Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LXV. évfolyam, 6. szám
2010. június
TARTALOM
JANE ROGERS Bottal ütni a fákat (Katona Terézia fordítása) .............................................. ABDELLATIF LAÂBI versei (Lackfi János fordításai) ..................................... HERTA MÜLLER Ha hallgatunk, irritálóak leszünk – ha beszélünk, nevetségesek (Tatár Sándor fordítása) ......................................................................................... A beteg Dojcsin (Mesterházi Márton fordítása) ...............................................
483 491
496 516
MŰHELY MÓZES HUBA Szövegépítő arányok Lucian Blaga költeményeiben ................................ 524 Kudarcot merni – Mesterházi Mónika beszélgetése a fordításról Mihálycsa Erikával .................................................................................................... 527
MAGYAR VILÁG Vonzódások – Albert Zsuzsa beszélgetése a kilencvenedik éves Ujfalussy József muzikológussal ........................... 536
NV10-6.p65
481
2010.07.02., 10:44
TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON Ízlés és rend (Orosz István fordítása) .............................................................. 546 GORILOVICS TIVADAR Halott volna az európai kultúra? Az európai irodalom francia tükörben ........................................................................................................ 556 BOZÓK FERENC Robert Burns „italos” verseiről ........................................................................... 574 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 579
A fényképeket Dr. Vraukóné Lukács Ilona készítette
Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
Nemzeti Kulturális Alap
NV10-6.p65
482
2010.07.02., 10:44
JANE ROGERS
Bottal ütni a fákat
Amint megyek hazafelé az üzletből, látok egy kislányt, aki egy fát ütöget. Úgy tízévesnek látszik. Egy vastag botot fog, bizonyára seprűnyél, és módszeresen és folyamatosan püföli a fatörzset, mintha ez lenne a feladata. Van ott egy fiú is, csak áll és bámulja a lányt. A fa Prunus subhirtella, virágzó díszcseresznye, a járdát és a kétsávos utat elválasztó fűcsíkon nő. Tudom, hogy amikor ilyen dolgokon töprengek, veszélyes terepre tévedek. De amint nézem a kislányt, tényleg felvillan, mint a fényképezőgép gyorsan nyíló blendéjén át, Henry, ahogy az öreg zöld Ford motorházán guggol és egy kővel veri. Akkor a farmon laktunk, Henry lehetett vagy kilenc. A felvillanás oka nem annyira az, amit tett (mert az incidensre persze pontosan emlékszem), mint inkább a saját felháborodásom, az idősebb testvér haragja. Ma egyszerűen csak zavarban vagyok, amint nézem a lányt. Olyan sok zavarba ejtő dolog van. Az egyetlen biztos dolog az, hogy nem bízhatok magamban, a felfogóképességemben. Az a felvillanó felháborodott düh végigfut az ereimen, mint egy pohárka konyak. Csodás. Ruganyos léptekkel tudok továbbmenni. Bottal ütni a fákat, ez nekem olyan, mint ami néha megesik, hogy az állatokat a saját fajtájuk maradványaival etetik; például a disznókat. A szegény fát fadarabbal ütni, önmagával veretni. Ez természetellenes, a rossz bánásmódot sértéssel tetézi. De talán rosszul ítélek meg valamit. Amikor ki akarom nyitni a bejárati ajtót, nem találom a kulcsaimat. Találok egy kulcscsomót a táskámban, de az nem az enyém. Az enyém fityegőjére két fényes fagömböcske van erősítve, mint a tikitaki golyó; puszpáng és tiszafa, aranyszínű és vérpiros. Sok éve megvannak már. Azokról a fákról származnak, amelyeket a nagy szélvész csavart ki. Ezen egyáltalán nincs fityegő; a kulcsok egy olcsó fémkarikán lógnak. Gondosan átkutatom a kabátzsebeimet és a táskám rekeszeit. A pénztárcámba is benézek. Az én kulcsaim kétségtelenül nincsenek meg – ami pedig ezeket az újakat illeti, életemben nem láttam őket. Persze érdemes őket kipróbálni, mert lehet valami oka, hogy megjelentek a táskámban; és mit tesz Isten, nyitják az ajtót. 483
NV10-6.p65
483
2010.07.02., 10:44
Csak arra tudok gondolni, hogy Natalie tette be, amikor másoltatott egy tartalékkészletet. Biztos elfelejtette, és véletlenül a régit tartotta meg. Muszáj kacagnom rajta, mert el nem mulasztaná, hogy az emlékezetkihagyásaimra figyelmeztessen. Míg nem voltam itthon, meghozták a postát. Jött egy értesítés az optikustól és egy levél az önkormányzattól. Persze, az optikus pont szemben van a tanácsházával, így érthető volt. Szerencsére a régi szemüvegem még itt van az asztalon. Az önkormányzat a régi mandulafáról ír. Az Ön fája, amely a szomszédos Chapel Street 26. sz. kertjétől 0,5 méterre található, öreg és beteg, következésképpen lehulló ágaktól lehet tartani. A felügyelő nem tud állagmegóvást biztosítani. Október 29-én felkeresi Önt a fadoktor, hogy a fát kivágja és a faanyagot elszállítsa. Köszönöm szíves együttműködését. A köszönetük kicsit elhamarkodott, mert eszem ágában sincs együttműködni. Az egész ügy érthetetlen számomra. A múlt tavasszal a mandulafa, Prunus dalcis, roskadozott a virágok alatt; a szirmok úgy borították be a kertet, mint a rózsaszínű hótakaró. Csak arra tudok következtetni, hogy valamit eltévesztettek. Világos, hogy eltévesztették, mert nem is volt itt senki, hogy megvizsgálja a fát. Ha itt lettek volna, tudnék róla, mert át kellett volna engednem őket a házon, hogy a kertbe jussanak. Azért mindig van bennem egy kis zsémbes kétkedés. Ezt Natalie-nak köszönhetem. Tudom, hogy igazából a javamat akarja, de az ember úgy érzi, tönkreteszik. Annyira így érzem, hogy jobbnak látom nem beszélni a dolgaimról, így megkímélem magam a beavatkozása folytán érzett zavartól és megalázottságtól. Kilépek a kertbe, csak hogy egészen megbizonyosodjak. A régi pompáját meg sem közelíti már, de még van néhány kedves rózsa, Rosa Mundi és Madame Alfred Carrie`re. És a pázsit szélén az édes kis őszi kikerics, utolsó ajándékom Neiltől. Minden évben újra kidugják a fejecskéjüket, hogy meglepjenek és megörvendeztessenek halovány mályvaszínükkel a zöld között. Na és a mandulafa. Kétségtelenül él: sárgulnak a levelei. Néhány kopasz ág nyúlik át a szomszéd kertbe, de azokról már korábban lehullhattak a levelek. Érdemes lenne megnézni. Éppen egy kerti széket próbálok a kerítéshez vonszolni, amikor hallom, hogy csöngetnek. Újra és újra felharsan a csengő, mintha egy türelmetlen személy szüntelenül nyomkodná. Muszáj besietnem a házba; arra sincs időm, hogy levegyem a sáros cipőmet. A csengő nem bírja tovább ezt a bánásmódot. Az ajtó előtt fiatal nő áll, túlságosan új és túlságosan szűk farmerban. – Tálfutár. Szunyált, szívem? 484
NV10-6.p65
484
2010.07.02., 10:44
– Tessék? – Tálfutár. Má’ tíz perce csöngetek. – Azt hiszem, eltévesztette az ajtót. – Nem Mrs. Celia Benson? – De. – Engedjen be, szívem, teljesen kihűl. – Dehogy engedem. – Ez a vacsorája, szívem. Pásztorpite. – Eltévesztette az ajtót. A 26-ba hozta? Az eggyel arrébb van. – Tudja, mit? Hívja fel Natalie-t. Ő majd felfrissíti az emlékezetét. Ezt meg hadd dobjam le ide a konyhaasztalra. – A nő benyomakszik és leteszi a tálcáját, a konyhában nehéz iskolai ebédlőszagot hagy maga után. Lehetséges, hogy Natalie Tálfutárt küldött anélkül, hogy velem megbeszélte volna? Még ha Natalie volt is, szerintem egy kicsit messzire ment. Mi a fenét csináljak ezzel? Valahol az utcában egy szegény kis öreg biztosan várja a vacsoráját, ez meg itt hűl nekem. Talán felhívhatnám a Tálfutárt. Igen, ez a legjobb megoldás, hogy kibogozzuk a szálakat. Amikor fel akarom venni a kagylót, nincs a helyén. Valaki elvitte. Hacsak nem én hagytam az ágyam mellett. Ez nagyon is valószínű, éjszakára fel szoktam magammal vinni, és nem mindig száz százalék, hogy le is hozom reggel. Szóval tudatában vagyok, hogy az emlékezetem nem tökéletes. Mondhatni fájdalmasan tudatában. Valójában a lány is csak akkor jut eszembe, amikor elindulok a lépcsőn felfelé. A hátsó hálószobában lakik egy lány. Úgy érzem, nincs valami jó bőrben, de hogy tudott aludni ebben a nagy ricsajban? El se tudom képzelni. Az ajtaja résre van nyitva, így be tudok kukucskálni anélkül, hogy háborgatnám. De elment. Azalatt osonhatott ki, amíg a kertben voltam. Igen, az ágya üres – be is vetette és a takarókat is eligazította, mielőtt elment. Nem jelent semmiféle terhet ez a lány, olyan csöndes és rendes, alig lehet elhinni, hogy itt volt. Nem is emlékszem, mikor beszéltem vele utoljára. Vacakol a lábam, ezért leülök az ágyára, és megpróbálok visszaemlékezni; fontos próbálkozni. Ahogy Natalie mondja a maga nyers modorában, használd a fejed, mert elmegy az eszed. Jól emlékszem, hogy benéztem hozzá, mielőtt lefeküdtem. És akkor aludt; láttam a párnán a sötét haját. Nos, mi másért néztem volna be, ha nem azért, hogy ellenőrizzem, ott van-e, ami szerintem azt sugallja, hogy elég későn jött haza, azután, hogy ettem, mialatt a tévét néztem, és csendesen felosont anélkül, hogy tudtam volna róla. A bizonytalanság késztethetett rá, hogy ellenőrizzem. Amikor felállok és kinézek az ablakán, a szemem a mandulafára téved. Hervadnak a levelei, némelyik sárga, némelyik meg piros. De a kerítés fölé
NV10-6.p65
485
2010.07.02., 10:44
egy gyanúsan kopasz ág hajlik. Remélem, nem beteg. Valaki egy kerti széket hagyott mellette, épp a virágágyás közepén. Ki kell mennem, eltenni, majd ha megvacsoráztam. Sajtos salátás szendvicset kívánok, de amint benézek a kenyértartóba, elképedek. Nincs egy falat kenyér sem! Van viszont itt egy csinos barna papírcsomag. Olyan csomagnak látszik, mintha a postás kézbesítette volna; barna papír, cellux, a szélek precízen visszahajtva. Az egészben az a legfurcsább, hogy nincs rajta címzés. Ahhoz nagyon kicsi, hogy kenyér legyen benne, de akkor mit keres a kenyértartóban? Vajon nem valami tréfa áldozata vagyok? Vagy – csak nem tettem valami ostobaságot? Ez hogy történhetett? Akárhogy is, fontos, hogy Natalie ne tudja meg; hacsak nem ez is egyike a visszafelé elsülő próbálkozásainak, hogy segítsen. Meg kell keresnem az ollót, hogy átvágjam a celluxot; csakugyan rendkívül jól be van csomagolva. A barna papír alatt egy réteg újságpapír, az alatt meg egy réteg buborékfólia. Emiatt már arra gondolok, hogy hagyom a csomagot. Képzelheted a megrökönyödésemet, amikor megpillantom benne – a kulcsaimat! Kétségtelenül az enyémek; rajtuk a két fényes fa játék golyó a tiszafáról és a puszpángról; bejárati ajtó: csapózár és Wertheim, hátsó ajtó: Wertheim. Nagyon boldog vagyok, hogy megvannak, és egyenesen a kabátom zsebébe süllyesztem őket, nehogy elhányjam valahová. Aztán nekiülök a vacsorámnak, amely mostanra már eléggé kihűlt. A pásztorpite felét megeszem, de a borsót meghagyom. Sosem tudtam megérteni, mi vonzó lehet a borsócsuszpájzban. Nem tudom, miért adták, akárki is volt, aki a vacsorámat elkészítette. Mondhatom, nagyon gyorsan megcsinálták. És gusztusos is; vajon nem a fenti lány volt? Meg kéne kérdezni Natalie-t – vagy csak egy köszönő cédulát hagyni a tűzhely mellett; ez a legjobb megoldás, mellőzni a közvetítőt. Felteszem a teavizet, aztán feleszmélek, hogy csöng a telefon. Elég nehéz meghallani, amikor duruzsol a kanna, ezért lekapcsolom. Bizonyos, hogy a telefon csöng. De amikor fel akarom venni a kagylót, hát valaki elvitte. Nincs a helyén, sehol nem látható. Keresem az asztalon, a komódon, a szófa karfáján. Egyszerűen eltűnt. Amikor abbamarad a csöngés, visszateszem a teáskannát, és bosszúságomra a telefon megint rákezdi. Egy pillanatra az az érzésem támad, hogy talán valaki a kenyértartóba tette, de nem, a kenyértartó üres. Már ez magában különös, mert mintha délelőtt vásároltam volna. Kényelembe helyezem magam, és megpróbálok visszaemlékezni, hogy mit vettem. Természetesen kenyeret, mivel kifogytam belőle, és nagyon valószínű, hogy gyümölcsöt is, mert a gyümölcsöstál üres. Talán vettem egy darabka finom tőkehalat vagy csirkét uzsonnára. Hol van, amit vásároltam? Lehet, hogy beugrott valaki, és ellopta? Tudom, ez nagyon valószerűtlen. Valójá486
NV10-6.p65
486
2010.07.02., 10:44
ban feltett szándékom, hogy ne gondoljak ilyesmire, mert ez paranoia, és egy dolog a feledékenység, és egészen más paranoiásnak lenni és másokat idegesíteni. Ahogy megmondtam Natalie-nak is, ha valaha olyan leszek, mint a nagyi, lőjetek le. Csupán egy kis logikát kell alkalmaznom. Szinte bizonyos, hogy voltam az üzletben, mert ez a megszokott napirendem; következésképpen a délután folyamán valamikor majd rábukkanok a vásárolt holmikra. A telefon újra kezdi a csöngést, és rájövök, hogy talán nem hoztam még le az ágyam mellől. Éppen mászom fölfelé a lépcsőn, hogy megnézzem, amikor csöngetnek. Natalie az, a mobilját a füléhez tapasztja. – Miért nem vagy képes felvenni a telefont, Anyu? – Miért telefonálsz nekem, amikor a küszöbömön állsz? – Telefonáltam reggel otthonról, aztán telefonáltam a munkahelyemről. Egész nap téged hívtalak, soha nem vetted fel. Azt hittem, valami baj van. – Elmentem itthonról. – Hová? – Követ a konyhába. – Vásárolni. – Jó, de biztos már órákkal ezelőtt visszajöttél. Már ebédeltél is! Mi ez? – Felkap egy levelet, és olvasni kezdi. – Hál’ istennek, végre elkezdenek foglalkozni ezzel a nyavalyás fával. – Mit írnak? – Még nem olvastad? – Nem hiszem. – Kivágják az öreg mandulafát, amelyikre a szomszédok állandóan panaszkodnak. Megkérhetnéd őket, hogy mást is vágjanak ki, ha már kijönnek; olyan a kert, mint egy dzsungel. Nem tudom, pontosan kik azok az „ők”, akik azt tervezik, hogy kivágják a fámat, de Natalie kicsit türelmetlennek látszik, szóval megvárom, amíg elmegy, aztán magam olvasom el a levelet. Megkérdezem, kér-e teát, de nagyon siet. – Anyu, hol a telefon? Szóval ezért nem vetted fel? – Nem tudom, mire célzol. – Hol a telefon? – Megnyomja a mobilját, és a telefon csöngeni kezd. – Natalie, kérlek, ne csináld ezt. Natalie felmegy a lépcsőn, és a csöngés egy perc múlva abbamarad. Jön lefelé a telefonnal. – Kéne még egy készülék. Akkor nem kell állandóan ideoda hurcolnod. – Elég nagy luxus, nem? 487
NV10-6.p65
487
2010.07.02., 10:44
– Anyukám! Ide kell jönnöm, hogy megnézzelek, mert nem veszed fel a telefont, mert nem tudod, hol van. Ha vásárolunk még egy telefont, akkor nem történik ilyesmi, és az megkönnyíti az életet mindkettőnk számára, nem? – Igazán nincs szükség rá, hogy megnézz, hidd el. Natalie kinyitja a hűtőt. – Mit uzsonnázol? – Báránybordát. – Hol van? – Még nem rámoltam ki, amit vásároltam. Leül az asztal mellé. – Idehallgass, aggódom miattad. Elfelejtesz dolgokat. Tudom, hogy önálló akarsz lenni, de néha… – Mit szeretnél, mit tegyek? – Vegyél egy másik telefont. Én megveszem neked. Aztán majd kifizeted. Rendben? – Rendben. – Jól van. Kipakoljam, amit vásároltál, mielőtt elmegyek? – Szükségtelen, köszönöm. Én is meg tudom csinálni. – Oké. Holnap munka után benézek. Viszlát, Anyu. – Megpuszil és elmegy. Szerencsém van a vásárlással kapcsolatban; nos, akkor most meg kell találnom, gyorsan talpra, mielőtt megint kisiklik az agyam. Van egy sejtésem, hogy a kenyértartóba tettem – de nem. Nincs a hűtőben és a tűzhelyen sem; vajon nem a lány vitte fel a szobájába véletlenségből? De az alapos kutatás fenn teljesen eredménytelen. Le kell ülnöm az ágyára pihenni egyet; úgy érzem, teljesen kikészültem. Amikor lemegyek a konyhába, meglátok az asztalon egy levelet az önkormányzattól. Ki akarják vágni a mandulafát! Már akkor itt volt, amikor Neillel 1951-ben megvettük a házat. Olyan idős lehet, mint én. Nagyon szomorú lennék, ha látnom kéne a pusztulását. De most a vásárolt holmikra kell koncentrálnom. Lehetséges, hogy a kertben hagytam. Fáj a lábam, és úgy tűnik, a mai napban már semmi örömöm nem lesz. Lehet, hogy korán le kéne feküdnöm és nem törődni az uzsonnával. Nem, ez nem lenne okos dolog. Fontos, hogy legyen megszokott napirend. Ha felrúgod a napirended, hová jutsz? Hányódsz a végtelen tengeren. Kilépek a kertbe; már alkonyodik, csípős a levegő. Valaki a fa mellett a virágágyás közepén hagyta az egyik kerti széket. Elmozdítom, és alaposan átkutatom a bokrok alját a vásárolt holmik után. Ha itt nincsenek, sehol sincsenek; és végül kénytelen vagyok ezt a következtetést levonni. A vásárolt holmik eltűntek. Megkönnyebbülés megbizonyosodni felőle. Legalább most leülhetek a melegben és abbahagyhatom az aggodalmaskodást. De amint megpróbálok bemenni, az ajtó meg sem moccan. Tudom, hogy nem zár488
NV10-6.p65
488
2010.07.02., 10:44
tam rá. Kutatok a zsebeimben – nincs kulcs. Itt a bizonyíték. Pedig határozottan zárva van. Leülök egy kerti székre és próbálom eldönteni, hogy mit tegyek. Ki zárt ki? Akárki volt is, könnyen lehet, hogy rabló; talán ebben a pillanatban kotorászik a holmim között. Bekukucskálok a nappaliba, de túl sötét van, hogy látni lehessen valamit. Nos, ha rabló, vigye, amit akar, és menjen. Nekem az a lényeg, hogy Natalie ne tudja meg, mi történt. De hogyan juthatnék be a kertből? Nemigen bírom ki itt egész éjszaka! Vajon a fenti lány benne van a dologban? Kopogok a hátsó ajtón, aztán megkocogtatom a nappali ablakát. Nincs válasz. Aztán hallom, hogy csöngeni kezd a telefon. Remélem, felveszi, de csak csöng és csöng, több mint hússzor. Ki hívhat? Natalie. Határozottan didergek. Körültapogatózom a fészer koromsötétjében, és sikerül megfognom a piknikterítőt, amit aztán a vállam köré kanyarítok. Régi indiai ágytakaró; nem sok meleget ad, de elég finom nyírottfű-illata van. A kerti seprű ledől, hát felveszem, és sétabotnak használom. Visszadöcögök a nappali ablakához és hallgatom, hogy megint csöng a telefon. Egy idő után biztosan átjön. Mérges lesz rám. Nem akarok senkinek a terhére lenni, mégis mintha minden összeesküdne ellenem. Látom, hogy csakis terhet jelentek. Talán ha elérném, hogy a szomszédok meghalljanak. De amint felnézek a házukra, eszembe jut, hogy nincsenek itthon. Égve hagyják azt az erős fürdőszobai világítást, hogy átejtsék a rablókat, noha egy valamirevaló rabló hamar rájön, hogy a fürdőszobai világítást két hete hagyták égve. Nem gondolnak rá, hogy pazarolják az áramot; a körte lehet vagy 200 wattos. Egyenesen a mandulafámra világít, mintha az lenne a színpad sztárja. Ez a fa is csak teher. Amikor Natalie átjön, nemcsak a telefon miatt lesz mérges, a fa miatt is mérges lesz. Már évek óta beteg. Ha ez nem lett volna, először is nem kellett volna kijönnöm a kertbe. Annyi bajt okozott: a levelek, a telefonhívások, az emberáradat, akik jönnek-mennek a fa miatt: ez érthetetlen. Miért nem vágják ki, és ezzel végeztünk is? Nyugodt nő vagyok, erről meg vagyok győződve. Próbálok nyugodt lenni. Nem úgy, mint Henry; ő mindig borzasztó indulatos volt. Még most is látom, amint csak üti, üti azt az öreg zöld Fordot, csak mert nem engedték meg neki, hogy vezesse a traktort. De meg kell kérdeznem, hova vezetett mindez. Csak nézz rám, itt vagyok a hidegben és sötétben csapdába esve a saját kertemben, a tényleg aggasztóan dagadt lábammal, és Natalie majd megint haragszik rám. Natalie haragszik. Nekem kéne haragudnom. Először Nagyi, aztán ez. Tudod, el kell gondolkodnom: ő én vagyok? Én vagyok az anyám? 489
NV10-6.p65
489
2010.07.02., 10:44
A harag érzésére gondolok. Arra gondolok, ahogy a felvillanó düh forrósága szétárad az ereimben, mint egy pohárka konyak. Azt hiszem, tényleg haragszom. Komolyan, elegem van belőle, torkig vagyok. Keményen megmarkolom a kerti seprű nyelét és odaugrom a nyavalyás fához. Ideje, hogy móresre tanítsam. Felemelem a seprűmet, és püfölni kezdem a törzsét jó kemény, kongó ütésekkel. Igen! A harag egyre jobban melegít. Ideje, hogy ez az öreg fa megtudja, hogy ki van ütve. KATONA TERÉZIA fordítása
Árnyékban
NV10-6.p65
490
2010.07.02., 10:44
ABDELLATIF LAÂBI
Fogyatékos gyermekem Ne kárörvendjetek túlságosan kétségbeesésemen A kétségbeesés az én fogyatékos gyermekem Szemével elmeséli a szeretet baltájának történetét Begörbedt ujjai iránytűim sorra csókolom de meg nem számolom őket Fájdalmából merítek Szomjúsága teszi hogy feltaláltam a vizet A táplálékot mellyel etetgetem saját húsomból kell kitépnem A kétségbeesés az én fogyatékos gyermekem Miatta virrasztok éberen és végül is éppúgy segíti lépteimet mint a remény sétabotja
Van egy kannibál olvasóm Van egy kannibál olvasóm Irgalmatlanul intelligens igazi álomolvasó Minden szót csak úgy enged át előbb meglatolja mennyi benne a vér Még a vesszők alá is bekukkant szemügyre veszi napfényre kerülő döntéseimet Ő aztán tudja hogy a papír pompás lélegzet ütemére reszket Ó ez a zaklatottság melytől csak ínycsiklandóbb lesz a már megfélemlített zsákmány Az áldozati maszk gyanánt arcra boruló fáradtságra vár 491
NV10-6.p65
491
2010.07.02., 10:44
Lesi a hibát hogy rávesse magát felesleges jelzőre megbocsáthatatlan szóismétlésre Van egy kannibál olvasóm belőlem táplálkozik
Anyám nyelve Húsz éve nem láttam anyámat Éhen halt értem Azt mesélik minden reggel fejkendőjét levetve hétszer csapott a földre megátkozva az eget és a Zsarnokot Pinceüregben éltem én ahol a fegyenc olvas a sötétben és a jövő állatseregletét festi a falra Húsz éve nem láttam anyámat Egy kínai kávéskészletet hagyott rám a csészék sorra összetörnek de nem is bánom rémes csúnyák Attól még a kávét mindjobban szeretem Manapság, ha egyedül vagyok anyám hangját kölcsönveszem pontosabban ő beszél a számmal felvonultatva szitkait, átkait, undokságait, lehetetlen becézései litániáját szavai minden kipusztulásra ítélt állatfaját Húsz éve nem láttam anyámat mégis én vagyok az utolsó ember aki még beszélem nyelvét
Farkasok Hallom a farkasokat Jól elvannak vidéki házuk finom melegében Mohón nézik a tévét Órák hosszat, fennhangon számolgatják a tetemeket 492
NV10-6.p65
492
2010.07.02., 10:44
torkuk szakadtából gajdolják a reklámdalokat Eszik találomra kiválasztott prédájukat feltartott kézzel választják meg az ügyeletes Júdást Órák hosszat szürcsölik a ruháiból kibontott zsenge, enyhén gyümölcsízű vidéki vért vérét a földnek, melyben tömegsírok szunnyadnak Hallom a farkasokat Éjfélkor eloltják a lámpát és törvényesen megerőszakolják asszonyukat
Kivándorolni felesleges Felesleges kivándorolni Minden városban egyazon kávét iszom már a pincér érzéketlen arca sem zavar Asztalszomszédaim nevetése nyiszálja szét az esti zenét Egy nő halad át utoljára Felesleges kivándorolni és győződnöm meg róla, hogy távol kerültem Az égen mindenütt ott a félhold és a csillagok konok csendje Állathangokkal vegyített keveréknyelven beszélek álmomban Ahol felébredek Abban a szobában születtem Felesleges kivándorolni Meg nem fejthetem titkát a madaraknak s a mágnesnek melynek vonzása minden állomáson megbolondítja bőröndömet
493
NV10-6.p65
493
2010.07.02., 10:44
Kétórás vonatút Életem filmje lepereg előttem egy kétórás vonatút alatt Átlagban két perc jut egy évre Fél óra a gyerekkor újabb félóra a börtön A maradékon megosztoznak szerelmek, könyvek, utazgatások Kedvesem keze lassan összeforr az enyémmel feje vállamon könnyű mint egy galamb Mire megérkezünk ötven körül járok körülbelül egy óra van hátra életemből
Morzsák az asztal alatt Visszaadom az asztal alatti morzsák méltóságát Alázattal lehajolok felszedem, egyenként megcsókolom és elhelyezem őket a fenti repedésben Ó összeomlófélben lévő fal Az előrelátó fecskék már át is rakják máshová fészküket Ó gőgös vitorlás módjára süllyedő világ íme a morzsák visszanyert méltósága Elhelyezem őket a fenti repedésben így szólok: ez az én asztal alól felszedett szellemem
494
NV10-6.p65
494
2010.07.02., 10:44
Élet Élet Nekem annyi elég, hogy ébren vagyok jobb tenyeremben a nap balomban a hold ballagni ballagni egyre anyám méhétől fogva e század alkonyáig Élet Nekem elég hogy belekóstoltam ebbe a gyümölcsbe Láttam amit beszéltem a borzalomból semmit sem hallgattam el megtettem amit tehettem mindent összeszedtem és a szeretetnek adtam Élet Se több se kevesebb tanúk nélküli csoda Ó meggyötört test meggyötört lélek Valljátok meg most boldogságotokat Valljátok meg csak így magunk között LACKFI JÁNOS fordításai
Tél és tavasz
NV10-6.p65
495
2010.07.02., 10:44
HERTA MÜLLER
Ha hallgatunk, irritálóak leszünk – ha beszélünk, nevetségesek A hallgatás nem a beszédbe iktatott szünet, hanem valami önálló dolog. Még otthonról, a parasztok világából ismerős számomra egy életmód, amelytől idegen volt a szavak használatának szokása. Ha valaki soha nem beszél magáról, egyáltalán nem beszél sokat. Otthon minél inkább képes volt valaki a hallgatásra, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házban mindenki, én is megtanultam értelmezni a másik arcvonásainak, nyaki ereinek, orrcimpájának vagy szájzugának rándulását, és nem vártam szavakra. Hallgatagoktól körülvéve mindnyájunk szeme megtanulta fölismerni, ki milyen érzést hordozva jár-kel a házban. Inkább a szemünkkel hallgatóztunk, mintsem a fülünkkel. Kellemes nehézkesség állott elő ezen a módon; a fejünkben hordozott dolgok dominanciája. Ilyen súly a szavakból egyáltalán nem tud fakadni, minthogy a szavak nem maradnak meg, nem maradnak a helyükön. A beszéd után rögvest, alighogy végigmondattak, már el is némulnak. S csak egyesével és egymás után lehet őket kimondani. A mondatoknak ki kell várniuk a sorukat; mindegyik csak az előző után következhet. A hallgatás azonban mindent egyszerre hoz magával, benne van mindaz, amit régóta nem mondtak ki, sőt az is, amit soha nem mondanak ki. A hallgatás stabil és zárt állapot, míg a beszéd egy fonál, amely minduntalan elharapja önmagát, s amelyet mindannyiszor újra kell kötni. A városba kerülve csodálkoztam, mennyit kell a városiaknak beszélniük ahhoz, hogy érezzék saját magukat, hogy barátai vagy ellenségei lehessenek egymásnak, hogy adjanak vagy kapjanak valamit. S főleg, hogy magukról beszélve mennyit panaszkodnak. Beszélgetéseik többségét áthatotta az arrogancia és az önsajnálat állandó együttese, minden tagjukat és gesztusukat az önmaguktól eltelt fontoskodás. Folyton ezzel a sok használattól elkoptatott énnel a szájukban szaladgáltak. Teatralitásuk simulékony volt; a városiak bőre alatt másmilyen ízületek rejtőztek, mint a parasztokéi, a nyelvük pedig személyiségük megismétlődése volt a szájukban. Örökségemmel, a hallgatásban szerzett nagy gyakorlatommal s hozzá még a nehézkes falusi csontjaimmal, engem, aki eleinte egyáltalán nem, s később is csak gyengén beszéltem románul, valósággal megbénított a beszédnek ez a kényszere. A saját sze496
NV10-6.p65
496
2010.07.02., 10:44
mélyiségnek ezt a nyughatatlan nyüzsgés általi megkettőzését a magam számára a szabad ég alatt is körülhatárolt, védett környezettel magyaráztam. Utcák, terek, folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt; nemcsak a falu valamennyi útjánál simábbak, hanem a házak tisztaszobájának padlójánál is. Kultiváltabb a falu csupán földes padlójú nyári konyháinál is. Magyarázatra volt szükségem, és a legegyszerűbbhöz folyamodtam: Ha sima felületen áll a láb, a nyelvnek akkor is beszélnie kell, ha egy fia gondolat sincs a fejben. A szántóföld ezt nem engedélyezi, minthogy göröngyös, és az enyészetre áhítozik. Az aszfalt ellen az ember a beszéddel veszi fel a kesztyűt, a szántóföld ellen a csontjai súlyos lassúságával; védtelenségében húzza az időt – tudván, hogy a föld falánk, az ember pihenteti a nyelvét és hagyja, hadd várjon a föld. Az aszfalton azonban könnyebb lesz az ember; ahol egyvégtében beszélnek, a halál nem az élet alatt, hanem mögötte húzódik meg. Honvágyam volt, rossz volt a lelkiismeretem, akárha egyszerűen odébbálltam volna, prédául engedve át a többieket a mohó falusi földnek a halálnemek gazdagon virágzó panoptikumával. Megszoktam, hogy csak úgy egyszerűen a hétköznapokban lássam a halált. Ott lappangott, várt a város nyúlványaiban, amelyek talán gyermekkorom nyúlványai voltak: a zöldségpiac betonasztalain, ahol a hegyekből jött öregasszonyok szürke bársonyszőr borította keserű őszibarackokat árultak. A barackok a nénik arcbőréhez hasonlítottak, aggastyánbarackok voltak. A halál ott ült a parkokban, amikor a jegenyeallék egészen friss, enyhén vöröses leveleinek olyan szaguk volt, mint az öreg emberek szobájának. De ott volt a viaszsápadt halál az utak mentén is, a sárga porukat hintve virágzó hársakban is. Az aszfalton másképp illatoztak a hársak; számtalan hársfa volt a faluban is, de csak itt, a városban jutott eszembe illatukat érezve, hogy „halotti cukor”. Nyomomban volt a halál a mellékutcák előkertjeiben, a hatalmas dáliákban is, amelyek nem tudták féken tartani színeiket befelé pöndörödő szirmú fejeikben. A városi növények; amíg még nem éltem állandó fenyegetésben, ők jelenítették meg számomra általában a meghalást. Még ha a saját halálomra gondoltam is ilyenkor, az akkor is természetes halál volt, a hús leköszönése a tömör aszfalton. Később azután, amikor barátaimmal együtt a titkosszolgálat folytonos halálos fenyegetésének árnyékában éltünk, ez megváltozott. Amikor ismét az utcán voltam a testi-lelki megpróbáltatást jelentő kihallgatások után, zavarosan zsongó fejjel, merev szemmel, akárha gipsz töltené ki a szemüregem, a lábam idegen, mintha valaki másé lenne – ilyenkor ezek a növények mutatták meg nekem, mi is van velem; amit megmutattak, szavakkal nem lett volna elmondható. Hogy mindezt megmutassák, nem volt szükségük egyébre, mint az illatukra, a színeikre és a formáikra, amelyek 497
NV10-6.p65
497
2010.07.02., 10:44
természetes adottságaik voltak, valamint a helyre, ahol egyébként is tenyésztek vagy nyíltak. Az iszonyatos dimenziójába nagyították a történteket, ám e nagyításhoz azután ama zsugorítást is adagolták, amelynek révén a friss történések besorolhatók lettek a korábbiak közé. Azt mutatta meg nekem a dália, hogy a kihallgatást a kihallgató szolgálati kötelességének tekintsem, hogy a kihallgató-helyiség kis asztalán a rovátkák azoktól származnak, akiket előttem és utánam hallgattak ki, más szóval egy eset vagyok a sok közül, mindazonáltal: egyedi eset. Ami engem annyira felkavar, az a kihallgatótiszt (sic!) egyszerű hétköznapja, nem egyéb förtelmes foglalkozásának rutinműveleténél; ezt mutatta meg nekem a dália. Egyszersmind azonban azt is, hogy a rajtam gyakorolt rutin, épp rajtam végrehajtva, valami speciális lesz, s ezt a speciálisat nekem magamnak kell végiggondolnom, s csak egyedül, személy szerint én védekezhetem ellene. Kell, hogy érjek annyit a magam számára, hogy védekezzem, bármennyi emberrel is történt és történjék előttem és utánam ehhez hasonló. Hogyan magyarázzam szavakkal el, hogy a dália csaknem szilárd belső tartással ajándékozott meg a külső zaklatással és durva bánásmóddal szemben, hogy a dáliában kihallgatás rejlik, ha az ember éppen onnan jön, vagy cella, ha az embernek valakije, akit szeret és nem akar elveszíteni, épp börtönben ül. Hogy a dália gyermeket rejt, ha valaki terhes és semmiképp sem akarja a gyereket, mert nem akarja őt erre a köpedék életre ítélni, az abortuszért viszont lecsukják, ha kiderül. Mennyit kellene beszélnem, ha mindent el akarnék mondani a kihallgatások részletei iránt érdeklődő barátnőmnek? Mindent elmondani, értsd: mindazt, ami szavakkal elmondható. Így minden alkalommal elmeséltem neki minden tényt, de semmit a tényeken túlról; soha egyetlen szót sem a növényekről, amelyek, miközben hazafelé tartottam, megismertettek a saját állapotommal. Soha nem mondtam semmit az aggastyánbarackokról, nem említettem a halotti cukrot és a dáliákat. A beszédet, a mérleg másik serpenyőjében, a hallgatás ellensúlyozta. Amikor a barátnőm félreértette volna a hallgatásomat, beszélnem kellett, ha a beszéd az őrület közelébe sodort volna, hallgatnom. Nem akartam sem azt, hogy kísértetiesen idegennek, sem azt, hogy nevetségesnek lásson. Nagyon szoros volt köztünk a barátság, nap mint nap láttuk egymást. De végig nagyon különbözőek maradtunk, ettől volt különösen szoros a barátságunk. Mindkettőnknek arra volt szüksége a másikban, ami belőle magából hiányzott. Olyan közelség volt ez, amelyről szükségtelen volt beszélnünk. Az irányjelző tűm ugyanakkor titok maradt számára; soha nem tapasztalta meg növények erőszakosságáterejét. Városban nőtt fel. Ahol az én érzékeim botladoztak, az övéi – láthattam – könnyedén siklottak, ahol megtorpantam és haboztam, ő gondtala498
NV10-6.p65
498
2010.07.02., 10:44
nul trappolt tovább – ezért szerettem. Kinevetett volna, ha a halálnemeknek a virágzó völgyekben látott panoptikumáról meséltem volna neki. Nem ismerte a szabad ég alatt, a tájban való nyomorúságos egyedüllétet, a mulandóság lezáratlan számláját, amellyel nem tud mit szembeszegezni az ember. Barátnőm mindenben meg tudta tartani az elviselhető mértéket, meg tudta őrizni a kívülről való rátekintést a dolgokra és sosem töprengett szavakon. Ehelyett a ruhákat és az ékszereket szerette, a rezsimet pedig mint mindennemű érzékiség csődbevallását vetette meg. S a rezsim békén hagyta őt. Hegesztéstechnológiát tanult, ez progresszív és államhű foglalkozásnak számított, míg amit én csináltam, az destruktívnak. Egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket írok. A rezsim alkalmasint politikamentes női dolognak tarthatta a barátságunkat. Holott a legnagyobb mértékben politikus valami volt barátnőm kiszámíthatatlan természete folytán; a megalázkodást, a szervilitást a fizikai undor vettette meg vele, s erkölcsi téren következetesebb volt, mint sokan a maguk politikai teóriáival és szubverzív allűrjeivel. Rá voltam szorulva erre a barátnőmre; ami nálam-bennem romokban hevert, az nála érintetlen volt. Mármint a magatartásában; a testét akkor már, anélkül, hogy ezt bármelyikünk tudta volna, megtámadta a halál: rákja volt, s csak akkor szerzett róla tudomást, amikor már késő volt. Még három éve volt hátra, én pedig disszidáltam. Azután eljött látogatóba, és megmutatta amputált jobb mellének helyén a műtéti heget és bevallotta, hogy a titkosszolgálat küldte; hogy megbízásból látogatott meg. Figyelmeztetnie kellett, hogy rajta vagyok a halállistán, azaz likvidálni fognak, ha továbbra is ilyen megvetéssel beszélek Ceauşescuról Nyugaton. Már a Berlinbe való megérkezésekor elárult, mindazonáltal miközben bevallotta árulását, azt állította, soha nem lenne képes olyat tenni, ami árt nekem. Én pedig két nap múlva fölszólítottam, hogy csomagoljon, és kivittem a pályaudvarra. És búcsúzáskor nem voltam hajlandó elővenni a zsebkendőmet integetni, a zsebkendőmet, mint a sírás kellékét. Azért, hogy csomót kössek rá (hogy ne felejtsek el semmit), nem volt szükségem zsebkendőre – a csomó a torkomban volt, belül. Két évvel ez után az idő előtti elutazása után meghalt rákban. Szeretni valakit és arra kényszerülni, hogy megtagadjuk tőle magunkat, mert – ugyan nem fogván föl, mit tesz – a titkosszolgálat rendelkezésére bocsátotta, azaz ellenem fordíthatóvá tette az irántam táplált érzéseit. Barátságunkat odakölcsönözte a királynak, aki meghajolt előtte, nekem pedig az életemre tört, s úgy képzelte, visszakapja majd tőlem ezt a barátságot, úgy, amilyen akkor volt, amikor még bíztam benne. Hogy becsapjon, ahhoz be kellett csapnia önmagát; egyik a másikkal karöltve járt. Ennek a barátságnak az elvesztése 499
NV10-6.p65
499
2010.07.02., 10:44
mindmáig szakadás az életemben. Többek közt e miatt az asszony miatt kellett ki-, illetve megtalálnom a „szívállat”-ot és a „király”-t. Tudniillik mindkét fogalom kétélű; a szeretet és az árulás sűrű bozótjában kísértenek. Írás közben meg kellett kérdeznem a kínálkozó, ám elégtelennek bizonyuló mondatokat: „Miért, mikor és hogyan megy be a két embert szorosan összekötő szeretet a halálkörzetbe?” Még ha úgy fordít is hátat az ember a másiknak, hogy nem tehet mást, akkor is bűntudata lesz. A szép román népdalok egyikéhez kellett segítségért folyamodnom, hogy a könyvben be tudjam fejezni a barátnőmmel kettőnkről szóló fejezetet: Aki szeret, és elhagyja a másikat, azt Isten büntesse meg, büntesse meg Isten a bogár léptével, a szél zúgásával, a föld porával. Ehhez semmit nem kellett hozzátenni. A dal nagyon jól ismert Romániában; úgy kínálkozott számomra, ahogyan másoknak talán az imádságok kínálkoznak. Ha valaki nem hisz az imádkozásban, elkezd magában énekelni. Nekem olyan ez a dal, mint a dáliák a kertben. Akárcsak azok, ez is segít, hogy egy-egy veszteséget beillesszek a többi szegényedés és megrázkódtatás sorába. Csodálom és félem a növényeket, amelyeknek szőrös, kúszó, túl vékony száruk, mélyen cakkozott, szúrós leveleik és akkora gyümölcseik vannak, mint egy emberfej. Hallgatag fejek, amelyeknek a rikító húsból való arca befelé nő: tökök és dinnyék. Olyan súlyokat növesztenek, amelyeket magukra hagyatva nem bírnának el. Vízszint elterpeszkednek, szétkúsznak a földön vagy magasra kapaszkodnak a kerítéseken; nem saját maguk hordozzák terméseik súlyát. Tudatában vannak saját törékenységüknek, a termés-fejeket, hogy tartsa az, a zsíros föld tarkójára helyezik vagy függőlegesen egy-egy kerítés fájára függesztik. Falusi gyerekként mindannyiszor e növényekben láttam testet ölteni a templomból ismerős szavakat: „Egymás terhét hordozzátok” (Pál a Galátziabeliekhez 6,2). E növényeken kívülről látható volt, hogyan is volna, ha valakinek a benső terheiből elvétetnék valami. Tőlük szerettem volna megtanulni, miként lehetne ez az embereknél véghezvihető. Csakhogy náluk nem volt lehetséges. Apámnak egyedül kellett hordoznia az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírás terhét; én, ha együtt sírtam is vele, más okokból sírtam, mint ő. Ő azért sírt, mert 500
NV10-6.p65
500
2010.07.02., 10:44
részeges férje van, aki késsel hadonászik, ha számon kérik rajta, hogyan él. Én viszont azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki egyszer-egyszer miattam is sír, egy gyermekért, aki nem tudja, miért is épp az a két ember az ő szülei, ha az apja túl részeg ahhoz, hogy valóban apja lehessen a gyerekének, és ha az anyja olyannyira szenved a férje korhelységétől, hogy nem tud törődni miatta a gyermekével. És a nagyapámnak is egyedül kellett hordoznia az örökös számlatömbjeit, amiként nagyanyámnak az imakönyvét a háborúban elesett fia fényképével. Azt hiszem, ahányan csak voltunk, a házban és az udvarban szorosan elhallgattunk egymás mellett. Így éltünk, három generáció összezárva a házban. Ha valaki soha nem szokott hozzá, hogy beszéljen a többiekkel, akkor ahhoz sem kell hozzászoknia, hogy szavakban gondolkodjék. Nem kell beszélnie ahhoz, hogy jelen legyen. Olyan alapállás volt ez, amellyel a városban az embereknél nem találkoztam, a dáliáknál azonban igen. Aki hozzászokik ehhez, az észre sem veszi, hogy nem beszél. Egyáltalán nem is gondol a beszédre, elvan a saját hallgatásába zárkózva, s közben figyeli a többieket. A hozzánk közel álló emberek gyakori kérdését: „Mire gondolsz most?”, falusi gyerekként nem ismertem. Az erre gyakran adott választ: „Semmire” szintén nem. Ezt a választ többnyire nem fogadják el, mellébeszélésnek, a válasz elől kibújni akarásnak tartják. Abból indulnak ki, hogy mindenki mindig gondol valamire, s erről a valamiről tudja is, hogy micsoda. Ám ha valaki nem szavakban gondolkodik, akkor „semmire” nem gondolt, hiszen nem tudja szavakba foglalni, amit gondolt. Valami olyat gondolt, ami nem igényli a szavak szilárd kontúrját. Ott van a fejben. A szó elszáll, a hallgatás marad, kitart és szaglik. Úgy szaglik, mint az a hely a házban, ahol saját magam mellett álltam, a többiekkel. Az udvarban akácvirág- vagy frissen kaszált lóhereszaga volt a hallgatásnak, a szobában molyirtó- vagy birsalmaszaga (ott sorakoztak a szekrény tetején), a konyhában tészta- vagy hússzaga. Mindenki a fejében hordozta a lépcsőket, amelyeken fel-alá lépkedett a hallgatása. A „mire gondolsz most” kérdés orvtámadás lett volna. Természetes volt, hogy mindegyikünk tele van titkokkal. Mindenki elbeszélt a titkai mellett, amikor a munkáról beszéltünk vagy a tárgyakról, amelyek már puszta létezésükkel bizonyították a velük való összetartozásunkat. Az én házbéli tárgyainkhoz való tartozásomat is. Nem ők tehettek arról, hogy túl sokáig néztem s így mintegy arra kényszerítettem őket, hogy kísértetiessé váljanak számomra, megkérdőjelezve engem is. Hogy magától értetődően tartós matériájukhoz képest magam csupán rövid életű anyag lettem, az az én kudarcom volt. Az imént a dinnyéről beszéltem, mert benne növény alakját öltötte az „Egymás terhét hordozzátok” mondat a Bibliából. A dinnye kapcsán jól szem501
NV10-6.p65
501
2010.07.02., 10:44
léltethető, milyen rendíthetetlen nyugalommal képes a hallgatás egy életen át ott lakozni, megülni a fejben, ha az embertől idegen az, hogy beszéddel tékozolja el a gondolatait. A szülőfalumban szívesen mentem el vasárnaponként a templomba, így ki tudtam húzni magam a krumplipucolás alól. A házból senki nem járt templomba, így hát hagyták, hadd menjek én, a többiek helyett is. A falu közvéleménye díjazta a jámborságot, s talán a házbéliek is úgy gondolták, hogy ha a gyerek megy imádkozni, akkor az Úristen látja, hogy a család többi tagjának nincs ideje. A nagyanyám hitt Istenben; reggelente és esténként mindennap egyedül, magában imádkozott otthon. Amióta a fia elesett a háborúban, már csak évente egyszer ment el a templomba, a Háborúban Elesettek Napján. Ilyenkor mindig mellette ültem. Vonzott Szűz Máriának a templomban álló nagy gipszszobra, mert látni lehetett a szívét. Rá volt festve kívül a lábujjig érő világoskék ruhájára; nagyon nagy volt, sötétvörös, rajta néhány fekete pöttyel. Felemelt mutatóujjával a szívére mutatott. A szívére, amely olyan rosszul volt megfestve, hogy az már megint jó volt; a falusi festő szándékától függetlenül valami olyanba billent át, amilyennek eredendően nem kellett volna lennie. Megesett időnként, hogy a nap közepén, ha beküldtek a faluba vásárolni valamit, kis időre betértem a templomba. Ami nem is volt templom számomra, ha egyedül voltam ott. Meglátogattam Máriát, nem vetettem keresztet, térdet sem hajtottam. A benti hűvösben úgy ciripeltek a tücskök az oltár mögött, mint esténként az udvarunkban. Egyenesen Máriához siettem, jó alaposan megnéztem magamnak a szívét, közben egy bonbont szopogattam, amelyet a maradék pénzből vettem, és neki is odatettem egyet a meztelen lábujjai mellé. Vagy egy darab cérnát, ha azt vásároltam, vagy éppen egy szál gyufát a dobozból, egy varrótűt vagy egy drótcsatot a hajába. Egyszer egy rajzszöget tettem a lábujjaihoz, majd félútról visszafordultam és elvettem onnan a rajzszöget, nehogy belelépjen. Soha nem imádkoztam hozzá és nem adtam neki virágot. Téltől fogva végig egész tavasszal és nyáron Mária szíve, ahányszor csak ránéztem, egy félbevágott görögdinnye volt. Ősszel azután eljött a Háborúban Elesettek Napja, és a nagyanyám velem jött a templomba. A fülébe suttogtam: „Nézd, a Mária szíve egy fél görögdinnye.” Mivel emberek ültek mellettünk, ő előbb párszor ide-oda hintáztatta a térdét, majd, mintha csak véletlenül, súrolta vele az enyémet, és visszasuttogta: „Lehet, de erről nem kell beszélni.” Aztán egy kicsit kaszált még jobbra-balra a térdével, hogy az emberek azt higgyék, csak úgy magának teszi, s nem nekem ad vele jelt, hogy jól figyeljek. Hazafelé menet azután olyan kurtán tért vissza a dologra, hogy a szavaiban már ott volt a hallgatás. A feketepöttyös szívet és a félbevágott dinnyét a rövidke AZT szóba sűrítette össze; azt mondta. „AZT a Mária 502
NV10-6.p65
502
2010.07.02., 10:44
szívével ne mondd el senkinek!” Tartottam is magam ehhez, a nagyanyám halála után is, akkor is, amikor már a városban éltem. Amíg nem kezdtem írni, nem volt mit mondani róla. Meglehet, hogy az írás látszatra, azaz kívülről a beszédre hasonlít. Belülről azonban az egyedüllét szüli. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak a megélt tényekhez, ahogyan a hallgatás viszonyul a beszédhez. Ha mondatokba táplálom be a megélt élményeket, kísérteties vonulás, átköltözés veszi kezdetét. A tények belsőségei szócsomagolást kapnak, járni tanulnak és egy, az átköltözés közben még ismeretlen helyre vonulnak át. Az átköltözés képénél maradva, írás közben úgy érzem, mintha az ágyat egy erdőbe, a széket egy almába állítanám, az út pedig egy ujjban húzódik. De fordítva is működik: a kézitáska nagyobb lesz a városnál, a szemfehérje nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint a hold. Az ember, amikor megélt valamit, mindig valamely valóságos helyen volt, feje fölött felhőtlen vagy bezárult ég, talpa alatt föld, aszfalt vagy padló. Konkrétan volt valahány óra, nappali fény vagy éjszaka vette körül. Igazodhatott a történések kezdetéhez, tartamához és végéhez; saját bőrén érzékelte az idő rövidségét avagy hosszúságát. S mindez soha nem a szavak kedvéért történt. Az élmény, mint folyamat, mint esemény fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörténtet soha nem lehet egy az egyben szavakkal megragadni. Hogy leírhassuk, hozzá kell igazítanunk a szavakhoz, azaz mindenestül újra ki kell találnunk. Megnagyítani, kicsinyíteni, egyszerűsíteni, bonyolítani, említeni, említetlenül hagyni – mind egy olyan taktika részei, amely a saját útjait járja s amelynek számára az, amit valóban megéltünk, nem több ürügynél. A megéltet íráskor áthurcolja az ember egy másik mesterség felség- avagy illetékességi területére. Közben azt próbálgatja, melyik szó mire képes. Nincs már nappal és nincsen éjszaka, nincs falu vagy város: minden a főnévnek és igének, főmondatnak és mellékmondatnak, ütemnek és hangzásnak, sornak és ritmusnak az uralma alatt áll. A valahai tényleges történés mintegy a pálya szélére szorult, szavainkkal egyik megrázkódtatást mérjük rá a másik után. S amikor már maga sem ismer magára, akkor áll ismét a középpontban. Ignorálnunk kell a valódi élmények fontoskodását és tolakodását, hogy írni tudjunk róluk, minden reálisan létező utcából egy kitaláltba kell befordulnunk, mert immár csak ez hasonlíthat az igazira. Mindeközben azt, ami kedves neki, nem vetheti az ember védtelenül a mű világába, nem teheti tönkre holmi rossz mondattal. Én mindig azzal a hátsó gondolattal írok, hogy azok, akik sokat jelentenek számomra, a vállam fölött áthajolva olvassák a szövegemet; ha már halottak is, sőt különösen akkor, ha már halottak. Szeretném elérni őket a szavaimmal. Ez az egyet503
NV10-6.p65
503
2010.07.02., 10:44
len mérce, amelynek birtokában tudom magamat, s amelynek alapján elég jónak vagy vállalhatatlanul rossznak minősítem a mondatokat. Meglehet, ez naiv, aprópénzre váltott morális elköteleződése az író embernek. Ez az attitűd a szöges ellentéte volt s mindig is az lesz a fölötte-állásnak és bármiféle ideológiának – s egyúttal ezek legjobb ellenszere. Az ideológia az egészre tekint. Ítélete a mondatokat a „megengedett”, illetve a „tilalmas” kategóriákba sorolja. Hogy ki ne lépjenek a „megengedett” tartományból, az ideológiákhoz kötődő szerzők csupán új és új variációkba illesztgetik össze a kezdettől rendelkezésükre álló kész elemeket. Ez utóbbiak változatossága arra a mezőre korlátozódik, amelyben az Egész soha nem válik a maga számára kérdésessé. A merőben személyes okokból fakadó belső erkölcsi elkötelezettség irritálja az ilyen-olyan ideológiákkal eljegyzett embereket. Az ilyen elköteleződés nem állítja magát az Egész szolgálatába, sőt tudja azt is, hogy minden szöveg elhajlik az előre láthatótól és menekül az ideológia által neki felkínált terepről. A belső elkötelezettségből írt mondatok a „megengedett” versus „tilalmas” dichotómia helyett az igazi, illetve mímelt kategóriákkal mérik magukat. Az írás az élményből mondatokat állít elő, ám beszélgetést sosem. A tények, amikor megestek, el se viselték volna azokat a szavakat, amelyekkel később lejegyzik őket. Az írást én mindig úgy fogom fel, mint a leleplezéskiszolgáltatás és a titokban tartás közötti borotvaélen táncolást. Ám az írás egyszersmind oszcillál is a kettő között: a kiszolgáltatásban a valódi a kitaláltba hajlik, a kiagyalton pedig átdereng a valódi; éppen, mert nem fogalmazódik meg. A fele annak, amit a mondat olvasáskor kivált, nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejekben az ellenőrzésünk alatt tarthatatlan szeszélyes kavargást, ez váltja ki ama költői sokkot, amelyet el kell fogadnunk nem-szavakban-való gondolkodásnak. Vagy azt mondjuk rá: érzés. Sok tárgyat illetően sosem jöttem rá, mik is ezek valójában, merthogy folytonosan változnak, attól függően, hogy épp mire használják őket. Anyám a kezembe adta a legnagyobb kést és fölküldött a padlásra, a kémény melletti füstölőkamrába. Ott lógtak a sonkák. Le kellett vágnom egy szeletet, hogy levigyem a konyhába. Miközben fölkapaszkodtam a lépcsőn, azt kérdeztem magamban, hogyhogy anyám nem fél, hogy netán valami mást művelek a késsel. Például leeshetnék a lépcsőn és megsebesíthetném magam. A sonka helyett ügyetlenségből a kezembe vághatnék. De akár szándékosan meg is ölhetném magam a késsel. A kés mindannyiszor valami más lett volna, valahányszor valami egyebet tettem volna vele sonkaszelés helyett. Húztam az időt; gyakran nagyon sokáig időztem a 504
NV10-6.p65
504
2010.07.02., 10:44
padláson. A közömbösség jeleként, sőt a gyerekével való törődés teljes hiányaként éltem meg, ha utána a konyhában anyám a világ legtermészetesebb módján vette át a kezemből a sonkát és a kést. Eszébe sem jutott semmi a sonkaszelet lekanyarításán kívül; soha nem kérdezte, hol maradtam ilyen sokáig a nagykéssel. Azt mondjuk, „zsebkendő”, no de melyik zsebkendő? A síráskor elővett zsebkendő nem ugyanaz, mint amelyikkel búcsút intünk, nem az, amelyikkel sebet kötünk be, nem az, amelyikkel orrot tisztítunk, és nem ugyanaz, mint amelyikre csomót kötünk, hogy emlékeztessen valamire, de nem is az, amelyikbe a pénzünket kötjük be, sem pedig az, amelyik az út mellett hever, mert elveszítette vagy eldobta valaki. Ugyanaz a zsebkendő soha nem ugyanaz. Hány kimondatlan lehetőséget rejt egy olyan egyszerűen hangzó mondat, mint „Az asszony eltette a zsebkendőjét”! Egy nyári éjszakán a temetőben azt mondta nekem a szomszéd fiú: A halottak lelke számára a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél. Késő este küldtek ki minket a temetőbe, amikor jócskán enyhült a hőség, kevéssel a teljes sötétség beállta előtt, mert ilyenkor, hűvösben kell a sírokon a virágokat megöntözni. Egy tó volt a temetői kápolna mögött. A békakuruttyolás az égig harsogott. Ahogy megmerítettük a vízben a locsolókannáinkat, a mocsári növények leveleiről öklömnyi békák csobbantak a mélybe, tompa, már-már kongó hangot hallatva, amilyet a rögök a koporsófedélen, akárha a saját temetésünkön volnánk és a koporsóban hallgatnánk a rögök utolsó üdvözletét a fejünk felett. Miközben a teli kannákat cipeltük, láttuk, hogy az idegen sírokból fehér pára száll fel. Ki-ki megöntözte a maga virágait; gyorsan ment, szomjas volt a föld. Utána leültünk egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és mutogattuk egymásnak azokat a sírokat, amelyekből éppen egyegy lélek szállt ki. Meg se mukkantunk, nehogy elriasszuk a lelkeket. Egyszer egy üres sírból röppent ki egy lélek. A nagymamám fia volt a halott, aki nagyon messze esett el a háborúban. Sovány tyúk volt a lelke. A sírkövön ez állt: Nyugodj békében idegen földben. Csak a hazaúton beszéltünk a lelkekről. Mindig megegyeztünk valamilyen állatban. Voltak gyíklelkek, fogolylelkek, sarki lúd-, nyúllelkek és voltak darulelkek. A halottak lelkei bárhová elrepülnek, mondta a szomszéd fiú, nekik a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél. De hogy jön ahhoz egy szemfedél a fűben, hogy egy fényképen olyan legyen, mint egy zsebkendő? És hogy jön ahhoz valakinek a halott fiáról készült fénykép, hogy az anyja imakönyvében könyvjelző legyen? És hogyan fér rá a halál egy barna-fehér fotográfiára, amely nem nagyobb egy gyufásdoboznál? Hogyan képes olyan kicsire zsugorodni, hogy még szaba505
NV10-6.p65
505
2010.07.02., 10:44
don is hagyjon körben egy ujjnyi sávot a fűnek? Nagyanyám fia, akit akna szaggatott darabokra a háborúban, a fűben heverő zsebkendőn egy marék széltől összehordott, rothadásnak indult falevélre hasonlít. Hogyan van mersze egy halotti jelentésül szolgáló frontfelvételnek összekeverni egymással a szemfedőt, a zsebkendőt, az embert és a lehullt lombot? Fia elveszítésének terhétől senki nem szabadíthatta meg nagyanyámat. Ahogyan engem a barackfák halott apámra emlékeztettek, úgy emlékeztette őt a fiára egy tangóharmonika. Mint általa hátrahagyott tárgy, az akkordeon képviselte a fiát. A harmonika tokja kipúposodó formája ellenére koporsóra hasonlított. Amilyen szétszaggatva ez a fiú valahol Mostar környékén tömegsírba került, alighanem kétszer is belefért volna abba a tokba. Nagyanyám valósággal bálványozta ezt a púpos harmonikasírt, amelynek a tisztaszobában, a kályha és nagyanyám ágya között volt a helye. Aki a szobába lépett, annak azonnal rá esett a pillantása. Olykor, ha családom tagjai mind elég messze voltak a háztól a kertben, kinyitottam a tokot és elnézegettem a harmonikát. A fehér és a fekete billentyűk a fényképen látható fehér szemfedőre és fekete fűre emlékeztettek. A tangóharmonika-tok nagyanyám kultusztárgya volt. Nap mint nap bement a szobába, amelyben nem mi laktunk, hanem ez a hangszer a tokjával. Némán nézte a tokot, ahogyan a templomban a szenteket nézi az ember, csendben fohászkodva hozzájuk. Nagyanyámnak ott volt a halott fia a házában, elfelejtette, hogy egy tangóharmonika soha nem lehet ember, és hogy egy harmonikának édes mindegy, hogy ki a tulajdonosa. Hogyan lehet képes egy anya egy harmonikát összetéveszteni a fiával? Milyen mondatokkal lehetne leírni, miként változik át egy veszteség valamely tárggyá, amely valaminő józan ésszel át nem látható okból felkínálkozik, hogy egy eltűnt személyt beléje vetítsenek? És mi viszi nagyanyám férjét, akinek 1945 előtt a falu körül itt is ott is kiterjedt földjei voltak, gabonaés gyarmatáru-kereskedő volt, majd miután a szocializmus mindenét kisajátította, mindössze egyládányi, gabonával vagy babkávéval megrakott vasúti szerelvények könyvelésére szolgáló számlatömbje maradt, mi visz egy ilyen embert arra, hogy a tonnányi mennyiségek rögzítésére való rubrikákba az apró napi bevásárlásait jegyezze be? Az első oszlop felirata: A szállítmány fajtája – ő pedig beírja: „Gyufa”. A második rubrikába írandó: Mennyiség: vagonban / tonnában – nagyapám beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték százezerben / millióban – s ő azt írja: 2 lej 05 bani (németül: 2 márka 05 pfennig). A földeket, a mezőgazdasági gépeket, a bankszámláit, az aranyrudait; mindenét kisajátította a szocialista rendszer. A háza, udvarostul, gazdasági épületestül, szintén az államé lett. A feleségével, a lányával és a vejével együtt már csupán két szobát lakhatott. Az összes többi helyiség gabo506
NV10-6.p65
506
2010.07.02., 10:44
naraktárul szolgált; búza, árpa és kukorica a padlótól a mennyezetig. Nyár elejétől késő őszig egyre csak jöttek a hátsó kapun át a teli teherautók, majd üresen hajtottak ki az elülső kapun. Nagyapám, az egykor még Bécsben is ismert gabonakereskedő, miután a szocialista rezsim sikeresen végrehajtotta a „kizsákmányoló osztály” vagyonának kisajátítását, olyan szegény volt, hogy még fodrászra sem volt pénze. Csak a korábban megrendelt, még vagy tízévnyi gabonakereskedés könyveléséhez elegendő számlatömbjeit hagyták meg neki, ezek egy nagy ládát megtöltöttek. Ebben a megalázó, nyomorult helyzetében kezdte nagyapám a csip-csup beszerzéseit a számlatömb rovataiba bejegyezni. „Hogy ne rozsdásodjon be az agyam”, mondta. De igazában támaszt keresett ebben a praktikában, amely a lecsúszását dokumentálta. A padlóra kerülésével való kíméletlen szembesülésben keresett méltóságot. Soha nem panaszkodott, csak beírta a falu boltjában eszközölt jelentéktelen bevásárlásait a rubrikákba: 1 méter kanóc a petróleumlámpába, 3 méter gatyagumi, 1 tubus fogpaszta vagy egy üveg mustár. Összeadta a kiadásokat naponta, majd összegezte a heti, a havi és az éves kiadást. A rubrikák nyomtatott feliratai és amit ő, mindenéből kiforgatva, kézzel a négyszögekbe írt, talán ugyanazt mutatták meg neki egyetlen fölösleges szó nélkül, amit nekem a dáliák mutattak a kertben. Vagy a versek, amelyeket nap mint nap elmondtam magamban, hogy legyen valami, aminek nekivethetem a hátam. Ugyanakkor a versek voltak azok, amik megerősítettek abban, hogy kilátástalan az életem. Senki nem tudta nagyapámat kigyógyítani a számlatömbjeiből. Csak amikor a városba kerültem, és rászoktam, hogy verseket mondjak magamban, csak akkor értettem meg, hogy a számlatömbjei nagyapámnak nem az imádságai, hanem a versei. Esetleg a dáliái. Mivel falusi gyerekként növények közelében éltem, később a városi növényeknek is különféle szándékokat tulajdonítottam. Olyan ellenségesnek, mint a faluban a kukoricát, a városban a tujákat és a fenyőket éltem meg. Ők a hatalmon lévők növényei voltak, míg a dáliák és a nyárfák az elhagyatottaké és kiszolgáltatottaké. A tuják és a fenyők sötétzöld, élő kerítést alkottak az állami épületek és a magánvillák körül. Tetszik vagy sem, a tuják magtokjai és a fenyőtobozok olyanok, mint a miniatűr urnák. Ezek a növények elárulták saját eredendő természetüket; bizonyos voltam benne, hogy az államhoz húznak. Az uralkodó növényekhez tartozott a gladiólusz is, aki rég elhervadt, mégis elegáns páfránylevelek társaságában ünnepi csokrokként pompázott a tribünökön. Gladióluszok, akár a kivirágzott gumibotok és vörös szegfűk, akár a pártjelvények. De voltak uralkodó állatok is: az emberhúst evő sirályok a Dunánál vagy a rendőrök, a smasszerek és a határőrök 507
NV10-6.p65
507
2010.07.02., 10:44
őrkutyái. A hangya-hadoszlopok csak a szegények házfalait rágták üregesre. A bolhák és a tetvek csak őket gyötörték. És a legyek. Volt a baráti társaságunknak egy esténként űzött játéka a legyekkel. Úgy hívtuk: „A légy önkritikája”. A konyhában villanyt gyújtottunk, a sötét szobában pedig mindnyájan körülültük az asztalt. Azután egyikünk fölállt, a konyhában lekapcsolta, a szobában felgyújtotta a lámpát. Abban a pillanatban, amikor a szobában világos lett, hangosan elkiáltottuk annak az állambiztonsági spiclinek a nevét, akiben előtte megegyeztünk. Mivel a legyek a fényt keresik, a titkos ügynök pár pillanat múlva megjelent a szobában zümmögő légy képében. Először mindig – az lévén a legjobban megvilágított hely a szobában – az asztalra szállt le. Gátlástalanul hangosan nevettünk, s miközben a légy surrogva cikázott a szobában, kommentáltuk az útját. Néha meg fordítva játszottuk a játékot, a légy közülünk kapta valakinek a nevét, s ezt annyiszor ismételtük, míg valamennyien be nem jöttünk légyként a szobába. Míg a légy be nem bizonyította nekünk, hogy még valamennyien létezünk. Akkor még mindnyájan megvoltunk, később azután már nem. Azután jött az éjjeli oldal. Meglehet, ezért játszottam később légy helyett újságból kivágott szavakkal: talán a csend megy úgy át egy alma házacskáján ahogy hölgyek kutyákkal nevek újságon átal nyomozók át a nyáron éhezve szélre, földre éj’-oldala a toroknak egy legyet hozott egyszer amely a konyhából jött Amit mindközönségesen történelemnek szokás nevezni, az a nemzetiszocializmustól az ötvenes éveken át családom minden tagja számára a torok éjjeli oldala volt. Mindnyájan megkapták a maguk idézését a történelemtől, mindnyájuknak jelentkezniük kellett nála tettesként vagy áldozatként. Apám az SS kötelékében eltöltött katonaidejét fojtotta alkoholmámorba. Anyám mindegyre azzal az éhezéstől félholt, kopaszra nyírt lánnyal viaskodott, aki annak idején ő maga volt deportáltként, nagyanyám kultikus tisztelettel övezte a tangóharmonika-tokot, nagyapám nem tágított a számlatömbjeitől. Mindegyikük fejében olyan dolgok ütköztek és fonódtak össze, amelyeknek soha nem lett volna szabad találkozniuk. Hogy ezek a hozzátartozóim mennyire kényszeres foglyai maradtak saját traumáiknak, azt csak akkor értettem meg igazán, amikor engem is magába nyelt a kiúttalanság. 508
NV10-6.p65
508
2010.07.02., 10:44
Csak akkor tapasztaltam meg, hogy az idegeket örökre megviseli egy túl mély megrázkódtatás. Hogy ez a túlzott megpróbáltatás állandósul, elkísér a későbbi napokba is, sőt az időben visszafelé is hat. Nemcsak a később bekövetkezendőket változtatja meg, hanem a korábbiakat is, azokat a dolgokat, amelyeknek az égvilágon semmi közük nem volna a szakadáshoz az életünkben, ha nem következett volna be ez a szakadás. E nyiladék mágnesként ránt magához mindent, sem a fejünkben, sem egész életünkben nincs többé semmi, amit függetleníteni lehetne tőle. Mindaz, ami a szakadás előtt volt, úgy tűnik fel utóbb, mintha már akkor a bekövetkezendő veszteség nyílt előjele lett volna, egy prológus, amelyet akkor könnyelmű vállrándítással intéztünk el. Tizenhét éves koromban egy osztálykiránduláson voltam először a Fekete-tengernél. Zöld víz fehér tajtékokkal. Az én faluzöld pillantásom számára ez volt a legnagyobb sima mező, amelyet valaha láttam, rajta a legtöbb kakukktajték, amely valahol egyáltalán nőhet. Teli vele egy egész mező, amely arra hívogat, hogy átszaladjunk rajta. Én a láthatárig érő nagy, zöld legelőt ismertem, amely olyan sík, hogy ott mindenki messziről látható. Olyan átláthatóság ez, amelyben ki-ki elsősorban saját maga számára vált védtelenül láthatóvá, a lábujja hegyétől a körmökig a kezén oly átlátszóvá, hogy az embert szinte elnyelte a levegőég. Fejben beszakadhatott az ember alatt a talaj, a valóságban a lába alatt soha. Alighanem a szilárd talajból sarjadó fűtenger iránti bizalomtól hajtva merészkedtem a mély vízbe; eszembe se jutott, hogy nem tudok úszni. Lábam alól eltűnt a talaj; a felszínén fenntartóan magas mezőből elmerítően mély víz lett. Meg se próbáltam úszni, már csupán annyi villant át az agyamon: most fölfal a tenger. Elvesztettem az eszméletemet; a parton tértem magamhoz, sokan álltak körül. Valaki látott megfulladni, és még időben kihúzott a szárazra. Annyira össze voltam zavarodva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ki mentett meg. Még csak meg sem köszöntem. Amikor másnap végre rákérdeztem, mindenki csak annyit mondott vállat vonva: Egy idegen férfi volt; a mesterséges lélegeztetés után rögtön otthagyta a csoportosulást. A szünidő maradék napjaiban a víz tilalomfa volt számomra. Kávéházak aszfaltján múlattam az időmet, akárha a tenger nem is létezne, ennek ellenére ahol csak megfordultam, mindenütt megfulladni láttam magamat. A víz mindegyre betöltötte a hallójárataimat. A vízbefúlás közbeni rezzenetlen nyugalmat a rémület követte, amelyet nem lehetett kijátszani. Később meséltem a tengerről, de az otthoniaknak egy szót se szóltam a tenger húsra-éhezéséről, ahogyan a földek húsra való éhsége is egyedül az én titkom maradt. Úgy tűnt, ha hallgatok, elszunnyad bennem a rettegés. Ha beszélek, 509
NV10-6.p65
509
2010.07.02., 10:44
ismét felébred. S amikor azután írtam erről, áthelyeztem a helyszínt, gleccsertavakat találtam ki magamnak a hegyekben, mert azok magasan vannak és ott még közelebb van az ég. Tíz évvel a kishíján-vízbefúlásom után annyira elegem lett a titkosszolgálat zaklatásaiból, hogy elhatároztam, véget vetek ennek a hitvány rohadt életnek, és a folyóba ölöm magam. Úszni változatlanul nem tudtam, s ez kapóra jött. Viszont továbbra is gyűlöltem a víz alattomosságát. Mégis betettem két követ a kabátom zsebébe a folyóparton. Kora tavasz volt, bágyadt napsütés, a nyárfák friss hajtásai édeskés-keserűen illatoztak, mint a karamell. Könnyed eufória töltött el arra a gondolatra, hogy, lám, meg tudok szökni a bekerítettségből. Csendben és ravaszul elillanok az életből, és ha a kihallgatóm legközelebb ismét ki akarja kezdeni az idegeimet, már sehol sem talál. Ott tornyosul majd egyedül az átkozott padlóra vetülő napfényfoltokban. Hogy közben eldobom magamtól az életemet, amelyet szerettem és amelyhez ragaszkodtam volna, ha nem lett volna olyan elfuserált, annak már nem volt jelentősége. A meggyilkoltatástól való félelmen kívül már nem léteztem önmagam számára. Visszatekintve ez persze logikátlan, hiszen mi másból fakadt volna ez a félelem, mint abból, hogy élni akartam. De annyira ki voltam készülve idegileg, és annyira fixálva voltam folytonos-félelemben-tartóimra, hogy diadallal töltött el a lehetőség: kiragadni magam a kezük közül. Öngyilkosságomat tervezve olyan csábítóan érzékletes volt a bosszú, hogy eszembe sem jutott, milyen visszafordíthatatlan bosszúra kényszerülök ilyen módon saját magam ellen. Beleerőltettem egy-egy követ a kabátom zsebeibe, akkorákat, hogy nem lehetett tőlük a zsebplatnit lehajtani. Minden együtt és készen volt; miért is tettem vissza a földre a köveket? Mindenesetre megjegyeztem a helyüket a parton. Tudtam róluk, ők tudtak énrólam; tudtam, ha úgy kell lennie, újra találkozunk. Letisztult, lecsillapodott a bensőm, a visszaúton a városba mély nyugalom töltött el. Gyakoroltam a halált, ismertem immár a hozzá vezető fogásokat. Ez egyszer még egérutat engedett, de nem volt elutasító. Haladéknak fogtam föl, mert nagyon hideg volt még a víz s mert a tavaszi nap még olyan álmos-bágyadtan nyaldosta a víz színét. Később így írtam erről: „Füttyentett nekem a halál. Neki kellett rugaszkodnom. Már majdnem a kezében voltam, csak egy parányi rész nem adta meg magát. Talán a szívállat volt.”1 Jóval később azután úgy állítottam össze kollázzsá az újságból kivágott szavakat, hogy a fiktív köveken átderengtek a valóságban a folyópartról fölszedett sajátjaim: 1
Herta Müller: Herztier [Szívállat], 111.
510
NV10-6.p65
510
2010.07.02., 10:44
a nap kellős közepén Heinrich kilógott a cégtől madár dalolt a szél mentén a csatorna fölött egy éganyajegy-pötty hintázva lógott a drót miként egy nadrágvarrás Heinrich kövekre utazott kabát- s nadrágba tömte a kicsik legnagyobbjait csillogó jégesőnehezet mint aki sosem létezett nem hajtja más mint a víz magas hogy fenntartson elnyelni mély a madár fészke fönt a kőris ágvillájába rótt betű s arcában egy éneklőgép s apácafekete alsónemű Mint oly sok mást, a titkosszolgálat a kövekkel való folyóparti gyakorlatozás után pár nappal azt a vágyamat is kisajátította, hogy magamat a vízbe ölve szabaduljak meg tőlük. Egy korábban sosem látott kihallgató keresett fel a gyárban, belülről bezárta az irodaajtót, az asztalra tette a kulcsot, leült és vizet akart. Nézte, hogyan töltök ásványvizet a pohárba. Soha még annyi ideig nem tartott, hogy megteljék egy pohár. Bár magam sem tudtam, mit is gondolok éppen, olyan érzésem volt, mintha a férfi látná a gondolataimat, mintha azok olvasható írás gyanánt haladnának át rajtam. Jóllehet hívatlan látogatóm már az elején magunkra zárta az ajtót, továbbra is olyan várakozást sugárzott, mintha csak akkor érkezhetne meg igazán, ha megtelt a pohár. Végre teli lett, és egy cseppet sem löttyintettem ki. Azután hallottuk a víz pezsgését a pohárban; a szobában a levegő akárha megfagyott volna. Akkora csend volt kettőnk között, hogy hallani lehetett, amint elpattannak az apró buborékok. Akkor a férfi ordítani kezdett, belelovalta magát és megfeledkezett a pohár ásványvizéről. Olyan szélesre terpesztette a könyökét az asztalon és úgy kifeszítette a vállát, hogy be kellett húznia a nyakát. Darabos, gurgulázó lett a hangja, kék drót módjára kidagadt a nyakán az ér. Mivel a székemen ült, én a szekrénynek vetett háttal álltam, s csak egy-egy értelmetlen mondatot motyogtam. Félelmem nyugalomnak álcázta magát. Kihallgatóm nyilván érzékelte, hogy így nem boldogul velem, ezért taktikát váltott. Nyelt egyet, a keze fejével megtörölte a homlokát, s jóllehet szóhoz sem jutottam, azt állította – látszólag higgadt hangon –, hogy hülyének nézem. Fölemelte és a pohár mellé fektette a nyakkendője csücskét; úgy nézte, mint aki a csíkokat számolja rajta, és, mint aki meg akar békíteni valami elkerülhetetlennel, ezt mondta: „Oké, oké, a víz alá dugunk.” Azzal fölemelte az asztalról a vizespoharat a nyakkendőcsücskével együtt (az utóbbi visszahullott a hasára) és egy hajtásra kiitta a poharat. Amikor megtörölte a száját, 511
NV10-6.p65
511
2010.07.02., 10:44
a két kövemre gondoltam a folyóparton, és tudtam, hogy abból már semmi sem lesz: „Soha nem fogom vízbe ölni magam. Ez itt a halálomat akarja, a folyóval fenyeget; hát akkor csak strapálja magát velem. Lesz szíves ezt a piszkos munkát maga elvégezni.” Attól a naptól fogva távol maradtam a folyótól, de olyan messze, hogy ne tudtam volna, hol vannak a köveim, sosem lehettem tőle, még akkor sem, ha épp fölötte vitt át a villamos. A nap már átváltott a nyárba; biztosan nem volt már hideg a víz. Szürkés rézrozsdaszínű szamárkóró virágzott a köveim mellett. A titkosszolgálat nem végezte el helyettem ezt a piszkos munkát, ahogyan én sem helyette. Hogy vallatóm egy hajtásra megitta a pohár vizet és a vízbefojtásról beszélt, annyira viszolyogtatott, hogy miután elment, az üvegben maradt összes vizet kiöntöttem a lefolyóba, a férfi üres poharát pedig, nehogy valaha igyak még belőle, a papírkosárba dobtam. Másnap ismét ott találtam az asztalomon; a takarítónő bizonyára azt hitte, véletlenül került a szemetesbe. Hogy biztosra menjek, és végleg megszabaduljak tőle, a munkanap végén a táskámba tettem a poharat és hazafelé menet egy poros mellékutcában nagy lendülettel egy betonoszlophoz vágtam. Épp elhaladt egy teherautó, nem hallottam, a csörömpölést, halkabban tört darabokra a pohár, mint ahogyan a víz pezsgett előző nap. Egy mondat kísértett a fejemben, amelyet egy barátom mondott valamikor. A román nyelvről beszélgettünk, és a barátom azt mondta: „Miféle nyelv az, amelyben még a vízihullára sincs szó?” A vízivó belügyes fenyegetőzése után ebben a mondatban biztatás rejlett számomra: Ha a románban nem létezik a vízihulla szó, gondoltam, akkor a titkosszolgálat egyáltalán nem tud vízbe fojtani. Csak nem lehet belőlem olyasvalami, amire nincs szó a titkosszolgálat nyelvében! Rejtekhelyként vizionáltam ezt a hézagot, ezt az üres szó-helyet a román szókészletben. Azt reméltem, nem csípnek meg; ha komolyra fordul, eltűnök majd, elillanok azon a résen át, ahonnan hiányzik a szó. Meséltem a barátaimnak a kihallgatásról, elmondtam látogatóm vízivását, leírtam a nyakkendőjét. Nem említettem viszont a maradék víz lefolyóba öntését és a pohár eldobását. A szótár hézaga ígérte egérutat meg aztán végképp nem. Egy későbbi nyáron azután láttam egy fiatal nő holttestét a szegények temetőjében. Megfosztott attól az illúziótól, hogy ne lehetne vízbe fojtani valakit, mert a román nyelvben nincs szó a vízihullára. Sokkoló élményt nyújtott, amit én két szem ajándékcseresznyével köszöntem meg neki. Ismét házkutatást tartottak egyik barátunknál a távollétében. És ezúttal is betörésnek álcázták a házkutatást. Ismertük ezt a játékot; mindnyájunknál minden évben sor került rá néhányszor. Átvizsgálták a könyveket, föltúrták a papírokat, kitépték a keretükből a képeket és fölfejtették a 512
NV10-6.p65
512
2010.07.02., 10:44
függönyök szegélyét. A pénz, ékszer érintetlen maradt. Miután végeztek a házkutatással, egyetlen apróbb, bonyodalmat nem okozó tárgyat vittek magukkal: egy vekkert, egy karórát vagy épp egy táskarádiót. Távozás előtt pedig megrongálták a bejárati ajtót, hogy betörés látszatát keltsék. Mire az ember hazajött, a rendőrség minden alkalommal ott volt már. A házkutatást az illető egyetlen tárgy eltűnése miatt betörésként vették jegyzőkönyvbe. Némi idő múltán aztán jött az idézés. A titkosszolgálat által elvitt tárgyat odacsempészték egy már egyébként is letartóztatott tolvaj eljárásának bűnjelei közé. Elővezették a letartóztatottat, akinek be kellett ismernie, hogy ő követte el a betörést. A barátomnak akkor egy tranzisztoros rádiója hiányzott, és megtudta, hogy a „tolvaj”, bizonyos Ion Seracu, meghalt a börtönben. Barátom a törvényszéken meg akarta tudni az elhunyt családjának címét – mire azt a felvilágosítást kapta, hogy nincsenek hátramaradottak, Seracunak senki rokona nem volt. Utána akartunk járni ennek az információnak. Tudván, hogy a minden hozzátartozó nélküli halottak a szegények temetőjébe kerülnek, odamentünk. De a különös név miatt is, amelyet az állítólagos tolvajra ragasztottak: Seracu. A román sărac szó „szegény”-t jelent. Nagyon magas betonfalak fogták körbe a temetőt, amelyről közismert volt, hogy az állam itt szokta elkaparni az áldozatait. Dél volt, tombolt a nyár, rekkenő hőség. Térdig érő fűfélék virágzottak a temetőben; szemkápráztatóan rikító színekben pompáztak. A gyalogutakon sovány kóbor kutyák grasszáltak, szájukban hullák darabjaival, kéz- és lábujjakkal, fülekkel. Megtaláltuk a Ion Seracu nevét viselő sírt. Virágcsokor volt rajta, nem közönséges mezei virágokból, hanem rózsákból. Még frissek voltak; amilyen forró volt a nap, nem régóta heverhettek ott. Kevéssel előttünk valaki meglátogatta a sírt. Vajon kicsoda? A temető közepén apró betonház állt. Valaki piros olajfestékkel rámázolta: „vérszívók”. Keskeny ajtónyílás volt a házikón, ajtó nélkül. Odabent a falon mosdókagyló, a helyiség közepén betonasztal. Az asztalon pedig egy mezítelen halott nő feküdt. Lábai dróttal voltak összekötözve a bokáján, ugyanilyen drót volt az egyik csuklóján is; ez a bandázs már föl volt tépve, a másik karjának ütőerén látni lehetett a nyomot, ahogyan a drót a húsba vágott. Hajára, arcára és testére vastagon tapadt a sár. A halott pontosan az volt, amire nincs szó a románban: vízihulla. Egy összekötözött végtagú vízihulla nyilván nem belefulladt a vízbe, hanem belefojtották. A temetőbe jövet, ostoba módon, csak mert a piac mellett vezetett az utunk, vettem egy zacskó cseresznyét. Hogy tehetetlenségemben mégis csináljak valamit, a zacskóba nyúltam és egy-egy cseresznyét tettem a halott arcára, oda, ahol az arcba süppedtek a szemek. Kimentünk a házacskából, nem szólaltunk meg 513
NV10-6.p65
513
2010.07.02., 10:44
a temető kijáratáig; alig akart hajlani a térdünk. Elviselhetetlenül szépek voltak a virágzó füvek, éreztem, hogy éheznek rám mint a zsákmányukra. Az volt az érzésem, hogy megmerevednek és eltorlaszolják a kifelé vezető utunkat. Ajándékvirágok voltak ezek a füvek a halottaknak, akiknek nem volt senkijük, vagy virágzó rejtekhely az állam elkövette gyilkosságoknak? Netán mindkettő? Vagy sem egyik, sem másik, csupán az ember ostoba igénye a félelem szorításában, hogy kezdjen valamit azzal, „feldolgozza” valamiképp azt, ami túl van a felfoghatón? A barátom és én azután szűk baráti körben meséltünk a síron talált rózsákról és a házacskáról, benne a dróttal megkötözött nővel. A kutyákról és a cseresznyékről, anélkül, hogy megbeszéltük volna, mindketten hallgattunk. A füvekről egyedül hallgattam, ahogyan azt már régtől megszoktam. Amikor évekkel később mindnyájan itt, Németországban landoltunk, és elhatároztuk, hogy beszélünk Ceauşescu mérhetetlen, minden képzeletet felülmúló bűneiről, barátaink azt tanácsolták kettőnknek, akik ott jártunk a temetőben, hogy a szegények temetőjéről inkább hallgassunk: „Ezt úgysem hiszi el nektek senki, aki ilyesmit állít, csak nevetségessé teszi magát. Ebből legföljebb az sül ki, hogy bolondnak tartanak majd benneteket és végül semmit nem hisznek el.” Így azután soha nem említettem a szegények temetőjét, amikor példákat kellett hoznom a rezsim kegyetlen és embertelen voltára. Beértem ártatlanabb példákkal, s láttam, mennyire helyénvaló volt az intelem: itt az ártatlan példákat is túlzóknak tartották. Már ezekkel is fölkeltettem magam iránt a gyanút, hogy nincs ki a négy kerekem. Úgy emlékszem a diktatúra idejére, mint egy vékony fonálon függő életre; ezen a fonálon függve egyre többet tudtam arról, ami szavakkal nem mondható el. Nem voltam képes kitessékelni magamból ezt a tudást, amellyel csak nevetségessé teszi magát az ember; nem voltam képes írás közben figyelmen kívül hagyni. Cseleztem, csapongtam, hogy mégis boldoguljak a temetői fűvel, igyekeztem hátulról, majd a növekvő időbeli távolság révén elcsípni, hozzáköltések által felismerhetetlenné tenni és domesztikálni a szavak, a megfogalmazás számára. Színleg eltávolítva a szegények temetőjétől, ez olvasható a Szívállatban újra meg újra másként visszatérő belátás gyanánt: „A szánkat elhagyó szavakkal ugyanannyi mindent széttaposunk, mint a fűben lépdelő lábunkkal. De a hallgatásunkkal is.” Vagy: „Fejünkben ott a fű. A beszédünk lekaszálja. De a hallgatásunk is. Másodszorra és harmadszorra pedig már úgy nő újra a fű, ahogyan neki tetszik. És mégis szerencsénk van.”2 Avagy: „Szerettem volna, hogy a szerelem is kinőjön újra, ahogyan a lekaszált fű. Nőjön bár másként, ahogyan másként nő újra a gyerekek foga, 514
NV10-6.p65
514
2010.07.02., 10:44
a haj, az ujjakon a köröm. Nőjön, ahogyan akar.”3 Később pedig ez olvasható egy szövegben: „Ma fülel a fű, ha a szerelemről [szeretetről] beszélek. Úgy érzem, mintha ez a szó nem volna becsületes saját magával szemben.”4 Egy anya kopaszra borotvált koponyája, egy apa iszákossága, egy nagyanya harmonikatok-koporsója, egy nagyapa örökös számlatömbjei, egy dália arcai, egy barátnő árulása, a temetői fű kétélű szépsége – mindezeket talán ki lehetne cserélni más példákra, ha az ember az életről beszél. Ám e más példákban is volnának „a torok éjjeli oldalá”-t megismert dolgok, s rájuk ugyanúgy igaz lenne a mondat: „Ha hallgatunk, irritálóak leszünk – ha beszélünk, nevetségesek.” TATÁR SÁNDOR fordítása 2
Herta Müller: I. m. 8. o. Herta Müller: I. m. 161. o. 4 Herta Müller: I. m. 163. o. 3
Sodrásban
NV10-6.p65
515
2010.07.02., 10:44
A beteg Dojcsin (Bosnyák–horvát ballada)
Beteggé lett egyszer Dojcsin vajda Szaloniki fehér városában. Nagybetegen feküszik tíz éve, Szaloniki elfeledte régen. Úgy gondolják, a kórság elvitte. A csoda-hír elhallik nagy messze, Messze hallik, arabok földéig. Arab Uso amint meghallotta, Hollószínű lovát fölnyergelte, Szaloniki iránt útnak indult. Szaloniki városához érve, Városfalnál, a széles mezőben, Sátrat ver a mező közepében. Szaloniki bajnokát kihívja, Hogy ellene próbára kiállna, Küzdő páston vitéz párbajt vívna. Szaloniki-szerte bajnok nincsen, Ki a pástra küzdeni kiálljon. Dojcsin kéne – hiszen hogyha élne! Duk’ akarja – de ha fáj a karja! Jön Ilija, kamasz esze-híja, Páros harcot ugyan sose látott, Amit látott, az csak annak látszott, A vitézi párbajt hogy megvívja. De nem hagyja özvegy öreg anyja: „Jaj, Ilija, kamasz eszed híja! Az az arab tőrbe csal tégedet, Elveszejti balga életedet. Özvegy anyád nem hagyhatod árván!” A Fekete Arab látton látja: Szaloniki fehér városában 516
NV10-6.p65
516
2010.07.02., 10:44
Nincsen bajnok, ki harcra kiállna. A városra adóját kirója: Minden porta kövér ürüt adjon, Jó kenyérből egyet kemencénként, Vörösborból hordót szekerenként, Pálinkából egy korsót üstönként, Sáraranyból kerek húsz dukátot, S egy leánykát, de csak szemrevalót, Szemrevalót, menyasszonynak valót, Ki most legyen épp eladósorban. De hajadon legyen, csókolatlan. Szedik már az adót városszerte, Dojcsin vajda portájához érnek. De a portán nem áll férfiember, Csak Dojcsinnak jegybéli mátkája, S testvérhúga, kedves Jelicája. Elkészítik adójukat búsan, De nem viszi portájukról senki Mert az Arab el sosem fogadja, Ha Jelicát hozzá meg nem kapja. A két leány bús aggodalomban. Ül bátyjának ágyfejéhez Jela, Könnye csorog fehér orcájára, Bátyjának is orcájára hullik. Dojcsin vajda nagy búsan föleszmél, Beteg Dojcsin így beszél húgához: „Tűz égeti kedves udvaromat, Hogy a tető fölöttem átázik? Mért nem lehet békében meghalnom?” Ráfeleli szép leány Jelica: „Édes bátyám, beteg Dojcsin vajda! Nem a tető ázott át fölötted Jela húgod könnyei peregnek.” Mondja erre a nagybeteg Dojcsin: „Beszélj, húgom, hogyha Istent ismersz, Elfogyott tán a kenyér a házban? El a kenyér, vagy tán a vörösbor? Nincs aranypénz, nincs fehér gyolcsvászon, Hogy dolgozhass a hímzőrámádon 517
NV10-6.p65
517
2010.07.02., 10:44
Nincsen miért, nincsen mit hímezzél?” Ráfeleli szép leány Jelica: „Édes bátyám, beteg Dojcsin vajda! Elegendő a fehér kenyerünk, Elegendő a jó vörösborunk, Elegendő aranyunk, gyolcsvásznunk, Dolgozhatom a hímzőrámámon, Van is miért, van is mit hímezzek. Más itt a baj, amit látnod kéne: Arab Uso sátorát fölverte Szaloniki széles mezejében, Szaloniki bajnokát kihívta, Hogy ellene próbára kiállna. Szaloniki-szerte bajnok nincsen, Hogy ellene próbára kiálljon. A fekete Arab hogy ezt látja, A városra adóját kirója: Minden porta kövér ürüt adjon, Jó kenyérből egyet kemencénként, Vörösborból hordót szekerenként, Pálinkából egy korsót üstönként, Sáraranyból kerek húsz dukátot, Leánykát is, de csak szemrevalót, Szemrevalót, menyasszonynak valót. Szedik már az adót városszerte, El is érnek a portádhoz rendben, De neked nincs sem öcséd, sem bátyád, Az Arabnak adót hogy készítsen. Mi, két leány, csak elkészítettük, Az adóját búsan összeszedtük. De nem vitte a portánkról senki, Mert az Arab el sosem fogadja, Míg Jelica húgod meg nem kapja. Hallj meg engem, beteg Dojcsin bátyám, Az Arabnak én magam nem adom, Hallj meg engem, életedre mondom.” Beteg Dojcsin hangos szóval szólal: „Szaloniki, a tűz égessen meg! Hogy tebenned csak egy bajnok sincsen, 518
NV10-6.p65
518
2010.07.02., 10:44
Arab ellen próbára kiállni. Hát nem lehet békében meghalnom?” Majd szólítja kedves Angyeliját: „Angyelija, hűséges szerelmem! Él-e még az én jó pej paripám?” Ráfeleli kedves Angyelija: „Én jó uram, beteg Dojcsin vajda! Bizony él a te jó pej paripád Jól tápláltam, jó húsban tartottam.” Beteg Dojcsin így beszél most hozzá: „Angyelija, hűséges szerelmem! Indulj, vidd el derék pej paripám, Hadd lássa meg fogadott fivérem, Petar kovács, leghívebb barátom, Patkolja meg paripám hitelbe. Kiállok az Arabbal próbára, Megyek úgy is, ha nem jövök vissza.” Amint kedves mátkája meghallja, Előhozza erős paripáját, Elvezeti a Petar kovácshoz. Petar kovács, amikor meglátja, Már messziről ily szóval fogadja: „Sógorasszony, karcsú Angyelija! Elvitte tán barátom a kórság, Hogy eladni hozod a jó lovát?” Mondja erre deli Angyelija: „Sógor uram, derék Pero kovács! Nem vitte el barátod a kórság. Azt üzeni fogadott fivéred, Patkold meg a paripát hitelbe, Mert kiáll az Arabbal próbára, Ha visszajön, megadja az árát.” Ráfeleli Pero kovács nyomban: „Angyelija, drága sógorasszony! Nem patkolok én lovat hitelbe, A fekete két szemed add nékem, Hadd csókolom, míg megjön fivérem, S megfizeti a patkolás árát.” Agyelija gyúl ádáz haragra, 519
NV10-6.p65
519
2010.07.02., 10:44
Eleven tűz a sistergő átka. Elviszi a lovat patkolatlan, Elvezeti a beteg Dojcsinhoz. Beteg Dojcsin ily szóval fogadja: „Angyelija, hűséges szerelmem! Megpatkolta lovam a fivérem?” Angyelija sziszeg, mint a kígyó: „Én jó uram, beteg Dojcsin vajda! Verje Isten fogadott fivéred! Nem patkolja paripád hitelbe, A fekete szemem kéne néki, Azt csókolná, míg fizetni megjössz. A kovácsnak én magam nem adom, Hallj meg engem, életedre mondom.” Hogy ezt hallja a nagybeteg Dojcsin, Jegybéli hű mátkájához így szól: „Angyelija, hűséges szerelmem! Nyergeljed meg erős paripámat, Hozzad elő bajvívó kopjámat.” Majd szólítja húgát, szép Jelicát: „Ó, Jelica, kedves, jó húgocskám! Hozzál elő egy jó vég gyolcsvásznat, Tekerj belé térdemtől combomig Combomtól is a lengőbordámig, ...do vitih rebara Hogy csontjaim szét ne rázódjanak, Egymás mellől el ne mozduljanak.” A két leány szót fogadott tüstént: Kedvese a paripát nyergeli, S a bajvívó kopját előhozza; Előhozza húga a gyolcsvásznat, Betekeri a nagybeteg Dojcsint Combjától a lengőbordájáig. ...do vitih rebara Alamanka szablyát rácsatolja, Fölvezeti harcos paripáját, Rásegíti nagybeteg gazdáját, Kézre adja bajvívó kopjáját. Megismeri harcos paripája, Jó erőben viszi már a táncba. Piac terén Dojcsin megforgatja, 520
NV10-6.p65
520
2010.07.02., 10:44
Erejére büszkén táncoltatja, Piac kockakövét kirúgatja. Mondják is a városi kalmárok: „Hála légyen az élő Istennek! Hogy vitte vón’ Dojcsint el a kórság? Szaloniki fehér városában Soha nem járt bajnok bátrabb nála, Szebb paripát sem ültek meg szebben.” Kiér Dojcsin a széles mezőbe, A fekete Arab sátorához. A fekete Arab hogy meglátja Ijedtében hamar talpra ugrik, Úgy kiáltja a fekete Arab: „Hej, te Dojcsin, az Isten verjen meg! Hát mégiscsak életben vagy, more?1 Gyere, joldás,2 igyunk meg egy kis bort! Hagyd a kavgát3 az öreg ördögnek, Az adóból dzsába4 adom részed.” Ráfeleli beteg Dojcsin vajda: „Gyere, kurva fekete Arabja! Állj ki vélem bajnokul próbára, Állj ki vélem bajnok viadalra! Könnyű a jó vörösbort meginni, Szaloniki lányokat csókolni.” Mondja erre fekete Arabja: „Az Istenre, bátyám, Dojcsin vajda! Hagyd a kavgát az öreg ördögnek! Le a lóról, igyuk meg a jó bort, Az adóból dzsába adom részed, Szaloniki lányaiból is kapsz. Esküszöm az egy igaz Istenre, Soha többé nem vetődöm erre.” Beteg Dojcsin vajda látton látja, Hogy az Arab véle ki nem állna. Nekihajtja harcos paripáját 1 2 3 4
Hékás. Pajtás. Verekedés. Ingyen.
521
NV10-6.p65
521
2010.07.02., 10:44
Amaz Arab fehér sátorának, Kopjájával szanaszéjjel túrja. Lássál csodát, hogy mit rejt a sátor! Sátor alatt harminc szép leányka, Közibük bújt a fekete Arab. A fekete Arab látton látja, Sohse hagyna néki nyugtot Dojcsin, Felkap hát a hollószín lovára, Kézbe kapja bajvívó kopjáját, Kilovagol a széles mezőbe, A pást iránt lovát sarkantyúzza. Beteg Dojcsin ily szóval biztatja: „Hajítsd, kurva fekete Arabja, Vagy lesheted az Isten irgalmát.” Hajítja is az Arab a kopját, Hogy ledöfje a nagybeteg Dojcsint, De a pej a harcot kitanulta, Térdre rogyott a pej a zöld fűben. Magasan száll a kopja fölöttük, Befúródik a fekete földbe. Fele hossza fúródik a földbe, Fele hossza letörik fölötte. A fekete Arab hogy ezt látja, Szedi lábát hamar a nyakába, Szaloniki fehér falához fut, Beteg Dojcsin mindig a nyomában. Szaloniki kapujánál éppen Utoléri beteg Dojcsin futva, Belédöfi bajvívó kopjáját, Rászögezi város kapujára. Alamanka szablyáját kivonja, Az arabnak nyakát kettévágja, Szablyán akadt fejét megragadja, Az arabnak két szemét kimetszi, Begöngyöli hímes gyolcskendőbe, A fejet a zöld fűbe hajítja. Indul aztán a piac terére, Ott tart műhelyt fogadott fivére. Szólítja is a Petar kovácsot, 522
NV10-6.p65
522
2010.07.02., 10:44
Hangos szóval fogadott fivérét: „Jer ki, bátyám, hadd fizetek érte, Amiért a lovam megpatkoltad, Megpatkoltad paripám hitelbe.” Ráfeleli a fivére, Pero: „Hű barátom, öcsém, beteg Dojcsin! Pej paripád én meg nem patkoltam, Csak helyette kicsit tréfálkoztam, Angyelija attól gyúlt haragra. Eleven tűz a sistergő átka, Elvitte a lovat patkolatlan.” Annyit szól csak beteg Dojcsin néki: „Fizetem az árát, jer ki érte.” Kilép amaz a műhely elébe, Dojcsin most a szablyát megsuhintja, A kovácsnak nyakát kettévágja. Szablyán akadt fejét megragadja, A kovácsnak két szemét kimetszi, Begöngyöli hímes gyolcskendőbe, Utcakőre a fejet hajítja. Indul aztán fehér portájára, Udvarában leszáll pej lováról, Megül aztán puha heverőjén. Arab szemét kendőből kibontja, Odaveti kedves jó húgának: „Tessék, húgom, az Arab két szeme, Hogy tudd, nem kell magad néki adnod, Édes húgom, éltemre mondom.” Előveszi a kovács szemét is, Által adja szép Angyelijának: „Tessék, Angya, a kovács két szeme, Hogy tudd, nem kell magad néki adnod, Édes mátkám, életemre mondom.” Ezt kimondja s a lelkét kiadja. MESTERHÁZI MÁRTON fordítása
523
NV10-6.p65
523
2010.07.02., 10:44
MŰHELY
MÓZES HUBA
Szövegépítő arányok Lucian Blaga költeményeiben Amikor huszonnégy éves korában első verseskönyve megjelent, a kortársak máris az érett költőt üdvözölhették személyében. Sokáig szabad versnek ítélt költeményeiről Gáldi László állapította meg, hogy szabad szótagszámú sorokból építkező jambusiak. Ma már azt is tudjuk, hogy ezek a költemények a jambusi lejtést újlatin nyelvi közegüknek megfelelően a hangsúlyváltó verselés eszközeivel valósítják meg, s valóban jambusivá csak időmértékes fordításban válnak. A német expresszionizmus hatásától sem mentes költőnek nagy erénye a szerkesztési készség. Verseinek ebből fakadó jellemzője az aranymetszéses arányok biztosította belső egyensúly. Az aranymetszés Lucian Blaga A fény versei (Poemele luminii) című, első verseskönyvének költeményeiben is kettős szerepet játszik: meghatározott részeket, szakaszokat határol el egymástól, illetve valamilyen fordulatra vagy fontos mozzanatra irányítja a figyelmet. Az aranymetszés költői művekben betöltött szerepének a vizsgálatát adott esetben is az egészet alkotó egységek, például a sorok, a verslábak vagy a szótagok összegének a megállapításával kezdjük. Ezt az összeget megszorozzuk az aranymetszés 0,618-as arányossági tényezőjével, majd a szorzatot a tizedesek függvényében le-, illetve felkerekítjük. Az egésznek ily módon meghatározott nagyobbik részét a mű elejétől számítva pozitív, a mű végétől fordított irányba számítva pedig negatív aranymetszés meglétét igazolhatjuk. Az egészen belüli elsőrendű pozitív és/vagy negatív aranymetszéssel kijelölt részeket esetenként másodrendű aranymetszés tagolhatja. Verssor alapú számításokkal megállapítható, hogy A fény versei című kötetnek az 1942. évi Blaga-összkiadásban is szereplő 38 darabja közül 32 költemény (84%) aranymetszéses. Az aranymetszés szerepét ezekben a költeményekben a Lyra Mundi sorozat Blaga-kötetéből (1979) választott néhány fordítás példázhatja. A Tengerparton (La mare, Áprily Lajos fordítása) című tizenegy soros verset az aranymetszés 4/7, illetve 7/4 arányban tagolja, s ezeknek az arányoknak megfelelően osztja 4 + 3 + 4 soros szakaszokra. 524
NV10-6.p65
524
2010.07.02., 10:44
A Játszani! (Vreau să joc!, Kiss Jenő fordítása) tizenhat sorában a 10/6 arányú aranymetszés szintjén gondolatjellel grafikusan is jelölt affektív szünetet érzékelhetünk: […] ne lássak mást köröttem, csak eget, fölül eget, eget alattam – s kigyúltan ott a fényözönben, csak játsszam, tele csodás, villámló lendülettel […] Az Alkonyatomat várom (Mi-aştept amurgul) tizenhat sorában a címbe nyilván utólag emelt (s Áprily Lajos fordításának a címében sorrendi és alaki változást szenvedő) költői-emberi vallomás a tizedik és a tizenegyedik sor határán, a 10/6 arányú aranymetszés szintjén csendül fel: […] Várom, hogy esteledjék már napom, s gyengülő fényem pillámat lezárja, várom alkonyatom s az éjt s a kínt, hogy elsötétedjék egész egem, s keljenek fel bennem a csillagok […] A Tüskék (Ghimpii, Kiss Jenő fordítása) tizennégy sorában az 5/9 és a 9/ 5 arányú aranymetszés szintjén kiazmatikusnak ható ismétlés villantja egybe a címbeli tüskék főnév eredeti, valamint emberi tulajdonságokra utaló képes jelentését: […] Ó, azt hittem: rügyek, és majd virágot bontanak […] […] De nem törtem le rólad őket – azt hittem: kivirágzanak […] A tölgy (Gorunul) című költeményt Franyó Zoltán már l922-ben, Fekete Tivadar 1924-ben, Áprily Lajos pedig 1926-ban lefordította. A fokozott figyelem indokolt, hiszen A fény versei című, 1919-ben megjelent kötet darabjai közül ez a legkomplexebb felépítésű. Huszonkét sorát az elsőrendű negatív és pozitív aranymetszés 8/14, illetve 14/8 arányban, az ily módon megállapított részek sorait négy (azaz egybeesés folytán valójában csak három) 525
NV10-6.p65
525
2010.07.02., 10:44
másodrendű aranymetszés 5/3, 5/9 és 5/3 arányban tagolja. Az aranymetszések szintjén sorakozó kulcsszavak (tölgy, béke, koporsó, csend, koporsó) közül a békével rokon értelműként használt csend szó – Áprily Lajos fordításában is – a sorismétléssel keretbe foglalt tizenhét (8 + 1 + 8) soros rész szimmetriatengelyén helyezkedik el. Helye, amely kétféle arányossági viszonylatban is meghatározható (aranymetszés, tükörszimmetria), a szónak a versegész építésében betöltött elsődleges szerepére utal: […] Ó, terebélyes erdőszéli tölgy, puha szárnyával, mondd, miért borul alattad oly nagy béke rám, ha árnyékodban fekszem hangtalan s a lomb dédelgetőn játszik velem?... …Ki tudja? – Nemsokára tán sudaradból számomra valaki koporsót ácsol – s a csend ízét, mit majd deszkái közt megízlelek, itt már előre érzem: érzem, lelkembe hogy cseppenti lombod – S némán hallgatom, hogy nő benned a koporsó, az én koporsóm, minden elmúló pillanattal, ó, terebélyes erdőszéli tölgy… Az elmúlás bizonyosságát sztoikus derűvel szemlélő vers szerkezetének szilárdságáról árulkodik az a tény, hogy belső arányai akkor is ugyanazok maradnak, ha aranymetszéseinek a szintjét nem az egyenlőtlen hosszúságú sorok, hanem a teljes és csonka verslábak vagy éppenséggel a szótagok összegéből kiindulva határozzuk meg.
526
NV10-6.p65
526
2010.07.02., 10:44
Kudarcot merni Mesterházi Mónika beszélgetése Flann O’Brien Úszikkétmadáron című regényéről és a fordításról Mihálycsa Erikával**
MESTERHÁZI MÓNIKA Egy körkérdésre válaszolva említetted, hogy napi szinten is több nyelven beszélsz. Melyek ezek? A magyar és a román evidens, mivel Kolozsváron élsz, és az angol is, hiszen a Babeş-Bolyai Egyetem angol tanszékén vagy tanársegéd. MIHÁLYCSA ERIKA Igen, ez az állandó nyelvi váltás, mondhatnám, alapélményem (bár, tegyem hozzá, nagyon suta beszélő vagyok minden nyelvemen, folyton keresgélem a szavakat és a mot juste hajlamos valamilyen más nyelven megszólalni). Ezeken a nyelveken kívül az olaszban és a németben vagyok otthontalan – az olasz számomra a szerelembeesés és Róma nyelve (több hónapig tanultam itt művészettörténetet), elsősorban beszélt nyelv, a német viszont mindinkább az olvasásé. – Ezekből a nyelvekből is fordítasz? Románból is? – Fordítani angolon kívül eddig románból és németből volt alkalmam, de elsősorban nem irodalmi szövegeket, bár németből Günter Grass néhány négysorosával megpróbálkoztam – a valamirevaló műfordítás feltételezi, hogy beolvassuk a nyelvet, kihalljuk az utalásokat stb., és bár rendszeresen csábulok át más nyelvekbe, az angol a legbeolvasottabb nyelvem. Főleg románból szeretnék többet fordítani, de az a helyzet, hogy ez a „szektor” talán sokkal inkább le van fedve, mint akár az angolos fordítás: Kolozsváron képzett és tehetséges kritikusok, irodalmárok egész sorát ismerem, akik friss román prózát, drámát fordítanak remekül. Azért remélem, hogy érkezik felkérés majd románból is fordítani. – Úgy tudom, nem csak prózát fordítottál. – Első fordításaim valóban versek voltak – főleg Ted Hughes, Sylvia Plath, később pedig kortárs ír kedvencek (Paul Durcan, Medbh McGuckian) és a szimpatikus doki William Carlos Williams, de elsősorban prózát fordítok, annál a prózai oknál fogva, hogy nincs annyi verstani tudásom, hogy biztonságosan dolgoznék a versformákkal; a kötött formákat messze elkerülöm. És mivel jórészt megrendelések nélkül, élvezetből fordítok, a listámon csupa kedvencek szerepelnek, kortárs britek és írek – Julian Barnes, Jeanette Winterson, John Banville, Patrick McCabe többek közt. Az O’Brien-regény * A Magyar Műfordítók Egyesületében 2009. szeptember 29-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
527
NV10-6.p65
527
2010.07.02., 10:44
előtti legnagyobb vállalkozásom Brian Friel kortárs északír drámaíró Fordítások c. darabjának fordítása volt (ezt a Kolozsvári Állami Magyar Színház megrendelésére készítettem 2001-ben; a darab első magyar fordítása Mesterházi Mártoné, Helységnevek címmel, mely 1990-ben jelent meg kötetben): a darab számomra a fordíthatatlanságról szól, hiszen az eredetiben a színpadi angol „jelenti” az angolt és az írt is (az oda-vissza fordítás egy nyelven, angolul történik) és úgy szól az ír „anyanyelv” elvesztéséről, hogy a szövegben a valóságosan idegen testek éppen az ír helységnevek, melyeket a darab során katonák „szabványosítanak” angolra. Ezt a játékot az eredettel – vagy, Derridával szólva, eredetprotézissel – az idegen nyelvre ültetés paradox módon eltörli, hiszen magyarul nem halljuk ki azt az iróniát, hogy a kortárs ír közönség a „saját” nyelvét és helységneveit már csupán angol fordításban érti. A munka viszont egyik legjobb élményem marad, mert bizonyos értelemben csapatmunka volt: az általam hozott, és az ír rendezővel egyeztetett fordításszöveget a dramaturggal közösen több munkafázisban „megdolgoztuk”, éjszakába nyúló beszélgetésekben, sőt az is megtörtént, hogy színészek javasoltak változtatást egy-egy szófordulatnál. Számomra hihetetlenül izgalmas volt, ahogy ez a George Steinerrel átitatott szöveg színpadon megszólal. – És a versfordításaidat olvashatjuk valahol? Legtöbb fordításom a Látóban, Korunkban, Kalligramban jött le. Talán a legkedvesebb William Carlos Williamstől a Brueghel-képek ciklus volt (a teljes versciklus a Látó 2008 júliusi számában jelent meg, www.lato.ro). – Többször elmesélted már: mire eldöntötted, hogy lefordítod Flann O’Brien At-Swim-Two-Birdsét – vagy valameddig el is jutottál a fordításban –, kiderült, hogy Csizmadia Gábornak, aki a szerzőből írja doktori disszertációját, van a fiókjában egy kész változata. De ti nem egymást kicselezve kerestetek kiadót, hanem nekiálltatok, és összegyúrtátok a kétféle szöveget. Lehetséges ez? Létezik ilyen „négykezes” fordítás? Nem éreztétek úgy, hogy az önérzeteteket sérti, ha a magatok megoldásáról le kell mondani? Végül is a műfordító, aki se visszajelzést nem nagyon kap, se más szempontból nem nagyon ismerik el a munkáját, gyakran épp becsvágyból tart ki a szakmája mellett. Hogy volt ez nálatok? – Lehet, hogy furcsa, de számomra – és talán Gábor nevében is beszélhetek, hiszen az ő fejéből pattant ki az ötlet – természetesnek tűnt, hogy ha már mindketten megkínlódtunk ezzel a szöveggel, akkor gyúrjuk össze a két változatból azt, amit érdemes. Én 2005-ben egy majdnem kész fordítással próbáltam kiadóknál házalni, kevés sikerrel; Takács Ferenc tanár úrtól, Gábor doktori témavezetőjétől akkor tudtam meg, hogy a regénynek van 528
NV10-6.p65
528
2010.07.02., 10:44
már egy teljes magyar fordítása, amelyből ráadásul folyóiratban sem jelentek meg részletek. Gáborral így kezdtünk levelezni, és miután elolvastuk egymás – igencsak különböző – változatát, adódott ez az ötlet, a négykezes fordításé. Hogy a kérdésedre válaszoljak: nem, egy pillanatig sem éreztem az önérzetemben fenyegetve magam, de sokkal többet tanultam ebből az összedolgozási munkából, mint bármelyik más fordítói munkámból, és ami a legfontosabb, meg vagyok győződve róla, hogy bármelyikünk kiindulási szövegénél jobb magyar szöveg született. Történetesen több „négykezes” fordító- és alkotópárost ismerek, akiktől tanulni lehetne, és kellene – Flann O’Briennél maradva: a kultuszkönyvnek számító német fordítás, az Auf Schwimmen-zwei-Vögel is a sztárfordító Harry Rowohlt és egy kevésbé ismert fordító, Helmut Mennicken közös munkája, de említhetném a lassan húsz éve stabilan együtt író és fordító holland Erik van Bindervoet – Robbert-Jan Henkes párost, akik a Hamlet, a Rosencrantz és Guildenstern halott és a teljes Beatles és Bob Dylan mellett lefordították Joyce monstre könyvét, a Finnegans Wake-et (sőt Joyce jegyzetfüzeteivel dolgozva sikerült felfedezniük több mint 200 olyan szöveghelyet, ahol a nyomdászok „rontottak bele” a Wake-be, néha úgy, hogy átugrottak egy-egy sort – ami, a Wake szövegét ismerve, cseppet sem meglepő...), jelenleg pedig az Ulysses újrafordításán dolgoznak. De meg lehetne említeni az új francia Ulysses-fordítást jegyző, vagy a Kappanyos András vezette magyar Ulysses-újrafordító, joyceánusokból és kritikusokból álló munkacsoportot is. Nem véletlen persze, hogy a példaképpen felhozott szövegek mind hibridek, stílusok, nyelvek, regiszterek egész kavalkádját vonultatják fel – azt hiszem, a közös munkának, fordítói együttgondolkodásnak ezek ideális játszóterei, hiszen így lehetőség nyílik a másféle (fordítói) nyelvek, a másféle nyelvről, stílusról való tudások kijátszására: nem egymás ellenében, hanem éppenséggel egymással és egymásért. És persze elengedhetetlen, hogy mindkét fél túl tudjon lépni a saját truvájain, a szöveg érdekében – és azt hiszem, találkozásunk Gáborral ilyen szempontból is nagyon szerencsés volt. – A Látó 2008. júniusi számában megjelent tanulmányod végén [„Négykezes variációk madárcsicsergésre, avagy Flann O’Brien regényének fordításproblémáiról”] részleteket is olvashatunk kettőtök eredeti fordításából és a közösből (vagy az akkori verziójából). Megkérdezhetem, hogy mennyi időbe telt a közös munka? Attól fogva, hogy egymás mellé tettétek a két szöveget, odáig, hogy leadtátok készen? (És mennyi időbe, amíg megjelent?) – Maga az összeírás bő másfél évet vett fel – és akkor nem számítom azt az időt, amelyet ki-ki a saját változata elkészítésével töltött (nálam ez úgy két év). Attól kezdve, hogy egymás mellé téve kezdtük olvasni a két szöveget, 529
NV10-6.p65
529
2010.07.02., 10:44
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a közös változat nem lehet a két „eredeti” összeollózása, sem egy-egy sikerült megoldás, szófordulat átvétele egyik fordításból a másikba. Mihelyt dolgozni kezdtünk a két szövegen, és mihelyt a két változat elkezdte olvasni egymást, kiderült, hogy itt csak újraírásról lehet szó, és az újraírás során gyakran olyan megoldások bukkantak fel, melyek egyik kiinduló változatban sem szerepeltek – arról nem beszélve, hogy az újraírás nem lezárható folyamat, így számos esetben egy harmadik, ötödik, n-edik változat került be a véglegesbe. 2006-ra készültünk el egy közös változattal, amelyet elvittem akkor a kolozsvári Koinóniának: mivel a kiadás közel három évet csúszott (a könyv végül 2009 nyarán, Könyvhétre jött ki), időközben még többször átírtuk... De persze ez adja a dolog szépségét is: a négykezes fordítás nem kisebb, ellenkezőleg: sokkal nagyobb munka és kihívás, mint ha valaki egyedül szöszöl a szöveggel. Az össze-, majd újraírások többnyire tőlem származnak, ezeket elküldtem Gábornak, ő pedig válaszolt rájuk, ez volt a kiindulópont a további újraíráshoz. Így egymás kontrollfordítói is lettünk egyben: a szembesítésből derült ki számomra, hogy hány szarvashibát hagytam benn a saját szövegemben, részben fel nem ismert irodalmi utalásokat, részben fel nem ismert szójátékokat. – Az At-Swim-Two-Birds nyilván a szokásosnál többféle nehézséggel szembesítette a fordítóit és az olvasót. Ott van rögtön a kulturális különbség. Eleve a címe is utalás. Aztán az angol szövegben felvonul az egész ír irodalom, a madárrá változtatott Sweeney király középkori (vagy akkor lejegyzett) történetét az ír hőskor legendás hőse, Finn MacCool mondja el, de megjelenik az ír tündérmesék világából a manószerű Pooka stb. A mitológiától a közvetlen kortársakig ívelnek az utalások, különösen az apafigura Joyce-ig. – Az – angolul is elég elrettentő – At-Swim-Two-Birds cím egy ír helynév, a Snámh-dá-én fordítása, ahol a madárrá változott őrült Sweeny (Suibhne) király bolyongásai során megpihen, és amely egyébként a regényben egyetlen futó említést kap. Kezdeném mindjárt azzal, hogy a könyv többféle fordított nyelven íródott: a harminc-akárhány stílusparódia és -pastiche, amiből összeáll, részben úgy működik angolul, mintha (óír, középkori ír) legendák, versek szó szerinti fordítása lenne, egy kis csavarral. A regény nagy részét kitevő kerettörténet Joyce Ifjúkori önarcképének szellemes replikája, paródiája, és lépten-nyomon felbukkannak olyan mondatok, passzusok, melyek az Ifjúkori önarckép vagy az Ulysses egy-egy szöveghelyére feleselnek. Ennek a kerettörténetnek és a hozzá tartozó irodalmi olvasókönyvekből, sajtóból stb. vett leírásoknak a nyelve ráadásul az angolnak egy olyan változatát keveri ki, amely szinte holt nyelvként működik – lehetetlenül, 530
NV10-6.p65
530
2010.07.02., 10:44
komikusan körülményeskedő, pedáns, latinizmusokkal terhelt, megértése szinte állandó vissza-fordítást igényel. Fordításban úgy kell megteremteni ezeket az elállásokat a standard nyelvhasználattól, hogy kirajzolódjon egy olyan idegenség tere, ami lehetne valamiféle fordított nyelv – ez pedig magyarul lehetetlen, mivel a magyarnak nincsen egyetlen olyan, minor, változata sem, ami ilyenszerű fordított nyelv lenne. És persze, ott van az a probléma, hogy az O’Brien-stílusparódiáknak magyarul nem ismert az „eredetije” – ez a fajta óír-középkori ír próza sosem épült be a magyar irodalmi tudatba, sőt a Finn-sagának az Ulyssesben megjelenő paródiájára (amelyen O’Brien csavar még egyet) szintén nem lesz a magyar olvasónak olyan „aha”érzése, mint angolul... – Szerencsére nem hagytátok ezekben magára az olvasót, mert a könyv végén jegyzeteket, utószót és kronológiát is találhat. Mikor derült ki, hogy erre szükség van? – Azt hiszem, ez kezdettől fogva világos volt, hiszen Flann O’Brien, ez a magyarul nagyrészt ismeretlenül csengő nevű szerzőféle szerzet legalább annyira beszél a sűrűn rétegzett angol-ír irodalmi hagyományból, mint az irodalmi apafigura, Joyce, akinek az árnyékával fél életen át viaskodott. A kérdés hovatovább az volt, mihez és hogyan, írjunk jegyzeteket – helyenként a szöveg-jegyzet arány vészesen közelít így is A harmadik rendőr (O’Brien második, magyarul is megjelent opusa) vicces megoldásaihoz, ahol a (nem létező) tudós, De Selby elveszett munkáihoz ismeretlen kilétű tudósok garmadája fűz kommentárokat, és ezek lábjegyzetek lábjegyzeteiben burjánzanak, teljesen kiszorítva az oldalról a „rendes” elbeszélés szövegét... – A kulturális különbségek leküzdésében nagyon rokonszenvesen segít az efféle beavatás. De ott a következő szint: a nyelvi különbségek, illetve a nyelv többféle utalásrendszere. Ha a magyar olvasó azt látja valahol, hogy „ösztövér kútágas” vagy „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”, akkor gombnyomásra asszociál (egyébként lehet, hogy már Erdélyben kicsit mások ezek a gombok, sőt itthon is, szerzőnként, ízlésenként, de azért mégis van egy nagy közös halmaz). Jellemző Flann O’Brienre az allúzió? – Ajjaj! Az egész regény allúziókból szőtt könyvháló. Ezek egy része (mondjuk, amikor a regényt író narrátor-kollégista bódult állapotban a részegítő italokról elmélkedvén egy Milton- és egy Keats-idézetre ragadtatja magát) nem fog „átjönni” a magyar olvasónak, ugyanúgy, ahogy nem fog a homlokára csapni az Ulyssesben sem, a Nauszikaa-epizódban, amikor Bloom – miután a tengerparton Gerty felhúzott szoknyája látványától maszturbál –, azt mondja, „For this relief much thanks” (Köszönöm a megkönnyebbülést), 531
NV10-6.p65
531
2010.07.02., 10:44
amit eredetileg a Hamlet helsingo/ ri katonája mond az őt felváltó őrszemnek... Erre jók a jegyzetek. Azért abban lehet bízni, hogy ez a könyv, minden allúziójával, pedáns bohóckodásával, tucatnyi irodalmi taposóaknájával van annyira élvezetes, hogy az olvasó akár le is mondhasson az állandó hátralapozásról, hogy megtudja, ki is az a Goll. – Körülbelül milyen arányban találtatok az utalásai közül olyan szöveget, amelynek volt már magyar fordítása, és mennyire tudtátok felhasználni, ha egyáltalán lehetett? Esetleg Joyce esetén volt ilyesmi? – Fel lehetett természetesen használni az olyan klasszikusoktól orzott frázisokat, mint a fent említettek, vagy az egyik asztali beszélgetésbe beleszőtt Catullus-vers, vagy a Jézus, Sírák fiának könyvéből odakanyarított kétoldalnyi intelem: ezeket meg lehetett keresni. De pl. a Joyce-fordítással már az a helyzet, hogy – miközben persze Joyce kiindulási alap O’Brienhez – itt nincsenek szövegkölcsönzések, csak sanda, duplafenekű célozgatás. Egyik kedvencem a mondat az ütemre bólogató hájas tarkóról, mely megidéz egy ritmizált Joyce-passzust a hájas tarkóról, az Ulysses Aiolosz-epizódjából. Flann O’Briennél: „Nagybátyám, aki háttal fordult felém, fejét is tekintélyt parancsolóan mozgatta, ezzel egy hájhurkát tornáztatva, melyet általában gallérján belül viselt, és mely így a zene ütemére vörösödött és sápadt el.” Joycenál meg: „Tekintélyesen lépdelt fölfelé a lépcsőn, esernyővel kormányozva, ünnepélyes szakállkoszorúzta valóját. Fekete gyapjúszövettel borított háta lépcsőről lépcsőre emelkedett. Hát. Minden eszét a nyakszirtjén hordja, mondja Simon Dedalus. Mi húst hord a háta! Hájhurkát a tarkó! Tarkó. Barkó. Barkó. Tarkó.” (Eltekintve attól, hogy az eredeti inkább „tarkó. Hurka. Hurka. Tarkó.”) Szentkuthy Joyce-fordítását tehát úgy használtuk, hogy leginkább ötleteket halásztunk belőle – egyébként a Joyce-utalások nagy része inkább tematikus. – Paródiák ezek? Mert például a Sweeney-történet, amelyet én Seamus Heaney modern angol fordításában ismerek, és amelyből részleteket mi is lefordítottunk a hamarosan megjelenő válogatott Heaney-kötet számára, néha meglepően hasonlít, már-már szövegszerűen egyezik az általatok fordított versbetétekkel. A regény megjelenésekor ezt a sztorit (mármint angolul) még senki nem ismerte, tehát lehetett ez olyan gesztus is Flann O’Brientől, mint Weörestől az, amikor Ungvárnémeti Tót László létező verseit bevette a Psychébe. – Nagyon jól rátapintottál: a Sweeny-történet valóban nem paródia, legalábbis nem úgy az, ahogyan a Finn-történet vagy a többi szövegszemelvény (beleértve a Kétkezi Költő kétbalkezes körteményeit [sic] a Melósról meg a pofa sörről, vagy az alexandrinusokban előadott végeérhetetlenül 532
NV10-6.p65
532
2010.07.02., 10:44
részletező leírást a hajózási műszerekről), és a versek stílusa szembeszökően hasonlít Heaney modern angol fordítására – mert ez áll legközelebb az ír eredetihez. Talán ez a regénynek az egyetlen vonulata, a kritika szerint is, amely kvázi-paródiamentes (azért a szerző ezekbe a rímtelen, alliteráló természetleíró siralmakba is beszúr egy-egy hey prestót, a fentebb stíl kedvéért bizonyára). Tudni kell, hogy Flann O’Brien – aki kétnyelvű volt, írül is írt regényt és szatirikus rovatot, ráadásul középkori írül is tudott írni, főleg, ha ki akarta cselezni a cenzúrát – a középkori ír természetlírából írta magiszteri disszertációját, és ez nyilván felbukkan az Úszikkétmadáron Sweeny-epizódjaiban. Másfelől meg, a paródia magas fokára vitt Finn-epizódokkal ugyancsak egyfajta hagyományt folytat – és nemcsak az Ulysses Küklópszepizódjába ugyancsak beleszőtt Finn-paródiáét, de az „eredeti” Finn-legendáriumét is, amely épp annak köszönheti fennmaradását, hogy az ír népszáj az eredetileg emelkedett hiperbolákat idővel átfordította komikus-groteszk túlzásokba, így játszadozhat Finn ülepe széltében másfél száz pulya labdajátékot. – Az irodalmi allúziókon túl hányféle nyelven beszélnek a szereplők, a dialektustól a társadalmi különbségekig? Van ennyiféle magyar nyelv is? Mit lehet ilyenkor csinálni? – Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy ahány szereplő, annyi hang, és majdnem annyi nyelvváltozat. O’Brien nyilván nagy élvezetet lelt ezeknek a különálló hangoknak az összecsiviteltetésében. Van néhány nagyobb nyelvi vonulat: a kerettörténet körülményeskedő-pedáns műnyelve, a középkori ír hősök köré épített stílusparódiák (ahol ezeknek a magyar irodalmi tudatban nem létező stílusformáknak mintegy az „eredetijét” is fel kellett villantani, és ahol a felülstilizáláson és archaizáláson kívül – az angol mintájára – néhány elidegenített szerkezettel, „rontott” vonzattal próbáltuk megteremteni azt az illúziót, hogy fordított nyelvről van szó). Aztán ott vannak kedvenceim, a Dublin Ringsend nevű külvárosában tanyázó tősgyökeres cowboyok, a regénybeli regény fikciós regényírójának szerződtetett szereplői, akik az Irish brogue, a Plain People of Ireland által beszélt fésületlen angol-ír nyelven társalognak. Azt hiszem, itt vált el leginkább egymástól a két fordítás: azt mind a ketten éreztük, hogy valamerre el kell térni a standard nyelvhasználattól. Gábor fordításában Shanahan, Lamont és Furriskey urak egy kicsit Rejtő Jenő-s, kicsit a mai szlengbe kikacsintó, városi szlenget beszélnek; nálam meg be-becsúsznak erdélyies, azon belül is székelyes fordulatok – bár próbáltam nem behelyettesíteni ezt a minor nyelvet a magyar dialektussal, inkább a mondatszövésben, retorikai fordulatokban próbáltam rájátszani erre a „falusiasságra”. Azt hiszem, a cowboyok trécselése lett végül a könyv legelegyesebb 533
NV10-6.p65
533
2010.07.02., 10:44
nyelve, amelyben demokratikus vidámsággal keveredik Dunántúl és Székelyföld, városi szleng és falusias bumfordiság, etesd a nénikédet és nesze neked egy zseb szilvalekvár. Végül is, azt hiszem, mindegyik nyelvi vonulatot ki kell találni így vagy úgy – a célnyelvben meglévő stílusok, nyelvváltozatok egy az egyben behelyettesítése eleve félreértés, viszont ha van egy-egy karakteres, erős elem, azt miért ne használnánk fel? – Néha engem elkap a szorongás, hogy ha túl sok műhelyproblémát tárunk a nyilvánosság elé, akkor elriadnak a könyvtől. Úgyhogy talán beszélgessünk egy kicsit arról is, hogy miféle regény ez az Úszikkétmadáron. Van a narrátor, aki regényt ír, de az ő egyik hőse maga is regényíró, viszont a fiktív regény hősei lázadásban törnek ki, és mintha egy idő után ők lennének a főszereplői annak a műnek, amelyet olvasunk, és amelyben a narrátor is csak egy szereplő. Ez azért szép. – A regény imádnivalóan jópofa (maga Joyce, akinek nem volt szokása élő írókért lelkesedni, annyira szerette ezt a könyvet, hogy Párizs német megszállása elől menekülve Zürichbe is magával viszi könyvtára morzsáival, és haláláig próbálja francia kritikusoknak népszerűsíteni). Van egy kollégista – az Ifjúkori önarckép Stephen Dedalusának domesztikált, kifigurázott mása –, aki szabadidős irodalmi ténykedésében regényt ír, és esztétikai elméleteivel untatja ivócimboráit. A készülő regény, melyet meg-megszakított, szerzői kommentárokkal ellátott részletekben ismerünk meg, egy regényíróról, Trellisről szól, aki írókollégáitól kölcsönzi szereplőit, és csak akkor alkot ex nihilo, ha nem talál megfelelő szereplőt a piacon. A szereplők, megunva Trellis zsarnokságát, altatókkal traktálják őt, és mialatt ellenőrzése megszűnik felettük, élik világukat, többek közt ellenregényt írnak, melyben írójukat perbe fogják, elítélik és válogatott kínzásoknak vetik alá. A könyvhálóba több ponton bekapcsolódnak ír mitológiai és mesealakok – Finn Mac Cool, Sweeny király, a Pooka nevű emberszabású ír ördög, illetve a Jó Tündér –, akik a regénybeli regénybeli regény szereplőivel közös kalandokba bukdácsolnak. Az angolszász kritika szerint Beckett Murphyje mellett az Úszikkétmadáronnal jelenik meg az angol posztmodern regény – 1939-ben, vagy harminc évvel a fogalom megjelenése és Roland Barthes írása, A szerző halála előtt. – Az én kedvencem az, amikor a regényhős születését mint totálisan abszurd helyzetet tünteti fel. Ugye egyszer csak ott van egy felnőtt ember, tiszta tudattal, emlékekkel, egy számára teljesen ismeretlen világban, mit világban, szobában. – Igen, és erről sajtókivágásból értesülünk, melyben tudósok és pszichoeugenisták magyarázzák el az aestho-autogámia névre keresztelt művelet 534
NV10-6.p65
534
2010.07.02., 10:44
lényegét, gyakorlati alkalmazásokkal. Majd merész vágással Trellis, az alkotó perében landolunk, amikor sor kerül a vádemelésre, hogy miért öltöztette jó kiállású hősét saját levetett, háború előtti fazonú öltönyébe. Az au(k)toritás mindenütt kap egy fricskát – Joyce láthatatlan, műve mögött elrejtőző, körmét reszelgető alkotó-istene itt egy kübli mögül szólítja meg teremtményét, ráadásul a teremtő aktus annyira félresikerül, hogy az ősgonosznak szánt Furriskey, ahelyett, hogy elcsábítaná és megejtené a direkt erre a célra teremtett hősnőt, inkább feleségül veszi a cselédet és példás családi életet élnek, mialatt Trellis bealtatózva húzza a lóbőrt. – Különben maga a szerző is több néven szerepel. Ki ő valójában? – Brian O’Nolan, Brian Nolan, avagy (írül) Brian Ó Nualláin, tisztviselő (alkoholból kifolyólagos nyugdíjazása előtt az ír Egészségügyi Minisztériumnál); angol nyelven írt regényeit Flann O’Brien, egyetlen írül írt regényét (An Béal Bocht – magyarul Veres Júlia fordításában A fába szorult féreg) Myles na gCopaleen néven szignálta (utóbbi komikus szereplő, afféle ír miles gloriosus Dion Boucicault ír drámaíró egy színművéből), és ezen az utóbbi álnéven írta, több mint húsz éven keresztül, szatirikus rovatát az Irish Timesba. Ezeken kívül még vagy fél tucat álnevet használt, úm. Brother Barnabas (’The Brother’), Count O’Blather stb. – Végül mondj még pár szót arról, mit fordítasz most, hol fog megjelenni, és olvashatunk-e belőle részletet valahol. – Jelenleg Patrick McCabe-nek, a kortárs ír irodalom fenegyerekének The Butcher Boy című regényét fordítom: a hatvanas-hetvenes évek kisvárosi Írországában, széteső családban felnövő szeretethiányos fiú monológja, aki az ártatlanság és a torzultság furcsa és megindító keveréke – ízes angol-írből, a kor slágereiből és képregény-fordulataiból, és durva szlengből kikevert nyelvi koktélban elmesélve. A Kalligram szeretné megjelentetni – Deo juvante, pénz is lesz rá... – Nagyon reméljük, hogy így lesz. Köszönöm a beszélgetést. Behálózva
NV10-6.p65
535
2010.07.02., 10:44
MAGYAR VILÁG
Vonzódások Albert Zsuzsa beszélgetése a kilencvenedik éves Ujfalussy József muzikológussal
ALBERT ZSUZSA: Ujfalussy József zenetudós, esztéta, a Zeneakadémia növendékeinek számos korosztálya nagyszerű tanárát tiszteli benne. De nem csak a zene világában van otthon, felsőfokú tanulmányait bölcsészként kezdte, ahogy Szöllőssy András is Eötvös-kollégista volt, Kodály Zoltán ugyancsak, aki valószínűleg nem írta volna meg a Psalmus Hungaricust, ha nem lett volna bölcsész. UJFALUSSY JÓZSEF: Ami engem és bennünket illet ezzel az egyetemi és zenei kettős érdeklődéssel, olyan családban nőttem fel, amely két oldalról is rendkívül érintett volt zeneileg. Egyik oldalon egy debreceni polgárcsalád leszármazottja vagyok. Hogy azok az Ujfalussyak mikor és hogy kerültek Debrecenbe, azt csak a Jóisten tudja. Mióta ottan nyilvántartják a polgárokat, vagy 1693 óta, jegyzik őket, mint „helyes pógárokat”, ami azt jelenti, hogy házhelye van, tehát megtelepült polgár. A nagyapám innen származott, szegény gyerek volt, árva gyerek, a Kollégium nevelte, természetes, hogy a teológiát is elvégezte annak rendje-módja szerint. Teológustársa volt Szabó Magda nagyapja, akivel nagyon jó barátságban voltak. Ez a nagyapám a maga idejében zenekedvelő ember, a kollégiumi zenei életnek is vezetője volt, később aztán orvosi tanulmányokat végzett a budapesti egyetemen, mint tekintélyes orvost ismerték Debrecenben. Ő alapította meg a városi kórházat, aztán a tüdőszanatórium létrehozását kezdeményezte, és kamarazenetársaság jött össze minden héten a házában. Beszerezte azokat a hangszereket, amelyeken játszani kellett, hogy a vendégeknek ne kelljen magukkal cipelniük. Én gyerekkoromban még láttam ezeket a hangszereket. A másik oldalról az anyai nagyapám egy Szatmár megyei középnemesi földbirtokos családból származott, de ugyanúgy a debreceni kollégium partikulájának a sugarában végezte ő is a tanulmányait. A máramarosszigeti gimnáziumban érettségizett, s többek között Szilágyi István volt a magyartanára, akinek a nevét Arany János életrajzából olyan jól ismerjük. Ő maga is csellózott, nagyon jó csellista volt, és később a debreceni MÁV filharmonikus zenekar egyik alapítója. Ebben a családban, az anyai családomban is rendszeresen kamarazenéltek. Az édesapám Thománnál vett zongoraórá536
NV10-6.p65
536
2010.07.02., 10:44
kat, magas szinten zongorázott, az anyai nagyanyám szintén, szóval mindenképpen beleszülettünk a zenébe, a zenélésbe. Én aztán kaptam gyerekkoromban egy fuvolát a nagybátyámtól, aki a mérnöki pályát hagyta ott a hangszerkészítésért, azon megtanultam játszani, zenekari fuvolás lettem, közben zongoráztam. Volt egy nagyszerű zenetanár a debreceni városi zeneiskolában, amelynek egyébként a nagyapám s a dédapám is alapítója volt a múlt században, ez a zenetanár nem volt más, mint Szabó Emil, aki Kodálynál végzett zeneszerzést, és Bartóktól tanult zongorázni, és egy fél Eötvös Kollégium elvégzése az ő háta megett is ott volt, egyébként Szabó Magdának az első fokú unokatestvére, ő aztán zeneszerzésre fogott. Ami azt jelentette, hogy a zenével mint zenével is már közelebbi kapcsolatba kerültem, nem csak manuális technikai kapcsolatba, ez volt az a probléma, ami aztán, amikor leérettségiztem, feltétette a kérdést velünk, hogy most merre tovább. – A debreceni református kollégiumban érettségizett, aztán a debreceni Tudományegyetemen latin–görög szakon végzett, ott is doktorált. Ha megnézi az ember tanulmányainak a gyűjteményét, ennek a nyomát is megtalálja, mert hol az Odüsszeia Nauszikaa-jelenetének hídszerkezetéről ír, más alkalommal meg a bartóki zene hídszerkezetéről ad számot. – Sőt, ha már volt szíves ezt megemlíteni, akkor mindjárt hozzátenném, hogy amikor az akadémiai rendes tagsági székfoglalómat tartottam, akkor Liszt Haláltáncáról mint variációs műről beszéltem, és irodalmi variációs művekkel, a Divina Commedia Pokol fejezetével, az Ember tragédiájával hoztam kapcsolatba és a középkori haláltáncgyakorlattal és tradícióval, ami szintén variációs jellegű volt. – Miért választotta először a bölcsészkart? – Azért, mert az érdeklődésem mindenképpen a zenének egy tudományosabb, és mint említettem, nem egyszerűen manuális gyakorlása felé vezetett, s ebben az esetben az lett volna a lehetőség, hogy zenetudomány szakot végezzek. De akkor Magyarországon még nagyon sokáig nem lehetett zenetudományi szakon tanulni, mert nem volt ilyen. Az volt tehát a kérdés, hogy most merre menjünk tovább. Ott volt a debreceni egyetem, és én nagyon szerettem a latin–görög tanulmányaimat, tanulmányi versenyen országos második lettem latinból annak idején. S akkor az édesanyám azt mondta – a harmincas évek végén –, nézd, édes fiam, bármit végzel, állás, elhelyezkedés szempontjából egyformán rossz mindegyik, azt végezd és azt tanuld, amihez kedved van. Én meg beiratkoztam az egyetemre – a zeneszerzés tanulmányokon már túl voltam akkorára, éppen Szabó Emil jóvoltából –, elvégeztem, és Szabó Árpádnál ledoktoráltam an537
NV10-6.p65
537
2010.07.02., 10:44
nak rendje-módja szerint. S mikor feljöttem a háború után Budapestre, az Országos Szabadművelődési Tanács titkáraként, ahova Karácsony Sándor, a Tanács elnöke, engem meghívott, akkor beiratkoztam a Zeneakadémiára, hogy lássam, mit ér az, amit én tanultam Debrecenben. – Egyébként akkoriban a görög hagyomány fontos és lényeges eleme volt a magyar értelmiség gondolkodásának, akár Németh Lászlóra gondolunk, vagy Kerényi Károlyra, akinek ekkor volt a legnagyobb hatása. Budapesten művészeti csoport volt az Asztronauták c. folyóirat köre, Debrecenben például Gulyás Pál is nagyon szerette ezeket a stúdiumokat. Egyébként Debrecenben az irodalmi és a zenei, egyáltalán a kulturális élet igen magas színvonalú volt, egészen más, mint ahogy ezt a „falu-Debrecen” legendája tartja. – Erről nem szeretek beszélni, mert akik most általában a keleti országrészről szoktak megemlékezni úgy, mint elmaradott országrészről, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy a magyar kulturális tradícióban, amiből élünk, milyen hihetetlen értékei feküsznek a Partiumnak, Debrecennek. Debrecen kisugárzása, külön téma lenne a debreceni kollégium kisugárzása a bihari, szatmári környezetre. Kölcsey, Arany, Isten tudja, ki mindenkit emlegessünk még! – Ahogy lapoztam a lexikonban, találtam egy Ujfalussy Gézáné Mándy Margit zenetanárt. – Ő az édesanyám – volt, sajnos már így kell mondanom, hogy volt, mert... – Nagyon sokfelé dolgozott, távol Debrecentől. – Igen, ez olyan furcsa élet volt, tudja, először is: a második házasságában ő az Érmelléken egy ottani szőlőbirtokon élt. A második férje egyébként a debreceni Hegymegi Kis Albert református lelkésznek, a kistemplomi református lelkésznek az unokája, ő örökölte ezt a szőlőbirtokot, és ott próbáltak megélni. De ez nem nagyon ment, mert a birtok Romániához tartozott, s a magyar birtokosokat már akkor se nagyon szerették, úgyhogy nekik kifejezetten menekülniük kellett ’29-ben, és akkor hát mihez kezdjenek? Az édesanyám már korábban tanult énekelni, mint ahogy említettem, a családunk telítve volt zenével, és akkor jutott eszébe, hogy ő mostan hivatalosan befejezi a zenei tanulmányait. Én akárhányszor emlékszem rá, azon a nyáron, hogy felneszeltem álmomból, ő mindig a tankönyvek előtt ült, és mindig tanult, aztán meg utánaeredt, hogy mit lehet csinálni. Először kapott egy magán zeneiskolai engedélyt Szentendrén, ott dolgozott egy darabig, utána lehetősége nyílt, hogy a szombathelyi zeneiskolában legyen énektanár. Szombathelyen dolgozott évekig, és minden héten kétszer utazott Debrecen és Szombathely, vagy Budapest és Szombathely között. – Tanár úr akkor a kollégiumban volt? 538
NV10-6.p65
538
2010.07.02., 10:44
– Nem, én a nagyszüleimnél, Debrecenben laktam, anyai nagyszüleimnél, akikre szintén nagy-nagy szeretettel és hálával emlékszem, mert olyan környezetet jelentettek, olyan biztonságot, ami megfizethetetlen. Az én gyerekségemhez hozzátartozik az, hogy egynehány esztendőt, legalábbis az iskolai szünetek idejét, de az 1928–29-es tanévet végig is, falun töltöttem, az Érmelléken, Nagykányán. Amennyiben valami dialektus még a beszédemen érződik, ezt én ott szedtem fel, nem Debrecenben, mert az ottani paraszt napszámosok között lebzselve gyerekkoromban hallottam ezt a beszédmódot. Az anyai nagyapámék családja felsőtiszai, Szatmár megyei nyelvjárást beszélt, tehát ott ezt a dialektust nem tanulhattam. Egy alkalommal sor került rá, hogy megint megnézzem a térképen, hogy hol is született Kölcsey. S ahogy Sződemeterre véletlenül ráesett a tekintetem, láttam, hogy igazán közel hozzá egy-két órai gyalogjárásnyira ott van Érmindszent, ahol Ady született. S akkor elkezdtem játszani ezzel a gondolattal, és délnyugati irányban haladtam tovább a térképen, eljutottam Ottományba, ott született Szentjóbi Szabó László, aki a felvilágosodás kori magyar irodalomban játszott fontos szerepet, s akkor ez mindjárt felidézi Szentjóbnak, ahogy neveztük, Szentjobb községnek a nevét, ahol egy kolostorban valóban sokáig őrizték a Szent Jobbot. Majd tovább menve délnyugati irányban, Ottományból, egy lépés onnan Semlyén, Érsemlyén, ahol Kazinczy született, és ahova Madách felesége volt való, aztán kicsit odébb lejjebb Álmosd, ahol Kölcsey a gyerekkorát töltötte. Nagylétára átláttunk a határon túl, ott született Irinyi, aki mint ismeretes, feltalálta a gyufát, és az a Kólyi, ahova Nagykáta tartozott közigazgatásilag, az meg Arany János Elveszett Alkotmányában úgy szerepel, mint a Kólyi hegy, amit el kell mozdítani, s a helyéről a pokolba vezet a bejárás. Hát ez volt az a légkör, és többek közt az a tradíció, ami a debreceni kollégiumból sugárzott ki, mert a felsoroltak majdnem mind ott tanultak, ha Madách nem is, de Ady, Arany, Szentjóbi Szabó, Irinyi és sorolhatnám. – Debrecenben a zenei élet és az irodalmi élet valószínűleg ugyanúgy párhuzamosan futott, mint ahogy a tanár úr életében. Például Gulyás Pálnak Mozart-versei vannak, Szabó Lőrincnek, aki Gulyás Pál osztálytársa volt, ismeretes a Mozart hallgatása közben című verse. – Az Ady Társaság, amely ott Debrecenben működött a két háború közt, kiemelten fészke volt az ilyenfajta találkozásoknak, személyes találkozásokból szövődtek ezek az együttes kulturális emlékek és tradíciók. Nézze, hirtelenében mondok valamit: vegyük a világ zenei életét, nyugodtan beszélhetek így! Azt kérdik tőlem, hogy kicsoda Vásári Tamás. Azt mondom: a Baltazár Dezső unokája. Azt kérdik tőlem, hogy kicsoda Schiff András, a 539
NV10-6.p65
539
2010.07.02., 10:44
zongoraművész. Ő a Csengeri Klárika fia, akivel együtt jártunk zeneiskolába. És kicsoda Eötvös Péter, a XX. századi zene egyik nagy alakja? Ő meg a Szűcs Ilonka fia. Három debreceni gyerek, akik ebben az időben születtek, ott nőttek fel, és hozták magukkal ezt a tradíciót. Hát így éltünk ott, abban az időben, és mondom, ez hozta magával, hogy akkor én a görög–latin szakot választottam, és akárhányszor szívesen elmondom, muzsikus, vagy piktor, vagy író barátaimnak is, hogy azt az intenzív esztétikai élményt, amit számomra Homérosz olvasása jelentett eredetiben és jelent, azt soha semmi más művészeti ágban nem találtam meg. – A mi generációnk már görögöt nem tanult, én a latin versek olvasásakor éreztem hasonlót. Ott érintett meg először, a vers más nyelven újjászületésének élménye. – Azt kell mondanom, hogy mikor itt nyelvművelésről, erről-arról szó van, nyelvünk romlásáról és hasonlókról, akkor az jut eszembe, hogy itt nem egyszerűen az anyanyelv romlásáról van szó, hanem a nyelvi érzékenységről és a nyelvi kultúráról általában. Amihez hozzátartozik az idegen nyelveknek a szemlélete és tanulása is. Vagy a basic english, vagy egy cockney szintjén tanuljuk az angolt, vagy pedig úgy, ahogy régen: együtt járt nyelv és irodalom. Emlékszem, görög szakvizsgámra készültem, és valami iszonyú mennyiségű volt a kötelező olvasmány, s akkor arra gondoltam, hátha gyorsabban olvasom magyar fordításban. Elkezdtem olvasni egy Platón-szöveget magyar fordításban, egy árva szót nem értettem belőle. Megnéztem a görögöt és azonnal világos volt minden. – Miért Bartókot választotta legfőbb stúdiumának? A másik persze Debussy. – Kérem, az úgy jött magától. Mert abban az időben, a háború után, amikor Bartók meghalt 1945 szeptemberében, akkor egyszer csak világszerte fellángolt a művei iránti érdeklődés. Itt Budapesten is ’48-ban egy nemzetközi Bartók-verseny és -fesztivál zajlott le, és elkezdtek megjelenni a rá vonatkozó cikkek. Demény János kezdte gyűjteni a leveleket, és hirtelenében annyi különböző helyen annyi különböző folyóiratban, alkalmi nyomtatványban, egyébben jelentek meg a Bartók-írások – évről évre megemlékeztünk a születésnapjáról márciusban és szeptemberben a halála évfordulójáról –, hogy egy idő múlva már nem lehetett áttekinteni, hogy mi minden jelent meg. Akkor határoztam én el, s a Zenemű Kiadó felkért rá, hogy egy Bartók-breviáriumot csináljak. Ez a Bartók-breviárium volt talán az első olyan összesítése a szanaszét megjelent ilyen-olyan forrásanyagnak, hivatkozások-
540
NV10-6.p65
540
2010.07.02., 10:44
nak, amelyből aztán tovább kellett és tovább lehetett lépni egy életrajz irányában, amit egyébként Demény szintén kezdeményezett. – Aztán volt idő, amikor Bartók a hazai zenei életben háttérbe szorult. Egyszer csak megjelentek olyan szövegek, hogy például a Rádió ne adjon annyi Bartókot, mert a nép nem érti. – Ez jellegzetesen az akkori rezsim gondolkozásmódjának felelt meg, lehetőleg a népszerűség irányába próbálta a kulturális életet is terelni. Ennek a párhuzama megvolt az irodalmi életben is. Ez egyoldalú szemlélet volt, amely természetesen Bartókot is kétfelé osztotta. Az érdekes az, hogy Bartók kétfelé osztása a kilencszázhúszas években már a németeknél megtörtént, de fordított irányban. A németeknél azt a Bartókot tartották érdekesnek, aki a közember számára érthetetlen volt és modern, a népzenében gyökerező művei pedig csak utánzat, csak feldolgozás, ez-az. Akkor jött az a bizonyos negyven év, amiről most annyit szoktak beszélni, s az meg éppen ellenkező irányba – és a Szovjetunióból különösen erősen áramlott egy ilyen szellem – osztotta kétfelé Bartókot. A népzenében gyökerező Bartók a mi Bartókunk, a többi valamiféle burzsoá befolyás alatt született nem tudom, micsoda, ismerjük ezeket a szövegeket. – Egyébként én és általában az én generációm nagyon sokat köszönhet Kodálynak és Bartóknak, előttük nem tudtak énekelni a városi gyerekek, a városi emberek, vagy rosszat énekeltek, mint ahogy sajnos a mostani fiatal generáció sem tud már. Azt az egykori Énekes ABC-t, amiből például mi tanultunk, talán újra elő kellene venni, és népdalokat tanítani, nem csak a zenei általános iskolákban. – Valóban, amikor Kodály nevelési koncepciója ismertté vált, és kibontakozott a húszas években – amikor ő zeneszerző növendékeit egy mozgalom szolgálatába állította, mert ez történt valójában, aztán jött a népdalkórus-mozgalom az iskolában –, az egyházi éneklés felé terjeszkedve is, valóban az egész országban ismertté vált – ez kétségtelenül nagyon nagy pillanata volt a magyar zenetörténetnek. De amikor azt említette, hogy a városi ember nem tudott énekelni és Kodály tanította meg, akkor azt kell kérdeznem: és most tud a városi ember énekelni? Mert mi történt közben? Mi történt az egész ún. Kodály-módszerrel és egy csomó mindennel? – Én is ezt kérdezem. – Általában a műveltségnek azzal az ágával, amit olyan mellékesnek tartanak manapság. Az ember személyiségét egy nagyszerű pszichiáter orvos, a debreceni klinika idegklinikájának egykori igazgatója úgy írta le, hogy a legegyszerűbb tudásanyag, a világ értelmi felfogása csak akkor válik személyessé és igazi tudássá, ha az ember érzelmileg is a sajátjává tette. Ez a pszichiáter, 541
NV10-6.p65
541
2010.07.02., 10:44
dr. Papp Zoltán, a feleségem édesapja volt, és amikor az érzelmi kultúráról van szó, akkor mindig eszembe jut Spinozának egy figyelmeztetése: Etikájában az egyik fejezetet, amit az érzelmeknek szentel – Descartes is a Traité des passions-ban –, azzal kezdi, hogy az ember lényege a kívánság, és amikor az ember érintetté válik valamilyen affektus, tehát érzelem irányából, akkor egy meghatározott cselekvésre determináltnak tekinthetjük. Ami magyarul azt jelenti, Spinoza felismerte, hogy a cselekvések kiváltó oka az érzelemvilág. És ha ez az érzelemvilág nem úgy működik, hogy reálisan tájékoztasson arról, hogy azt tekintsem a magam számára fontosnak és annak örüljek, ami valóban hasznos nekem – ehhez érzelmi kultúra kell –, és utasítsam el, ami valójában káros, akkor az egyén, vagy egy közösség vakvágányra fut. – A magyar irodalomban kiket olvas, ha marad erre ideje? – Be kell vallanom, hogy a kortárs magyar irodalomban nekem súlyos pótolnivalóim vannak és volnának, mert attól, hogy az ember egyoldalúsodik, elzárják a saját elfoglaltságai más kitekintésektől. De amit magammal hoztam, egyrészt a gimnáziumi neveltetésemből, mert az a református kollégiumi neveltetés megfelelő nyelvi és irodalmi alapot adott, másrészt az egyetemi évek sok hozadéka segített a később elém kerülő művek válogatásában. De egy életrajzi emléket is hadd idézzek fel: a nevelőapám édesapja a lepeceni református gimnázium tanára volt régebben, az első háború előtti időben, az a Nagy Zsigmond, akit Karácsony Sándor olyan nagy szeretettel említ, A könyvek lelke című kötetének az előszavában. Nos, ez a Nagy Zsigmond fiatal korában Nagykörösön Arany János utóda volt az iskolában, és megőrzött olyan dolgozatokat – én is láttam őket –, amelyeknek a margóján ott voltak Arany János piros tintás megjegyzései. Ezeket aztán persze a kollégiumnak ajándékoztuk. Nos, Arany János gyerekkoromtól – Petőfiről nem is beszélve, János vitéz, egyebek –, a házi költőnk volt, amikor az érmelléki falusi környezetben, ahol gyerekeskedtem, esténként összeültünk, a Nagyidai cigányokat olvastuk, én ezen tanultam meg Arany János keserű humorát élvezni. Nézze, aki egy olyan versszakot írt le, mint ő, az mindünknek tanára lehet. Én ezzel a versszakával szoktam idézni, akkor is, amikor Debrecenben görög–latin szakfelügyelő voltam. Ezt a feladatot ezzel a versszakkal vállaltam el, ami így hangzik (a Bolond Istók második énekéből származik, amiről egyébként Karácsony Sándor, mint magyar neveléstörténeti hagyományról, féléves szemináriumot tartott nekünk). Nos, a versszak így hangzik: „Klasszikusokhoz éppen szíve vonta: / Kedvence volt Horác, Virgil, Homér; / De szót hüvelyből nem örömest bonta, / Virágot nem tiport el a gyomér; / Ő az egésznek bátran nékironta, / Kileste, hol foly az a fínom ér, / Melyen halad cselekvés, érzet, eszme – / habár egy szócska néhol kárba veszne.” 542
NV10-6.p65
542
2010.07.02., 10:44
Hát ez azóta is él bennem, és ha művészetről vagy akármiről van szó, akkor mindig eszembe jut. Nemcsak Horác, Virgil, Homér miatt, hanem azért is, hogy „hol foly az a fínom ér, melyen halad cselekvés, érzet, eszme”. Ha még korábbra megyek, akkor eszembe jut egy kiadvány, ami még megvan valahol a könyvespolcomon, az a címe, hogy Nemzeti dal könyvecske. Ebben olyan versek vannak összegyűjtve, amelyek kevésbé népszerűek ma már, és régebbi költőktől, Czuczortól, Kisfaludytól, másoktól származnak, patrióta hangot ütöttek meg, a legelső emlékeim tőlük származnak. Ezt a hagyományt az anyai nagyapám ápolta a mi családunkban. Az ember hat-hét éves korában még nem nagyregényeket olvas, de aztán Mikszáth különösen közel került hozzám, mert őbenne éreztem azt a bizonyos savat-borsot, ami néha hiányzott olyan kötelező olvasmányokból, mint A falu jegyzője vagy mások. – A magyar nyelv szempontjából is jobb volt, azt hiszem. – Kemény Zsigmondot nagyon szívesen olvastam mindig, őt nagyon szerettem. Mikszáthot, Kemény Zsigmondot, Móricz Zsigmondot, Jókait természetesen, és ki mindenkit mondjak? – Valahol írja, hogy természetesen debreceniként is nyilván Csokonai, meg Ady voltak a fontosak, Csokonainak éppen zenei vonatkozásai is vannak. – Hogyne, Csokonai nagyon érdekes figura. Szabolcsi magyar zenetörténeti írásaiban olvasható a kollégiumi zenélésről. Csokonai arról ír egyik levelében egy barátjának, hogy most felkeresi a debreceni muzsikus diákokat, mert ők ismernek olyan dallamokat, amelyeket a bécsi kiadójának ajánlani tud, hogy az ő versei ezekkel a zenékkel jelenjenek meg Bécsben. Ha most magát a művészetet, az esztétikumot nézzük, amit én tanítok, természetes, hogy tanításomban állandóan jelen vannak az irodalmi vonatkozások is. Hogyha én analógiáról akarok a diákjaimnak beszélni, akkor kézenfekvő egy olyan irodalmi hasonlat, ami megérteti velük, hogy mi az analógia. „Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel” – ez először magát a látványt, azt a bizonyos szúnyogot mutatja, a gémeskút rajza pontosan ilyen. De amikor már arról van szó, hogy: „Mélyen néz a kútba, benne vizet kémel: / Óriás szunyognak képzelné valaki, / Mely az öreg földnek vérit most szíja ki”, akkor már ki kell terjesztenem a figyelmüket az egész szituációra. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”; akkor már figyelmeztetnem kell a mássalhangzók zörejes jellegére, ami szintén a karsztosodást, a kiszikkadást jelenti, s akkor már arra kell figyelmeztetnem, hogy egy ilyen szárazságban keserves dolog azt a kis vizet kiszívni a földből, mint ahogy keserves az is, ha a vérünket a szúnyog megcsapolja. – Aztán Az éjszaka zenéje elemzése... 543
NV10-6.p65
543
2010.07.02., 10:44
– Jaj, hát ez egy nagyon különös történet! Bartók gyakran nyaralt Békés megyében, ahol a sógora a Weinkheim-birodalomban volt jószágkormányzó, a Weinkheim-földbirtokokon. Az unokahúga, Elza néni, Bartók Elzának a lánya egyszer említette nekem, éppen Az éjszaka zenéjével kapcsolatban, hogy volt ott egy artézi kút, amelyik soha sem fagyott be, és körülötte békák tenyésztek. És hogy úgy érzik, hogy Bartókot ez is inspirálta. Hát persze, a békák csak az a bizonyos felület, a szúnyog rajza, a gémeskúttal. Ami Az éjszaka zenéjét illeti, ez már a nagy romantikának egy lehajló ága tulajdonképpen, ahol az éjszaka mindig kétféleképpen jelenik meg: részint lidércnyomásosan, részint pedig euforikusan. S egy olyan környezetben, mikor Schönbergnek a Verklarte Nachtja, ez a csodálatos zenekari darab megszületik, akkor ez az éjszakai élmény, a maga különösségével, a népdal epizóddal, ami beleszűrődik a végén, már egy világot jelent, nem egyszerűen csak egy békák hangja által meghatározott közvetlen élményt. – Bartók egy kicsit magasabbról és a népdaltól távolodva – ahogy én gondolom – használja fel azt a népdalt, amit Kodály konkrétabban a maga zenéjében. Tanár úrnak melyik a kedvesebb? – A kettő megfér együtt. Mert a kettő kiegészíti egymást és hivatkozik egymásra. Ne feledjük el, hogy végül is Kodály biztatta Bartókot, hogy a maga kórusműveit, amelyek annyi örömet szereztek nekünk, és azóta is, persze, megírja. Bartók kórusai a maguk idejében talán első megközelítésre kevésbé voltak elsajátíthatók, mint Kodályéi. Bartók a kórusaiban nem közvetlen népdalokat dolgoz fel, a szövegeket szedte össze a magyar népköltési gyűjtésből, a kollégáim kimutatták, hogy melyik szöveg honnan származik. Mindenesetre érvényes Bartókra, amit ő egy alkalommal a Dillével folytatott beszélgetésben, 1937-ben, a brüsszeli Syren című folyóiratban, egy interjúban elmondott. Azt kérdezte tőle Dille: hogy állunk a népdalfeldolgozásaival és a vonósnégyesekkel? Amire ő azt mondta: a kettő közt lényegileg nincsen különbség, csak a vonósnégyesekben rendkívüli mértékben koncentrálok. S ez azt jelentette, amit írásban is kifejtett egy alkalommal, azt a fokot, amikor a zeneszerző már beszéli azt a nyelvet, és már saját nyelveként beszéli, tehát nem idézetként veszi át. – Ahogy a magyarságnak szerencséje, hogy a gyerekek Weöres Sándor versein nevelkedhetnek, meg hogy az egész generációja rengeteget fordított idegen nyelvekből, ugyanúgy szerencséje lehetne Bartók és Kodály népdalgyűjtése, ha használná úgy, ahogy szükség volna rá. – Ó, hát igen. Ez is a „pium desidériumok” közé, a jámbor kívánságok közé tartozik, hogy ez a magyar kultúrának valóban szerves része legyen. Nos, Bartók és a népzenei gyűjtés: itt a pedagógiára kell hivatkoznom. Ko544
NV10-6.p65
544
2010.07.02., 10:44
dály és Bartók. Az előbb szóba került ez az összehasonlítás. Kodálynak az egész életművét áthatja egy rendkívül intenzív pedagógiai, tehát közlő szándékú és nevelő szándékú velleitás. És ez még a nagy műveiben is időről időre megjelenik és előtérbe lép. Bartók szintén nevelőként lépett fel – ott van a Gyermekeknek, a hegedűduók, a Mikrokozmosz a maga egészében –, de a Mikrokozmosz már nem egyszerűen csak a zongora játéktechnikájába vezet be, hanem Bartóknak a zeneszerzői műhelyébe is. Bemutatja a zene mélyét és azokat a fogásokat, alkalmazási módokat, ahogy a zeneszerző a maga világát felépíti. Ez a különbség. Bartók mint zeneszerző volt nagy pedagógus. Egyszer csináltam egy Kodályról szóló cikk kapcsán egy összehasonlítást. Kodály erősen pedagógiai indíttatású zenét írt egész életében, Bartók zeneszerzőként vált nevelővé, Dohnányi pedig mint előadóművész, a pódiumról vált nevelővé. Weiner is a tanteremben vált, mint kamarazenetanár, nevelővé, tehát mindegyik más úton-módon. De itt egy nagy magyar nevelési és zenei hagyomány találkozik össze, és ennek köszönhető, hogy a világ tele van kitűnő nagy magyar zenészekkel. – Nem tudom, hogy Budapest most is annyira zenei központ-e, mint volt évtizedekkel ezelőtt. Európai jelentőségű zenei központ. – Budapest sokkal inkább európai zenei központ mind a mai napig, mint magyar zenei központ. Így kellene fogalmaznom tulajdonképpen. Tehát itt az európai zenei életnek egy nagyon fontos támaszpontja épült ki, és hogyha Vásári Tamás itthon dirigál, vagy itt zongorázik, ha Schiff Andris hazajön és itt lép fel, ez azt jelenti, hogy Európa van jelen, éppúgy, mint amikor a nem magyar származású művészek lépnek fel. De hát rajta van a zenei életen – legalábbis ami a politika főfolyamát, vagy a mindennapi élet főfolyamát érinti –, rajta van a bélyeg, hogy nem fontos. És amikor az állami támogatás, amelyre negyven év kultúrája épült Magyarországon, abban az időszakban szűnt meg, amikor a civil társadalom még nem készült fel arra, hogy ezt a funkciót átvegye, akkor ez katasztrofális, és hosszú ideig katasztrofálisan hat ki a magyar kulturális élet egészére. A nevelés problémája, a személyiség kérdése kerül itt előtérbe, amire már korábban utaltam, az érzelemvilág nevelése. A művészetek arra valók, hogy az érzelemvilágot egy általános humán tradíció szintjén képezzék ki, tegyék érzékennyé s fogékonnyá az embert, hogy megfelelő pillanatban a közösség lelkiismerete szerint úgy tudjon cselekedni, ahogy azt az érzelmei meghatározzák. Ezért fontosak a művészetek. Ha a művészetek ezt a funkciót és ezt a jelentőséget elvesztik, akkor ez nem a művészetek degradálását, hanem az ember degradálódását jelenti. És szomorúnak tartom, hogy ebben a pillanatban világszerte az ember degradálódásának vagyunk tanúi. 545
NV10-6.p65
545
2010.07.02., 10:44
TÁJÉKOZÓDÁS
ROGER SCRUTON
Ízlés és rend
Egy demokratikus kultúrában az emberek hajlamosak azt gondolni: öntelt dolog azt állítani, hogy az embernek jobb ízlése van, mint a szomszédnak. Ezzel azonban implicite tagadjuk azt a jogát, hogy az legyen, aki. Te Bachot kedveled, ő a U2-t, te Leonardót, ő Muchát, ő Jane Austent imádja, te meg Danielle Steelt. Mindketten saját bezárt esztétikai világotokban léteztek, és amíg egyik sem sérti a másikat, és mindketten köszöntök egymásnak a kerítésen át, addig nem is kell itt sem egyebet mondani.
A KÖZÖS TÖREKVÉS Ám a dolgok nem oly egyszerűek, ahogyan azt a demokratikus okfejtés állítja. Ha annyira sértő lenézni a másik ízlését, ez egy demokrata szerint azért van így, mert az ízlés intim kapcsolatban van személyes életünkkel és erkölcsi mivoltunkkal. Racionális természetünkhöz tartozik, hogy olyan közösségre törekedjünk, ahol az ítélőerőnek szava van, amelynek tagjai osztoznak bizonyos értékekben, mivel ezt követeli meg az értelem és az erkölcsi élet. És ez a vágy az értelmes konszenzusra átsugárzik a szépérzékre is. Ezt azonnal fölfedezzük, amint tekintetbe vesszük a magánízlések közösségi hatását. A szomszéd telerakja kertjét giccses sellőkkel és Disney törpékkel, és ezzel elrontja az ablakodból nyíló kilátást; groteszk, Costa Bravastílusban épít magának házat, amely tobzódik a harsány alapszínekben, amelyek teljesen lerombolják az utca csöndes atmoszféráját és így tovább. Mostantól fogva az ő ízlése többé már nem magánügy, ráerőltette magát a közösségi térre. Elkezdünk vitatkozni a dolgon: az ember panaszt tesz az önkormányzatnál, azzal érvelvén, hogy a szomszéd háza és kertje nem illik az utca stílusába, hiszen a városnak ez a része igyekszik megőrizni a György korabeli derűt és nyugalmat, hogy háza üti a mellette álló épületek klasszikus homlokzatát. (Nemrégiben történt Nagy-Britanniában, hogy egy háztulajdonos, akit az éppen aktuális művészeti divat ihletett meg, hatalmas műanyag cápát telepített háza tetejére, azt a benyomást keltvén, hogy a nagy hal beleesett a padlásba. A szomszédok és a helyi városépítész tiltakozása 546
NV10-6.p65
546
2010.07.02., 10:44
nyomán többéves pereskedés kezdődött, amit a háztulajdonos – aki amerikai és már nem lakik a házban – végül megnyert.) Tapasztalatból tudjuk, hogy sok mindenen lehet itt vitatkozni, ám a vita nem azt célozza, hogy bármi áron nyerjünk, hanem hogy konszenzusra jussunk. Szépérzékünkben implicite benne rejlik a közösség eszméje, az egyetértés bizonyos ítéletekben, amelyek lehetővé és értékessé teszik a társadalmi életet. Ez az egyik oka annak, hogy vannak tervezési törvényeink, amelyek a nyugati civilizáció nagy napjaiban igen szigorúak voltak, megszabták például az épületek magasságát (a XIX. századi Helsinkiben), az építési anyagot (a XVIII. századi Párizsban), a tetőcserepeket (a XX. századi Provence-ban), sőt még az utcára néző épületek homlokzatának csipkézetét is (Velencében a XV. századtól kezdve). Ez a konszenzusra törekvés azonban nem korlátozódik az épületek és kertek közösségi terére. Gondoljunk csak az öltözködésre, a belsőépítészetre és a testdíszekre: itt is határmezsgyére tévedhetünk, elfogadhatnak vagy kitaszíthatnak, belül vagy kívül kerülhetünk az adott közösségen, és összehasonlításokon és vitákon keresztül igyekszünk elérni azt a konszenzust, amelyben otthon érezzük magunkat. Öltözékünk számos darabja egyenruha jellegű, amelyet arra terveztek, hogy kifejezzék és megerősítsék nem kirívó beilleszkedésünket a közösségbe (a hivatali öltöny, a frakk, a baseballsapka), vagy esetleg szolidaritásunkat a törvénysértők közösségével (a fekete amerikai „gangsta” „börtönviselt” stílus). Más ruhadarabok, mint például a nők estélyi ruhái, arra tervezettek, hogy magukra vonják a figyelmet, anélkül azonban, hogy szükségtelenül kihívóak lennének. Amint már korábban említettem, a divat szervesen hozzátartozik társadalmi lény mivoltunkhoz: azokból az esztétikai jelzésekből fakad és egyben meg is erősíti őket, amelyek révén szemmel láthatóvá tesszük társadalmi azonosságunkat a világ számára. Kezdjük tehát meglátni, hogy miért képezik szerves részét a szépérzéknek az olyan fogalmak, mint az illendőség és a helyénvalóság: ezek azonban olyan fogalmak, amelyek egyaránt kiterjednek az esztétikai és az erkölcsi szférára is. Vannak azonban privát művészetek is, mint a zene és az irodalom. Miért tartjuk oly fontosnak, hogy gyermekeink megtanulják szeretni azt, amit mi szépnek tartunk? Miért tölt el bennünket aggodalommal, amikor gyermekeink olyan irodalomhoz kezdenek vonzódni, amely a mi szemünkben csúnya, bárgyú, csöpögően érzelmes vagy obszcén? Platón úgy vélte, hogy a zene különböző fajtái szorosan kapcsolódnak azoknak a konkrét erkölcsi tulajdonságaihoz, akik táncolnak vagy menetelnek rá, és hogy egy jól elrendezett városban csak olyanfajta zene lehet megengedett, amely 547
NV10-6.p65
547
2010.07.02., 10:44
valamilyen módon illik az erkölcsös lélekhez. Mellbevágó, ám a maga módján rendkívül érzékletes megállapítás ez, még akkor is, ha Platón az „odaillés’” fogalmát az utánzás (mime-sis) elméletével alapozza meg, amit többé már nem tekinthetünk helytállónak.
SZUBJEKTIVITÁS ÉS ÉRVEK Valaki ellenünk vethetné, hogy itt nincsenek is valóságos érvek, a konszenzus, ha egyáltalán sikerül elérni, akkor valahogyan másképpen jön létre, nem érvek, hanem érzelmek elterjedése révén. Mondjuk, te szereted Brahmsot, én pedig utálom. Meghívsz tehát engem, hogy meghallgassam kedvenc darabjaidat, és azok egy idő után elkezdenek „dolgozni rajtam”. Lehet, hogy a hozzád fűződő barátság is befolyásol, és miattad különleges erőfeszítéseket teszek. Hogy miként történik, nem tudom, de ha végül megtörténik, ha megszeretem Brahmsot, akkor ez nem racionális döntés, nem egy racionális következtetés a részemről: ahhoz hasonló változás ez, mint amelyen a gyerekek esnek át, amikor kezdetben utálják a zöldségeket, majd később aztán végre megtanulják kedvelni őket. Az a tapasztalat, amit korábban visszataszítónak találtak, most vonzza őket, de erre nem valamifajta érvelés vette rá őket. Az ízlés megváltozása nem olyan, mint amikor valaki „meggondolja magát”, nem olyan, mint amikor megváltozik a hitünk, vagy az erkölcsi viselkedésünk, ami valóban a gondolkodás megváltozását jelenti. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan külső érvek, amelyek igazolhatják az ízlésváltozást. Hiszen igenis vannak külső érvek, amelyek igazolják, hogy egy gyerek miért tér át a burgerről a brokkolira. A zöldség sokkal egészségesebb, talán egy magasabb rendű életforma tartozéka, talán még szellemi elkötelezettséget is magával von, ahogyan például a veganek gondolják. Ám ezek az okok nem belsők az ízlésváltozás tekintetében: csupán racionalizálják, megindokolják a változást, de nem ezek hozzák létre, mivel ez nem olyan változás, amit racionális érvelés képes lenne előidézni. Mély vízben vagyunk itt. De mégis érdemes eltöprengeni azon, pontosan mi is történik akkor, amikor az ember az esztétikai ízlésről vitatkozik. Meghallgattuk Brahms Negyedik szimfóniáját, és megkérdezed tőlem, hogy tetszett. Én azt mondom: „Súlyos, komor, vaskos, túlzó.” Eljátszod nekem zongorán az első tétel első témáját. „Figyelj”, mondod. Megfordítod a szexteket, hogy tercek legyenek, és hallom, ahogy a téma leereszkedik a tercek egyik létráján, majd fölemelkedik a másikon. Azt is megmutatod, hogy a harmóniák miként szerveződnek a tercek szerint, és hogy a következő témák miként bomlanak ki ugyanazokból a melódia- és harmóniasejtekből, amelyek létre548
NV10-6.p65
548
2010.07.02., 10:44
hozzák a nyitó dallamot. Egy idő múlva megértem, hogy itt egy bizonyosfajta minimalizmus működik, minden a zenei anyagnak ugyanabból a koncentrált magjából bomlik ki, és egy idő múlva már hallom, ahogyan ez történik, és azután, hirtelen, már hallom, ahogyan minden a helyére kerül, egy csapásra eltűnik a nehézkesség és vaskosság, és ehelyett azt hallom, ahogyan egy gyönyörű növénynek kibomlanak a levelei és virágai. Vagy vegyünk egy másik példát: Whistler Nocturne-jét szemléljük. Te talán sekélyesnek találod, sőt (Ruskin híres ítéletét követvén) egyenesen ellenszenvesnek, ahogyan a múló hatásokra összpontosít, és nem törekszik a mélyebb valóság fölfedezésére. Azt mondod, ez a festmény fátyolt borít a modern élet küszködéseire és bajaira, elbűvölőnek és megigézőnek láttatja azt, ami valójában munka és kizsákmányolás. És mindezt jól összefoglalja a festmény címe: Nocturne szürkében és ezüstben, mintha az ember elvonatkoztathatna mindattól az emberi energiától, ami létrehozta ezt a hatást, és mintha mindezt egyszerűen megvilágított színek játékaként ítélhetné meg. Igen, válaszolom, én is tudom így nézni. Ám a festmény nem pusztán csak egy benyomás: erősen árnyékos mivolta éppen azt jelzi, hogy az emberek és az ő törekvéseik milyen nagy mértékben sötétítették el a világot. Nincs itt semmiféle tagadása a munkának és a kizsákmányolásnak, éppen ellenkezőleg, ez kísérlet arra, hogy megmutassa ebben az árnyék uralta pillanatban, hogy az ember milyen mértékben zavarta meg a természet rendjét. A cím erre nyitja meg elménket, valójában a „nocturne” emberi találmány, méghozzá nem is olyan régi, az ipari forradalom előtt nem ismerték, mielőtt a tulajdonos osztály vissza nem vonult volna szalonjaiba, hogy ott melankolikus esztéták zongorajátékában gyönyörködjék. Az ezüst és a szürke az özvegység színei, és a festmény atmoszférája annak melankolikus belátását tükrözi, hogy az emberi iparnak köszönhetően mostantól a világ selymes ragyogása csak művi lehet. Ítéletemet alátámasztandó, rá fogok mutatni a színárnyalatokra és a vászon uralkodó formáira, amelyek ember által létrehozott dolgok formái, és a fénypontokra, amelyek ember által létrehozott fények. És ahogyan vitánk előrehalad, és kibontja a festmény két rivális értelmezését, mint puszta impresszióét, illetve mint társadalmi kommentárét, a festmény aspektusai talán elmozdulnak az egyik értelmezéstől a másik irányába, mintha a festmény tartalmazna valamiféle tanulságot, arra emlékeztetvén bennünket, hogy bizonyos mértékig mi magunk választhatjuk meg, hogy miként kell ránéznünk erre az új, ipari világra. Találhatunk egyszerűbb és logikailag világosabb eseteket is erre az aspektusváltozásra, mint például Wittgenstein híres kacsa-nyúl példája. Talán lehetséges helyes és helytelen módon nézni az ilyen alakokat, és talán ér549
NV10-6.p65
549
2010.07.02., 10:44
vekkel le tudlak beszélni arról, hogy kacsát láss ott, ahol pedig nyulat kellene látnod. (Mondjuk azért, mert az alak egy nyúleledelt tartalmazó csomagon van.) Ezek nem kivételes esetek. Épp ellenkezőleg, minden perspektivikus képen választásokat kell tennünk a tekintetben, hogy milyen méretet adunk az egyes alakoknak és milyen távolságot láttatunk különböző síkok között. És az itt működő érvelés olyan lesz, mint amit a Whistler-festménnyel kapcsolatban említettem: az érvelés a kép jelentésére vonatkozik majd, és arra, hogy miként kell néznünk a képet ahhoz, hogy a jelentés, ha ez a jelentés, rendesen beköltözhessék a festménybe. A verskritika ugyanezt a mintát követi. Amikor úgy írod le Blake következő sorait: „Óh, rózsa, beteg vagy! | Láthatatlan férge | Az éjnek röpteti” (A beteg rózsa. Mészáros Árpád fordítása), mint a nemi vágynak és a féltékenység férgének megidézését, és én erre előállok a vers keresztény ikonológiájával, és a férget és az örömadó bíbor ágyat a vágy és a lélek megjelenítéseként értelmezem, akkor elkezded te is másként hallani a szavakat, ’a sötét és titkos szerelem’ új rezonanciákat kelt benned, olyanokat, amelyek saját életed baljós jelentésével telítődtek. Ez a kritika nem egyszerűen azt mondja, hogy itt van, ezt jelenti a vers, és itt az én jobb fordításom erről a jelentésről. A vers nem eszköze jelentésének, mintha egy fordítás éppoly kiválóan megtenné. Azt akarom, hogy másként tapasztald meg a verset, és kritikai megjegyzéseim éppen azt célozzák, hogy megváltoztassák a te befogadásodat. Ugyanilyen érvelés alkalmazható az építészetre, a szobrászatra, a regényre és a drámára, sőt még természeti tárgyakra is, mint a tájképek vagy a virágok. Minden esetben látjuk, hogy jelen van egyfajta érvelés, amely a befogadás megváltoztatását célozza. Sőt az olyanfajta érvelés, amely nem akarja megváltoztatni a befogadást, nem is tekinthető kritikai érvelésnek: nem tekinthető a tárgyra mint az esztétikai ítélet tárgyára irányuló releváns reflexiónak. Ez könnyen belátható, ha megpróbálunk válaszolni az olyan kérdésekre, mint: a Grand Canyon lélegzetelállító vagy banális? A Bambi megindító vagy giccses? A Bovaryné tragikus vagy kegyetlen? A varázsfuvola gyerekes vagy fenséges? Ezek valóságos kérdések, és heves viták zajlanak körülöttük. De amikor mellettük érvelünk, akkor egy élményt fogalmazunk meg, méghozzá azzal az igénnyel, hogy ez az élmény a helyénvaló vagy helyes.
AZ OBJEKTIVITÁS KERESÉSE Tegyük föl, hogy nagy vonalakban elfogadjuk a fentebbi okfejtést, nevezetesen, hogy létezik olyanfajta érvelés, amelynek célja az esztétikai ítéletalkotás, és ez az ítélet annak az élményéből fakad, aki megfogalmazza. 550
NV10-6.p65
550
2010.07.02., 10:44
Ám az továbbra is kérdéses marad, hogy vajon az ilyen érvelés objektívnak tekinthető-e, abban az értelemben, hogy olyan minőségekben gyökerezik és olyan minőségeket idéz fel, amelyek minden értelmesen gondolkodó lény számára meggyőzőek. Valójában komoly megfontolások mutatnak az ellenkezőjére. Először is, az ízlés szélesebb kulturális kontextusban gyökerezik, márpedig a kultúrák (legalábbis az itt használt értelemben) nem egyetemesek. A kultúra fogalmának éppen az az értelme, hogy az emberi élet formái, illetve a belőlük származó emberi megelégedettség közötti jelentős különbségekre világítson rá. Gondoljunk például az indiai klasszikus zene ragáira: ezek a zenehallgatás és zenei előadás régóta fennálló hagyományához tartoznak, amely hagyomány viszont a vallási rítusok és az istenfélő élet fegyelmezett szabályain nyugszik. Konvenciók, áthallások és alkalmazások rezonálnak azok fülében és elméjében, akik ezt a zenét játsszák és élvezik, és a jó és a rossz előadás közötti különbség nem fogalmazható meg ugyanolyan fogalmakban, mint amelyeket egy Mozart-szinfóniára vagy egy jazzkompozícióra alkalmaznánk. Másodszor, ahogy azt már az első fejezetben megállapítottuk, nincs deduktív viszony a premissza és következtetés között, amikor a következtetés egy ízlésítélet. Mindig szabadságomban áll elutasítani egy kritikai érvelést, ahogyan nem áll szabadságomban elutasítani egy érvényes tudományos bizonyítékot vagy egy érvényes erkölcsi állítást. Végül, be kell látnunk, hogy minden olyan kísérlet, amely objektív mérce felállítására irányul, veszélyezteti azt a vállalkozást, amelyet meg kíván ítélni. A szabályok és elvek meghaladandóak, és mivel az esztétikai vállalkozás egyik lényege, hogy eredeti legyen és megkérdőjelezze az ortodox szemléletmódot, ezért a szabadság eleme szerves része a szépségre való törekvésnek, legyen az a mindennapi élet elrendezésének minimális szépsége, vagy a művészet magasabb szépségei. Hogyan válaszolhatunk ezekre az érvekre? Először is, fontos belátnunk, hogy a kulturális sokféleség nem jelenti azt, hogy nincsenek kultúrákon átívelő univerzáliák. Azt sem jelenti továbbá, hogy ezek az univerzáliák, amennyiben léteznek, ne a mi természetünkben gyökereznének, vagy hogy ne járnák át racionális érdeklődésünket a legalapvetőbb szinten. Szimmetria és rend, arány, lekerekítettség, harmónia, és ugyanakkor újdonság és izgalom: mindezek, úgy tűnik, folyamatosan hatalmukban tartják az emberi pszichét. Nos, persze ezek a szavak egytől egyig homályosak és sokszorosan többértelműek, és talán még az is ellenük vethető, hogy ők maguk is széttöredeznek az emberiség egyes kultúráit elválasztó törésvonalak men551
NV10-6.p65
551
2010.07.02., 10:44
tén. A korai középkorban a kvartot harmonikusnak, a tercet disszonánsnak tekintették, számunkra nagyon is fordítva áll a dolog. A harmonia a görögök számára a dallam egymást követő hangjai közti viszonyt jelentette, nem pedig az egy időben felhangzó hangok egybecsengését. És így tovább.
OBJEKTIVITÁS ÉS EGYETEMESSÉG Ez azonban elvezet bennünket egy fontosabb megfigyeléshez, nevezetesen ahhoz a tényhez, hogy az esztétikai ítélet esetében az objektivitás és az egyetemesség elválnak egymástól. A tudomány és az erkölcs esetében az objektivitás keresése egyetemesen érvényes eredmények keresését jelenti, olyan eredményekét, amelyeket minden értelmesen gondolkodó lénynek el kell fogadnia. A szépítélet esetében azonban az objektivitás keresése azt jelenti, hogy az emberi tapasztalat olyan érvényes és emelkedett formáit keressük, amelyben az emberi élet saját benső szükségletei szerint kivirágozhat és olyan gyümölcsöket teremhet, mint amelyeknek a Sixtus-kápolnában, a Prasifalban vagy a Hamletben lehetünk tanúi. A kritika nem azt kívánja megmutatni, hogy az embernek szeretnie kell a Hamletet, hanem például arra irányul, hogy feltárja az emberi életnek a darab által ábrázolt vízióját, azokat a formákat, amelyekben a darab megerősíti ezt a felfogást, és meggyőzzön bennünket ezek értékéről. Azt nem állítja, hogy az emberi életnek ez a felfogása egyetemesen rendelkezésre áll. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne kultúrákon átívelő összehasonlításokat tenni: nagyon is lehetséges például az olyan darabot, mint a Hamlet összevetni Chikamatsu egyik bábjátékával, ami azt illeti, ezt már meg is tették. Vannak a japán színháznak olyan művei, amelyek szatirikus módon ábrázolják az emberi életet (például a Hokaibo kabuki komédia), olyanok, amelyek dicsőítik, és az a kérdés, hogy vajon Beaumarchais Figaro házassága mélyrehatóbb módon ábrázolja-e az emberi szexualitást, mint a Hokaibo, tökéletesen jogosultan föltehető. Az az ellenvetés, hogy az esztétikai érvelés csupán meggyőző erejű lehet, de nem kötelező érvényű, nem tesz mást, mint megismétli azt a tényt, hogy az esztétikai ítélet a szubjektív tapasztalatban gyökerezik. Ugyanez a helyzet a színek megítélésével is. Ám nem objektív tény-e mégis, hogy a piros színű dolgok pirosak, a kék dolgok meg kékek?
552
NV10-6.p65
552
2010.07.02., 10:44
SZABÁLYOK ÉS EREDETISÉG A végső ellenvetés azonban súlyosabb. Létezhetnek szabályok az ízlésre, de ezek nem garantálják a szépséget, éppenséggel egy műalkotás szépsége származhat abból, hogy áthágja ezeket a szabályokat. Bach A jól temperált zongora című műve bemutatja a fúgakompozíció összes szabályát, de úgy, hogy kreatív módon engedelmeskedik nekik, megmutatván, hogy ezeket miként használhatjuk kiinduló alapként ahhoz, hogy a szabadság magasabb birodalmába emelkedjünk. Ha csak pusztán engedelmeskedne nekik, az határtalan unalomba fulladna, akárcsak azok a gyakorlatok, amelyek révén a kontrapont rejtelmeit igyekszünk elsajátítani tanulmányaink elején. Hasonlóképpen, az építészetben is lehetnek olyan épületek, amelyeket teljesen szabálykövetőként fogunk fel, mint például a Parthenon: ám ez nem magyarázza meg tökéletességüket. A Parthenon derűje és magabiztossága azon a kreatív valamin – a méreteken, az arányokon, a részleteken – keresztül hat ránk, ami éppen a szabálykövetés megszűnésekor kezdődő gondolkodásból ered. És persze léteznek olyan szépségek is, amelyek a szabályok nyílt felrúgásából származnak, mint például Michelangelo Laurent könyvtára. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy a természetben nincsen se ’szabálykövetés’, se ’szabályszegés’. Ám vannak szimmetriák, harmóniák, arányok és megvan ezek esztétikai kihívást jelentő hiánya is. A XVIII. századi gondolkodók, akik a természeti szépet óhajtották ízlésítéletük paradigmájává tenni, ezért szívesen átvették a fenséges és a szép ellentétének burke-i elgondolását. Ugyanígy, a művészetben is érdemes különbséget tennünk egyfelől azon művek között, amelyek az általuk megjelenített rend, harmónia és szabályok uralta tökéletesség miatt nyerik el tetszésünket, mint például Bach fúgái, Bellini Szűz Mária-ábrázolásai, avagy Verlaine költeményei, illetve másfelől azon művek között, amelyeket éppen ellenkezőleg, azért szeretünk, mert megkérdőjelezik és megzavarják megszokásainkat, mert lerázzák magukról a konformitás béklyóit, és kiemelkednek abból a hagyományból, amelyhez tartoznak, mint például a Lear király, vagy Csajkovszkij Hatodik szimfóniája. Ám ahogy megtesszük ezt a megkülönböztetést, azon nyomban rájövünk, hogy még a lehető legjobban elrendezett, a lehető leginkább szabálykövető művek esetében sem lehetséges fölállítani ezen szabályok alapján valamiféle „ízlésmércét”. Nem a szabályok, hanem azok alkalmazása hat ránk egy Bach-fúgában, vagy Bellini Szűz Mária-ábrázolásában. Akik a mércét a szabályokban keresik, azok véleménye könnyen megcáfolható, amikor rámutatunk arra, hogy a szabályköve553
NV10-6.p65
553
2010.07.02., 10:44
tés sem nem szükséges, sem pedig nem elégséges feltétele a szépnek. Hiszen ha elégséges lenne, akkor másodkézből is szert tehetnénk ízlésre, és ha szükséges lenne, akkor az eredetiséget többet nem tekinthetnénk a siker egyik ismérvének.
AZ ÍZLÉS MÉRCÉJE Hol kell tehát keresnünk a mércét a szép megítéléséhez? Avagy minden ilyenfajta kutatás hiábavaló? Hume egyik híres esszéjében megkísérelte elmozdítani a vita középpontját, nagyjából a következő okfejtéssel: az ízlés a preferencia egyik formája, és ez a preferencia a szépítélet premisszája, nem pedig a konklúziója. Ahhoz, hogy rögzíthessünk egy mércét, találnunk kell egy megbízható bírót, akinek az ízlése és finom megkülönböztetései a legjobb útmutatást nyújtják... Útmutatást mihez? Az érvelés körkörös: a szép az, amit a megbízható kritikus annak tart, és a megbízható kritikus az, aki fölismeri a szépet. Ám pontosan erre a körkörösségre számíthattunk: hiszen Hume számára szépnek látni egy tárgyat annyit tesz, mint „bearanyozni vagy kiszínezni a legbensőbb érzéseinktől kölcsönzött színekkel”. A mérce, ha létezik, nem a tárgy minőségeiben, hanem a bíráló érzelmeiben rejlik. Vagyis, javasolja Hume, hagyjunk föl a szépről folytatott terméketlen vitákkal, és ehelyett figyelmünket azokra a minőségekre fordítsuk, amelyeket csodálunk és csodálnunk kell, a kritikusban például az érzékenység és a finom megkülönböztetés képességét. Ez azonban utat nyit bennünk egy másfajta szkepszishez: miért éppen ezeket a minőségeket kell csodálnunk? Még ha a Hume korabeli Skóciában természetesnek tűnhetett is, hogy az érzékenység és a finom megkülönböztetés képességét kell csodálnunk, ez ma már egyáltalán nem tűnik olyan természetesnek, amikor a felületesség és tudatlanság, amelyeket a felvilágosodás szigorú bölcsei oly méltánytalanul mellőztek, manapság sikerrel követel figyelmet magának. Itt kell vajon abbahagynunk témánk tárgyalását? Azt hiszem, nem. Hiszen Hume okfejtése arra utal, hogy az ízlésítéletben az ítélethozó jelleme tükröződik, márpedig a jellem számít. A jó kritikus tulajdonságai olyan erényeket feltételeznek, amelyek – Hume elgondolása szerint – a jó életvezetéshez is létfontosságúak, nem csupán az esztétikai minőségek helyes megítéléséhez. Végső elemzésben azt mondhatjuk, hogy éppen annyi objektivitás van szépítéleteinkben, mint amennyi az erényről és bűnről alkotott ítéleteinkben. A szép ennélfogva éppoly szilárdan gyökerezik a dolgok rendjében, mint a jóság. Úgy szól hozzánk az emberi kiteljesedésről, ahogyan arról az 554
NV10-6.p65
554
2010.07.02., 10:44
erény beszél: nem azokról a dolgokról, amelyeket akarunk, hanem azokról, amelyeket akarnunk kell, mert az emberi természet ezt követeli meg tőlünk. Legalábbis én ebben hiszek, és a következő két fejezetben megkísérlem igazolni álláspontomat.
JEGYZETEK A téma átfogó szociológiai tárgyalását lásd: Stephen Baylay: Taste: The Secret Meaning of Things (London, 2006). Filozófiailag találóbb Malcolm Budd írása: „The Intersubjective Validity of Aesthetic Judgements”, British Journal of Aesthetics (2007). A KÖZÖS TÖREKVÉS Platón Az állam című műve VI. könyvében fejti ki zene- és mime-sis-elméletét, amelyet Arisztotelész bírálat tárgyává tesz a Politika VIII. könyvében. SZUBJEKTIVITÁS ÉS ÉRVEK Brhams Negyedik szinfóniájának itt ajánlott elemzése Arnold Schönbergtől származik: „Brahms the Progressive”, in Style and Idea, ed. E. Stein (London, 1959). Wittgenstein a kacsa/nyúl példát a Filozófiai vizsgálódások II. részében tárgyalja, Neumer Katalin fordítása (Atlantisz, 1998). Az esztétikai érvek logikai erejére vonatkozó általános kérdést a legjobban F. N. Sibley fogalmazta meg: „Aesthetic and NonAesthetic” és „Aesthetic Concepts”, mindkettő újra megjelent az Approach to Aesthetics című kötetben. Ruskin Whistler-bírálata híres pereskedéshez vezetett, amelyből egyik fél sem került ki győztesen. AZ OBJEKTIVITÁS KERESÉSE Az esztétikai univerzáliákkal kapcsolatban lásd: Denis Dutton: The Art Instinct: Beauty, Pleasure and Human Evolution (New York, 2008). OBJEKTIVITÁS ÉS EGYETEMESSÉG A shakespeare-i és a japán dráma összehasonlítását lásd: Shakespeare and the Japanese Stage, ed. Takashi Sasayama, J. R. Mulryne és Margaret Shewring (Cambridge, 1998). SZABÁLYOK ÉS EREDETISÉG Lásd Sibley tanulmányait az Approach to Aesthetics kötetben. Úgyszintén: Kant: Az ítélőerő kritikája, 1. rész. AZ ÍZLÉS MÉRCÉJE Hume esszéje 1757-ből származik, és megtalálható minden Hume-válogatásban.
555
NV10-6-2.p65
555
6/9/2010, 9:38 AM
GORILOVICS TIVADAR
Halott volna az európai kultúra? Az európai irodalom francia tükörben A szorosabban vett európai nagy kultúra már régen halott, a nemzeti (vagy annak vélt) vonások gyanúsak lettek, a helyi színek kifakultak, a politikailag korrektül globalizált posztmodern giccses tarkasága virít.... (Bán Zoltán András1 ) Az ember az örökséget mint címzett kapja, s a hagyatékot mint feladó adja tovább. (Marosi Ernő2 )
Jean-Claude Polet, a belgiumi Facultés Universitaires Notre-Dame de la Paix (Namur) és az Université Catholique de Louvain filozófiát és irodalmat előadó tanára, aki 1990 és 2002 között néhány állandó és számos alkalmi munkatársával tető alá hozta a Patrimoine littéraire européen (Európa irodalmi öröksége) c. francia nyelvű antológiát, ezzel a méreteinél fogva is egyedülálló vállalkozásával nyilván nem síremléket szándékozott állítani egy halott kultúrának. Ez meg sem fordulhatott a fejében, hiszen az antológia terve a nagy történelmi átrendeződés keltette általános bizakodás éveiben született, s abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy nemcsak az „öreg kontinensnek”, hanem az egész világnak szüksége van az Európában fölhalmozott szellemi javak és értékek megismerésére s mintegy újbóli birtokbavételére. Mégpedig kiterjesztve ezt a megismerést az európai irodalmak összességére oly módon, hogy abból egyetlen irodalom se maradjon ki. A mű alapgondolata ugyanis az, hogy él és létezik egy európai kultúra, amely az értékteremtés és -őrzés képessége révén alakult azzá, amivé az idők folyamán lett. A legszélesebb értelemben vett (mert többek között a filozófiát, a tudományokat, a történetírást is magában foglaló) irodalom pedig ennek a kultúrának s egyúttal az általa képviselt értékeknek minden művészet közül a „legexplicitebb” közvetítője. Lényegi egysége a sokféleségében mutatkozik meg a legtisztábban. Sokfélesége mélyén pedig „európai univerzáliák” ismerhetők fel. Az antológia tehát, eredeti szándékát tekintve, nyitás a sokféleségre, s egyúttal kísérlet az egyes népeket és nemzeteket politikai és ideológiai alapon elválasztó falak lebontására. Más kérdés, hogy az ezredfordulóhoz közeledve a kivitelező tudatában is támadtak kérdőjelek, vajon az irodalmában megnyilatkozó európai szellem képesnek mutatkozik-e magát megvédeni a fogyasz1 2
Könyvszemle, Élet és Irodalom, 2010. márc. 12., 19. A hetvenéves Marosi Ernővel beszélget Csordás Lajos, Népszabadság, 2010. ápr. 17., 17.
556
NV10-6-2.p65
556
6/9/2010, 9:38 AM
tási kultúrát terjesztő, az irodalmat a társadalmi igények peremvidékére száműzni kész „globalizáció” (mondialisation) ellenében. A bizakodás éveiben fogant terv teljesítésének azonban a legsúlyosabb kérdésföltevések sem állhatták útját. A feladat maga ugyanis nem változott: a hagyatékot nem halottá kell nyilvánítani, hanem tovább kell adni. Ahogyan a nagy komparatista, Claude Pichois (1925–2004) az antológia 2000-ben megjelent 12. kötetének előszavában írta : „Most van kialakulóban Európa, most kellett megmutatni, hogy technikai, gazdasági és pénzügyi alapjain túl lelke is van, s ez a lélek az irodalmi művekben találja meg kifejezését.” A Patrimoine a szó műfaji-módszertani értelmében nem irodalomtörténet, nem a nemzeti irodalmak történetének valamiféle összefésülése vagy szintézise. Nincs benne sem átfogó történeti áttekintés, sem ezen alapuló értékelés: a mozaikszerűen összeállított antológiában követik egymást a szerző(k)höz nem köthető művekről (Biblia, Eddák…) szóló szócikkek, illetve a szerzői portrék – mint egy kronologikus s ugyanakkor nyelvi szempontok szerint elrendezett enciklopédiában. A 4/a kötettől kezdve a szerkesztő korszakhatárokat jelöl ki, ennyiben követi az irodalomtörténetek hagyományos gyakorlatát. Az 5. kötettől kezdve azonban a földrajzi szempontokat már nem veszi figyelembe, a kronológiai rendet pedig a szerzők esetében, a hagyományos módszerrel szakítva, nem születésük, nem is írói fellépésük, hanem elhalálozásuk éve alapján állítja föl. Így kerül, mivel 1949ben halt meg, a Pelléas et Mélisande (1892) szerzője, az 1911-ben Nobeldíjas Maeterlinck az antológia második pótkötetébe. Így maradt ki végleg a magyar irodalom bemutatásából Kassák Lajos († 1967). Az elv alkalmazása a 11/b kötetben, mely az 1832–1885 közötti időszakot öleli föl, a következő induló sorrendet eredményezte: Michelet (1798–1874), Terzetti (1800–1874), Tommaseo (1802–1874) …Andersen (1805–1875), Kemény Zsigmond (1814– 1875) stb. Az utolsó három kötetben azonban, mint Maeterlinck és Kassák példája is mutatja, ez már zavart okozott, noha az eljárásnak kétségtelenül előnye, hogy kizárólag lezárt életpályákat állít egymás mellé. A munka zömét kitevő antológiarészben a választott szerzők műveiből vett szövegek sorjáznak már meglévő, illetve szükség szerint a kiadványhoz készült (kiadatlan) fordításban. A szerzők besorolásának alapja: milyen nyelven írták műveiket. Így az oroszul író ukránokat az „orosz”, a frankofón írókat pedig (beleértve a franciaországiakat) a „francia” címszó alatt találjuk. De minden olyan író, aki franciául is publikált, mint a német Humboldt, a lengyel Slowacki, az orosz Herzen vagy a svéd Strindberg, helyet kap a franciául írók között. Ez magyarázza, hogy a német nyelven is publikáló Eötvös Józsefet német nyelvű íróként is számon tartják. Az antológia összeállítása során a 557
NV10-6-2.p65
557
6/9/2010, 9:38 AM
szerkesztő – a fordítások viszonylagosságát és korhoz kötöttségét illusztrálandó – a kiválasztott szöveget esetenként különböző tolmácsolásban szólaltatja meg, sőt még arra is van példa, hogy három változatot tesz egymás mellé. Az Invokáció Vénuszhoz (Lucretius: A természetről, I, 1–27) fordítói: Joachim du Bellay (1558), Sully-Prudhomme (1869) és Rimbaud (1869). Az Patrimoine fölépítése az 5. kötettel alakult ki végleges formában: a római számokkal lapszámozott részben a sorozatot ismertető általános tájékoztatót (Avertissement général) részletes tartalomjegyzék (Sommaire) követi, amely megadja a szövegek sorszámát és oldalszám szerinti lelőhelyét. A Table des langues a kötetben szereplő szerzőket nyelv szerint sorolja be (születési és elhalálozási évük feltüntetésével). A Table des genres et des sujets a műfajok és témák jegyzékét adja. Az egyes kötetek végén található a Répertoire des traducteurs (betűrendes repertórium a fordítók életrajzi és bibliográfia adataival), valamint három mutató: a szerzőké, műveké és fordítóké (a fordított szövegek címével és sorszámával). Végül az antológia önálló szakaszainak fölépítése a következő: 1. Bevezetés (szerző esetében pályakép), melynél kikötés volt mindennemű jegyzet mellőzése, s egy nem sok tételből álló bibliográfia csatolása. 2. Rövid ismertetés az egyes szövegek (szövegrészletek) előtt keletkezési körülményeikről, történelmi vonatkozásaikról stb. Minden egyes szöveg sorszámot visel, a sorszám melletti bis jelölés a mű más fordítótól származó fordítására utal. A fordító(k) neve mellett a fordítás keletkezésének éve. 3. A kiválasztott szöveget szükség szerint magyarázó jegyzetek kísérik, a végén a forrás(kiadvány) megjelölésével. AP atrimoine és benne a magy ar ir odalom Patrimoine magyar irodalom Patrimoine littéraire européen, anthologie en langue française, JeanClaude Polet (főszerk.), Bruxelles, De Boeck Université, 16 (18 x 24,5 cm) kötet, 1992–2002. Az antológia összterjedelme, a római számokkal lapszámozott szakaszokat nem számítva: 15 031 oldal. Az első három kötet az európai irodalmat megalapozó hagyományok „területenkénti” számbavétele és bemutatása, az egyes területeken belül kronológiai sorrendben. PLE 1 e eett chr chré juive 1,, Traditions juiv étienne (A zsidó-keresztény hagyomány), 1992, XII – 793 o. A zsidó hagyomány: A választott nép – A Biblia – Kereszténység korabeli 558
NV10-6-2.p65
558
6/9/2010, 9:38 AM
zsidó iratok – A zsidó misztika irodalma – Zsidó-keresztény affinitások. A keresztény hagyomány: Szakítás és folytonosság – Az apologéták kora – Görög egyházatyák – Latin egyházatyák – A keleti egyházak (asszír–örmény források). PLE 2 age gr ec eett latin (Görög és latin örökség), 1992, XXIII – 704 o. 2,, Hérit Héritage grec Görög-latin örökség: A görögök mint az irodalmi műnemek/műfajok megteremtői. – Mítoszok és eposzok – Az eposz (Homérosz, Vergilius, Statius) – Lírai költészet (a latinoknál Horatius Ars poeticája mint a francia klasszicizmus elméletíróinak mintája) – Színház (a görög tragédia és vígjáték, elmélete Arisztotelész Poétikájában, római drámairodalomban) – Történetírás a görögöknél és a rómaiaknál – Filozófia (Platón, Arisztotelész, Epikurosz, Epiktétosz, Plótinosz, Lucretius, Seneca, Marcus Aurelius…) – A fabula műfaja – Az ékesszólás (Démoszthenész, Cicero) – A regény. PLE 3 3,, Racines celtiq celtiques germaniq maniques ues eett ger maniq ues (Kelta és germán gyökerek), 1992, XVII – 798 o. Racines celtiques / Littérature irlandaise (Kelta gyökerek / Írországi irodalom): Ír mitológiai ciklus – Ír epikus ciklus – Ír költészet. Racines celtiques / Littérature galloise: Walesi elbeszélő próza – Walesi költészet. Racines germaniques / Littérature anglo-saxonne: Beowulf – Widsith – The Battle of Maldon – Enigmák (riddles, találós kérdések)... Racines germaniques / Littérature islandaise. Kiemelten az eddák és a sagák. Racines germaniques / La Bible gothique [A gót nyelvű Biblia]. Racines germaniques / Littérature allemande: Hildebrand-ének [három különböző fordításban: Michelet, 1833; Jean-Jacques Ampe`re, 1839; L. de Gauwe, M. Monot, 1988] – Heliand – Otfried von Weissenburg – Ráolvasások, imák és viaticumok – Nibelungének – Kudrun-ének. PLE 4a, Le Mo yen Âge, de l’Our al a` l’A tlantiq ue / Littér atur es d’Eur ope Moy l’Oural l’Atlantiq tlantique Littératur atures d’Europe orient ale orientale (A középkor az Uráltól az Atlanti-óceánig / Kelet-európai irodalmak), 1993, XVII – 798 o. A kötet, amelyben először kap helyet a magyar irodalom, földrajzi és/ vagy nyelvi egységek szerint – azokon belül kronológikusan – mutatja be az egyes irodalmakat. A kötet elé írt előszavában Claude Pichois önkritikusan jegyezte meg: „Szerényen, sőt alázattal be kell vallanunk: erről a KeletEurópáról (Bizánc, Örményország, Grúzia, Oroszország, Csehország, Szerbia, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Észtország, Lettország) valóban rendkívül keveset tudunk. Ezekben a régi irodalmak559
NV10-6-2.p65
559
6/9/2010, 9:38 AM
ban [...] rengeteg kincs vár fölfedezésre. Mint látni fogjuk, néhány bizánci, örmény, orosz és finn szöveg kivételével, a fordítások nagy része újabb keletű. [...] A kötet elolvasása, eltekintve most a fölfedezés örömétől, arról győz meg, hogy a nyelv és az általa közvetített irodalom lényegi funkciót tölt be az ún. csoportidentitás meghatározásában, legyen szó fajról, törzsről vagy nemzetről.” Véletlenek itt nem részletezhető összejátszása következtében a magyar irodalom bemutatásában tanácsadói, illetve szervezői-közreműködői szerepet kellett betöltenem az antológia szerkesztője mellett. A létező francia nyelvű magyar irodalmi antológiák közül a legtöbbször az alábbiakból vettem át fordításokat (zárójelben az átvételek száma): Hankiss János, Molnos Lipót: Anthologie de la poésie hongroise. Éd. du 6 ), és Anthologie de la prose hongroise. Paris, Éd. du Sagittaire, Párizs, 1936 (6 5 ). Sagittaire, Párizs, 1938 (5 Gara László: Anthologie de la Poésie hongroise. Éd. du Seuil, Párizs, 1962 30 (30 30). 6) Guillevic: Mes poe`tes hongrois. Corvina, Budapest, 1967 (6 Klaniczay Tibor (szerk.): Pages choisies de la littérature hongroise des 17 ). origines au milieu du XVIIIe sie`cle. Corvina, Budapest, 1981 (1 Ha az antológiában szereplő fordító(k) mellett megadott évszám a fentiek valamelyike, akkor az egyúttal utal a fordítás lelőhelyére. (Kivételt képeznek a nem Guillevic által fordított Ady-versek.) Az antológiában legtöbbször idézett fordítások száma (ha a Gara László 19 ), ebáltal gondozott fordításoktól eltekintünk): Anne-Marie de Backer (1 13 ) – Guillevic (1 12 ) – Hankiss ből Pődör Lászlóval 13 – Jean Rousselot (1 11 , ebből 3 Georges Ribemont-Dessaignes társfordítójaként) – János (1 11 + 3 Max Andréoli társfordítójaként) – Lucien Feuillade Gorilovics Tivadar (1 7 ) – Michel Manoll (6 6 ). 9 ) – Paul Chaulot (7 7 ) – Kelemen Imre (7 (9 Littér atur e hongr oise (Magyar irodalom) (Bitskey István) 743–744 Littératur ature hongroise Légende mineur e du rroi oi saint Étienne [Szent István király Kis legendámineure ja, 2–3] La poigne d’un roi tre`s chrétien 245 (Kelemen Imre, 1981) 744–746 [Egy keménykezű keresztényi király] es Complaint e sur la des tr uction du rro oyaume de Hongrie par les T ar artt ar ares Complainte destr truction Tar [Siralomének a tatár dúlta Magyarországról, 1–6. vsz.] Châtiment et souffrances de la Hongrie 246 (Jean Rousselot, 1962) 746–747 (Magyarország bűnhődése és szenvedései) 560
NV10-6-2.p65
560
6/9/2010, 9:38 AM
Vie de la bienheur euse Mar guerit e (Boldog Margit élete, Első rész) bienheureuse Marguerit guerite La parfaite humilité d’une princesse 247 (Kelemen Imre, 1981) 747–748 (Egy királylány példás alázatossága) Complaint e de Marie 248 (Lucien Feuillade, 1962) 749–750 Complainte (Ómagyar Mária-siralom) 248bis (Pődör László, Anne-Marie de Backer, 1981) 750–752 La Ges ois (Anonymus, Gesta Hungarorum) Gestt e des Hongr Hongrois Affrontement d’Arpad et de Zalan 249 (Kelemen Imre, 1981) 752–753 (Árpád és Zalán viadala, 39. fej.) Les Hongrois dans la cité d’Attila 250 (Kelemen Imre, 1981) 753–754 (A magyarok Attila városában, 46. fej.) PLE 4b, Le Mo yen Âge, de l’Our al a` l’A tlantiq ue / Littér atur es d’Eur ope Moy l’Oural l’Atlantiq tlantique Littératur atures d’Europe occident ale (A középkor az Uráltól az Atlanti-óceánig / Nyugat-európai irooccidentale dalmak), 1993, XXXIII – 1166 o. A kötet fölépítése: Latinité (Latin nyelvű irodalom) Sciences et lettres (Tudomány és irodalom) – Franciaország – Katalónia – Spanyolország – Portugália – Itália – Nagy-Britannia – Németország – Hollandia – Dánia – Norvégia. PLE 5, Pr emi e`r ations de Pé tr ar que a` Chaucer 30 4 –1 1400 Premi emie `res mutations Pétr trar arq Chaucer,, 1 130 304 400, 1995, ` res mut XXXIII – 827 o. (Nagy átalakulások kezdetei Petrarcától Chaucerig) A kötetben fordított nyelvek a magyar mellett: angol, aragóniai, bolgár, szlavón, cornwalli nyelvjárás, cseh, gaél, görög, holland, jiddis, latin, lengyel, német, óizlandi, olasz, orosz szlavón, orosz, skót, spanyol, svéd, szerb szlavón, walesi. A magyar irodalmat a latin nyelvű Képes krónika képviseli. La Chr oniq ue enluminée (Gorilovics Tivadar) 287 Chroniq onique Un empire pour un cheval blanc 120 (Pődör László – Anne-Marie de Backer, 1981) 288–289 (A fehér ló mondája, Képes krónika, 28) Les Grecs vaincus par les Hongrois 121 (Pődör L. – A.-M. de Backer, 1981) 290–291 (A magyarok legyőzik a görögöket, uo., 62) Les Coumains dévastent la Hongrie 122 (Pődör L. – A.-M. de Backer, 1981) 291–293 (A kunok feldúlják Magyarországot, uo., 102–103)
561
NV10-6-2.p65
561
6/9/2010, 9:38 AM
PLE 6, Pr émices de l’humanisme 1 400 1515 , (A humanizmus kezdetei) Prémices 1400 400–1 1995, XXXV – 902 o. A korszak, melynek irodalma a kötet tárgya, nagy történelmi átrendeződés színtere: a Bizánci Birodalom összeomlásával Európában a hatalom letéteményese a Német-római Birodalom lesz, amely fölött „sohasem nyugszik le a nap”. A magyar irodalmat egyetlen író képviseli. Janus P annonius (Havas László) 484–485 Pannonius Au poe`te Martial 190 (Martialisról, Epigrammák I, 61) (Michel Manoll, 1973) 485 En s’en allant il dit adieu aux saints rois de Várad 191 (Michel Manoll, 1973) 486–487 [Búcsú Váradtól, Ep. II, 5] Sur un amateur de vieux ouvrages 192 (Michel Manoll, 1973) 487 (Aki csak régi könyveket szeret, Ep. I, 364) Éloge de Guarino de Vérone, mon maître 193 (Michel Manoll, 1973) 488– 489 (Dicsőítő ének a veronai Guarinusra, Ep. I, 169, 271–319) Gloire de la Hongrie 194 (Jean Rousselot, 1973) 489 (Magyarország dicsősége, Ep. I, 61) A` son âme 195 (A lélekhez, Elégiák I, 12) (Paul Chaulot, 1973) 490–491 616 , 1995, PLE 7, Ét ablissement des genr es eett rre et our du tr agiq ue 1 515–1 5–16 Établissement genres tragiq agique 15 XXXVIII – 944 o. (A műfajok intézményesülése s a tragikum visszatérése) A jelentősebb szerzők sorát Machiavelli († 1527), Castiglione († 1529 Thomas More († 1535 ) nyitja, Shakespeare és Cervantes zárja. Magyar szerző: Balassi Bálint (Komlovszki Tibor) 670–671 Chant de soldat 299 (Egy katonaének) (Lucien Feuillade, 1994) 671–673 Le poe`te supplie Dieu 300 (L. Feuillade, 1994) 674–675 (Könyörög Istennek, hogy bujdosásában viselje kegyelmesen gondját...) 1 [Más] (Pődör László, Anne-Marie de Backer, 1981) 675– Autre prie`re 30 301 677 Le bain de Célie 302 (L. Feuillade, 1994) 677–678 (Kiben az Célia feredésének módját írja meg...) uilibr e eur opéen 1 616 –1 1720 PLE 8, A ve`nement de l’éq l’équilibr uilibre européen 16 720, 1996, XLI – 1084 Av (Egyensúlyteremtés Európában) 562
NV10-6-2.p65
562
6/9/2010, 9:38 AM
Miközben a nyugat-európai nemzetek igyekeznek kiterjeszteni hatalmukat az egész kontinensre, sőt azon túl az akkor ismert világra, a humanizmus, a barokk és végül a klasszicizmus Európában az etikai és esztétikai értékek új rendjét hozza létre. A válogatás elveinek nyitottabbá válásával a magyar irodalmat ebben a kötetben már öt szerző képviseli. Rima y János (Bitskey István) 161 Rimay Plus s’écoule le temps 71 (Pődör László, Anne-Marie de Backer, 1981) 162 (Az idő ósága nevel magas fákot) Le poe`te implore Dieu 72 (Ebben is könyörög Istennek) Pődör L., A.-M. de Backer, 1981)162–163 Ô pauvre nation magyare 73 (Jean Rousselot, 1981) 163–164 (Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlássán, s fogyássán) Pázmán y Pé Pázmány Pétt er (Bitskey István) 208–209 98 1) 2 10 –2 211 a, A .-M. de Back er 198 981) 21 Le triomphe de la vérité 91 (Szilágyi Év Éva, A.-M. Backer er,, 1 Az igazságnak győz edelme, mely et az Alvinczi Pé ör ében (Az győzedelme, melye Pétt er Tük Tükör örében .) megmut at ott P P.) megmutat ato P.. P Guide conduisant a` la vérité divine (Isteni igazságra vezérlő kalauz) Méditation sur les animaux créés 92 (Szilágyi É., A.-M. de Backer, 1981) 212–215 (Hasznai a teremtett állatokrúl való elmélkedésnek, 2. rész 1. fej.) édikációk) Sermons (Pr (Prédikációk) Sur la tempérance 93 (A mértékletességről) (Szilágyi É., A.-M. de Backer, 1981) 216–217 (Az ételben és aluvásban való mértékletességrűl) Zrín yi Miklós (Bene Sándor) 462–463 Zrínyi edelem] ti v esz eszedelem] La Détresse de Sziget [Szige [Szigeti vesz Sujet de l’épopée 205 (Tárgymegjelölés) (Guillevic, 1962) 463–464 Avant la bataille de Siklós 206 (Pődör L., A.-M. de Backer, 1981) 464–465 (A siklósi csata előtt, III. ének, 29–39. vsz.) 7 (A siklósi csata) (Pődör L., A.-M. de Backer, 1981) 207 La bataille de Siklós 20 465–467 itéz hadnagy odik dis k ur zus) (Gorilo vics T ., Le Preux Capitaine (V (Vitéz hadnagy,, Hat Hatodik disk urzus) (Gorilovics T., 1996) 468–469 Que le guerrier privé de bonne fortune n’est rien, et ce que fortune veut dire 208 [Hogy egy hadviselő ember a jó szerencse nélkül semmi, és micsoda legyen a szerencse] 563
NV10-6-2.p65
563
6/9/2010, 9:38 AM
Reme`de contre l’opium turc (Az ttör örök áfium való orv ör ök áf ium ellen v aló or vosság) Ne touche pas aux Hongrois! 209 (Ne bántsd a magyart !) (Pődör L., A.-M. de Backer, 1981) 469 Be thlen Miklós (Bitskey István) 1012–1013 Bethlen Aut obiogr aphie (Önéletírása) utobiogr obiographie ` 1 (Kenéz Ernő, A.-M. de A la recherche de la vérité autobiographique 42 421 Backer, 1981) 1013–1015 (Az önéletrajzi igazság nyomában, Első rész, előbeszéd) Une partie de chasse mortelle 422 (E. Kenéz, A.-M. de Backer, 1981) 1016– 1019 (Egy halálos vadászat – Zrínyi Miklós halála) 1778 umi e`r es, de l’Occident a` l’Orient 1 720 PLE 9, Les L 78, 1997, XLI – `res, 1720 720–1 Lumi umie 1016 o. (A felvilágosodás Nyugattól Keletig) II. Rák óczi F er enc (francia, magyar, latin nyelvű szerző) (Köpeczi Béla) Rákóczi Fer erenc 79–80 Mémoir Mémoires es (franciául az eredetiben) – 82 La rencontre avec les paysans, 38 (Találkozása a parasztokkal) 80– Plaidoyer de la «nation» hongroise 39 [A magyar „nemzet” védelmében] – 85 82– Conf essiones (Önvallomás, latinul) Confessiones La mort de Louis XIV 40 (XIV. Lajos halála) (Chrysonome Jourdain, Köpeczi B., 1977) 85–86 Mik es K elemen (Köpeczi Béla) 316–317 Mikes Kelemen Le ttr es de T ur quie (Törökországi levelek) Lettr ttres Tur urq La vie a` Rodosto, 147 (Pődör L., A.-M. de Backer, 1981) 317–321 (Az élet Rodostóban, XXXVII. levél, 1720. május 28.) Soupe aux choux et mal d’amour 148 (Hankiss János, 1938) 321–322 (Káposztaleves és szerelmi bánat, LXXVI. levél, 1726. szeptember 17.) Adieu, ma che`re Tante 149 (Pődör L., A.-M. de Backer, 1981) 322–323 (Isten veled, kedves néném, CCVII. levél, 1758. december 20.) PLE 1 0 Ges omantisme, 1 7 78 –1832 [A vajúdó romantika], 10 Gestt ation du rromantisme, 17 78– 1998, XLII – 1153 Csok onai V itéz Mihály (Debreczeni Attila) 232–233 Csokonai Vitéz Chants a` Lilla (Dalok Lillához, négy költemény) 564
NV10-6-2.p65
564
6/9/2010, 9:38 AM
A` une tulipe 109 (Egy tulipánhoz = Tartózkodó kérelem) (Paul Chaulot, 1962) 233–234 La tache de rousseur 110 (A szeplő) (Lucien Fueillade, 1962) 234 Le bonheur 111 (A boldogság) (Marc Delouze, Delzsényi Judit, 1978) 235 A` l’espoir 112 (A Reményhez) (Georges Ribemont-Dessaignes, Hankiss János, 1936) 235–237 ok Les Baisers (A csók csókok ok,, Első ének) 13 (Invokáció a szerelemhez) (Gorilovics T., 1998) 11 Invocation a` l’amour 1 237–238 er et et) L’Amour (A sz szer ere L’Amour, moteur de l’univers 114 (Gorilovics T., 1998) 238 (A szeretet a világmindenség mozgatója) Kat ona József (Debreczeni Attila) 665–666 atona Bánk bán 4 (Tiborc panasza) (Paul Chaulot, Les doléances d’un vieux paysan 30 304 1962) 666–668 Re verie solit air e 305 (Az andal = andalgás, ábrándozás) (Lucien Fueillade, solitair aire 1962) 668–669 ˇ
Kazinczy F er enc (Debreczeni Attila) 694–695 Fer erenc Épines eett ffleur leur leurss (Tövisek és virágok, három epigramma) La morale de l’épigramme 314 (Georges Ribemont-Dessaignes, Hankiss János, 1936) 695 (Epigrammai morál) Les parfaits écrivains 315 (A kész írók) (G. Ribemont-Dessaignes, Hankiss J., 1936) 695 Le grand secret 316 (A nagy titok) (Paul Chaulot, 1962) 696 anie (Erdélyi levelek) Le ttr es de T Lettr ttres Trransylv ansylvanie La nature simple, déserte, immense 317 (Hankiss János, 1936) 696–697 (Az egyszerű, puszta nagy természet, 2. levél) pondance [Levelezése] Cor Corrres espondance La Hongrie entre Orient et Occident 318 (Magyarország Kelet és Nyugat között) (Gorilovics T., 1998) 697–698 (Levele Cserey Farkashoz, 1805. márc. 31.) Ber zsen yi Dániel (Debreczeni Attila) 784–785 zsenyi Berzsen 1 (Osztályrészem) (Lucien Feuillade, 1962) 785–786 Mon destin 36 361 Fragment d’une lettre a` mon amie 362 (L. Feuillade, 1962) 786 (Levéltöredék barátnémhoz)
NV10-6-2.p65
565
6/9/2010, 9:38 AM
Prie`re 363 (Fohászkodás) (Paul Chaulot, 1962) 787 4 (François Gachot, 1962) 788 L’approche de l’hiver 36 364 4bis (Lucien Feuillade, 1962) 789 (A közelítő tél) 36 364bis Kölcse y Fer enc (Debreczeni Attila) 815–816 Kölcsey erenc Hymne 37 7 (Himnusz) (Jean Rousselot, 1962) 816–818 Vanitatum Vanitas 378 (Michel Manoll, 1962) 818–820 Les T Trraditions nationales (Nemzeti hagyományok) L’âge héroique, source de la poésie nationale 379 (Gorilovics T., 1998) 820–822 (A hőskor, a nemzeti költészet forrása) .. ainesis Par arainesis Le genre humain et la patrie 380 (Haza és emberiség) (Hankiss János, 1938) 822–824 PLE 1 1/a R enaissances nationales eett conscience univ er selle, 1 832– 11/a Renaissances univer erselle, 1832– 1885 885, Romantismes triomphants, 1999, LXIX – 966 o. (Nemzeti újjászületések és egyetemességtudat. Győztes romantikák.) A kötetet a nyelvész Jacques-Philippe Saint-Gérand tanulmánya vezeti be: Avant-propos. La langue française dans l’histoire (XI–XLVI) (A francia nyelv a történelemben) Petőf tőfii Sándor (Fried István) 193–194 L’Alföld 75 (Jean Rousselot, 1971) 194–196 Jean le Pr eux (János vitéz) Preux Séparation et adieux des deux amants 76 (Pődör L., A.-M. de Backer, 1980) 196–197 (A két szerelmes elválása és búcsúzása) Le char aux quatre boeufs 7 7 (A négyökrös szekér) (Guillaume Vautier, 1936) 197–198 Mes chansons 78 (Dalaim) (Ismeretlen fordító, 1851) 198–200 Une pensée me tourmente... 79 (Jean Rousselot, 1962) 200–201 (Egy gondolat bánt engemet…) Le ttr es de v oyage a` F rigy es K er én yi (Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 3. Frigy rigyes Ker erén ényi Lettr ttres vo levél) Poésie de la puszta 80 (A puszta költészete) (Kelemen Imre, 1973) 201– 203 Fin septembre 81 (Szeptember végén) (Guillevic, 1962) 203–204
566
NV10-6-2.p65
566
6/9/2010, 9:38 AM
Jour nal (Lapok Petőfi Sándor naplójából) (Kelemen Imre, 1973) 204– Journal 205 La Révolution française, ce «nouvel évangile du monde» 82 (A francia forradalom, „a világnak ez uj evangyélioma”, 1848. március 17.) Adieu 83 [Bucsú] (Paul Chaulot, 1971) 205–206 Horribles temps 8 4 (Szörnyű idő) (Jean Rousselot, 1971) 206–207 Vör ösmar örösmar ösmartt y Mihály (Fried István) 375–376 Csongor et Tünde Monologue de la Nuit 152 (Az Éj monológja) (Hankiss J., Molnos-Müller Lipót, 1936) 376–378 Monologue de la Nuit 152bis (Roger Richard, 1980) 378–379 Exhortation 153 (Szózat) (Jean Rousselot, 1962) 380–381 Reverie 154 (Ábránd) (Jean Gacon, 1962) 382 Préface 155 (Előszó) (François Gachot, 1962) 383–384 Le Vieux Tzigane 156 (A vén cigány) (Paul Chaulot, 1962) 384–386 ˇ
Madách Imr e (S. Varga Pál) 616–617 Imre La T Trragédie de l’homme (Az ember tragédiája) Lucifer ou le pouvoir de séduction du doute 268 (Roger Richard, 1960) 617–620 (Lucifer, avagy a kétkedés vonzereje, Második szín) Le pari de l’espoir face a` la tentation du suicide 269 (ford. Charles de Bigault de Casanove, 1896) 620–623 (A remény választása az öngyilkosság kísértésével szemben) Eö tvös József (német, magyar) (Gángó Gábor) 807–808 Eötvös Le Char tr eux (A karthauzi) (Hankiss J., Gorilovics T. (1938/1998) 808– treux Chartr 810 Arrivée d’un jeune homme a` Paris 338 (Egy fiatalember megérkezése Párizsba, XVII. fej.) La Hongrie en 1 514 (Magyarország 1514-ben) (Gorilovics T., 1998) 15 Histoire et roman historique 339 (Történelem és történelmi regény, Előszó) 810–811 Méditation sur des ruines disparues 340 (Elmélkedés letűnt romok felett, I. fej.) 812 luence des idées dominant es du XIXe si e`cle sur l’Ét at De l’Inf dominantes sie l’État l’Influence (Der Einfluâ der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat) La naissance du nationalisme 341 (Gorilovics T., 1998) 813–814 (A nacionalizmus születése, Első rész, III. fejezet)
NV10-6-2.p65
567
6/9/2010, 9:38 AM
PLE 1 1/b R enaissances nationales eett conscience univ er selle, 1 832 11/b Renaissances univer erselle, 1832 832– 1885. Romantismes rréf éf léchis (Továbbgondolt romantikák), 1999, XXXIV – 1044 o. Kemén y Zsigmond (S. Varga Pál) 49–50 emény Une v euv e eett sa ffille ille (Özvegy és leánya) veuv euve La vengeance de la me`re 18 (Az anya bosszúja, III/20) (Hankiss János, 1938) 50–52 Le suicide de Sarah 19 (Sára öngyilkossága, III/21) (Hankiss J., 1938) 52– 53 Le salaire de la haine 20 (A gyűlölet bére, III/22) (Hankiss J., Gorilovics T. (1938/1998) 54–56 Ar an y János (Imre László) 243–244 Aran any Toldi Humiliation et prise de conscience d’un héros opprimé 9 4 (François Euge`ne Gauthier, 1898) 244–247 (Az elnyomott hős megaláztatása és öntudatra ébredése, Első ének, 5.14. vsz.) Humiliation et prise de conscience… 94bis (Georges-Philippe Dhas, 1937) 247–249 Költ emén yek Költemén emény Le monde 95 (A világ) (Jean Rousselot, 1962) 249–250 tiq ue de V ojtina L’Ar tique Vo ’Artt poé poétiq Pest et Buda vus par un poe`te 96 (Guillevic, Gara László, 1967) 250–251 (Állok Dunánk szélén, a pesti parton…) Solitude 97 (Magányban) (J. Rousselot, 1962) 251–252 Civilisation 98 (Civilizáció) (J. Rousselot (1962) 253 Fleur omne (Őszikék) Fleurss d’aut d’automne Épilogue 99 (Epilógus) (Lucien Feuillade (1962) 253–255 Jók ai Mór (Nagy Miklós) 946–947 Jókai Les Deux Saules de N agy en yed (A nagyenyedi két fűzfa) Nagy agyen eny Prestige d’un vieux colle`ge calviniste 410 (Ismeretlen fordító után Aurélien Sauvageot, 1961) 947–949 (Egy ősi kálvinista kollégium hírneve) eau Seigneur [Az új földesúr] Le N ouv Nouv ouveau La résistance passive dans la Hongrie des années 1850 411 (Radvánszky Antal, 1960) 949–953 568
NV10-6-2.p65
568
6/9/2010, 9:38 AM
Les Fils de l’homme au ccooe ur de pier pierrre (A kőszívű ember fiai) Les journées de mars 1848 a` Vienne 412 (Antoinette de Gerando-Teleki, 1869) 953–956 (Az 1848. márciusi napok Bécsben, Első rész, XII. fej.) ope, 1 885 1922 PLE 1 2 Mondialisation de l’Eur 1885 885–1 922, 2000, XXXV – 1093 12 l’Europe, (Európa a globalizáció útján) Mikszáth Kálmán (Dobos István) 376–377 Les Bons P alocz (A jó palócok) Palocz Le veuvage de Sophie Timár 149 (Timár Zsófi özvegysége) (Émile Horn, 1890) 377–380 Le P ar apluie de saint Pier Par arapluie Pierrre (Szent Péter esernyője) Dîner chez les Mravucsán 150 (Vacsora Mravucsánéknál, IV. rész) (Kelemen Imre, 1961) 381–383 oszt y a vec Marie T oth (A Noszty fiú esete Tóth L’his e du jeune N To ’histt oir oire Noszt oszty av Marival, XVI. fej.) Petit échantillon de l’activité de l’administration autonome 151 (Körössy János, A.-M. de Backer (1977) 383–389 (Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről) Kaf fk a Mar git (Gorilovics Tivadar) 828–829 affk fka Margit Couleur 7 ((Aranyossy György, 1965) 829– Couleurss eett années (Színek és évek) 35 357 836 Il n’est de jours vraiment disparus que ceux dont nous avons perdu la mémoire... [Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk... 4. fej.] e (Gorilovics Tivadar, Vezér Erzsébet) 846–847 Ady Endr Endre OE uvr es en pr ose (Prózai művek) uvres prose Lettre de Paris 360 [[Párisi levél]] (Gorilovics T., 1998) 848 1 (Önéletrajz, 1909) (Gorilovics T., 1998) 848–850 Curriculum vitae 36 361 eaux (Új versek) Poe`mes nouv nouveaux Âmes au piquet 362 (Lelkek a pányván) (Armand Robin, 1951) 850–851 Sur le sommet d’une roche sauvage 363 (Chris-France Revol, 1967) 851 (Vad szirttetőn állunk) Sang eett or (Vér és arany)
569
NV10-6-2.p65
569
6/9/2010, 9:38 AM
Paris, mon maquis 36 364 4 (Páris, az én Bakonyom) (Armand Robin, 1951) 851–852 Sur le char d’Élie (Az Illés szekerén) Sous le mont Sion 365 (A Sion-hegy alatt) (Jean Rousselot, 1967) 852–853 Les chevaux de la Mort 366 (A Halál lovai]) (Jean-Luc Moreau, 1967) 854 L’Amour de nous-memes (A Magunk szerelme) 7 (Guillevic, 1967) 854– Nous courons a` grands pas vers la révolution 36 367 856 (Rohanunk a forradalomba) A` la tte et e des Mor ts (A halottak élén) Morts 368 (Az eltévedt lovas) (Michel Manoll, 1967) 856–857 Le cavalier égaré Imprécations d’un prophe`te actuel 369 (Mai próféta átka) (Guillevic, 1967) 857–858 avir es (Az utolsó hajók) Les Der nier Dernier nierss N Na vires Les derniers navires 370 (Guillevic, 1967) 858–859 ˇ
ˇ
emier XXe si Patrimoine littér air e. A ut eur opéens du pr sie littérair aire. Aut uteur eurss eur européens premier e`cle 1 De la dr ôle de paix a` la dr ôle de guer 923 1939 drôle drôle guerrre 1 1923 923–1 939, (Az első XX. század európai szerzői 1. A furcsa békétől a furcsa háborúig] 2002, XXIX – 837 o. A kötet előkészítése során, 2000-ben elküldött javaslatom ellenére, nem kapott helyet a válogatásban Karinthy Frigyes († 1938), holott megfelelő fordítások álltak már akkor is rendelkezésre.) Kr údy Gyula (Dobos István) 437–438 Krúdy N. N N.. Souvenir du pays natal: la cigale a` deux pattes 423 (Ibolya Virág, 1996) 438–439 (Emlékezés a szülőföldre: A kétlábú tücsök) Pir oue tt e (Bukfenc) Piroue ouett tte 4 (François Gachot, 1986) 439 Ombres et lumie`res de la capitale 42 424 Les Beaux Jour ue de la Main-d’or (Aranykéz utcai szép napok) Jourss de la rrue A` l’aube de la quarantie`me année 425 (Natalia Zaremba-Huzsvai, Charles Zaremba, 1997) 441–442 (A negyvenedik év hajnalán) His es de Sindbad [Szindbád-történetek] Histt oir oires Le poirier sauvage 226 (Vadkörtefa) (Juliette Clancier, 1988) 442–448 Koszt olán yi Dezső (Tverdota György) 552–553 osztolán olányi e pe tit enf ant (A szegény kisgyermek panaszai) Les Plaint es du pauvr Plaintes pauvre petit enfant 570
NV10-6-2.p65
570
6/9/2010, 9:38 AM
«Comme celui qui dans les rails vient de tomber...» 268 (Guillevic, 1962) 553–554 (Mint aki a sínek közé esett...) «Cette nuit-la` ..» 269 (Azon az éjjel) (Guillevic, 1962) 554–555 70 (Guillevic, 1962) 555 «Nous avons tué le vilain crapaud» 2 270 (A rút varangyot véresen megöltük) Édes Anna [Ezzel a címmel az antológiában.] Pourquoi? 271 (részlet a Miért? c. fejezetből) (Maxime Beaufort, 1944) 556–559 OE uvr es jour nalis tiq ues [Újságcikkek] uvres journalis nalistiq tiques Éloge de la langue française 2 72 (Aki tudja a francia nyelvtant…) (Gorilovics T., 2000) 559–560 Ce que vécu en littérature veut dire 273 [Élmény] (Gorilovics T., 2000) 560–561 es de K or nél Es ti [Esti Kornél kalandjai] Aventur entures Kor ornél Esti Bonheur 274 (Boldogság) (Agne`s Járfás, Laurence Leuilly, 1986) –563 József A ttila (Tverdota György), 621–622 Attila Ce n’es ui crie (Nem én kiáltok) n’estt pas moi q qui «Ce n’est pas moi qui crie, c’est la terre qui gronde» 295 (Tristan Tzara, 1961) 622–623 („Nem én kiáltok, a föld dübörög”) Je n’ai ni p e`re ni m e`re (Nincsen apám, se anyám) pe me Coeur pur 296 (Tiszta szívvel) (Jean Rousselot, 1961) 623 7 (Max Andréoli, Gorilovics Tivadar, 1999) 624 Attila József 29 297 Corail 298 (Klárisok) (Lucien Feuillade, 1962) 624–625 La N uit des ffaubour aubour gs (Külvárosi éj) Nuit aubourgs Danse de l’ours 299 (Medvetánc]) (Guillevic, 1955) 625–626 Danse de l’our l’ourss (Medvetánc) Maman 300 (Mama) (Guillevic, 1962) 626–627 Cela ffait ait mal (Nagyon fáj) 1 (Levegőt!) (Max Andréoli, Gorilovics T., 1999) 627–629 De l’air 30 301 Dehors, dedans... 302 (Ki-be ugrál…) (M. Andréoli, Gorilovics T., 1999) 629–630 Egyéb k ölt emén yek költ öltemén emény Surgis de tes profondeurs 303 (Bukj föl az árból) (André Frénaud, 1961) 630–631 4 (Guillevic, 1961) 631–632 «Voici qu’enfin j’ai trouvé ma patrie...» 30 304 [Ime, hát megleltem hazámat...] 571
NV10-6-2.p65
571
6/9/2010, 9:38 AM
Patrimoine littér air e A ut eur opéens du per mier XXe si e`cle 2 , littérair aire Aut uteur eurss eur européens permier sie Cér émonial pour la mor ph ynx [A szfinx halálának szertartásrendCérémonial mortt du ssph phynx je], 2002, XXXI – 874 o. Ebben a kötetben, szemben az előzővel, a magyar irodalom képviselete egyetlen íróra (Móricz Zsigmond) korlátozódik. Továbbra sem kaphatott benne helyet Kassák Lajos († 1967), holott mint a magyar avantgárd legfontosabb képviselőjének már a 12. kötetben szerepelnie kellett volna. A József Attilának szentelt bevezető utal errre a szerepére, az írók halálozási dátumához való ragaszkodás következtében azonban az olvasónak be kell érnie ennyivel. Előfordul, hogy két éven múlik a „fölvétel”… (Camus, † 1960). Nagyobb baj, hogy íróink közül nem kaptak helyet a kötetben olyanok sem, akik egyébként megfelelnek ennek a kritériumnak, mint Babits Mihály, Radnóti Miklós vagy Szabó Lőrinc. Gyenge vigasz, hogy (ki tudja, miért) kimaradt a válogatásból Éluard († 1952) is. Móricz Zsigmond (Gorilovics Tivadar) 175–176 Sep Septt sous (Hét krajcár) Divin rire du pauvre 69 (Gara László, Marcel Largeaud, 1927) 176–180 (A szegényember szent nevetése) Ces Messieur Messieurss s’amusent (Úri muri, 32. fej.) Bilan d’une vie, le suicide 70 (Egy élet a mérlegen: öngyilkosság) (Kassai György, 1965) 181–185 * Tár sult kiadv ársult kiadván ány án yok Patrimoine littér air e eur opéen littérair aire européen opéen. Actes du colloque international (Namur, 26–28 novembre 1998), Jean-Claude Polet (éd.), Bruxelles, De Boeck Université, 2000, 297 o. A konferencia témakörei: A francia mint Európa kultúrnyelve? (12–82) – Melyek Európa irodalmi határai? (83–115) – Mi az irodalmi örökség? (117–176) – Az irodalmi fordítások és az egyetemességtudat (177–297). Ez utóbbi témában magyar vonatkozású előadást tartott Gorilovics Tivadar: „La mission du traducteur vue de Hongrie” (245–253) (A fordító küldetése Magyarországról nézve). cour air e eur Jean-Claude Polet: Par arcour courss dans le patrimoine littér littérair aire européen opéen – Intr oduction a` l’anthologie (Útvonalak az európai irodalmi örökségben – Introduction Bevezetés az antológiába). De Boeck Université, Brüsszel, 2008, XVII – 291. 572
NV10-6-2.p65
572
6/9/2010, 9:38 AM
A szerző célja, immár a teljes sorozat ismeretében, „olvasási útvonalak” ajánlása, különös tekintettel arra, hogy maga az antológia, amely közvetlen hozzáférést tesz lehetővé a szövegekhez, csak a legszükségesebb tájékozódási pontokat jelöli ki az olvasó számára. Jean-Claude Polet, aki a (keresztény) filozófus és az irodalomtudós szemével közelít anyagához, olvasóját az összefüggések és az értelmezési lehetőségek tényszerű fölmutatása mellett kalauzolja, miközben megmarad saját világnézetének értelmezési keretei között. A kötetet index zárja, mely tartalmazza az önálló szócikkben ismertetett szerzőket, az antológiában szereplő anonim vagy kollektív művek címét (pl. Chanson de Roland, Gesta Hungarorum, a francia Enciklopédia), továbbá egy-egy műfajnak (pl. enciklopédia, hagiográfia, kalandregény) vagy nemzeti (cseh, magyar, svéd…) irodalomnak szentelt szócikkeket. PLE Index génér al général al, Jean-Claude Polet (főszerk.), De Boeck Université, Brüsszel, 2000, 596 o. Az addig megjelent tizenkét kötet tartalomjegyzéke (7–36). Nyelvterületek (Table des domaines linguistiques), 37–50). Műfajok és témák jegyzéke (Table des genres et des sujets) (51–83) Indexek: szerzők (85-119), művek (121–184), fordítók (185–245), munkatársak (247–264) Michel Brix, Fordítók repertóriuma (265–596) Utóirat. Ha az európai szellem, amelynek Baudelaire és Flaubert nemzedéke óta a kiábrándultság is mintateremtő hagyománya, kiábrándultságában hátat fordít (amit a nagy elődök sohasem tettek) saját irodalmi örökségének, elmondhatja majd magáról József Attila szavaival: „Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom.”
Áttörés
NV10-6-2.p65
573
6/9/2010, 9:38 AM
BOZÓK FERENC
Robert Burns „italos” verseiről
Tavalyi adósság Robert Burnsről írni, hisz tavaly volt kétszázötven éve a „skót” Petőfi, Burns születésének napja. 1759. január 25-ét a skótok napjainkban is ünnepnapnak tekintik. Szalay Tamás Lajos, a Magyarországon működő Albannach Skót Kulturális Egyesület elnöke 2005. február 3-án a Petőfi rádióban elmondta: „Skóciában Robert Burns-esteket tartanak ezen a napon, január 25-én, valóban, ez nemzeti ünnep. De a világon is egyébként, ahol skót kolóniák vannak. Természetesen a legfontosabb része a haggis, ami kicsit olyan, mint a hurka vagy a disznósajt Magyarországon. Ezeken az estéken köszöntik Burnst, köszöntik a költészetét és látványosan behozzák a haggist és egy kis birkagyomrot egy tálcán és szertartásosan leszúrják egy tőrrel, majd folyik a whisky, folyik a sör, és folytatódik a tánc.” Szerb Antal írja Burnsről A világirodalom történetében: „Megrögzött iszákos, halálát is annak köszönhette, hogy részegen hazafelé menet megfázott; verseiben sem tagadja meg az északi, kissé nyers és kétségbeesett, sör- és pálinkaszagú Dyonisost.” Az alkoholt szintén Szerb Antal a „népköltők” átkának nevezi. Burns népdalszerű költészete a Petőfihez szokott magyar népléleknek meglehetősen otthonos, egyszerű és tiszta dallamú versei nagyon is ismerősek számunkra. A Burns és Petőfi közti párhuzamokat tematizáló hasonlóságok (szabadság, szerelem, népi hősökről szóló helyzetdalok, önéletrajzi ihletettségű versek) is kínálják magukat, hogy mi, magyarok rokoni szeretettel olvassuk Burns verseit. Kínálja magát számos párhuzam, Petőfi és Burns italozásról, borozásról szóló verseivel kapcsolatban is. Bizonyos Petőfi-versek, megdöbbentő módon, mintha tükörképei volnának némely Burns-verseknek, máskor pedig olybá tűnik, mintha Petőfi ott folytatná a verset, ahol Burns abbahagyta. Mintha Petőfi csupán annyit tenne, hogy „felveszi” Burns letett tollát és folytatja ott, ahol a jeles skót előd abbahagyta a verset. Kaleidoszkópszerűen visszatérő és variálódó tematika a bor, mint gondűző ital, a felejtésre, a „búra jó” varázsszer Burns és Petőfi verseiben egyaránt: Burnsnél A nagyhasú flaskó című versben:
574
NV10-6-2.p65
574
6/9/2010, 9:38 AM
megrendül a trón, ha háboru ront, de a flaskótól megenyhül a gond. (Weöres Sándor fordítása) A jó sör, ó című, megzenésítésre kínálkozó versben szintén: A jó sör, ó, jön is, megy is. Sebaj, ha rongyom rámegy is. Culám, cipőm is eladó, A jó sör, ó, a búra jó. (Nagy László fordítása) A Szélkiáltó együttes által megzenésített Hoci a számlát című versben pedig ekképpen: Poharamban szent nedvü tó, gondjaimat gyógyítgató (Weöres Sándor fordítása) Petőfi pedig, teljes szinkronban a fenti Burns-versekkel, A borozó című versében gondűző italnak nevezi a bort, az Egy estém otthon című versben pedig még a Petőfi színészélete miatt neheztelő és zsörtölődő édesapjának is elveszi a gondját a közös borozás okozta pillanatnyi enyhe mámor: Gondűző borocska mellett Vígan illan életem; Gondűző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. (A borozó) Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon, nagyon örültem, Hogy megnevetteti. (Egy estém otthon) Persze Petőfinél korábban is hálás téma volt a gondűző varázsszerről, a borról írni. Csokonai, aki Burns kortársa és Petőfi elődje volt, nem „gondűzőnek”, hanem „búkergetőnek” nevezte a bort. A búkergető című Csoko575
NV10-6-2.p65
575
6/9/2010, 9:38 AM
nai-vers tökéletesen harmonizál a fentebb idézett Burns- és Petőfi-versekkel, Csokonai „búkergető” szóalkotása pedig Petőfi „gondűző” szavának tökéletes szinonimája. Ha szíhatok borocskát, A gondjaim csucsúlnak. Ki boldogabb halandó, Mint aki nem sohajtoz? Ki boldogabb magamnál? (A búkergető) Azt se feledjük, hogy Petőfi egyik leghumorosabb versét, a Csokonai címűt, épp nagy elődjének, a debreceni „boros, lagzis és farsangos” kedvű „garabonciás diáknak”, Csokonai Vitéz Mihálynak áldott emlékére írta. Csokonainak tanárkollégái Csurgón szemére vetették, hogy diákjaival esténként együtt borozik, mulatozik, és inkább baráti kapcsolatot tart velük, mint tanár-diák viszonyt. A bor, mint baráti kapcsolatokat teremtő és fenntartó ital a Burns-versekben is vissza-visszatérő téma: egy vidám baráti csoport s középen a flaskó isteni gond. (A nagyhasú flaskó; Weöres Sándor fordítása) Nemegyszer felhangolt a sör s a cimborák körültem (Az árpaföldön; Kálnoky László fordítása) Üveg bor és egy hű barát! Mit akarsz többet, ember? (A borosüveg és a jóbarát; Nadányi Zoltán fordítása) A Haj-hajdanán című versben az eltűnt barátok hiánya miatti rezignált, keserédes nosztalgia hangján szól: Haj-hajdanán, bizony, Haj-hajdanán… Töltöm baráti serlegem, mint hajdanán! (Weöres Sándor fordítása) 576
NV10-6-2.p65
576
6/9/2010, 9:38 AM
De szép sorban visszaköszönnek Burns „italos” verseiben mindazok az örömök, értékek és életcélok, melyek a költő számára fontosak voltak. A skót nemzeti büszkeség hangján szól a nemzeti whisky védelmében és az angol „pancsolók” ellen óvja a skót ivókat, egyfajta sajátos, védegyletszerű „termékvédelemre” igyekszik felhívni honfitársai figyelmét A skót ital című versben. Burns „legpetőfibb” témája pedig nem más, mint a lányok és a bor által nyújtott együttes mámor öröme: Ugorj, fiú, egy pint borért, de úgy hozd ám, ezüstkehelyben, mielőtt innen elmegyek, a szép kislányra hadd emeljem. (Ugorj fiú, egy pint borért; Nadányi Zoltán fordítása) Igyunk egy fínom kupa bort, igyunk egy fínom kupa bort, örömet ott lelsz ahol érsz, de itt még híja sose volt. (Kicsi lány még a kedvesem; Nemes Nagy Ágnes fordítása) Tegnap ittam egy icce bort, de csak úgy egymagamba, tegnap a mellemre omolt aranyhajával Anna. (Az aranyhajú Anna; Kálnoky László fordítása) Persze megjelenik az örök humorra, élcelődésre okot adó téma is, a részeges férjet furdaló lelkiismeret, aki a kocsmában ül, de közben asszonya hazavárja. A magyar közgondolkodásban is örök vicctéma jelenik meg a Shelah O’Neill című versben, az örök férfisors. Búcsú a legényélettől, így kényszerű búcsú az italozástól. De ha már a skót férfi megadja magát és megnősül, arra a sorsra jut, hogy a részeges férjet hazaváró asszonya a rossz lelkiismeret lidérceként jelenjen meg a kicsapongó férj képzeletében. Ez a magyar gondolkodásban jellemzően a kocsmából hazatántorgó férjet nyújtófával vagy porolóval váró asszony képét asszociálja: Hej, dévaj, duhaj Willie, Hazavár asszonyod! (Dévaj, duhaj Willie; Weöres Sándor fordítása) 577
NV10-6-2.p65
577
6/9/2010, 9:38 AM
És természetesen a költő abban is hisz, hogy az alkohol által okozott mámoros állapot képes megteremteni az áhított egyetértést és békét a különféle társadalmi állapotú, rendű-rangú, vagyoni helyzetű, vagy egymással józanul állandóan civakodó és szót nem értő emberek között: Úri sors: jómód, kényelem; paraszt-sors: nyűgös gyötrelem; itt egyetértés lángja gyúl: a részeg ember mind nagyúr. (Most hoci a számlát; Weöres Sándor fordítása) Ha dühvel hajbakapnak, ó, a szomszédok, irtóztató! Az árpalé nyugtatni jó, csitul a gége, ha ügyvéd lett a csobolyó: örök a béke. (A skót ital; Nagy László fordítása) Burns „italos” versei, tematikai sokféleségük ellenére egyetlen mozzanatban közösek. A kollektív mozzanatban. A költő mellett mindig ott érezzük a társaságot, a szerelmest, az ivócimborákat, az örömüket, bánatukat alkoholban feloldani igyekvő kisembereket, akik többnyire az egyszerű nép fiai. Egyszóval valami vitalitás, kissé rusztikus nyüzsgés sejlik fel a Burns-versek olvasása közben. Ezért is alakult ki az a téves, merőben hamis, ködösen romantizált elképzelés Burnsről, hogy ő az őstehetség, aki a nép egyszerű gyermekeként az „eke szarva mellől” érkezett a világirodalomba. Noha mesterségére, a költői pályára tudatosan és intellektuálisan készült, verseinek populáris hangja és erőteljes népies vitalitása tagadhatatlanul a „népköltő” mítoszát táplálja az utókorban. Wordsworth tudatosan tanulmányozta az angol tóvidéki parasztok nyelvjárását és folklórját. Petőfi a „nép nevében” szól. Burns verseinek dinamizmusát és „egzotikumát”, frissességét a sajátos skót dialektus adja, melyben van bátorsága megszólalni, hogy a skót parasztsággal való sorsközösségének hangot adjon szerelmes, forradalmi, vagy akár „italos” verseiben.
578
NV10-6-2.p65
578
6/9/2010, 9:38 AM
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
ABDELLATIF LAÂBI marokkói költő 1942-ben született, Mohammed KhaďrEddine-nel és Mostefa Nissaboury-val együtt 1966-ban megalapítja a Souffles című folyóiratot, amelyet a hatóságok 1972-ben betiltanak, és a szerkesztőt tíz év börtönre ítélik, cellájában írott leveleit 1983-ban rendezheti sajtó alá. 1980ban a nemzetközi nyomás hatására kiengedik. 1985-ben Franciaországban telepszik le. Verseket, regényeket, színműveket ír, arab írókat és költőket fordít franciára. Köteteit a párizsi La Différence adja ki. Néhány közülük: Le Soleil se meurt (Meghal a nap, 1992), L’Étreinte du monde (A világ ölelése, 1993), Le spleen de Casablanca (Spleen Casablancában, 1997), L’automne promet (Az ősz ígéretei, 2003), Les Fruits du corps (A test gyümölcsei, 2003). 1979-ben nemzetközi irodalmi díjat kapott Rotterdamban, 1999-ben a Wallonie-Bruxelles költészeti díjjal, 2002-ben az ADELF mediterrán Afrika-díjával jutalmazták, 1998-tól a Mallarmé Akadémia tagja. Itt közölt verseit, melyek eredeti címe Le désespoir, c’est mon enfant, La langue de ma me`re, Les loups, En vain j’émigre, Deux heures de train, Miettes sous la table, La vie, a párizsi La Différence kiadónál megjelent l’Étreinte du monde (A világ ölelése, 1993) című kötetéből vettük. HERTA MÜLLER az egykori Temes megyében, Nickifalván született, német családban. 1982-ben jelenik meg első könyve, a Niederungen (Mélységek). 1987-ben akkori férjével, az író Richard
Wagnerrel Nyugat-Németországba távozhat, Nyugat-Berlinben telepedik le. Atemschaukel (Lélegzethinta) c. regényét az év legjobb nyolc német könyve közé választják. 2009-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Utoljára 2009. novemberi számunkban közöltünk tőle. E számunk írása az írónő Der König verneigt sich und tötet (A király meghajol és öl) című (Carl Hanser Verlag, 2003 München/ Wien) kötetéből való. JANE ROGERS (1952) Londonban született. Egyetemi tanulmányait Cambridge-ben folytatta, majd a Leicesteri Egyetemen diplomázott pedagógiából. Különböző iskolákban angolt tanított, többek között a Hackney College-ban. Jelenleg a Sheffieldi Hallam Egyetem kreatív írás professzora és az Open College of Arts kurzusvezetője. Az Oxford University Press Good Fiction Guide (2002, Kalauz a jó szórakoztató irodalomhoz) c. kötetének szerkesztője. A Royal Society of Literature tagja. Jelenleg Manchesterben él. Eddig hét regénye jelent meg, többek között a Mr Wroe’s Virgins (1991,Mr. Wroe szüzei), az Island (1999, Sziget) és a The Voyage Home (2004, Utazás hazafelé). Tévéjáték- és rádióadaptációkat készített. Számos rangos irodalmi elismerést kapott, többek között a Somerset Maughamdíjat. Ez a novella 2009 novemberében rákerült a BBC Nemzeti Novellapályázatának legjobbjára jelölt ötös listára. ROGER SCRUTON angol filozófus
579
NV10-6-2.p65
579
6/9/2010, 9:38 AM
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV10-6-2.p65
580
6/9/2010, 9:38 AM
