Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LV. évfolyam, 4. szám
2010. április
TARTALOM
BESTIÁRIUM JOSÉ SARAMAGO Az elefánt utazása (Pál Ferenc fordítása) ....................................................... ~O DE GÓIS DAMIA A boldog Mánuel király krónikája (Mojzer Anna fordítása) ................. MOJZER ANNA Egy történet tanulsága ............................................................................................ MICHEL PASTOUREAU Dürer rinocérosza (Gila Zsuzsanna fordítása) ............................................ JULES RENARD Természeti történetek (Lukács Laura fordítása) ......................................... TED HUGHES Állatversek (Lackfi János fordítása) .................................................................. HONORÉ DE BALZAC Egy afrikai Oroszlán párizsi utazása és a következményei (Várhalmi Zsuzsa fordítása) .................................................................................. MICHEL PASTOUREAU A falaise-i koca (Gila Zsuzsanna fordítása) ...................................................
253 261 276 283 288 301
305 320
HIPPOLYTE TAINE Egy macska élete és filozófiai nézetei (Lukács Laura fordítása) ......... GILLES DELEUZE „Á” mint „állat” – Gilles Deleuze ábécéjéből (Lukács Laura fordítása) .................................................................................... JEAN ANOUILH Fabulák (Lackfi János fordítása) ........................................................................ HENRY WILLIAMSON Tarka, a vidra (Kiss Tamás fordítása) ............................................................... ÉLISABETH DE FONTENAY Lévi-Strauss, Rousseau és „az élőlény jogai” (Lukács Laura fordítása) ........................................................................................
325
331 339 345
356
KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 361
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
Ezüst Gy. Zoltán: az Afro-grafikák
Az emberek kedveseknek találják az állatokat. De mi az voltaképpen, ami az életük mélyéből kinéz ránk? Eszébe jutottak nagytata ökrei, hogy bámul, milyen tompán, a jászol karikáit csörgetve egy ilyen ökör. S tulajdonképpen így néz föl ránk az egész állati lét.” NÉMETH LÁSZLÓ: Égető Eszter „…van bizonyos tisztelet és általános emberi kötelesség, mely bennünket nemcsak az élő és érző állatokkal, hanem a fákkal és növényekkel is összefűz. Igazságossággal tartozunk az embereknek, irgalommal és jóakarattal más teremtményeknek, amelyek méltók lehetnek erre.” MONTAIGNE: Esszék
„Van valami érintkezés köztük és közöttünk, és valami kölcsönös elkötelezettség. Nem félek megvallani természetem gyermeki szelídségét, hogy nem tudom visszautasítani kutyám örvendezését, sem alkalmatlan időben, sem amikor neki tetszik.” MONTAIGNE: Esszék
„És hogy senki se gúnyolódjon együttérzésemen, maga a teológia írja elő, hogy kegyesen bánjunk velük; és tekintve, hogy ugyanaz a gazda szállásolt el bennünket ebben a palotában, hogy szolgálatára álljunk, és hogy az állatok ugyanúgy családjának tagjai, mint mi, a teológiának igaza van, amikor bizonyos tiszteletre és szeretetre kötelez irántuk.” MONTAIGNE: Esszék
Az elefánt utazása
Bármennyire képtelenségnek tetszik azok szemében, akik nincsenek tudatában annak, hogy a közügyek intézésének folyamatában milyen fontos szerepet játszanak a hálószobák, legyen szó megszentelt, világi vagy akármilyen más benyílókról, az ausztriáig vándorló elefánt rendkívüli útjának, amelyet elbeszélni készülünk, első lépéseire a portugál udvar királyi lakosztályában került sor, nagyjából a lefekvés órájában. Már most felhívjuk a figyelmet arra, hogy nem a puszta véletlennek köszönhető ez a kissé pongyolán megfogalmazott nagyjából. Ilyenképpen akartuk figyelemre méltó nagyvonalúsággal elkerülni, hogy belevesszünk a némiképpen sikamlós, de mindig nevetséges fizikai és fiziológiai részletekbe, amelyek, ha a maguk pőreségében papírra vettetnének, mélyen sértenék harmadik jánosnak, portugália és algarve királyának, valamint ausztriai katalinnak, hitvesének, és azon jövőbeli sebestyén király nagyanyjának katolikus vallásosságát, aki egykor majd harcba indul alcácer-quibirben, és meghal az első összecsapásban, vagy a másodikban, bár némelyek azt állítják, hogy betegség végzett vele a csata előestéjén. Nos, a király, szemöldökét összevonva, így szólt a királynéhoz, Még mindig kétségeim vannak, asszonyom, Mivel kapcsolatban, uram, Hogy az az ajándék, amellyel megleptük miksa unokafivérünket négy évvel ezelőtt, a házasságkötése alkalmából, nem volt-e méltatlan származásához és érdemeihez, és ezért most, hogy itt tartózkodik a közelben, szinte csak karnyújtásnyira tőlünk, valladolidban mint spanyolország régense, szeretnék valami értékesebb ajándékot küldeni neki, valami olyat, ami elkápráztatja, mi erről a véleménye, asszonyom, Egy szentségtartó méltó ajándék volna, uram, megfigyeltem, hogy egy szentségtartó, talán mert az anyagi érték párosul benne a spirituális jelentéssel, mindig örömmel tölti el a megajándékozottat, Anyaszentegyházunk nem helyeselne ilyesfajta szabadosságot, hiszen bizonyosan élénken él még csalhatatlan emlékezetében, hogy miksa unokafivérünk milyen rokonszenvvel viszonyult a hitehagyott lutheránusok által bevezetett reformokhoz, a lutheránusokéhoz vagy a kálvinistákéhoz, soha nem tudtam különbséget tenni közöttük, Vade retro, satana, erre nem is gondoltam, kiáltott fel a királyné, és keresztet vetett, holnap, amint tehetem, meggyónok, Miért 253
éppen holnap, asszonyom, amikor mindennap szokása gyónni, kérdezte a király, E miatt az utálatos gondolat miatt, amelyet a gonosz lélek a hangszálaimra bocsátott, nézze csak kegyelmed, még mindig úgy érzem, perzsel a torkom, mintha a pokol kénköves lehelete futott volna végig rajta. A király már hozzászokott a királyné szenvedélyes kirohanásaihoz, ezért csak vállat vont, és visszatért terhes feladatához, hogy kitaláljon valami olyan ajándékot, amellyel a kedvében járhat az osztrák miksa főhercegnek. A királyné elmormolt egy imát, majd belekezdett egy másikba, de félbehagyta, és szinte kirobbant belőle, Salamon, hát persze, Micsoda, kérdezte kissé bambán a király,
mert nemigen értette, júda királyának elragadtatott megidézését, Igen, uram, salamon, az elefánt, És mi dolgom van az elefánttal, tudakolta kissé bosszúsan a király, Az lesz az ajándék, a nászajándék, válaszolta a királyné, és lelkesülten, izgatottan felállt, Nem nászajándék kell, Az most nem fontos. A király lassan mozdulva, háromszor egymás után bólintott, majd kis szünet után megint bólintott hármat, mintegy beleegyezésül. Figyelemre méltó ötlet, Nemcsak figyelemre méltó, hanem egyenesen kiváló ötlet, páratlan ötlet, felelte a királyné, türelmetlen, már-már tiszteletlen mozdulattal, amelyet képtelen volt visszafogni, több mint két éve érkezett ide ez az állat indiából, és azóta csak eszik és alszik, a dézsája mindig csurig van vízzel, és halomban áll 254
az abrak előtte, mintha fogságban tartanánk, de nem remélnénk, hogy egyszer valaki kiváltja, Szegény jószág, nem tehet semmiről, itt nincsen olyan munka, amit el tudna végezni, hacsak ki nem küldöm a tejo-parti hajógyárakba, hogy deszkát hordjon, de abba belepusztulna a boldogtalan, mert igazából fatörzseket tudna jól emelgetni, azok jobban belesimulnak az ormánya görbületébe, Akkor hát elmegy bécsbe, És hogy megy el, kérdezte a király, Ó, ez már nem a mi dolgunk, ha majd miksa unokafivérünk lesz a gazdája, megoldja valahogy, remélem, hogy akkor még valladolidban lesz, Nem hallottam ezzel ellentétes híreket, Természetes, hogy valladolidba salamon a saját lábán megy, mert azt mondják, gyalogolni nagyon tud, És bécsbe is, mert nem lesz más választása, Jókora út vár rá, mondta a királyné, Bizony jókora, bólintott rá méltóságteljesen a király, majd hozzátette, Holnap írok miksa unokafivérünknek, és ha elfogadja az ajándékot, egyeztetjük az időpontokat, és pontosítunk minden részletet, például, hogy mikor szándékozik miksa bécsbe visszatérni, hány napra van szüksége salamonnak ahhoz, hogy lisszabonból valladolidba érjen, és attól fogva a többi már nem tartozik ránk, mossuk kezeinket, Így van, mossuk kezeinket, mondta a királyné, de a lelke mélyén, ahol minden emberi lényben ellentmondások tusakodnak, váratlanul belesajdult, hogy salamonnak egyedül kell elmennie olyan távoli földekre és olyan különös emberek közé. Másnap, kora reggel a király behívatta magához a titkárát, pero de alcáçova carneiro-t, és tollba mondott neki egy levelet, amely elsőre nemigen sikerült, de másodikra, sőt harmadikra sem, ezért hát teljes egészében a hozzáértő hivatalnok ékesszólásban való jártasságára és az uralkodók között érvényben lévő szertartásosság és levélbeli fordulatok terén szerzett gyakorlatára kellett hagyatkoznia, amit az a legjobb iskolában sajátított el, tulajdon édesapjától, antónio carneiro-tól tanult meg, halála után megörökölve tőle ezt a tisztséget. A levél tökéletesre sikerült, mind választékosság, mind érvelés tekintetében, s nem hiányzott belőle az a diplomatikusan érzékeltetett elméleti lehetőség sem, hogy az ajándék esetleg nem szolgál a főherceg kedvére, aki azonban semmiképpen sem utasíthatná vissza, mivel a portugál király a levél egyik stratégiailag fontos passzusában kijelenti, hogy birodalmának legértékesebb ékköve ez a salamon névre hallgató eleˇ
255
fánt, mind az isteni teremtést átjáró egységes érzelem miatt, amely egymáshoz kapcsolja, és egymáshoz hasonlatossá teszi a fajokat, olyannyira, hogy van, aki szerint az ember abból az anyagból készült, ami az elefántból megmaradt, mind pedig az állat szimbolikus, lényegi és e világi értéke miatt. Miután lezárta és pecsétjével is ellátta a levelet, a király magához rendelte főistállómesterét, a legbizalmasabb hívének számító nemesurat, akinek röviden összefoglalta küldetése lényegét, majd utasította, hogy állítson össze méltóságának, de még inkább a reá bízott feladat súlyának megfelelő kíséretet. A nemesúr kezet csókolt a királynak, aki olyan ünnepélyesen, mintha kinyilatkoztatna, a következő talányos szavakat intézte hozzá, Legyen olyan gyors, mint az északi szél, és olyan kitartó mint a sas röpte, Igen, uram. Azután a király hangot változtatott, és ellátta őt néhány gyakorlati tanáccsal, Talán nem is szükséges emlékeztetnünk kegyelmedet arra, hogy váltson lovat, ahányszor csak szükséges, erre valók a postaállomások, nem kell garasoskodnia, majd parancsot adunk, hogy mindenre készüljenek fel a stációkon, bár az a véleményünk, hogy miközben kasztília útjain vágtat, inkább lovára borulva töltse az éjszakát, hogy ezzel is időt nyerjen. A hírvivő nem értette el, vagy nem akarta elérteni a tréfát, s csak annyit mondott, Felséged parancsait hiánytalanul teljesítem, a szavamat adom és az életemet teszem rá, majd kihátrált, mélyen meghajolva minden harmadik lépésnél. Ez a főistállómester egészen kiváló ember a maga nemében, mondta a király. A titoknok szerette volna megtoldani a dicséretet, megjegyezve, hogy egy főistállómester másként nem is cselekedhetne, ha őfelsége személyesen bíz rá egy feladatot. Eközben felrémlett benne, hogy néhány napja már mondott valami hasonlót. Ezzel egy időben eszébe jutottak apja szavai, Vigyázz, fiam, a többször elmondott dicséret egy idő után úgy megkopik, hogy fölér egy sértéssel. Ezért aztán a titoknok is inkább hallgatott, bár egészen más okból, mint a főistállómester. A beállt rövidke csöndességet a király törte meg, hangot adva annak az aggodalmának, amely felébredéskor gyökeret vert benne, Arra gondoltunk, talán helyes volna, ha megtekintenénk salamont, Kívánja fölséged, hogy kivezényeljem a testőrséget, kérdezte a titoknok, Nem kell, két apród tökéletesen elegendő lesz, az egyik viszi majd az üzenetet, a másik pedig azért, hogy utánanézzen annak, miért késlekedik az első, no és persze kegyelmed, titoknok uram, ha volna kedve hozzá, hogy elkísérjen bennünket, Érdemeimen fölül megtisztel vele, fölséges uram. Talán hogy mind több érdeméért tisztelhessük, mint édesatyját, akit Isten kegyelme övez, Hadd csókoljam meg fölséged kezét, ugyanazzal a szeretettel és tisztelettel, amellyel az ő kezét csókoltam, Úgy vélem, érdememen fölül tisztel meg vele, mondta mosolyogva a király, Ami a dialektikát és a csattanós válaszokat ille256
ti, fölségeddel senki nem versenyezhet, Tudja, vannak, akik azt állítják, hogy a csillagok állása születésünkkor nem kedvezett az irodalmi tehetségnek, Az irodalom nem minden a világon, fölséges uram, és meglehet, hogy egykor költői tettnek fogják tartani, hogy ma ellátogat salamon elefánthoz, Miben áll a költői tett, kérdezte a király, Nem tudhatni, fölséges utam, csak akkor döbbenünk rá, ha már megtörtént, De még csak szándékomat nyilvánítottam ki, hogy meglátogatnám salamont, A királyi szó alighanem mindennél többet nyom a latban, Úgy rémlik, valahol már hallottam, hogy a retorikában ezt nevezik iróniának, Felséged bocsánatáért esedezem, Meg van bocsátva, titoknok uram, ha ennél súlyosabb bűne nem lesz, biztosan az égbe jut, Nem tudom, fölséges uram, ez-e a legalkalmasabb pillanat, hogy valaki fölkívánkozzék az égbe, Mit akar ezzel mondani, Itt az inkvizíció, nem létezik többé a gyónás és feloldozás adta menlevél, Az inkvizíció fenntartja az egységet a keresztények között, ez a célja, Szent cél, valóban, fölséges uram, csakhogy milyen eszközökkel éri el, Ha szent a cél, akkor szentek az eszközök is, amelyekkel él, felelte a király kissé érdesen, Fölséged bocsánatáért esedezem, de nemcsak ezért, Nemcsak ezért, hanem még miért, Alázatosan kérem, mentsen fel a salamonnál teendő látogatás alól, úgy érzem, ma nem lennék kellemes társaság fölségednek, Nem mentem föl, mindenképpen ott kell lennie a karámban, Ugyan miért, fölséges uram, ha nem veszi zokon kérdésemet, Mert nem bírok olyan képességgel, hogy érzékelhetném, megtörténik-e az, amit költői tettnek nevezett, felelte a király, és mosolyra húzódott a szája, miközben bajsza és szakálla maliciózus, szinte mefisztói kifejezést kölcsönzött az arcának, Várom fölséged parancsait, Öt órára álljon ki négy ló a palota elé, az enyém nagy, testes és jámbor legyen, sosem voltam híres lovas, most pedig, hogy a kor és az öregkori nyavalyák megtették a magukét, egyre nehezebben ülöm meg a lovat, Igen, fölséges uram, És gondosan válassza ki nekünk az apródokat, ne abból a fajtából legyenek, akik szíre-szóra elvihogják magukat, mert az ilyeneknek ki tudnánk tekerni a nyakát, Gondom lesz rá, fölséges uram. Csak jóval fél hat után indultak útnak, mert a királyné, amint értesült a készülőben lévő kiruccanásról, maga is menni szeretett volna. Alig lehetett meggyőzni arról, hogy semmi értelme csak egy belémi út kedvéért befogatni a hintóba, merthogy salamonnak ott emeltek karámot. Abban pedig biztos vagyok, asszonyom, hogy lóra ülni nem akar, mondta erélyesen, ellentmondást nem tűrő hangon a király. A királyné tudomásul vette, hogy ilyen kurtán-furcsán elutasították, és elvonult, miközben azt mormolta magában, hogy egész portugáliában, sőt széles e világon nincs ember, aki nála jobban szeretné salamont. Ebből jól látszik, mennyi ellentmondás feszül egy lény257
ben. Miután béklyóba vert fenevadnak nevezte azt a szegény állatot, amelynél nagyobb sértés nem is érhet egy olyan lelkes lényt, amelyet indiában éveken át keményen és fizetség nélkül dolgoztattak, ausztriai katalin ezúttal halvány jeleit adta valamiféle gáláns bűnbánatnak, s ilyenformán csaknem elvitatta, legalábbis formálisan, urának, parancsolójának és királyának hatalmát. Valójában az egész nem volt több, mint vihar egy pohár vízben, aprócska házastársi viszály, amely szükségképpen véget ér, amint a főistállómester megérkezik, bármilyen választ hoz is. Ha a főherceg elfogadja az elefántot, a gond önmagától megoldódik, illetve megoldja egy bécsi utazás, ha pedig nem fogadja el, akkor kijelenthetjük, megint csak az ezredéves népi tapasztalásból merítve, hogy minden olyan csalódás, kudarc és kiábrándulás ellenére, amelyek az emberek és az elefántok mindennapjait át- meg átszövik, az élet megy tovább a maga útján. Salamonnak fogalma sincsen arról, mi vár rá. A főistállómester, a sorsát hordozó hírnök valladolid felé lovagol, miután úgy-ahogy összeszedte magát az után a balul elsült próbálkozás után, hogy a ló hátán szenderüljön álomra, portugália királya pedig kicsiny kíséretével, amely a titoknokból és az apródokból áll, közeledik a belémi vízparthoz, már feltűnt előtte a Jeromos-rendiek monostora és salamon karámja. Ha nem sürgetjük az időt, végül a világegyetem minden apró darabkája a helyére kerül. Itt van hát az elefánt. Kisebb termetű, mint afrikai rokonai, de a rárakódott koszrétegek alól is előtűnik, milyen jó felépítéssel ajándékozta meg az anyatermészet. Miért ilyen koszos ez az állat, tudakolta a király, merre van a gondozója, föltételezem, hogy van gondozója. Odalépett egy indiainak kinéző férfiú, akinek a testét elfedő ruházata már szinte teljesen elrongyolódott, az eredeti és az errefelé készített ruhadarabok egymásba gubancolódtak, elfedve vagy elrejtve az egzotikus öltözék maradékát, amelyet akkor viselt, amikor két évvel ezelőtt az elefánt kíséretében megérkezett. Ő volt az elefánthajcsár. A titoknok pillanatok alatt rájött, hogy az állat gondozója nem ismerte fel a királyt, és mivel ebben a helyzetben szóba sem jöhetett a formális bemutatkozás, miszerint fölséges uram, engedje meg, hogy bemutassam salamon gondozóját, indiai uram, bemutatom önnek portugália királyát, harmadik jánost, aki a kegyes előnévvel vonul majd be a történelembe, ezért parancsot adott az apródoknak, hogy lépjenek a karámon belülre, és tájékoztassák a szerencsétlen elefánthajcsárt e szakállas méltóság számos rangja és címe tekintetében, aki most olyan szigorú pillantással méregeti, hogy abból semmi jóra nem lehet számítani, Ő a király. A férfi megdermedt, mintha villám sújtotta volna, és már mozdult, hogy valahol menedéket keressen, de a két apród szorosan megmarkolta a rongyainál fogva, és a palánknak lökte. A király közben felkapaszkodott egy kezdetleges létrára, amely kívülről támaszkodott a karám fa258
lának, és ingerülten, viszolyogva szemlélte a jelenetet, bánva már, hogy engedett a reggeli ötletnek, és érzelmes látogatást tett ennél az elvadult vastagbőrűnél, ennél a négy rőf magas, nevetséges ormányosnál, amelyik, ha isten is úgy akarja, nemsokára már a kényes ízlésű osztrák udvarban engedi ki magából bűzös ürülékét. A bűnös mindebben, legalábbis félig-meddig, a titoknok volt, mert ő beszélt bizonyos költői megnyilatkozásokról, amit azóta sem tudott kiverni a fejéből. Szarkasztikus pillantást vetett az amúgy megbecsült hivatalnokra, aki mintha kitalálta volna, mi jár az eszében, ezért így szólt, A költői megnyilatkozás, fölséges uram, ebben az esetben az, hogy fölséged eljött ide, az elefánt puszta ürügy, semmi más. A király morgott valamit az orra alatt, amit senki nem hallott, azután határozott, éles hangon ezt mondta, Most azonnal mosdassák meg ezt az állatot. Királynak érezte magát, minthogy király is volt, és ez az érzés tökéletesen érthető, ha belegondolunk abba, hogy amióta a trónon ült, hasonló mondat még nem hagyta el a száját. Az apródok továbbították az uralkodó szavait az elefánthajcsárnak, amire a férfi odafutott egy színféléhez, amelyben szerszámféleségek, talán valóságos szerszámok is voltak a tömérdek limlom között, amiről senki nem tudta, mire szolgál. A szín mellett egy deszkából összerótt építmény állt, amelyet puszta cseréptető fedett, feltehetőleg ez volt a gondozó szállása. A férfi egy hosszú nyelű pálmarost kefével a kezében tért vissza, az itatóul szolgáló taposókád vizében megmerített egy vödröt, és nekiállt a munkának. Az állaton végigremegett a gyönyörűség. A víz és a bőrét súroló kefe kellemes emlékeket ébreszthettek benne, egy indiai folyó, egy rücskös fa emlékét, ennélfogva amíg tartott a mosdatás, jó félóránál is tovább, meg sem mozdult, állt egy helyben oszlopszerű lábain, mintha megbűvölték volna. Köztudomású, milyen erényekkel bír egy ápolt test, ezért nem volt meglepő, hogy egy másik elefánt állt ott az előbbi helyén. A mocsok, amely teljesen elborította és befedte a bőrét, a víz és a kefe együttes munkálkodása nyomán elenyészett, és salamon teljes nagyszerűségében mutatkozott meg a figyelő tekinteteknek. Természetesen a korlátain belül, ha hűek akarunk maradni az igazsághoz. Az ázsiai elefánt bőre, mint ezé a példányé is, vastag, szürkésbarna, foltok és szőrszálak éktelenkednek rajta, viselőjének legnagyobb bánatára, hiába intik folyton beletörődésre, újra meg újra elmondva neki, hogy elégedjen meg durva külsejével. Úgy adta át magát a mosdatásnak, mintha csodára várna, mintha keresztvíz alá hajolna, és mi lett az eredménye, csak szőrök és foltok. A király több mint egy éve látta utoljára az elefántot, a részletekről teljesen elfeledkezett, és ezért egyáltalán nem volt elégedett a látvánnyal, amely elébe tárult. Csak a vastagbőrű agyara nyújtott némi vigasztalást, hófehéren ragyogott, és enyhe görbüléssel meredt előre, mint két kivont kard. De a legrosszabb még 259
hátravolt. Portugália és természetesen algarve királya, akit imént még eltöltött a boldogság, hogy magának ötödik károly egyik vejének adhat ajándékot, váratlanul úgy érezte magát, mint aki arccal előre bucskázik lefelé egy lépcsőn, és egyenesen a becstelenség ásító torkába zuhan. Ezen rágódott a király, És ha a főhercegnek nem tetszik, ha utálatosnak találja, gondoljuk csak el, hogy látatlanban kegyeskedik elfogadni az ajándékot, de azután visszaküldi, hogyan élem túl a szégyent, hogy az európai közösség szánakozó vagy ironikus pillantásaitól kísérve így megaláztak. Hogy tetszik, mit gondol róla, kérdezte meg a király, összeszedve magát, a titkárától, A szépség vagy a rútság, felséges uram, viszonylagos kifejezések, a bagoly szemében a saját fiókái a legszebbek, én pedig itt, ezt az egyedi esetet az ázsiai elefánt egy pompás példányát látom magam előtt, mindazokkal a természetéből szükségszerűen következő foltokkal és szőrökkel ellátva, ami elbűvöli majd a főherceget és bécs lakosságát, akárcsak a köznépet, amely vándorútja közben láthatja. A király megkönnyebbülten felsóhajtott, Azt hiszem, igaza lehet, Nagyon remélem, felséges uram, és ha megadatott számomra, hogy az emberi természetről is tudhassak valamit, és ha felséged megengedi nekem, annyit még mondanék, hogy ez a szőrös és foltos elefánt elsőrendű politikai eszközzé válik majd az osztrák főherceg kezében, ha csakugyan olyan fortélyos, amilyennek eddigi tettei alapján megítélhettem. Segítsen leereszkednem, forog körülöttem a világ ettől a beszélgetéstől. A titoknok és a két apród segítségével a király különösebb nehézség nélkül lelépdelt azon a néhány létrafokon, amelyekre felkapaszkodott. Mélyet lélegzett, amikor végre biztos talajt érzett a lába alatt, és látható ok nélkül, hacsak nem a vérében hirtelen feldúsuló oxigén és az ebből következő gyorsabb agyi vérkeringés okozta, bár még nem jött el az a kor, hogy ezt bizonyosan tudhassuk, eszébe jutott valami, ami rendes körülmények között nem történt volna meg. Így szólt, Ez az ember nem mehet ilyen rongyosan bécsbe, ezért úgy rendelkezem, hogy varrassanak neki két öltözet ruhát, egy munkaruhát, amit akkor visel, amikor az elefánt hátán ül, és egy másikat, amelyet ünnepi alkalommal hordhat, nehogy szégyent hozzon rám az osztrák udvarban, nem kell különösebb fényűzés, de legyen méltó az országhoz, amelyik útjára bocsátja, Parancsára, felséges uram, Jut eszembe, hogy hívják a jóembert. Nekiindult az egyik apród, hogy megtudja, és a válasz, amelyet a titoknok közvetített, így hangzott, Szubhro. Szubro, ismételte meg a király, miféle név ez, A hát ne hagyja ki felséged, legalábbis ő így mondta, tüsténkedett a titoknok, el kellett volna neveznünk őt Joaquimnak, amikor megérkezett portugáliába, morgott a király. PÁL FERENC fordítása 260
A boldog Mánuel király krónikája III. könyv, 55. fejezet
A király Leó pápához küldött követségéről és az engedelmességi fogadalomról ~o da A múlt év végén, 1513ban, elrendelte a király, hogy követeként Trista Cunha Rómába menjen engedelmességi fogadalmat tenni X. Leó pápának, és egyben, az indiai hajózás első eredményeit bemutatandó, vecsernyepalástot, miseruhát és dalmatikát vigyen neki ajándékba, valamint egy súlyos brokátból készült, teljes egészében hímzett, gyöngyökkel és értékes drágakövekkel megrakott oltárelőlapot, mely emberemlékezet óta talán a leggazdagabb darab volt a maga nemében. E pontifikálén kívül nagy értékű ékszereket küldött még a király, és egy elefántot, egy vadászpárducot, meg egy perzsa lovat, ez utóbbit a hormuzi királytól kapta egy odavalósi vadásszal együtt. A vadász a párducot a ló tomporára borított, szép kidolgozású, aranyszálú domborhímzéssel ékes takarón vitte. Ezzel a követséggel szállt tengerre Lisszabonban Tristăo da Cunha. Útjára elkísérték: Diogo Pacheco és Joăo de Faria doktorok, titkárként Garcia de Resende, az elefánt felvigyázójaként ~o da Cunha mapedig Nicolao de Faria, a király egyik istállómestere. Trista gával vitte még Rodrigo da Cunhát, aki később III. János király birtokainak adófelügyelője, majd India kormányzója lett. Vele tartott két fia is, Simăo da Cunha és Pero Vaz da Cunha, nemes rokonok és barátok, szám szerint húszan, ez lévén a követség színe-virága, és elkísérte még néhány familiárisa is, akik mind a társaság díszére váltak. Így tehát útra kelt, és Alicante kikötőjének érintésével nyolc nap alatt Ibizára, majd pedig Mallorcára ért, ahonnan jó időben folytatta útját, és az 1514ik év január havának végén befutott a sienai fennhatóság alatt álló Porto
261
~o da Cunha szárazföldi úton indult tovább Ercole kikötőjébe. Innen Trista Rómába, ahová február 14én érkezett meg. Hogy az elefánt az utazást ne késleltesse, Nicolao de Fariának meghagyta, hogy amint partra teszi az állatot, annak lassúságához igazodva külön kísérje Rómába. Útközben mindenütt seregnyi gyalogos és lovas szegődött a nyomukba, aki mind azért jött, hogy az elefántot lássa, így csak nagy nehézség árán tudtak haladni az úton, s átvonulni a lakott helyeken. Néhány nappal azután, hogy Tristăo da Cunha egész családjával és kíséretével együtt Rómába érkezett, és Nicolao de Faria is megjött az elefánttal meg a párduccal, a pápa elrendelte, hogy nagyböjt első vasárnapján, március 12én történjék az ünnepélyes bevonulás. Azon a napon még virradat előtt Adriano bíboros kertes palotájába mentek, mely a város határában található, s délután két órakor onnan indult a menet a város felé. Legelöl a követ családtagjai vonultak, utánuk a trombitások, majd a síposok következtek, mögöttük ment a párduc és az elefánt, mellettük pedig Nicolao da Faria lovagolt a királyi istállóból való szépséges lován, s ez éppen azzal a zománcozott aranydíszes lószerszámmal volt felszerelve, melyet a király a pápának küldött; finom aranyból készült minden tartozéka, még az istráng és a mellszíj is aranyfejű szegekkel volt kiverve, apróbb s nagy gyöngyök díszítették, és egy tarka selyem nyeregtakaró is tartozott hozzá. Mögöttük a követség nemesurai vonultak, őket pedig Garcia de Resende követte, a címerköpenybe öltözött Portugália címerki~o da Cunha és két kísérője előtt. rálya, Trista ~o da Cunha jobbján, Diogo Pacheco Trista Joăo de Faria pedig a balján haladt. Ebben a sorrendben vonultak, mikor a fogadásukra elsőként érkezőkkel összetalálkoztak. Ezek pedig a bíborosok familiárisai voltak, prelátusaikkal együtt, utánuk a lengyel király követe jött, majd az angol királyé, rögtön utánuk a francia királyé, majd Berry hercege, aztán a milánói herceg fivére, a császár követeként Alberto da Carpi, s vele együtt a kasztíliai király, valamint a milánói herceg követei, utoljára pedig a velencei, luccai és bolognai követek érkeztek, az ünnepélyes menet fogadásán tehát mindegyik követ megjelent, aki ez idő tájt a római udvarban tartózkodott.
262
~o da Cunhához léptek, ígéretekkel és dicséretekkel halEgyenként Trista mozták el, magasztalták Mánuel király nagyságát és csodálatos tetteit, dicsérték éber őrködését a hit dolgai felett, és magasztalták a hitetlenek ellen szüntelenül folytatott háborúit. Mindezekre Diogo Pacheco doktor válaszolt, ugyanúgy latinul, ahogyan ők beszéltek, kivéve Kasztília követét, mert ez kasztíliai nyelven szólt, így hát neki, minthogy ő e beszédet jobban megér~ tette, Trista ao da Cunha portugálul, saját anyanyelvén felelt, hiszen ezt a latinnál persze jobban tudta. Miután a beszédek elhangzottak, és lezajlott az ünnepélyes fogadás, s minthogy immár egybegyűltek mindannyian, alig nyíllövésnyire a város kapujától, kivonult eléjük Róma kormányzója az összes prelátussal és a pápa ~o egész háznépével együtt, és Őszentsége nevében beszédet intézett Trista da Cunhához, üdvözölte érkezése alkalmából, ígértekkel halmozta el, a király ügyeit illetően pedig jóindulatáról biztosította. Minderre Diogo Pacheco doktor felelt meg, a fogadtatáshoz illő módon. Ezek után a ceremóniamesterek fölsorakoztatták a követséget, abban a rendben, ahogyan be kellett ~o da vonulniuk a városba, ez pedig a következő volt: az első sorba Trista Cunha került, jobbján Berry hercegével, balján Róma kormányzójával, a második sorba Diogo Pachecót állították, jobbján Nicosia püspökével, bal~o da Faria a harmadik sorban foglalt helyet, jobbján Alberto da Carpival. Joa ján Nápoly püspökével, balján a francia követtel, mögöttük Kasztília követe egy prelátussal, s utána Anglia követe jött egy másik követtel együtt; megszokott helyükön és sorrendben követték őket a lengyel király, Velence, Milánó, Lucca és Bologna követei, utánuk pedig érsekek, püspökök és más prelátusok megszámlálhatatlan sora állt föl. A követek előtt, közvetlenül a pápai alabárdosok mögött a portugál címerkirály vonult, s előttük André de ~o da Cunha Resende ment egymagában, valamivel előrébb vonultak Trista fiai, a követség többi nemesurával együtt. A nemesek előtt ment Nicolao da Faria az elefánttal, a párduccal, a trombitásokkal és a síposokkal. Előttük a pápa trombitásai és síposai vonultak, őket pedig a pápai svájci gárdisták előzték meg, akik feltartott lándzsával vonultak, míg őelőttük a pápa háznépe s még előrébb lovas testőrsége haladt az íjpuskásokkal. Ezek előtt Tristăo da Cunha családja ment, akiket Diogo Pacheco előzött meg, előtte meg Joăo da Faria vonult, az akkor Rómában tartózkodó portugál egyházi és világi udvaroncok mögött. Ezek előtt a bíborosi családok mentek, mindegyik a maga helyén, a fanfárosokkal, dobosokkal és trombitásokkal. Ebben a sorrendben léptek a városba, ahol az utcákon annyi volt a nép, hisz nem férhettek föl mindannyian az ablakokba vagy a tetőkre, hogy utat sem lehetett volna nyitni a városi bírák és a bíróság tisztjeinek erőteljes se-
263
gítsége nélkül. Így vonultak tehát, míg az Angyalvárhoz nem értek, ahol a pápa tartózkodott a bíborosokkal, hogy onnan nézze a követségi menetet. Mihelyt a várból megpillantották a vonulókat, a tüzérség üdvözlő ágyúzásba fogott, s a szakadatlan dörgés, mely elvegyült az angyalvári fanfár zengésével, mindaddig tartott, míg a menet el nem tűnt szem elől. Ez pedig átvonult a Tiberis hídján, majd a Via dei Banchin visszafordulva, aztán átkelve a Campo dei Fiorin, a szálláshelyre tért. Ott a vonulók búcsút vettek mindazoktól, akik a követséget kísérték, és a nap eseményeiben velük együtt részt vettek. Még útközben, amikor az elefánt az Angyalvárhoz ért, ahol a pápa néhány bíborosával lakosztályának legalacsonyabb ablakánál állt, háromszoros meghajlással hódolt Őszentsége előtt, majd egy hatalmas vizestartályból, melyet külön e célra töltöttek meg, ormányába vizet szivattyúzott, és ezt még magasabbra fröcskölte, mint ahol a pápa állt, a fölötte lévő ablakokat találta el, háromszor is bő vízzel locsolva meg az ott álló bíborosokat és egyéb fontos személyeket, majd az őt körülvevő sokaság felé fordult, és leginkább saját gyönyörűségére ugyanazt mívelte velük is, úgyhogy a bámészkodók alaposan átázva menekültek onnan. Miután az elefánt elvégezte ezt, és egyéb dolgokat, melyeket az őt vezető indiai parancsolt neki, ismét meghajlással hódolt a pápának, és vonult tovább, a pápa pedig szemével kísérte, míg az elefánt el nem tűnt a távolban.
56. fejezet Hogyan tette le az engedelmességi fogadalmat a pápának Tristăo da Cunha, miféle ügyekről tárgyalt vele, és mely megbízásait sikerült teljesítenie, valamint visszatérése a Portugál királyságba Miután lezajlott az ünnepség, ugyane március havának huszadik napjára, mely hétfőre esett, a pápa színe elé rendelte a követeket. Így azon a napon, síposokkal és a trombitásokkal, a palotába vonultak a követek a pápai audienciára, elöl a címerköpenyes címerkirállyal, a bíborosok familiárisai kíséretében. A pápa az első teremben, magas emelvényen fogadta őket, székükön ülő bíborosai, követek, római előkelőségek és néhány prelátus körében. Követeink sorban fölléptek az emelvényre, hogy a pápa lábát megcsókolják, majd a követség nemesurai és familiárisai járultak lábcsókra a pápá~o da Cunha átadta a király levelét, melyet hoz. Miután ez megtörtént, Trista titkára hangosan felolvasott. Ezután Diogo Pacheco doktor beszélt, olyan jó stílusban, oly fesztelen eleganciával, hogy mindenki dicsérte, aki csak hallotta. A szónoklat végeztével a pápa válaszolt, ugyancsak latinul, és jóval 264
tovább beszélt, mint általában a pápák szoktak, minden szavával a királyt és a portugál nemzetet magasztalva. ~o da Cunha, szegélyénél Beszéde végeztével Őszentsége fölállt, és Trista fogva fölemelte, s vitte a palástját egészen a szobájáig. Ott azután búcsút vett tőle, s így végződött a második látogatás. De már a következő kedden, ugyanebben a rendben felkeresték a pápát, aki ezúttal a Belvederében várta őket, az elefánt tudniillik nem tudott volna fölmenni a palotába. Itt adták át a pápának a főpapi ruhákat és a többi ékszert, melyek előbb kézről kézre jártak, így nem maradt ki egyetlen bíboros és követ sem, mindenki megcsodálhatta. Miután ez megtörtént, a pápa felállt, s kiment a kertbe, hogy megnézze az elefántot és a párducot. Hosszan időzött ott, figyelve az elefánt ügyességét és a párduc vadászmódszereit: e célból különféle állatokat vitetett oda, s ezeket ~o da Cunhához fordult, azt tudakolván, a párduc azonnal megölte. Majd Trista hogy azonnal kívánjae az audienciát, vagy inkább máskor. Végül a következő csütörtökben állapodtak meg. E napon a pápa a palotában várta, nagy tisztességgel, vendégszeretőn fogadta őket, és figyelmesen hallgatta mindazt, amit a király nevében neki elsoroltak. Ennek főbb pontjai a zsinat és az egyházi reformok folytatása, meg a török elleni háború volt. Egyéb részleteiben pedig a harmadokról, a tizedekről, a templomok és a kolostorok javadalmairól szólt. Ami a főbb pontokat illeti, nem sokra jutottak, mert a zsinat nem ült össze, az egyházi reformok ügye elakadt, a török elleni háború előkészületeibe pedig még bele sem kezdtek. De ami a harmadok és tizedek dolgát illeti, a pápa a királynak és trónutódainak ígérte őket, ezenfelül elrendelte, hogy minden templom, székesegyház, parókia és apátság további ötven cruzadót fizessen mindaddig, míg tart a fezi és a marokkói király ellen viselt háború, és semmiképpen se sikkasszák el ezt az összeget, hanem fizessék meg valóban, és ugyanezt írta elő a kolostori és templomi javadalmak tekintetében. A király azonban nem akarta elfogadni a harmadokat és a tizedeket, mert tudta, hogy ezeket IV. Kelemen pápa húsz évre a kasztíliai Alfonz királynak – e néven a tizediknek – ítélte, amikor az a móroktól visszahódította Jaént és Mourcát, amit később VIII. Ince pápa is megerősített (bár ki nem fizette), és ugyanígy megadta VI. Sándor pápa Ferdinánd királynak és Izabella királynőnek, Kasztília, León és Aragónia katolikus királyainak arra az időre, amíg a granadai királyok ellen háborút viselnek. Hogy a király könnyítsen a terheken, melyek királyi személyéből és igen magas méltóságából következnek, és meg ne bántsa a prelátusokat és a királyság többi egyházi személyét, megelégedett azzal, hogy a három év alatt őt megillető összeget 153 ezer cruzadóra emeljék. Mindez X. Leó pápaságának második évében, 1514ben történt, a pápa a bullákat ugyanez év április 265
29. napján bocsátotta ki, és a bennük foglaltak végrehajtására nagy hatáskörrel António Puccio Fiorentinót ruházta fel, s küldte apostoli nunciusnak és pápai legátusnak a portugál tartományokba. A kolostori és templomi javadalmak harmadán és tizedén kívül a keresztes háborút is engedélyezte a pápa a királynak, és a nunciust utasította, hogy rendelkezéseinek érvényt szerezzen. Mivel azonban a végrehajtással megbízott tisztségviselők nem annak rendje-módja szerint jártak el, zsarnokoskodtak szerfelett, és engedtek a bűn csábításának, nagy volt a felzúdulás az egész királyságban, s főleg az egyszerű nép lázadozott, hisz tőle erővel vették el, mit a bullák egy-egy időre kiszabtak, és akik nem fizettek, azoknak dobra verték ruháját és bútorát, méghozzá sokkal kevesebbért, mint amennyit értek. Ezen embertelenség miatt azok közül, akik a keresztes háború sikerén fáradoztak, sokan rossz véget értek, de itt nem kívánom nevüket elsorolni, mert néhányuknak még él fia vagy unokája. […] Miután ezeket a dolgokat a magával vitt utasítások szerint elrendezte a ~o da pápával, és más, kevésbé fontos kérdéseket is megtárgyalt vele, Trista Cunha már éppen indulásra készen állt, amikor hírét vették Rómában, hogy a török nagy gályahadat szerelt fel a szicíliai királyság ellen. Amint ezt a pápa meghallotta, nyomban rendelkezett, és mert jól tudta, milyen kiváló lovag ~o da Cunha, és milyen tapasztalt a tengeri harcban, fölajánlotta neki, Trista hogy álljon a pápai hajóhad élére, ám Tristăo da Cunha visszautasította a kapitányi rangot, mondván, hogy nem kapott rá engedélyt a királytól. Búcsút vett tehát a pápától, a bíborosoktól, a követektől és a Rómában tartózkodó többi jeles személytől, majd a honi királyság felé vette útját, és jókor érkezett meg, mert a király is éppen Lisszabonban tartózkodott.
57. fejezet Melyben egy latin nyelvű levél portugál fordítása foglaltatik, ebben pedig Alberto da Carpi, Miksa császár római követe számol be a portugál követjárásról Szentséges és győzhetetlen Cézár, néhány nappal ezelőtt érkeztek meg hozzánk, Róma városába Őfelsége a portugál király követei, hogy engedelmességi fogadalmat tegyenek Szentatyánknak, Leó pápának. Bevonulásuk csodálatos élmény volt, menetük nagyszabású és pompás, melyet hárman követtek, éspedig egy főnemesi rendből való férfiú, valamint a jognak két doktora. Hat trombitás és hat fanfáros nyitotta meg a menetet, utánuk egy indiai lovagolt indiai nyerget viselő pazar lován, s a nyereg mögött, a ló tom266
porára terített takarón egy sötét szőrű oroszlánhoz hasonló, de annál kisebb testű, kecsesebb felépítésű és különösen tarka állatot hozott. Őket egy indiai elefánt követte, hátán gazdag ajándékokkal teli láda, melyeket az igen felséges és keresztényi uralkodó küldött saját nevében a két Szent Apostolnak, Szent Péternek és Szent Pálnak, valamint a Szentatyának, Leó pápának. A ládát a király címerével ékes aranyszövettel takarták le, mely nemcsak a ládát, hanem az elefántot is szinte teljesen beborította. Az elefánt hátán egy másik indiai ült, aranyszövésű selyembe öltözve – neki engedelmeskedett az elefánt –, és így vonultak a menetben. Utánuk néhány ló következett, hátukon színes mintájú, jelvényekkel díszített gyapjú- és selyemtakaró, majd nemesurak jöttek, szám szerint ötvenen, súlyos aranyláncokkal, mind arany és selyemszövetbe öltözötten, úgyhogy legtöbbjük, de kiváltképp az első követ egyik fia szinte szikrázott a ruháját borító rengeteg gyöngytől és drágakőtől. Őket a mondott címerkirály követte aranyruhában, melyet a királyság gyöngyökkel és rubinokkal körülvett koronás címere díszített, majd pazar öltözékben a követek jöttek, elsőnek mindjárt egy olyan férfiú, aki különlegesen nagy gyöngyökkel nem is díszített, mint inkább teljesen beborított ruhát viselt. A követek után a tanács tagjai vonultak, jelenlétükkel komolyságot és tiszteletet kölcsönözve a követségnek, legvégül pedig a család, mely igen népes volt; a pápa számos bíborosa kíséretében az Angyalvárba ment, hogy onnan nézze a felvonulást. Az újdonságot látni összeszaladt Róma városának mindenféle népe, amin nem lehet csodálkozni, mert ritkán, vagy talán soha nem fordult még elő, hogy ilyen szemkápráztató felszerelésű követséget küldtek volna Rómába, még azon régmúlt időkben sem, amikor Róma számos tartomány birtokosa volt. Ez utóbbi okán etiópiai vagy afrikai elefántot látott már a város, de indiait még soha. Mikor az indiai elefánt odaért az ablak elé, ahol a pápa állt, háromszor megérintette térdével a földet, úgy hódolt neki, és vezetője parancsára ezenkívül még más dolgokat is tett. Az első szemle után pedig kitűzték a napot, amikor a követek a palotába mennek, s a megszokott módon akkor le is tették az engedelmességi fogadalmat. Egyikük keresztény uralkodó követéhez méltó, igen okos szónoklatot tartott latinul. Később aztán, szintén előre kitűzött napon, a Belvederébe mentek, ahol a pápa az 267
összes bíboros és követ kíséretében fogadta őket, ők pedig bemutatták és átadták neki a magukkal hozott ajándékokat, melyek pompájával csak jámborságuk vetekedett. Először is hatalmas királyuk levelét nyújtották át a pápának, mely röviden összefoglalva a következőket tartalmazta: ő, a király, íme Könyörületes Megváltónknak, szent Apostolainak, Szent Péternek és Szent Pálnak, valamint földi helytartójának ajánlja fel az Etiópiából és Indiából származó legelső dolgokat, s ezért alázatosan mindössze annyit kér Őszentségétől, hogy olyan jó szívvel fogadja ajándékait, amilyennel ő küldte azokat. Az ajándékok pedig szent öltönyök voltak papok és szerpapok számára, hogy mindenféle módon szolgálhassák a szentmise és a vecsernye szentáldozatát; tunikának, dalmatikának, kazulának és misepalástnak hívják őket, és ezenkívül még oltárdíszeket is küldött a király. Az öltönyök mind aranyszövetből készültek, de oly sűrűn borította őket a drágakő és a gyöngy, hogy az aranyszövetet alig lehetett látni alatta. A gyöngyöket és köveket csodálatra méltó hozzáértéssel varrták, erősítették oda; jó néhányat például egybefogtak, és gránátalma alakúra összefűztek, s mindezt bámulatos ügyességgel, mert e darabok egytől egyig gyönyörű, előkelő és nagyszerű munkák voltak, néhol pedig, mintha csak festve lenne, Megváltónk és a két Szent Apostol képmását hímezték rá aranyszín selyemfonállal, megrakva sok gyönggyel, és kővel ékesítve, melyet korundnak vagy rubinnak neveznek minálunk. A köveket nem csiszolták, nem fényezték, hanem nyersek és megmunkálatlanok maradtak, s ahogyan lelőhelyükről előkerültek, úgy foglalták be őket, csak természetes ragyogásuk érvényesült, méltón az isteni dolgokhoz. Mit is mondhatnék akár csak egyetlen további szóval, hogy megértessem: az anyagok rendkívül értékesek voltak, de megmunkálásuk különleges szépsége még ezt is fölülmúlta. A portugál uralkodó roppant vallásossága s jámborsága teszi, hogy ilyen részletesen leírtam mindezen dolgokat, talán sokkal hosszabban s kimerítőbben, mint amennyi késedelmet Felséged elfoglaltsága és más irányú kötelezettsége elszenvedhet, de azért tettem, hogy semmit el ne hallgassak mindabból, ami e felséges úrnak, Felséged jövendő rokonának dicsőségét illeti, lévén hogy egészen a Garamantákig és Indiáig győzedelmesen kiterjesztette, felmagasztalta vallásunkat, az Apostoli Szentszék iránt tanúsított roppant bőkezűsége pedig ugyancsak megérdemel minden dicséretet. Örömét lelte az adományokban a Szentatya, a tisztelendő bíborosok meg a prelátusok minden rendje, és örült Róma népe is, s a nyilvános konzisztóriumon, amikor a pápa Őfelsége követeihez intézte megtisztelő szavait, legszentségesebb szájával a mondott királyt dicsérte, főleg azután, hogy meg268
kapta az ajándékokat, melyeket igen eltérően értékeltek a jelenlévők, mert volt, aki ötvenezer cruzadóra, mások negyvenezerre becsülték, de akadtak olyanok is, akik szerint mindössze harmincezer cruzadót értek, végül is nem voltak oly nagyok a gyöngyök és rubinok, ám rengeteg volt belőlük, se szeri, se száma. Bizonyosra vehető azonban, hogy a római egyház egyetlen pápáját sem ajándékozták meg ilyen gazdagon, ennyi szép, értékes felszereléssel. Miként a római udvarban szokás, magam is elkísértem a követeket, azután pedig meglátogattam őket, és Felséged nevében segítséget ajánlottam mindabban, amiben királyuk szolgálatára hasznát vehetik Felséged támogatásának. Beszélgetésünk igen kellemesen zajlott; szintén elmondták királyukról, hogy semminek sem örülne jobban, mint annak, ha Felségeddel rokoni kapcsolatba kerülhetne. […] Isten kegyelme adjon hosszú és boldog életet Felséged megszentelt személyének, én pedig alázatosan ajánlom magam Felséged kegyébe, Rómából 1514. március 17én. Ezt a levelet azért tartottam fontosnak átírni krónikámba, hogy nagyobb hitelt adjak a követjárásról általam elmondottaknak, másrészt hogy ezzel is ~o bizonyítsam, milyen pompás felszereléssel küldte Rómába a király Trista da Cunhát, és hogy megerősítsem, amit magam is mondtam az ajándék gazdagságáról, a főpapi öltönyök csodálatra méltó kidolgozásáról, mert azok közül, akik látták, és értenek is hozzá, senki sem tudta volna jobban megítélni ezt, mint az olasz Carpi grófok családjából való Alberto da Carpi, aki akkoriban a latin nyelv és a szabad művészetek értőjeként Európa legműveltebb tudósai közé tartozott. Neki inkább lehet hinni, mint nekem, mert olyasmiről is beszámol, amiről én nem, és olasz lévén elfogultsággal sem gyanúsítható irányunkban, már csak azért sem, mert beszámolóját olyan uralkodónak írta, amilyen Miksa császár.
269
IV. könyv, 18. fejezet
A római nagyság azt kívánta, hogy külön e célra épített arénákban halálraítélteket eresszenek össze, akik egymást gyilkolták, máskor vadállatokkal kellett megküzdeniük, olykor pedig az állatokat uszították egymásra. Aki csak látni akarta e viadalokat, az arénákba sereglett, és oly nagyra tartották ezeket a rómaiak, hogy krónikáikban mint megemlékezésre nagyon is méltó látványosságról számolnak be róluk. Én sem látom hát okát, hogy krónikámból kihagyjak egy, a rómaiakéhoz hasonló viadalt, melyet Mánuel király rendezett Lisszabon városában egy elefánttal és egy orrszarvúval, két igen vad és félelmetes állattal, melyeknek itt előbb a tulajdonságait írom le, hogy azok, akik olvassák, immár megismervén a két állat hatalmas erejét, és a gyűlöletet, amit egymás iránt a természet oltott beléjük, jobban érthessék történetemet. Az állatok között az elefánt bír a legtöbb természetes bölcsességgel, ezért először róla beszélek, s csak aztán a rinocéroszról. Az elefántokról azt írják, hogy már olyan is akadt köztük, aki le tudta írni, és el tudta olvasni a görög betűket, s erről egy Diogo Pereira nevű szavahihető nemesember győzött meg engem, aki mindezt bizonyosan tudta, mert saját szemével látta Narsinga királyának udvarában, Bisanagában. A király a palotája udvarára hozatott egy elefántot, s az ormánya hegyével olvasható betűket rajzolt a földre az uralkodó színe előtt, és miután ezt befejezte, a király megparancsolta neki, mondja meg, mit evett, mire az elefánt csengő hangon, mindenki számára jól érthetően azt válaszolta, hogy rizst és bételt. Plinius és más szerzők szerint az elefántok minden újholdkor csordába verődve lejönnek a hegyekből a mezőkre és síkságokra, megfürdenek a folyókban, és miután megmosakodtak, térdre borulva imádják a napot és a holdat, majd visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Azt is mondja még Plinius, hogy a legnagyobbak és legokosabbak az indiaiak, melyek az általános vélekedés szerint 300 évig élnek: erősekké és bátrakká hetvenéves, vagy még idősebb koruktól válnak. Solinus azt állítja, hogy amikor hajóra akarják tenni az indiai elefántot, hogy egyik tartományból a másikba vigyék, ő mindaddig nem hajlandó rá, míg szállítója esküvel meg nem ígéri, hogy ugyanabba a kikötőbe fognak 270
visszatérni, ahonnan elindultak. És tanúsíthatom, hogy így igaz, mert magam is ott voltam a lisszaboni kikötőben, mikor hajóra tették azt az elefántot, akit Mánuel király X. Leó pápának küldött, miként erről korábban már beszámoltam. Az elefánt semmiképpen sem akart beszállni a csónakba, mellyel a hajóhoz vitték volna, míg a király legalább két ízben meg nem üzente az elefántot vezető indiainak, hogy az ő nevében kérje, szálljon az elefánt hajóra, s ő királyi becsületére ígéri, hogy még ennenmagánál is hatalmasabb úrhoz küldi, akinél igen jó dolga lesz, ha pedig nem így történne, akkor visszahozatja ide, ahonnan elindult. Megelégedvén a király ígéretével, s mintegy beleegyezése jeléül, ormányával kétszer nagyot trombitált az elefánt, és könnyező szemmel hajóra szállt. Plinius egyébiránt azt is mondja erről az állatról Historia Naturalisában, hogy igen jó barátja az embernek, és annyira eszes, hogy ha eltévedt emberre lel, visszakalauzolja a helyes útra, és addig vezeti, míg szükséges. Szintén Plinius meséli, hogy amikor Antiokhosz király át akart kelni egy gázlón, megparancsolta, hogy elsőnek az elefántok lépjenek a folyóba. Csakhogy az elefántvezér, név szerint Ajax, megriadt, s visszakozott. Amint megtudta ezt a király, kihirdette, hogy arra az elefántra ruházza át Ajax kapitányi rangját, aki elsőnek átkel. Meghallották ezt az elefántok, és egyikük, egy bizonyos Patroklosz nevű, a többiek elé vágva átlábalt a gázlón, amiért a király nemcsak kapitánnyá nevezte ki, hanem megparancsolta, hogy Ajax ezüsttel kivert szíjait, nyereg és kengyeltartó hevedereit, melyekre oly büszke volt a másik elefánt, ugyancsak Patroklosz kapja meg. Ettől amaz annyira elkeseredett, hogy sem enni, sem inni nem akart, és belehalt bánatába. Az elefánt járása könnyed, és bármint siessen is az ember, őt néhány lépéssel utoléri. Gyümölcsökön, rügyeken, fák levelein él, és olyan erős, hogy mint magam is sokszor láttam, képes földig lógó ormányához kötéllel odaerősített árbocot cipelni, méghozzá nem ám a legkisebb hajóhoz valót, Lisszabonban pedig, mikor hajót vontattak a szárazföldre, vagy bocsátottak vízre, láttam, hogy az elefántok homlokukat a csörlő kötélzetébe fogva segítettek, és egyetlen elefánt több munkát végzett, mint az a temérdek ember együttvéve, kinek rendesen ez a dolga. Az elefántok bölcsessége tekintetében mindegyik szerző egyetért, s ezt megerősítendő, magam is elmesélek egy történetet arról az elefántról, aki Mánuel király cochimi erődjében szolgált, s szolgálatáért mindennap fejadagot kapott. Miután kötelező szolgálatát az erődben elvégezte, lement a partra, s ott pénzért dolgozott tovább; mindenféle árut házakhoz szállított, és mert városszerte jól ismerte az összes utcát, a rábízott tárgyakat mindig 271
oda vitte, ahová mondták neki. Miután megkapta a fizetségét, melyet ormánya végébe fogott, a pékek és gyümölcsárusok boltjába ment, hogy a pénzen ennivalót vegyen. Történt egyszer, hogy egy portugál nem akarta megfizetni neki egy hordó bor szállítási díját, mondván, hogy ő maga is az erődből való, az elefántnak tehát ingyen kell szolgálnia őt. De mert az elefánt, név szerint Martinho, jól tudta, hogy ez nem igaz, rátámadt az emberre, mire ő bezárkózott a házba, ahová a hordót vitette. Mivel becsukták előtte az ajtót, vagyis bemenni nem tudott, az elefánt nekiesett a háznak, s falait földig rombolta agyaraival s ormányával, de mert nem találta meg a kereskedőt, aki becsapta, megragadta a hordót, és oly magasra dobta föl a levegőbe, hogy az leesvén darabokra tört. Ugyanezt az elefántot egyszer arra kérte indiai gondozója, hogy toljon ki a vízre egy gályát a hajóácsok műhelyéből, ám az elefántnak, mivel éppen beteg volt, nem akaródzott. Mikor az erőd kapitánya erről tudomást szerzett, Cochin királyához fordult, kölcsönkérve egyik elefántját a gálya vízre bocsátásához. A feldühödött indiai jól összeszidta az erődbéli elefántot; szégyellhetné magát, korholta, hogy őmiatta másik elefánt fogja vízre bocsátania a gályát, mely elefánt a portugál uralkodóhoz képest olyan jelentéktelen királyt szolgál, mint a cochini – aki ráadásul vazallusa is Mánuel királynak. Több sem kellett az elefántnak, roppant erővel taszította meg a gályát, s úgy pöckölte a vízre, mint aprócska csónakot, de mivel legyöngítette a betegség, beleroppant a háta, s ebből csak nagy sokára tudták kigyógyítani. Ennek a Martinho nevű elefántnak annyi jeles tettéről és dolgairól mesélnek, hogy igen hosszúra nyúlna, ha mindet írásba akarnám foglalni. Hogy szilajsága, ereje és éles esze el ne kapassa az elefántot, a természet megalkotta ellenségeit, melyekkel állandó harcban áll. Egyikük a kígyó. Afrikában akár 3040 rőfös is van, de Diodoro Siculo Etiópia dolgairól szóló művének negyedik könyve szerint talán még hosszabb is akad, mi több, az etiópok állítják, hogy némelyik megnő 100 rőfnyire, de ezt Siculo már puszta kitalációnak tartja. A kígyó nagyon ravasz az elefánttal folytatott harcban; kénye-kedve szerint bánik el vele. Szűk csapásokon várja meg, míg az elefánt szomját oltva visszatér a folyóról, forrástól, tópartról vagy onnan, ahova inni jár. Majd pedig a lehető leggyorsabban tekergőzve összeakasztja az elefánt mellső és hátsó lábait, mélyen a szemébe néz, hogy látását elvakítsa, azután a vérét kezdi szívni. Az elefánt 272
gyakran van kitéve ilyen váratlan, alattomos támadásnak, szemtől szembe ugyanis meg tudja védeni magát, agyarával és ormányával sokszor a kígyót is megöli. A váratlan támadás legjobb ellenszere, ha már agyarát, természet adta fő fegyverét nem tudja használni, hogy a legközelebbi fához préselve magát igyekszik elpusztítani a kígyót. E küzdelem addig tart, míg az elefántot a nagy vérveszteség miatt el nem hagyja minden életereje, s támadóját maga alá temetve össze nem rogy, és mialatt haláltusáját vívja, utolsó rángásaival szinte szétpukkasztja a kígyót, mely magát vérrel alaposan teleszívta; így vesznek oda mind a ketten. A kígyóból távozó vér, melyet néhány szerző sárkányvérnek nevez, szétfolyik a földön, és ez a cinóber, melynek színe legjobban hasonlít az embervér színéhez. Az elefánt másik természet adta ellensége az orrszavú, vagy ganda – ahogyan az indiaiak nevezik –, melynek oly nagy erőt tulajdonít a Számok könyve 23. és 24. fejezete, hogy midőn Bileám próféta megáldja Izrael fiait, így szól: Isten hozta Egyiptomból ezt a népet, melynek ereje a rinocéroszéhoz hasonló. Jób könyvének 40. fejezetében pedig az áll, hogy mikor Isten megharagudott Jóbra, mert az kicsinyhitű volt, azt kérdezte tőle: ha kételkedik az Ő hatalmában, hogyan hihet a rinocérosz rettentő erejében? Diodoro Siculo, Plinius és Solinus szerint az orrszarvú ereje az elefántéval azonos, de termete alacsonyabb, s ebben igazuk van, mert az orrszarvú lábai kurták, míg testének vastagsága és hossza csaknem megegyezik az elefántéval, sőt még a színe is azonos: akár a szénporral kevert hamué. A rinocérosz mindkét oldalát háromhárom külön darabból álló, mocsári vagy tengeri teknőséhez hasonló páncél borítja, ebből az egyik pár a vállát, másik a hátát, a harmadik pedig tomporát, combját s az attól lefelé eső részeit fedi be. Majdnem úgy él, mint a disznó, mert sárba, pocsolyába veti magát, és úgy dagonyázik, és éppen úgy hempereg benne, mint amaz. Mélyen lehorgasztott fővel jár, s mintha orrát a földön vonszolná, szeme pedig egészen elöl, az orrán van, közel az orrlyukakhoz, melyek között egy szarv emelkedik ki, s erről azt mondják, nagyon jó méreg ellen. A szarv másfél tenyér hosszú, színe mint a szarvaspatáé, felfelé enyhén görbül, a tövénél meg tenyérnyi széles lehet, 273
míg a vége hegyes és kemény, akár a vas, és akik erről az állatról írnak, azt mondják, köveken feni élesre, mikor az elefánttal készül harcba szállni, mivel iránta ösztönös gyűlöletet érez. A küzdelemben ravaszul az elefánt hasát veszi célba, mert annak ott a legvékonyabb a bőre. De az elefánt is képes megvédeni magát, csak meg kell akadályoznia, hogy az orrszarvú a lábai közé férkőzzék, s akkor ormányával nyakon ragadja, földre dönti, és agyarával ott sebesíti meg, ahol nem borítja páncél a rinocérosz bőrét, miközben hátsó és mellső lábaival addig tapos rajta, míg az ki nem szenved. Ezen állatok erejét, védekezését és harcmodorát akarta látni a saját szemével Mánuel király, ezért az 1517es év február havában elrendelte, hogy mindkettőt vezessék abba a magas, kőcsipkés falakkal körülvett udvarba, mely akkoriban az Indiai és Guineai Kereskedelmi Társaság házával szemben állt. Elsőnek az orrszarvút vitték oda, és mihelyt megérkezett, tüstént el is rejtették azon címeres szőnyegek mögé, melyek a király terméből a királyné szobájába vezető átjáró előtt lógtak, hogy amikor az elefánt belép a kapun, észre ne vegye. Nem sokkal ezután megérkezett az elefánt is, és a királyi gárdisták becsukták mögötte az udvar kapuját. Miután ez megtörtént, a király parancsot adott, hogy emeljék föl a címerdíszes szőnyegeket, melyek mögött megvasalva állt a rinocérosz. Mikor ez meglátta az elefántot, olyan mozdulatot tett, mintha azt mondaná indiai gondozójának, ki őt vasláncon vezette: eressze őt az ellenségéhez; és olyannyira rángatta a láncot, hogy az indiai meglazította az állat bilincseit, csupán a lánc végét markolta erősen, így az orrszarvú határozott léptekkel indult az elefánt felé, s orrát a földhöz nyomva oly erővel fújtatott, hogy az orrlyukaiból süvítő levegő forgószélként kapta föl a port és a szalmát a földről. Az elefánt éppen a hátsó fertályát fordította a rárontó orrszarvú felé, de amint észrevette, szembefordult vele, elbődült, és ormányát roppant harciasan lóbálta. Mégis, mikor az orrszarvú odaért hozzá, és a hasát célba véve mármár támadásba lendült, az elefánt sarkon fordult, talán mert nem bízott benne, hogy ilyen ellenféllel szemben megvédheti magát, mivel igen rövid agyara alig háromtenyérnyire állt ki a szájából, és megrohamozta a kapu mellett nyíló vasrácsos ablakot, ahonnan egészen a folyóparti házakig el lehetett látni, s olyan erővel rohant neki a rácsnak, hogy két vastag, szögletes vasrudat meghajlított a fejével, majd kiszáguldott az utcára, földön heverő indiai gondozóját maga mögött hagyva, tudniillik vagy levetette a hátáról abban a nagy sietségben, vagy talán a rácson, esetleg az ablak felső keresztrúdján akadt fönn a gondozó, s bizony bárki képzelheti, hogy mekkora erő kellett mindehhez. Miután az elefánt kirohant az udvarból, az Estaos-palota felé vette útját, 274
ahol szállása volt, nem nézett semerre, nem ügyelt az útjába kerülő gyalogosokra és lovasokra, száguldásával tehát óriási felfordulást okozott, az emberek nagy ordítozással figyelmeztették egymást a veszélyre, s az elefánt nyomában úgy festett az utca népe, mint szétzilálódott, vert sereg. Meg kell itt jegyeznem azonban, hogy a nyílás, melyet a két vasrúd szétfeszítésével nyitott az elefánt, s amelyen át megszökött, olyan szűk volt, hogy egy átlagos termetű, felöltözött férfi csak nagy erőlködve tudta volna átpréselni magát rajta. A félelem és a természetes lelemény vezette rá az elefántot azon mozdulatokra, amelyek segítségével átbújhatott e szűk helyen. Az orrszarvú magával eltelve poroszkált a küzdőtéren, és mintha minden mozdulatával azt akarta volna a közönség értésére adni, hogy győzelme biztos volt, méltóztatott volna csak az elefánt kivárni a végét. Ugyanezt az orrszarvút küldte el Mánuel király ez év októberében X. Leó ~o pápának. Lisszabonban tették föl egy hajóra, melynek a király lovagja, Joa de Pina volt a kapitánya. A király küldött még a lovaggal a pápának egy dúsan aranyozott, állatokkal díszített, ezüst asztali étkészletet is. A hajó először Marseille-ben kötött ki, ahol éppen akkor Valois Ferenc, e néven az ~o de Pinát, első francia király is tartózkodott, s ez utóbbi addig kérlelte Joa míg az partra nem vitette az orrszarvút, hogy a király megnézhesse, és még egy szép kancát is ajándékozott neki, melyet a király elfogadott, ötezer arannyal jutalmazva a szívességet. Marseille-ből a genovai partok felé tartottak, amikor a hajó mindenestül odaveszett egy viharban, senki és semmi nem menekült meg, még az orrszarvút is holtan vetette partra a tenger. Ott aztán bőrét levonták, Rómába vitték, és szalmával kitömve mutatták be a pápának, amit Őszentsége nagy megrökönyödéssel fogadott, és igen szomorkodott, hogy odalett a hajó legénysége és Mánuel király ajándékai. MOJZER ANNA fordítása
275
Egy történet tanulsága
Az elefántok Hannibállal átkelnek az Alpokon, a római arénákban vadállatok véres viadala zajlik, míg a városok körüli villák és fürdők finomrajzú mozaikjain víziló figyeli a gémet. A középkor a solymászat és a falkavadászat korszaka, a várárok és a várfal között tartott menazsériáké, amikor a címerállat a maga testi valójában is kíséri a kastélyról kastélyra vonuló udvartatásokat, mint például Berry hercegét a barnamedvéje és fagolyókkal béklyózott hattyúi, Firenze címerállata pedig a XIII. századtól a feltétlenül megtekintendő látványosságok közé tartozik a város közepén, a Pozzo dei Leoniban elszállásolva. A XVI. századtól az ura jobbján ábrázolt nemesasszony apró ölebet tart, akit ha megbetegszik, jó középkori gyakorlat szerint az Északi-tengerhez küldenek kúrára, hiszen köztudomású, hogy annak vize és levegője gyógyír a veszettségre. A keresztény fejedelmek ágaskodó lovon ülve zabolázzák meg alattvalóikat és az ellenséget, gyalogosan pedig leginkább nagy termetű vadászkutyák társaságában mutatkoznak. A XX. századra a fejedelmi társ nyárspolgárra zsugorodik, lélekben antropomorfizálódik; telepatikus gondolati összhangban így sétálgat egymás mellett Úr és kutya. És előoson a kocsmai jelenetek, kártyacsaták asztalai, szekerei és bokrai alatt mindig jelen lévő macska, így a XX. századra a művészek macskakedvelő csoportjai mellett, mint maga az örök, kortalan Bastet istennő, ott ül a fenséges tartású Felis silvestris libyca, a vénkisasszonyokat meg valósággal ellepik a fonalgombolyagokkal játszadozó cicák. * Az evolucionalista történelemszemlélet állandó organikus fejlődésben lévőnek tekinti, s ennek szellemében tömegmozgalmakra és nagy egyéniségre osztja a világot, ezért zavarba ejtő, ha a múlt olyan eseményt kínál, amely teljesen egyértelmű, mert jól dokumentált, ugyanakkor rendkívüli, de mégsem vezetett társadalmi földinduláshoz vagy gazdasági válsághoz, ráadásul még arra sem alkalmas, hogy széles gesztussal és homályos tisztelettel rámutathassunk: „Íme, ilyen barbárok voltak elődeink.” Hannónak, X. Leó pápa elefántjának története is ezek közé tartozik: nincs mit tenni, időről időre elő 276
kell venni, és a felfedezés örömével el kell mesélni. Hanno kikezdhetetlen, monumentális személyisége újra meg újra megihleti a kutatókat, történészeket, szépírókat és kuriózumvadászokat. Történetét római bevonulása óta ismételten elmesélik – mindig ugyanúgy. Az elbeszélés nem változott az első ~o de Góis, a csaknem ötszáz évvel összefoglaló jellegű beszámoló, Damia ezelőtti hivatalos portugál krónikaíró, és Alberto III. Pio da Carpi – majdnem Góiséval egy időben készült – beszámolója óta (az utóbbi akkor éppen I. Miksa császár római követe volt). Legutóbb pedig, 2007-ben a kitűnő heraldikus, Michel Pastoureau tartotta közzétételre érdemesnek. Nemcsak azért népszerű ez a történet, mert a jól szervezett, szigorú diplomáciai koreográfia szerint komponált portugál diadalmenet nagyszabású, népünnepélyhez hasonlatos, számos kortárs – tevékeny résztvevő, bámészkodók és jól értesültek – által sok szempontból dokumentált látványossággá lett, hanem azért is, mert a király gesztusa kifejezetten személyes jellegű volt. Az állatkedvelő Medici pápának szívhez szólóbb ajándékot nem is küldhetett volna a „leghűségesebb” keresztény uralkodó. Hanno történetén tehát megbicsaklik a történettudomány. Az ünnepélyes római bevonulás résztvevőit, a kommentárírók és tudósítókat teljesen beborítja az elefánt hatalmas árnya. Mert az állat, akit természet adta különlegessége és a pápa szeretete ruház föl valamiféle bizonytalan egyéniséggel, a körülötte álló „történelmi személyiségek” – diplomaták, írók, politikusok, hercegek és királyok – seregét mellékszereplővé zsugorítja. Az elefánt kikezdhetetlenül monumentális, egy tömbből formált alakja leginkább a gondos kortárs portugál krónikaírót ragadja meg: ő az egyetlen, aki távoli, csak hallomásból tapasztalt példák alapján igyekszik – ha nem is antropomorfizálni, de valamelyest az emberi világ működésébe besorolható egyéniséggé, valakivé tenni Hannót, az elefántot. ~o da Cunha, A beszámolókból persze más is kiderül, például az, hogy Trista aki indiai alkirály lett, mielőtt még szigetté kövült az Atlanti-óceánban, alapjában véve milyen visszatetszést keltő piperkőc volt, na meg az is, hogy Mánuel királynak esze ágában sem volt folytatni tengerentúli háborúját a hitetlenek ellen, hanem a Welserekkel összefogva inkább friss távol-keleti hódításainak, új gyarmatbirodalmának kereskedelmi lehetőségeit igyekezett kiaknázni. A szereplőkre azonban nem nehezedett ólomsúlyú tudatossággal, a „történelmet csinálunk” érzése. Őszentsége nem csak a bevonulás során bemutatott produkciójáért szerette elefántját. Amikor Hanno néhány év múlva meghalt, a pápa síremléket állíttatott neki. (Egyesek szerint a kúrálására rendelt kíméletlen purgálás okozta a vesztét, mely eljárás mérges sorokra ra277
gadtatta a szifilitikus reformátor-szabadságharcos Ulrich von Huttent: Őszentsége arra pazarolja jogtalanul szerzett aranyait, hogy „per facere merdare”, azaz megszarassa az elefántot… Mások szerint az ártott meg neki, hogy tetőtől talpig bearanyozták, mert ez lehetetlenné tette a bőrlégzést.) A pápa az urbinói Raffaellótól rendelte meg az epitáfiumot, de persze annak sem ő, sem pedig az általa nagyra tartott festő nem volt tudatában, hogy a későbbi századok során majd folyóméternyi irodalom foglalkozik a rövid életű művész minden ecsetvonásával, és többen kerekítenek életpályát, egzisztenciát sőt egész karriert maguknak a jeles pápai megrendelésre alapozva, amely egyébként azóta eltűnt a Vatikán külső faláról. * A történetírás, pontosabban a történettudomány, amely nemcsak kiemelten kezeli, és részletekbe menően elemzi a fontosabb eseményeket, de egyúttal egy folyamat törvényszerű részének is tekinti őket – hiszen az előzmények utólag már pontosan felvázolhatók, a következmények pedig a szigorú természettudományos felfogás szerint tudhatók, matematikai képlet módjára levezethetők –, nem tud mit kezdeni a kirívóan egyedi eseményekkel. A globalizálódott történettudomány széles markolású; társadalomban, néptömegekben és szükségszerűen bekövetkező, világrengető, vagy legalábbis földrésznyi hatású eseményekben gondolkodik, így emberfölötti léptékű szemléletéből kihullik az egyedi, és mert még nem láthatjuk a folyamat végét, jobbára nem más, mint irodalmi esszé, vagy óvatos-szikár dokumentumgyűjtemény a közelmúlt. „Mélységesen mély a múltnak kútja”, a közelmúlté pedig egyenesen feneketlen. Mert a megélt idő meséjét roppant mértékben befolyásolja az a kor, amelyben meséljük. Amikor éppen benne vagyunk, fluidum az idő, és ha körbetekintünk, mintha széles ár vinne egy irányba mindent, hátranézve azonban csak repedt tükör, marék színes üvegcserép látszik, ami sehogyan sem akar összeállni, és egyes darabjai már törhetetlenek, hajlíthatatlanul kemények. Ha restaurálni szeretnénk a múltat, hogy látszólag folyamatossá váljék, a hézagokat csak a jelen képlékeny anyagával lehet úgy-ahogy kitölteni. Pedig előre- és visszatekintve végtelenné tágítható az idő. Ha Mandelbrot elmélete szerint Anglia partvonalát körbe lehet mérni, egyre pontosítva, a szirtektől a part menti kavicsok kerületéig mindig csak finomítva a mérést, miáltal a partvonal hossza gyakorlatilag végtelenné nyújtható, akkor miért ne lehetne ugyanezt megtenni az idővel? Bár általában nem mint a mérés tárgya, hanem inkább mint a mérés eszköze szerepel, az idő megmarad a koordináta-rendszer egyik tengelyének. Az általános tendenciák mellett a 278
személyes és az egyedi – a lényeg – ugyanannyit nyom a latban. A viszonylag újsütetű káoszelmélet alapján ugyanis (ha már a természettudományos módszereknél tartunk) egyedi sorsokból, vak véletlenből, Fortuna, Pallasz Athéné és a Gráciák körtáncából is szerveződik a történelem. Ha tehát személyes sorsokra visszatekintve elsősorban ezt, az egyedit vesszük figyelembe, az idő is végtelenné bővülhet. A kötelező történelemoktatás sajátos eredményt produkált a közgondolkodásban: a történelem az, ami volt; kezdődött valamikor és valahol, de ez talán nem is olyan lényeges, mert szemléletmód és kutatási eredmények függvényében változhat és változtatható. Inkább az a lényeg, hogy mára már befejeződött. Történelem mindaz, ami volt, ami már lezárult, aminek vége. A homo erectus, Babilon, Egyiptom, a görög és a Római Birodalom, majd a „sötét középkor”, végül a tudomány századának kikiáltott, államosított tömegmészárlásokból álló XX. század – nos, ez mind elmúlt. A jelen persze más. Múltat és jelent mindössze ezredmásodpercnyi szünet választ el, cezúra, mely szinte csak a matematika ravasz filozófiai rendszerével jelölhető, nem átjárható, szabad szemmel láthatatlan vonal. Sajátos módon, amíg nincs megfogalmazva, felülnézeti térképén nincsenek kijelölve a főbb pontok, természettudományos módszerekkel nem rajzolódnak ki a „folyamatok és tendenciák”; amíg nincsenek kanonizálva az események, nem rendeződnek iskolai tablókhoz hasonlatos csoportképpé a szereplők, addig a múlt megfoghatatlan, a közelmúlt pedig ilyenformán a káosz maga. A történettudomány közoktatás nyújtotta szemléletmódja megszüntette az egyén történetét, és beszűkítetten uniformizálta az emberi nagyság modelljeit. A nagy emberek, akiknek képességei és lehetőségei szerencsés módon egybeestek az idők kívánalmaival, természetesen megkapják bronzszobraik alá a vaskos monográfiákból rakott, monumentális talapzatot; praktikus szemszögből nézve azonban sokszor csalóka példát kínál egy-egy ilyen emberóriás. Talleyrand életrajzírói például nem győzik hangsúlyozni, hogy a rideg-szellemes herceg tökéletes gazember, igazi köpönyegforgató volt. De éles ésszel és remek érzékkel mindig megérezte az idők változását. Nem volt éppen Grál-lovag, de akkor és ott pontosan ezekre a képességekre volt szüksége – elsősorban neki. Kortársai zömének megvetésétől kísérve el is ért mindent, amit csak akart, vagyis mai szóhasználattal élve „megcsinálta magát”. Vagy vegyük a kacskakezű grúzt, a részeges suszter fiát, aki káprázatos gátlástalanságával végül minden oroszok cárjává küzdötte föl magát. A leleplező életrajzok egyikéből sem hiányzik valami keserű csodálat kétségkívül pszichopata személyisége iránt. Egyszóval a történelem kanonizált hősei kancsal példát kínálnak amúgy is megzavarodott korunknak. Azt sugall279
ják, hogy a siker mindent szentesít, ugyanakkor rendkívül szűkre szabják az értékelhető személyiségvonásokat, mert csak egyféle nagyságot akceptálnak. Napóleon óta nemzedékek kapaszkodnak abba az illúzióba, hogy mindenki tarisznyájában ott lapul a marsallbot. Kotorásznak is a tarisznyákban, hátizsákokban, retikülökben, de csak rúzst, rég lejárt lottószelvényt, gyűrött papír zsebkendőt, befizetetlen számlát és némi aprót találnak – a már rég kimerített hitelkeretű, aranyszín bankkártya mellett. Pedig a marsallbot valóban ott lapulhat, ha nem szó szerint vesszük. A közoktatás ugyanis az általános iskolától az egyetemig ugyanazt a szemléletmódot sulykolja a fejekbe. Hasonlóan gondolkodik róla a nyolc osztályt végzett segédmunkás és az egyetemi professzor. Az utóbbi persze részletekbe menően nyilván tájékozottabb, de a szemléletmód és a tömegtársadalom közgondolkodása alól ő sem vonhatja ki magát. És minderre rárakódik egy elsöprő erejű, heroikus mítosz: az ifjúságé. Fiatalnak lenni ma annyit jelent, hogy a lehetőségek óriási tárháza áll előttünk, és minden huszonéves dzsinnlakta csodalámpát tart a kezében. Ami részben fikció, mesterséges gerjesztés eredménye. Fantázia, kurázsi, munka és szerencse nélkül az ember legfeljebb csillogóvá szidolozhatja a lámpát, de a dzsinn mogorván kuksol az üvegbura alatt, köszöni szépen, nem kér eszement ötletekből. Így a lámpa felkerül majd az ifjúság fájó szívvel emlegetett relikviái közé az IKEA-polcra, vagy a vitrinbe, az elvesztegetett lehetőségek örök mementójaként. A történelem ugyanis – természeténél fogva – kevés követendő, vagy követni lehetséges példát kínál, a nagy történelmi tablókon csak bizonyos személyiségvonások érvényesülnek. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a zsenialitás – vagy divatos megfogalmazással az önkiteljesedés – három adottság vagy körülmény szerencsés egybeeséséből következik: csak a korával és környezetével tökéletes összhangban lévő személyiség teljesedhet ki akadályok, aggodalmak és mérlegelés nélküli önfeledtséggel. Mindenki másnak, főleg ha a tömegtársadalom egyedeként születik, sokat le kell faragnia veleszületett előnyös, de éppen nem érvényesíthető, vagy nem divatos jó tulajdonságaiból. Ehhez nyújt segítséget az egyént az aktuális társadalomba beilleszteni próbáló pszichológia. Próbálj megfelelni az elvárásoknak, mondja, még akkor is, ha alapjában véve természeted szerint nem ezt az utat követnéd. Mert történészeink jóvoltából a marsallbot mellett Napóleontól megörököltük még azt a bizonyos, de ránk már állandó jelleggel számonkérő-szúrós szemmel letekintő, zord ezredévet is. Mint az egyes emberre nehezedő levegőoszlop egy gravitációnyi súlya, úgy nyomasztja korunk becsvágyó hősét a „Történelem”. * 280
Ezt a görcsös hajszát még reménytelenebbé teszi egy csalóka illúzió: hacsak nem valami bestiálisan vérgőzös időszakról van szó, befejezett, kerek egész, méltósággal telt és magasztos lesz mindaz, ami egykor megesett. Ebben persze nemcsak az udvari megrendelésre dolgozó, bizonyos dolgokról hallgatni kénytelen, másokat viszont dicsfénybe vonó krónikások a hibásak, hanem gyakran a források fordítói is. Létezik ugyanis egy speciális, fordítók alakította ódondad nyelvezet, melyet főleg az antik auktorok tiszteletére fejlesztettek ki a fordítók. Nem a régiek nyelve ez – annál egyenletesebb – szóhasználatában is modern, az archaizálás elsősorban a szavak ritmusának, gyakori szórendcseréknek az eredménye, és annak, hogy mindent egyforma emelkedettséggel ad vissza, a könnyedebb részeket, a glettelő pongyolaságokat egyaránt. Holott az eredeti, sok esetben, bőszen változatos tud lenni – mert néha egy ilyen régi férfiú is úgy istenigazából dühbe tud gurulni. És a mérges auktor mint unt és zavaró göncöt hajítja félre az emelkedettséget, és közvetlen az a hang, amin beolvas császárnak és királynak, isteneinek meg a szomszédnak, a szövegből kiérezhető a hordozás, arcán a kifejezés, szóhasználatából pedig a matrózkocsma, vagy a légió. Hanno történetét is, például, lehetetlen emelkedettségtől elcsukló hangon leírni. Nem lenne szabad múlt századok krónikáit olybá venni, mint megannyi gyászmenetet, amik egyfolytában csak megilletődöttségtől meg-megbicsakló hangon az időt temetik. ~o de Góisnak nem volt szíve csücske a krónikaírás. Szellemi kapaDamia citásához méltatlannak érezte ezt a taposómalmot, valahogy úgy, mint történész egy újság napihírekrovatánál a külső munkatárs szerepét. De ha undorral is, alapos, korrekt munkát végzett – múltjuk aranyfényű csillogását féltékenyen őrző, nagy hatalmú portugál családok jóvoltából származott is belőle jócskán kellemetlensége. Négykötetes művéből mindenesetre világosan kiderül, hogy nem ez volt az a terep, amelyen szellemének csillogását, stílusának hajlékony pontosságát be óhajtotta volna mutatni. Nem is tette. Az eseményeket katonás rendbe sorakoztató, kincstári inventáriumra emlékeztető stílusából kiásít az unalom, és a minél előbb túl lenni rajta hiábavaló vágya, mely többek között abból is fakad, hogy az idővel való versenyfutás mókuskerekéből sosem a krónikás kerül ki győztesen, hiába számol be mély alázattal egy korszak minden pillanatáról. * Mi hát Hanno történetének tanulsága? Csupán annyi, hogy egy ihletett és szerencsés pillanatban felmerülő, megfelelő méltósággal prezentált ötlet, melynek gondos kivitelezése a szervezőknek ugyan sok munkájába került, 281
de sosemvolt látványossággal ajándékozta meg a kívülállókat, vidám napokat szerzett Róma népének, a portugál követség számára meghozta a diplomáciai küldetés sikerét, X. Leó pápa vatikáni állatkertjét pedig egy kedves, robusztus személyiséggel gyarapította. De ami a legfontosabb: a pillanat, a fenekéig kiélvezett, gondtalan jelenlét felszabadult örömében részesítette az esemény minden résztvevőjét. Ez a kötöttségektől mentes, spontán és kíváncsi öröm visszhangzik mind a mai napig; ezért mesélik még századok múltán is újra meg újra Hanno, az elefánt történetét: az elfogulatlan, eleven érdeklődés állított neki olyan emléket, mely ércnél is maradandóbb.
Dürer rinocérosza (1514–1516)
1515. május 20-án olyan különleges állat érkezett Lisszabonba, amilyennel utoljára több mint ezer éve találkozhatott Európa: egy orrszarvú. Efféle szörnyeteg persze nem először taposta a kontinens földjét, hiszen a római császárok parancsára többször is küzdött rinocérosz a cirkuszokban. Csakhogy azóta sok idő eltelt, és – noha az idősebb Plinius szentelt néhány sort Historia Naturalisában ennek az állatnak – emléke többé-kevésbé megfakult, alakja meglehetős torzuláson esett át. Olyannyira, hogy a középkorban az antik görögök és rómaiak által ismert, valóságos monocerost sokáig a keleti hagyományokból átörökölt, képzelet szülte állattal, valamennyi bestiárium legfénylőbb csillagával, az unikornissal azonosították. A középkori bestiáriumok egyszarvúját már egy i. e. V. századi keleti orvos leírta, ám ez – a homlokát díszítő tülöktől eltekintve – igen csekély hasonlóságot mutat az orrszarvúval. Minden egyéb a fantázia szüleménye: ez a kreatúra ugyanis lótestű és kecskefejű, farka oroszlánéra, patája pedig bikáéra hasonlít. Félelmetes lény, szarvával mindenkit keresztüldöf, aki csak felingerli. A vadászok ravasz fondorlattal élnek, hogy megkaparintsák varázserejű szarvát, mely gyilkos mérgek hatásos ellenszere. Az állatot messziről odavonzza a szűz leányok illata, s ha egy ifjú szűz letelepszik valahol az erdőben, az unikornis odamegy hozzá, fejét a keblére hajtja, és álomba szenderül. Ekkor előjönnek a vadászok a bozótosból, és foglyul ejtik az egyszarvút, melynek becses kinövése aztán a templomok és apátságok féltve őrzött kincse lesz (ám ezek valójában narválagyarok). Az unikornisvadászat gyakori témája a festészetnek; főképpen a XIII. századtól ábrázolják szívesen. 1515. május 20-án azonban nem egy kecses egyszarvú érkezett a lisszaboni kikötőbe, hanem egy valóságos, felnőtt rinocérosz, majd két méter ma283
gas példány, melynek súlyát ma több mint két tonnára becsülnénk. I. Mánuel portugál király számára hozták Goából, a hajó többi értékes rakományával együtt, amely fűszerekből, lakkból és egzotikus fafélékből állt. Mindez pedig a cambaiai szultán ajándéka volt, aki jó kapcsolatokat kívánt fenntartani az indiai félsziget nyugati partján nem sokkal korábban megtelepedett portugálokkal. A roppant állat etetése a három hónapos út alatt jelentős mennyiségű takarmányt igényelt. Az élelemkészletet feltöltendő, a hajónak több ízben is ki kellett kötnie az afrikai partokon, mert a tengeri utazás meghozta a vastagbőrű étvágyát, vagyis az orrszarvú sokkal falánkabbnak bizonyult, mint bárki gondolta volna. Az utazás egyébként eseménytelenül telt. Az orrszarvú nemcsak ép bőrrel érkezett Portugáliába – miután megkerülte a Jóreménység fokát és kétszer átlépte az Egyenlítőt –, hanem valósággal kicsattant az egészségtől. A tengerészek is megkedvelték, és elnevezték Odüsszeusznak, míg indiai kísérői megmaradtak a Gandánál, ami hindi és bengáli nyelven egyaránt orrszarvút jelent. Az ajándék egészen elbűvölte a királyt. Mánuel művelt uralkodó volt, udvarában pezsgő művészeti, irodalmi és tudományos élet folyt, és az orrszarvú néhány hónap leforgása alatt a királyi udvar legfőbb attrakciója lett. Az egész Ibériai-félszigetről, de még Itáliából is sereglettek Lisszabonba az orvosok és tudósok, hogy a különös állatot tanulmányozzák. Bőrének és tülkének szó szerint csodájára jártak; ámulva nézték combjánál vastag, kemény, ugyanakkor redőkbe gyűrt bőrét; az orrára biggyesztett tülök szembeötlően nem volt összenőve a pofa csontozatával, mégis valami megtörhetetlen szilárdságról árulkodott. Mánuel király kíváncsisága azonban nem erre irányult. Sokkal inkább izgatta a nagy hatalmú uralkodót, hogy vajon a rinocérosz vagy az elefánt-e a legerősebb állat a világon. S hogy ennek végére járjon, kitalálta, hogy mérkőzzék meg a két fenevad egy külön e célra létesített arénában. Az ókortól kezdve számos szöveg említi, hogy milyen ádáz ellensége egymásnak ez a két állat. Lisszabon népe örvendezve várta a viadalt, amelyre 1515. június 13-án került sor. Csakhogy mind a királynak, mind a nézőknek csalódni284
uk kellett: a megfélemlített, túl fiatal, és elég rossz bőrben lévő elefánt nem volt hajlandó a küzdelemre, inkább menekülőre fogta, megfutamodott a rohamra induló ellenfél elől. Ezért kihirdették, hogy a rinocérosz győzött, és egyúttal őt kiáltották ki „valamennyi földi állat legerősebbikének”. Diadalának híre bejárta egész Európát, több évtizedre módosítva az állatszimbolikát. Egy időre még az oroszlán trónját is megingatta, hiszen mennyit nyomhatott a latban az egyszerű oroszlán a hatalmas orrszarvúval szemben? Kétségkívül nem sokat. De jobban küzdött volna-e, mint az elefánt? Valószínűleg nem. Ám akkor rászolgál-e valóban az „állatok királya” címre? Három nemzedéken át, egészen az 1580–1600-as évekig tették föl, s próbálták megválaszolni ezt a nehéz kérdést a legkülönfélébb szerzők. Minden emblémáskönyv, amely csak napvilágot látott a XVI. század folyamán, valamennyi állat legerősebbikének mutatta be az orrszarvút – jóllehet az állatok királya címet nem vívta ki –, mely így elfoglalta az antik és középkori hagyománynak oly kedves bika és medve helyét. Néhány hónappal később a portugál király úgy döntött, hogy a természet eme csodáját X. Leó pápának ajándékozza. Az előző évben, Őszentsége megválasztása alkalmából, már meglepte őt egy elefánttal, minden római polgár nagy gyönyörűségére. De ez az új ajándék sokkal eredetibb volt: olyasmi, amit a művelt és nagy vadász hírében álló X. Leó bizonyára becsesnek fog tartani, hisz tudvalévő, hogy érdeklődését a vallásnál sokkal jobban felcsigázza a természettudomány. Odüsszeuszt tehát december elején hajóra tették Lisszabonban, de utazása ezúttal viszontagságosnak bizonyult: háborgott a tenger, a hajónak többször is ki kellett kötnie; Marseille-ben még I. Ferenc francia király is megtekintette az állatot. A viharral dacolva, óvatlanul vágtak neki újra a tengernek. A hajó 1516 januárjának végén Porto Venerénél, Genova mellett szikláknak csapódott, és elsüllyedt. A hatalmas állat – amely az előző évben minden baj nélkül tette meg a végeérhetetlennek tetsző utat Goából Lisszabonba – odaveszett, mégpedig a Földközi-tenger egyik legsűrűbben látogatott és legveszélytelenebbnek hitt partjánál! A hagyomány úgy tartja, bár nincs rá hiteles bizonyíték, hogy az orrszarvú testét, melyet néhány hét múlva Livorno mellett kivetett a víz, a helybéliek szalmával kitömték, és Őszentségének ajándékozták. 285
Mánuel király orrszarvúja Lisszabonban nem csak az orvosokat és a tudósokat vonzotta. Művészek is csodájára jártak, és többen elkészítették a „portréját”. Az élő modellről készült ábrázolások közül sajnálatos módon egyetlen rajz vagy vázlat sem maradt fenn. Több példányban ismeretes viszont Dürer fametszete, mely immár az idők végezetéig biztosítja az állat hírnevét. A metszetet nem Lisszabonban, hanem Nürnbergben, az akkor pályája csúcsán álló művész műhelyében nyomták, és alapjául valószínűleg az a rajz szolgált, amelyet Valentim Fernandes portugál nyomdász küldött a mesternek. Dürer már híres németalföldi útja (1520–1521) előtt kapcsolatot létesített az antwerpeni és brüggei portugál kereskedelmi társaságokkal, és rendszeres levelezést folytatott Lisszabonba utazó művészekkel, tudósokkal, kereskedőkkel. Fernandes rövid szöveget is mellékelt a barátjának küldött vázlathoz, amelynek német fordítását Dürer rávéste a nyomólemez felső részére: „Az 1513-as (sic!) esztendőben királyunkat megajándékozták egy rinocérosznak nevezett állattal, mely a Keleti Indiákról érkezett Lisszabonba […]. Színe mint a foltos teknősbékáé, és szinte egész testét vastag páncélpikkelyek borítják; […] kurtább lábai miatt alacsonyabb, mint az elefánt, […] melynek a rinocérosz halálos ellensége. Orra végén erős, hegyes szarva van, melyet harc közben fegyverként használ. […] E a szarvnak és ugyancsak kemény bőrének köszönhetően legyőzhetetlennek mondható [...]” Dürer némileg szabadon bánt a Portugáliából kapott rajzzal, amely valószínűleg ugyanolyan szabadon ábrázolta az állatot. Ebből adódóan a metszeten ábrázolt szörnyeteg különös bőre fémpáncélzatra emlékeztet, mi több, a hátán egy másik, az orrán lévő tülöknél kisebb szarv tűnik fel, mely még meg is van csavarodva. Vannak ugyan két szarvval bíró orrszarvúfajták, de azok nem ázsiaiak, hanem afrikaiak, és második szarvuk az első mögött, az orrukon helyezkedik el, nem pedig a hátukon. Hogy honnan származik az állat hátán ábrázolt szarv Dürernél? Értelmezési hiba lenne? Vagy egy számunkra ismeretlen előképből ered, amely afrikai orrszarvút ábrázolhatott? Esetleg valamely páncél rajza ihlette Dürert, amely a vállon hegyes kidudorodást mutatott? A titok titok marad. Ugyancsak 1515-ben Hans Burgkmair augsburgi metsző is készített egy fametszetet a lisszaboni orrszarvúról, valószínűleg Dürerétől eltérő forrás alapján. Az ő képén nincs szarv az állat hátán, és hátsó lábai meg vannak 286
kötözve. Ez utóbbi metszet – ellentétben a nürnbergi mesterével – mindössze egyetlen példányban létezik, a bécsi Albertina gyűjteményében. Dürer rinocérosza jelentős sikert könyvelhet el, és komoly utóélete van. Másolták, utánozták, tíz-egynéhány alkalommal átdolgozták; a metszet helyet kapott számos természettudományos műben és különlegességeket népszerűsítő könyvben; egészen a XVIII. századig kivételes tekintélynek örvendett. 1741-ben egy holland hajóskapitány, egy bizonyos Douwe Moret van der Meer egy újabb – ezúttal az Indokínai-félszigeten honos – rinocéroszt hozott Európába, méghozzá üzleti célból. Egészen 1758-ig ugyanis Európa szinte valamennyi városát és udvarát bejárta vele, mutogatta, közszemlére tette, és a megtekintés kiváltságáért eléggé borsos árat kért. Az orrszarvút többen is megfestették: Párizsban Jean-Baptiste Oudry állatfestő (1749), Velencében Pietro Longhi (1751), nem egy uralkodó pedig mindhiába próbálta megvásárolni. XV. Lajos néhány év múlva úgy orvosolta csalódását, amelyet Van der Meer visszautasítása okozott, hogy – a bengáli Chandannagar francia kormányzója közreműködésével – vásárolt egy indiai orrszarvút, igaz, két elődjénél kisebbet. A versailles-i menazsériában helyezték el a jószágot, majd a francia forradalom kellős közepén, az állatsereglet többi megmaradt példányával egyetemben, a párizsi Botanikus Kertbe költöztették át. Ott is pusztult el, 1797-ben. GILA ZSUZSANNA fordítása
Természeti történetek A PÁVA Ma biztosan megnősül. Tegnapra tervezte. Készen állt, díszes ruhában. Csak a menyasszonyára vár. Még nem érkezett meg. Nem késhet sokat. Gőgösen járkál föl-alá, mint egy indiai herceg, testén hordja az alkalomhoz illő, gazdag ajándékokat. A szerelemtől élénkebben ragyognak tollazatának színei, és bóbitája reszket, mint a lant. A menyasszony nem jön. Felröppen a tetőre, onnan néz a nap felé. És hallatja förtelmes kiáltását: – Léon! Léon! Így szólongatja menyasszonyát. De amerre lát, semmi sem mozdul, és senki sem rikolt vissza. A baromfiak már megszokták, föl sem pillantanak. Belefáradtak a páva csodálatába. Ő azonban, ahogy visszaröppen a tetőről az udvarra, olyannyira biztos a saját szépségében, hogy senkire sem tud megharagudni. Holnap lesz az esküvő. S mert fogalma sincs, mihez kezdjen a nap hátralévő részében, a lépcsőhöz megy. Oly ünnepélyesen lépdel fölfelé, mintha templom lépcsősorának fokait taposná. Fölemeli az uszályát, melyen súlyosan ülnek a leválaszthatatlan szemek. Még egyszer megismétli a szertartást.
A KUTYA Ilyen időben nincs szívünk kizárni, és a küszöb fölött oly metszőn süvít be a szél, hogy Fürgének a lábtörlőn sincs maradása. Jobb hely után néz, kobakjával megpróbál székeink közé furakodni. Mi azonban megbonthatatlan falat alkotunk, könyökünket egymáséhoz szorítjuk, és a tűz fölé hajo-
288
lunk; pofon legyintem Fürgét. Apám a lábával löki el. Anyám szitokszókkal illeti. Húgom üres pohárral kínálja. Fürge tüsszent, és elmegy megnézni, nem vagyunke a konyhában. De hamarosan visszajön, átpréseli magát közöttünk, jóllehet kis híján megfojtjuk a térdünkkel, és lám, máris a kandalló sarkában terem. Hosszan forgolódik egy helyben, aztán végre leül a kandallórács mellé, és nem mozdul többet. Olyan szelíden néz a gazdáira, hogy megtűrjük. Csakhogy a szinte vörösen izzó rács, meg a félrehulló hamu égeti a fenekét. De azért marad. Kis folyosót nyitunk neki. – Eridj már, te buta! De ő csökönyös. Míg a kóbor kutyák fogukat csikorgatják a fagyban, Fürge a jó melegben, megperzselt szőrrel, farát süttetve meg sem nyikkan, csak mosolyog sárga fogaival, könnyes szemmel.
A MACSKA I Az enyém nem eszik egeret; nem szereti. Csak azért fogja meg, hogy játsszon vele. Amikor jól kijátszotta magát, megkegyelmez neki, és elvonul máshová álmodozni, ártatlan képpel üldögél farka gyűrűjében, s feje zárt, mint egy összeszorított ököl. De karmai már végeztek az egérrel.
II Így biztatjuk: „Egeret fogj, és hagyd békén a madarakat!” Csakhogy elég nehéz különbséget tenni közöttük, és olykor a legokosabb macska is tévedhet. 289
A TEHÉN Beleuntunk, annyit törtük a fejünket, hogy milyen nevet adjunk neki, így végül név nélkül maradt. Egyszerűen „tehén”-nek hívjuk, ez illik rá a legjobban. Különben is mindegy, feltéve, hogy rendesen eszik! Márpedig ő korlátlan mennyiségben fogyaszthat friss füvet, száraz szénát, zöldség- és gabonaféléket, mi több: kenyeret meg sót, és eszik is folyton, sőt kétszeresen, hiszen kérődzik. Amint meglát, hasított patáit könnyedén emelgetve igyekszik felém, lábszárára feszes, fehér harisnyaként simul a bőr; biztosra veszi, hogy valami ehetőt hozok neki. Mindig ámulva nézem, és csak egyet mondhatok: – Tessék, egyél! De abból, amit elnyel, nem zsírpárnát, hanem tejet csinál. Nap mint nap, mindig ugyanabban az órában kínálja fejésre telten duzzadó tőgyét. Nem tartja vissza a tejet – amint más tehenekkel előfordul –, hanem négy ruganyos csecsbimbójából, melyet nyomni is alig kell, nagylelkűen méri, míg tejkútja ki nem ürül. Lábát, farkát mozdulatlanul tartja a fejés alatt, ám hosszú, hajlékony nyelvével kedvtelve nyalogatja a cselédlány hátát. Noha egyedül él, étvágya nem engedi, hogy unatkozzék. Csak nagy ritkán bődül el sajnálkozva, amikor felrémlik benne utolsó borjának emléke. A látogatókat azonban szereti; barátságosan fogadja őket, felemelve szarvakkal ékes homlokát, és feléjük nyújtja vékony vízfonalat eregető, mohó ajkait, melyeken mindig megtapad egy fűszál . A férfiak bátran megsimogatják domború hasát; a nők pedig, ámulva, hogy a nagy testű jószág ilyen szelíd lehet, bizalmatlanságukat levetkőzve cirógatják, és boldogságról álmodoznak. Szereti, ha két szarva között vakargatom a homlokát. Kissé hátrébb lépek, mert a jámbor jószág annyira élvezi, hogy közelebb húzódna, s végül beleszorítana saját trágyájába.
290
A BIKA I A horgász könnyű léptekkel halad a Yonne partján, és zöld légycsalival felszerelt horgát hol itt, hol ott veti ki. A nyárfák törzséről gyűjti a zöld legyeket, onnan, ahol kifényesítik a hozzá dörgölőző állatok. Rövid, határozott mozdulattal kiveti, és megfeszíti a zsineget. Új helyre érve mindig azt hiszi, meglelte a legjobbat, mégis hamar otthagyja, sövényeken lép át, egyik rétről a másikra vándorol. Hirtelen, amint épp átkel egy nagy réten, megtorpan. A békésen heverésző tehenek közül nehézkesen feltápászkodik egy bika. Híres bika, az arra járó idegenek ámulva nézik roppant termetét. De mindenki csak távolról csodálja, mert nyilvánvaló, hogy szarva ívéről oly könnyedén hajítana egy embert a magasba – ha ugyan már meg nem tette –, akár egy nyílvesszőt. Ha akar, kezes, mint a bárány, de egy pillanat alatt feldühödik, ha épp olyan kedve van, így hát sosem tudni, mi meg nem eshet ott, ahol ő van. A horgász sandán figyeli. – Ha elfutok – gondolja –, a bika utolér, mielőtt elhagyhatnám a rétet. Ha a folyóba ugrom, megfulladok, hisz nem tudok úszni. Ha halottnak tettetem magam, állítólag csak megszagolgat, de hozzám sem ér. De biztosan így van-e? És mi lesz, ha a bika mégsem áll odébb? Akkor ő bizony napestig is itt retteghet! Legjobb lesz ravaszul közönyt színlelni. Tovább horgászik tehát, mintha a bika ott sem lenne. Így fogja megtéveszteni. Szalmakalapja alatt ég a tarkója. Fegyelmezi rohanni vágyó lábát, és a fűbe gázol. Hősiesen bedobja a csalit a vízbe. Különben is, miért sietne? A bika rá sem hederít, nem mozdul a tehenek mellől. Csak azért állt fel, hogy megmozgassa zsibbadt tagjait, a maga módján nyújtózkodik. Odatartja göndör fejét az esti szélnek. Olykor elbődül, félig behunyt szemmel. Bágyadtan bőg, hallgatja saját bőgését. 291
II A homlokába hulló bodros fürtökről azonnal fölismerik a nők.
III – Hogy bámul! – Ne félj, Gloriette, nagyon jól látja, hogy tisztességes asszony vagy.
A SZAMÁR I Neki minden mindegy. Délelőttönként sűrű, rövid, kopogós hivatalnokléptekkel fuvarozza Jacquot-t, a kézbesítőt: ez utóbbinak az a dolga, hogy házhoz vigye a falvakba, amit az ottaniak megrendeltek tőle, vagyis fűszerfélét, kenyeret, tőkehúst, újságot, egy-egy levelet. Amikor ezzel végeznek, Jacquot és a szamár saját kontójára dolgozik. A kocsi szekér gyanánt szolgál. Együtt mennek a szőlőbe, az erdőbe, a krumpliért. Hol zöldséget hoznak, hol seprűnek való zöld gallyat, mikor hogy, a napnak megfelelően. – Gyí, gyí! – biztatja Jacquot szüntelenül, néha indokolatlanul, inkább csak magában motyogva. Igaz, ha bogáncsot szagol a szamár, vagy eszébe jut valami, megesik, hogy lecövekel, nem hajlandó továbbmenni. Jacquot átkarolja a nyakát, és húzza. Ha a szamár ellenáll, Jacquot a fülébe harap. Árokparton esznek, a gazda kenyérhéjat hagymával, a szamár meg azt, amit talál. Csak este térnek haza. Árnyékuk lassan kúszik egyik fáról a másikra. Hirtelen megtöri, felkavarja valami a csöndtengert, melyben már alszanak a dolgok. Ki lehet az a gazdasszony, aki ilyenkor húz föl vízzel színültig teli vödröket a rozsdás, csikorgó csörlőjű kútból? A szamár jön ki az éjszakába, ő ordítja teli torokból, amíg be nem reked, hogy fütyül rá, fütyül rá.
292
II Túl nagyra nőtt nyúl.
A DISZNÓ Zsémbes vagy, de jól ismerünk, mintha mindannyian együtt őriztünk volna téged; orroddal mindenbe beletúrsz, sőt az orrodat járásra is használod, nem kevésbé, mint a lábadat. Füled, mint a cukorrépa levele; eltakarja apró ribiszke-szemed. Pocakos vagy, mint a pöszméte. Sok hosszú szőrszálad, mint a pöszmétéé, és bőröd színe világos, akárcsak az övé, farkad pedig rövid és kunkori. És a gonoszok „mocskos disznó!”-t kiáltanak rád. Semmitől sem undorodsz, mondják, tőled azonban mindenki undorodik, s állítólag nem szeretsz mást, csak a zsíros moslékot. De ez rágalom. Mosdassanak csak meg, máris csinos leszel. Ha ápolatlan vagy, az ő lelkükön szárad. Ki mint veti ágyadat, úgy alszod az álmodat, piszkossá pedig csak lettél, mert azzá tettek.
293
A DISZNÓ ÉS A GYÖNGY Amint kieresztjük a rétre, a disznó nekiáll az evésnek, és turcsi orrát többet föl sem emeli. Nem válogatja ki a finom füveket. Ami elsőre elébe kerül, annak mindjárt nekiesik, találomra kifordítja a földből, mint az ekevas, vagy mint a világtalan vakond; fáradhatatlan orra van. Mással sem foglalkozik, mint hogy tovább gömbölyítse dézsához hasonlatos hasát, és fütyül rá, hogy milyen idő van. Mit számít, hogy az előbb kis híján meggyulladt a sörtéje a déli nap hevétől, és mit számít, hogy ez a súlyos, jéggel terhes felhő mindjárt felszakad, és rázuhan a rétre? A szarka viszont gondolkodás nélkül repül fedezékbe; a pulykák elbújnak a sövényben, a gyermeteg kiscsikó pedig egy tölgy alatt keres menedéket. De a disznó ott marad, ahol eszik. Egy falatot sem szalaszt el. A farkát sem mozgatja kevésbé vidáman. Jégszemekkel teleszórva épp csak ennyit dörmög: – Kell a fenének a gyöngyük!
A KECSKEBAK
A szaga megelőzi. A bakot még nem látni, amikor a szag már megérkezett. Még a birkanyájat is ő vezeti: a juhok rendetlenül, porfelhőbe burkolózva baktatnak utána. Hosszú, száraz szőrét választék osztja kétfelé a háta közepén. 294
Inkább a termetére, és nem a szakállára büszke, hisz a nőstény kecske álla alatt is szakáll fityeg. Ahol elhalad, némelyek befogják az orrukat, mások viszont kedvelik ezt az aromát. Nem néz se jobbra, se balra: mereven jár, a füle hegyes, a farka rövid. Sejtelme sincs róla, hogy mennyi súlyos bűnüket lőcsölték rá az emberek; komoly ábrázattal jár-kel, s potyogtat maga után füzérnyi ürüléket. Alexandre-nak hívják, s még a kutyák is ismerik. Véget ér a nap, besötétedik, a bak hazatér a faluba az aratókkal, és a szarva, melyet meghajlított az öregség, úgy görbül, mint a sarló.
NYULAK Egy fél hordóban ülnek, Kormos és Hamuka, meleg bundájuk alatt nem fázik a lábuk, és esznek, mint a tehenek. Beérik egyetlen étkezéssel, ám az egész nap tart. Ha az ember nem vet nekik friss füvet, tövig rágják a szárazat, és még a gyökerekre is ráfanyalodnak. Most épp egy fej salátát dobnak be közéjük. Kormos és Hamuka egyszerre veti magát utána. Orruk szinte összeér, fejük remeg a nagy erőlködésben, fülük sűrűn billeg. Amikor már csak egy levél marad, megragadják a két végénél, és versengve falják. Nem tudnak nevetni, mégis azt hinné az ember, hogy játszanak, s hogy a salátalevél bekebelezése után majd testvéri csókban találkozik a szájuk. De Hamuka érzi, hogy elgyengül. Tegnap óta nagy a hasa, felfúvódott a benne rekedt víztől. Tényleg túl sokat evett. Igaz, hogy egy levél salátát akkor is könnyedén lenyel, ha nem éhes, de most mégsem bírja. Elengedi a levelet, és rövid rángások közepette elterül saját bogyói tetején. És vége, szétveti a lábát, nem mozdul többet: mintha messziről gyilkoló, halálpontos vadászfegyvert reklámozna. Kormos úgy meglepődik, hogy egy pillanatra abbahagyja az evést. Hátsó lábára ül, visszatartja a lélegzetét, becsukja a száját és rózsaszín karikába foglalt szemével figyel. 295
Varázslóra emlékeztet, aki épp megfejt egy mélységes titkot. Két fölmeredő füle jelzi a magasztos pillanatot. Aztán a fülek lekonyulnak. És Kormos bekebelezi a maradék salátalevelet.
A GYÍK Kőfalhoz támaszkodom, annak repedéséből bújik elő hirtelen, majd átmászik a vállamra. A fal folytatásának nézett, mert nem moccanok, és a felöltőm szürkés falszínű. Ez azért hízeleg nekem.
A KÍGYÓ I Túl hosszú.
II A délkör negyedének tízmilliomod része.
A VARANGYOS BÉKA Kőtől született, kő alatt él, és kőbe ássa majd a sírját. Gyakran meglátogatom, és valahányszor fölemelem a kövét, attól félek, hogy alatta lesz, de attól is, hogy már nincs ott. Ott van. E száraz, tiszta, szűk, és igazán neki való tanyát egészen kitölti, hisz akkorára fújja fel magát, mint a fösvény erszénye. Ha kihajtja az eső, magától jelenik meg előttem.
296
Néhány nehézkes ugrással ott terem, kivörösödött szemével néz. Bánom is én, hogy a világ, persze igazságtalanul, irtózik tőle, mint a leprástól; én félelem nélkül guggolok mellé, elébe tolom emberarcomat. Aztán leküzdöm viszolygásom maradékát, és megsimogatlak a kezemmel, te varangy! Sok békát lenyel az ember életében, mely nála többet árt. Tegnap mégis tapintatlanul viselkedtem. A béka minden bibircsókja erjedni, izzadni látszott. – Szegény barátom – mondtam neki –, nem akarlak megbántani, de istenemre mondom, rémesen ronda vagy! Mire ő kinyitotta fogatlan gyerekszáját, és meleget lehelve, enyhe angol akcentussal így válaszolt: – És te?
A PÓK Kicsi, szőrös, fekete kéz markol a hajba. Hivatalos pecsétjével egész éjszaka zár alá vesz, a hold nevében.
A CSIGA Náthás, hűvös időben otthon ül, behúzza zsiráfnyakát, és szörtyög magában, mint egy teli orr. Amint szép lesz az idő, sétálni megy, de csak a nyelvén tud járni.
297
A SZITAKÖTŐ Kötőhártya-gyulladását ápolja. A folyó két partja között egyebet sem csinál, mint folyton a friss vízbe mártja duzzadt szemeit. És zizegve röpköd, mintha villany hajtaná.
A MÓKUS I Bóbita! Bóbita! Úgy bizony; csakhogy, kis barátom, azt nem ott hordják.
II Fürge őszi lámpagyújtó: kicsi fáklyával járja a lombokat, farka csóvájával világít.
A SZARVAS Én az ösvény egyik végén léptem az erdőbe, ő a másik vége felől érkezett. Először azt hittem, idegen közeledik, valami növénnyel a fején. Aztán már jól láttam a szerteágazó, csupasz törpefácskát. Egyszerre csak előtűnt a szarvas, mindketten megtorpantunk. Így szóltam hozzá : – Lépj közelebb! Ne félj semmitől. Ha van is puskám, csak a látszat kedvéért hordom, így utánzom azokat, akik komolyan veszik magukat. Sosem használom, a töltényeket ki sem veszem a fiókból. A szarvas meghallgatta, megszaglászta szavaimat. Amint elhallgattam, cselekedett: lábai megremegtek, mint szellőben hajladozó növényi szárak. Elmenekült. 298
– Milyen kár! – kiáltottam utána. – Már elképzeltem, hogy együtt megyünk tovább. Én a tenyeremből kínálnálak mindenféle fűvel, melyeket szeretsz, te pedig ünnepélyesen menetelve, agancsodra fektetve vinnéd a puskámat.
A KARVALY Először a falu fölött köröz. Nem nagyobb egy légynél, koromszemnél. Úgy nő, ahogy szárnyain egyre lejjebb ejti magát. Néha moccanatlanul lebeg. Nyugtalankodik a baromfi. A galambok bebújnak a tető alatti galambdúcba. Egy tyúk rövid kiáltással figyelmezteti a csibéit, és az őrködő libák átgágognak egymásnak egyik baromfiudvarból a másikba. A karvaly tétovázik, még ugyanolyan magasan úszik, mint az imént. Talán csak a harangtorony tetején álló szélkakas kell neki. Azt hinné az ember, hogy fonálon függeszkedik az ég boltozatáról. Hirtelen elszakad a fonál, a karvaly zuhan a kiszemelt áldozat felé. Mindjárt bekövetkezik a tragédia. De mielőtt földet érne, mindenki nagy meglepetésére megáll a levegőben, majd mintha súlytalan lenne, egyetlen szárnycsapással ismét a magasba szökken. Észrevette, hogy lesem az ajtóból, és a hátam mögött rejtegetek valami hosszút és csillogót.
A HOLLÓ I Tompa ékezet a barázda fölött.
II – MI KÁR? MI KÁR? MI KÁR? – Semmi. 299
III Makulátlanul kék égen szállnak a hollók. Hirtelen lelassít az egyik a raj élén, és nagy kör leírásába fog. A többiek a nyomában. Mintha megunták volna az egyenes utat, s most körtáncot járnának, kecsesen lengetve a szárnyukat, rakott szoknya redőihez hasonló alakzatba rendezve őket. Egy holló az imént balszerencsét jövendölt egy másik madárnak. Fogtam a puskámat, és lelőttem a hollót. Nem tévedett. LUKÁCS LAURA fordítása
Macska Macska kell neked Ha roggyan az ín Ha fogytán van a kedv S a várost járni kín Ha sok a liftezés Folyosó rengeteg Túl sok a neon és Az emelet Túl sok pofa Szól bele most Hogy mit szabad Hogy mit tilos Ha sok videótól Megmelengeti Térded macsekod Feltölt, mint akku Ha cirógatod Bolygásunkat nem Sejtő kis állat Dorombolása Testünkbe árad Öledbe bújva Felfrissít, nem vitás Párduc-selymesség Tigris-ásítás. Ha sok a kérdés Kevés a felelet Zúg a fejed
301
Bálna Zeng bálna-dal Öblös darab Nincs szoprán ennél Csábosabb Hárfahúrt szaggat Így az ujj A lomha tenger Bong vadul
Vakond A nevem vakond, Nem lát soha szem. Lenn közlekedem, Odvakon, vakon. Túrok dombokat, Mancsom az ekém. Úszom fókaként Tenger föld alatt. Fényt matat orrom: Fénykúp, hegyorom. Szemem tű hegye, Szúrni tudsz vele! Tévém nézheted, Kifolyik szemed! Diétám kupac Zsírszegény kukac. Megosztják velem ott Lenn a falatot Régi légiók, Óbrit sírlakók.
A disznó Disznó vagyok, ki más? Álmomban látomás Tűnt fel: szörnyű tojás! Ki tudja, mit jelent Vajon e förtelem? Nap szeme, mely az ég Közepén csuda rég Sülöget, odaég, S rémisztget engemet? Miért nem bármi más? Sötét kút a tudás! A lét rettentő titok, Én csak konok Disznó vagyok Az égre ásítok!
Homár Most a Homár dalol: „Voltam csilli-villi király, Ragyogott a páncél, Ha harcoltam, s e táncért Sok női szív de fájt! Én tévesztettem tán célt? Hol az a múlt, na hol? A tenger volt az, a tenger! Otromba-lomha tenger! Szétszedett engemet, Elszedte fényes eszemet Kikapta boldog szívemet, 303
Elkutyulta részeimet, Össze rosszul rakott. Rém lettem, elhagyott! Mit tegyek, ó, egek, A bánat eltemet!”
Gém Hajbókolok Halat koldulok A tollaim Csend-gomolyok Ingó száron Szürke virág Lépegetek Víztükrön át. Csőröm hiába Nyilaz, mint villám, Iszapban alvó Kishal fütyül rám. LACKFI JÁNOS fordításai
Egy afrikai Oroszlán párizsi utazása s a következményei I amelyben meglátjuk, milyen magas politikai okok miatt kellett Leó hercegnek Franciaországba utaznia Az Atlasz lábánál, ahol a sivatag kezdődik, egy ravasz, öreg Oroszlán uralkodik. Ifjú korában egészen a Hold-hegyekig elutazott, élt Barbariában, Timbuktuban, a Hottentották földjén, Elefántok, Tigrisek, Busmanok s Trogloditák között, és mindnyájukat kizsákmányolta, ami ráadásul nem is volt ellenükre, ugyanis csak öreg napjaiban fordult elő, hogy míg kopott fogaival elropogtatta a Juhokat, azok bizony erősen jajgattak. Ennek az iránta való egyetemes elnézésnek köszönhette ragadványnevét: Kozmopolitának nevezték, vagyis az egész világ barátjának. Trónra lépését követően az alábbi csodálatra méltó bölcsességgel kívánta igazolni az Oroszlánok joggyakorlatát: Megfogni annyi, mint felfogni! És máris a legműveltebb uralkodók között tartották számon. Ami nem akadályozta meg abban, hogy gyűlölje az irodalmat és az irodalmárokat. „Csak még jobban összezavarják, ami már eleve zavaros”, mondta. De hiába, a nép tudásra szomjazott. A sivatag minden pontján fenyegető karmok tünedeztek fel. Már nem csak alattvalói ellenkeztek a Kozmopolitával, a családja is zúgolódott. Az ifjú Karmos Hercegek a szemére vetették, hogy bezárkózik kegyencével, a nagy Griffmadárral, hogy számolgassa a kincseit, amelyeket senki más nem láthat. A Király sokat beszélt, de keveset tett. Forrongtak a sörényesek. Időnként a fákon kuporgó Majmok világítottak rá a veszélyes kérdésekre. A Tigrisek és Leopárdok a zsákmány egyenlő elosztását követelték. Végül, ahogyan a legtöbb társadalomban, a hús és a csont kérdése megosztotta a tömegeket. Többször megesett, hogy az öreg Oroszlánnak csak minden eszköz bevetésével sikerült elfojtania a nép elégedetlenségét, s ilyenkor a Kutyák és Hiúzok közbülső osztályára támaszkodott, akik borsos árat szabtak közreműködésüknek. A Kozmopolita öreg volt már a küzdelemhez, csak arra vágyott, hogy békében tölthesse el hátralévő napjait, és miként Oroszlániában mondják, szeretett volna a barlangjában meghalni. Így aztán trónjának 305
recsegése elgondolkodtatta. Ha a Felséges Oroszlánfiak nagyon felbosszantották, megvonta tőlük a vacsorát, éheztetéssel zabolázva meg őket; utazásai során ugyanis megértette, hogy aki nem eszik, az megszelídül. Bizony alaposan megrágta ezt a súlyos kérdést. Amikor látta, milyen kínos következményekkel fenyeget az Oroszlánián eluralkodó általános nyugtalanság, olyan ötlete támadt, amely bár rendkívül haladó szellemű volt egy állattól, egyáltalán nem lepte meg kormánya tagjait, hiszen ők jól ismerték azon szemfényvesztő mutatványokat, amelyek már ifjúkorában nevezetessé tették a Királyt. Egy estén, melyet családja körében töltött, az öreg Oroszlán ásított néhányat, majd ezeket a bölcs szavakat intézte gyermekeihez: – Igencsak belefáradtam e szikla görgetésébe, mit királyi hatalomnak neveznek. Beleőszült a sörényem, megkopott a hangom, elfogyott a vagyonom, s alig nyertem valamit. Csontot kell vetnem mindazoknak, akik hatalmam támaszának mondják magukat! És még ha sikerrel járnék! De mindenki csak panaszkodik. Egyedül én nem panaszkodtam, s íme, utolér a betegség! Talán jobban tenném, gyermekeim, ha annak rendje-módja szerint átadnám nektek a jogarom! Fiatalok lévén, megnyeritek majd magatoknak az ifjúságot, s megszabadulhattok az összes elégedetlen Oroszlántól, ha immár győztesként kiutasítjátok őket. Őoroszlánsága egy pillanatra visszafiatalodott, és elénekelte az Oroszlánok Marseillaise-ét: Fenjétek fogatok, borzoljátok sörényetek! – Apám – szólt az ifjú herceg –, ha Felséged kész engedni a nemzet akaratának, elárulom, semmittevése olyannyira felháborított minden Oroszlánt Afrikában, hogy a készülődő vihar bizony elsüllyesztheti az állam hajóját. – Ó, te gazfickó – gondolta az öreg Oroszlán –, téged is elért hát a királyfiak betegsége: csak arra vársz, hogy lemondjak a trónról…! Rendben van, majd észhez térítünk! – Aztán így folytatta fennhangon a Kozmopolita: – Herceg, ma már nem a dicsőség, sokkal inkább a fortély az uralkodás alapja, s hogy erről meggyőzzem Oroszlánfiságodat, máris munkára fogom. Ez a hír futótűzként terjedt, és hatalmas port vert fel egész Afrikában. A sivatagban soha egyetlen Oroszlán sem távozott önként a hatalomból. Voltak, akiket trónbitorlók űztek el, de senkinek sem jutott eszébe a trónról lemondani. Minthogy ilyesmire még nem volt példa, könnyen megeshetett, hogy a szertartás formai hiba miatt semmisnek nyilváníttatik. Kora reggel az alabárdosokat vezénylő Nagy Kutya ünnepi díszben és 306
állig fegyverben felsorakoztatta az őrséget. Az öreg Király helyet foglalt a trónján. Felette lógott a címere, mely egy vágtató Kimérát ábrázolt, azt pedig egy tőr üldözte. Majd a balga udvari népség szeme láttára a nagy Griff előhozta a jogart és a koronát. A Kozmopolita halk hangon a következő figyelemre méltó szavakat intézte fiaihoz, miközben áldását adta rájuk, vagyis az egyetlen dolgot, melyet nekik kívánt adni, kincseit ugyanis bölcsen megőrizte magának: – Gyermekeim, néhány napra illesse koronám a trónörökös fejét, s ezalatt igyekezzetek elnyerni a nép tetszését, akkor majd meglátjátok, mekkora öröm az uralkodás. Majd az udvar felé fordulva fennhangon így szólt: – Engedelmeskedjetek fiamnak, kit magam láttam el tanácsokkal. Amint az Oroszlánherceg átvette a kormányzást, megrohanta őt az Oroszlán Ifjúság, mely rendkívüli igényeivel, elméleteivel és buzgalmával – s mert mindez egyébként sem volt ellenére a két fiatalnak – elüldözte a korona régi tanácsosait. Mindenki hasznot akart húzni a helyzetből. Nem volt annyi hivatal, ahány önjelölt hivatalnok; a zúgolódás felrázta a műveltebb rétegeket is. Zavargások törtek ki, s az ifjú zsarnokok végül kénytelen-kelletlen a nagy tapasztalatú Kozmopolitához fordultak, jóllehet – bizonyára sejtik már – éppen ő szította a forrongást. Néhány óra alatt sikerült helyreállítani a nyugalmat. A fővárosban újra rend uralkodott. Az udvar népe karomcsókra járult, majd ezt követően hatalmas mulatságot rendezett a status quo visszaállításának megünneplésére, hisz ez látszólag a nép akaratából következett be. Az ifjú Herceg, kit megtévesztett ez a kifinomult komédia, visszaadta apjának a trónt, az pedig újból a szívébe fogadta őt. Hogy megszabaduljon tőle, az öreg Oroszlán egy küldetést eszelt ki a fia számára. Ahogy az Embereket az úgynevezett keleti kérdés,1 úgy az Oroszlánokat az európai kérdés foglalkoztatja, Európában ugyanis már jó ideje bitorolják az Emberek az Oroszlánok nevét, sörényét és hódítási szokásait. Ez bizony sérti az Oroszlánok nemzeti érzékenységét. S hogy elterelje alattvalói gondolatait, és megakadályozza, hogy újra megzavarják a nyugalmát, a Kozmopolita átfogó, barlangtól kamarilláig terjedő, nemzetközi magya-
1
A „keleti kérdés” az Oszmán Birodalom hanyatlásához kapcsolódó, a birodalomban élő elnyomott népek lázadásával és az európai nagyhatalmak beavatkozásával összefüggő problémák halmaza. A kifejezés röviden az európai hatalmak ellentéteit takarja a három kontinensre kiterjedő, bomló Oszmán Birodalom feletti befolyás megszerzéséért, s mint európai probléma a XVIII. század végén körvonalazódott; a XIX. század második évtizedében az európai diplomáciában is megjelent, és az első világháborút lezáró békerendszerig fontos szerepet játszott.
307
rázatot követelt az Emberektől. A Felséges Oroszlánfi tehát Párizsba utazott az őt szolgáló Tigrisek egyikével, ám mindennemű hivatalos kíséret nélkül. Az alábbiakban azon diplomáciai jelentéseket adjuk közre, melyeket az ifjú Herceg és a tőle elválaszthatatlan nemes Tigris küldött haza.
II
Első jelentés „Felség! Midőn a Herceg átkelt az Atlaszon, a francia helyőrség puskalövésekkel fogadta. Megértettük, hogy a katonák ily módon adják meg a rangjának kijáró tiszteletet. A francia kormány sietve járult a színe elé, és rendelkezésére bocsátott egy vasrudakkal díszített, elegáns kocsit, mely a modern ipar egyik legújabb fejlesztése. A legértékesebb húsokat szolgálták fel nekünk, csak elismerően szólhatunk a franciák vendégszeretetéről. Az Állati faj iránti tiszteletből a herceget egy Castor nevű hajóra szállították fel. Miután a francia kormány jóvoltából eljutottunk Párizsba, az állam költségén a Király Állatkertjének nevezett gyönyörű helyen szállásoltak el bennünket. Oly lelkesen özönlött látásunkra a temérdek nép, hogy a legjelesebb tudósokat bízták meg őrzésünkkel, s ők, hogy a tolakodóktól megvédjenek, kénytelenek voltak vasrudakkal elválasztani minket a tömegtől. Előkelő társaságba kerültünk, ugyanis a Föld minden pontjáról érkezett nagykövetek foglalták el a szomszédos lakosztályokat. Átsandítottam a szomszéd palotába, egy Jegesmedvéhez, aki a tengerentúlról érkezett kormánya követeléseivel. Ez a Medveffy herceg árulta el nekem, hogy rászedtek minket. Követségünk ugyanis nyugtalanítja a párizsi Oroszlánokat, s ezért fogságba vetettek. Felség, rabok voltunk. – Hol találjuk a párizsi Oroszlánokat? – kérdeztem tőle. Felségednek bizonyára nem kerüli el a figyelmét finom viselkedésem. Az Oroszlán Nemzet ugyanis nem alacsonyodhat le annyira, hogy csaláshoz folyamodjék a diplomáciában; az őszinteség bölcsebb, mint az alakoskodás. Ez a némileg együgyű Medve is azonnal megértette, mire gondolok, és egyből azt felelte, hogy a párizsi Oroszlánok egy trópusi vidéken élnek, ahol aszfalt borítja a talajt, és kínai lakkfa nő, amelyet egy tündér, név szerint a Szajna-parti Főtanács öntöz ezüsttel. – Menjenek mindig csak egyenesen, és midőn fehér márványon tapos 308
majd a mancsuk, amelyen a SEYSSEL2 szó olvasható; e szörnyű szó, mely aranyat ivott, vagyonokat emésztett fel, Oroszlánokat döntött nyomorba, s mely miatt Tigriseket bocsátottak el, Hiúzok kényszerültek utazni, Patkányoknak hullt a könnye, Piócák öklendeztek, Lovak és Csigák cseréltek gazdát, nos, amikor ez a szó lángol majd önök előtt, akkor megérkeztek a SaintGeorges negyedbe, ahol a szóban forgó Állatok tanyáznak. – Önt bizonyára örömmel tölti el – mondtam oly udvariasan, amint csak nagykövetek sajátja –, hogy az északon uralkodó Medveffy-házat nem érte hasonló gyalázat. – Már megbocsásson – folytatta ő –, a párizsiak tréfái a Medveffyket sem kímélik. Egy nyomdában láthattam, akit Medvének3 neveznek, a mi méltóságteljesen imbolygó járásunkat utánozza, mely oly kiválóan illik hozzánk, megfontolt északi népséghez, ők azonban ezt holmi betűvetés végett lealacsonyítják. E Medvék mellett Majmok dolgoznak: betűket szedegetnek, vagyis könyveket készítenek, mert így nevezik a tudósok e furcsa, Ember alkotta dolgot, amelyet könyvecskének is becéznek, s ez majdnem úgy hangzik, mint a vén kecske, bár fogalmam sincs, mi közös lehet egy öreg Bakkecskében meg egy könyvben, hacsak nem a szaguk. – Vajon mi haszna származik az Embernek abból, kedves Medveffy herceg, hogy felveszi a nevünket, jóllehet erényeinket nem szerezheti meg? – Könnyebben hiszik elmésnek azt, aki Állatnak nevezi magát, mint azt, aki csak tehetséges Ember kíván lenni! Az Emberek egyébként mindig érezték, hogy felsőbbrendűek vagyunk, olyannyira, hogy nemessé is csak általunk válhattak. Elég egy pillantást vetni a régi címerekre, ahol szinte hemzsegnek az Állatok! S mert kíváncsi voltam az északi udvarok e fontos kérdésről alkotott véleményére, megkérdeztem tőle: – Megírta ezt a kormányának? – A Medve-kabinet büszkébb, mint az Oroszlánoké: nem ismeri el az Embert. – Azt merészeli állítani, maga két mancson járó, hóborította, vén jégdarab, hogy gazdám, az Oroszlán, nem az Állatok királya? 2
Az Ain megyei település, Seyssel földiszurok- (vagy bitumen)-lelőhelyein ebben az időszakban kezdődött meg az aszfaltgyártáshoz szükséges kitermelés. 3 „… [Levonatot készítő] nyomdászsegéd volt, olyan, akit a szedők a maguk nyomdásznyelvén Medvének szoktak nevezni. Ennek a gúnynévnek az eredete valószínűleg az az örökös járás-kelés, amely meglehetősen hasonlít a ketrecbe zárt medve mozgásához, s amelyet a nyomdászsegédek vég nélkül folytatnak a nyomdafestékes tégely és a sajtó – a sajtó és a nyomdafestékes tégely között. Viszonzásképpen a Medvék Majmoknak nevezték el a szedőket, kezüknek ama folytonos mozgása miatt, amellyel a százötvenkét apró rekeszből a betűket összekapkodják.” Balzac: , 1963. Benedek Marcell fordítása.
309
A Jegesmedve válasz helyett oly megvető képet vágott, hogy egyetlen nekirugaszkodással széttörtem lakosztályom rácsait. Őhercegsége, minthogy figyelemmel kísérte a vitát, szintén így tett, és már éppen bosszút álltam volna a sérelemért, mely Felséged koronáján esett, midőn Felséged nagyszerű fia igen bölcsen megjegyezte, hogy amikor Párizstól követelünk magyarázatot, ne az északi hatalmakkal vitatkozzunk. A fenti beszélgetés éjszaka zajlott le, így igen könnyen, néhány ugrással a körúton termettünk, ahol hajnaltájt a következő kiáltások fogadtak bennünket: – Ó! Micsoda alakok! – Remek a jelmezük! – Megszólalásig, akár az igazi Állatok!”
III
Második jelentés Felséged fia szokásos éleslátásával megállapította, hogy mivel farsang idején érkeztünk Párizsba, veszélytelenül járhatunk-kelhetünk. A karneváli mulatságokról majd később mesélek. Módfelett zavarban voltunk, valahányszor meg kellett szólalnunk, hisz nem ismertük sem az ország szokásait, sem pedig a nyelvét. Elbeszélem, hogyan oldódott a zavarunk. (A hűvös időjárás miatt félbeszakítva.)
„Drága Apám s Királyom! Felséged oly kevés pénzzel indított útnak, hogy szinte lehetetlen rangomnak megfelelően élnem Párizsban. Alig tettem be mancsomat a körútra, máris észrevettem, hogy igencsak különbözik ez a főváros a sivatagtól. Itt minden eladó és minden megvásárolható. Inni csak pénzért lehet, a koplalás sokba kerül, az étel pedig megfizethetetlenül drága. Egy igen értelmes Kutya vezetett minket végig a körutakon, s minthogy jómagam és Tigrisem szerfelett hasonlítunk az Emberekre, nem keltettünk feltűnést, miközben a magukat Oroszlánnak nevező Embereket kerestük. Ez a Kutya, aki jól ismeri Párizst, elszegődött mellénk kalauznak és tolmácsnak. Van tehát tolmácsunk, és 310
akárcsak ellenségeinkről, rólunk is azt hiszik a járókelők, hogy Állatnak öltözött Emberek vagyunk. Ha tudta volna Felséged, milyen ez a Párizs, nem bízta volna a rám e titokzatos küldetést. Félek, néha csak méltóságom veszélyeztetésével tudok eleget tenni Felséged kívánságának. Amikor az Olaszok körútjára értünk, úgy éreztem, engednem kell a divatnak, elszívtam hát egy szivart, ám hatalmas tüsszentésemmel felhívtam magamra a figyelmet. Egy arra járó firkász busa fejemre pillantva így álmélkodott: – Ezek a fiatalok végül egészen olyanok lesznek, mint az Oroszlánok! – A kérdés hamarosan megoldódik – mondtam Tigrisemnek. – Úgy vélem – szólt a Kutya –, olyan ez, mint a keleti kérdés, jobb megoldatlanul hagyni, amíg lehet. Ez a Kutya, Felség, újra meg újra rendkívüli intelligenciáról tesz tanúbizonyságot; bizonyára az sem lepi meg Felségedet, hogy kísérőnk egy jól ismert közigazgatási hatósághoz tartozik, mely a Jeruzsálem utcában székel, és szívélyes figyelmével, gondoskodásával veszi körül a Franciaországba látogató külföldieket. Ahogy az imént említettem, a Kutya elvitt bennünket az Olaszok körútjára, ahol igen kis hely jut a természetnek, akárcsak e nagyváros összes többi körútján. Van ugyan néhány fa, de milyen fák azok! Tiszta levegő helyett füst, harmat helyett por van mindenütt, ezért aztán a falevelek is akkorák csupán, mint a karmaim. Nagyságnak különben nyoma sincs Párizsban: minden silány, a konyha szegényes. Betértünk egy kávéházba ebédelni, s Lovat rendeltünk, ám a pincér annyira meglepődött, hogy megdöbbenését kihasználva magunkkal vittük, és egy félreeső helyen megettük. Kutyánk azt tanácsolta, ilyet többé ne tegyünk, mert a hasonló kihágások bizony könnyen börtönbe juttathatnak. Ennek ellenére elfogadott, és jóízűen el is fogyasztott egy csontot. Agyafúrt vezetőnk szívesen politizál, nekem pedig hasznomra válik, hogy meghallgatom, máris sokat tanultam tőle. Elárulhatom Felségednek, hogy ha visszatérek Oroszlániába, többé nem engedek semmilyen zendülésnek; most már ismerem a világ legkényelmesebb kormányzási módját. Párizsban a király uralkodik, de nem kormányoz. Ha Felséged nem értené e rendszer lényegét, azonnal elmagyarázom. Három-négyszáz fős cso311
portokba gyűjtik az ország tisztes polgárait, és azt mondják nekik, hogy válasszanak maguk közül egyet képviselőnek. Így négyszázötvenkilenc Ember dolga lesz a törvénykezés. Ezek az Emberek igazán mulatságosak: azt képzelik, hogy megválasztásukkal tehetséget is nyernek, s a cím mellé egyúttal a feladatuk ellátásához szükséges képességeket, ismereteket is megszerzik, vagyis hogy tisztes polgár annyi, mint törvényhozó, s egy Birka Oroszlánná változik, csak mert azt mondják neki: Légy azzá! De mi történik valójában? A négyszázötvenkilenc képviselő helyet foglal a padsorokban, az egyik híd végénél álló palotában,4 és a király hozzájuk fordul, ha pénzre vagy a hatalma gyakorlásához nélkülözhetetlen felszerelésekre, teszem azt, ágyúkra és hajókra van szüksége. Felváltva beszélnek mindenféléről anélkül, hogy bárki odafigyelne az előző szónok mondandójára. Egy Ember a tőkehalhalászatról ad elő, a következő a keleti kérdésről értekezik. Ha valaki az irodalom ügyében szólal fel,5 gyorsan elhallgattatják valamely zavaros válasszal. Számtalan efféle beszéd után végül mindent megkap a király. S hogy elhitesse a négyszáz képviselővel, milyen tökéletesen függetlenek tőle, még arra is van gondja, hogy időről időre olyan szertelen kívánságokat nyújtson be, amelyeket majd biztosan visszautasítanak. Drága Apám, megtaláltam Felséged portréját a királyi rezidencián. Egy Barye6 nevű szobrász ábrázolta Felségedet, amint a forradalmár Kígyóval küzd. Ó, mennyivel szebb az én Apám, mint az a sok emberportré körülötte, hisz némelyek asztalkendőt viselnek a bal karjukon, akár a szolgálók, míg mások lábast hordanak a fejükön. Az ábrázolásnak ez az ellentéte egyértelműen bizonyítja felsőbbrendűségünket. Az Ember nagy képzelőereje egyébként kimerül abban, hogy virágokat zár börtönbe, és köveket halmoz egymásra. Miután ekképpen tájékozódtunk ezen ország felől, ahol szinte lehetetlen élni, s ahol szükségszerűen a szomszédunk lábára taposunk, olyan helyre vitt el derék Kutyám, ahol ígérete szerint találkozhattam azon Állatokkal, kiktől Felséged parancsa értelmében magyarázatot kell követelnünk nevünk, erényeink, karmaink és egyebek bitorlása ügyében.
4
A Concorde híd lábánál, a Bourbon-palota; a francia országgyűlés székhelye. Az irodalom ügye: Az 1840-es évek elején Balzac megszervezte az Irodalmárok Társaságát (Société des Gens de Lettres), hogy együtt harcoljanak műveik külföldi kalózkiadásai ellen. E harc részeként az irodalmi tulajdonnal foglalkozó parlamenti bizottsághoz is eljuttatta javaslatait. Az eredeti szövegben szereplő fordulat ráadásul szójáték, amely a konkrét utaláson túl egyben azt is sejteti, hogy azt a képviselőt hallgattatják el gyorsan valamely zavaros válasszal, aki felemeli szavát a törvényhozásban folyó értelmetlen szócséplés ellen. 6 Antoine-Louis Barye (1796–1875) főleg nagyszerű állatábrázolásairól, bronz állatszobrairól híres szobrász. 5
312
– Oroszlánokat, Hiúzokat, Párducokat és Patkányokat is látni fog ezen a helyen. – Barátom, miből élhet meg egy Hiúz egy ilyen országban? – Engedtessék meg, méltóságos Herceg, a Hiúz7 megszokta, hogy minden az övé lehet – felelte a Kutya. – Amerikai kötvényekbe fektet be, a legsötétebb ügyletekkel próbál szerencsét, és befurakszik mindenhová. Fortélyosan mindig tátva tartja a száját, melybe fő tápláléka, a Galamb8 magától repül bele. – De hogyan? – Ravaszul ráírt a nyelvére egy bűvös erejű szót, mely vonzza a Galambokat. – Melyik az a szó? – A haszon. De több ilyen szót is használ. Ha a haszon szót már elcsépelte, osztalékot ír. Az osztalék után megtakarítást vagy kamatot… És a Galambok mindig berepülnek a csapdába. – De hát miért? – Ó! Ebben az országban igen rossz véleménnyel vannak egymásról az emberek, így még a legbárgyúbb is biztosra veszi, hogy talál magánál bárgyúbbat, akivel elhitetheti, hogy egy gyűrött papírdarabka aranybányát rejt… Elsőként épp a kormány rendelte el, hogy kósza papírlapokról higgye el az emberi nép: földbirtokot érnek. Ezt úgy mondják: megalapozni az állam hitelét, ám amikor túl sok a hitel, egyszerre kevés lesz az állam, és minden összeomlik. Felség, minthogy a hitel intézménye még nem létezik Afrikában, tőzsdét alapítva elfoglaltságot adhatunk a rendbontóknak. Miközben kísérőm (még ha Kutyám nem is nevezhető hivatalos kíséretnek) az emberi ostobaságról magyarázott, elvezetett egy híres kávéházhoz, ahol csakugyan hemzsegtek mindazok, akiket kerestünk: Oroszlánok, Hiúzok, Párducok és más hamis Állatok. Egyre tisztábban láttam magam is. Képzelje csak, drága Apám, a párizsi Oroszlán olyan fiatalember, aki harminc frankot érő lakkcsizmát húz a lábára, húszfrankos, rövidszőrű kalapot a fejébe, és százhúsz frankos frakkot, legalább negyvenfrankos mellényt, valamint hatvanfrankos nadrágot visel. E rongyokhoz vegye hozzá az ötven centime-os frizurát, a háromfrankos kesztyűt, a húszfrankos nyakkendőt, a százfrankos sétapálcát meg a legalább kétszáz frankot érő csecsebecséket, és ha nem számoljuk bele az órát, melyet e 7
„A ’hiúz’ mindennap egy egész vagyont vett célba a spekuláció ágyúparkjával.” , 1963. Lányi Viktor fordítása. 8 Lefordíthatatlan szójáték: a egyszerre idézi fel a bankár szájába repülő sült galambot és a „palimadarat”, aki a hiúz sötét ügyleteinek áldozata.
313
ficsúrok csak ritkán fizetnek ki, ötszáznyolcvanhárom frank ötven centime-ra rúg az összeg, mely ily módon személyén elosztva oly gőgössé teszi az Embert, hogy máris bitorolni merészeli királyi nevünket. Ötszáznyolcvanhárom frank ötven centime birtokában tehát bárki úgy érezheti, felette áll Párizs összes tehetséges emberének, és méltó mások csodálatára. Akinek van ötszáznyolcvanhárom frank ötven centime-ja, az szép és elegáns, s igencsak megveti a járókelőt, akinek elnyűtt ruhája kétszáz Un Lion de Paris frankkal olcsóbb az övénél. Lehet valaki nagy költő, ragyogó szónok, nemes lelkű, bátor férfiú, híres művész, ám ha ilyen haszontalanságokkal föl nem szerelkezik, bizony észre sem veszik. Lakkos csizma, drága nyakkendő, persze divatosan megkötve, kesztyű és mandzsetta: íme e harcias népünket fellázító, bodorított hajú Oroszlánok megkülönböztető jegyei. Ó jaj, Felség, félek, hogy így járunk minden kérdéssel: mihelyt túl közelről vizsgáljuk meg őket, szertefoszlanak; hiszen a lakk és a nadrágtartó alatt azt a régi, ám örökké időszerű érdeket fedezzük fel, amelyet Felséged tett halhatatlanná pusztán azzal, ahogyan az elfogni igét ragozta! – Méltóságos uram – fordult hozzám kísérőm, némi kárörömmel szemlélve döbbenetemet e használtruha-kereskedés láttán –, nem mindenki tudja ám viselni ezt az öltözéket, annak is megvan a módja, mint mindennek ebben az országban. – És – kérdeztem – ha az Ember tudná a módját, de nincsenek ruhái? – Olyan Oroszlánt még nem látott a világ! – vágta rá a Kutya habozás nélkül. – Meg aztán, Méltóságos uram, a párizsi Oroszlán nem maga tűnik ki, hanem Patkánya révén szerez hírnevet, nincs is hát Oroszlán Patkány9 nélkül. Bocsássa meg Felséged, hogy két ily kevéssé összeillő nevet kapcsolok egymáshoz, de errefelé így mondják. – Milyen Állat ez a Patkány? – A Patkány, hercegem, nem más, mint hatrőfnyi táncos kedvű muszlin, és nincs nála veszélyesebb, mert ez a hat rőf muszlin beszél, eszik, sétál, és ezerféle szeszélyével olyannyira megdézsmálja az Oroszlán vagyonát, hogy nem marad belőle más, mint harmincezer tallér adósság!” 9 „Patkánynak nevezték […] azokat a tíz-tizenegy éves leánygyermekeket, akik valamelyik színháznál – elsősorban az Operánál – statisztáltak, és az úri kéjencek keze alatt bűnre és aljasságra nevelkedtek. A patkány afféle pokol apródja volt, nőnemű utcagyerek, akinek szívesen elnéztek egy-egy ügyes csínyt. […] A patkány drága mulatság volt, sem hasznot, sem dicsőséget, sem élvezetet nem kamatoztatott.” .
314
Harmadik jelentés „Ha megpróbálnám elmagyarázni Felségednek, mi különbözteti meg az Oroszlánhölgyet10 a Patkánytól, oly végtelenül csekély különbségek, árnyalatnyi eltérések érzékeltetésére tennék kísérletet, amelyek még a lornyonnal bíró párizsi Oroszlánokat is megtévesztik. Hogyan tegyem megfoghatóvá azt a mérhetetlenül kicsi távolságot, amely a halványzöld francia vállkendőt elválasztja az almazöld indiai vállkendőtől, a valódi csipkét a hamistól, egy vakmerő lépést az illendő viselkedéstől? Az Oroszlánhölgy barlangja Janest faragványaival ékes ébenfa bútorokkal van berendezve, míg a Patkánynak csak közönséges mahagónibútorra futja. A Patkány, Felség, bérkocsin jár, az Oroszlánhölgy fogatot tart; a Patkány táncol, az Oroszlánhölgy kilovagol a Bois de Boulogne-ba; a Patkány eltartója havi juttatásából, az Oroszlánhölgy viszont tőkéje kamataiból él; a Patkány vagyonokat emészt fel az utolsó fillérig, és nem marad semmije, míg az Oroszlánhölgy szép vagyont gyűjt magának; az Oroszlánhölgynek bársonnyal borított barlangja van, a Patkány azonban még a hamis vászontapétát is alig engedheti meg magának. Nemde megannyi talány Felséged számára, hiszen hogyan is érthetné, aki csak a hatalmát kívánja megszilárdítani, és mit sem törődik a szórakoztató irodalommal? Kísérőnk, ahogyan gazdám, a Herceg nevezi őt, világosan elmagyarázta, hogy az ország átmeneti időket él, ezért oly gyorsan változnak a dolgok, hogy csakis a jelent illetően lehet jóslatokba bocsátkozni. A közügyek bizonytalanságából fakad a magánügyek elbizonytalanodása. Nyilvánvaló, hogy e nép lassan hordává alakul át. Látván, hogy különösen az utóbbi tíz évben minden a semmibe vezet, s mert maga a nép sem fér a bőrébe, állandósult a mozgás: tánc és galopp az egész élet! A drámáknak oly gyorsan kell peregniük, hogy immár semmit sem érteni belőlük; csak a cselekmény a fontos. Ebben az általános mozgásban elvándoroltak a vagyonok is, mint minden más, és mivel már senki sem elég gazdag, összeadják a pénzt, hogy fedezzék a szórakozás költségeit. Tagdíj ellenében gyűlnek egybe, hogy játsszanak, beszélgessenek, ám ne mondjanak semmit, dohányozzanak, lakmározzanak, énekeljenek, zenéljenek, táncoljanak; innen ered a klub és a Musard-bál.11 Kutya-kísérőnk magyarázatai nélkül semmit sem értettünk volna meg abból, amit a saját szemünkkel láttunk. 10 Oroszlánhölgy: „Divatos, új kifejezés, megfelel a jelenkori társadalom s társaság egyébként eléggé szegényes eszméinek: akkor kell használnunk, ha azt akarjuk mondani, hogy divatos dáma.” , 1964. Réz Pál fordítása. 11 Philippe Musard (1789–1853), francia zeneszerző, a XIX. század első felének ünnepelt karmestere volt, hírnevét leginkább a párizsi karnevál idején általa rendezett híres álarcosbáloknak köszönheti.
315
Elmondta még nekünk, hogy külön temploma, külön ördögtanyája van e csínyeknek, őrült kórusoknak, tréfáknak és groteszk látomásoknak. Ha Őhercegsége megtekinti a galoppot12 Musard-nál, a francia politikáról és különösen annak zűrzavaros állapotáról szerzett benyomásokkal gazdagabban térhet majd haza. A herceg igen egyértelműen jelezte, hogy legfőbb óhaja elmenni a bálba, így, bár kívánságát csak rendkívüli nehézségek árán teljesíthették, tanácsadói végül kénytelenek voltak engedelmeskedni, jóllehet pontosan tudták, ezáltal erősen eltérnek Felséged különleges utasításaitól; ám nem hasznose mégis, ha az ifjú trónörökös tapasztalatokat gyűjt? Amikor bebocsáttatást kértünk a terembe, az ajtóban álló gyáva hivatalnok annyira megrémült a Herceg köszönésétől, hogy fizetés nélkül mehettünk be.”
„Ó, Apám! Musard, az Musard, és pisztonok muzsikálnak neki. Éljenek a farsangi maskarák! Megértené lelkesedésem, ha hozzám hasonlóan látta volna a galoppot! Amint egy költő mondotta, a holtak gyorsan járnak, de a bonvivánok még gyorsabban! Felség, a farsang az egyetlen dolog, amelyben az Ember felülmúlja az Állatot, s ezt a találmányt nem vitathatjuk el tőle! Ekkor megbizonyosodhatunk róla, hogy az Embereket igen szoros szálak fűzik az Állatokhoz, ilyenkor ugyanis olyan állati szenvedélyek szabadulnak fel az Emberben, hogy szemernyi kétség nem fér hozzá: rokonok vagyunk. Ebben a hatalmas kavalkádban, ahol e roppant főváros legelőkelőbb polgárai szedett-vedett népséggé vedlenek, ocsmány vagy groteszk jelenésként vonulnak fel, közelről láthattam egyet azok közül, akiket az Emberek Oroszlánhölgynek neveznek, s azonnal eszembe jutott a szerelmes Oroszlánról szóló régi történet, melyet gyermekkoromban hallottam, s melyet annyira szerettem. Ma már nevetséges mesének tartom ezt a történetet. Egy ilyen Oroszlánhölgy soha nem késztethetett bőgésre egy igazi Oroszlánt.”
12
A „galopp” egyrészt a ló, és átvitt módon az ember vágtájára, rohanására utal, ahogyan erre Balzac is céloz, másrészt a (vagyis a francia négyes) egyik lépésalakzata.
316
IV
Negyedik jelentés „Felség, a Musard-bálban Őhercegségének végre alkalma nyílt beszélni egy párizsi Oroszlánnal. Ám a találkozás ellentmondott az egymásra találás dramaturgiai szabályainak: ahelyett, hogy a Herceg karjaiba vetette volna magát, ahogyan egy igazi Oroszlán tenné, a párizsi Oroszlán elsápadt, és majdnem elájult, amikor meglátta, kivel áll szemben. Ám gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, s kivágta magát szorult helyzetéből… Erővel? – kérdi majd joggal Felséged. Nem, Felség, ravaszsággal. – Uram – fordult hozzá a Herceg –, azért jöttem, hogy megtudjam, milyen jogon bitorolja a nevünket! – Sivatag fia – válaszolta a lehető legalázatosabb hangon Párizs gyermeke –, megtiszteltetésnek tartom, hogy felhívhatom a figyelmét: míg az ön neve Oroszlán, a miénk Arszlán. – Tény, hogy Hercegségedet valóban nem Arszlánnak hívják – próbáltam közvetíteni. – Különben is – folytatta a párizsi fiatalember –, felvehetjük-e mi a versenyt az önök erejével? Ha eszünk is húst, csak főve, míg az önök eledele nyers. S önök gyűrűt sem viselnek. – Ugyan, kérem – szólt Őhercegsége –, nem elégszem meg efféle magyarázatokkal. – De hiszen beszélgetünk – mondta a párizsi Oroszlán –, ha megvitatjuk, tisztázhatjuk a kérdést. Lássuk csak! Használnak önök a szépítkezéshez és a sörényük rendben tartásához négy különböző típusú kefét? Nézze: mi kerek kefét használunk a körmünk, laposat a kezünk, vízszinteset a fogaink, érdeset a bőrünk és dupla fejűt a hajunk ápolásához. Van önöknek görbe ollójuk a körömvágáshoz, lapos ollójuk a bajuszigazításhoz? Hét különböző üveg parfümjük? Fizetnek azért valakit, hogy rendbe hozza a lábukat? Tudják egyáltalán, mi az a pedikűr? Önnek talpallója sincs, mégis azt kérdi tőlem, miért hívnak minket Oroszlánnak. De elárulom: azért vagyunk Arszlánok, mert lóháton járunk, mert regényeket írunk, mert mindennél fontosabb számunkra a divat, mert könnyed hanyagsággal lépkedünk, és mert mi vagyunk az Emberiség krémje. Tartozik ön a szabójának? – Nem – felelte a sivatag hercege. – Akkor hát, mi közös van bennünk? Tud ön tilburyt hajtani? 317
– Nem. – Látja tehát, amire mi büszkék lehetünk, az ellenkezik az oroszlánsággal. Tud whistezni? Ismeri a zsokéklubot? – Nem – válaszolta a nagykövet. – No látja! Kedves uram, a mi létezésünk értelme éppen a whist és a klub. Mi szelídek vagyunk, akár a Bárányok, az önök ingerlékenysége azonban messze földön híres. – Talán letagadná, hogy börtönbe záratott? – kérdezte a herceg, kit türelmetlenné tett e túlzott választékosság. – Még ha akartam volna, sem zárathattam volna be önt – felelte az Áloroszlán földig hajolva. – Nem én vagyok a Kormány. – És a Kormány miért börtönözte volna be a Herceget? – kérdeztem erre én. – A Kormánynak olykor jó oka van rá, hogy mit miért tesz – válaszolta Párizs gyermeke –, de sosem árulja el őket. Képzelheti, hogy elképedt Felséged nagyszerű fia e gyalázatos beszéd hallatán. Őhercegsége annyira megdöbbent, hogy visszaereszkedett a négy mancsára. A párizsi Oroszlán kihasználta az alkalmat: meghajolt, sarkon fordult, és elinalt. A Herceg ekkor úgy ítélte meg, immár semmi keresnivalója Párizsban, s bizony rosszul teszik az Állatok, ha foglalkoznak az Emberekkel, nem kell törődni velük, hadd játszadozzanak csak Patkányaikkal, Oroszlánhölgyeikkel, sétapálcájukkal, cifra játékszereikkel, kocsijukkal és kesztyűjükkel; és jobban járt volna, ha Felséged mellett marad, s jobban teszi, ha visszatér a sivatagba.” Néhány nappal később a következő beszámolót olvashatták a marseille-i Sémaphore olvasói: „Leó herceg tegnap városunk érintésével Toulonba utazott, ahonnan hajón folytatja útját Afrika felé. Értesüléseink szerint az áll hirtelen távozása mögött, hogy apja, az öreg király meghalt.” Az igazság csak a halott Oroszlánokat illeti meg. Az újság hozzáteszi, hogy ez a halálhír lesújtotta Oroszlánia népének jelentős részét, és mindenkit aggodalommal tölt el. „A nyugtalanság oly méreteket öltött, hogy az egész országra kiterjedhet a felfordulás. Az öreg Oroszlán népes tisztviselőhada kétségbeesetten jajveszékel, s kérdezgeti: »Mi lesz velünk?« A Leó herceg mellett tolmácsként szolgáló Kutya, aki jelen volt, amikor a trónörökös a végzetes hírt kapta, állító318
lag olyan tanáccsal látta el, mely jól mutatja, milyen erkölcstelenségbe süllyedtek a párizsi Kutyák: – Hercegem – mondta –, ha mindent úgysem menthet meg, mentse a kincstárat! Így tehát, folytatja az újság, ez az egyetlen tanulság, melyet az ifjú herceg magával vihet a híres-neves Párizsból! Nem a Szabadság eszméje, hanem a szemfényvesztők járják be a Földet.” Meglehet, hogy ez a hír csupán kacsa, mert a gothai almanachban nyomát sem leltük a Leó-dinasztiának. VÁRHALMI ZSUZSA fordítása
A falaise-i koca (1386)
1386 elején olyasmi esett meg a normandiai Falaise-ben, amit a legenyhébb kifejezéssel is szokatlannak lehet minősíteni. Egy háromévesforma kocát emberi ruhába bújtattak, majd lóval a falaise-i kastélytérről a városfalon kívülre, Guibray-be húzattak. A vásártéren már a bitófát is megácsolták, és a bakó a különböző rendű-rangú egybegyűltek – a falaise-i vicomte és emberei, városiak, környékbeli parasztok és egy seregnyi disznó – színe előtt megcsonkította a kocát: orrát lemetszette, és összehasogatta egyik combját. Ezután emberi arcot ábrázoló maszkot húzott az állat fejére, majd hátsó lába hajlatánál fogva ráakasztotta egy favillára, és sorsára hagyta, míg ki nem szenvedett. Ez feltehetően gyorsan megtörtént, mivel az állat sebeiből valósággal patakzott a vér. A látványosság persze nem merült ki ennyiben. Hisz az elítéltet nem a saját lábán vezették, vagy taligán gurították a vesztőhelyre, hanem vesszőfonatra kötözve többször is körbevonszolták a téren, a meghurcolás gyalázatos rituáléjának részeként. A szerencsétlen állat testének szétesett maradványait végül máglyára vetették. Nem tudjuk, mi lett e hamvak sorsa, azt azonban igen, hogy az esemény emlékét megőrzendő, a vicomte kívánságára nagyméretű falfestmény készült a falaise-i Szentháromság-templomban. Több szempontból is szokatlan ez a történet: a XIV. század végén csak kivételesen fordult elő, hogy egy kocát embergúnyába bújtassanak, megcsonkítsák, és kétszer is, mintegy rituálisan, körbehurcoljanak a vásártéren. Hasonlóképp ritkaságszámba ment, hogy más disznókat is meghívjanak a kivégzésére. Viszont annál megszokottabb volt, hogy a bűnelkövető állat megjelenjék a bíróság színe előtt, vagyis világi testület ítélje meg gyalázatos tettét, majd az szabja ki rá a halálbüntetést; a kivégzések pedig nyilvánosak voltak. Ez történt hát a csecsemőgyilkosságban vétkes falaise-i kocával, és perének részletei – még ha hiányosan is, de sok hasonlótól eltérően – fellelhetők az irattárban. Ezekről a különös szertartásokról elsősorban a törvényszéki levéltárak dokumentumaiból szerezhetünk tudomást. A történész jobbára egyszerű bejegyzések böngészése közben bukkanhat efféle perek nyomára, mert a 320
kivégzésekről csak elvétve maradt fenn beszámoló, és ugyanilyen ritka forrás egy-egy halálos ítélet szövege. Az ítéletére várakozó állat természetesen fogságba került, vagyis ettől kezdve etetni kellett, a foglárnak és a fogda tulajdonosának pedig fizetség járt – volt rá példa, hogy akár három teljes hónapon át. Ugyanígy meg kellett fizetni a hóhért, a segédeket, ácsokat és építőmestereket, valamint a különböző céhek embereit, akik felállították a bitófát, vagy elkészítették a fenyítőeszközöket. Ezenkívül őrökre is szükség volt, hogy lefogják a bűnös állatot, s biztonságos körülmények között előbb a fogdába, majd végül a vesztőhelyre kísérjék. Bizony, a középkorban a bűn megtorlásának borsos ára volt. A kifizetett összegeket és a kedvezményezettek nevét gondosan bejegyezték a jegyző vagy az ítélőszék főkönyvéve, amely néha az elvégzett feladatokról is beszámol. Ami a falaise-i kocát illeti, Guiot de Montfort közjegyző 1386. január 9-én kelt nyugtájának tanúsága szerint, a városi hóhér tíz sout és tíz tours-i solt kapott fáradozásáért, amivel „nagyon elégedett volt”, és további tíz sout, új kesztyűre. Szép summa egy pár kesztyűért, de mivel a régi nemcsak valóságosan, hanem jelképesen is beszennyeződött, a város busás felárral járult hozzá a kesztyű „pótlásának” költségéhez. A falaise-i esetről – lévén a legjobban dokumentáltak egyike a XIII. és XVI. század között Franciaországban lefolytatott, és az utókor tudomására jutott, kis híján hatvan per közül – jó néhány adat fennmaradt. Például Regnaud Rigault neve, aki 1380 és 1387 között Falaise vicomte-ja volt. Minden bizonnyal ő hirdetett ítéletet, és ő szabta meg a kivégzési szertartás menetét. Talán neki támadhatott az a meghökkentő ötlete is, hogy a kivégzésre a parasztok ne csak a családjukat, hanem disznajukat is vigyék el, hadd „szolgáljon tanulságul számukra” a megkínzott koca látványa. Ami a vicomte kívánságára elkészült, már említett festményt illeti a Szentháromság-templomban, annak igen viszontagságos története van. A freskó, amelyet nem sokkal a kivégzés után festettek a templom főhajójának falára, a templom egy részével együtt megsemmisült, amikor V. Henrik angol király 1417 őszén ostrom alá vette a várost. Újra megfestették: számunkra már nehezen rekonstruálhatóan, a déli kereszthajó homlokfalára – az elkészítés dátuma nem maradt fenn. Az ancien régime idején, valamint a császárság alatt még látták a freskót. Amikor azonban 1820-ban az egész templombelsőt lemeszelték, a furcsa falfestmény örökre eltűnt. Csupán régi szerzők leírásai őrizték meg a számunkra: „Különös tárgyat örökít meg a falaise-i Szentháromság-templom főhajójának nyugati oldalára, illetve a déli kereszthajó egyik falára festett freskó. A harangtorony lépcsője közelében a megcsonkított gyermeket és fivérét ábrázolták, amint bölcsőjükben egymás 321
mellett fekszenek. A falrész közepe táján látható a bitófa, valamint az emberi ruhába bújtatott koca, miközben a vicomte, akit lóháton ülve, kalapján tollforgóval, csípőre tett kézzel festettek meg, szigorú tekintetével kíséri az akasztást.” A leírásokból megtudjuk, hogy a koca „öltözete bekecs, térdnadrág, hátsó lábán harisnya, a mellsőn fehér kesztyű. Az ítélet kihirdetése után gyalázatos bűntettétől szerfelett undorodva bitóra vonták.” A bűntett január első napjaiban történt. A bölcsőben pihenő gyermek a körülbelül három hónapos Jean le Maux, egy kőműves fia volt. Az elbitangoló koca felfalta a gyermek karját, és arca egy részét, „oly vadul, hogy a csecsemő belepusztult”. A per kilenc napon át folyt, s ez idő alatt táplálni és őrizni kellett a kocát. Védőt is rendeltek mellé, aki nem sokra jutott, bár tegyük hozzá, nehéz dolga volt, így aztán „védencét” szigorú ítélettel sújtották: csonkíttassék meg ugyanúgy, ahogyan ő bánt el áldozatával, majd legyen büntetése halál. A vicomte, hogy „megszégyenítse” a sertés gazdáját, megparancsolta neki, hogy nézze végig jószága kínzatását. De így járt el a csecsemő apjával is, „büntetésből, amiért az nem vigyázott gyermekére”. Az ítéletet a fogdában hozták az állat tudomására, épp ahogy egy emberi vádlottal tették volna. Gyónását viszont nem hallgatta meg pap. Állatperek során nem mentek ritkaságszámba az effajta intézkedések. A gazdát rendszerint nem vonták felelősségre. Előfordult, hogy vezekelni küldték zarándokútra, de általában elegendő büntetésnek tekintették a veszteséget, amit disznaja, lova vagy bikája elvesztése jelentett. Nem a gazda volt a bűnös, hanem a jószág, és kivételesen még az is megesett, hogy magának az állatnak tettek föl bizonyos kérdéseket. Egy másik koca például az ellene folyó perben (Burgundia, Savigny-sur-Étang, 1457) végül kínzás hatására vallotta be (!), hogy megölte és részben felfalta az ötéves kis Jehan Martint, hét kismalacával osztozva a nem éppen dús lakomán. Ahogyan haladunk az időben, egyre kegyetlenebb kínzásnak vetették alá a kivégzés előtt álló, bűnösnek kikiáltott állatot. Érdemes szemügyre venni, miként változott az állatokra és az emberekre kirótt büntetés súlyossága a XIII. és XVII. század között. A XIV. századtól kezdve annak lehetünk tanúi, hogy a halára ítélt férfiakat és nőket szintén egyre kegyetlenebbül kínozzák meg, különösen, ha a bűntény körülményeit súlyosbítónak ítélik a bírák: ha alattomos vagy előre megfontolt szándék vezérelte az elkövetőt, veszett düh munkált benne, „mértéken felül” kegyetlenkedett, vagy más szertelenség száradt a lelkén, és számított például a kiontott vér mennyisége is. Az állatperekben mindig figyelembe vették a súlyosbító körülményeket, így azok egyaránt kihatottak a halálos ítélet végrehajtását megelőző kínzásokra (közszemlére tétel, meghurcolás, kínvallatás), illetve a kivégzett tetem további 322
meggyalázására. Súlyosbító körülménynek számított, ha a bűntény az év egy bizonyos napjára vagy időszakára esett. 1394-ben például, a normandiai Mortainban nemcsak azért vonszoltak körbe és gyaláztak meg egy disznót, mert megölt egy kisgyereket, hanem mert egy pénteki – tehát böjti – napon falta fel félig az áldozatát. A XIII–XVII. századi Nyugat-Európa csaknem összes országában találkozhatunk állatperekkel, ám ezek a kutatás mindmáig elhanyagolt területei közé tartoznak, jóllehet történelmi, jogi és antropológiai szempontból egyaránt óriási jelentőségük van. Az állatperek mindössze néhány jogász és jogtörténész érdeklődését keltették fel a XIX. században és a XX. század elején. Néhányan értekezésben foglalkoztak az akkoriban még „mulatságosnak”, szórakoztatónak, sőt csiklandósnak tartott témával. Karl von Amira (1848–1930) jogtörténész az elsők között fedezte fel messzire vezető antropológiai dimenzióit, és vetett föl új nézőpontokat. Ám ő is csak egy rövid tanulmányt szentelt az állatpereknek, és lényegében nem akadtak követői. Így ezek továbbra is a hétköznapok történelmének curiosa ridiculosa címkével illetett lapjára tartoznak. Igaz, nem könnyű feladat a kérdéskör kutatása. Mára csak töredékeit találhatjuk meg az állatperek dokumentumainak, s azok is nemegyszer más iratanyagok labirintusában rejtőznek. Franciaországban és egész Európában olyan bonyolult volt a hajdani igazságügyi intézmények felépítése, hogy a kutatót néha ez is megtorpanásra készteti. Kétségtelen azonban, hogy a mindennapi élet terén és a kényesnek ítélt kérdések tekintetében egyaránt a törvényszéki levéltárak őrzik a hanyatló középkor leggazdagabb örökségét. A törvényszéki bestiáriumok legfénylőbb csillaga a disznó. Tíz esetből kilencszer disznót idéznek ítélőszék elé. Ez oly gyakran fordul elő, hogy a kutató számára az állatperek története jobbára a disznó emberhez viszonyított történetének tekinthető. A disznó több okból is élen jár, s ezek közül a nagy számok törvénye a legfontosabb. Európában egészen a modern kor hajnaláig a disznó volt a legelterjedtebb emlősállat. Ellentétben a közkeletű felfogással, a birka csak második helyen áll. Az állomány megoszlása persze nem egyenletes, de annak ellenére, hogy a sertéspopuláció a XVI. század közepétől fokozatosan fogyatkozik, továbbra is elsőséget élvez. Mivel a régészek a feltárt csontmaradványok mennyiségére alapozzák az állattartással és húsfogyasztással kapcsolatos becsléseiket, hajlamosak – tévesen – alábecsülni a disznók számát a juhokéhoz és a szarvasmarhákéhoz képest. Elfeledkeznek arról a bölcsességről, hogy „a disznóban minden jó”, azaz még a csontja is 323
faragható és felhasználható; például enyvet lehet főzni belőle. Módszertani szempontból amúgy is vitatható elv, hogy egy adott korszakban, adott területen élő háziállatok száma arányos lenne a fennmaradt csontokéval. Disznóból van tehát a legtöbb, s emellett a disznó csatangol el a legszívesebben. A településeken – mint vérbeli konyhamalac – ő takarítja el az ételmaradékot, és ott van mindenütt, tereken, utcákon, kertekben, néha még a temetőkben is (ahol halottakat próbál kitúrni). Az elbitangoló disznó a városi hatóságok sorozatos tiltó rendelkezései ellenére Európa-szerte mindennapi jelenség a XII. századtól a XVIII. századig, egyes városokban – például Nápolyban – pedig még a XX. század elején is. Semmi meglepő nincs abban, hogy az elbitangoló disznó más állatnál gyakrabban okoz kárt és balesetet. De nemcsak népes tábora, hanem valami más is magyarázza, miért áll a disznó ilyen gyakran a törvényszék előtt: ez pedig nem más, mint az emberhez való hasonlatossága. A régi társadalmak szemében az emberhez legközelebb álló állat nem a medve (külső megjelenése, és az emberéhez hasonlónak vélt párosodási gyakorlata ellenére), még kevésbé a majom (a XVIII. századig kell várni, hogy a hasonlóságot komolyan vegyék), hanem a disznó. Nem járt tévúton az orvostudomány, amikor az ókortól a XVII. század közepéig a disznó boncolása révén tanulmányozta az emberi test anatómiáját, abból kiindulva, hogy e két élőlény belső felépítése hasonló (ezt teljes mértékben igazolta később a modern biológia, mind az emésztő- és vizeletkiválasztó rendszer, mind a szövetek és a bőr szerkezetét illetően). A keresztény Európában így tudták kijátszani az emberi test boncolását elítélő egyházi tiltást. Európa-szerte a disznó boncolása tette lehetővé az anatómiai ismeretek gyarapítását és tanítását. A test húrjaitól (illessük e szóval a beleket) csak egyetlen lépés választja el a lélek húrjait. S egyes szerzőket megkísértette a gondolat, hogy megtegyék ezt a lépést, azaz kissé elrugaszkodva feltegyék a kérdést: vajon párosul-e az anatómiai rokonság más természetű rokonsággal? A disznó, miként az ember, felelős-e tetteiért? Képes-e megérteni, hogy mi a Jó, és mi a Rossz? Kivételes eset-e a disznó, vagy tekinthetünk-e minden nagy testű háziállatot erkölcsi érzékkel rendelkező, jobbá válni képes lénynek? GILA ZSUZSANNA fordítása
Egy macska élete és filozófiai nézetei I Egy hordóban születtem, szénapajta mélyén, s az első nyolc napon, ahogy csukott szemhéjamra esett a fény, mindent rózsaszínű fényben láttam. A nyolcadik nap még jobb volt; szememet kinyitva széles fénysugarat láttam, amely fekete árnyékba hasított; por és rovarok táncoltak benne. Melegen illatozott a széna, a pókok a tetőcserépről függeszkedve aludtak, legyecskék zümmögtek, s mindenki boldognak látszott; ezen felbátorodva elhatároztam, hogy megfogom a fehér fénytáblát, ahol e parányi gyémántszemek kavarognak, és amelyet aranyoszlop köt össze a tetővel. Felbuktam persze, s gurultam, mint a golyó, csípte a szememet a por, és sajgott az oldalam, ahol megütöttem; fuldokoltam, köhögtem egészen estig.
II Amikor már szilárdan meg tudtam állni a lábamon, kimerészkedtem a pajtából, és nyomban összebarátkoztam egy libával, akit nagyon megbecsültem, mert finom langyos hasa volt; bebújtam alá, s míg ott tartózkodtam, sokat okosodtam a liba bölcselkedéséből. Tőle tudtam meg, hogy a baromfiudvar köztársaság, és tagjai szövetségesek; hogy főnöküknek a legdolgosabbat, vagyis az embert választották, és hogy a kutyák, noha igen lármásak, igazából minket őriznek. Míg hallgattam, elérzékenyülve hüppögtem jóságos barátném hasa alatt. Egy reggel jámbor képpel jött oda hozzánk a szakácsnő, markában árpát kínálva a libának. Ő vett is volna belőle, ám a szakácsnő megragadta az előrenyújtott libanyakat, és nagy kést rántott elő. Éberen figyelő, filozófus bácsikám ekkor odasietett, és igyekezett a lelkére beszélni a libának, aki illetlen kiáltásokat hallatott: – Drága nővérünk – mondta –, a gazda, 325
miután evett az ön húsából, eszesebb lesz, és okosabban fog őrködni mindannyiunk nyugodt gyarapodása felett; a kutyák pedig, midőn jóllaknak az ön csontjaival, hatékonyabban kelnek majd a védelmére. Ekkor elhallgatott a liba, mert levágták a fejét, és vérző nyakából piros csőszerűség tört elő. Bácsikám odaszaladt a fejhez, és fürgén eliszkolt vele; ami engem illet, kissé megszeppenve közelítettem a vértócsához, és különösebb gondolkodás nélkül belemártottam a nyelvemet; jóízű volt a vér, bementem hát a konyhára, hátha kaphatok még belőle.
III Bácsikám, aki nagyon öreg és igen tapasztalt állat volt, világtörténelmet tanított nekem. A dolgok kezdetén, éppen amikor ő született, meghalt a gazda, a gyerekei elmentek, hogy eltemessék, a cselédek vigadtak, az állatok pedig azt csináltak, amit akartak. Rettenetes zsivaj tört ki; egy pulykakakasnak túlságosan szép tollai voltak, ezért a társai nekiestek, és megkopasztották. Este belopózott közéjük egy vadászgörény, és – a küzdő felek háromnegyedének nyaki verőerét átharapva – kiszívta a vérüket, így ezek persze nem rikácsoltak tovább. Szép látványt nyújtott az udvar; a kutyák felfaltak egy-egy kacsát, a lovak jókedvükben eltörték a kutyák gerincét, és még bácsikám is elropogtatott vagy fél tucat kiscsirkét. Szép idők voltak, mesélte. Este, amikor hazatértek a háziak, nyomban nekiláttak az ostorozásnak. Bácsikámra akkorát húztak, hogy az ostorszíj nyomán csíkban kihullt a szőre. A kutyákat jól elverték, megkötözték, ők pedig bűnbánóan nyüszítettek, és nyalták új gazdájuk kezét. A lovak példás ügybuzgalommal tértek vissza deszkaállásaikba. Az újra oltalmat élvező baromfinép hálálkodva kotkodácsolt; igaz, fél év múlva arra járt a baromfi-kereskedő, és akkor ötvenüket egy csapásra levágták. A libák, akiknek körébe tartozott kedves elhunyt barátném is, szárnyukkal verdesve hangoztatták, hogy minden a legnagyobb rendben van, és zengték a jótevő gazda dicséretét.
IV Bácsikám, ha mogorván is, de elismeri, hogy jobban mennek a dolgok, mint azelőtt. Tőle tudom, hogy fajunk vad volt eleinte, és hogy az erdőkben még ma is élnek első őseinkhez hasonló macskák, melyek nagy ritkán szert tesznek egy pocokra vagy pelére, és jóval gyakrabban puskagolyóra. Mások, ösztövér, rövidszőrű macskák, a csatornákat járják, és bizony gyérnek 326
találják az egérkínálatot. Mi pedig, akik fölemeltettünk a földi boldogság legmagasabb körébe, hízelgőn tekergetjük farkunkat a konyhán, esengő kis miákolásokat hallatunk, kinyaljuk az üres tányérokat, és legfeljebb annyi történhet, hogy naponta vagy tucatszor nyaklevest is kapunk.
V A zene mennyei művészet, s annyi biztos, hogy fajunknak különös tehetsége van hozzá: zsigereink legmélyéből fakad föl a dal; jól tudják ezt az emberek, és amikor hegedűikkel utánoznak minket, a zenénket próbálják kölcsönvenni. Egy macskát két dolog ihlethet efféle mennyei dalokra: a csillagok látványa és a szerelem. Az emberek, ügyetlen mímelőink, nevetséges módon bezsúfolódnak egy alacsony terembe, ugrándoznak, és velünk egyenrangúnak hiszik magukat. Pedig csak tündöklő éjszakán, háztetőn állva, égnek meredő szőrrel lehet elzengeni az isteni melódiát. Ők, merő féltékenységből, átkoznak minket, és kővel megdobálnak. Eméssze csak őket a düh; fakó hangjuk sosem ereszkedhet búgásaink mélységeibe, nem szárnyalhat metsző énekünk, őrült arabeszkjeink magasába, ahol csapongva tobzódunk az ihletett rögtönzésekben, meglágyítva énekünkkel a legvadabb macskanő szívét is, és míg ő reszketve adja oda magát nekünk, odafönt kéjsóváran sziporkáznak a csillagok, és a hold belesápad a szerelembe. Bizony boldog az ifjúság, és fájdalmas a gyönyörű ábrándokat elveszíteni! Én is szerettem, én is jártam a háztetőket mély futamokat búgva. Egyik unokahúgomat úgy szíven találta a dalom, hogy két hónap múlva hat fehérvörös szőrű cicát hozott világra. Gyorsan odasiettem, hogy megegyem őket: jogomban állt, hisz az apjuk voltam. S ki hinné? Unokatestvérem és hitvesem, akivel persze osztoztam volna a lakomán, nekem ugrott, hogy kikaparja a szememet. Durvaságán felháborodva azon nyomban megfojtottam, majd elnyeltem az egész alom kismacskát. Ám a szerencsétlen kölykök még arra sem voltak jók, hogy az apjukat táplálják: gyönge kis húsuk megülte a gyomromat, három napig éreztem. Ekképp megundorodván a nagy szenvedélyektől, lemondtam a zenéről, és visszatértem a konyha világába.
VI Sokat töprengtem az eszményi boldogságon, és azt hiszem, figyelemre méltó felfedezéseket tettem ezen a téren. Nyilvánvaló, hogy amikor jó meleg van, nem más a boldogság, mint pocsolya mellett szundikálni. Ínycsiklandó illat száll föl az erjedő trágyadombról; a 327
napsütésben csillognak a fényes szalmaszálak. Szerelmesen forgatják szemüket a pulykakakasok, és vörös bőrlebenyüket a csőrükre ejtik. A tyúkok a szalmába fészkelnek, nagy hasukat belesüppesztik, beszívják a felszálló meleget. Szikrázik a tócsa, hemzsegnek benne a rovarok, nyüzsgésükkel buborékokat fújnak a felszínre. A fal nyers fehérsége mellett sötétebbnek látszanak a kékes beugrók, amelyekben legyek zümmögnek. Félig lehunyt szemmel álmodik a macska, s mert már semmire sem gondol, kívánsága sincsen. Télen az a boldogság, ha a tűzhely sarkában üldögélhet. Kis lángnyelvek nyaldossák a hasábfát, szikrák szökkennek szerteszét ropogva, szőlővesszők görbülnek recsegve, és a fekete kéményen át kígyózva száll a füst az égig. Eközben kellemes, gyöngéd kattogással forog a nyárs. Pirul, barnul, pazar lakomává lesz a felnyársalt madár; színei meglágyulnak a bőrét áztató zsírtól; szaglásunkat örömteli illat csiklandozza, és önkéntelenül megnyaljuk a szánk szélét; a szalonna mennyei kipárolgásait belélegezve, égre vetett szemmel, szinte önkívületben várjuk, hogy a szakácsnő leszedje a jószágot a nyársról, és ideadja végre, ami nekünk jár. Boldog, aki eszik; boldogabb, aki emészt; és még boldogabb, aki emésztés közben szundikál. Másra vágyni csak lelki hiúságból és telhetetlenségből lehet. Az a szerencsés halandó, aki melegen összegömbölyödve, teli hassal fekszik, s közben érzi, mint dolgozik a gyomra, mint feszül a bőre jólesőn. Izomrostjait átjárja, finoman megmozgatja valamiféle enyhe, kellemes bizsergés. Minden idegszálát gyönyörrel tölti föl, ami kint van, és ami bent. Ha egy nagy, boldogságos Isten a világ, miként a bölcsek állítják, akkor a föld bizonyára egy irdatlan has, mely az örökkévalóságon át teremtményei emésztésével van elfoglalva, miközben gömbölyödő bőrét melengeti a napsütésben.
VII Szellemem sokat gyarapodott elmélkedéseim során. Tévedhetetlen módszeremmel, szilárd feltevésekből kiindulva és lankadatlan összpontosítással sikerült megfejtenem a természet jó néhány titkát. A kutya például igen torz formájú állat, jellemét tekintve pedig maga a zaklatottság, nem csoda hát, ha mindig szörnyetegnek tekintették, mely csakis a természeti törvények ellenében jöhetett lét-
re. Minthogy nincs természetesebb a nyugalmi állapotnál, mivel magyarázható, ha egy állat szüntelenül izeg-mozog, örökké sürgős dolga van, ráadásul úgy, hogy buzgalma céltalan és szükségtelen, hisz épp az imént lakott jól, és félnie sincs mitől? S minthogy egyetemes felfogás szerint a szépség hajléka a rugalmasság, a báj és a bölcs óvatosság, miként béküljünk meg egy olyan állattal, amely mindig csak mérgeskedik, ugat, magából kikelve emberekre ront, és valósággal keresi, hogy megrugdossák, durván ellökdössék? S minthogy a teremtés kegyeltje, valamint remekműve a macska, meg lehet-e érteni, hogy egy másik állat így gyűlölje s üldözze őt, noha egyetlen karmolást sem róhat föl neki, és mindenáron törekedjék nyakon csípni, jóllehet nem kíván falatozni a húsából? A fenti ellentmondások jól bizonyítják, hogy a kutya elkárhozott lény, amint ugyancsak bizonyos, hogy minden kutya testébe bűnös és bűnhődő lélek költözik. Szenvednek is tőle: ezért gyötrődnek, ezért nem bírnak veszteg maradni. Józan eszük egy szemernyi sincsen: ezért rontanak el mindent, ezért veretik meg magukat, s ezért vannak láncra kötve a nap háromnegyed részében. Gyűlölik a szépet és a jót: ezért törnek a vesztünkre.
VIII A szellem apránként lerázza az előítéleteket, amelyekkel tápláltuk; felragyog a fény, a szellem magától gondolkodik: így jutunk el a dolgok valódi magyarázatához. Első őseink azt vallották (és a csatornákban élő macskák máig őrzik ezt a hitet), hogy az ég egy roppant magas csűr, és olyan remekül be van fedve, hogy a napsütés nem árthat a szemnek. Ebben a csűrben, mesélte nénikém, oly kövér patkányok laknak, hogy járni is alig bírnak, és minél többet falnak föl közülük, annál többen lesznek. Ám nyilvánvaló, hogy csak szegény nyomorultak vélekedhetnek így a világról, olyanok, akik patkányon kívül sosem ettek mást, ezért képzelni sem tudnak nála ízletesebb konyhát. Meg aztán, a csűrök deszkaszínűek vagy szürkék, az ég viszont kék, amitől teljesen megzavarodnak. Az az igazság, hogy mégis elég ravasz érveléssel támasztják alá véleményüket. – Látható – mondják –, hogy csűr az ég, és szalmát vagy lisztet tartanak 329
benne, hiszen gyakran bocsát ki magából halványsárga felhőket, éppen úgy, mint amikor búzát csépelnek, vagy fehéreket, mint amikor meghintik liszttel a faládában a kenyértésztát. Én azonban azt válaszolom erre, hogy a felhők nem keletkezhetnek pelyvából, de lisztporból sem, mert amikor leesnek, csak víz, és nem más hullik a földre. Mások, civilizáltabbak, szentül hiszik, hogy a pecsenyesütő állvány maga az Isten, lévén minden jónak forrása, és mert mindig forog rajta a nyárs; tűzben áll, mégsem ég meg, és a puszta látása is elég hozzá, hogy valaki elragadtatásba essék. Véleményem szerint csak azért tévedhetnek ilyen nagyot, mert kívülről, az ablakon át, költői füstfelhőben látják a pecsenyesütőt, színesnek, szikrázónak, s olyan szépnek, akár egy napot este. De én, aki gyakran órákat ülök mellette, jól tudom, hogy csutakolni, javítgatni, tisztogatni kell, és e tudás megszerzésével elvesztettem ábrándjaimat, már ami a gyomrot és a szívet illeti. Mindenki jól teszi, aki tágasabb felfogások előtt kitárja szellemét, és biztosabb utakra tereli az okoskodást. A természet mindenhol önmagára hasonlít, és a kis dolgokban a nagyok képmását kínálja. Miből bújnak ki az állatok? Egy tojásból; a föld tehát nem más, mint egy nagyon nagy, feltört tojás. Meggyőződhetünk róla, ha megvizsgáljuk ennek a völgynek, azaz a látható világnak a formáját és a határait. Homorú, mint egy tojás belülről, és égbolttal találkozó éles szegélyei fogazottak, metszők és fehérek, akár egy betört tojáshéj. Ahol összeszilárdul a fehérje meg a sárgája, kőtömbök, házak lesznek belőle, és ebből jön létre az egész szárazföld. De nem mindenütt válik keménnyé, és e lágy rétegeket művelik meg az emberek; ami ezután marad, víz formájában folyik el, tócsákat, patakokat alkot; minden tavasszal valamennyi új víz is keletkezik. Ami a napot illeti, senki sem kételkedhet benne, hogy mire való: ezt a nagy parázsdarabot a tojás fölött mozgatják, hogy melegével lassan megfőzze; a tojás héját pedig szántszándékkal törték föl, hogy tartalmát jobban átjárhassa a hő; a szakácsnő mindig így csinálja. A világ egy nagy-nagy főtt tojás. A bölcsesség e fokára jutván már nincs mit kérnem sem a természettől, sem az emberektől, sem mástól, legfeljebb azt, hogy olykor engedjenek dőzsölni a pecsenyesütő mellett. Nincs más dolgom, mint nagy bölcsességemben álomra hajtani a fejem, mert tökélyem elérte a legfennebb magasságot, és nincs az a gondolkodó macska, aki előttem ilyen mélyre hatolt volna a dolgok titkaiba. LUKÁCS LAURA fordítása 330
„Á” mint „állat” 1
GILLES DELEUZE: Mindaz, ami itt elhangzik, utólag lesz felhasználva. Egyszóval, én máris úgy érzem magam, mint Pierre-André Boutang archív anyaga, és ettől megkönnyebbülök, ez vigasztal, mert így átalakulok puszta szellemmé. Márpedig egy puszta szellemtől igazán nem várható el, hogy túlságosan mély és rém okos dolgokat mondjon! Vagyis állok elébe! A, B, C, D, ahogy akarod! CLAIRE PARNET: Nos, kezdjük hát az Á-val: Á mint „állat”. Induljunk ki abból, hogy egyszer a következőt mondtad: „Az, aki sem a gyerekeket, sem az állatokat nem szereti, nem lehet egészen rossz ember!” Egyelőre tegyük félre a gyerekeket. Ami pedig az állatokat illeti, tudjuk, hogy a háziállatokat nem nagyon kedveled, nem tudni, miért, de nem kedveled. Ennek ellenére köztük is van különbség – Baudelaire vagy Cocteau nyomán teszel különbséget –, mert a macskák azért jobban állnak nálad, mint a kutyák, nem igaz? A munkáidban ugyanakkor végig jelen van egyfajta bestiárium, amelyben inkább eléggé visszataszító állatok szerepelnek. Ahelyett, hogy a nemesnek tartott állatokról beszélnél, nálad rengeteg szó esik olyan kétségtelenül utálatos kis élőlényekről, mint a kullancs vagy a tetű. Hozzá kell még tennem, hogy az Anti-Oidipusz2 óta sokat segítettek neked az állatok egy olyan fogalom – éspedig az „állattá lenni” fogalma – kialakításában, amely fontos helyet foglal 1 1988–89 folyamán Pierre-André Boutang nyolcórás interjúsorozatot vett filmre Gilles Deleuze-zel. A kérdező Claire Parnet volt. Az ábécé minden betűjéhez egy fogalmat rendeltek, és Deleuze ezekről beszélt, természetesen beleépítve írásai, elméletei, filozófiája számos elemét. Az itt szereplő interjúrészlet az első betűt, az „A”-t taglalja, amelyhez Claire Parnet az „animal” (= állat) szót kapcsolta. Az ifjú riporternő és az idős filozófus a hosszú interjúsorozatban tegezik egymást; a fordítás megőrzi ezt. 2 Gilles Deleuze és Félix Guattari közös könyve: (1973).
331
el a munkásságodban. Szeretnék most egy kicsit többet megtudni, kicsit világosabban látni a tekintetben, hogy miként viszonyulsz az állatokhoz? Amit most mondtál, mármint az én viszonyomról a háziállatokhoz... nos, igazából nem a háziállat, nem a megszelídített állat kontra vadállat izgat engem... Sokkal inkább csak a kutyák meg a macskák... Mert ővelük az a baj, hogy családi állatok, kedvencek, és egyben háziállatok, megszokott társaink, velük van igazán problémám. Igaz persze, hogy a megszelídített, háziasított családi-háziállatokat nem nagyon szeretem. És másfelől nagyon is szeretem a nem háziasított, nem szelídített állatokat, mert valamiféle érzékenység van bennem irántuk. De nézzük, mi történt velem – és azt hiszem, hogy sok családdal történik valami hasonló –, szóval, nem volt se kutyám, se macskám, aztán egyszer csak, egy vidéki tartózkodásból hazatérve egyik gyerekünk kezében egy kiscicával állított haza, amelyik igazából nagyobb volt, mint a gyerek praclija… egy szalmakazalban, vagy tudom is én, hol találta... Nos, ettől a végzetes pillanattól fogva mindig volt macska a háznál. Vagyis el tudom viselni a lényüket; akkor hát mi az mégis, ami annyira nem tetszik, annyira kellemetlen bennük nekem? Megmondom: az, ahogyan dörgölőznek, ahogy elmennek mellettünk, és a lábszárunkhoz dörgölik magukat. Ami a kutyákat illeti, ott egész másról van szó. Ki nem állhatom, mélységesen utálom az ugatást! Az ugatás a legcsúnyább, legostobább kiáltás, amelyet Isten teremtett a természetben, a rengeteg változatos kiáltás között. Az ugatás az állatvilág szégyene! Az ugatásnál sokkal jobban tűröm, feltéve persze, ha nem tart túl sokáig, amikor a kutyák a holdra vonítanak, a holdat ugatják. Vagy a halált. Vagy a halált, ha úgy tetszik. Igen, egy kutya, amelyik vonít a holdra, azt jobban elviselem, mint az ugató kutyát. No és amióta nemrég megtudtam, hogy most már kutyáknak és macskáknak is lehet társadalombiztosításuk, azóta csak nőtt az ellenszenvem... Persze ha meggondolom, elég nagy marhaság, amit most mondtam, mert azoknak, akik igazán szeretik a kutyákat és a macskákat, nyilvánvalóan nem emberi viszonyuk van ezekkel az állatokkal. Nagyszerűen lehet ezt látni a gyerekeknél, náluk teljesen egyértelmű, hogy a kutyákhoz, macskákhoz fűződő kapcsolatuk nem emberi természetű, hanem valami más. De akár gyerekről, akár felnőttről van szó, az a fontos, hogy a viszonya az állattal állati legyen. Hogy mi ez az állati viszony? Egyszerűen csak az, hogy nem emberi. Nem a levegőbe 332
beszélek, ugyanis abban a kissé elhagyatott utcában, ahol lakom, sokan sétáltatják a kutyájukat. És én az ablakomból nagyon jól hallom, hogyan beszélnek az emberek a kutyájukkal, és mondhatom, hogy hihetetlen, elképesztő, ahogyan beszélnek, ahogyan kezelik az állatot. Ezt a viszonyulást még a pszichoanalízis is figyelembe veszi, sőt használja. Sőt a pszichoanalízis olyannyira meg van rögződve a házi- vagy megszokott állatoknál, a családi állatoknál, hogy például az álmokban megjelenő minden állati témát megfeleltet egy családtagnak, apának, anyának vagy gyereknek, és így válik az állat gyakorlatilag családtaggá. Ez megdöbbent, ezt ki nem állhatom. Vegyük például a szánhúzó kutyát, belőle így lesz nagyapa a pszichoanalízisben, teljesen vegytiszta állapotú nagyapa lesz belőle, vagy ott a csataló, egy igazi, vérbeli állat, és az a kérdés, hogy milyen a velük való viszonyunk? Ha emberi, nem sokra megyünk... de azok, akik igazán szeretik őket, állati viszonyban vannak velük, és ez nagyon szép. Meg kell mondani, hogy még a vadászok is, pedig igazán nem szeretem a vadászokat, elképesztő és szép módon tudnak viszonyulni az állatokhoz. No de te persze másfajta állatokról kérdeztél. Igen, engem lenyűgöznek az olyan állatok, mint a pók, a kullancs, ők ugyanolyan fontosak, mint a kutyák és macskák, és az is állatokhoz való viszony, amely a kullancsokhoz vagy tetvekhez fűzi az embert, nem igaz? S hogy milyen ez a viszony? Olyan, amilyen nagyon aktív állatokkal lehet... Vagyis mi nyűgöz le annyira az állatokban? Mert tény, hogy bizonyos állatok iránti utálatom abból táplálkozik, hogy sok más állat viszont egészen megbabonáz. Ha nagyjából megpróbálom összeszedni, hogy mit találok olyan feltűnőnek az állatoknál, akkor az első, ami szembeötlik, nem más, mint hogy minden állatnak van saját világa. Ez azért érdekes vagy furcsa, mert az emberek között rengetegen vannak, akiknek nincs világuk, és akik olyan életet élnek, mint bárki más! Vagyis akárkiét, akármilyen életet. Nem úgy az állatok, nekik világuk van. No és milyen ez a világ? Olykor roppant szűk. Egészen elámulok rajta. Sok állat végső soron csak igen kevés dologra reagál. Igen, a legelső fontos állati vonatkozás éppen az a távolság lesz, amely a meghatározott egyedi állatfajok világait elválasztja egymástól. És néha talán e világok szegényessége, korlátozottsága, beszűkült jellege tesz rám olyan nagy hatást. Az előbb például olyan állatokról volt szó, mint a kullancs. A kullancs három dologra válaszol, három ingerre reagál ebben a hatalmas természetben, három ingerre mindössze, és 333
kész. Vonzza a fény, ezért a faág leginkább kinyúló vége felé törekszik. Mikor odaér, akár éveket is kibír az ág végén, nem mozdul, nem eszik, nem csinál semmit, csak vár tökéletesen alaktalanul. Arra vár, hogy egy kérődző, egy meleg vérű állat elmenjen a faága alatt. Akkor leejti magát, vagyis egyfajta szaglási ingernek, szagingernek engedelmeskedik. A kullancs ugyanis érzi, amikor az állat elmegy a faág alatt. Ez a második inger. Az első a fény, a második a szag. És aztán, amikor már ráesett a szerencsétlen állat hátára, megkeresi a szőrrel legkevésbé borított testtájat. Ez tehát egy tapintási inger. Ha megtalálta, befúrja magát az állat bőrébe. És a többi... azt mondhatjuk, hogy a többire tökéletesen fütyül a kullancs, vagyis a lehetőségektől hemzsegő természetből ő mindössze három dolgot választ ki magának...! És ilyen életről álmodsz? Ez érdekel téged az állatokban? Ez alkot egy világot. Ettől lesz egy világ. Honnan származik nálad a kapcsolat az állat és az írás között? Hiszen számodra az író is olyasvalaki, akinek világa van...? Hát ennél azért bonyolultabb a dolog, nem csak erről van szó... Léteznek más aspektusok; ahhoz, hogy állat legyen egy lény, nem elég, hogy világa van. Vegyük csak a terület kérdését, amely engem teljesen lenyűgöz. És Félixszel már-már valódi filozófiai fogalmat dolgoztunk ki a terület gondolatával. Egyes állatoknak van területük, más állatoknak nincs, de az biztos, hogy a területtel bíró állatok – az maga a csoda. Mert a terület megalkotása számomra szinte olyan, mint a művészet születése. Amikor egy állat megjelöli a területét – mindenki tudja ezt –, legtöbbször szagmirigyeket, például a végbélnyílása körüli mirigyeket használja, vagy a vizeletét, azzal jelöli meg a területe határait. De persze ennél sokkal többről van szó. Mert ebben a területjelölésben sok más magatartás, viselkedés is részt vesz, beleszól: például le kell lapulni vagy fel kell emelkedni; aztán vegyük csak a színek szerepét – a cerkófmajmok feneke milyen színes! Nem igaz? Hátsójuk színe jelzi a területük határát. Színek, hangok, magatartásformák – íme a művészet három meghatározása. Úgy értem, a színek, a vonalak – az állatok magatartása, testhelyzetük alakulása olykor valóságos vonalakat ír le –, a színek, a vonalak, az énekek, mindez maga a legtisztább művészet. És amikor elhagyják a területüket, vagy visszatérnek a területükre, viselkedésük a területhez a „birtoklás” fogalmával írható le. Különösen érdekes, hogy a „birtoklás”, a „birtok”, a „tulajdonom” fogalma itt szerepet kap, valahogy úgy, mint Beckettnél vagy Michaud-nál... A terület nem más, mint az állat tulajdona. És elhagyni a területet, nos, ez kockázat és kaland. Vannak is állatok, amelyek például a területükön belül megismerik a párjukat, a területükön kívül viszont nem! Ez aztán a csoda! 334
Melyik állat? Egy madár, már nem emlékszem, melyik... De van ilyen... Néhány szó erejéig hadd lépjek ki az állatvilágból, mert idekívánkozik egy filozófiai kérdés, és talán nem baj, ha itt-ott kissé összekeveredik az ábécénk. Azt akarom mondani, hogy a filozófus néha barbár szavakat talál ki, de ezért nem szabad megróni őt. Vegyük csak azt az esetet, hogy valamely okból el kell gondolkoznom a terület fogalmán. És arra jutok, hogy a terület fogalma csak annak a mozgásnak a vonatkozásában érvényes, amely mozgás eredményeképpen elhagyjuk a területet. Lássuk tehát, hogyan mondjam el ezt így együtt. Nyilvánvalóan szükségem lesz egy barbár megjelenésű szóra. Hát ebből kiindulva hoztuk létre, Félix meg én, a deterritorializáció3 szót, amelyet igen kedvelek. Az a benyomása lehet az embernek, hogy ez egy nagyon nehezen kimondható szó. Különben is, mit akar jelenteni, mi szükség van rá? Szép példája ez annak az esetnek, amikor egy filozófiai fogalmat csak egy korábban nem létezett szóval tudunk meghatározni. Még akkor is, ha utána kiderül, hogy egy másik nyelvben régóta létezik a megfelelője. Én például nem sokkal később rájöttem, hogy Melville-nél mindig is megvolt az outlandish szó. Outlandish, ez pontosan, szó szerint azt jelenti, hogy „deterritorializált”. Szóval, mielőtt visszatérnék az állatokhoz, azt akarom mondani, hogy ez a filozófia vonatkozásában nagyon találó. Találó, mert néha igenis meg kell alkotni egy barbár szót, hogy új igénnyel, új célból írjunk le egy fogalmat; és ez az új igényű, új célú szó nem más, mint az, hogy nincs terület. Nincs vektor, amely a területből kifelé mutat, nincs kijárat a területből, vagyis a deterritorializáció egyúttal olyan erőfeszítést is jelent, amelynek célja az újra-territorializáció (a territóriumok újbóli kijelölése) – máshol. No mármost, mindez persze szerepet játszik az állatoknál, és ez az, ami annyira izgalmas. Lenyűgöző, hogy az állatok mindenfelé jeleket hagy3 Deleuze és Guattari a című munkájukban részletesen kifejtik a fogalmát; a deterritorializáció lehet az államapparátus funkciója, de akár a vele való szembenállás kulcsszava is. Egyrészt, másrészt
”. A tömérdek paradoxonja arra a feltevésre épül, hogy bármi, ami képes ellenszegülni az államapparátusnak, az egyszersmind ezen apparátus termékének is tekinthető, így a – az állam által kijelölt akár földrajzi, akár pszichikai határok átlépése – gyakran csak a egyik állomása, az állam saját rituáléja szerint. […] A programja azonban olyan radikálisan átlépi az államilag kijelölt kulturális territóriumok határait, hogy – sok posztstrukturalista írással ellentétben – Deleuze és Guattari nem tartották szükségesnek ezt külön témaként tárgyalni könyvükben. A továbbá nemcsak megnevezi, de lehetővé is teszi ezt a határátlépést, bevezetve a sokféleség felszabadító erejű fogalmát egy – akármennyire is szkeptikus és romboló – végső soron utópikus szövegben. (James Morrison)
335
nak maguk után. Jeleket bocsátanak ki magukból. Jeleket hoznak létre, és ezek két irányban hatnak, mert egyfelől reagálnak a jelekre – gondoljuk csak el, hogyan reagál egy pók abban a pillanatban, hogy valami, bármi hozzáér a hálójához, azonnal, minden jelre reagál –, másfelől ők maguk is jeleket hagynak, hoznak létre. Például ilyen jelet keres a nyomkereső, amikor azt kérdezi, egy farkas járt vajon erre, vagy valami más állat? Végtelenül csodálom azokat, akik fel tudják ismerni ezeket a jeleket, például az igazi vadászokat, nem azokat, akik vadásztársaságokba járnak, és kedvtelésből vadásznak, hanem az igazi vadászokat, akik meg tudják mondani a jelekből, a nyomokból, milyen állat járt ott. Ők azok, akiknek állati kapcsolatuk van az állattal! Így néz ki, amikor az embernek állati kapcsolata van az állattal, és ez óriási! Ez a jelkibocsátás és a jeleknek ez a vétele, ez rokonítható az írással, vagyis azzal, amit az író csinál? Ha valaki megkérdezné tőlem: „Mit jelent önnek az, hogy állat?”, akkor azt felelném, hogy lesben állást, örökös éberséget. Az állat állandóan lesben áll, éberen figyel, a létéhez alapvetően hozzátartozik. Akárcsak az író? Az író, igen, ő is lesben áll, és a filozófus is éberen figyel. Lesben áll, résen van az állat, mindig éber. Megfigyelted már az állatok fülét? Mindig mozog a fülük, igazából sosem nyugodtak, mindig éberek az állatok. Ha eszik, ügyelnie kell, nem támadják-e hátba, nem éri-e valami oldalról s a többi. Borzasztó ez az örökös lesben állás, ez az állandó éber létezés. És hogy mi rokonítja az írót az állatvilággal? Hát persze meg kell mondani, hogy végső esetben természetesen az olvasónak ír az író. De mit jelent az, hogy az olvasónak, az olvasó számára? Azt, hogy az olvasó figyelmébe ajánlja, amit ír. Ezt jelenti, hogy az olvasó számára ír. De le kell szögezni ugyanakkor azt is, hogy az író a nem olvasóknak is ír, azaz a nem olvasókért, vagyis nem az ő figyelmükbe, hanem helyettük. Ez eddig ismét két dolgot jelent: Artaud azt mondta, ez közismert, hogy „Én az analfabétáknak írok.” Vagy ahogy Faulkner ír: „Én a félkegyelműeknek írok.” Nem mintha az analfabéták és a félkegyelműek elolvasnák, amit az írók írnak; természetesen azt jelenti ez, hogy ők az írástudatlanok és a féleszűek helyett írnak, őket szólaltatják meg. Én meg mondhatom azt, hogy a vadak helyett, az állatok helyett írok… Meg lehet persze kérdezni, hogy ez mit jelent. Hogy hogy mer ilyet mondani az ember? Hogy mondhat olyat egyáltalán, hogy ő az analfabéták, a félkegyelműek vagy a vadállatok helyett ír? Pedig igenis valami ilyesmit kínál föl az ember az olvasónak, amikor ír. Amikor valaki ír, nem foglalkozhat a maga kis magánügyével. Ez tényleg a legnagyobb baromság, a legcsalárdabb irodalmi középsze336
rűség minden időkben, de leginkább manapság, azt hinni, és csaló módon elhitetni az olvasóval, hogy egy regény megírásához elég például egy kis magánéleti esemény, valami kis magántörténés. Elég, ha a nagymama meghal rákban, vagy valaki átél egy kis szerelmi történetet, máris regényt írhat belőle… No nem, ez szégyen, szégyenletes így gondolkozni. Nem a magánügyeinkről kell írnunk, hanem bele kell vetnünk magunkat az egyetemes ügyekbe, egyetemes kérdésekbe. Akár regényt írunk, akár filozófiát. Akkor hát ez a valakinek, valakinek a számára írás, azaz az ő figyelmébe vagy őhelyette való írás, egy kicsit ez az, amiről szó van? Mármint amikor az Ezer fennsíkban4 Hofmannsthal Lord Chandos-ja5 apropóján a következő nagyon szép mondatot mondod: „Az író varázsló, mert úgy éli meg az állatot, mint az egyetlen populációt, amely előtt felelősséggel tartozik.” Pontosan, pontosan erről van szó. Bár azért úgy vélem, sokkal többről is. Mert ez nem egy irodalmi kiáltvány, kinyilatkoztatás akar lenni, ez a mondat, amit Hofmannsthal kapcsán most fölolvastál. Másról is szó van. Méghozzá arról, hogy aki ír, az szükségszerűen kifeszíti, egy bizonyos határig kitolja a nyelvezetet. Feszíti, nyomja a nyelvet, a szintaxist, mert a nyelv maga a szintaxis; a végső határig feszegeti a kereteit. De mit jelent ez a határ? Sokféle módon kifejezhetjük, leírhatjuk, mert ez lehet az a határ, amely elválasztja a nyelvet a csöndtől, vagy amely elválasztja a nyelvet a zenétől, vagy az a határ, amely elválasztja a nyelvet bármi mástól… mondjuk például a „fájdalmas csipogás”6 -tól… Igen, de ez már tényleg... Hát persze, mindjárt eszünkbe jut egy név. De ki tudja? Jöhet még más író is, aki hasonlót tud, aki ilyesmivel előáll… Természetesen a fájdalmas csipogás Kafka. Őnála, Kafka Átváltozásában kiált föl valahogy így a cégvezető: „Értettek egyetlen szót is? […] Állathang volt.” Igen, ez a fájdalmas csipogás. De megírja Kafka az egerek népét is,7 és megírták a patkányt, aki meghal, meg az ő népét. Nem az emberek halnak meg, hanem az állatok... És amikor meghalnak, úgy halnak meg, ahogyan az állatok szoktak meghalni. És itt hadd térjek vissza egyik macskámhoz, méghozzá mély tisztelettel. A soksok macska között, amelyik megfordult itt nálam, volt egy kicsi macska, 4
(Félix Guattarival, 1980). Hugo von Hofmannsthal (1902) című esszéjéről van szó. 6 Franz Kafka ában olvassuk: „Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan, fájdalmas csipogás vegyült bele, s ettől jóformán csak az első pillanatban maradtak épek, érthetőek a szavai, utózengésüket már annyira szétzilálta, hogy az ember nem tudta, jól hall-e” (Györffy Miklós fordítása). 7 Kafka utolsó novellája. 5
337
amelyik nem volt hosszú életű, és amikor meg kellett halnia – hasonlót kutyáknál is nemegyszer láttam –, keresett magának egy sarkot, ahol meghalhat, mert a halálhoz is kell egy terület. A halál territóriumát keresik az állatok, keresnek egy helyet, ahol meghalhatnak. Ez a macska is, megpróbálta magát bevenni egy zugba, eltűnni egy sarokban, mintha az nagyon jó hely lenne ahhoz, hogy ő ott meghaljon. Ezt érzi az ember, mikor ilyet lát. Ha az író az, aki a végsőkig feszíti a nyelvet, addig a határig, amely elválasztja a nyelvet az állatiságtól, amely elválasztja a nyelvet a kiáltástól, az énektől, ha így nézzük, akkor igen, akkor azt kell mondanunk, hogy az író felelős az állatok színe előtt, felelős előttük, akik meghalnak. És gyakran az, hogy a meghaló állatok előtt felelős, annyit tesz, hogy válaszol a meghaló állatoknak. Ír, persze nem szó szerint nekik – nyilván értelmetlen lenne a kutyámnak vagy a macskámnak írni –, hanem helyettük ír, azoknak az állatoknak a helyében, akik meghalnak. Ilyen határig feszíthető, tágítható a nyelv. És nincs olyan irodalom, amely el ne vinné a nyelvet, a szintaxist eddig a határig, vagyis addig, ahol elválik az ember és az állat. Még akkor is, amikor filozofál az ember, nagy részben valami hasonlóról van szó. Elérkezik az ember arra a határra, amely elválasztja a gondolkodást a nem gondolkodástól… Ez a határ választja el az állatiságtól is az embert, de éppen ebben a pillanatban, amikor ezt felismeri, a határ kezd feloldódni, nem elválasztani többet. Magában az emberi testben és az emberi szellemben is van valami, ami nem emberi, és ezért lehetséges, hogy állati viszonya legyen az állattal. LUKÁCS LAURA fordítása
Fabulák
A tücsök A tücsök zengte dalát Egész nyáron át, Kaszinókban és mulatókban, S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő, Gyűlt kis vagyona, elegendő. Játszott ő jobbra, játszott balra valóban Sok műintézményt bejárt. Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát. Így hát a rókához sietett, Kinek mestersége az uzsorakölcsön, S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett, Művész mily nyafka, gyermeteg, Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön. – Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké Minden hódolatom! A pénz, hogy úgy mondjam, a lét Alantas velejárója, fájdalom. Nélküle meg nem lehetünk, Az emberi sors ily zordon! Vele vesződni kell nekünk! Ám ez legyen az én gondom. Sajna, nem vagyok lírai alkat, Mint ön, ki oly emelkedett, A pénzgondot nekem, méltatlannak Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg! Géniuszát fel ne aprózza, A korlátlan felhatalmazást ha most Aláfirkantja hamarost, A többi pusztán ócska próza. Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! – A tücsök rá fagyosan tekint. A mézes-mázos róka úr Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul. – Ha ajtaján bekopogtam ma, Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik, És szeretném, ha a pénzem fialna, Ismerem pontosan a százalékait. Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit Rátesz, hogy önnek is megérje. Nekem fontos a vagyonom növekedése. Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera, A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia. Merengve ellenőrizte sminkjét legott, Elegánsan vállára vetve Rókairha villogott, (A róka úgy tett, mint ki észre se vette), S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett: – Csak szegényeknek adja ki pénzemet (A róka ekkor újra bizakodni kezdett!) – Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –, Mint hallom, fizetésképtelenség esetén, Ha árvereznek, Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén. Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta, Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
340
Az elérzékenyült farkas A farkas egy szép napon Épp egy szendergő bárányt szemlélt. Eszébe villant, milyen nagyon Kár, hogy e két faj ősellenség: Milyen édes, milyen kecses, Ábrándozott a farkas: testvéri lélek ez, Jó lenne odabújni a kis kedveshez, Gyengédségért szíve oly rég epedez… Az ember nem is hinné, egy farkas mily érzelmes, Csak senki sem érti meg soha. Franciahonban régi hiba Rá se bagózni, a gyilkos vadállat Szíve mennyi szépséget rejteget! S bizony gyakorta épp Az ártatlan szendeség Érti félre a helyzetet, Így akit aljasnak beskatulyáztak, Kénytelen ölni emiatt. Farkasunk például csupa szeretet, Beillik Assisi Szent Ferencnek. Már csaknem sírva fakadt, Mikor a kis buta felriadt, és segítségért bégetett. Most mit mondjon erre az ember? Bizony könnyen megvan a baj. Időnként bárkiben felmegy a pumpa… Ős ösztön ébred e jól ismert hangra, Láb dobban, fog csattan, és farkasunk, hajaj, Levadászta. Kár érte, de szó, mi szó, igen finom kis jószág… Bamba birka, ki meg sem látta Szeretet szikráját ama dúvad szemében! Ha bízott volna egyetlenegyszer csupán Abban, hogy van a világon jóság… Ha bölcsen kivárja, míg az érzések szépen Szárba szöknek az ordas elme talaján, Még mindig az erdőn szökdécselne talán…
Szabadjon megjegyeznünk, a juhocskák Korlátolt lények ugyebár, A haladó lapokat nem olvassák, Ezért nem tudják, mily gyengéd lelkek a gyilkosok. Így járnak, lám, a konformisták! Pedig minden gyilkosban egy szent lelke lobog. Hát a tanulság? Sajnálatos eset. Másfelől viszont elmondható, Hogy fenti tételhez a farkasok kinézete Nem túl jó illusztráció.
A szerelmes rákocska A rákocska egyre könnyezett, Fellobbant roppant szerelemre, Ám tudta jól, akit szeret, Annál ő szóba se jöhetne, Hisz ferdén jár, hisz utcanő. A helyi pap volt az illető, Áldott jó fiú, vörös hajú, csupasz volt lábikrája, És ártatlan szórakozásként vasárnaponta A tópartot járta, épp rákot halászva. E két fehér lábszárat imádta a rákocska, Ahogy feltűrt nadrágban tocsogtak ott, A vörhenyes lábszőrért is oda volt. 342
Nézte lentről a kis papot, Vágytól remegve várta, hogy őt kifogja egyszer. – Kétbalkezes Kicsi mamlasz, Üres kézzel hazacaplatsz, Ha tudnád, érted hogy repes… Bár valaki közölné ezzel… Angolna-anyóhoz ment hát, Ki szükség esetén a sarki lánykák Ilyen-olyan Ügyeiben segédkezett aranyosan… – No lám csak, lelkem – Szólt a vénség, látva, hogy beoldalaz – Vétkeztünk, ugye? S ha megvan a baj, menten Berontunk az öreglányhoz, segítsen az? – Nem – szólt a rákocska, még jobban kipirulva –, Másféle segítség kellene, anyuska! Szeretek valakit, s van remény, azt hiszem, Meg akarok hát tanulni járni egyenesen. – Elkéstél, kincsem! – Szólt az angolna – Gondoltál volna erre szűzen! Murisak vagytok, lányok, dalolva Élitek az életetek, majd megtetszik egy kicsi pap, Szűz Máriává lennétek nyomban! Gyújts inkább gyertyát a templomban… Ám ki görbén járt, nem halad Egyenessen már sohanap. (Így mondta, mint egy népmesében.) Fájdalmában, hogy többé nem lesz vétlen, Aznap este a rákocska hagyta, Hogy elkapja egy helybeli alak, Kinek apja éppen Holmi szívességek viszonzásaképpen A helyi notabilitásokat invitálta Lelkészestül egy vacsorára… Íme a tál, mint gőzölög! 343
– Plébános úr, ez itt a legszebb! Vegye ki ön! – harsog a háziúr. A torkos lelkész nevetve jámborul Kivette őt, és nyakig a szószban ott Áradozik és reszket: – Pompás, ruganyos, omlós, nedves! Mily zamatok! – Szemét forgatta, fröcskölt, cuppogott, Magából kivetkezve Ezt nyögdécselte egyre: – Jaj, de fincsi a kicsi drága! Uraim, rákot eleget, Ettem én, lelkemet Isten látja, Még Párizsban is, a legdrágább helyeken, Esküszöm mégis, soha ilyen Élvezetben nem volt részem, Rákhús így még nem gyönyörködtetett. Hisz ez maga az Éden…! Így habzsolta a pap A kis rákot, kinél nem volt boldogabb. Az Úr megkönyörül minden bűnös szépségen! LACKFI JÁNOS fordításai
Tarka, a vidra Tarka első éve
Alkonyi szürkület szállt mezőre, vízre, ragyogott az Esthajnalcsillag a domb felett, s felhangzott Öreg Nog, a szürke gém „kra-a-ark!” kiáltása, ahogy sötét szárnya lassú csapásaival a folyótorkolat felé siklott. Fehér árny suhant el a kiszáradt folyóparti nádas felett: egy bagoly repült ki a kőhíd – egykor ez vezette át a csatornát a folyó felett – középső boltíve alól. A Csatorna híd alatt, a jobb parton, tizenkét nagy fa nőtt, gyökerüket alámosta a víz. Eredetileg tizenhárom fa állt ott – tizenegy tölgy és két kőris –, de az a tölgy, amelyik legközelebb esett a Sarkcsillaghoz, már kezdettől sem fejlődött jól, vagyis azóta, hogy több mint háromszáz éve sápadt-zöld kis kampóként előbújt egy megduzzadt fekete makkból, amelyet hátrahagyott a parton az áradás. Életének második évében ökör patája zúzta össze a csemetét, letörte két vöröses hajtását, így a fiatal fa meggörbülve növekedett tovább. Villás ágának hasítéka kétszáz éven át fogta fel az esők vizét, míg egy hideg tél ék alakú jégdarabbá nem fagyasztotta, és ketté nem hasította vele a törzset; a következő évszázad időjárása üregessé koptatta, és minden újabb árvíz még több földet és követ hordott el alóla. És egy esős éjjelen, amikor az ívó lazacok öregje és fiatalja a tenger felől, a rohanó barna árral szemben úszott fölfelé, a fa hirtelen felnyögött. Gyökerei továbbadták a törzs nyögését, s a mezei pockok rémülten futottak elő föld alatti járataikból. Hajnalig imbolygott a fa; amikor aztán elhagyta a szél a szárazföldet, és éppen felkelt a nap, hangosan felkiáltott, elijesztve nyugvóhelyéről a fehér baglyot, és belezuhant a folyóba. A víz aztán leapadt, immár a fa ágaiba gabalyodott száraz gallyak jelezték az ár legmagasabb szintjét. A folyó lassan haladt át a tavacskán, felszínén zölden csillogott a tiszta nyugati égbolt. A tavacska végénél mancs formájú ágakra osztotta a vizet a felgyorsuló, lágy áramlás, mindegyikre csillagszerű karmokat is tett. A víz morajlott a köveken. Kisebb-nagyobb sekély erek rohantak sebesen egy sziget felé, amelyen hajlott hátú fűzfa állt. Innentől lefelé gyorsan, simán mozgott a folyó. Partjain égerfa és fűz nőtt. Egy kanyarban sietősre fogta a mozgását, palakő-lemezek fölött suhanva muzsikált; a kanyarból kiérve belevegyült a sós mély víz tompa csöndjébe, és sziporká345
zó elevenségét nyomban elveszítette. Alant sáros volt a part, földjébe árkokat vájtak a mocsarat lecsapoló csatornák. A tenger karja tizenkét óránként benyúlt a Halfpenny híd alá, olyan messze, amennyit a daru repül egy perc alatt, a tavaszi áradás pedig egészen a kanyarig feltöltötte a medret. Mindjárt utána lefelé vonult a víz, hiszen az árapály sosem pihen. A fa feketén hevert a csillogó lazac-tóban. Köd úszott át a rét fölött, fehér és néma volt, mint a bagoly pihetollai. Amint eltűntek az árnyékok, a malomárkon túlról, az erdő felől kúszott elő a köd, leheletében hordozva a nap illatait, a méhek súlya alatt meghajló csillagvirág és kankalin emlékét. A méhek már aludtak, most csak egerek futkároztak a virágok között. A tavalyi avar fölött hangtalanul, sápadtan úszott a pára, kísérteteként annak a víznek, amely egykor megtöltötte a széles ősi folyómedret – mondják, hogy amikor a dombok lábánál még római gályák igyekeztek fölfelé, a dagály elborította ezt az egész földet. A partfal hasadékából csurdogáló víz földet hordott a kifordult fa széttépett gyökérzetére. Mezei pockok szorgoskodtak, tisztogatták föld alatti alagútjaikat, új szellőzőjáratokat, termeket vájtak, átrágva magukat az útjukba kerülő hajszálgyökereken. A kidőlt tölgy felső, száraz odvában nőstény vidra tanyázott összegömbölyödve, de amikor meghallotta neszezésüket, kiegyenesedett, és négy rövid lábára állva megrázta magát. Harkály vájta kis lyukon át látta odafönt a Vadászebek csillagkép halvány fénypontjait. Éhes volt. Dél óta heverészett az odúban, álmában néha meg-megrángott teste. A fehér bagoly rászállt a fa égnek meredő ágára, s a vidra hallotta, amint karmai kis reccsenésekkel kapaszkodnak a fa kérgébe. Kinézett a nyíláson, és ahogy bajsza a fához súrlódott, a madár még ezt a neszt is felfogta toll borította fülkagylójával, mely akkora volt, mint egy macskáé. Ám a bagoly másra, az avaron futkározó mezei pockok lábacskáinak finom neszezésére figyelt, és amikor meghallotta, addig nézett, amíg mozgást nem észlelt, s ekkor éles rikoltással, amelytől a pocok rémületében mozdulatlanná dermedt, villámgyorsan lecsapott, és prédáját egyik lába karmaival megragadta. A vidra épp csak egy pillantásra méltatta a baglyot; minden érzékszervével arra figyelt, hogy észrevegye a lehetséges ellenséget. Meredten állt. Hátán felborzolódott a szőr. Hosszú farkát egyenesen tartotta. Csak az orra mozgott, miközben feldolgozta az erdei köddel érkező szagokat. Számára kellemetlen virágillatokkal keveredve jött, és hirtelen dermedt rémülettel töltötte el egy bizonyos szag; a szíve hevesebben vert tőle, s minden porcikája feltöltődött erővel, hogy tudjon szaladni, sőt akár harcolni is, ha sarokba szorítják: ettől a szagtól rettegtek legjobban a Két Folyó vidékén vándorló, vadászó, játékos kedvű vidrák – Deadlock, a nagy 346
testű, lógó nyelvű, fekete-fehér vadászkopó, a falkavezér szagától. Gyilkos falkájának hőstetteit vadászbotok tucatjaira rótták fel. Aznap délelőtt már vadásztak a vidrára. Éppen egy kavicsos zátonyon futott keresztül, amikor Deadlock utolérte, és a fejéhez kapott; fogai árkot hagytak a nőstény vidra bundájában. A vadász ostorral kergette el a kutyafalkát, amikor meglátta, hogy a vidra vemhes, ő pedig lejjebb úszott a folyón, és elrejtőzött a kidőlt, víz nyaldosta fatörzs odvában. Lefelé mozgott a köd a folyó fölött; a vidra szívverése lecsillapodott; könnyen felejtett. Fejét, vállát a víz alá merítette, visszatartotta a lélegzetét, és úgy egyensúlyozott, hogy gerince tövénél vastag, vége felé elvékonyodó farkát a fatörzs durva kérgének támasztotta. Fülelve, fürkészve halakat keresett. Még az üregükből ismét előbújó, leskelődő mezei pockok sem hallották meg, ahogy belecsusszant a vízbe. Sötét alakja a víz alatti fordított fénykúpon belülre került, s így az a pisztráng is észlelhette immár láthatóvá lett mozgását, amelyik éppen egy elsüllyedt ág mögött rezegtette uszonyait és farkát. Miközben a vidra a köves mederfenéknek tartott, meglátta a pikkelyvillanást, amint a hal sietősen cikázott víz alatti ürege felé. A vidra kétméternyire volt a vízfelszín alatt, és ebben a mélységben bármilyen mozgást észlelni tudott maga fölött is, a csillagfénnyel megvilágított vízben, mert nem ült mélyen a szeme, hanem egészen belesimult a rövid szőr borította fej ívébe. Előrefelé testhosszának mintegy négyszereséig látott, de azon túl minden homályos volt, mert a vízfelszín a folyó sötét medrét tükrözte vissza. A fenéken tenyésző vízi növények felett úszva követte a pisztráng menekülési útját, átkutatva minden nagyobb követ. Ismerte a folyó lazacok lakta kiöblösödésének minden zegét-zugát. A víz alatti üldözés során éles szaglásának persze nem vehette hasznát, hiszen ott nem tudott lélegezni. A kövek mögé lesett, és benézett a meder oldalának minden üregébe. Sietség nélkül, lassan, kényelmesen úszott, vastag úszóhártyás hátsó lábával lökve, farka erőteljes csapásaival hajtva magát előre; farkát kormánylapátként is használta, fel, le és oldalvást irányítva vele a testét. Egy kőrisfagyökér alatt talált rá a halra, amely megpróbált elinalni a feje fölött, de a vidra oldalt, majd hátravetődött, és fogaival megragadta. Egy kis öbölben, amelyet az itatni odahajtott marhák patája taposott ki, alját keményre döngölve, a vidra – két mellső mancsában tartva és oldalt 347
billentett fejjel rágcsálva – elfogyasztotta zsákmányát. Egészen a farkáig megette a halat, és a maradékot egy száradó sárrögön hagyta, amely marha patájáról hullhatott le; éppen vizet kortyolgatott, amikor a Csatorna híd alól füttyszerű kiáltás hangzott fel. Magas, éles, zenei kiáltás volt, sodrásirányban messzire elhangzott a folyó mentén. A nőstény vidra boldogan válaszolt rá, mert az ő párja hallatta a kiáltást, az a hím, amelyikkel csaknem kilenc héttel korábban párosodott. A hím a bukógáttól lefelé, a meder szélén követte a nőstény lábnyomokban hátrahagyott szagát, majd rátért a folyókanyar melletti réten átvezető vidracsapásra. Most mély vízben úszott, csak az orra hegye látszott ki belőle, apró hullámtarajt tolva maga előtt a víz nyugodt felszínén, a szélcsendes éjszakában. A nőstény vidra a partról figyelte, amint hirtelen apró örvénnyé válik a hullámtaraj. Jól hallotta az orrlyukakon beáramló levegő szusszanását, ahogy a hím nagy levegőt vett, aztán az orra is víz alá merült. A nőstény azonnal belesiklott a folyóba, szinte csobbanás nélkül, amely elárulhatta volna vízbe merülése helyét. A hím vidra halat szimatolt. Buborékok szálltak föl a víz alól, és ezüstös kis láncszemekből két füzért alkotva egyre gyarapodtak a sodrás irányával szemben. Húszméternyire az örvényléstől, ahol imbolygó csillagképként csillant meg a víz a fekete ágak közt, zord bajuszú, széles, lapos fej emelkedett ki, majd bukott ismét alá, és hátának görbülete oly könnyedén simult a bukó mozdulat ívébe, hogy a nyomában felszálló buborékok épp csak hintáztak kicsit a víz felszínén. A levegővétel fél másodpercig sem tartott. Az orrlyukakból elősorjázó buborékok szorosan a fej és a nyak felett szaladtak, majd a két váll között váltak le az állat testéről, hogy galagonyafürt méretű csomókban törjenek föl; a hím vidra mellső lábait a mellkasának szorítva úszott. A híd közelében tölgyfagubacs nagyságúra nőttek a buborékok; a vidra most mind a négy úszóhártyás lábával egyszerre hajtotta, lökte magát, mert megpillantotta a halat. A buborékok újabb örvényben értek véget egy moszattal benőtt kőnél, majd egy karcsú, sebes villanás, vízi nyílvessző suhant el a középső boltív két pillére között – a növendék lazac, vagy tengeri pisztráng, nagyot szökkenve épp csak néhány ujjnyira kerülte el a vidra összecsattanó állkapcsát, majd eltűnt a vízben. Ismét csöndes volt a folyó, csak a gyökerek és kövek fölött morajlott halkan. Öreg Nog, a szürke gém leszállt a vízelvezető ároknál, a mocsár és a tenger közti védőgát mögött, a Halfpenny hídtól három kilométerre, méghozzá egyetlen hosszú röptével, úgy, hogy közben egyszer sem pihent meg. Egy szalmaasztag mellett éppen ekkor fogta meg második mezei egerét a fehér bagoly, és ezt, akárcsak öt perccel korábban az elsőt, egészben nyelte le. 348
A tavacska csücskénél, ahol a víz félig elborította a köveket, ismét nagyot szökkent a növendék lazac, mert ellensége szüntelenül a nyomában volt, nem tévesztette szem elől. Oldalával egy palakőre esett, testét megfeszítve egyszer még felugrott, majd mozdulatlanul hevert, csak a kopoltyúi mozogtak. A hím vidra megállt mellette, orrát feltartva a levegőbe szimatolt, ám ekkor vékony, mégis fenyegető vicsorgás fodrozódott felé a folyó felszínén. A nőstény vidra acsargott így, majd rávetette magát a halra, elvonszolta a jóllakott hím elől, és nekilátott. Amíg a halfej csontjait és húsát is be nem kebelezte, a hím egy kővel játszadozott, és csak akkor közelített feléje „tuk-a-tuk” üdvözléssel, megnyalogatva a nőstény arcát, amikor az már elfordult a hal maradványaitól. A nőstény nagyot ásított, így keskeny alsó állkapcsában láthatóvá váltak a hosszú, hátrafelé görbülő tépőfogak – ezekkel tartotta meg a szájában a halat –, amelyek a sűrű, erőteljes harapás következtében mindig fehérek voltak. Az ásítással oldódott a korábbi szorongás is. A hím vidra útközben fogott és megevett egy növendék lazacot, úgyhogy most készen állt a hancúrozásra, játékra, de a nőstény nem ment utána a folyóba. Érezte, hogy vemhe megmozdul a testében, és elfordult a víztől. Átszaladt az ököritatón, és a fűzfák között kijutott a rétre, száraz fűszálakat és mohát keresve a malomárok mellett, majd ezeket, akárcsak a szederbokrok tüskéire tapadt birkagyapjúfoszlányokat, a szájába vette. Visszament a folyópartra, be a vízbe, majd úszóhártyás hátsó lábával hajtva magát, a kidőlt tölgyhöz úszott, felkapaszkodott az odú kérges peremére, és bemászott. Mintegy két méteren szórta szét rakományát az odú fenekén, a faporrá mállott rétegen, majd újra vízre szállt, hogy tavalyi száraz nádat gyűjtsön, fogával harapva ketté a homoksárga szálakat, s gyakran megállva e foglalatosság közben, hogy füleljen. Több forduló után a part mentén cirkálva pisztrángot keresett, meg csíkot, méghozzá úgy, hogy a sekély víz fenekén, ahol a csíkok megbújtak, felforgatta a meder köveit, és feltúrta körülöttük a homokot. Néha válaszolt ugyan a hím vidra füttyjeleire, de leginkább a faodúban rakott vackát kívánta végre befejezni, úgyhogy ezért még az evést is félbehagyta, pedig még éhes volt, és az ártéri réten átkelve egy belső kis tavacskához sietett, hogy szedjen az ott tenyésző nádbuzogányok pihéiből. Útközben felriasztott egy kölyöknyulat, két harapással a füle mögött megölte, és bőrét felszakítva sietősen falatozott belőle. Még aznap éjszaka arra járt egy férgekre, meztelen csigákra vadászó lomha borz, megtalálta, és elrágcsálta a nyúl fejét, lábait és bőrét. A hold hajnal előtt két órával kelt fel, s a vízen reszkető fény jó kedvre derítette a nőstény vidrát; fiatalságát minden porcikájában érezve lágy, fuvolasze349
rű füttyjellel szólította a hímet, s közben fölúszott a magas boltíves híd egyik pilléréhez, majd elrejtőzött a jégsarkantyún fennakadt ágak, gallyak közé, amelyeket az áradás hordott oda. A hím itt talált rá, és ahogy kifelé evickélt volna, a nőstény belecsusszant a vízbe, és a jégsarkantyú másik végéhez úszott, hamarosan szembetalálkozva a párjával; a buborékfelhőben csaknem összeérintette az orrát a hímével, majd újból átúszott a boltív alatt. Fél óráig játszadoztak így, farkuk oldalirányú csapásaival a hátukra fordultak, de egyszer sem értek egymáshoz, bár orruk az örvénylő találkozások során csak néhány ujjnyira volt a másikétól. Régi játékuk volt ez; nemcsak élvezték, hanem meg is éheztek tőle, úgyhogy nekiláttak békára és angolnára vadászni egy vízelvezető árokban, amely az ártéri rét lecsapolását szolgálta. Itt felzavarták Öreg Nogot, aki éppen völgy menti számos halászhelye egyikét tartotta szemmel. Krark! A gém a két vidra előtt röppent fel, hosszú, vékony, zöld lábujjai a víz felszínét hasították. A vidrák addig cserkésztek a vizesárokban, míg sápadni nem kezdett a hold, s ekkor visszamentek a folyóhoz. Játszottak még egy kicsit, de már a csókák is ébredezni kezdtek az erdőben, odahallatszott halk, mély, hollókárogás-szerű beszédük, ahogy szárnyukat nyújtogatva bolhászkodtak. Egy pacsirta is rázendített. A hím vidra keletnek fordult, és sietve a vidraösvényre tért, amelyen már akkor is vidrák szaladtak, amikor még sehol sem volt a bukógát, mely a Szomorúfűzsziget alatti malmot szolgálja. A hím vacka a bukógát öblében volt. A nőstény lustán, végtagjait szétvetve, az árral sodródva úszott lefelé, sekélyesben és gödrök felett, míg el nem érte a fodrozódó vízfoltot az odvas fa mellett, amelybe belemászott. Kakas kukorékolt a távoli faluban, míg ő a bundáját nyalogatta, és amikor már tisztának találta, befordult a vackára, kényelmesen összekucorodott, és állát a farkára támasztva elaludt. A felkelő nap ezüstös színbe vonta a rét fölött alacsonyan szálló ködöt, sűrűjében láthatatlan lábakon álltak a tehenek. Széles, puha szárnyain elszállt a ködfelhő felett a fehér bagoly. Maga is könnyű ködfoszlányként libbent tova; a napfényben előtűntek a mellét és szárnyai alját borító hószínű tollak, és megcsillant aranysárgába, szürkébe játszó háta. Bevitorlázott a híd középső boltíve alá, s karmaival behúzódzkodott egy résbe, amelyet az építők hagytak a falban. Napközben egérkoponyák és -csontok közt álldogált, gyakran pislogott, és néha ásított. Szürkületkor a folyó jobb partja mentén a kidőlt tölgyfáig repült, letelepedett ugyanarra az ágra, vagy hirtelen felrebbenve elsuhant abba faluszéli fészerbe, ahol napközben a párja szundikált. A bagoly elrepült; egerekre csapott le a mezőn; a nőstény vidra azonban nem hagyta el az odúját. Az életét eddig szolgáló ösztönök most furcsa, távoli érzéssé oldódva parázslottak a tekintetében. Az oldalán feküdt, fájdal350
mak közt, és kissé ijedten. A Szomorúfűz-szigetnél sietőssé váló folyó dalolása beszűrődött az odúba, és megnyugtatta; párjának mély füttyei pedig vigaszt hoztak neki a híd túloldaláról. Amikor a hold keleten előbújt a felhők mögül, sápadtan és soványan, mint hóban didergő madár, abbamaradtak a hím vidra kiáltásai. De a nőstény nem bánta, már nem volt szüksége vigasztalásra. Másik, gyenge és nyávogásszerű kiáltást várt most, és valahányszor meghallotta, hátrafordította a fejét, és nyelvével megsimogatott egy fejecskét, amely kisebb volt, mint a saját mancsa. Másnap egész nap és egész éjjel, majd a következő napon is összegömbölyödve feküdt, és három vaksi kölykét melengette; aztán napnyugta előtt, amikor még kicsivel a dombok fölött állt a nap, belesiklott a vízbe, és a folyó bal partja mentén kóborolt, nézett előre, fölfelé, balra és jobbra, majd balra megint. Valami megcsillant a sötétben! Háta felgörbült, ahogy hasa alá húzta a hátsó lábát, és úszóhártyáival erősen elrúgta magát, miközben tölgyfagubacsnál nagyobb buborékok peregtek le a testéről; alig volt lassúbb annál, mint amikor utoljára pisztrángot kergetett. Kormányzásra használt farka, mely testhosszának mintegy kétharmadát alkotta, és tövénél öt centiméter vastag volt, olyan gyors fordulásra tette képessé, hogy a hal jó félméternyire volt a feje fölött, hogy elillanjon, amikor elkapta. Félig a sekély vízben állva mohón felfalta a halat, rágás és nyelés közben olykor árnyékokra vakkantott. Négy sietős nyelés után ismét a víz alá merült. Egy angolnát fogott, farkától kezdve megette a felét, majd visszatért az odújába. De még mindig éhes volt, ezért kölykeit ismét magukra hagyva felszaladt a partra, és két hátsó lábára állva öblögette orrlikait a szellővel. Az erdőben feketerigók visítottak macskabaglyokra, pedig azok még egyet sem huhogtak. A nőstény vidra visszahuppant a mellső mancsára, és szaladt a vízhez. Ahogy végighúzta súlyos farkát a homokos vízmosáson, futás közben is hangtalanul tudott vízbe merülni. Az alom legidősebb és legnagyobb tagja egy hím kölyök volt, és amikor először vett lélegzetet, tizenkét centiméternél alig volt hosszabb a teste, orra hegyétől addig a pontig, ahol picike farka csatlakozott a gerincéhez. Bundája puha és szürke volt, mint húsvét táján a fűzfarügyek. A Tarka nevet kapta, így hívták egykor a vidrákat a mocsári emberek, akik körkörösen épített kunyhókban laktak. Jelentése: Kis Vízi Vándor, vagy Vízként Vándorló. Két húgával együtt miákolt, ha éhes volt, és kereste anyja melegét, az pedig, valahányszor apró mancsok kutakodtak bundájában, és piciny orrok 351
szuszogva döfködték, testét kiegyenesítve fölemelte az egyik lábát. Gondoskodott róla, hogy kölykei tiszták legyenek, és napokon, éjszakákon át, míg vak gyámoltalanságuk tartott, sokszor a hátára fordult, és abbahagyva a sajátos dorombolásfélét, odahajolt, és nyelvével letisztogatta őket. És olykor felriadt, hegyezte rövid füleit, s ha valamiféle veszélyt jelentő hangot hallott, vörösesbarnán felizzott a szeme, erős szálú bundája felborzolódott a nyakán. A hím vidra messze járt napközben, aludni pedig a bukógát öblébe tért, ott volt az odúja, amelyhez sziklás víz alatti bejárat vezetett, de ha füttyentett a sötétben, a nőstény vidra szeméből eltűnt a vadság, és elégedett sóhajjal feküdt vissza a kölykei közé, míg ők egymással versengve szívták belőle az éltető táplálékot. Első alma volt ez a nőstény vidrának, és bizony túláradó öröm töltötte el, amikor Tarka szemhéja felnyílt, és a kölyök csodálkozó kék szemekkel nézett rá. Tarka ekkor egy hónapos volt. Kicsinyei érkezése előtt zord vadon volt a nőstény vidra világa, de most már elsőszülött kölykének szemében találta meg a világot. Egynapos bámészkodás után a kölyök játszani kezdett, mancsával anyja orrát paskolta, fogaival a bajuszát harapdálta. Két testvérét rúgta, ahogy érte, és szépen növekedett; szemének színe hamarosan sötétre váltott, és amikor az anyja mosdatáskor a két mancsa közé fogta a testét, minden korábbinál erősebben próbálta megharapni a csiklandozó anyai bajuszt. Egyszer, amikor anyatejjel eltelve életében először vicsorgott, ám ezzel nem ijesztette el a nőstényt attól, hogy tovább nyalogassa az ő hasát, úgy feldühödött, hogy megpróbálta leharapni az anyja fejét. A nőstény kitátotta a száját és zihált, a vidrák ugyanis így nevetnek, majd úgy tett, mintha át akarná harapni rúgkapálva birkózó fia nyakát. Tarka nem ijedt meg: karmaival megragadta anyja bajuszát, miközben szabadulni igyekezett a szorításból. A nőstény nagyon gyengéden engedte el: a kölyök ingatag lábakkal újra a fejének rontott, de közben olyan sokat vicsorgott, hogy fölfordult tőle a gyomra; az anyja megtisztogatta, Tarka pedig odabújt a nyakához, és elaludt. A két hét alatt, amióta kinyílt a szeme, Tarka annyit ügyesedett, hogy képes volt akár egy méterre is elmászni, és tartósan távol maradni az anyjától, bár ilyenkor a kölykéért aggódó nőstény nyávogva szólongatta, hogy térjen vissza. Ő félt a nappali világosságtól az odú nyílásánál, de Tarkában nyoma sem volt a félsznek. Szerette bámulni a vízi legyeket, amint naptáncukat lejtik a fodrozódó felszín fölött. Egy reggel épp a ragyogó napfényt próbálta kipislogni a szeméből, amikor egy nagyjából veréb nagyságú madár szállt le a bejárat fölé nyúló gallyra. Méretre veréb, ám színre korántsem! Tollaira talán a Tollszellem festette a sziklától, falevéltől, égbolttól, páfránytól lopott 352
színeket, majd hozzáadta saját alkotó szenvedélyét, mert a madár lábai rózsaszínűbbek voltak, mint a dartmoori gyűrt sziklák erezete, szárnyai zöldebbek, mint a galagonya kipattanó rügyei, nyaka és feje kékebb, mint az ég őszi délidőben, begye barnább, mint az ölyvharaszt. Csőre fekete volt, csaknem olyan hosszú, mint a teste. Ő volt Halcyon, a jégmadár. Tollazata most pompázott a legragyogóbb színekben, hiszen a párja nemrég rakott hét fehér, fényes héjú tojást a part oldalába vájt alagútban. Halcyon Tarkára szegezte ragyogó barna szemét, ő viszont játszani akart vele. A szél felborzolta a madár egyik smaragdzöld tollát; Halcyon most gubbasztva ült, és a vizet kémlelte. Tarka miákolva kérlelte, hogy legyen a játékszere, de erre a hangra Halcyon hirtelen felröppent, faképnél hagyta Tarkát, és fülsértő füttyszót hallatva mind följebb emelkedett a folyó fölé; a kis vidra értetlenül ráncolta az orrát, és pislogva nézte a megüresedett ágacskát, hisz képtelen volt felfogni, hová tűnt róla a madár. Visszamászott az anyjához, harapdálóst játszott vele, ezután elaludt. Amikor felébredt, látta, hogy egyik húga játszik valamivel, és az a valami azonnal kellett neki. A vidrakölyök egyik mancsával megpaskolta azt a dolgot, és félrebillentett fejjel figyelte; de mert az nem szaladt el, megpaskolta a másik mancsával is, és a másik oldalra billentette a fejét. Tarka lassan kúszott arrafelé, azt tervezve, hogy megszerzi magának, ám ekkor észrevette, hogy az a valami őt nézi. A tekintet megrémítette, úgyhogy ráfújt. A másik kölyök hátraugrott, és ugyancsak nagyokat fújt, az általános fújtatás pedig felébresztette a legkisebb testvért, aki ráprüszkölt az anyjára. Az anyavidra megnyalogatta a kölyök pofáját, ásított, majd behunyta a szemét. Tarka közelebb merészkedett a dologhoz, amely őt nézte. Megszagolta, majd odébbállt. Aztán újból odamászott hozzá, de a másik kölyök olyan mérgesen fújt, hogy inkább visszakullogott az anyjához. Amikor legközelebb feléje ment, az a valami már más pillantással nézett, úgyhogy Tarka vakmerően hozzáérintette az orrát, és arrébb lökte a mancsával. A dolog már nem is nézte, hiszen csupán egy mezei pocok koponyája volt; ahogy a harkály fúrta lyukon át fölülről fény esett rá, két üres szemgödrében játszottak az árnyékok, s az tűnt pillantásnak. Tarka a mancsa közé fogva rázogatta a pocokkoponyát; a csontos üregben néhány kiesett fog csörgött. Tetszett neki a csörgő hang. Jól eljátszott a koponyával, aztán egyik húga nyivákolni kezdett az éhségtől, és ekkor ő is az anyjához sietett. Egyik este egyedül voltak a kölykök, és Tarka éppen a csörgőjével játszott, amikor egyszer csak meglátott egy eleven mezei pockot; a kidőlt fa gyökerei között férkőzhetett be az odúba. Mivel a járat egy patkánynak is elég széles lett volna, Tarka könnyedén végigmászott rajta a mezei pocok 353
nyomában, mely rémülten iszkolt kifelé, amint megérezte a vidraszagot. A járat a kiszakadt gyökereknél ért véget, amelyekre itt-ott még tapadt a fát egykor tápláló földből. Aprócska zöld levelek nőttek ki belőle, hisz megannyi vadrepcemagnak áldás lett a tölgyfa tragédiája: ők már jóval azelőtt a hideg földben hevertek, hogy az a bizonyos makk kicsírázott volna. Üregeik felé sietve mezei pockok – a mezők e vöröses bundájú egerei – cincogtak a gyökerek közt; mert ott szaladt a felfedező is, és fújta a riadót, hogy egy nagy menyét közeleg. Tarka nem is sejtette, hogy az ő szaga töltötte el rettegéssel a pockokat; valójában azt sem tudta, miféle szerzet a mezei pocok. Mozgást látott, és elindult felé, mert játékra mindig készen állt, és a játék maga a mozgás volt. A cincogás abbamaradt. Nagy volt a csönd, és Tarka életében most hallotta meg először a köveken átbukó hullámok, szökkenő erecskék csörgedezését, vagyis a folyó ősi zenéjét. Közelebb akart kerülni a hangok forrásához, ezért mászva elindult egy feléjük nyúló gyökéren. Már félúton járt, amikor észrevette, hogy kétoldalt nincs mellette semmi. Egyedül egyensúlyozott a gyökéren. Megpróbált visszafordulni, de egyik hátsó lába megcsúszott, és Tarka lógva maradt a levegőben, hasával keresztbe a göcsörtös fán; sem visszakapaszkodni, sem szabadulni nem volt képes. És ahogy egyre jobban fázott, úgy lettek panaszosabbak a kiáltásai. Úgy öt perccel később V alakú hullámtaraj tűnt fel a kőhíd alatt, a mélyebb és csendesebb vizek felé mozogva. Az oldalirányú, magasabb tarajszélek kifutottak a partig, csak aztán simította el őket a folyó sodra. A hegyesszöget bezáró hullámvonalak csúcsa egyenletesen haladt lefelé az árral. A nőstény vidra tért vissza. Hat kis pisztrángot, valamint két angolnát fogott, és evett meg az alatt a nyugtalan fél óra alatt, amelyet a kölykeitől távol töltött. Amikor csaknem a kidőlt fa magasságába ért, a sodrásnak keresztbe fordult, és egészen megközelítette az odút, de ekkor hirtelen kiemelte a fejét és a vállát a vízből. Ágaskodva fürkészett körül, beleszimatolt a levegőbe, fülelt; de mielőtt az utolsó vízcseppek is leperegtek volna a bajszáról, feje már ismét a víz alatt volt, és teste ívben megfeszült, ahogy mind a négy úszóhártyás lábával egyszerre lökte magát előre. Aztán újra csobbant valami az odú mellett. Egy kavics gurult le a meredek parton. A nőstény már az imént meghallotta Tarka kiáltásait, és a rémületből erőt merítve roppant gyorsan mozgott. Az általa vert hullámtaré354
jokon még javában sziporkáztak a csillagok, amikor ő már Tarka mellett termett a gyökereknél. Tarka vacogott a hidegben. A vörösesbarna bunda alatt sok kis pocokszív kezdett hevesebben dobogni, amikor felhangzottak a nőstény vidra korholó vakkantásai, miközben nyakánál fogva fölemelte, és kivitte a kölykét a szárazra. Fejét magasra tartva, óvatosan úszott, nehogy Tarkát víz érje. Később, meleg vackán heverészve megfeledkezett a nagy ijedségről, és kölykeinek örvendezve behunyta a szemét. Másnap éjjel Tarka ismét megpróbálkozott a gyökérrel, de ugyanúgy leesett. Ahogy kalimpált, kapaszkodott, egy idegen szagú állat hajolt fölé, pofájáról vízcsöppeket hullajtva rá. Tarka fújt és fújt, majd felhangzott az anyavidra vinnyogásszerű kiáltása, ahogy fogcsattogtatva közelít, hogy elűzze a másik állatot. Aztán kölyke tarkójába harapott, és felemelte. Tarkával a szájában fenyegette meg a hímet – mert ő volt az, ő követte kíváncsiságból a nőstényt az odúig. Másnap éjjel a hím megpróbált belesni a fa odvába, de a nőstény lehúzta a farkánál fogva, mintha mindjárt vízbe fojtaná. A hím ezt jó mókának vélte, és addig kergetőzött, hancúrozott víz alatt és víz felett az anyavidrával, míg a Szomorúfűz-szigetig nem értek. Ott a nőstény hirtelen magára hagyta, mert eszébe jutott, hogy Tarka egyedül van. KISS TAMÁS fordítása
Lévi-Strauss, Rousseau és „az élőlény jogai” Rousseau olvasása meghatározó volt az antropológus számára. Ez vezette igen korán arra, hogy szakítson a természet sorsa iránt közömbös, „az ember sajátját” középpontba helyező felfogással. Élisabeth de Fontenay – filozófus, a Sorbonne nyugalmazott egyetemi tanára – azon gondolkodók közé tartozik, akik egy, a „dekonstrukció”-val rokonítható gondolati eljárást követve szüntelenül kétségbe vonják a nyugati hagyomány egyes alapvetéseit. Fő műve, az 1999-ben megjelent Le Silence des betes (Az állatok csöndje) után további két könyvben fejti ki mélyebben, mit gondol az emberközpontúság pusztító hatásáról: a Sans offenser le genre humain, réflexions sur la cause animale (Gondolatok az állatok ügyéről – az emberi nem megsértése nélkül), és a Traduire le parler des betes (Lefordítva az állatok beszédét) címűben. A Le Magazine Littérairenek adott interjújában megmutatja, hogyan vezette odáig Lévi-Strausst a nem emberközpontú gondolkodásmód, hogy szót emeljen az élőlények jogaiért. Lévi-Strauss elkeserítőnek tartotta, hogy „az ember nem hajlandó másképp viszonyulni az állatokhoz, mint ahogyan egyik ember viszonyul a másikhoz”. Magyarázzuk meg. ALEXIS LACROIX : Ön arról beszél korszakalkotó könyvében, Az állatok csöndjében, hogy milyen helyet foglalnak el az állatok a nyugati filozófia hagyományában. Miképpen segítik önt Lévi-Strauss eszméi, amikor kétségbe vonja, és „dekonstruálja” a nyugati gondolkodásnak azt a tendenciáját, hogy egyre értéktelenebbnek állítsa be az állatokat? ÉLISABETH DE FONTENAY: A XX. század filozófiai mozgásaiban Lévi-Straussnak jutott az a feladat – mégpedig a természeti népek gondolkodása és a totemizmus iránti elméleti érdeklődése jogán –, hogy új megközelítésben láttassa a nyugati, civilizált ember viszonyát az állatokhoz. De hogy valójában mi áll ennek a borúlátásnak és nosztalgiának a hátterében, világosan kiderül abból a válaszból, amelyet egy lap körkérdésére adott. 1965-ben azt a kérdést tették föl néhány gondolkodónak, hogy az utóbbi két évtizedből milyen tényeket, felfedezéseket, találmányokat, könyveket, képeket tennének bele egy láda huszonöt rekeszébe, amelyet aztán elásnak a 3000. év régészei számára. Lévi-Strauss ezt válaszolta: „Beletennék a ládába minden ˇ
ˇ
356
dokumentumot, amely az eltűnőfélben lévő, utolsó primitív társadalmakról ad hírt; egy-egy példányt azon növény- és állatfajokból, amelyeket az emberi tevékenység kihalással fenyeget; ipari hulladéktól még nem szennyezett víz- és levegőmintákat, valamint olyan tudósításokat és fényképeket, amelyek a közeljövőben építendő civil és katonai létesítmények miatt feltehetően pusztulásra ítélt tájakat mutatnak be. [...] Okosabb arról a rengeteg dologról hagyni tanúságot, amelyet saját és leszármazottaink kártékonysága miatt ők már nem ismerhetnek: az elemek tisztaságát, a lények sokféleségét, a természet bőkezűségét, az emberi tisztességet.”1 Pontosan. Mondhatjuk, hogy Claude Lévi-Strauss az alázat humanizmusát hirdette meg? Talán kísértésbe esnék, hogy első nekifutásra igennel válaszoljak erre a kérdésre. De azt hiszem, az alázat humanizmusát A másik ember humanizmusa – Lévinas adta ezt a címet egyik könyvének – veti csak föl igazán. Inkább úgy látom, hogy Lévi-Strauss olyasféle aknamunkát végez, amely Adorno és Derrida érvelésével rokonítható. Mint Heidegger, Foucault vagy Derrida, abban az értelemben vallja magát antihumanistának, hogy radikális kritikával illeti a metafizikai hagyományt. Ezzel pedig hozzájárul egy fontos zsidó-keresztény, s egyben karteziánus meggyőződés dekonstrukciójához, vagyis segít lerombolni azt a hitet, hogy Isten az emberi lényt, és csakis őt teremtette saját képére és hasonlatosságára. „Ember és természet kapcsolatát az emberek egymás közti kapcsolata határozza meg”, írja LéviStrauss, és ezt semmi szín alatt nem szabad marxista gondolatként értelmezni. Mindent összevéve figyelemre méltó, hogy miközben leírja ezeket a szavakat, feltehetően a természet részének tekinti az állatokat. És nekem úgy tűnik, hogy egyben ez szab korlátot a felvetésének. Az állatok ugyanis nem részei a természetnek. Etológusok, akárcsak fenomenológusok – nevezetesen Merleau-Ponty a Colle`ge de France-ban2 tartott kurzusán – hangsúlyozták, hogy az állat mindenekelőtt önálló alanyiság, amely önmaga világához viszonyul. Az állat lelkiség, belső tartalom, szándékosság, olyannyira, hogy Husserl még valamiféle énnel is felruházza. Lévi-Strauss élő, érzékeny lénynek tekinti az állatot, ami jelentős előrelépés az ember kizárólagosságát hangsúlyozó hagyományokhoz képest, akár idealista, akár materialista ez a hagyomány, mert az állat szenvedésére tereli a figyelmet. Innen jön
1
Lévi-Strauss: (1973). Colle`ge de France: I. Ferenc korában alapított (1530) felsőfokú királyi iskola, amely a „mindent tanít” (azaz minden tudományágat) elvét tűzte ki célul, és máig a legmagasabb szintű oktatás és kutatás egyik fellegvára Franciaországban. 2
357
tehát az az indítvány, hogy helyettesítsük az „emberi jogok”-at a szigorú értelemben vett élőlényi jogokkal. Ezzel bizonyára A meztelen ember egyik passzusára utal, ahol Claude Lévi-Strauss az állatok jelképes működését hangsúlyozza... Nos, azt hihetnénk, hogy Lévi-Strauss egyedülálló jelenségként ragadta meg a jelképes működést, mint olyat, amire csak az ember képes. A meztelen ember végén azonban elismeri, hogy állatoknál is léteznek jelképes viselkedésformák, és azt sugallja, hogy az állatok fejlett testi teljesítménye elhomályosítja lényegesen gyengébb jelképalkotó képességüket, s az ember ezért nem tulajdonít kellő fontosságot az utóbbinak, holott közös jellemzőről van szó, melyen ember és állat osztozik. Az „élőlény jogai”-n tehát nem érthetünk mást, mint hogy e jogok minden érző élőlényt megilletnek, amennyiben az képes valamiféle szimbolikus viselkedésre: ez a fenomenológiához és etológiához közelítő elméleti igény készteti Lévi-Strausst arra, hogy radikális bírálattal illesse az állatot lealacsonyító, sőt feláldozó emberközpontú humanizmust. Emellett igen fontosnak tartom, hogy miközben elítéli az emberközpontúság elvtelen elfogadását, ítéletét mégis a szubjektivitás radikális bírálatára alapozza – és e tekintetben nyilvánvalóan szembehelyezkedik a fenomenológiai megközelítéssel. Rousseau szellemében „rossz önszeretet”-nek nevezi az egyénnek azt a törekvését, hogy ismeretei bevetésével saját gyönyörűsége szolgálatába állítson mindent, még az élőlényeket is. Ebben – akár akarja, akár nem – közel áll Heideggerhez, hiszen az egyén humanista kultuszában a nyugati kultúra érvénytelenségét fedezi fel, meghatározása szerint ugyanis az egyén nem más, mint egy „kibírhatatlan elkényeztetett gyerek, aki túl sokáig uralta a bölcselet színterét, és megakadályozott minden komoly munkát azáltal, hogy túlzott figyelmet követelt magának.”3 Milyen mértékű a szubjektumnak ez a bírálata? Mennyiben közelít vele Heideggerhez, és mennyiben távolodik el tőle? Amikor Lévi-Strauss rámutat az egyénben rejtőző „kibírhatatlan elkényeztetett gyerek”-re, nemcsak Heideggerrel találkozik, a technika kérdésével és a Rajna „vizsgálatával” egy erőmű céljaira.4 Mert még akkor is, ha számára 3
Claude Lévi-Strauss: (1971). Célzás Heidegger egyik írására, amelyben a következőt mondja: „A vízi erőmű nem úgy van a Rajnába építve, mint az öreg fahíd, mely évszázadok óta köti össze az egyik partot a másikkal. Sokkal inkább az áramlás van beleépítve a vízi erőműbe. Az erőmű lényegétől válik azzá, ami mostani áramlás voltát megadja, vagyis víznyomás-szolgáltatóvá. [...] De a Rajna mégiscsak megmarad – vethetné ellen valaki – folyamnak a tájban. Meglehet, de hogyan? Nem másképp, mint megtekintésre szolgáló tárgyként, amire az utazási irodán keresztül rótta ki követelését a szabadidőipar.” 4
358
holt anyag a fenomenológia, hiszen ez az egyénnek épp azon a tapasztalatán alapul, amelyet Lévi-Strauss vádol, kritikája mégis Husserl „elmélkedéseit az első filozófiáról”5 visszhangozza, amelyekben Galilei és Descartes jelentőségéről, az „életvilág”6 elfelejtéséről, egy félelmetes elvrendszer működésbe helyezéséről esik szó, míg ez utóbbi eredményeképp megjelenik az önmaga tudatával és mindenhatóságával eltelt egyén, és uralkodik az egységesnek – mert a tehetetlenség elvétől vezéreltnek – tekintett természeten. Vitathatatlan, hogy az emberi jogok lévi-straussi kritikája, és a kizárólagosságukból fakadó fajelmélet bírálata magában rejti a vitalizmus, az életerő-elmélet bizonyos veszélyét, jóllehet ezt fölváltja, sőt elfedi bizonyos tudattalan és egyetemes struktúrák feltárása. Értelmezésem szerint így kell felfogni, hogy Lévi-Strauss elutasítja a trónbitorló humanizmust, amely a teremtés abszolút urának teszi meg az embert. Meghatározó volt-e Rousseau hatása Lévi-Straussra? Lévi-Strauss jelentős mértékben követi Rousseau filozófiai nyomdokait, amennyiben az utóbbi elismerte az állati érzékenység és az állat iránti sajnálat jelentőségét. Kétségkívül egy Rousseau-nak szentelt elmélkedés keretében kapta a prométheuszi humanizmus fajelmélete a legsúlyosabb csapást, amely valaha is érte. Az 1962-es konferencia során az érző lényekkel való azonosulás nem más, mint annak felismerése, hogy az emberi önzés kiölte irántuk a sajnálatot, vagyis mind az elmélet, mind a gyakorlat ennek a természetes közösségnek az elkendőzését szolgálja, és ebből az elkendőzésből ered a modern barbarizmus. Rousseau filozófiája egy kettős elvből kiindulva bomlik ki Lévi-Straussnak, egyrészt a másikkal való azonosulás elvéből, beleértve a még másabbal való azonosulást is, ha ez a más éppen egy állat; másrészt az önmagunkkal való azonosulás elutasításából, vagyis abból, hogy elvetünk mindent, ami az ént elfogadhatóvá teszi. Ez a két attitűd kiegészíti egymást, sőt a második megalapozza az elsőt. Igazából én nem én vagyok, hanem az, ami másokban a leggyengébb, legalázatosabb. Továbbá meg kell érteni, hogy Lévi-Strauss bármely rokonítása Lévinas filozófiájával súlyos tévedés lenne, és erről tanúskodik az alábbi, Rousseau-ról szóló bekezdés, amely az említett konferencia anyagából való. 5 Edmund Husserl című alapművéről van szó. 6 Edmund Husserl: (1976). – Az életvilág husserli fogalma nagyjából így határozható meg: Az interszubjektivitás problémaköre a V. meditációjából válik ismertté Husserltől, mint a minden tudatban meglévő konstitutív szubjektivitás egyik rétege. Mégpedig az a mozzanat, amely egy szűkebb, sajátos értelemben megteremti az objektivitás tudatát, s így konstituálja, képzi a valóságot. Ez az interszubjektíven létrehozott valóság az „életvilág”.
359
„Miközben [...] feltárjuk e humanizmus fogyatékosságait, kiderül, hogy az erkölcsös magatartás kikényszerítésére is teljes mértékben alkalmatlan, pedig Jean-Jacques Rousseau filozófiája segítségével nagyszerűen elutasíthatnánk egy hamis ábrándot, amelynek gyászos hatásait sajnos magunkban, magunkon érezzük! Hisz nem igaz-e, hogy az emberi nem kizárólagos méltóságának mítosza volt az, amely először csonkította meg a természetet, és ebből nem következnek-e elkerülhetetlenül további csonkítások? Először az embert vágtuk ki a természetből, méghozzá azáltal, hogy szuverén uralkodóvá tettük meg; azt hittük, így eltörölhető lesz legtagadhatatlanabb jellemzője, nevezetesen az, hogy elsősorban ő is élőlény. És miközben nem akartuk meglátni ezt az állatokkal közös tulajdonságát, szabad teret nyitottunk mindenféle visszaélés előtt. Történetének utolsó négy évszázada után érthette meg igazán a nyugati ember, hogy amikor jogot formál az emberiség és az állatvilág radikális szétválasztására, megadva mindent az egyiknek, amit a másiktól elvesz, akkor ördögi kört indít el, miközben ugyanez a határ, mely egyre inkább kitolódik, az embereket is elválasztja egymástól, mert a humanizmus előjoga egyre szűkebb köröket, kisebbségeket illet meg, jóllehet e jog már a születésekor is romlott volt, mert önnön elvét és fogalmát az önszeretetnek kölcsönözte.” Csodálatos szöveg, de buktatókkal: történelmietlen folytonosságot tételez fel az emberek állatokhoz való viszonya és az emberek egymáshoz való viszonya között. LUKÁCS LAURA fordítása
361
~O DE GÓIS (1502–15074) nemesi családból származó portugál történetíró, humanista, enciklopédikus ismeretekkel bíró, igazi reneszánsz egyéniség. Gyermekként tíz évet tölt I. Mánuel király udvarában, majd III. János király az antwerpeni portugál kereskedelmi ügynökség titkárává nevezi ki. Számos diplomáciai és kereskedelmi misszió után 1533-ban megválik munkakörétől, és kizárólag humanista tanulmányainak szenteli magát, beiratkozik a bolognai egyetemre. Erasmus tanítványa és jó barátja, olasz itáliai humanistákkal tart folyamatos kapcsolatot. Flandria francia megszállása után III. János Portugáliába hozatja a tudóst (1548), és rábízza a levéltár vezetését. Tíz évvel később bíborosi megbízásra kezdi el írni
362
363
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
