Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 11. szám
2009. november
TARTALOM IRCSIK VILMOS Az új irodalmi Nobel-díjas: Herta Müller ........................................................ HERTA MÜLLER Dal a masírozásról .................................................................................................... Rigóéj (Ircsik Vilmos fordításai) ........................................................................ Lélegzet-lipinka (Vincze Ferenc fordítása) ................................................... SEAMUS HEANEY versei (Imreh András, Gerevich András, Ferencz Győző, Géher István, Mesterházi Mónika fordításai) ............. JOHN F. DEAN A gyarapodó (Falusi Márton fordítása) ........................................................... BENNO BARNARD versei (Lackfi János fordításai) ....................................... MONIKA MARON A félreértés (Tatár Sándor fordítása) ................................................................ ORHAN VELI versei (Izsó Zita és Ayhan Gökhán fordításai) .................... MIJAMOTO SUGOE Táncoló cinegék (Bakos Ferenc fordítása) ...................................................
913 915 917 921 929 936 943 950 964 968
MŰHELY MÓZES HUBA Dsida Jenő Tavasszal című Trakl-fordításának palindromja ................ 976
MAGYAR VILÁG TELLÉR GYULA Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? ......................................................... 979
TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON Az emberi szépség (Orosz István fordítása) ................................................. 993 Szeptember 17. Beszélgetés Kelet-Lengyelország megszállásáról (Pálfalvi Lajos fordítása) ........................................................................................ 1011 TASNÁDI EDIT Utazás a mesés Keleten (Varázslatos mesék Napkeletről az Ezeregyéjszaka előtti időkből) .................................................................. 1017 Magyar szerző haikusikere ........................................................................................ 1021 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 1022
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
IRCSIK VILMOS
Az új irodalmi Nobel-díjas: Herta Müller Az egykori Temes megyei Nickifalvának (régebbi helyesírással és régebbi térképeken Niczkyfalva, illetve Nickyfalva), lakói nyelvén Nickidorfnak az 1901-es népszámlálás adatai szerint 2131 lakosa volt, ebből 2075 német. Az 1992-es adatok szerint a lakosság lélekszáma 1105, ebből 967 román. A csökkenés az urbanizációval, a közeli Temesvár elszívó erejével még meg is magyarázható, különösen, ha hozzátesszük, hogy a külterületekkel, tanyákkal, majorokkal együtt a falu valóságos lélekszáma 1555. De mi lett a németekkel? Ők bizony eltűntek. Vagy elmenekültek a világháború vége felé az előrenyomuló szovjet csapatok elől, vagy a háború után elűzték őket, vagy még később, jó pénzen túladtak rajtuk, és mehettek Isten hírével NyugatNémetországnak. Mennyivel jobban járt az én bakonyi szülőfalum, ahol a szinte hajszálra pontosan ugyanennyi lakosból, a maga jószántából senki nem menekült el, kitelepíteni pedig csak 460-at telepítettek ki. Igaz, pénzért sem válthatta ki őket senki. De térjünk vissza Nickifalvára. Aki német a mai napig megmaradt, az a népszámlálás tanúsága szerint nem szívesen vallja be származását. Mert egynéhánynak azért csak maradnia kellett, hiszen Herta Müller, az idei év irodalmi Nobel-díjasa Nickifalván német családban született 1953-ban, méghozzá görög sorstragédiába illő nászból. Apja fiatalon SS-katona lett, majd hosszú évekre szovjet fogságba került, anyját 1945-ben öt évre szovjet munkatáborba hurcolták. Szabadulásuk után haza kellett jönniük, mert egy volt SS-t és egy volt gulagrabot, ha nem is tárt karokkal, csak a szülőföld fogadott be, mint Kolonosz a boldogtalan Oidipuszt. Herta Müller Nobel-díja, mint annyi másé, most is megosztotta a témában valamilyen módon érdekelteket. Nickifalva román polgármestere büszke a falu szülöttére, a román kormány pedig egyenesen osztozik a sikerben. Ugyan mi okuk van rá? Vajon osztoztak volna-e mondjuk Sütő András legalább ennyire megérdemelt Nobel-díjában is? Mert abban az egyben azért szerencséjük van az ilyen bánáti sváboknak, mint Herta Müller, hogy az anyanyelvük világnyelv, és egy gazdag, gondoskodó állam a patrónusuk, amelynek kancellár asszonya szintén örömét fejezte ki a rangos elismerés 913
fölött. Talán még ez a leghitelesebb. Ugyanis a német irodalom doyenje és tudós tótumfaktuma, az agg Marcel Reich-Ranicki, aki kizárólag a holokauszt szemszögéből szemléli a világot, és akinek irodalmi kérdésekben mindig, mindenről van véleménye, a sajtó érdeklődésére nem kommentálta a Nobel-díjat, csak ennyit mondott: Nem akarok Herta Müllerről beszélni. Vajon mit szólnának mindezekhez azok az otthontalanok, „akiknek tájait Herta Müller a költészet tömörségével és a próza tárgyilagosságával ábrázolja” (részlet a díj indoklásából)? Ezért aztán maradjunk meg inkább a puszta tényeknél. A jómódú parasztcsalád vagyonát a háború után természetesen elkobozták, az SS-múltú apa pedig teherautó-sofőrként kereste meg a mindennapi kenyeret. Lányuk, Herta az érettségi után a temesvári egyetem román–német szakán végzett, majd egy gépgyárba került fordítónak, ahonnan a Securitatéval való együttműködés megtagadása miatt elbocsátják. 1982-ben jelenik meg első könyve, a Niederungen (Mélységek), ami után a bánáti svábok azzal vádolják, hogy a saját fészkébe piszkított bele. 1987-ben akkori férjével, a szintén kiváló író Richard Wagnerrel együtt hivatalosan Nyugat-Németországba távozhat, és Nyugat-Berlinben telepedik le. Itt a Romániából illegális úton elmenekült Oskar Pastior lesz a mentora, ő egyengeti írói útját. Vele együtt kezdi írni az Atemschaukel (Lélegzethinta) című regényt, amelynek cselekményét többek között Pastior életrajzi motívumai adják. Pastior pontosan három évvel ezelőtti halála után az írónő egyedül fejezi be a regényt, amely most, közvetlenül a Nobel-díj odaítélése előtt bekerült az év legjobb nyolc német könyve közé. A két említett kötet között három regény és számos elbeszéléskötet gazdagítja az írói életművet, amely nem volt mentes a nehézségektől. És otthonról, legszűkebb környezetéből kapta a legsúlyosabb, legfájóbb sebeket Herta Müller. A bánáti svábság gyanús múltú vezetői többek között ügynökmúlttal vádolták, a román titkosszolgálat pedig saját bevallása szerint még a legutóbbi időkig is zaklatta.
914
HERTA MÜLLER
Dal a masírozásról
Amikor apám szavaival szólva felvirradt a vasárnap, mindig talált a levesében ezekből a szilánkokból. Német háborús hősként hármat kapott belőlük a tüdejébe, és azok ott vándoroltak benne összevissza, ő pedig attól félt, hogy egyszer a szívébe találnak vándorolni. Akkor aztán neki vége, mondta apám. Egyszer a szilánkok eljutottak az arcába, és napokig nem tudott megborotválkozni tőlük. Ha nem néztem oda, rátette kanalát a szilánkra, máskor meg egy gombóc vagy egy darab zöldség alá temette őket, mosogatáskor aztán hangosan csörömpöltek a tányérjában. Egyszer apám nővérénél voltunk látogatóban, ahol üres levest tálaltak elénk. Apám ekkor megint szilánkot talált a tányérjában. Most nem tudta eltemetni se egy gombóc, se egy zöldségdarab alá, így hát lenyelte. Mindenki kiette a tányérját és buzgón dicsérte a néném levesét. Evés után az asszonyok egymással táncoltak. Az én apró, aszott anyám izzadva járta a kövér nénémmel, apám nővérével, aki egész idő alatt remegő arccal nevetett. A férfiak az asztalnál maradtak, és német katonadalokat énekeltek. Amikor az asszonyok eltáncoltak előttük, rácsaptak a kövér, rengő farukra, mire az asszonyok hangosan felvisítottak, még ugrósabban járták a táncot, és felalá hadonásztak a karjukkal. Apám a nagy tenyerével az asztallapon verte a taktust: A kedvesem, a jegyesem, épp olyan, mint én. Alkonyat felé apám felállt, és állva, remegő szájjal, vörös szemmel rázendített a masírozásról szóló dalra. A nénéim apró kis fejüket ingatták és a szemük átnedvesedett. A harmadik strófánál apám összegörnyedt. Attól kezdve minden esztendőben meglátogattuk apám nővérét, és mindig üres levest tálaltak elénk. Evés után az asszonyok egymással táncoltak. 915
Anyám minden alkalommal halványan és fázósan üldögélt az egyik szobasarokban. Szeme átnedvesedett, szipogva nyelte az orrán keresztül a homlokába visszatoluló, langyos könnyeit. Fagyos kezében a zsebkendőjét gyűrögette, és azt zokogta, hogy nem tudja elfelejteni apámat, hogy neki ő mindig ugyanaz marad, aki volt. Apám nővére is leereszkedett egy székre és sírdogált egy hosszú sort. Arca reszketett a könnybe fúlt szavakban. Az asztalnál maradt férfiak katonanótákat énekeltek. Mikor szürkülni kezdett, mindig felemelkedtek és körülállták az asztalt. Vöröslő szemükből mély piros ragyogás vetődött nagy tenyereik közé, az abroszra. Erre a vörös ragyogásra meredve remegő szájjal rázendítettek a masírozásról szóló dalra. A harmadik strófánál minden évben összeroskadt valamelyikük és meghalt. Tavaly ismét látogatóban voltunk apám nővérénél és ismét üres levest tálaltak elénk. Evés után az asszonyok felálltak, és az asztalnál nem maradt senki. A nénéim halványan és fázósan behúzódtak a szobasarkokba, és sírdogáltak, és zsebkendőjükkel felitatták arcukról langyos könnyeiket, és jajveszékeltek, hogy nem tudják elfelejteni a férjüket, hogy nekik ő mindig ugyanaz marad, aki volt. Szürkületkor az asszonyok felemelkedtek a szobasarkokból, és az asztal köré álltak. A résnyire nyitott szekrényajtó mögül pedig hangszalagról felharsant a masírozásról szóló ének. A nénéim némán és mozdulatlanul álltak. A második strófánál az én aszott kis anyám dúdolni kezdett. A harmadik strófánál már apám kövér nővére is dúdolt. A dal ott reszketett az arcán, homloka sápadt volt. A negyedik strófánál már a legkövérebb néném is dúdolt. Hangosan belelélegzett a dalba, mellén, ruhájának keskeny aranyszegélye fölött úgy ragyogtak a gombok, mint valami medalion. Mikor a dal befejeződött, apám nővére a szekrény elé lépett. Keze súlyos volt az alkonyati fénytől, és tompa ujjhegyeivel benyomta az ajtót. A dúdolás még sokáig ott lógott a szoba levegőjében. De már egyhangú volt és bágyadt. És határtalanul lebegett az alkonyatban.
916
Rigóéj Ugyan ki hiszi el nekem, hogy Martin a feketerigó miatt halt meg. Az évszámot nem jegyeztem meg, de amikor elkezdődött, amit itt elmondok, a falu mögötti dombtető körül a szél vörös fellegekkel zúdult a lombokra. A reggel üvegkorsó volt, a fenekén pedig egy kőrakás a falunk, olyan kicsi és olyan fekete, mint egy bogár, ami a föld ganajában turkál. A korsó fölött csak egy rigó röpködött. A feje vörös volt, mert a domb felől jött, és felhőket hozott magával. A röpülése alatt a házunk, udvarunk, falunk sötét árnyékba borult és láthatatlan lett. Éppen fát vittem be a kötényemben. Menés közben a kötény alatt a fahasábok csaknem feltépték a hasamat. Jakob egy barnára mázolt fakufferrel jött le a padláslépcsőn. A kuffer csörömpölt. Jakob szélesre tárva hagyta az ajtót. A háta mögött fekete lyuk tátongott. Liszt és döglött egerek szaga csapott meg. Kötényemben a fával megálltam a padláslépcsőnél. És azt mondtam Jakobnak: Szólj neki még egyszer, hogy ne menjen el. Jakob hallgatott és elindult előttem a kufferrel. Az ajtót nyitva tartva előreengedett, és a keze mellett bementem a fával a szobába. Letette a kuffert az asztalra, én a tűzhely mellett egy kosárba borítottam a fát. Aztán Jakob üres darázsfészkeket szedett ki a kufferből. Az ujjain pókhálók és döglött legyek csüngtek. Martin a tükör előtt állt. Fésülködött. Jakob odafordult hozzá: Martin, anyád azt mondja, szóljak még egyszer, hogy ne menj el. Jakob belenézett a kufferbe, Martin pedig a tükörbe. Hajának választéka zsinórként futott fel homlokáról a feje tetejére. Arca vörös volt, mint a rigó feje, mint a felhők a domb felett. A fésűvel beletúrt a hajába. A tükörben vizsgálgatta arcát és felkiáltott: Ha menni akarok, hagyjatok menni. Mindenkinek menni kell, aki számít valamit a faluban. Szeme mélyen csillogott a tükör üvegében. Jakob öt nagy tyúktojást rakott az asztalra. Főzd meg neki keményen az útra, mondta nekem. Egy kanállal a fazékban forró vízbe süllyesztettem a tojásokat. Sírtam, a tojások pedig forgolódtak a fazékban. Martin vajpapírba szalonnát, régi újságokba egy kenyeret és vastag hagymákat csomagolt be magának, és az egészet a fakufferbe rakta, a fehérnemű közé. Jakob odanyújtott még neki egy inget, és azt mondta: Télire vidd el a gyapjúzoknidat. Én az arcom elé tettem a kötényem és hangosan, szinte már kiabálva kérleltem: Martin, pakold ki azt a bőröndöt, és maradj itthon. A rigóról nem szóltam egy szót sem. A tojások forgolódtak a fazékban. A tűzhely lapján vörösen izzott át a parázs. Jakob és Martin előttem mentek. Lépteik között ott csüngött a barnára festett kuffer. Nem tudom, melyikük vitte, alighanem Jakob. Mert akkoriban 917
az volt a szokás a falunkban, hogy az apák, ha fiaik a háborúba mentek, az állomásig, a vonatig, egészen a háború széléig vitték nekik a ládájukat. Láttam azoknál, akik Martin előtt mentek el. Az ablaküvegen keresztül láttam menni az apákat, kezükben kufferrel, és láttam a fiúkat üres kézzel. És láttam a léptüket egész az út szélén, már majdnem a füvet súrolva. Mikor egyedül voltam a szobámban, mindig láttam őket menni, és mindig azt gondoltam: Milyen jó, hogy Martin nincs itt a szobában, és nem látja. Azt gondoltam: Talán észre se veszi, milyen sokan mennek. A rigó azonban házról házra szállt. Átszállt a falun, átszállt az egész esztendőn. Jakob és Martin mögött mentem. Gyorsan haladtak, és köztem és köztük az út felől hajladozott a fű. Némán lépkedtek, én halkan követtem őket, hogy imbolygó szoknyáimmal ne zavarjam egyenletes lépteiket. A dombtetők átúsztak a falombokon. A reggel már felcseperedett. Üvegkorsója most széles, átlátszó peremű tál volt. A falura hűvösen ráterült a víz. Menés közben kerestem a szélét, és eszembe jutott, amit anyám mondott, amikor még gyerek voltam: A víz gonosz tükör, reszket és öregít. Közben a mosóasztal fölé hajolt, és varkocsa belelógott a mosdótálba. Miközben erre gondoltam, a két széles hát ott ment előttem. A falura ráterülő vízen keresztül hallottam a rigót dalolni. Mind a két szememmel, a halántékommal, a homlokommal kutattam, hol lehet. A falura ráterülő vízben nem leltem, és amit dalolt, az túl hangos volt, és nem volt dallama. Martin hátán remegett a kabát. És amikor a remegést többé nem tudtam szemmel tartani, rájöttem, hogy ezt a dalolást évekkel ezelőtt Martin télikabátjából, Martin hátából hallottam. A falu mögötti dombon álltunk, a csupasz erdőben, a havon. Az utat befújta a hó. A lovak nem akarták tovább húzni a kocsit. A folyó sárga sávját követtük. Mikor felértünk a dombtetőre, egy farkasfalka jött felénk vonítva. A falka olyan nagy és fekete volt, hogy a hó szürkére színeződött, a fák sűrűbbek lettek, az erdőben pedig sötétedni kezdett. Meggyújtottunk egy nyaláb szalmát, hogy elkergessük a farkasokat. A tűz gyengén pislákolt. Fekete füstjében megolvadtak a hópelyhek. A lovak a szerszámukat csörgették. A kocsi harákolt. Jakob az ostor bőrzsinórjával vad köröket szabdalt a levegőbe és ordított. Én sírtam. Csak Martin állt tágra nyílt szemmel egy kökénybokor mögött, ami magasabb volt nála, és magasabb, mint a fekete esernyőm, amivel játszott. A falka már felért a dombtetőre, a két farkas, ami a többieket a havon keresztül vezette, olyan közel jött, hogy láttuk vadul villogó szemüket és az agyaruk mögül kitóduló fehér párát. Martin kinyitotta a fekete ernyőt és a tűzhöz rohant. A nyitott ernyő láttán a két farkas megtorpant. Jakob kitépte Martin kezéből az ernyőt, és határozatlan, apró léptekkel elindult feléjük. A kocsihoz futottam, fogtam Jakob ernyőjét, kinyitottam, és még 918
apróbb léptekkel Jakob mellé mentem. A farkasok hátat fordítottak. Aztán a széttaposott havon a folyón át vonítva elmenekültek a völgybe. A nyitott ernyőkkel felültünk a kocsira és visszafordultunk a falu felé. Egy kis idő múlva meggyújtottam a viharlámpát, ami gyér fényével ott imbolygott a kerekek között. Martin összegörnyedve, arccal egy nyaláb szalmában az ülés mögött feküdt és aludt. Mikor egy takarót vetettem a lábára, reszketni kezdett a háta. Télikabátja hátából dalolást hallottam. Nagyon hangos dalolást, aminek nem volt dallama. Mikor elértük a faluvégi malmot, nagy, borzas pelyhekben havazni kezdett. Az udvarban elfújtam a viharlámpát, Jakob lerázta a havat a nagy, fekete esernyőkről. Kiemeltem Martint a kocsiból és a szobájába vittem. Mélyen aludt, még azt se vette észre, hogy viszem. Kabátostul ágyba fektettem. Mikor reggel bementem hozzá, már felébredt, és azt kérdezte, hogy Léni nénémnél vagyunk-e. Nem ott vagyunk, válaszoltam neki. Levettem a télikabátját. A harisnyája nedves volt a hótól. Mikor lehúztam a lábáról, felsírt és ellenkezett. Azon a reggelen, amikor a tetőről lecsúszott a hó, és ráterült az udvar havára, Jakob levelet írt a nővérének. Sokkal inkább az arcával írt, mint a kezével. Néztem a hosszú mutatóujját, mikor már harmadszor, és egyre hangosabban olvasta fel a levelet, végighúzva ujja hegyét minden leírt soron. A levélben az állt, hogy majd tavasszal megyünk, hogy a hó most minden utat befújt, és hogy a szomszédot, aki fáért ment az erdőbe, majdnem felfalták a farkasok. Összehajtogatta a levelet, én pedig arra a dalra gondoltam, amit Martin télikabátja dalolt a hazaúton. Aztán Jakob betette a levelet egy borítékba, és így szólt: Léni úgy fogja végezni, hogy télen hal meg, mert süket, és senki nem néz be hozzá, ha pedig meghalt, senki nem találja meg a faluból. Az állomáson még négy apa, négy fiú és négy kuffer várakozott. Martin volt az ötödik. Amikor a vonat elindult, két kézzel búcsút intettek felénk. Búcsút intettek és daloltak. A dalolásuk egyre halkult, majd elhalt. Csak a kezek integettek még a füstben, a vonatból. Ritkán hoztuk szóba Martint. Ha megtettük, nem is róla beszéltünk. Ha megtettük, akkor félszavakban csak annyit mondtunk, vajon hol alhat most, és vajon mit eszik, és hogy fázik-e. Egy téli éjszakán Jakob végigbotorkált a sötét szobában, és takaróját ráterítette a székre. A cserépkályhában még izzott a parázs. Láttam, hogy Jakob takaró nélkül megy vissza az ágyához, és láttam, hogy takaró nélkül fekszik le a fehér vászonlepedőre. Hallottam a sóhajtozását és az álmatlan forgolódását. Erre felültem az ágyamban és odaszóltam neki: Azon a napon, mikor Martin elment, akkora volt a rigó, hogy beborította az egész udvart. És milyen hangosan dalolt. Megbolondította az egész világot a háborúskodásával. És azóta is szüntelenül röpköd, nem hagyja 919
abba. A vasútra menet Martin háta, köztem és közted, a rigó dalát dalolta. Jakob felém fordította az arcát és rám üvöltött: Mit locsogsz itt összevissza a háborúskodásról meg a világról, hiszen nem is láttál belőle semmit. Olyan csendben sírtam el magam, hogy az szinte már hallgatás volt. Jakob is elhallgatott, csak a szeme izzott. Mikor kitavaszodott, sokat voltunk a kertben és az udvaron. Jakob naphosszat üldögélt a lucernásban egy facsonkon és süttette magát a nappal. Sűrűn forgatta kezében a sarlót és be-behunyta a szemét. Egyszer, mikor már nyár volt és forróság, olyan hosszan üldögélt hunyt szemmel a facsonkon, hogy azt hittem, elaludt, megyek, és felébresztem. Kinyitottam a kertkaput és a lucernán keresztül odamentem a facsonkhoz. Mikor a vállára akartam tenni a kezem, hirtelen kinyitotta a szemét és felkiáltott: Mióta állsz már itt? Nem aludt, és mivel nagyothallott, nem hallotta a lépteimet sem. Az ősz meleg volt. A dombon izzott a falomb. A postás a kerítésen át egy tábori levelezőlapot nyújtott be Jakobnak. Jakob bement a lappal a szobába. Leült az üres asztalhoz és olvasott. Háromszor is elolvasta a lapot, és egyre hangosabban, mert olvasás közben a saját hangját se hallotta már. Ültem mellette az asztalnál. Néztem az ágyat. Martin vértől csatakos fehér gyapjúzokniját láttam feküdni a fehér vászonlepedőn. Mikor le akartam húzni a lábáról, ellenkezett. Léni tizenhárom éve meghalt. Jakob a rigóéjszaka után soha többé nem takarózott be. Mikor eljött a tél, nappal is az ágyban maradt. Hörgött és habosat köpött. Azon a télen halt meg, amikor a hó csupa latyak volt, és amikor ráhullt a falunkra, rögtön el is olvadt. Azon a télen, amikor a falu olyan sáros és fekete volt, hogy mint valami bogár turkált a világ ganajában. Nem láttam semmit ebből a világból, ezért nem is értek semmit. Csak ha a domb fölött, a fák lombjára nézek, támad néha az a gondolatom, hogy milyen parányi maradt ez a mi falunk a nagy korsóban. Senki nem keresi, és senki nem talál rá. Csak a háborúban kínálkozott fel önmagától a világnak. A felhők minden reggel átúsznak a falombokon. Olyanok, mint egy véres kötés a domb felett. Ugyan, ki hiszi el nekem, hogy Martin a rigó miatt halt meg. IRCSIK VILMOS fordításai
920
HERTA MÜLLER
Lélegzet-lipinka CEMENT Cementből soha nem volt elég. Szénből több volt, mint sok. Salaktömbök, murva és homok, ez akadt. A cement viszont mindig kifogyott. Magától kevesebb lett. Óvakodnunk kellett a cementtől, mert könnyen rémálommá vált. S nemcsak magától, hanem csak úgy önmagában is fel tudott szívódni. Akkor minden tele lett cementtel, és már nem volt több cement. A brigádvezető üvöltött: ügyelni kell a cementre. A munkavezető ordított: a cementtel takarékoskodni kell. És ha szél támadt: a cementnek nem szabad elszállnia. És ha esett vagy havazott: a cementnek nem szabad benedvesednie. A cementeszsákok papírból voltak. A zsákpapír túl vékony egy teli zsákhoz. A zsákot az ember egyedül vagy párban tudta megemelni, a hasánál vagy a négy sarkánál – elszakadt. Elszakadt zsákkal nem lehet spórolni a cementtel. Egy száraz, elszakadt cementeszsák fele a földre ömlik. A nedves, elszakadt cementeszsák fele hozzátapad a papírhoz. Ezen nem lehet változtatni, minél jobban spórol az ember a cementtel, az annál jobban megadja magát. A cement egy átverés, mint az utcai por, a köd vagy a füst – száll a levegőben, sündörög a földön, hozzáragad a bőrhöz. Mindenhol ott van, és lehetetlen megragadni. A cementtel spórolni kell, de az embernek önmagára kell vigyáznia. Érzéssel cipeli a zsákot, de ennek ellenére a cementből egyre kevesebb lesz. Az embert szidják mint gazdaságkárosítót, fasisztát, szabotőrt és cementtolvajt. Az ember megbotlik az üvöltésektől, és süketnek tetteti magát. A léc megremeg, s belekapaszkodik a kordéba. A remegéstől felrepülhetne a magasba, mert az üres gyomor a fejébe száll. Mit akarnak a cementőrök a gyanúsítgatásokkal. A kényszermunkásnak csak egy pufajkája van, vattabélelt ruhája a testén, és egy bőröndje meg az ágyváza a barakkban. Miért lopna cementet? Nem eltulajdonított zsákmányként viszi magával, hanem erőszakos koszként. Mindennap ott van az a vak éhség, de a cementet nem lehet megenni. Az ember megfagy vagy izzad, de a cement se nem melegít, se nem hűsít. Szítja a gyanút, mert
921
röpül és csusszan és ragad, mert nyúlszürkén, bársonyosan és amorful minden ok nélkül felszívódik. Az építkezés a láger mögött volt, az istálló mellett, melyben csak etetővályúk álltak, lovak már rég nem. Hat lakóházat húztak fel az oroszoknak, hat családi házat, egyenként két családnak, így mondták nekünk. Minden háznak három szobája volt. De mindegyikben legalább öt család lakott, gondoltuk, mert miközben házaltunk, láttuk az elszegényedett embereket, a rengeteg csonttá aszott kisiskolást. Kopaszra nyírt fiúkat és lányokat, mindegyikük világoskék köpenyben. Mindig párban, egymás kezét fogva libasorban masíroztak át az építkezés sarán mozgalmi dalokat énekelve. Mögöttük és előttük egy kerek és néma gardedám dagasztotta a sarat, bosszúsan nézelődve és úgy ringatózott hátsója, mint valami hajó. Az építkezésen nyolc brigád volt. Kiásták az alapot, odavonszolták a salaktömböket és a cementzsákokat, kikeverték a mésztejet és a betonkeveréket, kiöntötték az alapot, habarcsot készítettek a kőműveseknek, vödrökbe tették, majd talicskákon feltolták az állványzatra, és bepucolták a falakat. A hat házat egyszerre építették, összevissza rohangáltak, minden összezavarodott, és szinte semmit sem csináltak. Az ember látta a kőműveseket, a habarcsot és a téglákat az állványokon, de nem látta, ahogy nőnek a falak. Ez a bosszantó az építkezésnél – ha az ember egész nap nézi, nem látja, hogyan emelkednek a falak. Aztán három hét múlva hirtelen ott magasodtak, megnőttek. Talán az éj alatt, magától, mint a hold. Megfoghatatlanul, mint ahogyan a cement szívódik fel, úgy nőttek a falak. Az embert odaparancsolják, nekilát valaminek, aztán elkergetik. Felpofozzák és belerúgnak. Belül makacs lesz és búskomor, kívül megalázkodó és gyáva. A cement sebesre marja a fogínyt. Amikor az ember kinyitja a száját, az ajkak szétszakadnak, mint a cementzsák. Az ember tartja a száját és engedelmeskedik. A bizalmatlanság magasabbra nő bármely falnál. Ezen a búskomor építkezésen mindenki a másikat gyanúsítja, hogy az a könnyebbik végénél ragadja meg a cementzsákot, hogy kihasználja őt és kíméli magát. Az üvöltés mindenkit megaláz, a cement rászed, az építkezés becsap. Legfeljebb, amikor meghal valaki, szól a munkavezető: Salko, ocsiny salko, nagy kár. Rögtön ezután megváltozik a hangja, és így szól: vnimanije, figyelem. Az ember robotol, hallja saját szívverését és: a cementtel spórolni kell, a cementre vigyázni kell, a cement nem lehet nedves, a cement nem szállhat el. De a cement szétszóródik, önpazarló, és irigy ránk a legvégsőkig. Úgy élünk, ahogy a cement akarja. Egy tolvaj, ellopott minket, s nem mi őt. És ezenkívül a cementtől rosszindulatú lesz az ember. A cement bizalmatlanságot vet, amikor szétszóródik, a cement egy intrikus. 922
Esténként a hazaúton, megfelelő távolságban a cementtől, háttal az építkezésnek, tudtam, hogy nem egymást csaptuk be, az oroszok és a cementjük vertek át. De másnapra ismét belém fészkelte magát e tudásom ellenére a gyanú, mindenkivel szemben. És mindannyian éreztük ezt. A cement és az éhség angyala cinkosok. Az éhség felszakítja a pórusokat, és bekúszik. S ha már bent van, a cement beragasztja, az ember cementeződik. A cementtoronyban a cement ölni tud. Ez negyven méter magas, ablaktalan, üres. Majdnem üres, de az ember megfulladhat odabent. A torony nagyságához képest ezek csak apró maradékok, szanaszét hevernek, nincsenek bezsákolva. Puszta kezünkkel kaparjuk össze vödrökbe. Régi cement, de undorító és fürge. Eleven, és ránk les, szürkén és némán csúszik felénk, gyorsabban, mint ahogy megmozdulhatnánk és elrohanhatnánk. A cement folyhat, gyorsabban és hamisabban hömpölyög a víznél. A cement körbeöleli az embert, és az megfullad. Cementbeteg lettem. Hetekig mindenhol csak cementet láttam: simára mázolt cement volt a tiszta ég, tele cementdombokat formázó bárányfelhőkkel. Az eső cementből fűzte össze az eget a földdel. Szürke foltos csajkám is cementből volt. Az őrkutyák cementbőrt viseltek, ahogyan a kantin mögötti szemétdomb patkányai is. A törékeny kuszmákok cementharisnyában kúsztak ide-oda a barakkok között. Az eperfákat hernyófészkek, selyemtölcsérek és cement borította. Mikor a nap szürkésfehéren sütött, ki akartam törölni őket a szememből, de nem voltak ott. És a sorakozóhelyen álló kút káváján este ott ült egy cementmadár. Kaparós hangján egy cementdalt énekelt. Paul Gast, az ügyvéd látott már otthon is ilyen madarat, egy kalandra volt. Megkérdeztem: nálunk is cementből van-e. Elbizonytalanodott, majd így szólt: nálunk délről érkezik. Mást már nem kérdeztem tőle, mert a szolgálati szoba falain láttuk a képeken és hallottuk a hangszórókból: Sztálin pofacsontja öntöttvasból van, bajusza tiszta cementből. A lágerben az ember minden munkától csak koszos lett. De semmilyen kosz nem volt olyan tolakodó, mint a cement. A cement kikerülhetetlen, mint a föld pora, az ember nem tudja, merről jön, mert már ott van. Az ember fejében az éhségen kívül csak a honvágy olyan gyors, mint a cement. És ugyanúgy lopja meg az embert, aki bele is fulladhat. Nekem úgy tűnik, hogy az ember fejében csak egyvalami gyorsabb a cementnél – a félelem. És csak így tudom megmagyarázni, hogy még nyár elején az építkezésen le kellett jegyeznem titokban egy vékony és barna cementzsák darabkájára:
923
A NAP MAGASAN FÁTYOLBAN SÁRGA KUKORICA, NINCS IDŐ Többet nem írtam, a cementtel spórolni kell. Valójában egészen mást akartam lejegyezni: Mélyen és ferdén és vörösen lesben áll a félhold az égen már lemenőben Aztán mégis elmondtam, csöndben magamban mormoltam. Rögtön szét is tört, fogaim közt megcsikordult a cement. Aztán hallgattam. A papírral is spórolni kell. És jól eldugni. Aki teleírt papírral lebukik, nyomban a fogdába kerül – egy betonzárkába, tizenegy emelet a föld alatt, és olyan szűk, hogy az ember csak állni tud. Bűzlik az ürüléktől, és tele van férgekkel. Fent vasráccsal zárják le. Esténként, miközben hazafelé csoszogtam, gyakran mondogattam magamnak: a cement egyre kevesebb lesz, önként is fel tud szívódni. Magam is már cementből vagyok és én is egyre kevesebb leszek. Miért nem tudok felszívódni.
A MÉSZASSZONYOK Az építkezés nyolc brigádjából az egyikhez a mészasszonyok tartoznak. Először felhúzták a mészdarabokkal megrakott lovas kocsit az istálló melletti meredek domboldalon, majd le az építkezés széléhez, ahol az oltóverem volt. A kocsi egy hatalmas, trapéz formájú faláda. Az asszonyokat ötösével válluknál és csípőjüknél bőrkötelekkel a szekérrúd oldalához kötötték. Oldalt egy őr kísérte őket. A vontatás közben az erőlködéstől az asszonyok szeme nedvesen kidagadt, szájuk félig nyitva volt. A mészasszonyok egyike Trudi Pelikan volt. Ha az eső hónapokig megfeledkezett a síkságról, és az oltóverem körüli sár mint a bundavirág, megszáradt, a sárlegyek tolakodóvá váltak. Trudi Pelikan azt mondja, a sárlegyek megérzik a sót a szemben és az édest a szájpadláson. És minél gyengébb az ember, annál jobban könnyeznek a szemek, s annál cukrosabb lesz a nyál. Trudi Pelikant egészen hátulra fogták be, mert az elejére túl gyenge volt. A sárlegyek már nem a szem sarkába szálltak, hanem a szembe, a pupillára, és már nem az ajkakra, hanem bele a szájba. Trudi Pelikan megtántorodott. Amikor elesett, a kocsi átdöcögött a lábujjain. 924
TOLAKODÓ TÁRSASÁG Trudi Pelikan meg én, Leopold Auberg nagyszebeniek voltunk. Mielőtt kényszerűen felkapaszkodtunk a marhavagonba, nem tudtunk egymásról. Artur Prikulitsch és Beatrice Zakel, tehát Tur és Bea már gyerekkoruk óta ismerték egymást. Lugiból érkeztek, Kárpát-Ukrajna három ország határolta hegyi falujából. Ugyanarról a környékről, Rakhivből jött Oswald Enyeter, a borbély is. Szintén ebből a háromszögből, egy Sucholol nevű városkából érkezett Konrad Fonn, a harmonikás. Karli Halmen, akivel együtt utaztam a teherautón, Kisbecskerekről jött, és Albert Gion, akivel később együtt kerültünk a salakos pincébe, aradi volt. Az egyik Sarah, a Kaunz, selyemszőrű karjaival, Nagybaromlakról származott, a másik Sarah, a Wandscheider, szemölccsel a gyűrűsujján, hermányi. A láger előtt nem ismerték egymást, mégis úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. A lágerben csak a két felhőcskeként emlegették őket. Irma Pfeifer egy Deta nevű kisvárosból jött, a süket Mitzi, tehát Annamarie Berg Medgyesről. Paul Gast, az ügyvéd és felesége Heidrun Gast Felső Visoból érkeztek. Kovatsch Anton, a dobos a bánsági hegyvidékről, Karánsebesről származott. Katharina Seidel, akit csak járőr Katinak hívtunk, Bakowából jött. Gyengeelméjű volt, s az öt év alatt végig nem fogta fel, hová is került. A feketeszén pálinkába elpusztult mozdonyvezető, Peter Schiel bogárosi volt. A daloló Loni, Ilona Mich lugosi. Reusch úr, a szabó temeshidegkúti. És így tovább. Mindannyian németek voltunk és hazulról hoztak el minket. Corina Marcut kivéve, aki bedauerolt hajjal, prémbundában, lakkcipőben és bársonyruháján arany melltűvel lépett a táborba. Román volt, s a transzportunkat kísérő katonák szedték össze egyik éjszaka a buzău-i pályaudvaron, majd betuszkolták a marhavagonba. Feltehetőleg a listán mutatkozó hiányt kellett betöltenie, egy hullát helyettesítenie, egy embert, aki az utazás közben halt meg. A harmadik évben fagyott meg, mikor az egyik vasúti pályaszakasz mellett havat lapátolt. És ott volt a zsidó David Lommer, akit citerás Lommernek hívtunk, mert citerázott. Mivel szabóműhelyét államosították, szabómesterként utazgatott az országban, és a legjobb házakhoz szegődött el. Nem tudta, hogyan került németként az oroszok listájára. Bukovinai volt, Dorohoiból származott. A szülei és felesége a négy gyerekkel elmenekültek a fasiszták elől. Hogy hová, nem tudta, és ők sem tudtak semmit a deportálásáról, vagy annak helyéről. Éppen gyapjúruhát varrt egy nagypoldi tisztfeleségnek, mikor elhurcolták. Egyikünk sem vett részt a háborúban, de az oroszok számára mi, németek mindannyian Hitler bűntársai voltunk. Még citerás Lommer is. Három és fél évet húzott le a lágerben. Egy reggelen fekete autó állt meg az építke925
zés előtt. Két prémsapkás idegen szállt ki, és elbeszélgettek a munkavezetővel. Aztán citerás Lommert beültették az autóba, és magukkal vitték. Attól a naptól fogva citerás Lommer barakkágya üres maradt. A bőröndjét és a citeráját valószínűleg Bea Zakel és Tur Prikulitsch eladták a bazársoron. Bea Zakel azt mondta, hogy a prémsapkások magas rangú kijevi pártemberek voltak. Citerás Lommert Odesszába vitték, s ott behajózták Románia felé. Mint földijük, Oswald Enyeter, a borbély megkérdezhette Tur Prikulitschtól, miért éppen Odesszába. Tur így válaszolt: Lommernek itt nem volt semmi keresnivalója, onnan oda mehet, ahová csak akar. Tur helyett a borbélyhoz fordultam: hová is akarhatna, otthon már senki sincs. Tur Prikulitsch visszatartotta a lélegzetét, hogy ne mozogjon. A borbély éppen az orrszőrét ritkította egy rozsdás ollóval. Miután a második orrlyuka is készen volt, lekefélte róla a hajszálakat, mint a hangyákat szokta a térdéről, és félig elfordította a tükörtől, hogy Prikulitsch ne lássa, amint kacsint. Elégedett vagy, kérdezte. Tur így szólt: az orrommal igen. Az eső alábbhagyott az udvaron. A bejárat előtt a kenyeres kordé keresztülcsörömpölt a pocsolyákon. Mindennap ugyanaz az ember húzta el a kenyeres ládákkal megrakott kordét a láger bejáratától egészen a hátsó udvarig. A kenyeret mindig egy fehér lenkendővel takarták le, mint egy hullarakást. Megkérdeztem, milyen rangban van a kenyeres ember. A borbély azt válaszolta, semmilyenben, az egyenruhát örökölte vagy lopta. A sok kenyér és a nagy éhség mellett szüksége volt egyenruhára, hogy tekintélyre tegyen szert. A kordénak két magas fakereke és két hosszú farúdja volt. Azokhoz a nagy taligákhoz hasonlított, amiket otthon a köszörűsök tologattak egész nyáron az utcán, egyik faluból a másikba. A kenyeres, ha egylépésnyire eltávolodott a kordétól, sántítani kezdett. Egyik lába lapátnyelekből összeszegelt faláb, mondta a borbély. Irigyeltem a kenyerest, akinek egy lába ugyan hiányzott, viszont kenyere az rengeteg volt. A borbély is utánabámult a kenyeres kordénak. Csak félig ismerte az éhezést, alkalmanként feltehetőleg üzletelt a kenyeressel. A teli hasú Tur Prikulitsch is utánanézett a kenyeres embernek, talán hogy ellenőrizze, talán csak szórakozottságból. Nem tudtam, miért, de az volt az érzésem, hogy a borbély el akarja terelni Tur Prikulitsch figyelmét a kenyeres kordéról. Másként nem tudtam értelmezni, miért is mondta, éppen mikor a hokedlire ültem: Micsoda egy tolakodó társaság vagyunk mi itt a táborban. Mindenféle emberek innen-onnan, mint valami hotelban, ahol egy ideig megszáll az ember. Munkaidőben történt. Nem tudom, mi közünk lehetett a TOLAKODÓ TÁRSASÁG, a HOTEL és az EGY IDEIG kifejezésekhez. A borbély nem volt a 926
lágervezetés cinkosa, de privilégiumokkal rendelkezett. Borbélykuckójában lakhatott és alhatott. Barakkjainknak és a cementnek köszönhetően már semmilyen viccet sem forgattunk a fejünkben. Napközben nem csak Oswald Enyeter birtoka volt a borbélykuckó, mi is ott jöttünk-mentünk. Minden nyomorultat meg kellett nyírnia és borotválnia. Egyes férfiak sírtak, mikor megpillantották magukat a tükörben. Hónapról hónapra látnia kellett, amint egyre elhanyagoltabban léptünk be az ajtaján. Az öt év alatt mindvégig pontosan tudta, ki jön még, akár félig elfogyva már. És hogy ki nem jött már, mert belebetegedett a munkába vagy a honvágyba, vagy már halott volt. Mindezt nem tudtam volna elviselni. Másfelől Oswald Enyeternek egyetlen brigádot vagy cementes napot sem kellett elviselnie. És egyetlen éjszakai műszakot sem a pincében. Elhanyagoltságunkkal ostromoltuk, de mégsem került a cement csapdájába. Vigasztalnia kellett bennünket, s mi kihasználtuk őt, mert nem tehettünk másként. Mert vakok voltunk az éhségtől és a honvágytól betegek, kiléptünk az időből és saját magunkból is, és elegünk volt a világból. Tehát a világnak is belőlünk. Akkor felugrottam a székről, és üvöltöttem, hogy vele ellentétben nekem csak cementzsákjaim vannak, hotelról szó sincs. Aztán belerúgtam a hokedlibe, ami majdnem feldőlt, és azt mondtam: maga, Enyeter úr a hoteltulajdonosok közé tartozik, én nem. Leo, ülj le, mondta, és arra gondoltam, hogy tegezzük egymást. Tévedsz, a tulajdonost Tur Prikulitschnak hívják. És Tur, rózsaszínű nyelve hegyét kidugva szájszegletébe, bólintott. Olyan hülye volt, hogy behízelgésnek vélte, megfésülködött a tükör előtt, majd ráfújt a fésűre. A fésűt az asztalra tette és az ollót a fésűre, aztán az ollót a fésű mellé és a fésűt az ollóra. Aztán elment. Mikor Tur Prikulitsch már odakint volt, Oswald Enyeter így szólt: Láttad, ő a tulajdonos, ő tart minket sakkban, nem én. Ülj vissza, a cementeszsákok mellett nyugodtan hallgathatsz, itt mindenkihez szólnom kell néhány szót. Örülj, hogy tudod még, mi is az a hotel. A legtöbbeknél mindaz, amit még tudnak, már rég valami más. Mindaz a lágeren kívül van, mondtam. Aznap nem ültem már a hokedlire. Erős maradtam, és elmentem. Akkoriban nem ismertem volna be, de ugyanolyan hiú voltam, mint Tur Prikulitsch. Jólesett, hogy Oswald Enyeter, akinek ez nem volt kötelező, mégis megbékélt. Minél inkább kérlelt, annál határozottabban hagytam ott – borotválatlanul. Borostásan a cement még tolakodóbb volt. Csak négy nappal később mentem el ismét hozzá és ültem le a hokedlire, mintha mi sem történt volna. Annyira fáradt voltam már a munkától, hogy nem számított a hotelje. A borbély sem említette többé. Hetekkel később, mikor a kenyeres a láger kapuja felé húzta az üres kor927
dét, eszembe jutott a HOTEL. Mert tetszett. Szükségem volt rá az unalom ellen. Az éjszakai cementkirakodást magam mögött tudva baktattam, mint egy borjú a hajnali levegőn. A barakkban még hárman aludtak. Ahogy voltam, koszosan leheveredtem az ágyra, s így szóltam magamhoz: itt a hotelben senkinek sincs szüksége kulcsra. Nincs recepció, bárhol lakhatsz, mint Svédországban. A barakkom és a bőröndöm mindig nyitva. Értékeim cukor és só. A párnám alatt ott van a megszáradt, számtól elvont kenyér. Egy vagyon, és saját magát őrzi. Egy borjú vagyok Svédországban, és egy borjú mindig ugyanazt teszi, ha belép a hotelszobájába – legelőször benéz a párnája alá, vajon megvan-e még a kenyere. Egy fél nyarat cementesként dolgoztam, és borjú voltam Svédországban, hol nappalosként, hol éjszakásként, s fejben hotelosdit játszottam. Néhanapján röhögnöm kellett. Néhanapján a hotel feltűnően magába roskadt, tehát magamba, és könnyezni kezdtem. Fel akartam tápászkodni, de már nem ment. Az az átkozott szó, HOTEL. Mind az öt évet szorosan mellette töltöttük – ENGEDELMESEN. VINCZE FERENC fordítása
928
SEAMUS HEANEY
Egyesülés I Az első lökés épp ma éjjel, Mintha a láp fölött gyűlne eső A páfrányágyást nyitni széjjel, Vagy a lápot vetné szét a szélerő. Hátad a keleti szilárd part, És túl kezeden meg lábadon Múltunk forrongó tartományát, A lankás dombokat simogatom. Királyságod vagyok vállad felett, Hamis hódolat nem kell semmilyen. Öregszem. Ha elfogadsz, már elég, Fél-független partod elismerem, Hisz határai közt beteljesül Örökségem kérlelhetetlenül. II És mégis: birodalmi Hím vagyok, rád hagyom a nehezét, A gyarmat tőled fog majd elszakadni, Ostromodnál nem leszek fedezék. Egyesülésünk folytán ötödik Hadtest jött létre, de máris egyoldalú lett. Szíved alatt szíve már püföli A toborzót. Kis parazitaökle Már kapudon dörömböl és Ahogy a vízen túlról fölmered, Ellenem uszul. Nincs kiegyezés, Mely elgyötört testednek ír lehet És enyhítheti az iszonyú kínt, Mikor majd megnyílsz, mint a föld, megint. IMREH ANDRÁS fordítása 929
Dal A berkenye rúzsozott lány. A főút és a mellékút között Messzi nyirkos sásmezőkön Nedves égerfák merednek. Tájszólás mocsárvirágai, Telten zengő örökzöldek. És az a pillanat, mikor a madár Szinte azt énekli, ami van. GEREVICH ANDRÁS fordítása
A bükkfán Őr voltam, kint felejtettek a strázsán. Egyfelől a betonút volt alattam, másfelől a meszelt ökör-beálló, a messze bűzlő itatóhely – a lógós diák amott nyúlt magához, ott lelt nyugtot a köpült sár szagában. Maga a fa: furcsaság, kényelem, növény és oszlop. Ahogy szétszalad a borostyán rajta, eltépelődik a rücskökön: kéreg vagy vakolat? Végignéztem, hogy a kémény téglasoronként felágaskodik, mint a porzó. Körötte légtornáztak az alpinisták, mint néhány légy egy hegy előterében. Amikor nekiindultak a tankok, minden évgyűrű belerengett. A betonba, mint a viaszba, lágyan 930
nyomódott be a birodalmi láncnyom, A pilóta sapkáján kivettem a rangját és minden szegecset láttam a szárnyon. Én határtalan határfám. Tudásfa. Pihés-bogos, levegős fülelőőrs. IMREH ANDRÁS fordítása
Kőítélet Ha majd az ítélőszék előtt áll, Kezében a botja, fején széles kalapja, Megbénítják belső kétségei, A magyarázkodást, törleszkedést megveti, Nincs rendjén, hogy az ítéletet elhadarják. A bíróságtól többet vár puszta szavaknál, Hisz törvényekről szólt szótlan élete. Olyan legyen, mint kőhalom istenének, Hermésznek ítélete: lábához dobott kövek Egyre magasabb kupaca volt az ítélet, Míg végül derékig állt az istenülés Kőhalmában: talán egy kapuoszlop, Leomlott fal, hol lapulevél takarja a csöndet, Melyet megtör valaki, s azt mondja: „Itt Kísért szelleme”, de már így is túl sokat mondott. FERENCZ GYŐZŐ fordítása
Apa és fia I „Az öreget fogd ki előbb”, (Apám vicce is öreg volt, lapos és Kiszámítható). „Utána jönnek mind A kicsik, és te vagy a király!” 931
Lassú, napos estéken a folyón Attól félt, elhisszük, egyszerű minden, Ezért a kedvünket visszafogta kicsit. Áldassék a földhözragadt, az emelkedett! Áldassék a tartózkodó néma szeretet A széles hátú, alacsony emberben, Ki örökké az adósságtól félt, néha mégis Örömében felugrott, mint vízben a lazac. „Nagy, mint egy kismalac, akkorát csobbant!” II Közel a vízhez, hol a lazac kiugrott, Koncentrikus hanghullámokat verve, Egy kaszás támasztja örökre kaszáját. Körben, befelé haladva A mezőn, most ott áll a tökéletes Napsütötte tarlókör közepén. „Mondd el apádnak”, szól a kaszás (Az apámhoz, ő mesélte nekem), „Tar a mező, mint majd a fejed is lesz.” Mezítláb rohan az apám a hírrel, Kis kölyök még, alig ér ki a gazból – Akkor délután halt meg az apja. A félig tárt ajtó sötétje várja. Érzem, hogy siet a forró napon. Érzem, hogy kapkodja a lábát, Amely furcsa, idegen, mint az enyém, Mikor vállára kap, és szédülök, Mint egy tűzből mentett, szenilis agg. GEREVICH ANDRÁS fordítása
932
1973 Hullámbádogot dörgetett a szél. Megjött a március, az év kiolvadt, Mozdult a béna, a gubó, a gyökér. De én még teleltem. A padlásablak Alól lestem ágakat, dombokat Elvadultan, mint a beteg paraszt – Az évszak ellen, kloroformizáltan, Cigaretta füstjében, hamujában. Megjött a böjt is, hogy oroszlán módra Inat feszítő, megfegyelmező Akaratával járja át a testem; Megcsúfoltam, nikotinbűzbe bújva. Láncban szívtam, jó volt: bizsergető Felelőtlenség, szobám szemetében. GÉHER ISTVÁN fordítása
Felmérések (Részletek)
xvii Angolnabőr. Mire volt jó? Mi volt Az angolna maga? Vízből kihúzott Hosszúkás vízléc. Homályspirálból És palából teremtett vízarasz, Nyúzás után valódi önmaga. Ha betekerted a csuklód a bőrbe – Duzzadt a bicepszed, válladban vízkerék Forgott, kiáradtak a malomárkok: A könyököd belebizsergett.
933
Ellazult a kezed, lendületes lett, Mint tekergő angolnák az iszapban. Arisztotelész szerint belőle születtek. IMREH ANDRÁS fordítása
xxv Hajnali magas kőfalak között Teljes gőzzel hajtottam le délre, Hideg sziklákon esővíz csillogott – S egy kanyar után ott ült az a róka Szemtől szemben az út kellős közepén. Vad ösztön szállt meg, míg ő lebukott, Hanyatt-homlok elinalt rozsdaszínben. Te szép fej, mesés farok, rémült élet: Szemedbe villant kék Volkswagenem! Hozzon újjászületést a víz, a vágy, A vánszorgás a kórházfolyosókon, Átkelnem majd e rémült íriszen kell.
xxviii Palack alakú jég volt. Sorba álltunk, Hogy a hosszú csúszást végre sikerüljön Tökélyre vinni, minden alkalommal Nekifutottunk, készültünk, gyerünk, Metszőn valódi volt, önnön jutalma: Vége a biztos talajnak, nagyobb Erőt vettünk magunkon, mint különben, És minden ment magától, önfeledten, Keskeny tejút a sötét jég színén, 934
Futás, lendület, dőlés, visszatérés – Mint a fény gyűrűje, úgy folyt önmagába, Tudtuk, átjöttünk, mégis arra szállunk.
xlviii Furcsa, de ami még csak alakul, Amint megéreztük, máris előérzet. És bármire jutunk, annak fényében Lesz valóság, amin keresztülmentünk. Talán a hetedik mennyország is Csak a megvalósult hatodik érzék. Mindegy: ha úgy törik meg rajtam a fény, Ahogy Coleraine után azon az úton, Hol sósabb a szél, az ég sietősebb, S a festett póznák között félúton A Bann tükre ezüstfoncsort kapott, Majd akkor utolérem, ami elkerült. MESTERHÁZI MÓNIKA fordításai
935
JOHN F. DEAN
A gyarapodó
Mézes Gusztáv aprócska ember volt, nem nagyobb, mint a kakasugrás. Nagyjából öt láb, két és fél arasznyi magas. Pipaszár lábú, törékeny csuklójú, beesett arcú. Szikár testével úgy festett, akár egy pálcikaemberke. Még a földje is sovány volt, néhány holdnyi vékony termőtalaj és vastag, áthatolhatatlan altalaj. Marhái girhesek, birkái árnyékot se vetettek. A tojások, amiket tyúkjai kikínlódtak magukból, kicsi, sápadt, vizes tojások. Aki ránézett, azt hitte, Gusz is a Nagy Éhínség egyik túlélője, holott másfélszáz esztendővel később élt, mégis mintha minden ősével végigéhezte volna azt a nyomorúságos időszakot, nélkülözvén lelkét, testét, sorsát. Gusznak, túl azon, hogy egész életét törpén és véznán kellett leélnie, szegényes lélek is adatott, kicsinyes és sivár, keserűségnek és haragnak kiszolgáltató. Gúnyrajza volt csupán egy olyan világnak, mely ügyet sem vetett mindazokra, akik az országos felvirágzásban, a nagy gazdasági fellendülésben nem találták meg számításaikat. Ez volt Sírország. Egyenesen előre. Gyarapodni. Az élet bizony egyetlen adut sem osztott Mézes Gusztávnak. Sehol egy ász, sehol egy király, sehol egy bubi, és – mindenekelőtt – sehol egy királynő. A pusztavacsi pünkösd hagyományos ünnepének estéjén Gusz hosszasan üldögélt vacsorája fölött, magába roskadtan. Egyedül élt. A szülei, éppolyan pöttöm egyszálbélik, mint ő maga, eltávoztak az élők sorából, és feküdtek ugyancsak vékonydongájú, apró sírjukban a pusztavacsi templomkertben. Gusz a legjobb öltönyét húzta magára, ami szürke volt, elegáns, és a szövetén meg-megcsillanó finom ragyogás még a Pusztavacsi Dévaj Dalárdában is viselője dicséretére vált volna. Jószabású kék ingét vette alá, valamint új, rózsaszín selyem nyakkendőjét, melyért komoly összeget áldozott. Később, az éj előrehaladtával, levette a nyakkendőt, bedugta belső zsebébe, és táncolni kezdett. Kisvártatva zakóját is lekapta magáról, és járta, csak járta a szabadok táncát, semmivel sem rosszabbul, mint bárki a keményített, merészen kitárt gallérú legények közül, kik szőrös mellkassal, pompás idomaikat kelletve szökdécseltek, dalolásztak a lányok között. Gusz eltökélt célja volt, hogy véget vet keserűségének, és eztán teljesebb életet kezd. Annál is inkább, mert a millenniumot nemrég búcsúztatták, hogy 936
egy új évszázad köszöntsön a falu lakóira. A világ odakint tele volt lehetőségekkel. Miért is ne léphetne ki a szenvedés és a nyomorúság hagyományos körforgásából, és vehetné kezébe szerencséjét? Önmegvalósítás lesz a játék neve ezentúl. Töméntelenül sokat fog enni, inni, rengeteg nővel lesz dolga, megízleli mindazt a gyönyört, ami csak egy férfit érhet egész életében. Félhangosan dünnyögött maga és korcs kutyája, Bödönke elé, aki hűségesen vizslatta a sarokból. Kis konyhája már a legújabb vívmányokkal kérkedett: hűtő, mosógép, tévé, videó, sőt Gusz közel járt dédelgetett álmához, hogy vegyen egy mikrosütőt, vagy netán még egy mosogatógépet is. Vágyott rá, hogy a gyarapodás erős és kézzelfogható dolgokba építse be énjét, ez a feladat lebegett egyedül szeme előtt. Gusz ez év elején jegyezte föl újdonsült vágyait egy darabka krémszínű pergamenpapírra, melyen áttetszett az egyik legkiválóbb vízjel, egy szerető szív. „Kihúzom magam, magasan és büszkén élek” – írta. „Felajánlom a kezem, az életem, a házam, a birtokom és minden bizalmam, őszinteségem egy nőnek, aki cserébe elhalmoz szerelmével, és nekem szenteli életét teljes valójában. Majd mikor kiteljesítem magam szellemi és gazdasági téren egyaránt, elégedett leszek. Gyerekek verik fel a ház és a birtok csendjét, végül halhatatlanná válok.” A jövőnek szóló levelét egy széles, lendületes mozdulattal írta alá, óvatosan összehajtogatta, és becsúsztatta a szürke ünneplő zakójának belső zsebébe. Rögtön a szíve fölé. Szikár, de hevesen kalapáló szíve fölé. Ezen a reggelen nem állta meg, hogy Bödönke, a keverék kan farkcsóváló ujjongása közepette végigugrándozza parányi kis földjét, hiszen már elért valamit. Gusz befejezte gyorsfagyasztott birkapörköltjét, kidobta a dobozt a szemetesbe, és fölment a lépcsőn kezet mosni, aftersévvel pacskolni be arcát, újból megkötni nyakkendőjét, hogy nekivághasson a hódításnak. Előbb azonban megmustrálta magát a tükörben. Még csak huszonkilenc, ereje teljében, élete virágában. Igazi férfi. Igazi élettel. Rátalál az igazi nőre, egy igaz szépségre. Keményen fognak dolgozni, együtt építik fel igazi életüket, gyarapítják vagyonukat, beutazzák a világ varázslatos tájait, amiket csak az amerikai tévésorozatokból ismer. Gusz eljut Torremolinosba, Párizsba, Madeirára. Oldalán egy tüneményes asszonnyal ki fogja élvezni az igazi élet minden ízét s zamatát, a legcsodálatosabb és nem kevésbé egzotikus vidékeknek. Két kezével dörzsölgette mellkasát és hasát, föl-le, le-föl. Ma este aztán megmutatja. Ő nem akárki, hanem Mézes Gusztáv. A gyarapodás útján. Fontos, hogy az ember ne mutatkozzék túl korán. A diszkó tíz harminckor kezdődik. Gusz tizenegy tizenötkor már a teremben őgyelgett, és szomorúan nyugtázta, hogy a legelsők között érkezett. A terem már ragyogóan 937
kivilágítva, túlsó végén, kicsiny üvegketrecében a DJ találomra föltett valami zenét. Néhány fiatalember a bárpultnál lomhán vonszolta testét. Kezükben korsók. Arcukon önelégült vigyor. Gusz csatlakozott hozzájuk. – Srácok! – Gusz! Hogy ityeg? – Csak a szokásos. Ez a szájbabaszott élet… – Öltöny, Gusz? Nagyon komolyan festesz ma este. Mi a rosseb? Gusz elvigyorodott, és előhúzott egy figyelemre méltóan vaskos köteg bankjegyet a belső zsebéből. Rendelt egy korsóval. Kísérővel és burgonyaszirommal. Bekapcsolódott a körülötte óvatosan nyiladozó társalgásba. Fiatal nők, vodkák, hosszú nyakú üvegek és parázsló cigaretták verődtek csoportokba a széles bárpult másik végében. Köztük a három Sóvirág nővér. Köröttük az üres táncparkett, a kelméktől fodrozódó forgatag, milliom örvénylő fénypászma színes álomvilága, míg alattuk, a parkett és a beton alatt a csupa-csont-és-bőr föld nehézkesen forog, mint a stroboszkóp. Ez akkor volt, mielőtt még bárki átlépte volna a bár védő-óvó felségterületét követelőző világa felé táncnak, ösztönnek. A Sóvirág nővérek: Mónika, Matild és Magda. Még mindig fiatalok, a legidősebb, Magda, alig huszonkilenc. Együtt élnek egy nagy házban Savanyúdomb lábánál. Apjuk évekkel ezelőtt meghalt, anyjuk éppen tavaly. Mindezen felül, akárcsak Mézes Gusztáv, egyáltalán nem szép egyikük sem. Kiütközött rajtuk ugyanaz az ősidők óta öröklődő éhezés, szívósság, ami elődeiket sem kímélte, és szűkösen termő holdjaikhoz láncolta. Éhezés minden olyan iránt, amelyben sok helyütt a világon bővelkednek. Étel, pénz, luxus. Az új század hajnalán a három nővérnek van munkája, három kocsi is parkol öreg házuk udvarán. Szomszédos gazdák bérlik földjüket. A három nővér telve van reménnyel. – Nocsak, a három csúf nővér úgy kinyalta magát, mint szaros pista jézus neve napján – böfögte Lali. Minden férfi a három fiatal nőre szegezte pillantását. Gusz nehezen visszafojtott nevetéséből szüremlett elő: „Feküdj le korán, feküdj le későn, a három csúf nővéren nem fog a vésőd.” – Kapd ki gyorsan Magdát, Gusz! – tüzelte Miki vigyorogva. – Emlékezz, hogy szól a mondás, ki korán kel…! Rekedtes nevetés hullámzott végig a férfiakon, pityókás hangszín és önelégült hahota egyvelege, és olyan mozgolódás támadt, mintha egy kis zátony halai verődtek volna össze egyetlen alakzatba, melynek csak külső kontúrjai kivehetőek, de belülről tagolatlan.
938
– Én azt mondom inkább, feküdj a tyúkokkal! – harsogta Lali valakinek a fülébe. – Lefogadom, hogy vad tigrisek az ágyban! – így Lali, a bátor. – Az ördögbe is, mindhárman együttvéve talán fel tudnának ajánlani valami elfogadhatót! – tréfálkozott Gusz. Ugyanekkor minden férfiszempár kaján pillantásokat vetett a nők felé, elkényeztetett képzeletüket szabadjára engedve. Magda, Matild és Mónika mindnyájan tisztában voltak külsejükkel. Iskolás lányként szenvedtek társaik szemérmetlenül fitymáló megjegyzéseitől. Hamar megtanultak együtt élni a „csúfság” fogalmával, bár érintetlen tisztaságuk beragyogta az osztályt, és kedvesen fordultak mindenkihez. Egyszer, mikor Matildot, a legfiatalabbat négy idősebb lány cukkolta az iskolaudvaron, énekelve és gúnyolódva közrefogták, Mónika és Magda rögtön a segítségére sietett. Az idősebb lányok skandálták: „három csúf nővér elment a bálba, három csúf nővér a bolondját járta”, miközben egyenként Matild mellé ugrottak, és pálcával bökdösték a hasát. Küzdelem alakult ki, felkelés a „csúfság” ellen, amit kétségbeesve próbált meg leverni három követének képében, hajat cibáltak, pofonok csattantak, rugdosódtak egészen addig, míg egyikük hanyatt nem vágódott a flaszteren, és mialatt forradalmár társai körülvették, hogy felvidítsák, és újabb rohamot vezényeljenek, a Sóvirág nővérek eliszkoltak, sebzetten, zokogva, félelmetes létükben szétszóratva ugyan, de mégis együtt, dacosan és békében. Hogyan történhetett, hogy csúfságuk lényegtelennek tűnt mindaddig, míg az apjuk élt? Amikor a család közösen elment a templomba, mindenki természetesnek vette, hogy a csúf nővérek érintkezhetnek a többiekkel. Vajon miért volt képtelenség elnézni, ahogyan a három csúf nővér templomba, esküvőre vagy temetésre ment, de már csak anyjuk társaságában, kinek megjelenése önmagában már nem sokat nyomott a latban? Négyük látványa, férfi nélkül, csöndre intette a rakoncátlan gyerekeket is, kitörni kész, de elfojtott megütközést váltott ki a gyülekezetben. Amikor pedig az anya meghalt, és a három csúf nővér függetlenedett, s valamiféle sikkes jómód jutott nekik osztályrészül, a csúfság világa tovatűnt életükből, legalábbis ami a hétköznapi, vagy akár az éjes-éjjeli társadalmat illeti. – Apácának kéne menniük, mindegyiknek, fekete szoknyában és fátyolban jobban mutatnának, mindent eltakarva, amijük csak van és amijük nincs, én ezt mondom, fiúk – szólt Mordon János, az élemedett agglegény, főállásban iszákos kópé. Az ifjú férfiak között élénk nyüzsgés támadt, a fiatal lányok is összegabalyodtak egyetlen fonallá, italjukkal, sminkjükkel, gálaruhájukkal együtt. Mintha a Sóvirág nővérek nem is sejtenék, miről van szó.
939
Mintha a többi lány nem azért húzódott volna közelebb hozzájuk, hogy mellettük szebbnek és vonzóbbnak tűnjenek. Éjfél körül indult az este. Néhány lány a táncparketten termett, és táncra perdült a vibráló fények jótékony rejtekén. Bátrabb férfiak a bárból kezdtek közeledni feléjük. A táncparkett lassan megtelt. Körös-körül éledezett a világ. Az álmok fokozatosan, apránként valóságba csaptak át. Fény és homály szigorú határzárját feloldotta a stroboszkóp villódzása. A zene érezhetőbben lüktetett. Mindenkit felbátorított, sőt vakmerővé tett a fékjeit oldó, kötelékein lazító tivornya. Testek rángatóztak szaggatottan, egyre ütemtelenebbül. A fiatalok élték életüket. Ellenállhatatlanul. Gusz a bárnál állt. Ivott. Hirtelen idegesség futotta el. Legtöbb társa régesrégen táncolt valami fiatal lánykával. Testük és a mesterséges, tompa fények örvénye a férfiakat felhevülve, a nőket feltüzelve sodorta magával, szippantotta be és lökte ki újból és újból. Alig néhány nő maradt a pultnál, alig pár férfi Gusz mellett. A nők nagy része a teremben cseverészett, újfent összeverődve, immár vígan és magabiztosan. Köztük volt Cicomán Erzsébet, akit a falu Felső utcájából jól ismert. Jó alakú, gyönyörű lány volt, Gusz gyakran futott össze vele az utcán, udvariasan köszöntötték egymást ilyenkor. Gusz minden kétségét, gátlását elhessegette, poharát a pulton hagyva közeledett Cicomán Erzsébethez. Rögtön észrevette, hogy a lány felismerte szándékát, és néhány megjegyzést sustorgott barátnőinek, akik ezen kuncogtak. Gusz odalépett hozzá, megérintette a vállát, mire ő féloldalt kissé felé fordulva elmosolyodott. – Akarsz táncolni? – kérdezte. A lány megrázta fejét, arcára fagyott mosollyal. – De igen, gyere csak! Megint megrázta fejét, és barátnőire pillantott. Aztán jelentőségteljesen végignézett a táncparketten. – Bogyó Péterre várok – suttogta alig hallhatóan. Erre Gusz is körülnézett. – Egész este nem láttam – mondta. – Biztosan szívesen táncolnál addig is, amíg rá vársz! Cicomán Erzsébet szigorúan végigmérte. – Ne haragudj, Gusz – mondta végül, készen a válasszal. – Semmi kedvem veled táncolni. Egy jóképű férfival akarok táncolni. Majd visszafordult a társaihoz. Némán bámultak rá. Egyenes volt. Kíméletlen. Köpni-nyelni nem tudtak, nemhogy vihorászni. Szájukhoz emelték poharukat, és nagyot kortyoltak belőle. Gusz még ott állt egy darabig. Aztán levegő után kapkodva sarkon fordult, vissza a söntéshez. A fiatal lányok össze-
940
pusmogtak, felszabadultan gúnyolódva rajta most, hogy már eltűnt a szemük elől. A férfi nagyot húzott vészesen fogyó korsójából. Az éjjel továbblépett az eseményeken. Gusz ivott és ivott, egyre csöndesebbé és egyre mogorvábbá vált. Látta, amint a Sóvirág nővérek a bár túlsó felén várakoznak. Senki sem kérte föl táncolni őket. Gusz elnézett mellettük. Ennyire nem volt kétségbeesett. Észrevette, amint Magda, Matild és Mónika együtt lépnek a parkettre. A három nővér ropta a táncot, Gusz pedig figyelte őket, és alig hitt a szemének, mennyire megváltoztak, kecsesen, méltósággal, magabiztosan sodorta őket az éltető zene, mintha mindez természetesen következne lényükből, akárcsak a hit sugárzó gyönyörűségükben. Tökéletesek voltak. Mint egy matematikai egyenlet. Gusz elképzelte, hogy mindhárman tanárok valahol az országban. Mint egy pontosan kiszámított összeg, mintha e percben az egész világrend velük teljesedne be, mindenre bennük rejtőzne a válasz, legbelül, az „én” és a „szépség” egyenletének hibátlan levezetése. Öröm volt nézni őket, és most Gusz teljes lényében átérezte ezt, akárcsak Cicomán Erzsébet, aki társaival óvatlanul bámulta a három nővért. „Egy összeg” – suttogta Gusz félhangosan. „Tíz meg tíz meg tíz, az harminc. Egyértelmű. Kerek, egész, gyönyörű. De beleszerethetsz-e egy összegbe? Egyesülhet-e két számjegy örömben, gyönyörűségben?” Gusz hirtelen hangosan felkacagott, és a Sóvirág nővérek felé fordult. Magda csendben mosolygott, ahogy a férfi közeledett feléjük, majd, nem sokkal mögöttük, habozva megállt, és bátortalanul megpróbált ütemre mozogni. Esetlen volt. Mintha három lába volna, és mindegyik keresztbe lépne a másiknak. Lassacskán elfelejtette, hol is van valójában, kicsoda valójában, és átadta magát az estének, a ritmusnak, a lármának, a táncnak. Gyorsan, dacosan mozgott, áthevülve és zaklatottan, aztán egyszer csak lekapta magáról zakóját, visszament a bárpulthoz, ráigazította egy bárszékre, majd újra a parketten termett. A zene rendületlenül lüktetett. A három lány tökéletes és könnyed összhangban táncolt. Gusz körül egész Pusztavacs ott kavargott. Békében érezte magát. Mégis, mi baj érheti mindezek után? Van háza, földje, jövője. Ott van Bödönke, a keverék kan, aki a pokolba is követné. Elég, ha magához engedi őket. Hadd lássák, megvan a maga belső gazdagsága és büszkesége. Minden rendben lesz. Túléli. Szerez még földet, és nagygazda lesz. A levegőbe lendítette karját, és olyan mozdulattal riszálta testét, aminek mélységét, kiterjedését csak ő érezte, előre és hátra ringott egy belső ritmustól vezérelten, ám hirtelen, minden szemmel látható ok nélkül, a földön találta magát, ültében szélesen szétterpesztve lábait, kezeivel maga mögött ellentartva. A zene leállt. Valaki sikoltott. Egyike a Sóvirág nővéreknek. A 941
fények hamar felgyulladtak. A Guszt körülállók hátráltak. Anélkül, hogy zavarba esett volna, Gusz felpattant és leporolta magát. Kezét a levegőbe emelte, senki mást nem hibáztatva saját ügyetlenségéért, és a bárszékek felé vette az irányt. A hangfalak ismét rákezdték, a lányok folytatták táncukat. Mordon János állt annál a bárszéknél, ahol Gusz hagyta zakóját. Valamit éppen felolvasott Mikinek. Nevetgéltek. Egy szempillantás alatt Gusz már ott termett mellettük, izzadva, remegve az izgalomtól próbálta összeszedni magát. „Kihúzom magam, magasan és büszkén élek.” – Mordon folytatta: – „Felajánlom a kezem, az életem, a házam és a birtokom…” – Mordon felnézett Guszra. – Nos, nos, kérem, itt láthatjuk Gusz Petőfit, hölgyeim és uraim, egy költőt, egy lánglelkű szeretőt. Gusz már látta, mi folyik itt. – Csakugyan, egy költő – tette hozzá Miki. – Afféle szerető, aki seggre ült a táncparkett kellős közepén. Még a Sóvirág nővérek sem érnének hozzá. Morgon újra kezdte: – Lássuk csak. Ó, igen. Azt mondja, hogy: „majd mikor kiteljesítem magam szellemi és gazdasági téren egyaránt”. – Kajánul Guszra nézett. – Nos, nos, ugorjunk csak egy kicsit… Gusz megragadta Mordon kezében a papírt. Megkaparintotta, de csak egy pillanatra, ami arra volt elég, hogy kettétépje. Mordon és Miki harsányan felkacagtak. – Fiúk! – kiáltották. – Gyertek és halljátok Mézes Gusztáv végakaratát és őszinte vallomását! Ezennel megosztja mindnyájunkkal! Sokan Mordon felé tartottak, Magda, Matild és Mónika Sóvirág is. Gusz meg akarta ragadni a papírt Mordon kezében, de elvétette, és Mordon felpattant egy székre, hogy fennhangon rákezdjen. Gusz csendben vette le zakóját a székről, majd annyi méltósággal telepedett le rá, amennyit csak a teremből össze tudott gyűjteni. Csaknem nyolc nappal ez után történt, hogy Gusz testére rábukkantak a Fortyogó folyóban. Mellkasához kötözte a kocsijának csomagtartójából kivett nehéz pótkereket. Majdnem egy mérfölddel arrébb állította le autóját, a turistáknak fenntartott parkoló közelében. A slusszkulcsot az indítóban hagyta. A vezetőoldali ülés szélesre tárva. Egy kis összegyűrt fecni foszlányát felejtette az ülésen. Mire a szomszédok rátaláltak a kocsira, az akkumulátor lemerült, és a kocsi lerobbant. Egyedül a papírfoszlány maradt ott feladványul a hatóságnak. A vízbe fúlt ember belső zakózsebébe helyezték, azzal temették el a szíve fölött. FALUSI MÁRTON fordítása 942
BENNO BARNARD
Férfi útlevél nélkül Az átlag belga dalát dúdolom, Bár Belgium nem izgat fel nagyon. Gyerekgyártáshoz szőke nő: ez a nóta, Kutyával járok a kőkorszak óta. Ki franciául szól, szivart szipákol, És sose hallott Verhaeren szaváról. Kevin fiam lábán táncol a labda! Mezítcipőben a világot ugratja. Kelly, van még kis szűzhártyád mutatóba? A fajansztál elpattan mosolyodra. A marokkói hamis templomba jár. A költő süketnémán művéről povedál. Világámulás nem ingem, nem gatyám: Nem utazom versek döglött lován. A mintaflamand dalát zengetem, Belgiumot rühellem rendesen.
943
Christopher gyásza, mikor megfulladt Piak, a border collie kutyája mert fejére szorult a kutyakaja zsákja Itt sem voltam, veszni hagytam: galádság! S most hallom a világ szívdobogását. Még egy kutyának is van szabad akarata. Moccanatlan ház, fehér éjszaka. Hű fegyvernökként jobbomon hevert Most hullapózban mint kitömött ebek. Feje a földön, de szeme fürkész engem, A kutya legjobb barátja mégsem az ember. Sötét éjjel, míg nem jött álom szememre, Ő álma birkanyájait terelte. Kutyája-hullott gyerek vagyok ma itt, Remélem, ő látja majd fenn nagyit. Nap s hold felett lebegett takarója. A csillagok nem lelik helyüket azóta. Oly magányos a Föld, mióta nem ugat. Sírját megleled a cseresznyefa alatt.
Brüsszeli csók Itt állunk egy parkban, összefagyva, egy csókba vész belé leheletem, dermedt kezem egy gyengéd mozdulatba. Elengednélek, de nem tehetem, ujjam is tényként rögzül a hajadba. A Cambre-nál állunk, mi, percnyi, hideg, hókása-szájú, kihűlt szerelmesek, egymásnak csókot mint idézetet adva.
Albert királyhoz E remegő aggastyánban, kit felnőtt gyerekek emeltek pajzsra, már több száz éve bízol: ne már, hogy ne lehessen közös apukánk! Koponyád palotája mélyén minduntalan puccsot kohol a kétely, de tusakodol vele: Le a modernizmussal! – szülőanyád neked, ám maholnap agyonnyom böhöm hullateste. E totyogó vénember lehűti véredet, bölcsesség őre ő, vacilláló keze végigsimítja forró fejed, no lásd. Idézetek futkosnak folyosókon. Küldönc hoz lihegve üzenetet szájában, mint kutya. Demokrata öklök verik az ajtót. Költőtárs írta – az Úr bocsássa meg, vissza is vonta utóbb –, hogy Őfelsége hazudik, mint a vízfolyás. De hisz a költő maga is nagy hazug! Üdvös, ha sakkdobozban király és gyalog összekoccannak finoman. Vigasztalja e gondolat őfelségét, ha népe túl későn jár haza. Felség, hatalmát kár félteni – alattvalói nem alávalók: mesélje inkább, hogy megbocsát, s hogy mi mindenre jó egy bálvány, apuka!
Közlekedési dugó Lomhán sietsz hazafelé a kőkemény talajon, az élet lassított mozgású vízesésként robajlik a tengerbe: még egy év partot ér most, zömök sziklához verődve szerteporlik. Az erdő benőtte, romantikus hegyhát mint eleven követ, görget lefelé: így hemperegve hogy gyűjtesz aztán zuzmót? – Öntudatlanul ez motoszkál fejedben, míg lomhán zakatolsz hazafelé egy hangyákról szóló mesében. Rövidlátó szemedet hunyorogni készteti a lapályon derengő alkonyat. Talpad egyetlen mozdulatától függ nemzetközi szállítmányok sorsa, vak rend az úr idelenn. Hol lehet most az a domboldali cím, női portréval fénylő ablakában? Ha alszik már majd minden kismajom, gyújtasz-e ott gyertyát, bontasz-e palacknyi éjszakát, hoz-e húsos gyümölcsöktől roskadó tálcát az asszony, hogy giccses lelkű férje kedvére tegyen? Dadogva botorkál tovább az este, előrefelé zötyög az emberiség végtelen menete is. Gennyes boldogságod köpcös motorként hortyog.
Régi barátnő Lábadhoz hengeregtek szunnyadni a felhők, maholnap gyerekeidnek is gyerekei születnek, a belenyugvás esőként szemerkél fejedre. Hát ez a dolgok rendje. Vonásaid épp olyan finom metszésűek, mint akkoriban, villanyfény szőkítette hajad arcodba hullva
zavarodat hivatott leplezni, éppúgy mint régen, gyereklány maradtál így ötven és hatvan között is. Görög vitrinbe közszemlére kitettek: Attika, agyag, melled épp csak születő dombjai, pár ezer éves lelet – a neked kiszemelt, zömök siheder holnap szánt és vet, de lábujjadat sosem cirógatja meg. Pompejiben egy delfin hátán ülve mutatnak, a kohó a hegy gyomrában éppen zárva tart majd. Téged látni azóta mindenfelé. Hasfalad feszességét szülés kezdte ki, a drogfüggéssel megküzdöttél, legyűrted a jelzáloghitel sárkányát, ezt itt szemüveggel olvasod. A cerberus napszállta után indul útnak. Bontsd meg az ágyat! Ajkad cserepes peremét nedvesítsd be! Szorítsd erősen a csillogó halat!
Nagybeteg barátod a telefonban Kemoterápia csordul kisujja hegyén, az olvasás erőfeszítése megköhögteti már, ötvenöt kilónyi barátság maradt belőle, s hozzá a lélek elhanyagolható tömege (a tobozmirigy rejti Descartes tippje szerint). A telefon lélegzete időnként kihagy, te pedig, poéta, kutya módjára szorongatod a csontot. Vázzá aszalta azt a testet a füst. Ó, ápolónők, kemény kezű humanisták – megannyi missziós nővér Őfelsége, a legkatolikusabb Rák király gyarmatán, kormányzónk onkológus, a gyilkolászás humanitárius elvek szerint folyik,
947
cseppre csepp, édes kis aljasok, tipp-topp gazemberek! Az ember? Lángra lobbant sötétség. Az ember? Kis pusmogás két csönd zárjele közt. A halál ügyefogyott válasz az idő rejtelmeire. A halál kevéssé hathatós orvosság. Kábul hát csendesen (életen át keresed ökrödet, pedig rajta ülsz, tanítja a Zen), kórházfogytig, míg posztmodern korunk katyvaszos hattyúdalát megetetik vele, hívja csak az állatorvost, döfjék belé az injekciót – visszautasítani nincs ereje.
Hajnali szerenád Piet Pirynsnek
Beszélgettünk, míg kékre nem festett a hajnal, szédítő volt a kávé s a cigaretta hozzá. Sörcsapra dobva nedves rongy szunyókált. „Ha tudnám, ki vagyok, más lennék azonnal.” Vécére tántorogtunk, mint kik nyársat nyeltek. Hej, szegények orgazmusa… Hallgat a víz. Ásít az ajtó, amint a nap betűz. Volt egy harmadik pasas is, ki a halált mímelte. Ó, barátság gyengéd rettenete! Ritka ember, aki az éggel szájal, sokan el sem kapják a sirályt, felőlük le is eshet, (majd a gödröcskés arcú pultos lány esetleg) a kést a szélbe vágjuk, mely égre pörgeti. Lagymatagon anyánk emlékére ürítjük poharunk, gyermekkorunk érc-anekdotáiba zárva temetjük őt, és mosolyogva idézzük a vágyat, mely egykor elfogott füstös ikonosztázok földjén, ezüst felhők alatt, délidőben… Most a kelleténél többször legyilkolászott apáinkra igyunk!
948
„Írtam egy könyvet, de nem olvastam el.” „Senki sem mondta meg, kik vagyunk voltaképp.” Maradék szívünket csiszatoljuk. Mormogunk, mint öreg zsidók. Fehér a napfény, akár a tészta. Foszlott felhők közül az istenek zsebórája függ, pillantásom sistereg, ahogy leolvasom az időt: ez itt Európa, a háromezredik év. LACKFI JÁNOS fordításai
949
MONIKA MARON
A félreértés
Poros szél fújt Grönland felett, szederillatú. Fehéren, érintetlenül nyújtóztak el körös-körül a hómezők. Az utolsó busz a keleti hómezőn átlósan átkanyargó Északi szél úton hajtott be, észak felé a városba. A megállót hegyes jégoszlop jelölte, amely narancsszínben játszott a lemenő nap fényében. Egy férfi és egy nő támaszkodott az oszlophoz. Egymásnak háttal álltak, csukva tartották a szemüket és szimatolták a poros grönlandi levegőt. Miféle levegő ez, gondolta a férfi. A szél, gondolta a nő, honnan ismerem én ezt a szelet. Zöld, gondolta, biztosan zöld ott a vidék, ahonnan a szél jön. Hallotta, hogy jön a busz, de képtelen volt kinyitni a szemét, amely elmerült a mély zöldben, és félt, hogy ha megmozdul, egy szempillantás alatt elhagyhatják a szélre vonatkozó emlékei. Hallotta, amint elindul a busz, vállán érezte a férfi vállát, aki továbbra is a jégoszlophoz támaszkodott. Miért nem szálltál föl, kérdezte a nő. A szél, mondta a férfi. Ma van az életem közepe.1 Mit jelent mindez? Valamit jelent, vélte a nő. A szél havat kavart föl és a nő arcába szórta. Meleg, poros hó volt, szederillatú. A nő föltartotta jobb mutatóujját a levegőbe, hogy megállapítsa, merről fúj a szél. Délről jön a szél, mondta, és a magas, zöld fákra gondolt, amelyeket a képeslapokról ismert. Valaki azt mesélte neki, hogy ezeknek a fáknak zúg a lombja, ha fúj a szél. Ismét behunyta a szemét, hogy lássa a zöldet, s addig szorította a fülére a tenyerét, míg zúgást nem hallott, és beleszimatolt a Grönland fölött fúvó poros szélbe. Tudom, mit jelent a szél, mondta. Ha ma van az életed közepe, akkor a szél azt jelenti, hogy az életed közepén el kell menned Grönlandról. Velem kell jönnöd északdélre. Bárgyú női locsogás, északdélre nem megy busz, mondta a férfi. Ma már északra sem megy több, mondta a nő. Mit akarsz északdélen? Lombos fák zúgása, homokos föld illata; mit vársz ezektől?
950
Az asszony felnevetett, olyan élesen csengett a nevetése, hogy a férfi megijedt és hirtelen mozdulattal feléje fordult. Fölkiáltott fájdalmában. Odafagytam, kiáltotta, odafagyott a jégoszlophoz a fejem, szabadíts ki! A nő csendes léptekkel megkerülte az oszlopot, és szembenézett a férfival. A férfi szakállán csüggő jégcsap mozgott a szélben. A nő megint nevetett. Ma van az életed közepe, és oda vagy ragadva egy jégoszlophoz. Szabadíts meg, kérte a férfi. Ha eljössz velem északdélre. Ne légy türelmetlen, mondta a férfi, a világon minden folyamat, minden folyik, tudom, hogy nem tudsz semmit. Akkor maradj az oszlopodhoz fagyva, mondta a nő, és megállt a férfi előtt. Tudtam, mondta a férfi. Cssss, maradj egészen csöndben, mondta a nő, és szívd be a szél illatát. Mit tudtál? Hogy ilyen vagy. Nem vagyok ilyen; maradj csöndben. Hallgattak. A poros szélhez lassacskán könnyű, hideg, hal- és petróleumszagot hozó északi szél keveredett. A nő a férfira nézett. A férfi reszketett. Hogyhogy nem fázol?, kérdezte. Iszonyúan fázom, felelte a nő. Ha leszedsz innen, megmelegítelek és hazamegyünk. A férfi mindkét kezét a nő felé nyújtotta. Az nem mozdult. Gyere ide, suttogta a férfi, megfagyok, a mamámhoz akarok menni, a mami főzzön nekem teát, fürdessen meg és olvasson mesét nekem. A férfi sírva fakadt, a nőt elfogta a részvét. Megcsókolta a férfi hideg száját, és hosszan lehelte a helyet, ahol a férfi feje a jégoszlophoz fagyott. Egyenként szabadította ki a hajszálakat, amíg csak a férfi nem tudta újra mozgatni a fejét. A férfi letérdelt előtte. Köszönöm neked, mondta, majd felállt és az Északi szél úton észak felé indult. Várj, kiáltotta utána a nő, várj; északdélre akarunk menni. A férfi megállt és szomorú képet vágott. Miért akarsz mindenáron velem odamenni?, kérdezte. Vannak nálam jobbak, sőt sokkal jobbak, miért nem mész valaki jobbal? Csak mert ugyanannál a jégoszlopnál álltunk? Ez nem ok, márpedig nekem ok kell. A világon minden folyamat. Elfelejted a szelet; és ma van az életed közepe, ennek valamit jelentenie kell. A férfi hátat fordított a nőnek, és továbbment észak felé. A nő testével nekivetődött a jégoszlopnak; az továbbra is mereven, egyenesen állt. Nekirohant az oszlopnak, míg az végül le nem tört, s az asszonynak nem kezdett vérezni a homloka. Két kézre kapta a vastag jégrudat, mint egy lándzsát, és 951
rákiáltott a férfira: Ha nem állsz meg, fölnyársallak ezzel a dologgal, amelytől az előbb megszabadítottalak! Jól van, mondta a férfi, megyek, de döfd vissza a hóba azt az oszlopot; tilos letördösni a jégoszlopokat a megállókban. Abba az irányba mentek, ahonnan időnként meleg, poros fuvallat csapta meg őket. Mit akarsz északdélen?, kérdezte a férfi. Leveleket kézbesíteni. Postás vagyok; szép foglalkozás. Grönlandon nincsenek már levelek. Akkor nem fognak hiányolni, mondta a férfi. Nem úgy, mint engem. Én Grönland királyainak pénzét kezelem. Grönlandon nincsenek már királyok. Ez igaz, mondta a férfi, de a pénzüket kezelni kell. Grönland királyainak amíg éltek, sem volt pénzük. Úgy van, erről is könyvelést kell vezetni. És azt is ellenőriznem kell, hogy befolyt-e valami. Minden reggel kimutatom, hogy nincs egy fillér sem, és minden délután ellenőrzöm, hogy nem jött-e pénz. Volt már olyan, hogy jött? Nem, mondta a férfi. Az este a lila szakaszába érkezett. Hamarosan besötétedik. Kettejük léptein kívül semmit nem lehetett hallani; a férfi két lépésére a nőnek négy lépése jutott, ez így sajátos ritmust adott ki. Ha sietünk, négy órán belül ott lehetünk, mondta a nő. A férfi mélyet sóhajtott. Bárcsak a másik cipőmet vettem volna föl, mondta. A nő nem válaszolt. Miután egy további óra hosszat gyalogoltak, egy két méter magas, hegyes jégdomb bukkant elő a sötétből. Ha akarod, itt éjszakázunk a kunyhóban, mondta a nő. A férfi hálásan elmosolyodott. Most mosolygott először azóta, hogy találkoztak a megállóban. A kunyhó olyan volt, mint a többi jégkunyhó, amelyek Grönland minden főútvonala mentén várták az eltévedt vándorokat. A földön egy rakás medvebőr; a falon a megfeszített Szűz képmása lógott. A nő fölvette az egyik medvebőrt és a kép elé akasztotta. Szégyen, mondta, hogy mindenütt közszemlére teszik. Hát nem elég, hogy egy fél örökkévalóságon át függött a kereszten egymáshoz szögezett lábbal, hogy meg ne gyalázzák, mintha attól kellett volna tartani, hogy valaki rágerjed arra az oszló húsdarabra! És most mellet és csípőt festenek neki, meg eleven vért a bőre alá! Fogd be a szád, mondta a férfi. A nő a szűz arcát nézte. – De bosszút állt rajtatok. A lánya szajha lett. Ő 952
Jeruzsálemben maradt, a szajha leányait azonban keletre és nyugatra küldte, s a legrosszabbat és leggonoszabbat küldte Grönlandra. Mindhárman fiút szültek, rossz, romlott fiakat, akik azután ismét fiakat nemzettek, még rosszabb, még romlottabb fiúk hadát, akik agyonütik, agyonlövik, halálra kínozzák egymást, mindörökkön-örökké. Fogd már be végre a szád, mondta a férfi, csak egy fia volt. És vedd le onnan azt a bőrt. Ennek itt olyan szép melle van. A nő leszedte a medvebőrt, és megnézte a keresztre feszített szűz mellét. Ma békén hagyod, mondta, és visszaakasztotta a bőrt a kép elé. A férfi bemászott a medvebőrök alá és összegörbedt a hidegtől. Miért is jöttem veled? Otthon van fehér ágyam és egy mamám, aki teát főz nekem. Van egy havasi nyulam, amely minden este vár rám. És szép, fontos munkám van. Miért hoztál magaddal? Nem akarok északdélre menni. Haza akarok menni, és jégvirágokat akarok szedni az ablakomról. A nő levetkőzött és hozzásimult a fekvő férfihoz. Melegítelek, mondta. Úgy fogok izzani, mint egy vaskályha, míg sírni nem kezdenek a hőségtől a hófalak. Várj, ha majd Északdélen leszünk. Olyan ott a levegő, mint a langyos víz, és a szél úgy fésüli a hajad, hogy azt hiszed, a mamád keze az. A férfi a nő bőrére tette a kezét. Miért olyan forró a bőröd? Levetkőzött, hogy a nő melengethesse őt, s közben elfelejtett a fehér ágyára gondolni meg a mamájára, aki teával várja. A nő átölelte; közben a karjai nőni kezdtek és olyan hosszúak lettek, hogy egyenként kétszer körülérték a férfit, aki látta, hogy a nő hónaljában fekete pihetollak nőnek. Azelőtt madár voltam, mondta a nő. Már nem emlékszem rá, milyen volt, csak néha álmodom még, hogy repülök. Ilyenkor olyan színeket látok, amilyenek Grönlandon nincsenek. Nehéz, erőteljes színeket, amelyekről az jut az ember eszébe, hogy hús- vagy nyershal-ízük lehet. Álmomban énekelni szeretnék, fény átjárta dalokat, nagyon magas hangon, de mihelyt megpróbálom az első hangot kiénekelni, felébredek. Te ki voltál azelőtt? Nem tudom, mondta a férfi, azt hiszem, én most élek először. Engedj el; halálra szorítasz. A nő még szorosabbra vonta hosszú karjait a férfi körül. A férfi levegőért kapkodott, a nő nevetett. Félned kell tőlem, mondta, azt akarom, hogy tőlem félj a világon a legjobban. Karjai mint két fehér kígyó fonódtak a férfi köré, aki egészen megmerevedett a félelemtől. A nő karjai kipréselték a tüdejéből a levegőt, és harapós csókjaitól nem tudott lélegezni. Amikor a nő érezte, hogy a férfi teste már nem áll ellen a szorításának, a szemében pedig üresség kezdi fölváltani a rémületet, hirtelen eleresztette a férfit, és karjai a normális méretre zsugorodtak vissza. Odébb kúszott a férfi mellől, és kime953
rülten dőlt a jégfalnak. Bocsáss meg, mondta, bocsáss meg, kérlek, néha elfog a gyilkolhatnék. De nem ölök; még soha nem öltem meg senkit. A férfi nehezen lélegzett. Fölült és nézte a nőt, aki sápadtan és fáradtan támaszkodott a jégfalhoz. Veszélyes ez a nő, gondolta, gyilkolni vágyik, és nem öl. De meddig nem öl még? Nem fázik; hogyhogy nem fázik? És a történetek, amelyeket mesél. A férfinak hátborzongató érzése támadt, miközben ezeket a történeteket hallgatta, és látta, milyen gonosz arccal és milyen élvezettel mesél a nő. Miért is jött vele? Miért fekszik itt a medvebőrök alatt, ahelyett, hogy fölkelne és három óra hosszat észak felé gyalogolna az Északi szél úton a jégoszlopig, ahol ez az őrület kezdődött ezzel a különös széllel. Amikor eszébe jutott a szél, a férfi megijedt, és arra gondolt, hogy ma van az élete közepe és hogy minden jelent valamit, a szederillat és a nő fehér kígyókarjai és a madártollak a hóna alatt. A nő a jégfalnak dőlt, tágra nyílt szemmel, de a férfi látta, hogy ez a szempár most nem lát. Megérintette a nőt. Az olyan mozdulatlan maradt, hogy a férfi attól félt, meghalt itt mellette. Igyekezett kitapintani a nő nyakán az ütőér lüktetését. Fehér és puha volt a nő nyaka, a férfi arra gondolt, hogy egy kézzel át tudná fogni. Miért fekszik ilyen meredten és némán? Miért nem szól hozzá? Csak azért hurcolta őt végig a végtelen országúton, hogy hullamerevségbe essék és itt hagyja őt egyedül a hidegben? Úgy feküdt mellette a nő, mint egy viaszbábu. Túl nagy volt az orra és horgas, akár egy sascsőr. Egyáltalában madárra emlékeztetett, ahogy ott feküdt az üveges szemével és az előremeredő állával. Azon tűnődött a férfi, miben különbözik ez a nő mindazoktól a nőktől, akiket ismer. Ennek is van melle, gömbölyű hasa és két combja, amelyek annak rendje és módja szerint találkoznak. Megvan mindene és még sincs. Úgy tűnt a férfinak, hogy semmi sem valódi a nőn, semmi nem neki, a férfinak szól, nem arra való, hogy használják. A többi nőre mindenféle szagok emlékeztették, fanyar vagy tejes vagy vad illatok, amelyeket a bőrük árasztott. Ennek a nőnek semmilyen szaga nincs, ahogy az üvegnek vagy a porcelánnak sincs semmiféle szaga. Talán azért, mert ő korábban madár volt. A férfi nem tudta, milyen szaguk van a madaraknak; talán csak olyan, mint a levegőé, amelyet átszelnek. A férfi föléje hajolt, orrát hozzáérintette a bőréhez, és sokáig így maradt, föléje görnyedve, hogy a nő bőrének egyetlen leheletét se mulassza el. Hiába; nem volt semmilyen szaga. Csupán kellemes meleg áradt a testéből, mihelyt közelített hozzá a férfi. A férfi arra gondolt, hogy az érzés, amelyet a nő iránt érez, nem felel meg a körülményeknek, amelyeknek közepette ők most együtt vannak. E pillanatban valamely sorsszerű összekapcsoltságot érzett a nővel, akinek nem tudta a nevét. A nő arra kényszerítette, hogy elhagyja északot, noha ő nem akarta északot elhagyni. Ed954
dig kétszer kis híján megölte; alig tíz perce találkoztak először, és már föl akarta őt nyársalni a jégoszloppal, s csak az imént volt, hogy majdnem megfojtotta. Holnap arra fogja kényszeríteni, hogy északdél felé haladva átlépje a határt, pedig ő nem akarja ezt. És mégis: valahol szilárdan és mélységesen egyetértett a sorsával, s ez fölülkerekedett minden kétségén és fenntartásán. Reggel felébredt a fehér ágyában, amíg megitta a teát, amelyet a mamája főzött neki, a kis havasi nyulat simogatta, s azután elment a busszal az Északi szél utcai filiáléba. Útközben eszébe jutott, hogy ma van az élete közepe, és szomorú rémület fogta el. Három éve, hogy semmi nem változott az életében. Három éve léptették elő utoljára, három éve találkozott ugyanavval a nővel minden hónap páratlan hetein kétszer, a páros heteken egyszer. Nem ment rosszul a sora az utolsó három évben, de a kilátás, hogy életének második fele ennek az időnek az egyenes meghosszabbítása legyen, nem lelkesítette. Ennek ellenére tudta, hogy soha nem lenne képes elhagyni Grönlandot és az édesanyját, és hogy élete végéig a nem létező grönlandi királyok nem létező pénzét fogja kezelni. Mindazonáltal hamarosan új barátnőre kell szert tennie. Ez a gondolat nem tette ugyan boldoggá, de önnön megbízhatóságának és édesanyja, valamint Grönland iránti szeretetének tudata megelégedéssel töltötte el. A lyuk, amelyet a férfi nyugalmán a rémület ütött, lassacskán újra bezárult, s ha a poros szederszél három órával később fújt volna Grönland felett, nem érhetett volna el a férfiig. A nő itt mellette lehunyta a szemét, és már nem hasonlított madárhoz. Szorosan odasimult a férfihoz, és mint valami szárny alá, a férfi karja alá fúrta a fejét. A férfit melegítette a nő közelsége. Ha holnap mégis el kell hagynom Grönlandot és a mamát, gondolta, én nem tehetek róla. A nő nem aludt. Északdélre gondolt, ahová holnap továbbvándorol majd ezzel a férfival, akinek nem tudja a nevét. Nem is érdekelte, hogy hívják. Nem is tetszett neki különösebben. De éppen vele állt a jégoszlop mellett, amikor fújt a szederszél, és a nő hitt az elrendelésben. És tudta azt is, hogy nincsenek Grönlandon ennél jobb férfiak; mind a megfeszített Szűz romlott utódaira hasonlítanak. Grönlandon nincsenek férfiak és nincsenek levelek. Gondolt arra is, hogy egyedül hagyja el Grönlandot, hogy férfi nélkül megy északdélre. De hogyan építsen egyedül kunyhót, miképp törjön be egy vadlovat, hogyan művelje a földet egyedül, hogyan foganjon és szüljön gyerekeket, hogyan hordjon ki leveleket egyedül? Semmire nem vágyott jobban, mint hogy újra leveleket kézbesítsen, eljuttassa a teleírt papírokat az emberekhez, akik örültek, megriadtak vagy éppen unott képet vágtak, amikor a feladó nevét megpillantották. Soha nem dobta egyszerűen a levélszekrénybe a leveleket. Mindig becsöngetett, személyesen adta át őket, és türel955
mesen megvárta a küldemény által a címzettből kiváltott reakciót. Szenvedélye volt a táviratok kézbesítése; nem a virágdíszes, fényes papírú gratuláló táviratoké, azokat boldogan-érdektelenül vették át, neki pedig néhány bonbont nyomtak a kezébe vagy egy szárított halat az ünnepi asztalról, ez volt minden. De a többi táviratot, azokat szerette, az összehajtogatott üzeneteket, amelyek robbanásszerű reakciókat váltottak ki a címzettekből, sírógörcsöt vagy örömujjongást, amelyet addig sem tudtak vagy akartak visszatartani, amíg az üzenet átadója hallótávolságon kívülre nem kerül. Ellenkezőleg: gyakran valósággal könyörögtek, maradjon már egy kicsit, csak öt vagy tíz percet, hogy koccintsanak egy pohár tőzegáfonya-borral az első unokára vagy hogy fogja egy kicsit az özvegy kezét, aki saját özvegységéről tíz másodperce értesült. Kezdetben kielégítette a saját részvéte, amellyel a címzettek iránt viseltetett. Élete élmények szakadatlan sora volt, amelyek minden érzését, amelyekre csak képes volt, igénybe vették. Részvétét azonban fokozatosan kíváncsiság váltotta fel, a kíváncsiságot pedig függőség. Mohón vadászta és habzsolta az emberek robbanásszerű érzelmi reakcióit, amelyeknek rendkívül különböző előjelei voltak. Így például egy hozzá közel álló személy halálhírére a címzett vagy elvörösödött vagy elsápadt. Ez az első változás azután a rá következő egész reakcióláncot meghatározta. Ha elsápadt a címzett, akkor utána rendszerint ernyedt tompaságba hullt, melynek hatására nem bírták tovább a lábai és elképesztően nyugodtan, mintegy bénult érzékekkel, valami ülőalkalmatosságot keresett. Ott megült két-három percig, olykor tovább is, látszólag minden érzelemtől mentesen. Míg azután egyszeriben el nem múlt róla a bénultság. Akkor jöttek a könnyek vagy az egyelőre még mindig visszafojtott, befelé zokogott hangok, amelyek csak fokról fokra bátorodtak föl annyira, hogy kifelé törekedjenek. Ám ha azután végül bugyogva kiáradtak az illető belsejéből, akár az izzó láva, ha a címzett teste vonaglott a fájdalom lökéshullámaitól, ha gyásztól megvakult szemei nála kerestek segítséget, az valami páratlan, ellenállhatatlanul magával ragadó látvány volt. A szenvedésnek ezt a fajtáját mindig is szépnek és méltóságteljesnek találta. A másik változat, az arc vörösre vagy lilásra színeződésével kezdődő, jóval csekélyebb esztétikai élvezetre nyújtott módot. Már maga az arc színváltozása is valami profán jelleget kölcsönzött a jelenetnek. Azonkívül a heves és hangos érzelemkitörés is késlekedés nélkül következett be; elmaradt az elsápadóknál megszokott fegyelmezett vagy legalábbis külsőségek nélküli fázis. E gyászolók állati kiáltásait rendre vad dobolás kísérte ököllel valamely tárgyon vagy testük féktelen dobálása; gyakran a falnak vagy ajtóknak vetődve, minek folytán a kézbesítőnőnek esetenként be kel956
lett kötnie egynémely sérüléseket. Verbális reakciókkal is gyakrabban szolgáltak a borzasztó hírek címzettjei közül az elvörösödők, mint az elsápadók. Az olyan kiáltozás, mint „Nem, nem! miért éppen én; mért épp az én férjem (fiam, lányom stb.); ó, te Szűz, hát mit vétettem?!”, arra engedett következtetni, hogy a jajveszékelők inkább valaki másnak kívántak volna efféle szenvedést, és igazságtalannak tartották, hogy őket szemelte ki erre a sors. Némelyik címzett egyszerűen elveszítette az eszméletét. Ezt a nő unalmasnak és ízléstelennek találta; ez a halottal szembeni utolsó baráti szolgálat gyáva megtagadása volt, lelki restség, amely az eszméletlen állapotból való fölébredéskor tartós apátiában folytatódott. Mihelyt valamelyik címzett elveszítette az eszméletét, a jelenet további alakulása teljesen érdektelenné vált a nő számára. Feltűnt neki, hogy leginkább olyanok menekülnek az ájulásba, akiknek a normális hétköznapi életben is gyenge az akaratuk, lagymatagok az ösztöneik. Az aggszüzek és a közismerten impotens férfiak kivétel nélkül ebbe a csoportba tartoztak. A férfiak mindenesetre eltekintettek az ájulástól és rögvest néma apátiába estek. Egyébként a nő még az eszméletüket vesztők esetében is élvezte szerepét, a szeme előtt lejátszódó roppant szélsőséges reakciók vétlen kiváltójának szerepét. Néha a gyilkos, az érzelemkitörések tényleges kiváltójának a helyébe képzelte magát, anélkül, hogy viselnie kellett volna a Grönlandon akkoriban még büntetendő cselekménynek számító gyilkosság következményeit. Ilyenkor, amikor áldozatainak hátramaradt szeretteit gyöngéden átölelte és vigasztalta, hatalmasnak, sőt mindenhatónak érezte magát. Szép élete volt, amíg voltak még levelek Grönlandon. Nem; már korábban megszűnt szépnek lenni az élete vagy legalábbis már előbb elkezdett megváltozni. Csak ő eleinte a véletlennek vagy a rendkívüli időjárási viszonyoknak tulajdonította, ha egyik-másik címzett csupán lagymatagon reagált, mint egy csaknem kialudt vulkán, amely erőtlenül, épp csak hogy túllövelli utolsó tüzét-láváját a kráter peremén. Az öröm kinyilvánítása kimerült egy visszafogott mosolyban, a gyász egy rövid sóhajban. S a változás egyre terjedt, nem lehetett már magyarázat rá a véletlen vagy az időjárás. A legrosszabb az volt, hogy mindenki egyformán sóhajtott és mosolygott. Míg azután elmaradt a mosoly meg a sóhaj is. Többen csak úgy olvasatlanul letették a táviratot az asztalra, és csak valamikor akkor olvasták el, amikor a kézbesítőnő már nem láthatta, vagy egyáltalán el se olvasták. Lassacskán meg is ritkultak a táviratok, majd teljesen elfogytak. Nem volt hír, amely olyan sürgősnek számított volna, hogy táviratozni kelljen miatta. Senki nem tudta, mivel magyarázza a grönlandiak természetének megváltozását. Némelyek a pár éve folyó, szigorúan titkos víz alatti kísérletekben vélték megtalálni az okot; a kísérletek valóban érzékelhető ég957
hajlati változásokkal jártak. A napi középhőmérséklet 1,4 fokkal esett vissza az utóbbi esztendőben. E feltételezés nélkülözött ugyan mindennemű bizonyító erőt, a szóbeszéd mégis makacsul tartotta magát. A nő kihordta azt a kevés levelet, amit még küldtek; továbbra sem dobta egyszerűen a levélszekrénybe a küldeményeket, hanem becsöngetett minden címzetthez, ahogyan szokott, beszélgetés azonban egyre ritkábban lett a dologból, s ha lett is, nem volt több pár szűkszavú közlésnél a hideg időről vagy a fárasztó munkáról. Egy éve, egy hétfői napon történt meg először, hogy egyetlenegy levél sem érkezett a nő kézbesítési körzetébe, és nem jött levél kedden sem, szerdán sem és nem jött csütörtökön sem, nem jött levél soha többé; ettől a naptól fogva egész Grönland egyetlen kézbesítési körzetébe sem érkezett egyetlen levél sem. Senki nem tiltotta meg az embereknek, hogy leveleket írjanak, de nem írtak többé leveleket. Titokzatos módon egyszerre Grönland egész népességében kihunyt a késztetés, hogy tudósítsák egymást a fontos eseményekről. Vagy másképpen: nem volt többé fontos esemény Grönlandon; halál, születés, betegség, esküvő, mind besorolódtak a fölkelés, táplálkozás, munka és alvás mindennapi monotóniájába. Grönland népére szürke letargia telepedett. A postát létében fenyegette ez a tendencia. Szociálpolitikai okokból úgy döntöttek, senkit nem bocsátanak el. A nőnek így továbbra is biztosítva volt a megélhetése, ám élete végtelen unalomba fulladt. Ugyanakkor ugrásszerűen megszaporodtak az élet elleni bűncselekmények. Asszonyok ölték meg a férjüket, férfiak a feleségüket, gyermekek az anyjukat, anyák a gyermekeiket. Eleinte csak éjszaka gyilkoltak és jobbára csak családi körben. Ám hamarosan idegenek is egymásra támadtak a nyílt utcán, Grönland fehér napja alatt; átharapták egymás torkát vagy kést döftek egymás hasába. A kormány minderre a halálbüntetés újbóli bevezetésével reagált. Ám a grönlandiak a jelek szerint elfelejtették a félelmet. Csak öltek és öltek. A kormány végül kénytelen volt a gyilkosságot a kommunikáció új, általánosan elterjedt formájának elismerni és törvényileg szabályozni. Továbbra is büntetendő volt az olyan személyek megölése, akikkel a gyilkos nem állt rokonságban; törvényellenes volt a tompa, fémből levő tárgyakkal, éles perem nélküli kövekkel, a letört nyakú palackokkal és általában az üvegpalackokkal végrehajtott gyilkosság. Ezenkívül továbbra is tilos volt a törvényes munkaidő alatt, plusz a munkába menés és az onnan való hazatérés kétszer félórája alatt ölni. A pénteket pedig gyilkolásmentes nappá nyilvánították. Hosszú nyilvános vita folyt arról, hogy a hét melyik napja nyilváníttassék ölésmentesnek. Csak annyi volt bizonyos, hogy sem a szombat, sem a vasárnap nem jöhet szóba, hiszen munkaszüneti napok lévén ezek kínáltak mó958
dot a legnyugodtabb és legmegfontoltabb emberölésekre. Végül az asszonyok zömének bevásárlónapjában, a péntekben egyeztek meg, biztosítandó ily módon a családoknak a hétvégére való ellátottságát. A nőnek nem volt férje, nem volt gyereke, anyja pedig meghalt, még mielőtt a nő világra hozásának folyamata befejeződött volna. Nem volt senki, aki megölhette volna a nőt. Mégis roppant érzékenyen érintette a grönlandiak megváltozása. Az tudniillik, hogy, noha épp ott fenyegette őket a legnagyobb veszély, családjuk körébe húzódtak vissza, bezárkóztak saját potenciális gyilkosaik közé; ismerőseikkel ritkán beszéltek, idegenekkel pedig soha, akárha félnivalójuk lett volna tőlük. A nő a vállára akasztotta az üres kézbesítőtáskát (amelyet nem kellett a postának visszaszolgáltatnia), és végigjárta az Északi szél úti kézbesítőkörzetét. Mindennap minden ajtón becsöngetett, és mindenkinek, aki csak ajtót nyitott, megmondta, hogy nem jött ma levele. Igen-igen, mondták a háziasszonyok vagy csak szó nélkül bezárták az ajtót. Nemsokára azután csak lopva kémleltek ki az ablakon, és ki se nyitották az ajtót, ha meglátták a nőt az üres postástáskával. Egyszer romlott halbelsőségekkel dobálták meg. Mégis nap mint nap odament minden ajtóhoz és becsöngetett. Észrevette, hogy az emberek szikárabbak lettek, összementek és elszótlanodtak. Egyegy zárva maradó ajtó előtt állva, ha megpillantott egy hegyes sárga arcot az ablak mögött, előfordult, hogy a nőt heves gyilkolásvágy fogta el. Izzó rándulás futott végig a testén, ujjai karmokká görbülve megmerevedtek, görcsösen összeszorította az állkapcsait. Ez az állapot olyan hirtelen múlt el, ahogyan jött, és mindenkor mély, kielégületlen fáradtság váltotta fel. Miért akarok velük beszélni, ha már senki nem akar beszélni, kérdezte a nő. Miért akarok leveleket kézbesíteni, ha senki nem ír már levelet, és senki nem vár levelet sehonnan? És miért nem tudok én ölni, ahogyan a többiek? Talán énekesmadár voltam valaha, akit hurokkal foglyul ejtettek és kalitkába zártak. Vagy fácántojó voltam, és lelőtt valaki. Talán azért nem tudok ölni, mert tudom, milyen, ha megölnek valakit, és félek. A nő kinyitotta a szemét és ránézett a férfira. Látta, hogy az már régóta figyeli őt, és megijedt. Először gondolt arra, hogy a férfi meg is ölhetné az úton, illetve, hogy a férfinak van oka félni, hogy ő ölheti meg. A férfi azonban azon tűnődött, milyen különös utakon vezetik őt az élete közepén, és nem minden aggály nélkül mérlegelte, hogy miként viselkedne vajon, ha létező emberek létező pénzének kezelését bíznák rá. Talán kedve támadna lopni, gondolta. Ám nem valószínű, hogy kedve támadna, hiszen az ölés vágya sem kerítette hatalmába; most sem, mikor ölni megengedett dolog. Szelíden és gyengéden nevelte az anyja, távol tartva tőle mindennemű go959
noszságot. Egyetlenegyszer érzett kedvet a férfi, hogy öljön. Ok nélkül és megmagyarázhatatlan módon meg akarta ölni az anyját. A gondolat a grönlandi királyok megsárgult és szakadozott szélű számláinak tanulmányozása közben lepte meg, és mire este hazafelé tartott, ellenállhatatlan késztetéssé nőtt. Útközben azon gondolkodott, miként ölje meg az anyját; vér- és fájdalommentesen, ám nem észrevétlenül, kézzel vagy valamely segédeszközzel megfojtani, gondolta. Azután eszébe jutott, hogy péntek van, és másnapra halasztotta a tervét. Szombaton déltájban ébredt, és már fogalma sem volt, miért is akarta megölni az anyját, elvégre szerette őt. Nem beszélt az esetről, és többé nem is fordult elő ilyesmi. Létező emberek létező pénzének gondnokaként is megbízhatna magában, gondolta a férfi. Számba vette, milyen okai vannak arra, hogy Grönlandon maradjon. Két ilyet tudott: egyrészt grönlandi, másrészt az anyja, akit szeret, Grönlandon él. Másfelől ezek arra is okok, gondolta a férfi, hogy elhagyja Grönlandot. Ha egyszer mégis újra elfogná a vágy, hogy megölje az anyját, akkor Grönland, ahol szabadon lehet gyilkolni, a lehető legszerencsétlenebb tartózkodási hely lenne számára, aminthogy egyáltalában is megfontolandó volna, hogy csak az anyja iránti szeretet okán is elhagyja Grönlandot. A nő nem tudta, hogyan értelmezze a férfi hallgatását. Továbbra is nyugtalanította a gondolat, hogy a férfinak esetleg eszébe juthat megölni őt, bár a férfi arcán semmi nem utalt erőszakos gondolatokra. Pillantása fáradtan függött valamely ponton, a keskeny száj két vége szomorúan görbült lefelé a szakállszőrök között. Tényleg ennek kellett lennie?, gondolta a nő. Talán tényleg lett volna jobb nála, erősebb és kevésbé kishitű. Ki tudja, egy ilyen puhány mire képes a végén? Ha inkább visszafordulnál, mehetsz, mondta a nő. Önként gyere velem vagy sehogy. Ez nem fair, mondta a férfi, sőt tisztességtelen; elkezdesz valamit, azután hirtelen hagynád az egészet. Ilyet nem szabad csinálni. Magaddal csábítottál, most lásd csak meg, hogyan tovább. Minden folyamat; én ártatlan vagyok. A nő felsóhajtott. Te megfeszített Szűz, gondolta, mivé tették őket a szajha lányaid. Gyere, mondta hangosan, megy tovább a folyamat. Lehúzta a férfi testéről a medvebőrt, és lovaglóülésben elhelyezkedett a hasán. Gyere, úgy csináljuk, hogy ártatlan maradj. Hagyd ezt, mondta a férfi. Lelökte a hasáról a nőt és újra betakarózott. Ki vagy te, kiabálta a nő, férfi vagy nő, grönlandi vagy északdéli?! Maradni akarsz és hagyod magad megszöktetni; megszöktetni hagyod magad, de elcsábítani nem. A mamád mondta netán: ne engedj magadra nőt, gyűrd őket magad alá, mint egy lepedőt, mint egy szőnyeget, mint egy mezőt, de 960
ne engedd őket föl magadra, különben megérzi a hatalmát a nő ott fönt, miközben a nyakadba mélyeszti az ujjait, miközben a combjai satujába szorít és úgy nyekkenti rád a súlyát, ahogyan az üllőre döndítik a kalapácsot? Okos a te mamád; egy okos asszony. Tudja, milyen érzés úgy ülni rajtatok, mint király a lován, és az oldalatokba vágni a sarkantyúját. A férfi fölugrott. Ott állt ruhátlanul a medvebőrökön, fakó ajka remegett a szakállszőrei között. Ne beszélj így az anyámról! Ne merj így beszélni. Ő soha nem lovagolt férfin. Soha nem vetette át senki hasán a lábát, soha nem tettél ilyet, ugye, mami, mondd meg neki, hogy mocskos a fantáziája. Nem igaz, te soha nem ültél semmilyen férfin, mondd meg neki, hogy ez nem igaz, kiabálta a férfi, és sírva összecsuklott, rá a medvebőrökre. Ah, mama, láttalak; egy puha fehér hason ülve láttalak. A nő hátat fordított a férfinak. Undorodott tőle, ahogyan ott feküdt, nyüszítve, és a kézfejével törölte le a szájából és az orrából folyó váladékot. Mit kell ezen bőgni, a mamád okos asszony, aki tudja, hogy szerezhet magának örömet az ember. És takard be a farkadat, ha ilyen siralmas látványt nyújt. Nem is látod, mondta a férfi. De bizony hogy látom, ha ilyen fedetlenül kókadozik; takard el. A férfi betakarózott. A nő fölkelt, felöltözött, kiment a kunyhóból, és egy marék hóval tért vissza. Felolvasztotta a havat a tenyerében, és megmosta a férfi arcát. Hagyd abba a sírást, mondta, nem veszekszünk többet. Északdélre megyünk, ott igazi pénzt kezelhetsz, én pedig újra leveleket kézbesíthetek; fogunk egy kis barna erdei nyulat, amelyet minden reggel simogathatsz a reggelinél; zöld, lombos fák alatt építünk házat magunknak, vasárnap elmegyünk az erdőbe szedret szedni. Senki nem ölhet meg minket, és nekünk sem kell megtanulnunk ölni. Mindig te lehetsz fölül, hogy ne jusson eszedbe a mamád. A nő a férfi köré fonta hosszú kígyókarjait, és addig cirógatta, amíg az abbahagyta a sírást. Északdélen lefekhetünk meztelenül a homokba, mégse fogunk fázni. És semmi nem fehér ott, minden dolognak megvan a maga színe, a fehér be van tiltva. Egyedül a fogaknak és a szemek fehérjének szabad fehérnek lenniük. De ha valaki fehérre találja festeni a háza falait vagy az ablakkereteket, jön a rendőrség, és átfesti; zöldre, kékre; amilyen színű festékük éppen van. És milyen színű Északdélen a hó?, kérdezte a férfi. Szinte sohasem havazik, mondta a nő. S amikor mégis, olyankor a hó már a levegőben kap valamilyen színt, úgy hallottam, minden frissen hullott hónak más a színe. A férfi lefejtette magáról a nő karjait, és kihúzott derékkal a medvebőrre ült. Nagyon nem tetszik nekem a színezett hó, mondta, ez megengedhetet961
len beavatkozás a természetbe; biztosra vehető, hogy ilyesmi csak nőknek juthat eszükbe: sminkelni a természetet. És neked ez tetszik? Tévedés ez a férfi, gondolta a nő. Egyáltalán nem a Gondviselés műve volt, hogy éppen akkor fújt a poros szél, amikor ketten ott álltak a jégoszlopnál, hanem ostoba és szerencsétlen véletlen. De mit tudott most már változtatni ezen? Semmit nem tudott már változtatni rajta. Végül is örült, hogy a férfi nem élt a visszafordulás általa fölajánlott lehetőségével. – Biztosan egyáltalán nincs is úgy, mondta, annyi mindent beszélnek, nagyobb része nyilván nem igaz. De az sem kizárt, hogy még tetszene is neked. Természetellenes, ezért ki van zárva, hogy tessék nekem, mondta a férfi. A nő nevetett. Az ember mint olyan természetellenes, vélte, másként nem kéne házakat építenie a hideg ellen, hanem volna saját bundája, amely melegíti; vagy pedig kihalna, ahogyan az ilyen esetekben a természethez illik. Az ember a természet ellenében maradt túlélő, és meg is festheti a havat a természet ellenében, ha örömét leli benne. A túlélésért való harc ésszerű, és az ész nem ellenkezhet a természettel, mondta a férfi. A nő ismét nevetett, ezúttal hangosabban. Az ember ésszerűen túlélő, ez jó. Kitépi a Föld testéből a zsigereit, lehúzza a bőrét, fölfalja, eltiporja, megmérgezi a rajta élő lényeket, csak hogy ő maga fennmaradjon. Ez a természet. A férfiak és a nők gyermekeket nemzenek, hogy azután, alighogy kibújtak a világra, ilyen vagy olyan módon megöljék őket. Ez is természet. De egy szép színes hó, az természetellenes, mert a természet Grönlandon csak két tulajdonságot ismer: a természet Grönlandon fehér és hideg. A nemfehérség és nemhidegség és mindaz, ami nem fehér és nem hideg, ellenkezik a természettel. A természet olyan, amilyen, mondta a férfi, a nagy halak megeszik a kis halakat, a kecskék kopaszra rágják a földet, és ha letarolták a földet, a fákat rágják kopaszra. És ha az emberek megették az állatokat, akkor embereket fognak enni; ilyen a természet. A színezett hó természetellenes. Jó, mondta a nő, akkor a természet is természetellenes. Én természet vagyok; természetes madár voltam, most pedig természetes ember vagyok. Szeretem azt, ami nem hideg és nem fehér. Ha már hó, akkor színes hó. A természet itt Grönlandon ellenemre van és én ellenkezem a grönlandi természettel. Nem tudom fölfalni a grönlandi természetet, de ki tudok lépni belőle. Megmondom neked, mi vagy, mondta a férfi, miközben belebújt a bal nadrágszárába. Egy hazug vagy, mondta a jobb nadrágszárába bújva. Soha nem voltál madár, mert nincs olyan, hogy valaki madár lett volna, mielőtt ember lett, mondta, és fölhúzta a nadrágot a hasán. A megfeszített Szűz szaj962
ha lányairól szóló történetet is csak kitaláltad. A történet a mamámról, az pedig aljas koholmány. Hazugság minden szavad északdélről, mondta a férfi begombolva a nadrágját. Nincs színes hó, és a világon sehol nincsenek másmilyen nyulak, mint fehérek. De legyen; alakult, ahogy alakult, megszöktetsz, és én nem tehetek semmiről, hiszen minden folyamat. Öltözz föl, mondta a férfi, indulunk. A nő fölállt. Levette a medvebőrt a megfeszített Szűz képe elől, még egyszer szemügyre vette a képet, és a poros szélre meg a szél szederillatára gondolt, amelyet alig tudott már felidézni. Forduljunk vissza, mondta, ennek így nincs értelme; azt hiszem, rosszul fogtunk hozzá. Előbb tanítanánk meg ölni az északdélieket, mintsem hogy mi felejtenénk el náluk az öldöklést. Elrontott minket, mondta a nő, a kereszten mosolygó Szűz képére mutatva. Gyere, menjünk haza, és várjuk, hogy fölvirradjon a mi napunk. TATÁR SÁNDOR fordítása
963
ORHAN VELI
Végdal Nem tarthatsz velem, a sorsunk nem közös. te a hentes macskája vagy, én meg egy kóbor állat, te bádogtálból kapod az ételt én egy oroszlán szájából te szerelemről álmodsz, én csak egy csontról, de a te utad sem könnyű, testvér nem egyszerű dolog nyalni az ember mancsát a nap minden tetves órájában.
A hazáért Tehettünk volna többet a hazáért? Volt aki elpusztult, Volt aki szónokolt.
Úrinő Mit neki atombomba, Vagy épp londoni konferencia, Egyik kezében csipesz, A másikban üres tükör; Törődik hát a világgal?
Teremtés Mindennap ilyen ragyogó a tenger? Az égbolt mindig ilyenkor nyit? A bútor, az ablak tényleg ennyire szép?
964
Nem, ez nem Isten műve, valami másnak is kell lennie emögött.
Szép napok Szép napjaimnak nem sok jót köszönhetek. Egy szép napon kiléptem a Hívők Alapítványából, egy szép napon éreztem rá a dohányzás ízére. Egy ilyen napon lettem először szerelmes, hogy aztán elfelejtsek kenyeret és sót vinni haza, és az egyik legszebb napon követtem el újra a költészet alapvető hibáit. A szép napok tették tönkre az életem.
Vasárnap esték Mások szemében nem sokat érek; Ám egyszer megadom tartozásaimat, Alighanem veszek egy új öltönyt, Te persze alighanem akkor sem fogsz szeretni. De ha majd vasárnap esténként, Rendesen felöltözve elmegyek melletted, Mit gondolsz, ugyanúgy Szeretni foglak, mint most?
Élni I Tudom, nem könnyű dolog élni, szerelmesnek lenni és a kedvesedről írni, hosszú sétát tenni csillagfényes éjszakákon, délelőttönként érezni a nap melegét, 965
megpróbálni egy-két órára elszakadni a világtól, és megmászni Camlica hegyeit, nézni ahogy a Boszporuszon leúszik ezerféle kék, képesnek lenni arra, hogy e türkizben mindent elfelejts. II Tudom, nem könnyű dolog élni, színigaz; de az egyik halott ágya még langyos, a másik csuklóján ketyeg az óra. Élni nem könnyű, jól tudom, de meghalni sem könnyebb, testvéreim. Nem egyszerű a búcsú e nehéz földtől.
Levelek Oktay-nak I Ankara, 12/8/37 9 P. M. A szédítő, szörnyű télben levelet fogalmazok a tágas, magyar étterem asztalán; Kedves Oktay, ma éjszaka a részegek neked integetnek. II Kint zápor, a tükörben úsznak a felhők, hideg napok, Melih és én ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek.
966
III Ankara, 1/1/38 10 A. M. Egy lyukas garasom sincs, Munka után kell néznem. Bevallom, nem nagyon megy. Ha nem lennék szerelmes, talán nem kellene várnom a napra, amikor meghalhatok az emberiségért. IZSÓ ZITA és AYHAN GÖKHÁN fordításai
967
MIJAMOTO SUGOE
Táncoló cinegék memorandumként a „haiku” elérhetetlen esszenciáját becserkésző úton buzgón parázsló nyomomhoz SHUGOE MIYAMOTO
Tavasz sárkányok magasban srácok futnak vagy állnak meg egy kutya papírsárkány – hosszú farkat vonszol az ég felé korai tavasz hó hull komótosan semmi felhőkből madárkelepce verebek csipegetnek jólértesülve kurta sikátor hol macskák szeretkeznek – hóvihar tombol pitypangok itt is ott is az úton ódon vár felé új ház frissen gereblyézett kertje fölött egy lepke lepkék nem túl fent nem túl lent a szellőkben
968
tavaszi varjak rizsföldön gyülekeznek nagy károgással tv-torony pislákoló fényei cseresznyelombok felett cseresznyésdombon egy ég-szemű pap lába csupasz és karcsú hősi szobron át tart a menet – szirmok a szélben folyó vizén árva virágok futnak teljes sebességgel útlevágás – át a jávorfás zöldellő zöldjén elektrokardiogram piros tulipán perzsa vázában
Nyár görögdinnye-táblán számoló gyerekek; más-más végösszeg sziklaperembe vörös rák kapaszkodik vörös ollókkal alvó felhőkarcolón át a park lombját kukkoló nyári hold szitakötők tavalyról ismerős arc a tavalyi dombon ködfátyol eltűnik és előtűnik a vízesés fölött 969
viharfelhők élesen tisztán feláll egy ázott peónia pontyok ugrálnak nyári esőkkel teli tavacska fölött szilváskertben újdonan festett lóca halványkékben a hím rák kallózik és ugrik egyenest lyukába indián nyár egy vénembert meg se torpant az óriás gingkó a verebek a rizsföldiek átröppennek a tó fölött fehérnél fehérebb zöld narancsligeten át a Fudzsi hegye tojásfészkük körül a hangyák parádéznak ide-oda jégből faragott szoborhős – víztől csöpögő kard tévelygő hangyák egy zsidó nő pőre lábai körül turistatérképre mindegyre hulló akácvirágszirmok fekete földön kövéren és gazdagon paradicsomok tölgyre fel! Kettes sorba rendeződve hangyák masíroznak 970
egy óriás tanker kiaraszol a napnyugtából a nővérszállás kialvó fényei nyári hold tikkasztó nap se hullám se fodra de vendég se hegyi szellő reggeli levesen úszkáló hóborsók
Ősz automobil sűrű ködből ki ködös városba be őszi felhők ránehezednek egy ügynök vállára saját halott levelei fölé tornyosuló gingkó ragyogó ősz… sehol egy halászcsónak a kikötőben kakas szárnycsapása napvilágra tárja a mimóza magtokját őszi mezőn át új csapást nyitnak az iskolások Tejút; távoli hangok közt egy cigaretta parázslik a térképen átsuhan egy őszi lepkeárny 971
a tenyeremen hideg esőcsepp, s máris szívembe mar az ősz őszi ég egy vadlúd elhúz magasan a torony felett őszi este; semmi szedegetnivaló a tengerparton délnek tartva… egy vadlúd-gúnár utoléri a rajt a dombon át tépett gyapot módjára szöknek a felhők harsány trombita holdfényben ide-oda elefántormány kiszáradt mezők: itt-ott görögdinnye meg a sárga hold gömbje aluljáróban nagyalakú levél szikomorfáé a hegy gyerek-„helló!”-t visszhangoz majd elnémul gyerekkocsira egy nagy barna levél huppan lágyan száz lelkész halk szútrája kántálja az ősz hangját
972
Tél téli ágak közt cinege-lábak tánca poszáták füttye meredélyre fel… rőt levelek egyformák alakra méretre külvárosi sarok dobozban reszkető kutya eladásra hideg utca girhes patkány fut be a moziba hóvihar után – csendes sárga csillagok kékég-szerte benne a télben éjszakai utcán egy fekete nyakkendő elhalt nádasokban madarak vitája elcsendesedik hegyoldal évszázados cédrusokkal… felhődunnában hideg reggel; a hátsó kapu lesőkéjén rozsdás lakat a víziszárnyas bolyhos tollai egyszerre berzenkednek porcelánvásár: minden egyes darabon a téli napfény éji csendben – súlyos hullámok alatt gyöngyök cseperednek
973
kifut a motoros alvó sirályok ébrednek téli hullámokon tó csücskében hattyúk gyülekeznek – fehér pontocskák egy téli csillag beles a szobába – könyv az asztalon csupasz fák zenepavilon-székek sorakozója jó pár férfi mos egy fehér csónakot téli holdfényben lehúzott kesztyű ujjai még szorosan markolnak végig sétálva – egyes-egyedüli társam a téli hold elhúzó hajó fényében a hóesés teljesen függőleges horgonyvetés; felettünk magányos fa egy szem hideg csillag e hideg éjszakán… az északi hegy felhői mind elszeleltek a hóból szenesedő rőzse lilás füstje téli reggelen kiemelkedik a tóból egy kőszobor szárnyaló sárkány nagy tiszteletkört ír a téli hegy fölé 974
„bú-vú-vú!” kacsák csusszannak fürgén a téli tóba tán ha kettő galamb az égen, lábamat melengetem BAKOS FERENC fordítása
975
MŰHELY
MÓZES HUBA
Dsida Jenő Tavasszal című Trakl-fordításának palindromja A kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., amely 1920-tól tankönyveket, népszerű könyvsorozatokat és időszaki kiadványokat adott ki, 1930. október 31-i keltezéssel humoros emlékkiadványt bocsátott közre, Minerva címmel. A kiadvány a vállalat tízéves jubileuma alkalmával mint a Pásztortűz című folyóirat és a Magyar Nép című hetilap különszáma I. évtized 1. szám jelzéssel, 18 lap terjedelemben hagyta el a sajtót. A különszám élén Moldován Pál cégjegyző beszámolója olvasható a vállalat működésének tíz esztendejéről. Ezt követi a cég jubileumára írott, Prológus című verses köszöntő, Dsida Jenő tollából, majd Pásztortűz - Magyar Nép belső címmel az, úgymond, nyomdászok és irodisták szerkesztette, tulajdonképpeni humoros rész, amelynek tervezésében és kivitelezésében Dsida Jenő alighanem oroszlánrészt vállalt, amint arra nevének a humoros rész lapjain való ismételt előfordulásából következtethetünk. A „Minerva” görbe tükörben című, Görög Ferenc főkönyvelő jegyezte közlemény tizenkét soros rigmust szentel Dsida Jenőnek: A „Pásztortűz” fogyó, gyenge világánál Most már mint szerkesztő Dsida Jenő ott áll. Nagyon szereti a verseket, nótákat, Ilyesmit faragni maga is próbálgat. Modern verset ír, nem akarom dicsérni, De némely versét meg is lehet érteni. – Fordít idegenből, így kínai nyelvből, A Pásztortűz közölt egynehányat ebből, A Minerva újság jubiláris száma, Mely kivételesen most jelent meg, máma, Megfordítva közli, visszafelé szedve, És csodák csodája: mindegy az értelme. A költő-szerkesztőről a cég centenáriumának jövőbeli képét idéző, Jubilál Erdély legnagyobb nyomdai vállalata című, Százéves határkőnél felcímű 976
fantasztikus riport a következőképpen emlékezik meg: „Dsida Jenő, a Pásztortűz szerkesztője legújabb verseiből és fordításokból szavalt (a lap más helyén közöljük őket. Szerk.)” A fenti előreutalások a humoros rész 14. lapjának Így írtok ti… és Így fordítunk mi… főcímű két oszlopára irányítják a figyelmet. Az első oszlopban az Aranysárga fényben című Dsida-vers, valamint Tu Fu Li Taj-po-hoz és Georg Trakl Tavasszal című, Dsida fordította verse olvasható, a párhuzamos oszlopban pedig ugyanezeknek a verseknek a sajátos, „visszafelé olvasott” változata szerepel, (fel)ford., illetve Visszaford.: Fral. aláírással. Az első oszlop versei, a címek sorrendjében, előbb a Pásztortűz 1930. évi 10., 5. és 9. számában láttak napvilágot, utóbb pedig Dsida Jenő posztumusz, Angyalok citeráján című kötetébe is bekerültek (közülük a Tu Fu-vers a Keleti Újság 1936. április 20-i számában végrehajtott módosításokkal). A második oszlopban a Fral. rövidítés, a cég igazgatósága és felügyelőbizottsága tagjainak, valamint alkalmazottainak a kiadvány végén közölt névsorából kikövetkeztethetően, Friedmann Aladárt, a Minerva vállalat szedőgépüzemének a vezetőjét jelöli, holott a sajátos változatok szerzője-fordítója valószínűleg szintén Dsida Jenő. Az eredeti vers és a Tu Fu-fordítás „visszafelé olvasott” változatát helyenkénti félszegségek, következetlenségek „rútítják”. Megjegyzendő, persze, hogy humoros kiadványba így talán még inkább illenek. Georg Trakl Tavasszal című versének Dsida-féle fordítása és annak Minerva-beli szavankénti, szócsoportonkénti „visszafelé olvasása” viszont tényleges palindromként működik. Mindkettő azonos vagy legalábbis rokon hangulatot sugároz. Íme, a fordítás: Sötét lépteink alatt lágyan süpped a hó. A fa árnyékában Szeretők vetik fel rózsás pilláikat. A hajósok zordon kiáltásaihoz örök társul Szegődött a csillagos éjszaka S az evezők halkan ütemre vernek. Nemsokára ibolya nyílik a düledező Falakon: A remete halántéka így borul zöldbe lassan.
977
És íme, a fordítás palindromja: Lassan zöldbe borul így a remete halántéka, A düledező falakon Nyílik ibolya nemsokára. Vernek ütemre halkan az evezők s A csillagos éjszaka szegődött Örök társul a hajósok zordon kiáltásaihoz. Rózsás pilláikat felvetik szeretők, A fa árnyékában süpped a hó lágyan Sötét lépteink alatt. A humoros rész a Szerkesztői üzenetekben is aposztrofálja D. J.-t, azaz Dsida Jenőt, mégpedig Sz. F.-fel, vagyis Szász Ferenccel, a Magyar Nép munkatársával együtt: „Dr. Sz. F. és D. J. Szerkesztők kéziratát elvből nem közöljük le ebben a számban. Különben is olvashatatlan volt, és így nem tudtuk kiszedni.” Az ünnepi hangulatot derítő tréfa az ő írta – nem ő írta szembeállítást követően a közöljük – nem közöljük lebegtető játékosságával válik csattanósabbá.
978
MAGYAR VILÁG
TELLÉR GYULA
Rendszer-e a rendszerváltás rendszere?*
1. Az 1990-es, majd az 1994-es országgyűlési választások előkészületeit és lefolyását, illetve a rendszerváltás politikájának és társadalmának későbbi működését figyelve tűnt fel nekem, hogy a rendszerváltás során egy viszonylag állandó, különböző gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális elemekből álló, dinamikusan és ritmikusan mozgó szerkezet jött létre, mely a demokratikus váltógazdaság ismert ritmikus mozgását meghaladó, azoktól eltérő sajátosságokat is mutat, s amelyet egy írásomban akkor (A rendszerváltás rendszere I–II. Magyar Nemzet, 1994. május 26. és június 2.) és egy másikban tíz évvel később (A rendszerváltás rendszere tíz év után; Heti Válasz, 2004. december 23.) „a rendszerváltás rendszere” névvel neveztem meg. A dolgozatban használt ’rendszer’ kifejezés két, egymástól erősen eltérő jelentésben szerepel. A „rendszerváltás” szóösszetételben társadalmi-gazdasági-politikai integrációs rendszert jelent (piac-többpártrendszer-demokrácia kontra tervgazaság-egypártrendszer-diktatúra). Egyébként pedig rendszerelméleti értelemben vett rendszert jelöl. A „rendszerváltás rendszere” tehát olyan rendszerelméleti értelemben vett rendszer, mely a társadalmigazdasági-politikai integrációs rendszerek közötti átmenet során jött létre, s magát az átmenet folyamatát változtatta – a fenti leírás szerinti – önálló rendszerelméleti entitássá. A rendszer elemei és alapvető kapcsolataik azóta meglehetősen ismeretessé váltak – tulajdonképpen mindig is maguktól értetődőek voltak –, teljes rendszerszerű egybefüggésük és együtthatásuk azonban kevésbé az. Az alábbiakban megkísérlem a rendszert mint olyat röviden bemutatni. A tudott dolgok ismétléséért elnézést kérek.
* A Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontja, a Professzorok Batthyány Köre és a Magyar Kultúra Alapítvány által támogatott, Pethő Bertalan által 2009. március 25-én vezetett Rendszer-e a rendszerváltás? című konferencia vitaindítója. A konferencia a Nemzetstratégiai Alappillérek sorozat XI. rendezvénye volt.
979
A JELENSÉG 2. A rendszerváltás során két nagy politikai erő került szembe egymással és küzdött (küzd) a központosított társadalmi erőforrások feletti uralomért. Az egyik a szocializmus uralmi struktúráit és hatalmi pozícióit az új társadalomban is fenntartani és megtartani igyekvő későkádári uralkodó osztály, a másik a rendszerváltást, ha nem is kikényszerítő, de legalább lejátszó, polgári aspirációinak politikai teret nyitni kívánó erőcsoport. A két nagy erő egyben a szocializmus utáni társadalomfejlődés két alapvető irányát képviselte és képviseli. A késő kádári uralkodó osztály a nagytulajdonosi elitből és az ezek alkalmazottjaként, munkásaként vagy lumpenként szerveződő egyéb osztályokból álló kétpólusú társadalmat igyekszik létrehozni, a bonyolult szerkezetű polgári erőcsoport pedig a késő kádári félpolgárság bázisán újjáélesztett, nagytulajdonosokból, erős kispolgári-polgári (tehát ugyancsak tulajdonos) középrétegekből és munkásokból álló hárompólusú, valóságos polgári társadalmat. A késő kádári uralkodó csoport a volt állami és szövetkezeti tulajdon megszerzése révén, a sajtó és az eszmetermelés műhelyeinek birtoklása révén és a globális struktúrákhoz való kapcsolódás révén kívánja hatalmát megörökíteni. A polgári csoport a gazdasági és társadalmi közép megerősítésével, a polgári társadalmi és politikai bázis létrehozásával s a gazdaság fellendítésével kívánja az ország és a saját hosszú távú hatalmi stabilizálódását elérni. A két törekvés egymással összeegyeztethetetlen, képviselőik között az erőforrások birtoklásáért és a jövő meghatározásáért mindmáig élethalálharc dúl. Annál is inkább, mert a kormányhatalom birtokában önmaga véglegesítésére mindkét erő a másik személyiszervezeti-anyagi-társadalmi bázisának felszámolására is törekszik. Vesztes oldalra kerülni végzetes lehet. Ebben a küzdelemben tehát voltaképpen magának a rendszerváltásnak az erői csapnak össze, ez a küzdelem maga a hosszan elnyúló, egyelőre beláthatatlan kimenetelű rendszerváltás. 3. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a tervgazdasági integrációból (pontosabban: a szimulált piac keretei közül) a valóságos piaci – azaz egy másfajta hatalmi – integrációba átkerülő gazdaság amúgy sem nagy teljesítménye erősen lehanyatlott. Az erősen hanyatló gazdasági teljesítmény nem volt elég (ma sem az), hogy egyszerre fedezze az ugyancsak a szocializmusból örökölt hatalmas államadósság adósságszolgálati kiadásait, az önkormányzatok létrehozásával és az egész igazgatásszervezet bővülésével megnövekedett államigazgatási és önkormányzati kiadásokat, biztosítsa az elhasználódott közösségi infrastruktúra működtetését és pótlását, fedezze a társadalmi átrendeződéssel megugrott közvetett és közvetlen szo980
ciális kiadásokat (az iskolafenntartástól a lakástámogatásig, a nyugdíjaktól a családtámogatásig és a foglalkoztatáspolitikai kiadásokig) s végül biztosítsa a hanyatló gazdaság újraindításához szükséges forrásokat. A hanyatló gazdasági teljesítmény minderre már csak azért sem volt elég (ma sem az), mert a régi integrációs intézmények széthullásával hatalmas korrupciós mechanizmusok léptek működésbe (adósság-, adós- és bankkonszolidáció, nyerészkedési célú árfolyamjátékok, olajügyek, privatizációs csalások, a közbeszerzési eljárások manipulálása stb.), melyek az állami ellenőrzés alól és a központosítás elől hatalmas – egyes becslések szerint olykor az éves bruttó nemzeti termék egyharmadára-felére is rúgó – összegeket vontak ki és rejtettek el. 4. A rendszerváltás új gazdaság- és társadalomintegrációjába a bonyolultan tagolt késő szocialista társadalom igen sok csoportja-rétege tudáshiányánál, személyes adottságainál vagy más okoknál fogva nem tudott beilleszkedni. A beilleszkedni nem tudókból a kilencvenes évek elejére-közepére hatalmas, a gazdaságintegrációból részben vagy teljesen kiszorult tömeg jött létre. A foglalkoztatottak száma az 1985–86-os öt és fél millióról három és fél millióra zsugorodott. A mintegy kétmilliós kiszoruló csoportból durván félmillióra tehető a későbbi kényszervállalkozók, bizonytalan helyzetű önállóak száma. Az integrációból kiszorult többiek részben a nyugdíjasok, részben a munkanélküliek, részben az integrációból végleg kicsöppentek és ezért segélyre szorulók már eddig is nagy számát növelték és növelik mind a mai napig. Emellett a társadalom mind több tagja magától is igyekszik az egzisztenciális bizonytalanságot jelentő versenypiaci munkahelyek felől az állami újraelosztás valamilyen intézménye vagy támogatási formája felé. Mindezzel egy olyan, a társadalom ötven-hatvan százalékára rúgó nagyságú társadalmi réteg keletkezett, mely a rendszerváltásban csalódott, helyzetével igen elégedetlen, sorsán a saját erejéből változtatni képtelen, nyilvántartott gazdasági teljesítménye alig van, a támogatásigénye igen nagy, a helyzete által is megalapozott szocializmusnosztalgiái vannak, az újraelosztástól függés miatt a politika gazdasági ígéreteire kiváltképpen érzékeny s ugyanakkor korábbi kultúrája alapján a „demokratikus” politikai manipulációknak, félrevezetéseknek, lázításoknak nagymértékben ki van szolgáltatva („a rendszerváltás vesztesei”). Az alkotmányos demokráciában azonban ennek a rétegnek, társadalomrésznek a kezében van a hatalomszerzés fő feltétele: a szavazatok többsége! 5. A rendszerváltó küzdelemben szemben álló felek az 1989–90-ben kialakult többpárti demokrácia alkotmányos keretei között párttá (pártokká) szerveződve vívják küzdelmüket. A kormányhatalmat s a vele járó politikai 981
és anyagi hatalmi eszközöket négyéves parlamenti ciklusonként a választói támogatás – a szavazati többség – megszerzésével (vagy ritkábban: megtartásával) biztosíthatják maguknak. A kormányhatalomért folyó harc sajátos dinamikája az eddig ismertetett körülmények nyomása alatt a következő. A választási küzdelem – tekintetbe véve az ígéretekre igen érzékeny és viszonylag naiv választói tömeget – a szavazatok megszerzéséért folyó igazi ígéretlicitálás, egymásra ráígérés formájában zajlik. Mindkét fél mindent megígér a rászorulóknak. Az ígéreteket irreálisan felkorbácsoló erő a szemben álló felek élethalálharca s vele együtt: kényszere a morális szempontok figyelmen kívül hagyására. A hatalmat bármi áron meg kell szerezni, mert mindenképpen a saját társadalomalakulási koncepciót kell megvalósítani (már csak a saját hosszú távú uralom biztosítása érdekében is), s mert ha a másik oldal szerzi meg, nemcsak a társdalomfejlődés saját alternatívája, hanem a vesztes puszta léte is veszélybe kerül (amúgy ez a „fortélyos félelem” számos tényben igazolást is nyert). A politikai és választási programok képében megjelenő, a politikai harc szempontjai alapján felkorbácsolt ígéretek („évi hétszázalékos gazdasági növekedés”, „jóléti rendszerváltás”, „nemzeti petíció”, „tizennegyedik havi nyugdíj”, „hosszú távú drasztikus adócsökkentés”, „egymilliló új munkahely” stb.) részben a gazdaság alacsony teljesítménye, részben az ellátandó társadalomrész túlzott mérete miatt a legfontosabb kérdésekben már a kiinduláskor meghaladják a gazdaságilag teljesíthető szintet. Kevesebbel viszont nem lehet győzni. Az adott körülmények között (élethalálharc a választói támogatásért, alacsony gazdasági teljesítmény, túl nagy és túl támogatásigényes ellátatlan társadalomrész) a túlígérés szükségszerű és rendszerspecifikus. Az ígéretek hatalomszerzési aspektusa és teljesíthetőségi szempontjai szükségképpen szakadnak el egymástól. Ezért aztán az ígéretnyertesek kormányzati tevékenysége hamar kiábrándítja még a saját szavazók jelentős részét is. Az ellenzékbe került erő pedig odaáll az elégedetlenek és az elégedetlenek érdekeit védő szakmai és egyéb szervezetek mögé (amely szervezetek vezetőinek pozíciója ugyancsak az általuk megfogalmazott követelések radikalizmusától függ, tehát saját ambíciójuk és az ellenzéki pártérdek szükségképpen esik egybe) s finoman vagy kevésbé finoman fűti, lázítja őket. Együttes erejük, követeléseik és ígérgetéseik s a ténylegesen kielégítetlenül maradt csoportok ereje a kormány pozícióját lassan aláássák s egyben előkészítik az ugyancsak irreális ígéretekkel fellépő ellenzék győzelmét. Ebben a pillanatban aztán a szerepek megfordulnak, az ígérgető hatalomra kerül, az amúgy eleve teljesíthetetlen ígéretek nagy része ismét teljesítetlen marad, a sérelmesek ismét fellázíthatók, s az új ellenzék az érdekvédőkkel és a kielégületlenekkel nekilát a 982
kormányerők szétverésének. A mindenkori kormánybukás ily módon már a hatalomszerző programígéretekbe bele van kódolva, s nagyrészt független a tényleges kormányzati teljesítménytől. Mondhatni: ez is rendszerspecifikus. A hatalomszerző és a kormányoldali-ellenzéki szerepek állandók, csak az egyes szerepekbe belépők cserélnek helyet ciklusról ciklusra. Ugyanabban a szerepben azonban jobbról is, balról is ugyanazt a szöveget hallani. A rendszerváltás rendszerének mókuskereke 1990 májusa óta csaknem teljesen ugyanabban a ritmusban forog. 6. A rendszerváltó folyamat egymás utáni kormányai egyre világosabban észlelték, sőt sorsukban megjelenni is látták a rendszer alapproblémáját: ha – némi leegyszerűsítéssel – gazdaságot élénkítenek, infrastruktúrát fejlesztenek, nem jut elég a korlátozott forrásokból az intézményfenntartásra és a szociális célú újraelosztásra, s ezért a következő választáson a választói elégedetlenség megbuktatja őket. Ha viszont látványos (érezhető) szociális újraelosztást, intézményfejlesztést, életszínvonal-javítást hajtanak végre, a gazdaság leül, teljesítménye romlik, a források évről évre szűkülnek s a kormány a következő választáson megint csak megbukik. Ezt az alapproblémát – mint mondtam – a rendszerváltás valamennyi kormánya észlelte, s a gazdaságfejlesztés és a szociális újraelosztás jogos és sürgős forrásigénye között egyfelől és a rendelkezésre álló források szűkössége között másfelől fennálló feszültséget a rendszer saját teljesítményéhez képest külső források pillanatnyi érdekű, folytonos és sok esetben gátlástalan bevonásával: további külső hitelfelvétellel, külső termelőtőke bevonásával, a nemzeti vagyon egyes részeinek külső befektetők kezére juttatásával, kiárusításával igyekeztek enyhíteni s ezzel az élethalálharcban a saját politikai túlélésüket biztosítani. 7. A politikai, gazdasági és társadalmi igények által indított külső forrásbevonás egy idő múlva – a dolog saját logikája szerint – levált a politikai-gazdasági-társadalmi igényekben rejlő alapjairól s erőteljes önmozgásba kezdett. A kormány először tőkét vont be, hogy a kormányzás (gazdaságfejlesztés, szociális újraelosztás) forrásszükségletét biztosítsa, s adósságszolgálatként (kamatként és tőketörlesztésként) vagy a bevont termelőtőke profitjaként folyamatosan kisebb mennyiségű tőkét áramoltatott ki. A kiáramlást a nemzeti teljesítményből vagy privatizációs jövedelemből fedezte. A meghatározó, a dinamikát adó a folyamatban a tőkebevonás és -elhasználás volt. A bevont és jövedelmére váró tőke egy bizonyos, a bruttó hazai termékhez viszonyított nagyságánál azonban az összefüggés megfordult. Egy idő múlva már nemcsak – sőt nem is elsősorban – a kormányzati célra aktuálisan bevont tőke kamatait és profitját kellett fedezni a folyó teljesítményből vagy a priva983
tizációs bevételekből (vagy más forrásokból), hanem a korábban felhalmozódott idegen tőke folyamatosan kivont kamatjából és profitjából álló, mintegy önállósult, a jelen céljaitól mintegy elvált tőkekiáramlást is. Ekkor a saját nemzeti teljesítmény az egyéb feladatok ellátása mellett már nem volt elég a kiáramlás fedezésére, ehhez külön forrást kellett bevonni. Leegyszerűsítve: a bevont tőke kamatának vagy profitjának fedezésére újabb hitelt kellett felvenni. Azaz immár nem a gazdaságfejlesztés és a szociális szféra működtetése érdekében, hanem a kamat és profit formáját öltő folytonos erőforrás-kivitel fedezése érdekében kellett külső tőkét bevonni. Ezzel a végső soron a gátlástalan politikai küzdelem által létrehozott s a gazdaság és a társadalom tényleges szükségleteitől és folyamataitól elszakadt folyamatos tőkekiáramlás s ennek fedezésére a folyamatos külsőtőke-bevonás a rendszerváltás rendszerének integráns részévé, úgyszólván alkatrészévé vált. Ezt a visszájára fordult körforgást („tőkebevonás érdekében tőkekiáramlás” helyett „az elháríthatatlan tőkekiáramlás fedezésére folyamatos tőkebevonás”), melyet – mint mondtam – a rendszerváltás rendszerének inherens politikai mozgástulajdonságai indítottak el, s amelynek szaldója negatív és hosszú távon egyre romló tendenciát mutat, leginkább a nemzeti vagyon folyamatos privatizációs aprópénzre váltása fedezi. Spontánul kialakult rendszerbeli hatása, funkciója szerint elviszi a szociális rendszer javítására vagy a gazdaság fejlesztésére szolgáló források egy jelentős részét, s ezzel maga is hozzájárul a gazdasági teljesítmény alacsony szinten tartásához, illetve a támogatandó társadalomrészek elégedetlenségének újratermeléséhez. Tehát már nem – eredeti funkciója szerint – a mindenkori kormányt, hanem az elégedetlenségen és ígéreteken alapuló, korábban leírt rendszerműködést mint olyat stabilizálja. Különleges kiegészítő eleme ennek a folyamatos tőkekiáramlásnak a magyar belpolitika és a nagy nemzetközi hitelminősítő intézetek egymáshoz való viszonya. A mindenkori kormány tönkretételét szolgáló ellenzéki ócsárlás, a gazdaságvezetés kontárságának a hangoztatása, a költségvetés közeli összeomlásának híresztelése, a stabilitás megbomlásának jóslása stb. (különösen jobboldali kormányok esetében) nemritkán a hitelbesorolások rontásához s ezzel magának a tőkekiáramlásnak is indokolatlan és nagymértékű növekedéséhez vezet. 8. A Magyar Köztársaság saját elgyengüléséből is eredő folyamatos szuverenitásvesztését és a politikai hatalomszerzésnek a választóktól való függése mellett bizonyos külső hatalmaktól (Izrael, USA, EU, Oroszország, a szimbolikus Befektető és nemzetközi szervezetei: WB, IMF, WTO stb.) való függését a versengő politikai csoportok hamar felfogták, és nekiláttak, hogy a külső hatalmak rejtett vagy nyílt támogatását is megszerezzék, jóindulatát 984
kiérdemeljék. A versengés itt is – akárcsak a belső oldalon – a felajánlások, a lojalitásnyilatkozatok, az anyagi ígéretek és teljesítések formáját öltötték (Izrael: egyes csoportok jeleskedése magának a függésnek létrehozásában és kiszélesítésében, a magyar hírközlés egyes orgánumainak teljes USA- és izraeli érdekvonalra állítása Palesztina és a közel-keleti konfliktus ügyében, kapunyitás a korlátlan izraeli ingatlanfelvásárlás és „ingatlanfejlesztések” előtt, lapítás a Peresz-nyilatkozattal kapcsolatban, újabb és újabb kárpótlások, bizonyos körök folyamatos antiszemitázásának tolerálása, állami feladatok állami pénzen való kiszervezése izraeli tulajdonú vállalatok számára, a magyar fizikai ütőerő felszámolása stb.; USA: teljes lojalitás Irak ügyében, támaszpontok átadása, ellenőrizetlen átrepülések tolerálása, részvétel békemissziókban, afganisztáni szerepvállalás, az izraeli tanácsra agressziót elkövető Grúzia támogatása az orosz–grúz összecsapásban, Nabuccopártiság, versengés az amerikai elnöki kapcsolatért és mosolyért; EU: súlyos fejlődésáldozat a kritériumok teljesítéséért, a magyar piacok kiszolgáltatása, Magyarországnak uniós erőforrás-tartalékká alakítása például a mezőgazdaság önkéntes lepusztításával, az agráripar felszámolásával, a bankrendszer átadásával, a lisszaboni szerződés fenntartások nélküli elfogadása stb.; Oroszország: Laborc mint a titkosszolgálatok vezetője, kékáramlatpártiság, MALÉV-privatizáció, MOL-pakett átengedése stb.; a szimbolikus Befektető: letelepedési támogatások és adókedvezmények, ingyenes infrastruktúra-használat, lemondás a szakszervezeti munkáról, a Hankook-félék idecsábítása stb.). Mindez az egyes elitcsoportok hatalomra kerülése és hatalommegtartása érdekében az egyéb terhek mellett további igen jelentős erőforrásterhet ró a szuverenitásában hanyatló közösségre, s a hatalomszerzés belső mókuskereke mellé (alá? fölé?) egy külső forgórészt is fölszerel. Az anyagi deficit növelése mellett ráadásul súlyos demokráciadeficitet is okoz. Az elitek hatalmi pozíciójuk kialakításához egyre kevésbé támaszkodnak belső bázisukra: választóikra, s egyre erősebben kapaszkodnak a külső fogódzókba: az imént felsorolt külső hatalmakba. Ezzel a választók és választottaik függése tovább lazul, elkezd kialakulni a választóktól független, a rendszerváltás rendszerének működtetésében egyformán érdekelt csoportokból álló uralkodó elit, ami ebben az állapotban maga is a rendszerváltás rendszerének fontos alkatrésze. 9. A rendszer fontos elemeit képezik továbbá bizonyos mentális struktúrák és az ezeket létrehozó és terjesztő intézmények. Az előzőkben leírt tömegek esetében a rendszer működtetői számára igen fontos e tömegek állapotjellemzőinek fenntartása: fogyasztásvágyuk folytonos felkorbácsolása és ébren tartása, eszmei mozgatóik ösztöni és érdekmozgatókra való kicserélése, 985
teljesítményhiányuk tolerálása, az önreflexióhoz szükséges szellemi energiák és életidő lekötése, gondolkodási tartalmaik, személyiségtartalmaik meghatározása s mindezzel lelküknek az ígéretmanipulációk és a pénzosztogatási kecsegtetések számára érzékeny állapotban tartása. E rendszervédő és rendszer-újratermelő folyamat döntő fontosságú vehikulumai az amerikai filmdömping agresszióval, brutalitással, pornográfiával, misztikummal teli darabjait a nap huszonnégy órájában sugárzó kereskedelmi televíziók, a nemzetreprodukciós tartalmaiktól és képességüktől megfosztott iskolák és tankönyvek, az egyoldalúan támogatott egyénelvű írócsoportok s egyáltalán: az írott és az elektronikus sajtó, az úgynevezett tudatipar intézményei. De ugyanilyen fontos a rendszerre magára vonatkozó gondolkodás és elemzés kiküszöbölése, a magas szintű közösségi-nemzeti önreflexió elfojtása, az önreflexiót megalapozó nemzeti kultúra kiszorítása a közgondolkodásból, a tényleges viszonyok tudásának, például a rendszerváltás rendszerére vonatkozó jelen tudásnak szigorú cenzúra alá vetése, kollektív hamis tudat kialakítására való törekvés a rendszerváltó háború mindkét elitje részéről, amint azt – mondjuk – Csurka István sorsa mutatta a 2001. szeptember 11-i toronymerénylettel kapcsolatos, méltányolható nyilatkozata után. Újabban pedig elég a pártprogramokat vagy a háttér-értelmiségiek írásait elolvasni. Ezekben nemhogy a rendszer kritikájának vagy lebontásának a gondolata nem merül fel, de még magának a rendszernek a puszta képzete sem.
A GENEZIS ÉS A VÉGSŐ ÉRTELEM 10. A rendszer fő alkatrészeinek előszámlálása jól mutatja, hogy egyik részük a rendszerváltás szocializmuskori vagy még régebbi időkből származó öröksége. Ilyen örökség mindenekelőtt a későkádári politikai uralkodó csoport és a rendszerváltó polgári csoportok mély ellentéte és szembenállása, mely a magyar társadalomfejlődés bő százéves történetének újra és újra felszínre bukkanó konfliktusait folytatja. Ilyen örökség a modern integrációs rendszerbe beilleszkedni nem tudó – vagy nem is akaró – emberek nagy száma, nagy csoportok esetében a képzetlenség és az igénytelenség, az uralkodó anyagelvűség és a szolidaritáshiány, a bizalmatlanság és a gyenge hajlam az önszerveződésre, mint az integrálhatatlanság lelki-tudati alapja. Ilyen örökség a volt szocialista iparvidékek és a támogatott szövetkeztek összeomlásával munkahelyek nélkül maradt és gettósodásnak kitett falvak és iparvárosok sora. Ilyen örökség az ország külpolitikai lefokozódása annak minden következményével együtt. Mint döntő fontosságú rendszerelem részben ilyen szocializmusból származó örökség a magyar gazda986
ság elégtelen teljesítménye és gyors összeomlása a rendszerváltás első éveiben. Ilyen az évek óta halmozott és görgetett külső államadósság. S ilyen a régebbi korok magyar önreflexiójának, nemzettudatának elhalványulása, benne súlyos tabuk kialakulása (1918–19, Trianon, zsidóüldözések és a bosszú 1938-tól 1956-ig, ’56, az idősebb generációk kollektív lelki fáradtsága a Kádár-korban stb.). Jól láthatjuk tehát, hogy a legfontosabb rendszeralkatrészek, mint kikerülhetetlen adottságok eleve ott voltak a rendszerváltás szerelőműhelyében. Nagy kérdés, hogy emiatt nem volt-e eleve eldöntött és végzetszerű a rendszerváltás rendszerének létrejötte, működésének beindulása és szívós fennmaradása? 11. Azt gondolom, az örökség felsorolt elemei szükséges, de önmagukban nem elégséges feltételei voltak a rendszerváltás imént leírt rendszere kialakulásának. A rendszerváltó Magyarország sorsát nem csak – s néha nem is elsősorban – belső erők és feltételek alakították. Voltaképpen már a hetvenes és a nyolcvanas évek adósságcsapdájának kialakulásában felbukkant egy később igen fontos szerepet játszó nemzetközi ágens: a szimbolikus Befektető. Ez a „személyében” nehezen meghatározható (önmagában több szereplőt aggregáló) s ezért szimbolikus, ám működésében és hatásában nagyon is valóságos szereplő évszázados (évezredes?) tapasztalattal, jól kidolgozott technikával és dühödt eltökéltséggel rendelkezik a pénzhasznosítás dolgaiban: a jelentős értékek olcsó felvásárlásában és pénzzé tételében, a hitelfelvevők felkutatásában vagy éppen létrehozásában, „felépítésében”, az egyszer felvett hitelt uzsorakölcsönné alakító kamatjáték bonyolításában, az adósságszolgálat ezen a réven való megörökítésében, önmaga számára az egyszeri befektetés nyomán örökké felbugyogó pénzforrás fakasztásában. A rendszerváltó országok esetében bizonyos döbbenetes párhuzamosságok jelzik a pénzhasznosítás technikájának – a közbeszéd szerint: forgatókönyvének – működését. A rendszerváltás során a felnyíló belső piacon újságokat kell befolyás alá vonni, venni vagy alapítani. Ezekben az újságokban a megutált kommunista vezetéssel és politikájával szemben a neoliberális társadalom- és gazdaságfelfogást mint az egyetlen lehetséges alternatívát el kell fogadtatni (a korábban vadkommunista újságírók erre örömest vállalkoznak), s ezzel a kommunistaellenes érzelmeknek a Befektető érdekei szerinti testet: célt és irányt adni. Közben – vagy már előzetesen – nyugati egyetemeken (újabban a budapesti CEU-n) a neoliberális eszméket képviselő rohamcsapatot kell kiképeztetni. Ez a sajtó támogatta rohamcsapat részt vesz a rendszerváltó politika alakításában, az első választáson bejut a parlamentbe s ott gondoskodik az alkotmány neoliberális szellemű („egyénelvű”) alakításáról, 987
az úgynevezett „washingtoni konszenzus” szerinti gazdaságfilozófia elfogadtatásáról, s a nemzeti vagyont drasztikusan leértékelő gazdaságpolitika bevezetéséről. Mindezt Lengyelország, Csehszlovákia, a balti államok, Jugoszlávia, Ukrajna, Grúzia stb. példája is jól mutatja. S ezzel Magyarországon is felvonultak a rendszerváltás rendszerének összeszereléséhez és működésbe hozásához még szükséges alkatrészek: a közösség érdekeit elégtelenül képviselő, az egyéni érdekeket és jogokat abszolutizáló alkotmány, a felnyitás-korlátlebontás-magánosítás gazdaságfilozófiája (a rendszerváltáskori gazdasági teljesítmény további leromlásának és alacsony szintjének másik oka), a vagyonleértékelés és a csődpolitika s a mindezt igen határozottan képviselő neoliberális párt: az SZDSZ (itt tárul fel a „tudjuk-merjük-tesszük” jelszó igazi tartalma). Utólag beláthatjuk: az SZDSZnek, mint a Befektető küldöttjének és érdekképviselőjének tevékenysége kezdettől fogva nem a magyar társadalom örökölt és újabb problémáinak a megoldására, hanem a rendszer összeszerelésére és folyamatos karbantartására irányult. A rendszer a küzdő felek számára, az ő szemükkel és hamis tudatukkal nézve az újabb és immár döntő erőfeszítésekkel és a Befektető erőforrásainak végső segítségül hívásával elérni remélt végső győzelem színhelye, kerete. A Befektető számára, az ő szemével nézve örökké tartó, magas hozamú befektetési lehetőség, a küzdő felek energiáival hajtott pénztermelő gépezet, melyet ő kívülről az állampapírok hozamának beállításával, a hitelnyújtás feltételeinek megszabásával, a hitelminősítők ítéletének kimondatásával és egyéb pénzügyi eszközökkel a maga érdekeinek megfelelően, tetszés szerint szabályoz, s gondosan ügyel rá, hogy a küzdő felek által hajtott mókuskerék tartósan ne akadhasson el, a felek se végső vereséget ne szenvedhessenek, se végső győzelmet ne arathassanak. Ez: a Befektető pénztermelő automatájaként való működés a rendszerváltás rendszerének végső – rejtett – értelme. Oroszország, Belarusz, Kína, később Csehország, Szlovénia, Bulgária stb. példája mutatja: ahol ez a technika valamiért csődöt mondott, ott a rendszerváltás rendszere és a nagymértékű folyamatos jövedelemkiáramlás nem jött létre. Ahol ez a technika sikerrel működött és működik, mindenekelőtt Magyarországon, a rendszerváltás rendszere azzal is megszilárdította magát, hogy az erőforrás-áramlást működtető érdekek és intézmények révén szorosan beleépült a nemzetközi gazdasági-pénzügyi-politikai struktúrákba.
988
RENDSZER ÉS SAJÁTSZERŰSÉG 12. A rendszerváltás rendszere elemeinek, kölcsönös meghatározottságuknak és ritmikus mozgásuknak bemutatása után immár feltehető és megválaszolható a címben megfogalmazott kérdés, tudniillik hogy „rendszer-e a rendszerváltás rendszere?”, ez a hosszan fennmaradó, de végső soron mégis csak átmeneti szerkezet és működés. A rendszerelmélet megalapítóinak (von Bertalanffy, Ackoff stb.) az úgynevezett nyílt rendszerre adott definíciója (vagy inkább: leírása) szerint a rendszer állandó elemek egymással kölcsönhatásban, kölcsönös meghatározottságban lévő, a külső környezettől elhatárolt együttese, amelyben a „kint” és a „bent” jól meghatározható; a dinamikus – mozgó – rendszerben az elemek elrendeződései, mintái szabályszerűen ismétlődnek; a rendszer – a lehetőségek határai között – a bekerülő elemeket a saját működési elvei szerint átalakítja; a rendszer elemei nem cserélhetők ki tetszés szerint anélkül, hogy a rendszer működése, jellege, lényege meg ne változzon; a nyílt rendszer a környezettel, a „kint”-tel anyagés információcserét folytat, a bevont és kibocsátott konkrét vagy absztrakt „anyag” a „mozgásnak” mintegy üzemanyagául szolgál; bonyolultabb esetekben a rendszer az elemeinek átrendezésével reagál a környezet változásaira; elemei közt hierarchikus viszony, irányító-irányított viszony létezhet. Az ilyen rendszernek – teszem én hozzá – egyaránt példája lehet az élő szervezet és az üzemanyaggal hajtott, központilag vezérelt gép (például egy szerelőcsarnok robotja). Megítélésem szerint az eddig elmondottak – külön elemenkénti vizsgálat nélkül is – egyértelműen mutatják, hogy a rendszerváltás rendszere: rendszer. 13. Egy ízben egy vita alkalmával azt vetették az általam javasolt „rendszerváltás rendszere” fogalom ellen, hogy a mögötte rejlő valóság lényegében nem különbözik a többpárti demokrácia általánosan ismert váltógazdaságától. Én az általam leírtak alapján a következőkben látom a rendszerváltás rendszere rendszerelméleti sajátszerűségét megalapozó legfontosabb különbségeket. Először: a rendszerváltás rendszere a többpárti váltógazdaság lazább, több mozgást és együttállási variánst megengedő rendszerébe a rendszerhez képest külső elemeket (a mókuskerék külső forgó része, az államadósság mint rendszerstabilizáló alkatrész stb.) integrál és azokkal együtt az elemek kötöttebb, kényszerpályás mozgását hozza létre. Másodszor: a neoliberális alkotmány és bizonyos egyéb jogszabályok és intézmények nem pusztán a demokratikus összfolyamat általános keretéül szolgálnak, hanem egy rajtuk túlnyúló elemekből is álló rendszer nélkülözhetetlen és rendszerspecifikussá formálódott alkatrészeiként (különös jelentőségű ebből a szempontból az Al989
kotmány és az Alkotmánybíróság rendszerépítő tevékenysége). Harmadszor: a rendszerváltás rendszerének működése a demokrácia céljával: a legracionálisabb döntési variáns kiválasztásával a legélesebben szemben áll. Irracionális vagy erősen szuboptimális döntésekre szorítja a hatalomszerző ígéretdömping, a masszív jövedelemkiáramlással beszűkíti a mindenkori kormány mozgásterét, a ciklusonként kényszerűen váltakozó, egymással élethalálharcban álló kormányok révén lehetetlenné teszi a több cikluson átívelő problémamegoldást, a rendszervédő cenzúra pedig egyes fontos kérdések puszta felvetését is megakadályozza (a cigányság integrálatlansága, a társadalom morális újratermelésének hanyatlása, a tradicionális nemzet önreflexiója, a televíziós médiarendszer kártételei stb.). Negyedszer: a rendszerváltás rendszere kimondottan erőforrás-felélő és erőforrás-pazarló jellegű. Méghozzá nemcsak az irracionális döntéskényszer és a folytonos erőforráscsere fedezésének kényszere miatt, hanem azért is, mert a forráshiány következtében zsugorítja a közszolgáltatásokat (vasút, posta, egészségügy, közoktatás), képtelen a társadalom szellemi és morális újratermelésére, sőt immár a puszta biológiai újratermelésére is. Ötödször: a forráscsere folyamán bevont likvid pénz, ez a folyamatos vérátömlesztés a rendszer elemi működési feltétele, nélküle a rendszer összeomlik, ami a rendszert törékennyé teszi, túlzottan kiszolgáltatja külső feltételeknek és érdekeknek. Hatodszor: a rendszer fő szereplőit szembefordítja saját rendszerváltó céljaikkal is. A rendszer ezek megvalósítására alkalmatlan. A felek energiáit túlzott mértékben fordítja az egymás ellen folytatott, öncélúvá váló harc felé. Még egyszer kimondom: a rendszer – ezen a kényszerű és abbahagyhatatlan harcon, körülményein és anyagi következményein keresztül – végső soron a Befektető céljait: a folyamatos erőforrás-kiáramoltatást szolgálja. 14. Befejezésül a rendszerjelleg két további paradox mozzanatára hívom fel a figyelmet. Az egyik: egyes kormányok a rendszerben rejlő kényszerek ellenére úgyszólván heroikus erőfeszítéseket tettek az erőforrások pazarlásával szemben egyensúlyjavító, hiánycsökkentő, felhalmozó gazdaságpolitika és ennek megfelelő társadalompolitika folytatására. A cikluskényszer hatására azonban mindez csak a következő kormány által elosztható, elpazarolható forrásokat növelte s ezzel maga is a rendszer eredeti – inherens – működéséhez szolgáltatott extra üzemanyagot (némileg a rendszer élettartamát is megnövelve). A másik: tegyük fel, hogy valamelyik politikai erő a rendszer rendszerjellegének felszámolását vagy legalábbis gyengítését határozza el. Ezt a kormányhatalom alkotmányos megszerzése nélkül csakis forradalommal érhetné el. A kormányhatalom alkotmányos megszerzéséhez viszont a rendszer kényszereinek, viselkedési szabályainak elfogadá990
sán, egyebek közt az ígéretliciten s ezzel a rendszer erősítésén keresztül vezet az út. A nemzetközi beágyazottság ereje miatt azonban egy ilyen út is a semmibe torkollhat (a szimbolikus Befektetővel való puszta „jobb alkus” – kiegyezéses – megoldást kormánytisztviselőként magam javasoltam 1999-ben: egyelőre hiába).
RÖVID KONKLÚZIÓ 15. Pusztán elméleti alapon is kimondható: az erőforrásait folytonosan kiáramoltató, saját működésből pótolni nem tudó rendszer előbb-utóbb összeomlik. Az összeomlás alapja ezúttal a kiáramoltatható erőforrás – esetünkben az eladható nemzeti és önkormányzati vagyon – elfogyása. Ez azonban a lényeg nem pontos megragadása. Pontosabb az, amit az imént mondtam: a rendszer fő üzemanyaga nem az értékesíthető tulajdon, hanem az érte kapott pénz. Eleinte magam is azt hittem: a rendszer a tulajdon elfogyásával fog összeomlani. A mostani pénzügyi-gazdasági világválság megmutatta: az összeomlás a tulajdon iránti fizetőképes kereslet – azaz a pénz – elfogyásával vagy visszavonulásával következik be. Jelenleg ennek a hanyatlási-összeomlási folyamatnak a kellős közepén vagyunk. Mentőkötelet elsősorban a jövedelemkiáramlás folyamatosságában érdekelt Befektetőtől és intézményeitől várhatunk. A birkát drága gyapjáért érdemes életben tartani, ha az abrak nem kerül túl sokba. 16. Lebontható-e a rendszerváltás rendszere? Rendszerelméleti értelemben mindenképpen, csak a lényeges alkatrészeit ki kell szerelni. Ezekből is lehetőleg minél többet, hogy a gépezetet az ebben érdekeltek ne legyenek képesek ismét összerakni. Azonban hogy melyik alkatrésszel kell kezdeni, melyiket hogyan kelljen szétbontani, ez már nem az elemző makroszociológia kérdése, hanem a poltitikai programírásé.
NAPLÓJEGYZET: 2009. március 29., vasárnap A „rendszerváltás rendszere”-dolgozatot nemcsak a rendszert alkotó elemek és összműködésük leírásának kell tekinteni, hanem egyszersmind a káros rendszer „bontási tervének” és a nemzeti újjáépítés programjának is. Sorra vehetők a vitaindító tézisekben leírt „rendszeralkatrészek” és működésmódok, mint az új politika fő irányai: – a kétféle koncepció ádáz küzdelme, a rendszerváltás emiatti lezáratlansága: az esetleges elsöprő választási győzelem eltünteti a sunyi, neoliberális kispártokat (SZDSZ, MDF); a Gyurcsány-kormány bukása és az MSZP-politika bukása a büntető-
991
jogi felelősségre vonással lehetővé teszi, amit a rendszerváltás éveiben nem sikerült megvalósítani: súlyos ítélettel el lehet távolítani a közéletből a hatalomátmentőket, az MSZP korrupt, gátlástalan leninista vonulatát, a „megrögzött struktúrákat”; egyben nyilvánvalóvá lehet tenni a posztszocialista-neoliberális erőcsoport nemzetellenességét, és meg lehet fosztani – rablott – erőforrásaitól; – az 1990 óta tartó ígéretlicit, a mókuskerék belső motorja: ki lehet belőle szállni a valóságos helyzet kényszerítő erejű jelenléte következtében anélkül, hogy a kezdeményező eleve belebukna; eljöhet a józanság és a cenzúranélküliség kora; – a gyenge gazdasági teljesítmény és a jövedelemkiáramlás: a nagy megrázkódtatás kikényszeríti a lakosságból saját szavazói felelősségének a tudatosítását és a kellemetlen egyensúlyi feltételek tudomásulvételét; ezzel lehetővé válik a kiadásoknak a nemzeti teljesítményhez igazítása; egyben lehetővé válik a rendszerváltás rendszerének mint a Befektető Szampójának (Kalevala-beli sót és pénzt őrlő malmának) a felszámolása, a „felnyitás-korlátlebontás, azaz államtalanítás-magánosítás” vadliberális gazdaságpolitikájának a nemzeti érdekű gazdaságpolitikává változtatása; idebent: felelős érdekegyeztetés az elosztásban; odakint: a nemzetközi bizalom visszaszerzése; – a rendszerváltás társadalmának problémája: megnyílik az út, hogy a társadalom transzgressziós tartalmakkal elhülyített, teljesíthetetlen ígéretekkel manipulált, cenzúrákkal önreflexiójában lebénított, közösség nélküli masszából ismét önálló történelemmel, kultúrával rendelkező, saját érdekű, autonóm közösséggé: nemzetté váljon; a rejtett háborúban a neoliberális ellenfelet minden fronton (család, iskola, generációs közösségek, médiumok, kultúrintézmények, nyilvánosság, közérdek és nemzeti érdek, nemzeteszme, történelem, Alkotmány, gazdasági morál, erős közmorál, a közösség szakralitása, történelmi egyházak stb.) vissza lehet verni; a közösségben mint ilyenben rejlő energiákat fel lehet és fel kell szabadítani; a cigányság és más leszakadott csoportok kérdéséhez neoliberális képmutatás nélkül hozzá lehet nyúlni; – az Alkotmány problémája: az Alkotmányt (és a hozzá kapcsolódó egész jogrendet) a jövedelempazarló és jövedelemkicsorgató neoliberális rendszergép alkatrészéből végre a nemzeti érdek védelmezőjévé és a társadalomműködés fő szervezőjévé lehet változtatni; a közösség érdekében újra lehet szabályozni a közösség és az egyén viszonyát; mindehhez újra lehet szervezni a közigazgatást, s újra lehet szabályozni az állam funkcióit és erőpozícióját; – a szuverenitás kérdése: a nemzet öntudatában és önérdekében való megerősödése lehetővé teszi a külső „mókuskerék” lebontását, a felsorolt külhatalmak valamennyijének viszonylatában a kapcsolatok átfogalmazását (Izrael, USA, EU, Oroszország, a szimbolikus Befektető és szervezetei: WB, IMF, WTO stb.).
992
TÁJÉKOZÓDÁS
ROGER SCRUTON
Az emberi szépség Könyvem első fejezetében* leírtam egy lelki beállítódást – azt, amellyel a szép felé fordulunk – és egy ítéletet, amely úgy tűnik, benne rejlik. Ezt a beállítódást azután oly módon elemeztem, hogy megmutassam, miként származnak belőle bizonyos elemi alaptételek a szépről, amelyeket mindannyian igaznak tekintünk. Az okfejtés teljes mértékben a priori történt, vagyis olyan megkülönböztetésekre és megfigyelésekre összpontosított, amelyeket mindenki evidensnek tekint, aki megérti a kifejezésükre használt fogalmakat. Most azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy vajon van-e ennek a lelki beállítódásnak bármiféle racionális alapja, vajon elárul-e nekünk bármit is arról a világról, amelyben élünk, s hogy vajon gyakorlása szerepet játszik-e az ember kiteljesedésében? Így nézne ki témánk filozófiai jellegű megközelítése. Az evolucionista pszichológus megközelítése azonban merőben más. Ő úgy érvel, hogy különböző lelkiállapotainkat akkor érthetjük meg a legjobban, ha megállapítjuk evolúciós eredetüket, illetve génjeink reproduktív stratégiájában játszott szerepüket (vagy valamely korábbi változatuk ebben játszott szerepét). Milyen módon tudja egy élő szervezet növelni annak valószínűségét, hogy továbbadhatja genetikai örökségét azzal, hogy kifejezi a szép dolgok feletti örömét? Sokak számára ez a tudományos, vagy tudományosnak látszó kérdés maradt az egyetlen, amelyet értelmes dolog föltennünk az esztétikával kapcsolatban, az egyetlen még megválaszolandó kérdés a szépérzék természetét vagy értékét illetően. Az evolucionista pszichológusok között éles vita zajlik arról, hogy vajon a kiválasztás a csoport szintjén zajlik-e, vagy pedig, ahogyan például Richard Dawkins állítja, az individuális organizmus szintjén, mert a gének önreprodukciója ezen a szinten történik. Anélkül, hogy állást foglalnánk ebben a vitában, láthatjuk, hogy nagyjából kétféle evolucionista esztétika körvonalai rajzolódnak itt ki, az egyik az esztétikai érzékhez kapcsolódó csoportelőnyöket fogja hangsúlyozni, a másik viszont azzal érvel majd, hogy azok * Megjelent a Nagyvilág 2009. 7–8. számában.
993
az egyedek, amelyeknek fejlett esztétikai érdeklődésük van, nagyobb eséllyel tudják átörökíteni génjeiket. Az első típusba tartozó elmélet egyik fő szószólója Ellen Dissanayake, aki Homo Aestheticus című művében úgy érvel, hogy a művészeti és esztétikai érdeklődés a rítusok és fesztiválok sajátja, a „különleges alkalmak” iránti emberi szükségletből fakad, amikor bizonyos tárgyakat, eseményeket és emberi viszonylatokat kiemelünk mindennapi használatukból, hogy a közös figyelem középpontjába helyezzük őket. Ez a „különleges alkalom” növeli a csoport-összetartozás érzetét, és arra készteti az embereket, hogy a csoport fennmaradása szempontjából valóban fontos dolgokat – legyen az házasság vagy fegyverkezés, temetés vagy hivatal – a közfigyelem tárgyaként kezeljék, hogy olyan aurát kölcsönözzenek nekik, amely megvédi őket a gondatlan hanyagságtól és az érzelmi elsivárosodástól. Ezt a „különleges alkalom” iránti mélyen bevésődött szükségletet az emberi közösségek számára belőle fakadó előny magyarázza, nevezetesen, hogy összetartja őket fenyegetettség esetén, illetve elősegíti reprodukciós magabiztosságuk növekedését a békés virágzás időszakaiban. Érdekes elmélet és kétségtelenül van benne némi igazság, ám képtelen megmagyarázni, hogy mi az, ami specifikusan esztétikai. Meglehet, a szépérzék valóban a „különleges alkalom” iránti szükségletben gyökerezik, ám a szép maga egy különleges fajta különleges alkalom, amelyet nem szabad összekevernünk a rítussal, fesztivállal vagy szertartással, még akkor se, ha ezek a dolgok néha birtokolhatják a szép minőségét. Az az előny, amely abból származik egy közösség számára, hogy szertartásos módon megerősítik a számukra igazán fontos dolgokat, a szép megtapasztalása nélkül is előállhat. Az emberek számos más módon is kiemelhetik a dolgokat eredeti funkcióikból és különleges légkörrel ruházhatják föl őket: például olyan sporteseményeken keresztül, amelyekről Homérosz számol be; avagy vallási szertartásokon keresztül, amelyek során megidézik az istenek ünnepélyes jelenlétét, hogy védelmet nyújtsanak azoknak az intézményeknek vagy bevett gyakorlatoknak, amelyeknek éppen közösségi megerősítésre van szükségük. Antropológiai nézőpontból a sport és a vallás közeli szomszédja a szépérzéknek: filozófiai szempontból azonban az itt föllelhető különbségek éppoly fontosak, mint az összefüggések. Amikor egyesek azt mondják a labdarúgásra, hogy az „szép játék”, akkor a focit a néző szempontjából írják le mint egy kváziesztétikai jelenséget. Önmagában a sport mint valami versengő tornagyakorlat, ahol az erő és ügyesség dominál, fontos tekintetben különbözik mind a művészettől, mind pedig a vallástól, és mindhárom jelenségnek megvan a maga sajátos jelentősége az értelmes lények életében. 994
Hasonló ellenvetés tehető a Geoffrey Miller (The Mating Mind) és Steven Pinker (How the Mind Works) által szorgalmazott individuálisabb elmélet ellen is. Elgondolásuk szerint a szépérzék a szexuális kiválasztás folyamatában alakult ki, ezt először Darwin vetette föl Az ember származása című művében. Miller okfejtése szerint az elmélet lényege, hogy amikor egy férfi kicsinosítja magát, akkor ugyanazt teszi, mint amikor a pávakakas széttárja a tollazatát: jelzi, hogy alkalmas utódok nemzésére, és erre a nő ugyanúgy reagál, mint a pávatyúk, vagyis bejelenti igényét a hímre (ámbár ezt nem tudatosan teszi) saját génjei nevében. Persze, az ember esztétikai tevékenysége jóval kifinomultabb, mint a madarak ösztönös pózolása. A férfiak nemcsak tetoválással és tollakkal ékesítik magukat, hanem képeket is festenek, verseket is írnak, dalokat is énekelnek. Ám mindezek a dolgok az erő, a találékonyság és a vitézség jelei, vagyis megbízható módon utalnak az illető utódnemzési képességeire. A nőket áhítattal töltik el, lenyűgözik és fölajzzák ezek a művészi gesztusok, s ettől fogva a Természet már a saját útját járja az üzenetét hordozó és továbbörökítő gének kölcsönös diadalára. Ám az is nyilvánvaló, hogy a művészi alkotóerőt nélkülöző, más típusú erőfeszítések is hasonló módon szolgálhatják egy ilyen genetikai stratégia sikerét. Ennélfogva, a fenti magyarázat, még ha igaz is, nem segíthet nekünk abban, hogy meghatározzuk, mi a szépérzék sajátossága. Még ha a pávakakas farktollazata és A fúga művészete ugyanarra az eredetre vezethető is vissza, az általuk kiváltott érdeklődés és élvezet merőben más jellegű. Az első fejezet okfejtése világosan megmutatta számunkra, hogy csak értelmes lényeknek lehet esztétikai érzékük, és hogy értelmüket éppúgy hatalmába tudja keríteni a szép, mint az erkölcsi ítélet és a tudományos meggyőződés.
EGY LOGIKAI KÉRDÉS A szépérzék elegendő lehet ahhoz, hogy egy nő kiválassza az utódnemzésre legalkalmasabbnak látszó férfit, ám erre nincs feltétlenül szükség. A nemi kiválasztás folyamata megtörténhetett volna anélkül is, hogy éppen ilyen módon összpontosítsuk figyelmünket egy másik egyedre. Ennélfogva tehát, mivel nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a szépérzék szükséges ahhoz, hogy a nemi kiválasztás folyamata sikeresen működjék, ezért nem használhatjuk a nemi kiválasztás tényét a szépérzék végső magyarázatául, még kevésbé arra, hogy megfejtsük ennek az érzéknek a jelentését. Valamit még hozzá kell ehhez tennünk az esztétikai ítélet sajátosságát illetően, ha tiszta képet akarunk alkotni a szépnek, illetve a szépre adott reakciónknak fajunk evolúciójában játszott szerepéről. És ennek a hozzáadandó 995
többletnek komolyan kell vennie az olyan dolgokat is, mint például: hogy a férfiak éppúgy, ha nem jobban, értékelik a szépséget a nőkben, mint a nők a férfiakban; hogy a nők is tevékeny módon vesznek részt a szép dolgok létrehozásában a művészetben és a mindennapi életben egyaránt; hogy az emberek a szépet legemelkedettebb vállalkozásaikkal és törekvéseikkel hozzák kapcsolatba, hogy zavarja őket a szép hiánya, és hogy az esztétikai egyetértés egy bizonyos mértékét a közösségi élet elengedhetetlen feltételének tekintik. A dolgok pillanatnyi állása szerint a szép evolucionista pszichológiája olyan képet fest az emberről és az emberi társadalomról, ahol az esztétikai elem meg van fosztva önnön sajátos intencionalitásától, és olyan homályos általánosságokban oldódik föl, amelyek nem veszik tekintetbe az esztétikai ítélet különleges helyét az értelmes lények életében. De még akkor is, ha Miller okfejtése kevéssé tudja megvilágítani a szépérzék sajátosságát, annyit bizton állíthatunk, hogy létezik valamilyen kapcsolat a szépség és a szex között. Lehet, hogy tévedés oksági kapcsolatot keresnünk az emberi lényeg e két aspektusa között. Lehet, hogy intimebb összefüggésben állnak egymással. Lehet, hogy a szépérzék, ahogyan azt annak idején Platón oly hatásosan fejtegette, a nemi vágy központi alkotóeleme. Ha így áll a helyzet, akkor ennek következményekkel kell járnia nem csupán a vágy értelmezésére, hanem a szép elméleti felfogására is. Mindenekelőtt kétségeket kell támasztania azzal a nézettel kapcsolatban, hogy a szép iránti beállítódásunk lényegileg érdek nélküli lenne. Hiszen van-e a nemi vágynál érdekeltebb beállítódás?
A SZÉPSÉG ÉS A VÁGY Platón nem úgy fogta föl a szexet és a nemi különbséget, ahogyan mi, hanem az ero–sról beszélt, arról a leküzdhetetlen vágyról, ami – Platón szerint – legjelentőségteljesebb módon az azonos neműek között létezik, s leginkább abban az érzésben érhető tetten, ami az idősebb férfit keríti hatalmába egy ifjú szépsége láttán. Az ero–st a görögök kozmikus erőnek tartották, olyannak, mint Dante szerint a szerelem, amely ’a Napot és a többi csillagot mozgatja’. Platón szépségmagyarázata tehát a Phaedruszban, illetve A lakomában egy újabb elemi tétellel kezdődik: (vii) A szépség az embert vágyra gerjeszti. Platón úgy vélte, hogy ez a vágy egyszerre valóságos is, meg tévedés is, ámde olyan tévedés, amely valami fontosat árul el nekünk önmagunkról és 996
a világegyetemről. Egyesek úgy érvelnek, hogy nem a szépség kelti föl a vágyat, hanem a vágy állítja elő a szépet, azaz ha vágyódom valaki után, akkor szépnek látom őt, ez lenne tehát az egyik módja annak, ahogyan az elme, hogy Hume metaforáját kölcsönözzük, „kiterjeszti magát a tárgyakra”. Ám ez nem pontosan írja le a nemi vágyódás élményét. Az ember szemét megragadja egy szép fiú vagy lány, és ettől a pillanattól ébred föl az emberben a vágy. Lehetséges persze, hogy létezik a nemi vágynak egy másik, érettebb formája is, amely a szeretetből fakad, és amely megtalálja a szépséget annak a személynek a többé már nem fiatalos vonásaiban is, aki egész életen át az ember társa volt. Platón azonban egészen biztosan nem erre a vonzalomra gondolt. Bárhogyan is tekintsük a dolgot, ez a hetedik elemi tétel problémát okoz az esztétika számára. A művészet birodalmában a szép a szemlélődés tárgya, nem a vágyé. Amikor egy festmény vagy egy szimfónia szépségét értékeljük, akkor ez nem azt jelenti, hogy valamilyen buja vágy kel életre bennünk, és még ha, pénzügyi okokból, el is akarhatnám lopni a festményt, azt semmiképpen sem tudnám megtenni, hogy kisétáljak a koncertteremből a szimfóniával a zsebemben. Azt jelenti ez vajon, hogy kétféle szép létezik – az emberi szép és a művészeti szép? Avagy inkább arról van szó, hogy az emberi szép által felkeltett vágy egyfajta tévedés, amit el szoktunk követni, viszont a szép minden megjelenési formája iránti valódi beállítódásunkat inkább a szemlélődés jellemzi?
AZ ERO S ÉS A PLÁTÓI SZERELEM Platón a második válasz felé hajlott. Ő az ero–st tekintette mind a nemi vágy, mind pedig a szép iránti szeretet forrásának. Az ero–s az a fajta szeretet, amely egyesülni kíván tárgyával és másolatokat akar készíteni róla, ahogy a férfiak és nők önmagukról készítenek másolatokat az utódnemzés során. Az erotikus szerelem emez alantas formája (Platón legalábbis ennek tekintette) mellett azonban létezik egy magasabb forma is, amelynek során a szerelem tárgyát nem akarják birtokolni, pusztán csak szemlélik, és amelyben a másolás folyamata nem a konkrét jellegzetességek, hanem az elvont eszmék birodalmában zajlik – a „formák” birodalmában, ahogyan Platón nevezte őket. Amikor a lélek a szépet szemléli, kiemelkedik a pusztán érzéki és konkrét dolgok társaságából és egy magasabb szférába jut, ahol nem a szép ifjú a szemlélődés tárgya, hanem magának a szépnek a formája, ami belép a lélekbe mint annak valódi birtoka, úgy, ahogyan általában az eszmék reprodukálják magukat annak a lelkében, aki megérti őket. A reprodu997
kálásnak ez a magasabb formája a halhatatlanságra való törekvéshez tartozik, ami a lélek legmagasztosabb vágya ezen a világon. Ezt azonban akadályozza, hogy az ember túlságosan is ragaszkodik a reprodukció alantasabb fajtájához, s ezzel az itt és most foglyává teszi magát. Platón szerint a nemi vágy a maga közönséges formájában a halandó és átmeneti dolgok birtoklására irányul, s ennek következtében a lélek alantas aspektusának rabszolgájává teszi az embert, annak az aspektusnak, amely teljesen elmerül az érzéki közvetlenségben és az e világi dolgokban. A szép szeretete viszont arra hív föl bennünket, hogy megszabadítsuk magunkat ettől az érzéki kötöttségtől, hogy felemeljük lelkünket az ideák világa felé, hogy ott részesüljünk a reprodukció isteni változatában, ami nem más, mint az örök dolgok megértése és továbbadása. Ez a valódi erotikus szerelem, ami a férfi és az ifjú erényes kapcsolatában nyilvánul meg, amelyben a férfi a tanító szerepét veszi magára, legyőzi kéjsóvárságát, és úgy tekinti az ifjú szépségét, mint a szemlélődés tárgyát, mint ami a szép örök ideájának itt és most megnyilvánuló példánya. Ez a rendkívül hatásos okfejtés hosszú utótörténettel rendelkezik. A homoerotikus szerelemnek, a tanári hivatásnak és a lélek megváltásának ez a kábító ötvözése évszázadokon keresztül mélyen megérintette a tanárok (persze főként a férfi tanárok) szívét. A platóni mítosz heteroszexuális változata pedig óriási hatást gyakorolt a középkori költészetre, a nők és a női szerep keresztény felfogására, és a nyugati művészet leggyönyörűbb műalkotásai közül is számosnak ihletőjévé vált, Chaucer Egy lovag meséjétől Dante Új életén keresztül Botticelli Vénusz születése című alkotásáig és Michelangelo szonettjeiig. Ám nem kell túlságosan szkeptikusnak lennünk ahhoz, hogy úgy érezzük, ebben a platóni elgondolásban több az idealizálás, mint az igazság. Hiszen hogyan lehet ugyanaz a beállítódás egyszerre egy ifjú iránt érzett szexuális szerelem és (némi önfegyelem révén) egy elvont idea gyönyörködő szemlélése is? Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a marhasült iránti vágyunk (némi elmegyakorlat után) kielégíthető lenne egy tehén képének bámulásával is.
SZEMLÉLŐDÉS ÉS VÁGYAKOZÁS Az azonban mindazonáltal igaz, hogy az esztétikai ítélet tárgya, illetve a nemi vágy tárgya egyaránt leírható szépként, még akkor is, ha teljességgel eltérő érdeklődést keltenek föl abban, aki leírja őket. Ha valaki egy öregember arcát szemléli, érdekes barázdáit és ráncait, átható tekintetét, bölcs és szeretetteljes arckifejezését, akkor mondhatja erre az arcra, hogy szép. De 998
ezt az ítéletet teljesen másként értjük, mintha egy ifjú mondaná egy fiatal lányról, hogy „Hű de szép!”. Az ifjú akarja a lányt, vágyódik rá, nem csupán abban az értelemben, hogy szemlélni kívánja, hanem ölelni, csókolni akarja őt. A nemi aktust úgy szokták leírni, mint ennek a vágynak a „beteljesítését”, bár nem szabad azt gondolnunk, hogy ekkor mindig valóban az történik, amit eredetileg akartak, vagy hogy ez olyan módon vet véget a vágynak, mint ahogyan egy pohár víz elfogyasztása véget vet a szomjúságnak. A szép öregember esetében nincs szó ilyen „akarásról”: nem akarunk „tőle” semmit, nem akarjuk birtokolni, és semmilyen más módon sem kívánunk szert tenni semmire sem a szép tárgyból. Az öregember arca sokféle jelentést hordoz számunkra, és ha kielégülést keresünk, akkor azt is megtaláljuk itt, abban a dologban, amit szemlélünk, a szemlélődés aktusában. Nyilvánvalóan abszurd lenne azt mondani, hogy ez a beállítódás ugyanolyan, mint a lányt űző ifjúé. Amikor a nemi vágy kibontakozása során az ember szemügyre veszi társa szépségét, akkor kissé hátralép a vágytól, azért hogy egy másik, átfogóbb és kevésbé közvetlenül érzéki törekvésbe szívja azt föl. Ez a valódi metafizikai jelentősége az erotikus tekintetnek: a másik megismerésére vágyik, arra hívja föl a másikat, hogy érzéki formában ragyogjon föl és ilyen módon ismertesse meg magát. Másfelől viszont a szépség kétségtelenül ösztönzi a vágyat a felajzottság pillanatában. Vajon a másik szépségére irányul ilyenkor a vágyunk? Vágyunk kezdeni akar vajon valamit ezzel a szépséggel? De mit tudhatunk tenni egy másik ember szépségével? A kielégült szerető éppoly kevéssé képes birtokolni szerelme szépségét, mint az, aki csak reménytelenül csodálja azt a messzi távolból. Ez egyike azon gondolatoknak, amelyek megihlették Platón elméletét. Ami a nemi vonzódás során ösztönöz bennünket, az valami olyasmi, amit szemlélni lehet, de birtokolni sohasem. Vágyunkat kielégíthetjük és időlegesen csillapíthatjuk. De nem azáltal, hogy birtokoljuk azt a dolgot, amely felkeltette, amely elérhetetlen a számunkra, a másik birtoklása, amelyben soha nem lehet részünk.
AZ INDIVIDUÁLIS TÁRGY Platón elmélete visszavezet bennünket az individuális akarásának bonyolult problémájához. Tegyük föl, hogy egy pohár vizet akar az ember. Ebben az esetben nem egy konkrét pohár vizet akar, bármelyik pohár víz megteszi, sőt az se fontos, hogy pohár legyen. És az ember akar valamit a vízzel, nevezetesen, meg akarja inni. Ezek után az ember vágya kielégül és immár a múlté. Érzéki vágyainknak ez a szokásos természete: meghatározatlanok, 999
egy konkrét cselekvésre irányulnak, amely cselekvés kielégíti őket és véget vet nekik. Ebből azonban semmi nem igaz a nemi vágyra. A nemi vágy meghatározott: az ember egy konkrét másikat akar. Az emberek nem cserélhetőek föl tetszőlegesen, ha nemi vágy tárgyát képezik, még akkor sem, ha egyformán vonzóak. Az ember vágyódhat egyvalakire, majd utána egy másvalakire, sőt egyszerre vágyódhat mindkét személyre is. De a John vagy Mary iránti vágyódásunkat nem elégítheti ki Alfred vagy Jane: mindegyik vágynak megvan a maga specifikus tárgya, hiszen a vágy éppenséggel erre az individuumra mint individuumra irányul, nem pedig mint egy általános fajta egy példányára, még akkor sem, ha persze egy másik szinten ez a „fajta” nagyon is számít. Az erre a pohár vízre irányuló vágyamat kielégítheti az a pohár víz is, hiszen nem az individuális víztömeg az érdekes, hanem csak az, hogy víz legyen. Bizonyos körülmények között az ember megszabadulhat az egyik személy iránti vágyától úgy, hogy egy másikkal szeretkezik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a második személy azt a vágyat elégítette ki, amely az elsőre irányult. Az ember egy nemi vágyat nem úgy szokott kielégíteni, hogy azt elborítja egy másikkal, mint ahogy azt a vágyat, hogy megtudjuk, miként fejeződik be egy regény, sem tudjuk kielégíteni azzal, ha teljesen elmerülünk egy film nézésében. Továbbá nincs egyetlen olyan konkrét dolog, amit meg akarunk tenni a vágyott személlyel, és amely teljes mértékben tartalmazná érzéseinket. Természetesen ott van a nemi aktus: de olyan vágy is létezik, amely nem tartalmazza a szeretkezésre irányuló vágyat, továbbá a nemi aktus nem elégíti ki véglegesen ezt a vágyat, nem oltja azt ki olyan módon, ahogyan az ivás kielégíti és megszünteti a víz iránti vágyat. Híres leírását nyújtja ennek a paradoxonnak Lucretius verse, amelyben a szeretők azon igyekeznek, hogy eggyé váljanak és a vágy megkövetelte mindenféle módon összefonják testüket: S testük az élvezetet, már szinte előre ígéri, És Venus éppen a női mezők bevetése körül jár, Összetapadnak, szájuk nedvét egybevegyítik, És lihegőn egymás ajkát marják fogaikkal, Hasztalanul, mert semmit sem tudnak leharapni, S testükkel nem tudnak a másik testbe hatolni. A nemi aktus során nem egyetlen kitűzött célt igyekszünk elérni, és nincs olyan kielégülés, amely végérvényesen kiteljesítené ezt a folyamatot: minden cél csak időleges, átmeneti, és a dolgokat alapvetően változatlanul hagy1000
ja. És a szeretőket mindig mehökkenti a vágy és beteljesítése közötti meg nem felelés, hiszen ez egyáltalán nem hoz semmiféle beteljesedést, hanem csupán múló kielégülést egy állandóan megújuló folyamatban: Ámde a bőszültség megtér, s dühe visszajön ismét, S újra azon vannak, hogy elérjék azt, mire vágynak. S mert nem lelnek olyan módot, mely e bajt megelőzze, Egyre emésztődnek titkos sebjükbe merülve.* Ez visszavisz bennünket az „önmagáért-kívánás” már tárgyalt problémájához. Az egy pohár víz iránti vágy normális esetben arra irányul, hogy tegyünk vele valamit. Ám amikor az egyik személy vágyódik a másikra, akkor ez pusztán csak ennyi: vágyódás a másik iránt. Egy meghatározott individuum iránti vágyról van szó, amely kifejeződik a nemi aktusban, de amelyet a szexuális intimitás nem teljesít be végérvényesen, még kevésbé tud megszüntetni. És ennek talán köze van ahhoz a szerephez, amelyet a szépség játszik a nemi vágyban. A szépség arra hív bennünket, hogy az individuális tárgyra összpontosítsuk figyelmünket, hogy kellemesen lubickoljunk a másik jelenlétében. És ez az individuálisra való összpontosítás tölti ki a szerető elméjét és érzékelését. Ezért tűnt Platón számára az ero–s valami gyökeresen másnak, mint az állatok reproduktív késztetése, aminek a struktúrája hasonló az éhség, illetve szomjúság lecsillapításához. Modern szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy az állatok ilyetén késztetésében pusztán alapvető ösztönök fejeződnek ki, amelyben a szükség és nem a választás uralkodik. Ezzel szemben az ero–s nem ösztön, hanem személyre szóló kiválasztás, egy szemtől szembe történő hosszadalmas szemlélődés, amely túllép az őt előidéző ösztönzéseken, hogy elfoglalja helyét értelmes törekvéseink között. Még akkor is így áll a helyzet, ha az erotikus érdeklődés egy ilyen ösztönből fakad, minthogy kétségtelenül ebből fakad. A reprodukciós ösztön azonban, amiben a többi állattal osztozunk, nagyjából olyan módon alapozza meg erotikus kalandjainkat, mint ahogyan az az igényünk, hogy koordináljuk testrészeink mozgását, alapul szolgál a tánc és a zene iránti érdeklődésünknek. Az emberi mivolt egyfajta átfogó mentőakció, melynek során az ösztönöket és közvetlen szükségleteket kiemeljük a tetszés szerint fölcserélhető étvágygerjesztő dolgok birodalmából és másképpen fokuszáljuk őket, hogy szabad individuumokra irányuljanak, amelyeket „önmagukban való célokként” választunk ki és mint ilyeneket értékelünk. * Tóth Béla fordításai.
1001
SZÉP TESTEK Senki nem volt persze Platónnál jobban tudatában annak a csábításnak, amely a vágy legmélyén rejtőzik, nevezetesen, hogy elszakítsuk érdeklődésünket a személytől és csak a testre összpontosítsunk, hogy föladjuk azt az erkölcsi követelést, hogy a másikat szabad individuumként igyekezzünk birtokolni, s ehelyett konkrét testi vágyunk kielégítésének puszta eszközeként bánjunk vele. Platón nem pontosan így fogalmazta meg a problémát, de a szépről és a vágyról szóló minden írásában ott bujkál ez a kérdéskör. Úgy vélte, van a vágynak egy alantas formája, amely a testre összpontosít, és egy emelkedettebb formája, ami viszont a lelket veszi célba, és – a lélek eszközeinek segítségével – az örökkévalóságnak azt a birodalmát, amelyből mi, értelmes lények végső soron származunk. Nem kell elfogadnunk ezt a metafizikai elképzelést ahhoz, hogy elismerjük a platóni okfejtésben rejlő igazságmagot. Mindannyiunk számára világos, hogy különbség van a között az érdeklődés között, amely egy személy testére irányul, illetve a között, ami a testet öltött személyre irányul. A test testrészek együttese; a testet öltött személy viszont egy szabad lény, aki húsvér formában jelenik meg előttünk. Amikor szép emberi testről beszélünk, akkor egy személy szép megtestesülését értjük ezen, nem pedig pusztán csak a testet mint olyat. Ez azonnal nyilvánvaló lesz, ha egy konkrét testrészre összpontosítunk, például a szemre vagy a szájra. A szájat tekinthetjük pusztán csak egy nyílásnak, a test egy üregének, amely elnyel dolgokat, illetve amelyből dolgok jönnek elő. Egy sebész tekinthet például így a szájra, amikor egy betegséget kezel. Mi azonban nem így szoktunk a velünk szemben álló személy szájára tekinteni. Számunkra a száj nem egy nyílás, amelyből hangok jönnek elő, hanem olyan beszélő dolog, amely azé az „Éné”, akinek a hangját halljuk. Amikor megcsókoljuk, akkor ez nem azt jelenti, hogy az egyik testrészt ráillesztjük a másikra, hanem hogy a másik személyt önnön lényében érintjük meg. Ezért lehet a csók kompromittáló, mert egy lépés az én lényem felől a másik lénye felé, mert önnön lényének felszínére hozza és mint ilyent állítja elénk a másikat. Hogy a száj a lélek ablaka, ezt a felfogást az illedelmes étkezés szokásai segítenek megőrizni még evés közben is. Ezért törekednek az emberek arra, hogy ne beszéljenek tele szájjal, vagy hogy az étel ne essen vissza a szájukból a tányérra. Ezért találták föl a villát és a pálcikát, és az afrikaiak ezért formálják olyan kecsesen a kezüket, amikor kézzel esznek, hogy az étel min-
1002
den nyom nélkül kerüljön a szájukba, miközben a száj megőrzi társasági aspektusát az étel emésztése során. Ismerős jelenségek ezek, ám nem könnyű leírni őket. Gondoljunk csak az émelygő undornak arra az érzésére, amely elfog bennünket, valahányszor hirtelen megpillantunk egy testrészt ott, ahol addig a pillanatig egy testet öltött személy állt. Mintha ebben a pillantban a test hirtelen átláthatatlanná válna. A szabad lény eltűnt tulajdon hús-vér teste mögött, ami többé már nem maga a személy, hanem egy tárgy, egy eszköz. Amikor ezt az állapotot, nevezetesen, hogy a személyt eltakarja tulajdon teste, szándékosan idézik elő, akkor beszélünk trágárságról. A trágár gesztus a testet mint puszta testet teszi ki közszemlére, és ezzel szétrombolja a megtestesülés tapasztalatát. Ugyanazért undorít bennünket a trágárság, mint amiért Platónt undorította a fizikai bujaság: ilyenkor a test úgymond eltakarja a lelket. Ezekből a gondolatokból valami fontos következik a fizikai szépségre nézve. Az emberi test sajátos szépsége a megtestesítés természetéből fakad. Ez a szépség nem egy baba szépsége, és többről van itt szó, mint alakról és arányosságról. Amikor az emberi szépséget egy szoborban megjelenítve látjuk, mint a Belvederei Apollón vagy Bernini Daphnéja, akkor ezek egy adott személy szépségét ábrázolják, az individuális lélek által mozgásba hozott testet, amely minden részletében ezt az individualitást fejezi ki. És amikor Hoffmann meséjének hőse beleszeret az Olympia nevű babába, akkor a dolog tragikomikuma teljes mértékben abból fakad, hogy Olympia szépsége merő képzelgés csupán, és eltűnik, ahogy az óraszerkezet lejár. Ennek óriási jelentősége van, amint azt később megmutatom majd az erotikus művészet tárgyalása során. De már most is tehetünk egy fontos észrevételt. Akár szemlélődésre késztet, akár vágyakozást ébreszt bennünk, az emberi szépséget mindenképpen személyhez kötötten fogjuk föl. Pontosan azokban a vonásokban rejlik – az arcban, a szemben, az ajakban, a kézben –, amelyek magukra vonják tekintetünket a személyes érintkezés során, és amelyeken keresztül szemtől szembe viszonyulunk egymáshoz. Noha persze a divatnak is van szerepe az emberi szépségben, és noha a különböző kultúrák különféleképpen igyekeznek kicsinosítani az emberi testet, a szemnek, a szájnak és a kéznek univerzális hatása van ránk. Hiszen ezek azok a jellegzetességek, amelyeken keresztül egy másik személy lelke átsugárzik ránk és ismertté teszi magát számunkra.
1003
SZÉP LELKEK A szellem fenomenológiájában Hegel külön fejezetet szentel a „szépléleknek”, fölkapva napjai romantikájának egyik kedvelt témáját, amely különösképpen Goethe, Schiller és Friedrich Schlegel írásaiban fordult elő. A széplélek tudatában van a gonosznak, de a megbocsátás emelkedett pózában tartja távol magát tőle, megbocsát másoknak, de ez egyszersmind önfelmentést is jelent. Állandó rettegésben él, hogy belső tisztaságát bemocskolja, ha túlságosan közvetlenül érintkezik a való világgal, és inkább meditálni szeret annak szenvedésein, semmint hogy tetteken keresztül igyekezzen azt meggyógyítani. A széplélek problematikáját később is tollukra tűzték az írók, és sok XIX. századi példát ismerünk arra, hogy ábrázolják vagy bírálják ezt az egyre általánosabbá váló embertípust. Még ma sem szokatlan, hogy valakit „szépléleknek” titulálunk, amikor azt akarjuk mondani, hogy erénye inkább a szemlélődés tárgya, semmint valódi hatóerő a világban. Ez a kultúrtörténeti epizód arra emlékeztet bennünket, hogy a szép eszméje milyen mélyen áthatja az emberekről alkotott ítéleteinket. A szép keresése a személy minden jellegzetességére kiterjed, amelytől – bármilyen rövid időre is, és bármilyen motívumból fakadóan is – kissé hátrébb lépünk, hogy minden gyakorlati érdek nélkül kissé alaposabban szemügyre vehessük. Amint egy másik személy fontossá válik a számunkra, olyannyira, hogy elkezdjük létezésének vonzerejét tapasztalni saját életünkre, akkor egy bizonyos mértékben éppenséggel az illető individualitása képeszt el bennünket. Időről időre megállunk a jelenlétében és hagyjuk, hogy e világi létezésének fölfoghatatlan ténye földerengjen számunkra. És ha szeretjük, és ha megbízunk benne, és ha kellemesen érezzük magunkat a társaságában, akkor ezek az érzések ezekben a pillanatokban olyanok, mint az az érzés, amelyet a szép kelt bennünk – a másik tiszta igenlése, akinek lelke átsugárzik az arcán és a gesztusain, ahogyan a szép átsugárzik egy műalkotáson. Nem meglepő tehát, hogy oly gyakran használjuk a „szép” szót az emberek erkölcsének leírására. Éppúgy, mint a szexuális érdeklődés, a szépítélet is mindig tartalmazza a szemlélődésnek egy másra már nem visszavezethető elemét. A szép lélek az, akinek erkölcsi természete érzékelhető, aki nem csupán egy morális ágens, hanem erkölcsi jelenlét is, akiből ez az erény kisugárzik a szemlélő tekintet számára. Akkor érezzük magunkat egy ilyen lélek jelenlétében, amikor önzetlen törődést látunk megnyilvánulni, mint például Teréz anya esetében. De akkor is megérezhetjük ezt, amikor egy másik ember megosztja velünk gondolatait, például amikor Keresztes Szent 1004
János költeményeit olvassuk, vagy Franz Kafka naplóját. Ezekben az esetekben az erkölcsi értékelés és a szépérzék kibogozhatatlanul összefonódik, és mindkettő a személy individualitására irányul.
A SZÉP ÉS A SZENT Az ész, a szabadság és az öntudat elnevezés mind ugyanarra a lényegre utalnak, amely annak a lénynek a sajátja, amely nem pusztán gondolkodik, érez és cselekszik, hanem meg is kérdezi magától, hogy mit gondoljak, mit érezzek és mit tegyek? Ezek a kérdések egyedülálló perspektívába helyezik a fizikai valóságot. A világot, amelyben benne találjuk magunkat, annak legszéléről szemléljük, onnan, ahol én vagyok. Egyszerre vagyunk benne ebben a világban és nem ebből a világból valók, és a lélek, a psziché, az önmaga vagy a „transzcendentális szubjektum” képzeteivel igyekszünk leírni ezt a sajátos helyzetet. Ezek a képzetek nem csupán a filozófiából lépnek elénk: mindennapi életünk során természetes módon is folyvást előbukkannak, ahol az a képességünk, hogy igazolni, illetve bírálni tudjuk gondolatainkat, hiedelmeinket és tetteinket, annak a társadalmi rendnek az alapja, ami azzá tesz bennünket, amik vagyunk. A szubjektum nézőpontja ennélfogva az emberi lényeg döntő jellemvonása. És a feszültség, amely e között a nézőpont, illetve a tárgyak világa között fennáll, az emberi élet számos különböző aspektusában benne rejlik. Jelen van az emberi szépség megtapasztalásában is. És ugyanígy jelen van egy olyan tapasztalatban is, amely az antropológusokat immár több mint két évszázada tartja állandó zavarban, és amely szintén egyetemes emberi jellegzetességnek tűnik: a szent megtapasztalásában. Minden civilizációban, a történelem minden szakaszában az emberek időt és energiát szenteltek a szent dolgoknak. A szent, éppúgy, mint a szép, a dolgok mindenféle kategóriájára kiterjed. Vannak szent szavak, szent gesztusok, szent rítusok, szent ruhák, szent helyek, szent idők. A szent dolgok nem ebből a világból valók: elkülönítik őket a hétköznapi valóságtól, és nem lehet megérinteni vagy kimondani őket, csak ha már valaki előzőleg átesett a beavatási szertartáson vagy papi hivatalt visel. Ha valaki úgy próbál érintkezésbe lépni velük, hogy nem tesz semmiféle megtisztító előkészületeket, az a megszentségtelenítés bűnét kockáztatja. Mert a szent dolgot megszentségteleníti és beszennyezi, ha lehúzzuk a hétköznapi események forgatagába. A szentre összpontosító tapasztalatnak megvan a maga párhuzama a szép érzékelésében és a nemi vágyban is. Talán nincs még egy olyan nemi tapasztalat, ami jobban megkülönböztetné az embert az állattól, mint a félté1005
kenység. Az állatok versengenek és harcolnak azért, hogy párt találjanak maguknak. Ám amikor megvan a harc győztese, akkor a konfliktusnak vége. A féltékeny szerető harcolhat, meg nem is, ám a harcnak nincs vonatkozása arra az élményre, amit átél, ami az egyik legmélyebb egzisztenciális megaláztatás és kétségbeesés. Az ő szemében a szeretett lényt megszentségtelenítették, bemocskolták, ilyen értelemben obszcénné tették, ahogy Desdemona is obszcénné lesz – ártatlansága dacára – Othello szemében. Ez a jelenség párhuzamos a megszentségtelenítés érzésével, ami akkor ébred föl bennünk, amikor egy szent dolgot nem az előírások szerint használnak. Valami elkülönítettet és érinthetetlent megerőszakolnak. Troilus és Cressida középkori szerelmi története éppen azt beszéli el, hogy miként „bukik le” Cressida a pótolhatatlan istenség piedesztáljáról a felcseréhető dolgok státuszába. Troilus tapasztalatát pedig a középkori történet mesélői (köztük Chaucer is) mind megszentségtelenítésként írják le. Azt, ami számára addig a lehető legszebb volt, most megrontották, és kétségbeesése hasonlatos Jeremiásnak a jeruzsálemi templom megszentségtelenítése fölötti sirámaihoz. (Valaki ellenünk vethetné, hogy ez tipikusan férfitapasztalat, olyan társadalmakban, ahol a nő házasságra és háztartásra rendeltetett. Ám úgy tűnik számomra, hogy a Troilus kétségbeeséséhez hasonló érzés mindkét nemnél fölbukkan, amikor a partnerek kizárólagos szexuális igényt jelentenek be a másikra, mivel ez az igény nem szerződésszerű, hanem egzisztenciális.) A szent dolgok kiemeltek, elkülönítettek és érinthetetlenek, vagy csak megtisztító rítusok után érinthetőek. Ezeket a jellegzetességeket a bennük jelen lévő természetfölötti hatalomnak köszönhetik, annak a szellemnek, amely sajátjának tekinti őket. Amikor helyeket, épületeket és műalkotásokat szentnek tekintünk, akkor azt a tapasztalatot vetítjük ki az anyagi világra, amelyet egymástól nyerünk, amikor a megtestesülés „valódi jelenlétté” válik, és amikor úgy tekintünk a másikra, mint aki tiltott és érinthetetlen a számunkra. Az emberi szépség szemünk elé és tapintható közelségbe hozza számunkra a transzcendentális szubjektumot. Úgy hat ránk, ahogyan a szent dolgok, amiket sokkal könnyebb profanizálni, mint birtokolni.
1006
GYERMEKKOR ÉS SZÜZESSÉG Ha ezeket a gondolatokat komolyan vesszük, akkor fölismerjük, hogy hetedik elemi tételünk erkölcsi akadályba ütközik. Aligha van élő ember, akit ne indítana meg egy tökéletes alakú gyermek szépsége. Legtöbben azonban elszörnyednek attól a gondolattól, hogy ez a szépség másfajta vágyat is fölkelthet, nem csupán azt, hogy dédelgessük és kényeztessük a gyermeket. A fölajzottságra utaló minden jel itt eltévelyedésnek minősül. Ám a gyermek szépsége ugyanolyan szépség, mint a kívánatos felnőtté, és egyáltalán nem olyan, mint egy öreg arcé, amely egy erkölcsi megpróbáltatásokkal teljes élet nyomán bukkan föl előttünk. És a tiltásnak ez az érzése nem csupán a gyermekekre terjed ki, hanem, amint azt a 7. fejezetben megmutatom majd, voltaképpen az érett nemi érzés szerves része. Ez húzódik meg a szüzesség iránt érzett mély tisztelet mögött, amellyel nem csupán a klasszikus és bibliai szövegekben találkozunk, hanem szinte az összes kinyilatkoztatott vallás irodalmában is. Az emberi szépségnek nincs annál nagyszerűbb dicsérete, mint amely a Szűzanyát ábrázoló középkori és reneszánsz festményekből sugárzik: olyan nőt látunk, akinek nemi érettsége anyaságában fejeződik ki és aki ennek ellenére mégis érinthetetlen marad, akit – mint mélységes hódolatunk tárgyát – alig tudunk megkülönböztetni a kezében tartott gyermektől. Máriát önnön teste soha nem vetette alá magának, ahogyan ez másokkal elő szokott fordulni, és a megtestesült emberek idealizált szerelmének szimbólumaként áll előttünk, olyan szerelem szimbólumaként, amely egyszerre emberi és isteni. A Szűzanya szépsége a tisztaság szimbóluma, és éppen ezért különül el a nemi étvágy birodalmától, saját önnön világában. Ez a gondolat Platón eredeti elképzelésére megy vissza, nevezetesen, hogy a szépség nem csupán meghívás a vágyakozásra, de egyszersmind felhívás arra is, hogy ellenálljunk ennek a vágynak. Szűz Mária alakjában tehát az emberi szépség platóni felfogásával szembesülünk, annak keresztény formájában, mint ami a vágyon túli birodalom felé mutat. Ebből fakadóan tehát hetedik elemi tételünket körültekintőbb formában kell újrafogalmaznunk, hogy különbséget tegyünk az emberi szépségben talált sokféle érdek között: (viii) Az emberi szépség nem véletlenszerű sajátossága, hogy vágyat ébreszt. Ez az igazság teljes mértékben összeegyeztethető azzal a megfigyeléssel, hogy viszont magát a vágyat belső tiltások korlátozzák. Sőt éppen amikor 1007
nekifeszülünk ezeknek a tiltásoknak, az emberi szépség tapasztalata akkor tár fel lelki szemeink előtt egy másik birodalmat – amely isteni, de ugyanúgy emberi is –, amelyben a szép fölötte van a vágynak, túl van azon, amelyben a szép a megváltás szimbóluma. Ez az a birodalom, amelyet Fra Lippo Lippi és Fra Angelico lefestettek a Szüzet és a kisdedet ábrázoló képeiken, és amelyet Simone Martini ragadott meg a meglepetés és fölismerés mélyreható pillanatának ábrázolásán keresztül Angyali üdvözlet című nagyszerű festményén.
SZÉPSÉG ÉS BÁJ A szent eszméje a szép skálájának fölső végére visz bennünket, ahonnan bölcs dolog lesz egy-két lépést visszalépnünk és emlékeztetni magunkat második elemi tételünkre, hogy a szépnek fokozatai vannak. Igaz, hogy az emberi szépség – egy igazi Vénusz vagy Apolló szépsége – fölidézheti bennünk mindazokat a jelzőket, amelyek az istenit illetik meg. De a legtöbb vonzó ember ennél azért kevésbé szokott szép lenni, és a leírásukra használt nyelv is egy sor kevésbé túlzó kifejezést alkalmaz, mint például csinos, megkapó, bájos, helyes, vonzó. És ezeket a szavakat nem annyira leíró jellegűekként használjuk, mint inkább válaszként. Arra gondolunk, hogy az emberi szépségre adott válaszunk változatos és meglehetősen zseniális dolog tud lenni, és ritkán jellemzi az a sürgető szenvedély, amelyről Platón beszél ero–selméletében, vagy amiről Thomas Mann ad elrémisztő leírást, amikor azt ábrázolja, hogy miként teszi tönkre Mut-em-enet asszonyt, a fáraó feleségét az érinthetetlen József szépsége.
ÉRDEK NÉLKÜLI ÉRDEK Az előző fejezetben kifejeztem bizonyos mérvű szimpátiámat az iránt a nézet iránt, miszerint a szépítélet a tárgyában föllelt „érdek nélküli érdekből” fakad és ezt fejezi ki. Ebben a fejezetben viszont a szép szerepét mélységesen érdekelt lelkiállapotokban vizsgáltuk: olyan érdekről van itt szó, ahogyan az emberek érdeklődni szoktak egymás iránt. Vajon kétféle szépség létezik tehát és ezért a szépítélet mindig bizonytalan? Erre egy óvatos nemmel válaszolnék. A szépítélet, még a nemi vágy kontextusában is, arra összpontosít, ahogyan a dolog megjeleníti magát a szemlélődő elme számára. Az, hogy a szépség vágyat gerjeszt, egyáltalán nem meglepő, hiszen a szépség egy individuum megjelenésében rejlik, és a vágy az individuálisra irányul, és a másik személy megjelenített mivoltában leli örömét. Ám a szép1008
ség nem tárgya annak a vágynak, amelyet fölgerjeszt. Mi több, a szép személyek iránti beállítódásunk elkülöníti őket a hétköznapi vágyaktól és érdekektől, úgy, ahogyan a szent dolgokat szoktuk elkülöníteni, mint amik olyan dolgok, amelyeket csak akkor érinthetünk meg és használhatunk, ha előzőleg az összes kötelező formalitásnak lelkiismeretesen eleget tettünk. Sőt talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a szép és a szent összefonódik érzelmeinkben, és hogy mindkettő a megtestesülés tapasztalatából fakad, amely a legintenzívebb fokára nemi vágyainkban jut el. Így tehát, egy másik úton eljutottunk ahhoz a gondolathoz, amelyet túlzott anakronizmus nélkül Platónnak tulajdoníthatunk, nevezetesen, hogy a szexuális érdeklődés, a szépérzék és a szent áhítatos tisztelete egymáshoz igen közeli lelkiállapotok, amelyek egymásba fonódnak és közös tőről erednek. És ha tényleg létezne a szépnek valódi evolucionista pszichológiája, akkor ennek a gondolatnak alaptételei között kellene szerepelnie. Másfelől viszont ehhez a gondolathoz nem úgy jutottunk el, hogy közben az emberit az állatira, illetve a racionálist az ösztönszerűre vezettük vissza. Úgy jutottunk el a szex, a szép és a szent kapcsolatának gondolatához, hogy megvizsgáltuk irántuk tanúsított érdeklődésünk sajátosan emberi természetét, és hogy ezeket a dolgokat szilárdan a szabadság és a racionális választás birodalmához kötöttük. (Folytatjuk) JEGYZETEK Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. (Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. Katona Katalin fordítása) 19. és 20. fejezet. Steven Pinker: How the Mind Works (London, 1997), pp. 522-4. Geoffrey Miller: The Mating Mind: How Sexual Choice Shaped the Evolution of Human Nature (New York, 2000). Ellen Dissanayake: Homo Aestheticus: Where Art Comes From and Why (Seattle, 1992). Az esztétikai darwinizmus naiv megfogalmazását lásd még: Nancy Etcoff: Survival of the Prettiest: The Science of Beauty (2000). EGY LOGIKAI KÉRDÉS Az evolucionista pszichológia túlzott állításaival kapcsolatban lásd: David Stove: Darwinian Fairy Tales (New York, 2006). A SZÉPSÉG ÉS A VÁGY Platón: A lakoma. – AZ ERO S ÉS A PLÁTÓI SZERELEM Roger Scruton: Death-Devoted Heart: Sex and the Sacred in Wagner’s Tristan and Isolde (New York, 2004), 5. fejezet.
1009
SZEMLÉLŐDÉS ÉS VÁGYAKOZÁS Roger Scruton: Sexual Desire (London, 1986), 1. és 2. fejezet. AZ INDIVIDUÁLIS TÁRGY Roger Scruton: Sexual Desire (London, 1986), 5. fejezet. SZÉP TESTEK Ezek közül a gondolatok közül némelyek más irányt vesznek a következő művekben: Max Scheler: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika (Gondolat Kiadó, Budapest, 1979), 6. rész. Maurice Merleau-Ponty: Phénoménologie de la perception (Paris, Gallimard, 1945) és Karól Wojtyła (II. János Pál pápa): The Theology of the Body: Human Love in the Divine Plan (Washington, 1985.). Olympia, a táncoló baba történetét E. T. A Hoffmann meséli el és természetesen élvezhető Offenbach briliáns földolgozásában a Hoffmann meséiben is. Azt az elképzelést, hogy az emberi szépség a divat rabja, hogy kultúrafüggő és nem egyetemes, elegánsan cáfolja Arthur Marwick a History of Human Beauty (London, 2004) című művében. Az illedelmes étkezésről és annak szellemi jelentőségéről lásd Leon Kass: The Hungry Soul: Eating and the Perfection of our Nature (Chicago, 1999). SZÉP LELKEK Hegel: A szellem fenomenológiája (Akadémiai, 1973), VI. C.c. Azokkal a modern kísérletekkel kapcsolatban, hogy az emberi formában megtestesült emberi erényt helyezzék a szép tapasztalatának középpontjába, lásd: David E. Cooper: Beautiful People, Beautiful Things, in: British Journal of Aesthetics (2008), pp. 247–60. A SZÉP ÉS A SZENT Az első epikus mű, ami Troilus és Cressida történetét beszéli el, Benoît de SainteMaure alkotása, a Roman de Troie. Benoît de Sainte-Maure VII. Lajos francia király felesége, Aquitániai Eleonóra udvarában volt pap. A történet két későbbi verziója – Boccaccio Filostrato, illetve Chaucer Troilus and Criseyde című műve – a lovagi ideálok, illetve az azokat megrontó valódi emberi érzelmek legkifinomultabb ábrázolásai közé tartozik. Általában lásd: Scruton: Death-Devoted Heart, 2. fejezet. GYERMEKKOR ÉS SZÜZESSÉG Lásd a Katolikus enciklopédia szócikkét Szűz Máriáról. SZÉPSÉG ÉS BÁJ Thomas Mann: József és testvérei. Mannt nyilvánvalóan Racine Phe`dre-ábrázolása ihlette meg, aki a Vénus tout entie`re a` sa proie attachée áldozata.
OROSZ ISTVÁN fordítása
1010
Szeptember 17. Beszélgetés Kelet-Lengyelország szovjet megszállásáról
PATRYCJA BUKALSKA 1939 augusztusában már lehetett tudni, hogy Németország háborút indít ellenünk. Érkeztek-e hasonló jelek keletről is? Voltake a lengyel hírszerzésnek információi arról, hogy a Szovjetunió is ránk támadhat? RAFAŁ WNUK* Nem történt semmi olyasmi, ami egyértelműen arra utalt volna, hogy szovjet támadás fenyeget. Csak augusztus végén, szeptember elején érkeztek információk csapatösszevonásokról és a határsávban végzett, egyre komolyabb csapatmozgásokról. De ezt a lengyel–német konfliktusra adott válaszlépésnek tekintették: bevett dolog, hogy ha két állam a háború küszöbén áll, majd kitör a háború, akkor az egyik hadviselő féllel határos harmadik államnak számolnia kell különböző eshetőségekkel. Ezért nem tekintették a támadást megelőző készülődésnek a Szovjetunió tevékenységét. Bár a nyugati lengyel diplomatákhoz eljutottak bizonyos információk arról, hogy a Ribbentrop–Molotov-paktum tartalmaz bizonyos kiegészítő elemeket – ezeket persze akkor még senki sem nevezte „titkos záradéknak” –, de nem tudtak olvasni a jelekből. Ezt természetesen föl lehet róni a lengyel hírszerzésnek és a politikusoknak. De ez szerintem történelmietlen lenne: így azt feltételeznénk ugyanis, hogy ők is olyan tudással rendelkeztek, amilyennel mi, napjainkban. Pedig akkor még nem voltak világos jelei annak, hogy az oroszok háborút akarnak indítani Lengyelország ellen. 1939 augusztusában a lengyel csapatok óriási többségét a „nyugati fronton”, a német támadástól fenyegetett határ mentén, északon, nyugaton és délen vonták össze. Ha másképp osztják el az erőket, akkor másképp alakulnak a „keleti fronton” a Vörös Hadsereggel folytatott harcok? A világ két legerősebb hadserege támadt Lengyelországra. Nem volt semmi esélyünk. Tulajdonképpen szeptember 5. után már nem beszélhetünk a Lengyel Hadsereg szervezett védelmi vonaláról. A németek olyan új straté* Lengyel történész, a második világháború történetét bemutató gdański múzeumban dolgozik és a Lublini Katolikus Egyetemen ad elő. A kilencvenes években a Lengyel–Brit Történész Vegyes Bizottság tagjaként angliai levéltárakban kutatta a lengyel hírszerzés háborús tevékenységgel kapcsolatos anyagait.
1011
giával törték át a lengyel vonalakat, amilyenről még senki sem hallott. Ez teljesen új volt. Gyanítom, hogy Lengyelország akkor sem tehetett volna semmi mást, ha szeptember 17. előtt biztos információkkkal rendelkezik arról, hogy kétfelől támadnak rá. Ez persze történelmietlen spekuláció... Mégis tény, hogy szeptember 17. után nem maradt más hátra, mint a lehető legtöbb embert a lehető leggyorsabban evakuálni egy harmadik államba. A védekezésnek ekkor már nem lehetett semmiféle célja. Említette a németek újfajta hadviselését. De hogyan folyt az orosz előrenyomulás? Összehasonlítható az offenzíva a németekkel vívott harcokkal? Katonailag nehéz lenne összehasonlítani a kettőt. Az történt ugyanis, hogy egész más parancsot kaptak a németek hadműveleteire reagáló lengyel egységek, mint azok a csapatok, amelyek szeptember 17. után a szovjet hadsereggel kerültek szembe. A németekkel harcolnunk kellett, ahogy és ahol csak lehetett. Amikor viszont arról értesült a hadvezetés, hogy bevonultak az oroszok, azt a parancsot adta, hogy csak végső esetben támadhatunk. Szóval az oroszok ellen csak védekezni lehetett, nem kellett végrehajtani semmiféle támadó hadműveletet. Ez az első különbség, amely kezdettől fogva mindent eldöntő túlerőhöz juttatta az oroszokat. Még valami: ha Lengyelország szeptember 17-i hadműveleti térképére nézünk, láthatjuk, hogy a német csapatok délről már bekerítették Lemberget, Lublin környékén pedig több helyen is átlépték a Bug vonalát. Természetesen Varsó még védte magát, az ország közepén továbbra is harcban álltak nagy lengyel egységek. De szeptember 17-re már elvesztettük a háborút. Hisz nem úgy történt, hogy abban a pillanatban vonultak be az oroszok, amikor a lengyel katonák még előretolt nyugati állásaikat védték. A visszavonuló lengyel hadsereg már hatalmas területeket adott fel. A hadvezetés már csak arra gondolt, hogy kiépíti az úgynevezett romániai hídfőállást, vagyis két-három délkeleti vajdaságban vonja össze a megmaradt erőket, a csapatok beássák magukat a Kárpátok vonalánál, és ott várják ki a brit–francia ellentámadást. Az egész terv meghiúsult abban a pillanatban, amikor a Szovjetunió belépett a háborúba. Hogyan bántak a civilekkel a németek és az oroszok? Összehasonlítható-e a kettő? A németek és az oroszok másképp bántak a polgári lakossággal, másmás magyarázatot adtak arra is, hogy milyen minőségben érkeztek ide. A németek agresszorként vonultak be, efelől egy pillanatig sem hagytak kétséget, az agresszorok nyelvét használták: meghódítandó területként kezelték Lengyelországot, a nyugati részt a birodalomhoz kell csatolni, a „lengyel elemet” mint szervezett nemzetet pedig likvidálni kell. A németek nézőpont1012
jából ez a lengyel nemzettel vívott háború volt. Az oroszok viszont igyekeztek kerülni az olyan kitételeket, mint háború, támadó fél stb. Azt állították, hogy felszabadítókként jönnek, nem pedig agresszorként. A németek megszálló katonai közigazgatást építettek ki az elfoglalt területeken, az oroszok nem: ők forradalmi bizottságokat alapítottak, aztán létrehozták a helyhatóságok egész apparátusát, ennek kellett törvényesítenie a terület birtokbavételét. Ez két különböző filozófia. A németek nacionalista, faji háborút folytattak – eltekintve egy rövid epizódtól, amelyben azt fontolgatták, nem kellene-e mégis létrehozni valamiféle csonka Legyelországot –, a lengyeleket másod-, a zsidókat pedig harmadrangú népességnek tekintették. Volt-e jelentősége annak, hogy a németeknek és az oroszoknak más-más terveik voltak a meghódított területekkel, a nemzetiségi összetétele is más volt a német megszállás alá került, lengyel többségű országrésznek, mint az orosz megszállási övezetnek? Az oroszok találhattak és találtak is szövetségeseket a köztársaság állampolgárai között, legyenek azok fehéroroszok, ukránok, zsidók vagy lengyelek. Október elejéig azt mondták, mennek felszabadítani a fehérorosz, ukrán és lengyel dolgozó népet. Néhány dokumentumban előfordul a lengyel szovjet tagköztársaság megfogalmazás. Csak akkor adták föl ezt a tervet, amikor világossá vált, hogy a német és a szovjet érdekszférát elválasztó vonal máshová kerül, a németek foglalják el Lublin környékét és Mazóviát, noha e területek nagy részének a Szovjetunióhoz kellett volna kerülnie. Csak akkor mondtak le róla, kénytlenek voltak beérni „Nyugat-Belorusszia” és „Nyugat-Ukrajna” létrehozásával. Nemcsak az elnevezésben voltak lényeges különbségek, mindez arra is hatással volt, hogy milyen bánásmódra számíthat a lakosság. A németek, akik beolvasztották a birodalomba Pomerániát, NagyLengyelországot, Łódź környékét és Felső-Sziléziát, a fennmaradt területekből pedig létrehozták a Főkormányzóságot, csak a tősgyökeres németek és a volksdeutschok között találhattak szövetségeseket. Rögtön volksdeutschnak nyilvánították a sziléziaiak 95 százalékát, a kasubok nagy csoportjait, Pomeránia lakosságát. Poznań vidékén ez nem öltött ilyen méreteket. Kizárólag faji alapon kerestek munkatársakat, kollaboránsokat. Az oroszoknál nem volt ilyen korlátozás. A háború első szakaszában gyakrabban követtek el gaztetteket a polgári lakosság ellen a németek, mint az oroszok? Attól függ, melyik pillanatról beszélünk. Szeptemberben több gaztettet követtek el a németek. 1939 őszétől 1940 tavaszáig a lengyel elit több tízezer képviselőjét gyilkolták meg, a birodalomba olvasztott területeken több százezer lengyelt üldöztek el otthonából. Az öldöklés technikájában is van kü1013
lönbség. A németek nyíltan üldözték a lengyeleket, terrorral akarták megrémíteni őket, uralmuk eszköze a megfélemlítés volt. Az oroszoknál viszont mintha a „szürkületi zónában” dühöngött volna a terror. Éjszaka, csendben folytak a letartóztatások. És a későbbi időszakban? Ha összehasonlítjuk az 1940-ben kezdődő időszakot, láthatunk hasonlóságokat és különbségeket is. 1940–41-ben tömegesen deportálnak lengyel állampolgárokat az orosz megszállási övezetben: 350–370 ezer embert hurcolnak el az államigazgatási és a gazdasági elitből. Amikor lengyel állampolgárokról beszélek, a lengyelek mellett zsidókra, ukránokra és fehéroroszokra is gondolok. A Szovjetunió távoli vidékeire, például Kazahsztánba száműzték őket. Lengyel vagy német nézőpontból vizsgálva ezek elképesztő távolságok. A németek is szerveztek ekkoriban ilyen akciókat, elhurcolták a lengyeleket a birodalomba olvasztott területekről a Főkormányzóságba. De nehéz lenne összehasonlítani a kettőt az otthonából elűzött egyén szempontjából, mert egész más sorsa volt a Chełmbe száműzött poznańinak, mint az Altaji területre hurcolt vilnai lakosnak. Milyen különbségek voltak még a két megszállás között? Más-más módszerekkel tüntették el az embereket. A fogságba került lengyel tisztek a zsidó nemzetiségűek kivételével túlélték a háborút a német fogolytáborokban. Az orosz fogságba került lengyel tisztekre pedig kiadták a katyńi parancsot... Azt hiszem, a katyńi mészárlás, pontosabban az 1940 tavaszán, különböző helyeken elkövetett tömeggyilkosságok – a kommunista Lengyelországban kikényszerített hallgatással együtt – nagyban meghatározzák azt, hogy mit gondoljunk a keleti határvidék helyzetéről. Paradox módon mindez pontosan azért lett közismert tény, mert a kommunista Lengyelországban tabutéma volt. Mindmáig nagyrészt ez határozza meg azt is, hogy mit gondoljunk a Szovjetunióról. Másrészt viszont a Főkormányzóság megszállásáról kialakult kép uralja a közös emlékezetet, így háttérbe szorult mindaz, ami a birodalomba olvasztott területeken történt. Pedig ott is hasonló volt a helyzet, mint a keleti határvidéken, a represszió mértékét és az áldozatok számát tekintve. A lengyel elitek felszámolása és a tömegek elhurcolása volt a szovjet megszállás legfontosabb következménye a keleti határvidékeken? A keleti végeken elpusztult az a világ, amely évszázadok alatt épült fel. Ezt később már nem lehetett újjáépíteni, és akkor a határok kérdését nem is említettem. Mint kiderült, ez a világ az általunk ma ismert történelmi perspektívából nézve nem építhető újjá. Azt hiszem, ha másképp végződik a háború, ezt a kelet-lengyelországi világot újjáteremtik. Ha azok az emberek, akik csatla1014
koztak Anders hadseregéhez, visszatérnek a szülővárosukba – Vilnába, Grodnóba, Lembergbe –, nem szakad meg a folytonosság ebben a világban. 1939 után itt mindent felforgattak, 1946-ig tartott ez az időszak, akkor értek véget a tömeges deportálások és áttelepülések. Elgondolkodtató, hogy ha összehasonlítjuk Poznań és Lemberg 1940-es veszteségeit, minden bizonnyal arra a következtetésre jutunk, hogy ami az elitet illeti, Poznań vidékén még nagyobbak is voltak a veszteségek. Poznań mégis újjáépült. A keleti végeken 1939 szeptemberében vívott harcok alighanem még mindig sok titkot rejtegetnek. Nem tudunk mindent. Ez nem azzal magyarázható, hogy nincsenek tanúk, mert meghaltak vagy eltűntek? Nem ebben látom a problémát. A szakértők sokat tudnak, már csak azért is, mert hozzáférhetők a szovjet dokumentumok. Ma már ismert a szovjet nézőpont, például egy szovjet parancsnok nézőpontja. Tudjuk, melyik egységet hová vezényelték, és ott hány embert végzett ki. Elég sokat tudunk a lengyelek védelmi műveleteiről is, ezekből egyébként nem volt olyan sok. A határsávban vívott összecsapások és például Grodno védelmén kívül nem voltak olyan nagy ütközetek, mint, mondjuk, a Bzura-parti csata. Az viszont probléma, hogy a háború után egyre inkább tabunak tekintették az eseményeket. Amikor nem lehetett beszélni, rögtön legendák születtek. Emlékszünk a másfél milliós számra – állítólag ennyi lengyelt hurcoltak el –, az adatok ellenőrzése után ez túlzottnak bizonyult. Nehéz búcsút venni a legendáktól, annál is inkább, mert mi, lengyelek úgy akarjuk látni magunkat, hogy azért lettünk áldozatok keleten, mert lengyelek voltunk. Pedig – amennyire ismerem az anyagokat és érzékelni tudom a korabeli események ritmusát – 1939ben és 1940-ben azért váltak a lengyelek a bolsevikok legnagyobb áldozatává, mert ők alkották az „imperialista állam” elitjét. A vörösöknek mindegy volt, hogy lengyelt, ukránt vagy zsidót gyilkolnak vagy száműznek: Sztálin Lengyelországot mint „imperialista államot” akarta likvidálni. Később, 1940 második felében Lembergben vagy Białystokban már tesznek bizonyos gesztusokat a lengyeleknek. Sztálin talán arra a következtetésre jutott, hogy ha az elitet már tarkón lövette vagy megfélemlítette, akkor átléphet a szovjetizálás második szakaszába: szovjet embereket faraghat a lengyelekből. Tehát nem úgy történt, hogy az oroszok minden lengyelt ki akartak irtani. Wanda Wasilewska „lengyelnek” vallotta magát; ott volt Berling, volt még a Szovjetunióban számos lengyel, aki lengyelként s egyúttal szovjet emberként lépett fel. Német megszállás alatti területen hiába keresnénk a megfelelőiket. A Harmadik Birodalomban csak olyan embert fogadtak el, aki megtagadta lengyelségét. Visszatérve 1939-be, a keleti végeken vívott harcokhoz: ha nem is voltak nagy csaták, sok kisebb összecsapásról tudunk. Még mindig vannak hosszú 1015
listák nyomtalanul eltűnt személyekről, például a Határőr Hadtest katonáiról. Nem tudni, mikor és hol tűntek el. Hasonló volt a helyzet a csendőrökkel. A katonákat, különös tekintettel a határőrség állományára, valamint a csendőröket, a cserkészparancsnokokat, a politikai pártok vezetőit ellenséges csoportokba sorolták. Ezek az emberek eltűntek. Ez a bolsevik politika része volt: nekik el kellett tűnniük, őket nem lőtték főbe, azzal a szándékkal, hogy utána közreadják a névsort, azzal a kommentárral, hogy a németek műve volt. Ennyiben különbözött a módszer. Van még esély arra, hogy megtudjuk, mi lett az eltűntek sorsa? Találhatunk még anyagokat az oroszországi levéltárakban? Elképzelhető... Mindig tudunk meg új dolgokat háromszáz vagy ötszáz évvel ezelőtti eseményekről... De ma nehéz hozzáférni ilyen anyagokhoz. Ami nem jelenti azt, hogy három-négy-öt év múlva nem változik a helyzet. A történésznek türelmesnek kell lennie. És hinnie kell abban, hogy sikerrel jár. Vannak-e valamiféle fehér foltok az oroszokkal 1939-ben folytatott harcok leírásában? Ha fehér foltokon nem teljesen kivizsgált eseményeket értünk, ilyenek vannak, voltak és lesznek is. Részben azért, mert Oroszországban nehéz hozzáférni a dokumentumokhoz, részben pedig azért, mert nincsenek kutatók, akik ezzel foglalkoznak. De ugyanezt elmondhatnám a nyugati hadszíntéren folytatott háborúról is. Jobban mondva nem teljesen ugyanazt, mert ott gond nélkül hozzáférhetünk a dokumentumokhoz. Az viszont tény, hogy Lengyelországban, a fiatalok nemzedékében kevés kutató beszél jól oroszul. Ugyanezt elmondhatjuk a német problematikáról is. Az angol pedig sajnos nem forrásnyelv. Mindenesetre a történészeknek még sok évtizedes munkájuk van... PÁLFALVI LAJOS fordítása
1016
TASNÁDI EDIT
Utazás a mesés Keleten
(Varázslatos mesék Napkeletről az Ezeregyéjszaka előtti időkből. Soós Tamás fordítása alapján a meséket újramondta Tóth László. Az előszót írta Hazai György. Illusztrálta K. Ézsiás Edit és Kárpáti János. A díszítőmotívumok a keleti díszítőművészet szín- és formavilágának alapján készültek. Lilium Aurum, 2009.) A mind a mai napig magyar anyanyelvű Dunaszerdahelyen működő Lilium Aurum egyike azoknak a szlovákiai magyar könyvkiadóknak, melyek 1989 után alakultak. Eddigi tevékenységük gazdag termést hozott: több mint 200 kiadványt jelentettek meg: prózát és verset, gyermek- és egyházirodalmat; néprajzi, képzőművészeti, művelődéstörténeti, irodalomtudományi, környezetvédelmi, társadalom- és orvostudományi stb. munkákat. Megszervezték a Lilium Aurum Könyvklubot, valamint az Egy falu – egy könyv mozgalmat, hogy a szlovákiai magyar írók és társadalomtudósok munkái eljuthassanak Szlovákia minden magyarlakta falujának és városának könyvtárába. Együttműködik a budapesti XANTUSZ Irodával, így kiadványaikhoz Magyarországon is hozzáférhetnek az olvasók. Ők működtetik a Vámbéry Irodalmi Kávéházat, amely szlovákiai magyar könyvek bemutatóival, kulturális rendezvényekkel várja a látogatókat. A város büszke világhírű fiára, a „sánta dervis” Vámbéry Árminra, aki innen indulva fedezte fel az európaiak elől elzárt ázsiai tájakat, s vált első nemzetközileg elismert turkológusunkká. Nem véletlen tehát, hogy a Lilium Aurum újra kiadja Kelet-kutatónk műveit; magyarországi és szlovákiai költők, írók, kutatók írásaiból összeállított „Vámbéry”-antológiákat jelentet meg, és nyomtatásban is közkinccsé teszi az évente megrendezett Vámbéry-napok előadásait. Ugyanígy nem vélet1017
len az sem, hogy egy különleges mesekönyvvel a kiadó részesévé vált egy ritka kézirat sok évszázados történetének. Habent sua fata libelli – tartja a régi mondás, s lehet különös sorsuk a kéziratoknak, mesés történetük a meséskönyveknek is. A szóban forgó kézirat abból a gyűjteményből származik, amelynek darabjait a szabadságharc leveretése után Isztambulban megtelepülő Szilágyi Dániel vásárolta össze. A páratlan értékű kéziratokat is rejtő gyűjtemény nagy része Vámbéry Ármin közvetítésével került Magyarországra, a MTA Könyvtárába, és ő mutatta be először e korai mesegyűjteményt e budapesti kézirat alapján (1901). Az 1950-es években a kéziratot Andreas Tietze lefordította németre, ám egy tévesen értelmezett utasítás folytán a nyomdászok megsemmisítették a professzor munkáját. A kiváló orientalista a hetvenes évek végén Hazai György akadémikussal közösen újrakezdte a munkát, s nem sokkal 2003-ban bekövetkezett halála előtt be is fejezte. Így jelenhetett meg végre több mint száz esztendővel Vámbéry után – és több mint egy évezreddel a mesék keletkezése után a Ferec bad eş-şidde című gyűjtemény 2006-ban Budapesten. A budapesti kéziratban szereplő negyvenkét történet a X. század második felében született arab nyelven. Később perzsára ültették át és bővítgették őket; a török fordítás pedig a XV. század közepén Edirnében, az Oszmán Birodalom akkori fővárosában készült. A megjelenés évszázadokon keresztül lassan hömpölygő története ezután a XXI. századnak megfelelő sebességre kapcsolt: a Lilium Aurum kivételesen nagyalakú, gazdag kiállítású kötetben, Varázslatos mesék Napkeletről címmel jelentette meg a gyűjtemény nyolc meséjének magyar fordítását. A varázslat már a mesék címével elkezdődik: A kínai Ridvánsád és Ruhefza dzsinn királylány szerelmének története; Kasmir szirmának, Ferruhnáz királylánynak esete a Ferruh ifjakkal; A baszrai Abulkászim esete Hárún ar-Rasíd kalifával; Szópárbaj életre-halálra; A padisáhfi Zejnülasmán és a dzsinn király; A mennybéli leány és a földi király története; A féltékeny bajkeverő, a rászedett takács és a repülő láda tanulságos története; Az Édenkert Százszorszépe, valamint a Királyok Kardja. „...Ez az abszolút mesevilág: színpompája mellett elhalványodik minden északi mese, ebben a könyvben a valóság az a vágyálom, amelyet a nyugati ember ezzel a névvel jelöl: „mesés Kelet”. Olvasása felér egy egzotikus utazással. Hogy a felnőtt olvasóra is olyan a hatása, azt talán két oknak lehet tulajdonítani: egyrészt, hogy az emberben új életre hívja gyermekkori emlékeit, másrészt mert mégsem csak mese a szónak gyermeki értelmében, minden meseszerű elem dacára mégis realista ábrázolása egy a miénktől különböző, színesebb és félelmesebb világnak...” Bár Szerb Antal az Ezeregy1018
éjszaka meséiről írta e sorokat, pontosan illenek erre a gyűjteményre is. Hárún ar-Rasíd neve is figyelmeztetheti a keleti mesék barátait a rokonságra, ám a két mű utóélete másképpen is összekapcsolódik: Antoine Galland, francia Kelet-kutató fordította franciára a XVIII. század elején és indította el világhódító útjára az Ezeregyéjszaka néven ismertté vált arab mesegyűjteményt, és ugyanő számol be naplójában arról, hogy 1773. január 9-én megvásárolta a Ferec bad eş-şidde (azaz Borúra derű) török nyelvű kéziratát. Ezt a korábbi gyűjteményt talán éppen az Ezeregyéjszaka meséi árnyékolták be, de tudományos kiadása révén most az orientalisták figyelmének középpontjába kerülhet; a magyarul megjelent válogatás pedig kellemes órákat szerezhet kicsiknek és nagyoknak. Négytől nyolcéveseknek ajánlja egy könyvterjesztő, én azonban szívesebben ajánlanám a törökök kifejezésével „yediden yetmişe”, vagyis héttől hetvenig, azaz mindenkinek. Ha kinyitjuk a könyvet, hatalmas Közel-Kelet – Távol-Kelet-térkép tárul elénk. Az iskolai rajzlapra készített naiv gyermekrajzra emlékeztető térkép szelíd pasztellszíneivel, tevékkel és elefánttal, piramisokkal, szamárhátíves épületekkel és minaretekkel vezet be a keleti mesevilágába úgy, hogy közben pontosan megjelöli számunkra az egyes mesék színhelyeit. A belső címlap mellett a fordítás alapjául szolgáló mű Allah nevében megkezdett, gondos kalligráfiai munkával írt első oldalának fakszimiléje is hozzájárul ahhoz, hogy megérezzük a Kelet levegőjét. A váratlan fordulatokkal új és új kalandok felé indázó történetek hősei sahok, szultánok, kánok és mandarinok, nagyon várt és kiváló nevelést kapott fiaik, holdszépségű leányok, mesteremberek, kereskedők és még sok, mindenféle rendű-rangú ember. A karavánokkal messze földeket bejáró kereskedők tapasztalatai jelennek meg a lóháton vagy teveháton, vagy éppen hajón megtett, veszélyekkel teli utazásokon vagy a nyüzsgő bazárokban zajló eseményekben. Olykor az emberi hibák, a könnyelműség, irigység, féltékenység, bosszú vagy gyűlölet, máskor a vakszerencse folytán vagyonok vesznek el, idegen földre sodródik, ágynak esik, elvarázsolják - és még mennyiféle baj érheti az embert, de aztán segíthet rajta egy barát, vagy ami még jobb, a bátorság, a tudás és a kitartás végül is jóra fordíthatja a szenvedést, egymásra találhatnak a szerelmesek, feltéve ha bízunk a Mindenhatóban, és hívek maradunk a jó erkölcshöz – sugallják a történetek. A hol segítő, hol ártó tündérek, dzsinnek és mennybéli lények szellemkirályok és boszorkányok mellett történeti személyekkel, pl. a bagdadi álruhát öltő Hárún ar-Rasíddal, vagy a Mátyás király módjára igazságot tevő közép-ázsiai Gaznevi Mahmúddal is találkozunk; a Szópárbaj hősei, Halef és a mandarinlány pedig Turandot és Kalaf módjára küzdenek meg egymással, egymásért... 1019
Valamikor régen az emberek nem siettek, ráértek egymásra. Ráértek komótosan mesélni, akár a háremekben, akár a bazárok boltjaiban, a karavánszerájokban vagy útközben az éjszakára rakott tűz körül üldögélve tudták, hogyan lehet a mesékbe más meséket, főképpen pedig álmokat és vágyakat beleszőni. Jó volna, ha rohanó világunkban képesek volnánk időt találni a történetek mesélésére és meghallgatására, oda tudnánk figyelni az emberi szóra...
1020
Magyar szerző haikusikere
Bakos Ferenc, folyóiratunk munkatársa, szép sikert ért el angol nyelven írt haikujával a japán Ito En Tea Company ez évi rangos „New Haiku” versenyén: az angol szekcióban 31 ország 13 ezer pályázója közül a legjobb 9-be került, és a „Tiszteletre Érdemes” díjban részesült. A japán zöld teát és teakészítményeket forgalmazó cég évente írja ki pályázatát, a japánul és angolul író szerzők számára, ezúttal a 20. alkalommal. Szép gesztus – s egyúttal bizonyára gyümölcsöző PR-fogás –, hogy a díjazott haikukat rányomtatják a teák címkéjére, csomagolására. A vevő így a tea mellé egy haikut is kap a boltban: autumn dusk in my boots’ depths a lone ladybug
őszi homály csizmám rejtekében magányos katicabogár
(az eredeti díjazott haiku)
(Bakos Ferenc fordítása)
1021
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
BENNO BARNARD belga író, költő, műfordító 1954-ben született Amszterdamban. 1976-ban költözött Hollandiából Belgiumba, előbb Brüsszelben, majd Antwerpenben él. Rövid ideig bölcsészeti tanulmányokat folytat, 1983 és 1986 között az egyik legtekintélyesebb belgiumi f lamand kiadó, A Manteau vezetője, 1984-től a Nieuw Wereldtijdschrift című kulturális folyóirat szerkesztője, Émile Verhaeren, W. H. Auden, Paul Celan és Eva Runefelt költészetének fordítója. Verset, drámát, esszét publikál, önéletrajzi prózájában pedig egyfajta „európai tudatállapot” meghatározását kísérli meg kontinensünk története és a saját személyes életútja, illetve családja történetei alapján. Emlékező írásai egyik kötetét Gera Judit fordította 1997-ben Lyukas világ címmel (Széphalom). Benno Barnard Pessoával vallja, hogy „a vers zenei gondolatkép”. Magyarul egy verseskönyve jelent meg Gera Judit, Tóth Krisztina és Lackfi János fordításában (A hajótörött, Széphalom, 2004). 2005-ben monumentális holland nyelvű válogatást szerkesztett hazája francia nyelvű költészetéből Ceci n’est pas une poésie (Ez nem költemény) címmel. Néhány fontosabb cím: Het meer in mij (1986, Bennem a tó), Tijdgenoten (1994, Kortársak), De Schipbreukeling (1997, A hajótörött), Sulamiet (2001, Szulamit), Het tongbotje (2006, Nyelvcsont), Zijne Kortstondigheid, poezie (2009, Őtömörsége, a vers). Itt közölt versei eredeti címe:
De man zonder paspoort, Christopher rouwt om zijn bordercollie Piak, die zijn kop in een zak met hondenvoer stak, Een kus in Brussel, Aan koning Albert, De file, Oude vriendin, Bellen met een vriend die k heeft, Aubade. JOHN F. DEAN ír író, Achill Islandben született 1943-ban, jelenleg Dublinban él. Az ír költészeti szövetség, a Poetry Ireland és a hírneves kiadó, a Dedalus Press alapítója. Regényei és elbeszélései a Blackstaff Press gondozásában láttak napvilágot, mint a The Heather Fields and other stories című gyűjteményes könyve is (2007), melyből az itt közölt két novellát is választottuk. Költészete is széles körben elismert, T. S. Eliot-díjas, és az Irish Times Mai Költészet-díját is elnyerte. Legutóbbi verseskötete The Instruments of Art címmel jelent meg 2005-ben. Novellái erősen lirizáltak, létfilozófiai mélységűek, és gyakran adnak számot az „ír csoda” árnyékvilágáról, a peremre szorított paraszti világról, mely nem maradhat a – lenyűgözőnek ábrázolt – természettel harmóniában, hanem életritmusát a fejlődés erőltetett menetéhez kényszerül igazítani. Lapunk legutóbb 2009/6. számában közölt tőle egy elbeszélést. SEAMUS HEANEY Nobel-díjas ír költő. 1939-ben született, szülei gazdálkodók. Költészetének forrásvidéke a gyer-
1022
mekkori emlékek, a vidéki élet, a természet. Lapunk többször közölte verseit, utoljára 2009/10. számunkban. MONIKA MARON német írónő 1941ben született Berlinben. 1988-ig az NDKban élt (mostohaapja, Karl Maron 1955től ’63-ig az NDK belügyminisztere volt), majd Hamburgba telepedett át; jelenleg ismét Berlinben él. Egy évig gyárban dolgozott marósként, majd színháztudományt tanult, ezt követően rendezőasszisztens, majd újságíró-riporter volt. 1976-tól szabadúszó író. Gazdag prózaírói életművéért számos díjban részesült, egyebek közt Kleist-díjban, Bad Homburg város Hölderlin-díjában és (2009ben) Német Nemzeti Díjban (Deutscher Nationalpreis). HERTA MÜLLER az egykori Temes megyében, Nickifalván született, német családban. A temesvári egyetem román– német szakán szerzett diplomát, egy gépgyárba kerül fordítónak, ahonnan elbocsátják, mert nem hajlandó besúgó lenni. 1982-ben jelenik meg első könyve, a Niederungen (Mélységek). 1987-ben akkori férjével, az író Richard Wagnerrel nyugat-Németországba távozhat, NyugatBerlinben telepedik le. Atemschaukel (Lélegzethinta) c. regényét az év legjobb
nyolc német könyve közé választják. 2009-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. Magyarul, Lendvay Katalin fordításában, eddig egyetlen regénye jelent meg 1995-ben, A rókák csapdába esnek címen (Der Fuchs war damals schon der Jäger). A Dal a masírozásról és a Rigóéj a Barfüßiger Februar (Mezítlábas február) című novelláskötetéből való. ROGER SCRUTON angol filozófus. MIJAMOTO SUGOE kortárs japán költő; angolul írt haikuit rangos amerikai és japán folyóiratok közlik. Az Ito En évenkénti nemzetközi haikuverseny többszörös díjazottja. A folyóiratunkban közölt fordításcsokor a Dancing Warblers című kötet alapján készült (Institute of Polymer Industry, Tokyo, 1997). ORHAN VELI török költő 1914-ben született Isztambulban, itt is halt meg 1950-ben. Egyetemi tanulmányait az isztambuli egyetemen végezte. Később tanársegéd, postai tisztviselő, az oktatási minisztérium munkatársa. Első verseit álnéven írta. Élete utolsó éveiben a Yaprak (Falevél ) című folyóiratot szerkesztette. Öt kötete jelent meg, közülük az első a Garip (Furcsa) címet viselte, és két költőtársával együtt szerepelt benne.
1023
EG Y K ÖNYV Y ÚJ T AG! EGY KÖNYV ÖNYV,, EG EGY TA
KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! KÉRJÜK, BARÁTAI, ISMERŐSEI, MUNKATÁRSAI, TANÍTVÁNYAI KÖRÉBEN TOBOROZZON ÚJ TAGOKAT A NAGYVILÁG BARÁTI TÁRSASÁGBA. MINDEN ÚJ TAG EGY ÚJABB ELŐFIZETŐ. KÖNYVAJÁNDÉKOT KAP, AKI EGY ÚJ TAGOT SZEREZ. KÉRJÜK A SEGÍTSÉGÉT! NE HAGYJUK, HOGY MEGSZŰNJÖN A NAGYVILÁG, MAGYARORSZÁG EGYETLEN VILÁGIRODALMI LAPJA.
KÖNYVET HONLAPUNKON VÁLASZTHAT: www.nagyvilag-folyoirat.hu KÖNYVEK rovat Az előfizetési díj 2010-ben nem változik!
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
