden, kilépni, átlépni, egymás mellett? Kedd: megint nem tudom, hogyan tovább. Hajnali négyig ébren voltam és erőszakkal be akartam fejezni a levelet, de képtelen voltam hozzátenni 10 11
Utalás Henry Michaux Paul Celan által németre fordított versére. Utalás Paul Celan Köln, Am Hof című versére.
1379
még valamit. Drága Paul. Ha november végén jönni tudnál! Nagyon szeretném. Szabad így éreznem? Látnunk kell egymást. Tegnap a hercegnőnek kellett írnom egy levelet, és hogy ne térjek ki a válaszadás elől, Rólad is el kellett ejtenem néhány szót, „kedves” szavakat. De régen ez, mindennek ellenére, nem esett olyan nehezemre, mert örömmel töltött el, hogy kimondhatom vagy leírhatom a nevedet. Most szinte úgy érzem, bocsánatot kell kérnem Tőled, amiért nem tartom meg őt magamnak egészen. De mindketten tudjuk, mi lesz továbbra is a sorsunk az emberek között. Még akkor is, ha ez nem fog bennünket többé korlátok közé szorítani. Amikor egy héttel ezelőtt Donaueschingenbe mentem, elragadott a vágy, hogy mindent kimondjak én is, mindent, ahogyan Te tetted Párizsban. De Neked muszáj volt, nekem pedig még csak lehetőségem sem volt rá, hiszen szabad vagyok – és milyen elveszett ebben a szabadságban. Tudod, mire gondolok? De ez csak egy kiragadott gondolat, egyetlen szem egy hosszú gondolatláncból, amely béklyóként nehezedik rám. Azt mondtad, örökre kibékültél velem, ezt sohasem fogom Neked elfelejteni. Most azt kell gondolnom vajon, hogy ismét csak boldogtalanságba taszítalak, tönkreteszek mindent, Téged és őt, Téged és önmagamat? Nem tudom elhinni, hogy ennyire átkozott legyen az ember. Paul, elküldöm a levelet úgy, ahogy van, szerettem volna sokkal pontosabb lenni. – Akkor Kölnben, még arra szerettelek volna kérni, hogy olvasd el még egyszer „A menekülés dalait”, azon a télen két évvel ezelőtt összeroppantam egészen és elfogadtam az ítéletet. Nem reméltem, hogy egyszer még feloldozol alóla. Mi végre? Ingeborg Kedd este: Ma reggel azt írtam, látnunk kell egymást. Ez az a pontatlanság, amelyet már akkor éreztem, s amelyet, kérlek, nézz el nekem. Mert nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy nem szabad elhagynod őt és a gyereket. Kérlek, értesíts, hogy összeegyeztethetetlennek tartod-e ezt azzal a kívánsággal, hogy látni szeretnélek.
1380
53. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1957. 10. 31.–11. 1. 1957. október 31. Ma. Végre egy levél. Tönkretenni, Ingeborg? Egészen biztosan nem. Csupán az igazságot kimondani. Hiszen ez most is, itt is, amaz ellenfogalma: talán mert alapfogalom. Néhány dolgot átugorva: November végén érkezem Münchenbe, 26-a körül. A dolgokon visszaugorva: Nem tudom, mindez mit jelent, nem tudom, hogyan nevezzem, rendeltetés talán, vagy sors, küldetés, mi értelme az elnevezésnek, tudom, hogy így van és örökre így is marad. Én is így vagyok ezzel: hogy kimondhatom és leírhatom a nevedet, anélkül, hogy elítélném a borzongást, amely elfog közben – számomra ez, mindennek ellenére, boldogságot jelent. Te is tudod: amikor először találkoztunk, mindkettő voltál számomra: érzék és szellem. Ezt sohasem lehet egymástól elválasztani, Ingeborg. Gondolj az „Egyiptomban” című versre. Ahányszor csak elolvasom, mindig Téged látlak újra meg újra felbukkanni benne: Te vagy az élet alapja, már csak azért is, mert mintha csak általad lennék jogosult megszólalni. (Erre utaltam már annak idején Hamburgban is, de akkor még nem is sejtettem, mennyire igazam van.) De az, hogy beszélni tudok, még nem minden, Veled akartam hallgatni is. Egy másik sötét földrész: A várakozás: ezt is végiggondoltam. De nem azt jelentené-e ez, hogy arra várunk, hogy valamilyen módon elénk jöjjön az élet? Elénk sohasem fog jönni az élet, Ingeborg, ha arra várnánk, létünk lehető legméltatlanabb módját választanánk. Persze, itt lehetünk ezután is, egymásnak – egymásért. Ha csak néhány szó erejéig is, alla breve, havonta egy levél: a szívünk beéri ennyivel. (És mégis egy konkrét kérdés, amelyet hamar meg kell válaszolnod: mikor mész Tübingenbe és Düsseldorfba? Én is kaptam meghívót.)
1381
Tudod, hogy megint beszélni (és írni) tudok? Oh, még annyi mindent el kell mondanom, sok mindent, amit még csak nem is sejtesz. Írj. Paul P. S. A könyvtárba menet valami arra késztetett, hogy megvegyem a Frankfurter Zeitungot. És egy versre12 bukkantam benne, arra, amelyet a Kimért idővel együtt küldtél, egy kézzel írott papírfecnin. Mindig magamra vonatkoztattam, és most ismét elém áll – milyen összefüggésben! ’57. X. 1. Bocsáss meg, Ingeborg, bocsásd meg azt a buta utóiratot, amelyet tegnap írtam – soha többé nem szeretnék így gondolkodni és beszélni. Ó, milyen igazságtalan voltam Veled az évek során, és ez az utóirat valamiféle visszaesés volt ebbe az állapotba, amely a tanácstalanságból akart kisegíteni. A „Köln, Am Hof” című versem szép vers, ugye? Höllerer, aki nemrégiben lehozta az Akzenté-ben (nem baj, ugye?), azt mondta, talán az egyik legszebb. Általad, Ingeborg, általad. Talán sohasem került volna sor rá, ha nem említetted volna az „álomlakókat”. Egyetlen szavadba kerül, és én ismét életre kelek. És a fülembe cseng a hangod!
104. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, München, 1958. 10. 5. München, ’58. október 5. Paul, kedves Paul, oly sokáig hallgattam és mégis rengeteget gondoltam Rád – mert a hallgatás őszintébbnek tűnt, mint egy olyan levél, amely nem a teljes igazságot tartalmazza. És mégis annyira kínzott a gondolat, már csak azért is, mert aggódtam értetek ezekben a nyugtalan párizsi napokban! Az idei augusztus és szeptember: tele kétellyel és azzal az újjal, ami történt. Emlékszel, amikor egy délután elhagytuk a Rue de Longchamp-t, 12
Ingeborg Bachmann: Ária I. (A rózsák zivatarában).
1382
hogy megigyunk még egy Pernod-t és tréfálkozva azt kérdezted, szerelmes vagyok-e? Akkoriban ez még nem volt igaz, és később is oly különös módon következett be, hogy így nem is nevezhetem. Néhány napja visszaérkeztem Kärntenből, ahol legutóbb jártam... nem, mégis máshol kell kezdenem és gyorsan kimondanom. Az utolsó ott töltött napokban, majd az első müncheniekben itt volt Max Frisch, hogy megkérdezze, el tudom-e képzelni, hogy vele éljek – és most már minden eldőlt. Még mintegy három hónapig maradok Münchenben, azután átköltözöm Zürichbe. Paul, ha itt lennél, ha beszélhetnénk! Nagyon örülök, mert rengeteg jóságban, szeretetben és megértésben van részem, és néha mégis elszomorít, hogy nem tudom egészen kiiktatni a félelmet és a kételyt, amelyek azonban kizárólag velem kapcsolatosak, nem vele. Azt hiszem, Neked elmondhatom mindezt, mi mindketten tudjuk, hogy számunkra szinte lehetetlen valaki mással élni. De mivel mindezt tudjuk, nem áltatjuk sem önmagunkat sem pedig mást, azt remélem, mindebből még valami jó is kialakulhat, ha nap mint nap próbálkozunk. Szeretném látni a gondolataidat, miután leteszed ezt a levelet. Kérlek, gondolj nekem valami szépet! Mikor jössz? Vagy jöjjek én? Eljössz hozzám? Mondd! Mindezt nyíltan megtehetem és ez mindig is így lesz majd, ennek is örülök. Küldd el a verseidet, minden újat! És írj egy szót! Ingeborg P. S. Mintegy hét héttel ezelőtt újra írtam Eugene Walternek, azt gondolom, most már minden rendben, még a Te leveled előtt írtam. Amikor eljöttem Nápolyból, ki akartam szállni Rómában és felkeresni a hercegnőt, de nem tudtam, képtelen voltam embereket látni, és mindazt, ami azzal jár, nem tudtam túltenni magam rajta. Münchenben is sok a kötöttség (még négy hétig dolgozom a televíziónak), rengeteg ember, háromhavi levelezés, egészen szétszórt vagyok, mindent összekeverek. Klaus is itt volt, jött a lépcsőn, alighogy letettem a bőröndömet, éppen akkor érkeztem a pályaudvarról, ő pedig boldog volt, Párizs és Trier után, nagyon szép volt, két estét töltöttünk együtt, mielőtt vissza kellett vinnie a képeket Bécsbe. Hányszor de hányszor kimondhattam, hogy „Paul”...
1383
105. Paul Celan Ingeborg Bachmann-nak, Párizs, 1958. 10. 8. Párizs, 1958. október 9. Kedvesem, Ingeborg! Azt mondod, gondoljak Neked valami szépet – örömmel teszem, éppoly örömmel, ahogyan azt a leveled, amelyből oly sok szép árad, megkívánja. Biztonság, jóság, szeretet és megértés: úgy beszélsz minderről, hogy már a beszélni tudásod is azt bizonyítja, hogy mindez valóban létezik. Úgy vélem, talán ne is maradj olyan sokáig Münchenben: három hónap hosszú idő. Tudtál dolgozni is? Ne feledd, hogy akartál küldeni nekem valamit, prózát vagy verseket. Arra kérem a szívemet, hogy kívánjon Neked sok szerencsét – meg fogja tenni, magától is: hallja, ahogy bízol és remélsz. Paul
191. Ingeborg Bachmann Paul Celannak, Zürich, 1961. 9. 27. után, nem postázott Kedves Paul, néhány perce telefonáltunk – hadd próbáljak először mégis a leveledre válaszolni. Nem tudom, valóban csupán félreértés-e, ami közénk állt, vagy valami más, ami tisztázásra szorul. Én másként érzem: az örökös hallgatás, a legalapvetőbb reakciók elmaradása, mindez oly kiszolgáltatottá tesz, mert csak találgatni tudok, miért, s ez persze csakis tévútra vezethet, azután újra beszélünk, mint ahogyan most is, azt mondod, nem vagy jól, és én éppoly kiszolgáltatott maradok, mint a hallgatásban és el sem tudom képzelni, hogyan találhatnék kiutat belőle, hogyan kelhetnék életre ismét és maradhatnék „eleven” Veled szemben. Olykor pontosan tudom az okát is, némely dolog, az elmúlt év nehéz időszakának eseményei, amelyeket nem értek, a mai napig nem, sőt igyekszem őket elfelejteni, mert nem akarom elfogadni, hogy valóban megtörténtek, hogy valóban megtetted, kimondtad vagy leírtad őket. Most is megrémültem, amikor azt mondtad a telefonban, hogy bocsánatot kell kérned, hogy jóvá akarsz tenni valamit, nem tudom, mire gondolsz, de máris félek tőle – nem is azért, mert valami esetleg keserűséggel tölt majd el, hanem mert érzem, hogy milyen bátortalanná tesz ez engem egy barátsággal szemben, egy olyan barátsággal, amely túlmutat az együttérzésen és azon a reményen, hogy számodra 1384
hamarosan jobbra fordul minden. Ez az érzés nekem túl kevés, és Neked is az kell, hogy legyen. Kedves Paul, ez talán megint nem a megfelelő időpont ahhoz, hogy kimondjon az ember néhány dolgot, amelyeket oly nehéz kimondani, de megfelelő időpont talán nem is létezik, mert akkor egyszer már eltaláltam volna. Valóban azt gondolom, hogy a boldogtalanság leginkább Belőled fakad. Azok a szánalmas események, amelyek kívülről érintenek – és nem szükséges bizonygatnod, hogy igazak, mert többnyire tudok róluk – szintén mérgezőek, tudom, azokon azonban túl lehet tenni magunkat, túl kell tennünk magunkat rajta. Csakis Rajtad múlik, hogyan viszonyulsz hozzájuk. Látod, hogy semmiféle magyarázat és állásfoglalás, bármily igaz és helyénvaló is volt, nem enyhítette a fájdalmadat, ha beszélni hallak, úgy érzem, mintha az utóbbi évben semmi sem változott volna, mintha mit sem számítana, hány ember állt ki melletted, mintha csak amaz számítana, a szenny, a gúny, a szitok. Barátokat is elveszítesz ezzel, mert ők is érzik, hogy mindez kevesebbet nyom a latban, hogy az ellentmondásuk – ahol úgy érzik, ellent kell mondaniuk – mit sem ér. [...] A számos igazságtalanság és sértés közül, amelynek én is ki vagyok téve, mindig azok voltak a legelviselhetetlenebbek számomra, amelyek Általad értek – már csak azért is, mert képtelen vagyok fölényes vagy közömbös maradni velük szemben, mert nem tudok védekezni ellenük, mert az irántad való érzéseim mindig túl erősek maradnak és kiszolgáltatottá tesznek. Tudom, számodra most elsősorban nem erről van szó, más gondjaid vannak, de számomra ahhoz, hogy a Te gondjaidról lehessen szó, kettőnk kapcsolata a legfontosabb – minden más csak ezen túl létezik. Azt mondod, nem akarsz bennünket elveszíteni, és én ezt úgy értelmezem, hogy engem nem akarsz elveszíteni, mert mi ez a Maxhoz fűződő felszínes kapcsolat – nélkülem valószínűleg sohasem ismertétek volna meg egymást – vagy esetleg más körülmények között, amelyeknek persze sokkal több esélyt adtam volna, mint az általam teremtett feltételeknek – tehát mondjuk ki őszintén: hogy egymást ne akarjuk elveszíteni. Én pedig azt kérdezem, ki vagyok én Neked – ki vagyok, oly sok év után? Egy fantomkép, vagy netán a valóság, amely a fantommal már nem egyezik? Számomra ugyanis sok minden megváltozott, és én éppen az szeretnék lenni, aki ma vagyok, de Te is azt látod-e bennem vajon? Nem tudom. És ez kétségbe ejt. [...] Gyakran elkeseredem, ha Rád gondolok, és olykor nem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem gyűlöllek, azért a versért, amelyet írtál, a gyil1385
kosság vádjáért.13 Előfordult már Veled, hogy valaki, akit szeretsz, gyilkossággal vádolt volna, Téged, egy ártatlant? Nem gyűlöllek, ez az elképesztő, de ha bármit is egyenesbe és helyre akarunk hozni: akkor próbáld meg itt elkezdeni a válaszadást, ne levélben, hanem az érzelmeidben, a tetteidben. Várni fogok, erre is, mint néhány más dologra, de nem puszta válaszadásra és bocsánatkérésre, mert nem elég a bocsánatkérés és nem is tudnám elfogadni. Azt szeretném, ha azzal, hogy nekem segítesz, magadon segítesz, Te saját magadon. Azt mondtam egyszer, könnyű dolgod lesz velem, és ez igaz is – de éppoly igaz az is, hogy jobban megnehezítem a dolgodat, mint bárki más. Örülni fogok, ha elém jössz majd az Hôtel de Louvre-ban, ha jókedvű és felszabadult leszel, elfelejtek mindent és örülök, hogy ilyen vagy, hogy tudsz még ilyen lenni. Sokat gondolok Gise`le-re, még ha nem adatott is meg nekem, hogy ezt hangosan kimondjam, legkevésbé vele szemben, és mégis sokat gondolok rá, és csodálom őt a nagylelkűségéért és állhatatosságáért, e vonásokért, amelyek Belőled hiányoznak. Bocsásd ezt meg nekem: de azt hiszem, Gise`le önfeláldozását, szép büszkeségét és türelmét sokkal többre tartom, mint a Te panaszodat. Te elég vagy neki a fájdalmaddal, de ő sohasem lenne elég Neked a fájdalomban. Én egy férfitól elvárom, hogy az elismerésem elég erőt adjon neki, de Te megvonod tőle ezt a jogot. Milyen igazságtalan. BILLINGER EDIT fordítása
13
Utalás Paul Celan Farkasbab című versére, amelyet a költő Günter Blöcker antiszemita kritikájára írt válaszként.
1386
MŰHELY
ORTUTAY PÉTER
Fordítói megoldások az Ulyssesben Mára már teljesen egyértelmű, hogy James Joyce Ulysses című regénye a XX. század egyik legnagyobb hatású irodalmi alkotása. Egyáltalán nem „válságregény”, mint ahogy Sükösd Mihály próbálgatta bizonygatni még valamikor a hetvenes évek derekán. Hanem olyan mű, amelyet lehet szeretni vagy nem szeretni, de hatása alól kivonni nem tudja magát senki. Sem író, sem olvasó. Óriásira duzzadt irodalma, a körülötte folyó vita. Joyce életének szinte minden percét, műveinek minden mondatát, sőt szavát, vizsgálgatják, méricskélik, forgatják és ízlelgetik tudós irodalmárok, nyelvészek, esztéták, történészek és mások. Nem csoda. Hisz maga Joyce jelentette ki, hogy ebben a regényében annyi talányt rejtett el, hogy a tudós professzorok nemzedékei törhetik majd fejüket megfejtésükön. Ezért minden bizonnyal a regény lefordítása más nyelvre sem lehetett könnyű feladat. (A francia fordítás például Joyce statisztálásával folyt sokáig.) És nemcsak az említett talányok miatt, hanem sok minden másért is (pl. a legkülönbözőbb korok stílusparódiái, a dublini szleng, a különböző rejtett utalások történelmi eseményekre, műalkotásokra stb.), melyekkel itt nem célom foglalkozni. Nem is lehet. Itt és most csak egy-két fordítói megoldást szeretnék megvizsgálni és – amennyiben lehetséges – a vizsgálat alapján néhány, de legalább egy fontos, fordításkritikai, illetve fordításelméleti megállapítást tenni. Magyarul a regény először 1946-ban látott napvilágot (több mint húsz esztendővel az eredeti megjelenése után) Gáspár Endre fordításában, amely Lutter Tibor irodalomtörténész szerint „hiánytalanul adja az eredeti ízeit, szellemét, lényegét”. Ez a fordítás azonban a későbbi irodalmi közízlés számára úgy látszik mégsem volt elég jó, mert Szentkuthy Miklós újra fordította. Az ő fordítása az Európa Könyvkiadó gondozásában, 1974-ben (az eredetivel egybevetette és szerkesztette Bartos Tibor), és 1998-ban (az utóbbi javított kiadás) látott napvilágot. A két név, a fordítóé és a szerkesztőé, egyáltalán nem ismeretlen szakmai berkekben. Elöljáróban mindenképpen le kell szögeznünk, hogy Gáspár Endre fordítását alapul véve Szentkuthy Miklós nagyot alkotott, és az ő fordítása (is), melyet a rá jellemző nyelvi bravúrokkal és a helyenként szinte megdöbben1387
tő, lélegzetelállító ügyességről és fordítói leleményességről tanúskodó megoldásokkal fűszerez, nemcsak nagy fordítói, hanem írói teljesítmény. Ezt a megjegyzést azért tartom szükségesnek megtenni, mert – amint azt Babits Mihály is többször kritikusainak a szemére hányta – „egy fordítás erényeit nem szokás emlegetni, de hibáit könnyű észrevenni”, s ez utóbbit lépten-nyomon akárki megteheti. Ám itt és most ennek a fordításnak nem éppen az erényeiről, hanem ellenkezőleg: meglehetősen sok hibájáról, sőt a „ferdítésekről” és minden fordító rémálmairól, a leiterjakabokról lesz szó. No, nem az egész regény vonatkozásában (arról végtelenül sokat lehetne beszélni és írni), hanem csak néhány oldalon észlelt „kisebb” hibáról. Bár a hibákat emlegetve az igazsághoz talán az is hozzátartozik, hogy a kutatónak és a kritikusnak így utólag könnyű okosnak lenni: olyan eszközök is a rendelkezésére állhatnak, melyekkel Szentkuthy Miklós, valamint Bartos Tibor, a szerkesztő, a fordítás során minden bizonnyal még nem rendelkezett. Ez számukra talán mentség. Ha viszont az a helyzet, hogy még csak nem is tudtak ezekről az eszközökről, vagy csak egyszerűen nem vettek tudomást róluk, az már nem mentség. Mint ahogy az sem, hogy sem a fordító, sem a szerkesztő nem ismerte – legalábbis jól nem – Shakespeare-t, akit Joyce lépten-nyomon idézget, hivatkozik rá, és akinek szavaival, kifejezéseivel állandóan eljátszadozik a szövegben. Olyan ez, mintha például magyar szerző magyar szövegében nem ismernénk fel ittott Adyt, Petőfit vagy Aranyt. Nem mentség ez akkor sem, ha ezek az eszközök nem is voltak annyira ismertek, mint manapság (például számos internetes oldal Joyce-ról, vagy pedig Don Gifford Ulysses Annotatedje, mely először 1974-ben, majd javított és bővített kiadása 1988-ban látott napvilágot a New York-i E. P. Duttonnál). Ha tudnak róluk, és használják, a hibák és a ferdítések elkerülhetők lettek volna. Minden bizonnyal. Ám mégiscsak nézzünk inkább néhány példát a regényből. E cikk (vagy tanulmány) terjedelme egy folyóiratban csak néhány oldal tüzetesebb vizsgálatát teszi lehetővé. És emellett igyekeztem a fordítás szempontjából nem épp a legproblematikusabb részt választani. Az első rész harmadik fejezetének, a Próteusznak néhány oldalára esett a választás az 1998. évi kiadásból. Az angol eredeti, mellyel az egybevetést végeztem, a következő: James Joyce, Ulysses, a Reader’s edition, edited by Denis Rose. Picador, 1997 (pp. 37 – 41). Lássuk. 1. 47. oldal: Ha most lezuhannék egy szirtperemről, mely talpának tetőzete, a nebeinanderen kellene keresztülesnem kikerülhetetelenül. Az eredetiben „If I fell over a cliff that beetles o’er his base, fell through the nebeneinander ineluctibly.” A cliff that beetles o’er his base Shakespeare Ham1388
letjéből való (első felv., 4. szín). Ezt Arany János így fordította: „(vagy borzadályos) sziklacsúcsra, mely tengerbe bókol, talpánál kisebb?” A fordítónak, akárcsak az Ulysses első fejezetében, Arany János fordítását kellett volna idézni, újfent. Nem vette volna észre, hogy Joyce Shakespeare-t idézi? Hiba! Az ineluctible az első mondatban már szerepel: A vizibilitás végzetes modalitása — Ineluctable modality of the visible. Ily módon vagy a „végzetesen”, vagy a „kikerülhetetlenül” szót kellett volna használnia a fordítónak mind a két esetben. Stilisztikai követelmény. 2. 47. oldal: Los demiurgos kemény kalapácsa. – ...the mallet of Los Demiurgos. Vegyük észre azt az „apróságot”, hogy az eredetiben a „Los” nem dőltbetűs, mert nem görög vagy latin szó, hanem angol (Los, the creator – Los, a teremtő). Azaz William Blake 1795-ben írt „The Book of Los” c. könyvének egyik szimbolikus központi alakja: „All was darkness round Los”, azaz Los, a teremtő körül. A „Demiurge” pedig Platón által adott neve a teremtőnek a gnoszticizmusban és a teozófiában. A mallet egyébként csakugyan kalapács, bunkó, kézi döngölő, s így helyes lenne a megfeleltetés, ha a fordító észreveszi, hogy Los Blake, a Demiurge pedig Platón kifejezése. 3. Ugyanott: A lépcsőkön jöttek le Loahy (sic!) terraszáról, mércemérten, Frauenzimmer: – They came down the steps from Leahy’s Terrace prudently, Frauenzimmer ... A Leahy’s Terrace (semmi estre sem Loahy) a Sandymount Roadtól a Beach Roadig húzódó utca Sandymount és Irishtown, az ír főváros akkori szegénynegyede között, félmérföldnyire a Liffey torkolatától. Ezért magyarul vagy Leahy’s Terrace kell hogy maradjon, mint a Street, a Road vagy a Square, vagy esetleg „sor” lehet belőle, kisbetűvel, ha magyarosítani akarunk. Ugyanez a helyzet a Strasbourg Terrace-szel is a 49. oldalon. Magyarul a terasz mint erkély valamiféle „előkelőségre” utal, míg az eredetiben azok az emberkék, akikről itt szó van, igencsak csórók. Ennek ki kellett volna tűnni a Frauenzimmer magyar megfelelőjéből is, ami németül ugyan „kényes dámát” jelent, de itt Joyce csak a nitwit, sloven, drab, wench, (tökfej, ribanc, slampos némber, ribanc) stb. értelemben használja. Azaz a fordítás helyesen: A két kis kényes ribanc a Leahy’s Terrace (a Leahy sor) felől jött lefelé a lépcsőn pipiskedve. (Mondjuk.) 4. Ugyanott: Egynapos szabadság, eltávozás. – From the liberties, out for the day. A „the Liberties” 1904-ben egy meglehetősen lerobbant nyomortanya volt Dublin belvárosában a Liffeytől délre, olyan munkásnegyedféle a régi 1389
Pesten. Azért volt „Liberties” a neve, mert alapítása óta mentes volt az adózástól, mert nem volt a városi önkormányzat része. Hírhedt volt az ún. Liberty Boys bandájáról, amely immigráns protestáns fiatalokból állt. Magyarul és helyesen tehát: a Libertiesből, a szomszédos szegénynegyedből ruccantak ki egy napra (friss levegőt szívni). Egyszóval a fordítás leiterjakab a javából. 5. 48. oldal: Mrs. Florence MacCabe fájdalomtól megtörve tudatja, sürgönycím Bride Street. – Mrs. Florence MacCabe, relict of the late Patk MacCabe, deeply lamented, of Bride Street. A fordító ezt a mondatot egyáltalán nem értette meg. Ugyanis Patrick J. MacCabe (Talbot Street 8. sz.) „húskereskedő”, 1902-ben Dublin polgármestere (high sheriff) volt, kinek elhunytát hozzátartozói mélyen fájlalják. A lányok viselkedése olyan „előkelő”, mintha csak rangos városi emberek feleségei lettek volna. Helyesen tehát: Hozzám ne közelíts, férjem a gróf (a herceg, a báró, korábban húskereskedő) nemrég hunyt el, mélyen gyászolom, még akkor is, ha a Bride Streeten lakom (lerobbant utca a lerobbant nyomortanyán, a már említett Libertiesben). 6. 48. oldal: Ezért van, hogy szentéletű szerzetesek. – That is why mistic monks. Helyesen: A (különböző) misztikumokkal foglalkozó szerzetesek. Itt a szemlélődés „tudományát” elsajátítani igyekvő misztikus szerzetesekről van szó, akik révülten tudnak napokig bámulni akár egy pucér köldököt is. 7. Ugyanott: Pajzán szellőcskék kerülték körül, pletykás, csiklandó szellők – nipping, and eager airs, mondja Horatio Hamletnek, amint a bástyán őrt állva Hamlet atyjának szellemére várnak. Arany János ezt úgy mondja, hogy „csípős, kegyetlen éles levegő”. Van egy kis különbség. 8. 49. oldal: Jézus könnyezett. – Jesus wept. A legrövidebb vers a Bibliában (János 11. 35). Azaz a Károli-biblia szerint: Könnyekre fakadt Jézus (amint Lázár sírhelyéhez közelített). 9. 49. oldal: Tarhálót szimatolnak bennem, biztos leshelyről kukucskálnak. – They take me for a dun, peer out from a coign of vantage. Shakespeare (Macbeth, I., 6. szín). Szabó Lőrinc fordításában „hasznos párkány.” A’dun’ pedig adóbehajtót jelent. Tarhál (koldul) ’to cage’, vagy ’to panhandle’ angolul. A helyes megoldás tehát, ha hűek akarunk maradni Szabó Lőrinc1390
hez (és természetesen Shakespeare-hez): Adóbehajtót látnak bennem, hasznos párkány alól kukucskálnak. 10. 47. oldal: Mindenszentek Magdalába. / Magdolnának szét a lába. – Az eredetiben: Won’t you come to Sandymount, / Madeleine the mare? (Szó szerint: Nem jössz el Sandymountba, Madeleine, te kanca?) Az eredetiben szó sincs valamiféle szentről vagy szenteskedőről, aki perverz módon szétrakná lábait, hanem mindössze egy szójátékról, mely vagy Madeleine Lemaire festőművész (1845–1928) vagy pedig Philipe-Joseph Henri Lemaire francia szobrász nevével függ össze. Az utóbbi alkotta meg a párizsi Mária Magdolna-templomban az Utolsó ítelet domborművet. Amennyiben a szójáték hiteles, akkor a szobrász a sandymounti Mária-templomban, a Tengerek Csillagában is járhatott és alkothatott a Leahy soron (vagy a Leahy Terraceon), amely mellett Stephen épphogy elsétál ebben a fejezetben a sandymounti part felé haladva. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez esetben nem könnyű jó fordítói megoldást találni. Hisz kétséges a szójáték eredete, s ugyanakkor a rím is kötelező. 11. 49. oldal: – Reggelt, öcsém. – Morrow, nephew. Sit down and take a walk. – Reggelt, öcsém. A ’sit sown and take a walk’ kimaradt (ülj le és sétálj egyet). – Ír színjátékok közhelyeinek egyike, sokat citált példája az ’Irish bull’-nak, helytelen verbális kiszólás, mely kézzelfoghatóan inkongruens, bár a beszélő kongruensnek véli. Például: ’Pat, do you understand French?’ ’Yes, if it is spoke in Irish’. ’I hope, I may live to hear you preach my funeral sermon’ Kb.: „Pat, tudsz franciául? – Persze, ha írül mondják.” „Remélem, élek addig, hogy halljam, mit prédikálsz a ravatalom fölött” – mondja valaki egy kispapnak. 12. 51. oldal: Sem a Marsh-féle könyvtár langyos lábvizében – Nor in the stagnant bay of Marsh’s Library... – Nyelvi reália: a Marsh Könyvtár, vagy a Szent Sír Könyvtár a Szent Patrick-székesegyház kőfallal körülvett területén a dublini belváros déli részében található. 1707-ben alapította Narcissus Marsh érsek, s így a legrégibb könyvtár Írországban. Gifford szerint 1907ben a könyvtár belül még olyan volt, mint régen, amikor felépült, drótkerítéssel elkerített fülkékkel, ahová az olvasót bezárták, ha különösen értékes könyvet kért ki. Joyce többször is megfordult benne. A könyvtárt szinte minden útikönyv megemlíti, mint nevezetességet és látnivalót. Stagnant bay: a ’bay’ szó jelentése nemcsak ’öböl’, melyben a víz esetleg langyos is lehet (de miért lábvíz), hanem többek közt „fülke”, „csarnokrész” stb. Joyce nyil1391
ván azt akarja mondani, hogy a Marsh-könyvtár dróttal elkerített fülkéiben igencsak áporodott volt a levegő. Akkoriban, amikor ő is látogatta. 13. 54. oldal: Az ablak előtt párizsi férfiak arca vonul, bűvölt bűvölőik, kondorfejű konkvisztádorok. – Faces of Paris men go by, their well pleased pleasers, curled conquistadors. — A „pleasers” a francia „favoris” (oldalszakáll, pajesz) tükörfordítása, tehát semmi esetre sem „bűvölt bűvölő”. A mondat helyesen tehát: „…párizsi férfiak arca vonul, jól ápolt pajeszokkal, mint göndör (vagy hullámos) hajú konkvisztádorok.” Miért „kondor?” 14. Ugyanott: …zöld mérget szopogat. Patrice is mérget, de fehéret. – sipping his green fairy, as Patrice his white – a „green fairy’s fang” csakugyan abszint és bizonyos fokig méreg, és szleng, de a „white” nem méreg, hanem tej. Patrice, Joseph Casey „terrorista” fia, nem fogyaszt alkoholt, csak tejet. Helyesen tehát: zöld mérget szopogat, míg Patrice csak tejet. 15. Ugyanott: Fejemet fejével egy járomba hajtaná, bűneink, közös ügyünk. – To yoke me as his yokefellow, our crimes our common cause. – Shakespeare V. Henrikjében Pistol azt javasolja barátainak, hogy induljanak el Henrik hadával Franciaországba: „Fegyverbarátok, / Át Galliába; mint pióca színi / Színi, színi, fiúk, a vért” (2. felvonás, 3. szín, 56–58. Németh László fordítása). Így a fordítás inkább lehetne: „Szólítson fegyverbe, mint fegyverbarátját…” Az ilyen és ehhez hasonló példákat szinte a végtelenségig sorolhatnánk az Ulysses magyar fordításából (szinte bárhol, ahol csak felütjük, találunk ilyen „apró, kis bosszantó” hibát). Azt hiszem azonban, ez a tizenöt egymás után bemutatott példa is bizonyítja, hogy egy formailag és nyelvileg bonyolult regény micsoda erőfeszítést és nem utolsósorban sokoldalú, hatalmas enciklopédikus tudást követelhet meg a fordítótól. Annak, aki olyan nehéz fába akarja vágni a fejszéjét, mint például Joyce (és az összes többi nagy író) műveinek a megfeleltetése egy másik nyelven, alaposan fel kell készülnie a feladatra. Ellenkező esetben a hiba, a meg nem értés, a találgatás (az „azt hiszem, így lesz jó”), a „ferdítés” nem fog egyenértékűséget eredményezni a fordításban. S amint azt a mind nagyobb számban külföldön és ma már nálunk is megjelenő fordításelméleti (translation studies, Übersetzungswissenschaft, tyeorija perevoda) munkák, tanulmányok és disszertációk egész sorából tudjuk, egyenértékűség, azaz ekvivalencia nélkül nem beszélhetünk fordításról. Minden fordítás számára alapvető követelmény, hogy ekvivalense legyen az eredetinek. Vonatkozik ez minden fordításra. Az Ulysses 1392
fordítására is, akkor is, ha olyan nagy szaktekintélyek bábáskodtak felette, mint Szentkuthy Miklós és Bartos Tibor. A rejtélyt, a talányt, melyet esetleg a szerző rejtett el a forrásnyelvű szövegben, minden fordítónak kötelessége megfejteni. Magyarán: dekódolni. És aztán célnyelven újra fogalmazni. Magyarán: újra kódolni. Úgy tűnik, ennél semmi sem egyszerűbb. Vagy mégis? Talán mégsem volt véletlen, hogy Babits Mihály a harmincas években munkaközösséggel akarta elvégeztetni az Ulysses fordítását. Egy munkaközösséggel, melynek tagjai nyelvészek, irodalomtörténészek, történészek lehettek volna. Ugyanis rendkívül nehéz és kényes feladatnak ítélte meg ezt a munkát. Igaza volt.
Le Clézio 2008. október 9-én megérkezik a Gallimard Kiadóba a Nobel-díj kihirdetése után.
TÁJÉKOZÓDÁS
WIESENMAYER TEODÓRA
Prelúdium és fúga B(urgess)-dúrban, avagy a zene Anthony Burgess regényeiben Anthony Burgess Napoleon Symphony (Napóleon szimfónia) című regényének olvasása után, melyben a szerző Bonaparte életét Beethoven Eroica szimfóniájának szerkezetére írja meg négy „tételben”, úgy gondoltam, hogy egy olyan cikket, amely az író regényeiben a zenei hatást vizsgálja, valamilyen zenei formában illene megírni. Eleinte a szonátaformával próbálkoztam, de kénytelen voltam belátni, hogy a műfaj formai összetettsége valószínűleg a tartalom rovására menne, ezért inkább a prelúdium és fúgát választottam, ahol a bevezető prelúdiumban Burgess zeneszerzői munkásságát mutatnám be, majd az ennél összetettebb, 4 szólamú fúgában Burgess magyar nyelven megjelent négy regényében (Gépnarancs, Enderby-tetralógia, melynek eddig első három kötete jelent meg magyar fordításban, Egy tenyér ha csattan és Beteg a doktor) elemezném Burgess zeneszerző-énjének hatását. A hangnemet (B-dúr) illetően is tartozom némi magyarázattal. A „B” – a szerző vezetéknevének kezdőbetűje – egyértelmű, viszont az már kevésbé, hogy miért éppen dúr és nem moll. Ez elég nehezen magyarázható szavakkal, ráadásul elkerülhetetlen egy kis szubjektivitás is, éppen ezért kénytelen vagyok zenei múzsámat segítségül hívni. A dúr és moll hangnemek hangulata közötti különbséget talán Beethoven Eroica szimfóniájának első két tételével lenne stílusos érzékeltetni: az első tételt dúr hangzatai pozitív kicsengésűvé, kissé harsánnyá teszik, míg a második, lassú tétel inkább lágy, melankolikus hangzású, igaz, ehhez a hatáshoz a lassú tempó is nagymértékben hozzájárul. Burgess regényeinek olvasása közben főként dúr hangulatot érzek, melyekben moll hangzatok is gyakran előfordulnak, ugyanúgy, mint egy alapvetően dúr hangnemben megírt kompozícióban is vannak moll hangnembe vándorló részek, és fordítva. De mielőtt túl messzire mennék a hangnemek elemzésében és a kedves olvasó dúr-moll-ni kezdene, szóljon a prelúdium, melynek témája Burgess zenei munkássága.
1394
PRELÚDIUM: BURGESS, A ZENESZERZŐ Anthony Burgesst elsősorban regényíróként és irodalmárként ismerheti az olvasóközönség. Zeneszerzői munkássága, mely elkerülhetetlen a regények zenei utalásainak megértéséhez, egyelőre kevésbé ismert. Százhetvenöt zenei művet komponált, melyek között szimfóniák, concertók, opera, balett, kamarazene és rengeteg (többnyire ismert versekre írt) dal található. Hangzásvilágát a klasszikus, a jazz és a populáris zenéből meríti, alapja a barokk tonális stílusban gyökerezik, és átível a romantika és a század eleji francia impresszionizmus stílusán. Burgess zenéjében felfedezhető Debussy, Elgar, Delius, Holst, Warton és Vaughan Williams erőteljes hatása, habár a komolyzenei hatás mellett fellelhetők könnyedebb, populáris elemek, valamint szimfóniáiban gershwines, blues-zal „fertőzött” harmóniák is. Burgess zeneszerzőként nagyon termékeny volt, egy ideig mindennap komponált egy prelúdiumot és fúgát. Ragaszkodott a tradicionális formákhoz, a Bach által tökéletesített prelúdium és fúgán kívül számos klasszikus szerkezetű szimfóniát, szonátát, concertót, passacagliát, variációt egy adott témára, és szvitet komponált. Ahogy Burgess regényeinek hátterében állandóan jelen van a zeneszerző, zenei műveiben – elsősorban tematikájukat illetően – is érezhető az írói megközelítés. Számos szerzeményét irodalmi témák ihlették, ezek közül talán a legfontosabb a Blooms of Dublin, egy kétfelvonásos musical, melynek alapjául írói példaképe, James Joyce Ulysses című műve szolgált, de saját regénye, a Gépnarancs színpadi változatát is ő zenésítette meg, valamint az általa fordított Cyrano de Bergerac színpadi zenéjét is ő komponálta. Ezenkívül érdemes még megemlítenünk egyfelvonásos operáját, a Doktor Faustust, valamint Shakespeare, D. H. Lawrence, Thomas Hardy, John Dryden, T. S. Eliot és másik példaképe, G. M. Hopkins egyes költeményeinek megzenésítését is, a teljesség igénye nélkül. Habár íróként Burgess merészen kísérletező művész volt, zenéjében ez a kísérletezés inkább a hangzásvilágban nyilvánul meg, mintsem a formában. Formailag gondosan követte a nagymesterek szerkesztését, viszont a hangzást illetően gyakran eltávolodott a tonalitástól, gyakran hangzanak fel erőteljes, disszonáns akkordok zenéjében, bár az alaphangnemhez mindig hű marad. Kísérletezett atonális, tizenkét fokú zenével is, de konzervatív hozzáállása megakadályozta abban, hogy az avantgárd irányában fejlődjék tovább. Ennek ellenére Burgess zenéje első hallásra nehezen emészthető, melynek oka a gyakori disszonancia, a sűrűn felbukkanó négyeshangzatok, 1395
az ellenpontozások, és az erőteljes polifónia jelenléte. Ritmikájukat illetően a művek elég összetettek – Phillips szerint a ritmikai vitalitás Bernstein jazzszimfóniájához közelít, melyben gyakran fordul elő ritmikai kétértelműség. Annak ellenére, hogy – kompozícióinak számát tekintve – Burgess zeneszerzőként még elképesztő irodalmi termékenységét is felülmúlja, zenei művei még kiadásra várnak. Habár egy-egy kompozícióját még a szerző életében előadták, és napjainkban is szerveznek egy-egy koncertet Burgess műveinek bemutatására (többnyire az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban), úgy tűnik, a Burgess-zeneművek bemutatására a nagyközönségnek még várnia kell. Addig kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy az író-zeneszerző zenei munkásságának nyomait a regényeiben kutatjuk.
FÚGA: A ZENE HATÁSA BURGESS REGÉNYEIRE A zeneszerző jelenléte a Napoleon Symphony című regényben egyértelmű. Ami a struktúrát illeti, ebben a regényben Burgess minden korábbi próbálkozásnál messzebb megy, hogy prózai művet zenei formában írjon meg. Míg példaképe, James Joyce, csupán az Ulysses egyik fejezetét építette a fúga szerkezetére, Burgess egy egész regényt írt egy jóval összetettebb zenei formára. A regény, melyet az író a zenemű partitúrája alapján írt, hűen követi Beethoven Eroica szimfóniájának felépítését, hangulatát, stílusát, tempóját. A Napóleon életének fontosabb eseményeit bemutató négy tétel fő- és melléktémája (azaz Napóleon és Joséphine), ezek váltakozó felbukkanása, a szimfónia témáira emlékeztetik az olvasót. Nem volt könnyű dolga Burgessnek, hiszen nemcsak formai, de tartalmi nehézségeket is át kellett hidalnia. Beethoven a szimfónia II. tételében, a Marcia funebre-ben „eltemeti” főhősét, viszont egy regényíró nem temethet el egy főhőst már a második fejezetben. A regény ezen pontján Napóleon megálmodja saját temetését, a nép a szimfónia tételének dallamára írt gúnyos gyászdalt énekel. Mivel a regény sajnos (még?) nem jelent meg magyar fordításban, fölösleges lenne részletes elemzésbe bocsátkozni, ezért inkább rátérek Burgess közismertebb és népszerűbb regényeinek zenei vizsgálatára.
1. SZÓLAM: GÉPNARANCS A zene többféle módon van jelen Burgess regényeiben: tematikusan, strukturálisan, valamint hasonlatok formájában. A magyar fordításban megjelent regények közül tematikus szempontból a Gépnarancsban van a leghangsúlyosabb szerepe a zenének – a szerző azt vizsgálja, hogy milyen ha1396
tást tett a klasszikus zene a fiatalkorú bűnözőre, Alexre. Habár nem ez a regény főtémája, a zenének mégis nagyon fontos szerepe van a cselekményben. A regény gondos szerkesztése ugyan nem hasonlítható semmilyen zenei formához, legfeljebb ha az amerikai kritikus, Samuel Coale által ciklikusnak nevezett szerkezetet (ahol az első részben Alexnek vannak áldozatai, a másodikban maga válik áldozattá, hogy a harmadikban ismét ő tegyen másokat áldozattá) ABA(CA...) szerkezetű rondóformának tekintjük. Egyes témák ismétlődő felbukkanását Coale a szimfónia bizonyos motívumainak ismétléséhez hasonlítja. Véleménye szerint mindhárom fejezet első részében Alex megy valahova, mindegyik második részben van egy verekedést ábrázoló jelenet, a harmadik részek témája a magány, valamint mindhárom fejezet ötödik részében Alexet álmok és rémálmok gyötrik. Ezek a témák variációként térnek vissza. Egyéb zenei elemek is vannak a regényben, mint például a vezérmotívumként is felfogható „Na? Mi legyen?” kérdőmondat, amely tizenkét alkalommal bukkan fel a regény során. A harmadik zenei szempont, a zenei hasonlatok jelenléte Burgess szinte minden regényében felfedezhető. Burgess számára az auditoriális érzékeltetés legalább olyan fontos – ha nem fontosabb –, mint a vizuális ábrázolás. Édesapjához, vagy a The Pianoplayers (A zongoristák)1 főhőséhez hasonlóan, akik a moziban játszott némafilmekhez zongorán szolgáltattak kísérőzenét, Burgess is különböző hangeffektusokat érzékeltet olvasói számára, bár ő ezt egy egész zenekar hangkészletének birtokában teszi. Míg más regényírók elsősorban a vizuális érzékelést hangsúlyozzák, Burgess igyekszik a legpontosabban visszaadni a különböző hanghatásokat, többnyire hangszercsoportokhoz hasonlítva őket. A hanghatások zenei hasonlatokkal való érzékeltetése gyakran fordul elő az Enderby-tetralógiában is. A zenei hatások dominanciája a képiség rovására részben Burgess színvakságával magyarázható, de legalább ilyen fontos azon pateri megállapítás érvényre juttatása, mely szerint minden művészet a zeneiség ideálja után áhítozik.2 A Gépnarancsban a zenének nem aláfestő szerepe van, azaz nem „háttérzene”, hanem a regény nyelvezetének, stílusának, hangnemének szerves része. Alaphangnemét (mely az eredeti regényben az angol nyelv) vendéghangok díszítik, melyek többnyire szláv nyelvekből átvett, részben átalakított szavak. Burgess maga írja a This Man and Music (Magam és a muzsika) 1 A regény magyar fordításának megjelentetését a hírek szerint a jövő év elejére tervezi a Burgess-életmű főbb darabjait sorozatban kiadó Cartaphilus. 2 Walter Pater: The Renaissance: Studies in Art and Poetry. 1873. Oxford: Oxford UP, 1986. Pater közismert mondata („All art constantly aspires to the condition of music”), mely a zenét a többi művészet fölé helyezi, számos írót megihletett.
1397
című tanulmánykötetében, hogy ezeket a vendégszavakat elsősorban akkor használja, ha kegyetlen jeleneteket ábrázol. Ezek az idegen nyelvi elemek a regény szövegében olyan hatást keltenek, mint a vendéghangok vagy az alterációk egy diatonikus hangnemben – a bizonytalanság, az elidegenedés, a káosz érzetét keltik. Burgess, amikor az irodalmat hasonlítja össze a zenével, arra a következtetésre jut, hogy pontosan kifejezni, megmagyarázni valamit csak szavakkal lehet, ezeknek van valódi (legalábbis a zenénél pontosabb) jelentésük (This Man and Music). A Gépnarancsban azonban szándékosan nem akarja az erőszakot pontosan ábrázolni, ezért idegen szavakkal homályosít. Ha a regény hangnemét (vagy hangulatát) zenei kifejezéssel szeretnénk érzékeltetni, azt mondhatjuk, hogy a „kicsengése” hasonló a klasszikus nagymesterek szimfóniájának kicsengésével. A klasszikus szimfóniák dúr hangnemben végződnek akkor is, ha kezdő hangnemük moll (gondoljunk például Beethoven jól ismert V. [Sors] szimfóniájára, mely c-mollban indul, és diadalmasan zárul C-dúrban). Eleinte – mivel számos utalásával a szimfóniát juttatja eszünkbe – arra gondolnánk, hogy a regény is moll hangnemben indul, majd végül, Alex megváltozásával, a pozitív csengésű dúrba lép. Véleményem szerint a regény eleje és vége, ott, ahol az ember szabad akarata szerint cselekszik, akár jót, akár rosszat tesz is, dúr hangulatot áraszt. Dúr hangnemben van Beethoven IX. szimfóniájának záró része, az „Örömóda” is, melynek hallgatása erőszakos cselekedeteket vált ki a bűnöző hajlamú ifjú főhősből. Valószínűleg nem véletlenül választotta Burgess épp ezt a művet Alex kedvencéül, hiszen Schiller „An die Freude” című himnuszát vélhetőleg eredetileg a szabadsághoz (Freiheit) írta, de a cenzúra miatt a Freiheit szót végül Freudéra cserélte. Visszatérve a regényhez, Alex szabadon választja erőszakos cselekedeteit, ezzel lázad az ellen, hogy az állam emberi mivoltától megfosztott, uniformizált, gépiesített lénnyé, azaz „gépnaranccsá” változtassa: „a kormány meg a bírók meg az iskolák nem tudják elviselni a rosszat, mert nem tudják elviselni az ént” (48); „Az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni.”3 F. Alexander, a regénybeli író szavai is ezt hangsúlyozzák, bár maga és felesége is áldozatul esik Alex és társai szabad akaratának. Amikor az ifjú bűnözők betörnek az íróhoz, beleolvasnak Gépnarancs című könyvébe („Hogy az emberre, ki növekedni és édesedni képes, kinek végül dús leve csordul Isten szakállal övezett száján, hogy tehát az emberre oly törvényeket és feltételeket erőszakolja3
A Gépnarancsból vett magyar nyelvű idézetek itt és a továbbiakban Gy. Horváth László fordításából származnak.
1398
nak, melyek mechanikus szerkezetté degradálják őt, ez ellen szállok tollkardommal síkra...”, majd széttépik a könyvet, összeverik íróját, feleségét pedig megerőszakolják – szabad akaratukból. A szabad akaratot dicsőítő dúr hangnem Alex megszelídítésének során egy melankolikus, moll hangnemre változik. Alexet a Ludovico-eljárás során megfosztják szabad akaratától, és annak ellenére, hogy az olvasó végigkövette erőszakos cselekedeteit, mégis szánalmat érez iránta. A regény vége pozitív kicsengésű, hiszen Alex szabad akaratából változik meg. A Gépnarancs főhőse a klasszikus zene megszállottja, nagy gondot fordít a minőségi hangzásra. Lemezjátszójához több hangfal tartozik: „Az erősítők szépen el voltak rendezve körbe a plafonon, falakon, padlón, úgyhogy ha zenét szlúsálva az ágyamon hevertem, valósággal behálózott és körbefont a zenekar.” Beethoven Kilencedik szimfóniájának zárótétele, „amely maga a boldogság”, Alexből erőszakot vált ki: „a mélyvonók az ágy alól gavarittyoltak a zenekarnak, majd bejött a férfihang, felszólítva mindenkit, hogy örvendjenek, a páratlan boldog dallam az örömről mint valami dicső mennyei szikra, és akkor felpattantak bennem a jó öreg tigrisek, felpattantam én is, és rávetettem magam a két kis ptyícára”. A börtönben is a klasszikus zene iránt érzett rajongásával tűnik ki (később ezt ellene fordítják), egyetlen öröme, hogy ő kezelheti a kápolna sztereóját és maga választhatja ki, milyen zene szóljon igehirdetés előtt és után. Alexre nemcsak akkor van nagy hatással a klasszikus zene, ha egy szimfonikus zenekar előadásában szólal meg lemezjátszóján, hanem számára már az is elég, ha dúdolják. A Karóva tejbárban egy fiatal nő „váratlanul dalra fakadt”, egy másfél ütemnyi részletet énekelt Friedrich Gitterfenster Das Bettzeug című operájából. Alexet felháborítja, hogy társa, Balfék otrombán viselkedik, mialatt a nő „zenét énekelt”, amely számára leírhatatlan örömöt szerez, nem úgy, mint a bár hangszóróiból áradó „nagyon beteg elektromosgitár-véscs”. Alex a könnyűzene lenézésével Burgess gondolatait tolmácsolja – az író-zeneszerző értetlenül szemléli az egyre nagyobb teret hódító, harmóniáját és ritmikáját illetően végtelenül egyszerű beatzene, valamint előadóinak, a tini-bálványoknak a népszerűségét. A korabeli beatzene és sztárok kifigurázása az Enderbytetralógia második kötetében, az Enderby úr külvilágá-ban éri el csúcspontját, bár szinte minden regényében előfordul egy-egy megvető mondat a témával kapcsolatban. A Ludovico-eljárásként emlegetett drasztikus viselkedésterápia során Alexet megfosztják szabad akaratától, ezáltal valódi énjétől is. Az erőszaknak már a gondolata is rosszullétet vált ki belőle, ezért valójában nem szabad akaratából választja a jót, hanem azért, mert csak így múlik el a rosszullét. 1399
Mivel az eljárás során a kísérleti alany szeme előtt pergő, filmvászonra vetített erőszakos cselekedeteket klasszikus zene kíséri, a bűnözésből „kigyógyított” Alex már a zenét sem tudja élvezni – ha zenét hall, ugyanolyan rosszullét fogja el, mintha valami gonosz dologra gondolna, vagy annak megtételére készülne: „Különösen élénken élt emlékezetemben az az iszonyú náci film a Beethoven-ötödik utolsó tételével. És most a szépséges Mozart is undorítóvá vált a számomra.” Ezt kihasználva az ellenzékiek a kormány megbuktatását szorgalmazzák. Hogy bebizonyítsák, mivel jár, ha a kormány erőszakkal foszt meg valakit szabad akaratától, bezárják Alexet egy lakásba, a szomszédban hangosan játsszák Otto Skadelig Harmadik szimfóniáját, melyet a főhős olyannyira nem tud elviselni, hogy inkább kiugrik az ablakon. Kórházba kerül, és mikor magához tér, már a Ludovico-eljárást szorgalmazó politikusok látogatják meg, egy sztereólejátszót hozva neki ajándékba, amelyen újra élvezheti a klasszikus zene szépségeit. Az, hogy időközben pontosan mit tettek vele a kórházban, végül nem derül ki, viszont örömmel tölti el a felismerés, hogy újra önmaga lett, élvezheti a zenét, és az erőszak gondolatától sem lesz rosszul. Burgess tudatosan tervezte meg a regény felépítését. Mindhárom fejezet 7 részből áll, így maga a regény 21 részre bontható. A 21-es szám szimbolikus – Burgess ezzel azt jelzi, hogy a regény végén a főhős nagykorúvá válik (Angliában és az Egyesült Államokban a fiatalok 21 éves korukban váltak hivatalosan nagykorúvá). A szerző kulcsfontosságúnak tartja a 21. fejezetet, hiszen Alex itt válik felnőtté, itt jön rá, hogy másfajta jövőt szeretne, olyat, amelyben valami hasznos dologgal foglalkozik és családot alapít. Ahogy a Clockwork Orange Resucked (Újrafacsart Gépnarancs) című esszéjében olvashatjuk, Burgess szerint ettől válik a regény hitelessé, egy olyan elven alapuló művészetté, amely szerint az ember képes a változásra, azaz a fejlődésre (One Man’s Chorus). Pelagiusi állásponját az író az Enderby-tetralógia harmadik kötetében, A narancsműves testamentumában bővebben is kifejti. A forgatókönyvíró-költő Enderbyt azzal vádolják, hogy műveivel rosszra ösztönzi az ifjúságot – a főhős (sikertelenül) igyekszik a hallgatóságot meggyőzni érveiről, melyek valójában maga Burgess önvédelmét szolgálják a Gépnarancs megírása (és főleg Stanley Kubrick filmváltozata, mely túlhangsúlyozza az erőszakos jeleneteket) után ért vádakkal szemben. Ráadásul a filmből épp az utolsó, didaktikus fejezet marad ki, amely Burgess számára a legfontosabb volt a mondanivalót illetően, így a film pesszimista hangvételű, hiszen mélységes kételyeket ébreszt abban a tekintetben, hogy az ember képes lenne megváltozni. Burgess sokkal optimistább, szerinte az emberek igenis képesek a változásra, ezért sajnálattal számol be arról, hogy 1400
a filmből, valamint a könyv amerikai kiadásából kimaradt a 21., az erkölcsi választást celebráló, Alex megváltozását leíró rész (One Man’s Chorus 227229), melyben a főhőst már nem érdekli a bűnözés, hanem egyre inkább az otthon melegére, családra, biztonságra vágyik. Zenei ízlése is megváltozik: „Egyre inkább ilyen málenkij romantikus dalokat, úgynevezett Liedeket szlúsáltam, mindössze egy gólosz meg egy zongora, halk és ilyen vágyakozó, egész más, mint azok a bolsoj zenekarok, amikor hegedűk, puzónok és üstdobok közt hevertem az ágyon.” A lágyabb hangvételű dallamok iránti új keletű vonzalom is Alex megszelídülését érzékelteti.
2. SZÓLAM: MR. ENDERBY: BEPILLANTÁS; ENDERBY ÚR KÜLVILÁGA; A NARANCSMŰVES TESTAMENTUMA Mint azt már a neve is elárulja, az Enderby-tetralógia négy kötetből áll, éppen ezért már az elején meg kell követnem az olvasót, amiért jelen tanulmányban csak az első három kötetről írok – egyetlen mentségem, hogy az utolsó kötet még nem jelent meg magyar fordításban. A zene mint téma nem szerepel egyik kötetben sem, melléktémának is csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetjük, amely időnként fel-felbukkan, többnyire kritikus megjegyzések apropójából. Talán akkor vagyunk a legpontosabbak, ha a regényeket színesítő motívumként említjük. A muzikalitás így is mindvégig jelen van a regényekben, háttérzene formájában. Mint említettem, Burgess értéktelen műfajnak tekintette a könnyűzenét. Ezt előszeretettel fejti ki regényeiben annak ellenére, hogy zenei műveiben előfordulnak populáris elemek, igaz, komolyzenei formátumba csomagolva – hasonlóan Enderby megrendelésre írt, könnyen emésztehető verseihez, amelyek azért pontosan igazodnak a tradicionális formákhoz. Burgess képzett zenészként és a komolyzene kedvelőjeként ellenszenvvel, sőt megvetéssel ír a beatkorszak által kitermelt „opus”-okról, melyek végtelenül egyszerű harmónia- és ritmusvilágában a brit civilizáció hanyatlását látta. Véleményét az író az Enderby úr külvilága című kötetben tárja az olvasók elé, mintegy „idézetként” egy Kvadrátkljucs nevezetű könyvből, melyet Enderby egy pszichiátriai váróteremben lapozgat (talán nem véletlenül pont ott adja kezébe egy másik beteg). Burgess határtalan humorérzékkel tálalja a tudományos magyarázatot a maga egyszerűségében csodálatos beatzene szépségeire. „1964 áprilisában kiadott Ahogy akkor is című lemezén Jack Cade és a Felháborítók erős ritmikai nyomatékkal élt a negyedik taktusban, ami hasznos eszköznek bizonyult. Ugyanezen év májusában ezt fejlesztette tovább 1401
Gyors menet című számában Szuszu és a Csontik azzal, hogy átvitték a harmadik és negyedik ütem közti nyolcadra. Azt talán fölösleges is megemlíteni, hogy erre a megoldásra az ifjú előadók teljesen ösztönösen találtak rá, hiszen őket nem nyomasztja a hagyományos technikai tudás súlya. Júniusban mindkét együttest felülmúlta a Degenetek azzal, hogy ösztönösen ráéreztek a Zeitgeist legfrissebb rezdülésére, s talán bölcsen tették, hogy visszatértek a ritmikai textúra egy lényegesen egyszerűbb szintjéhez, és...”4 Enderby, a zeneszerző Burgesshez hasonlóan, költészetében ragaszkodott a hagyományos formákhoz, a nagy költőket példaképként tisztelte. Értetlenkedve szembesül a modern költészet Tangerben menedéket találó, kábítószeres képviselőivel, akiknek költészete éppolyan távol áll Enderby nagymestereinek költészetétől, mint a korabeli beatzene a klasszikus zeneszerzők műveitől. A Kvadrátkljucs az ifjú generációt élteti, bennük látja a jövőt. A beatzenét, az „emez egyszerű, minimális akkordos kísérettel előadott monódia csodáját”, mely „az ismert történelem során végig ott várakozott”, szembeállítja a klasszikus zeneszerzők bonyolult és körülményes formáival. A regényben „idézett” zenei szakkönyv szerzője lenézéssel ír eme zeneszerzőkről, akik képtelenek voltak rájönni, hogy a tökéletesség az egyszerűben és a közvetlenben rejlik, ezért inkább „[f]elépítették többszólamú ellenpontjukat, masszív zenekaraikat, fúga- és szonátaformáikat”. Burgess valószínűleg tudatosan választotta a „kvadrátkljucs”-szót a könyv címéül, hiszen ez az olvasót a gregorián zene – mely valóban a maga egyszólamú egyszerűségében csodálatos – kvadrát kottázására emlékezteti. Farkas Ákos a magyar fordítás jegyzeteiben a cím oroszos hangzására hívja fel figyelmünket, mely utalás a Gépnarancs ifjú bűnözőinek oroszos-angol nyelvezetére, ezáltal a hatvanas évek ifjúsági szubkultúrájára is. A jegyzetben Farkas Ákos kitér a zenére utaló kljucs (’kulcs’) és a kvadrat szó magyarázatára is, az utóbbi „az angol square orosz megfelelője; a square (’négyzet, szögletes’) jelentése a kor divatos argójában „ódivatú, begyepesedett, reakciós”, egyszóval mindenki, aki mivel elmúlt harminc, szögletesen racionális gondolkodású, s így teljesen megbízhatatlan”. A hagyományos értékeket képviselő Enderby a világ egyik pontján sem találja helyét. Angliában felkarolja a Fem nevezetű női magazinnak dolgozó Vesta Bainbridge, aki modern költőt próbál varázsolni belőle, és ráveszi, hogy közérthetőbb, a hétköznapi nők igényeinek megfelelő verseket írjon. 4
Az Enderbyből vett magyar nyelvű idézetek itt és a továbbiakban Gázsity Mila fordításából származnak.
1402
Enderby időközben a mitikus témájú Édes szörny című elbeszélő költeményén dolgozik, melynek témáját elplagizálja költőtársa, Rawcliffe, és forgatókönyvet ír belőle. Enderby dühösen nézi végig a költeménye alapján írt filmet, amely eredeti formájában valószínűleg kevés embert érdekelt volna, de megfilmesítve meghódítja a nagyközönséget. Ami a forgatókönyvet illeti, Enderbynek akkor sincs szerencséje, ha ezt maga írja. Gerard Manley Hopkins „A Deutschland hajótörése” című verséből ő ír forgatókönyvet, de a lényeg itt is elvész, és maga a film igen távol áll az eredeti verstől (és a forgatókönyvtől is). Újra bebizonyosodik, hogy az alkotók inkább követik a széles közönség igényeit, semhogy valami értékeset hoznának létre. Mivel Angliában Enderbyt megfosztják költői énjétől, és ráadásul egy popsztár meggyilkolásával is vádolják, Tangerbe menekül. Költészete itt sem vált ki megbecsülést, minden jel arra utal, hogy a Nagy Fehér Kutyuli bárban alkotott, kábítószermámorban írt, szürrealista verseké a jövő. Hiába hívják meg a költőt az Egyesült Államokba, hogy írásművészetet tanítson a klasszikus formákat és a tradíciót megvető egyetemi hallgatóknak, írásmódját maradinak tartják, és nem hajlandók elfogadni a költő tanácsait. Enderby művei egy alkalommal mégis elismerést nyernek, igaz, ehhez az kell, hogy (volt) felesége ellopja kéziratait, és kiadassa egy ifjú sztár neve alatt. A zenéjének köszönhetően hihetetlen népszerűségnek örvendő Jod Krucy, a Krucy Fix Erek frontembere bebizonyítja, hogy költőként is megállja a helyét, és verseskötetével, mely jórészt Enderby kiadatlan műveit tartalmazza, elnyeri a Tudományos Akadémia Tiszteletbeli Irodalomtudósa címet, amely Enderbyt illetné. Jod Krucy olyannyira tanulatlan, hogy a zenekarának rendezett fogadáson akár rendesen felolvasni is képtelen egy verset, amit állítólag ő írt: „A felolvasás pocsék volt, mintha a beszélő pontatlanul megtanult, cirill írásjeleket próbált volna kínlódva kibeszélni. Magyarázatképpen Jod Krucy ennyit mondott: – Kicsit csúszkál a protkóm. – Nevetés. – Megírni, az még csak megy, de felolvasni már nem tudom.” Persze az sem meglepő, hogy a tinisztár egyáltalán nem érti, igazából mit jelentenek versei: „Ne is kérdezzék, hogy miről szól – szellemeskedett Jod Krucy –, végtére is én csak a szerző vagyok.” Mindebből az a tanulság, hogy a tradíciókat követő Enderby lírája is kiválthatja a nagyérdemű érdeklődését, ha ezek egy fiatal sztár neve alatt jelennek meg. Már az első kötetben is szóba kerül egy popénekes memoárjának kiadása a Fem magazinban – Enderbyt azért nem tudják kellőképpen megfizetni, mert a tizenkilenc éves sztár koránál fogva „nem túl terjedelmes” visszaemlékezéseinek kiadása sokba kerül, nemcsak a jogok miatt, hanem azért is, mert fizetni kell, hogy ezeket valaki megírja. 1403
Az Enderby-regényekben Burgess az adott helyszín hangjait is hallatja az olvasóval. Az első kötetben, a Mr. Enderby: bepillantásban, a könyv végén leírt mozijelenethez hasonlóan, ahol a rémfilmet (Olaszországban L’Animal Binato, Angliában Fenevad az űrből címen játszották) disszonáns zene kíséri, az író a tengerparti kisváros szelíd hangjait, a londoni zajt, az olasz tóparti település viharának zajait zenei hasonlatokkal mutatja be. A tenger hullámai „tamburincsörgetés kíséretében” húzódnak vissza, a vihar zaját üstdobosok szolgáltatják, akik „felkapták dobverőiket, és pár ütemen át pergették a dobokat”, majd ezt később, „precíz ütemtartás után” megismételték, és visszhangzó hangszerüket „agyba-főbe csépelték”. Enderby szervezete, elsősorban rossz gyomra is állandó háttérzenét szolgáltat: „gyomra sivár lapályában dobpergés és kürt versengett egymással”, hogy az ezt követő, vulgárisabb hanghatású eredményről ne is beszéljünk. Az emésztési zavarok alkotás közben is „idegesítően s egyre fokozottabban jelentkeztek, brummogó tubaként nyomva el a művészet leheletfinom hegedűszólóját”. Burgess Enderby műfogsorát illetően is zenei eszközök segítségével ábrázol, a 32-es szám helyett két dupla oktávot, a duplán 8, azaz 16 hangot tartalmazó hangsort használja a fogsor leírásához. A főhős fogsorát elégedetten szemléli a tükörben, a „villanykandalló fényénél fogai két dupla oktávnyi fehérséget villantottak meg”. A második Enderby-kötetben, az Enderby úr külvilágában is bizonyos cselekvéseket pontos zenei leírással hallat a szerző. Az ideges pszichiáter, dr. Wapenshaw „halkan dobolt az asztalon, s mintha legalább az ujjai megnyugodtak volna – három ütem bal kézzel, kettő a jobbal, mintha valami gyerekeknek írt semmiséget játszott volna Benjamin Brittentől, amit bekalibrált teáscsészékre, bádogsípokra és a már megvénült Peter Pears hangjára írt”. Ebből a kötetből sem maradhatott ki a főhős belső szerveinek a zeneszerző precizitásával leírt zenéje sem, amelyek „belefogtak egy avantgarde hangzású kis kamaradarab előadásába, amit mintha hangfogóval felszerelt rézfúvósokra írtak volna”. Enderby – Burgesshez hasonlóan – nehezen tudja befogadni azt a förtelmes műzenét, amelyet a sztereó hangszórók „okádtak” a Krucy Fix Erek tiszteletére rendezett fogadáson, mely „egyszerre volt obszcén, zajos és jellegtelen” és „akár a bőrt is lehorzsolja az ember füléről”. Hamarosan a hallgatóság abban a megtiszteltetésben részesül, hogy az ifjúságot képviselő „pop-bugrisok”, jelen esetben a Krucy Fix Erek személyesen is előadja egyik remekművét, vagyis, Burgess szavaival élve, „elkezdtek pokoli ricsajt csapni”. Ezt a fajta zenét úgy tűnik, nem csak az ifjúság csodálja, hanem a tanult szelenográfus vénkisasszony, Miss Boland is, aki Enderbyt a pop-art ellenségének tekinti, mert véleménye szerint féltékeny azokra, „akik 1404
örömöt szereznek a világnak”. Farkas Ákos a második Enderby-regényhez írt utószavában megerősíti azt a tényt, hogy Burgess, habár igyekszik távolságot tartani önmaga és főhőse között, ugyanúgy gondolkodik a beatzenéről, mint főhőse. Az utószóból azt is megtudjuk, hogy az író a Krucy Fix Ereket a korai Beatlesről mintázta, ugyanakkor Farkas Ákos a regénybeli, Jod Krucy lelövését követő üldözési jelenet és az Egy nehéz nap éjszakája (1964) és a Help! (1965) című Beatles-filmek üldözési jeleneteinek hasonlóságára is felhívja figyelmünket . A „valódi” művészettől Enderby Marokkóban sem szabadul. Laza Waker előadásában kénytelen megismerkedni Arthur Sugden műveivel, „akit egyébként Ricker Sugdennek is neveztek, mert a rockos ritmust versírás közben csontokkal csattogtatta-verte ki”. Waker mindezt fokozni is tudta azzal, hogy „nemcsak A budiszusszantó dalából adott reprízt, de felmondta Vörös Mick, a csődörgő lóbor balladáját, a dalokat Tom MacUgrick kényszerházasságáról, és a lompos Willie Maugham villámvizitjéről a málnásban, illetve a Pipám, bagóm s a lányinger című szerzeményt”. Hamarosan Enderby megismer néhány szürrealista „költőt” is, akik a Nagy Fehér Kutyuli bárban, egy „vontatott jazzt” (169) játszó zongorista zenei aláfestésével, kábítószermámorban rakják össze verseiket. Az Enderby szerint „valaha sokat szenvedett” zongorista a vontatott jazz után „valami magas hangfekvésben írt, régies disszonanciával próbálkozott, Szkrjabin követőinek a stílusában”, majd „valami szándékoltan bugyuta dallamot játszott hat-nyolcados ütemben”. A háttérzene pontos leírásával Burgess jól érzékelteti a bár hangulatát. Tangerben természetesen másfajta zene is felcsendül, a népszerű egyiptomi zenét egy összekaristolt lemezről játsszák: „egy népes, de hiábavaló zenekar ismételte el újra meg újra ugyanazt a dallamot”, de a „recsegős kairói zene [...] kevésbé volt lármás, mint a vendégek” (184). Ezenkívül spanyol gitárzene is felcsendül a haldokló Rawcliffe kérésére, amely egy életigenlő dúr akkorddal indul – ez az utolsó e világi zene, amit Rawcliffe hall, mielőtt megkapja túlvilági kamarazenéjét. Végül a múzsa földi helytartója, a névtelen, gyönyörű, költészetben igen jártas hölgy is zongoristaként jelenik meg Enderby álmában. Amikor egy étteremben segíteni próbál Enderbynek verset írni, a hangszórókból „érzéki, magabiztos amerikai hang fakadt dalra, a háttérben mahleri zenekarral”, a lány a „nyavalyás zaj” kikapcsolását akarja követelni – ez utóbbi jelzővel a harmincas évekbeli „vacak kis kávéházi-társasági dalokat” illette. A történet Enderby azon elhatározásával végződik, mely szerint „[e]bben az életben a C-dúr lesz a meghatározó hangnem”. C-dúr a mindenféle előjeltől mentes, egyszerű, központi szerepet betöltő hangnem, melynek pozitív és diadalmas a kicsengése. 1405
A harmadik Enderby-kötet, A narancsműves testamentuma az első két könyvnél jóval komorabb hangvételű. A regény főtémája a művészetek hatása az erkölcsökre. Enderbynek védelmeznie kell önmagát a kéziratából alkotott filmet ért vádakkal szemben, Burgesshez hasonlóan, akit a Gépnarancs, és főként annak filmváltozatával kapcsolatban értek támadások. Enderby egy, a legénylakásban felbukkanó amerikai diáklánynak adott interjúban a művészet semlegességéről beszél. A tisztán esztétikai természetű jót „az ember átélheti zenében vagy a naplemente élvezetében, [...] de akár egy grillezett sztékben vagy egy almában is”. Véleménye szerint Isten, ha egyáltalán létezik, ezen a módon jó. Az interjú egy korábbi fázisában Istent egy szimfóniához hasonlítja, mely olyan, mint „egy végtelenül nagy terjedelmű kotta egy lapja, amit végtelen számú hangszer játszik, de mind egyetlen nagy egységbe fonódik össze” és „ez a nagy szimfónia újra meg újra eljátssza magát”. Talán nem véletlen, hogy a regény tematikus súlypontját jelentő, nagy botrányt kavaró film egy részét Enderby a Symphony nevezetű filmszínházban látja, minthogy az sem lehet véletlen, hogy Burgess Istent egyfajta végtelenített IX. szimfóniához hasonlíttatja Enderbyvel. Beethoven remekművével az író korábbi művére, a Gépnarancsra utal vissza. Alexnek ez volt a kedvenc zeneműve, többek között ennek hatására követett el erőszakos cselekedeteket. A narancsműves testamentumában Enderby egy náci koncentrációs tábor vezetőjének példáját említi, aki egy zsidókínzással töltött nap után „otthon örömkönnyeket sírt egy rádióban meghallgatott Schubert-szimfónia felett”. Tehát az is képes élvezni az esztétikai jót, aki az erkölcsi gonosznak szentelte magát. Az „ártatlan” ifjúságra, a Burgess-könyvből készült filmhez hasonlóan, nemcsak a film erőszakos jelenetei vannak rossz hatással, hanem állítólag még a forgatókönyv alapjául szolgáló Gerard Manley Hopkins költeménye is. Enderby szerint egy műalkotás nem lehet felelős azokért a gonosztettekért, melyeket élvezői elkövetnek – ez esetben egy apáca meggyilkolásáért. Ha egy művészeti alkotás valóban bűncselekményre tud bárkit is ösztönözni, akkor minden mű gyanús, beleértve Shakespeare műveit, és a Bibliát is. A költőt egy tévéműsorba is meghívják, hogy mint a film egyik készítője nyilatkozzon a történtekről. Újra megjelenik a Gépnarancsban témaként szereplő szabad választás jogának kérdése. Enderby szerint a jót nem lehet ráerőszakolni az emberekre, azt maguktól kell választaniuk. Ráadásul, ha csak a jó létezne, az emberek nem választhatnának, s így megfosztanák őket emberi lényegüktől. A jó egyébként is relatív fogalom – nem feltétlenül az a jó, amit az állam annak tart (például a háborúban az állam emberölésre kényszeríti katonáit). Enderby megpróbálja komolyan magyarázni érveit a hall1406
gatóság és a többi résztvevő számára, de ez sikertelennek bizonyul, és a műsor végül nem is kerül vetítésre. A show-műsor valójában felszínes és színvonaltalan, Enderby kívülállónak érzi magát. A beszélgetéseket állandóan reklámok vagy zenekari betétek szakítják félbe: „A zenekar, aminek, úgy tűnt, megvan a teljes, wagneri rézfúvós szekciója is a számtalan szaxofon és a magas trónuson ücsörgő dobos mellett, most áthatóan éles és dübögő hangokat adott ki.” A hazafelé tartó Enderby a metrón mások védelmére kel a támadó suhancokkal szemben, botjába rejtett tőrével meg is sebesíti őket. Maga is erőszakos cselekedetek elkövetőjévé válik így, igaz, önvédelemből, és eme cselekedetének konklúziójaként azt vonja le, hogy „[e]rőszak nélkül nincs művészet”. Miközben még mindig az erkölcsi kérdéseken morfondírozik, kétféle lehetőség bontakozik ki számára: „Haljon meg az ember Beethoven Kilencedik szimfóniájára, üvöltve, óriási robajjal széthullva vagy éljen egy biztonságos világban valami felhúzós szerkezet ostobácska dallamkísérete mellett.” Ez a mondat is egyértelmű utalás a Gépnarancs erkölcsi kérdéseire, ahol, Farkas Ákos szavaival élve „Burgess az erőszakot és pusztulást hozó, de mámorító szabadság eszméjét az emberi lényt géppé degradáló, de a közbiztonságot maximálisan szavatoló társadalmi lét képzetével ellenpontozza”. A narancsműves testamentumában is gyakran csendül fel valamilyen háttérzene. A tévé stúdiójában játszó zenekaron kívül az egyetemen és New York utcáin is zene szól. Az egyetemi folyósón fekete diáklányok tranzisztoros rádiójukon „üvöltő, mániákus zenét hallgattak”, mire Enderby válaszképp rossz bélműködését vetette be harci eszközként. A fekete lányok utánozni próbálták a hanghatást, „[d]e ebben megakadályozta őket testi ritmusérzékük, ami a zajt orális tamtam zenévé alakította”. Az utcán is zenészek szórakoztatják az arra haladókat, vagy éppen saját magukat – a két fekete és egy fehér férfiból álló kisegyüttes „népek zenéjét” játssza gitár, csőrfuvola és csörgődob segítségével. Végül Enderby halálára is a közelgő győzelem zenéjével utal az író, a második könyvben haldokló Rawcliffe-éval hasonló módon, bár az utóbbi kénytelen beérni a szolidabb hangzású kamarazenével.
3. SZÓLAM: EGY TENYÉR HA CSATTAN Burgess e könnyedebb hangvételű regényében korának társadalmi helyzetét egy hétköznapi, butácska háziasszony, Janet Shirley szemszögéből mutatja be. Janet egyszerű, iskolás nyelven meséli el házasságának történetét, annak is azt a részét, hogyan gazdagodtak meg férjével egy tévés vetélkedő, majd lóversenyek folytán, és hogyan költötték el ennek a pénznek 1407
egy részét. A történet középpontjában Howard, a férj áll, aki fotografikus memóriáját kamatoztatva egy vetélkedő nyerteseként tesz szert jelentős kezdőtőkére. Minderről Janet tolmácsolásában szerzünk tudomást. A zárkózott, tradíciókat ugyan nem egészen ismerő, de ezeket tisztelő férjnek tökéletes ellenpontja felületes, víg kedélyű, a könnyű életet kedvelő felesége. Janet értetlenkedve próbál beszámolni férje különös álláspontjáról. Howard tisztességtelennek tartja, hogy ezer fontot nyert azzal, hogy pontosan ismerte bizonyos irodalmi művek szerzőit, címét és keletkezésének dátumát, mert ezeket a műveket valójában nem is olvasta, csak fényképező memóriája segítségével jegyzett meg adatokat. Ezt a pénzt lóversenyen megsokszorozza, ebből feleségének, családjának ruhákat és háztartási berendezéseket vesz, világ körüli útra viszi nejét, majd a maradék pénzt adományokra akarja fordítani. Howard mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy annak ellenére, hogy pénzével bármit elérhet, mégis boldogtalan. A körút után feleségével és magával is végezni akar, hogy felhívja a világ figyelmét a modern fogyasztói kultúra visszásságaira. Howard nosztalgiát érez a régi korok iránt, amikor még „tisztességes, rendes dalokat énekeltek, értelmes szöveggel, nem ilyen ocsmány szemetet, amit ma több millió lemezen adnak el a teenagereknek”.5 Akkoriban még „igaz, hús-vér emberek éltek”, akik nem konzervételeket fogyasztottak, nem olvastak hazugságokat az újságban, nem bámulták a tévét, és tisztességesen harcoltak, nem pedig hidrogénbombával. A vetélkedő után a Daily Window riportere interjút készít Howarddal, aki az újságok alacsony színvonaláról kezd előadást tartani. A riporter azzal magyarázkodik, hogy igény van az effajta újságokra, ugyanúgy, mint a slágerekre – ezeket az emberek megveszik. Howard szerint az újságoknak fontosabb a sztárok életéről írni, mint a súlyos társadalmi problémákról. A címlapon „csak arról írnak, hogy ez a teenager popénekes leesett a színpadról Doncasterben”, mialatt egy árvíz tízezer embert tett hontalanná. Howard tolmácsolásában ebben a regényben is megjelenik a könnyűzene fiatalokra tett hatása. Howard szerint az ilyen slágerektől „az embernek hányingere van”, de ezekre „a kölykök az ujjukat pattogtatják valamiféle ostoba eksztázisban”. Mindez azért lehetséges, mert az emberek olyan ostobák, mint az állatok. A riporter véleménye szerint egy demokráciában az embereknek azt kell kapniuk, amit akarnak, csak a kommunisták és a fasiszták mondják meg a tömegnek, hogy viselkedjen, vagy mire gondoljon. Howard sajnálja, hogy nem részesülhetett 5
Az Egy tenyér ha csattan magyar nyelvű idézeteit itt és a továbbiakban Prekop Gabriella fordításából vettük.
1408
megfelelő oktatásban. Azért szerette volna, ha Oxfordban vagy Cambridgeben végez, mert akkor őszintén élvezhette volna a Beethovenhez és Bachhoz hasonló nagy zeneszerzőket, érthette volna a tudósokat és a komoly könyveket. Janet egyszer meglepődve hallja, ahogy férje a fürdőkádban dalra fakad – Howard valami régi számot énekelt, amelyet újra feldolgoztak, és „nagyon népszerű lett a teenagerek között, akik azt hitték, hogy új szám”. Ez a rész kissé a Jod Krucy által „írt” verseskötetre emlékeztet, amely nagyobb népszerűségnek örvend, mint ha Enderby műveként adták volna ki. Az Egy tenyér ha csattan hátterében is állandóan zene szól, de ez szinte kivétel nélkül beatzene. A tévében egy nagyon molett szőke énekesnő „nagyon flancos térdnadrágos pizsamában” és egy komikus „hálócuccban” énekel – neki s társainak a szám utolsó hangjánál „közeliben látszott az összes hátsó foguk, és jöttek a reklámok”. A szomszédok „egész éjjel teljes hangerővel bömböltetik az elektromos gitárjukat” (114), és Janet nővérének, Myrtle-nek a lakásában is „nagyon teenageres elektromos gitárzenét” játszik a rádiós gramofon (igaz, ezt Myrtle lekapcsolja, amikor Howardék megérkeznek). Janet és Howard másfajta zenét csak Jamaicában hall: „meghallgattuk, hogyan éneklik az igazi kalipszót, egyébként a zenekar összes hangszereit régi benzineskannákból készítették” – a háziasszony ennyit tud hozzáfűzni az otthon megszokottól különböző zenéhez. Ami Janet észrevételeit illeti, nem nyűgözik le a külföldön látottak, a megszokott otthoni légkörre, a konzervételek és a tévénézés után vágyakozik. Howardnak eredetileg épp az tetszett meg Janetben, hogy a nő nem esett át a szokásos teenager-korszakon, „a popzeneklubok, a sikítás meg a többi” mind hidegen hagyta. Janet sem tartotta sokra azokat a fiúkat, akik „rossz ritmusban pattintgatták a zenére az ujjukat, meg folyton olyanokat mondtak, hogy »vették az üzenetet« meg »baromi menő«”. Janet tanárai is inkább a modernebb műfajokat részesítették előnyben a történelemmel és a tradíciókkal szemben. „A történelemtanár [...] azt mondta, minket úgyse érdekelnének azok a régi királyok meg királynők, hát inkább a gitárján játszott, és irtó unalmas számokat énekelt, így aztán nem volt szabad történelmet tanulnunk.” A popsztárokat a serdülők bálványként tisztelik. Miután tévészereplése után felismerik Howardot, az emberek furcsán néznek rá, nem kedvesen, mintha popsztár lenne, hanem inkább gúnyosan, „mintha helytelenítenék, hogy egy felnőtt ember olvasásra pazarolja az idejét”. Konkrét zenei hangokra való utalás egy helyen történik a könyvben, a kvízműsor felvételén, ahol a B. A. A. D. betűket (melyek a British and Affiliated Distribution kezdőbetűi) hangjegyként játszották le. Burgess íróként és zeneszerzőként is gyakran játszott a hangjegyek betűivel 1409
(CDEFGABC). Az MF című könyv címe alatt nevének kezdőbetűit (AB) kottán ábrázolta. Zeneszerzőként, Bachhoz hasonlóan, aki a B-A-C-H motívumra egy egész fúgát épített, Burgess is (Bach neve mellé) „bekomponálta” saját nevének hangokhoz kapcsolható betűit a Giovanni Guglielmi kvartett negyedik tételébe.6 Burgess Joyce Ulysses című regényének „Szirének” epizódjában is felfedezte Miss Kennedy Mina és Miss Douce Lydia nevének melódiáját. A Mina nevet a moll hangnemhez (angolul: „minor”), Lydia nevét pedig a líd hangsorhoz hasonlította, valamint a nevek zenei hangoknak megfelelő betűit le is kottázta a Joysprick címet viselő tanulmánykötetében. A zongoristák című regényben a zongorista apa szavakat alkot a hangjegyek betűiből (pl. CABBAGE FACE), így teszi egyszerűbbé és szórakoztatóbbá a zongoratanulást lánya számára.
4. SZÓLAM: BETEG A DOKTOR A regény „doktora” valójában egy nyelvészprofesszor, dr. Spindrift, aki agyműtétjére vár egy kórházban. Tulajdonképpen nem is nagyon várja, inkább megszökik, és London alvilágába keveredik. Itt számos kaland vár rá, majd miután visszamegy a kórházba, újabb szökésen töri a fejét. Időközben végigjárja a kellemetlen vizsgálatok kálváriáját, és a műtét előtti este erős nyugtatót kap. Visszatér alvilági „barátaihoz”, s közben mindenféle szélhámosságba keveredik. Amikor magához tér, kiderül, hogy időközben megműtötték, és valószínűleg csak álmodta az egészet, bár ennek ellentmond az a tény, hogy felesége az „álmában” szereplő Thanatostól hoz üzenetet. A történet végén újra megszökik a kórházból azzal az elhatározással, hogy már nem lesz többé a régi nyelvészprofesszor, aki ez ideig csak a szavakból ismerte a valóságot, hanem felfedezi a szavak mögötti valódi világot. Az Egy tenyér ha csattanhoz hasonlóan ez a regény is Burgess korai művei közé tartozik, melyekben még nem törekedett zenei szerkesztésre. Ebben az időszakban nem is komponált sokat, minden idejét irodalmi munkássága kötötte le. Mivel agytumorral diagnosztizálták, mellyel talán csak egy évig élhet, nagy erőkkel írni kezdett, hogy feleségét anyagi biztonságban tudhassa (egy év alatt öt regényt írt!). Ezután csodával határos módon meggyógyult.7 De azért természetesen ebben a könyvben is jelen 6
Fontos megjegyeznünk, hogy az angol nyelvterületeken a H hangot B-nek nevezik, míg a fél hanggal leszállított H-t, azaz amit mi B-nek nevezünk, „B-flat”-nek hívják. Érdekes módon Burgess műveiben a B-A-C-H motívum a kontinentális annotációt követi, viszont a „Burgess” motívumnál, és minden egyéb helyen, ahol a B hang szerepel, Burgess a Magyarországon is H-nak nevezett hangot érti. 7 Egyes irodalomtörténészek (mint például Roger Lewis vagy Andrew Biswell) kételkednek benne, hogy ez a fatális diagnózis valóban elkészült volna.
van mind a klasszikus, mind a könnyűzene, melyeket Burgess parodisztikusan állít szembe egymással. A regényben két zenéhez köthető figura van: dr. Eddie Railton, Spindrift orvosa, aki híres jazztrombitás, és Les, az alvilági alak, aki ugyan csak operaházi kellékes, de a klasszikus zene nagy rajongója. Dr. Railtont betegei – Spindrift kivételével – a tévében is látták, valószínűleg valamilyen népszerű műsorban, és elismeréssel nyilatkoztak róla („Állati jól trombitált.”).8 A széles körű ismertség arra enged következtetni, hogy a doktor valamiféle, a nagyközönség számára könnyen emészthető, népszerű műfajt művel. Dr. Railton, „a kicsattanó férfiú, a markos trombitás” (48), a zenekari próba után jókedvűen látogatja meg betegét. Úgy tűnik, Spindrift kétkedéssel fogadja a doktor bizalmat kérő szavait, hisz a jó doktor „leginkább egy tánczenekar trombitására emlékeztetett, aki letette hangszerét, hogy énekelni kezdjen”. Les, a kellékes, viszont a kocsmában is Wagnert dúdol: „kiitta sörét, böffentett, és böfögését Siegfried kürtjének bődülésére hangolta át. Ezt követően fölüvöltött: – Nothung! Nothung! –, majd a Walhalla égésének néhány taktusával fejezte be”. Les előszeretettel idézget az épp műsoron levő operából, az idézeteket egyéni stílusban adja elő. A kocsmában játék közben „dalra gyújtott, széthangszerelve a matróz belépőjét a Trisztán és Izoldából. Különös, apokrif fordításban vezette elő a dalt: Friss szellő fú / Írhon egén, / Bőgjed, hogy múúú, / Te ír tehén!”. A wagneri „idézettel” Burgess egyben T. S. Eliot „Átokföldje” versére is utal, melyben az opera vezérmotívuma német nyelven épül a versbe („Frisch weht der Wind / Der Heimat zu. / Mein Irisch Kind, / Wo weilest du?”). Amikor a játékban társával, Spindrifttel nyerésre áll, „Heródessé dalolta magát, ki látja a hetedik fátyol hulltát: – Gyönyörűség! Gyönyörűség!”. A Carmenből is igen egyéni stílusban idéz: „A kurva te, a strici én, / Ó édesem, a padlón légy enyém!” Les nagy valószínűséggel nem érti az eredeti szöveget, így kénytelen maga gondoskodni a prozódiáról, hiszen Spindrifthez hasonló, olvasott embernek tartja magát. Ezek után már az sem meglepő, hogy „menyasszonyát”, a spanyol származású takarítónőt Carmennek nevezi. Maga Spindrift is részt vesz egy operaházi előadáson, statisztaként. Társai jórészt diákok, akik operaházi „másodállásukkal” próbálnak némi jövedelemhez jutni, és azt sem tudják, milyen operában vesznek részt, vagy hogy ki írta.
8
A Beteg a doktor magyar nyelvű idézeteit itt és a továbbiakban Békés Pál fordításából vettük.
1411
A kocsmában Les bődületes hangjának hátterében, a „wurlitzerből két vékony amerikai hang a heréltek új nemzedékéből a tiniszerelemről énekelt, konzerv tinisikolyok aláfestésével”. Az újságok címlapjai is a sztárokkal vannak tele, Spindrift közönnyel állapítja meg, hogy „[ú]jabb tini-dalnokot szaggattak ízekre a rajongó fruskák”, vagy hogy „Esküvőjén mondta be az unalmast a dzsesszdémon”. A beatzenészek tinikre tett hatását Burgess a Nagy-London Kopasz Adonisza előadás leírása során mutatja be leghatásosabban. A tinédzsersikolyokkal fogadott „löttyedt” fiatalember, aki a tiniszerelemről énekelt, mint az egyetlen valóságos dologról, „hiszen az élet húsznál véget ér”, a mikrofonállványt úgy dédelgette, mint egy nőt, amire „[a] lányok sikolya orgiasztikusan orgazmatikussá vált”. A szerző megjegyzi, hogy valaha a fényűző Trisztán is „hasonló hatást volt hivatva kiváltani egy korábbi nemzedékből, habár csupán taktilis hatást”. A műsorban más sztár is fellép, akit szintén „ájult sikolyok” fogadnak – ő, a változatosság kedvéért, a „Tiniszivi”-t énekelte. Mellettük Leo Stone, az öregedő táncos-komikus ódivatú, cockney kiejtéssel énekelt előadása igen csekély sikert arat. A Soho egyik bárjában Spindrift „valódi” költészetnek is fültanúja lehet, egy gitáros előadásában. Az Enderby-kötet Nagy Fehér Kutyuli költőinek versénél valamivel értelmesebb vers és a gitárkíséret között teljes az összhang, hiszen az előadó a „Had!” szó elhangzásakor hangszerének H, A és D húrjait tépi keményen, ezzel mintegy zeneileg is hangsúlyozva a mondanivalót. Spindrift kalandozásai során betekintést nyer a valódi életbe, melyet különféle zenék kísérnek, habár neki nincs közvetlen kapcsolata a zenével (mint például a Gépnarancs hősének). Burgess ebben a könyvében is kiváló eszközként használja a zenét különböző hangulatok érzékeltetésére, valamint a társadalom ábrázolására.
CODA Sajnos kénytelen vagyok megtörni az eddig felépített formát, és rendhagyó módon codával zárni ezt a B(urgess)-dúrban írt prelúdium és fúgát. Amúgy sem sikerült teljes mértékben igazodnom a formai elvárásokhoz, hiszen a szólamok nem egyenrangúak, témájuk és terjedelmük is eltérő. Ráadásul, ha ezek szimultán is megszólaltak volna, egymásba fonódva, mondanivalóm elég zavaros lett volna. Bár biztos vagyok benne, hogy Burgess ezt a forma széttördelése nélkül is meg tudta volna oldani, én inkább a mondanivaló áttekinthetőségét választottam a forma rovására.
1412
Felhasznált irodalom Burgess, Anthony: Gépnarancs (Gy. Horváth László fordítása). Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. Mr. Enderby – bepillantás (Gázsity Mila fordítása, jegyzetek és utószó Farkas Ákos). Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007. Enderby úr külvilága (Gázsity Mila fordítása, jegyzetek és utószó Farkas Ákos). Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007. A narancsműves testamentuma (Gázsity Mila fordítása, jegyzetek és utószó Farkas Ákos). Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2008. Egy tenyér ha csattan (Prekop Gabriella fordítása). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. Beteg a doktor (Békés Pál fordítása). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. Joysprick: An Introduction to the Language of James Joyce. Andre Deutsch, London, 1973. This Man and Music. Hutchinson & Co. (Publishers) Ltd, London, 1982. One Man’s Chorus. Carroll & Graf, New York, 1998. Coale, Samuel: Anthony Burgess. Frederick Ungar, New York, 1981. Phillips, Paul: „The Music of Anthony Burgess” (Anthony Burgess Newsletter – Issue 1, July, 1999).
J. M. G. Le Clézio a feleségével, Jemiával a Bouillon de culture adásán.
MARX JÓZSEF
Koestlerről magyarul Márton László: Koestler, a lázadó. Pallas Könyvek, 2006
Koestlerről magyarul legutóbb a párizsi Márton László írt könyvet. A Nagyvilág olvasói a 2007. júniusi számban megjelent Koestler és Orwell című tanulmány révén értesültek arról, hogy Körmendy Zsuzsanna monográfiát ír Koestlerről. Ez a könyv, terjedelmes és átfogó, Arthur Koestler – Harcban a diktatúrákkal címen 2007-ben megjelent a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában. Vannak egyéb kiadványok is magyarul Arthur Koestlerről, hiszen nem lehet nem figyelembe venni például a Pro Philosophia füzetek 2005-ös 3. tematikus számát, amely teljes egészében Arthur Koestlerről szóló írásokat gyűjtött egybe. Továbbá Szívós Mihály tanulmánykötete (Koestler Arthur, tanulmányok és esszék. Typotex, 2006) is jelzi, hogy jótékonyan megpezsdült tehát az irodalmi élet Arthur Koestler életműve körül. Mindezek mérlegelő „áttekintése” szaklapba illik. Mi azonban maradjunk meg egy könyvnél. Higgyük, hogy van, amikor az egy sem kevés. Aki 2006-ban kezébe vette a Kritika július–augusztusi számát, az pontosan tudja, hogy Márton László adathalmozó tudós és szenvedélyes publicista egy személyben. A folyóiratban e kettős szerepben verte tönkre a magyar szabadkőművességről írt részrehajló könyvet, hihetően érvelve az abban kifejtett szándékos történelemhamisítás ellen. A Koestler-könyv esetében tehát megvolt a szerző és alanya indulati egysége, amely – tanúsíthatom – az írás során örömet ad, továbbá arra készteti a szerzőt, hogy szeretettel foglalkozzon tárgyával. Magyarul: a Koestler, a lázadó nem „leleplez”, nem dezavuál, hanem olyan portrét rajzol, amelyben az olvasó is felismerheti a saját, persze a legtöbbször kicsiny körben érvényesített jellemvonásait, törekvéseit. Ez utóbbiak lehetnek virtuálisak is, hiszen megelégedésére szolgálhat, hogy ezeket a törekvéseket a XX. században valaki nélküle is menedzselte. S még hogy! Kétségtelen, a portré megalkotását Arthur Koestler életének változatokban gazdag szőttese látszólag megkönnyítette. Kantról nehéz olyan könyvet írni, amelyben az élet és a mű egységét kell középpontba helyezni. Márton László hőse ezzel szemben szinte önként adja magát az ilyen elemzésnek, mivel életének külső burka a lelkesültség és a depresszió 1414
ölelésében rendkívül változatos, ami például gyakori szellemi irányváltásokban öltött testet, vagy fordítva, a szellem új irányultsága a külső élet színtereiben és személyeiben is egymással össze nem egyeztethető változásokat indukált. A könyv időszerű, hiszen elsősorban az Osiris és az Európa Könyvkiadó jóvoltából az életmű jelentékeny része magyarul is olvasható, tehát az életrajzi művekben az itt szükségszerűen megjelenő idézeteknek és utalásoknak fedezetük van. Működik tehát a kettős késztetés: az olvasót az életmű ösztönözheti az életrajz megismerésére, illetve a „regényes” életrajz a művek behatóbb ismeretét készítheti elő. A korrekt Koestler-életrajz azonban kemény dió. Az első „hivatalos” életrajz, amely még Koestler életében született meg Ian Hamilton tollából (Koestler, a Biography, 1982) nehéz szülés volt: az „alany” úgy gondolta az együttműködést biográfusával, hogy az átadott dokumentumokért cserében a róla szóló értékelést egyenesen tollba mondhatja. S amikor kiderült, hogy a szerzőnek a „Koestler-jelenségről” önálló véleménye van, az addig oly kedves Arthur nem volt rest összeveszni Iannel. Márton Lászlónak ilyesfajta nehézségekkel nem kellett megküzdenie, mégis mindvégig kételkedett, vajon tényleg érdemes-e empatikusan végigmenni azon a buktatókkal teli úton, amelyet Arthur Koestler pályája már első és felületes rápillantásra sem rejt el. Ezt jelzi a könyv végén két évszám, egy párizsi 1993-as és egy budapesti 2005-ös (a megjelenés dátuma 2006-os). Mélyebb és feltétlenül időrabló munkát jelentett az Arthur Koestlert jellemző tudásanyag (mondjuk, a scientific background) kritikai feldolgozása, hiszen ez legkevesebbet, mint pszichológiai, genetikai, biológiai, társadalomtudományi és parapszichológiai tanulmányokat jelent, a legutolsó esetében kitekintéssel az EPS (extra-sensory perception = érzékszerven kívüli érzékelés) és a pszichokinézis (távmanipuláció) jelenségeire. Röviden: felmerül a kompetencia kérdése, amelyet nem lehet azzal a megoldással „hatástalanítani”, hogy bennünket elsősorban a „Koestler-jelenség” szociálpszichológiai tartalma érdekel, és csak érintőlegesen a jelenség produktív oldala. Természetesen Márton László, akárcsak alanya egykor, gyanakodva nézte az életrajzban is a redukcionalista törekvéseket, és elvetette az időrendben történő előadásban az önkéntelenül is felmerülő „fejlődésregényt”, és más utat követett. Kétségkívül érdekeset. A könyv voltaképp többdimenziós terepasztal, amelyet a szerző idő- és térpontokból állított össze, s ezen mozgatja nemcsak az Arthur Koestlernek nevezett figurát, hanem másokat is, amelyek valamilyen jelentőséggel rendelkezve akadályozzák vagy elősegítik a főszereplő következő pontra való ugrását. A mozgás vektora lehet időben és térben pozitív, de lehet negatív 1415
is, mint azokban a társasjátékokban, ahol van cseles mező, amelyről vissza kell ugrani egy korábban már meghaladott kockára. Hogy pontosan lássuk, miről van szó, elegendő megkeresni ezen a terepasztalon az életmű legnevezetesebb művének, a Sötétség délben című regénynek a helyét. Nos, a 102. oldaltól kezdve a mű önálló fejezetet kap, amely a megírás körülményeitől kezdve némi szerkezeti elemzésen át a szellemi forrásvidék feltérképezéséig tart. (Márton László röviden összehasonlítja a Sötétség délbent Boris Souvarine, André Gide, Panait Istrati, Sinkó Ervin és André Malraux hasonló tematikájú műveivel is.) Ám a mező itt nem ér véget, mert önálló alfejezetben kerül megtárgyalásra a nehezen induló fogadtatás története, amely nem csupán a közvetlen fortune vázlata, hanem kitekint Koestler halála utáni időkre is. A fő mű, ahogyan Márton László az elemzés második oldalán kifejti, egyben „visszalépés” (a fejlődés gátja) is: „Koestler életében e korai siker egyszersmind súlyos terhet jelentett, hiszen mind baráti környezete, mind az irodalmi közeg az alig negyvenéves szerzőtől a korai remekművet meghaladó, de legalábbis ezzel felérő újabb könyvet remélt. Koestler ennek az elvárásnak úgy felelt meg, hogy kitért előle.” Eltekintve attól, hogy az „alig negyvenéves szerző” ekkor a harmincas évei derekán járt, Márton László úgy tartja helyesnek, hogy a félreértések elkerülése végett berekeszti Arthur Koestler írói pályáját, méghozzá merőben pszichológiai magyarázattal. Eredmény: egy önjáró fejezet a regényről, amely azonban – egészen addig, hogy mikor, hányan és milyen körülmények között fordították le magyarra – visszavisszatér, amikor a terepasztal más pontján kell érvet meríteni belőle. Márton László könyve küzdelem. És nem is elsősorban az „alanyról” szóló vélekedések miatt, amelyek a teljes elutasítás és a kebelre ölelés meglehetősen széles sávjában helyezkednek el, hanem magával Arthur Koestlerrel, aki életének egy rövid szakaszát – mondjuk így – kiemelte a többi közül, és több életrajzban is az oda vezető utakat (és csak felszínesen az onnan elvezető ösvényeket) ábrázolta, magyarázta politikai értelmezőként, persze, mivel önmagáról volt szó, önkéntes és találékony pszichológusként is. Ez a szakasz, azaz Arthur Koestler életútján a kommunizmus, hét évig tartott, életkora fiatal felnőtti etapját színezve huszonhat és harminchárom éves kora között (1931-től 1938-ig). Nem tagadható, hogy fontos hét év, hiszen ekkor született két regénye, így a tartós világhírt biztosító Sötétség délben is, valamint a spanyol polgárháborúban szerzett „élményeit” azon frissiben rögzítő Párbeszéd a halállal – Spanyol testamentum (Spanish Testament, 1937, illetve Dialogue with Death, 1942; magyarul: Fabula Könyvkiadó, 1993). Termékeny időszak volt tehát, amelyet két terjedelmes önéletrajz, az 1952-es Nyílvessző a végtelenbe (Arrow In The Blue, magyarul: 1416
Osiris, 1996) és az 1954-es kötet, melynek a címe A láthatatlan írás (The Invisible Writing, magyarul: Osiris, 1997) próbált „lefedni” másfél évtizedes távlatból és másfél évtizedes tapasztalatok birtokában. Márton Lászlónak mindkét életrajzot „kritikai olvasással” kellett kezelnie, hiszen mindkét művön, akárcsak Arthur Koestler politikai regényein, átüt a szándék, amely a kommunizmusba való beesését és kikecmergését akarja úgy megmagyarázni, hogy a magyarázat egyfelől érthető, másfelől elég érdekes legyen, nem is beszélve a hitelességről, amelyet a biográfia regényes elemei alaposan kikezdenek. De ez nem meglepetés. Az önéletrajz első kötetéről figyelemre méltó Bernard Avishai írása (A kommunizmus vigasztalása, Múlt és jövő, 2005. 4. sz.), amely a kritikai olvasás kényszerű okaként a korszakváltást jelöli meg: „Koestler a hidegháborús évek irodalmi életének híressége volt, a hidegháborúnak pedig vége. Politikai felfogását a XX. század tömeges megrázkódtatásai formálták, e földrengések tömegtechnikáit azonban mára meghaladta az idő. A kommunizmusba belefáradt író a tudományos felfedezések determinizmusa ellen ágált, de az akadémiai körökben vívott ismeretelméleti harcokban nélküle születtek meg a győzelmek.” Az idézet nem kevesebbet állít, mint hogy Arthur Koestler nemcsak az Idő embere, hanem egyenesen ráragadt kora légypapírjára, s onnan levonni őt nehéz feladat. (Bernard Avishai a „világi hit” fogalmával próbálja átmenteni korunkba az életrajzok szerzőjét.) Az irodalom, felfogásom szerint, ha valóban az, tartósabb anyag, mint bármely világi hit. Hasonlítsunk össze két mozzanatot Márton Lászlótól és Arthur Koestlertől. Arról az időszakról van szó, amelynek tétje, vajon a kommunistaként számon tartott írónak sikerül-e a megszállt Franciaországból eljutnia Angliába. Ennek érdekében még az idegenlégióba is belépett, s úgy bolyongott két hónapig Dél-Franciaországban, mint egy hamisítatlan Rejtő-hős. Márton László szövege így hangzik: „Koestler csak a szerencsében és a készpénz bűverejében bízott. Az idegenlégió kaszárnyájában, francia egyenruhában dekkoló angol katonákkal találkozott. Közösen döntöttek a menekülési útvonalról: az első hajóval a marokkói határhoz közeli Oránba utaznak, onnan Casablancába, ahol az amerikai konzulátus képviselte Anglia érdekeit. Miután néhány száz frankkal lefizették a kiutazóvízumokat intéző tisztviselőt, szeptember harmadikán behajóztak és négynapi tengeri út után megérkeztek Oránba, majd szeptember hetedikén Casablancába.” Ugyanez a szituáció Arthur Koestler 1954-es szövegezésében kicsit más: „Pár napig bujkáltam (…), aztán elindultam Limoges felé, ahol új személyazonosságra tettem szert – beléptem az idegenlégióba, és Albert Dubert 1417
berni taxisofőrré vedlettem át. Hatalmas rozmárbajuszt is növesztettem, hogy teljes legyen az átalakulás. Dubert légiósként három hónapig lézengtem különböző laktanyákban a német megszállás alatt lévő zónában és a vichyi Franciaországban is, míg 1940 augusztusában végre eljutottam Marseille-be. Egyenruhával és bajusszal nagyon meggyőzően nézhettem ki, mert megtettek futárnak a légió főhadiszállása, Fort St. Jean és Fort St. Nicholas, a Német Kikötőfelügyeleti Kirendeltség között. Az üzenetek, amelyeket kézbesítenem kellett, elsősorban a napi díszszemlére vonatkoztak, s nem tartalmaztak hadititkokat, de ez a megbízatás bizonyos fokú szabadságot biztosított számomra, s lehetőségem nyílt a városban kapcsolatokat teremteni. A hónap végére csatlakoztam három brit tiszthez és egy vezérkari őrmesterhez, akik német fogságból szöktek meg, de a franciák őrizetbe vették őket. Különböző módokon mindannyiunknak sikerült Casablancába szóló hamis menetparancsokat szerezni; ezt a marokkói kikötőt a németek nem tartották ellenőrzésük alatt. Indulásunk előtt összefutottam egy régi barátommal, Walter Benjaminnal, az íróval. Ő is arra készült, hogy Angliába menekül, de ő egészen más útvonalat választott. Mivel képtelen volt megszerezni a franciáktól a kiutazási engedélyt, úgy tervezte, hogy követve sok száz menekült példáját, átkel a Pireneusokon Spanyolországba. Szerzett harminc morfiumtablettát, s elhatározta, hogy ha elfogják, öngyilkos lesz, de azt mondta, ennyi egy lónak is elég, s a felét nekem adta arra az esetre, ha hasonló helyzetbe kerülök.” A rozmárbajszos Albert Dubert, bizony, alig hasonlít Márton László alanyához. De a kritikai olvasás már csak ilyen. Áldozatául esett ennek a Walter Benjaminnal való találkozás is, aki 1940. szeptember 26-án követett el öngyilkosságot a spanyol határon, Portbouban. A korrekciót az is magyarázhatta, hogy Walter Benjamin úti céljára Arthur Koestler rosszul emlékezett (Anglia helyett az Egyesült Államok volt). Továbbá, a következő oldalon, amikor Arthur Koestler már a semleges Lisszabonban várakozik angliai beutazóvízumára, ez olvasható: „Vízumom végleges visszautasításának napján tudtam meg, hogy Walter Benjaminnak sikerült átjutnia a Pireneusokon; a spanyol oldalon letartóztatták, s azzal fenyegették, hogy másnap reggel visszaküldik Franciaországba. Másnapra a spanyol zsandárok már másképp gondolták a dolgot, de mire kinyitották a cellaajtót, Benjamin már nem élt – bevette a maradék tizenöt morfiumtablettát. A hírt úgy értelmeztem, mint a „végzet nyelvén” elhangzott nyilvánvaló útmutatást, és megpróbáltam követni Benjamin példáját. Neki azonban erősebb gyomra lehetett, én ugyanis mindent kihánytam. Ez volt a második alkalom, hogy átadtam magam az önsajnálatnak, s az 1418
eredmény mindkét alkalommal nevetséges volt, de utána sokkal jobban éreztem magam.” Miután Márton László törölte a találkozást Walter Benjaminnal, most sem tehetett mást, mert ismét becsúszott a szövegbe egy kis ferdítés (cella), amit ugyan lehetett a „hallomás” számlájára írni, de a tény az volt, hogy a barát a katalán határvároska szállodájában lett öngyilkos. (Ha tartjuk magunkat ehhez a verzióhoz, amelyet az egyik szemtanú, Lisa Fittko írt le Menekülés keresztül a Pireneusokon című memoárjában. Lásd Mein Weg Über Die Pyrenäen, 1985, angolul: Escape through the Pyrenees, Northwestern University Press, 1991.) Mindenesetre figyelembe lehetett volna venni ezen a helyen Arthur Koestler franciaországi kálváriájáról írt életrajzát is, amely A Föld söpredéke címen (Scum of the Earth) címen 1941-ben jelent meg (magyarul, Osiris, 1998). A tablettákról szóló emlékezést Arthur Koestler a később írt önéletrajzába ugyanis innen vette át (tehát időközben nem bővítette ismereteit Walter Benjamin haláláról), azaz ez az „eredeti”, amelyet azonban a Walter Benjamin drámájával foglalkozó alapos tanulmányok (Stephen Schwartz: Walter Benjamin Kenotáfiuma. Élet és Irodalom, 2001. augusztus 17. és Friedmann Sándor: Egy halál utóélete, Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem, 2007) a legenda erősítésének nevez. Kurz und gut: Márton László a Benjamin-kérdést a menekülés történetébe – Arthur Koestler öngyilkossági kísérletével egyetemben – olyan mellékvágánynak tekintette, amelyet nem az életrajz, hanem az irodalom keretében lehetne tárgyalni. Igaza van, csakhogy ez az irodalom izgalmasabb, mint az életrajz adatolása. Az életrajz – a terepasztallal – a legnagyobb csapda: a szakszerűség arányosítást követel, az éveket egymáshoz képest centiméterekre kell átszámítani, a teljesítményeket, kiemelkedő pontok hálózatában bemutatva, reliefszerűen kifaragni. Azt ugyanis nem mondhatja egy életrajzíró, hogy például a parapszichológiába tévedt Arthur Koestler érdektelen, mert már nem író. Igaz, mindennek a mélyén ott van összetartó erőként egy monstruózus személyiség. Példának okáért: „Vitastílusa – állapítja meg Márton László a kései Arthur Koestlerről – a harmincas évek kommunista sajtójából származott, pökhendien odavetett mondatainak célja az ellenfél megsemmisítése, nem pedig meggyőzése volt. Kebelbarátja, Sydney Hook szerint még az egyszeregyet is úgy mondta fel, hogy hallgatóit magára haragítsa. Érvelése kizárólag tételeinek bizonyításául szolgált, az ellenérveket vagy nem vette figyelembe, vagy egyetlen mozdulattal félresöpörte. Indulatát, kijelentéseinek hevességét, a „fair play” hiányát akadémiai körökben, főleg az angolszász világban, nem bocsátották meg.” Mást sem. Ezt maga Arthur Koestler panaszolja el önéletírásában: „Amíg kommunista voltam, rokonszenveztek ve1419
lem mindazok a haladó gondolkodású emberek, akik nem szerették ugyan a kommunistákat, de tiszteletben tartották meggyőződésemet; a szakítás után ugyanezek az emberek megvetéssel fordultak felém. A párt felől érkező ellenérzés megfelelt várakozásaimnak, de azok elutasító magatartása mögött, akik soha nem voltak kommunisták, éreztem egy másfajta ellenszenvet is. Egy exkommunista nemcsak idegesítő Kasszandra, mint amilyenek a náciellenes menekültek voltak, hanem egyben bukott angyal is, akinek rossz ízlésére vall, hogy úgy érzi: a mennyország nem egészen olyan, mint amilyennek elképzelte.” (A láthatatlan írás) A karakter és a gondolkodás ezen sajátosságai miatt Márton László kevés olyan finom distinkciót tud idézni, mint Albert Camus-é – aki egyébként Arthur Koestler „fegyvertársa” a Sartre házaspár elleni szellemi küzdelemben – 1951-ből: „Nincs igazunk, ha egy kalap alá vesszük a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhért a hóhér magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozatok magasztalják a hóhért. A fasizmusnak esze ágában se volt felszabadítani minden embert, néhány embert szándékozott csupán felszabadítani, a többieket leigázni akarta. Az orosz kommunizmus, legfőbb alapelve szerint, minden ember felszabadítására törekszik, miközben átmenetileg szolgaságba taszítja őket. Szándékában nagyra törő, ezt ismerjük el! Azonos politikai cinizmust fedezünk fel azonban mindkét rendszer eszközeiben, s ezt egy forrásból, a morális nihilizmusból merítették. (…) Ma nihilisták ülnek a trónon. A gondolatok, melyek állítólag a forradalom nevében igazgatják világunkat, az egyetértés ideológiái, nem a lázadáséi. Ezért aztán korunk a megsemmisítés nyilvános és magántechnikáinak a kora.” (Lásd A lázadó ember. Nagyvilág, 1999.) Arthur Koestler számára ez az érvelés elfogadhatatlan volt (Camus jobb regényíró, de rosszabb gondolkodó, mint én – mondogatta). Az azonosság számára mindvégig megdönthetetlen tétel maradt. A karakter monstruozitásáról az egyik legjobb anekdota Faludy Györgytől származik, aki az egyik legjobb tanú arról a magyar körről, amely Arthur Koestlernél hétvégi látogatásokat szokott tenni. Mint írja, az ernyedten heverő vendégek és a házigazda között a beszélgetések ilyenkor esténként éjbe nyúltak. Így történt ez akkor is, amikor „Koestler váratlanul a következőt mondta: »Az athéni burzsoázia két bérence, Szókratész és Plátó azt a véleményt képviselték...« Feleségem ennek hallatára megmozdult a díványon; én rendszerint kitértem a hasonló viták elől. Ő azonban megszólalt: »Nézze, Arthur, maga hősiesen levetkezett a kommunista ideológiából, és a leghaladóbb liberális és szocialista véleményeket vallja. De mintha még maradt volna egy kis piszok a sarokban! Úgy látszik, az athéni filozófiában még nem tájékozott eléggé, és ebben még nevetséges kommunista nézeteket képvisel. Itt 1420
az ideje, hogy megkérjem, revideálja nézetét Szókratészt és Platót illetően!« A nagy csendben Koestler néhány pillanatig hallgatott, mint mindig, ha valami komolynak tekintett ügyben szólt. »Menjetek ki ebből a házból!« – kiáltotta, és a bejárati ajtóhoz ment, hátát nekitámasztotta az ajtónak, és kinyújtott jobbjával egyenest a fekete, téli sötétbe mutatott. Fölmentünk az emeletre, hogy toaletteszközeinket és pizsamánkat összecsomagoljuk, majd lejöttünk. Koestler még mindig ott állt, és kinyújtott karjával mozdulatlanul a sötét éjbe mutatott. Mi kimentünk az ajtón. Tudtuk, hogy az országút 8 km távolságban egy kis városba vezet, ahol vasárnap 8 órakor indul az első vonat Londonba. Nehéz volt a vaksötétben előrehaladnunk, mindenekelőtt azért, mert nem volt árok, és a fagyott föld az útról egyenest vezetett a mezőnek. Szerencsére Arthur két farkaskutyája velünk jött, és fogukkal ráncigáltak vissza az útra. Talán húsz percig mehettünk a magános úton, amikor reflektor gyulladt messze mögöttünk. »Ne add meg magadat mindjárt! Hagyd, hogy sokáig, sokáig könyörögjön!« – ajánlottam kiáltva Zsuzsának, amit meg is tartott.” (Az anekdota lejegyzésének ideje: 2005, alkalma a Koestler-centenárium.) A személyiség két alappillére tehát az individualitás ezer százaléka, azaz a magányosság és ezzel szemben a kielégítetlen vágy az őt befogadó közösségre, amely lehet zsidó, kommunista vagy angol. Nagyon nagy a terpesz, s ebből következően nagyok az irányváltások. Arthur Koestler kitűnő propagandistaként – a monstruózus személyiség egyik jellegzetes vonása – minden új korszakát jól tudta „eladni”, egészen addig, míg a siker érdekelte. Ez az autarch személyiség – van vele gondja Márton Lászlónak! – Arthur Koestlert a halálig kísérte, sőt azon túl is. Hogy öngyilkos lett, azt menthetetlen állapotában a megfontolt eutanázia számlájára írhatjuk. Hogy egészséges (ötvenöt éves) felesége is követte őt, azt már csak úgy magyarázhatjuk: kisajátította Cynthia személyiségét, s úgy rendelkezett vele, mint sajátjával. Ez Márton László verziója is: „az asszony egyénisége oly mértékben felolvadt Koestlerében, hogy társának eltűnése után fizikai fennmaradására maga sem látott okot”. Vajon? Nincs ellenpróba. Persze, teóriákat fölállítani lehet. Például „irodalmit”. Cynthia memoárt írt, férje szoros ellenőrzése mellett, közös életükről. Még nem volt kész vele, de az Arthur Koestler számára megengedhetetlennek tűnt, hogy a szöveg az ő személyes kontrollja nélkül teljesedjen ki. Az író erősebb volt benne, mint a humanista, aki a halálbüntetés eltörléséért indított Angliában kampányt, vagy mint a kutyabarát, aki jogellenesnek tartotta a szigetre érkező állatok hat hónapos brit karanténját. Az „arányosítás” miatt sajnos kissé hézagosak Arthur Koestler „magyar gyökerei”. Az a két és fél oldal, amely hason cím alatt szól a magyar háttér1421
ről, kevéske. Csekélynek látszik Németh Andor szerepeltetése is, aki Arthur Koestler mellett betöltött egyfajta szellemi apa szerepet, s akinek csak részben megjelent memoárjában értékes megjegyzések vannak a monstruózus barátról. Csak példaként, az 1947-es végleges összeveszésről Németh Andor jobb referens, mint Márton László vagy maga Arthur Koestler, aki A láthatatlan írásban emlékezik meg róla. A közösen írt Bar du soleil című darabról van szó, amely Párizsban színre került, „de ott már csak Koestler Artúr neve szerepelt. A darabot nagy külsőségek között hozták színre egy viszonylag kicsiny színházban, de igen kiváló színészekkel és a legjobb francia rendezővel. A premier nem volt nyilvános, csak meghívottaknak szólt. Ott volt, élén André Gide-del, az egész akkori francia irodalom, a város minden nevesebb színésze, művésze, a szó szoros értelmében théatre paré volt, a darab azonban csúfosan megbukott. Két nappal később meglátogattam Koestlert, akinek éppen akkor vitték fel a szobájába azt a gyönyörű szép babérkoszorút, amit a premierjére kapott. Társalgás közben világnézeti kérdéseken halálosan összevesztünk egymással. Fél órával ezután Gara László újságíró és fordító látogatta meg Koestlert, és azt kérdezte tőle: – Mi ez a gyönyörű babérkoszorú? – Ezt éppen az imént hozták a Némethtel való barátságunk sírjára – mondotta Koestler.” (Lásd Németh Andor: A szélén behajtva. Válogatott írások. Magvető Könyvkiadó, 1973.) Ez Arthur Koestlernél egy 1946-os önvádtól színezett jelenetté szűkült, amelyben Németh Andor tarhál, és ő, az író, akit épp Jean Vilar rendez, és akit Malraux vár ebédre, teljesíti a kérést. A záró poén: a pénzzel Németh Andor nem marad Párizsban, hanem rögtön hazautazik. Márton László ehhez csak annyit tesz hozzá, hogy pontosítja a dátumot (1946. október), és kifejezi kétségét: vajon Németh Andor a pénzt társszerzői jogaiért cserébe kérte-e vagy egyszerűen „baráti kölcsönért” folyamodott. A dátumok azonban bizonytalanok. Réz Pál szerint Németh Andor „1947 júliusában érkezik meg Budapestre” (lásd A szélén behajtva, 769. o.). Valószínű, hiszen rögtön átvette az 1947ben indult Csillag főszerkesztői posztját (1947–1950). De hogy a filológusok essenek csak kétségbe, a „csodálatos” memóriájú Déry Tibor így emlékezett rá a hetvenes évek elején: „A háború után, 1945-ben, levélbeli rábeszélésemre Franciaországból hazatért Magyarországra.” Az évszámokkal nem törődik Karafiáth Judit sem, aki érdekes tanulmányban – A cég. Németh Andor és Koestler Artúr barátsága. Európai kulturális füzetek Németh Andor-száma – veti össze a két szerző egymásról írt sorait, mellőzi azonban a „koszorús” jelenetet. A sokszoros irányváltás, amely Arthur Koestler életében helyszín- és társváltásokban is kifejeződik (a legcsodálatosabb, amikor egy időben nyaranˇ
1422
ta bőrnadrágos osztrákot játszik Ausztriában), Márton Lászlót arra sarkallta, hogy „tematizálja” alanya pályáját. (Ezt fejezte ki korábban a „terepasztal” metaforája.) Ami rendben van, ha nem megy az érthetőség rovására. Márpedig a kronológia és a tematika sokszor nincs egymással barátságban. Az Idő lassú görgetése és az irodalmi, politikai, vallási stb. tematikák szövevénye helyenként elrejti a személyiséget, s például Thomas Mann esetében a Kongresszus a Kultúra Szabadságáért című fejezetben Márton László arra a megalázásra vezeti vissza Arthur Koestler ellenszenvét a német író iránt, amelyet egyetlen találkozásuk alkalmával érezhetett. „Koestler az egóján esett sérelmet sohasem bocsátotta meg” – írja. Ám ennek a találkozásnak önálló novellisztikus megjelenítése A láthatatlan írásban egyáltalán nem engedi meg ezt az egyszerűsítést. Az ellenszenv magyarázata egyébként kézenfekvő. Arthur Koestler a negyvenes évek második felétől a legkártékonyabbnak azt a nyugati értelmiséget tartotta, amely nem kommunista, de hajlandó egyes kérdésekben együttműködni velük, s nem veszi észre, hogy a Szovjetunió Nyugat-Európa lerohanására készül, kezdve Franciaországgal (ezt a feltételezést a titkos levéltárak fél évszázaddal későbbi megnyitása nem támasztotta alá). Az ideológia megakadályozza, hogy Arthur Koestler úgy nézzen Thomas Mannra, mint budapesti barátja, József Attila, aki a Thomas Mann üdvözlése című „alkalmi” versében nemzedéke tiszta tiszteletét tudta örök érvénnyel megfogalmazni. A tematizálás következményeképpen önálló részt kap Arthur Koestler, mint „tudományos író”, mint indiai és japán „turista”, parapszichológus stb. Értékelhető tények (mondjuk, A tizenharmadik törzs – lásd Magyarul: Kabala Kft., 1990 – főleg negatívan), de mégis félrevezetőek. Sőt olyan tévedés, amely az arányosítás következménye. Amit a szűk terjedelemből következő óhatatlan felületesség sem ment. A Sötétség délben szerzője eltűnik a vizsgált „anyagból”, ami persze képtelenség. De sem az, hogy Arthur Koestler személyisége állandó, sem az, hogy ez a személyiség próteuszi alkat, nincs kellőképp bizonyítva. Márton László mintha az effajta bizonyítások ellen lenne, hiszen azt is, hogy Arthur Koestler miért lett kommunista, hat lehetőségre vezeti vissza, a választást az olvasóra bízva. Tehát legyünk barátságosan együttműködők Márton Lászlóval! Az együttműködés záloga azonban nem lehet más, mint hogy növeljük az eredeti Koestler-szövegekben való jártasságunkat. A kritikus olvasást csak ez tudja igazán megalapozni. Javaslatom, hogy keressük ezenközben az írót, mert az nem lesz az idő múltával sem okafogyott. De ez vonatkozik Márton László szövegére is, amelyen időnként idegenszerűség fedezhető fel. A szerző kerüli az alárendelt mondatokat, helyet adva annak a nyelvi babonának, hogy a magyar nyelv a melléren1423
delt mondatokat kedveli. Továbbá elzárkózik a filológiai pontosság elől (ami lehet, persze, kiadói kívánalom is): az idézetek, az utalások a levegőben lógnak, ami nehézzé teszi az ellenőrzést. Quandoque bonus dormitat Homerus. Márton László helyénvalóan elemzi, hogy a kommunista Arthur Koestlerre a legnagyobb hatást Willy Münzenberg tette, akinek halálát Arthur Koestler A láthatatlan írásban a szovjet elhárítás művének tartotta. Ez a gyanú felmerült már Walter Benjamin halála esetében. Azt azonban Arthur Koestler nem erősítette meg. Willy Münzenberg esetében élt ezzel a feltételezéssel. Igaz, csak közvetett adatok alapján, másként nem is tehette. Ezzel szemben Márton László a könyv 56–57. oldalán így ír: a francia hatóságok a háború kitörésekor Willy Münzenberget, több ezer antifasiszta menekülttel együtt internálták. „Amikor a Wehrmacht közeledésekor az internálótábor kapui megnyíltak, Münzenberg is kiszabadult, de élve többé senki sem látta. Felesége megírta életrajzát: halálának körülményei egyértelműen a szovjet titkosszolgálatra mutatnak.” A 89. oldalon: „Münzenberget hivatalosan csak 1938. április–májusában zárták ki a pártból. A titkosszolgálat keze valamivel később érte: Franciaország megszállásakor egy Grenoble melletti erdőben akadtak felakasztott holttestére.” Ezzel azonban nem ér véget a Münzenbergeset. A 143. oldalon úgy tálalja, mintha most lenne szó róla először. A Lisszabonba érkezett Arthur Koestler – a szerző szerint – nemcsak a németek, hanem „Münzenberg közeli barátjaként immár a szovjet titkosszolgálat listáján is szerepelt. Lisszabonban mindkét „cég” aktívan működött; Babette Gross, Münzenberg felesége is Lisszabonban várakozott, férje Franciaországban eltűnt. Néhány héttel később egy fára akasztva találták meg, halálának körülményei egyértelműen a GPU-ra utaltak.” Az ismétlés a tudás anyja, persze, de Márton László nem oskolai dolgozatot írt. A tematizálás önkéntelenül is fölös (a tudásanyagot nem növelő) ismétléseket hozott magával, hiszen a legfőbb kérdés eldöntetlen: az akasztás miért utal egyértelműen a GPU-ra, amely egyébként az álöngyilkosság megrendezését tartotta művészetnek, s nem az akasztást. Befejezésül: van a könyvnek előszava is, Vitányi Iván tollából. Ne kukacoskodjunk vele, amikor azt írja a könyvről: „Egészen kiváló munkának tartom, sokoldalúnak, egyensúlyosnak, arányosnak, gondolatébresztőnek és érdekesnek.” Értékeljük benne inkább Arthur Koestler befogadásának előfeltételek nélküli gesztusát.
1424
LÕRINSZKY ILDIKÓ
A szabadság gyötrelme és gazdagsága J. M. G. Le Clézio: Désert (Sivatag). Gallimard, NRF, Párizs, 1980
A Désert Le Clézio talán legnépszerűbb műve. A szerző a regény megjelenése után kapta meg a Francia Akadémia Paul Morand-díját. Az elegáns prózanyelven megírt regény cselekménye két szálon fut, melyek világosan elkülönülnek, amit az eltérő szedés is kiemel. Két történetet olvasunk, a helyszínek részben azonosak, de a kettő között több mint fél évszázad telik el. Akár külön is választhatjuk őket, de számos szerkezeti és tematikus elem teremt köztük párhuzamot: mindkettőben középponti téma a szegénység, a kirekesztettség és az erőszak, fontos szerepet játszik az álom és a látomás; a szereplők néha elveszítik az időérzéküket, s olykor velük együtt az olvasó is (a Lalla franciaországi életéről szóló szakaszt például sokkal hosszabbnak érezhetjük annál a pár hónapos időszaknál, mint amit a szöveg ténylegesen elbeszél, a hősnő viszont hazatérése után úgy érzi, talán el sem utazott, csak pár órás álomból ébredt fel). A hosszabb és kronológiai szempontból későbbi történet egy Lalla nevű kislány felcseperedését és felnőtté válását beszéli el. Szülei meghaltak, így Lalla egy bádogviskókból álló nyomornegyedben él a nagynénjénél, Aammánál, aki a saját gyerekeivel együtt neveli fel. Történetét végig jelen időben olvassuk, így a kislány nyitott tekintetén át, lépésről lépésre fedezzük fel az őt körülvevő világot. A sugaras tekintetű Lalla mindennapjait örömmel és változatos élményekkel tölti meg a néma pásztorfiúhoz és az idős halászhoz fűződő barátsága. Hartani, a sivatagi pásztor nem beszél, de mindent ért és érez, kerüli az embereket, de mindent tud az állatokról, és különös harmóniában él a természettel. Csodás titkokat tár fel Lalla előtt, aki később a testi szerelmet is vele ismeri meg: a méhében hordott gyermek, aki megjárja vele a franciaországi bevándorlók rabszolgavilágát, Hartanitól származik. Lalla történetét babonás hiedelmekkel ötvözött mesék és legendák szövik át: a kislány délen, a sivatagban született, egy fa tövében (egyébként anyja nevét örökölte, csodás énekhangjával együtt, és ő is egy fügefa lábánál fogja világra hozni saját gyermekét). Más törzsből való, mint a nyomornegyed lakói: nagynénje elbeszélése szerint Lalla a „Kék ember”, Al Azraq 1425
leszármazottja, aki parancsolni tudott az esőnek és a szélnek, és még a kavicsok meg a bokrok is meghajoltak az akarata előtt. Mindenkinek segített, de csak a tiszta szívű emberek találhattak el a házához; a többiek eltévedtek a sivatagban. A kislány hite szerint a víz fölött szárnyaló sirályokban a holtak lelke ölt testet: ha az ember kitalálja igazi nevüket, beszélni tud hozzájuk. Az öreg halász, Naman sokat utazott a világban, és olyan távoli, varázslatos nevű városokról mesél Lallának, mint Malaga, Granada vagy Zaragoza, Marseille és Párizs. Hartani és Naman mellett Lalla életének fontos résztvevője a táj, melynek minden egyes elemével külön kapcsolatban áll. A homok, a por, a szél, a fény különböző megjelenési formái mind önálló életet élnek – a XX. századi francia irodalomban talán csak Jean Giono tudta így szóra bírni a természeti elemeket. A beavatástörténetként is olvasható regényben Lalla lépésről lépésre fedezi fel saját testét, megismerve az emberi lét kínjait és gyönyörét: a beavatás megannyi lépcsőjét jelentik az ősi közösségek életét idéző ünnepi szertartások és a böjt, a rituális fürdés az először ijesztő, majd megszokottá váló meztelen női testek látványával, az eltorzult idomok, a leépülés, a betegség, majd a halál elfogadásával. Részletes leírások tárják elénk, hogyan tisztítja meg, égeti ki a hosszú böjtölés a testet, milyen érzést kelt a belélegzett sós víz vagy az, ahogy a nap hevétől felforrósodott test megmártózik a tengerben, de Le Cléziónál az érzékiség mindig természetes és magával ragadó, soha nem fordul át perverzióba, mint például Michel Tournier írásaiban. A fénnyel és a tenger illatával átjárt történet hirtelen elsötétül: a viszonylag gondtalan gyerekkor véget ér, egyre több szó esik az esős évszakról és az éhségről. Lallának munkába kell állnia, de fellázad a tulajdonosnő ellen, aki kegyetlenül bánik a szövőgépek mellett görnyedő, nyolc-tíz éves kislányokkal. Később nagynénjével kerül szembe, aki megpróbálja erőszakkal férjhez adni, hogy végre pénzhez jusson a család. A nyomor egyre kilátástalanabb, Naman meghal, Lalla pedig búcsú nélkül hajóra száll, hogy Franciaországban keressen munkát. A marseille-i hónapokat elbeszélő rész a pokolba való alászállást idézi: míg a néma pásztor szavak nélkül is mindent értett, a bevándorlók tömege bábeli zűrzavart kelt az ismeretlen nagyvárosban, ahol mindenki magányos, s amelynek legmocskosabb bugyrai nyílnak meg az írni-olvasni nem tudó fiatal lány előtt. Eleinte a nagynénjénél lakik, aki közben maga is Marseille-be került, majd egy ócska szállodában takarít, egy padlásszobában húzva meg magát. A szálloda lakóin keresztül kilátástalan emberi sorsok sokasága tárul a szeme elé. Marseille-ben mindent elborít a sötétség: mindent a nyomorúságos odúkban tengődő Lalla tekintetén 1426
keresztül látunk, aki nem ismeri a város fényeit. Míg az afrikai rész jellegzetes állatai a kislány által kedvelt darazsak, Marseille-ben mindenhonnan patkányok és csótányok bújnak elő. A lány legjobb barátja egy Radicz nevű koldus lesz, akit anyja pénzért eladott, így évek óta egy bűnszövetkezetnek dolgozik, hogy ne kerüljön árvaházba. A lopásra kényszerített kamasz fiú a rendőrök elől menekülve egy autóbusz kerekei alatt végzi. Lallából végül egy fényképésznek köszönhetően fotómodell lesz. Kikerül a nyomorból, pénzhez jut, és még a népszerűséget is megismeri, de életének ezt a részét – s ez nem véletlen – csak kívülről látjuk: míg korábban az elbeszélői nézőpont mindig Lalla tekintetén át vezetett, ebben a rövid szakaszban inkább a fényképész szemével látjuk a lányt, aki elidegenedik önmagától és az olvasótól. Ezzel az élettel szakít a hősnő, amikor (korábbi ígéretéhez híven) minden előzetes bejelentés nélkül elmegy a közös lakásból, és egy testet-lelket elgyötrő vonatozás, majd hajóút végén hazatér ÉszakAfrikába. A tengerparton egészséges gyermeknek ad életet, és megkönnyebbülten várja, hogy valaki megtalálja – mert tudja, hogy újra otthon van, és eljönnek érte. A korábbi történet, mely a mesevilág helyett inkább az eposz hangvételét idézi, 1909–1910 körül kezdődik. Marokkó déli részén, Smara városának közelében gyülekeznek a nomádok, akiket jellegzetes kék viseletük miatt „kék embereknek” nevez a szöveg. Nyugtalanítja őket a keresztény csapatok előretörése, bár mit sem sejtenek a háttérben zajló megállapodásokról, politikai manőverekről és aljas üzletekről, így arról sem, hogy sorsuk már megpecsételődött. Észak felé vonulnak a kiválasztottként tisztelt sejk, Ma el Aďnine vezetésével, és szemük előtt még ott lebeg az ígéret földje. Ám minél távolabb kerülnek igazi hazájuktól, a sivatagtól – ahol más nem tud megmaradni, s mely számukra az egyedül élhető élet kerete –, annál elveszettebbek és nyomorultabbak. Az idegen tájakon áthaladva élelem és víz híján tömegesen megbetegednek, s a halál nap mint nap szedi áldozatait, még mielőtt a férfiak rozsdás, értéktelen fegyvereikkel harcba szállhatnának a fokozatosan előrenyomuló, modern harci technikával felszerelt spanyol és francia katonák ellen. Köztük van Nour is, egy tizenéves fiú, aki eleinte szülei mellett halad, majd egy sebesült, vak katona egyetlen támasza lesz, s végül ott marad azokkal, akik az utolsó percig kitartanak az idős és beteg sejk mellett. A sejk halála után továbbvonulnak Agadir felé, ahol némi reményt kelt a sejk egyik fiának, a vezetőül választott „Oroszlánnak” a megjelenése és a friss erőben lévő lovasok csatlakozása, ám a Mangin ezredes irányítása alatt álló szenegáli és szudáni lövészek alig pár perc leforgása alatt kegyetlen mészárlást 1427
hajtanak végre a csapdába csalt, holtfáradt, kiéhezett nomádok között. A „lázadókkal” való leszámolás nem harcra, hanem kivégzésre emlékeztet. Nour és életben maradt társai eltemetik a halottakat és az elpusztult lovakat, majd a maroknyi csapat újra elindul Dél felé, a végeláthatatlanul hosszú úton. A forró nap megint rézszínűre cserzi a bőrüket, éjszaka a dermesztő hidegben reszketnek a magukra tekert, szakadt köpeny alatt, minden vagyonuk az, amit magukkal visznek, s ez sokszor nem egyéb, mint egy nedves ruhába csavart kenyérdarab, de hajnalonként újra elindulnak, és mennek, mennek, míg el nem tűnnek az olvasó szeme elől. A könyv utolsó sorai ismét a sivatagi utat festik elénk, akárcsak a kezdő lapok – a nyitó fejezet, különösen az első 20-30 oldal, a prózaversre emlékeztető, ritmikusan megkomponált mondatokkal stiláris szempontból a könyv egyik legszebb része. A körkörös szerkezet az örök vándorlás motívumát domborítja ki: nem tudjuk, mi vár Lalla gyermekére, s azt sem, hogy mi lesz Nour további sorsa. A befejezés mégsem tragikus, hanem valamiféle eredendő harmónia, ősi egyensúly helyreállítását sugallja. A sivatag népének kifosztottságában a szabadság végtelen gazdagsága rejlik, mely „hatalmas, mint a földkerekség, szép és kegyetlen, mint a fény, lágy, mint a könnyek”.
J. M. G. Le Clézio
FÁZSY ANIKÓ
J. M. G. Le Clézio, az örök utazó NOBEL-DÍJ, 2008
Le Clézio 1963-ban megjelent Le Proce`s-verbal (A jegyzőkönyv) című első regényétől kezdve mintha ugyanannak a könyvnek különböző fejezeteit írná. Már a címek is árulkodók: Le Déluge (A vízözön), Terra amata, Le livre des Fuites (Menekülések könyve), La Guerre (A háború): mítoszokat olvasunk, és a hős, hívják bár Martinnek, Beának, J(eune) H(omme) Hogannak vagy Chancelade-nak, az ember (s ezt akár nagybetűvel is írhatnánk), az emberiség nagy alaptapasztalatait éli át újra a XX. század nagyvárosában. Betonházak közé zárt utcák, hatalmas bevásárlóközpontok, óriási parkolók, poros grundok labirintusában bolyong, ellenséges vagy közömbös arcú járókelőkbe ütközik, harsány fényreklámok, jelzőlámpák vakítják, autókürtök, fékcsikorgás, a modern betonsivatag ezernyi zaja sérti a fülét. Szörnyű kataklizmák fenyegetik. Alapérzése a félelem. Olyan világban él, amelyben bármikor összecsaphat feje fölött az idő örvénye, bármikor rászakadhat az ég. E regények hősei fiatal emberek vagy felnőttek, akik így vagy úgy megpróbálnak beilleszkedni a nagyváros, a társadalom életébe. Az 1973-ban írt Le Géant (Az óriás) című regényben jelenik meg először a gyermek, egy kisfiú, Bogó, aki annyira gyűlöli a Várost és lakóit, hogy kivonul a társadalomból és megnémul, mert úgy érzi, csak némán őrizheti meg ártatlanságát. Le Clézio ezután írt regényeinek hősei gyermekek vagy serdülők. Tágas tereken, végtelen egek alatt élnek: sivatagok, a mozdulatlan idő, a csend, a sziklák birodalmában. E gyermekek nem ismerik a modern társadalom átkait, a technikai civilizáció léleksorvasztó racionalizmusát, az életidegenséget, a magányt. Világukban még nem vált el egymástól a szubjektum és az objektum, nem nyomasztó a magány, hanem természetes állapot. Mondo, Lalla, Naja, Hartani, e különös nevű gyermekek együtt élnek a vízzel, a fákkal, értik a szél, a csend, az éjszaka szavát. Valamennyiüknek – s alighanem Le Cléziónak is – föltehetnénk a baudelaire-i kérdést: „Mit szeretsz hát, különös idegen? – Szeretem a felhőket… A vonuló felhőket… ott messze… a csodálatos felhőket.” Le Clézio nyelve áttetsző lett ezekben a könyvekben, költői, zenélő, mint korábbi regényeinek ama részeiben, ahol tengerre, fényre, napra nyílik a táj. A szövegekből eltűntek az íróra jellemző kollázsok, a nagy1429
városi élet reklámfeliratai, a leltárszerű felsorolások, az elidegenültségre utaló verstöredékek, beszédfoszlányok, ismeretlen nyelvből vett szavak, megfejthetetlen jelek. A város szimbólumai helyébe a természet ideogrammái léptek: egy kő, egy növény, egy arc. Az elbeszélő pályája során mindvégig két véglet között hányódott: egyrészt arra törekedett, hogy mindent lejegyezzen, már-már az „új regény” aprólékos technikájával, de lirizálva próbálja hálójába fogni a valóságot; másrészt, átérezve, milyen reménytelen vállalkozás híven megragadni az ezerarcú világot, majd mindegyik könyvében megfogalmazta a lejegyzés, az irodalom haszontalanságának gondolatát. Az irodalom szerinte mindig egy korábbi irodalom utánzása, szövetén fölsejlik a régebbi s a még régebbi szöveg, s így haladván vissza az időben eljutunk az ember őskorának énekéig, legendájáig. A Voyage de l’autre côté (Utazás a túloldalra) megjelenése 1975-ben egy új korszak kezdete: a nagy, ősi, örök mítoszokat szembesíti a nyugati világ tünékeny, töredező mítoszaival. A hetvenes évektől kezdve műveibe tudatosan építi bele a régi mítoszokat. Ez a törekvés és egy yucatáni utazás emléke íratta meg Le Clézióval 1980-ban a Trois villes saintes-et (Három szent város). Városportréit mintha kőbe vésné, a hajdani maja városok lekoptatott, rücskös köveibe. Halott kultúra, régi dicsőség pislákoló fényénél vegetálnak a mai lakók. Nagyság és pusztulás borong e portrékban, egyszersmind belenyugvás az idő elmúlásába. A néma ég, a néma templomok, a világ lelkiismeretként őrködő agg katona régi, feledésnek indult álom szereplői. S mítosz, kettős mítosz az ugyanebben az évben megjelent Le Désert (A sivatag). Az alapmítosz méltóságteljes hősköltemény a „kék emberekről”, a homokos térségeken vándorló harcosokról, akik a regény végén elpusztulnak, szétfoszlanak, mint egy különös álom árnyalakjai. Erre a háttérre vetül rá a modern mítosz, Lalla, a gyönyörű gyermeklány története. Rendre elvonulnak előttünk Le Clézio világának ismerős tájai és motívumai: Lalla a sivatag peremén él, egy tengerparti város határában. A sivatag gyermeke ő, s jóllehet megjárja a nagyvárost, Marseille-t, takarítónőként megismeri a városi élet minden szorongását és nyomorúságát, majd a modern társadalom csillogását – különös szépsége jóvoltából felkapott fotómodell lesz, ünnepelt sztár – a sivatag gyermeke marad, s oda tér vissza, hogy világra hozza gyermekét. Lallában mintha az élet gyökerénél álló ősasszony testesülne meg (vajon véletlennek tekintsük-e, hogy egy fügefa alatt szüli meg gyermekét, mint Buddhát az anyja?) S bár a Désert-ben több a párbeszéd, mint Le Clézio korábbi könyveiben, Lalla a néma pásztortól, a madaraktól, a kavicsoktól, a tűztől, a tengertől más nyelvet tanul. S ez a másfajta csend, a por1430
felhőként eltűnt hajdani harcosok csendje, a sivatag csendje Lalla titka, melyet a francia fényképész hiába próbál megragadni száz és száz fényképen. A fényképész kudarca a regényíró kudarca is: hiába önti tapasztalatait száz meg száz alakba, hiába nevezi meg a jelenségeket, nevet adva nekik, hiába ragadja ki a dolgokat a megnevezetlenség éjszakájából, valami mindig kisiklik a kezéből, s rejtve marad. 1981-ben Le Clézio ősei földjére utazik, a Mauritius-szigetre és Rodriguesra. Az öt évvel később írt Voyage a` Rodrigues-ban (Utazás Rodrigues-ra) olvasható a következő mondat: „Az utolsó pillanatig szédülök, mintha valaki más siklott volna belém. Meglehet, egyetlen kérdésért vagyok itt, azért a kérdésért, amit bizonyára a nagyapám is föltett, ez a kérdés hangzik el minden kaland és minden utazás kezdetén: ki vagyok én? Vagy inkább: mi vagyok én?” Jean Marie Gustave Le Clézio 1940. április 13-án született, Nizzában. Apja breton eredetű brit („nem angol”, mondja Le Clézio), anyja francia. François, az ük-ükapa, 1794-ben a forradalmi hadsereg elől menekülve meg sem akart állni Indiáig, de megrekedt a Mauritius-szigeten. A szigetet Napóleon idején gyarmatosították az angolok, így az ősök brit alattvalók lettek. Le Clézio apja katonaorvos Nigériában, a nagyszülők és az anya két gyermekével Nizzában élt. A családi otthonban sok a könyv, Le Clézio ötéves, amikor nagyanyja a kezébe adja a tizenöt kötetes Dictionnaire de la conversation-t (A társalgás szótára), s kitárul előtte a szavak csodálatos világa. Angolul tanul, hogy apjával beszélgetni tudjon majd Nigériában. Hatévesen az angol nyelvű Geographical Magazine-ban látja a fényképeket a mexikói Paricutin vulkán születéséről. Harminc évvel később ott él a vulkán lábánál. 1948-ban anyjával és bátyjával Nigériába utazik, az édesapjához, ahol angoltudásának nem sok hasznát veszi, hiszen az apja tud franciául, a bennszülöttek meg a pidgin-englisht beszélik. A hajóút másfél hónapig tart, a fiú a kabinjába zárkózva két regényt ír. Az apjával tért vissza Nizzába, és fogalma se volt arról, hogy valamikor ugyanebben a házban egy másik író, Jean Lorrain is lakott. Ekkortájt fedezi fel és szenvedélyesen olvassa Kiplinget, Conradot, Jack Londont, Stevensont. Apja mesél Charles de Foucauld-ról: a kisfiú fölfedezi a sivatagot. Tízévesen olvas először Mexikóról, az azték civilizációról, mindkettő nagy szerepet játszik majd később az életében. Az érettségi után tengerész szeretne lenni, képregényíró. Vagy festő. Tizenhét évesen felveszik az egyetemre, de egy évvel később eltanácsolják. 1959-ben Angliába megy, Bath-ban talál tanári állást és beiratkozik a 1431
bristoli egyetemre. Első regényét, a Le Proce`s-verbal-t, és novelláskötetét, a La Fie`vre-t, Salinger hatása alatt írta: „Jerome David Salinger akartam lenni. Azonosultam vele, azzal, amit írt, különösen a novelláival. A Zabhegyezőt angolul olvastam, lenyűgözött.” A regény elnyerte a rangos Renaudotdíjat. 1964-ben egyetemi diplomát szerez. Katonai szolgálatra Bangkokba rendelik, de kiutasítják Thaiföldről, mert a Le Figarónak adott interjúban kritizálja az államvallást, a buddhizmust. Az országban ekkor kezdett el virágozni a prostitúció, az északon elrabolt gyermeklányokat bangkoki bordélyházakban dolgoztatták. Ezután katonai szolgálat helyett Mexikóba küldték. A Latin-Amerikai Intézetben Le Clézio spanyolul tanult, régi krónikákat olvasott, a panamai dzsungelben az emberas és wauanavas indiánok életét tanulmányozta. Lefordította a közép-amerikai indián mítoszok könyveit (Les Prophéties du Chilam Balam – Chilam Balam próféciái). Ekkor írta a Le Reve mécicain-t (A mexikói álom) és egy könyvet az indián kultúra helyzetéről a modern világban. „Írni vágytam ezekről az emberekről, akik nem tettek különbséget a művészet és az élet között. Mindeközben mégis úgy gondoltam, hogy szemérmetlenség írni ezekről a rejtelmes emberekről, nem akartam zavarni őket.” 1975-ben köti meg második házasságát. Felesége, Jemia Dél-Marokkó szülötte. „Nagy különbség van Jemia és énközöttem. Ő egy rendkívül régi család sarja. Én, sok franciához hasonlóan, ami a családomat illeti, bajosan tudok a XVIII. századnál távolabbra jutni. Mert az okiratok elvesztek, mert az emlékezet szétmállott, és kivált azért, az én esetemben, mert a felmenőim breton gazdálkodók, akik 1750 előtt nem tudtak sem írni, sem olvasni, és csak bretonul beszéltek. Ezzel szemben Jemia nagyon messzire tud visszamenni az időben, mivel a próféta elsőszülött leányának a leszármazottja, ily módon nemzedékről nemzedékre egészen 620-ig tud visszamenni.” Húsz év múlva a házaspár útra kel, hogy felkeresse a helyet, ahonnan Jemia családja származik, háromszáz kilométeres utat tesznek meg „a semmibe”, ahol „nincs víz, nincs falu, nincs erdő, nincs hegy, mintha egy idegen bolygón gurulnánk”. Le Clézio az ismeretlen felé indult el, Jemia a múltja, a legendák felé. Az utazásból egy közösen írt könyv született, a Gens des nuages (Felhőemberek). De most még a hetvenes években vagyunk. A házaspár a világ legfiatalabb vulkánja, a Paricutin tövében telepedett le, tizenkét évig éltek itt. Le Cléziót 1977-ben meghívták az új-mexikói egyetemre tanítani. Évente három hónapot töltött Új-Mexikóban, hét hónapot Michoacanban, a többi időt Párizsban vagy Nizzában. A L’Inconnu sur la terre (Idegen a földön) és a Mondo et autres histoires ˇ
1432
(Mondo és más történetek) 1978–79-ben nagy siker, a Le Monde kritikusa Le Cléziót „korunk misztikus írói” közé sorolja. 1980-ban a Francia Akadémia Paul-Morand-nagydíjának első kitüntetettje. 1985-ben jelent meg a Le Chercheur d’or (Az aranyásó). A szöveg első változatát tizenöt éves korában írta, Conrad után. A Le Chercheur d’or is olyan, mint egy költemény. Az emberiség legősibb mítoszainak egyike a hosszú útra kelő, távoli világokat, mesés kincseket kereső emberről szól. Odüsszeusznak, a híres bolyongónak Kirké mesél az Argonautákról, akik a gyorsjárású Argo hajón indultak el visszaszerezni az aranygyapjút a halandók világán túli házból. Le Clézio „aranykeresője”, Alexis apja iratai között egy régi papirost talál, titokzatos jelekkel: egy XVII. századi kalóz az Indiaióceán egyik szigetén rejtette el zsákmányát. Alexis kisfiúként, a Mauritiusszigeten, ahol lakik, térképek fölött álmodozik, este a csillagokat fürkészi. A dúsan pompázó sziget körülötte a gyermekkor Édene. Mint minden Éden, ez is elveszik – az álmodozó apa tönkremegy, meghal, a hurrikán romba dönti házukat. Alexis anyjával és nővérével, Laurával a városba költözik. A szimbolikus nevű Laura mintha a fiú másik énje volna, ugyanaz és mégis nyugtalanítóan más; társa a keresésben, de lénye, ő maga is a keresés tárgya, akit Alexis nem érhet el soha. A második részben mintha egy Joseph Conrad-regény kezdődne. Alexis Bradmer kapitány hajójára száll, hogy eljusson a szigetre, ahol a kalóz kincse rejtőzik. Felfedezi a titkot, az ismeretlen felé vezető utat, a tengert, melynek varázsától nem szabadulhat meg soha többé. A sziget egyik sziklafalán megleli a térkép titokzatos jeleit, és rátalál Oumára, a manaf lányra, aki indián mítoszok világát idézi: mintha a természet áttetsző megtestesülése volna, csillagok, elemek, a tenger tiszta leánya – kontrasztja a kalóz szellemének, vérengzésnek és rablásnak. A harmadik rész korunk nagy mítosza: a háború. A kincskeresésnek, az idillnek a háború vet véget. A sár, a háború sara, amelyben holttestek hevernek s az élő katona félve megbújik, az arany ellentéte. Alexis a háború sarában, a pusztulásban az óceán végtelen kékjéről álmodik, tágasabb világokról. Gyermekkora szigetére tér vissza a háború után, de a gyermekkor örökre elveszett, a szigeten is csak pusztulást, romást talál. Laurára nem számíthat, a lány a transzcendens keresésére siet, nem e világi boldogságot keres, apáca lesz. Alexis megint hajóra száll, de a sziklafal jeleit elmosta a vihar, Ouma örökre eltűnik az emberek világából, ahová Alexisnek sincs kedve visszatérni. Semmije nincs és senkije, mégsem boldogtalan: rájött, hogy a kalóz térképén a jelek az égboltot és a csillagképeket ábrázolják, a világ1433
egyetem erővonalait. A keresés mégsem volt hiábavaló: megtudta sorsát. Előtte a tenger, a szigetek végtelen sora, s ha szerencséje van, hajója talán eljuthat „a világ túlsó felére, ahol nem kell többé félni a csillagok járásától, sem az emberek háborújától”. Az új Ádám új Paradicsom keresésére indul. Kezdődhet az új mítosz, ráépülve a távoli szigetekről, a boldogságot hajszolókról szóló régiekre. Alexis alakja is mitikus: benne testet ölt a hős, a bölcs, a szent mítosza. Fuvallatot érzünk: angyal száll el közöttünk, majd magunkra maradunk pusztuló, romlásnak indult világunkban. A Printemps et autres saisons (Tavasz és más évszakok) 1989-ben novellák füzére, öt asszony története. Majd a nigériai utazás inspirálta regény következik 1991-ben, az Onitsha. „Egy ismeretlen férfi leveleket írt, hogy menjenek el hozzá Afrikába. Nem volt a férfinak felesége, gyerekei sem voltak, egy férfi volt, akit nem ismert senki, senki nem látta soha, akkor hát mire várt?” A következő évben az Étoile errante (Hulló csillag) a második világháború idejébe visz, egy kis faluba, ahol annak idején Le Clézio családja vészelte át a háborút. Az 1995-ben írt La Quarantaine (A karantén) és az idén megjelent Ritournelle de la faim (Az éhség nótája) családi történeteket elevenít fel. Az orvos nagyapa Rimbaud-val találkozik egy párizsi kávéházban, ez a La Quarantaine kezdete. A másik regényt, amelyben a Mauritiusszigetiek közösségének párizsi életét festi a két világháború között, tavaly Dél-Koreában írta Le Clézio, ahol francia költészetet és irodalmat tanított a szöuli egyetemen. Le Clézio mintha azért tért volna vissza a sivatagból utolsó könyveiben, hogy prófétaként az emberek arcába kiáltsa: ilyen világot teremtettetek magatoknak, boldogtalanság és erőszak világát. Már-már megható csökönyösséggel kísérli meg újra és újra rögzíteni, mitizálni, megörökíteni a létezés egyedi kalandját. A létezésben minden – egy fogatlan öregasszony, a kiéhezett gyermekek törpearca, egy kutya véreres tekintete, az autók nyikorgó ablaktörlője – költeménnyé válik, amelyet minden ember olvas, mert „ezeket a különös és oly közeli szavakat ők maguk írják… a mozdulataikkal, maguk jegyzik fel őket a testükkel és a vágyaikkal”, a szüntelenül tomboló és pusztító világban. A XVIII. században ősei elhagyták Bretagne-t a Mauritius-szigetért: az utód, Le Clézio visszatért Bretagne-ba. Tizenöt éve jött vissza először a Douarnenez-öbölbe, ahol Jemia talált rá a házra, ahol azóta is a nyári hónapokat és a karácsonyt töltik. Le Clézio kézzel ír, nem nézi a televíziót, nem hallgat rádiót, nem olvas újságot. Tavaly tavasszal elhunyt édesanyja könyvtárát, gyermekkora kedves könyveivel, át szándékozik szállíttatni Bre1434
tagne-ba. Michoacán, Panama, Haiti után végleg itt akar letelepedni, szemben a tengerrel, kelta gyökereit megtalálva. Mintha a gyermekkori vakációk elevenednének meg. „…leheveredtem a fűbe, a bogáncsok közé, és álló nap az eget néztem. A felhők olyan gyorsan szálltak tova, mint a sirályok… Hullámok moraja kísérte őket. Szédültem. A breton ég a legszebb utazás, ez az ég volt az első kalandom. Éjszaka, mivel álmatlanságtól szenvedtem, magányosan járkáltam a dűnéken, és varázslatos, természetfölötti jelenlét vett körül.” Le Clézio, mint hősei, bejárta már a világot. Újra és újra megkísérli rögzíteni és mitizálni, a szó szoros értelmében megörökíteni a létezés, létezésünk egyedi és megismételhetetlen kalandját. Hősei, újak és régiek, menekülések és várakozások árapályában élnek. Menekülnek abból, ami megadatott nekik, és közben megvilágosodásra, valami kinyilatkoztatásra várnak. A Le Proce`s-verbal Adam Pollóját, miután oly sokat vándorolt, egy kórházi ágyon látjuk utoljára, magzati helyzetben. A világjáró J. H. Hogantól úgy veszünk búcsút, hogy egy dél-amerikai kisváros poros főterén üldögél. És Lalla, menekülései után, újszülöttjével egy fügefa alatt várakozik a sivatagban. Mert Le Clézio, a vérbeli utazó jól tudja: ha véget ér az út, akkor kezdődik az igazi utazás. S annak is újabb és újabb bizonyságát adja, hogy írni olyan, mintha hálóba akarnánk fogni a fényt, vagy mintha újra meg újra homokra írnánk szavainkat, melyeket eltöröl a végtelen tenger.
J. M. G. Le Clézio dolgozószobája a családi otthonban, Nizzában.
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
INGEBORG BACHMANN (1926– 1973) osztrák költőnő. Egyetemi tanulmányait Innsbruckban, Grazban és Bécsben végezte, itt szerzett 1950-ben doktori fokozatot, Heideggerről írt értekezésével. Munkatársa volt több neves lapnak, folyóiratnak. 1953-ban megjelent lírai kötetét, a Die gestrundete Zeit-et (Az időzített idő) a nyugatnémet Gruppe ’47 díjával tüntették ki. 1960-ban a frankfurti egyetemen előadás-sorozatot tartott, ez az alapja a Literatur also Utopie (1960, Irodalom mint utópia) című esszégyűjteményének. Lírájára jellemző a nyelvkultusz, a tömör kifejezőkészség. Az 1961-ben megjelent, nagy közönségsikert aratott prózai művének, Das dreissigste Jahrnak (A harmincadik év) is a lírai monológok a fő erősségei. Magyarul több elbeszélése és verse jelent meg, az 1972-ben megjelent Simultan elbeszéléskötet Szimultán címen 1983ban. A Nagyvilág 1962 óta közölte, utoljára 2007/11. számunkban. HEINRICH BÖLL (1917–1985) Nobeldíjas német író gazdag életműve Magyarországon is jól ismert. A Horogra akadva című korai remeke azonban mindeddig elkerülte a magyar kiadók figyelmét. PAUL CELAN (1920–1970) osztrák költő. Cernăutiban (Románia, ma Csernovci, Ukrajna) született. Német szülők gyermeke. Bécsbe, majd Párizsba költözött. Ön-
gyilkos lett: a Szajnába vetette magát. Korunk egyik nagy ígéretű német nyelvű lírikusa volt. Todesfuge (Halálfúga) c. költeménye tette ismertté. Versei magyarul is olvashatóak, a Nagyvilág többször írt róla és közölte. J. M. G. LE CLÉZIO francia író. 1940ben született, Nizzában, a Mauritius-szigetekről származó angol apa és breton anya gyermeke. Iskolás éveit Afrikában töltötte, majd irodalomtörténetet tanult a londoni és a bristoli egyetemen. Katonaéveiben Thiföldön szolgált, majd Mexikóban a Latin-Amerikai Intézetben dolgozott. Itt lett a mexikói indián történelem és mitológia rajongója. A hetvenes években négy évet töltött a panamai dzsungelben az emberas és a wauanavas indiánok között. Jelenleg az amerikai Albuquerque egyetemén tanít. Közel negyven kötete jelent meg. Lapunk többször közölte (utoljára Diego és Frida c. regényéből egy részletet, 2007/7–8. számunkban), és többször ismertette könyveit. 2008-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. IOAN GROŞAN próza- és drámaíró, publicista 1954. október 3-án született az erdélyi Satulung (Kővárhosszúfalu) helységben (Máramaros megye). Egyetemi hallgatóként a kolozsvári Echinox folyóirat szerkesztője, alapító tagja a hetevenes években alakult „Ars
1436
amatoria” humorista csoportnak. Egyetemi tanulmányait 1978-ban fejezte be a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd tanárként dolgozott Bukarestben. Szépíróként a Caravana cinematografică (Mozikaraván) c. kötettel debütált, amelyet rövidesen orosz nyelvre is lefordítottak. Trenul de noapte (Az éjszakai vonat) című, 1989-ban publikált novellája francia, német és lengyel nyelven is napvilágot látott. További művei: Şcoala Ludică (1990, Játékos iskola) (színmű), Planeta mediocrilor (1991, 2002, 2008, A középszer bolygója), O suta de ani zile la Portile Orientului (1992, 2001, 2007, Száz esztendő a Kelet Kapujában), Jurnal de bordel (1995, Bordélynapló) Jurnal de Cotroceni (1998, Cotroceni napló), Judeţul Vaslui în N.A.T.O. (2002, Vaslui megye a NATO-ban). 1985-ben elnyerte a Román Írószövetség Debüt-díját, 1992ben a Román Írószövetség Próza-díját, 2007-ben a Convorbiri literare (Irodalmi beszélgetések) c. folyóirat prózadíját. Jelenleg a bukaresti Ziua c. napilap publicisztikai rovatának a munkatársa.
A Vaslui megye a NATO-ban c. műve valójában egy science-fiction köntösbe öltöztetett, vitriolos tollal megírt politikai és társadalmi szatíra, lebilincselő olvasmány, amely valamiféle mikszáthi derűvel vonultatja fel és figurázza ki az emberi gyengeségeket, esendőségeket, XXI. század eleji politikai és társadalmi berendezkedésünket. LAVINIA GREENLAW angol költő, prózaíró, 1962-ben született Londonban, ahol jelenleg is él. Első verseskötetét, a Night Photographt (Éjszakai fotó) a Faber & Faber adta ki 1993-ban. Harmadik kötete 2003-ban jelent meg Minsk címmel ugyanott. Számos rangos elismeréssel, egyebek közt Eric Gregory- (1990), Művészeti Tanács (1995), és Cholmondeleydíjjal (2003) jutalmazták, valamint Wingate-ösztöndíjban és a Nemzeti Művészeti és Tudományos Alap hároméves ösztöndíjában (2000) is részesült. Jelenleg a University of East Anglia Kreatív Írás tanára. Az alábbi négy verset legutóbbi kötetéből válogattuk, eredeti címük: The Falling City, The Last Postcard, Lupins, A drink of glass, Kaamos.
1437
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2009-ben 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
A BARÁ TI T ÁRS ASÁG T AGJ ÁRSASÁG TA GJAI BARÁTI TÁRS AI ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! KAPJÁK NA INGYEN
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk!
KIÁRUSÍTÁS! Amíg a készlet tart !
4600 Ft helyett 1500 Ft
4000 Ft helyett 1500 Ft
2700 Ft helyett 1000 Ft
2200 Ft helyett 1000 Ft
2300 Ft helyett 1000 Ft
2400 Ft helyett 1000 Ft
FÉLTÉKENYSÉG – Modern finn elbeszélések
500 Ft
ÉJSZAKAI ÜGYELET – Modern észt elbeszélések
500 Ft
VAN, AKIT SÓLYOM KARMOL MEG – Modern török elbeszélések
500 Ft
PARKMOTÍVUMOK ELLENFÉNYBEN – Modern svéd elbeszélések
500 Ft
JANET MALCOLM: A hallgatag asszony – Sylvia Plathes és Ted Hughes
500 Ft
GERMÁN ARCINIEGAS: Eldorádó délibábja – Esszék a másik Amerikáról 500 Ft ALEXANDER LERNET-HOLENIA: Bagge báró
500 Ft
HARGITAI PÉTER – Millie
500 Ft
Látogassa meg honlapunkat: nagyvilag-folyoirat.hu (KÖNYVEK)! Megrendelés: Nagyvilág Könyvkiadó, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Tel./fax: 06-33-484-293 e-mail cím:
[email protected] A könyveket utánvéttel küldjük.
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
